Neh 9,1-3 Bűnbánat és bűnvallás

Neh 9,1-3 Bűnbánat és bűnvallás „Azután ugyanezen hónak huszonnegyedik napján egybegyűlének Izráel fiai és bőjtölének, gyászba öltözvén és port hintvén fejökre. És elválának az Izráel magvából valók minden idegenektől, és előállván, vallást tőnek az ő bűneikről és atyáik hamisságairól. És megállának helyökön, és olvasának az Úrnak, az ő Istenöknek törvénye könyvéből a nap negyedrésze alatt, negyedrésze alatt pedig vallást tőnek és leborulának az Úr előtt, az ő Istenök előtt.” Bevezetés Az előző részben már láttuk azt, hogy amikor a babiloni fogságból visszatért nép előtt felolvasták az Úr törvényét, akkor milyen nagy hatást tett ez az igeolvasás a népre. Olyan hatást tett, hogy a nép sírt. Úgy vigasztalták a papok és a léviták a népet, hogy most nincs ideje a sírásnak, mert ennek a hónak a 15. napján a sátoros ünnep lesz, és a sátoros ünnep az örömünnep az Úr törvénye szerint. Most menjetek haza, azt mondták nekik, és örüljetek, lakozzatok azokban a lombsátorokban, leveles színekben, amiről az elmúlt alkalommal szóltunk. Mikor azonban elmúlt a sátorok ünnepe, nem sokkal utána, 1 nap különbséggel csupán, újból felgyűltek Jeruzsálembe, és akkor eljött az ideje annak, hogy sírjanak. Ez a sírás a bűnbánatnak a sírása volt. Az egész népre nagy bűnbánat nehezedett, és vallást is tettek erről, meg is vallották a bűneiket is, és atyáik hamisságát is. Ma este a bűnbánatról szólnék, és a bűnvallásról. Minek a hatására jön ez létre az emberben? Mi a szerepe? Miért kell az? Milyen a helyes bűnbánat? Mi a célja? Mit végez el az ember életében a bűnbánat? Bűnbánat és bűnvallás Először is azt láthatjuk az Igéből, hogy a bűnbánat és a bűnvallás a megtérésnek egy nagyon fontos része. Visszaemlékezünk arra, amikor Keresztelő János hirdette az Igét az Úr Jézus eljövetele előtt, és azt mondta, hogy térjetek meg. Azt is mondta magáról, hogy őt azért küldte el Isten, hogy megkészítse az utat az eljövendő királynak, Jézus Krisztusnak. Ez az útkészítés a szívekhez való útkészítés volt, és annak az útja-módja, hogy az ember Jézus Krisztussal és Istennel találkozzon. Hogy a szívünkhöz közel jöhessen, ennek az útja, az útkészítése a megtérés. Ennek a megtérésnek a legjelentősebb része a bűnbánat, és ami a bűnbánattal nagyon gyakran együtt jár, mint itt is, a bűnvallás, amikor nem maradnak meg az emberben a bűnei, hanem el is mondja, mert nem tud megnyugodni, és kikívánkozik belőle, hogy elmondja. Először Istennek, de aztán embereknek is. Nem elég azt tudni, hogy mi van leírva Isten Igéjében, nem elég tudni bizonyos dolgokat az Igéről, és nem elég gyülekezetbe járni, Igét olvasni, sok minden igazságot ismerni, csak ha az Ige a szívig hatol, akkor egyszer az ember életében lesz egy igazi bűnbánat és igazi megtérés. Ha pedig valaki már megtért, újjá született és Isten gyermeke lett, akkor is, ha valami olyat követ el, olyan útra lép, ami nem helyes az Úr előtt, akkor is követi az életében egy bűnbánat, egy mélységes megszomorodás is Isten előtt, és bűnvallás. A bűnbánat és a bűnvallás mindig az Ige hatására jön létre az emberben. Létrejöhet ugyan a bűnbánathoz hasonló valami érzelmi alapon is, meg lelkiismeret alapján is, de ami a megtérésnek a része, ami elfogadható Isten előtt, az mindig Isten Igéjének a hatására jön létre. Itt is, nemcsak a 8. részben olvastunk arról, hogy amikor a törvényt a nép előtt feltárták, akkor megkeseredtek a szívükben, hanem itt is arról olvasunk, hogy: „És megállának helyökön, és olvastak az Úrnak, az ő Istenöknek törvénye könyvéből a nap negyedrésze alatt, negyedrésze

