Lektorálás és formai tanácsok: Magyari Tivadar, egyetemi adjunktus. Magyari Nándor László, egyetemi adjunktus (BBTE, Szociológia Tanszék)

Szerkesztőbizottság: Fülpesi Gyula (szociológus), Plainer Zsuzsa, Sólyom Andrea (egyetemi hallgatók, szociológia szak), Sarka Andrea (egyetemi hallgató, Bölcsészkar), Veres Valér, lapfelelős (szociológus) Lektorálás és formai tanácsok: Magyari Tivadar, egyetemi adjunktus. Magyari Nándor László, egyetemi adjunktus (BBTE, Szociológia Tanszék) Tördelés, formázás: ifj. Cseke Péter, Magyari Tivadar Címlapterv: Camil Postelnicu, Bogdan Costin

A Max Weber Szociológiai Szakkollégium elnöksége: Veres Valér (elnök), Hosu Ion (ügyvezető elnök), Fülpesi Gyula (ügyvezető elnök), Kiss Tamás, Sólyom Andrea

Kiadja a Max Weber Társadalomkutató Alapítvány és az Erdélyi Etnikai Kapcsolatok Kutatóközpontja Kolozsvár Megjelent az Iskola Alapítvány támogatásával

Nyomda: „Gewalt Productions” ISSN: 1224 – 404X

Tartalomjegyzék Magyari Nándor László Előszó helyett: Mi(lyen) a szociológia ma? És mire való? 3 Szentannai Ágota Ifjúsági korszakváltás 13 Dobai Éva A médiafogyasztás egyes jelenségei a sepsiszentgyörgyi Selectronik kábelhálózat bérlőinek körében 29 Gödri Irén ”Vívódások két haza között” Elemzés Magyarországra áttelepedett romániai magyar értelmiségiekről 39 Tőkés Gyöngyvér A szétszedett végrehajtás. Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének szervezeti elemzése 52 Nagy Réka Nemi szerepek és nemi sztereotípiák az általános iskolai tankönyvekben 64 Demeter Gyöngyvér Értelmiségiek sorsa a kommunista rendszerben kialakított ipari kisvárosban: Balánbánya tipikus esete 70 Recenziók: Csata Zsombor: Pierre Bourdieu: A televízióról Kiss Tamás: Magyari Tivadar -Veres Valér: A Duna Televízió erdélyi közönsége (audiencia-elemzés kérdőíves kutatás alapján) Bíró Emese: Illúziókergetés vagy ismétléskényszer

89 93 95

„Hozzászólás”: Magyari Tivadar: A magyar nyelvű szociológus-képzés Kolozsváron

99

3

Magyari Nándor László Előszó helyett* Mi(lyen) a szociológia ma? És mire való? A szociológia a világlátás sajátos perspektívája, mely azért lehetséges, mert - mint Peter Berger írja - a társadalomban „a dolgok nem azok, amiknek látszanak” (Berger., 1963, 23), ez, nyilván, azzal függ össze, amit a szociológia tárgyának nevezhetnénk a szó legtágabb értelmében: a társadalom természetével. Ez ugyanis minden bizonnyal igen sokrétű és sokféleképpen értelmezhető valóság, melyet csak egy igen komplex tudományos készlettel lehet vizsgálni és nem is egy, hanem egy egész sor diszciplínára kell bízni megismerését. A másik eleme a szociológiai perspektívának, hogy minden szociológiai kérdésfelvetés egyben szemléleti-, illetve módszertani kérdés is. Arról van szó, hogy azt, hogy milyennek találom a társadalmat annak (is) függvénye, hogy hogyan vizsgálom a társadalmat? Nos, itt ismét a klasszikusokra hagyatkozva C. Wright Mills (Mills, 1959) nézőpontja lehet mérvadó, aki arról beszél hogy – mi szociológusok, szemben a köznapi emberekkel – képesek vagyunk egyéni élettörténéseinket egy sokkal átfogóbb történeti, kulturális, társadalmi perspektívából szemlélni. Függetlenül, hogy mennyiben vagyunk érdekeltek egy helyzetben, képesek vagyunk azt sokkal szélesebb körű, makro-szintű erők következményének tekinteni, felülemelkedve a köznapi értelmezéseken. Ezt ismét csak tömören fogalmazza újra Peter Berger, amikor azt mondja, hogy mi szociológusok „az általánosat keressük a sajátosban” (Berger, 1963, 23). Valójában persze a dolog ennél bonyolultabb, hiszen nemcsak az általánosat vagyunk képesek meglátni a sajátosban, a különöset az egyediben, hanem az egyéni szerepét is az általános létrejöttében, Van-e a szociológiának küldetése? Hosszas vita (ha ugyan valóban annak kell tekinteni) folyt a Replika (lásd. Replika, 1996, 23-24) hasábjain arról, hogy minek a szociológiatörténet, de arról is, hogy milyen is a szociológia, különösen, ha magyar? A válaszok sok szempontból arról is szóltak, hogy általában milyen a szociológia ma és, hogy a nemzeti szociológiák merre is tartanak. Bevallom, összevetve az ott elhangzottakat Csepeli György-Örkény Antal és Kim Lane Schepelle (Csepeli György-Örkény Antal és Kim Lane Schepelle, 1996, 1) vitaindítójával a Kelet európai társadalomtudományos kutatás Nyugati gyarmatosításának kérdésével,

4 kísért a felvetés: lehetséges-e ezek után romániai magyar szociológiát művelni? Ha azt válaszolnánk, hogy egyszerűen ilyen meg olyan okokból (utalhatnánk itt globalizációra, de a kisebbségi helyzet visszásságaira vagy akár anyagi természetű dolgokra, stb.) nem, akkor még könnyen megúsznánk. Nehéz akkor lenne, ha válaszunk pozitív és ez után ki kellene fejtenünk, hogy hogyan és miért? Az egyszerűbb válasz persze meghátrálásként is felfogható (Csepeli György nyilatkozik a következőképpen erről: „a szociológiának nincs különleges magyarországi funkciója. Mint minden modern társadalomban, a szociológiának Magyarországon is az a dolga, hogy a társadalomra vonatkozó elméleti és empirikus tudást karbantartsa és fejlessze. Erre részint gyakorlati, részint mentálhigiénés szempontból van szükség. A gyakorlati aspektus a társadalomszervezéssel, a társadalom és politika, társadalom és gazdaság kapcsolataival függ össze. A másik aspektus pedig a társadalomról való gondolkodás racionális, Weber kifejezésével élve, varázstalanított módjával függ össze. Hogy kevesebb legyen a homály és dagály, ebben segíthet a szociológia, valamint a hozzá kapcsolódó többi társadalomtudomány. A szociológia nyelvet és ismeretet ad...” – de kétségtelen, szerénységet is takar. Annak beismerését, hogy a kérdés nyitott (Csepeli, 1999). Nehéz egy újabb választ fogalmazni e kérdésre azért is, mert egyfelől igen sokféle válasz született már erre és ezek jó része valóban érvényes, ha a küldetést a funkciókkal azonosítjuk, akkor mindjárt beszélhetünk, kognitív (tudományos megismerés-termelő), formatív (nevelői és szemléletalakító diszciplína), de akár politikai küldetésről is. Nehéz viszont általában megfogalmazni, hogy története folyamán milyen küldetések dominálták a szociológiát. Azért sem könnyű felvázolni ezt, mert mint Peter Berger Facing up to Modernity című kötetének előszavában írja, a modern szociológia – ha társadalmi funkciói felől közelítünk – erősen ambivalens önmagában is. Lehet például „felszabadító”, azaz liberális, mindenestől progresszív (liberating science) és ugyanakkor „konzervatív”. Miért? Először felszabadító, illetve progresszív, mert mindig a kisebbségek, az elnyomottak, a diszkrimináltak és marginalizáltak oldalán áll (legalábbis az Egyesült Államokban ez történt, illetve történik), támogatja a változtatni akarók mozgalmait (ma már nemcsak a faji-, vagy etnikai kisebbségeket, de a nőket, a szexuális kisebbségeket, a hátrányos helyzetűeket, betegeket, öregeket, szegényeket, stb.). Másodszor „konzervatív” abban az értelemben, hogy a társadalmi intézmények kontinuitását igen fontosnak tételezi, megmutatja nemcsak a változás, hanem az állandóság fontosságát is a társadalom szempontjából (intézmények, szerepek, hagyományok, stb.). Ez utóbbi vonatkozás

5 módosulni látszik: A jelenlegi szociológia kulcsszavai az ambivalencia, és/vagy kontingencia, valamint az önreflexivitás. A szkepticizmus azzal kapcsolatban, hogy a világ „ahogyan van” állandó és egyben az egyre erősebb meggyőződés, hogy minden megváltoztatható, rekonstruálható, hogy a status quo törékeny és erősen változó. És az önreflexivitás, annak az állandó újrafogalmazása, hogy mit is jelentenek saját paradigmái, milyen kritikai elemzés tárhatja fel azokat az eddig rejtett összefüggéseket, melyek az önvizsgálat eredményeként megfelelőbb értelmezéseket, vagy egészen új interpretációkat hozhatnak. Ez csak részben függ össze a diszciplína társadalmi szerepvállalásaival, azzal, hogy egy modern tudomány (a modernizmus folyamatainak vizsgálata az „alapító atyák” munkásságának nagy részét teszi ki), mit kezdjen magával egy posztmodern világban, mely világ ráadásul csak hellyel-közzel valóban posztmodern (itt a kifejezést az eredeti lyotard-i értelemben használom elfogadva, hogy ez társadalmi szempontból szinte szinonim a posztindusztriális, kommunikációs társadalmakkal). Mindezek fölött a diszciplína immanens episztemológiai és módszertani tételeit is az ambivalencia, az örökös kétely jellemzi. A szociológia módszertani kételyeiről egy igen tanulságos és logikailag áttekinthetően felépített tanulmányra szeretnék hosszabban utalni. Ez Raymond Boudon írása, melynek üzenete – véleményem szerint – nagyon sokat közöl a szociológia episztemológia kérdéseiről és módszertani „állapotáról” (Raymond Boudon, 1988). Nos, lássuk Boudon érvelését a sokféle szociológiai paradigmák jelentőségéről, mindenekelőtt szociológia-történeti tálalásban. Érvelése akörül forog, hogy világossá tegye: a szociológia soha nem lesz Thomas Kuhn-féle tudomány, mert a) nem lesz egyparadigmájú, és b) mert nem teljesíti azt a kuhni elvárást sem, hogy a paradigmák fejlődése egy lineáris történeti folyam at. a) Kétségtelenül a szociológia történetében mindig jelen volt a vágy, hogy a szociológiát „paradigmatikussá” tegyék, miért? Először is mert, könnyebb, ha nem kell választani, nem könnyű minden esetben kiválasztani a megfelelőbb paradigmát, másodszor, mert tévesen a paradigmákat igazaknak vél(tük)jük, a valóság reális leírásainak, úgy ahogyan az van. Ezért sok szociológus – amennyiben egy időben több paradigma működik, mint a jelenben is krízisről beszél. „Az én nézetemben ... a szociológia akkor kerül válságos szakaszba, amikor azt hiszi magáról, hogy elérte a normál tudomány állapotát és egyetlen paradigma vezeti” (771). Thomas Kuhn paradigmaelméletéből kiindulva, a normál tudomány lényege, hogy a tudós közösség ilyen „boldog állapotában” „egyetlen” paradigmában dolgozik, nos ez a szociológiát

6 soha nem jellemezte (Kuhn, 1970). Ha a paradigma azt jelenti, hogy: bármilyen tudományos eljárást követve, vagy bármilyen témát kutatva egy kevés számú alapelvből indulunk ki, melyeket adottaknak tekintünk (take for granted), akkor a szociológia legjobb esetben is preparadigmatikus szakaszát éli. Ha megpróbálnánk a szociológia esetében felvázolni azokat az alapelveket, melyek e diszciplínát meghatározzák, végtelenül sokféle paradigmát kellene, hogy leírjunk. Következésképpen lehetetlen megegyezésre jutni afelől, hogy melyek ezek az alapelvek és paradigmák. Jó esetben is csak „néhányat” írhatnánk le. De lássuk, melyek a szociológia alapkérdései Raymond Boudon olvasatában? Az első alapkérdés: lehet-e a szociológia objektív? Az episztemológiai értelemben vett objektivitás a szociológia történetében, mindenekelőtt a szubjektivitás-mentesség összefüggésében jelentkezik és formailag az igazságérték, vagy a validitás logikai követelményeivel azonosul. A képes-e a szociológia objektív ismereteket kitermelni kérdésre, alapvetően két válasz lehetséges: igen (A az alapító atyák közül Emile Durkheim, Max Weber), illetve nem (B, Karl Mannheim) A Lehetséges az objektivitás A Individualizmus

C Racionális aktorok

C’ Irracionális aktorok

A' Holizmus

B Nincs objektivitás B Individualizmus

B' Holizmus

Tocqueville (Cl) H. Simon (C2) Max Weber(C3)

Marx (Cl)

Karl Mannheim Burkhardt (C3, inkább) Habermas (C3) (C3, inkább)

Tarde

Durkheim, LeviStrauss

P. Winch

D. Bloom

Teljes történeti áttekintés nélkül állítható, hogy: az objektivitás kérdése többé-kevésbé állandóan jelen van a társadalomtudományokban és hogy mindkét válasznak voltak és vannak továbbra is hívei, egyik vagy másik tábor mérete és befolyása, intellektuális konjunktúra függvénye.

7 Második alapkérdés: a szociológiának individualistának vagy holisztikusnak kell lennie? Max Weber határozottan az első álláspontot képviseli („methodological individualism”, „individualistisch in Methode”) míg Emile Durkheim a másodikat (lásd: a szociologizmus, mint a strukturalizmus előzménye) ebben alapvetően különböznek. Erről a kérdésről is elmondható: mindkét irányzat máig jól képviselt, a kettejük közti kapcsolat a legjobb esetben is „hidegháborúnak” nevezhető, és hogy a holizmus-individualizmus harca a társadalomtudományos diszciplínák közül éppen a szociológiára a legjellemzőbb (az antropológia például szinte mindig holisztikus). Harmadik alapkérdés: racionálisak vagy irracionálisak a társadalmi aktorok? Itt Max Weber a racionalitás (de az többféle!), míg Emile Durkheim az irracionalitás oldalán áll, a legtöbbször ugyan módosított formában jelentkeznek ezek az irányzatok (például kognitív racionalitás, vagy axiológiai racionalitás, teleológiai racionalitás, stb.), de alapvetően arról szólnak, hogy az emberi tevékenység, cselekvés racionális. Köv.: a racionalitás-irracionalitás vita végigköveti a szociológia történetét, jelenleg is nagy befolyást gyakorol. Például a kriminalisztika: „a lehetőség elmélete” (theory of opportunity) irracionális viselkedést feltételez, ha nincs kockázat, akkor „az alkalom szüli a tolvajt”, de ugyanúgy elmondhatom, hogy a tolvaj szociális háttere (például deprivált családi háttér) a felelős a lopásért, ezért csak a társadalom megváltoztatása szüntetheti meg a lopás jelenségét. Ez a három paradigma igencsak jellemző (például „rational choice model”, ez : A, B, Cl). A második felvetett kérdés az, hogy a szociológia esetében nem igaz, amit Thomas Kuhn a paradigmák fejlődéséről gondol, hogy miután valamelyikről bebizonyosodik, hogy használható, azaz, ha a szociológia „eléri a felnőtt, érett kort”, akkor a többi múzeumba kerül, nincs egyetlen domináns paradigma a szociológiában. Ilyen értelemben a szociológia sohasem válik olyanná, amilyenről Thomas Kuhn álmodik, egyszerűen azért, mert mindenik paradigma (irányzat, megközelítés) alkalmas, sőt kívánatos lehet adott kutatási helyzetben, közülük egyik sem rossz vagy jó, még csak nem is jobb vagy rosszabb. Pontosabban: a kutatás tárgyának természetétől függően, a szociológus érdeklődése (a szó intellektuális értelmében) és a megfogalmazott probléma formáját tekintve, melyet a

8 tárgyal kapcsolatban feltesznek, egyik paradigma relevánsabb lehet, mint egy másik. Ezután lássuk, mi magának Raymond Boudonnak az álláspontja a fentiekről. Két megjegyzés: álláspontja saját nézete szerint sem nem eklektikus, sem nem archaikus (Feyerabend), nem azt mondja: „bármi elmegy” (értsd: akármilyen módszer vagy technika), sőt meg van győződve, hogy fontosabb „ami nem megy” a szociológiában és még fontosabb, hogy az a paradox helyzet tűnik valósnak, hogy mind az A, A' mind pedig a B, B' igaz és hogy nincs univerzális paradigma. Az objektív megismerésről: A vagy nem A? Georg Simmel (Problems in the Philosophy of History) azt írja: egyes kérdésekre a történészek és társadalomtudósok egyértelmű, határozott válaszra számíthatnak és biztos ismereteket érhetnek el, mások esetében nem. Az elsőre példa lehet a Max Weber által használt protestáns etika. Erről mára kiderült, hogy (Trevor Roper) Max Weber számtalan tényezőt figyelmen kívül hagyott, amikor a puritanizmus és a kapitalizmus közti kapcsolatot (korrelációt) vázolta (például ezt az összefüggést részben a migráció erősítette, melyet az ellen-reformáció váltott ki, amikor számos vállalkozó a langyosabb vizek fele vándorolt, vagyis a protestáns államokba!). Vagy Herbert Lüthy kimutatja, hogy más megfontolásokból volt, például a bankrendszer hatékonyabb a protestáns államokban, mint az Max Weber feltételezi. Max Weber követői pedig (lásd Karl R. Popper erről az „igazoló” eljárásról), inkább visszaigazolni nem pedig cáfolni akarták mesterüket, ezért sikerült sikeresen tesztelni annak elméletét. Összegezve: tudjuk ma már, hogy a puritanizmus és kapitalizmus közötti korreláció egy sor más tényezőnek is a függvénye, melyekre Max Weber nem gondolt. Elmélete mégis alkalmas arra, hogy a felvetett kérdést megválaszolja: az elmélet megfelel a megfigyelt tényeknek, a valóságnak. Ugyanígy Alexis de Tocqueville magyarázata az Old regime-re vitathatatlan dolgokat állít, ugyanígy Marx elmélete a tizenhatodik századi inflációról, mely a feudalizmus válságához vezetett vitathatatlan, stb. De mint Georg Simmel mondja, vannak kérdések és témák, melyek esetében nincs egyetlen igazság, ez esetben a kutató helyzete lehetetlenné teszi a szubjektivitás kizárását (A szubjektivitás kérdéskörénél feltétlenül figyelmeztetnék Rudolf Bultman hermeneuta álláspontjára, miszerint az objektivitás nem a szubjektív képességek, a tudós erudíciójának háttérbe szorításáról szól, hanem a kutatás várható

9 eredményeivel kapcsolatos szubjektív elvárásaink háttérbe szorítását jelentse). Georg Simmel a biográfia esetét veti fel, amikor nem csak az új ismeretek teszik lehetetlenné, hogy jobb vagy rosszabb legyen egy életrajz-leírás vagy elemzés, hanem a Zeitgeist is, mely a kutatót övezi. Következésképpen Raymond Boudon úgy látja, hogy: 1) 2) 3) 4) 5)

6) 7)

Karl Mannheim és Jürgen Habermas válasza, hogy A' egyes esetekben és bizonyos kérdésekre érvényes igaz; De az, hogy A' minden esetben igaz, hamis állítás; A két említett eset bizonyos pontig a szociológia klasszikus kérdésé; is érinti: interpretáció-magyarázat, itt az A' igaz, de nem olyan értelemben, hogy minden interpretáció jó; Sok esetben viszont a kutatók olyan témát vizsgálnak, melyben nem adható egyetlen válasz, a kérdés mégis magyarázatot követel (például „melyek a Francia Forradalom okai?”); Máskor - érdekes módon - a szociológusok, akkor is igaznak vélik az A vagy A' variánsokat, ha azok nem azok, a kényszer vagy érdek elméletek általában elégtelenek, szükség van a kognitív elméletre is, de gyakran ezt szem elől tévesztik, mert egyszerűen csak az A vagy nem A ellentétben és nem mindkettőben gondolkodnak; Az is hamis, ha azt állítjuk, hogy egyetlen kérdésre sem adható egyszeri és pontos válasz; Fekete lyukak és megoldatlan problémák akkor keletkeznek a tudományos magyarázatokban, amikor a tudósok azt, hiszik valami (A vagy A') alkalmas egy helyzetre, miközben az másra való, például Marx a Francia Forradalomról azt állítja, hogy az osztályharc következménye ez részbe igaz is, de egy ilyen bonyolult jelenség egy egész sor ok-hálózat következménye, nem redukálható egyetlen okra.

Holizmus vagy sem? Sokan állítják, hogy az individualizmus szociológia-ellenes, de minden bizonnyal három eset adódik ezzel kapcsolatban is: 1) a MI (módszertani individualizmus) releváns és alkalmazható; 2) az MI releváns de nem alkalmazható; 3) az MI irreleváns. Következésképpen az tűnik igaznak, hogy: Az elterjedt elmélet miszerint az MI nem alkalmazható téves, valójában egyik helyzetben alkalmazható másikban nem.

10 Racionalitás vagy irracionalitás? Sok esetben az emberek cselekedetei racionálisan és irracionálisan is értelmezhetők (lásd a bűnöző „esete”: vagy, mert családitársadalmi helyzete rákényszerít cselekszik és irracionális amit tesz, vagy racionális, hiszen anyagi haszon reményében, tudatosan cselekszik). Az emberek jó része azt hiszi, hogy biztosabb a statisztikai tudás, az hogy az emberek tudatlanul (irracionálisan) cselekszenek, nem tudják, de teszik, ez annak a következménye, amit a) Marx és Freud tanít a hamis tudatról, b) amit Emile Durkheim és a pozitivizmus állít és c) könnyebb irracionalitást tulajdonítani a cselekvésnek, mint racionalitást. De az irracionális magyarázatokat sokszor racionálisakkal helyettesíthetjük. Könnyebb azt mondani, hogy a szegény társadalmakban azért nagy a gyerekszületési kedv, mert ez ősrégi szokás, mint megvilágítani, hogy a nagy gyerekszám racionális a parasztok számára (munkaerő utánpótlás, védekezés a magas gyerekhalandóság ellen, stb.). Azért történik ez, mert a) a megfigyelő projektív módon jár el, nem veszi figyelembe, hogy a viselkedés lehet racionális egyféleképpen és irracionális másféleképpen, b) mert általában okokat és nem értelmet keresünk, c) mert, a racionális magyarázat drága, sok energiába telik és részletes ismereteket követel. Ebben a harmadik kérdésben is a helyzet a másik kettőhöz hasonló, mert egyetlen válasz sem egyetemesen érvényes mindenki azt gondolja, hogy az övé inkább alkalmas általános érvényességre. S akkor ismét: Milyen tehát a szociológia ma? Erre a kérdésre a leginkább a szociológiai elemzések maguk képesek választ adni. Meglehet e válaszok csupán részigazságok és semmiképpen nem örökérvényűek, mégis a legjobb átadni a szót az újonnan jövő szociológus-generációnak és hagyni: fogalmazzák újra meg újra meg mi is számukra a szociológia, melyek azok a kérdések melyekkel foglalkozik (foglalkozhat), milyen módon képes feltárni a valóságot, melyben élünk, mi a relevanciája, ha úgy tetszik az igazságértéke, annak, amit eredményként elénk tár. Bizonyos értelemben erre vállalkozik e jelen lapszám. Megmutatni nemcsak a paradigmatikus, hanem a tematikus sokféleséget.

11 Végezetül Mint szociológus nem titkolhatom, hogy a szociológiai képzelet, és gondolkodás, azaz a szociológiai diskurzus dominanciáját tartanám kívánatosnak társadalmunkban. Ez, mint Kuczi Tibor (Kuczi, 1997) elemzése mutatja, egyszer már igen jó szolgálatot tett, akkor, amikor a hetvenes évektől kezdődően bekövetkezett Magyarországon és ezzel igen sajátos és fontos szerepet játszott a pártállam ideológiai dominanciájának megtörésében, legalábbis a nyilvánosság területén. Nos, még konkrétabban arra, gondolok, hogy esetünkben (itt Romániában, és ezen belül a romániai magyar nyilvánosságban), hic et nunc, arra kellene törekedjünk, hogy a politikai és az intellektuális nyilvánosságot mindenestől uraló történelmi (a legtöbbször persze csak historizáló) diskurzust, a szociológia nyelvével váltsuk fel. Ne a politikai/történeti szöveg és beszéd legyen a diskurzus „kerete” (Van Dijk), az episztéme – Foucault-val szólva –, hanem a szociológia, amihez képest a politika nyelvezetei csupán paradigmatikus, azaz episztemológiai értelemben, alárendelt- és részdiskurzusai legyenek a szociológiainak. Nem kis felelősséggel jár ennek vállalása, hiszen mint Bourdieu írja, ez egyben alapvető intellektuális dilemma elé állítja az egyént: „Ellentmondásos lény az intellektüel. Szabatos képet csak akkor alkothatunk róla, ha megkérdőjelezzük a tiszta kultúra és az elkötelezettség klasszikus szembeállítását, mely csak egy az értelmiség önmagáról alkotott hamis képei közül”. De ebben az elkötelezettségautonómia ellentmondásában is irányt mutathat a ”szociológiai-ész”. Ismét csak Bourdieau-vel szólva: ”A kulturális alkotás egy-egy területén léteznek tárgyilagos eszközök – így a szociológia –, melyek azáltal, hogy mindig kifejezik az egyes intellektuelek vagy az értelmiség, mint csoport érdekeit, lehetőséget adnak nekik, hogy felismerjék cselekedeteik, érdekeik és ellenérdekeik, valamint az ellenérdekekben megnyilvánuló érdekeik alapelveit” (Bourdieau, 1997). Hogy az értelmiségi nyilvánosság újabbkori szerkezetváltozása-, nyelvezetének átalakulása bekövetkezhessen, az annak is függvénye, hogy mennyi, a szociológia nyelét beszélő egyén él egy társadalomban. Annak, hogy értjük-e bár mi, akik szociológusok vagyunk, vagy azoknak gondoljuk magunkat, e diszciplína nyelvét. A tapasztalat az, hogy ez nem így van a jelenben, de reméljük, így lesz a jövőben.

Hivatkozások Berger, Peter L. (1963) Invitation to Sociology, New York: Anchor Books Boudon, Raymond 1988 „Will Sociology ever be a normal science?”, In: Theory and Society, 17, pp. 747-771 Bourdieau, Pierre (1997) „Az egyetemesség szószólói”, In: Magyar Lettre, Bourdieau, Pierre (1998) „Ezredvégi beszélgetés Bourdieau-vel”, Monory M.András-Tilmann, J.A., In: Magyar Lettre Bultman, Rudolf (1994) Történelem és eszkatológia, Atlantisz, Budapest Csepeli György-Örkény Antal-Kim Lane Scheppele, (1996) „Acquired Immune Deficiency Syndrome in Social Science in Eastern Europe. The Colonization of East European Social Science” In: Replika, 1996, 1. Foucoult, Michel 1973, The Order of Things: An Archeology of the Human Sciences, New York: Vintage Books Kuczi Tibor 1992, „Szociológia, Ideológia, Közbeszéd” In: KucziBecskeházi, Scientia Humana, Budapest, pp.11-112 Kuhn Thomas 1970, The Structure of Scientific Revolutions, 2nd Ed., Chicago: University of Chicago Press Mills, C. Wright 1959, The Sociological Imagination, New York:Oxford University Press Replika, 1996, 23-24 „Minek a szociológia történet?” (Saád József, Némedi Dénes, Kupa László és Nagy Endre írásai) . *Ez az írás a végzős szociológus hallgatók záróünnepélyén, 1999 június 13án, a kolozsvári ”Babeş-Bolyai” Tudományegyetemen elhangzott előadás szerkesztett változata.

