Neh 4, 7-23 Építés és készenlét „Mikor pedig meghallotta Szanballat és Tóbiás, továbbá az Arábiabeliek, az Ammoniták és az Asdódeusok, hogy javítgattatnak Jeruzsálem kőfalai, és hogy a törések betömése megkezdődött, felette nagy haragra gerjedének; És összeesküvének mindnyájan egyenlő akarattal, hogy eljőnek Jeruzsálemet megostromolni és népét megrémíteni. De mi imádkozánk a mi Istenünkhöz, és állítánk ellenök őrséget nappal és éjjel, mivelhogy féltünk tőlök. És mondák a zsidók: Fogytán van ereje a teher-hordónak, a rom pedig sok, és mi képtelenek vagyunk építeni a kőfalat. A mi ellenségeink pedig ezt mondották: Ingyen se tudják meg, se ne lássák, míg közikbe bemegyünk és őket leöljük, és megszüntetjük a munkát. És lőn, hogy eljöttek hozzánk mindenfelől a zsidók, a kik ő mellettök laknak vala és nékünk tízszer is mondották: Térjetek haza! Azért állítám a hely alsó és nyilt részeire a kőfal mögé, odaállítám a népet nemzetségek szerint, fegyvereikkel, dárdáikkal és kézíveikkel. És körültekintvén, fölkeltem és így szóltam az előljárókhoz, a főemberekhez és a többi néphez: Ne féljetek tőlök! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harczoljatok testvéreitekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért! És lőn, hogy meghallották a mi ellenségeink, hogy megtudtuk az ő szándékukat, és hogy Isten semmivé tette az ő tanácsokat: megtérénk mi mindnyájan a kőfalhoz, kiki az ő munkájához; De azon naptól fogva legényeim egyik része munkálkodik vala, a másik része pedig tart vala dárdákat, paizsokat, kézíveket és pánczélokat, és a fejedelmek ott állának az egész Júda háznépe mögött. A kőfalon munkálkodók közül a tehernek hordói egyik kezökkel, a mely a munkát végezé, rakodának, másik kezök pedig a fegyvert tartja vala, A kik pedig építének, azoknak fegyverök derekokra vala felkötve és így építének; a trombitás pedig mellettem állt. És így szóltam az előljárókhoz, a főemberekhez és a többi néphez: A munka felette sok és messzeterjedő és mi elszéledvén a kőfalon, egymástól messze esünk; Azért oda gyűljetek hozzánk, hol a trombita szavát hallándjátok, a mi Istenünk hadakozik érettünk! Ekképen munkálkodunk vala; és legényeimnek fele dárdákat tart vala hajnalhasadtától fogva mind a csillagoknak feltámadásáig. Ugyanekkor megparancsolám a népnek, hogy minden ember legényével Jeruzsálemben háljon, hogy éjszaka őrködjenek felettünk és nappal dolgozzanak. És sem én, sem az én atyámfiai, sem legényeim, sem az őrizők, a kik én utánam valának, nem vetjük vala le ruháinkat; kiki csak mosódáskor teszi vala le fegyverét.” Bevezetés Ezsdrás könyvéből tudjuk, hogy amikor a kőfalat építették, akkor már az oltár és a templom készen állott. Legelőször az oltárt építették fel. Már akkor is féltek az ellenségtől, az sem tetszett az ellenségnek, a templomépítés pedig még kevésbé tetszett. Ezsdrás könyvében azt olvassuk, hogy meg is támadták a templomépítést, és írtak a királynak ebben az ügyben. Rávették a királyt, hogy adjon parancsot ki, hogy hagyják abba, de aztán Isten úgy fordította, hogy egy másik király mégis engedélyt adott, és befejezték a templomot. Azonban a kőfalépítés dühítette a legjobban az ellenséget, és ezt sehogy nem akarták, hogy felépüljön. Én most ennek a történetnek a saját, egyéni életünkre vonatkozó szellemi mondanivalóját szeretném elmondani, hogy ez mit jelent.