alatt pedig vallást tettek és leborulának az Úr előtt, az ő Istenük előtt” (3. vers). Isten Igéjének, amely olyan, mint a kétélű éles kard, az a hatása az emberre, hogy ha még nincs összetört szíve, bűnbánó szíve, hogy összetöri, bűnismeretet, bűnbánatot fakaszt benne. Isten az Igéjét nem azért adja, hogy elfilozofálgassunk rajta. Nem azért adja, hogy meghallgassa az ember, és azt mondja, hogy hát ez szép volt, hát ez jó volt. Nem azért, hogy érzelmi könnyeket csaljon ki az emberből, se nem azért, hogy megkritizáljuk, hogy nem így kellett volna, hanem amúgy kellett volna, hanem Isten Igéje azért adatik nekünk, hogy feltárja, hogy mi van a szívünkben. Mikor rádöbben az ember az Ige világosságában, hogy mi van az ő szívében, akkor bűnbánatot fakasszon, és megtérést Isten felé. Azt látjuk a felolvasott Igében, hogy a nép nem várt sokáig a bűnvallással. Amint említettem, a 7. hónap 15. napján kezdődött a sátoros ünnep, ami 8 napig tartott. Ez azt jelenti, hogy a 15. napot is beleszámolva, a 22. napon lett vége. És ők a 24. napon már összegyűltek, tehát 1 nap kiesés volt. Mikor vége volt az ünnepnek elrendezték a dolgaikat, és felmentek Jeruzsálembe. Semmit nem vártak. Az az Ige, amit a sátoros ünnepen olvastak, meg előtte is, még ott élt a szívükben. Ebből mi azt tanulhatjuk meg, hogy amikor az Ige szól az emberhez, akkor ne várjon holnapig, ne várjon másnapig. Olvassuk is a Zsidókhoz írt levélben, hogy ma, ha az Ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mert amikor az ember megérti az Igének a szavát, és megláttatja Isten velünk a bűneinket, azt is megláttatja velünk, hogy a bűneinknek mik lesznek a következményei, és hogy milyen utálatos Isten előtt a bűn. A bűn rászakad, rátelepszik, ránehezedik az emberre, akkor azzal ne várjon az ember, hogy elmondja Istennek, napokat vagy éveket. Mert ha vár, akkor a szívünk, a mi gonosz, ravasz szívünk, száz és száz olyan érvet tud felhozni, amiért még várni kellene. A körülmények is úgy adódnak, és olyan hatások érnek, hogy várjál még, nem kell még, jobban meg kell gondolni, alaposabban, meg hát más is ilyen bűnös, miért kellene pont neked bevallani bűneidet Isten előtt, miért kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni. Azt látjuk itt az Igében, hogy ezek az emberek Isten Igéjének a hatása alatt összetört szívvel, nem vártak, hanem felgyűlt az egész nép, és ott, egymás előtt mondták el az Úrnak, amit megértettek az Igéből, hogy mi nem helyes az ő életükben, hogy nem úgy járnak el, ahogy Isten kívánja, milyen az ő bűnük, és így nem akarnak tovább élni. Böjt Most nézzük meg, hogy mi zajlott le a bűnbánó szívben, mert igaz, a bűnbánat a szívben zajlik le, de minden bűnbánatnak vannak külső jelei is. Most ezeket a külső jeleket én nem azért mondom el, hogy ezt utánozza valaki, mert hiába utánoz valaki külső dolgokat. Hanem azért mondom el, hogy ha a szívben ott van a bűnbánat, akkor annak van bizonyos külső megnyilvánulása. Ez a külső megnyilvánulás nemcsak, hogy nem szégyen, hanem ezek kell, hogy kövessék a szívben végbemenő változást, megalázkodást, bűnbánatot, a meghajlást Isten előtt. Az első, amit olvastunk az Igében, az első versben: Egybegyűltek Izráel fiai és böjtöltek. Az ő bűnbánatuknak ez volt az első jele külsőleg, hogy amikor összegyűltek, akkor böjtöltek. Előzőleg, a sátoros ünnepen nem böjtöltek, akkor annak volt az ideje. Most az Ige hatása alatt megtörve, böjtöltek. Böjtölni sokféleképpen lehet. Az Úr Jézus Krisztus idejében a farizeusok nagyon sokat böjtöltek. Olvasunk egy farizeusról, aki úgy imádkozott Istenhez, hogy böjtölök kétszer egy héten. Nem ment el Isten elől megigazulva ez az ember, hiába böjtölt kétszer egy héten. Voltak, akik úgy böjtöltek, hogy az emberek lássák, mert ezt valami nagy, vallásos cselekedetnek gondolták. Ez nem a megtört szívből jött. Hadd olvassam el, amit az Úr Jézus Krisztus mondott a a böjtről: „Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg; Hogy ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván” (Máté 6,17-18). Ebből én csak egy dolgot emelnék ki: Isten, a mi Atyánk, titkon nézi nemcsak a szívünket, hanem nézi a mi böjtölésünket is, és azt kívánja, úgy böjtöljünk, hogy ember azt ne lássa, titkon. És Isten, a mi