13

Szentannai Ágota Ifjúsági korszakváltás The Youth's Life-Course – Periods in Change The empirical research tends to describe the changes of youth culture in Cluj. (among Romanian and Hungarian elementary school pupils, high school pupils and students as well). The analysis of the culture is made through two main dimensions: ethnicity and the different stages of youth life-course. E tanulmány a különböző korú fiatalok értékrendszerében, ebből adódó jövőorientáltságában, valamint életeseményeik milyenségében való különbségekre próbál rámutatni, arra keresvén a választ, hogy hogyan, mennyire dinamikusan valósul meg az 1989-et követő átmeneti periódusban a nemzedékváltás. Ugyanakkor párhuzamot próbál vonni két, különböző etnikumú csoport között. E próbálkozás mögött az a feltételezés áll, hogy a kétnemzetiségű csoportot különbözőképpen érték, illetve érik bizonyos külső hatások (tömegkommunikáció, külföldi utazás, szoros kapcsolat külföldön élőkkel), esetleg értékrendszerükben másféle prioritások szerepelnek, éppen kisebbségi, illetve többségi létükből fakadóan. Ezen kívül a különböző kultúrában élés is meghatározza azt, ahogyan a fiatalok a világról gondolkodnak. A közös társadalmi élettér az, ami a homogenizálódás irányába hat, de érdemes megvizsgálni, vajon mennyire befolyásolják a már meglevő tudati állapotok az értékek és gondolkodási formák dinamizmusát. Ismert, hogy a modern társadalmi rendszerek megjelenése és a korcsoportok kialakulása között szoros kapcsolat van. A partikularista, tradicionális társadalom átalakulása modern, univerzalisztikus, ipari társadalommá magával vonta az új, spontánul kialakuló ifjúsági (és nemcsak ifjúsági) csoportok megjelenését. Az is nyilvánvaló, hogy a már kialakult posztindusztriális (nyugati) társadalmak hatása az átmeneti korszakban levő, felzárkózni kívánó társadalmakban felgyorsíthat bizonyos folyamatokat. Rövid idő alatt megjelennek az úgynevezett „ifjúsági” , illetve „ kor-” ideológiák is és a velük való identifikációk, ami aztán kihat a csoportkultúrára, csoportstílusokra, de az egyéni életutakra is. Az ifjúság sajátos kulturális kategóriát képez a modern társadalomban. A modern, kapitalista, fogyasztói társadalomra jellemző megnyilvánulások egyre inkább észrevehetők a romániai lakosság körében, ez a folyamat azonban néhány nemzedékváltást igényel. Az átmenet sok szempontból úgy valósul meg, hogy bizonyos viselkedési

14 mintákat, értékeket átvesznek a már kialakult modern társadalmaktól, s bár ez szinte minden esetben szelektív és aplikatív módon történik, ezek a minták gyorsabban beágyazódhatnak, mintha újonnan kellene kialakítani, „feltalálni” őket. Ebben az átvételben kiemelt szerepe lehet a tömegkommunikációs eszközöknek, ezek közül is főleg a televíziónak. De ugyanilyen irányba hat az utazási feltételek megkönnyítése is. A másféle társadalmakkal való szorosabb kapcsolat az értékek és a viselkedési minták könnyebb áramlását teszik lehetővé, rámutatva ugyanakkor arra is, hogy a politikai és gazdasági változások elképzelhetetlenek a mélyebb társadalmi változások nélkül. Számos vonatkozásban inkább a fiatalok azok, akik a legnyitottabbak ezekre a külső hatásokra. Ők azok, akik elsőként átveszik az új értékeket, sőt, várhatóan a viselkedési minták és értékek átvételének dinamikája egyre növekszik, ahogy felnőnek azok a fiatalok, akik már fiatalabb korukban találkoztak ezekkel az értékekkel és megpróbálnak alkalmazkodni hozzájuk. Ifjúságról és társadalmi változásról lévén szó, a legfontosabb fogalmak, amelyek ebben a kontextusban felvetődnek, a nemzedék és nemzedékváltás fogalmai. Michael Mitterauernél több definíciót találunk a nemzedékre, ezek alapján az általánosan úgy értelmezhető, mint egy társadalmi egységen vagy kultúrkörön belül elhelyezkedő, nagyjából azonos korú egyének összessége, akiket ugyanolyan értékek, tapasztalatok, attitűdök, motivációk, orientációk jellemeznek. Mindez közös szociológiai helyzetükből fakad, és legtöbbször olyan közös cselekedetekhez vezet, amelyek valamilyen fokú történelmi jelentősséggel bírnak. Ez utóbbi jellemző különbözteti meg a kohorsztól, mely azonos történelmi feltételek által meghatározott kategória (Mittreauer, 1993). Karl Mannheim az osztályhelyzet jelenségéhez hasonlítja a nemzedéki összetartozást, melyeknél a társadalmi térben való elhelyezkedést tartja fontos tényezőnek, mondván, hogy „a nemzedéki összetartozás alapja az egy nemzedékhez számító egyéneknek a társadalmi téren belüli rokon elhelyezkedése” (Mannheim, 1965:50.). Az egy nemzedékhez tartozó egyének a kollektív történésnek ugyanazon eseményeiben vesznek párhuzamosan részt, azonos jellegű tudati állapotokban. Ez annyit jelent, hogy a társadalmi történések másképpen hatnak az életút folyamán megélt személyes élménysorozat különböző szakaszaiban levő egyénekre. Az egyént érő első benyomások természetes világképként rögzülnek, ehhez igazodik a többi élmény. Különböző, születésnek megfelelő elhelyezkedés a kronológiai időben maga után vonja, hogy ugyanazon társadalmi történések a különböző

15 egyéneket élettapasztalataik más-más szintjén találják, ennek megfelelően másképpen értelmezik őket, ami szociológiailag releváns elhelyezkedést eredményez a társadalmi térben. Az élettérben való specifikus elhelyezkedés hatására megteremtődik a feltétel arra, hogy bizonyos fajta átélésmód, gondolkodásmód és a történeti folyamatba való beavatkozás egy bizonyos útja valósuljon meg, míg más módok kirekesztődnek. A társadalom dinamikájának felfokozottsága, hangsúlyozza még Mannheim, az idősebb nemzedékeket nyíltabbá teszi, a fiatalok problematikája sokkal inkább „visszasugárzik” az idősebbekre, mint egy statikus társadalom esetén. Albert K. Cohen szociálpszichológiai folyamatokkal magyarázza a nem legitim kulturális modellek kialakulását. Érvelése arra támaszkodik, hogy az embernek szüksége van arra, hogy egy csoporthoz tartozzék és hogy abban meghatározott szerepkört, jó pozíciót” töltsön be. A szerepköröknek megvannak a sajátos cselekvési és meggyőződési formái, melyeket az egyén kénytelen felvenni, ha az illető csoportba bekerül. (Cohen, 1969). Amint az egyén érdekei, illetve problémái konfliktusba kerülnek a csoport értékeivel, új környezetet kereshet, mely megfelel problémái megoldásának. E dinamikának csoportjelenségként való megnyilvánulása esetén új kulturális modellek létrejöttéről beszélhetünk. Ily módon az ifjúsági kultúra egy olyan mező, amely az ifjúsághoz kapcsolódó értékeket és cselekvési mintákat közvetíti és alakítja, és ugyanakkor átalakulása megszabja a fiatalok nemzedéki szerveződésének kereteit. A modern társadalomra jellemző, közvetett ellenőrző intézmények – mint a mass médiák, a fogyasztói ipar intézményeinek – létezése teret szabadít fel az ifjúsági autonómia növekedésének. E folyamat kiváltotta az ifjúsági életszakasz kitolódását, mely hosszabb periódusra specifikus életstílus és értékrend illetve világnézet vált jellemzővé. Ezt az életstílust Jürgen Zinnecker (1993) „kulturizmusnak” nevezte, ugyanis képviselői szorosan kapcsolódnak a kultúra előállítóihoz, viszont elszigetelődnek a gazdasági és hatalmi központoktól. Az ifjúsági kultúrát azonban nem lehet egységesként jellemezni. Különböző csoportkultúrák alakulnak ki, megfelelő csoportstílusokkal, a tömegkultúra bizonyos megnyilvánulási formáinak átvételétől az alternatív mozgalmakig. „A felnőtt társadalom ellenőrzésének közvetetté válásával az ifjúsági kultúrának soha nem látott sokszínűsége bontakozott ki, de ez összefüggött a fogyasztói és tömegkommunikációs minták széleskörű elterjedésével és a magas kultúra fogyasztóivá válásával, keveredésével melyre a fiatalok rendkívül rugalmasan reagáltak.” (Gábor, 1995:192).

16

Hipotézisek Feltételezésünk szerint, mivel a Romániában bekövetkezett változás bizonyos intézmények szintjén nagyon gyors volt, (bár nem volt teljes körű), az értékrendszerbeli változás is rendkívül gyorsütemű, olyannyira, hogy négyévenkénti ciklusokban is megragadható. Négyéves ciklusokat említek, ugyanis az iskoláskorú és egyetemista fiatalok négyévente új iskolai ciklust kezdenek és eszerint is csoportosulnak, mivel az egy ciklusban levők közös élettérben tartózkodnak, az iskola illetve az egyetem keretein belül hasonló meghatározó befolyások közepette. Arra számítunk, hogy az értékorientációban nem találunk nagy különbségeket a korcsoportok között, az élettapasztalatban és a csoportidentitásban viszont igen. Ez utóbbiak látványosabb folyamatokkal járnak együtt, tehát már egy rövidebb kontaktus azokkal, akik és amik ezeket a mintákat közvetítik, változást hozhat a cselekedetekben is. Az életstratégiákat erősen meghatározhatják a kulturális tényezők, éppen ezért, ha csoportok között nem is, de nemzetiségi eloszlásban, ebben a tekintetben szignifikáns különbségekre számíthatunk. Úgy gondoljuk, hogy a magyar nemzetiségű fiataloknak, mivel megvan az informális kapcsolathálójuk Magyarországgal az ott élő rokonok, ismerősök által, többet utaztak külföldre és ennek eredményeképpen nem annyira homogén az értékrendszerük. Az őket ért hatások változatosabbak, tehát többféle kulturális értékrendszerből választhatnak. Módszer A vizsgált populáció Kolozsváron lakó illetve tanuló román és magyar diákok, három korcsoportból: utolsó éves általános iskolások (nyolcadikosok), középiskolások (9–12. osztályosok) és egyetemisták. Kolozsvár különösen megfelel egy ilyen fajta kutatás színhelyének, mivel többségében románok lakják, de jelentős a magyarok aránya is (kb. 21%) és az ország egyik legfontosabb egyetemi központjának számít, tehát viszonylag sok fiatal tartózkodik itt. Az elemzéshez felhasznált adatokat a budapesti Oktatáskutató Intézet megrendelésére, – anyagi, valamint szakmai – támogatásával és irányításával, illetve a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Szociológia Tanszékének segítségével a Max Weber Szakkollégium kutatócsoportja gyűjtötte 1996 tavaszán. Az adatok az Oktatáskutató Intézet ifjúságszociológiai adatbázisának részét képezik.

17 A vizsgálat során a tanulók 3 vizsgált rétegét képviselő almintákat különböző mintavételi technikákkal választottuk ki. Azért, hogy a kisebbséget képező kolozsvári tanulókat is reprezentatív almintákon tudjuk vizsgálni, a nemzetiségi csoportokra külön alkalmaztuk a mintavételi eljárásokat. Nemzetiség

Nyolcadikosok

Középiskolások Egyetemisták

Összes

Magyarok

158

211

252

621

Románok

210

349

239

798

Összesen

368

560

491

1419

1. táblázat. Feldolgozásra kerülő kérdőívek száma kategóriánként Élettapasztalat A nemzedékváltás könnyen tetten érhető az életút során felbukkanó fontos mozzanatok időbe helyezésének megfigyelésével, melyek összefüggenek az értékorientációval, életstratégiákkal. A generációváltással kapcsolatban felmerül a kérdés, melyek azok a momentumok, illetve cselekedetek, amelyek a felnőtt világ fele terelik a fiatalokat, kifejezik önállósodásukat, s melyek azok, amelyeket, bár alapvetően a felnőttekre jellemzőek, a fiatalok magukévá nyilvánítanak, esetleg sajátos ideológiát fonva köréjük. Az életút során megjelenő fordulópontokat a kérdőívben szereplő kérdések alapján négy csoportra osztottuk és külön-külön vizsgáltuk. Szabadidő önálló eltöltése Az átlagokat vizsgálva észrevehető, hogy a román almintában szereplő alanyok esetében minél fiatalabb korcsoportba tartoznak, annál hamarabb önállósodnak, vagy mindenesetre úgy gondolják, hogy hamarabb fogják megélni, illetve elérni az önállóságot, mint az egyetemisták. A magyarok esetében, bár a teljes almintát figyelve az látható, hogy önállóbbak, mint a románok, korcsoportonként érdekes

18 különbségekre lehet bukkanni. A magyar általános iskolások, néhány esetben a középiskolások is, későbbi életkorban szándékoznak önállóan szórakozni és kirándulást szervezni, mint az egyetemisták. A meglepő az, hogy a román általános iskolások is későbbre teszik ezeket, bár amint említettem, a magyarok e téren – közlésük szerint – átlagosan hamarabb önállósodnak. Az egyetemista fiúk átlagosan 15 éves korukban mentek először önállóan szórakozni, a lányok pedig 16 évesen, ellenben a középiskolás és nyolcadikos fiúk és lányok egyaránt 17 éves korukra érzik magukat erre felkészülve. (A románok minden korcsoportban átlagosan 17 évet írtak.) Nemek szerinti eloszlásban az látható, hogy a lányok körülbelül egy évvel később élik meg ezeket az eseményeket, mint a fiúk. Alt. isk.

Középisk.

Egyetemisták

Összes

átlag

m.

r.

m.

r.

m.

r.

fiú

18,33

18,70

18,30

18,57

17,34,

20,15

18,55

lány

19,46

19,11

19,38

18,89

18,60

20,80

19,35

Összes

18,90

18,94

18,94

18,75

18,03

20,54

19,01

2. táblázat. A szabadidős önállósodás átlagéletkora korcsoportonként, nemzetiségi és nemi eloszlásban Gazdasági, szakmai önállósodás Gazdasági és szakmai önállósodás területén nagyjából ugyanaz a eloszlás a románok és a magyarok között, mint a szabadidő esetében. E tekintetben* nem volt számottevő eltérés a magyarok és a románok közölt adatai között. Mindegyik korcsoportra érvényes, hogy korábban szándékoznak megélhetésükhöz elég pénzt keresni, mint az első szakmai végzettséget megszerezni vagy először főállásban dolgozni. Általánosan azonban azt mondhatjuk, hogy a magyarok korábban szándékoznak szakmailag a felnőtt társadalomba integrálódni, mint a románok. Ugyanakkor az egyetemisták szándékoznak legkésőbb munkába állni, a még általános iskolások pedig a legkorábban.

*

Öt kérdésre adott választ vizsgáltunk, de csak négy alapján alakítottunk ki egy kumulált változót a gazdasági önállósodás mérésére, ugyanis arra a kérdésre, hogy mit gondolnak, mikor lesznek először munkanélküliek, a válaszoknak nagyon magas a szórása (774,37), és erősen torzítaná a kumulált változó értékeit.

19 Ált. isk. átlag

Középisk.

Egyetemisták Összes r.

m

r.

22,53

22,09

22,97

23,79

22,33

22,43

22,54

22,59

22,86

23,92

22,71

21,66

22,53

22,10

22,98

23,80

22,55

m.

r.

fiú

20,48

21,66

lány

21,19

Összes

20,48

m.

3. táblázat. A szakmai önállósodás átlagéletkora korcsoportonként, nemzetiségi és nemi eloszlásban Affektív és szexuális önállósodás Az érzelmi és szexuális életre vonatkozó adatok teljes adatbázisra számított átlagainak összehasonlításából következtetni lehet, hogy melyik az a fejlődési vonal, amelyet a fiatalok követni szeretnének életük első felében. Ez a sorrend pedig a következő: először „nagyon szerelmesnek lenni” (átlagos életkor: 17,70), utána először „komoly barátot”, illetve „barátnőt” szerezni (18,99 fiúknál és 18,4 lányoknál), szexuális tapasztalatokat szerezni (19,25), „állandó partnerrel együtt élni” (22,9), házasodni (25,31) és végül szülővé válni (26,62). Ez azonban nem minden korcsoport esetében van így. A nyolcadikosok előbb szeretnének komoly barátot, illetve barátnőt, mint azt, hogy komolyan szerelmesek legyenek. A középiskolások esetében ez pontosan fordítva van, különösképpen a lányok azok, akik sokkal (szinte három évvel) korábban lesznek szerelmesek, mint komoly baráttal járjanak. (A fiúknál ez csak egy év különbség). A középiskolás lányok viszont szexuális tapasztalatot is előbb szándékoznak szerezni, mint komoly barátot. Az egyetemisták térnek el leginkább az átlagos eseménysorrendtől. Náluk, eltérően a középiskolásoktól, a szerelem nagyon későre tevődik. Természetesen óvakodni kellene attól, hogy ezt az egyetemisták sekélyesebb érzelmi beállítódásaként értelmezzük, egyszerűen abból is következhet ez a különbség, hogy az egyetemisták és a középiskolások másképpen értelmezik a „nagyon szerelmesnek lenni” szószerkezetet. Ez pedig adódhat éppen a tapasztalataik másságából is. A másik eltérés az átlagos eseménysorozattól a házasság és a szülővé válás időpontja az egyetemistáknál, akik elfogadják a házasságon kívül születő gyerekek gondolatát, és nem idegenkednek attól, hogy ennek megfelelően rendezzék be életüket.

20 % Magyar Román Összes

Ált. isk.

Középisk.

Egyetemista

48,6 58,8 54,6

62,6 65,0 64,1

60,4 44,7 52,8

4. táblázat. Szexuális tapasztalatszerzés 19 éves korig Házasodni minden korcsoporthoz tartozó diák később, 25 év körül szeretne (a módusz minden korcsoportra 25 év). Ezen életkorig a magyar általános iskolások 76 százaléka a, a román általános iskolások 68,3 százaléka szándékszik házasodni, a román egyetemistáknak 53,2 százaléka, a magyaroknak pedig csak 47,3 százaléka. Arra vonatkozóan, hogy házasságuk előtt hány évvel szándékoznak a fiatalok nemi életet élni, a magyar általános iskolások csupán átlagosan 4,69 évet, míg a magyar egyetemisták 6,62 évet szándékoznak a két esemény között eltölteni. A többi csoport ezen értékek között helyezkedik el, a következő sorrendben: román általános iskolások, román középiskolások, román egyetemisták és végül magyar középiskolások, akiknél az átlag megközelíti a magyar egyetemisták átlagát. Szabad akarat és önálló döntési jog Több szinten vizsgáltuk a fiatalok szabad döntési jogát: külső megjelenésre vonatkozó önálló akarat, rendszeres cigarettázás, „berúgás”, kötelezettségek vállalása (a háztartásban), önálló politikai gondolatokat vallani, valamint függetlenül élni a szülői háztól. A legváratlanabb változást a politikához való viszonyulás mutatja: Az általános iskolások viszonylag távolabb vannak a politikától. A többi kérdésnél a trend nagyjából fordított: az általános iskolások hamarabb szándékoznak rendszeresen cigarettázni, „berúgni”, elköltözni a szülői házból. Nem ilyen lineáris a változás a háztartási kötelezettségek vállalásában, amiben a középiskolások nem szándékoznak „korán” részt venni. Csoportstílusok Az ifjúsági stílusok, akkor is, ha bizonyos esetekben csak a külsőségekre korlátozódnak (mint például a ruházkodás), mindig specifikus attitűdök és értékek kifejeződései, és politikai tartalmat is

21 hordozhatnak. Vannak társadalmilag aktívabb (skinheadek), és passzívabb (aerobic-kedvelők) csoportok, konzervatívak (diszkó-rajongók) és progresszívek (alternatív mozgalmak tagjai), konformisták (futballrajongók) vagy lázadóak (kábítószer-élvezők), és a velük való azonosulás vagy szimpatizálás egyéni nézetek kifejezője. A magyar almintán végzett faktoranalízis eredményeképpen négy csoport alakult ki. Az alternatív csoportosulások faktora tartalmazza a békemozgalmak kedvelőit, az atomreaktor-ellenzőket, vallási kisközösségeket (szektákat) és a környezetvédőket. A második faktor a skinheadek, kábítószer-élvezők, valamint a kemény rockerek csoportja, tehát az agresszív kultúra élvezőié. A diszkó- és aerobic-kedvelők kerültek a harmadik csoportba, ami tömegkultúrai tevékenységekhez köthető, végül az utolsó a futball-, computer- és motorrajongók faktora. A román fiatalok adatait szintén négy faktorba csoportosítottuk: Az első a kemény rockerek, a számítógép-rajongók és motorrajongók kerültek. A második csoportba a diszkó és futballrajongók, a harmadik az aerobic-kedvelők, környezetvédők, béke- és atomreaktor-ellenes mozgalmak. A főbb eltérések a két mintában a vallási kisközösségekkel szemben, a rockerekkel a futball-rajongókkal és az aerobic-kedvelőkkel szemben vannak. A skinheadek és kábítószer-élvezők mellé a románoknál a vallási kiscsoportok kerülnek. A románok mindhármat erősen elutasítják. A magyarok is inkább elutasítóak az agresszív kultúrával szemben, ahova a rockerek is beletartoznak, de nem annyira, mint a románok. Úgy látszik azonban, hogy a magyarok számára a vallási kisközösségek inkább egy olyan alternatív életmódot jelölnek, amelyek nem kötődnek semmiképp az agresszivitáshoz, ellenkezőleg, ezek a közösségek számukra a humánus célú szerveződések közé tartoznak. Ha a computer- és motorrajongókat, mint a társadalomtól való menekülést kifejező hobbit tekintjük, a magyaroknál ugyanezt a futballrajongás, a románoknál pedig a kemény rock jelenti még. Érdekes az is, hogy a diszkó, mint tömegkultúra jelensége, a magyaroknál egy nőies sporttal, az aerobikkal, a románoknál pedig egy maszkulin jellegű sporttal, a futballal függ össze. Az átlagokból arra lehetett következtetni, hogy mind a románok, mind pedig a magyarok a skinheadeket és a kábítószer-élvezőket erősen elutasítják. A pozitív preferenciákban már nem olyan nagy a homogenitás. A magyaroknál az első helyen a környezetvédelem áll, az egytől ötig terjedő skálán található értékek átlaga 1,96, a válaszolók 81,7 százaléka pozitív attitűdöket vall velük szemben. A környezetvédők után a magyarok az aerobic-kedvelőkkel (átlag: 2,40, 57,2%) és a computer-rajongókkal (2,42, 55,2%) azonosulnak leginkább. A románoknál első helyen a

22 diszkórajongók állnak (2,16, 64,3%), ezt követik az aerobic- (2,21, 67,8%) és a focirajongók (2,39, 67,8%). Látható tehát, hogy a román fiataloknak sokkal homogénebb a csoportidentitásuk: erősen azonosulnak a harmadik faktor által képviselt csoporttal, melyben a diszkó- és focirajongók vannak. Elképzelhető, hogy az aerobic is ugyanazon (tömeg)kultúra képviselője (a futball női megfelelője?), de ez még nem vált tudatossá a román fiatalok körében, akik inkább tekintik egy humánus-alternatív gondolkodás kifejezőjének, az egészséges életvitel velejárójának. A magyar diákok viszont egyaránt kötődnek a tömegkultúrához, az alternatív mozgalmakhoz és a társadalomtól való menekülés hordozóihoz. Korcsoportonkénti eloszlásban vizsgálva, az egyetemisták eltérnek az általános és középiskolásoktól. A román iskolások a futballt és a diszkót kedvelik leginkább, az egyetemisták viszont inkább vonzódnak az aerobikhoz, a békemozgalmakhoz és a környezetvédőkhöz, tehát az alternatívabb megnyilvánulásokhoz, kissé eltávolodva a „tömegkultúrától”. A magyar fiataloknál, minden korcsoportban megtalálható a különféle értékekkel való szimultán azonosulás. Ebben az értelemben következtetéseink nagy vonalakban megfelelnek a Gábor Kálmán és Balog Iván által leírt (1995), KözépEurópai Egyetem által finanszírozott, 1990-ben folytatott összehasonlító kutatás következtetéseinek, melyek szerint a román egyetemista fiatalok a fogyasztói mintákkal identifikálódnak, a magyarországi egyetemisták az alternatív és az individualizációs menekülő formákkal, a romániai magyarok pedig mindhárom formával egyszerre. Csakhogy ebben a kutatásban csak egyetemistákat kérdeztek meg, az általunk elemzett adatokban pedig a román egyetemisták eltérnek ettől a mintától. Bár nem utasítják el a fogyasztói kultúra elemeit, az alternatív formákkal inkább identifikálódnak. Értékorientáció A célokra és aspirációkra vonatkozó kérdőív-kérdések segítségével a fiataloknak a materialista illetve posztmaterialista, valamint a kollektív illetve az individuális értékekkel szembeni hozzáállásukat szerettük volna vizsgálni*.

*

A válaszolóknak egytől hétig terjedő skálán kellett osztályozniuk, mennyire fontosak számukra a felsorolt értékek. A kérdésben szereplő 19 itemet faktoranalízissel csoportosítottuk, külön a magyar és külön a román almintára, majd szóráselemzéssel (ANOVA) vizsgáltuk, hogy van-e szignifikáns eltérés korcsoportonként.

23 A magyar almintában öt faktor különül el, melyek közül az ötödik kizárólagosan a vallásos hit, az evilági terhektől való elszakadás itemet tartalmazza. Ezt az itemet a továbbiakban nem vizsgáltuk a többivel együtt. Az első faktor tartalmazza az olyan posztmateriális, az ember szűkebb közösségéhez kötődő értékeket, mint belső harmónia, szabadság, békés világ, családi biztonság, igaz barátság, szerelem és boldogság. A eloszlási átlagokból kiderült, hogy a magyar középiskolásoknál az interperszonális kapcsolatok és a háborúmentes világ dominál, nekik ezek sokkal fontosabbak, mint más korcsoport számára. Az egyetemisták számára az inkább individuumhoz kapcsolódó értékek fontosak: szabadság, belső harmónia. A második faktorcsoportba szintén posztmateriális értékek kerültek: érdekes és változatos élet, kreativitás, szépség és egység a természettel. Ezek individualista értékrendet is tükröznek ugyanakkor. Itt is az egyetemisták és a középiskolások dominálnak. A harmadik csoport a kollektív társadalmi értékeké: nemzet, tradíció, társadalmi rend és udvariasság, az utolsó csoportba pedig a materialista értékek kerültek: gazdagság, hatalom és a vezetésre való jog. Az egyetemisták nem tartják fontosnak a kollektív társadalmi értékeket, szembeállva így az általános iskolásokkal, és eltérően a középiskolásoktól, a materiális értékeket is elutasítják. A románok esetében a csoportok abban különböznek, hogy a társadalmi rend és az udvariasság egy csoportot alkot a harmóniával, békés világgal, szabadsággal, családi békével, barátsággal és a szerelemmel, tehát a tágabb értelemben vett társadalmi értékek nem különülnek élesen el a szűkebb közösségi értékektől. Ezek az értékek az egyetemistáknak a legfontosabbak. A vallás a nemzettel és tradíciókkal fonódik össze mint kollektív posztmateriális érték, ám korcsoportonkénti eloszlásban ellenkező tendenciát mutat, mint a nemzet és a tradíció. Míg az utóbbi kettő az általános iskolások esetében nagyon fontos, a középiskolásoknál meg kevésbé, a vallás a középiskolásoknál mutat magas értéket. Az egyetemisták inkább semlegesen viszonyulnak ezekhez az értékekhez, de a nemzet szerepe számukra is nagy. A harmadik faktorban a hatalom, gazdagság és vezetésre való jog mellett megtalálható az érdekes és változatos élet. A kreativitás, egység a természettel és szépség, a negyedik, általam esztétikai és művészi értékek által domináltnak nevezett csoportban vannak. A román almintában ez utóbbi értékeknél nem találtunk szignifikáns eltérést a korcsoportok között.

24 Életstratégia, jövőkép A társadalmi változásokat befolyásolja az is, hogy az egyének hogyan viszonyulnak az élethez, mennyire képesek befolyásolni azt, mennyire jövőorientáltak, mit várnak el maguktól illetve kívülről jövő eseményektől és erőktől. Különböző állításokat fogalmaztunk meg, a válaszadóknak arra kellett válaszolniuk, hogy mennyire csengenek azok egybe saját véleményükkel. Főkomponens analízissel 7 faktorba csoportosultak az itemek, ezeket aztán három kategóriába vontuk össze: (1) nosztalgia, (2) céltudatosság és (3) fatalizmus. Nosztalgikusnak neveztük azt a személyt, aki gyakran gondol vissza a múltra, azt szépnek látja, és nem akarja elfelejteni, aki szívesen élne egy régmúlt korban. Céltudatosak azok a személyek, akik jövőjüket ésszerűen megtervezik és előrelátják, akik terveik szerint és nem a mindennapoknak és az izgalmaknak élnek, akik tudatosan foglalkoznak jövőjükkel. A fatalista személy ideáltípusa az, aki a véletleneknek tulajdonít minden változást, nem hisz a tapasztalatok hasznosságában és nem törődik azzal, hogy mi történik vele a jövőben. Az egyes, vagy ahhoz közeli érték jelenti az illető életstratégia elutasítását, a négyes vagy ahhoz közeli érték pedig az elfogadást jelöli. Magyarok

Románok

Összesen

Nosztalgia

2,71

2,55

2,62

Céltudatosság

2,47

2,37

2,41

Fatalizmus

1,78

2,17

2,00

5. táblázat. A román és magyar fiatalok nosztalgiára, céltudatosságra és fatalizmusra való hajlama Mindkét nemzetiségre a „nosztalgia” a legjellemzőbb, ám az arányok nem elhanyagolandóak. A magyarok fatalizmusa jóval kisebb a románokénál, akik viszont sokkal kevésbé nosztalgikusok. A középiskolásoknál mutatkozik a legnagyobb eltérés a magyarok és a románok között. Befolyásoló tényezők A nyugati, modern, kapitalista érték- és normarendszer beáramlásának fő csatornái a tömegkommunikációs eszközök és a külföldi

25 utazás, a nyugati társadalommal, vagy egyáltalán a másfajta társadalmakkal való kontaktus. A tévénézettséget és a külföldi utazást több változó segítségével mértük, azonban a kérdőív hiányosságának tudható be az, hogy az általános iskolásoktól nem kérdeztünk olyant, ami valamiképpen is a külföldi utazás mértékére utalt volna. Ezért ezt az aspektust csupán a középiskolások és az egyetemisták körében vizsgáljuk. A tévénézési szokásokat két kérdés alapján vizsgáltuk: az egyik kérdés arra vonatkozott, hogy naponta átlagban hány órát néz TV-t a megkérdezett személy, a második kérdésben fel kellett sorolnia kedvenc tévécsatornáit. A román fiatalok sokkal több időt töltenek a televízió előtt, mint a magyarok. 57,53 százaléka a megkérdezett románoknak naponta átlagban több mint 4 órát néz tv-t, míg a magyaroknak csupán 23,1 százaléka teszi ugyanezt. m. ált.

r. ált.

m. középisk.

r. középisk.

m. egyetem

r. egyetem

Tévézés (%) 4 v. több óra

26,6

31

30,8

77,5

11.9

Nem tévézik (%)

4,4

4,3

15,9

0,3

26

1. csatorna (%)

PRO TV 54,5

PRO TV 60

PRO TV 62,1

PRO TV 70,5

PRO TV 36,9

2. csatorna (%)

VIVA 19,9

VIVA 17,1

VIVA 6,6

TVR1 11,7

VIVA 15,1

3. csatorna (%)

DUNA 7,7

MTV 10,5

DUNA 5,2

VIVA 9,5

DUNA 7,9

6. táblázat. A tévénézés aránya és a kedvenc csatornák (százalékban) A leghűségesebb tévénézők a román középiskolások és egyetemisták. Ugyanakkor szintén ők azok, akik a legnagyobb százalékban nézik a PRO TV műsorait. Második legnézettebb csatorna számukra az RTV1 (országos közszolgálati csatorna), harmadik helyen pedig a német VIVA zenei csatorna áll. A román általános iskolások annyiban térnek ettől el, hogy számukra a zenei adók fontosabbak, a VIVÁ-t második, az MTV-t pedig harmadik helyen említették.

