A lengyel-litván unió címere
Lengyel királyok és uralkodók II. Rész Szerkesztette:
Buskó András Budapest, 2013
1
A Přemysl-ház, a Piast-dinasztia és az Anjou-ház uralkodói (1291 - 1399) A Přemysl-ház cseh származású uralkodócsalád, Csehország első királyi dinasztiája. A IX. századtól egészen 1306-ig irányították a közép-európai országot, ezért "cseh Árpádoknak" is szokták őket hívni. 1300-ban megszerezték a lengyel trónt is, de a ház hat év múlva kihalt. A dinasztia alapítójának a legendák Libuše hercegnőt és férjét, Přemyslt tekintik, de nincs bizonyíték arra, hogy ők valós személyel lettek volna. A dinasztia első, történelmileg igazolt tagja az első cseh herceg, I. Borivoj volt. 873-ban keresztelte meg az első Přemysl uralkodót Metód. Csehország nem tudta megtartani szuverenitását, a Német-római Császárság hűbérese lett, a Přemysl-uralkodók hatalma többé-kevésbé névleges volt. 973-ban II. Boleszláv megalapította a prágai püspökséget, ezzel Csehország területei egyesültek: Csehország, Morvaország, Szilézia. 1198-tól Csehország uralkodói már nem hercegek, hanem királyok voltak. I. Ottokár kihasználta a császári hatalom meggyengülését, és II. Frigyes német-római császártól elragadta az örökletes cseh királyi címet. Frigyes kénytelen volt átadni Csehországot, ezt az 1212-es Szíciliai Aranybullájában tette meg. II. Ottokár király idejében az ország a térség legerősebb és leggazdagabb állama lett. 1246ban megszerezte a kihalt Babenberg-ház tartományait (Ausztria, Stájerország, Karintia), sikeresen harcolt a magyarok ellen, ahol épp gyengülőben volt a központi hatalom. Megkísérelte megszerezni a német-római császári címet is, ám a tartományi fejedelmek Habsburg Rudolfot választották meg uralkodójuknak, pontosan azért, mert a Habsburgháznak nem voltak birtokai, s tartottak II. Ottokár hatalmától. 1278-ban a magyarok szövetkeztek Rudolffal a cseh király ellen, a második morvamezei csatában le is győzték II. Ottokár seregeit. Maga a király is a csatamezőn lelte halálát. A Přemysl-ház utolsó két tagja, II. Vencel cseh király és III. Vencel már lengyel király is volt, sőt a még gyermek III. Vencel az Árpád-ház kihalása után meg is tudta szerzeni a magyar trónt, igaz, csak nagyon rövid időre. 1306-ban III. Vencel fiatalon meghalt, ezzel a Přemyslház kihalt. Csehországon a Luxemburgi-ház dinasztia tagjai uralkodtak tovább, míg Lengyelországban visszatértek a Piastok. http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C5%99emysl-h%C3%A1z
2
II. Vencel cseh király
Jan Matejko - Wacław II
Wacław II, czes. Václav, niem. Wenzel, polska wersja imienia: Więcław (ur. 27 września 1271 w Pradze, zm. 21 czerwca 1305 tamże) – z dynastii Przemyślidów, książę czeski w latach 1278-1297 (do 1285 regencja), król czeski od 1297, władca ziemi kłodzkiej od 1290, książę krakowski od 1291, sandomierski od 1292, brzesko-kujawski, sieradzko-łęczycki, wielkopolski i pomorski od 1299, król polski od 1300, władca zwierzchni nad księstwami: bytomskim (od 1289), opolskim, cieszyńskim (od 1291), raciborskim (od 1292), sieradzkim, łęczyckim i brzesko-kujawskim (w latach 1292-1299), inowrocławskim, dobrzyńskim (od 1299) oraz wrocławsko-legnickim i świdnicko-jaworskim (od 1301). Wprowadził urząd starosty w Polsce. http://pl.wikipedia.org/wiki/Wac%C5%82aw_II Wacław II (1271-1305), król czeski od 1283, król polski od 1300. Syn Przemysła Ottokara II z rodu Przemyślidów i Kunegundy z rodu Rurykowiczów. Żonaty z Gutą, córką króla niemieckiego Rudolfa Habsburga, następnie z Ryksą, córką króla Polski Przemysła II. Wykorzystując spory pomiędzy piastowskimi książętami polskimi, popierany przez mieszczaństwo pochodzenia niemieckiego, część rycerstwa i duchowieństwa małopolskiego i niektórych książąt śląskich, w 1291 zajął Kraków (wcześniej otrzymawszy zrzeczenie się go przez Przemysła II), w następnym roku Sandomierz. Zmusił Władysława I Łokietka do zrzeczenia się pretensji do Małopolski i uznania się lennikiem z Brześcia i Sieradza. Serią hołdów księstw śląskich (1291 Cieszyn i Opole, 1292 Racibórz) rozpoczął proces przyłączania ich do Czech, zakończony przez Luksemburgów). Po śmierci Przemysła II (1296) i opanowaniu Wielkopolski po wygnaniu stamtąd Władysława Łokietka, połączył pod swym berłem prawie całość ziem polskich (niezależność utrzymało część piastowskich księstw na Śląsku i ziemia dobrzyńska). Poprzez ustanowienie urzędu starosty wprowadził jednolitą administrację. 1301 przyjął koronę węgierską dla swego syna Wacława III, co spotkało się ze sprzeciwem króla niemieckiego Albrechta Habsburga i papieża Bonifacego VIII. 1304 zmuszony do opuszczenia Węgier, w Polsce podjął walki z popieranym przez węgierskie stronnictwo andegaweńskie Władysławem I Łokietkiem. Umierając przekazał koronę czeską i polską swemu synowi Wacławowi III.
http://portalwiedzy.onet.pl/33136,,,,waclaw_ii,haslo.html
3
Wacław II, grafika Aleksandra Lessera II. Vencel II. Vencel (csehül Václav II., lengyelül Wacław II Czeski, németül Wenzel II. (Böhmen)), (1271. szeptember 17. – 1305. június 21.) cseh király 1278-tól, krakkói herceg 1291-től, Lengyelország királya 1300-tól haláláig. Magyarországra is ki tudta terjeszteni a befolyását. Csehország királya Uralkodási ideje: 1278 – 1305. június 21. Koronázása: 1297. június 2. Elődje: II. Ottokár Utódja: III. Vencel
Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1300 – 1305. június 21. Elődje: II. Przemysł Utódja: III. Vencel
Vencelt történelem legfélősebb uralkodói között tartják számon. Nemcsak a dörgés, a villámlás, a vihar keltett benne rettegést, hanem a macska és annak nyávogása is. A német irodalomba, mint a költészet kiváló művelője, a minnesängerek között foglal helyet.
4
Életrajzi adatok Született: Prága, 1271. szeptember 17. Születését közli a Chronicon Francisci: [1271-ben] "in die beatorum Martyrum Cozmæ et Damiani" [...] "Wencezslaus…Rex Boemiæ" (Chronicon Francisci, Scriptores Rerum Bohemicarum, Tomus II, p. 11.) [FMG]
Édesapja: II. Ottokár Édesanyja: Rurik Kunigunda cseh királyné Házastársa: 1. Habsurg Judit, 2. Piast Erzsébet Richeza Elhunyt: Prága, 1305. június 21. (33 évesen) Nyughelye: Königsaal, Prága Haláláról a Notæ Altahenses-ből értesülünk: "1305 XIII Kal Iul – Wenzeslaus Bohemorum rex" (Notæ Altahenses 1305, MGH SS XVII, p. 423.) Más dátumot jelöl meg a Chronica Pragensis (Chronicon Francisci) a halál dátumaként "XI Kal Iul" 1305-en. Eltemették "in Aula Regia". (Chronica Pragensis (Chronicon Francisci), Liber I, Caput XVII, Scriptores Rerum Bohemicarum, Tomus II, p. 68.) [FMG]
5
Családfa I. Vencel * 1205 k. † 1253. IX. 23.
Árpádházi Anna * 1226/1227 † 1285 k.
III. Hohenstauf Rosztyiszláv Kunhuta kijevi * 1200 k. nagyfejedelem † 1248. IX. * 1219 13. † 1263
II. Ottokár * 1232 ősze † 1278. VIII. 26.
Rurik Kunigunda * 1245. VI. 12. † 1285. IX. 4.
1 2 Habsburg Piast II. Vencel Guta Erzsébet * 1271. IX. * 1271. III. * 1286. IX. 27. 13. 1. † 1305. VI. † 1297. V. † 1335. X. 21. 27. 18. O O 1278 O O 1300 1 1 1 1 1 Přemysl III. Vencel Ágnes (1) Anna Erzsébet Ottokár * 1289. X. 6. * 1289. X. 6. * 1290. X. * 1292. I. * 1288 † 1306. VIII. † 1296 15. 20. † 1288 4. † 1313. IX. † 1330. IX. 3. 28. 1 Guta (1) * 1293 † 1294
1 János (1) * 1294 † 1294
1 János (2) * 1295 † 1296
1 Margit * 1296. II. 21. † 1322. IV. 8.
2 Ágnes (2) * 1305. VI. 15. † 1337 II. Vencel családfája
6
1 Guta (2) * 1297 † 1297
II. Vencel cseh és lengyel király
Élete A Přemysl-dinasztiából származott, II. Ottokár és Kunigunda fia. Mindössze 7 éves volt, amikor édesapja meghalt. Fiatal korára való tekintettel az ország irányítását Vencel gyámja, IV. Ottó brandenburgi őrgróf kaparintotta meg, aki nekiállt, hogy kifossza az országot. Ottó az ifjú Vencelt éveken át a brandenburgi, a spandaui és a zittaui börtönben tartotta fogva, ahol a fiú gyakran szenvedett a hidegtől és az éhségtől. Állítólag az állandó betegeskedése és mindentől való félelme is ide vezethető vissza. Vencelben nemcsak a dörgés, a villámlás, a vihar keltett rettegést, hanem a macska és annak nyávogása is. Az 1280-as évek első felében egyre hevesebb ellenállás bontakozott ki brandenburgi Ottó és annak szövetségeseivel szemben, ami kedvezett Vencel hatalomra juttatásának. Vencel 1283-ban térhetett vissza Prágába azon főúri csoportok támogatásával, akik megelégelték a trónra törő Zaviš (Falkenstein) lovagnak, az anyakirálynő szeretőjének (később férjének) hatalmaskodását. A tényleges irányítás csak 5 év múltán került a kezébe. Vencel 1289-ben elfogatta Zavišt, leverte annak párthíveit, és végül kivégeztette vetélytársát (1290). A cseh koronával egyesítette Egert és Meissent, és hűbéri jogot nyert a sziléziai hercegségek felett. 1291-ben Felső-Szilézia bekebelezése után elfoglalta Krakkót. 1300-ban Nagy-Lengyelország királyává választották. Ennek örökösével kötötte második házasságát.
7
Vencel Magyarország és Ausztria kapcsán is nagyratörő álmokat dédelgetett magában, melynek megvalósulásával egész Közép-Kelet Európára kiterjedő hatalommal rendelkezett volna. 1301-ben, az Árpád-ház kihalása után a magyar főurak egy csoportja felajánlotta – a dinasztiával rokonságban levő – Vencel számára a magyar koronát is. Ezt azonban nem fogadta el, hanem János kalocsai érsek támogatásával fiát, az ugyancsak Vencelt Székesfehérváron koronáztatta magyar királlyá. Természetesen sok magyar főúr – félve a csehek hatalmának túlzott megnövekedésétől – nem ismerte el Vencelt legitim magyar uralkodónak. A Vencel párt alulmaradt a küzdelmek, így a király 1304-ben feladta tervét, és fiát hazavitte Prágába. A magyarországi kudarc után II. Vencel figyelme Ausztria felé irányult. Célkitűzéseit azonban már nem vihette véghez, mert a tuberkulózisban szenvedő uralkodó 34 éves korában, 1305. június 21-én meghalt II. Vencel cseh király. Fia, Vencel követte a cseh trónon, de mivel ő gyermektelenül halt meg, II. Vencelnek két lányából is cseh királyné lett, akiknek a férjei uralkodtak Csehországban: Anna, Karintiai Henrik első felesége és Erzsébet, Luxemburgi János első. felesége. Přemysl Erzsébet fia, Luxemburgi Károly révén II. Vencel utódai uralkodtak továbbra is Csehországban. http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Vencel_cseh_kir%C3%A1ly
8
Vencel magyar és lengyel király
Vencel király ábrázolása Thuróczi János krónikájában
Wacław III (ur. 6 października 1289, zm. 4 sierpnia 1306, Ołomuniec) – z dynastii Przemyślidów, król Węgier w latach 1301-1305 (jako Władysław V), król Czech w latach 1305-1306, tytularny władca Polski w latach 1305-1306. http://pl.wikipedia.org/wiki/Wac%C5%82aw_III Wacław III (1289-1306), król węgierski 1301-1304, król czeski i polski od 1305. Ostatni przedstawiciel dynastii Przemyślidów, syn Wacława II i Guty Habsburżanki. Zrzekł się tronu węgierskiego na rzecz Ottona, władcy Dolnej Bawarii. Za cenę zwrotu Chebu zawarł pokój z królem niemieckim Albrechtem Habsburgiem. Wobec zagrożenia swego panowania w Polsce przez Władysława I Łokietka oraz książąt śląskich Henryka głogowskiego i Bolesława brzesko-wrocławskiego, przygotowywał przeciwko nim wyprawę wojenną, wchodząc równocześnie w sojusze z Brandenburczykami i Krzyżakami. W drodze do Polski skrytobójczo zamordowany w Ołomuńcu. Bezpotomna śmierć Wacława III umożliwiła objęcie tronu polskiego Władysławowi I Łokietkowi.
http://portalwiedzy.onet.pl/27109,,,,waclaw_iii,haslo.html
9
III. Vencel (csehül Václav III., lengyelül Wacław III Przemyślida, németül Wenzel III. [Böhmen]) (Prága, 1289. október 6. – Olmütz, 1306. augusztus 4.) Přemysl-házból származó magyar, cseh és lengyel király. Magyarországon – László néven – 1301. augusztus 27-étől, 1305. október 9-én történt lemondásáig uralkodott. 1305. június 21-étől haláláig III. Vencel néven volt Csehország és Lengyelország királya. Apja II. Vencel cseh és lengyel király, anyja Habsburg Juta (Guta), Habsburg Rudolf leánya. Magyar Királyság királya
Cseh Királyság királya
Lengyel Királyság királya
(V.) László
III. Vencel
II. Vencel
Uralkodási ideje:
1301. május – 1305. október 9.
1305. június 21. – 1306. augusztus 4.
1305. június 21. – 1306. augusztus 4.
Koronázása:
Székesfehérvár, 1301. augusztus 27.
Név:
Elődje:
III. András
II. Vencel
II. Vencel
Utódja:
Bajor Ottó
I. Rudolf
I. Ulászló
Életrajzi adatok Uralkodóház: Přemysl-ház Született: Prága, 1289. október 6. Édesapja: II. Vencel Édesanyja: Habsburg Guta Elhunyt: Olmütz, 1306. augusztus 4. (16 évesen) Házastársa: Piast Viola tescheni hercegnő (1287/1291–1317)
III. Vencel magyar rokoni kapcsolatai
10
Vencel fontosabb rokoni kapocsolatai
Magyar–cseh kapcsolatok a 13. század végén II. Vencel apja és anyja is leányágon rokoni kapcsolatban volt az Árpád-házzal, így már 1290-ben fellépett a magyar trón igénylőjeként. A külfölddel ellentétben Magyarországon azonban elismerték Velencei András származását és II. Vencelt is lekötötte a mostohaapjával, Rosenberg Zavis cseh főúrral kapcsolatos belviszály, így ekkor még nem került Přemysl uralkodó a magyar trónra. Rosenberg Zavis kivégzése (1290. augusztus 24.) után II. Vencel önállóan kezdett uralkodni Csehországban és figyelmét elsősorban az ország belső problémáinak megoldására fordította, így nem jelentett veszélyt III. András uralmára. A két ország közötti jó viszonyt az is kifejezte, hogy 1298 februárjában Vencel és III. András Erzsébet nevű leánya között eljegyzés jött létre. A magyar–cseh kapcsolatokat némileg beárnyékolta, hogy 1297. június 18-án meghalt Vencel anyja, Juta királyné, aki életében mérsékelni igyekezett testvére, Habsburg Albert és férje, II. Vencel közti ellentéteket. A kialakuló újabb Habsburg–Přemysl konfliktusban III. András helyét a Habsburg Ágnessel kötött házassága jelölte ki, de nyílt összecsapásra András életében nem került sor.
Vencel magyar királlyá választása III. András váratlan halála után többen bejelentették igényüket a magyar trónra. A legnagyobb külföldi támogatottságot élvező jelölt a nápolyi Anjou családból származó Caroberto, a későbbi Károly Róbert magyar király volt. Károly Róbert élvezte a Szentszék támogatását és III. András halálakor már trónkövetelőként Magyarországon tartózkodott, így élve a lehetőséggel 1301 tavaszán Esztergomban Bicskei Gergely választott érsekkel királlyá koronáztatta magát. A magyar urak azonban tartottak a pápai befolyás erősödésétől, nem ismerték el az alkalmi koronával történt koronázást és 1301 májusában a budai királyválasztó országgyűlésen Vencelt választották királynak. Van olyan nézet is, hogy a magyar koronát először II. Vencelnek ajánlották fel, de ő ezt nem fogadta el, és fiát ajánlotta maga helyett. Vencel országon belüli támogatottsága lényegesen nagyobb volt, mint Károly Róberté, néhány délvidéki főúron és Bicskei Gergelyen kívül a magyar politikai élet szinte minden szereplője – beleértve a tartományurakat is – Vencel királyságát támogatta. 1301. augusztus 27-én Székesfehérvárott János kalocsai érsek a Szent Koronával királlyá koronázta Vencelt, aki magyar királyként – az országban akkor népszerű – László nevet vette fel. Károly Róbert tavaszi koronázásához hasonlóan Vencelé sem felelt meg a hazai jogszokásoknak, mert nem az esztergomi érsek végezte. 1301 második felére így az országnak két vitatható legitimitású királya is volt, azonban tényleges hatalmat egyikük sem gyakorolt. A kialakult helyzetnek egyedül a tartományurak voltak haszonélvezői, akik alaposan ki is használták a két király küzdelmét.
11
Trónharcok, a pápai legátus 1301 szeptemberében Károly trónigényének támogatására Magyarországra érkezett Niccolò Boccasini, VIII. Bonifác pápa követe. A bíboros követ ügyes diplomáciával elérte, hogy a magyar főpapok többsége Károly Róbert mellé állt. Eközben a Cseszneki Miklós és Lőrinc vezette Anjou-párti sereg a Dunántúl felől előrenyomulva ostrom alá vette Budát. A város azonban Vencel pártján maradt és miután Kőszegi Iván seregei a város felé közeledtek, Károly Róbertnek eredmény nélkül el kellett vonulnia. A legátus válaszul egyházi átokkal sújtotta Vencel székhelyét, a budaiak azonban elűzték a tilalmat betartó papokat és továbbra is minden szertartást elvégeztek. A várost vezető Vencel-párti rektor, Peturmann biztatására a budai papok feloldottnak tekintették magukat a kiközösítés alól és válaszul ők közösítették ki az Anjou párti magyar püspököket, sőt magát a pápát is. A legátus végül célja elérése nélkül, 1303 elején elhagyta Magyarországot. A pápa azonban továbbra sem mondott le arról, hogy az Anjoukat Magyarország trónjára segítse. Pápai bíróság elé idézte a feleket, majd 1303. május 31-én kiadott bullájában kijelentette, hogy a magyar királyi trón nem választás útján, hanem örökösödéssel tölthető be és a jogos örökös Mária nápolyi királyné unokája, Károly Róbert. A pápa a cseh királyt és fiát eltiltotta a magyar királyi cím használatától és kiközösítés terhe mellett felszólította a magyar világi és egyházi vezetőket az Anjouk szolgálatára. 1303. szeptember 7-én Anagniban egy francia támadás következtében meghalt VIII. Bonifác pápa és a harcban elesett az éppen ott tartózkodó Bicskei Gergely is. Az új pápa – XI. Benedek néven – az előzőleg Magyarországon járt pápai követ, Niccolò Boccasini lett, aki nem változtatott elődje politikáján.
Vencel lemondása a magyar trónról 1304-re kiéleződtek II. Vencel és Habsburg Albert közötti ellentétek. Vencel királysága többszörösen is sértette a Habsburgok érdekeit, mert egyrészt a Přemysl dinasztia lengyel, cseh és magyar uralma hatalmi túlsúlyt jelentett a Habsburgokkal szemben, másrészt Habsburg Albert anyai nagybátyja volt a magyar koronára szintén igényt tartó Károly Róbertnek. A várható összecsapás előtt a cseh király rendezni kívánta fia helyzetét. Addigra Vencel magyarországi támogatottsága jelentősen meggyengült. Még 1301-ben meghalt János kalocsai érsek és utóda Károly Róbertet támogatta. Vencelt elhagyta legfőbb tanácsosa Muskat János krakkói püspök is, mert nem vállalta a pápával való további szembenállást. Nyíltan Károly Róbert mellé állt a tartományurak közül Aba Amadé és Borsa Kopasz. A hatalmas birtokadományok ellenére Csák Máté is felhagyott Vencel támogatásával. A legnagyobb befolyású tartományúr feltehetően tartott attól, hogy Vencel Csehországban és Magyarországon is megerősödik, és így tartománya harapófogóba kerül. II. Vencel 1304 augusztusában nagy haddal érkezett Magyarországra, de végül kilátástalannak ítélte fia helyzetét. Az ország kormányzását a fia mellett kitartó tartományúrra, Kőszegi Ivánra bízta és fiát a koronázási ékszerekkel együtt Prágába vitte. A kinevezéssel és a Szent Korona elvitelével Vencel jelezte, hogy nem mondott le véglegesen a magyar trónról, a visszavonulásra csak a várható Habsburg támadás miatt került sor. Az 1304 őszén be is következő támadásban német és – Károly Róbert párti – magyar csapatok mellett részt vett Bajor Ottó, a későbbi magyar király is. A támadás végül nem hozott eredményt, de 1305. június 21-én meghalt II. Vencel cseh király és így az 1305. augusztus 18-án megkötött német-cseh béke feltételeit már a német király diktálta. A feltételek között szerepelt, hogy fia, Vencel mondjon le a magyar trónról és a koronázási jelvényeket is szolgáltassa vissza. Albert nem saját magának követelte a Szent Koronát, hanem azt Károly Róbertnek kívánta juttatni. Vencel az első feltételnek eleget is tett, 1305. október 9-ikén Brünnben (Brno) ünnepélyesen lemondott a magyar trónhoz való jogáról, de azt a koronával együtt Ottónak adta át.
A Přemysl-dinasztia kihalása Vencel a magyar koronáról való lemondásakor még csak tizenhat éves volt. Az átélt kudarcok felőrölték a fiatal király erejét, élete utolsó időszakában kicsapongó életmódot folytatott, nem törődött uralkodói feladataival, fiatal cseh nemesekkel vetette körül magát és gazdag adományokat osztogatott. Felmondta jegyességét Erzsébet magyar hercegnővel is, aki addig Bécsben várt az ígért házasságra. (Az Árpád-ház utolsó ismert leszármazottja 1338. május 6-án fejezte be életét a svájci Töss apácakolostorában.) A cseh főurak tisztában voltak a dinasztia kihalásának veszélyeivel és 1305 októberében mégis rávették, hogy megházasodjon, és feleségül vette Piast Viola tescheni hercegnőt, azonban a házasság gyermektelen maradt.
12
III. Vencelt 1306. augusztus 4-én Olmützben meggyilkolták. A tettesek és a gyilkosság indítéka nem ismert. Halálával kihalt a Csehországban kis megszakítással több, mint négyszáz éven keresztül uralkodó dinasztia királyi főága. http://hu.wikipedia.org/wiki/Vencel_magyar_kir%C3%A1ly
Tarján M. Tamás
1306. augusztus 4. | Vencel magyar király halála „Budán székelt az említett király, akit a magyarok Lászlónak neveztek [ti. Vencel], de a bárók egyetlen várat, egyetlen hatalmat vagy tisztséget, egyetlen királyi jogot sem adtak vissza neki, éppúgy, mint a gyermek Károlynak sem: de az ország egyik része Károlyt, a másik Lászlót nevezte királynak, de csak név szerint, nem pedig valósággal, vagy a királyi fölség és hatalom ereje szerint.” (Részlet a Képes Krónikából) 1306. augusztus 4-én hunyt el Vencel magyar király (ur. 1301-1305), az Árpád-ház kihalását követő „interregnum” időszakának első uralkodója, aki utóbb – rövid ideig – a cseh és lengyel trónt is elfoglalhatta. A Premysl-dinasztiából származó fiatalember 1289-ben, II. Vencel cseh király (ur. 1278-1305) gyermekeként látta meg a napvilágot. Vencel édesapjának országlása alatt a morvamezei vereség (1278) után hanyatlásnak induló uralkodóház rövid ideig újabb fénykorát élhette, ugyanis 1300-ban a lengyel trónt, majd 1301-ben a Szent Koronát is megszerezte. Mint ismeretes, ebben az évben III. András (ur. 1290-1301) elhunytával kihalt az Árpád-ház, aminek eredményeként a Magyarországért folytatott dinasztikus vetélkedés új szakaszába lépett. A trónharcok nem az „utolsó aranyágacska” lehullásával kezdődtek, hiszen a nápolyi Anjou-ház jelöltje, a gyermek Caroberto – a későbbi Károly Róbert (ur. 1308-1342), aki V. István (ur. 1270-1272) dédunokájaként követelte a trónt – már 1300-ban hazánkba érkezett, ráadásul VIII. Bonifác pápa személyében hatalmas pártfogót tudhatott maga mögött. Bicskei Gergely esztergomi érsek 1301 tavaszán meg is koronázta a nápolyi fiatalembert, II. Vencel azonban fia, Vencel és András leánya, a később szentté avatott Erzsébet eljegyzésére hivatkozva a Premysl-dinasztiának követelte Magyarországot. A 12 esztendős cseh jelölt esélyei látszólag csekélyek voltak, az a körülmény viszont a kezére játszott, hogy Carobertót igen népszerűtlenné tette a pápa gyámkodása. A főurak attól tartottak, hogy az egyház megkísérli majd befolyása alá vonni hazánkat, ezért az 1301 májusában tartott országgyűlésen Vencelt választották meg királynak, majd augusztus 27-én János kalocsai érsek a Szent Koronát is a fiatalember fejére helyezte. A pápa erre válaszul Niccoló Boccasini személyében legátust küldött Magyarországra, aki a hazai klerikusok döntő többségét megnyerte Caroberto számára, sőt, az Anjoukhoz hű Csesznekieket Buda megtámadására is rávette, a Kőszegiek azonban katonai támogatást nyújtottak Vencelnek. A korlátlan hatalomra törő bárói famíliák persze nem önzetlenül segítették Vencelt: az ő érdekük a központi hatalom tehetetlenségében, a király kiszolgáltatottságában rejlett, várakozásaik pedig utóbb maximális mértékben teljesültek. A fiatal uralkodó birtokok és címek mértéktelen osztogatására kényszerült, ez azonban csak fokozta önállótlanságát, és utóbb a bukásához vezetett. Vencel magyar királysága a Premysl-dinasztia fejének, II. Vencelnek is számos problémát okozott, ugyanis a pápa 1303-ban kiátkozással fenyegette meg a családot e cím használatáért, majd Habsburg Albert német király (ur. 1298-1308) Caroberto támogatására háborút indított Csehország ellen. Időközben a fiatalembert támogató oligarchák túlnyomó többsége – például Aba Amadé, Borsa Kopasz, később Csák Máté – szintén átpártolt az Anjou-jelölt oldalára, ezért a cseh uralkodó úgy döntött, hogy a küszöbön álló összecsapás előtt biztonságba helyezi fiát. 1304-ben II. Vencel erős sereggel érkezett Budára, és – a Szent Koronával együtt – hazavitte az ifjú Vencelt, Magyarország kormányzását pedig Kőszegi Iván gondjaira bízta. A Premysl-dinasztia tehát nem szándékozott lemondani a trónról, a Habsburgok elleni háború azonban később kedvezőtlenül alakult a család számára: II. Vencel 1305 júniusában befejezte életét, halálával pedig az általa felépített birodalom is hanyatlásnak indult. A király 16 esztendős gyermeke, aki III. Vencel néven foglalta el a cseh trónt, augusztusban kénytelen volt kedvezőtlen békét kötni a Habsburg Albert vezette szövetséggel, majd októberben, Brünnben lemondott a Szent Koronáról, azt azonban nem Carobertónak, hanem a háború során hozzá pártoló alsó-bajorországi hercegnek, Wittelsbach Ottónak adta át. Ottó – aki IV. Béla (ur. 1235-1270) unokájaként formálhatott jogot a trónra – utóbb mintegy másfél évig uralkodott az oligarchák által szétszabdalt Magyarország egy apró darabja felett. Vencel a dinasztiát ért csapások ellenére a cseh és a lengyel trónt is megtarthatta, a magyarországi kudarc azonban megkeserítette hátralévő hónapjait. A krónikák szerint a 16 esztendős fiatalember léha életmódot
13
folytatott, az alkohol mámorába menekült, mindeközben pedig Erzsébettel kötött eljegyzését is felbontotta. Mivel a cseh előkelők tartottak a Premysl-dinasztia kihalásától, Vencelt utóbb rábeszélték a házasodásra, a Viola hesseni hercegnővel kötött frigy azonban gyermektelen maradt. A király 1306. augusztus 4-én, valószínűleg egy részeg vita során veszítette életét Olmütz városában, trónját pedig a később Magyarországon is uralkodó Luxemburgiak szerezték meg.
III. Vencel emlékmű a Olmützi katedrális altemplomában http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1306_augusztus_4_vencel_magyar_kiraly_halala/
14
I. Ulászló lengyel király
Jan Matejko - Władysław I Łokietek
Władysław I Łokietek (ur. między 3 marca 1260 a 19 stycznia 1261, zm. 2 marca 1333 w Krakowie) – książę na Kujawach Brzeskich i Dobrzyniu 1267-1275 (pod opieką matki), udzielne rządy razem z braćmi 1275-1288, książę brzeski i sieradzki 1288-1300, książę sandomierski 1289-1292, 1292-1300 lennik Wacława II, regent w księstwie dobrzyńskim 1293-1295, książę łęczycki 1294-1300, książę wielkopolski i pomorski 1296-1300, na wygnaniu w latach 1300-1304, od 1304 w Wiślicy, od 1305 ponownie w Sandomierzu, Sieradzu, Łęczycy i Brześciu, od 1306 w Krakowie i zwierzchnictwo nad księstwami: inowrocławskim i dobrzyńskim, 1306-1308/1309 na Pomorzu, od 1314 w Wielkopolsce, od 20 stycznia 1320 roku, król Polski (był pierwszym władcą Polski koronowanym w Krakowie, w katedrze wawelskiej przez arcybiskupa gnieźnieńskiego Janisława), od 1327 zamiana Sieradza i Łęczycy na Inowrocław i Dobrzyń, w 1329 utrata ziemi dobrzyńskiej, w 1332 utrata Kujaw. http://pl.wikipedia.org/wiki/W%C5%82adys%C5%82aw_I_%C5%81okietek
15
Władysław I Łokietek (1260 lub 1261-1333), syn Kazimierza I kujawskiego z linii Piastów mazowieckich, ojciec Kazimierza III Wielkiego. Książę brzesko-kujawski od 1267, sieradzki od 1288, łęczycki od 1294, król Polski od 1320. Ziemię sieradzką i łęczycką odziedziczył po śmierci swych braci - Leszka Czarnego i Kazimierza. Po śmierci Leszka Czarnego otrzymał także ziemię sandomierską i rywalizował o tron krakowski z Henrykiem IV Probusem, opanowując przejściowo Kraków w 1289. Po śmierci Przemysła II (1296) powołany na tron wielkopolski, toczył walki o tę dzielnicę z Henrykiem głogowskim. Pozbawiony władzy w Wielkopolsce na skutek buntu rycerstwa, równocześnie utracił swoje dawne dzielnice na rzecz nowego władcy dzielnicy krakowskiej, Wacława II z rodu Przemyślidów, który w 1300 koronował się na króla Polski. Łokietek schronił się na dworze króla węgierskiego Karola Roberta i wspomagany 1304-1305 przez wojska węgierskie odebrał ziemię sandomierską. Po śmierci Wacława II (1305) i jego syna Wacława III (1306) zajął Kraków, odzyskał ziemię sieradzką i łęczycką, zajął Pomorze Gdańskie (które 1308-1309 zagarnęli Krzyżacy). Wiele wysiłku poświęcił utrzymaniu poszczególnych dzielnic, podjął wojnę z biskupem krakowskim Janem Muskatą (1307) i stłumił bunt mieszczan krakowskich pod przywództwem wójta Alberta (1312). 1314 podporządkował sobie Wielkopolskę, wykorzystując rosnące niezadowolenie z rządów książąt głogowskich. Starania w Stolicy Apostolskiej o otrzymanie zgody na koronację przyniosły pozytywny skutek, w 1320 koronował się na króla Polski. Moment koronacji Władysława Łokietka uważa się za koniec rozbicia dzielnicowego państwa polskiego, mimo pozostawania poza jego terytorium Śląska, Pomorza Gdańskiego, Pomorza Zachodniego i Mazowsza. Ogromne niebezpieczeństwo dla odradzającego się państwa polskiego stanowili Krzyżacy. Wezwani w celu obrony Pomorza Zachodniego, pobili Brandenburczyków, sami zajęli jednak Gdańsk (1308), a w rok później całe Pomorze Gdańskie. Postępowanie procesowe prowadzone przed sądem papieskim 1320-1321 w Inowrocławiu w sprawie zwrotu Pomorza Gdańskiego zakończyło się korzystnym dla Polski wyrokiem, nie uznanym jednak przez Krzyżaków. Wojna 1329-1332 prowadzona przez Władysława Łokietka z Zakonem, mimo zwycięstwa pod Płowcami (1331), dowiodła słabości militarnej strony polskiej. Król zmuszony został do oddania Krzyżakom Kujaw i ziemi dobrzyńskiej. http://portalwiedzy.onet.pl/14025,,,,wladyslaw_i_lokietek,haslo.html
I. Ulászló, más néven Kis Ulászló (lengyelül Władysław I Łokietek), (1261 – 1333. március 2.), Lengyelország újraegyesítője és hosszú idő után a lengyel királyi cím felújítója.
16
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1306 – 1320 Elődje: II. Vencel Utódja: nem volt
Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1320 – 1333. március 2. Koronázása: 1320. január 30. Elődje: nem volt Utódja: III. Kázmér
Életrajzi adatok Született: 1261 Édesapja: Kujáviai Kázmér Édesanyja: Opole-i Eufrozina Házastársa: 1293-ban vette feleségül Kaliszi Hedviget (1266–1339), Jámbor Boleszláv és Árpád-házi Boldog Jolán lányát. Tőle számos gyermek született Gyermekei: 1. Kinga (1298–1331), 2. Piast Erzsébet magyar királyné (1305 – 1380). I. Károly magyar király felesége, 3. III. Kázmér lengyel király (1310–1370) Elhunyt: Krakkó, 1333. március 2. Nyughelye: Waweli székesegyház, Krakkó
Łokietek Ulászló gótikus síremléke a Wawel Székesegyházában
17
Élete Lengyelország egyesítése Brześći Kujáviában és Dobrzyńban herceg 1267-1275 (anyja gyámsága alatt) együtt uralkodik testvéreivel 1275-1288 között, brześći és sieradzi herceg 1288-1300 között, sandomierzi herceg 12891292 között, 1292-1300 között II. Vencel hűbérese, a dobrzyńi hercegségben helytartó 1293-1295 között, łęczycai herceg 1294-1300 között, nagy-lengyelországi és pomerániai herceg 1296-1300 között, 1300-1304 között száműzetésben, 1304-től wiślicai herceg, 1305-től újra sandomierzi, sieradzi, łęczycai és brześci, 1306-tól Krakkóban és nagyherceg az inowrocławi és dobrzyńi hercegség felett, 1306-1308/9 között Pomerániában, 1314-től Nagy-Lengyelországban.
Lengyelország I. Lokietek Ulászló idején (1275-1300)
Lengyel királysága 1314-re sikerült egyesítenie Lengyelországot Pomeránia, Mazóvia és Szilézia kivételével és 1320-ban lengyel királlyá koronáztatta magát. 1320-ban az újra egyesített Lengyelország királya I. Ulászló lett. Fiát, Nagy Kázmért szokás a legnagyobb lengyel királynak tekinteni. Ebben az időben Lengyelország virágzott, a népek vándorlásának központja volt és megkezdődött a zsidó közösség letelepedése. A fekete halál, amely Európa legnagyobb részére kihatott 1347 és 1351 között, nem érte el Lengyelországot. Sziléziáért Luxemburgi János cseh királlyal vetélkedett, aki a lengyel királyi címet is felvette, hogy kifejezze egész Lengyelország iránti igényét. Pomerániáért a Német Lovagrenddel folytatott háborút. A németek és a csehek ellen Magyarországhoz, Károly Róberthez igyekezett közeledni akihez lányát,
18
Erzsébetet 1320-ban feleségül adta. 1327-ben Károly király fel is lépett az érdekében, amikor János király a Károllyal tartott nagyszombati találkozó után rögtön Sziléziába ment, hogy onnan Ulászló fővárosa, Krakkó ellen vonuljon. Károly Róbert fenyegető hangú üzenetére János elállt a támadástól, de szövetséget kötött a Német Lovagrenddel. 1329 és 1332 között Ulászló súlyos harcokat vívott a Lovagrenddel, amiben Károly Róberttől jelentős katonai segítséget kapott. János cseh király is megtámadta ekkor Ulászlót, mire Károly kibékült az osztrák hercegekkel és 1331 őszén nagy erőkkel, állítólag 50 ezer katonával felvonult a cseh határra, mire János király kénytelen volt visszavonulni országába, és 1332-ben békét kötött Károly Róberttel. Károly Róbert ettől kezdve arra törekedett, hogy kibékítse egymással a cseh és a lengyel királyt, ami Ulászló 1333-as halálát követően fia és utóda Nagy Kázmér idején 1335-ben sor is került. 1327-től megszerzi Sieradz és Łęczyca helyett Inowrocławot és Dobrzyńt, 1329-ben elveszti Dobrzyńt, 1332-ben Kujáviát.
