Évközi 2. vasárnap C Iz 62,1-5 Zsolt 95 1Kor 12,4-11 Jn 2,1-11

Évközi 2. vasárnap C Iz 62,1-5

Zsolt 95 1Kor 12,4-11

Jn 2,1-11

„Sion miatt nem hallgathatok, és Jeruzsálem miatt nem nyugszom” (Iz 62,1). 1. A babiloni fogság után elhangzott prófétai mondat lehetne általában az Isten szeretetének kulcsmondata az Ószövetségben. A teremtés óta minden az emberért van. A választott nép története pedig úgy, amint van, tulajdonképpen Isten adakozó nagylelkűségének a sorozata. Istent szinte „nyugtalan”, fel-feltörő tenni akarás, segítségnyújtás jellemzi, amellyel szemben áll az ember tehetetlensége, önzése, félelme, elnehezülése. Amíg ő, a hatalmas és félelmetes, a Mindenható nem nyugodhat Jeruzsálem miatt, addig a pusztai vándorlás népe kifáradt a várakozó

menetelésben,

leült

a

sivatagban,

visszakívánkozott

Egyiptomba. Jahve ennek ellenére folyamatosan „lökdösi” őket előre, nem hallgat, és nem nyugszik, vezeti, ösztönzi őket a cél felé: „Mint a vőlegény, örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened” (5. v). Pedig ez a „kikapós” mennyasszony mennyire hűtlen, méltatlan, a Vőlegény mégis hív, ajándékoz, tervez, jövőt készít. Isten valami félelmetes elszántsággal áll az ember oldalán, szereti annak minden hibája, bűne ellenére. Ebből láthatjuk, hogy ő Isten és nem ember, azt teszi, amit ember nem tenne meg soha. – Hány jól induló párkapcsolat

szakad meg, mivel az egyik fél nem képes magát teljes elkötelezettségre szánni, mivel kiderül valamilyen emberi hibája, gyarlósága, ami egy életen át elviselhetetlen. Az egyoldalú, viszonzatlan, beteljesületlen szerelem pedig a legkínosabb emberi élményeink egyike. 2. Jézus Anyjának megjegyzése az evangéliumban a mi hiányos, töredékes, mulasztásokkal teli emberlétünket tükrözi: „Nincs több boruk!” Igen, a világ szenved, mert nincs Bangladesben egy marok rizsük, Indiában házuk, munkájuk, Irakban és Afrika nem egy országában békéjük, egészségük. De hány európai embernek nincsen jövője, erős hite, kitartó reménye? Hiányzik a társadalomból, sok egyházi közösségből az igazi bor öröme, az Evangélium nyugalma, az istenes élet boldogsága. Jézus első csodájában ezt a megrendült helyzetet akarja orvosolni, ő azért jött, mert „Atyám szüntelenül munkálkodik, ezért én is munkálkodom!” (Jn 5,17) Az ő tevékenysége azonban nem hétvégi kiskert-művelés, nem hobbi, nem haszontalan időtöltés. Első „akciója” máris nyilvánvalóvá teszi azt, amiről a többi is szól: Isten azt adja, amire nekünk szükségünk van. A kánai menyegzőn nem jó szó kellett, nem humoros, kedélyes társalgás, vagy magasröptű filozofikus előadás, hanem egyszerűen bor, ami nélkül tönkrement volna az ünnep. Jézus ezt nyújtja „nászajándékul” az új házasoknak, meg mindannyiunknak. – „Nagyobb örömöt adtál szívembe, mintha bor és búza bőségben lenne” - mondja a zsoltáros (4,8). A kánai bor több mint a túlélés, a tűzoltó segítségnyújtás öröme. Ez a bor az ünnep, a barátság, a lakoma, a házasság, a szeretet, az új élet és a minden gyengeségünk fölötti győzelem öröme. A bor jele a lelkesedésnek, a belső oldottságnak, a

gátlások

és

félelmek

megszűnésének.

A

Bibliában

és

a

kultúrtörténetben is a bor egy olyan élet szimbóluma, amely boldog, önfeledt, kiteljesedett, szemben azzal, ami bezárt, búskomor, életunt. 3. Isten tettrekészsége, dinamikája nemcsak az ajándékozás tárgyában

felülmúlhatatlan, hanem cselekvése idejében és módjában is. Jézus jókor változtatja át a vizet borrá, nem túl korán és nem is későn. Ez az a pillanat, amikor adnia kell. Amikor ő cselekszik, akkor más már cselekvőképtelen, de neki van rá hatalma. Akkor tesz csodát, amikor megkezdődik dicsőségének kinyilvánulása. Még nem jött el, de már közeleg

az

ő

órája,

a

megváltás

teljesedése,

kereszthalála

és

föltámadása. Isten tetteiben az is különös, hogy rejtőzködő: „Nem tudta a násznagy, honnét való a bor, csak a szolgák, akik merítették”. A háttérből, szerényen, észrevétlenül cselekszik Jézus: nem hivalkodik, nem mutogat másra, nem keres bűnbakot, nem hibáztat senkit: ki az oka annak, hogy nincsen elegendő bor? Úgy tesz, ahogy tanítja: „ne tudja a balkezed, mit tesz a jobb!” (Mt 6,3) Csak az Isten ilyen, mesterien precíz, eredeti, maradéktalan. S mindez egy házasságkötés kapcsán derül ki, nem magyarázva, nem túlhangsúlyozva, csak éppen jelzésszerűen érzékeltetve, hogy Isten tud az örömünkről, ő akarja, ő kiegészíti, ő beteljesíti azt. Kánában ott van az egész emberi élet: a házasságkötés előtt állók, a családban élők, a szolgáló lelkek, a vendégek, a magányosok, az anyák és a gyermekek, mindannyian. IV.

Béla

leánya,

Szent

Erzsébet

unokahúga,

domonkos

nővér:

Árpád-házi Szent Margit, akire ma emlékezik a magyar egyház, életének 28 rövid éve a vezeklés, az engesztelés, az önsanyargatás, a betegek szolgálata

volt,

a

tatárjárás

pusztításának,

örömtelenségének

megszüntetéséért. Élete a bontakozó magyar keresztény fiatalság színtiszta bora volt. – Ma, amikor a keresztények egységének imahete is kezdetét veszi, mi sem hallgathatunk, mi sem nyugodhatunk Sion és Jeruzsálem miatt, országunk, nemzetünk, családjaink, házaspárjaink, közösségeink, egyházunk miatt. Isten tettrekészsége minket is sarkall, hogy csodáinak részesei és eszközei lehessünk! Pákozdi István/MK

Évközi 2. vasárnap C A mai evangélium Jézus első csodájáról számol be, amelyet Kána városában egy lakodalmi ünnepség során tett nyilvános működése kezdetén. Abban az időben a lakodalom egy hétig tartott, s bizony nem kis gondot jelenthetett a családoknak, hogy ennyi ideig enni- és innivalóról

gondoskodjanak

a

vendégsereg

számára.

Könnyen

előfordulhatott, hogy közben elfogyott a bor, ami azzal járt, hogy az ünneplést idő előtt abba kellett hagyni. A kánai fiatalok és családjuk számára is nagy szégyen lett volna, ha ilyen előfordul, s a történet szerint éppen ez a veszély fenyegetett. A problémát Mária veszi észre, s ő szól fiának, Jézusnak. A helyzet meglehetősen feszült, bizonyára a vendéglátók is tudtak már a gondról. A drámaiságot tovább fokozza, hogy Jézus látszólag visszautasítja édesanyja kérését, mintha nem az ő dolga volna a helyzet megoldása vagy nem szándékozna segíteni. Mária azonban

tudja,

hogy

nem

visszautasításról

vagy

a

segítség

megtagadásáról van szó. Ő hisz abban, hogy fia biztosan segíteni fog, ha eljön annak az ideje. Ebben bízva mondja azt a szolgáknak, hogy bármit is kér, tegyék meg. A csoda aztán annak eredményeként történik meg, hogy a szolgák megteszik, amire az Úr utasítja őket. Furcsának tarthatták, hogy vízzel kell megtölteni a kőkorsókat, nem is sejtették, hogy mi fog ebből kijönni, mégis megteszik, amit Jézus kér tőlük. Két dolgon érdemes mindezek kapcsán elgondolkoznunk. Hiszek-e abban, hogy segít nekem Jézus mindazon gondjaim megoldásában, amit elé tárok? Megteszek-e mindent, akár az először furcsának, érthetetlennek tűnő dolgokat is, amit Jézus kér tőlem? E hit és készség nélkül nincs csoda. A víz borrá változtatásával Jézus megoldja a nehéz helyzetet, és biztosítja, hogy tovább folytatódhasson a lakodalom, s ne szakadjon

meg a vendégek öröme. Nem feltűnést akar kelteni ezzel, csak egyszerűen segíteni akar, és a szégyentől menti meg az újonnan házasultakat.

Cselekedetét

természetesen

az

is

motiválta,

hogy

édesanyja közbenjáró kérését teljesítse. Mindemellett Jézus csodájának legfőbb mozgatóereje az volt, hogy kinyilvánítsa isteni hatalmát, erejét, ahogyan

ezt

Szent

végkövetkeztetéseként

János

evangélista

az

elbeszélés

megfogalmazza: „Ezzel kezdte

egyik

meg Jézus

csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét” (Jn 2,11). Az evangélista egy másik tanulságot is levon, amely így szól: a csoda láttán „tanítványai hittek benne”(Jn 2,11). A gyógyító csodák esetén mindig megfigyelhetjük, hogy a Jézusban való hit, az ő isteni hatalmában való hit feltétele a csodának. A gyógyulni vágyó betegek vagy kísérőik minden esetben kifejezik Jézusba vetett hitüket. A csodáknak ugyanakkor van egy másik hatása is, tudniillik az, hogy akik azokat látják, hitre ébrednek, megszületik bennük a hit. Ébresszen bennem hitet Jézus isteni dicsőségének megtapasztalása és csodáinak látása! Urunk, Jézus Krisztus! Te a kánai házaspár ünnepén kinyilvánítottad isteni erődet az emberek előtt. Csodát tettél, csodával segítettél a nehéz helyzetben

lévőkön.

Közelségedet,

csendes

jelenlétedet

csodák

igazolják, de azok nélkül is érezhetjük azt, ha hit él a szívünkben. Édesanyád, Szűz Mária közbenjárásával fordulunk hozzád: mutasd meg nekünk isteni dicsőségedet, hogy kövessünk téged, tanítványaid legyünk és higgyünk benned! Nem kérünk látványos csodát, mert elég nekünk, ha tudjuk, hogy köztünk vagy és segítségedre bármikor számíthatunk. Horváth István Sándor Évközi 2. vasárnap C

