Nagyböjt 3. vasárnap C Kiv 3,1-8a.13-15
Zsolt 102 1Kor 10,1-6.10-12
Lk 13,1-9
Földrengés, tűzvész, hurrikán, egy híd váratlan leszakadása, tragédiák kapcsán magukat vallásosnak, jó kereszténynek tartók jelentik ki: „Istenítélet! Megérdemlik! Meddig tűri még az Isten az emberiség bűneit!” Az elhangzott szentírási szakaszok ebben a közös gondolatban foglalhatók össze: Isten türelmes hozzánk. Ez a mindenható Úristen egyik legfontosabb tulajdonsága, melyre a választott nép történelme során eszmél rá. Hányszor kellett Istennek elviselnie népe hűtlenségét, szűklátókörűségét,
értetlenségét?
Mégis
Jahvét
irgalmasnak
és
kegyesnek ismerik, aki lassú a haragban, de gazdag a kegyelemben (vö. Kiv 34,6). Õ az, aki nem vétkeink szerint bánik velünk (vö. Zsolt 103,8), hanem megbocsátó. Türelme azonban nem öncél, nem gyengeségének a jele, hanem felhívás a megtérésre. Időt akar adni nekünk, hogy fölismerjük és hozzá térjünk. 1.
Jézus
a
bűnösök
iránti
magatartásában
Isten
türelmének
megtestesítője. Szemrehányást tesz apostolainak, akik a barátságtalan szamariaiakra az istennyilát akarták lehívni (vö. Lk 9,55), elmondja a türelmes atya történetét a tékozló fiú nyugtalan, mindent elherdáló
türelmetlenségével szemben (vö. Lk 15), meg a szívtelen szolgáról szólót, akinek bár ura 10 ezer talentumot engedett el, ő képtelen volt 100 dénárt szolgatársának elengedni (vö. Mt 18,23). Mielőtt pedig a szenvedésben megnyilvánuló végtelen türelmét látnánk, elmeséli a terméketlen fügefa esetét, amely ott áll a szőlőben, foglalja a helyet, a gazda ki akarja vágni, de vincellérje kérésére még hagy neki időt. Ilyen az Isten. Határozottan oszlatja tévhitünket: nem valamiféle istenítélettől kell félnünk, hanem attól, hogy egyszer lejár az időnk. A két katasztrofális hír hallatára közli Jézus, hogy Pilátus kegyetlenkedése a galileai zsidókon, vagy a főváros déli városfala fölött álló torony leomlása, és a 18 ember halála nem Isten bosszúja. Ezek jelek, amelyek arra utalnak, hogy Isten türelmét nem lehet próbára tenni. Észre kell venni látogatásának idejét, a megtérés idejét, az üdvösség idejét. A terméketlen fügefa – mi vagyunk. A kertész utolsó kísérlete – Isten kiváltságos szeretete, türelmének utolsó próbája. A szőlőbe ültetett gyümölcsfának minden lehetősége megvan arra, hogy gyümölcsöt teremjen. Ugyanígy nekünk is a világban, ahol élvezzük Isten nagylelkű szeretetét. Sorsunk a saját kezünkben van, vagy fölismerjük, hogy Istenhez kell térnünk és a bűnbánat gyümölcseit kell teremnünk, vagy elveszünk! „Ha meg nem tértek, elvesztek mindannyian” – kétszer is megismétli a mai evangélium. 2. Isten türelmének kinyilatkoztatásbeli alapja az ő bemutatkozása, az égő csipkebokor története. Mózes megtudja Isten nevét: „Én vagyok, aki vagyok”. Mózes ennek a névnek az erejével vezeti ki népét Egyiptomból. Ez a név ad erőt minden időben, jelenti Isten állandó jelenlétét népe körében. Jézus is erre hivatkozik, amikor gyakran mondja: „Én vagyok” (pl. Jn 8,28, - 13,19 stb.). Ez a név annyit jelent, hogy van még idő, Isten itt van velünk, ő értünk van, velünk van, bennünk van... Bízhatunk
benne, ad még lehetőséget, életteret, időt, eszközöket, hogy javítsunk, javuljunk, mindent jobban tegyünk... Jézus végső szavaiban is ez az ígéret cseng újra: „Én veletek vagyok a világ végezetéig”. Isten a Létező, hozzá képest mi csak „vagyogatunk”, átmenetet képez az életünk a nemlét és az örökkétartó létezés között, amelyre meg vagyunk hívva, ideigtartó, esetleges a mi életünk. Isten az, aki öröktől fogva volt, mindig lesz, és itt van velünk! 3. A fügefa időt kap, táplálékot, hogy újraéledjen és gyümölcsöt hozzon. Valamikor, a ’60-as években a szegényes debreceni állatkertben, ahol még talán farkas sem volt, két oroszlán tanyázott. Egy német vándorcirkusz hagyta ott ajándékba. Az egyiket, mert annyira öreg volt, a másikat, mert annyira buta volt. Mit is kezdjenek egy kivénhedt és egy tehetetlen oroszlánnal, amiket csak etetni kell, ám semmit sem produkálnak – odaajándékozták az állatkertnek. Ekkor jött a váratlan fordulat: egy év múlva a nagydarab, ostoba oroszlánnak hirtelen világosság gyúlt az agyában. Amit elmulasztott a cirkuszban, itt, az állatkert csöndjében megértette. A rács mögött artistamutatványokba kezdett a látogatók hatalmas ámulatára, fizetség nélkül, egymagában. Igaz, egy év késéssel, de hibátlanul. Ezt az Aesopus-mesébe illő történetet Pilinszky egyik írásában a türelem felfedezésének példájául közli (vö. Szög és olaj, 34). Emberi világunk hasonló: sok fügefa kiszáradóban, vagy kiszáradtan áll, talán haszontalanul (pl. Füzérradványban a Károlyi-kastély 90 hektáras elhagyott, elhanyagolt, kihalt parkja, évszázados fái, botanikus csodái.) Aztán a fügefa egyik napról a másikra rügyeket hajt, levelet és méztől csöpögő, húsos fügét terem. A vásott, tanulni nem akaró kölyök még lehet fizikus felfedező, az a lány, akit elképzeltél jövendő feleségednek és
most minden tönkrement köztetek, még lehet a feleséged. A korábban szigorúságáról híres, taszító, hideg tanárod lehet kedves jó baráttá. Ami késik, nem (mindig) múlik (el)... Istennek van türelme hozzánk, mert jól ismeri a lélek rejtett labirintusait. Sokszor esztendőknek kell eltelnie, míg valami megtörténik. Istennek ez a végtelen türelme tágítja a mi beszűkülő jóindulatunkat: Õ, a velünk való, velünk érző, velünk és bennünk élő Isten. Ámen. Pákozdi István/MK, 2014 Nagyböjt 3. vasárnap C A mai vasárnap ünnepi igéje az elmélyülésre, a magunkba szállásra figyelmeztet. Pál apostol szavaival (vö. Lecke) és Jézus fölhívásával (vö. Ev.) arra ösztökél minket, hogy legyünk állhatatosak a jóban, ha pedig vétkeztünk tartsunk bűnbánatot. „Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék”- figyelmeztet Pál apostol (Lecke). Jézus a Pilátus által kivégeztetett galileaikról megkérdezte: „Azt hiszitek, hogy ezek bünösebbek voltak, mint a többi galileai? (Ev.) Ugyanezt kérdezte a Siloámban a ledőlő torony alá temetett emberekkel kapcsolatban is. De ugyanezt megkérdezi tőled, tőlem, amikor valakinek a szerencsétlenségén sopánkodom. Megkérdi: Azt hiszed ő bűnösebb, mint te? Kérdezi, mert az emberek akkor is, manapság is azt hiszik, hogy minden baj az Isten büntetése azért, mert a bajba jutott ember bűnösebb a többieknél. Az ilyeneknek az a véleményük, hogy ők bűntelenek, hogy ők biztosan állnak a lábukon. Ez a felfogás nemcsak az ószövetségi zsidóknál volt érvényben, megvan most az Újszövetségben közöttünk is. Ezért egyre inkább kell hangoztatnunk a régi igazságot: Az Isten nem ver bottal. Neki van ideje, nem kell sietnie. Nincs arra szüksége, hogy azonnal lesújtson. „Egy nap az Úrnál annyi mint ezer év, és ezer év annyi mint egy nap”
(2 Pt 3, 8). Éppen ezért a bajok, a szerencsétlenségek ne az Istenhez nem méltó, emberi elképzelésekhez igazodó „visszavágását” juttassák eszünkbe, hanem figyelmeztetések legyenek. Lelkiismeret vizsgálatra ösztökéljenek: Veled mi történne, ha egy gyors csapás leterítene, s ha meghalnál, hogyan állnál, az Úr elé? Ha egy toronyház hirtelen rád dőlne, ha egy autó halálra gázolna, mi történne lelkeddel? Valóban olyan biztosan állsz a lábadon, hogy testi baj vagy szerencsétlenség lelked számára nem jelentene tragédiát? -„Vigyázz magadra"! - figyelmezteti útrakelő fiát az édesanya. Figyelmezz édesanyád, az Egyház szavára: Mindig „úton vagy”, légy lelkileg készen arra, hogy akár holnap vagy akár egy perc múlva számadásra hívhat az Úr! Ezért, ha nem állsz biztos lábon, ha bűnöd van, tarts bűnbánatot, hogy ne érjen váratlanul semmiféle szerencsétlenség. Ha állsz, vigyázz, hogy állva maradj, bűn nélkül állhass a számonkérő Isten elé. „A legtöbbjükben nem telt kedve Istennek!” (Lecke) Ezt is Pál apostol írja az ószövetségi választott néppel kapcsolatban, akik hiába voltak Isten különös oltalma alatt, mégis sokat vétkeztek. Vétkeztek, de közben - különösen vezetőik - igaznak, bűntelenek, példás életűnek tartották magukat. Jézus képmutatásnak bélyegezte e magatartásukat. Mit szólna ma, ha közénk jönne? Sajnos azt látjuk, hogy egyre jobban elterjed társadalmi életünkben a felfogás: én jó vagyok, a másik a rossz, a bajoknak ők, a gonoszok az okozói. A német püspökök egyik körlevelükben felhívták a hívek figyelmét: Vigyázzatok, nézzetek magatokba, mert a világban ártatlansági őrület van! Sajnos ez a valóság. Nemcsak a gyerek tartja magát ártatlannak, de a szülő is arra neveli: Ha megkérdeznek, mondd mindig, hogy, nem te vagy a hibás. Ha szétnézünk a politikusok és pénzemberek világában, s láthatjuk a sokféle csalást, a szégyenteljes kor-
rupciót, a milliókat eltűntető pénzbeli manipulációkat, amelyeknek a végén mindig „kiderül”, hogy nem az a bűnös, aki elkövette, akit rajtakaptak, hanem olyan valaki, akit éppen nem lehet számon kérni, akitől nem lehet kártérítést követelni. Szomorú valóság ez! Az igazság valóban az, amire a mai evangélium terméketlen fügefája tanít: gyümölcstelen fák vagyunk, tetteink értéktelenek, csalárdak és hamisak. Ha én is így folytatom, ha még csak szándékomban sincs, hogy körülássam, és a bűnbánat könynyeivel „megtrágyázzam” gyümölcstelen életem fáját, akkor mi lesz belőlem? Jézus mondja: „Ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan elvesztek (vö. Ľv.). Mi a különbség Péter és Júdás között? Mindketten elárulták, megtagadták Jézust. De az egyik bűnbánatot tartott, a másik nem, s az egyikből pápa lett, a másikból öngyilkos. Mózes története a mai Olvasmányban rámutat arra, hogy ha Istent látni akarom, ha vele majd színről színre akarok találkozni, le kell vetnem „lábamról” az önteltség, a szépet mutató magatartás és magamat jónak tartó beképzeltség saruját. Legyen tele szívünk a bűnbánat érzésével, és teremjük a jótettek gyümölcsét, s akkor kedve telik bennünk Istennek. K.GY. Nagyböjt 3. vasárnap C Benne vagyunk a nagyböjti időben, talán így is mondhatnánk: benne vagyunk a tavasz kezdetében, de azért néha még ránk köszönt a tél. De már csak úgy betegen. Nappal már alig látni. A nappalt talán átalussza, mint a jóravaló beteg, aki papucsot húz és elmotoszkál, hogy ne legyen olyan
hangos
az
óra.
Az
ugyan
ketyeg
a
falon,
szabdalja
a
másodperceket az idő végtelen szalagjáról. Az öreg tél is öregesen járja az erdőt, megsimogatja a fákat, amelyek sorjában ébredeznek. Van,
amelyik hamarább, mint a bodza, van, amelyik még óvatos, mint az akác. Mert, ugye, a búcsúzó tél keze nyomán dér hull a fákra, de azok reggelre lerázzák magukról, mint az öregember ajándékát, amely nem kell már senkinek. De a jó Isten soha meg nem öregszik. Mert ő volt, van és lesz örökké. És az ő ajándéka mindig a javunkat szolgálja, akkor is, ha ezt sokszor nem értjük. Ezért is mindig a javunkra válik és időszerű az, amit ma is mond nekünk. Az igeliturgiában, az első olvasmányban, megfigyelhettük Mózest, akit a jó Isten biztosít arról, hogy nem közömbös
az
emberi
sors
iránt.
