Évközi 5. vasárnap C Iz 6,1-2a.3-8 Zsolt 137 1Kor 15,1-11 vagy: 1Kor 15, Lk 5,1-11

Évközi 5. vasárnap C Iz 6,1-2a.3-8

Zsolt 137

1Kor 15,1-11 vagy: 1Kor 15,3-8.11 Lk 5,1-11

A csodálatos halfogás Hemingway kisregényt írt Santiagóról, az öreg halászról. Nyolcvanhat napi vesződség után megfogta élete nagy halát. De mire kievezett vele, a cápák lemarták, csak a csontvázat sikerült partra vonszolnia. A sikertelenség láttán kétségbeesés lett úrrá rajta. – Az író önmagát ábrázolta

a

főhősben

és

tudjuk

saját

élete

értelmetlenségének

következményét úgy vonta le, hogy önkezével vetett véget életének. – Aki csak magára épít, annak kudarcba fullad élete! Lukács bemutat egy másik halászt: Péter apostolt. Az ő törekvése is értelmetlenség, amíg csupán saját erejében bízik és csak a vízben élő halakat gyűjtögeti. Mihelyt a Mesterre bízza a sikert és vállalja az „emberhalász” hivatását, teljessé lesz élete. A szöveget olvasva néhány mondat különösen megragad: Jézus „Isten igéjét hirdette a tóparton”. Nem tudjuk, miről prédikált, azt sem, hogy hogyan, csak azt, hogy Isten igéjét hirdette. Nem a paragrafusokat

sorolta,

nem

a

szőrszálhasogató

magyarázatokat

ismertette, hanem „Isten igéjét” hirdette. Azt is tudjuk, hol prédikált: nem a templomban, zsinagógában, zarándokhelyen, hanem egy nagyon is profán területen: a halszagú tóparti piacon. Bizonyára igazolni akarta, hogy Isten szavának át kell járnia a munka világát, a szürke hétköznapokat is. Eljött az ideje, hogy napjainkban is ne csak a templomban, hanem a „világi világban” is hangozzák el Isten üzenete. Ne botránkozzunk meg, ha az Egyház óriásplakátokat ragaszt a hirdetőoszlopra, rádiót indít, városmissziót tervez. Isten népe nem engedheti meg magának, hogy önkéntes gettóba zárkózzék. Jelen kell lennie a zajló életben, Isten igéjével át kell itatnia ezt az istennélküli környezetet. A halászok „hálóikat mosogatták”. Az emberek szájtátva hallgatták a Mester szavát, az apostolok meg tüntetőleg mással foglalkoztak. Kiskaliberű, átlagember volt mind a 12. Én nem mertem volna ilyen társaságra rábízni az Egyházat. Misztérium, hogy Jézus miért tartott ki mellettük. Szent Pál így próbálja megoldani Isten merészségének bravúrját: „Õ azokat választotta ki, akik a világ szemében oktalanok, gyengék, közönségesek

és

megvetettek.

A

semminek

látszókat,

hogy

megsemmisítse azokat, akik valakinek látszani akarnak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt. (1Kor 1,27-29) Mit jelent ez a mai hívő számára? Ne lépjen fel emberfeletti elvárással a pappal szemben. Nem az a fontos, hogy zseni legyen, elég, ha „Isten embere”. Másrészt egyetlen világi hívő se húzza ki magát az „emberhalászi meghívás” alól alkalmatlanságra hivatkozva. Lehet, hogy nem hálóval és csodás halfogást produkál, de legalább horgászbottal egy-egy lelket mentsen ki a hitetlenség, vagy a bűn tengeréből!

„Egész éjszaka fáradoztunk és semmit sem fogtunk”. Az éjszaka, a csend a legalkalmasabb környezet a halászatra. Mégis teljes csőd kísérte Péternek és társainak küszködését. Milyen gyakran kell a mai papnak is eredménytelenségről panaszkodnia Mestere előtti adorációkban. Ilyenkor arra gondol, Mestere lépéseit sem koronázta mindig látható siker. Miért akarna más eredményt a tanítvány? De a világi hitoktató, kórházi beteglátogató, civil apostol is gyakran megéli a kudarcot, mintha az embereknek nem kellene az Isten. Bízzék abban, hogy egyszer majd egészen váratlan pillanatban „csodás halfogást” él meg! „Elhagyták mindenüket és követték Õt”. Nem sokat hagytak el: egy ócska halászbárkát, egy foltos hálót és néhány szerszámot. De ezeket egészen elhagyták. Jézus ezt kívánja: „Hagyd el mindenedet!” Az igénytelenség az apostoli élet nélkülözhetetlen feltétele. Ha választani kell Krisztus – és az erkölcsi elvek felrúgásával létrehozott luxus között, Krisztus – és egy bűnös viszony között, Krisztus – és a jellemtelenség árán megvásárolt élet között, akkor mindig Krisztus oldalára álljunk! Minden fővárosban megtaláljuk az „ismeretlen katona” emlékművét. Nevét nem ismerik. Csupán annyit, hogy életét adta hazájáért. Legyünk valamennyien Munkánkat,

Jézus imánkat,

Egyházának áldozatunkat

„ismeretlen adjuk

emberhalászai”!

névtelenül

Krisztus

szolgálatára. Jutalmunkat majd a „Nagy halásztól” kapjuk meg azon az utolsó napon. Ámen. Hajnal Róbert/Magyar Kurír

Évközi 5. vasárnap C Jézusnak és a zsidó rabbiknak is voltak tanítványaik. A mester és a tanítványok viszonyára vonatkozóan azonban van két feltűnő különbség Jézus és a korabeli zsidó rabbik között. Az egyik az, hogy míg a zsidó rabbik

nem

toboroztak

tanítványokat,

hanem

csak

várták

a

jelentkezőket, s aztán eldöntötték, hogy közülük kit fogadnak el tanítványnak, addig Jézus maga szólította meg és hívta meg követésére azokat, akiket tanítványaivá választott.A másik különbség pedig az, hogy míg a rabbi-tanítványok tanulmányaik befejezése után maguk is mesterek

lehettek

és

fogadhattak

tanítványokat,

addig

Jézus

határozottan ezt mondja tanítványainak: „Ti ne hívassátok magatokat se rabbinak, se mesternek, mert egy a ti Tanítótok és Mesteretek, a Krisztus, ti pedig mind testvérek vagytok” (Mt 23,8–9). Mindkét különbség annak a küldetésnek a sajátosságából ered, amellyel az Atyaisten küldi egyszülött Fiát és örök Igéjét, hogy végérvényesen kinyilatkoztassa magát és üdvözítő akaratát a világnak. Ezért van az is, hogy Jézus tanítványai csak Jézus nevében taníthatnak, és a Szentlélek biztosítja, hogy azok, akik a tanítványok egybehangzó tanítását hallgatják,

Krisztust

hallgatják

(Lk

10,16).Minthogy

Jézus

ilyen

egyedülállóan fontos szerepet ad tanítványainak, kiválasztásukat és meghívásukat is igen jelentős eseményként írják le az evangéliumok. E meghívások fokozatosan bontakoztak ki. János evangéliuma szerint Jézus már közvetlenül megkeresztelkedése után felveszi a kapcsolatot a tanítványságra kiválasztott néhány személlyel, majd Simon Pétert és Andrást, Jakabot és Jánost a Galileai-tó partján határozottan meghívja, hogy

mindenüket

halászává”

elhagyva

legyenek

(Mk

nyomába 1,16–20).

szegődjenek, Egy

rendkívüli

és

„emberek

csodával,

a

„csodálatos halfogással” is megerősíti meghívásukat. Végül pedig, a fő tanítványok ünnepélyes meghívása előtt, Jézus egy egész éjszakát

átvirrasztva imádkozott, majd „magához hívta azokat, akiket akart”, és belőlük „létrehozta a Tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket hirdetni” (Mk 3,13–15, Lk 6,12–13). Nyilván azt az „evangéliumot”, örömhírt, amelyet az Atya megbízásából Jézus is hirdetett: vagyis azt, hogy „beteljesedett az idő, és elközelgett az Isten országa” (Mk 1,15).A fő tanítványok tehát egy csoportot alkotnak, s rájuk van bízva az evangélium hiteles tanítása. Ahogy a II. vatikáni zsinat fogalmaz, az evangéliumot hirdető apostolok testületének igehirdető feladatát az egyház püspökeinek testülete folytatja a világ végéig. E testület tanítása által cseng tovább megbízhatóan, a világ végéig Isten végérvényes üzenete a világnak.Nem csoda, hogy Szent Péter megdöbben, és félelem tölti el annak a csodának láttán, amellyel Jézus hitelesíti tanítvánnyá és apostollá történt meghívását. Ma is hálás megdöbbenéssel folytatják igehirdetésüket azok, akik részt vesznek ebben a hirdető folyamatban. Hiszik és tudják, hogy míg más emberek „szavai” az idők során elszürkülnek és elapadnak, sőt elmúlik még az ég és a föld is, addig Jézus igéi soha „el nem múlnak” (Mt 24,35). Nemeshegyi Péter SJ Évközi 5. vasárnap C Mester… semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót (Lk 5, 1–11) Élesen emlékszem – az azóta az Úrban megboldogult szentelő püspököm – Bálint Lajos nyugalmazott érsek gyulafehérvári, visszavonuló beszédére, amelyben ezt az evangéliumi jelenetet idézte: – méltatlanságának tudatában, szintén ezzel a péteri bizalommal vágott neki a 90-es évek elején az egyházmegye irányításának. Lukács evangélista kiemeli, milyen hatást gyakorolt az apostolra ez a megrendítő találkozás, amitől a halászmester Jézus nyomába szegődik. Jézus szószéknek használja Péter bárkáját. A víztükör amúgy is felerősíti a hangot, és így a parton ülő nagy tömeg is érti Jézus szavát. Péter

eleinte passzív szereplő. Jézus kérése képtelenség, ő csak tudja, hiszen szakember a halászatban. Férfias önérzetébe, szakmai meggyőződésébe hasít bele a Mester kérése. Tudja, hogy a hal nappal a mélységekben tanyázik, előtte való éjszaka semmit sem fogtak, s bár Jézus teljesen szokatlant kér tőle, mégis, Jézus tekintetének és szavainak hatása alá kerül, felébred benne a bizalom, és engedelmeskedik. Vállalja a hitbeli engedelmesség kockázatát, s a csoda nem marad el: fényes nappal rekordmennyiségű

hal.

Amíg

saját

fejünk

szerint

cselekszünk,

beleadhatunk mindent, apait-anyait, a legjobb szaktudást, mégsem lesz eredmény. Minden igyekezetünk ellenére üres marad a háló, ha nincs meg a hitbeli engedelmesség. Ha azt tesszük, amit Jézus mond, megtörténik a csoda. A „maguk módján” vallásosak ezt felejtik el. Talán nekünk is sokszor ott hibádzik, ahol Péternek: mi lesz, ha beengedjük Jézust életünkbe? Találkozik a szent és a bűnös. Túl éles a kontraszt. Ezt nem tudjuk elviselni, és visszariadunk: menj el tőlem, Uram! Álszent módon elhárítjuk közeledését. Féltjük önállóságunkat, hisz jelenlétében illik

viselkedni.

Érezzük,

hogy

ha

túl

közel

kerülnénk

hozzá,

változtatnunk, változnunk kellene… Mint egy barátságban vagy a házasságban. Félünk elköteleződni. Ha szükség van, szólunk, de ne legyen mindig velünk. Zavar. Gátolja szabadságunkat… Bűnösségünktől nem szabadulni akarunk, inkább mentegetőzünk vele, és paravánnak használjuk. Hogy ne kelljen megtérnünk, fejlődnünk, mélyülnünk. Pedig sokkal egyszerűbb Isten kegyelmére hagyatkozni. Evezz a mélyre! Ne állj meg a felszínen, a látszatnál, a félmegoldásoknál, ne hidd, hogy az emberi okoskodás, a tapasztalat, a szakmai tudás önmagában garancia. Szükség van a hitedre, a bizalmadra, a Mesterre való ráhagyatkozás kockázatára is: a te szavadra, Uram! Isten mindennapos csodái letörik kevélységünk, túlzott magabiztosságunk szarvait. De ne ijedjünk meg bűnösségünktől, gyengeségünktől, hanem kapaszkodjunk a Mesterbe.

Kicsinységünk tudata neveljen alázatra. Jézus a legelvetemültebb gonoszból is kihozza a jót, ha az hagyja. A kicsinyhitűbe bátorságot ültet. Nem ábrándul ki belőlünk. Hűtlenségünk ellenére is bárkánkból tanít. Eleinte Péter sem hitt a sikeres halfogásban. Mostantól viszont megszégyelli magát, és elkötelezi Jézus mellett. Emberhalásszá válik. Mi mivé leszünk? Volt-e csodás halfogás élményünk? Vállalkozunk-e az emberhalászatra? Ez nem toborzás, nem házalás, nem szektás viselkedés, nem fejvadász cégek minden eszközt bevető trükkje, nem reklámügynöki fogás, hogy keljen el az áru, nem fakultatív állásajánlat, ez inkább küldetés, megbízatás, misszió. A hozzánk tartozók, a ránk bízottak

iránt

felelősek

vagyunk.

Merjük-e

meggyőződésünket

továbbadni? Jézus a mi hajónkba is be akar szállni. Az örömhír terjedéséhez a mi bárkánkra – időnkre, figyelmünkre, odaadásunkra – is szüksége van. Amilyen tehetséget kaptunk, azzal szálljunk be a közös halászatba. Nem sopánkodni kell, hanem bátran elköteleződni. Akkor döbbenünk rá, hogy valójában ő fogott ki minket, s tett emberhalásszá. Sebestyén Péter Tüzet hoztam! Évközi 5. vasárnap C A halászok kiszálltak, – mi több, hálójukat mosták. Hogyan lehetséges ez? Hisz Jézus épp a tömegeknek prédikált. Őket, a halászokat, azonban a munkájuk kötötte le. Te mit tennél ilyen érdektelenség láttán, főleg, ha pont azok mutatnak tüntető közömbösséget, akiket leginkább meg szeretnél nyerni: kiszemelt munkatársaidat? Jézus bámulatos tapintattal járt el. „Megvendégeltette” magát a halászok bárkájába, majd onnan folytatta a tanítást. Ez egyfelől nagy megtiszteltetés ezeknek az egyszerű mesterembereknek, hisz a bárka mintegy az otthonuk. Másfelől így természetes módon Jézus hallgatóivá váltak. Majd utólag megértik, és mi is értsük meg, hogy csak az lehet Jézus munka- és

útitársa, aki előbb meghallgatta tanítását.Ezek után, miután befejezte a tanítást, annak nyilvános részét, halászi minőségében fordult a dolgozó emberhez. „Evezz a mélybe”… Ez az, amihez Péter és társai értettek: halfogáshoz. A különös idegen azonban nem volt szakmabeli, és Péter mégis engedelmeskedett neki. Ez talán a történet legizgalmasabb mozzanata. Miért hitt neki Péter? Olyan kérdésben, amelyben ő és nem Jézus volt a szakember? Milyen alázat és milyen hit kellett ehhez? Vagy talán az egész éjszaka sikertelensége, a kudarc tette őt nyitottá? Hisz mit kockáztatott? Nemde, Jézus volt az, aki kockáztatott? Hisz ha ismét nem fognak semmit, oda a hitele! Már pedig itt a csapatépítés leg kezdetén

vagyunk,

valójában

ettől

a

halfogástó,

annak

eredményességétől függ az induló apostol munka teljes sikere. Mindezt még jobban átérezte az egész csapat, amikor megtörtént a hihetetlen: bőséges volt ott a fogás, ahol az „amatőr” utasítására kivetették hálójukat.Ki-ki alkalmazza ezt a történetet és annak lehetséges tanulságait immár saját szakmájára, saját életére, saját hivatására. A szerencsésebbek Péterhez hasonlóan partra vonják majd hajóikat, és Jézushoz szegődnek. http://martinkertvaros-plebania.hu/ Évközi 5. vasárnap C Meghívásunk1.Mikor

egyszer

Genezáret

tavának

partján

állt,

odasereglett hozzá a nép, hogy Isten igéjét hallgassa. 2. Látta, hogy a tó szélén két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak és hálóikat mosogatták. 3. Beszállt az egyik bárkába, amely Simoné volt, és kérte, hogy lökje el kissé a parttól. Aztán leült és a bárkából tanította a sokaságot. 4. Mikor befejezte tanítását, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre és vessétek ki fogásra

a

hálót”.

5.

„Mester,

válaszolta

Simon,

egész

éjszaka

fáradoztunk, de semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót”. 6. Meg is tették, és akkora tömeg halat fogtak, hogy a háló

szakadozni kezdett. 7. Intettek a másik bárkában lévő társaiknak, hogy jöjjenek segítségükre. Azok oda is jöttek, s úgy megtöltötték mindkét bárkát, hogy majdnem elmerültek. 8. Ennek láttára Simon Péter Jézus lábához vetette magát és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” 9. A sikerült halfogás miatt ugyanis félelem szállta meg őt és a többi vele lévőt, 10. köztük Jakabot és Jánost, Zebedeus fiait is, akik Simon társai voltak. De Jézus bátorította Simont: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel”. 11. Azok szárazra vonták a bárkákat

és

elhagyva

mindenüket,

nyomába

szegődtek.(Lk

5,

1-11)Jézus a tömeg lelkes fogadtatásának középpontjában áll (1. v.). A legfontosabb

üzenet,

amelyet

a

szerző

tudatni

akar,

az, hogy

folyamatosság van Jézus és a jelenlegi igehirdetők között.1 A bárka az evangéliumban gyakorta az egyházat jelképezi. Krisztus innen szólítja meg az embereket. A hálók mosása mutatja, hogy a halászok nem szándékoztak más tevékenységet folytatni, azaz nem voltak felkészülve a rájuk váró tapasztalatra. De jelenti azt a belenyugvást is: ma semmit nem fogtak… Erejük, lehetőségeik végére jutottak.Jézus szavaiban és cselekedeteiben hatalmas prófétának mutatkozik (4,36; 24,19). Erről hamarosan ők is megbizonyosodnak. Csak ilyen megnyilvánulás után hívhatja

őket

meggyőző

módon.