Urunk

megkeresztelkedésének ünnepével

elhagytuk

a

karácsonyi

ünnepkört, s visszatértünk az évközi idő első szakaszába, amely Hamvazószerdáig tart. Az első evangéliumi perikópa, amely – mondhatni immár zöld liturgikus színben – felhangzik, a kánai menyegzőt és Jézus első csodáját beszéli el. Ez nem véletlen, hiszen az évközi idő egyfelől Vízkeresztet

követi,

amikor

ez

a

csoda

is

az

ünnep

körébe,

mondandójához tartozik, bár ott mégsem emlékeztünk meg róla, hisz az evangélium a bölcsek látogatásáról szólt; másfelől pedig az évközi időben Jézus nyilvános életét és tanítását követhetjük nyomon, amelynek nyitánya megkeresztelkedése s a kánai csoda, amely után többé már nem térhetett vissza Názáret csöndjébe, névtelenségébe, munkás nyugalmába, hétköznapjaiba. Annak, hogy Jézus első csodája egy menyegzőn, lakodalomban történik, mély jelentése van. Olvasva az Ószövetség lapjait, megannyiszor találkozunk a frigy képével, amely a vőlegény (vagyis Isten) és a menyasszony, a kiszemelt kedves (vagyis Izrael) között köttetik. A szeretet feltétlenségének, a kiválasztás egyetlenségének, a szövetség felbonthatatlanságának jele ez. Így értjük meg igazán, hogy Izrael pogányságra hajlása, emberi-politikai-vallási hűtlensége nem azért főbenjáró bűn, mert írott törvényeket szeg meg ezáltal a nép, hanem azért, mert az Isten tökéletes szeretetét utasítja vissza. Ezért jelenik meg a választott nép a prófétai iratokban úgy, mint a házasságtörő, hűtlen asszony, akit azonban továbbra is szeret párja, és kész őt visszafogadni. Mindehhez társul még az, hogy a hűtlenség által szépségét is elveszíti a jegyes – hiszen minden gyönyörűsége abból fakadt, hogy Isten szerette őt. Mondhatni a szeretet ékesítette fel és szépítette meg őt olyannyira, hogy a legszebbé lett a föld összes nemzete közül. Ettől a szeretettől elfordulva önmagát is elveszíti Izrael,

arca eltorzul, alakja megroppan, gyönyörűsége elpusztul. De visszatérve, megtörve és mégis újból szeretetre képesen meglelheti önmagát. Ezért válik a lakodalom, a menyegző a prófétai iratokban a messiási idők egyfajta jelképes leírásává. A visszatérés, a szeretet újbóli helyreállása, az új és örök szövetség újból megköttetik Isten és a nép között. Ezért szólítja meg a próféta szavával az Úr a következőképpen az egész népet jelentő szent Várost, Siont: „Mert amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled, aki téged felépít, és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened.” Tudjuk jól az evangéliumokban, hogy ez az ószövetségi gondolat meghatározta Jézus tanítását is. Az esküvő, a lakodalom képe megannyiszor felbukkan, gondoljuk akár csak a balga és okos szüzekre vagy éppenséggel a király példabeszédére, aki a lakodalomra mindent előkészített, de a meghívottak vonakodnak elmenni, azon részt venni. A visszatérés, az egymásra találás, a szeretet ünnepe a lakodalom, amely Istent egybefűzi a megújult választott néppel, az Egyházzal. Szent Pál joggal nevezi hát Krisztust a vőlegénynek s az Egyházat a mátkának, jegyesnek, hiszen ez az elgondolás Jézus tanításával teljes összhangban áll. Mindazonáltal azt látnunk kell, hogy az Újszövetség mégsem beszél férjről és feleségről, Krisztust és népét a jegyesség állapotában mutatja. Ennek az az oka, hogy a frigy, a szeretetközösség még nem teljes, az ember még úton van afelé az állapot felé, amikor Isten tökéletes szeretetére válaszul teljes lényét adhatja. A jegyesség útját járjuk a beteljesülésig. Így szemlélve a kánai menyegzőt, talán már egyre világosabban megértjük, miért pont lakodalmi sokaság adja színterét Jézus első

csodájának – hiszen ő épp az eljegyzést, az örök frigyre való meghívást jött hirdetni, lehetővé tenni Isten és új népe között a Megváltás által. Ebben a szövegkörnyezetben a bor elfogyása különösen is drámai, hiszen ez a frigy beteljesedésének, a lakodalmi örömnek egyfajta veszélyeztetettsége, a kudarc, mondhatni egy bukás lehetősége. Mert hát milyen lakodalom az, ahol a megjegyzések, a lelombozódás, az elégedetlenség megmérgezi a szeretet beteljesülésének felhőtlenségét? Jézus a vizet borrá változtatva menti meg a lakodalmat. A bort pedig majd

vérévé

változtatva

menti

meg

Isten

és

az

emberiség

összekapcsolódását a szeretetközösségben, a communioban. A férfi-nő szeretet, a jegyesség és a lakodalom így válik hitbeli üzenet közvetítőjévé, amely kifejezi úgy Krisztus és az Egyház, mint Isten és az egyes ember, a lélek kapcsolatát, amely oly gyönyörűen visszhangzik a keresztény irodalom misztikus műveiben. Nem véletlenül írja XVI. Benedek pápa Deus caritas est kezdetű enciklikájában: „A kizárólagos és végleges szereteten nyugvó házasság képe lesz annak a kapcsolatnak, mely Istent a népéhez fűzi, és fordítva: a mód, ahogyan Isten szeret, az emberi szeretet mércéje lesz. Az erosz és a házasság Bibliában látható szoros kapcsolatának alig van párhuzama a Biblián kívüli irodalomban.” (DC 11) Ezt a titkot hirdeti Kánában a megváltó, a szeretetnek ezzel a misztériumával lép nyilvános működése elején az emberek körébe. Visszaadja nekünk elvesztett méltóságunkat, megérteti velünk, hogy szépségünk, gazdagságunk, egész lényünk forrása ez: Isten végtelenül, feltétel nélkül, kiválasztóan szeret bennünket. S ha van is, ami veszélyezteti ezt a közösséget, mint Kánában a fogyó bor veszélyeztette a lakodalom örömét, teljességét, úgy már azt is tudjuk, hogy van, aki segítségünkre siet. http://www.kormend.plebania.hu

Évközi 2. vasárnap C Jézus első csodájáról hallottunk János evangélista kommentálásában. János evangéliumában domborodik ki az, hogy csodáit egyáltalán nem népszerűségre való törtetésként tette, hanem azért, hogy higgyenek benne a csodák által.

A csodák jelek. Csodát csak Isten által tehet

valaki. Ha tehát Jézus csodákat tesz, vele van Isten, ami hitelesíti minden szavát, tanítását. János evangéliumában csak néhány csodát ír le, de azokat elég hosszasan és tartalmasan. Amit ma hallottunk, az az első csoda. Amikor valamit elkezdünk, amikor valamiből megszületik az első, annak mindig nagy jelentősége van életünkben. Fontos az első szó, amit a beszélni tanuló gyermek kimond. Az első lépés, amit a járni tanuló gyermek megtesz. Az első jegy, amit kap az iskolában. Fontos az első munkahely - és még sorolhatnám tovább. Az egész emberiség sorsára döntő befolyású Jézus Krisztus életében kulcsfontosságú az első csoda: nemcsak Jézusnak, hanem inkább nekünk. Olyan ez az első csoda, hogy ebbe jelképek formájában bele van

sűrítve

egész

üzenetének lényege.

Azonban

nem kis

nehézséget okoz, hogy nem egyenes, értelemre ható beszéd formájában van ez az üzenet, hanem jelképekben. De ez nem véletlen. A Szentírás nagyon gyakran beszél jelképekben Istenről. Nemcsak azért, mert Isten tulajdonnevét - a JAHVE nevet nem volt szabad kiejteni a zsidó embernek száján, hanem inkább azért, mert Isten mérhetetlenül fölöttünk áll. Isten életét, létét emberi szavakkal, fogalmakkal nem írhatjuk le maradéktalanul, legfeljebb némi fogalmat alkothatunk róla. A jelképek olyan kifejezőeszközei a nyelvnek, amelyek nemcsak az értelemre, hanem az érzelemre és az akaratra is hatnak, ezáltal sokkal

több dolgot mondanak el a jelzett dologról, mintha csak értelemszerűen leírnák azt. Gondoljunk egy szép veresre, amely tele van jelképekkel: érezzük, hogy mindenestől megmozgatja nemcsak értelmünket, hanem érzelmeinket is. Amit a kánai menyegzőn tesz Jézus, annak jelképes értelme van. Az egyik ilyen jelkép, hogy borrá változtatja a vizet. Az azt jelenti, hogy az Ószövetséget - a vizet - fölváltja az Újszövetség - a bor. A bor sokkal nemesebb ital a víznél. Ez azt akarja jelképezni, hogy a Jézus Krisztusban elérkezett kinyilatkoztatás sokkal teljesebb, tökéletesebb, mint az ószövetségi próféták által hozott kinyilatkoztatás. A jézusi üzenet által összehasonlíthatatlanul közelebb kerül az ember az Istenhez. De a legfontosabb jelkép ebben a csodában, maga a mennyegző. Jézus nem egy példabeszédében az Isten Országát egy lakodalomhoz, menyegzőhöz hasonlítja, melyet egy úr, vagy király rendez meg fia esküvőjén. Ezen a menyegzőn aki rendezi az nem más mint az Atyaisten, a fia Jézus Krisztus, a menyasszony pedig az Egyház. A mai szentmise ószövetségi olvasmányában is hallottunk erről: "Amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled, aki téged felépít, és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened."

A

mennyei

lakodalom

teljesebb

értelme

a

Jelenések

könyvében bontakozik ki, ahol a mennyei seregek így magasztalják Istent: "Alleluja! Megkezdte uralmát Urunk, Istenünk, a Mindenható. Örüljünk, ujjongjunk és dicsőítsük, mert eljött a Bárány menyegzőjének napja. Menyasszonya felkészült. Megadatott neki, hogy ragyogó fehér patyolatba öltözzék."

Ma sajnos nehezen éljük át igazi mélységében ezeket a jelképeket, mert a mi lakodalmain már nem olyan felhőtlen vigasságok, mint Jézus idejében voltak. Ma nem mindig öröm, ha valakit meghívnak egy lakodalomban, mert ajándékot kell venni az ifjú párnak, mintegy megváltva a belépőt az egy éjszakán át tartó mulatságba. Jézus idejében egy álló hétig tartott a vigasság abban a világban, ahol a bor és a hús a legritkább dolognak számított a legtöbb ember asztalán, ahol nem kellett ajándékot venni az ifjú párnak, ahol valóban felhőtlen volt az öröm. Az hogy Jézus első csodáját egy menyegzőn teszi, mély utalást jelent arra, hogy ilyen az Isten Országa; ilyen felhőtlen öröm, amikor Isten életében részesülünk mindörökre. S mindez mikor lesz? Mikor kezdődik ez a vigasság? A legtöbb hívő ember azt mondaná rá: hát amikor meghalunk. Addig is ki kell bírni ezt a siralomvölgy földi életet, hogy majd "jót mulassunk" odaát. Ez egy nagy tévedés, amikor életünket két szakaszra bontjuk fel: a földi és a túlvilági életre, amely lényegesen különbözik egymástól. Életünket valóban két részre kell felosztani, de a választóvonal nem a testi halál. Életünk a keresztség előtt és a keresztség utáni életből áll. Mi, megkereszteltek

már

az

Isten

Országában

vagyunk.

Igaz

még

szenvedések és kísértések közepette, de lényegében ugyanazt az életet kaptuk már meg, ami majd a testi halál után lesz, amikor már nem lesznek szenvedések és kísértések. Ugyanígy a Bárány menyegzője nem halálunk után kezdődik, hanem már elkezdődött. Mi pedig a keresztségben megkaptuk a fehér ruhát, mely fehér ruha nem más, mint a menyegzős köntös a Bárány menyegzőjére. S hogy a Bárány - Jézus Krisztus menyegzője már elkezdődött mi sem mutatja jobban, mint keresztény életünk csúcsa a

szentmise, amikor fölhasad az ég, amikor valóban részt veszünk a Bárány menyegzőjének örömében megtörve a hétköznapok szürke egyhangúságát! Kedves Testvéreim! A keresztény embernek szüntelen örvendezésben kell élni, mert már a menyegzőn van! De a szomorú valóság, hogy rengeteg olyan keresztény ember van, aki szomorú, aki csak elviseli ezt az életet mint valami siralomvölgyet, Aki csak szomorú szívét hozza el a szentmisére, a menyegzőre. Testvérem! Árassz sokkal több derűt magadból! Máskülönben hogyan akarsz tanúskodni az örömhírről, ezzel a szomorú arccal? Jézus a kánai menyegzőn kinyilatkoztatta dicsőségét, és tanítványai hittek benne. Te hiszel-e? Ha igen, akkor kérd Isten Szentlelkét, hogy tegyen derűs kereszténnyé, aki hirdeti a világban: a Bárány menyegzője már elkezdődött! Ócsai József Évközi 2. vasárnap C Az igehírdetésben Isten szeretete mutatkozik meg az emberiség iránt, menyegző formájában. Ennek a szeretetnek a gyümölcse a megtestesült Ige, akiben Isten eljegyezte magával az emberiséget. A vőlegény és a menyasszony közötti viszony megvilágítja nemcsak Isten viszonyát az ő népéhez, hanem azt a csodálatos belső közösséget, amelyben Jézus él az egyházzal, illetve a hívő lélekkel. Az egyház a választott népnél sokkal inkább Isten dicsőségének koronája. Jézus kimondhatatlanul örül az egyháznak és a hozzá hű léleknek. Az evangélium elvezet bennünket a házasság szentségi forrásához, ahonnan kegyelem árad a hitvesekre mindaddig, amíg Isten törvényei szerint élnek. A házasságból kegyelmet meríthetnek az önzetlen

szeretethez és ahhoz, hogy vállalt feladatukat teljesítsék. A Boldogságos Szent Szűz is jelen volt a kánai menyegzőn, mert ott a helye, ahol az élet forrásozik. Jézus az ő közbenjárására művelte a csodát és tette a házasságot szentséggé. Dr. Csertő J György O.P

Évközi 2. vasárnap C Az ünnepek multán sokan inkább sóhajtoznak, bár csak a bor válna vízzé… Főleg, ha a kereszteződésen egy rendőrőrjárat is feltűnik. Egy vendéglátó – és akkoriban még nem volt party-service – azonban szeretné, ha az ünnep emlékezetes maradna, és egy esküvő – főleg falun – nagy esemény, évek múlva is beszédtéma.