Hajlandó
részt
venni
népe
felszabadításában. Szent Pál az ősök magatartására utal, és arra figyelmeztet, hogy le ne térjünk a helyes útról. A zúgolódás, a lázadás vagy a közömbösség nem a mi utunk. A helyes út számunkra őszintén beismerni tévedéseinket, gyarlóságunkat, és elindulni a megtérés útján. Igen, benne vagyunk a nagyböjt idejében, és mindnyájan tudjuk, hogy ez a bűnbánat, a megtérés ideje. Lehet, hogy néha úgy véljük, büntet minket a jó Isten, ha valami nem a mi szándékunk szerint történik. Hasonlítunk az emberekhez, akik a jó Isten büntetését látták az evangéliumban említett sikertelen lázadás vérbe fojtásában, vagy a Siloámban a szerencsétlenség áldozataiban. Jézus világosan kimondja, hogy ez nem a jó Isten büntetése volt. És az sem a jó Isten bün tetése volt, amikor százezrek éveken át szenvedtek, sőt sokan meghaltak a szibériai gulágokban vagy a nácizmus által létrehozott fogolytáborokban. Maga az Úr Jézus kijelentette, hogy ha a jó Isten minden bűnöst azonnal halállal büntetne, akkor már senki nem lenne hallgatói közül az élők között. És ez ma is így van. Ebben a kérdésben is megtaláljuk a lényeges különbséget a pogány és a keresztény felfogásban. A pogányok áldozatokat mutattak be isteneiknek, hogy szerencséjük legyen, hogy jólétben részesüljenek. De a keresztény ember tudja, hogy a szerencse és a siker, a szenvedés és egyéb baj nem
a jóság vagy a bűnösség szerint jut az embernek. A tragédiák hátterében sokszor a jó Isten titkát észleljük. Mert végül is beigazul sok esetben az Apostol kijelentése, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik”. (Róm 8, 28) Azt is érdemes átgondolni, hogy néha mi is terméketlen fügefái vagyunk a jó Istennek. Lehet, hogy ott van a nevünk a megkereszteltek anyakönyvében, esetleg nyakunkban aranyláncot viselünk
kis
kereszttel,
sőt,
időnként
megjelenünk
valamelyik
zarándokhelyen, de ezek lehetnek csupán külsőségek. Ez ugyan lehet dicséretre méltó, de nem elégséges. Mert Jézus az ember lelkében a gyümölcsöt keresi: a megbocsátást, az irgalmat, a jóságot, a türelmet, főleg a bűnbánatot és egyéb erényeket. Ha ebből kevés is van, Jézus azért még mindig megbízik bennünk. Nem távolít el azonnal, ahogyan a jó gazda sem vágja ki azonnal a terméketlen fügefát. Mert jól tudja, hogy a szeretet a jó Isten iránt a bűnöst is rá tudja vezetni a bűnbánat, a megtérés útjára. A keresztény ember nem önmagához, saját vágyaihoz és terveihez méri önmagát, hanem Jézushoz. Mert hozzá kell igazodnunk a nagyböjt idején, hogy megtisztult lékekkel ünnepelhessük a húsvétot. Csak a bűnbánat, a megtérés útja az, ami odavezet minket. Bartal K. Tamás O.Praem. Nagyböjt 3. vasárnap C Két Jézus korabeli történet kapcsán hallottuk ma Jézus szavait az evangéliumban. Az egyik esemény az volt, hogy Pilátus, a római helytartó a húsvéti ünnepekre Jeruzsálembe zarándokolt galileaiak között vérfürdőt rendezett, a másik pedig az, amikor Siloámban egy torony összedől és maga alá temet tizennyolc embert. Az ószövetségi felfogás szerint mindezek az emberek nem véletlenszerűen haltak meg, hanem azért, mert bűnösek voltak, s Isten bűnükért halállal büntette
őket, pedig valójában nem voltak rosszabb emberek az átlagnál. Ennek a felfogásnak sajnos még ma is megvannak a nyomai, főleg az idősebb generáció körében, amikor valakinek valami nagy sorscsapására azt mondják, hogy "megverte az Isten". Jézus is szakít az ószövetségi szemlélettel, amikor kijelenti, hogy nem voltak ők bűnösebbek a többi embernél. Tehát így ez a felfogás, hogy Isten "megverne" valamiért bennünket gyökerében helytelen, rossz. A lényeg azonban nem is ez a mai evangéliumban, hanem az, amit ennek kapcsán kétszer is, szinte már fülsértő módon kijelent: "Ha nem tartotok bűnbánatot (helyesebb fordításban: ha nem tértek meg), épp úgy elvesztek ti is mindnyájan!" Úgy érzem, hogy az elmúlt időkben az Egyház nem fektetett kellő hangsúlyt a megtérésre. Még a nagyböjti időszakban is inkább a böjtöt hangsúlyozza,
mintsem
annak
igazi
célját
a
megtérést.
Ennek
következtében a legtöbb hívő tudatában a megtérés szó kapcsán az jut eszébe, hogy egy hitetlen felnőtt emberből hívő lesz. Abból pedig szinte semmit nem észlelnek, hogy a megtérés a hívő emberre is vonatkozik. Pedig figyeljétek meg: Jézus a hívő zsidóknak mondja nyilvános működésének kezdetén: "Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban." Vagy pedig a mai mondatot is, hogy "Ha nem tértek meg, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan!" szintén a hívő zsidóknak mondta. Mi is valójában a megtérés? A megtérés azt jelenti, hogy Jézus Krisztust tekintjük életünk legfőbb értékének. Azért, mert ő életét adta értünk. A megtérésből az is származik, hogy ha felismerjük, hogy Jézus életünk legfőbb értéke, akkor őt tekintjük életünk legfőbb urának, akinek engedelmeskedünk. Ám az ő hatalma nem evilági erőszak, hanem a Szentlélek által ihletett finom vágy, hogy megtegyük amit Jézus kíván. Valahogy úgy, mint a
szerelmesek esetében, akik nagyon szeretik egymást és a másik kívánsága szinte parancsként jelentkezik. Ha igazán szeretjük Jézust, parancsai nem nehezek, hanem szinte lessük kívánságát, mint a szerelmesek. A megtérés személyes döntés, nem pusztán egy értelmi belátás eredménye. Odafordulás teljes személyemmel Istenhez, és ezzel együtt elfordulok bűneimtől is. A megtérés nem egyetlen esemény, hanem állandó életfeladat: mind jobban átadni magamat Istennek, teljesen elmerülni a Szentlélekben, akit a keresztségben kaptunk meg Krisztus által. Egész életre szóló feladat, mert ugyan melyikünk mondhatja el, hogy teljesen befogadta a végtelen Istent? A végtelen Isten mindig tartogat új meglepetéseket, csak keresnünk kell. Mindig vágyik felénk megmutatni szeretetének új oldalát, csak el kellene fogadnunk. Valahogy úgy mint a jó házasságban a házastársak, akik szeretetüknek mindig újabb és újabb oldalát ajándékozzák egymásnak, mert a szeretet kimeríthetetlen. S ha ez a mindig megújuló és ajándékozó szeretet nincs meg egy házasságban, az a házasság tönkremegy, mert nem lelnek benne boldogságot a felek. Ilyenkor van az, hogy valamelyik házastárs az alkoholban keres boldogságot, vagy egy másik személlyel létesít szexuális kapcsolatot, mert ebben keresik a boldogságot. Vagy a legrosszabb és sajnos elég gyakori esetben válással végződik az ilyen. Isten mindig nyitott, hogy ajándékozza magát nekünk. De ha mi nem vagyunk
nyitottak
feléje
a
megtérésben,
akkor
Istennel
való,
kapcsolatunk tönkremegy, megszürkül, mint a rossz házasság. Mindig újabbra és újabbra kell törekedni, megtérni, odafordulni Istenhez, egyre jobban átadni magunkat neki. S ez nem egy üres szöveg, hanem cselekedetekben kell, hogy megvalósuljon. Mindenek előtt az
imádságban, az Istennel való legközvetlenebb kapcsolat lehetőségében. Az imádságban is meg kell térni, újakat kell keresni, csendben kell lenni. Mint ahogy a szerelmesek minden szó nélkül, csak pusztán a pillantásukkal tudnak egymásnak üzenni, hogy szeretik egymást, úgy az Istennek
is
legjobban
a
csendben
és
nem
vég
nélküli
imák
felmondásában tudjuk legszebbek kifejezni, hogy szeretjük. Midig újabbra és újabbra kell tehát törekedni, mert Jézus felszólított minket: "Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!" Persze tudom, hogy most főleg az idősebbek közül sokan azt gondolják magukban: "én már idős vagyok, ennyi meg ennyi éves, ez nekem már magas. Én már nem tudok megváltozni. Szüleimtől ezt láttam, ezt kaptam - én már csak így szoktam meg." Nem teljes megváltozásról van szó, hanem arról, hogy az Istennel való kapcsolat egy módját nem lehet megszokni - új kapcsolatra kell törekedni Istennel. Nem szabad belefáradni, s kijelenteni, hogy én már nem vagyok többre képes - de igenis képes vagy rá! Az előrehaladás, a megújulás, a megtérés nem csak a papok feladata, hanem minden megkeresztelté, mert a megkereszteltek alkotják az Egyházat. Minden megkeresztelt felelős az Egyházért, hogy megtér-e vagy sem. Jézus még ad haladékot életed fügefájának, hogy bűnbánat, a megtérés gyümölcseit teremjed. De sosem tudod mikor telik le a haladékul kapott egy év, amikor ismét eljön, s ha nem talál gyümölcsöt rajtad, menthetetlenül kivág. http://fajel.webnode.sk Nagyböjt 3. vasárnap C Márk evangéliumában azt olvassuk, hogy Jézus Betániából hazamenet megátkozott egy fügefát, amelynek ugyan nagy volt a lombja, de nem
volt gyümölcs rajta. Vajon miért tette ezt Jézus? Ahhoz, hogy megértsük, tudnunk kell, hogy a fügefán egyidőben terem a levél és a gyümölcs. Nem történhet meg, hogy csak levele legyen, gyümölcse pedig ne. Hogy a szóban dolog,
forgó
fügefával
elgondolkodtató.
mégis
A
megesett
fügefa
ez
a
fura
a lombjával azt a benyomást
keltette távolról, hogy tele van gyümölccsel. A fa annak akart látszani, ami nem volt, ez váltotta ki Jézus haragját. Lehetséges, is
ilyen
fügefák
vagyunk?
Talán
másoknak
a lombunkkal, hogy gyümölcsünk is
hogy
azt
mi
mutatjuk
van, azaz hogy érett, jó
keresztények vagyunk? Többnek, különbnek akarunk látszani, holott nem termünk fügét, nincsen gyümölcsünk. Igaz, templomba, imáinkat
kereszt
van
a
hogy
nyakunkban,
eljárunk talán
az
is elvégezzük, még másokért is elmondunk egy-egy imát,
jónak, kedvesnek látszunk, de a koldustól
elfordítjuk
arcunkat,
segítségre
az
szülőt
szorulóra
nincs
időnk,
idős
a
nem
látogatjuk meg, az elkeseredettnek nem mondunk egy vigasztaló szót, a szívünket nem nyitjuk meg a körülöttünk élők iránt, és folytathatjuk. Vannak leveleink, szép a koronánk, de nincs gyümölcsünk. Jézus ma tudatosítani akarja bennünk, hogy nem elég leveleket hajtanunk, tetszelegni
a
koronánkban,
hanem
arra
vagyunk
hivatva,
hogy
gyümölcsöt teremjünk, mert gyümölcséről ismerik fel a fát. Testvérem! Vizsgáld meg, hogy egyéni és közösségi életedben termőág vagy-e, vagy terméketlen fügefa? Ha őszintén akarsz szembesülni az igazsággal, kérd meg
házastársadat
vagy
munkatársadat,
hogy
segítsen
annak
felismerésében! Azt is tudnunk kell, hogy csak a felismerés nem elég. Szükség van arra, hogy jól végezzük a dolgunkat a saját érdekünkben, hiszen
felelősek
kötelességünk
az
vagyunk is,
hogy
önmagunkért,
de
feladatunk,
jót cselekedjünk másokkal! Ha csak
a saját jólétünkkel törődünk, vagy csak a saját gondjaink, bajaink
bénítanak, akkor fügefa, a
amely
megtérésre,
olyanok csak és
vagyunk,
leveleket arra,
hogy
hajt.
mint
a
terméketlen
Akkor szükségünk
elkezdjük
van
megteremni
az
irgalmasság cselekedeteit.Jézus üzen nekünk a mai vasárnapon. Az a jó híre számunkra, hogy a terméketlen fügefához hasonlóan mi is kapunk még időt, hogy gyümölcsöt teremjünk: talán több évet, de lehet, hogy csak egy órát. Viszont, testvérem, neked kell döntened Jézus mellett, az ő példája szerint kell élned, hogy termékennyé váljon életed. Ma is kapsz egy lehetőséget, egy esélyt, hogy megtérj, és a bűnbánat méltó gyümölcsét teremd.Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a mi életünkben is vannak olyan emberek, akik terméketlenség munkások
helyett
segítenek,
gyümölcsöt
hogy
hozzunk.
