Ladányi László I A SZÖKEVÉNY Kiosontam a házból. Mindenki aludt. Az utcák sötétek, csendesek. Mégis, úgy éreztem, minden ablakból, minden kapualjból engem figyelnek, hallgatják lépteimet, szívem verését. De azért csak mentem tovább, saját őrült elhatározásom vad lökéseitől hajtva, önmagammal vitázva, és kissé tisztelve is magamat bátorságom miatt. Pedig tervern sikerének esélye egy a négymilliárdhoz. Én lennék az egyetlen, aki ... ? Amikor a jegyemet megváltottam a pénztáros fürkésző szemmel nézett rám. Kattogást hallottam. Nyilvánvalóan lefényképezett valami rejtett készülékkel. Akkor hát rövidesen megkezdődik az üldözés. A hely, ahová a jegyet kértem, maga is melegágya volt a gyanúnak. Közelében húzódott az első határ. Amint a vonat elindult, bementem a mosdóba, különféle anyagokat vettem elő, és a homályos tükörbe tekintve, gyors, határozott mozdulatokkal (hónapokig gyakoroltam otthon) megváltoztattam az arcomat. Nem is mentem vissza a helyemre, egy másik kocsiba szálltam, poggyászom amúgy sem volt. Amire szükségem lehet, elfért a zsebeimben. Csaknem üres fülkében helyezkedtem el. Mindössze hárman voltak rajtam kívül. Két katona horkolt apadokon végigfekve, velem szemben jól öltözött fiatal nő bóbiskolt, átvéve a vonat ütemes ringását. Ujságot vettem elő. A gyér világításnál csak a címeket olvashattam el. Néhány helyen háború pusztított, öt évet kapott egy náci tömeggyilkos 23567 ember elpusztításáért, 150 évre ítéltek egy csekkhamisítót, délen tűzvész, északon árvizek, ismét megtalálták a rák kórokozóját, egy Pepita nevű grönlandi költő megnyerte a Nobel-díjat. Aztán elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy rázzák a vállamat. Két civil ruhás férfi állott előttem.
- Igazolványt! - szólt kurtán az egyik. Atnyújtottam hamis útlevelemet. Még a szívem sem dobogott gyorsabban, tudtam, hogy tökéletes. Alaposan szemügyre vettek. Egyéb írásokat is kértek. Egymás kezéből kapkodták ki az okmányokat, majd ki is hallgattak a szövegből. Fújtam: "Hirohito Amasava, japán írásszakértő, összeesküvési ügyben hivatalos megbízott. Szakvéleménye alapján a vádlottakat, azaz a nép ellenségeit felkötötték. Köszönőlevelek a legmagasabb körökből."
Csak azt kérdezték meg, miért vagyok poggyász nélkül. Uiiamat az ajkamra tettem, és ez nekik elég volt. Visszaadták irataimat, és tisztelegtek.
A két katona következett. Az egyiket ott nyomban főbe lőtték, és kihajították az ablakon. A másiknak idézést nyújtottak át, nem tudom, mi okból. Az csak legyintett, végighevert az ülésen, és folytatta az alvást. Az asszony már akkor kezdett vetkőzni, amikor még velem foglalkoztak az urak, és mire hozzá kerültek, már ott feküdt pucéran a hátán, hogy mielőbb kiszolgálhassa őket. Az egész talán negyedóráig tartott kettőjöknek, aztán végre elkotródtak, s újra nyugalom volt a kocsiban. Csak éppen eggyel kevesebben voltunk. A nő hevenyében magára kapkodta ruháit, és máris elnyomta az álom. Jómagam is majdnem az egész háromnapos utat végigaludtam. Annyit voltam ébren csupán, amennyi elkerülhetetlen volt. Rendszerint újabb két ember rázott fel, és a többi utassal együtt végigmentem az ellenőrzéseken, ezekre a kétes kalandokra fölösleges több szót vesztegetni. Néha leszálltam egy-egy állomáson, ahol feltehetőleg tovább vesztegelt a vonat. Valamit ennem kellett. A szerelvényen nem volt étkező kocsi. Végre megérkeztünk. Még sötét volt, de a felkerekedett szélről és a csillagok nyugtalan hunyorgásáról érezni lehetett, hogy közel van a hajnal. Az elhagyott pályaudvar mögött, a kis határmenti falu még az igazak álmát aludta. At kellett sétálnom rajta. Az egész egyetlen, keskeny, de végtelenül hosszúnak tűnő utcából állt, ez volt egyben az országút is. Mire a