Urunk megkeresztelkedése C Iz 42,1-4.6-7 v. Iz 40,1-5.9-11 2,11-14;3,4-7
Zsolt 28
ApCsel 10,34-38 v. Tit
Lk 3,15-16.21-22
Lukács evangéliumát többek között a Szentlélek evangéliumának nevezik. Az a két részlet, amelyet Urunk megkeresztelkedésének ünnepén hallunk belőle (Lk 3,15-16.21-22), igazolja, hogy az elnevezés találó. A Keresztelő János igehirdetéséből vett szakasz, illetve Jézus megkeresztelkedésének rövid híradása a Szentlélek működésében cseng egybe (3,16.22). Márk szerint Jézus igehirdetésének kulcsa Isten országának eljövetele (vö. Mk 1,14köv). Lukács viszont arra koncentrál, hogy Jézusban Isten Lelke működik, kezdettől fogva. A „Magasságbeli Fia” Mária méhében a Szentlélek által fogantatik (Lk 1,35). A Szentlélek tölti el Erzsébetet és Zakariást, hogy prófétáljanak és ujjongjanak (1,41köv; 1,67köv). A Lélek vezeti a templomba az agg Simeont, hogy áldja Istent és szóljon Máriához (2,27köv). Lukács számára a Lélek jelenléte határozza meg Jézus nyilvános működésének első epizódjait: a megkísértést (4,1-13), ahol Jézus „Lélekkel telve” indul el a Jordántól, és a Lélektől vezetve megy be a pusztába, a kísértés helyére. A „Lélek erejében” tér vissza Galileába, majd így mutatkozik be a Názáreti zsinagógában: „Az Úr Lelke van rajtam” (4,14.18). Első csodája, a hatalom és a tisztulás jegyében, éppen egy gonosz lélek kiűzése (4,33köv). Jézus tehát Lukács számára az, aki Isten Lelkével eltelten tanít és működik, ezért van benne bölcsesség és erő (vö. ApCsel 6,10). Az beszél így a Szentlélekről, aki közelről ismeri. A többi evangélista is tudja, hogy Jézus keresztségénél jelen volt a Szentlélek (vö. Mt 3,16; Mk 1,10; Jn 1,32). Lukács egyik újdonsága az, hogy az esemény „testi”, látható mivoltát hangsúlyozza. A Lélek galambhoz hasonló alakban, mindenki számára láthatóan, anyagszerű
valóságban ereszkedik le a megnyílt égből. Bár a galamb a bibliai elbeszélések világában többször szerepel, és kulturális értelemben is gazdag képrendszer társul hozzá, gyakorlatilag nem állapítható meg, hogy Lukács ezek közül bármilyen jelentést tulajdonított volna neki. A
látható
alak
a
Szentlélek
működésével
kapcsolatban
mindenesetre jelez valami fontosat, amire Lukács később az Apostolok cselekedeteiben is többször utal: a Lélek a valóságba, a konkrét döntések világába vezeti a hívőket (vö. ApCsel 1,8; 2,4.34; 10,44köv; 13,52; 15,28; 19,1köv). Az egészen mennyeinek, Istentől származónak a legteljesebben földi jelentősége lesz. Ami Jézussal megtörtént ott, a Jordán partján, először és példás értelemben, Isten ajándékából annak kell majd megtörténnie a hívekben is, a sokféle nemzetből összegyűlő egyházban, pünkösdkor; a megtérés nagy pillanataiban, a Krisztus melletti döntés órájában. Gyakran felhívják a figyelmet arra a sajátos tényre, hogy Lukács akkor mondja el Jézus keresztségét, amikor Keresztelő János már börtönben van (vö. Lk 3,19köv). Lukács az evangélium kezdetén ígéretet tett olvasójának: „sorban” leírja az „eseményeket” (vö. Lk 1,1-3). Ez azonban nem feltétlenül a dolgok tényleges egymásutánját jelenti, inkább az üdvösség útjának kibontakozását. Lukács lezárja János működését azzal, hogy ő börtönbe került. Nem az a fontos, hogy János megkeresztelte Jézust, hanem az, ami ekkor történt: hogy Isten egyértelműen tanúságot tett Jézus mellett, aki a Lelkét viszi, továbbadja, és aki az ő „szeretett Fia” (vö. Iz 42,1; Zsolt 2,7; Ter 22,2). Jézus keresztsége önmagában nem változást jelöl, inkább a további tettek elvét és alapját. Jézus Krisztus működése és sorsa teljesen újraértelmezte a vízzel való megtisztítás, illetve az alámerülés ősi, vallásos szimbólumát. A bűnbánat külső jeléből a bemutatkozás pillanatává, az önazonosság
kifejezésévé változott. A Jézus nevében megkeresztelt ember életében a Lélek irányításával elindul egy olyan változás, amelynek valósága napról napra tanulható: hogy ő is szeretett gyermek, s hogy Istennek kedve telik benne. Martos Balázs Urunk megkeresztelkedése C A karácsonyi képhez szorosan hozzátartozik a napkeleti bölcsek látogatása. A mai napon ezt ünnepeljük. „Napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: hol van a zsidók újszülött királya.” A bölcsek, akik elsőként keresték fel Jézust, nem a zsidó nép fiai voltak. Ez volt első jele annak, hogy Jézus nem csak egyesekért-, nem a kiváltságosokért született meg, hanem mindenkiért jött. Itt jutott kifejezésre először, hogy Jézus küldetése egyetemes, mindenkire kiterjed és az általa alapított közösség is egyetemes. „Hiszek az egy, szent és katolikus-azaz egyetemes anyaszentegyházban.” – imádkozzuk a Hiszekegyben. Ez az egyetemesség Isten ajándéka, de ugyanakkor feladat is. Feladatunk mindent megtenni, hogy mindenki otthon érezze magát az Egyházban, templomainkban – például, hogy minden korosztály jelen legyen kicsitől-nagyig, fiataltól-idősig. Érdekes felfigyelnünk arra, hogy egy idő után a bölcsek is elvesztették a Betlehemi csillag fényét és Heródesnél érdeklődtek. Heródes pedig a maga önző érdekében akarta kihasználni az eseményt, rosszindulattal félre vezette őket, de mindez nem vált üdvösségére. A bölcseknek viszont újra megjelent a csillag, és így megtalálták a jászolban fekvő isteni kisdedet. Mindenki rászorul az Istentől jövő világosságra, vezetésre. Senki nem mondhatja magáról, hogy ő kiváltságos és egyedül ő ismeri a helyes utat. A bölcsek ajándékot adtak Jézusnak, mindenki azt hozta amilye volt: aranyat, tömjént, mirhát.
Vajon mi mit hozhatunk ajándékba? Talán leginkább a szeretet, a jócselekedet, és az ima lehet a mi ajándékunk. Hozzuk
el
ajándékba
a
jó
szándékunkat,
hogy
megpróbálunk
szeretetben élni. Hogyha odafigyelünk környezetünkre, figyelmesek vagyunk egymás iránt, ez Jézusnak szóló ajándék is egyben. Hogyha mások szüksége megindít, és jót teszek a rászorulókkal, ez olyan ajándék, ami bennünket is lelkileg gazdagít és egyben Isten iránti szeretetem konkrét bizonyítéka. A másik terület, amit Istennek ajándékozhatok az imádságban neki szentelt idő. Az Isten jelenlétében eltöltött idő a lelki töltekezés ideje, a lelki átalakulásnak a felkínálkozó lehetősége. Végül is, amire a legtöbb időt szentelem, az az én istenem, mert a legfontosabbra mindig van időnk.Vízkereszt ünnepe arra hív bennünket, hogy a napkeleti bölcsekkel együtt mi is induljunk el az Úr Jézus keresésére, és ha rátaláltunk adjunk neki ajándékot, és meg fogjuk tapasztalni, hogy leginkább mi leszünk azok akik ajándékot kaptunk. Böjte Mihály Urunk megkeresztelkedése C Krisztus
Urunk
megkeresztelkedésének
ünnepén
óhatatlanul
eszünkbe jut a mi keresztségünk, már csak pusztán a szó hallatán. Éppen ezért megragadom most az alkalmat, hogy a keresztség szentségéről
beszéljek.
Annál
is
inkább,
mert
ez
a
szentség
kereszténységünk kulcsa. Ha tehát egy kicsit is komolyan vesszük hitünket,
tisztában
kell
lennünk
keresztségünk
jelentésével
és
feladatával. Tisztázni kell már csak azért is e szentséget, mert érezzük, hogy
valami
nincs
rendjén
akörül,
hogy
havonta
egyszer
megkereszteljük azokat a gyermekeket, akiknek szülei kérik számukra ezt, s aztán nem látjuk őket hosszú ideig, vagy soha.
Sajnos ma a keresztséggel elég mostohán elbánunk, mert egyáltalán nem kapja meg azt a szerepet életünkben, amelyre Krisztus rendelte. Akinek kevés fogalmuk van a hitről, azok csak egy érthetetlen, mágikus szertartást látnak benne. Akiknek van valami fogalmuk, azok is csak azt tudják, amit a katekizmusból bemagolták: A keresztség az első és legszükségesebb szentség, amely megszabadít az eredeti bűntől és minden bűntől, Isten gyermekévé és az Egyház tagjává tesz. Mindkét szemlélet sajátos hibája, hogy a keresztséget, mint egy szertartást szemléli, ami az ember életében egy egyszeri esemény, amelyre ráadásul a többség nem is emlékszik mert kisgyermekkorában keresztelték meg. A keresztség szentségénél, és más szentségeknél is azt kell meglátnunk, hogy nem egyszeri, elszigetelt esemény, hanem a szertartás egy folyamat kezdőpontja. A keresztség szentsége arra az örök emberi kérdésre keresi a választ, hogy mi a baj ebben a világban, s hogyan lehet attól megszabadulni. Mert érezzük, hogy nincs harmónia, s hogy ez nincs rendjén. Krisztus válasza, hogy a baj gyökere az, hogy nincs jelen a világban Isten Szentlelke. S a hiányzó Szentlelket hozza Jézus a világba, amikor megkeresztelkedik. Az ő életében láthatjuk és szemlélhetjük azt, hogy mi is valójában a keresztség szentsége. Amikor
Jézus
megkeresztelkedik
a
Keresztelő
bűnbánati
keresztségével egy folyamat veszi kezdetét. Belép az emberek közé, hogy mint ember magába fogadja Isten Szentlelkét, aki helyreállítja a rendet a világban. A befogadás nem megy egyik pillanatról a másikra. Amikor meghal a kereszten, akkor fogadja be tökéletesen a Szentlelket, mert a Szentlélek csak ott jelenik meg, ahol a szeretet életté válik. Nagyobb szeretete pedig senkinek nincs, mint aki életét adja barátaiért. Amikor meghal a kereszten, akkor fejeződik be keresztsége, mert mindenestől elfogadta a Szentlelket. S a Szentlélek, Isten ereje
támasztja fel őt halottaiból egy új életre. A mi keresztségünk Jézus keresztségében való részesedés. A keresztelés szertartásában jelképesen eljátsszuk, hogy meghalunk a bűnnek,
és
új
életre
születünk
a
Szentlélek
által.
