Évközi 3. vasárnap C Neh 8,2-4a.5b.8-10
Zsolt 18
12,12-14.27
1Kor 12,12-30 v. 1Kor
Lk 1,1-4;4,14-21
Vasárnapi szakaszunk Lukács evangéliumának két részletét fogja egybe: az evangélium bevezetőjét, illetve Jézus nyilvános működésének egyik első epizódját, fellépését a názáreti zsinagógában. A maga módján mindkét részlet első, ezért emlékezetes: szemünk előtt kell tartani őket, a fülülnkbe kell csengeniük az egész év folyamán, hiszen idén vasárnapról vasárnapra Lukács evangéliumából olvasunk.Milyen hang szólal meg az evangélium bevezetőjében? Egy megbízható, hűséges, gondos ember hangja. Olyan valakié, aki becses ajándékot kap másoktól, de azt saját maga is minden igyekezetével őrzi és továbbadja. Olyan valakié, aki egy közösség részének tudja magát, és éppen ez, az összetartozás sarkallja arra, hogy legjobb tudása szerint cselekedjen. „Már
sokan
vállalkoztak
arra,
hogy
a
körünkben
lejátszódott
eseményeket leírják… Most jónak láttam én is, hogy elejétől kezdve mindennek pontosan utánajárjak, és sorban leírjak neked mindent…” Lukács megbízható tanú, aki szem- és fültanúk elbeszélésére épít. Van értelme, mondja, kutatni, van értelme gondolkozni, és talán nem szégyen még a kétkedés sem – aki tiszteletre méltó, mert tisztelettel gondolkodik, emberi erőfeszítésével közelebb juthat az evangélium
igazságához, amelyeket
felismerheti, részben
valamiképpen
egész
már évben
mennyire
megbízhatók
megismert.Ennek el
kell
kísérnie
a
a
tanítások,
hangnak
minket,
tehát
amikor
az
evangéliumot hallgatjuk. Gondolkodó és gondos ember, kutató és kutatásra biztató tanú szólal meg, mégpedig nagy tisztelettel hallgatója iránt, s talán még nagyobb tisztelettel a történet iránt, amelyről tanúságot tesz. Ő már az egész történetet ismeri, amelyet kimeríteni mégis képtelenség, s a tanúságtevők kórusa a mai napig bővülhet, nem újabb és újabb részletek kitalálásával, ahogy a bulvár irodalomban, hanem a személyes megértés és cselekvés kalandjával, amelyre a hitében megerősödni vágyó ember kap meghívást. A megszólított: Teofil, „istenszerető” vagy „Isten barátja”. Vajon megszólít-e majd minket is, újra meg újra, ez a történet?A második hangot is meg kell jegyeznünk, s talán nem is lesz nehéz. Jézus hangja ez, amint megszólal a názáreti zsinagógában: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem, és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek…” Az első szó meghatározó, eligazít mindabban, ami utána következik. Hol van Jézus? A názáreti zsinagógában. Mit olvas? Izajás próféta tekercsét. Kinek olvas? A zsidó közösségnek, amely teljes figyelmével csüng a szavain, sőt személyén, hiszen „minden szem rászegeződött”. Miért olvas Jézus? Mert „az Úr Lelke” van rajta, mert ő mozgatja, szavainak ő ad hitelt és erőt. – De mindez csak a bevezetés, mindez csak egy képzelt erősítő, amelyet Lukács azért használ, hogy a názáreti zsinagógában megszólaló hang biztosabban eljusson hozzánk. A lényeg: mit mond Jézus? Miért jött Jézus? Azért, hogy örömhírt, szabadulást, látást hozzon. Mindenkinek azt, amire igazán szüksége van. Szabadulást, amelyre az ember egy életen át sóvárogva vár; szabadulást, amelynek vágyát őseitől is megtanulta már; szabadulást, amelyre magától képtelen, s amely mégsem történik majd saját legszentebb törekvése nélkül, mert a
reménye,
jóra
való
vágya
szintén
felszabadul.Lukács
nemcsak
hűségesen, hanem szépen is mesél. Jézus szándéka nemes, és Lukács úgy adja tovább, tisztelettel, szépséggel, hogy annak a pillanatnak, annak a valaha volt néhány percnek a súlya érzékelhető legyen. Jézus leült – most már az Atya jobbjára. A szabadulás, a szépség és a kegyelem ígérete azonban itt a földön érvényes. Martos Balázs Évközi 3. vasárnap C Krisztus fellépése kezdetén kijelenti: „Az Úr Lelke rajtam” – egész megváltói művét a Lélekben viszi végbe. A modern-posztmodern embernek is fontos lenne Lélekben cselekednie. Olykor úgy tűnik, mintha a technikai fejlődés, a filozófiai felvilágosodás, a pszichológiai képzettség elég lenne életünk jobbításához. Mintha a siker és a bűn személyes, családi és társadalmi szinten csak annyi lenne, amit intellektuális
felvilágosodással,
szakmai
képzettséggel,
politikai-gazdasági összefogással önerőből uralni lehetne. Pedig van olyan mélysége a személyes, családi és társadalmi jó élet vezetésének, szervezésének és a bűnöktől való megszabadításának, ami nem intelligencia és akarat kérdése. Lélek kell. Nem önmegváltás van, hanem szünergia, együttműködés a Lélekkel. Mennyire más egy személyes életvezetés, házasélet, gyermeknevelés, munkahely, politikai közösség, ahol Lélekben élnek, dolgoznak, szeretnek és küzdenek. Krisztus Lélekben cselekszik és ugyanezen Lelkét küldte el, hagyta hátra nekünk. A Lélek prófétai előrelátást sejtet meg: merre is van a jobb személyes életem, családom jövője, munkám fejlődése, országunk-egyházunk igényesebb élete? A Lélek dinamikát, „huzatot” ajándékoz, életkedvet ad, tűrőképességet. Azért kaptuk a Lelket, hogy ne lelketlenül, hanem lelkesen, lelkesedéssel éljünk és cselekedjünk az Úr Lelkével és egymással.Miután
Krisztus
felolvasta
Izajás
próféta
szavait,
programjává is tette: azért jött, hogy szabadulást hozzon. A szabadság
értelmezésében a teológia megkülönbözteti a negatív és a pozitív, a valamitől és a valamire való szabadságot. A liberális világban a szabadságnak csak a negatív oldalát hangsúlyozták: Sartre szerint az a szabadság, ha mindig dönthetek máshogy. Ha pedig elkötelezem magam, választok egy utat, akkor mintha elvesztenék sok más lehetőséget, rabbá válok. Milyen sok fiatal azért fél a döntés ugrásától, az elköteleződés bátor vállalásától, mert a gondolkodásmódjában a szabadság egyenlő a negatív szabadsággal. Valóban óvni kell a szabadságunkat sok mindentől, ami rabbá tesz: tudatlanság, félelem, megfelelési kényszer, függőség, tudattalan stb. De az így megóvott szabadság valamire való, azaz döntésre. Rahner szerint a szabadság „képesség a véglegességre”, azaz arra vagyok szabad, hogy valami végérvényeset alkossak, ami a halál után is megmarad. A szabadság az örök énünk, a jó tettek, a szeretetkapcsolatok éretté alkotására való. Arra, hogy életművünk ikonját megfessük. Krisztus a teljes szabadságot hozza: meg is szabadítja a szegényeket, vakokat, bénákat, szenvedőket – de valamire is felszabadít: az Őbenne való teljes életre.„Beteljesedett az Írás” – mondja Krisztus a hallgatóknak. Ővele már elérkezett Isten országa, már most beléphetünk ebbe az uralomba, dimenzióba, légkörbe. Mintha a kereszténységben az ipari forradalom óta lenne egy erős irányultság a teljesítés, az előrehaladás, a fejlődés felé. Valóban, minden még nem teljesedett be, még úton vagyunk. De az eszkatológiai feszültségből ne felejtsük el a „már most” súlypontját: már most örülhetünk, már most szeret Isten, már most pihenhetünk, már most felhőtlenül együtt lehetünk szeretteinkkel. A vasárnapi nyugalom, az ünneplés,
az
esti
megállás
azt
szolgálja,
hogy
ne
éljünk
egy
perfekcionista kényszer előjelében, a teljesítmény nyomásában, a tökéletesség felé való állandó űzöttségben. Az örökkévalóság nemcsak az idő végén lesz, hanem már most van, mintegy vízjelként az idő
mögött. Rendkívül meglepő Krisztusnak az a nyugalma, ahogy a helyére ül, aztán persze tanít, fárad – de nem érzünk rajta egy loholást, kényszeres megváltói igyekezetet. Ajándékozzon Krisztus higgadtsága, nyugalma nekünk is belső békét: már most elérkezett, már most velünk van, nem nekünk kell kényszeresen megváltanunk önmagunkat és a világot.Minden vasárnapi Liturgia ebbe a dimenzióba szeretne felemelni, hogy Krisztussal együtt cselekedjünk a Lélekben, az Atya otthona felé. Papp Miklós/Magyar Kurír Évközi 3. vasárnap C Jézus programbeszédeJézus názáreti fellépését, az Úr tanítását a zsinagógában és elutasítását a názáretiek részéről Máté, Márk és Lukács evangéliumában egyaránt megtaláljuk. A mai vasárnapon a Lukács szerinti változat első részét, azaz a felolvasást és a tanítást olvassuk. Az esemény folytatása, azaz a názáretiek felháborodása és elutasítása a következő vasárnap fog szerepelni az evangéliumban.Máté és Márk írásában a názáreti fellépés Jézus nyilvános működésének egy későbbi időszakában történik. Miután sikeresen tanított például a kafarnaumi zsinagógában és Galilea vidékén számos csodát tett már, visszatér Jézus Názáretbe,
ahol
ifjúkorát
töltötte.