26 A román általános iskolások 67,7 százaléka nézi naponta 1–3 órát a televíziót, azt egyetlen megkérdezett alany sem jelölte be, hogy egyáltalán nem néz tévét. A legnézettebb csatornák: PRO TV – 60%, VIVA – 17,1% és MTV – 10,5%. A magyarok esetében az egyetemisták néznek legkevesebbet tévét, a középiskolások pedig a legtöbbet. A kedvenc csatornák megegyeznek mindhárom korcsoport esetében: első helyen a PRO TV, másodikon a VIVA, harmadik helyen pedig a DUNA TV. A külföldi utazást vizsgálva az érdekelt, hogy voltak-e külföldön, valamint hogy hány éves korban utaztak először, melyik országba. A román középiskolások 69,9 százaléka nem volt még külföldön, míg a magyaroknak csupán 15,9 százaléka válaszolta ugyanazt. Az utazás idejében is vannak eltérések, ugyanis azon románok többsége, akik voltak külföldön, 12–15. életévében tette, a magyar középiskolások többsége pedig 10–13 év között. A román középiskolások 80,2 százaléka nem volt Nyugat-Európában, a magyar középiskolásoknak csak 45,1 százaléka. Az egyetemisták esetében is hasonló arányokról beszélhetünk, bár természetesen az egyetemisták már nagyobb arányban utaztak, a nemzetiségi alapú különbségek hasonlóak. Következtetések Vizsgálatunk célja az volt, hogy képet alkossunk a kolozsvári fiatalok értékeiről, életstílusáról, valamint az, hogy a korcsoportonkénti különbségek megragadása által megmagyarázzuk egy lehetséges nemzedékváltás elemeit. Keresztmetszeti kutatásról lévén szó, figyelembe kell venni, hogy a csoportok között kimutatott különbségeknek egy része abból a fejlődéspszichológiai tényből fakadhat, hogy a fiatalabbak eleve másképp értelmezik a fogalmakat. Egy másik módszertani kérdés, ami felmerült, az volt, hogy az összehasonlított csoportok megfelelően hasonló társadalmi háttérrel rendelkeznek-e. Ugyanis nyilvánvaló, hogy nem minden általános iskolás tanul tovább középiskolában és nem minden középiskolás lesz egyetemista. Ha ez nagymértékben olyan társadalmi csoportokhoz kötődik, amelyeknek értékeik jelentősen különböznek egymástól, akkor az eredmények által kimutatott különbségek az ezen társadalmi csoportok közti eltéréseket mutatnák, nem pedig a korcsoportok közti különbségeket. Ezt a lehetséges hibát valamelyest kontrollálandó, az elemzett adatokat külön megvizsgáltuk arra a csoportra, akik arra a kérdésre, hogy szeretnének-e tovább tanulni, nemleges választ adtak. Az értékek nem

27 tértek el nagymértékben a teljes populációra számított értékektől, tehát – bár nyilván továbbra is csak korlátolt bizonyossággal – úgy tekinthető, hogy az előbb említett tényező elhanyagolható hibát okoz az adatok értelmezésében. Az adatok elemzése és összehasonlítása során úgy tűnt, hogy az átlagtól leginkább eltérő csoport a középiskolások csoportja. Ők sokkal receptívebbeknek mutatkoznak a változásokra, materialista értékrendjük magyarázza, hogy jobban azonosulnak a fogyasztói társadalom normáival. Az ifjúsági moratórium az ő esetükben érvényesül a leginkább: korán önállósodnak, de később szeretnének a felnőtt társadalomba integrálódni. Értékorientációjuk is individualista értékrendet tükröz. A román és a magyar fiatalok közti eltérések szintén jelentősek, különösen a középiskolás korúak esetében. A románok esetében a korcsoportonkénti eltéréseknek a tendenciája az, hogy a fiatalabbak inkább azonosulnak a nyugatról beáramló tömegkultúrai értékekkel, mint az egyetemisták és hamarabb is önállósodnak. A magyarok esetében is az egyetemisták azok, akik inkább nonkonformistábbak, az általános iskolások azonban erősen konzervatív értékrendet vallanak. Az egyetemista korúak sokkal hamarabb önállósodnak, mint az általános iskolások, kivéve szakmai értelemben. A magyar általános iskolások eredményeink szerint teljes mértékben ellentmondanak hipotéziseinknek: a posztmateriális és individualista értékek nem fontosak számukra, tehát nem szándékoznak meghosszabbítani fiatalságukat azáltal, hogy sajátosan fiatalos életmódot sajátítanak el. A román egyetemisták sok tekintetben hasonlítanak a magyar középiskolásokra. Individualista értékrendjük egyszerre jelentkezik a posztmaterialista értékekkel. Csoportstílusaikban is az alternatívabb mintákat követik, míg a fiatalabb román tanulóknak a tömegkultúrai jelenségek fontosabbak. Céltudatosságukban is jóval meghaladják a román átlagot, még a magyar egyetemistáknál is jövőorientáltabbak. Könyvészet Cohen, Albert K. (1969): „A szubkultúrák általános elmélete.” In: Ifjúságszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, pp. 264– 286. Eisenstadt, S.N. (1993). From Generation to Generation (Age Groups and Social Structure). The Free Press, NZ,

28 Gábor Kálmán –Molnár Péter (1993) „Az ifjúsági kultúra korszakváltása”. In: Gábor Kálmán (szerk) Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, pp. 159–172. Gábor Kálmán (1993) „A középiskolát végzettek középosztályosodása”. In: Gábor Kálmán (szerk) Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, pp. 99– 117. Gábor Kálmán (1993) „Az ifjúsági kultúra és a fiatalok társadalmi orientációs mintái”. In: Gábor Kálmán (szerk) Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, pp. 173–204. Gábor Kálmán (1995) „Az ifjúságkutatás irányai a kilencvenes években.” In: Educatio 1995/2, pp.191–207. Gábor Kálmán, Balog Iván (1993): „Értékek, orientációk, ideológiák az egyetemi hallgatók körében”. In: Gábor Kálmán (szerk) Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, pp. 119–134. Gábor Kálmán, Balog Iván (1995): „The Impact of Consumer Culture on Eastern and Central Europe.” In: Educatio 1995/2, pp. 311–326. Mannheim, Karl (1969), „A nemzedéki probléma” In: Ifjúságszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, pp. 31–68. Mitterauer, Michael (1993) A History of Youth. Blackwell, Oxford UK & Cambridge USA. Watts, Meredith – Zinnecker, Jürgen (1993) „Ifjúsági kultúra és politika a német fiatalok körében: Az ifjúságcentrizmus hatásai”. In: Gábor Kálmán (szerk) Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, pp. 71–78. Zinnecker, Jürgen (1993) „A fiatalok a társadalmi osztályok terében (Új gondolatok egy régi témához)” In: Gábor Kálmán (szerk) Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, pp. 5–28. Zinnecker, Jürgen (1993) „Gyermekkor, ifjúság és szociokulturális változások a Német Szövetségi Köztársaságban” In: Gábor Kálmán (szerk) Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, pp. 29–48.

29

Dobai Éva A médiafogyasztás egyes jelenségei a sepsiszentgyörgyi Selectronik kábelhálózat bérlőinek körében Media audience behavior in Sepsiszentgyörgy (Sfântu Gheorghe) A kutatási keretről A vizsgálat egy alkalmazott keresztmetszeti kutatás, amely a sepsiszentgyörgyi Selectronik Kábeltelevíziós Társaság megrendelésére készült 1997-ben. Az adatgyűjtés ideje 1997 január vége és február eleje. A kutatás célja volt leírni: 1. 2. 3.

a Selectronik kábeltelevíziós társaság bérlőinek a cég szolgáltatásaihoz való viszonyulását a kábelrendszer, ezen belül az STV (a sepsiszentgyörgyi helyi televízió) közönségének körét hogy milyen fogadtatásra számíthatnak azok a tervezett beruházások, szolgáltatások, amelyek megvalósítását a vizsgálat utáni hónapokra tervezték.

A vizsgálat kerete a kábelrendszer szolgáltatásának élvezői (mintegy 12 500 bérleti díjat fizető család). Ebből a keretből választott ezres reprezentatív mintával dolgoztunk, amelyet a cég nyilvántartása alapján véletlen kezdőpontú valószínűségi mintavételi módszerrel választottunk ki. (Technikailag mintavételi keretet a cég előfizetőinek számítógépes nyilvántartása képezte. A 21 kérdezőbiztos csak a mintába eső 14 éven felüli személyeket kérdezte meg. Az ennél fiatalabb tévénézőkről közvetett adatokat kaptunk a családtagok révén.) Az elsődleges elemzési egységek így az egyes 14 éven felüli interjúalanyok, másodlagosak a családok. A kérdőív koncepciója A cég szolgáltatásai a következők: kábelrendszeren való műsorsugárzás, illetve (nagyrészt) műsorközvetítés. Összesen 28

30 tévéadóról van szó, amelyek között kiemelkedően fontos az STV, továbbá 5 rádióadóról, amelynek adását a kábelen lehet fogni. A tervezett beruházások a cég szolgáltatásait bővítenék; ilyen az STV teletextje, illetve a kutatás eredményeitől is függően a kábelrendszeren működő Internet szolgáltatás, végül pedig a havi bérleti díj takarékpénztári, vagy bankszámláról történő utalása. Az új szolgáltatásokhoz való viszonyulást a bérlők demográfiájának és médiafogyasztásának függvényében is vizsgáltuk, azaz aszerint, hogy milyen tévéadókat néznek, milyen rádióadókat hallgatnak, milyen újságokat olvasnak. A cég a kutatás kezdetekor tervezte a másik helyi televízió, az Antena 1 működésének átvállalását, ugyanis ez anyagi válsága miatt beszüntette adásait. Emiatt az Antena l-hez való viszonyulás és annak audienciája különösen fontos a megrendelő számára. Az STV mellett Sepsiszentgyörgyön létezik egy másik helyi tévéadó is, a HTV, amelyik a Romtelecom RT (a romániai, akkor még állami tulajdonban levő, távközlési vállalat), a másik kábeltévés szolgáltató hálózatán sugároz. Mivel a HTV adásait a Selectronik bérlői nem fogják, erről nem kérdeztük meg a mintába eső populációt. A városban, mint már említettem, két kábeltelevíziós társaság működik, az egyik a Selectronik, a másik a Romtelecom tulajdona. A Selectronik bérlőinek száma 12 500 körül van, a Romtelecom-éról nem tudunk pontos adatokat, számuk a kérdőívezés időpontjában körülbelül 6000-re becsülhető. Ez az arány azért alakulhatott ki, mert sokan felbontották a Romtelecom-mal kötött szerződésüket, és a Selectronik-ot választották. így egy másik igen fontos vizsgálati téma az, hogy miért nagyobb a Selectronik vonzereje a Romtelecom-mal szemben. A minta és reprezentativitása A 953 interjúból a kiválasztásra kerülő személyek közül 410 férfi és 543 nő volt (42,8 illetve 57,2 százalék). A nemzetiségi megoszlás: 91 román (9,6 százalék), 849 magyar (89,2 százalék), 12(1 százalék) más. A román nemzetiségűek a mintában az összpopulációban becsült arányukhoz képest alulreprezentáltak. Kis számuk azzal magyarázható, hogy inkább a másik kábeltévés társasághoz tömörülnek. Számadatokkal azonban ezt nem lehet igazolni, mivel az egyetlen hozzáférhető adatbázis a Selectroniké, abban pedig nincs meg a bérlők nemzetiség szerinti nyilvántartása. A családi állapot szerinti megoszlás: nőtlen, hajadon 17 százalék, házas 69 százalék, elvált 6 százalék, özvegy 7 százalék, együtt élő 1

31 százalék. Az életkor szerinti megoszlás: 14–18 év között 6 százalék, 19– 25 év között 8 százalék, 26–35 év között 24 százalék, 36–45 év között 23 százalék, 46–55 év között 16 százalék, 56–65 év között 14 százalék, 65 év fölött 9 százalék. A családtagok átlagos száma 3, ha egész pontosak akarunk lenni, 3,05. Így az állandó potenciális nézők aránya 95 százalékos valószínűségi szinten 37500±3,2 százalékra becsülhető. A tényleges tévénézők száma alig valamivel kevesebb. Szintén 95 százalékos valószínűségi szinten 36800±3,2 százalék. A város lakossága az 1992-es népszámlálási adatok szerint 68359. Tehát a Selectronik hatóköre a városnak több mint a felére kiterjed (55 százalék). A kábeltévé hatóköre azonban ennél nagyobbá vált, ugyanis az STV most már napi egy órán át frekvencián is sugároz, így műsorait nemcsak a városban, hanem a környező falvakban is foghatják. Az STV nézők száma alig valamivel alacsonyabb, mint a rendszeres tévénézőké. A városlakók 54 ± 3,2 százaléka nézte az STV-t a felmérés időpontjában, ez abszolút számokban 34200 ± 3,2 százalékot jelent. A közönség 91 százaléka naponta tévézik, s csak 1 százalékon aluli azok aránya, akik azt vallják, hogy soha nem televízióznak. A nemek szerinti tévézés gyakoriságának vizsgálatakor nem tapasztaltunk szignifikáns különbséget, a férfiak és nők 90–90 százaléka naponta nézi a tévét. A napi tévézés átlagos időtartama az alábbi (1. számú) táblázatban látható.

Hétfő Kedd Szerda Csütörtök Péntek Szombat Vasárnap Átlagosan hétköznap Átlagosan hétvégén

Nézi (átlag) 1 óra 49 perc 1 óra 49 perc 1 óra 50 perc 1 óra 52 perc 2 óra 1 perc 2 óra 38 perc 2 óra 39 perc 1 óra 52 perc 2 óra 38 perc

1. táblázat. A napi tévézés átlagos időtartama Tehát a tévézés gyakorisága hétköznap átlagosan majdnem két óra, míg hétvégén több mint két és fél óra és a hétvége közeledtével egyre nő.

32 A Selectronik vonzereje nem csak a helyi műsorszolgáltatás meglétének köszönhető. A legfontosabb tényező az alacsonyabb előfizetési díj, majd a helyi tévé (műsorszolgáltatás) léte, harmadszor az, hogy több magyar nyelvű (magyarországi) csatornát közvetít. A kérdezettek 21 százaléka volt a Romtelecom szolgáltatásának előfizetője, és választotta utólag a Selectronic-ot. Ezzel szemben mindössze 1 százalék azoknak az aránya, akik elégedetlenek a Selectronikkal, és szerződésük felbontásával a Romtelecomhoz mennének. A tévéadókhoz való viszonyulás elemzésekor három dologra voltunk kíváncsiak: egyrészt arra, hogy mennyire tartják „érdekesnek” a különböző tévéadókat, másrészt arra, hogy melyek a legnézettebbek csatornák, harmadrészt pedig a tévéadók közti (a kérdezettek által állított) rangsorra. E három kritérium alapján alapul a hierarchikus csoportosítási módszert használva készült el egy végső rangsor a különböző adókról (a nézettséget az adatfelvétel előtti 3 nap tévénézettsége alapján vizsgáltuk). Tévéadó Pro Tv STV Duna Tv TV3 Antena 1 Eurosport Tvr2 Tvrl Pro7 RTT

Érdekes Tévéadó 833 813 757 750 375 372 328 306 258 254

STV Tv3 Pro Tv Duna Tv Antena 1 Tvrl Tvr2 Eurosport RTT Cartoon Network

Nézett

Tévéadó

Rang-sor

701 695 689 674 342 337 277 232 132 120

Duna Tv Tv3 Pro Tv STV Antena 1 Tvrl Tvr2 Eurosport Mcm Cartoon Network

2611 2598 2466 2411 732 635 408 399 183 148

2. táblázat. Az első tíz legnézettebb és legérdekesebb tévéadó adatai A táblázatba, az „érdekes” rovat alatti oszlop pontszámai úgy alakultak ki, hogy l-est kapott az a tévéadó, amelyet érdekesnek gondoltak, –l-est pedig az, amelyiket unalmasnak minősítettek a kérdezettek. A nézettség oszlopában a számok azt mutatják, hogy hányan nézték az adót a kérdezés előtti 3 napban. A rangsor oszlopában az adatok összesített adatok, öt kedvenc tévéadót kellett választani, az első 5 pontot, a második 4-et, a harmadik 3 pontot kapott.

33 A híradók nézettsége A kérdezettek 78 százaléka néz híradót naponta, mintegy 96,3 százaléka pedig hetente legalább egyszer nézi valamelyik tévéadó híradóját. A felmérés időpontjában a legnézettebb híradó a PRO TV és a DUNA TV híradója. A felmérés időpontjában az STV-nek mindössze heti két alkalommal volt egy-egy 15 perces hírösszefoglalója. Tévéadó Pro tv STV Tv3 Duna tv Antena 1 Rtv1 Rtv2 Eurosport Pro7 Rai uno

Z- „érdekes” 2,19 2,12 1,9 1,93 0,6 0,36 0,43 0,59 0,19 -0,77

Z-„nézett” 2,15 2,2 2,17 2,08 0,65 0,63 0,38 0,18 -0,32 -0,71

Z-„rangsor” 2,23 2,17 2,38 2,39 0,26 0,15 -0,09 -0,1 -0,42 -0,53

Z-összeg 6,57 6,49 6,45 6,4 1,51 1,14 0,72 0,67 -0,55 -2,01

3. táblázat. A hierarchikus csoportosítás eredményei alapján keletkezett végső rangsor (z-score-ral relativizálva az értékeket). A volt helyi csatorna, az Antena 1 nézettsége A volt helyi televízió a kérdezés időpontjában már szüneteltette adását. A nézettséget vizsgáló kérdések alapján arra próbáltunk visszakövetkeztetni, hogy működése idején milyen volt a helyi Antena 1 (amit azért nevezünk ismételten „helyinek”, hogy megkülönböztessük az országos, román Antena 1-től) nézettsége, kik alkották a közönségét. Az adatok alapján a városlakó kérdezetteknek mindössze 18,6 százaléka nézte naponta, közel 30 százaléka heti egy alkalomnál is ritkábban 25,8 százalékuk pedig soha. A demográfiai bontásban vizsgálva a nézettséget, szignifikáns különbség van a nézettségben nemzetiség szerint, inkább a román nemzetiségűek nézték az adást (67 százalékuk, a szignifikancia szint 0,001). A magyaroknak 42 százaléka nézte az adást (nézettség alatt itt a heti legalább két alkalommal történő tévénézést értjük). Az iskolázottságot vizsgálva is szignifikánsak a különbségek. Az Antena 1 nézőtáborát inkább a szakiskolát végzettek képezték (49 százalék), míg a közép- és felsőfokú végzettségűeknek 45 százaléka nézte. Még

34 szignifikánsabb az összefüggés, ha tovább bontjuk a demográfiai változókat. A 8 osztályt vagy ennél kevesebbet végzett román nemzetiségűeknek 69,2 százaléka nézte (ugyanez az arány a magyar nemzetiségüeknél 34,3 százalék), a szakiskolát végzett román nemzetiségűek 87,5 százaléka nézte, a magyar nemzetiségűeknél ez az arány a fele: 43 százalék. A jövedelemszintek közti különbség nem járt – adataink szerint – szignifikáns különbséggel a nézettség terén. Az STV nézettsége A médiapiacon a nézettségért folyó versenynek és az előfizetői kör megtartásának egyik legfontosabb eszköze olyan szolgáltatások biztosítása, amit a versenytársak nem nyújtanak. A Selectronik vezetősége egy olyan igényt ismert fel (időben) és teremtett meg, amely nagy szerepet játszott a versenytársakkal szembeni nagyobb vonzerő kialakításában. Ez a helyi televízió nézettségi adataiból egyértelműen kiderül. Míg az Antena 1 adását a kérdezettek 43 százaléka nézte, addig az STV-t nézők aránya 92 százalék. Az STV legjobb adásáról készült statisztikák alapján a tíz legnézettebb adás sorban az esti film, a Friderikusz-Show, a szerencsejátékok, Bokréta (zenés üzenetek), dokumentumfilmek, Kábelinfo, Hírek, Zene, Autó2 és a rajzfilmek (amelyek között nyilván vannak nem saját készítésű műsorok) Az Antena 1 legérdekesebb és legnézettebb adása a rendőrségi adás (az Antena 1 nem sugárzott filmeket). A teletextről A mintába került háztartások 23,4 százaléka rendelkezik teletextdekóderes készülékkel. Ezeknek a kérdezetteknek 58 százaléka igényelne híreket, 34,5 százalék az orvosok fogadónapjairól szóló információkat, 20 százalék a lapszemlét, 32 százalék sporthíreket olvasna szívesen a teletexten. Az Internetről A Selectronik vezetősége egy olyan szolgáltatás bevezetését tervezte, amely újdonságnak számít. (Magyarországon 1998-as, áprilisi adatok szerint 5 városban volt kábeltévés Internet szolgáltatás: Budapesten (5 kerületben), Nyíregyházán, Gyöngyösön, Pécsen és Szekszárdon.

35 Megbízható romániai adatok sajnos nem állnak rendelkezésre, de Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron, Brassóban, Csíkszeredában és Konstancán már létezik ez a szolgáltatás). Azt sem lehet tudni, hogy hány embernek van Internet-hozzáférése (Erdélyben kb. 5000 az Internetto című elektronikus lap 1998. október 28-i kiadása szerint). Sepsiszentgyörgyön a 953 kérdezettből 43 személynek (4,5 százalék) van személyi számítógépe, közülük 22-en igényelnének internetes szolgáltatást a kábelhálózaton, 4 dolláros órabérért. Míg a magyarországi előfizetés havi átalánydíja 10 000 Forint (kb. 40 dollár) (ez korlátlan használatot jelent), addig ugyanezért az árért a Selectronik havi 10 órás Internet-használatot biztosítana. Ezeket a tényezőket is figyelembe véve levonható az a következtetés, hogy létezhet reális igény a számítógép-használók körében az Internet-szolgáltatásra, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a kérdezettek magánszemélyek, és az igazi keresletet valószínűleg a cégek jelentenék. A fizetés módjáról A kutatás idején a bérleti díj befizetése díjbeszedők áltál történt. Idő- és költségmegtakarítás, illetve a készpénzforgalom csökkentése miatt célszerű lenne banki átutalással törleszteni a havi díjat. A kérdőív választ keresett arra is, hogy ilyen típusú szolgáltatásra mekkora igény van. A 953 kérdezettből 106-an (11,1 százalék) válaszolták, hogy átutalással fizetnék a bérleti díjat. A lapok olvasottsága A kérdezettek 61 százaléka olvas naponta újságot, 19 százaléka hetente többször, 5 százaléka pedig soha. Nemzetiség szerinti bontásban vizsgálva az újságolvasást szignifikáns különbségek mutatkoznak. Míg a magyar nemzetiségűeknek 63 százaléka olvas naponta újságot, a román nemzetiségűeknek csak 40 százaléka. Míg a soha nem olvasók aránya a románok között 10 százalék, a magyarok esetében 3,5 százalék. Az életkor szerinti bontás szintén szignifikáns összefüggésre mutatott rá. Az újságolvasás gyakorisága arányosan növekszik az életkorral. A 14– 18 éveseknek 23,7 százaléka, a 19–34 éveseknek 50,7 százaléka, a 35–49 éveseknek 67,3 százaléka, az 50 év fölöttieknek 71 százaléka olvas naponta újságot.

36 A rádióadók hallgatottsága Míg a tévézés jelensége olyan nagyméretű, hogy szinte teljesen elhanyagolható azoknak a száma, akik egyáltalán nem néznek a tévét, addig azoknak a száma, akik egyáltalán nem hallgatnak rádiót, nagyon jelentős. Míg a kérdezettek 90 százaléka naponta néz tévét, addig még 50 százalékuk sem hallgat naponta rádiót, és míg a soha nem tévézők aránya 0,1 százalék, addig a soha rádiót nem hallgatók aránya majdnem 30 százalék. A demográfiai jellemzők nagyon meghatározzák, hogy ki milyen rádiót hallgat. A Brassói Rádiót inkább hallgatják a román nemzetiségűek, körükben a hallgatottság aránya 30,8 százalék, míg a magyarok körében 21,3 százalék. Az életkor szerinti bontásban azt kaptuk, hogy a 19–35 év közöttieknek több mint 30 százaléka hallgatja az adást, a 19–34 év közöttieknek 35,0 százaléka, a 35–49 év közöttieknek 20,6 százaléka, míg az 50 év fölöttieknek alig 7,7 százaléka hallgatja az adást. A Radio 1 FM adását inkább a 14–18 év közötti fiatalok hallgatják, a Siculus rádiót hallgatók aránya a középkorúak közt a legmagasabb (9,9 százalék). A többi Siculus Rádió hallgató esetén az arány átlagosan 5 százalék. A Radio România Actualităţi (a Román Rádió hírcsatornája) adását is inkább a román nemzetiségűek hallgatják (27,5 százalék szemben a 12,5 százalékos magyar hallgatósággal). Az életkor növekedésének függvényében nő a hallgatottság aránya is: a 14–18 évesek 5,1 százaléka, a 19–34 évesek 7,8 százaléka, a 35–49 évesek 17,5 százaléka, az 50 éve fölöttieknek 17,6 százaléka hallgatja az adást. A többi rádióadás hallgatottságát is figyelembe véve az a következtetés, hogy a fiatalabbak, azaz a 14–35 évesek, de ezen belül is a 14–18 évesek a zenés kereskedelmi rádióadókat hallgatják leginkább, még ha az román nyelvű is. Az öregebb korosztálynak már sokkal fontosabb az, hogy milyen nyelvű az adás. A magyar nemzetiségű idősek, különösen a nyugdíjasok leginkább a Román Rádió marosvásárhelyi, területi magyar nyelvű adását, míg az idősebb román nemzetiségűek inkább a Radio România Actualităţi, azaz a román közszolgálati rádiót hallgatják. A médiafogyasztásról, összegezve Az alábbi hisztogram a mintán belüli médiafogyasztást ábrázolja. Amint látható, a tévénézés áll az első helyen, a rádiózás pedig az újságolvasás után. A sepsiszentgyörgyi rádiónak még nem volt adása a felmérés időpontjában.

37 A mintán belül, rendszeres médiafogyasztóknak definiáltam azokat a személyeket, akik legalább hetente többször olvasnak újságot, néznek tévét és hallgatnak rádiót. Ezek aránya magas, 46 százalék. A demográfiai adatokra lebontva szignifikáns különbségek mutatkoztak a nem, az életkor, a nemzetiség, az iskolázottsági szint és a háztartás jövedelme szerint (az egyéni jövedelem szerint nem!). A férfiaknak 50, a nőknek 42,5 százaléka rendszeres médiafogyasztó.

A román nemzetiségűeknek 31,9 százaléka, míg a magyar nemzetiségűeknek 47,7 százaléka használja rendszeresen a médiákat. A „legjobb” médiafogyasztók a 35–49 év közöttiek, de a médiafogyasztás az életkor függvényében növekvő tendenciát mutat: a 14–18 év közöttiek 28,8 százaléka, a 19–34 év közöttieknek 42 százaléka, a 35–49 év közöttiek 54,8 százaléka került ebbe a kategóriába. Az 50 éven felülieknél már csökken az arány, de még így is magasabb, mint a 19–34 év közöttieknél. A legnagyobb szignifikáns különbség azonban az iskolai végzettség szerint van. A 8 osztályt vagy kevesebbet végzetteknek 31,4 százaléka, a befejezett szakiskolával bíróknak 45,7 százaléka az érettségizetteknek 51,6 százaléka, míg a felsőfokú végzetteknek 58 százaléka rendszeres médiafogyasztó. Míg az egyéni jövedelem nem eredményezett szignifikáns különbségeket, a háztartás jövedelme annál inkább. A családonkénti 50 000 lej alatti havi átlagos jövedelműeknek 28,6 százaléka, a 100 001–200 000 lej közöttieknek 44,6 százaléka, a

38 200 001–300 000 lejes jövedelműeknek 47,4 százaléka, a 300 000– 500 000 lej közöttieknek 50,3 százaléka, az 500 001–1 000 000 lej közötti jövedelműeknek 64,7 százaléka, az 1 000 000 lej fölötti jövedelmű háztartásokból származó kérdezetteknek 62,5 százaléka néz tévét, olvas újságot és hallgat rádiót rendszeresen. Végkövetkeztetésként elmondható, hogy a médiafogyasztást Sepsiszentgyörgyön, a Selectronic társaság szolgáltatásait használók körében meghatározza a nemzetiség, az életkor, az iskolai végzettség és a jövedelem. Az STV egy létező igényt próbál kielégíteni, és szükség van rá; a Selectronik kábeltelevízió vonzerejét is nagymértékben neki köszönheti. A nagyméretű beruházásokra igény lenne, de bár az arány nagynak mondható, abszolút számban véve túl kevés az az olyan fogyasztó, amely igénybe venné a tervezett szolgáltatásokat. A volt helyi Antena 1 műsorstruktúrája a nézők számára nem annyira vonzó, hogy azt érdemes legyen tartani. Bár az STV-vel szembeni elvárások inkább a közszolgálati televízió felé irányítanák az STV-t, a nézettségi mutatók arra engednek következtetni, hogy a kereskedelmi tévéadók nézettebbek és egyre inkább elhódítják a jelenlegi közszolgálati tévék nézőit. További jelek arra mutatnak, hogy egyre nehezebb lesz egy olyan arculatot tervezni, amely felveheti a versenyt az országos kereskedelmi adókkal, nem beszélve a technikai feltételek biztosításáról, melyek egy kis televízió esetén önerőből alig megoldhatók.

39

Gödri Irén „Vívódások két haza között” Elemzés Magyarországra áttelepedett romániai magyar értelmiségiekről

“Between two homelands” Study dealing with Hungarian minorities’ emigration to Hungary and the possibilities of reducing the costs of migration. E dolgozat témája a migráció jelenségkörének egy sajátos szelete: az utóbbi másfél évtizedben Romániából Magyarországra irányuló kivándorlás. Ennek ötletét a közel egy évszázados múltra visszatekintő erdélyi migráció napjainkra is jellemző időszerűsége adta. A jelenség aktualitását sugallja, hogy a '80-as évek végére jelentősen felerősödő romániai kivándorlás a '89-es fordulat után exodusszerűen megnövekedett, s bár '92 óta a folyamat csökkenő tendenciát mutatott, a hazai statisztika a '95-ös évre a kivándorlók számának előző évekhez viszonyított újabb növekedését jegyzi. A jelenség társadalmi súlya ellenére Romániában a kivándorláskutatás területe fehér foltnak számít, a folyamat statisztikai adatokon túlmutató alapos megismerésére nem irányultak kimerítő vizsgálatok. Holott jogosan tevődik fel a kérdés, hogy vajon mi rejtőzik a statisztikai számsorok mögött, s hogyan is zajlik le a kivándorlás az emigráló ember belső szubjektív megélésében. Hiszen e makroszociális jelenség mögött egyéni megnyilvánulások, döntések húzódnak és - bár kollektív jellegű is egyben, s következményeit tekintve az egész nemzetiségi közösségre kihat - minden elvándorlásnak saját egyedi története van, s Szabó László Tamás szavaival élve „a jelenségeket történetükkel együtt lehet valójában megérteni”. Ez késztetett a kivándorlást befolyásoló társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és egyéb tényezők együtthatásának feltérképezésére, a jelenséget az emigráló ember szemszögéből vizsgálva az elhatározást megelőző döntési mechanizmus mozgatórugóinak megértésére törekedve. Feltételezhető, hogy a romániai magyarság esetében, az elvándorlás egy sajátos válsághelyzetre adott bonyolult válaszreakció, melynek hátterében okok sorozata és egymásba fonódása található. Az elemzett kivándorlási hullám és a vizsgálatunk alapját képező esetek a közel száz évre visszatekintő, különböző indíttatású és hátterű

40 erdélyi kivándorlási folyamatok kontextusában értelmezhetőek. Ennek megértése érdekében fontos a jelenség történelmi hátterét, az adott térségben végbemenő vándorlási folyamatokba való beágyazottságát, valamint a kisebbségi létből való elvándorlás ideológiai vonatkozásait is vizsgálni, a dokumentumelemzés módszerét alkalmazva. Háttéranyagként a Romániából Magyarországra irányuló 1988-1994 közötti migrációra vonatkozó hazai és magyarországi statisztikai adatokat is felhasználtuk. A statisztikai adatelemzés módszerével ezen időszak migrációs mozgásainak fontosabb jellemzőit, sajátosságait próbáltuk feltárni. A történelmi-statisztikai jellemzők feltárása a vizsgálat tárgyának előzetes körvonalazását eredményezte. A statisztikai szabályszerűségeken túl azonban az egyéni magatartások és döntések megértéséhez kívántam eljutni, s ezt az antropológiai típusú mikroelemzés tetté lehetővé. Az egyedi eseményekként értelmezett migrációs életutak feltárására, kutatási eljárásként a strukturált interjút alkalmaztuk, arra törekedve, hogy minél teljesebb és árnyaltabb képet kapjunk a vizsgált jelenségről, s a mögötte húzódó oksági mechanizmusokról. Ugyanakkor szükségesnek véltünk egy bizonyos fokú strukturáltságot is, tekintettel a megfogalmazott problémák sokaságára. A vizsgálat alanyai az utóbbi másfél évtizedben Romániából Magyarországra áttelepedett magyar értelmiségiek köréből kerültek ki1. Az értelmiségi réteg választását több szempont is meghatározta. Először is a kivándorlók között a vizsgált években - a statisztikák szerint - ez a réteg volt túlreprezentált, s ehhez még hozzátevődik társadalmi szerepük fontossága, „szellemi túlsúlyuk”2. Ezért az értelmiség elvándorlása hátrányosan érintette a helyben maradókat (főként mivel a többségi népesség köréből kikerülő értelmiséghez viszonyított arányuk már eleve kisebb volt), s feltehetően ennek tulajdonítható, hogy e társadalmi réteghez tartozóknak a távozása volt a leglátványosabb, a kibocsátó közegben legnagyobb visszhangot kiváltó, a közvéleményt leginkább felrázó „veszteség”-ként megélt jelenség. Továbbá, mint ismert, az értelmiségieknél az átlagosnál erősebb önreflexió – és helyzetelemzési tudatosság tapasztalható3, ami a 1

Az interjúalanyok hólabda-módszeres kiválasztás alapján kerültek be a kutatásba, azzal a feltétellel, hogy a megkérdezettek bizonyos fontosnak vélt szempontok szerint megoszoljanak (nem, életkor, érkezés ideje és módja, a kibocsátó régió, illetve, településtípus. Összesen 20 interjú készült. 2 Konrád és Szelényi az értelmiségnek kultúra-alkotó és továbbadó szerepet tulajdonit. (Konrád, Szelényi, 1989) Csepeli György szerint az értelmiség küldetése a cselekvést lehetővé tevő értékek és programok megfogalmazása. (Csepeli, 1993) 3 V.ö. Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor: Kultúrák találkozása - kultúraváltás, 1996

41 választásuk helyességének utólagos újragondolására ösztönzi őket. Ezért az ő esetükben áttelepedésüket követően a lehetséges egzisztenciális- és identitáskonfliktusokon kívül az úgynevezett morális konfliktusok4 is nagyobb valószínűséggel figyelhetőek meg. Ez egyfelől a maradók „cserbenhagyása" miatti „bűntudatából", valamint az egyént körülvevő kapcsolatok megszakadásának veszélyéből fakad; másfelől abból az ambivalens helyzetből, hogy az értelmiségi hivatás bár maradásra, helytállásra késztet, erkölcsi felelősségérzetet indukál (mert az értelmiség „értékszimbólum” is egyben: „kollektív értékek megtestesítője"), ugyanakkor a szakmai kibontakozás igénye, az önmegvalósítás nagyobb esélyei távozásra csábítanak. Ez az a réteg, amelynek döntését feltehetően, a gazdasági indokok mellett, más szempontok is jelentősen befolyásol(hat)ták (gondolok itt például a tehetség jobb érvényesítésére hivatkozó indoklásra). S bár az igazi ok náluk sem szükségszerűen azonos az indoklással, de bármi is legyen a motivációs háttér, hipotézisem szerint az ő esetükben a döntés legitimizálásának kényszere (akár a nyilvánosság felé, akár csak önmaguknak) sokkal erősebb a feléjük és tettükre irányuló társadalmi megítélésből fakadóan. Az említett jelenség vizsgálata során, a Magyarországra áttelepedett romániai magyar értelmiségiek migrációs életútját elemezve a következő kérdésekre kerestük a választ: – mi motiválta őket a szülőföld elhagyására, milyen társadalmi és mikroszociális körülmények között született a döntés, mi váltotta ki és milyen tényezők befolyásolták? – hogyan próbálják az esetlegesen jelentkező morális konfliktusokat feloldani a kivándorlás „megideologizálásával”, hogyan jelentkezik az önigazolás, a döntés legitimizálásának mechanizmusa? – milyen előkészületek előzték meg az ország elhagyását, illetve milyen elképzelésekkel és elvárásokkal érkeztek Magyarországra? – hogyan sikerült beilleszkedniük az új környezetbe, milyen tényezők befolyásolták ezt és milyen beilleszkedési típusok különíthetők el? – az „erdélyi múlt” (az ebből fakadó élményháttér, életszemlélet) vagy az „áttelepült erdélyi értelmiségi” státus jelentett-e pozitív vagy negatív tőkét? 4 4

Uo.