a Ilyen
a szülők, a tanárok, a lelkipásztorok, a testvérek, a barátok,
sőt még az ellenségek is, akik keserű kritikájukkal motiválnak, ösztönöznek minket az érett, felelős keresztény életre.Testvéreim! Ma adjunk értük hálát szerető Istenünknek, és köszönjük meg azt is, hogy újra megadta nekünk ezt a nagyböjtöt, a megtérés újabb lehetőségét. Használjuk fel a lehető legjobban ezt a nagyböjtöt, mint a kegyelem időszakát, a megtérésre, a gyümölcstermésre.Jézusom! hogy
bár
kiszáradtam,
gyümölcstelen
vagyok,
Köszönöm, Te
mégis
körülásol, és reményt adsz a termésre. Köszönöm, hogy bizalmat előlegezve időt, lehetőséget adsz a megtérésre, a megváltozásra, régi rossz szokásaim, bűnös utaim elhagyására. Kérlek, formáld az életemet Szentlelked által, hogy bőséges gyümölcsöt hozzak. Fülöp László Nagyböjt 3. vasárnap C Nagyböjt harmadik vasárnapján Jézus egy olyan gondolkodásmóddal száll szembe, amely szünet nélkül kísérti a hívőket. Az alaphelyzet
világos: adott néhány galileai ember, akiket Pilátus áldozatbemutatás közben mészárol le. Bár a legszentebb vallásos cselekedetet végzik, mégis eközben éri őket a halál. A nép ítélete készen áll: ezek bűnösebbek voltak, mint a többiek, azért jártak így. Talán egyes fejekben már meg is indult a morfondírozás arról, hogy milyen titkos bűneik lehettek. Ugyanez az emberi okoskodás jellemzi azokat, akik a siloámi torony összeomlásakor meghaltak bűnösségét kezdték firtatni.Jézus az egész kérdést meg akarja fordítani. Azt akarja, hogy elszakadjunk attól a kibicsaklott istenképtől, amely egy emberi tanító, egy szigorú kollégiumi nevelő mintájára képzeli el az Istent, aki lesben áll, hogy az első adandó alkalommal lecsapjon, büntessen, fenyítsen. Az ilyen képzet alapvetően igazságtalan - ezzel a kérdéssel foglalkozik már Jób könyve is, ahol a bűntelen, hithű és igaz férfinak megpróbáltatásokon kell átmennie. Neki is azt bizonygatják barátai, hogy biztos van valami rejtett bűne, azért sújtja az Isten. Ám Jób lelkiismerete tiszta, ezért nem tudja felérni, értelmezni, hogy mi is történik tulajdonképpen vele.Mindez azonban még csak a külső szint, amikor az ember cselekedeteinek és az isteni Gondviselés által megengedett eseményeknek viszonyát vizsgáljuk. Van azonban egy belső szint is, az ember lelke és Isten között, ahol az ilyen téves istenkép még nagyobb károkat okoz. A félelem, a büntetés elől való menekülés, az örökös Istennek való megfelelési kényszer csak egy tökéletlen bánatra, a megtérésnek csak egy külsődleges szintjére vezethet el bennünket. Természetesen hisszük, hogy ez is elég sokszor ahhoz, hogy az Isten kegyelme előtt megnyíljék az emberi szív, ugyanakkor
arról
sem
feledkezhetünk
meg,
hogy
nem
erre
a
tökéletlenségre kaptunk Krisztustól meghívást. Ez lehet nevelődési fázis, átmeneti állapot, gyökérverés vagy letisztulás időszaka, ám ezen igenis tovább kell lépnünk.„A tökéletesség köteléke a szeretet” - írja Szent Pál apostol. Ebbe az állapotba kell átlépnünk, amikor az istenkapcsolat
motiválója a szeretet lesz. Ez pedig azt is jelenti, hogy gyökeresen megfordul minden a gondolkodásunkban. Immár nem a rosszat kerüljük kínos törvénymegtartó pontossággal, a büntetéstől való félelemben; hanem a jóra törekszünk azért, mert szeretjük Istent és a másik embert, s tudjuk, hogy csakis a megtett jó tudja beteljesíteni valósan ezt a szeretetet.A szeretet köteléke és a jóra való elköteleződés együttesen irányítják figyelmünket a szabadságra. Az istenszeretet szabadságot szül az emberi lélekben, ahol Isten van, ott nincs félelem. A helyes istenfélelem - amely a Szentlélek egyik ajándéka - tehát nem egyfajta rettegést jelent Istennel szemközt, hanem a beleborzongást Isten nagyságának
és
önnön
kicsinységünkben
szemléletébe,
egyfajta
alapvető megrendültséget és megérintettséget, elnémulást a végtelen hatalmú Isten előtt. Ez az istenfélelem csodálatos feloldást talál abban a szentírási Kinyilatkoztatásban, hogy az Isten szeretet, az Isten szeret engem, s ezért én is viszont szerethetem az Istent.Ezért válik az evangéliumi szakaszban a pilátusi vérengzés és a siloámi baleset kapcsán hamisan csapongó emberi vallásos érvelés kritikájává a termést nem
hozó
fügefa
példabeszéde.
Jézus
ezáltal
világosan
akarja
megértetni velünk, hogy a fő kérdés nem az, hogy az elkövetett bűnökért milyen büntetés jár, akár már itt a földön; hanem az, hogy mi az a jó, amelyet megteszünk, mi az a gyümölcs, amelyet megtermünk. Amikor Krisztus az ítéletről szól, akkor az ott elhangzó kérdések - az irgalmasság testi cselekedetei - valójában nem a bűneinket, hanem a jócselekedeteinket,
szeretetszolgálatunkat
firtatják.
Ez
a
nagy
mentalitásbeli váltás, amely tulajdonképpen a szív belső megtérése. Nem a külső törvényekhez való alkalmazkodás, az azokhoz való szolgai hűség, hanem a barát szeretetéből fakadó belső átalakulás, amely megváltoztatja
úgy
gondolkodásmódunkat,
mint
érzületünket,
akaratunkat. Nagyböjtben nagyon fontos ezt tudatosítani önmagunkban.
Ilyenkor az önmegtartóztatásban, imádságban gyakoroljuk magunkat, eleget teszünk a vallási előírásoknak. Ugyanakkor mindez csak eszköz eszköz arra, hogy elérjük az igazi célt, a szív belső megtérését, emberségünk,
lelkületünk,
istenképünk
és
istenkapcsolatunk
átalakulását a szeretet, a jóság és a szabadság jegyében. Ez a szent negyven nap módot ad arra, hogy bensőnkben történjenek meg olyan változások,
amelyek
valóban
gyümölcstermővé
teszik
hitünket,
életünket, s amelyek által képessé válunk a valóban felelős szabadságra, amelynek
Krisztus
követőit
jellemeznie
kell.Ehhez
kérjük
Isten
kegyelmét, hogy megértve ezt a benső, lelki üzenetét a nagyböjtnek mindenben, amit teszünk, mondunk, gondolunk vagy érzünk, egy lépést tegyünk átalakulásunk, benső megtérésünk felé, s ezáltal valóban felkészüljünk Húsvét nagy ünnepére. Török Csaba Nagyböjt 3. vasárnap C Olivér, a strucc különbözött társaitól. Úgy gondolta, hogy nem jelent megoldást minden veszély elkerülésére az, hogy homokba dugják a fejüket. Szerinte attól, hogy a struccok úgy tesznek, mintha a veszély nem létezne, hogy befogják előle a szemüket-fülüket, attól az még igenis létezik. Próbálta erről meggyőzni társait, de mindhiába. Ők továbbra is úgy gondolták, hogy minden fenyegetés megszűnik, ha gyorsan belevájják a fejüket a homokba és nem vesznek róla tudomást. Egy nap jelentős elefántcsorda trombitálása és dübörgése verte fel a csöndet éppen azon a viszonylag szűk ösvényen, ahol a struccok tartózkodtak. Félő volt, hogy a csorda összetapossa a struccok csapatát. Olivér kétségbeesetten biztatta társait, hogy bújjanak az útmenti nagy szikla mögé, akkor megmenekülnek. Azok azonban nem hallgattak rá: mélyen belefúrták fejüket a homokba, s azt gondolván, hogy ezzel ők is
láthatatlanná válnak, se láttak, se hallottak. Olivér egyedül bújt a szikla mögé.
Amikor
pár
perc
múlva
elhalt
az
elefántdübörgés
és
előmerészkedett, társaiból csak véres csont- és tollhalmazt talált. Addig, amíg valaki vagy valami nem létezik, nem kell számolni vele. Nem kell róla tudomást venni, semmi kötelezettségünk nincs vele szemben. Addig, amíg valaki vagy valami nem létezik, gondolhatunk róla akármit, képzelhetünk és állíthatunk róla akármit. Amíg az embernek nincs családja, férje, felesége, gyermekei, addig álmodozhat, képzelődhet róla bárhogyan. Attól a pillanattól azonban, amint van, már jócskán lehatárolódik az álomvilág és konkrét formákat ölt az ember tennivalója velük szemben. Konkrét, sokszor nem könnyű elvárásoknak kell megfelelnie velük szemben. Igen, jóval kényelmesebb nektűnik, ha valaki vagy valami nem létezik, főleg ha komoly közünk lenne hozzá, ha létezne. Épp ezért az emberek jó része ma struccpolitikát folytat Istennel szemben. Jobb, ha nem létezik valóságosan, legföljebb az emberek „gyártmányaként”, mert akkor úgy csavargathatjuk a vele kapcsolatos elképzeléseinket, ahogy akarjuk. Olyan ígéreteket és törvényeket adhatunk aszájába, amilyet akarunk, amelyek nekünk szimpatikusak, amelyeknek könnyedén meg tudunk felelni. Vagy pedig egyszerűen nem vehetünk róla tudomást, ha nekünk úgy kényelmes. Jól mondja II. János Pál az „Ecclesia inEuropa” c. enciklikájában: az emberek nagy része ma úgy él, mintha Isten nem létezne. Pedig a valóság némileg más. Isten már a kinyilatkoztatás kezdetén úgy mutatkozik be Mózesnek, mint „Aki van”. A név a lényeget fejezi ki: Isten lényegéhez tartozik a Biblia szerint a létezés. Ő az egyedüli, aki valóban öröktől fogva és mindörökké létezik, minden és mindenki, aki és ami van, Tőle nyeri létezését. A filozófia, az emberi gondolkodás egyértelműen bizonyítja, hogy a sok esetleges, önmagát megmagyarázni nem tudó létező nem értelmezhető másképp, csak ha feltételezzük egy örök és tökéletes létforrás létezését. Ha
azonban Isten van, akkor innentől Ő is egy konkrét valaki. Nem feltételezhetünk Róla össze-vissza akármit, főleg olyasmit nem, ami egyértelműen
ellentmond
az
általa
önmagáról
kinyilatkoztatott
tényeknek. Ráadásul ha Isten van, akkor nem úgy van, mint egytekercs WC-papír vagy akár egy másik ember: nem sétálhatok el mellette közömbösen, mint akihez-amihez semmi közöm sincs. Ha Isten van, akkor az énéletem is Tőle ered és csak Nála ér célba. Akkor törvényei és ígéretei rám is vonatkoznak. Akkor Ő dirigál nekem és nem én neki. Akkor létezik az életem célbaérésének, de a cél elhibázásának konkrét lehetősége is: vagyis létezik az üdvösség és a kárhozat, a Mennyország és
a
pokol.
Milyen
jó,
hogy
amit
Istenről
megtudunk
a
kinyilatkoztatásban, az vonzó és örömteli, nem fenyegető és taszító! Ő úgy „van”, hogy szeret minket. Amikor megjelenik Mózesnek az égő csipkebokorban, nem ilyeneket mond: „Eddig jóvolt nektek, mert nem tudtatok rólam. Nem kellett félnetek tőlem, de ez mától másként lesz! Megnehezítem
az
életeteket
mindenféle
törvénnyel,
önkényes
elvárásokat támasztok veletek szemben, amit teljesítenetek kell, akár tetszik, akár nem!” Isten nem zsarnok elnyomóként mutatkozik meg, aki követelőzik, hanem ezt mondja: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam panaszát … Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam.” Isten teljesen ingyenesen, mindenféle előzetes emberi teljesítmény és érdem nélkül megszabadítja népét, tanújelét adja szeretetének.
Utána
pedig,
ahogyan
Szent
Pál
feleleveníti
a
szentleckében, végigkíséri népét a pusztai vándorlás viszontagságai között. Étellel táplálja, szomját oltja, sőt „lelki sziklaként” vagyis támaszként áll mellettük. Mégis újra és újra elégedetlenkednek, lázadoznak Isten és az Ő szolgája, Mózes ellen. Olyan sokszor olvassuk ezt, szinte minden oldalán a Kivonulás Könyvének, hogy a mi emberi türelmünk már rég elfogyott volna! Vérlázító ez a bizalmatlanság és
hitetlenség, hogy Isten segítő szeretetét annyiszor megtapasztalva mégis morgolódnak és szembefordulnak Vele. Nem is jutnak el valamennyien az Ígéret Földjére. Nem azért, mert Isten elfordul tőlük,hanem mert ők fordulnak el tőle, megvetik Isten ígéretét, nem akarják végigjárni az utat a beteljesülésig. Az evangélium szintén Isten türelmére, de ugyanakkor a megtérés elengedhetetlenségére hívja fel a figyelmünket. Sokszor halljuk, mondjuk, hogy Isten türelme „határtalan”. Pedig ennek logikailag nincs értelme. Nem beszélhetünk ott türelemről, ahol feladjuk az elvárásainkat. A lemondás valakiről vagy valamiről nem türelem. Isten hosszantűrő, de nem mond le rólunk, nem adja fel az életünkkel szemben táplált elvárásokat, legföljebb akkor, ha kénytelen feladni miattunk, a mi végleges elutasításunk miatt. Ezzel azonban határához érkezett a türelem. A fügefának előbb utóbb termést kell hoznia, mert ha nem hoz, értelmetlen a léte. Isten türelmének határa persze nem az Ő szeretetének megszűnését jelenti, hanem a mi szeretetünk hiányát. Isten türelmének határa nem az a „nem”, amit Ő mond ki ránk, hanem az a „nem”, amit mi mondunk ki Őrá, az Ő meghívására. Ha véglegesítjük a struccpolitikát Istennel szemben, ha nem veszünk tudomást létéről és kilétéről, ha kedvünk szerint csavargatjuk a kinyilatkoztatásban kapott ismereteket, törvényeket, akkor is bele fogunk ütközni az Ő kikerülhetetlen valóságába. Ha nem teremjük meg az Isten és embertársaink iránti szeretet gyümölcseit, akkor
az
a
mi
elégedetlenségként
életünkben
fog
megnyilvánulni.
hiányként, Bizony
nagyon
örök
is
hiány,
fájó örök
elégedetlenség, örök kizártság is kialakulhat ebből. A „külsősötétség, ahol sírás lesz és fogcsikorgatás”. Jézus a mai nagyböjti vasárnapon felhív a megtérésre, az Isten szerető, de kikerülhetetlen valóságának elfogadására. Törvényeinek követésére és bűneink megbánására, megvallására.
