transziregeny ´
Blazsej Balázsnak ajánlom, aki nőként látta meg a napvilágot, de most már férfiként boldogan él feleségével és kisfiával.
5
MELEG
2014. október 15., szerda – Teréz
Irigylem a mai tizenéveseket. Elutazik a kiscsávó tizenhat-tizenhét évesen Azerbajdzsánból, a halál faszáról nyugatra, hormont szed, epiláltat, mellet csináltat, egyszóval megvalósítja önmagát. De alig egy generációval utánam már történtek csodák, itt, Magyarországon is: például az Adrián esete. Vidéki kisváros gimnáziumába járt, harmadikos korában egy szép napon a szülei elé állt, és bejelentette nekik: – Holnaptól lányruhában megyek iskolába. Fiúnak születtem, de lány vagyok. Ezentúl nem Adrián, hanem Adrienn a nevem. Irtózatos skandalum kerekedett, egy szó mint száz, Adriánt egy kiadós verés után kitagadták. Másnap nem az iskolába ment, hanem kék-zöld foltosan, lányruhában ki a vasútállomásra. Feljött Pestre, munkát vállalt, először szobát, majd lakást bérelt. Arról nem szól a fáma, hogy a legelején miből élt, merthogy otthonról egy petákot sem kapott. Nem hiszem, hogy kurválkodott. Helyesebben kérdés, mi számít annak. Az elején ismerősnél lakott, aztán összeköltözött egy heteró-bi énektanárral, akitől eredetileg órákat vett. Tizennyolc évesen már melegbárokban táncolt és énekelt, a tanulást sem hagyta abba, estin leérettsé7
gizett. Pár évvel később átoperáltatta magát, jó nevű, ismert díva lett belőle. (Persze nem fenékig tejfel az élete, de ez már egy másik történet.) Hát nekem ehhez nem volt bátorságom. A szökéshez igen, de a coming outhoz annál kevésbé. Ha belegondolok, lehet, hogy horrorisztikusan fog hangzani, de úgy istenigazából csak negyvenéves koromtól mertem magam felvállalni. Egy olyan életkorban, amelyre húszévesen úgy gondoltam, hogy az már maga a halál. Akkoriban úgy tartottam, hogy egy negyvenéves férfi – főleg nő – már öregember. (Valójában már a harmincévest is ebbe a kategóriába soroltam.) Az ilyennek, ilyen öregen már semmi sem jár, és már ne is akarjon semmit az élettől! Mert minek akarhatna bármit is? Szóval csak negyvenéves korom óta van szilikonmellem. Addig szivaccsal tömködtem a melltartómat, vagy nejlonzacskóba kötözött vízzel. (Sok minden egyébbel ki lehet tömni, de vízzel az igazi, érintéskor a megtévesztésig úgy mozog, mintha igazi lenne.) Valszeg gyerekkoromban baltáztak el ennyire, terrorizáltak szanaszét. Hozzájöhetett ehhez még a korszellem is. A kommunizmus vaskalapossága. Adrián a kilencvenes években volt tizenéves, míg én a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján. Nagy különbség. Emlékszik-e még arra valaki, hogy nem is olyan nagyon régen a buzikat börtönbe vágták, ha kiderült róluk? Még a hetvenes években is számon tartották őket a rendőrségen! Cirkuszvilágban nőttem fel. A kívülálló azt hihetné, ebben a világban szabadabb szelek fújdogáltak, mint mondjuk egy szoba-konyhás prolilyukban 8