42 – mennyire sikerült megőrizniük erdélyiségüket, valamint hogyan alakult identitásuk az integrálódási folyamatban? Bár kutatási módszerként az interjút alkalmaztuk, az így nyert anyagot élettörténet szekvenciáknak tekintettük és ekképpen kezeltük. (Megalapozottnak tekinthető az ilyenszerű megközelítés, annál is inkább, mert a beszélgetések során nem mindig volt szükség az interjúvezető strukturált kérdéseit feltenni, hanem úgymond maguktól kerekedtek ki a migrációs életutak „történetei”.) Ugyanakkor nemegyszer válságjelenségek is kísérik a migrációs életutat: törés az addigi életvitelben, konfliktus a régi, majd az új környezettel, a kötődések felszakadásának köszönhető „talajvesztés”, identitás-zavarok. Ennek következtében ezek az életutak nemcsak, hogy könnyen felidézhetőek, de az elbeszélést emocionális megnyilvánulások is kísérik. Az újra átélt helyzetek, a „menni vagy maradni” dilemmáját felszámoló döntés legitimációs kényszere, az elhagyott otthon és szülőföld képe, az „új élet” megpróbáltatásai, a gyökértelenség megélése stb. mindmind olyan elemek, amelyek hatására a „történetek” elmesélését egyfajta emocionális érzékenység jellemezte. Az egyes epizódok súlya kirajzolódott az elbeszélő metakommunikációs jelzéseiből, gesztusaiból. Nyilvánvalóvá vált, hogy az elbeszélők számára életüknek ez nagyon fontos szakasza, amely bár elmúlt, magukban nem tudták lezárni, mindig „fájdalmasan aktuális” marad, kibeszélhetetlen, és „eldolgozatlan”. A dialógus során olyan tények, benyomások, emóciók is felszínre kerültek, amelyeket olykor még maguknak sem fogalmaztak meg azelőtt. Ezt nemegyszer az interjú-alany maga jelezte vissza a beszélgetés végén. A szövegek értelmezésekor törekedtünk az interjú-alanyok által használt kifejezések, megfogalmazások minél hűebb tükrözésére, illetve arra, hogy valamennyi megkérdezett álláspontja fellelhető legyen a feldolgozásban, elkerülve ezáltal, hogy egy olyan szintézis jöjjön létre, amelyben úgymond „elvesztek útközben a megkérdezettek hangjai”. A gazdag individuális élményanyag feldolgozásakor leíró kategóriákat, tipológiai rangsorokat próbáltunk megfogalmazni. Az alábbiakban a vizsgált kérdéskör csupán egyetlen szegmensét emeljük ki: a kivándorlások motivációs hátterét. A kivándorlás okai és befolyásoló tényezői Akár hosszú fontolgatás, akár hirtelen elhatározás eredményeképpen születik meg a döntés, minden esetben okok sorozatáról, egymásra hatásáról van szó. A sorsdöntő elhatározás motivációi, olykor maguknak a távozóknak sem egyértelműen tisztázottak,

43 ezért volt indokolt mélyebb feltárásuk érdekében az „intenzívebb” technika alkalmazása. Ezáltal felszínre kerültek olyan motivációk is, amelyek az okok tényleges felsorolásánál nem fogalmazódtak meg, csupán rejtett utalások formájában jelentkeztek. A szakirodalomból is ismert, hogy a migrációt „push” és „pull” faktorok, azaz taszító és vonzó tényezők befolyásolják, az előbbiek a kibocsátó, utóbbiak a fogadó ország/társadalom részéről. Az alábbiakban azokat a tényezőket mutatom be, amelyek az általam vizsgált kivándorlók esetében Románia „taszító” hatását, illetve Magyarország „szívó” hatását meghatározták. A '89 előtt jelentkező „taszító” tényezők között szinte valamennyi esetben szerepel a szakmai kilátástalanság, az érvényesülési, kibontakozási lehetőségek hiánya. Értelmiségiekről lévén szó, ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az ő esetükben fokozottan jelentkeznek a szellemi igények, s az önmegvalósítás vágya. Az értelmiségiek ugyanis Csepeli György szerint - „nem csak élik, hanem játsszák is az életet, s ezáltal bebocsáttatnak a meglévőn túli realitásba (...) kiléphetnek a hétköznapokból és részévé válhatnak a szellemi diskurzusnak” (Csepeli, 1993:241). De ha ez nem adatik meg, ha a külső korlátozások miatt a kibontakozási lehetőségek el vannak zárva, akkor előbb-utóbb egy olyan hiányérzet jelentkezik, amely cselekvésre, kimozdulásra készteti az egyént. Ez a szinte megfoghatatlan hiányérzet csendül ki a következő sorokból: „Éltük a kisváros vidéki értelmiségének életét az adott kulturális közegben, de valami más is, valami több kellett, s emiatt a korlátozás, a beszűkülés érzése egyfajta frusztrációt okozott”. /I.5./ Hogy az érvényesülési, kitörési lehetőségek teljes hiányában ez a frusztráció olykor mennyire elhatalmasodott az egyénen, azt jól érzékelteti az alábbi visszaemlékezés: „úgy éreztem valahogy, mintha a plafon ereszkedne le; negyven valahány éves voltam akkor és úgy éreztem, hogy vége van mindennek, semmi újhoz nem jutok hozzá, se információhoz, se semmihez; megelégszem a blokklakásommal, elértem a csúcsot, van egy állásom, ahol rutinszerűen mennek a dolgok, azaz nem mennek és semmi esélyem nincs a kitörésre. Félreértés ne essék: én kitörés alatt nem azt értem, hogy nem tudom milyen fényes karriert; világhírt érjek el, nem erről van szó, de egy helyben nem lehet megállni bizonyos korban.” /I.6./ A szakmai érvényesülés lehetőségének elzáródása többféle módon nyilvánult meg: az újságíró, aki hivatásának érezte az újságírást, csak tanárként dolgozhatott; a történelemtanár, aki a tanítás mellett kutatni is szeretett volna, nem fért hozzá a levéltári anyaghoz; másnak az évekig tartó munkanélküliség jutott osztályrészül; s volt, aki az általános kilátástalanság miatt, nem látta értelmét a munkájának („volt egy olyan

44 érzés bennem állandóan, akármibe kezdtem, hogy: mi értelme van ?” /I.6./). A szakmai haladás akadályozását a kisebbségi nemzethez való tartozás még inkább fokozta: „a magyarok számára Erdélyben nem volt biztosítva a társadalmi mobilitás lehetősége”. (Bárdi, 1992) Egy másik taszító tényezőt a politikai okok jelentették. Még akinek kimondott politikai üldözésben nem is volt része, az is megemlítette, hogy „a szekuritáté naponta szemmel kísérte”, s emiatt állandó kompromisszumokra kényszerült: „lépten-nyomon beállítottak ilyen-olyan indokkal, s ezt a zaklatást azért nagyon nehezen viseltük” /I.1./. Akárcsak a kompromisszumokat, amelyekben „csak bizonyos mértékig lehet elmenni”. Azonban a politikai zaklatás szélsőségesebb formái is előfordultak. Volt akivel nyilvános helyen kompromittálva beszélgettek, s ezt nem tudta elviselni, feldolgozni, de másvalaki ennél „súlyosabb” helyzetről is beszámolt: „minden harmadik-negyedik kollégám bevallotta, hogy a szekuritáté befűzte: megzsarolta, megfenyegette stb.(...) A fiam egyik barátja, mindennapi vendégünk, bevallotta: rám van állítva. (...) a feleségemet követték az utcán, a barátaimat próbálták faggatni, körül voltam véve” /I.18./. Az örökös lavírozás, stressz, „a politikai garasok letételének kötelezettsége” /I.18./ elviselhetetlenné tette az életet. Ezekről az élményekről nem mindenki beszél szívesen, előfordult az is, hogy interjú-alanyom azon kívül, hogy megemlítette: szüleihez visszanyúló politikai okai is voltak áttelepedésének, elzárkózott ennek részletezésétől. A motivációk közt továbbá megjelenik a romániai totalitárius rendszer elviselhetetlensége is: „a '80-as évek második felében romániai magyar értelmiségiként és fiatalként megélni a diktatúra terrorját és egyre ránk nehezedő nyomását, amiből akkor nem láttunk kiutat (...) ez folyamatosan megérlelte az áttelepedés gondolatát.” /I.5./ Hogy ennek megélése mennyire mély nyomokat hagyott, erről tanúskodik egy másik interjú-részlet: „Én olyan keserű éveket éltem meg 75-től egészen '89-ig, hogy minden, ami szép és jó volt, nem hogy megszürkült: megfeketedett bennem”/I.6./. Az is előfordult, hogy valaki a mindennapi munkája során került összeütközésbe a rendszerrel: „nehéz volt összeegyeztetni a lelkiismeretet a hivatalos elvárással (...). Lehet, hogy mások alkalmakként konfliktusba kerültek a rendszerrel, de én olykor óránként” /I.5./. További taszító tényezőként jelenik meg az állandó félelem jelenléte („Az a légkör, az a félelem, ami naponként körülvett, kétségtelenül ez volt az indok” /I.1./); a magyar anyanyelvű iskolák kilátástalan helyzete, a gyerekek jövője iránti aggodalom („...magunk menekítése volt. Ugyanakkor biztos voltam, hogy a gyereknek is sokkal

45 jobb alap lesz itt, mert ha ott lesz fiatal, már nem fog elrugaszkodni” /I.2./); valamint a kisebbségi létből fakadó hátrányok, azaz egy bizonyos etnikai diszkrimináció tapasztalása („magyarságomban éreztem sértve magam” /I.5./). Ez a hátrány az egyetemi felvételiknél is érződött: „arányok voltak megadva, hogy mennyi az a létszám, amennyit még felvesznek, s nem feltétlenül az jutott be, aki tudott. Voltak megrázó élményeim emiatt.” /I.7./ Nem egy esetben a szakmai érvényesülés korlátozásának vagy az állástalanságnak is ebben a megkülönböztetésben látják az okait. A „vonzó” tényezők szerepe jóval kisebb a '89 előtti kivándorlások motiválásában. Az anyagi jólét vonzását a legtöbb esetben kihangsúlyozottan elutasítva, többnyire a „magyarság szabad megélésének” a vágyát, azaz a nemzeti identitás szabad kinyilvánításának igényét fogalmazták meg: „...ha magyarnak születtünk, akkor lehessünk szabad magyarok gondolatban, kimondott szóban...” /I.1./. Ugyanakkor az egyetemes szabadság utáni vágy is megjelenik: „amikor arra szántuk magunkat, hogy eljövünk, akkor egy szabad világot igényeltünk”. /I.1./ A „vonzó” tényezők indirekt megközelítése érdekében a kivándorlók Magyarországról alkotott elképzeléseit is vizsgáltuk. Ezek alapján - annak ellenére, hogy nem említették motivációként - feltehetően a Magyarországról előzetesen kialakult képnek is volt szerepe a döntéshozatalban. Ugyanis ez, amint az interjúk során kirajzolódott, valamennyi esetben egy pozitív kép volt: „alapvetően egy vonzó kép, az anyaország képe” /I.9./, sőt olykor a szabadságnak s a bőségnek a jelképe („Magyarországra úgy néztek akkor, mint egy kis Kánaánra” /I.3./). Ennek kialakulásában a látogatások során tapasztalt, erdélyi magyarok iránt megnyilvánuló rokonszenvnek is szerepe volt. Magyarországot egy sokkal magasabb életszínvonal, „szókimondó sajtó”, „gazdag és erős könyvkiadás”, „egyre inkább virágzó-fejlődő falu” /I.18./ jellemezte az áttelepülni vágyók szemében. Ugyanakkor egyfajta felszabadultság-érzetet is sugallt az ottlét: „egyfajta félkapitalista világ, ahol a szabadság már bizonyos fajta nyugalmat és kötetlenséget is jelent a munkához „ /I.1./. Ez a kezdeti kép azonban a legtöbb esetben valamelyest változott az áttelepedés után, sőt az is előfordult, hogy teljesen „átrajzolódott”, s visszatekintve „ hét év ittlét után egy idealisztikus, rózsaszín álomképnek tűnik” /I.6./. A ’89 utáni áttelepülőknél némiképp módosul a motivációs háttér. A „taszító” tényezők között már nem szerepelnek politikai okok, a rendszer elviselhetetlensége, az állandó félelem. Viszont ugyanúgy megjelenik a szakmai érvényesülés lehetőségének hiánya („A férjem nagyon jó szakember, s azon kívül bizonyítani is akart (...) s

46 akadályoztatva volt ebben, mert nála idősebb kollégái nem nagyon akarták engedni őt, hogy bármi újat is csináljon” /I.8./), valamint az elismertség hiánya („úgy éreztem, hogy legalább ötször annyit kell dolgoznom, hogy azt az elismerést kapjam mint más” /1.8./), mindkettő etnikai megkülönböztetéssel indokolva. A kibontakozás, önmegvalósítás külső korlátozása többnyire a családi életre is kihatással volt, s ez az általános kilátástalansággal párosulva a kivándorlás irányába hatott. („Nem találta a helyét (...) Hazajött, letilt a tévé elé és csak gondolkodott és szomorkodott... S akkor mondtam, hogy ez így nem megy, mindegy merre, de lépjünk” /1.8./). Ebben az időszakban a motivációk közt már nyíltabban megjelenik a gazdasági helyzet kilátástalansága is „taszító” tényezőként. Míg '89 előtt az egyéb hátrányok és nehézségek mellett eltörpült az anyagi feltételek szerepe, a fordulat után a nagyobb lehetőségek, ugyanakkor ezek nehezebb elérhetősége miatt jobban kihangsúlyozódott. A labilis gazdasági viszonyok főleg a még rendezetlen anyagi körülmények közt élő, az otthon-teremtés elején álló fiatalokat késztették arra, hogy valahol nagyobb kilátások, jobb feltételek mellett alapozzák meg jövőjüket. Az ő esetükben az elszakadás is könnyebb volt: nem kellett felszámolni az otthont, feladni a már megteremtett egzisztenciát; s a mozgásigény is erősebben jelentkezett („az ember amíg fiatal, addig kell jönni-menni, mert menés közben másképp látszanak a dolgok” /1.4./) olyannyira, hogy olykor nem is a célország, nem is az otthonról való távozás volt a lényeges, hanem maga a „menés”, amely mintegy „mozgással kívánta biztosítani a stabilitást” /I.4./. A mindennapi nehézségekkel, anyagi gondokkal, a munkahelyi problémákkal való állandó szembesülés, a bizonytalan jövő, s azok az általános feltételek, amelyek meghatározták az egyén, illetve a család életét a kivándorlási szándék megérlelődését segítették elő. Mindez még nagyobb hangsúlyt kapott akkor, ha a gyerek jövője iránti aggodalom is hozzáadódott. A gyerek iránti felelősségérzet még ott is a távozás gondolatát ébresztette fel, ahol addig az nem fogalmazódott meg vágyként („Tulajdonképpen a kislányunk volt az, aki teljesen megváltoztatta nekünk a gondolkodásunkat.(...) Belegondoltunk az ő jövőjét illetően, hogy mi lesz vele és mi vár rá, s őt szerettük volna megmenteni attól, amit mi végigcsináltunk.” (...) „értelmes gyerek és több lehetőséget akartunk neki nyújtani” /I.8./). A rosszul működő iskolarendszer belülről való megtapasztalása (munkahelyváltás után, tanárként) már csak véglegesítette a kivándorlás gondolatát („...az utolsó csepp az a szörnyű iskolarendszer volt, az a színvonal, ami a szórványban volt”. /I.8./)

47 A ’89 után távozóknál, nem egy esetben, az is megfigyelhető, hogy a „taszító” okok visszanyúlnak a '80-as évek „idegőrlő” társadalmipolitikai körülményeihez. Az akkor szerzett „sokféle pofon, rúgás” miatti menekülési vágy már azóta ott lappangott az egyénben, s amikor nem sokkal a fordulat után egyértelművé vált, hogy igazi változás nem következett be, akkor a hiábavalóság, csalódottság, reménytelenség érzése egyre inkább a kivándorlás felé sodorta: „...eléggé el voltam keseredve, mert ugye a marosvásárhelyi események után voltunk, a bányászjárások után (...), s úgy éreztem: micsoda hülye illúzió volt azt hinni, hogy megszűnik a diktatúra, s megváltoznak a körülmények. Ez egy őrült csalódás volt, erre rájönni, hogy az én életem erre ráment és rámegy, s itt nem lesz semmi.” /I.10./ Mindehhez, adott esetben még megélhetési gondok is társultak, s az egzisztenciája megteremtésébe mind jobban belefáradt ember számára magától értetődő volt a felkínált lehetőség (féléves kinttartózkodás) elfogadása, amitől már egyenes út vezetett a letelepedéshez. Amíg a '89 előtt távozottaknál egy általános reménytelenségérzés, a változásban való kételkedés volt tapasztalható, addig azoknál, akik '89 után hagyták el az országot legtöbb esetben megtalálható a kezdeti bizakodás után jelentkező csalódottság: „elítéltük azokat, akik kijöttek, mert mi bíztunk, hogy rövidesen csak történni fog valami. Aztán telt az idő és láttuk, hogy semmi mozdulás...” /I.8./). A csalódottságot a korrupció elharapódzása is fokozta: „...ami rosszul esett, hogy előtérbe került az a felfogás, hogy az ügyeskedők érvényesültek bármilyen téren: akinek ismeretsége volt, aki jobban tudott csúsztatni...” /I.8./. A '89 utáni „vonzó” tényezők között elsősorban az életfeltételek javításának nagyobb lehetősége szerepelt („ Annyit láttam, hogy az itteni emberek sokkal felszabadultabbak. (...) Tudtam, hogy itt az ellátás az nem gond.” /I.8./), valamint egy reményteljesebb élet csábítása. A Magyarországról előzetesen kialakult kép – az időközben ott bekövetkezett változásoknak köszönhetően – már nem volt annyira egyértelműen pozitív, mint a '89 előtt kivándorolni készülők esetében, de még mindig több előnyt sejtetett. („Nem láttam nagyon vonzónak, de az nyilvánvaló volt, hogy általában gazdaságilag jobb irányba haladnak itt a dolgok” /I.4./.) Megjelenik a nagyváros vonzása is a maga sokszínűségével, információ-áradatával („ez egy méretes város, van egyfajta mozgás...” /I.4./, „...én nagyvárosban akartam élni. Ezt a várost szeretem „ /I.10./), s a lehetőségek sokasága, a magasabb színvonal egyben kihívást is jelent (mindenekelőtt szakmai téren). A szakmai előmenetelben, az alkotók számára sokkal kedvezőbbek a kibontakozási lehetőségek („az én

48 szakmámban vidéken nincs mit keresni” - véli egy képzőművész). Továbbá Budapest vonzását a kulturális igények is meghatározták: „én mindenképpen Budapesthez vonzódtam, itt akartam élni (...) ez egy kulturális centrum... ” /I.5./; „egy szabad magyar világot igényeltünk, de nem azzal az igényszinttel, hogy egy tanyára kitelepedjen az ember, ahol a kulturális környezet az szegény” /I.1./. Ilyen megfontolásból van, aki beismeri, hogy el sem tudta volna képzelni, hogy Magyarország határain belül máshol telepedjen le. Van, akinél a világútlevél megszerzése is szempont, hiszen hosszú évekig korlátozva volt a szabad helyváltoztatás. („Tíz évig nem hagyhattam el az országot. Nekem ez volt az egyik legnagyobb büntetés, mert valóban nagyon szeretek utazni.”/1.10./) Amint látható, a motivációk széles skálája bontakozik ki az elemzett esetek alapján, sőt olykor az okok bonyolult szövődményét lehet felfedezni, ezek viszont mindenkinél egyéni módon épülnek egymásba. A legtöbb esetben nehéz lenne meghatározni, hogy pontosan melyik is volt a legnyomósabb ok, amely talán önmagában is elegendő lett volna a távozáshoz. Ugyanakkor a gondolat felmerülésétől a végleges döntésig tartó folyamat is mindenkinél másképp zajlik. Előfordul, hogy rengeteg szenvedés van benne, ami kívülről nem látszik. A külső szemlélő számára a kivándorlás nemegyszer egy jobb élet választásának a szinonimája, holott belülről egy kockázattal, bizonytalansággal, küzdelmekkel és kétségekkel járó folyamat. S ezt csak az érzi át igazán, aki maga is átélte: „Az otthoniaknak ez úgy tűnik, hogy egy díszmenet és valaki megszökik egy nehéz életből egy könnyűbe (...), hát ez egy halálos tévedés. Ehhez borzasztó sok erő és bátorság kell és senki nem tudja, hogy átér-e a másik partra, hogy megússza-e alkoholizmus, öngyilkosság, depresszió vagy egyszerűen hihetetlen betegségek nélkül, vagy hogy elvergődik-e és miből fog megélni. Semmi sem kész és adott.” /I.10./ Következtetések Bár a kutatásunk alapját képező migrációs esetek történelmi és ideológiai hátterük kontextusában értelmezhetőek, nem hagyható figyelmen kívül az, hogy néhány egyéni sajátosságuk van. Egyik alapvető sajátosságuk abból adódik, hogy az emigráltak és a fogadó társadalom ugyanahhoz a nemzethez tartoznak, a kivándorló személyek a nemzeti kisebbségi létből vándoroltak el, a leválasztott területről az anyaországba. Ez sok esetben ott húzódik a motivációk mögött. Az időszak sajátosságai is rányomják bélyegüket e migrációs folyamatokra: a '89-es kelet-európai változásokat megelőző évek,

49 valamint az azt követő időszak, bár eltérő módon, de egyaránt meghatározóak úgy a kivándorlások motivációs hátterére, mint a későbbi beilleszkedési folyamatokra. S végül a feltárt migrációs-életutak sajátosságát képezi az, hogy a kivándorló egyének az értelmiségi rétegből kerültek ki. Ez meghatározza egyfelől a viszonyulásukat a szülőföld és a kisebbségi lét elhagyásához (a kibocsátó társadalom részéről feléjük irányuló elvárásokon keresztül), valamint a döntésük motivációs hátterét, másfelől a beilleszkedéshez szükséges szakmai és szellemi tőke konvertálására is hatással van. A náluk tapasztalható önreflexiós késztetések a választás utólagos újragondolásra ösztönzik őket, mintegy „kényszerítve” a döntésük legitimizálására. A feltárt élmények, viszonyulások, vélemények és értelmezések egy szűk értelmiségi csoportjellemzői. Nem próbáltunk belőlük általános érvényű következtetéseket levonni, hanem inkább a jelenség hátterében húzódó motivációk, önigazolási késztetések, beilleszkedési stratégiák stb. sokféleségére szerettünk volna rámutatni. Néhány evidencia viszont ezek alapján is megfogalmazódott. A migrációs folyamatok lényege nem ragadható meg csupán számszerűsíthető kategóriákban. Egyéni sorsok húzódnak minden kivándorlás hátterében, s az egész folyamat mögött ebből fakadó tényezők bonyolult összhatása áll. Ennek ellenére körvonalazódtak olyan általános érvényű társadalmi-történelmi hatások, amelyek rányomták bélyegüket valamennyi elemzett migrációs életútra. Az erdélyi magyarság közösen átélt megpróbáltatásai, a kisebbségi lét kilátástalansága, a nemzeti identitás szabad kinyilvánításának korlátai megtalálhatóak valamennyi távozás hátterében, s ehhez adódtak az egyéni sorsok nehézségei, a kivándorlásra késztető személyes okok. A döntési folyamat, illetve az önigazolási mechanizmus végigkövetéséből körvonalazódik az „itt maradást” hirdető, vállalásiküldetési szerepekre hivatkozó ideológiák hatástalansága (vagy esetleg a távozási szándék elvetése helyett: bűntudatot ébresztő hatása). A fiatalabb korosztály esetében a közösségi érdekekkel szemben még nagyobb hangsúlyt kap az egyén személyes szabadsága. A döntést magánügynek tekintik, nem hajlandók „áldozati szerepet” vállalni. Az ő esetükben az áttelepülési szándék mögött nem húzódik az a hosszan felgyűlt negatív élményanyag, ami az idősebbeknél. Az ideológiák helyett a családi kötelékeknek, a mikrokörnyezet kapcsolatainak, a szülőföld iránti kötődésnek van maradást sugalló szerepük, de amikor ezek a kötődések felszakadoznak (a barátok távozásával, a szülőföldön megtapasztalt idegenség-érzettel), vagy a

50 taszító tényezők hatása annyira erős, hogy elviselhetetlenné teszi a maradást, akkor a moralizálás már végképp hatástalan. A beilleszkedési folyamat során az áttelepültek szembesültek a befogadó társadalom eltérő működési szabályaival, olykor idegennek ható norma- és értékrendszerével. Ezek áthidalására többféle stratégiát alakítottak ki, megtanultak együtt élni a különbözőségekkel, de továbbra is a kisebbségi sorsból érkező egyén értékrendszere alapján ítélik meg a környező világ történéseit. Az áttelepültek posztmigrációs életét olykor komoly válságok, törések jellemzik. A nemegyszer radikális életforma-váltások az „énkoherencia megtörésének” élményével járnak, s az új környezet idegensége, valamint az ehhez társuló gyökértelenség-érzés súlyos identitásválságokat is előidézett. Mindezek mellett megállapítható, hogy az integrálódás során (mely előbb-utóbb valamilyen fokon csak létrejön), az áttelepült egyének az erdélyi identitásukat és a magukkal vitt sajátos értékeiket, szokásaikat megőrizve épülnek be az ottani társadalomba, s szakmai önmegvalósításuk nemegyszer az otthonról származó tapasztalat-, és élményháttérből bontakozik ki. Idézett, illetve azon kívül felhasználható irodalom *** (1991) Menekültek. Az üldözések különböző formái. - Jelentés a nemzetközi humanitárius kérdések független bizottsága részéről. Budapest, 1991 Bárdi Nándor (1992): „Mi van az erdélyi hátizsákban” Valóság, 92/2 Cs. Gyímesi Éva (1993): Honvágy a hazában, Budapest Csepeli György - Závecz Tibor (1991): „Az erdélyi menekültek személyisége” in: Régió, 1991/4 Csepeli György (1993): A meghatározhatatlan állat, Budapest Cseresznés Ferenc (1996): „Migrációs potenciálok és trendek Európában” in: Régió, 1996/4 Drăguţ, Aurel (1978): Teorii despre migratie, in: Viitorul social Drexler, S.; Giorgi, L.; Pohoryles, R.; Schmid, G. (1993) „EURO-LINK (Kísérlet a román menekültek beilleszkedését segítő osztrák-magyar szociálpolitikai modell kidolgozására)”, in: Útkeresők, 1993

51 Egyed Ákos (1991): „Kivándorlás Erdélyből a századfordulón” in: Korunk, 1991/12 Garfinkel Harold (1984): „Az „etnometodológia” kifejezés keletkezése”, in: Hernádi Miklós (szerk.): Fenomenológia a társadalomtudományban, Gondolat, Budapest Juhász Judit: (1994): „A Magyarországot érintő nemzetközi vándorlás”, in: Demográfia, 1994/1 Magyari Nándor László (1991): „Marasztalnak, tehát megyünk. Gondolatok válság(ok)ról és elvándorlásról” in: Régió, 1991/4 Mikó Imre (1941): Huszonkét év, Stúdium Kiadó, Budapest Niedermüller Péter (1988): „Élettörténet és életrajzi elbeszélés” in: Ethnográfia, 1988/3-4. Petersen, W. (1958): „A General Tipology of Migration” in: American Sociological Review, Fall/1958 L. Rédei Mária (1991): „Küldő ország – fogadó ország. Változások a kelet-közép-európai vándorlási folyamatokban” in: Régió, 1991/4 Sík Endre (1990): Az erdélyi menekültek – Az „Erdély „ vizsgálat zárójelentése – 1989, Tárki, Budapest

52

Tőkés Gyöngyvér A szétszedett végrehajtás (Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének szervezeti elemzése)

The Discompund Execution Analysis of the Democratic Alliance of Hungarians from Romania through the concepts of sociology of organizations reflecting on the double character of organization. (NGO versus political formation) Az RMDSZ szociológiai elemzését a szövetség állapotának átlátása, valamint a környezeti igények teszik szükségszerűvé. A szövetség sajátossága, hogy a romániai politikai porondon – közgazdasági fogalmakat használva – monopolhelyzetben van, azaz a szervezet nem piacorientált, és nem a kereslet-kínálat elve szerint toborozza választóit. Szervezeti jellemzői eltérnek egy általános érdekvédelmi vagy társadalom-politikai szervezet tulajdonságaitól; szervezeti folyamatainak jellege, kialakított szokásrendszere, környezetével való kapcsolattartása egyéni, amelyet pártprogramjának autonómiája határoz meg. Szervezetszociológiai dimenziókban gondolkodva vizsgálni kell a szervezet formális és informális struktúráját, valamint a benne lejátszódó folyamatokat. Itt viszont felvetődik a kettős identitás problémája: az RMDSZ egyrészt önmagára koncentráló szervezet, másrészt intézmény. A szervezet kettős identitásának következménye a többoldalú legitimáció elkerülhetetlensége: mint érdekvédelmi szervezet eleget kell tennie választói elvárásainak majd, mint környezetét befolyásolni kívánó politikai intézmény, legitimálnia kell létét a romániai politikai porondon. A szavazóbázis felé történő legitimáció alapja a Szövetség Programja által is hirdetett kulturális-nemzetvédelem és közképviselet ígérete. Az RMDSZ 2. „Dokumentum” füzetében a következőképpen határozza meg önmagát: „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség a Romániában kisebbségben élő magyarság különböző területi, politikai és rétegszervezeteinek érdekvédelmi közössége, amely országos és helyhatósági szinten ellátja a romániai magyarság közképviseletét, egyezteti és ösztönzi a társadalmi önszerveződés különböző formáit.” Célkitűzése pedig „a romániai magyar kisebbség megmaradása, hagyományainak, nyelvének, kultúrájának megőrzése (...)”.