Éljünk,
és
ne
visszaéljünk
Isten
türelmével,
megakadályozva
az
Ő
szeretetének
kibontakozását
életünkben!
Kiskunhalasi plébánia Nagyböjt 3. vasárnap C Josephus Flavius több olyan esetről is beszámol, ahol a helytartó a gyilkosságoktól sem riadt vissza, csakhogy terveit keresztülvihesse. Példaként említi a jeruzsálemi vízvezeték építését, amikor Pilátus erőszakkal távolíttatta el a tiltakozó népet, és katonáival többeket megöletett. De leír egy olyan esetet is, amikor Kr. u. 35-ben szamaritánusokat mészároltatott le, miközben azok szent hegyükre, a Garizimre tartottak. Világunkban az elektronikus hírközlő eszközöknek köszönhetően szinte pillanatokon belül hírt kapunk a különféle tragédiákról és rettenetes eseményekről,
háborúkról
és
gyilkosságokról.
Titokban
már-már
jólesően fellélegzünk, hogy hál’Istennek, nem velünk történtek. Jézus voltaképpen úgy vonja le a katasztrófák tanulságait, hogy lecsillapítja szörnyűlködésre hajlamos természetünket, és megtérésre szólít fel. Nem tesz politikai nyilatkozatot, hanem kérdéssel válaszol, és helyteleníti azt a farizeusi felfogást, miszerint a galileaiaknak valami súlyos bűnük lehetett, hogy Isten így megbüntette őket. Tiltakozik az ellen, hogy közvetlen megfelelést keressünk természeti katasztrófák, emberi sorsok tragédiái és személyes bűneink között. Természetes, hogy vannak átfedések, akár ok-okozati összefüggések is bűn és szenvedés között, de Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Tehát nem az a kérdés, ki a bűnösebb… vagy biztos azért haltak meg, mert megérdemelték… Ő azt ajánlja, ne riogassuk ilyesmivel egymást. Ezek a vértanúk sem voltak bűnösebbek az élőknél… Mi azt gondolhatnók: lám, milyen
rosszak az emberek, milyen rossz a világ, lám Isten megbüntette… –, ezen felül viszont nem érint minket. Pedig mindannyian bűnösök vagyunk. Mindannyian megtérésre szorulunk. Hogy miért? Azért, mert a halál, bármilyen módon történjék is, végzetes és kérlelhetetlen. Amíg élünk, még javíthatunk, változtathatunk életünkön. Ha elutasítjuk a bűnbánatot, a halál nagy semmije s az örök kárhozat köszönt ránk. Kispap koromban, amikor a gyóntatásról tanultunk, a tanár felhívta figyelmünket azokra a gyónókra, akik visszaeső bűnösök. Azóta többször elgondolkoztam mindannyian
ezen,
és
visszaeső
rájöttem,
bűnösök
hogy
vagyunk.
bizonyos Jézus
értelemben szava
tehát
önvizsgálatra késztet, mert mi sem vagyunk kevésbé bűnösök, mint akik valami katasztrófa folytán már életüket vesztették. És hogy mások rosszak, az nem ment fel a megtérés kötelezettsége alól. A terméketlen fügefáról szóló példázat is a megtérést szorgalmazza. A vincellér még kikönyörgött egy év haladékot a fügefának, hogy termőre forduljon. Körülássa és megtrágyázza, hátha terem jövőre. Holott a fügefa arról híres, hogy bármilyen sovány talajban gyökeret ereszt, gyorsan nő és bőséges termést hoz. A bűnben megkeményedhetünk, és a halál azelőtt is bekövetkezhet, hogy mi rászánjuk magunkat a megtérésre. Jézus Krisztusban egy utolsó lehetőséget kapott az emberiség, hogy ráeszméljen üdvösségére. Ezt a lehetőséget el is veszíthetjük, el is játszhatjuk. Nagy a felelősségünk. Nagyböjti belső utamon vizsgáljam felül: milyen termést hozott az életem? Érik életem gyümölcse, vagy terméketlenül szívom el mások életnedveit, szeretetét? Mi jellemzi eddigi életemet: meddő semmittevés, fogyasztás, vegetálás, vagy alkotás, szeretetszolgálat?… Mi az, amiről el tudok számolni a mennyei gazda előtt? Ha csak a helyet foglaljuk, és terméketlenül
lézengünk,
valójában
kártékonyak
vagyunk…
Nem
halogathatjuk a megtérést mindig holnapra, nyugdíjas éveinkre. Isten
országának építésében nem lehetünk lusták és megalkuvók. Mert a zárszámadás végén életünk fájára is azt mondják majd: vágd ki! Peter Páter Nagyböjt 3. vasárnap C Miért foglalja itt a helyet? – Sokat elárul pillanatnyi kedélyállapotunkról, hogy melyik idézetet is választjuk a fenti írásból. Néha meg kell állnunk a sürgés-forgásban és rohanásban, és meg kell kérdenünk. Mi az értelme? A nagyböjt erre alkalmas idő. Mi munkám gyümölcse? Tetszik, nem tetszik, ennek alapján ítélnek meg. Mindnyájunknak van sajátos küldetése, és az a feladata, hogy ezt teljesítse. Nagy szerencsénk van, ha olyan nagylelkű a gazdánk, mint a példabeszédben: ad még egy esélyt! De persze tudnunk kell: a gazda türelme nem végtelen! Mik hát gyümölcseim? Néha csak drámai események késztetnek arra, hogy elgondolkozzunk azon, hogy gazdálkodunk éveinkkel. Egy földrengés, mint a mostani Chilében, vagy az előző Haitiben, megrendíti szilárd bizalmunkat, hogy a dolgok majd csak mennek valahogy tovább – lehetőleg a szokott mederben. A túlélők mintegy magyarázkodnak, miért nem őket érinti a dráma. Hamar kész valamilyen moralizáló válasz, kinek a karma, kinek a bűnhődés… Lám, Haiti esetében, némely prédikátor, mint Pat Robinson egyenesen a voodoo fekete mágiának tulajdonította katasztrófát. Jézus, aki az idézett estben egy „napihírt” kommentál, mintha épp a CNN-t nézte volna híveivel együtt, – pedig még napilapok sem léteztek, de a hírek
azért
keringtek!
–
az
effajta
„karmikus”
ideologizálást
egyértelműen elveti. Nem vagy jobb azoknál, –szól az üzenet, főleg pedig: törődj a magad gyümölcseivel! Spekuláció(k) helyett tehát felelősségvállalás a sorsunk! Kiss Ulrich SJ
Nagbyöjt 3. vasárnap C Földrengés, tűzvész, hurrikán, egy híd váratlan leszakadása, tragédiák kapcsán
magukat
vallásosnak,
jó
kereszténynek
tartók
jelentik
ki: ?Istenítélet! Megérdemlik! Meddig tűri még az Isten az emberiség bűneit!? Az elhangzott szentírási szakaszok ebben a közös gondolatban foglalhatók össze: Isten türelmes hozzánk. Ez a mindenható Úristen egyik legfontosabb tulajdonsága, melyre a választott nép történelme során eszmél rá. Hányszor kellett Istennek elviselnie népe hűtlenségét, szűklátókörűségét,
értetlenségét?
Mégis
Jahvét
irgalmasnak
és
kegyesnek ismerik, aki lassú a haragban, de gazdag a kegyelemben (vö. Kiv 34,6). Ő az, aki nem vétkeink szerint bánik velünk (vö. Zsolt 103,8), hanem megbocsátó. Türelme azonban nem öncél, nem gyengeségének a jele, hanem felhívás a megtérésre. Időt akar adni nekünk, hogy fölismerjük és hozzá térjünk. 1.
Jézus
a
bűnösök
iránti
magatartásában
Isten
türelmének
megtestesítője. Szemrehányást tesz apostolainak, akik a barátságtalan szamariaiakra az istennyilát akarták lehívni (vö. Lk 9,55), elmondja a türelmes atya történetét a tékozló fiú nyugtalan, mindent elherdáló türelmetlenségével szemben (vö. Lk 15), meg a szívtelen szolgáról szólót, akinek bár ura 10 ezer talentumot engedett el, ő képtelen volt 100 dénárt szolgatársának elengedni (vö. Mt 18,23). Mielőtt pedig a szenvedésben megnyilvánuló végtelen türelmét látnánk, elmeséli a terméketlen fügefa esetét, amely ott áll a szőlőben, foglalja a helyet, a gazda ki akarja vágni, de vincellérje kérésére még hagy neki időt. Ilyen az Isten. Határozottan oszlatja tévhitünket: nem valamiféle istenítélettől kell félnünk, hanem attól, hogy egyszer lejár az időnk. A két katasztrofális hír hallatára közli Jézus, hogy Pilátus kegyetlenkedése a
galileai zsidókon, vagy a főváros déli városfala fölött álló torony leomlása, és a 18 ember halála nem Isten bosszúja. Ezek jelek, amelyek arra utalnak, hogy Isten türelmét nem lehet próbára tenni. Észre kell venni látogatásának idejét, a megtérés idejét, az üdvösség idejét. A terméketlen fügefa ? mi vagyunk. A kertész utolsó kísérlete ? Isten kiváltságos szeretete, türelmének utolsó próbája. A szőlőbe ültetett gyümölcsfának minden lehetősége megvan arra, hogy gyümölcsöt teremjen. Ugyanígy nekünk is a világban, ahol élvezzük Isten nagylelkű szeretetét. Sorsunk a saját kezünkben van, vagy fölismerjük, hogy Istenhez kell térnünk és a bűnbánat gyümölcseit kell teremnünk, vagy elveszünk! ?Ha meg nem tértek, elvesztek mindannyian? ? kétszer is megismétli a mai evangélium. 2. Isten türelmének kinyilatkoztatásbeli alapja az ő bemutatkozása, az égő csipkebokor története. Mózes megtudja Isten nevét: ?Én vagyok, aki vagyok?. Mózes ennek a névnek az erejével vezeti ki népét Egyiptomból. Ez a név ad erőt minden időben, jelenti Isten állandó jelenlétét népe körében. Jézus is erre hivatkozik, amikor gyakran mondja: ?Én vagyok? (pl. Jn 8,28, - 13,19 stb.). Ez a név annyit jelent, hogy van még idő, Isten itt van velünk, ő értünk van, velünk van, bennünk van... Bízhatunk benne, ad még lehetőséget, életteret, időt, eszközöket, hogy javítsunk, javuljunk, mindent jobban tegyünk... Jézus végső szavaiban is ez az ígéret cseng újra: ?Én veletek vagyok a világ végezetéig?. Isten a Létező, hozzá képest mi csak ?vagyogatunk?, átmenetet képez az életünk a nemlét és az örökkétartó létezés között, amelyre meg vagyunk hívva, ideigtartó, esetleges a mi életünk. Isten az, aki öröktől fogva volt, mindig lesz, és itt van velünk! 3. A fügefa időt kap, táplálékot, hogy újraéledjen és gyümölcsöt hozzon.