vagy egy kézimunkákkal telerakott, körúti kispolgárkéróban. Hát, nem így van. A cirkusszal az a baj, hogy kegyetlen, macsó világ. A Kinsey-jelentésben úgy jellemzik a buzikat, hogy macsó típusú apa és szerető, gyengéd, ám gyenge anya nevelte őket olyanná, amilyenek. Stimmel. Vagy véletlen az egybeesés, ki tudja. Vadállat apám volt, és földre szállt angyal édesanyám. Én már három-négy éves koromban pontosan tudtam, ki vagyok, mi vagyok, hogy MÁS vagyok. Persze mint minden gyerek, én is azt hittem, hogy én vagyok a világ közepe. Bennem kering a Nap, a Hold és az összes csillag. Csak én élek, én látok, én hallok, általam létezik minden és mindenki, én vagyok a kezdet és a vég… Aki ezt a korszakot nem növi ki, az előbb-utóbb begolyózik, kinyírja magát, vagy… vagy sztár lesz belőle. Amióta az eszemet tudom, sztár akartam lenni. Ünnepelt sztár, aki diktálja a divatot és a korszellemet, akit körberajonganak, akit utánoznak, akire felnéznek, akit elfogadnak, akit SZERETNEK. Kisgyerekként már felnőttnek éreztem magam. Erre most is így gondolok vissza, több évtizedes távlatból is. Gyerekként pontosan tudatában voltam, hogy testileg még fejletlen vagyok. Nőnöm, fejlődnöm kell, iskolába fogok járni, kell járnom, ahol majd beletömnek a fejembe egy halom fölösleges információt. Ám történjen bármi is, én ÉN vagyok, én maradok, szilárd mag, olyan, amilyen, amin nem fog az idő, senki és semmi se. A sztárrá váláshoz jó indítás a porond – gondolhatná bárki. Megint ellent kell mondanom. Kegyet9
len, zárt rabszolgaélet a cirkusz. „Vagy megszoksz, vagy megszöksz” – tartja a mondás. Én tizenhat és fél évesen úgy megszöktem, hogy leszámítva egy néhány hónapos intervallumot, soha többet nem is tértem vissza ebbe a világba. Utálom a negatív, panaszkodó embereket. Ám ha visszagondolok a gyerekkoromra, kevés jó jut róla eszembe. Ezért nem is akarok ezekre az évekre túl sokat emlékezni. Talán ott kellene kezdenem, hogy szerintem nekem két apukám van: egy vér szerinti és egy nevelő. Születésem előtt egy évvel állítólag hónapokig vendégszerepelt nálunk egy észak-afrikai ugrócsapat. Anyukám lehet, hogy félrekúrt. Innen lehetnek az arabos vonásaim és a világító, smaragdzöld szemem. Persze sohasem öntöttünk tiszta vizet a pohárba. Semmit sem tudok az igazinak vélt apukámról. Felszívta a nagyvilág… Néha ma is álmodom vele. Úgy néz ki, mint Omar Sharif, tíz nyelven beszél, és oroszlánra vadászik Afrika szavannáin. A bohóc-kötéltáncos apámnak – anyukám férjének – mindkét bátyámat sikerült kedve szerint megnevelnie: velem azonban totál csődöt mondott. Dühében, főleg ha beivott, ilyeneket ordítozott: – Ez nem az én fiam! Hogy jöhetett ki egy ilyen korcs az én aranyat érő faszomból! Bocsánat a fasz-ért. Tudni kell rólam, hogy sohasem káromkodom, még indulatból sem. Egy széplelkű nő nem káromkodhat. Nem áll jól neki. Tehát nekem sem áll jól. Mert tessék tudomásul venni, hogy minden látszat ellenére, igenis, szép a lelkem. Szép, női lelkem van. Ami pedig a fasz-t illeti: szere10
tem nevén nevezni a dolgokat. (Amúgy apám is ezt a kifejezést használta.) Egyébként pedig nem értem, hogy az emberek többsége valamilyen íratlan-írott közmegegyezés alapján vajon miért tartja szalonképtelennek az ilyen szavakat, mint a fasz vagy a pina? (Meg a hozzá hasonlókat, amelyek a nemi szervekre és a közösülésre utalnak.) Kérem szépen, én szeretném használni ezeket a kifejezéseket. Utálom a gügyögést. A fütyülőtől-fütyitől és a csúnyájától-puncijától futkos a hideg a hátamon. Tessék tudomásul venni végre, hogy a fasz szó az f, a, s és z betűkből áll. A pina pedig a p, i, n, á-ból. Külön-külön egyik magán- vagy mássalhangzó se „csúnya”, ugye? Összerakva mégis az. Az? Hogy van ez? Visszatérve az apámhoz, nagy macsó volt az öreg. Minden nőnemű lényt letepert, ahány csak az útjába került. És ez így volt rendjén az ő értékrendjében. Időnként hozzánk csapódtak ilyen-olyan nők. Felvette őket főzni, mosogatni, takarítani. A cirkusz férfialkalmazottai rajtuk eresztették ki a gőzt. Anyukámat imádtam. Olyan akartam lenni, mint ő. Finom, kedves, gyengéd és szép. Ő is szakmabeli volt, bűvészmutatványokat csinált és felkonferált – nagyon fiatalon, tizenkét éves koromban elvitte a mellrák. Alighogy befejezte a nyolc általánost, eladták apámnak, ahogyan a muzulmánoknál szokás eladni a nőket. Nálunk a nőknek dolgozniuk és tűrniük kellett. A gyerekeknek is. Három-négy évesen már befogtak rakosgatni, festegetni. Spárgáztam, lovagoltam, és betanítottak a „kaucsug” számra is. Ez az a tornaművelet, amikor 11
hátranyaklik az ember, és átdugja a fejét a lába között. (Kiváló módszer, hogy életre szólóan széttrancsírozza a hátat.) Hatéves koromig kevés fogalmam volt róla, hogy a cirkuszos világon kívül van valami más is. Generációk óta lakókocsiban éltünk, én is ott születtem. A rokonaim közül ma is akad, akinek háza van a Rózsadombon: esze ágában sincs beköltözni oda, kényelmesen élni, annyira megszokta a cigányéletet. Jártuk az országot keresztbe-kasul. Visszatérő álmom volt, hogy tevén lovagló arab katonák üldözőbe vesznek bennünket, és harsány, „üala, üala, üala” kiáltásokkal kicibálnak a hátsó kisablakon, és elrabolnak. Zokogva könyörögtem apámnak és a testvéreimnek. – Ne engedjetek! Mentsetek meg! Nem értettem, vajon direkt nem figyeltek-e rám, vagy nem hallották, amit kiabáltam? Amikor anyukám beteg volt vagy hosszasan időztünk valahol, néha beadtak a helyi óvodába. Gyűlöltem a délutáni csendespihenőket. Maszturbáltam unalmamban. Miután az óvónő a kezemre ütött, titokban csináltam, a takaró alatt, amikor senki sem látta. Orgazmusomhoz nem kötődtek szexuális fantáziálások – kisgyerekként fogalmam sem volt a szexről. Elképzeltem magamban, hogy vonaton ülök. A szerelvény lassan kigördül az állomásról, aztán egyre gyorsabban és zajosabban robog a pusztaságban, gyorsabban, gyorsabban, még gyorsabban, végül hatalmas durranás, és elrugaszkodik a földről, felemelkedik a levegőbe… Később sokszor elgondolkoztam rajta, milyen furán van megteremtve az élet. 12
A gyereknek fogalma sincs, hogyan született. Amikor megtudja, hogy az anyja hasából bújt elő, utána azon agyal, hogy vajon akkor hogyan került oda? Nem köti össze a dolgokat a pinával és a fasszal, és amikor megtudja a valóságot, megrémül tőle. „Az én anyukám és apukám nem csinálnak ilyet! Ott, ahol a pisi meg a kaki jön ki, azzal nem, biztosan nem!” – ez az első gondolata. Aztán ahogyan múlnak az évek, az olvasmányélmények és a kortársak beszámolói alapján a maszturbálós fantáziaképeiben egyre inkább megjelenik a szex… az orgazmus magömléssel párosul… – így múlik el az ártatlansága és szokja meg a valóságot, törődik bele, válik vele azonossá… Kedvenc játékom volt a papás-mamás és az orvososdi. Csakhogy én nem a kislányokat szerettem megvizsgálni, hanem a kisfiúkat. Pontosabban: a pöcsüket. (Mert kisgyerekkorban az a bizonyos szerszám még nem fasz, hanem csak pöcs.) Akár volt óvoda, akár nem, hajnali hatkor ébresztettek. Reggelire zsíros deszkát kaptam és verést. Hogy miért vert az apám? (Nemcsak engem, hanem az anyukámat és a bátyáimat is.) Mert elégedetlen volt önmagával, és az emiatt érzett folyamatos dühét és frusztráltságát torolta meg így rajtunk. – Addig ütlek benneteket, amíg olyanok nem lesztek, mint én! Na hiszen! Ha tudtunk, elbújtunk félelmünkben. Nagyobbacska voltam már, amikor kivicsorogtam az ágy alól: – Tanuld meg, te analfabéta, hogyan kell gyereket nevelni! 13