Ezzel
szemben
Szent
Lukács
megfordítja a sorrendet és a názáreti esetet Jézus nyilvános működése első eseményeként jelöli meg, itt kezdi meg munkásságát. Mi áll a különbség hátterében?Tudnunk kell, hogy az evangélisták nem útinaplót írnak, amelyben pontosan beszámolnak arról, hogy napról napra mi történt Jézussal és tanítványaival. Írásaik nem jegyzőkönyvek, amelyek a helyek, időpontok, szereplők és cselekmények dokumentálására szolgálnak. Az evangéliumok keletkezését néhány évtized választja el a Jézus-eseménytől. Ez idő alatt az apostoli igehirdetés őrizte mindazt, amit az Úr tett és tanított. Az idővel megtisztult, kikristályosodott és a Szentlélek által megvilágított igazságokat jegyezték le az evangélisták, s
leírásaik mögött minden esetben a mondanivalót, az üzenetet érdemes keresnünk.Lukács evangélista azért helyezi előbbre a názáreti fellépést, mert Jézus nyilvános működését egy Názáretből Jeruzsálembe vezető útként írja le, s az ő gondolatmenetébe jobban illik ez a sorrend. Művében ő azt szándékozik bemutatni, hogy a kezdeti elfogadás és lelkesedés hogyan változik meg a három év során, s miként vezetnek az események Jézus elutasításához, elítéléséhez és keresztre feszítéséhez. A názáreti fellépés sűrítve tartalmazza mindezt, hiszen kezdetben egyetértőek a názáretiek, s csak később válnak elutasítóvá. Ennek igazságát alátámasztja az a tény, hogy Lukács úgy fogalmazza meg a Názáretben történtek végét, hogy előrevetíti Jézus sorsát. Amikor azt olvassuk, hogy erőszakkal kivezetik Jézust a városon kívülre, hogy szakadékba taszítván megöljék őt, rögtön magunk elé képzeljük, hogy keresztjének hordozására kényszerítik az Urat, kivezetik a városon kívülre, a Golgota hegyére, hogy ott keresztre feszítsék.Jézus rövid názáreti
beszéde
tulajdonképpen
egy
programbeszéd,
amelyből
megismerjük küldetésének lényegét és megtudjuk, hogy beköszöntött az üdvösség korszaka. Erről a korszakról szólt Izajás próféta jövendölése, amit Jézus felolvasott, s erről a korszakról állítja, hogy az ő fellépésével elkezdődött. Ezért teszi a következő kijelentést: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok.”Az ismert német zeneszerző, Ludwig van Beethoven mondta egyszer: „A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék. Az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék.” A zeneszerző találóan fogalmazza meg a művészet és a zene hivatását. Ugyanez elmondható minden magasabb rendű, az embert felemelő munkára és szolgálatra. Jézus nem az emberi elvárásoknak akar megfelelni és nem olyan ígéreteket tesz, amelyeket az emberek szívesen hallanának, hanem egy magasabb rendű igazságot hirdet, az üdvösség
útját tanítja, azt közvetíti felénk, amit a mennyei Atya bízott rá. Jézus programbeszéde arról szól, hogy ő az üdvösség közvetítője.© Horváth István Sándor Évközi 3. vasárnap C Az évközi harmadik vasárnap első olvasmánya Nehemiás könyvéből vett részlet, amelyben a szent szerző leírja, milyen mély hatást gyakoroltak
az
emberekre
a
Törvénykönyv
szavai,
amelyekben
felismerték Isten szavát. Ez nekünk is üzenet: Isten igéjét szívvel kell hallgatnunk. A második olvasmányban Szent Pál kifejti korinthusi híveinek az Egyház titkát, amelyre úgy kell tekinteniük, mint Krisztus testére. Az Egyház ma is titok, ezért csak hittel tudjuk megérteni igazi lényegét. Az Evangéliumban Szent Lukács elmondja Jézus első fellépését a
názáreti
zsinagógában.
Jézus
nem
váratlanul
jelent
meg
a
zsinagógában, hanem szokása szerint minden szombaton bement az imára. Valószínűleg nem először kérték meg, hogy olvasson fel egy részt a Szentírásból és magyarázza meg az igék jelentését hallgatóinak. Az újdonság ezúttal az volt, hogy Jézus a felolvasott szöveget magára, mint a megígért Messiásra, vonatkoztatta.
Eközben minden szem rá
szegeződött. Ebből az evangéliumi eseményből két fontos dolgot tanulhatunk meg: azt, hogy mennyire fontos a Szentírás lelki életünkben, és azt, hogy keresztény mivoltunk lényege: Jézusra szegezett tekintettel élni az életet. Az Evangélium minden szava élő szó, vagyis Isten ma szól hozzánk és minden igének ma kell beteljesednie. Az Evangélium ugyanis nemcsak Jézus életéről beszél, hanem a mi életünkről is. Minden evangéliumi eseményben magunkra ismerhetünk. Ezért az Evangélium olvasása nem egy múltbéli eseményre való visszaemlékezés, hanem élő valóság, amely arról biztosít bennünket, hogy Isten ígéretei és tervei itt és most valósulnak meg. Mi vagyunk az a názáreti közösség, amelyben szó van az Evangéliumban, amelyhez Jézus szavait intézte és arról
biztosította hallgatóit, hogy beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottak. A mi szemünk láttára teljesedik be az Írás. Kétségtelenül, már sok csodát és rendkívüli dolgot láttunk, sokkal többet, mint amennyit a názáreti zsinagóga hallgatói, vagy a bennünket megelőző nemzedékek láttak. Mert Isten ígéretei sorra megvalósultak, és tovább élnek az Egyházban, mint hitünk kincse. Jézus megígérte tanítványainak, hogy velük marad minden nap a világ végéig. Két évezred tanúsítja, hogy Jézus ígérete tényleg valóra vált: az Egyház él és bátran hirdeti az örömhírt, a pokol kapui, amelyek különféle egyházellenes ideológiáknak, vagy egyenesen politikai hatalomnak álcázták magukat, nem voltak képesek eltörölni az Egyházat. Jézus ígérete, hogy azért jött, hogy felszabadítsa a rabságban sínylődőket, ma is megvalósul, amikor az Egyház önkéntesei lehajolnak az elesettekhez és kisemmizettekhez. Sokan ma is visszanyerik lelki szemük világát a bűnök bocsánata révén. Mindennek tanúi vagyunk, mindez a szemünk előtt játszódik le, mindez most teljesedik be. Az Evangélium kulcs-szava a „ma”. Jézus ma tanít, ma szenved, ma hal meg és ma támad fel halottaiból. Jézus ma tesz csodákat, ma bocsát meg bűnöket, ma vigasztalja a szomorúakat. Mindaz,
amit
kereszténység kikezdhetetlen
az
Evangéliumban
ereje.
A
egyházi
olvasunk,
ma
történik.
kereszténység
ereje
ugyanis
struktúrákban
van,
nem
Ez
a
nem
a
magasztos
ideológiájában, nem magasan ívelő erkölcsi elveiben, hanem a ma is élő Jézus Krisztusban. Jézus itt áll előttünk és nekünk mondja, hogy Ő az egyetlen Út, Igazság és Élet. Hagyjuk, hogy Jézus szavai minket is megigézzenek, amint megigézték a názáreti zsinagóga hallgatóságát, akiknek szeme Jézusra szegeződött. Mert ez keresztény mivoltunk lényege: Jézusra szegezett tekintettel élni az életet. Ő maga biztatta tanítványait, hogy Tőle tanulják meg az alázatosságot és minden más erényt. Ha békére vágyik a lelkünk, emeljük tekintetünket Jézusra és
figyeljük meg, honnan táplálkozott lelke nyugalma: onnan, hogy szíve és lelke mindig mennyei Atyjának akaratát kereste. Aki Isten akaratára bízza magát, annak semmi sem képes megzavarni lelki békéjét. Ha szeretetre vágyunk, emeljük tekintetünket Jézusra, aki életével és halálával tanúsította, hogy az Atya szeretete kísérte Őt életének és halálának minden pillanatában. Aki hisz Isten szeretetében, az tudja, hogy
életét
ma
is
rábízhatja
a
jóságos
mennyei
Atyára.
http://www.sarvarsari.hu Évközi 3. vasárnap C Az egyik hittanórán nagyobb gyermekekkel a biblia keletkezése kapcsán arról beszélgettünk, hogy az evangélisták vajon miért is fogtak hozzá, hogy leírják Jézus történetét. Sok okos dolgot felsoroltak a hittanosok arról, hogy az írott szöveg maradandóbb, mint a szóbeli igehirdetés, a szentmiséken így könnyebb volt felolvasni történeteket Jézus Krisztusról, Jézus tanításának terjesztése lehetett az egyik cél, pontosan akarták megőrizni mindazt, amit az első keresztény közösségek vallottak Jézusról és hasonlókat. Az egyik tanuló pedig azt mondta, hogy az evangélisták részéről személyes hitvallás is lehetett az evangélium lejegyzése. Azért is idézem fel beszélgetésünket, mert idén, a Hit évében, amikor
hitünk
forrásaiból,
az
evangéliumokból
merítünk
és
megfogalmazzuk személyes hitvallásunkat, ez a gondolat fontos lehet számunkra. Szent Lukács írásának előszavát (Lk 1,1-4) követően azt a részt olvassuk a mai evangéliumban, amikor Jézus nyilvánosan fellép a názáreti zsinagógában (Lk 4,14-21). Érdemes külön-külön odafigyelnünk e szentírási szakaszokra és mondanivalójukra. Mivel a többi evangéliumban nem találkozunk hasonlóval, érdekes lehet
számunkra, hogy írásának bevezetéseként Lukács megjelöli, hogy milyen szándék vezérli abban, hogy lejegyezze Jézus történetét. A szentírástudósok szerint Lukács Kr. u. 80-85 táján írhatta meg két munkáját: az ő evangéliumát, illetve az Apostolok Cselekedetei című írását. Mintegy ötven esztendő telik el Jézus élete, halála és feltámadása óta, s ennyi idő már elegendő volna ahhoz, hogy feledésbe merüljenek az események. Az első keresztény évtizedekben elsősorban a szóbeli igehirdetés szolgálta a Krisztusról szóló tanítás megőrzését és terjedését. Ugyanakkor
történhettek
próbálkozások,
hogy
Jézus
életének
eseményeit, az általa véghezvitt cselekedeteket és elmondott szavait írásban is rögzítsék. Lukács is tud ezekről a kísérletekről, hiszen ezt írja: „ezelőtt már sokan vállalkoztak arra, hogy leírják az eseményeket” (Lk 1,1). Márk volt az első, aki lejegyezte Jézus életének történetét, az ő tanítását és csodáit. Márk evangéliumával egy időben keletkezhetett az az írás, amely Jézus mondásait, beszédeit tartalmazta, de amely eredeti formájában
nem
maradt
ránk.