Valóban
megszabadulunk minden bűnünktől, mert eltörli az áteredő bűnt és a személyes bűnöket. De a jelkép további megvalósításra vár. A megvalósításhoz megkapjuk Isten erejét, a Szentlelket, aki Isten gyermekévé fogad bennünket, s Isten vándorló népének, az Egyháznak tagjai sorába fogad bennünket. De a Szentlélek nem szünteti meg az emberi természet és akarat hibáit. Ebből kifolyólag komoly, sírig tartó feladat vár a megkereszteltre: a keresztségben hozott döntésnek, a bűnnek való meghalásnak az aprópénzre váltása az élet minden percében. Ebben segít a Szentlélek, ha hagyjuk kiáradni. A keresztség folyamata akkor fejeződik be, amikor a megkeresztelt embert utoléri a testi halál. Az a testi halál, amelyben már valóban meghal a bűnnek, mert utána nem tud bűnt elkövetni. Isten pedig aszerint ítéli meg, hogy földi életében megvalósította-e a keresztség feladatát: meghalni a bűnnek és befogadni a Szentlelket. A keresztségnek ezt a sírig tartó folyamatát és életfeladat jellegét mi sem jelképezi jobban mint ezen szentség ószövetségi előképe. A választott nép Mózes vezetésével kivonul Egyiptomból. Mindjárt a Vörös-tengeren való átkeléssel kell megküzdeniük. Az átkelés csodásan megvalósul: a víz kettéválik, s a nép élén Mózessel száraz lábbal kel át a tengeren. De miután átkeltek még nincsenek az ígéret földjén. Negyven kemény esztendeig kell még vándorolniuk, folyton bukdácsolva, lázadozva Isten ellen, mire elérik az ígéret földjét. És nem jut be mindenki az ígéret földjére: akik, folyton visszavágytak az egyiptomi húsosfazekak után Isten ellen lázadva, azok nem juthattak be az ígéret földjére.
A keresztelés szertartása a Vörös-tengeren való átkelés, amikor magunk mögött hagyjuk a rabság birodalmát, a bűnt, s Jézussal az élen útnak indulunk. A keresztelés után még nem vagyunk az ígéret földjén, az üdvösségben. Halálunkig vándorlunk ezen cél felé, bukdácsolva bűneinkben, hibáinkban, míg testi halálunkban elérjük az ígéret földjét: az Isten életében való részesedést. De ahogy nem mindenki jutott be az ígéret földjére, bizony köztünk is vannak és lesznek, akik nem járták végig a keresztség után az élet rögös útját Isten Szentlelkére hagyatkozva, hanem saját erejükben bízva inkább a bűn birodalmába vágyakoztak vissza, ezért méltatlanok az üdvösségre. Kedves Testvérek! Ezen szavak, bizony, első hallásra nehezen érthetők és szokatlanok - elhiszem. Szokatlanok, mert a katekizmusból bemagolt szöveghez vagyunk szokva, amely igen csak távol áll hétköznapjaink világától. Biztos, hogy amit most mondtam, az is első pillantásra nem életszagú, hanem elvont spekuláció. Biztos, hogy én sem tudtam a leginkább közérthetőbben fogalmazni. Ezért egy dolgot még egyszer nagyon kiemelek és kihangsúlyozok. Azt, hogy a keresztség nem egy szertartás, hanem egy sírig tartó életfeladat. Aki továbbra is csak egy kötelező szertartást lát benne, amit tulajdonképpen semmi nem követ, az - ki merem mondani - jobb, ha nem hozza el gyermekét, unokáját megkeresztelni. Annak semmi értelme, hogy kereszteljük meg, mert ki tudja, hátha, majd Isten kegyelme hat rá, hátha van örök élet, s nehogy
elkárhozzon.
Testvérek!
Isten
világában
nincs
helye
a
feltételességnek, a langyosságnak. Vagy vállalod a megtérést, vagy nem. "Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is." Testvérem! Krisztusra leszállt a Szentlélek megkeresztelésekor és rajta
is
maradt
a
halálig,
mégpedig
a
kereszthalálig.
A
Lélek
feltámasztotta őt harmadnapon. Terád is leszállt a Szentlélek mikor megkereszteltek, de vajon rajtad maradt-e? Hagytad-e őt szóhoz jutni életedben, igyekeztél-e elfordulni a bűntől és Istenhez fordulni a Lélek vezetésével? Vajon magadon hagytad-e a Szentlelket, hogy majd feltámasszon téged is az utolsó napon egy új életre, amelyben Isten "Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság." Ócsai József Urunk megkeresztelkedése C VAS A TŰZBEN Vízkereszt után minden évben Jézus megkeresztelkedéséről szól a liturgia. Ezzel kívánjuk jelezni, hogy elkezdődik Jézus nyilvános működésének ideje. Egyre kevesebben kereszteltetik meg gyermekeiket a mai szülők. Legfőbb oka ennek az, hogy lassan fogalma sincs senkinek, hogy miért is kellene megkeresztelni a gyermeküket. Jézus ezért áll be a sorba, és kéri Jánost, hogy keresztelje meg. Az evangéliumokból tudjuk, hogy ettől kezdve János teljesen megváltozott. Ahová Jézus beteszi a lábát, ott mindig történik valami. Ezt kell észrevennünk nekünk is, kiket megkereszteltek, mert rajtunk keresztül üzen családunknak a Szentlélek. Olyanok vagyunk, mint a vas, mielőtt a kovács a műhelyében a tűzbe tenné. A vas kemény, durva, hideg és fekete. Gyerekkoromban ámulva néztem, hogyan teszi nagy harapófogójával a tűző parázsba az ekevasat. Majd amikor rátette az üllőre, elkezdte kalapálni, ütni, verni, míg éles nem lett a szántáshoz szükséges ekevas…. Jó ez a hasonlat, arra, hogy megértsük, mit csinál belőlünk a Szentlélek, ha engedjük magunkat az isteni kohó tüzébe tenni. A keresztség előtt érdesek, kemények voltunk. A keresztség után krisztusivá formálódhatunk. A keresztség előtt rideg volt a lelkünk, és hidegen hagyott mások baja. A keresztség után
szeretetre gyulladunk mások iránt, és segítünk rajtuk, amikor csak tudunk. Keresztség előtt sötét, fekete volt a lelkünk. A keresztség lemosta rólunk a piszkot. Mindez jusson eszünkbe, ha a keresztség szentségére gondolunk Ez a vasárnap értesse meg velünk, hogy Jézus volt
a
kezdet,
és
mi
vagyunk
a
folytatás.
Szabolcs
atya
-
http://inditlak.com Urunk megkeresztelkedése C Egy papnak volt egy jó barátja, aki azonban nem volt hívő. Sok, méggyerekkortól halmozódó élmény kötötte össze őket. A papnak szinte csupa jótapasztalatai voltak barátja személyiségével kapcsolatban, nagyon erényesembernek ismerte meg. Egy alkalommal így szólt hozzá: „Te olyan nagyszerűember vagy, értékesebb életet élsz, mint számos keresztény. Mondd, miért nemleszel hívő, miért nem keresztelkedsz meg?” Barátja így felelt: „Tudod, ha az akereszténység, amiről te beszélsz, akkor az nagyon magasztos dolog, és én félek,hogy nem lenne erőm hozzá. Ha viszont az a kereszténység, amit általában vévemagam körül
látok
a
kedvemhozzá.
megkeresztelt Abban
nincs
emberek
részéről,
semmi
vonzó.”
akkor Urunk
nincsen Jézus
megkeresztelkedésének ünnepén érdemes kissé elgondolkodnunkazon, mit
is
jelent
számunkra,
hogy
meg
vagyunk
keresztelve,
hogykeresztények vagyunk. Jelent-e egyáltalán valamit? Nem kevesen talán úgygondolják, ők tesznek szívességet az Istennek vagy az egyháznak, ha hajlandókmegkeresztelkedni. Amikor pedig arról hallanak, hogy ez elkötelezettséggel isjár, megtéréssel, egy sokszor nem könnyű életforma
felvállalásával,
akkorhőbörögnek.
Pedig
–
amint
az
evangéliumban hallottuk – még Jézus életében isúj fejezetet nyitott a Jordán vizében történt alámerülés. Neki nem volt ugyanszüksége
megtérésre,
bűntől
való
megtisztulásra,
mint
a
többi
keresztelkedőnek,azonban ez az esemény jelentette számára nyilvános működésének
kezdetét,
az
Atyától
kapott
megváltói
küldetés
teljesítésének nyitányát. Keresztelő Jánoskeresztségének felvételével Jézus kinyilvánította, hogy Istennek engedelmes fiaakar lenni, aki teljesíti Atyja akaratát. Az Atya pedig a Szentlélek elküldése éségi szózata által kinyilvánította, hogy Jézust egyszülött Fiának tekinti, akit avilágba Messiásként küldött el. „Ez az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok!”
