Nagyböjt 2. vasárnapja Ter 15, Zsolt 26 Fil 3,17-4,1 Lk 9,28b-36

Nagyböjt 2. vasárnapja Ter 15,5-12.17-18

C

Zsolt 26 Fil 3,17-4,1

Lk 9,28b-36

Lukács evangéliumának egyik jelentős fordulópontja, amikor Jézus a 9. fejezet végén elhatározza, hogy Jeruzsálembe megy (vö. Lk 9,51). Lukács szerint Jézus ezen az úton fontos példázatokat mondott el, jelentős tanítást adott, így nemcsak a Jeruzsálemi eseményekre készítette övéit, hanem az egész eljövendő időre is. A Krisztus-követés magába foglalja az úton lét metaforáját, a Jézussal való közös vándorlást, s az embernek már az út kezdetén el kell döntenie, vállalkozik-e erre a „felmenetelre”. összegyűjtött

Amit

Lukács

Jézustól,

nála

az

evangélium

mintegy ezt a

8–9.

fejezetében

döntést készíti

elő.

Ilyenformán az útra kelés készületéhez tartozik a színeváltozás elbeszélése is, amelyet kissé más összefüggésben Máténál és Márknál is megtalálunk (vö. Mt 17,1–9; Mk 9,2–9).

Mi az, amit Lukács kiemel ebből a különleges eseményből? Lukács szerint Jézus azért ment fel „a hegyre”, hogy imádkozzon. Ezek a szavak arra az éjszakára emlékeztetnek, amelyet Jézus a hegyen imádkozva töltött, mielőtt kiválasztotta tizenkét apostolát (vö. Lk 6,12). Jézus a Getszemáni-kertben is késő este imádkozik majd, hogy erőt kapjon, és az Atya akaratát tehesse (vö. Lk 22,39–46). A hasonlóságok és a szöveg alapján (vö. Lk 9,37: „másnap”) úgy tűnik, hogy Lukács szerint a színeváltozás is az éjszakában történik. Jézus világossága szerinte is az éjszakában ragyog fel, illetve az imádság titokzatos, belső fénytől ragyogó helyzetében. Lukácsnál Jézus minden fontosabb esemény előtt imádkozik (vö. 3,21; 9,18 is). Ezek az események fordulópontot jelentenek, a valódi előrelépés lehetőségét, ugyanakkor a szenvedésben, szegénységben, vagyis a világ sötétségében diadalmaskodó örömhír kibontakozását. Lukács

elbeszélésének

másik

sajátossága,

hogy

a

tanítványok

tulajdonképpen átalusszák Jézus, Mózes és Illés beszélgetését, vagyis nem hallják, miről beszélgetnek. Csak akkor ébrednek fel a rájuk nehezedő álomból (gondoljunk megint a Getszemáni-kertre is – Lk 22,45–46), amikor a Törvény és a Próféták képviselői már indulni készülnek. Jézus beszélgetése Mózessel és Illéssel egyfelől azt jelzi, hogy ő ugyanabba az égi szférába, isteni dicsőségbe tartozik, mint ők. Másfelől, és erre Lukács külön is utal (vö. 9,31), tanúságtételük a szent iratok tanúságtétele, amelynek Jeruzsálemben kell majd beteljesednie. Mindezt azonban Péter és a többi tanítvány csak utólag, a feltámadás után értette meg,

amikor Jézus „megnyitotta

értelmüket, hogy

megértsék az írásokat” (Lk 24,45). Most még a mennyei dicsőség külső jelei foglalkoztatják őket, összekeverik a földit és az égit. Péter fordítva lát: Mózesnek és Illésnek vissza kell térnie, Jézusnak pedig tovább kell mennie. Felvetésére paradox módon válaszol a mennyei,

isteni szózat: hiszen nem sátorba, hanem a felhőbe kell „bemenniük”, Isten jelenlétébe, amely a felhőben megnyilvánul. Nem Mózesnek vagy Illésnek kell immár tanúságot tennie, a keresztség pillanatához hasonlóan Isten maga nyilatkoztatja ki „választottját”, sőt, Fiát. A Fiú most kezdődő útja a magány és a szenvedés megváltó útja, amelyet mégis Isten védelmező felhője kísér. Miközben megfigyeljük Lukács elbeszélésének sajátosságait, talán nekünk is elnehezedik a szemünk-szívünk, ólmos álom kísért. De az is lehet, hogy a szöveggel időzve az imádság, az imádás és a szeretet előszobájában találjuk magunkat, s innét akár beljebb is tessékelhetnek. Lukács számára kiválasztottak vagyunk:

mi értjük az Írásokat,

megszerettük talán Pétert is, és sejtjük, merre indul Jézus. Imádságunk nem oszlatja el az éjszaka sötétjét, de rádöbbent Isten jelenlétére, és visszasegít Jézus útjára, amely a világba vezet. Martos Balázs Nagyböjt 2. vasárnapja C Az előző vasárnap evangéliumi részlete azt a Jézust állította elénk, aki irántunk való szeretetéből osztozott emberi létünk közös helyzeteiben. Ahogyan gyönyörűen fogalmazza a Zsidókhoz írt levél: „Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, bűn nélkül.” (Zsid 4,15) A mai vasárnap evangéliuma pedig a színeváltozott Jézust állítja elénk, aki három kiválasztott tanítványával, Péterrel, Jánossal és Jakabbal együtt felment a hegyre imádkozni, s ott, imádsága közben „arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott.” A tanítványok egészen különös eseménynek lehettek a szemtanúi, amely mélyen lelkükbe vésődött. Péter apostol írja később: „Mi hallottuk ezt az égből

jövő hangot, amikor vele voltunk a szent hegyen.” (2Pét 1,18) A történet lényegét a Katekizmus így fogalmazza meg: „Jézus egy pillanatra megmutatta isteni dicsőségét” (KEK 555). Jézus teljesebb bepillantást enged személye titkába a három tanítványnak, feltárja előttük mivoltának teljességét: benne Isten dicsősége van jelen az emberek között. Az ő személye Istent teszi jelenvalóvá, benne Isten Országa érkezett el. Ezzel az eseménnyel, önfeltárással Jézus megerősíti Péter apostol néhány nappal korábbi hitvallását: „Az Isten Felkentje vagy.” (Lk 9,21) S ugyanakkor – előre tekintve – felkészíti tanítványait arra, hogy ezt a látást ne veszítsék el majd akkor sem, amikor a szenvedés fájdalmában és sebzettségében semmi nem utal majd erre a dicsőségre, amikor őt úgy lehet majd látni mint egy pőre embert, akiről a zsoltáros elkeseredett szavai jutnak eszünkbe: „De én csak féreg vagyok, nem ember, az emberek gúnytárgya s a népek megvetettje.” (Zsolt 22,7) Jézus Krisztus személyében egyesült egymással emberi és isteni. A csodákban finomabban érzékelhető, a szenvedésben elfátyolozódik az isteni. S tudjuk, hogy épp Jézus isteni természete formálta oly széppé emberségét. A színeváltozás eseménye segít megérteni azt is, hogy Jézus minden cselekedete Isten közeledésének lehetőségévé, eszközévé lett. Szelíd szeretete és irgalmas odahajlása a nyomorult emberhez Isten ikonja, kinyilatkoztatása. Ezért oly alapvető a jelenet végén az Atya felhőből szóló felhívása: „Őt hallgassátok!” Nagyböjti készületünk lehetőségein gondolkodva talán érdemes újra elfogadni e meghívást: Jézus Krisztus megismerésének legegyszerűbb és legközvetlenebb útja Isten igéjének, s különösen az evangéliumok szövegének nyíltszívű, érdeklődő olvasása. Amikor igazi találkozás alakul így ki, akkor „megtalálhatjuk a bibliai szövegben azt az eleven igét, mely cselekvésre szólít, irányt jelöl ki és életet alakít” –

ahogyan II. János Pál pápa fogalmazott (Novo Millennio Ineunte 39). S ez a találkozás átalakít minket, Szent Pál tapasztalata szerint: „miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által” (2Kor 3,18). Nagyböjt második vasárnapja színeváltozott látásra hív minket. Egyrészt felkészít minket is, hogy majd a szenvedéstörténet idején ne veszítsük el Jézus személyének e teljes látását, s tudjuk úgy tekinteni gyötrelmeit, mint ami ebből az isteni szeretetből fakad. Másrészt erre a látásra hív saját életünk – olykor vagy sokszor – nehéz, sötét valóságával kapcsolatban. A mi életünk, személyünk teljesebb titka is itt rejlik, a bennünk munkálkodó isteni jelenlétben. Ő velünk van akkor is, amikor mi oly könnyen távol lévőnek gondolnánk őt. S

ezen

túl

színeváltozott

látásra

hív

minket

a

mai

ünnep

embertársainkkal kapcsolatban is: az ő személyükben is ott él Isten dicsősége, ott működik maga Isten. Még ha sokszor talán erőfeszítésbe telik is e látás, mégis ez nyit meg testvéreink teljes méltóságára. E látás segít, hogy sokszor az ajtónk előtt fekvő, fekélyekkel teli Lázárban is felfedezzük testvérünket, akivel közösen osztozunk Isten dicsőségének, arcának hordozásában. Labancz Zsolt SP / Magyar Kurír Nagyböjt 2. vasárnapja C Jézus színeváltozásában (Lk 9,28b–36) felragyog előttünk Isten Fiának dicsősége. A káprázatban ott az ígéret: ugyanez a dicsőség készül mindazoknak, akik Krisztus útján járnak. Hallgatni és meghallgatni: több mint egyszerű játék a szavakkal. Az ember hallgat, figyel, várja az isteni megszólalást, akkor is, ha néha úgy érzi, hogy Isten hallgat, vagyis válasz nélkül hagyja. De Isten meghallgatja az embert és válaszol: a

válasz időtlen, már el is hangzott – a kérdés az, vajon meghallottuk-e. „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” (Lk 9,35) Ez a mondat máris elvezet minket a nagyböjt alapvető, legfontosabb felhívásához: „Térjetek meg, és higgyetek az Örömhírben!” (Mk 1,15) Nem hihetünk az evangélium Örömhírében, hacsak nem hallottunk róla. Figyelmes, készséges, odafigyelő hallgatás nélkül viszont hogyan is hallanánk meg? Pál írja: „A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm 10,17). Hatalmas kihívás ez: ha valóban meghallom Isten szavát, akkor az változást is kell hogy jelentsen az életemben. Hallani Isten szavát még nem elég, de ha meghalljuk és szívünkbe fogadjuk azt, akkor maga az Örömhír fog megváltoztatni bennünket: mert meghallgattuk és mert hallgattunk rá. Evangéliumi szakaszunkban azt olvassuk, hogy Jézus tanítványait félelem szállta meg. Hiszen „rettenetes dolog az élő Isten kezébe jutni” (Zsid 10,31). Ebben az állapotukban kapták az isteni felszólítást: hallgassanak, figyeljenek a Választottra, a Szeretett Fiúra. A megrémült, félelemmel terhelt, az isteni jelenlétet viselni nem bíró ember felemeli a tekintetét – és egyedül Jézust látja. Ha a halál sötét völgyében nincs okom félni, mert velem van ott is (Zsolt 23,4), akkor miért félnék a megdicsőülés hegyén, szemlélve Jézus isteni dicsőségét? Nagyböjti utunkon megerősít bennünket a színeváltozás képe: íme, most van az alkalmas szent idő, hogy szabaddá és nyitottá váljunk hallgatni. Megteremteni és biztosítani a lehetőséget, hogy hallgassuk és meghalljuk őt. A félelem elvezethet a felismerésig, de tenni már csak azt leküzdve lehet: nyitottá és készségessé válni a változásra, elkezdeni a megtérést, az Istenhez, Isten felé fordulást.

Kezdeni

azzal,

hogy

kutatom,

vizsgálom,

felismerem

vétkeimet,

eltévelyedéseimet, bűneim sorát, mellyel magamat állítottam Isten elé. Folytatni a bánat megélésével és kifejezésével, ahogy a Jézus-ima szól: „Uram, Jézus Krisztus, Élő Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” Hallgatni rá, aki ezt mondja: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát” (Lk 12,32). És szeretni őt, hiszen a szeretet elűzi, kizárja a félelmet (1Jn 4,18). Szentmisénk egyik nagyböjti prefációja így fogalmaz: „Kegyesen megadod hívő népednek, hogy évről évre a megtisztult lélek örömével várják húsvét szent titkának ünnepét.” Öröm tudni, hinni és vallani, hogy aki az Írás gazdagságában megszólít bennünket, erőt és kegyelmet ad nagyböjti gyakorlataink hűséges vállalásához. Hogy megéljük és megvalósítsuk azt, amire küld bennünket, hogy mi, akik belenézhettünk az ő fényébe, ne csupán belevakuljunk, hanem továbbsugározzuk azt. Virágh József 2016 Nagyböjt 2. vasárnapja C Sok mindenre rávezet minket a mai evangélium. Olyan fontos dolgokra, melyeket különben nem is veszünk észre. Jézus megszólít három apostolt, hogy menjenek vele. Péter, Jakab és testvére, János azonnal követték, bár nem tudták, hogy Jézusnak mi a célja. És már ez a kezdet is elegendő, hogy megálljunk és magunkra reflektáljunk. Hányszor szólít meg minket az Isten, és nem követjük, mondván, hogy hátha nem is olyan fontos utána menni. Azt, hogy a Mester hegyre viszi őket, csak később derült ki. A halászok nem hegyi lakók, és Péternek alighanem fárasztó lehetett ez a különös „hegyi túra”. Írja is az evangélium, hogy fent a hegyen elaludtak. Istennel, Jézussal mindenütt lehet találkoznunk,

de vannak olyan titkok, melyeket Ő csak fennkölt lelkekkel tud megosztani. Így válik a hegy szimbólummá: minden, ami magasztos, az „fönt” van, fönt a hegyen. Azt is megtudjuk az evangéliumból, hogy az apostolok ott annyira jól érezték magukat, hogy Péter nem is akart lejönni onnét., sőt sátrat akart verni. Jézussal lenni fent a hegyen olyan nagy élmény, hogy egész életünket átalakítja. Ezt a Tábor hegyi evangéliumot a liturgia minden nagyböjtben ezen a vasárnapon elénk tárja. Minden bizonnyal azért, hogy ne riadjunk meg Jézus nagypénteki töviskoronás arcától. Két hegy néz egymásra. Mindkettőre Jézus visz fel bennünket. Ma ámulva nézzük fénytől ragyogó isteni arcát a Tábor hegyen. –Nagypénteken, a Kálvária hegyén az arcul csapott, megvert, agyonkínzott szenvedő Jézus arcot látjuk. Mindannyiunk élete e két hegy között zajlik. Szenvedéseinkből csak úgy tudunk keresztet formálni, ha közben látjuk Krisztus isteni arcát. Szabolcs atya Nagyböjt 2. vasárnapja C „Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni.” Lk 9, 28b–36. – Jézus megmutatta színeváltozásában, személyének

a

teljes

valóságát.

