Nagyböjt 4. vasárnapja C Józs 5,9a Zsolt 33 2Kor 5,17-21 Lk 15,

Nagyböjt 4. vasárnapja C Józs 5,9a.10-12

Zsolt 33 2Kor 5,17-21

Lk 15,1-3.11-32

Az irgalmas atyáról vagy tékozló fiúról szóló példabeszédet csak Lukács közli evangéliuma 15. fejezetében. Az egész fejezet három vitabeszédet közöl, amelyekben Jézus a farizeusokkal és írástudókkal száll szembe, akik a hozzá érkező vámosok és bűnösök miatt támadják (vö. Lk 15,1-3). A két rövidebb szakaszt megkoronázza, elmélyíti, személyesebbé is teszi a harmadik: elveszett bárányt, aztán meg elveszett pénzdarabot talál meg gazdája, de öröme is mindig hasonló ahhoz, ami az atyát készteti majd, hogy ünnepet rendezzen az elveszett, de megkerült fiúnak. Az idősebb testvér vonakodása, vádaskodása pedig azt a kelletlen, irigy hozzáállást ismétli, amellyel a farizeusok és írástudók a bűnösökről beszéltek. Az irgalmas atya válasza, amellyel a megtérés, a hazatérés ünnepét igazolja – „illett, hogy vigadjunk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett, és újra megkerült” – voltaképpen nekik is válaszol. Talán ez a legismertebb Jézus példabeszédei közül. Bizonyára azért, mert azt fogalmazza meg, ami az örömhír lényege: Isten irgalmasságát. A példabeszéd érdekessége, hogy egészét tekintve a Bibliában nemigen találni közeli párhuzamát. A tékozló fiú motívuma, a bolond fiatalé, aki életet és vagyont könnyelműen dob oda, inkább a kor görög és római

irodalmának ismert toposza (neosz aszótosz; filius luxuriosus). Az is előfordul ezekben a pogány elbeszélésekben, hogy az apa két fia közül inkább az oktalant, a beteget támogatja, arra gondolván, hogy a másik majd képes lesz gondoskodni magáról (Pseudo Quintilianus, Declamatio V.). Az irgalmasság azonban olyan téma, amely a bibliai istenképhez, az örömhír lényegéhez vezet. Lukácsnál először Zakariás, Keresztelő János apja énekli meg Isten irgalmasságát a fia születése után, mint Isten „látogatásának”, földre születésének okát és eredetét (Lk 1,78). Jézusról mondja Lukács, hogy a naimi ifjú özvegy édesanyját látva megesett rajta a szíve (Lk 7,13), vagyis irgalomra indult, majd ugyanezt a szót használja az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben is (Lk 10,33), végül itt, amikor az atya megpillantja a messziről hazaérkezőt (Lk 15,20). A szó első és az utolsó előfordulásának mégis azért van különleges jelentősége, mert itt magának Istennek az irgalmasságáról van szó, hiszen a példabeszédben szereplő atya a mennyei Atyát személyesíti meg. Azt az Atyát, aki látva a hazafelé igyekvőt, a nyugodt és méltóságos keleti embertől szokatlanul, elébe siet a másiknak, végig sem hallgatja a bánkódás kimódolt szavait, visszafogadja szeretetébe, visszaadja méltóságát, helyét a családban. A történet egyedülálló, de a szereplők gesztusai azért beleillenek a Biblia világába. Tóbit és Tóbiás (Tób 11,10-14) is egymás nyakába borul örömében, és hasonló Ézsau meg Jákob újbóli találkozásának öröme, annyi év után (Ter 33,4), illetve József és testvérei, meg Józsefnek és Jákobnak a találkozása (Ter 45,14köv; 46,29). Jó olyan kultúrában élni, amely megengedi az őszinte szeretet kifejezését! Jézus tanításában pedig azokra a példabeszédekre utalunk, amelyek a nagy lakomára szóló meghívásról, illetve ennek visszautasításáról szólnak (vö. Lk 14,15-24; Mt 22,1-14). Gyakran mondják, hogy a példabeszédnek nincs igazi lezárása. Ez igaz is,

meg nem is. Az atya befejező szavai egyértelműen megfogalmazzák, mi a helyzet: van ok örömre, hatott a hűséges szeretet. Csak az számít, amit az irgalmas Isten akar. Másrészt, nem tudjuk, vajon másként döntött-e az idősebb testvér, bement-e végül a lakomára. Mintha az Atya kérlelő szava, szelíd, de határozott igazsága lenne a végső szó, amely máig visszhangzik, máig kutat és kérlel, mai elveszettségünkben, tékozlásainkban, bezárkózásunkban is. Martos Balázs Nagyböjt 4. vasárnapja C Egy embernek két fia volt – így kezdte Jézus a talán legismertebb példabeszédét, ami nem is annyira a tékozló fiúról szól, mint az irgalmas atyáról. Ő van a leginkább a középpontban, és bár az eredeti szövegben egyszer sem fordul elő az irgalom szó mégis ez a legfontosabb üzenete a példabeszédnek és Jézus tanításának. Ilyen az ember… A tékozló fiú bűnének képe igen sokrétű, először is képe az ősbűnnek. Minden embert képvisel az a fiú, kezdve az ősszülőktől, akik elsőként tékozolták el a méltóságuk vagyonát, egészen a világ végéig elő minden emberig, akik tékozolják a kegyelmi életüket, lelki méltóságukat. A bűnének képe a személyes bűneinket is ábrázolja, hiszen nemcsak az anyagi javak elherdálásáról van benne szó, hanem a fiúi státusz elvesztéséről is, ami az atyai házban őt megillette. Nemcsak az anyagi javak vesznek el, hanem a fiúi életállapota is oda, és az atyjával való kapcsolata is megszakadt. Ami talán a legdrámaiabb, hogy mindezek ellenére, a magába szállásában csak önmaga sanyarú sorsát, éhezését érzi át, és az atyai házban a szolgák bővelkedésére gondol, saját fiúi életállapota, méltósága, atyjának érzelmei, vagy az atyához való kapcsolata, nem járják át a szívét, csak önmaga, de hát ilyen az ember, de egyáltalán nem ilyen az Isten.

Ilyen az Isten… A példabeszédbeli atya egyértelműen a mennyei Atyát jelképezi, Róla az irgalmas Atyáról szól ez a példabeszéd, Őrá irányul a kinyilatkoztatás. A példabeszédben egyszer sem szerepel az igazságosság szó, az Atya nem is igazságos, hanem irgalmas, irgalom ugyanis minden, ami a szeretetből táplálkozik és átlépi az igazságosság határát, szabályát. Amikor az atya meglátta a házhoz közeledő tékozló fiút, megindult és hozzáfutva a nyakába borult és megcsókolta – az Atya öröme nagyon mély, nem a vagyon elvesztésén bánkódik, hanem a fia életét ünnepli. Félbeszakítja a fiát, aki elkészült a mondanivalójával, a megbocsájtása, az irgalma feltétel nélküli. Visszaadja a fiának a méltóságát, a köntös, a gyűrű, a saru ennek jelképe. És az ünneplés, a boldogság az a legőszintébb és legtermészetesebb magatartása az Atyának. Ilyen az Isten. És Istennek csak tékozló fiai vannak. A példabeszédbeli apának sem csak egy fia veszett el, hanem mindkét fia. A kisebbik eltékozolta a vagyonát, a nagyobbik, az idősebbik pedig az értetlenkedés és a harag távolságába került az atyjától, és az apa őérte is kijön a házából, úgy, mint a kisebbikért, kérleli és a szemrehányások ellenére sem változtat szeretetteljes hangnemén, irgalomra biztatja és a közösség igazi értékét tárja elé: te mindig velem vagy. Az Isten ilyensége, vagy mondhatjuk irgalma, szeretete teszi lehetővé a megtérést, amire mindenkinek igen nagy szüksége van. Pék Sándor / Magyar Kurír

Nagyböjt 4. vasárnapja C Nagyböjt negyedik vasárnapján a tékozló fiú evangéliumi példázata hangzik el (Lk 15,1–2.11–32). Az irgalmasság szentévében az atya alakjára igyekszünk figyelni, követve a jubileumi mottót: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Mit tudunk meg róla? Gazdag ember, aki bőségben él, még a szolgái sem ismerik a nélkülözést. Isten áldását hordozza, s minden bizonnyal erkölcsös életet él, tekintélyét nem kezdi ki semmi. Ugyanakkor szívében mély érzelmek élnek, amelyeket nem fél kimutatni. Kora és bölcsessége okán nem törődik más emberek véleményével, nem mások elvárásaihoz szabja tetteit. Beteljesült életű, egészséges, kiegyensúlyozott lelkületű, érzelmileg és értelmileg érett ember. Vele szemben áll a két, apjukhoz képest fogyatékos fiú. Az idősebb állandó teljesítménykényszerben él, minden elvárásnak meg akar felelni, ezért elfojtja magában a vágyait. Ő a klasszikus „rendes gyerek”, a „jó tanuló”, aki eközben a felszín alatt tele van negatív érzésekkel, ki nem élt vágyakkal. Ez okozza keménységét, elutasítását és már-már infantilis toporzékolását, megsértődő és durcás sarokba bújását, amikor az öccse hazatér. A fiatalabbik fivér sem érett személyiség. Az ő gondja az, hogy képtelen kezelni önnön vágyait, parttalan és csapongó. A középkori templomok bejáratánál sokszor láthatunk oroszlánt vagy valamiféle állati szörnyet, amely felfal egy embert: a szimbólum azt az embert mutatja meg, akit felfalnak az ösztönei, aki elvész saját testiségének birodalmában. A fiatalabbik testvér pontosan ilyen. AZ

ATYA

IRGALMASSÁGA

E

KÉT

TESTVÉR

EMBERI

MIVOLTÁN

KERESZTÜL TÁRUL FEL. A TÉKOZLÓ FIÚT FELEMÉSZTI, LEMEZTELENÍTI

SAJÁT ZABOLÁTLAN TERMÉSZETE – AZ APJA PEDIG ÚJRASZÜLI ÉS FELÖLTÖZTETI ŐT. AZ IDŐSEBB TESTVÉRT ELLENBEN ELFOJTÁSOKTÓL VERGŐDŐ, FRUSZTRÁLT TERMÉSZETE NYOMORÍTJA MEG – AZ APJA KAPUT NYIT SZÁMÁRA, AMIKOR RÁMUTAT: „MINDENEM A TIED”, azaz maga mellé emeli őt, felszabadítja a megfelelési kényszer alól, önmagával egyenrangúvá teszi, megajándékozza az önálló és teljes értékű férfiként való elismeréssel. Miben áll az apa irgalma? Abban, hogy képes megtörni és szétosztani magát a fiai között. Nem agresszívan vagy valamiféle erőltetett cselekvés révén száll szembe a rosszal, hanem a megbocsátás és a felemelés erőivel: önmagából, saját lényéből adja oda a két fiúnak azt, amire szükségük van ahhoz, hogy teljes emberré váljanak. Ez emlékeztet arra: irgalmasságot tenni nem azt jelenti, hogy adunk valamit

a

fölöslegünkből

ajándékozunk a másiknak.

–

hanem

azt,

hogy

a

lényegünkből

Török Csaba, Új Ember

Nagyböjt 4. vasárnap C Sokszor azt gondoljuk, hogy a nagyböjti nagy részében rólunk van szó, hogy hogyan bánjuk meg bűneinket, mit ne együnk, vagy nem igyunk, stb.

Nagyböjtben

valójában

Istenről

van

szó.

Istenről,

aki

irgalmasságában a fia elé siet, majd karjaiba zárja, és megöleli a tékozló fiú. Istenről, aki irgalmasságból azt mondta az asszonynak, hogy „Én sem ítélek el. Menj, de többé ne vétkezzél.” Amikor Isten irgalmasságát megtapasztaljuk, nem tehetünk mást, mint hogy megváltozunk. Szent Pál azt mondta a szentleckében Krisztusról a Krisztusra vetett hitről: „Aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek” (2 Kor 5,17).

Amikor tehát

megtapasztaljuk az Isten irgalmasságát, már nincs visszaút.

1999-ben találkoztam Frank atyával, a texasi Gonzales városban. Beszélgetésünk során, kiderült, hogy Ő nagyon későn tért a papság útjára. 20 évvel azután, hogy Frank gazdag fiatal ember lévén a világi életbe vetette magát, és annak minden részletét megízlelte, egyik nap eszébe jutottak a fiatalkori évek, hogy neki korábban az életében igazából milyen sok jó tulajdonsága volt. Emlékezett arra, hogy gyerekkorában milyen szorgalmas ministráns volt, és reggelente a szentmisén szolgált. Jó katolikus családban nőtt fel, de amikor gazdag lett, mindent elhagyott, és a világi élvezeteket választotta, de még sem volt boldog. Végül, elment egy paphoz gyónni. Azt gondolta, hogy a 20 évnyi bűne miatt, nagy elégtételt, penitenciát fog kapni. A gyónás végen a pap csak ennyit mondott, „fiam örömmel fogadunk téged, Isten hozott, és elégtételül mondj el egy üdvözlégy Máriát.” Nem hitt a fülének Valójában nem hitte el, amit hallott. „Csak egyet?” Kérdezte. „Fiam, mondta a pap, nem a megbánást, hanem Isten irgalmasságát ünnepeljük most. Ez a tapasztalat olyan mély nyomot hagyott benne, hogy elhagyta mindenét és pap lett. A nagyböjt lényege, hogy megtapasztaljuk Isten irgalmasságát, és ez által, teljesen új emberekké váljunk. És amikor megtapasztaljuk Isten irgalmasságát, vágyakozunk mindig arra, hogy azt megosztjuk másokkal is, és teljesen új szemmel, másként tekintsünk rá a felé barátainkra. Nem ítélkező szemmel, hanem a szeretet szemével. A nagyböjt időszakban, újra megtapasztalhatjuk Isten szeretetét és irgalmasságát. Imádkozzunk, azért hogy új emberekké válhassunk. Ámen Magung Fransiskus Xaverius SVD

Nagyböjt 4. vasárnapja C Talán a legismertebb jézusi példabeszédet hallottuk az imént – minden bizonnyal nem először. Így együtt is már többször elmélkedtünk a tékozló fiú történetén – s remélhetőleg értjük is a lényegét, a mondanivalóját, megszívleltük az üzenetét. Ez a példabeszéd rengeteg embernek segített már közelebb kerülni az Istenhez, de talán még többen vannak, akiknek még ez a csodálatos, „isteni” történet sem vált hasznukra. S hogy miért? Mert a helyzet kétezer év után sem változott. Így kezdődött az evangélium: „Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta.” Akkor is voltak bűnösök, akik azért hallgatták Isten szavát, mert abban magukra ismertek, Istentől pedig vigasztalást és irgalmat kaptak. És akkor is voltak olyan bűnösök, akik a világért sem ismerték be bűnösségüket, inkább a megismert igazság ellen tusakodtak. Egyesek nyitott szívvel hallgatták, mások pedig méltatlankodtak miatta. Ma sincs ez másképp. Bűntelen ember nincs a földön. Csak bűnös, aki beismeri bűnösségét, és bűnös, aki tagadja azt. Istenhez a kettő közül csak az egyik út vezet. Nemsokára mi is elvégezzük húsvéti gyónásunkat. Keszüljünk fel rá alaposan, ismerjük be gyarlóságunkat, s akkor Isten nekünk is irgalmas Atyánk lesz, aki mindennél jobban

örül megtérő gyermekének.

Imádkozzunk együtt Mécs Lászlónak a tékozló fiú szájába adott szavaival: „Elég volt. Nincs már botomon kéreg: lerágta csúnya szám. Az örökségem odalett. Megyek haza. Igy koldusan ha befogad atyám, hazám.”

Zolcer György, honlap

Nagyböjt 4. vasárnapja C A tékozló Vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott. Lk 15,32 Jézusnak a tékozló fiúról szóló példabeszéde valójában egy „tékozló apáról” szól. Édesapaként jól tudja, hogy a fia nem fogja megállni a helyét: szétszórja örökségét, eltékozolja, amiért valójában még semmit nem fáradozott. Mégis: egyetlen szó nélkül hagyja, hogy fia menjen a maga útján. A lélektan erre a magatartásra ezt a kifejezést használja: elengedi gyermekét, hogy magára – és haza találjon. Hiába élt eddig az apai házban (ez a helyzet a „rendes” nagyobbik gyermekkel is): nem fogja fel, hogy az apja kicsoda. Minden esetre most mehet: apjától nem kap dorgálást. Szinte ráparancsol apjára: Add ki jussomat! Az atyja pedig szó nélkül megteszi kívánságát: nem helyezi kilátásba, hogy „majd megbánod te még ezt a nagy öntudatot és szabadságot; ott fogsz sírni, ahol senki sem lát…”, és hasonlókat. Egészen biztos, hogy az apa jósága készteti a fia szívét a bizalomra, a megbánásra és végül a hazatérésre. Egy szigorú és haragvó szülőhöz nem térhetett volna vissza egykönnyen szomorú és kiábrándító élményei után. A kisebbik fiú szabadulni akar a szabadságtól. Ha valahol, akkor éppen apja mellett lehetett volna szabad. Az elmenni hazulról ezt jelenti: nem akarok veled élni, egy fedél alatt tudni biztonságos otthonom.Az ifjú, aki a szabadság és a boldogság délibábját kergetve indult útnak, az éhség áldozatává válik és egy disznócsordához kötődik. Az engedetlenség, az önzés, azaz a bűn következményeit aligha lehetne jobban jellemezni. Ha valakinek hasonló kalandra támadna kedve, bizonyos, hogy ettől nem kap bátorítást. A szerencsétlenség a megbánás motívumává válik. A fiút e helyzetében meglepik múltjának emlékei.

