Ön a Jó Ha Figyelünk külföldre is!!! címû alkalmi megjelenésû újság olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a www.johafigyelunk.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!
A tudásalapú dezinformációs társadalom A HAZUGSÁGKOR Mindenki elõtt ismert az a képsor, amely folyamatában ábrázolja, ahogy a fél kezével még a földre támaszkodó majom fokozatosan fölegyenesedett, bõre kivilágosodott, hogy az utolsó képen már szálegyenes, a világra barátságos leereszkedéssel mosolygó, öntudatos, fehérbõrû, indoangolszász superman-ként jelenjen meg. Valószínûleg kevesebben látták a fejlõdés következõ, még magasabb fokát is bemutató képet, amelyen a superman már öltönyben és nyakkendõben, vad önkívületben, ahogy mondani szokták, „belõve“, ropja a rock and rollt. Valahogy így, mint ezen a könyvborítón. Csak kicsit másképp. Intenzívebben. Sajnos, elvesztettem azt a képet. Alul a felirat: ahol a stone age, a kõkorszak, találkozik a rock age-dzsel, a rock, azaz „rock and roll“, magyarul rázd-és-forgasd korszakkal, vagy a szó másik jelentésében, a kavicskorszakkal.
A kép megértéséhez azt kell tudni, hogy az iszlám világot felháborító Mohamed karikatúrák megjelenése után egy izraeli zsidó kör, „mi, felvilágosodott zsidók, nem vagyunk olyan beszûkültek, mint a moszlimok“ felkiáltással nemzetközi antiszemita karikatúra pályázatot hirdetett. A pályázatok beérkezése után leapadt a lelke-
Összehasonlítva a hatmillióról szóló hazugsággal, ezt könnyû lesz elhitetni
Emlékszünk még: amikor én fiatal voltam, nem táncolni mentünk, hanem rázni. A sok kavicsot magyarul sódernek mondják. Ezzel meg is érkeztünk a témánkhoz: a sóder korszakhoz. Közismert, hogy az emberiség történetét milyen szakaszokra osztják a tudósok a pattintott kõkorszaktól a vaskorig. Azután kitalálták a felfedezések korát, az ipari forradalmat, a villamosságkort, az atomkort, – emlékszünk, hogy háború utáni években atomvonatokat jósoltak 10-15 éven belül és korlátlan mennyiségû energiát szolgáltató, termonukleáris reaktorokat. Ez nem jött össze, ezért új találmányra volt szükség. Az ûrt egy darabig betöltötte az ûrkorszak. Az Amerikába befogadott háborús bûnösnek, Von Braunnak és a többi német tudósnak köszönhetõen, az amerikai tudomány képes volt felvenni az ûrversenyt a Szovjetunióval. Bár vannak szkeptikusok, ahogy az alábbi karikatúra is mutatja. 2
sedésük, mert a karikatúrák nagyon kemények és találóak voltak. A fenti is a pályázatra készült. Én egy Angliába disszidált – szó szerint disszidált – izraeli születésû zsidótól és nagyszerû dzsessz szaxofonostól, írótól és amatõr filozófustól, Gilad Atzmontól kaptam meg a pályázatra beküldött képeket a „Világ Öngyûlölõi Egyesüljetek“ c. szatirikus írása kíséretében (http://www.gilad.co.uk/html% 20files/selfhatersunite.htm). Tudva levõ, hogy akik magukat „Izrael barátainak“ nevezik, azok minden zsidót, aki bírálni mer bármit, ami a zsidósággal kapcsolatos, „öngyûlölõ zsidónak“ neveznek. Atzmon, aki rendkívül szellemes és bátor ember, még külön lépéseket is tett a cím kiérdemlésére. A Massada 2000 elnevezésú cionista honlap un. – elnézést – SHIT Listjén, azaz szó szerint lefordítva „szar névsorán“ (ahol a SHIT, „szar“ szó a Self Hating Israel Threatening", azaz Öngyûlölõ, Izraelt Fenyegetõ" szöveg kezdõbetûibõl képzett betûszó) olvashatók a tõle vett, alábbi idézetek: „Bármily szörnyen hangzik, az izraeliek élvezik mások szenvedését. A cionizmus egy nagyon egyedi politikai módszer, amelynek a célja, hogy teljesség tegye a világszerencsétlenségeknek és az emberi fájdalomnak zsidó haszonná alakítását. Izrael … minden lehetséges embertelen érzületnek az öntetszelgõ megtestesülése….Amikor a szadista öntetszelgés felfedi álarcát, már közel van a vég. Izrael napjai meg vannak számlálva.” Ezt nem Ahmadinedzsad mondta, hanem õfelségének, Nagy Britannia uralkodójának egy izraeli születésû, zsidó származású alattvalója, az Izraeli (támadó) Véderõ leszerelt katonája. (Ahmadinedzsad még azt sem mondta, hogy „Izraelt le kell törölni a térképrõl”. Csak azt jósolta, hogy a cionista uralom ugyanúgy össze fog omlani, mint a Szovjetunió. A többi „a szabad és tárgyilagos sajtó” hazugsága. Sóderkor?) Mire meguntuk az ûrkorszakot, és a tudatformálók jobb híján kikotlották a jelentés nélküli posztindusztriális kort, akkor megmentésünkre bejött a nagy ötlet, az információs kor és a tudás alapú társadalom. Minden a tudás, a tudásnak pedig, fõleg a versenyképes tudásnak az eszköze a holtig tartó tanulás. Iskolapadból a temetõbe mozgalom. Megtaláltuk a bölcsek kövét, lelkendeznek a tömegtájékoztató ipar szorgalmas iparosai. Igen, igen, ez kell, elvtársak, elõjó ha figyelünk
külföldre is
re a fejlett szocialista társadalom teljes és maradéktalan felépítéséért! Bocsánat, úgy jártam, mint Kovács elvtárs az országgyûlésben, amikor a Washingtoni Konszenzust összekeverte a Varsói Szerzõdéssel. Nem szocializmusról van szó, mert Kóka elvtárs megmondta, hogy soha többet szocializmust, hanem globalizmusról és információs társadalomról. Tehát arccal az információs társadalom és a sírig tartó tanulás felé. Ebben a lelkes, földobott hangulatban mentem el meghallgatni dr. Szollár professzor úrnak a „Nemzet, Nevelés, Egyetem“ c. elõadását néhány hete, hogy halljak valami „jövõbe mutatót“ a tudásalapú társadalom magyarországi, természetesen „teljes és maradéktalan“ felépítésérõl, ezért nem csoda, ha leforrázott, amit hallottam. Csak néhány sort idézek: „A múlt század 60-70-es évei ... a technokrata, üzemgazdaság rendszerû képzést hozták elõtérbe. A diák, mint „gazdaságosan megmûvelendõ anyag” került be a futószalag egyik végén a képzési folyamatba, majd a másik oldalon azonosra formázva, csereszabatos munkaerõként kerül ki onnan.“ – „Te, szent Isten! Ez inkább idomítás, mint tanítás.“ – gondoltam. „Ilyen emberek fogják a “tudás alapú" társadalmat „megcsinálni“?" – ahogy Gyurcsány mondaná. Bár erre még mondhattam volna, hogy „csak magánvélemény“, sõt azt is, hogy voltak még hibák, de csak azért, hogy kijavíthassuk õket. A megrendítõ csapást a tudásalapú társadalomba vetett hitemre az mérte, amikor fölolvasta, hogy nagy vezéreink és tanítóink milyen megoldásokkal tervezik a felsõoktatást kivezetni a jelenlegi válságból. Hogy miért van „válság“, ha a diákok tanulnak, az oktatók pedig oktatnak, a kormány pedig jól végzi a dolgát, és a dübörgõ gazdaság vastag adóbevételeibõl biztosítja az egyetemek mûködési feltételeit, azt nem tudom, de valahogy, ahol ez a „tudjuk, merjük, tesszük“ társaság kézbe veszi az ügyeket, ott elõbb-utóbb valahogy mindig válság lesz és megszorítás, vagy sokk terápia. Sajátos, hogy az országunk ügyeit intézõ, rendkívüli közgazdasági és politika tudományi szakértelemmel rendelkezõ, hatalmas szürkeállomány mennyire emlékeztet a Svejk katonaorvosára: „ha derékon fölül fáj a katonának, akkor hashajtó, ha derékon alul, beöntés“. Hallottak ezektõl mást, mint „megszorítások“ és „sokkterápia“? Tehát válság van, de nem baj, van kivezetõ út, kettõ is, hashajtó vagy beöntés! „Nem kell pánikba esni, elvtársak, mert a pánik rossz tanácsadó, és mi tudjuk, mit akarunk, tudjuk hová akarunk menni, és ismerjük az oda vezetõ utat.“ Na, ki mondta ezt? Elárulom: Kádár János az MSZMP legutolsó kongresszusán. Pontosan emlékszem: bementem az osztályirodára, ahol a gépírók mindig hallgatták a rádiót. Ott hallottam. Megjegyeztem. Az indián nem felejt! Hát akkor halljuk az igét azoktól, akik tudják, mit akarnak, tudják, hová akarnak menni, és ismerik is az oda vezetõ utat: „„A felsõoktatási intézmények gazdasági társasággá alakítandók. Megszüntetendõ a normatív alapú finanszírozás, az oktatók közalkalmazotti jogállása; a költségtérítés érje el a valós tandíj mértékét, az oktatók bérét a tandíjból kell fedezni, a rektorok kapjanak szabad kezet a tanárok kiválasztásában és javadalmazásában; a felsõoktatás egyáltalán nem állampolgári jogon járó és mindenkinek hozzáférhetõ közszolgáltatás, hanem csupán a társadalom kisebbik hányada számára célszerûen elérendõ, életre szóló nagybefektetés, melynek haszna elsõsorban egyénileg élvezhetõ; szét kell választani a gazdasági és oktatási irányítást, tarthatatlan az autonómia korlátlan értelmezése, amelybe a gazdálkodás önállósága is belefér. Át kell térni az angolszász magánegyetemek által követett gyakorlatra, ahol az egyetemi önkormányzat (szenátus) a tanszabadság letéteményese, de az (elsõsorban pénzügyi) erõforrásokkal való hatékony gazdálkodást megalapozó stratégiai döntések a tulajdonos(ok) képviselõibõl összeállított úgynevezett „fenntartók tanácsa” (a gyengébbek kedvéért, akik még magyarul sem tudnak: a board of trustees) kezében vannak.” Mindez alkotmányellenes, egyben Magyarország gyakorlatilag felmondja a Bolognai Chartát." – fejezi be Szollár professzor Jól figyeltek? Mi a tanulás? Befektetés! Nem munka és szorgajó ha figyelünk
külföldre is
lom befektetése! Nem! Pénzbefektetés a késõbbi kamatozás érdekében! Továbbá az információs korban, a tudás alapú társadalomban a társadalom számára nem elõny, ha valaki tanul. Annak a hasznát csak az egyén élvezi. Egy orvos, egy pedagógus képzésének a célja nem az, hogy tanítsák a gyerekeket, nem az, hogy gyógyítsák az embereket, hiszen akkor a tudásuk hasznát más is élvezné. Nekik egyetlen feladatuk van: tõkebefektetéssel versenyelõnyhöz jussanak és hasznot hajtsanak maguknak. A befektetésük térüljön meg, a hozama legyen minél nagyobb. Az a jó tanár, az a jó orvos, aki jól gazdálkodik a befektetésével. Aki a legnagyobb profitot éri el. „A forradalomnak nincs szüksége nyálas filantrópokra és un. humanistákra!“ – ahogy Lenin elvtárs mondta volna. Igaz, õ nyálas pacifistákról beszélt. Az egyetemnek is ez a feladata, ezért privatizálni kell és profitcentrummá tenni. Ezt nálunk úgy nevezik, hogy „bolognai folyamat“, holott annak a teljes megtagadása. Mint ahogy a szocialista demokrácia sem olyan volt, mint a fejletlen nyugati, most már látszik, hogy a magyar tudásalapú társadalom is más lesz, mint a nyugati. Biztosan azért, mert Gyurcsány letette a hitet a harmadik, a magyar út mellett. Nem majmolja a nyugatot. Az emberiség nagy ívû fejlõdési pályája tehát a kõkorszaktól elérkezett a sóder korszakig, tehát nem az információs, hanem a dezinformációs korszakig, hogy az elõadásomhoz illõen egészen tudományos szabatossággal fogalmazzam meg: a hazugságkorszakig. És hogy miért szükségszerûen más a magyar tudásalapú társadalom, mint a többi? Brzezinski talán érthetõvé teszi: „Egyszerûen az a helyzet, hogy Nyugat-Európa és hozzákapcsolódóan Közép-Európa is amerikai protektorátus alá kerül (ezt hívják EU-nak), amelyben a társult államok kezdettõl fogva csatlósokra és sarcfizetõkre emlékeztetnek.” A birodalmi geostratégia alapelvei pedig: „A vazallusok közötti megállapodásokat megakadályozni és megõrizni a függõségüket a biztonság kérdésében, a sarcfizetõ államokat engedelmesen tartani és megvédeni, valamint arról gondoskodni, hogy a „barbár” népek nehogy összefogjanak”." Nem tudom, tudják-e, hogy a képviselõink által olvasatlanul aláírt Lisszaboni Szerzõdés megtiltja, hogy a tagállamok kétoldalú megállapodásokat köthessenek. Ezután már, mint szerzõdéses vazallusok – nem állapodhatunk meg sem a szlovákokkal, sem az osztrákokkal, sem a románokkal, sem a lengyelekkel, sem a horvátokkal semmiben. De jogunk van engedelmeskedni. Gyurcsány is csak annyit tesz, hogy tudomásul veszi a Brzezinski doktrínát: hogy más a tudás lapú társadalom a protektor államnál, más a csatlósoknál, és más a sarcfizetõknél, azaz nálunk. Ennyi az egész. Hamvas Béla írta a Bor Filozófiájában, hogy minden jó dolog három részbõl áll. Ezért amit eddig mondtam, azt elnevezem elõljáróbeszédnek, hogy a továbbiakban a tárgyunkat, a minõség biztosítása érdekében, már három részre bontva járhassam körbe. Mert minden tõlem telhetõt megteszek, hogy jó legyen. Elõször a hazugság két szintje közül az elsõvel, a fogalmak kiüresítésével foglalkozom. Ez az ember gondolkodási és megértõ képessége elleni támadás. A második részben a a hazugság társadalmi intézményrendszerével, amely nem szellemi, hanem nagyon is materiális, fogható valóság. Végül a harmadik részben – ha jut rá idõ – a hazugság második szintjével, a tények feldolgozásával néhány 20-21. századi példa bemutatásával. Mindezekbõl semmiféle következtetést nem kívánok levonni, mert a saját véleményemet majd az alapszervezeti agit. prop.-os, mai nevén píáros elvtárstól fogom megkérdezni, az önökének a kialakítását pedig házi feladatul adom. A FOGALMAK KIÜRESÍTÉSE Történt pedig, hogy még az elvtársi idõkben a sors úgy hozta, hogy egy jogásszal utaztam egy kocsiban. Már erõsen érzõdött a változások szele és ennek hatására elárulta nekem, hogy õ tulajdonképpen liberális. Persze hallottam én liberálisokról, tudtam azt, hogy magyarul szabadelvûnek mondják õket, de – mint afféle szocializmusban szocializálódott szûk szemhatárú szakbarbár (Micsoda alliterá3
ció! Még Babits is megirigyelhetné!) mérnök – nem nagyon törtem magam az utána való kutakodással. Mivel azt fiatalon megtanultam, hogy olyan hülye ember nincs a földön, akitõl semmit sem lehet tanulni, szellemi éhségem kielégítésének a reményében megkérdeztem az illetõt, hogy mit jelent az, hogy liberális., „Hát, öö“ – hangzott a tartalmas és megvilágosító válasz, majd még egy „öö“ – „a liberális olyan – hogy mondjam – hát olyan nem tekintélytisztelõ“. „Szóval pimasz?“ – kérdeztem. „Nem, nem, nem pimasz, nem azt mondtam.“ „Jó“ – mondtam nagylelkûen. „Velem lehet alkudni! Egyezzünk meg a szemtelenben.“ Ezt csak szemléltetésül mondtam el: Íme, egy egyetemet végzett ember, dr. Jogász Józsi, aki liberálisnak vallja magát, de fogalma sincs a szó jelentésérõl. Persze biztosan õ a ritka kivétel. Ezután sportot kezdtem ûzni abból, hogy a rendszerváltás viharai között a semmibõl forgalomba kerülõ szavak jelentése után tudakozódjak. A próbálkozásaim ritkán vezetek eredményre. Ezért nekiálltam magam kutakodni. Pl. itt van ez az unos-untalan használt szó, hogy politika. Mit jelent ez? Az átkosban tudtuk. A politika az volt, amit a párt csinált. Kész!. A pártnak volt társadalompolitikája, iskolapolitikája, nõpolitikája, kultúrpolitikája, sportpolitikája, és így tovább. Nos, találtam egy meghatározást: „A politika az erkölcsileg legmagasabb szintû emberi tevékenység“ – miért nevetnek? – „a köz ügyeinek az önzetlen szolgálata“. Ezt 2500 évvel ezelõtt írta le Aristoteles. Figyeljük meg, milyen szavakat használ az érték jelzésére: erkölcs, önzetlen, szolgálat. Akkor ez volt a felsõfok, amit embertõl egyáltalán elvártak. Ha ma megkérdeznénk valakit, hogy mi az emberiség legnagyobb értéke, mit válaszolna? Szerintem némi fejtörés után kikötne a tudomány és a mûvészet mellett. (Esetleg, ha „nem sok hajaszála hullt ki“ a mûvészetekért, azt mondaná, hogy a tudomány és technika.) Tehát nézzünk egy korszerû meghatározást. Csak azt ne kérdezzék, honnan veszem, mert nem tudom. A tudatalattimból bukkant föl. Sajnos, túl jól hangzik ahhoz, hogy magamnak merném tulajdonítani, mert félek, hogy valaki leleplezné, hogy plagizálok. Nagy blama lenne. Ha valaki tudja, hogy ki találta ki, szóljon. Hadd tudjam meg én is. Tehát: „A politika a hatalom megszerzésének, megtartásának és gyakorlásának a“ – figyelmet kérek – „tudománya és mûvészete.“ Hát ezek után nem kényszerülünk megállapítani, hogy a mai politikusok valóban supermanek? Tudósok és mûvészek egy személyben! Mûvészetük és tudományuk pedig nyilván a mûvészetek és tudományok csúcsa. Emellett már nem is hangzik olyan naivan, mint az elõbbi. Most már csak egy kérdésre kéne a választ megadnunk: ha azt a szót halljuk, hogy politika, melyikre gondoljunk? Én nem tudok segíteni ebben önöknek. Minden alkalommal egyéni, politikailag érett állampolgári felelõsségük tudatában döntsék el. Hogy nehogy azt higgyék, hogy Magyarországról beszélek, bemutatok egy képet. Ráismernek, ugye. A Führer épp azt ordítja az amerikai nép fülébe, hogy – a küldetés teljesítve: – a háború már béke – a szabadság már rabszolgaság – a tudatlanság már erõ Ugye, hogy Gyurcsány nem is olyan eredeti, mint sokan gondolják? Õ inkább a legjobb magyar tanítvány. Én emlékszem még a szellemi elõdjére: Sztálin elvtárs legkedvesebb magyar tanítványát a mûvésznevén Rákosinak hívták. Nem zseniálisan fogalmazta meg a bajt Karinthy? Nyilván ismerik a demokrata egyik rovatának a mottóját: „Új Bábelt élünk, a fogalmak pokoli zûrzavarát. Gyalázatos hazugok megrontották a szavak becsületét.” (Karinthy) Vegyünk egy másik szót: konzervatív. Ahol megnéztem – Révai nagylexikon, Wikipédia, idegen szavak szótára, értelmezõ szótár – a jelentése mindig maradi, mégpedig lesújtó, elítélõ mellékzöngével. Manapság mégis sokan méltató értelmet tulajdonítanak neki. Van ehhez bárkinek joga? Szerintem nincs, mert csak megzavarja a 4
közbeszéd érthetõségét. Biztosan többen ismerik Kellermayer professzor nevét. Itt tanít a pécsi egyetemen. Egyszer egy elõadásában bevezetett egy új szót: értékkonzervatív. Arra a magatartásra alkalmazta, amelyik nem ellenzi a változásokat, de meggyõzõdéssel vallja, hogy vannak olyan örök értékek, amelyeket nem érinthet a változások szele. Kérem: egyetlen, a lényeget kifejezõ szó megalkotása biztosíthatja a gondolkodásunk tisztaságát, eloszlathatja a félreértések lehetõségét. Nem hiszik el, hogy ez nagyon súlyos félreértést okozhat? Föltételezem, hogy sokan ismerik Molnár Tamás nevét. A cikkei által közvetített önbevallása szerint jobboldali, nemzeti elkötelezettségû és konzervatív. Egy cikkében írja a következõt: „Ronald Reagan, az idõsebb és fiatalabb Bush, Arnold Schwarzenegger és Rudy Guiliani személyében és tetteiben megkezdõdött a módszeres és tudatos rendteremtés ... a hippy idõk drog- és szexkultusza után. … A konzervatív rendre, erkölcsiségre és vallásosságra támaszkodó patrióta politika meghozta gyümölcsét.” Gondolják, hogy a „konzervatív rendre, erkölcsiségre és vallásosságra támaszkodó patrióta politika“ vezérelte a „módszeresen és tudatosan rendteremtõ” Schwarzeneggert, amikor elrendelte, hogy az állami fenntartású iskolákban meg kell szüntetni az elkülönített fiú és leány öltözõket és vécéket, és koedukáltakat kell létesíteni, és kötelezõen tanítani kell a gyerekeknek a „különbözõ életstílusok”, azaz nemi irányultságok teljes egyenértékûségét és az ezzel egyet nem értõ tanerõket ki kell rúgni? „Gondolkozzunk, magyarok!” – könyörgött Fekete Gyula már évtizedekkel ezelõtt! Honnan szedte Molnár Tamás ezt az ostobaságot? Onnan, hogy olvasott valamit a Commentary c. zsidó lapban, és mivel az amerikai Köztársasági Párt mindig konzervatívnak hirdeti magát, Molnár Tamás levonta a következtetést: ha konzervatív, akkor jó, és emiatt talán nem szándékosan, de mégis egy gyurcsányi méretût hazudott és durván becsapta az olvasóit. Pedig mindenki ismeri azt a 2000 éves bölcsességet, hogy ne a szavaikról, hanem „a gyümölcseikrõl ismerjétek meg õket“. Vegyünk egy másik szót: baloldali. Ha bárkit megkérdek az országban, hogy ki baloldali, rögtön kész a válasz: az MSZP. Pedig Semjén Zsoltnak volt egy nagy megállapítása egy Kossuth téri beszédében: „Az MSZP legnagyobb blöffje az, hogy baloldali“ – mondta. Tessék végiglapozni a történelmet: akik baloldalinak mondták magukat,
jó ha figyelünk
külföldre is
vagy akiket mások, akár megvetõen, balosoknak kiáltottak ki, az mindig amiatt volt, mert a munkásokat, az elnyomottakat, a munkájukból élõket képviselték. És nem számít, hogy jól vagy rosszul képviselték. Önzetlenül vagy számításból. Õszinték voltak, vagy hazudtak. Nem számít Az orvos az, aki a beteget gyógyítja. Az orvos szó jelentése nem változik attól, hogy vannak sarlatánok, szélhámosok, bûnözõk és kuruzslók is, akik orvosnak adják ki magukat. Az sem számít, ha egyesek gátlástalanul bevasalják a borravalót. Akkor is orvosok, legfeljebb nem a hivatásuk büszkeségei. Évekkel ezelõtt egy magánpincében jártam, ahol a hordók tartalmának az ízlelgetése közben a politikára is ráterelõdött a szó. A gazda kihívóan rám nézett, majd megjegyezte: „Jobb, ha tudja, hogy én baloldali vagyok.” Mondta ezt az után, hogy több dologról olyan véleménynek adott hangot, amit a mai magyar közbeszéd jobboldalinak minõsített volna. Miután magyarázat iránt érdeklõdtem, közölte: „azért, mert Jézus Krisztus is baloldali volt”. Amikor azt kérdeztem, hogy kikre szavazott, a válasza az volt, hogy „természetesen a FIDESZ-re”. Ennek a józan parasztembernek sem a sajtó, sem a pártok nem tudták megzavarni az eszét. Õ tudta, mirõl beszél. Mit mondott Csintalan a Fideszrõl? A szavainak az igazsága független attól, hogy ki hogyan értékeli õt személyesen. „A Fidesz“ – mondta – „mindig balról elõzte az MSZP-t“. Tökéletesen igazat mondott. Én Lovas Istvánt nagyon nagyra értékelem. De egyszer õ is bedõlt ennek a hamis szóhasználatnak. Emlékszem, Berluschoni gyõzelme elõtt, vagy közvetlenül utána írt egy lelkendezõ cikket arról, hogy „mindenütt gyõz a jobb“. Berluschoni egy undorító, globalista, demokrácia ellenes, nagytõke párti politikus. Igazi jobboldali! Tessék tudomásul venni: Az MSZP egy szélsõjobboldali párt. Az SZDSZ távolról sem liberális. Az õ elvtársaikat az USA-ban neokonzervatívoknak mondják. Jelenleg õk uralkodnak a Fehér Házban, õk határozzák meg Bush politikáját. Többségükben zsidók, és egy bizonyos trockista gyökerû, ugyancsak zsidó, Leo Strauss nevû egyetemi tanár tanítványai. Egy szélsõségesen elitista és rasszista társaság, amely mélyen lenéz minden, a közbeszédben emberinek nevezett értéket. Õk vették programba a preventív atomtámadást. Érdekes, hogy a gazdaságpolitikájukat neoliberálisnak nevezik. Most már meg kell mondanunk, ki liberális. A már elmondott történetem után egy reggeli rádiómûsorban beszélt Gyulai Endre szeged-csanádi megyéspüspök arról, hogy a kereszténység miért nem fogadhatja el a liberalizmust. A magyarázata borzasztó egyszerû és világos volt: a liberalizmus legfõbb értéke az ember személyes, egyéni szabadsága, a kereszténységé pedig az embertárs, a felebarát iránti szeretet és szolgálat. A kettõ kizárja egymást. Azóta a püspök úr értelmezését megerõsítette bennem John Kekes-nek, egy hajdani Kékes Jánosnak „A Liberalizmus Ellen“ c. könyve. De megint csak meg kell jegyeznünk, hogy a mi liberálisaink még csak nem is liberálisok. A neoliberalizmusban az a liberalizmus, hogy az ember helyett a tõke szabadságát tekintik a legfõbb értéknek. Az EU ezt már a Római Szerzõdésben rögzítette. Ha bármely tagország bármely törvénye ütközik a tõke szabadságának az elvével, a törvény érvénytelen. Amerikában a liberálisok egy kirekesztett, ellenzéki csoportot alkotnak. Meg kell mondanom, hogy akiknek az írásait érdemes elolvasni az amerikai – nem sodorvonalú, hanem jobbára csak az internetes – sajtóban, azok vagy baloldalinak, vagy liberálisnak, sõt libertariánusnak, gyûjtõnéven „disszidenseknek“, másként gondolkodóknak mondják magukat. Az amerikai liberálisok keményen bírálják azt a politikát, amelyet a mi neokonzervatív álliberálisaink teljes mellszélességgel támogatnak. Sajnos ezek körében is kísért a múlt. A baloldaliak többsége nem képes levetni a marxizmus harcos ateizmusát és egyházellenességét, a humanista liberálisok pedig nem mindig képesek belátni, hogy az un. „melegjogok“ és a mûvi abortusz szabadsága nem magától értetõdõ emberi szabadságjogok. Mikor ezt elõadtam néhány ismerõsömnek, az volt az ellenvetésük, hogy lehet, hogy a szavak Amerikában azt jelentik, de itt nem. Én erre azt válaszolom, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni jó ha figyelünk
külföldre is
a hatalom csúcsán ülõk szellemi diktatúráját és az általuk keltett bábeli nyelvzavar rám kényszerítését, amit azért tesznek, hogy mi ne legyünk képesek eligazodni, hogy ne legyünk képesek az érdekeinket egyértelmûen megfogalmazni, végeredményben, hogy ne tudjunk összefogni. Nem fogadom el, hogy ellenkezõjére változtassák a szavak jelentését a múlt századihoz képest, mert akkor képtelen leszek megérteni, amit akkor írtak. Mert az összefogás nem jószándék, nem lelkesedés, nem hazaszeretet, hanem egyetértés kérdése. A bábeli nyelvzavar embere nem képes egyetértésre jutni, nem képes összefogni, ezért a sorsa a szétszóratás. Nos, ez természetesen nem az én véleményem, mert én – mint mondtam – nem mondok véleményt, de ezt mondják egyesek. A múltkorában egy református lelkész egy nagyszerû eladásban vont párhuzamot a bábeli nyelvzavar és a Pünkösd között. Bábelben az egy nyelvet beszélõ emberek kerültek abba a helyzetbe, hogy nem tudtak szót érteni, és szétszórattak. Pünkösdkor, amikor mindenkiben ugyanaz az egyetlen lélek lakozott, a különbözõ nyelveken beszélõk is megértették egymást és az igazságot. Összefogás csak akkor lehetséges, ha ugyanaz a lélek, ugyanaz a szellem, ugyanaz a tudás lakik az emberekben, azaz egyetértés van közöttük. Egyetértésre jutni csak a dolgok megértése és egyértelmû, mindenki számára ugyanazt jelentõ megfogalmazásával lehet. Nincs messze innen Szekszárd, Babits Mihály szülõhelye. Középiskolás koromban olvastam egy tanulmányát a középiskola feladatairól. Máig emlékszem rá. Nem szakismereteket, nem tudományt kell ott tanítani – írta – hanem beszélni és gondolkodni, hogy az ifjú ember képessé váljék a megértésre és a gondolatai kifejezésére. A szakismeretre, a tudományra ezután kerülhet sor. A „gyalázatos hazugok“ azért „teszik tönkre a szavak becsületét“, hogy ebben megakadályozzanak bennünket. Föl kell vennünk a kesztyût és lerántani a leplet a manipulációikról. Mindezeket fontolóra véve nekiálltam egy kis szótárat összeállítani. Meg kell mondanom, hogy találtam oldalnyi hosszúságú meséket is meghatározás helyett, de azokra azt mondtam, hogy használhatatlanok. A fogalmaknak egyszerûnek kell lenniük. A fasizmust pl. nem szabad úgy meghatározni, hogy itt pl. ilyen vonásai, ott olyan vonásai jelentkeztek hangsúlyosabban. A meghatározás a közös elemet tartalmazza, a különbségeket a történelmi, vagy földrajzi megjelenések között külön lehet jellemezni. A meghatározás a sokféle változat legnagyobb közös osztója lehet. Azok a tulajdonságok, amelyek minden változatban megtalálhatók. Ezen az alapon összeállítottam az alábbi szótárat: BALOLDALI, aki a munkajövedelembõl élõk érdekeit képviseli. JOBBOLDALI, aki a tõkejövedelembõl élõk érdekeit képviseli. SZOCIALISTA, aki a társadalmi (azaz jogi és anyagi) igazságosság igényével lép fel, és annak a biztosítása érdekében szükségesnek tartja az állami szerepvállalást. KAPITALISTA, aki tõkejövedelmet élvez, függetlenül annak a nagyságától. LIBERÁLIS, aki az emberi értékek közül a személyes szabadságot minden más fölé helyezi. DEMOKRATA, aki szerint a társadalom erkölcsi elvei (alkotmány) által korlátozott többségi népakaratnak kell érvényesülnie a politikában. KOMMUNISTA, aki tagadja a magántulajdonhoz való jogot. NEOLIBERÁLIS, aki szerint a maximális tõkehozam biztosítja a legtöbb jót a társadalom számára, és ennek érdekében a tõke szabadságát minden más gazdasági és politikai szempont és cél fölé rendeli. KONZERVATÍV, aki ellenzi a társadalmi változásokat. ÉRTÉKKONZERVATÍV, aki nincs a társadalmi változások ellen (akár harcol is értük, ha látja a társadalom javításának a lehetõségét), de vallja, hogy vannak idõálló, vagy akár örök értékek is, és ellenzi, hogy azokat bármire hivatkozva elvessék. KERESZTÉNY, aki az Újszövetségi Szentírás tanítását magáénak vallja. 5
MATERIALISTA, aki az anyag elsõbbségét vallja a szellemmel szemben. IDEALISTA, aki a szellem elsõbbségét vallja az anyaggal szemben. ISTENHÍVÕ az az idealista, aki hisz a világot létrehozó, megalapozó szellem tudatos és személyes jellegében. ATEISTA az a materialista, aki harcosan fellép mindenfajta idealista világnézet és vallás ellen. KÖZPOLITIKA az „erkölcsileg legmagasabb rendû emberi tevékenységek egyike: a közjónak az önzetlen szolgálata”. (Arisztotelész) HATALMI POLITIKA (HATALOMÛZÉS): a „hatalom megszerzésének, megtartásának és gyakorlásának a tudománya és mûvészete”. POLITIKA: a hatalomûzés közkeletû, eufemisztikus megnevezése. GYAKORLATI POLITIKA: a hatalmi és közpolitika valamilyen arányú keveréke. POLITIKAI DÖNTÉS: a hatalmi érdekek biztosítása érdekében elfogadott megalkuvás. TÖRTÉNELMI SZOCIALIZMUS: az a társadalmi forma, amely különféle változatokban 1949-tõl 1990-ig létezett Magyarországon. Tisztában vagyok azzal, hogy bõségesen találhatók olyan történelmi és bölcseleti érvek, amelyekkel a fenti meghatározások joggal bírálhatók, vagy finomíthatók, esetleg történelmi összefüggéseikben elemezhetõk, azonban a következõkben kibontandó gondolatok szempontjából megfelelõek, és elegendõen egyszerûek is ahhoz, hogy biztosítsák a mondanivalóm egyértelmûségét. Minden érdemi változás azzal kezdõdik, hogy létrehozzák a megfogalmazásához szükséges fogalomrendszert. Ha az hiányzik beszélni sem tudunk a szándékainkról. Ha egy új, mai program nem kíván azonosulni a jelenlegi pénzuralmi, imperialista világrenddel, akkor a legelsõ feladat a szótárának a megalkotása, mert e nélkül nem képes kiemelkedni az uralkodó politika sodrásából. Az újbort új tömlõbe kell tölteni. Az új eszméket – még ha régi szavakat használunk is, mert nem teremthetünk új nyelvet – újonnan, tisztán és pontosan értelmezett fogalmakkal kell leírni. Hogy akarunk „összefogni“, ha meg sem értjük egymást, ha nemhogy új gondolatunk, de annak a kifejezésére egyértelmûen képes szókincsünk sincs? A rendszerváltás reményeit gyorsan felváltó kiábrándulást követõ évek hosszú során próbáltam a hovatartozásomat meghatározni. A fenti fogalmak segítségével most azt mondom, hogy keresztény vagyok és ezért természetesen szocialista. A „szocialista” szükségképp baloldali, mert a tõkejövedelem kizsákmányolásból, azaz igazságtalanságból származik, ami ellen föl kell lépnie a munkajövedelembõl élõ kizsákmányoltak érdekében. A szocialista szükségképp demokrata, mert hogyan képviselhetné olyanoknak az érdekeit, akiknek nincs módjuk azok kimondására és képviseletére. A korábban „létezõ szocializmusként” emlegetett képzõdmény sikertelenségének és erkölcsi degeneráltságának a demokrácia hiánya, az elitizmus volt az egyik fõ oka, ami a „proletárdiktatúrának” az osztályharcra alapozott jobboldali tanában fogalmazódott meg. A történelmi szocializmus jobboldali rendszer volt, de baloldali célokat és jelszavakat is hirdetett. A keresztény szükségképp baloldali, mert ismeri Jézus szavait, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Közvetve ugyan, de ez a mondása is tiltja tõkejövedelmet, amely munka nélküli jövedelem. Jézus kamatszedési tilalma a tõkejövedelem közvetlen tilalma volt, a keresztény tehát nem lehet kapitalista. A keresztény szükségképp demokrata, mert a feladata mások szolgálata, nem pedig a fölöttük való uralkodás. És a keresztény szükségképp szocialista, mert a szeretetparancs nem csak megtiltja, hogy másokat kihasználjon, hanem kötelezõvé teszi mások segítését, tehát a legmagasabb szinten követeli meg a társadalmi igazságosságot. A fenti fogalmakkal tehát keresztényszocialistaként tudom meghatározni a társadalmi elkötelezettségemet. Hogy miért nem kereszténydemokrataként? Azért, mert a fenti értelmezésben a demokrata kevesebb, mint a szocialista, mert a demokrata csak a po6
litikai döntéshozásban való valamiféle részvételt kínál, míg a szocialista társadalmi igazságosságot is. A „demokrácia”, ha nem párosul a társadalmi igazságosság keresésével, azaz a szocialista, szûkebben szociális szemlélettel, könnyen válhat a kisebbség többség általi elnyomásának az eszközévé. Ezért a kereszténydemokrata is kevésbé keresztény, mint a keresztényszocialista. Hangsúlyozom, hogy csak a fogalmakról beszélek, nem a tényleges pártokról és mozgalmakról, mert a pártok neve és ideológiája sokszor nem fedi egymást. Erre a legjobb példa a Magyar Szocialista Párt, amely minden, csak nem szocialista és nem baloldali. Még egy szót szeretnék tisztázni: a kommunistát. Felejtsük most el a történelmet és maradjunk a szó eredeti jelentésénél. (Azok számára, akik nem értenek egyet azzal, hogy a szavakat el kell tudnunk választani a történelemtõl, mondom el, hogy állítólag a háború végén, vagy talán a „fordulat éve” után komolyan fölvetették, hogy a forgalomirányító lámpákon a „rossz” zöld szín jelentse a tilosat, és a „jó” piros a szabadot. Ez a sajátos, tudathasadásos szómágia a szavakat, jel-
jó ha figyelünk
külföldre is
képeket teszi bûnössé. E szellemben fogant abszurd törvény teszi ma Magyarországon tiltott jelképpé a horogkeresztet, amelyet a buddhisták a nyakláncukon viselnek, és amely a templomaik kupoláját díszíti, vagy a bûvös pentagrammot, amelyet a mágia a sátán foglyul ejtésére alkalmazható leghatékonyabb eszköznek tartott. Ennek az abszurditásnak történelmi példája volt, amikor az EU csatlakozást ellenzõ Szabad Magyarországért Mozgalom kinyomatta az ábrán látható plakátját, a rendõrség házkutatási parancs nélkül betört az irodájába és elkobozta a teljes készletet, majd az elnök ellen rendõrségi eljárást indítottak „tiltott jelképek használata” miatt. Természetesen az ügy elhalt, de a magánpénzbõl készült plakátok elrablásáért a rendõrség semmiféle kártérítést nem fizetett.) A kommunista tehát nem a Szovjetunió Kommunista (Bolsevik) Pártjának, fõleg pedig nem az MSZP-nek a tagja, hanem az, aki tagadja a magántulajdon jogosságát. Akár tetszik a mai nyugati kereszténységnek és kereszténydemokráciának, akár nem, Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett szavai (oszd szét a vagyonodat a szegények között, akkor követhetsz engem) általános érvényûek. Az õskeresztények vagyonközössége sem „csak akkor érvényes, idõszerû válasz az adott történelmi körülményekre”, hanem követelményként szolgáló magatartás. „Az egyházatyák közül többen, így Kaiszareai Baszileiosz és Aranyszájú János keleten, Milánói Ambrus pedig nyugaton, nem csak szóval, hanem tettel is hangsúlyozták a magántulajdon csupán viszonylagos jellegét, keményen vitatták a termelõeszközök örökölhetõ voltát, kimutatták, hogy a természeti kincsek csak Istenéi, az emberek pedig csakis mindenki javára használhatják azokat. Egyúttal Pál példájára, aki sátrakat készített, visszaállították a munka méltóságát, amelyet a pogány ókor szolgai dolognak tartott.” (Olivier Clement: Kérdések az Emberrõl, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2004.) Sajnos az államvallássá tett kereszténység sok vonatkozásban elárulta alapítójának a tanítását evilági, anyagias elõnyök érdekében. Mivel az „evilág” anyagiassága mára olyan méreteket öltött, hogy már szó szerint pusztulással fenyegeti az emberiséget, ideje, hogy a kereszténység és a keresztény alapvetésû jó ha figyelünk
külföldre is
mozgalmak visszatérjenek a torzítatlan alapeszmékhez, annál is inkább, mert a korszerû közgazdaságtan is egyre jobban hajlik arra, hogy azok helyes voltát elfogadja. Mindebbõl levonhatjuk a következtetést, hogy a kommunista, vagy kommunista jellegû, tehát a magántulajdon korlátozását helyeslõ eszmék nem felforgató újdonságok, hanem az értékkonzervativizmus õsi, és örökérvényû eszméi. Azon természetesen lehet vita, sõt, ez a közpolitikának a legsúlyosabb, gyakorlati feladata, hogy a bolsevik szélsõség és a globalista szélsõség között megtalálja az arany középutat, amit a matematikusok optimumnak neveznek, hogy a nem mindentudó szentekbõl álló társadalomban milyen mértékben és milyen eszközökkel korlátozza a tulajdont, és a köztulajdont milyen formákban mûködtesse. A közpolitikának erre a kérdésre minden korban és állandóan keresnie kell, és meg is kell adnia az akkori viszonyoknak legjobban megfelelõ és a társadalmi jóról alkotott felfogásának megfelelõ választ. Ha ez örök érvénnyel megadható volna, örök idõkre fölöslegessé válna a köz ügyeivel való foglalkozás, azaz a politika. A magántulajdonnak egyik igen lényeges alapkérdése a természeti erõforrások és a föld birtoklása. Annak bizonyítására, hogy az emberek õsi tudása, hogy ezek nem lehetnek magántulajdonban. A Biblia szerint “Isten mondja népének: ne adjátok el a földet örök áron, mert a föld az enyém, és ti csak jövevények és zsellérek vagytok e földön." A másik: 2000 évvel idõszámításunk elõtt a kínai „«tsing-tien» rendszerben azt hirdették, hogy az ország földje a királyé. A király jelentette az Isten gyermekét. A király nem maga intézkedik a földnek megmûvelése iránt, hanem ... minden család kap egy bizonyos részt...“ (Sós Aladár: „Szabadság és gazdaság“ Göncöl Kiadó Bp. 1991. 598.old.) Megjelenik ez az elv a magyar történelmi alkotmányban is, amely szerint a föld a Szent Koronáé. Bár ez az elv sem érvényesült maradéktalanul a történelmünk során, mint ahogy minden tiszta eszme csorbát szenved az emberi önzés miatt, Andrásfalvy Bertalan személyes közlése szerint a királyi birtokado7