Mélyedjünk

el

Isten

útmutató

szeretetében. Jézus beszélget Atyjával. Míg imádkozatott, arca teljesen átváltozott. Emberi természetében annyira elmerült Atyja jelenlétében, hogy átváltozott, megdicsőült emberként jelent meg Jézus. Ruhája hófehér, örömet és győzelmet sugározott. Az imájában megjelenik Mózes a törvényt kihirdető és Illés a próféta. Jézusban beteljesedett az Írás és megjelent

a

próféták

által

hirdetett

Megváltó.

Imádságukban

megbeszélik, Jézus hogyan teljesíti Atyja megváltó akaratát. Erről tanítványainak is beszélt, amikor megkérdezte tőlük: „kinek tartanak

engem az emberek?” És ők közvetítik az emberek véleményét. Keresztelő Jánosnak, Illésnek és prófétának mondanak. Jézus tovább kérdez: „Hát ti kinek tartotok engem?” Péter válaszol a tanítványok nevében is: „Az Isten Fölkentje vagy.” Igaz, de félreérthető, mint később kitűnt, a nép földi Messiást várt, Jézus pedig, minden ember Megváltója, a bűntől, a szenvedéstől és a haláltól. Pétert és társait elnyomta az álom. Péterék három sátrat akarnak felállítani: „Mester, jó nekünk itt lenni! Hadd csináljunk három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Péter elfelejti, hogy az Urral beszél, és ellentétes a terve, Isten akaratával. A

felhőből

szózat

hallatszott:

„Ez

az

én

választott

Fiam,

őt

hallgassátok.” Isten megerősíti, Jézus valóságos ember és valóságos Isten, aki a szenvedés útján váltja meg a világot a bűntől. Jézus

minket

is

kiválasztott,

hogy

hirdessük

és

kövessük

az

evangéliumát. Figyeljünk Jézusra, nekünk is ajánlja az Atyával való beszélgetést, az imát. Szeretnénk meghallani az Úr szavát? Zárjuk ki a külső

zajokat

és

a

belső

elképzeléseinket.

A

lélek

csendjében

meghallhatjuk az Úr szavát, amikor a Szentírás szavain elmélkedve, az Isten hozzánk intézett szavát megértjük. Imádkozzunk, keressük az Istenhez vezető utat. Jézus segít és megerősít az üdvösség útján. Tavas Gellért Nagyböjt 2. vasárnapja C A mai vasárnap ünnepi igéjében megismerjük Jézus isteni dicsőségét. Az Evangéliumban maga az Atya mutatja be „választott Fiát“. A Leckében pedig Pál apostol ígéri meg, hogy ez a Jézus „gyarló testünket hasonlóvá teszi megdicsöült testéhez". Kicsoda ez a Jézus? Jézus nem volt Mózes utóda. Hiába várták a választott nép vezetői, hogy majd benne

Messiásként új vezér jelenik meg, aki a népüknek világhódító hatalmat teremt. A színeváltozás hegyén történő isteni kinyilatkoztatásban szó sincs arról, hogy Jézus átvenné Mózes szerepét. Jézus a saját isteni dicsőségében jelenik

meg, Mózes pedig az ószövetségi

törvény

képviselőjeként Istentől kapott dicsőségben. Beszélgetésük nem a választott nép jövendő dicsőségéről szólt, hanem „Jézus haláláról, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie “ (Ev.). Jézus nem volt egy a próféták közül. Az egyszerű nép s velük együtt az apostolok legtöbbje is Jézust prófétának tartotta, „egynek a próféták közül“ (Mt 16,14). Ez azonban nem felelt meg a valóságnak. A színeváltozás hegyén Illés nem azért volt jelen Istentől megdicsőülten, hogy Jézus prófétaságára rámutasson,hanem azért, hogy a többi próféta nevében igazolja: az ő működésük Jézus küldetését készítette elő. Jézus nem csodarabbi volt. Az igaz, hogy sokcsodát vitt végbe: betegeket gyógyított, halottakat támasztott, parancsolt a háborgó tengernek, megsokasította a kenyeret és így tovább. Ám ezek a csodák jelek voltak, amelyek küldetését igazolták, A csodákat nem azért tette, hogy elkápráztassa az embereket, hanem azért, hogy segítsen rajtuk. Napjainkban is sokan vannak, akik Jézusról, mint kétezer évvel ezelőtt élő csodálatos emberről, kiemelkedő egyéniségről beszélnek, akinek szavait érdemes megfontolni, tetteit megcsodálni. Vannak, akik nagy “Hitetőnek“ mondják, akiben hinni jó (vö. Ady), vagy „ elmébe nem férő legendának, amelyre az embernek szüksége van" (vö. Keresztury). Ám nincs igazuk, mert kizárják azt, hogy isteni küldetéssel szállt a földre, és nem akarnak tudni arról, hogy benne Isten jött közénk „a mi üdvösségünkért “. Jézus a Krisztus, az Isten Fia. A Jézus színeváltozását szemlélő apostoloknak maga az Atya nyilatkoztatta ki: „Ez az én választott Fiam!“ (Ev.). Az emberek közül elsőnek Jézus kérdésére Péter apostol mondta ki: „ Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia “ (vö. Mt 16, 16).

Jézus nemcsak elfogadta e szavakat, hanem boldognak mondta Pétert, mert ebben nem a test és a vér szavára, hanem az Atya szavára hallgatott. Jézus mint a Szentháromság Igéje, második Személye az Atyától jött közénk, hogy megmutassa Isten irántunk való végtelen szeretetét. Krisztus Ő, Messiás, azaz „fölkent Urunk“, aki Megváltóként megmentett a bűntől és Üdvözítőként megnyitotta számunkra az örök boldogságot. Benne, Vele és Általa, - aki született, élt, szenvedett, meghalt és föltámadt s a Szentlélek által tovább él Egyházában, megismerhetjük, milyen az Isten...Jézus Krisztus valóságos ember is. Ezt azért is fontos hangsúlyoznunk, mert maga Péter apostol, aki elsőnek vallja Jézust Isten Fiának, mindenáron le akarja beszélni Őt, hogy Jeruzsálembe menjen, ott szenvedjen és meghaljon (vö. Mt 16, 22). Vannak olyan tudományosnak mondott nézetek, amelyek arról szólnak, hogy Jézusnak nincs igazi emberi természete, csak úgy tett, mintha ember

volna.

Ez

különösen

a

jámbor

hívekre

vagy

az

őket

„félrevezetőkre“ hat olyasformán, hogy aranyos betlehemi jászolba fektetik, angyalokkal vigyáztatják minden lépését, mindig csak a csodáit látják, s várják is maguk számára. Ezért fontos tudnunk, hogy Egyházunk már 451-ben a kalcedoni zsinaton hittitokként kihirdette: Jézus egyetlen személye magában foglalja mind a teljes isteni, mind a teljes emberi természetet. Ennek értelmében mondja a Holland Katekizmus: „A valóságos Isten egy valóságos emberben öltött testet. Isten olyan közel áll hozzánk jóságában, irgalmasságában, fenségében, a rossz elleni harcban, mint amennyire Jézus áll közel hozzánk. “Befejezésként szívleljük meg a költő szavait: „Jézus a próbakő. Jézusra mindenkinek választ kell adnia“ (Gyurkovics Tibor). A választól függ, hogy Jézus átalakítja-e majd gyarló testünket és hasonlóvá teszi-e megdicsöült testéhez (vö. Lecke). Koller Gyula

Nagyböjt 2. vasárnapja C Nagyböjt 2. Vasárnapján Jézus színeváltozásának történetét olvassuk templomainkban. Jézus a Jeruzsálem felé vezető útján olyan dolgot tesz, ami egy beteljesedésre váró küldetés előhangja volt. Szenzáció számba mehetett az apostolok körében – igaz csak 3 apostolnak adatott meg ama kiváltságos tapasztalat, hogy láthatták az Urat, amint felfedi magát. Habár az élmény, amit átélhettek a kiválasztott apostolok ott fenn a hegyen minden bizonnyal arra serkentette volna őket, hogy ország –világnak elújságolják a szó szerinti Isten-i dolgokat, nem tehették. Mit láttak… s értettek meg az apostolok? Szinte semmit…. El kellett telnie annak az időnek, ami majd megmutatta számukra, hogy vannak csodálatos órák-percek az ember életében, amikor az Úr engedi láttatni Önmagát úgy, ahogy van. A jelen helyzetben pedig alapjában mozgatta meg Isten az Apostolok lelkét: az ember, akit ők követtek eddig – a színeváltozás pillanatáig – igazából nem fedte fel az igazságot: Ő nem csak ember, hanem Isten is. A teljes egészében Isten és ember…. Aztán irány a mindennapi élet, ami majd egy pénteki napon teljesen be fog sötétedni, mert Isten úgy látta jónak, hogy csak is teljes gyöngeségében tudja az embert megszabadítani,… ott fenn a kereszten. Ám a feltámadás híre megtörte a halál bilincsét az apostolok lelkében, kiket addigra már a reménytelenség hajtott igája alá.

Ha szürke az égbolt…

nézzünk be a szívünk legmélyébe s kérdezzük meg magunktól: hol vannak azok az elfelejtett percek, amikor Urunk Jézus mellénk állt, hogy felfedje magát? Menjünk vissza arra a hegyre, csendesen…, imával, visszaemlékezve az eddigi hegymászások okozta ”hólyagokra”… a gémberedett lábakra…, de lefelé menet szívleljük meg az Atya szavát: ,,Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok' Akkor hát hallgassuk Őt! Haladjunk mi is vele Jeruzsálembe… Nagy Péter

Nagyböjt 2. vasárnapja C Még a lélegzetem is elakadt, annyira elcsodálkoztam, amikor néhány évvel ezelőtt elsőáldozása után pár héttel egy kisfiú lelkesen mondta nekem: „Olyan szép ünnep volt! Láttam a fényt! Egészen közel jött hozzám.” Csodálkozásom annak szólt, hogy ő egy vak kisfiú volt, s nem volt okom kételkedni abban, hogy valóban látta a fényt. A példát azért említem, mert a mai vasárnap evangéliuma meghív bennünket, hogy lássuk Jézus isteni dicsőségét és az ő fényének, világosságának közelébe kerüljünk. Urunk színeváltozásának külön ünnepe van augusztus 6-án, de nagyböjt 2. vasárnapján is ezt az eseményt idézzük fel. Milyen mondanivalója van nagyböjtben a színeváltozásnak? Milyen sajátos üzenete van idén a Hit évében? Jézus színeváltozása lezárja az ő galileai működését és annak betetőzése. Amikor Jézus tanítja az embereket és meggyógyítja csodáival

a

betegeket,

akkor

többet

tesz,

mint

hogy

bizonyos

igazságokra és életvezetési szabályokra tanítja őket, illetve jelenvalóvá teszi Isten irgalmát. Tanításának és gyógyításainak hátterében azt is észre kell vennünk, hogy mindezekkel feltárja az emberek előtt, hogy ki is ő valójában. Szavait hallgatva az emberek azt érzik, hogy Isten szól hozzájuk. Csodáit látva az emberek azt gondolják, hogy Isten tesz velük jót.

Jézus

tehát

megmutatja,

feltárja,

hogy

ő

az

Isten

Fia.

Tevékenységére különfélék a reakciók, az elutasítás és az elfogadás egyaránt

megjelenik.

Az

evangélista

mindkettőt

lejegyzi.

A

visszautasítást azzal a szándékkal, hogy folyamatosan bemutassa az olvasóknak, hogy mi vezetett Jézus halálra ítéléséhez, az elfogadást pedig azért, hogy vezesse őket a hitben, a hit útján. Közvetlenül a

színeváltozás előtt Péter apostol foglalja össze az apostolok, a tanítványok és a Jézust szívesen hallgató tömegek nevében az emberek hitvallását, amikor „Isten Felkentjének”nevezi az Urat (vö. Lk 9,20). Ezután következik a színeváltozás elbeszélése. A Péter által – isteni sugallat alapján – megfogalmazott emberi hitvallást múlja felül ekkor a mennyei Atya szózata: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok” (Lk 9,35). Most az Atya nyilatkoztatja ki, hogy ki valójában Jézus: az ő szeretett Fia. A színeváltozás eseménye tehát nem független a korábbi cselekményektől, hanem annak csúcspontja. A történet másik mondanivalója, hogy bepillantást enged abba a dicsőségbe, amely Jézusra vár feltámadását követően. Korábban már beszélt tanítványainak arról, hogy szenvedések és halál vár rá, és a feltámadás is említésre kerül. A színeváltozás alkalmával a három kiválasztott apostol a hegyen egy rövid időre megláthatja Jézus dicsőséges arcát, s ez az élmény erőt ad majd nekik, amikor Jézus szenvedő,

fájdalmas

arcát

látják.