Az lehetett a kánai is.

Az öregedő János és Mária sokszor elmesélhették egymásnak a történetet: emlékszel az Úr első csodájára? János emlékezetében mint hitének

kezdete

rögzült

az

esemény.

Mária

emlékében

Fiának

megszólítása fájdalmasan emlékeztette az utolsó órára, ott a kereszt alatt: „Asszony, nézd a fiad!” Jézus nem anyjáról végrendelkezett a kereszt alatt, hanem a Közösségről. János anyja is ott állt Fiával a keresztnél. Máriáról volt kinek gondoskodnia, és János is tudta, hogy Jézus nem családi ügyeket rendez. Az Egyházat bízta az „Asszony” gondjaira, akit immár hite és nem a gyöngédség, nem is a vérségi kapcsolat kötött hozzá. Jézus rokonai nem lettek, mint az Iszlámban a próféta családja, dinasztialapítók, bár Jeruzsálem két első püspöke Jakab és Simon, Jézus unokatestvérei. A rómaiak „gondoskodtak” róla, hogy az új közösség ne törzsi vallás legyen. Jézus viszont ezt már Kánában előkészítette. Nem a vigadozók kedvében akart járni, amikor

ünnepségüket meghosszabbította. Jelet adott tanítványainak. Nem azért korholja anyját, mert a násznagy dolga a vendégekről gondoskodni – és ő a Vőlegény, az igazi – hanem mert az Ő órája, a Kinyilatkoztatás órája a Kereszten lesz. „Asszony” – Máriát e megszólítással készíti fel a döntő pillanatra. Mária hitünk anyja, mert szemlélődő életmódja megértette vele, hogy „kisfia” az Úr. És ezért mondhatja: „tegyetek meg mindent, amit csak mond!”Akkor a szolgáknak szólt – és ők a násznaggyal ellentétben ismerni fogják a bor eredettét! – ma nekünk. Ha megtesszük, amit mond, rólunk szól, amikor mondja:„Nézd, az anyád!” Kiss Ulrich SJ

Évközi 2. vasárnap C Három csodálatosan gazdag szentírási részt kapunk ma az Egyháztól. Egyenként

elegendőek

lennének

arra,

hogy

betöltsenek

minket

reménnyel és Isten gondoskodó szeretetébe vetett hittel életünk minden napjára. Az életet, örömöt és reményt adó sorokból most az ajándékozást, az ingyenességet emelem ki. Ajándék vagyok. Isten ingyenes ajándéka magam és mások számára. Nem hívnak többé elhagyottnak, ( ) hanem így neveznek: "én gyönyörűségem" ( ) és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét bennem az Istenem. Aki ezt tette velem, Ő az, aki megteszi veled is.

A lelki adományok

ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz.

Egymást kiegészítő, az Úr miatt kifogyhatatlan

ajándék-forrás vagyunk egymás számára. A kánai menyegzőn nagy szégyen éri a vendéglátót; elfogyott a bor. "Tegyetek meg mindent, amit csak mond!"

szól Mária, és a szolgák úgy

tesznek. Jézus szavára pedig elmúlik a szégyen

Jézus ajándéka

visszaadta

annak

a

vendéglátó

becsületét.

Ez

előképe

a

nagy

ajándéknak, amit Istentől önmaga nekünk ajándékozása által kapunk. Ajándék

vagyok.

Te

is

az

vagy.

Mindannyian

azok

vagyunk.

Kibontottam-e már ezeket az ajándékokat? Ha nem, kezdjem el ma a kicsomagolást magamon, rajtad, a többieken -Marian- magvető lista

Évközi 2. vasárnap C Az evangélisták beszámolói arra engednek következtetni, hogy Jézus Natanaellal, Simon Péterrel, Andrással, Fülöppel és Jánossal akkor érkezett meg Kánába, amikor az esküvői ünnepségek már javában folytak. A rabbik a Misnában ránk hagyták a zsidók néhány esküvői szokását. Innen tudjuk, hogy az ünnep lényeges részét és tényleges csúcspontját a menyasszonynak a szülői házból a vőlegény vagy az ő apjának házába való átkísérése jelentette. Zsidó szokás szerint a lányok tizenkét és fél éves korukban váltak éretté a házasságra. De a házasságot még meg kellett előznie a jegyességnek, mely egy egész évig eltartott. A menyasszony átkísérése rendszerint az ünnep első napjának estéjén zajlott le. A vőlegény családtagjaival és barátaival ünnepi öltözetben és turbánnal a fején a menyasszony háza elé vonult, ahol a menyasszony barátnői, akik a közeledő vőlegény elé mentek, fogadták őket. Erre a szokásra utal Jézus az okos és a balga szüzekről szóló példázatában: „A mennyek országa hasonlít a tíz hajadonhoz, akik fogták lámpásaikat és a vőlegény elé mentek.” (Mt 25,1) Egy évszázados, szilárdan meggyökeresedett hagyomány szerint a

kommentárok a görög „lampades” szót a vele hasonlóan csengő „lámpák” szóval fordították le. Ennek hallatán rögtön a kis agyag olajlámpásokra gondolunk, melyeket az ásatásoknál és a sírokból ezrével hoznak felszínre. A valóságban azonban a példázatban említett „lampades” – fáklyákat jelent, melyeket keleten a menyegzői menetben használtak. Ezek hosszú rudak voltak, melyeknek felső végét olajjal teljesen átitatott nagy ronggyal csavarták körül. Mivel e fáklyáknak rövid égési idejük volt, az est folyamán mindig újra meg kellett őket öntözni olajjal; ezért kellett egy kis korsóban az olajat az utánöntéshez magukkal vinni. A szüzek ünnepélyes menetben lobogó fáklyáikkal egészen a menyegzői házhoz vonultak, ahol kezükben a fáklyákkal táncot és körtáncot lejtettek, míg csak fáklyáik ki nem aludtak. A még elfátyolozott menyasszony a vőlegényt az ünnepélyesen feldíszített házban várta. Miután a menyasszony apja búcsúként rövid áldást mondott, a menyegzői menet zeneszó és dobverés mellett elindult a lobogó fáklyáikat vivő szüzektől kísérve. A menyasszony egy hordszékben ült, néhány rabbi beszámolója szerint, kibontott, leomló hajjal és fedetlen arccal, hogy mindenki megcsodálhassa vagy akár kritizálhassa szépségét. Hogy a menyegzői menet, mely a voltaképpeni esküvői rítust jelentette, milyen nagy becsben állt, azt a Misna egyik megjegyzése bizonyítja. Az írástudók megdicsérték I. Heródes Agrippa királyt, aki tapintatosan viselkedett, amikor egy elhaladó esküvői menet elöl letért az útról, hogy azt ne zavarja meg. Az írástudók tanítása szerint érdemszerző tett volt a menyasszony elkísérése. A Misna humorosan jegyzi meg: „Még a hatvanéves is úgy fut a dobverés után, mint egy hatéves.”

Még

a

komoly

rabbik

is

félbeszakították

a

Tóra

tanulmányozását, hogy tanítványaikkal a menyasszonynak ezt a szívességet megtehessék. Összefoglalva: ha egy faluban menyegzőt

ünnepeltek, az egész falu talpon volt. Aki Jézus példabeszédeit figyelmesen olvassa, nem fog meglepődni, ha az esküvő, a menyasszony és a vőlegény motívuma szavaiban újra és újra megjelenik. Sőt, még ennél is több: Jézus a messiási idő nagyszerűségét az esküvő és az esküvői lakoma képével szemlélteti. Énekelve és táncolva, mirtuszággal a kézben jutottak az esküvői vendégek a vőlegény házához. A lakomaasztalnál az üdvrivalgás a tetőpontjára ért. Az esküvői lakoma, melynél fáklyák égtek, azzal az áldással, melyet egy pohár bor mellett mátkapár felett mondtak, nyerte el vallási jellegét. A Szentírás szerint az esküvői ujjongás a legnagyobb öröm kifejezésére szolgált. Ezért voltak a vőlegény barátai, akiknek egész esküvő alatt énekkel és tánccal a mátkapár szórakoztatásáról kellett gondoskodniuk, néhány vallási szokás, például a böjt és a 18-ima alól felmentve. Jézus emlékeztet erre a szokásra, amikor Keresztelő Szent János tanítványainak ezt mondja: „»Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid ellenben nem böjtölnek?« Jézus így felelt: »Hát búsulhat a násznép, míg vele a vőlegény? Eljön a nap, amikor elveszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.«” (Mt 9,14-15) Az egész ünnepség vezetése a vőlegény egyik barátjának kezében volt. E hivatal megtisztelő rangját említi Keresztelő Szent János, aki magát a „vőlegény barátjával” hasonlítja össze: „A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett.” (Jn 3,29) Zsidó szokás szerint az esküvői ünnepség szűzlány esetén hét, özvegyasszony esetén három napig tartott. De naponta akadtak, akik elmentek, mások meg jöttek. Csak a vőfélyeknek kellett egész hét alatt a mátkapár mellett kitartaniuk. A vendégek ellátása egy étekmesterre volt bízva. Ha tehát egy esküvői ünnepség hét napig tartott, akkor nem

csoda, hogy a bor elfogyhatott, ahogy ez Kánában is történt. János, a szemtanú néhány rövid mondattal ecseteli ezt a tényt: Jn 2,3-10. Az evangélista e rövid, oly egyszerűnek tűnő mondatait azonban nem könnyű értelmezni. János valami valóban megtörtént dolgot akar elmesélni, de nem a materiálisan megtörtént események kedvéért, hanem azért, mert ebben mélyebb jelképet lát. Ezért számára e történéseknek mélyebb értelme van. Szerinte nem csak egy konkrét csodáról van szó, a zavarba került esküvői társaságnak nyújtott csodálatos segítségről, hanem egy új valóság nyilvánvalóvá válásáról: „Krisztus maga az, amit ad.” A kánai csodát Jézusnak a János evangéliumban leírt többi csodájával és magáról tett kijelentéseivel összefüggésben kell látni. Ahogy Jézus Lázár feltámasztásában Lázárnak az életet adja, mert „Jézus az élet”; ahogy Jézus a vakon születettnek a szemek világosságát adja,

mert

„Jézus

a

világ

világossága”;

ahogy

Jézus

a

kenyérszaporításnál az embereket kenyérrel táplálja, mert „Jézus az élet kenyere” – úgy lesz a borcsoda csak akkor érthető egész mélységében, ha a csodálatosan adott borban Jézust látjuk a bor szimbólumaként mint az élet borát: „Én vagyok az igazi szőlőtő.” Ahogy a kenyércsoda, úgy a borcsoda is a döntő odaadásra utal Jézus életében, az Úr testének és vérének odaadására. Jézus az élet kenyere, azáltal, hogy testét az örök élet számára eledelül nyújtja, és Jézus az élet bora, azáltal, hogy vérét az örök élet italaként adja számunkra. http://fajel.webnode.sk Évközi 2. vasárnap C Az Évközi idő 2. vasárnapján az evangélium a kánai menyegzőről szól. Mit akar mondani nekünk Jézus azzal, hogy részt vett a menyegzőn?

Mindenekfelett így tisztelte meg a férfi és nő házasságát, s implicite megerősítette, hogy a házasság csodálatos valóság, amit a Teremtő hozott létre és szentelt meg. De valami mást is akart tanítani. Eljövetelével megvalósult az Isten és emberiség közötti házasság, amit a próféták megjövendöltek az „új és örök szövetség” neve alatt. Kánában a jelkép és valóság találkozik: két ember házassága alkalom arra, hogy egy másik házasságról is beszéljünk, a Krisztus és az Egyház közötti házasságról, amely a kereszten, az „Ő órája” eljövetelekor valósul meg. Ha tudni akarjuk, hogy a Biblia szerint milyen legyen a férfi és nő közötti házasság, akkor rá kell néznünk a Krisztus és az Egyház közötti kapcsolatra. Próbáljuk meg követni Szent Pál gondolatait, aki ezt a témát az Ef 5,35—ben fejtette ki. Szerinte minden házasság eredete és központja

a

szeretet

kell,

hogy

legyen!