mányozás nem jelentett tényleges tulajdonba adást, hanem csak adószedési jog adományozását az adott területen. Emiatt nem alakulhatott ki Magyarországon a tényleges hûbéri rendszer sem, amely magánjogi szerzõdéseken alapult, míg a magyar hatalmi rendszer közjogi természetû volt: a hûség nem a hûbérúrnak, hanem az országnak, és bizonyos feltételekkel (az ellenállás joga) a királynak szólt. Nem érdektelen megfontolni Saral Sarkarnak, egy kiábrándult németországi zöld mozgalmárnak a véleményét, akitõl a számomra eddig legmeggyõzõbb magyarázatot olvastam a szovjet tömb összeomlásáról az „Eco-socialsm or Eco-capitalism” c. könyvében (Zed Books, London, 1999.) írja: „Milton Friedman, a híres, kapitalizmus párti közgazdász mondta: ’Ha a szabad piacgazdaság nem volna a leghatékonyabb rendszer, én akkor is arra vágynék, mégpedig azok miatt az értékek miatt, amelyeket képvisel: a választás szabadsága, a kihívás, a kockázat.’ Én magam nem csak azért utasítom el az eko-kapitalizmust, mert mûködésképtelen, hanem fõleg a kapitalizmus által képviselt értékek miatt: kizsákmányolás, elvadult versengés, a mammon imádata, és hajtóerõként a haszon és a kapzsiság. Én a szocializmus mellett vagyok, elsõsorban az általa képviselt értékek miatt: egyenlõség, együttmûködés, kölcsönös segítség. A szabadság és demokrácia összeegyeztethetõ ezekkel, még akkor is, ha a (történelmi) szocialista rendszerekben nem léteztek, viszont a kapitalizmus értékeivel összeegyeztethetetlenek, különösen a hatalmi és vagyoni egyenlõtlenséggel.” Ez egy nagyon fontos megállapítás! A kapitalizmus, amelynek a mai magyar politikai elit még mindig a gyõzelmét ünnepli a „történelmi szocializmus” felett, összeegyeztethetetlen a szabadság, a demokrácia és a társadalmi igazságosság eszméivel, és emiatt a kereszténységgel is. Ezt jól mutatja a „fejlett, nyugati” államokban a szociális rendszerek leépítésére reformok címén intézett támadás – aminek hazai tükörképe a Gyurcsány és Bokros program -, és fõleg a kapitalista restaurációnak és a globalizációnak a vezetõ államában, az Egyesült Államokban a kereszténység ellen folytatott, pluralizmusnak álcázott hadmûvelet. Ez ma már ott tart, hogy a karácsonyi üdvözlõ lapokon tilos a karácsony lényegét, a betlehemi születést ábrázoló képeket elhelyezni, a keresztény szimbólumok ki vannak tiltva a közterületekrõl, középületekbõl és az iskolákból, de törvény biztosítja a jogot a menóra kihelyezésére. Tudomásul kell vennünk Israel Shamir megállapítását: a nyugati jóléti államok kialakulása nem a kapitalizmusnak, hanem a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak köszönhetõ. A nyugati országoknak az „emberi jogokért”, beleértve a vallásszabadságot is, folytatott küzdelme csak a „történelmi szocializmus” elleni propaganda hadjárat része volt. Most, hogy a rendszer összeomlott, a kapitalizmus belépett a 19. századinál is rosszabb szakaszába, amelyet Marx még csak jósolt: amikor bekövetkezik a proletáriátusnak, azaz a mai termelési mód viszonyainak megfelelõen átfogalmazva, a munkajövedelembõl élõknak az abszolút és relatív elnyomorodása. Nem közismert dolog, hogy Síklaky István négy-öt évvel ezelõtt most nem részletezett okokból, megtörhetetlen optimizmusától is befolyásolva célszerûnek látta egy kis párt megalakítását, amelyet Magyarországért Pártnak nevezett el. Most egyesek jónak látták újjászervezni és engem is meghívtak, hogy csatlakozzak. Egy feltételem volt: Csak akkor csatlakozom, ha a párt kijelenti magáról, hogy keresztény, baloldali és szocialista. Elfogadták. Sõt, megkértek, hogy állítsam össze a programunkat ebben a szellemben. Mi nem akarunk, és nem is fogunk soha hatalomra kerülni. A célunk csak az, hogy tetemre hívjuk a hatalom birtokosainak a nagy hazugságait, a rendszerváltás hazugságainak a magunkkal hurcolt és egyre súlyosodó következményeit és új utakat keressünk. E célból nagyon jelentõs szellemi kapacitásokat fogunk tudni megmozgatni, amelyek hordozóival kapcsolatban vagyunk, de akik tudására és közremûködésére sem a nyugatról programozott négypárti elitünk nem kíváncsi, mert már beilleszkedtek, bebetonozták magukat a hazugságkor intézményes rendszerébe, sem az olyan újabb, és a hatalmi körön kívül álló kezdeményezések, mint a Jobbik, vagy az UDK. Valószínûleg – mint Molnár Tamás említett nyilatkozata is mutatja – nem ismerték fel, hogy a gondjaink igazi okai nem belföldi eredetûek és belpolitikai váltással is elérhetõnek tartják a csak nagyon felszínesen és alkalmilag körvonalazott 8
céljaikat. Az is igaz, hogy az említett a vizsgálódásoknak sok eredményét már célszerû elzárva tartani a hatalom birtokosaitól, mert nincs már messze az új rendszerváltás. Ez érvényes lehet az elõzõkben általam bírált politikai alakzatokra is: nem elképzelhetetlen, hogy több van a tarsolyukban, mint amit mutatnak. De ebbõl ma semmi sem látszik. Akiket bosszantanak az ilyen „törpepártok“, azok szórakoztatására idézem Fekete Gyulának a rendszerváltozást kísérõ pártosodás láttán megfogalmazott jelszavát: „Külön pártot minden magyarnak!“ Ez szellemes gúnyolódás, de én komolyan a híve vagyok. Ha ez valaha megvalósul, akkor megszûnik a pártokrácia, sõt a pártok is megszûnnek. A képviselõk akkor a választóikat, nem pedig a pártvezetõséget képviselnék. Én a demokráciát csak pártmentesen tudom elképzelni. Sok kis párt – ahogy Szabó Laci barátom szokta mondani – sok szódával még elmegy, de például az amerikai „politikai váltógazdaság“, Orbán álma és az én rémálmom, a demokrácia paródiája. De errõl majd a nagy hazugságok között részletesebben beszélhetünk. Ezzel lezárom az elsõ részt. A fogalmi zûrzavarra is majd a harmadik részben fogok bõséges példatárral szolgálni. Vegyük szemügyre akkor a hazugságkor hazugságintézményeinek a rendszerét. A HAZUGSÁG TÁRSADALMI INTÉZMÉNYRENDSZERE
• Kívülrõl irányított embertípus. • Magányos tömeg: kívülrõl irányított embertípus: szoci. kapitalista párhuzamok: szocialista mozgalmi ember. Párttitkár történet: hány az óra? • Amerikai elnökválasztások tanulsága. EGYETÉRTÉS GYÁRTÁS » ÍRTA: EDWARD S. HERMAN ÉS NOAM CHOMSKY 1988. PANTHEON BOOKS A tömegtájékoztatás üzeneteket, jelképeket közvetít a nagyközönség számára. A feldata a mulattatás, szórakoztatás és tájékoztatás .és értékek, nézetek és viselkedési minták elfogadtatása az egyénekbe, hogy a tágabb társadalom intézményi szerkezetének a részeseivé váljanak. A központosított gazdagság és osztályellentétek világában ez csak erõteljes propaganda segítségével oldható meg. Diktatórikus rendszerekben ezt az állami cenzúra oldja meg. De hivatalos cenzúra nélkül is megoldható, még akkor is, ha a sajtó ténylegesen versenyhelyzetben van, ha olykor támadja a vállalati és állami törvénysértéseket és tolakodóan úgy jellemzi magát, mint a szólásszabadság és a közösség szószólóját. Ami nem látszik, hogy ez a fajta bírálat milyen jelentéktelen és hogy milyen hatalmas különbségek vannak a rendelkezésre álló erõforrásokban és hogy ez milyen hatással van a magánmédiához történõ hozzáférésre és annak a viselkedésére és teljesítményére. A propaganda modell összetevõi: 1. A méret és a koncentrált tulajdonlás, a tulajdonos vagyona és a tömegtájékoztatási cégek profit orientáltsága 2. Hirdetések, mint a tömegtájékoztatás legfontosabb bevétele 3. A tömegtájékoztatás függése a kormányzat, az üzleti világ és az általuk támogatott szakértõk által nyújtott tájékoztatástól. 4. Az „össztûz“, mint a tájékoztatás fegyelmezésének az eszköze. 5. A „kommunistaellenesség” (antiszemitizmus, terrorizmus ellenesség) mint nemzeti vallás és szabályozó eszköz. Az elit uralma a természetesség látszatával valósul meg. A méret, a tulajdonviszonyok és a tömegtájékoztatás profitközpontúsága: az elsõ szûrõ James Curran és Jean Seaton Nagy-Britanniában vizsgálták a 19. században végbemenõ folyamatot. Munkás olvasók számára írt, radikális, baloldali sajtó felemelkedése a század elejétõl. Egy képviselõ minõsítése: a dolgozók sajtója „szenvedélyeket kelt és az önzést terjeszti, amikor a jelen körülményeiket szembeáljó ha figyelünk
külföldre is
lítja a jövendõbelivel, amelyek összeférhetetlenek az emberi természettel és azokkal a változtathatatlan törvényekkel, amelyeket a Gondviselés alkotott a polgári társadalom szabályozására.“ Állami eljárások: rágalmazási perek, pénzügyi biztosítékok, külön adók, stb. Ennek ellenére fejlõdött. A piac végül rendezte, amire az állami erõszak képtelen volt: a század közepétõl egy új, de már a munkásokra tekintettel nem lévõ sajtó alakult ki. A baloldali sajtó úgy megsemmisült, hogy a 20. század elején, amikor a Munkáspárt kialakult, nem volt egyetlen sajtótermék sem, amely fölvállalta volna az ügyét. Ennek egyik fõ oka a technikai fejlõdés és a sajtó iparosodása miatti megnövekedett tõkebefektetési igény volt. 1837. elõtt egy jövedelmezõ országos hetilapot 1000 fontnál kevesebbõl létre lehetett hozni, amely 6200 példány esetén már nem volt veszteséges. 1867-re egy londoni napilap alapítása már 50 000 Font volt. Az 1918-ban alapított Sunday Expressre már több, mint kétmillió fontot költöttek, mire elérte a 200 000 fölötti, veszteségmentes példányszámot. 1986-ban az USA-ban több mint 25 000 sajtótermék volt (TV-k rádiók is beleértve), de ezek nagy része a nagy, országos sajtótermékek hírszolgálatán függött a helyi jellegû hírek kivételével, rengeteg közös tulajdonú volt. 24 legnagyobb sajtórendszer bocsátotta ki a termékek több, mint felét. Ezt úgy jellemezték, hogy ez a 24 vállalkozás egy új kulturális és tájékoztatási magánminisztériumot képez. A média szintekre oszlik. A tekintély, források és kiterjedés alapján 10 – 24 rendszer képezi a legfelsõ szintet. Ez a szint a kormányzattal és a Távirati Irodákkal együtt határozza meg a hírprogramot és szolgáltatja a nemzetközi és belföldi hírek nagy részét a többi szint és a nagyközönség számára. A koncentráció a felsõ szinten nagyon felfokozódott a televízió hatására a II. Világháború után. A kábeltelevíziók ezt a koncentráltságot kissé csökkentették. Ezek nagy, profithajhász vállalkozások, nagyon gazdag emberek kezében. A hiányos vagyonadatok ellenére tudni lehet, hogy a nagyok mindegyike értékesebb egy milliárd dollárnál, az átlaguk pedig 6 milliárd és egynegyedük adózott nyeresége 100 millió fölött van, míg az átlag 180 millió körüli. A nagy média társaságok teljesen beépültek a piacba és a részvényesek igazgatók és bankárok nyomására a nyereségérdekeltségük nagyon erõs. A piac kedvenceivé váltak, a reménybeli és tényleges tulajdonosok hatására ez a nyomás tovább erõsödött, amikor a növekvõ vevõkört tõkésíteni tudták a hirdetési üzlettel és megsokszorozták a vállalatok piaci értékét. Spekuláció és hitelfelvétel. A családi vállalkozások átmennek társaságokba. Mindezt felgyorsította a paci szabályozás gyengülése, az egyesülések elõtti akadályok megszüntetése, nem-média társaságok tulajdonlásának az engedése. a „tisztességes tájékoztatás“ követelményének a gyengülése, ami megnyitotta a lehetõséget a korlátlan hirdetési üzletre. • Megnyílás egyéb üzleti érdekeltségek felé: General Electirc Westinghouse média tulajdonlása • Az igazgatótanácsok külsõ tagokat, bankárokat, ügyvédeket, nyugdíjas hivatalnokokat alkalmaznak, szorosan együttmûködnek a bankokkal kölcsönös részvényeladási ügyekben • Az igazgatók kénytelenek a legnagyobb jövedelmezõségre törekedni,mert különben a külsõ befektetõk eladják a részüket és leszállíthatják a társaság értékét. • Diverzifikálás, több lábon állás: újság, TV, rádió, stb. • Ne média cégek a médiában: GE és Westinghouse hadiipar és atomenergia ipar. • Az ITT esete: nem engedték meg, hogy média céget vásároljon. • A GE-nek már megengedték, pedig sokkal nagyobb, mint az ITT és hatalmas politikai befolyása van. Õ alapította az American Enterprise Institute-ot • A Reader’s Digest-et 17 nyelven adják ki 160 országban. A rádió és TV társaságoknak kormány engedélyekre van szüksége. A kormány ezt is felhasználja a társaságok idomítására. A céjó ha figyelünk
külföldre is
gek állami hivatalnokokat hívnak az igazgatótanácsokba a jó kapcsolatok ápolása érdekében. Függnek a kormánytól a politikai támogatás tekintetében: adók, kamatok, munkaerõ politika, tröszt ellenes törvények GE és Westinghouse pedig politikai és anyagi támogatást vár a fegyver és atomenergia üzletéhez. A HIRDETÉSI ENGEDÉLY AZ ÜZLETÁG FOLYTATÁSÁHOZ: A MÁSODIK SZÛRÕ A 19. századi viták során a verseny másként gondolkodókat szabályozó hatásával kapcsolatban mondta George Lewis liberális pénzügyminiszter, hogy a piac azokat fogja segíteni „akiket a hirdetõ közösség elõnyben részesít“. A hirdetõk ezáltal ténylegesen engedélyezõ hatósággá váltak. Újságok gazdasági eredményei és a hirdetések. Az újsághirdetések bevezetésének a hatása a dolgozó réteg lapjaira és a radikálisokra. Egy 19. sz.-i vélemény: „egyes lapok rossz közvetítõk, mert az olvasóik nem vásárlók. A második világháború után több szociáldemokrata irányultságú angol lap megbukott, vagy kényszerûen átalakult. Ez a rendszerpárti lapok olvasottságának a növekedéséhez vezetett. A Daily Herald 8,1%-át tette ki a lapok darabszámának, de csak 3,55-os volt a hirdetési részesedése. A többieké is töredéke volt a rendszerpártiaknak. Ügyfél hallgatói profil: kiértékelik a hallgatói kört a hirdetések eredményessége tekintetében. Nem a hallgatóság, hanem a vásárlóerõvel rendelkezõ hallgatóság érdekli a médiát. A nagy hallgatóság elérése úgy demokratikus, mint a jövedelemmel súlyozott választójog. Patronázs a mûsorok fölött! Verseny a patrónusokért: meggyõzik õket, hogy miért érdemes a hirdetõknek egyes mûsorokat patronálni. 1%-os nézettség változás évi 80-100 millió dollár évi jövedelemváltozást jelenthet. A dolgozó osztály számára készült média nem érdekli a hirdetõket. A gazdasági társaságokat bíráló mûsorok büntetéseket váltanak ki harmadik világbeli tevékenység, környezetrombolás, a hadiipari komplexum tevékenysége vagy a harmadik világbeli zsarnokságok vállalti támogatása. Az ilyen bírálat üzlet és Amerika ellenes. Mivel a TV fõ célja az eladás, annak a légkörét segítõ, könnyû, szórakoztató mûsorok készülnek. Ha kultúra, az legyen egzotikus, vagy régi, vagy kritika helyett nosztalgikus. Ügyelni kell, hogy a mûsorváltozáskor a nézõ ne váltson csatornát. A TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS HÍRFORRÁSAI: A HARMADIK SZÛRÕ. A hírmûsorokat föl kell tölteni: folyamatos hírellátási igény van. Gazdasági okokból az olcsó és nagy hírforrásokra kell támaszkodni: kormány és társasági források. Társadalmi szerepük jelentõs, ismertek, elismertek és általában hitelesnek fogadják el õket. Segít megõrizni a hírek „tárgyilagos“ terjesztõinak a látszatát, megóvja õket a „részrehajlás“ vádjától és a forrás megbízhatóságának a költséges ellenõrzésétõl, a rágalmazási perek veszélyétõl. 1979-80 között a légierõ közétette a nyilvánosság felé végzett tevékenységét: 140 hírlap, az Airman képeslap heti 690 000 példánya 45 000 tengerentúli és parancsnokisági hírközlemény, 615 000 telephelyi hírközlemény, 6 600 interjú, 3200 sajtókonferencia, 500 repülõút média ügyek miatt, 50 találkozó szerkesztõ bizottságokkal. 11 000 beszéd. 1970-ben egy J. W. Fulbright nevû szenátor szerint a légierõnek 1 350 teljes munkaidõs alkalmazottja foglalkozott a közönségkapcsolattal, azokról az ezrekrõl nem beszélve, akik alkalmilag láttak el ilyen feladatot. 1971-ben az Armed Forces Journal szerint a Pentagon 371 képeslapot adott ki évi 57 millió dollárért, amely hatszorosa a legnagyobb kiadó teljesítményének. 1982-ben már 1203 lapot adott ki. 9
Az US Kereskedelmi Kamra (Chambe of Commerce) 65 milliót költött kutatásra, információ közlésre és politikai tevékenységre. A lapja, a Nation’s Business példányszáma 1,3 millió volt és a hetilapjáé 740 000. Volt továbbá egy heti rádiómûsora, amelyet 400 rádióállomás sugárzott, valamint egy saját heti vitamûsora, amelyet 128 kereskedelmi csatorna adott le. A vállalatok és szakmai szövetségek lobbyhálózata jóval 150 000 fõhivatású felett van. Az összesített költségvetésüket 78-ban már évi 1 milliárd dollárra becsülték, amely 84-re 1,6-ra nõtt. Erõfeszítések a szerepük megszilárdítására: üléstermeket biztosítnak neki, elõre megkapják a tervezett beszédek és jelentések másolatait, sajtókonferenciákat a lapzárták idõpontjához igazítva, sajtónyilatkozatokat írnak nyomdakészen, hogy kielégítsék az újságírók várható hírigényét. A kormányszervek esetében ezeket a költségeket az adófizetõk pénzébõl állják, tehát az adófizetõk fizetik azt, hogy az olyan érdekeltségek mellett fejtsenek ki propagandát, mint a hadiipari komplexum és az állami terrorizmus más támogatói. Kritikus forrásokat azért sem jó használni, nehogy a fõ hírforrások megsértõdjenek. Ezek továbbá akadályozzák egyéb források szereplését: pl. nem vállalakoznak vitára, nem jelnek meg, ha számukra kellemetlen vita-fél is részt vesz. Ha néha megtörténik, hogy tekintélyes szakértõk kritikai észrevételeket tesznek, a szervezetek megpróbálják „kooptálni a szakértõket. Támogatják a kutatásaikat, konzultánsoknak alkalmazzák õket és fizetik, hogy hallgassnak. Így csak az elitek érdekében álló vélemények uralják a sajtót. 1972-ben Lewis Powell bíró, késõbb a legfelsõ Bíróság tagja sürgette a Kereskedelmi Kamarát, hogy „vásároljanak meg jelentõs tudósokat, hogy növeljék a vállalati tanulmányok hitelességét és terjesszék a nézeteiket az egyetemeken. Ezzel elérhetõ, hogy a világ tele legyen mélyreható tudós tanulmányokkal, amelyek a kívánt következtetésre jutnak. Ezt elõbb-utóbb elhiszik az emberek és a vita a kívánt mederben tartható. A 70-es években ennek érdekében egy csomó intézményt alapítottak, ma think-tankokak nevezik ezeket, ahol képzett értelmiségiek százai dolgoznak, hogy megideologizálják a nagytõke érdekeit. A szakértõk egy hasznos csoportja, akik korábban bírálták a rendszert, de megvilágosodtak és megtértek. ÖSSZTÛZ ÉS A KÉNYSZERÍTÕ ESZKÖZÖK: A NEGYEDIK SZÛRÕ Az össztüzet vagy magánemberek, vagy befolyásos csoportok valósítják meg. Hatása kényelmetlen és veszteségeket okoz. Védekezésre kényszerít, gyakran bíróság elõtt. A patrónusokat visszavonulásra készteti, vásárlási bojkotthoz vezethet. rádió és tv állomásokat kényszeríttettek ezzel alkalmazottaik kirúgására a „vörösvadászok támadásai miatt. Média figyelõ intézmények rendszere: ezek egyike a Freedom House Ezek ellenõrzik a médiában elhangzottakat és közzé teszik az észrevételeiket. A Freedom House együttmûködött a Világ Antikommunista Ligával, az US kormányával, a Szabad Európa Rádióval és a CIA-val. Gyakorlatilag a kormány propaganda szerve volt. Választási megfigyelõket küldött és az eredménytõl függõen minõsítette a választást tisztességesnek, vagy hamisnak. Állandóan bírálta a médiát, ha nem támogatta elegendõen az USA külpolitikáját. Odáig ment, hogy a vietnámi háború elvesztéséért is a médiát hibáztatta, mert nem támogatta eléggé. KOMMUNISTA ELLNESSÉG MINT SZABÁLYOZÓ ESZKÖZ Kétpólusú világ jók és rosszak. James Bond világszemlélet. Átalakulás: a kommunista mumus, amely a legjobban fenyegette a 10
Demokrácia: a politikusok és a választók számára vagyonos osztály érdekeit, helyébe lépett az antiszemita mumus és a terrorista mumus,. Most ezek a legnagyobb rosszak. Az antiszemita minõsítés veszedelmesebb, mint a pedofil vád. A liberálisokat kommunista szimpátiával vádolták, ma antiszemita, Izrael ellene és terrorista rokonszenvvel. Ma a holokauszt az államvallás és a terrorizmus az ellenség. Bármely harmadik világban lévõ ország kommunistává, terroristává és antiszemitává válik, ha bármilyen szociális vagy demokratikus reformot vezet be. Kettõsség, kettõs mérce: pl. Hamasz – arab diktatúrák. Atomfegyver : Irán – Izrael Propaganda kampányok Iraki háború, kidobott csecsemõk, Sivatagi Vihar: az elektromos hálózat tönkretétele, csecsemõk tényleges megölése. Kínvallatás: KGB gonosz, CIA jó! Fejet levágó dzsihadista rossz, Szaud-Arábia jó. Az ellenség áldozatai hõsök, a mieink velejáró veszteség. Condolezza Rice: libanoni háború: szülési fájdalmak. Allbright: 500 000 gyerek halála megérte a politikai eredményt. Az oroszok lelõtték a koreai repülõt, az izraeliek a líbiait. Liberty és a Perzsa öböli incidens 1967. 34 halott 172 sebesült mentõcsónak bombázás, segélykérõ rádió adásának a megzavarása. McNamara és Johnson Következmény: megszállt terület. Alsó- és Felsõmucsai Mucsay (bunkó) Mihály
jó ha figyelünk
külföldre is
Jézus kiûzi a kufárokat a templomból: „Távozz Sátán!” Szent szar! Ez szocialista!!!
Üzletet ajánlok. Tied lehet a pénz, csak mondd azt, hogy nem mi vagy a rómaiak voltunk, mondd azt, hogy az arabok tették! jó ha figyelünk
külföldre is
11
Mit tanulhatunk mi, magyarok Huntingtontól? » SÍKLAKY ISTVÁN 2004 AUGUSZTUS Samuel P. Huntington „A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” c. könyve 1996-ban jelent meg elõször. Pillanatok alatt világszerte nagy érdeklõdést keltett, és lépten nyomon hivatkoznak rá, vitatkoznak fölötte. 2002-ben, az Európa Kiadó kitûnõ magyar fordításban is megjelentette. A több, mint 600 oldalas könyv a következõ kérdésköröket tárgyalja: a „civilizációk” fogalma; az egyetemes Civilizáció kérdése; a hatalom és a kultúra kapcsolata; az erõegyensúly eltolódása a civilizációk között; a kulturális õshonosodás a nem nyugati társadalmakban; a nyugati univerzalizmus (az egységes, egyszínû emberiségben való gondolkodás) elõidézte konfliktusok; a muzulmán harciasság és a kínai magabiztosság; a törésvonal-háborúk okai és dinamikája; a Nyugat és a civilizációk világának jövõje; a népességnövekedés döntõ hatása az instabilitásra és az erõegyensúlyra. Huntington végkövetkeztetése: „Az elkövetkezendõ idõszakban a világ békéjét leginkább a civilizációk segítségével létrehozott nemzetközi rend háríthatja el. [7.-8. old.]” Továbbá „Sokan mutattak rá arra, hogy a világ nagy vallásai – a nyugati kereszténység, az ortodox vallás, a hinduizmus, a buddhizmus, az iszlám, a konfucianizmus, a taoizmus és a judaizmus – függetlenül attól, hogy milyen mértékben osztják meg az emberiséget, néhány kulcsfontosságú dologban azonos nézeteket vallanak. Ha az emberiség egyszer majd egy univerzális civilizáció megteremtésén fog fáradozni, akkor ezeket a közös jellemzõket kell megtalálnia és felhasználnia. Így az önmegtartóztatás és a közös közvetítés törvénye mellett, a multicivilizációs világ békéjének harmadik feltétele a közös jellemzõk törvénye lesz majd: minden civilizációnak meg kell keresnie azokat az értékeket, intézményeket és gyakorlatokat, melyek vagy melyekhez hasonlók más civilizációkban is megtalálhatók.” [552.-554.old.]
Ebben az írásban nem érintem valamennyi tárgykört, hanem – a megközelítési mód lényegén kívül – csak azokat, amelyekbõl – úgy gondolom – a magyarság és a vele együttélni kívánó népek stratégiája számára fontos következtetések vonhatók le. 1.
A civilizációk huntingtoni fogalma és a világ civilizáció-központú megközelítése Egy civilizáció – elsõ megközelítésben – vallás, társadalmi szerkezet, szokások, irodalom, intézmények, meghatározó értékek, területi, politikai haza együttese. [34. és 64. old.] Huntington több, klasszikusnak tekinthetõ meghatározást is idéz. Íme közülük kettõ: Wallerstein szerint egy civilizáció „a világszemléletek, a szokások, a struktúrák és a (mind anyagi, mind szellemi értelemben vett) kultúrák sajátos összefüggésrendszere, mely egyfajta történelmi egészet alkot, és amely egymás mellett él (ha nem is mindig egyidejûleg) a jelenség más változataival.” Durkheim és Mauss számára egy civilizáció „egyfajta erkölcsi közeg, mely kiterjed bizonyos számú nézetre, és minden egyes nemzeti kultúra csak egy konkrét formája az egésznek.” Ez a fogalom nem a mi korunk találmánya. Mint Huntington írja: „A civilizációt meghatározó kulcsfontosságú kulturális elemeket klasszikus formában az athéniek fogalmazták meg, amikor biztosították a spártaiakat, hogy nem árulják el õket a perzsáknak: «Még ha akarnánk se tehetnénk ezt, sok nyomós okból. Az elsõ és legfontosabb az, hogy a perzsák felégették és lerombolták isteneink képmásait és hajlékait. Mindennél fontosabb kötelességünk, hogy ezért bosszút álljunk, így hát nem köthetünk szerzõdést azokkal, akik ezeket a rémségeket elkövették. Másodszor: a helléneket összeköti a közös eredet és a közös nyelv, közösek templomaink és áldozati szertartásaink, azonos az életmódunk: elképzelhetetlen, hogy az athéniek mindezt megtagadják.»” Huntington
A Huntington által meghatározott civilizációk hozzávetõleges térképe 12
jó ha figyelünk
külföldre is
Samuel P. Huntington (1927. 04.18.–2008. 12. 24.) fontos kiemelése: „A civilizációt meghatározó összes objektív elem közül... a legfontosabb rendszerint a vallás, amint azt az athéniek is hangsúlyozták. Az emberiség történelmének fõ civilizációit igen jelentõs mértékben azonosították a világ legnagyobb vallásaival. Azok a népek, ame-
Az ábra a civilizációk közötti kapcsolatot jelzi, minél vastagabb a vonal, annál nagyobb az ellentét jó ha figyelünk
külföldre is
lyek etnikailag és nyelvükben ugyan azonosak, de vallásuk különbözik, képesek egymás ellen rémtetteket elkövetni, amint megtörtént Libanonban, a volt Jugoszláviában és az indiai szubkontinensen.” [51.-52.old.] Vannak, akik a vallást, az anyagon túli valóságban való hitet meghaladott világnézetnek, így például a Szent Korona eszme elfogadását modern emberhez méltatlan, elavult maradványnak tartják. Itt érdemes figyelmüket felhívni arra, hogy Huntington „a vallás világméretû megújulásáról” ír, és ennek néhány példáját is idézi: „1944-ben a huszonöt évesnél fiatalabb oroszok 30%-a állította azt, hogy ateistából istenhívõvé vált. Az aktív templomok száma Moszkva térségében az 1988-ban regisztrált 50-rõl 1993-ban már 250-re emelkedett... Közép-Ázsián végigsöpört az iszlám feltámadás. Itt 1989-ben 160 mûködõ mecset és 1 medresze (iszlám szeminárium) létezett; 1993 elejére viszont már körülbelül 10 000 mecset és 10 medresze mûködött.” [146.old.] Huntington – könyve létjogosultságát indokolva – megállapítja: „Szükségünk van explicit vagy implicit [nyílt vagy rejtett – S.I.] modellekre, hogy képesek legyünk – felismerni a valóság rendszereit és általános törvényszerûségeit; – megérteni az ok-okozati kapcsolatokat a jelenségek között; – megérezni és – némi szerencsével – megjósolni a jövõ fejleményeit; – megkülönböztetni a fontosat a lényegtelentõl; és – megállapítani, milyen utat kell követnünk, hogy elérjük céljainkat.” [29.old.] Amikor a hidegháború véget ért, különféle világpolitikai térképek vagy paradigmák születtek: – Egyetlen világ: eufória és harmónia (Fukuyama: vége a történelemnek). – Két világ: mi és õk. 13
– Kb. 184 állam. Az államok az elsõdleges, sõt egyetlen fontos sze- ti gyakorlat között húzódó szakadékra. A képmutatás, a kettõs mérce alkalmareplõk a világpolitika színterén.
– Teljes káosz. [30.-39.old.] E négy paradigma mindegyike megközelíti a valóságot, azonban mindegyiküknél jobban közelíti meg a civilizáció-központú szemlélet. Huntington szerint korunk meghatározó jelentõségû civilizációi a következõk: nyugati, latin-amerikai, (fekete-)afrikai, iszlám, kínai, hindu, ortodox, buddhista, japán. A civilizáció-központú paradigma fõ állításai a felsorolt négy világkép-változat tükrében: „ad a) Az egységesülés erõi valóban mûködnek a világban, és pontosan ezek gerjesztik a kulturális elkülönülés és a civilizációs öntudat ellenerõit; ad b) a világ bizonyos értelemben valóban két részre osztható, de a lényegi különbség a Nyugat mind ez idáig domináns civilizációja és az összes többi civilizáció között van, amelyek viszont kevés közös vonással rendelkeznek, ha rendelkeznek egyáltalán ilyenekkel, röviden a világ nyugati «egy»-re és a nem nyugati «sok»-ra tagolódik; ad c) a világpolitikai események legfontosabb szereplõi jelenleg a nemzetállamok, és a jövõben is azok maradnak, de érdekeiket, társulásaikat és konfliktusaikat egyre inkább kulturális és civilizációs tényezõk alakítják; ad d) a világ valóban anarchisztikus, bõvelkedik törzsi és nemzetiségi konfliktusokban, de a stabilitást leginkább fenyegetõ konfliktusok a különbözõ civilizációkhoz tartozó államok vagy államcsoportok konfliktusai.” [41.old.] Állításait Huntington az elmúlt 100-150 év világtörténelmébõl vett elképesztõen gazdag tényanyaggal támasztja alá. 2.
A magyarság egyik „civilizációs családja” – a nyugati civilizáció Huntington Magyarországot a nyugati civilizáció körébe sorolja. Ha azonban összehasonlítjuk a Nyugat és Magyarország civilizációs meghatározóit – a számos egybeesés mellett – fontos különbségek is adódnak. Ugyanakkor fontos közös vonások vannak Magyarország és a keleti civilizációk jellemzõi között. A továbbiakban – Huntingtonra támaszkodva – kifejtjük ezt az állítást, majd megpróbálunk ebbõl néhány, a magyarság történelmi stratégiája számára hasznosítható következtetést levonni. A nyugati civilizáció fõ ismérvei Huntington szerint: vallás, nyelv, az állam és az egyház szétválasztása, jogállamiság, társadalmi pluralizmus, képviseleti testületek, individualizmus. A nyugati civilizáció történelmi jelenségei: a római katolicizmus, a feudalizmus, a reneszánsz, a reformáció, a területi terjeszkedések és a gyarmatosítás, a felvilágosodás, a nemzetállamok kialakulása. [223.old.] Hogyan jellemzi Huntington a Nyugat történelmi szerepét, és helyét az átalakulóban lévõ világban? „A civilizációk közül egyedül a Nyugat az – írja -, melynek már korábban is nagy, idõnként katasztrofális hatása volt más civilizációkra... Ahogy más civilizációk relatív hatalma növekszik, úgy halványul a nyugati kultúra vonzása, és a nem nyugati népek egyre nagyobb önbizalommal és elkötelezettséggel tekintenek saját kultúrájukra. A Nyugat és a többiek viszonyának központi problémája azokban a nyugati – fõleg amerikai – erõfeszítésekben rejlik, melyek disszonáns módon igyekeznek pártolni egy univerzális [egységes világ-civilizációvá váló – S.I.] nyugati kultúrát, miközben ebbéli képességei egyre korlátozottabbak. A kommunizmus összeomlása megerõsítette a Nyugatban azt a nézetet, hogy demokratikus liberális ideológiája gyõzedelmeskedett és ezáltal egyetemesen érvényessé vált – ami elmélyítette ezt a disszonanciát. A Nyugat, különösen az Egyesült Államok, mely mindig is missziót teljesítõ országként tekintett önmagára, úgy hiszi, hogy a nem nyugati népeknek el kellene kötelezniük magukat a demokrácia, a szabad piac, a korlátozott hatalmú kormány, az emberi jogok, az individualizmus, a törvények nyugati értékei mellett, és saját intézményeikben is ezeket az értékeket kellene megvalósítaniuk. Más civilizációk kisebbségei ugyan üdvözlik és számon kérik ezeket az értékeket, de a nem nyugati kultúrák uralkodó nézetei hol szkeptikusak, hol pedig ellenségesek velük kapcsolatban. Ami univerzalizmusként tûnik fel a Nyugatnak, az imperializmus a többiek szemében.„ [299– 300.old.] „A nem nyugatiak általában nem haboznak rámutatni a nyugati elvek és a nyuga14
zása képviseli azt az árat, amit az univerzalizmus magasztosságáért fizetni kell. A demokrácia valóban pártolandó [hirdeti a Nyugat – S.I.], de nem akkor, ha iszlám fundamentalistákat segít hatalomra. Irán és Irak ne fegyverkezzen, de Izraelnek ugyanezt persze szabad. A szabadkereskedelem a gazdasági növekedés elixirje, de nem a mezõgazdaság esetében. Az emberi jogok problémákat okoznak Kínában; Szaud Arábiában ugyanakkor minden rendben van. Az olajban gazdag Kuvait elleni agresszió tûrhetetlen, de az olajban szegény Bosznia elleni, persze nem. A kettõs mérce gyakorlati alkalmazása elkerülhetetlen ár az egyetemes elvek hirdetéséért cserében.” [301.old.] „Egy, a nem nyugati népek között végzett közvélemény-kutatás során az IMF [Nemzetközi Valutaalap – S.I.] bizonnyal elnyerné a pénzügyminiszterek és pár más személy támogatását, de .. . a tömeg Georgij Arbatovval értene egyet, aki szerint az IMF tisztviselõk „újbolsevikok, akik szeretik kisajátítani mások pénzét, gazdasági és politikai viselkedés-formáik nem demokratikusak, idegen szabályokat kényszerítenek a népekre, és elfojtják a gazdasági szabadságot.” [300– 301.old.] „Politikai függetlenségüket megszerezve a nem nyugati államok szeretnének megszabadulni a nyugati gazdasági, katonai és kulturális uralom alól. A kelet-ázsiai társadalmak útban vannak afelé, hogy gazdaságilag egyenértékûek legyenek a Nyugattal. Ázsiai és iszlám államok egyaránt keresik a módját annak, hogy a Nyugat katonai erejét rövid úton ellensúlyozni tudják. A nyugati civilizáció egyetemességre törekvése, viszonylag hanyatló ereje és más civilizációk egyre növekvõ kulturális törekvései biztosítják, hogy a Nyugat és a többiek viszonya a jövõben korántse legyen zökkenõmentes.” [301.old.] Huntington statisztikai adatok sorával támasztja alá a Nyugat viszonylagos hanyatlására vonatkozó állítását. „Összegezve – írja –, egészében véve a Nyugat marad a legerõsebb civilizáció a 21. század elsõ évtizedeiben is. Ezen túl valószínûleg továbbra is jelentõs fölénnyel bír majd a tudományos tehetségek, a kutatási és fejlesztési kapacitás, és a – polgári valamint katonai – technikai innováció terén. A többi erõforrás fölötti ellenõrzés azonban egyre inkább megoszlik a nem nyugati civilizációk mag-államai és vezetõ országai között. A Nyugat fennhatósága e források fölött az 1920-as években tetõzött, és azóta rendszertelenül, ám jelentõsen csökken. A 2020-as években – száz évvel az említett tetõzés után –, a Nyugat feltehetõen a világ területének mintegy 24%-át fogja ellenõrizni (a 49%-os csúcsponthoz képest), a világ össznépességének 10%-át mondhatja majd magáénak (az egykori 48%-hoz képest), a világ társadalmilag mobilizálódott népességének talán 15-20%-át tömöríti, a világ gazdasági termelésébõl kb. 30%-kal fog részesedni (a mintegy 70%-os csúcshoz képest), az ipari termelésbõl talán 25%-kal (a 84%-os csúcshoz képest), és a világ katonai személyi állományának kevesebb mint 10%-a fog szolgálni hadseregeiben (a korábbi 45%-hoz képest).” [135.-136.old.] „A gazdasági és demográfiai kérdéseknél sokkal jelentõsebb problémát jelent a Nyugat erkölcsi hanyatlása, kulturális öngyilkossága és politikai megosztottsága. Az erkölcsi hanyatlás gyakran emlegetett jelei a következõk: – elharapózik az antiszociális viselkedés: nõ a bûnözés, a kábítószer fogyasztás és az erõszak; – a család, mint modell elveszti vonzerejét; növekszik a válások, házasságon kívül született gyermekek száma, megnõ a fiatalkorú terhesség és a gyermeküket egyedül nevelõk aránya; – csökken az önkéntes szervezetekben való tagság, és a tagság iránti bizalom, vagyis hanyatlásnak indul a «társadalmi tõke» - legalábbis ami az Egyesült Államokat illeti; – általánosan gyengül a «munkamorál», s elõtérbe kerül az egyéni élvezet kultusza; csökken a tanulás és a szellemi tevékenység iránti hajlandóság – az Egyesült Államokban ez különösen az alacsonyabb iskolázottságú embereknél figyelhetõ meg.” [524.-525.old.] A Nyugat történelmi szerepét illetõen – mint láttuk – Huntington megállapítja, hogy „a civilizációk közül egyedül a Nyugat az, melynek már korábban is nagy, idõnként katasztrofális hatása volt más civilizációkra.” [300.old.] Továbbá „A Nyugat és a többiek viszonyának jó ha figyelünk
külföldre is
központi problémája azokban a nyugati – fõleg amerikai – erõfeszítésekben rejlik, melyek disszonáns módon igyekeznek pártolni egy univerzális nyugati kultúrát...” [299.old.] Ennek az „univerzalizmusnak” van egy fontos aspektusa, mire Huntington csak érintõleg utal, amikor ezt írja: „Ami univerzalizmusként tûnik fel a Nyugatnak, az imperializmus a többiek szemében.” [300.old.] Ezt a szálat Huntington nem fejti tovább, bizonyára azért, mert a civilizáció-központú világkép szempontjából nem tartja meghatározónak. Ha megtenné, kiderülne, hogy a következõ megállapítása nem teljesen pontos: „A világpolitikai események legfontosabb szereplõi jelenleg a nemzetállamok, és a jövõben is azok maradnak...” [41.old.] Ez helytálló lehet a nem nyugati civilizációk esetében, de – egy kb. 300 éve megindult folyamat következtében – a nyugati civilizációra egyre kevésbé érvényes. Megjelent ugyanis a történelem színpadán – Drábik János kifejezésével élve – a „háttérhatalom”, az óriási magánvagyonok fölött rendelkezõk maroknyi csoportja, amely szervezetten és tervszerûen, nagy mértékben befolyásolja a világtörténelmet. Az e csoporthoz tartozók ugyanis nem kötõdnek nemzetállamokhoz, a nemzetállamok fölött állnak, bár Huntington elemzése alapján megállapíthatjuk, hogy a csoport egészében a nyugati civilizáció része. Az az „univerzalizmusra való törekvés”, amirõl Huntington könyvében olvasunk, lényegében tehát azonos, de legalábbis nagy mértékben átfed e háttérhatalmi csoportnak azon törekvésével, hogy egységes, a pénzhatalomnak alávetett világállamot hozzon léte. Ennek modelljét szépirodalmi formában Orwell „1984” c. könyvébõl ismerjük. (A háttérhatalom eddigi történetére és intézményi szervezetére vonatkozóan lásd Drábik János „Uzsoracivilizáció” c. könyvét. Gold Book Kft. 2002. E könyv egyik fontos szakirodalmi forrása annak a Quigly-nek a munkássága, aki Huntington számára is forrásul szolgált. Lásd a 12. fejezet 4. jegyzetét.) 3.