közepére jutottam, már csaknem teljesen világos volt. Itt kerek térré szélesedett ki az út, ez volt a piactér. Itt volt a korcsma és a bank. Amint az utóbbi mellett elhaladtam, éppen kirabolták. Két álarcos fiatalember hordta ki a zsákmányt a várakozó gépkocsiba, rám ügyet sem vetettek. A tér közepén fatornyos templom állott, előtte néhány csenevész fa. Kéthárom akasztott ember függött rajta. Aztán újra megkeskenyedett az út, és továbbmentem. Végre kijutottam a faluból. Előttem szántóföldek és az első határ. Az egyik földtagozaton paraszt húzta az ekét lova mellett haladva, nem is tudom melyikük volt a véznább. Az eke szarvát asszony tartotta, valószínűleg a paraszt felesége. Hangos jóreggelttel köszöntöttek. Azután már egy lélekkel sem találkoztam. A drótakadályokon keresztül már láttam a széles árkot és azon túl az idegen földet. Parányi készüléket vettem elő. Magam szerkesztettem, piros lámpa gyulladt ki benne, ha aknához közeledtem. Jó szolgálatot tett, ugyanúgy, mint a különleges
89
anyagból készült drótvágó olló is, mert még jó tíz méter széles drótakadályon is át kellett vágnom magam. Végre ott álltam az árok szélén, két ország mezsgyéjén. Nos, ezen túlvagyunk, lássuk a többit. Nem szédített meg a siker, tudtam, hogy ez még csak a kezdet, s minden csak egy hajszálon múlik. A körözőlevél már meg is érkezett ide. Azt abból tudtam, hogy amint átléptem a határt, felsüvöltött a sziréna a túlsó oldalon, és kigyulladtak az őrtor nyok reflektorai. Vérebek vonítása hallatszott. De akkor már túlvoltam a veszélyen. Bebújtam a sűrű bokrok közé, gyorsan letéptem maszkomat, majd újat rögtönöztem a zsebemben levő készletből. Kimásztam az útra. Egy lelket se láttam. Ezt az országot látszólag senki sem őrizte. Pedig minden olyan volt körülöttem, mint a túloldalon. Még az életnagyságnál sokszorosan nagyobb plakátok is ugyanazt a két férfit ábrázolták. Csak mikor jobban megnéztem, akkor láttam, hogy míg odaát az egyikre az volt írva "ÉLJEN x!", a másikra, hogy "VESSZEN y!" ideát csak annyi változás volt, hogy "VESSZEN x!" és "ÉLJEN y!" Aztán ugyanolyan szántófóld, ugyanolyan parasztokkal, s az idegen faluban a főtéren éppen a templomot rabolták ki. Akasztott ember ugyan nem akadt, de két hulla azért itt is látható volt a fal tövében, szitává lőve, nyakukon tábla, "ÁRULÓ!" felirattal. V égre elértem a pályaudvarhoz, jegyet váltottam, ismét kattogott a láthatatlan kamera. Magam sem tudom, meddig tartott ez a bolyongás úttalan utakon, hajón, repülőn, városokon, védett és védetlen határokon át. Ha nem lettem volna ellátva azzal a sok, hosszú évek makacs és kétségbeesett töprengései árán kieszelt segédeszközzel, soha nem érem el az utolsó határt. Mit tagadjam, ölnöm is kellett. Leszúrt, leütött, megfojtott emberek, felrobbantott házak, kisiklott vonatok, elsüllyesztett hajók maradtak mögöttem, mire elértem az utolsó kilométereket. Itt azonban már lépésről lépésre kellett küzdenem az életemért, miközben háborúk dúltak miattam, új fegyvereket terveltek ki elpusztításomra, és abban az évben még a Nobel-békedijat sem adták ki. Az íróit megint csak egy Pepita nevű tűzfóldi poéta nyerte (Pepita kettő néven vonult be a halhatatlanságba) . Engem akkor már repülőerődökkel üldöztek, hadihajók lövedékei süvítettek el mellettem, és amikor az utolsó mezőre értem, ahol egy újabb paraszt szántotta fel a mostoha fóldet, már bak tériumbombák és atomfejes rakéták zuhantak le körülöttem. Annyit láttam csak, hogy a paraszt feleségestől, ekéstől, lovastól, sőt szántófóldestől a levegőbe emelkedik. De már akkor az árokban voltam, az utolsó határ árkában, ami abban is különbözött a többitől, hogy sejtelmem sem volt róla, mit lelek a túlsó partján, ha átúszom rajta.