Atyánk, titkon néz, látja, mi van a szívben, és látja, hogy ebből a szívből hogy fakad a mi böjtünk. Látja, hogy ezzel a böjttel mi nem valamit el akarunk érni, nem érdemeket akarunk szerezni sem Előtte, sem az emberek előtt, hanem ez a böjt ez a mi megtört, bűnbánó szívünkből fakad. Amikor valakinek nagy gyásza van, külső gyász, például, vagy nagy nyomorúságban, nagy szorításban van, nincs ám kedve enni, nincs ám kedve, hogy most nagyon szépen terítsünk meg, és aztán éljünk a hasunknak. Ha a mi szívünkben is igazi bűnbánat van, akkor nem kell nagyon rászorítani magát az embernek, hogy no, most böjtöljek. Az a bánat, a bűnnek a terhe, úgy rátelepszik az emberre, hogy el is felejtkezik arról, hogy egyen. Hadd említsem meg, az Igében nem sokszor szoktunk a böjtről beszélni, de ahogy az Igét végigolvassuk, azt látjuk, hogy Istennek nagyon sok szent embere böjtölt. Böjtölt az Ószövetségben, amikor Mózes felment a hegyre, kétszer is, 40 nap és 40 éjjel. Az Újszövetségben böjtölt a mi Urunk, Jézus Krisztus, amikor elvitte a Szent Szellem a pusztába, hogy a Sátán megkísértse. Ő is 40 nap és 40 éjjel. Böjtölt Dániel, amikor megértette az Írásokból, hogy 70 évnek kell eltelnie Jeruzsálem omladékain, hogy még jobban megértse Isten szavát. Böjtölt az Ószövetségben egy egész város, Ninive, amikor az Úr megüzente nekik, hogy még 40 nap és elpusztul Ninive. Mindenki böjtölt, azt mondta Ninive királya, még az állatok is böjtöljenek. Böjtölt az Újszövetségben Pál apostol. Azt írja az egyik helyen: gyakorta való böjtölésben. Böjtölt Kornélius, amikor nem találta az utat Istenhez. Imádkozott és böjtölt. Azt mondta az angyal, amikor megjelent neki, hogy a te alamizsnád és a te könyörgésed feljutottak Isten elébe, emlékezet okáért. Ezeket csak azért soroltam el, hogy amikor egy igazi mély bűnbánat ott van a szívben, nagyon gyakran, talán mindig követi az is, egy külső jelként is, hogy az ember böjtöl. Gyász A másik, amit olvasunk, gyászba öltöztek, és port hintettek a fejükre. Amikor valaki megérti, hogy milyen bűnös, akkor gyászol, mert azt is megérti, hogy a bűn zsoldja a halál. Éspedig nem csak a testi halál, és nem elsősorban a testi halál, bár az is a bűn következménye, hanem a szellemi halál, a kárhozat, az Istentől való elszakadás. Ez a bűnnek a következménye. Amikor ezt valaki megérti, megvilágosodik előtte, akkor nincs ám kedve kicicomázni magát, hanem akkor gyászt ölt. Az öltözetével is azt fejezi ki, hogy én nem emelhetem fel a fejemet, az én helyem ott van lent, a porban és a hamuban. Azért jár ez együtt, hogy gyászruhát öltöttek, vagy zsákruhába öltöztek, és port hintettek a fejükre. Így volt Ninivében is, amikor megértették, hogy a bűneik felhatottak Istenhez, és a bűneik miatt Isten haragja, a halál, már ott lebeg a fejük felett. 