A magyarság másik „civilizációs családja” – az ázsiai, konfuciánus jellegû civilizációk A nyugati civilizáció és az ázsiai civilizációk közti határ azon a vonalon húzódik, „mely századok óta elválasztja a nyugati kereszténységet a muzulmán és ortodox népektõl. E vonal történeti elõzményei a Római Birodalom 4. századi szétesése, illetve a Német-Római Birodalomnak a 10. században történt megalapítása közötti idõzónában keresendõk. Legalább ötszáz éve itt húzódik a határ. Északról indul, végigfut azon a területen, ami ma Finnországot Oroszországtól és Oroszországot a balti államoktól (Észtország, Lettország, Litvánia) elválasztja; átmegy Belorusszia nyugati területein, Ukrajnán, elválasztva a görög-katolikus nyugati részeket az ortodox keletiektõl, áthalad Románia azon részein, ahol a katolikus magyar lakosságú Erdély helyezkedik el, végigmegy a hajdani Jugoszlávián, melyet azon a ponton vág ketté, ahol Szlovénia és Horvátország határolja a többi köztársaságot. A Balkánon ez a vonal természetesen egybeesik az osztrák-magyar birodalom és az Ottomán Birodalom közötti történelmi határvonallal. (Lásd a térképet a következõ oldalon.) Ez Európa kulturális határvonala, mely a hidegháborút követõ világban Európa és a Nyugat politikai és gazdasági határaként is mûködik.” [257.-259.old.] Magyarország tehát miután számos évszázadon keresztül, Árpádig egyértelmûen „ázsiai civilizációs családhoz” tartozott, a nyugati és az ázsiai civilizációk közti éles határvonal kialakulásával a nyugati civilizáció és az ázsiai civilizációk határára került, és – mint majd igyekszünk kimutatni – a magyarság és a vele együttélni kívánó népek (Magyarország Szent Koronája népei) egy olyan sajátos civilizációt alakítottak ki, amely mind a nyugati civilizáció, mind a nagyrészt a konfucianizmus által meghatározott ázsiai civilizációk fontos vonásait hordozza. Az elõbbiekben áttekintettük – Huntington szemével – a nyugati civilizációt, most tegyük meg ugyanezt a konfucionizmus által meghatározott ázsiai civilizációkkal. Ebbe a „civilizációs családba” tartozik Kína, Japán, Honkong (azóta visszatért Kínához), Tajvan (amelyet Kína a maga részének tekint), Korea, Szingapur, Malajjó ha figyelünk
külföldre is
zia, Thaiföld, Vietnam, Mongólia. Ha eltekintünk Mongóliától és Észak-Kóreától, és hozzávesszük ezekhez az országokhoz az iszlám civilizációhoz tartozó Indonéziát, megkapjuk azt a kelet-ázsiai területet, amelyrõl Huntington a következõket állapítja meg: „A 20. század második felének egyik legjelentõsebb világméretû eseménye a kelet-ázsiai gazdasági fejlõdés volt. A folyamat az ötvenes évenes években kezdõdött Japánban, és egy ideig úgy hitték, hogy ez az ország lesz a ritka kivétel, vagyis az a nem nyugati állam, amely sikeresen hajtja végre a modernizálást és válik gazdaságilag fejletté. A gazdasági fejlõdés folyamata azonban kiterjedt a «négy kistigrisre» (Honkong, Tajvan, DélKorea és Szingapur) majd pedig Kínára, Malajziára, Thaiföldre és Indonéziára – az utóbbi idõkben pedig egyre inkább jelentkezik a Fülöp-szigeteken, Indiában és Vietnamban is. Ezek az országok gyakran egy évtizeden át vagy akár ennél is hosszabb ideig tudtak 8-10%-os, sõt még nagyobb átlagos éves növekedést fenntartani... Vagyis a kivétel többé már nem Japán, hanem egyre inkább egész Ázsia... Az a koncepció, mely a jólétet a Nyugattal, az alulfejlettséget pedig a nem Nyugattal azonosítja, nem fogja túlélni a 20. századot. Az átalakulás tempója gyors... Míg a kilencvenes években Ázsia a második valamint a harmadik legnagyobb gazdaságot mondhatta magáénak, valószínû, hogy 2020- ra az öt legnagyobb gazdaság közül néggyel, a tíz legnagyobb közül héttel Ázsia fog rendelkezni. Elképzelhetõ, hogy erre az idõre a gazdasági össztermék több mint 40%-át ázsiai társadalmakban állítják majd elõ. A versenyképes gazdaságok legnagyobb része is valószínûleg ázsiai lesz... A sikeres gazdasági fejlõdés önbizalmat szül és öntudatossághoz vezet azoknál, akik létrehozták és részesülnek belõle. A hatalomhoz hasonlóan a jólét az erény feltételezett bizonyítéka, az erkölcsi és kulturális fennsõbbség záloga... 1993-ban Tommy Koh nagykövet megjegyezte, hogy «kulturális forradalom söpört végig» Ázsián, amelynek része a «növekvõ önbizalom», ami azt jelenti, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a sajátos kulturális indítások; azok, amelyek az egyes ázsiai országokat jellemzik, és azok a közös vonások is, amelyek megkülönböztetik az ázsiai kultúrákat a nyugatitól... Így kerül elõtérbe a kínai kulturális konfucionizmus, amirõl 1994-ben egy honkongi vezetõ ekként beszélt: «Mi, kínaiak nacionalistáknak érezzük magunkat,... kínaiak vagyunk, és büszkék vagyunk rá.» A kilencvenes évek elején magában Kínában is kialakult «az a tömeges vágy, hogy az emberek visszatérjenek mindahhoz, ami igazán kínai, és ami ugyanakkor nemritkán patriarchális, primitív és tekintélyelvû. Ebben a történelmileg visszatérõ gondolatban a demokrácia – akárcsak a leninizmus – diszkreditálódik, újabb idegenszerû teherré válik.» A 20. század elején a kínai értelmiségiek... a kínai visszamaradottság forrásaként határozták meg a konfucionizmust. A nyolcvanas években a kínai kormány azzal igyekezett elõsegíteni a konfucionizmus iránti érdeklõdést, hogy azt a kínai kultúra «fõsodraként» határozta meg. A konfucionizmusért természetesen az a Li Kuan-ju is rajongott, aki Szingapur sikerének forrását látta benne, és aki idõközben a világ szemében a konfuciánus értékek legfõbb hirdetõjévé vált. A kilencvenes években a tajvani kormány «a konfuciánus gondolat örököseként» hirdette magát, és Li Teng–huj elnök Tajvan demokratizálódási folyamatának gyökereit a kínai «kulturális örökségben» kereste, amelyet Kao Jao-ig (i.e.21.század), Konfuciuszig (i.e.5.század) és Menciuszig (i.e.3.század) vezetett vissza... A nyolcvanas években a sikeres japán gazdasági fejlõdés fényében látványosan kidomborodtak az amerikai gazdaság és az amerikai társadalmi rendszer hibái és «hanyatlása»; a japánok ekkor egyre inkább kiábrándultak a nyugati modellekbõl, egyre magabiztosabban hirdették, hogy sikerük kulcsa saját kultúrájukban keresendõ.” [158-165. old.] A nem nyugati civilizációk jelenlegi fejlõdési szakaszának fontos jelensége az, amit Huntington – Ronald Dore nyomán – „második generációs õshonosodási jelenségnek” nevez. „Mind az egykori nyugati gyarmatokon, mind pedig a független országokban – például Kínában és Japánban – az elsõ «modernizáló» vagy «függetlenedés utáni» nemzedék gyakran szerezte képesítését külföldi (nyugati) egyetemeken, kozmopolita (nyugati) nyelveken... A jóval nagyobb második generáció zöme ezzel szemben otthon szerzi meg képesítését ... és az oktatás nyelve mind15
inkább helyi, semmint a gyarmati nyelv. Ezek az egyetemek «jóval felszínesebb kapcsolatot teremtenek a nagyvárosi világ kultúrájával», «a tudás pedig fordítások révén õshonosodik ... »miközben a nyugati befolyás visszaszorul, a fiatal feltörekvõ vezetõk már nem folyamodhatnak többé a Nyugathoz erõért és jólétért. A siker eszközeit saját társadalmukon belül kell megtalálniuk, ezért alkalmazkodniuk kell értékeihez és kultúrájához. Az õshonosodás folyamatának nem feltétlenül kell kivárnia a második generációt. A rátermett, érzékeny és alkalmazkodó elsõ generációs vezetõk maguk is õshonosodnak. Hogy csak három nevezetes esetet említsünk: Mohammad Ali Jinnah, Harry Lee és Solomon Bandaranaike. Õk sorrendben Oxford, Cambridge és a Lincoln’s Inn kitûnõ hallgatói voltak, remek ügyvédek, és társadalmuk elitjének erõsen elnyugatiasodott tagjai. Jinnah elkötelezett marxista volt. Lee egy brit miniszter szavaival «a legkiválóbb, megveszekedett angol Szueztõl keletre». Bandaranaike keresztény nevelésben részesült. Ám ahhoz, hogy nemzetüket a függetlenségig, sõt azon túlra vezessék, õshonosodniuk kellett. Visszatértek õseik kultúrájához, és közben idõnként identitást, nevet és meggyõzõdést változtattak. M.A.Jinnah angol ügyvéd Pakisztánban Qaid-iAzam néven, a korábbi Harry Lee pedig Li Kuan-ju lett. A marxista Jinnah a pakisztáni állam alapjának számító iszlám buzgó hirdetõjévé vált. Az «angol» Lee már megtanulta a mandarin nyelvet, és Li-ként a konfucianizmus értõ hívévé vált. A keresztény Bandaranaike áttért a buddhizmusra, és a szingaléz nacionalizmus felé fordult. A nyolcvanas és kilencvene években az õshonosodás az egész nem nyugati világban általánossá vált... A hatvanas-hetvenes években a fejlõdõ országok nyugatias és Nyugat-párti kormányait puccsok és forradalmak fenyegették; a nyolcvanas-kilencvenes években az a fokozódó veszély fenyegeti õket, hogy választások útján távolítják el õket a hatalomból. A demokratizálódás ütközik a nyugatosodással, és a demokrácia lényegébõl fakadóan lokalizáló, nem pedig kozmopolizáló folyamat. A nem nyugati társadalmakban a politikusok nem azzal nyerik meg a választásokat, hogy kinyilvánítják, mennyire nyugatiak. A választási verseny inkább arra ösztönzi õket, hogy megtalálják azt, ami meggyõzõdésük szerint a választók fülének a legkedvesebben cseng, és ezek általában etnikai, nacionalista és vallási természetû szólamok.” [139.-142.old.] „Az õshonosodás és a vallásos érzelmek újjáéledése világméretû jelenség. A leginkább talán mégis abban a nyugati világgal szembeni kulturális öntudatban és azokban a felé irányuló kihívásban nyilvánulnak meg, melyek Ázsiából és az iszlám világból erednek – ezek váltak a 20. század utolsó negyedének dinamikus civilizációivá... Az ázsiai kihívás érzékelhetõ az összes kelet-ázsiai civilizációban – legyen az kínai, japán, buddhista vagy muzulmán –, melyek hangsúlyozzák a Nyugattól való különbözõségüket, valamint idõnként azokat a közös vonásokat is, melyek valamennyiükben megtalálhatók, s melyeket gyakran a konfucianizmussal azonosítanak. Az ázsiaiak és a muzulmánok egyaránt azt emelik ki, hogy az õ kultúrájuk magasabb rendû, mint a nyugati.” [157.old.] Mi is hát az a konfucianizmus, amely Huntington elemzése és – úgy tûnik – a kelet-ázsiai társadalmak tudata szerint is ilyen szoros kapcsolatban van az utóbbi évtizedek történelmi jelentõségû kelet-ázsiai gazdasági fellendülésével, és megóvja õket attól, hogy náluk is uralkodóvá váljék a Nyugaton tapasztalható erkölcsi hanyatlás? Az egyik fontos jellemvonást Li Kuan-ju, a már többször idézett maláj miniszterelnök a következõképpen fogalmazza meg: „A kelet-ázsiai kultúra értékei – mint például a csoportérdekek elsõbbsége az egyéni érdekekkel szemben – elõsegítik a gyors fejlõdéshez szükséges összefogást.” Majd „A japánok és koreaiak munkaerkölcse – amelynek összetevõi a fegyelem, a lojalitás és a szorgalom – motiváló erõként mûködött az adott országok gazdasági és társadalmi fejlõdésében. E munkaerkölcs forrása az a filozófia, amely szerint a csoport és az ország mindig jóval fontosabb, mint az egyén.” Huntington idéz egy kínai másként gondolkodót, aki szerint az egyik legfõbb kelet-ázsiai azonosság „a konfucianizmus értékrendszere, mely a történelem folyamán fennmaradt, és amelyet a régió több állama is vezérelvének tart. Különösen azon vonásai, melyek takarékosságra, a családra, a munkára és a fegyelemre irányulnak. Hasonlóan fontos vonás, hogy egyformán elutasítják az individualizmust, és lénye16
gében mindenütt a «puha» tekintélyelvûség vagy a demokrácia nagyon korlátozott formái uralkodnak.” [167.-168.old.] Fontos megállapítás, amelyet Mahathir szingapuri miniszterelnök tett az európai államfõk elõtt 1996-ban: „Az ázsiai értékek egyetemes értékek, az európai értékek európai értékek.” Ezzel nem kevesebbet jelentett ki, mint azt, hogy az ázsiai értékek megfelelnek a természetjognak, azaz a kozmikus (isteni) világrend emberiségre vonatkozó törvényeinek, míg az európai értékek nem, vagy csak részlegesen. E felsõfokú értékelés jogosultságával szemben Huntington a következõk szerint fejezi ki kételkedését: „A kelet-ázsiaiak szemében a gazdasági prosperitás az erkölcsi felsõbbrendûség bizonyítéka. Ha egyszer India felváltaná Kelet-Ázsiát, és a világ gazdaságilag leggyorsabban fejlõdõ területévé válnék, akkor a világnak fel kellene készülnie a hindu kultúra felsõbbrendûségét hirdetõ himnuszokra. Ezek arról szólnának, hogy tulajdonképpen a kasztrendszer volt a gazdasági fejlõdés igazi motorja...” [168.-170.old.] Azt mindenesetre el kell ismernünk, hogy a konfucianizmusnak a közösséget elõtérbe helyezõ értékrendje sokkal közelebb áll az Evangélium általános szeretet-parancsához, mint a nyugati civilizációban mintegy háromszáz éve egyre inkább uralkodóvá váló szélsõséges individualizmus, egyszerûbb szóval: önzés. Jó példája a közös kelet-ázsiai értékek alapján végbement társadalmi megújulásnak Szingapúr. (Lásd az 1. függeléket.) A konfucianizmus – vagy mondjuk így: a kelet-ázsiai értékrend – itt idézett ismertetéséhez egy kiegészítés kívánkozik. Azt olvastuk, hogy a kelet-ázsiaiak számára „... a demokrácia – akárcsak a leninizmus – diszkreditálódott, újabb idegenszerû teherré válik.” [163. old.] Majd „...fontos vonás, hogy ... lényegében mindenütt «puha» tekintélyelvûség, vagy a demokrácia nagyon korlátozott formái uralkodnak.” [168.old.] Ezek a megfogalmazások félreérthetõk, úgy is értelmezhetõk, hogy a konfuciánus (kelet-ázsiai) értékrend nem a vezetettekkel egyetértésben és javukra kormányzó közhatalmi rendszereket (a természetjog-alapú közhatalmi rendszereket – röviden: a természetes közhatalmat) pártolja. Ez nyilvánvalóan nem így van. Amikor ezekben a civilizációkban a „demokrácia” elutasításával találkozunk, nem a népuralomnak (hiszen ez a „demokrácia” szó szerinti jelentése) valamilyen eszményi rendszerére kell gondolnunk, hanem a Nyugat országaiban ténylegesen mûködõ közhatalmi rendszerekre. Ezek nagyon alkalmasak arra, hogy a felszínes szemlélõ számára a népuralom látszatát keltsék, valójában pedig a háttérhatalom tényleges uralmát szolgálják. Ennek technikája vázlatosan a következõ: Gyakorlatilag minden felnõtt állampolgár – általában négyévenkénti – szavazatával részt vesz a közhatalmi szereplõk kiválasztásában, illetve – a formális jog szerint – választható is ilyen szerepre. A folyamat szervezõi a politikai pártok. Gyakorlatilag ezek vezetõsége jelöli ki azokat, akik közül a közhatalmi szereplõk választhatók, és terjeszt programokat, jelszavakat a választók elé, majd a megválasztottaknak a pártfegyelem alapján esetrõl-esetre megszabja, hogyan „döntsenek”. Az állampolgároknak négy éven keresztül gyakorlatilag nincs lehetõségük a megválasztottak ellenõrzésére, számon kérésére, visszahívására. Jellemzi ezt az az olykor nyíltan is hangozatott tétel, hogy „más a választási program és más a kormányprogram”. E technika lényegét már Rousseau is világosan látta. Sokat idézett megállapítása: „Az angol nép szabadnak gondolja magát, de erõsen téved; csak a parlamenti képviselõk megválasztásának idején szabad: mihelyt megválasztotta õket, ismét szolganép és semmit sem számít.” A háttérhatalomnak két fõ eszköze van érdekei érvényesítésére. Az egyik a rendelkezése alatt álló tömegtájékoztatás és a vele egybefonódó tömegszórakoztatás (televízió, mozi, újság, rádió) révén nagy mértékben meghatározza, hogy a választók kikre szavaznak. A másik: A pártoknak sok pénzre van szükségük mûködési költségeikre, reklámra, a „megélhetési politikusoknak” való juttatásokra; e költségek fedezetét – különbözõ úton-módon – a háttérhatalomtól kapják. Ennek fejében gondoskodnak róla, hogy a „közhatalmi döntések” lényegében egybeessenek a háttérhatalom döntéseivel. Ha „homok kerül a jó ha figyelünk
külföldre is
fogaskerekek közé”, akkor jön a puccs, a katonai diktatúra, a politikai gyilkosság, minek révén a „rend” helyreáll, és vissza lehet térni a szokásos „demokratikus” technikákhoz. Ennek az írásnak nem feladata, hogy ennek az egyszerûen „demokráciának” nevezett, pontosabban „észak-atlanti parlamentarizmusnak” nevezendõ rendszer helyébe olyan más rendszerekre tegyen javaslatot, amelyektõl várható, hogy sokkal nagyobb mértékben megfelelnek a természetjogi követelményeknek, azaz a vezetettekkel egyetértésben és javukra mûködõ közhatalmat valósítanak meg. Az ilyen rendszerek szabályai és intézményei nyilván nagy mértékben függnek attól, hogy milyen szokású, hagyományú, értékrendû, kultúrájú stb. társadalomban, röviden: milyen civilizációban kell hogy mûködjenek. Bizonyára súlyos tévedés volna valamennyi civilizáció számára közös, egységes közhatalmi berendezkedéstõl várni a természetjogi követelmények jó hatásfokú érvényesítését. 4. Nemzeti civilizációnk sajátossága: a Szent Korona tan Évtizedekkel ezelõtt olvastam egy példabeszédet egy pókról. Ez a pók fonalán leereszkedett egy faágról a bokrok szintjére, és ott egy csodálatos, nagy, szabályos hálót szõtt. A háló kitûnõen mûködött, egyre-másra akadtak bele a legyek. Idõk múltával egyszer, amikor a pók büszkén körülnézett gyönyörû hálóján, megakadt a szeme egy, a szimmetriát rontó, fölfelé vezetõ szálon. „Minek ez?” – mondta, és elvágta a szálat. A csodálatos háló azonnal összeomlott. Ez volt az a szál, amelyen hajdan leereszkedett. Megfeledkezett arról, hogy egész hálója a fölfelé vezetõ szálon függ. Huntington könyvében olvastuk: „A civilizációt meghatározó összes objektív elem közül... a legfontosabb rendszerint a vallás...” [51.old.] Ha ezt elfogadjuk, kézenfekvõ, hogy a nyugati és az ázsiai civilizációk talán legfontosabb különbsége az, hogy míg a nyugati civilizáció egyik fõ ismérve „a spirituális és a világi tekintély különválasztása” [102.old.], vagy másként „az állam és az egyház szétválasztása” [223.old.] – vagy úgy is mondhatjuk: megfeledkezés a felfelé vezetõ szálról –, az ázsiai civilizációk világszemléletében ez a szál középponti helyet foglal el. Ennek megfelelõen a modern nyugati civilizáció számára az egyén abszolút szuverén, a törvény az, amiben a szuverén egyének megegyeznek („demokrácia”), vagy a közösséget maga alá rendelõ központi hatalom akarata a törvény (abszolutizmus, diktatúra). Az ún. „emberi jogok” azért kötelezõek, mert érvényesítésükben a „szerzõdõ felek” megegyeztek, vagy mert érvényesülésüket a nagyhatalmak (az ENSZ Biztonsági Tanácsa), vagy éppenséggel egy nagyhatalom (az Egyesült Államok) kikényszerítheti. Ékes bizonysága e felfogásnak, hogy az Európai Unió számára kidolgozott alkotmánytervezet bevezetõjébe a kemény viták ellenére sem került bele a „felfelé vezetõ szálra” való utalás. Ez a Magyarországon hivatalosan alkotmánynak tekintett törvényre is jellemzõ, de szögesen szemben áll nem csak a konfucianizmussal jellemezhetõ kelet-ázsiai civilizációkkal, hanem a történelmi magyar alkotmánnyal is, a több mint ezer éve a magyarság együttélésében érvényesült elvekkel, amelyek mintegy hatszáz éve a Szent Korona eszméjévé formálódtak. (E témánál Kocsis István „Magyarország Szent Koronája” c. könyvére /Püski, 2001./ támaszkodom.) Kiindulópontként meg kell ismerkednünk a szakrális király – általánosítva: a szakralitásnak alávetett közhatalom – eszméjével, mivel Magyarország Szent Koronája a szakrális király – a közhatalom felett álló szakralitás – funkcióját tölti be. „A szakrális fejedelem Híd a földi és az égi világ között. Õ az, aki képes méltóképpen fenntartani a kapcsolatot az Égi Világgal.” [Kocsis, 110.old.] „A közhatalom fölött álló szakralitás” azt jelenti, hogy a közhatalom nem tehet meg bármit, még akkor sem, ha erre a választók többsége felhatalmazza, mert nem hághatja át a kozmikus törvényeket, amelyeknek az emberiségre vonatkozó része a természetjog, az abszolút, minden emberi döntés fölött álló törvény – a magyar történelmi valóságban: a Szent Korona tan. A mai újságolvasó számára úgy is kifejezhetjük magunkat, hogy míg a szakralitást el nem ismerõ közhatalom jellemzõ tétele: „Erkölcstelen, de jogszerû”, a jó ha figyelünk
külföldre is
szakralitásnak alávetett közhatalomban érvényes tétel: „Csak az lehet jogszerû, ami erkölcsös”. Mirõl ismerhetõ fel a szakrális király – általánosítva – a szakrális közhatalom? Kocsis Istvánt idézem: „A valódi szakrális király helyzetével nem próbál visszaélni, és mindenki tudja, hogy nem próbál vele visszaélni... [A szakrális királyság korában] a hûséget akkor még nem a félelem határozta meg, hanem annak megtapasztalása, hogy a szakrális király valóban Isten akaratát képviseli.” [Lásd könyve 126.oldalán.] Így megvalósul a természetjogi követelmény: a vezetettekkel egyetértésben és javukra mûködõ közhatalom. A modern kor sok nagy magyar politikusában elevenen élt a Szent Korona eszme. Itt csak Széchenyi Istvánra hivatkozunk, akirõl Kocsis István a következõket írja: „Széchenyi tudja, mi a valódi hûség, ki tekinthetõ valódi hûségesnek, és semmi sem áll távolabb tõle, mint az, hogy szembeforduljon hûséges önmagával, ezért hûsége szükségképpen nem az uralkodó (aki éppen nem szakrális király), hanem a szakrális király jogutódja, a Szent Korona szolgálatában nyilvánul meg.” [Lásd könyve 129. oldalán.] Fontos hangsúlyozni: a Szent Korona eszme szempontjából közömbös az államforma, pl. az, hogy király vagy köztársasági elnök áll-e a közhatalom élén. A lényeg az, hogy a közhatalom elismerje az õt feltétlenül kötelezõ természetjogot, a kozmikus törvényt, ne feledkezhessen meg a „fölfelé vezetõ szálról”. Összefoglalva: Míg a Nyugat civilizációs jellemzõinek nagy része évszázadok óta közös a magyarság civilizációs jellemzõivel, egy alapvetõen fontos jellemzõben különbözünk. Ez a „fölfelé vezetõ szál” központi szerepe. E tekintetben – és néhány más tekintetben is, amit itt nem emelünk ki – a konfucianizmus által meghatározott ázsiai civilizációk családjába tartozunk. Ezzel hozható összefüggésbe a Nyugat és Magyarország „történelmi jelenségeinek” (Huntington) egy fontos különbsége is. Noha Magyarország mintegy négyszáz éven keresztül – Mátyás haláláig – nagyhatalom volt Európában, nem létesített gyarmatokat, azaz a meghódított területeket nem alávetettként, a gazdagodás forrásaként, – mondjuk ki – a kizsákmányolás áldozataként csatolta magához, hanem a Szent Korona tagjaként, a többi taggal egyenlõ jogokkal és kötelességekkel, példát mutatva a különbözõ etnikumok éc civilizációk közti erkölcsös kapcsolatra. Megismerve Huntington tételét a vallásnak a civilizációban betöltött döntõ szerepérõl, idetartozónak tekinthetjük azt a történelmi tényt is, hogy a Nyugatot évszázadokkal megelõzve a Szent Koronához tartozó Erdélyben született meg a vallási türelem, a vallásszabadság eszméje (tordai országgyûlés, 1568), és ezt 1705-ben a Rákóczi Ferencet vezérlõ fejedelemmé választó szécsényi országgyûlés Magyarországrs is kiterjesztette. Mit jelent mindez? Azt, hogy igenis komp-ország vagyunk, ez azonban nem valami sors-átok, hanem olyan sajátosság, amelybõl történelmi feladat fakad: Nem az a helyes stratégia, ha beolvadunk a mély, általános válságban lévõ Nyugatba, átvéve – mint Huntington kifejezi – „erkölcsi hanyatlását és a kulturális öngyilkosságát”, és elszenvedve háttérhatalmától a kizsákmányolást, az anyagi jólét forrásaiból való kirekesztést. A helyes történelmi stratégia: – Visszaszerezni politikai és gazdasági függetlenségünket, azaz kivonni magunkat a háttérhatalom uralma alól; – visszatanulni ázsiai civilizációs rokonságunk révén öröklött erkölcsi-társadalmi erényeinket és erõsíteni nálunk is az „õshonosodást”, azaz elterjeszteni igazi történelmünk ismeretét, ápolni és fejleszteni sajátos kultúránkat, évszázadokon át kifejlõdött és bevált intézményrendszerünket, történelmi alkotmányunkat; – elismerni a természetjog, a kozmikus rend törvényeit és igazodni hozzájuk; – és példánkkal hozzásegíteni másik civilizációs rokonunkat, a Nyugatot a süllyedésbõl való kiemelkedéshez és a többi civilizációval való megbékéléshez. Ez a feladat nem csak magyar szemmel és nem csak Huntington szemlélete alapján rajzolódik ki. Dr. Modi, indiai parszi professzor, 17
mikor 1929-ben, a negyedik nagy keleti konferencia elnökeként Magyarországon tartózkodott, a Trianonban megcsonkított ország térképét szemlélve mondotta: „Magyarorszgágnak nem csupán az a végcélja, hogy elvett területeit visszaszerezze, – ez a nemzet, Magyarország sokkal többre hivatott, nyújtani Európának azt a keleti kultúrát, amely az elsajátított nyugati kultúra mellett, mint többlet, mindig sajátja maradt a magyarnak. De éppen ezen többlet révén – amelyhez nagyszerûen simul a minden kritikát elbíró elsajátított nyugati kultúra –, nagy hivatása van és lesz kelet turáni népei között.” (In Zajti Ferenc: „Tudósítások Indiából” – Az Országépítõ 2003 téli száma melléklete.) FÜGGELÉK SZINGAPÚR PÉLDÁJA S.P.Huntington „A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” c. könyve nyomán Jó példája a közös kelet-ázsiai értékek alapján végbement társadalmi megújulásnak Szingapúr. Ezt Huntington a következõk szerint ismerteti: „Szingapúr lakosságának kb.75%-a kínai, 15%-a maláj, és 6%-ra tehetõ az indiai, hindu és szikh népesség aránya. A múltban a kormány a soknemzetiségû országban a «konfuciánus értékek» követését tûzte ki célul, s ráadásul elõírta, hogy az oktatás angol nyelven történjék, illetve hogy az angol nyelvet mindenki folyékonyan beszélje. 1989 januárjában Vi Kim elnök parlamenti nyitóbeszédében rámutatott, hogy a 27 milliós Szingapúrt a nyugati kultúra mind erõsebb befolyása éri, s bár így «a külföld technológiai vívmányai és modern eszméi elsajátíthatók lettek», az emberek
«idegen értékek és életmó-dok» bûvkörébe kerültek. «A hagyományos ázsiai értékrendet – erkölcs kötelesség, társadalom – mely a múltban összetartott minket, mindinkább egy nyugatosodó, individualista, egocentrikus életszemlélet váltja fel» figyelmeztetett Vi Kim...Vi elnök a következõket javasolta: «A társadalom élvezzen prioritást az egyénnel szemben; a család, mint a társadalom legkisebb építõköve, részesüljön támogatásban; a felmerülõ vitákat konszenzussal és nem erõszak útján kell rendezni; törekedni kell a faji és vallási toleranciára, harmóniára.» Vi beszéde után hosszan értekeztek a szingapúri értékekrõl, s két évvel késõbb megszületett a kormány irányelveit rögzítõ Fehér Könyv. Ez az elnök által javasolt négy érték mellett még egy, az egyén támogatását leszögezõ ötödik értéket is tartalmazott. A szingapúri társadalomban azért vált ilyan hangsúlyossá az egyén prioritásának kérdése, mivel a konfuciánus értékeken alapuló hierarchia és család elve, egymaga nepotizmushoz [a rokonság érvényesülése a közhatalomban – S.I.] vezetett volna. A Fehér Könyv a következõképpen definiálta Szingapúr «közös értékeit»: – A nemzet elõbbre való, mint a(z etnikai) közösség, a társadalom és az egyén; – a család a társadalom legkisebb egysége; – az egyén tisztelete, közösségi támogatása; – a konszenzusra való törekvés az erõszakos megoldások helyett; – faji és vallási harmónia. ...A nyugati, különösen az amerikai értéknyilatkozat minden bizonnyal sokkal nagyobb hangsúlyt fektetne az egyén jogaira a közösségével szemben, a szólásszabadságra, a politikában való részvételre és a politikai versenyre, valamint a jogállamiság intézményére a bölcs, szakértõ és felelõs kormányzókkal szemben...
» ÍRTA: ALSÓ- ÉS FELSÕMUCSAI MUCSAY (BUNKÓ) MIHÁLY
Bemutatkozás: A szerzõt, aki jeleleg vidéki nyugdíjas, a Rákosi és Kádár korszak a politikai kiskorúság állapotában tartotta, és abból sajnálatosan sem a „demokratikus átalakulás”, sem a NATO- és EU-tagság nem tudta még kiemelni. A választási plakátok üzenetét ezért változatlanul úgy értelmezi, hogy „Papa, ne sokat törje a fejét, mert maga úgy sem éri ezt fel ésszel. Csak annyi a dolga, hogy az x-et húzza be a Népfront (vagy bármi más) alá. A többit bízza ide, mert mi tudjuk, merjük tesszük!” A szezõ ezért semmirõl sem mer önálló véleményt alkotni, de mivel van ideje olvasni, az alábbiakban bátorkodott egy összefoglalót készíteni nemzetközi sajtótemékek olyan anyagaiból, amelyeket itthon nem nagyon idéznek és azt tisztelettel ajánlja a politikai nagykorúságot már elért és önálló ítéletalkotásra is képes olvasók figyelmébe. Ha némely mondata a pongyola fogalmazás miatt olybá tünnék, mintha vélemény volna, kéretik azonnal személyteleníteni és sok-sok „mintha”-val, „ha”-val, „olybá tûnik”-kel és bõkezûen alkalmazott hasonló fordulatokkal feltételes fogalmazásba átírni, mert azok csak a rövidség és a mondatok könnyebb érthetõsége kedvéért maradtak ki. Nem jó megöregedni. Nem azért, mert közeledik a vég. Az ember már szinte várja. Ez a világ, a kilátásairól nem is beszélve, olyan, hogy az ember majdhogynem örömmel távozik belõle. Hála a rendszerváltó elitnek 18
(Allah növessze hosszúra a szakállukat!) és az üdvözítõ globalizációnak! Inkább az a tapasztalat keseríti el az embert, hogy szinte senki sem hajlandó tanulni nemhogy a régmúlt, de még a közelmúlt történelmébõl
sem. És ha nevesíteni kell ezzel kapcsolatban valakiket, hát elsõsorban az un. nemzeti érzelmû honfitársaimra gondolok. Méghozzá az igaziakra! Az õszintékre! Legalábbis akiket én annak hiszek. Hogy miért? Mert nem képesek tudomásul venni, hogy a világ gyökeresen megváltozott és emiatt teljesen idõszerûtlen a viselkedésük. Hogy radikális rendszerváltás volt, nem csak nálunk, hanem az egész világon. Nem veszik észre, hogy már mások az ellenségek és mások – nem, nem a barátok, mert a nemzetközi politikában nincsenek barátságok – hanem mások lettek az érdekviszonyok. A gutaütés kerülget, amikor Qrcsányt azért szidják, mert szóba mer állni az oroszokkal. Egy apró hír: Oroszország élelmezés egészségügyi okok miatt csökkenti baromfihús behozatalát az USA-ból, amelynek az eredetileg tervezett mértéke 2008-ban 1,2 millió tonna lett volna. 1,2 millió tonna! (http://en.rian.ru/russia/ 20080906/116594413.html) Hogy mi a hír ebben? Elõször, hogy az USA mérgezett, emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmiszert exportál. Másodszor, hogy Oroszország, noha az embereknek enniük jó ha figyelünk
külföldre is
kell és nem képes elegendõ élelmiszert termelni, a lakosság egészségének a védelmében MEGTILTJA az amerikai élelmiszer behozatalát. (Ez azt is jelenti, hogy mûködik az élelmiszer vizsgáló rendszerük, amit a mi rendszerváltóink itthon teljesen fölszámoltak, mert „hogy jövünk mi ahhoz, hogy a fejlett, nyugati termékeket vizsgáljuk! Megtenné ezt a mi kormányunk a multikkal szemben? Én nem hiszem! Õk azt mondanák, hogy inkább mi dögöljünk meg.) Harmadszor: Tudják, mennyi ez? Ha egy csirke, egy megtermett példány, 1,2 kg, akkor ez ezermillió csirke! Mennyivel kevesebb lenne a nyomor és a munkanélküliség Magyarországon, ha ennek az üzletnek egy részét megcsíptük volna? Mondják, legalább egy kis része az üzletnek nem volna jó nekünk? Mondjuk, földgázért cserébe? Mi nem tudunk csirkét tenyészteni? És a baromfitermelõk is megélnének. Az almafölvásárlással sem volna gond, mert holtbiztos, hogy kéne nekik alma is. De nem, nekünk ez nem jó! Az EU kvóták miatt parlagon hagyjuk a földjeinket, felszámoljuk az állattenyésztõ telepeket, kiírtjuk a gyümölcsösöket, kárpótlás címén olyan tulajdonszerkezetet hozunk létre, amely önmagában szavatolja, hogy ott nem lesz mezõgazdasági termelés és végül külföldi tulajdonba fogják a nagy vezetõink átjátszani nem csak a termõföldet, de a természetvédelmi területeket és a nemzeti parkokat is. Mi a termékeinket in-
kább olcsóbban eladjuk nyugatra, hogy azok adhassák el haszonnal az oroszoknak. Mert mi nem alacsonyodunk le az oroszokhoz! Alacsonyodjanak le az amerikaiak! Mi büszkék vagyunk! Ezért vesszük az orosz földgáz egy részét is nyugatról, felárral. Ezzel csökkentjük a keleti függõségünket! Nem „zsenilis“? Jól megszervezték. Ilyen is csak posztmarxista magyarországi (nem magyar!) politikusoknak juthat az eszébe. Az USA-nak viszont jó, hogy a mezõgazdaságunkat kiszorította az orosz piacról a nyugati értékesítési lehetõségeket pedig az EU kontingensekkel és támogatás korlátozással tette lehetetlenné. És ennek örülnünk kell a négypártunk hivatalos álláspontja szerint, mert megszûnt az „egyoldalú keleti függésünk“. Gyönyörködhetünk az új „magyar ugarban”, a parlagon maradó, parlagfüvet termõ szántóföldjeinkben, miközben az egeket veri a munkanélküliség és a szegénység. Mert így mulat egy magyar úr! Nem csak „jó adósok“ vagyunk, hanem még a piacainkat is átadjuk a hitelezõinknek, hogy sose legyünk képesek az adósságaink kifizetésére. Ez az igazi perpetuum mobile. Az örökmozgó pénzszivattyú. Perpetuum fejõstehénné váltunk, amely anélkül tejel folyamatosan, hogy bárki etetné, gondozná, míg bele nem döglünk. Ilyen találmány a hajdani Micsurin viccekben sem létezett. Emlékszem egyre, amely szerint Micsurin keresztezte a zsiráfot a szar-
vasmarhával, aminek az eredménye egy olyan állat lett, amely nálunk legelt, de a Szovjetunióban fejték. Mára viszont felelõsen öngondoskodó és öntudatosan önkizsákmányoló fejõstehénné váltunk, hogy támogassuk a terrorizmus elleni multifrontos, százéves háborút! A zsiráftehenet még a szovjeteknek kellett fejni. Most már fejlettebbek lettek a viszonyok, ezért mi magunk fejjük meg magunkat és ingyen átadjuk a tejet. Mit szólnak hozzá? Hát kik ezek a mi uraink és gazdáink, ha nem Lipótmezõre való elmebetegek, vagy a legrosszabb fajta hazaárulók? Ha Qrcsány valami Magyarország számára hasznosat tett volna az életében, az bizony az oroszok és kínaiak, sõt irániak felé való tájékozódás lett volna, hogy kiszakítson bennünket valamennyire az amerikai rabszolgaságból, ha úgy tetszik, „az egyoldalú nyugati függésbõl és kiszolgáltatottságból“. De õ nem tett semmi ilyet, sosem tenne ilyet, mert az egzisztenciáját a Rózsadombi Paktum alapján a nyugat biztosítja, de a „hazafiak“ mégis errõl károgtak már nem is egyszer. Lehet, hogy – mint az „átkosban“ mondták – „csak el vannak maradva egy brossúrával“? Vagy – ami még rosszabb – megfizetett álhazafiak volnának, Qrcsány bérjegyzékén? Nem akarom elhinni, de az ember már teljesen elbizonytalanodik ebben a kakofóniában.
Mit szólnának, kedves hazafiak ahhoz, ha azt mondanám, hogy Thököly Imre Magyarország legnagyobb hazaárulója volt? Nem tudták? Képzeljék el, Budán még ott voltak „a nem ideiglenesen hazánkban állomásozó“ török csapatok, és õ mégis képes volt török segítséget kérni a Habsburgok ellen! Mit szólnának ahhoz, kedves hazafiak, ha Qrcsány az amerikaiaknak a magyar belügyekbe való sorozatos beavatkozása miatt Oroszországtól kért volna politikai, sõt katonai támogatást, most, amikor az oroszok már nincsenek is itt. Mondjuk az amerikaiak taszári garázdálkodásának az ellensúlyozására visszaadta volna nekik a debreceni repülõteret. Vagy megengedné, hogy egy rakétaelhárító radarállomást helyezzenek üzembe – mondjuk – a Kékestetõn, hogy védekezzen Észak-Koreának a földet megkerülõ atomrakétái ellen? Mert a Lengyelországban telepítendõ amerikai rakéták csak az Oroszország felõl érkezõ „észak-koreai és iráni’“ rakéták ellen fognak „védelmezni“ bennünket. És mi lesz, ha a másik irányból jön a ballisztikus rakétatámadás? „Na , eftásak, akkó mi lessz? B...tok meg!” –
kérdem EU-konform, gyurcsányi stílusban. Gondolom hazaárulást emlegetnének és az öklüket ráznák. Arról nem is beszélve, hogy rakétaelhárító rakétákat telepítsenek a Bakonyba, mint ahogy Lengyelországba tervezik az amerikai rakéták telepítését. Miért jobb nekünk, ha NATO radarállomás van a Mecsekben, mintha orosz volna? Megmondom õszintén, nekem egykutya, de a „hazafias jobboldaliak“ hazaárulásról óbégatnának. A NATO radar ellen pedig csak a zöldek tiltakoztak és õk sem a hazaárulás miatt. Mekkora lett volna ezen hazafiak felháborodása Thököly miatt, akinek az idejében még a törököké volt Buda? Tudják, kedves hazafiak, hogy mikor jártak utoljára tatár csapatok Magyarországon? Megmondom! Thököly Imrét segítették a Habsburgok ellen. Ezek az un. litván tatárok voltak, akiket késõbb a litvánok az utolsó szálig lemészároltak. Képzeljék el, Thököly, a mucsai bunkója, nem akart Európához csatlakozni! Sem az a primitív nõszemély, tudják ki, a felesége, a csaja, vagy mi. Az a bizonyos Zrinyi Ilona, vagy hogy a francba hívják, úgymond Munkács „hõs“ védõje, annak a
bigott vallásos búsmagyarnak és fafaragó népmûvésznek – hehehe, de liberálisan vicces voltam –, II. Rákóczi Ferencnek az anyja, aki, miután EURÓPA „teljesen érthetõen“ kiközösítette, az õsi ellenségnél, Törökországban kapott menedéket. Képzeljék el, ezek nem akartak csatlakozni az „európai értékeket és eszmét“ akkor a legkorszerûbb szinten képviselõ Habsburg birodalomhoz! Nem felháborító? Hát akkor nem hazaáruló volt Thököly? Nem egy mucsai bunkó volt? (Mint, ugye, én is.) Nos, akkor is voltak, akik felháborodtak Thököly miatt. Õket hívták úgy késõbb, hogy labancok. Az önök logikája, amikor az orosz kapcsolatfelvétel ellen tiltakoznak, labanc logika, amely szerint Thököly felségáruló, sõt hazaáruló volt, méghozzá a legrosszabb fajta, aki képes volt a Magyarországot megszállva tartó oszmán hatalommal lepaktálni. Szerintem viszont nem volt az, csak reálpolitikus. „Két pogány közt egy hazáért“ küzdött, ahogy a kuruc ének mondja, és tette, amit ilyen körülmények között a legjobb belátása szerint tenni tudott. Pont! Biztos, hogy nem mindig a legjobbat, de utólag könnyû okosnak lenni.
jó ha figyelünk
külföldre is
Folyt. köv.
19
Lengyel barátaim elbeszélésében hallottam a következõ történetet. Amikor Lengyelországot a poroszok, a Habsburgok és az oroszok felosztották maguk között, és Lengyelország gyakorlatilag megszûnt, Európa, a „Nagy, Igazságos Európa,” mint természetes és befejezett tényt, tudomásul vette. A lengyeleknek, mint nekünk is, hosszú ideig volt állandó ellenségük a török. A padisah diplomáciai gyakorlatához tartozott, hogy minden évben az összes Isztambulban állomásozó nagykövetet meghívta egy találkozóra. A találkozó helyszínéül szolgáló ülésteremben minden ország képviselõjének megvolt a kijelölt ülõhelye. Amikor Lengyelország már nem létezett és senki sem hiányolta Európában, egyedül a török szultán, az évszázados ellenség volt az, aki megtartotta a lengyel nagykövet helyét. Õ volt az egyetlen európai uralkodó – hiszen akkor Törökországnak még nagyon jelentõs európai területei voltak –, aki számolt Lengyelország újjászületésével és nem ismerte el a megszûnését. Mert az élet ilyen. A ma nem azonos a tegnappal, és a holnap is más lesz. Szövetségesbõl – szándékosan nem mondok barátot – ellenség, és ellenségbõl szövetséges lesz. Nyersen kimondom: érdekszövetséges! Rendszeresen olvasom a Kuruc Infót, noha nem szeretem a rasszizmusát. (A félreértések elkerülésére: az, hogy a cigánybûnözéssel foglalkozik, nem rasszizmus. A hangvétele és a szemlélete az, ami sokszor rasszista. Szerintem a néger és a cigány is Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember. A nagy zsidó bölcs, Majmonidész szerint nem. De a Talmude szerint mi, gojok sem. Én nem vallom Majmonidész nézetét, mint a kurucinfo, amely lényegében fundamentalista zsidó ideológiát követ. De ha az ember csak olyasmit olvas, amivel teljesen egyetért, akkor végsõ soron csak az marad, amit maga ír, ez pedig elõbb-utóbb rögeszméhez vezet. Örömmel fedeztem fel ott Tomcatnak (tudom, tudom, õ most okkal nem népszerû nezeti körökben, de azért mondhatott okosat) „Barátkozzunk az oroszokkal“ c. cikkét. Ha most szórakozni akarnék vele, vén ember létemre mondhatnám, hogy fiatal korához képest meglepõ bölcsességrõl tesz tanúságot. De nem ez a célom, ezért inkább úgy fogalmazok, hogy végre egy józan hang. De ha Tomcat már az olvasók elõtt hitelét vesztette, hadd hivatkozzak Lovas Istvánra, aki hasonló véleményen van. Hadd idézzem szó szerint (http://kuruc.info/r/7/29206/): Miután még az eredeti amerikai neokonok, de hazai klónjaik sem vádolták eddig Berlusconit, Merkelt és Sarkozyt azzal, hogy a Kreml ügynökei, idézzük a francia elnök – az EU soros elnöke – szavait arról, hogy mi várható: „Amit Európa Oroszországnak akar elmondani, az az, hogy Oroszországgal közös jövõt kívánunk kiépíteni, partneri vi20
szonyt... és egy olyan közös gazdasági térséget, amely egyesítené Oroszországot Európával”. Amely kijelentést Merkel kancellár esetében máris tettek követtek és Medvegyev orosz elnökkel Szentpétervárott megkötötték azt az újabb energiaüzletet, amely mindkettõjük érdeke. Helyes irány, amelynek a reálpolitikus, békeszeretõ és mérsékelt jobboldaliak örülhetnek. Érdekes, hogy õket nevezték sikerrel 18 éven át szélsõségeseknek, holott kiderült, szinte nem volt eszmei csata, amely terén az idõ nem õket igazolta volna. (…) Ugyanezek a „szélsõségesek” ma azt állítják, hogy egy teljes mértékben egymásra utalt világban a neoliberális rendszert kell kidobni az ablakon, nem pedig az országok közötti normális kapcsolatokat, amelyeket ápolni kell. Amerikával, Kínával és Oroszországgal. De nem háborúzni. De hadd idézzek egy még régebbi álláspontot Mindszenthy bíboros 56-os beszédébõl (http://www.fusz.hu/node/9046): „Mi magyarok, az európai népek családi, bensõséges békéjének zászlóvivõiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátságban mindegyikkel. Sõt még további tájak felé emelve szemünket: mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal.“ Eszembe jut errõl egy hazafi felháborodott, internetes szövege: „talán még oroszul is tanuljunk?“ Igen, fiam! Oroszul is tanuljál! Biztos, hogy okosabb leszel tõle, mint most vagy. Mert a kérdésed alapján ítélve, most nagyon buta vagy. Ha tudnál oroszul, nem kérdeznél ilyen baromságot. És ha elég okos volnál, még kínaiul is tanulnál. De nem tanulsz, mert ostoba vagy. Ennyit a „hazafiságodról“, jóember. Fiatal ember voltam, az angol nyelvtudásom még a mainál is távolabb volt a tökéletestõl, de egy elõadást kellett tartanom külföldön, angolul. Megírtam szépen, és azt a tanácsot kaptam, hogy keressek föl valakit, aki majd javítgatja a kiejtésem. Egy idõsebb hölgy volt az illetõ, nagyon szépen, mondhatnám gazdagon berendezett lakásban fogadott a Szent István parkban. (A vidékiek kedvéért: ez az egyik zsidó negyed Budapesten.) Rendkívül intelligens, választékos modorú hölgy volt, és remekül beszélt angolul, ezért én, egész életemben havidíjas béres létemre megkérdeztem tõle, hogy mi volt a foglalkozása, hogy ilyen nagyszerûen megtanulta a nyelvet. Mármint hogy a „felszabadulás“ elõtt mi volt a foglalkozása, mert akkor már jól benne volt a nyugdíjas korban. (Hála Horthynak, megmenekült a „vészkorszakban”.) A válaszát hallva leesett az állam: „semmi“. Megütközött tekintetemre válaszolva mondta: „Nézze, én egy úri nõ voltam. Nekem nem kellett dolgoz-
nom. Én csak azért tanultam meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben olvashassam.” Kedves hazafiak, Tolszoj és Dosztojevszkij, Gogol és még a kommunista Gorkij is, de Bulgakov és Szolzsenyicin is jelentenek olyan összemberi és irodalmi értéket, hogy csak az õ kedvükért érdemes megtanulni oroszul, még akkor is, ha figyelmen kívül hagyjuk Magyarország geostratégiai helyzetét. És akkor egy “hazafi" képes ilyen baromságot kérdezni, ráadásul felháborodott hangon, hogy „talán még oroszul is tanuljunk?“ Életem egyik legnagyobb szégyenének érzem, hogy nem tanultam meg oroszul, hogy osztoztam ezeknek ez idézett hazafiaknak az ostobaságában. Hogy emiatt a Pravdát, a RIA Novosztit, a Moskow Newst, a Russia Todayt kénytelen vagyok angolul olvasni, és mindig elszomorít, amikor az angol cikk végén ott van az a mondat, hogy a kérdésrõl többet oroszul lehet megtudni. 68 éves vagyok, de elhatároztam, hogy ha Isten éltet, megtanulok oroszul. Most! Vénségemre! Értitek, okos „hazafiak”? Félreértés ne essék: nem az angol ellen beszélek. Nemzetközi viszonylatban ma ez a leghasznosabb nyelv. Angolul muszáj tudni. Ma már minden országnak vannak angol nyelvû internetes és nyomtatott lapjai is. De ez csak az, mit külföldre szánnak. Az is igaz, hogy nem tudhat egy ember minden nyelvet. De hogy ma is csak egyetlen nyelv dominálja a nyelvoktatást, mint a pártállami idõkben, azt nem tudom elfogadni. Hogy már nincsenek sem orosz, sem más filmek, csak a hollywoodi szemét, azt sem tudom elfogadni. Azt sem, hogy az orosz nyelv oktatása gyakorlatilag megszûnt, holott körül vagyunk véve szláv népekkel. Azt sem, hogy mindenrõl, ami orosz, csak negatív megközelítésben beszélnek, pont úgy, mint „anno decebál“ Rákosiék alatt a nyugatról. Ezzel és sok mindennel kapcsolatban nyugodtan elmondhatjuk, hogy a „mikroklíma“, a mindennapi életünk viszonyai sok tekintetben egyáltalán nem változtak a rendszerváltáskor, csak a kötelezõ oroszt felváltotta a kötelezõ angol, és ahogy akkoriban az oroszt nemtanulták a diákok, ma az angolt nemtanulják, a keleti hátsó helyett a nyugatit fényesítik feltétel nélkül, az amerofóbiát felváltotta a russzofóbia, ezért a nyugat helyett a keletet szidják okkal, ok nélkül, akkor a szocializmus felsõbbrendûségét volt tilos tagadni, most a holokausztot, akkor a nagy októberi szocialista forradalomra emlékeztük, mint a világtörténelem legnagyobb eseményére, most a holokausztra, akkor – bár ez csak a Szovjetunóban volt – ateista múzeumokat létesítettek az új vallás templomaiként, ma holokauszt múzeumokat, viszont nem csak az USA-ban, hanem mindenütt. Hajdan a Vörös Hadsereg hõsiességétõl kellett elájulnunk, most a „zsidók szenvedésétõl és szentségétõl a holokausztban“. (Ez utóbbi fordulatot a zsidó Paul Eisentõl plagizáltam.) Már várom, hogy a hajdani „vörös sarkok“ mintájára mikor állítják fel az elsõ holokauszt sarkokat. Folytatjuk
jó ha figyelünk
külföldre is
A grúz háborút követõen ezt a témát, Amerikának és Oroszországnak a világpolitikában játszott szerepét járták körül a FUSZ honlapján egy bizonyos Csöröge-Röcsöge és Paul Craig Roberts urak/úrhölgyek(?) az USA-nak a bérence útján Oroszország ellen elkövetett, alamuszi, népgyilkos orvtámadása kapcsán. (Villámmatt Grúziában, http://www.fusz.hu/node/9046) A „fejlett nyugat“, az „internesönöl komjuniti“ hányingert keltõ, képmutató hazudozása, részeg, kocsmai hõzöngésre emlékeztetõ, modortalan és gátlástalan fenyegetõzése, álszent fontoskodása összehasonlítva az oroszok méltóságteljes és határozott fellépésével azt mutatja, hogy világtörténelmi szerepcsere zajlott le. Hasonlítsák csak össze Bush kétszázas szókincsû, hatelemis dödögését és Rice cigánykocsmai fenyegetõzését és fölényeskedését Putyin és Medvegyev választékos, tárgyszerû, lényegre törõ, úri stílusával. Igen, barátaim: úri stílusával! Az elvtársi hangvétel Washingtonba és Brüsszelbe költözött. Annyi a stílusbeli különbség, hogy a háromszoros nyakszirtpuszit felváltotta az idióta röhögcséléssel kísért, macsó hátbaveregetés, a homoerotikusan sugárzó mosolyok és a Marlboro Country-s „kovbojfeszengés“.