53 A szövetség politikai tőkenyerési processzusa a hagyományos, globalizáló modellel közelíthető meg, mely abból indul ki, hogy egy etnikai kategória közösségként értelmezi önmagát. A közösségi lét pedig olyan cselekvési szokásokat generál, amely kellő irányítással kedvező mozgásteret biztosíthat a politikai elitnek. Tehát, az alkalmazott kulturális-nemzeti legitimáció alapja a közös múltra, történelemre, nemzeti hagyományokra, kulturális hagyatékokra való hivatkozás. Ez a folyamat azért sikeres, mert az RMDSZ nem politikai pártprogramja alapján toborozza választóit, hanem azok identitástudatára és érzelmi kötődésére alapoz. A brass-i terminológiát használva az RMDSZ az etnikai vállalkozások logikáját követi, mely szerint a romániai magyarság felhívás nélkül is cselekszik adott esetekben, és ez az etnikai vállalkozás eredményességét biztosítja (Brass, 1991). Ez derül ki a következő, a kutatás során készített interjú-részletből is: „az RMDSZ-nek nem kell választókat toboroznia, csak időnként át kell ráznia őket egy néma tüntetéssel vagy egy könyves-gyertyás felvonulással és ez elég”. Brass szerint az etnikai identitás nem egy adott valami, inkább az elitek által kitermelt tulajdonság. Az identitástudat építőkockái és ugyanakkor az elit tőkeszerzésének forrásai az adott etnikai csoport kulturális szokásai, gyakorlata és értékei. Az etnikai elit ezeket az értékeket, kulturális formákat szimbolikus vagy politikai tökévé konvertálja úgy, hogy kihangsúlyozza az adott etnikai csoport minden olyan tulajdonságát, amely eltér, vagy vélhetően eltér más csoportok tulajdonságaitól. Megjelenik a másság fogalma és megkezdődik ennek a másságnak a konzerválási és felerősítési folyamata. Ebben a tartósítási folyamatban jelentős szerepe van az eliteknek, ugyanis minél inkább hozzájárulnak a közösség identitástudatának szilárdításához, annál jelentősebb mértékű lesz az ebből meríthető szimbolikus tőke. Amíg a kisebbségi elit számára erőforrást képez a kulturális differenciálódás, addig ezeknek a különbségeknek a kiemelése és hangsúlyozása stratégiai fontosságú. A romániai politikai porond fele történő legitimáció biztosítéka az etnikai vonal mentén szerveződő társadalmi szegmentum képviselete. A legitimációs folyamat fontos eleme szervezet nemzetközi elismertsége. A hitelesség kérdése nem annyira a román politikai terrénum kontextusában vetődik fel, mint inkább a saját szavazóbázis megőrzésének tekintetében. Feladatként fogalmazódik meg a romániai magyarság meggyőzése arról, hogy a szövetség mozgalmi jellegét megtartva, érdekvédelmet gyakorol és nem csak tőkét konvertál aktív politizálói számára. „(...) Az erdélyi magyarság politikai reprezentációjától a kollektív jogok kivívását várja, s

54 komoly bizalmi válsággal járna, ha az RMDSZ nem ilyen alapokon folyatatná mind bel-, mind külpolitikai erőfeszítéseit.” (Szociológiai kutatás az erdélyi magyarság értékrendjéről és a kisebbségi lét alapproblémáiról, 1995) A szövetség időszakos hitelgyengülése külső és belső okokkal magyarázható. Egyrészt az 1996-os választásokat megelőző periódust a gazdasági recesszió, valamint a társadalmi kiábrándulás jellemezte. A társadalmi életet befolyásoló intézmények kétségbe vonása ennek az anómiás állapotnak volt a következménye. A szövetség hitelvesztéséhez a szövetségben lejátszódó belső folyamatok is hozzájárultak. A választások előtt egyre hangsúlyosabban jutatták érvényre álláspontjukat a különböző ideológiai irányvonalakat képviselő politikusok és kialakultak azok az informális érdekcsoportok, amelyek meghatározták a szövetség hangulatát. Megkérdőjeleződtek a szövetséget addig jellemző értékek, a belső pluralizmust az ideológiai és érdekütköztetési viták, a közképviseletet a globalizációs törekvések helyettesítették. Ez a tény a civil szféra elégedetlenségét vonta maga után, ugyanis az RMDSZ „lefedve mindent, kisajátított mindent” és aki nem az általa megfogalmazott játékszabályoknak megfelelően „játszott”, annak jelentősen csökkentek érvényesülési esélyei a romániai magyar társadalomban. Ennek az állapotnak a feloldásában jelentős szerepe volt az 1996os választásoknak. A választási kampány során a hangsúly újra áttevődött az RMDSZ mozgalmi jellegére, választási programja pedig ígéretet nyújtott a kisebbségi kérdések megoldására. A kampány stratégiája az egységre való felhívás volt, mottója pedig Egységben az erő vagy Többen többet, együtt jobban. A sikeresnek tartott választási kampány eredményeképpen a szövetség hitelmérlege helyrebillent olyannyira, hogy az 1996-os novemberi választásokon az RMDSZ több szavazatot kapott, mint 1992-ben. Kormányzati partnerként az RMDSZ-nek nem csak a saját érdekkörébe eső kérdésekkel kell foglalkoznia, hanem a román társadalom problémáit is fel kell vállalnia. Ahhoz, hogy mostani pozíciójához, helyzetéhez alkalmazkodni tudjon, racionálissá, rendszerezetté kell tegye működését, amely sok esetben kompromisszumot is jelent. Ebben az új helyzetben az érdekképviselet és racionalizáció összeegyeztetése kétirányú lehet: a - pragmatizmus önmagában túl sok kompromisszumot eredményezhet az érdekvédelem rovására, de ugyanakkor kormánykoalíciós partnerként az RMDSZ-nek esélye van egy olyan jogi keret létrehozására, amely lehetővé teheti az érdekvédelem hangsúlyosabb folytatását.

55 Az elkezdett gomolyagot gördíthetnénk tovább és szólhatnunk arról, hogy a kisebbségi elit hogyan alakítja kulturális tőkéjét politikai tőkévé, szimbolikus hatalmát politikai hatalommá és megpróbálhatnánk magyarázni a szervezet átalakulásait követve az elit dinamikáját. A szervezetszociológia nem vizsgálja az elitek mozgását, körforgását, rekrutációját inkább ezen folyamatok következményeire és az elitek által működtetett apparátusra figyel, az eszközre, amellyel az elit ízlése szerint formálja a világot. Az RMDSZ - szervezeti életének kezdetén - mozgalmi, organikus jellegű volt. A szövetség szerkezeti és politikai átalakulása 1993-ban, a brassói kongresszus után kezdődött. A szövetség struktúraváltásának lényegét az önkormányzati modell szerinti szerveződés képezte. Ez a modell a hatalmi ágak szétválasztását és kölcsönös ellenőrzését feltételezi. A brassói kongresszus után a következő testületek alakultak meg: a Szövetségi Képviselők Tanácsa, a Szövetségi Egyeztető Tanács, az Operatív Tanács, valamint az Ügyvezető Elnökség. A döntéshozó szerv a Szövetségi Képviselők Tanácsa, amely a szövetséget érintő politikai kérdésekben hivatott állást foglalni. A Szövetségi Képviselők Tanácsa mellett működik a Szabályzatfelügyelő Bizottság, amelynek feladata az Alapszabályzattal kapcsolatban felmerülő értelmezési problémák kivizsgálása és a megfelelő határozatok meghozatala. Az Etikai Bizottság feladata a felmerülő etikai problémák kivizsgálása és megoldási javaslatok megtétele az illetékes döntéshozó szervek számára. Az Ellenőrző Bizottság a szövetség pénz és vagyongazdálkodását követi. Az Egyeztető Tanács az RMDSZ szövetségi szinten társult szakmai, társadalmi és kulturális szervezetek, egyházak, személyiségek képviseleti érdekegyeztető és döntéshozó fóruma. Az Operatív Tanács különleges politikai helyzetekben tölt be döntéshozó szerepét. Az RMDSZ formális struktúrájában fellelhető még két konzultatív testület: az Országos Önkormányzati Tanács, amely az RMDSZ polgármesterek, alpolgármesterek és tanácsosok konzultatív szerve, valamint a Területi Elnökök Konzultatív Tanácsa. Mivel az RMDSZ szervezeti átvilágítása elég merész kísérlet, első lépésben annak végrehajtó testületének, az Ügyvezető Elnökségnek elemzése volt a cél. Ez a vizsgálat az RMDSZ előkutatásaként is felfogható. Az Ügyvezető Elnökség az RMDSZ végrehajtó testülete. Egyrészt végre kell hajtania a döntéshozó szervek határozatait, másrészt tartania kell a kapcsolatot a szavazóbázis képviseletével, meg kell győznie ezeket a végrehajtandó döntés helyességéről és hasznosságáról.

56 A következőkben felvázoljuk az Ügyvezető Elnökség közvetlen környezetével való viszonyát. Amikor az Ügyvezető Elnökség és a döntéshozó szervek kapcsolatát említjük, akkor az Ügyvezető Elnökség és Kongresszus, Operatív Tanács, Szövetségi Képviselők/Egyeztető Tanácsának viszonyára kell gondolni. Az Ügyvezető Elnökség alárendeltségi viszonyban van a Szövetségi Képviselők Tanácsával, ugyanis ennek döntéseit hajtja végre és neki számol be tevékenységéről. Magát az ügyvezető elnököt és alelnököket is a Szövetségi Képviselők Tanácsa erősíti meg tisztségükben és ezek a Szövetségi Képviselők Tanácsának tartoznak felelőséggel. Az Ügyvezető Elnökség főosztályai tevékenységük révén szakmai véleményezéseket készítenek elő a döntéshozó és jogalkotó tevékenységhez. A szakmai vélemények begyűjtéséhez kapcsolatot tartanak fenn a civil társadalommal. Az Ügyvezető Elnökség viszonyrendszerének fontos eleme a területi szervezetekkel való kapcsolattartás. Az Ügyvezető Elnökség egyik alelnöke kötelező módon a területi szervezetekért felelős, felügyeli és összehangolja a területi szervezetek tevékenységét. Alapszabályzatilag a területi szervezetek teljes autonómiát élveznek, de gyakorlatban ez nem ennyire egyértelmű. Az Ügyvezető Elnökség támogatja a területi szervezeteket, ugyanakkor befolyásolja is őket és javaslatokat tesz azok politikai tevékenységéhez. Az irányítás a háromhavonta - az ügyvezető elnök által - összehívott Területi Elnökök Konzultatív Tanácsában konkretizálódik. A Területi Elnökök Konzultatív Tanácskozása során az ügyvezető elnök és a területi szervezetekért felelős alelnök tájékoztatja a területi szervezetek elnökeit az aktuális politikai helyzetről és a testület jóváhagyja a követendő politikai lépéseket. A Területi Elnökök Konzultatív Tanácskozása folyamán a területi szervezetek elnökei beszámolnak a helyi állapotokról. Az Ügyvezető Elnökség kapcsolatban van a Parlamenti Csoporttal is (a román parlamentben így nevezik a frakciót), amelynek szakmai véleményezéseket biztosít törvényhozási tevékenységéhez. Az alapszabályzat értelmében a parlamenti frakciók elnökei az Ügyvezető Elnökség alelnökei. Az Ügyvezető Elnökség és Parlamenti Csoport együttműködése nem optimális, hiányzik a két testület rendszeres kommunikációja. Ez az állapot a két testület potenciális versenyhelyzetéből is eredhet, ugyanis mindkét testület magának szeretné tudni a politikai döntés-előkészítés jogát. Az Ügyvezető Elnökség működését az Ügyvezető Elnökség Működési és Szervezési Szabályzata határozza meg. Ez a szabályzat főleg az Ügyvezető Elnökség politikai jellegű tevékenységének szervezésére, a

57 környezettel való kapcsolattartás módjának rögzítésére korlátozódik. A szabályzatot az általánosság jellemzi, a belső működésre vonatkozóan nem pontosít. Az Ügyvezető Elnökség Szervezési és Működési Szabályzata meghatározza az Ügyvezető Elnökség szerkezetét és tevékenységi körét, majd az ügyvezető elnök, illetve az egyes szervezeti alegységek vezetőinek tevékenységi körét. Az Ügyvezető Elnökség Szervezési és Működési Szabályzatának gyenge pontja, hogy nem szervezeti egységekhez, hanem személyekhez köti a hatásköröket. Ez személyiségorientáltságot jelöl, előjogokat biztosítva a felsorolt vezetők számára. Gyakorlatilag viszont, áttanulmányozva az Ügyvezető Elnökség egyes alegységeinek féléves beszámolóit, láthatjuk, hogy a szervezeti egységek vezetőinek hatásköre lényegében az általuk vezetett alegység tevékenységi körét képezik, a vezetőnek koordináló szerepe van. A kutatás időpontjában - 1997 áprilisában - az Ügyvezető Elnökségnek négy főosztálya és két adminisztratív, közigazgatási egysége volt: a művelődési, egyházügyi és oktatási főosztály, az önkormányzatokért és területi szervezetekért felelős főosztály, a gazdasági főosztály és az ifjúsági főosztály illetve az ügyvezető elnökségi titkárság és a gazdasági igazgatóság. Az ügyvezető elnökségi titkárság keretén belül működött a szervezés és a sajtóiroda. Az informatika iroda formálisan az önkormányzatokért és területi szervezetekért felelős főosztálynak volt alárendelve, viszont szolgáltatásai szövetségi szintűek voltak. Az Ügyvezető Elnökség Szervezési és Működési Szabályzata szerint még léteznie kellett volna egy szociális főosztálynak is, de az nem működött a kutatás periódusában. Az Ügyvezető Elnökség keretén belül a tevékenység szakágazatoknak megfelelően oszlott szét a különböző egységek között; az egységek közötti munkamegosztás kritériuma a szakterület volt. Az Romániai Magyar Demokrata Szövetség és így az Ügyvezető Elnökség is a romániai magyar társadalom egészét igyekszik lefedni, a társadalmi élet minden szeletét irányítani, ezért úgy hozta létre szervezeti egységeit, hogy a társadalmi élet minden szférájának felügyelete biztosítva legyen. Ezt a különböző főosztályok nevei is sugallják. A művelődési főosztály például a közéletet próbálja koordinálni, az ifjúsági főosztály az ifjúsággal próbál együttműködni, az önkormányzati főosztály az Romániai Magyar Demokrata Szövetség bázisával és helyi hatalomképviselőivel tartja a kapcsolatot, a gazdasági főosztály a romániai magyar gazdasági szférát próbálja ösztönözni. Az ügyvezető elnökségi titkárság és a gazdasági igazgatóság a működést és a működéshez nélkülözhetetlen anyagi alapok beszerzését biztosítják.

58 Az Ügyvezető Elnökség strukturális képét tekintve inkább horizontális szerkezetű, mint hierarchikus szervezet; de ez a tény nem annyira egyértelmű, ha az alkalmazottak létszámát is figyelembe vesszük. 1997 áprilisában az Ügyvezető Elnökségnek összesen 41 főállású alkalmazottja volt, akik öt szervezeti szinten oszlottak el, tehát minden szintet maximálisan nyolc személy alkothatott. Ilyen értelemben mondhatni, hogy a szervezet hierarchikus. Az Ügyvezető Elnökség 41 alkalmazottjából 6 személy vett részt a döntéshozásban és alkotta az első két szervezeti szintet. Gyakorlatilag a döntéshozatalban - az elnökségi gyűlések folyamán - szavazati joggal az ügyvezető elnökön kívül az egyes főosztályok alelnökei vehettek részt, az adminisztratív egységek vezetőinek véleményezői joga volt. Tehát a szervezetet jellemezte a centralizáció. Ezt a jelleget támasztotta alá az ellenőrzési területek kis mérete is, ugyanis egy-egy vezető beosztású személyre 2-4 közalkalmazott került. Mint már említettük, az ügyvezető elnökségi döntéshozásban a parlamenti frakcióvezetőknek is részt kellett volna venniük ügyvezető alelnöki minőségükben, de ez a formális előírás nem vált gyakorlattá s ez által is szűkült a döntéshozók köre. Az Ügyvezető Elnökség hierarchikus rendszerét jelentősen befolyásolta az, hogy egy politikai szervezet egységéről volt szó, ugyanis minél fontosabb beosztása, hatásköre volt egy személynek vagy részt vett a döntéshozás folyamatában, annál valószínűbb volt, hogy politikai tevékenységet végzett. Az Ügyvezető Elnökség keretén belül a legtöbb felelősséget az ügyvezető elnöknek kellett vállalnia, ugyanis ő felügyelte az Ügyvezető Elnökség munkáját. Az ügyvezető alelnökök felelősséget vállaltak saját főosztályuk illetve alkalmazottaik munkájáért, valamint döntéseikért. A közalkalmazottaknak elvégzett munkájukért kellett felelősséget vállalniuk. Tehát, minél magasabb szinten helyezkedett el valaki az Ügyvezető Elnökség hierarchiájában, annál több felelősséget kellett vállalnia; a felelősségek a politikai döntésekből származtak. Az alkalmazottak önállóan végezték feladataikat; mindenkinek megvolt az elvégzendő feladata. A munkakörök meghatározása elég laza volt, a tevékenységeknek csak kb. fele volt előre meghatározott. A csoportmunka főleg a nagyobb méretű - az egész szövetséget érintő tevékenységek esetén volt jellemző, mint például egy helyhatósági vagy parlamenti választás esetében. Multidiszciplináris csoportokban való munkavégzés illetve problémamegoldás nem volt jellemző. Főosztályon (irodán) belül a munkatársak nem tudták egymást helyettesíteni, ugyanis mindenkinek megvolt a maga feladatköre, amely elvégzéséhez megszerezte a kellő tapasztalatot.

59 Jellemző volt a szervezetre a munkaerő rotációja. A szervezet keretén belül létezett előmeneteli lehetőség, viszont ezek az esélyek kicsik voltak. Ahhoz, hogy valaki léphessen a hierarchia lépcsőjén jól és az elvártnál többet kellett dolgoznia, ismertnek, megbízhatónak, lojálisnak kellett lennie. Ez azzal magyarázható, hogy az RMDSZ Alapszabályzatának értelmében az Ügyvezető Elnökség tagjait az ügyvezető elnök jelöli, de őket tisztségükben a Szövetségi Képviselők Tanácsa kell, hogy megerősítse. A Szövetségi Képviselők Tanácsa nem fogad el egy politikailag fontos tisztség betöltésére olyan személyt, aki csak teljesítmény tekintetében kifogástalan. Így a vezető állásokba az Ügyvezető Elnökség belső szelekció révén rekrutálta tisztségviselőit. A harmadik szervezeti szintet lojális támogatók vagy szakemberek alkották. A lojalitással együtt jár a hatékonyság csökkenése is. Az Ügyvezető Elnökség teljesítményének értékelése nehéz, ugyanis ennek nem kellett eredményeit egy jellegében hozzá hasonló szervezethez viszonyítania, így eredményeit teljesítményként tarthatja számon. A teljesítmény ellenőrzésének kizárólagos formája a Szövetségi Képviselők Tanácsa fele történő beszámolók bemutatása. Az Ügyvezető Elnökség keretén belül dolgozók kb. 60 százalékának volt felsőfokú végzettsége - a kiegészítő személyzetet leszámítva - s az alkalmazottaknak mintegy 30 százalékát képezték azok, akik saját szakmájukban dolgoztak. A többiek más jellegű felkészültséggel rendelkeztek, mint amilyenre szükségük lett volna munkájukban. „Nem mindenki politológus vagy jogász, aki itt dolgozik” mondta egy válaszadó. Akik saját szakmájukban dolgoztak nem tartották feltétlenül fontosnak a szakosodást. A szaktudás sajátos pozíciót biztosított számukra a szervezetben. Hipotézisként fogalmazható meg az, hogy ha mindenki szakértő lenne, a jelenlegi szakértők pozíciója nem lenne olyan szilárd a szervezetben; akkor viszont hangsúlyosabb lenne a szervezeten belüli verseny is. Az Ügyvezető Elnökségre a magas fokú területi szóródás volt jellemző, ugyanis ennek hat egysége öt székházban működött. A területi szóródásnak negatív következményei közül észlelhető volt az összhang és együttműködés hiánya, a gyenge integráció, a rossz információáramoltatás, az alsóbb szintek kommunikációszegénysége. Folytatva a fentebb elkezdett gondolatot, az Ügyvezető Elnökséget az integráció alacsony foka jellemezte; az egyes főosztályok és irodák nagyvonalakban, alig, vagy egyáltalán nem ismerték egymás tevékenységét. A magas fokú differenciálódás ára a nehéz beilleszkedés volt.

60 Míg felső szinteken létezett együttműködés, ugyanis az Ügyvezető Elnökségi üléseken az ügyvezető elnök, az egyes főosztályok alelnökei, illetve a gazdasági igazgató megtárgyalták napirendi pontként a felmerülő problémákat, addig az alacsonyabb szervezeti szintek tagjai nem ismerték a saját egységüktől eltérő szervezeti alegységek tevékenységét. Tehát az egyes főosztályok/irodák önállóan és párhuzamosan működtek, nem jellemezte őket az együttműködés. Ez az állapot annak is köszönhető, hogy mindenik főosztály/iroda tevékenységi köre különbözött és nem voltak egymásra utalva a működésben. Az egyes főosztályok alkalmazottai zárt csoportokat alkottak, amelyeket erős kohézió és tevékenységi körükkel való magas fokú identifikáció jellemzett. A főosztályoknak az adminisztratív egységekkel összhangban kellett volna működniük, de ez az együttműködés nem volt hatékony, mondhatni inkább, hogy ez a konfliktusok egyik forrását képezte. A főosztályok alkalmazottai elégedetlenek voltak az adminisztratív egységek alkalmazottainak magatartásával, hozzáállásával, viszonyulásával. Az együttműködést elősegítő szabályzások hiánya következtében az eljárás az informálisan összeegyeztetett munkavégzés volt. De, mivel az alegységek alkalmazottai zárt csoportokba szerveződtek, a csoportközi kommunikáció nem valósulhatott meg. Ez a szervezési konfliktusok alapját képezték. Az Ügyvezető Elnökséget a formalizálódás alacsony foka jellemezte. A formalizálódás úgy az elvárások, mint a lehetőségek pontos körülhatárolását jelenti. A munkaszervezést illetően informális eljárások léteztek, amit szervezeti tanulás révén el kellett sajátítani, másként nehéz lett volna a szervezeti életbe való integráció. Szerkezeti sajátosságai alapján az Ügyvezető Elnökség inkább informális szervezetként, mint formálisként jellemezhető. A bürokratizálódás jelei már jelentkeztek, még ha nem is volt mindenre egyértelmű szabályzás. Hierarchia már létezett, a vezetőség is meghatározott. Előreláthatóan a szervezet formális szervezetté válik, annak minden tulajdonságát felvéve, mert másként nem tud eleget tenni az elvárásoknak. A szervezet egy entitás, amelynek nemcsak alkotó elemei, hanem sajátos élete is van. Az Ügyvezető Elnökség még fiatal szervezet, ahol jellemző volt a formalizálódás hiánya, az elvárások és kötelességek tisztázatlansága, az adminisztratív szervezési problémák, gyakran átrendeződő struktúra, amely részben a politikai környezet hatásainak követelménye, igénye is.

61 Kis méretű szervezetről lévén szó, nem voltak jellemzőek a szervezeti szintek közötti konfliktusok, sem vertikálisan, sem horizontálisan. Az Ügyvezető Elnökség keretében is, mint minden más szervezetben axiómaként működött a felsőbb szinteknek elsőbbsége. Horizontális szinten, viták főleg a főosztályok, illetve az adminisztratív egységek között léteztek, de előfordult az is, hogy egyes főosztályok tisztségviselői voltak konfliktusban egymással. A főosztályok közti konfliktusok esetében általánosabb volt az, hogy a főosztályok alelnökei között legyenek nézetkülönbségek és ezek nem terjedtek ki a szervezeti alegységekre. A főosztályok közötti konfliktusok főleg bizonyos deprivációk megszüntetését célozták. Az adminisztratív egységek, illetve a főosztályok közötti konfliktusokat az anyagi és más jellegű erőforrások szétosztásának módja okozta. Az erőforrások szétosztásából származó elégedetlenségek általában nem oldódtak fel, jellemzőbb volt a konfliktusok látens formába való visszahúzódása. A konfliktusok valós okai nem szűntek meg, a szervezetben a felszíni okok kezelése volt általános. A valós okokat nem lehet csak az Ügyvezető Elnökség vizsgálatával feltárni, ugyanis ez egy része a szövetségnek. S mivel a kifele történő reprezentációnak igen fontos szerepe van a legitimációs folyamatokban, a konfliktusok feloldására vagy kikerülésére alkalmazott eljárás a kézi vezérlés módszere, a helyzet kívánta megoldások alkalmazása. A tanulmány során megválaszolatlanul maradtak olyan kérdések, mint például a státusok felhalmozásának, az informalitás tartósításának, az alkalmazotti identitástudat jellegének, a kézi vezérlés mechanizmusának leírása és magyarázata. Ezeket a kérdéseket az RMDSZ történeti fejlődésének figyelembevételével és viszonyítási alapok bevezetésével lehetne megválaszolni. Idézett, illetve azon kívül felhasználható irodalom Banner D., Gagné E. (1995) Designing Effective Organizations, Sage Publications, London Barnard Ch. (1938) The Function of Executive, Harvard University Press, Cambridge Bouthoul G. Sociologie de la politique (1967) Presses Universitaires de France, Paris Brass P. (1991) Ethnicity and Nationalism, Sage Publication, London,

62 Burns T., Stalker G. M. (1961) The Management of [novation, Tavistock Publications, London Buzărnescu S. (1995) Introducere în sociologia organizaţională, Editura Didactică şi Pedagogică, Bucureşti Champion D. (1975) The Sociology of Organizations, McGrow-Hill, New York Child J, (1984) Organization. A Guide to Problems and Practice, 2. kiadás, Paul Chapman Publications, London Dicţionar de sociologie Larousse (1996) Univers Enciclopedic, Bucureşti Duverger M . (1966) Sociologie politique, Presse Universitaires de France, Paris Duverger M. (1973) Sociologie de la politique, Presse Universitaires de France, Paris Etzioni A. (1961) Modern Organizations, Prentice Hall, New Jersey Giddens A. (1995) Szociológia, Osiris Kiadó, Budapest Habermas J. (1995) A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Osiris Kiadó, Budapest Hall R. (1972) Organizations: Structure and Process, Prentice Hall, New Jersey Kapfferer N.E. (1993) Zvonurile, Humanitas, Bucureşti Korunk – 1994. 3. szám, Kolozsvár Körösényi A. (1993) Pártok és pártrendszerek, Osiris Kiadó, Budapest March J.G., Herbert S. (1958) Organizations, Wiley Publications, New York Zamfir, C. és Vlăsceanu, L. (szerk) (1993) Dicţionar de sociologie Editura Babel, Bucureşti

63 Merton R. - Elémentés de Theorie et Methode Sociologique Plan Presse, Paris, 1965 Burocreautic Structure and Personality, Free Press, New York, 1969 Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, Gondolat Kiadó, Budapest, 1980 Mintzberg H. – The Structuring of Organizations, Prentice Hall, New Jersey – New York, 1979 Perrow Ch. - Szervezetszociológia, Osiris, Budapest, 1995 Szociológiai kutatás az erdélyi magyarság értékrendjéről és a kisebbségi lét alapproblémáiról; Stúdium Társadalomkutató Műhely és Balázs Ferenc Intézet, Nagykároly-Budapest, 1995 Taylor F. - The Principles of Scientific Management; Harper & Brothers, New York, 1933 The concise Oxford dictionary of Sociology - Oxford University Press, Oxford, New York, 1994 Toffler A. - Al treilea val, Editura Politică, Bucureşti, 1893 Weber Max Gazdaság és társadalom, Jogi és Közgazdasági Könyvkiadó, Budapest, 1987 Weber Max Politika , mint hivatás Medvetánc Füzetek, Budapest, 1989 Weber Max -A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat Kiadó, 1978

64

Nagy Réka Nemi szerepek és nemi sztereotípiák az általános iskolai tankönyvekben Gender role and gender stereotypes in schoolbooks The coursebooks and textbooks used in teaching in the elementary schools are analyzed catching images of gender roles and gender stereotypes provided by these texts. A két nem közötti biológiai különbségek a szocializációs folyamatban fokozatosan szociokulturális különbségekké válnak (olyan társadalmi meghatározottságú különbségekké, amelyek az eltérő élettapasztalatokat rögzítik): eltérések az öltözködésben, színek használatában, játékokban, foglalkozásban, különbségek az elvárások és attitűdök terén. A társadalmilag meghatározott nem szociokulturális szervezési kritériumként funkcionál, együtt az etnicitás, a faj, a társadalmi pozíció (osztály) kritériumaival meghatározza az egyén létét. A modern társadalmakban egyfajta szenvedély mutatkozik a különbségek, eltérések iránt. A kortárs társadalmi és kulturális elméletek ennek megfelelően széles skálán kínálnak témákat, kérdéseket és válaszokat a társadalmi különbségekkel és különbségtétellel kapcsolatban. Az eltérések iránti szenvedély pedig összefonódik a kimondatlan, az elméleti fejtegetésekből kifelejtett párral, a hasonlóval. Ezt a kiindulópontot tekintve, a különbség az identitásformálás fontos eleme, a társadalmi csoportok közötti határok meghatározója és fenntartója is egyben. Az adott nemhez való tartozás azonban soha nem határozza meg teljes mértékben az én felépítését, több tényező együttesen adja meg az egyén identitásszerkezetét és a másokkal való interakcióban az elhelyezést, a pozíciót. így annak tapasztalata, hogy az egyén milyen nemhez tartozik soha nem jár egyedül, együtt létezik annak tapasztalatával, hogy milyen a bőrszíne, milyen a vallása, milyen etnikumhoz tartozik, milyen a gazdasági pozíciója vagy politikai hatalma. A nemi identitás mindig függ a többelemű behatárolástól, amely interszubjektíven épül fel. Az interszubjektivitás fontos elem az individuum identifikációjának folyamatában. Tudatosítva azt, hogy a nemek közötti különbségek nem csupán szexuális jellegűek, azaz biológiaiak, a szociológia kifejlesztette a nemekre vonatkozó elméleteit, amelyek a nemi szerepekre és a nemek társadalmi rétegződésére irányulnak. A nemi egyenlőtlenségek ugyancsak