40 nap, és elpusztul Ninive. Tudták, hogy az élő Isten kezéből nincs elmenekvés, nem lehet elszaladni, hiába van még 40 nap. Egy útja-módja van, hogy a haláltól megmenekedjenek, ha megtérnek, ha megalázkodnak. Ezt tudták, és megalázkodtak. Most sincs más út a szabadulásra, és hogy valaki örök életre jusson, csak a megtérés, a bűnbánat, a megalázkodás. Amikor valakinek megtörik a szíve a bűnbánatban, akkor biztos, hogy ez az ő külsején is meglátszik. Én nem mondom, hogy most valaki üljön a porba és hintsen hamut a fejére, de a magaviseletén, az arcán, az öltözködésén, az egész tartásán meglátszik, hogy bent a szívben valami nagy változás történt. Hogy nem jár olyan kevélyen, hogy nem emelgeti fel a fejét, hogy nem úgy szól, nem olyan ítélkezőn, hogy tényleg halálra méltónak látja magát, kicsinek, a porban és hamuban lévőnek. Elszakadás, elválás Aztán a harmadik jele az ő bűnbánatuknak ez volt: „És elválának az Izráel magvából valók minden idegenektől…” (2. vers). Amikor a babiloni fogságból visszatértek, a nép egy része idegenekkel kötött házasságot. Tudjuk a Szentírásból, hogy olyan gyermekeik is voltak, akik már nem is tudtak zsidó nyelven beszélni, hanem idegen népek nyelvén beszéltek, asdódeusok

meg más, környező népek nyelvén. Isten ezt szigorúan tiltotta, hogy ők idegen népekkel kössenek házasságot. Az oka pedig az volt, hogy az idegenek elhajtják a szívüket az ő istenükhöz. Ott van nagy példaként Salamon. Nem volt olyan bölcs Izrael királyai között, mint ő, de idegeneket vett feleségül, és az idegen asszonyok elhajtották az ő szívét. S nyilván, amikor olvasták az Igét, megértették belőle, hogy ezzel is nagy bűnt követtek el, hogy összeházasodtak idegenekkel, hogy összekeveredtek idegenekkel. Most, amikor feljöttek, hogy vallást tegyenek az ő bűneikről, a bűnbánat a szívükben azt munkálta, hogy nem lehet úgy bűnbánatot tartani, hogy a régi kapcsolatokat is fenntartjuk. Az olyan bűnbánat képmutatás, amikor Isten rámutat valakinek a bűneire, az életére, és rámutat arra, hogy a te életedben bűnös kapcsolatok vannak, nem lehet úgy bűnbánatot tartani, hogy ezeket a kapcsolatokat el ne szakítsa az ember, ezeket a bűnös szálakat el ne vágja radikálisan az ember. Mert most is meg van írva a mi időnkben, hogy mi köze hívőnek hitetlenhez? Mi egyezése Krisztusnak Béliállal? Nem lehet a világosságot a sötétséggel összekeverni. Most ismétlem, ez nem azt jelenti, hogy minden ember menjen ki a világból, s ne beszéljen semmit olyanokkal, akik nem Isten gyermekei. A szívben kell ezeket a kapcsolatokat elvágni. Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában. Külsőleg is el kell vágni olyan kapcsolatokat, amiből bűn következik, ami bűnre csábít, ami bűnös kapcsolat, ami kísértésbe vihet. E nélkül nincs igazi bűnbánat. Elváltak az Izráel magvából valók minden idegenektől. Emlékszünk arra, hogy mit jelentett az, hogy Jeruzsálem köré kőfalat építettek? Már akkor beszéltünk arról, hogy ez azt jelenti, hogy az Úr az Ő népét megvédi, mert ez a kőfal védelmet jelent, megvédi, de ez egyúttal elkülönülést is jelent. Annak okáért menjetek ki közülük, szakadjatok el tőlük, tisztátalant ne illessetek, és én magamhoz fogadlak titeket. Elkülönülés is, védelem is. Az idegenek azért is nem lehetnek ott, amikor bűnbánatot tartottak, és bűnvallást tettek, mert az idegenek abból nem értenek semmit, az idegeneknek az gúny tárgya, az idegeneknek az nem szentséges dolog, amikor az ember bűnbánatban összetörik, és kitárja a szívét. Az idegenek az ő bűneikkel kérkedve beszélnek, ahogy meg van írva: Bűneikkel Sodoma módjára kérkednek, dicsőségnek tartják, és durva bűnökről úgy beszélnek egymásnak, hogy túl akarják egymást licitálni, mintha valami nagy hőstettet vittek volna véghez. Így nem lehet, ezek előtt nem lehet bűnbánatot tartani, csak aki nem idegen, aki Krisztushoz tartozik, azok előtt. Bűnvallás és megtört szív A következő külső jele az volt, hogy előállván vallást tettek az ő bűneikről, és atyáik hamisságaikról. Hát, először is az ő bűneikről vallást tettek, hallhatták a többiek is. Ez a