Az a Bush, aki tudatos, tervezett hazugságokra hivatkozva két háborút is indított, aki milliókat meggyilkolt, az van felháborodva és rázza az öklét amiatt, hogy az oroszok nem hagyták, hogy a grúz banditák az orosz és oszét lakosságot kiirtsák. Képes volt olyat mondani, hogy „demokratikus országok nem támadnak meg más országokat“. Vagy értelmezzük úgy, hogy ezzel elismerte, hogy az USA nem demokratikus ország? Ilyen határtalan arcátlanság láttán az emberben óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy nem elmebeteg-e ez az ember. Valaha a Szovjetuniónak volt az önmaga által hirdetett történelmi küldetése a „szocializmus és a szabadság világméretû gyõzelmének a megvalósítása“. És mit látunk most? Most az USA hirdeti magáról, hogy az õ küldetése a demokrácia és a szabadság világméretû gyõzelmének a megvalósítása. Mi a különbség? Az elsõ igazi sokkhatás akkor ért, amikor már több évvel ezelõtt Bush a német országgyûlésben tartott beszédében az un. terrorizmus elleni háborút „békeharcnak“ nevezte. Értik? Békeharcnak! Most nem Sztálin, hanem Bush „békeharcol“. jó ha figyelünk
külföldre is
A louisianai Fort Polkban mondta katonáknak: „Amerika olyan nemzet, amelynek küldetése van, és ez a küldetés a mi legalapvetõbb meggyõzõdésünkbõl fakad. Mi valljuk, hogy a világon minden egyes személynek joga van a szabadságra. Az egyenruhás amerikaiak önzetlen elkötelezettsége révén a mi országunknak és távoli országoknak a népei is szabadságban élhetnek és ismerik azt a békét, amely a szabadsággal együtt jár." És nem szakadt rá az ég! (http://www.whitehouse.gov/news/releases/ 2004/02/20040217-5.html) Igen! Tessék csak megkérdezni a palesztinokat, az irakiakat, az afgánokat, stb., hogy mennyire élvezik azt az amerikai békét és szabadságot, és mindazt az áldást, amelyet az „önzetlenül elkötelezett“ amerikai egyenruhások a repülõgépek bombavetõ nyílásain át szórnak a fejükre. Bush az, aki elkezdte a világ legtökéletesebb rendõrállamának a kialakítását. Olvassák csak el, hogy mit mûvelnek az amerikai biztonsági szolgálatok a repülõtereken. Gondoljunk csak arra, hogy az USA vált a világ legnagyobb börtönállamává. Nem azért, mert nagy ország. A tízezer lakosra jutó börtönlakók száma is ott a legnagyobb. Abszolút számokban is több ember ül börtönben az USAban, mint „az emberi jogokat semmibe vevõ, diktatórikus, kommunista“ Kínában, pedig a legújabb adatok szerint Kína lakossága több mint négyszerese az Egyesült Államokénak. Az USA e tekintetben is átvette a náci Németország és a hajdani Szovjetunió szerepét. A terroristagyanúsokat tartalmazó nyilvántartásukban már több, mint egymillió amerikai neve szerepel, akiket emiatt nem engednek repülõre szállni, zaklatnak a repülõtereken, köztük volt magas rangú állami tisztviselõk, keresztény papok és apácák is. Mert olyan a „legfejlettebb high tech” (a szovjet idõkben ezt „élenjárónak” mondták) nyilvántartásuk, hogy összetévesztenek egy volt fõügyészt egy arab terrorisával. Ez nem mese. Ez tény! Összehasonlíthatjuk a Szovjetunió és az USA nemzetközi szerepét is. A második világháború után a Szovjetunió 56-ban lerohanta Magyarországot és 68-ban vér nélkül megszállta Csehszlovákiát. Két olyan országot, amelyeket az USA és Anglia, pontosabban Roosevelt és Churchill a „hadiharács“ elõzetes felosztásakor Sztálinnak ígért, hogy gyõzni tudjanak, mert magukban nem voltak képesek rá. Az angolszász világ katonai képességeit az iraki és afganisztáni háborúk az egész világ elõtt leleplezték. Csak ölni tudnak, de gyõzni nem. Már a világháborúban is fõleg civilek és hadifoglyok ölésére szakosodtak, mert azok nem lõnek vissza. Az oroszokra volt szükségük, hogy gyõzni tudjanak. Tehát az USA és Anglia egész Kelet- és Közép-Európát hadizsákmányként kezelte. Még a gyõztesnek nyilvánított országokat, mint Lengyelország és Csehszlovákia is. Számukra a mi 56-os forradalmunk nem volt egyéb, mint egy alkalom, egy reménysugár, vagy egy lépés abba az irányba, hogy a hadiharácsból a szovjeteknek kényszerûségbõl átengedett részbõl visszavegyenek valamit, és hogy elképesztõ cinizmussal megtámadják Egyiptomot: „ha neked SZABAD Budapesten, akkor NEKÜNK is szabad Egyiptomban“. A harács visszaszerzése végül is sikerült, de csak 1990-ben. Az USA azonban a békekötés óta 25 országot bombázott. 25-öt! Független országokat! Nem a saját hadiharácsát! E háborúk áldozatainak a számát 20 millióra becsülik, ez fele annyi, mint a II. Világháború összes áldozata. Hol van ehhez képest a Szovjetunió világháború utáni teljesítménye? Az USA tehát már láthatóan sikeresen halad, hogy elhódítsa a Szovjetuniótól a világtörténelem legnagyobb tömeggyilkosa címet. De amiben már magasan meghaladja a szovjet embertelenségi világcsúcsokat, hogy egyetlen szovjet vezetõ sem volt soha olyan pofátlan - még egyszer lassan írom, hogy Qrcsány és Orbán is megértse - egyetlen szovjet vezetõ sem volt olyan pofátlan, mint Bush, aki a közelmúlt21
ban, miután az amerikai zsoldosok (a szabadság ereje!) 90 civilt mészároltak le egy bevetésben, akkor képes volt kifejezni „együttérzését“ az áldozatok családja iránt. Képes volt azt mondani, hogy: „Partner vagyok az önök és az afgán nép veszteségében“. Õ mondta ezt, a gyilkos! (http://www.informationclearinghouse.info/article20795.htm) Olyan ez, mintha az olaszliszkai cigányok részvéttáviratot küldtek volna az általuk meglincselt tanár özvegyéhez és árváihoz, és együttérzésükrõl biztosították volna a tanár „tragikus halála“ miatt: „Fogadják részvétünket! Partnerek vagyunk a veszteségükben!“ Valóban „partnerek“ voltak. Õk ölték meg! Mint Bush! Továbbá melyik ország az, amelyik most rabol ki bennünket? Hát nem Oroszország! Nem tûnt föl még Önöknek, hogy az Országgyûlés költségvetési vitájában soha nem szerepel az adósságszolgálat? Mert minden azzal kezdõdik, hogy azt leveszik, arról nincs vita, a maradékon meg lehet veszekedni. Most ez helyettesíti a háború utáni jóvátételt. Hidegháborús jóvátétel a gyõztesnek? Amelyet az idõk végezetéig kell fizetni? Mit szólsz ehhez, Orbi, te karizmatikus magyar politikus? Tudomásom szerint minden egyes magyar ember adó és közterhektõl mentes fizetése egyharmadának megfelelõ összeg megy ki adósságtörlesztés címén az országból. Ezt azonban nem látja senki, errõl sosem hallunk. Mindezt az után, hogy teljes termelõ nemzeti vagyonunkat elsikkasztották és elrabolták a piacainkat. Hogy most akarják nem termelõ javainkat is elrabolni az egészségügy és az oktatás privatizálás címén. Aztán jöhetnek a földalatti vízkészletek, a haszonnövények génállománya, a levegõ és a napfény. Miért is ne? Legyen már vége annak a világnak, hogy mindenkire ingyen süt a nap. Hogy jövünk ahhoz, hogy csak úgy, ingyen sütkérezünk? A napfény közkincs! Ha a közkincset magán célra használjuk, azaz privatizáltuk, miért ne fizetnénk érte adót? Nem? Mindezek után meg kell még termelnünk az adót nem fizetõ nyugati tulajdonosok adóját és lukratív profitját is. Mert az adóra Qrcsánynak szüksége van, hogy autópálya alagutat építsen a kukoricaföldek alatt és völgyhidat a síkságon, a profitra meg a tõkésnek, mert az neki jár. Mert õ „befektetõ“. Ha a tõkés nem fizet adót, akkor nekünk kell helyette megtennünk. Ezek után csoda, hogy így élünk? A szovjetek - szándékosan nem oroszokat mondok
- nem raboltak ki ennyire! „Lassan írom, és vastag betûkkel, hogy még Qrcsány és Orbán is megértse“: A szovjetek nem raboltak ki ennyire! Ez nem a 3,60-as kenyér utáni nosztalgia, hanem történelmi tény. Nem éltünk nyugati szinten, ami egyébként a véleményem szerint emberiség elleni bûntett, de létbiztonság volt, tanulni lehetett, volt iparunk, voltak gyáraink, nem volt munkanélküliség. És nem voltak hajléktalanok. És nem volt Incal Security. A rendõrök pedig nem úgy néztek ki, mint az amerikai alvilág huligánjai. Talpig feketében és abban az idióta „base ball“ sapkában. Döbbenet, hogy azzal a „nemzeti“ Orbán kormányunk szerelte fel õket, nyilván a nemzeti hagyományok õrzése jelszóval. Ijesztõ! Magyar, nemzeti base-ball sipka! A „röndérek“ fején! Nem óriási? Az átkosban utáltuk a rendõröket, de ha ránéztünk, tudtuk, hogy kivel állunk szemben. Ráadásul még elegáns is volt. Ma ha ránézek egy rendõrre, megijedek, nem csak a hírük, hanem a kinézésük, rendetlen, fegyelmezetlen benyomást tevõ öltözékük, a kulturálatlan mozgásuk, a „testbeszédük“ miatt is. Az adósságunk is csekély töredéke volt a mainak. A nyugdíjak nem voltak magasak, de majdnem ingyen kaptuk a gyógyszert. Hol vagyunk most ettõl? A lebontott gyárak helyén a pénzszivattyút mûködtetõ komprádor és külföldi burzsoázia „szocreál” - ó, bocs, megbotlott a nyelvem - „globreál“ stílusú irodaházai emelkednek. Most sem élünk nyugati szinten, sõt, a többség rosszabbul, mint az „átkosban“. A nyugdíjak most is alacsonyak, legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy kárpótlásként aranyárban kapjuk a gyógyszert. Akkor még épültek kórházak és iskolák, ma bezárják õket. De errõl senki sem beszél, mert ez tabu. Ilyesmit feszegetni „politikailag inkorrekt“. Úgymond kádári nosztalgia! Térjünk már magunkhoz emberek! Ez nagyobb átverés, mint a szocializmus építése volt. „Gerõ a hídverõ, Orbán a nagy “átverõ"!" (Gerõ Ernõrõl, a Szovjetunióból 45-ben „hazatért“ zsidóról van szó! Az õ nagyságát éltette ez a jelszó. Mert nem a hülye magyar munkások és mérnökök, hanem ÕÕ, a NAGY HÍDVERÕ építette fel a felrobbantott hidakat. Lehet, hogy azt sem tudta, hogy mi a csavarhúzó.) Folytatjuk
A rendszerváltás idején a nagy politikusaink azt állították, hogy a „kommunizmus“ több kárt okozott Magyarországnak, mint a II. Világháború. Lehet! De azt is hozzáteszem, hogy a rendszerváltás több kárt okozott, mint a II. Világháború és a „kommunizmus“ együtt. Éljen a testvéri nagy amerikai nép, amely kihozott minket a szovjet zsarnokságból? Hát akkor mutassanak egyetlen pozitív változást azon kívül, hogy egyelõre – bár egyre szûkülõ határok között – még jártathatjuk a szánkat. Amit most leírtam, azt a nyugati, többek közt amerikai másként gondolkodók is látják. Sõt, többen állítják, hogy ez a szerepcsere nagyrészt annak a következménye, hogy a Sztálin elõl annak idején elmenekült trockista zsidók, akik kezébe került tizenhétben a hatalom a Szovjetunióban és 19-ben nálunk, (ez izraeli lapokban is olvasható, egy magyar fordítás hálózati címe: http://www.szmm.hu/modules.php?name=News&file=article&si d=2751), Amerikában és Angliában telepedtek le és az õ utódaik a mai neokonzervatívok, akik pillanatnyilag uralják az amerikai és angol politikai életet. Clinton és Bush tanácsadóinak a többsége egy volt trockistának, Leo Starussnak a tanítványai. Shamir felsorol néhányat közülük: „Paul Wolfowitz, helyettes nemzetvédelmi miniszter, Abram Shulsky a Pentagon Különlegtes Tervek Irodájából, Richard Perle, a Pentagon tanácsadó testületébõl, Elliot Abrams, az Állambiztonsági Tanácsból. Ezeknek az embereknek 22
jó ha figyelünk
külföldre is
most elég bombájuk van ahhoz, hogy elpusztítsák az emberiséget, vagy hogy elérjék Strauss végsõ célját, a zsidó csoportfelsõbbség biztosítását a modern világban.” Ahol õk megjelennek, ott vér folyik: tömeggyilkosság, kínvallatás, börtönvilág, népirtás. Ahol õk megjelennek, ahogy Shakespeare mondja, ott „a rossz erõsebb haddal áll, az élet hervad, tort ül a halál“! Igen: TORT ÜL A HALÁL! Ahol Amerika belép a politikába, ott TORT ÜL A HALÁL. Nálunk is! Tessék megnézni a népesedési statisztikánkat! Lehet, hogy még Iraké is jobb, mint a miénk. A palesztinoké is! Értik, hazafiak? Ez Amerika! Tessék lelkesedni! És utálni az oroszokat! „Éljen Dabljú, éljen a nagy király! (kétszer) Éljen soká! (kétszer) Éljen soookáááá!“ Énekeljék csak Erkel zenéjére és a tudatlanságuk hitelesítésére! Az al-Jazeera egy filmoperatõrét azért, mert nem tudták kémkedésre beszervezni, letartóztatták, hat és fél évig tartották fogva, ütötték, verték, és végül vádemelés nélkül elengedték. Sõt, és ez az igazi amerikai cinizmus: amikor elengedték, sajnálkozásukat fejezték ki az eset felett. „Sorry”-k voltak! Képzeljék el! Ezzel mindent rendezettnek tekintettek. Egy részlet a beszámolójából: A kora reggeli órákban érkeztünk meg. Levették a bilincset a lábunkról és kilökdöstek a repülõgépbõl. Megütöttek és letaszítottak az aszfaltra. Jajgatást és kutyaugatást hallottunk. Ahogy összeestem, a lábam alám került és éreztem, hogy az ínszlagok elszakadnak. Mikor leestem, a katonák elkezetek taposni rajtam. Elõször a hátamon jártak, de amikor látták, hogy én a lábamat nézem, azt kezdték rugdosni. Az egyik katona rámordított: „Miért jöttél harcolni az amerikaiak ellen?” Egy számot kaptam – én voltam a 35-ös, és így is szólítottak engem, mint egy számot – és az elsõ amerikqi rámordított: „Te bin Ladint filmezted!” „Nem filmeztem bin Ladint” – feleltem. „Én újságíró vagyok.” Újra megadtam a nevemet, a nemzetiségemet, a koromat. Miután 16 napot Bagramban töltöttem egy másik gép elvitt a kandahari USA támaszpontra, ahol a megérkezéskor újból a földre fektettek bennünket. Gyalázkodtk velünk. Azt mondták, hogy „B...d meg anyádat!” – és az amerikaiak megint a hátunkon tapostak. (http://www.informationclearinghouse.info/article20877.htm) Igen, igen, kedves nemzetiek, ez nem ázsiai horda ám. Ez a „fejlett és mûvelt” nyugat, az „amerikai értékek” világméretû terjesztõi. Tudják, mi még az érdekes? Kiderült, hogy az amerikai vallató tisztek kiképzõi és sok helyen a vallatások irányítói is izraeli zsidó tisztek voltak. Sajnos képtelenség mindent lefordítani, de aki tud angolul bõveben tájékozódhat pl. itt: http://www.mainstream weekly.net/article1045.html. Milyen bájosan hangzik ezek után, hogy a grúz kalandorság bukása után Cheney kijelentette: „Mi hiszünk abban, hogy férfiakak és asszonyoknak joguk van a zsarnokságnak, a gazdasdági zsarolásnak, katonai bevatkozásnak vagy megfélemlítésnek a fenyegetése nélkül élni.” Bush még azt is kijelentette, hogy: „Ragaszkodunk ahhoz, hogy Grúzia önállósága és területi sérthetelensége tiszteletben legyen tartva.” (http://www.informationclearinghouse.info/article20882.htm) Iraké, Agfganisztáné, Pakisztáné, Dél-Oszétiáé és Szerbiáé természetesen más elbírálás alá esik. Természetes emiatt van, hogy az amerikai politikusok és hangadók túlnyomó többsége zsidó, mint 17. után a Szovjetunióban, vagy 19-ben és 49. után Magyarországon. Ez nem feltételezés, mert maguk büszkélkednek vele. Mit jelent ez? Azt, hogy ugyanannak a csõcseléknek az uralma alá kerültünk újra, mint 19-ben. Ugyanannak, amelynek az uralma alatt éltünk 45-tõl, igen, most már ki kell mondani: mind a mai napig. A változás annyi, hogy a székhelyüket áttették Moszkvából Washingtonba, az állami tulajdont pedig a magánvagyonukká alakították. Ez a rendszerváltás! Ezért nem véletlen az sem, hogy Nouriel Roubini egy cikkében „comrade Bushnak“, Bush elvtársnak szólítja a Nagy Döntéshozót az USA-t meg USSRA-nak, Amerikai Egyesült Szocialista Államköztársaságoknak nevezi. (A Szovjetunió nevének az angol rövidítése volt USSR. Csak egy „a” jó ha figyelünk
külföldre is
betû kell ahhoz, hogy a „szovjet szocialista köztársaságok szövetségébõl” „amerikai szovjet köztársaságok szövetsége” váljon.) Az sem véletlen, hogy Vladimir Bukowski, az Angliában élõ, volt szovjet emigráns Szovjetunió II-nek nevezte az EU-t. „A szocializmus virágzik Amerikában,“ – írja Roubini – „de ez a gazdagoknak, a jó összeköttetésekkel rendelkezõknek és a Wall Streetnek a szocializmusa. Olyan szocializmus, ahol a hasznot privatizálják, a veszteséget pedig társadalmasítják az adófizetõk között, hogy hadd állják a 300 milliárd dolláros államadósságot.” Ismerõs? Azt hiszik, Qrcsány valamit is kitalált? A legtöbb, amit nyújtani tud a seggnyalás mellett, az utánzás, bár többnyire csak engedelmesen ugrik, ha utasítják. Igazi volt ifjúgárdista! A kádári kommunista ifjúság KISZ nevû élcsapata élcsapatának, az Ifjú Gárdának a kiváló gárdistája, a szocialista gárda hõse. Éljen a Gárda! No, nem Qrcsányé! Hogy valami halvány fogalmuk legyen arról, hogy az USA miképp értelmezi más államok szuverenitását, arra szolgáljon szemléltetésül annak a megállapodásnak az amerikaiak által megfogalmazott néhány pontja, amelyet az iraki kormánnyal akarnak megkötni: (http://www.antiwar.com/engelhardt/?articleid=13428): Meghatározatlan számú amerikai katona marad Irakban határozatlan idõre, akiknek 58 állomáshelyük lesz az USA által meghatározott helyeken. Ezeknek a katonáknak joguk lesz Irak területén bármilyen célpontot megtámadni iraki hatóságok engedélye, sõt az elõzetes értesítése nélkül. Az USA katonasága és polgári hatóságai szabadon használhatják Irak területét Irak bármely szomszédja elleni támadásra az iraki kormány engedélye nélkül. Az iraki légteret 30 ezer láb magasságig az USA tartja ellenõrzése alatt, szabaddá téve azt az USA légiereje számára, hogy Irak belsejében tetszése szerinti csapásokat mérhessen és létrehozza annak az alapját, hogy más országokat támadó repülõgépek használják Irak légterét, vagy keresztül menjenek rajta. Az USA katonáira és szerzõdött alvállalkozóira nem vonatkoznak az iraki törvények, még akkor sem, ha cselekedeteiknek semmi közük sincs a katonai kötelességeikhez. Irak védelmi, belügyi és nemzetbiztonsági miniszterei (és Irak minden fegyvervásárlása) az USA ellenõrzése alatt lesz 10 évig. Mit szólnak hozzá? Mennyivel jobb ez, mint a Varsói Szerzõdés? Tessenek mondani, mekkora lett volna a sivalkodás, ájvékolás világszerte, ha Putyin egy ilyen szerzõdéstervezetet tett volna le Szaakasvili asztalára, miután megszállta volna Tbiliszit? De Bush, az más, az egészen más! Mint a Canada Dry! Õ nem „barbár orosz”. Az amerikai katonaság nem „ázsiai horda”, hanem „the chosen nation of the God“-nak, „az Isten választott nemzetének“ a világ számára a boldogságot, békét, jólétet, szabadságot és demokráciát elvivõ, felszabadító hadserege. (Annak idején az amerikai „liberátorok“, a „felszabadítók” bombázták a magyar városokat is. Nem a katonai célpontokat, hanem a lakónegyedeket. Mert õk már akkor is ilyenek voltak.) Tetszik önöknek, vagy nem, kedves „nemzetiek“, az amerikai hadsereg semmivel sem volt kevésbé barbár, mint a szovjet. Ugyanúgy megerõszakolták a nõket, ugyanúgy berúgták az óvóhelyek ajtaját, ahogy most Irakban teszik, és ugyanúgy ellopták az emberek személyes ingóságait, ahogy most Irakban teszik. Még a magyar Aranyvonatot is kifosztották. Lehet, hogy az oroszok letepertek 800 ezer magyar nõt, de nem csinálták azt, mint az amerikaiak Japánban, hogy a nõket erõszakkal behurcolták egy katonai „brothelbe“, kuplerájba, nem engedték haza õket, és egy-egy nõnek napi 25-30 „felszabadító“ „látogatását” kellett fogadnia hónapokon, olykor éveken keresztül. Ez Amerika! De õk a mi sötét hazafiainknak nem „ázsiai horda“. És amikor ilyen egetverõ barom23
ságot mondanak ezek a … hazafiak, elfelejtik, hogy az indoeurópai nyugat minket még ma is „ázsiai hordának“ tekint. Elfelejtik, hogy épp most fedeztük fel nagy boldogan ázsiai madjar testvéreinket, akik közül valószínûleg nem egy szolgált a Vörös Hadseregben. Sõt, Uram bocsá, esetleg „attrocitált” is Magyarországon. Elfelejtik, hogy a németeket a „szövetségesek” a második világháborúban hunoknak nevezték. Hunoknak! Csak mi mindezt nem tudtuk, mert az amerikai bombák nem angolul robbantak, a „davaj csaszi“ (ide az órát) és a „joptvoimaty“ (b...d meg anyádat) viszont oroszul hangzott el. (Franciaországban ez úgy hangzott, hogy „fuck your
Biztosan sokan nézték a pekingi olimpiát, és talán látták a nõi rúdugrás döntõjét is. Az ott történtek nagyon szemléletesen tükrözik a jelenlegi Amerika, Oroszország és a valódi nemzetközi közösség, tehát nem Amerika csatlósainak a viszonyát. Az International Herald Tribune beszámolója szerint az amerikai atlétanõ a verseny elõtt a következõ kijelentést tette: „Remélem, okozunk nekik némi kellemetlenséget, és, tudja, belerúgunk néhány orosz seggbe.” Ellenfele, az orosz Jelena Iszinbajeva, aki 23 világcsúcsot állított már föl, mellette állt, és a korlátolt amerikai fel sem tételezte, hogy az tudhat angolul. Mert õ még angolul sem tud, csak amerikaiul. Mint az amerikaiak általában. És miképp tudhatna egy alsóbbrendû nem amerikai többet „Isten választott nemzetének“ egy lányánál? Iaszinbajeva csak annyit jegyzett meg angolul, hogy „I am not deaf”, „nem vagyok süket”. Értsd: hallottam, mit mondtál, te hülye ...öö... igen, az illendõség kedvéért legyen „liba”! Azt mondják, hogy túlzok? Akkor hadd idézzek egyik kedvenc amerikai szerzõmnek (mert hál’ Istennek, ott sem mindenki egyforma!), a neves közgazdásznak, David C. Kortennek „Tõkés társaságok világuralma” c. könyvébõl. (A kiemelések tõlem származnak.) „1991 júniusában részt vettem az American Forum for Global Education (Világszintû Oktatás Amerikai Fóruma)… éves konferenciáján. Ed Pratt, a Pfizer, Inc. elnevezésû – gyógyszerek és gyógyászati eszközök gyártásával foglalkozó, a világon évente 7 milliárd dolláros forgalmat lebonyolító – vállalat elnök-vezérigazgatója volt az egyik, nyitó beszédet mondó elõadó. Elõször átvett egy díjat a világszintû oktatás terén végzett munkájáért, azután nekilátott, hogy megossza tapasztalatait a jelenlévõkkel arról, hogy mire van szükség az oktatásban. Több száz amerikai nevelõ elõtt arról beszélt, hogy az ifjú amerikai nemzedék oktatásának központi feladata a fiatalok lehetõ legnagyobb mértékû versenyelõnyhöz juttatása kell legyen, az új globális gazdaságban. Nézetei szerint nem szabad az idõt olyan hiábavalóságokra fordítani, mint a nyelvtanulás. Kijelentette, hogy a Pfizer-üzemeket végiglátogató világkörüli útjai során bárkivel kellett szóba állnia, az illetõ már beszélt angolul. Így azt javasolta, hogy azt az idõt, amit más országok gyerekei az iskolában angol tanulásra fordítanak, Amerikában azzal töltsék, hogy a diákoknak természettudományokat és közgazdaságtant tanítsanak.” – Mert ebbõl lesz a versenyelõny. „Tanuljunk talán oroszul?” – Isten ments! Nehogy rossz globalizált polgár legyél! Csak angolul tanulj, csak amerikai filmet nézz, csak kentucky fried chickent, french friest, oh, bocsánat, liberty friest, chio chipset egyél, colát igyál, csak McDonaldsba és Pizza Hut-ba járj, és nehogy kínai, indiai, örmény vagy grúz teát igyál, hanem liptont, pickwicket, yellow labelt, lancastert, imprát, sir mortont, earl grey-t és hidd azt – hasonlóan a svájci városi gyerekekhez, akiket egy felmérés tanúsága szerint a milka csoki arra tanított meg, hogy a tehén lila színû – hogy a tea Angliában terem. A szabadnapjaidon pedig az RTL Klubot nézd reggeltõl estig és „érezd Amerika ízét” – ahogy az 24
mother“ de a jelentése ugyanaz volt.) Én nem sok különbséget látok az „Új Izrael“ hadserege – ahogy az „Alapító Atyákként“ emlegetett fundamentalista vallási fanatikusok Amerikát elnevezték – és az „ázsiai horda“ között. Az „Új Izrael” hadserege pont olyan kegyetlen és barbár, mint egyetlen védencéjé, a legújabb Izraelé. De a mi nagy nemzetieink most, ezek között a körülmények között is, az oroszoktól féltik az országot! Qrcsány meg röhög a markába. Emberek, hol élnek? Tudják még, hogy mi a neve a szomszédos vármegyének? Mert ha nem, akkor már itt van Amerika. Folytatjuk
egyik idióta amerikai reklám hirdette. És érjük utol Amerikát, ahol a legtöbb ember még azt sem tudja, hogy mi a neve a szomszédos amerikai államnak. Akik óriási százaléka az Egyesült Államokat sem találja meg a földgömbön, de szavaz világpolitikai kérdésekben. Az amerikai Karl Schwarz írta: „A legtöbb ember, akikkel szerte a világban, különösen az EU-ban, Oroszországban és Ukrajnában találkoztam, 2, 3, 4, nyelvet beszél folyékonyan. Ráadásul sokkal jobban rá vannak politikailag hangolva arra, amit Washington DC valóban mond, mint az átlagos amerikaiak. Noha elkölthetõ jövedelem tekintetében nem olyan gazdagok, mint az amerikaiak, sok ember, akikkel találkoztam, messze többet utazott, mint az amerikaiak és sokkal tájékozottabbak a tekintetben, hogy mások miképp látják a világot.“ Hát ez a baj! Ezt kell fölszámolni a Magyar Bálint féle jó ha figyelünk
külföldre is
oktatási reformoknak. Nehogy tudj oroszul, mert még más véleményt is hallanál, mint amit a Washingtonból vezérelt zsidó tulajdonú sajtó képvisel. A hazafiak pedig magukévá teszik ezt a globállibsi programot. Észbontó! Visszatérve a Pfizer elnökéhez, ez a szegény, szubtanyasi intelligenciájú lény (vagy aki a hallgatóságát nézte annak), Amerika egyik supermanja, a sikeres minta-amerikai, nem tudta azt, amit a saját esete is ékesen bizonyít, hogy a nyelvtanulás eredménye nem csak egy nyelv megismerése, hanem az intelligencia, a megértõ, kombináló és absztraháló képességek növekedése is. Ami egyáltalán nem haszontalan a „versenyben”. De honnan tudná ezt szegény, ha csak amerikaiul tudott és számára a tudomány csúcsa a business administration (üzletvitel) volt. Ezért nem támadt soha kisebbségi érzése amiatt, hogy a sárgák, feketék és a nem angolszász (tehát alsóbbrendû) fehérek megértették õt, de õ semmit sem értett a sárgák, feketék és a nem angolszász (tehát alsóbbrendû) fehérek szavaiból. Talán azt sem jutott el a tudatáig, hogy lehetnek saját szavaik, vagy nem angol gondolataik. Nekünk, akik korábban – fõleg az akkori Népszabadság reformkommunista (ma liberálisnak mondják) újságíróinak a cikkei alapján – sajnos azt hittük, hogy csak a szocializmusban mûködött a kontraszelekció, ellentétben az „ésszerûen” mûködõ magángazdasággal, fájdalommal felül kell vizsgálnunk akkori hiedelmeinket. Õszintén meg kell mondanom, hogy ilyen neonáci ostobaságot a 60-as évek kötelezõ munkahelyi szemináriumain sem hallottam. A pontosság kedvéért azonban hozzá kell tennem, hogy a globális kapitalizmus az általános tévhittel szemben nem magántulajdonon, hanem korporációs, vállalkozási csoporttulajdonon alapuló rendszer. Ez majdnem olyan, sõt, az emberek életkörülményeire való hatásában még rosszabb, mint az un. szocialista tulajdonrendszer volt. A tulajdonos ugyanúgy el van idegenedve a tulajdonától, vagy még jobban, mint a szocialistának mondott állam volt. A hatékonysága – ahogy a most kibontakozó gazdasági válság mutatja – még szánalmasabb, és éppen olyan életképtelen. A különbség annyi, hogy az állami tulajdonmonopólium helyett magán tulajdonoligopólium van. Egyetlen kollektív tulajdonos (az állam) helyett, amely valamelyes felelõsséggel csak-csak tartozott az ország népének, a közösség felé semmiféle elkötelezettséggel nem rendelkezõ keveseknek egyre kevesebb kézben koncentrálódó kollektív (korporációs) tulajdonlása. A trend alapján a végsõ kifejlet ugyanaz lenne: egyetlenegy, csak immár nem kollektív, hanem globális magántulajdonos. Tehát igazi kommunizmus, ahol mindenki vagyontalan az egyetlen globális tulajdonoson kívül. Világkirály? Jeruzsálemi trónnal? Ahogy Ben Gurion és Cion Bölcsei álmodták? Azt hiszem nem kell magyarázni, hogy ez még a történelminél is szörnyûbb kivitelû „magánkommunizmus“. De nem kell félni a be-
Ideje visszatérnünk az olimpiára. Hogy életszerûbb legyen, átadom a szót az International Herald Tribune helyszíni tudósítójának: „Mint minden jó küzdelem elõtt a bemondó legelõször bemutatta a versenyzõket. Iszinbajevát mutatták be utolsóként, de a közönség akkor morajlott fel a leglelkesebben. Nem volt kétséges, hogy a „madárfészek“ közönsége kinek szurkol. Iszinbajeva kicsit hasonlít azokra a szupermodellekre, akik csak egy nagyon ígéretes felvétel kedvéért bújnak ki az ágyból. Csak miután a léc már olyan szédítõ magasságokat ért jó ha figyelünk
külföldre is
következtétõl, mert a rendszer életképtelen és hamarosan meg fog bukni, hiába töri magát Qrcsány és Orbán a fenntartásán. A „láthatatlan kéz“, méghozzá nagyon ironikusan a piac láthatatlan keze írta föl a falra az ítéletet: könnyûnek találtattál! Ezért még a mi „átkosunknál“ is jobban mûködik ott a kontraszelekció, amit ékesen bizonyít az a tény, hogy egy Dzsordzs Dabljú Bush lehet az „egyetlen szuperhatalom“ elnöke. A jelenséget szinte költõien és ugyanakkor hideg pontossággal írja le Israel Shamir az egyik esszéjében (Egy jiddis Medina, http://www.israelshamir.net/Hungarian/ Hungarian.htm): „Néhány hónappal ezelõtt az utazásaim az Amazonas medencéjébe vetettek el, a perui õserdõbe, amelyben hosszan kígyózik a Rio Madre de Dios. Ezen a távoli vidéken kis folyócskák kanyarognak hosszú mérföldeken a végtelen õserdõ közepett, amelyeken csak fatörzsbõl vájt kis csónakokon lehet közlekedni. Puerto Maldonado-ból induló hosszú csónakozás után bennszülött vezetõm elvitt engem a tarka papagályok és az ember vállára ülõ szelíd majmok elveszett világába. Egy szûk bevágásban megláttam egy hatalmas fát. Nagyobb volt az õserdõ minden fájánál. Hatalmas gyökerei sok yardnyira terültek szét. Ez a távíró-fa, válaszolta kérdésemre a vezetõm. Megkopogtatta a faóriás törzsét és a hang végigzengett az õserdõn. Az óriás üres volt. Megnéztem közelrõl és különös dologra figyeltem fel, amit korábban nem vettem észre: néhány yarddal a talaj fölött egy másik törzs, egy részben megemésztett pálmafa csúcsosodott ki az õt átölelõ, sima kéregbõl. A távíró-fa egy hatalmas parazita volt, egy kinövés a pálmafán. A parazitának nem volt saját törzse, de magába burkolta a fát és azon nõtt, ténylegesen elgátolva és megemésztve az életnedveit. A fa a héján belül rothadt, de az üreges törzs újabb és újabb magasságokba emelkedett, egy tökéletes dobot alkotva a helyi indiánok számára. Ez az Amerikai Egyesült Államoknak élõ képe volt. Egy hatalmas és üres törzs, amely a népek erdeje fölé tornyosul, de belül halott. Az amerikai birodalom belépett a hanyatlás korszakába. Még a dollár a világvaluta, az amerikai hadsereg még ma is egy elrettentõ háborús gépezet, a börze még mindig trilliókat forgalmaz, de Nyugat nagy állama szellemileg már nem létezik. Az USA politikai élete belépett abba a szürkületbe, amely a Meroving királyok utolsó napjaira emlékeztet. Egy kívülállónak nehéz megérteni, hogy egy 274 milliós nép nem tud jobb vezetõket találni a két fajankónál, Bushnál és Gorenál. Mindkettõ ostobának látszik, hiányos elemi ismeretekkel, a politikai akarat teljes hiányával. Valószínû, hogy egy átlagos város különb embereket tudna kiállítani, mint ez a kettõ.” Azóta kb. nyolc év eltelt. A hanyatlás nem csak folytatódott, hanem gyorsult. Bõven foguk rá példákat látni.
el, amelyeken más ugrók már képtelenek átemelkedni, Iszinbajeva csak akkor méltóztatott nekihuzakodni az elsõ ugrásának. Õ ennyire jó. Hétfõ este az elsõ ugrása 4 méter 70 cm volt. Átszállt fölötte. A 11 versenyzõbõl akkora már hét kiesett. A léc pedig följebb, és megint följebb emelkedett. A feszültségnek ez a nagyszerû fokozódása teszi a rúdugrás nézését oly csábítóvá. Vajon ki fogja elsõként leverni? A nõi rúdugrás csak a 2000-es sydney-i játékok óta olimpiai sport. Azonnal népszerû lett. Szinte kizárólag Iszinbajevának köszönhetõen
Folytatjuk
a sportág azóta ugrásszerûen fejlõdött. Stacy Dragila gyõztes magassága Sydneyben 4,6 m volt, amely fölött Stuczynski (az USA említett versenyzõje Pekingben – a ford.) és Iszinbajeva már álmukban is átlebegnek. Hétfõn este 4,8 m-es lécállásnál a két másik résztvevõ is kiesett, magukra hagyva „Stut“ és „Isit“, hogy megküzdjenek az aranyért. Az orosz kiütéssel gyõzött. Átugrotta a 4,85-öt, Stuczynskinek nem sikerült 4,80-nál több. A játéknak vége. (Mondjam Bush után, hogy „a küldetés teljesítve“? De most nem amerikai módra. – a ford.) Hát nem egészen. 25
Miután az egész stadion ujjongott, Iszinbajeva úgy gondolta, hogy nem áll meg. A nézõk tömege mindössze kétszer látta õt ugrani. Csak ennyire volt szüksége, hogy megvédje az olimpiai koronáját. Õ többet akart nyújtani ... és talán egy kissé mélyebben benyomni annak az amerikainak az orrát az agyagba. A látványosság órája volt ez. Iszinbajeva órája. Ez világcsúcsot jelentett. Elõször megjavította az olimpiai csúcsot. A sajátját, amelyet 4 éve Athénban ért el. Ez volt az elõétel. Ezután a léc olyan magasra ment, ahol még sosem volt: 5,05. Három próbálkozásából az utolsó sikerült. Már akkor ünnepelt, mielõtt visszaesett a földre. Felsikoltott. Kezébe temette az arcát. Újra felsikoltott. Elõre bukfencezett. Valakitõl a tömegbõl elragadott egy orosz zászlót és elindult egy tiszteletkört tenni. Ezalatt az egész idõ alatt Stuczynskinek egy mûanyag széken üldögélve kellett várakoznia, míg Iszinbajeva át nem ugrotta ezt a varázslatos magasságot. Ez volt a 24. alkalom, hogy az orosz világcsúcsot állított föl. Általában szereti alkalmanként csak egy-egy centiméterrel megnövelni. A verseny után Stuczynski nem kívánt nyilatkozni a verseny elõtti közönségességérõl, a kérdést egy rövid „oké, majd legközelebb“-bel hárítva el. (...) Iszinbajeva igyekezett szerénynek mutatkozni. Megtette, amit meg akart tenni: hadd beszéljenek helyette az ugrásai. „Csak be akartam bizonyítani, hogy ki a legjobb az olimpiai játékokon.“ De nem bírt megállni egy kis oldalvágást: „Tõle is elvárom a tiszteletet és hogy ... tudja meg, hogy hol a helye“ – mondta „Most már tudja.“ Kérem, ezt nem én írtam, nem egy nacionalista orosz, hanem John Leicester, az Associated Press pekingi olimpiai sporttudósítója (http://www.iht.com/articles/ap/ 2008/08/18/sports/AS-OLY-Pole-Vault-Ri vals.php?page=2) A történet vége azért nem volt ennyire rövid, ahogy azt a http://www.rense.com/ general 83/stpud.htm címen egy Karl Schwarz nevû amerikai szerzõtõl megtudhatjuk.
„Ha figyelték az Olimpiát, akkor tudják, hogy az egyik csúcsa az volt, amikor az orosz rúdugró, Jelena Iszinbajeva megnyerte az aranyérmet és új világcsúcsot állított fel. Ezt azután tette meg, hogy a minõsíthetetlen amerikai, aki végül ezüstéremmel a második helyen végzett, szemtõl szembe becsmérelte. Jelena az elképzelhetõ legnagyobb méltósággal emelkedett felül az amerikai sértésein és szó szerint álmélkodásra kényszerítette a közönséget Pekingben. Valóban egy legendás sportcsillag, aki a sporterkölcsben és tisztességben is a legjobbak egyike. A stadionban kilencvenezer ember volt tanúja az amerikai minõsíthetetlen viselkedésének. Amikor Jelenának a világcsúcsot megdöntõ ugrása sikerült, a stadionban olyan lelkesedés tört ki, amilyenre nem volt példa az Olimpia egyetlen más eseményén sem. Jelena magára terített egy orosz zászlót és VÉGIGSÉTÁLT a 400 méteres pálya teljes hosszán, miközben a világ minden tájáról összesereglett 90 ezer ember felállva és zúgva ünnepelte az aranyérmét ... és azt, hogy helyretette az amerikait. Nem kellett kocognia, csak sétált ... és a tömeg egész idõ alatt állva maradt és õt tapsolta. Emberek! Véssétek ezt jól a fejetekbe! A világ túllépett már az USA-n és otthagyta a saját, mocskos homokozójában. (Fidesznyikek, figyeltek? Ezt egy amerikai írja. Biztos baloldali, igaz? Nem kell rá figyelni. Ti úgyis mindent jobban tudtok. Mint annak idején a „fejlett elvtársak“.) Miközben Európában jártam, észrevettem, hogy az amerikaiak még azt sem tudják, mi a hétköznapi illendõség és képtelenek megállni, hogy ne csináljanak komplett SEGGEKET magukból. Lehet, hogy az amerikai rúdugró Bushtól kapta az eligazítást ... aki úgyszintén tökéletes (és részeg) segget csinált magából Pekingben?” Azt hiszem teljesen fölösleges, hogy most óvónénis módszerrel felhívjam a figyelmet a
két rúdugró és az USA és Oroszország grúziai viselkedése közötti feltûnõ párhuzamra. Grúziában Bush akart „néhány orosz seggbe belerúgni“. Õt is helyretették. Már õ is tudja, hol a helye. Csak azért jártatja a száját, mert még Stuczynskinál is primitívebb. Stuczynski helyében Bush azonnal óbégatva követelte volna a doppingvizsgálatot és Iszinbajeva eredményének a haladéktalan megsemmisítését, esetleg az olimpia bezárását, valamint a latorállamok versenyzõinek a kitiltását. A vizsgálat negatív eredménye esetén annak meghamisításával és kommunista, orosz-kínai összeesküvéssel vádolta volna a rendezõket és szupermegbízható felderítési jelentésekre és szigorúan titkos mûholdfelvételekre hivatkozva állította volna, hogy Iszinbajeva cipõjébe „superhightech infrared lézerkatapult“ volt beépítve és az rúgta fel õt olyan magasra. A bushisztáni politikának ez a módszertana. Folyt. köv.