Jézus

istenségének

legfőbb

bizonyítéka az ő feltámadása lesz az apostolok számára, amikor megdicsőült testben látják őt újra. Egy befejező gondolat erejéig figyeljünk még a három apostolra, pontosabban arra, hogy „elnyomta őket az álom” (Lk 9,32), és amikor felébredtek, akkor láthatták Jézus isteni dicsőségét. Elalvásuk oka egészen természetes is lehetett, hiszen éjszaka volt, álmosak lettek. De az is lehet, hogy jelképes ez az alvás, s azt jelzi, hogy még nem értenek mindent egészen, nem fogják fel a megjelenő személyek beszélgetését. A színeváltozás eseményének felidézése idén, a Hit évében segítsen minket abban, hogy megértsük és elfogadjuk a Jézusról szóló emberi és isteni tanúságtételeket, s magunk is igyekezzünk megfogalmazni személyes hitvallásunkat. Ha felébredünk „a hitetlenség álmából,” megláthatjuk Jézus isteni dicsőségét. http://fajel.webnode.sk

Nagyböjt 2. vasárnapja C Láttam a fényt! Még a lélegzetem is elakadt, annyira elcsodálkoztam, amikor néhány évvel ezelőtt elsőáldozása után pár héttel egy kisfiú lelkesen mondta nekem: „Olyan szép ünnep volt! Láttam a fényt! Egészen közel jött hozzám.” Csodálkozásom annak szólt, hogy ő egy vak kisfiú volt, s nem volt okom kételkedni abban, hogy valóban látta a fényt. A példát azért említem, mert a mai vasárnap evangéliuma meghív bennünket, hogy lássuk Jézus isteni dicsőségét és az ő fényének, világosságának közelébe kerüljünk. Urunk színeváltozásának külön ünnepe van augusztus 6-án, de nagyböjt 2. vasárnapján is ezt az eseményt idézzük fel. Milyen mondanivalója van nagyböjtben a színeváltozásnak? Milyen sajátos üzenete van idén a Hit évében? Jézus színeváltozása lezárja az ő galileai működését és annak betetőzése. Amikor Jézus tanítja az embereket és meggyógyítja csodáival a betegeket, akkor többet tesz, mint hogy bizonyos igazságokra és életvezetési szabályokra tanítja őket, illetve jelenvalóvá teszi Isten irgalmát. Tanításának és gyógyításainak hátterében azt is észre kell vennünk, hogy mindezekkel feltárja az emberek előtt, hogy ki is ő valójában. Szavait hallgatva az emberek azt érzik, hogy Isten szól hozzájuk. Csodáit látva az emberek azt gondolják, hogy Isten tesz velük jót.

Jézus

tehát

megmutatja,

feltárja,

hogy

ő

az

Isten

Fia.

Tevékenységére különfélék a reakciók, az elutasítás és az elfogadás egyaránt

megjelenik.

Az

evangélista

mindkettőt

lejegyzi.

A

visszautasítást azzal a szándékkal, hogy folyamatosan bemutassa az

olvasóknak, hogy mi vezetett Jézus halálra ítéléséhez, az elfogadást pedig azért, hogy vezesse őket a hitben, a hit útján. Közvetlenül a színeváltozás előtt Péter apostol foglalja össze az apostolok, a tanítványok és a Jézust szívesen hallgató tömegek nevében az emberek hitvallását, amikor „Isten Felkentjének”nevezi az Urat (vö. Lk 9,20). Ezután következik a színeváltozás elbeszélése. A Péter által – isteni sugallat alapján – megfogalmazott emberi hitvallást múlja felül ekkor a mennyei Atya szózata: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok” (Lk 9,35). Most az Atya nyilatkoztatja ki, hogy ki valójában Jézus: az ő szeretett Fia. A színeváltozás eseménye tehát nem független a korábbi cselekményektől, hanem annak csúcspontja. A történet másik mondanivalója, hogy bepillantást enged abba a dicsőségbe, amely Jézusra vár feltámadását követően. Korábban már beszélt tanítványainak arról, hogy szenvedések és halál vár rá, és a feltámadás is említésre kerül. A színeváltozás alkalmával a három kiválasztott apostol a hegyen egy rövid időre megláthatja Jézus dicsőséges arcát, s ez az élmény erőt ad majd nekik, amikor Jézus szenvedő,

fájdalmas

arcát

látják.

Jézus

istenségének

legfőbb

bizonyítéka az ő feltámadása lesz az apostolok számára, amikor megdicsőült testben látják őt újra. Egy befejező gondolat erejéig figyeljünk még a három apostolra, pontosabban arra, hogy „elnyomta őket az álom” (Lk 9,32), és amikor felébredtek, akkor láthatták Jézus isteni dicsőségét. Elalvásuk oka egészen természetes is lehetett, hiszen éjszaka volt, álmosak lettek. De az is lehet, hogy jelképes ez az alvás, s azt jelzi, hogy még nem értenek mindent egészen, nem fogják fel a megjelenő személyek beszélgetését. A színeváltozás eseményének felidézése idén, a Hit évében segítsen minket abban, hogy megértsük és elfogadjuk a Jézusról szóló emberi és isteni tanúságtételeket, s magunk is igyekezzünk megfogalmazni

személyes hitvallásunkat. Ha felébredünk „a hitetlenség álmából,” megláthatjuk Jézus isteni dicsőségét. © Horváth István Sándor 2013 Nagyböjt 2. vasárnapja C Álomból ébredve Jézus színeváltozásának eseményére minden esztendőben augusztus 6-án emlékezünk, ugyanakkor nagyböjt 2. vasárnapján is az erről szóló történetet olvassuk a szentmise evangéliumában, miként ezt az imént hallottuk. Ma arról elmélkedjünk, hogy miért oly fontos ez az esemény, illetve milyen sajátos üzenetet, mondanivalót hordoz most, nagyböjtben, a húsvéti előkészület idején? Azt, hogy mi is történt valójában a színeváltozáskor, a legtömörebben a világosság rózsafüzérének egyik titka fogalmazza meg, amely szerint Jézus a Tábor-hegyen megmutatta isteni dicsőségét. Miután Jézus valamivel korábban tanítványainak a rá váró szenvedésről, halálról és feltámadásról beszélt (vö.: Lk 9,22), fontosnak tartja, hogy megerősítse hitüket. A három apostol – Péter, János és Jakab – kiválasztása már előrevetíti, hogy rendkívüli esemény van készülőben. E három személy más alkalmakkor is rendkívüli dolgoknak lehetnek szem- és fültanúi: az apostolok közül csak ők vannak jelen Jairus tizenkét éves kislányának feltámasztásakor (vö.: Lk 8,51) és az utolsó vacsorát követően az Olajfák-hegyén is ők láthatják közvetlen közelről az Úr gyötrődését (vö.: Mk 14,33). A hegynek szintén nagy jelentősége van, hiszen a szentírásban a hegy sokszor az isteni megjelenés helye, gondoljunk a Sínai-hegyre, amelyet sűrű felhő borít be, amikor Isten megjelenik Mózesnek (vö.: Kiv 19,16), hogy közölje parancsait.

Amikor hittanórán Jézus színeváltozásáról tanulunk, általában le szoktam rajzoltatni a gyerekekkel a jelenetet és annak szereplőit. A gyerekek mindig úgy gondolják, hogy fényes nappal történt mindez. Tizenöt éves papi pályafutásom alatt csupán egyetlen alkalommal találkoztam azzal, hogy egy kislány, ha jól emlékszem Eszternek hívták, éjszaka történt eseményként rajzolta le a színeváltozást. Amíg mindenki más napot rajzolt a titokzatos felhő fölé, az ő rajzán sötét égbolt és csillagok voltak. Amikor megkérdeztem, hogy miért így készítette el rajzát, Eszter azzal indokolta, hogy az apostolokat elnyomta az álom, tehát biztosan este lehetett. E gyermeki elképzelésnek van alapja, s ezért, ha első pillanatban furcsának tartjuk is, nem érdemes nevetnünk rajta. Miért ne történhetett volna éjszaka a színeváltozás? Jézus ugyanis este vagy éjszaka szokott imádkozni. Vízen járásának története is azzal kezdődik, hogy felmegy egy hegyre imádkozni, majd pedig a vízen járva közelíti meg a nagy hullámok között evező apostolokat, s mindez éjszaka történt (vö.: Mk 6,45-48). De a tizenkét apostol kiválasztását megelőzően is Jézus „kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte” (Lk 6,12). Az éjszakai történést indokolja továbbá az Eszter által is említett tény: a történet szerint Péter, János és Jakab apostolokat „elnyomta az álom” (Lk 9,32) és elaludtak. Régen is éjszaka volt illő aludni és nem fényes nappal. És ott van továbbá a következő jelenetet bevezető mondat időmeghatározása: „a következő napon, amikor lejöttek a hegyről” (Lk 9,37). Ha a következő napon jöttek csak le a hegyről, akkor ez logikusan gondolkozva azt jelenti, hogy éjszaka voltak fenn. Jogosan állíthatjuk tehát, hogy a színeváltozás nem nappal, hanem éjszaka történt.

Nem

véletlenül

emelem

ki

a

jelenet

talán

egyesek

számára

jelentéktelennek tűnő elemét, az éjszakai történést. Természetesen nem egy hittanos kislány gyermeki elképzelését akarom védelmezni, hanem egy fontos igazságra szeretnék rámutatni. Fontos üzenetet, nagy vigasztalást jelenthet ez azoknak az embereknek, akik lelki mélyponton vannak vagy a lelki sötétség, lelki szárazság óráit, napjait élik át: az Isten-élmény, az Istennel való találkozás személyes élménye a lelkileg nehéz, a gondok miatt sötétnek tűnő időkben és élethelyzetekben is lehetséges. Isten ilyenkor is megmutatkozik számunkra, sőt, ragyogása talán még felejthetetlenebb. Isten nem rejtőzik el előlünk, hanem megmutatja magát időnként, hogy megerősítsen minket, s jelezze, hogy életünk keresztútja végén a feltámadás öröme vár ránk. Mai elmélkedésünk befejezéseként figyeljünk még oda egy gondolat erejéig az apostolok ébredésére. Miután felébredtek, tudatosult bennük, hogy mi is történt, milyen rendkívüli eseménynek lehettek részesei, milyen nagy titokba – tudniillik Jézus istenségébe – nyerhettek bepillantást. És ez a csodálatos élmény megmarad szívükben. Most még csak időlegesen láthatják mesterük dicsőségét, mert a felhő felszáll, s le kell jönniük a hegyről. A három apostol később majd láthatja a feltámadt Jézus dicsőségét, s annak tanúi, hirdetői lesznek. A nagyböjt kezdetén a hamvazkodás az elmúlásra, emberi életünk végességére emlékeztetett minket.

De

ez

ne

ébresszen

bennünk

elkeseredést

vagy

reményvesztettséget! A mai vasárnap üzenete így szól: földi életünk egyszer biztosan véget ér, s akkor, mintha álomból ébrednénk, feltámadásunk után megláthatjuk, s örökké szemlélhetjük a dicsőséges Istent. © Horváth István Sándor, 2010

Nagyböjt 2. vasárnapja C Közelebb Istenhez Nagyböjt 2. vasárnapjának evangéliuma azzal kezdődik, hogy Jézus „kiválasztotta” három apostolát: Pétert, Jánost és Jakabot. Talán pontosabb és kifejezőbb számunkra az a fordítás, amely szerint „maga mellé vette őket”. Ez a szóhasználat ugyanis jobban kifejezi, hogy a cselekmények Jézushoz kapcsolódóan történnek és az apostolok is hozzá kötődnek. Jézus áll tehát a színeváltozás jelenetének középpontjában, aki maga mellé veszi három apostolát, felviszi őket a hegyre, és ott egy csodálatos élményben részesíti őket. Az apostolok oldaláról nézve azt látjuk, hogy életük, meghívásuk, missziós útra küldésük és vándorútjuk egyaránt Jézushoz kötődik és most értelemszerűen hozzá kötődik az is, hogy bepillantást nyerhetnek isteni fenségébe. Jézus szemszögéből nézve pedig megállapíthatjuk, hogy ő egy olyan tanító, aki nem egyedül járja végig a városokat és falvakat, hanem tanítványokat gyűjt maga köré. Most sem egyedül megy fel a hegyre, hanem a maga mellé vett személyekkel. Jézus, aki korábban sosem magányos hősként viszi végbe cselekedeteit, hanem a nagy nyilvánosság előtt, most sem rejtőzik el, hanem

kinyilvánítja

isteni

dicsőségét,

jóllehet

nem

minden

tanítványának, hanem csak egyeseknek. Csak egy út volt, amelyen egyedül ment. Az egy másik hegyre, a Golgotára vitt fel, ahol egy pillanatra azt élte át, hogy még az Atya is elhagyta. Miként egykor az apostolokat, úgy ma minket is kiválaszt, maga mellé vesz a mi Urunk, hogy vele járjunk, hallgassuk szavát, részesei legyünk

csodáinak. Maga mellé vesz minket, hogy felemeljen, a magasba vigyen és távlatokat nyisson. Emlékszem, egyik nyáron egy paptestvéremmel Innsbruckban látogattunk meg ismerősöket. Az utolsó napra kirándulást terveztünk és felmentünk a város melletti hegyre. A város, amelynek utcáin napokon keresztül sétáltunk, s amely lentről bejárhatatlanul nagynak tűnt, felülről, a 2300 méteres magasságból egészen másként festett. Persze bűn volna ilyen helyen csak lefelé nézegetni. Az ember fölemeli fejét, hiszen a magasból egészen távol lehet látni. Itt az ember ég és föld között érzi magát, de talán egy kicsit közelebb Istenhez, mint a földhöz. Ha vállaljuk a lelki hegymászást és Jézussal a magasba emelkedünk, igazi Isten-élményben részesülhetünk. Bár ez nem tart örökké, s nem mindennapos az életünkben. Az apostolok azt tapasztalták, hogy amikor a felhő elszállt, a mennyei Atya szózata elhangzott és eltűntek a megjelent személyek, Jézus

ott

maradt köztük. Isten-élményeik

elmúlnak ugyan, de Jézus mindig velünk marad. A felemelő vallási élmény és a rendkívüli találkozás Istennel változást hoz a szívünkbe és az életünkbe. Természetesen nem abban az irányba mozdulunk el, hogy ezentúl állandóan a „föld felett lebegjünk” vagy álmodozva egy mesevilágban éljünk, hanem visszatérünk a földre, lejövünk hegyről, de az élményt a lelkünkben hordozzuk. Egyszer majd Jézus örökre maga mellé vesz minket. Dicsőségét, amelyet most csak rövid ideig láthatunk, egykor majd örökké szemlélhetjük. Hová jut életünk, ha útjaink nem felfelé vezetnek? A nagyböjti időben több hegyre is felmegyünk. Jézus kiválaszt és magával visz minket a hegyekre. Most lejövünk a színeváltozás hegyéről. De előttünk áll még az Olajfák-hegye és a Golgota.