Valamikor, a ?60-as években a szegényes debreceni állatkertben, ahol még talán farkas sem volt, két oroszlán tanyázott. Egy német vándorcirkusz hagyta ott ajándékba. Az egyiket, mert annyira öreg volt, a másikat, mert annyira buta volt. Mit is kezdjenek egy kivénhedt és egy tehetetlen oroszlánnal, amiket csak etetni kell, ám semmit sem produkálnak ? odaajándékozták az állatkertnek. Ekkor jött a váratlan fordulat: egy év múlva a nagydarab, ostoba oroszlánnak hirtelen világosság gyúlt az agyában. Amit elmulasztott a cirkuszban, itt, az állatkert csöndjében megértette. A rács mögött artistamutatványokba kezdett a látogatók hatalmas ámulatára, fizetség nélkül, egymagában. Igaz, egy év késéssel, de hibátlanul. Ezt az Aesopus-mesébe illő történetet Pilinszky egyik írásában a türelem felfedezésének példájául közli (vö. Szög és olaj, 34). Emberi világunk hasonló: sok fügefa kiszáradóban, vagy kiszáradtan áll, talán haszontalanul (pl. Füzérradványban a Károlyi-kastély 90 hektáras elhagyott, elhanyagolt, kihalt parkja, évszázados fái, botanikus csodái.) Aztán a fügefa egyik napról a másikra rügyeket hajt, levelet és méztől csöpögő, húsos fügét terem. A vásott, tanulni nem akaró kölyök még lehet fizikus felfedező, az a lány, akit elképzeltél jövendő feleségednek és most minden tönkrement köztetek, még lehet a feleséged. A korábban szigorúságáról híres, taszító, hideg tanárod lehet kedves jó baráttá. Ami késik, nem (mindig) múlik (el)... Istennek van türelme hozzánk, mert jól ismeri a lélek rejtett labirintusait. Sokszor esztendőknek kell eltelnie, míg valami megtörténik. Istennek ez a végtelen türelme tágítja a mi beszűkülő jóindulatunkat: Ő, a velünk való, velünk érző, velünk és bennünk élő Isten. Ámen. Pákozdi István/MK
Nagyböjt 3. vasárnap C Nagyböjt 3. vasárnapja a tanító Jézus példáját állítja elénk.
Néhány
akkor hallott hírből kiindulva (a Pilátus által kivégeztetett emberek és annak a tizenkét embernek, akikre egy torony a halálesete) arról kezd beszélni, milyen nagy szükség van az éberségre és a bűnbánatra. Jézus szokása szerint tanításához egy példabeszédet is fűz: „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében…”. Ebből a szakaszból kiindulva, a nagyböjti vasárnapokban eddig alkalmazott módszer alapján tekintsünk a tanító Jézusra, s próbáljuk megérteni, hogy prédikációi mit mondanak nekünk az Ő személyéről. Jézus ezzel az ünnepélyes kijelentéssel kezdte meg tanítói működését: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,15) Annyira megszoktuk már e szavakat, hogy már nem is érezzük ezek újdonságát, forradalmi jellegét. Ezzel azt mondja Jézus: véget ért a várakozás ideje; elérkezett a döntő pillanat, amikor Isten új módon avatkozik be az emberi történelembe, ahogy ahogy azt a próféták meghirdették; íme, itt az idő! Most dől el minden, s az határoz meg mindent, hogy az emberek hogyan fogadják szavaimat. A beteljesedésről, a végidő elérkezéséről szólnak Jézus mondásai, amelyeknek történelmi hitelességét nem lehet kétségbe vonni. Egy alkalommal félrevonta tanítványait, s ezt mondta nekik: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek: sok próféta és király kívánta látni, amit ti láttok, és nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.” (Lk 10,23-24) A hegyi beszédben Jézus többek között ezt mondta: „Hallottátok, ezt mondták a régieknek (Mózes)… én pedig azt mondom.” Jézus szavai ugyanolyan hatást tettek kortársaira, mint azóta is az emberekre. Ilyen
állításokra a következő módon lehet reagálni: Ez az ember őrült, vagy tényleg az igazat mondja. Egy holdkóros azonban nem élt és halt volna meg úgy, ahogy Jézus, és nem tett volna ilyen hatást az emberiségre 20 évszázadon keresztül halála után. Jézus személyének és tanításának újszerűsége világos lesz, ha összehasonlítjuk Keresztelő Jánossal. János olyan dologról beszélt, ami a jövőben fog megtörténnie, az eljövendő ítéletről; Jézus pedig arról beszél, ami a jelenben van itt, arról az országról, amely elérkezett. János a „még nem” embere; Jézus a „már” embere. Jézus mondja: „Asszonyok szülöttei között nincs nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb Isten országában, az is nagyobb nála.” (Lk 7,28) és, hogy „A törvény és a próféták Jánosig tartottak; azóta Isten országának örömhírét hirdetik, és mindenki erőszakkal igyekszik oda.” (Lk 16,16) Ezek a szavak rámutatnak, hogy János és Jézus küldetése között minőségi különbség van: a legkisebb az új rendben jobb helyzetben van, mint a legnagyobb a régi rendben. Ez volt az, ami Bultmann tanítványait (Bornkamm, Konzelmann stb.) addig vittek, hogy szakítsanak mesterükkel, s választóvonalat tegyenek az ó és új vizek közé, a judaizmus és a kereszténység közé, nem pedig Krisztus élete és tanítása és az Egyház Húsvét utáni hite közé. Látjuk, hogy történelmileg tarthatatlan azok tanítása, akik Jézust a judaizmus világába akarják elhelyezni, s csak egynek tekintik a zsidók között, akinek nem volt szándéka szakítani a múlttal és lényegesen újat hozni. Ez hátralépés lenne Jézus történelmiségének kutatásában, olyan korszak, amit már régen magunk mögött hagytunk. Most, ahogy szoktuk, térjünk vissza a mai evangéliumi szakaszhoz, s keressünk néhány gyakorlati útmutatást. Jézus ezt magyarázatot fűzi Pilátus gyilkos tettéhez és a torony összeomlásához: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál,
mivel mindezt elszenvedték? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek.” Ez a kulcs az értelmezéshez, amely rámutat, hogy nem szabad elveszíteni hitünket a borzalmas események láttán, amelyek naponta történnek, gyakran éppen a legszegényebbek, a legvédtelenebbek körében. Jézus segít megérteni, hogyan kell reagálnunk amikor az esti híradások
földrengésekről,
árvizekről
és
a
Pilátuséhoz
hasonló
emberölésekről szólnak. Haszontalanok az ilyen reakciók, hogy „Ó, azok a szegény emberek”; mi nem ere vagyunk hivatva, hogy efféléket mondjunk. Ilyen dolgok láttán el kellene gondolkodni az élet bizonytalanságán, s arról, hogy mennyire szükség van az éberségre, s ne ragaszkodjunk túlzottan azokhoz a dolgokhoz, amelyeket olyan könnyen elveszíthetünk egyik napról a másikra. A szó, amellyel Jézus tanítását kezdte, az evangélium minden szakaszában újra és újra felcsendül: bűnbánat! Szeretnék rámutatni arra, hogy
a
bűnbánat
nemcsak
kötelességünk,
nemcsak
lehetőség
mindnyájunk számára, hanem szinte kívánalom! Ez jó hír, nem pedig rossz! Senki sincs kizárva abból, hogy megváltozzon! Senkinek nem kell megmaradnia a reménytelen helyzetben! Az életben vannak olyan erkölcsi helyzetek, amelyekből úgy látszik, hogy nincs kiút. Ott vannak az elvált emberek, akik újra házasodtak; azok, akik nem kötöttek házasságot, de gyermekeik vannak; azok, akiket bírósági ítélet sújt... annyi súlyos helyzet. Még ezeknek az embereknek is van lehetőségük megváltozni! Amikor Jézus azt mondta, könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdagnak, megkérdezték az apostolok: „De hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus válasza még a súlyos helyzetben lévőkre is alkalmazható: „Embernek ez lehetetlen, de Istennek nem!” (R. Cantalamessa)
Nagyböjt 3. vasárnap C Jelek Jeruzsálemben (Lk 13,1-5) A most hallott evangélium két részre tagolódik. Első felében két eseményről hallottunk. Mindkettő tragikus volt a zsidók számára. Két felkelés a rómaiak ellen, amelyeket Pilátus vérbefolyt, az egyiket a Templomban, a másikat Siloah tavánál. Az egyik helyen a galileaiakat áldozatbemutatás közben öleti meg, a másik helyen a tornyot, amelybe menekültek körülásatja, és ledönti, ott pusztultak. Jézus egy hamis előítélet ellen száll síkra, amely ott van a zsidókban és sok emberben ma is. Eszerint a felfogás szerint minden szerencsétlenség személyes bűnnek a következménye, annak a személyes bűnéé, akivel történik. Jézus bár nem vonja kétségbe a szerencsétlenség és a bűn közti összefüggést, azonban tagadja, hogy közvetlen kapcsolat állna fenn adott esetekben a szerencsétlenség és annak a személyes bűne között, akivel a szerencsétlenség történik. Jézus értelmezésében minden
szerencsétlenség,
amely
az
embereket
éri,
nemcsak
büntetésként fogható fel, hanem mindegyiket jelnek kell tekinteni. Az egész
bűnös
emberiséget
Isten
ítélete
fenyegeti,
ez
az
ítélet
feltartóztathatatlanul bekövetkezik. Az egyedüli eszköz, hogy ez elől elmeneküljön az emberiség, a megtérés és a bűnbánat. Ezért is olvassuk a nagyböjti vasárnapon ezt az evangéliumi szakaszt! Jézus magyarázatában annak éppen az ellenkezőjéről van szó, mint amit a zsidók ilyen esetekből következtetésként levonnak. Ők minden szerencsétlenséget arra használnak, hogy általuk saját igaz voltukat hangsúlyozzák ily módon: Hál’ Istennek én nem vagyok olyan, akit Isten büntetni kénytelen. Én különb vagyok azoknál, akikkel ez történt. Jézus azt akarja, hogy minden szerencsétlenség a szolidaritást ébressze fel
bennünk:
mindezek
az
egész
emberiségnek
szólnak
figyelmeztetésként.
Velünk
is
történhettek
volna.
A
globalizmus
világában ilyeneket sokat átéltünk már a közelmúltban is. Mi volt a reakció az utóbbi évek nagy katasztrófáira? Gyűjtés, adakozás a szerencsétlenek javára. A szolidaritásnak ez fontos mozzanata, de nem elég, és önmagában még félre is vihet. Akkor, ha csak ez van. Kell segítenünk a túlélőkön, a hajléktalanná váltakon, mert ez az irgalmasság cselekedete, és ezt is számon kérik majd rajtunk a végítéleten. De ha nem kérünk alázattal Istentől bocsánatot, ha nem verjük a mellünket, és nem kérjük, hogy Isten irgalmazzon nekünk, akkor a legfontosabbat mulasztjuk el az ilyen szerencsétlenségekkel kapcsolatban. És minden szolidaritásunkkal együtt nagyon könnyen beleesünk abba a csapdába, amibe
a
Jézus
korabeli
zsidók
beleestek.
Mert
ők
az
ilyen
szerencsétlenségek láttán csak önhittebbek és gőgösebbek lettek. Velünk ez nem történt meg azért, mert mi igazak vagyunk. Mi a helyes magatartás az ilyen szerencsétlenségek láttán? A többieket ért büntetés láttán legyünk alázatosabbá és tartsunk bűnbánatot! És kezdjünk el imádkozni, engesztelni azok bűneiért is, akik egyáltalán nem látják
be
bűneiket
és
bűnösségüket.Így
életünkben
a
szeretet
diadalmaskodik, mert alázatosságunk növekszik azáltal, hogy nem a másik fölött ítélkezünk, hanem inkább önmagunkba tekintünk, nem a másiknál látjuk különbnek magunkat, hanem átérezzük a többiekkel való közös
nyomorúságot.
E
magatartás
szükségessége
még
erősen
kidomborodik a második evangéliumi részletből, amit ma hallottunk. A terméketlen fügefa Lk 13,6-9 Ez a példabeszéd önmagában is érthető, magyarázatra sem szorul. Gyakran történik olyasmi, hogy egy terméketlen fát kivágnak, és helyébe termő fát ültetnek. Ennek a példabeszédnek az értelme azonban ennél az önmagában is érthető alapjelentésnél sokkal
nagyobb
mélységeket
érint.