Lengyelország I. Lokietek Ulászló idején (1304-1333)
http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Ul%C3%A1szl%C3%B3_lengyel_kir%C3%A1ly http://pl.wikipedia.org/wiki/Nagrobek_W%C5%82adys%C5%82awa_I_%C5%81okietka_na_Wawelu
19
III. Kázmér lengyel király
Jan Matejko – Nagy Kázmér
Kazimierz III Wielki (ur. 30 kwietnia 1310 w Kowalu, zm. 5 listopada 1370 w Krakowie) – najmłodszy syn Władysława I Łokietka i Jadwigi Bolesławówny, król Polski w latach 1333–1370, ostatni monarcha z dynastii Piastów na tronie polskim. Kazimierz III Wielki unormował stosunki z Czechami i Zakonem Krzyżackim. W 1335 udało mu się uzyskać od czeskiego króla Jana Luksemburskiego zrzeczenie się pretensji do polskiego tronu. Ostatecznie w 1348 w Namysłowie zawarł pokój z Czechami gdzie zrzekł się praw do księstw śląskich, które w późniejszych latach bezskutecznie próbował odzyskać. Na mocy pokoju kaliskiego z 1343 odzyskał zajęte przez Krzyżaków Kujawy i ziemię dobrzyńską, w zamian zrzekając się praw do Pomorza Gdańskiego. Głównym sojusznikiem Kazimierza Wielkiego na arenie międzynarodowej były Węgry. Z ich pomocą w latach 1340–1349 przyłączył do Polski większą część Rusi Halicko-Włodzimierskiej. W polityce wewnętrznej doprowadził do kodyfikacji prawa (statuty wiślicko-piotrkowskie), rozbudowy systemu obrony państwa oraz rozwoju miast. W 1364 ufundował Akademię Krakowską. Czterokrotnie żonaty, nie pozostawił legalnego następcy, dlatego po śmierci Kazimierza − na mocy wcześniejszych układów − tron polski przypadł jego siostrzeńcowi, Ludwikowi Węgierskiemu. http://pl.wikipedia.org/wiki/Kazimierz_III_Wielki
20
Leopold Löffler – Nagy Kázmér Kazimierz III Wielki (1310-1370), król Polski od 1333, syn Władysława Łokietka, ostatni z dynastii Piastów. Po śmierci ojca koronował się na króla, ubiegając zgłaszającego pretensje do tronu polskiego Jana Luksemburskiego. Dążąc do utrzymania jedności i całości państwa, zagrożonego najmocniej ze strony Czech i Krzyżaków, zawarł sojusz z królem węgierskim Karolem Robertem, utrzymywał także nienaganne stosunki ze Stolicą Apostolską. Spór polsko-krzyżacki i sprawa Śląska Za pośrednictwem Karola Roberta doszedł do porozumienia z Janem Luksemburskim, wykupując jego uzurpowane prawa do korony polskiej (1335). W tym samym roku Karol Robert i Jan Luksemburski wydali wyrok w sprawie sporu polsko-krzyżackiego, przyznający Polsce prawo do Kujaw i ziemi dobrzyńskiej, równocześnie oddający Pomorze Zakonowi. Wyrok nie został zatwierdzony przez papieża, co stworzyło możliwość odwołania się do sądu papieskiego. Wyrok papieski wydany w 1339 nakazywał Krzyżakom zwrot wszystkich zagarniętych terytoriów, ponadto wypłatę odszkodowania w wysokości 200 tys. grzywien. W trakcie procesu polsko-krzyżackiego Kazimierz Wielki zrzekł się na korzyść Jana Luksemburskiego praw do księstw śląskich, zhołdowanych wcześniej przez Czechy.
21
Krzyżacy nie wykonali postanowień sądu, spór polsko-krzyżacki zakończył dopiero pokój kaliski (1343). Rezygnację z praw do Śląska traktował Kazimierz Wielki jako wybieg. Wkrótce po zakończeniu sprawy krzyżackiej, wykorzystując dobre stosunki z cesarzem Ludwikiem IV Bawarskim, zbrojnie rewindykował Wschowę. Zakończenie sporu o Śląsk Zbliżenie Kazimierza Wielkiego do cesarza, dobre stosunki z książętami śląskimi, nieprzyjazne kroki w stosunku do Luksemburgów legły u podstaw odwetowej wyprawy na Polskę króla czeskiego Jana Luksemburskiego. Wojska czeskie zajęły znaczny obszar Polski, podchodząc aż pod Kraków. Śmierć Ludwika Bawarskiego (1347) i wybór na króla niemieckiego Karola Luksemburga zmusiły Kazimierza Wielkiego do zawarcia pokoju w Namysłowie (1348). W wyniku tego układu Śląsk został włączony do królestwa Czech. Kazimierz Wielki tytułem zastawu otrzymał Płock, w 1352 po wymarciu Piastów kujawskich przyłączył do Korony ziemię łęczycką i dobrzyńską, w 1355 zhołdował Mazowsze, w 1368 uzależnił od Polski Drezdenko, Czaplinek i Santok. Kazimierz Wielki dążył do odzyskania Pomorza, zawierając sojusze z książętami zachodniopomorskimi i adoptując Kaźka słupskiego. Prowadził wojny o Ruś Halicką (1349-1352), w wyniku których przyłączył do Polski księstwo halickie, Lwów oraz zachodni Wołyń. Uzyskał zgodę Węgier na zatrzymanie terytoriów zdobytych na Rusi, po potwierdzeniu w 1355 prawa królów węgierskich do tronu polskiego. Osiągnięcia Kazimierza Wielkiego W czasie swego panowania Kazimierz Wielki zjednoczył większą część ziem etnicznie polskich, doprowadził do wzmocnienia pozycji króla w państwie, m.in. poprzez wprowadzenie nowego systemu zarządzania. Przeprowadził kodyfikację praw, wydając statuty wiślickie i piotrkowskie, zreorganizował siły zbrojne, dbał o rozwój osadnictwa, wprowadził reformy pieniężne i podatkowe, zmodernizował i rozwinął kraj gospodarczo. Zadbał o rozwój nauki, m.in. w 1364 założył pierwszy w Polsce uniwersytet Akademię Krakowską. Panowanie Kazimierza Wielkiego stworzyło warunki do okrzepnięcia organizmu państwowego i dało podstawy świetności państwa polskiego w wiekach późniejszych. O roli i znaczeniu Kazimierza Wielkiego w ówczesnej Europie świadczyło powierzenie mu roli rozjemcy pomiędzy Luksemburgami i Habsburgami oraz zjazd monarchów w Krakowie w 1364. http://portalwiedzy.onet.pl/15955,,,,kazimierz_iii_wielki,haslo.html
22
Lengyelország Nagy Kázmér uralkodása idején (1333-1370)
23
Kazimierz Wielki, obraz pędzla Marcello Bacciarellego
III. Kázmér, más néven Nagy Kázmér (lengyelül Kazimierz III Wielki), (1310. április 30. – 1370. november 5.), lengyel király 1333–1370 között, a Piast-dinasztia utolsó tagja a lengyel trónon. Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár dédapja, akinek még megérte a születését (1368).
Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1333 – 1370. november 5. Koronázása: Krakkó, 1333. április 25. Elődje: I. Ulászló Utódja: Lajos
Életrajzi adatok Uralkodóház: Piast-ház Született: Kowal, 1310. április 30.
Édesapja: I. Ulászló Édesanyja: Piast Hedvig (1266–1339) Házastársa: 1. Litvániai Anna (Aldona) (1309/10–1339), 2. Hesseni Adelhaid (1323 után–1371), 3. Rokiczana Krisztina (1330–1364), 4. Piast Hedvig (1350–1390) Gyermekei: 1. feleségétől: 1. Erzsébet (1326/1334–1361), 2. Kunigunda (1335–1357) 4. feleségétől:3. Anna (1366–1425), 4. Kunigunda (1367–1370), 5. Hedvig (1368–1407 után) Ágyasától, Cudka úrnőtől: 6. Niemierz (1342 után–1386 után) úr, 7. Pełka (1342–1365) úr, 8. János (1342 után–1383) Elhunyt: Krakkó, 1370. november 5. Nyughelye: Krakkó
24
Gyermekei 1. feleségétől, Anna (Aldona) litván nagyhercegnőtől (1309/10–1339), Gediminas litván nagyfejedelem lányától, Jagelló litván nagyfejedelem nagynénjétől, 2 leány: o Erzsébet (1326/34–1361) lengyel királyi hercegnő, férje V. Boguszláv pomerániai herceg (1318/19–1373), 2 gyermek: Pomerániai Erzsébet (1347–1393), férje IV. Károly német-római császár (1316–1378), 5 gyermek, többek között: Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) a lengyel korona kijelölt örököse az akkori lengyel király, az apósa, I. Lajos által 1382-ben, magyar király és német-római császár, 1. felesége Mária (1371–1395) a lengyel korona kijelölt örököse az akkori lengyel király, az apja, I. Lajos által 1382-ben, magyar királynő, 1 fiú, 2. felesége Borbála cillei grófnő (1392–1451), 1 leány: (2. házasságából): Luxemburgi Erzsébet (1409–1442) magyar, cseh és német királyi hercegnő, német-római császári hercegnő, férje, I. (V.) Albert (1397–1439) osztrák herceg, magyar, cseh és német király, 4 gyermek, többek között: Habsburg Erzsébet (1437–1505) magyar és cseh királyi hercegnő, lengyel királyné és litván nagyhercegné, férje IV. Kázmér lengyel király (1427–1492), 13 gyermek, többek között: Jagelló János Albert (1459–1501), I. János Albert néven lengyel király és litván nagyherceg, nem nősült meg, gyermekei nem születtek Jagelló Sándor (1461–1506), I. Sándor néven lengyel király és litván nagyherceg, felesége Rurik Ilona moszkvai nagyhercegnő (1476–1513), gyermekei nem születtek Jagelló Zsigmond (1467–1548), I. Zsigmond néven lengyel király és litván nagyherceg, 1. felesége Szapolyai Borbála (1495–1515), I. (Szapolyai) János későbbi magyar király húga, 2 leány, 2. felesége Sforza Bona milánói hercegnő (1495–1558), 6 gyermek+3 természetes gyermek Pomerániai Kázmér (Kaźko) (1351–1377), nagyapja, III. Kázmér lehetséges örököse a lengyel trónon I. Lajos magyar király ellenében, 1368-ban nagyapja örökbe fogadta, IV. Kázmér néven pomerániai herceg, 1. felesége Johanna (Kenna) (1350–1368), Algirdas litván nagyherceg lánya, gyermekei nem születtek, 2. felesége Piast Margit mazóviai hercegnő (1358 előtt–1388/96), gyermekei nem születtek. [Piast Margit hercegnő második férje VIII. Henrik briegi herceg volt, akinek két gyermeket szült, és az ő lányuk volt Piast Margit briegi hercegnő (1380/84–1409), Zsigmond magyar király jegyese 1. felesége, Mária magyar királynő halála után.] o Kunigunda (1335–1357) lengyel királyi hercegnő, férje VI. Lajos bajor herceg és brandenburgi őrgróf (1330–1365), IV. Lajos német-római császár fia, gyermekei nem születtek
25
2. feleségétől, Adelhaid (1323 után–1371) hesseni tartománygrófnőtől, II. Henriknek, Hessen tartománygrófjának a lányától, pápai hozzájárulás nélkül elváltak, a házasság gyermektelen maradt 3. feleségétől, Krisztina úrnőtől (1330–1364), Mikłusz Rokiczani özvegyétől, pápai hozzájárulás nélkül házasságuk érvénytelen volt, és az egyház szemében bigámiának számított, a házasság gyermektelen maradt 4. feleségétől, Piast Hedvig glogaui hercegnőtől (1350–1390), III. Henrik glogaui herceg lányától, pápai hozzájárulás nélkül házasságuk érvénytelen volt, és az egyház szemében bigámiának számított, a házasságból 3 gyermek született, akiket V. Orbán pápa 1369. december 5-én törvényesített: o Anna (1366–1425) lengyel királyi hercegnő (1369), 1. férje I. Vilmos cillei gróf (1361/62–1392), 1 leány, 2. férje II. Ulrik tecki herceg (–1432), további gyermekek nem születtek, 1 leány az 1. házasságból: (1. házasságából): Cillei Anna (1380/81–1416), Celje grófnője, lengyel királyné, férje II. Ulászló lengyel király (1351 körül–1434), 1 leány: Jagelló Hedvig (1408–1431) lengyel királyi hercegnő, litván nagyhercegnő, a lengyel korona kijelölt örököse, nem ment férjhez, gyermekei nem születtek o Kunigunda (1367–1370) lengyel királyi hercegnő (1369) o Hedvig (1368–1407 után) lengyel királyi hercegnő (1371. október 11-én XI. Gergely pápa törvényesítette), férje N. N. (–1408 előtt) Piast Hedvig királyné másodszorra I. Rupert liegnitzi herceghez (1340/47–1409) ment feleségül, akitől további két lánya született
Ágyasától, Cudka úrnőtől, 3 fiú: o Niemierz (1342 után–1386 után) úr o Pełka (1342–1365) úr, felesége Anna, 2 fiú o János (1342 után–1383) úr Ágyasától, Eszterka krakkói zsidó úrnőtől, gyermekei nem születtek
Élete Szülei I. (Kis) Ulászló és Piast Hedvig kaliszi hercegnő, Jámbor Boleszláv és Árpád-házi Boldog Jolán lánya. Nagy Kázmér 1325-ben Gediminas, litván nagyfejedelem lányát, Aldonát vette el feleségül, aki felvette az Anna nevet. E házassággal biztosították a Lengyelország elleni litván rablóhadjáratok megszűnését, és a litván–lengyel szövetség létrejöttét. Uralkodása elején sikerült lezárnia a még apja idejében kezdődött trónvitát a lengyel koronára szintén igényt tartó Luxemburgi János cseh királlyal sógora, Károly Róbert magyar király segítségével. Az 1335-ös visegrádi találkozójukon hármas szövetséget kötöttek az osztrák hercegek és a német-római császár ellen. A cseh király lemondott lengyel trónigényéről, Kázmér viszont Sziléziáról. A trónöröklés kérdésében 1339-ben született megállapodás Károly Róbert és Kázmér között, miután Anna királyné fiúutód nélkül, váratlanul elhunyt. A megállapodás rögzítette, hogy amennyiben Kázmér törvényes fiúgyermekek nélkül hal meg, akkor a koronát Károly Róbert vagy a fia örökli azzal a feltétellel, hogy megpróbálja visszaszerezni Lengyelország számára a tengermelléket és a többi elvesztett lengyel területet. Ennek fejében Károly Róbert elismerte Kázmér igényét a halicsi területre, azzal a kikötéssel, hogy ha Kázmérnak mégis lenne utóda, akkor Magyarország azt megvásárolhatja tőle. 1342-ben egyezséget kötött a Német Lovagrenddel, és kisebb területek fejében lemondott Pomerániáról. Így a lovagrend szabad kezet kapott keleti terjeszkedéséhez, Kázmér pedig Litvánia ellen fordult.
26
Lengyel koronázási ékszerek Az egyetlen megmaradt eredeti darab a lengyel koronázási ékszerekből a Piast dinasztia idejéből származó ünnepi kard
III. Nagy Kázmér (Aleksander Lesser grafikája) — Kazimierz III Wielki, grafika Aleksandra Lessera 27
Kázmér támogatta a lengyel városok fejlődését, és ezek élénk kapcsolatokat építettek ki az északitengeri Hansa városokkal. 1305-ben vagy 1306-ban a krakkói katedrális részben leégett, ennek ellenére 1320-ban meg lehetett tartani I. Ulászló lengyel király koronázását. Még ugyanebben az évben a király kezdeményezésére megkezdték a sorrendben harmadik templom építését, amely kisebb módosításokkal máig is áll. Az új katedrálist 1364-ben szentelték fel. A templom háromhajós, kereszthajóval, szentélykörüljáróval, melyhez az építés kezdetétől a következő évszázadokig kápolnákat építettek. Az elsők a szentélynél épültek fel - 1322-ben a Szent Margit kápolna, mely jelenleg sekrestyeként szolgál, néhány évvel később felépült az a kápolna, melyet később Báthory-kápolnának hívtak. 1364-ben a krakkói egyetem alapítása indult meg, feltehetően ez annak a következménye volt, hogy Kázmér igyekezte magát jól képzett szakemberekkel, politikusokkal és diplomatákkal körülvenni. Nagy Kázmér próbálta Krakkót gazdasági centrummá fejleszteni. Bevezette az egész Lengyelországra érvényes garast (grosz). Az ő nevéhez fűződik a szokásjogok jogrendbe gyűjtése is. Nagy Kázmér volt a Piast-dinasztia utolsó királya Lengyelországban, de a Piastok még a különböző lengyel hercegségek élén továbbra megőrizték befolyásukat a Lengyel Királyságban.
1366-ra sikerült Kázmérnak visszafoglalni Podolét és a volhíniai várakat.
Obraz Jana Matejki pt. Powtórne zajęcie Rusi. Bogactwo i oświata. R.P. 1366
Azért, hogy Lengyelországnak apja, I. Ulászló által megvalósított egységét megőrizze, Kázmér szövetkezett Csehországgal és a Német Lovagrenddel. 1335-ben átengedte Sziléziát a cseh királyságnak, amelynek királya, János ennek fejében lemondott a lengyel trónigényéről. Kujáwia és a Dobrini föld átengedése ellenében elismerte a Német Lovagrend hatalmát Pomeránia és Kulm vidéke felett. Keleten kiterjesztette Lengyelország hatalmi övezetét. III. Kázmér elősegítette a városok alapítását, egységesítette a jog- és pénzrendszert, minden körzetbe kormányzót állított, és Krakkóban lengyel egyetemet alapított (1364). http://hu.wikipedia.org/wiki/III._K%C3%A1zm%C3%A9r_lengyel_kir%C3%A1ly
28
Anjou-kor
Anjou liliomok
Anjou-kor – Az 1301 és 1386 közötti korszak neve Magyarországon, amely a francia eredetű nápolyi Anjou-dinasztia magyar ágából származó három (I. Károly, I. »Nagy« Lajos, Mária) és a nápolyi ágból egy (II. »Kis« Károly) király uralkodását foglalta magában. Az Anjou-kor idején szűnt meg a szolgaság Magyarországon, az agrárnépesség jó része jobbágy lett, lezárult a nemesség kialakulása. A nagy európai pestisjárvány az országot kevéssé érintette, a 14. sz.-i válság itt nem éreztette hatását.
Anjouk hatalomra kerülése 1301-ben III. András halálával az államalapító dinasztia, az Árpád-ház kihalt, a Magyar Királyság trónja megüresedett. András halálával a trónnak három várományosa volt, a cseh Přemysl-házból való Vencel, a bajor Wittelsbach-házból való Ottó és a nápolyi Anjou-házból Károly Róbert. Mindhárom trónvárományos megszerezte magának bizonyos időre a trónt, azonban 1307-re világossá vált, hogy Károly Róbert került ki győztesen a trónharcból, Vencel lemondott trónigényéről, Ottót pedig lemondatták.
A hatalom megszilárdítása 1307-ben Károly Róbert királyi hatalma még igen gyenge lábakon állt, az Árpád-házi királyok birtokadományozásainak köszönhetően egy erős bárói réteg alakult ki, akik tartományurakként viselkedve önálló politikát folytattak, az állam a feudális anarchiába sodródott. Károly Róbert legfontosabb teendője ezen tartományurak hatalmának a letörése volt, 1312. június 15-én a rozgonyi csatában legyőzte az Amádé fiak és Csák Máté egyesített seregeit, maguk az Amádé fiak is elestek a csatában. 1321-ben elhunyt Csák Máté, halála után Károly Róbert visszanyerte az ország északnyugati része feletti uralmat, helyzete immár stabillá vált. A régi, lázadó főnemesség helyére a király új, hozzá hűséges embereket állított és közöttük osztotta fel az elkobzott birtokokat. Jellemzően ősi családok eddig háttérbe szorult ágait emelte be a hatalomba. Ebben az időszakban emelkedett fel sok később a magyar történelemben fontos szerepet játszó család, például a Lackfiak, Garaiak, Nekcseiek, Szécsényiek vagy a Debreceniek.
Az Anjou-kor gazdasága 1323-ban Károly Róbert bevezette az ezüst dénárt, mely értékálló pénznek bizonyult, majd 1325-ben, firenzei mintára, firenzei mesterekkel elkezdte az aranyforint veretését. Az Árpád-házi királyoktól eltérően Károly Róbert nem élt az évi pénzrontással, helyette 1324-ben bevezette a kapuadót, valamint a kereskedelmet érintő huszad- illetve harmincadvámot. A Magyar Királyság igen gazdag volt nemesfémekben, ezüst- és aranybányászata meghatározó volt a korabeli Európában, így Károly Róbert megpróbálta érdekeltté tenni a földesurakat a bányászatban, 1327-től az urbura egy harmadát a király azon földesúrnak adta akinek a földjén a bánya üzemelt. Ekkor vették művelés alá a körmöci aranybányákat, amelyek az 1370-es évekig a politikai aktivitás pénzügyi fedezetét biztosították. 1335-ben Károly Róbert tető alá hozta a Visegrádi királytalálkozót, ahol III. Kázmér lengyel királlyal és Luxemburgi János cseh királlyal megállapodott egy Bécsett elkerülő biztonságos kereskedelmi útvonalról.
29
Anjou-kor külpolitikája Folytatódott az Árpád-házi uralkodók hagyományos balkáni politizálása: Macsó, Bosznia, Dalmácia irányába terjeszkedtek a magyar királyok. A lengyel trón 1370-es megszerzésével elkezdődött a magyar és egy szomszédos nyugati keresztény ország trónja egyesítésének rendszere. Sikertelen kísérlet történt a magyar és a nápolyi trón egyesítésére. A két román fejedelemséggel szemben az Anjouk kudarcot vallottak: Havasalföld és Moldva részben a velük való harcokban ekkor vált önálló országgá.
Károly Róbert Az Árpád-ház kihalása után a trónviszályokból Károly Róbert nápolyi herceg került ki szerencsésen, aki elnyerte többek közt a pápa, a firenzei bankárok és Kán László erdélyi vajda kegyét is. Reformok: A király felszámolta a bárók hatalmaskodását, ennek kivált kép a kisnemesek és a városok lakossága örült. A bároktól elkobzott vagyonokat, földeket a hívei kaptak meg. Ezek a lépések végett vetettek az ország szétszakítottságán, illetve a Magyar Királyság ismét osztatlan, központosított államá vált. Károly Róbert megteremtette a király, a bárók és a vármegyei nemesek bandériumaiból álló egységes katonai szervezetet, a banderiális hadsereget (banderia olaszul zászlót jelent). Az aranybányászat terén a Magyar Királyság élre került, mivel Károly Róbert az úgynevezett bányapénz átengedésével új bányák létesítésére ösztönözte a nemeseket. Firenzei mintára arany forint lett verve.
Nagy Lajos Károly Róbert utóda, Nagy Lajos uralkodása a középkori Magyar Királyság egyik fénykora: az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését. Aktív külpolitikája és hadjáratai révén pedig Magyarország európai nagyhatalommá vált. Kázmér halála után Lengyelország királya lett.
Hedvig Nagy Lajos leánya, Szent Hedvig (lengyelül Jadwiga Andegaweńska), (1374. február 18. – Krakkó, 1399. július 17.), Lengyelország királynője és Litvánia nagyhercegnéje lett.
Krakkó fejlesztése Zofia Holszańska, Jagelló Ulászló utolsó felesége a nyugati kapu mellett emeltetett egy kápolnát, melyet később róla neveztek el, valamint Jagelló Kázmér parancsára építették fel a Szentkeresztkápolnát. A XV. század folyamán további, végül is összesen 19 kápolna épült, melyeket azonban a későbbi századokban jelentősen átépítettek. I. Ulászló volt az első lengyel király, akit a waweli katedrálisban temettek el. Homokkőből faragott szarkofágja a XIV. század közepén készült Nagy Kázmér uralkodása alatt. Nagy Kázmér és Jagelló Ulászló síremléke szintén itt van, de a legértékesebb Jagelló Kázméré, melyet Veit Stoss készített 1492-ben. A XVI. század elején állították I. János Albert késő gótikus síremlékét, melyet egyesek Jorg Huber munkájának tartanak. Nagy Kázmér parancsára az udvart körülvevő több épületből álló gótikus kastélyt építettek. Ez az épületegyüttes a XIV. század végén keletkezett Jagelló Ulászló és Hedvig idején, az ő uralkodásuk alatt épült hozzá az úgynevezett Tyúkláb és Dán-torony. Ebből a palotából a Jagelló és Hedvig-terem, ahol a Szczerbiec, a lengyel királyok koronázási kardja van kiállítva. Ebben a korban több lakóépület létesült számos pap, királyi hivatalnok és kézműves számára, valamint védelmi falak és bástyák: a Jordanka, Lubranka (ezt később Szenátor-bástyának hívták), a Sandomierzi-bástya, Tęczyński-bástya, Nemesek-bástyája, Tolvaj-bástya, és Kisasszony-bástya.
30
I. (Nagy) Lajos magyar és lengyel király
Jan Matejko – Ludwik Węgierski
Ludwik Węgierski, węg. Lajos I Nagy, Ludwik I Wielki (ur. 5 marca 1326 w Wyszegradzie, zm. 10 września 1382 w Trnawie) – król Węgier w latach 1342–1382, król Polski w latach 1370–1382. http://pl.wikipedia.org/wiki/Ludwik_W%C4%99gierski Ludwik I Wielki, Ludwik Węgierski (1326-1382), król Węgier od 1342, król Polski od 1370, syn Karola Roberta i Elżbiety Łokietkówny. Twórca potęgi politycznej i militarnej Węgier w XIV w. Jako siostrzeniec Kazimierza Wielkiego dwukrotnie desygnowany na króla polskiego (zjazd w Wyszehradzie 1334 i Budzie 1355). Realizator dynastycznej polityki andegaweńskiej w Polsce. Po objęciu władzy walczył z opozycją możnych w Wielkopolsce popierających prawa Kaźka Słupskiego do korony. W 1374 wydał przywilej koszycki, w którym w zamian za tron dla jednej z córek zwalniał szlachtę z większości podatków. W dziedzinie gospodarczej popierał rozwój handlu, rzemiosła oraz górnictwa ołowiu i srebra w Olkuszu, nadawał miastom przywileje handlowe. W polityce zagranicznej podporządkowanie Polski interesom Węgrów spowodowało utratę Santoka i Drezdenka na rzecz Brandenburgii, ziemi włodzimierskiej na rzecz Litwy i zerwanie przez Mazowsze zależności lennej od Polski. http://portalwiedzy.onet.pl/45293,,,,ludwik_i_wielki,haslo.html
31
I. (Nagy) Lajos feltételezett koponyája után rekonstruált arca. Skultéty Gyula alkotása.
Nagy Lajos címere, amely egyesíti a liliomos Anjou-címert, a Magyar és a Lengyel Királyság, valamint Dalmácia címerét.
I. (Nagy) Lajos (lengyelül Ludwik Węgierski/Wielki/Andegaweński azaz Magyar Lajos, Nagy Lajos, Anjou Lajos), (1326. március 5. – 1382. szeptember 10.) Magyarország (1342–1382) és Lengyelország (1370–1382) Anjou-házi királya volt. Uralkodása a középkori Magyar Királyság egyik fénykora: az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, így az ország fejlettsége közelebb került a nyugat-európai országokéhoz, aktív külpolitikája és hadjáratai révén pedig Magyarország európai nagyhatalommá vált. A lovagkirály személyes kvalitásai és dicsőséges hadjáratai megihlették még a 19. századi magyar nemzeti romantika költőit is.
Címei „Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria, Kunország és Bolgárország királya, Salerno fejedelme és a szent Angyalhegyi javadalom ura” Uralkodóház: Anjou-ház Teljes neve: Anjou Lajos Született: Visegrád, 1326. március 5. Édesapja: I. Károly (Károly Róbert) Édesanyja: Łokietek Erzsébet lengyel hercegnő, I. Ulászló lengyel király leánya Házastársa:
1. Luxemburgi Margit 1345–1349, a később IV. Károly néven német-római császárrá választott morva őrgróf, majd cseh király és Valois Blanka francia hercegnő lánya volt (1345), akit a Magyarországot 1349-ben elérő pestis vitt el, 2. Kotromanić (vagy Bosnyák) Erzsébet, II. István bosnyák bán és Piast Erzsébet kujáviai hercegnő lánya (1353). Erzsébettől négy lánya született, Mária (1365–1366),
32
Katalin (1370–1378), Mária és később szentté avatott, a lengyelek számára kedves Hedvig. Halála után a lengyel trónt Hedvig, a magyart pedig Mária örökölte. Hedvig idővel a litván eredetű Jagelló-dinasztia megalapítójához ment feleségül és nagy szerepe volt a litvánok keresztény hitre térítésében. Gyermekei: 2. feleségétől: 1. Mária (1365–1366), 2. Katalin (1370–1378), 3. Mária (1371– 1395), 4. Hedvig (1374–1399) Elhunyt: 1382. szeptember 12., Nagyszombat várában (56 évesen) Nyughelye: Székesfehérvár, Katalin-kápolna Magyar Királyság királya Uralkodási ideje: 1342 – 1382. szeptember 10. Trónra lépett: 1342. július 15. Koronázása: Székesfehérvár, 1342. július 21. 40 évig uralkodott. Elődje: I. Károly Utódja: I. Mária Lengyel Királyság királya: Ludwik (Węgierski) Uralkodási ideje: 1370 – 1382. szeptember 10. Koronázása: Krakkó, 1370. november 17. Elődje: Nagy Kázmér Örököse: Mária Utódja: Hedvig Nádor: Hédervári Kont Miklós, Opolei László, Garai Miklós
Útja a trónig
Ahol Lajos felnőtt és udvarát tartotta: a visegrádi vár maradványai.
Lajos Károly Róbert magyar király és harmadik (egyes feltételezések szerint negyedik) felesége, Łokietek Erzsébet lengyel hercegnő házasságából származott, 1326. március 5-én született. Nevét apai nagybátyjáról, az 1316-ban szentté avatott Lajos toulouse-i püspökről kapta, aki II. (Sánta) Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária (V. István magyar király lánya) fia volt. Lajos a királyi pár harmadik gyermeke volt, később még két fivére született, Endre (1327-ben) és István (1332-ben). Két bátyja, Károly és László korai halálát követően négyéves korában lett trónörökös. Lajos szeretetteljes családban és környezetben nőtt fel, és trónörökösnek kijáró gondos neveltetést kapott. A leendő uralkodó számára fontos jogi, történelmi és politikai ismeretek mellett egyházi nevelői, a boroszlói származású Neszmélyi Miklós udvari pap (később pécsi püspök) és Lackfi Dénes
33
ferences rendi barát bevezették a hittudományba és a hét szabad művészetbe (grammatika, dialektika, retorika, aritmetika, geometria, csillagászat, zene). A lovagi ismeretekre (lovaglás, úszás, nyilazás, vívás, vadászat, ostáblázás vagy sakk, verselés – a „hét lovagi készség”) pedig Drugeth Miklós, Kistapolcsányi Miklós és Poháros Péter oktatta. Lajos mindhárom nevelőjét szerette: a két Miklós mester saját testével védte a királyfiakat és súlyos sebeket szenvedtek el 1330-ban, amikor Zách Felicián „előre megfontolt gonoszságában és dühöngő haragvágyában nem rettent vissza attól, hogy szörnyen őrjöngő szívvel a már említett király úr, atyánk vérére … szomjazzék”.[1] Lajos királyként sem feledkezett el róluk: különféle tisztségeket és kiváltságokat adományozott nekik. Lajosnak a nyelvismerete is széles körű volt: megtanulta (a magyar nyelven kívül – amelynek ismeretét apja megkövetelte gyermekeitől, sőt leendő menyétől is) a kor diplomáciai nyelvét, a franciát (már a szülői házban), továbbá a latint, az olaszt és a németet. Szláv nyelvet nem beszélt, aminek hátrányát különösen lengyel uralkodóként tapasztalta meg. [2] A lovagi készségeken túl Lajost megismertették a lovagi eszményekkel, erényekkel is a középkori Nyugat-Európa lovagi történetein, eposzain és hősénekein keresztül (például a Parsifal), amelyek a francia kötődésű/származású Anjou-k révén ismertebbé váltak a magyar királyi udvarban ill. Magyarországon is. (A kor népszerű lovagi cselekedetei ismétlődnek a 15. században keletkezett Toldi-mondakörben is.) A kor lovagi erényeit nagy szemléletességgel ismertette meg a királyfiakkal őseik életén és cselekedetein keresztül az Endre számára készült Magyar Anjou Legendárium. Lajos a példaképeit is híres hősök és lovagok közül választotta: mint például a világhódító Nagy Sándort, de különösen a szintén magyar király apától és lengyel anyától született I. (Szent) Lászlót. Eszménye az olyan kegyes, széles látókörű uralkodó lett, aki bátor, erényes, nagylelkű, nagyszerű tetteket visz véghez, valamint pártolja a művészeteket és a tudományokat.
Középkori lovagi torna.
A trónörökös első politikai „ténykedéseinek” tekinthető, hogy az 1335-ös visegrádi királytalálkozón ő is ellátta kézjegyével a Habsburg-ellenes magyar-cseh-lengyel megállapodást, valamint az 1338-ban megkötött magyar-morva szövetséget. A trónörökös első „hadi tapasztaltait” 1336-ban, tízévesen szerezte, amikor a cseh szövetségest támogató magyar és lengyel segédcsapatokat „vezette” a
34
Habsburgok ellen (az 1335-ös visegrádi királytalálkozó megállapodásainak megfelelően) Ausztriában és Bajorországban. A hadjárat végül harc és győzelem nélkül ért véget, a kis hadvezérben csak a kitűnő háborús koszt maradt meg, ami feltehetően a királyné édesanya gondoskodásának megnyilvánulása volt. Tizenhat éves volt, amikor apja elhunyt (1342. július 16-án), és július 21-én koronázták meg Székesfehérváron az ország főembereinek „egy szívvel, egy akarattal” való hozzájárulásával. Koronázása után első útja – amellyel mintegy politikai hitvallását is kinyilvánította – Nagyváradra vezetett, a példakép Szent László sírjához, ahol „… felidézte emlékezetébe ama sok vitéz férfiút, akik vérük ontását ajánlották fel a hazáért, s nem is haboztak vérüket ontani, hogy maradéknál is haláluk után dicsőség legyen osztályrészük. Erre gondolva elmélkedett, és hánytorgatta lelkében, hogyan szerezhetné és állíthatná vissza Isten segítségével kellő állapotába országa jogait, melyeket a szent korona gyalázatára szomszédos fejedelmek elfoglaltak, s lázadók vagy hűtlenek vakmerően elragadtak”.[3]
Uralkodása Külpolitika
Nagy Lajos királyságai.[4] Lajos tele kincstárat, stabil és jól működő államszervezetet örökölt tehetséges és hűséges, őt mindenben segítő és támogató főnemesekkel, így energikusan próbálhatta elérni nagyváradi fogadkozásában összegzett külpolitikai céljait. Lajos buzgó katolikus, egyben a lovagi erényeket megtestesítő férfiú volt, aki emellett erős kézzel irányította országait. Feltétlen híve és biztos támasza volt a pápaságnak, még annak ellenére is, hogy
35
az nem mindig szolgálta (ki) az érdekeit. A pápa kérésére gyakran viselt hadat „az igaz hit védelmében”: hol a pogány litvánok, hol az eretnek (bogumil) vagy ortodox keresztény délszlávok ellen. Regnálása alatt a Magyar Királyság európai nagyhatalommá vált, amit „Archiregnumként” (azaz főkirályságként) emlegettek. Ezt csak erősítette az 1370-ben létrejött perszonálunió Lengyelországgal, a térség másik fontos államával. Lajos nem véletlenül szolgált rá a „lovagkirály” elnevezésre: míg apja, Károly Róbert csak szükségből „húzott kardot” (ld. a szerencsétlen havasalföldi hadjárata), addig Lajos uralkodását végigkísérték az itáliai, dalmáciai, litvániai és balkáni hadjáratok, amelyekben személyesen is jeleskedett, nem egyszer veszélyes helyzetbe sodorva magát. Kedvelt időtöltése volt a vadászat – 1353-ban egy sebesült medve majdnem végzett is vele. Uralkodásának második felében ismeretlen betegség – orvostörténészek szerint lepra – hatalmasodott el rajta, ami mindinkább a trónhoz kötötte. Ebben az időszakban nagyobb hangsúlyt kaptak az államszervezettel kapcsolatos változtatások és a belpolitika. A külpolitika is békésebb irányt vett: 1360-ban királytalálkozót rendeztek Nagyszombatban, ahol Lajos mellett János Henrik morva őrgróf, IV. Rudolf osztrák herceg és IV. Károly német-római császár és cseh király is megjelent.