Akár ő volt az igazi apám, akár nem, azért sokszor nagyon hiányzott a szerető érintése. Vágytam rá, de sohasem ölelt meg. Ha anyám ott volt, akkor az ő szoknyájához menekültem a pofonok elől. Anyukám felkapott, és elszaladt velem. Az ölébe vett, megsimogatott, megpuszilgatott és megfésülgetett, mint egy kislányt. Sajnálta, hogy mindhárom gyereke fiúnak sikeredett. Mondogatta is sokszor: – Te vagy az én édes-kedves, drága, kicsi tulipánom, jázminvirágocskám! Az én gyönyörűséges kis szerelmem! Mégsem Jázminnak hívott, se a(z) (ál)keresztségben kapott nevemen, hanem Marlonnak. Marlon Brando után, ugyanis ő volt a kedvenc színésze. Fiús játékaim voltak, miközben titokban babára vágytam. Anyukám magas sarkú cipőjében körbebillegtem a lakókocsikat. Más gyerekkel ellentétben én szerettem fogat mosni, mosakodni, és vigyáztam a ruhámra. Szerettem öltözködni, órákig elbabráltam magamon a tükör előtt. Apám mindezt kisasszonykodásnak tartotta. Ő sohasem mosott fogat, a szappant se kedvelte, durva mosogatószert, Ultra port használt. Ha egy kicsit beivott, állandóan a hányatott gyerekkorát hozta fel példának, amikor olyan szegények voltak, hogy „benyúlt a ketrecbe, és a medvétől lopott ennivalót”. Bunkó kajákat ettünk mi is: körömpörköltet, pacalt, csirkelábat, tüdőt, vesét, herét és más hasonló ocsmányságokat. Ha kihánytam, apám visszaerőltette belém a mocsadékot, megetette velem a saját hányadékomat. Hétéves koromban elhatároztam, hogy végzek vele. Akkor nyírom ki, amikor a nagy zabálások és 14
verések közt ledöglik szunyni a sörösládák közé. Fogok egy éles sziklát, és szétloccsantom vele a koponyáját. Az egyik bátyám leállított. Elmagyarázta, ha megteszem, dutyiba kerülök, és bezárnak egy ugyanolyan ketrecbe, mint amilyenben a mi félőrült, magában motyogó csimpánzunk sínylődött. A gyűlölet – ilyen elemi erővel – akkor támadt fel bennem megint, amikor anyukám meghalt. Mellrákja volt. Órákig feküdt kiterítve a lakókocsiban, mielőtt elvitték. Fényesszőke, hosszú haja lelógott a padlóra, teljesen olyan volt, mintha csak békésen aludt volna. Magamon kívül sikoltoztam és vertem magam a földhöz. – Te ölted meg! Te feleségnyúzó, gyilkos, szemét barom! Dögölj meg! Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg!!! Apámnak ez volt a negyedik házassága. Degenerálttá tette, tönkrevágta az összes nőjét. Tucatnyi gyereket csinált házasságban és azon kívül, a féltestvéreim többségét nem is ismerem. Alighanem egy kőszoborban is több a mások iránti együttérzés, mint amennyi belé szorult. Bemondta a rádió, hogy tízezerszám halnak éhen az emberek Afrikában? – Fiam, túl sokan vannak. Dögöljenek meg! Iskolás koromra már teljesen felvilágosodtam. Öten laktunk a kocsiban. Éjszakánként végighallgathattam, hogyan kúr az apám, rejszol a bátyám. Anyukám nyögdécselt, én meg sokáig azt hittem, biztosan fáj neki, amit vele csinálnak… Anyukám lopkodta a pénzt apám kasszájából. Családban az ilyesmi nem számított bűnnek. Apám 15