Miért kell kőfal? Vasárnap szó volt arról, hogy hogyan lehet újjászületni. Láttuk azt, hogy Isten azt a régi magból való életünket, amit Ádámtól örököltünk, ami képtelen minden jóra, csak rosszat tud cselekedni, azt Krisztus a kereszthalálával kivágta, mint rossz fát, hogy ne teremjen rossz gyümölcsöt. (Mert a rossz fa csak rossz gyümölcsöt tud teremni.) Krisztus feltámadásával ültetett egy jó fát belénk: Krisztus életét, romolhatatlan magból való életet. Ez így mind igaz, csak a hívő embert akkor éri meglepetés, amikor mint hívő ember elkezdi élni az ő földi életét. Akkor rájön arra, hogy hát mégis, mintha nem volna kivágva a rossz fa. Előjönnek a rossz gondolataim, a régi természetemből sok minden, és mintha nem hozna gyümölcsöt az az új fa, a krisztusi élet bennem. Most ennél a képnél maradva itt a Jeruzsálem építésénél: van oltárunk, a Golgota oltára, ahol Krisztus meghalt, ahol kivágta a régi fát. Van templomunk, ahol Ő a főpap, mindenha él, hogy esedezzék érettünk. Van olyan templomunk, amiről azt mondja az Ige, hogy: Nem tudjátok, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Szellem temploma? Ott van a Szent Szellem bennünk, és mégis azt tapasztaljuk, hogy valami kettősség van a hívő emberben. Mintha nem halt volna meg a régi, mintha nem eléggé élne, nem gyümölcsözne az új. Ez a kép szépen megvilágítja a problémát. Miért is kellett kőfalat építeni az oltár és a templom köré? Miért kellett város-kőfalat építeni? Azért, mert ez a város-kőfal jelképezi azt, hogy el van különítve Istennek a népe ettől a világtól. Míg le volt rombolva, bárki járhatott ki s be. De már el van különítve, tehát védelmet és elkülönítést is jelentett. Amikor a hívő ember elindul ezen az úton - korábban már többször szóltunk erről -, úgy szoktuk emlegetni, hogy a megszentelődésnek az útja. A tapasztalat úgy van a gyakorlati életünkben is, hogy nyilvánvaló legyen, hogy igaz Isten Igéje, hogy ha meghalt a régi és él az új, akkor ebben elkezd a hívő ember járni, elkezdi építeni a kőfalat, vagyis azt, hogy én nem vagyok ebből a világból való. Külön világ vagyok. Elkezd úgy élni, hogy nem akárki jöhet be az életembe, csak aki a kapun - és a kapu Krisztus -, aki a krisztusi szűrőn bejöhet. Olyan szavak, olyan élet, a szememen keresztül olyan nézések, olyan gondolatok, amit átenged Krisztus, mert Krisztus a kapu. Olyan mehet ki belőlem, ami szintén a kapun, Krisztuson keresztül megy ki a számon, a tekintetemen, mert a tekintetünkön is sok minden kimegy, tudunk üzenni a mozdulatainkon át is. Szóval, amikor a gyakorlati életünkbe átültetjük, elkezdjük építeni a kőfalat, hogy a Krisztus élete nyilvánvaló, látható legyen bennünk, akkor ez a legkevésbé sem tetszik az ellenségnek. Azt is igyekszik megakadályozni, hogy valaki újjászülessen, hogy épüljön az oltár és a templom. De azt, hogy felépüljön a kőfal, hogy elkülönüljön és megszentelődjön egy hívő ember, azt nagyon-nagyon igyekszik megakadályozni az ellenség. Nagyon keserves ez a harc. Figyeljük meg, hogy harc is volt, és munka is volt. Nem volt könnyű dolog úgy építeni a kőfalat, hogy közben egyik kezükben vagy a derekukon felkötve fegyver volt. Kívülről bármikor támadhattak, ezért éjjel őrködtek, nappal dolgoztak. A következő részben látjuk majd, hogy sok más probléma volt a nép között is. Ezt tapasztalja meg minden hívő ember. Kívül harc, belül félelem (ezek Pál apostolnak a szavai), sokfelől jövő támadás, és egyszer csak egy ponton eljut oda a hívő ember, amit itt meg is fogalmaztak a körülöttük élő zsidók, hogy hagyjátok abba, menjetek haza! Ezt nem lehet csinálni, nem érdemes csinálni, mert úgysem bírjátok. Úgysem tudjátok ezt felépíteni, úgy sem ábrázolódhat ki Krisztus az életetekben, nyomorult hívő maradsz végig! Ammoniták és Asdódeusok Nézzük meg, kik voltak azok, akik támadtak. „Mikor pedig meghallotta Szanballat és Tóbiás, továbbá az Arábiabeliek, az Ammoniták és az Asdódeusok, [… akkor ők ... ] összeesküvének mindnyájan egyenlő akarattal, hogy eljőnek Jeruzsálemet megostromolni és népét megrémíteni” (7-8. vers). A felsoroltak közül most csak kettővel akarok foglalkozni, a két