Abból
következtethetünk
ennek
létezésére, hogy Máté és Lukács is egészen hasonlóan örökített meg egyes történeteket, azaz közös forrásból dolgozhattak, valamint Márk evangéliuma
is ismert volt mindkettőjük számára. Az előszóból
megtudjuk, hogy Lukács pontosan utánajárt a dolgoknak, megkérdezte a szemtanúkat, illetve azokat, akik Isten szavának szolgái voltak, hogy a könyvének címzettjét, Teofilt és mindazokat, akik a későbbi korokban olvasni fogják művét, megerősítse a Jézusról szóló tanítás igazságában és megbízhatóságában. Hitünknek tehát nem holmi mendemonda az alapja, hanem arra az igazságra épül, amelyet az apostolok és utódaik őriztek meg és adtak tovább az évszázadok során. A mai szakasz második részében Jézus fellépéséről olvasunk a názáreti zsinagógában. Izajás próféta könyvéből olvassa fel a kijelölt részt Isten
Fölkentjének fellépéséről a messiási időkben, majd pedig ennek a hallgatóság számára meglepő magyarázata következik. A szöveghez fűzött
magyarázat
egyetlen
mondatból,
kijelentésből
állt:
„Ma
beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok” (Lk 4,21). A későbbiekben történtekről a következő vasárnapon fogunk olvasni, ezért most ne siessünk előre! Álljunk meg itt egy gondolat erejéig, Jézus kijelentésének első szavánál! A „ma” minden nap megadatik számunkra. Isten minden nappal új lehetőséget ad nekem. Ma jött el számomra a megfelelő idő a lelki megújulásra, Isten iránti szeretetem kifejezésére, hitem megvallására. Ha tegnap ezt nem tettem meg, az mulasztás. Ha holnap szándékozom megtenni és megérem a holnapot, az előrelátó bölcsesség. Ha nem érem meg, akkor felelőtlen halogatás. De vajon ma megteszem-e? Uram, Jézus Krisztus! Te egykor így kezdted tanításodat az emberek körében: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok” (Lk 4,21). A „ma” minden nap megadatik számomra. Isten minden nappal új lehetőséget ad nekem. Ma jött el számomra a megfelelő idő a lelki megújulásra, Isten iránti szeretetem kifejezésére, hitem megvallására. Ha tegnap ezt nem tettem meg, az mulasztás. Ha holnap szándékozom megtenni és megérem a holnapot, az előrelátó bölcsesség. Ha nem érem meg, akkor felelőtlen halogatás. Vajon ma megteszem-e? Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!
Horváth István Sándor
Évközi 3. vasárnap C Saját szemünkkel láthatjuk, hogy a nyugati társadalom kétezer éves kultúrája romokban hever a liberális eszmék földrengései miatt. A mai evangélium mégis utat mutat, hogy miért nem szabad elkeserednünk. Van ugyanis a földi politikai berendezkedésen kívül egy másik eszmei világ: Jézus Krisztus nem e világból való országa, sőt birodalma. A két
világ határai nem vágnak egybe,- és térképük is igen eltér egymástól. Jézus birodalma kis szigetekből áll, és éppen ezért retteg tőle a sátáni birodalom vezérkara. A szigetek ereje, lelki kultúrájának hatalma ugyanis nagyobb, mint az evilági birodalomé. A mai evangéliumban Jézus a názáreti zsinagógában meghirdeti nyilvános működésének kezdetét.”Ma –most- beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok”. Jézus első cselekedete az volt, hogy maga köré gyűjtött 12 apostolt,, 70 tanítványt, és velük elkezdte az Isten országának alapköveit letenni. De nem a politikai porond cirkusz arénáján, hanem a lelkek legmélyén….És ezt teszi ma is, itt ebben az országban is, ebben a templomban is. Acélembereket keres, akik az Istentől akart természeti törvények és az evangéliumi parancsok szellemében akarnak élni Az acélember olyan, mint a sürgönypózna. Régen hosszú erős fatörzsből készítették, ma acélból:”Széttárja karcsú, hosszú karjait, a kábelek kígyóit tartani. Nem görnyedez és nem erőlködik. Áll és feszül és hordja terheit” Vagyis az Igét. És nincs egyedül. A szigeten a szomszéd hegyen a többi óriás ugyanezt teszi. Mindegyik tudja, „hogy a mi törvényünk: á l l a n i ! M i v a g y u n k a V E Z E T É K v á r a i. Rajtunk megyen át az Üzenet. Bennünket ideállítottak. Állunk. Legyen ez a mai vasárnap az az evangéliumi
„most”,
amikor
mindannyian
elkezdjük
„nyilvános
működésünket” Szabolcs atya Évközi 3. vasárnap C „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok.” Lk 1,1-4. 4, 14-21. – Jézus a Szentlélek erejével kezdi megváltó művét. Jézus feltámadása után a Szentlelket lehelte ránk, hogy hirdessük Isten irgalmas szeretetét. Jézus
a
Lélek
erejével
visszatért
Galileába.
Keresztelkedése
és
megkísértése után a zsinagógákban tanít. A zsinagóga egy terem, nincs
benne oltár, csak szent szekrény, a törvény és próféták tekercseivel. A zsinagóga vezetőjét a falu választotta, Segítője a szolga, aki vezeti az éneket és hétköznap tanítja a gyerekeket. – Jézus bement szombaton a Názáreti zsinagógába, ahol gyermekként tanult az Írásokból, olvasásra jelentkezett. Minden férfi felolvashatott az Írásokból és magyarázatot, figyelmeztetést fűzhetett hozzá. Jézus Izaiás próféta szavait olvasta: „Az Úr Lelke van rajtam.” Itt, Názáretben fogant emberi természete az Úr Lelkétől, itt nőtt fel, itt tanult mesterséget itt tudatosodott benne a küldetése. – Most az emberek elé tárja küldetésének tartalmát. „Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” A szegények híján vannak a szükséges javaknak, nem elég a vigasztaló szó, ki kell emelni őket a nyomorukból. Fel kell szabadítani a foglyokat, akiket barbár módon sötét, földi gödörben tartottak, gyakran elveszítették látásukat. Jézus a lelki szabadságot és hitbeli látást hoz a raboknak. A nyomorból szabadít. Az Úr esztendején, ötven év után, felszabadították a
rabszolgákat,
visszaadták
földjüket,
azoknak,
akiktől
elvették
megélhetésüket. – Jézus összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült. Elkezdte tanítását: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok.” Ezzel elkezdődött Isten irgalmas szeretetének kiáradása. Jézus emberré lett, hogy velünk együtt cselekedjen. Isten minden embert szabadnak teremtett, a föld mindenkinek életlehetőséget ad. Nincs helye a mások feletti uralomnak és a javak kisajátításának. Jézus példabeszédeiben, felajánlja, hogy együtt gondolkodjunk vele és magunk döntsünk az Isten akarata mellett. Buzdít a cselekvésre. „Nem az megy be Isten országába, aki mondja Uram, Uram, hanem aki Atyám akaratát cselekszi.” Jézus tanítása szerint, az Atya élet, földi és örök életre hív minden embert. Az Atya szeretet, mindenkit szeret, azzal mutatta meg szeretetét, hogy életre hívott és örök életre hív. Milyen a mi válaszunk? Családunkban, plébánia közösségünkben a másik
fölött akarok uralkodni? Magamnak akarom kisajátítani a javakat? Jézus az Úr esztendejét hozta közénk. A segítségével szüntessük meg a nyomorúságot, a rabságot. Gyakoroljuk Isten irgalmas szeretetét, hogy megvalósuljon az Atya akarata szívünkben és környezetünkben. Tavas Gellért Évközi 3. vasárnap C Mielőtt Lukács evangélista elkezdené a Jézus életéről szóló beszámolóját, tisztázza, milyen szempontok irányítják az írásban. Elmondja, hogy ő olyan eseményeket beszél el, amelyeknek „gondosan utána járt” és szemtanúktól hallott, így azok, akik olvassák írását, biztosak lehetnek az evangéliumban bevezető
található
mondatai
tanítások
alkalmat
megbízhatóságában.
kínálnak
nekünk
arra,
Lukács hogy
elgondolkodjunk az evangéliumok történetiségéről. Sokáig nem volt ismeretes az emberek számára a kritikai gondolkodás. Mindazt, amit hallottak, úgy kezelték, mint történelmi tényt. Az utóbbi kétszáz-háromszáz évben alakult ki az a gondolkodás, amely a történelmi eseményeket kritikai vizsgálatnak veti alá, hogy megbizonyosodjék azok érvényességükről, mielőtt elfogadnák azok hitelességét. Ezt az eljárást az evangéliumokkal kapcsolatban is alkalmazzák. Foglaljuk most össze, milyen szakaszokon keresztül jutott el hozzánk Jézus élete és tanítása. Az első szakasz: Jézus földi élete. Jézus nem írt semmit, de prédikációiban használta az ókori kultúra általános formáit – tömör mondásokat, hasonlatokat, példabeszédeket, ellentéteket, ritmikus ismétléseket, képeket -, s ezáltal megkönnyítette, hogy az emberek
emlékezetükbe véssék tanítását. Gondoljunk csak az evangéliumnak ezekre a soraira: „Elsőkből lesznek az utolsók”; Széles a kapu és tág az ösvény, amely a romlásba vezet; Szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz”. (Mt 7,13-14) Ha valaki egyszer ilyen kifejezéseket hallott, nehezen felejtette el azokat. Az a tény, hogy Jézus Önmaga nem írt, nem azt jelenti, hogy az evangéliumok nem az Ő szavait tartalmazzák. Azok az ókori emberek, akik nem tudták papírra vetni szavaikat, az emberek emlékezetébe írták azokat. Második
szakasz:
az
apostolok
szóbeli
igehirdetése.
A
feltámadás után az apostolok beszélni kezdtek Jézus életéről és tanításáról, mindig figyelembe véve a különböző hallgatók körülményeit. Ennek célja nem történelmi oktatás volt, hanem az emberek hitre vezetése. Azzal a mélyebb megértéssel, amely már osztályrészük volt, képesek voltak másoknak is átadni mindazt, amit Jézus mondott és tett, alkalmazkodva azokhoz, akikhez fordultak. Harmadik szakasz: a leírt evangéliumok. Körülbelül Jézus halála után 30 évvel néhányan elkezdték leírni azokat a beszámolókat, amelyek a szóbeli igehirdetés útján jutottak el hozzájuk. Így született meg a négy evangélium, amelyet ma ismerünk. Abból a sok mindenből, ami
eljutott
hozzájuk,
az
evangélistákhoz
kiválogattak
néhány
elbeszélést, amelyet másoktól hallottak, azt összefoglalva elbeszélték, alkalmazkodva azoknak a közösségek szükségleteihez, amelyeknek írtak. Szükséges volt Jézus tanítását alkalmazni a különböző igényekhez, ugyanakkor rendben, színesen írtak, egyes tanításokat hangsúlyoztak, de nem változtatták meg az alapvető igazságokat. Amennyire lehetséges volt figyeltek a történelmi háttérre,
mikor és hol történtek Krisztus életének azok az eseményei, amelyeket mások épülésére megírtak. Ezentúl Lukács evangélista még politikai és földrajzi koordinátákat is megad, amikor Jézus nyilvános szolgálata kezdetét beszéli el. (Lk 3,1-2) Összességében, az evangéliumok nem a mai értelemben nem történelemkönyvek, mivel nem írnak le sok történelmi tényt. De abban az értelemben történeti könyvek, hogy megtörtént események lényegét adják át. A legfőbb érv pedig az evangéliumi események történeti igazsága mellett az, amit önmagunkban tapasztalunk mindenkor, amikor bensőnkben mélyen megérintenek minket Krisztus szavai. Melyik tanításnak, réginek vagy újnak van-e ilyen ereje? (R. Cantalamessa) Évközi 3. vasárnap C
Az évközi harmadik vasárnapon igen sajátos evangéliumi perikópát hallunk: első harmada a Lukács szerinti evangélium bevezetése, ajánlása; majd a többi része már a negyedik fejezetből való, és Jézus nyilvános működésének kezdetéről tudósít minket. Bár egy ilyen szövegtársítás kérdőjeles lehet, mégis van egy motívum, amely a két részt
egybefűzi,
összeköti.