Leterítettségében,

szégyenében

és

megalázottságában

hirtelen

visszagondol atyjára, az egyedüli biztos támpontra. Ha először az otthoni jólét és gazdagság jut is eszébe, emlékeinek mélyéről előbukkan atyjának alakja. Úgy érzi, hogy annak ellenére, amit tett, továbbra is így beszélhet róla: "az én apám" (17. v.). Megsértette, elárulta és elhagyta őt, mégis megismétli: "atyám" (18. v.). A "magába szállt" (17. v.) kifejezés arra utal, hogy úgy tér magához, mintha álomból ébredne (vö. ApCsel 12,11). Az esztelenség világából visszatérve újra kapcsolatba kerül a valósággal. Ez még nem a megtérés mozzanata, de ennek nélkülözhetetlen előzménye. (O. da Spinetoli) Gyakran megesik az életünkben, hogy el kell jutnunk egy mélypontig, hogy végre ráébredjünk: így nem mehet tovább! Ez a vályú-magány: a sertések közé sem vagyok méltó… A megtérés is azonnal bekövetkezik azonban, mihelyt negatív ítéletet mond addigi életviteléről. Olyan ez, mint a tévedéseknek valamiféle hallgatólagos visszavonása, amely azonnal meghozza gyümölcseit. "Megtérni" annyit jelent, mint megfordulni és visszatérni a kiindulási ponthoz. Mielőtt azonban az ember útnak indulna, fel kell kelnie. A felkelés fizikailag is, de főleg erkölcsileg értendő. A cél az atyai ház. Itt azonban csak úgy mutatkozhat, ha elbeszéli és főként, megbánja a történteket, ha önbírálatot gyakorol és vádolja önmagát. Az ember, aki atyja akaratával és az ő hallgatólagos egyet nem értésével szemben akarta megteremteni a maga boldog életét, a végén szerencsétlen

bűnösnek

érzi

magát.

Visszaélt

atyja

jóságával,

elveszítette születésétől birtokolt jogait, ezért nem léphet be a házba egyszerűen családtagként. Úgy látszik azonban, még ő sem ismeri jól saját szülőjét. Az egész történetben az apa a legboldogabb. Ő tudja, hogy a fia visszajön. Ez a tudás nem más, mint az apai szeretet. Ezért hagyja

szabadon gyermekét, hogy felnőhessen a szabadság igazi felfogására. A szeretet első jele és feltétele: szabadnak hagyni azt, akit szeretek. Legyen az ő felfedezése az az öröm, hogy megtalálta azt, akire teljesen támaszkodhat, akiért élhet. Isten ezért megy el egészen addig, hogy vállalja az ember tagadásának lehetőségét. Az apa szeretete akkora, hogy fia elébe siet: nem mutat „jogos” sértődést, haragot. Egyedül a fia érdekli. A szeretete fia iránt arra sürgeti, hogy kimenjen elébe, mert tudja, milyen nehéz utat kell megtenni gyermekének. Meg akarja rövidíteni elbitangolt fia gyötrődését. Ha a gyerek elvitte mindenét, amikor eliszkolt otthonról, akkor honnét került most elő a ragyogó köntös, ünneplő ruházat, gyűrű? Az apja készült az ünnepre: számára a gyermeke mindennél fontosabb. Ő akarja és tudja egyedül „felöltöztetni” gyermekét, visszaadni méltóságát. A gyermek betanult bocsánatkérését motyogja: tudja, hogy méltatlanná vált, de csak itthon lehessen – akár az utolsó cselédként. Az atyja házában a gyermek nem élhet béresként. Csak fiú, gyermek lehet. (Ezt nem értette meg a nagyobbik fiú sem. Ő is csak szolgált apjának.) Az atya azonban nem hagyja, hogy a fiú befejezze önmagát vádoló szavait. Nem engedi neki kimondani, hogy tartsák őt béresnek (19. v.); még azt sem tűri el, hogy ilyesmit mondjon. Az ügy be van fejezve. A veszély elmúlt, és most már csak örvendezni és vigadozni kell amiatt, hogy szerencsésen túljutottak a bajon (23. v.). Visszakapja a szabad embereket megillető gyűrűt. A gyűrűbe nyomott pecsét jelzi, hogy osztozik a család tekintélyében és méltóságában. A szenvedélyei rabjává vált

ifjúnak

az

atya

visszaadja

teljes

személyi

és

társadalmi

szabadságát. Aztán jön a nagyobbik, a „jó” gyermek. Döbbenetes, hogy ezek a gyermekek otthon éltek, s egyik sem fogta fel apjuk valóságát. Egyiknek a szenvedély, a könnyű élet sodorta el, vette el a józan ítéletét. A

másiknak a munkamánia, a szerzés, a vagyon gyarapítása. Elfelejtettek gyermek és testvér lenni. A fiatalabb ezért megy el otthonról, az idősebb pedig emiatt nem képes felfogni apja örömét, amikor az a hazatérő, „meghalt, elveszett” fiú feltámadása, megkerülése miatt ünnepel. Az apa őt sem hagyja meg tévhitében: kimegy őérte is, kérleli. Az atya alázata nem meghunyászkodás két éretlen gyereke előtt, hanem vállalja őket a végtelenségig, mert az övéi. A példabeszéd Isten határtalan irgalmáról, megbocsátó szeretetéről szól. Ahhoz, hogy megértsük ennek jelentését, merjünk gyermekként élni. Atyánk szava, „parancsa” a szabadság törvénye, hogy ne a szolgaság igájában vergődjünk. Ehhez meg kell tanulnunk Isten alázatát élni, átalakulni egész gondolkodásmódunkban. Az igazi alázat: türelem önmagunkhoz, hogy megszabadulhassunk mások iránti előítéleteinktől éppúgy, mint folytonos sértődéseinktől. A Vele való közösség a legnagyobb ajándék. Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal. Nem tartja számon vétkeinket. Sőt ránk bízta a kiengesztelődés tanítását (2Kor 5,17-21). A bűnbánati idő a hazatalálás ideje. Nem egyszerűen „szabadulás a bűntől”, hanem szerető Atyánkhoz térés. Ahhoz, aki egyedül képes visszahelyezni bennünket emberi méltóságunkba, hogy ne szolgaként, sertések eledelén tengődve éljünk. A bűnbánatban hazatalálva maga az Úr ültet ünnepi asztalához. Ennek az otthonnak a szabadsága legyen bennünk a bíztatás mindazok felé, akikkel csak találkozunk, s talán még a szolgaság keserű kenyerén tengődnek. Életünk bíztatásként szólítsa meg őket is: Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr! (Zsolt 33,9a) Dr. Sávai János, 2010

Nagyböjt 4. vasárnap C A

napokban,

ha

brókerek,

ingatlanügynökök

vagy

menedzserek

jönnének Jézushoz, és a teológusok vagy az újságírók kérdőre vonnák emiatt, vajon mit mesélne nekik? Valószínűleg ugyanazt a történetet, kis módosításokkal: a kisebbik fiú egy dropout, aki valahol Óceániában élné alternatív életét, drogos is lenne, miközben bátyja megkettőzi a családi vállalat részvényeinek értékét. A tengerentúli paradicsomban sem fenékig tejfel az élet, és egy napon az üzletből visszavonult apa felismerné egy tévériportban lezüllött és lerobbant fiát, és megesne a szíve. Repülőre ülne, és hazahozná. Az öreg szentimentális, mondaná a bátyja, no meg a közvélemény. És nekünk mi a közvéleményünk? A történet ugyanis inkább szól az ünnepelni képtelen bátyákról, mint a megtérő öccsökről, akik diszkóznak. Szól persze mindenek előtt az atyáról, aki soha nem szűnik meg szeretni gyermekeit, nem érdemeikért, hanem mert gyermekei. Ő az, akinek viselkedése érthetetlen, és elfogadhatatlannak tűnik, hacsak ... nem vagyunk a kisebbik fiú. A történet lényege, hogy az Atya szemével lássuk a világot. Ma persze akár anyát is mondhatnánk. I. János Pál pápa nem véletlenül beszélt Isten anyai

szeretetéről.

A

mindenkori

bátyuskák

pedig

jó

alaposan

átelmélkedik a történetet. Van ugyanis önelégült diskurzusukban néhány csúsztatás. Az első ez: ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta – panaszolja. De a fiú nem atyja vagyonát, hanem örökségét pazarolta. A tőkehalmozás szempontjából kétségtelenül nem okos, de jó emlékezni arra, hogy mindnyájan kapunk egy örökséget az egy Atyától, és neki, és csak neki tartozunk elszámolással. És csak a magunkéról, a magunkéval kell elszámolnunk! Ilyen értelemben „ez a te fiad” az öcsénk, a testvérünk, és vagy elfogadjuk, hogy ne üssük bele orrunkat az ő dolgába, vagy ha érezzük a testvéri köteléket, jó számot vetnünk:

milyen is a viszonyunk testvérünkhöz? Nemde féltékenységünk árulkodó, talán korábbi mintafiúi gőgünk űzte el őt oly messzire? Gondolom, mindenki képes a testvért akkor is értelmezni, ha nem vértestvérre értük, hanem egy atyának gyermekeiként minden testvérre: az emberekre, a hajléktalanokra, a drogosokra, a kéregetőkre is. Ha járjuk a városban, talán felfedezzük őket, és álljunk meg egy percre. Íme, a böjti teszt: képes vagyok az Atya és nem az idősebbik tetsvér szemével látni őket? Képes vagyok örülni nekik? Kiss Ulrich SJ Nagyböjt 4. vasárnap C Hazatérőben – megragadta figyelmemet e szócska. A történetben ketten térnek haza. Az atyai házba. Ugyanabba, hisz fivérek. S mégis, micsoda különbség: az egyik szívdobogva közelít, fél a bírálattól, melyet jogosnak tud, és egész úton hazafelé azon töpreng, hogyan engesztelje ki apját. A másik, az elsőszülött magabiztosságával, a magát igaznak tartó ember önérzetével közelít. Elégedett önmagával. Hiszi, hogy ennek így kell lenni, és bírja atyja megbecsülését, hisz jó munkatársa. A playboy öcs már régóta eszébe sem jut. Atyjuk azonban elemészti magát bánatában a kisebbik sorsa miatt. Várja. Nap mint nap. S amikor reménye valóra válik, eléje siet. Vajon milyen lehetett a két fiú ifjúsága? Gyermekkora? Vajon az idősebb már

akkor

féltékeny

volt

rá?

Neki

mindent

megengedsz

–

panaszkodhatott az idősebb. Az ifjabbat az dühítette, hogy a bátyuska volt a példakép. Ő ilyen, meg olyan szorgalmas. Bezzeg te. Hát világgá ment. Szóval nagyon emberi történet ez. Sok családban, a legtöbben, megismétlődik. Van azonban egy másik olvasata is a történetnek. A transzcendens. Mert egy napon mindnyájan hazatérünk. Akár léha, fényűző életet éltünk,

akár mintakép voltunk. Atyánk azonban minden gyermekét szereti. Tárt karokkal vár. Ünnep lesz az! De jaj, a dölyfösnek, aki úgy véli, övé az elsőbbség. Aki azt hiszi, kiérdemelt bármit is. S még inkább jaj, annak, aki zúgolódik, mert a megtért bűnös testvérét örömkönnyekkel fogadja az atya. Kiss Ulrich SJ, 2016 Nagyböjt 4. vasárnap C Sőt eszik is velük – A közös étkezés közösség jele, a legnagyobb megtiszteltetés a nomádoknál. Akárkit ma sem hívunk meg magunkhoz. Az írástudók méltatlankodás érthető, és annál nyomatékosabb a jel, amelyet Jézus ad nekik, nekünk, mindnyájunknak. Ki nem ismer magára a nagybbik testvérben? Az vagy farizeus maga is, vagy egy szent. Az idősebbik a „mintafiú.” Talán mintaként is emlegették a kisebbik előtt, és ez vette rá, hogy világgá menjen. Nem könnyű egy mintagyerek öccsének lenni. Ebben megint mások ismernek magukra. Hisz épp ez a csodás ebben a történetben: bármennyire fiktív is, annyira, de annyira igaz, annyira a mi történetünk! Néhány apróság könnyen elkerül figyelmünket. Az első: bár a kisbbik kérésére, az Atya mindkét fiú örökségét kiadta. Azt tudjuk, mit tette vele a kisebbik.: elmulatta! De mit tett a nagyobbik. A szemrehányásból, melyet majd apjának tesz, – még egy gödölyét sem adtál – arra következtetünk, hogy a pénzt a matrac alá tetet, és tovább dolgozott reggeltől estig, mint előtte. Az idősebb fiú workoholic. Az idősebb nem tud mulatni, élete örömtelen robot. És, persze fösvény. Ez egyike a főbűnöknek, egyenrangú a bujasággal, amit öccse szemére vet. Az idősebbik csak mások hibáit látja, de nem a magáét. A történet kissé önkényesen viseli a tékozló fiú címet lehetne ez a fösvény báty története is. S persze a tékozló Atyáé, aki mindkettőt szereti, mindkettőjükre

pazarolja szeretetét! Ideje elhatároznunk, a három szereplő közül kivel azonosulunk? Kiss Ulrich SJ, 2010 Nagyböjt 4. vasárnap C TÉKOZLÓ SZERETET Magyar anyanyelvünk óriási kincsesbánya. Olyan árnyalatokat is ki tudunk fejezni, melyeket más nyelv csak körülírva tud valamelyest megközelíteni. Itt van például a tékozlás, pazarlás szavunk. Csak egy kis előszót kell alkalmaznunk, és már is két pólusú lesz a mondanivalónk. Hiszen mást jelent az elpazarolni és egészen mást a rád pazarolni kifejezés. Ma a tékozló fiú történetét mondja el nekünk az Úr Jézus.

Legtöbbször

életmódjáról

és

arról

hallunk,

megtéréséről

szól

hogy a

a

kisebbik

történet.

fiú

Valójában

pazarló sokkal

mélyebbre hatol az isteni üzenet. Hiszen azt kell megfontolnunk, hogy Urunk mikor és kiknek mondta el ezt a megrázó történetet. Azoknak a farizeusoknak, akik állandóan méltatlankodtak, hogy Jézus miért áll szóba a vámosokkal, utcanőkkel. Hiába mondta nekik, hogy ő azért jött, hogy megtérítse az elveszett lelkeket. Két út van számunkra. Az egyik az ember útja az Istenhez. Ennek neve: alázat. A másik az Isten útja az emberhez. Ennek neve: irgalom.. Erről szól a mai evangélium. Ha ez a két út találkozik, akkor van Laetare, vagyis öröm vasárnap: isteni lakoma, ünnepi ruha, gyűrű a hazatalált gyermek ujjára, tánc, vigasság. Ez az a misztika, amiről legutóbb is volt szó. És mi van akkor, ha ez a két út nem találkozik? Akkor lép a színre a mindig szófogadó, mindig precíz, törvénytisztelő nagyobbik fiú, aki gőgje, sértődöttsége és irigysége miatt nem akar részt venni a család közös nagy lakomáján. Hiába hívta, kérlelte az apja. Nagyböjt van: a megtérés ideje. „Jézus fájdalmas szenvedéséért irgalmazz nekünk, Urunk és az egész világnak” 2013 Szabolcs atya

Nagyböjt 4. vasárnap C Fiú maradt Az ember alapmagatartása Istennel szemben az alázat és a bűnbánat, amelyet ő, az irgalmas Isten szívesen fogad. Ezt a nagyböjtben különösen is aktuális témát szemlélteti a mai evangéliumban Jézus példabeszéde a tékozló fiúról és az ő megbocsátó atyjáról. A fiú távozásával

sok

minden

megszakad,

visszatérésével

sok

dolog

megváltozik, de valami mindig megmaradt köztük. A fiú mindig az atyja fia maradt, az apa pedig mindig atyja maradt fiának. A fizikai távolság vagy a lelki eltávolodás ezt a kapcsolatot nem szakíthatta szét, s ez válhatott a visszatérés és visszafogadás alapjává. Isten gyermeke vagyok, ő pedig az én Atyám. Bűneim miatt messze távolodhatok tőle, de ez a kapcsolat mindig megmarad, s ennek felidézése kiindulópontjává válhat visszatérésemnek. Jézus példabeszédei a végén nyitottak maradnak, mintegy folytatást várnak. Látszólag ez a történet kerek egész, a végén szép befejezéssel. A fiatalabbik fiú kikéri örökségét atyjától, aki nem ellenkezik, hanem teljesíti kérését. A fiú távozik az atyai házból, hamar elpazarolja örökségét és emberhez méltatlan helyzetben találja magát. Mindenét elveszíti, csak egy marad számára: van atyja, akihez visszatérhet. Apja örömmel fogadja és olyan jóban részesíti, amit cselekedete alapján meg sem érdemel. Ez ám a boldog befejezés! – gondolhatnánk, de nincs vége itt a történetnek. Ekkor lép színre az idősebbik fiú. Egyáltalán nem örvend testvére visszatérésének, rossz szemmel nézi atyja örömét. Nagyon sokatmondó a kifejezés, hogy „nem akart bemenni” a házba. Ne felejtsük, hogy ezt a házat hagyta el a fiatalabb fiú, és éppen ez volt az ő nagy bűne, e házból való távozásával akarta elszakítani magát atyja

szeretetétől. Most az idősebbik fiú ebbe a házba nem megy be, azaz elindul ugyanazon az úton, mint testvére. Ekkor jön ki hozzá atyja, és hívja be őt, kéri, hogy ne szakítsa el magát otthonától és a szeretetközösségtől. Ezen a ponton marad végül nyitva a történet, mert nem derül ki, hogy az idősebbik fiú hogyan döntött, bement-e a házba vagy távozott. Emberileg jogosnak tűnik a fiú felháborodása. De mennyire lehet jogos a harag, a sértődöttség, az irigység? A példabeszéd az atya bátorításával és örömével ugyan befejeződik, de itt kezdődik az én utam. A legszívesebben a távozó és visszatérő fiú helyébe képzelném magamat, s e szempontból gondolnám át életem bűneit. A végkifejletet ismerve kényelmes, megnyugtató szerep. Egy kis bátorsággal mégis más szereplőt választok. Az idősebbik fiút. Igen, én vagyok az idősebb fiú, aki munkámból hazatérve szembesülök a váratlan tényekkel. Hogyan viselkedek egy ilyen helyzetben? Csak szemlélője vagyok

az

eseményeknek?