FARMTÖRVÉNY AZ USA-BAN
Az USA-ban éppen farm kontroll törvényt nyomnak keresztül. Ennek alapján elõírják minden farmernek, hogy mennyi és milyen mûtrágyát használjon, mit és mennyit vethet. Ha a törvény érvényre emelkedik, az a vegyi maffia korlátlan uralmát jelenti. Aki nem tartja be az elõírásokat, azt 100.000 dolláros nagyságrendben megbüntetik (konyhakert esetén is), és földjét lebuldózerezik, és terméketlenné teszik, Palesztinához hasonlóan. Ugyanez a maffia nyilván az EU mezo"gazdaságát ugyanígy akarja uralma alá vonni. És jöhet a tömeges éhenhalás, a Gulág leegyszeru"sített, olcsó formája. jövõnk.info
26
jó ha figyelünk
külföldre is
A pekingi nõi rúdugrásnak – akár hiszik, akár nem – van egy hazai szempontból nagyon fontos vonatkozása is. Tudják, hol lakik Iszinbajeva? Nem fogják kitalálni! Donyeckben, Kelet-Ukrajnában. Mert Putyin a Szovjetunótól elszakadt, mondjuk úgy, hogy függetlenné vált országokban maradt oroszoknak megadta az orosz állampolgárságot és az orosz útlevelet. Nem „orosz igazolványt“, érted, Orbánka, hanem állampolgárságot és útlevelet. Azt nem tudom, hogy szavazati jogot kaptak-e, de majd utána járok. És ezt tették a románok is a Moldvában élõ románok esetében. Nem román igazolványt, érted, Orbánka, Te, Soros Gyuri bácsi kis kedvence, hanem állampolgárságot kaptak. És a horvátok is a Horvátország határain kívül rekedt horvátoknak nem horvát igazolványt adtak, érted, Orbánka, hanem horvát állampolgárságot. (Ez utóbbi esetekben az útlevél megadásáról nem hallottam.) A szerbekrõl nem olvastam ezt, de az ilyenkor szokásos kölcsönösségi gyakorlat alapján biztos vagyok abban, hogy õk is megtették ugyanezt. Iszinbajeva nyilván ukrán állampolgársággal is rendelkezik. És ezek után milyen színekben indul az Olimpián? Orosz színekben! Érted, Orbánka? Te széles látókörû, karizmatikus politikus! Ezt meséld el a kedvenc Németh Zsoltodnak is, hogy tudja meg végre, hogy már nem a Kádár rendszerben élünk, és a nemzetpolitikában már rég más divat járja Európában. A közvetlen környezetünkben is! Szegényke már túlléphetne a Foxi-Maxi egyetem tudati szintjén. Iszinbajeva tehát Ukrajnában él, ukrán állampolgár, de orosz nemzetiségû, ezért oroszként vesz részt az olimpián. Ezért különb nálad, Orbánka, Putyin, és minden elvtársadnál, vagy ha már a Likud a testvérpártod, akkor minden haverodnál. Nem, ez nem igaz. A haverjaidnál – legalább is e tekintetben – nem jobb, mert õk is megadják minden zsidónak az izraeli állampolgárságot, és nem a zsidó igazolványt, bárhol is él. Te ezért náluk is rosszabb vagy! E miatt kell neked mocskolni Putyint, mert nem hagyta cserben Oroszország állampolgárait. És a nemzeti oldal ostoba voltának a legfényesebb bizonyítéka, amikor Qrcsányt Putyinhoz hasonlónak mondják. Ha a legkisebb hasonlóság volna köztük, akkor Qrcsány már rég megadta volna minden, a jelenlegi Magyarország határán kívül élõ magyarnak a magyar állampolgárságot és útlevelet, de a qrcsányi-orbáni Magyarországon ez csak izraelieknek jár. Így van-e, Orbi? Te nem Putyin, hanem Bush példáját követed, igaz? Te is megtetted már néhányszor, amit Bush Pekingben tett meg az elõzõ részben idézett Karl Schwarz szerint. Nem a részegségre gondolok. Putyin most azért is mondhatta teljes joggal, hogy a saját polgárai védelmére sietett, mert Dél-Oszétiában a lakosság túlnyomó többsége, nem csak az oroszok, hanem a soviniszta grúzoktól rettegõ oszétek többsége is orosz állampolgár, és – kapaszkodjanak meg – minden vágyuk, hogy ne a „független“, azaz az orwelli „újbeszél“ nyelv értelmében csak az USA-tól függõ „demokratikus és szabad“ Grúzia lakosai legyenek, hanem inkább vágynak a „diktatórikus, és antidemokratikus, a szabadságjogokat elnyomó Putyin cár“ vezette Oroszország polgárai lenni. Ez nem véletlen! Csak közbevetõleg: Szaakashvili ugyanúgy lövette az ellene tüntetõket, mint Qrcsány, az ellenzéki lapokat betiltotta, szóval igazi amerikai demokráciát alakított ki. Mint Qrcsány. Nem hiszik el? Akkor olvassák el az amerikai Forward (Elõre) c. Jewish Daily-ben (zsidó napilap – ne kiabáljanak antiszemitát, mert akár hiszik, akár nem, ez van a fejlécére írva) a http://www.forward.com/articles/14141/ címen. Megvallom neked, Orbán, én nem venném zokon, ha Putyin – ahogy Bush mondja – „regime change”-et, hatalomváltást csinálna nálunk, mint Bush Irakban, és fölállítana a Kozma utcában néhány akasztófát, mint Bush Irakban. Õszintén mondom, felszabadulásnak érezném. De csak akkor, ha nem te kerülnél Qrcsány helyébe. jó ha figyelünk
külföldre is
Nem furcsa, hogy az USA-nak, „a demokrácia és szabadság bajnokának“ egy olyan ország a védence, amelyek a fõvárosában a fõteret Sztálin térnek hívják, és ahol máig is áll Sztálin gigantikus méretû szobra, amely tehát magáénak vallja a „sztálini örökséget“? Csak Szaddam szobrát kell ledönteni? Sztáliné állhat? Ezt az országot akarja Bush behozni a NATO-ba és talán az EU-ba is? Lehet, hogy megérjük, hogy európai kormányküldöttségek koszorúzni fognak Sztálinnak, a demokratikus, független és szabad, testvéri Grúzia nagy szülöttének a szobránál? Hiszen ez csak „multikultúra“! A sokszínûség része! „Virágozzék ezer virág?“ – ahogy a kínaiak mondták a kulturális forradalom idején. A nagy barátság miatt talán még Sztálin szobrát is újra felállítják Budapesten? Miért is ne, ha már nagy Szulejmán lovasszobra is áll Szigetváron? (Ha valaki nem tudná, az Antall kormány idején állították föl, hogy a török NATO partnerünkkel javítsuk a „politikai“ és nyilván „elvtársi“ kapcsolatainkat. Akkor miért ne tehetnénk meg majd ennyi „gesztust“ a grúz NATO partnerünknek is? Mit gondolnak, mit szólna ehhez Zrinyi Miklós, akinek tudomásom szerint csak egy emléktáblája van Szigetváron? Érdemes volt meghalnia ezért a magyar hazáért ennek a félig horvát Zrinyinek? (Jellemzõen Fodor Gabriella méltatta a szobor avatáson Nagy Szulejmán halhatalan érdemeit a magyar nép nevében) Gondolják, hogyha Putyin olyan népelnyomó, zsarnok diktátor volna, mint ahogy azt a judeoamerikai sajtó bemutatja, akkor Iszinbajeva nem a demokratikus és szabad, Soros Gyuri bácsi Juscsenkonak nevezett kesztyûbábja által vezetett Ukrajna színeiben indult volna? Nem lett volna neki kellemesebb, ha ünnepelve fogadták volna abban az országban, ahol él, és ahol most a nacionalista ukránok hivatalosan figyelemre sem fogják méltatni? Azt gondolják, hogy Iszinbajeva, az oszétiai oroszok, az oszétek és abházok a gulágra vágyó mazochista õrültek? Nem hinném! Õk tudják, hogy ma az USA üzemelteti a világméretû gulag hálózatot, az USA állította föl a világtörténelem eddig legnagyobb KGB-jét a titkosszolgálatok összevonásával, és csak ott törvényes „terrorista szervezkedés gyanúja“ alapján jogi védelem lehetõsége nélkül korlátlan ideig börtönben tartani, vagy külföldi vallató gulágokba kiszállítani embereket, beleértve az amerikai állampolgárokat is. Éppúgy, mint nálunk Rákosi alatt a kulákokat, szabotõröket, a régi rend híveit, a fekete reakciósokat, fegyverrejtegetõket, a rendszerelleneseket, az összesküvõket, szervezkedõket, árúhalmozókat, vagyis minket. Tudják, hogy az USA-ban már a Szovjetunióból odamenekült trockisták vették át a hatalmat? Õket hívják neokonoknak. (Ezt nem csak amerikai lapokban, de az orosz Pravdában is olvastam. Az a furcsa helyzet lakult ki, hogy most az oroszok kommunistázzák, és nem alap nélkül, az „istentelen, Krisztus tagadó” amerikaiakat.) Csak az a különbség, hogy Bushnak csekélyebb az intelligenciája, mint Rákosinak volt, és ezért kisebb a szótára. Õ csak egyetlen szót képes megjegyezni, a terroristát. Ezt viszont annál gyakrabban ismételgeti. Ez év szeptemberében az ENSZ közgyûlése elõtt tartott 15 perces beszédében harmincszor hangzott el az a szó, hogy „terrorista“ és „terror“. (http://www.informationclearing house.info/article20860.htm) Tehát fél percenként ezt mondta! Azt is tudják, hogy Szaakasvili Bush legjobb és legkedvesebb grúz tanítványa? Mint Rákosi volt Sztálinnak. Értelmes embereknek ennyi elég, hogy Oroszországot válasszák. E szakasz lezárásaként arra kérek mindenkit, hogy nehogy arra az ostoba következtetésre jusson, hogy én odavagyok az oroszokért. Én nagyon értékelem az orosz kultúrát, de azt is tudom, hogy az oroszok, szovjetek végtelenül sok szenvedést okoztak nekünk, amiben azon27
ban – ezt sose felejtsük el – mindig partner volt a nyugat, mind 1849-ben, mind 1945-ben. Sõt, kezdeményezõ volt! Akkor miért csak az oroszokra haragszunk? 1849-ben az oroszok segítettek leverni minket, de utána elmentek. Ferenc Jóska itt maradt. Akkor miért nem Ferenc Jóskát utáljuk jobban, aki kezet csókolt az orosz cárnak? A nemzetközi politika nem szerelem és rokon- vagy ellenszenv kérdése. Súlyos baklövés, ha ezt valaki így közelíti meg. Putyint, akit az egyetlen olyan európai politikusnak tartok, akit nem vásárolt meg a kazár pénzhatalom, aki szemmel láthatóan nagyon következetesen képviseli a saját népe érdekeit, egyáltalán nem tartom a magyarok barátjának. Sõt, valószínûbb, hogy egyáltalán nem rokonszenvezik velünk, különösen Orbánnak a csak Stuczynskiéhez hasonlítható ostoba bunkósága miatt, ha egyáltalán jegyez egy ilyen politikai senkit. Sõt, még olyan véleményt is olvastam róla, hogy õ is csak a Rotschildok ügynöke, akinek az ellenség szerepét kell megjátszania, mint nálunk Orbánnak az ellenzéket, mert ha nincs ellenség, nem lesz III. Világháború, ami a Rotschildok egyetlen célja, ha pedig nincs ellenzék, nem elég meggyõzõ a demokrácia
címû bohóckodás. Még azt is olvastam róla, hogy pedofil. Igaz, hogy a vád kérdõ mondat formájában volt megfogalmazva. Érdekes, hogy azt még nem olvastam róla, hogy antiszemita volna, bár oroszországi zsidók már tilotakoztak amiatt, hogy kötelezõvé akarja tenni az orosz ortodoxia, úgy is mondhatjuk, hogy a keresztény tanítás oktatását az iskolákban. Ez a dolog egyik oldala. A másik, hogy Európában nem találok még egy politikust, aki, legalábbis a látszat szerint, ennyire képviselné az országa érdekeit. Ennek érdekében sokszor biztosan jól jönne neki, ha akár egy ilyen kis nép, mint mi, fel merné vállalni az igazságot és tisztességet – mert azt pillanatnyilag õ képviseli -, ha nem szállna be a ki tud pofátlanabbul hazudni címû „demokratikus” kimittudba, ha nem akarná túlüvölteni a judeomammonita sakálkórust, és nem csak az amerikaiak alfelét fényesítené fõhivatásban, mint szegény Orbán. Nem hiszem, hogy ez számunkra hátrányos következményekkel járna. Biztos vagyok benne, hogy korrektül viszonozná. Valószínûleg nem csak baromfi vásárlással, ahogy a következõkben megpróbálom érzékeltetni.
Az angol nyelvû Wikipédiában olvasható (a magyarban nincs is róla szó): „1960. óta köztudott, hogy egy hatalmas gázmezõ fekszik Makó mellett. A hátránya a nagy, kb. 5500 m-es mélysége és a mélységgel arányos hõmérséklet nagyon gyors növekedése Magyarországon (kb. 20m/CE szemben az átlagos 50m/CE-kal) Csak nagyon fejlett technológiával lehetséges a kitermelés. A kanadai Falcon Oil & Gas Company vette meg a kitermelés lehetõségét a Magyar Államtól 2005-ben az elkövetkezõ negyven évre és 2006-ban megkezdte a próbatermelést, mégpedig napi 327 hordó könnyü nyersolajjal és 110 000 m3 földgázzal. 2008 áprilisában az Exxon Mobil írt alá egy 75 millió USA dolláros együttmûködési szerzõdést és sikeres együttmûködés esetén majd egy további 150 millió dollárosat is fog. 2008. áprilisára 6 kitermelõ egység mûködött. Pillanatnyilag 1 milliárd m³ éves kitermelésre van lehetõség. A Falcon azonban úgy tervezi, hogy 2010-2011-re még 10-15 újabb kitermelõ egységet helyez üzembe. Az elsõ felmérések kb. 600 milliárd m³ igazolt készletrõl szóltak, de jelenleg a becslések már 1550 milliárd m³ gázra emelkedtek. Ebben az esetben a makói gázmezõ azonos nagyságrendû Közép-Ázsia legnagyobb gázmezõivel vagy Hollandia groningeni gázmezejével.” A kisalföld honlapon (http://www.kisalfold.hu/belfold_hirek/ gazprom_alig_van_befolyasunk_a_gaz_aremelkedesere/2068858/) honlapon találtam, hogy Magyarország éves gázszükséglete 13 milliárd m³. Ha feltételezzük, hogy az ország komolyan veszi az energiagazdálkodást (hogy ez nem lehetetlen feltételezést, arra késõbb látunk majd példát), akkor számíthatunk arra, hogy a fogyasztás állandó szinten marad, és akkor az eddig felbecsült makói készet 119 évig elég volna az ország számára. Ehelyett mi történik: kárpótlásul odaadjuk annak az Exxonnak, amelyet rablógazdálkodása miatt kirúgtak Venezuelából. Arról a Exxonról van szó, amelynek Hodorkovszkij akarta átjátszani az orosz kõolajtermelést, de Putyin szökés közben elkapta és galád módon sittre vágta. Kútba esett Exxon elvtárs nagy üzlete, az orosz föld kõolajának az ellopása, tehát az egész „internesönöl kommjuniti” elkezdett sivalkodni, hogy „áj-váj, Putyin cár országában lábbal tapossák a demokráciát és az emberi jogokat“. Jó, hogy nem vádolták pogrommal. Ez így „mûködik” a fejlett nyugaton. A bushisztáni nyugaton! Ilyen egyszerûen. Idén júliusban, amikor Chavez Moszkvában járt, a Gazprom, a Lukoil és a TNK-BP aláírtak egy szerzõdést a venezuelai állami olajvállalattal, a PDVSA-val, hogy azok fognak az amerikai ExxonMobil
és a ConocoPhillips helyébe lépni. Ha valaki kicsit is ismeri Chavez programját, az biztos lehet abban, hogy ezt a lépést nem politikai, azaz magyarul hatalmi célokból tette meg. Chavez, aki saját bevallása szerint az ideológia mentes szocializmust építi, azaz olyan társadalmi rendet, amelyben az állam a õ polgárai szociális biztonságáért és a szociális esélyegyenlõségéért is felelõsséget vállal – nem csak a terroristákkal szembeni, úgymond, védelmükért, mint az USA –, csak azért vállalta fel ennek az Amerika haragját kiváltó lépésnek a kockázatát, mert gazdaságilag sokkal kedvezõbb ajánlatot kapott az oroszoktól és valószínûleg katonai segítséget is egy amerikai támadás esetére. Erre utal az orosz hadihajók és stratégiai bombázók látogatása Venezuelába és a Karib tengeri térségbe, továbbá a fegyverszállítási szerzõdéseik. Az aláírási ünnepségen Medvegyev azt mondta: „Mi nem csupán jóváhagytuk ezt a megállapodást, de azt is elhatároztuk, hogy, hogyan ellenõrizzük a végrehajtását.” Chavez válasza erre így hangzott: „Már csak arra várok, hogy mindannyiukat Venezuelában láthassam.” Csoda, ha ennyi leégés láttán négypártunknak és kormányunknak megesett a szegény, kis, üldözött Exxonon a szíve és kárpótolták a makói olajés gázmezõvel. Mi pedig majd csak kibírjuk valahogy, ha eddig is megvoltunk a makói gáz nélkül. Ha nem, akkor legfeljebb életképesebb nép fog betelepedni a Kárpát medencébe. Ezért nem zavarja a nagyjainkat az sem, hogy már biztos, hogy az éves gázáremelés legalább 30%-os lesz nálunk, de nem kizárt, hogy több, miközben a világ egyik legnagyobb gázmezeje van a talpunk alatt. Igaz viszont, hogyha ezzel törõdnének, sokkal kevesebb átutalás menne a a qrcsány-orbán banda tagjainak a külföldi magán bankszámláira. Az sem jutott senkinek az eszébe – szerintem szándékosan –, hogy kövessük az orosz példát. A Gorbacsov-Jelcin uralom alatt eladósodott Oroszország minden külföldi adósságát törlesztette Putyin az állandóan emelkedõ kõolaj és földgázjövedelmekbõl. Nekünk ez sem jó! Mi odaadjuk a földgázunkat az amerikai barátainknak és továbbra is nyögjük az adósságterheket és büszkén vállaljuk, hogy „jó adósok” maradunk. Mindörökre! Látod Orbi? Most kiszabadulhattunk volna az adósságcsapdából! De te tudod, ilyet csak hazudni szabad a magyar népnek, ahogy egyszer megtetted egy országértékelõ beszédedben, mert a megvalósítása halálos bûn volna, mert akkor a mentorodnak, Soros Gyuri bácsinak csökkenne a jövedelme. Mert a demokráciának és a társadalom nyitottságának az a mértéke, hogy mennyi kamatot fizet a Wall Street kazár urainak. Igaz? Amelyik nem fizet kamatot, például Észak-Korea vagy Irán, vagy nem akart kamatot fizetni és ezért dollár
28
Folytatjuk
jó ha figyelünk
külföldre is
helyett Euróért kezdte mérni az olajat, mint Irak, azok „lator államok“, amelyek a"gonosz tengelyét" alkotják. Nincs mit tenni, le kell bombázni õket. Egy amerikai újságíró Busht az „Alice Csodaországban” királynõjéhez hasonlította, akinek minden második mondata az, hogy „vágjátok le a fejét“. Az amerikai csodaország királyának minden második mondata az, hogy „bombázzátok le õket“. Pakisztánnal kapcsolatban mondta egy amerikai politikus, hogy ha nem engedelmeskednek nekik, „vissza fogják bombázni õket a kõkorszakba“. És mit mondott az egyik, és valószínûleg esélyes elnökjelölt, amikor egy választási nagygyûlésen megkérdezték tõle
Egy terrorista csecsemõ, aki megkapta megérdemelt büntetését az USA veszélyeztetéséért.
Foszforbombák áldozatai
Ez itt jobbra egy volt bajtársa a vadállatnak Ez a pózoló amerikai vadállat nem „transzatlanti horda”! Õ a „szabadság ereje!“ A „szabadságnak és demokráciának elkötelezett, önzetlen amerikai egyenruhás” jó ha figyelünk
külföldre is
hogy mi a terve Iránnal? Az emelvényen, a tömeg elõtt, énekelni kezdett az elvetemült! Egy népszerû sláger dallamára azt kezdte énekelni, hogy „bomb, bomb, bomb Iran“. „Bombázd, bombázd Iránt!” Neki ez humor!
Jópofaság! De amin õ röhög, az Irakban így néz ki, és Iránban is így fog kinézni: Csak vidáman: „Bomb, bomb bomb Irak“! Igaz? De ez nem gyûlöletbeszéd! Ez a „demokrácia” terjesztése! Amerikai értékek? Nem mutatok több képet. Akinek elég erõsek az idegei és kíváncsi arra, hogy miképp néz ki a „hitech” háború, az látogassa meg a következõ címet: http://mindprod. com/politics/iraqwarpix. html#IRAQWAR PIX McCaint, ezt az emberségébõl kifordult, sátáni szörnyeteget, ez a háború tréfálkozásra, röhögcsélésre és nótázásra késztette. És a politikusaink az elsõk között rohantak volna, hogy gratuláljanak neki, ha õ lett volna az elnök, meghívták volna Budapestre, és ha eljött volna, Qrcsány és Orbán és Sólyom hernyókként csúszkáltak volna 29
elõtte a porban. Egy olyan ember elõtt, akivel tisztességes ember soha az életben nem fogna kezet, legfeljebb undorral leköpné. Hányinger! Én ilyet egyetlen szovjet vezetõtõl sem hallottam soha. Értitek, nemzetiek? Soha! Ez a stílus óriási „elõrelépés” a „bolsevizmushoz” képest, mert ez már a fejlett, nyugati demokrácia, az Orbánunk által példaképnek és célnak tekintett „politikai váltógazdaság“, a globreál, a globalizáció realitása. McCain a megtestesült globalista embertípus. A globreál szürreál! Ami pedig minket illet: „Négypártunkkal elõre a globalizmus teljes és maradéktalan felépítéséért nagy tanítónknak, az USA bölcs „döntéshozójának” a tanítása és iránymutatása szerint!" Elvtársak! Elftikéim! Én úgy érzem magam, mintha megfiatalodtam volna. Már minden olyan itt, csak sokkal-sokkal fejlettebb fokon, mint gyerekkoromban, az ötvenes években! Pillámin már a nosztalgikus meghatottság könnyei rezgenek! Micsoda élmény, hogy halálom elõtt még egyszer átélhetem azokat a feledhetetlen ötvenes éveket! Hála néked, Rendszerváltó Elit! Ó, Orbi! Ó, Qrcsi! Jótevõim! Már csak azt szeretném még megélni, hogy az iskolai tantermekben és a várótermekben felállítsák a hajdani „vörös sarkok” mintájára az elsõ holokauszt sarkokat, hogy „sose felejtsük el”. Kezdeményezzétek, „eftásak”! Ugye megteszitek? „Lécci!” Ahogy akkor Moszkvában adták meg a hangot, most Washingtonban, de ugyanakkor félelmetesen érvényesül a „tartalmi és formai” párhuzam is, ahogy a középiskolában a szocialista realista mûvészetelméletben a „tartalom és forma egységérõl” tanultuk. Michel Chossudowski, egy kanadai professzor egy cikkében (9/11 és az amerikai inkvizíció, http://www.globalresearch. ca/index.php?context=va&aid=10144), amelyben pontról-pontra, megdöbbentõ párhuzamokat találva hasonlítja össze az inkvizíció módszereit és a központi hatalom erõsítésében és kiterjesztésében játszott szerepét a jelenlegi amerikai gyakorlattal – idézi egy Bush szónoklat részletét, amely nekem hátborzongató elevenséggel idézte fel az ötvenes évek Szabadnép (a Népszabadság szellemi, elvtelenségi és jogelõdje) cikkeinek a hangvételét. „Jelezték nekünk, hogy vannak gonoszok ebben a világban. (Képzeljék el! Vannak! Ki hitte volna, ha a “rendkívül megbízható" titkosszolgálatok nem jelentették volna
100%-os bizonyossággal. De kik azok? Az „ellenség keze“? „Az amerikai imperialisták“? A „fekete reakció“? A „Horthy fasiszták” maradékai?) Nagyon életszerû volt a figyelmeztetés. ... Mi éberek leszünk! Az önök kormánya éber. („Éberség, itt az ellenség“? „Az ellenség nem alszik“? – ugye, mi „régi öregek“, emlékszünk?) A kormányzók és polgármesterek éberen figyelik, hogy a gonoszok még itt ólálkodnak-e közöttünk. (A „belsõ ellenség“? A „suttogó propaganda“? Esetleg: „Az ellenség keze betette a lábát“?) Ahogy tegnap megmondtam, az emberek (így!) hadat üzentek Amerikának, de elkövettek egy szörnyû hibát. („Az ellenség a saját kátyújába esett“? Vagy „dugájába dõlt“?) ... A kormányomnak van egy feladata és mi azt el fogjuk végezni. („Tudjuk, merjük, tesszük”?) Mi meg fogjuk szabadítani a világot a gonosztevõktõl. („Munkás ököl vasököl, oda sújt ahova köll“? „Te sötétben bujkáló, rémhírterjesztõ ellenforradalmár reszkess“?)„ (George W. Bush, CNN, 2001. szept. 16.) Annyi a különbség, hogy a szóhasználat ma kezdetlegesebb, unalmasabb, sokkal kevésbé ötletes. Visszatérve a makói lelõhelyre, hallottak arról, hogy a kitermelésre pl. közbeszerzési pályázatot írtak volna ki? Tudják, hogy ki miért nyerte el az üzletet? Remélem, tisztában vannak azzal is, hogy a Makón kitermelt kõolajat és gázt dollárért fogjuk „importálni” Makóról az Exxontól, vagy esetleg a Moltól: hadd gazdagodjon a kontónkon az is. Így fogjuk javítani a nemzetközi fizetési mérlegün-
ket. Így szüntetjük meg az egyoldalú keleti függésünket. Hallották az ellenzéknek az egekig felcsapó kritikáját annak érdekében, hogy a kitermelési jogot a legelõnyösebben adják-el? Mert én semmit nem hallottam. Persze, tudom, az az átkozott legfejlettebb technika! Azzal sajnos nem rendelkezik ám mindenki! Csak annak – a nyilván menõ nyugatinak – adható el a földgázmezõ, aki rendelkezik ezzel a csodatechnikával. 5000 m! És az az átkozott magyar hõfokgradiens. Nálunk még ez sem normális! Mert mi ilyen hülyék vagyunk. Még a föld is forróbb alattunk! Nem csoda, ha nem tudunk 5-rõl a 6-ra vergõdni. Hiszen ha így van, akkor odalenn már 250 fok körüli a hõmérséklet! Akkor onnan nem olaj, hanem"hévolaj" jön fel, meg „hévgáz“, amelyekkel úgy is lehet fûteni és fõzni, hogy el sem kell égetni. Jártam egyszer egy Torgyán által biztosan „kolhoz rendszerûnek” minõsített tehenészetben, ahol télen a tej hûtésébõl származó hõvel fûtötték az irodákat. Pedig a tehéntej nem 250 fokos. Bár nem tudom, hogy mi a nehézség a 250 fokkal, mikor a vídia és hasonló készítmények sokkal magasabb hõmérsékleten is használhatók, a vas pedig 1538 fokon olvad. Tudom, hamarabb lágyul, de 250 fok manapság nem megoldhatatlan nehézség. Az egész csak a hülye politikusok etetésére szolgál talán? Vagy a hülye újságolvasókéra? Nem tudom, de nézzük meg akkor a második hírt. Folytatjuk
EGYIPTOMBAN NEM SÉRTHETETLENEK A GAZDAG POLITIKUSOK: HALÁLRA ÍTÉLTÉK SUZAN TAMÍM ÉNEKESNÕ GYILKOSAIT Egyiptomban és a nagyvilágban sokan csodálkoznak azon, hogy a kairói bíróság halálra ítélte a Suzan Tamím libanoni énekesnõ- színésznõ meggyilkolását megrendelõ milliomost, Huszni Mubárak elnök fiának barátját és feleségének közeli rokonát, valamint az ottani felsõház tagját. Suzan Tamím az egész arab világ ünnepelt énekesnõje volt, aki dalaiban szerencsésen ötvözte a keleti stílust a nyugatival. Forrás: Kurucinfo
30
jó ha figyelünk
külföldre is
Egy ausztrál kõolajbányamérnök, Joe Vialls, 2004-es cikkében (http://www.rense.com/ general75/zoil.htm, eredeti honlap: http://www.vialls.com/ we controlamerica/ peakoil.html) olvasom: „Az oroszok 1970-ben kezdték el a Kola SG-3 feltáró furat készítését, amely végül a szédületes, 12 ezer m-es mélységet érte el. Azóta a nagy orosz olajvállalatok, beleértve a Jukoszt is, szép csendben több, mint 310 különleges mélységû olajkutat fúrtak eredményesen és helyeztek üzembe. Tavaly Oroszország megelõzte SzaudArábiát, a világ legnagyobb olajtermelõjét és ma azon van, hogy az elõttünk álló században teljesen uralja a globális olajtermelést és forgalmazást.” Tehát, az oroszok már 1970ben tudtak 12 km mélyre lefúrni. Ha az átlagos hõfokváltozással számolunk, akkor ott 240 °C a hõmérséklet, azaz már akkor is sokkal többet tudtak, mint ami a makói mezõ feltárásához mûszakilag szükséges. Az oroszok emellett tettek egy óriási felfedezést. Azt, hogy olajat ezekben a rendkívüli mélységekben is lehet találni, méghozzá bõségesen. Õk azt állítják, hogy kõolaj nem szerves üledékekbõl keletkezik, hanem a föld mélyében, és a kis mélységben lévõ, manapság kitermelés alatt álló olajmezõk készlete alulról tört föl olyan helyeken, ahol a földtani viszonyok lehetõvé tették az olaj függõleges feláramlását. Erre fantasztikus bizonyítékkal szolgáltak Vietnam esetében. A továbbiakban szó szerint idézem a cikket. Hatvan éves francia, majd utána amerikai rabszolgaság, kifosztás és erõszaktétel után az amerikai transznacionális olajvállalatok hivatalosan közölték a szegény vietnamiakkal, hogy az országuk meddõ. Az élvonalbeli nyugati technikával sem sikerült semmit találniuk, ami segíthetné õket abban, hogy anyagilag kiemelkedjenek abból a csõdtömegbõl, amelyet az amerikai bombák, az Orange Agent jó ha figyelünk
(Vegyszer, amelyekkel a vietnami erdõket irtották az amerikaiak, mellékhatásként genetikai változásokat, torzszülöttek tömegét elõidézve. Egy angol fimet láttam egyszer errõl. Szörnyû volt! – a ford.), és Uncle Samnek egy csomó egyéb örömszerzõ ajándéka után maradt. Ez pontosan az volt, amit Amerika szánt a vietnamiak számára. Hadd éljenek kétségbeejtõ szegénységben és legyenek képtelenek bármit is tenni a korábbi hódítóik ellen. Az oroszoknak másfajta nézeteik voltak és másképp közelítettek a kérdéshez. Miután megmondták a vietnamiaknak, hogy az amerikaiak hazudtak nekik, olajipari szakértõk indultak Moszkvából, hogy ezt a megdöbbentõ állításukat egy kockázatmentes vegyes vállalkozás formájában bebizonyítsák, ami azt jelentette, hogy az oroszok díjmentesen gondoskodnak a szakértelemrõl és minden berendezésrõl, és csak akkor részesülnek a profit bizonyos százalékából, ha valóban megtalálták az olajat és elkezdték a kitermelését. Vietnam az égvilágon semmit sem veszíthetett, ezért hamarosan megadta az oroszoknak a zöld jelzést. A vietnami Fehér Tigris Olajmezõ elképesztõ siker lett. Jelenleg kiváló minõségû nyersolajat szolgáltat egy bazalt rétegbõl, több, mint 5000 m mélységbõl, kutanként napi 6000 hordó hozammal. A Fehér Tigris segítségével az oroszok közremûködtek abban, hogy a vietnamiak valamennyire visszanyerjék az önbecsülésüket, és egyúttal függetlenebbé tette õket a brutális nyugati államok élelmiszer alamizsnájától. Hirtelenül és nagyon rövid úton Vietnam csatlakozott az olajtermelõ országok exkluzív klubjához, és egy sor cinikus amerikai szenátor és képviselõ indult neki a Ho Si Min városba vezetõ hosszú zarándokútnak, hogy foltozgassák a kapcsolataikat. Ahogy az jósolható volt, a vietnamiak nagyon tartózkodók, és levegõnek tekintik új, amerikai bámulóikat.
külföldre is
Valóban meglepõ, ahogyan a jó hírek terjednek (no, nem a CNN útján), így nagyon rövid idõn belül Kína is elkötelezte magát egy nagy mélységû közös vállalkozásban az oroszokkal. De még ez sem a vége. Most, amikor írom ezt a beszámolót, az oroszok már három mélyfúró tornyot szállítottak az elszegényedett Észak-Koreába, ahol meg akarják ismételni a vietnami termelési folyamatot úgy, hogy szilárd grániton és bazalton fúrnak keresztül, ahol a legcsekélyebb nyoma sincs „lebomló tengeri élõlényeknek“, amely oly fontos a szemellenzõs nyugati geológusoknak a kõolaj „elfogadott“ keletkezése miatt. El fog tartani egy darabig, de a végén az észak-koreaiak képesek lesznek a saját ügyeiket önállóan, a new yorki cionista összeesküvéstõl függetlenül végezni, akik zsarolni tudják õket néhány hajórakomány rizsbõl álló élelmiszer segéllyel. Koreának ténylegesen olaj fölöslege lesz, ami lehetõvé teszi majd a számára, hogy a végeredményüket tekintve õrült „Új Világrendek“ közül az utolsónak azt mondhassa, hogy menjen a pokolba. Emlékszünk a koreai éhínségre közvetlenül a Szovjetunió felbomlása után? Akkor olvastam az újságokban, hogy a „kegyetlen, kommunista diktátor“ éhezteti a népét. Valóban éhínség volt, de nem a diktátor volt az oka, nem „a szovjet típusú kolhozrendszer“, ahogy Torgyán, a magyar mezõgazdaság történetének legkártékonyabb alakja fröcsögte volna, hanem az, hogy megszûnt az olcsó, szovjet kõolaj szállítása és emellett az ország nyugati embargó alatt állt. Azt is mondhatnánk, hogy a „fejlett nyugat“ okozta az éhínséget, hogy térdre kényszerítse Észak-Koreát. A traktorok álltak, a földet nem tudták megmûvelni, és a gépek hiánya miatt a kevés megmûvelt földön még a terméshozam is alacsonyabb lett. De errõl egy tárgyilagos tudósítást nem lehetett
olvasni, csak a „diktátor“ kommunistázását. „Szabad, tárgyilagos“, hazug vagy „kontraszelektált“ magyar sajtó? (Egy külön cikket érdemelne, hogy a hasonló helyzetbe került Kuba hogyan védte ki a történtek következményeit. Én a rendszerváltás után kénytelen voltam Castrotól gondolatban bocsánatot kérni, mert – akár tetszik, akár nem a nyugati propagandától elbutított embereknek – rá kellett jönnöm, hogy õ a világ egyik legnagyobb, élõ politikusa. Értitek, nemzetiek? Mert én nem csak az amerikai sajtó hõzöngésébõl és hazudozásából tanulok! Mert már a „rendszerváltás“ elõtt is abból tanultunk. Úgy hívták, hogy Szabad Európa, meg Amerika Hangja.) Miután láttuk Oroszország nemzetközi „olajpolitikáját“, nem árt összehasonlítani az „olaj belpolitikájukat“ is Amerikáéval, amelyet a már idézett cikk az alábbiak szerint végez el: „Poleo szerint (Victor Poleo Venezuela Központi Egyetemének a professzora – a ford.) a gondok gyökere az, hogy az Egyesült Államok „a saját energetikai rákáttételének a végsõ szakaszban lévõ áldozata. Sem olaja, sem gáza nincs, hogy mûködésben tartsa az õ sajátos fejlõdését. A világ lakosságának mindössze hat százaléka él ott, de világ olaj- és gáztermelésének a 25%-át elfogyasztja.“ Poleo professzor továbbá elmagyarázza, hogy voltak olyan remények, hogy az Egyesült Államok gázolaj fogyasztása napi 7,2 millió hordó körül állandósulni fog az 1990-es évek közepére, „de nem ez történt“ – mondta. „Az Egyesült Államok gázéhsége 2003-ra kilencmillió hordóra növekedett, azaz a világon elégetett minden két literbõl egy literre.“ A belföldi nyersolaj igény még tovább fog nõni. Az Egyesült Államok a kormány beszámolói szerint ma az általa elfogyasztott minden 10 hordóból hatot és minden 10 köbméter gázból kettõt hoz be, 2020ra pedig már minden 10 hordó 31
olajból nyolcat fog behozni, és négyet minden 10 köbméter gázból. Poleo professzor egészen érthetõvé teszi, hogy a nyugatnak merre kéne mozdulnia, ha hosszabb távon élni akar, ez pedig Oroszország példája a hazai fogyasztás erõteljes visszafogásában. 1990-ben Amerika kb. 6 millió hordóval fogyasztott naponta Oroszország 8,4 milliójával szemben, de azóta a dolgok sokat változtak. 13 évvel késõbb,
2003-ban az amerikai fogyasztás 9 milliónál tartott, miközben az orosz fogyasztás mindössze 3,2 millióra csökkent. Jónéhány millió ember odaát Amerikában inkább sétálgathatna a háza körül és kikapcsolhatná azokat a villamos berendezéseket, amelyekre nincs ténylegesen szüksége. Higgyenek nekem, én szinte hallom, ahogy az olaj a new yorki csõhálózatban áramlik, noha onnan vagy 20 ezer km távolságban élek, Ausztráliában.
Áttekintve az oroszok mûszaki eredményeit és a fejlõdõ országokkal folytatott „olajdiplomáciáját“, fordítsuk figyelmünket a nagy Európai Unióra, pontosabban a közép-ázsiai olaj- és gázmezõk feletti befolyásért folytatott 18 éves harc legújabb eredményeire, ami alapvetõen befolyásolja az EU ellátását. Ma már közismert, hogy a Szovjetunió szétesése óta folyó versenyt a közép-ázsiai szénhidrogén lelõhelyekért Oroszország nyerte meg. Hogy ennek az okát megértsük, vissza kell nyúlnunk 1962-ig. Ekkor dolgozta ki az amerikai hadsereg fõparancsnokság az ún. Northwood Mûveletet. A terv elsõsorban Kuba ellen irányult és a javasolt módszere az volt, hogy terrorista merényleteket kell úgy elkövetni amerikai állampolgárok ellen, hogy azok ráfoghatók legyenek a kubaiakra. Aki nem hiszi, járjon utána a Wikipédiában, ahol részletes leírást talál róla. Kennedy a javaslatot visszautasította és komoly személyzeti változtatásokat hajtott végre utána. Egy év múlva a Columbia egyetemen tartott beszédében a következõt mondta: „Az elnök magas hivatalát arra használták egyesek, hogy összeesküvést szõjenek az amerikai szabadság lerombolására. Mielõtt távozom a hivatalomból, tájékoztatnom kell az állampolgárokat errõl a tényrõl.” Nem tudjuk, mit akart mondani, mert megelõzték a dolgot: tíz nap múlva megölték! Vajon kik? Egy kódorgó, magányos gyilkos, aki szórakozásból elnökökre vadászik? Egy olyat még a magyar rendõrség is elkapott volna! Vegyük tudomásul: ma elnököt gyilkolni csak a biztonsági szolgálatok közremûködésével lehet, akik a bûnbakról is jó elõre gondoskodnak, majd biztos kézzel örökre elhallgattatják. Zbigniew Brzezinski nemrég tárta fel, hogy 1973. július 3-án az amerikai nép és a kongresszus tudta nélkül Carter elnök jóváhagyott egy 500 millió dolláros keretet egy nemzetközi terrorista mozgalom létrehozására, amelynek a feladata az iszlám fundamentalizmus terjesztése volt Közép-Ázsiában a Szovjetunió megrendítésére. Ennek a CIA a Cyklon (jó, hogy nem CyclonB!) Mûvelet fedõnevet adta és a következõ években négymilliárd dollárt költött iszlám kiképzõ iskolákra Pakisztánban. (A talibán szó tanulókat, tanítványokat jelent – igen, a tálibok az USA tanítványai voltak.) Fiatal zelótákat küldtek a CIA virginiai kémképzõ intézetébe, ahol az al Qaida következõ nemzedékei tanulták a „szabotázsbeli jártasságot” – magyarán a terrorizmust. Másokat a brooklini Iszlám Iskolába küldtek, ahonnan a balvégzetû ikertornyokat is látni lehetett. Pakisztánban a kiképzést a brit MI6 nevû titkosszolgálat és a SAS (Special Air Service), a légierõhöz tartozó titkosszolgálat irányította. Mindezek ellenére van olyan amerikai, aki azt állítja, hogy: „Az al Qaida kiképzõ táborok kisdedóvók voltak a világnak a georgiai (USA) 32
Egyszer jártam Floridában. Egy üdülõ telepen laktam. Éjszaka csendjében a tücskök és a kabócák ciripelése helyett csak a légkondicionálók zümmögését lehetett hallani. Azt már csak ráadásként említem meg, hogy oroszok az olaj keletkezésének az új elmélete alapján sikeresek voltak a már kimerülõben lévõ olajmezõik megfiatalítására, azaz a már lecsökkent hozamukat jelentõsen meg tudták növelni. Azok a „hü-
lye oroszok“! Igaz? A hátam borsózik, ha visszagondolok Antall nagyképû ostobaságára. Azt hiszem, amikor irigykedve és kicsit lenézõen emlegetik, hogy az oroszok az emelkedõ (egyébként Bush háborúi miatt emelkedõ) olajárak révén kikapaszkodtak az adósságcsapdából, talán nem árt ezt az egyszerûsített képet a fentiekkel is kiegészíteni. Nem csak Bush hülyeségének köszönhetõ, hogy így történt, bár Bush érdemei tagadhatatlanok. Folytatjuk
Fort Benningben található, vezetõ terrorista egyeteme mellett. Ezt egészen a közelmúltig csak úgy ismerték, hogy a School for Americas (Iskola Amerikákért). A neveltjei közé tartozik a guatemalai népirtó kormányok minisztereinek a fele, az El salvadori hadsereg tisztjeinek a kétharmada, akik – az ENSZ szerint – a legszörnyûbb embertelenségeket követték el az ország polgárháborúja alatt, valamint Pinochet titkosrendõrségének a vezetõje, aki a chilei koncentrációs táborokat igazgatta.” Így mûködik az amerikaiak „terrorista káderutánpótlás” nevelése. Mivel az USA kormánya a Talibant támogatta, ezért a Wall Street Journal megállapította: „A Taliban az a szereplõ, amely a leginkább képes a béke megteremtésére. Ezenkívül kulcsszerepük van abban, hogy az országot, mint Közép-Ázsia hatalmas olaj, gáz és egyéb kincseinek export szállítási útvonalát biztosítsa.” Hát igen, az amerikaiak által kiképzett „Jó Taliban”! 2001. szeptember 10-én, tehát egy nappal a tornyok elleni támadás elõtt egy James Dorian nevû energiaügyi szakértõ írta az Oil and Gas Journalban: „Aki a Közép-Ázsiából kivezetõ olajvezetékek felett rendelkezik, az fogja szabályozni a jövõbeli szállítások irányát és mennyiségét, valamint az új termelésbõl származó nyereségmegosztást.” Tetszik már érteni, hogy Obamának miért lett fontosabb az „afganisztáni rendezés” mint az iraki? Csoda ezek után, ha sokan úgy vélekednek – amiben megerõsíti õket a hivatalos magyarázat rengeteg védhetetlen megállapítása is –, hogy a tornyok elleni merénylet „inside job”, azaz „belsõ munka” volt? Olyan, amilyeneket a Northwood Mûvelet elõirányzott. Persze, mi ezt nem fogadjuk el, ugye elvtársak, annak ellenére, hogy a merénylet után az izraeli Haaretz jelentése szerint „Bibi” (Benjamin) Netanyahu kijelentette, hogy az „jól jött Izraelnek“. Szó szerint a következõket mondta: „Nekünk egy dolog nagyon a javunkra szolgált, ez pedig az ikertornyok és a Pentagon elleni támadás, és az amerikaiak küzdelme Irakban.” Ezek a háborúk – mondta Netanyahu – „számunkra kedvezõen változtatták meg az amerikai közvéleményt.” http://haaretz.com/hasen/spages/975574.html Mire következtetünk mi ebbõl? A politikai korrektség keretein belül természetesen csak arra, hogy a fanatikus muszlim fundamentalisták ilyen óriási méretû öngyilkos merénylet megszervezésére is képesek csak azért, hogy Izrael kedvében járjanak, és az USA-nak jogcíme legyen Afganisztán megtámadására. (Végül is az USA „tálib“-jai, azaz tanítványai. Akkor profiknak kellett lenniük. Nem?) Még azt is megtették, hogy kihasználva a Pentagon feletti befolyásukat, az amerikai légierõ számára terrorizmus és gépeltérités elleni hadgyakorlatot szerveztek(!), ami miatt szegény légierõ azt hitte, hogy az eltérített gépek a hadgyakorlat szereplõi, és ezért nem fogták el õket: hadd hadgyakorlatozzák a gépeltérítést zavartalanul. Félelmetes a muszlim jó ha figyelünk
külföldre is
szervezõképesség. Sátáni! Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy közvetlenül a merénylet elõtt minden épületet elképesztõ összegekre biztosítottak, mégpedig – micsoda megérzés – terrorista támadás esetére, és véletlenül még az is összejött, hogy az épületek csaknem üresek voltak a megfelelõ pillanatban. Hát nem fantasztikus? Ezek a muszlimok mindenre gondoltak! Ilyenre tényleg csak a legelvetemültebb és ördögien okos terroristák képesek. Hogy az épületek nem muszlim, hanem zsidó tulajdonban voltak? Ilyen részletekkel nem foglalkozunk. A Taliban ezek után elvégezte a dolgát, a Szovjetunió széthullott, és megkezdõdhetett a harc Közép-Ázsia természeti kincseiért. Az újonnan függetlenné vált közép-ázsiai országok lelkesen, felszabadítóként fogadták a külföldi befektetõket és hozzánk hasonlóan utat mutattak az oroszoknak. „Tovariscsi konyec!” Putyinnak kellett az elnöki székbe kerülnie ahhoz, hogy az oroszok magukhoz térjenek a Szovjetunió széthullása okozta döbbenetbõl és zûrzavarból, és akkor, a Nyugat több éves elõnyével elkezdõdött a második „Great
Game“, a „Nagy Játék“, ahogy a 19. században az oroszok és az angolok között a Közép-Ázsia feletti uralomért folytatott harcot nevezték annak idején. De valami megváltozott. Az egyik érdekelt taktikája. Az igazi, eredeti „Great Game” idején mindkét érdekelt teljes uralomra törekedett, és emiatt egymásnak feszülve dulakodtak, mint a sumózók. Ki szorítja ki a másikat a dohjóból (a körbõl), azaz a küzdõtérrõl? A cselgáncsozónak más a módszere. Nem feszül neki az ellenfélnek, hanem ha az hátra löki, akkor nem ellenszegül, hanem hátra lép, és az ellenfelet is maga után rántja: hadd repüljön kétszeres lendülettel. Még le is fekszik a magára rántott ellenfél elõtt, hogy lábbal is segítse annak minél magasabb ívû röptét a feje felett, majd egy hátrabukfenccel föléje kerül. Putyin, a fekete öves cselgáncs mester, sikeresen alkalmazta ezt a taktikát a sumózó, ahogy régebben mondták a pesti szlengben, a „kajakból“, azaz csak erõbõl dolgozó, izomagyú, korlátlan hatalomra törekvõ és a birodalmi önhittségtõl (imperial hybris) megszédült angolszászokkal szemben.