vallástétel elsősorban Istennek szólt. Amikor Dávid bűnbe esett, először eltitkolta a bűneit, és amikor ránehezedett a bűn, akkor azt írja a zsoltárban, hogy, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében. Bűnömet nem fedezem el többé, bűnömet bevallom az Úr előtt. És amikor elmondta az Úrnak, akkor elvette róla bűneinek a terhét. A bűnteher egy megtört szívű embernél nagyon sokszor akkor szakad le róla, amikor elmondja az Úrnak. És amikor az Úrnak elmondja, nagyon jó, ha vannak jelen olyanok, akik nem idegenek. Nem mindenki előtt lehet elmondani, de van egy-két olyan testvér, aki előtt el lehet mondani, hogy együtt tárják fel az Úr előtt, hogy jöjjön napvilágra, világosságra, hogy az Úr elveszi a bűnnek a terhét. Nem azért, mert bevalljuk, hanem azért, mert Krisztus meghalt a mi bűneinkért. Krisztus vére törli el a bűnt, Krisztusért bocsát meg Isten. De ahhoz, hogy Krisztusnak a bűnbocsánata a miénk lehessen, hogy el tudjuk venni, ehhez igenis szükséges egy összetört szív. Dávid azt írja a zsoltárban, hogy a bűnbánó, megtört szívet, óh, Isten, nem veted Te meg! Azt írja Ézsaiás: Magasságban és szentségben lakozom, de a megtört szívűvel is. Amikor előálltak, és vallást tettek az Ő bűneikről, ez így történt: „És megállának helyökön, és olvasának az Úrnak, az ő Istenöknek törvénye könyvéből a nap negyedrésze alatt, negyedrésze alatt pedig vallást tőnek és leborulának az Úr előtt, az ő Istenök előtt.” (3. vers).

Ebből én azt értem, hogy a nap negyedrésze alatt, míg olvasták, az Ige újabb és újabb bűnöket fedett fel bennük. Nem tudja az ember, hogy mennyire bűnös, amíg Isten Igéje rá nem világít az ő életére. Nagyon jónak tarthatja magát az ember, amíg kevés Igét ismer, vagy semmit nem ismer. Nem régen olvastam el, lehet, hogy mostanában is megjelent Watchman könyve. Az a történet, amit leír Watchman, hogy volt egy helyen, ahol egy öreg kínai házaspár kapott egy Bibliát, és a férj elkezdett olvasni a Bibliából. Egyszer csak azt mondja, hogy: Te, asszony! Ha ez így van, ahogy ebben a könyvben le van írva, akkor az emberek nagyon bűnösök. Aztán olvassa tovább, egyszer csak azt mondja, hogy: Te, asszony! Ha ez így van, ahogy ide le van írva, akkor mi nagyon bűnösök vagyunk. Teltek a napok, hetek, olvasta tovább. Egyszer csak azt mondja: Te, asszony! Én nagyon bűnös vagyok. Hát így van ez. Minél többet ismerünk meg Isten Igéjéből, Isten Igéjének fénye rávilágít az életünkre, és meglátjuk, hogy nem általában az emberek, nem mi általában, hanem én, én bűnös vagyok. Az én szívemnek a mélységei, és mik vannak ott! Most hadd kapcsoljam össze, hogy nem csak az ő bűneikről tettek vallást, hanem vallást tettek atyáik hamisságairól, ami le van írva a törvényben, az Igében, a zsidó nép története az ő atyáikról szólnak. És abban a történetben az látszik, hogy az atyáik milyen hamisak voltak, mennyire nem jártak igazán az Úr előtt. De amikor az ő atyáikat elfogadták atyának, atyjuknak, ez azt jelenti, hogy magukat elfogadták azok gyermekének, és az, hogy az ő gyermekeik, ez azt is jelenti, hogy mi is ugyanazok vagyunk. Egyszer az Úr Jézus beszélt a zsidóknak arról, hogy kimeszelik a sírokat, és azt mondják: Ha a mi atyáink idejében éltünk volna, nem lettünk volna részesek a próféták meggyilkolásában. Szóval, ezzel elismeritek, hogy a prófétagyilkosoknak a leszármazottai vagytok, tehát ti is ugyanazok vagytok. Igen, az ember rádöbben arra is, hogy én bűnös vagyok, és én bűnt örököltem. Dávid is erre jött rá: Bűnben születtem, bűnben melengetett az anyám. Egy idő múlva rájön az ember, hogy nemcsak azért vagyok bűnös, mert bűnöket követtem el, így meg így jártam el. Ezt becsaptam, arra meg gonoszt