Hatalma

azonban

nem

külső

megjelenésében, hanem éppen abban a békében tapasztalható, amely egész lényéből áradt: a megfáradt, kudarcra ítélt halászlegényeket képes újra útra indítani! Vele nem lezárulnak, hanem elkezdődnek az események.Jézus Péter bárkájába száll: ahhoz, hogy megértsék kicsoda ő, nem elégedett meg csodatétellel. Kimegy a nyílt vízre tanítványaival. Kiszolgáltatja magát nekik. Találkozni akar velük, ezért osztozik bizonytalanságuk érzésében. Nem igazságokat, új tanrendszereket töm a

halászlegények fejébe.A kereszténység Valaki:

Jézus

Krisztus.

Következésképpen a kereszténység azzal a Krisztussal való kapcsolat,

aki maga az igazság. Az igazság teljes fogalmát újra kell tehát gondolnunk, mert arra mindig tanrendszerként vagy ideológiaként tekintünk.

Az

ideológiák

viszont

ütközhetnek,

a

szavak

ellentmondhatnak egymásnak. Így nem közelíthetjük meg a keresztény igazságot; a perspektíváinkat kell tehát megfordítanunk: a párbeszédet csak a valóságra alapozhatjuk, ami viszont nem külön része az igazságnak, hanem kapu az igazság szívéhez, a szeretet misztériumához, Krisztus és a Szentlélek misztériumához, a Szentháromság titkához – írja Olivier Clément atya. Majd így folytatja:A keresztények számára ténylegesen el kell mondani, hogy a hit legmélyebb valóságát akkor élik meg, ha készek a közösségre. A keresztény hit legjava és magva ugyanis nem egy tantétel, hanem ez a találkozás, ez a szeretet, ez a közösség. Innentől kezdve mindaz, ami központinak tűnt, periferikussá válik, ami pedig

korábban

a

perifériára

szorult,

az

gyakran

a

központba

kerül.2Jézus megnyugtató szavaival, amelyekkel övéi felé fordul, megerősíti azt a helyes benyomásukat, hogy aki velük hajózik, minden bizalmat megérdemel. Simon Jézus lábához vetette magát és a „mester” felé irányuló „uram” megszólítás az egész kis csapat hitvallása . A ne féljetek jézusi bátorítás ugyanaz, mint amellyel az angyal fordult Zakariáshoz (1,13), Máriához (1,30) és a pásztorokhoz (2,10). Péter saját és társai nevében is megvallja, hogy Jézus az Úr, az egyetlen szabadító. Ennek a Szabadítónak vallja önmagát „bűnösnek”. Isten előtt, a szent és a magasságbeli előtt az ember mindig korlátozott, tökéletlen lény. A halászok végrehajtott tevékenységének hatékonysága nem az ő ügyeskedésüknek köszönhető, hanem a Jézus által kiadott parancsnak. Minden érdemük abban áll, hogy hittek szavának. Simon már új nevet vehet fel, amely eljövendő küldetésére utal.Ezentúl emberhalász leszel!. Az „ezentúl” kifejezés ünnepélyessége értésre adja, hogy az apostoli szolgálat

sürgető.

Azonnal

munkához

kell

látni.

Mindannyian

hátrahagyják

hálóikat

és

Jézus

nyomába

szegődnek.

Egyszerű

halászokból Krisztus munkatársaivá váltak.Az apostoli misszió nem más, mint Krisztus küldetésének folytatása (10. v.). Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk – jelenti ki az Apostol, Pál (2Kor 5,20)..***Nem véletlen, hogy Jézus éppen Péter bárkájából akart tanítani! Jelképes, mintegy előrejelzés ez: a te hajódat veszem igénybe ezentúl, de ez a bárka te magad leszel, ami most üres, mint te magad: egész éjjel fáradoztál, mégsem fogtál semmit. Péter hallgatja Jézust, s talán az éjjeli kudarc jár az eszében. Jézus nem csak beszél, hanem hallja ezeket az embereket, hallja Péter kimondatlan fájdalmát, csalódását. Az evangélium gyönyörű jelenete ez. Jézus sosem „beszél el” mellettünk: amikor hozzánk beszél, akkor is hallgat minket.Amikor olvassuk Evangéliumát, vagy hallgatjuk Isten Igéjét, akkor Isten is hallgat minket. Ő hallja legbensőnkből visszaverődő érzéseinket, megfogalmazhatatlan kínlódásainkat, kételyeinket. Isten bennünket hall, nem csupán azt, amit mondunk neki. Ebben a kifejezésben: „a te szavadra mégis kivetem a hálót”, benne van Péter egész valója (vö. történjen velem a Te igéd szerint –mondta Mária). Kiteszi legmélyebb énjét, fenntartásait, kételyeit, jövőért való aggodalmát Jézus elé. Ott születik az a barátság köztük, amit sem a tagadás, sem az értetlenség vagy üldöztetés nem tudott elpusztítani.A „menj el tőlem, bűnös ember vagyok” péteri vallomás már erről a barátságról szól: tudja, hogy Jézus egészen elfogadta őt, de ez olyan hatalmas számára, hogy megretten. Ez nem lehet igaz! Erre a válasz: Jézus átadja neki azt, ami az Ő küldetése: a maga küldetését osztja meg vele.Képtelen korlátaimban, alkalmatlanságomban ez az evangéliumi szöveg ad erőt, azt mondom, hogy a te szavadra mégis...Érdemes elindulni, újra elindulni. Az Ő szaváért! - A szentírási szöveg magyarázata O. d Spinetoli: Lukács evangéliuma alapján készült.2 : Clément, Olivier: Taizé - Értelmet találni

életünknek, Kairosz Kiadó, Budapest, 2010, 50-51. O. Dr. Sávai János Évközi 5. vasárnap C Kivetem a hálótErnest Hemingway, az 1954-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett regényíró azzal kezdi Az öreg halász és a tenger című művét, hogy a halász már nyolvannégy napja nem fogott semmit. Kezdetben, negyven napig egy fiú is vele járt halászni, de szülei megbélyegezték a halászt, szerencsétlennek nevezték, ezért nem mehetett többé vele. A fiú sajnálta az öreget, ezért esténként lejárt hozzá a partra, segített neki megfoltozni a vitorlát, amely a hajó árbocára csavarodva olyan volt, mint az örökös vereség lobogója. Egy napon aztán az öreg halásznak szerencséje van, hatalmas hal akad a horgára. A cápák azonban megtámadják, megeszik a halat, amelynek csak a csontvázát tudja napokkal később partra vinni. A regény a küzdelemről szól. Küzdelem a tengerrel, a hallal, a ragadozókkal, az időjárással, a természet erőivel. Az ember küzdelme önmagával, önmaga emberségével. A történet végére a fiú újra csatlakozik az öreghez, mert abban bízik, hogy majd ő fog szerencsét hozni neki.A mai evangéliumban szereplő Péter apostol ugyan nem nyolcvannégy, hanem csak egy napig nem fogott semmit, de már ezt is kudarcként élte meg társaival együtt. Mesterségéhez jól értett, az évek során sok tapasztalatot szerzett, tudta jól, hogy mikor és hol tud eredményesen halászni. Ezen a bizonyos napon talán ő maga sem értette, hogy munkája miért volt sikertelen. Mindenesetre nem aggódott, jogosan remélte, hogy majd a következő napon nagyobb szerencséje lesz. Aznapra befejezte a munkát, és a többiekkel együtt mosták hálóikat. Ma már nem lesz szükség a bárkára, nyugodtan használhatja Jézus, ha onnan szívesebben tanítja az embereket. Úgy tűnik, hogy Jézus kérése váratlanul éri őt. Talán arra gondolhatott, hogy a tanításhoz biztosan ért a Mester, de a halászathoz kevésbé. Mégsem utasítja vissza

a kérést, hanem készséggel teljesíti azt. Utalást tesz ugyan arra, hogy egész éjszaka dolgoztak, de mégsem tartja reménytelennek az ötletet. Készségét, engedelmességét és beleegyezését így fejezi ki: „de a te szavadra kivetem a hálót.” Engedelmességét Jézus csodával jutalmazza, annyi halat fognak, amennyit korábban még soha. A csoda láttán megvallja bűnösségét, majd pedig új feladatot kap Jézustól, aki ezt mondja neki: „Ezentúl emberhalász leszel.”Az Egyház az emberhalászat csodálatos feladatát végzi évszázadok óta és ezt fogja tenni a világ végezetéig. Az apostolok mai utódai azzal a meggyőződéssel végzik feladatukat, hogy Isten hívta meg őket erre és Isten munkatársai. Nem fogságba akarják vetni az embereket hanem elvezetni őket arra az igazi szabadságra, amelyet Isten adhat mindenkinek. Isten hálójába kerülni azt jelenti, hogy Isten országához tartozunk. Azok az emberek, akik elfogadják, hogy az emberhalászok titokzatos hálója kifogja őket, döntésükkel az üdvösséget választják és elindulnak Isten felé. Az irgalmas Isten az ember üdvösségét akarja. Meg akar menteni minket a kárhozattól és az örök boldogságot adja nekünk. Az emberhalászat tanúságtételt jelent. Törekedjünk arra, hogy keresztény életünk jel legyen mindazoknak, akik keresik az irgalmas és üdvözítő Istent.© Horváth István Sándor Évközi 5. vasárnap C Az

elmúlt

vasárnapok

evangéliumi

szakaszai

Jézus

nyilvános

működésének kezdeteihez, a názáreti zsinagógában való fellépéséhez vezettek el bennünket. S azt is láthattuk, bizony „egy próféta sem kedves a saját hazájában”, így Jézus gyermekéveinek városából távozni kényszerül, s a Genezáreti tó környékére, Kafarnaumba megy, ahol ezzel szemben tisztelet, elismerés, sőt, csodálat övezi, tanítására odafigyelnek, ő pedig meggyógyítja a betegeket, csodás dolgokat tesz.S

nem utolsó sorban itt találkozik azokkal a halászemberekkel is, akiket tanítványaivá,

„emberek

halászaivá”

tesz.S

ezen

emberek

–

mindenekelőtt Péter – sajátos meghívásának története áll ma a középpontban,

hogy

aztán

ezek

a

meghívottak

küldöttek

(aposztoloszok), apostolok legyenek, akik Jézus tanításának hirdetői, s az egyház oszlopai lesznek.De vegyük csak szemügyre kicsit azt a képet, amely a mai evangéliumi szakasz kezdetén tárul elénk: Jézust nagy tömeg kíséri, s ő egy ott veszteglő bárkába száll, s onnan beszél a parton maradt sokaságnak.S mivel Lukács evangélista egy nagy, két könyvből álló történeti művet alkotott – mely egyrészt Jézus működését állítja középpontba (Lk), másrészt annak folytatásaként az egyház születését, az evangélium terjedését Jézus megdicsőülése után (ApCsel) – nem lehet véletlen szerkesztés Szent Lukácstól, hogy a bárkából tanító Jézus alakját állítja olvasói elé.A bárka képe ugyanis egészen a korai időktől az egyház jelképeként jelenik meg. Éppen ezért érdemes kicsit itt elidőznünk, aktualizálni a bárkában ülő, onnan tanító Jézus alakját.A képet saját korunkra átvetítve fontos tanulság lehet, hogy Jézus tanítása nem egy szárazföldi, fix, stabil helyen hangzik el, hanem az örökké mozgásban levő, örökké változó, játszó, olykor haragos, olykor békés vízen lebegő csónakból.Hajlamosak vagyunk a bevett, megszokott, olykor megfáradt hitünkkel, vallásosságunkkal úgy gondolni, hogy az egyház az állandóságot, stabilitás, változatlanságot képviseli a világban. S ez egyrészt így is van, de másfelől fontosabb lehet az a felismerés, hogy

Jézus

tanítását

az

állandóan

mozgásban,

áramlásban,

hullámzásban levő vízen ringó (olykor ingadozó) bárkához kössük. Oda, ahol semmi nem tiszta és világos, ahol több a kérdés, mint a válasz, ahol nem fix és egyértelmű semmi és ahol állandó a mozgás, hullámzás, bizonytalanság.Ha ezt a nézőpontot magunkévá tesszük, akkor válik érthetővé a volt einsiedelni bencés apát, Martin Werlen provokatív és

kiábrándító üzente: „amikor azt hisszük, hogy mindent értünk és mindent az irányításunk alatt tartunk, akkor már nem járunk a jó úton. (…) hívő emberekként sajnos oly gyakran elfelejtjük: egy olyan egyház, amelyben minden világos, már nem katolikus.” (Martin Werlen: Fókuszban. Egyházprovokációk; Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2015. 7. old.)Provokatív, felforgató kijelentés valóban, de nem lehet-e valóban, hogy a ma egyházában újra sokkal fontosabb lenne Jézus és az ő tanítása, sokkal nyitottabban fordulnánk kifele, az állandóan mozgásban levő és új kihívásokat támasztó „világ” felé, ha ezzel a képpel tudnánk élni: Jézus a vízen ringó bárkából tanít?!S ez az attitűd valamiképp talán közelebb vinne bennünket a Szentatya szándékához is: az irgalmasság éve épp ezt a Jézust, ezt az Istent akarja újra felfedeztetni velünk: aki a világ állandóan változó, ingoványos, hullámzó közegében találja meg, szólítja meg és öleli magához az embert.Ha ezt megtesszük, akkor jobban fogjuk érteni Pétert is, aki szintén ezt az irgalmat tapasztalja meg akkor, amikor a halfogás után Jézus előtt rádöbben saját törékeny, bűnös emberi voltára: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös embert vagyok!” S csak így tudja emberhalászi meghívását is megérteni: ha megtapasztalja, hogy nem saját maga, hanem Isten az, aki őt erre hívja, küldi.Végezetül tegyük föl magunknak a kérdést: hogy tekintek én Jézusra?! Az én Jézusom bárkában ülve tanít? És én? Szeretem-e megítélni a körülöttem áramló, forrongó, hullámzó, „bűnös” világot? Vagy tapasztaltam-e már, hogy Jézus engem is, a saját bűnösségemen keresztül is emberhalászatra hív? S mennyire tudok emberek halásza lenni a sokszor zavaros, áradó, hullámzó mindennapjaim tengerén? Kondé Lajos/Magyar Kurír Évközi 5. vasárnap C Lukács elevenen beszéli el vasárnapi perikópánk történését. Jó idővel a

hangosítás kitalálása előtt Jézus beszáll egy bárkába, amelyet kissé beljebb löknek a parttól, hogy így kihasználja a természet adottságait. Hangja a víz felszínén szétterülve eljut a tömeghez, amely köréje sereglett. Hirtelen akadt segítője egy Simon nevű férfi: az ő bárkájából beszél, ő az, aki megszakítva napi rutinját, a hálók megtisztítását, leküzdi fáradtságát, a fogás elmaradása miatti kedvetlenségét, és zokszó nélkül megteszi, amit Jézus kér tőle. Nem sejti, hogy abban a pillanatban, amikor odaadja bárkáját és ellöki a parttól, amikor hátrahagyja a mindennapok megszokott munkálkodását, megváltozik az élete. Ami először a tettek szimbolikus szintjén történik, teljes lényét magába fogja vonni. Bárkája, vagyis megélhetése, teljes emberi sorsa Krisztusé lesz. Ellökődik a parttól, azaz a biztos egzisztenciától, kilép az emberi élet otthonosságából, hogy magával ragadja őt a tenger. Nem tudni, miről prédikált Jézus. Minden bizonnyal folytatta az előző fejezetben megkezdett gondolatokat, újra elmondta, amit már a názáreti zsinagógában is: közel az Isten szabadítása, általa és benne az ország örömhíre hangzik fel, s ez megváltoztatja az emberek életét: Krisztus legyőzi a gonoszt és kiűzi az emberből, meggyógyítja a betegeket, megtisztítja a leprásokat, látóvá teszi a vakokat. Benne beteljesedik az Írás (Lk 4,21). A tanítás végén Jézus odafordul Simonhoz: „Evezz a mélyre!” A bárkának, amely Jézusé lett, amelyet már ellöktek a parttól, meg kell indulnia a mélység felé. Az ember számára ez jelentheti a bizonytalant, a félelmeset, vagy akár – az egész éjszakai meddő fáradozás után – a kudarc lehetőségét is. A Simonhoz intézett felszólítás a prédikáció szerves része: hallottad, hogy az Isten örömhíre felhangzott, hogy a szabadító és megváltó erő itt van. Hiszed-e? Elindulsz- e? Engeded-e, hogy a bárka, amely egy időre már Jézusé lett, most teljesen az ő