Miközben a nagy, nemzetközi, tõkés vállalatok mindenütt kutatási, fúrási koncessziókra kötöttek szerzõdéseket, egy nem túl jelentékeny, ezért mozgékony és mások érdekeit is felfogni képes argentin vállalkozás, a Bridas Corporation, nyilván a helyiek számára is kedvezõ feltételeket kínálva, megszerezte a jogot egy Türkmenisztántól Afganisztánon és Pakisztánon keresztül az óceánig vezetõ gáz- és olajvezeték építésére. Mire az angolszász óriások észbe kaptak, a Bridas minden szükséges szerzõdést megkötött. Mit lehet ilyenkor tenni? Nem marad más hátra, mint a szokásos izomagyú, angolszász megoldás, az erõfölénnyel való visszaélés, amit szemérmesen erõpolitikának neveznek. Politika? Ez olyan, mint amikor az amerikaiak „újbeszél” nyelven a kínvallatást „bõvített kikérdezési technikának” nevezik. Az USA nyomásgyakorlással, vesztegetéssel, ígérgetéssel, hazudozással elérte, hogy az érdekeltek elálljanak a Bridas-szal kötött szerzõdésektõl, sõt, a türkmén kormány részvételével pert indítottak a Bridas ellen, amelyet az több éves pereskedés után végül megnyert az amerikai választott bíróságnál, majd a Legfelsõ Bíróságnál is. Ott még nem teljesen állnak a bíróságok a pénzhatalom uralma alatt. Az amerikaiak ezalatt lázasan tárgyaltak az afganisztáni távvezeték megépítésérõl. A Taliban képviselõit meghívták az USAba, de hiába. Nem tudtak megállapodni. „Ennek a fõ oka az volt” – olvasom –, „hogy Bush és a nagy olajcégek ügynökei állandóan emelték a tétet a kereskedelemben meglehetõsen járatlan Talibán képviselõk elõtt. Megfélemlítéssel, ígérgetéssel és fenyegetéssel szórakoztak, és könyörtelenül folytatták az “itt a piros, hol a piros” taktikát. A Talibán tárgyalói érthetõen elvesztették az ügy iránti bizalmukat és egyre kevésbé hittek abban, hogy jó szándékkal kezelik õket. Végül augusztus elején a Bush kormány és az olajcégek rohamosztagai bejelentették a Talibánnak az ultimátumot: „Vagy elfogadjátok az ajánlatunk aranyszõnyegét, vagy bombaszõnyegben lesz a részetek.” Az amerikaiakat ismerve az én értelmezésemben az „aranyszõnyeg” nem az afgán népnek, hanem csak a Talibán vezetõknek szólt, amit azok, mint hithû muszlimok, nem fogadtak el. Ebben megerõsít az UNOCAL elnökhelyettesének, egy bizonyos Thatchernek a nyilatkozata: „Néhányuk nem értette meg, hogy mi a haszonvezérelt cselekvés. Nevelnünk kellett õket.” Igen! Nem Qrcsány volt a tárgyaló felük, akinek a személyes haszonvezérelt cselekvés a kisujjában van, aki álmában is úgy cselekszik, hanem egy hülye muszlim, akit Lendvai Ildikó tanítása még nem emelt ki a sötét kö-
zépkorból ebbe a felvilágosult, szép, új világba, és aki ezért még képes a középkori, fundamentalista erkölcsét belekeverni a politikába, és – a barom – nem hagyja megvesztegetni magát a népe rovására. Micsoda sötétség! Csoda, hogy nem sikerült a „nevelés“? Nagyon-nagyon fundamentalisták azok a tálibok! Semmi rugalmasság! A tárgyalások ideje alatt alatt Bush – szigorúan az „amerikai értékek” talaján – leállította az FBI és egyéb szervek terrorizmussal kapcsolatos nyomozását, sõt magát Bin Ladent sem keresték. Mindezek elleni tiltakozásképp az FBI igazgatóhelyettese, John O’Neill lemondott a tisztségérõl. Érdekes, hogy a Talibánnal folytatott üzleti tárgyalások befejezésének az okát ezután a nyugati sajtó abban látta, illetõleg azzal etette az amerikai birkákat, hogy a muszlim fundamentalista társaság nem volt kóser tárgyaló fél egy demokratikus jogállam számára, különösen a nõk jogfosztása miatt, és ezért hagyták faképnél õket. Azt nem teszik hozzá, hogy mindezt a tárgyalások alatt is tudták, de az igazi bûnük csak-csak az volt, hogy megvesztegethetetlennek bizonyultak. „Savanyú a szõlõ, nem érdemes leszedni” – mondta Aesopus rókája, amikor nem tudta elérni! És csodák csodája, alig egy hónappal az USA-Talibán tárgyalások zátonyra futása után megtörtént a várva várt csoda: összedûlt a két new yorki torony, majd néhány órás habozás után egy harmadik, lukratívan biztosított épület is követte a példát anélkül, hogy bármi belecsapódott volna, tehát nyilván önszántából. Talán szolidaritásból. Nagyszerû! Netanyahu elégedetten dörzsölgeti a kezét, az USA pedig jogos felháborodásában azonnal megkezdheti Afganisztán szõnyegbombázását, hogy az amerikai szabadság és demokrácia áldásaiban részesítse a szovjet támadás alatt oly sokat szenvedett afgán népet! Arról nem is beszélve, hogy a március elején teljesen véletlenül és minden hátsó gondolat nélkül, csak mindennapi, rutinszerû gyakorlatok részeként megkezdett katonai felkészülés az Afganisztán elleni háborúra nem vált fölösleges pénzkidobássá. (http://www.rense.com/general68/hands.htm) És az amerikai hõsök elindultak, hogy megszabadítsák az afgán nõket a csadortól, és hát ... igen, a melltartójuktól és az életüktõl is, ha úgy hozta a sors. Mert kötelességüknek érzik az amerikai értékek terjesztését. Ha nincs más mód, erõvel is. Az agymosás hatékonyságára jó példa Matolcsy Györgynek, az Orbán kormány gazdasági miniszterének az alábbi megállapítása: „Az
jó ha figyelünk
külföldre is
Folytatjuk
33
USA nem katonai, hanem kereskedõ, üzleti, pénzügyi hatalomként terjesztette ki befolyását az egész világra. Kezdettõl kereskedni és befektetni kívánt, új piacokat szerezni. Nem tudott korlátlanul terjeszkedni, amíg zárt birodalmak, befelé forduló rendszerek mûködtek a világban, ezért a politikai és a piaci szabadság, a “nyitott társadalom” (nem soros György jut errõl az eszükbe?) egyszerre a fõ értéke és érdeke. Az a szabadság, amely akár erõvel is felnyitja a zárt rendszereket, és ez által létre jöhet a szabad kereskedelem, az árúk, a szolgáltatások és a tõke szabad áramlása.” Matolcsy az agymosás eredményezte szelektív amnézia hatására csak arról az apróságról feledkezett meg, hogy az „amerikai szabadság nem katonai hatalomként” százezer tonnákban mért bombamennyiségekkel és milliók legyilkolásával „töri fel a zárt rendszereket”. Elfelejtette, hogy Amerika nem hagyta abba a II. világháborút, és azóta a második világháborúban összesen ledobott bombamennyiség többszörösét szórta le 24 vagy 25 országra. Ezt nevezi Matolcsy úr a „zárt rendszereket nemkatonai eszközökkel feltörõ szabadságnak”. Továbbá nem a szabad kereskedelmet, nem az árúk és szolgáltatások szabad áramlását valósítja meg, hanem a legdurvább monopolkapitalizmust. Hogy mindenütt támogatja az õt kiszolgáló diktátorokat, ameddig az érdekében áll, majd ha azok teljesítették a feladatukat, és már kényelmetlenek a számára, vagy már nincs rájuk szüksége, mert megtörtént az ország „strukturális átalakítása”, akkor a demokrácia nevében likvidálja õket. Az egészben az a figyelemre méltó, hogy ezt, az 50-es évek brossuráinak az emlékét idézõ szöveget a magát nemzetinek mondó Orbán kormány egyik minisztere írta. (Matolcsy György: Gyógyító és gyógyuló Magyarország, a Jobbközép arányok c. kötetbõl, Kairos, 2002.) Pedig a sajátos amerikai erkölcsi primitívség miatt az amerikaiak még hencegni is szeretnek a bûneikkel. Az amerikai politikát meghatározó szemléletet tökéletesen és máig érvényesen jellemezte egy Poultnex Bigelow nevû amerikai újságíró a 19. sz. végén: „…nekünk az egész földkerekség kell, mert okosabbak és vállalkozóbb kedvûek vagyunk mindenkinél. Kiirtottuk a vörös bõrû indiánokat, s ezzel figyelemre-méltó példát adtunk, hogy a legéletképesebb marad meg.” (Ez sem rasszizmus ám, legfeljebb szociáldarwinizmus!) „A spanyol-amerikai háborúval ezt az eszmét bevertük az európai népek fejébe is. Az egész világ piacaira szükségünk van.” Annyi változott azóta, hogy két világháborúval és millió egyéb háború “nem katonai eszközével” még jobban beverték ezt az eszmét a fejünkbe. Micsoda nagyképû ködösítésdnek látszik Matolcsy szövege Israel Shamir szavainak a tükrében: „Ha nem tetszett neked, hogy olajért megyünk háborúba, akkor az emberi jogokért fogunk. A végeredmény mindig ugyanaz, csak a magyarázat más: azért támadjuk-e meg Afganisztánt, mert nagyon megfelel az olajvezetékek számára, vagy azért, mert jó helyen fekszik egy Irán elleni támadáshoz, vagy azért, mert roszul bánnak az asszonynéppel, vagy csak azért, mert ott vannak; akárhogy is, de megtámadjuk õket.” Vagyis akár van sapka a nyuszika fején, akár nincs, a farkas megveri. Ez az USA-nak a „nyugati értékek” talaján álló külpolitikája. Ezért van az, hogy amíg az orosz katona barbár módom megerõszakol egy nõt, addig az amerikai felszabadítja a férje szexuális rabszolgaságából és emancipálja. Még akkor is így van, ha az illetõ történetesen kiskorú, és ha utána nem csak õt, hanem az egész családját lelövik, és utána a csoportosan elkövetett felszabadításban részesített kislányt pokrócba csavarva, benzinnel leöntve felgyújtják a „szabadságnak, demokráciának és békének önzetlenül elkötelezett amerikai egyenruhások“. Ez igaz történet! Mivel a világlapok megírták, kénytelenek voltak bírósági cirkuszt rendezni az ügybõl. Persze, az amerikai bíróság úgy büntette meg a tetteseket, mint a miénk a cigánybûnözõket. És még ilyen tettek esetén sem vonatkoznak rájuk az általuk megszállt, de természetesen „független, demokratikus és szuverén” állam törvényei. Kérem, ez Amerika! A barbár angolszász, vagy transzatlanti horda! Nem? Ne vegyék rossz néven, de valahogy nem igazán az álmaim országa. Biztosan régimódi vagyok. Mióta közelebbrõl megismerkedtem vele, csak hányingert vált ki belõlem. 34
Képzelem, hogy az orosz vezérkarban milyen harsány volt a röhögés, amikor értesültek a „hadsereg fõparancsnok” (generalisszimusz?) és „háborús elnök” (az a hülye így nevezi magát: war president) „zsenilis” kezdeményezésérõl. Biztos vagyok benne, hogy több „sztogrammal” (száz gramm, azaz egy deci vodka) is koccintottak egymás után az amerikaiak afganisztáni támadásának az örömhírére. Nem hiszem, hogy korábban föl mertek volna tételezni akkora ostobaságot az USA vezetõirõl, hogy látván az amerikainál lényegesen keményebb, igénytelenebb és nélkülözésekhez szokottabb legényekbõl álló szovjet hadsereg kudarcát, képesek lesznek Afganisztán megtámadására. „Imperial hybris“? Sõt, hogy ezt a geostratégiai baromságot még a fokozni is fogják az Irak ellen indított második háborúval. Igaz, hogy akit az Isten meg akar büntetni, annak elõször elveszi az eszét. Bár lehet, hogy esetünkben nem volt erre szükség, mert nem volt mit elvenni. Szerintem az orosz fõtisztek elõször nem akartak hinni a fülüknek, de miután meggyõzõdtek róla, hogy a hír igaz, legalább olyan elégedetten dörzsölgették a kezüket, mint Netanyahu a new yorki merénylet után, és türelmesen várták, hogy a bushi politika gyümölcseit learassák. Igazuk lett. Már kaszálnak. Õk tapasztalatból tudták, hogy mit jelent Afganisztánban háborút viselni. Azt is tudták, hogy az amerikai hadsereg semmi másra nem alkalmas, mint bombák hajigálására 10 ezer méter magasból, rakéták lövöldözésére, fegyvertelen, megkötözött emberek kínvallatására és civilek terrorizálására. Körülbelül ez a professzionális amerikai hadsereg hadtudománya és harckészsége. Mondják, milyen katonákat nevelhet egy olyan hadsereg, amelynek a katonái, mielõtt leülnek ebédelni, nem „jó étvágyat” kívánnak, hanem azt kiáltják, hogy : „Ölj! Ölj! Ölj!“? Nálunk most divat az orosz hadsereg brutalitásáról beszélni. Nem védem õket: szörnyûek voltak, ugyanakkor - legalábbis az én családomnak - kellemes tapasztalataik is voltak velük. Egyesekkel. De ehhez mit szólnak? Ez nem a háború öldöklése közben van így, hanem békeidõben, otthon Amerikában. A kantinban! Amikor egy amerikai lapban olvastam, csak hápogtam. Ha nem ott olvastam volna, azt mondtam volna, hogy rosszindulatú rágalom. Már tudom, hogy ez a három szó fejezi ki legjobban az „amerikai küldetést“, és foglalja össze a legtömörebben a sokat emlegetett „amerikai értékeket“. Hát most ez az „Ölj! Ölj! Ölj!” hadsereg garázdálkodik Afganisztánban, viszi oda a szabadságot és a demokráciát, a nõknek meg a szexuális felszabadítást, akárhogy is tiltakoznak ellene. Mert ha valahol az amerikai hadsereg megjelenik, „az a heroin és a prostitúció nagy napja“. (Ezt Israel Shamirtól plagizáltam.) Miután a Taliban kiirtotta a heroint Afganisztánból, a CIA beindította a termelést, hogy annak a jövedelmébõl pénzeljék a „mûveleteiket“. Az orosz vezérkar persze pontosan tudta, hogy ez fog történni, és a politikusaik ennek tudatában láttak neki Közép-Ázsia tudatos és nagyon okosan elvégzett visszahódításának. Ebben, mint látni fogjuk, nem a kapzsiság és birodalmi önteltség vezette õket, aminek az lett az eredménye, hogy az üzlettársaikat is elégedettséggel töltötték el az eredmények. Magyarán: komoly házassági ajánlattal elcsábították õket a „intenesönöl kommjuniti” aranyifjaitól, az angolszász szépfiúktól, akik csak „azt” akarnak, aztán angolosan lelépnek a hölgy pénztárcájával és ékszereivel együtt. Úgy tûnik, hogy nagyon szoros és tartós együttmûködésnek vetették meg a kölcsönös érdekeket gondosan figyelembe vevõ alapjait. Ez felér az USA-nak és az EU-nak adott megrendítõ erejû, ha nem padlóra küldõ ütéssel. Már biztos, hogy Európa olaj- és gázcsapja az oroszok kezében van. Ezért, és Bush ostoba háborúi miatt tehetik meg az oroszok, hogy komolyságot tettetve mosolyognak az orruk alatt Bush átkozódásán, és még a Busht mozgató pénzhatalom elõtt a legjobban megalázkodó Merkel is – bár nagyon finoman – mérsékletre intette a habzó szájjal tajtékzó amerikai külügyminisztert. Ironikus, hogy ezt a helyzetet bizonyos mértékig azzal ellensúlyozhatná az EU, ha Iránt levennék a lator államok jegyzékérõl, és békében hagynák az atomprogramját. Mert akkor a Nabucco jó ha figyelünk
külföldre is
terv (ld. késõbb) feléleszthetõ volna. Ehhez azonban az USA-val és Izraellel kéne szembeszállnia. Úgy tûnik, igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy az USA Irak elleni háborújának nem Izrael, hanem Irán lesz az igazi haszonélvezõje a térségben. A többi nyertesrõl, Oroszország, Kína, esetleg Pakisztán és India, nem is beszélve. Most fõhet a feje az EU stratégáknak. Hadd fõjön! Én legalább
olyan elégedetten dörzsölgetem a kezeimet, mint Netanyahu a WTC elleni támadás után. Örülök, ha a gazemberek zavarban vannak. Már csak azért is, mert a magyar közmondás szerint „ahol kettõ civakodik, vígan nevet(hetne) a harmadik“, ha nem olyan senkiházik vezetik, mint minket.
Mivel a nyugati érdekeltségek története az ún. Nabucco vezeték átmeneti kivételével már gyakorlatilag befejezõdött, tanulságos áttekinteni elõször a nyugati vállalkozások történetét, majd a közép-ázsiai orosz front elõnyomulását. Az alábbiakban olvasható megállapítások és vélemények dûlt betûkkel írt része a fejezet végén fölsorolt forrásokból származik, még akkor is, ha ezt nem jelzem külön. A rövidség kedvéért nem mndig idézek, hanem csak összefoglalom az ott leírtakat. A Szovjetunió szétesése után az Egyesült államok és európai szövetségesei azt akarták elérni, hogy Közép-Ázsia hatalmas olaj- és gázkincsét Oroszországot elkerülõ csõvezetékek szállítsák. Ez volt a legutóbbi változata a Great Game-nek (a Nagy Játszma), az imperialista britek és a cári Oroszország közötti 19. századi vetélkedésnek a terület fölötti uralomért. 1 E megállapítás jelentõségét aláhúzza, hogy az amerikai imperializmus egyik leghangosabb és legodaadóbb szócsövébõl, a New York Times-ból származik. Most, amikor már tudjuk, hogy Reagan és I. Bush amerikai szokás szerint csak hazudtak az oroszoknak, amikor megígérték, hogy a NATO-t nem fogják kelet felé bõvíteni, és világossá vált, hogy az USA az európai cselédjének, az EU-nak a felhasználásával ki akarja terjeszteni az uralmát Oroszország fölé is, teljesen értetõvé válik a fenti törekvés: nem akarták, hogy terveik szerint Oroszországgal tervszerûen kialakítandó viszályaik esetén a szénhidrogén ellátásukban komoly zavarok keletkezzenek. Ui. ha békés viszonyt terveznének, a dolognak nem volna jelentõsége. Oroszország semmiféle, úgymond „zsarolással“ nem tud a világpiaci árnál jelentõsen magasabb árat elérni, mert akkor a hosszútávú érdekeit sodorná veszélybe. A mai Great Game-ben a nyugat nem csak Közép-Ázsiára, hanem már Oroszországra is ki akarja terjeszteni az uralmát. Lássuk, hogy sikerül-e! A Bush kormány Közép-Ázsiát a megbízhatatlan közel-keleti olaj- és földgázforrások ígéretes helyettesítõjének tekintette. Az amerikai tisztségviselõk, miközben a politikájuk arra irányult, hogy az energia kivitel kerülje ki Oroszországot, arra is törekedtek, hogy Közép-Ázsiát megnyissák a nyugati olajipari befektetések elõtt. Nagy a tét. Oroszország a világ legnagyobb földgáztermelõje és Európa egyik legnagyobb szállítója, amely közép-ázsiai szállításokra támaszkodik a fenti elkötelezettségei teljesítésében. 1 Moszkvának kb. 150%-os haszna volt a Kazahsztánban vásárolt és Európában forgalmazott gázon, ezért azt is remélték, hogy Oroszország kiiktatásával jelentõs megtakarítást lehet elérni.2 Érdekes, hogy arra nem gondoltak, hogy vonzóbb ajánlatot is lehetne tenni. Az is érdekes, hogy az oroszoknak viszont az eszébe jutott. A vetélkedés új lendületet vett Saparmurat Nijazov türkmén elnök 2006-os halála után, aki mind a nyugatot, mind az oroszokat karnyújtásnyi távolságban tartotta, és Kínával kötött csõvezeték építési megállapodást. Nyilvánvaló, hogy a halála a nyugatban új reményeket ébresztett. 3 Tény, hogy az 1990-es években európai és amerikai vállalatok nagy eredményeket értek el Kazahsztánban, amely ország Közép-Ázsia vezetõ kereskedelmi hatalmává nõtte ki magát. A legna-
gyobb eredmény a kashagani olajmezõ volt, amely a világ legnagyobb olajmezeje az alaszkai Prudhoe Bay olajmezõ 1970-es felfedezése óta. Az ügylet azonban befulladt a kazak hatóságokkal folytatott vitákba, akik a feltételek újra tárgyalását erõltették a konzorcium tagjaival, köztük az amerikai ConocoPhillips-szel és az ExxonMobillal. Tehát a tárgyalások zsákutcába futottak. Azt hiszem, könnyû kitalálni az okát: a telhetetlen kapzsiság és „imperial hybris“. Hasonlóan Afganisztánhoz. És hogyan lehet ezt otthon eladni? 2005. májusában Iszlam A. Karimov üzbég elnök csapatai Andizson városában tüzet nyitottak egy szökött börtöntöltelékekbõl, fegyveresekbõl és kormány ellenes tüntetõkbõl álló vegyes tömegre és megöltek néhány száz embert. Az esetet a nyugati emberjogi szervezetek az az 1989-es Tienanmen téri esetet követõ legrosszabb, utcai tüntetõk ellen elkövetett mészárlásként értékelték. Ez az eset komoly feszültségeket okozott az Egyesült Államokkal való diplomáciai kapcsolatokban. Nem sokkal a sortûz elõtt emberjogi szervezetek visszaélésekkel vádolták az üzbég hatóságokat, beleértve két olyan esetet, amikor a beszámolók szerint két elítéltet halálra fõztek egy üzbég börtönben. Ezzel az ország gáziparában való nyugati szerepvállalás elenyészett. Ezzel éles ellentétben a lövöldözés után Putyin elnök meglátogatta Karimovot Üzbegisztánban és megerõsítette annak az igazoltságát. Szörnyû ez a Putyin! Nem? De ha meggondoljuk, hogy az összes narancs, rózsaszínû, cédrus, meg stb. „forradalmat“, vagy akár Grúzia Dél-Oszétia elleni támadását az amerikaiak pénzelték és ösztönözték, az emberben fölmerül a gyanú, hogy nem valami hasonló történt-e itt is. Ha hozzáteszem még azt is, hogy az Amerikában kiadott CounterPunch c. újság beszámolt arról, hogy a kaliforniai Pelican Bay állami börtönében egy rabot forrásban lévõ vízbe dobtak, hogy az ott leírt egyéb, az amerikai börtönökben szokásos szörnyûségekrõl ne is beszéljünk (http://www.counterpunch.org/cockburn05082004. html), vagy ha visszaemlékezünk az Abu Ghraib börtönben és Guantanamoban elkövetett amerikai kegyetlenkedésre, az ember – enyhén szólva – nem nagyon érzi meggyõzõnek ezt az álszent érvelést. Ekkora boltot és geostratégiai elõnyt otthagyni, mert egy üzbegisztáni börtönben olyasmit tettek, ami náluk is bevett szokás? Ez nem jellemzõ az amerikaiakra, ha pénzrõl van szó. Ami a sortüzet illeti, az – bármilyen kegyetlen – mégsem lakónegyedek amerikai vagy izraeli bombázása volt. Maradjunk tehát abban, hogy onnan is kirúgták õket, hiába volt az oroszoknak 150%-os hasznuk a közép-ázsiai üzleteken. Õk valószínûleg még többet akartak, mert õk nem primitív oroszok, hanem menõ nyugatiak. Visszatérve a legelõször említett Nabucco tervre: Az azerbajdzsáni Bakuból induló gáz- és kõolajvezeték Grúzián és Törökországon keresztül megy a Földközi tenger partján lévõ törökországi Ceyhanba. Innen menne tovább a „Gonosz Libanont“ a Földközi tengerben kikerülve a „Jó Izraelbe“, Ashkelonba, majd onnan Izrael meglévõ hálózatán keresztül a a Vörös tenger menti Eilathba, ahonnan a tervek szerint Izrael adta volna el a szajrét keletre. Nem
jó ha figyelünk
külföldre is
Folytatjuk
35
jó üzlet? Qrcsi, te miért nem tudsz egy ilyet megcsinálni, mikor te olyan megcsinálós vagy? Képzeld el, mi adnánk el az orosz kõolajat és földgázt Európának, mert rajtunk is megy át vezeték. Mit szólsz hozzá, nagy üzletember? Miért van az, hogy csak Izraelnek megy az ilyen üzlet? Te nem vagy elég okos? Komolyan? Nem mondod! Csak nem az a baj, hogy nem vagy elég zsidó? A Törökországig menõ szakasz csak az amerikabarát Grúzián keresztül volt megépíthetõ, mivel a Grúziától délre fekvõ Örményország, hát, bizony-bizony, akármilyen érthetetlen - oroszbarát. Azerbajdzsán egyelõre még hajlik a nyugat felé, de mintha változni látszana az õ álláspontja is. Az Európa ellátására tervezett vezeték Törökországban ágazott volna el Bulgária és Magyarország felé. A Káspi tenger túlsó oldalán található olaj és gáz Bakuba szállítását egy Baku és a turkmenisztáni Turkmenbashi között a Káspi tengeren keresztül megépítendõ vezetékkel kívánták megoldani. Pillanatnyilag úgy tûnik, hogy már ez a terv is dugába dõlt, de nem csak azért, mert a nyugati vállalatokat kidobták Közép-Ázsiából, hanem azért is, mert az oroszoknak sikerült minden közép-ázsiai országgal hosszú távú szerzõdéseket kötniük. Emellett Oroszország azzal is tudja akadályozni a vezeték megépítését, hogy iráni közremûködéssel vitatják, hogy ki az illetékes a Káspi tenger fölött. Azt hiszem, mindnyájan egyetérthetünk abban, hogy Irán tökéletes partnere lesz az oroszoknak a tekintetben, hogy a vita olyan irányba haladjon, hogy megakadályozza a nyugati érdekeltségû vezeték megépítését. A kettõjük problémáját majd megoldják, ha kell, mint az Oroszország és Kína közötti határvita is megoldódott, mihelyt a két ország nem a szembenállásban, hanem az együttmûködésben vált érdekeltté. Mégpedig az USA ellen. Úgy látszik, az USA békítette össze õket. Mára a két ország már az eredeti NATO-hoz hasonló véd- és dacszövetséget kötött a Sanghaji Együttmûködési Egyezmény keretében. (Azért az eredeti NATO-hoz hasonló, mert a NATO ma már nem védelmi szervezet, hanem a nemzetek feletti pénzhatalom agresszív, globális erõszakszerve.) Irán pedig azért ellenérdekelt a Káspi tengeren átmenõ vezeték megépítésében, mert jól jönne neki, ha a közép-ázsiai olaj és gáz rajta keresztül folyna déli irányba, a tenger felé. Az Euró-
Láthattuk, hogy az USA nagyon lelkiismeretesen mindent megtett a saját ellehetetlenítése érdekében. Kirúgta a Talibánt, megtámadta Afganisztánt majd Irakot, elvesztegette a közép-ázsiai országok bizalmát, hogy végül azok õt rúgták ki, és megépíttetett egy vezetéket (Nabucco), amelynek a gazdaságos mûködtetése nagyon is kérdésessé vált, illetõleg a gazdaságos mûködtetéséhez ki kellene békülnie a fõnöke fõ ellenségével, és össze kéne vesznie a nagyhatalmú fõnökével, gyarmattartójával, Izraellel. Nem egyszerû képlet! Az oroszok, amikor magukhoz tértek a „véget ért a hidegháború“ nevû drog és a hirtelen rájuk szakadt szólásszabadság okozta kábulatból, rémülten látták az „egyetlen szuperhatalom“ tobzódását. Mindenkivel kikezd, követel, kioktat, fenyeget, zsarol, gátlástalanul hazudozik, rágalmaz, mintha valamilyen elmebaj kapta volna el. A szerzõdéseket, ígéreteit megszegi, és utá36
pai Unió által támogatott Nabucco program tehát kútba esett. Az utolsó mentõkötelet Törökország dobta be. Szerinte a rendszert Iránig kéne meghosszabbítani és iráni olajat és gázt szállítani rajta. Mindjárt fel is ajánlotta a közvetítést az USA és Irán között. Az ötlet ragyogó, de mit szól ehhez az USA és Izrael? Hiszen akkor meg kell békülniük Irán atomprogramjával! Mert a perzsák, ismerve az amerikaiak megbízhatóságát és erkölcseit, arról nem fognak lemondani. És mit szól az Eurunió? Hiszen akkor nem Oroszország, hanem „a világ elsõ számú terrorista országa“ zsarolhatja a szegény, védtelen és kiszolgáltatott, kis, pöttöm Európát. Vagy titokban megtárgyalják a dolgot Iránnal, elõkészítik a szerzõdéseket, aztán amikor Ahmadi Nedzsad közös megegyezéssel néhány milliárd dollár Perzsiának adott vissza nem térítendõ segély megkapása után átadja valakinek a helyét, boldogan felkiáltanak: megszûnt a veszély! Irán bölcs népe a felvilágosító hatásunkra kidobta a rákfenét! Indulhat a kölcsönösen elõnyös együttmûködés. A jó, új ember a szívére tett kézzel megfogadja, hogy Irán soha többé nem lesz lator állam. Napvilágra lehet hozni és aláírni az Ahmadi Nedzsad részvételével hosszú évek alatt elõkészített, bocsánat, fantasztikus erõbedobással (hiába, mi amerikaiak!) egy hét alatt kidolgozott és minden fórumon jóváhagyatott szerzõdéseket és az amerikai kormányzat bejelentheti az amerikai népnek az Irán feletti teljes gyõzelmét. „Mission accomplished!“ „Regime change“-et (hatalomváltást) csináltunk Iránban! Gyõzött a szabadság és demokrácia! (Ahmadi Nedzsad pedig kap egy villát és teljes ellátást Floridában és egy egyetemi katedrát.) Ha pedig néhány év múlva Irán bejelenti, hogy mégiscsak összebarkácsolt egy kis, házi használatú atombombát, na bumm, akkor mi van. Mindenki tudni fogja, hogy az Ahmadi Nedzsad utáni „Jó Irán“, élén a már „felvilágosult“ mullahokkal, nem jelent fenyegetést az emberiség számára. Ezt a színjátékot elképzelhetõek tartanám, ha nem volna ott Izrael, az USA fõnöke. De ott van. Ezért nem is sejtem, hogy mi lesz. Mert emiatt nem szabad a józan észre támaszkodni. Mint ahogy az USA-t sem a józan esze vezette a Szovjetunió szétesését követõ években.
na még neki áll feljebb. A nemzetközi jogra magasan tesz, a saját alkotmányát is fölrúgja és nemzetközi gulág hálózatot épít. Kínvallat, támaszpontokat épít, bombáz, gyilkol, pusztít, éget. Látták, hogy az ideológiai ellentétek megszûnése után remélt nemzetközi béke erõsítése helyett az USA támaszpontokkal keríti be az immár kapitalista Oroszországot, amikor mérete, hadserege, ipari kapacitása, ásványi kincsei, lakossága lecsökkent, amikor elvesztette a csatlós államok ütközõ sávját, amikor hatalmas gazdasági erõfeszítésekkel tudta csak magát kiverekedni a nyugati spekulánsok támadása miatti gazdasági mélypontról. Rémültek voltak, mert nem vették észre, hogy a rendszer nem csak náluk, de az USA-ban is megváltozott. Nem vették észre, hogy a hajdani trockista elitjük már áttelepedett Washingtonba, és most ott folytatja bomlasztó gyakorlatát. Ami ma az USA -ban történik, az gyakorlatilag ugyanaz, ami a mi „dicsõsé-
Folytatjuk
ges“ 19-ünk volt, csak békeidõs módszerekkel. Egyelõre! Aztán jött Putyin, a jelentéktelen KGB-s cár és fekete öves cselgáncs mester. Nem tudtam idõrendben végig követni, amit tett. Valószínûleg roppant következetesen, szívósan dolgozhatott, miközben nagyon világos, legtöbbször hangosan ki sem mondott célok vezették. Letelt a nyolc éve, és az egész világ megdöbbenésére a porba alázott Oroszország hirtelen felemelkedett és egy valódi óriás körvonalait mutatta. Nem egy Amerikához hasonló, agyaglábú óriásét. Hogy szûkítsük az elemzési szempontokat, térjünk vissza Közép-Ázsiához. Az oroszok ottani magatartását a New York Times által idézett energiaügyi szakértõ, Jonathan Stern a következõképp fogalmazta meg: „Az oroszok nem csak összemelegedtek” Közép-Ázsia önkényuralmi vezetõivel a céljaik elérése érdekében. ... „Az orosz vállalatok a pénzüket is oda tették, ahol a szájuk volt.” jó ha figyelünk
külföldre is
Magyarán: nem szédítették a tárgyaló feleiket, hanem be is tartották, amit ígértek. Ezt a mondatot nyugodtan ki lehet egészíteni azzal, amit kimondatlanul tartalmaz, hogy: nem úgy, mint az angolszászok. Az „önkényuralmi vezetõkre“ való utalás az egyenirányított nyugati sajtóra jellemzõ, köteles smink, vagy szépségtapasz. Sem jelentõsége, sem hírértéke nincs. Az amerikaiakat nem zavarják sem Szaud Arábia, sem Jordánia, sem Egyiptom „önkényuralmi vezetõi“. Az Associated Press cikkébõl megtudjuk, hogy 2006-ban az oroszok 42 milliárd köbméter türkmén gázt vásároltak 1000 köbméterenként 100 dolláros áron, amelyet 250 dollárért adtak el Európában. Ez az ármegállapodás képezte a nyugati nyerészkedési vágy egyik ösztökéjét. Az oroszok azonban nagyvonalúan lehúzták a rollót a nyugati remények elõtt. 2008-ben egy 2009-ban esedékessé váló, új ármegállapodást kötöttek. Ettõl kezdve a türkméneknek fizetett ár az európai és az ukrajnai átlagárnak a keveréke lesz. 2009-et követõen Oroszország 225-295 dollárt fog fizetni 1000 köbméterenként. Ez a türkmének számára évi 9,4-12,4 milliárd dollár többlet bevételt fog jelenteni. Csoda, ha a türkmének, és a többiek is faképnél hagyták az „internesönöl kommjuniti“ hazug tolvajait? Hogy még hatásosabb legyen az „internesönöl kommjunitira“ mért csapás, ez az ármegállapodás 2028-ig érvényes. Oroszország tehát hosszú távra rendezte a viszonyát Türkmenisztánnal anélkül, hogy szõnyegbombázással fenyegette volna õket, mint az USA a Tálibokat. A cikkben nincs róla szó, de az ármegállapodásból egyértelmû, hogy Oroszország Juscsenko pimaszkodása és a szabad piaci elvek ellenére még mindig kedvezményesen adja a gázt Ukrajnának. Mit gondolnak, miért? Én nem tudok mást elképzelni, csak azt, hogy az ott élõ oroszok miatt. Nem akarja, hogy fázzanak. Hasonlóan Chavezhez, aki az USA szegényeinek adott telente kedvezményes árú fûtõolajat, amelyet amerikai segélyszervezetek juttattak el a címzettekhez. (Bushnak nem sült le a bõr a képérõl!) Kedves hazafiak, akik azzal sértegetitek Putyint, hogy Qrcsányt hozzá hasonlítjátok, nem süllyedtek el, amikor ezt látjátok? Milyen fogalmaitok vannak nektek a világról? Gondoltatok például arra, hogy ha „négypártunk és kormányunk“ nem ajándékozta volna el a makói földgázmezõt, akkor mi is megtehettük volna, hogy kedvezményesen adunk gázt annak a szomszédos országnak, ahol autonómiát adnak a magyaroknak? Ahol a csángóknak megadják a szabad nyelvhasználatot? Sajnos Or-
jó ha figyelünk
külföldre is
bán Viktorunknak eddig nem ér fel a hupikék törpe kis agya, mert Soros Gyuri bácsi másfajta gondolkodásra tanította. Talán ha elvégezne még egy Putyin által támogatott tanfolyamot is, akkor fölébredne a „Soros áfium“ kábulatából és transzatlantiból magyar politikussá válna. A reálpolitika, a szó eredeti értelmében nem félrevezetés és hazudozás, hanem az érdekek, a saját és mások érdekeinek a fölismerése és az azokhoz való okos alkalmazkodás. De ezt hiába várjuk a mi fejlett tudatú, Soros és a foxi-maxi egyetem által „haszonvezérelt gondolkodásúvá“ nevelt politikusainktól. Az Associated Press szerzõje megállapítja, hogy a Gazpromnak nem igen lesz jövedelme a türkmén gáz eladásából, de ennek ellenére valószínûnek tartja, hogy hasonló ajánlatokat fog tenni Kazahsztánnak és Üzbegisztánnak, a két másik, nagy gáztermelõ országnak is. Nyilvánvaló - állapítja meg -, hogy a Gazprom célja nem a nyerészkedés volt, majd elismerõen hozzá teszi: „The Kremlin has a grand strategy“, azaz „A Kremlnek messzetekintõ stratégiája van“. Putyin ebben is különbözik a mi politikusainktól, mert õk Brüsszeltõl és Washingtontól kérdezik meg, hogy mi legyen a véleményük. Hogy az elemzõnek igaza volt, az is mutatja, hogy ez évben Oroszország felajánlotta Azerbajdzsánnak, hogy az éves összes kitermelt gázát megvásárolja európai áron. Maga Medvegyev tette meg az ajánlatot ez év júliusában. Bakuban most kíváncsian tanulmányozzák a türkménekkel Asgabatban megkötött ármegállapodást. Ha az azeriek elfogadják az oroszok ajánlatát, az világtörténelmi jelentõségû esemény lesz. Gondoljunk csak arra, hogy az milyen következményekkel jár majd a Nabucco vezeték tekintetében. Azon pillanatnyilag még folyik az azerbajdzsáni kõolaj és földgáz, ami ugyan töredéke a terhelhetõségének, de akkor is valami. Ha az azeriek megegyeznek az oroszokkal, akkor a Káspi tenger mindkét partjának a szénhidrogénje az oroszok irányítása alatt lesz, azaz, ami a kõolaj- és földgáztermelést illeti, újra felállnak a Szovjet idõkben létezett állapotok. Ezzel az oroszok kulcsszerepre fognak szert tenni a gáz világpiaci árának a szabályozása tekintetében. Még a Nabucco vezeték csapja is az õ kezükben lesz, hiába kerülte ki a vezeték Oroszországot. Értitek, kedves Nemzetyek? A cikk szerzõje, M. K. Bhadrakumar, az indiai külügyi szolgálat több évtizedes tapasztalatokkal rendelkezõ diplomatája úgy véli, hogy más olajtermelõk is követni fogják a türkmén példát, és ezzel vége lesz az olcsó gáz korszakának és valószínû egy gáz kartell kialakulása. Szerinte az európai társa-
ságok nincsenek egy súlycsoportban a Gazprommal. Ha ez igaz, azt is el tudom képzelni, hogy a Gazprom az „izmait“, ahogy õ fogalmazott, nem a világ zsarolására, hanem pl. a versenytársai nyereségének a mérséklésére fogja használni, vagyis a politikai versenytársai gyengítésére, ha az lesz elõnyösebb az orosz politika számára. Ha pl. Venezuelát is bevonja a gázkartellbe, esetleg a politikai elszigetelés alól kényszerûségbõl fölszabadított Iránt, akkor akár gázdömpinggel is behatolhat az angolszász transznacionálisok piacára. Természetesen ezek csak laikus találgatások. Az eredményt ki kell várni. A lényeg, hogy mindez nagyrészt az USA „imperial hybris“-ének, a globális kapitalista gazdaság növekedéskényszerének, az ebbõl következõ profitkényszerének és a lényegébõl fakadó, gátlásokat nem ismerõ profithajhászásának, és természetesen az oroszok okosságának a következménye. Õk átlátták a helyzetet. Ennek mélységesen mély geopolitikai következményei lesznek az USA és az EU számára. Számunkra is! Ha ilyen ostobák maradunk, a hatásukat illetõen nem vagyok derûlátó. Láttuk, hogyan viselkedtek az oroszok Vietnamban. Láttuk a közép-ázsiai üzleti magatartásukat. Mit gondolnak, ha fölajánlottuk volna nekik a közös üzlet lehetõségét Makón, nem ugyanezt a vonalat követték volna? Megszabadulhattunk volna az adósságszolgálattól, nem kellene reszketnünk a gázár emelkedésétõl, minden bizonnyal vissza szerezhettük volna az orosz piacot a mezõgazdasági exportunk számára, állítottunk volna egy versenytársat a zsidó tulajdonú MOL számára, a gazdasági megerõsödésünk nagyobb teret nyitott volna számunkra az összmagyar érdekek képviseletére és a nemzetközi színpadon bizonyos politikai védelemhez is jutottunk volna az oroszok és szövetségeseik részérõl az EU és az USA túlkapásaival szemben. Mint annak idején Jugoszlávia esetében történt a szovjetek ellenében. De ez túl régen volt. Olyan távoli korba nem ér el a mi ifjú politikusainknak, Orbánnak, Kövérnek, Pokorninak, Ungárnak, Fodornak, ezeknek az ifjúdegeneráltaknak az emlékezete. Ennek a megvalósításához egyetlen egy dolog kellett volna: magyar politikusok. És a népbutítás tökéletes voltát mi sem bizonyítja meggyõzõbben, mint az, hogy az un. „nemzeti oldal“ lelkesen tiltakozik mindennemû orosz kapcsolat ellen. „Mi jó adósok vagyunk!“ Hát úgy kell nekünk! A vezetõink pedig zavartalanul árulnak ki bennünket a szent Nyugatnak és – röhögnek rajtunk a markukba: „Putyinozzatok csak, kis hülyék! Mi meg csendben kaszálunk!” Folytatjuk
37
Jó néhány hónappal ezelõtt, valamikor az év elsõ hónapjaiban volt téma az Interneten, hogy Gyurcsány, ez a hazaáruló, csatlakozott az oroszok által kezdeményezett Déli Áramlat nevû kõolaj- és gázvezeték építéshez. „Mit szól majd ehhez a Nabucco programot támogató EU?” – jajongtak a hazafiak, akik legfontosabb hazafias kötelességüknek az EU elvárásokhoz való feltétel nélküli igazodást érzik. Bár nem vagyok biztos abban, hogy Gyurcsány ezt a döntést az ország érdekében hozta, mert a „haszonvezérelt” gondolkodásért Nobel díjat lehetne neki adni, és abban sem vagyok biztos, hogy emiatt a legkedvezõbb feltételeket nem saját maga, hanem Magyarország számára harcolta ki, de az biztos, hogy most az egyszer helyes döntést hozott. Helyeset, mert ez nem zárja ki a Nabucco vezeték átvitelét Magyarországon, de az utóbbi valószínûnek látszó kudarca esetére kedvezõbb helyzetet teremt. Ha pedig az utóbbi is megépül, nem leszünk egyoldalúan kiszolgáltatva sem a keletnek, sem a nyugatnak. Míg a mi hazaffyaink bármilyen oroszokkal való együttmûködési javaslat esetén sündisznó állásba helyezkednek, a nyugatiak, az EU tagállamok, sõt, titokban az USA is – Grúzia ide, Grúzia oda -, teljes erõvel fejlesztik az orosz kapcsolataikat. (Gondoljunk csak arra, hogy a NASA fejlesztések leállítása miatt több évig minden amerikai mûholdat az oroszok fognak fellõni.) Vegyük csak a már említett Déli Áramlat nevû kõolaj és gázvezetéket! Tudják, kik építik ezt a rendszert? Persze, a ruszkik, a Gazprom! – mondják önök. Hát nem! Egy teljesen új vállalat, amelyet úgy hívnak, hogy South Stream AG Special Purpose Entity, és amelynek az orosz Gazprom és az olasz Eni 50-50%-os tulajdonosai. Tehát az olasz Eni, az Agipnak, a tûzokádó hatlábú kutyával szimbolizált nyugati vállalatnak a tulajdonosa, amely Olaszországban, egy Euruniós országban van bejegyezve. Tehát az Eni az az ellenség, amely miatt a hazafiak szerint félni kellett az EU haragjától. Mondják, nem hülyék ezek egy kissé? Szerintem nagyon. De ezt természtesen csak feltételesen mondom, mert én szuperbuta vagyok. Az Eni eredetileg egy állami vállalat volt, amelynek a feladata Olaszország energiaellátásának a biztosítása volt, és akkor a neve úgy hangzott, hogy Ente Nazionale Idrocarburi, tehát nemzeti vállalat volt. Emlékszünk erre a fogalomra? Rákosi alatt egy csomó Nemzeti Vállalatunk, NV-nk volt. Ma az Eni egy multinacionális, vagy talán inkább transznacionális vállalat, mintegy háromnegyed millió alkalmazottal. Tehát így néz ki a Gyurcsány 38
által elõidézett „orosz veszély”. Miért nem olasz veszélyt mondanak a szupertájékozott „nemzethyek”? Az olaszok nem félnek, az Eni nem fél, de a mi nemzetieink félnek, hogy az EU ezt rossz néven veszi. Félnek, hogy az EU, mint a villámok fényénél Joseph (Jóska) Sobrival és Methew (Matyi) Piszével vágtató Rózsa Alexander, a betyár – ahogy az Egészséges Fejbõr énekli -, összevonja a szemöldökét? Mondják, normálisak ezek? Kérem, ezek nem ”vidékiek”, hanem parlagiak. Vagy valaki fizet nekik a megfelelõ irányultságú nemzetieskedésükért. A megfelelõ elmeirányultságért. Hogy ez mit jelent, arról majd késõbb. Már korábban írtam, hogy mi inkább kivágjuk a gyümölcsfákat és parlagon hagyjuk a földjeinket, de nem üzletelünk az oroszokkal. Még akkor sem, ha az jó volna nekünk! Mert mi nem csaljunk meg az amerikai barátainkat! Tízezer évig éljen az amerikai-magyar örök barátság! – A franc essen bele! Ja, majd elfelejtettem: az orosz maffia! Vajon attól félnek? Emlékeznek „Szeva bácsira”? Akkoriban még néztem a „magyar” TV-t. Hányszor szerepelt benne Szemjon Mogiljevics? Csak arra emlékszem, hogy sokszor. Olyan szép, kövér, tésztaképû ember volt. Nos, a magyar nemzeti TV-nek ezt a „Szeva bácsiját” 2008. januárjában Moszkvában letartóztatták adócsalás miatt. Ez az ember, az un. „orosz maffia” egyik kimagasló vezéregyénisége – hát … hm … hogy is mondjam ... hm … hm … hát, hát bizony … bizony bizony … meg még egyszer hát, hát … izé, no ... akárhogy kerülgetem, bizony, bizony, ki kell mondani … hm … zsidó. Vastagon! De zsidó Guszinszkij, Berezovszkij, Hodorkovszkij, és az ukrán-orosz maffia szinte minden tagja. Számomra – az olvasottak alapján – úgy tûnik, hogy sem ukrán, sem orosz maffia nem létezik, csak az ukrajnai és oroszországi zsidók maffiája. Képzeljék csak el: 50 rendõr kellett az utcai letartóztatásához, mert annyi (In Cal Security-s?) õrzõ-védõ legénység kísérte. Látván a rendõri túlerõt, harc nélkül megadták magukat. 50 gépfegyveres rendõr! Majd egy század vonult fel, hogy a „magyar” TV kedves „Szeva bácsiját” elfogják! Mert 1, 2, 10 rendõrt az orosz In Cal Security-sek szó nélkül lelõttek volna Moszkva fõutcáján, és talán meg is úszták volna. Ötven már túl sok volt. A gyáva Putyin túlerõvel lépett fel! A „magyar” tévé „Szeva bácsija” tehát már börtönben ül nagy összegû adócsalás miatt, és ha elítélik, 6 év börtön vár rá. Úgy járt, mint a dollármilliárdos Hodorkovszkij, a másik zsidó, aki Qrcsányék kedvenc Exxonjának akarta át-
játszani Oroszország kõolajkincseit. A diktatórikus Putyin cár lecsukatta Hodorkovszkijt és kirúgta az Exxont, a mi demokrata Qurcsányunk ezzel szemben a tüntetõket verette össze és ellenzéki egyetértéssel odaaadta a makói kõolaj és földgázmezõt az Exxonnak és elvtársainak. És ezek után vannak hazaffyak, aki Putyint Gyurcsányhoz hasonlítják? A magyarországi zsidó maffia hány tagját küldte börtönbe, vagy késztette szökésre Gyurcsány? Hiszen akkor neki kellett volna elsõként szöknie. Nem hiszik el, amiket mondok? Akkor olvassák el a Jerusalem Post cikkét: http://www.ncsj.org/AuxPages/ 020305JPost_Rus.shtml http://www.ncsj. org/AuxPages/020305JPost_Rus.shtmlJerus alem Post – 02. 03.2005. A csak hazai forrásokra támaszkodó nemzeti ismerõseim – ha a fentiekhez hasonló tényeket közlök velük – sokszor mondják nekem, hogy én „utálom a zsidókat”. Elfogultságuk miatt fel sem tûnik nekik, hogy én nem a véleményemet mondom, hanem csak idézek, és nem neonácikat, nem fehér fajvédõket, hanem zsidók szerzõket. Amit én írok, az majdnem mind idézet. Legfeljebb nem szó szerinti. A jelen esetben a Jerusalem Postból. Ha valakinek a Jerusalem Post, a Haaretz, a Yedioth Ahronoth antiszemita lapok, az olvassa csak a Népszabadságot és a Magyar Nemzetet, és hallgassa Orbán Viktor és Qrcsány Ferenc szónoklatait. Ott biztosan nem talál olyan „antiszemita” megállapításokat, mint az izraeli lapokban. Egyébként is, azon a szón, hogy „antiszemita” a világ minden valamennyire is tájékozott embere csak szomoruan nevetni tud. Miért? Mert akik magukat zsidónak mondják, azok sosem voltak szemiták, csak egy töredékük. Mégpedig az a részük, amely nem volt részes sem a cionizmusnak, sem az izraeli államnak a megalapításában, nevezetesen a berber származásû maghrebi zsidók, akiket ma szefárdoknak neveznek. Az európai, un. askenázi (egyesek szerint askenáci) zsidók, ahogy azt Arthur Koestler, a magyarországi születésû angol zsidó író és Shlomo Zand izraeli zsidó történész megírták, a közép ázsiai kazár néptõl származnak, akik szlávokkal és keletre költözött németekkel keveredtek. Nem véletlen, hogy egy német-szláv-héber keverék nyelven, jiddisül beszéltek. Mondják, mi volna Magyarországon annak a visszhangja, ha én az askenázi zsidókat ennek a történelmi ténynek az alapján – a Tudományos Akadémiánk egyik volt elnökének, Glatz Ferencnek az egyik rólunk szóló szövegétõl megihletve – „pusztalakó, nojó ha figyelünk
külföldre is
Ennyi maradt a gyermekébõl
Így nevelik a zsidó kínvallató utánpótlást: kis kazár hos palesztin asszonyt rugdal, de Glatz Ferenc ettol nem kap hányingert. Neki ez természetes.