utolsóval, majd a többiekkel később. Úgy olvastuk, hogy az Ammoniták és az Asdódeusok. Az Ammonitákat ismerjük: az Ammoniták és a Moábiták Lót lányainak a leszármazottai, a testet képviselik. Testi bűnből, testiességből, testies gondolkozásból születtek, mindig a testet képviselik a Bibliában. Ez az egyik nagy ellenségünk, hogy megszentelt hívő életünk legyen, hogy látható legyen Krisztus az életünkben: a test. Meg is van írva: A test a szellem ellen törekszik, a szellem pedig a test ellen, ezek egymással nem egyeznek. Arról is olvasunk, hogy ne cselekedjük a testnek az akaratát. Nos, ezek voltak az Ammoniták. A másik az Asdódeusok. A filiszteusoknak öt nagy városa volt, ami név szerint meg van említve az Igében, és az ötből az egyik Asdód. A filiszteusok mit jelentenek a Bibliában? Mindig a sötét szellemi hatalmakat. A filiszteusok vezére volt Góliát, aki a Sátánt jelképezi a maga hatalmas, 2 méteren felüli nagyságával, óriási erejével, aki elől mindenki elfutott, csak Dávid mert vele szembeszállni, aki Krisztusnak az előképe. Dávid győzte le, ahogy a Sátánt Krisztus győzte le. Nos, az Asdódeusok, a filiszteusok ezt a szellemi hatalmat jelképezik, s ezek összeesküdtek. Amikor a sötét, sátáni hatalom összeesküszik a testünkkel, akkor a testünket használja fel, hogy elrémítsen, hogy ne építsünk. Legyen csak az életünk ki-be járható, ahol mindenféle szellemi hatás megjelenhet. Átjöhet akárhol a kőfal omladékain, nem a kapun keresztül, és ugye Krisztus a kapu. Amikor mindenféle sötét hatalom együtt szövetkezik, akkor nagyon igyekszik ezt a kőfalépítést és a kapuknak az építését, vagyis a megszentelt hívő élet megélését megakadályozni. Mit tehetünk? Nézzük meg, mit tettek Nehémiásék. „De mi imádkozánk a mi Istenünkhöz, és állítánk ellenök őrséget nappal és éjjel, mivelhogy féltünk tőlök” (9. vers). A Sátánnak a hatalma nem kicsi, önmagunkban (nem az Úrban!) félelmetes is. Mégis azt mondja, hogy imádkoztunk, és őrséget állítottunk. Ez a kettő, amit tettek: imádkoztak és őrséget állítottak. Nem csak imádkoztak. A megszentelt hívő élet szellemi harc, nem test és vér ellen van tusakodásunk, hanem a szellemi hatalmasságokkal, csak a testünkön jön, a testeken vagyis, az embereken keresztül jön nagyon sokszor. Ezt a harcot csak így lehet megvívni: imában és vigyázva. Az őrség vigyázást jelent. Nemcsak ima, hanem vigyázni is. Nem hiába mondja sokszor az Ige, hogy vigyázzatok! Sokszor felhívja a figyelmünket: vigyázzatok! Csak mi, hívő emberek hajlamosak vagyunk arra, hogy sokszor csak vigyázunk, a magunk erejére támaszkodva; persze, hogy elbukunk! Máskor meg csak imádkozunk, és azt mondjuk, hogy majd az Úr mindent elvégez. Csak imádkozunk, és nem vigyázunk. Mind a kettő kell. Először imádkozni, és aztán vigyázni. Az Úr Jézus is beszélt erről, hogy vigyázzatok és imádkozzatok! Az imádkozásról talán majd később, de most nézzük meg ezt a vigyázást, ezt az őrséget, hogy hogyan állították ezt az őrséget. Több helyen olvasunk arról, hogy az embereknek a fele, egy része, dárdákat tartott, kézíveket tartott, és a másik fele dolgozott. Az egyik kezükben a fegyver, a másikkal rakodtak, és úgy építették a falat. Ez a vigyázás először is azt jelentette, hogy fegyvert fogtak, másodszor azt jelentette, hogy összehívta Nehémiás őket, főleg oda, ahol a városnak a mélyebb részei voltak, a sík, ahol a fal még nem épült fel, ahol a nyílt törések voltak, ahol a legjobban támadhatott az ellenség. Oda is állított őrséget, és aztán, akik dolgoztak, azoknál is volt fegyver. Fegyverzet Mit jelentenek ezek a fegyverek? Az Efézusi levélnek a 6. részében van leírva, hogy mik is ezek a szellemi fegyverek. „Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében. Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben. Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Annakokáért vegyétek föl az Istennek
minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok” (Ef 6,10-13). Csak annyit említek meg ebből, ha ezeket a fegyvereket nem vesszük fel, nem állhatunk meg az ördögnek a támadásaival szemben. Éspedig azt mondja, hogy az Istennek minden fegyverét, nemcsak egyiket vagy másikat, minden fegyverét. Majd felsorolja, hogy mik ezek. „Álljatok hát elő, körül övezvén derekatokat igazlelkűséggel, és felöltözvén az igazságnak mellvasába...” Az egész Szentírás összefüggő tanulsága mindenütt ez, hogy ami van, azt veszi Isten a kézbe, és azt áldja meg. Az Úr Jézus hirdette az Igét, nagy sokaság gyűlt össze, és megéheztek. Mit vett az Úr Jézus a kezébe? Ami volt. Megkérdezte, hogy mi van. Mondták, hogy van itt öt kenyér meg két hal, de hát mi az annyi embernek? Mi az? És ami ott volt, azt kézbe vette az Úr, és megáldotta. Összeszedtek 12 tele kosár maradékot, aztán meg más alkalommal 7 tele kosár maradékot. Igen, testvérek, nem csak anyagilag, hanem szellemileg is ez a nyomorúsága az embernek, hogy mindig az után áhítozik, ami nincs, és nem elégszik meg azzal, ami van, nem keresi mellé az Isten áldását. Minden területen meg lehet ezt látni. Isten azt kéri tőlünk számon, és az elég is, amit adott nekünk, amink van, amit a kezünkbe adott. Amennyi időnk van, amennyi egészségünk van, az nekünk éppen bőségesen elég, ha Isten áldása van rajta. Amennyi erőnk van, az ahhoz a munkához bőségesen elég, amit Isten bízott ránk. Amennyi talentumunk van, az ahhoz a szolgálathoz bőven elég, amit Isten bízott ránk. Minden, ami van, amit Isten adott, elég ahhoz, amit Isten ránk bízott ezen a földön, hogy elvégezzük. Amink van… Volt egy asszonynak egy korsó olaja. Mit jelent az olaj? Az olaj a Szent Szellemnek a jelképe a Szentírásban. Egy korsó olajjal. Ilyen a hívő ember is tulajdonképpen. Ha valaki hívő ember, akkor van benne Szent Szellem, mert akiben nincs Krisztus Szelleme az nem az Övé. Legjobban itt domborodik ki, amit mondok, hogy ami van, az nekünk elég. A Szent Szellem által Isten szeretete van bennünk, Isten élete, Krisztus feltámadt élete van bennünk, ami elég a szellemi harcainkban is. Elég - és itt van a feltétel -, ha úgy járunk el, ahogy az az asszony eljárt. Addig nem volt ereje, amíg ott volt a korsóban bezárva. Mi kell ahhoz, hogy ez az olaj, ez a Szent Szellem, Krisztusnak a feltámadott élete olyan bőségesen áradó és gazdag, és gazdagító legyen, mint amilyen lehet mindannyiunk életében? Három dolgot jegyeztem fel ebből az Igéből. Először is hit kell hozzá, hogy Krisztus élete bennem, a Szent Szellem bennem elég mindenre, amin csak Isten keresztülvihet engem ezen a földön. Nézzük meg, miben mutatkozott meg ennek az asszonynak a hite, hogy elhitte, amit a próféta mondott neki: menj haza, zárkózzál be, hordd össze az edényeket, és töltsed a korsóból, és a tele edényt állítsd félre. Hát, testvérek, ez az asszony biztos, hogy korsóból olajat már sokszor öntött, de mindig azt tapasztalta, hogy annyival kevesebb maradt a korsóban, amennyit kiöntött belőle. Mégis megtette, amit a próféta mondott: Elment üres edényt kérni a szomszédoktól, mikor azok tudták, hogy milyen szegény, hát minek kell neki az üres edény? Még ha tele olajjal kérte volna, vagy valamit kért volna benne, ami érthető lett volna. De hogy egy üres edény, minek a szegény asszonynak üres edény. Mit akar bele tenni, amikor semmije nincs, és az asszony vállalta ezt, tudta, hogy szégyent nem vall a szomszédok előtt, hogy összekéri a sok üres edényt, és nem történik semmi, hanem üresen hordhatja vissza. Ebben látszik az is, hogy ennek a hitnek ez mindjárt az elején nyílt megvallása volt. Ami történt, az csukott ajtóknál történt, de mégis tudtak róla, mert a szomszédoktól kellett az edényeket kérni. Aztán azért is megmutatkozott a hit, mert amikor ott volt az a sok üres edény, kezébe vette az asszony az olajat, és elkezdte önteni. Gondolkozhatott volna úgy is, hogy igen, most kiöntöm, itt van ez a sok edény, csak összemaszatolom mindegyiket, aztán ennyi olajam sem marad, mint amennyi volt. De nem így gondolkozott, hitt Istennek. A másik dolog, ami látszik ennek az asszonynak az életéből, hogy volt egy bizonyos halálra szántság benne, amit mi úgy szoktunk mondani, hogy halálba adott élet, az Istennek