65 univerzálisak, általában az egyik nem, a férfi nem dominanciáját jelenti (patriarchátus). A patriarchátusról szóló szociológiai elméletek gyakran építenek arra a különbségre, amely a privát- és a közszférák között létezik a társadalmi életben. Itt a privát az otthon körül zajló és családi tevékenységekre utal, a köz szférája pedig a nem családi gazdasági, politikai és kulturális tevékenységekre vonatkozik. Ez a megkülönböztetés összeegyeztethető azzal a megkülönböztetéssel, amit á férfiak és a nők között teszünk abban az értelemben, hogy a privát szférát a női szerephez rendelik, a közszféra tevékenységeit pedig a férfiúi szerephez kötik. A patriarchátus pedig olyan társadalmi intézmény, amelynek reprodukálása a vallásos, szimbolikus, nyelvészeti, kulturális rendszeren keresztül történik, a patriarchális társadalomban a nők alacsonyabb státuszban vannak úgy anyagilag, mint morálisan. Az iskola alapvetően járul hozzá a társadalmi berendezkedés (viselkedési minták elsajátítása) konzerválásához, avagy változásához. A tradicionális társadalmakban a család szerepe elsődleges volt, mára ez a helyzet gyökeresen megváltozott, a 3 és 24 év közötti egyéneket az iskolai intézmény „átvette” és ebben a megváltozott helyzetben meghatározó szerepet tölt be a fiatalok társadalmi feltételekhez való alkalmazkodásában. E jelenséget használva kiindulópontnak a dolgozat és a az azt megalapozó kutatás az általános iskolai tankönyvekre irányult, a kérdések arra a tartalomra vonatkoznak, ahogyan a használatban levő iskolai tankönyvek a különböző kontextusokban meghatározzák a női és férfi személyiség jegyeit, karakterét, viselkedését, szerepköreit. A nemi identitásnak megfelelő elvárt szerep teljesítése vagy nem teljesítése, a megfelelés vagy eltérés magával hordozza az előítéletességet, a sztereotipizálást, a klisé képek kialakítását, melyek egyúttal a nemi ideológia hordozói (amik voltaképpen magyarázatok – általános fogalmakban – a nemek közötti eltérések természetéről és a különbségek eredetéről). A tankönyvekben ábrázolt kislányok és nők általános „képe”, az esetek nagy többségében a tradicionális modellnek felel meg, a férfiak és nők szerepének és pozíciójának hagyományos modellje internalizálódik. A tartalomelemzésem a nemi szerepeket és ezzel együtt a nemi sztereotípiákat hét kategória mentén vizsgálja, mint: az olvasmány témája; az olvasmány helyszíne, általános környezete; az olvasmány szereplőinek tevékenységszerkezete; viselkedési folyamatok; pszichológiai folyamatok; a szereplőkhöz rendelhető értékek és az olvasmány szereplőinek kapcsolatrendszere. Pusztán a szereplők nemek szerinti eloszlásából egy statisztikailag a valóságtól eltérő képet kapunk. A vizsgált 113

66 olvasmányban az összes szereplő 250 közül 161 (64.4 százalék) férfinemű, és 89 nőnemű (35.6 százalék). A 113 olvasmány közül 19-ben (16.8 százalék) nem szerepel férfi figura, az olvasmányok közül 55-ben (48.7 százalék) nem szerepel női szereplő. A társadalomban elfoglalt helyünk, a többi emberrel való kapcsolatunk, tevékenységeink, viselkedési és pszichológiai folyamataink, értékeléseink, az életvilágunk átláthatósága és megértése, a társadalmi részvétel lehetőségei megmutatkoznak abban is, ahogyan a szimbolikus társadalmi térben és időben elhelyezkedünk, abban a környezetben, azokban az intézményekben, azokon a helyszíneken, ahol megfordulhatunk. A nemek közötti társadalmi különbségek mindig is kifejeződtek abban, ahogyan ez a szimbolikus tér-idő, eseményhorizont „kitolható”. A társadalmi lét megélése ezzel együtt a részvétel és az ellenőrzés, a beleszólás és a szabályozás a közszféráját érinti. Azok a helyszínek, amelyeken a két nemhez tartozó szereplők megfordulnak relevánsak a közszférákban való részvétel lehetőségeinek kifejezésére. A tankönyvek egy olyan modellt kínálnak, amelyben a lényeges eltéréseket a témák és helyszínek esetében a családi tevékenységek, témák, a morális tartalmú olvasmányok esetében találhatjuk. Az olvasmányok témáit tekintve az erkölcsi tanítás majdnem kizáró jelleggel a férfi szereplőkhöz kötődik, míg a családi típusú tevékenységek, témák és helyszínek esetében a női szereplők a dominánsak. A tevékenységszerkezet egy olyan általános képet mutat, amelyben a női szereplők a háztartási munka, a gyereknevelés és a szabadidős foglalkozások esetében dominánsak, az intellektuális tevékenységek, a másokkal való kommunikálás, véleménycsere, és a fizikai munka majdnem kizáró jelleggel férfi szereplőkhöz rendelhetőek. A viselkedési folyamatok esetében az ellenőrzés, a támadás, a vezetés és a követés esetében figyelhetünk meg lényeges eltéréseket. Az első három folyamat nagymértékben jellemző a férfinemű szereplőkre (18.6 százalék, 7.4 százalék, 7.4 százalék), a női szereplők esetében pedig a követés a meghatározó (15.4 százalék), ez utóbbi a férfi szereplők 0.5 százalékánál van jelen. A viselkedési folyamatokról elmondható, hogy a választott folyamatok közül három domináns (kommunikálás, vezetés, munka), kiemelten jellemző a férfi szereplőkre a kommunikálás, az agresszív emocionális folyamatok, kisebb mértékben a munka, a női szereplők esetében a kommunikálás, a követés és a munka. A pszichológiai folyamatok vizsgálata a gyengédség esetében hozott releváns eltérést (7 százalék férfi szereplők és 46.3 százalék női szereplők), ugyanígy a gondolkodás esetében (35.2 százalék férfi és 11.1 százalék nő). A harag, a tagadás és a törekvés a férfi szereplők attribútumai, a női szereplőké a kétségbeesés.

67 A szereplőkhöz rendelhető értékek esetében több értékcsoportot különböztettem meg, mint fiziológiai értékek (táplálék, fajfenntartás, pihenés, egészég, biztonság, kényelem), szociális vagy társas értékek (szex és szerelem, család, barátság), az egoisztikus vagy énes értékek (függetlenség, teljesítmény, elismerés, önbecsülés, uralkodás, dominancia, agresszió), a „félelmi” értékek (érzelmi biztonság), a játékos értékek (új élmény, játék, izgalom, szépség, humor, kreativitás), a gyakorlati értékek (gyakorlatiasság, birtoklás vagy tulajdon, munka), kognitív érték, mint a tudás és vegyes értékek (boldogság általában, általában vett értékesség). Az eltérések ebben az értékcsoportok esetében a mellékelt táblázatban követhetők (1. táblázat). Főbb értékcsoportok 1. Fiziológiai értékek 2. Szociális értékek 3. Egoisztikus értékek 4. „Félelmi” értékek 5. Játékos értékek 6. Gyakorlati értékek 7. Kognitív értékek 8. Vegyes értékek

Eloszlás: férfi szereplő 1.6 8.1 39.3

---21.9 17.7 10.9 0.7

Eloszlás: női szereplő 28.2 18.8 6.8 1.7 19.6 18.8 4.2 1.7

1. táblázat. Értékcsoportok szerinti eloszlás A főbb értékcsoportok nemek szerinti eloszlását tekintve észrevehető az, hogy a női szereplők esetében dominálnak a fiziológiai értékek, míg a férfi szereplők esetében ez az értékcsoport nagyon alacsony részarányban fordul elő. A női szereplők esetében gyakoriak a játékos értékek (kivételt képez a humor mint érték, ez egyetlen esetben sem fordul elő. Az egoisztikus értékek a férfinemű figurák esetében a dominánsak, ezt követik a játékos értékek, a gyakorlati értékek, a kognitív értékek és a szociális értékek. Tartalomelemzésünk hetedik, egyben utolsó kategóriája a szereplők kapcsolatrendszerét próbálta visszatükrözni. Abból a meggondolásból indultam ki, alakítottam a kapcsolatrendszert, hogy az hűen adja vissza a' szereplők kapcsolatait más figurákkal. A kapcsolatrendszer elemei főbb kapcsolatcsoportokat alkotnak: a kapcsolat hiánya, és az egyéb kapcsolat (itt főként mesebeli, nem létező figurákkal való kapcsolatra történik utalás) alkotják a nem jelezhető kapcsolatok csoportját; a gyerekekkel, a rokonsági kapcsolat és a családon belüli kapcsolat jelzi a privát, az otthoni szférával való kapcsolatot; a munkatársi,

68 kollegiális kapcsolat, a baráttal, ismerőssel való érintkezés és a hivatalos személyekkel való kapcsolat jelzi a közszférával, a kifele irányuló kapcsolattartást. A főbb kapcsolat csoportok adatait vizsgálva regisztrálhatjuk a különbségeket. A női szereplők esetében jóval nagyobb az aránya a nem jelezhető kapcsolatoknak (24.6 százalék) mint a férfi szereplők esetében (15.3 százalék). A női szereplők nagyobb arányban vannak jelen a privát szféra kapcsolataiban, míg a férfinemű figurák a közszférával való kapcsolatban dominálnak (Női szereplők privát szféra: 50,8 százalék, közszféra: 22.8 százalék; férfi szereplők privát szféra: 35.1 százalék, közszféra: 49.5 százalék). Az olvasmányokban ábrázolt világban a női szereplők vagy nem regisztrálható, nem jelezhető kapcsolatban vannak, vagy a háztartási szférával, a kiscsoporton belül tartják a kapcsolatot. Kifele, a külvilág fele ritkán fordulnak, hivatalos személlyel ugyancsak ritkán találkoznak, a hivatali, munkatársi, kollegiális kapcsolat teljesen hiányzik a szerepkészletükből. Ezzel ellentétben a férfi szereplőket kevésbé jellemzi a privátszférával való kapcsolat, a jelzett kapcsolatok domináns része a kiscsoporton kívülre, a közre irányul. A nemek a sztereotip környezetbe való elhelyezése a tradicionális modellt követi, amelynek értelmében a női szerep, a privát szférával, a férfiúi szerep pedig a közszférával van összekapcsolva. A szereplők témákba, helyszínekre való elhelyezése ezt a megállapítást bizonyítja, ugyanígy a tevékenység típusainak nemek szerinti eloszlása. Ami a viselkedési és pszichológiai folyamatokat illeti, elmondható, hogy a szövegek ítélete szerint a férfiúi szereplők az aktívak, azok, akik vezetnek, ellenőriznek, támadnak, a női szereplők azok, akik elfogadnak, követnek, passzívak. Az olvasmányokban a kislányok, anyák, nagynénik azok, akik gondoskodnak, kétségbeesettek, szoronganak, a férfi figurák azok, amelyeket a törekvés, élénkség, harag, gondolkodás jellemez. Ugyanilyen mértékben működnek a sztereotípiák az értékek terén is, ahol a női figurák domináns értékévé válnak a fiziológiai értékek, a férfi szereplők esetében pedig az egoisztikus értékek. A szereplők kapcsolatrendszeréről elmondható, hogy a női figurák kapcsolataikat tekintve a kiscsoport (család) belső egyensúlyát próbálják megtartani, fenntartani (expresszív szerep), a férfi szereplők a kifele való irányítást, a reprezentálást kapják feladatul (instrumentális szerepkör). Mellékletként további adatokat közlünk az eredményeinkből, táblázatok formájában (2 - 4 táblázatok).

elemzési

69 Helyszín Iskola Közéleti helyek Munkahely, hivatal Lakás, otthon Vásárlási hely Természet Más hely

Férfi szereplők előfordulása (%) 13,3 20,8 8,3 25,8 0,8 24,1 6,6

Női szereplők előfordulása (%) 16,9 16,9 3,3 45,6 3,3 8,4 5

2. táblázat. A nemek szereplési helyszíneinek gyakoriságai az elemzett szövegekben Férfi szereplők előfordulása (%)

Női szereplők előfordulása (%)

34

16

Háztartáson kívüli fizikai munka

17,3

13,3

Háztartás

3,4

25,3

Gyereknevelés

3,4

14,6

Sport, játék, kikapcsolódás

12,5

14,6

Kommunikáció

25

10,6

Más tevékenység

4,1

5,3

Tevékenység típusa Szellemi tevékenységek

3. táblázat. A nemek tevékenységeinek gyakoriságai az elemzett szövegekben Viszonyok Kapcsolat nélkül jelenik meg Kapcsolat a privát szférával Kapcsolat a magánszférával

Férfi szereplők előfordulása (%)

Női szereplők előfordulása (%)

15,3

26,3

35,1

50,8

49,5

22,8

4. táblázat. A nemek egyes viszonyainak gyakoriságai az elemzett szövegekben

70

Demeter Gyöngyvér Értelmiségiek sorsa a kommunista rendszerben kialakított ipari kisvárosban: Balánbánya tipikus esete 'The destiny of the intelligentsia in a small industrial town set up by the communist regime: typical case of Balánbánya (Bălan)' The study tries to explanation to the intelligentsia's fate and its migration from this settlement. Emigration is a reaction of the isolated intellectual class to the communism's forced urbanization strategies that destroyed the local structures of the town.

Bevezetés Vizsgálatunk esettanulmány, egy sajátos régióhoz kötődik, a Székelyföldhöz, de azon belül a Székelyföldön nem tipikus, de a kommunista iparosítás viszonylatában tipikus Balánbányához. Mint általában a legtöbb bányavárosban, a vizsgált helységben is igen magas a mobilis személyek száma. Egy év alatt Balánbánya lakossága több mint hétszeresére növekedett a betelepedések következtében. (Hargita megyén kívüli megyékből is jöttek a betelepülők; Bákó, Neamţ, Maros, Vaslui stb.) Mindamellett, hogy a lakás- és ellátási viszonyok növekedtek és a fizetések magas szintje folytán a bányavállalat alkalmazottainál állandóan növekedett a stabil munkaerő, amikor a vállalat alkalmazottainak száma 4000 fő körül mozgott, az alkalmazások száma meghaladta az 5000-6000 főt, amelyből évente mindössze 200-300 személy maradt a vállalatnál, valamint az évente átlagban számolt 836 alkalmazott értelmiségi közül 732 vándorolt el. A kutatás egy viszonylag hosszú időszakot ölel fel, amely lehetővé teszi a rendszerváltás nyomán létrejött változások feltárását ; város életében és ezen keresztül az elvándorlás okaiban. A Balánbányáról elvándorolt értelmiségiek köréből Csíkszeredáról, azaz a megyeszékhelyről (42 km-re Balánbányától), kerültek ki jobbára az interjúalanyok – és néhány más székelyföld célvárosból, mint: Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós és Sepsiszentgyörgy. Az értelmiségiek elvándorlási okainak feltárását Balánbánya jellegzetesen bányavárosi életének tükrében vizsgáltuk, olyan kérdésekre

71 próbálván választ találni, mint: mi taszította és mi vonzotta őket Balánbányán?; milyen szerepeket vállaltak fel az értelmiségiek a város fejlesztésében?; mennyire jelenthetett a Balánbányán való munka szakmai sikerélményt?; összekapcsolódott-e az elvándorlás társadalmi mobilitással?; milyen tényezők befolyásolták az elvándorlás döntésének meghozatalát?; milyen elvándorlási Stratégiák működtek a vizsgált réteg körében?; mit jelentett Balánbánya és az ottani értelmiségiek számára az 1989-es fordulat?; megnőtt-e az elvándorlók aránya az 1989 utáni változások nyomán? stb. A téma jellegéből következően a módszer a mélyinterjú volt, amely mellett önkitöltős kérdőívet is alkalmaztunk alapadatok rögzítésére. Mindezek alapjául helyi dokumentumok elemzése és értelmezése szolgált. Az elemzések alapját képező nyersanyag korántsem egynemű: a matematikai-statisztikai eszközökkel kezelhető adatfelvételen és a kvalitatív elemzésre alkalmas dokumentumokon át egészen a személyes megfigyelésekig és tapasztalatokig, a szigorú tudományosság módszerével nem kezelhető intuitív meglátásokig terjed.

Balánbánya általános bemutatása A balánbányai széntelep a Gyergyói és Csíki Havasok között kiemelkedő Nagyhagymás mészkő-masszívum nyugati lábainál, az Olt forrásvidékéhez közel, Balánbánya város területén, Csíkszeredától 42 kilométerre északra helyezkedik el. A bányászat kezdete a 1600-as évekre tehető. A bányaművelés a XX. század közepéig kisebb-nagyobb megszakításokkal folyt, annak függvényében, hogy hogyan alakult és hullámzott a rézszükséglet és a réz piaci ára. A három és fél évszázad alatt a bánya többször cserélt gazdát, hol hazai, hol külföldi magánszemélyek vagy részvénytársaságok tulajdonát képezve. Az érckitermelés a II. világháború után, 1948-ban indult meg újra, az akkori ipari vállalatok és üzemek államosítását követően. Az 1950-es és 60'-as évek elején végzett geológiai kutatások és a feltáró bányaműveletek a jelentős ásványvagyon gyarapodását eredményezték és ennek alapján elkezdődött a bányaüzem fejlesztése. 1961-1989 között a bányaműveletek, az ércfeldolgozó üzemek fejlesztésére fordított állami beruházások meghaladták a 3,5 milliárd lejt. A bányaüzem érc termelési kapacitása, az 1961-ben elért évi 100 000 tonnáról 1976-ig évi 1 600 000 tonnára emelkedett, megtartván ezt a szintet 1989-ig. 1990-től kezdődően az állami ipar általános

72 visszafejlődése következtében ez a szint fokozatosan csökkent és 1995-ben már nem haladta meg az évi 800 000 tonna érctermelést. Mivel Balánbánya (eredetileg telep, utóbb város) létrejöttét geológiai kincsének, a rézércnek köszönheti, így nem meglepő, hogy a bányaiparra támaszkodó város fejlődése vagy hanyatlása is a bányaüzem fejlődésével párhuzamosan alakult. Ezt mutatja a népesség változása is, hiszen az 1801-ben számlált 10 lakosról a lakosság 1810-ben már 87, 1830-ban 550, 1848-ban 732, 1860-ban 1 252 főt számlált. A gyakori betelepítések következtében 1853-ra kialakul egy stabil lakosság. 1880 után, a bánya bezárásából keletkező nyomorúságos éveknek köszönhetően a lakosság 1876-ra 208, 1880-ra 550, 1891-re 121, 1892-re 289 főt számlált. 1948-tól kezdődik a fellendülés időszaka. Ennek függvényében a lakosok száma 1956-ra eléri az 1 000 főt, 1974-re pedig a 11 489 főt. 1977-re a lakosság 12161 főre ugrik, 1983-ig tovább növekszik 14 415 személyre, míg 1996-ban eléri a 16 180 lakószámot. A bánya hanyatlása a lakosság számának csökkenésében is megmutatkozik, 199l-re 10 876 főre csökkenve. alapján)

Balánbánya népességváltozása (a népszámlálási adatok

A bánya fejlesztése a kommunizmus éveiben sok tényezőtől függött, ám elsősorban attól, hogy a föld mélyén volt érc, és másodsorban attól, hogy a kommunista államok egy teljesen önellátó, szinte belterjes gazdasági rendszert igyekeztek létrehozni központi irányítással. A szocialista országokban az iparfejlesztésnek a népgazdaság egészének fejlődésében hangsúlyozott szerepe volt, így Romániában az összberuházások 34 százalékát bányászatra fordították. Mivel a szovjet propaganda szerint az ország első embere a bányász és a kohász, ez az értékelés a fizetésekben is megmutatkozott, hiszen egy bányász átlagfizetése legkevesebb a háromszorosát jelentette az országos átlagfizetésnek, amiben természetesen szerepet játszott a végzett munka nehézsége is. Így 1968-tól kezdve egy nagyszabású munkaerő-vándorlás kezdődik Balánbánya irányába, amely az 1986-os évekre csökken le. Az 1963-1964-es időszakban megkezdődnek a városfejlesztésre szánt hatalmas beruházások. Kiépítik, nagyrészt a bányaüzem alapjaiból a bánya munkásait ellátó szociális- adminisztratív intézménycsoportot, amellyel együtt a városiasodás folyamata is elkezdődik. 1964-ben felépül a klinika, 1968-ra befejeződik az Olt szabályozása, 1970-ben több mint

73 3 000 központi fűtésű lakás épül, 1973-ra felépül a városi kórház, felépül a 2-es számú általános iskola, szakközépiskola indul, újraindul a könyvtár, amelynek 1970-re már 5 000 kötete van. A különböző intézmények létrejötte nyomán betelepítik a tanárokat, mérnököket, orvosokat, a különböző technikai és adminisztratív személyzetet, akik a bányászok ellátását voltak hivatottak biztosítani. Mindamellett, hogy egyre jobb lesz az ellátás, magasak a fizetések, egy nagyszabású, több hullámban jelentkező elvándorlás figyelhető meg úgy a bányászok, mint az értelmiségiek és a többi társadalmi réteg körében. A nyolcvanas évek rossz ellátási (élelmezési, szociális, szolgáltatási) politikája az akkori romániai viszonyokhoz képest is különösen nagy nehézségeket okozott a város életében. Az alapélelmiszerek országos hiányát viszont az akkori körülményekhez képest aránylag magas adagrendszerrel Balánbánya számára jól megoldották, de fűtőanyag hiányában a központi fűtésű tömbházakban megszűnt a fűtés és melegvíz szolgáltatás. A fázó emberek közül sokan a tömbházlakások ablakán dugták ki a kályhacsöveket és letarolták a város környékén az erdőket. Ilyen körülmények között következett be az 1989-es változás. A balánbányai tömegek az erős diktatúra megszűnésével úgy érezték, hogy munkahelyi kötelezettségeik is megszűntek. Fellazult a munkafegyelem, a termelés felére csökkent, az elvándorlás újra erőteljesé vált. A nagyfokú vándorlás és a felülről irányított betelepítési politika következtében a lakosság kicserélődött. A kezdetben nagyrészt magyar település lakosságának 69 százaléka 1991 -re román anyanyelvűvé vált. Az 1997-es adatok szerint Balánbányának 11 587 lakója van. Az oktatási intézményekben jelenleg 167 oktató dolgozik, az egészségügyi ellátást 6 orvos végzi. Ha figyelembe vesszük, hogy már 1971-ben 8 orvos dolgozott Balánbányán és abban az évben a lakosság nem érte el a 10 000 főt a jelenlegi 11 587 főhöz viszonyítva, ha összehasonlítjuk a város jelenlegi arculatát a hetvenes évekével, és ha mindezekhez hozzátesszük, hogy a bányavállalat termelése felére csökkent, jogosan tevődik fel a kérdés, hogy van-e egyáltalán jövője Balánbányának? Balánbánya történetében a 1968-as év nem csak az addigi bányatelep várossá nyilvánítását jelentette, hanem a fokozódó, erőltetett urbanizációs folyamat eredményeként, ekkor kezdődik meg az értelmiségi réteg masszívabb, nagyobb tömegben való Balánbányára húzódása, illetve kihelyezése, áthelyezése is. Vizsgálatom viszonylag hosszú periódusát azért terjesztettem ki az 199l-es évig, hogy az 1989-es események

74 hatásait, az ennek nyomán jelentkező megnövekedett mobilitási adatokat is bevehessem a kutatás mezőnyébe. A dokumentumelemzés mellett két fő kutatási eszközöm az önkitöltős kérdőív és a mélyinterjú volt. A használt statisztikai adatok az 1992. január 7-i népszámlálási adatok, a Romániára vonatkozó 1968-199l-es időszak demográfiai adatai, valamint a balánbányai l-es Számú Általános Iskola, a balánbányai 2-es Számú Általános Iskola, a balánbányai Bányászati Szakközépiskola, a balánbányai Bányavállalat és a Hargita Megyei Egészségügyi Hivatal archívumaiban található vándorlásra vonatkozó adatok, vagyis az elvándorlásokat és bevándorlásokat tükröző hivatalos és félhivatalos statisztikák. A hozzáférhető dokumentumok a vizsgált időszakra vonatkozó fizetési listák, működési alapszabályzatok, az értelmiségieket foglalkoztató öt intézmény (l-es számú általános iskola, 2-es számú általános iskola, bányászati szakközépiskola, városi poliklinika és kórház, valamint a bányavállalat) nyilvántartásai, alkalmazási, elbocsátási, felmondási nyilatkozatok, átutalási igazolványok voltak, melyekből a beköltözések és elköltözések évenkénti változásait sikerült feltárnom az illető intézményeknél az 1968-1991 között végig alkalmazásban lévő személyek információinak segítségével. Mindezekben azt vizsgáltam, hogy hány évet dolgoztak és laktak Balánbányán, melyek voltak azok a kiemelkedő évek, amelyben megnőtt a mobilitás, hány értelmiségi dolgozott ezen intézményeknél. A különböző, már említett alkalmazottak segítségével kiküszöbölhettem a városon belüli munkahely változtatások és az ingázások következtében adódó változásokat, amelyek nem jelentettek bevándorlást, illetve elvándorlást. Románia demográfiai adatai szerint a Hargita megye városaiba költözött személyek száma messze alul maradt az országos városra költözöttek számának átlagától. Így például míg 1991-ben, amikor országszerte megnövekedett a mobilitás, a Hargita megyei városokba költözött, bevándorolt személyek száma 1974 fő, amely az erre az évre számolt országos átlagnak, a 4 523 főnek a felét sem tette ki. A vizsgált időszakra nézve a megye mobilitási adatai az 1978-as évre a legmagasabbak, amely 6 589 személy megyébe költözését mutatják, miközben és 6 518 fő vándorolt el a megyéből. Hogyha figyelembe vesszük, hogy csak Balánbányán a hetvenes években évi 5 000-6 000 személyt alkalmaztak és majdnem ugyanennyi el is költözött, nyilvánvalóvá válik, hogy a vándorlás, mobilitás terén Balánbánya a legkiemelkedőbb helyet foglalja el Hargita megyében.

75 Az 199l-es népszámlálás adatai szerint a Hargita megyén belül lakóhelyet változtatók száma 1 512 fő, amely az összes többi megyéből bevándoroltakkal együtt 2 757 személyt tesz ki. Mindebből 279 személy érkezett Maros megyéből, 176 fő Bakó megyéből, 162 fő Neamţ megyéből és 108 fő Brassó megyéből, míg a többi megyéből kevesebb, mint 100 személy érkezett. Az 199l-es évet megelőző időszakban is hasonló a különböző megyékből Hargita megyébe bevándorlók aránya. Mivel a Balánbányára költözők nagy többsége is ezekből a megyékből származik és ezen adatokhoz nem sikerült hozzáférnem (mivel az 1989-es „forradalmi hangulatban” a bányászok kidobálták és összetépték a meglévő dokumentumokat), ezen adatokat az általános tendencia felvázolására közöljük. Ám Balánbánya lakossága 1977-ben 12 161 főt számlált, amely 1992-re lecsökkent 10937 főre, míg a megye többi városainak lakossága növekvő tendenciát mutatott. így a megyeszékhely, Csíkszereda az 1977es 30 936 főről 1992-re 46 220 főre növekedett vagy az 1977-ben Balánbányához hasonló lélekszámú Maroshévíz is 1992-re 17 212 főnyi lakószámúvá növekedett. Balánbánya lakossága 15 év alatt viszont 1 224 személlyel csökkent és Maroshévíz lakossága 3 594 személlyel nőtt. A balánbányai lakosságcsökkenés nyilván migrációs természetű (a város lakossága alacsony átlagéletkorú volt – nyilván szintén az odairányuló vándormozgás természetével összefüggésben – : a 0-41 éves korcsoport 1991-ben is a város összlakosságának 86,5 százalékát tette ki). E tanulmány az értelmiségi réteget tekintve, az értelmiségiek majdnem teljes egészét befoglaló öt intézményt céloz meg. Az említett adatok tanulmányozása és a szerzett információk rávilágítottak arra, hogy az ingázók száma az egészségügyben dolgozó orvosok kivételével mindegyik vizsgált intézmény esetében elenyészően kevés volt, valamint a megjelölteken kívül városon belül munkahelyet változtatók nem voltak, így a munkahelyi szerződések megkötése és felbontása között eltelt időszak megfelelt a Balánbányán leélt évek számának. Ezért az említett dokumentumok használhatónak bizonyultak az elvándorlás nyomon követésében. Összegezve az öt intézmény adatait megfigyelhető, hogy a vizsgált időszakban (1968-1991), amelyből az l-es iskola és a bányavállalat esetében az 199l-es év, a szakközépiskola esetében az 19681969-es évek, a 2-es iskola esetében az 1968-197l-es évek, valamint az orvosokra vonatkozó adatok közül az 1968-197l-es évek adatai objektív okokból kifolyólag hiányoznak (vagy később alakultak, vagy számomra nem voltak hozzáférhetőek, esetleg nem is léteznek), elmondható, hogy ezen forrásanyagok szerint összesen 836 főiskolát végzett személyt

76 alkalmaztak és 732 költözött el. Az évenkénti átlagokat nézve ez 32 értelmiségi elköltözését jelentette évente. Ha figyelembe vesszük, hogy a különböző intézmények értelmiségi alkalmazottainak létszáma 1989-ig ahogyan a grafikonokból is kitűnik - egyre nőtt és ez mindössze évi 36 új értelmiségi kihelyezésével valósult meg, az évenkénti 32 személy elvándorlása világosan mutatja, hogy egy igen magas elvándorlási tendenciáról van szó a felsőfokú végzettséggel rendelkezők körében is. A kérdőívek alkalmazásának legfontosabb célja egy viszonylag kiterjedtebb populáció adatainak, közleményeinek összegyűjtése volt. Szintén a keresett személyek megtalálását célozta a hólabdaszerű kiválasztás alkalmazása, amely segítségével a megkérdezett személyek javaslataira és információira támaszkodva lehetett eljutni a következő megkérdezendő személyig. A megkérdezettek kiválasztásánál négy kritériumot szerepelt, éspedig: az, hogy a vizsgált periódus alatti elvándoroltak legyenek, az értelmiségi kategóriába tartozzanak, a megkérdezettek között ne legyenek egy családból valók (mivel feltételeztük, hogy úgy az elvándorlás okai, mint az életvitel, baráti kör stb. is, azonosak lennének), és olyan személyek legyenek, akik legkevesebb három évet Balánbányán éltek (meglátásaik megalapozottságát célozta ez a kritérium). Az interjú alanyai kiválasztásában nagy szerepet kapott a kérdőívet kitöltő személyek véleménye, akiknek javaslatára végül is a vizsgált időszakban Balánbánya legjelentősebb funkcióit betöltő és legkevesebb tíz évet Balánbányán lakó volt iskolaigazgatóval és bányaigazgatóval, a bányavállalat volt főmérnökével, a volt egészségügyi igazgatóval és a volt úgynevezett „kultúrigazgatóval” beszélgettem el. (Az alanyok - összesen harminc - átlagéletkora 52 év és koruk a minimális 30 évestől a maximális 68 évesig terjed. A nemek szerinti megoszlás a férfiak javára kedvezőbb, ugyanis a megkérdezettek közül 19, vagyis majdnem kétharmaduk a férfinemhez tartozik. Családi állapotuk szempontjából többségben a 24 házas egyén van többségben a mindössze 2-2 elvált, nőtlen és özvegy személlyel szemben. A megkérdezettek nagy része (26) magyar anyanyelvű, a többi román nemzetiségű, de három vegyes házasság is előfordult: két román - magyar, valamint egy magyarnémet anyanyelvű házaspárral találkoztam vizsgálatom során. A megkérdezettek közül 8 férfi és 6 nő dolgozik alkalmazottként, 2 férfi és egy nő saját vállalkozásban, 8 férfi és 2 nő nyugdíjas, 1 nő dolgozik alkalmazottként is és saját vállalkozásában is, a megmaradt két személy pedig egy szülési szabadságát töltő nő és egy rokkant nyugdíjas férfi. A foglalkozás szerinti 8 mérnök, 8 tanár, 6 orvos, 2 gyógyszerész, 3 geológus, 2 technikus és egy pénzügyi ellenőr közül