parancsának engedelmeskedjen? Rábízod-e magad, hogy csónakod elérje a mélységet? A csoda ugyanígy beszédes, a puszta halfogáson túli jelentéssel bír. Ha életedet odaadod Istennek, ha megteszed, amit kér, ha benne bízva elhagyod a biztosat, az ismertet, nincs mitől félned. Tudja ő, hová akar küldeni téged. A csodálatos halfogás vár rád! Félelem van benned? „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!” Péter meghívása a hit pillanata. A mi életünkben is van ilyen. Félünk? Nem adjuk fel a part biztonságát? Nem éri meg az a ragaszkodást! A mélységekre evezve Isten végtelen gazdagsága vár ránk. Török Csaba Évközi 5. vasárnap C Az évközi ötödik vasárnap evangéliumában egy olyan mondat hangzik fel, amely mindannyiunk szívében-lelkében visszhangzik: „Evezz a mélyre!” Jézus így szólítja meg Simon Pétert, aki hiába fáradozott egész éjszaka, nem fogott semmit, most mégis engedelmeskedik Jézusnak. Át kell éreznünk ennek a pillanatnak emberi élethelyzetét. Adott egy csapat halász, aki egész éjszaka a tavon fáradozott. Aki éjszakai műszakban dolgozik, tudja jól, mennyire leterhelő tud ez lenni, különösen ha hozzávesszük, hogy a halász ténykedése teljes fizikumát is igénybe vette. A hajnal pedig korántsem a pihenést jelenti még, hanem az időt, amikor az éjszakai munka után partra kell vonni a bárkát és a hálókat, meg kell tisztítani azokat a vízi növényektől, a szennyeződésektől, még mielőtt ki nem száradnak a napon. Vagyis a hosszú, fárasztó éjszakára hosszú, fárasztó reggel következik.Ekkor lép be a képbe Jézus. Már eleve nehéz lehetett elfogadni, hogy míg a fáradt halászok munkájukat végzik, addig ez a tanító a követői seregét pont az egyik bárka köré gyűjti egybe. De ezután még hallani a felszólítást is: „Evezz a mélyre!”; nos, ez már a

türelem igazi próbája. Péter mégis kiállja. Ebből nem csak az erős emberi akarat mutatkozik meg, de valami több is: egyfajta szeretetteljes tisztelet, az emberi nagyrabecsülés legmagasabb foka, a bizalom, amelyet az egyszerű halászember Jézus felé érez. Habár ő a szakember, aki tudja, hogy ha éjjel nem fogott semmit, akkor arra nappal talán még kevesebb az esély; mégis enged egy olyan szavának, aki kibicnek, hozzá nem értőnek lenne nevezhető.Az emberi erőfeszítés hiábavalósága „egész éjszaka fáradoztunk, és nem fogtunk semmit” - áll szemközt a bizalommal és a szeretettel - „A te szavadra kivetem a hálót.” Van ebben a pillanatban valami magával ragadó, valami megrendítő és szívenütő. Ez a találkozás már magában hordozza annak a titoknak csíráját, amelyet igazából csak a csodás halfogás után ért meg Péter, amikor így szól a Mesterhez: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” Annak a felismerése ez, hogy a legeltökéltebb akarat, a legjobb emberi szaktudás is kevés, hiábavaló; Istennek azonban egyetlen gondolata, egyetlen szava azonnal megold mindent.Nehéz lecke ez, nehezen tudjuk ezt mi is megtanulni életünkben. Avilai Nagy Szent Teréz így összegzi: „Sokat ér, ha a lélek felismeri, hogy önmagától semmire sem képes. Még többet ér, ha felismeri, hogy Istennel mindenre képes!” A csodás halfogás Péter és társai számára ezt a tapasztalatot nyújtja, amely önkéntelenül is megszüli a legtisztább bűnbánat, töredelem és emberi alázat

érzését

Istennel

szemközt.Azonban

erre

az

első,

emberi

összetörtség-, kevésség-, bűnösség-tapasztalatra Isten nem az ítélet vagy a megalázás hangján válaszol, hanem épp ellenkezőleg: a bátorítás szavait mondja ki. Ezt olvassuk az evangéliumi szakaszban: „Jézus bátorságot öntött Simonba: «Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.»” Az emberi elégtelenség érzésére Isten nem egyszerű vigasztalással válaszol, hanem épp ellenkezőleg: az eléje boruló, önnön kicsiségét és Isten nagyságát felfogó emberre egy még nagyobb, egy még hatalmasabb

feladatot bíz. Simon Péter megélte azt, hogy saját szakmájában kevésnek bizonyult, erre Isten Pétert saját maga fölé emeli. Aki halászként nem tudott halat fogni, de megtapasztalta Isten csodálatos erejét,

az

most

emberhalászként

sikeresen

éri

majd

el

az

embereket.Isten megragadó, emberközeli pedagógiája ez, amellyel felénk fordul. Ezen tapasztalat által nevelődünk. El kell ugyanis veszítenünk a helytelen önbizalmat ahhoz, hogy megérjünk a bizalomra; meg kell tapasztalnunk az önerő elégtelenségét, hogy eltölthessen bennünket az erő; el kell veszítenünk az önközpontúságot, hogy megtaláljuk

a

valódi

középpontot.

Így

az

éjszakai

fáradozás

eredménytelenségének negatív tapasztalata egy pozitív élménybe csap át. Megértjük, hogy nem nekünk kell egyedül a problémákat megoldani, a nehézségeket kezelni, a gátakon átlépni, nem nekünk kell egyedül erősnek lennünk. Megtapasztaljuk, hogy önnön kicsinységünk élménye nemhogy

elvenné

előlünk

a

távlatokat

vagy

éppenséggel

kiábrándultságba vagy depresszióba taszítana; hanem épp ellenkezőleg: megajándékoz az igaz reménységgel és bizalommal, mert tudjuk, hogy Isten ereje elég erős lesz. A mi gyöngeségünk önmagában elbukik, de Isten erejétől kísérten minden harchoz, minden küzdelemhez, minden feladathoz bőségesen elég lesz. Így értjük meg Szent Pált, aki a gyöngeségeivel dicsekszik (vö. 2Kor 11,30), aki akkor érzi magát erősnek, amikor önnön gyöngeségét tapasztalta meg (vö. 2Kor 12,10).Hallgassuk hát szívünkben a jézusi felszólítás visszhangját: „Evezz a mélyre!” E szavak lelkesítették, érintették meg II. János Pál pápát is az új évezred küszöbén, amikor leírta azokat a buzdító szavakat, amelyekkel elmélkedésünket zárjuk:„Duc in altum! - Evezz a mélyre! Haladjunk tehát előre reménységben! Új évezred nyílik meg az Egyház előtt,

mint

valami

széles

óceán,

melynek

kalandjaiba

Krisztus

támogatására támaszkodva bocsátkozhatunk. Isten Fia, aki kétezer

évvel ezelőtt megtestesült az emberek iránt viselt szeretetből, ma is folytatja

művét:

átható

tekintetre

van

szükségünk,

hogy

ezt

megláthassuk, és főként tágas szívre, hogy magunk is munkálóivá legyünk. (...) Pál apostol lendületét kell utánoznunk: «... nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban» (Fil 3,13 - 14). (...) Bárcsak a feltámadt Jézus, aki velünk halad, akár az emmauszi tanítványokkal, és felismerteti magát «a kenyértörésben» (Lk 24,35), éberen találna bennünket, készen arcának felismerésére, hogy mi is testvéreinkhez szaladjunk és beszámoljunk nekik a nagy hírről: «Láttuk az Urat!» (Jn 20,25).” (Novo Millennio ineunte, 58.) Török Csaba Évközi 5. vasárnap C A csodálatos halfogásról szóló evangéliumi részlet, mint a többi esemény is a Szentírásban, komoly üzenetet tartalmaz számunkra. Mindenekelőtt megfigyelhetjük, hogy Jézus nyilvános működésének elején munkatársakat választ magának. Később aztán az apostolokra építi az egyházat. Lehet, hogy Péter megérezte, milyen nagy feladatról van szó, ezért térdre borul és kéri Jézust, vele ne számítson, mert ő bűnös ember. De Jézus nem hagyta magát befolyásolni. Találóan jegyzi meg róla Szent János: „Nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről, tudta, mi lakik az emberben. ” (Jn 2,25) Péter vallomása arról, hogy ő bűnös ember, nem jelenti, hogy rendkívüli bűnös előélete lett volna, hanem tudomásul veszi, hogy ő csak egy gyarló ember. Hasonlóan vallja ezt a próféta, amikor küldetést kap. Megtorpant és ezt mondta: "Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok."

(Iz 6,5)

Fontos üzenet számunkra, hogy Jézus, később is, a mi időnkben is nem mindig

a

legtehetségesebbeket,

nem

a

legbölcsebbeket,

legszentebbeket hívta és hívja munkatársnak. Gondoljuk csak meg: Mikor Jézus megszólította Mátét, aki vámos volt, sokan megütköztek rajta, hiszen a vámosokat nyilvános bűnösöknek tartották. De Jézus mégis beválasztotta őt az apostolok közé. Azoknak pedig, akik ezen megütköztek, ezt mondta: "Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek." Majd hozzátette: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket. ” (Mt 9, 12) Jézus egyházát ma is embeekre bízza. Ezért az egyháznak emberi arca van. Jézus bizonyosan tudta, hogy ez meglehetősen

„veszélyes

vállalkozás”. De ez a mi javunkat szolgálja. Mert ha például a bűnbánat szentségét az angyalokra bízta volna, ha a gyóntatószékben angyalok ülnének, ugyan, ki merne elmenni gyónni? De mivel hogy ember ül ott, és nem angyal, bátran elmondhatom neki bűneimet, mert megért engem, hiszen ő is csak gyarló bűnös ember. Ha az egyház arcán hibákat látok, botlásokat még a felszentelt szolgák életében is, nem botránkozom meg. Tudom, hogy az egyház emberi arca mögött mindig Krisztus áll, aki embereket, még gyarló embereket is szólít. Általuk is a jó Isten megértő, hozzánk hajló szeretete nyilatkozik meg. Ezért mondja

Szent Pál:

„Mindegy tehát, hogy én vagy ők (a többi apostol), ugyanazt hirdetjük.” (1 Kor 15, 11) Mindez bátorítsa azokat, akiket Jézus a mi időnkben szólít, hogy kövessék őt. Hiszen ma is szüksége van munkatársakra. Érthető, hogy a meghívott töpreng, eleget tud-e majd tenni az elvárásoknak. De neki is szól Jézus bátorító szava: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” (Lk 5, 10) Ez

a

bátorítás

mindnyájunknak

szól.

Tudatosítanunk

kell,

hogy

mindnyájan az ő tanítványai, vagyis munkatársai vagyunk. Vállalnunk kell a küldetést, hogy tanúi legyünk. Hiszen mennybemenetele előtt

tanítványainak meghagyta, ami ránk is vonatkozik: „Tanúim lesztek... egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) Jézus számít velünk is. Ne engedjük, hogy csalódjon bennünk. Bartal Károly Tamás O. Praem. Évközi 5. vasárnap C Az evangélium elbeszélése szerint Simon és társai azonnal elhagyták mindenüket, és Jézus nyomába szegődtek, miután megtapasztalták csodálatos segítségét a halfogással (11. v.). Tapasztalataink szerint mi általában csak egy hosszabb folyamat eredményeképpen fogadjuk el Jézus meghívását, és csak lassan érik meg bennünk a döntés arra, hogy véglegesen kövessük. Lukács azonban az evangéliumban nem azt akarja bemutatni, hogy egy meghívás elfogadása milyen lelki folyamatok keretében történik. Simon példája azt mutatja meg, hogy egy ilyen döntésnek, amelyben valaki elhatározza magát Jézus követésére, mik a jellemző vonásai. Az elhatározás akkor történik, amikor Péter találkozik Jézussal. Hallja tanítását, és be is fogadja szívébe. Csodálja hatalmát és meg is bízik benne. Felszólítására valami olyat tesz, amit bármelyik társától megtagadott volna, ha ő kéri erre. Jézus követésének előfeltétele tehát az, hogy valaki igazán találkozzon vele. A vallásos nevelés, a család és a közösség

keresztény

légköre

ehhez

nagyon

fontos

és

értékes

előfeltételek. Mégis az a döntő, megengedjük-e, hogy Jézus tanítása igazán megérintsen minket, és így követésére szegődjünk. Ez teremti meg a feltételeket ahhoz, hogy Jézus megmutassa magát és most már nagy csodálattal fogjuk őt és az ő művét megismerni. Ebből alakul ki azután az a bizalom, amely igazi követéséhez vezet. Jézus követésének igazi elhatározásához az is szükséges, hogy

tudatában legyünk saját erőtlenségünknek. Péter amikor találkozik Jézussal és valamennyire feltárul előtte személyének titka, azt is felismeri, mit kíván tőle, amikor követésére hívja. Ő megremeg ettől a feladattól, és csak azt tudja megvallani, hogy saját erejéből nem képes Isten hívásának követésére. "Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok." Valami hasonló történik bennünk is, amikor a Krisztusban való találkozásban megismerjük, hogy mit kíván tőlünk, ha igazi keresztény életet akarunk élni. Ha tudatosodik bennünk, hogyan kellene élnünk mint keresztényeknek a családban, a munkahelyen, a társadalomban, és valójában hogyan élünk. Így van ezzel minden lelkipásztor is és mindazok, akik az egyházban tevékenykednek, amikor látják a feladatot, amit Jézus rájuk bízott. Nem kell-e nekünk is így válaszolnunk: Menj el tőlem Uram, bűnös vagyok, nem vagyok alkalmas követésedre ebben a szolgálatban. Jézus azonban nem vonja vissza meghívását. Hogy bizalmat ébresszen személye iránt, Pétert olyan időben szólítja fel a halfogásra, amely erre alkalmatlan volt a gyakorlott halászok előtt. Péter hallgat Jézus szavára, és amikor megtapasztalja a csodálatos halfogást, a bizalom Jézus iránt egészen betölti szívét. Mindent elhagyva követi a Názáretből jött embert. Jézus

minket

Mindennap

sem

követésre

hagy

nyugodni

szólít.

Mi

erőtlenségünk

pedig

csak

akkor

ellenére

sem.

tudunk

igazi

keresztényekként élni, ha bízunk erejében, amelyben részesíteni akar minket. A Péternek adott hivatás célja: "Ezentúl emberhalász leszel." Jézus követésében tehát egy szolgálattal van megbízva. Jézus azt kívánja tőle, hogy az ő örömhírét hirdesse Isten országáról, amelyet ő hozott közénk. Az embereket meg kell nyernie az ország számára. A hívő keresztény sem élhet önmagának, hanem az a hivatásunk, hogy másokért éljünk. A

keresztségben kaptuk a hívást, hogy Jézus örömhírét követve úgy éljünk embertársaink körében, hogy ezzel tanúságot is tegyünk mellette. Hitünk vezetése mellett éljünk úgy, hogy példánk alkalmas legyen mások érdeklődését Krisztus iránt felkelteni. Az "emberhalász" feladatát ebben az értelemben nekünk is vállalnunk kell. Ez a hivatás nagyon szép, minden másnál szebb és értékesebb. Először is ezt a tudatot mélyítsük el magunkban. Lelkesítsen minket az a tudat, milyen nagyszerű feladat Jézus munkatársának lenni. Ennek vállalásával a

legtöbbet

tehetjük

embertársainkért,

elsősorban

családunkért,

gyermekeinkért. Az üdvösség jóhírét, kegyelmeit igyekszünk feléjük közvetíteni. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a legértékesebb "jövőkép" kialakítását szeretnénk elősegíteni bennük, és így az örök élet felé segíteni őket, hanem már itt a Földön is annak az örömnek, békének, szeretetnek előmozdításán fáradozunk, amely földi kísérője Isten országának. Ezeknek a kegyelmi kincseknek a birtokában tudunk csak igazi emberi életet élni. Ez a hívő ember öntudatának rövid vázlata, amelyet ha komolyan veszünk, segít minket abban, hogy ennek megfelelően éljünk és komolyan keressük azokat a lehetőségeket, ahogyan hitünket tovább tudjuk adni. Ebben első helyen a keresztény életstílus és ennek példaadó ereje áll. Elsősorban azt vegyük nagyon komolyan, hogy életünk vándorút Isten országának teljessége felé, és ez az örök élet. Ez megment minket attól, hogy felesleges és értéktelen földi dolgokhoz ragaszkodjunk, és segít bennünket egy olyan értékrend vállalásában, amelynek Jézus a középpontja. Egy utazás akkor sikeres, ha megfelelő útikönyvekből felkészülünk rá. Az örök élet felé vezető utazás útikönyve a Szentírás. Ezzel ismerkedjünk meg nagyon jól, és életünkben használjuk is útmutatásait. A vándorúthoz kell szabni azt is, hogyan akarunk haladni. Ez történjen a szeretet irányítása mellett. Az előrehaladást így biztosítjuk a legjobban. MK

Évközi 5. vasárnap C Hajlamosak vagyunk úgy szemlélni az evangéliumi történeteket, mint amelyek nem ránk vonatkoznak, mert abban a távoli időben játszódtak le, amelynek nem sok köze van a XX. század végéhez. Ha mégis valami vonatkozást keresünk életünkkel kapcsolatban a mai evangéliumnál, akkor úgy tűnhet, hogy ez Péterhez szól, illetve Péter és az apostolok utódainak, a pápának a püspököknek és az ő megbízottjaiknak a papoknak, tehát nem ránk vonatkozik. Ha így állna a dolog, akkor nyugodtan ülhetnétek és hallgathatnátok a prédikációt, mert az nem rólatok szól, sőt talán elővehetitek a rózsafüzért vagy más imakönyvet, hogy addig se unatkozzatok. Ha így állna a dolog akkor kérdem én: miért tárja a mai vasárnapon az Egyház minden híve elé ezt az evangéliumi történetet? Tény, hogy a csodálatos halfogás története mindannyiunknak és mindannyiunkról szól: rólam és rólad. Csak aki tudatosan elzárkózik az isteni Ige elől, annak nem mond semmit. Talán Péter is úgy hallgatta azon a napon Jézus tanítását munka közben, ahogy te hétről hétre a prédikációt: a rózsafüzér morzsolgatása közben, vagy csak úgy szórakozottan, megszokva, s ugyanakkor tökéletesen közömbösen. Ez így is ment volna, ha Péteren múlik, akár élete végéig is. De Jézus megszólítja. Nem kér nagy dolgot, csak azt, hogy evezzen a mélyre és vesse ki a hálóját. Nem nagy dolgot kér Pétertől, hiszen ez a foglalkozása.