odaszentelt élet. Valami olyasmivel tudta hitben megtenni ezt a lépést, mint ahogy Eszter megtette azt a lépést, amikor bement a királyhoz, noha hívatlanul, a törvény ellenére, és azt mondta: Ha elveszek, hát elveszek! Eszter akkor feltett mindent, életét, halálát arra az egy lépésére. Testvérek, én úgy látom, hogy ennek az asszonynak is volt egy ilyen halálra elszánt lépése: Most már úgyis mindegy, a férjem meghalt, tele vagyok adóssággal, a hitelező viszi a gyereket, senki nem segít. Isten ezt mondta, erre ráállok, ha meghalok, meghalok. Ezt azért hangsúlyozom, testvérek, mert nincs ma sem hit e nélkül a halálra szánt élet nélkül. Olyan elgondolás, olyan szándék nélkül, hogy mindent felteszek az Úrra, és lépek, noha az eszem mást mond, minden ellene mond, mert csak így lehet megtapasztalni Istennek az áldását és erejét. Mikor fogta ezt az olajat és kiöntötte, az utolsó reménységét, az utolsó kis olajat abból a korsóból, azon egy darabig még élhettek volna, de mindent kiöntött. Igen testvérek, ilyenkor lehet megtapasztalni, milyen Isten dicsősége és hatalma. Semmit nem tartott vissza. Olajat kiönteni. Azt olvashatjuk az Énekek énekében, hogy a Te neved kiöntött drága kenet, és Pál azt mondja: ha kiöntetem is, kiontatom italáldozatul. Egy ilyen kiöntést, kiontást vár Isten tőlünk, hogy hitben tegyük meg. Ezzel bizonyítjuk, hogy hiszünk, és rábízzuk magunkat. Mellvas és saru Az igazság mellvasába felöltözve. Ez nem a magunk igazságát jelenti, nem az objektív igazságot, hogy majd kiderítjük két peres fél között, hogy kinek van igaza. Az igazság: Krisztus. Én vagyok az út, az igazság, és az élet. Aki más igazságot keres, a maga igazát, akinek az igazsága nem egyedül csak Krisztus, az elvérzik ebben a harcban. Aki ki tudja mondani, hogy mienk csak az arcunk pirulása, és Isten az igaz, semmi másban nem bizakodhatok, csak egyedül Krisztusban, csak Ő érte vagyok kedves Isten előtt; szóval akinek csak Krisztus az igazsága egyedül, annak van körülövezve a dereka, és van felöltözve a páncélba. A következő: Felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével. Békesség, saru a lábra. Nem külső békesség, nem lelki, pszichés békesség. Az van megírva az Igében, hogy Ő a mi békességünk, Ő a békesség fejedelme. Ha nem Krisztus egyedül a békességünk, más békességet keresünk, és hogy ha a mi ebből a Benne való békességünkből nem az evangélium hirdetésének a készsége fakad. Mit jelent az hogy evangélium, a békesség evangéliumának a készségével? Más helyen is beszél arról az Ige, hogy mily szépek a békesség hirdetőinek a lábai, akik jót mondanak, jót hirdetnek Istenről, hogy uralkodik az Úr. Szóval, a mi békességünkből, a Benne való békességünkből az fakad, hogy mindenki felé ezt a megbékélést, ezt a jót hirdetjük és mondjuk, mert ez van a szívünkben. Ha nincs Benne békességünk, akkor sebezhetőek vagyunk. Még három fegyver Következő: „Mindezekhez fölvevén a hitnek paizsát, a melylyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok” (Ef 6,16). Azt mondja, a hit a pajzs. Ha még visszaemlékeznek a testvérek, vasárnap szó volt arról, hogy a hit nem önmagában van, nem úgy lóg valahol a levegőben a hit. A hit az mindig valakihez kapcsolódik, valakiben hisz. Tudom, hogy kiben hittem - mondja Pál. A hit mindig attól a személytől függ, hogy hiszek, vagy nem hiszek benne. A 91. zsoltárban úgy olvassuk, hogy pajzs és páncél az Ő hűsége. Amikor látom Isten hűségét, hatalmát, Isten szeretetét, amit Krisztusban mutatott meg a legjobban, a legszebben, akkor van hitem, ha látom, hogy Isten hű. Nehémiás sokszor mondta, hogy a nagy és rettenetes Istenre emlékezzetek. És amikor imádkozunk, miért imádkozunk? Mert tudjuk, hogy Isten hű, Isten segít, szeret, megvéd, Ő körülvesz, mint kőfal, mint vár. Egyéni életünkben pajzs és páncél az Ő hűsége. Szóval, az ilyen Istenbe, ebbe a szerető, hűséges Istenbe vetett hit, mert ha még mi hitetlenkedünk is, Ő hű marad. Akinek van ilyen
