Lengyel katonai emlékhelyek Magyarországon Az ezeréves lengyel-magyar barátság jegyében egy olyan képzeletbeli történelmi kirándulásra hívom a kedves olvasót, amely eme könyv jellegéből adódóan a két nemzet közötti katonai kapcsolatok emlékhelyeit keresi fel. Egyes őslengyelség-kutatók szerint a lengyel nemzet alkotóelemei között nem csak az ős-szláv népek leszármazottai vannak jelen, hanem a lovasnomád, pusztai népek leszakadt ágából, a hunokkal, avarokkal, magyarokkal rokon elszlávosodott néptörzsek is. A magyar és lengyel nép múltbéli kapcsolatai, kölcsönös rokonszenve és barátsága viszont kimutathatóan, a két állam majdnem egy időre tehető alapítására vezethető vissza. Ha voltak is ellentétek a középkorban, ezek soha nem bizonyultak tartósnak, nem befolyásolták a két nép kölcsönös rokonszenvét.
Lengyelország és a lengyel történelem ma is jelen van Magyarországon. Sok lengyel tárgyú szobor, emlékmű vagy emléktábla mellett haladunk el nap mint nap, mégis alig ismerjük azokat. Talán az egyik ilyen kiemelt, műemléki környezetben lévő, mégis kevéssé ismert emlék a Hadtörténeti Intézet és Múzeum budavári épületének belső udvarán található fehér márványtábla, amely a Jagelló-házi III. Ulászló (1424-44) lengyel-magyar királynak állít emléket. A Lengyelországban Wladyslaw Warenczyk-nak azaz Várnai Ulászlónak nevezett király I. Ulászlóként 1440-ben ült a magyar trónra. A fiatal király a kor legendás hadvezére, Hunyadi János segítségével határozott ellenlépéseket tervezett a török hódítással szemben. A kezdeti sikerek után azonban 1444. november 10-én Várnánál a magyar-lengyel sereg súlyos vereséget szenvedett, s a csatában elesett az uralkodó is. I. Ulászló király hősi halálának ötszázötvenedik évfordulója tiszteletére 1994. novemberében avatták fel a kis emlékművet, amelynek közepén Magyarország és Lengyelország (Litvániával) egyesített címere látható. A várnai csatában hősi halált halt I. Ulászló után még két királyt adott a Jagelló-ház a magyarságnak. II. Ulászló (1469-1516) országlását balsikerek árnyékolták be. Ekkor morzsolódott fel a Hunyadi Mátyás alatt kiépített erős államhatalom, amely az ország sorsát évszázadokra megpecsételő 1526-os mohácsi csatavesztéssel, majd az ország három részre szakadásával végleg szétzilálódott. A magyarországi török uralom kezdetét jelentő mohácsi ütközetben 20 évesen követte nagyapját a hősi halálba II. Lajos (II. Ulászló fia) és több mint másfél ezer lengyel vitéz. A Mohácsi Lengyel Hősök Emlékműve 1931 óta a Szepesy park délnyugati részében a park hatalmas fái alatt áll. Lechner Jenő építész és Martinelli Jenő szobrászművész alkotása, a koronás sast ábrázoló kompozíció. 1526-ban 1600 lengyel katona esett el a csatában, az ő tiszteletükre emeltek itt emlékoszlopot.