Itália Lajos itáliai hadjáratait a nápolyi Anjouk trónöröklésének rendezetlensége váltotta ki: akkoriban a probléma (az ún. „nápolyi kérdés”) évekig a pápai és itáliai politika fókuszában állt (és még évtizedekig mérgezte a magyar-nápolyi kapcsolatokat), és Lajos nem sajnált semmi pénzt, hogy a saját javára dőljön el az ügy.
A nápolyi kérdés I. Anjou Károly trónrakerülése előtt (1266) a Nápolyi Királyság fővárosa Palermo volt. Ugyanakkor Nápolyban is volt egy hivatalos királyi rezidencia, a Castel Capuano. Amikor a fővárost áthelyezték Nápolyba, I. Károly elrendelte egy új királyi vár megépítését a tengerparthoz közel.
Francia építészek vezetésével az építkezés 1279-ben kezdődött és három évvel később fejeződött be. A szicíliai vecsernye miatt a vár még egy ideig lakatlan maradt. II. Károly trónrakerülésével vált a Castel Nuovo Nápoly történelmi magjának központjává. Számos történelmi esemény színhelye volt, például: V. Celesztin pápa a vár csarnokában mondott le 1294. december 13-án. Tizenegy nappal később itt
36
választották pápává VIII. Bonifácot, aki azonnal Rómába költözött az Anjouk hatalmától való félelmében. Anjou Róbert király uralkodása alatt a várat kibővítették és továbbdíszítették. Az olasz művészet egyik fontos központja lett. 1347-ben I. Lajos magyar király hadai kifosztották és csak I. Johanna királynő uralkodása idején állították helyre. Az újjáépített vár ellenállt I. Lajos második hadjáratának. Az elkövetkező években László király uralkodása idején számos ostromnak ellenállt. Az őt követő II. Johanna idején a vár hanyatlásnak indult.
Lajos nagy ellenfele, I. Johanna nápolyi királynő.
1343-ban elhunyt I. (Bölcs) Róbert nápolyi király, Károly Róbert nagybátyja, örökösének pedig unokáját, Johannát (1343–1382) jelölte ki, akinek viszont Lajos öccse, András (más forrásokban: Endre) volt a férje a felek 1333-as megállapodása értelmében. Bölcs Róbert a halála előtt négy nappal kelt végrendelete szerint András még Johanna halála esetén sem lett volna király: ebben az esetben annak húga, Mária lett volna a királyság uralkodója. A visegrádi udvarban viszont Endrét mint nápolyi királyt szerették volna látni, ami viszont a pápának, mint a királyság hűbérurának és Johanna híveinek sem állt érdekében. Bonyolult diplomáciai manőverek kezdődtek: követjárások az Avignonban székelő pápánál, és még Erzsébet anyakirályné is Nápolyba utazott. 1343–1344-es utazása, melyet római zarándoklattal is kiegészített, nem járt sikerrel, pedig az úton feltehetően részt vevő Küküllei feljegyezte: „A kiadásokra huszonhétezer márka tiszta ezüstöt és tizenhétezer márka legfinomabb aranyat vitt magával. Fia, Lajos úr, Magyarország királya pedig még utánaküldött négyezer márka válogatott aranyat… számos monostort, templomot és szent helyet meglátogatott, és mindezeket bőséges ajándékokkal és kegyes adományaival tisztelte meg.” [5] A magyar diplomáciai erőfeszítések és az avignoni követek által kúriának ígért 44 000 márka hatására a pápa 1345. június 14-én belegyezett, hogy Andrást Nápoly királyává koronázhatják mint Johanna férjét, de nem mint uralkodót. Az erről szóló pápai bulla 1345. szeptember 20-án kelt, e szerint Andrást még Johanna halála esetén sem illetné a nápolyi trón. Minden bizonnyal a koronázási engedély hírére szeptember 19-ére virradó éjjel orgyilkosok Aversa városában gondosan előkészített merénylet során meggyilkolták Andrást (ld. aversai merénylet). Johanna bűnrészességét azóta sem sikerült bizonyítani: a gyilkosság feltehetően a tudta nélkül, de talán hallgatólagos jóváhagyásával történt.
Az első nápolyi hadjárat Miután jogainak érvényesítésére minden diplomáciai lehetőséget kihasznált, Lajos megindította a háborús előkészületeket. Ez főleg a számba jöhető ellenségeinek semlegesítését, de különösen a harci felvonulási területnek szánt Észak- és Közép-Itália megnyerését és a katonai egységek ellátásának, utánpótlásának megszervezését jelentette.
37
Lajos 1347 novemberében indult meg Nápolyba, mintegy 1000 fős kíséretének élén. Felvonulása közben a kisebb-nagyobb városállamok tisztelettel és rokonszenvvel fogadták. 1348. január 11-én Lajos seregei Capua városánál tönkreverték a Tarantói Lajos, Johanna új férje által vezetett nápolyi seregeket. A capuai összeomlás után Johanna és családja hajón provence-i grófságába menekült, a Nápolyi Királyság pedig minden további kardcsapás nélkül Lajos hatalmába került. Nápolyba való bevonulása előtt január 20-án Lajos Aversa városában fogadta rokonait, a három durazzói és két tarantói királyi herceget (Durazzói Károlyt, Lajost, illetve Róbertet, valamint Tarantói Fülöpöt és Róbertet). A jó hangulatú lakoma után azonban Lajos hirtelen számon kérte öccse halálát az abban nyilvánvalóan ártatlan Durazzói Károly hercegen (Johanna sógorán), akinek rövid úton a helyszínen a fejét vétette (második aversai tragédia); a többi herceget pedig fogságba vetette, majd Magyarországra küldte őket. Ettől „… kezdve a rettegés és gyanakvás jártak előtte, a hercegek számtalan híve kiengesztelhetetlen ellensége lett, és vádjait a pápa ellenvádakkal utasíthatta vissza”. Bellér Béla szavaival: „a Nápolyért vívott harcot Lajos király erkölcsi és politikai tekintetben már Aversában elvesztette”.[6]
A Lajos által kétszer is elfoglalt híres nápolyi várak egyike, a Castel Nouvo. (Fotó: Buskó András)
Lajos január 24-én vonult be Nápolyba lovon, sisakban – mint egy meghódított városba. Felvette a „Jeruzsálem és Szicília királya” címet és bizalommal, nagylelkű uralkodói intézkedésekkel igyekezett csillapítani a kedélyeket – hasztalanul. VI. Kelemen pápa nem ismerte el Lajost Nápoly királyának és kiközösítéssel fenyegette, de nem szakadt meg a kapcsolat közte és a Szentszék között. Közben szerte Itáliában elkezdett dühöngeni a Genovába behurcolt pestis, így Lajos – miután kijelölte helytartóit – 1348 májusának végén visszaindult Magyarországra. A magyar uralom néhány helyőrség kivételével
38
hónapok alatt összeomlott a Nápolyi Királyságban, szeptember 17-én pedig Johanna is visszatért Nápolyba.
A „fekete halál” (pestis) középkori ábrázolása.
Lackfi István hadjárata A kedvezőtlen nápolyi fejlemények hatására és pozíciójának újbóli megszilárdítására Lajos Nápolyba küldte a tehetséges Lackfi Istvánt. Lackfi hajóval érkezett Manfredoniába 1348 késő őszén, és ettől kezdve a hadi helyzet rövid idő alatt gyökeresen megváltozott, a Névtelen Minorita szavaival (kis túlzással, de nem minden alap nélkül): „Ettől fogva az Úr segítségével és István ravaszsága révén a magyarok mindenütt az ellenség fölé kezdtek kerekedni, s oly csodás győzelmeket arattak, hogy húsz vagy nem sokkal több magyar harcban legyőzött és veszteség nélkül elfogott hatszáz ellenséges fegyverest.” [7] Tarantói Lajos tekintélyes haderővel rendelkezett, így bizakodó volt, ám 1349. január 23-án Troiánál seregét tönkreverték, elfoglalták Lucera, Troia, Barletta és Trani várát.
Lucera vára: egy jellegzetes itáliai vár a nápolyi hadjáratok idejéből.
Lackfi serege április 22-én elfoglalta Capua városát. A magyar sikerek hatására több vár, város inkább önként megadta magát. Tarantói Lajos újból tekintélyes haderőt szedett össze és Nápoly védelmében kénytelen volt lépni, ám nem mert újból egy nyílt ütközetet megkockáztatni. Ezért cselvetésre szánta el magát: lovagi párbajra hívta ki Lackfit, amit az el is fogadott, de Tarantói Lajos később lemondott, majd megtámadta Lackfi seregét. Ám Lackfinak sikerült felülkerekednie, és Aversa városánál újból tönkreverte a nápolyi sereget. A magyar sikerek ellenére Lackfi távol állt a győzelemtől: a pápa és a nápolyiak által megvesztegetett zsoldosok feladták Nápoly környékét, közben pedig a királyság keleti
39
része is elveszett. Lackfi kénytelen volt visszautazni Magyarországra, de megígérte, hogy 1350 tavaszán visszatér a királlyal.
A második nápolyi hadjárat Időközben újból elkezdődtek a tárgyalások Visegrád és a Szentszék között. Lajos 1350 áprilisában újból nekivágott Nápolynak, ezúttal hajóval, így május 1-jén partra szállt Itáliában. Másfél hónapig szervezte seregeit, majd megindult Nápoly felé Melfi, Lucera és Benevento városokon keresztül. Alvezérei közben bravúrus huszárcsínyeket hajtottak végre. Tarantói Lajos párbajra hívta ki a királyt, megegyeztek a párbaj körülményeiben (III. Edward angol király (1327–1377) előtt lett volna), de Tarantói Lajos megint visszalépett. Lajos bevonult Salerno városába, majd Aversa várát vette ostrom alá. Tarantói Lajos időközben megerősítette Aversát, ezért az ostrom elhúzódott. Július 26-án felderítés közben Lajos súlyosan megsebesült: a bal lábába fúródott egy nyílvessző. Johanna ismét elmenekült Nápolyból, ezért Lajos az ostromot félbehagyva augusztusban bevonult a városba. Mérlegelte a helyzetét: a városban felkelés tört ki ellene, katonáit nehezen tudta fizetni és ellátni. Belátta, hogy hosszú távon nem tudja fenntartani hódításait, ezért hajlott a békére. Ugyancsak hajlott a megegyezésre Johanna is: anyagi nehézségeik miatt a háborút képtelenek voltak folytatni Lajos király ellen. Így feltételes fegyverszünetet kötöttek szeptember 1-jétől. Ennek megfelelően Lajos Róma érintésével Itálián keresztül visszautazott Magyarországra. Az 1351. április 1-vel lejáró fegyverszünetet követően Tarantói Lajos hadműveletet indított a Lajos hódításainak visszafoglalására, amely azonban összeomlott. Sőt, Lackfi Endre sikeres ellentámadásai újból kétségbe ejtették a nápolyi vezetést. A felek végül 1352. március 23-án Nápolyban békét kötöttek: eszerint Lajos lemondott hódításairól, visszaadta a fogságba vetett durazzói és tarantói hercegek szabadságát, elismerte Tarantói Lajost és Johannát, mint a Nápolyi Királyság uralkodóit, akik viszont 300 000 aranyforint hadikárpótlást voltak kötelesek fizetni Lajosnak, továbbá Johannának pápai vizsgálóbizottság elé kellett állni, amely tisztázza esetleges bűnrészességét a „férjgyilkosságban”. Lajos követei azonban a király utasítására lemondtak a kialkudott összegről, „mondván, hogy uruk nem kapzsiságból, hanem öccse megbosszulásáért intézte azt a vállalatot”.[8] Magyar lovagok még sokáig hadakoztak Itália földjén Johanna és a pápa alkalmazásában az ún. „Nagy Magyar Sereg” (Gran' Compania) részeként (köztük Toldi Miklós, 1365-től a zsoldosok vezére).
A nápolyi kérdés lezárása Lajos még egy alkalommal avatkozott a nápolyi ügyekbe uralkodása folyamán. Kis Károly Anjou herceg, az első itáliai hadjárat alkalmával fogságba vetett Durazzói Lajos fia 1370-től kezdve a magyar királyi udvarban nevelkedett, 1371–1376 között Dalmácia és Horvátország hercege volt. A nagy nyugati egyházszakadást követően Johanna az avignoni pápa, VII. Kelemen mellé állt. Erre VI. Orbán 1380-ban letette királyságáról, és a trónt Kis Károlynak ajánlotta fel. Lajos katonákkal támogatta rokona trónigényét, így az 1381-ben elfoglalta Nápolyt. III. Károly néven megkoronázták, és 1382-ben május 22-én Muro várában négy magyar zsoldossal megfojtatta Johannát, mint „férjgyilkost”.
40
Dalmácia Nagy Lajos kezdettől fogva érdekellentétben állt a Velencei Köztársasággal, ami mindinkább terjeszkedni akart a dalmát partvidéken. A dalmát városok Könyves Kálmán óta általában keresték a Magyar Királyság pártfogását (annak szükségszerűen lazább, nagyobb önrendelkezést biztosító fennhatóságát) Velencével szemben, ám a magyar királyok sokszor nem tudtak ennek eleget tenni. Összességében elmondható, hogy Lajos egyetlen tartós külpolitikai sikerét a dalmát térségben aratta. Lajos elhatározta, hogy megvédi dalmáciai jogait, ezért 1345-ben több mint 20 000 katonával Horvátországba vonult. Jöttének hírére a legtöbb horvát főúr hódolatra járult a király elé és a dalmát városok követei is elhozták városaik kulcsát. Azonban mihelyt Lajos hazatért Magyarországra, a velencei hajóhad megjelent Zára kikötőjében azzal a követeléssel, hogy rombolják le a város falait. A város vezetése ezt megtagadta, és fegyveres segítséget kért Lajostól.
Lajos kész volt a segítségnyújtásra, de az éppen akkor elkezdődő nápolyi események miatt személyesen nem tudott részt venni az expedícióban. Lajos ezért Kotromanić István boszniai és Alsólendvai Miklós szlavón bánokat küldte a város alá mintegy 10 000 fős katonasággal. Velence azonban megvesztegette a hadvezéreket, akik dolgukvégezetlen tértek haza: „a harcosok vezéreinek és főembereinek akaratát megrontotta a forint, szándékuk nem egyezett a király úr tiszta, egyenes akaratával”.[9] A rákövetkező évben (1346) Lajos 80 000 fős hadsereggel jelent meg a Zára (horvátul Zadar, olaszul Zara, latinul Iader) alatt, és teljesen bekerítette a várost ostromló velencei sereget. A döntő ütközetben reménytelen helyzetbe került, a magyar és a zárai sereg által két tűz közé szorított velencei sereget a velencei hajóhad partra szálló legénysége mentette meg azzal, hogy hátba támadta a zárai sereget. Az ütközet ezzel Velence javára dőlt el, a városnak el kellett ismernie a kereskedőköztársaság fennhatóságát. Lajost a nápolyi események megakadályozták, hogy rendezze a zárai kérdést, ezért a felek – az első itáliai hadjáratot követően – nyolc évre fegyverszünetet kötöttek – ami azt jelentette, hogy Lajos a maga részéről nem zárta le az ügyet, bár Velence próbálta véglegesíteni a helyzetet.
41
Zára idővel a kereskedőköztársaságé lett: a szárnyas velencei oroszlán egy középkori zárai városkapun.
1352-ben, miután Lajos végleg tehermentesült Nápolyban, Magyarország szövetkezett Genovával Velence ellen. Az új hadjárat 1357-ben kezdődött. Lajos Velence szárazföldi birtokait dúlta, a köztársaság pedig a tengeren volt fölényben. A patthelyzetet az oldotta meg, hogy Zára és a dalmát városok fellázadtak Velence ellen, és megnyitották a kapukat a magyar hadak előtt: Zára a többi a dalmát várossal „felemelte fejét és nagyon megkívánta a magyar uralmat. A magyar király hadai már régebben ostromolták a várost és a zárai száműzöttek azon voltak, hogy az ostromlók és az ostromlott polgárok között egyetértés keletkezzék. Szent Mihály templomprépostja lajtorjákat állítva a falak alá besegítette a derekabb vitézeket a városba, kik a velenceiek zsoldosait visszavonulni kényszerítették. Történt pedig Zára visszavétele 1357 szeptember 17-én.” [10] A háború 1358-ban a zárai békével zárult: a kereskedőköztársaság lemondott Dalmáciáról a Kvarneröböltől Durazzóig, de kereskedelmi jogai nem sérültek a térségben. A felek megállapodtak abban, hogy közösen lépnek fel a kalózok ellen, és vitás helyzetben a pápát kérik fel döntőbírónak. 1372-ben ismét összecsapott a két fél, majd 1378–1381 között újultak ki a harcok. Ezúttal a genovai hajóhad súlyos vereséget mért a velencei flottára, és egészen a lagúnákig hatolt előre. Velence ügyes diplomáciával fegyverszünetet kötött, és diplomáciájával tovább mélyítette a hadviselő felek – Magyarország, Genova és Padova – közti ellentéteket. A fegyverszünet lejártára nagy áldozatok árán sikerült néhány hajót felépíteni a városban, és a másik, korábban Krétánál állomásozó flotta is visszatért, szétverve a genovai hadat. A hadakozás így még két évig elhúzódott, mire Durazzói Károly vezetésével – aki az olaszoktól kiérdemelte a „della Pace” (békéltető) melléknevet – megkötötték a torinói békét. Ez gyakorlatilag a zárai béke megújítása volt, csak ezúttal adófizetésre is kötelezték Velencét, illetve arra, hogy ünnepnapokon vonják fel az Anjouk zászlaját a Szent Márk téren. Ekkor kerültek Remete Szent Pál ereklyéi Magyarországra.
Az erdélyi határ 1344-ben Sándor havasalföldi román fejedelem, akinek apja, I. Basarab még sikeresen függetlenítette magát Károly Róberttől, a rá nehezedő diplomáciai és katonai nyomás hatására Brassó városában Lajos lábai elé borulva fogadott hűséget a királynak. Élete vége felé azonban újra igyekezett függetleníteni magát a Magyar Királyságtól. A szomszédos Moldvából a tatárok az 1340-es években többször betörtek Erdélybe és nagy pusztítást vittek végbe. Ezt megelégelvén Lajos Lackfi Endrét (a későbbi erdélyi vajdát) székely seregekkel a tatárok földjére küldte, aki seregei élén 1345. február 2-án háromnapos véres ütközetben tönkreverte a tatár seregeket. Maga a tatár kán sógora is fogságba esett, akiért hatalmas váltságdíjat ajánlottak fel, de Lackfi elrettentésképpen a fejét vétette.
42
Székely mondák szerint a győzelemben nagy része volt Szent László királynak és Szűz Máriának: a szent holtteste állítólag a csata idejére eltűnt nagyváradi kriptájából és a hadsorok élén harcolt fején koronával, kezében csatabárddal, míg felette „… a levegőben, csodálatos fényességben nagy szépségű úrasszony jelent meg, akinek fején nagyon ékes és tündöklő korona látszott”.[11] Lajos az országrész nyugalma érdekében megerősíttette az erdélyi végvárrendszert, amelynek védelméből a székelyek később még több expedíciót indítottak a tatárok ellen, akik idővel már kénytelenek voltak Moldvát elhagyni, így a terület megnyílt a román bevándorlás előtt.
A Balkán A Balkánon a velenceiek dalmáciai törekvései mellett a pápaság által eretnekségnek tekintett bogumilizmus terjedését igyekezett meggátolni, akik ellen a pápa kérésére viselt hadat, hogy „az eltévelyedett bárányok egy akolba vitessenek vissza”, hogy „meggyújtsa Rácországban a hit világát, s megtörje és megalázza a hitetlenek kevély nyakát”.[12] 1353-ban szerelmi házasságot kötött Kotromanić Erzsébettel, István bán lányával. A bogumil eretnekség elsősorban a bosnyák területeken terjedt el, de a bán, Lajos szövetségese sokat tett a katolizáció érdekében. Lajos 1365-ben tört be Észak-Bulgáriába, és bevette Vidin (magyarosan Bodony) városát, ahol megszervezte a vidini bánságot, és ferencesekre bízta a helyiek megtérítését. Az ellátási nehézségeknek köszönhetően 1369-ben kénytelen volt kivonulni, mire a hittérítőket lemészárolták a helyiek. Annyi eredménye mégis lett a kalandnak, hogy az addig fogságban tartott bolgár cár, Iván Szracimir 1388-ig megmaradt a magyar korona hűségén.
Török előretörés
Lajos győzelme a törökök felett Bulgáriában. A Magyar Anjou Legendáriumból való kép.
Lajosnak a kis balkáni népek ellen (a pápaság nevében is) vívott háborúi tovább gyengítették az egymással viaskodó fejedelemségek ellenálló képességét az egyre jobban fenyegető oszmán török hódítással szemben. Ezért Lajos uralkodásának vége felé már komoly török előretöréssel kellett szembenézzen, akik 1354-ben megvetették a lábukat Gallipolinál Európa földjén. 1363-ban elfoglalták Plovdivot, és 1365-től pedig a szultán már Drinápolyban tartotta a székhelyét. A török seregek 1371ben a Marica menti nagy csatában szétverték a makedóniai szerb Vukasin és szövetségeseinek hadait. A török által egyre jobban szorongatott Bizánc császára, V. (Palaiologosz) János császár (1341–1391) felkereste a nagyobb európai királyi udvarokat, hogy segítséget kérjen a török ellen. Körútja során 1366-ben találkozott Lajossal is Budán, akit sikerült megsértenie: miután Lajos leszállt a lováról és feléje indult, hogy üdvözölje, a császár a lován maradt. Lajos az egyházuniót szabta segítsége feltételéül, vagyis hogy az ortodox egyház ismerje el a pápa főségét. Lajos még azt is követelte a császártól, hogy az római rítus szerint keresztelkedjen meg, aki így üres kézzel távozott Lajos udvarából, és idővel már a szultán vazallusa lett. Más verzió szerint a török-elleni segítséget megígérte neki a király. Šišman Iván aztán fogságba vetette a császárt, emiatt Lajos elfoglalta Vidint, s 1366-ban a savoyai gróffal VI. Amadéval már törökellenes hadjáratra került sor, amit 1367-ben újabb követett. Lajos 1374–1375-ben már kénytelen volt közvetlenül a törökök ellen indítani háborút a Havasalföldre, azonban a románok elárulták, így nem tudott döntő győzelmet aratni.
43
Belpolitika Nemesség Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának. 1351-es törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték.[13] Hogy Lajos megőrizze maga mellett a köznemességet saját támaszaként, 1351-ben felújítja, módosítja az Aranybullát: Az Aranybullában foglalt szabadságjogokat rögzíti (adómentesség, bírói ítélet nélkül nem ítélhetők el, külföldi hadjáratra nem kötelezhetők). Változik az öröklési rend a köznemesek érdekében. Szabad végrendelkezést megszűntetik; elfogadják az ősiségtörvényt (1848-ig létezik) = birtok nem eladható, mindig fiúörökösre száll, ha nincs, akkor visszaszáll a királyra. Az ősiségtörvényt azért fogadják el, hogy a földbirtokos ne veszítse el a földjét. Másik törvény a köznemesek érdekeit szolgálja. Nemesi szabadság elve: az országban élő nemesek azonos jogokkal bírnak. Következménye: a 14. században egységesedik a magyar nemesség = bárók lesznek, kis- és középnemesi réteg tovább erősödik, rendi szerveződés is előrehalad. Kialakul az egységes jobbágyság: 13. sz.-ra a jogaik egységesednek, 1351ben a kötelezettségeik is azonosak lesznek. A 14. sz.-ban a városi polgárság rendi szerveződése is elindul, a legerősebb városok összefognak. * A törvény tartalmazta az Aranybulla megújítását, és az 1222-es oklevél keletkezése után másfél évszázaddal a nemesi szabadságok alaptörvényévé vált. Kimondta az egyazon szabadság (latinul unus eademque libertas) elvét, azaz a köznemességnek azonos jogokat biztosított a főnemességgel (legalábbis Werbőczy későbbi értelmezésében; eredetileg a magyarországi, illetve a horvát és szlavón nemesek egyenjogúságát deklarálták).[14] Fontos még az ősiség törvénye, amelynek értelmében ha kihalt egy birtokos család, a földek a Szent Koronára szálltak vissza – az Aranybulla ugyan lehetővé tette a szabad örökítést, de úgy tűnik, az nem került át a gyakorlatba, és a király rendelkezésével csak ezt a helyzetet rögzítette. A törvények jelentőségét az is növeli, hogy a Magyar Törvénytárba, a Corpus Juris Hungaricibe nem kerültek be az 1222 és az 1351 között hozott magyar törvények.
Jobbágyság A pestisjárványt (és korábbi a tatárjárást) megszenvedett országban az úrbéri viszonyokat is rendezni kellett. Akkoriban kb. kétmillió ember élhetett a Kárpát-medencében, így még sok szabad földterület volt, és a földesurak igyekeztek megbecsülni a munkaerőt. Nyilván komoly problémát jelentett a más nemesek jobbágyainak elrablása, mivel a király fontosnak tartotta ennek megtiltását. [15] Az egységesen szedendő kilenced bevezetésével[16] a jobbágyok a szegényebb birtokosok kárára történő átcsábítását kívánta megakadályozni (mert a jobbágyok szabadon költözhettek egyik úrtól a másikhoz). A jobbágyok ezentúl egységesen terményük kilencedik tizedét fizették bérként földesuruknak (vö. az egyháznak fizetett tizeddel) és a telkenként a kamara hasznának nevezett királyi adót, továbbá a rendkívüli adókat és egyéb járandóságokat.
Polgárság, városok Lajos uralkodása idején nyugat-európai léptékkel mérve még kevés igazi városa volt a Magyar Királyságnak. A meglevő városok Károly Róbert uralkodása alatt kezdtek erőre kapni és Lajos uralma idején tovább erősödtek. Növekvő jelentőségüket mutatja, hogy az Endre megkoronázása fejében a pápának küldött 44 000 aranyforintot is a városokon hajtották be, mint különadót. A Szepesszombati Krónika szerint „… ez a király és az apja nagyon szerették a magyarországi városokat, és felemelték őket, és javították állapotukat”.[17]
44
Lajos aranyforintja.
A városok fejlődésével párhuzamosan kezdtek a különféle mesterségek művelői jogaik védelmében céhekbe tömörülni. Ez azt jelentette, hogy a gyakoribb mesterségek művelői (például mészárosok, szabók, pékek stb.) városonként céhet alapítottak. A céhek törvényeikkel megszabták a tagok számára mesterségük művelésének fontosabb körülményeit.
Államszervezeti reform Lajos királyságának vége felé, 1375 és 1380 között komoly változtatások történtek a Magyar Királyság államigazgatásában. Az addig királyi kézben levő nagypecsét előlapja 1375-től kezdve a királyi tanács akaratának jelképévé vált, így jellege állami lett az addigi uralkodói helyett. A király autentikus pecsétje ettől kezdve a titkos pecsét lett, amelynek őrzésére 1374-ben neveztek ki először titkos kancellárt (addig a titkos jegyző látta el ezt a funkciót). A reform keretében a kancellária tényleges vezetése az alkancellár kezéből a kancelláréba került át, aki egyúttal a királyi különös jelenléti bíróság rendes tagjává vált (az alkancellár addig delegált tag volt). Az elszaporodó panaszok feldolgozására és a bírósági ügyek szortírozására állították fel az ún. audiencia-irodát, amelynek irányítása az addig hiteleshelyként működő kápolnaispán feladata lett, aki továbbra is a középpecsét őre maradt, ám ettől kezdve nem a saját, hanem a király nevében intézkedett. Ugyanehhez az újítássorozathoz köthető a tárnokmesteri funkció átalakulása. 1375-ben Szepesi Jakab országbíró kapta azt a feladatot, hogy elsőként a szabad királyi városok felett ítélkezzen; segédei a nemesi ülnökök voltak. Ezzel párhuzamosan a tárnok addigi kincstári feladatait a kincstartó vette át.
Kultúra Nagy Lajos idején Magyarországon fénykorát élte a lovagi kultúra. Ebben nagy szerepe volt, hogy az Anjou-ház kapcsolatai révén a Magyar Királyság szorosabban kapcsolódott a Nyugat-Európában kialakult művészeti és szellemi irányzatokhoz.
Építészet A magyarországi Anjou-ok idején kezd elterjedni hazánkban a gótika. A király 1343-ban jelentős építkezésekbe kezdett Diósgyőr váránál, amit még apja örökölt az Ákos nembeli Ernyéktől. A lakótorony négy belső toronnyal épült meg, és benne található Közép-Európa legnagyobb lovagterme, melynek alapterülete 380 m². A lovagkirály egyébként Visegrádon rendezte be székhelyét, bár 1347– 1355 között az udvar Budára költözött. Budavári Nagyboldogasszony-templomot Lajos uralkodása idején, 1370-ben alakították át gótikus stílusban. Gótikus stílusban épülnek templomok az ország más, nagyobb, gazdagabb városaiban is: Lőcse (Szepesség), Kolozsvár (Erdély). Lajos alatt a koldulórendek is nagy támogatásokat kapnak, ekkor épülnek városaink megmaradt középkori kőházai, kapualjukkal, ülőfülkéikkel.
Művelődés Nagy Lajos uralkodása idején történt a pécsi egyetem megalapítása (1367), ami azonban rövid életűnek bizonyult (a király uralkodása idején egyébként a krakkói universitas is hanyatlásnak indult). Egyre többen adták tanulásra a fejüket. Az országban akkoriban nagyon kevesen tudtak írni-olvasni, de egyre több ember látta be a tanultság hasznát, különösen a peres ügyekben.
45
Gyakrabban fordult elő, hogy egy-egy gazdagabb birtokos kitaníttatta valamely jó képességű rokonát, hogy később segítségére legyen ügyei intézésében. Egy ilyen, szegényebb rokon levele fennmaradt, ebben pénzt kér a tanulásához: „Szükségem volna, hogy bizonyos dénármennyiség mosolyogjon rám, mert nemhiába írja a költő: »Szitával merít vizet, aki könyv nélkül akar tanulni!« Innen származik [18] óhajunk, hogy küldjetek nekem Isten és vérrokonságunk okából bizonyos pénzmennyiséget”
Krónikások Lajos uralkodása alatt működtek azok a krónikások, akiknek írásai felbecsülhetetlen források manapság is Lajos koráról. 1358-ban kezdte el ismeretlen szerző (talán Kálti Márk kanonok) valószínűleg Lajos utasítására a Képes krónika megírását, amely Károly Róbert koráig tárgyalja a magyar történelmet. Szintén Lajos uralkodása alatt készítette feljegyzéseit a korról Küküllei János kanonok (később főesperes) és a Ferences rendi Névtelen Minorita.
A Képes Krónika első oldala.
Szintén Lajos korában, 1370 körül készült el a 15. századi Jókai-kódexben fennmaradt legendafordítás Assisi Szent Ferencről, melynek nyelvtana erősen tükrözi a latin eredetijét, nyelvállapota pedig meglehetősen archaikus.[19]
Képzőművészet Lajos uralkodása alatt alkottak a Kolozsvári-testvérek. Egyetlen máig fennmaradt alkotásuk a prágai várban (Hradzsin) található Sárkányölő Szent György szobra, amely Európa első teljes alakos bronz lovasszobra [20].
A Kolozsvári-testvérek Prágában álló Szent György szobra.
46
A szobor értékét mutatja, hogy Buda török általi bevétele (1541. augusztus 29.) után állítólag maga Nagy Szulejmán védte meg a műalkotást: „E szobrot senki meg ne nézze, a muzulmánok ne lássák – rendelkezett róla, majd a »a nyakán levő kasmíri sálat leoldván, az alakot befödte véle s az összetöretéstől megmentette«.” [21] A szobornak másolatai vannak Budapesten és Kolozsváron. A Lajos korából fennmaradt legjelentősebb gótikus táblaképünk a garamszentbenedeki (szlovákul Hronský Beňadik, németül Sankt Benedikt) oltár, Kolozsvári Tamás alkotása, az olasz gótikával rokonítható alkotás. Lajos korában készült a zselízi templom egyik falfestménye, amely Vesszős György megítéltetését ábrázolja. Vesszős György állítólag azonos azzal a Magyar György nevű vitézzel, aki Aversa városában Lajos parancsára lefejezte Durazzói Károly herceget. A vitéz sok embert megölt a nápolyi hadjáratokban, és később bűneit bánva, vezekelve Európa több országába elzarándokolt.
Lengyelország A szövetséges Lajos lengyelországi politikája alapvetően két szakaszra tagolható: 1342-től 1370-ig nagybátyja, III. (Nagy) Kázmér szövetségese volt, majd tizenkét éven át viselte az ország koronáját. Erre a Károly Róbert és Kázmér által kötött 1339-es trónörökösödési szerződés hatalmazta fel, amely Kázmér fiúutód nélkül bekövetkező halála esetére a magyar király egyik fiára hagyományozta a trónt. Magyar királyként Lajos több alkalommal sietett Kázmér segítségére. 1344-ben részt vett a pogány litvánok ellen indított keresztes hadjáratban, mely sikertelenül végződött, mivel a benne résztvevő János cseh király és fia, Károly morva őrgróf konfliktusba került a lengyel uralkodóval, és 1345-ben megtámadták. Krakkót csak Lajos segítsége mentette fel. 1350-ben apja nyomdokain haladva, az 1341-es egyezményt megújítva lemondott Halics és Lodoméria igényéről, tovább vállalva a közös (elsősorban litvánokkal, illetve tatárokkal szembeni) védelmi kötelezettséget. (Igaz, arra az esetre, ha Kázmérnak fia született volna, visszaváltási jogot biztosított magának.) 1351-ben éppen ezek miatt sietett Kázmér segítségére, sőt annak betegsége miatt maga volt kénytelen átvenni a hadjárat irányítását. Kestutis fejedelmet sikerült is meghódolásra és látványos békére kényszerítenie, sőt úgy tűnt, hogy még a keresztény hittérítésre is módja adódik – a litván uralkodó azonban kíséretével egy éjszaka megszökött a táborból, és nem tartotta be a békében foglaltakat. 1352-ben így bosszúhadjárat indult, melynek keretében nagy nehézségek árán sikerült bevenni Belzet, ám az ostromnál Lajos megsérült. A feltehetően királyi kalandvágyból a veszedelmes Moldván és a Keleti-Kárpátokon keresztül megtett hazaút komoly nehézségekkel járt, amiket a Névtelen Minorita is megörökített. 1355-ben kiadta az ún. budai privilégiumot, ami előzetes ígéreteket tartalmazott lengyel örökségének megszerzése esetére, fenntartva a fiági örökösödés jogát. 1364-ben Lajos is részt vett az ún. krakkói kongresszuson, ahol Kázmér rajta kívül vendégül látta többek között IV. Károly császárt, IV. Valdemár dán királyt és Péter ciprusi királyt is, ám nem jutottak dűlőre egy Oszmán Birodalom ellen indítandó keresztes hadjárat ügyében.
47
A király
Magyar Lajos, a lengyel király (Matejko)
Ludwik Węgierski Z Bożej łaski Król Węgier, Dalmacji, Chorwacji, Ramy, Serbii, Galicji, Lodomerii, Komanii, Bułgarii; Książę Salerno; Pan Monte Sant' Angelo
Miután Kázmér 1370-ben valóban utód nélkül halt meg, Lajost november 17-én megkoronázták Krakkóban (a lengyelek Ludwik Węgierski-nek, azaz „Magyar Lajosnak” nevezték). Bár korábban ígéretet tett rá, nem maga irányította a királyság ügyeit, hanem anyjára, Erzsébetre bízta azokat, aki nagy magyar kíséretet tartott, kivíva ezzel a lengyel nemesség haragját. Lajos és Erzsébet bázisát elsősorban a Krakkó környéki, tehát Kis-Lengyelországba való nemesség képezte, szemben a nagylengyel vidék ellenséges uraságaival. Azonban a kis-lengyel réteg sem tartott ki az új király mellett. Lajos népszerűsége akkor kezdett megromlani, amikor trónra lépése évében lemondott Sziléziáról. A helyzetet súlyosbította, hogy Lajos számára szükségessé vált, hogy biztosítsa a leányági örökösödést, így gyakorlatilag minden lengyelországi politikai lépését ennek rendelte alá. 1374-ben bocsátotta ki a kassai privilégiumot, ami adómentességet biztosított a lengyel nemesség számára, illetve bennük a király ígéretet tett arra, hogy a korábbi fejedelmi családokat és külföldieket nem juttat magas méltóságokba. Ennek fejében a lengyelek elfogadták, hogy Lajos halála esetén valamelyik lánya örökölje a trónt. Mindezek a politikai engedmények és a kereskedelem fejlesztésére, illetve a városok javára hozott intézkedések nem bizonyultak elégségesnek a lengyel lojalitás megtartásához. Az elégedetlenkedő lengyelek 1376-ban Krakkóban lemészárolták Erzsébet régens 160 fős magyar kíséretét, ő pedig kénytelen volt hazamenekülni. Lajos ekkor a korábbi nádorra, Oppelni László hercegre bízta a Lengyel Királyságot (1376–1378), és 1377-ben hadat vezetett a litvánok ellen, hogy lecsillapítsa a lengyel kedélyeket. Miután Erzsébet sikertelenül próbált visszatérni, ezúttal mint a kormányzótanács vezetője, Lajos haláláig László herceg irányította a lengyel ügyeket. Lajos eredetileg Mária lányát és a számára kijelölt férjét, Luxemburgi Zsigmondot (IV. Károly németrómai császár és cseh király fiát) szánta a lengyel trónra is, ám a lengyel rendek, bár 1379-ben elfogadták Máriát örökösnek, és 1382-ben, még Lajos életében felesküdtek rá, a király halála után kikötötték, hogy az új uralkodónak ott is kell berendezkednie. Ezért hosszas huzavona után Mária húga, a később szentté avatott Hedvig (lengyel nevén Jadwiga) lett a lengyel királynő. Ezzel aztán a két királyság perszonáluniója Nagy Lajos halála után megszűnt.