90
Mert ez az árok nem volt üres, mint a többi. nehéz folyadékban vergődtem, reszketve, öklendez ve, halálosan kimerülten. Ez maradt egyik legrettenetesebb, legmegdöbbentőbb emlékem a világról, melynek akkor átléptem utolsó határát. Magam is csak akkor eszméltem rá, mi volt abban az árokban, amikor keservesen felkapaszkodtam a túlsó partra. Talán ez volt a szerencsém. Meghaltam volna az undortól és a borzadástól. De csak amikor lihegve, fuldokolva a part mellett a fóldre zuhantam, világosodott meg előttem, hogy merő vér és könny volt az, amin átvergőd tem, és hogy mindez erősen beleszívódott a ruhám ba, orromat facsarta, bőrömet marta. Sokáig hevertem így, félig ájultan, talán órákon keresztül. Közben mély csend támadt körülöttem. Odaát elhallgattak a fegyverek. Ez a csend volt az, ami lassan megnyugtatott, és visszaadta erőmet. A nap meleg ét is kezdtem érezni. Feltápászkodtam, és szétnéztem. Vad, torzonborz, magasra nőtt fű vett körül, a túlsó oldalról már nem láthattak engem. Néhány bizonytalan lépést tettem előre, és máris kijutottam a bozótból. Itt már szelídebb volt a táj. Széles csapás vezetett át a virágokkal telehintett puha pázsiton. Az út végén erdő magaslott. Elindultam arrafelé tántorgó, bizonytalan léptekkel, lábam merő seb volt, vértől és könnytől átitatott ruhám szinte rám fagyott, és minden ránca élesen belevágódott a testembe. Végre elértem az erdőt. Ahogy beléptem az első fák közé, egyszerre a harsogó napsütésből a rengeteg sötétzöld éjszakájába, néhány pillanatra szinte megvakultam. De aztán tisztán láttam őket. Ott álltak a fák között beláthatatlan tömegben. Az ország lakói. El kellett hinnem, hogy az én fogadásomra gyűltek össze. Oroszlánok, medvék, barna őzek, szürke szarvasok, bozontos vaddisznók és csupasz bőrű elefántok. Nyulak és teknősök, majmok és kenguruk, struccok és sas madarak és távolabb soha nem látott állatóriások, óriásgyíkok, masztadonok, archeopterixek, mamutok, orrszarvúak. Hatalmas testük szétfeszítette a fák kemény törzsét, ágaskodtak és furakodtak, hogy jobban láthassanak engem. Hitetlenkedve és álmélkodva bámultak rám, olyan mindent megértő részvéttel, amit még soha nem láttam emberi szemben. Dideregve, meglepetten és meghatottan néztem vissza rájuk, és amikor már elviselhetetlen lett a csend, nem is a saját hangomon, hanem valami ősi, régen elfelejtett, torz, jajjal és ujjongással vegyes sivítás sal mondtam ki végre: - Ember vagyok! Menedékjogot kérek! Senki sem mozdult, egy hang sem hallatszott. Egy kis tigriskölyök, aki eddig szorosan anyjához simult, lassan odajött hozzám, és körülszaglászott. Egyszerre rám vicsorította fogát, és morogni kezSűrű,
dett. Csak az anyja vörös mancsát láttam, mint egy hirtelen fellobbanó lángot. Olyan sújtott kölykére, hogy az bukfencezve, vinnyogva görgött végig afáldön. Amikor előlépett egy elefánt, magasra emelte ormányát, és beletrombitált a csöndbe: - Megadjuk? Ezerféle hangon hallatszott mindenfelől: - Megadjuk! Az elefánt bólintott, és szelíden, óvatosan megérintett. - Vedd le magadról ezeket a... dolgokat ... - mondta - irtózatosan bűzlenek. Szégyenkezve hámoztam ki magamat rongyaimból, amelyektől magam is borzadtam. Amikor csupasz bőrömhöz' ért az erdő tiszta levegője, mintha minden pórusomon új élet áradt volna belém. Pedig testem is teli volt kék foltokkal, lőtt és szúrt sebekkel, sérülések hegedő nyomaival,
úgyhogy az állatok elszörnyedve nyögtek fel. Egy nősténymamut hangosan felzokogott. A többiek is erősen szipogtak. A hímek zavartan fordították el fejüket. Az óriásgyík előrenyújtotta sziszegő nyelvét. Hangja olyan volt, mintha kardokkal suhintanának a levegőbe. - Talán még megmenthetjük. Vigyétek a forráshoz, és mossátok le a testét. Az elefánt bólintott, ormányával gyengéden megragadott, és a hátára emelt. Lassan megindult velem, és a többiek mind utánatódultak. Egyszerre minden megélénkült, mindenki jókedvű lett. Az apró vadak éktelen lármát csaptak, a majmok csivitelve ugráltak körülöttem, az archeopterix fellendült a magasba, hatalmas szárnya forró szelet suhintott didergő testemre. Egyezeréves faóriás elém nyújtotta görcsös ágát, és tenyerembe hullatta édes gyümölcsét.