Bár
szentírás-magyarázók
Izrael
népének
az
elvetésére értelmezik, valójában az emberi üdvösség titkának a mélységeit tárja fel. Isten egyszerre ítélő és irgalmas Isten. Nem lehet sem egyik, sem másik tulajdonságot kivenni Istenből, törölni istenképünkből, mert ezáltal meghamisítjuk azt. Ebben a példabeszédben az ítélő és az irgalmas Isten folytat párbeszédet egymással. Az Atya képviseli az ítéletet, a Fiú az irgalmat. Az atya a szőlősgazda, a Fiú a vincellér, aki nagy szeretettel gondját viseli a szőlőnek és a benne lévő fáknak. Az emberiség, miként egy fa, egykor a paradicsomkertbe plántáltatott azért, hogy gyümölcsöt teremjen. De a bűnbe esett emberiség nem tud olyan gyümölcsöket teremni, amelyek kedvesek lehetnének Isten szemében. Így az isteni igazságosság alapelve szerint megszületik az ítélet: ki kell vágni ezt a fát. És ha Isten csak igazságos lenne, akkor nem következhetne más, mint ennek az ítéletnek a végrehajtása. Azonban a Második Isteni Személy is megjelenik, aki közbenjár az emberiségért. Ebben a példabeszédben a kertész alakját veszi magára. Szavaiból a szőlő és a fák iránti mélységes szeretete, velük való bensőséges kapcsolata ismerhető meg. A Második Isteni Személy közelebb jött az emberekhez, magára öltötte az emberi természetet, ő maga is emberré lett. Még egy évet kér az Atyától. Feltartóztatja az ítéletet. Izrael számára és az egész emberiség számára is meghirdet még egy kegyelmi évet, amely egy időre elhalasztja az ítéletet. Az ítélet nem fog elmaradni, de a Második Isteni Személy megváltó műve egy időre feltartóztatja azt – a megtérés és a bocsánatkérés idejére. Csak azok nem fognak kivágatni, akik megtérnek, és bűnbánatot tartanak. Már az újszövetségi Szentírásban is rengeteg olyan szöveget találunk, amelyekből az derül ki, hogy már akkor is az Úr gyors visszatérésével számoltak. Mégsem következett be mindmáig. Ebben a most hallott
evangéliumi részletben található ezek magyarázata. Isten fia engesztelő tettének,
„körülásom,
megtrágyázom”
magatartásának
akkora
a
hatalma, hogy az emberiség mindezidáig haladékot kapott. Még nem következett be a végítélet. De hány figyelmeztetést kapott azóta is már az emberiség. Gondoljunk csak az elmúlt évszázadok Mária-jelenéseire, amelyek napjainkban is folytatódnak. Hogy mindezideig nem következett be világméretű katasztrófa, és még fennáll az emberiség – ebből a tényből is le lehet olyan hamis következtetéseket levonni, mint amilyet az evangélium első felével kapcsolatban láttunk. „Velem még nem történt ilyesmi, én igaz vagyok, kedves vagyok Isten előtt”. Vagy: „velünk magyarokkal, vagy velünk katolikusokkal”… Egy másik hamis következtetés: „mindaz ami ezekben a fenyegető jövendölésekben van, csak értelmetlen fenyegetés, Isten irgalmas, olyannyira, hogy pokol nem is létezik, vagy ha létezik is, nem kerül oda senki, mindenki üdvözülni fog.” Ezzel szemben hány szentnek megmutatta Isten a poklot, és annak gyötrelmeit. Fatimában is erre hívta fel a gyermekek és általuk az emberiség figyelmét. Létezik pokol, és sokan járnak a pokol felé vezető úton. A 3. fatimai titok háromszor is megismételt szava: penitencia, penitencia, penitencia, amely egyszerre jelent bűnbánatot, megtérést, és engesztelést. Az
egyes
ember
halogathatja
a
bűnbánatot
és
a
megtérést,
elhessegetheti maga elől a halál és a számonkérés gondolatát addig, amíg fiatal. Ostoba magatartás, mert hány fiatalember is meghal. De idős korban, egyre növekvő számú és halálos betegség közeledtével is ezt tenni végtelenül nagy ostobaság és korlátoltság. Meg vannak számlálva az ilyen ember napjai, a fának a kivágása hamarosan bekövetkezik. Ugyanígy a mai emberiség sem bízhatja el magát. Betegségei, amelyek elborították, azt mutatják, hogy napjai meg vannak
számlálva. Ha a végítélet még nem is következnék be, ennek a civilizációnak, amiben ma élünk hamarosan vége. Kevesek kezébe összpontosul a gazdagság, egyre többen lesznek szegények, nyomorgók, földönfutók, hányan halnak naponta éhen, miközben mások dőzsölnek képtelen fényűzésben élnek. Pusztul a természeti környezet, pusztul az ember, szétverve a családok, a jövő élet reménye is oda. Ugyanúgy becsapja az egész emberiség önmagát, mint az egyes haldokló, akit már csak néhány óra választ el a haláltól, de még mindig nem gondol saját lelkére. Értelmetlen, ostoba magatartás! Te ostoba ember! Vigyázz, lehet, hogy még ma számon kérik lelkedet! Bocsa József Nagyböjt 3. vasárnap C Jézus kapcsolatban állt a tömeggel, és ez nemcsak azt tette lehetővé számára, hogy meghallja a segítséget és a megbocsátást esdeklő hangokat, hanem azt is, hogy érzékelje a tömeg reakcióit. Elképzelhető, hogy azok akik felkeresték Jézust, hogy elbeszéljék az eseményt, ezt nem
egészen
véletlenül
tették.
Lehetséges,
hogy
jó-
vagy
rosszhiszeműen az esettel kapcsolatos véleményét akarták megismerni, vagy azt várták, valamiféle politikai nyilatkozatot tesz, szolidaritását és együttérzését fejezi ki azokkal, akik hazájuk szeretete és testvéreik szabadsága érdekében harcoltak és haltak meg. Jézus Pilátus tettének elemzése helyett az igazi teljes megoldáshoz vezeti hallgatóit: a belső szabadság érdekli. Az embernek gyökeresen meg kell változtatnia gondolkodását és életvitelét, hogy átvehesseIsten gondolkodásmódját, aki azt akarja, hogy az emberek barátok, egyenlők és testvérek legyenek. Kétségtelen, hogy a megtérés az Isten mélységeibe és az ő elgondolásához való visszatérés, egyben azonban elkerülhetetlenül az emberhez való visszatérés is, aki az isteni törődés és
gondoskodás középpontjában áll. A helytelen utak, amelyekről az embernek vissza kell térnie, az önzés ösvényei, s ugyanakkor rá kell térnie az ország útjára, és ennek ügyéhez kell hozzájárulnia. A megtérés ugyanis csak színlelt fordulat, ha nem foglalja magába az isteni terv egészét, vagyis ha nem kötelezi el a hívőt az isteni elgondolás valamennyi területén. Mindennek az alapja: felismerni azt az Istent, aki van. Megszabadulni az általunk „teremtett” hamis istenektől: a harag, bosszú, gyűlölködés rémeitől. De mindezen túl magát a legnagyobbat: Isten szeretet. Hullottak
a
bombák:
minden
összeomlani
látszott.
Egy
észak-olaszországi kisvároskára is tüzes bombák világ végét idéző pusztítást mértek. Néhány fiatal lány egy pincében gyertya mellett olvasták a Szentírást: van még valami a világon valami érték, amit a háború nem pusztíthat el? S a válasz egyértelmű volt: Isten az! Válasszuk Istent egyetlen eszményünknek, életünk céljának – mondták. De hogyan élhetünk mindig az Ő jelenlétében, hogy tudhatjuk Őt magunk között? „Ha ketten vagy hárman egyetértve jöttök össze a nevemben, én köztetek vagyok”- mondja Jézus az Evangéliumban. S akkor, amikor robbanások szántották fel az utcákat, amikor minden pusztulni látszott, éppen akkor született Isten ajándéka néhány odafigyelő fiatal szívében: lenni, mint Mária, aki egyedül Istenre figyel. Ez Mária műve (ma fokoláre lelkiségnek hívják). Egy piciny magból indult és ma annyi sok tíz- és százezernyi keresztény, és nem keresztény (zsidó, iszlám hívő, keleti vallási közösségek tagjai) embert bátorít egy egészen új gondolkodásmódra. Mindenki a maga útján felfedezte: Isten a szeretet, s csak az élhet Istenben, aki szeretetben él. Még más példát mondok: A nyugati világ forrongott: a fiatalok tiltakoztak minden ellen. Úgy tűnt, hogy az értékek elveszítették jelentésüket. Éppen akkor, amikor annyira
sötétre fordult életünk. Mi magyarok, mindebből csak furcsa jeleket láttunk feltűnni: a szellemgyilkos puha erőszakot, amely mindent megfolyt, az emberi igényt leszállítja a jóllakottság „boldogságára”. 1967. február 18-án, szombaton este, a Pittsburgh (Pennsylvania, USA) melletti
Bárka
és
Galamb
lelkigyakorlatos
ház
kápolnájában
az
Oltáriszentség előtt Patti Gallagher francia szakos egyetemi hallgató életében először mondott ki valamit: „Istenem, feltétel nélkül tied akarok lenni. Mindent akarok, amit akarsz. Ha ez szenvedést jelent, hát legyen szenvedés. Én téged választalak.” Abban a pillanatban feje búbjától a lábujja hegyéig áramütés-szerű bizsergéssel járta át Isten szeretete. Megrendítette ennek a szeretetnek ingyenessége. „Szinte őrült ez a szeretet – fogalmazott később – , hiszen mi olyan hálátlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét.” Fölszabadult öröm hatotta át, és hangosan imádkozni kezdett, hogy mások is tapasztalják meg ugyanazt, ami ő... Ez volt a Lélekben megújulás katolikusok közötti megtapasztalása. Isten
legyőzhetetlen
szeretetében.
Megelőzhetetlen.
Még
kibontakozóban volt a 20. század, amelyben a nagy, Istent-tagadó hatalmak léptek színre, amikor egy francia apácakolostorban a tagadás minden sötétségét megszenvedte és érte áldozta magát egy fiatal nővér: Lisieuxi Szent Teréz. „Az a küldetésem – írja Teréz -, hogy másokat megtanítsak arra, hogyan szeressék Istent..., hogy megmutathassam a lelkeknek az én kis utamat. (…) „Nagyobbá lennem lehetetlen. Olyannak kell elviselnem magamat, amilyen vagyok, minden tökéletlenségemmel együtt, de keresni akarom az eszközt, hogy egy kis úton menjek az égbe, nagyon egyenes, nagyon rövid, egészen kis úton.” Ez a kis út pedig nem más, mint a mindennapok feladataiban való hűség Istenhez az emberek szeretetében. A Szentséges nem azért közelít az emberhez, hogy emésztő tüzében
megsemmisítse. Azért jön, mert szeret. “Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, hallottam kiáltását a munkafelügyelők kegyetlensége miatt, és ismerem szenvedését. Leszálltam tehát, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és kivezessem arról a földről egy jó és tágas földre,
egy
tejjel
és
mézzel
folyó
földre”
(Kiv
3,7-8).
Mózest
megdöbbenti ez a kijelentés: az Örökkévaló, az Egészen Más, ott van, ahol népe szenved. Megsegít, mert szeret. Szeret bennünket méltatlanságunkban, ingyenes szeretettel. “Isten előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Szeret, mert szeretet a lénye. “Isten a szeretet” (1Jn 4,8). “Szeretet az Isten” (1Jn 4,16). Szeret, mint barát (Jn 15,15), mint Atya (Mt 5,45), mint jegyes (Én 2,10). Személyes szeretettel szeret. Szeret téged magadat, úgy ahogy vagy. Ismer. Neveden szólít. Így szól az Úr, a te teremtőd, Jákob, és a te formálód, Izrael: Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy. Ha átkelsz a vizeken, én veled vagyok, és ha a folyókon, azok nem borítanak el; ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened, Izrael Szentje, a te szabadítód... Mert drága vagy szememben, becses vagy, és én szeretlek téged. (Iz 43,1-4) Hol lángol az isteni jelenlét csipkebokra? Jézus Krisztusban (Jn 14,9: “Aki engem látott, látta az Atyát is”), akinek teste, fogható jelenléte az Egyház. Ez az minden ellenállást elsöprő világosság, amely az első Krisztus-követőket üldöző Sault elvakítja: „Saul, miért üldözöl engem?”
Ez Jézus kérdése. Saul felfogja: akik Krisztust befogadják, azok egy lesznek vele. Az Ő élő testét alkotják. „Nem lehet Isten Atyja annak, akinek az Egyház nem anyja” (Szent Ciprián, III. sz.). Péter szikláján áll ez az Egyház (Mt 16,18), nem kereshetünk helyette másikat. (Sokan ezt jóhiszeműen nem tudják, de “féllábbal” ők is a sziklán állnak.) Ahol az Egyház, ott a mennyei tűz. A végtelen Szeretet szólít. Nem elvontan, hanem itt és most. Ebben a bűnbánati időben: tedd le fenntartásaidat, megrögzött ragaszkodásod, hogy bűnöd, fájdalmad, sérelmed nagyobb, mint Isten! Ő veled van fogságodban, a te „Egyiptomodban”, „szolgaságod házában”. Hallja, öröktől fogva hallja jajkiáltásod, könnyeid: veled van, hogy kihozzon téged. Mi az akadálya: megrögzött bennünk a „fáraó” gondolkodásmódja: a harag, a bosszú, a hatalmaskodás, sértődés. Bennünk van a szolgaság, a szívünkben. Isten Lelkét, a termékenyítő Lelket kérjük, hogy töltsön be. Teremjünk, ne csak virítsunk. Ne látszat-élők legyünk, hanem a bennünk élő Lélek által Krisztus halála és feltámadása meghozza az új életet. Csak Őáltala, Ővele és Őbenne tudunk gyümölcsöző, boldog életet élni. De vele meg tudjuk tenni, mert Isten kinyilvánította benne dicsőségét. (2010) Dr. Sávai János Nagyböjt 3. vasárnap C Jézus kapcsolatban állt a tömeggel, és ez nemcsak azt tette lehetővé számára, hogy meghallja a segítséget és a megbocsátást esdeklő hangokat, hanem azt is, hogy érzékelje a tömeg reakcióit. Isten dicsőségére vagyunk teremtve. Az alázatos szív, amely kész a hódolatra és az engedelmességre, találkozhat az emésztő tűzzel, ami
Isten maga. Mihelyt elfogadtad, hogy nem te magad vagy létezésed súlypontja és mércéje, szabaddá válsz Isten élő valósága számára. „Aki elveszíti értem életét, az megtalálja” (Mt 10,39). Az evangélium embereit mindenekelőtt a belső szabadság érdekli. Az embernek gyökeresen meg kell változtatnia gondolkodását és életvitelét, hogy átvehesse Isten gondolkodásmódját, aki azt akarja, hogy az emberek barátok, egyenlők és testvérek legyenek. Kétségtelen, hogy a megtérés az Isten mélységeibe és az ő elgondolásához való visszatérés, egyben azonban elkerülhetetlenül az emberhez való visszatérés is, aki az isteni törődés és gondoskodás középpontjában áll. A helytelen utak, amelyekről az embernek vissza kell térnie, az önzés ösvényei, s ugyanakkor rá kell térnie az ország útjára, és ennek ügyéhez kell hozzájárulnia. A megtérés ugyanis csak színlelt fordulat, ha nem foglalja magába az isteni terv egészét, vagyis ha nem kötelezi el a hívőt az isteni elgondolás valamennyi területén. A megtérés, a bűnbánat Jézus tanításában nem azt jelenti, hogy folyton vádoljuk magunkat: nem hiszek eléggé, beengedtem a szívembe a haragot, a félelmet… Ha csak a gyengeségeid fényesítgeted, akkor azok rabjává leszel. A megtérés azt jelenti, hogy folyton imádod Istent. A megtérés az, hogy Isten Lelke tölt be. Ő lesz benned az imádság, a tisztaság, az értés. A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek – ígérte Jézus búcsúzáskor (Jn 14,26). Jézus az egyiknek ezt mondja: Gyere le fáról! Nálad akarok megszállni! A másiknak, hagyd ott szakadt hálóid foltozását, s kövess engem! A harmadikra meg elegendő volt ránézni. Az fölkelt, hagyta a pénzváltó asztalt, s követte őt. Te miért őrizgeted, babusgatod a benned lévő gyengeséget? Hallgasd őt, s a betegeidet, betegségedet tedd Jézus lába
elé. Kik a betegeid? Azok, akikkel annyit küszködsz, de nem tudsz velük mit kezdeni. A gyermeked, aki nem fogad szót. A családtag, aki nem kap munkát, vagy nem akar dolgozni. Valld be Jézusnak, hogy ezek a tieid, s nem tudsz velük mit kezdeni. A családtagod, a testvéred, szomszédod, főnököd. A betegeid azok, akik miatt úgy érzed, hogy te magad is beteggé, hitetlenné leszel. Valld be, hogy már nem tudsz hinni! Ne vádold magad (más meg aztán egyáltalán ne!), hogy kevés a hited. Egy kicsit éles hasonlattal élve, ahogyan Babits Mihály beszéli el ezt egyik gyönyörű versében: Tudod, hogy itt valaki hatalmas gondol veled, büntet és irgalmaz, gyötör olykor, simogat vagy játszik, hol apádnak, hol kínzódnak látszik: de te bízol benne. Bölcs belátás, bízni abban, kit nem értünk, Ádáz. Ha elcsavarogtál, Ádáz lettél?… hát az lettél, csak menj haza Tedd lábához a magad betegségét: legyen az akár valós bajod, akár lelki gyötrelmed. Az gyötör sokszor, hogy már nincs kinek panaszkodni, mert a környezeted is unja már panaszaidat. Rád szólnak, hogy hallgass, mert nem bírják elviselni a saját tehetetlenségüket! A megtérés: kiteszed ezeket a kezedből az Úr lába elé, hogy szabad legyen a kezed Őt szolgálni. Túl sokat bíbelődünk a gonosszal: hogyan van jelen a világban, hogyan visz bűnbe, hogyan győzedelmeskedett már megint… Még csak a rajta aratott győzelemmel se foglalkozzunk. Örömünknek nem az az oka, hogy győzünk a gonosz felett, hanem hogy Istenéi
vagyunk.