A keresztség számunkra is
istengyermeki életünk
kezdetét jelentheti, ha igazihittel és elkötelezettséggel kérjük. Egy egész életünkre kiterjedő küldetésselruház fel, melynek lényege részben az, hogy saját üdvösségünkönmunkálkodunk, részben pedig az, hogy másokat is segítünk eljutni a keresztényhit igazságainak felismerésére és megélésére. Néhány napja hittanórán konkrétan elhangzott felém a kérdés
–
nem
előszöréletem
során:
„Mit
érek
el
azzal,
ha
megkeresztelkedek? Mi jó van abban?” Ez akérdés nem feltétlenül felháborító provokáció. Teljesen természetesmegnyilvánulás is lehet, hiszen valóban: miért tegyek valamit, ha az nem jóvalamire? Sajnos a legtöbb megkeresztelt ember életéből nem olvasható kisemmi plussz, semmi jobb, semmi több azokéhoz képest, akik nem lettekkereszténnyé. Bizony, egyértelműen látszania kéne Isten gyermekeinekéletmódján azoknak az értékeknek, amelyek másokat is vonzanak az Atya felé.Ezek közül néhányat a mai olvasmányok fel is sorolnak: A keresztény ember nagyobb szeretettel, elfogadással, türelemmel vanembertársai felé, mint mások. „A megroppant nádat nem töri össze, a pislákoló2mécsbelet nem oltja ki.” Egy olyan világban, ahol sokan keresztültaposnakegymáson, kihasználják a másik ember legkisebb gyengeségét is, a hívőnek felkell karolnia az elesettet, hordoznia mások gyengeségeit. A krisztuskövető ember „nem lankad el, sem kedvét el nem veszíti”, hanemkitart a jó
keresésében sokanfeladják
és
megvalósításában.
életük
egy-egy
Mikor
értékes
körülöttünk
dimenzióját,
olyan
elveszítik
reményüket, akkor akereszténynek saját kitartásával bátorságot, erőt kell öntenie a lankadókba. A hívő ember az igazság megismertetésén és megszilárdításán fáradozik.Vagyis ebben az összevissza, értékrend nélküli világban szilárd értékeketképvisel a szavaival, s a tetteivel is annak igyekszik megfelelni. Bátrantanúságot tesz Jézus evangéliumáról és Isten parancsainak fontosságáról azerkölcsi életben, s anélkül, hogy bárkit is kényszerítene, saját életébenmegalkuvás nélkül érvényre juttatja a keresztény tanokat. Ezzel biztostámaszkodót nyújthat a kereső és csalódott felebarátainak. Ha mi keresztényekígy tudnánk élni, sokkal kevesebben kérdeznék, „mire is jó egyáltalán akereszténység?” A Szentlélek segít nekünk ebben! Halasi plébánia Urunk megkeresztelkedése C „Azokban a napokban történt, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkereszteltette magát Jánossal a Jordánban. Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá. Szózat is hallatszott az égből: Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem."
Szüksége volt Jézusnak arra, hogy hozzánk hasonlóan
megkeresztelkedjen? Természetesen nem. Ezzel a keresztelkedéssel azt kívánta kifejezni, hogy egy lett közülünk. És mindenekelőtt véget kívánt vetni a Jánosféle keresztségnek és be akarta vezetni a „a vízzel és Lélekkel” történő keresztelkedést. Nem a Jordán folyó vize szentelte meg Jézust, hanem Ő szentelte meg a Jordán vizét. És nemcsak a Jordán vizét, hanem a világ összes keresztelőkútjának vizét.
Jézus
megkeresztelkedésének ünnepe évenként alkalmat ad arra, hogy saját keresztelkedésünkről is elgondolkodjunk. Az emberek gyakran teszik fel
a kérdést: „Miért keresztelik meg a kisgyermekeket?” Miért nem várnak addig, míg az illető fel nem nő és saját maga képes szabadon dönteni, hogy kéri-e a keresztelést? Ez nagyon súlyos kérdés, de van ebben egy hamisság. A gyermeknemzésben és szülésben megkérdezi a szülő a gyermekét? A szülő meg van arról győződve, hogy az élet mérhetetlen ajándék, és feltételezi, hogy egyszer a gyermek hálás lesz azért. Nem kérnek engedélyt senkitől arra, hogy megajándékozzák az élettel. Lényegében a keresztség is ilyen: az élet ajándékát kapja a gyermek Krisztus érdeméből.
Természetesen mindez azt feltételezi, hogy
a szülők hívő emberek legyenek és szándékukban álljon segíteni a gyermeket, hogy az növekedjen a hitben. Az Egyház elismeri a szülők döntésének jelentőségét és nem kívánja, hogy gyermekük az ő akaratuk ellenére részesüljön a keresztségben.
Sőt, ezenfelül ma már
senki sem állítja, hogy aki nem részesül a keresztségben, az elkárhozik és
a
pokolba
jut.
A
keresztség
nélkül
elhunyt
gyermekekhez
üdvözülhetnek, akár azok a felnőttek, akik nem önhibájukból éltek az Egyházon kívül éltek, de lelkiismeretük szerint éltek. Felejtsük el, hogy van egy hely, a limbo azoknak a gyermekeknek, akik keresztség nélkül haltak meg, s azon a helyen nincs se öröm, sem szomorúság. A megkereszteletlen gyermekek sorsa nem különbözik az Aprószentek helyzetétől, akiket Karácsony után ünneplünk. Ennek az oka az, hogy Isten a szeretet és „Ő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” és Krisztus értük mindenkiért, értük is meghalt!
Egészen más
azoknak az esete, akik hanyagság vagy közömbösség miatt nem keresztelkedtek meg, bár lelkiismeretük mélyén tudatában voltak a szentség fontosságának és szükségességének. Ebben az esetben különösen súllyal szólnak Jézus szavai: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül” (Vö. Mk 16,16) Társadalmunkban egyre növekszik azok száma, akiket különböző okok miatt nem kereszteltek meg gyermekkorukban.
Ebben az a kockázat, hogy a gyermekek felnőnek és nem hoznak döntést így vagy úgy. A szülők már nem törődnek azzal, hogy a gyermek részesüljön
a
szentségben,
mert azt
gondolják,
ez
nem
az
ő
kötelességük; a gyermeknek sok mással kell foglalkoznia, s nem gondol arra, hogy felvegye a keresztséget.
Ebben a helyzetben az
Egyháznak különös jelentőséget kell tulajdonítani annak, amit a felnőttek keresztény életbe való bevezetésének nevezünk. Ez alkalmat nyújt a kereszteletlen fiatalnak vagy felnőttnek, hogy felkészüljenek és teljesen
szabadon
határozzanak.
Felül
kell
emelkedni
elgondoláson, hogy a keresztség csak a gyermekeknek való.
azon
az A
keresztség éppen akkor fejeződik ki teljes értelemben, amikor azt kívánják és személyesen elhatározásból veszik fel, szabadon és tudatosan ragaszkodnak Krisztushoz és az Egyházhoz; bár érvényes a gyermekkeresztelés is. Személy szerint hálás vagyok szüleimnek, kik életem első napjain megkereszteltettek. Nem ugyanaz úgy megélni a gyermekkor és kamaszkort a megszentelő kegyelemmel, mint nélküle. (R. Cantalemassa) Urunk megkeresztelkedése C Urunk megkeresztelkedésének ünnepén az első olvasmányban Izajás próféta bátorító szavait halljuk, amelyekkel Isten megjelenéséről jövendöl. Isten ma is jön, állandóan kinyilatkoztatja magát, és ha odafigyelünk jelenlétének jeleire, a mi szívünket is eltölti az a vigasz, amelyről a próféta szól. A második olvasmány Szent Pál apostolnak Tituszhoz írt leveléből vett részlet, amelyben központi üzenetként az Apostol boldog felfedezése áll: „Megjelent megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára”, tehát a mi számunkra is. Az Evangélium beszámol Jézus megkeresztelkedéséről. Miért keresztelkedett meg Jézus?
A keresztség ott a Jordán vizében a bűnök bocsánatát jelképezte, de Jézusnak nem volt bűne, nem volt szüksége a bűnbocsánatra. Jézus tettével kifejezte azt, hogy szolidaritást vállalt velünk, bűnös emberekkel. Ha odaállunk a várakozó nép közé és megfigyeljük Jézus magatartását a keresztség pillanatában, három dolgot tudunk meg. Először azt, hogy Jézus imádkozott, másodszor azt, hogy megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt látható alakban, galambként, harmadszor pedig azt, hogy szózat hallatszott az égből, amellyel az Atya kinyilatkoztatta, hogy Jézus az Ő szeretett Fia. Először megtudjuk azt, hogy miután Jézus fölvette a keresztséget, imádkozott. Jó lenne tudni, hogy mit imádkozott Jézus életének és küldetésének e fontos pillanatában, hiszen ebben a pillanatban lépett a nyilvánosság elé és kezdte meg működését. Nem tudjuk, mit imádkozott, de biztosan megköszönte mennyei Atyjának szeretetét, majd pedig oltalmát kérte küldetésére, amely kezdettől fogva nehéznek bizonyult. A mi életünk is nehéz küldetés, ezért nekünk is szükségünk van arra, hogy a mennyei Atyához forduljunk imánkkal: köszönjük meg szeretetét és kérjük segítő kegyelmét. Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézusra leszállt a Szentlélek. Akár úgy is mondhatnánk, hogy Isten azonnal meghallgatta Jézus imáját és ezt tudatta Vele. Isten a mi imáinkat is meghallgatja, és igen gyakran tudatja is ezt velünk, leginkább az események révén. De arra is gondolhatunk, hogy a mi keresztségünk pillanatában ránk is leszállt a Szentlélek, és azóta az Ő térerejében élünk. A hívő embernek van belső, kegyelmi tartaléka, amely képes átsegíteni őt a legkilátástalanabb helyzeteken is, nevezetesen a Szentlélek tartós jelenléte életében. Harmadszor megtudjuk azt, hogy szózat hallatszott az égből, amely megerősítette, hogy Jézus az Atya szeretett Fia. Ezt a szózatot mások is hallották, nemcsak Jézus, de érdekes módon, mintha a körülállók nem értették volna meg, hogy mit mondott a mennyei hang. Szent Lukács
evangélista
egy
jelentős
megkeresztelkedésének
megjegyzéssel
eseménysorozatát:
vezeti „A
be
nép
Jézus
feszülten
várakozott”. De nem Jézusra várakoztak az emberek, hanem azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Keresztelő Szent János már közismert és köztiszteletben álló próféta volt. Erőteljes szavaival, amelyekkel elítélte a farizeusokat és a bűnösöket, kiváltotta sokak tetszését. Nekik nem kellett másmilyen megváltó, nagyon is meg voltak
elégedve
Keresztelő
Jánossal.