(Horváth István Sándor) 2007 Nagyböjt 2. vasárnapja C Nagyböjt második vasárnapján egy olyan evangéliumi szövegrészletet hallunk, amely egyfajta előhúsvéti szintézisnek is tekinthető. Bizonnyal nem véletlen, hogy Egyházunk a szent negyven nap készületének elején olvastatja fel velünk ezt a részt. Ahogyan a Jézust követő apostolok, úgy sokszor mi is saját emberi gondolataink rabjaként követjük a Mestert. A mi elképzeléseink, elvárásaink, emberi reménykedéseink határozzák meg azt a módot, ahogyan rátekintünk. Tudjuk jól, így volt ez az apostolokkal is. Volt közöttük, aki még a mennybemenetelkor is azt forgatta fejében, hogy Jézus talán akkor állítja majd helyre Izrael királyságát. A Színeváltozás fénye ebből a helyzetből szakította ki a három kiválasztott apostolt, Pétert, Jánost és Jakabot, akiket Pál oszlopos apostoloknak nevez. A Színeváltozás fénye olyan Jézust mutat nekik, akit ők még nem ismertek. Olyan dicsőségről és hatalomról beszél, amelyet még nem tapasztaltak, s ami nagyon más, mint az, amit vártak. Ám amitől mindenképpen rendkívüli, megdöbbentő és megrázó lesz ez a pillanat, arra Lukács evangélista így utal: „Míg [Jézus] imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie.” Azt, hogy egyfajta valódi kiragadtatás, elragadtatás pillanata ez, mutatja az, hogy a hétköznapok sík vidékéről egy hegyre, az Istennel való találkozás helyére mennek fel. Azonban hogy a legnagyobb dicsőség, ragyogás és fény közepette a halál áll a szavak tengelyében, ez mindenképpen elgondolkodtató.

Ez a tapasztalat az apostolok számára kikerülhetetlen kérdőjel lehetett, nem véletlen, hogy senkinek sem beszéltek róla Jézus feltámadásáig (vö. Lk 9,36). Értelmezhetetlen, érthetetlen pillanat. Királyság és szolgaság, győzelem és bukás, dicsőség és megaláztatás, végső soron a minden élőt felülmúló erő és a halál kontrasztja teszi a Színeváltozást rendkívüli nagyböjti tapasztalattá, amely minden emberi elképzelést, reményt és gondolatot összezúz. Emblematikus, hogy itt - akárcsak a Getszemáni kertben - Péter és társai elalszanak. Jelképes kifejezése ez annak, hogy az ember képtelen követni Krisztust az ő belső zarándoklásában. „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én útjaim nem a ti útjaitok” (Iz 55,8). Gondolataink elmaradoznak az isteni logika mögött, útjaink el-eltérnek az isteni léptek lendületétől, erejétől. Nagyböjt annak az ideje, hogy Péterékhez hasonlóan mi is felébredjünk, mi is meglássuk Jézust a maga dicsőségében, mellette pedig a két férfit, akikkel haláláról beszélget. Ennek a párbeszédnek akarunk mi is részévé válni. Lehetünk hallgatói, lehetünk társai Jézusnak. Verhetünk mi is pusztai sátrat a Színeváltozás hegyén, ahogyan azt Péter szerette volna tenni. De a legfontosabb az, hogy valóban felébredjünk az álomból, vagyis kiszakadjunk emberi gondolataink fogságából, s ezáltal lehetővé tegyük, hogy Krisztus is önmagát ragyogtassa fel szívünkben, ne pedig mi akarjuk megszabni neki, hogy miként mutatkozzék előttünk. Ezért szólít meg bennünket is az Atya szózata: „Ez az én választott Fiam,

őt

hallgassátok!”

elvárásaitokat,

Ne

önmagatokat,

meggyőződéseiteket,

ne

a

vágyaitokat,

gondolataitokat,

reménykedéseiteket, hanem őt, csakis őt, a halálában megdicsőülőt, az emberi létezés legmélyebb sötétségében felragyogót! Lehet, hogy mást fog mondani, mint amit várnánk. Lehet, hogy az ő fénye nem az, amire mi vágytunk volna. Lehet, hogy nem szabadít meg olyan kötelékektől,

amelyektől szabadulni akarnánk mindenáron. Lehet. De aki őt hallgatja, az a többet, az a teljességet nyerheti el. Az emberben megvan a gyermekes vágy a csak jóra, csak fényesre, csak ragyogóra. Ilyenkor valójában ahhoz a bennszülötthöz hasonlít, aki az értékes árut pár csecsebecséért, fényes-ragyogó talmi ékszerért, bizsuért, gyöngyért cserélte el az egész világot behajózó európai kereskedőkkel. Mi nem az úgymond felhőtlen életet valljuk, hanem a halálból feltámadót. Mi nem a könnyed öröm pillanatait akarjuk, hanem a kereszt által megszenvedett boldogságot. Mi nem a neoncsövek mesterséges ragyogását vágyjuk, hanem az igazi napot, az igazi fényt, amelyet olykor esetleg felhő árnyékoz, de amelynek sugara életet, melegséget hoz az egész teremtésbe. Mi a teljességet akarjuk, de az csak a krisztusi úton, a Színeváltozásban feszülő hatalmas ellentétpárok útján érhető el, közelíthető meg. Ez a nagyböjti üzenet: ne önmagunkra támaszkodjunk, hanem Istenre. Lépjünk ki önmagunk világából, hogy Istentől - még ha olykor az ő érhetetlennek tűnő, paradox útjain is visszanyerjük létünket Húsvét misztériumában. Erre figyelmeztessen a nemrég elhunyt Nagy Gáspár Belátás című verse: Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni nem lehet a világot Isten nélkül megérteni nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni illetve lehet csak az olyan rémült magánkaland melyet a kétségbeesés kormányoz s végkimenetele fölöttébb kétséges. Dr. Török Csaba

Nagyböjt 2. vasárnapja C A vasárnapi evangélium a dicsőséges színeváltozásról szól. Lukács elmondja, hogy Jézus miért „ment föl a hegyre” azon a napon. Fölment a hegyre „imádkozni.” Az imádság hatására öltözete fehér lett, mint a hó, és arca ragyogott, mint a Nap. Kövessük a módszert, amit a múlt vasárnapi kommentárban kezdtünk, s ez az epizód legyen a kiindulópontunk abban, hogy megvizsgáljuk, mit jelentett Krisztus számára az imádság, s azt, hogy ez az imádság mit mond nekünk az Ő identitásáról. Valaki egyszer azt mondta: „Jézus zsidó férfi volt, aki nem tekintette Magát egyenlőnek Istennel. Nem imádkozhat Istenhez az, aki Maga is isteni személy.” Egy pillanatra tegyük félre azt, hogy Jézus mit gondolt Önmagáról, ez nem befolyásolja azt az lapvető igazságot, hogy Ő ember is volt, s mint ember imádkozott. Isten, természetesen nem éhezik és nem szomjazik, nem is szenved, de Jézus éhezik, szomjazik és szenved, mert ember is. Éppen Jézus imája az, ami megengedi nekünk, hogy elgondolkodjunk az Ő személyének misztériumáról. Történelmileg megerősített tény, hogy amikor Jézus Istenhez fordul, így szólította „Abba”, vagyis Atyácska, atyám, papa. Ez a megszólítása Istennek nem ismeretlen a Jézus előtti korban sem, de annyira jellemző volt Jézusra, hogy muszáj ezt úgy tekinteni,

mint

a

mennyei

Atyával

való

egyedi

kapcsolatának

bizonyítékát. Figyeljük meg Jézus imádságát, amit Máté jegyez le: „Abban az időben így szólt Jézus: Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott

át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Mt 11,26-27) Az Atya és Fiú között, ahogy látjuk, teljes kölcsönösség van, „bensőséges, meghitt kapcsolat”. A gyilkos szőlőmunkásokról szóló példabeszédben szereplő atya és fiú közötti kapcsolata, világosan jelzi, hogy Isten más kapcsolatban van Jézussal, mint azokkal, akiket „szolgáknak” nevez a történet (Vö. Mk 12,1-10) Ennél a pontnál azonban egy fontos megállapítást kell tenni: „Miért van akkor az, hogy Jézus sohasem alkalmazta Önmagára nyíltan az „Istenfia” elnevezést az élete során, hanem helyette mindig úgy beszélt Önmagáról, mint „Emberfiáról”? Ennek az oka ugyanaz, amiért Jézus soha nem nevezi Magát Messiásnak, s amikor mások így hívják, akkor hallgat, vagy egyesesen megtiltja, hogy ezt terjesszék. Jézus azért viselkedett így, mert ezeket a címeket az emberek másként értelmezték, s az nem fejezte ki Jézus küldetését. Sokan a királyokat, a prófétákat, a nagy embereket hívták „Istenfiának”. A Messiásról pedig azt gondolták, hogy Ő Isten küldötte, aki harcol majd Izrael ellenségei ellen. Éppen ebbe az irányba akarta Jézust terelni a gonosz a pusztában. Még tanítványai sem értették meg ezt és folyton az eljövendő dicsőségről és hatalomról álmodoztak. Jézus nem ilyen Messiás volt. „Én nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak – mondta -, hanem, hogy én szolgáljak.” Ő nem azért jött, hogy elvegye bárki életét, hanem azért, hogy „életét áldozza sokakért”. Krisztusnak először szenvednie kellett és meg kellett halnia, hogy megértsék, milyen Messiás is Ő. Feltűnő, hogy Jézus egyetlenegyszer vallja meg, hogy Ő a Messiás, akkor, amikor megkötözve áll a főpap előtt és bizonyos, hogy halálra ítélik. „Te vagy-e a Krisztus, az áldott Isten

Fia?” - kérdezi a főpap, mire így válaszol: „Én vagyok.” (Mk 14,61 Sköv.) Mindegyik cím, amelyekkel az emberek, barátok és ellenségek próbálják illetni Jézust földi élete során, az kevés és elégtelen. Ő tanító „de nem olyan, mint más tanító”, mert hatalommal tanított és saját nevében. Ő Dávid fia, ugyanakkor Dávid ura is; nagyobb, mint bármely próféta, nagyobb, mint Jónás vagy Salamon. A kérdés, hogy „Ki Ő?” jól kifejezi azt, hogy Jézus olyan valaki, akit

misztérium

övez,

olyan

valaki,

amit

emberileg

nem

lehet

megmagyarázni. Néhány írástudó és kritikus kísérlete, amellyel megpróbálják Jézus személyét úgy magyarázni, mint egy korabeli zsidó férfit, aki valójában nem mondott vagy tett semmi különöset, tökéletesen ellentmond

azoknak

a

történelmi

tényeknek,

amelyekkel

Róla

rendelkezünk. Jézus személyét csak úgy lehet megérteni, hogy ha nincs bennünk előítélet, amely alapján elutasítjuk, hogy a transzcendens megjelenhet az emberi történelemben. Most térjünk vissza a dicsőséges színeváltozás történetéhez, s merítsünk abból valami gyakorlati tanítást. Még ha a dicsőséges színeváltozás misztérium előttünk, akkor is közel van hozzánk. A Szentleckében Pál apostol azt mondja: „Az Úr Jézus átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent.” A Táborhegy ablakot nyit nekünk a jövőnkre: biztosít minket, hogy testünk átalakul. De a Táborhegy a jelenről is mond nekünk valamit. Hangsúlyozza, hogy testünk már, a szánalmas megjelenése ellenére a Szentlélek temploma. A Bibliában a test nem lényegtelen része az emberi lénynek, hanem szervesen hozzátartozó, nélkülözhetetlen rész. Az embernek nem teste van, hanem az ember maga egy test. E testet Maga Isten teremtette, Magára vette az Ige megtestesülésében és megszentelte a