De
ne
annak
örüljetek,
hogy
a
lelkek
engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben (Lk 10,20). Nem egy csillagot neveztek el rólunk:
Istenről vagyunk elnevezve. Isten fiai vagytok a hitben (Gal 3,26). Akiket Isten Lelke vezérel, az Isten fiai (Róm 8,14). Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki őt így szólítja: Abba, Atya!(Gal 4,6) Dr. Sávai János Nagyböjt 3. vasárnap C Azt hiszitek, hogy a madridiak bűnösebbek voltak, mint mi, e sorok írja és olvasói? Hovatovább megérthetnék, hogy a terror logikája épp a kiszámíthatatlanság! Nincs biztonság, sem a jóknak, sem a rosszaknak! Azt hiszitek, a New York-i kettős torony alá temetett áldozatok bűnösek voltak, a megmenekültek pedig ártatlanok? A merénylők – bár igazából sohase fogjuk megtudni, mit is gondoltak – hihették ezt, mert a „Világkereskedelem” számukra azonos Bábellel, és vitathatatlan, a tornyok egy kontinens, egy civilizáció gőgjét hirdették. De ettől még az ott dolgozók, a véletlenül ott bámészkodó turisták, vagy a hősies tűzoltók
se
nem
rosszabbak,
se
nem
jobbak,
mint
mi,
akik
elmélkedhetünk azon, milyen kiszámíthatatlan is a sors. Akik a karmában hisznek, azoknak a képlet egyszerű: „előző” életükért lakoltak, bűnhődtek. ideológiát:
Jézus Mondom
azonban nektek:
világosan nem!
De
tagadja ugyanilyen
az
ilyen
határozottan
figyelmeztet: okuljunk! A zárszámadás pillanatát senki sem ismeri. A nagyböjt ilyen zárszámadá, vagy inkább lehetőség erre. Nem jelent véget, de jelentheti a bűnös élet végét. És bűn a terméketlenség is, amint a fügefa példázata mutatja. Jaj a meddőknek, akik csak magukkal törődnek, és nem hoznak hasznot a közösségnek! A kultúra, amely az önzést isteníti, halálra van ítélve. „Vágd ki!” – szól az ítélet. Legkésőbb jövőre termést kell hoznunk. Kiss Ulrich SJ 2004
Nagyböjt 3. vasárnap C Bízzatok, én legyőztem a világot Hányszor halljuk, hogy hol volt az Isten, amikor ez vagy az
történt.
Mintha Isten egy automatikus problémamegoldó gépezet lenne. A Jézusnak szegezett kérdés az ártatlanok haláláról, vagy a balesetnek híre, amely foglalkoztatja a kor embereit, a mai kor helyzetére is ráillik. Jézus nem kezd magyarázkodni, hanem bűnbánatra hív. Ha Istennel való kapcsolatunk állandó, ha bízunk Isten gondviselő szeretetében, akkor nem kell félnünk a különféle tragédiák lehetőségétől, mert Isten alakítja életünket. De Pál apostol figyelmeztetése is fontos: aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen. Mert naponta, folyamatos Isten melletti döntésre van szükségünk. Mert minden nap meg kell erősítnünk Istenhez való tartozásunkat. A nagyböjt, a húsvét túlmutat a földi élet esetlegességén, és Istenre irányítja figyelmünket. Ugyanakkor azt is jól tudjuk, hogy Isten egyrészt türelmes az ember iránt, újra és újra felkínálja a megtérés lehetőségét, de földi életünk ideje egyszer véget ér. Szembesülve a világgal, a világban jelen levő rosszal, de megtapasztalva Isten kegyelmét bizalommal járhatjuk életünk útját, használhatjuk, és mutathatjuk meg másoknak Isten kegyelmét, működését életünkben. Fülöp Ákos
2004 Nagyböjt 3. vasárnap C
Elég könnyen belátható, hogy sok bűn hordja magában büntetését. Azonban azt a kijelentést, hogy minden szerencsétlenség valamilyen bűnnek a büntetése, és ez Istennek az ítélete, nem lehet bizonyítani. Földrengések és más természeti katasztrófák ott fordulnak elő, ahol
megtalálhatók ennek okai a természetben. Ezek nem függnek tehát attól, hogy ott jó vagy rossz emberek élnek. Amikor pedig különösen jó embereket ér szerencsétlenség, mint azokat a zsidókat, akik áldozatukat akarták bemutatni a jeruzsálemi templomban, ez nem igazolja azt, hogy Isten igazságtalan lenne, hogy nem törődik a jókkal. Jézus ezt a feltételezést, hogy minden szerencsétlenség a bűn következménye, azzal cáfolja, hogy nincs ember bűn nélkül, akár szerencsétlenség éri, akár nem. Ezért mindenkinek meg kell térnie bűnéből, mert egyébként épp úgy el fog veszni, mint azok a galileaiak, akiket Pilátus öletett meg, vagy azok, akik a Siloe-tónál épült torony összeomlásánál haltak meg. Ilyen szerencsétlenségek Jézus számára arra adnak alkalmat, hogy arra gondoljon, arra emlékeztessen, mindnyájan alá vagyunk vetve a mulandóságnak és a halálnak. Isten ítélőszéke előtt a testi halálnál súlyosabb ítélet várhat ránk, az örök halál büntetése. Ez azt jelenti, hogy véglegesen ki leszünk zárva Isten életéből, szeretetéből. Jézus ebből azt a következtetést vonja le, hogy mindenkinek vissza kell térnie, meg kell térnie Istenhez. Fel kell hagyni azzal, hogy elzárkózzon Istentől, hogy úgy tervezze meg életét, mintha ő nem is lenne. Lépjünk ki elzárkózásunkból,
mert
az
időben
nem
bízhatunk,
nem
könnyelműsködhetünk. Az élet vége mindnyájunk számára olyan közel lehet, mint azoknak, akikről az evangélium tudósít, vagy mint egy földrengés, vagy közlekedési baleset áldozatai számára. Ahhoz azonban, hogy meghalljuk Jézus megtérésre hívó szavát, meg kell ismerni igazi helyzetünket, fel kell ismernünk, hogy szükségünk van a megtérésre. Igen fontos kérdés, hogy mennyire vesszük komolyan ezt a feladatot. Akik igyekeznek keresztény életet élni, azok számára elsősorban az jelent nehézséget, hogy mindig ugyanazokkal a kisebb, nagyobb bűnökkel találják magukat szembe. Azonban ma a külső körülményekre is nagyon figyelnünk kell. Olyan társadalomban élünk,
amelynek tagjai
nem akarják tudomásul
venni életük korlátait,
valójában csak a testi haláltól félnek. Ilyen környezetben nehéz eljutni ahhoz a belátáshoz, hogy bűnös életet élünk. Itt a részproblémák előtt elsősorban arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy mennyire szakadt el életünk Istentől. Mennyire éljük azt meg, hogy életünknek ő az alapja, milyen mértékben vagyunk annak tudatában, hogy életünk hozzá tartozik. Minél komolyabban vagyunk ennek tudatában, annál őszintébb szívvel fogjuk életünkkel őt dicsőíteni, őt szolgálni. Ennek ellenkezője igen
hasznos
felületesebben
lelkiismeretvizsgálati éli
meg
valaki
Isten
szempontot
adhat.
szolgálatának,
Minél
imádásának
kötelességét, minél kevésbé vállal közösséget Isten ügyével, annál alaposabban kellene átgondolnia, mit is jelent teremtményi mivoltunk, mik az ebből eredő kötelességeink. Ha nem éljük meg alapvető függésünket Istentől, akkor az erkölcsi kötelességeket sem tudjuk igazán komolyan venni, mert ezeket az Istennel való kapcsolat alapozza meg. Ha pedig az erkölcsi értékek kötelező ereje megszűnik, akkor ezzel együtt megszűnik a bűntudat is. Márpedig életünk erkölcsi hiányosságait érdemes nagyon komolyan venni, mert ezek már az emberhez méltó egyéni és közösségi életünket veszélyeztetik.
Mindenfelé
szeretetlenséggel,
a
hatalommal
való
visszaéléssel, anyagi haszonleséssel, gyűlölettel, emberek megvetésével, a védtelenek kihasználásával, megbízhatatlansággal találkozunk, amely végigvonul életünk minden területén. Mindnyájunknak fel kell tenni a kérdést, mennyire ér el minket ennek az erkölcsi nihilizmusnak az áradata. Ha pedig ennek tudatára jutunk, akkor ez még inkább sürgetővé teszi nemcsak a megtérést, hanem ennek minél igazibb megvalósítását. Ebben mindig az lesz a döntő kérdés, mennyire fordulunk életünkkel Isten felé, mennyire vezet életutunk feléje. Ezzel szükségszerűen összefügg az a kérdés is, hogy életvitelünket mennyire
hatja át keresztény vallásosságunk a családban, a munkahelyen, a társadalmi életünkben. Ha őszinte a bűnbánatra való törekvésünk, akkor ez még jobban Jézus Krisztus felé fog fordítani bennünket, akinek közvetítésével elér minket Isten megtérésre szólító felhívása. A megtéréshez bensőleg hozzátartozik, hogy komolyan figyeljünk Isten szavára. Ez nemcsak azt jelenti, hogy egy-egy evangéliumi, vagy szent páli
mondatot
fontoljunk
nagyon
komolyan meg,
és
vonjuk
le
következményeit életünk alakítására, hanem törekedjünk a Szentírás igényesebb megismerésére. Az egyes evangéliumoknak, Szent Pál leveleinek van egy sajátos szemlélete, amelyet ha megismertünk, ez sok segítséget nyújt az egyes részletekhez. Így jobban meg fogjuk érteni, mit is jelent ezeket mindennapi életünkre alkalmazni, hogyan kell a Szentírás,
főleg
az
evangéliumok
vezetése
mellett
egész
emberségünkkel jobban Isten felé fordulni. Ez nagyon komoly feladata életünknek, amely most a nagyböjti bűnbánati időben különösen időszerű. MK Nagyböjt 3. vasárnap C Napjaink történései jól mutatják, hogy Jézus Krisztus tanítása, az evangélium üzenete mennyire aktuális. Ha a mi Urunk belépne ma templomainkba, bizonyára nem a Siloámban egykor történt esetet idézné, hanem ezt mondaná: „Azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akik az Egyiptomban lezuhant hőlégballon utasai voltak, lezuhantak és életüket vesztették, bűnösebbek voltak a világon élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” De térjünk vissza a szentírási szöveghez! A két tragikus esetet és a
fügefáról szóló beszédet a bűnbánattartás gondolata kapcsolja össze a mai evangéliumban. Hallgatósága számára Jézus elmondja véleményét Pilátus cselekedetéről. Éppen hírt hoznak arról, hogy a római helytartó a jeruzsálemi templomban Galileából érkező zarándokokat öletett meg, de az evangélista nem írja le részletesen ennek okát, valószínűleg egy lázadás lehetett. A korabeli közfelfogás szerint szenvedések vagy váratlan halál azért ért valakit, mert bűnös volt, s ez volt számára az isteni büntetés. Amikor az emberek meghallották a hírt Pilátus katonáinak mészárlásáról, azt gondolták magukban, hogy az áldozatok bűneik miatt haltak meg. Ezt a hiedelmet, téves felfogást oszlatja el Jézus, aki szerint az áldozatok nem emiatt, nem nyilvános vagy titkolt bűneik miatt vesztették életüket. Egy másik esetet is felidéz Jézus, amikor egy torony összedőlése miatt 18 ember vesztette életét, de ennél az esetnél sem arról volt szó, hogy bűneik miatt sújtotta volna őket Isten ilyen szörnyű halállal. Jézus szavai nem zárják ki azt, hogy valamiféle kapcsolat van a szörnyű tragédia és a bűn között, de azt határozottan kizárják, hogy a bűn közvetlen következménye volna az embert váratlanul érő szerencsétlenség. A két tragédia hírét Jézus arra használja fel, hogy bűnbánatra szólítsa fel az embereket, miként a gyümölcsöt nem termő fügefáról is ezzel a céllal kezd beszélni. A fügefa évek óta nem terem, feleslegesen foglalja a helyet. Mégsem kerül azonnali kivágásra, hanem kap egy új esélyt. Azt könnyen beláthatjuk, hogy szükségünk van a lelki megújulásra, s ennek éppen a nagyböjt az ideje. A magunk erejéből azonban aligha jutunk eredményre. Engednünk kell, hogy Isten irgalma megérintsen minket, s ő hozza meg nekünk a lelki újjászületést. Krisztus örömhíre a megbocsátásról szól, az irgalmas Istenről, aki új lehetőséget ad nekünk. A bűnbánat Jézus tanításának központi eleme, ezért az igehirdetésnek is
ezt kell a szívünkbe helyezni. Miként Jézus bemutatja számunkra az irgalmas és megbocsátani kész Atyát, ugyanúgy az igehirdetésnek is arról
kell
szólnia,
hogy
Isten
megbocsát
minden
bűnösnek.