Valószínűleg
ez
az
eleve
megalkotott kép az eljövendő Messiásról akadályozta őket abban, hogy elfogadják Jézust, mint az „Atya szeretett fiát”. Nekik jobban imponált Keresztelő Szent János, akit úgy éltek meg, mint „hazájuk szeretett fiát”. A lelki életben fontos, milyen az Istenről alkotott képünk, vagy más szóval, ki az én Istenem, ki Isten nekem? A legfontosabb azonban az, hogy megmaradjon bennünk a nyitottság Isten kinyilatkoztatásával szemben, azaz ne akarjuk mindenképpen előírni Istennek, hogy mikor, hogyan és milyen formában nyilatkoztassa ki magát nekünk. A mi Istenünk a meglepetések Istene is, amint ezt pontosan a karácsonyi és az utána következő evangéliumi jelenetekből kiolvashatjuk: a mi Istenünk úgy jelent meg, mint Kisded, úgy mutatkozott be a templomi tanítóknak, mint tizenkét éves gyermek, úgy állt a zsidók elé, mint egyszerű halandó ember, akinek mintha szüksége lett volna a bűnbánati keresztségre,
amint
ezt
a
mostani
Evangéliumban
olvassuk.
A
keresztség révén mi is az Atya szeretett gyermekeivé váltunk. Ezt bizonyítja a bennünk működő Szentlélek, ezt tanítja az Egyház, ezt ismételgeti minden evangéliumi olvasmány.http://www.sarvarsari.hu/ Urunk megkeresztelkedése C Krisztus Urunk megkeresztelkedésének ünnepén óhatatlanul eszünkbe
jut a mi keresztségünk, már csak pusztán a szó hallatán. Éppen ezért megragadom most az alkalmat, hogy a keresztség szentségéről beszéljek. Annál is inkább, mert ez a szentség kereszténységünk kulcsa. Ha tehát egy kicsit is komolyan vesszük hitünket, tisztában kell lennünk keresztségünk jelentésével és feladatával. Tisztázni kell már csak azért is e szentséget, mert érezzük, hogy valami nincs rendjén akörül, hogy megkereszteljük azokat a gyermekeket, akiknek szülei kérik számukra ezt, s aztán nem látjuk őket hosszú ideig, vagy soha. Ez azért törtönik, mert a keresztséget sokszor mint egy szertartást szemléljük, ami az ember életében egy egyszeri esemény, amelyre ráadásul
a
többség
nem
is
emlékszik
mert
kisgyermekkorában
keresztelték meg. A keresztség szentségénél, és más szentségeknél is azt kell meglátnunk, hogy nem egyszeri, elszigetelt esemény, hanem a szertartás egy folyamat kezdőpontja. A baj gyökere az, legalább is úgy tünik, hogy nincs jelen a világban Isten Szentlelke. A Szentlelket pedig Jézus hozta meg a világba, amikor megkeresztelkedett. Az ő életében láthatjuk és szemlélhetjük azt, hogy mi is valójában a keresztség szentsége. Amikor
Jézus
megkeresztelkedik
a
Keresztelő
bűnbánati
keresztségével egy folyamat veszi kezdetét. Belép az emberek közé, hogy mint ember magába fogadja Isten Szentlelkét, aki helyreállítja a rendet a világban. A befogadás nem megy egyik pillanatról a másikra. Amikor meghal a kereszten, akkor fogadja be tökéletesen a Szentlelket, mert a Szentlélek csak ott jelenik meg, ahol a szeretet életté válik. Nagyobb szeretete pedig senkinek nincs, mint aki életét adja barátaiért. Amikor meghal a kereszten, akkor fejeződik be keresztsége, mert mindenestől elfogadta a Szentlelket. S a Szentlélek, Isten ereje támasztja fel őt halottaiból egy új életre. A mi keresztségünk Jézus keresztségében való részesedés. A
keresztelés szertartásában jelképesen eljátsszuk, hogy meghalunk a bűnnek,
és
új
életre
születünk
a
Szentlélek
által.
Valóban
megszabadulunk minden bűnünktől, mert eltörli az áteredő bűnt és a személyes bűnöket. De a jelkép további megvalósításra vár. A megvalósításhoz megkapjuk Isten erejét, a Szentlelket, aki Isten gyermekévé fogad bennünket, s Isten vándorló népének, az Egyháznak tagjai sorába fogad bennünket. De a Szentlélek nem szünteti meg az emberi természet és akarat hibáit. Ebből kifolyólag komoly, sírig tartó feladat vár a megkereszteltre: a keresztségben hozott döntésnek, a bűnnek való meghalásnak az aprópénzre váltása az élet minden percében. Ebben segít a Szentlélek, ha hagyjuk kiáradni. A keresztség folyamata akkor fejeződik be, amikor a megkeresztelt embert utoléri a testi halál. Az a testi halál, amelyben már valóban meghal a bűnnek, mert utána nem tud bűnt elkövetni. Isten pedig aszerint ítéli meg, hogy földi életében megvalósította-e a keresztség feladatát: meghalni a bűnnek és befogadni a Szentlelket. A keresztségnek ezt a sírig tartó folyamatát és életfeladat jellegét mi sem jelképezi jobban mint ezen szentség ószövetségi előképe. A választott nép Mózes vezetésével kivonul Egyiptomból. Mindjárt a Vörös-tengeren való átkeléssel kell megküzdeniük. Az átkelés csodásan megvalósul: a víz kettéválik, s a nép élén Mózessel száraz lábbal kel át a tengeren. De miután átkeltek még nincsenek az ígéret földjén. Negyven kemény
esztendeig
kell
még
vándorolniuk,
folyton
bukdácsolva,
lázadozva Isten ellen, mire elérik az ígéret földjét. És nem jut be mindenki az ígéret földjére: akik, folyton visszavágytak az egyiptomi húsosfazekak után Isten ellen lázadva, azok nem juthattak be az ígéret földjére. A keresztelés szertartása a Vörös-tengeren való átkelés, amikor magunk mögött hagyjuk a rabság birodalmát, a bűnt, s Jézussal az élen
útnak indulunk. A keresztelés után még nem vagyunk az ígéret földjén, az üdvösségben. Halálunkig vándorlunk ezen cél felé, bukdácsolva bűneinkben, hibáinkban, míg testi halálunkban elérjük az ígéret földjét: az Isten életében való részesedést. De ahogy nem mindenki jutott be az ígéret földjére, bizony köztünk is vannak és lesznek, akik nem járták végig a keresztség után az élet rögös útját Isten Szentlelkére hagyatkozva, hanem saját erejükben bízva inkább a bűn birodalmába vágyakoztak vissza, ezért méltatlanok az üdvösségre. Kedves Testvérek! Egy dolgot még egyszer nagyon kiemelek és kihangsúlyozok. Azt, hogy a keresztség nem egy szertartás, hanem egy sírig tartó életfeladat. Aki továbbra is csak egy kötelező szertartást lát benne, amit tulajdonképpen semmi nem követ, az - ki merem mondani jobb, ha nem hozza el gyermekét, unokáját megkeresztelni. Annak semmi értelme, hogy kereszteljük meg, mert ki tudja, hátha, majd Isten kegyelme hat rá, hátha van örök élet, s nehogy elkárhozzon. Testvérek! Isten világában nincs helye a feltételességnek, a langyosságnak. Vagy vállalod a megtérést, vagy nem. "Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is." Testvérem! Krisztusra leszállt a Szentlélek megkeresztelésekor és rajta
is
maradt
a
halálig,
mégpedig
a
kereszthalálig.
A
Lélek
feltámasztotta őt harmadnapon. Terád is leszállt a Szentlélek mikor megkereszteltek, de vajon rajtad maradt-e? Hagytad-e őt szóhoz jutni életedben, igyekeztél-e elfordulni a bűntől és Istenhez fordulni a Lélek vezetésével? Vajon magadon hagytad-e a Szentlelket, hogy majd feltámasszon téged is az utolsó napon egy új életre, amelyben Isten "Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság." Ámen. http://fajel.webnode.sk
Urunk megkeresztelkedése C Abban az időben: A nép feszülten várakozott. Mindnyájan azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Ezért János így szólt hozzájuk: Én csak vízzel keresztellek benneteket. De eljön, aki hatalmasabb nálam, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni. Ekkor történt, hogy amikor a nép keresztelkedni ment, Jézus is megkeresztelkedett. Miközben imádkozott, megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt rá látható alakban, mint egy galamb. Szózat is hallatszott az égből: Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem. Lk 3,15-16. 21-22 Jézus is megkeresztelkedett
– milyen magától értetődőnek tűnik ez a
mondat! Megkeresztelkedett, mint mindenki…Hisz ember volt, aki mindenben hasonult hozzánk. Aztán nagy sietve hozzátesszük: kivéve a bűnt. S épp ez a bökkenő. Máté érzi is ezt, és másképp meséli el a történetet: János oldaláról tekintve, aki nem győzte hangoztatni, hogy méltatlan, hogy akár rabszolga módjára szolgálja az Urat. Mert a szolgák dolga megoldani a saru szíját, azaz levetni az Úr lábbelijét. Máté ezért megosztja velünk János zavarát: „Nekem van szükségem a te keresztségedre – mondta –, s te jössz hozzám?” Az ima a kapocs Jézus úgy tesz, mintha a Keresztelő csupán udvariaskodna, mint amikor egy forgóajtón előre engedjük a magasabb rangút, vagy azidősebbet. Ezt mondta: „Hagyd ezt most! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” Mindez pusztán illendőség lenen? Puszta formalitás? János minden esetre nem tudta, mit válaszoljon, hanem „engedett neki.”-
ahogy
Máté
fogalmaz.