százassal zavart el a boltba, én meg legalább ötszáz forint értékben bevásároltam. Anyukám utánam rohant, és megtömködte a zsebeimet. Elromlott az Orion tévénk. A szerelő leszedte a hátulját, és nagy halom összegyűrt százas potyogott ki belőle. Anyukám itt rejtegette az elcsaklizott lóvét. Az esetet apám szerencsére nem látta. Volt hűtőnk is, és a Gólyából öltözködtünk. (Nem azért, mert nem volt pénz új cuccokra, hanem mert a bizományiban külföldi ruhát is árusítottak.) Kijártunk az Ecserire is. Akkor, amikor havi kétezer volt a fix, mi ezernégyszáz forintos Levi’s farmerben feszítettünk a testvéreimmel. A tényekhez tartozik, hogy az én szüleimnek csak körhintája és egy céllövöldéje volt. A cirkusz a rokonoké volt. Utunk során általában hozzájuk csapódtunk. Hozzánk meg a vándorköszörűsök. Mi, az utazó „komédiások” lenéztük a „privátokat”, a „prosztókat”. (A parasztokat.) Előttük a saját halandzsanyelvünkön kommunikáltunk úgy, hogy lerövidítettük a szavakat és minden szótaghoz hozzátettük a „csi”-t. Például: Menjünk haza! = Mencsi hazcsi! Vagy: Vegyünk kenyeret! = Vegycsi kenycsi! Szakadt lakó- és pótkocsijainkat az ötvenes években (ekkor én még nem éltem) lovak vontatták, a hatvanas években traktorok, majd öreg ZiLek. Kis- és nagydolgunkat a természet ölén végeztük. Ha faluba értünk, e célból bekéredzkedtünk a legközelebbi ház budijába, cserébe a szolgáltatásért ingyenjegyet adtunk a házigazda gyerekeinek. Ma már persze ez is másképpen van: a cirkuszosok hatalmas, összkomfortos lakókamionokban élnek, amelyekben a fürdőszoba alapfelszereltség. 16
Bevonulásaink fényes diadalmenetek voltak. Legalábbis a kisprosztóknak, én rühelltem. Nagybátyám a Zetoron ült, dudált és trombitált – imádta a világháború előtti metódusokat. A kisprosztók ész nélkül rohantak utánunk, megcsodálták az állatainkat – természetesen, mint minden cirkuszban, nekünk is voltak lovaink, medvénk, kutyánk, majmunk, gepárdunk és kígyónk. De milyen körülmények között! Naphosszat egy szűk és sötét ketrecben vagy a kocsihoz kötve… Medvénk egyik mancsa az évekig elhúzódó és kezeletlen infekció következtében a szó szoros értelmében lerohadt. Gepárdunknak is hiányzott a farka. Lerágta mérgében és idegességében. Nesze nektek, állatvédők! Volt egy farkaskutyánk, a Jolly. A kocsihoz kötve tengette az életét egy félméteres láncon. Ma is fülemben cseng: – Takarodj a kocsi alá! Mi, gyerekek az ágy alá menekültünk… Jollynak – mielőtt egy falusi sintér ki nem miskárolta, érzéstelenítés nélkül, persze – kölykei születtek. Bátyám be akarta bizonyítani apánknak, milyen helyre legény ő, milyen jó nevelést kapott. Kiszállt a határban, és a kölyköket egymás után a fához csapkodta. Hallottam a panaszos nyüszítéseket és a puffanásokat, és kiborultam, zokogtam, hisztiztem, mint egy kislány… Azóta sem bírok cirkuszba vagy állatkertbe menni. Szálka a szememben a budapesti állatkert is. Néhány újonnan épített kifutót leszámítva többségében még mindig primitív, tizenkilencedik századi börtöncellákban tartják fogva az állatokat, mintha rabok lennének. Ez az intézmény Európa szégyene! 17