Amikor
ugyanis
Lukács
próbálja
megfogalmazni, hogy mi is a célja művével, ezt írja: mások példáját követve, alapos utánajárás után leírni a „körünkben lejátszódott eseményeket (...) úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az isteni igének” (Lk 1,1k). Nos, épp ez a kezdet, Jézus működésének első pillanata körvonalazódik előttünk. Felmerülhet a kérdés: nem a születés, nem a karácsonyi események elbeszélése az igazi kezdet? Bizonnyal igaz ez az állítás, Lukács maga is megírja a gyermekségtörténetet, mégis ha a négy evangéliumot nézzük,
akkor azt kell mondanunk, hogy a tulajdonképpeni kezdet, nullpont a megkeresztelkedés és Isten országa örömhírének meghirdetése volt. A gyermekségtörténetről a négy közül csak két evangélista – Máté és Lukács – számol be, míg Márk és János mondhatni in medias res kezdi meg evangéliumát. Nem hanyagság vagy elnagyoltság az oka ennek, hanem az a mély meggyőződés, hogy nem emberi élettörténet vagy egyfajta mai értelemben vett biográfia az evangélium; és maga Krisztus sem mint érdekes vagy izgalmas emberi személy áll előttünk életének sokszor szűkszavú leírásaiban. Az örömhír, az emberré lett Isten hozzánk intézett üzenete és értünk végbevitt műve a valódi tárgy. Nem véletlen, hogy Karácsonyt, Jézus születésének ünnepét viszonylag későn kezdte el ünnepelni az Egyház, már jóval korábban megemlékezett Epifániáról, Vízkeresztről, amely ünnepnek mély teológiai-hitbeli jelentősége az elmúlt hetekben feltárult előttünk. A főünnep pedig mindig Húsvét volt, de abban sem az emberi szenvedéstörténet önmagában, egyfajta keserű emlékezés állt a középpontban, hanem a misztérium, amely ezen keresztül feltárult előttünk, s amely által megmenekültünk. Azért fontos ezt a gondolatot most ennyire kidomborítanunk, mert sok kortársunkban – valljuk meg, olykor bennünk is – megannyiszor felébred a kíváncsiság Jézus emberi életének adottságai, eseményei után. Az évszázadok alatt az első apokrifektől kezdve a múlt századi vagy kortárs úgynevezett „lelki” vagy „vallásos” irodalomig ontották a szerzők a műveket,
amelyekkel
Jézus
születésének
körülményeit,
családi
viszonyait, rejtett gyermekkorát, életét színezték ki, bizonyíthatatlan létezésű személyekkel és kegyes elbeszélések erdejével véve körül azt a szerény magot, amelyet az evangéliumok tanúsítanak. Bár a szegény, önmagát kiüresítő Istenhez méltó és illő az a visszafogottság, csönd és
szerénység, amellyel az evangéliumok emberi életét kezelik, mégis az emberi kíváncsiság, fürkészés, lelkesültség – amely nem egyszer mély vallásos érzésből táplálkozik – nem elégedett meg ennyivel. Ám hogy ez az emberi magatartás korántsem veszélytelen, arról evangéliumi perikópánk is tanúskodik. Hiszen az első nagy tapasztalatok után – megkeresztelkedés, kánai csoda, pusztai magány – Jézus első igehirdető körútja során saját otthonába érkezik, és itt hatalmas kihívás áll előtte: el kell szakadnia attól az emberi, csöndes, semmiben sem más, semmiben sem a többiekétől eltérő emberi élettől, amelyet addig élt, s honfitársainak,
szomszédainak,
gyermekkori
barátainak
meg
kell
érteniük, hogy ő az Írás beteljesítője. Rendkívüli dolog ez, és tudjuk jól, hogy a názáretiek reakciója negatív, nem tudják felérni, felfogni, hogy itt már nem emberi ismerősük, hanem Isten Felkentje áll előttük. Nem azt kell nézniük, hogy ki az apja, anyja, kik a rokonai, mi a mestersége, hol van a háza, hanem Izajás próféta szavainak beteljesedését kell felfedezniük benne: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást,
a
vakoknak
a
látást,
hogy
szabaddá
tegyem
az
elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Ha valaki emberi módon akarja ismerni Jézust, akkor nem fogja soha ezen szavakat befogadni szívébe, nem tud majd hinni bennük. Képtelen lesz a nagy váltásra az emberi ismeretről az Isten szerinti ismeretre, amelyről Szent Pál ír: „Ezután tehát nem ismerünk senkit emberi szempontból. Ha Krisztust azelőtt emberileg ismertük is, most már nem úgy ismerjük.” (2Kor 5,16) A keresztény hívő ember számára itt áll a próbatétel, ugyanis két véglet kísértését kell elkerülnie. Sokak számára Krisztus felhőkbe burkolózik,
isteni fölségében oly mélyen elrejtőzik előlünk, mintha soha meg sem testesült volna. Dicsőségének, istenségének ragyogásában az ilyen hívő képtelen felismerni emberi arcát. Megint mások épp az ellenkező végletbe esnek: teljesen emberré teszik Krisztust, valójában ő csak a názáreti Jézus, nagy tanító, de elfeledik, hogy ő maga a második isteni személy. Az igaz hit finom egyensúlyára van szükségünk hát: az Isten iránti tiszteletre, alázatra, engedelmességre és szeretetre; az ember iránti közvetlenségre, barátságra, testvéri érzületre. Krisztus Urunk és testvérünk, e kettő együtt. Csak egyik, vagy csak másik helytelen állítás lenne. Lelkiéletünkben a közvetlenség, személyesség mélysége és a tisztelet méltósága együtt kell hogy jelen legyen. Ám ha így fogjuk ismerni Jézus Krisztus, meglátjuk, hogy a mi életünkben is beteljesedik az Írás szava. http://www.kormend.plebania.hu Évközi 3. vasárnap C A kinyilatkoztatás nem írás, hanem élet! Mózes ugyan leírt betűket vett át az Úrtól. Ezdrás pap – ahogy hallottuk – a fogságból visszaérkező népnek írást olvasott fel, az Úr szavait, az Úr üzenetét. Jézus a názáreti zsinagógában ugyancsak egy könyvtekercset vett elő és éppen arra a helyre talált, amit az előbb hallottunk. Felolvasta és utána értelmezte. Írások sorban, de mindezek ezt a pillanatot készítették elő: „Ma betejesedett az Írás!” Ezt Jézus mondta! Ezzel az Írás elnyerte értelmét! Az Írás Jézusban teljesedett be! Ő az Isten kimondott szava! Jézus beteljesíti mindazt, amiket Isten a próféták által üzent, vagy írástudó emberek leírtak. Jézusban mindez beteljesedett. Jézus óta vasárnapról-vasárnapra felolvasunk az Írásokból különböző részleteket. Millió biblia van emberek kezében és lapozzák, olvassák az Írást. Jézus
Krisztus óta elsősorban felé fordulunk, mert ő az a valaki, aki a tanító, aki egyedül értelmezi helyesen az Írást, mert benne az Írás igazságai életté váltak! Ettől kezdve Jézust nemcsak hallgatjuk, hanem példáját követjük, mert benne megjelent Isten vigasztalása, benne itt van közöttünk Krisztusunk, aki megvéd egymástól, embert az embertől. Nem véletlen, hogy hitetlen emberek arról beszélnek, hogy Isten féltékeny az emberre, Isten irigy, nem akarja az ember javát. Erről azok beszélnek, akik az emberből akarnak hasznot húzni, az emberből akarnak megtollasodni az ember kárára, a másik ember ellenére. „Az Úr Lelke rajtam!” Azzal kezdtük ezt az újesztendőt, hogy rácsodálkoztunk arra a nagy igazságra: Elkezdődik Isten és a világ újraegyesítése! Az ember és a világ minden gondja, baja abból származik, hogy elszakadt az Istentől! Isten úgy alkotta meg az embert, hogy vele összetatozzunk, ha tőle elszakadunk, akkor magunkra maradunk. Az istennélküli ember nem tud mit kezdeni a másik emberrel sem, egymásnak ellenlábasai leszünk, civakodunk, ellenségeskedünk. Nem valósul Isten gondolata, hogy az emberek olyan egységben legyenek egymással, ahogy az emberi test egységét megcsodáljuk, ahol mindenegyes tag az egészet építi fel és mindenegyes tag egyformán fontos. Jézus ma azt a nagyon fontos üzenetet
fogalmazza
meg,
amely
az
Istennel
egyesült
világ
szellemiségét, lelkületét jelenti: „Az Úr Lelke rajtam!” Jézus ezt az isteni Lelket ajándékozza nekünk embereknek, a világnak! A Lelket, aki a vigasztaló! A Lelket, aki az ember ügyvédje az Istennel való kapcsolatok rendezésében! A Lélek a ti oldalatokon áll, hogy meg tudjatok felelni Isten elvárásainak és az egymással való kapcsolatotokban méltók legyünk. A Lélek szónak ez a jelentése: Vigasztaló! Jézus ezt ígérte az apostoloknak: „Elküldöm nektek a Vigasztalót!” Azt hallottuk, hogy a Lélek Jézust a pusztába vitte, ahol Keresztelő
Jánossal találkozott. A Lélek erejével aztán visszatér Názáretbe, ahol szokása szerint szombatonként bemegy a zsinagógába. Elmondja ezt a legfontosabb üzenetet, hogy a világ csak akkor tartozhat Istenhez, ha az Isten Lelke élteti! A világ csak akkor élhet Istenhez méltón, ha Istenre építkezik, nem homokra, hanem sziklára és ez a szikla maga Jézus! Elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje! Mi az üzenet? „Hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét!” Az embereket ez az üzenet örömmel töltötte el, mert ők tudták mit jelent az, hogy elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Jézus Krisztussal elkezdődött ez az új időszak, az Isten kegyelmi ideje. Isten kegyelmi ideje azt jelenti: - hallottuk - „Szabadulást hirdet a raboknak!” Ők nagyon világosan tudták, hogy ez mit jelent, sokkal többet, mint amit mi első hallásra gondolunk. Nem arról van szó, hogy valakinek általában a szabadságáról van szó, hanem Isten kegyelmi esztendeje a zsidók számára az ötvenedik esztendő volt. Ezért volt az ő számukra oly örömteli Jézus üzenete, mert ez a jubileumi év, a 7x7 év után következő jubileumi év az Isten kegyelmi esztendeje. Isten azt akarja, hogy a mi világunk, a mi életünk ilyen kegyelmi idő legyen születésünktől halálunkig, a világ kezdetétől a világ végéig! Ezt az isteni vágyat, isteni gondolatot fejezi ki ez a jubileumi esztendő. Jubileum, amikor a jóbelt megfújták. A jóbel az a kürt, amit ökörszarvból készítettek. A zsidók az ökörszarvát így nevezik: jóbel. Jubileum az, amikor ezt a jóbelt megfújják és a kegyelmi esztendő elkezdődik. Mit jelent a kegyelmi esztendő? Ez a döntő! Ezt hallották a jézusi beszédből: Elengednek minden adósságot! Minden adósságrabszolga megszabadul a börtönből. Ismerős fogalom: adósságrabszolgák. Az istennélküli világnak fogalma sincs az Isten kegyelmi gondolkodásáról.