Talán
ezért
is
hangsúlyozta,
hogy
„Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízből.” Mintha valami jelentősége volna ennek a mindjártnak.
Holott az ég megnyílása és az
Atya szózata nem a vízből való kiemelkedés következménye, vagy eredménye, hanem annak, hogy Jézus imádkozott. Az ima, a bensőséges kapcsolat nyitotta meg az eget, nem a Jordán vize. Az csak a látható jele volt a tömegnek, emez a hallható tanúságtétel az Atya szeretetének. Kiss Ulrich SJ Urunk megkeresztelkedése C Jézus
harminc
éves
lehetett,
amikor
kilépett
názáreti
ismeretlenségéből, elhagyta otthonát és vándortanítóként elkezdte bejárni egész Zsidóországot. Nyilvános működésének kezdetén első útja a Jordán folyó mellékére vezetett Keresztelő Jánoshoz. Ott beállt a bűnösök
sorába
és
halandó
társainak
körében,
velük
együtt
megkeresztelkedett a János által hirdetett bűnbánati keresztséggel. Erre emlékezünk Urunk megkeresztelkedésének ünnepén. A megemlékezés saját keresztségünket juttatja eszünkbe. Valamikor minket is megkereszteltek és a keresztség szentsége által Isten gyermekei lettünk: Jézus barátja és az egyházunk tagja. Annak idején szüleink és keresztszüleink Istennek ígéretet tettek nevünkben, hogy majd krisztusi hitünk mellett állhatatosan kitartunk és hitünk szerint élünk. A későbbiek folyamán a legtöbben ezt az ígéretet megújítottuk, amikor első szent áldozáshoz járultunk és megbérmálkoztunk. Vajon mennyire tartottuk magunkat egykori ígéretünkhöz? Hűek maradtunk-e keresztségi fogadalmunkhoz? A kérdésekre életünk a válasz. Ha megtartottuk Isten parancsait és
istenfélő
módon
éltünk,
akkor
a
jó
úton
jártunk.
Ha
viszont
megfeledkeztünk keresztségi ígéretünkről és vallási kötelezettségeinkről, akkor most itt az alkalom, hogy bűnbánatot tartsunk, újra jó irányba tereljük életünket és így visszatérjünk Istenhez. Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik Lk 3,22 A polgári év elején a hírközlő szervek garmadával ontják az óév eredményeiről szóló beszámolókat. A napilapok nagy hasábos cikkekben ismertetik a kiváló közéleti személyiségek és gazdasági szakemberek meglátásait és előrejelzéseit. Az új év küszöbén, hozzájuk hasonlóan, a legtöbben számot vetünk a múlttal és megfogalmazzuk elvárásainkat: szeretnénk jólétben és boldogan, békében és szeretetben élni. Várjuk a szebb jövőt és az üdvösséget, még akkor is, ha előre sejtjük, hogy kívánságaink jelentős része nem teljesül. Ha Keresztelő János korában „a nép feszülten várakozott” (Lk 3,15), akkor ez ma még inkább elmondható. Tele vagyunk feszültségekkel és várakozásokkal. Hogyan alakul jövőnk? Feszült várakozásunk nem alaptalan. Aggaszt a világ válságos gazdasági és politikai helyzete. Az ember felforgatta a természet rendjét és az visszaütéssel fenyeget. Fejünk fölött tátong az ózonlyuk, mérgek és sugárzások pusztítják környezetünket. Atomrakéták állnak kilövésre készen. Fertőzött a víz, a levegő és a szárazföld. Atomhulladékkal szennyezzük a világűrt. A sok veszély ellenére mégis valamiféle „Új Korszak”, „New Age” leheletét érezzük. Az új és boldogabb élet reményének feszültségében élünk. Az üdvösség reménye, bármit értsünk most alatta, talán soha sem volt olyan erős, mint éppen napjainkban. Ebben az ezredforduló közeledése is szerepet játszik. A tudósok káprázatos eredményekkel
ejtik ámulatba a mindenhatóságról ábrándozó embereket, a politikusok meg a tartós enyhülés és világbéke tündérmeséjével hitegetnek. Ki
csodálkozhat
azon,
ha
mostanában
többeken
valamiféle
apokaliptikus, eszkatalogikus, világvégi beteljesedést és békét váró hangulat vesz erőt? A szebb jövő, a jobb lét, az üdvösség eljövetelének reményében élünk. Ezt óhajtjuk és kívánjuk. Szentmisénk evangéliumi szakaszában is erről hallottunk. Felvetette a nagy kérdést: Kitől várjuk álmaink beteljesedését, az üdvösséget? Ki teljesíti elvárásainkat? Ki teremti meg számunkra mindazt, amire epekedve várunk? Ki üdvözít minket? Talán Marx, Engels, Lenin, Hegel, valamelyik ajatolah vagy indiai gurú, az amerikaiak vagy az oroszok, a Mammon vagy Krisztus? „Mindnyájan azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus” (Lk 3,15) – olvastuk szentmisénk evangéliumában. Nem töprengünk-e napjainkban mi is hasonlóan: Ki üdvözít minket? Az idők folyamán „prófétánk” volt már éppen elég. Ma is akad belőlük bőven, de vajon melyik az igazi? Az evangélium ezekben a kérdésekben is eligazítást nyújt és irányt mutat.
Az
imént
Keresztelő
Jánosról
hallottunk.
Egykor
ő
elhívatottságának teljes tudatában, hatalmas szónoki tehetséggel, forradalmi életstílusával és alternatív életmódjával olyannyira magára vonta a nép figyelmét a Jordán-mentén és magával ragadta a népet, hogy még az uralkodó ház is felfigyelt rá és rettegett tőle. Többen azt hitték, hogy valóban ő a Messiás. Kiváló egyéniség volt. Semmi pardont sem ismert, ha Isten ügyének szolgálatáról volt szó. Az igazságtól jottányit sem tágított. Azért még életét is feláldozta. Síkraszállt a nép jogaiért. Még a királynak is szemére vetette, mert az erkölcstelen házaséletet
folytatott.
Bátran
kipellengérezett
minden
bűnt.
A
rendíthetetlen prófétát Heródes Antipas király börtönbe vetette és
kivégeztette. János
tanítása
világos
és
határozott
volt,
következetes
és
végérvényes. Hallgatói joggal gondolták, hogy ő a Messiás és tették fel neki a kérdést: Te vagy-e a Messiás, a Megváltó, az Üdvözítő, a Krisztus vagy mást várjunk? Jánosnak azonban esze ágában sem volt magát a világ üdvözítőjének tekinteni. Nem tetszelgett jó hírnevében. Tudta, hogy ő nem üdvözíti a világot. Legfeljebb az üdvösség eszköze lehet, az Üdvözítő előfutára, útkészítője, szócsöve és hangja. Még arra sem tekintette magát méltónak, hogy megoldja az igazi Megváltó sarú szíját. Számára nem az igehirdető volt a fontos, hanem a nálánál sokkal „erősebb”: Jézus Krisztus, aki egyedül üdvözíti a világot. János az ő szolgájának tekintette magát. Magatartása iránymutató, mert hozzásegít az igazi Megváltó és Üdvözítő felismeréséhez. Egyedül Jézus Krisztus a világ Megváltója és rajta kívül nincs más Üdvözítő. A „próféták” leleplezik magukat, ha mást hirdetnek. Minden gondolkodó és reformer, lelkész vagy gurú csak álmessiás, ha önmagát állítja igehirdetése középpontjába, a maga erejével és bölcsességével akarja üdvözíteni a világot. Az igazi próféták sohasem mutattak saját magukra és saját pártideológiájukra. Ők mindig a náluknál „erősebbre” mutattak, úgy mint Keresztelő János: Jézus Krisztusra. Az igehirdetőnek és prófétának az a feladata, hogy minden képességével
és
sajátos
karizmájával
felismertesse
Jézusban
a
„mindenség Urát” (ApCsel 10,36), az egyedül üdvözítő Istent. Krisztus Urunk megkeresztelkedésének ünnepét üljük, nyilvános működésének kezdetét, isteni mivoltának bemutatását. Szentmisénk evangéliumában a mindenható Atyaisten ma bemutatta nekünk Jézust, amikor így szólt hozzá: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Lk 3,22). Tanúságtételünkkel ma Őreá kell mutatnunk. A keresztségben Isten
szolgálatára
szegődtünk.
Hitvallásunkkal
és
keresztény
tanúságtételünkkel nem önmagunk dicsőségét hirdetjük, hanem az övét. Egyedül Ő üdvözíti a világot. Nélküle nincs jövő. Szép kilátásokkal rendelkezik az életünk, ha engedjük, hogy Jézus Krisztus általunk körüljárjon a világban és tovább folytassa elkezdett művét. Jézus Krisztus ma általunk működik a világban és folytatja üdvözítő művét. A Szentírásban ezt olvassuk róla: „S ő ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten” (ApCsel 10, 38). Ezt kell tennünk. Cserháti Ferenc: Hitébresztő Urunk megkeresztelkedése C Legtöbbünknek nincs személyes emlékünk saját keresztségünkről, hiszen csecsemőkorban kaptuk, a felnőttkorukban megkereszteltek azonban mind hatalmas élményként, katarzisként, igazi fordulatként élik át hitéletük páratlan eseményét. Lukács evangélista a tőle kissé szokatlan tömörséggel, szűkszavúsággal írja le a forrás-epizódot, amelyből azonban kiderül három mozzanat: 1. Jézus is alámerül; 2. miközben imádkozik, rászáll a Szentlélek; 3. mennyei szózat hallatszik. E három „koordináta” határozza meg a mi keresztény létünket is. 1. Amíg Keresztelő János „jelképes” műveletet hajt végre: figyelmeztet, megtérésre int, szembesít, előkészít, addig Jézus „Szentlélekkel és tűzzel” átalakít. Ehhez viszont szüksége volt arra, hogy láthatóvá tegye: ahogyan ő, úgy mi is alá kell, hogy merüljünk. A gesztus szimbolikus, a mondanivaló nagyon is valóságos. Lényege nem a Jordán habjai, nem a mezítelenség, nem a látványosság, hanem a mély értelmű jelentés: itt hagyni a látható világot, meghalni ennek a világnak, alábukni a bűnök árján és feltámadni egy másfajta életre, előjönni tisztultan, más emberként,
igazul,
örök
életre
rendelten.