„Férfiak,

szeressétek

feleségeteket, ahogy Krisztus szerette az Egyházat és életét adta érte!” Ezt, hogy a házasság alapja a szeretet, úgy tűnik, ma nem nagyon veszik figyelembe. Az, hogy a házasság alapja a szeretet, úgy látszik, hogy jó száz éve van így, sőt ma sem mindenütt így tekintenek a férfi és nő közösségére. Évszázadokon és évezredeken keresztül a házasságot családok közötti ügynek tekintették, mint egy módot arra, hogy a családi örökséget vagy társadalmi státuszt megóvják. A szülők és a családok intézték a házasságot, nem a jegyesek, akik gyakran nem is találkoztak a házasságkötésig. Jézus - mondja Pál az Efezusi levélben - odaadta Önmagát, hogy „dicsővé tegye magának az egyházat, hogy azon ne legyen se folt, sem ránc.” Lehetséges-e egy férjnek felülmúlni ezt a Vőlegényt, Krisztust? Eltüntetheti-e felesége ráncait? Szó sem lehet róla! Ezek a ráncok a szeretet hiányának, a magányosság érzésének következményei. Az asszony, aki úgy érzi, hogy még mindig fontos a férjének nem

ráncosodik, vagy ha igen, ez másféle ránc, amely szépségét még inkább növeli, mint csökkenti. És a feleségek mit tanulhatnak az Egyház példájából? Az Egyház úgy ékesíti fel magát, hogy csak férjének tetszen és ne más valakinek. A feleség legyen büszke a férjére, remegjen érte a szíve és ne szűnjön meg őt dicsérni. Emberi szintre fordítva ez arra emlékezteti a házastársakat, hogy igen fontos a feleség és férj tisztelete és csodálata. Olykor ez legfontosabb számukra a világon. Súlyos dolog lenne ezt megtagadni egymástól ezt, soha egy szóval nem értékelni a másik munkáját, szervezőképességét, bátorságát, a családnak való odaadást. A szeretet nem csökken a csodálat által, de anélkül meghal. De van még valami, amely követendő példa az isteni szeretetből, s az a hűség! Isten mindig hűséges, minden ellenére. Ma már annyiszor szó beszélnek a hűtlenségről, hogy sokak szemében kívánatosnak látszik és nem olyannak, amit már senki nem mer megkockáztatni. És sokszor a házasságok felbomlásának a fő oka pontosan itt van, a hűtlenségben. Vannak, akik tagadják ezt és azt mondják, a házasságtörés a következménye és nem az oka a házasság válságának. A hűtlenség esetében árulás történik, mert már semmi nem létezik, ami csak a házastárssal köti össze a férjet vagy feleséget. Gyakran egy ördögi kört látunk. Az egyik elárulja a másikat, mert a házasság nem működik, de a házasság éppen azért halott, mert a megcsalás történt, talán először az egyik szívében. Az egyik legcsúnyább az, amikor a hűtlen teljesen a másikat okolja a bűnéért és önmagát nevezi áldozatnak. De, térjünk vissza az evangéliumi történethez, mert van ebben egy reményteljes üzenet minden házasság számára, még a jól működőknek is. Ami megtörténik minden házasságban, az megtörtént a kánai menyegzőn is. Örömmel és lelkesen kezdődik (a bor ennek a jelképe);

de ez a kezdeti lelkesedés, s miként Kánában, egy idő múlva elapad. S akkor már nem szeretetből és örömmel, hanem megszokásból teszik a dolgukat a házasok. Ha nem figyelnek a családok, akkor rájuk telepszik a szomorúság és unalom felhője. Az ilyen pár szomorúan mondhatja: „Nincs több borunk!” Ez az evangéliumi jelenet rámutat a pároknak, hogyan kerüljék el ezt a szituációt, vagy mit tegyenek, ha már bele jutottak: Hívjátok meg Jézust! Ha Ő ott van a házasságban, lehet kérni, hogy ismételje meg a kánai menyegző csodáját, változtassa a vizet borrá – a megszokás, a rutin, a hidegség vizét a szeretet, az öröm borává, amely jobb, mint a kezdeti szeretet és öröm, ahogy az a kánai menyegzőn történt. Jézus meghívni a menyegzőre annyit jelent, mint a családban tisztelni az evangéliumot, együtt imádkozni, szentségekhez járulni, részt venni az Egyház életében. A házastársak nem mindig vannak egy szinten a hitéletben. Talán az egyik hívő és a másik nem, vagy nem ugyanolyan szinten. Ebben az esetben az, aki ismeri Jézust, hívja Őt családjába és tegyen az alábbi módon: legyen benne kedvesség, a másik iránt tisztelet, szeretet, s így Jézus

mindkettejük

barátja

lesz.

„Ő

a

családok

barátja.”

(R.

Cantalamessa)

Évközi 2. vasárnap C Az évközi második vasárnap első olvasmánya Izajás próféta könyvéből vett ének Jeruzsálem dicsőséges helyreállításáról. A próféta úgy mutatja be az Isten és népe közötti új viszonyt, mint a vőlegény és menyasszony közötti szerelmet. Szép a prófétának az a meglátása, hogy Isten örül népének, amint a vőlegény örül a menyasszonynak. Isten velünk is örül,

ha elfogadjuk irántunk való szeretetét. A második olvasmányban Szent Pál kifejti a korintusi híveknek és velük együtt nekünk is, hogy minden lelki adomány az egyetlen Szentlélek ajándéka. Isten adományainak sokfélesége a mai Egyháznak is ereje és gazdagsága. De ez az olvasmány azt is kimondja, hogy mindenkinek van Szentlélektől kapott ajándéka, amelyet nemcsak saját lelki üdvösségéért kapott, hanem amellyel másokat is gazdagítani hivatott. Az Evangélium elmondja a kánai menyegző jól ismert eseményeit. Fontoljuk meg, kik voltak ennek az eseménynek a szereplői. Három dologra figyelhetünk fel, amelyekre talán ritkábban gondolunk. Először megtudjuk azt, hogy a menyegzőn ott

volt

Jézus

Édesanyja

is.

Elgondolkodhatunk

azon,

hogy

tulajdonképpen miért hangsúlyozta ennyire Szent János Mária jelenlétét? Ha szabadjára engedjük képzeletünket, akkor talán az jut eszünkbe, hogy János ezeket a részleteket valószínűleg magától Máriától tudhatta meg, akit a feltámadás után házába vett. Biztosan gyakran beszélgettek Jézus

életéről

és

cselekedeteiről.

Szent

János

itt

a

hiteles

Mária-tiszteletnek rakja le alapjait: Mária mindig Jézushoz vezet bennünket, Ő mindig Jézusról beszél nekünk, és értünk is közbenjár Szent Fiánál, amint közbenjárt a bajba jutott fiatal párért, amint ezt az evangéliumi eseményben olvassuk. Másodszor megtudjuk azt, hogy a menyegzőn ott voltak Jézus tanítványai is. Nem tudjuk, ki hívta meg őket és milyen címen, de ha ismét szabadjára engedjük képzeletünket, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy a tanítványok úgy érezték, nekik ott a helyük Jézus mellett, bárhová is megy. Ezúttal szép helyre, kedves ünnepségre vitte őket Mesterük. De majd eljön az ideje annak, hogy másfelé is elkísérjék Őt, előbb a Golgotára, majd saját életük befejeztével a vértanúhalálba. Ez minden tanítvány életútja: követni a Mestert, bárhová is megy. A mi keresztény életünkben is voltak, vannak és lesznek nagyon szép örömteli pillanatok és mély lelki élmények, de a

Krisztus követés útja nem ér véget a kánai menyegzőn, hanem tovább kell Jézussal mennünk, bárhová is vezet bennünket. Harmadszor megtudjuk azt, hogy az esemény középpontjában a fiatal pár állt, akiknek ez volt életük legszebb pillanata, illetve lett volna, ha nem következik be a baj, azaz elfogyott a bor. Lehet, hogy szegények nem is tudták, mi történik körülöttük, hiszen nem ők vették észre a bajt, hanem Mária. Szép Máriának ez az anyai gesztusa, amellyel felkarolta a fiatal pár szerencsétlenségét. Ilyen Ő ma is, minket is anyai szeretettel támogat, ha bajba jutunk. Visszatérve a fiatal párra, jó lenne tudni, hogy mi történt tovább: megtudták-e ők is, amint a szolgák megtudták, hogy honnan jött a finom bor, vagy ők is értetlenül álltak a dolgok előtt, mint a násznagy? A násznagy még meg is rótta a szegény vőlegényt, aki biztosan értetlenül hallgatta a megrovást, amelyet nem érdemelt meg. Ha viszont megtudták, hogy honnan jött a finom bor, vajon elfogadták-e Jézust, mint a Messiást, hittek-e benne, amint azt a tanítványokról olvassuk?

Nem

tudjuk.

De

megállhatunk

egy

pillanatra

és

megfontolhatjuk, hogy a mi életünkben is van nagyon sok csoda, amelyekről nem is tudunk, amelyekre nem figyelünk fel, vagy amelyeket maguktól értetődőknek tartunk. Gondoljunk csak arra, hogy Isten csodája már az is, hogy megértük a felnőttkort, pedig olyan könnyen meghalhattunk

volna

gyermekkorban.

Napról

napra

olvasunk

balesetekről, de nem gondolunk arra, hogy Isten csodája, hogy mi még életben vagyunk. Ha az ember visszakalandozik a múltjába, hirtelen rádöbben, hogy élete egy sor csoda, amelyekben Isten iránta való szeretete nyilvánult meg. Visszatérve az evangéliumi eseményre, a főszereplő természetesen itt is Jézus, mint minden evangéliumi eseményben. Megfigyelhetjük, hogy Ő a helyzet ura: Ő szólította fel a felszolgálókat, hogy töltsék meg a korsókat vízzel és vigyenek belőle a násznagynak. Jézus ma is így viselkedik: Ő minden helyzetnek az ura,

ezért nem kell félnünk attól, hogy bármi is elkerülhetné figyelmét, ami velünk történik. http://www.sarvarsari.hu/ Évközi 2. vasárnap C „Jézus kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne.” Jn 2,

1-11. – tanúsítja János evangélista. Jézus együtt örül a fiatal párral és beemeli őket az isteni örömbe, új életet, új értékrendet kínál valamennyiünknek. Jézus belép a menyegzős házba, tanítványaival együtt. A menyegző egy hétig tartott, a héber szó, menyegző, iddogálást jelent. A vendégek jöttek és együtt örültek a házasok örömének. A bor fogyott. Mária, Jézus anyja felismerte a közeledő bajt, a vendégek poharát nem tudják megtölteni a szolgák. Mária közbenjár fiánál: „Nincs több boruk.” Jézus válaszol: „Mit akarsz tőlem asszony!” Jézus jelzi, hogy őt az üdvösséget hozó útján, Atyja irányítja. Mária megérti fia szavát és utasítja a szolgákat: „Tegyétek meg mindent, amit csak mond!” Jézus felhívja a figyelmet, új élet kezdődik. A hat kőveder emlékeztet a világ teremtésére. A kővederben tisztulásra szolgált a víz, most Jézus új világ közeledtét jelzi, a vizet borrá változtatja. Nem a víz tisztítja meg kapcsolatunkat Istennel és emberekkel, hanem Jézus szeretete. A vizet borrá változtatja és kereszthalálában a bor színe alatt kiárad isteni szeretete, minden emberre, különösen az új házasokra. Megáldja az új házasokat. Segíti őket a kölcsönös szeretetben, hogy áldozatot vállaljanak családjukért. Megáldja termékenységüket, új élettel, gyermekekkel. Kinyitja szívüket a vendégszeretetre és egymáson segítve, örülnek a másik sikerének.

Jézus asztalához ültet minket. Jézus a Vőlegény, az Egyház a jegyes. A misében Jézus hatalmat és parancsot ad a miséző papnak, hogy az átváltoztató szavak által, jelenné és mostanná váljon Jézus megváltó

szeretete. A kenyeret Testévé, a bort Vérévé változtatja, hogy vételével tisztuljon

gyarló

emberi

természetünk.

Istennel

és

emberekkel

erősödjön kapcsolatunk. Szűzanyánk, Jézus anyja, járj közben érettünk Fiadnál. Mi meg tegyük meg mindazt, amit Jézus Krisztus mond nekünk. Tavas Gellért Évközi 2. vasárnap C Töltsétek meg a korsókat vízzel! Jézus Istenségének megmutatkozását három

eseményben

szemléljük.