Glatz Ferenc figyelmébe: Terrorista utánpótlás nevelés kazáréknál. Ezek nem is akarnak leszokni az asszonyok és gyerekek kéjmészárlásáról. Hallja, kend, Glatzka? Mit szól ehhez? mád, görbelábú kazár lótolvajok s kupecek származékainak” nevezném, „akik számára egy évezred nem volt elég, hogy megtanulják az eke utáni egyenes testtartást, és leszokjanak arról, hogy gyönyörûségüket leljék az asszonyok és a gyermekek lemészárlásában, és ezért az utóbbit mind a mai napig gyakorolják Palesztinában. Mint a cigányok, képtelenek voltak megtanulni és megszokni bármilyen testi munkát, ezért jó ha figyelünk
külföldre is
uzsorára, szeszfõzésre, handlézásra, adóbehajtásra, általában mások kiszipolyozására és élõsködésre adták a fejüket, amiben semmiféle erkölcsi gátlás nem korlátozta õket.” Azt hiszem, kevés embernek elegendõ a fantáziája ahhoz, hogy elképzelje a felháborodást, az antiszemitázást, ami ez után következne. Pedig ez tény, amint azt a garázdálkodó, szadista „Lenin fiúkat” ábrázoló mellékelt képek mutatják. 39
Az, hogy gyönyörûségüket lelik asszonyok és gyerekek gyilkolászásábban, statisztikailag bizonyítható. A második intifáda során, azaz 2000. szeptember 29-e óta a zsidók fegyverrel meggyilkoltak 4876 palesztint, a palesztinok meggyilkoltak 1062 zsidót. Most nem beszélünk a közvetett (szankciók, gyógyszerhiány, áramkikapcsolás, ellenõrzõ pontokon való feltartóztatás) gyilkosságokról csak azokról, amikor fegyveres vérontás történt. A halálos áldozatok között volt 123 zsidó és1050 palesztin gyerek. (http://www.ifamericansknew.org/) Ez azt jelenti, hogy a zsidó áldozatok 12%-a, a palesztin áldozatok 22%-a volt gyerek. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a zsidó áldozatok mind robbantások, öngyilkos merényletek következtében haltak meg, tehát véletlenszerû volt a gyerekek és felnõttek aránya, addig a palesztinok csak részben lettek bombázások és ágyútûz áldozatai, más részüket mesterlövészek ölték meg célzottan. Az a tény, hogy a palesztin áldozatok között a gyerekek kétszer akkora arányban szerepelnek, mint az izraeli áldozatok között, azt bizonyítja, hgy az izreaeli mesterlövészek szívesebben lõnek gyerekekre, mint felnõttekre. Iszonyatos történeteket olvastam errõl amerikai honlapokon. Vajon mit szól ehhez Glatz Ferenc, a nagy „magyar” és „tudós”? Szegénykém, aki olyan sokat tud a régmúltról, ilyen keveset tud a jelenkor történetérõl? Igen! Mert õ „MAGYAR AKADÉMIKUS”! Hivatalból ilyen! Ezért fizetik. A nagy hanggal és világraszóló hírveréssel alapított kibucokból már az összes zsidó megszökött, legfeljebb munkafelügyelõként található még néhány, mert képtelenek voltak megszokni az „eke mögötti egyenes járást”. A helyüket éhbérért dolgozó thai, és más keleti vendégmunkások vették át. Õk tudnak egyenesen járni az eke mögött, mert nem görbült meg a lábuk a kazár pusztákon. Talán a fentiek miatt nem nevezték magukat a magyarországi zsidók nemzetiségnek, hanem vallásnak. (Vajon mi lehet Glatz Ferenc vallása?) Ezért nincsenek nemzetiségi önkormányzati képviselõik sem. De ez azt jelentené, hogy materialista zsidók nincsenek is? Köztük még a dialektikus materialista is vallásos? Azért ezt ne, hölgyeim és uraim! Ne „vegyenek ennyire Palira”! Ezek után az ember ezt a népséget komolyan vegye? Vegyük tudomásul: itt megélhetési zsidóságról van szó! Zsidónak lenni, ez egy sajátos életmód Magyarországon. Olyan, mint cigánynak lenni. A zsidónak levés lényegét számomra legpontosabban az Izraelben élõ, orosz zsidó származású Israel Shamir fogalmazta meg számtalan esszéjében, de talán a legjobban a PARDES c. könyvében amelybõl származik a következõ idézet : A holokauszt ideológusok segítségével „a zsidók Adolf Hitlert és a nácikat legjobb szövetségesükké változtatták. Nem csak véletlen 40
Terroristaellenes preventív zsidó támadás egy iskola ellen és a végeredménye
egybeesés, hogy Lipstadt, a „zsidó fajtisztaság” (ez nem rasszizmus, hanem a „választott nép” igazsága) megszállottja, tiltakozik a másodi világháború tragikus eseményeinek a kritikus történelmi kutatása ellen. A holokauszt történetnek ui. az a célja, hogy a zsidókat a zsidók engedelmes szolgáiként megõrizze. Valószínûleg ez volt annak is az oka, hogy zsidó bankárok már igen korán támogatták Hitlert és pártját a hatalomba vezetõ úton. A valóság azonban különbözött attól a végzetszerû történettõl, amit a holokauszt ideológusok elõadnak: több, mint 150 000 zsidó származású ember szolgált Hitler hadseregében, ahogy azt az Amerikai Katonai Egyetem történelem professzora, Brian Mark Rigg igazolta, közöttük Bernhard Rogge ten-
gernagy, aki személyesen Hitlertõl kapta meg a „Ritterkreuzot” (a lovagkeresztet), Helmut Wilberg, a Luftwaffe (a légierõ) tábornoka, Erhard Milch tábornagy, és sokan mások.” (Mondják, hallottak önök errõl valaha? Tényleg át kell írni a világtörténelmet!) „Hitlernek az egymással szemben álló árja és zsidó archetípusokról alkotott felfogása jelentõs részben a nagyszerû bécsi filozófusnak, Otto Weiningernek az elméletein alapszik, aki elhagyta a zsidóságát, és befogadták az Evangélikus Egyházba. Otto Weininger számára a zsidóság „nem faj volt, sem nép, sem vallás, hanem egy elmeirányultság”. Azt írta: „A judaizmussal plátói értelemben, mint egy elvvel foglalkozom. Abszolút zsidó ugyanúgy nem létezik, mint jó ha figyelünk
külföldre is
abszolút keresztény. A judaizmus legyõzéséhez az kell, hogy elõször is a zsidó értse meg magát, és harcoljon saját maga ellen. Ezt minden zsidónak a maga személyében kell megoldania” azáltal, hogy fölfedezi az Isten jelenlétét a világban, azaz Krisztust. Az az ember, akit Hitler „atyai barátjának” nevezett, Ditrich Eckart bajor költõ, a zsidóellenes irányt kapitalizmus ellenes gondolatokkal vegyítette. Úgy gondolta, hogy a zsidó összetevõ minden népben és nemzetben megtalálható. Azt le kell gyõzni, de nem irtható ki. Nézete szerint a zsidó és az árja a Ying és a Yang ellentétpárjának felel meg, és bizonyos mértékû „zsidóságra” (önzésre) a népeknek szükségük is van, hogy fennmaradjanak. Õ nagyon tisztelte a Krisztushoz megtérõ zsidókat. Hitler a Mein Kampf második kötetét neki ajánlotta. A Weininger iránti csodálata és Eckart iránti szeretete ellenére a gyakorlatias gondolkodású Hitler a judaista szemlélet elleni harc helyett inkább annak az utánzását választotta, amikor „a saját népét, a németeket” tette meg választott néppé.” Kérem, ez nem irónia, ez nem csúfolódás, hanem egy nagyon lényeglátó megállapítás. A zsidóság egy rasszista és önzõ elmeirányultság. A zsidó köznép pedig az un. „zsidó ügy” mozgatói, a leggazdagabb zsidó nagytõkések és az általuk megvásárolt, ugynacsak zsidó elmeirányúltságú, bár nem zsidó politikusok által terelgetett birkanyáj, amelyet a holokauszt mumusával ijesztgetve tartanak az alávetettség és az örökös félelem állapotában. Ugyanerre a következtetésre jutott az orosz Jevgenyij Scsekatyihin, aki valaha az NDK-ban állomájó ha figyelünk
külföldre is
sozó szovjet vadászrepülõ alakulatnak volt a parancsnoka, a rendszerváltás után pedig a Náse Otyecsesztvo (A Mi Szülõhazánk) c. hazafias lapnak a kiadója: „A zsidók, tekintet nélkül az iskolázottsági szintjükre és a társadalmi helyzetükre, robotok. Õk a politikában is úgy viselkednek, ahogy a világi rabbijuk utasítja õket: ma a kommunizmust magasztalják, holnap, egy másik országban, Hitler kultuszt csinálnak és megrészegednek a nácizmustól, egy nappal késõbb a királynõt és a kapitalizmust csodálják. Úgy, ahogy utasítják õket. Ez azért van, mert a fõ dolog, hogy mindent megtegyenek a zsidó világuralomért. Ez a teljessége a másokért való szerepüknek! Gyökeret kell verniük a hazafiak körében, és akkor a zsidó tagadni fogja a Holokausztot és az auschwitzi gázkamrákat. Be kell férkõzniük az Orosz Állami Dumába, ahol a zsidó az orosz nép jogainak a megvédelmezésérõl fog ordítozni. Egyetlen dolog van, amit egy zsidó sosem szalaszt el: a személyes haszna. Ezért a haszonért nem csak Izraelt, de a saját anyját is eladja! Ezért az oroszországi és izraeli szerepük egy egyszerû formulába foglalható: „Olyan befolyást gyakorlunk, amilyenre utasítást kapunk.”” Hu! Micsoda antiszemita! De azért ne felejtsük el az Izraelbõl náci párt alapítására ideküldött Szabó Albertet! Én emlékszem rá! A Szadesz legnagyobb gyászára nem volt sikere! Pedig hogy élvezték volna! Emlékeznek erre a névre, hogy Zsirinovszkij? A rendszerváltás idején tele voltak a magyarországi lapok a nevével: Zsirinovszkij, az „orosz ultranacionalista”. Scsekatyihin a fenti tétele igazolására õt hozta fel példaként: „Mel-
lesleg, vajon a „nacionalista” politikust, Zsirinovszkijt – akinek az igazi vezetékneve Edelstein – nem azért állítják-e be „orosz Hitlerként” a cionisták, hogy megismételjék a „sikerületlen” nemzeti szocialista kísérletüket a mi országunkban is? Ezt nagyon ijesztõ és félelmetes végiggondolni. Gondoljunk csak arra, hogy amíg a zsidók uralta nyugati sajtó „zsákos emberként” ijesztget vele, magában Oroszországban ugyanaz a zsidó média egy veszélytelen és kedves bohócként jellemzi.” De nézzük csak, miképp beszélnek õk egymásról. Az egyik népszerû izraeli lapnak a Maarivnak a fõszerkesztõje a szefárdokat az „elfajzott francia kultúra kültelkérõl származó babuin majmoknak” nevezte. (http://www. israelshamir.net/Hungarian/Hungarian6.htm) Így beszél a világ „tolerancia múzeumokat” építõ népének, (vagy vallási közösségének?) egy „askenáci” képviselõje a saját fajtájáról, pontosabban az igazi szemita zsidókról. De ez nem kazár antiszemitizmus! Hogy az igazi szemitákkal, palesztina õslakóival, Ábrahám valódi leszármazottaival miképp bánnak, azt a képek szemléltetik. De ez sem antiszemitizmus. Kedves hazafiak! Már nem kell félnünk sem az un. ukrán, sem az un. orosz maffiától, mert azok ügynökei már bent ülnek az országgyûlésben,a kormányhivatalokban, a rendõrség és a nemzetbiztonsági hivatal állományában. Sõt, még tovább megyek: a szorosabb orosz kapcsolat, talán segítene ezek leleplezésükben is. Lehet, hogy az un. nemzetiek pontosan ezért tiltakoznak a szorosabb orosz kapcsolatok ellen? Ez csak kérdés volt. A választ ki-ki adja meg magának. Yehuda Nuriel, egy szellemes és bátor izraeli zsidó újságíró – ahogy a fenti internet címen ol41
vasható – írt egy olvasói levelet a Maariv c. izraeli lapnak, amelynek minden mondatát Hitler írásaiból és beszédeibõl vette. A levelet úgy irta alá, hogy A. Schickelgruber. Napok teltek el, és senki sem reagált sem a szövegre, sem az aláírásra. Kérem! Ez Izraelben történt! Senki
sem vette észre, hogy A. Schickelgruber Hitler eredeti neve. Izraelben, az állítólagos schickelgruberi genocídiumra alapított „kizárólag csak zsidó” országban! Mondják, ez nem röhej? … Nem! Azért nem, mert a hitleri világszemlélet semmivel sem rosszabb, mint a cionista.
Ezért nem vették észre. Beleillett a hazai közbeszédbe. A szöveg alapján ítélve számukra A. Schickelgruber egy igazi zsidó hazafi volt. Mit mondhat erre az ember? Csak egyet: ha, ha, ha! Esetleg: bruhhahha! „Nem kell levágni, leesik magától!”
A sors néha tartogat meglepetéseket. Már több éve, hogy egyetlen egyszer hallottam életemben az elõzõ részben említett Yehuda Nurielrõl, arról a bátor és szellemes zsidó újságíróról, aki úgy csúfolta ki a földijeit, hogy Hitler szövegeibõl állított össze egy igazi, náci hangvételû olvasói levelet, amelyet A. Schickelgruber (Hitler eredeti neve) aláírással küldött meg az egyik nagy, izraeli lapnak. A cikk annak rendje és módja szerint meg is jelent, és napokig senkinek sem tûnt fel, mert olyan jól beilleszkedett az újság stílusába. Alig, hogy befejeztem az elõzõ részt, újra találkoztam a nevével egy cikk szerzõjeként, amelynek mondanivalója igen erõsen alátámasztja mindazt, amit ott idéztem másoktól. Ezért úgy döntöttem, hogy megszakítom a sorozat gondolatmenetét, és ide az õ írásának a fordítását iktatom be, mert a tárgya nem idegen a témánktól.
Az izraeliek erõszakos, közönséges viselkedése külföldön Az izraeliek erõszakos, közönséges viselkedése külföldön fokozza a gyûlölet irántunk, de ennek semmi köze az antiszemitizmushoz » YEHUDA NURIEL HTTP://WWW.YNETNEWS.COM/ARTICLES/0,7340,L-3630144,00.HTML Sa-pa egy gyönyörû hely Észak-Vietnamban. Zöld hegyek, patakok és rizsföldek között fekvõ békés vásárváros. A ködös levegõben színpompás madarak röpködnek, a távolban pedig néhány sertést és egy csökönyös vizibivalyt fedez fel az ember. Az izraeli turista számára azonban más állatfajta is otthonos a helyen – a feketébe öltözött Hmong törzsbeli asszony, aki megtanult egy héber gyermekdalt és azt ismételgeti abban a reményben, hogy az odalátogató nagyurak talán belemennek valami kézimunka megvásárlásába néhány pennyért. Ha kicsit tovább halad az ember az úton, találkozik egy Dao törzsbeli asszonnyal, aki azt tanulta meg, hogy: „Gyere, bassz meg!” Hát igen, Ovadia Yosef rabbinak igaza volt, amikor azt mondta, hogy akik ezeket az asszonyokat erre tanították, f...-ok voltak. De miért sértenénk meg ennyire a f...-okat? A tanítóik olyan hétköznapi izraeliek voltak, mint én és önök. A világméretû utazási idény a csúcsán van. A turisták hordái özönlik el Thaiföldet, Laoszt, Dél-Amerikát és Kenyát. Az izraeli, bármelyik izraeli, a gonoszságnak, a mocskosságnak, a romlottságnak és mások kihasználásának a megtestesítõjévé vált. Már semmi értelme, hogy keresgéljük annak a módját, hogy megváltoztassuk az izraeliek viselkedését külföldön. Ez veszett ügy. EGYRE ROMLIK A MEGÍTÉLÉS. A Travel Independent (
www.travelindependent.info) világszerte az utazók Mekkája. A honlap pontos, kimerítõ és hasznos áttekintéseket ad a világ minden úti céljáról. Az Indiáról szóló összefoglalójában kénytelen a következõt leírni: „Az indiaiak mellett az ember találkozni fog egész Európából, az USA-ból, Ausztrália/Új-Zealandból jövõ utazókkal, és hasonlóan Nepal/Thaiföldhöz és Dél-Amerikához, rengeteg, a hadseregbõl újonnan leszerelt izraelivel, akik úgy látszik, mindent megtesznek azért, hogy a helyiek és a külföldiek elõtt egyaránt lejárassák magukat.” 42
A Travel Independent nem antiszemita. Izraelt, mint utazási célt, nagyon melegen ajánlja. A Hmong asszony sem antiszemita, és Japán, Peru vagy Tanzania lakói sem azok, ahogy a legtöbb nyugati utazó sem, akik mind tanúi ennek a megszégyenítésnek. Az izraeliekkel szemben az emberek között, még azok között is, akiknek sejtelme sincs arról, hogy hol van Izrael, egy újfajta gyûlölet kezd kifejlõdni. Egy olyan „antiszemitizmus”, amelynek semmi köze Istenhez, vagy a judaizmushoz. A KULTÚRÁLIS ROMLÁS ÉVEI Az izraeli utazó, a maga részérõl, inkább megváltoztatja az útirányát, csak hogy ne ismerjék föl, hogy õ izraeli. Nem biztonsági megfontolásokból, hanem csak azért, mert fél, hogy nem fogják szívesen látni. Komoly erõfeszítéseket tesz, hogy ne menjen oda, ahová más izraeliek járnak, de nem azért, hogy egyedül legyen, hanem csak azért, mert tudja, hogy a honfitársai lesznek az elsõk, akik átb...ák. Az izraeli disznó a sok éves és egyre folytatódó kulturális züllés terméke. Ez arra készteti a helyieket, hogy nézzék a „Big Brother” c. valóvilág mûsort és a szereplõknek, a nevetség kedvéért, izraeli csúfneveket adjanak. A nyelvtudása szegényes, és egyáltalán nem érdekli, hogy tágítsa a látókörét. Ellenséges az arabokkal szemben, általában ellenséges a külföldiekkel szemben és kötelességének érzi, hogy becsapja õket (kiüríti a fedetlen tálalókat, hat embert becsempész éjszaka egy kétszemélyes szobába, csak ne derüljön ki az élõsködése). Kábítószeres és lánykereskedõ központokat vesz át, hogy érezze a hatalom ízét és hatalmaskodhasson. Ezt a képet már nem lehet megváltoztatni. Nézz rájuk, és látsz minket: egy erõszakos horda, amely a világot csak egy újabb, rendszabályozó küldetésként kezeli, egy olyan célként, amelyet meg kell hódítani és alávetni. Nem csoda, hogy a héberben a „csinálni” ige jelenti mind a szexuális hódítást, mind az izraeli utazó durva, katonai stílusú külföldi útjának a teljesítését: „(fel?)csináltam Bolíviát.” jó ha figyelünk
külföldre is
Gondolom, a tisztelt olvasók, ha eddig nem értették pontosan Otto Weininger állítását, miszerint „zsidónak lenni egy elmeirányultság”, most már megértették. Természetesen egy ilyen sommás megállapítás nem jelenti azt, hogy ott nincsenek kivételek, sõt, csodálatra méltó kivételek vannak. Nem csak a szerzõ. Olvassák el pl. Sever Plocker cikkét a zsidó tömeggyilkosokrõl (http://www. szmm.hu/ modules.php?name=News&file=article&sid=2751) Mint ahogy a nem zsidó magyar utazók között is vannak, akik a zsidó elmeirányultságnak megfelelõen viselkednek külföldön, sõt itthon is. De, mint a szerzõ cikkébõl kiolvasható, ez a magatartás az izraeliek között annyira általánosnak mondható, hogy már az utazási tanácsadók is szükségesnek látják felhívni rá a nem izraeli utazók figyelmét. Biztosan sokan emlékeznek a hasszid zsidók nyírtassi találkozójára. A kurucinfo beszámolója szerint: „A kaftános társaság jól érezte magát, majd koszt, szemetet, hárommillió forint adósságot, önérzetükben mélyen megsértett asszonyokat és felháborodott falusi lakosokat hagyva maguk után, távoztak.” Egy szemtanú nyilatkozata szerint a község által rendelkezésükre bocsátott hálóhelyeket úgy hagyták ott az amerikai, kanadai, európai, izraeli zsidók, hogy „a kommunális hulladéktelep ezekhez képest steril szívsebészeti mûtõ” volt.
Új honfoglalók Nyírtasson A kulturális züllöttség gyakorlati bemutatója, avagy a hasszid Gárda El tudom képzelni, hogy sokan, akik a most idézett sorokat korábban olvasták, talán nem adtak hitelt nekik, mondván, hogy a kurucinfo rasszista. Remélem, hogy akik így gondolkodtak, nem föltételezik ugyanezt Yehuda Nurielrõl, aki pontosan ugyanerrõl a jelenségrõl pontosan ugyanígy számol be. Most nem érdekes, hogy a zsidó elmeirányultságúak izraeliek, kanadaiak, vagy amerikaiak. Az elmeirányultság az, ami számít. Varga Csaba idézi Glatz Ferencet: Jó Glatz Ferenc tudományos tételként ezt írja a magyar ifjúságot okítandó: „A magyar embernek évszázadnyi idõbe tellett, amíg a lovaglástól elgörbült lábával megtanulta az eke utáni egyenes testtartást, és leszokott arról, hogy gyönyörûségét lelje az asszonyok és a gyermekek lemészárlásában.“ (Glatz Ferenc: „A magyarok krónikája“, Budapest, 1996. 9. oldal.) (http://szebbjovoert.net/node/296) Mint a bevezetésben említettem, én csak idézek. Amit a közép-ázsiából származó askenáci zsidókról írtam, az Glatz Ferenc idézett mondatának az alkalmazása volt egy másik, a hozzá nem értõ (akadémikus) történészek állítása szerint nomád, állattenyésztõ nép, a kazár utódaira. Ha az, mit én írtam, gyûlöletbeszéd volt, akkor bizony Glatz úr a gyûlöletbeszédesebb, mert az egészet õ találta ki. De mondhatnám azt is, hogy Glatz úr szövege is nagyon jó példa arra, hogy mit kell értenünk Otto Weininger tézise alatt. jó ha figyelünk
külföldre is
Ez az elmeirányultság egyébkánt nem csak Glatz Ferencre, hanem, úgy látszik, az egész Magyar(?) Tudományos(?) Akadémiára(?) jellemzõ. A Független Újságírók szövetségének a honlapján olvasható a magyar akadémikusok tartására jellemzõ eset (http://www.szmm.hu/ modules.php?name=News&file=article&sid=2753) . Onnan veszem át. Néhány éve egy Brinkerné nevezetû zsidó rifke volt az USA budapesti nagykövete és vette magának azt az orcátlanságot, hogy a business administration képesítésével elment elõadást tartani a magyar akadémikusoknak. (Szomorú, de kiderült, hogy nem is volt olyan nagy orcátlanság.) Elõadása méltón tükrözte azt, amit Otto Weininger zsidó elmeirányultságnak nevezett. Nem tett kevesebbet, mint felszólított minket a mi erõszakos és antidemokratikus múltunkkal való szakításra. Egy olyan ország nagykövete, amely az ott lakó japánokat eljárás nélkül internálva, a Gulag építõjével testvéri szövetségben harcolt a náci internáló táborok építõi ellen. Amely a 2. Világháborúban fajilag megosztott, tehát rasszista alapon szervezett hadsereggel harcolt a rasszizmus ellen. (http://www. counterpunch.org/mickey05292004.html) Ahol 150 éve még hivatalosan rabszolgaság volt (leplezetten még most is van), és ahol a feketék által nem látogatható éttermeket alig 50 éve, csak az 1960-as évek második felében szüntették meg. Ahol a feketék most is gettóban élnek, és ahol a rendõrök képesek egy 10 éves – tetszik érteni, 10 éves – fekete kislányt megbilincselve az iskolából a börtönbe vinni, mert gyilkolásra alkalmas „fegyvert”, mégpedig ollót(!) találtak a táskájában, és a dologról még az anyját sem értesítették! A tanító néni, amikor „felfedezte a fegyverrejtegetést”, nem ám elvette tõle, hanem szaladt az igazgatóhoz, az igazgató hívta a rendõrséget, a rendõrség lesbe állt, és amikor vége volt a tanításnak, felhívatták a gyereket az igazgatói irodába, ahol a rohamrendõrség nagy erõkkel lecsapott rá, mint a Gyurcsány-Gárda a Kossuth téri tüntetõkre. Harc a terrorizmus ellen! Ezt az agyrém történet a CounterPunch címû amerikai lapban olvasható az összes hitelesítõ adattal, nevek, hely, idõpont, stb.-vel együtt. Arról már nem is beszélve, hogy törvényesítve van a kínvallatás és világméretû Gulag hálózatot üzemeltet. Egy inkvizitor állam nagykövete oktatott ki minket türelembõl, demokráciából és erõszakmentességbõl! Egy olyan állam nagykövete, amely minden nemzetközi szerzõdést megszeg, ha az érdekei úgy kívánják. Egy olyan „demokratikus és szabad állam” nagykövete, amelynek az elnöke szerint az ország alkotmánya csak egy darab papír. Egy olyan állam nagykövete, amely a II. Világháború befejezése óta 25 országot támadott meg és bombázott. Magyarországon 1509-ben, az un. Udvarhelyi Constitutioban törvénybe foglalták az „emberi személy érinthetetlenségét”, míg a „vallási és lelkiismereti szabadságot” négy évvel a francia protestánsok párizsi, Szent Bertalan éji tömeges lemészárlása elõtt, az 1568-as Tordai Országgyûlésen. Ugyanebben az idõben Brinkerné õsei egy olyan galíciai gettóban, vagy shtetl-ben laktak, amelyrõl Israel Shamir így ír: „ Az õseink ennek a területen kívüli államnak voltak a tagjai, egy tekintélyelvû, félbûnözõ rendnek, amelyet a gazdagok és a rabbik kormányoztak. A Kahalnak nevezett vezetõség hozta a fontos döntéseket, a közönséges zsidók pedig követték az utasításokat. A vezetõség rendelkezett a zsidók életével és vagyonával, akár egy feudális uralkodó. A gettó falai között nem volt véleményszabadság. Egy lázadó zsidó halállal volt büntethetõ.” A gettó és a shtetl világa, amelyrõl modern zsidó írók lelkesült hangnemben úgy beszélnek, mint a régies hagyomány és jámborság világáról, Israel Shahak, a jeruzsálemi Héber egyetem néhai professzora szerint a „legnyomorultabb babonaságba, fanatizmusba és tudatlanságba merült világ volt”. Nos, a nagyképû, a magyarságot kioktató Brinkerné õsei még ennek a „legnyomorultabb babonaságba, fanatizmusba és tudatlanságba merült félbûnözõ rendnek” voltak a tagjai, amikor mi már messze a nagy franciák elõtt jártunk felvilágosodásban. Brinkerné primitív orcátlanságát azonban a sok 43
“magyar tudós" rezzenéstelen ábrázattal, egyetlen észrevétel nélkül végighallgatta. Senki sem hagyta ott tüntetõen a termet, senki sem tiltakozott, hanem a fülüket-farkukat behúzva, bûnbánóan bólogattak. Kérem, ezek a magyar tudósok! Ilyen Glatz Ferenc is. … Elmeirányultság? Igen! Az van! Akik esetleg felháborodtak jiddis „rifke” szó használata miatt, olvassák el az idézett írást, mert ott annak a magyarázatát is megtalálják. Hogy még világosabb legyen az a bizonyos, jelenleg nemzetközi szinten Izrael, az USA és Nagy Britannia által képviselt „elmeirányultság” mibenléte, befejezésként egy idézetet közlök Israel Shamirnak egy kijevi konferencián tartott, X Civilizáció c. elõadásából: Ez a lélektani felvétel nyilván ismerõs az ukránok számára. Igen, az X Civilizáció, amely ma harcban áll a világ többi részével, ugyanaz a jól ismert, megvetésre méltó alak, a középkori ukrán zsidó, az uzsorás, adószedõ és alkoholterjesztõ, csak milliószoros nagyításban. A mérete megnehezíti a felismerését, mert nem könnyû egy elefánt méretû tetût felismerni. Századokkal ezelõtt ez az alak uralkodott az önök sztyeppén. Miután
Franciaországból és Spanyolországból kiûzték õket, a bevándorló zsidók Ukrajnában telepedtek le, felbujtották a félénk, bennszülött zsidókat és rövid idõn belül stratégiai helyet foglaltak el a lengyel földbirtokosok és az ukrán parasztok között. Pénzt kölcsönöztek a földbirtokosnak és a parasztoknak, terjesztették az alkoholt, igazgatták a hûbéri birtokokat és ténylegesen õk váltak a hatalom végsõ forrásává. A zsidók harcoltak az egyház ellen, mert az egyház ellenezte az õ korlátlan alkohol kereskedelmüket és az uzsorát. (…) Az X civilizáció heroint terjeszt vodka helyett, milliárdos kölcsönöket ad két rubel helyett, népek gazdagságát szívja el a paraszt sovány megélhetése helyett és inkább az atomfegyvertõl fél, mint a muzsik fejszéjétõl, egyébként a felfogásnak és módszereknek a rendszere ugyanaz. Röviden, az X Civilizáció az angol-amerikai alanyba oltott zsidó szellemiségnek egy veszélyes és agresszív mutációja. Huntingtonak igaza volt – egy adott szintig. A civilizációk összeütközése elkerülhetetlen, de az nem a kereszténységnek és az iszlámnak az ütközése lesz, hanem a keresztények és moszlimok ütközése az újzsidókkal.
A már tárgyalt Nabucco és Déli-Áramlat nevû tervek mellett Európa földgázellátását megoldani hivatott harmadik csõvezeték az Északi Áramlat lesz, amely a Szentpétervártól északra fekvõ Vyborgból fog indulni, és a németországi Greifswaldba érkezik meg, teljes hosszában a Balti tenger fenekére fektetve. Ez sem tisztán Gazprom vállalkozás. A Gazprom 51%-a mellett benne van a BASF/Wintershall és az E.ON Ruhrgas 20-20%-kal és a Gasunie 9-cel. Az USA az „elmeirányultsága” által meghatározott pimaszsággal a grúzok Dél-Oszétia elleni támadása után elkezdte a szokásos nyomásgyakorlást, mégpedig igazi, rá jellemzõ, vidéki párttitkári (mucsai?) módszerrel. Michael Wood, az USA kontraszelektált, azaz a már említett Brinkernéhez hasonlóan tanulatlan (bunkó?) svédországi nagykövete kifejtette a véleményét a svéd Swenska Dagbladet címû újságban, mely szerint Európának más energia szállítási útvonalakat kellene fontolóra vennie, hogy csökkentse a Gazpromtól való függését. Hogy ezt miért neveztem vidéki párttitkári módszernek? Mert egy elemi diplomáciai szabály, hogy két országot érintõ ügyekben a nagykövetek nem kezdenek vitát harmadik országban. Svédország nem résztvevõje a programnak. Nem csoda, hogy a német külügyminisztérium tiltakozott az USA berlini nagykövetségénél, mivel sértõnek találta az beavatkozást, ahogy arról a német Handelsblatt beszámolt. http://www. handelsblatt.com/politik/deutschland/berlin-protestiert-gegen-useinmischung-bei-ostsee-pipeline;2036545 Nem csoda, mert Oroszországnak Németország a legnagyobb kereskedelmi ügyfele, és ez a kapcsolat most, az amerikai gazdaság csõdközeli helyzete miatt, különösen fontos mindkét ország számára. Arról nem is beszélve, hogy az Északi Áramlatnak nem más az elnöke, mint maga Gerhard Schröder. Szerintem az oroszok ajánlották neki az állást. Neki nem derogál az „oroszokkal lepaktálni”, ha az hasznos Németországnak. Putyin pedig tudja, hogy mit akar: Európa támogatását megszerezni az USA Oroszország ellenes agresszív politikájával szemben. A sokat emlegetett un. „zsarolás” nem más, mint annak a megértetése az amerikaiak által agymosott Európával, hogy érdemesebb nekik Oroszországgal jó viszonyban lenni, mint az USA-val. A nehézfejû emberekkel, sajnos, nem lehet bizonyos mértékû „keménykedés” nélkül tárgyalni. Merkel fõ szóvivõje, Ulrich Wilhelm, miután az amerikaiak felszólították a kérdés meggondolására, megerõsítette, hogy Németország támogatja a tervet. Nagyon fontos, amit ehhez még hozzá-
tett: „Mi határozottan kimondtuk, hogy ezt a tervet politikai okokból támogatjuk.” Mit jelent az, hogy „politikai okokból”? A diplomácia tolvajnyelvén annyit, hogy hatalmi érdekekbõl. Azaz átfogalmazva: „mi, európaiak, jobban félünk az USA dominanciájától, mint az oroszoktól”. Jó volna, ha ezt az üzenetet, amelyet még jó néhány idézettel fogok szemléltetni, a már említett „nehézfejûek” csoportjába tartozó un. „magyar nemzeti oldal” is megértené, mind a hatalom sáncain belül, mind kívül. Az oroszoknak ezután már nem volt sok dolguk. A stockholmi orosz nagykövetség honlapján http://www.ryssland.se/emb_r 143.htm) adtak hangot a következõ, elég megvetõen s gúnyosan hangzó véleményüknek: „Úgy látszik az USA nincs tisztában azzal az õsi diplomáciai szabállyal, hogy egy kirendeltségi helyen nem nyilatkoznak egy harmadik országgal kapcsolatban. Nincs szándékunkban, hogy bármiféle huzakodásba belemenjünk egy harmadik ország területén. Ellentétben az ügyfelünkkel, mi nem kívánunk diplomáciailag etikátlanul viselkedni.” Nem megemlítettem, hogy az elvtársi hangnem Moszkvából már Washingtonba költözött?Emlékeznek arra az ötvenes években divatos dalra, hogy „hej, te bunkócska”? Az idõsebbek biztosan emlékeznek. A helyzet az, hogy a „bunkócska” kultusz Moszkvából már áttette a székhelyét Washingtonba. Ezt Qrcsányék tudják, ezért boldogok Amerikával. Nekik ez a lételemük. A nehézfejû nemzetiek ezt nem tudják. Õk még ma is a „szovjet veszély” ellen harcolnak. Posztmarxistaleninista Don Qixoteként? Hogy az elmondottakat néhány adalékkal alátámasszam, felsorolok néhány nyilatkozatot:
44
„Ami az Északi Áramlatot illeti, határozottan meg kell mondanom, hogy a terv Európa szükségleteit tükrözi. Ez az oka annak, hogy az Északi Áramlatot befoglaltuk az összeurópai energia hálózatba. Az a véleményünk, hogy a terv elsõdleges fontosságú.” José Manurel Barroso, az európai bizottság elnöke Aamulehti, 27 June 2008
„A grúziai háború fokozta az Északi Áramlat megvalósításának a szükségességét. Politikai szempontból a fontossága nem csökken, hanem növekszik. Ez egyike azoknak a nagy terveknek, amelyekben az orosz Gazprom EU-s vállalatokkal mûködik együtt, ami mindkét fél számára elõnyös, és amiért mi még több hasonló együttmûködést szeretnénk jó ha figyelünk
külföldre is
Oroszországgal, visszirányba is. Az Északi Áramlat kereskedelmi program, ezért nem látom, miért ne lehetne megvalósítani.” Andris Piebalgs, az EU energiaügyi biztosa Reuters 2008. szept. 24. http://www.nord-stream.com/en.html?no_cache=1
„A Német Szövetségi Kormány nélkülözhetetlennek tartja az Északi Áramlat csõvezetéket, hogy a jövõben biztosítva legyen Európába a növekvõ mennyiségû gáz szállítása. A csõvezeték ezért összeurópai jelentõségû.” A Német Szövetségi Kormány beszámolója, 2008. nov. 5. http://www.nord-stream.com/en.html?no_cache=1
Hogy mennyire összeurópai ügyrõl van szó, azt bizonyítja az is, hogy Putyin a bolgár miniszterelnökkel, Szergej Szanisevvel, munkatársával a Déli Áramlat tervben, aláírt egy együttmûködési szerzõdést egy új csõvezeték építésére Görögországon keresztül a túlterhelt török szorosok megkerülésére. (http://www.bloomberg. com/apps/news?pid=newsarchive&sid=a70hjIC37sUs) A mi „nemzetijeink” pedig Európától féltükben tiltakoznak az oroszokkal való együttmûködés ellen. Hogy mondja a közmondás: „Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul!” Ha így folytatják, mi leszünk az amerikai imperializmus utolsó csatlósa. Nehézfejûek egyesüljetek! Egy amerikai honlapon olvashatók az alábbi sorok: „Amerika már csõdben van. Oroszországnak nincs adóssága. Amerika befolyása Európában hanyatlik. Oroszország befolyása növekedõben van.” Vlagyimir Putyin egy 2007-ben írt, „Oroszország Európa Természetes Szövetségese” c. cikkében tett egy sokatmondó megjegyzést, amely adhatott volna Amerikának egy „egypólusú” megrendítõ csapást. „Mi azonos elveket vallunk az Európaiak túlnyomó többségével. A nemzetközi jog tisztelete és a nemzetközi nézeteltérések rendezésében az erõszak elutasítása olyan tényezõk, amelyek egyesítenek bennünket. A stabil és virágzó Európa szerves része a kibontakozó többpólusú világrendnek. Oroszország elvi elhatározása, hogy sokrétû kapcsolatokat alakítson ki Európával.”
Meglepõ! Putyin megjósolta a „kibontakozó többpólusú világot”. Most pedig azon dolgozik, hogy a jóslata valóra váljék. (http://www. realjewnews.com/?p=320) Talán emlékeznek még a 6. részben idézett Karl Schwarz szavaira: „Emberek! Véssétek ezt jól a fejetekbe! A világ túllépett már az USA-n és otthagyta a saját, mocskos homokozójában.” A világ egy másik végérõl származó, hasonló megállapítás idézésével zárnám be ezt a részt. A forrás Sheik Hassan Nashrallah, a Hezbollah vezetõje. Nálunk valószínûleg nem közismert, hogy a Libanon elleni 2006-os, kudarcot vallott háború egyik katonai fõtanácsadója volt Gal Hirsch dandártábornok, aki vezényelt is a háborúban egy hadosztályt, majd a háború végeztével lemondott a megbízatásáról. Gal Hirsch egyike volt a grúziai hadsereget kiképzõ izraeli fõtiszteknek. Ez a tény mondatta Nashrallahhal a következõket: „Gal Hirschet megvertük Libanonban. Utána elment Grúziába, és miatta õk is veszítettek. Izraeli fegyverekre és szakértõkre támaszkodva Grúzia megtanulta, hogy miért veszítettek az izraeli tábornokok. Ami Grúziában történt, az figyelmeztetés mindazon amerikaiak számára, akik nem átallanak veszélyes kalandokba keveredni.” (http://www.timesonline.co.uk/tol/news/world/middle_ east/article 4573599.ece Timesonline 2008. aug. 21.) Ami érdekes, Nashrallah szavait az amerikai „mainstream” média egyik szócsöve, a Timesonline idézte. Korábban említettem, hogy sokak véleménye szerint a mai amerikai politikát meghatározó un. neokonzervatívok, amerikai rövidítéssel neokonok, az Amerikába szökött trockisták politikai örökösei. Tudom, hogy az ilyesmi minden antirasszista és antifaszista szadeszost fölháborít, de azért megjegyzem, hogy Trockij eredeti neve Lev Davidovics Bronstein volt. Ezekrõl a „trockikonokról” egy nagyon érdekes cikket találtam a kanadai National Postban (http://www.freerepublic.com/focus/f-news/925124/posts) egy bizonyos Jeet Heer tollából. Úgy érzem, túl messzire mennék, ha megpróbálnám csak kivonatosan is ismertetni a tartalmát, ezért csak a címét idézem: „Trockij Szelleme Kísért a Fehér Házban”.