77 jelenleg 23-nak nincs funkciója, de megtalálható köztük l-l osztályvezető, bányafőnök, aligazgató, főmérnök , vezető orvos, iskolaigazgató és igazgató. Ezek közül Balánbányán 18 egyénnek nem volt funkciója, viszont a megkérdezettek közül Balánbányán három iskolaigazgatói, egy főorvosi, két főmérnöki, egy „kultúrigazgatói”, egy bányaigazgatói, egy bányafőnöki, egy szektorfőnöki és két osztályvezetői funkciót betöltő személy akadt. Alanyaim nagy része csíkszeredai lakos (25), viszont van két székelyudvarhelyi, két sepsiszentgyörgyi és egy gyergyószentmiklósi kérdezett személy is. Így nem meglepő, hogy csak egy csíkszeredai „lakos dolgozik Balánbányán a megkérdezettek közül, a többiek munkahelye abban a városban van, amelynek lakói lettek.) Iskolázottság szempontjából a két technikumot és két posztgraduális képzésben részesült személyt leszámítva a többiek mind egyetemi diplomával rendelkeznek, az átlagos jövedelmük 500 000600 000 lejes havi jövedelem . A megkérdezettek közül 12 személy 1 000 000 lejnél többet keres havonta, de ezt ellensúlyozza az a 10 személy, aki 500 000 lejnél kevesebb havi jövedelemmel rendelkezik. Az értelmiségiek elvándorlásának legfontosabb okai társadalmipolitikai jellegűek voltak. Ez a vizsgált időszak szocialista típusú rendszerének tudható be: egyrészt az infrastruktúra kiépítésének mulasztásai, másrészt pedig a felülről irányított betelepítések révén. Ugyanis a nagy tömegben főleg Dél-Moldvából Balánbányára telepített faluról származó, alacsony iskolázottságú emberek, a börtönökből újonnan szabadult fegyencekkel együtt meghatározták a város életét. Még kezdetben Balánbánya és a környező nagy lakosságú falu, Csíkszentdomokos munkaereje ki tudta szolgálni a bányát, de 1960-tól, amikor - az akkori rendszer szempontjából - a gazdasági fellendülés időszaka kezdődött, megnövekedett a munkaerő iránti szükséglet. Mivel Csíkszeredában egyre-másra kezdtek épülni a gyárak, a környékbeli munkaerő inkább oda húzódott. Ezen jelenség kialakulásához a csíkszentdomokosi és felcsíki kollektivizálásba be nem kapcsolódott és ezért a bányától elbocsátott bányászok esete képezte a fő okot. Így Balánbánya a környező megyék lakosait kezdi vonzani, ahol az iparosítási fok jóval alacsonyabb volt Ilyen módon telepítik be a városba a DélMoldvai falusi lakosságot. Velük kapcsolatban az elterjedt, domináns (s egyébként közismert) negatív sztereotípiák sora él az interjúalanyok körében: „Azok az emberek kerülnek ide, akik sokkal igénytelenebbek, kulturálatlanabbak voltak az ittenieknél is, és ez rányomja bélyegét egész Balánbányára - mondja a 67 éves F.A. Nyilván abban az időben Romániában nem létezhetett a kereslet és a kínálat – gazdasági észszerűség – mechanizmusai alapján

78 működő munkaerőpiac. A kihelyezések és áthelyezések rendszerében a munkahelyet és ezzel együtt lakóhelyet változatni kívánó személyek a hosszú halogatások és ígéretek falába ütköztek, amelyeken át az egyetlen kiskaput a személyes kapcsolatok, a lekötelezettségek jelentették. Aki ezekkel nem rendelkezett, az vagy szerencséjére volt utalva, vagy pedig meghiúsult elköltözési szándéka egészen az 1989-es eseményekig. A vándorlás legfontosabb okai az életminőségben és a társadalmi kommunikációban keresendőek. Mivel az életminőség és a társadalmi kommunikáció három fontos komponense ezennel a pszichikai nyomás, a szükséges erőforrások felhalmozódása és az értékorientációk, az értelmiségiek Balánbányáról való elvándorlásának okait is ezen paraméterek mentén kellett vizsgálnunk. Az elvándorláshoz szükséges anyagi erőforrások felhalmozása a gazdasági tényezőkkel van kapcsolatban. Ezért fontosnak tekinthető, hogy a helységben dolgozó tanárok, orvosok, gyógyszerészek, stb. - akik nem a bányavállalat alkalmazottai voltak - az országos foglalkozási kategóriájuknak megfelelő javadalmazásban részesültek, amely lehetővé tette a szükséges erőforrások felhalmozását. A bányavállalat alkalmazottainak jövedelme pedig jóval magasabb volt, mint a környező, későbbi befogadó városokban. Így az anyagi juttatások a vizsgált réteg esetében nem szerepeltek sem elvándorlási okként, sem pedig mind az elvándorlás döntésének alakulását meggátoló tényezőkként. Balánbányát, fiatal és növekedő város lévén, demográfiai szempontból nem fenyegette sem az elöregedés, elvileg sem a túlnépesedés veszélye. Az irányított betelepítések, a népesség mesterséges, a már említett alacsony iskolázottsági szinten levő csoportokkal való felduzzasztása révén vált nem megfelelővé a város az értelmiségiek számára. A kiemelkedőnek alkoholfogyasztás, a szülőhely kultúrájához képest idegen területen való „fesztelen” (anómiás) viselkedés, az egyszerű, elhanyagoltság és leromlottság által jellemezhető városkép, és az ebből származó problémák révén az értelmiségiekre gyakorolt pszichikai nyomás nyilván nagymértékben hozzájárult ahhoz a nonkonfort-érzethez, s ezzel az elvándorlás jelenségének létrejöttéhez. A rendszerváltás utáni változások lehetővé tették az akadálytalan lakóhely-változtatásokat, a nagyobb városok hagyománnyal rendelkező iskoláikkal, az értelmiségiek számára civilizáltabb, „kulturáltabb” életkörülményeikkel, szélesebb körű munkalehetőségeikkel (amely a harmadik szektor kibővülésével járt) újabb lehetőségeket nyújtott a Balánbányán maradt, sokaknak személyes kapcsolatok hiányában ezen időpontig nem megvalósítható elvándorlásra. Ezért nem véletlen, hogy az

79 1990-199l-es évek már bemutatott elvándorlási adatait kiemelkedően magas arányszámot értek el. A szakmai tényezők vonzereje az orvosok, a tanárok esetében egy nagyobb városban erősebb, mint Balánbányán és nagyobb presztízzsel is jár. A vezető funkcióban levő értelmiségiek kutatásunkban külön réteget alkotván, az egyszerű alkalmazottként dolgozó értelmiségiek rétege fölött helyezkednek el, így esetükben az utóbbiból az előbbi kategóriába való felemelkedés karriermobilitásként jelentkezett. Ilyen módon az értelmiségiek esetében a különböző betöltött funkciók változásait tekintem a társadalmi mobilitás és horizontális mobilitás vagy elvándorlás összekapcsolódásának meghatározójaként a két, kibocsátó és befogadó helység között. A 30 megkérdezett személy közül 8, aki Balánbányán vezető funkciót töltött be, vagyis egy szektorfőnök, két osztályvezető, egy bányafőnök, egy bányaigazgató, két főmérnök és egy iskolaigazgató a befogadó helységbe kerülve nyugdíjaztatása miatt elvesztette funkcióját, éppen ezért ez nem tekinthető „lecsúszásnak”. Viszont három, Balánbányán funkcióval nem rendelkező személy egyikéből osztályvezető, másikból bányamérnök, a harmadikból pedig főmérnök lett, amelyek a vezető rétegbe kerülve felemelkedtek a társadalmi ranglétrán. Ugyanakkor két, Balánbányán is igazgatói funkcióit ellátó személy a befogadó városba kerülve ugyanezen funkciókban tornászta fel magát, de ugyanakkor megfigyelhető két, funkciócsökkenéssel járó elvándorlás is: egy iskolaigazgatóból lett aligazgató és egy főorvos igazgatóból lett vezető orvos. A többi megkérdezett egyik helységben sem töltött be funkciót. A felsoroltakból kitűnik, hogy a megkérdezettek esetében a karrier alakítása nem szerepelt elvándorlási alkalomként. Bár egy nagyobb városban aligazgatónak lenni magasabb presztízzsel járt, mint Balánbányánegy iskolánál igazgatónak lenni, de ugyanakkor Balánbányán főmérnöknek lenni szintén elismertebb volt, mint ugyanezen funkciót a befogadó városok valamely kisebb vállalatnál ellátni. így igaznak Bizonyult B.L. 54 éves interjúalany megállapítása: „Ha Balánbányán nem tudtál karriert csinálni, akkor máshol sem.” A megkérdezettek közül egyetlen olyan személyt sem találtam, aki elégedetlen lett volna a munkakörülményeivel. Munkahelyi konfliktusai is csak ritkán adódtak egy-egy megkérdezettnek és a legfontosabb, hogy mindegyikük elégtételt érzett munkájáért. Mindössze két személy, két orvos jelölte meg mint egyik elvándorlási okot a nagyobb szakmai továbbfejlődés lehetőségét. Viszont Balánbánya egyik vonzerejének kétszer annyian jelölték meg a jó kollegiális munkaszellemet, a jó szakmai tapasztalatot és szakmai sikerélményt. Mindezek mellet egészen mást jelentett, hogy bármely

80 városban a Balánbányán szerzett szakmai tapasztalat jó ajánlólevélnek bizonyult: „Akik 15 évet dolgoztak Balánbányán, ha elkerültek, nem egy, hanem jóval több lett máshol vállalati főnök és igazgató. Sokan, akik itt végezték az iskolát, máshol megállták a helyüket” - vallja a 64 éves volt bányaigazgató. „Volt szakmai sikerélményem. Ha összehasonlítanám, hogy ha, például, Csíkszeredában lettem volna üzemorvos, fele akkora sikerélményem sem lett volna” – nyilatkozik K.T. 62 éves megkérdezett. „A hétköznapok is szépek voltak olyan szempontból, hogy az elképzeléseim valóra váltak, igazi szakmai elégtételt értem. Ez volt az, ami állandóan ott marasztalt.” – emlékszik vissza F.A. 67 éves interjúalany. De a szakmai sikerélmény nem sok embert tartott Balánbányán, amint ezt az elvándorlási adatok is bizonyítják. Két interjúalany szerint sokan „ugródeszkának” tekintették Balánbányát olyan szempontból, hogy kényszerlakhelynek érezték a várost, alig várva, hogy leteljen a kötelező három év gyakornoki idejük, (az egyetem utáni voltaképpen kötelező kihelyezés utáni három év.) Ezen csoportba tartozott az orvosok többsége, valamint a Hunyad megyéből származó mérnökök, akik a Balánbányát is magába foglaló Déva ércbányászati központba szerettek volna úgymond hazakerülni. A karrierjük fellendítése érdekében, kapcsolati tőke szervezése értelmében vett ugródeszkának nem használták Balánbányát a megkérdezettek szerint. „Senki, aki ott dolgozott akár politikai vonalon is, nem jött el Csíkszeredában, mint megyeközpontban jobb állásért” - mondja B.L. 54 éves megkérdezett. Akik elköltöztek, nem az „ugródeszka”, hanem a szakmai tapasztalataik következtében haladtak előre új munkahelyükön. A következőkben a városból való elköltözés stratégiáit vázolom; Amint az interjúkból kiderült, egyetlen értelmiségit „sem tartottak vissza” Balánbányán. „Aki akart, az eljöhetett.” Hatósági akadályozás nem volt. De mielőtt eljött volna, új állást kellett keresnie magának. Ez pedig a szocialista rendszerben nem volt könnyű feladat, nem volt szabad, működő munkaerőpiac. A munkahelyek betöltésének fentről irányított és bonyolult, az egyszerű ember számára átláthatatlan rendszerében az egyetlen támaszpontot a személyes kapcsolatokon alapuló információszerzés jelentette. Így a munkahely keresése hosszú időt vett igénybe, amelyben keresni, s mintegy „lesni” kellet a megnyíló lehetőségeket, majd ha ilyenek adódtak, az egyéni élettapasztalatokat, kapcsolathálókat és energiákat mozgósítva „az adott pillanatban megragadni minden megragadhatót.” Ilyen módon az ügyintézések személyes hálózatokon alapul menete, a véletlen események nagy mértékben határozták meg, hogy sikerült-e az új munkahely megszerzése rövid idő alatt, vagy esetleg egyáltalán nem valósulhatott meg. Ezen

81 stratégiát alkalmazva, megszerezvén az új munkahelyet, az egyének elnyerték az áthelyezést és ezzel együtt a lakóhely változtatást. De sok esetben a munkahely megszerzése nem jelentett biztos munkahely változtatást, ha az illető személynek nem sikerült új munkaerőt találnia saját beosztására. Az elköltözés ilyen nehézségének, a változtatás ezen stratégiájának tulajdonítható, hogy a megkérdezett elvándorlók kétharmada már jóval elköltözése előtt el szeretett volna jönni Balánbányáról. Az értelmiségiek között is voltak olyanok, akik a köztes megoldást, az ingázást választották. Az úgynevezett „bányász tömbház” felépülése után, a bányavállalat műszaki értelmiségének vezetősége beköltözött Csíkszeredába. Az ingázás „nem volt igazán kellemes, de megszoktuk. A vállalatnak volt innen 2-3 autóbusza, amely 35-40 perc alatt kiért Balánbányára. Pontosan vitt és hozott.” - mondja bányavállalat volt főmérnöke, 67 éves interjúalany. Az ingázások gyakoriságára vonatkozóan megállapítható, hogy a vállalat műszaki vezetősége hetente egyszer-kétszer járt be Csíkszeredába attól függően, ahogyan a munka és a feladatuk engedte. Megtartván Balánbányán régi lakásukat, vagy legényszállásra költözve, a bánya vezetősége gyakorlatilag nem szakított a város életével. Pontos adatokkal nem rendelkezvén az ingázók számáról, a különböző balánbányai intézmények régi alkalmazottainak információira támaszkodva kitűnt, hogy az ingázás az orvosok körében volt gyakori, míg a mérnökök és tanárok esetében, a már említett heti ingázásokat leszámítva (régi lakásukat fenntartása révén gyakorlatilag nem minősülnek elköltözésnek), elhanyagolható esetekben fordult csak elő. Viszont például olyan orvosok is dolgoztak több mint 10 évet Balánbányán akik egyetlen napot sem laktak ott. Az iparosodás alacsonyabb szintjén levő országokban, így Romániában is erősebbek a kibocsátó helység taszító erői, mint a befogadó város vonzó erői. Miként a fentebb leírtakból is kitűnik, ezen jelenség figyelhető meg Balánbányán is. A repulzív erők fokozott hatása figyelhető meg abban a tényben, hogy a 14, a megkérdezettek válaszai alapján létrejött vonzási kategóriákból 8-at fogalmaztak meg úgy, hogy az adott tényezőt a balánbányaihoz viszonyítva minősítették jobbnak. Így a legfontosabb vonzerők, vagyis amelyeket a legtöbben jelöltek meg, nem azért voltak az egyes személyek által kiválasztva, mert jók voltak, hanem azért, mert „jobbak” voltak a balánbányainál. Ezen vonzerők: jobb kulturális és civilizáltabb környezet, amelyet a megkérdezettek fele jelölt meg, a

82 gyerekek számára jobb tanulási feltételek (10 személy véleménye), továbbá szülők ittléte, szakmai fejlődés jobb lehetősége, barátok ittléte, jobb lakásviszonyok, ismert környezet, jó gázellátás, Balánbányához való közelség, több lehetőség, véletlenszerű választás, stb. Megfigyelhető, hogy a két legfontosabb okot a jobb kulturális és civilizált környezet, valamint az értelmiségiek gyerekeiknek továbbtanulása miatti aggodalom képezte. Így ezen okok az előzőekben említett társadalmi-politikai okok konkrét formáinak tekinthetők. Bár a balánbányai oktatás színvonalával a megkérdezettek nagy része elégedett volt, ez csak az I.-VIII. osztályokban folytatott pedagógiai tevékenységre vonatkozott. Középiskolai képzést a városban csupán a már említett Bányászati Szakközépiskola nyújtott, amelyet az értelmiségiek nem találtak megfelelőnek gyermekeik számára. Mivel a megyében található és ismert három legerősebb és hagyományában gazdag magyar gimnázium Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson volt, így a magyar értelmiségiek és a román nemzetiségűek közül azok, amelyek megszerették a vidéket, Balánbányáról gyerekeik középiskolába adása előtt ezen városokba költöztek. Így tehát az elvándorlás egyik legfontosabb okát a középiskolai oktatás megoldatlansága képezte a balánbányai értelmiségiek számára. Ugyanakkor az oktatásban előfordult problémák már az elemi iskolában is jelentkeztek, amely a város polgárainak óriási kulturális műveltségbeli szintkülönbségével magyarázható. Egy bányász szülő és egy értelmiségi szülő hozzáállása gyerekeik neveléséhez merőben más volt. Az anyagi helyzetük gyors javításán fáradozó bányász szülők nem törődtek gyerekeik oktatásával, nevelésével, ezek neveletlenné, szemtelenné váltak. „A gyerekek, akármilyen jó is volt az iskola, de azok a szülők gyerekeivel együtt jártak iskolába, ha kimentek az útra, a bányászok gyerekeivel játszódtak.” „Mi, már felnőtt, kiforrott emberek, valahogy el tudtuk viselni. Hiába neveltük bent a lakásban, de ahogy kiléptek a házból mindenhol mást láttak, azoktól tanultak. Ez késztetett főleg arra, hogy beköltözzünk” - vallja a 67 éves F.A. megkérdezett. Tehát a nevelés kérdésének megoldatlansága miatt elvándorlók igazi motivációja a bányászok és értelmiségiek közti minden téren jelentkező óriási különbség volt. A tanulatlan, sokszor viselkedni sem tudó, fegyelmezetlen bányászok betelepítése képezte az értelmiségiek elvándorlásának legfontosabb okát. A bányászok rendezetlen életformájára utal a következő, előzőleg is idézett megkérdezett visszaemlékezése: „A munkások százai bányászruhában jártak-keltek a városban, mindenhol abban a piszkos ruhában voltak, így egy idegen egyből megijedt, hogy hogy néz ki a város és milyen rendezetlen a népség.” És az idők során,

83 amint már az eddigiekből kitűnik, még inkább elmélyült a rendezetlenség, mocskosság. „Ha az ember megszokott egy bizonyos rendet és látja, hogy ezt a rendezetlenséget nem tudja már egyáltalán befolyásolni - eljön.” vallja az előzőleg idézett. Mert az 1980-as évekig még aránylag rend volt, aztán minden egyre csak romlott, főleg az 1989-es változások után. Ennek tulajdonítható, hogy az elvándorlás okai között, főleg az 1980-as évek második felétől a lakásbeli szolgáltatásokkal való elégedetlenségek is megjelennek. Ahogyan már részletesen kifejtettem, a lakások állapota az 1980-as évek második felétől kezdett rohamosan romlani, amelyben az említett bányászviselkedés mellett nagy szerepet játszott a központi fűtéshálózat kikapcsolása. Hogy a város és főleg ez épületek hogyan néznek ki ma, az a fával való fűtés eredménye is (amelyet a mellékelt fényképek hűen tükröznek). Az 1985 után elvándorlók ezért is panaszkodtak csak a lakások állapotára. Hogy a lakókörnyezettel nagyon sokan nem voltak megelégedve és fontos elvándorlási okot képezett, az a bányászokkal való együttélésnek és a már leírt, ebből adódó problémáknak köszönhető. Még inkább elvándorlást kiváltó ok volt a város kinézete, a kosz és szennyezettség, amely a helységben uralkodott. Mindezek mellett a szolgáltatások leromlása és az elszigeteltség érzete sokakat késztetett elvándorlásra. Az 1989 utáni alaptalan „támadások” miatti kényszereltávozás, a munkaviszony megszűnése és a város alárendelt léte csak egyedi esetekben jelentkeztek elvándorlási okként. Mindössze hét személyt befolyásolt az, hogy barátai a befogadó helységben éltek, a barátok Balánbányáról való elköltözése viszont 12 értelmiségit befolyásolt a megkérdezettek közül az elköltözés döntésének meghozatalában. Tehát az elszigeteltségben egymásra utalt barátságokon, a táj szépségein és a szakmai sikerélményeken kívül másra nem igazán számítható értelmiségiek barátaik eltávozásával hamarosan elköltöztek. Így történhetett meg, hogy az említett helyi elit nagy része közel öt év alatt elvándorolt Balánbányáról. Aki nem a már említett politikai döntés miatt költözött el, azt a barátai elvándorlása késztette a város végleges elhagyására, így lánc-migrációról beszélhetünk. Mivel a Balánbányáról elköltözött értelmiségiek nagy része magyar anyanyelvű, nem meglepő, hogy a befogadó helységbe való költözés egyfajta „hazatérést” jelentett a megkérdezettek számára olyan értelemben, hogy a közeli rokonok, a szülők vagy a városokban, vagy valamelyik, az illető helységhez igen közel eső faluban laktak. Így ez is

84 egyfajta befolyásoló tényezőként hatott az elvándorlás döntésének meghozatalára. A magyar értelmiségiek elvándorlási tendenciájának növekedésére az 1980-as évek végétől rányomta bélyegét a román anyanyelvűek egyre nagyobb számban való kihelyezése Balánbányára, ahogy az a vizsgált dokumentumokból is kitűnik. Bár az etnikumközi ellentétek csak latens formában jelentkeztek, ez is befolyásolta a balánbányai élet, munkaszellem, hangulat leromlását. „Voltak románmagyar ellentétek; szítani is próbálták, különösen az 1985-ös év után, amikor a nacionalizmus már egyre jobban kezdett teret hódítani úgy a városban, mint az országban is.” - mondja az 52 éves G.I. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár Balánbánya összlakosságának ma már jóval több, mint a fele román nemzetiségű, de kezdetben a Balánbányára került értelmiségiek nagy többsége magyar anyanyelvű volt, míg 1991-ben, az elvándorlásnak is köszönhetően kisebbségbe kerültek. Az elköltözés nehéz döntésének meghozatalát a megkérdezettek döntő többsége (21 személy) magára vállalta, a többiek pedig a családjaikkal közösen hozták meg a döntést. A döntés megszületése és az elvándorlás konkrét ténye között több-kevesebb idő telt el, mivel aki nem rendelkezett a már említett kapcsolatokkal, annak sokat kellett várnia - ha korábban nem sikerült, akkor 1989 utánig. A megkérdezettek véleménye szerint az óriási fluktuáció és az ezzel társult lakóhely változtatás egyik fontos oka a Balánbányán lévő erőltetett, nehéz és felelősségteljes munkaritmus volt. „Egy részük nem volt idevalósi. Bekerültek ebbe a környezetbe és nem tetszett. Főleg az olténiaiak nem voltak szokva ehhez a munkaritmushoz, kicsit lezserebbül képzelték el az itteni életet - és sokan látván, hogy nem tudnak boldogulni, elmentek.” - vallja a 64 éves volt bányaigazgató. Tehát a 1.2. alfejezetben Bíró A. Zoltán nyomán tárgyalt lemaradás-érzékelés figyelhető meg. Másrészt Balánbányának, mint minden városnak volt egy hangulata. Az 54 éves B.L. találóan fogalmazta meg; „az elvándorlást nem lehet úgy elhatárolni, hogy ez történt - az történt, nagyobb fizetés volt stb. Ezt nem lehet besorolni. Van egy olyan dolog, amit a materialista tudomány nem vesz figyelembe: kialakul egy hangulat.” Véleménye szerint ez a hangulat a fejlődő bányaváros ritmusából, lendületéből adódott. Az emberek jól érezték ott magukat, szerették a helységet, hajtottak érte, kialakultak a kis közösségek. Szerinte az elvándorlás lavináját a már említett párthatározat indította el: kicserélvén a kulcspozícióban lévő embereket, egy sor tehetségtelen, „buta” ember került a városba és a vezetőségbe, a bányavállalatot kivéve. Ezzel „megbolygattak egy hangulatot, egy biztonságot, egy helyzetet és akkor

85 pont a csúcson levőknek volt lehetőségük, hogy eljöjjenek. És eljöttünk. Egy ilyen hülye lépéssel a felsőbbség részéről már nem éreztük jól magunkat a városban.” - mondja ugyanő. Sokan nem találták meg számításaikat: a jó fizetést, a lakást megkapták, de szórakozásra, kulturális életre nem lévén lehetőség, eljöttek. Megvizsgálván az 1989 előtti és utáni elvándorlási okokat megfigyelhető, hogy 1989 után jóval több személy jelölte meg elköltözése okául a rossz lakásviszonyokat, a szolgáltatások leromlását és ekkor jelentkezik az értékrendszer teljes megbomlása - mint kiváltó ok. Így tehát az előzőek alapján elmondható, hogy a Balánbányáról való elvándorlás önkéntes jellegű volt, amelyben a közösségi migráció, a mobilitási erőforrások által szabályozott migráció és a kulturálisan kondicionált migráció típusai keverednek. Az általam vizsgált elvándorlás távolság szerint intraregionális, idő szerint állandó vándorlás a települések típusától függően városról - városra irányult. Vizsgálatom során az elvándorlás három szakaszából csak az első kettőt, vagyis az elvándorlás döntésének meghozatalát és a konkrét térbeli elmozdulás megvalósulását kutattam a beilleszkedést kihagyva, mivel ez már egy különálló kutatás témáját képezi. A Balánbányán lezajlott folyamatok, a gyors ütemű fejlődéssel járó nehézségek, az értelmiségiek szerepe a város életében, a kommunális infrastruktúra elemeinek vizsgálata, a különböző társadalmi rétegek közti viszonyok, a döntésjogok, a gazdasági élet stb. feltárását és leírását igen fontosnak tartottam az elvándorlás okainak feltárásában. A jelenséget csak a várost jellemző sajátos folyamatok, a különböző szférák összekapcsolódásai és az általában vett kontextus segítségével lehetett körvonalazni. Kutatásom feltáró és helyenként magyarázó jellege minőségi feldolgozáson alapul és a sajátos, bányavárosban lejátszódó folyamatokra is megpróbál rávilágítani az elvándorlás okainak bemutatása mellett, így jó kiindulópontot nyújt egy későbbi, reprezentatív mintán végzett mobilitásvizsgálat számára. Összefoglaló Az erőltetett ütemű urbanizáció és központosított településfejlesztési politika közepette az egyetlen gazdasági ágazatra, a bányászatra támaszkodó Balánbánya felülről diktált gyors ütemű fejlesztése és a mögötte jóval elmaradó közműi infrastruktúra és

86 intézményrendszer kiépítése az értelmiségiek Balánbányáról való elvándorlásának egyik legfontosabb okozója volt. A bányászok igényeit kiszolgálni hivatott lakossági szolgáltatások intézményrendszere az ország nagyvárosaiban képzett értelmiségiek elvárásait nem tudta kielégíteni. Bár a lakásállomány mennyisége és minősége, valamint az alapvető szolgáltatások (vízellátás, fűtés, elektromos áram, kommunikációs hálózat, közlekedés, stb.) kielégítők voltak a nyolcvanas évek közepéig, a kikapcsolódási lehetőségek, a kulturális élet és oktatás színvonala már kezdettől fogva elmaradt az értelmiségiek igényeitől. Mindezek már önmagukban is döntő hatást gyakoroltak az elvándorlás folyamatának kialakulására, amelyhez hozzájárult a bányaváros sajátos problémája. Éspedig: a lakosság központilag irányított felduzzasztása révén a hatvanas évektől, masszívabban a hetvenesnyolcvanas években bevándorolt dél-moldvai népesség és börtönviselt csoportok következtében a bányatelepet eddig uraló rend és viselkedésmód megbomlott, s ez a tendencia az 1989-es változások után felerősödött. A nagyszabású elvándorlások és bevándorlások (úgy a bányászok, mint az értelmiségiek és tisztviselők körében) következtében nem alakulhatott ki egy stabil populáció, egy helyi társadalom, amit a társadalmi rétegek közti hatalmas kultúrabeli, viselkedésbeli és tanultságbeli különbségek csak fokoztak. Így, átmenetnek érezve az itt töltött időt, csak igen kevesen próbáltak valamit tenni is a különböző téren jelentkező - általuk felfogott hiányosságok kezelésére. Helybeliségi tudattal rendelkező közösség nem alakulhatott ki, de egy megközelítőleg 10 éves időszakban létezett egy főként orvosokból és tanárokból álló helyi elit. Az 1970-es évek elején kihelyezett fiatal értelmiségiek hozzájárulásának köszönhető, hogy felépült a kórház, művelődési ház és két iskola. Ők szervezték meg a továbbképző tanfolyamokat, kulturális programokat, a város rendben tartását. De szintén egy felső döntés következtében a nyolcvanas évek elejétől a városba újonnan kihelyezett értelmiségiek, betöltvén a fontosabb vezető funkciókat is a városban (párttitkár, tanácselnök, szakszervezeti elnök), szakmai hiányosságaik következtében zavarni kezdték az úgynevezett helyi elit működését, amely ez utóbbi réteg nagy részének elvándorlását váltotta ki. Ebben nem csak az említett döntés, hanem az egymáshoz való ragaszkodás, összetartás és az egymásra utaltság is közrejátszott, így nem csak egy-két ember, hanem jóval több vándorolt el, nagyrészük Csíkszeredába. Az ideje és energiája nagy részét a teljesítménye javítására fordító bányavállalat műszaki értelmiségének és elsősorban a

87 bányavállalat minden Balánbányát érintő életképes, véghezvihető kezdeményezést anyagilag is támogató vezetőségének köszönhető, hogy aki valamit kívánt javítani a város életében, az meg is tehette. Szintén az ők érdemüknek tulajdonítják, hogy a szűkös állami források mellett is szervezőképességüknek köszönhetően a város ellátása az 1989-es változásokig, az állam „takarékosságának” éveiben is megoldódott. Nem lévén megfelelő színvonalú kikapcsolódásra, szórakozásra alkalmas hely a városban, az értelmiségiek szabadidejük túlnyomó részét a kisebb-nagyobb baráti társágokba visszahúzódva, a környező természeti szépségekkel való ismerkedésnek szentelték. Ezen társágok érdeklődés, tájékozottság, foglalkozás, valamint életkor szerint alakultak ki, amelyben megfigyelhető az elzárt bányavidékeken kiképzett ifjabb műszaki értelmiségiek kiközösítése a magasabb általános műveltséggel rendelkező orvosok, tanárok, geológusok és egyéb foglalkozási kategóriájúak által. Mivel a város elzártságából, a már említett szórakozási lehetőségek hiányosságaiból következően ezen társaságok egymásra voltak utalva, az egy-egy társágból elköltözött egyén maga után vonta a többiek elvándorlását is. Az infrastruktúra megoldatlanságát bizonyítja egy színvonalas középiskola hiánya is, amelynek következtében az értelmiségiek körében gyerekeik iskoláztatásának megoldására szintén az elvándorlás jelentkezett. A gyors ütemű fejlődés nehéz munkával, sok erőfeszítéssel járt. Igaz, hogy sok értelmiségit éppen ez tartott hosszabb ideig a városban: az elért szakmai-sikerek, az állandóan növekvő város munkaritmusából adódó hangulat, az elképzelések valóra válása. De sokan ennek következtében is jöttek el, mivel a gyors munkatempó egyéni lemaradás-érzékeléseket vont maga után és ilyen módon elvándorlási okként jelentkezett. A nyolcvanas évek második felétől a város arculatának és a közszolgáltatások leromlásának köszönhetően, a hozzá nem értés dominánssá válásából kifolyólag az értelmiségiek kitartóbb részének nagy része is elvonul a városból, az előzőekben felsorolt okok mellett mindezekkel már nem tartva érdemesnek megbirkózni. Ezekben az években szinte már „kényszerlakhelynek” tűnik Balánbánya az értelmiségiek szemében. Mindezen folyamatos leromlások csúcspontja az 1989-es fordulattal áll be. A „tarthatatlan zűrzavar, a munkafegyelem teljes megromlása, az erkölcsi normák hanyatlása” a legkitartóbbakat is távozásra kényszeríti. Így mindezen okok következtében az 1968-199l-es időszakban csak az öt legnagyobb értelmiségi létszámmal bíró intézmény, a három iskola, a bányavállalat és az egészségügy keretében alkalmazottakat nézve az ebben az időszakban alkalmazott 836 főiskolai

88 végzettségű személyből 732 költözött el Balánbányáról. Természetesen ezen legfontosabbként szereplő okok mellett mások is jelentkeztek, mint az elzártság érzete, az 1989-es változások által létrejött különböző lehetőségek kiszélesedése, a fennálló munkaviszony megszűnése, a szakmai továbbfejlődés jobb lehetőségei más városban, a nyugodtabb, csendesebb életvitel, a szülőkkel vagy közeli rokonokkal való gyakoribb együttlét, amely csak más helységbe való költözéssel oldható meg stb. Tehát főleg az erőltetett ütemű iparosítás és az ezt követő urbanizáció hiányosságai, valamint a központilag irányított betelepítések következményeként az értelmiségiek tömeges elvándorlása figyelhető meg Balánbányán. Érdekesnek találtuk a balánbányai értelmiségiek elvándorlást megelőző munkahely változtatási stratégiáit. így csupán a kölcsönös lekötelezettségen alapuló, személyes ambíciókból és ismeretségekből szövődött kapcsolathálóknak köszönhetően vagy a véletlen események következtében sikerülhetett az elköltözést megelőzően egy új munkahely megszerzése a befogadó helységben. Ezen stratégiák részletes vizsgálata is egy újabb kutatás témáját képezheti.