Péter

vonakodik.

Vonakodása

mögött

fáradtsága,

kételkedése húzódik meg. Fáradtsága, mert egész éjszaka dolgoztak. Kételkedése, mert nehogy már ez a vándorprédikátor mondja meg, hogy mikor kell halászni: fényes nappal a legnagyobb hőségben, amikor nincs fogás. Ha Jézust nem ismerné korábbról nem tenné meg. De megtesz,

mert talán eszébe jutott a kánai mennyegző csodája, melyet ő is látott, s azt gondolta: "hátha történik valami". A csoda után rádöbben kisstílű haszonlesésére, és gőgjére. Rádöbben, hogy kételkedett, amikor már annyi csodáját látta Jézusnak. Az első reakciója: "Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!" De Jézus felkarolja: "Ne félj!" Ez nem csupán vigasztalás, hanem életünk értelmére válaszol: Ne félj, mert Isten veled - akkor ki ellened? Péterben mindannyian magunkra ismerhetünk - én is és ti is - amint a hétköznapok szürke egyformaságában az Istennel való találkozás is megszürkül

és

ellaposodik.

Magunkra

ismerhetünk,

amint

ellangyosodott életünkben megszólít Jézus: "Evezz a mélyre.!" Magukra ismerhetünk, amint okosabbnak tartjuk magunkat Istennél: mit tudja az Isten a menny magasából, hogy milyen az élet idelenn. Magunkra ismerhetünk, amikor kételkedünk: itt már a csoda se segít. Magunkra ismerünk, amikor fáradtságra hivatkozunk: belefáradtam már az élet terheibe, nem tudok tovább menni, nem tudok többet alkotni. Magunkra ismerhetünk a langyosságunkban: én keresztény ember vagyok, megtartom az Egyház parancsait és kész. A történet szerint itt következik az, hogy Péter mégis kievez a mélyre, de a mi történetünkben sajnos sokan nem vetik ki a hálót. Megmaradnak langyos, kényelmes, megszokott kereszténységükben. Azokat pedig, akik a mélyre eveznek bolondnak tartják. Mint például abban az esetben, hogy egyházközségünkben működik egy imacsoport,

mely

hétről-hétre

összejön

csütörtök

esténként.

Ők

kieveznek a mélyre. Mégis sokan nem bírják elviselni azt, hogy ők hallgatnak az Igére, hogy másképp imádkoznak. Mondták már nekem, hogy tiltsuk meg a működésüket. Tiltsam meg azt, hogy imádkozzanak?

Csak azért mert nem úgy imádkoznak, ahogy megszoktuk? Ha már nem is szimpatizálnak egyesek velük, legalább a Szentlelket ne öljék meg! Vannak akik kivetik hálójukat minden tökéletlenségük, fáradságuk ellenére - és találkoznak Istennel. Mi ez a hálókivetés? Amint Péter a "szakmájában" volt, úgy nekünk sem jelent semmi rendkívüli dolgot. Mindössze arról van szó, hogy itt és most, s ott ahol vagy légy igazi keresztény. Az első reakció ebben a találkozásban a félelem, mint Péternél, s mint Izajásnál, akiről az olvasmányban hallottunk: "Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát." Isten mérhetetlen fenségének

és

tökéletességének

megtapasztalása

ez,

a

mi

esetlegességünkkel és tökéletlenségünkkel szemben. De Isten fölemel és megtisztít, hogy elmondhasd Izajással: "Íme, itt vagyok, engem küldj el!" Kedves Testvérem, aki hétről-hétre itt vagy, aki befutottnak és lehorgonyzottnak véled életed, halld meg Krisztus kérését: EVEZZ A MÉLYRE! Hidd el, Isten még csodálatos dolgokat tartogat számodra, csak vesd ki a hálót! Ócsai József Évközi 5. vasárnap C Bizonyára már sokan kérdezték tőletek, hogy "Mi leszel, ha nagy leszel?". Különböző válaszol lehetnek. (Megkérdezni némelyik gyereket.) Péter apostolnak, akiről az evangéliumban hallottunk, mi volt a foglalkozása? (...) Igen, halász. Jézus egy egészen új foglalkozásra hívja meg. Azt mondja neki: Péter, mától fogva EMBER-HALÁSZ leszel. Eddig halakat fogtál, mától emberekre fogsz halászni. Milyen foglalkozás ez az

emberhalász? Mit csinál? Elmondok két történetet, próbáljátok kitalálni, hogy mi bennük a közös: Az egyik egy halastóról szól. Ebben a tóban nagyon sok és sokféle hal volt. Mindig ellenőrizték a víz tisztaságát, nagyon ügyeltek arra, hogy a halak szép nagyra nőjenek és semmilyen bajuk ne essék. Egyszer valami nagyon nagy szennyeződés került a vízbe. Az egész hal állomány veszélybe került. Vajon mit csináltak? (...) A halászok kivetették a hálóikat és kifogták az összes halat és átvitték a közelben levő, tiszta vizű tóba. A másik történet egy artista csoportról szól. Ez a csoport nagyon tapasztalt légtornászokból állt. Tagja volt egy kisgyerek is, aki szintén nagyon ügyesnek mutatkozott. Az egyik alkalommal egy rendkívül veszélyes mutatványra készültek. A kisgyereknek bekötött szemmel kellett szaltózva átugrania a másik légtornászhoz. Ezt már sokszor gyakorolták, mindig sikerült is, de soha sem bekötött szemmel. Ez volt az első próba. Neki készülődtek. Nagyon izgultak. A fiúnak egy kicsit még a tenyere is izzadt. Jól belendítették magukat. Megvárták a megfelelő alkalmat és elrugaszkodott a levegőbe. Mindent nagyon jól időzítettek, de sajnos nem tudta megfelelően elkapni a másik légtornász kezét és már csúszott is ki a két kéz egymásból. Zuhant. Egyszer csak a zuhanása abbamaradt, mert az alattuk kifeszített háló megfogta őt. Életben maradt. Mi a közös a két történetben? (... háló megment, életben maradtak, megmenekülés...) Jézus az apostolokat emberhalásznak hívta, hogy megmentsék az embereket. De az embereket nem lehet akármilyen hálóval megfogni.

Ha egy kötelet a vízbe mártunk, akkor fogunk vele halat? Ugye nem! Ha sok kötelet mártunk a vízbe, akkot fogunk halat? Ugye akkor sem! De, ha ezeket a köteleket egymáshoz erősítjük, háló lesz belőle és így már tudunk halat fogni. Így voltak az apostolok is. Felfedezték, hogy csak akkor tudnak emberhalászok lenni, ha összefognak. Ha egyek lesznek. Külön-külön nem lehetnek emberhalászok csak együtt. Ennek a mai evangéliumnak számunkra is ez a legfontosabb mondanivalója. Akkor tudunk igazán jó emberhalászok lenni, ha nem állandóan veszekszünk, széthúzunk, nem hallgatunk a másik jó tanácsára, hanem összefogunk. A héten hálót kellene játszanunk. Mutassátok meg a többieknek a tornateremben, a buszon, a játszótéren, a szünetben..., hogy mi nem a veszekedés és a széthúzás emberei vagyunk, hanem mi összetartozunk, mi háló vagyunk. Így tudunk csak embereket halászni, így tudjuk csak a társainkat

akik

még

nem

hisznek

Jézusban,

Ő

hozzá

vezetni,

megmenteni. Ámen. Dózsa István Évközi 5. vasárnap C Amikor mások befejezettnek tekinti a munkát. Jézus épp csak elkezdi. Mit tennénk mi, miután hasztalan fáradoztunk? Mit szoktunk tenni? Van, aki elemezni kezdi utólag a helyzetet, és megmagyarázza. Van, aki az előző évek rablógazdaságát kárhoztatná. Van, aki nekiállna lobbizni, hogy a „kormány” segítse a pórul járt vállalkozókat. Van, ki beletörődne a változtathatatlanba, van, aki szakmát változtatna. Jézus azonban arra utasítja a kimerült dolgozókat, „evezzenek a mélybe.” Abszurd. Kilátástalan. Simon azonban kiveti a hálót, követi az utasítást és az eredmény őt igazolja. Vannak ilyen helyzetek az életben, amikor

csak

ezért

is,

„mindig-is-így-jártunk-el,”

szembeszállva

minden

kezdeményezéseket

előítélettel,

csírájában

a

elfojtó

pesszimizmusával,

nekirugaszkodunk

még

egyszer,

de

úgy

istenigazában, annak, amit a közvélemény eleve kilátástalannak ítélt. Ehhez kell a mélybe evezni. Nem elég óvatosan próbálgatni, tesztelni, kísérletezni. Kockázatot kell vállalni, a hit kockázatát. Mit jelent ez? Bízni valakiben, aki arra méltó, de benne feltétlenül: Nagy hadvezérek, stratégák merik így a mélyvízbe küldeni legjobb embereiket. Én azonban a Simonokat csodálom, akik nem korábbi kudarcaikat mérlegelik, fontolgatják, hanem habozás nélkül – képletesen – ott vetik ki a hálót, ahol az Úr mondja nekik. A történet, ezt jól értjük, nem halászatról, nem egy archaikus foglalkozás csínyjáról-bínjáról szól. Nem szakmai „know how” átadásáról van szó, amit ismeretterjesztő füzetekben lehet propagálni. Honnan tudjam, hol a „mélyvíz”, és mikor kell odaevezni? Nos a történet egyik legérdekesebb mozzanata, az óra vagy kettő, ami a sikertelen és a sikeres halfogás között múlik el: „teljes kikapcsolódás”, teljes szakítás a megszokott munkával. Jézus előbb a népet tanította, a halászat ráért. A kimerült halászok is ott ültek a tömegben, egészen pontosan a bárkában. Lábánál kuporogva hallgatták a Mestert. Nekünk is el kell felejtenünk egy időre gondjainkat, át kell hangolódnunk egy világra, melyet nem a hétköznapi anyagi gondok irányítanak, és akkor meghallhatjuk, hol és hova kell mennünk, mit kell tennünk, hogy akár szakmánkban is eredményesek legyünk. Nincs ennél „jövedelmezőbb” beruházás, mint ez az odahallgatás! Minden héten a vasárnap, minden nap egy fél óra, vagy több, de rendszeres odafigyelés Isten hangjára, ez az a beruházás, melynek kamata a teljes emberség sikere. Kiss Ulrich SJ Évközi 5. vasárnap C „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Lk 5, 1-11. – Jézus bátorságot önt

Simonba.

Jézus

átadja

Simonnak

és

utódainak

az

emberek

üdvözítésének hatalmát.Jézus Simon bárkájában ül és tanítja az embereket. A zsinagógai tanítást felváltja tengerparti, Isten igéjének hirdetése. A Genezáreti tó a tengerszint alatt 208 méterre fekszik, a Jordán folyó átfolyik rajta. A tó halban gazdag, a szegények eledelével. Simon és társai, Jakab és János, két csónakkal halászna éjszaka, fáklyavilágítás mellet. Ha eredményes volt a halászat, bőven jutott a családnak, a felesleget eladták és ebből vészelték át a szűk napokat, amikor üres volt a háló.„Evezz a mélyre és vessétek ki a hálókat a halfogásra.” Simon emberi tapasztalatból tudta, nappal nincs halfogás. Simonnak az emberi tapasztalat mellett, krisztusi tapasztalata is volt, hallotta Isten igéjét és látta isteni erejét. Döntött: „Mester, a te szavadra kivetem a hálót.” Az eredmény, két bárka telik meg hallal. Ekkor Simon megérzi az Isten közelségét és a saját bűnösségét. „Uram, menj ki tőlem, mert bűnös ember vagyok.” Jézus nem ment el, és Simont sem küldte el, hanem új feladattal bízza meg. „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” – Amikor Jézust vádolják, vámosokkal és bűnösökkel eszik és iszik, a válasza: „nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy tartsanak bűnbánatot.” Amikor Zakeus bűnbánatot tartott, Jézus ennyit mond, „ma üdvösség köszöntött e házra.” – Simon Péternek és utódainak a feladata, hirdetniük kell Isten irgalmas szeretetét, és aki bűnbánatot

tart,

elnyeri

az

üdvösséget.

Kimentik

a

bűnből

és

következményeiből, a halálból és szenvedésből. A bűnök bocsánata, az üdvösség jele.A feltámadt Jézus hatalommal küldi az apostolokat és utódait, a lelkipásztorokat, hirdessék Isten irgalmas szeretetét, hogy az emberek bűnbánatot tartsanak. A mindenható Isten szeret minket és törődik velünk.Simon Péter, Jakab és János mindenüket elhagyva követték Jézust. Figyeljünk Jézus szavára, érintse meg szívünket Isten irgalmas szeretete és tartsunk bűnbánatot, hogy üdvösségünk legyen.

Tavas Gellért Évközi 5. vasárnap C A mai vasárnap ünnepi igéje részben az elmélyülésre (vö. Ev.), másrészt pedig Isten kegyelmével való együttműködésre (vö. Lecke) hívja fel figyelmünket. „Evezz a mélyre!” Jézus ezt a fölszólítást intézi Péter apostolhoz, mert szeretné, ha a sikertelen próbálkozás után a halfogásra kivetett hálójuk megtelnék halakkal. Jézus tanácsát követő apostolok halfogása sikeres lett. Ezt a „mélyre evezés” tanácsát Jézus után minden lelki Vezető gyakran hangoztatja. Ennek fontosságára, vagyis a lelki elmélyülés szükségességére minden kereszténynek szüksége van. A lélek az ember mélyén van, - szokták mondani. S valóban a lelket gazdagabbá, értékesebbé, üdvösségre méltóbbá csak akkor tehetjük, ha az ember megtanul elvonulni a zajtól, hangoskodástól, és csendes magányban elgondolkodni. Aki erre nem képes, az csak a külsőségekre adó, felületes és üreslelkű ember lesz. Jézus nemcsak itt a halfogással kapcsolatban említi a sekély parttól való mélyebbre vonulást, hanem máskor is hívja apostolait: „Gyertek félre egy magányos helyre... (Mk 6, 31). A költő pedig a Duna melletti kövön ülve kénytelen megállapítani: „Fecseg a felszín, hallgat a mély” (József A: A Dunánál)... Aki a tudományos életben avagy bármilyen világi pályán akar „valaki lenni”, annak szüksége van, hogy alulról kezdje, és egyre több szorgalommal, igyekezettel jusson magasabbra. E követelmények méginkább szólnak annak, aki igaz ember, krisztusi ember akar lenni. Úgy ahogy a nagy papköltő, Mécs László mondja: „A mélyről kezdje, ki magasba készül". E mélység alázatos magamba szállással kezdődik, amikor tudatában vagyok annak, hogy milyen esendő vagyok. Aztán a költő tanácsával folytatódik: „Rabszolgasorsát állja meg vitézül”. Vagyis: vállaljam mindazt, amit az emberré levés keresztény feladata tőlem

megkövetel. Még akkor is, ha rabszolgasorsnak tűnik. „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok!” Pál apostol e szavai ráébresztenek arra, hogy hiába a magambaszállás, még a rabszolgasors vállalása is, ha nincs meg hozzá az Isten kegyelme. Vagyis ha a Szentlélek erejéből nem ismerem fel, és nem teszem mindig, mindenütt a jót sőt a jobbat. Ha nem törekszem arra, hogy a mennyei Atya gyermekeként, Jézus testvéreként és a Szentlélek munkatársaként végezzem feladataimat. Erre tanít a régi mondás is: Hasztalan az ember iparkodása, ha nincs rajta az Isten áldása! Isten nélkül nulla vagyok, de Isten kegyelme a nulla elé írt isteni számjeggyel tízes, százas, ezres, milliós értékűvé tesz engem a természetfölötti élet „piacán”. Pál apostol többet dolgozott mindegyik apostolnál (vö. Lecke), de - ahogy maga is bevallja ez a többlet nem tőle származik, hanem Isten kegyelméből, amellyel együttműködött. Az apostolok a csoda után „mindenüket elhagyva követtek Jézust”számol be az evangélium. Szép, szép - mondhatja erre valaki -, de mi lesz az enyéimmel, a társadalmi pozíciómmal, a hivatásommal, ha mindent otthagyok? Ha apostolnak, papnak, szerzetesnek hív ]ézus akkor meg kell tenned ezt az „otthagyást”. De ha nincs ilyen „külön hivatásod”, akkor is együttműködhetsz a kegyelemmel ott, ahova Isten állított, azon körülmények közt, ahol élsz. Arra kell törekedned, hogy az Apostol példája nyomán mindig és mindenben a Szentlélek indításaira hagyatkozol, vele dolgozol, vele imádkozol. Sőt még szórakozásaidat is az ő jelenlétében végzed: míg testedet fölüdíted, lelkedről sem, feledkezel meg! Az egyik városi templom bejáratának előcsarnokában Jézus képe alatt nagy betűs fölírást olvastam: Gyere be! Maradj csöndben, s találkozol Velem! - Próbáljuk ki ezt a felhívást, ha templom mellett visz az utunk. De otthon is megtehetjük, hogy kissé félrevonulunk és csendben