Hogyan

nézem

mások

megtérését?

Irigységgel, haraggal? Mit gondolok Isten határtalan öröméről, aki minden bűnösnek megbocsát és visszafogad atyai szeretetébe? Hogyan nézem embertársaim, testvéreim, rokonaim, ismerőseim megtérését, Istenre

találását?

Ahogyan

Isten

megbocsátott,

tudok-e

én

is

megbocsátani testvéremnek? Felül tudok-e emelkedni jogosnak érzett haragomon? Engedem-e, hogy az öröm, mások öröme engem is eltöltsön? Otthonomnak tekintem-e továbbra is atyám házát? Belépek-e az atyai házba? http://fajel.webnode.sk/ Nagyböjt 4. vasárnap C Nagy szélvihar csapott le a tengeren hánykolódó hajóra. A matrózok és tengerészek összeszorított fogakkal, a veszéllyel látszólag mit sem törődve,

kettőzött erővel dolgoztak, hogy megmentsék a hajót és

önmagukat. Csak egy

fiatal matrózinas veszítette el a lélekjelenlétét, s

kétségbeesve kiabálni kezdett. hogy

nincs

remény,

Mindenkinek panaszkodott, bizonygatta,

biztosan

elvesznek!

siránkozott, mint akit élve nyúznak. A többiek

Egyre

hangosabban

között is fel-felütötte a

fejét a pánikhangulat, mikor a fiú nyüszítését hallották.

Végül a hajó

kapitánya, aki szintén fent küzdött a fedélzeten, megelégelte a nyavalygást, s utasította a tengerészeket, hogy dobják a tengerbe a fiút. Ők meg

is tették. A kapitány azonban észrevétlen ügyességgel egy

kötelet hurkolt a

bokájára, s annak segítségével rögtön ki is húzták a

matrózinast a vízből, mielőtt

a hullámok elnyelték volna. Attól kezdve a

fiú csendben tette a dolgát, mint a

többiek. Egy panasszavát sem

lehetett többé hallani. „Látjátok! Nem is tudjuk,

milyen jó dolgunk van,

amíg igazán bajba nem kerülünk!” – mondta a kapitány

a többieknek.

Ma Nagyböjt negyedik vasárnapja, az „öröm vasárnapja” van. Többféle öröm

érheti az embert.

Örömöt élhetünk át a hirtelen meglepetések

során, amikor teljesen készületlenül,

váratlanul ér bennünket egy-egy

örvendetes hír, esemény vagy találkozás. Talán

ilyenkor érezzük

magunkat leginkább megajándékozottnak. Sokak szerint csak

az ilyen

meglepetésszerű öröm lehet a valódi öröm. Én azonban ezzel vitába szállnék. Az ilyen örömök ugyanis általában nem hosszú távúak, nem épülnek

bele az életünkbe, nem gazdagítják azt komolyabban, hiszen

kevés személyes

közünk van hozzájuk

Hiteles örömöt jelent egy

kitűzött cél elérése is a jól felépített, végigküzdött egy

diploma

vagy

nyelvvizsga

folyamatok végén: pl.

megszerzése.

Noha

nem

meglepetésszerű, számítunk erre az eredményre, mégis örülünk, hiszen sokat

küszködtünk érte, komoly teljesítményeket tettünk le az asztalra,

s ez

elégedettséggel tölt el minket. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy

ilyenkor sem csak

saját magunknak köszönhető az eredmény. Egyedül

kevesek lettünk volna

hozzá.

Létezik azonban olyan öröm is, aminek a

forrása szüntelenül velünk van, de

eddig nem figyeltünk fel rá, nem

tudatosult bennünk, hirtelen azonban

ráébredünk! Hányszor és

hányszor nem vesszük észre az életünkben jelen lévő

jót és szépet,

nem tudunk örülni az élet szépségének, az egészségnek, a

bennünket

szerető, minket gondozó emberek figyelmességének, odaadásának. Nagy hiányossága társadalmunknak, hogy egyre kevésbé tudjuk észrevenni a

hétköznapokban jelenlévő örömforrásokat. Eltakarják

azokat szemünk elől a reklámok csili-vili hívságai, a piac által felmagasztalt, de a mi gyűjteményünkből még éppen hiányzó értéktelen kacatok hamis ragyogása. Bizony, néha meg kell tapasztalni a birtokunkban lévő, bennünket körülvevő, de a hétköznapokban annyira semmibe vett, alapértékek hiányát ahhoz, hogy örülni tudjunk nekik.

becsülni tudjuk őket,

Izrael népe a mai olvasmányban eléri pusztai

vándorlása végcélját: bevonul

az Ígéret Földjére. Csak néhány

mondatos, látszólag tényszerű beszámolót olvashatunk erről, de micsoda tengernyi szenvedés, mozgalmas évtizedek előzik

meg ezt a

célbaérést! Negyven évvel korábban is beléphettek volna már Kánaán földjére, elnyerhették volna a tejjel-mézzel folyó országot, de akkor még nem

értek meg rá. Akkor is ott álltak már a Jordán partján, a határon,

de nem akartak

bevonulni, mert megijedtek. „Nem bíztak Isten

ígéreteiben, semmire sem

becsülték a megígért földet”- ahogyan a

zsoltáros mondja. Pedig az azt

megelőző hetekben hányszor

megtapasztalták Isten karjának erejét, segítő

jelenlétét, mégsem

tudatosították azt kellőképpen. Meg kellett tapasztalniuk a

negyven

éves kimerítő vándorlást, hánykolódást a pusztában, hogy végre örülni tudjanak annak, amire Isten meghívta őket. Az evangéliumban szereplő tékozló fiú szintén nem tud örülni annak a

szeretetnek, biztonságnak,

nyugalomnak és jólétnek, ami napról-napra

körülveszi. Unalmas és

értéktelen életformának tartja. Őt szeretve óvó, jóra

nevelő apját pedig

irigy zsarnoknak. Óriási pofátlansággal még apja életében

kikéri

örökségét, s elkezdi élni a maga által jónak vélt életformát, ami tökéletes összeomláshoz, csődhöz vezet. A disznók vályúja mellett, éhezve, a legnagyobb

megaláztatás kellős közepén bezzeg már tudja értékelni

mindazt, amit

otthagyott. Tudja, hogy apja házában a rabszolgának is

jobb dolga van, mint

most neki. Úgy gondolja, megpróbál legalább

szolgaként bekéretőzni az atyai

házba. Egyáltalán nem csodálkozhatna

– valószínűleg nem is csodálkozna –

azon, ha már messziről

ráengednék a kutyákat. Ha mérges, elutasító szavakat

kapna onnan a

kapun túlról. Nem ez történik. Atyja eléje siet, magához öleli,

újra

gyermekévé fogadja. Mekkora örömet jelent most ennek a fiúnak ugyanaz a

szeretet, ugyanaz a gondoskodás, figyelem, amit eddig is

megkapott, de amit

annyira nem tudott értékelni! Bár döbbennének

(döbbennénk) rá minél többen a

hálátlanok és figyelmetlenek közül a

minket gondozó, nekünk jót akaró, kísérő szülők, tanárok, barátok,

életünket szüntelenül figyelemmel lelkipásztorok odaadó szeretetére!

Mennyi örömforrás van az életünkben, amit

nem tudatosítunk időben!

Leginkább Isten szeretete van jelen állandóan az

életünkben, a maga

ezer és ezer figyelembe se vett vagy teljesen természetesnek jelével.

tartott

Nemcsak a tékozló fiú örül azonban, hanem az Atya is!

Micsoda öröm a

szülőnek, az elkötelezett pedagógusnak vagy papnak

az az élmény, amikor

gyermekei, tanítványai egyik-másika rádöbben

arra, mit is kapott, kaphat tőlük,

s elkezdi értékelni azt! Innentől válik

igazán személyessé a kapcsolat, az a

szeretet, ami addig kínosan

egyoldalú volt. Isten, akinek minden ember

személyesen teremtett és

szeretett gyermeke, egyáltalán nem viseltetik

közönnyel egyikünk

sorsa iránt sem. Aggódik értünk, félt bennünket!

Szabadságunkat

tiszteletben tartva kiszolgáltatja magát az ember szabad3

döntésének,

sebezhetővé teszi magát általunk. Épp ezért akkora öröm számára,

ha

az ember válaszol a szeretetére. Ilyen válasz a megtérés, a bűnöktől való elfordulás és az atyai házba hazatérés is. Ilyenkor, ahogyan Jézus mondja az

evangéliumban, ünnep van a Mennyek Országában. Az

örvendező Isten ünnepe

a megtérő bűnös fölött.

Vegyük észre mi is,

amíg még időnk van erre, a bennünket körülvevő Tudjuk

értékelni

az

Isten

és

embertársaink

örömforrásokat! szeretetét,

s

ha

megsértettük azt bűneinkkel, őszinte bűnbánattal állítsuk helyre a megsebzett

kapcsolatot! Higgyük el, a magunk öröme mellett Istennek

és emberi szeretteinknek is örömet okozunk ezzel! 2010 Halasi plébánia Nagyböjt 4. vasárnap C Csak béreseid közé fogadj be… (Lk 15, 1–3. 11–32) A nagyböjt közepén az evangéliumok legmegrázóbb, páratlanul izgalmas történetét,

az

isteni

megbocsátás

iskolapéldáját

olvassuk. Ez

a

példabeszéd a köztudatban a tékozló fiúról szól, aki idejekorán pimaszul kikéri jussát, otthagyja az atyai házat, majd elkótyavetyéli atyja örökségét, végül bűnbánatot tart

és hazamegy.

Erről a fiúról

már minden rosszat elmondtak. A bűnös ember tükörképe lett, akinek fojtó az otthon, az ahogy

akarok

egyház légköre, akinek fontosabb, az élek úgy, nagymellényű

önállósága.

A

kisebbik

fiú

magatartásában valóban tetten érjük a bűn drámáját, a szabadság kockázatát, a hazulról „elcsángálás”

délibábját, ugyanakkor a minket

Atyaként szerető Isten gyengéd jelenlétét is.

Megrendítő, micsoda

károkat képes okozni a bűn hatalma. A bűn okozta örömbe hamar üröm vegyül,

amit szabadságnak éreztünk, fájdalmas rabsággá válik. Balás

Béla püspök kezdő pap korában egy ismerősét

kísérte el a Hárs-hegyi

Elmeszanatórium zárt osztályába. Az egykor ragyogó szépségű titkárnő

elszerette

főnökét, majd összeköltözött vele. Elegáns lakásukban

szórták a pénzt, egymást követték az ivászatok, majd

az abortuszok.

Végül megunták. Az asszony kiugrott az erkélyről, mégis életben maradt, aztán mérget ivott, de ismét megmentették, viszont a szabályok szerint többé már nem hagyták magára. Így került intézetbe.

Amikor a pap

belépett a zárka-szobába, a nő tébolyult siránkozással egyre csak azt hajtogatta: „nekem nincs

lelkem, hol a lelkem?” Ebben a kínos

helyzetben a pap próbálta vigasztalni: „magának igenis van lelke. Itt van. Csak most fáj. Alszik. Bánja meg a bűneit, s akkor meggyógyul”… Akkor semmire sem jutottak. Aztán néhány hónap múlva ismét hívatták a papot, akkor már a folyosón csöndesen a pap elé jött. Letérdelt, elvégezte

a

szentgyónását,

megáldozott,

kórterembe. Az alkalmazottak elbeszélése

majd

visszakísérték

a

szerint állítólag teljesen

megnyugodott, kapott egy imakönyvet, amit ronggyá olvasott. Egyetlen gond lett. A

többiek kérdezgették, hol járt. Ő elmondta, s attól kezdve

minden bolond gyónni akart…(Balás Béla:

Csillagösvényen)

A

tékozló fiú története valójában nem is annyira a bűnről, mint inkább a megtérésről, az irgalmas

Atyáról szól. Jézus ezzel a történettel a bűn

elkövetésétől akarja elvenni a kedvünket. Arra serkent, hogy a nagy bűnök közti szlalomozás helyett kövessük őt.

kis és

A bűn sötétség. A

sötétség a világosság hiánya. Csak akkor szűnik meg lelkünk sötétsége, ha

beengedjük az isteni szeretet fényét. Ha nincs bennünk fény,

másokban sem látjuk meg azt. A történet

kulcsmondata nemcsak a

feloldozás, és a felhívás az ünnepre – hiszen a Bibliában minden életrendezés

ünnep –, hanem az, amit az apa a nagyobbik fiúnak

mond: Fiam, mindenem a tiéd, te mindig velem

vagy…! Miközben

keserűségből, irigységből, áligazságérzetből megbélyegezzük azokat, akik itt hagyták

szülőföldjüket, és idegenben próbálnak szerencsét, fel

sem merül már annak a gondolata, milyen jó

nekünk itt, az Atya

közelében, itthon. Koldusként üldögélünk az aranyhegyen, sopánkodunk, kritizálunk, szidjuk környezetünket, elvitatjuk Isten jogát, hogy másokat is szeressen. Mint az idősebb fiú, aki nem képes örülni testvére hazatérésének, aki nem tudja felfogni az atyai szeretet nagylelkűségét. A hiányaival ingyen.

van elfoglalva, s észre sem veszi, hogy mindene megvan,

Képtelen

megbocsátani,

ő

annál

gőgösebb.

Inkább

keserűséggel és haraggal leplezi önzését. Önteltsége elvakítja.

Jézus

arra szólít fel ezzel a történettel, hogy tudjunk örülni annak, aminek Isten örül. Legyünk hálásak

azért, hogy van visszaút az atyai házhoz.

A megtérés gyönyörűséges folyamat. Szivárványhíd Isten és

köztünk.

Isten felértékeli a bűnbánó bűnöst. Eltörli a bűnt, visszaadja emberi méltóságunkat.

Önmagunkhoz

is

visszatalálunk.