Ladányi László I KEREKASZTAL Olyan hirtelenjött az egész! Egy reggel arra ébredtünk, hogy az utcák falait öles plakátok lepik el, melyeknek első sora óriás betűkkel kiáltotta: A VILÁG NÉPEIHEZ!
S alatta ez a szöveg állott:
"Ü tött az utolsó óra. Meg kell mentenünk az emberiséget. Minden eddigi kísérletünk csődöt mondott. Ú gy érezzük azonban, hogy most megtaláltuk a megoldást. Minden nemzet egyetlen küldöttet jelöl ki a KEREKASZTAL KONFERENCIÁRA
a fáld 174 országából. Szakítunk minden eddigi módszerrel. A küldöttek nem kormányfők, miniszterek vagy diplomaták, hanem egyszeru polgárok, az utca emberei. Elektronikus gépek keverik meg a neveket, s választanak ki ötmilliárd közül 174 személyt. A konferencia színhelye egy lakatlan sziget a Csendes-óceánon, melyet erre a célra minden szükséges kellékkel felszerelünk. A konferencia palotája negyedéven belül elkészül. A küldöttek szállításáról, ellátásáról a legkörültekintőbb gondoskodás történik. " Később, mikor minden lépésünknél, mindenün és minden időben elénk bukkant ez a kiáltvány, egyre jobban hinni kezdtünk benne. Nem tudtuk, honnan indult ki a kezdeményezés, sem aláírás,
sem valami intézmény neve nem volt látható a plakát alján, mégsem kételkedtünk hitelességében. A világ egyszerre ünnepélyes arcot öltött, minden olyan volt, mint a karácsony előtti hetekben. Mindenki titokban azt remélte, hogy reá esik a választás. Ezért az emberek magukba mélyedve, elgondolkodva mérlegelték véleményüket, elképzeléseiket a világ dolgairól, s hosszú beszédeket eszeltek ki, melyeket majd ott fognak elmondani.
* S amikor eljött a nap, mi a szerencsések, dobogó szívvel vettük át a megbízólevelet, s fogadtuk a többiek jókívánságait, néztünk szembe a fürkésző, figyelmeztetq tekintetekkel, és teljes súlyában éreztük a felelősséget, ami váll unkra nehezedik. A megbízólevél pontosan megjelölte indulásunk helyét és idejét, s amikor eljött a perc, felvettük ünneplő ruhánkat, kitűztük hazánk apró zászlóját kabátunk haj tókáj ára, majd megindultan búcsúztunk el családunktól, barátainktól. Lenézve a repülőgépről - még láttuk a várost vagy a falut, amelyben eddig éltünk, aztán az egész országot, melynek közös nyelve, gondolatvilága, éghajlata üvegburaként borult ránk eddig, majd elhagyva hazánk határát, meggyőződhettünk róla, hogy a térképek különböző színekre festett országhatárai mennyire nem egyeznek a valósággal. Mert hiszen innen felülről nézve az egész fáld egyetlen, határok nélküli zöld abrosz volt, barna és fehér foltokkal, a vizek, tengerek kékségével tarkítva. Ez a látvány még jobban megrendített bennünket, 91
s valahogy növelte bennünk a reményt, hogy becsülettel teljesíthetjük megbízatásunkat.
* Általában egyikünknél sem tartott az utazás fél napnál tovább. Kábultan álltunk az ismeretlen helyen, az ismeretlen tömeg közepette, és vártuk, hogy anagy piros autóbuszok elszállítsanak minket a repülőtérről. A konferencia palotája mindannyiunkat megdöbbentett egyszerű szépségével. Tulajdonképpen nem volt más, mint egy áttetsző anyagból épült félgömb, hatalmas, ív alakú kapunyílással. Ahogy beléptünk, elénk tárult a kör alakú terem, közepén a kerek asztallal, mely csaknem az egész helyet elfoglalta, s így módot adott rá, hogy mindannyian körülülhessük. A terem falára a Föld országainak gigantikus körképe volt festve. Ahogy leültünk a kényelmes karosszékbe, az az érzésünk támadt, mintha az egész világ színe előtt lennénk, mely most szétterítve úgy feküdt előttünk, mint valami felnyitott testű beteg, akit halálos kórjából ebben a különös operációs teremben nekünk kell megmentenünk az életnek. Ott ültünk az asztal körül elfogódottan és meghatottan, s mert semmilyen értesítés nem szólt arról, ki lesz az első szónok, kíváncsian tekintettünk arcról arcra, hogy talán valamijelből felismerhető lesz, ki a vezére, lelke, központja ennek a gyülekezetnek. Az asztal kerek volt, tökéletesen kerek, nem volt fő hely vagy mellékülés, mindannyian egyformák voltunk, bár színben, alkatban némileg eltértünk egymástól; azt a tényt, hogy egyetlen törzs ágai, hajtásai vagyunk, semmiképpen sem lehetet elvitatni.