48
A lengyel történetírásban, mely különben csak kevéssé behatóan foglalkozik a Piast- és Jagelló-kor közti átmenet tizenkét évével, az az alapvető álláspont fedezhető fel mind a mai napig, hogy „Lajos nem volt jó királya a lengyeleknek, Nagy Kázmér után jelentősen meggyengítette a Kázmér alatt kiépült központi államszervezetet, csak lánya öröklését tekintette uralma végcéljának, klientúrát épített ki maga körül, adományozott kiváltságaival pedig évszázadokra előre beprogramozta a lengyel állam 18. századi bukását.” [22] Ennek alapvetően az az oka, hogy a kevés korabeli forrás alapvetően nagy-lengyel ellenzéki szellemiségű – főleg a kortárs Czarnkowi János hajdani alkancellár krónikájáé és a később ebből táplálkozó műveké. (Czarnkowi Jánost egyébként a királyi felségjelvények eltulajdonítása miatt köztörvényesen is elítéltek.) János, akinek hatása a későbbi elbeszélő forrásokon is érződik, mélyen elítéli Lajos uralmát, főleg az országegyesítő Nagy Kázmér korával összehasonlítva. Az amúgy terjedelmes okleveles anyag feldolgozása sokban tudná árnyalni a Lajos lengyelországi uralmáról kialakult képet.
Lajos, a lovagkirály Lajos felnőtt korában is igyekezett a lovagi eszmények szerint élni. A harcokban bátor, sok esetben vakmerő volt, gyakran harcolt az első sorokban. Ezt tanúsítják oklevelei is, amelyekből kiderül, hogy az esetek többségében a király szemtanúja volt a kitüntetett, megadományozott, megjutalmazott katonája hőstettének. Ennek megfelelően Lajos gyakran került veszélyes helyzetekbe, mint például a második nápolyi hadjárata alatt Canosa várának ostromakor. A király ekkor is az első sorokban rohamozott, mivel szerinte „bajban is a királyé az elsőség”. Miután egy kő az ostromlétráról a várárokba sodorta, sátrában sebesülten feküdve főtisztjei szemrehányására ezt válaszolta: „Tanuljátok meg, hogy a királynak mindenben példát kell mutatnia.” [23] Lajos rendkívül bajtársiasan viselkedett közkatonáival is. A krónikák feljegyezték, hogy amikor Salerno ostromára készült, egy hajnalon a Sele (Silaro) folyót vizsgálta, hogy átkelhet-e rajta seregével. Ezért egy, a folyónál itató katonáját az áradó folyóba küldte lovastól. A katonát elragadta az ár, mire Lajos lovával utána ugratott, és kimentette vitézét. Mivel „hogy ha az ő szavára valaki bajba kerül, azon neki segíteni kell”. A krónikás szerint „volt is becsülete a királynak, nemcsak a palotában, hanem a tábortűz mellett is”.[24] Lajos nagylelkű volt a hadifoglyokkal szemben is. Szintén a második nápolyi hadjárat alatt, Lucera közelében egy vár ostroma közben Lackfi Miklós egy rajtaütése (Lajos igen szerette és méltányolta a huszárcsínyeket) eredményeképpen kb. 150 zsoldost hurcolt a király elé megkötözve. Lajos megvendégeltette, majd másnap lovaik és fegyvereik nélkül szétkergettette őket. Ugyanebben a hadjáratban Lajos elfoglalta egy, őt korábban eláruló gróf várát. A gróf reménytelen helyzetében ingre vetkőzve, kötéllel a nyakában járult a király elé annak kegyelméért, mire Lajos nemcsak megbocsátott neki, hanem állásába is visszahelyezte. Lajos az itáliai hadjáratai során – lehetőségeihez mérten – igyekezett kímélni a polgári lakosságot. Az első nápolyi hadjáratát előkészítő ügynökeit nyomatékosan felszólította: „… átmenő útjukban ne ártsanak, alkalmatlankodjanak senkinek, s a rablástól tartózkodjanak, hanem mindenki tetszésére, békésen haladjanak útjukon, gyalázatos cselekedetük rossz hírével be ne szennyezzék az ő nevét s méltóságos és tisztelt országát, s ebből kifolyólag meg ne botránkoztassanak sokakat”.[25] Katonáinak szintén szigorúan megtiltotta a rablást és a fosztogatást, bár ezt inkább csak a magyar katonái között tudta érvényesíteni. Egy korabeli krónikás beszámolója szerint a zsoldosok „nyomát barát és az ellenség földjén egyaránt a rablás, gyilkolás, nők megfertőzése, az elfogott ellenség kíméletlen megkínzása jelzi, míg a magyar a harcban bátor, a legyőzött ellenséggel szemben emberséges”.[26] Ezért a nápolyiak – legalábbis kezdetben – különbséget tettek hadifoglyaik között. A polgári lakosságnak főleg az idegen zsoldoskatonák okozták a legtöbb szenvedést, ezért ha a szükség úgy kívánta Lajos kellő eréllyel lépett fel ellenük. Ez történt Barletta városában is, ahol a saját zsoldosai és a városi polgárok közötti összetűzés miatt magyar katonasággal verette ki a feldühödött zsoldosokat a városból, sőt, még katapultokkal is közéjük lövetett. Bár idővel, a háború elhúzódásával
49
és ha a király nem volt jelen, az idegen zsoldoskatonák kegyetlensége kezdett átragadni a magyar katonákra is, ekkor „elevenen nyúzták meg azokat a magyarokat, akiket elfogtak, és kegyetlenül gyötörték őket más kínzásokkal is”.[27] Lajos hadvezérként, hadműveletek irányítójaként nem tűnt ki különösebben: a nyílt ütközeteket általában megnyerte, de a katonai lángelme megnyilvánulásait csak ritkán tapasztalni a haditettei során. Az erődítmények ostroma is nehézkesen ment neki. Hadvezérként inkább szerencsés volt. Igazi nagysága inkább katonaként és hadszervezőként mutatható ki: amely utóbbi képessége révén lehetővé vált, hogy sikeres hadműveleteket lehessen folytatni a Magyarországtól távoli Itáliában, az ország határaitól 1500–2000 km távolságban. Ez a középkor addigi szakaszában igen kevés hadvezérnek, uralkodónak sikerült, ezért nem minden alap nélkül írta róla egy padovai krónikás, hogy Lajos „a világ leghatalmasabb fejedelme a keresztények között és a legrettegettebb király a hitetlenek szemében Nagy Károly császár halála óta”.[28]
A második aversai tragédia A fentiek alapján Lajos jellemébe nagyon nem illik bele rokonának, Durazzói Károly hercegnek a kivégeztetése olyan módon, ahogy az megtörtént. A magyar történetírás mindig is próbálta mind erkölcsileg, mind politikailag mentegetni, magyarázni azt, ahogy Lajos kivégeztette rokonát. Kropf Lajos (1852–1939) történész azonban „csúnya szennyfoltnak” tartja a vérbosszút, nemcsak Lajos király jellemén, hanem a magyar nemzet becsületén is. Szerinte „a kiszemelt áldozataival lakmározó, velük kockázó, képmutató magyar király bús alak, mely beleillenék valamiféle kóborszínész társulat repertoárjához tartozó rémdráma keretébe, s azt a jelenetet, midőn a lakoma végeztével, miután áldozatainak utolsó fillérét elnyerte volt, a jellemtelen ember végre eldobja az álarcot, és előbb adott ígérete dacára, hogy bántalmuk nem lesz, elfogatja vendégeit – ezt még a karzat sem tapsolná meg.”[6] Durazzói Károly herceg dicstelen halálának pontos indítékai még ma sem tisztázottak minden részletében. Johanna testvérének, Máriának a férje volt, ezért Johanna trónfosztása esetén – ami Lajos terveiben volt – „túlságosan” közel kerülhetett a trónhoz (bár törvényesen szintén nem lehetett uralkodó, mert Johanna halála esetén felesége, Mária ill. annak gyermeke lett volna a király), amit Lajos magának akart. A durazzói és tarantói hercegek (tisztes) fogságba vetésével pedig Lajos egyrészt talán őket is távol akarta tudni a nápolyi tróntól, másrészt pedig túszul tartásukkal szerette volna saját magára nézve kedvezőbben befolyásolni a nápolyi ügyeket azok végső rendezéséig. Az is felmerülhet, hogy Durazzói Károly néhány Lajos környezetébe férkőzött ellenfele szólhatott a herceg ellen a fiatal királynál ill. tüzelhette fel Lajost a durazzói ellen. A vérbosszú mindenesetre ki lehetett tervelve, mivel a lakoma során a hercegek egy jóakarója figyelmeztette őket a rájuk leselkedő veszélyre – amit ők nem is gyanítottak.
Élete alkonya, halála Lajos a krónikások szerint utolsó éveiben „… félrevonult az emberi sokaság nyüzsgésétől, és az ájtatos, elmélkedő életet választotta magának, hogy szívvel-lélekkel és teljes áhítattal élhessen a jámbor cselekedeteknek, és imádkozásba merülhessen. Ebben állhatatosan meg is maradt.”[29] Ebben több ok is szerepet játszhatott: megtört egészségének, megfáradt testének és lelkének már sok lehetett a megnövekedett birodalmával járó temérdek gond. Visszavonulása azonban tökéletesen megfelelt a lovagi eszményeknek is: ezek szerint a miután a lovag véghez vitte nagyszerű tetteit és megöregszik, félrevonul a világtól és csendes, elmélkedő, jámbor életet kezd és vezekel a bűneiért.
50
Liezen-Mayer Sándor: Erzsébet és Mária királynők Nagy Lajos sírjánál (1862)
A fentiek miatt Lajos gyakran vonult el a számára kedves pálosok budaszentlőrinci vagy márianosztrai kolostorába (amelyet ő maga alapított), ahol a nagy király az egyszerű szerzetesek között, azokkal elvegyülve töltötte idejét. Egy feljegyzés szerint három együgyű firenzei polgár a Margit-szigeten papnak nézte a nagy királyt, „…hiszen nem volt a fején még korona sem, hát mi az hittük, hogy a papja.” [30] Lajos uralkodásának utolsó éveiben már egyre inkább felesége, Erzsébet és néhány kegyence (főleg Garai Miklós és Forgách Balázs) kormányozták az országot (később, 1386-ban a főúri pártharcok során, de főleg III. Károly meggyilkolása miatt mindhármójukat meggyilkolták: az anyakirálynőt megfojtották, a két kegyencet pedig levágták). Nagy Lajos Nagyszombat városában halt meg 1382. szeptember 10-én 56 éves korában. Székesfehérvárott temették el, a bazilika Szent Katalin kápolnájában. Nem sokkal halála előtt egy üstökös jelent meg az égbolton, a középkoriak szerint a világ közelgő veszteségét jelezve. „Halála miatt akkora gyász támadt az országban, hogy szinte mindenki megsiratta, mint saját halottját.” [31] A magyar trónt Mária, a lengyelt pedig Hedvig nevű lánya örökölte (a Nápoly élére kiszemelt Katalin 1378-ban elhunyt). Lajos halála után „udvarának lovagi máza hamar lekopott a magyar bárókról”, [32] mert „kezdének az urak pártolkodni, és egybeveszni, egymást kergetni, és egymásnak jószágát dúlni”.[33] Egy velencei diplomata szavaival: „Egyiknek a vezérség a legfőbb vágya, az grófságot akar, ez bánságra törekszik, másokat kitúrva, magasabbra tör valamennyi, ádáz irigység fogja el őket, gyűlölik egymást, pártokra szakadnak, s magát a népet is pártokra szakítják.” [34] Lajosnak később vörös márványból készített síremléket állítottak. A síremlékből és magából a kápolnából mára csak maradványok maradtak: minden áldozatul estek a történelem viharainak, pontosabban Székesfehérvár 1602-es ostromának, a kápolnát pedig 1806-ban bontották le. A kápolna feltételezett helyén talált sírkamrákban eddig egy férfi és két női csontvázat találtak, de sajnos olyan kiegészítők nélkül, amelyek alapján azonosíthatóak lennének. A férfi csontváz lehet mind Károly Róberté, mind Lajosé, a női maradványok pedig talán Lajos két feleségéé.
51
Lajos uralkodásának mérlege Lajos a „Nagy” jelzőt („Grandis”) először Lorenzo de Monacis velencei követségi titkár 14. század végén készült krónikájában kapta, elsősorban emberi és lovagi nagyságára utalva. Melléknevét a mai értelemben a 19. század nemzeti romantikus történetírói adták a királynak, így az 1945 utáni marxista történetírás elvitatta tőle. Ma újra az a nézet az uralkodó, amely szerint jogos a neve melletti „Nagy” jelző. Bár Lajos negyven évéről leginkább az ország temérdek pénzét elnyelő, tartós eredményt nem hozó diplomáciai vállalkozásai és hadjáratai juthatnak eszünkbe (Lajos uralkodásának negyven esztendejéből csak három háború nélküli éve volt az országnak: 1342, 1375, 1376), fontos észben tartanunk, hogy ezen hadjáratok (főleg az itáliaiaiak) nem váltak volna lehetővé egy erős és stabil hátország nélkül, amely az akkori Magyar Királyság volt. Lajos hadjáratai nagyon igénybe vették az ország politikai, pénzügyi és katonai teherbíró képességét, de a Károly Róbert által stabilizált államszervezet sikeresen kiállta ezeket a megpróbáltatásokat. A Magyar Királyság Lajos uralma alatt európai nagyhatalommá vált („Magyar Archiregnum”) és Lajos diplomáciai tevékenysége közvetlen érdekeltségein kívül is kiterjedt több európai államra: sem Lajos előtt, sem utána nem volt magyar uralkodó, aki ilyen aktív külpolitikát folytatott volna az ország határain túl minden irányban. Lajos belviszályoktól és külső támadásoktól mentes királysága, melyben egyetlen komoly negatívumot a pestisjárvány jelentett, lehetővé tette a társadalom válságoktól mentes fejlődését, mind politikai, mind gazdasági tekintetben. A magyar nemzeti romantika a reformkorban a kisszerűnek tekintett jelenből (a 19. század első fele) többször merített, tekintett vissza Magyarország általuk nagyszerűbbnek tartott történelmi korszakaiba. A kor (reformkor) költői – Berzsenyi, Petőfi, Arany – ilyennek találták Nagy Lajos korát is. Az újabb időkben Passuth László hasonló szellemben írt Nápolyi Johanna című regényében.
Hivatkozások 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22.
23.
↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 10-11. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 11. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 15. oldal ↑ Történelmi világatlasz; Cartographia, Budapest, 2001., 111. oldal ↑ Küküllei János: Lajos király krónikája. 4. caput ^ a b Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 106. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 132. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 174. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 19. oldal ↑ dr. Bedécs Gyula: Horvátország és tengerpartja; B. K. L. Kiadói és Reklám Kft., Szombathely 2004., 152. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 16-17. oldal ↑ Varga Domokos: Magyarország virágzása és romlása, Magyarország a XIV-XV. században; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1984., 35-36. oldal ↑ Lajos 1351-es törvényei ↑ 1351. évi XI. és XII. törvénycikkek ↑ 1351. évi XVI. törvénycikk ↑ 1351. évi IV. törvénycikk ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 224-225. oldal ↑ Varga Domokos: Magyarország virágzása és romlása, Magyarország a XIV-XV. században; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1984., 41. oldal ↑ A magyar irodalom története. Akadémiai, 1964-1966 ↑ Técsi Zoltán - Illyés Csaba:Örök Erdély - Vándorlás végtelen utakon; Pannon-Literatúra Kft., 2009., 36. oldal ↑ ifj. Barta János: Budavár visszavétele; Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985., 57. oldal ↑ Bagi Dániel: Nagy Lajos lengyelországi uralmának megítélése a lengyel történetírásban. In: Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Főszerk.: Hanák Péter. Pécs, 1997, pp. 45-60 ↑ Lengyel Dénes: Régi magyar mondák; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1985., 233-234. oldal
52
24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36.
↑ Lengyel Dénes: Régi magyar mondák; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1985., 237-238. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 63. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 161. oldal ↑ Varga Domokos: Magyarország virágzása és romlása, Magyarország a XIV-XV. században; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1984., 26. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986, 70. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 195. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 196. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 197. oldal ↑ Varga Domokos: Magyarország virágzása és romlása, Magyarország a XIV-XV. században; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1984., 45. oldal ↑ Varga Domokos: Magyarország virágzása és romlása, Magyarország a XIV-XV. században; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1984., 43. oldal ↑ Varga Domokos: Magyarország virágzása és romlása, Magyarország a XIV-XV. században; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1984., 43-44. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 83. oldal ↑ Bellér Béla: Magyarok Nápolyban; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986., 109-110. oldal
Egykorú források Bollók János (fordító): Képes Krónika; Osiris Kiadó, Budapest, 2004. (Millenniumi Magyar Történelem) Küküllei János: Lajos király krónikája, Névtelen szerző: Geszta Lajos királyról; Osisris Kiadó, Budapest, 2000. (Millenniumi Magyar Történelem) [1]
Szakirodalom Bellér Béla: Magyarok Nápolyban. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986. Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1985. Horváth Jenő (szerk.): Királyok könyve. Magyarország és Erdély királyai, királynői, fejedelmei és kormányzói. Helikon Kiadó, Budapest, 2004. Csiffáry Tamás (szerk.): Magyar királyok könyve. Inkvizítor Könyvkiadó, Budapest, 2001.
Irodalmi művek Lajos koráról Bezsenyi Dániel: Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás Petőfi Sándor: A hazáról Passuth László: Nápolyi Johanna Ilosvai Péter: Toldi Miklós históriája (1574) Arany János: Toldi-triológia Gulácsy Irén: Nagy Lajos Király
Forrás http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Lajos_magyar_kir%C3%A1ly http://pl.wikipedia.org/wiki/Ludwik_W%C4%99gierski
53
Hedvig lengyel királynő
Jan Matejko – Jadwiga Andegaweńska
Jadwiga Andegaweńska (ur. między 3 października 1373 a 18 lutego 1374 w Budzie, zm. 17 lipca 1399 w Krakowie) – najmłodsza córka Ludwika Węgierskiego i Elżbiety Bośniaczki, król Polski od 1384, święta Kościoła katolickiego, katolicka patronka Polski. http://pl.wikipedia.org/wiki/Jadwiga_Andegawe%C5%84ska
54
Martyna Bandurewicz
Królowa Jadwiga Andegaweńska Dzieciństwo Jadwigi i plany sukcesyjne Ludwika Andegaweńskiego Jadwiga urodziła się najprawdopodobniej w 1374 roku jako najmłodsza córka króla Węgier i Polski Ludwika Andegaweńskiego. Jej babką ze strony ojca była siostra Kazimierza Wielkiego - Elżbieta. Lata dziecięce spędziła na dworze w Budzie, który odznaczał się wówczas świetnością i bogactwem, był ważnym ośrodkiem życia kulturalnego. Stąd Jadwiga wyniosła umiejętność czytania i pisania, znajomość łaciny i niemieckiego, wykwintne ułożenie oraz zainteresowania muzyką, sztuką i nauką. Jej ojciec Ludwik Węgierski nie posiadał męskiego potomka, a sam był słabego zdrowia. Dlatego też rozpoczął zabiegi mające na celu zapewnienie dziedziczenia swoim córkom. W roku 1374 w Koszycach nadał szlachcie polskiej przywilej zwalniający ją z podatków (z wyjątkiem 2 groszy z łanu chłopskiego) oraz przyznający odszkodowanie za wyprawy organizowane poza granice kraju. W zamian szlachta wyrażała zgodę na objęcie tronu polskiego, po śmierci Ludwika, przez jedną z jego córek. Jakkolwiek w dokumencie nie wymieniono o którą z córek chodzi, to wiadomo, że Ludwik Andegaweński do tej roli przeznaczał najprawdopodobniej starszą siostrę Jadwigi. Jadwigę natomiast zaręczono w 1378 roku z ośmioletnim Wilhelmem Habsburgiem. Między dziećmi odbył się uroczysty ślub, po czym odesłano Jadwigę na dwór w Wiedniu, gdzie miała prawdopodobnie się wychowywać do chwili dopełnienia małżeństwa, czyli do momentu uzyskania wieku dojrzałego. Według ówczesnych standardów wynosił on 12 lat dla kobiety i 14 lat dla mężczyzny. Rok później Jadwiga wróciła na Węgry, w związku bowiem z śmiercią najstarszej z sióstr - Katarzyny, trzeba było zmienić plany sukcesyjne. Jadwiga miała odziedziczyć koronę węgierską, jednak po zgonie Ludwika Andegaweńskiego, to Maria jako starsza została obwołana królem Węgier. Ponieważ Polacy nie życzyli sobie dalszego utrzymywania unii personalnej z Węgrami, ani nie odpowiadał im mąż Marii - Zygmunt Luksemburski, zażądali od matki Jadwigi - Elżbiety Bośniackiej - przysłania do Polski młodszej córki.
Jadwiga królem Polski Rokowania trwały dwa lata, dopiero groźba obrania innego króla przez panów polskich skłoniła Elżbietę Bośniacką do wyprawienia Jadwigi do Polski. Uroczystość koronacji na króla Polski odbyła się na Wawelu 16 października 1384 roku. Arcybiskup gnieźnieński włożył na jej głowę specjalnie sporządzoną dla niej koronę. (poprzednie insygnia wywiózł z Polski Ludwik Andegaweński). Tytuł króla a nie królowej przysługiwał Jadwidze jako pełnoprawnej dziedziczce tronu polskiego, jako następcy swojego ojca. Jej pozycję wzmacniał również fakt bliskiego pokrewieństwa z Piastami. W chwili przyjazdu do Polski Jadwiga była jeszcze dzieckiem, miała 10 lat, znała jedynie podstawy języka polskiego. Z dala od matki, musiała się czuć obco w zupełnie nowym środowisku. W dodatku, ku jej rozpaczy, panowie polscy nie zaaprobowali jej narzeczeństwa z Wilhelmem i zaczęli poszukiwać dla nie odpowiedniego męża.
55
Małżeństwo z Władysławem Jagiełłą Ze względu na małoletniość Jadwigi rządy w jej imieniu sprawowali możnowładcy małopolscy. To oni zadecydowali o unieważnieniu zaręczyn z księciem austriackim, i oni prowadzili rokowania w sprawie wyboru jej przyszłego małżonka. Wilhelm nie zrezygnował tak łatwo z ręki Jadwigi, przybył do Krakowa i próbował doprowadzić do zrealizowania małżeństwa. Również Jadwiga przychylna była tym planom. Nawet doszło do incydentu kiedy młoda, zdesperowana królowa zaczęła rąbać furtę na Wawelu aby połączyć się z narzeczonym. Panowie krakowscy udaremnili jednak te zabiegi i doprowadzili do końca rozmowy z kandydatem do ręki Jadwigi - księciem litewskim Władysławem Jagiełłą. Ustalono, że w zamian za małżeństwo z królową Jadwigą ochrzci swoją rodzinę i kraj, zapłaci odszkodowanie za zerwane zaręczyny, a objąwszy tron odzyska dla Polski utracone ziemie. Wszystkie te zobowiązania zostały potwierdzone aktem unii podpisanej w Krewie w 1385 roku. Pozostawało przekonać jeszcze do małżeństwa z Władysławem Jagiełłą samą Jadwigę. Młoda władczyni długo się wzbraniała przed poślubieniem dużo starszego od siebie mężczyzny, w dodatku poganina. Kiedy orszak Jagiełły zbliżał się do Krakowa wysłała zaufanego dworzanina - Zawiszę z Oleśnicy - by zdał jej sprawozdanie jak książę litewski wygląda. Uspokojona jego relacją ostatecznie uległa namowom panów małopolskich i w lutym 1386 roku odbył się ślub królewskiej pary.
Współrządy Jadwigi i Władysława Jagiełły Władysław Jagiełło wybrany i koronowany król miał w swoim ręku pełnię władzy, ale ponieważ dziedziczką tronu polskiego była Jadwiga to czasami musieli sobie nawzajem potwierdzać najważniejsze akty państwowe. W początkowym okresie współrządów Jadwiga była jeszcze dzieckiem więc jej udział w polityce był jedynie symboliczny. W 1387 stanęła na czele wyprawy na Ruś Halicką, w celu rewindykacji tego terenu do Polski. Z czasem podejmowała się coraz częściej zadań politycznych : podjęła korespondencję z Krzyżakami, doprowadziła do zgody między Władysławem Jagiełłą, a jego stryjecznym bratem Witoldem, odegrała doniosłą rolę w pertraktacjach ze swoim szwagrem - Zygmuntem Luksemburskim. Jadwiga miała własny dwór i kancelarię niezależną od króla. Prowadziła bogate życie dworskie. Chętnie otaczała się uczonymi, prowadząc wykwintne konwersacje, utrzymywała muzyków, ale też często jeździła konno i polowała. Przyjmowała liczne delegacje zagranicznych dostojników i dyplomatów.
Odnowienie Akademii Krakowskiej Z imieniem Jadwigi wiąże się restytuowanie Akademii Krakowskiej założonej przez ciotecznego dziadka Jadwigi - Kazimierza Wielkiego. Wznowienie prac uczelni odbywało się w kilku etapach. Najpierw rozpoczęto zabiegi u papieża w celu uzyskania zgody na otwarcie, nie istniejącego wcześniej, fakultetu teologicznego. Absolwenci tego wydziału mieli pomóc w chrystianizacji Litwy. Następnie w roku 1399 Jadwiga zapisała swoje cenne suknie, kosztowności i klejnoty by stworzyć fundusz na odbudowę uniwersytetu. Sprawa wspierania uczelni wydawała się szczególnie bliska Jadwidze, wynikała z jej osobistych zainteresowań nauką i sztuką.
Kult Jadwigi Jadwiga cieszyła się sławą osoby bardzo pobożnej. Jak pisał Jan Długosz "wzgardziwszy próżnością i wszelkimi marnościami świata, wszytek umysł swój zajmowała modlitwą i czytaniem ksiąg świętych ". Opiekowała się klasztorami, przeznaczając różne sumy na ich utrzymanie, rozpoczęła budowę kościoła na Piasku w Krakowie, interesowała się szpitalami. Na jej polecenie dokonywano tłumaczeń na język polski Pisma świętego i dzieł ojców Kościoła. Starała się realizować ideał życia kontemplacyjno-czynnego. Było to zgodne z ideą zawartą w podarowanym Jadwidze dziele "O kontemplacji i życiu aktywnym". Historycy przypuszczają, że dwie splecione litery M, którymi ozdobione były przedmioty należące do królowej oznaczały inicjały dwóch imion: Marii i Marty, postaci biblijnych reprezentujących ideał życia kontemplacyjnego i czynnego. Można sądzić , że spośród współczesnych jej kobiet wzorem do naśladowania była dla niej Brygida Szwedzka. Jadwiga zmarła w lipcu 1399 roku, wkrótce po urodzeniu córeczki (która również nie przeżyła), pozostawiając po sobie opinię osoby świątobliwej. Dwór królewski podjął starania propagujące jej kult, jednak sumy przeznaczone na zabiegi kanonizacyjne zostały przeznaczone na wojnę trzynastoletnią. Wznowiono je z początkiem wieku XIX i kontynuowano w wieku XX. Po II wojnie światowej jej szczątki z prowizorycznego grobu przed ołtarzem katedry wawelskiej przeniesiono do grobowca. W roku 1997 Jadwiga za swe świątobliwe i pełne wyrzeczeń życie, oddanie kościołowi i ubogim została wyniesiona przez papieża Jana Pawła II na ołtarze jako święta. Cały tekst: http://www.edulandia.pl/edukacja/1,124766,6713823,Krolowa_Jadwiga_Andegawenska.html#ixzz2Lbc4AkvM
56
Szent Hedvig portréja (Marcello Bacciarelli)
Lengyelország királynője Szent Hedvig (lengyelül Jadwiga Andegaweńska), (1374. február 18. – Krakkó, 1399. július 17.), Lengyelország királynője és Litvánia nagyhercegnéje. Az Anjou-ház magyar királyi ágából származott. Uralkodási ideje: 1384 – 1399. július 17. Koronázása: Waweli székesegyház, Krakkó, 1384. október 16. Elődje: Lajos Utódja: II. Ulászló
Életrajzi adatok Uralkodóház: Anjou-ház (Capeting-dinasztia) Született: Buda, 1374. február 18. Házastársa: Jagelló litván nagyherceg, II. Ulászló néven lengyel király (1351 körül–1434) Gyermeke: Erzsébet Bonifácia (Krakkó, 1399. június 22. – Krakkó, 1399. július 13.) lengyel királyi hercegnő, litván nagyhercegnő Édesapja: Lajos magyar és lengyel király (1326–1382) lengyel király Édesanyja: Kotromanić Erzsébet bosnyák hercegnő (1340 körül–1387) Elhunyt: Krakkó, 1399. július 17. Nyughelye: Wawel, Krakkó
57
Szent Hedvig származása
58
Szent Hedvig szobra Vácott (Fotó: Buskó András)
Életrajza I. Nagy Lajos (Ludwik Węgierski) magyar király és Kotromanić Erzsébet (Elżbieta Bośniaczka) lánya. Lajosnak Erzsébettől három lánya született, Katalin, Mária és Hedvig. Apja halála után a lengyel trónt Hedvig, a magyart pedig Mária örökölte.
Hedvig címere 59
1383-ban a Radomba összehívott szejm Lengyelország királyává választotta Hedviget, Nagy Lajos magyar király lányát. Hedviget a krakkói Waweli székesegyházban koronázták meg 1384. október 16án.
Hedvig magyar-lengyel egyesített címere
Hedviget eredetileg Habsburg Vilmos osztrák herceggel jegyezték el még négy évesen, – mivel Vilmosnak szánták a magyar trónt is – mielőtt Ulászlóhoz ment feleségül. A lengyelek nem akarták Habsburg Vilmost királyukként, ezért elűzték. Az országot azonban fenyegette keletről a pogány litvánok serege, így kapóra jött, amikor fejedelmük, Jagelló Ulászló 1386-ban házasságkötési ajánlattal jelentkezett Hedvig udvarában, ami persze feltételezte ő és népe áttérését a keresztény hitre. Hedvig ebben Isten akaratát látta, s beleegyezett az új házasságba azzal a feltétellel, hogy a Szentszék kimondja Vilmossal kötött házassága érvénytelenségét. Ez meg is történt, sőt IX. Bonifác pápa elfogadta a keresztszülői felkérést is a királyi pártól. Hedvig 16 évesen lett Jagelló Ulászló jegyese. Hedvig ezzel hozzájárult ahhoz, hogy áttérjen a keresztény hitre, ennek következtében megadva a kereszténységet Litvániának, a lengyel-litván államszövegtség útján. Élétben azért küzdött, hogy ne erőszakos módón térítsék kereszténységre a litvánokat, hanem békés eszközökkel.
Hedvig és Ulászló a litvánok megkeresztelésénél
60
Szent Hedvig lett a litvánok keresztény hitre térítésének igazi pártfogója, aki az üdvöt és a kegyelmet hangsúlyozta férje meglehetősen világias, erőszakos módszereivel szemben. Ő szorgalmazta, hogy a még zavargó, áttérni nem akaróknak ne vegyék el a jószágaikat, hangsúlyozva, hogy: Ha vissza is adtuk javaikat, ki fogja visszaadni elsírt könnyeiket?…. Szorgalmazta a meggyőzés elvét a kereszteléseknél, illetve a litván papság kiművelését. Prágában 1397-ben kollégiumot alapított litván teológusok számára is. Krakkóban noviciátust alapított, ahol elérte a teológiai fakultás megindítását is a pápától.
A krakkói Collegium Maius középkori épülete (Fotó: Buskó András)
61
Hedvig 25 évesen, első gyermekének, Erzsébet Bonifácia szülésébe halt bele. Szentség hírében halt meg 1399-ben, s közeli szentté avatását a lengyelek annyira biztosra vették, hogy a krakkói Waweli székesegyház oltára alá temették, nem a kriptába, ahová a királyi főket is szokták.
Hedvig carrarai fehér márvány síremléke a Wawelben Antoni Madeyski lengyel szobrászművész alkotása 1902-ből (Fotó: Buskó András)
Bár a kanonizáció, illetve az elevatio (felemelés) még sokáig váratott magára, töretlen volt - ahogy a lengyelek hívják, Jadwiga - tisztelete, s mindenhol szentek társaságában, szentként ábrázolták. Szentté azonban csak az első lengyel pápa, II. János Pál avatta 1997. június 8-án, aki korábban már bíborosként a boldoggá avatásán szorgoskodott. Szent Hedvig 2006 óta a Dunakanyar védőszentje. Ünnepe: július 18.
II. János Pál pápa látogatása Hedvig síremlékénél
62
Filmművészet Krzysztof Zanussi lengyel filmrendező „Anjou Hedvig” – „Królowa Jadwiga” – címmel magyar– lengyel–osztrák koprodukcióban tervezett játékfilmet készíteni, amely Hedvig életének
legfontosabb két hetét dolgozza fel, mely a lengyel-litván unió kiteljesedését, a kereszténység "uralomra törését" jeleníti meg.
Krzysztof Zanussi (Fot. Bruno Fidrych)
Krzysztof Zanussi lengyel filmrendező, forgatókönyvíró, producer 1939. június 17-én Varsóban született. Mielőtt első amatőr filmjeit elkészítette volna, fizikát tanult a Varsói Egyetemen, majd filozófiát a krakkói Jagelló Egyetemen, s részt vett a Lengyel Tudományos Akadémia filmelméleti kurzusain is, így kezdett a filmezéshez. Az 1960-as évek közepétől készített dokumentum- és játékfilmeket. A számos fesztiváldíjjal elismert rendező több egyetemen tanít, és producerként támogatja a fiatal filmeseket is. A magyar Groó Diana Csoda Krakkóban (2004) című alkotásánál is segédkezett. http://hu.wikipedia.org/wiki/Hedvig_lengyel_kir%C3%A1lyn%C5%91
SZEMELVÉNYEK 63
Szent Hedvig Nagy Lajos magyar-lengyel király harmadik és legkisebb leányaként született 1373-ban. Édesanyja, II. István boszniai herceg leánya volt. Már négy éves korában eljegyezték Habsbrug Vilmosnak, II. Lipót osztrák herceg fiának. Nagy Lajosnak nem lévén fiú gyermeke, Hedviget jelölte ki a lengyel trónra. A király halála után 1384-ben lengyel királynővé koronázták az alig 10 esztendős Hedviget. Hedvig, bár szerette Vilmost, de mégis meghozta azt az áldozatot, hogy a nálánál jóval idősebb Jagelló litván nagyherceghez menjen feleségül, mert így remélte elérni a litvánok megtérését és a két nép közötti békét. 1385-ben jött létre köztük a frigy, Hedviget litván királynővé koronázták és Jagelló megkeresztelkedvén, mint lengyel király a II. Ulászló nevet vette fel. Közösen kezdenek hozzá a keresztény hittérítő munkához, 1388-ban megalapítják a vilnai litván püspökséget. Hedvig a litván papság képzésére kollégiumot szervez a prágai egyetemen. A lengyel nép hitének erősítése végett templomokat építtet, liturgikus könyveket szerez be. Krakkóban megalapítja a bencés kolostort, ahol az istentiszteletet a nép nyelvén tartják meg. 1397-ben teológiai fakultást állíttat fel a krakkói egyetemen, ahová távoli országokból hivat meg professzorokat. Igen szívén viselte a klarissza rendet, mert meggyőződése volt, hogy az imádságból és a szeretetszolgálatból egyre nagyobb a szükség. Hasonlóan – mint szent Erzsébet – ő is a szegények, a betegek, az árvák és az özvegyek istápolója lett. Vagyonát, örökségét a szegények között osztotta szét és alapítványt hozott létre a krakkói egyetem részére. Fiatalon, 26 éves korában, 1399-ben húnyt el Krakkóban. Itt is temették el. http://www.kislexikon.hu/szent_hedvig.html
64
Proksza Gyöngyi: Szent Hedvig
BOLDOG HEDVIG királyné július 18. BOLDOG HEDVIG (Jadwiga) Nagy Lajos királyunk kisebbik lánya volt, 1372-ben, vagy 1374-ben született. Anyja Boszniai Erzsébet volt. Már négyéves korában eljegyezték a nyolc éves Vilmos osztrák herceggel. Tíz éves volt, amikor árva lett. 12 évesen, 1384. október 15-én Lengyelország királynőjévé koronázták. Vilmost a lengyelek, mint trónkövetelőt nem fogadták el. Hedvignek hamarosan új kérője akadt, Jagelló Ulászló litván nagyherceg, aki azt ígérte, hogy népe is, ő is megtér a katolikus hitre, ha feleségül megy hozzá Hedvig. Hedvig szerette vőlegényét, Vilmost, de a lehetőség, hogy egy egész népet megtéríthet nagyon kemény lelki vívódást okozott neki. Hosszú és kínos belső tusa után végül igent mondott a fejedelmi kérő követeinek. A gyermekkorban tett ígéretet, a formális házasságot a Wawel-katedrálisban ünnepélyesen semmisnek nyilvánították Jagelló 1386-ban bevonult Krakkóba, és már hat nap múlva meg is keresztelkedett, majd ugyanaznap megtartották az esküvőt is. Jagelló II. Ulászló néven lengyel és litván király lett. A házasságot érvényesnek nyilvánította VI. Orbán pápa, majd később IX. Bonifác pápa is. Hedvig ettől kezdve a litvánok megtérítésén fáradozott, és a lengyel szegények gondozásán. 1388-ban sikerült megalapítani a vilniusi püspökséget. Prágában kollégiumot alapított litván teológusok számára. Nagyon sokat imádkozott, kemény önsanyargatást is vállalt. A hit, szeretet és alázatosság példaképe volt. Neki köszönhető a krakkói egyetem megújítása, a hittudományi kar felállítása. Az erényekben és érdemekben gazdag példája nyomán a nép már életében rajongva szerette, és amikor 1399. június 15-én elhunyt, azonnal boldogként kezdték tisztelni, és testét a főoltár alá temették, remélve, hogy hamarosan hivatalosan szentté avatják. Az Egyház hivatalosan sokáig nem avatta boldoggá, de nem is emelt kifogást tisztelete ellen. 1933-ban ismét kérte a lengyel püspöki kar a boldoggá avatást, ami végül is 1950-ben történt meg. A lengyelek Jadwiga néven ünnepelik február 28-án.