Feladtuk

ellenállásunkat, és arccal feléje élünk. A feloldozás pillanataiban

mi

vagyunk a süllyedő, de Jézus kezét megragadó Péter, az elkóborolt, de megtalált bárány, a lehullott, de és

asztalához

rabszolgák,

ültet.

hanem

felszedett morzsa. Isten utánunk nyúl

Megszabadít szabadok

rossz

leszünk.

lelkiismeretünktől, Adjuk

büszkeségünket, tartsuk oda beteg lelkünket.

oda

neki

nem

sértett

A mások bűnei miatti

botránkozás helyett szabaduljunk meg a sajátunktól, és fürödjünk meg irgalmas

szeretetének éltető fényében. Akit Isten szeret, az nem

veszhet el. Sebestyén Péter, Tüzet hoztam! Nagyböjt 4. vasárnap C 1. A svéd filmrendezőnek, Bergmannak van egy korai filmje: Nyári játékok a címe. Egy fiatal lány tragédiájáról szól, aki elveszíti egy autószerencsétlenség áldozatául esett egyetemista barátját. A lány megrendülve teszi fel a kérdést protestáns lelkész nagybátyjának: vajon érdekli-e Istent az ő szerelmi tragédiája? A válasz elutasító: van az

Istennek más dolga, minthogy ilyesmivel foglalkozzon! Mire a lázadó, szenvedő leány kitör: “Ha Istent nem érdekli az én sorsom, akkor én sem törődöm vele. Szemébe köpök?” Életünk teli s tele van beteljesületlen álmokkal,

vágyakkal,

délibábos

reményekkel

és

szánalmas

kiábrándulásokkal. A következmény sokszor: hátat fordítunk az Istennek, parancsainak, szándékainak, elindulunk egy újszerű, romantikusnak, vonzónak tűnő ösvényen, valójában az önzés lejtőjén, ami annyi, mint Isten ügyének semmibevétele, szembeköpése. 2. A Biblia, de állíthatjuk, a világirodalom legremekebb története, a tékozló fiúról szóló példabeszéd mégsem ennyire sötéten láttatja velünk az élet valóságát. Van ennek az evangéliumi részletnek egyfajta titkos vonzereje, amitől akkor sem tudunk szabadulni, ha már sokszor hallottuk. Ez az ellenállhatatlan erő pedig a történet főszereplőjéből, az apa személyéből árad. Nem az ifjú tékozlása a legmegdöbbentőbb. Könnyelműségből, léhaságból, paráznaságból van bőven. Az esemény mélypontja ott lelhető fel, ahol az apa egyedül marad, hisz a nagyobbik fia is már régóta távol van tőle, akkor is, ha ugyanabban a házban élnek. A két testvér között gyakorlatilag semmi különbség nincsen. Mindkettő szakított atyjával, ami a szeretet elleni legsúlyosabb vétek. Hogyne érintené mélységes szomorúsággal a fiaiért élő apát, aki tulajdonképpen a mennyei Atya. Amiért ez a történet nem egy a népmesék közül, nem egy régi bölcsesség tanmeséje, az a benne rejlő örömhír. Ettől evangélium, s ettől került éppen ma, Laetare=Örvendezés vasárnapja szentírási szakaszai közé. Van megoldás, létezik visszaút! A hazátlanság, otthontalanság érzése megtanít igazabbul látni az életünket. Az éhség és a nyomor megtanít értékelni azt, amit ajándékba kaptunk. A történet a legszebb színekkel festi le ezt a helyzetet: még a sertések eledeléből sem adott neki senki enni. Ez az elhagyatottság netovábbja. Mégis ez az

állapot idézi fel benne az otthagyott atyai ház melegét, és tettei igazi súlyát: ?Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened!? A belső fordulat óriási:

ahhoz

akar

visszamenni,

akit

végképpen

elhagyott,

akit

megtagadott, akiről lemondott, akit “szemen köpött”. Lám, amire a szülői szeretet nem tudta elvezetni, azt kiváltja annak távolsága, a kivettetés, a nyomor. Kezd már látni, értékelni, megbánni, szeretni. A példabeszéd evangéliumi üzenete a maga teljességében azonban mégiscsak a nagy találkozás pillanatában lesz nyilvánvaló. A fiú által megszerkesztett, “egész úton hazafelé” ismételt mondatot szinte végig sem tudja mondani, ahogyan ő elképzelte. Az a sokszorosan, minden reményét felülmúló szeretet, amelyet apja részéről kap, elképeszti, elfelejteti vele minden gondolatát. Az atya az öregember mosolyt keltő sietségével öleli, csókolja, köntössel, saruval, gyűrűvel öltözteti, a szabad ember elveszett jogaiba iktatja be. Mindebből kitűnik, hogy az apja “nagyobb tékozló, mint a fia”. A visszafogadás ünnepe mindennél nagyobb öröm. De kiderül az is, hogy az igazi szabadság nem az atyai házon kívül található. 3. Ennek a példázatnak a végén nem kell Jézusnak levonnia a tanulságot, nem kell utalni arra, hogy így tesz majd mennyei Atyánk is. Mindenki előtt világos, hogy Istenről van szó, aki a visszafogadásban, a nagylelkűségben, az újrakezdésben, a megbocsátásban felülmúlhatatlan. A tanulság tulajdonképpen az idősebb testvérrel történő dialógusból adódik: ez a számító, rideg, szolgalelkű báty sohasem szólítja apját édesapámnak, ám öccse minden hibáját, bűnét pontosan ismeri. Dacos gőgjében meg van győződve arról, hogy neki jutalom jár, annak pedig büntetés. Az ünnep fényében derül ki az atyai ház szeretetétől való áthidalhatatlan messzesége.

S ekkor szinte “felrobban” az elbeszélés kerete: a “halott volt, de föltámadt, elveszett, de megtaláltatott” megállapítás a fiún keresztül már elénk vetíti az elbeszélőt, magát Jézus Krisztust, a meghalt de föltámadt Fiút, aki minden bocsánatban ezt az elveszett, eltékozolt életet szerzi vissza és ajándékozza valamennyiünknek. Ő törli le a ?szemen köpés? gyalázatát, amit mi tettünk. Ez a példabeszéd csúcsa. S bár arról nem szól a történet, hogy mi lett az idősebb fiúval, de tudjuk, hogy neki is meg kell térnie az atyához, be kell látnia, hogy nem élhet szívétől távol, és hogy nincs nagyobb érték az ő szereteténél. “Kérlek titeket: engesztelődjetek ki az Istennel!” - hangzik Pál apostol felhívása. Igaza van. Előttünk áll a kiengesztelődés és a bűnbánat Rembrandt-i képe, ?A tékozló fiú? (a Szentpétervári Ermitage-ban található). Indítsa meg elkérgesedő, egyre keményebbé váló szívünket, és vezessen haza mindannyiunkat a mennyei Atyához! Ámen. Pákozdi István/MK 2004 Nagyböjt 4. vasárnap C A tékozló fiú és bátyja A tékozló fiú története a keleti elbeszélő művészet remeke. Nem véletlen, hogy megmozgatta a művészek fantáziáját. Arany Jánostól Devecseri Gáborig, Pilinszky Jánostól André Gide-ig számtalan költőt és írót ihletett meg,

Rembrandt

képeitől

Rodin

szobráig

témát

adott

a

képzőművészeknek. A történetet az is ismeri, aki a Bibliát soha nem vette kezébe. Hívő emberek meg szinte unalomig hallották. Éppen ezért fenyeget a félreértés lehetősége. Fennáll a veszélye, hogy saját gondolataikat olvassák bele. A liturgia nagyböjt 4. vasárnapján olvastatja a szentmisében. Azt akarja, hogy legyünk nyugodtak, ha vétkeztünk, – mint a kisebbik fiú – Atyánk megbocsát. De ne legyünk nyugodtak, ha látszólag ártatlannak is tartjuk

magunkat, – mint az idősebb fiú – távolabb kerülhetünk Istentől, mint a bűnbánó.

Érdemes

hát

mindhárom

szereplővel

közelebbről

megismerkedni. (Jelenits tanár úr remek pszichológiai érzékkel és mély biblikus ismerettel elemzi a szereplők jellemét „Betű és élet” című könyvében.) A tékozló fiú Első hallásra ő a történet főszereplője. Mi volt ennek a fiúnak a legnagyobb

vétke?

Apja

szeretetének

visszautasítása.

Nem

a

könnyelműség, a tékozlás. Nem a paráznaság. Hanem, hogy szakított az atyai házzal. Hogy az apja személyes szeretetét visszautasította. A bűn igazi lényege: nem egy törvény megszegése, nem a jogrend megsértése, nem egy paragrafus áthágása, hanem a Mennyei Atya személyes szeretetének elutasítása. Isten meghív minket a vele való életközösségre. Részesíteni akar barátságában. Ha az ember ezt a meghívást elutasítja: ez a BŰN. Amikor Isten szeretetére azt válaszoljuk: NEM KELL! Nem járok a te utadon. A hamisan értelmezett szabadság. A fiú nem akart engedelmeskedni apjának. Aztán kénytelen volt engedelmeskedni egy béresgazdának. A maga feje után akart menni, s most mehet a disznócsorda után. Az atyai ház unalmasnak tűnt, s a sertésekre vigyázni vajon érdekesebb? Az otthon elhagyása szabadságot ígért, de rabszolgává tette. Amikor függetleníteni akarom magam az Istentől, a kisebbik fiú őrült filozófiáját

követem:

azt

hiszem,

Atyám

korlátozni

akarja

szabadságomat és csak akkor bontakoztathatom ki magamat, ha elszakadok tőle. Legtöbbször csak saját keserű tapasztalatunk alapján döbbenünk rá, hogy szabadság helyett a bűn rabságát vettük magunkra. Ilyenkor nincs más lehetőségünk, mint a zsákutcából visszafordulni és elölről kezdeni mindent

Nem akkor szabad a folyó, ha áttöri a gátat és árvizet okoz, hanem ha magas gátak közé szorítva hömpölyöghet a tenger felé. Nem akkor szabad a mozdony, ha a váltónál kisiklik, hanem ha sínen maradva száguldhat célja felé. Nem akkor szabad a bor, ha szétfeszíti az abroncsokat, hanem ha a hordó dongái között érlelődhet. A pannonhalmi ebédlő egyik képe pontosan ezt ábrázolja. Aláírás: Libertate periit – A szabadság lett a veszte. Nem akkor válunk szabaddá, amikor elhagyjuk az istent, hanem amikor önként visszatérünk hozzá. Az apa Ő az elbeszélés igazi főszereplője. Milyen vonásait rajzolja meg Jézus? Nem ellenkezett a lázadó fiúval. Még arról sincs szó, hogy marasztalta volna. Arról viszont szó van, hogy várta. Amikor messziről meglátta, „elébe futott”. Nem várakoztatta meg. Kímélni akarta az utolsó lépések bizonytalanságától. Ez az apa: a mi Atyánk! A mennyei! Aki vár minket, ha elszakadtunk tőle. Akinek szíve azt súgja: egyszer visszatérünk hozzá. Akkor kész lesz a megbocsátásra. Szívére ölel és bűnvallomásunkat meleg ölelésbe fullasztja. Ettől az Atyától félnék én a bűnbocsánat szentségében? Merjem kinyitni a gyóntatószék ajtaját. Nem a velem elégedetlen, hanem a szerető Atya vár. Az idősebb fiú A történet harmadik szereplője. Ő csak külsőleg volt hűséges, igaziban jobban elidegenedett apjától, mint a „tékozló fiú”. A kisebbik fiú „atyám” megszólítással fordul apjához. Akkor is, amikor az örökséget kikérte, akkor is, amikor visszatért. Az idősebb testvér ajkáról ezt a megszólítást nem halljuk. Ő „hűséges” maradt, de nem a fiú ragaszkodásával, hanem a szolga pontos-kínos fegyelmezettségével. Tulajdonságai: féltékeny, irigy, keményszívű, a végtelenségig önző és gőgös. Erre a második testvérre nem is igen szoktunk figyelni. Pedig ő kell, hogy legjobban

felkorbácsolja a lelkiismeretünket. Benne magunkra ismerünk A példázat elsődleges célja nem is az volt, hogy a tékozló fiúkat az Atya jóságáról meggyőzze,

hanem

sokkal

inkább,

hogy

az

otthonmaradókat

rádöbbentse: nekik is szükségük van megtérésre. Ezek az úgynevezett „jó

keresztények”.

A

kívülállókat

pedig

megvetik.

Lenézik.

Külföldre szakadt hazánkfia meglátogatja gyermekkora templomát. Elbeszélget az öreg sekrestyéssel, Anti bácsival. Többek között megkérdi: „Az új plébános miről szokott prédikálni?” „Azt én nem tudom” – válaszolja. „Hát mit csinál maga a prédikáció alatt?” „Várom az Áment, aztán felballagok a toronyba és elhúzom a delet.” – Így lehet valaki fizikailag közel a Mennyei Atyához, lélekben azonban fényévnyi távolságba

kerül

tőle.

Úristen!

Ments

meg

minket

az

olyan

kereszténységtől, amely „szájával tisztel téged, szíve azonban távol van tőled!” Ámen. Hajnal Róbert/Magyar Kurír 2007 Nagyböjt 4. vasárnap C „Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Lk 15, 1-3. 11-32. – mondja Jézus ma nekünk. A farizeusok és írástudók nem értették Isten irgalmas szeretetét. Isten a választott népet

és

a

pogányokat

is

szeretetébe

fogadja,

a

töredelmes

bűnbánatban. „Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét.” Az Atya az Isten, a fiatalabb fiú a pogányok képviselője, az idősebb fiú a zsidó népet jelenti. Az Atya mindennel ellátja a fiatalabb fiát, aki mindenét összeszedve, szakít az atyai házzal. Úgy érzi szabad. A szabadsága nyomorban és kitaszítottságban végződik, az emberek kiközösítik maguk közül, még a sertések eledeléből sem adtak neki enni. – A nyomorból feleszmél, „Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben.” A kenyér

eszébe juttatja a szolgákat, legalább közéjük tartozhatna. Ehhez Atyja jóváhagyása szükséges. Gyakorolja, hogyan közelítheti meg Atyját. Beismeri vétkét és bocsánatot kér. „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.” Beismeri vétkét Isten ellen, a családja ellen és az emberi közösség ellen. „Atyja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve.” Az Atya nem vetette ki szívéből, naponta várta hazajövetelét, és amikor meglátta, eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta. Még mielőtt a kisebbik fiú szóhoz jutott volna, az Atyja kifejezi irgalmas, megbocsátó szeretetét. A begyakorolt bűnbánati szavakat félbeszakítva, az Atyja utasítására, ünnepi ruhába öltöztetik, gyűrűt huzat ujjára, és sarut a lábára, szabad ember, a család fia. „Együnk és vigadjunk, hisz a fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Az Atya kijött az idősebb fiához. Szereti és ünnepségre, közösségre hívja, de ő nem viseli el, hogy Atyja irgalmas szeretettel van öccse iránt. Úgy gondolja, neki jár az üdvösség egyedül. Jézus a szentmisében elénk jön. Felszólít: Testvérek! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket,

és

bánjuk

meg

bűneinket,

hogy

méltóképpen

ünnepelhessük az Úr szent titkait! Jézus ma is befogadja a bűnbánó testvéreinket, akikkel együtt kell ünnepelnünk. Az Atya közösségének tagjai vagyunk, és Jézus Krisztus az üdvösség kenyerével táplál minket. Milyen a szeretetünk? Önző? Kirekesztő? Vagy szeretetünkkel, az Atya közösségébe segítjük a bátortalanokat? Atyánk öröme töltse be szívünket! Tavas Gellért

Nagyböjt 4. vasárnap C Mi a szeretet titka, az élet titka? Forduljunk a válaszért a tékozló fiúról szóló evangéliumi történethez. Ebben a példabeszédben három személy jelenik meg előttünk: az apa és két fia. De ezek az emberek egészen eltérő életfelfogásokat jelenítenek meg. Mindkét fiú békében élt, tehetős földművelők voltak, volt miből megélniük, amit megtermeltek, eladták, életük jónak látszott. Mégis a kisebb fiú ezt az életet unalmasnak és elégtelennek tartotta: „Ennyi lenne az egész élet: – gondolta - minden reggel hat órakor fölkelni az izraeliták szokása szerint, imádkozni és Bibliát olvasni, majd dolgozni és a nap végén ismét imádkozni?” És nap, mint nap elgondolkozott. „De hát az élet több ennél. Meg kell találnom azt a másik életet, amelyben igazán szabad lehetek és azt tehetem, ami nekem tetszik, egy életet, amelyben nincsenek előírások, isteni parancsok, atyai utasítások. Magam akarok lenni, a magam életet szeretném élni egészen, s azt kívánom, hogy ez az élet szép legyen. Ehelyett itt nem vár rám semmi más, csak a munka…” És eldöntötte, hogy kikéri örökségét és elmegy otthonról. A fiú édesapja igen nagylelkű volt, s tiszteletben tartva gyermeke szabadságát, hagyta, hogy az élje saját életét. És a fiú elment otthonról, ahogy az evangélium mondja, egy távoli vidékre. Valószínűleg földrajzilag is messze eső vidék volt, hiszen a fiú változást akart, de lelkileg is távol eső vidék volt, mert másféle életre vágyott. A fiú így gondolkodott: a szabadság azt jelenti, hogy azt teszem, amit én akarok, nem foglalkozok a távoli Isten törvényeivel, nem zárkózok be az otthon fegyelmének börtönébe, hanem inkább azt teszem, ami szép, amit én akarok, birtokolni az életet annak minden szépségével és teljességével.