Az istennélküli világ rabszolgákban gondolkodik, mert a rabszolga kiszolgáltatott. Amikor Jézus kimondja ezt a nagy igazságot, akkor az emberek tudták, hogy az adósságukat elengedik, azok, akik az adósságuk miatt eladósodtak, akár azok, akiket börtönbevetettek, - ilyen is volt, - akár örökös rabszolgává váltak, akik soha nem tudják visszafizetni a kölcsönt. Ott voltak a hitelezők is. Ott voltak azok is, - uzsorásoknak is mondhatjuk őket, de lehet Zakeusnak is mondani, - ők is ott voltak. Ők is meghallották ezt az üzenetet. Már is hangot adtak nemtetszésüknek: Ki Ez? Nemde az ács, József Fia! Hogy beszélhet így? Mi módon leckéztet így meg bennünket? Mi köze a mi világunkhoz? Jézus részletezi, szempontok alapján megy tovább, hogy kifejtse ezt az igazságot: „A vakok látnak, a poklosok tisztulnak, a sánták járnak!” Kinyílik az emberek szeme. Tisztul a világ, tisztulnak az emberi kapcsolatok, mert
vannak olyan helyzetek,
amikor
az
emberek
eladósodnak. Ne azzal foglalkozzunk, hogy ők mennyire voltak ebben hibásak és mennyire nem. Mindig vannak, akiknek érdeke, hogy emberek eladósodjanak, mert ez az ő e világi meggazdagodásuknak az egyetlen
lehetősége.
A
poklosok
tisztulnak.
Tisztul
az
emberi
kapcsolatok világa! A sánták járnak. Út támad az embereknek, út, amelyen
az
ember
kiszabadul
a
rabszolgaságból.
Amikor
Jézus
meghirdeti ezt az igazságot, akkor ezt kell látnunk! Isten így van jelen a világunkban, egészen konkrét cselekedetek által! Egészen konkrét cselekedetekkel tudja az ember maga is igazolni, hogy Isten Lelke lakik benne! Ez nem elmélet! Ez az élet! A mai vasárnapon azért imádkozzunk, hogy az Isten Lelke lakozzon bennünk, az Úr Szent Lelke, amely az istenes gondolkodásnak, az
istenes magatartásnak a feltétele. Ne felejtsük el, az istentelen világ egyfolytában az Isten Lelke ellen hadakozik. Az istentelen világ nem fogja megérteni sohasem az Isten Lelkének üzenetét, mert nem is akarja megérteni, mert az ellene szól. Az istentelen világ nem fogja megérteni azt, Aki elengedi az adósságot. Neki ez nem érdeke. Az istentelen világ ezt a keresztény gondolkodást száműzi és e világi magatartásformákra hivatkozik. Mi határozta meg az ő gondolkodásukat? Szemet szemért, fogat fogért. Ha te így, akkor én is úgy. Ezt a világot változtatja meg a Lélek! Ezért volt a zsidók számára is olyan nagy dolog a jubileumi esztendő, az Isten kegyelmi éve, amikor minden adósság és adósság rabszolgaság megszűnik. Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel. Ezt az istenes gondolkodást az e világi gondolkodás, amit elsősorban a pénz ural és határoz meg, nem tudja hova tenni. Csak egyet tud. Aki csak néhány fényt villant fel ebben a világban ebből a Szentlelkes gondolkodásból, az ellenség lesz, azt leckéztetni kell, mert istenkedik ebben az istentelen világban. Mennyi adósságunk van! Kérjük az Istent, töltse el a mi szívünket is az ő Szent Lelke, hogy ezen a földön ne csak jólét legyen, hanem erkölcs is! Segítsen nekünk abban, hogy ne csak igazságról beszéljenek a világban, hanem irgalomról is. Ne csak e világi programunk legyen, hanem a hitnek is szava legyen! Nem erre vágyakozik mindenki, erre az egészen új kapcsolatra? Általunk a betű életté váljon! A mi dolgunk, hogy az ember élete Isten vezérelte Szentlelkes élet legyen! Kozma Imre Évközi 3. vasárnap C A mai evangélium középpontja az az ószövetségi idézet, melyet Jézus a názáreti zsinagógában olvas fel és alkalmaz magára. A felolvasott rész a Messiásra vonatkozik. Akinek füle volt akkor megértette mi jelent Jézus
kijelentése: "Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok." A választott nép előképe az Egyháznak. Az Egyház történetét ezért jobban
megérthetjük,
ha
összevetjük
a
választott
nép
hasonló
helyzeteivel. Az Egyház közel kétezer éve különböző korok és kultúrák váltakozása ellenére hirdeti az örök igazságot, az evangéliumot. Az Egyház történetében látható, hogy sokszor nehezen ment a váltás a különféle kultúrák, korok között. Mert az egy-egy korban fölszedett külsőségekről azt hitte, hogy azok az örök igazsághoz tartoznak, holott csak egy görcsös
megszokásról
volt
szó,
melytől
nem
tudott
szabadulni
idejekorán. A magyar egyház az elmúlt évtizedekben megjárta a kommunista diktatúra babiloni fogságát. Visszatérve a fogságból ott akartuk folytatni, ahol
abbahagya:
a
dicsőséges
népegyház
korszakát.
Mára
kiábrándultunk ebből az álomból, s aki még nem ébredt volna még fel, itt az ideje, hogy felébredjen. Nem lettünk tömegegyházzá. Sőt évről-évre csökken számunk, már csak a keresztelési anyakönyvek papírjain is. Ha pedig az elkötelezett keresztényeket akarjuk összeszámolni, még kevesebben vagyunk. Nem szűnt meg az üldözés sem: a kommunista diktatúra nyílt üldözését felváltotta a liberalista szabadosság sokkal gonoszabb és alattomosabb támadása. Mégis úgy tűnik, vannak, akik nem tudnak mit kezdeni a megváltozott helyzettel. Folyton hallom a siránkozást a papoktól, a hívektől. Ez, meg az se akar járni a templomba, pedig mondom neki. Nem akarják megkereszteltetni a gyereküket. Nem akarnak templomba esküdni, mert elég az nekik hogy csak összeköltöznek. Nem adnak a hívek
elég
pénzt,
hogy
templomot
építsek.
Siránkoznak
olyan
magatartások felett, amelyek a népegyház korszakának díszítőelemei voltak, nem pedig örök igazságok. Foggal-körömmel próbálják ezeket a díszítőelemeket darabonként gyorsan visszaragasztani, s elkeseredetten látják, hogy újra és újra leesik, s még apróbb darabra törik. Mik ezek a díszítőelemek? Különböző magatartásformák, melyek a népegyházban elfogadottak voltak, de most az ezredforduló küszöbén gyökerét vesztett magatartások. Legyen mindenki megkeresztelve, s közben nem vesszük észre, hogy a szülők a legkisebb erőfeszítést sem teszik gyermekeik vallásos
nevelését
illetően.
Legyen
minden
gyerek
elsőáldozó,
bérmálkozó, s közben nem vesszük észre a számok bűvöletében, hogy megfelelő családi háttér híján a legtöbbjének fogalma sincs arról, hogy miben részesült, csak az elsőáldozás szép ruhája, s a bérmálkozásra kapott ajándék érdekli. Építsünk templomokat, s nem vesszük észre, hogy ezekben a milliós csodákban tíz év múlva nem lesznek hívők, s nem lesz pap sem. Sokan siránkoznak ezen. Én nem siránkozom. Én inkább azt mondom nektek Nehemiással és Ezdrással: "Ne szomorkodjatok és ne sírjatok. Menjetek, tartsatok ünnepi lakomát!" Miért? Mert közel kétezer éve az Isten Fia bejelentette a názáreti zsinagógában, hogy "Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje. - Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok." Miért ne sírjatok? Mert ez az örök evangélium, s ennek hirdetése a feladata az Egyháznak, nem pedig a lehullott díszek visszaragasztgatása. Tovább kell menni a történelem útján. Egy korszak elmúlt a magyar Egyház életében, s fölváltotta egy másik, melyet tudomásul kell venni.