Szentlélek a keresztségben. A Biblia embere csodálja az emberi test nagyszerűségét. „Te alkottad

bensőmet,

anyám

méhében

te

szőtted

a

testem

Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál.” (Zsolt 139) A test arra van rendelve, hogy ugyanabban az örök dicsőségben részesüljön, mint a lélek. „Test és lélek: kéz a kézben összeforrnak az örök imádásban vagy két összeforrt csont az örök fogságban. (Charles Peguy) A kereszténység a test megváltását hirdeti és nem a testtől való megváltást, mint a manicheista és gnosztikus vallás tette az ókorban és ahogy azt ma teszi néhány keleti vallás. És mit mondhatunk azoknak, akik szenvednek? Mit mondhatunk azoknak, akik látják testük leépülését vagy látják szeretteik leépülését? A legvigasztalóbb üzenet a számukra a dicsőséges színeváltozás tanítása. „„Az Úr Jézus átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez” A betegséget és halált szenvedő test megváltást nyer. Még Jézusnak is része volt a dicstelen szenvedésben, de dicsőség testben támadt föl és úgy él az örökkévalóságban, és a hitünk azt mondja, Ővele találkozunk halálunk után. (R. Cantalamessa) Nagyböjt 2. vasárnapja C A tanítványok végre megtudhatják, hogy valójában kicsoda Jézus. A szenvedés megjövendölése és a keresztről szóló beszéd csalódást keltett az apostolokban. A megdicsőülés képe arra szolgál, hogy újra bátorságot öntsön lelkükbe. Jézus a három kedvelt apostol társaságában elindul a hegyre. A hegy a bibliai hagyományban az Isten és az ember találkozásának kitüntetett helye. Az evangélista azt mondja, hogy Jézus imádkozni

vonul vissza a hegyre. A „színeváltozást” kísérő jelek (ragyogó arc és ruha) értésünkre adják: Jézus új állapotba lépett. Különleges külső visszfények ábrázolják Mózes élményét is a Sinain (Kiv 34, 29-30). Jézus

színeváltozását

személyiségének,

a

Mózesnek,

bibliai a

történet

törvény

két

emberének,

legismertebb és

Illésnek,

a prófétaság atyjának megjelenése „tanúsítja”. Őket is beragyogta a fény,

és

Jézusnak

Jeruzsálemben

bekövetkező

közeli

haláláról

beszélgettek. A halál nem a vég, hanem a dicsőséghez vezető út. A szenvedés csak epizód, és a dicsőség lesz Jézus valódi állapota, jobban mondva ő már ebben az állapotban van. A dicsőség valamiképpen már Mózesen is tükröződött, Jézust azonban teljesen áthatja és elváltoztatja. Az

isteni

„dicsőség”

immár

az

ő

második

természete,

amely

pillanatnyilag el van rejtve a nép szeme elől. A színeváltozás az emberfia elővételezett felmagasztalása. Az ősi történelem két képviselője azért jött,

hogy

tanúságot

tegyenek

Jézus

mellett,

és

lemondjanak

hivatalukról vele szemben. Jézus nagyobb, mint Mózes és Illés, egyszóval nagyobb, mint az általuk összefoglalt üdvrend. Ő a törvény és a próféták összefoglalója, illetve torkolata. Immár minden más szóvivő elnémul vele szemben. A színeváltozás a feltámadás, illetve a mennybemenetel elővételezése, de ama esemény és a jelen pillanat között ott van még a Golgota drámája, amelyre különösen Péter közbelépése utal. Az apostolok nem követték Jézus tapasztalatát, sőt hagyták, hogy elnyomja őket az álom, miként ezt teszik majd a Getszemáni-kertben is. Az álom a Bibliában a lelki ernyedtség jele: nem szeretnének szembesülni a valósággal. Szeretnék „valahogy” átaludni az egészet. Isten tervének megértéséhez virrasztásra, készségre, imádságra és odafigyelésre van szükség. Péter azért fogja elárulni mesterét, mert aludt a kertben, és most ugyanilyen okból kifolyólag esik nagy tévedésbe.

Péter

sátorépítésre

vonatkozó

javaslata

az

esemény

felszínes

értelmezése alapján születik meg. Megpillantott egy varázslatos világot, amelynek minden különösebb fáradság és személyes erőfeszítések nélkül jutott közelébe; most szeretne belépni, hogy azonnal részesévé váljék, és ami rosszabb, személyek szűk csoportjára kívánja ezt korlátozni. Kívánsága képtelenség, mert áldozat, kereszthalál nélkül akarja elnyerni az üdvösséget. A szenvedés kiiktatására irányuló péteri kísértés ösztönszerű az emberben és így a keresztények soraiban is. A látomás nem fejeződik be a két férfi eltűnésével, hanem második szakaszában folytatódik. A „kicsoda Jézus?” kérdésre magának Istennek ajkáról jön a válasz. A felhő nemcsak Jézus alakját borítja be, hanem az apostolokét is. A felhőből érkező szózat nagyon egyértelműen és világosan mutatja be Jézust a három „minősített” apostolnak. Alapvető üzenete az, hogy Jézus az Isten „fia”. A

„fiú”

mindig

egyvalaki

a

családból,

tehát

megbízható,

hitelt

érdemlő küldött. Az égi hang azonban választottnak is minősíti őt. Ez a megnevezés Jahve szolgájának (Iz 42,1; 49,7) sajátos jelzője, amely valamiképpen már a keresztségben is jelen van (3,22: a szeretett). Az Atya szózata azt állítja, hogy a szolga megdicsőülése szenvedése árán következik majd be. A színeváltozás ellenpontja a szenvedésnek, mint ahogy a szenvedés a színeváltozás-feltámadás előzménye. Az apostolok azt az ígéretet kapták, hogy mielőtt megízlelik a halált, meglátják az Isten országát (27. v.). Most a hegyen történtek megtapasztalásával előzetes bemutatót kaptak róla, de tudomást szereztek annak a szenvedésnek és kereszthalálnak elkerülhetetlen szükségességéről is, amely a feltámadás dicsőségének előfeltétele. A színeváltozás megtapasztalása kicsiny ablakot nyitott a jövőre, de megerősítette a jelent is, midőn újabb magyarázatot adott Jézus személyére és küldetésére. „Ki lehet ez?” (9. v.). Ő „a Krisztus”,

válaszolta Péter (20. v.). Ő a „fiú”, teszi hozzá az atyai szózat (35. v.). Mózes és Illés hallgatag jelenlétével tanúsítja, hogy ő az egyetlen törvényhozó és próféta. A kérdésre adott válasz nem lehetett ennél teljesebb. A jelenet végén egyedül Jézus marad a tanítványokkal (36. v.). Az „egyedül Jézus” kiemelés nem véletlenszerű. Nincs más mester vagy próféta rajta kívül. Mózes és Illés átadták neki helyüket. Tűz. Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene, nem a filozófusoké és tudósoké. Bizonyosság, bizonyosság, érzelem, öröm, béke. Jézus Krisztus Istene. Deum meum et Deum vestrum. A te Istened az én Istenem lesz. Feledni a világot és mindent Istenen kívül.1 Az Istennel való találkozás – lángoló titok. http://www.krisztuskiraly.ro Nagyböjt 2. vasárnapja C A 1960-as években rendkívüli szenzációt keltettek Rómában a hosszú évtizedeken át tartó földalatti metró építésével járó felfedezések. Fellini: Róma című filmje kiszínezve, meseszerűen szemlélteti, hogy a fúrások miféle meglepetéseket okoztak. Ahogy a fúrógép haladt a föld mélyén előre, egy csontvázakkal teli katakomba-helyiségre, különféle járatokra, kazamata-rendszerekre, végül egy kétezer éve légmentes helyiségben konzerválódott, színes falfestményekkel díszített ókori házrészletre bukkantak. A régészek a bevilágító reflektor fényénél csodát láttak: ragyogó, élethű színekkel pompázó festményeket, mintha éppen most készítették volna. A csodálkozás azonban kétségbeesésbe torkollott:

amint a beáramló levegő és pára megérintette a képeket, azok kezdtek elhomályosulni, fakulni, majd lassan-lassan eltűntek a falakról, mint egy szétoszló álom. 1. A mai evangéliumban is egy csodaszép, fényes, álomszerű jelenségről hallunk, ami éppúgy eltűnik majd egy szempillantás alatt, akárcsak a földalatti, ókori festmények. A három kiválasztott apostolban, és az egyházban

azonban

mindörökre

megmarad

ez

az

„ikon”,

ez

a

kinyilatkoztatás. Az elbeszélés értelme: Jézus és a mennyei Atya elragadtatott pillanata. Erre utal a Lk evangélium kettős megjegyzése: mindez imádság közben történt. Az az élet- és szeretetközösség, amely öröktől fogva ragyog, vonz, elkápráztat: a Szentháromság benső élete. Mivel természetfeletti élményről van szó, amely a résztvevők számára valami módon érzékelhetővé, tapasztalhatóvá lett, küszködnek a hasonlatokkal, keresik a szavakat, ügyetlenül viselkednek, szinte magukon kívül vannak. Ennek ellenére Jézus színeváltozása mégsem a misztérium-vallásokból ismerős átváltozás, átalakulás, ahol pl. a görög mitológiában az emberek közé jövő istenek öltenek emberformát. Itt éppen az ellenkezőről van szó: amit az apostolok eddig csak fokozatosan tudtak meg Jézusról, ami homályosan rajzolódik ki előttük, az most lebilincselő erővel tapasztalatukká lesz: ő tényleg az Isten Fia. Ezt fejezi ki Péter felkiáltása: „Mester, jó nekünk itt lennünk!” Egyedül Jézus Krisztus tudja összekötni a mennyet és a földet, személyének ragyogó valóságában. Õ Úr mindkettő fölött: arcán megfér a szenvedés és a dicsőség. A tanúságtevő hang ezért irányítja rá a figyelmünket: „Õt hallgassátok!” A földi élet valósága folytatódik, de ennek az ikonnak az élménye, hatása, látványa benne marad a szívükben, állandó segítség a kereszt, a szenvedés, a nagypéntek óráiban.

2. Igazán csak húsvét után válik egészen érthetővé, miért lettek az apostolok tanúi Jézus színeváltozásának. A Tábor-hegy döntő fordulat az életükben, felkészülésükben, apostoli iskolájukban, hogy vállalni tudják Jézus egész sorsát. Az Úr Mózessel és Illéssel a Jeruzsálemben bekövetkező haláláról beszélgetett, amit persze Péterék még nem értettek. Látták azonban a ragyogó arcát és alakját. S ez elég volt nekik. Tulajdonképpen ezt az arcot kapta ajándékba Veronika a kendőjébe itatva, a tíz leprás közül a visszatérő hálás szamariai, a bűnös asszony, vagy Jairus és a pogány római százados. Mindenki, aki találkozott vele. Ez a csöndes, az emberi arcvonások mögött kirajzolódó Krisztus-arc mindannyiunk

legnagyobb

kincse:

tapasztalatunk

a

hitben,

megvilágosodásunk a szívünkben. S azután, ha le is kell mennünk a hegyről, ha gondok és keresztek között halad is életpályánk, akkor sem feledhetjük ezt az ikont, Istennek ezt a reménytkeltő ajándékát. Kétségtelenül találkozások,

vannak élmények,

a

mi

életünkben

amelyek

többek,

is mint

megvilágosodások, pusztán

emberi

események: bennük, mögöttük ott van a dicsőséges Isten-arc. 3. A Jézus-kép évezredekkel Tábor-hegy után sem fakulhat el. Jézus arcát szemléljük az idők végezetég. Erről elmélkedik sokszor a pápa: ebben az új évezredben sincs más dolgunk, mint szemlélnünk, egyre mélyebben kontemplálnunk annak a Jézusnak az arcvonásait, akit nem tudtak a művészek, szobrászok, zenészek, költők eléggé magasztalni, megformálni, leképezni (pl. Novo millennio ineunte apostoli levele). Az ő alakjára, arcára, megjelenésére találhatunk annyi és annyi alkalommal az életünkben: nemcsak az Alpesek tetején, nemcsak létünk döntő fordulataiban, de akkor is, amikor megismerjük egymást, amikor fölébred egy barátság vagy egy szerelem, amikor megvilágosodunk egy olvasmány, vagy tanítás által, amikor belátjuk, hogy szüleinknek igaza

volt, amikor a szenvedés órájában rátalálunk szenvedő, vérrel áztatott arcára, amely ott és akkor Isten-ikonná változik. A mai evangélium újraolvasásakor át kell, hogy hasson a tudat, ami Szent Pált is betöltötte: „A mi hazánk a mennyben van!” Hozzá akarok mindent

viszonyítani!