És elképzelhetjük, hogy kezdetben, talán néhány hónapig minden simán ment: a fiú vonzónak találta ezt az életformát, amit akart megtette, s boldog volt. Majd lassan itt is mindent unalmas lett, s itt is úgy tűnt, hogy mindig minden ugyanolyan. Végül ezt az életformát is üresnek, sőt zavarónak találta a fiú, és egyre kínzóbb lett az érzés, hogy ez az életforma nem az igazi élet; s ahelyett, hogy előrébb jutott volna, az igazi élet egyre távolabbi és távolabbi valóságnak tűnt. Minden üres lett: úgy érezte, hogy olyan, mint egy rab, aki mindig ugyanazt teszi. És végül a pénze is elfogyott és a fiatalember egyszer csak azt vette észre, hogy életszínvonala még a sertésekénél is alacsonyabb. Akkor elkezdett gondolkodni, hogy az élet ösvénye vajon az a fajta szabadság, amelyben azt teszem, amit én akarok és csak magamnak élek; vagy az, hogy másokért élek és részt veszek a világ építésében, az emberi közösség növekedésében… Így elindult egy másik úton, egy lelki úton. A fiú mérlegelt és végig gondolta a probléma új aspektusait, s belátta, hogy otthon sokkal szabadabb volt, mikor mint földműves részt vett az otthon és társadalom építésében a Teremtő munkatársaként, s ráébredt, hogy az élet célja annak a tervnek a megvalósítása, amit Isten rendelt számára. A belső út során új életfelfogás született meg benne, és neki vágott a külső útnak, elindult haza, mert megértette, hogy rossz útra lépett. El kell indulnom, mondta magának, újra kell kezdenem. És megérkezett az atya házába, aki meghagyta neki szabadságát, s esélyt adott neki, hogy belül megértse, mi az élet és mi nem az élet. Az apa teljes szeretetével megölelte őt és ünnepet rendezett. A fiú ráébredt, hogy éppen a munka, az alázat és a napi fegyelem az, ami igazi szabadságot ad, ami ünnepet teremt. Hazatért, belsőben érett lett és megtisztult, megértette, mit jelent az élet.

Természetesen a jövőben sem volt könnyű az élete, a kísértések újra előjöttek, de most már tudatában volt annak, hogy az élet Isten nélkül nem működik, mert akkor hiányzik a lényeg, a világosság, az értelem, az emberi lét érzése. Mi, keresztények hozzátehetjük, hogy Istent Jézustól ismerjük meg, Benne mutatja meg igazán Isten az Ő arcát. A fiatalember megértette, hogy Isten parancsai nem a szabadság és a szép élet akadályai, hanem jelzőtáblák azon az úton, amelyen megleljük az életet. Rájött arra is, hogy a munka és a kötelesség nem önmagáért van, hanem másokért, s az teszi gazdagabbá az életet. Pont a munka és az erőfeszítés adja meg az élet értelmét, az öröm pedig az, hogy részt veszünk a világ építésében, s eközben szabadabb és szebb lesz életünk. Nem kívánok itt az idősebb fiúról beszélni, aki otthon maradt, de irigy viselkedésében látjuk, hogy belül ő is azon gondolkodott, hogy talán sokkal jobb lenne ha szabadságát a maga javára használni. Szívében ő is „hazatért” és megértette, hogy mi az élet, hogy lehetséges Istennel, az Ő

Igéjével

élni,

közösségben

a

család

tagjaival,

a

család

tevékenységével, közösségben Isten nagy családjával. Nem kívánok ezekbe a részletekbe belebocsátkozni most: mindenki alkalmazza az evangéliumi szakaszt saját magára. Helyzetünk más és más, s mindenkinek megvan a maga világa. Mindazonáltal tény, hogy mindnyájan elindulhatunk saját lelki utunkra az evangéliumi történet mélységeibe. Csak néhány megjegyzés: az evangéliumi történet megérteti velünk, hogy kicsoda valójában Isten. Ő az irgalmas Atya, aki Jézusban határtalanul szeret minket. Bármilyen tévedéseket is követtünk el, még ha azok súlyosak is voltak, azok nem kezdik ki az Ő szeretetének hűségét.

A bűnbocsánat szentségében mindig új életet kezdhetünk. Ő szívesen fogad minket és visszaállítja istengyermekei méltóságunkat. Fedezzük fel újra a bűnbocsánat szentségét, amely kitörő örömet ad és új életet! Ezentúl e példabeszéd segít megérteni, hogy kicsoda az ember: ő nem egy „nomád”, elszigetelt lény, aki csak magáért él és egyedül kell élnie. Ellenkezőleg, másokkal élünk, másokkal együtt teremtett minket Isten, s úgy találunk életet, ha másoknak ajándékozzuk magunkat. Az emberi lény olyan teremtmény, akit Isten saját képmására teremtett, olyan teremtmény, akik vonzódik a Kegyelem horizontjához, ugyanakkor esendő teremtmény, aki ki van téve a gonosznak, de képes a jóra is. És végül az emberi lény szabad személy. Meg kell értenünk, hogy mi a szabadság és mi a szabadság látszata. Kedves barátaim! A Húsvét előtti 40 napot éljük meg. A nagyböjti időben Egyházunk segít, hogy megtegyük ezt a lelki utat, megtérésre hív, amely mindig, még mielőtt viselkedésünkön változtatunk, alkalmat kapunk arra, hogy elhatározzuk, fölkelünk és elindulunk újra, elhagyjuk a bűnt és Istenhez térünk. A Nagyböjtben el kell indulnunk a megtérés és a lelki szabadság útjára. A szabadság, elmondhatjuk, ugródeszka, amelyről beleugorhatunk az isteni jóság végtelen tengerébe, de lehet az ingoványos felület, amelyről a bűn és gonosz szakadékába csúszhatunk, s így elvesztjük szabadságunkat és méltóságunkat. Mindahányszor, akárcsak ma, amikor részesülünk az Eucharisztiában, a szeretet iskolájának forrásában, képesek leszünk arra, hogy éljük és hirdessük ezt a szeretetet és életünkkel tanúsítsuk ezt. Szükség van arra, hogy elhatározzuk, Jézushoz megyünk, ahogy a tékozló fiú tette, amikor lelkileg, majd valósan is visszatért atyjához. Ugyanakkor el kell hagynunk az idősebb fiú önző viselkedését, aki biztos volt magában és hamar elítélt másokat, és szívében elzárkózott attól, hogy megértse, elfogadja testvérét és megbocsásson neki, aki elfelejtette, hogy neki

magának is szüksége van a megbocsátásra. Szűz Mária és Szent József nyerjék meg nekünk ezt az ajándékot! (XVI. Benedek pápa) Nagyböjt 4. vasárnap C Nagyböjt negyedik vasárnapja - kezdőénekének szavai nyomán az Örvendezés vasárnapja nevet viseli. „Laetare Ierusalem” - „Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta! Hogy tejével táplálkozzatok és jóllakjatok vigasztalása ölén, és elteljetek gyönyörűséggel dicsőségének emlőjén.” (Iz 66,10-11) Ez a gondolat, az örvendezésre való prófétai buzdítás különös erővel bír nagyböjt idején, különösen ha emlékezünk, hogy jövő vasárnapon már fekete vasárnapot fogjuk ülni. A perikópa ezen valóban evangéliumi - azaz örömhíri - gondolat szövegkörnyezetében érthető igazán, hiszen a tékozló fiú példabeszéde nem pusztán bukásról szól, de sokkal inkább a felemelkedésről, az újrakezdésről, a szeretet és irgalom életadó erejéről. Mit is látunk szemeink előtt? Egy gyermeket, aki kikéri jussát, s azt esztelenül, tékozlón felhasználva szegénységre jut. Ekkor mutatkozik meg igazán, hogy emberi kapcsolatai, úgymond barátságai semmit sem értek, egyben sem volt igaz szeretet és törődés a másikkal. Hiszen az éhínség idején senki sincs, aki kiálljon a bajbajutott mellett. Így először az emberi kapcsolatok hálójából zuhan ki a fiú. Ezután következik a legnagyobb megaláztatás: disznópásztornak kell állnia, vagyis zsidóként egy olyan állatot kell gondoznia, amelyre megvetéssel néz a nemzete, lévén hogy az tisztátalan. Végső megsemmisülésként még ott áll ez a mondat: „Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki.” A gazda még a tisztátalan sertést is többre

becsüli, többre tartja, mint a fiút. Ezzel a képletes nyelv elmondja, amit a szavak kifejezni képtelenek. A fiú biológiailag még él, de emberileg, társadalmilag már meghalt. Ez a mélypont lesz számára a megtérés pillanata. „Felkelek, atyámhoz megyek.” A két ige tökéletességgel fejezi ki a megtérés és a megváltás utáni vágyat. Az első szó - „felkelek”, pontosabban: „felkelvén” - a görögben így szól „anasztasz”. Ugyanaz a kifejezés, amely Jézus feltámadását jelöli. A bűn, a tékozlás megsemmisültségéből való felkelés valóban belső, erkölcsi és emberi feltámadás is egyben. A pillanat, amikor az ember újból ember lehet, amikor az állatok vízszintes világából visszaemelkedik a szellemi lények függőleges világába. A fiú felkelése tehát szimbolikus kifejezés is egyben. Nem csak annyit jelent, hogy összeszedi bátorságát, feláll, és útnak indul, hanem kifejezi a belső felemelkedést, életének valódi feltámadása utáni vágyát is. Mindez csak azért lehetséges, mert az atyjához akar menni. Akárhová máshová akarna ebben a világban eljutni, a volt barátokhoz, az ismerősökhöz, a gazdához, képtelen lenne rá. Feltápászkodni még tudna, de valójában felkelni, feltámadni csak akkor képes, amikor ráébred a legegyszerűbb igazságra, mégpedig arra, hogy akárhol keresse is boldogságát és léte értelmét, akármilyen messzi utakat járjon is be, végül a megoldás mindig sokkal közelebb van, mintsem gondolná. Lényébe, szívébe oltva az atya képe ez, az örök ősszeretet vonzása. Az egyszerű, a csöndes, mégis szüntelen jelenvaló törvény, amely oly egyszerű, oly letisztult, s az ember talán éppen ezért nem indul el útján. Már az Ószövetség eljutott ennek felismerésére, hiszen a Második Törvénykönyvben ezt olvashatjuk: „Ezek a törvények, amelyeket ma szabok neked, nem túlságosan nehezek és nem elérhetetlenek számodra. Nem az égben vannak, hogy azt kellene mondanod: Ki hatol fel értük az égbe, ki hozza le és hirdeti őket, hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket.

De a tengeren túl sincs, hogy azt kellene mondanod: Ki kel át értük a tengeren, ki hozza és hirdeti őket, hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket? Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet.” (MTörv 30,11-14) Azonban hiába volt ez a tudat, a legfontosabb felismerés hiányzott még a választott népből. Mégpedig az, hogy ez a törvény nem matematikai egyenlőség, nem jogi méltányosság, nem is társadalmi arányosság. Az idősebb testvér ezt kéri számon apján, s ezért nem tud megbocsátani az öccsének, mert visszafogadása így, matematikailag, jogilag, társadalmilag igazságtalan. Ám az új törvény nem ilyen. Az a szeretet és irgalom törvénye. Az Isten új módon, Krisztus emberségén keresztül megtapasztalt arcának törvénye, amelyet Rembrandt, a híres festő a tékozló fiú hazatérését ábrázoló festményén sajátosan ragadott meg: a térdre boruló fiú vállain pihenteti kezét az atya, s jobb keze férfikéz, bal keze női kéz. Az Isten szeretete minden atyai és minden anyai szeretet teljessége, az irgalom erőssége és gyöngédsége, a szeretet igazságos ítélete és befogadása egyaránt jellemzi. Ez a titok, örvendezés vasárnapjának titka, amelynek bennünk is örömet kell gyújtania. A nagy magyar költő, Pilinszky János írt egy négysorost, amely az Átváltozás címet viseli. Ez a költemény egy csodálatos emberi szeretet, szerelem tapasztalatából merít, annak az érzését önti gazdagon szavakba - ám mégis minden gondolata, minden belső lírai rezdülése tökéletességgel igaz arra a szeretetre, amellyel az ember az Istenben találkozik. Ezért tehát merjük ezen a helyen idézni, egy másfajta összefüggésben is, mint amelyben íródott, hiszen Istentől mi is ezt a szeretetet, mondhatni szerelmes elköteleződést tapasztaltjuk meg létünk minden pillanatában: Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam. Halandóból így lettem halhatatlan. Körmendi plébánia NAGYBÖJT 4. VASÁRNAPJA A legdrágább ruha A tékozló fiú evangéliumi példabeszéde rengeteg művészt megihletett. Egyesek a bűnös állapotot, a disznókra vigyázó fiút ábrázolták, mások a hazatalálás pillanatát, a visszafogadás örömét jelenítették meg. Ez utóbbiak közé tartozik Rembrandt munkásságának egyik legjelentősebb műve, A tékozló fiú hazatérése címet viselő olajfestmény, amely bizonyára sokak számára ismert. Rembrandt egy másik alkotásán, egy rézkarcon is megörökítette a hazatalálás jelenetét, ezen egy kissé másként. A két főalak itt az apa és a lába elé boruló fiú. A háttérben az atyai ház, az otthon, ahonnan elindult és ahová visszatért a fiú. Egy szolga éppen kinyitja az ablakot, egy másik pedig az ajtón át hozza az új cipőt és az új ruhát. Érdemes elgondolkoznunk a két mellékszereplőn, cselekedetükön. Egy szolga kinyitja a ház ablakát. Azt az ablakot, amelyet talán évekkel korábban az apa parancsára csuktak be, amikor fia elhagyta a házat és családját. Azóta sötétség borult a házra. Az apát megdöbbentette fiának távozása, hűtlensége és hálátlansága. Bántotta a dolog, mert mindent megtett, hogy fia otthon érezze magát az atyai házban, érezze e ház biztonságát és mindazok szeretetét, akik itt élnek. Az apa érzéseit jól ismerjük. Amikor valakit elveszítünk, nem szívesen megyünk az utcára és kerüljük az embereket. Visszahúzódunk a világtól, bezárkózunk otthonunkba, becsukjuk az ablakokat, lehúzzuk a redőnyöket. Magunkba zárkózunk, gondolatainkba süllyedünk, bánt a fény, mert az örömteli régi időkre emlékeztet. Múlnak a szürke hétköznapok, nincsenek ünnepek. E

házban nincs helye a vigasságnak, talán ezért nem engedte soha az apa, hogy a másik fiú a barátaival mulasson. Az apa állandóan otthon van, mert azt reméli, hogy fia egyszer hazatér. Ő nem jár ki a mezőre dolgozni, a munkát a másik fiú végzi, aki becsülettel dolgozik az örökség reményében. Az apa otthon várja a fiát, mert neki otthon kell lennie akkor, amikor a fiú hazatér. Az apa várja a fiát minden nap, ezért pillantja meg már a távolból és siet elé - ahogyan Jézus elmondja a történetet. A találkozás pillanatában a szolga kinyitja az ablakot, beengedi a friss levegőt és a napfényt a házba, hogy a világosság és öröm betöltse azt. A másik szolga pedig az apa parancsára hozza az új ruhát, pontosabban a „legdrágább ruhát” - miként Lukács evangélista írja. Nem kell rá sokáig várni, a ruha már jó ideje el van készítve, a fiú távozásától fogva arra vár, hogy valaki magára öltse. E ruha nem egyszerűen csak új, hanem ez a legdrágább. A fiúnak járó ruha. Az apa ajándéka a hazatérőnek, akit mindig is fiának tekintett, akkor is, ha egy időre megszakadt kapcsolatuk. A fiának tekintette, mert az ő szeretete nem szűnt meg fia iránt. Ezek az apró jelenetek, Rembrandt művészi elgondolásai hűen tükrözik azt, amit Jézus el akart mondani a tékozló fiú példázatával. Istent bántja az ember bűne. Bántja, ha hálátlanul elhagyom és megszakítom vele a szeretetkapcsolatot. Nem esik depresszióba, de állandóan várja a bűnös megtérését, hazatalálását, visszatérését. Isten kész megbocsátani, leveszi rólam a bűnös élet rongyait és a kegyelem „legdrágább ruháját” adja rám. Isten örül annak, ha visszatalálok hozzá, elhagyom a bűnös életet. Örül annak, ha újra az ő fiának, gyermekének tartom magam. © Horváth István Sándor, 2016