gondoltam, így csináltam, úgy csináltam, hanem rájön az ember, hogy nincs bennem jó, én a születésem óta bűnös vagyok, bűnben születtem, és bűnösnek születtem. Akkor még inkább ránehezedik az emberre. Mi a kiút? Most nézzük meg az Igében, hogy mi a kiút, mit értett meg ez a nép; mi az, amit meglátott az Igében, és mi az, amit mi is megláthatunk. Csak egy néhány verset olvasok a következő szakaszból: „Te vagy egyedül az Úr! Te teremtetted az eget, az egeknek egeit és minden seregöket, a földet és mindent, a mi rajta van, a tengereket minden bennök valókkal együtt; és te adsz életet mindnyájoknak, és az égnek serege előtted borul le” (6. vers). Megértették az Igéből azt, hogy Isten a Teremtő, és nemcsak ennyit teremtett, amit mi látunk. Egeket, az egek egeit, minden seregükkel együtt, s azok mind leborulnak Isten előtt. Mi megértjük-e, hogy Isten, a mi Teremtőnk, miért teremtett bennünket, és miért adott nekünk életet? Mi célból? Isten nem céltalanul teremtett! Miért teremtett engem, miért adott nekem életet? A Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk, hogy: „Azért [az Úr Jézus Krisztus] a világra való bejövetelekor [tehát amikor testet öltött, és lejött erre a földre,] így szólt: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nékem. [...] Akkor mondám: Ímé itt vagyok, (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy cselekedjem, ó Isten, a te akaratodat” (Zsid 10,5.7). Gondoljuk ezt végig, miért teremtett engem Isten? Miért adott testet nekem, miért vagyok testben ezen a földön? Hogy cselekedjem, ó Isten, a te akaratodat. És mit cselekszik az ember? Úgy van megírva, hogy cselekedtük a testnek és az indulatnak akaratát, mint egyebek is. A nem hívő ember azt cselekszi, amit diktál a teste meg a lelke, az indulata. De miután megvilágosodott, mi az én életemnek az értelme, akkor megdöbben az ember: Istenem, Te teremtettél, egy célból, és én egész más célból élek, egészen más céljaim vannak, én egész

mást akarok. S vajon mi, hívő emberek, minket is megítél ez az Ige, ha erre gondolunk, hogy Uram, azért teremtettél, azért adtál testet, hogy cselekedjem a Te akaratodat. És mindig kimondtam, és mindig ki tudom-e mondani, hogy ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem legyen meg a Te akaratod! Ez a legjobb akarat. Az Úr Jézus azt mondta, hogy igen, Atyám, mert így kedves előtted. Ami kedves az Úrnak. Mire választott Isten? Aztán a következő, amit megértettek az Igéből: „Te vagy az Úr, az Isten, a ki választottad Ábrámot és kihozád őt a Káldeusoknak Úr nevű városából, és nevezéd őt Ábrahámnak” (7. vers). A kiválasztás. Megértette ez a nép, hogy ezen a földön sokféle nép van, és a sok nép közül Ábrahámban Isten éppen őket választotta ki. Éppen őket. S miért éppen őket? És mire választotta ki? Mire választotta ki Ábrahámot? Hogy benned, és a te magodban, megáldassanak a föld minden nemzetségei. Mi is elgondolkozhatunk a kiválasztásról. Bennünket nem Ábrahámban, hanem Krisztusban választott ki, örök időknek előtte - ahogy az Efézusi levélben olvashatjuk. Milyen célból választott ki? Ott úgy olvassuk az Efézusi levél 7. részben, két alkalommal, hogy legyünk mi kegyelme dicsőségének a magasztalására. Harmadszor meg így olvassuk, hogy legyünk magasztalására az Ő dicsőségének. Nos, így mindjárt megértjük, hogy miért teremtett Isten, és miért választott ki Isten magának. Az az életünk célja, hogy legyen az Isten kegyelmének, Isten dicsőségének a magasztalására. Ez az életünk célja, kiválasztásunknak a célja. Miért pont engem választott? Ki tudna erre felelni! Bár Isten azt akarja, hogy mindenki, minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson. Miért