Pro patria et libertate – Rákóczi seregében Míg a független magyar állam egy lengyel származású királlyal az élén hullt hamvába a mohácsi síkon, ugyanakkor 1683-ban egy másik lengyel király, III. Sobieski János hozta el a reményt az ország felszabadítására. A lengyel állam életében III. Sobieski János (lengyeleknél III. János) hatalomra kerülése jelezte a francia irányzat megerősödését, nálunk Wesselényi Ferenc, Zrínyi Péter és társaik összesküvése kívánt élni a francia támogatással. Míg azonban Sobieski a nemesség Habsburg-barát részének nyomása alatt, saját trónját féltve, a szorongatott Bécs segítségére sietett és fényes győzelmet aratott a törökön, addig a magyar oldalon Thököly Imre a kurucok élén, mint a szultán szövetségese hódította meg felsőMagyarországot. Felmerült a gondolat, hogy a lengyel király közvetíthetne Thököly és a császár között, de ez az akció nem járt sikerrel. Sobieski Bécs után a jelenleg Szlovákiához tartozó Párkánynál aratott nagyszerű győzelmet a visszavonuló török felett. Miután a közvetítő akció sikertelen maradt, Sobieski visszatért hazájába, Thököly pedig az osztrák császári csapatokkal szemben a harcban alulmaradt. Az 1699-es karlócai békével majdnem egész Magyarország az osztrák császár kezébe került. A XVII-XVIII. század mérlege mind Magyarország, mind Lengyelország számára negatív. Az utóbbi sokat veszített nemzetközi súlyából, sőt Bécset megmentve a töröktől egyben meg is erősítette Ausztriát, amely „hálából” egy bő évszázaddal később a Lengyelországot feldaraboló egyik nagyhatalom volt. Magyarországon pedig akkoriban a korai kuruc felkelések utáni kíméletlen császári megtorlás zajlott, amely az ország állami függetlenségének utolsó nyomait is megpróbálta eltüntetni. A XVIII. század elején II. Rákóczi Ferenc felkelése néhány éven át azt a reményt tartotta ébren, hogy a kurucoknak sikerül kiűzniük az országból a császári haderőt. Rákóczi lengyel kapcsolatai végigkísérik a felkelés egész időtartamát. Híres fegyverbe szólító kiálltványát is a lengyel határszélen található Brzezanyban adta ki. Seregében kezdettől voltak lengyelek is, sőt az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg Lengyelország élet-halál harcát vívta a svéd behatolókkal szemben, addig – mint Romhánynál is – Rákóczi seregében a lengyel katonák és a svéd zsoldosok egy zászló alatt küzdöttek. Az 1710. január 22-én Romhánynál lezajlott csata volt a kurucok utolsó jelentősebb győzelme. Az emlékmű helybeli mesterek által faragott kövekből készült, amelynek tetején turul szobor van. Leleplezése 1932. október 9-én volt, Gömbös Gyula miniszterelnök részvételével. Az emlékműn magyar, lengyel és svéd feliratú szöveg olvasható
A szabadságharc bukása után Rákóczi első emigrációs állomása Lengyelország volt, s máig is leghitelesebbnek tartott arcképét udvari festője Mányoki Ádám Gdanskban festette meg róla.
Az első felkelés a szabadságért és függetlenségért A XVIII. század vége fekete dátumot hoz Lengyelország számára: 1772-őt, az ország orosz, porosz és osztrák uralkodók közötti első felosztásának időpontját. A lengyelek nem sokáig tűrték a rabigát, 1794-ben Tadeusz Kosciusko (1746-1817) vezetésével felkelés robbant ki. Bár Kosciuszko képzett katonaként már 1776 és 1784 között az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi harcában is részt vett, a porosz-orosz seregek túlerejével szemben csatát veszít, s maga is fogságba kerül, majd emigrációban hal meg. 1948-ban különleges kivitelű zománcozott utcajelző emléktáblát kapott a Kosciusko Tádé utca 14. számú háza, emlékeztetve az arra járókat, hogy ki is volt ez a magyaroknak nehezen kimondható nevű lengyel szabadsághős.