Idelent

keresés,

építkezés,

szenvedés,

reménykedés a sorsunk, de nem értelmetlenül, nem eredménytelenül, az örök élet biztos tudatával. Hagyjuk, hogy Krisztus csodálatos ikonja beépüljön a lelkünkbe: egy-egy szellemi, lelki élmény, kapcsolatok, ünnepek, kirándulás, utazások kegyelmi pillanatai révén, amelyeket nem azért kapunk, hogy elfelejtsük, hanem azért, hogy a rákövetkező nehezebb órákat jó szívvel tudjuk elfogadni, elviselni, átélni és üdvösséggé érlelni magunkban. Ámen. Pákozdi István/MK Nagyböjt 2. vasárnapja C Hány hívő vágyakozott az idők folyamán arra, hogy szemtől szembe lássa Istent? Nem az örökkévalóságban, hanem itt és most? Hányan méláznak erről ma is, mondván: ha megjelenne nekem, erős lenne hitem, nem kéne kételyekkel vívódnom! A fenti történet ebből a szempontból egyszerre felemelő és kijózanító. Az Úr megadja ezt a szemtől szemben látást annak, akinek küldetése ezt valóban megkívánja. De még a legjobbak is tanácstalanok, suták és félszegek, amikor ez bekövetkezik. Meg félnek. Mennyire együtt érzek a három kiválasztottal, hogy félt! Mi mást tehetnénk? Gondoljunk csak bele: Hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy elöljárónk, mondjuk Szent Istvánnal és Petőfi vel, – vagy kit hasonlítsak Mózeshez és Illéshez? – társalog, és eközben tündöklik mint egy reklám? Mindjárt megcsípjük magunkat: álmodunk-e, vagy mindez valóság? Egyfajta Matrix? Meg

egyáltalán, van különbség? Van valóság? Lám, ma sem könnyebb az egész, mint Jézus korában, azaz talán még nehezebb is. Hisz az álom és a valóság nem az egyetlen két lehetőség, hanem a virtuális világban végtelen. Persze kérdés, hogy a ma embere képes-e hallgatni, képes-e semmit elárulni, és elmerülni a misztériumban, a titokban, mint a három kitüntetett tanítván?. Fecsegő (hivatalosan média-tizált) korban élünk, és minden bizonnyal talkshowban vitatnák a látomásnak még a lehetőségét is, Gábor Györggyel, meg a többi szakértővel… Bocsássatok meg az iróniáért, de attól félek, hogy akik ma legjobban reklamálják a transzcendens élményt, annak szükségességét és arra való igényüket, azok viselnék el legkevésbé, ha meglepetésként utolérné őket. Attól is félek, hogy akár naponta is tündökölhetne hófehér köntösében az Úr, a kameraman (operatőr) mégis arra kérné, engedjen meg még egy beállítást… Iszonyúan kiiktattuk a meglepetést az életünkből, azáltal, hogy sorozatban gyártjuk. Talán fel kéne menni a hegyre imádkozni. Gyalog, kamerák nélkül. Kiss Ulrich SJ Nagyböjt 2. vasárnapja C Jézus színeváltozása A kirakatban lévő tárgyakat erős tükrös izzók, lámpák világítják meg. A színész reflektorfényben játszik. Ezek külső fényforrások. Még a hold és a csillagok is kívülről, a naptól kapják fényüket. Jézusnál a színeváltozás hegyén személyisége mélyéből belső fény tört elő. Pedig akkor már kínszenvedésre

készült.

Mi

lehetett

a

magyarázata,

titka

Jézus

megdicsőülésének? Erre keressük a választ nagyböjt 2. vasárnapján Lukács evangélista utalásaiban. Továbbá, hogy mit tehet a keresztény ember, hogy a fény ne aludjék ki az ő arcán se?

Miért ragyog Jézus arca? Mert imádkozott a Tábor-hegyen. „Jézus felment a hegyre imádkozni. Miközben

imádkozott,

Evangéliumában

arcának

gyakran

megkeresztelkedése

után

kiválasztása

az

előtt

színe

említi, feljött egész

a

elváltozott” hogy

vízből

éjszakát

–

Jézus és

írja

Lukács.

imádkozott:

imádkozott;

imádságban

a

12

töltötte;

közvélemény-kutatása előtt: „amikor egyszer egyedül imádkozott, megkérdezte tanítványait: kinek tartják az Emberfiát?”; imádkozott a Getszemáni-kertben a vérizzadás előtt; a kereszten elhangzott hét szava közül három a Mennyei Atyához szólt. Nos, Lukács a táborhegyi megdicsőülésnél is azt emeli ki, hogy Jézus szent párbeszédben van az Atyával. Az imából merít erőt messiási működéséhez. Nem csoda, ha ilyen imádság hatására: „arca elváltozott és ruhája ragyogó fehér lett.” A keresztény embernek is szüksége van időre és helyre, melyben szabaddá teszi magát a mindennapi munkától és megnyílik Isten világa fel.

Főként

most

a

„Szent

negyven

nap”

alatt

újuljunk

meg

imaéletünkben a csend, a szemlélődés és az Istennel való együttlét számára. Ne sajnáljuk az időt az imára. Nem elvesztegetett percek azok, hanem lelki energiagyűjtések. Mert Isten Fia. A mennyei Atya szava mint valami mennydörgés szólal meg: „Íme, az én választott fiam, őt hallgassátok!” Jézus nyilvános működése alatt mindig „Fiúnak” nevezte magát: „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya”; „a Fiú csak azt teheti, amit az Atyánál lát”; „Atyám,

dicsőítsd meg Fiadat!” Az ő szeméből az a különös fény áradt, amely a gyermek-szemeket jellemzi. A tisztaságnak, az ártatlanságnak, a derűnek a kisugárzása. A megdicsőülés hegyén ez a fény árasztja el arcát, sugárzik egész alakjából. Most érzi igazán Fiúnak magát! Nem csoda, ha az Atya sem bírja magában tartani ezt a boldog örömet és kicsattan belőle a nagy kinyilatkoztatás: „Ez az én szeretett Fiam, akiben nekem kedvem telik, Őt hallgassátok!” Mi Isten gyermekei vagyunk! Miért nem árad akkor arcunkról a fény? Miért problémázunk összeráncolt homlokkal? „legalább látnánk rajtatok, hogy megváltottnak érzitek magatokat – mondják rólunk a kívülállók. Néha rossz cégérei vagyunk a kereszténységnek: Szerencsére látunk olyan keresztényeket is, akikről sugárzik az istennel való találkozás élménye. Eriksonnak, a tolókocsis amerikai lánynak az arcáról árad a fény, Kolbe atya énekelt az éhség-kamrában, II. János Pál pápa haldokolva üzente a fiataloknak: „Legyetek derűsek, én is az vagyok!” Az kellene, hogy az emberek, ha együtt vannak egy kereszténnyel, megtapasztalnának valamit a belső tűzből, mely az istengyermekség tudatából árad! Mert a szenvedésre felkészült a lelke. Az evangélista közli, miről folyik a társalgás Mózes, Illés és Jézus között: „Haláláról beszélgettek, amelynek Jeruzsálemben kell beteljesednie”. A szenvedés, a kereszt a téma. Jézus nem reszket tőle, nem tiltakozik ellene, hanem ragyog az arca. Hát ez is lehetséges? A kereszt nem csak rázuhanhat az emberre, hanem fel is emelheti? A szenvedés nem csak eltorzítani képes az arcvonásokat, hanem átszellemiesíteni is? A jelenet bele akarja vésni a lelkünkbe, hogy a

szenvedés

és

a

megdicsőülés

összefüggenek

megpróbáltatás az embert naggyá is tudja tenni.

egymással.

A

A mise alatt templomainkban is gyakran átélhetjük a tábor-hegyi élményt. Ilyenkor boldogan érezzük: „Jó nekünk itt lenni!” Jó lenne mindig itt maradni az Úr közelében. De nem lehet, odalenn várnak az emberek. A templomból közéjük megyünk. De már nem azzal a lélekkel, mint ahogy idejöttünk: álmosan, fáradtan, kedvetlenül. Az Úrral való találkozás öröme, az imádság boldogsága, az istenfiúság átélése sugárzik rólunk. Érezzék át ez emberek, hogy az Úr megdicsőülésének fénye ragyog át rajtunk és ezt a fényt árasztjuk rájuk. Ámen. Hajnal /Magyar Kurír Nagyböjt 2. vasárnapja C A lelki írók a keresztény életet gyakran zarándokúthoz, utazáshoz hasonlítják. Igazából szentírási eredetű hasonlatról van szó. Az első olvasmányban Ábrahámnak, Isten hívására hosszú és áldozatos utat kellett megtennie. Maga mögött kellet hagynia minden földi biztonságot, úgy hogy egyedül Istenre hagyatkozik. Csak így remélhetett Isten ígéretének

teljesedésében:

„általad

nyer

áldást

a

fölt

minden

nemzetsége.” Nagyböjt II vasárnapjának evangéliumi eseménye is egy úthoz kötődik. „Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott színében elváltozott előttük.” Érdekes módon Jézus megtiltotta az apostoloknak, hogy beszéljenek erről az élményről. Nyilván csak addig az időig szólt a tiltás, amíg „az emberfia halottaiból fel nem támadt.” A feltámadás eseménye előtt nem volt mihez viszonyítani ezt a rendkívüli élményt. Miután Jézus feltámadt halottaiból az apostolok erről is szólhattak, sőt küldetést kaptak, hogy hirdessék mindazt, ami Vele kapcsolatos. Így jut el hozzánk ennek a

titokzatos eseménynek az üzenete. A három apostolnak a Tábor hegyén lenyűgöző, örömteli az élményben volt része. Azonban, néhány évvel később egy másik hegyen, az Olajfák kertjében látniuk kellett azt is, hogy Jézus kereszt áldozata előtt vérrel verítékezett. Most lenyűgöző fényességben sütött át Istensége az emberségén, miközben az Ó-szövetség két nagy alakjával Illéssel és Mózessel beszélt. A tapasztalat hatására átértékelődött az apostolok hite, Jézushoz fűződő viszonya, amely a feltámadás után lett a nyilvánvaló. Az evangéliumi rész, hozzánk intézett üzenetén gondolkodva azt mondhatjuk, hogy nekünk is kell, hogy legyen „Tábor hegyünk” ahol átértékelődik és mélyül a hitünk, és az Úrhoz fűződő kapcsolatunk. Gyakran ilyen „Tábor hegy”-ként kínálja fel magát a mindennapok tapasztalata, valamilyen rendkívüli élmény, vagy egy –egy kegyelmi időszak, mint például a nagyböjti szentidő. Mindezekkel szemben nem állhatunk meg a felszínnél. Mélyebbre kell ásnunk, és keresnünk kell annak a ragyogását, áttetszését, ami a lényeghez

tartozik,

ami

mélyről

tör

fel.

Ehhez

kegyelemre

és

erőfeszítésre van szűkségünk. A nagyböjt kegyelmi ideje ebben az évben újra

megadatott,

az

erőfeszítést

mindenkinek

személyesen

kell

megtennie. Talán segít az, hogyha konkrét feladatokat tűzünk magunk elé, és kitartóan fáradozunk azok megvalósításán. Fontos, hogy gyakorlatiasak, és kivitelezhetők legyenek ezek a jó feltételek. Például elhatározásunk lehet, hogy a hét folyamán, amikor erre alkalmunk nyílik a család egyűt vesz részt a keresztúton, vagy egy szentmisén. Választhatunk egy közös estét, amikor a család tagjai együtt imádkoznak, beszélgetnek a keresztény életről, vallásos témákról. Nagyböjti

önmegtagadásunkat

kiegészíthetnénk

azzal,

hogy

egy

ismerős rászorulót támogatunk. Végül is ez az időszak jó alkalom arra,

hogy felülvizsgáljuk kapcsolatainkat, a dolgokhoz való viszonyulásunkat. Lehet, hogy épp a kötelességünk teljesítésénél akad javítani valónk, úgy hogy több lélekkel, lelkesedéssel teljesítsük a ránk háruló feladatokat. Végül is a mindennapokban ezernyi lehetőség kínálkozik, hisz a szeretet találékony, csak meg kell találnunk, amit nekünk kell megtennünk. Arra mindenképp

szükségünk

van,

hogy

a

nagyböjt

kimozdítson

megszokottságunkból, és egy buzgóbb vallásos élet reményében elinduljunk Húsvét ünnepe felé. Böjte Mihály Nagyböjt 2. vasárnapja C A festészetben elengedhetetlenül fontos a színek kontraszt hatása, a fényárnyék ellentéte. Ugyanis minél távolabb esik egymástól két szín a világossági és sötétségi skálán, annál nagyobb köztük az ellentét, a kontraszt. A kontraszt mindig feszültséget szül, mindig figyelemfelkeltő, drámai,

és

így

egy

adott

pontra

irányítja

a

tekintetünket.

A

legalapvetőbb kontraszt a fekete és a fehér. Ezek a színek a skála két végpontjai, a legtávolabb állnak egymástól, éppen ezért a találkozásuk is a legerőteljesebb, a legdrámaibb összeütközéssel jár. Szent Lukács a mai evangéliumban ilyen erőteljes kontraszt színeket használ, amikor Jézus színeváltozását festi meg. Az evangélista, míg a kiválasztott apostolok mélyen alszanak, a színskála fehér színének legszélső árnyalatát alkalmazza Jézus imádságának megörökítésére. Jézusnak, az Istennel való párbeszédében nincs helye semmiféle foltnak, itt nincs félelem és kétkedés, Jézus imáját kizárólag a rendíthetetlen bizalom, az Atya kedvének keresése jellemzi. Jézus ruhájának hófehér színe fehérebb minden színnél, világosabb, vakítóbb a nap-ragyogta hónál, ugyanis az elváltozott jézusi arc, a ruha hófehér ragyogása pusztán dadogó elbeszélése annak az igazságnak, hogy a hegyen a názáreti Jézusban

maga az Isten, az Isten dicsősége imádkozik. Amikor pedig a megjelenő Mózes és Illés Jézussal Jeruzsálemben történő szenvedéséről és haláláról beszélgetnek, a festményen megjelenik a színskála ellenpólusa, a legsötétebb, a legijesztőbb fekete szín. Mózes és Illés, akik földi életükben megtapasztalták az üldöztetést, most értetlenkedve állnak Jézus előtt. Nem értik, hogy az ószövetségben meghirdetett Messiásnak szenvednie és meghalnia kell. Mózes és Illés döbbenve áll Jézus halálhíre előtt.