páncélja, ilyen Istene, az nem sebezhető. De aki nem veti Belé a hitét, és kishitűsködik, hogy jaj, én most nem úgy jártam el, ahogy kellett volna, Isten vajon szeret-e még, Isten nem hagyott-e el? Ha nem tudjuk, hogy Ő hű, ha nem bízunk feltétlenül az Ő hűségében, mindig csinálunk valamit, ami miatt a Sátán tüzes nyilat ereszt belénk, és azt mondja: Nézd csak, megint mit csináltál, nézd meg, hogy milyen vagy! De ha tudom, hogy Ő hű, és Ő szeret pajzs és páncél az Ő hűsége -, nos, akkor Ő ilyen pajzs, amivel a gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok. Egy pillanatig sem legyen bennünk kétség a felől, hogy Isten szeret bennünket. Mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged! - így mondja az Ige. Az üdvösség sisakját is felvegyétek. Ez az üdvbizonyosság, hogy az üdvösségünket el nem veheti senki. Az üdvösségünk nem azon múlik, hogy hol tartunk a megszentelődésnek a fokán. Nem azon múlik, hogy mit tettünk, mit nem tettünk, hanem, hogy mit tett Krisztus. Ő szerezte meg az üdvösséget. S végül azt mondja: a lélek kardját, ami az Isten beszéde. Ezt használta nagyon gyakran az Úr Jézus Krisztus is, az Igét. És tudjuk, hogy kezdetben volt az Ige, az Ige is Krisztus. Az Igét jól használni, az Igét a szívünkbe zárni, az Igével táplálkozni, ez nagyon fontos. És ha jön a támadás, az Igével lehet a legjobban visszaverni. Én nagyon sokszor tapasztaltam azt, hogy valakivel beszélgettem, és mondott olyan dolgokat, hogy jaj, így van, vagy úgy van, és olyan kétségeim vannak, vagy milyen nehéz. Emberi szóval hiába próbáltam vigasztalni. De amikor volt egy Ige, egy helyén mondott Ige, amit Isten elevenített meg, az Ige az mindig megtörte a csüggedést, a Sátánnak a munkáját abban a testvérnőben vagy testvérben. Az Ige nagyon fontos. Nos, így őrködtek, felöltözték a fegyvert. Nekünk is fontos, ezeket a fegyvereket fel kell öltözni, ezt Isten a rendelkezésünkre bocsátotta. Félelem és támadások Aztán azt olvastuk a 14. versben: „Ne féljetek tőlök! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek…” Előzőleg olvastuk, hogy imádkoztunk és őrködtünk, mert féltünk tőlük. Azt mondja Nehémiás: Ne féljetek tőlük! Ma egy hete szó volt Ézsaiás könyvéről, hogy ki vagy te, hogy félsz embertől, ember fiától? Szó volt arról, hogy nem a félelemnek a szellemét adta nekünk az Úr. A félelem megbénít, a félelem hitetlenség, a félelem nem méltó a hívő emberhez - erre nem akarok visszatérni, egy hete volt róla szó. Ne féljetek, és nem csak emberektől, nekünk úgy kell azokra a szellemi hatalmasságokra is nézni, hogy lefegyverezte Krisztus a fejedelemségeket és a hatalmasságokat. Tehát az életünket érő sötét támadások, amiket magunk sem tudunk, hogy honnan jönnek, hirtelen jönnek, ne rémüljetek meg. Meg ne rémüljetek a tűztől, ami a megpróbáltatás végett támad köztetek. Ne féljetek! Hányszor mondja az Ige: ne féljetek! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek! Hadd térjek még ki valamire. Nemcsak ilyen kívülről való támadás jött, hanem volt belső támadás is. A 10. versben így olvastuk: „Fogytán van ereje a teherhordónak, a rom pedig sok, és mi képtelenek vagyunk építeni a kőfalat.” Előző versekben olvastuk korábban, hogy félmagasságig már felépítették a kőfalat. Akkor most egyszerre csak, pont akkor, amikor az ellenség is életre-halálra támadott, hogy közibük megyünk, és leöljük őket, pont akkor úgy érezték, hogy elerőtlenedtek a karjaik. Fogytán van ereje a teherhordónak, és rengeteg a rom. Pedig már nem volt annyi, mint amikor elkezdték, a felét már megépítették. A rom sok, azt mondták, most képtelenek vagyunk építeni a kőfalat. Van ilyen is, amikor eljut odáig egy hívő ember, hogy amikor gúnyolják, csúfolják, akkor még örül is, boldog az Úrban, van ereje, és amikor a legjobban kellene, hogy legyen ereje, akkor elhagyja az ereje is. Nem tudok építeni tovább, hogy tudok tovább járni az Úrban, hogy tudnám én ezt a sok mindent magamban? Úgy érzi az ember, hogy csupa rom és össze-visszaság az egész élete, egy romhalmaz, por, minden ledőlve, képtelen vagyok építeni, képtelen vagyok az Úrral járni, nem tudom, hogy hogyan kell tovább.