Új kor, új helyzetekkel és új kihívásokkal vár reánk. De az örök evangélium megmaradt. Megmaradt és Jézus Krisztus az idők végéig hirdeti nekünk egyháza által az örömhírt: "Bízzatok, én legyőztem a világot!" Ámen. http://fajel.webnode.sk Évközi 3. vasárnap C Minden közösségnek, csoportnak törvényekre, szabályokra van szüksége, ahhoz, hogy jól működhessen. Országok
parlamentjei
éveket
töltenek
el,
egy-egy
törvény
megfogalmazásával, ami azután állandó javításra szorul, mert az élet bebizonyítja, hogy valami miatt nem működőképes. Ezzel ellentétben elcsodálkozunk az isteni törtvények időtállóságán. Újra és újra kiderül, hogy mennyire kiállja az idők viharát, túlnő az emberi okoskodáson. A mai Ószövetségi olvasmány egy ilyen bizonyítéka annak, hogy mennyire maradandó értéke van az isteni törvénynek, Isten kinyilatkoztatott szavának. 587, a zsidó történelemben a nagy nemzeti katasztrófa ideje volt, amikor szinte az egész nemzetet elhurcolták Babilonba. Hosszú évek rabsága után Ezdrás pap vezetésével hazatért egy csoport. Minden romban hevert, fizikailag és lelkileg is. Érdekes módon az első kitűzött célpont a templom helyreálltása volt. A munkálatok közepette találtak rá a Szentírás egy részére, amelyet ünnepélyes keretek között fel is olvastak a népnek. Az emberek tiszteletük jeleként állva hallgatták meg, és egyhangúan újra életűk vezérfonalává tették. Isten irányító szava nélkül hogyan is működhetne az a
test, amely Isten népének a közössége? „Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által....Mindannyiunkat egy Lélek itatott át.” – olvassuk az első olvasmányban. Mi az új-szövetség gyermekei vagyunk, ezért a mai Vasárnap is az evangélium áll érdeklődésünk középpontjában, annak maradandó értékeit akarjuk magunkévá tenni. Szent Lukács nagy igyekezettel, hangyaszorgalommal járt a dolgok után, hogy tárgyilagos beszámolót adhasson Jézus működéséről. Ezért megbízható mindaz, amit közöl. Nyilvános tevékenysége folyamán az Úr Jézus Názáretbe is eljutott, ahol nevelkedett. Szombat lévén betért a zsinagógába és olvasásra jelentkezett. Minden szem rászegeződött, nagy várakozással tekintettek rá. Izaiás próféta könyvét adták oda neki. Ő pedig öntudatosan arra a részre nyitotta ki, ahol ezt olvassuk „az Úr lelke van rajtam Ő kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” Ki tudja, hogy már hányadszor hallották ezt Jézus honfitársai? Többször is felolvasásra került már, de most egészen másképp hangzott Jézus ajkán - különösen azzal a kiegészítéssel, hogy „ma beteljesedtek az írás szavai.” Jézus most már önmagát állította oda követendő normának, tudatában volt annak, hogy ő az Úr felkentje, és örömhírt hozott a szegényeknek. Sajnos a zsinagógai hallgatók, Jézus honfitársai nem voltak eléggé szegények lelkileg ahhoz, hogy elfogadják Jézus tanúságát. Túlságosan el voltak telve önmagukkal. Jézus az óta is ott áll az emberiség nagy családja, gyülekezete előtt, azzal a határozott öntudattal, hogy csak az Ő szava fog eligazítani, csak az Új szövetség törvénye fog tartalmat adni az életűnknek. Tartozzunk
mi is azok közé, akiknek legfőbb törekvése, hogy az életükben beteljesedjen, életre kellejen Isten Igéje. A Jézushoz igazodó életformának mindig is megvoltak a hősei - és ma is megvannak. Ha csak az előző pápára II János Pálra gondolunk is, idős, agg ember létére a VILÁG LELKIISMERETE volt. Vagy a mostani pápával kapcsolatban olvastam, hogy a legendás hírű labdarugó Franz Beckenbauer egy újságnak (Abendzeitung) úgy nyilatkozott, hogy amikor 2005 októberében találkozott, XVI Benedek pápával ez élete egyik meghatározó élményévé lett.
A
pápa
bajorországi
látogatását
követően
Beckenbauer
tanulmányozni kezdte a pápa írásait. Azt mondta erről, hogy a pápa művei az embereket elvezetik az Egyházhoz és ennek ő maga az élő tanúja. Ilyen példaképek ösztönzésére nekünk is meg kell újítanunk keresztény elkötelezettségünket, bátran vállalva Isten országában a ránk eső részt. Böjte Mihály Évközi 3. vasárnap C A mai evangélium középpontja az az ószövetségi idézet, melyet Jézus a názáreti zsinagógában olvas fel és alkalmaz magára. A felolvasott rész a Messiásra vonatkozik. Ahhoz, hogy ennek a jelenetnek súlyát megértsük, szükséges legalább felvázolni a Messiás-várás rövid történetét Izraelben. Izrael történetében a kezdetektől felbukkan a Messiás-várás, mint a zsidó vallás egyik lényeges igazsága. De ez a várakozás, és a Messiás kiléte fokozatosan tisztul ki. Isten isteni pedagógiával a történelem eseményein keresztül neveli rá fokozatosan választott népét arra, hogy
kit is várjanak a Messiásban és az üdvösségben. A kezdeti időkben Izrael figyelmét
leköti
az,
hogy
megkapják,
és
Isten
segítségével
megszerezzék az ígéret földjét, ahol önálló államot alapítanak. De hogy nem ez a legfőbb cél, mutatja, ahogy elsorvad Izrael állama, míg végül a népet
fogságba
hurcolják
Babilonba.
A
fogságból
hazatérve
megvilágosodik számukra, hogy a nagy birodalmak árnyékában a politikai függetlenség lehetetlenség. Nyilvánvaló lesz, hogy sok minden csak álom marad, amiről hazatérve ábrándoztak. A jeruzsálemi Templom újra felépítve nem lett olyan dicsőséges és pompás, mint a salamoni. De megtanulják: egyet nem veszítettek el és senki el nem veheti tőlük: Isten szavát, a Törvényt. Megvilágosodik számukra, hogy az üdvösséget csak Isten adhatja meg. El fogja küldeni fölkentjét, aki örömhírt hoz. Igaz, a politikai függetlenség egy villanásnyi időre megvalósulni látszik a Makkabeus-féle szabadságharc eredményeképp, hogy annak kudarca után még elemibb erővel lépjen fel a Messiás-várás. Jézus idejére tetőfokára hág ez a várakozás. Isten úgy ítéli meg, hogy elérkezett az alkalmas idő: elküldi Egyszülött Fiát. Jézus a názáreti zsinagógában azt a rész olvassa fel az Írásból, mely abban az időben a forró Messiás-váró hangulatban különös értelmet nyert. Akinek füle volt akkor megértette mi jelent Jézus kijelentése: "Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok." A választott nép előképe az Egyháznak. Az Egyház történetét ezért jobban
megérthetjük,
ha
összevetjük
a
választott
nép
hasonló
és
kultúrák
helyzeteivel. Az
Egyház
közel
kétezer
éve
különböző
korok
váltakozása ellenére hirdeti az örök igazságot, az evangéliumot. Az Egyház történetében látható, hogy sokszor nehezen ment a váltás a
különféle kultúrák, korok között. Mert az egy-egy korban fölszedett külsőségekről azt hitte, hogy azok az örök igazsághoz tartoznak, holott csak egy görcsös megszokásról volt szó, melytől nem tudott szabadulni idejekorán. A magyar egyház az elmúlt évtizedekben megjárta a kommunista diktatúra babiloni fogságát. Visszatérve a fogságból ott akartuk folytatni, ahol
abbahagya:
a
dicsőséges
népegyház
korszakát.
Mára
kiábrándultunk ebből az álomból, s aki még nem ébredt volna még fel, itt az ideje, hogy felébredjen. Nem lettünk tömegegyházzá. Sőt évről-évre csökken számunk, már csak a keresztelési anyakönyvek papírjain is. Ha pedig az elkötelezett keresztényeket akarjuk összeszámolni, még kevesebben vagyunk. Nem szűnt meg az üldözés sem: a kommunista diktatúra nyílt üldözését felváltotta a liberalista szabadosság sokkal gonoszabb és alattomosabb támadása. Mégis úgy tűnik, vannak, akik nem tudnak mit kezdeni a megváltozott helyzettel. Folyton hallom a siránkozást a papoktól, a hívektől. Ez, meg az se akar járni a templomba, pedig mondom neki. Nem akarják megkereszteltetni a gyereküket. Nem akarnak templomba esküdni, mert elég az nekik hogy csak összeköltöznek. Nem adnak a hívek
elég
pénzt,
hogy
templomot
építsek.
Siránkoznak
olyan
magatartások felett, amelyek a népegyház korszakának díszítőelemei voltak, nem pedig örök igazságok. Foggal-körömmel próbálják ezeket a díszítőelemeket darabonként gyorsan visszaragasztani, s elkeseredetten látják, hogy újra és újra leesik, s még apróbb darabra törik. Mik ezek a díszítőelemek? Különböző magatartásformák, melyek a népegyházban elfogadottak voltak, de most az ezredforduló küszöbén gyökerét vesztett magatartások. Legyen mindenki megkeresztelve, s közben nem vesszük észre, hogy a szülők a legkisebb erőfeszítést sem teszik gyermekeik
vallásos
nevelését
illetően.
Legyen
minden
gyerek
elsőáldozó,
bérmálkozó, s közben nem vesszük észre a számok bűvöletében, hogy megfelelő családi háttér híján a legtöbbjének fogalma sincs arról, hogy miben részesült, csak az elsőáldozás szép ruhája, s a bérmálkozásra kapott ajándék érdekli. Építsünk templomokat, s nem vesszük észre, hogy ezekben a milliós csodákban tíz év múlva nem lesznek hívők, s nem lesz pap sem. Sokan siránkoznak ezen. Én nem siránkozom. Én inkább azt mondom nektek Nehemiással és Ezdrással: "Ne szomorkodjatok és ne sírjatok. Menjetek, tartsatok ünnepi lakomát!" Miért? Mert közel kétezer éve az Isten Fia bejelentette a názáreti zsinagógában, hogy "Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje. - Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok." Miért ne sírjatok? Mert ez az örök evangélium, s ennek hirdetése a feladata az Egyháznak, nem pedig a lehullott díszek visszaragasztgatása. Tovább kell menni a történelem útján. Egy korszak elmúlt a magyar Egyház életében, s fölváltotta egy másik, melyet tudomásul kell venni. Új kor, új helyzetekkel és új kihívásokkal vár reánk. De az örök evangélium megmaradt. Megmaradt és Jézus Krisztus az idők végéig hirdeti nekünk egyháza által az örömhírt: "Bízzatok, én legyőztem a világot!" Ócsai József
Évközi 3. vasárnap C Az a hely, ahol Jézus gyermekkorát töltötte, ahol felnövekedett, és ahol Lukács szerint elkezdte működését, igen kicsiny és jelentéktelen falu volt. Így minden reménytelenség számára a remény jelét jelentette. Galileának megvetett, pogány földjén, Názáretben jelent meg az üdvösség a Szentlélek erejéből. Jézus a zsinagógában Izajás könyvéből olvasott fel. Ő a várakozók, a reménykedve várakozók prófétája. Ő jövendöl arról a határtalan irgalomból táplálkozó segítségről, amelyet Isten Felkentje fog népének hozni. Galilea dombjainak földművelő emberei vajon sejtették-e, hogy aki hozzájuk szól, az a prófétától megígért Emmanuel, amelynek jelentése, "velünk az Isten"? Most Isten úgy lép fel Izrael történetében, mint eddig sohasem. Jézus ünnepélyesen kijelenti, megérkezett az üdvösség ideje. Minden jóakaratú embernek megígéri annak a beteljesedését, amelyet a zsidók olyan nagyon vártak. Szavai
különleges
erővel
csendültek
fel a
hallgatók
előtt:
"Ma
beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok." (21. v.) Amit a próféta megígért, most valósággá vált. Ez számukra is mindig megmaradó valósággá lett. Az evangéliumok nem Jézus élettörténetét akarják megírni, hogy így megőrizzék emlékezetét. Az evangélium elbeszélése számukra is örömhír akar lenni, amely üdvösségünket szolgálja. Azok az események, amelyeket a próféta a jövő számára hirdet, most is beteljesednek közöttünk. Egy hasonlattal kifejezve: Galileában növekedett a vetőmag fává, amely mindig tovább hajtja a leveleket, és mindig újra és újra gyümölcsöt hoz, és az egész világon el kell terjednie. Az Egyházban Jézus Krisztus van jelen, ő él tovább benne. Az Egyház hitében és életében az üdvösségünkön fáradozó Úr ölt alakot. "Ma beteljesedett az üdvösség ideje". Ez a "ma" nem arra a konkrét napra utal, amely akkor virradt Názáretre. Ez a "ma" az a nap, amely
fölött a Nap még ma sem nyugodott le, amely fölött ma is világít, és amely egykor bele fog torkollni abba a napba, amelynek nem lesz estéje, az Isten örökké megmaradó napjába. Jézus most is tevékenykedik szavaival a szegények, a rabok, az elnyomottak megmentésén. Jézus a megalázottak
Üdvözítője.