Az

Isten

Fia,

akinek

Arca

ragyogóbb

Mózesénél,

akinek

istentapasztalata meghaladja Illését, nem halhat meg! Azonban minél inkább Jézus haláláról beszélgetnek, minél inkább előtérbe kerül a fekete színű pólus, minél inkább úgy látszik, hogy Jézus hófehér színét elnyeli a fekete szín borzalma, annál inkább megjelenik az igazi kontraszt! E vakító kontraszt pedig abban áll, hogy Jézus Isten létére vállalja a szenvedést, Isten örök dicsősége éppen a kereszt csúfságában ragyog fel leginkább. Mózes és Illés nem győz álmélkodni, hogy miközben Jézussal a „fekete” halálról beszélgetnek, Jézus hófehér ruhája egyre jobban

Isten

szeretetének

vakító,

a

bűnt

és

a

halált

legyőző

dicsőségében ragyog fel. Ez a halálon már most győztes vakító ragyogás ébreszti fel az apostolokat, ez a kontraszt irányítja a tekintetüket a festmény Fókusza felé, ez a biztos béke mondatja ki Péterrel az ember legősibb, legforróbb óhaját: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Nem akarunk meghalni! Győzni akarunk a halálon!” Ekkor hirtelen az Isten jelenlétét hordozó felhőből szózat hallatszik: „Péter, ha valóban örökre ebben a Fényben akarsz fürödni, ha dicsőségből,

ha

valóban

elszánt

részt kívánsz a most látott

vagy,

hogy

részesülj

a

most

megtapasztalt békéből, akkor: Hallgass választott Fiamra, és akkor meghallod, sőt részed lesz mindabban, amiről Jézus, Mózes és Illés beszélgettek.” Mert a most ámulatba ejtő dicsőséghez, a hófehér, vakító ruhához nem vezet más út, mint a szenvedés gyalázata, mint a halál

vérsötét köntöse. Húsvét éjszaka az újonnan megkeresztelkedettek Krisztussal alámerülnek a halál sötétségébe, hogy onnan győztesen visszatérve bennünket

fehér is

ruhát

öltsenek

istengyermekségünk

magukra.

Szakaszunk

átéléséhez,

hogy

segítsen

felfogjuk:

a

keresztény ember szenvedésén és halálán mindig átragyog Isten szeretetének megmentő, örök életet adó hófehér dicsősége. G. Kovács Pál Nagyböjt 2. vasárnapja C Évszázadok óta az Egyház nagyböjt II. vasárnapján felolvassa a színeváltozás jelenetét az evangéliumból. Nem véletlenül teszi ezt, akármennyire furcsának tűnik is, hogy amikor a szenvedő Krisztusra emlékezünk, felragyog a színeváltozás jelenete. Ez előző vasárnapon Jézust egy nagyon is emberi oldaláról láttuk, amikor a sátántól kísértést szenvedett. Ezzel azt hangsúlyozzuk, hogy Jézus Krisztus

igenis

valóságos

ember

volt,

mert éppoly

valóságosan

elszenvedte a kísértéseket, az emberi lét szükségszerű velejáróját, mint mi. Ma pedig azt láthatjuk meg, hogy ez a Jézus nevű ember nem csak ember, hanem maga az Isten - amikor felragyog egy villanásra isteni dicsősége kiválasztott apostolai előtt. A színeváltozás egy igazi teofánia, vagyis istenjelenés, amikor a láthatatlan Isten megvillan egy pillanatra az ember tekintete előtt. A színeváltozás teofániáját érdemes összehasonlítani az Ószövetség egyik nagy teofániájával, a Sínai hegyi szövetségkötéssel, azért, hogy meglássuk a hasonlóságot és a különbséget. A Sínai hegyi jelentnél Isten Mózessel, Izrael vezérével találkozik, akit ő választott ki erre a feladatra. A jelenést mennydörgés, villámlás kíséri. Isten egy felhőben ereszkedik a hegyre. Aki a hegy körül kijelölt határt

átlépi a választott népből, annak meg kell halnia. Mózes pedig nem is láthatja Isten arcát. Amikor azt kérte Istentől, hogy hadd láthassa meg dicsőségét, a válasz ez volt: "Megteszem, hogy elvonul előtted egész fényességem, és kimondom előtted a Jahve nevet. De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, a szikla mélyedésébe teszlek és kezemmel befödlek, amíg elvonulok előtted. Ha visszavonom a kezemet, hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod." Ebből alakult ki az a meggyőződés az ószövetség emberében hogy aki meglátja Isten arcát, annak meg kell halnia. Mégis, mikor lejön Mózes a hegyről úgy sugárzik az arca az Istennel való találkozástól, hogy az emberek nem mernek rátekinteni: kérik, hogy kendővel födje el arcát. Jézus színeváltozása hasonlít az ószövetségihez, de korántsem ilyen látványos, félelmetes. Isten jelenlétét itt is a felhő jelképezi. De nincs menydörgés, villámlás, nem kell meghalnia senkinek - csendben, csak a három kiválasztott apostol előtt zajlik. Jézus arca is sugárzik, de ez más mint a Mózesé. Mózes csak Isten fényét sugározta, mint a Hold a nap fényét. Jézus arcának sugárzása azonban a sajátja, az Istené, mint a nap fénye.

Ami

leginkább

megkülönbözteti

Jézus

teofániáját

-

színeváltozását az ószövetségitől, az az elgondolkodtató mozzanat, hogy Jézus, Mózes és Illés ebben a dicső jelenetben Jézus Jeruzsálemben váró haláláról beszélgetnek. Az apostolok pedig boldogok - nem félnek, mint az ószövetség embere, amely az istenlátás halálától tart. Boldogok, de a maguk módján. Péter három sátrat akar csinálni: Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, hogy őket ott marasztalja, hogy ezt a nagy boldogságot megőrizze magának és társainak azzal, hogy nem engedi el a mennyei vendéket. Szeretnének ott maradni a hegyen feledve munkát, szenvedést, otthagyva lenn a rájuk bízottakat, mert ők most boldogok. Van egy saját elképzelésük a

boldogságukról. De Isten megszólal a felhőből - amire nem is számítanak - és a látomás véget ér. A gyötrelmes élet folytatódik tovább ha akarják, ha nem. Ami a hegyen történt, nem véletlenül történt. Amit leírtak az evangéliumban, nem véletlenül írták le, hanem azért, hogy az idők végiéig olvassa és magára értse az emberiség. A jelenetben nagyon sokrétű jelképrendszer van, amelynek értelme csak a további csendes elmélkedéssel nyílhat meg az egyes ember számára, aki veszi a fáradságot, hogy otthonában újra elővéve ezt a szakaszt átimádkozza. Most csak egy mozzanatot szeretnék kiemelni belőle. Abban, ahogy Péter és társai viselkednek ott fenn a hegyen - magunkra ismerhetünk abban, ahogy imádkozunk. Azt mondjuk, hogy az imádság beszélgetés Istennel. A legtöbb ember azonban úgy imádkozik, hogy elmondja a maga gondját-baját, elmondja Istennek a betanult szöveget és ezzel be van fejezve. Hol van itt a beszélgetésnek az az oldala, hogy Istent is szóhoz hagyjuk jutni ? Hol van itt az, hogy meghallgassuk az ő szavát, hogy megismerjük őt. Az ilyen egyoldalú, monológ imában Istent afféle automatának kezeljük: bedobunk néhány imádságot, mint valami pénzdarabot és cserébe megkapjuk kívánságaink teljesítését, mint az automatából a forró kávét, vagy a jéghideg kólát. És többnyire még a kéréseink is olyanok mint a kávé vagy a kóla: csak pillanatnyi, evilági szükségleteink kielégítésére szolgálnak, nem pedig örök életünket veszik célba. Ahogy egy kávé vagy kóla után előbb utóbb ismét megiszunk egy másikat, úgy az ilyen kérések után is hamarosan jelentkeznek a következő földhözragadt kérések. Péter is a hegyen elképzelt magának és társainak valamit és benyújtotta a kérvényt Jézusnak: maradjunk itt örökre! Foglalkozz csak velünk Jézus! Arról, hogy emberek ezrei várták még Jézus tanítását és segítő csodáit

megfeledkezett. Igazságos-e az ilyen kérés? Igazságosak-e kéréseid imáidban? Nem azt akarod-e te is elérni, hogy Isten csak veled foglalkozzák, hogy a többi ember nem számít? Mint ahogy Péter kérését nem lehetett teljesíteni annak igazságtalan volta miatt, úgy nem csoda, ha Isten a legtöbb kérésünket nem teljesíti, mert azok igazságtalanok másokra nézve. Isten pedig mindenki Istene, mindenkinek jót akar. Hogyan imádkozhatunk helyesen? Ha meghalljuk az Atya szózatát a felhőből: "Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!" Jézus Krisztust kell figyelnünk imáinkban. El kell csendesülni, fel kell hagyni a betanult imák felmondásával, panaszaink véget nem érő áradatával, hogy Isten engedjük szóhoz jutni. Az a fontos a jó imában, hogy Jézust akarjuk megismerni, és nem magunkat akarjuk javítani. Ha megismerjük Jézust és átadjuk magunkat neki, majd ő formál bennünket. Nem önjavítónak kell lenni az imának, hanem Jézusra figyelőnek. Most a nagyböjti időben különösen is fordítsunk időt az ilyen Jézusra figyelő és csendben lévő imára. Ha az apostolok a hegyen mertek a dicső Istenember arcába tekinteni, hogy nem haltak bele, akkor mi is merjünk Jézusra az Istenre tekinteni. És amikor az Egyház arra biztat bennünket, hogy

imádkozzunk

többet,

nem

azt

jelenti,

hogy

kétszerannyi

rózsafüzért és más betanult imát mondjunk el, hanem kétszeresen jobban fordítsuk figyelmünket Jézusra. S ha ráfigyeltek, akkor ő majd megmondja mit kell tennetek. Ócsai József Nagyböjt 2. vasárnapja C Kövessük a keresztre feszített Messiást! (Lk 9,28b-36) Jézus követésével emberi gyengeségeink miatt mindig együtt jár a kísértés, hogy ezt saját hasznunkra igyekszünk felhasználni. Hogyan jelentkezhet itt az egyéni érdek, erre adnak példát Péter szavai, amelyek

Jézus színeváltozásának megtapasztalásához fűződnek: "Mester, jó, hogy itt vagyunk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet

és

Illésnek

egyet."

Ez

olyan

kijelentés,

amely

felületes

gondolkodásról árulkodik, amely méltatlan egy apostolhoz. Lukács szavai jelzik is ezt az evangéliumban. "Nem tudta ugyanis, mit mondjon." (9,33) Péter ezt az ünnepélyes, fennkölt érzést meg akarja magának tartani, amely pedig Jézus és a tanítványok számára csak egy szakasza a Jeruzsálem felé vezető utazásnak. Jézus színeváltozásának az az értelme, hogy a tanítványok megismerjék Jézus sajátos messiási mivoltát. Ebben megtalálható a hatalom és a fenség, azonban a megaláztatás és a megszégyenítés is. Szinte mellékesen számol be az evangélium Mózes és Illés beszélgetéséről. "Megdicsőülten jelentek meg és haláláról beszélgettek, amelynek Jeruzsálemben kellett bekövetkeznie."(9,31) Jézus színeváltozásának eseménye közvetlen kapcsolatban van Péter vallomásával messiási mivoltáról. Amikor Jézus kérdésére, kinek tartják őt tanítványai, Péter azt válaszolja: az Isten Fölkentjének, vagyis a Messiásnak, az apostolnak ezt a hitvallását az Úr kiegészítette és hozzáfűzte: "Az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és írástudók elvetik és megölik, de harmadnapra föltámad."(9,22) Nem szabad tehát azt várni, hogy a Messiás a dicsőség útján fog célba érni. A tanítványoknak meg kell tanulniuk, hogy a Messiás küldetéséhez hozzátartozik a Golgotára vezető út. Péter azonban ezt nem fogja fel igazán. Amikor Jézus szenvedéséről és kereszthaláláról beszél, úgy látszik Péter ezt nem vette igazán komolyan. Az ő elképzelése szerint a Messiás Isten küldötte, aki fenségben és dicsőségben jön közénk, és végig megmarad ezen az úton. Ő ennek a Messiásnak a szolgálatába akar lépni. Egy királyi Messiás kíséretéhez tartozni, ez emberileg sikert és dicsőséget jelent. Az apostol a

Tábor-hegyi megdicsőülésben ennek a Messiás képnek az igazolását látja. Az e fölötti örömben szeretné ezt a ragyogó órát a maga számára megtartani. Ennek a megdicsőülésnek a fényében Jézus követése nem terhet jelentene, hanem meggazdagodást. Csak az apostol gondolkodik ilyen önző módon, hogy Jézus alakjából csak azt választja ki, amely pillanatnyilag kellemes számára? Szavaiban nincs benne egy kissé a mi magatartásunk is, amely csak az ünnepélyes órákra tartogatja a közösséget Jézussal? Amely csak ahhoz kéri segítségét és vezetését, amely jó nekünk, ami értelmesnek látszik? Egy keresztre feszített Messiást követni, ez nehezünkre esik nekünk is. Ezt még akkor is így érezzük, ha a húsvét és a nagypéntek benső kapcsolatába egyébként van betekintésünk. Ahogy azonban az apostol számára a megdicsőülés csak egy közbeeső szakasza volt annak az útnak, amely Jézussal együtt Jeruzsálem felé vezetett, úgy a nagyböjt kezdetén

mi

is

igyekezzünk

minél

komolyabban

venni

azt

az

alapigazságot, hogy a Jézushoz kapcsolódó életutunk nekünk is a sötétségen keresztül vezet a világosság felé. A három tanítvány, akik szemtanúi Jézus megdicsőülésének, tanúi lesznek Jézus halálfélelmének is az Olajfák hegyén. (vö. Mk 13,33) Meg kellett tanulniuk, hogy Jézus keresztútja nem kikerülhetetlen végzet volt, hanem titokzatos módon beletartozott

a

megváltás

művébe.