Nagyböjt 4. vasárnap C Felkelek, Atyámhoz megyek! Az elmúlt vasárnapon azzal a gondolattal fejeztük be elmélkedésünket, hogy nagyböjti szentgyónásunk alkalmával visszaindulunk az atyai házba és engedjük, hogy az isteni irgalmasság megérintse szívünket. Ezt a gondolatot folytatjuk, illetve fejtjük ki mai elmélkedésünkben. Ma, nagyböjt 4. vasárnapján a tékozló fiúról és az irgalmas atyáról szóló jól ismert jézusi példabeszédet olvastuk Szent Lukács evangéliumából. A történet szemléletes módon tárja elénk az atyától való eltávolodást és a hozzá való visszatérést. Olyan út ez, amelyet életünkben mindannyian végigjárunk, amikor eltávolodva Isten szeretetétől a magunk kezébe vesszük sorsunk irányítását és boldogságunkat keresve elindulunk a magunk útján. Lukács evangélista leírása alapján könnyen kitalálhatjuk, hogy milyen érzések játszódtak le a fiú szívében, miközben végigjárta ezt az utat. Képzeljük most magunkat a fiú helyébe! A fiú éveken keresztül bizonyos jómódban és biztonságban él apjának házában, ahol mindenről gondoskodnak számára. Egy ideig meg is becsüli mindezt, de egyszer csak elérkezik ahhoz a pillanathoz, amikor másra vágyakozik. Talán a fiatalos lázadás ébreszti fel benne a vágyat egy újfajta szabadság iránt. Talán bizonyítani szeretné, hogy képes önálló életet kezdeni és a maga lábán megállni, bár ennek ellenkezője bizonyára azonnal kiderült volna, ha apja megtagadta volna az örökség kiadását és pénz hiányában a „nulláról kellett volna indulnia”. A vagyonnal a zsebében viszont magabiztosan kezdhetett neki új életének, megfeledkezvén

arról,

hogy

felelőtlensége

hamar

megfoszthatja

pénzétől. De vajon megtalálta új élethelyzetében azt, ami után vágyakozott? Egyáltalán tudta, hogy mit akar elérni távozásával? A

történetből úgy tűnik, hogy a számára túlságosan zárt családi otthon elhagyását követően oly felszabadultan viselkedett, mint amikor egy madarat kieresztenek a kalitkából. De meddig tarthat ez az önfeledt szárnyalás? Meddig tarthat a szabados élet, ha nem gondol a jövőre és átadja magát a pillanatnyi örömöknek? Ha meg is találta boldogságát az új barátok és barátnők között és ha örömét is lelte a könnyed életformában, ez az öröm nem tartott sokáig, csak addig, amíg a vagyona. Mire elfogyott a pénze, elfogytak a barátai is. A nélkülözés és éhezés közben egyetlen emlék, egyetlen érzés vagy kép mégis maradt a szívében: az atyai ház emléke, ahol jó sora volt és atyja arcának képe, aki szerette őt. Elsősorban talán nem a nélkülözés vagy a méltatlan életmód, nem is a megalázottság vagy az éhezés miatt indul vissza, hanem jóságos atyjának szíve mélyén élő arcképe indítja a fiút tettének megbánására, amely ezt mondatja vele: „Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.” Igen, indulok, visszatérek atyámhoz, és bocsánatot kérek. Útközben állandóan az jár a fejemben, hogy mekkora ostobaságot követtem el! De talán nem késő még! Talán még jóvá tudom tenni hibámat! Nincs már semmilyen jogom az atyai házban, nincs jogom hozzá, hogy újra atyám fia legyek, de talán mégis megbocsát nekem. Ahogy közeledem igazi otthonomhoz, és már látom az ismerős hegyeket, s dombokat, megszaporázom lépteim. Elgyengültem, nem tudok szaladni, de az otthoni levegőt érezve új erőre kapok, mert érzem, hogy itt vár rám az igazi szabadság és boldogság, amit hiába kerestem tékozló életem során. Az út most felkanyarodik a dombtetőre, amelyről már láthatom a házat. Csak pár lépés még, igen, ott az otthon. De ki áll ott a ház előtt? Ki indul most futva felém? Ki ismerhetett fel ilyen messziről? Bizonyára valamelyik szolga. De mégsem! Ez apám alakja, igen, ez az ő arca, most már megismerem. Ő várt rám, ma és talán minden nap, amióta elmentem és

most ő látott meg először. Mindjárt ideér atyám, aki mindig is szeretett. Könnyeimtől már alig látom, hogy kitárt karral, boldogságtól sugárzó arccal ér hozzám, a lába elé roskadok, s őt átkarol. „Atyám, nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz” – kezdem mondani, de ő nem is engedi, hogy folytassam, hanem mindjárt felemel, új ruhát hozat nekem a szolgákkal és intézkedik, hogy ünnep kezdődjön a házban. Bármilyen nagy is volt a vétkem, atyám örömmel fogad, mert mindig fiának tartott, s nekem helyem van mellette. Most látom csak igazán, hogy mekkora a bűnöm, amely megbocsátást nyert. Mindezért köszönettel és hálával tartozom. Miután a fiú szemszögén keresztül ily módon újra végiggondoltuk a történetet, nézzük meg most legalább röviden, hogy milyen gondolatok és érzések járhattak mindeközben az atya fejében és szívében. Biztos, hogy fájó szívvel engedte el fiát. Nem az örökséget sajnálta, hanem a fiát féltette, aki könnyen elveszhet a világban. De nem tartotta vissza, hanem meghagyta szabadságát. Mit csinálhattam rosszul? Elrontottam valamit a nevelés területén? Mi hiányozhatott fiamnak ebben a házba? Ilyen kérdések foroghattak fejében, s talán mindennap erre gondolt. Bizonyára ott élt szívében a remény, hogy egyszer visszatér a fia. Egyszer majd eszébe jut, hogy mit kapott otthon. Egyszer talán majd észhez tér. Talán egyszer majd belátja, hogy hibázott, és lesz bátorsága visszajönni. Igen, bárcsak így történne, nem neheztelnék rá, és örömmel fogadnám vissza családunkba. Ugyanakkor aggódhatott is. Vajon megállja helyét? Vajon megtalálja a boldogságot, amit keres? Mi lesz fiammal, ha a rossz útra tér, és azon nem képes megállni és visszafordulni? Hová jut élete, ha sosem akar visszatérni? Talán már sosem fogom többé látni, pedig mindig szerettem. Az apa éveken keresztül aggódva és reménnyel gondolt minden nap fiára,

egészen addig a napig, amikor egyszer meglátta a ház felé vezető úton. Azonnal megismerte fiát, hiszen minden nap erre várt, s rögtön futásnak eredt, hogy elveszett és megkerült fiát újra átölelhesse. Ő az én fiam, s a fiam most újra atyjának szólít engem, bár méltatlannak tartja magát. Ne folytasd, fiam! Nem szükségesek a szavak, mert látom a szemedben, hogy megbántad tettedet. Emelkedj föl, öltsd magadra a tiszta ruhát, gyere, megünnepeljük megtérésedet! Öröm költözött szívembe, mert megkerült a fiam! A példabeszéd a bűnös, illetve bűnbánó emberről és az irgalmas Istenről szól. Ennek fényében befejezésül tegyünk néhány következtetést: 1. Isten mindig meghagyja és nem korlátozza emberi szabadágunkat. 2. Az isteni szeretet megtagadása, azaz a bűn távolít el minket Istentől. 3. Az Istent elhagyó és szabadságával visszaélő ember felelős tetteiért és ezt a felelősséget nem háríthatja Istenre, a körülményekre vagy más emberekre. 4. Isten nélkül hiába keresi az ember a boldogságot, élete kudarcba fullad. 5. A visszatérés, a bűnbánat lehetősége mindig megmarad számunkra, hiszen Isten irgalmas Atyaként visszavár minket, örömmel fogadja megtérésünket és kész megbocsátani nekünk. 6. Mindannyian tékozló fiúk és lányok, tékozló férfiak és asszonyok vagyunk. Van, aki távozóban, és van, aki visszatérőben. A

nagyböjti

idő

lehetőséget

ad

mindannyiunknak,

hogy

lelkiismeretvizsgálatot és bűnbánatot tartsunk, s elinduljunk Isten felé. Ő szeretettel vár ránk és újra a kegyelem tiszta ruhájába öltöztet minket. (Horváth István Sándor) 2007

NAGYBÖJT 4. VASÁRNAPJA Váratlan fordulat A negyedik nagyböjti vasárnapon a szentmise evangéliuma a szentírás egyik legismertebb történetét tárja elénk: Jézus példabeszédét a tékozló fiúról és az irgalmas atyáról. A rövid történetben hosszú utakat járnak végig a szereplők. A fiatalabb fiú a lázadástól az engedelmességig, minden megtagadásától a szeretet elfogadásáig halad. Testvére, az idősebb fiú éppen ellentétes utat jár be a testvéri szeretettől az irigységig, az apa iránti engedelmességtől a kritizáló lázadásig. És az apa is végigjárja a maga útját a bánattól az örömig. A történetet hallva, s újra átgondolva bennünk is különféle érzések támadnak, s mi is elindulunk a magunk lelki útján. Mivel teljességgel lehetetlen egyetlen prédikációban e tartalmilag rendkívül gazdag példabeszéd minden elemét áttekinteni, csak néhány érdekes és tanulságos részletre figyeljünk most oda. A történet azzal kezdődik, hogy a fiatal fiú kikéri apjától az örökséget. Itt arról az örökségről, arról a vagyonról van szó, ami őneki fog jutni apja halála után. De az apa még él! Még nem halt meg! Hallatlan pimaszság és sértés, hogy a fiú egyáltalán megpróbálkozik ezzel a kéréssel, hiszen tulajdonképpen ezzel azt fejezi ki, hogy alig várja apja halálát. Szívtelen, arcátlan és kegyetlen ez a kérés, amely ugyan szavakkal ki nem mondva, de mégis egyértelműen azt jelenti, hogy a fiú saját apja halálát akarja. S amennyire hallatlan a kérés, annyira váratlan az apa viselkedése: odaadja az örökséget. Valójában a fiú nem is számíthatott erre. Az apa akár ki is tagadhatta volna fiát az örökségből egy ilyen szemtelen kérést követően. De ő nem bünteti meg fiát a lázadás miatt, hanem elengedi.

Valljuk be őszintén, hogy egy kicsit érthetetlen számunkra, hogy az apa miért nem tagadja meg a kérést? És itt a bűn, az emberi bűn nagy titkához érkezünk. Miért engedi meg Isten a bűnt? Mert Isten szabad akaratot adott nekünk. Nem akarja, hogy általa mozgatott bábokként éljünk, hanem azt szeretné, hogy szabad akarattal döntsünk mellette. Isten nem láncol minket magához, nem erőlteti ránk szeretetét, s nem kényszeríti ránk jóságát, ha menni akarunk, ha megpróbálunk nélküle boldogulni.

Isten

elenged

minket,

ahogyan

fiát

elengedte

a

példabeszédben szereplő apa. A távozást

követően a

fiúval történő

események meglehetősen

kiszámíthatóak. Hiába próbálja a maga útját járni, ez az út nem vezet sehová. Kihasználják, megfosztják vagyonától, s végül megalázzák, emberszámba sem veszik. S mindez egészen gyorsan történik, hamar a lejtő alján találja magát. Ahogy a pénze fogy, úgy tervei és álmai is elszállnak. Nem számíthat senkire, nem bízhat senkiben. Az atyai ház biztonságát nem pótolja semmi, sőt, teljes létbizonytalanságba kerül, mert még a sertések ételéből sem adnak neki. A fiú tehát mindenét, még emberi méltóságát is elveszítette, csak egyetlen dolog maradt számára: továbbra is az apjának a fia. Igaz, hogy megtagadta

az

apja

szeretetét,

de

továbbra

is

fiú.

A

teljes

elveszettségben ismeri fel fiú életének jelentőségét. A fiúi lét nem csak halvány gyermekkori emlék, nem csak feledésbe merült élmény számára, hanem ez válik az egyetlen kapaszkodóvá, az egyetlen biztos ponttá, ami reménnyel tölti el, s elindítja visszafelé. Szeretet, biztonság, élet csak odahaza létezik. Életünk mélypontjain, ahová a bűn juttatott minket, mi is felfedezhetjük, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ő továbbra is szeretett gyermekeinek tart minket, s mindig meg van számunkra a

lehetőség, hogy visszatérjünk hozzá. A hazafelé vezető út a fiú számára hosszú, van ideje gondolkodni. Helyzetét nagyon reálisan látja. Tisztában van vele, hogy nagyot hibázott, s talán jogosan gondolja, hogy sok jóra nem számíthat. Már nem tartja magát méltónak arra, hogy fiú legyen, ezért az utolsó helyet is kész volna elfoglalni, csak legalább helye legyen a családi otthonban. Valójában a fiú a túlélésre játszik. Csak egyszerűen túl akarja élni a maga okozta szörnyű helyzetet. Nem számít arra, hogy ennél sokkal nagyobbat, értékesebbet fog kapni. A túlélés ösztönös vágya azonban még

messze

van

az

apa

felemelő

szeretetének

elfogadásától.

Bűnösségünk megtapasztalásakor először talán az indít minket a bűnbánatra, hogy elkerüljük az isteni büntetést, az örök kárhozatot. De ez az ösztönös viselkedés még messze áll attól, hogy elfogadjuk Isten megbocsátó szeretetét. A történet több váratlan fordulata után végül elérkezünk a leginkább meglepőhöz: az apa megbocsát a tékozlónak, újra fiának tekinti őt, s visszaadja neki fiúi méltóságát. Erre igazán nem számított a fiú. És itt elérkezünk a bűn másik nagy titkához. Úgy gondoljuk, hogy bűneink miatt már nem vagyunk méltók arra, hogy Isten szeressen minket. Valamilyen titokzatos oknál fogva szinte ragaszkodunk bűneinkhez, s nem akarjuk elfogadni, nem tudjuk megérteni, hogy Isten eltörli bűnös múltunkat és új életet ad nekünk. Mintha bennünk maradna valamiféle kételkedés, hogy Isten képes-e teljesen megszabadítani minket a bűntől? Érdemes ismételten tudatosítani magamban: bármennyire is nagyok bűneim, Isten eltörli azokat. Bármennyire is eltávolodom Istentől, ő mindig

visszavár.

Személyes

életemben,

minden

komolyan

vett

szentgyónásom alkalmával megtapasztalhatom a váratlan fordulatot:

Isten nem büntetni akar, hanem szeretett fiaként ölel magához. © Horváth István Sándor, 2010. NAGYBÖJT 4. VASÁRNAPJA C Fiú maradt Egyházunk iránt érzett engedelmes szeretetem talán megenged egy kis önkritikus megjegyzést. Mi papok, az egyházi törvényekre hivatkozva néha úgy viselkedünk, mint a kidobóemberek. A szentségi életet, különösen is a szentáldozást és a szentgyónást zártkörű rendezvénynek tekintjük, ott állunk az ajtóban és gondosan ügyelünk arra, hogy még véletlenül se lépjen be olyan személy, aki szerintünk nem kapott hivatalos meghívót. Nagy magabiztossággal mérlegelünk, döntünk és ítélkezünk arról, hogy ki léphet be az irgalmas Atya házába. Tévedés ne essék, nem vonom kétségbe az előírások fontosságát és nem lazítani szeretnék

a

szentségekhez

járulás

fegyelmi

rendjén,

csupán

elgondolkozom azon, hogy Isten hogyan szemléli ténykedésemet. Nagy baj volna, ha az én túlzott papi szigorúságom miatt nem léphetne be valaki az irgalmas Atya házába, valaki, akit ő meghívott és fiának tekint. Az ember alapmagatartása Istennel szemben az alázat és a bűnbánat, amelyet ő, az irgalmas Isten szívesen fogad. Ezt a nagyböjtben különösen is aktuális témát szemlélteti a mai evangéliumban Jézus példabeszéde a tékozló fiúról és az ő megbocsátó atyjáról. A fiú távozásával

sok

minden

megszakad,

visszatérésével

sok

dolog

megváltozik, de valami mindig megmaradt köztük. A fiú mindig az atyja fia maradt, az apa pedig mindig atyja maradt fiának. A fizikai távolság vagy a lelki eltávolodás ezt a kapcsolatot nem szakíthatta szét, s ez válhatott a visszatérés és visszafogadás alapjává. Isten gyermeke

vagyok, ő pedig az én Atyám. Bűneim miatt messze távolodhatok tőle, de ez a kapcsolat mindig megmarad, s ennek felidézése kiindulópontjává válhat visszatérésemnek. Jézus példabeszédei a végén nyitottak maradnak, mintegy folytatást várnak. Látszólag ez a történet kerek egész, a végén szép befejezéssel. A fiatalabbik fiú kikéri örökségét atyjától, aki nem ellenkezik, hanem teljesíti kérését. A fiú távozik az atyai házból, hamar elpazarolja örökségét és emberhez méltatlan helyzetben találja magát. Mindenét elveszíti, csak egy marad számára: van atyja, akihez visszatérhet. Apja örömmel fogadja és olyan jóban részesíti, amit cselekedete alapján meg sem érdemel. Ez ám a boldog befejezés! – gondolhatnánk, de nincs vége itt a történetnek. Ekkor lép színre az idősebbik fiú. Egyáltalán nem örvend testvére visszatérésének, rossz szemmel nézi atyja örömét. Nagyon sokatmondó a kifejezés, hogy „nem akart bemenni” a házba. Ne felejtsük, hogy ezt a házat hagyta el a fiatalabb fiú, és éppen ez volt az ő nagy bűne, e házból való távozásával akarta elszakítani magát atyja szeretetétől. Most az idősebbik fiú ebbe a házba nem megy be, azaz elindul ugyanazon az úton, mint testvére. Ekkor jön ki hozzá atyja, és hívja be őt, kéri, hogy ne szakítsa el magát otthonától és a szeretetközösségtől. Ezen a ponton marad végül nyitva a történet, mert nem derül ki, hogy az idősebbik fiú hogyan döntött, bement-e a házba vagy távozott. Emberileg jogosnak tűnik a fiú felháborodása. De mennyire

lehet

jogos

a

harag,

a

sértődöttség,

az

irigység?