maradunk. Aztán szívünk-lelkünk „szótlanul” Isten kegyelmébe ajánljuk! Ahányszor ezt magunkba mélyedve megtesszük, valóra válik az ígéret: "Ha csendben maradva

elhallgatsz, meghallgatást nyersz! K.Gy. Évközi 5. vasárnap C

Az ősi hagyomány úgy tudja, hogy Lukács eredetileg nemcsak orvos (vö. Kol 4,4), hanem festő is, aki nagy szeretettel és hozzáértéssel festette képeit többek között a Boldogságos Szűz Máriáról. Ha szó szerint nem is, képletesen azért érthető és el is fogadható ez az állítás: Lukács a szavaival fest élénk, emberi képet Jézusról és övéiről. Vasárnapi evangéliumunkban mindjárt három képet látunk: a tanító Jézusét, akihez tódulnak az emberek, azután a csodálatos halfogást, végül Simon Péter és az első tanítványok meghívását, hogy kövessék Jézust.Az első kép szerint Jézus a Genezáreti tó partján tanít, Isten szavát hirdeti. A tömeg olyan nagy, hogy szinte összeszorítja, szinte rátelepszik Jézusra, aki ezért egy bárkába ül, és onnan tanít. Az evangélisták közül Lukács az, aki Jézus tanítását szívesen mondja „Isten szavának” (vö. Lk 8,11.21; 11,28). Később, az Apostolok Cselekedeteiben immár a Jézusról szóló igehirdetést, a Jézusban elérhető megváltás jó hírét nevezi majd Isten szavának (vö. pl. ApCsel 4,31; 6,2; 8,14; 17,13 stb.). Amikor Isten szava megszólal, özönlenek az emberek. Felismerik, hogy Isten szava „eleven” (vö. Zsid 4,12), életet adó szó. Jézus viszont békét teremt. A szó valódi befogadásához valamiképpen rendre, csendre is szükség van. A halászhajóba ülve Jézus eredeti módot talál arra, hogy kissé eltávolodjon a tömeg hullámzó érdeklődésétől, és békében tanítsa őket.Jézus Simon hajójába szállt be. Ami mostantól történik, kettejük kapcsolatáról is szól, de szimbolikus jelentősége is van. Jézus úgy mutatkozott be, mint aki Isten szavával mintegy rabul ejtette az emberek szívét, odavonzotta őket a partra, meglepő módon, éppen a

vízen ringó bárkából, egy minden addiginál biztosabb új életet hirdetett nekik. A halnak bizony nem jó, ha kifogják, de az „emberek halásza” a görög szó szerint az, aki élve ment meg valamilyen veszélyből.Ami Simonnal történik, megjeleníti azt, ami talán kevésbé látványosan, de minden jelenlévővel megtörténhetett volna: Jézus belépett az életükbe, beszállt a bárkájukba, és megmutatta nekik hatalmát. Simon fáradozása, az egész éjszaka hiábavaló munkája sok-sok ember fáradozását és kiábrándultságát is megjeleníti. De ennél is fontosabb, hogy ez a halász nem marad meg a kedvetlenségnél, hanem kész a hallásra, az engedelmességre. Kész arra, hogy a „mélyre evezzen”, és újra kivesse a hálót.A csodálatos halfogás elsősorban Simon és társai számára adott jel. Jézus Simon szívét is rabul ejtette, bizonyos értelemben ő volt az a „nagy hal”, akit először kellett kihalásznia az élet zavarosából, hogy majd munkatársává tehesse. Látszólag jobb a halásztudományban bizakodni, a haljárás idejét tapasztalatból felmérni. Mégis vannak pillanatok, amikor Isten szava, Jézus jelenléte és biztatása teljesen más irányt mutat. És akkor váratlanul még a természet rendje is megváltozik, csoda történik, megerősítő jel, szinte felmérhetetlen siker. A pillanat ismét teljesen emberi: az addig veszteglő másik hajót is hívni kell, hogy segítsen.A harmadik kép: Simon Péter Jézus lába előtt. Lukács csak most mondja ki az apostol másik nevét is, amelyet később Jézustól kap. Pontosan ez jelzi, hogy ki ő: gyenge ember, aki leborul Isten szentsége előtt. Ugyanakkor Isten szavától megérintett, sőt megragadott ember, akit gyarlóságában, gyengeségének tudatában Isten maga hív és tart. Irgalmat tapasztalt, ezért irgalmas lehet. Életet kapott, ezért életre hívhat. Martos Balázs Évközi 5. vasárnap C Az évközi ötödik vasárnap első olvasmányában Izajás próféta elmondja meghívásának történetét. Megtudjuk, hogy Isten nem kényszerítette őt,

hanem szinte felkérte. Ilyen a mi Istenünk ma is: senkire sem kényszeríti rá magát, hanem örömmel fogadja, ha szabadon válaszolunk hívására.

A

második

olvasmányban

Szent

Pál

tesz

vallomást

meghívásáról, amikor kifejti korintusi híveinek, hogy Isten kegyelméből lett azzá, amivé lett. Bennünk is rendületlenül működik keresztségünk kegyelme,

amely

olyan

tettekre

késztet

bennünket,

amelyek

meghaladják erőinket. Az Evangéliumban Szent Lukács elmondja az Apostolok meghívását. A meghívást a csodálatos halfogás előzte meg, amelyből ezek az egyszerű halászok azt az üzenetet olvashatták ki, hogy nem csak saját erejükből kell majd tanúságot tenniük az Evangéliumról, hanem Jézus erejében viszik majd tovább az örömhírt. Az Apostolok kiválasztása és meghívása nekünk is reményt ad, mert gyakran mi is úgy érezzük, hogy erőnket felülmúló dolgokat vár el tőlünk Jézusba vetett hitünk. Tulajdonképpen mindnyájan, akik meg vagyunk keresztelve, valamiképpen Jézus „tizenharmadik apostolai” vagyunk. Senki sem mondhatja, hogy erre nem alkalmas. A magunk erejéből tényleg alkalmatlanok vagyunk keresztény mivoltunk nagy méltóságára, de Jézus erejében nagy dolgokat vihetünk végbe. Isten arra hívott meg bennünket, hogy mássá tegyük ezt a világot. Minden keresztény, már puszta jelenlétével, Isten jelenlétéről tanúskodik környezetében. Az első Apostolok, emberileg nézve, alkalmatlanok voltak arra, hogy tovább vigyék Jézus művét. Jézus azonban ismerte szívüket, ismerte emberi gyöngeségeiket, de odaadásukat is, ezért merte rájuk bízni Egyházát. Ha körülnézünk a mai Egyházban, valamint a saját életünkben, akkor mi is rádöbbenünk arra, hogy mennyire gyarló emberekre bízta Jézus Egyházát. De ne tévesszen meg bennünket a látszat: Jézus nemcsak a külsőséget látja, hanem a szív titkait is. Jó tudni, hogy ma is milliók hisznek Jézusban, hallgatnak a szavára és bizalommal vállalják a nekik szánt

küldetést

az

Egyházban,

minden

gyarlóságuk

ellenére.

A

keresztény élet titka abban van, hogy nem saját magunkat nézzük és nem

korlátaink

és

gyöngeségeink

fölött

sopánkodunk,

hanem

tekintetünket Jézusra szegezzük és megyünk bátran utána. Vegyük szemügyre az első apostolokat: kik voltak ezek a férfiak és milyen képességekkel vállalták Jézustól kapott nagy küldetésüket. Jézus meghívta Pétert, aki később megtagadta Őt. Péter hűtlen lett, gyávának mutatkozott a próbatétel idejében, de szíve mélyén becsületes volt és elismerte gyengeségeit. A becsületesség minden keresztény egyik alapvető erénye. Jézus meghívta Andrást, Péter testvérét, aki nem minden fenntartás nélkül fogadta el Jézus minden szavát. Amikor pl. a csodálatos kenyérszaporítás előtt Jézus megkérdezte apostolait, hány kenyerük van, András lemondóan, talán némi cinizmussal a hangjában jelentette, hogy van ott egy fiú öt kenyérrel és két hallal, de ezzel nem igen tudnának megetetni ekkora tömeget. András azonban engedelmes volt: akkor is teljesítette Jézus parancsát, amikor nem értette azt. Az engedelmesség minden keresztény egyik alapvető erénye. Jézus meghívta Jakabot és Jánost, akik ugyan azonnal otthagyták apjukat, bárkájukat, családjukat és követték Jézust, de később megtudjuk róluk, hogy nem egészen tiszta szándékkal tették ezt, mert szerettek volna az elsők lenni Jézus eljövendő országában. De nyitott szívűek voltak és elfogadták Jézus feddő szavait. Minden keresztény egyik alapvető erénye a készség arra, hogy elismerje gyarlóságait és figyelmes lélekkel hallgasson Jézus szavaira akkor is, amikor azok a lelkiismeretén keresztül figyelmeztetik, hogy életében nincs minden a legnagyobb rendben. Jézus meghívta Tamást, aki az utolsó pillanatig kételkedett Benne. De Tamásban volt annyi alázatosság, hogy amikor felismerte a feltámadás jeleit, akkor leborult Jézus előtt és elismerte Benne az Isten Fiát. Minden keresztény alapvető erénye a Jézus Istenségébe vetett hit. Ma Jézus minket hív. Valószínűleg mindegyik Apostolban magunkra

ismerünk: kicsi a hitünk, mint Péteré; néha kételkedünk Jézus erejében, mint András; az Egyházban elsősorban nem Isten országát keressük, hanem saját magunkat, mint Jakab és János; kételkedünk, mint Tamás. De ha azt nézzük, hogy ezek az első Apostolok mit tettek az Isten országáért, akkor nem kell kételkednünk abban, hogy Jézus rajtunk keresztül is képes nagy dolgokat végbe vinni. Fogadjuk ezért nyitott szívvel hívását. Sárvár-i plébánia Évközi 5. vasárnap C Három személy, boldog megrendüléséről olvasunk. Izaiás próféta – látomásban megpillantotta a háromszor szent Istent Szent Pál – arra hivatkozik, hogy titokzatos módon megjelent neki is a Feltámadott Krisztus Szent Péter a csodálatos halfogáskor élte át azt, hogy Jézusban közel van hozzá az Isten A mély megrendülés mellett, mindhárom tapasztalatban közös, hogy érdemtelennek érzik magukat arra a kegyelemre, amelyet kaptak, Isten mégis küldetést ad nekik. 1. Izaiás próféta a Kr.e-i VIII században élt. Gyakran feljárt a templomba imádkozni. Egy nap rendkívüli és szokatlan élményben volt része. Nagy fényességet látott a templomban, és ebben Istent vélte felfedezni, miközben éneket hallott: „Szent, szent, szent a seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet.”

Isten szentsége, nem csak azt jelenti, hogy a

bűn legkisebb árnyéka is messze áll tőle, hanem minden és mindenki fölött áll. Minden szépet és jót elmondhatunk róla, és akkor sem mondtunk semmit. Egyedül ő tudja önmagát megismertetni, amikor és

ahogyan akarja. Izaiásnak megmutatta magát, a próféta pedig fájdalmasan felismerte önmaga és népe bűnösségét. Isten mégis kiválasztotta és küldetést adott neki. 2. Hasonló élményben volt része szent Pálnak. A feltámadott Krisztus többeknek is megjelent, közöttük személyesen szent Pál apostolnak. Ez a tapasztalat életre szólónak bizonyult, ebből fakadt az apostoli küldetése. Pedig elvetéltnek, a legkisebbnek érezte magát az apostolok között. 3. Az evangéliumi esemény a csodálatos halfogásról szólt. Péter és társai egész éjszaka hiába fáradoztak, semmit sem fogtak. Jézus szavára mégis kivetették a hálót – pedig tapasztalt halászok voltak. Annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Szent Péter így szólt Jézushoz: „menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok” Jézus válasza: „Ne félj! Ezen túl emberhalász leszel.” Nagyon is emberi, és ismerős tapasztalatokról hallottunk. Gondolom, már mindegyikünkkel előfordult, hogy valamit lehetetlennek találtunk, és Isten kegyelme mégis ránk pirított. Hányszor tűnt már úgy, hogy hiába imádkoztunk, és amikor abba hagytuk volna meglepetésként tapasztaltuk Isten leleményességét. Érdekes

történet:

Egy

ember

azt

álmodja,

hogy

bemegy

a

magkereskedésbe. A kiszolgáló egy angyal. Mit árulnak itt? Mindent. Akkor kérem szépen a háborúk végét, az ellenségek kibékülését, a szeretet végleges és minden feletti győzelmét.

Egy pillant, ön félreértett valamit, nem gyümölcsöket árulunk, itt kizárólag, csakmag kapható.” A legfontosabb mag, ami kicsírázásra vár, azért, hogy gyümölcsöket teremjünk Jézus jelenléte az életünkben. Gyakran megáll életünk csónakja mellett és biztat: evezz a mélyre, vesd ki a hálót, folytasd az imát, a becsületes munkát, a küzdelmet azokért, akiket szeretsz. Hogyha, nem erre a biztató hangra hallgatunk, hanem, engedünk a bennünk felbukkanó visszahúzó gondolatokra – arra, hogy nem érdemes, túl

gyengék-,

bűnösök

vagyunk,

akkor

könnyen

magunkra

maradhatunk. Egyetlen és legfontosabb választ, imát kellene megtanulnunk, amit szent Péter mondott ki, nem kizárólag a maga nevében: A te szavadra Uram. Mondjuk mi is ezt: nem a magam véleményére-, nem emberi okosságra akarok hallgatni, minden kísértés ellenére: a Te szavadra Uram. Böjte Mihály

Évközi 5. vasárnap C Jó volna váltaniIdős beteghez hívtak gyóntatni, siettem is, amennyire lehetett. A házhoz érkezve egy szemmel láthatóan valóban rossz egészségi állapotban lévő férfi nyit ajtót. Köszönés után mondom is neki, hogy tényleg rosszul néz ki, jó, hogy időben hívott. Erre mentegetőzni kezd, hogy nem ő a beteg, hanem a mama, akihez sietve be is vezet egy szobába. A mama viszont jelentősen jobb állapotban volt, igaz, ágyban feküdt szinte mindig. Derűsen, mosolyogva köszöntött, és ugyanilyen

hangnembe beszélgettünk még jó ideig a szentgyónása után. Elmondta, hogy egész nap csak imádkozik, televíziót nem néz, mert csak fárasztaná, s ebből megértettem, hogy miért ennyire jó kedélyű. Látogatásom után a már korábban említett férfi kísért ki, s mesélni kezdi, hogy milyen szörnyűségeket látott az imént a híradóban, mennyi katasztrófa, baleset történt megint. Így fejezi be mondandóját: „Szinte belebetegszem a sok rossz látványába.” Mondom neki: „Nem szinte, hanem biztosan. Jó volna csatornát váltani.” Íme, egy példa arra, amit a szakemberek oly régóta hangoztatnak, hogy a negatív hírek mennyire rossz hatással vannak az emberre, főként arra, aki nem veszi észre önmagán ezek káros hatásait és nem változtat időben.Az elmúlt két vasárnapon