És akkor jött egy még súlyosabb belső támadás, hogy „eljöttek hozzánk mindenfelől a zsidók, [tudniillik, akik az ellenség mellett laktak], a kik ő mellettök laknak vala és nékünk tízszer is mondották: Térjetek haza!” (12. vers). Asdód környékén is laktak zsidó emberek, ammoniták környékén is, Tóbiás ismerősei között is, és ezek megtudták, hogy mire készülnek. Nagy jóindulattal eljöttek, és megsúgták nekik, hogy: Nézzétek! Jobb, ha hazamentek, jobb, ha mindent abbahagytok! Olyan összeesküvés van ellenetek, hogy nektek végetek van! Mentsétek az életeteket, és hagyjátok, ahogy van, menjetek haza! Nehémiás azt mondta, hogy nem! És megint jöttek, tízszer is jöttek, és tízszer is azt mondták, hogy hagyjátok abba, menjetek haza. Nem az ellenség mondta, hanem a saját testvéreik mondták. Olyan volt ez, mint amikor az Úr Jézust érte a támadás a szeretett tanítvány, Péter részéről, amikor ment fel Jeruzsálembe, és azt mondta, hogy most az Emberfia a bűnösök kezébe adatik, és megfeszítik, de harmadnapon feltámad. Többször mondta, háromszor, akkor Péter eléje állt, és azt mondta: Ilyet ne mondjál, hogy Te a pogányok kezébe adatol, és megfeszítenek! Ilye ne mondjál, az Isten mentsen meg ettől! Ilyen Veled nem eshetik meg. S mit mondott erre az Úr? Távozz tőlem, Sátán! Mert nem gondolsz az isteni dolgokra, csak az emberi dolgokra. Van, amikor a Sátán mindent felhasznál. Felhasználhat ilyen dolgokat is, tudtán kívül, aki a legközelebb van az emberhez, a szeretteit is, hogy: nézd, annyi az ellenség, olyan sok a rom, olyan kevés az erő. Legyen az emberben egy olyan érzés, hogy abbahagyom az egészet, nekem ez nem megy! Akkor előállt Nehémiás, és azt mondta: Nem, ne féljetek! Érdekes, hogy mire figyelmeztette őket: Harcoljatok, az Úrra emlékezzetek, ez volt az első. Harcoljatok testvéreitekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért! Nagyon meggondolandó, amit itt mond az Ige. Ha egy hívő ember életében kiábrázolódik Krisztus, ha felépül az a város, az a Jeruzsálem, ha felépülnek a kapuk, minden ékes lesz, és jó rendben. Minden megszentelődik, és látszani fog rajtunk a Krisztus élete. Akkor ez nemcsak nekünk haszon, nemcsak nekünk erősség, hanem az a testvéreinknek is, fiainknak is, leányainknak is, házastársunknak is, az egész házunk népének. A háznak is, a nagy háznak is, a Gyülekezetnek is, meg a házunk népének is. Ha pedig nem, ha félbe marad a munka, ha Krisztus élete nem ábrázolódik ki bennünk, ha a harcunk csak olyan harc lesz, hogy bukdácsolunk, otthagyjuk, félbehagyjuk, nem a Krisztus élete látszik meg bennünk, hanem a test, a lelkünk, azt látják a gyermekeink, látják a testvéreink, látja a házunk népe. Ez az ő kedvüket is szegi, őbennük is rombolást végez, hogy nem látnak egy olyan hívő embert, aki befejezte a munkát, akinek az életében felépült az a város, az a kőfal, az a kapu, felépült a krisztusi élet, a megszentelt élet. Gondoljunk erre, hogy ez nem csak a mi ügyünk, az Úr ügye, és a körülöttünk levő testvéreinknek és a házunk népének is az ügye! Közös harc és munka Még két dolgot megemlítenék. Ebből a történetből is világosan látszik az, hogy ha valaki elindul a hívő élet útján, ne számítson arra, hogy a hívő élet egy kirándulás vagy sétakocsikázás. A hívő élet munka és harc. Itt látjuk a kettőt: dolgozniuk kellett, nagyon nehéz körülmények között, és harcolni kellett. Úgy dolgozni, hogy ott volt a fegyver az oldalukon. Munka és harc. Amikor Pál apostol az élete végére jutott, azt mondta: Ama nemes harcot megharcoltam, harc, a futást elvégeztem, a hitet megtartottam. Mindenki, aki az eke szarvára teszi a kezét, és elindul, aki elkezd építkezni, az vessen számot, hogy van-e miből felépítse. Vessünk számot, van-e miből építeni. Krisztus az alap, és Krisztusra számíthatunk, Isten hűségére számíthatunk. Arra senki ne számítson, hogy a hívő élet olyan lesz, hogy sem harc, sem nehézség, se nehéz munka, se támadás nem lesz, mert lesz. E világon nyomorúságtok lesz, és a hívő embernek még bizonyos értelemben több és más nyomorúsága, mint a világiaknak. Ez a harc magunkban folyik, a testünk ellen, az énünk ellen, amivel szövetkezik a sötétségnek a hatalma, szinte összeesküdik ellenünk. De arra is számíthatunk, hogy van