Példája: Nagyon nehéz eldönteni mi az igazi hivatásunk, de ha eldöntöttük, maximális igyekezettel dolgozzunk a beteljesítésén! Olvasmányok: Sir 26, 1-4.16-21; (Zsolt 127, 1-5; Jn 8, 31-32); Mk 3, 31-35 (v. szerzetesek) Irodalom: B76; C481; F718; I220; Z1605 http://www.katolikus.hu/szentek2/SZENTEK/00000094.HTM
65
Árpád-házi Szent Hedvigre emlékezünk
Nagy Lajos király Hedvig nevű leányát Lengyelország királynéját, a litván nép keresztény hitre térítéséért a II. János-Pál pápa 1997-ben szentté avatta. Hedvig gyűrűs újjának csontmaradványa most 600 év után visszakerült szülőhazájába. Az ereklyét az egri Minorita templomban őrzik. Nagy Lajos magyar-lengyel király harmadik és legkisebb leányaként született 1373-ban. Édesanyja, II.István boszniai herceg leánya volt. Már 4 éves korában eljegyezték Habsburg Vilmosnak, II.Lipót osztrák herceg fiának. Nagy Lajosnak nem lévén fiú gyermeke, Hedviget jelölte ki a lengyel trónra. A király halála után 1384-ben lengyel királynővé koronázták az alig 10 esztendős Hedviget. Hedvig, bár szerette Vilmost, de mégis meghozta azt az áldozatot, hogy a nálánál jóval idősebb Jagelló litván nagyherceghez menjen feleségül, mert így remélte elérni a litvánok megtérését és a két nép közötti békét. 1385-ben jött létre köztük a frigy, Hedviget litván királynővé koronázták és Jagelló megkeresztelkedvén, mint lengyel király a II.Ulászló nevet vette fel. Közösen kezdenek hozzá a keresztény hittérítő munkához, 1388-ban megalapítják a vilnai litván püspökséget. Hedvig a litván papság képzésére kollégiumot szervez a prágai egyetemen. A lengyel nép hitének erősítése végett templomokat építtet, liturgikus könyveket szerez be. Krakkóban megalapítja a bencés kolostort, ahol az istentiszteletet a nép nyelvén tartják meg. 1397-ben teológiai fakultást állíttat fel a krakkói egyetemen, ahová távoli országokból hívat meg professzorokat. Igen szívén viselte a klarissza rendet, mert meggyőződése volt, hogy az imádságból és a szeretetszolgálatból egyre nagyobb a szükség. Hasonlóan, - mint szent Erzsébet- ő is a szegények, a betegek, az árvák és az özvegyek istápolója lett. Vagyonát, örökségét a szegények között osztotta szét és alapítványt hozott létre a krakkói egyetem részére. Fiatalon, 26 éves korában, 1399-ben hunyt el Krakkóban. Itt is temették el. A lengyel nép Hedviget (Jadwigát) minden idők legnagyobb királynőjeként és szentként tiszteli A lengyel nép Jadwigát minden idők legnagyobb királynőjeként és szentként tisztelte és tiszteli ma is. 1426-ban már okirat erősítette meg ennek nyilvános kultuszát. II. János-Pál pápa pedig, mint krakkói érsek, 1974-ben megerősítette ennek a tiszteletnek a jogosságát. 1979-ben már pápaként, "kötelező" megemlékezést rendel el a krakkói egyházmegye számára.
66
Miért olyan kedves számunkra is szent Hedvig lengyel királynő személye és életpéldája? Nem csak azért mert ereiben Árpád-vér is folyt, hanem, mert életszentsége az isteni meghívás és küldetés máig ható példája, a keresztény hit, erkölcs és szeretet soha el nem halványuló erejének, nagyságának. Hedvig királynő saját karizmáját "a kereszt balgaságában" foglalta össze. Vallomása szerint "nagyon sok álmatlan éjszakát töltött" a waweli fekete feszület előtt, hogy "minden alaposan átgondoljon" és világosságot merítsen elgondolásaihoz. "Fac quod vides" hallotta Megfeszített Mesterétől "Tedd, amit látsz! Figyelj engem, szemléld az én megfeszített Szeretetemet és tudni fogod, mit tégy." Nem véletlen, hogy életcélját jelképező szimbólumként a két egymásba fonódó 'mm' betűk választása által, az evangéliumi Mária és Márta lettek. Mária, mint az imádság, és Márta, mint a tettek jelképe. http://szentkoronaradio.com/kultura/2009_10_17_arpad-hazi-szent-hedvigre-emlekezunk
Vörösmarty Mihály verses legendájából
67
Hedvig Legenda Szóla isten Gábor angyalához: "Szép cselédem, fényes Gábor angyal! Ölts piros két szárnyat vállaidra, Szegd be nappal, a szép délvilággal, Arcaidra vedd tavasz derűltét, Végy mosolygóbb ifjuságot arra: A kicsinyded földre fogsz leszállni, S a szerelmes lányok bíbor ajkán Csókot, áldó égi csókot hagyni; Aki szép, hogy még szebb csókod által, S aki boldog, boldogabb lehessen."
Sőt hibáit mint bálványt imádja. Van, ki fényről, kincsről mér szerelmet, S a fagyért ég büszke gondolatban." Így az angyal néha felsohajta, S mert előtte, mint a könyv, kitárva Leplezetlen állott a leányszív, Tarka s tarkább lön tapasztalása. Egy virágszál, egy kis semmi gyakran Évig élt a hű leány szivében; Mint folyamnak tűkre volt a másé, Mely utában majd a törpe bokrot, Majd kevély fa termetét mutatja; Ebben a szerelmek rózsavásznán Jégfonállal szőve volt kevélység; Abban olvadásig lágy ohajtat, Búmerengés, kedv csapongva játszó, Lenge jóság, elmuló szelídség A hiúság cifra köntösében Változának, mint a hold világa, Vétlen vétkes vágyaik sokával, S álmaiknak minden ezredével. És az angyal más világ lakója, Nem talála kedvet mindezekben, Nem talála tetszhetőt az égnek. S ím egy ország föltünék szemébe, És egy nemzet messze napkeletről, Boldog és nagy, gazdag és hatalmas, Mely parancsolt a sebes Dunának, S tengerektől tengerig csatázván, Nagy királyát s a jót, mint egy istent, Ős Budában fénnyel udvarolta: A magyar volt, s nagy Lajos királya. Gábor angyal megszállt e vidéken: S ahogy ott ült a magas tetőkön, Mint ezüst láng, mint egy üstökös fény, Rózsafelhő szálla fel Budából, Rózsafelhő a Sasok hegyéig; S Gábor angyal ígyen szóla hozzá: "Rózsafelhő! honnan és hová mégy?" "Szűz leánynak arciról s az égbe. Hála isten, hála szent erődnek! Hogy kegyedben szép arcot teremtél." S felleg szálla ismét, ama felleg, Mint az árnyék, mint az éj palástja; S Gábor angyal ígyen szóla hozzá: "Barna felhő! honnan és hová mégy?" "Szűz leányhaj lebbenése voltam. Hála isten, hála szent erődnek! Hogy setétlő szép hajat teremtél." Csillag is szállt kettő fel Budából: Szűz leánynak pillantási voltak, És imádni kezdtek: ""hála isten! Hála, hogy szép kék szemet teremtél."" Egy sugár is, termetéhez illő, Felhatott a termetért köszönni; Végre sánta hangya hajta morzsát
És felelt a fényes Gábor angyal: "Boldog isten; oh te véghetetlen! Mely parancs ez! mily kemény itélet! Oly parányi bár a föld magában, De szerelmes szívü lánya oly sok Támadattól a komoly napestig, S a fagy éjszakáig déli hőtől, Hogy, ha ezret láttam, visszatérve Új ezerrel lesz találkozásom; Mert füszálként mindenütt terem lány, S egy leány sincs, aki nem szerelmes. Boldog isten, oh te véghetetlen! Így örökké el leszünk szakadva, S Gábor angyal, bár ohajtsa lelke, Fényhazáját meg nem látja többé." Így felelt a fényes Gábor angyal. Mosolyogva monda rá az isten: "Mely leánynak szíve rejt szerelmet, Gondolatja mégis feddhetetlen, S tiszta, szent és tetszhető az égnek: Arra szálljon csókod áldomásul." S ment az angyal. Hajnal nyílt utána, Dal szövődött szárnya zajszeléből, Dal, minőt a lélek hall magában, Éjein ha boldog álma eljő, S a nem ösmért tündérhon öléből Legrejtettebb vágya visszahangzik. És soká és messze járt vigyázva; Ifjú és agg volt figyelme tárgya, S lelt szerelmet mindenütt a földön. Hőben és fagyok közt a leányszív Ége, mint a pártusok vetése, Melybe Sámson karja űze lángot. S felsohajta néha Gábor angyal; "Istenem! mi bajra hajtasz engem! A szerelmes lányka mit kivánjon, Mit gondoljon, mint az egy szerelmet? Ez hivének szép szemében olvad, Az mosolygó ajkin vágyna csüggni, Termetét más, s délceg indulatját,
68
Felfelé a legmagasb tetőig; S Gábor angyal ígyen szóla hozzá: "Sánta hangya, honnan és hová mégy?" Az pedig megálla válaszolván: "Hála isten, hála szent erődnek! Kis fiammal költözém Budában, S kő esék rám; de király leánya, Szép s kegyelmes Hedvig fölsegíte, S mondá: hangya! kelj föl, s menj fiaddal. S fölkelék, de megfogadtam akkor, Hogy nevének emléket hozok föl." Szólt, a morzsát feltolá, s továbbment.
Szent soraiban, és az élet álma: A nagy, a várt, rettegett jövendő, Melyre holtak sírból fölriadnak, S földdel a magas menny összerendűl; Végbiró pedig lesz a nagy isten, S jót, gonoszt a szív szerint itélend: Mindezek s több fel valának írva, S Hedvig olvasá a szent igéket, S így tünődék rajtok önmagában: "Ím ezek mi szép igék, mi szentek! Lengyelország hős királya férjem, Kit szivemben hordok, hű jegyelted! Nem leend-e megvetett ajándék, Majd ha fényben eljövendesz értem, S én kitárom a csodák világát Ifju, hős, de még vad nemzetednek? Durva nyelve, melyen eddig a düh, S a harag vad győzödelme hangzott, Általam most szent igékre hajland; A teremtés titka és az üdvé Nem leendnek messze föld virági; Szent körökbe mindenik betérhet, És az élet fájáról gyönyörrel Dús, öröklő éveket szakaszthat."
Gábor angyal látva, hallva mindent, Amit angyal hallhat, emberek nem, Új örömmel, új reménnyel indúlt, S nagy Lajosnak várlakába szállott. S ím király leánya Hedvig ott ült Ifjusága hajnalköntösében, S rózsafelhők arci, szép hajának Gyenge fodra barna köd valának, S minden, ami kellem és gyönyör van, Harcban állott termetén, vonásin; S a szemérem diadalma rajtok Mint királyné ünnepelt szelíden. Gábor angyal ahogy látta mindezt, Elborúla lelke tisztelettel, S így imáda: "hála, hála isten! Hogy kegyedben szép leányt teremtél."
Gondolá, és elfogadta szíve. Szárnylebegve függe Gábor angyal Vállain a szép királyleánynak, S kedvteléssel, s üdvözűlt gyönyörrel Néze által rá, s a szép sorokra. Majd hogy el lön a szándok fogadva, A leányra áldó csókja szállott; Égi ajka, mint a gyenge szellő Lágyan ére legszebb földi ajkat, S csattanása, mint ezüstharangé, Mondhatatlan kedves és muló volt.
A királylyány csendes ámulattal Ült azonban: a szent könyv előtte Nyíltan állt, s a vérivó magyarnak Régi nyelvén új csodát beszéle. A teremtés titka, isten, ember S a világ valának följegyezve 1829
69
Cseh Gizella
Anjou Szent Hedvig Anjou Hedvig lengyel királynő, I. Nagy Lajos király legkisebb gyermeke, az Anjou-ház magyar ágának utolsó uralkodója (1374–1399) Anjou Hedvig lengyel királynő, I. Nagy Lajos király legkisebb gyermeke 1374. február 18-án született és 1399. július 17-én hunyt el Krakkóban. 1384. október 16-ától Lengyelország királya (királlyá koronázták, mivel a lengyel jog nem ismerte el a királynő jogát az uralkodás örökítésére), majd 1386-tól Litvánia nagyhercegnője. Hedvig volt az Anjou-ház magyar ágának utolsó uralkodója. A lovagkirály, I. Anjou Lajos (1342–1382) és Kotromanics Erzsébet 1353-ban kötött házassága sokáig gyermektelen volt. Az 1370-es évek gyermekáldással kezdődtek, azonban csak leányok születtek: Katalin, Mária és Hedvig. Az uralkodó 1382-ben bekövetkezett halála után a magyar trónt idősebb életben maradt lánya, Mária, később I. Luxemburg Zsigmond felesége örökölte. A lengyel trónt, amelynek Mária ugyancsak várományosa volt, húgának, Hedvignek engedte át, mivel a Lengyelországba költözést a helyettes kormányzó, és főként Erzsébet anyakirályné elutasította (a lengyelek még I. Lajos idejében kikötötték a trónt öröklő utód kötelező Lengyelországba költözését). A lengyelek végül mégsem fogadták el Mária utódlását, s helyette Hedviget koronázták meg Jadwiga néven. Hedviget eredetileg Habsburg Vilmos osztrák gróffal jegyezték el még négy évesen (mivel Vilmosnak szánták a magyar trónt is), mielőtt Ulászlóhoz ment feleségül. A lengyelek nem akarták Habsburg Vilmost királyukként látni, ezért elűzték. Az országot azonban fenyegette keletről a pogány litvánok serege, ezért a lengyel urak arra kötelezték gyermek királynőjüket, hogy válassza férjül Litvánia nagyfejedelmét, Jagelló Ulászlót*. Hedvig beleegyezett az új házasságba azzal a feltétellel, hogy a Szentszék kimondja Vilmossal kötött házassága érvénytelenségét. Ez meg is történt, sőt a pápa elfogadta a keresztszülői felkérést is a jövendő királyi pártól. Az új házasságkötés tehát 1386-ban meg is történt. Ezt megelőzően Jagelló nagyfejedelem megkeresztelkedett, s házasságkötésével egy időben a lengyelek királyukká koronázták II. Jagelló Ulászló néven. Ezzel létrejött a lengyel–litván perszonálunió, amelynek révén a Lengyel Királyság a régió legnagyobb területű és egyik leghatalmasabb állama lett. A mintegy harmincöt éves korában lengyel trónra lépett II. Ulászló 1434-ig uralkodott. Szent Hedvig lett a litvánok keresztény hitre térítésének igazi pártfogója, aki az üdvöt és a kegyelmet hangsúlyozta férje meglehetősen erőszakos módszereivel szemben. Szorgalmazta a litván papság kiművelését. Prágában 1397-ben kollégiumot alapított litván teológusok számára. Krakkóban noviciátust hozott létre, majd elérte a teológiai fakultás megindítását is. Anjou Hedvig–Jadwiga, a lengyelek királynője, aki haláláig férjével együtt uralkodott, első gyermeke szülésébe halt bele. A Magyarországon alig ismert királynőről Lengyelországon dalok és imák sokasága szól róla. Szent hírében halt meg 1399-ben, s közeli szentté avatását a lengyelek annyira biztosra vették, hogy a waweli székesegyház oltára alá temették, s nem a kriptába. Bár maga a szentté avatási aktus még évszázadokat váratott magára, Jadwiga szentként való tisztelete töretlennek bizonyult. Szentté azonban csak az első lengyel pápa, II. János Pál avatta 1997. június 8-án.
70
Ugyanakkor a kegyes Jadwiga király(nő)t Lengyelország nemcsak szentként, hanem nagybecsű uralkodójaként is tiszteli. Hedvig Wawel-beli carrarai fehér márvány síremléke – Antoni Madeyski lengyel szobrászművész alkotása 1902-ből – ma is a lengyelek és a magyarok közös zarándokhelye.
Anjou Hedvig Bíbor trónon, hófehér ruhában, Beteg virágként lehajtva fejed – Miért, miért sírsz bánatos királynő, Mi kín emészti fájó kebeled?!...
Atyám vitéz volt, – nagy Lajos király – S Lengyelhon trónját szerzé meg nekem... Oh mért nem kunyhót, egy kicsi kunyhót Édes hazámban, szülőföldemen?!...
A régi bú, a régi szenvedés Itt is szívedbe vágja körmeit? Avagy tán csak e csillogó arany Káprázatán fakadnak könnyeid? –
Mert nem volt elég megszerezni, nem, Énnekem kell-e azt megvenni még. Megvenni drágán, és megosztani Jagellóval a trón és szív felét...
Ah mennyi fény! minő gazdag levél! Vagy hát a fénnyel itt is nő az árny?... Bíbor trónon, hófehér ruhában, Miért, miért sírsz szép királyleány?!...
Egy életüdv, tudd, e bíbor ára, Egy mondhatatlan boldog szerelem. Mennyei trón nem pótolná helyre, Nem pótolná vesztett mindenem!...
***
Királynő voltam, s most koldus vagyok; Elrabolva, el, kincsem, koronám. A kemény sors kínpadra juttatott, S ki fölsegíte rá: szülő anyám!...
Királynő voltam, kincsem, koronám Itt, itt viselém belől szívemen... Győzelmes valék, gyönge arcomon Két rózsa volt hódító fegyverem...
... Keveset mondtam, jaj de sokat: hogy Gyászos helyzetem ne ítéld balul… Egynek a sors durva fenyőszéket, Másnak bíbor trónt ad, oh kínpadul!...
S mint meghódíték: egy világ vala – Oh uralkodtam én egy szív felett! Uralkodtam, mint a nap a földön; Csak hogy rászórjak minden meleget... [Boráth, 1854–1860]
________________________________________________________ * A Jagelló-ház litván nagyfejedelmi, illetve a későbbiekben litván–lengyel királyi dinasztia volt, amelynek tagjai a 14. század végétől a 16. század közepéig fontos szerepet játszottak Európa, és nem csekély szerepet Magyarország történelmében is. A Jegelló-kor 1386-ban, Jagelló Ulászló litván nagyfejedelem és Anjou Hedvig királynő fent ismertetett házasságkötésével kezdődött. Az idők során szoros szálak fűzték össze a Jagelló-házat és Magyarországot. II. (Jagelló) Ulászló és Anjou Hedvig fiát, az időközben lengyel királlyá koronázott III. Ulászlót a magyar rendek 1440-ben királyukká választottá (I. Ulászló). A török ellen harcolva, a várnai csatatéren esett el 1444-ben. A lengyel trónon öccse, a litván nagyfejedelem követte őt, IV. Kázmér néven (1444–1492). Az ő felesége Erzsébet, Habsburg Albert magyar király leánya volt. Legidősebb fiukat 1471-ben a csehek, 1490-ben pedig a magyarok választották királyukká (II. Ulászló, 1490–1516), akinek első felesége I. Hunyadi Mátyás király özvegye, Beatrix aragóniai hercegnő volt. Őt második feleségétől, Candale-i Anna grófnőtől származó fia követte a magyar trónon, II. Lajos (1516–1526), aki a mohácsi csatában vesztette életét. Halálával kihalt a magyarországi Jagellók ága. Az utolsó előtti Jagelló a lengyel trónon az az I. Zsigmond király (1507– 1548) volt, akinek leányai közül Izabellát I. Szapolyai János magyar király, másik leányát, Annát pedig Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király vette nőül.
http://baratno.com/view.php?arclid=2010071201
71
Szent Hedvig A tevékeny szeretet apostola 2012. 07. 18. 14:58 -
Július 18-án Szent Hedvigre emlékezik az Egyház. Hedvig, lengyelül Jadwiga Andegaweńska (1374. február 18. – Krakkó, 1399. július 17.), Lengyelország királynője és Litvánia nagyhercegnéje Nagy Lajos és Boszniai Erzsébet lánya. Kolostorok, templomok pártfogója volt; imádságos életet élt. Segítette a betegeket, özvegyeket, árvákat, sokszor saját kezűleg ápolta őket. II. János Pál pápa avatta szentté 1997. június 8-án.
Tóth Dávid – Szent Hedvig szobra (Budapest, Március 15. tér) Nagy Lajos magyar királynak és Kotromanić Erzsébetnek, II. István boszniai herceg leányának három gyermeke született: Katalin, Mária és Hedvig. Lajos, nem lévén fiúgyermeke, Hedviget jelölte ki a lengyel trónra. Habsburg Vilmos osztrák herceggel jegyezték el, mivel Vilmosnak szánták a magyar trónt is. A házasságkötés szertartását a négyéves Hedvig és a nyolcéves Vilmos között 1378. június 15-én Haimburgban Demeter bíboros, esztergomi érsek végezte. A két gyermeket együtt nevelték Bécsben. A király halála után, 1384 őszén Hedvig Krakkóba érkezett, és Bodzanta gnieznói érsek október 15-én, védőszentjének, Sziléziai Szent Hedvignek ünnepén lengyel királynővé koronázta az alig tízesztendős Hedviget. Az országot keletről a pogány litvánok serege fenyegette. Fejedelmük, Jagelló Ulászló 1386-ban házassági ajánlattal jelentkezett Hedvig udvarában. Hedvig, bár teste-lelke tiltakozott az új házasság ellen, beleegyezését adta, mert Isten akaratát látta benne. Bár szerette Vilmost, mégis meghozta azt az áldozatot, hogy a nála jóval idősebb Jagelló litván nagyherceghez menjen feleségül; így remélte elérni a litvánok megtérését és a két nép közötti békét. Azzal a feltétellel egyezett bele az új házasságba, hogy a Szentszék kimondja Vilmossal kötött házassága érvénytelenségét. 1385-ben jött létre a frigy, Hedviget litván királynővé koronázták, Jagelló pedig megkeresztelkedvén, mint lengyel király, a II. Ulászló nevet vette fel. Hedvig a litvánok keresztény hitre térítésének igazi pártfogója lett, az üdvöt és a kegyelmet hangsúlyozva férje világias és erőszakos módszereivel szemben. Szorgalmazta, hogy az áttérni nem akaróknak ne vegyék el a jószágait, hangsúlyozva: ha visszaadjuk is javaikat, ki fogja visszaadni elsírt könnyeiket?
72
Aktívan részt vett az állam életében, s mindent megtett az ország nagyságának és hatalmának biztosítása érdekében. A lengyel nép hitének erősítése végett templomokat építtetett, liturgikus könyveket szerzett be. Tevékenysége nem korlátozódott a szokásos királynői tevékenységre; egyszerű és tiszta életvitelét nem rendelta alá a kor szokásainak és eszméinek. Értelme és műveltsége révén elérte, amit sem törvény, sem fegyver nem tudott elérni: a pogány Litvániát a kereszthez vezette. Litvánia Istentől vezetett apostolaként gondoskodott megfelelő személyek kiműveléséről, kik értették a megkeresztelt nép nyelvét, lelkületét, adottságait és jellemét: Prágában 1397-ben kollégiumot alapított litván teológusok számára. Sokat fáradozott az elszakadt Ruténia megtérítéséért is. Tudván, hogy a ruténok ragaszkodnak a keleti nyelvhez, fölismerte, hogy csak akkor nyerheti meg őket az Egyháznak, ha meghagyják nyelvüket és gazdag szertartásaikat. A szláv bencésekhez fordult, és kérte, nyissanak Krakkóban novíciátust. IX. Bonifác pápa 1399. január 11-én engedélyezte a krakkói egyetemen a teológiai fakultás megnyitását, ahova Hedvig távoli országokból hívatott professzorokat. Krakkóban megalapította a bencés kolostort, ahol az istentiszteletet a nép nyelvén tartották meg. Árpád-házi Szent Erzsébethez hasonlóan szívén viselte a betegek, árvák, özvegyek, szegények, elesettek sorsát. Gyakran látogatta a kórházakat és ápolta a betegeket. Meggyőződése volt, hogy az imádságra és a szeretetszolgálatra egyre nagyobb szükség van. Vagyonát, örökségét a szegények között osztotta szét, és alapítványt hozott létre a krakkói egyetem részére. Fiatalon, 26 éves korában leánya, Erzsébet Bonifácia szülésébe halt bele 1399-ben, Krakkóban. Itt is temették el. Szentség hírében halt meg. Nem a Wawel-katedrális kriptájában helyezték örök nyugalomra, mint a többi királyi személyt, hanem a főoltár alá, azzal a meggyőződéssel, hogy csak kis ideig marad ott: míg föl nem emelik az oltár dicsőségébe. Már 1426-ban megalakította Wojciech Jastrzembiec gnieznói érsek az első bizottságot, melynek feladata Hedvig életszentségének kivizsgálása volt; s bár a kanonizáció sokáig váratott magára, Hedvig – ahogy a lengyelek hívják, Jadwiga – tisztelete töretlen volt. Tiszteletét és eleven emlékezetét bizonyítja az ikonográfia, hiszen mindig a lengyel szentek és boldogok között ábrázolták. Ünnepe július 18-ára került. A lengyel püspöki kar 1933. szeptember 29-én Czestochowában tartott ülésén egyhangúlag elhatározta, hogy ismét kéri Hedvig – Jadwiga – boldoggáavatását. Az eljárást 1950-ben fölújították. A lengyel nép minden idők legnagyobb királynőjeként és szentként tiszteli. 1426-es okirat erősítette meg nyilvános kultuszát. II. János Pál pápa még mint krakkói érsek 1974-ben megerősítette e tisztelet jogosságát. 1979-ben már pápaként kötelező megemlékezést rendel el a krakkói egyházmegye számára. Lengyelország királynéját a litván nép keresztény hitre térítéséért 1997. június 8-án szentté avatta. „Sokat vártál, Hedvig, erre az ünnepi napra. Majdnem hatszáz év múlt el halálod óta, mely fiatalon ért téged. Az egész nemzet szeretete övezett téged, aki a jagellói idők kezdetén állsz, te, az uralkodóház alapítója; te, a Jagelló Egyetem megújítója, Ős-Krakkóban, sokat vártál szenttéavatásod napjára, arra a napra, amelyen az Egyház ünnepélyesen kinyilvánítja, hogy az ő hagyományos méretében szent patrónája vagy Lengyelországnak, annak a Lengyelországnak, mely közreműködésed által Litvániával és Ruténfölddel egyesült; Magyarországon kívül még e három nemzet köztársaságának védőszentje. Ma érkezett el ez a nap. Sokan szerették volna megérni ezt a pillanatot, de sokaknak nem adatott meg. Múltak évek és századok, s úgy tűnt, hogy szenttéavatásod szinte lehetetlen. Ez a nap legyen az örvendezés napja ne csak számunkra, akik ma élünk, hanem mindazok számára is, akik ezen a földön ezt nem érhették meg. Legyen ez a nap a szentekkel való közösségünk nagy napja. (Gaude, mater Polonia!)” – mondta II. János Pál pápa 1997. június 8-án Krakkóban, Hedvig szenttéavatásakor. Hedvig királynő saját karizmáját „a kereszt balgaságában” foglalta össze. Vallomása szerint nagyon sok álmatlan éjszakát töltött a waweli fekete feszület előtt, hogy mindent alaposan átgondoljon és világosságot merítsen elgondolásaihoz. „Fac quod vides” – halotta Jézustól: „Tedd, amit látsz! Figyelj engem, szemléld az én megfeszített szeretetemet, és tudni fogod, mit tégy.” Hedvig életcélját jelképező szimbólumként a két egymásbafonódó 'mm' betűt választotta: az evangéliumi Máriára és Mártára utalva. Mária mint az imádság, Márta pedig mint a tettek jelképe volt példa számára. Hedvig gyűrűsujjának csontmaradványa 600 év után visszakerült szülőhazájába: az évszázados magyar-lengyel kötődés jeleként 1998. február 24-én Franciszek Macharski krakkói bíboros érsek személyesen hozta el Magyarországra az ereklyét, amelyet az egri bazilikában koncelebrált szentmise után ünnepélyes körmenetben vittek át az egri minorita templomba. Itt helyezték el, Árpád-házi Szent Kinga és Boldog Jolán ereklyéi mellett. Szent Hedvig 2006 óta a Dunakanyar védőszentje. Magyar Kurír (gj)
73
A Jagelló-ház uralkodói (1386 - 1572)
Jagiellonowie lit. Jogailaičiai – gałąź dynastii Giedyminowiczów, wywodząca się od Władysława II Jagiełły, wielkiego księcia litewskiego i króla Polski. Jej przedstawiciele panowali w Polsce w latach 1386-1572, na Litwie w latach 1377-1401 i 1440-1572, w Czechach w latach 1471-1526 oraz na Węgrzech w latach 1440-1444 i 1490-1526. http://pl.wikipedia.org/wiki/Jagiellonowie Jagiellonowie, dynastia panująca na Litwie (1377-1401 i 1440-1572), w Polsce (1386-1572), na Węgrzech (1440-1444 i 1490-1526) i w Czechach (1471-1526). Początek dynastii dał Władysław II Jagiełło, wnuk Giedymina i syn Olgierda. Po śmierci ojca objął tron wielkoksiążęcy na Litwie, a po poślubieniu królowej Jadwigi koronowany na króla Polski. Panowanie Jagiellonów w Polsce i na Litwie skończyło się wraz ze śmiercią ostatniego króla z tej dynastii Zygmunta II Augusta (1572). Rządy Jagiellonów na Węgrzech składały się z dwóch okresów 1440-1444, czasy panowania króla polskiego i węgierskiego Władysława III Warneńczyka, i 1490-1526, okres panowania Władysława II Jagiellończyka i jego syna Ludwika II, królów czeskich od 1471. Panowanie dynastii Jagiellonów na Węgrzech i w Czechach zakończyło się wraz ze śmiercią Ludwika II. Obydwa trony czeski i węgierski przeszły w posiadanie Habsburgów. Długoletnie panowanie Jagiellonów w Polsce i na Litwie doprowadziło do powstania silnych związków między obydwu państwami i powstania Rzeczpospolitej Obojga Narodów, która przetrwała do czasów rozbiorowych. Rządy dynastii Jagiellonów w Polsce były okresem świetności państwa, wzrosło znaczenie polityczne Polski w Europie oraz podniósł się stan nauki, kultury i gospodarki. Dokonały się także zmiany ustrojowe. Nastąpiło osłabienie władzy królewskiej, upadek oligarchii magnackiej, powstała demokracja szlachecka. Nastąpiły także zmiany w polskiej polityce zagranicznej. Państwo zaangażowało się w sprawy wschodu i południa Europy. Dość marginesowo traktowano natomiast sprawy wiążące się z odzyskaniem ziem piastowskich.
http://portalwiedzy.onet.pl/42773,,,,jagiellonowie,haslo.html
74
75
Jagelló-ház
A Jagelló dinasztia címere A Jagelló-ház (litvánul Jogailaičiai, lengyelül Jagiellonowie) litván származású lengyel királyi dinasztia, melynek tagjai eljutottak a cseh és magyar trónra is. A Jagellók idejében Lengyelország perszonálunióban állt szomszédjával, a Litván Nagyfejedelemséggel. 1410-ben a lengyel-litván hadsereg döntő vereséget mért a Német Lovagrendre a grünwaldi csatában. A harmincéves háború után a lovagrend állama Lengyelország vazallusa lett. A Jagellók idején virágzott a lengyel kultúra és gazdaság, olyan emberek éltek itt, mint Nikolaus Kopernikusz csillagász és Jan Kochanowski költő.
A dinasztia alapítása
A Jagelló dinasztia leszármazási viszonyai
A dinasztia őse, Gediminas litván nagyfejedelem volt a 14. században. Az ő unokája II. Ulászló lengyel király (lengyelül: Jagiełło) szintén litván nagyfejedelem volt, mikor Litvánia és Lengyelország 1385. augusztus 14-én megkötötte a krewói uniós szerződést. A szerződés értelmében a fejedelem (litvánul: Jogaila) népével együtt áttért a keresztény hitre, feleségül vette Hedviget, Lengyelország királynőjét (Nagy Lajos leányát) és 1386. február 17-én II. Ulászló néven lengyel király lett. Ettől kezdve 1572. július 7-éig a Jagelló-ház tagjai foglalták el a lengyel trónt. A létrejött perszonálunió Litvánia és Lengyelország között Közép-Európa keleti részének vezető hatalma lett. Lengyelország 1410. július 15-én a tannenbergi (vagy grünwaldi) csatában megsemmisítő vereséget mért régi ellenfelére, a Német Lovagrendre. Ulászló Luxemburgi Zsigmond magyar királynak is ellenjelöltje volt, de a két király 1412. május 22-én Budán találkozott és békét kötött. A husziták meghívták a cseh trónra is, de Ulászló visszautasította azt. Későn, az 1420-as években születtek fiai. Ulászló a lengyel nemességnek jelentős engedményeket tett a trónöröklés biztosítására.
76
A második lengyel–magyar perszonálunió II. Ulászlót 1434. június 1-jén fia, III. Ulászló követte a lengyel trónon. Őt a magyar rendek V. László ellenében királlyá választották és 1440. július 17-én I. Ulászló néven magyar királlyá koronázták. Ezzel rövid időre ismét perszonálunió jött létre Magyarország és Lengyelország között. Ulászló várnai csatavesztése (1444. november 10.) után azonban a Jagellók elvesztették Magyarországot, a magyar trónra V. László személyében Habsburg uralkodó került, a lengyel trónt pedig Ulászló öccse, IV. Kázmér foglalta el. Jagelló–Hunyadi ellentét Kázmér tovább növelte Lengyelország hatalmát. Az 1466. október 19-én kötött (második) thorni békében a Német Lovagrendet a lengyel hűbér elismerésére kényszerítette és Danzig Lengyelországhoz csatolásával kijáratot szerzett a Balti-tenger felé. IV. Kázmér felesége Habsburg Albert magyar, cseh és német király leánya, Erzsébet volt, így fiai (hat fia és hét leánya született) igényt tarthattak a cseh és magyar trónra is. A Vitéz János vezette Hunyadi Mátyás ellenes összeesküvők IV. Kázmér fiát, – az utóbb szentté avatott – Kázmér herceget hívták meg a magyar trónra, aki 1471. szeptember 20-án hadat üzent Mátyásnak és tizenkétezer fős lengyel sereg élén benyomult Magyarország területére. Mátyás azonban a rá jellemző határozottsággal úrrá lett a helyzeten. Hasonló ellentét alakult ki a cseh trónöröklés kérdésében is. A magyar király ellen cseh–lengyel szövetség jött létre, melyet nyíltan támogatott III. Frigyes német-római császár is. Mátyást 1469. május 3-án cseh királlyá koronázták, de az egész Csehország feletti uralmat nem tudta megszerezni. 1471. május 27-én, Podjebrád György halála után a kuttenbergi (Kutna Hora) cseh királyválasztó országgyűlésen Jagelló Ulászlót választották cseh királlyá és 1471. augusztus 22-én a koronázás meg is történt. A Jagelló-kor Kelet-Európában Mátyás 1490. április 6-ai halála után – Corvin János és I. Miksa, német király mellett – két Jagellóházi jelölt, Ulászló és János Albert is esélyes volt a magyar trónra. Mindketten sereggel érkeztek Magyarországra, de a magyar rendek végül 1490. július 15-én a rákosi országgyűlésen Ulászlót választották magyar királlyá. Az új magyar király öccsét fegyveres erővel győzte le, Miksával pedig 1491. november 7-én Pozsonyban békét kötött. Ulászló megválasztásának okaként legtöbbször azt szokás említeni, hogy a magyar rendek a sokszor diktatórikusan uralkodó Mátyás után egy gyengekezű, könnyen befolyásolható uralkodót akartak. Ulászló mellett azonban egy sokkal racionálisabb indok is szólt és ez a török elleni védekezés szükségessége. Már Mátyás is tisztában volt azzal, hogy Magyarország a török elleni védekezés pénzügyi és katonai terheit csak egy szélesebb és erősebb bázis élén tudja elviselni. Mátyás halálával szertefoszlott annak lehetősége, hogy magyar vezetéssel jöjjön létre egy Törökország ellen védekezni képes államalakulat. Magyarországnak csak két lehetősége maradt, vagy a Habsburg, vagy a Jagellóház uralmának felvállalása. Az, hogy a két dinasztia küzdelméből melyik fog győztesen kikerülni, a 16. század elején még nem volt nyilvánvaló. Ulászló magyar királyságával a Jagelló-ház hatalma csúcsára érkezett. Az általuk kormányzott terület birodalom méretű – közel kétmillió négyzetkilométer – volt. E terület lakossága sok nemzetből állt és sokféle vallású volt, viszont szemben Európa nyugati felével itt vallási türelem uralkodott. Fennállt a lehetősége tehát egy olyan államokból álló államszövetség létrejöttének, amelyek addigi fejlődése sok közös vonást mutat, és amelyek között az együttműködésnek több évszázados hagyományai voltak. Ez az államszövetség alkalmasnak látszott arra, hogy nagyhatalomként beleszólhasson az Európa jövőjébe.