Jézus

sikertelen,

eredménytelen

názáreti

fellépéséről

olvastunk. Ezt a kudarcot követően küldte el tanítványait missziós útra, hogy tanítsanak. Mintha csak azt akarta volna nekik sugallni, hogy valójában nincs kudarc, nincs veszett helyzet. Bármilyen negatív élmény után el lehet indulni egy egészen új úton, ami aztán eredményt hozhat. Hányszor hallok papokat így panaszkodni: Belefáradtam a munkába. Évek óta küszködöm és alig van eredménye a szolgálatomnak. Vagy hányszor hallok hasonló negatív tapasztalatokat tanároktól: Minden jószándék ellenére semmi eredménye sincs a munkámnak. A tanulókat nem érdekli semmi. A szülők sem maradnak ki a hasonló csalódásokból: Mennyit kínlódom a gyerekek nevelésével, de nem hallgatnak rám.De feladhatja-e egy pap, tanár vagy szülő a hivatását? Abbahagyhatja-e fáradozását csak azért, mert időnként kudarcok érik? Feladhatja-e hivatását, amire életét szentelte? A válasz egyszerű: semmiféle kudarc vagy sikertelenség nem adhat okot erre. A rossz tapasztalatok inkább ösztönözzenek arra, hogy új utat, új lehetőséget keressen az illető a hívek, a tanítványok, a gyerekek szívéhez! Ha valami eredménytelen volt, azt nem érdemes folytatni, de lehet helyette újat kitalálni.Nem csak

a názáreti kudarc utáni misszióba küldés hordozza ezt az üzenetet, hanem a mai evangélium is ezt a tanulságot közvetíti számunkra. Tanítását követően Jézus arra szólítja fel Pétert és halásztársait, hogy evezzenek ki és vessék ki a hálót halfogásra. Ők éppen arról beszélgettek egymással, hogy haszontalan erőfeszítés volt egész éjszakai munkájuk, mert semmit sem fogtak. Figyeljünk oda erre a „semmire!” Nem arról van szó, hogy kevés halat fogtak, többre számítottak és emiatt csalódottak voltak, hanem nem fogtak semmit. Egyetlen halat sem. Van-e ennél nagyobb kudarc egy halász számára? Okozhat-e bármi is ennél nagyobb csalódást? Ebben a helyzetben hangzik el Jézus részéről a kérés, hogy induljanak halászni. Amikor megtapasztalják emberi kicsinységüket és tehetetlenségüket, akkor szólítja meg őket Jézus. Milyen csodálatos Péter bizalma Jézus iránt! Így szól: „A te szavadra kivetem a hálót!” (Lk 5,5). Igaz, hogy fáradtak vagyunk és nem sok értelmét látom a további halászatnak a friss kudarc után, de engedelmeskedem, kivetem a hálót. Ez az engedelmesség, ez a bizalom, ez a hit meghozza a bőséges eredményt, s annyi halat fognak, hogy a háló már nem bírja a nagy súlyt és szakadozni kezd. Ez a bőség éppen az ellenkezője annak a „semminek,” amiről Péter az imént beszélt. Jézus szavát, kérését teljesítve a reménytelen helyzet ellenére is van eredménye a munkának, mégpedig olyan bőséges eredménye, amire senki sem számított.A csodálatos halfogás történetét olvasva érdemes elgondolkoznom: Valóban van reményvesztett helyzet? Véglegesnek szabad-e tekintenem az időleges kudarcot? Tudok-e bízni Jézus szavában a kilátástalannak tűnő helyzetekben? Van-e bátorságom ahhoz, hogy a sikertelenségek után új erővel, lendülettel keressek más lehetőségeket? Miként egykor beszállt Péter hajójába, ugyanúgy Jézus ma beszáll életem csónakjába. És én még mindig félek elindulni? Milyen kudarcot ne tudnék túlélni, ha ő velem van? Milyen kudarc után ne

tudnék bármit újrakezdeni, ha ő velem van? Egy kudarc nem veheti el kedvemet, legfeljebb figyelmeztet, hogy ideje váltani.© Horváth István Sándor 2013 Évközi 5. vasárnap C Az öreg halászGimnazista koromban kötelező olvasmányként kezdtem el olvasni Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger című kisregényét, de már a történet felénél járva tudtam, hogy később nem kötelező, hanem kedvenc olvasmányként fogok rá emlékezni. A történet szerint Santiago, az öreg halász nyolcvannégy napon át nem fogott semmit, de a látszólagos sikertelenség nem vette el kedvét. Minden nap vízre szállt kis hajójával, abban a reményben, hogy munkájának egyszer biztosan lesz eredménye. A nyolcvanötödik napon is így evezett ki a tengerre, a szokásosnál távolabb ment, s érezte, hogy most szerencséje lesz. S valóban, horogra akadt egy nagy hal, amely két napon át vonszolta a halászt és a csónakot magával, de aztán mégis a halász győzött és megindult zsákmányával a part felé. A győzelem azonban csak pillanatnyi volt, mert cápák jöttek, amelyek nagy darabokat haraptak ki a halból. Az öreg halász felveszi velük a harcot, többet megöl, de több napi fárasztó küzdelem után csak a nagy hal csontvázát tudja partra vonni. A Nobel-díjas író leleményes meglátása szerint a kudarc mégsem jelent erkölcsi megsemmisülést. Az öreg halász azzal a nyugalommal hajtja le nyugodni fejét, hogy emberi erejével mindent megtett a feladat elvégzése érdekében.A mai vasárnap evangéliumában egy másik halászról, Szent Péterről hallottunk. Ő is egy sikertelen halászat után van éppen. Társaival együtt egész éjszaka hiába fáradozott, nem sikerült halat fogniuk. Pedig minden bizonnyal értették mesterségüket, de a halászat már csak ilyen munka, egyszer sikeres és sok hal akad a hálóba, máskor viszont sikertelen, mert egyetlen halat

sem sikerül fogni. Péter és társai ezért nincsenek elkeseredve, remélik, hogy másnap nagyobb szerencséjük lesz. A szerencse azonban előbb érkezik, mint várják. Tanítását befejezvén Jézus arra kéri Pétert, hogy evezzen ki a vízre és vesse ki újra a hálót. A csodálkozás és az engedelmesség

kettős

érzése

figyelhető

meg

Péter

válaszában.

Csodálkozásáról árulkodik, hogy a sikertelen éjszakai halászatot említi meg. A halászatra az éjszakai órák sokkal alkalmasabbak, de ha ez az idő nem hozott eredményt, akkor mit várhatna nappal? A tapasztalt halászember tehát nem titkolja, hogy furcsának tartja a kérést, de mégis engedelmeskedik. Így szól: „De a te szavadra kivetem a hálót.” Engedelmességét Jézus csodával jutalmazza: oly sok hal kerül a hálóba, hogy két bárka is alig bírja partra húzni a rengeteg halat.Ezen a ponton érdemes egy pillanatra megállnunk és elgondolkoznunk azon, hogy az egész történet hátterében miként munkálkodik Isten szava. A történet bevezetése szerint a nép azért gyűlt Jézus köré, hogy „hallgassa az Isten szavát” (Lk 5,1). Jézus pedig teljesíti az isteni szó után vágyakozók kívánságát és tanítja az embereket. Lukács evangélista nem írja le ezen a helyen, hogy mit mondott Jézus, de itt nem is ez a fontos. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy egy hajóban ülve Péter is hallotta ezt a tanítást, s bizonyára nyitott szívvel hallgatta azt. Megérezhette, hogy valóban szent az, aki így tud beszélni, s ez az érzés, illetve maga a csoda megtapasztalása

indíthatta

őt

kevéssel

később

bűnösségének

megvallására. A nép tanítása után az isteni szó egyenes Péternek szól. S ennek a szónak különleges ereje van, nem lehet neki ellentmondani. Péter engedelmeskedik a felszólításnak, s Jézus szavára kiveti a hálót. Magához a csodához, tehát ahhoz, hogy a halak a hálóba ússzanak, már nem kell Jézus szava, de Péter e nélkül is jól tudja, hogy milyen isteni akaratnak, szándéknak engedelmeskednek a tengeri állatok. Aztán Jézus újra szól: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel” (Lk 5,10). S ennek

az isteni szónak, isteni meghívásnak sem lehet ellentmondani. Péter és társai engedelmeskednek, „s mindenüket elhagyva követték Jézust” (Lk 5,11).Úgy gondolom, hogy sok-sok évvel később az idősödő Péter apostol, az öreg halász szívesen emlékezett vissza erre a napra. Több évtized igehirdetése, emberhalászata után is jól emlékezhetett arra a pillanatra, amikor az Úr Jézus elszólította őt a halászháló mellől és meghívta

az

emberhalászat

csodálatos

feladatára.

Hemingway

regényének hőse tulajdonképpen csak emberi erejére számíthatott munkájában, s ettől függött sikere vagy kudarca. Péter, a másik öreg halász azonban nem a maga emberi erejében bízott, amikor vállalkozott Jézus követésére, illetve amikor éveken át hirdette Krisztus örömhírét. Péter Jézus isteni szavában bízott, ennek engedelmeskedett és Jézus szavát hirdette. Igehirdetése nem küzdelem volt, mint Santiago harca a természet erőivel és a cápákkal, s nem is az emberi erőfeszítés hozta meg az

eredményt.

megtehetett,

de

természetfeletti

ereje

Péter

is

munkáját, tette

megtett

mindent,

igehirdetését

gyümölcsözővé.

amit Isten

Nekünk

emberileg szavának

is

érdemes

életünket Jézus isteni szavára bíznunk!© Horváth István Sándor 2010

Évközi 5. vasárnap C Az évközi ötödik vasárnap első olvasmányában Izajás próféta elmondja meghívásának történetét. Megtudjuk, hogy Isten nem kényszerítette őt, hanem szinte felkérte. Ilyen a mi Istenünk ma is: senkire sem kényszeríti rá magát, hanem örömmel fogadja, ha szabadon válaszolunk hívására.A

második

olvasmányban

Szent

Pál

tesz

vallomást

meghívásáról, amikor kifejti korinthusi híveinek, hogy Isten kegyelméből

lett azzá, amivé lett. Bennünk is rendületlenül működik keresztségünk kegyelme,

amely

olyan

tettekre

késztet

bennünket,

amelyek

meghaladják erőinket.Az Evangéliumban Szent Lukács elmondja az Apostolok meghívását. A meghívást a csodálatos halfogás előzte meg, amelyből ezek az egyszerű halászok azt az üzenetet olvashatták ki, hogy nem csak saját erejükből kell majd tanúságot tenniük az Evangéliumról, hanem Jézus erejében viszik majd tovább az örömhírt. Az Apostolok kiválasztása és meghívása nekünk is reményt ad, mert gyakran mi is úgy érezzük, hogy erőnket felülmúló dolgokat vár el tőlünk Jézusba vetett hitünk. Tulajdonképpen mindnyájan, akik meg vagyunk keresztelve, valamiképpen Jézus „tizenharmadik apostolai” vagyunk. Senki sem mondhatja, hogy erre nem alkalmas. A magunk erejéből tényleg alkalmatlanok vagyunk keresztény mivoltunk nagy méltóságára, de Jézus erejében nagy dolgokat vihetünk végbe. Isten arra hívott meg bennünket, hogy mássá tegyük ezt a világot. Minden keresztény, már puszta jelenlétével, Isten jelenlétéről tanúskodik környezetében.Az első Apostolok, emberileg nézve, alkalmatlanok voltak arra, hogy tovább vigyék Jézus művét. Jézus azonban ismerte szívüket, ismerte emberi gyöngeségeiket, de odaadásukat is, ezért merte rájuk bízni Egyházát. Ha körülnézünk a mai Egyházban, valamint a saját életünkben, akkor mi is rádöbbenünk arra, hogy mennyire gyarló emberekre bízta Jézus Egyházát. De ne tévesszen meg bennünket a látszat: Jézus nemcsak a külsőséget látja, hanem a szív titkait is. Jó tudni, hogy ma is milliók hisznek Jézusban, hallgatnak a szavára és bizalommal vállalják a nekik szánt

küldetést

az

Egyházban,

minden

gyarlóságuk

ellenére.

A

keresztény élet titka abban van, hogy nem saját magunkat nézzük és nem

korlátaink

és

gyöngeségeink

fölött

sopánkodunk,

hanem

tekintetünket Jézusra szegezzük és megyünk bátran utána.Vegyük szemügyre az első apostolokat: kik voltak ezek a férfiak és milyen

képességekkel

vállalták

Jézustól

kapott

nagy

küldetésüket.Jézus

meghívta Pétert, aki később megtagadta Őt. Péter hűtlen lett, gyávának mutatkozott a próbatétel idejében, de szíve mélyén becsületes volt és elismerte gyengeségeit. A becsületesség minden keresztény egyik alapvető erénye.Jézus meghívta Andrást, Péter testvérét, aki nem minden fenntartás nélkül fogadta el Jézus minden szavát. Amikor pl. a csodálatos kenyérszaporítás előtt Jézus megkérdezte apostolait, hány kenyerük van, András lemondóan, talán némi cinizmussal a hangjában jelentette, hogy van ott egy fiú öt kenyérrel és két hallal, de ezzel nem igen tudnának megetetni ekkora tömeget. András azonban engedelmes volt: akkor is teljesítette Jézus parancsát, amikor nem értette azt. Az engedelmesség

minden

keresztény

egyik

alapvető

erénye.Jézus

meghívta Jakabot és Jánost, akik ugyan azonnal otthagyták apjukat, bárkájukat, családjukat és követték Jézust, de később megtudjuk róluk, hogy nem egészen tiszta szándékkal tették ezt, mert szerettek volna az elsők lenni Jézus eljövendő országában. De nyitott szívűek voltak és elfogadták Jézus feddő szavait. Minden keresztény egyik alapvető erénye a készség arra, hogy elismerje gyarlóságait és figyelmes lélekkel hallgasson Jézus szavaira akkor is, amikor azok a lelkiismeretén keresztül figyelmeztetik, hogy életében nincs minden a legnagyobb rendben.Jézus meghívta Tamást, aki az utolsó pillanatig kételkedett Benne. De Tamásban volt annyi alázatosság, hogy amikor felismerte a feltámadás jeleit, akkor leborult Jézus előtt és elismerte Benne az Isten Fiát. Minden keresztény alapvető erénye a Jézus Istenségébe vetett hit.Ma Jézus minket hív. Valószínűleg mindegyik Apostolban magunkra ismerünk: kicsi a hitünk, mint Péteré; néha kételkedünk Jézus erejében, mint András; az Egyházban elsősorban nem Isten országát keressük, hanem saját magunkat, mint Jakab és János; kételkedünk, mint Tamás. De ha azt nézzük, hogy ezek az első Apostolok mit tettek az Isten

országáért, akkor nem kell kételkednünk abban, hogy Jézus rajtunk keresztül is képes nagy dolgokat végbe vinni. Fogadjuk ezért nyitott szívvel hívását.

P. Szentmártoni Mihály SJ Évközi 5. vasárnap C

Egyértelmű, hogy a mai vasárnap evangéliuma Péter apostol körül forog. Akkor válik érdekfeszítővé az egész, ha Péter helyébe magamat helyezem, hiszen, amit Jézus Péter hitének megerősítéséért tesz, azt mindannyiunkkal ugyanígy megteszi. Mi most már tudjuk, hogy miért volt Jézus számára oly fontos Péter. Tudjuk, hogy őt szemelte ki az apostoli

csoport,

sőt

vezetőjévé:”Legeltesd

az

egész

bárányaimat”.

megszületendő

Hogy

mekkora

egyház

művészet

a

pedagógia, Jézus magatartásából, stílusából láthatjuk. Leheletszerű finomsággal, nagy tapintattal nyúl Péter lelkéhez: megkéri, hogy beszállhat-e

a

bárkájába?

Ezzel

nemcsak

próbára

teszi

Péter

segítőkészségét, hanem lehetőséget ad, hogy önmagát adja át neki, Az Isten nem erőszakoskodik, csak kopog lelkünk ajtaján. Amikor Péter készségesen átadja csónakját, Jézus újabb kéréssel fordul hozzá: vigyél kissé beljebb a parttól. Péter ezt is azonnal megteszi, mert Jézust mindenekfelett

tiszteli

és

szereti.

Néhány

órával

később

Péter

alázatának és engedelmességének próbatételére kerül sor. Itt valóban igen nagy, szinte teljesíthetetlen feladat elé állítja tanítványát, aki a víznek, halfogásnak szakembere és mestere. És hogy ezt még jobban érzékelni tudjuk, jegyezzük meg, hogy fényes nappal igazi halász nem veti ki a hálóját. Megdöbbentő, hogy Jézus épp ezt kéri Pétertől: „vesd ki a hálót” Mindkettőjüknek, Jézusnak, de különösen Péternek igen nagy szüksége van, hogy tisztán lássák egymás viszonyát. Az öreg halász tesz is egy megjegyzést, nem akarja, hogy kinevessék a többiek. Mégis úgy dönt, hogy teljesíti barátja, mestere kérését:”A te kedvedért kivetem a

hálót”. Erre a mindenre kész bizalomra válaszol Jézus a csodával: bár fényes

nappal

van,

hűségedért

életed

legnagyobb

halfogását

produkálom neked. Itt valóban csak egy aktus hiányzik még, de Péter ezt is megteszi: teljes megsemmisülését azzal mutatja ki, hogy bárkájában leborul Jézus előtt. Uram, hiszem, tudom, hogy velem is nap nap után ugyanazt teszed, mint a Téged mindennél jobban szerető Simon, Jónás fiával, a Te Pétereddel, az első „pápával” 2013 február 10

Szabolcs atya Évközi 5. vasárnap C A csodálatos halfogás volt a bizonyíték, amely meggyőzött egy olyan halászt, mint Péter apostol.

Miután visszaértek a partra, Péter

leborult Jézus lába elé és ezt mondta: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A történet csúcspontja Jézus válasza, amelyet lejegyez az evangélium: „Ne félj!” Ezentúl emberhalász leszel!”’

Jézus

két hasonlatot használ, hogy munkatársainak feladatát illusztrálja, a halász és a pásztor képét.

Attól tartok, hogy a mai ember

nemigen tartja tiszteletreméltónak ezeknek a halász és pásztor méltóságát, hanem inkább lenézi őket, ezért hadd magyarázzam meg a hasonlatok értemét. Ma senki nem szeret más által „kihalászott” lenni, vagy bárány a nyájban.

Az első észrevételünk lehet a következő:

általában a halászat a halászért van, s nem a halért. Ugyanez igaz a nyáj esetében is. A pásztor nem a bárány kedvéért legelteti nyáját és törődik vele, hanem mert az tejet, gyapjút és élelmet ad neki.

Az

evangéliumban éppen az ellenkezővel találkozunk: a halász a halat szolgálja; a pásztor a nyájért adja oda még az életét is. Amikor az emberek „kihalászásáról” van szó, az nem szégyenletes dolgot jelent, hanem az üdvösséget.

Képzeljünk el embereket, akik hullámok

között hánykolódnak a hatalmas tengerben egy hajótörés után éjszaka a hidegben.