választott, miért hívott el? És betöltöm ezt a kiválasztást, és ezt a magas elhívatást? Szabadulás Aztán a harmadik: „Megtekintéd annakfelette a mi atyáinknak Égyiptomban való nyomorúságát, és az ő kiáltásukat meghallád a Veres tengernél, És tevél jeleket és csodákat a Faraón és minden szolgáin…” (9. vers). Olvasták az Igét, az Egyiptomból való szabadulást, hogy hogyan szabadította ki a népet Isten abból a rabszolgasorból. Abból a mélységes nyomorúságból, amikor nemcsak, hogy rabszolgák voltak, hanem a fáraó azt is feltette magában, hogy megöl minden fiúgyermeket, hogy végképp el akarta őket nyomorítani, tönkre akarta tenni. Ilyen a bűn, és ilyen a Sátán uralma, végképp megnyomorítani az embert. Isten kihozta őket erős karral. Az utolsó csapásnál, amikor a fáraó elengedte őket, akkor a báránynak a vérét kenték az ajtófélre, hogy oda ne menjen be az öldöklő angyal. Ez miről beszél nekünk? Mi úgy jutottunk ki a Sátán fogságából, a bűnből, a bűn Egyiptomából, hogy Jézus Krisztus meghalt, az Isten Báránya meghalt a mi bűneinkért, s a vérén váltott meg minket, hogy az öldöklő angyal, hogy Isten haragja el ne pusztítson minket. S vajon emlékezünk-e arra, hogy Jézus Krisztus meg is vásárolt az Ő vére által? Nemcsak, hogy megváltott a haláltól, hanem így van megírva: Avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a szent szellem temploma? Áron vétettetek meg, dicsőítsétek azért Istent a ti testetekben. Előttünk van-e mindig ez a nagy ár, amit fizetett értünk Isten? Az a nagy ár, amit Krisztus a kereszten fizetett le értünk? Hogy kiszabaduljunk a jelenvaló, gonosz világból, kiszabaduljunk a Sátán uralma alól, hogy átvigyen minket Isten az Ő országába. Megértjük-e, hogy nem a magatokéi vagytok, mert áron vétettetek meg? Szóval, ha olvassuk az Igét, így jönnek ám a mi életünkben is elő mélységek, olyanok, amit eddig nem is gondoltunk, hogy bűnök. Úgy tekintünk magunkra, hogy amink van, ez az enyém. Azt írja az Ige, hogy mid van, amit nem úgy kaptál? Ez a tied? Még magad sem vagy a magadé, áron vétettél meg.

Isten hűsége és kegyelme Aztán a 12. verstől ilyet olvasunk: „És felhőnek oszlopában vezetéd őket…”. A 13. vers eleje: „És a Sinai hegyre leszállál, s szólál velök…”. A 15. versben: „És kenyeret az égből adál nékik éhségökben, és vizet a kősziklából hozál ki nékik szomjúságokban…”. Vagyis Isten az ő népét vezette felhőoszlopban és tűzoszlopban, szólt hozzájuk, égből adott kenyeret, és a kősziklából vizet. Azt a népet, amelyikről tudjuk az Igéből, és a következő versekben olvasunk is róla, állandóan csak lázongtak ellene. Azt a lázadozó népet Isten nem hagyta el. Minden nap ott volt a felhőoszlop és tűzoszlop, hogy vezesse őket. Minden reggel harmatszállás után leszállt a manna az égből, a lázadó népnek, és a kősziklából fakadt a víz, az Igében azt olvassuk, hogy ez a kőszikla Krisztus volt, aki követte őket. Ott volt velük Krisztus, és a lázadó népnek adott enni és inni. Úgy olvassuk a 21. versben, hogy „És negyven esztendeig tápláltad őket a pusztában, fogyatkozásuk nem vala, ruháik el nem nyűttenek és lábaik meg nem dagadának.” És a nép mit csinált? Hát, ilyeneket olvastunk, a 17. vers közepétől: „…megkeményíték nyakukat, és arra adák fejöket, hogy visszatérnek rabságukba. Hogy visszamennek Egyiptomba [...] Sőt még borjúképet is csinálának magoknak, és ezt mondják: Ez a te Istened, a ki kihozott téged Égyiptomból, és nagy bosszúsággal illettek téged. [És akkor itt jön egy fordulat, amit megértettek, szintén az Igéből:] És te nagy irgalmasságodban nem hagyád el őket a pusztában [...] És a te jó lelkedet adád nékik, hogy őket oktatná…” (17-20. vers). A 17. vers végén: „…de te bűnbocsánatnak