A

bölcsek

látogatásában,

Jézus

megkeresztelkedésében és az első csodában. A csoda valamiképpen mindig minőségi változás. Ez a változás nem jön létre pusztán a mennyiségi változásból. Kell hozzá egy külső erő, egy isteni erő. Minden ünnep lendületet ad, feltölt, felfrissít. Ez az erő elfogyhat, leapadhat. Tudnom kell, hogyan tölthetem újra. Elsősorban a szeretet tetteivel, a másikra való odafigyeléssel. Tölthetem az imádsággal, bűnbánattal, szentségek vételével. A heti ünnepnap, a vasárnap lényege, hogy ezt a töltekezési lehetőséget felhasználjuk. Ki veszi észre, hogy fogyóban a lendület, hogy fogytán a bor? Kánában ott volt Jézus édesanyja, aki érzékeny volt a rezdülésekre, észrevette az apró, alig látható jeleket. És tudta, kinek kell szólni. „Azért vannak a jó barátok, hogy a rég elvesztett álmot visszaidézzék egy fázós hajnalon.” Ha vannak barátaink, ha van mellettünk valaki, akivel komoly, mély kapcsolatunk van, ha van lelkivezetőnk, akkor lesz, aki szól, hogy fogytán a bor. Természetesen ez a másik irányban is működőképes, én is lehetek ilyen támasza a körülöttem élő embereknek. Jézus pedig a megtöltött korsónkat, megélt szeretetünket átváltoztatja, minőségivé teszi, megsokasítja. Kána csodája arra hív, hogy töltögessük

edényünket, figyeljünk egymásra, és bátran kérjünk és segítséget!

adjunk

http://nagyteteny.emecclesia.hu

2007 Tegyétek, amit mond! Egy kirándulás alkalmával a Zengő tetejére ment fel egy csapat gyerek. A vezető lent kiöntette velük az ivóvizet, majd fent a csúcson megfelelő helyen kis ásással megfelelő mennyiségű innivalót találtak. (A vezetők korábban odavitték.) Van,

amikor

egészen könnyű követni

Isten

akaratát.

Világosan

felismerhető, látható a cél, látható a megvalósítás útja. Máskor nehezebben látom meg, vagy

nem egészen világos, esetleg a

megvalósítás módja bizonytalan. Egy égő házban az erkélyre szorult gyerek kiáltott segítségért. Édesapja bíztatta, ugorj le fiam, elkaplak. De nem látlak, édesapám! Nem baj, én látlak téged, csak ugorj bátran! Jézus első csodájában Isten bőkezűsége mutatkozik meg. El nem fogyó, ki nem apadó forrás a kegyelem forrása. Bátran hagyatkozhatok rá, bátran kérhetem. Mit tegyek? A Lélek ajándékait azért kaptuk, hogy használjunk vele: Vagyis legyek tudatában, milyen ajándékaim vannak, milyen tehetséget, képességet kaptam Istentől, mire van lehetőségem. Különösen figyeljek arra, hogyan használom mindazt, amim van. Mi az a bor, ami fogytán lehet életemben is? A szeretet bora, a másik elfogadásának bora. Amikor már csak én vagyok a fontos, amikor a másik már csak kiszolgáló, akkor fogytán a bor. Ha észreveszem, hogy fogytán a szeretet bora, akkor forduljak bátran Jézushoz. Ha azt látom, hogy a másikban fogytán a bor, forduljak bátran Jézushoz. Ő kész a megtöltött korsókat borrá változtatni. Ő kész rá, ha én is akarom, csak egy kicsit is, hogy felfrissítse szeretetemet.

http://nagyteteny.emecclesia.hu Évközi 2. vasárnap C Váratlan csoda egy váratlan helyzetben A fiatal párok, akik házasságra készülnek, általában már az eljegyzés napjától elkezdik tervezni és szervezni esküvőjüket. Mindenki arról álmodik, hogy az ő esküvője lesz a világon a legszebb, s mindent megtesz azért, hogy a nagy nap valóban felejthetetlen és emlékezetes legyen. A szervezés, a készület célja az, hogy az álom, az álomesküvő megvalósuljon. Az álmoknak talán csak a pénztárca szab határt, bár ilyenkor

senki

nem

sajnálja

az

anyagiakat.

Mivel

egyszeri

és

megismételhetetlen eseményről van szó, mindent pontosan elő kell készíteni,

nehogy

bármi

is

megzavarja

vagy

tönkretegye

a

házasságkötés szent napját. Manapság már külön esküvőszervező cégek segítenek az előkészületekben és a lebonyolításban, s ha valami váratlan helyzet áll elő, szakembereik azonnal megoldást találnak mindenre. Kellemetlen meglepetések azonban még a gondos előkészület ellenére is adódhatnak. A mai vasárnap evangéliuma egy Kána városában élő fiatal párról számol be, akiknek az esküvője körülbelül 2000 évvel ezelőtt történt. Ha egy mai,

esküvőszervezéssel

előkészületeket,

minden

foglalkozó bizonnyal

cégre

nem

bízták

fordult

volna

volna elő

az az

a

botrányosnak minősíthető dolog, hogy a lakodalom kellős közepén elfogy a bor. A kánai menyegzőn viszont éppen ez történt, s emiatt az a veszély fenyegetett, hogy az ünneplés váratlanul véget ér és nagy szégyenben marad az új házaspár. Ha az esküvői öröm félbeszakad a bor hiánya miatt, akkor a lakodalom nem a fiatalok örökre szóló esküje, hanem a szégyen miatt marad emlékezetes mindenki számára. Jézus

édesanyja rögtön érzékeli a veszélyt, s tudja, hogy ha nem lép közbe valaki, akkor itt botrány lesz. De ki tud segíteni egy ilyen helyzetben? Ki más mentheti meg a helyzetet, mint az ő fia, Jézus? Mária látja a szükséget, s mivel már csak nagyon kevés bor maradhatott, segítségét kérve egészen drámaian mondja Jézusnak: „Nincs több boruk”. És itt álljunk meg egy pillanatra a történettel, mert két fontos tanulságot érdemes megfogalmaznunk: Először is azt, hogy Jézus édesanyja odafigyel ránk, s észreveszi, ha szükséghelyzetbe kerülünk. Látja gondjainkat, észreveszi, ha emberi segítségre már nem számíthatunk. A másik tanulság pedig az, hogy fiához, Jézushoz fordul a mi érdekünkben, azt kérve tőle, hogy segítsen rajtunk isteni erejével. Égi édesanyánknak e közbenjárása nagy segítséget jelent számunkra, ugyanakkor arra bátorít minket, hogy közbenjárását kérjük, mert fia minden bizonnyal meghallgatja őt. Nézzük tovább az eseményeket! Ott tartunk, hogy egy nem várt esemény megzavarja a menyegzőt, s ha kiderül, hogy nincs több bor, ez a tény tönkreteheti az ünnepi alkalmat. A feszültség meglehetősen nagy, s ezt még tovább fokozza, hogy Jézus látszólag elutasítja édesanyját, mintha nem állna szándékában segíteni. Azt mondja, hogy még nem jött el az ő órája. Mária viszont tudja, hogy ez nem a visszautasítás, nem az érdektelenség jele. Ezért arra bátorítja a szolgákat, hogy mindent tegyenek meg, amit Jézus mond. Mária cselekedete tanulságos számunkra, kérése ugyanis nekünk is szól: tegyünk meg mindent, amit Jézus mond! Ezt követően Jézus szokatlan dolgot kér, amikor arra utasítja a szolgákat, hogy a vízzel megtöltött korsókból vigyenek inni a násznagynak. Közben

azonban csoda történik, a víz borrá változik, egészen kitűnő borrá. A helyzet feszültségét ez a csodás dolog oldja fel, az ünneplés folytatódhat tovább. A váratlan helyzetben váratlan csoda hozza a megoldást. Miután a kánai násznéppel együtt mi is megnyugodtunk, nézzük meg legalább röviden a történet jelentőségét. A víz borrá változtatása volt Jézus első csodája. A tanítványok számára ekkor vált első alkalommal láthatóvá,

megtapasztalhatóvá,

hogy

Mesterük

csodatévő

erővel

rendelkezik. János evangélista megfogalmazása így hangzik a történet végén: Jézus ezzel a csodával „kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne” (Jn 2,11). Nem az ifjú pár tehát a lényeg a történetben, s nem is a bor, hanem Jézus áll a történés középpontjában, aki feltárja istenségét. Ezt most még csak a tanítványai látják, ők ismerik fel, ők hisznek benne. Később, más csodák alkalmával még több emberben ébresztenek hitet Jézus csodái. Befejezésül még egy gondolat, amely talán leginkább azoknak szól, akik nehéz élethelyzeteikben tanácstalanok, nem tudják, kihez forduljanak segítségért, s kétségbeesetten szaladgálnak fűhöz-fához. A kánai menyegzőn a segítség nem kívülről érkezik. Nem kell hívni senkit, s nincs szükség szakértő esküvőszervezők ötleteire. Aki segít, mindvégig jelen van, ott ül a vendégek között, s amikor eljön az ő órája, akkor cselekszik. Ő Jézus. Ha hiszünk benne, s ha hiszünk istenségében és isteni erejében, akkor észre fogjuk venni csendes jelenlétét életünkben. Itt van köztünk, és képes bármikor csodát tenni, képes mindig segíteni. (Horváth István Sándor) 2010 Évközi 2. vasárnap C Ma

Jézus

első

csodatételéről

lesz

szó.

A

János

evangéliuma

bevezetőjében azt olvassuk: „A világosság a sötétségben fénylik” (Jn 1:5). A kánai menyegzőn történtek mutatják, mit jelent ez a gyakorlatban, amikor a világosság fényleni kezd a sötétségben. Arról is olvastunk itt az evangélium bevezetőjében, hogy „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét…” (Jn 1:14). A kánai menyegzőn tett csodatétel

leírásával

kezdődik

annak

elbeszélése,

hogy

hogyan

nyilatkoztatta ki Krisztus a világban az Ő isteni dicsőségét. Ezért is jegyzi meg János evangélista, hogy „ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét…” (Jn 2:11). Jel volt tehát a kánai menyegzőn történt csoda, egy meghökkentő és elgondolkoztató jel. János evangéliumának első fele (2-12. fejezet) annak leírása, hogy miképpen nyilatkoztatja ki Krisztus az ő dicsőségét a világban. Ezen a nagyobb egységen belül az első fő rész (2-6. fejezet) a „jelek könyve” vagyis Krisztus jelei, amelyekkel kinyilatkoztatja dicsőségét. A második fő rész (7-12. fejezet) pedig azt a küzdelmet rajzolja meg, amellyel Krisztus a világ hitetlensége ellen harcol. A zsidók jeleket kívántak Jézustól, hogy azokkal igazolja messiási cselekedeteit (Jn 2:18). Jézus pedig éppen azt veti a szemükre, hogy ha jeleket és csodákat nem látnak, semmiképpen sem hisznek (Jn 4:18). A jelkívánást és csodavárást Jézus tehát határozottan elutasította. A hit számára Jézusnak a cselekedetei mégis jelekké válnak, de egészen más módon. Mert csak a hit képes arra, hogy felismerje Jézus cselekedeteiben azokat a jeleket, amelyekben az Ő dicsősége tükröződik. A jel tehát több mint csoda, mert a villám felvillanásához hasonlóan egy-egy pillanatra felszakad a Jézust körülvevő titok sűrű felhője és nyilvánvalóvá válik az Ő dicsősége.

Jézus megmutatja az ő „dicsőségét”, amikor bőséget ajándékoz a kánai menyegzőn, amikor meggyógyítja a királyi tisztviselő fiát, a betesdai beteget a vakon született koldust, amikor a pusztában kenyeret ad a sokaságnak, a viharból partra vezeti a tanítványok hajóját, végül pedig életre hívja a halott Lázárt. Jézus csodatételei, mint jelek tesznek tanúbizonyságot arról, hogy „az idők teljessége elérkezett” (Gal 4:4) és hogy „az Ige testté lett” (Jn 1:14). Vizsgáljuk ma meg a kánai menyegző történetét. Először nézzük meg azt, hogy konkrétan mi is történt? Majd pedig azt, hogy milyen tanúságai vannak a történetnek? 1.

Mi történt és mi volt a háttere az eseménynek?