Amikor
Jézus
megkeresztelkedett, alámerült (ezt jelenti a szó görögül), máris elővételezte nagypéntek értékét, amikor majd a kereszt magányába merülve hal meg a világ üdvösségéért. Szent Pál apostol értelmezésében is Jézus tényleges halálával azonosulunk a keresztségben, hiszen mindnyájan eltemetkezünk, alámerülünk, eltűnünk (vö. Róm 6,3). Az egyházatyák kedvelt képe is ez volt, sokszor az ősegyház keresztelő kútjai inkább hasonlítottak egy sírhoz, mint a későbbi korok reneszánsz szökőkútjaihoz. – Hányszor kell keresztségünk után is alámerülnünk, meghalnunk délibábos vágyainknak, kísértéseinknek, önzésünknek? Ezek mind arra segítenek minket, hogy egyre tökéletesebb keresztény életet éljünk. 2. „Miközben imádkozott, leszállt Jézusra a Szentlélek látható alakban”. Urunk keresztségében nyilvánvalóvá lesz a teljes Szentháromság. Jézus és
az
Atya
kapcsolata
sokszor
tapasztalható,
amikor
hangosan
imádkozik hozzá, amikor visszavonul, amikor tőle kér erőt. Itt a Szentlélekkel való egysége lesz láthatóvá, hiszen maga mondja: „aki nem születik vízből és Szentlélekből, az nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5). Jézus nyilvános működését a Lélek erejében kezdi, és minden gyógyítását, tanítását a vele való szoros egységben végzi, hogy azután majd ugyanezt a Szentlelket ígérje és árassza ki tanítványaira, hiszen köztük
marad,
vezeti
az
egyházat
és
betölti
a
világot.
A
keresztségünkben mindannyian a Lélek gyermekei lettünk, akikben megkezdte működését, majd kiteljesíti a bérmálásban, és arra tesz képessé, hogy a materiális világban az ő ihletése, vezetése, sugallata szerint,
a
Lélek
embereiként
éljünk.
Cselekedeteinkből
lesz
nyilvánvalóvá, miféle szabály irányítja döntéseinket, kié vagyunk, és mire várakozunk. 3. A harmadik mozzanata Jézus keresztségének az Atya szózata, amelyről Szent Lukács azt írja: hallatszott, azaz nemcsak Jézus, de a
környezete is hallotta. Sőt, nem felejtette el, hanem a tábor-hegyi hasonló szavakkal együtt belevéste az egyház emlékezetébe. A mennyei szózat a Messiás igazolása, Isten egyszülött Fia titkának feltárása, egyben
a
benne
megkeresztelkedett
emberek
istengyermeki
méltóságának is alapja. A mennyei Atya szeretett Fia Jézus, akiben kedve telik, azaz, akinél jobban senkit sem szeret, hiszen ő egy vele. A keresztségünk pillanatában mi is egy „szózatot” hallunk a keresztelő pap kijelentése által: „Én megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. Ezek a szavak, mivel Krisztus rendeléséből hangzanak el, a Szentháromság egy Isten tetszésének, jóindulatának, Isten végtelen szeretetének a szavai. Mi is Isten kedvelt gyermekei lettünk, akiknek meg kell őrizniük tisztán méltóságukat az örök életre (ez a fehér ruha és az égő gyertya átadásának értelme a szertartásban). Ahogy
megőrizzük
fülünkben,
szívünkben
szüleink,
nagyszüleink,
tanáraink jellegzetes szófordulatait, hangját, intelmeit, úgy kell egész életünkben e „szózat” értelmében emlékeznünk, kié is lettünk, kihez is tartozunk. „Én, az Úr hívtalak meg igazságban, én fogtam meg a kezedet, s én formáltalak” – mondja Isten szava Izajás próféta könyvéből. Jézus keresztsége nem miatta, nem a Keresztelő miatt, hanem miattunk annyira fontos és jelentős. Isten hív meg mindannyiunkat, ő fogja meg a kezünket és ő formál minket egész életünkben, ha hagyjuk és akarjuk. Emlékezzünk és adjunk hálát keresztségünk ajándékáért, szüleink gondos szándékáért, vagy a Gondviselés küldte különféle eszközökért, barátokért,
segítőkért,
a
keresztszüleinkért
és
istengyermeki
méltóságunkért! Pákozdi István/MK Urunk megkeresztelkedése C Évekkel ezelőtt egy konferenciát tartottak Angliában, s arról a kérdésről
tárgyaltak, hogy „Miben különbözik a kereszténység a világ többi vallásától?” A konferencián egyesek azt mondták, hogy a kereszténység abban a tanításban egyedülálló, hogy Isten emberré lett. Erre rámutattak, hogy a hindu vallás szerint számos esetben előfordul, hogy Isten emberi alakban jelenik meg a földön. Mások azt mondták, hogy a válasz a feltámadás hite. Erre ismét rámutattak, hogy más vallások is hisznek abban, hogy a halottak új életre támadnak. A vita egyre hangosabbá és hevesebbé vált, míg C. S. Lewis, a keresztény hit nagy védője be nem lépett a terembe. „Miről folyik e hangos vita?” – érdeklődött. Amikor megmondták, hogy arról a kérdésről tárgyalnak, hogy miben egyedülálló a kereszténység, akkor ő így válaszolt: „Ó, ez könnyű kérdés. A válasz a kegyelem!” Urunk megkeresztelkedésének ünnepén a Tituszhoz írt levélből idézett Szentlecke nem Jézusra koncentrál, hanem reánk, mint olyan emberekre, akik a keresztség kegyelme által nyertünk szabadulást. „Amikor Üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket; nem azért, mert igazak voltak tetteink, hanem irgalomból, a Szentlélekben való újjászületés és megújulás fürdőjében!” (Tit 3,4-5) Itt látjuk a kegyelem jelentőségét. A KEGYELEM Isten irgalma, amit Krisztus által ad. Az üdvösség, amelyet nyertünk, nem jótetteinkkel érdemeltünk ki, hanem az Isten ingyenes és feltétlen ajándéka. A keresztségben Isten eltörli bűneinket és nem számolja be azokat többé nekünk. C. S. Lewisnek igaza van, amikor azt mondja, hogy a kegyelem tana teszi a kereszténységet egyedülállóvá a többi vallás között. A többi vallás azt állítja, hogy Isten megjutalmazza az igazat és megbünteti a gonoszt. Mindnyájan hallottunk a hindu karma törvényről, amely azt állítja, hogy meg kell fizetnünk minden bűnös gondolatért, szóért és tettért, amit elkövetünk, és ha nem ezt nem tettük meg megfelelő módon ebben az
életben, akkor újraszületünk (reinkarnáció), visszajövünk erre a földi életre, hogy folytassuk az érdemszerzést. A keresztény hit szintén hisz Isten igazságosságában. Ahogyan arra Szent Pál figyelmeztet: „Ne vezessétek félre magatokat: Istent nem lehet kijátszani. Mert amit az ember vet, azt fogja aratni is; hiszen aki testének vet, a testből arat majd romlást, aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből arat majd örök életet. Ne fáradjunk bele a jótettekbe, mert ha el nem lankadunk, annak idején majd aratni is fogunk.” (Gal 6,7-9) De azt is hisszük, hogy Isten megbocsátja vétkeinket, és sokkal jobban bánik velünk, mint azt megérdemeljük. Ez a kegyelem! Meg nem érdemelt ajándék! A keresztség, amely Isten gyermekeivé tesz minket különösen is jó példája a kegyelemnek. Nincs semmi előfeltétele annak, hogy Isten kegyelmét elnyerjük. Ez az, amiért a gyermekek is részesülhetnek a keresztségben. Nincs semmi követelmény, de vannak következmények. Ezt emeli ki a Szentlecke: „Isten üdvözítő kegyelme megnyilvánult minden ember számára, és arra tanít minket, hogy szakítsunk az istentelenséggel és ez evilági vágyakkal. Éljünk becsületesen, buzgón és szentül ezen a világon!” (Tit 2,11-12). Isten kegyelme üdvösséget szerez számunkra, de ugyanakkor azt követeli meg minket, hogy innen kezdve tagadjuk meg az evilági életet és éljünk istenes életet. Isten kegyelmét ingyen és feltétlenül kapjuk. De, hogy megmaradjunk az Ő kegyelmében, ahhoz szükséges a mi válaszunk. A válasz egyrészt azt jelenti, hogy nemet mondunk a gonosznak és annak a kísértésnek, hogy hajlamosak legyünk az önző és evilági hajlamokkal életre; más oldalról pedig azt jelenti, hogy alávetjük magunkat Istennek és életünket az Ő szent akarata vezérli. Más szavakkal
kifejezve,
megkaptuk
a
keresztség
kegyelmét,
de
törekednünk kell, hogy a keresztségi ígéretnek megfelelően éljünk! Amikor ma az Úr Jézus Jordánban való megkeresztelkedését
ünnepeljük, adjunk hálát Istennek az üdvösség ingyenes ajándékáért, amelyet a keresztség kegyelme által nyertünk. Komolyan kérjük a kegyelmet, hogy hűségesen kitartsunk a keresztségi ígéretünkben, amellyel ellene mondtunk a Sátánnak és az ő hamis ígéreteinek, és amellyel igent mondtunk Istennek egészen a halálig! Maga László Urunk megkeresztelkedése C Ez a vasárnap még lényegesen hozzátartozik a megtestesülés titkának ünnepléséhez. Az Úr Jézusban az Örök Ige a teljes emberi természetet vette fel, ezt a különös valóságot. Ebből most azt emeli ki a Szentírás, hogy az Úr Jézus megkeresztelkedik. Egész sajátos módon, éspedig úgy, hogy odalép a többi bűnös közé. Miután mindenünnen jött a nép Jeruzsálemből, a Jordánon túlról is, és megkeresztelkedtek, vagyis belemerültek a Jordán vizébe, annak a jeléül, hogy bánják bűneiket, utána Jézus is belemerült abba a szennyes vízbe. És Keresztelő Szent János azt mondja róla, hogy Ő az Isten báránya, aki magára veszi a világ bűneit. Ez azt jelenti, hogy az Úr Jézus úgy magára vette az emberi természetet, hogy mindazt a terhet, ezt a szörnyűséget, ami erre a mi emberi természetünkre nehezedik, azzal minddel vállalja a szolidaritást Isten előtt. Megmerül ebben. Ezt emeli ki a mai ünnep, de még egy másik dolgot is: azt, hogy Jézus betelik Szentlélekkel. Itt nem arról van szó, hogy a személyes harmadik isteni személy egy az Örök Igével. A Szentírás itt azt a szót használja, hogy pneuma. A Szentírásban ez néha a harmadik isteni személyre vonatkozik. Itt azonban nem: itt arra az ajándékra vonatkozik, ami Jézus emberi létét eltölti. A Szentlélek ajándéka ez, de teremtett emberi ajándék. Az Ő lelkisége.