Istene vagy, könyörülő és irgalmas, hosszútűrő és nagy kegyelmességű, és el nem hagytad őket”. Akinek az Ige bűnbánatot fakaszt a szívében, az nem csak azt érti meg, hogy mennyire bűnös, és minél jobban ismeri Isten Igéjét, minél jobban belevilágít Isten világossága a szívbe, nemcsak annál jobban ismeri meg, hogy bűnös, hanem egy másik dolgot is megismer, hogy milyen nagy az Isten kegyelme, mennyire irgalmas Isten. És mi azt akárhogy mondjuk, így, szavakkal, Isten milyen szerető és irgalmas, ez csak szó marad addig, amíg az ember szívébe világosság nem gyúl, hogy mennyire, de mennyire bűnös, mennyire elvetemült, mennyire makacs, mennyire nincs benne semmi jó. Amikor átéli ezt az ember, amikor már magamat is úgy ítélem, hogy méltó vagyok a halálra, én már nem tudnék magamnak megbocsátani, én már annyi bűnt követtem el. Visszaemlékszem, amikor én megtértem, mikor énrám rászakadtak a bűneim, és én voltam olyan helyzetben, hogy itt már csak a halál következhet, én annyira bűnös vagyok. Azt mondtam Istennek, igen, én már nem kegyelmeznék magamnak, annyira bűnös vagyok. Nem érdemlek semmi kegyelmet. S akkor jön az Isten szeretete. És mennyi időnek kellett eltelnie, amíg ebben a mélységes gyászban, amibe belekerültem, amikor láttam a bűneimet, végre felfogtam azt is, hogy de Isten kegyelmes Isten is, Isten irgalmas Isten, Isten nem hagy el. Isten éppen az ilyen bűnbánó szívekhez hajol le. Az igazi bűnbánatban ezt is megérti az ember, hogy Isten szeret, mert kétféle szomorúság van. A Korinthusi levélben olvashatunk arról, hogy van Isten szerinti szomorúság és világ szerint való szomorúság. A világ szerinti szomorúság olyan, hogy az ember egyszer rádöbben, hogy elrontotta az egész életét, merő tévedés az egész élete. Futottam célok után, és most látom, hogy délibábot üldöztem, és nem értem el semmit, csak bűnt bűnre halmoztam. Ha világ szerint szomorodik meg az ember, akkor azt mondja neki a kísértő: Látod? Vess véget az életednek! Itt van a Duna, ugorjál bele! Akaszd fel magad, nincs már tovább semmi remény. Azt mondja az Ige, ha így szomorodik meg valaki, a világ szerint való szomorúság, ez halált szerez, ennek halál a vége. De ha Isten szerint szomorodik meg, ha az Ige hatására szomorodik meg, akkor nemcsak azt látja meg, hogy mennyire bűnös, nemcsak azt látja meg, hogy tévedés volt az egész élete. Én magam is, ahogy egyre közelebb jutok a földi életem végéhez, annál jobban látom, hogy mennyi mindent rosszul tettem, mennyi bűnt követtem el. De nemcsak ennyit lát meg. Azt is meglátja, hogy az Isten szerető Isten, kegyelmes Isten, bűnt megbocsátó Isten, Krisztusban hozzám lehajló Isten. Meglátja Krisztus szeretetét. Krisztus

vérének az erejét, Isten nagy-nagy irgalmasságát, és akkor az Isten szerint való szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez. Befejezés S azzal fejeződött be ez a három vers, amit felolvastunk, hogy amikor a nép vallást tett a bűneiről, leborultak az Úr előtt, az ő Istenük előtt. Ez a leborulás az ő Istenük, a kegyelmes Isten előtt való leborulás volt. A szerető, nagy Isten előtt való leborulás. Amikor valaki így tart bűnbánatot, így tér meg Istenhez, akkor ennek az lesz az utolsó mozzanata, hogy meghajlik, leborul Isten előtt, és megköszöni az Ő végtelen szeretetét, és elmondja, hogy: Uram, érdemem nincs, semmit nem tudok hozni, csak a bűneimet, de köszönöm, hogy Krisztus vére eltörölte. Te irgalmadból a hátad mögé vetetted, köszönöm, hogy szeretsz Őérte, mert bennem nincs szeretetre méltó. Ő érette szeretsz. Leborulok Előtted, és hálát adok a kegyelmedért, és az életemet ezentúl úgy akarom élni, hogy kedves legyen Előtted. Ámen. Debrecen, 1997. március 5.