Kána Názárettől kb. 10 km-re feküdt. Erre a menyegzőre Jézus anyja is hivatalos volt, a hagyomány szerint ugyanis a vőlegény édesanyja és Mária testvérek voltak. Így még érthetőbb a meghívás, s az is miért tevékenykedik Mária a lakodalomban. A rokon asszonyok kötelessége volt, hogy ilyenkor felszolgáltak az asztaloknál és segítettek ott, ahol kellett. Jézus idejében a zsidóknál a menyegző mindig szerdán kezdődött, s rendszerint 8 napig tartott. Ennyi idő alatt valóban igen sok enni- és innivaló

fogyhatott

el.

Jézus

tanítványaival

valószínűleg

csak

a

lakodalom vége felé, talán a 8. napon érkezett meg. Ezen az utolsó napon elfogyott a bor és ez igen nagy szégyennek számított abban az időben. Mária, aki az asztalok körül szolgált fel észrevette a hiányt, és szólt Jézusnak: „Nincs boruk.”(Jn 2:3). S ekkor egy érdekes mondat hangzott el Jézus szájából: „Vajon énrám tartozik ez, vagy tereád, asszony? Nem jött még el az én órám.” (Jn 2:4). Semmiképpen nem sértésnek szánta Jézus ezt a mondatot. Az „asszony” megszólítás sokkal inkább a tiszteletadásnak a jele volt, mint a durvaságé. A keresztről is

így szólította meg Jézus az édesanyját. Ma így mondhatnánk: hagyja csak édesanyám, ez az én dolgom. Az írásmagyarázók sokféleképpen próbálják szépíteni azt, amit Jézus mond és elvenni a mondat élét, mégis érezzük, hogy Jézus válaszában benne van a visszautasítás, vagy inkább rendre utasítás, helyre tevés. Jézus nem akart tiszteletlenül viselkedni anyjával szemben, de ugyanakkor a helyére teszi Mária szerepét. Érdekes módon János evangélista soha nem nevezi névvel Máriát, hanem csak így: „az ő anyja“.S azt is leírja János evangélista, hogy Mária nem kéri a fiát, hogy tegyen valamit, hanem csak közli vele a tényt, hogy elfogyott a bor. Ebből nem következtethetünk egy „közbenjáró Máriára“. Hát nem azt mondta már 12 évesen, amikor azt gondolták, hogy engedetlenül elkódorgott, hogy neki az Atyja házában kell lennie? (Lk 2:49) S amikor egyszer Mária felkerekedett többi gyermekével, hogy az időközben híressé lett vándorprédikátor-fiát meglátogassa, abban sem volt sok köszönet. Fia ugyanis kijelentette – a kérésre nem is válaszolva – hogy „aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.“ (Mk 3,35) De figyeljük meg, hogy Jézus anya sem ott, sem Kánában nem tiltakozott. Valószínűleg sejtette, hogy ez a Fiú elsősorban nem az övé, hanem az Isten szolgálatában áll! Így érthető az is, hogy a következő pillanatban

miért

fordul

olyan

határozott

bizalommal

Mária

a

szolgákhoz:„Bármit mond néktek, tegyétek meg.” (Jn 2:5). A szolgák pedig semmit nem kérdezve teszik, amit Jézus parancsol nekik, megtöltik a bejárat melletti nagy vizeskorsókat vízzel. Abban az időben minden ház bejáratánál megtalálhatók voltak ezek a nagy vizeskorsók Az is szokás volt, hogy az érkező vendégnek megmosták a lábát. Az ószövetségi rituális törvények szerint pedig kötelező volt az étkezés előtt kezet mosni mindenkinek. Ezért volt most a lakodalom alkalmával 6 ilyen kőveder felállítva a lakodalmas ház bejáratánál. Az evangélium

hozzávetőlegesen az űrmértéket is megadja, a hat korsóba kb. 500 – 700liter víz fért el. Tehát mindenképen igen tekintélyes vízmennyiség volt az, amit Jézus aztán borrá változtatott. A menyegző, ahová Jézus elmegy a vidámságnak az alkalma volt. Jézus első csodáját tehát az emberi boldogság és örvendezés egyik jellegzetes alakalmán tette. Az is benne van ebben az igében, hogy Jézus nemcsak az élet szomorú óráiban, nemcsak a megpróbáltatások idején barátja és segítője a hívő embernek, hanem az öröm és a boldogság alkalmaiban is. A hívő embernek nemcsak a baja és bánata tartozik Krisztusra, hanem az öröme és vidámsága is! A mi Urunk nem botránkozik meg a tiszta emberi örömökön. Ne féljünk hát meghívni Jézust a szórakozásunkba, ne féljünk azért könyörögni, hogy vele tölthessük a szabadnapot, a pihenés óráit, a kikapcsolódás idejét. Jézus a kánai menyegzőn való részvételével demonstrálja azt, hogy Ő az öröm és a boldogság pártján áll. Különösen jelentős Jézusnak ez a tette, mivel tudjuk, hogy a korábbi próféták közül sokan, és maga Keresztelő János is élettagadó aszkéta volt, vagyis olyan, aki kivonul a világból, lemond minden világi örömről, szórakozásról és testi élvezetről. Jézus nem kivonni akarja magát és tanítványait a világból, hanem a világban élve betölteni azt a feladatot, amire Isten rendelte az embert. Elment Jézus a lakodalomba is, mert most oda hívták, részt vett a mulatságon, együtt örvendezett a többiekkel. Tudott örülni, de tudta azt is, hogy hol a határ. Együtt örült a rokonsággal úgy, hogy maga önmérsékletet és józanságot tanúsított. A mulatozás forgatagában is Isten engedelmes gyermeke maradt. Tudunk-e minden helyzetben azok maradni, akik vagyunk, Isten gyermekei? Azok az Isten gyermekei,

akiknek szabad örülni, szabad bort is inni, de akik tudnak mégis józanok maradni, tudnak parancsolni maguknak, tudják hol a határ. Gyökössy Endre írja a János evangéliuma kommentárjában, hogy abban az

időben,

a

Római

Birodalomban

az

egyik

legkedvesebb

és

legnépszerűbb istenség, a bor és a mámor istene, Dyoniszosz volt. Egy legenda szerint majd egyszer a görögök kedvenc istene a vizeket borrá változtatja s akkor lesz majd nagy öröm. Most valóban megtörtént az, amiről a görögök csak álmodoztak. Nagyobb van itt Dyoniszosznál. Ahol Jézus megjelenik, ott változás történik, nem csak a víz változik borrá, hanem az ember is újjá, az élet is mássá lesz. A János evangéliumában minden kicsinységnek tűnő szónak, számnak jelentősége van. János semmit sem ír le hiába. Így itt is jelentősége van a hatos számnak: „volt ott hat kőveder” (Jn 2:6). A zsidó ember számára a 7-es szám a teljesség száma, a tökéletes és hiánytalan szimbóluma. A hatos szám így a nem teljes, hanem a tökéletlen kifejezésére szolgál. János az első keresztyéneknek arról a felismeréséről tesz itt bizonyságot, hogy a törvény korszaka után Jézus hozta el az evangélium borát, hogy a tökéletlent, a nem teljeset, a törvényt, amit az ember képtelen volt betölteni, teljessé tegye, mégpedig olyan bőségesen, hogy abból szinte kimeríthetetlenül mindenkinek jusson. Amiképpen a Jézus által adott bor hihetetlen bőséggel elég volt a lakodalomban, úgy jut a kegyelemből mindig mindenkinek elég. Magát a csodatételt nem magyarázza az evangélista, de éppen ezért sokkal izgalmasabbak azok a szavak és kifejezések, amelyekkel János leírja ezt az esetet. Itt van rögtön a leírás legelső szava, „harmadnapon” vagy a Jézus anyjának odavetett mondat: „nem jött el még az én órám“. Ugyanezt

mondta egyszer Jézus a testvéreinek, amikor arra biztatták, „tedd ismertté magadat a világ előtt”. Ezt utasítja el Jézus azzal, hogy „még nem jött el az ő órája“ (Jn 7:6-8). S amikor azon a bizonyos utolsó estén megmosta búcsúzóul a tanítványai lábát, akkor tudta, hogy „eljött az ő órája, hogy e világból az Atyjához menjen“ (Jn 13:1). Jézus „órája“ az ő szenvedésével és halálával jött el. S ha már a halálát emlegetjük, akkor viszont a„harmadnapon“ szó használata is érthető. Hiszen ezt jövendölte Jézus, hogy

Jeruzsálembe

kell

mennie,

és

meg

kell

halnia,

de

„harmadnapon“feltámad. 2.

Mik a történet tanúságai?

Mi tehát mindannak a tanúsága, ami a galileai Kánában történt? János a történet elbeszélése után egy mondatba foglalja össze a lényeget: „Ezt tette Jézus első jelként… így jelentette ki dicsőségét és a tanítványai hittek benne.“ (Jn 2:11). Egyrészt tehát, azt akarja itt érzékeltetni János evangélista, hogy Kánában még nem jött el Jézus órája, de már elindult a cél felé. Isten terve Jézus által maradéktalanul jutott el céljához, hogy tudniillik halálával is Őt dicsőítse. Ebben állt a legnagyobb dicsősége. És harmadnapon feltámadt, ahogy Isten azt is megtervezte. Pál apostol ezt egy gyönyörű himnuszban így fogalmazta meg: „megalázta magát és engedelmeskedett

a

halálig,

mégpedig

a

kereszthaláláig.

Ezért

felmagasztalta őt Isten mindenek fölé... hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon...“ (Fil 2:8-9)

Nos, Kánában ezzel a halál és a feltámadás felé induló Jézussal van dolgunk. Aki ma is azt kérdezi tőlünk, hogy így hiszünk-e benne? Készek vagyunk-e térdet hajtani előtte? Másrészt azt is érzékeltetni akarja az evangélista, hogy az emberi sürgés-forgás, vigalom és öröm közepette sem adta föl Isten egy pillanatra sem a tervét. Bármikor rábízhatjuk magunkat Jézusra, mert ő tudja egyedül és biztosan a célt, s azt soha szem elől nem téveszti. Vagy, ahogy azt Pál apostol írja: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, el is végzi azt a Krisztus Jézusnak napjára.“ (Fil 1,6) Isten akkor is dolgozik bennünk, amikor „szünetet tartunk“ vagy úgy érezzük, hogy valami sokkal fontosabbal és előnyösebbel kell foglalkozni. Kánai tettével Jézus mintha csak illusztrálná a máskor mondott szavait: „Az én Atyám mind ez

ideig

munkálkodik,

én

is

munkálkodom.“

(Jn

5:17).

Így

reménykedhetünk mi is Abban, Aki közöttünk, a hétköznapjainkban is fáradhatatlanul dolgozik. Hadd tegyem hozzá halkan, hogy ebben a gyülekezetünkben is! Ez hitünk és tapasztalatunk. Legyen Istennek hála érte! Harmadszor azt is világossá akarja tenni számunkra János evangélista, hogy Jézus csodái nem öncélúak, hanem olyan jelek, amelyek önmagukon túlmutatnak. A galileai Kánában csoda történt, de magáról a csodatettről semmit nem mond el nekünk az evangélium. Jézus semmiféle „varázsszót“ nem mond, nem is tesz semmit. A szolgálók megtöltik a rituális tisztálkodásra szolgáló hatalmas kőedényeket, s aztán csak a násznagy szavaiból tudjuk meg, hogy jobb minőségű borrá változott a betöltött víz, mint az azelőtt elfogyasztott. Sőt Jézus még utólag sem magyarázza meg a tettét! Ami azt jelenti, hogy Jézus titkon, emberek szeme elől elrejtetten végezte el a csodát. S nekem itt azt jut eszembe, hogy mielőtt Isten megteremtette volna Évát, „mély álmot

bocsátott az ember-Ádámra“ (1Móz 2:21). Isten teremt, s amikor ő teremt, az embernek, Ádámnak nem kell feltétlenül bekukucskálnia a kulcslyukon az ő műhelyébe. Isten magának tartja fenn a teremtés jogát, anélkül, hogy az ember belekotnyeleskedne. Isten megtartja magának egyszer s mindenkorra a teremtés titkát is. Jézus Kánában is valami újat teremt. S ha arra gondolunk, hogy mindezt lakodalomban teszi, akkor akaratlanul is eszünkbe jut, hogy amikor Jézus az Isten országáról beszélt, akkor azt egy nagy lakomához hasonlítja, amelyre Isten az örökkévalóságban hív bennünket. Ahol majd a hazatért tékozló fiak új ruhát kapnak, számukra az apa levágja legkövérebb tulkát és vég nélküli lesz a „menyegző“. Mert a kánai menyegzőnek ugyan – a sok bor ellenére is –, egyszer mégiscsak vége szakadt, de az Isten országában öröké tart majd az örvendezés. Jézus az utolsó vacsorán tanítványainak adja a megtört kenyeret, amelyről azt mondja, hogy ez az ő teste, s a megáldott kelyhet is adja nekik, amelyről azt mondta, hogy az pedig az „új szövetség vére“. Erre mondták a tanítványai, hogy „most tudjuk, és hisszük, hogy Te az Istentől jöttél“ (Jn 16:30) Ami tehát Kánában amolyan félig titokzatosan történt, azt élhetjük át nyilvánosan minden úrvacsoravételekor. Az úrvacsora is „hitünk titka“, mert benne és általa Isten újat teremt: minden akadályt, amelyet bűneinkkel mi gördítettünk az ő útjába, félretesz és megköti velünk, a megbocsátottakkal, az „újszövetséget“. Több azért az úrvacsora puszta jelnél. De arra nincs szüksége, hogy emberi szóra változzék át valamiből valamivé. Az egész Isten szövetségi jóindulatának bizonyítéka, amit úgy is kell hálásan elfogadnunk! Végül, a legnagyobb csoda az, hogy Jézus, a meghívott, vendégül látja meghívóit. Mintha csak azt mondta volna: Íme, minden kész! Egyetek és

igyatok, mint az én vendégeim. S ebben a szelíd, hívogató gesztusban mutatkozik meg az ő dicsősége. És mi most megtanultuk, hogy Kánában nem is azon volt a hangsúly, hogy hogyan, hanem, hogy miért, mi célból történt a csoda? Azért, hogy mi, mai tanítványai is higgyünk Benne. Ámen. Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.09.11. Bonyhád)