77
A Jagellók országai a 16. század elején
Jagelló–Habsburg ellentét 1492. június 7-én meghalt IV. Kázmér. Jog szerinti örököse, Ulászló lemondott a lengyel trónról és ezzel a dinasztia cseh–magyar és lengyel ágra szakadt. A következő lengyel királyok Ulászló öccsei, János Albert (1492. augusztus 27. – 1501. június 17.), Sándor (1501. október – 1506. augusztus 19.) és I. Zsigmond (1507. január 24. – 1548. április 1.) voltak. A testvérek kezdetben megkísérelték politikájukat összehangolni. 1492. december 5-én Ulászló és János Albert szövetségi szerződést kötöttek, 1500. augusztus 14-én pedig Budán megkötötték a magyar–lengyel–francia szövetséget, amely a Habsburg–spanyol kapcsolatot volt hivatott ellensúlyozni. Egyre nyilvánvalóbbá vált azonban, hogy a Jagelló országok közös érdekeinél az ellentétes érdekek az erősebbek. I. Miksa német-római császár szövetséget kötött Lengyelország ellenfeleivel, a Német Lovagrenddel és az orosz cárral. A császár felismerte ugyanis, hogy míg Magyarországnak létérdeke a török elleni védekezés, Lengyelországnak ez csupán másodlagos az északi és keleti mellett. A Habsburg politikát siker koronázta. A bécsi kongresszus 1515. július 19-én I. Miksa német-római császár, II. Ulászló magyar és cseh király és I. Zsigmond lengyel király Bécsben egyezséget kötött. A megegyezés lényegében Kelet-Közép-Európa befolyási övezeteinek újrafelosztását jelentette a két versengő dinasztia között. Miksa vállalta, hogy felhagy a Német Lovagrend és az orosz cár támogatásával, a Jagelló-ház pedig belement abba, hogy II. Ulászló gyermekei és a császár unokái kettős házassági szerződést kössenek. A házassági szerződés gyakorlatilag azt jelentette, hogy Magyarországon és Csehországban II. Ulászló halála után elsősorban a Habsburgok befolyása, majd – ha a magyar–cseh király utód nélkül halna meg – utódlása érvényesül. A dinasztia kihalása 1516. március 13-án meghalt II. Ulászló. A cseh és magyar trónon fia, II. Lajos követte. Apa és fia uralkodása alatt Magyarország nem készült fel a török elleni harcra. II. Lajos 1526. augusztus 29-én halt meg a mohácsi csatában. Törvénytelen fiát, Wass Jánost nem ismerték el legális örökösének, ezért II. Lajos halálával gyakorlatilag kihalt a Jagelló-ház cseh–magyar ága. A Jagelló-ház utolsó uralkodója – I. Zsigmond fia –, II. Zsigmond 1548. április 1. és 1572. július 7. között Lengyelország királya volt. http://hu.wikipedia.org/wiki/Jagell%C3%B3-h%C3%A1z
78
Sárga színnel a királyokat, halványsárgával a királynékat jelöltük. Jagellók családfája
79
II. Ulászló lengyel király
A Jagellók címere
Jan Matejko - Władysław II Jagiełło
Władysław II Jagiełło (ur. zapewne ok. 1362, zm. 1 czerwca 1434 w Gródku) – wielki książę litewski w latach 1377–1381 i 1382–1392, król Polski i najwyższy książę litewski w latach 1386–1434. Syn Olgierda i jego drugiej żony Julianny, córki księcia twerskiego Aleksandra, wnuk Giedymina. Założyciel dynastii Jagiellonów. Za jego panowania państwo polsko-litewskie było największym królestwem świata chrześcijańskiego. Objął tron wielkoksiążęcy w Wilnie po śmierci ojca w 1377. Odsunął od władzy współksięcia Kiejstuta. W 1385 zawarł z Polską unię w Krewie, zobowiązując się do przyjęcia chrztu i chrystianizacji Litwy oraz poślubienia króla polskiego Jadwigi w zamian za tron polski, który objął rok później. W 1401 oddał władzę na Litwie swojemu stryjecznemu bratu, księciu Witoldowi, zachowując tytuł najwyższego księcia Litwy (supremus dux Lituaniae). Prowadził wielką wojnę z zakonem krzyżackim (1409–1411) i dowodził zwycięskimi wojskami polsko-litewskimi w bitwie pod Grunwaldem. Pokojami toruńskim i melneńskim uregulował stosunki Polski i Litwy z Krzyżakami. Nie przyjął zaproponowanego mu przez husytów tronu czeskiego. Za cenę licznych przywilejów szlacheckich wywalczył sukcesję tronu polskiego dla syna Władysława. http://pl.wikipedia.org/wiki/W%C5%82adys%C5%82aw_II_Jagie%C5%82%C5%82o
80
II. Ulászló (1351. körül – Gródek, Litvánia 1434. május 31. v. június 1.), eredeti neve: Jagelló, lengyelül: Władysław II Jagiełło, litvánul: Jogaila, belaruszul: Ягайла, Litvánia nagyhercege (nagyfejedelme) 1377–1381 között és 1382–1401 között, Lengyelország királya 1386–1434 között. Algirdas litván nagyfejedelem fia, Gediminas litván nagyfejedelem unokája. A Jagelló-ház megalapítója. Eredetileg Jagelló (Jogaila) volt a neve, az Ulászló (Władisław) nevet megkeresztelkedése után kapta. A várnai ütközetben elesett I. (III.) Ulászló magyar király édesapja. Luxemburgi Zsigmond unokatestvére és sógora. Uralkodóház: Jagelló-ház Teljes neve: Jagelló Ulászló Született: 1351 körül, Vilnius Édesapja: Algirdas litván nagyfejedelem Ulászló apja Algirdas litván nagyfejedelem volt. 1377-ben nyerte el a trónt, ám rokonsága erősen megkérdőjelezte több okból hatalma jogosságát, így a nagybátyja Kestutis és annak fia Witold, s a Német lovagrend támogatásával fegyverrel szálltak vele szembe. 1382-ben, Kestutis halála után békét kötött unkatestvérével Witolddal (más néven Vytautas). Édesanyja: Tveri Julianna Uralkodási ideje: 1386 – 1434. június 1. Koronázása: Krakkó, 1386. március 4. Elődje: Hedvig Házastársa:
1. Hedvig lengyel királynő (1374–1399) 2. Cillei Anna (1381–1416) 3. Pilecki Erzsébet (1372–1420) 4. Holszański Zsófia (1405–1461)
Gyermekei:
1. feleségétől, Hedvig lengyel királynőtől (1374. február 18. – 1399. július 17.), 1 leány: o Erzsébet Bonifácia lengyel királyi hercegnő, litván nagyhercegnő (1399. június 22. – 1399. július 13.) 2. feleségétől, Anna cillei grófnőtől (1380/81 – 1416. március 20./21.), I. Vilmos cillei gróf és Piast Anna lengyel királyi hercegnő lányától, III. Kázmér lengyel király unokájától, 1 leány: o Hedvig (1408. április 8. – 1431. december 8.) lengyel királyi hercegnő, litván nagyhercegnő, nem ment férjhez 3. feleségétől, Pilecki Erzsébet szandimiri úrnőtől (1372–1420), Pilecki Ottó szandimiri vajda lányától,[1] nem születtek gyermekei 81
4. feleségétől, Holszański Zsófia (1405–1461) kijevi hercegnőtől, Holszański András kijevi herceg lányától, 3 fiú: o Ulászló (1424–1444), III. Ulászló néven lengyel király, I. Ulászló néven magyar király, jegyese Habsburg Anna (1432–1462) magyar királyi hercegnő, Albert magyar király és Luxemburgi Erzsébet lánya, nem nősült meg, gyermekei nem születtek, o Kázmér (1426–1427) lengyel királyi herceg, litván nagyherceg o Kázmér (1427–1492), I. Kázmér néven litván nagyfejedelem, IV. Kázmér néven lengyel király, felesége Habsburg Erzsébet (1437–1505) magyar királyi hercegnő, Albert magyar király és Luxemburgi Erzsébet lánya, 13 gyermek, többek között: II. Ulászló magyar király (1456–1516) Elhunyt: 1434. június 1. (83 évesen), Gródek Jagielloński (ma: Horodok, Ukrajna) Nyughelye: Wawel Katedrális Utódja: III. Ulászló
Lengyelország királya
1384-ben a lengyelek Magyarország ellen hívták segítségül, s cserébe I. Lajos király lányának, Hedvignek a kezét ajánlották föl. Az ifjú uralkodó katolikus lett, s Oppelni László közreműködésével
82
megszületett a frigy, amely egyúttal a két ország perszonálunióját jelentette. II. Ulászló néven koronázták királlyá. 1386-tól kiújultak harcai Vitolddal, akit megint a Német Lovagrend támogatott. A két állam kilátásai is meglehetősen borúsak voltak: keletről a tatárokkal, északról a Német Lovagrenddel és délről, valamint nyugatról Németország-Magyarországgal való szembenállás kötötte le. I. Zsigmond ugyanis aktív támogatója volt a teuton lovagoknak, akik a korábbi években anyagilag segítették. Seregében szolgált a legendás huszita vezér Jan Žižka. 1387-ben megszerezte a magyaroktól a halicsi várakat. Állítólag a vajdává kinevezett Cudar Péter és testvére Imre pénzért eladták neki, de ez eléggé valószínűtlen. 1392-ben egyezményben elismerte Vitoldot nagyfejedelemnek, de ő ezzel nem érte be és a királyi címet is meg akarta szerezni, akárcsak Ulászló.
Polska i Litwa w latach 1386-1434
83
II. Ulászló családfája
84
1399-ben a megszületett gyermekével együtt elhunyt felesége Hedvig, s ezután a lengyel trón szuverén ura lett. A Német Lovagrend hamarosan szembefordult szövetségesével és mindkettejük ellenlábasát Švitrigailát támogatta. Vitold és Ulászló ugyan Švitrigailát leverte, de a német lovagok több súlyos vereséget mértek rájuk és elfoglalták Litvániától Szamogétföldet (Szamogitia). Ekkor belátták, hogy közös erővel kell fellépniük a területüket folytonosan fenyegető Német lovagrend ellen. Vitold rávette a megszállt litván területek lakosságát a felkelésre, majd 1409-ben benyomultak Szamogitiába. 1410ben váratlan fordulatot vettek az események: Ulászló vezette lengyel sereg megerősítve cseh és román segéderőktől, összevontan Vitold litván-orosz hadával július 15-én a Grünwaldnál vívott kemény csatában bekerítette és megsemmisítette a német lovagrend csapatait. Az első toruni béke után Ulászló Dobrzynt, Witold a szamogitiai területeit kapta vissza. I. Zsigmond német-római császár és magyar király (aki 1409-től szövetségre lépett a teuton lovagokkal, 1411-ben hadjáratot indított délről és lovagrend is újra támadott. Ezt a veszélyt sikerrel hárította el. Egy évvel később, 1412-ben Jó Sándort Moldva fejedelmét hűbéresévé tette (ám, hogy Magyarországgal folytatott viszályának véget vessen) kiegyezett Luxemburgi Zsigmonddal, és jó kapcsolat alakult Magyarország és Lengyelország-Litvánia közt. 1421-ben a husziták neki ajánlották fel a cseh trónt, de ezt végül [Vitold vehette át. Litvániában nagy erőfeszítéseket tett a kereszténység teljes elterjedéséért, de ez nagyon eredménytelenül járt. Mikor Witold meghalt (1430), a trónt nem ő, hanem Švitrigaila kapta meg. A nemesség megszilárdította hatalmát, de ellensúlyozásukra nem tudta a polgárságot megnyerni. Husz János lengyel követőit üldözte. Még háromszor nősült, de csak negyedik feleségétől születettek fiai: a későbbi III. Ulászló és IV. Kázmér.
Jagelló Ulászló síremléke, 1434 - Nagrobek Władysława II Jagiełły na Wawelu
Jegyzetek 1.
↑ Jagelló a negyedik férje volt Erzsébetnek, és korábbi házasságaiból születtek gyermekei.
Irodalom Uralkodók és dinasztiák. Szerk.: A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János. Budapest, 2001. ISBN 963-9075-12-4 Norman Davies: Lengyelország története. Budapest, 2006. ISBN 963 389 873 0 http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Ul%C3%A1szl%C3%B3_lengyel_kir%C3%A1ly
85
Jan Matejko: A grünwaldi csata A kép központi alakja Nagy Vitautas litván fejedelem, mellett baloldalt gyalog harcol Jan Žižka, jobb oldalán Ulrich von Jungingen nagymester vív küzdelmet.
A grünwaldi csata vagy tannenbergi csata (lengyelül Bitwa pod Grunwaldem, litvánul Žalgirio mūšis németül Schlacht bei Tannenberg[1]) 1410. július 15-én a Lengyelország és Litvánia egyesült erővel aratott győzelme a Német Lovagrend hadai fölött, amely terjeszkedésével már közel másfél évszázada fenyegette a két államot, továbbá más országokat is, mint az orosz fejedelemségeket. A csatát Grünwald (Grunwald), Tannenberg (Stębark), Faulen (Ułnowo) és Ludwigsdorf (Łodwigowo) falvak közötti területén vívták. Az ütközet az 1409–11-es lengyel–litván–lovagrendi háború keretében zajlott és a lengyel-litván szövetséges hadak győzelmével zárult. A grünwaldi ütközet a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete volt, egyes források szerint majdnem negyvenezren haltak meg a harcokban. A győzelem következtében a lovagrend ereje megtört, és ez véget vetett terjeszkedésének, az ún. Drang nach Ostennek. A csatatéren számos nép csapott össze. A szövetséges sereg egy részét oroszok tették ki. [2] A más nemzetiségű hadak némelyikét saját uralkodójuk vezette. A litvánok tatár lovassága élén Jalal ad-Din, az Arany Horda majdani kánja állt. A lengyel had soraiban harcoló moldvaiakat Sándor fejedelem (rom.: Alexandru cel Bun) vezérelte. A győztesek ugyanakkor a lovagrend központját, Marienburgot (Máriavár) nem tudták bevenni, egyfelől azért, mert a győzelmüket áldomással ünnepelték, másrészt annyira kimerültek, hogy pihenőt kellett tartaniuk.[3] Az sem kizárt, hogy jelentős számú veszteségük pótlása és a sorok rendezése is időbe telt.
Jegyzetek 1. Más nyelveken: Angolul: Battle of Grunwald; oroszul: Грюнвальдская битва 2. ↑ Az orosz marxista történetírás ebből azt a következtetést vonta le, hogy a győzelem nekik, illetve egy ún. „lengyel-litván-orosz unió”-nak tulajdonítható, amely azonban nem is létezett. 3. ↑ Jan Długosz krónikája
86
I. Ulászló magyar király
Jan Matejko - Władysław III Warneńczyk
Władysław III Warneńczyk (ur. 31 października 1424 w Krakowie, zm. 10 listopada 1444 pod Warną) – król Polski i najwyższy książę litewski od roku 1434, król Węgier jako I. Ulászló od 1440, starszy syn Władysława Jagiełły i Zofii Holszańskiej. Na tronie Litwy Władysław nie zasiadł, księciem litewskim obwołano jego młodszego brata, Kazimierza Jagiellończyka.
87
I. Ulászló (lengyelül: Władysław III Warneńczyk[1]) (Krakkó, 1424. október 31. – Várna, 1444. november 10.) Jagelló-házból származó magyar király és III. Ulászló néven lengyel király is. Lengyelországban 1434. június 1-jétől, Magyarországon 1440. július 17-étől haláláig uralkodott. Apja II. Ulászló lengyel király, a Jagelló-ház első jelentős uralkodója, anyja II. Ulászló negyedik felesége, Holszański Zsófia volt.
Uralkodóház: Jagelló-ház Született: Krakkó, 1424. október 31. Édesapja: II. (Jagelló) Władysław lengyel király Édesanyja: Holszányi Zsófia (Sonka), Andrej Holszański fejedelem leánya Királlyá választották: 1440. március 8-án, Krakkóban Koronázása: Székesfehérvár, 1440. július 17. 4 évig uralkodott. Házastársa: Luxemburgi Erzsébet (?) Elhunyt: Várna, 1444. november 10. (19 évesen), ismeretlen helyen nyugszik Nádor uralkodása alatt: Hédervári Lőrinc
88
III. Ulászló származása
89
Uralkodási ideje:
Lengyel Királyság királya
Magyar Királyság királya
Władysław III (Warneńczyk)
I. Ulászló
1434. június 1. – 1444. november 10. 1440. május 15. – 1444. november 10.
Elődje:
II. Władysław
Habsburg Albert
Utódja:
Kazimierz IV Jagiellończyk
Utószülött László
Lengyelország királya Ulászló elsőszülött fiúként, II. Ulászló uralkodásának 38. évében született, ezért apja azonnali lépéseket tett a trónöröklés biztosítására. II. Ulászló uralkodása idején Lengyelország Kelet-Európa egyik vezető hatalmává vált, ugyanekkor erre az időszakra esik a lengyel főpapság és főnemesség megerősödése is, így Ulászlónak őket kellett megnyernie célja eléréséhez. Évekig tartó kötélhúzás kezdődött a király és nemessége között, és végül az 1430-ban Jedlniában tartott tárgyalások alkalmával a nemesség újabb privilégiumokat csikart ki magának. Az 1433-ban Krakkóban szentesített törvények drámaian csökkentették a lengyel király hatalmát, többek között a király a nemesség jóváhagyása nélkül nem verethetett új pénzt és a nemeseknek jogukban állt gyűléseik alkalmával a király jelenléte nélkül is intézni az ország ügyeit. Az engedmények megtették hatásukat, mert II. Ulászló halála (1434. június 1.) után fiát III. Ulászló néven Krakkóban lengyel királlyá koronázták. III. Ulászló ekkor még kiskorú volt, ezért a tényleges hatalmat a királyi tanács és elsősorban a nagy befolyással rendelkező krakkói püspök, Zbigniew Olesnicki gyakorolta. Ulászlót 1438 decemberében ismerték el felnőtt korú uralkodónak.
III. Ulászló megkeresztelése 1425-ben
90
Magyar királlyá koronázása Magyarországon Albert király 1439. október 27-ei halála utat nyitott a nemzeti és udvari pártok trónharcaihoz. Két jelentős párt alakult ki. A Habsburg-pártiak azt akarták, hogy Albert még meg sem született fiúutódja – a későbbi V. (Utószülött) László – kerüljön a magyar trónra. A nagyobb erőt képviselő és a pápa által is támogatott németellenes párt úgy vélekedett, hogy a fenyegető török veszély miatt az ország kormányzását nem lehet egy csecsemőre bízni, ezért Ulászló magyar királlyá koronázását szorgalmazták. 1440. január 1-jén a budai országgyűlés Ulászlót választotta[2] magyar királlyá. A magyar történelemben ez volt az első alkalom, hogy a köznemességnek döntő szava volt a királyválasztásban. Ulászló királyságát feltételekhez kötötték. Ezek szerint Ulászlónak a koronázás előtt köteleznie kellett magát, hogy visszaadja Magyarországnak a még Zsigmond által elzálogosított szepességi városokat, hogy védelmezni fogja Magyarországot a töröktől, továbbá feleségül veszi Luxemburgi Erzsébet királynét. Ulászló május közepén érkezett Budára, azonban akkorra a magyarországi jogi helyzet gyökeresen megváltozott. 1440. február 22-én Komáromban megszületett Habsburg Albert utószülött fia, László, akit a Visegrádról titokban elvitt Szent Koronával 1440. május 15-én királlyá koronáztak.[3] Ulászló azonban nem volt magyar király, mert magyar király az, akit a Szent Koronával (egyéb kritériumok közt) koronáznak meg. Az Ulászló-párti nemesek 1440. június 29-én érvénytelennek nyilvánították V. László koronázását és a börtönnel megfenyegetett Szécsi Dénes közreműködésével, egy alkalmi koronával[4] 1440. július 17-én szerintük királlyá koronázták Ulászlót. Az országnak tehát két koronás királya volt, ami polgárháború kezdetét jelentette.
Polgárháború Az V. László és I. Ulászló hívei között zajló belháború 1440-ben kezdődött és – a közben megkötött béke ellenére – gyakorlatilag csak Ulászló halálával ért véget. Ulászló hívei között volt az egyik leggazdagabb magyar főúr, Ujlaki Miklós továbbá a bárói családok közül a Rozgonyi, a Hédervári és a Pálóczy. Ebben az időszakban indult Hunyadi János szörényi bán felfelé ívelő karrierje, aki a kezdetektől Ulászlót támogatta. V. László és Erzsébet mellett Cillei Ulrik, horvát és szlovén bán és a Garai család állt. Erzsébetnek sikerült megnyernie támogatónak Jan Giskra cseh zsoldosvezért, aki 1440-ben már ÉszakMagyarország tekintélyes részét uralma alatt tartotta, és tizezer fős hadserege Erzsébet fegyveres erejének jelentős részét alkotta. Giskra északi hadműveleteivel gyakorlatilag elvágta Ulászló kapcsolatát Lengyelországgal. A belháború egyetlen jelentős csatáját 1441. január elején Bátaszék mellett vívták, ahol a Hunyadi János vezette csapatok döntő győzelmet arattak Garai László serege felett. Ulászló hívei ezután kisebb ütközetekben fokozatosan szorították vissza a Habsburg-barát erőket, csak Giskra erőit nem sikerült kiszorítani felső-magyarországi állásaikból. Mivel az elhúzódó harcok nem hoztak eredményt, a felek 1442. december 14-én békét kötöttek. A fegyverszünet megkötése után öt nappal Erzsébet királyné meghalt.
Törökellenes harcok A belháborúkban szerzett érdemei elismeréseként Ulászló 1440 végén erdélyi vajdává, temesi ispánná és Nándorfehérvár főkapitányává nevezte ki Hunyadi Jánost. Hunyadi ezzel a törökellenes harc teljes frontszakaszának parancsnoka lett. 1443 őszén Ulászló és Hunyadi együtt vezette azt a sikeres hadjáratot, amelyet a történetírás hosszú hadjáratnak nevez. A jelentős győzelmek felébresztették a törökök elleni döntő csapás reményét. A II. Murád szultánnal 1444. június 12-én Drinápolyban kötött, számunkra igen előnyös béke ellenére az Ulászló és Hunyadi János vezette keresztény had 1444. szeptember 22-én támadást indított a törökök ellen. A béke ugyanis fizikailag lehetetlen feltételeket tartalmazott a törökökre nézve, például minden átadásra kerülő várat nyolc napon belül kellett volna kiüríteni, és ezt a törökök nem is tudják teljesíteni. II. Murád azonban a vártnál gyorsabban reagált, és 1444. november 10-én a várnai csatában döntő vereséget mért a támadókra. A csatában életét vesztette Ulászló király is.
91
I. Ulászló síremléke a krakkói Wawelben
A király holttestét nem találták meg, a török krónikák szerint levágták a fejét és közszemlére tették. Pietro Ransano krónikás szerint a király a combján és karján kapott sebet, és arról tudósít, hogy egyesek szerint túlélte a csatát. Ennek alapján és más utalások miatt időnként felkapott témává válik, hogy Ulászló tovább élt, és Cipruson keresztül Portugália partvidékére utazott, ahol aztán leélte életét, megnősült, és húsz évvel később halt meg.
Emléke Bulgáriában Várna legfontosabb körútját I. Ulászlóról nevezték el (Bulevard Vladislav Varnenchik), második legnagyobb körútját Hunyadi Jánosról (Bulevard Yan Hunyad). I. Ulászló emlékére pedig mauzóleum-emlékparkot alapítottak 1924-ben: I. Ulászló mauzóleum Várnában.
Ulászló síremléke Várnában
92
A Várnai Ulászló parkmúzeum a bulgáriai Várnában található, a Hunyadi Jánosról elnevezett úton. I. Ulászló 1444-ben, az Oszmán Birodalom elleni várnai csatában itt esett el. Azt a helyet, ahol a lengyel-magyar király elesett, a bolgárok már a török elnyomás alatti időkben is fakeresztekkel jelölték meg. A várnai csata és I. Ulászló emlékének állított parkot 1924-ben alapították. 1935-ben mauzóleumot emeltek I. Ulászlónak VLADISLAO VARNENSI felirattal, ebben Ulászló jelképes sírja (kenotáfiuma) áll. A várnai csata 520. évfordulóján (1964-ben) múzeumot alapítottak, amely a Várna melletti ütközetre vonatkozó dokumentumokat állítja ki, illetve fegyvereket, melyeket varsói, budapesti, prágai, bukaresti és belgrádi múzeumok adományoztak. A helyen két i. e. 4. századi trák sír is található.
Jegyzetek 1. 2.
3.
4.
↑ Ez a melléknév várnait jelent, nem egykorú ragadványnév, hanem a halál helye ↑ Az országgyűlés után magyar bárókból álló küldöttség indult Krakkóba, amely 1440. március 8-án egyezett meg Ulászlóval a magyar királlyá koronázás feltételeiről, ezért Ulászló megválasztásának napját sokszor ezzel a dátummal adják meg. ↑ V. László koronázása formailag a magyar szokásjog mindhárom feltételének megfelelt: Székesfehérvárott, a magyar Szent Koronával és Szécsi Dénes, esztergomi érsek közreműködésével történt. A Szent Koronán kívül a többi koronázási jelvény hiányzott, de ez nem befolyásolta a koronázás érvényét. ↑ Az alkalmi korona a Szent István székesfehérvári ereklyetartójáról leszerelt korona volt.
Felhasznált források Stanislaw A. Sroka: I. Ulászló (In.: Kristó Gyula: Magyarország vegyes házi királyai, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 963-9441-58-9) Révai nagy lexikona Bertényi Iván: A magyar korona története, Kossuth Könyvkiadó – 1986, ISBN 963-09-2563-X Engel Pál: A váradi hamis béke (História 1995/4) BÁNLAKY JÓZSEF – A MAGYAR NEMZET HADTÖRTÉNELME http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/index.html http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Ul%C3%A1szl%C3%B3_magyar_kir%C3%A1ly
93
Várnai csata http://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1rnai_csata
I. Ulászló a várnai csatában, Jan Matejko festménye Bitwa pod Warną 1879. Olej na desce. 58 x 92 cm. Szépmüvészeti Muzeum, Budapeszt.
A várnai csata során 1444. november 10-én Várna mellett az I. Ulászló és Hunyadi János vezette keresztény szövetséges hadsereg vereséget szenvedett a II. Murád által vezetett török seregtől. A csatában I. Ulászló magyar és lengyel király is elesett. Egyes források szerint I. Ulászló nem esett el a csatában.
Konfliktus: Magyar–török háború (1444–48)
Időpont: 1444. november 10.
Helyszín: Bulgária, keleti országrész, a Fekete-tenger partján
Eredmény: Oszmán-török győzelem a keresztények felett
Szembenálló felek: Magyar Királyság; Szerbia;
Lengyel Királyság;
Bosznia;
Horvátország és
Cseh Királyság;
Pápai Állam valamint
az Oszmán Birodalom
Parancsnokok: 94
Havasalföld;
Litvánia;
Német-római Birodalom;
Hunyadi János magyar kormányzó; Giuliano Cesarini bíboros † és II. Murád török szultán és
I. (Jagelló) Ulászló magyar-cseh király † II. (Mircea) Vlad Dracul illetve
Kandarli Halil nagyvezír
Szembenálló erők:
Magyar és lengyel hadak: kb. 15 000 fő Havasalföldi hadak: kb. 4000 fő Egyéb csapatok: pápai katonák, németek, litvánok, csehek, bosnyákok, ukránok, bulgárok, szerbek és horvátok
Oszmán Birodalom Kb. 50 000 fő
Keresztények Kb. 11-12 000 fő
Oszmán Birodalom Kb. 20 000 fő
Veszteségek:
Ulászló a várnai csatában
95
A csata előzményei Szervezés A 14. század vége óta a törökök támadásokat intéznek a balkáni városok és országok ellen. Bulgáriát, Szerbiát, Albániát a pusztulás, emberveszteség jellemzi ez időtájt. I. Ulászló magyar király többször is támadta a törököket. Első alkalommal 1443 és 1444 között, ami hosszú hadjárat néven ismerünk. A hadjárat végét a Drinápolyi béke szentesítette, amelyet 1444. június 12-én kötött a magyar és a török uralkodó. Ennek során a magyar király a Bibliára, a török szultán a Koránra esküdött. Ezt az esküjét a magyar király - többek között a pápa bíztatására megszegte! A béke azonban nem tartott sokáig. A magyarországi erők biztatták a királyt, hogy egy újabb hadjáratot vezessen a törökök ellen. A pápa kiátkozással fenyegette meg Ulászlót, ha nem védi meg a kereszténységet. A másik biztató hír a háborúpártiaknak, hogy a Balkánon élő keresztények felkelnek a török uralom ellen, ha megindul egy keresztes hadjárat. A végleges döntést augusztus 4-én született meg: Ulászló újabb hadjáratot indít a Török Birodalom ellen. Azonban II. Murád szultán ekkor már leverte az anatóliai felkelést, majd haderőt csoportosított át a Balkánra. I. Ulászlónak azonban Lengyelországban újabb gondjai támadtak. A nemesek nem támogatták a király újabb hadjáratát. Az uralkodó diplomáciai cselt eszelt ki: azt mondta a lengyeleknek, hogy a szultán felrúgta a békét. Ezzel a húzással, azonban nem sok sikert ért el: a hadjárat megindításakor 2000 zsoldos állt csak a király szolgálatába.[1] A hadsereg lassú verbuválódása miatt Ulászló figyelmeztette a tengeri hadakat, hogy a szorosokban maradjanak, és akadályozzák meg a török átkelését Európába. A keresztény hajók többsége azonban velencei volt, és a köztársaság nem akart összetűzni a szultánnal, ha már a magyarok békét kötöttek vele.
Bulgáriában A mintegy 15 000 lovasból és 2000 harci szekérből újból összeverbuválódott keresztény hadsereg a Nándorfehérvár-Konstantinápoly útvonal helyett a Duna völgyében haladt a Fekete-tenger felé, mivel a huszita harci szekerek számára a balkáni utak járhatatlanok voltak, a szerb despota pedig nem csatlakozott a hadjárathoz. I. Ulászló és Hunyadi János összevont serege 1444. szeptember 20-a táján kelt át Orsovánál a Dunán. Innen először Kladovóba mentek, és elfoglalták a várat, majd 26-án bevették Vidint is. A város külső negyedeit porig rombolták, majd néhány napi pihenő után a városból verbuvált bolgárokkal továbbindultak keletnek. Bevették Orjahovót, majd Nikápolyt is. Az utóbbi városban néhány napos pihenőt tartottak, hogy feltöltsék készleteiket. Itt csatlakozott a sereghez négyezer emberével Vlad Dracul havasalföldi fejedelem. Továbbmentek Sumenbe, de a várat csak három nap után tudták elfoglalni. [2] Az új egységekkel, valamint a korábban hozzájuk csatlakozott különböző nemzetiségű (litván, cseh, ukrán, német, pápai, szerb, bosnyák és horvát) katonákkal körülbelül húszezer főre egészítették ki a sereget. November 6-án Provadijában állnak meg, ahol a király megtudta, hogy a szultán seregei átkeltek Európába. Másnap a keresztes haderő Petricshez ért, ahol kiszabadítottak több, korábban rabul ejtett szlávot és magyart is. Ezután bevették Mihalicsot is, majd elindultak Várna felé. November 9-én Ulászló serege a várnai mezőre ért, és ott letáborozott. Ezen a napon érkezett meg II. Murád serege is.
96
97
Hunyadi győzelmeinek hatására a pápa vezetésével nemzetközi koalíció jött létre, amely céljául a Balkán-félsziget felszabadítását tűzte ki. A készülő nagyszabású offenzívától megrémült Murád szultán rendkívül kedvező békeajánlattal állt elő. Vállalta, hogy Szerbiából kivonja katonáit és visszaadja a területet Brankovicsnak, 100 ezer arany hadisarcot fizet a magyar királynak, és háború esetén 30 ezer fegyverest bocsát rendelkezésére. Augusztus 1. körül Szegeden Ulászló elfogadta a szultáni békeajánlatot, 4-n azonban az országnagyokkal együtt esküt tett a pápai legátusnak, Giuliano Cesarininek, hogy a törökkel kötendő béke eleve érvénytelen lesz. Augusztus 15-n, Nagyváradon megkötötték a török-magyar békét, egy hét múlva Szerbia várai Brankovics birtokába kerültek. Egy hónappal később a tíz évre kötött békét megszegve a magyar hadak Orsovánál átkeltek a Dunán, és benyomultak a török kézen lévő Bulgária területére. A békekötésről szállongó hírek megzavarták a szövetséges hadakat, a szerbek egyáltalán nem csatlakoztak a koalícióhoz, a Boszporuszt elzáró velencei flotta pedig jó pénzért még segítette is a szultáni hadak átkelését. 1444. november 10-n a Fekete-tenger parti Várnánál a mintegy háromszoros túlerőben lévő török sereg megsemmisítő győzelmet aratott a visszavonulás lehetőségétől elzárt keresztény had felett. A csatában életét vesztette a fiatal Ulászló, akinek utolsó tette a janicsárok ellen intézett meggondolatlan roham volt, amely egyben a pápai legátus és számos magyar hadúr életébe is került. A fővezér, Hunyadi János is alig tudott megmenekülni a csatából, amely után Vlad Dracul havasalföldi vajda fogságába esett. Végül Hédervári Lőrinc nádor fenyegetésére engedte szabadon Hunyadit Drakula.
98
A csata menete
99
100
101
Forrás: http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0010/754.html
Az ellenség száma miatt a haditanácson Cesarini azt javasolta, hogy szekérvár mögött harcolva őröljék fel a török egységeket. Hunyadi viszont egy rajtaütéshez hasonló támadást ajánlott. Úgy vélte, hogy ha szétverik az ellenség szárnyait, utána a centrumban álló janicsárokkal is elboldogulnak. II. Murád serege a legkedvezőbb helyen: a nehezen megközelíthető Frangai-fennsíkon foglalt állást. Délre található egy mocsaras tó (Devnyai-tó), a fennsíknak pedig meredek fala van. Az éjszaka mindkét fél elrendezi sorait. A keresztények ív alakban álltak fel a tó partjától egészen a Planova dombjáig. A balszárny a tópart ésszakeleti végétől addig a helyig nyúló terepet tölti fel, ahol a Goljáma Franga (ma Kamenar) nevű faluba vezető út a várnai országúttól elágazik. Itt Hunyadi öt, magyar és erdélyi harcosokból, valamint a magyar bárók katonáiból álló csapatot állomásoztatott. A létszámuk kb. 4000 fő. [3] Az egész balszárny sógorának, Szilágyi Mihálynak a parancsnoksága alá tartozott. Középen a derékhadat a fiatal király vezette. Itt volt magyar és lengyel nemesekből és zsoldosokból álló személyes testőrsége. Korabeli számítások szerint a derékhad harcosainak száma kb. 3 500 fő. A jobbszárny, amely a derékhad mögött sorakozott, azok felé a lejtők felé fordult, amelyek Goljáma Franga falutól délre néznek. Ez a szárny 5 bandériumból állt, amelynek négy magyar parancsnoka: Herczeg Rafael boszniai püspök, Rozgonyi Simon egri püspök, Tallóci Ferenc horvát bán és Dominik János váradi püspök. Az 5. parancsnok Giuliano Cesarini bíboros volt. Dominik János csapatát hátrább tolták, mint tartalékosok. Ennek a szárnynak nem volt közös parancsnoksága.
102
A jobbszárny volt a leginkább sebezhető, ezért Hunyadi úgy erősítette meg, hogy ez mögé helyezte a szekérvárat, a Čejka hetman vezette tapasztalt cseh gyalogos harcosokkal. A harci szekereket egybekötötték, és a szekerek elé farudakat állítottak. A szekérvár mögé álltak a védők. A védők ágyukkal, íjakkal, kopjákkal, buzogányokkal vannak felszerelkezve. Ezt úgy állíttatta fel Hunyadi, hogy az északra és keletre fekvő magaslatok felől ne tudjanak a törökök támadni. A szárnyakon kívül a középen elhelyezkedő királyi csapatrészek mögött sorakoztak fel a havasalföldiek.