Erre nekünk, magyaroknak, nincs külön szavunk. Mi a lelket, a pszichét
a
közbeszédben
nem
különböztetjük
meg
annyira
a
szellemiségünktől, a lelkünket eltöltő gondolatvilágtól, szellemi világtól, értelmi,
akarati,
érzelmi
ajándékoktól,
amelyeket
Isten
ad
az
újjászületett emberbe. Az, hogy az Úr Jézus betelik a Szentlélekkel, az Ő sajátos karizmáját jelenti, amit most főleg a Szentlélek-mozgalmakkal kapcsolatban veszünk újra észre. Minden embernek megvan a saját adományösszege, amit Isten, az Ő újjászületett lelkében eláraszt. Mindegyikünknek megvan a maga sajátos ajándékkötege. Most ez domborodik ki a Szentírásban: az Úr Jézus emberi lelkének a karizmája. Gyöngédséget, tapintatot, szeretetet jelent ez, amit Jézus az emberi nemmel szemben tanúsít – mindnyájunkkal szemben. Nem elég az, hogy az Úr Jézus a megtestesüléssel második isteni személyébe emelte örökre ezt a mi emberi természetünket, és ezzel kimondhatatlanul megtisztelt bennünket. Örökre az Övé az emberi természet, és le nem teszi soha. Sem szenvedésében, sem halálában nem tette le. A feltámadásában aztán megmutatta, hogy örökre egyesítette magával azt, amit teremtett. De ez nem elég, hanem az Úr Jézus
emberi
lelke
olyan
ajándékokat
kapott,
amelyekkel
meggazdagította ezt az egész emberi világot. Mindegyikünk meggazdagítja valamivel – de az Úr Jézus olyan ajándékokkal van kitüntetve, elárasztva a Szentlélek által, hogy ezekben az ajándékokban kidomborodik valami. Kidomborodik az irántunk való figyelme, gyöngéd tapintata, szolidaritása, a velünk való együttérzése, egységvállalása, közösségvállalása. Ez az Úr Jézusban a sajátosan Krisztusi. Semmi agresszió nincs benne, nem ítél el, nem erőszakoskodik senkivel, sem akar senkinek a fejére nőni, nem hatalmaskodik. Lemond minden
hatalmi eszközről és fölényről velünk szemben. És ezzel az emberi természetben megnyitja ezt a dimenziót. Felerősíti. Behozza az emberi történelembe az egyházon keresztül ezt a teret. Most, a mi korunkban különösen a szemünk előtt van ennek az óriási jelentősége. Mert az Úr Jézus mint ember, az emberi lelkével is a szeretetnek, békének, az igazságosságnak, a tapintatnak, az emberi jogoknak az oldalán áll. Mint ahogy mindinkább kidomborodik, hogy az Anyaszentegyház is mind tudatosabban a szegények mellé áll. Ezt a dimenziót jelenti, hogy az Úr Jézus Szentlélekkel betelik. Azt is látjuk a mi korunkban, hogy ebben a mi emberi természetünkben nemcsak ez a szent pneuma-szellemiség lehetséges, hanem van itt mindenféle más szellemiség is. Szörnyű szellemiségek. Az erőszak, a hatalmaskodás, a kizsákmányolás, az önzés. Az egyik embernek vagy osztálynak a fölülkerekedése. Egyik nemzetnek vagy tömbnek a másik fölé kerekedése. Ez a kíméletlen harc, az a szörnyű, kegyetlen pokoli vonás az emberi természetben, amitől visszariadunk, amikor hallunk róla, hogy emberek ezt engedték elhatalmasodni magukban. Ezt jelenti az Úr Jézus keresztsége. És mi, a mi keresztségünkben, ebben merülünk meg: az Úr Jézus lelkében. Életében, halálában és feltámadásában. Részesei leszünk Jézus lelkiségének, szellemiségének. Az a kérdés, hogy mennyire tudatosan van ez bennünk, mert a keresztségünk régen volt, és akkor még nem voltunk öntudatosak. A bérmálás idején még csak olyan kamaszodók voltunk. Ezt egész életünkben egyre tudatosabban és tudatosabban magunkévá kell tenni, hogy látszódjék, érződjék rajtunk! Itt a mai nap feladata. A más szellemiségeket, a sötét szellemi hatalmakat közös erővel kell az Úr Jézus szellemiségével legyőzni, átitatni. Semmi agresszió, semmi háborúskodás köztünk ne legyen,
mert az öli a szeretetet, az ellentétben áll az Úr Jézus szeretetével. Vácz Jenő SJ Urunk megkeresztelkedése C Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem. Jézus születését ünnepeltük, keresztelkedésének ünneplésével lezárul a karácsonyi időszak. Visszatérünk – a liturgiában is – az évközi időbe. Érdekes belegondolunk, hogy a karácsony eseményei után, amelyek néhány embert megmozgattak, 30 év csend következik. Ugyanezt a csendes, felkészülő
időszakot
látjuk
Pál
apostol
életében
is.
Feltehetem
magamnak a kérdést: mire készít fel az Isten? Mai rohanó, zajos világunkban a csendes időszakot nehezen viseljük. Ugyanakkor az is veszély lehet, hogy megragadunk a készülődő időszakban, nem vesszük észre, nem halljuk meg Isten hívását. Mintegy beleragadunk a várakozásba, a készülődésbe. Adventi idejében felkészültünk az ünnepre, amelyben feltöltődtünk kegyelemmel, ma pedig Isten küld minket, hogy minderről tegyünk tanúságot a világban. Jézus
keresztelkedése
felveti
keresztségünk?
Legtöbbünk
megkeresztelték.
A
keresztség
a
kérdést
nem
számunkra:
emlékszik
szentsége
–
mit
arra,
maga
a
jelent amikor
szentség
kiszolgáltatása – szinte csendben történik, legtöbbször csak a szűk család van jelen. Pedig a keresztség szentségében a közösségbe kapcsolódik be a megkeresztelt. Figyelnünk kellene tehát arra, hogy ez a kapcsolat épülni tudjon. Szítsuk fel magunkban a keresztség kegyelmét! Keressük az alkalmat a tanúságtételre! Mutassuk meg a közösség fontosságát, erejét! Az Atya szózata szerint Jézus a szeretett Fiú, akiben kedve telik. Bennem vajon kedve telik-e az Atyának? Olyan-e az életem, amelyben tükröződik
az Isten szeretete? Minden vasárnap, a Szentírás hallgatásával, a szentségi Jézussal való találkozás által megerősít, hogy az Atya kedves gyermeke, Krisztus hirdetője legyek. 2013 Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg benneteket! Urunk megkeresztelkedésének emlékezete a karácsonyi idő lezárása, az évközi idő kezdete. A hit évében ma gondolkodjunk el keresztény életünk kezdetéről, a keresztségről! „A szent keresztség az egész keresztény élet alapja Lélekben történő élet kapuja, és ajtó, amely utat nyit a többi szentség felé. Megszabadulunk a bűntől, újjászületünk, mint Isten fiai, Krisztus tagjaivá leszünk, beletestesülünk az Egyházba és részeseivé válunk küldetésének. A keresztség az újjászületés szentsége vízben és szóban.” (KEK1213) Kezdetben leginkább felnőtt korban részesültek a megtérők a keresztség szentségében. Később általánossá vált a gyermekek megkeresztelése. Ennek alapja, hogy a keresztény család felelősséget vállalt arra, hogy gyermekét keresztényként neveli. A keresztelés nem egy szép szokás, nem családi hagyomány, hanem életre szóló meghívás és küldetés, vagyis feladat. Ez a szentség Krisztus testébe, az egyházba kapcsol be, ezért az egész közösség feladata, hogy a megkereszteltek éljék is keresztény életüket. Mit jelent ez? Azt, hogy elsősorban
nekem
magamnak
kell
ragyognom,
világítanom,
megmutatnom keresztény életemet. Jelentheti ezt például liturgiáink szépsége, élő volta. Vajon látható-e rajtam, hogy a templomban örömmel veszek részt a Szentmisén? Hazafelé a szembejövő meglátja-e rajtam, hogy jó helyen voltam, feltöltődtem? A családom megtapasztal-e valamit abból, amit átéltem a templomban? Másodszor legyen bátorságom megszólítani azokat, akikről tudom, hogy keresztények, hiszen megkeresztelték őket. Ide kapcsolódó nagy kérdés,
hogy vannak-e olyan alkalmaink, ahová meghívhatjuk őket. Keressünk bátran
alkalmakat,
amikor
beszélgethetünk,
barátkozhatunk,
hírt
vihetünk egyházközségünk életéről! Mindehhez persze az kell, hogy felszítsuk magunkban a keresztség kegyelmét. Éljük át lélekben újra keresztségünket! Tudatosítsuk, hogy Isten gyermekei vagyunk! Váljon élővé, lángolóvá hitünk! Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik! Jézus keresztelkedése epifánia – Istenségének kinyilvánulása. Lukács elbeszélésében megnyílik az ég, az Atya szózata hallatszik: Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem. Megnyílik az ég. Az ég, amely a végtelent jelenti számunkra. Megnyílik a látásunk a végtelen felé. Karácsony ünnepe a végtelen utáni vágyat próbálta
ébreszteni
bennünk.