Amikor

megpillantanak

egy

kötelet

vagy

lebocsátott

mentőcsónakot, akkor abban nincs semmi megalázó, hanem inkább az a végső reményt jelenti. Így kell értenünk az emberhalászok munkáját: ők olyanok, mint azok, akik mentőcsónakot engednek a tengerre a vihar közepette azoknak, akiknek életük veszélyben forog.

De

felmerül egy másik nehézség is. Mondjuk, hogy szükségünk van pásztorokra és emberhalászokra. De miért van az, hogy egyeseknek az emberhalász, másoknak a hal szerepe jut, egyeseknek az, hogy pásztorok, másoknak pedig, hogy a nyájhoz tartoznak. Az emberhalász és a hal kapcsolata, akár a pásztor és nyáj kapcsolata, egyenlőtlenséget, felső- és alárendeltséget sugall. Senki sem akar csak egy tag lenni a nyájban és felismerni, hogy fölötte áll egy pásztor.

Szükséges

megszabadulni bizonyos előítéletektől. Az Egyházban nem úgy van, hogy egyesek kizárólag halászok vagy csak pásztorok, és senki nem csupán hal és bárány. Mindannyian különféleképpen mindkét szerepet betöltjük. Krisztus az egyetlen, aki kizárólag emberhalász és pásztor! Mielőtt Péter emberhalász lett, ő is újra és újra kihalászott ember volt. Szó szerint kihúzták a vízből, amikor a tengeren járt, majd félelem töltötte el és süllyedni kezdett, de újra is újra kihalászták, legfőképpen tagadása

után.

Meg

kellett

tapasztalnia,

mint

jelent

„elveszett

báránynak” lenni, hogy megtanulja, mit jelent jó pásztornak lenni; ki kellett húzni a mélységből, hogy megtanulja, mit jelent emberhalásszá lenni.

Ha tudjuk, hogy minden megkeresztelt egyszerre

kihalászott személy és emberhalász, akkor ez széles teret nyit meg a világiak előtt a cselekvésre. A papokat inkább arra készítik fel, hogy pásztorok legyenek, mint emberhalászok. Könnyebbnek találjuk táplálni a templomba belépő embereket az Igével és a szentségekkel, mint kilépni és utána menni az elkóborlóknak, akik messzire eltávolodtak. Az

emberhalászat szerepe még nagy ismeretlen terület a papok számára. A világiak, mert ők közvetlenül a társadalomban élnek, pótolhatatlan munkatársak ebben a munkában.

Mikor Péter és társai Jézus

szavára kivetették hálójukat, olyan sok halat fogtak, hogy az szakadozni kezdett. Akkor, írja az evangélista, „intettek a másik hajóban lévő társaiknak, jöjjenek és segítsenek neki.” Ma Péter utódja és azok, akik vele vannak egy hajóban – püspökök és papok – intenek azoknak, akik a másik hajóban vannak – a világiaknak – jöjjenek és segítsenek. (R. Cantalamessa) Évközi 5. vasárnap C Mutatványosok érkeztek egy városba. Volt közöttük egy rendkívül ügyes kötéltáncos. A városháza tornya és a templomtorony között, szédítő magasságban függesztette ki kötelét. Egy rúddal a kezében nagy biztonsággal járt-kelt a hosszú kötélen, messze-messze az emberek feje fölött. Nagy tömeg verődött össze. Égre emelt szemekkel, szájtátva bámulták. Még mekkora volt a csodálkozásuk, amikor a kötéltáncos egy nagy talicska homokot tolt át a kötélen, egyik kiindulóponttól a másikig. Éljeneztek, lelkesen kiabáltak. A mutatványos lekiáltott hozzájuk: „Elhiszitek-e, hogy egy emberrel is meg tudom csinálni, egy embert is át tudok tolni a talicskában?” „Igen, igen!” - hangzott az egyhangú üvöltés alulról. „Akkor ki vállalkozik rá? Ki mer beleülni a talicskába?” – kérdezte a kötéltáncos. Hosszú, mély hallgatás volt a válasz. Az emberek lehajtották a fejüket, majd a tömeg lassan oszlani kezdett.

Milyen

sokan hallgathatták Jézust is a galileai tenger partján, ha kénytelen volt a vízről, egy bárkából tanítani őket a tömeg tolongása miatt. Milyen sokan láthatták a csodáit is, amelyeket isteni erejével tett. Milyen sokan helyeselhettek neki: „Mennyire igaza van, igen, így kellene működnie a dolgoknak, ilyennek kellene lennie az embereknek!” De vajon hányan

engedték Őt be a saját életükbe, hányan voltak hajlandók valamit tenni is azért, hogy Jézus tanítása megvalósuljon, hányan igyekeztek megváltoztatni az életüket az Ő szavára? Bizony, sokkal kevesebben! Simon Péter azonban ezek közé tartozik. Az ő bárkájából tanítja Jézus a népet, ő ül ott legközelebb a mesterhez, s nyitott szívvel hallgatja szavait. Bizonyára őt is megérinti, fellelkesíti az evangélium. Amikor Jézus azt mondja neki: „Evezz a mélyre, és vesd ki a hálót halfogásra!” – akkor nem kezd el hangosan nevetni vagy méltatlankodni az ötlet képtelen voltán. Nem mondja, hogy azért ez mégiscsak az én mesterségem. Te egy ács vagy, vagy legföljebb egy jó tanító, de semmiképpen sem halász! Hogy is gondolod, hogy miután egész éjszaka hiába fáradoztunk és semmit sem fogtunk, majd pont most, a nagy tömeg tolongása, kiabálása közepette fognak megjelenni a halak. Simon érzékelteti Jézussal, hogy szerinte nem sok remény van a sikeres halászatra, de nem tiltakozik. Annyira tiszteli, becsüli Jézust, hogy tétovázás nélkül mondja: „A Te szavadra kivetem a hálót.” És bekövetkezik, amire nem számított. Minden eddiginél nagyobb sikert ér el – amikor a legkevésbé várta.

Simon Péter a valódi hitről tesz itt tanúságot. Nem arról az

úgynevezett hitről, ami kimerül abban, hogy olykor-olykor előfordulunk egy-egy

vallási

szertartáson,

benézünk

bizonyos

ünnepekre,

meghallgatunk egy-egy prédikációt, előadást, oktatást, esetleg még egyet is értünk az ott hallottakkal, de az életünknek ez egy nagyon pici, ritkán előforduló szegmense csupán. Nem. Péternek a hite messze túlmutat ezen. Ő hajlandó a saját életének az eseményeit, döntéseit is Jézus akarata szerint formálni. Minden területen, ott is, ahol szakértőnek érzi magát, ahol úgymond egyedül is helyt tudna állni. Meg is tapasztalja, hogy Isten segítségével mehetnek jobban, teljesebben, boldogítóbban a dolgok ott is, ahol azt hitte, itt nincs szükség Istenre, itt elboldogulok magam is. Ehhez képest hányan és hányan vannak – talán vagyunk –

olyanok, akik az életünk legtöbb területére nem engedjük be Krisztust, vagy az Ő tanítását. Nem akarunk változtatni az életformánkon, úgy érezzük, ehhez aztán semmi köze sincs a hitnek, főként az Egyháznak. „Miért akarnak beleszólni olyasmibe, mint a munka vagy szabadidő, párkapcsolat, családi élet vagy politika? Ezekhez a hétköznapi dolgokhoz mi értünk inkább, ehhez nem kérünk vallási tanácsokat! Ez megy anélkül is!” Hát megy! Úgy, ahogy látjuk. Jézus nem kivenni akarja a kezünkből ezeket a dolgokat, hanem segíteni akar, megáldani akarja, hogy valóban jobban menjen! Értünk, az egész életünkért jött közénk!

Péter,

miután látja, hogy olyan hatalommal áll szemben, akinek a tudása és ereje minden területre kiterjed, miután látja, hogy ez a Jézus valóban ura az egész életének, térdre hull a csónakban, bűnösnek, tökéletlennek vallja magát ahhoz a nagysághoz képest, amellyel találkozik. Jézus pedig felemeli, s nagyobbá teszi korábbi önmagánál. Többet hoz ki az életéből, mint amit Péter valaha is remélt. Mi is ezt fogjuk tapasztalni, ha életünk minden területére beengedjük Istent, ha elfogadjuk, hogy szükségünk van Rá! http://fajel.webnode.sk/ Évközi 5. vasárnap C Mutatványosok érkeztek egy városba. Volt közöttük egy rendkívül ügyeskötéltáncos. A városháza tornya és a templomtorony között, szédítőmagasságban függesztette ki kötelét. Egy rúddal a kezében nagy biztonsággaljárt-kelt a hosszú kötélen, messze-messze az emberek feje fölött. Nagy tömegverődött össze. Égre emelt szemekkel, szájtátva bámulták. Még mekkora volt acsodálkozásuk, amikor a kötéltáncos egy nagy talicska homokot tolt át a kötélen,egyik kiindulóponttól a másikig. Éljeneztek,

lelkesen

kiabáltak.

A

mutatványoslekiáltott

hozzájuk:

„Elhiszitek-e, hogy egy emberrel is meg tudom csinálni, egyembert is át tudok tolni a talicskában?” „Igen, igen!” - hangzott az egyhangúüvöltés

alulról. „Akkor ki vállalkozik rá? Ki mer beleülni a talicskába?” –kérdezte a

kötéltáncos.

Hosszú,

mély

hallgatás

volt

a

válasz.

Az

embereklehajtották a fejüket, majd a tömeg lassan oszlani kezdett. Milyen sokan hallgathatták Jézust is a galileai tenger partján, ha kénytelenvolt a vízről, egy bárkából tanítani őket a tömeg tolongása miatt. Milyen sokanláthatták a csodáit is, amelyeket isteni erejével tett. Milyen sokan helyeselhettekneki: „Mennyire igaza van, igen, így kellene működnie a dolgoknak, ilyennekkellene lennie az embereknek!” De vajon hányan engedték Őt be a sajátéletükbe, hányan voltak hajlandók valamit tenni is azért, hogy Jézus tanításamegvalósuljon, hányan igyekeztek megváltoztatni az életüket az Ő szavára?Bizony, sokkal kevesebben! Simon Péter azonban ezek közé tartozik. Az őbárkájából tanítja Jézus a népet, ő ül ott legközelebb a mesterhez, s nyitottszívvel hallgatja

szavait.

Bizonyára

őt

is

megérinti,

fellelkesíti

az

evangélium.Amikor Jézus azt mondja neki: „Evezz a mélyre, és vesd ki a hálót halfogásra!”– akkor nem kezd el hangosan nevetni vagy méltatlankodni az ötlet képtelenvoltán. Nem mondja, hogy azért ez mégiscsak az én mesterségem. Te egy ácsvagy, vagy legföljebb egy jó tanító, de semmiképpen sem halász! Hogy isgondolod, hogy miután egész éjszaka hiába fáradoztunk és semmit sem fogtunk,majd pont most, a nagy tömeg tolongása, kiabálása közepette fognak megjelennia halak. Simon érzékelteti Jézussal, hogy szerinte nem sok remény van a sikereshalászatra, de nem tiltakozik. Annyira tiszteli, becsüli Jézust, hogy tétovázásnélkül mondja: „A Te szavadra kivetem a hálót.” És bekövetkezik, amire nemszámított. Minden eddiginél nagyobb sikert ér el – amikor a legkevésbé várta. Simon Péter a valódi hitről tesz itt tanúságot. Nem arról az úgynevezett hitről,ami kimerül abban, hogy olykor-olykor bizonyos

előfordulunk

ünnepekre,

egy-egy

meghallgatunk

vallásiszertartáson, egy-egy

benézünk

prédikációt,előadást,

oktatást,

esetleg

azéletünknek

ez

még egy

egyet nagyon

is

értünk

pici,

az

ritkán

ott

hallottakkal,

előforduló

de

szegmense

csupán.Nem. Péternek a hite messze túlmutat ezen. Ő hajlandó a saját életének azeseményeit, döntéseit is Jézus akarata szerint formálni. Minden területen, ott is,ahol szakértőnek érzi magát, ahol úgymond egyedül is helyt tudna állni. Meg istapasztalja, hogy Isten segítségével mehetnek jobban, teljesebben,boldogítóbban a dolgok ott is, ahol azt hitte, itt nincs szükség Istenre, itt. Halas-i plébánia Évközi 5. vasárnap C Kereszténynek mondjuk magunkat? Ki a keresztény? Az a keresztény, aki betartja a parancsokat, vasár és ünnepnap elmegy az Úr házába? Élhet a keresztény Egyház nélkül, sajátosan a „majd én elrendezem az Úrral

ügyes – bajos dolgaimat” vallomással a szívében? A közelmúltban

még hangzatos volt a következő megfogalmazás: ”Krisztus igen, Egyház nem!” Egy szó mint száz: a kereskedelmi cikké vált a vallásosság…, de van kiút. Ne legyen meglepő, hogy az elmélkedés elején érintjük a mai vasárnap témáját, ami talán nem felel meg a nagyközönség elvárásainak: Mi az Egyház, azaz ki az Egyház? Hisz nem lélekmelengető, csöpögős, barokkos, a hívek igényeit kiszolgáló témáról van szó. Ugyanis, az egyház egyetemes küldetése nem a ki-szolgálás, hanem a szolgálat lenne. Nem szabad megengedni, hogy igehirdetésünk és hitünkről tett tanúságunk ki-szolgálás legyen – mindez vonatkozik hívőre és a hierarchiára (papság) egyaránt. Mert aki megkeresztelkedett, az már rárakta kezét az eke szarvára és önnön hivatásához mérten, hivatott az örömhír terjesztésére, megélésére. Tudva levő, hogy az Egyház jelen időket élve, komoly támadásoknak van kitéve – támadjuk azt belülről és kívülről egyaránt. Mindez nem meglepő, mert a világszemlélet a bőrünkbe

férkőzve

próbál

mindnyájunkat

saját

identitásunkból

kivetkőztetni, amikor a csináld magad! Valósítsd meg önmagad! – hangzatos, ám szánalmas frázisokat skandálja. Ez a kapitalizmus átka. Mely átok kivesézi a közösség fogalmát és a szabadosság nevében a halál kultúrájának szellemét teszi meg királlyá az emberi élet felett. Csak két dolgot említenénk: abortusz és eutanázia. Szemléletes dolgok ezek és ijesztőek: az élet kezdetét és végét érintik, azaz a teljes uralmat. Ám ez komolyabb téma annál, mintsem a jelen elmélkedésben ezek részletes boncolgatására kitérnénk.

A mai vasárnap evangéliumi

szakasza csodálatos képet tár elénk, az apostolok kis csoportja, akik a mindennapi életükbe engedik be Jézust, felengedik őt a bárkájukra, hogy beszélhessen a néphez. Ezután kiküldi Pétert a tengerre: ,,Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat halat fogni!' Péter magyarázkodik, de megteszi az első lépést az ember-halászat útján. Megengedi Krisztusnak, hogy kihalássza őt…, hogy megfogja. Ezek vagyunk mi is, akiket meg-fog Krisztus szava…., a szó mely életet fakaszt bennünk. Engedjük? Ugyanis Péternek minden joga meg lett volna arra, hogy visszautasítsa, hisz nem nappal kell halászni, hanem éjszaka és az elmúlt éjjel nem fogtak semmit… Látva Péter a szakadozó hálót a társak segítségét kéri és nagy félelem tölti el... a szégyen, melyet Jézus eltöröl, Pétert pedig most már a szó maga értelmében: meg-hívja. A hal – fogóból ember – fogó lesz, Furcsa ez a szófordulat, de kifejezi a következőt: Péter nem csak embereket fog, hanem össze is tart… Megtart. Annak ellenére, hogy elárulja Jézust azon a bizonyos éjszakán, ő az Apostol háromszor fogja megvallani a Feltámadottba vetett hitét, magának a Feltámadottnak: „Uram te mindent tudsz azt is tudod, hogy szeretlek.”

Mindaz, aki az Egyházat

olyas valaminek… gondolja, ami nem ér meg két centet, de Krisztusban való hitét hangoztatja, az nem tesz mást, mint az Istennek gondolt agyagistenkéjét imádja. Krisztus tudta kiket választ ki: bűnösöket, akik

megtérhetnek bármelyik pillanatban… lényeg az alázat. Elég csak helyet készítenünk Neki a bárkában, hogy szavával életet fakasszon szívünkben. Nagy Péter Évközi 5. vasárnap C Evezz a mélyre! –– vajon mi is habozás és késedelem nélkül követnénk egy ilyen felszólítást? Főleg, miután a napnak már vége, azaz feltehetően inkább új nap kezdődik, hisz „egész éjszaka” hiába fáradoztak, eredménytelenül: nem lenne jobb pihenni? S nemde, épp végeztek szerszámaik tisztogatásával? Fáradtan hallgatták prédikációját. Vajon mit gondolt Péter, hogy miért épp az ő bárkáját választotta ki Jézus? A méltánytalan, bűnös ember, akinek mondani fogja magát egy-két órán belül, miért nem érezte magát méltatlannak arra, hogy az ő bárkája legyen próféta a katedrája, a szószéke, miközben megrémült, mihelyst Jézus arra kérte, ami éppenséggel Péter szakmája? Péter nem volt a szavak embere, a rabbi beszéde lenyűgözhette, de: ez egy másik szakma, amihez ő nem ért. Talán a megtiszteltetés miatt érzett megilletődöttségen túl nem is értett sokat a magasztos szavakból? Előfordul ez a legjobb szónoknál is… Jézus kiválasztottjának fantáziáját, képzeletét, sőt egész személyét megragadta azonban, amikor ijesztő fölényét Péter szakmajában mutatta be.