Ő
megszabadít
a
lelki
vakságtól,
a
szegénységtől, a reménytelenségtől, a bűn szolgaságából. Krisztus éltető, gyógyító, bátorító jelenlétére mindenkinek szüksége van. Akkor élünk az igazság szerint, ha nemcsak a földi élet, hanem a hit világa is valóság számunkra. Alapvető igényünk, hogy megtaláljuk életünk igazi értelmét. Lelki és testi nyomor egyaránt nyomasztja életünket. Hívő életünk sokféle veszélynek van kitéve. Ezekre a nehézségekre csak Krisztus adhat választ. Csak az ő segítsége nyújt lehetőséget ahhoz, hogy sikeresen megküzdjünk azokkal a veszélyekkel, amelyek komolyan fenyegetik igazi emberi életünket. Ha igazán rátaláltunk, ha életünk döntő kérdéseire tőle kaptuk meg a választ, ha felismertük: az üdvösség kegyelmei hogyan emelnek fel minket elesettségünkből, csak akkor állíthatjuk, hogy igazán Krisztust követjük. Így van lehetőségünk arra, hogy hitünket megvalljuk a világban. Így lesz hitünk igazi örömforrássá. Istennek így tudunk mindig hálát adni, hogy Krisztust nekünk ajándékozta. A mi időnk is Krisztus korszaka. Isten uralma jelen van az Egyházban. Mindaz, amit az élő Krisztus feltámadása után tett az Egyházban, kapcsolatban van az idők végével, amikor az Úr végérvényesen visszajön. Mindaz, ami lelkének erejéből történik szeretetben, igazságosságban, békében, Isten országát építi, amely teljességben akkor jön majd el, amikor az örökkévalóságban az enyészetté lesz a tér és az idő. Már épülnek azok a falak és tornyok, amelyek egykor majd Isten örök városához fognak tartozni. Az építkezésnek már mi is tanúi vagyunk.
Ezért nagyon vigyázzunk azokra a képekre, amelyek ma Krisztust bemutatják. Ezeket a képeket sokszor a mi földi vágyaink alakítják. Így azonban Krisztus igazi alakja erősen elszegényedik, elveszti hitelességét. Már nem üdvösségünk szerzője és az örök élet adományozója lesz. Jézus nem forradalmár volt, aki a római hatalommal való küzdelemben vereséget szenvedett. Nemcsak a felebaráti szeretet tanította, nemcsak a földi nyomor ellen emelte fel szavát, nemcsak az üldözöttek és elnyomottak barátja.
Az
evangélium
úgy
beszél
róla,
mint
aki
üdvösségünk szerzője és ennek érdekében mindig közöttünk működik. Úgy fáradozik üdvösségünkön, hogy az Egyház élő közösségébe vezet minket. Ezért nem szabad olyan vonásokkal felruháznunk, amelyek esetleg ugyan vonzóbbá teszik a modern világ előtt, de elhomályosítják igazi küldetését. Az evangélium megkérdőjelezi az ember minden tevékenységét, amellyel saját erejéből szeretné boldogságát építeni. Mindenekelőtt az egyedül szükségeset hirdeti: az élő Jézus Krisztusban van számunkra az üdvösség forrása! MK Évközi 3. vasárnap C Mi és ki irányítják sorsodat? Van, aki reggelente a horoszkópot bújja a napilapokban, kiválasztva a neki legjobban megfelelőt. Van, aki ezt szemfényvesztésnek tartja, és felkeres egy „igazi asztrológust,” és testhez álló horoszkópot készíttet magának, aszcendenssel, mindennel. Van, aki pszichológusától, vagy tanácsadóitól vár útmutatást. Sokan esküdöznek, hogy a találomra felütött Biblia egy szakaszára elég rábökni, „ott a megoldás.” Ott, „épp azon a helyen akadt meg a szeme,” ahol jövője kulcsára vélte meglelni. Aki ilyen személyes mágiában bízik, az most felfigyelhet: lám Jézus se járt el másképp.
Aki ezt hiszi, téved. Alaposan téved. Jézus egy negyvennapos lelkigyakorlatról jött, és a „Lélek erejével” tért haza. A szellemek megkülönböztetésében edződve, tudván, mi a hivatása, nem a piactérre állt ki, nem is a Templom tornácára, hanem kisebb hazájában az Istentiszteleten szólalt fel. A közösségben. És kiindulópontul az Írást vette.
Izajás
könyvét
nem
maga
választotta.
Sors?
Véletlen?
Predesztináció, azaz „eleve elrendelés”? Vajon hányan olvastuk e szöveget, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is találva éreztük volna magunkat? Örömhírt a szegényeknek? Utópia!
Szabadulás
a
foglyoknak?
Utópia!
(És
különben
is,
megérdemelték ...) Vakoknak látás? Utópia! (Akarnak-e egyáltalán látni?) Szabadság az elnyomottaknak? Utópia! (Nemrég még azt mondták volna: kommunista propaganda …) Aki viszont alaposan mérlegelte már egy lelkigyakorlatban – és nem holmi „transzcendentális meditációban,” szivárványszínű spirituális introspekciót tartva – hivatását, az képes felismerni ezekben a szavakban a küldetést, a meghívást. Talán nekünk, neked, nekem is szól! Csak éppen a nagy rohanásban nem állunk meg mérlegelni, mit jelent mindez számunkra. A papok dolga. Vagy szívesen „lelkizünk”, és elbűvölve ízlelgetjük a szavak zamatát, de mindez csupán esztétikai gyönyör. Mi lelkinek hívjuk. Pedig nincs az a keresztény, akinek ne lenne a fentiek közül legalább egyre hivatása. Nem mindenki tud valóban szabaddá tenni – különben is, a Lélek és az Igazság tesz szabaddá, nem mi. De az örömhírt bárki elviheti. Kinek is? A szegényeknek. S talán mi magunk vagyunk a legszegényebbek. Kiss Ulrich SJ
Évközi 3. vasárnap C Lehet,
hogy
nem
lényeges,
de
mindenesetre
érdekes
Lukács
evangéliumának bevezetésében ez a kitétel: „akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének”. Minden számomra hozzáférhető és valamelyest érthető fordításban kikerestem, hogyan írják ezt le. Nagy betűvel írott az „IGE” szó, vagy kis betűvel? Ezt a különbséget talán csak a magyar nyelv képes érzékeltetni. Károli kis betűvel írja, és így is érthető, de akkor a „szemtanú” mire vonatkozik? A latin Vulgáta (qui ab initio ipsi viderunt et ministri fuerunt sermonis) egyértelmű. Az angol értelmez (by those who saw these things from the beginning and who proclaimed the message). A német is magyaráz (die von Anfang an alles miterlebten
und
den
Auftrag
erhielten,
die
Gute
Nachricht
weiterzugeben). A görögben a „logosz” szó szerepel, amelynek ugyan sok jelentése van, de János evangéliumának prológusában ez az „Ige” nagy betűvel írandó magyar nyelven. Bocsánatot kérek a tudósoktól, de a magam szintjén üdvösen elakadtam itt. Üdvös az elakadás, mert tudatosult bennem, hogy e sorok írása közben is az Ige szolgálatában ügyetlenkedek, de jó ügyet szolgálva. Egyébként Lukács szerint is „kísérlet” ez a szolgálat. Ha botlik az ember, legalább kettőt lép. Második botlásom oka a „Teofil” név. Egészen biztos vagyok abban, hogy Lukács e nevet választva ránk is gondolt, leírva e nevet; ránk, akik évezredek múltán olvassuk az ő kísérletét az Ige szolgálatában, miután mindennek pontosan utánajárt, aminek utána járhatott. Úgy szólít meg minket, hogy „Istent szeretők” vagyunk. Meggyőződésem, hogy csak az „Istent szeretők” vagy erre törekvők értik meg és élik meg, hogy evangélium, örömhír, amit megírt. A mi esetünkben akkor teljesedik be az írás, ha megéljük, amit olvasunk, és amit megélünk, az öröm-élmény, boldogság,
akkor is, ha könnyes szemmel mosolyog. De ez még mindig nem homília. Egy szó körül kezd kristályosodni a mai igékre épülő prédikáció. Ez a szó a gyökér. Miért sírnak a választott nép fiai, miközben az alig értett nyelven megőrzött törvényből olvasnak fel nekik? Azért sírnak, mert régen kiszántottnak vélt gyökereik új hajtásra fakadni képes életjeleit fedezik fel a szavakban. Mit keres Lukács evangélista, mikor gondosan utánajár az „Igének”? A gyökereket keresi. Miért tanulságos a gyökereiket megtaláló zsidók története? Õk történelmük során szinte mindig kisebbségi sorsban éltek. Megtanultak úgy élni idegenek között, hogy nem olvadtak be. Megtanulták a nép nyelvét, mely között éltek, megismerték annak az országnak a kultúráját, melynek földjén laktak, de zsidók maradtak. Persze köztük is voltak, akik teljesen beolvadtak, de az a figyelemre méltó, ahogy évezredeken át egy mag mégis megmaradt zsidónak. Jó-e nekünk, magyaroknak a globalizáció? Jó-e nekünk ez az Európai Unió vagy sem? A kérdésre egyértelműen nem lehet válaszolni. Az biztos, hogy sajátos földrajzi és egyéb helyzeti adottságaink következtében kikerülhetetlen volt a csatlakozás. De sok veszélye is van. Aki szeretné, ha száz év múlva is megmaradna valami abból, ami ma magyar és sajátosan magyar érték, annak érdemes tanulmányozni a zsidók mentalitását, vagy azoknak a magyaroknak a törekvéseit, akik Trianon után a határon kívül rekedtek. Hat éve, ugyanezt a perikópát olvasva, beírtam az internetes keresőbe ezt a szót: gyökerek. Első helyen jelent meg egy hatoldalas tanulmány Végel Lászlótól, aki így kezdi: „Gyökerek az idegenségben – Peremvidék – kisebbség – irodalom”
Ezt
a
tanulmányt
olvasva
értettem
meg,
hogy
az
elmúlt
évtizedekben miért találtam nagyon szívderítőnek az erdélyi írók és költők írásait (Tamási Áron, Nyírő József, Wass Albert, Reményik Sándor stb.) Idézek a fent jelzett tanulmányból: „A magyar kisebbségi írónak magyarabbnak kellett lennie, mint az anyaországi magyarnak. Ez határozta
meg
hagyományelvű
a
kisebbségi
poétikákat,
irodalmi a
hagyományelvűséget,
nemzeti
identitás
a
romantikus
ábrázolását.” Ma Európában és a globalizálódó világban kisebbség vagyunk. Tanuljunk azoktól, akik már megtanultak ilyen helyzetben élni. Buzgán József Évközi 3. vasárnap C Jézus első missziós lépései XXIII. János pápa megválasztása után a bíborosi testület az Egyház reformjáról tárgyalt. A pápa egyszer csak felállt és bejelentette: „Egyetemes zsinatot fogok összehívni!” A jelenlévők a meglepetéstől elnémultak, hiszen száz éve nem volt zsinat. A pápa később elárulta, hogy legjobban ő maga lepődött meg szavaitól. Abban a pillanatban támadt az ötlete és a Szentlélek sugalmazásának tulajdonította. Nem csak Krisztus földi helytartóját vezeti a Szentlélek, hanem magát Jézust is. Az Evangélium tanúsága szerint a Szentlélek készítette fel az Urat a megváltás művének kezdetén és irányította első missziós lépéseiben. Ezt igazolja az évközi 3. vasárnap szentmiséje tanulságul az Egyház mai missziós lelkületű hívei számára. A Szentlélek irányítja Jézust missziója kezdetén
Lukács
evangéliumának
kezdetén
háromszor
is
találkozunk
a
Szentlélekre történő hivatkozással: A
Jordánban
rászállt
a
Szentlélek.