A várnai csata (Martin Bielski - Lengyel Krónika, 1564-ből)
Az oszmán hadsereg fő erői a szpáhi lovasság, a janicsár gyalogság, a szultáni udvar zsoldos alakulatai, valamint az akindzsik és azabok irreguláris csapattestei. Az anatóliai szpáhik Karadzsa bég vezetésével alkották az oszmán katonai egységek balszárnyát. Ezek a Goljáma Franga falutól délnyugatra eső magaslatok nyugati lejtőjén gyülekeztek. Előttük balra és előre az erdős dombok gyűrődéseinek fedezéke alatt akindzsik, azabok és a reguláris hadsereg íjászai rejtőztek, arccal délnek. Ők mintegy 10-13 ezer fő. Az egész balszárny összlétszáma közel 30 ezer fő volt. A jobbszárny a völgyben, a Kadiköj falutól keletre levő magaslat előtt helyezkedett el. Ruméliai szpáhikból állt, akiket Daud pasa vezetett, mintegy 10 ezer fővel. A reguláris hadsereg íjászaival együtt harci sorokban álltak. Középen egymás mellett, harci négyszögben 10 ezer janicsár. Ugyanitt volt a szultán is kíséretével és az udvari szpáhikkal. A dombok hátában, a janicsár négyszög mögött van a tábor. Az oszmánok így elzárták a keresztények menekülését északi és nyugati irányban. Csak a várnai vár és Galata felé vezető utak maradtak szabadok. Az oszmánok fegyverzetére a kopja, kard, íj volt a jellemző. Tüzérségük nem volt. Másnap november 10-én Hunyadi János indult meg először a muzulmánok ellen. Az idő azonban rosszra fordult, vihar lett. A törökök ekkor megtámadták a keresztények jobbszárnyát. A vitéz Tallóci bán egy részüket visszaverte, de anélkül, hogy felmérte volna az erőviszonyokat, üldözőbe vette őket. Az egri és a váradi püspök csapatai utánuk eredtek. A taktikai hibát a muzulmán sereg kihasználta és a szpáhik a keresztények jobbszárnyára támadtak. Rémület fogta el a két püspök és Cesarini harcosait. Rendületlenül húzódtak vissza a keresztények a tenger és a mocsár felé. Itt vesztette életét az egri és a váradi püspök és Cesarini. Tallóci embereinek egy része viszont eljutott a szekérvárba, így megmenekültek. A szpáhik közben délkelet felé haladtak. A reggeli órákban így megsemmisült a keresztény sereg jobbszárnya.
103
Ezért Hunyadi János, a király és a havasalföldi fejedelem csapatai a szpáhikra támadtak. A szpáhikat legyőzték, a menekülök után eredtek. Karadzsa bég is ekkor esett el. A havasalföldi katonák közben rárontottak a török táborra, majd fosztogatták, kizsákmányolták azt. A keresztény balszárnyát a ruméliai szpáhik rohamozták meg. Hunyadi amint legyőzte Karadzsa béget, sógora, Szilágyi Mihály segítségére sietett. Az erdélyi vajda eközben a török jobbszárnyat támadta. A szpáhikat szétverték, akik Trákia felé vették az irányt. Így mindkét oszmán szárny hadképtelenné vált. De a neheze még csak most következett: annak ellenére, hogy a szárnyakra vereséget mértek a janicsárságnak még szinte érintetlen volt a hadállása és megtörésük komoly problémát okozott.[4] A magyar király – talán dicsőség vágyból –, ezután megtámadta a janicsárokat.[5] Ulászló mindössze ötszáz fős lengyel-magyar lovashadtesttel rontott neki a janicsárok cölöpsáncának, amit jóllehet áttört, de belül a janicsárok azonnal körbefogták a király csapatát. Ulászló megriadt lova ledobta magáról urát, majd egy janicsár - Kodzsa Hizir - levágta fejét és elküldte a török szultánnak.[6] A levágott fejet ezután lándzsára tűzték és olyan helyre rakták ki ahol a keresztény sereg láthatta, s a katonákon pánik lett úrrá. A király fejét a török sereg is láthatta, aki emiatt erőt vett magán, és általános rohamot indított. Hunyadi látva a törökök lelkesedését, elrendelte a keresztények visszavonulását.
A csata után A visszavonulás útvonalát Karel Škorpil írta le. A hadsereg nagyobbik része a Frangai-magaslatok gerincén, a Batovszka-dolina lejtői felé húzódott vissza Vlahlar (ma Dolnište) és Kojudzsuk (ma Debrene) falvakon keresztül, a Duna irányában. A szekérvárbeli harcosok maradéka nyugat felé hátrált Ruszlar (ma Ignatievo), Devnya falvakon keresztül. A szekérvárat teljesen szétzúzták a rárontó azabok és janicsárok, s belőle mindent széthordtak. A keresztesek emberveszteségeit 10-12 ezer főre becsülték és odaveszett Cesarini bíboros is. A törökök vesztesége viszont jóval több volt. Miután Hunyadi a szárnyakat alaposan megtépázta az ellenség összvesztesége vagy húszezer fő lehetett. A szultán serege annyira kifáradt ráadásul, hogy a törököknek nem volt erejük a felmorzsoló üldözésre, így a totális vereséget Hunyadi elkerülte. A törökök a csata után délre, Görögországba vonultak vissza. A szerb hadsereggel együtt a magyar sereg támogatta az albánok felkelését 1448-ban. 5 év múlva, 1453-ban azonban az oszmánok elfoglalták Konstantinápolyt, majd elindultak a Balkán országaiba és az évszázadok folyamán egészen Érsekújvárig jutottak Európában.
Hivatkozások 1. 2. 3. 4. 5. 6.
↑ Bisztra Cvetkova: A várnai csata 186. oldal ↑ Bisztra Cvetkova: A várnai csata 192. oldal ↑ Bisztra Cvetkova: A várnai csata 196. oldal ↑ Földi P.: Nagy hadvezérek, 267. old. ↑ Hunyadi a csata előtt külön figyelmeztette a királyt meggondolatlan akcióval nem veszélyeztesse a harc sikerét. ↑ Bisztra Cvetkova: A várnai csata 201. oldal
Forrás Bisztra Cvetkova: A várnai csata ISBN 963-281-899-7 fordította: Bödey József, Kiadó: Gondolat Kiadó, Budapest 1988 BÁNLAKY JÓZSEF – A MAGYAR NEMZET HADTÖRTÉNELME http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/index.html
104
IV. Kázmér lengyel király
Jan Matejko - Kazimierz IV Andrzej Jagiellończyk
Kazimierz IV Andrzej Jagiellończyk, lit. Kazimieras I Andrius Jogailaitis, biał. Казімір I Ягелончык (ur. 30 listopada 1427 w Krakowie, zm. 7 czerwca 1492 w Grodnie) – wielki książę litewski w latach 1440–1492, król Polski w latach 1447–1492. Jeden z najaktywniejszych polskich władców, za panowania którego Korona, pokonując zakon krzyżacki w wojnie trzynastoletniej, odzyskała – po 158 latach – Pomorze Gdańskie, a dynastia Jagiellonów stała się jednym z czołowych domów panujących w Europie. Zdecydowany przeciwnik magnaterii, przyczynił się do wzmocnienia znaczenia Sejmu i sejmików, co jednak stało się z krzywdą dla mieszczaństwa. http://pl.wikipedia.org/wiki/Kazimierz_IV_Jagiello%C5%84czyk
105
Kazimierz IV Jagiellończyk (1427-1492), syn Władysława Jagiełły, wielki książę litewski od 1440, król polski od 1447. Wysłany na Litwę jako namiestnik królewski, obwołany wielkim księciem. Faktu tego nie uznała Korona. Po śmierci Władysława III Warneńczyka zaproponowano Kazimierzowi Jagiellończykowi objęcie tronu polskiego. Koronował się dopiero 1447, wymuszając wcześniej na możnowładcach małopolskich zmianę warunków unii na korzystniejsze dla Litwy. Nadał bojarom litewskim prawa równe szlachcie polskiej, obiecał zwrot Podola i Wołynia państwu litewskiemu. Wojna z Zakonem Krzyżackim W 1454 na prośbę Związku Pruskiego, popartą udanym powstaniem antykrzyżackim, ogłosił inkorporację Prus do Korony. Krok ten doprowadził do wybuchu wojny trzynastoletniej (1454-1466), zakończonej pokojem toruńskim i odzyskaniem ziemi chełmińskiej, gniewkowskiej, Pomorza Gdańskiego i Warmii oraz miast Malborka, Elbląga, Sztumu i Gdańska. W wyniku traktatu pokojowego państwo zakonne stało się lennem polskim. Wbrew naciskom papiestwa i cesarza nie wystąpił przeciwko królowi czeskiemu Jerzemu z Podiebradu, zyskując w 1468 uznanie syna Władysława jako następcy na tronie czeskim. Po śmierci Jerzego z Podiebradu (1471), zgodnie z obietnicą, rządy w Czechach objął Władysław II Jagiellończyk. Sukcesja czeska wywołała konflikt z królem węgierskim Maciejem Korwinem, zakończony pokojem w Ołomuńcu (1479). W latach 1456-1457 Kazimierz Jagiellończyk włączył do Polski księstwo oświęcimskie, ziemię rawską i gostyńską (1462), ziemię sochaczewską (1476). Dążył do wzmocnienia władzy królewskiej, zwalczał oligarchię magnacką z biskupem Z. Oleśnickim na czele. Sojusznikiem króla w walce z magnaterią była szlachta, która otrzymawszy przywileje cerekwicki i nieszawski zaczęła odgrywać pierwszoplanową rolę w państwie. http://portalwiedzy.onet.pl/5339,,,,kazimierz_iv_jagiellonczyk,haslo.html
106
IV. Kázmér (lengyelül Kazimierz IV Jagiellończyk), (Krakkó, 1427. november 30. – Grodno, 1492. június 7.) Litvánia nagyfejedelme 1440–1492 között, Lengyelország királya 1447–1492 között; türelmes, de következetes politikával törekedett a lengyel–litván unió fenntartására és az elvesztett lengyel területek visszaszerzésér. Uralkodásának legnagyobb eredménye 1466-ban a Német Lovagrend hatalmának végleges megtörése volt. Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1447 – 1492. június 7. Koronázása: Waweli székesegyház, Krakkó, 1447. június 25. Elődje: III. Ulászló Utódja: I. János Albert Életrajzi adatok Született: Krakkó, 1427. november 30. Édesapja: II. Ulászló Édesanyja: Holszányi Zsófia Házastársa: Habsburg Erzsébet (1437–1505) Gyermekei: Władysław II Jagiellończyk (1456–1516) – król Czech i Węgier Jadwiga Jagiellonka (1457–1502) – żona Jerzego Bogatego, księcia bawarskiego św. Kazimierz (1458–1484) Jan I Olbracht (1459–1501) – król Polski Aleksander Jagiellończyk (1461–1506) – król Polski i wielki książę Litwy Zofia Jagiellonka (1464–1512) – żona Fryderyka, elektora brandenburskiego na Ansbach, i matka wielkiego mistrza krzyżackiego Albrechta Hohenzollerna Elżbieta Jagiellonka (1465–1466) Zygmunt I Stary (1467–1548) – król Polski i wielki książę Litwy Fryderyk Jagiellończyk (1468–1503) – biskup krakowski, kardynał i arcybiskup gnieźnieński Elżbieta Jagiellonka (1472–po 1480) Anna Jagiellonka (1476–1503) – żona Bogusława X, księcia pomorskiego Barbara Jagiellonka (1478–1534) – żona Jerzego Brodatego, księcia saskiego Elżbieta Jagiellonka (1482–1517) – żona Fryderyka II, księcia legnickiego Elhunyt: Grodno, 1492. június 7. Nyughelye: Waweli székesegyház, Krakkó
107
Családfája:
*
108
Élete Ifjúkora 1427. november 30-án született II. Ulászló lengyel király és Holszányi Zsófia másodszülött fiaként. A trón várományosa az akkor 3 éves elsőszülött fiú, Ulászló volt. Amikor édesapjuk halála után 1434ben Ulászló a trónra került, Kázmér lett a törvényes örökös. Furcsamód mégis kevés gondot fordítottak a nevelésére: sem latinul nem tanították meg, sem az uralkodásra nem készítették fel. Miután azonban Zsigmond litván nagyfejedelmet 1440-ben meggyilkolták, Kázmért Wilnába (ma Vilnius, Litvánia) küldték, hogy ott kormányzóként a bátyját képviselje. A litván főnemesek ekkor puccsszerűen nagyfejedelemmé kiáltották ki, nyilván abban a reményben, hogy engedelmes eszközük lesz. Uralkodása Az államcsíny gyakorlatilag véget vetett a Lengyelország és Litvánia közötti perszonáluniónak, de csak egy időre. 1444. november 10-én III. Ulászló – aki időközben I. Ulászló néven magyar király is lett – elesett a törökök elleni várnai csatában, az új királyt választó lengyeleknek Kázméron kívül nem volt jelöltjük. Tapasztalatlanság ellenére a fiatalember pontosan tudta, mit kellett tennie hatalma megszilárdítására: elérte, hogy Litvániában megmaradjon az uralkodóház örökletes hatalma, hogy a két országot csak az uralkodó személye kösse össze, és amikor végül 1447. június 25-én lengyel királlyá koronázták, azt is elfogadtatta, hogy a székhelye Litvániában legyen, és a tanácsadóit maga választhassa meg. Tettei arra utalnak, hogy sokkal inkább a Jagelló-ház fejének tekintette magát, mint Lengyelország választott királyának. Minden olyan esetben, amikor a dinasztia érdekei ütköztek az államéival, az előbbi javára döntött. Politikája nagyrészt családi politika volt. 1454-ben feleségül vette Albert magyar király leányát, Erzsébetet, akinek később nagy szerepe volt az államkormányzásban. Ebben az motiválta, hogy Erzsébet édesapja révén jogot formálhatott Csehország és Magyarország trónjára. A házasság mindazonáltal boldognak bizonyult: 1456 és 1483 között 6 fiuk és 7 leányuk született – Erzsébetet a "Jagellók anyjának" nevezték. Kázmér idővel mindent megtett, hogy gyermekeit előnyösen házasítsa ki. Legidősebb fia, Ulászló 1471-ben Csehország, majd 1490-ben Magyarország királya is lett; három másik fia őt követte Lengyelország és Litvánia trónján, egy másik érsek, majd bíboros lett. (Az 1948-ban szentté avatott Kázmér fia 1471 és 1478 között eredménytelenül igyekezett megszerezni Hunyadi Mátyás magyar király trónját.) Halálakor európai tekintélyű uralkodóházat hagyott hátra. Hunyadi Mátyás 1468-ban kapcsolódott be a Csehországban folyó háborúba. A hadjáratra a pápa és a III. Frigyes német-római császár kérésére került sor, ugyanis Podjebrád György cseh király a husziták kelyhes irányzatának volt a követője, ami akkoriban eretnekségnek számított. A hadjárat kezdetén, 1468. április 8-án levelet írt Olomoucba arról tájékoztatva a sziléziai várost, hogy a háborúba Protasius olomouci püspök kérésére fogott bele. Ugyanekkor írt a dél-morvaországi Znojmóba és a sziléziai Boroszlóba is. Májusban Mátyás már Znojmóban volt, ahonnan ismét levelet írt Olomoucba. Mátyás a háború első szakaszában elfoglalta a morva városokat és Morvaország nagyobb részét. 1469 május 3-án az Olomoucban összehívott rendi gyűlés cseh királlyá választotta, ekkortól kezdve jogilag is ura lett az elfoglalt területeknek. 1471-ben meghalt a Csehországot birtokló és Mátyással éppen tárgyalásban lévő Podjebrád és a csehek helyette az ekkor 15 éves lengyel Jagelló Ulászlót választották meg cseh királynak. Ugyanakkor 1471. május 28-án Lorenzo Roverella pápai legátus Jihlavában Mátyást is megerősítette cseh királyi címében. A harcok 1474-ben újultak ki, amikor Ulászló apja, IV. Kázmér lengyel király segítségével rászánta magát arra, hogy fegyverrel űzze el Mátyást. A lengyelek 50 ezer fős, a csehek pedig 15 ezer fős hadsereggel indultak Szilézia meghódítására. Velük szemben Mátyás hatásos haditervet gondolt ki. Mindössze 8000 fős zsoldosseregével vonult Sziléziába, megszállta a várakat, a falvakat felgyújtotta, lakóikat élelmükkel együtt ugyancsak a várakba irányította. Ő maga Boroszlóba vette be magát, amit a lengyel-cseh sereg október 26-án vett ostrom alá. A vidék feldúlása miatt azonban az ostromlók helyi utánpótlás nélkül maradtak, a távolabbról hozott utánpótlást viszont a várakból kitörő magyar csapatok akadályozták meg abban, hogy célhoz érjenek. Szapolyai Istvánt és Kinizsi Pált pedig
109
könnyűlovasságuk élén Lengyelországba küldte portyázni. Végül az otromlók teljesen demoralizálódtak, s a világtörténelemben ritka módon az otromlók kértek békét az ostromlottaktól. 1474. december 8-án Mátyás és Ulászló 3 évre szóló fegyverszünetet kötött, amelynek érvényét Kázmér királyra is kiterjesztették.
Boroszló Schedel „Világkrónika”-jában
1477-ben a korneuburgi béke értelmében Frigyes császár is Mátyást ismerte el cseh királynak, a hagyományos hűsűgesküt is letétette vele. Ezután Ulászló és Mátyás is újra tárgyalásokat kezdett, s 1478-ban megkötötték a békeszerződést, amelyet 1479. július 21-én ratifikáltak ünnepélyesen Olmützben. Ez megerősítette a status quot, amelynek értelmében kölcsönösen elismerték egymás cseh királyi címét, Mátyás megtarthatta Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot, a szűkebb értelemben vett Csehország pedig Ulászló kezén maradt. Ulászló a béke értelmében csak Mátyás halála után válthatta vissza területeit 400 ezer aranyforintért. A választófejedelem Ulászló maradt, de Mátyás mindezzel megtette az első lépést annak megeszerzése érdekében is. Sőt, ha mint egyesek gondolják, a császári címet akarta Zsigmond példájára megkapni, annak érdekében is. A hadsereg külföldön tartása ugyanakakkor előnnyel is, hátránnyal is járt. A zsold maga nagyarányú aranykiáramlást eredményezett, annak „kiegészítése” viszont nem Magyarországot pusztította. Külpolitika Kázmér nem dédelgetett nagyszabású külpolitikai terveket. Bátyjával ellentétben sohasem indított keresztes hadjáratot a törökök ellen, de nem épített ki hatásos védelmi rendszert az egyre agresszívabb moszkvai Nagyfejedelemséggel szemben sem. Elszalasztotta a lehetőséget, hogy támogassa Moszkva ellenségeit, és megelégedett a számára kedvező 1449-es litván–moszkvai szerződéssel. Így hát miután a moszkvai nagyfejedelem 1486-tól sorozatos támadásokat indított Litvánia ellen, hozzápártoltak Kázmér védtelenül maradt orosz hűbéresei. Akkor sem cselekedett határozottan, amikor 1484-ben a törökök elfoglalták az addig litván védelem alatt álló két fontos fekete-tengeri kikötőt, Kiliát és Akkermant. Kázmér lengyel királyként sem folytatott kezdeményező külpolitikát, ám amikor 1454-ben a Porosz Szövetség és a balti porosz kisebbség föllázadt a Német Lovagrend rend ellen, és Kázmér védelmét kérték, az uralkodó felismerte: itt a pillanat, hogy megtörje a lovagok hatalmát, és március 6-án lengyel birtoknak nyilvánította Poroszországot. Bár az első, szeptember 18-i ütközetben (Konitz) Kázmér vereséget szenvedett, de a lovagrend csakhamar súlyos pénzügyi válságba került. Várakat, várkastélyokat, birtokokat, sőt egész tartományokat zálogosított el Poroszországban és Németországban egyaránt, hogy kölcsönöket vehessen fel. 1457-ben a zsoldosvezérek az elzálogosított Marienburgot is birtokba vették, ezért a rend székhelyét Königsbergbe volt kénytelen áttenni.
110
A lengyel hadsetreg a tizenhárom éves háború idején (Jan Matejko vázlata) - Wojsko polskie z okresu wojny trzynastoletniej. Szkic Jana Matejki
A városok sorra hódoltak meg Kázmér előtt. Nemsokára a lovagok hűbéresei is a lengyelek mellé álltak és a vereségüket a Visztula menti erőd, a pucki vár előtt aratott lengyel győzelem (1462), majd egy tengeren elszenvedett vereség tette teljessé, köszönhető ez a danzigi és elblagi flotta átállásának. A háború alatt a zsoldosok titokban eladták a zálogok javarészét a lengyel királynak, így nem csoda, hogy az ő kezében volt az ország javarésze. Kázmér kitartásának és makacsságának köszönhetően az 1466-os második toruńi béke mégis a lengyeleknek kedvezett. Bár a lovagrend megtarthatta területeinek egy részét, és az úgynevezett "királyi" Poroszországot Lengyelország hivatalosan nem kebelezte be, hiszen megtarthatta saját országgyűlését és kormányzatát, a régió mégiscsak egyesült Kázmér birodalmával. Ez a békeszerződés volt a király legnagyobb külpolitikai sikere; emiatt bizonyult uralkodása jóval sikeresebbnek Lengyelország számára, mint sokkal jobban szeretett Litvániájának. A lengyel király seregében harcolt számos zsoldos (köztük magyarok) és a legendás huszita Jan Giskra. Johann von Tieffen (†Lwow (Lemberg), 1497. augusztus 25.) 1489-1497 között a német lovagrend nagymestere, 1489-ben a radomi várban tette le a fegyvert IV. Jagello Kázmér előtt.
111
A Lengyel Királyság és a Litván Nagyhercegség 1466-ban
Belpolitika Belpolitikájában Kázmér nem volt sokkal tevékenyebb: azt tartotta a legfontosabbnak, hogy megőrizze királyi előjogait, elsősorban a püspökök kinevezésének jogát. A két országa közötti felségterületi vitában (Volhínia és Podólia ügyében) Litvániának kedvezett. A lovagrenddel vívott háborúban rákényszerült, hogy engedményeket tegyen a lengyel nemességnek az 1454-es nieszawai kiváltságlevélben, ezek az engedmények azonban csak Kázmér halála után váltak igazán fontossá.
112
Nürnbergi Krónika A Nürnbergi Krónika, vagy Schedel kódex (Liber Chronicarum), „Világkrónika”: a korai könyvnyomdászat egyik leghíresebb, legpompásabb műve. A könyv szerzője Hartmann Schedel (1440–1514) német orvos, polihisztor és történetíró. A könyv Anton Koberger (Dürer keresztapja) nyomdájában készült a kor legjelesebb művészeinek rajzai után készült fametszetekkel 1493-ban.
Krakkó Schedel „Világkrónika”-jában — Kraków w "Kronice Świata" Schedeliusa
A könyv 1800 példányban jelent meg és 1809 fametszetet – köztük vélhetően a fiatal Albrecht Dürer keze alól kikerülteket is – tartalmaz. Michael Wolgemut (1434 – 1519) (Dürer mestere) és Wilhelm Pleydenwurff (1462—1494) voltak a fametszetek készítői. A latin nyelvű krónikából Magyarországon 23-at, míg a német változatból 22-öt őriznek. Ez utóbbiból Kalocsán három (ezen belül két régi színezésű) példányt tartanak nyilván. Halála 1492. június 7-én halt meg a lengyelországi Grodnóban. Halála után, mivel legidősebb fia, II. Ulászló magyar és cseh király lemondott a lengyel trónról, a Jagelló-dinasztia két ágra szakadt: egy cseh– magyar és egy lengyel ágra. A lengyel trónon fia, János Albert követte.
IV. Kázmér baldachinos tumbája (Wit Stwosz v. Wit Stosz; ném. Veit Stoß munkája)
113
A Lengyel Királyság és a Litván Nagyhercegség 1490-ben
114
A Magyar Királyság Mátyás halálakor (1490)
http://hu.wikipedia.org/wiki/IV._K%C3%A1zm%C3%A9r_lengyel_kir%C3%A1ly
115
I. János lengyel király
Jan Matejko - Jan I Olbracht
Jan I Olbracht (Albrecht), lit. Janas Olbrachtas (Albrechtas), biał. Ян I Ольбрахт (ur. 27 grudnia 1459 w Krakowie, zm. 17 czerwca 1501 w Toruniu) – król Polski w latach 1492-1501, książę głogowski 1491-1498. Był trzecim synem, a czwartym z kolei dzieckiem Kazimierza Jagiellończyka i jego żony Elżbiety Rakuszanki z Habsburgów, której zawdzięczał prawdopodobnie drugie imię – Olbracht, chciała ona uczcić w ten sposób pamięć swego ojca, króla Niemiec, Czech i Węgier, Albrechta II Habsburga. http://pl.wikipedia.org/wiki/Jan_I_Olbracht Jan I Olbracht (1459-1501), król polski z dynastii Jagiellonów, syn Kazimierza IV Jagiellończyka i Elżbiety Rakuszanki, wychowanek J. Długosza. Po śmierci Macieja Korwina, 1490 pretendował do tronu węgierskiego, popierany przez szlachtę. Jako kontrkandydat wystąpił, mający poparcie magnaterii, jego brat Władysław - król czeski, który ostatecznie pokonał Jana I Olbrachta. 14911498 książę głogowski (na mocy układu koszyckiego, zawartego z Władysławem, w którym zrzekł się pretensji do korony węgierskiej). Od 1492 król Polski, swymi reformami przyczynił się do wzmocnienia stanu szlacheckiego. Na sejmie piotrkowskim (1496) wydał postanowienia przeciwko zbiegostwu chłopów oraz ograniczające prawa mieszczan (zakaz nabywania dóbr ziemskich, taksy wojewodzińskie). W okresie panowania Jana I Olbrachta skrystalizowała się instytucja dwuizbowego sejmu walnego z przewagą szlachty, dając podwaliny tzw. demokracji szlacheckiej w Rzeczypospolitej. 1494 wykupił od księcia zatorskiego Janusza IV jego księstwo i przyłączył je do Polski. 1495 włączył do Korony księstwo płockie (po bezpotomnej śmierci księcia mazowieckiego Janusza II). W polityce zagranicznej Jan I Olbracht kładł nacisk na sprawę turecką oraz podporządkowanie Polsce księstw naddunajskich. 1497 wkroczył do Mołdawii i oblegał jej stolicę Suczawę. Podczas odwrotu poniósł ogromne straty pod Koźminem na Bukowinie. Za panowania Jana I Olbrachta rozluźnieniu uległa unia polskolitewska. Na mocy tzw. unii wileńskiej (1499) Polska i Litwa pozostawały niezależnymi państwami posiadającymi odrębnych władców, zobowiązanych jednak do wzajemnej pomocy przeciwko wrogom zewnętrznym.
http://portalwiedzy.onet.pl/12371,,,,jan_i_olbracht,haslo.html
116
I. János Albert
I. János Albert (lengyelül Jan I Olbracht [Albrecht]), (Krakkó, 1459. december 27. – Toruń, 1501. június 17.) Lengyelország királya 1492 és 1501 között, głogówi herceg 1491 és 1498 között, a Jagellóház tagja. Uralkodása alatt megerősödött a lengyel nemesi országgyűlés (szejm). Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1492. szeptember 23. – 1501. június 17. Elődje: IV. Kázmér Utódja: Sándor Életrajzi adatok Született: Krakkó, 1459. december 27. Édesapja: IV. Kázmér Édesanyja: Habsburg Erzsébet Elhunyt: Toruń, 1501. június 17. Nyughelye: Waweli székesegyház
117
*
Élete IV. Kázmér és Habsburg Erzsébet második fiaként, anyai ágon Albert magyar király unokájaként született. Katonai képességeit azzal bizonyította, hogy 1487-ben Kopystrzynnél legyőzte a tatárokat, és ezt 1491-ben Zasławnál megismételte. Édesapja halála után (1492) az államtanács Lengyelország királyává választotta, mivel II. Ulászló már korábban lemondott javára. Koronázására 1492. szeptember 23-án került sor Krakkóban. Pénzügyi nehézségek szorításában 1493ban összehívta az államtanácsot, amelyet ettől az időponttól szenátusnak neveztek, valamint az új törvényhozó testületet a képviselőházat, amely az első országos Szejmben (országgyűlés) a szlachtát (kisnemességet) képviselte. A kapott támogatás ellenében János hozzájárult, hogy a nemesek megőrizzékk hagyományos előjogaikat, és kiterjedt törvényhozói hatalommal ruházta fel a Szejmet. I. Mátyás magyar király halála után, 1490. július 21-én betört Magyarországba, Rákosig hatolva megkísérelte a magyar korona megszerzését bátyja, II. Ulászló ellenében, majd a fekete sereg elől Losoncig vonul vissza. Kinizsi Pál és Báthory István erdélyi vajda csapatai azonban hamarosan kiverték az országból, és kénytelen volt Ulászlóval kiegyezni, amelyben kárpótlás fejében lemondott trónigényéről. Eredménytelenül harcolt Moldva és a törökök ellen. Uralkodása alatt foglalták el a törökök Kilija és Bialogrod (Dnyeszterfehérvár) városokat a Fekete-tenger partján. 1497-ben hadjáratot vezetett Moldvába. Seregeit III. István moldvai fejedelem kérésére indította el a tatárok ellen, de közben azt remélte, hogy elfoglalhatja Kilia (Chilia) és Belgorod (Akkerman) városát a Duna, ill. a Dnyeszter torkolatánál. István aggódott a király célkitűzései miatt és azt gyanította, János meg akarja fosztani trónjától, hogy helyére saját testvérét, a lengyel Zsigmond herceget ültesse. Amikor Moldva területére léptek a lengyel csapatok, heves ellenállásba ütköztek, és 1497-ben Suceava mellett súlyos vereséget szenvedtek.
118
Jan Fredo orosz vajda megmenti Jan Olbracht királyt (Juliusz Kossak) Jan Fredro ratuje króla Jana Olbrachta na Bukowinie, dzieło Juliusza Kossaka
1498-tól 1501-ig a királyt lekötötte a tatár támadások visszaverése Lengyelország keleti határainál. Halála előtt arra kényszerült, hogy megszállja engedetlen hűbéresének, Szász Frigyesnek, a Német Lovagrend nagymesterének poroszországi birtokait. János 1501. június 17-én halt meg a lengyelországi Toruńban. Felesége nem volt, utódai nem maradtak, ezért halála után a trón öccsére, Sándorra szállt. http://hu.wikipedia.org/wiki/I._J%C3%A1nos_lengyel_kir%C3%A1ly
119
A Jagellók által uralt európai államok 1500 körül
120
Sándor lengyel király
Jan Matejko – Aleksander
Aleksander Jagiellończyk (ur. 5 sierpnia 1461 roku w Krakowie, zm. 19 sierpnia 1506 roku w Wilnie) – syn Kazimierza IV Jagiellończyka i Elżbiety Rakuszanki, od 1492 roku wielki książę litewski, od 1501 roku król Polski. http://pl.wikipedia.org/wiki/Aleksander_Jagiello%C5%84czyk
121
Aleksander Jagiellończyk - Marcello Bacciarelli (Róma, 1731 – Varsó, 1818) Aleksander Jagiellończyk (1461-1506), syn Kazimierza Jagiellończyka i Elżbiety Rakuszanki, wielki książę litewski od 1492 i król polski od 1501. Objęcie przezeń rządów na Litwie, przy równoczesnym wstąpieniu na tron polski Jana III Olbrachta, oznaczało zerwanie na kilka lat unii personalnej Litwy z Polską. W 1492 wydał przywilej, który potwierdzał i wydatnie zwiększał dotychczasowe prawa i wolności panów litewskich, poszerzając prerogatywy rady wielkoksiążęcej. Przywilej ograniczał władzę wielkiego księcia i podkreślał separatyzm litewski w polityce zagranicznej. Aleksander prowadził wojny z Moskwą W latach 1492-1494 i 1500-1503, zakończone niekorzystnymi dla Litwy traktatami pokojowymi, na mocy których utraciła ona tereny na wschód od środkowego Dniepru. W 1499, wobec zbliżającej się ponownej wojny z Moskwą, zacieśnił przymierze Litwy z Polską (tzw. unia wileńska). Na poprawę stosunków litewsko-moskiewskich nie wpłynęło nawet małżeństwo zawarte przez Aleksandra z córką wielkiego księcia moskiewskiego Iwana III Srogiego. Kandydując do tronu polskiego, w akcie mielnickim, wydanym 1501 (unia polsko-litewska), wyraził zgodę na zacieśnienie unii personalnej z Polską, przez przyjęcie zasady wyboru wspólnego władcy dla Litwy i Korony, oraz na oddanie całej władzy ustawodawczej senatowi. W latach 1501-1503 przebywał na Litwie, przekazując rządy w Koronie przedstawicielom senatu. Powrócił do Polski w 1503, po zawarciu pokoju z Rosją i Turcją. Wykorzystując antymagnackie nastroje szlachty, podpisał 1504 konstytucje sejmu piotrkowskiego i 1505 sejmu radomskiego (nihil novi), co doprowadziło do załamania oligarchii magnackiej i powstania ustroju demokracji szlacheckiej. Aleksander prowadził aktywną politykę bałtycką, popierał Hanzę i Szwecję przeciw Danii, dążył do stworzenia koalicji antykrzyżackiej i przygotowywał się do wojny z zakonem. Zainicjował budowę wielu obiektów w Wilnie, m.in.: kościoła św. Anny, klasztoru Dominikanów, domu gościnnego dla kupców moskiewskich, rozpoczął budowę miejskich murów obronnych. Zmarł bezpotomnie, przekazując testamentem wszystkie swe dobra na Litwie i w Koronie bratu i następcy - Zygmuntowi I Staremu. http://portalwiedzy.onet.pl/30991,,,,aleksander_jagiellonczyk,haslo.html
122
Sándor (lengyelül Aleksander Jagiellończyk), (Krakkó, 1461. augusztus 5. – Vilnius, 1506. augusztus 19.): 1492-től Litvánia nagyhercege, 1501-től Lengyelország királya haláláig, a Jagelló-ház tagja. Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1501. december 12. – 1506. augusztus 19. Koronázása: Waweli székesegyház, 1501. december 12. Elődje: I. János Albert Utódja: I. Zsigmond Életrajzi adatok Született: Vilnius, 1461. augusztus 5. Édesapja: IV. Kázmér Édesanyja: Habsburg Erzsébet
Elhunyt: Vilnius, 1506. augusztus 19. Nyughelye: Vilnius Katedrális
123
Élete 1461. augusztus 5-én született IV. Kázmér lengyel király és Habsburg Erzsébet ötödik gyermekeként. Édesapja halála után, 1492-ben a litván rendek nagyherceggé választották, majd bátyja, I. János Albert halála után, 1501. június 17-én a lengyel trónt örökölte. 1495. február 18-án Vilniusban feleségül vette Ilona orosz hercegnőt, III. Iván orosz cár és Sofia Palaiologa bizánci hercegnő leányát, mely házassága gyermektelen maradt. Reménytelen küzdött a lengyel nemesség és a szenátus növekvő hatalmának korlátozásáért, valamint a kiváltságok és a kincstár fölötti ellenőrzés visszaszerzéséért. 1505-ben a lengyel rendek nyomására a Radomban ülésező országgyűlésen alkotmányt adott ki, amelyben nagy engedményeket tett a lengyel nemességnek a jobbágyság rovására. A szejm kikiáltotta a Nihil novi alkotmányt, amellyel elérték, hogy a király csak a szejm hozzájárulásával hozhasson döntéseket. Itt adták ki továbbá a "Statut Łaski"-t, a lengyel állam első alaptörvény gyűjteményét.
Tablica upamiętniająca uchwalenie Nihil Novi na zamku w Radomiu
Pénz híján nem tudta segíteni a Kardtestvérek Rendjét az orosz agresszióval szemben, amikor apósa III. Iván moszkvai nagyfejedelem tatár segédcsapatokkal végigdúlta Litvániát. A lengyel király annyit tehetett, hogy megerősítette a határ menti város, köztük Szmolenszk (ma Oroszországban) helyőrségét. A békekötést a fejedelemmel végül Sándor felesége, Helána királyné eszközölte ki édesapjától. Lengyelország csak III. István moldvai fejedelem halála miatt tudta megtartani veszélyeztetett feketetengeri területeit. A teuton lovagokkal is harcba keveredett az északi területeken; ehhez II. Gyula pápától kapott anyagi segítséget. Sándor 1506. augusztus 19-én Vilniusban halt meg, 45 éves korában. Házasságából nem született örököse. Özvegye Vilniusba vonult vissza, ott is halt meg 1513. január 20-án. A trónt IV. Kázmér negyedik fia, Zsigmond örökölte.