A

Tábor-hegy

eseményének

segítséget kellett nyújtani ahhoz, hogy Jézussal együtt menjenek a Golgotára. Nagyböjti jó feltételeink között mi is vállaljuk a feladatot, hogy a húsvét fényeinek bátorítása mellett mi se idegenkedjünk a kereszthordozástól, az áldozatvállalástól Krisztus követésében. Törekedjünk Szent Pál szemléletét kialakítani és követni életünkben. Neki az volt a felfogása, hogy a szenvedő keresztény kiegészíti életében azt, ami még hiányzik Jézus szenvedéséből. (vö. Kol 1,24) Pál szerint a szenvedéshez minden nyomasztó terhe mellett felemelő, dicsőséges

vonások is tartoznak. A szenvedésnek üdvösséget munkáló jellege is van, amellyel az apostol hozzá akar járulni Isten országának építéséhez az emberi lelkekben. Pál a Tábor- hegyi színeváltozáshoz hasonló órában kapta meghívását az apostolságra. Kapcsolata Jézussal a továbbiakban úgy alakult, hogy neki sikerült az összhangot megteremtenie Jézus szenvedése és feltámadása között és ez segítette abban, hogy szenvedéseivel

is

közreműködjön

a

megváltás

kegyelmeinek

közvetítésében. Ez számára igen nagy segítséget jelentett, hogy szenvedéseit, amelyből igen sok jutott neki osztályrészül, bátran és türelemmel viselje. (2Kor 6, 1-10) Mi azt szeretnénk, hogy életünk magunk és mások számára is minél könnyebb legyen. A mai evangélium segítséget nyújthat nekünk arra, hogy Jézus életében a szenvedést és a megdicsőülést benső egységében nézzük és követésének útját ebben az egységben nézzük. A Jézus megdicsőüléséről szóló evangélium bátorít minket arra, hogy Jézus életének vagy tanításának egyik vagy másik részletét ne ragadjuk ki önző módon, hanem a keresztre feszített Messiásra az öröm és a szenvedés napjaiban egyaránt hallgassunk. MK www.katolikus.hu xx Mennyire megváltozhatunk az ima által! A nagyböjt az intenzív ima ideje, és nagy vigasz hallanunk, és szinte látnunk, mily hatalma van. Új látást ad, a lényegre látunk rá. Rejtett, nem is sejtett dolgokra. Mindenek előtt a legnagyobb titokra: Isten jelenlétére életünkben. Jézus sokszor virrasztva töltötte az éjt, mert nappal „nem ért rá.” Jó erre emlékeznünk, amikor hasonlót panaszolunk: „nincs időm.” Jézus minden fontos döntése előtt virrasztva imádkozott. Ezúttal magával vitte a három legfontosabb tanítványt. Ők a belső kör, akik sajátos beavatáson esnek át. Megtudják, megtapasztalják, hogy a Mester, több mint Mester: „szeretett Fiam.” Aki ezt vallja, tanúsítja, az Izrael Szabadítója. Nem

kétséges immár, hogy Jézus több a prófétáknál, több a törvénynél – és ezt épp a törvény – Mózes – és próféta – Illés – jelenléte teszi láthatóvá és érthetővé a három hívő zsidó számára. Képzeljünk csak bele helyzetükbe! Néhány másodperc leforgása alatt többet tudnak meg Isten – és ezzel az ember - misztériumáról, mint nemzedékek hosszú sora előttük és utánuk. Nem az ő érdemük, nem sok-sok tanulmány gyümölcseként, halmozott tudás összegeként. Jézus imája a katalizátor, amely lehetővé, szinte szükségessé teszi a Titok felfedését. Jézus imádkozik, és az éj sötétjébe felviláglik, nappá téve az éjt. Az imában a sötétség és a világosság elválnak. Mindez engem a Genezisre, a Teremtés történetére emlékeztet: Legyen világosság! – és világos lett (Ter 1, 3). Jézus imája úgy hat, mint Isten szava. A párhuzam számomra ezzel még nem ér véget! A tanítványok nem csak azért szenderülnek el, mert éjszaka van, és kimerültek – ezt teszik majd a Getszemáni kertben is (Lk 22, 45), ahol „bánatukban” aludnak majd el. Az álmot – meggyőződésem szerint – a Tábor hegyén az Úr maga bocsátotta rájuk, mint Ádámra, amikor társat alkotott neki (Ter 2,21). Az álom teremtő aktus lehet. A felébredő Ádám felfedezi a Társat, és az egységet, melyet ketten, és csakis együtt alkotnak: Ádám ekkor lett Isten képmása, addig csak élőlény volt (Ter 2, 7). Ezúttal, amikor a tanítványok fölébredtek, meglátják Jézusban, az emberben, Istent: látták dicsőségét. Látták, de nem értették. A Getszemáni kertben is át fogják aludni Jézus keserves pillanatait, a szenvedésre akkor sem érettek még, mint ahogy ebben a jelenetben is épp akkor alszanak el, amikor a három megdicsőült a szenvedésről beszél, és a kivonulásról (amelyet ebben a fordításban Jézus halálának nevez a szöveg, de valójában exodosz: Jézus exodusa a Halála, megváltó tett, amint az volt Izrael kivonulása az egyiptomi rabságból. Barátaim, ha föl akartok ébredni álmotokból, virrasztanotok kell Jézussal: imádkoznotok. Kiss Ulrich SJ

Nagyböjt 2. vasárnapja C Megmutatta dicsőségét Jézus

színeváltozásának

eseményét

Máté,

Márk

és

Lukács

evangélista egyaránt lejegyzi, az utóbbiét olvassuk az idei évben. A három leírás nagyon hasonlít egymáshoz, de egyedül Lukács említi meg, hogy Jézus azért megy fel a három kiválasztott apostollal a hegyre, hogy ott imádkozzon. Nem az apostolokkal együtt akart imádkozni, hanem az

Atyával

akart

együtt

lenni

a

bensőséges

imádság

által.

Lukács evangélista aztán újra megerősíti, hogy imádkozása közben történt Jézussal a színeváltozás, azaz ,,miközben imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott." A rövid leírásból az is kiderül, hogy Jézus valóban egyedül imádkozik, az apostolok pedig közben elalszanak. Alvásuk nem érdektelenséget vagy közömbösséget jelent, hanem csupán annyit, hogy éjszaka volt. lmája idejéül az Úr gyakran választja ugyanis az éjszakát, a tizenkettő apostol kiválasztása előtt például ,,az egész éjszakát Isten imádásában töltötte" (Lk 6,12). Bár az evangélista egyetlen szót sem jegyzett le abból, amit Jézus a

imádkozott,

mégis

megpróbálhatjuk

kitalálni.

Nem

légbőlkapott találgatásra gondolok, hanem arra, hogy az előzményekből és

a

színeváltozás

eseményekor

történtekből

ki

tudjuk

következtetni, hogy mi lehetett az Úr Jézus imájának tartalma, milyen szándékkal fohászkodott az Atyához. A

színeváltozás

előzményeként

Jézus

megjövendöli

tanítványainak szenvedését és halálát, ami Jeruzsálemben fog majd bekövetkezni (vö. Lk 9,18-22). Övéi teljes értetlenséggel fogadják szavait, mert elképzeléseikbe a

messiási uralom megvalósulásáról nem fér bele semmiféle szenvedés. Jézus jól tudja, hogy szenvedésének és halálának látványa megrendíti majd apostolai és tanítványai hitét. Kudarcoként fogják majd megélni azt, hogy Mesterük küldetése ilyen módon ér véget. A színeváltozással, azaz dicsőségének megmutatásával Jézus olyan élményt ad a három kiválasztott

apostolnak,

amelyre

próbatételekor visszaemlékezhetnek majd.

hitük

nagy

Pétert, Jánost és Jakabot a

színeváltozáskor a mennyei Atya szózata erősíti meg: ,,Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok." Lehet, hogy nem világos számukra mindaz, amit Mesterük a szenvedésről mond, és nem értik most még szavainak igazi értelmét, de mégis érdemes hallgatniuk rá. Majd eljön az idő, amikor az Úr kijelentéseit és cselekedeteit megérteti velük a Szentlélek. Mindezek ismeretében bátran állíthatjuk, hogy Jézus apostolaiért imádkozott dicsősége megmutatását megelőzően. Azért imádkozott, hogy apostolai megváltó küldetésének részeként el tudják fogadni a

szenvedést

és

a

halált.

Azért

fohászkodott,

hogy

apostolai szenvedésének láttán ne veszítsék hitüket és reményüket. Jézus

ugyanakkor

mindazokért

is

imádkozott,

akik

nehezen

tudják elfogadni a szenvedést saját életükben és értelmetlennek tartják azt.

Fogadjátok el a szenvedést és ajánljátok fel azt másokért!

Ne meneküljetek el a betegség vagy a szenvedés keresztje elől, hanem

hordozzátok

azt

bátran!

Vegyétek

észre,

hogy

a

kereszthordozásban nem vagytok egyedül! Ne elviselhetetlen teherként tekintsetek a keresztre, hanem mint a vigasztalás és lelki erősség forrására! (c) Horváth István Sándor 2016 Nagyböjt 2. vasárnapja C

Elkeseredésében felsóhajtott a zsoltáros: „Miért veted el a lelkemet, Uram, miért rejted el arcodat előlem?” Majd egy másik zsoltárban ezt olvassuk: „Uram, a te arcodat akarom keresni.” A mennyei Atya ismerte az ember örök vágyódását, arca keresését, és a mai evangéliumban teljesítette az ember vágyódását. A három apostol, akiket Jézus kiválasztott, a hegyen megláthatták Jézus megdicsőített arcát. Az isteni kinyilatkoztatás előrevetíti a Jóisten igazi arcát, amelyet a tanítványok megláthattak Jézus arcán, később a Golgotán a fájdalomtól eltorzulva is. Éppen ezért volt fontos, hogy megvalósuljon a színeváltozás csodája az evangélium szerint. Jézus húsvét utáni dicsősége

előre

megjelent

a

tanítványok

előtt.

Ezzel

Ő

előre megerősítette őket, hogy ne inogjon meg a hitük, ha meglátják Öt a Golgotán és a kereszten. Ugyanaz a három tanítvány, Péter, Jakab és János, akiket Jézus fölvezetett a hegyre, lettek tanúi annak az isteni kinyilatkoztatásnak,

amely

érthetővé

tette

számukra

Jézus

szenvedésének értelmét. Mert ők tanúi lesznek majd ott az Olajfák hegyén, amint Jézus vért izzad, átéli a szenvedés és a halál szörnyű valóságát. Elfogadja a szenvedés poharát, alárendeli magát az Atya akaratának. Meg kell érteniük, hogy a szenvedő Krisztus ugyanaz, akit ők látnak a színeváltozás, a megdicsőülés ragyogásában. Élnyomta őket az álom hallottuk az evangéliumban. És ugyanez történt az Olajfák hegyén, amikor elkísérték Jézust, aki ott átszenvedte a halál közelségét és vért izzadott. De itt, a hegyen „arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott”. A Szentírásban a tündöklő fehér ruha jelzi a mennyei világhoz tartozást. Jézus személyében emberi, földi, múlandó létformáján túl felcsillant örök dicsőséges volta. Ez előre jelezte húsvét utáni megdicsőülését. De ez nem azt jelentette, hogy emberi valósága helyére lépett volna az isteni valóság, hanem azt, hogy Jézus egyszerre birtokolja mindkettőt. Mert az Ő személyében egyesül a

mennyei és a földi valóság. Ez lett nyilvánvaló a színeváltozáskor. Szent Máté és Szent Lukács

Márk is

megemlíti

Jézus

említi

Jézus színeváltozását, de Szent

beszélgetésének

a

tárgyát

is,

amely

a szenvedésre vonatkozik. Mózes és Illés jelenik meg, ajcik Jézussal beszélgetnek. Ők az Ószövetség két kiemelkedő személyisége. Mózes a Törvényt, Illés a prófétákat képviseli. Az evangélium görög szövege szerint exodust említenek, ami kivonulást jelent, ami enyhítő formában jelenti a kivonulást a földi életből, vagyis jelenti a halált. Ez Jézus esetében

jelenti

megdicsőülést

is.

a

szenvedést, A

a

tanítványok

halált, aligha

de

a

fogták

feltámadásbeli föl

a

jelenés

valóságának értelmét. Csak Jézus feltámadása után érthették meg színeváltozásának célját. Az ő feladatuk volt ugyanis tanúskodni az események valóságáról és értelméről, hogy Jézus földi élete során, főleg a Golgotán történt szenvedése és halála ellenére is Ő a második isteni személy. Ő mindig egy maradt az Atyával. Ebben is megvalósult, hogy a Jóisten gyakran erőtlenségbe rejti el üdvözítő tervét. Az Ur Jézus keresztje emberi szemmel nézve botrány és balgaság, amint ezt Szent Pál

magyarázza

(1

Kor

1,

18).

De

mégis

így

valósult

meg

megváltásunk. Mindennapi gyötrelmeinket és szenvedésünket mi is Jézus lelkületével vállaljuk és viseljük. De ennek értékét most csak a hit fényében értjük. Csak az örökkévalóságban fogjuk egészen megérteni, ahol mi is meglátjuk Jézus arcát isteni dicsőségében. Bartal K. Tamás, O. Praem.