Jézus
születése,
élete,
halála
és
feltámadása az ég felé, a végtelen felé emeli tekintetünket. Amit majd Lukács szintén leír a mennybemenetel jelenetében. Az apostolok égre emelt szemmel állnak, követik tekintetükkel az égbe emelkedő Jézust. Az Atya szózata hallatszott. Ma is hallható az atya szózata. Ha nem is úgy, ahogy akkor, de lelkemben megszólal. Megszólal a Szentíráson át, megszólal
a
liturgiában,
de
megszólalhat
egy
barát
szavában,
tekintetében, mozdulatában. Lehetséges, hogy rajtam keresztül akar megszólalni, megszólítani valakit. A mindennapi kapcsolat Istennel lehetővé teszi, hogy az Ő szócsöve lehessek. Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Vajon bennem kedve telik-e mennyei Atyámnak? Jézus keresztsége földi működésének kezdete. A liturgiában a mai nap az évközi idő kezdete. Megerősödve Isten kegyelmében kell újra útnak indulnunk, kell új erővel tanúságot tenni Isten szeretetéről, kell megélnünk keresztény hitünket! Isten kegyelme, ereje támogat az úton. 2010 http://nagyteteny.emecclesia.hu
Urunk megkeresztelkedése C „Három
csodát
ünneplünk
e
napon”
–
imádkoztuk
vízkereszt
vesperásában: „Ma a csillag elvezette a bölcseket a jászolhoz, ma borrá lett a víz a menyegzőn, ma a Jordánban Krisztus felvette János keresztségét, hogy üdvözítsen minket.” Vízkeresztkor még a gyermek Jézust láttuk, amint istensége megnyilvánul a nemzetek képviselői, a napkeleti bölcsek előtt. Azonban ez a megnyilvánulás nem ér véget, most és a következő vasárnap ünnepeljük a másik két eseményt. Jézus keresztségének történeténél Lukács evangélista filmjében hiányzik a vízbe lépő, János kezei közt alámertítkező Jézus képkockája. Helyette egy megelőző és egy követő jelentet látunk. ÉN: vízzel keresztelek – mondja János. ÉN és Ő: ugyan hasonló dolgot teszünk, de olyan kapcsolatban vagyunk, mint a szolga urához, az előfutár az eljövendőhöz, a jelkép a valósághoz. Ő: Szentlélekben és tűzben fog alámeríteni benneteket. A jelenet híd: a nép várakozására válaszolva János tovább irányítja a figyelmet Jézusra. Jézus valóságos ember. Nem közömbös, hanem szolidáris. Ülhetne otthon, hiszen a messiásvárásnak ő tárgya, nem alanya. Mégis együtt vár velünk, mert a bűnt kivéve mindenben osztozott sorsunkban. A születése emberként, szegényes körülmények közé: Isten terve. Amint kimegy a Jordán mellé: saját istenemberi döntése, cselekedete. Jóllehet nem bűnös, de a bűnös emberrel érzett szolidaritásból magára veszi a bűnbánat jelét, az alámerítkezést. Jézus jelzi: köze van a bűnhöz. Nem az aktív oldalon, mert maga nem követ el bűnt, hanem azzal, hogy magára veszi a bűneinket és ezzel bennünket újra Istenhez vezet. Ma belép a Jordánba, nagypénteken a keresztre lép fel: ugyanazzal a tudattal: képes kezdeni a bűneinkkel is valamit. Ezért Jézus nem csak
„úgy csinál”, mintha bűnös lenne, és beáll a sorba, nem pedagógus, aki a jó példa kedvéért maga is megcsinálja a gyakorlatot diákjaival. Az alámerítkezés pedig nemcsak a bűnbánat jele, hanem Isten országa eljövetelének a jele, a beteljesülés vágyáé, ami végig mozgatja Jézust tanító útján. A sorban álló és alámerítkező Jézusban az emberi szolidaritás és isteni irgalom hídját látjuk, az emberként fellépő Istent, aki mellett az Atya tanúskodik a szolidaritás eme első cselekedeténél, és eltölti a Szentlélek, aki mindvégig híd lesz az Atya és a Fiú között. A születés gyermeki magatehetetlensége és a felnőtt Jézus első nyilvános tette híd, amelyen megérkezik a hároméves nyilvános működés Jézusa, aki lankadatlanul járja majd az országot, tanít, gyógyít, csapatot épít, és hallgatói számára egyre világosabban mutatja a hidat, amelyen újra szabad utunk van az Atyához az egy Lélekben. Híd ez az ünnep a mi életünkben is. János „keresztsége” (messiásváró bűnbánati alámerítése) és a mi keresztségünk (szentségi újjászületés az istengyermekségre) között a hidat nem csak a víz külső jele építi, hanem a
vágy,
amivel
Isten
országának
megnyilvánulását
várjuk,
és
legfőképpen a Szentlélek leszállása. A keresztség szentsége ugyan eltörli a személyes és áteredő bűnt, de még fontosabb, hogy új életre szül bennünket, amelyben fölöttünk is elhangzik az Atya gyermekké fogadó szózata: Isten újra és személyesen igent mond ránk. A Szentlélek pedig, akit a pap a keresztvízre hív le a szertartásban, a miénk lesz, és biztosít egész életünkben arról, hogy Isten nekünk ajándékozott mindent. Az irgalmasság évében hidat találunk a bűntől az irgalom felé Jézus sorban állásánál. Az irgalom nem egyszerűen az ellenünk elkövetett bűnök kegyes megbocsátása, hanem az a szolidaritás, amelyet nem a bűn közös elkövetése (az cinkosság), hanem a bűntől való sebzettség közössége hoz létre bennünk. Olyan hozzáállás, amelyben ráébredünk arra, hogy mind testvérek vagyunk, esendőségünkben szerethetők, és
ha már úgyis egy sorban állunk a Jordán partján Jézussal, akkor egymás mellé is állhatunk, hogy segítsük egymást Isten országa felé. Füzes Ádám/Magyar Kurír Urunk megkeresztelkedése C Miközben imádkozott A
Vatikánban,
a
Sixtus-kápolna
egyik
freskója
Jézus
megkeresztelkedését ábrázolja. A mű Perugino és a műhelyéhez tartozó festők kezemunkája. A kép egyik szélén Keresztelő János prédikál a népnek, a másik oldalon Jézus mond beszédet az embereknek, középen pedig a főjelenet a megkeresztelkedés pillanatát mutatja be. János egy jókora sziklán áll a Jordán folyóban, Jézus kiemelkedik a vízből, lába alig érinti a víz tetejét, szinte lebeg a folyó felett, miközben leereszkedik rá a Szentlelket jelképező galamb, fent pedig a mennyei Atya látható angyalokkal körülvéve. A folyó két partján reneszánsz korabeli ruhákat viselő férfiak és néhány ifjú figyeli a jelenetet. A freskón a kereszteléskor Jézus összetett kézzel áll János előtt. Bevallom őszintén, hogy amikor még kezdő pap voltam, és nem ezen, hanem egy másik művészeti ábrázoláson először láttam a megkeresztelkedésekor összetett kézzel imádkozó Jézust, túlzó jámborságnak tartottam ezt a kéztartást. Imádkozás közben mi szépen összetesszük a kezünket, de miért tett volna így Jézus? Aztán újra elolvastam figyelmesen az evangéliumi jelenetet és elcsodálkoztam. Lukács evangélista ezt írja: „miközben (Jézus) imádkozott, megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt rá látható alakban, mint egy galamb.” Gyerekkorom óta hallottam a történetet minden évben, de nem maradt meg emlékezetemben Jézus imádkozása ennél az eseménynél, csak felnőttként akadt meg a szemem ezen a mozzanaton. Jézus imádkozott akkor, amikor János megkeresztelte őt.
Miért annyira jelentős ez az imádkozás? Az evangéliumok e helyen nem jegyzik le Jézus imájának szavait, nem tudjuk meg, hogy ekkor mit imádkozott. Az imádkozás ténye azonban két dolgot világosan mutat. Először is azt, hogy Jézus egységben van az Atyával, az ő jelenlétében él, soha nem szakad el tőle. Bármit tesz vagy tanít, azt az Atyával való egységben
teszi,
az
Atya
akaratát
teljesíti,
az
Atyának
való
engedelmesség indítja őt a cselekvésre és az emberek tanítására. Imádkozik az apostolok kiválasztása előtt (vö. Lk 6,12-16), a vízen járása előtt (vö. Mt 14,22-23 és Mk 6,45-46). Színeváltozásakor azért megy fel a hegyre, hogy imádkozzon (vö. Lk 9,28) és az utolsó vacsora után is imádkozni ment a Getszemáni-kertbe (vö. Lk 22,39-42 és Mk 14,32-36). Imádkozik Péter apostolért (vö. Lk 22,32), az utolsó vacsorán főpapi imájában tanítványaiért és a benne hívőkért könyörög (János evangélium 17. fejezet) és imádkozik a kereszten (vö. Mk 15,34 és Lk 23,46). Jézus megkeresztelkedése után kezdi meg nyilvános működését a nép körében, s minden bizonnyal azért imádkozott, mert küldetését az Atyával való egységben kezdte el. Imádkozása egy másik szempontból is fontos: imádkozik, mielőtt eltölti őt a Szentlélek. A harmadik isteni személy ugyanis megerősíti őt küldetésében, amely nem csak a megkereszteléskor, hanem első nyilvános beszédekor, a názáreti zsinagógában is említésre kerül: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4,18). Itt fontos megemlítenünk, hogy az apostolok tanulnak Jézus imájából és az Úr mennybemenetele után imádkozva várják a Szentlélek eljövetelét. Az apostolok „mindnyájan állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal, valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt” (ApCsel 1,14). Tanuljunk meg Jézustól imádkozni! © Horváth István Sándor