A 15. részben idéztem Israel Shamirt, aki a globalizáció „civilizációját” X civilizációnak nevezte el és a következõképp határozta meg: az X Civilizáció, amely ma harcban áll a világ többi részével, ugyanaz a jól ismert, megvetésre méltó alak, a középkori ukrán zsidó, az uzsorás, adószedõ és alkoholterjesztõ ... Az X civilizáció heroint terjeszt vodka helyett, milliárdos kölcsönöket ad két rubel helyett, népek gazdagságát szívja el a paraszt sovány megélhetése helyett és inkább az atomfegyvertõl fél, mint a muzsik fejszéjétõl, egyébként a felfogásnak és módszereknek a rendszere ugyanaz. Röviden, az X Civilizáció az angol-amerikai alanyba oltott zsidó szellemiségnek egy veszélyes és agresszív mutációja.” (kiemelés tõlem) Ugyanebben a részben Nuriel Roubini cikke alapján számoltam be az izraeliek erkölcsi züllésérõl, amely a palesztinok elleni, a 13. részben leírt és képekkel szemléltetett gátlástalan brutalitásban is kifejezésre jut. Az alábbiakban egy amerikai felmérés eredményeit összefoglaló cikket közlök fordításban, hogy tisztán lássuk az „egyetlen szuperhatalom” erkölcsi állapotát és azt, hogy mik is azok az ún. „amerikai értékek” és milyenek az USA által nagy hangon képviselt és népirtással terjesztett emberi jogok. A harmadik részben azt próbáltam szemléltetni, hogy amit annak idején a szovjet gyakorlatban ítéltünk, alantasnak tartottunk, az most átköltözött az USA-ba. Ezt a megállapításomat némileg módosítanom kell: az ávós és KGB-s módszerek mindig alkalmazásban voltak Amerikában, hiszen Trockijt és társait meghatározott küldetéssel az USA-ból indították el Oroszországba. A KGB-s módszereket, amelyek, mint látni fogjuk, természetesek mai napig Amerikában, õk onnan vitték magukkal Oroszországba. Lássuk tehát a nagy-britanniai forrást: jó ha figyelünk
külföldre is
45
Kutyákkal rettenteni, villamos marhaterelõ botokkal megcsapatni, mérgezõ vegyszerekkel maratni – megmagyarázza az USA börtöneinek ez a barbár gyakorlata azokat a szörnyûségeket, amelyeket Irakban elkövettünk? » ÍRTA DEBORAH DAVIS HTTP://WWW.INFORMATIONCLEARINGHOUSE.INFO/ARTICLE8451.HTM Amit mi felfedtünk a BBC 4. csatornája számára végzett négy hónapos vizsgálataink során, az az USA börtönrendszerében mûködõ nagyüzemi kínzásnak csupán néhány áldozata. A videofelvételek némelyikét végignézni is szörnyû és közben rájönni, hogy nem csak a kínzás mûveletét látja az ember, hanem a legszélsõségesebb esetekben fiatal embereket lát meghalni. A börtönõrök villamos marhaterelõ botokkal, villanyfegyverekkel és kutyákkal állnak a foglyaik felett. Sok rabnak megparancsolják, hogy vetkõzzék mezítelenre. Az õrök sértéseket ordítoznak rájuk, elrendelik, hogy a földön feküdjenek és kússzanak, „Kússz, anyab...ó, kússz!” Ha a fogoly nem veti magát elég gyorsan a földre, az õr belé rúg, vagy rátapos a hátára. Hirtelen egy éles kiáltás hangzik fel, mert egy eb belemerítette a fogát egy ember alsó lábszárába. Egy másik rabnak el van törve a bokája. Nem tud elég gyorsan kúszni, ezért az õr beledöfi a villanyfegyverét a hátsó felébe. Az áramütés megrázza a testét és a nemi szervét. Még órák múltán is egész testében reszket. Emberek sorokban csúszkálnak egy cellacsoport padlóján, miközben az õrök felettük ordítoznak, döfködik és rugdossák õket. A megaláztatásuk minden másodpercét rögzíti videófelvevõn az egyik õr. A bántalmazás és brutalitás képei, amelyeket rögzít, elborzasztóan ismerõsek. Ezek ugyanolyan képek, mint amelyek a bagdadi Abu Ghraib börtönbõl kerültek ki és egy évvel ezelõtt képesztették el a világot. Az iraki foglyok elleni brutalitásoknak a képeihez is hasonlítanak, amelyek e héten három brit katona elítéléséhez vezettek. Azért van egy különbség. Ezeket a foglyokat nem harci övezetben fogták el. Ezek amerikaiak és a videó egy texasi börtönben készült. Csak az USA börtöneiben végzett nagyüzemi kínzás néhány áldozatáról van szó, akiket mi a BBC 4. csatorna számára végzett négy hónapos kutakodás során fedeztünk fel, és amelyet majd a jövõ héten fognak bemutatni. Ami találtunk, annak nem suttogás vagy gyanakvás volt az alapja. Szilárdul megbízható értesüléseken alapszik, többnyire videofelvételeken, amelyeket USA-szerte gyûjtöttünk össze. Sok amerikai államban a börtönszabályzatok megkövetelik, hogy az „erõszakos mûveletekrõl”, mint pl. a drogok keresése a cellákban, felvételt kell készíteniük az õröknek. A felfogás az, hogy a felvételek bizonyítani fogják, hogy megfelelõen jártak el és nem alkalmaztak túlzott erõszakot. A valóságban nagyon sok éppen az ellenkezõjét rögzíti. Mindegyik felvétel megdöbbentõ bepillantást nyújt az amerikai börtönrendszer belsõ életébe. Egy olyan valóságba, amely nagyon kényelmetlenül egyeztethetõ össze Bush elnöknek a zsarnokság és az elnyomás erõivel szemben a szabadságért és a demokráciáért folytatott harcával. Tény, hogy a fentebb vázolt texasi eset 1996-ban történt, amikor Bush volt az állam kormányzója. Fank Carlson az egyike volt azoknak az ügyvédeknek, akik jóvátételért harcoltak az áldozatok képviseletében. Megkérdeztem, hogy miképp fogadta az Abu ghraibi botrány tavalyi kitörésekor, hogy az amerikai politikusok rohantak, hogy kifejezzék a megdöbbenésüket és ellenérzésüket amiatt, hogy ilyen események megtörténhetnek az amerikai õrök keze között. 46
„Arra gondoltam, hogy micsoda képmutatás” – mondta Carlson. „Mert õk tudják, hogy mit teszünk mi nap, mint nap.” Valamennyi ügyvéd, akivel a kutakodásunk alatt beszéltem osztotta Carlsonnak azt a nézetét, hogy Abu Ghraib messze nem néhány romlott egyén mûve volt, hanem csak a hazai börtönrendszerben állandóan alkalmazott legrosszabb gyakorlat exportja. Megmutatták nekem az íróasztalaikon, a padlón, az irodáik folyosóin felhalmozott papírhegyeket – Amerika saját börtöneiben folyó, elrémítõ, szadista bánásmód végtelen történeteit. Az összegyûjtött szalagok némelyike már néhány éves. Ennek az oka, hogy csak akkor bukkannak elõ, ha elszánt ügyvédek elnyúló jogi eljárások eredményeként kicsikarják az ellenkezõ állami börtönhatóságtól. De mindegyik begyûjtött „történelmi” szalaggal együtt mindig találtunk egy-egy idõszerûbb esetet. Amit a szalagokra fölvettek, az ma is, naponta megesik. Szörnyû némelyiket végignézni, amikor az ember nem csak a lezajló kínzásokat látja, hanem annak is tanúja, amint fiatal emberek életüket vesztik. Egy szörnyû jelentben egy mezítelen, teljesen közönyös, üres tekintetû embert vezetnek ki az õrök a cellájából. Belekötözik egy középkori megjelenésû, ún. „kényszerszékbe”. A kezeit és a lábait megbilincselik, a mellén keresztben van egy heveder, a feje elõre bukik. Halottnak tûnik, de nem az. Még nem. Büntetésbõl tették a székbe, mert az õrök látták, hogy egy párnahuzat volt a fején és nem akarta levenni. Ez az ember hosszú ideje skizofrén. Két óra múlva megölte egy vérrög, amelyet a kegyetlen bánásmód idézett elõ. A szalag Utahból származik – de vannak mások is Connecticutból, Floridából, Texasból Arizonából, és minden bizonnyal sokkal több is. Több, mint 20 esetet találtunk, amikor az elmúlt néhány év alatt a rabok meghaltak, miután kényszerszékben tartották õket. Két általunk vizsgált haláleset ugyanabban a megyei börtönben, az arizonai Phoenixben történt meg, amelyet az az ember igazgat, aki élvezi, hogy „Amerika legkeményebb seriffjének” nevezik. A neve Joe Arpaio. Pozitívan üdvözli a Tv-s csapatot és megígéri a „kötetlen” hozzáférést. Ez megnyugtató kifejezés volt s számunkra, mert ugyan ki akarna „megkötve” lenni Joe seriff börtönében. Felfedeztünk az ellenõrzõ kamerák készítette két videoszalagot, amelyek azt mutatták, hogy ez a kemény hozzáállás miként végzõdhet tragédiával. A 2001-bõl származó elsõ szalag egy Charles Agster nevû embert mutat, akit a rendõrség a csuklójánál és a bokájánál megbilincselve vonszolt be. Agster elmebeteg és kábítószeres. Azért tartóztatták le, mert felfordulást okozott egy késõ éjszaka nyitva tartó élelmiszer boltban. A rendõrség átadta õt a seriff képviselõinek a börtönben. Agster törékeny testalkatú ember, de küzd. A felvétel kilenc börtönõrt mutat, akik durván betuszkolják a kényszerszékbe. Egyikük rátérdel Agster gyomrára elõre hajtva a fejét a térdéhez és hátrahúzva a kezeit, hogy a csuklóját a székhez kötözzék. Valakit hosszabb ideig kétrét görbíteni veszélyes. A kényszerszék használati utasítása felhívja a figyelmet a „testhelyet okozta fulladás” veszélyére. 15 perccel késõbb egy gondozónõ észreveszi, hogy Agster eszméletlen. A kamerák mutatják a kétségbeesett erõfeszítéseket a feljó ha figyelünk
külföldre is
élesztésére, de már beállt az agyhalál. Három nap múlva egy kórházban halt meg. Agster családja jelenleg perli Arizona megyét. Az anyja, Carol, sírva fakadt amikor mesélte: „Ha ez nem kínzás, akkor nem tudom, mi az.” Charles apja, Chuck, csendben hallgatott, amikor a beszélgetést felvettük, de olykor-olykor kiballagott a szobából, hogy a konyhában nyugodtan kisírja magát. A másik öt évvel korábbi felvétel Scott Norberget mutatja, amint hasonló halált halt ugyanabban a börtönben. Norberget súlyosan bántalmazták az õrök. 19-szer kábították el Taser puskával (Taser gyártmányú, elektromos áramlökést távolból, vezetéket maga után húzó lövedékkel okozó eszköz – a ford.) és beerõszakolták a kényszerszékbe, ahol Agsterhez hasonlóan megfulladt. A megye biztosítói bíróságon kívüli megegyezéssel 4 millió £-ot fizettek Norberg családjának, de a seriffet haragra gerjesztette az alku. „Az én tisztviselõim ártatlanok” – mondta. „A biztosító megijedt attól, hogy a bíróság elé álljon.” Most el van szánva arra, hogy az Angster ügyét végigverekszi a bíróságon. Lehet, hogy ma éjjel is belekötöznek valakit a székbe. Nem minden felvételt az õrök maguk készítettek. Linda Evans becsempészett egy kamerát a kórházba, hogy felvegye a fiát, Briant. Alig látható az arca a rengeteg csõ miatt, és mást nem is hallani, csak a szellõztetõ ütemes fúvását. Õ Joe seriff egy másik bennlakója volt. A börtönõrökkel folytatott vitája után elmesélte a börtönorvosnak, hogy azok megverték õt. Hat nappal késõbb eszméletlenül találták a cellája padlóján, törött nyakkal, lábujjakkal és belsõ sérülésekkel. Egy hónapnyi kóma után vérmérgezésben meghalt. „Arpaio úr a felelõs ezért” – mondta nekem Linda Evans, küszködve a könnyeivel, hogy beszélni tudjon. „Úgy látszik, boldoggá teszi a kegyetlensége és az a felfogása, hogy ezek az emberek senkik.” Néhány felvételen nem csak a látvány, de a hangok is elviselhetetlenek. Van egy floridai felvételem, amelyet tucatszor láttam, de még most is összerándul tõle a gyomrom. Ez egy „hivatalos” erõszakos mûvelet, tehát az õr felveszi a történteket. Taserezni készülnek egy rabot, mert nem engedelmeskedett. A felvétel a börtön kórház vizsgáló asztalán fekvõ rabot mutat. Az õrök arra utasítják, hogy másszon le egy kerekes székbe. „Nem tudok! Nem tudok” – kiáltja egyre kétségbe esettebben. „Fáj”. Egy õr akkor mindkét csípõjén megtaserezi. Az ember összerándul, amikor az áramütés éri és jajgat, de nem megy le a kerekes székbe. Az õrök megragadják és beleejtik. Amikor megkísérlik, hogy ráhajlítsák a lábát a lábtartóra, jajgat fájdalmában. Az ügyvédje mesélte, hogy nagyon korlátozottak a szellemi képességei. Azt mondja, hogy sérült a háta és ezért nem tud járni sem a lábait behajlítani erõs fájdalmak nélkül. A felvétel még gyötrelmesebb lesz. Az õrök megpróbálják felállítani a rabot, hogy járókeretben tartsa magát. Leesik a földre és sír kínjában. Újra megtaserezik. Elhagyja az ereje és a lélegzete, hogy sírni tudjon. Csak fekszik és nyöszörög. Az egyik legfrissebb felvétel a múlt év januárjában készült egy fiatalkorúak intézetében. Egy ellenõrzõ kamera rögzít egy vitát a személyzet két tagja és egy „nevelt” között. Nem raboknak nevezik õket. A fiatalok egyike arcul ütötte a személyzet egy tagját. Az padlóra küldi a neveltet, lovaglóülésben ráül és és veri, és veri, és veri a fejét. A felvételt figyelve az ember szinte érez minden ütést. A másik fiúnak is verik és rugdalják a fejét, még azután is, hogy megbilincselték. A személyzet többi tagja csak áll és bámulja. Begyûjtöttünk néhány igazán elrettentõ fényképet. Floridában néhány évvel ezelõtt a nagy biztonságú állami börtön új igazgatója betiltotta az „erõszakot alkalmazó mûveletek” felvételét, ezért arról nincsenek felvételeink, hogy az õrök bors permettel büntetik rabokat. Azonban rendelkezünk a periratokkal, amelyek leírják, hogy áztatták el az embereket bors permettel és hagyták õket fõni a vegyszer égetõ ködében. Az ügyvédeik által készített felvételeken az jó ha figyelünk
külföldre is
egyik ember csípõjén hatalmas friss bõrfolt látható. A másik nyakát, hátát és a karjait gyulladt kiütések borítják. A harmadiknak a farán vannak mély beégések. „Rendszerint poroltó méretû bors permet tartályokat használnak” – mondja Christopher Jones, egy ügyvéd. „Találkoztunk olyan rabokkal, akiknek az egész testét másodfokú égések borították.” „Az árulkodó jel az, ha kikapcsolják a szellõztetõket az egységben. A rabok arról is beszámoltak, hogy kartonpapírt dugtak az ajtórésekbe, hogy légzáróbbá tegyék. És miért szórták be õket? A hivatalos börtönjelentés szerint a szabálysértéseik között volt, hogy dörömböltek az ajtón, vagy visszautasították a gyógyszert. Ugyanebbõl a floridai börtönbõl van néhány fényképünk Frank Valdesrõl. Boncolási felvételek. Neki ténylegesen nagyon csekély esélye volt arra, hogy valaha is élve kikerüljön a börtönbõl. Rajta volt a halál-listán egy börtön alkalmazott megölése miatt. Volt ideje, hogy megbékéljen a villamosszékkel – de arra nem számított, hogy halálra verik. Valdes nekilátott írogatni a helyi, floridai lapoknak, hogy bemutassa a börtön alkalmazottak korruptságát és kegyetlenségét. Ezért egy csapat õr beviharzott a cellájába, hogy elhallgattassák. Majdnem minden bordáját eltörték, megszúrták a tüdejét, szétverték a lépét és otthagyták meghalni. Néhány õrt késõbb megvádoltak gyilkossággal, de az ítélethozatal ugyanabban a kis városban történt, ahol szinte mindenki vagy a város körbefogó öt börtönnek dolgozik, vagy kapcsolatban áll vele. A bíróság elnöke korábban börtöntisztviselõ volt. Valamennyi õrt felmentették. Ezalatt azt az igazgatót, aki a gyilkosság idején hivatalban volt – ugyanazt, aki megváltoztatta a felvételkészítés rendjét – elõléptették. Ma õ alá tartozik valamennyi floridai börtön. Hogyan tudja bárki mentegetni – még inkább elnézni – az efféle viselkedést? Az a néhány börtönõr, aki hajlandó volt beszélni nekünk, ostrom szemléletû volt. Kisebbségnek érzik magukat, körülvéve veszélyes, erõszakos búnõzõkkel, ezért támogatják egymást, bármirõl legyen is szó. Megkérdeztem egy szolgálatban lévõ tisztet, hogy mi történik, ha a társai vernek egy rabot. „Elleplezzük. Mert mi jó fiúk vagyunk.” Senki se kételkedjék abban, hogy a amerikai börtöntisztviselõk túlnyomó többsége tisztességes ember, aki a nehéz körülmények között a legjobbat igyekszik nyújtani. De ha ezek a szörnyû visszaélések jelentés és kivizsgálás nélkül megtörténhetnek, az a többségben az általános elfogadás légkörét állandósítja. Ezzel egyidejûleg a mai Amerikában minden téren durvuló magatartásformák azt eredményezik, hogy a rehabilitáció fogalma gyakorlatilag elveszett. A figyelem kizárólag a büntetésre összpontosul. Még a szabadságvesztést sem tekintik elégséges büntetésnek. Kellenek nekik a kényszerítõ eszközök és a vegyi permetek. Mióta befejeztük a mûsor számára a felvételek készítését még kapcsolatban maradtam különféle rabjogi csoportokkal és több áldozat családjával. Nincs olyan nap, hogy ne jönnének újabb E-mailek, telve a legújabb rémtörténetekkel. A múlt héten megint meghalt két rab, Alabamában, ill. Ohióban. Az egyiket borspermettel kezelték, a másikat taserezték. Három héttel ezelõtt került elõ egy 20 órás videó anyag Guantanamóból, amely levetkõztetett rabokat mutat, akiket borspermettel szórtak be és vertek. Az egyik érintett Omar Deghayes volt, a hét, még mindig ott tartott brit állampolgár egyike. Az ügyvédje azt mondja, hogy Deghayes már végérvényesen megvakult az egyik szemére. Az amerikai katonai felderítõk átnézték a szalagokat és megállapították, hogy „semmi jele a módszeres visszaélésnek”. Ezzel kapcsolatban mondta egy börtönreformer, akivel az USAban végzett utazásaink során összekerültünk: „Mi már érzéketlenek vagyunk a visszaélésekkel szemben. A kegyetlenkedés megszokottá vált.” 47
Mindeddig az USA kormánya elzárkózott attól, hogy kiadja a guantanamoi felvételeket. Ha valaha nyilvánosságra kerülnek, vagy kiszivárogtatják õket, az a gyanúm, hogy a képek nagyon ismerõsek lesznek. Abu Ghraib, Guantanamo – vagy éppen Texas. A rabok és õrök változhatnak, de a visszaélések nagyon megszokottak. A lényeg, hogy Amerika saját hátsó udvarában történnek. Mit szólnak hozzá? Transzatlanti kultúra? Vagy barbár transzatlanti horda? KGB-s módszerek? Amerikai ÁVÓ? Bauer, Pethõ és Eörsi apuka amerikai megfelelõi? Igen! A judeomammonita Amerika! A „bátrak és szabadok” hazája. „Mi hiszünk Istenben” –
mondta Reagan Hruscsovnak. Láttam a híradóban. Egyet nem tett hozzá: „A pénz, a Mammon az istenünk.” A szabadság a tõke szabadsága. A jog a tõke mindenek feletti joga. Marx írta gúnyosan Mózes könyvének a megfogalmazását idézve: „Izrael (hozzátenném még: és a judeomammonita angoszász világ) féltékeny Istene, amelynek színe elõtt más Isten nem létezhet, a PÉNZ!” Irak, Nicaragua, Chile, Afganisztán, Palesztina a Mammonnak, az istenüknek bemutatott, ószöveségi stílusú véres áldozatok, a régi leírás szerint, amikor a Templom padlója iszamos volt az áldozati barmok, most palesztinok, arabok, afgánok, latin-amerikaiak vérétõl.
Könyvek, filmek, konferenciák, megemlékezések, holokauszt múzeumok, tudományos dolgozatok, ösztöndíjak, látványos perek, államilag támogatott kirándulások végtelen választékban kínálják az információ szerzési lehetõségeket a zsidók szenvedésérõl és a hóhéraik embertelenségérõl. Két példa a képeken látható szöveggel. Egyéb példák: Több száz ember egyidejû megölése elektromos áram alatt lévõ szállítószalagon. Boris Polevoi, Der Todeskombinat von Auschwitz [Az auschwitzi halálkombinát], Pravda, Moszkva, 1945. február 2. 20.000 ember megölése és eltüntetése atombombával Auschwitzban. Ezt a vádat emelte Robert Jackson US-vádló Nürnbergben 1946. június 21-én. MT XVI, kötet P. 529 Tömeggyilkosságok gõz és vákuumkamrákban. IMT dokumentum PS-3311; W. Grossmann, Die Hölle von Treblinka [A treblinkai pokol], Verlag für fremdsprachige Literatur, Moskau 1947; Anti-Defamation League of B’nai B’rith, The Holocaust in History, The Record 1979; The Black Book of Polish Jewry, 1946; Isaiah Trunk, Jewish Responses New York 1982 Elektromos üzemû krematóriumok, gigantikus méretû földalatti termekben rejtve. Stefan Szende, Der letzte Jude in Polen [Az utolsó zsidó Lengyelországban], Europa-Verlag, Zürich 1945; Simon Wiesenthal, Der Neue Weg, 19/20, Wien 1946; The Black Book of Polish Jewry, 1946; M. Tregenza, Belzec Death Camp, The
Wiener Library, 41-42, 1977; A. Silberschein, A zsidók kiirtása Lengyelországban, Genf 1944; New York Times, 20. 1 1942, S. 23 Késleltetett hatású mérges gáz, amelynek hatására az áldozatok a gázkamrából még el tudtak a gödörig menni. Ott holtan belezu-
Folyatjuk
Brutális német katona közvetlen közelrõl H. Eschwege „Kennzeichen J”, azaz „Jele: gyermekét magához ölelõ asszonyra lõ. J" címû könyvébõl származó kép, amellyel Az elsõ Wehrmacht kiállítás képeibõl a gettókba és megsemmisítõ lágerekbe irányuló szállításokat dokumentálja 48
jó ha figyelünk
külföldre is
hantak. „Armia Krajowa" lengyel ellenálló mozgalom információs bulletin-je 1942. szept. 8; ezt idézi Yitzhak Arad, Belzec, Soibor, Treblinka, Bloomington 1987 P. 353 ff. Tömegsírok, amelyekbõl a vér szökõkútszerûen kilövell. A. Rückerl, NS-Vernichtungslager im Spiegel deutscher Strafprozesse [Náci megsemmisítõ táborok a német büntetõperek tükrében] dtv München, 1978; Hanna Ahrend, Eichmann Jeruzsálemben, Reclam Leipzig 1990 Milliók kivégzése rovarölõszerrel (Cyklon B). Szappan, mûtrágya és ragasztó készítése a zsidó holttestekbõl, lámpaernyõ készítés zsidó bõrbõl. (http://starwars.hu/forum/ newpost.php3?id=67&preid=354721) Én, miután gyerekkoromban elolvastam Nyiszli Miklósnak a „Dr. Mengele Boncolóorvosa Voltam” c. könyvét, úgy éreztem, hogy ennyi elég, és abbahagytam ennek az emlékirat irodalomnak a tanulmányozását. Ezért csak hallomásból tudom, hogy bemutattak nálunk olyan filmet, amelyben a német táborparancsnok olykor kinyitotta az irodája ablakát, és csak úgy, kikapcsolódásként, lõgyakorlatként, le-lepuffantgatott egy-egy zsidót. (Mint ma a zsidó mesterlövészek a lapos háztetõn játszó vagy a teraszról kinézõ palesztin gyerekeket a gázai haláltáborban. Lehet, hogy az utóbbiak adták a mintát a filmbeli ötlethez?) A holokauszt koronatanúja a Nobel békedíjas Elie Wiesel. A magyar Wikipédia (http://hu.wikipedia.org/wiki/Elie_Wiesel) szerint: „Elie Wiesel (született Eliezer Wiesel; magyarul: Wiesel Lázár (Románia, Máramarossziget, 1928. szeptember 30.) máramarosszigeti származású amerikai író, politikai aktivista. Holokauszt-túlélõ. Több mint negyven könyvet írt. Leghíresebb mûve „Az éjszaka”, amely a holokauszt során szerzett tapasztalatairól szól. 1986-ban Elie Wiesel Nobel-békedíjat kapott. Õ használta elõször a „holokauszt” kifejezést a mai értelmében.” Ez az utóbbi megállapítás nagyon fontos Wiesel és a szó hitelesítésére. A holokauszt a régi, zsidó vallásgyakorlatban szokásos, tûzben egészen elégõ áldozat görög megnevezése. Wiesel tanúsága szerint ugyanis a zsidókat Auschwitzban nem elgázosították, hanem elevenen égették el a németek, ezért nevezhetõ a „shoa”, a szerencsétlenség, vagy vész, holokausztnak. A gázkamrákat meg sem említi a mûvében. Ennek ellenére õ „hiteles tanú”. Wiesel ebben a leghíresebb mûvében (idézi Faurisson az „Elie Wiesel, a hamis tanúskodás Nobel-díjasa” c. dolgozatában) nem kevesebbet állít, mint, hogy: „Tõlünk nem messze, lángok jöttek ki egy gödörbõl, hatalmas lángok. Valamit égettek. Egy teherautó hajtott föl a gödör mellé és terhét oda szállította: Kisgyerekeket. Csecsemõket! Igen, láttam – saját szememmel láttam... Azokat a gyerekeket a lángokban. (Meglepõ, hogy nem tudtam utána aludni? Nem jött álom a szemeimre.)” Kissé távolabb egy másik gödör volt hatalmas lángokkal, ahol az áldozatok szenvedték ‘a lángok lassú haláltusáját’. Wiesel sorát elõször ‘három lépésre’, majd ‘két lépésre’ vezették a németek az árok mellé. ‘Két lépésre az árok mellett aztán elrendelték, hogy forduljunk balra és menjünk a barakkokba’. (Csak zárójelben: Auschwitzban mindössze 70 cm mélyen van a – talán gyulékony(?) – talajvíz.) Kivételes tanúként Wiesel biztosít bennünket, hogy más kivételes tanúkkal is találkozott. Babi Jart, egy ukrajnai települést illetõen, amely mellett a németek szovjet állampolgárokat végeztek ki, köztük zsidókat, Wiesel ezt írja: Késõbb megtudtam egy tanútól, hogy hónapról hónapra a föld nem szûnt meg mozogni:
jó ha figyelünk
külföldre is
és, hogy idõrõl idõre vérforrások törtek ki beltle. (pl.: http://www. antidogma.hu/node/288) Mert a zsidó vér nemhogy nem válik vízzé, de meg sem alvad, hanem a földbõl is elõtör! Szuper tetemrehívás! Ha Arany ezt verselte volna meg, már az „igazak” között volna helye: „S a sírból pirosan buzog a vér!” Mit szólnak hozzá? Sára Sándornak a „Nehéz sorsúak” c. sorozatában mesélte el az egyik emlékezõ a következõt: Az oroszok Lengyelországon keresztül vitték a Szovjetunióba és menet közben néhány napig Auschwitzben várakoztak, ahol az egyik, még ott tartózkodó volt zsidó rab a következõket adta elõ. A tábor végnapjai idején a németek a rabokat egy silóveremhez hasonlító két fal közé terelték be, legéppuskázták õket, egy tolólapátos földmunkagéppel földet toltak rájuk, a gép megtaposta a dombot, majd beterelték a következõ csapatot, géppuska, földtolás, megtaposás, és így tovább, míg meg nem telt a verem. A földhalom az elõadó szerint még hetek múlva is hullámzott. A döbbenetes, hogy ezt az elképesztõ mesét a hallgatója bevette, és a filmben a teljes meggyõzõdés látszatával adta elõ. Én magam nagyon szeretném látni azt a, hm ... (Mit is mondott, ha jól emlékszem, valami Haraszti, az országgyûlésben – hogy õ tökös zsidógyerek?) – hm, tehát azt a Haraszti típusú zsidógyereket, aki több évi éheztetés és kegyetlen kényszermunka után – hiszen állítólag ez volt Auschwitzban -, miután legéppuskázták, eltemették, földgyaluval megtaposták, utána még hetekig le akarja dobni magáról a földet és emelgeti a felette tornyosuló, emeletes kurgánt. Erre mondják, hogy minél nagyobbat hazudik valaki, annál könnyebben elhiszik. A föntebb felsorolt kísérteties rémségekbõl ma már csak a tetû irtó szerrel történt genocídium tartja magát a törvényhozó és a bírói hatalom által büntetõjogilag védett igazságként, tabuként, amelyet karhatalommal védenek a valósággal történõ szembesítéstõl. Gyerekkorom óta gondot okozott nekem, hogy mi lehetett az oka annak, hogy a világ élvonalában lévõ német vegyipar a méregválasztékából csak egy ruha tetvetlenítõ szert tudott ajánlani a nagy genocídium céljára. Azt is képtelen voltam hosszú ideig megérteni, hogy miként képesek emberek arra, hogy az idézett, minden alapot nélkülözõ, elképesztõ kísértetmeséket kitaláljanak. Hogy Jackson, a nürnbergi per korlátolt amerikai fõbírója atomrobbantással vádolta a németeket, az megérthetõ az infantilis amerikai gondolkodásból, amelyet maga Jung is elég sajátosnak tartott ahhoz, hogy elemezze egy kis dolgozatában. Õk a következmények felmérésére való képtelenségükben, erõfitogtatásból, elrettentésûl, gátlástalanságból (mint ma: „shock and awe”, döbbenet és rémület) ledobták a két atombombát és békés lakosok tízezreit ölték meg vele, aztán az infantilizmusukra jellemzõen bárgyún csodálkoztak, hogy még a szövetségeseik sem tapsolnak hozzá. Nem értették. Álltak, mint a hülyék. „Mi a franc van itt? Ezek nem ugrálnak örömükben? Még hódolni sem jönnek, csak fanyalognak? Nem értékelik a dicsõségünket? A nagyságunkat? A rettentõségünket?” Hát valamit ki kellet találni, hogy mentsék a helyzetet. „Igen! Azért dobtuk le, mert a németek 20 ezer zsidót nálunk korábban öltek meg atombombával! Õk ütöttek elõször, tanító néni!” (Effélék hallatán mindig eszembe jut annak a régen olvasott amerikai orvosi felmérésnek az eredménye, amely szerint az USA lakosságának több mint 25 százaléka elmegyógyintézeti kezelésre szorulna, szemben pl. az olaszok 8%-ával.) Ez a magyarázat a fentiek közül az egyiket – ha nem is érthetõvé, mert irracionális a dolog – legalább magyarázhatóvá teszi. De a többi képtelenségnek mi a magyarázata? Folytatjuk
49
Korábban idéztem, hogy az izraeli zsidók IQ-ja a 100-as európaihoz képest mindössze 70-es. De ugyanazon forrás szerint az európai zsidóké 120-as, mert a buta zsidók aliyáztak, az okosak Európában maradtak. Tehát nem mondhatom, hogy a szellemi képességeik gyengébbek, mint az emberiség átlagáé. Tanulatlanok volnának? A középkorban és az újkor elején ez kétségkívül így volt, mert a rabbik szigorúan tiltották a tanulást, még a gazdanép nyelvének a megtanulását is. De a felvilágosodással és a vele járó szekularizációval ez is megszûnt. A legjobb zsidók nem csak kiléptek a gettóból és lerázták magukról a rabbik uralmát, hanem nagyon erõteljesen kezdtek asszimilálódni. Mint annak idején Palesztinában, ahol túlnyomó többségük kereszténnyé, majd – immár palesztin keresztényként – muszlimmá vált. Az õ utódaik a mai palesztinok. Õk Ábrahám valódi leszármazottai, vagy legalábbis õk tekinthetõk annak. Talán ennek a folyamatnak a megakadályozására kellett kitalálni a zsidó nacionalizmust, a cionizmust, amely Izrael judaista istenét szekularizálta, és az etnikailag teljesen heterogén, saját nyelvvel nem rendelkezõ, csak a vallás közössége alapján újonnan kitalált zsidó néppel azonosította, majd egy új-hébernek nevezett eszperantóval is ellátta. Sok zsidó szerzõ állítja, hogy a zsidók mai istene maga Yiszróel, a zsidó állam. Tulajdonképpen ez volt az a fordulópont, amikor a zsidók szervezetten, intézményesen váltak a befogadó állam ellenségeivé. Legalábbis a mozgalom hívei. Ennek a folyamatnak az amerikai lezajlását, azaz már inkább a végeredményét, a mai állapotot, nagyon tömören foglalja össze Israel Shamir: „A karrieristákat aszerint a képességük szerint választják ki, hogy mennyire képesek figyelmen kívül hagyni az amerikai nép érdekeit. Az elit összetételének és viselkedésének egy jó mutatója az Ivy League egyetemek felvételi számai. A hagyományos amerikai elitnek, a WASP-oknak (fehér, angolszász, protestáns – a ford.) az aránya 85%-ról 35%-ra zsugorodott, miközben a zsidók részesedése (a lakosság 2%-a) elérte a 40%-ot. Más szavakkal, a nem zsidók esélyei, hogy az elitbe kerüljenek, jelentõsen csökkentek. E módon, sokéves kiválogatási folyamat során a zsidó párti erõk az USA-ban hatalmi és befolyásoló helyzetbe kerültek. Mindez azt mondja, hogy Amerika szinte ítélve volt arra, hogy ideológiája következtében egy újzsidó állam legyen. Anthony Judge írta: „Van valami rendkívüli párhuzamosság Amerikának és Izraelnek példátlanul kizárólagos felfogása - „magának az Istennek az országa”, ill. Isten ajándéka a „választott nép” számára - között. Miért ezzel a felfogással igazolták a betörést más földjére, az õshonos lakosság elûzését és halálát, a „rezervátumokba” zárását és a „nyugati civilizáció” más civilizációk területére való kiterjesztéséhez a stratégiai keretek kifejlesztését?” A zarándok atyák, Amerika alapítói Új Izraelnek nevezték magukat. A sátán azonban kegyetlen játékot játszott az õ WASP leszármazottaikkal. Megígérte, hogy új zsidókat csinál belõlük, és beváltotta az ígéretét. Azonban csak olyan jelentéktelen társutasok lettek a judeo-mammonimádó szövetségben , akik arra vannak kárhoztatva, hogy nap, mint nap hûségesküt tegyenek. http://www.israelshamir.net/English/Medina.htm A magyarországi zsidók még ma is végtelenül sérelmezik, hogy annak idején Horthy bevezette a ”numerus clausust”. Pedig az nem a hátrányos megkülönböztetés, hanem az egyenlõ esélyek törvénye volt. Ui. amíg egy nem zsidó professzor többnyire a tudás alapján döntött, egy zsidó – a törzsi összetartozás törvénye alapján - inkább vett föl egy gyengébb képességû zsidó jelentkezõt az, mint egy jobb goyt. A törvény csak ezt akadályozta meg azzal, hogy minden nemzetiség számára a létszámarányának megfelelõ számú helyet biztosított az egyetemeken. Nem demokratikus és igazságos? Komikus, hogy ezt a „fa50
siszta” törvényt a kommunista hatalomátvétel után rögtön bevezették a Moszkvából a nyakunkra küldött zsidók, bár nem nemzetiségi, hanem származási alapon, amikor elõírták, hogy milyen legyen a munkás, a paraszt és az értelmiségi származású hallgatók számaránya. Én ennek a rendszernek nem voltam a haszonélvezõje, de kárvallottja sem, mert nem a legelõnyösebb származásom ellenére is fölvettek. Sõt, még azt is állítom, hogy bizonyos mértékig talán támogatható is az elv az un. társadalmi mobilitás elõsegítése érdekében. A dogmatikus véghezvitele azonban mindenképp káros, mert megfoszthatja, lehet hogy nálunk meg is fosztotta a falvakat a saját, legtehetségesebb rétegüktõl. Nem biztos, hogy emelkedés az, ha valaki a városba megy, mikor falun is van lehetõség értelmes és hasznos életre. Én pl. egy banktisztviselõt nem tartok többre egy önállóan gazdálkodni tudó parasztnál. Sõt, az utóbbit a munkájához szükséges ismeretek mennyisége és sokoldalúsága vonatkozásában magasan a banktisztviselõ fölött állónak tartom. Ezért az én felfogásomban, ha egy parasztgyerekbõl banktisztviselõ lesz, az nem „felemelkedés” az, úgymond, „társadalmi ranglétrán”, sem elõre lépés, sem kiemelkedés. Inkább a fordítottja. Tehát ha csak az európai és izraeli zsidók tanultságát vesszük számba, kimondhatjuk, hogy ezeknek a lehetelen szörnyûségeknek a kitalálása nem a tudatlatlanságuk következménye. Azonban itt meg kell állnunk egy pillanatra. Mi, akik itt Magyarországon jól ismerjük a városi, többségükben tanult zsidókat, könnyen rábólintunk erre a következtetésre. De vajon ez érvényes volt-e az internált zsidókra általában? Hogy e tekintetben némi kételyt ébresszek az olvasóban, felidézem George Patton tábornok tapasztalatait. Patton az amerikai hadsereg legsikeresebb tábornoka volt. Azt olvastam róla, hogy õ volt az egyetlen amerikai tábornok, akit a németek értékeltek és akitõl féltek. Miután a harcokat a gibraltári bunkerébõl irányító és a szeretõjeként szolgáló, divatbabából lett sofõrjével Londonban parádézó Eisenhowert (eredeti családi neve Eisenhauer és német zsidó származású) elporolták Afrikában, Pattont küldték oda, aki nem távirányítással dolgozott, hanem a helyszínen teremtett rendet és fordította meg a hadiszerencsét. Érdemei jutalmakánt megbízták a Szicíliában harcoló 7. Hadsereg vezetésével, ahol szintén szintén nagyon sikeres volt, de … egyszer, amikor meglátogatott egy hadikórházat egy ott fekvõ szimuláns katonát, szerencsétlenségére zsidót, képen törölt és kihajította a kórházból. Ez akkora bûn volt, hogy a zsidó Eisenhower leváltotta õt. Ha a katona néger lett volna, nem hiszem, hogy ügy lett volna az esetbõl. Azonban az eisenhowerféle amerikai tábornokok nem engedhették meg a luxust, hogy tartósan nélkülözzék Pattont, ezért megtették az Eurpában harcoló III. Hadsereg parancsnokának. Az õ nevéhez fûzõdik az Ardenneki Csata. Patton a háború befejeztével döbbenten vette észre, hogy mit mûvel Amerika. Õ ellenezte Drezda felégetését, a civilek terrorbombázását, bírálta Eisenhower haláltáborait, a Keelhaul müveletet, amelynek keretében antikommunisták ezreit adta át Eisenhower Sztálinnak kivégzésre és szibériai számûzetésre és azt, hogy Eisenhower tetteit csak az un. zsidó érdekek mozgatták. Nem értett egyet azzal, hogy Eisenhower elrendelte német családok kilakoltatását, hogy a lakásukat kelet-európai zsidóknak adják (Ugyanúgy, mint nálunk Rákosiék telepítették ki a városokbõl az embereket, hogy a lakásaikat az „a Párt, a munkásosztály élcsapata” tagjainak, a „funkciknak” adják. Az amerikai módszer ebben is megegyezett a bolsikéval.) és bírálta Eisenhower közönyét a német lakosság nehézségei iránt. A háború végén, amikor már nem voltak katonai feladatok, a tehetségtelen és a hadszíntéren teljesen sikertelen Eisenhowert több száz rangidõsebb társa mellõzésével nevezték ki fõparancsnoknak, olyanok ajánlására, mint Bernard Baruch, Henry Morgenthau, két Roosevelt (eredetileg Rosenfeld), jó ha figyelünk
külföldre is
Lehman, Frankfurter, Pepper, Mayer, Rosenberg és még néhány hasonszõrû, valamint a Rágalmazás Elleni Liga. Amerikában így mûködik a kontraszelekció. Hogy is mesélte annak idején Balczó András a róla készült filmben? Valamelyik világverseny elõtt rendeztek itthon két válogató versenyt. Mindkettõt megnyerte X, elveszítette Y. És ki ment ki a nemzetközi versenyre? Y, mert X kétszeri gyõzelme „nem volt elég meggyõzõ”. Mint Amerikában. Nem! Nem egészen. Mert látni fogjuk, hogy ilyen esetekban Amerikában megölik X-et és már csak Y-t lehet választani. Nem csak a Kennedyk esetében. Patton eljutott odáig, hogy az otthonról magával hozott indoktriáció és az ellenséges viszony ellenére megtanulta becsülni a német népet és hadsereget. Nem kis teljesítmény háborús körülmények között egy harcoló katona esetében. Miután meglátogatta a romba döntött Berlint 1945. július 21-én írta a feleségének: „Berlin elkeserített. Mi tönkretettük azt, ami egy jó faj lehetett volna és most azon vagyunk, hogy mongol vademberekkel cseréljük fel. Egész Európa kommunista lesz. Azt mondják, hogy a bevétele utáni elsõ héten minden nõt lelõttek, aki menekült, aki nem tette, azt megerõszakolták. Én el tudtam volna foglalni elõlük, ha hagyták volna.” Nem érdekes? Patton szerint Amerikának nem volt célja a szovjet befolyási övezet visszaszorítása. Az a meggyõzõdése, hogy a politikusok õt és az amerikai hadsereget bûntettek elkövetésére használták csak fokozódott benne a következõ hetekben. Amikor Alphonse Juin francia tábornokkal ebédelt augusztusban, meglepte, hogy a francia egyet értett vele. Az augusztus 18-i naplóbejegyzésében idézi Juin tábornokot: „Nagy baj, tábornokom, hogy az angolok és az amerikaiak elpusztították Európában az egyetlen egészséges országot. Nem Franciaországra gondolok. Az út most nyitva áll az orosz kommunizmus elõtt.” Mivel Patton nem csinált titkot a véleményébõl, a sajtó általános támadást indított a hajdan ünnepelt hõssel szemben, Eisenhower pedig rögtön felmentette a katonai kormányzói tisztségébõl. Patton szept. 22-én így összegezte a véleményét: „Sokkal jobb ez nekem, mint hogy Európa legjobb fajának a hóhéra legyek.” http://www.democraticunderground.com/discuss/duboard.php ?az=view_all&address=104x3702540 Talán ennyit elég Pattonról elmondani ahhoz, hogy érezzük, hogy milyen súlya volt, és milyen okai lehettek annak, hogy egyszer olyat mondott, hogy „a zsidók alábbvalók az állatoknál”. „Õt undorította a viselkedésük a Kitelepített Személyek számára az amerikaiak által épített táborokban, de még annál is jobban undorította, amikor német magánházakban vagy kórházakban voltak elszállásolva. Elborzadva látta, hogy „ezek az emberek nem ismerik az árnyékszéket és nem is akarják használni, legfeljebb konzervdobozok, szemét és hulladék tárolására … Ha megoldható, nem használják a latrinákat, inkább a padlóra könnyítenek magukon.” Egy Kitelepített Táborról írja: „noha volt elég hely, megdöbbentõ mértékben zsúfolódtak össze és gyakorlatilag minden helyiségben volt egy szemétdomb valamelyik sarokban, amelyet latrinaként is használtak. A zsidókat csak puskatussal fenyegetve lehetett rávenni, hogy eltüntessék a mocskukat és feltakarítsák a piszkot.” Pattonnak a zsidókkal kapcsolatos elsõ benyomásai nem javultak, amikor Eisenhower erõltetésére részt vett egy zsidó vallási szertartáson. Az 1945. szeptember 17-i naplóbejegyzése: „Ez történetesen a Yom Kippur ünnepe volt, ezért valamennyiüket összeszedték egy nagy, fa épületben, amelyet zsinagógának hívtak. Eisenhower tábornoknak beszédet kellett tartania a számukra. Beléptünk a zsinagógába, amely az általam valaha is látott legnagyobb, bûzlõ embertömeggel volt megtöltve. Körülbelül félúton jártuk, amikor a fõrabbi, aki egy olyasféle prémkalapban, amilyet az angol VIII. Henrik viselt és egy dúsan hímzett és nagyon koszos karingben elénk jött, hogy találkozzon a tábornokkal … A bûz olyan szörnyû volt, hogy csaknem elájultam és körülbelül három óra multán az emléke miatt nem kellett az ebéd.” jó ha figyelünk
külföldre is
Ezek a tapasztalatok sok mással együtt határozottan meggyõzték Pattont arról, hogy a zsidók a termtményeknek egy különlegesen visszataszító változatát képezik, akik nem nagyon érdemlik meg az amerikai kormány által rájuk fordított hivatalos törõdést. Egy másik szeptemberi bejegyzésben, miután Washington még több német otthon zsidóknak juttatását követelte, így foglalja ösze az érzéseit: „Nyilvánvaló, hogy a németek elleni szemita bosszú vírusa, amelyet Baruch és Morgenthau eresztett útjára, még mindig mûködik. Harrison (az USA külügymniszériumának a tisztviselõje) és a társai jelezték, hogy a német polgárokat el kell távolítani a lakásukból, hogy a kitelepítetteket elhelyezzék. Ebben a felvetésben két hiba van. Az elsõ: ha kiköltöztetünk egy német személyt, akkor mi egy német személyt büntetünk, amikor a büntetést nem a személynek, hanem a fajnak szánjuk. Továbbá ellentétes az én angolszász lelkiismeretemmel, hogy egy embert megfelelõ törvényi eljárás nélkül, büntetésképp, kitegyek a lakásából. Másodszor, Harrison és a hasonszõrûek azt hiszik, hogy a kitelepítettek emberi lények, pedig nem azok, és ez különösen érvényes a zsidókra, akik alábbvalók az állatoknál.” Nem tudhatom, hogy Önök most mire gondolnak, de amikor én elõször olvastam e sorokat, nekem a nyírtassi hasszid zsidó találkozó jutott az eszembe. (15. rész) Ha már felmerült Morgenthau neve, aki Roosevelt zsidó pénzügyminisztere volt, hadd említsem meg, hogy õ komolyan javasolta Rooseveltnek, hogy a gyõzelem után Németország féfilakosságát ivartalanítani kell. Ami még döbbenetesebb, hogy Rooseveltnek annyira megtetszett az ötlet, hogy szórakozásból elkészítette egy tömeges ivartalanításra szolgáló berendezés vázlatát, ahogy arról David Irving tudósít a „Nurenberg: the Last Battle” c. könyvében. Sok olvasót nyilván sért Patton stílusa, de õ nem csak a katonai képességeirõl, hanem a nyers stílusáról és szókimondásáról is közismert volt. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy a koncentrációs táborok zsidó lakói nem mind kulturált, humanista, magasan képzett és kifinomult értelmiségiek voltak, ahogy az emlékirat irodalom, meg regények akarják velünk elhitetni. Egyáltalán nem olyan, majdhogynem szent életû, a beteg ellenséget is kötelességtudásból gyógyító zsidó orvos volt valamennyi, akikkel a regények és filmek kedvelt epizód- vagy fõszereplõjeként gyakran találkozhatunk, hanem volt közöttük egy nagy létszámú tanulatlan, kultúrálatlan, babonás, idegengyûlölõ gettótöltelék. Olyanok, ahogy azt Patton leírta. Nézetem szerint egy ilyen embercsoport kimeríthetetlen forrása lehet a legképtelenebb vádaknak és hazugságoknak. Mielõtt lezárjuk ezt fejezetet érdemes néhány mondat erejéig vissztérni Pattonra. „1945. december 9-én Patton súlyosan megsérült. Egy dzsippen utazott, amikor nekiment egy másik katonai jármû. A Pattont elütõ nagy teherautó vezetõjének a nevét és a körülményeket sosem hozták nyilvánosságra. Patton túlélte a balesetet. A kórház felé menet Patton jármûvének megint nekiment egy kéttonnás katonai tehergépkocsi. Ez alkalommal súlyosabban megsérült, de életben maradt. E két kocsi vezetõit nem tartóztatták le, sõt a nevüket is titokban tartották. 1998. júniusában jelentkezett egy idõs veterán és az állította, hogy látta a második balesetet. Az öreg katona úgy emlékezett, hogy miután a jármûvek összeütköztek, Patton kiesett. Mikor a vezetõ látta, hogy Patton még életben van, néhányszor megütötte egy két láb hosszú csõfogóval. A halál oka a hadsereg orvosi feljegyzései szerin embolia és szívelégtelenég. Beszámolók szerint arra kérte a feleségét, hogy vigye el a kórházból mert: „Meg fognak ölni.” Egy évvel késõbb Patton felesége, Beatrice is meghalt egy héttel azután, hogy bejelentete, hogy Pattonnak több száz háborús vonatkozású személyes iratát közzé fogja tenni. A jelentések szerint, noha kiváló lovas volt, lesett a lováról, kitörte a nyakát és belehalt. Pattont Németországbn temették el. Amerika eme hõsének a földi maradványait nem hozták haza Amerikába, és kórboncolást sem végeztek rajta soha. (http://judicial-inc.biz/patton_murder.htm) Ez Amerika! Folytatjuk 51
52
jó ha figyelünk
külföldre is