A példabeszéd az atya bátorításával és örömével ugyan befejeződik, de itt kezdődik az én utam. A legszívesebben a távozó és visszatérő fiú helyébe képzelném magamat, s e szempontból gondolnám át életem bűneit. A végkifejletet ismerve kényelmes, megnyugtató szerep. Egy kis bátorsággal mégis más szereplőt választok. Az idősebbik fiút. Igen, én

vagyok az idősebb fiú, aki munkámból hazatérve szembesülök a váratlan tényekkel. Hogyan viselkedek egy ilyen helyzetben? Csak szemlélője vagyok

az

eseményeknek?

Hogyan

nézem

mások

megtérését?

Irigységgel, haraggal? Mit gondolok Isten határtalan öröméről, aki minden bűnösnek megbocsát és visszafogad atyai szeretetébe? Hogyan nézem embertársaim, testvéreim, rokonaim, ismerőseim megtérését, Istenre

találását?

Ahogyan

Isten

megbocsátott,

tudok-e

én

is

megbocsátani testvéremnek? Felül tudok-e emelkedni jogosnak érzett haragomon? Engedem-e, hogy az öröm, mások öröme engem is eltöltsön?

Otthonomnak

Belépek-e az atyai házba?

tekintem-e

továbbra

is

atyám

házát?

© Horváth István Sándor, 2013.

Nagyböjt 4. vasárnap C A mai vasárnap ünnepi igéjében a tékozló fiú ismert példabeszédéről hallunk. Ebben Jézus bemutatja nekünk a mennyei Atya végtelen irgalmát megjelenítő atyát és az emberiséget képviselő két fiát: a tékozló fiatalt és a hűségesnek látszó idősebbet. A tékozló fiú története. Ez a fiatalabbik fiú engedetlen volt. Nem értett egyet apja akaratával, más úton akart boldogulni. Hálátlan és tiszteletlen volt: kikérte örökségét, és „elment szerencsét próbálni”. Ott aztán a saját ösztönének engedelmeskedve könnyelmű, léha életet élt, és elpazarolta,

eltékozolta

minden

vagyonát.

A

végén

annyira

lerongyolódott, hogy disznópásztornak kellett elszegődnie, csakhogy valahogy megélhessen. Tipikus példája az engedetlen, a családi köteléket elviselni nem bíró fiatalnak. Jézus a példabeszédben nem mondja, miért lett a fiú tékozlóvá. Ránk bízza:

gondolkozzunk

el

rajta.

Jöjjünk

rá,

hogy

bennünk

is,

gyermekeinkben is van valami, ami lázadásra indít, durcásságot fakaszt.

„Ezerféle lázadás rejtőzik az emberben, és van kor, amikor az ember úgy érzi, hogy ki kell kérni örökségünk részét és világgá kell mennünk” írja Rónay György. Az dobja ránk az első követ, akiből valaha is nem „buggyant ki” a tékozlás ilyesfajta kísértése. Az idősebbik fiú története. Ő az, aki nem kívánkozik el, aki végzi a dolgát, aki megteszi, amit atyja kíván. Úgy tűnik, mintha körülötte minden rendben volna, sőt amikor az öccse hűtlen lett, ő látszólag még hűségesebben

ragaszkodik

az

otthonhoz.

Ő

a

példamutató,

a

megtestesült jóság, akiben sem rosszakarat, sem irigység, sem kapzsiság nem ver gyökeret. Milyen jól esik ilyenről hallani! S milyen szívsimogató érzés, amikor az ember azt érzi: én is ilyen vagyok. Szeretem az otthont, sohse akartam elmenni, mindenki tudja rólam, hogy

a

család

bízhat

bennem,

nyugodtan

rám

hagyatkozhat

apám-anyám, őrzöm a vagyont és a hírnevet is... A példabeszéd fordulópontja. A tékozló fiú a nincstelenségben rájön, hogy ostobán cselekedett. Fogja magát, és minden bűnét megbánva, önbecsülést és rátartiságot félretéve hazamegy bocsánatot kérni, s vállalni, hogy akár béresként is élhessen atyja házában. A bűnbánó és bűnéért elégtételt is vállaló fiút az atya irgalmas szívvel fiaként fogadja vissza, megbocsát neki, és örvendező lakomán ünnepli hazatértét. A példabeszédben Jézus a tékozló fiú atyjának megbocsátó szeretetében a mindennél irgalmasabb Atyaistent állítja elénk. Rámutat arra, hogy az Isten a megtérő bűnösnek szívesen megbocsát, újra gyermekévé fogadja, és a mennyei otthon örökösévé teszi. Az idősebbik fiú öccse hazatértére leveti álarcát és megmutatja, hogy minden jósága és hűsége csak látszat, képmutatás volt. Nem tud megbocsátani hazatérő öccsének, annyira haragszik rá, hogy nem képes vele még egy asztalhoz sem ülni. Miért? Talán azért, mert az atya nem fejmosással, hanem megbocsátó örömmel fogadta a tékozló öcsköst?

Íme, ő a tökéletes, a hűséges és önzetlen „otthonülő”, egyszerre hánykolódni kezd, és olyat kér számon, amelynek hosszú éveken át részese

volt.

A

gőgös

rátartiság

mellett

most

nagyhírtelen

nyilvánosságra kerül a bátyó a „zsugori”, mindent magának gyűjtő „haszonlesése”. Az atya most idősebbik fia helyett kénytelen szégyellni magát, és szomorúan tudomásul venni, amit eddig csak sejtett: a bátyó azért maradt otthon, és csak azért mutatta a hűséget, hogy neki több jusson. Nem szeretetből, hanem érdekből cselekedett. Itt megállunk, és a példabeszéd bennünket is mélyebben érintő értelmét vizsgáljuk. Egyben biztosak lettünk: mennyei Atya minden emberi elképzelést

felülmúló

jósága

és

megbocsátó

irgalma

végtelen.

Ugyanakkor a két testvérre gondolva fölágaskodik bennünk a kérdés: melyik volt közülük a nagyobbik bűnös? Bűnös volt mind a kettő, ahogy bűnös vagyok én, és bűnös vagy te is, hiszen nem egyszer viselkedünk hosszabb-rövidebb ideig tékozló fiúként. Avagy nem egyszer, néha még magunkat is becsapva becsületes, Istent s embert szerető, igazságos embernek mutatkozunk. Mikor követtünk el nagyobb bűnöket, amikor tékozló fiúként viselkedtünk, avagy amikor megjátszottak az „idősebb testvért”? Ezt eldönteni nem a mi dolgunk, ez az irgalmas Istenre tartozik. Ő a csavargóvá züllött fiút szívesen fogadta, mert az képes volt megtérni és bűnbánatot tartanai. A magát jónak, becsületesnek tartó fiú csak azért nem lehetett kedves, mert megátalkodottan becsületesnek tartotta magát, akkor is, amikor tele volt titkolt bűnökkel. Ha szívében megjelent volna az önmagát vádló s másoknak is megbocsátani tudó bánat, akkor az atya szívesen ölelte volna őt is keblére. A végső ítéletet a mennyei Atya mondja ki a bűnbánat és a szeretet fényében. A mi dolgunk megtérni és bűnbánatot tartani. †Koller Gyula, Remény

Nagyböjt 4. vasárnap C A tékozló fiú örökszép példabeszédét hallottuk. Most a húsvéti előkészület szent negyvennapjában, a nagyböjt idején különösen is fontos ez a példabeszéd, hogy helyesen megértsük és gyakoroljuk a bűnbánatot. Ez a példabeszéd az Isten és a bűnös ember kapcsolatát ábrázolja. S helyesebben talán az irgalmas atyáról kellene elnevezni ezt a történetet, mert inkább ő a főszereplő, mint a fiatalabb fiú. Ez a példabeszéd nemcsak szép, de szinte minden részletében hordoz üzenetet minden idők minden krisztushívő emberének. Érdemes még egyszer végigmenni a történeten, ezúttal részleteiben odafigyelve a mozzanatokra. A történet a fiatalabb fiú és az atya szakításával kezdődik, egyes egyedül a fiú hibájából, mert ő önálló életet akar élni. A fiú minden kapcsolatot megszakít apjával: a vagyoni helyzeten túl személyes kapcsolatuk is megszakad, mert a fiú elköltözik egy távoli vidékre. Meglepő, hogy az atya egyetlen szóval sem igyekszik visszatartani fiát ettől a lépéstől. A kettőjük szakítása mutatja meg a bűn igazi természetét: a bűn az Istennel való teljes szakítás. Sajnos a legtöbb ember tudatában úgy jelenik meg a bűn, mint bűnös cselekedetek összessége. Pedig ezek gyökerét kell meglátnunk. Ahogy a fiú bűne nem abban áll, hogy egyvalami rosszat tett apjának, hanem, hogy teljesen szakított vele, úgy a bűn sem a bűnös cselekedetekből áll, hanem abból, hogy az ember gyökerében szakad el Istentől. A bűnös tettek ennek az elszakadt állapotnak a vadhajtásai, megnyilvánulásai. Az atya nem tartja vissza a fiút egyetlen szóval sem, ahogy az Isten teljes mértékben tiszteletben tartja szabad akaratunkat a bűn Istentől való elfordulásában is. A történet folytatásában a fiú sorsa rosszra fordul: a kezdeti nagy

mulatozások után elfogy a pénze, és éhínség áldozata lesz. Elszegődik disznópásztornak, ahol még a disznók moslékából sem ehet. A példázat itt mesteri módon mutatja be a bűnös embert. Az engedetlenség, az önzés, azaz a bűn következményeit aligha lehetne jobban jellemezni. Ekkor a fiúnak eszébe jutnak az előző életének körülményei, amikor még az atyai házban volt. Az éhség oldaláról közelít: akkor nem éhezett és még ma is egy béresnek különb helyzete van az atyai házban, mint neki. Ám tudja: nem mehet haza csak úgy, hogy íme hazajöttem, azok után, ami történt. Ha elfordulunk Isten szeretetétől a bűnben, utána nem fordulhatunk csak úgy vissza hozzá azt mondva: Bocs' Isten, mától kezdve jó fiú leszek. Ahogy a fiú csak reménykedik abban, hogy atyja legalább a béresek közé befogadja - mert arról álmodni sem mer, hogy ismét fia lehessen -, úgy mi is csak reménykedhetünk abban, hogy Isten megbocsát nekünk. Egyáltalán nem természetes, hogy Isten csak úgy megbocsát, egyáltalán nem természetes, hogy a gyóntatószékben két perc alatt el van intézve minden. Ezután az atya kerül a színre, aki hazatérő fiát meglátja. Talán minden nap hosszú percekig kinn állt a kapuban a látóhatárt kémlelve, hogy mikor jön haza a fia. Mikor meglátja eléje szalad, hogy ezzel is elvegye félelmét és kellemetlenségét, amit abból adódik, ha otthon kell jelentkeznie. Megöleli, megcsókolja, az a csont és bőr kiéhezett, koszos, disznószagú fiút. Így bocsát meg nekünk Isten. Így vár haza minden nap a bűn útjáról, szalad elénk és megölel megcsókol, bármily büdösek, koszosak,

bűnösek

vagyunk

is.

Örömében

lakodalmat

rendez,

visszafogadja fiát fiának. Akarod, hogy Isten téged is megöleljen, megcsókoljon? Egyedül rajtad áll, hogy hazatérsz-e. Ha nem térsz haza Isten fájó szívvel tovább kémleli a látóhatárt, mindhiába. Ebből a történetből világosan látható, hogy a bűn következménye nem

Isten haragjának, bosszújának cselekedete, hanem egyes egyedül a mi Istentől való elfordulásunknak köszönhetünk minden rosszat. De a történet nem fejeződik be. Folytatódik az idősebb testvér hazatérésével, aki nem akar bemenni, nem akar megbocsátani testvérének. Az atya ezúttal nem nézi tétlenül az eseményeket. Hozzá is kijön, elébe megy, mint kisebbik fiának. Kérleli őt, hogy menjen be. Az atya megnyilatkozásaiban fontos azt meglátni, hogy az örömünnepség nem a kisebbik fiú szertelen, bűnös életének a szentesítése, hanem hazatérésének, ünneplése. Isten előtt a bűn mindig bűn marad, azt nem lehet kimagyarázni. Isten a hazatérésünknek, megtérésünknek örül, s nem annak, hogy bűnt követünk el. A történet nyitva marad: nem derül ki, hogy az idősebb testvér bemegy-e, vagy pedig most ő megy el az atyai háztól. Ez a nyitott történet felteszi nekünk is a kérdést: hajlandók vagyunk-e megbocsátani ellenünk vétkező embertársainknak, vagy nem. Mert ha nem éppúgy elszakadunk Istentől, mint a kisebbik fiú. Ha igen, abban az örömben lehet részünk, mint a tékozló fiúnak hazatérésekor. Most ennek a gyönyörű példabeszédnek tanúságát vessétek össze életetekkel. Azzal, amikor a bűnbánat szentségében találkoztok a hazaváró irgalmas mennyei Atyával. Hasonlítsák össze azok, akik ilyenkor húsvét előtt kötelességből elvégzik a szentgyónást, mert eleget akarnak tenni annak, hogy évente legalább egyszer gyónj meg és húsvét táján áldozzál, hogy elmondhassa magáról, hogy keresztény, mert megtartja a parancsokat. Csakhogy parancsra nem lehet gyónni. Ha valaki

csak

a

parancstól

vezérelve

megy

be

felkészületlenül

a

gyóntatószékbe, az nem az a találkozás lesz Istennel, mint a tékozló fiú és az atya találkozása. Az Egyház eme parancsa, hogy évente legalább egyszer gyónjál és húsvét táján áldozzál, kicsit fából vaskarika, mert jogi nyelven akar megfogalmazni lelki dolgokat, amit nem lehet. Ezt a

parancsot akkor fogalmazták meg, amikor a középkor végén annyira megritkultak az áldozások, hogy efféle módon kellet megparancsolni. Mára idejétmúlt ennek a törvénynek betű szerinti megtartása. Elég sokat beszél az Egyház arról hogy ennél sokkal többre van szükség. Arra, amit a tékozló fiú példabeszédéből kiolvashatunk. Azt is vizsgáld meg, hogy a te bűnösséged csak az Istennel való kapcsolatban merül ki, és eszedbe sem jut, hogy mások ellen is vétettél, vagy mások vétettek ellened. Ha nem kezdeményezed a bocsánatkérést, s ha nem bocsátasz meg az ellened vétőnek, akkor kinn maradsz Isten Országának öröméből, mint az idősebb testvér, ha nem bocsát meg öccsének. A tékozló fiú példabeszédét fontold meg és alkalmazd életedre, hogy ne külső

elvárásoknak

eleget

téve,

hanem

belső

megtéréstől

és

bűnbánattól vezérelve kerülj közelebb a nagyböjt folyamán Istenhez és embertársaidhoz. Ócsai József Nagyböjt 4. vasárnap C A

festmények

restaurálásának

legfontosabb

célja

műalkotások

állapotának megóvása, élettartamának meghosszabbítása és esztétikai értékének a megőrzése. A helyreállítás munkálatait nagy mértékben befolyásolja a festmény állapota, az idő vasfogának lenyomata, az emberi hozzá nem értés, a kifakult színek, az elhalványodott kontúrok, vagy már a teljesen hiányzó, a pótolhatatlan részek nagysága. Így, amikor Szent Lukács Jézus legmeghatóbb példabeszédét festi, nem kis fejtörést okoz a festőnek a tékozló fiú alakjának restaurálása. De vissza lehet-e még festeni az édesapa legkisebb fiát, aki rosszul felfogott szabadságában úgy dönt, hogy már nem akar többé családjához tartozni, szakítani akar minden eddigi kötelékkel, elhagyja a biztonságot jelentő

atyai házat és kilép a festmény megtartó keretéből? Vajon fel lehet-e még fedezni az atyai ház

gazdag és boldog színeit azon a kifakult

alakon, aki léha életet élve eltékozolja apja örökségét? Vajon meg lehet-e még tisztítani ezt a töredezett ábrát attól a sok, most már felpattogó rétegtől, ami a szabad ifjút szolgává tette? Létezhet-e egyáltalán olyan restaurátor, aki a semmiből újra vissza tudná hozni ennek a fiúnak az alakját, akire az éhínség idején a sertések mellett megalázva rá sem ismerünk, és a festményen szinte semmi látható nyoma sem maradt? Szent Lukács is már-már feladná a próbálkozásokat, inkább egy másik, egy jobb fiút festene a tékozló helyébe, vagy üresen hagyná a helyét, de ekkor a szétmaszatolt alak legmélyebb rétegében, a tékozló fiú szívében Szent Lukács hirtelen megpillantja a kereszt kiradírozhatatlan és eltörölhetetlen jelét. A fiú a bűn szolgaságában mindent elveszített, mindent eltékozolt, a kereszt jelét, édesapja igazi örökségét azonban nem veszítette el. A restaurátor pedig tüstént hozzálát az fel ismerhetetlenségig elpusztult alak helyreállításához. A bűnbánat keserű könnyeivel megtisztítja a tékozló fiú sártól és bűntől bepiszkított kontúrjait, a túlcsorduló atyai szeretet emlékével pedig újból friss színeket visz fel az elhalt képre. A hazafele vezető úton sikerül a restaurátornak a lesoványodott fiút régi önmagához a leghűebben megfesteni, sikerül felismertetni vele az atyai ház, a hátrahagyott család biztonságát. Az atya pedig, aki már a képkeret legtávolabb csücskében észreveszi meghaltnak hitt fiát, elébe fut és boldogságtól reszkető karjaiban visszafogadja fiát a családba. Szeretetével, amely kiállta a távolságot és az időt jelentő próbát, az örömtől síró apa ismét sajátjának vallja a megtérült fiát. Az atyai csókkal, a gazdagság ruhájával, a méltóság sarujával és a nemzetség gyűrűjével egyszer és mindenkorra konzerválja is a visszatért fiú alakját a festményen. Az atyjának

szeretetén csodálkozó fiú alakja nem fakulhat ki többé, már nem veszhet el. Sőt, ezentúl minden károsodást is kiáll, mert az atya szeretete és öröme, amely győzött a halálon, immár biztosan a tenyerén hordja fia életét. A tékozló fiúval a festmény is feltámad, új életet kap. Ebből az örömből és szeretetből nem hiányozhatnak azok a képrészletek sem, amelyek nem szorultak gondos felújításra, hiszen azok is ennek a festménynek a részei. Az örvendezés vasárnapján arra kaptunk meghívást, hogy a példabeszédben szereplő atyában ismerjük fel a keresztre feszített Jézust, aki szeretetével maga fut elénk, hogy szegekkel átvert kezeivel ismét átöleljen bennünket, és ölelésében megújuljunk