Ki ez az ember? – kérdezhette

magát, mint ahogy mi is tennénk, ha saját szakmánkban esne ez meg velünk – ki-ki találja meg a csodálatos halfogás megfelelőjét saját életében és szakmájában. Péter azonban a Lélek vezetésével rádöbbent, hogy itt se nem véletlenről, se nem egyfajta látnoki képességről van szó, hanem hogy ez az ember az Úr embere, sőt az Úr maga. Te nem döbbennél, te nem rémülnél meg, ha

mindez

veled

történt

volna

meg?

De

figyelmeztetlek:

még

megtörténhet! Sorozatos kudarcaid vitathatatlan sikerré válhatnak, ha engeded, hogy Jézus veled legyen! Kiss Ulrich SJ Évközi 5. vasárnap C Péter, a csodálatos halfogás evangéliumi szakaszában megtapasztalja a Krisztussal való találkozást, látván saját bűnét: látja Jézus erejét és látja saját magát. Jézus lábához veti magát és így szól: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,1-11). Ebben a Krisztus és bűneim közötti találkozásban van az üdvösség: „A Jézus Krisztussal való találkozás kiváltságos helyét mindenki számára saját bűnei jelentik” – folytatta homíliájában Ferenc pápa. Ha egy keresztény nem képes arra, hogy érezze bűneit és azt, hogy Krisztus, a Keresztre feszített vére üdvözítette, akkor olyan keresztény, aki félúton megállt, langyos keresztény. És amikor pusztuló egyházakat találunk, pusztuló plébániákat, intézményeket találunk, akkor egészen biztos, hogy olyan keresztények vannak ott, akik soha nem találkoztak Jézus Krisztussal vagy elfeledkeztek arról a Jézus Krisztussal való találkozásról. A keresztény élet ereje és Isten Szavának ereje éppen abban a pillanatban rejlik, amikor én, bűnös, találkozom Jézus Krisztussal és az a találkozás teljesen átalakítja, megváltoztatja életemet. És erőt ad ahhoz, hogy hirdessük az üdvösséget a többi embernek” – fejtette ki Ferenc pápa, majd arra bátorította a híveket, hogy tegyenek fel maguknak néhány kérdést: „Képes vagyok-e arra, hogy ezt mondjam az Úrnak: bűnös vagyok? Nem elméletben, hanem megvallva a konkrét bűnt? Képes vagyok-e hinni, hogy éppen Ő, Vérével üdvözített engem, megmentett a bűntől és új életet adott? Bízom-e Krisztusban?” Végül a pápa ezekkel a szavakkal fejezte be csütörtök reggeli homíliáját: „Mivel dicsekedhet egy keresztény? Két dologgal: saját bűneivel és a

keresztre feszített Krisztussal. Ferenc pápa (vm) Évközi 5. vasárnap C 1. „Az Úr az én pásztorom”.[1] Vajon nem erre gondolt-e Simon Péter a Genezáreti-tónál? Nem ez jutott-e eszébe, amikor Krisztus Urunk parancsára „mélyre evezett, és kivetette a hálót halfogásra”. Miután egész éjszaka eredménytelenül fáradoztak, most akkora tömeg halat fogtak, hogy a háló szakadozni kezdett.[2] Nem erre kellett-e Péternek gondolnia: ,,Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben”?[3] Igen! Mindnyájan megijedtek, hiszen többen is voltak ott, Simon társai; köztük volt Jakab és János is, Zebedeus fiai, akik hamarosan apostolok lettek. Ebben a pillanatban Péter – és vele együtt a többiek is – meghallották az Úr szavát: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.”[4] 2. Titokzatos szavak ezek! Halászok lévén, értettek a halászathoz: kivetették a hálókat, kifogták azt, ami a vízben él, berakták a bárkába, hogy az emberek ételévé legyen. Ez a halászok munkája. Kissé más, mint a földművesé, aki a földből szerzi a táplálékot. És más, mint a pásztoroké, akik a nyájat legeltetik a mezőn. Krisztus

azt

mondta:

„Emberhalász

leszel!”

Péter

mesterségére

hivatkozott, amint más esetekben más foglalkozásokra, más munkákra utalt. De mindig, mindenkor Isten Országára gondolt. Emberhalász az, aki körülfogja az embereket az Isten Országának valóságával, mint valami titokzatos hálóval. Átkarolja; őket Krisztus evangéliumának szavával. Az Ő testével és vérével táplálja őket az Oltáriszentségben. A keresztvízzel bevezeti őket az új életbe, hogy „új teremtmény”[5] váljék belőlük, és örök életre való gyümölcsöt hozhassanak.

3. Az Úr az én pásztorom... Később, az Úr feltámadása után az apostolok tudatára

ébredtek

„mindnyájan

egy

annak, testet

hogy

Krisztus

alkotnak”.

Isten

kegyelmének

erejéből

Országának

életében

részesedve mindnyájan „egy testté lettek Krisztusban”. Pál apostol fejti ki leveleiben ezt az igazságot az Egyházról, a tanítványok közösségéről. Mindnyájan

együtt

egy

testet

alkotnak,

mert

Krisztus

életében

részesültek. Ennek az isteni életnek válnak részeseivé a Szentlélek erejéből, akit az Atya küld a Fiú nevében és az Ő hatalmával: megváltó áldozatának erejében. Az

ősi

magyar

egyház

kedves

fiai

és

leányai!

Ismerem

a

megpróbáltatásokat, amelyekkel meg kellett küzdenetek az elmúlt negyven év folyamán. Ismerem azokat a nehézségeket, amelyek elsősorban Isten Népének egységét kezdték ki ebben az országban, és tudom, hogy még mindig maradtak sebek, amelyek Krisztus Testének teljességét csonkítják. Eljött az ideje annak, hogy a szeretet legyőzze a még meglévő feszültségeket, a bizalmatlanságot, a gyanúsítgatást. Eljött az ideje annak, hogy Isten egyetlen Családjának minden tagja újra szorosabb egységbe kerüljön egymással. Valóban mindnyájan egyetlen Testet alkotunk Krisztusban, és ennek a testnek egységében mindnyájan legyetek „egymásnak tagjai”. 4. Kedves Testvéreim, akik a papságra és az egészen Istennek szentelt életre kaptatok meghívást, ebben a távlatban látjuk meg életünk teljes értelmét és mérhetetlen értékét. Titeket Krisztus hálója egészen különös módon megfogott, majd bölcsen, gyöngéden és erősen magához vonzott. Mindegyikőtök elmondhatná saját hivatásának történetét. Mindegyik elbeszélés különbözne a többitől, hiszen az isteni Halász alkalmazkodott mindegyiktek személyiségéhez, sajátos körülményeihez, akik magatokat egészen az Ő népének

szolgálatára szentelitek. Krisztus

Urunk

megőrzött

benneteket,

Kedves

Paptestvéreim,

a

megpróbáltatások nehéz éveiben, amikor sokféleképpen akadályozták lelkipásztori munkátokat és azt, hogy híveitekkel valódi közösséget alkossatok. Krisztus adott nektek erőt, kedves Nővérek, amikor kiűztek benneteket

a

rendházakból,

az

intézményekből,

amikor

a

legszükségesebb dolgokban is szükséget szenvedtetek, beteg és idős rendtársaitokkal együtt. Hány pap és kedvesnővér mondhatta el Szent Pállal: „Fáradtam és kínlódtam, éheztem és szomjaztam, gyakran koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit fölvennem”,[6] s Krisztus nevéért mégis mindezt el tudtátok viselni. Most, amikor a szabadság visszatért, komoly gondot okoz, hogy létszámban annyira megfogyatkoztatok. Az „aratáshoz” több munkásra van szükség: papokra, szerzetesekre és szerzetesnőkre, akik vállalják az új evangelizáció feladatát történelmetek mostani ígéretes pillanatában. Ne kételkedjetek! Ma sem hiányoznak a nagylelkű fiatalok, akik készségesen követik Isten szavát, amellyel „szőlőjébe” hívja őket. Ha a hívó szót „közvetíteni” tudjátok azzal, hogy élő tanúságot tesztek a Krisztusnak és evangéliumának való teljes odaadásról; ha veletek együtt Isten egész népe szüntelenül kérni tudja „az aratás Urát”, akkor a magyar egyházban ismét lesznek elégséges számban olyanok, akik teljes odaadással hirdetik az Evangéliumot a küszöbön álló harmadik évezred nemzedékeinek. 5. De gondolnunk kell a világi hívekre is. Közülük is sokan voltak olyanok, akik bátran és következetesen teljesítették a hitük megvallásából eredő kötelességeiket. Mennyi keresztény állt ellen a csábításoknak és fenyegetéseknek, és tántoríthatatlanul járta megkezdett útját annak tudatában,

hogy

a

keresztség

Krisztus

Testéhez

kapcsolta,

a

bérmálásban pedig megkapta a Szentlelket, hogy hitéről tanúságot tegyen a világ színe előtt. Maradjatok

meg

annak

a

gondolkodásmódnak

és

érzületnek

közösségében, amelyet az Úr asztalából való részesedés megújít és megszilárdít. Az Úr egészen különös kegyelme volt, hogy ez az egységes szándék nem fogyatkozott meg az üldöztetés idején sem. Éljen tovább és erősödjék ma is mindnyájatok együttműködésével ez az egység, amivel az összes megkereszteltek felelősen részt vállalnak Krisztus Testének építésében. Az Úr tehát veletek volt, kedves Testvéreim, és támogatott benneteket a megpróbáltatások közepette. Ő vezetett titeket, ő vigasztalt, „nemcsak szóval,

hanem

erővel

és

a

Szentlélek

kiárasztásával”.[7]

Az

apostoloknak és az Úrnak követői lettetek, hiszen „a tanítást a sok nehézség ellenére is a Szentlélek örömével fogadtátok”.[8] Ezért a hívők szerte a világon joggal látnak bennetek példaképet, s ebből merítenek erőt a saját életükhöz. Valóban „mindenütt ismertté lett Istenbe vetett hitetek, úgyhogy nem is szükséges róla beszélnünk”.[9] Mélységes örömmel nézek rátok, Testvéreim, akik itt Esztergomban, az ősi prímási székhelyen körém gyűltetek! Megköszönöm Isten kegyelmét, amellyel megengedte, hogy értetek és veletek együtt hálát adjak ezen a helyen, népetek központi szentélyében, amelyet joggal hívtok „magyar Sionnak”. Az

Úr

nevében

szeretettel

köszöntelek

mindnyájatokat.

Különös

tisztelettel gondolok főpásztorotokra, nagyrabecsült testvéremre, Paskai László bíboros úrra, és köszönöm szavait, amelyeket nevetekben hozzám intézett. Köszöntöm a jelenlévő püspököket, papokat, a Krisztusnak szentelt állapotban élőket és a világiakat.

Mindnyájatoknak őszinte köszönetet mondok a meleg fogadtatásért és a sok fáradozásért, amellyel lelkipásztori látogatásomat előkészítettétek, hiszen ennek történelmi jelentősége van a sokéves, félelmekkel és fájdalmakkal telt várakozás után. Egész szívemből szeretném újra kifejezni

őszinte

és

mély

szeretetemet.

Szívből

köszöntöm

a

Szlovákiából jött szlovák és magyar zarándokokat. Szlovákul: Szeretettel köszöntöm Eduard Kojnok rozsnyói püspök urat, Jan Sokol nagyszombati érsek urat és segédpüspökeit, Tóth Domonkost és Vladimír Filot, valamint minden szlovák zarándokot, akik magyar testvérekkel együtt jöttek el Esztergomba. Kedveseim, a ti jelenlétetek itt, a magyar egyház ősi központjában látható jele a keresztények és a szomszédos népek békés egységének. Imádkozzunk együtt a testvéri szeretetért egymás iránt, mert ez győzi le a múlt minden elválasztó akadályát közöttetek. A magyar és a szlovák testvérekkel együtt adjunk hálát itt Esztergomban, a magyar kereszténység központjában a most elnyert szabadságért. A vallásszabadság adjon erőt mindnyájunknak az igazi keresztény életre, és ösztönözze az egész társadalmat arra, hogy az igazi keresztény és emberi értékekre alapozza jövőjét. Isten áldjon meg benneteket! 6. Krisztus kiválasztott titeket, és küldetést adott arra, hogy hirdessétek szavát, s tegyetek tanúságot a keresztény hitről, amelyet az Egyház őriz. Krisztus úgy küld benneteket, mint bárányokat a farkasok közé, hogy a kereszt titkát jelenvalóvá tegyétek abban a környezetben, amelyben éltek. Kövessétek Szent Gellért és Szent Adalbert hittérítő buzgóságát. Kit ne rendítene meg egy ilyen feladat, sőt ki ne rettenne vissza tőle? Ki volna képes arra, hogy következetesen, maradéktalan odaadással teljesítse

keresztségének

minden

követelményét?

Kit

ne

bátortalanítanának el a tényleges nehézségek: a létszámhiány, az

öregség, a betegség, a szükséges szervezeteknek és struktúráknak meg az anyagi fedezetnek a hiánya? Ki ne venné észre, mennyi kárt okoz a bizonytalanság és a tétovázás, amely akárhányszor nemcsak a társadalomban, hanem az Egyházon belül is jelentkezik? Ennek ellenére azt mondom nektek: Ne csüggedjetek el! Korlátaitok és gyöngeségeitek megtapasztalása alkalmat nyújthat arra, hogy Isten segítségét és kegyelmének különös gazdagságát felismerhessétek. Íme: a feltámadt Krisztus mellettetek áll és megújítja felszólítását: „Ne féljetek!”[10] Mivel Krisztus, aki küld bennünket, erős és velünk van, Szent Pállal elmondhatjuk: „amikor gyengék vagyunk, akkor vagyunk erősek”.[11] Sőt Krisztus ereje győzedelmeskedik gyöngeségünkben[12] 7. Fogadjátok tehát örömmel a küldetést, amit az Úr nektek adott és hirdessétek: „Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben”.[13] Nem könnyű őszinte szívvel kimondani e szavakat. Gyöngeségünkben inkább így kiáltanánk fel: „Uram, nekem mindenem hiányzik: a bátorság és a szó, az idő és a felkészültség; nem értenek meg, néha kinevetnek, talán még üldöznek is, ha rólad beszélek és elmondom azokat a szavakat, amelyeknek hirdetését reám bíztad”. A megpróbáltatások idején bátorítson bennünket az emlékezés az apostolokra, akik az utolsó vacsora terméből indultak el a világ megtérítésére. Álljon előttetek az első keresztény nemzedék példája! Talán Szent Péter és Szent Pál nem érezte magát szegénynek és alkalmatlannak küldetésének teljesítésére, amikor Rómába érkezett, ebbe a gazdag, hatalmas, és műveltségére oly gőgös városba? E világ bölcsessége szerint nem látszott-e ostobaságnak az a tervük, hogy Krisztus Országát elterjesszék itt a földön? Gondoljunk Magyarország első hittérítőire, Szent Gellértre és Szent Adalbertre! Nem ütköztek-e látszólag leküzdhetetlen akadályokba?

Mégis – éppen ezer éve – Istenbe vetett bizalommal hirdették az Evangéliumot ebben az országban. Elérkeztünk a harmadik évezred küszöbére. Most tinéktek jutott osztályrészül az a felelősség és megtiszteltetés, hogy misszionáriusai legyetek annak a nemzetnek, amely újjá akar születni egy boldogabb és biztosabb jövőre. Tekintsetek nagy védőszentjeitekre, és – példájukat követve – gyújtsátok meg Isten szavának fényét honfitársaitoknak. Éppen ezt a küldetést fogadtuk el; hiszünk abban, hogy „Isten gyöngesége erősebb az embereknél”.[14] Lelkesedésünk is éppen korlátaink ismeretéből ered, hiszen erőt meríthetünk a Szentlélek segítő jelenlétébe vetett bizalomból. Bátran valljuk tehát: „Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben”. 8. „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”.[15] Térjünk vissza a bárkához a Genezáreti-tavon. Simon Péter váratlan szavai mélységes igazságot hordoznak. Ugyanazt a tudatot fejezik ki, amely a római századost eltöltötte, amikor kimondta azokat a szavakat, amelyeket a szentáldozás előtt imádkozunk: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”.[16] Ugyanezt a meggyőződést tartalmazzák Péter szavai is, de még megrendítőbbek, mert Simon Péter tudta: nem méltó erre a közösségre, erre a hivatásra, arra, hogy együtt legyen Jézussal. Kedves Testvérek! Simon Péter mindezt jól tudta, ez a meggyőződés töltötte el. Ez a tudat járjon át bennünket is, hogy részesei lehessünk annak az ajándéknak és hivatásnak, amelyet Krisztus ad nekünk; a keresztény hivatásnak, a papi hivatásnak és az egészen Istennek szentelt élet hivatásának. „Nem vagyok méltó” – ez a tudat szükséges ahhoz, hogy az Úr folytathassa a megváltás művét bennünk és általunk. Így folytatódhat a mi életünkben is a csodálatos halfogás. Így fogadhatjuk magunkba Isten

Országának titkát. Így működhet bennünk a Szentlélek Krisztus keresztjének és feltámadásának erejével. Erre a tudatra mindenkinek szüksége van, az egyéneknek, a közösségeknek és a társadalomnak egyaránt. Erre van szüksége Szent István ősi koronájának is, amelyet ma tisztelettel és hálával köszönt Róma püspöke. „Az Úr az én pásztorom.” Ámen. (Szent II. János Pál beszéde Esztergomban)