89

Csata Zsombor Pierre Bourdieu: A televízióról* A könyv a Collége de France-ban tartott két kurzus írásban megjelent változata, mely az eredeti francia kiadáshoz képest (Sur la television, suivi de l’emprise du journalisme; Liber - Raisons d'agir, 1996) a szerző kifejezett kérésére utószóval valamint egy, az olimpiai játékokról szóló aprócska tanulmánnyal bővült. A központi problémafelvetés ettől függetlenül változatlan: a mű egy kemény kritika a televízióról, alaptézisét a szerző már az előszóban kifejti: „ Úgy vélem, hogy a televízió azokon a mechanizmusokon keresztül, amelyeket röviden itt be szeretnék mutatni, veszélybe sodorja a kulturális termelés különböző szféráit: a művészetet , az irodalmat, a tudományt, a filozófiát, a jogot; a legjobb jóhiszeműséggel úgy vélem továbbá..., hogy a televízió közvetett módon egyenesen a politikai életet és a demokráciát veszélyezteti”. Erejének kulcsa: széles néptömegekhez szól, természeténél fogva azonban akaratlanul is a társadalmi valóság bizonyos aspektusainak egy bizonyos jellegű láttatására korlátozódik, ezáltal a demokráciát működtető folyamatos „szociális harc” felszámolása valamint a kulturális homogenizáció irányába hat. Fegyvere a zsurnalisztikai mező strukturális jellegzetességeiből származó „láthatatlan cenzúra”, melynek mechanizmusai mind a fogyasztó mind a szolgáltató számára rejtve maradnak. E rejtett mechanizmusok feltárására vállalkozik Bourdieu az első tanulmányban („A plató és kulisszái”), a „láthatatlan cenzúra” eszközeit sorakoztatja fel, és ezek részletes tárgyalásába bocsátkozik. Véleménye szerint (itt helyezkedik szembe az amúgy sok aspektusában hasonlóságot mutató adornói tömegkultúra-elmélettel) a zsurnalisztikai mezőt és ezen belül a televíziót, mint a tömegkultúra megjelenítésének leghatékonyabb eszközét nem lehet pusztán csak a gazdasági és politikai kényszerek homlokterében értelmezni de ugyanakkor autonóm szféraként sem tárgyalható (autonóm szférán itt Bourdieu egy olyan mezőt ért, ahol a termelők klientúrája egybeesik a szakmabeli konkurensek csoportjávalennek a feltételnek nemhogy a média, de még a szociológia sem tesz teljes mértékben eleget). A médiának, mint minden kulturális mezőnek van *

(Megjeleni román nyelven: Pierre Bourdieu: Despre televiziune urmai de dominaţia jurnalismului: Editura Meridiane, Bucureşti, 1998; eredetiből fordította Bogdan Ghiu)

90 azonban egy sajátos belső struktúrája, amely rendszer jellegénél fogva valamilyen szinten egyedi, így egy tudományos igényű tárgyalásnak szükségképpen e belső struktúra vizsgálatával kell kezdődnie.(Ez egyben egy módszertani lecke is: ahhoz, hogy saját cselekedeteink alanyai lehessünk először „objektiválódnunk” kell, mint „láthatatlan struktúrák „ elemeit kell vizsgálnunk és megértenünk magunkat.) A belső struktúra a televízió esetén csak nagyon kis részben az audiencia igényei által irányított. A vezérelv természetesen egy mind szélesebb közönség megkaparintása, ez szükségképpen a közös, mindenki számára hozzáférhető tematikák (köznapi esetek, magánélet, család stb.) bemutatásához és tárgyalásához vezet. Ilyeténképpen a hallgatói igények csak korlátozott kielégítésére kerülhet sor. Ezt mintegy véka alá rejtendő, a televízió sokkal inkább az önmagát legitimáló eszköztár kifinomítására fektet hangsúlyt, semmint a tartalmi diverzifikációra. Ilyen eszköz a láttatás révén a valóság-effektus keltés: „ a kép láttatja és elhiteti velünk annak a létezését, amit bemutat.” A bemutatott kép azonban már egy jól átgondolt szelekció eredménye (szelekció, melynek alapkritériuma a struktúrában, a mezőben való helyezkedés optimizálása), ily módon a televízió , aki a valóság regisztrálásának és bemutatásának eszközeként definiálja önmagát, a valóság-alakítás eszközévé alakul át. A valós kényszer tehát nem az audiencia igényeihez való igazodásból fakad, hanem a zsurnalisztikai mező belső törvényei által meghatározott. Ilyen belső törvény, követelmény a „mutatva rejteni” technika (hogy a megjelenített esemény mindenki számára emészthetővé váljon és egyetlen társadalmi szegmentum érdekeit se sértse direkt módon) vagy a „fastthinking”, a sürgősség követelménye, (hogy elsőként mutathasson be és értelmezhessen eseményeket). Mindez természetesen a tartalmi mélység rovására, hiszen gyorsan lereagálni egy eseményt csak a flaubert-i értelemben vett „készen kapott” ötletek, előregyártott klisék, közhelyek, előre megemésztett kulturális „fast-food”-ok révén lehet. Ilyen körülmények között fel sem vetődik a meg nem értés lehetősége, a néző passzív, kritikátlan befogadóvá süllyed: „a televízió azáltal, hogy légüres térrel tölti meg a hallgatóság annyira értékes idejét, nem tesz egyebet mint kizárja azokat az információkat amelyeket az állampolgárnak birtokolnia kellene ahhoz, hogy demokratikus jogait érvényesíteni tudja” A paradoxon az, hogy a televízió mindezt a nyílt társadalom alapelvét maga előtt lebegtetve teszi: az esélyegyenlőség láttatása, mint (ön)legitimációs stratégia azonban hellyel-közzel visszaüt: egy kerekasztal-beszélgetésen „demokratikusan” kiosztott 30 másodperc nem elég arra, hogy bármit is mondani lehessen; a plató berendezése, a tárgyaló felek szembeállítása, a némileg kötött forgatókönyv, a bemutató fölénye a

91 meghívottakkal szemben ( ő a média professzionalistája, a többiek itt amatőrök) mind-mind erős strukturális kényszerre vall. A vitatestek szabályai lényegében a műsor diktálta játékszabályok és nem sok közük van azokhoz az elvárásokhoz, amelyet az a szféra támaszt tagjaival szemben amelynek talaján az illető gondolat, eszme megfogalmazódott. Ez a különböző mezők termékeinek egyfajta reinterpretációja, melyeknek médiasikere visszahat az autonóm mező belső viszonyaira is. Az igazi veszély e mögött húzódik, véli Bourdieu a második tanulmányban („A láthatatlan struktúra és hatásai”). A más kulturális termelési szférák eredményeinek mediatizálása különös körültekintést, képzett hallgatóságot igényel. Ennek híján (a köz nyelvén fogalmazva) legtöbbször elsikkad a mondanivaló lényege, anélkül, hogy nyitott fülekre találna. A televízió, nagyrészt gazdasági jellegű meghatározottságánál fogva csak a széles hallgatóságnak örvendő tematikák iránt fogékony. A politikai szféra (ennek részletesebb elemzésére „A zsurnalizmus és politika” című fejezetben tér ki), a jogi vagy a tudományos szféra, melyek hajdanán öntörvényűen szabályozták belső erőviszonyaikat, a mezők közötti viszonyrendszeren belüli státusuk megőrzése érdekében kénytelenek vívmányaik piaci aspektusaival is foglalkozni. A média tehát betör az autonóm szférákba, átstrukturálva azok belső viszonyait. Ennek veszélyeire hívja fel Bourdieu a figyelmet és baljósan utal a folyamat várható finalitására: a különböző szférák megszűnnek öntörvényűeknek lenni, a „mindenki számára hozzáférhetőség” talaján elburjánzik a dilettantizmus és a demagógia, a „valódi”, szakmailag kompetens értelmiségi fokozatosan háttérbe szorul sőt, egzisztenciájában is fenyegetetté válhat. A mű ezen a ponton már túlmutat a zsurnalisztikai mező egyszerű szociológiai elemzésén, Bourdieu a tudomány feladatáról vallott elképzelésének hangot adva (idézi Comte-ot: „Tudomány azaz előrelátás, előrelátás, azaz cselekedet”) fokozott (ön)reflexióra szólít fel minden érintettet: „Tudunk és kell harcolnunk az 'audiencia-logika' ellen a demokrácia nevében... A nivellálódás veszélye fenyeget... A valóságban ez azonban csak abban az esetben fordulhat elő ha a média imperatívuszai behatolnak a kulturális termelés mezeire. Védenünk kell mind a tudományos kutatásaink inherens ezoterizmusát mind pedig annak a szükségességét, hogy külsővé (a lehető legszélesebb tömegek számára érthetővé – megj. tőlem Cs.Zs.) tegyük az ezoterikust és harcolnunk kell azokért az eszközökért, amelyek ezt lehetővé teszik.” A kötet, hangvételét tekintve a kurzusszerű előadás minden jellegzetességét magán viseli: mivel a lehető legszélesebb hallgatóság

92 számára íródott, stílusa (Bourdieu tudományos értekezéseivel szemben) a társadalomtudományokban nem járatos laikus számára is közérthető, szemléletes példákkal tarkított, a gondolatmenet logikai koherenciája és a lényegi összefüggések hangsúlyozása közötti finom kompromisszum eredménye.

93

Kiss Tamás Magyari Tivadar – Veres Valér: A Duna Televízió erdélyi közönsége (audiencia-elemzés kérdőíves kutatás alapján)

A kilencvenes években az erdélyi tömegmédia-használat három epizód nyomán forradalmasul. A kommunista rendszerek bukása magával hozza a cenzúra eltörlését, ami megteremti a kisebbségi média új feltételeit. A '90-es évek elején kialakul a kisebbségi médiastruktúra archetípusa, amelynek pillérei az intézményileg független magyar nyelvű helyi és országos lapok valamint az állami rádió és tv-adók stúdióiként működő, de tematikailag viszonylag autonóm magyar szerkesztőségek. Elterjed Kelet-Európában így a Kárpát-medencében is a műholdas televíziózás. A kábeltévé társaságok megjelenésével ez sokak számára elérhető szolgáltatássá válik. Megkezdi a műsorszolgáltatást a Duna Televízió, amely az új távközlési lehetőségeket kihasználva gyakorlatilag szakít a közszolgálati televíziózás hagyományos területi, nemzetállamhoz kötődő koncepciójával, felvállalva a határon túli magyarság identitásának a médiában való megjelenítését. Ezzel a Kárpátmedencében megjelenik, egy a nemzetállami kereteket meghaladó, ám nemzeti sajátosságokat mégis megjeleníteni szándékozó közszolgálati csatorna, melynek legitimációs bázisát gyakorlatilag a határon túli magyarságnak való sugárzás adja. A kilencvenes évek második felében egy sor kereskedelmi adó kezd sugározni, leginkább többségi nyelven, ugyan akkor a határmenti népesség számára elérhetővé válik a magyarországi kereskedelmi média . Úgy a román, mint a magyar nyelvű kereskedelmi adók konkurálni kezdenek a közszolgálati elektronikus médiákkal. A szerzőpáros, Magyari Tivadar média szakos szociológus, egyetemi adjunktus és Veres Valér szociológus egy 1998-ban végzett kérdőíves kutatási program a Duna Televízióra nézettségére vonatkozó eredményeit adja közre kis kötet formájában. A kötet az 1998-as helyzetet rögzíti, amely az eltelt idő alatt nagymértben megváltozott, amennyiben megjelent az erdélyi magyar nyelvű médiapiacon a műholdas sugárzású MTV2 valamint a földi és műholdas sugárzású kereskedelmi adók sora. A Duna Televízió erdélyi nézettségét vizsgáló első szakszerű és tudományos igényű, szociológiai és médiamarketing jellegű vizsgálat a

94 Hungária Televízió Közalapítvány felkérésére készült. Az erre vonatkozó kérdések valójában a Romániában induló de nemzetközi méretű, interetnikus és interkulturális együttélést vizsgáló „Kárpát-medence” nevű kutatás(sorozat) résztematikájaként kerültek be a kérdőíves vizsgálatba. A Duna Televízió nézettségére vonatkozóan prezentált eredmények tematikailag négy részre oszlanak. A szerzők külön tárgyalják az erdélyi magyarok televíziózását általában, a Duna televízió általános és egyes állandó műsorainak nézettségét, az egyes műsortípusokhoz való viszonyulást valamint a Duna televízió nézettségét az erdélyi nem magyarok körében. A kérdőív az általános nézettségre egy öt válaszkategóriás item formájában kérdez rá. Az 1997-es adatok szerint a magyar anyanyelvű erdélyi népesség 27 százalék naponta több órát, 16 százaléka naponta legalább egy órát, 10 százaléka hetente néhány órát 7 százalék ennél ritkábban nézi míg 29 százaléka egyáltalán nem nézi a Duna Televíziót. Ha a naponta több vagy naponta legalább egy órát nézők arányát nézzük a Duna TV 1997-ben a relatíve legnézettebb adó volt (ami mára feltehetően megváltozott), ugyanakkor az idő szerint sem követte adásait napi rendszerességgel a népesség több mint fele. Regionális eloszlásban nézve a határ-menti területeken ez az arány a több magyar nyelven sugárzó adó szimultán jelenléte miatt jóval kisebb. A generációs változó mentén a DTV nézettsége igencsak visszaesett. A kutatás keretét egy interetnikus együttélést vizsgáló projekt adta, a kérdőívben annak mellékrészeként került be a vizsgálatba, ami a szerzőknek megadta az ilyen irányú összehasonlítások lehetőségét. Figyelemre méltó összefüggés például, hogy a Duna Televízió nézettsége és a román-magyar viszony konfliktusosként való megélése között empirikus összefüggés lelhető fel. „A konfliktushelyzet vélelme mögött (ami voltaképpen számottevő, veszélyekkel járó, a mindennapok menetét komolyan kizökkentő konfliktusok hiányában keletkezik a köznapi emberben) leggyakrabban az a jelenség áll, amit az etnicitás és kisebbségkutatók kisebbségi neurózisnak neveznek. Ez (aminek egyébként megfelelhet, reciprokként egy többségi neurózis) a nyilvánosság szerkezetét tekintve gyakran kapcsolatban van a médiahatásokkal”.

95

Bíró Emese Illúziókergetés vagy ismétléskényszer A cím pesszimista kicsengése ellenére a kötet* kulcsszava a „megegyezési kísérlet”. A tanulmányok, az első kivételével, e pozitív vonzatú kifejezés köré strukturálódnak. Azokról az ismételt megegyezési próbálkozásokról van szó, amelyekre az 1948-49-es magyar forradalom és szabadságharc menekültjei és a román fejedelemségek vezető személyiségei között került sor az 1850-es és 1860-as években. Ezek a próbálkozások gyakorlatilag nem érték el azokat a célokat, amelyeket kezdeményezőik kitűztek, például a Duna-konföderáció létrehozását, de társadalomtörténeti és szociológiai szemmel nézve számos „másodlagos” előnnyel jártak. A folyamatos diplomáciai tárgyalások hozzájárultak ahhoz, hogy a két nép politikai személyiségei megismerjék egymás mentalitását, törekvéseit, bizonyos pozitív történelmi tapasztalatot jelentettek pusztán azzal, hogy a megegyezéssel próbálkoztak. „Igazán nem volt mindegy, s az sem az, hogy az alakulóban levő polgári nemzetkeretekben helyüket kereső magyar, délszláv és román tömegek tudatában 1948-49-es tragikus egymás ellen fordulásuk emléke rögzül, vagy a tárgyalások, egyezkedések mégis reményt keltő, pozitív folyamata.” (96. o.). Az idézetben a fenomenológiai értelemben vett emlék, tehát a hangsúlyozottabb, szinte valóságot teremtő átélés mai társadalmi jelentősége mellett említést tesz arról, hogy ez az emlék egy kritikus történelmi időszakban, a nemzetté válás idején keletkezett, amelyre általában, főleg a kultúrnemzetek esetében jellemző a bizonytalanságérzet, és esetenként egy ellenségkép létrehozása is kohéziós erő megteremtése érdekében, (vö.: Csepeli György: „ nemzet által homályosan” ...). Mindazonáltal Borsi-Kálmán Béla a szabadságharc utáni magyarromán együttműködési kísérletek emlékének pozitívumait hangsúlyozza. A kor dokumentumai alapján vizsgálja ezeknek a próbálkozásoknak társadalmi, politikai körülményeit, szereplőit, illetve a magukat a megfogalmazódó törekvéseket. Rámutat arra, főként az első tanulmányában („Az egységes román nemzettudat kialakulása és ellentmondásai 1821-1860” ), hogy a *

Román-magyar nemzetpolitikai elgondolások Kriterion Könyvkiadó-Balassi Kiadó. 1995

96 román diplomácia nem érthető meg teljesen a polgárosulás útjára lépett román szellemiség kettős arculatának ismerete nélkül: a görögös műveltség és politikai készségek összefonódtak az európai műveltséggel és ezek a „ gondolkodás-, magatartás- és viselkedésformák újratermelődtek”. (46. o.) Ezért állíthatjuk, hogy a politikai és általános társadalmi tudatban is megtalálhatóak e kettős arculat, e sajátos szellemi hagyomány megnyilvánulásai. Ennek figyelmen kívül hagyása számos téves elvárást, félreértést szül, amelyek az aktuális, a jelenben is újra és újra nekilendülő megegyezési kísérleteket is meghiúsítják. A kötet második tanulmánya: „A román társadalom az 1850-es, 60-as években, ahogy a magyar (Kossuth-) emigránsok látták, történetszociológiai adalék az előző tanulmány tartalmához.” A román fejedelemségekben menedéket találó magyar emigránsoknak alkalmuk volt a kívülálló pozíciójából megfigyelni a korabeli román társadalmat. Az általuk leírt jellegzetességek közül a szerző kettőt emel ki: a fejedelemségek igen változatos etnikai összetételét és a román társadalom különleges képességét arra, hogy etnikumait integrálja. A következő tanulmány: „Alexandru Ioan Cuza, Mihail Kogălniceanu és a magyar emigránsok 1860-6l-ben”. „A francia, olasz és román érdekek időleges és részleges találkozásához” hozzájárult az, hogy az Ausztria elleni szövetséget kereső Cuza és Klapka tábornok egy együttműködési egyezményt írtak alá 1859-ben, amely végül nem valósult meg. Ennek okait tárgyalja a tanulmány. A megegyezésre irányuló, „meg-megújuló erőfeszítések” jegyében született a Duna-konföderációs tervezet 1862-ben, amelynek körülményeit „A Kossuth-emigráció és a nemzetiségi kérdés-dilemmák és alternatívák” című tanulmány ismerteti. A magyar emigráció „feje”, Kossuth Lajos az említett tervezetben a nemzetiségi kérdés gyakorlati megoldására tett kísérletet, belátva, hogy az általános polgári szabadságjogok megadása nem elegendő a nemzetté válás útján egyre inkább előrehaladó, Magyarország és Erdély területén élő nemzetiségek köztük a román - számára. Külön alkupozíciót akart biztosítani ezen nemzetiségek számára, valamint célul tűzte ki a „történelmi Magyarország társadalomszerkezetének demokratikusan történő átszervezését” (91. o.). Sajnos, ez a tervezet is meghiúsult, bár eszmei téren előrehaladást jelentett. Az „Egy múlt századi magyar-román megegyezési kísérlet történetéhez (1864)” című tanulmány a történettudomány azon kísérletét mutatja be, hogy rekonstruálja Klapka György által kinevezett Arthur Seherthoss titkos bukaresti misszióját, amelynek célja segítséget kérni

97 Cuza fejedelemtől egy Ausztria elleni fegyveres felkeléshez. A román fejedelem nem látja elérkezettnek a megfelelő pillanatot a felkeléshez, ezért nem sikerül egyezségre jutniuk. A kötet utolsó előtti tanulmánya: „Az 1868-69-es román-magyar megegyezési kísérlet háttere és szereplői”, megpróbálja körvonalazni az 1848-as szabadságharc utáni korszak (1950-1869) utolsó magyar-román megegyezési kísérletét: a visszatérést a Duna-konföderáció tervéhez, módosult változatban, ezúttal I. Hohenzollern Károly uralma alatt. E tanulmány még az előbbieknél is részletesebben ismerteti a korszak nagyhatalmi helyzetét, az érdekek ütközését és összekapcsolódását, amelyből kiderül, miért nem végződhetett sikerrel ez a megegyezési kísérlet sem. Ebben a korszakban egyre inkább csökkenni látszottak a fentiekhez hasonló megegyezési kísérletek esélyei. A kötet zárótanulmánya („Néhány fogódzó a XVIII-XX. századi román-magyar „differendum” történetéhez”) összefoglalja, milyen feltételek lennének szükségesek ahhoz, hogy az 1989 utáni új politikaitársadalmi helyzetben a román-magyar megegyezési kísérletek ne fulladjanak kudarcba, ne „illúziókergetésnek”, hanem reális próbálkozásnak bizonyuljanak. Ez egyben az európai integráció egyik előfeltétele is, nevezetesen a mindkét nemzetnél szükséges önismeret, a frusztráció okainak tudatosítása, a történelmi fáziskülönbségek létének elismerése, a kölcsönös tolerancia, a politika és kultúrtörténet frázisoktól mentes vizsgálata. Csak ezen kérdések tisztázása vezethet egy modern európai nemzeti identitás kialakulásához s a két nemzet viszonyának javulásához. A könyv a Kriterion Könyvkiadó Gordiusz nevű sorozatának egy kötete. A könyvsorozat célja az aktuális társadalmi problémák bemutatása, mint például a kisebbségi identitástudat, vagy a romániai magyar oktatás helyzete. Az 1995-97 között megjelent könyvek: Balázs Sándor: Identitástudatunk zavarai (1995) Borsi Kálmán Béla: Illúziókeresés vagy ismétléskényszer (1995) Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1997) B. Kovács István: Szabályos kivétel. A romániai magyar oktatásügy regénye Bibó István megjelent tanulmányai alapműveket képeznek a nemzeti szociológia és a nacionalizmus tanulmányozása (nationalism studies) körében. B. Kovács András a fenti két munka elméletibb (bár történelmi, társadalmi tapasztalatból kiinduló) jellegével szemben egy sajtóelemzésre, strukturálatlan mélyinterjúknak mondható beszélgetésekre

98 alapozva tekinti át a címben említett témát, megosztva velünk saját és mások kordokumentum értékű tapasztalatait e téren. A Gordiusz-könyvek közös célja, hogy a múltbeli társadalmi, történeti és politikai tapasztalatok összefoglalása révén az olvasó egyúttal reális képet nyerjen nemcsak a múltról, hanem a jelenlegi esélyekről, a lehetséges megoldásokról is.

99

Hozzászólás: A magyar nyelvű szociológus-képzés Kolozsváron A magyar nyelvű, tudományegyetemi szociológiai oktatás már nyolc éves Kolozsváron. 1990-ig voltaképpen nem létezett szociológusképzés, jóllehet az egyetem filozófia szakán a hallgatóknak külön lehetősége nyílt a lélektan, illetve a szociológia irányába szakosodni. A nyolcvanas évek második felére itt is beszüntették a magyar nyelvű oktatást. Érdekes módon ebben az időben is, amikor a diktatúra immár mindent ellenőrzött, a körülményekhez képest jó előadásokat lehetett hallgatni (magyar, de végül csak román nyelven) például a szociológiaelmélet vagy a kutatásmódszertan területén. Annak ellenére, hogy szociológia szak, mint olyan nem létezhetett, a hatvanas évek óta a kutatómunkát is igyekeztek folyamatosan fenntartani. A rendszeresség és a pontosság igényével dolgoztak, bár - főleg mai szemmel nézve módszertanilag egyoldalúan és többnyire leegyszerűsítőn, s úgy tűnik, hogy inkább fiókoknak, adatbázisoknak, mert közölt tudományos mű kevés volt. 1990-ben beindult a szociológus-képzés, román nyelven, 1991ben pedig magyar nyelven is. A magyar részen a tanári kar viszonylag fiatal - ennek előnyeivel és hátrányaival. Kezdetben a magyar tancsoportok azokból a magyar felvételizőkből alakultak, akiknek sikerült bejutni a román felvételizők mellett. Utóbb külön keretszámot írtak ki a magyar tancsoportok számára. A magyar csoportba sikeresen felvételizők száma 10 körül mozgott, évről évre növekedett, 1998-ban 32-re nőtt, hogy tervek szerint - a jövőben, észszerűségi okokból, csökkenjen. Kezdeti nehézségek többször visszavetették az évtized elején a szociológia szakot; de körülbelül 1994-95 óta egy minőségibb, ámde még mindig átmeneti, sok szempontból kísérleti szakaszban volt (van), hogy 1998-99-re remélhetőleg a felzárkózás és korszerűség felé közeledjék. Az elmúlt években - immár a diákok szerint is - javult az oktatás minősége és szervezettsége (Ez ugyanis a legnagyobb gond a magyar nyelvű felsőoktatásban általában - s valószínű a románban is -, bár jobbára ez tabu a magyar nyelvű oktatást nagy jelentőségűnek valló közbeszédben). Az esetlegesből rendszeressé alakult a kutatói tevékenység, elsősorban a menedzselési formák kialakulásának, az erőforrás-felhajtó és -hasznosító háttérintézmények kiépítésének köszönhetően (például: az Erdélyi Etnikai Kapcsolatok Kutatóközpontja). Kialakultak a diákok önszerveződési és önálló szakmai tevékenységének a formái (például a Max Weber Kollégium, Tudományos Diákkonferencia). Nőtt a magyar tanszéki

100 közösség nemzetközi szakmai integráltsága (UCLA-ösztöndíjak, CEUösztöndíjak, Domus Hungarica-ösztöndíjak stb., illetve a diákok „Nyári Egyetemi" jelenléte Magyarországon, az ottani „Részképzés" nevű programban, illetve posztgraduális továbbképzési formákban. A vendégtanári program ismert az egyetemen, a diákok körében nagyon népszerű. Szoros és tartalmas kapcsolatot tart a magyar részleggel az Eötvös Lóránd Tudományegyetem, a szegedi József Attila Tudományegyetem, újabban Pázmány Péter Katolikus Egyetem szakmai testülete, de személyes viszonyokon keresztül nyugati egyetemek szociológia vagy kommunikáció, illetve antropológia szakos részlegei is. (Kedvező jelzés ilyen partnerek konkrét infrastrukturális „beruházási" szándéka). A magyar és a román tanszék-rész között a viszony hagyományosan jó (s ugyanakkor illúziómentes), a magyar oktatóknak a körülményekhez képest több ponton döntési és szervezési önállóságuk van. Tervek: a diákokkal való kommunikáció javítása; a véndiákok megtartása az egyetem információs körében, sőt „táv-továbbképzésük"; a követelmények szigorítása mind a tanárok, mind a diákok iránt; fokozatos áttérés az interaktív oktatásra; a tutoriális tevékenységek fejlesztése; a vendégtanári program fejlesztése, az infrastruktúra fejlesztése.

* A tanári kar nevében szeretettel gratulálok a Max Weber Szakkollégium tevékenységéhez, ehhez a kiadványhoz! Magyari Tivadar

101

Sumar Magyari Nándor László. În loc de prefaţă: Ce este, cum este azi sociologia? Şi la ce se foloseşte? 3 Szentannai Ágota Tranziţia de generaţie. Schimbare socială în categoria tinerilor 13 Dobai Éva Consum mass media în cercul de abonaţi ai firmei de telecablu din Sfântu Gheorghe 29 Gödri Irén „Între două patrii” Studiu asupra reprezentărilor intelectualilor emigraţi în Ungaria 39 Tőkés Gyöngyvér „Executivul descompus”. Analiza organizaţională a Prezidiului Executiv al UDMR 52 Nagy Réka Roluri şi stereotipii ale genurilor în manualele de şcoală generală 64 Demeter Gyöngyvér Soarta intelectualilor într-un oraş monoindustrial construit de către regimul comunist: cazul tipic al Bălanului 70 Recenzii: Csata Zsombor: Pierre Bourdieu: Despre televiziune 89 Kiss Tamás: Magyari Tivadar -Veres Valér: Audienţa ardeleană a DUNA TV. 93 Bíró Emese: Iluzii şi reveniri... 95 „Luare de cuvânt..." Magyari Tivadar: Învăţământul sociologic în limba maghiară din Cluj

99

Max Weber Társadalomtudományi Szakkollégium 1994 nyarán nyolc szociológia szakos hallgató kezdeményezésére megalakult a Max Weberről elnevezett „kollégium". A kollégiumi tagságot egyfajta felvételivel lehet megszerezni, ami tulajdonképpen pályázás egy egyéni kutatási tervvel. Az első ilyen felvételit 1995 tavaszán szervezték meg, és ezzel megalakult a kollégium, annak magyar tagozata - ugyanis 1995 őszén megalakult a román tagozat is. A Max Weber Szociológia Szakkollégiumnak átlagosan húsz tagja van, s főleg egyéni kutatásoknak, szakmai tapasztalatcseréknek, vendégelőadói programoknak, kiadványszerkesztésnek ad lehetőséget. Az elmúlt időszakban tevékenységeink, szakmai eredményeink és kapcsolataink folyamatosan bővültek. Évente versenyvizsgával 5-10 szociológia szakos hallgatót veszünk fel, akiknek lehetőségük van bekapcsolódni szakmai tevékenységeink rendszerébe és ezáltal még jobban felkészülnek a szakmára. A szakkollégium programja szorosan kapcsolódik a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Szociológia Tanszékének képzési programjához és kutatási tevékenységeihez. Emellett szoros szakmai kapcsolatokat tartunk fenn az ELTE Szociológia Intézetének több tanszékével, a, a bukaresti egyetemen működő Observatorul Social-al, a pécsi JATE Szociológia Tanszékével. Emellett több budapesti szakkollégiummal van kapcsolatunk. A BBTE Szociológia Tanszékével közösen szervezett vendégtanár­ program keretében diákjainknak több, az említett intézményekből meghívott oktatóval és kutatóval van alkalmuk szakmai, tutoriális kapcsolatot kialakítani a helyi oktatók mellett. Több kutatási programot szerveztünk, többnyire közösen partnereinkkel, amelyek keretében készült tanulmányok megjelentek a Webben vagy más szakfolyóiratban. Fontosabb kutatásaink 1998-99 folyamán: „Életstílus és fogyasztói kultúra" - ifjúságszociológiai kutatás a budapesti Oktatáskutató Intézettel közösen; „Közösségi konfliktuskezelés a helyi társadalomban" - képzési és alkalmazott program; Nemzeti attitűdök és értékorientációk vizsgálata a tanuló fiatalok körében; „Etnikumközi együttműködés támogatása a középiskolás fiatalok között" - alkalmazott szociológiai program; Veres Valér