fegyverünk, van Krisztusunk, és Ő megígérte, hogy győzelemre visz. De a nehézségeket nem tudjuk megspórolni. Erre számítsunk mindnyájan! Aztán a másik, amire felhívnám a figyelmet: „Azért oda gyűljetek hozzánk, hol a trombita szavát halljátok, a mi Istenünk hadakozik érettünk” (20. vers). A munka kiterjedt volt, nagy volt a város, kevés volt a nép, szerteszóródtak. Nehémiás mellett ált a trombitás, azt mondta, ha valami veszedelem jön, akkor belefújunk a kürtbe, akkor mindenki jöjjön ide. A nagy és rettenetes Isten hadakozik értünk. Ebből megtanulhatjuk azt, hogy ha baj van, ha nehézség van, ha egyedül már nem tudunk harcolni, akkor hallhatjuk a trombitának a szavát. Isten mindig ad valakit, aki biztos kürtzengést tesz, és akkor együtt, a hívő emberek együtt támogathatják egymást. Együtt megtapasztalják, hogy Isten nagy, és rettenetes Isten. Együtt épülhetünk, egymásnak áldására vannak a hívő emberek. Befejezés: Mi ennek a harcnak a célja? Végezetül egyetlen kérdést szeretnék még. Vajon Isten miért rendezte ezt így? Mondjuk, ezt a kőfalépítést. Nem megtehette volna Isten azt, hogy minden ellenség maradjon nyugton, senki még csak ne is közelítsen, Ő pedig nagy nyugodtan, adott volna nekik erőt, énekszó közepette, nagy lelkesedéssel, boldogan építették volna a kőfalat. Nem megtehette volna-e Isten? Ő mindent megtehet, de már a prófécia előre megmondta Dánielnél, hogy mikor megépíttetnek a kerítések, viszontagságos idők lesznek. Miért ilyen viszontagságos? Mi volt a célja Istennek ezzel? És most gondoljunk magunkra is, hogy miért így tervezte el Isten a hívő ember földi útját. Nem jobb lenne, nem szebb lenne úgy, hogy kivágja Isten a régi ádámi magból való fát, ami csak rossz gyümölcsöt terem, és vége. A bűn utolsó hadállása a mi testünk, ezt is még itt Isten félreteszi, rögtön ad egy új testet, hogy ne legyen a testben semmi támadás. Megkötözi a Sátánt (mert megteheti), hogy ne szövetkezhessen ellenünk. Akkor a hívő ember nagy boldogan kiábrázolja Krisztust. Nő az új fa, termi az új gyümölcsöt. Miért így alakította Isten, mi volt Istennek ezzel a célja? Mikor az Úr Jézust bemutatták a templomban, azt mondta az agg Simeon Máriának: Sőt, a te lelkedet is áthatja az éles tőr, hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek. Ez az oka, amit én most látok, hogy minden szív gondolata nyilvánvaló legyen. És amikor nyilvánvalóvá lesz, akkor Isten nem erővel, hatalommal, hanem az Ő Szellemével, gyengéden, finoman végzi el úgy a munkát, hogy az emberek saját maguk adnak igazat Istennek, és hajtják meg magukat Isten előtt. Hogy mire gondolok? Nyilvánvaló lett a filiszteusok gondolata, az Ammoniták gondolata, a Tóbiások, a Szanballatok, az arábiabeliek gondolata, hogy milyen ellenséges a magatartásuk. Amikor mégis felépült a fal, azt olvassuk: „És lőn, hogy midőn meghallák minden mi ellenségeink, [hogy felépült a kőfal. Ez az előző versben van, hogy ötvenkét nap alatt elkészült], megfélemlének minden pogányok, a kik körültünk valának, és igen összeestek a saját szemeikben, és megismerék, hogy a mi Istenünktől vitetett végbe e munka!” (Neh 6,16). Összeestek a saját szemeikben. Ez a szép és tökéletes isteni munka! Ámen. Debrecen, 1996. december 18.