A "épek Tavasza harcmezőin Az 1848-as forradalom a magyar-lengyel barátság új fejezetét nyitja meg. A Kosciuskofelkelés óta a kölcsönös szimpatizálás inkább érzésekben, szavakban, lelkesedésben nyilvánult meg. Ahogy a lengyelek mondják: a Népek Tavaszának kellett eljönnie ahhoz, hogy a szavakat tettek váltsák fel. Magyarország szabadságküzdelmében több nép fiai is részt vettek, de egyetlen nemzet sem adott annyi katonát és tisztet, mint a lengyel. A tábornoki és törzstiszti kar 4,2 százalékát alkották magas beosztásokban. Az egyik ilyen vezető Józef Wysocki (1809-74) tábornok volt. Wysocki az elsők között volt a külföldiek közül, aki felajánlotta a kardját a magyar kormánynak, és az utolsók között hagyta el az országot Orsovánál, fegyvereit és felszerelését megőrző légiójának maradékával, mint egy „folyosót” alkotva biztosítva az utat a török földre menekülőknek. A kisnemesi származású Wysocki részt vett már az 1830-31-es lengyel szabadságharcban is, amely leverése után Franciaországba emigrál, ahol Metzben katonai akadémiát végez. 1848 tavaszán a krakkói nemzetőrség tisztje, majd Magyarországra jön és a ranglétrán emelkedve 1849 márciusától a III. Hadtest hadosztályparancsnoka. A március 5-i szolnoki csatában tanúsított hősiességéért III. osztályú érdemrenddel tüntetik ki. 1849 májusától a felső-magyarországi hadsereg lengyel légiójának (kb. 2500-3000 fő) parancsnoka. Június közepétől az egész említett hadsereg
főparancsnoka is. 1849 őszén Törökországba, majd újra Franciaországba emigrál. Wysockiénál sokkal rövidebb élet és tragikusabb vég adatott meg honfitársának a főnemesi származású Mieczyslaw Woroniecki herceg (1825-49) honvéd alezredesnek, aki 1848 augusztusában önkéntes vadászcsapatot szervezett Pesten, amelynek parancsnokaként részt vett a délvidéki harcokban. Október közepétől a szegedi lovas nemzetőrség parancsnoka, majd 1849 áprilisától az I. lengyel dzsidás ezredet vezeti. Augusztus 3-án III. osztályú katonai érdemrenddel tüntetik ki. Két nap múlva viszont a Szeged-szőregi csatában osztrák fogságba esik. A császári hadbíróság kötél általi halálra ítéli és 1849. október 20-án Pesten az Újépület mögötti régi Fa téren kivégzik. Emlékét őrzi az emléktábla, amelyet a Földművelésügyi Minisztérium épületének Báthory utcai oldalán helyeztek el, és sírja, amely a Kerepesi temetőben áll, nem messze a Kossuth Mauzóleumtól. Az obeliszk felirata szerint: „Az 184849-iki magyar szabadságharcz lengyel vértanújának hálája és kegyelete emlékeül emelte a magyar ifjúság 1877-ben.” Készítette: Jablonszky V.
A függetlenség kivívása Az első világháborúban lengyelek tízezrei harcoltak mind az antant-, mind a központi hatalmak oldalán. A hadiszerencse forgandósága és a nemzetközi politikai helyzet alakulása miatt folyamatosan módosult a lengyel politikai és katonai vezetés taktikája. A cél a független, önálló Lengyelország megteremtése volt. A háború kezdetén szerveződött lengyel légiók az osztrák-magyar hadsereg részei voltak, de a köztudatban, mint egy lengyel nemzeti hadsereg kezdeményei éltek. A háború kezdetén Józef Pilsudski vezetésével megalakult a lengyel légió, amely később a független lengyel hadsereg főereje lett. Érdekes részlet, hogy Pilsudski lengyel légióiban több ezer magyar önkéntes is harcolt, s 1915 őszén a magyar országgyűlés gróf Andrássy Gyula vezetésével nyilatkozatot tett a lengyel államiság helyreállításáért. A Magyar-Lengyel Egyesület 1933-ban mozgalmat indított, hogy az 1848-as szabadságharcban és az első világháborúban a magyarok oldalán küzdő légiósok emlékére szobrot emeljenek. Az öt méter magas talapzaton álló, életnagyságúnál nagyobb, jellegzetes lengyel katonasapkát viselő katona, kivont karddal védelmezi a bal kezével magához ölelt magyar szent koronát. A légionárius jobb lábánál Lengyelország címerállata, a sas áll, amely felemelt bal szárnyával óvja a vitézt. A budapesti Népligetben 1934-ben felállított szoborhoz a Lengyel sétányon át lehet eljutni. Az 1918-as esztendő ismét határkő a két nemzet viszonyának történelmében. A 146 évi elnyomatás után visszaállítják a független lengyel
államot, amelynek első vezetője Józef Piłsudki (1867-1935) marsall lett, akinek erélyes és következetes államfői, hadügyminiszteri és miniszterelnöki tevékenysége folytán sikerült 1920-21-ben Varsó alól visszaverni és az országot megszabadítani a bolsevik Vörös Hadsereg agressziójától, majd megszilárdítani a polgári társadalmat a német és a szovjet birodalom között. A magyarországi Piłsudski-emlékművet egy évvel halála után, 1936-ban avatták fel a XII. kerületben, a Piłsudskira átkeresztelt egykori Vince utca és Böszörményi út sarkán.