124
Aleksander király a szenátusban — Król Aleksander w senacie http://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%A1ndor_lengyel_kir%C3%A1ly
125
I. Zsigmond lengyel király
Jan Matejko - Zygmunt I Stary
Zygmunt I Stary (ur. 1 stycznia 1467 roku w Kozienicach, zm. 1 kwietnia 1548 roku w Krakowie) – od roku 1506 wielki książę litewski, od 1507 roku król Polski. Przedostatni z dynastii Jagiellonów na tronie polskim. Był przedostatnim z sześciu synów Kazimierza IV Jagiellończyka i Elżbiety Rakuszanki, ojcem m.in. Zygmunta II Augusta. Dwukrotnie żonaty: z Barbarą Zápolyą (1512), a po jej śmierci z Boną z rodu Sforzów (1518). http://pl.wikipedia.org/wiki/Zygmunt_I_Stary
126
Lucas Cranach – Zygmunt I Stary Zygmunt I Stary (1467-1548), najmłodszy syn Kazimierza IV Jagiellończyka i Elżbiety Rakuszanki. Namiestnik na Śląsku 1499-1501, wielki książę litewski i król polski od 1506. Do czasu objęcia tronu polskiego, w imieniu swego brata, króla czeskiego Władysława Jagiellończyka, administrował księstwami głogowskim (1499) i opawskim (1501) na Śląsku. 1504 objął zwierzchnie rządy nad całym Śląskiem i Łużycami. Po zgonie Aleksandra I, 20 października 1506 objął tron wielkoksiążęcy w Wilnie. 8 grudnia tegoż roku wybrany na króla Polski, koronowany 24 stycznia 1507. Dwukrotnie żonaty - 1512 z Barbarą Zapolyą, a po jej śmierci z Boną z rodu Sforzów 1518. Prowadził wojny z Rosją (m.in. 1507-1508, 1512-1522), wspieraną przez cesarza niemieckiego Maksymiliana I (do 1515) i Zakon Krzyżacki, które mimo zwycięstwa pod Orszą (1514) zakończyły się utratą Smoleńska. Współdziałając z Władysławem Jagiellończykiem, doprowadził (1515) do rozbicia antypolskiego sojuszu państw habsburskich (wiedeńskie układy i traktaty, 1) i państw skandynawskich pod panowaniem dynastii oldenburskiej. Zmusił do uległości próbującego oderwać się od Polski wielkiego mistrza Zakonu Krzyżackiego Albrechta Hohenzollerna, którego pokonał w wojnie 1519-1521 i wymusił na nim złożenie hołdu lennego (hołd pruski) 1525. Po wymarciu Piastów mazowieckich, 1526 włączył Mazowsze do Korony. Chcąc wzmocnić monarchię, m.in. przez zapewnienie dziedziczności tronu, oparł się na oligarchii możnowładczej. Uzyskał przyznanie za swego życia, w wyniku elekcji vivente rege, zarówno tronu wielkoksiążęcego na Litwie (1522), jak i tronu polskiego (1529) swemu małoletniemu synowi Zygmuntowi Augustowi. Wzmocnił działalność mennicy krakowskiej, rozpoczął zabiegi o uporządkowanie przepisów dotyczących dochodów z eksploatacji żup solnych i kopalni, wydał statut dla Ormian (1519), zasady procesowe (1523), zlecił ujednolicenie praw w całym kraju (correctura iurium, zwana korekturą Taszyckiego, 1532, odrzucona przez sejm 1540). Pozytywną rolę w finansowej emancypacji króla spełniała działalność królowej Bony, dążącej do powiększenia dóbr królewskich, także w drodze zakupów i poprawy efektywności gospodarowania. Działania dworu wywołały opozycję średniej szlachty (egzekucja praw), której kulminacją była wojna kokosza (1537). Zygmunt I Stary, pozostający pod wpływem idei renesansowych, był mecenasem sztuki, m.in. przebudował Wawel i ufundował Kaplicę Zygmuntowską. http://portalwiedzy.onet.pl/65495,,,,zygmunt_i_stary,haslo.html
127
Wincenty de Lesseur - Zygmunt I Stary
I. Zsigmond, más néven Öreg Zsigmond (lengyelül Zygmunt Stary), (Kozinice, Lengyelország, 1467. január 1. – Krakkó, 1548. április 1.) lengyel király 1506-tól haláláig és litván nagyherceg, a Jagellóház tagja. a lengyelek uralmát a Porosz Hercegség (Kelet-Poroszország) felett, és bekebelezte a Mazóviai Fejedelemséget a lengyel államba.
Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1506 – 1548. április 1. Koronázása: Krakkó, 1507. január 24. Elődje: Sándor Utódja: II. Zsigmond Ágost Életrajzi adatok Született: Kozienice, 1467. január 1. Édesapja: IV. Kázmér Édesanyja: Habsburg Erzsébet Házastársa: 1. Szapolyai Borbála, 2. Sforza Bona Gyermekei: Elhunyt: Krakkó, 1548. április 1. Nyughelye: Wawel Székesegyház. 1548. július 7.
128
Házasságai, gyermekei Szeretőjétől, Katarzyna Telniczankától (†1528) születtek első ízben gyermekei, akivel valószínűleg 1498-ban házasságot is kötött, de ez nem volt biztos kapcsolat. János Albert (*Krakkó, 1499. január 8.; †Poznań, 1538. február 18.) Regina (*1500; †1526. május 20.) Katalin (*1503; †1548. szeptember 9. után) 1512-ben feleségül vette Szapolyai Borbálát, Szapolyai János erdélyi vajda, utóbb magyar király húgát. A házasságból két leánygyermek született: Hedvig (*Poznań, 1513. március 15.; †Neuruppin, Brandenburg, 1573. február 7.) Anna (*1515. július 1.; †1520. május 8.) Felesége már 1515. október 2-án meghalt, és Zsigmond 1518-ban, 50 évesen harmadszor is megnősült, I. Miksa német-római császár ajánlására Sforza Bona milánói hercegnőt vette feleségül. A házasságból egy fiú- és négy leánygyermek született: Izabella (*Krakkó, 1519. január 18.; †Gyulafehérvár, 1559. szeptember 15.), 1540-től Szapolyai János magyar király felesége Zsigmond Ágost (*Krakkó, 1520. augusztus 1.; †Knyszyn, 1572. július 7.), Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme Zsófia (*Krakkó, 1522. július 13.; †Schöningen, 1575. május 28.), 1556-tól II. Henrik braunschweigwolfenbütteli herceg felesége Anna (*Krakkó, 1523. október 18.; †Varsó, 1596. szeptember 9.), 1576-tól Báthory István felesége Katalin (*Krakkó, 1526. november 1.; †Turku, 1583. szeptember 16.), 1562-től III. János svéd király felesége, III. Zsigmond lengyel király anyja Olbracht (született és meghalt 1527. szeptember 20.)
129
Élete Út a trónig 1467. január 1-jén született IV. Kázmér lengyel király és Habsburg Erzsébet magyar hercegnő ötödik fiaként. Néhány évet legidősebb bátyja, II. Ulászló magyar király budai udvarában töltött (1498-1501), akitől 1499-ben Oppeln és Glogau sziléziai hercegségeket kapta. 1504-ben lužicei (lausitzi) őrgróf és egész Szilézia kormányzója lett. Igazságszolgáltatási és közigazgatási reformjaival hamarosan valódi mintaállamokká alakították át ezeket a területeket. Mivel édesapjukat, IV. Kázmért a lengyel trónon követő fivérei, János Albert, majd Sándor gyermektelenül haltak meg, 1506-ban a lengyel és a litván trónt örökölte. 1507. január 24-én koronázta meg Andrzej Boryszewski gnieznói püspök a krakkói Wawelben. Uralkodása Adó és monetáris reformjai ellenére gyakran összeütközésbe került a lengyel országgyűléssel a királyi hatalom kiterjesztése miatt. Az országgyűlés követelésére 1512-ben feleségül vette a magyar Szapolyai István nádor leányát, Szapolyai Borbálát, hogy biztosítsa a védelmi szövetséget, és örököst nemzzen. A fenyegető török veszéllyel szemben kezdetben bátyjával, II. Ulászlóval és a magyar rendekkel akart védő- és támadószövetségre lépni, ez is hozzávezetett a házassághoz. A frigyből nem született fiú utód, és Borbála már 1515-ben meghalt. Még ugyanez évben a pozsonyi találkozón I. Miksa német-római császárral kötött szerződést, és az ő ajánlására vette feleségül 1518-ban Bona Sforza milánói hercegnőt. Bona Sforza Sforza Bianka Mária német-római császárné Gian Galeazzo II di Sforza milánói hercegnek és Aragóniai Izabella (1470–1524) nápolyi királyi hercegnőnek, II. Alfonz nápolyi király lányának a legifjabb gyermekeként született. 8 hónapos korától félárva volt, ekkor halt meg ugyanis huszonöt éves édesapja. Az ifjú Sforza hercegnőt édesanyja kiváló nevelésben részesítette, a klasszikus szerzők, a zene és a tánc ismeretén kívül a kormányzás fogásait is elsajátította.
Az ifjú Bona királyné
130
A 24 esztendős Bona Sforza I. Miksa német-római császár ajánlására (akinek második felesége, Sforza Bianka Mária német-római császárné volt, Bona Sforza nagynénje) Krakkóban 1518. április 18-án I. Zsigmond lengyel királyhoz ment férjhez. A házasságból egy fiú- és négy leánygyermek született. Az új királyné nagy befolyással volt férjére, támogatta a humanizmus lengyelországi fejlődését. Fényűző udvart tartott, kedvelte a pompát, külföldiekkel - elsősorban olaszokkal - vette körül magát. Pártfogója volt a lutheránus egyháznak. Az I. Zsigmond király élete vége felé növekedett az összeütközés Bona és fia, Zsigmond Ágost között. Megerősült, amikor Zsigmond Ágost 1547-ben titokban elvette a litván főúri családból származó Barbara Radziwiłłt. Amikor I. Zsigmond halála (1548) után bejelentette házasságát, Bona özvegykirályné, köznemességgel egyűtt, megpróbálta semmissé nyilvánítani azt. Az összeütközés miatt, Bona átköltözött Mazóviába és a hívei segítségével aláásta az ifjú király tekintélyét. Egyes feltételezések szerint 1551-ben ő mérgezte meg fia feleségét, a litván hercegi családból származó Barbara Radziwiłłt.1556-ben, nem látva semmi esélyt saját befolyásai visszaszerzésére, hazatért Olaszországba.
Bona Sforza özvegy királynéként
Zsigmond Ágost nevű fia nagykorúsodása után 1556-ban az özvegy Bona királyné átadta a kormányt fiának, és még ugyanez évben visszatért Bariba, Itáliába. Hamarosan azonban magántitkára és szeretője, Gian Lorenzo Pappacoda II. Fülöp spanyol király megbízásából megmérgezte. Bariban temették el a Basilica di San Nicola templomban. Krakkói Wawel Az utolsó Jagelló királyok ideje volt a Wawel aranykora. Ekkor (1507 és 1536 között) teljesen átépítették a királyi székhelyet. A hatalmas vállalkozás mecénása maga a király, Öreg Zsigmond volt. A munkálatokat két olasz építész, a firenzei Ferenc és Bartolommeo Berrecci irányította, majd haláluk után a lengyel Sandomierzi Benedek (Benedykt z Sandomierza) folytatta. Különös figyelmet érdemes szentelni a palota gyönyörű udvarára. A karcsú, könnyű oszlopok tartotta árkádos folyosókról a tágas és fénnyel teli termekbe léphetünk. A palota belső terei a fennséges Követek termével és kazettás mennyezetével a lengyel és olasz mesterek művészetéről és a legkülönbözőbb mesteremberek hozzáértéséről tanúskodnak. A palota termeinek falait gobelinek borítják, melyeket Zsigmond Ágost gyűjtött.
131
A Wawel reneszánsz belső udvara (Fotó: Buskó András)
A XVI. század elején János Albert király firenzei Ferenc készítette síremlékét helyezték el egy falmélyedésben. Ez az első tiszta reneszánsz munka Lengyelországban. 1517-ben kezdték építeni a 16 évvel később befejezett Zsigmond-kápolnát, mely az utolsó Jagellók mauzóleuma. Ebből a korból Jagelló Ferdinánd kardinális, Piotr Gamrat, Piotr Tomicki, Jan Chojeński és Samuel Maciejowski püsök síremléke is fennmaradt. 1520-ban öntötték a híres Zsigmond-harangot.
„A Zsigmond-harang felemelése a Waweli székesegyház tornyába Krakkóban, 1521,” Jan Matejko festménye. Zawieszenie dzwonu Zygmunta (1521) - Jana Matejki (1874) Jan Matejko, 1874 — olej na desce — 94 × 189 cm — Muzeum Narodowe w Warszawie
132
A Zsigmond-harang (lengyelül: Dzwon Zygmunta) nevét I. Öreg Zsigmondról kapta, a harang a Waweli katedrális Zsigmond-tornyában van felfüggesztve Krakkóban, Lengyelországban.
Waweli katedrális Zsigmond-tornya (Fotó: Buskó András)
1520-ban Hans Beham készítette a lengyel hadsereg katonáinak megolvasztott fegyvereiből. Beham Nürnbergből érkezett a városba és a Wawel központjában a Florián-kapu közelében alakította ki műhelyét, a harangot is itt öntötte. A harangot csak a legfontosabb események bekövetkezésekor szólaltatják meg, így például új pápa megválasztásánál, a háború kitörésekor vagy fegyverszünetkor, békekötéskor. Utoljára 2006-ban szólalt meg, amikor XVI. Benedek pápa Krakkóba érkezett. A harang megszólaltatásához 8-12 ember szükséges.
Zsigmond-harang A harang átmérője 2,424 méter, a tömege 10 980 kg. A harang 196 Hz-en szól, a magassága 1,99 méter, a vastagsága 7–21 cm között van, térfogata 1,2 m³, anyaga bronz (80% réz, 20% ón). A harangon olvasható készítési dátuma, „MDXX”, látható még rajta Zsigmond király arcképe, két címer (Lengyelország és Litvánia). A harang másik oldalán Szent Szaniszló ábrázolása található. Zsigmond király képe alatt az alkotó neve (HANS BEHAM VON NUREMBERG), Szent Szaniszló képe alatt pedig latin nyelven (JOHANNES BOHEMUS DES NUREMBERGENSIS) olvasható.
133
A templom oldalához több, síremléknek helyet adó kápolna épült, többek között a kupolával fedett Zsigmond-kápolna és ennek mása, a Vasa-kápolna.
Zsigmond-kápolna és ennek mása, a Vasa-kápolna a Wawelben (Fotó: Buskó András)
Zsigmond külplitikája A Moszkvai Nagyfejedelemség elleni háborúban 1514-ben elvesztette Szmolenszket. Zsigmond serege, amelyet fő tanácsadója és parancsnoka Jan Tarnowski vezetett, 1521-ben legyőzte a KeletPoroszországot hatalma alatt tartó Német Lovagrendet.
Porosz hódolat (1525)
1525-ben a Lovagrend nagymestere, Brandenburgi Albert evangélikus vallásra tért át. 1525. április 10-én – az evangélikus hitre áttért Albrecht von Hohenzollern am Brandenbrug-Ansbach, a német lovagrend nagymestere – a krakkói piactéren leteszi a hűségesküt I. Zsigmond lengyel király előtt, ezzel a rend kezében még megmaradt Kelet-Poroszország világi prostestáns hercegséggé szerveződik, de továbbra is Lengyelország hűbérese. Ezután Albert feloszlatta a rendet, és a Porosz Hercegség lengyel fennhatóság alá került. 1529-ben utolsó Piast-házi hercegének halála után a Mazóviai Hercegséget Lengyelországhoz csatolta.
134
Lengyelország és Litvánia 1526-ban
Bátyja, II. Ulászló halála után 1516-ban a kiskorú II. Lajos egyik gyámja lett, akinek 1526-ban a mohácsi csata előtt néhány ezer zsoldost küldött segítségül. A mohácsi csata után mint békeközvetítő fáradozott I. Ferdinánd és Szapolyai János között, majd a menekülő Szapolyainak 1528-ban menedéket nyújtott a lengyelországi Tarnow várában. Később feleségül adta hozzá Izabella nevű leányát (1539). 1531-ben moldvai csapatok támadták meg országát, de Tarnowski, aki leverte őket az obertini csatában. A Szapolyai oldalán hadakozó IV. Péter moldvai fejedelem így vereséget szenvedett. 1535-ben Tarnowski a Moszkvai Nagyfejedelemség csapatai felett aratott győzelmet, ily módon biztosítva Lengyelország keleti határait. Belpolitika Megreformálta a lengyel jogrendet és a közigazgatást. A királyi hatalom megerősítésére irányuló pénzügyi és hadi reformjai azonban a lengyel nemesség ellenállásán meghiúsultak. Olasz művészeteket hozatott Krakkóba, s ezzel döntő szerepet játszott az itáliai reneszánsz meghonosításában. Bár hithű katolikus volt, vallási türelmet gyakorolt az ortodox keresztények iránt, és királyi védelemben részesítette a zsidókat. Kezdetben élénken ellenőrizte a lutheránus (evangélikus) vallást, később azonban beletörődött a reformáció lengyelországi térhódításába.
135
I. Öreg Zsigmond címere a Zsigmond kápolnán Orzeł Zygmunta I Starego, kaplica Zygmuntowska na Wawelu
1548. április 1-jén Krakkóban halt meg. A trónon fia, az 1530-ban társkirállyá választott II. Zsigmond Ágost követte, de helyette Bona Sforza özvegy királyné ragadta magához az uralmat, és egészen 1556ig ő irányította az ügyeket.
I. Zsigmond díszes síremléke a Wawelben http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Zsigmond_lengyel_kir%C3%A1ly http://hu.wikipedia.org/wiki/Sforza_Bona_lengyel_kir%C3%A1lyn%C3%A9
136
Jan Matejko: "Hołd pruski"
Jan Matejko – porosz hódolat: A lovagrend egyházi birtokait szekularizálta és protestáns világi államot hozott létre Porosz Hercegség néven, mely továbbra is Lengyelország hatalma alatt állt. 1525. április 10-én, a krakkói piactéren Hohenzollern Albert nagymestr le is tette a hűbéri esküt Zsigmond királynak. Obraz powstał w latach 1879-82. Przedstawia scenę hołdu złożonego przez Albrechta Hohenzollerna królowi Zygmuntowi Staremu 10 kwietnia 1525 roku. Ukończone płótno Jan Matejko podarował krajowi, jako zaczątek planowanego odrodzenia zbiorów Zamku Królewskiego na Wawelu. Ostatecznie obraz nigdy nie trafił na Wawel, i do dzisiaj eksponowany jest w Sukiennicach w Sali Hołdu Pruskiego. We wrześniu 1939 roku "Hołd Pruski" został wywieziony do Zamościa, gdzie ukryto go przed Niemcami. Dzięki staraniom rektora kościoła pw. Św. Katarzyny ks. dr. Wacława Staniszewskiego prowadzone przez Niemców śledztwo w tej sprawie sprowadzono na fałszywy trop. "Hołd" ponownie przewieziono do Krakowa, gdzie ukryty w Muzeum Czapskich dortwał do końca wojny. Wśród historycznych postaci w wykreowanej przez Matejkę scenie centralne miejsce zajmują Albrecht Hohenzollern, klęczący z chorągwią w dłoniach i przyjmuiący jego hołd król Zygmunt Stary (z prawej strony). 5letni chłopczyk za królem to Zygmunt August , podtrzymywany przez ochmistrza dworu Piotra Opalińskiego. Powyżej widzimy biskupa krakowskiego Piotra Tomickiego. Za nim stoi arcybiskup Jan Łaski. Dalej w prawo widzimy wojewodę wileńskiego i kanclerza Wielkiego Księstwa Litewskiego Olbrachta Gasztołda. Mężczyzna z mieczem na lewo od niego to Hieronim Łaski. Postać za grupą króla, trzymająca chorągiew z białym orłem to chorąży krakowski Andrzej Tęczyński. Z lewej strony przed nim, z królewskim jabłkiem w dłoni stoi kanlcerz wielki koronny Krzysztof Szydłowiecki. Na prawo od niego stoi kasztelan krakowski Mikołaj Firlej. Zbrojna postać na koniu z prawej strony to starosta chmielnicki Przecław Lanckoroński. Z lewej strony obrazu mężczyzna trzymający dokument opatrzony pieczęcią królewską to Bartolommeo Berrecci, architekt i twórca renesansowego zamku królewskiego na Wawelu. Jego twarz to jeden z dwóch na tym obrazie autoportretów Matejki. Podkręcający wąsa starszy mężczyzna z lewej strony obrazu to hetman wielki litewski książę Konstanty Ostrogski. Na lewo w dół od niego pieniądze z tacy bierze marszałek nadworny Andrzej Kościelecki (podskarbi i zarządca żup wielickich). Na prawo od księcia Ostrogskiego stoi (w hełmie) wojewoda krakowski Jan Amor Tarnowski. Za grupą Albrechta widzimy królową Bonę (portret żony artysty - Teodory). Przed królem leży Stańczyk. Zatroskana mina to pyttanie "czy to na pewno jest zwycięstwo?". Jest to drugi na tym płótnie autoportret Jana Matejki. http://historiezapomniane.blogspot.hu/2011/12/hod-pruski-jan-matejko.html
137
Lwów - "Obóz polski pod Lwowem r. 1537 czyli: Wojna Kokosza"
Henryk Rodakowski - Wojna kokosza. Wojna kokosza. (1537) 1872. Olej na płótnie. 190 x 265 cm. Muzeum Narodowe, Warszawa. Kokosza wojna (1537), pierwszy rokosz szlachty przeciwko polityce króla Zygmunta Starego i Bony oraz związanych z dworem magnatów. Szlachta zwołana w związku z wojną na Wołyniu do obozu pod Glinianami (w okolicy Lwowa), niechętna absolutystycznym planom Zygmunta Starego, zawiązała rokosz i sformułowała 36 postulatów, które przedstawiła królowi. Inspiratorami rokoszu byli: M. Taszycki, J. Sierakowski oraz P. i M. Zborowscy. Żądania szlacheckie dotyczyły m.in.: zaniechania skupu dóbr przez Bonę, uporządkowania skarbu, kodyfikacji praw, zwolnienia z ciężarów na rzecz Kościoła. Wobec braku stanowczej postawy wśród przywódców szlachty, po długotrwałych utarczkach, rokosz zakończył się kompromisem. Szlachta rozjechała się do domów, nie angażując się w wyprawę wojenną organizowaną przez króla. Jedynym wynikiem rokoszu miało być wyjedzenie drobiu w okolicy obozu, stąd pogardliwa nazwa nadana tej wojnie przez magnatów. * Zsigmond felesége, Bona Sforza milánói hercegnő az abszolút fejedelmi hatalom híveként igyekezett a főnemességet maga mellé állítani, ami nagy felháborodást keltett a köznemesség körében – főleg az a lépése, hogy még apja életében kikényszerítette a kilencéves II. Zsigmond Ágost (1548-1572) megkoronázást, a nemesség választási jogát megsértve. A tiltakozás megnyilvánulása az ún. „kakasok háborúja”, egy nemesi lázadás (rokosz). Az 1537ben, Lwowban megtartott nemesi gyűlés fő kezdeményezői M. Taszycki, J. Sierakowski valamint P. és M. Zborowscy voltak. 1537-ben a nemesek megtagadták a Moldva elleni hadjáratban való részvételt. http://portalwiedzy.onet.pl/32794,,,,kokosza_wojna,haslo.html
138
II. Zsigmond Ágost lengyel király
Jan Matejko - Zygmunt II August
Zygmunt II August (ur. 1 sierpnia 1520 w Krakowie, zm. 7 lipca 1572 w Knyszynie) – od 1543 wielki książę litewski, od 1548 król Polski, od 1569 władca zjednoczonego państwa – Rzeczypospolitej Obojga Narodów. http://pl.wikipedia.org/wiki/Zygmunt_II_August
139
Zygmunt II August (1520-1572), syn Zygmunta I Starego i księżniczki mediolańskiej Bony z rodu Sforza, ostatni władca Polski z dynastii Jagiellonów. Wybrany na wielkiego księcia litewskiego i koronowany na króla Polski 1529, jeszcze za życia swego ojca (elekcja vivente rege), co stanowiło wyjątek w dziejach Rzeczypospolitej. Z uwagi na podeszły wiek króla, od 1544 sprawował samodzielne rządy na Litwie. Trzykrotnie żonaty - po raz pierwszy 1543 z arcyksiężniczką Elżbietą Habsburżanką, córką cesarza Ferdynanda II Habsburga. Po śmierci pierwszej żony (1545), 1547 ożenił się po raz drugi, bez wiedzy i zgody sejmu i senatu Korony, z Barbarą Radziwiłłówną. Po śmierci Barbary (1551), 1553 pojął za żonę Katarzynę Habsburżankę, siostrę pierwszej żony, Elżbiety. Prowadził walki z Moskwą o Inflanty, które od 1561 były lennem Polski i Litwy. 1557 wybuchła wojna litewsko-rosyjska, która 1558 przekształciła się w wojnę Litwy i Polski z Rosją (inflancka wojna 1558-1583), z 3-letnim rozejmem zawartym 1570. 1568 utworzył Komisję Morską i zapoczątkował budowę i organizację floty polskiej. 1569 doprowadził do zawarcia unii polsko-litewskiej w Lublinie. Szukając sojuszników przeciw Moskwie uznał prawa bocznej (elektorskiej) linii Hohenzollernów do objęcia władzy w Prusach Książęcych (1563). Na sejmie 1562-1563 przeszedł na stronę szlacheckiego stronnictwa egzekucyjnego (egzekucja praw). Program stronnictwa pozwalał na odbudowę skarbu królewskiego (państwowego), utworzenie armii i uporządkowanie stanu prawnego w państwie. Skutecznie przeprowadził unifikację i centralizację państwa, szczególnie dzielnic przyłączonych do Korony: Mazowsza, Prus Królewskich, księstw oświęcimskiego i zatorskiego oraz Gdańska. Za panowania Zygmunta Augusta nastąpił szczytowy okres rozwoju reformacji, której kulminacją stały się uchwały sejmu piotrkowskiego z 1555. Pod naciskiem posłów król wysłał do Rzymu S. Maciejowskiego, który zabiegał u papieża o wyrażenie zgody na zwołanie w Rzeczypospolitej soboru narodowego, odprawianie mszy i nabożeństw w języku polskim, przyjmowanie komunii pod dwiema postaciami i zniesienie celibatu. Paweł IV odrzucił projekt utworzenia Kościoła narodowego i inne przedstawione postulaty. W latach późniejszych przewagę zyskał obóz katolicki, a król wydał edykty skierowane przeciw innowiercom, potwierdził dawne uprawnienia Kościoła rzymskokatolickiego i 1564 przyjął postanowienia soboru trydenckiego. Zapewnił jednak tolerancję religijną w państwie, m.in. zniósł egzekucję starościńską dla wyroków sądów kościelnych, 1570 wydał edykt "o niesądzeniu za herezję". Mecenas sztuki, protektor pisarzy, miłośnik muzyki, posiadacz liczącej ok. 3,5 tys. tomów biblioteki i bogatej kolekcji arrasów. http://portalwiedzy.onet.pl/39005,,,,zygmunt_ii_august,haslo.html
140
Zygmunt II August - Marcin Ostrowski (1554 k.)
II. Zsigmond Ágost (Krakkó, 1520. augusztus 1.– Knyszyn, Lengyelország, 1572. július 7.) lengyel király 1548-tól és litván nagyherceg haláláig, a Jagelló-ház utolsó tagja. Egyesítette Livóniát és a Litván Nagyfejedelemséget Lengyelországgal, s hatalmas királyságot hozott létre. Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1548 – 1572. július 7. Elődje: I. Zsigmond Utódja: III. Henrik Életrajzi adatok Született: Krakkó, 1520. augusztus 1. Elhunyt: Knyszyn, 1572. július 7. Édesapja: IV. Kázmér Édesanyja: Sforza Bona
141
*
142
Élete 1520. augusztus 1-jén született I. Zsigmond lengyel király és Bona Sforza milánói hercegnő egyetlen fiaként. A lengyel rendek még apja életében, 1529-ben litván nagyherceggé választották. 1530-ban édesapja társuralkodójává választották és meg koronázták. 1544-től ő kormányozta Litván Nagyfejedelemséget, édesapja halála után, 1548. április 1-jén elfoglalta a lengyel trónt is. A tényleges uralmat azonban anyja, Bona Sforza gyakorolta helyette, és Zsigmond csak az özvegy anyakirályné 1556-os Itáliába távozása után kezdett uralkodni. Miután első felesége 1545-ben gyermektelenül meghalt, titokban elvette a litván főúri családból származó Barbara Radziwiłłt 1547-ben. Amikor 1548-ban bejelentette házasságát, a szlachta (a szejm vagy országgyűlés alsóházát képező köznemesség) megpróbálta semmissé nyilvánítani azt, mert félt a Radziwiłłek befolyásától. A király legyőzte a szejm ellenkezését, de Barbara 1551-en gyermektelenül meghalt, állítólag Zsigmond édesanyja mérgezte meg.
Barbara Radziwiłłówna Radziwiłł Barbara (lengyelül Barbara Radziwiłłówna, litvánul Barbora Radvilaitė) (Vilnius, 1520. december 6. – Krakkó, 1551. május 8.) litván nemeslány, II. Zsigmond Ágost lengyel király második felesége. Házassága révén 1550 és 1551 között Lengyelország királynéja. Litván nemesi családból származott. Apja Jerzy Radziwill litván mágnás és hetman (1480–1541), anyja Barbara Koła (?– 1550).
Barbara Radziwiłłówna
Korának nevezetes szépsége volt. Szülei kiváló nevelésben részesítették. Éppúgy írt és beszélt fehéroroszul, a litván nagyhercegség magasabb rétegei körében használatos nyelven, mint lengyelül, valószínűleg latinul és valamelyest litvánul is. 1537. május 18-án férjhez adták Gasztold Szaniszló trakai vajdához, azonban már 1542. december 18-án özvegyen maradt.
143
1547-ben kezdődött szerelmi viszonya az ugyancsak özvegy Zsigmond Ágost lengyel trónörökössel, amelyből később házasság lett, s amely jelentős mértékben erősítette a Radziwiłł család lengyelországi hatalmát, valamint döntő szerepet játszott Barbara rokonai, Radziwiłł Mikołaj Czarny és Radziwiłł Mikołaj Rudy felemelkedésében is. Zsigmond Ágost még ugyanez évben, 1547. július 27-én vagy augusztus 6-án feleségül vette Barbarát, a lengyel rendek azonban nem ismerték el törvényesnek a házasságát, s annak felbontását követelték. Ebben Zsigmond Ágost anyjának, Bona Sforza özvegy királynénak támogatását is élvezték, aki hallani sem akart róla, hogy egyetlen fia a királyi család egy hűbéresének leányát vegye feleségül. Zsigmond Ágost azonban védelmébe vette feleségét, és még a koronáról is hajlandó lett volna lemondani annak érdekében, hogy házassága érvényben maradjon. Végtére is az ellenállás hamarosan megszűnt, és Barbarát 1550. december 7-én királynévá koronázták, öt hónappal később, 1551. május 8-án azonban váratlanul meghalt. Férjét teljesen lesújtotta hitvese halála, mellyel kapcsolatban hosszú időn át tartotta magát az a nem bizonyított gyanú, miszerint a királynét Zsigmond Ágost anyja, Bona anyakirályné-régens mérgeztette volna meg. Barbarát kívánságának megfelelően Litvániában, a vilniusi Szent Szaniszló-katedrális kriptájában temették el. II. Zsigmond Ágost további házassága Férje 1553-ban harmadszor is megnősült: első felesége, Habsburg Erzsébet osztrák főhercegnő féltestvérét, Katalint vette el, mivel azonban ebből a házasságából sem született gyermeke, 1572-ben bekövetkezett halála folytán kihalt a Jagelló-ház férfiága. II. Zsigmond Ágost külpolitikája Fráter György, akit Erdélyben a törökök és a románok szorongatták, próbálta Zsigmondot rávenni, hogy indítson támadást Moldva ellen, de nem tudta ezt elérni. Közben kitört a Lengyelország és Oroszország között dúló livóniai háború (1558-1583). A Livóniai Rend (a Német Lovagrend egyik ága) 1559-ben az oroszok ellenében Zsigmond segítségét kérte és kapta. Minthogy az orosz nyomás nem enyhült, sőt a svédek és dánok is igényt tartottak a területre, a Livóniai Rend és Zsigmond 1561-ben megkötötte a wilnói (vilniusi) szövetséget; ezzel a Dvina folyótól északra fekvő livóniai térséget közvetlenül Litvániához csatolták, míg a folyótól délre fekvő Kurföld világi hercegség és lengyel hűbérbirtok lett, Polackot azonban 1563-ban át kellett engednie IV. Iván orosz cárnak. 1562-ben elismerte a brandenburgi választófejedelem örökletes címét Poroszországban, ezzel szövetségest szerzett apósa, I. Ferdinánd német-római császár ellen. A háború miatt Zsigmond kénytelen volt megerősíteni pozícióját oly módon, hogy alkotmányos módon egyesítette a lengyel koronához csatolt összes területet. A lengyel és litván köznemesség támogatását élvező király 1564-ben Lengyelországra engedményezte Litvániában fennálló örökletes jogait, és ezzel megalkotta a két állam alkotmányos jogegyenlőségét, de nem a teljes unióját. 1569-ben hivatalosan a lengyel királysághoz csatolta a volhíniai és kijevi területeket, bejuttatva képviselőiket a szejmbe, majd 1569-ben a kibővített szejm törvényébe iktatta a lublini uniót, egyesítve Lengyelországot és Litvániát, valamint a hozzájuk csatolt területeket.
Lublini unió A lublini unió szövetség Lengyelország és Litvánia között, melyet a lublini országgyűlésen (szejmen) kötöttek meg. A két állam nem teljes unióját (nem volt teljes, mert a hadseregeket és kincstárakat nem vonták össze) 1569. június 28-án hozták létre és július 1-jén írták alá. A létrejött állam neve ettől kezdve: Két nemzet köztársasága, közös uralkodóval, szejmmel, valutával és külpolitikával – külön maradt a kincstár, a hivatalok, a hadsereg és a bíróságok. A lublini unió következményei:
a főurak befolyásának növekedése; a főváros Varsó hatalmának növekedése, itt ülésezett a szejm, ahol lebonyolódtak a választások és a XVI. század végétől itt székelt a király udvarával és tanácsadóival; Lengyelországhoz csatolták az ukrán területeket; Litvánia és Ruténia lengyelesítése – idővel az ottani elit nyelve a lengyel lett;
144
Lengyelország foglalkozni kezd a keleti politikával: háború Moszkvával, Törökországgal és a tatárokkal; Lengyelország tekintélyének növekedése Európában: kelet és nyugat összekötése; a lengyel nemzet politikai műveltsége nő; az unió tartós és biztos volt; 1795-ig fennállt, Lengyelország III. felosztásáig
Jan Matejko: Lublini Unió – Unia Lubelska (obraz Jana Matejki)
Lublini Unió emlékmű Lublinban – Pomnik Unii Lubelskiej w Lublinie z 1826 roku (Fotó: Buskó András)
145
A Lublini Unió országai 1569-ben
II. Zsigmond Ágost 1572-ben országgyűlést hívott össze, amelyen vallásszabadságot biztosított a protestánsoknak. 1572. július 7-én halt meg a lengyelországi Knyszynben. Mivel harmadik feleségétől, Habsburg Katalintól, Ferdinánd leányától sem született utóda, vele kihalt a Jagelló-ház férfiága. A lengyel trónt 1574-ben Valois Henrik, majd ennek lemondása után 1576-ban Jagelló Anna férje, Báthory István erdélyi fejedelem foglalta el.
II. Zsigmond Ágodt síremléke a Wawelben – Nagrobek Zygmunta II Augusta, lata 70. XVI w. http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Zsigmond_%C3%81gost_lengyel_kir%C3%A1ly
146
A Přemysl-ház, a Piast-dinasztia és az Anjou-ház uralkodói (1291 - 1399)
Přemysl
Přemysl
Piast
I. Vencel * 1271. szeptember 27. † 1305. június 21.
II. Vencel * 1289. október 6 † 1306. augusztus 4.
(IV.) I. Kis Ulászló * 1261 † 1333. március 2.
Piast
III. Nagy Kázmér
Anjou
I. Magyar Lajos
Anjou
Szent Hedvig
* 1310. április 30. † 1370. november 5.
* 1326. március 5. † 1382. szeptember 10.
* 1374. február 18. † 1399. július 17.
12911305
Csehország királya is.
13051306
Csehország és Magyarország királya is.
13061333
I. Konrád unokája
13331370
III. Kázmér fia.
13701382
III. Kázmér unokaöccse. Magyarország királya is I. (Nagy) Lajos néven.
13841399
I. Lajos leánya.
147
A Jagelló-ház uralkodói (1386 - 1572): Jagelló
II. Jagelló Ulászló 1386* 1362 1434 † 1434. június 1.
III. Várnai Jagelló Ulászló
* 1424. október 31. † 1444. november 10.
Jagelló
Jagelló
Jagelló
Jagelló
IV. Kázmér * 1427. november 30. † 1492. június 7.
I. János Albert * 1457. december 27. † 1501. június 17.
Sándor * 1461. augusztus 5. † 1506. augusztus 19.
I. Öreg Zsigmond * 1467. január 1. † 1548. április 1.
II. Zsigmond Jagelló Ágost (I. Ágost) * 1520. augusztus 1. † 1572. július 7.
Hedvig férje.
14341444
II. Ulászló gyermeke (a 4. feleségétől). Magyarország királya is, a várnai csatában esett el.
14471492
III. Ulászló öccse.
14921501
IV. Kázmér fia.
15011506
I. János öccse.
15061548
Sándor öccse.
15481572
I. Zsigmond fia. Uralkodása alatt Lengyelország perszonál unióra lép Litvániával.
148
Forrás Bérczi Sz. (2008): Magyarországi szent királylányok emlékezete. TKTE. Budapest (ISBN 978-963-87437-2-5) Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában, Gondolat – 1987, ISBN 9632817761 Bokor József (szerk.). VenceL, A Pallas nagy lexikona. Arcanum : FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998) Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában, Panoráma, Budapest (1982) Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában, Corvina Kiadó, 1982 Kosáry Domokos: Hogyan került Magyarország a Habsburg monarchiába? (História 1980/2) Kristó Gyula, Makk Ferenc. Előszó., Károly Róbert emlékezete. Európa Könyvkiadó Budapest 1988. ISBN 963-07-4394-9 Kubinyi András: Európa és Magyarország 500 évvel ezelőtt (História 1992/5–6) Kubinyi András: Hunyadi Mátyás (In: Kristó Gyula: Magyarország vegyes házi királyai, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 963-9441-58-9) Kubinyi András: II. Ulászló (In: Kristó Gyula: Magyarország vegyes házi királyai, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 963-9441-58-9) Révai nagy lexikona Richard Pražak: Vencel (In: Kristó Gyula: Magyarország vegyes házi királyai, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 9639441589) Török J. (1991): A magyar föld szentjei, Tulipán Könyvkiadó Kft, Budapest Uralkodók és dinasztiák (kivonat az Encyclopædia Britannicából), Magyar Világ Kiadó, 2001, szerkesztette: A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János, ISBN 963 9075 12 4 , White, K. E. (1993): Szentek kislexikona. Maecenas Könyvkiadó, Budapest
149