Isten

irántunk

való

végtelen

szeretetében,

amely

hazavezet akkor is, ha eltévedtünk, amely felemel akkor is, ha elestünk, s amely győz még a halálon is, mert Krisztusban mindannyian fiai vagyunk. G. Kovács Pál, Remény Nagyböjt 4. vasárnap C Az aki úgy találja, hogy eljátszotta az életét és kiégett, kiút nélkül a semmibe mered, lehetetlennek tartja, hogy számára olyan lehetőség nyíljon, hogy olyan ünnep érkezzen, amely élete útját a halálból, az életre fordítja. Aki viszont igaznak, jónak tartja önmagát, az elhatárolja magát azoktól, akiknek életmódja kétes. Lehetetlennek tartja, hogy velük közösön ünnepeljen, semmilyen szempontból nem vállal közösséget azokkal, akiket bűnösnek kiáltott ki. A mai nagyböjti Vasárnap evangéliumi részlete e kétféle típusról szól, egy atyáról, és két egymástól merőben különböző fiáról, akiknek ünnepet rendez. A kisebbik fiú, elszántan és követelőzve kikérte az atyai örökséget, egy

szabadabb, változatosabb élet reményében. Már itt a példabeszéd kezdetén szembeötlik az atya páratlan jósága - korholó, feddő szavak nélkül,

hagyja,

hogy

fia

elmenjen.

Akár

gyengeségnek,

vagy

felelőtlenségnek is tűnhetne ez a magatartás, ha nem várná vissza aggódó szeretettel az ő tékozló fiát. A fiatalabb fiú a perc emberévé vált - tékozolja az atyai örökséget, számolatlanul költi bármire. Emiatt jutott koldusbotra, kiszolgáltatott sorba. Végül is arra fanyalodott, hogy a legmegvetettebb munkát is elvállalja - a zsidóknál tisztátalan állatnak számított disznókat őrzi. Ebben az állapotában döbbent rá arra, hogy a szabadságát szolgasággal váltotta fel, mert atyja házában még a szolgáknak is jobb soruk van. És így született meg a döntés felkelek, és atyámhoz megyek. Úgy tért magához, mintha álomból ébredne. Az esztelenség világából ráébred a valóságra, amely gyötrő és megalázó számára,

mégis

felsejlik

egy

remény,

az

atyai

ház

melege.

És most bontakozik ki az atya szívének gazdagsága. Ő mindig várta, hogy fia visszatér. Úgy látszik, mintha mindig a kapuban állt volna, hogy a messzeséget fürkéssze. Amikor fiát felbukkanni látta, a szánalom és öröm érzése töltötte el a lelkét. Nem törődött az atyai méltóságával, szalad, hogy minél hamarabb találkozzon fiával. Nem magával, vagy saját jó hírével törődik, hanem a fiával. A fia elment tőle, de ő sose veszítette el a fiát, szívével-lelkével sosem vált el, nem távolodott el tőle. Így nem esett nehezére átölelni, gyűrűt húzni az ujjára, és megcsókolni. Nem béres, nem szolga, hanem fia. Visszahelyeződött abba az eredeti méltóságba, amit elveszített. A visszatérés örömét nagy lakomával ülik meg. A hízott borjú ellensúlyozza azt az éhséget, amit a fiúnak az otthontól távol el kellett szenvednie. Az ünnepet az elsőszülött hazaérkezése zavarta meg. Egész más lelkülettel közeledik az eseményekhez, testvéréhez, mint az atyja. Nagyon szűkkeblű, és irigykedve tekintett az ünnepei lakomára. Pedig

apja őt is megelőzte. Kiment és bátorította, azt szeretné, hogy osztozzon az örömben, de az idősebbik fia nem képes erre, nem értett egyet az atyja túláradó jóságával. Olyan határtalan és példátlan jósággal találkozunk az atyában, hogy könnyen rájövünk a példabeszéd a mennyei Atya, az Úr Jézus nagylelkűségét mutatja be a bűnös iránt. Egyedül Isten az, aki nem tesz szemrehányást, aki átölel és bármikor hajlandó a kegyelem ruhájába öltöztetni bennünket. Ha bűnös magatartásommal tékozoltam volna lelkem kincseit, Isten megbocsátó jósága számomra is nyitva áll, hisz Istennél mindig van kiút, van újabb lehetőség, nincs olyan életállapot, amelybe ne tudna reményt önteni. Viszont az idősebb fiú sem lehetek, aki irigyli Isten jóságát, azokkal szemben, akik készek visszatérni az Atyai házba. Ezen a mai nagyböjti vasárnapon kérjem Isten irgalmát és adjunk hálát az o határtalan jóságáért, amellyel mindig hazavár, és ünnepi asztalt készít minden szentmisében. Böjte Mihály Nagyböjt 4. vasárnap C Nagyböjt 4. vasárnapján Lukács evangéliumából Jézus egyik legszebb példabeszédét olvassuk Isten irgalmas szeretetéről, a tékozló fiú elzülléséről és visszatéréséről az atyai házba. Az elbeszélés főszereplője a fiáért aggódó és a bűnbánót házába örömmel visszafogadó apa, aki a szeretető és irgalmas mennyei Atya jelképe. Loyolai Szent Ignác azt ajánlja a lelkigyakorlatos elmélkedésekben: Nézzük sorra a történet szereplőit, halljuk, mit beszélnek, és figyeljük viselkedésüket. Mintha

egy színjáték bemutatásán vennénk részt. De nem puszta szemlélésről van szó, hanem részvételről, illetve a nekem itt és most szóló üzenet hívő befogadásáról. Jézus a mennyei Atya végtelen irgalmát példázva felszólít engem is, bűnös, bután elcsatangoló bárányát (a lukácsi parabola elején rövid példázat van az elveszett bárányt kereső jó pásztorról!) a bűnbánatra és a megtérésre. Most a nagyböjt ennek az Istenhez

való

visszatérésnek

különösen

kedvező

ideje.

(Néhány

templomban vagy gyóntatóhelyiségben láthatók olyan ábrák, amelyek a tékozló fiú történetének mozzanatait mutatják, mintegy szemléltetve a gyónásra való felkészülés lényeges pontjait.) Most maradjunk a főszereplőnél, a tékozló fiú atyjánál. A történet első felében az atya meg se szólal, amikor a fiatalabb fiú kikéri örökségét, és elmegy messzire, hogy kicsapongó élettel eltékozolja vagyonát. Az atya hallgatott.

De

gondolhatjuk,

mennyire

fájhatott

fia

viselkedése,

hálátlansága. Mégsem akadályozza fiát szándéka megvalósításában, nem korlátozza szabadságában. A teremtő Isten szabadnak alkotott bennünket, nem féltéken szabadságunkra, mint ahogy egyes lázadó mai ateisták hirdették. De az igaz, hogy Isten nem bánja meg ajándékait, nem kényszerít a hitre, szabad válaszunkat várja. Az ateista Jean-Paul Sartre mondatja egyik hősével: „Én szabad vagyok, és a szabad ember ellen Isten se tehet semmit!” Ha eltávolodtunk Tőle, Isten akkor sem kényszerít bennünket a visszatérésre. Ha hűtlenek voltunk is, Ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja: továbbra is szereti, visszavárja balga bárányát, tékozló fiát. Szívünkben, lelkiismeretünkben titkon működik kegyelme. Legalább a lelki ínségben emlékeztet az atyai otthonra, tehát arra a békére és belső örömre, amit a Vele való szerető kapcsolatban megtapasztaltunk.

Az ilyen emlékeztetéssel, belső ösztönzéssel szelídíti magához lázadozó szabadságunkat. Mígnem megszületik a döntésünk: „Felkelek, és atyámhoz megyek!” És most figyeljük az atyát: „Atyja már messziről meglátta őt, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta.” Az örvendező atya nem tesz neki szemrehányásokat, meg sem várja, hogy bűnbánó fia végigmondja mondókáját, parancsot ad a szolgáknak, hogy készítsék elő az örömlakomát: „Együnk és vigadjunk, hiszen a fiam meghalt, de föltámadt, elveszett, de megkerült.” És amikor az idősebb fiú megérkezik, és megtudva a vigadozás okát, féltékeny haragjában be sem akar menni a mulatókhoz, atyja kijön, és kérlelni kezdi, majd így csitítja a szemrehányásokat sorjázó lázadozót: „Fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tiéd. Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert a te öcséd meghalt, de föltámadt, elveszett, de megkerült.” A Lukács 15. fejezete elején szereplő két hasonlat végkövetkeztetése itt is áll, bár az evangélista harmadszor nem ismétli meg: „Jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre.” Jézus vigasztaló tanítása intsen hálára bennünket, azért, hogy Isten egyszülött Fiát adta értünk, bűnösökért, és mindig nyitva áll előttünk az atyai ház kapuja, mindig kitárt karral visszavár bennünket az irgalmas Atya, ha bűnbánatot tartunk. És ne gondoljuk, mint az evangéliumi idősebb testvér, hogy jobbak, igazabbak vagyunk, mint a tékozló kisebbik fiú: amíg nem ismerjük el, hogy bűnösök vagyunk, nincs szabadulás. Ezért kérjük a Szentlélektől állapotunk igazi megismerését és az őszinte bűnbánat

kegyelmét, a megtérés örömét. Ebben az örömben akkor is részünk lehet, ha elvégezzük húsvéti szentgyónásunkat. P. Szabó Ferenc SJ VR

Nagyböjt negyedik vasárnapjának első olvasmánya Józsué könyvéből vett szakasz, amelyben a szent szerző elmondja, hogy Izrael fiai megérkeztek az ígéret földjére, megszűnt a manna és ezentúl Kánaán földjének terméséből ettek. Lelki értelemben mi hívők már az ígéret földjén élünk, mert Krisztus kivezetett bennünket a bűn rabságából és bevezetett Atyjának országába. A második olvasmányban Szent Pál kifejti korinthusi híveinek, hogy mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. Mi a keresztségben váltunk új teremtménnyé, ezért iparkodnunk

kell,

hogy

növekedjünk

is

új

méltóságunkban.Az

Evangéliumban Szent Lukács tolmácsolásában halljuk Jézus egyik legszebb és legmeghatóbb példabeszédét a tékozló fiúról, vagy ahogyan egyre többen szeretik nevezni: a nagylelkű apáról, aki itt természetesen a Jóisten képe. Egész sor szereplője van ennek a példabeszédnek:

a

nagylelkű, megbocsátani készséges apa; a fiatalabb fiú, aki megjárta a bűn lejtőjét és a megtérés hazavezető útját; az idősebb fiú, akinek szíve távol volt apjától és testvérétől; végül a hallgatóság, akik között voltak vámosok és bűnösök, akik azért jöttek hogy nyitott szívvel hallgassák Jézust, de voltak itt farizeusok és írástudók is, akik méltatlankodtak amiatt, hogy Jézus a bűnösökkel is szóba áll. Mindenkiben magunkra ismerhetünk. Jézus példabeszédében a fiatalabb fiú a bűnös, és ily módon az egész emberiséget jelképezi. A fiú olyan ember, aki nem engedte, hogy az apa szeresse őt. El akart menni tőle, szabadulni akart a szeretet kötelékeitől. De nem akart lemondani arról, amit mindeddig ez a szeretet ingyen biztosított neki: anyagi jólétéről, amiről úgy hitte, hogy joga van rá. Ezért követelte apjától a jussát, azt a részt az apai

vagyonból, amelyik “neki kijár”. Az ember mindent Istentől kap, ezért semmire sem tarthat igényt. Az apa nem vitatkozik, hanem elosztja a vagyont. Mi valószínűleg nem így viselkedtünk volna. Vajon melyik apa nézné szó nélkül, hogy fia kikérje jussát, tudván, hogy nem képes azt kezelni, ezért legalább figyelmeztetné, hogy rosszul viselkedik, esetleg megpróbálna elbeszélgetni vele, jó tanácsot adni neki, hogy vigyázzon a vagyonra, mert az igen könnyen elúszik. Tény az, hogy Isten nem kényszerít semmire bennünket, Ő csak szeretetét tudja adni. Az emberek azt tehetik, amit akarnak, az Isten nem tehet mást, mint szeretetéről biztosít bennünket. A fiú tehát elment. Végre szabadnak érezte magát. Csakhogy téves volt a szabadságra vonatkozó fogalma. Ő tulajdonképpen a függetlenséget kereste, vagyis, hogy ne kelljen senkinek felelni tetteiért. Függetlenség helyett azonban rabságba került: saját maga rabja lett. Nem tudott bánni sem pénzével, sem életével, eljátszotta nemcsak az apai szeretetet, hanem barátait is, akiket nem szeretetből

hívott

magához,

hanem

önzésből,

hogy

fitogtassa

gazdagságát. A fiú otthagyta apját, de nem tudta azt, hogy az apja nem hagyta el őt. Magához csalogatott embereket, azok viszont otthagyták őt. Végül egészen magára maradt. A példabeszéd egyik kulcs mondata az, amelyikben Jézus megjegyzi, hogy a fiú már nagyon éhes volt, de nem adtak neki semmit. Furcsa mondat ez. Hiszen elég lett volna, ha lehajol és felszedi a földről a makkot, amivel a disznókat etették. De neki senki sem adott belőle. Jézus ezzel utal a fiú teljes magányosságára, elhagyatottságára: nincs senkije, senkinek nem jelent semmit, senki nem veszi észre, hogy létezik. Neki nem is csak táplálékra van szüksége, hanem egy jó szóra, valakire, aki ezt mondaná neki: „Látom, hogy a halál felé mégy, éhen fogsz halni, de én nem akarom, hogy meghaljál, akarom, hogy élj, tessék, itt van egy maréknyi makk, hogy ne halj éhen.” Ez a mondat a példabeszéd lényege, mert az ember alapvető igényéről

beszél, ami pedig az, hogy szeressék őt. A példabeszéd drámai fordulatot vesz abban a pillanatban, amikor Jézus kifejti, hogy az idős apa fia elé szaladt, amikor messziről meglátta őt. Az atya sohasem hagyta el a fiút, mindig is hazavárta. Ez a mi Istenünk. Menekülhetünk Tőle, bújhatunk Előle, Ő nem hagy el bennünket. Mindig mindenkit hazavár. Az idősebb fiú a farizeusokat testesíti meg, akik úgy hitték magukról, hogy igazak, mert megtartják a törvényeket és a szabályokat. A példabeszédből nem tudjuk meg, hogy az idősebb fiú bement-e az ünnepi lakomára az apa nógatására, mi több, kérésére. De pontosan ezáltal válik örök érvényűvé ez a példabeszéd: az Istentől eltávolodók drámája ma is tart. Ma is vannak tékozló fiúk, akik elmennek és visszajönnek és vannak idősebb fivérek, akik magukat igaznak tartják, de sohasem szeretnek igazán. A példabeszédnek van azonban egy örök érvényű kinyilatkoztatása: Isten ma is mindenkit hazavár. http://www.sarvarsari.hu