Évközi 2. vasárnap C Valamikor vízkereszt ünnepében három evangéliumi esemény, titok találkozott. Istennek, vagyis inkább az Úr Jézus Krisztus istenségének a megmutatkozását ünnepeljük vízkeresztkor. Megmutatkozott a csillagon keresztül,

megmutatkozott

a

feltámadáson

keresztül,

és

megmutatkozott a víz borrá változtatásán keresztül, ahogy János itt mondja: „Megmutatta dicsőségét". Szent János apostol ezen az eseményen át valóban mélyebben akarja feltárni a megváltás titkait. Figyeljük csak meg! Nagyon jól kínálkozik neki ez a menyegző Kánában. Mindnyájan részt vettünk már lakodalmon, menyegzőn. Sajátos, egyedülálló íze, zamata van egy ilyen lagzinak. Az előzmény az, hogy gyermekkorból felnövekszik egy lány s egy fiú. Fölnőtté. Megismerik egymást, érdeklődik egyik a másik iránt, és felfedezi egyik a másikat. Megszeretik egymást, és szövetségre lépnek egymással. Szeretetszövetségre: ez lesz új életek forrásának a titka. Olyan nagy esemény ez, hogy lakomát rendeznek: meghívják az ismerősöket, a kétoldali rokonságot, a barátaikat, és persze bort is adnak a jókedv fokozásához.

Előttem van egy Boldog községben lezajlott lakodalom. Ott valami páratlan szépségű régi szokások szerint bonyolódik. A menyasszonyi háznál voltam, amikor jött a vőlegényi házból a táncoló menet. Voltak vagy hétszázan. Szépen, párban jöttek, és hozták az ajándékaikat. Bekötve tányérban, szép kendővel, vagy becsomagolva, és feltartották a kezükben, és közben táncoltak, és úgy jöttek be vidáman, boldogan a menyasszonyi ház udvarába, és ott körbeálltak: először volt egy kis kör, utána volt egy nagyobb, és meg nagyobb kör. Valami hallatlan feloldott módon táncoltak, szemet-lelket gyönyörködtető volt. Egy ilyen menyegzőre hívták meg az Úr Jézust – de Mária is hivatalos volt oda. Különös, az ember nem gondolná: miért hivatalos? Mi köze van Máriának és Jézusnak egy lakodalomhoz? Természetes módon, ott valami rokonság lehetett. De mélyebb értelmében a dolgoknak, János itt rámutat, hogy minden, az emberi természethez tartozó dologhoz köze van Máriának, Jézusnak és tanítványainak. Sokkal nagyobb köze van Máriának az emberi életünk dolgaihoz, mint bárki gondolná, hiszen Ő a szeplőtelen, akiben emberi természetünk a maga teljes tisztaságában ragyog. Mária minden emberi dolgunkhoz hivatalos. Ő tudja, hogyan kell véghezvinni az emberi élet dolgait. Mi azoknak a sajátos, igazi, ősi eredeti szépsége. És Jézus is hivatalos oda. János mondja éppen, hogy „minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett". Emberi természetünk végső titka, és az emberi természeten belül a menyegzőnek, a férfi és a nő titkának végső értelme az Igében van. Tehát nélkülük – Jézus és Mária nélkül – nincs értelme az emberi természetnek, és azon belül semmiféle mozzanatnak. Csak rajtuk

keresztül tárul fel Isten gondolata velünk, emberekkel. Jézus későbbi tanítványai is hivatalosak a menyegzőre. VI. Pál pápa megírta a „Humanae Vitae" enciklikát: éppen az emberi élet forrása körüli problémákról, a foganás és a családtervezés kérdéseiről. Most II. János Pál pápa a „Redemptor Homini" körlevelet írja, első enciklikáját, amelyben szintén az ember kérdésével foglalkozik, és megmutatja, hogy Jézus nélkül minden emberi forrás elfogy, bedugul. Nincs boruk, fogytán a bor. Minden emberi teremtett erő elfogy. És egyszer csak oda jutunk, hogy az erők fogytán bomlásnak indul minden emberi jelenség. Bármilyen nagy legyen a vitalitása az emberi természetnek, fölbomlanak a családok: nincs boruk. A gyermeknevelés csődbe jut. Valami hiányzik, elfogy. A társadalmi élet, a munkamorál, az önzetlenség a betegápolás terén, a tanítás terén. Nincs áldozatkészség, nincs bor, nincs íze az életnek – elfogy a lendület. A nemzetközi élet teljesen zűrzavarba torkollik, jön az erőszak, az önkény kavargása: elfogy a bor. Ha Jézus és Mária nem jön, akkor megint marakodásba és világháborúba bonyolódik bele ez a szegény emberiség. Ez így van! János ezt külön kiemeli azzal, hogy Mária szól az Úr Jézusnak: „Nincs boruk." Megállapítja ezt a borzalmas nagy valóságos tényt, hogy minden teremtett dolog fogyatékos, elfogy. János azt is kiemeli, hogy „közünk van nekünk ehhez, segítő társam?" „Asszony" – azt jelenti ez. A legnagyobb megtiszteltetés ez Mária felé, hogy ezt a szót használja Jézus, ami a Teremtés könyvének az elején van: „Asszony". „Segítő társ, a mi dolgunk ez?" János ezzel azt is kiemeli, hogy igen, az ő dolguk. Mélységes köze van Jézusnak és Máriának a természethez. És Mária ennek megfelelően szól is. Az egyetlen kiút minden emberi csődből: tegyük azt, amit Jézus mond.

Mi is megéljük azt, hogy fogytán a borunk. Az emberi természetünk erői elfogynak. Minden nap megéljük: nincs kedvem, elfogyott a kedvem, valami sötétség zuhant rám, nem látom az értelmét semminek... elfogyott a borom. Akkor tedd azt vakon, amit Jézus mond! Jöjj ide az Oltárszentségben jelenlévő Jézushoz, és mondd el neki: Fogytán vannak már az emberi erőim, már az utolsókat lélegzem... nincs borom! Ekkor – ha figyelünk Jézusra – megmondja: „Higgy, remélj!" A második olvasmányban Szent Pál rámutat a Szentlélek ajándékaira. Jézus mindenkire árasztja az Ő ajándékait. Az első pünkösdkor mondták a nézők, hogy olyanok, mintha tele lennének édes borral. Ez Jézus bora: a Szentlélek ajándékai. Amikor idejövünk, akkor ezt minden nap tapasztaljuk. Az ember csak bután, minden gondolat nélkül ül itt egy negyedórát az Oltáriszentség előtt, és azt veszi észre, hogy erősebb lett; valami ismeretlen forrásból megjött a kedvem, a lendületem az élethez. Fölkelek és megyek tovább újra, új erővel. Haldoklok már, és jön Jézus érintése a szent kenet szentségén keresztül, és megnyugszom, és a hit fényében azt a titkot, ami előtt állok, meg tudja nyitni az én hitem. Ez a titok rejlik, drága jó testvérek, ebben az evangéliumban. Ez a mélységes titok. A Szentlélek adományai között, amelyek Jézus borát közvetítik hozzánk, a legnagyobb a szeretet. Keresnünk kell ezeket az ajándékokat – leginkább ezt a legnagyobb ajándékot – minden nap, hogy merítsünk a vedrekből – a hat kővederből –, a szentségek forrásaiból. Akkor tudunk csak élni, különben nem. Különben mi is kedvetlen, lendületet vesztett, elsötétült, sokszor talán egymással marakodó kis gomolyag leszünk, nem pedig Jézus tanítványai.

Merítsünk minden nap a borból – most is, ma is –, és akkor leszünk Jézus egyháza; mint ahogy meríteni kell minden keresztény közösségnek: csak akkor oldjuk meg a keresztények egységének a kérdését is. Imával merítsünk minden nap! Ámen. Vácz Jenő Évközi 2. vasárnap C

A keresztény ember egyik jellemző vonása, hogy bizalommal néz a jövőre. Reményünk alapja Isten ajándékozó jósága, amely minden várakozást felülmúl, ez tükröződik a Szentírás lapjain. Ó-szövetségi olvasmányban, Izaiás próféta a fogságból hazatérő népet vigasztalja. A babiloni fogságból való szabadulás után (Kr.e. 538) a hazatérőkre nagy ínség várt, a kezdet nagyon nehéz volt. Mi segíthetett? Hol maradt az ígért dicső üdvösség? Izaiás tudja, hogy egyedül a hit válaszolhat ezekre a kérdésekre. A válasz pedig: a remény! A próféta nem hallgathat, nagy szavakat és neveket keres, hogy kifejezze: Isten szereti Jeruzsálemet, a várost és népét, hogy ez a szeretet a fô isteni ajándék és a jövô boldogságának záloga. Mindezt a mennyegző hasonlatával, a vőlegény és a menyasszony szeretetével jelzi, fejezi ki. „Nem

hívnak

többé

Elhagyottnak…hanem

így

neveznek

„Gyönyörűségem” és országodat „Mennyasszony” Az evangélium is használja a menyegző hasonlatát. A Kánai menyegzőn tette Jézus első csodáját. Amikor valamit elkezdünk, amikor valamiből megszületik az első, annak mindig nagy jelentősége van életünkben. Fontos az első szó, amit a beszélni tanuló gyermek kimond. Az első lépés, amit a járni tanuló gyermek megtesz. Az első jegy, amit kap az iskolában. Fontos az első munkahely

és így tovább. Az egész emberiség sorsára

döntő befolyású Jézus Krisztus életében kulcsfontosságú az első csoda:

nemcsak Jézusnak, hanem inkább nekünk. Olyan ez az első csoda, hogy ebbe jelképek formájában bele van sűrítve egész üzenetének lényege. Jézus annyira valóságos ember, hogy tanítványaival együtt részt vesz egy menyegzőn. Egyben istensége is megnyilatkozott, amikor a vizet borrá változtatta. Jézusnak túlcsordul az irántunk való szeretete, figyelmessége. Ugyanakkor a Szűzanya közbenjárásában is bízhatunk. Ahogyan a kánai menyegzőre meghívták Jézust nekünk is meg kell hívnunk

őt

az

életünkbe,

családunkba,

mindennapjainkba.