Megkeresztelkedésekor
fehér
galambhoz hasonló formában lebegett felette és „felkente” messiási működésére. A gyermek Jézus már 12 éves korában szerette volna megkezdeni a megváltást. De akkor még a Szentlélek nem árasztotta el őt. Ezért szépen hazament szüleivel Názáretbe. De a keresztelés betöltötte. Megadta neki a belső sugallatot a feladat teljesítéséhez. A Szentlélek minket is irányít, vezet sugallataival. Ez a belső Hang ösztönöz a missziós munkára. Halljuk megcsendülni lelkünkben: add tovább
a
kezedben
hordozott
lángot,
sugározd
környezetedre
felhalmozott értékeidet, hogy „ne csak a tiéd, de mindenkié legyen!” A keresztség után kivitte a puszta csendjébe. A Szentlélek késztette a 40 napos lelkigyakorlat végzésére. Hogy felkészüljön a gigantikus műre. Böjt, ima közepette az Atyával való tervegyeztetés a Lélek segítségével történt. Nekünk is fel kell készülnünk az apostolkodó életre. Mert azt nem lehet improvizálni. Tervszerű munkát kíván. Összhangba kell hoznunk az Atya szándékaival. Meg kell alaposan imádkoznunk. Pótolhatatlan a bérmálás szentségében való részesedés, ha eddig elmaradt volna. Nézzünk utána mikor és hol lesz legközelebb és mik a feltételei. Ha a Szentlélek hét ajándéka ránk áradt már e szentségben, szítsuk fel a Lélek parazsát, izzítsuk fel az apostoli tüzet, sürgessen az Õ kegyelme környezetünk újraevangelizálására. A Szentlélekkel való kapcsolat elmélyítésére
szolgálnak
még
a
lelkigyakorlaton,
szentlelkes
találkozókon, szemináriumokon való részvételek, bibliaórák, felnőtt katekézisek stb.
A názáreti zsinagógában a Lélek erejében hirdette meg az örömhírt. Kijelentette: „Az Úr Lelke küldött, hogy meghirdessem az örömhírt.” A Szentlélek sodorta Jézust. Valami hallatlan erő késztette az ige hirdetésére. Ajkán felhangzott a csodás üzenet: „Testvéreim! Jövök. Hozom az örömhírt!” Keresztelő János mivel kezdte szónoklatát? „Jaj nektek viperák fajzatai”. És Jézus? „Jöttem, hogy örömhírt hozzak a szegényeknek”. Itt valami egészen új kezdődött. Mit hirdetett meg Jézus? – Jöttem, hogy örömhírt hozzak a szegényeknek. A kereszténység helye ma is a kicsinyek, a rászorulók, a kisemmizettek mellett van. Azok érdekében kell szót emelnie, akik önmagukon nem tudnak segíteni. – Hogy megszabadítsam a foglyokat. Ez ma ott valósul meg, ahol a sorscsapások által sújtott emberek gondjait magunkra vesszük. – Hogy megvilágosítsam a vakokat. Vakokon értjük a sötétben botorkáló, életcél nélkül ténfergő embertársainkat. Istenem! De sokan vannak ilyenek! – Hogy meghirdessem az Úr kegyelmi esztendejét. Mózes törvénye szerint minden ötvenedik esztendőben meg kellett fújni a kürtöket és kihirdetni a „Jóbel évet”. Ekkor elengedték az adósságot, visszaadták az eltulajdonított földet, felszabadították a rabszolgákat, megnyitották az adósok börtönét. A krónikák Könyve szerint azonban ezt a parancsot soha sem tartották meg. És akkor Jézus azt mondja: „Én most megfújtam a kürtöt. És kihirdetem a teljes amnesztiát.” Itt valami hallatlan dolog történt. Nem csoda, hogy megállt a lélegzet is a zsinagóga híveiben. Jézus programját kell az Egyháznak folytatnia! Az örömhírt megcsillantani! Az évezred fordulóján, a Szentév után a pápa bezárta a bazilika kapuit. De Krisztus szíve nyitva maradt. Térjek vissza a hétköznapi
apostoli
munkához,
amelyet
a
Szentlélek
ereje
bátorít.
Akkor
elmondhatom a költővel: „A vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.” (Mécs László) Hajnal Róbert/Magyar Kurír Évközi 3. vasárnap C A
nagyböjtöt
evangéliumából
megelőző
időszakban,
olvashatunk
minden
részleteket.
vasárnap
Lukács
Anyaszentegyházunk
az
irgalmasság evangéliumának írója által nyújt pár támpontot, hogy átelmélkedjük hitünk központi alakját: Jézus Krisztust és az Egyház mibenlétét. Ezen a héten Jézus fellépéséről olvasunk, a következő vasárnap fellépésére adott reakciókról lesz szó, míg az évközi időnk nagyböjt előtti utolsó vasárnapján az egyházról fogunk elmélkedni. Az elmúlt évezred iskolaeszméje belénk sulykolta – már akibe bele tudta…–, hogy Jézusról bebizonyosodott a gyanú: nem létezett soha, és csak Szent Pál találta ki az egészet. Gyakorlatilag azt állította ezzel a hazai „világszemlélet”, hogy hazugság minden, ami Jézust illeti, így az egész kereszténységet le lehet engedni a lefolyón. Ma más a helyzet. A profán tudományos világunk elismeri Jézus létezését. Sőt! Sajna, Jézusról beszélve a szabadosság és sok esetben a bizonytalan, homokra épült vélemények sora alkotja a gondolkodásunkat. Vannak, akik nagy vallásalapítónak, mások erkölcsi tökély állapotában élt személynek tartják. Mindazonáltal vannak olyanok is akik, egyszerűen megmondják a lényeget, az igazságot: Jézus Krisztus az egyedüli Üdvözítő. Ez a kijelentés velősen összegzi, anyaszentegyházunk mai vasárnapra elénk tárt elmélkedésének központi gondolatát: Ki számunkra Jézus? Ő valóban a Krisztus, a Megváltó? A történelem folyamán már sokan, sokféle módon beszéltek Jézusról, Jézus küldetéséről, az egyházról –, mint a Jézus- i küldetés folytatójáról – tanújáról.
A mai evangéliumban
a názáreti Jézus bemegy a zsinagógába és felolvasásra jelentkezik.
Izajás prófétától olvas egy idézetet: ,,Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét' [Iz 61,1-2; 29,18; 58,6]. Megjegyeznénk, hogy eme részlet a Messiásra vonatkozik – a szabadítóra, akire már oly régen várt a zsidó nép. Jézus továbbá ezt fűzi hozzá: ,,Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára”. Megdöbbentő szavak hagyják el Jézus ajkát. Az Isten elküldte Fiát, hogy új-szövetségre lépjen teremtményeivel. Ha ezt szemünk előtt tartjuk, akkor világos lehet a követőző: „Isten soha nem látta senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, az Atya ölén van.” – írja János evangélista az evangéliumának bevezető soraiban (logosz himnusz) – Jézus Atyával való örök közössége ez. Ennek bizonyságául szolgál Jézus tanítása, gesztusai. Olyan gesztusokat említenénk ami, botránykő lehet a hívő zsidó zarándok útján: egy asztalnál étkezik a bűnösökkel, prostituáltakkal, vámosokkal. Botrány, botrány… és még egyszer botrány! ... Ha nem Ő lenne az Isten Fia, aki nem csak az ethoszt emeli fel a sárból, hanem az Atya kegyelmét is közvetíti, akkor szélhámos valaki lenne. Ám a szélhámost megkövezték, kitagadták, perifériára szorították, Őt viszont keresztre viszik a római törvénykezésen keresztül. Ne feledjük! Láthatjuk őt magányosan a hegyen, amint „egyedül van” Atyjával. Az ember Jézus teljes egészében belesimul az Isten-i közösségbe. És ebből érthető a kegyelem, amit közvetít. Ugyanis aki Jézust látja, az Atyát is látja, így a tanítvány – a mindenkori Krisztushívő együtt jár Jézussal –, hogy vele együtt az Istennel való közösség része lehessen. Ez, ami megvált – az ember átlépi létének korlátait, amely az istenképiség révén, a teremtéssel megadatott nekünk. Hogyan valósul ez meg a mindennapi életben? – ha tudatosítjuk és szívünkbe véssük: 2000 éve Jézus mellett kell haladnom nem mögötte. Nem kell Isten
mögött kullogni, egy távoli valakiről kiabálni azt, hogy „téged is szeret”… mert akkor könnyen a lefolyó áldozatai lehetünk. Hanem haladjunk Isten mellett, csendben. A többiről gondoskodik az Úr Lelke. Nagy Péter Évközi 3. vasárnap C