Lengyel katonák újra Magyar földön (1939) 1939 őszén, a Lengyelország elleni náci német agresszió idején Hitler nyomatékosan igényt tartott Magyarország katonai segítségére. A Teleki-kormány viszont inkább kihívta maga ellen a német politika haragját, mintsem, hogy belemenjen egy olyan vállalkozásba, amely egy Lengyelország elleni háborút jelentene, s kijelentette, hogy nem vállal szerepet háborúban. Azzal, hogy a német kérések-követelések ellenére a magyar kormány kitartott eredeti álláspontja mellett, nemcsak a lengyelbarátsága mellett tett tanúbizonyságot, hanem nagyban megkönnyítette a lengyel hadsereg helyzetét, később pedig a Magyarország felé való menekülését. A menekültek áradata a Lengyelországot 1939. szeptember 17-én ért szovjet támadás után indult meg a magyar határ felé. A kb. 150 000 főt kitevő katonai és polgári menekülteknek táborok, iskolák, kulturális és egészségügyi intézmények létesültek, amelyek az állandó német tiltakozások ellenére Magyarország megszállásáig, 1944. Március 19-éig, fennmaradtak. E szomorú márciusi napon sokan kerültek a Gestapo fogságába, vagy lőttek agyon különböző helyszíneken. Erről tanúskodik, a budapesti I. kerület Fő utca 11. számú ház falán 1988. március 19-én felavatott bronztábla. A lengyel címer alatti kétnyelvű szöveg szerint: „E házban működött a II. világháború alatt a Lengyel Orvosok Csoportja. Ezen a helyen 1944. III. 19-én több lengyel hazafi a német megszállás áldozatául esett.” A táblát a Lengyel-Magyar Baráti Társaságok Szövetsége és a magyarországi Bem József Lengyel Kulturális Egyesület állíttatta. Az emléktábla ugyan nem említi, de érdemes megjegyezni, hogy e napon – Magyarország német megszállása első áldozataként – itt halt hősi halált dr. Jan KołłontajSrzednicki (1883-1944) orvos vezérőrnagy. A varsói Katonaorvosi Akadémia volt parancsnoka a Magyarországon
1939 szeptemberében
megalakult Lengyel Orvosok
Csoportjának vezetőjeként szervezte a polgári és katonai táborok egészségügyi ellátását, a frontra induló lengyel katona-egészségügyi szolgálat szervezőjét, a hazai ellenállás gyógyszer
és kötszer ellátásának egyik biztosítóját. A tragikus napon a Központi Lengyel Orvosi Rendelőnek is helyet adó épületet már kora reggel megszállták a németek. A tábornok dél körül érkezett, de mivel semmi gyanúsat nem észlelt, becsöngetett az első emeleti bejárati ajtón. Az ajtónyitáskor az emeleti fordulóból biztosító német fegyveresek belökték az előszobába és a falhoz szorították. A „Kezeket fel” parancsra bizonytalanul kabátja belső zsebe felé nyúlt, feltehetően - közismert volt nagyot hallása – nem hallotta jól, vagy elértette a parancsot. Azonnal géppisztolysorozatot kapott és holtan esett össze. Csak igazolni akarta magát, fegyvert nem találtak nála. Hasonló sorsra jutott dr. Teofil Kandhaffer főorvos is, aki a tábornok orvosi segítségére indult, valamint Sikorska ápolónő és aznap délután Jan Skobel hadirokkant. A németek rövid időn belül felszámolták az összes magyarországi lengyel intézményt, köztük a legnagyobb 140 ágyas győri Lengyel Katonai Kórházat is, amely 49 orvost, nővért, szanitécet foglalkoztatott. Az 1940 őszén megnyílt kórház helyét a közeli nagy lengyel katonai menekülttáborok léte indokolta. Mára emlékét a szépen karbantartott Győrpolgárvárosi lengyel katonai temető őrzi. Ezzel el is érkeztünk képzeletbeli történelmi utazásunk utolsó magyarországi lengyel emlékéhez, a 2006. március 24-én felavatott győri Lengyel-Magyar Barátság Emlékművéhez. A kéttörzsű de ágaival egymásba fonódó –egylombú – tölgyfát ábrázoló 4,5 méter magas mészkőből készült alkotást a helyi Piłsudski Történelmi Társaság kezdeményezésére Tóth Dávid szobrászművész készítette el. A Bem téren álló kompozíciót dr. Lech Kaczynski lengyel és dr. Sólyom László magyar köztársasági elnök avatta fel, javasolva, hogy akkortól minden évben legyen egy olyan nap, amelyen mindkét országban megünneplik a MagyarLengyel Barátság Emléknapját. A Magyar Országgyűlés 2007. március 12-én, a lengyel Sejm március 16-án iktatta törvénybe az Emléknapot, amely ezen túl minden év március 23-a.
Máté Endre