Hagyatkozzunk az ő kegyelmére, amely képes életünk monotonságát, egyhangúságát, derűssé és bizakodóvá tenni. Ahogyan Kánában a vizet borrá

változtatta,

képes

átváltoztatni

mindennapjainkat

is

és

megajándékozni jóságával. Arra nyilván szűkség van, hogy együtt működjünk Isten kegyelmével. A szolgáknak is meg kellet tölteniük a kőedényeket. Hogyha Isten jóságát megtapasztaltuk, ne tartsuk meg kizárólag magunknak, hanem próbáljunk meg mi is megajándékozni egymást jóindulattal és szeretettel. Szent Pál is erre biztat: „a Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.” Mennyire megváltozna az életünk, hogyha megtapasztalva Isten jóságát, ez naponta arra indítana, hogy valami jót tegyünk, valami jót mondjunk egymásnak, valamit megdicsérjünk. Ez fényt és örömet hozna az életünkbe. Biztosak lehetünk abban, hogy Isten bőkezűen osztja lelki javait, így hát mi se legyünk szűkmarkúak egymással szembe, hanem adjuk tovább, amit Istentől kaptunk és meglátjuk, hogy mindez kamatozni fog. Érezzük meghívottaknak magunkat arra az örömre, amelyet Isten azoknak készít, akik őt szeretik. Böjte Mihály

Évközi 2. vasárnap C „A barlang” – „Ami fontos: a rózsa.” – 70. O. Egy beduin üldözői elől a sziklasivatag mélyére menekült. Lélekszakadvahajszolta tevéjét órákon át, míg el nem halkult mögötte az üldöző lovasokpatadobaja. Akkor kissé megállt, hogy kipihegje magát. Megrettenve vette észre,hogy egy sziklahasadékban van, mindkét oldalon magas, meredeksziklafalakkal. Egy lélek sem lehet itt – gondolta. Micsoda barátságtalan,vígasztalan vidék!

Nagy

meglepetésére

azonban

nem

sokkal

maga

előtt

egykétségtelenül emberkéz vágta, lépcsőzetes ösvényt vett észre, mely a magassziklafalra kanyarodott fel. Vajon hova vezethet? Kíváncsian követte a nyaktörőösvényt, s hamarosan egy barlang szűk bejárata elé érkezett. „Lépj csak bebátran, Isten hozott!” – hallott bentről egy barátságos hangot. A beduinmeglepődve lépett be. Szőrcsuhába öltözött, sovány remetét látott maga előtt apislákoló mécses fényénél. „Hát te? Hogy tudsz itt megélni egyedül,nincstelenül, minden szépségtől és örömtől megfosztottan?” – kérdezte a beduin.„Ugyan! Nem vagyok én nincstelen, örömnek és szépségnek sem vagyokhíjával. Nagy kincsem van.” – válaszolta a remete. „Micsoda kincs?” A remete abarlang egy folyosójába

vezette

a

beduint,

amelynek

falán

egy

néhány

tenyérnyinyíláson ki lehetett látni a szabad égboltra. „Látod már?” – kérdezte a remete.„Mit? Nem látok én mást, csak egy darabka eget.” –válaszolta a beduin. „Egydarabka ég! Hát nem csodálatos kincs?!” – ujjongott a remete. Életünk legsötétebb, legzordabb, legnehezebb szakaszaiban is reményt éserőt adhat egy „darabka ég”, vagyis az a lehetőség, hogy felpillanthatunkIstenre, hogy észrevehetjük az Ő szerető jelenlétét a hit, az imádság és abennünket igazán szerető emberek kitartása által. Olykor valóban nagyonszűkösre húzódik össze az a nyílás, amelyen át a végtelen, fényes, szabadégboltra szegezhetjük a szemünket. Olykor annyira elborítanak minket a földiélet fárasztó

kötelességei, a sok csalódás, kudarc, a betegség vagy az emberibűnök okozta fájdalmak, hogy szinte alig látunk ki belőle, összecsapnak a fejünkfölött a sötét hullámok. Azonban éppen ilyenkor tudjuk legtöbbre értékelni azt akis darabka eget, amelyre feltekinthetünk: az Istentől kapott reményt, azimádságban nyert erőt, az örök, boldog életbe vetett hitet. Mi a keresztényember minden baj és keserűség ellenére megőrzött reményének alapja? Az ameggyőződés, hogy Isten számára fontos a sorsunk, az életünk. Isten szereti ésnem hagyja el gyermekeit, jót akar és jót is tud tenni valamennyiünkkel. Jórafordíthatja azt a rosszat is, amely most olyannyira nyomaszt minket. Olvasmány: Izaiás könyvének ez a része akkor keletkezett, amikor Izrael népefogságban volt Babilonban. A rabság keserű időszakában a próféta olyanIstenről beszél, aki „nem nyugodhat Júda és Jeruzsálem miatt”, aki izgul népesorsa felett és mindenáron szabadnak, boldognak akarja látni övéit. Szinte úgybabusgatja népét az Úr Izaiás szavain keresztül, mint kedves a kedvesét vagyszülő a gyermekét. Gyönyörűségének, menyasszonyának becézi. Örömet akar2szerezni népének, sőt Ő maga, az Isten is örömét akarja lelni népében, mintvőlegény a menyasszonyban. Mekkora reményt adtak ezek a prófétai szavak afogságban élő Izraelnek! Micsoda erőt

az

összetartáshoz,

a

szenvedésekelviseléséhez,

egymás

támogatásához! Ez a remény, ez az összekovácsolódástette lehetővé a hazatérést, a megszabadulást néhány évtized múltán. Ehhezazonban hinniük, „égre nézniük” kellett! Az evangéliumban arról hallottunk, hogy az ember Istenbe vetett bizalma,reménye nem alaptalan. Jézus, az emberré lett Isten számára nem közömbösekaz ember problémái, kisebb-nagyobb bajai. Mária segítséget kér fiától, mikorlátja, hogy a lakodalmas

háznak

elfogyott

a

bora.

Noha

Jézus

szinte

elutasítólagreagál – „Még nem jött el az én órám!” – Mária mégis felszólítja a szolgákat:„Tegyétek, amit mond!” Ő tudja, hogy Jézus nem

marad érzéketlen, segítenifog. Nem véletlen az sem, hogy Jézus első csodája éppen egy mennyegzőslakomán történik, s éppen a víz borrá változtatása. A lakoma képével írja leJézus legtöbbször az Isten Országát, az ember végső célját, a hazaérkezést, azörök boldogságot. A bor pedig az öröm jelképe az Ókortól napjainkig. Istenszámára a legfontosabb

gyermekei

öröme,

tökéletes

boldogsága.

Ezt

akarjamegadni, és meg is tudja adni mindazoknak, akik nem veszítik el a hitüket, feltudnak pillantani az égre a legsötétebb mélységből is. http://halasplebania.hu Évközi 2. vasárnap C A bűnbeesett ember önistenítésben él, ha nem is olyan nyíltan, mint a filozófus Kant, aki többször leírta: „Én isten vagyok”, miközben az objektív

világot

nagyjában-egészében

az

emberi

szubjektum

kivetítéseként tételezte. Az önistenítés rejtett formája abban áll, hogy feje tetejére állítjuk a világot. A mi emberi egzisztenciánkat tüntetjük föl mindenek forrásaként, és minden Istenre vonatkozó kijelentést csupán önkivetítésként fogunk fel. Újra és újra végig kellene gondolnunk a Zsidókhoz írt levél állítását: a látható világ a láthatatlanból lett, azaz: a világot és benne az embert Isten teremtette, nem pedig fordítva. Mi hasonlítunk Istenre, nem Isten hasonlít ránk, ahogy a gyermek hasonlít a szüleire, és nem a szülők a gyermekükre. A szerelem, az emberi szeretet,

amelynek

képét

Izajás

próféta

felidézi,

hasonlít

a

Szentháromság belső életére, de nem külső formájában, mert Isten nem test, hanem a személyek egymáshoz való elementáris ragaszkodásában. Vagyis a Biblia és az Egyház szentjeinek lángoló istenszeretete nem a földi szerelem légiesített utánzata, hanem éppenséggel minden földi szeretet eredetijére, a szerelem ősforrására való rátalálás (amelynek a legszebb emberi szeretetkapcsolat is csupán képe, lenyomata). A

szeretet Istentől van, de az Istentől elszakadt ember szeretete megbetegedett. Mindenfajta emberi szeretet csak akkor gyógyul, ha visszatalál eredetijéhez, az élő, személyes, szentháromságos Istenhez. Jézus ebben élt. Egész testét, lelkét áthatja az istenszerelem, ezért ő sohasem volt úgy szerelmes, mint a bűnbeesett ember. Úgy szereti az Egyházat, mint Ádám Évát a bűnbeesés előtt, csak végtelen fokban. Ebben az összefüggésben kell szemlélnünk Jézus első csodáját a galileai Kánában, elgondolkodva azon, hogy éppen egy menyegzőn kezdi meghirdetni Isten országát. A feje tetejére fordított világ Krisztusban rendeződik, talpra áll, benned is és az emberiség életében is. A mai Evangélium feltárja Isten országának titkát, ahol nem nősülnek és nem mennek férjhez, ahol minden emberi szeretet szüzességben való beteljesedésében

ünnepeljük

Istennek

irántunk

való

szerelmét,

szemlélve az ő arcát és egymás arcát, örökkön-örökké. Barsi Balázs Évközi 2. vasárnap C Szent Ferenctől származik a mondat, miszerint Isten arra hívott, hogy boldogok legyünk, sőt: hogy daloljunk az örömtől – és mi annyira távol élünk Szent Ferencnek ettől a megfogalmazásától. Sok panaszunk van, jogosan vagy jogtalanul kritizálunk, fájlalunk dolgokat, kesergünk, bánkódunk – és hogy ezekben mennyire nincs jelen Isten, az a kánai menyegzőről szóló evangéliumi beszámolóban egészen fényesen elénk tárul. Jézus a vizet borrá változtatta, hogy az ember örömét, boldogságát, ünnepét éltesse, táplálja, megmentse. Mert Isten ott van jelen minden tiszta emberi örömben, minden ártatlan boldogságban, a dalban, a vigasságban, az ünneplésben – és távol van minden panaszos szomorkodástól, a kesergéstől, a bizalmatlanságtól, az örömtelenségtől és minden sötéten és kilátástalannak megélt emberi érzéstől. A vizet borrá változtatta, ez volt Jézus első csodája a galileai Kánában,

kinyilatkoztatta dicsőségét, és tanítványai hittek benne – ebben a Megváltóban hiszünk, aki boldogságra örömre hív meg bennünket. Jézus első csodája, a víz borrá változtatása egy előkép, az utolsó vacsorán a kenyeret a testévé, a bort a vérévé változtatta, majd az apostolokra ruházta a hatalmat, hogy ezt cselekedjék a világ végéig. A velünk lévő Isten, az Emmanuel az örömünk, a boldogságunk, a dalunk legvégső és legteljesebb oka. Szent Romuáld szerint Isten az embert nem szenvedésre és gyötrődésre teremtette, hanem hogy örüljön. Ez az öröm azonban keresztény öröm kell, hogy legyen: a jó lelkiismeret öröme. Ennek belseje nem önmagunkban van, nem az a boldogságunk forrása, hogy milyen jók vagyunk, vagy milyen remek dolgokat tudunk megtenni, a lelkiismeretünk öröme az Isten szentsége, az Ő jelenléte az életünkben, az Isten közelsége, az, hogy Istennel minden utunkon találkozhatunk, Isten szeretete tölti be az életünket, a lelkünket – ez az örömünk, boldogságunk, ami bennünket is személy szerint megváltoztat, átváltoztat. Mária szolgálóknak mondott szavai nemcsak mély értelműek, hanem egészen élőek – nekünk szólnak: tegyetek meg mindent, amit csak mond.

Ha

a

bibliai

szolgákhoz

hasonlóan

csendben

sikerül

engedelmeskednünk és megtenni mindent, amit csak Jézus mond, ha meg tudjuk tölteni életünk kőkorsóit az ő tanításának életet adó vizével, akkor Jézus bennünket is átváltoztat, a személyünket, szavainkat, gondolatainkat, tetteiket, belső rezdüléseinket, kereszthordozásunkat megváltoztatja,

átváltoztatja:

tisztasággá,

örömmé,

békévé,

életszentséggé, csönddé, szeretetté, egyszóval Önmagává. Simone Weil többször mondta, hogy ő egyszerűen észreveszi, ha egy ember szívében ott él az Isten. Nem, amikor az Istenről beszél, hanem amikor a földi dolgokról szól – észrevevődik hogy a szívében ott él-e az isteni szeretet

lángja. A mi szavainkból, leghétköznapibb beszédünkből is kiderül, hogy ott él-e szívünkben az Isten, vagy sem. Ha van bennünk öröm, ha van bennünk tisztaság, ha Ő önmagává változtatott bennünket, az érezhető. Ahogyan a násznagy észrevette a bor és a bor közti különbséget, úgy van

különbség

az

ember

és

az

átváltoztatott

ember

között.

Pék Sándor/Magyar Kurír http://homilia.atwebpages.com/wp-content/uploads/2016/01 /Évközi-2.-vasárnap-C.pdf