Az evangéliumban szereplő fügefa mást is üzen nekünk. Ha egy évekig nem termő fa egyszer csak gyümölcsöt érlel, az szinte egy valóságos csoda. Amit Isten kegyelme a bűnbánó emberrel tesz, az valóságos csoda. Akarom-e ezt a csodát? Szeretném-e, hogy Isten kegyelme élettelen tagjaimat életre keltse? Isten valóban türelmes, türelemmel várja
a
bűnbánatot.
Oktalanság
volna
visszaélni
türelmével!
© Horváth István Sándor 2013 Nagyböjt 3. vasárnap C Tekints rám irgalmas tekintettel! A mai vasárnap evangéliumi részlete szerint Jézus két tragikus esetre emlékezteti hallgatóságát. Mindkettő a közelmúltban történhetett, s az embereknek minden bizonnyal tudomásuk volt róluk. Az egyik tragikus esemény az volt, hogy a római helytartó, Pilátus, a jeruzsálemi templomban áldozatbemutatás közben Galileából érkező zarándokokat mészároltatott le. A másik esemény szintén megdöbbentő volt: Siloámban egy ledőlt torony tizennyolc ember halálát okozta. E két tragikus esemény hírét Jézus arra használja fel, hogy az embereket bűnbánatra indítsa. Senki ne gondolja, hogy az áldozatok bűnösebbek voltak! Ha Jézus ma, azaz 2010. márciusában mondaná el ezt a figyelmeztető beszédét, bizonyára ez a következőképpen hangzana: „Azt gondoljátok, hogy az a több mint 110 ezer haiti lakos, aki január közepén egy földrengés következében meghalt, bűnösebb volt mint többi Haitiben élő
ember? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy chilei földrengés 500 áldozata azért járt így, mert bűnösebb volt, mint ti? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az az ötven ember, aki az elmúlt héten Nyugat-Európában a pusztító szélvihar miatt életét vesztette, bűnösebb volt, mint ti? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Az evangéliumot és Jézus szavait azzal a szándékkal próbáltam aktualizálni, hogy megértsük: a bűnbánatra szóló felhívás napjainkban is időszerű, nekünk is szól. Miközben mások bűneit sokszor kárörvendően vagy
elítélően
emlegetjük,
bűnösségünk
felfedezése
fájdalmas
tapasztalat számunkra és nehezünkre esik a szembenézés személyes bűneinkkel. Első reakcióként azonnal menekülnénk a kínos helyzetből, mintha nem tettünk volna semmi rosszat, semmi bűnt, s próbálunk kibújni a felelősségvállalás alól. De lelkünk mélyén mégis bánt minket, hogy bűnt követtünk el, legalábbis akkor, ha helyesen működik lelkiismeretünk, s figyelmeztet minket. Sokan hangoztatják manapság: „nincs bűnöm, nem vagyok semmiben bűnös, nem érzem magam bűnösnek”. Valóban, a bűnösség tagadása után hosszú időbe telik, amire az ember hajlandó elismerni legalább önmagának, s azt követően Istennek, hogy bűnös. Ebben a folyamatban súlyos lelki teherként nehezedik az emberre, hogy bűneiért vállalnia kell a következményeket, s valamilyen igazságos büntetésre számíthat. Bűntudatra ébredve jogosan tart az isteni ítélettől. Ha csak a bűntudatról, a lelkiismeretvizsgálatról, a bűnök megvallásáról lenne szó, valóban csak a félelem és a rettegés maradna számunkra.
Mindezek egyoldalú hangsúlyozása azonban azt a veszélyt rejti magában, hogy túlzottan bűneinkbe temetkezünk és megfeledkezünk Isten irgalmáról.
Pedig
a
kétségbeeséstől
éppen
az
irgalmasság,
a
megbocsátás menthet meg bennünket. Az áruló Júdás szörnyű tette után bűntudatra ébredt, de nem látta meg az irgalom útját, mint egyetlen kivezető utat. Péter apostol tagadása is súlyos bűnnek számít, de ő bűnösségének felismerésekor észrevette Jézus irgalmas tekintetét. A főpap házának udvarában háromszor is azt állította, hogy nem ismeri azt az embert, akit éppen kihallgattak, de ekkor Jézus „hátrafordult és rátekintett Péterre” (Lk 22,61). E tekintetből azonban nem elítélés, hanem megbocsátás sugárzik. A bűnbánatra való felszólítás az evangélium középpontja, s éppen ezért az evangéliumról szóló igehirdetésnek is a központi témája. Szent Márk írásának kezdetén olvashatjuk: „Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15). Nyilvános működésének idején többször elhangzik Jézustól a bűnbánatra hívás, s mennybemenetelekor utolsó tanítása is erről szól: a meghalt és feltámadt Krisztus „nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek” (Lk 26,47). S ahogyan Jézus a bűnbánatra való felhívással együtt az irgalmas Atyáról is tanított, illetve tanúságot tett, ugyanígy az igehirdetésnek is a bűnbánat mellett Isten megbocsátó szeretetéről kell szólnia, mert csak így válhat igazi örömhírré az emberek, a bűnösök számára. Ha ezt megértjük, akkor a szentgyónás nem egy kötelezően elvégzendő cselekedet lesz számunkra, hanem rátalálás az irgalmas Atyára. © Horváth István Sándor 2010
Nagyböjt 3. vasárnap C
Lelki klímaváltozás Mostanában egyre többet hallunk az éghajlatváltozás és a globális felmelegedés problémájáról. A meteorológusok és a szakemberek egyre többször figyelmeztetnek a veszélyre, hogy az óceánok vizének felmelegedése, a gleccserek és a sarkvidéki jég erőteljes olvadása, a légkör hőmérsékletének állandó emelkedése miatt újabb hurrikánokra és
más
rendkívüli
erejű
viharokra,
hatalmas
esőzésekre
illetve
áradásokra és árvizekre lehet számítani. Magyarországon is volt példa az elmúlt években rendkívül erős viharra és árvízre, idén eddig csak azt tapasztaltuk, hogy alig volt tél, és tavasz helyett hirtelen szinte nyár lett. Nem
szükséges
erről
most
többet
beszélnünk,
csupán
három
megállapítást tegyünk ezzel kapcsolatban, amelyek mindjárt át is vezetnek mai lelki témánkra, a bűnbánatból fakadó lelki megújulásra, amelyről
a
mai
napon,
nagyböjt
3.
vasárnapján
szó
van
az
evangéliumban. 1. A klímaváltozás oka az, hogy az ember azt hiszi, hogy büntetlenül kizsákmányolhatja a földet és következmények nélkül leigázhatja a természetet. Az ember az egész világ urának képzeli magát. 2. Az éghajlatváltozás vagy klímaváltozás miatt az ember van veszélyben. Mi és a következő nemzedékek. 3. Valamit tenni kell, hogy a rossz folyamatok megálljanak és megforduljanak. Cselekedni kell, mind társadalmi, mind egyéni szinten.
És most egy hirtelen váltással mindjárt beszéljünk is a mi lelki témánkról! Napjainkban egy „lelki klímaváltozásnak” is tanúi lehetünk. Ennek természetesen semmi köze a természeti éghajlatváltozáshoz, de köze van az emberhez, a személyhez és a XX. század végének, valamint a harmadik
évezred
éghajlatváltozás”
kezdetének jeleit
egyik
láthatjuk
a
fontos
jellemzője.
hitetlenség
A
„lelki
terjedésében,
a
közömbösség egyre szélesebb körű megnyilvánulásaiban és a lelki igénytelenségben. Sok embernek szinte minden energiáját leköti a munka, a megélhetésért való küzdelem, az anyagi javak gyűjtése és a jólét biztosítása, és mindeközben megfeledkeznek lelkük gondozásáról és az örök életet biztosító lelki kincsek gyűjtéséről. Lelki környezetünk e változásával kapcsolatban a következő megállapításokat tehetjük: 1. A „lelki klímaváltozás” oka az, hogy az ember áll a középpontban és nem Isten. Szívesebben törődünk a földi dolgokkal, mint az égiekkel. 2. Az ember van veszélyben. Mi vagyunk veszélyben. Gyermekeink és unokáink vannak veszélyben. 3. Valamit tennünk kell, hogy a lelki süllyedés és értékvesztés folyamatát megállítsuk. Milyen választ ad nekünk erre a problémára Krisztus evangéliuma? A nagyböjti
időszak
arra
ad
nekünk
lehetőséget,
hogy
Istent
visszahelyezzük életünk középpontjába és a böjt, az imádság, valamint a jócselekedetek által közeledjünk hozzá. Ez bűnbánatot és őszinte megtérést jelent. Jézus kétszer is a következőt mondja a mai evangéliumban: „Ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” Ma talán egy kicsit másként fogalmazna a mi Urunk: „Azt
gondoljátok, hogy különbek vagytok, mint azok, akik az elmúlt években a világ különböző pontjain a földrengések, a szökőár, az árvizek, a hurrikánok és más természeti csapások vagy járványok miatt életüket vesztették? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” A lelki klímaváltozás korában tehát a lelki megújulást ajánlja nekünk Krisztus. Mit tegyünk lelki megújulásunk érdekében? Milyen feladatok várnak ránk? Három konkrét dolgot fogalmazzunk meg azzal kapcsolatban, amire jó volna odafigyelnünk a nagyböjt hátralévő részében. 1. Engedjünk, hogy Isten megérintse értelmünket, amikor visszavezet minket a hit útjára. Arra az útra, amely a lelki sötétségből a hit világosságára, a félelemből az örömre, a csüggedésből a lelkesedésre vezet. 2.
Engedjük,
hogy
Isten
megérintse
lelkünket,
amikor
Krisztus
szenvedéséről és haláláról elmélkedünk. Ennek szép lehetősége a keresztúti imádság. Vegyünk részt nagyböjt péntekjein a keresztúti imádságon és odahaza is elmélkedjünk a keresztút állomásairól, vagy olvassunk részleteket Krisztus szenvedéstörténetéből a szentírásunkból. A nagypénteki templomi szertartáson való részvétel szintén annak lehetősége, hogy közelebb kerüljünk Jézus megváltó szenvedésének titkához. 3. Engedjük, hogy az isteni irgalmasság és megbocsátó szeretet megérintse szívünket, amikor elvégezzük szentgyónásunkat. De a gyónás ne legyen csupán megszokásból végzett cselekedet, amely után azt mondjuk, hogy „most aztán egy évig megint nem kell gyónni”, hanem fakadjon bűneink őszinte megbánásából és abból a vágyból, hogy tékozló és bűnbánó fiúként szeretnénk visszatérni az Atyához, ahogyan
erről majd a jövő vasárnap evangéliumában hallani fogunk. Induljunk tehát a hit útján, a keresztúton, az atyai házba visszavezető úton! Ha ezt megtesszük, a nagyböjt igazi lelki megújulást fog jelenteni számunkra, amelynek megkoronázása a feltámadt Krisztussal való találkozás lesz húsvét ünnepén. © Horváth István Sándor 2007