* A légkör hűvös és kellemes volt itt, erről a rejtett szellőzőberendezések gondoskodtak, mint ahogy a nagyszámú, hangtalanul és simán sürgő-forgó személyzet hibátlanul és fürgén látott el bennünket az ízletes és változatos ünnepi ebéddel is. Lehetetlen volt fel nem ismernünk azt a törekvést, hogy minden, ami körülöttünk van, maga az épület, a berendezés, a bútorok, a felszolgált ételek és evő eszközök változatossága, együttesen magába foglalja minden nemzet munkáját,· sajátos ízlését, szokásait. Nem volt közöttünk senki, aki nem ismert volna rá valamiben saját hazájának jellegzetes termékére. Ez végül is megnyugtató, otthonos érzést keltett bennünk, s kissé csökkentette·elfogódottságunkat, nyugtalan szívünk dobogását. Étkezés közben figyeltük egymást, és arra gondoltunk: íme, az emberiség, egyetlen asztalnál foglalva helyet. Éghajlat, szokások, babonák, felvilágosodás, vallás és erkölcs, eszmék, indulatok formálták ki arculatát. Volt közöttünk férfi és nő, fiatal, öreg, komor és gyermekkedélyű, nagy, szőke fajták, kemény tekintetű, barna és fekete arcok, 92
merev vonásaik mögött gondolataikat rejtegetők, s olyanok, akiknek érzéseik meztelen arcukra voltak írva. Voltak, akik csak néhány százezer honfitársukat képviselték, de voltak, akik milliókat. Figyeltük mozdulataikat, mit és hogyan esznek, mert mindenki megszokott táplálékát kapta, a megfelelő evőeszközökkel. Csodáltuk ügyességüket, ízlésüket, viseletük furcsaságait, mint ahogy ők is a miénket.
* Amikor az ebéd ceremóniája véget ért, a személyzet utolsó tagja is elhagyta a termet, az ajtó bezárult, és mi ott ültünk magunkra hagyva, kipirult arccal, várakozással telítve, hogy végre megkezdődik valami. De nem történt semmi. A külvilág zaját elszigetelték tőlünk az üvegfalak, az idő suhogásán, a néha itt-ott felhangzó ideges köhécselésen kívül a terem csöndjét nem zavarta semmi. Ültünk, és vártunk, és a nyugtalanság újra növekedni kezdett bennünk. Mit jelenthet mindez? A kaput lezárták, most már nemjöhet be senki, ezért itt kell, hogy üljön közöttünk az, aki kimondja a varázsszót, melyet aztán szívünk forró kamrájába zárva hazavihetünk, hogy szétoszthassuk társainknak, az egész emberiségnek. Egyszerre mindegyikünk arra gondolt, miért ne lenne éppen ő az, aki elmondja tervét, titkos gondolatait a világ problémáiról, hiszen mindegyikünk úgy érezte, egyszerű az egész. Tulajdonképpen csak azt kellene kimondanunk, amit utazásunk alatt a gépről lenézve láttunk, amit itt minden beszédnél beszédesebben kiáltott felénk földünknek falra terített gigászi térképe, a tárgyak, berendezések, mindannyiunk közös munkájának egyesített eredménye. Egyetlen grammnyi energia hiányzott még akaratunkhoz, hogy felálljon valamelyikünk, itt, a kerek asztal mellett, és beszélni kezdj en. Tudtuk, hogy a többiek hálásak lesznek érte, ha valaki mindannyiunk közös gondolatát kimondja, s egy percre sem fog kételkedni senki abban, hogy az illető erre a feladatra már eleve ki volt jelölve. De a néma csendben, ahogy várakozva tekintettünk egymás szemébe, és ez a grammnyi energia sehogy sem tudott összesűrű södni. Az idő múlott, odakünn lassan besötétedett, úgyhogy csak a világítóanyaggal festett világtérkép borította ránk bizonytalan fényét. Ennél a sötétségnél is nyugtalanítóbb félhomályban tekintetünk elhalványodott, ajkunkat mereven szorítottuk össze, és moccanni sem tudtunk.
*
Így virrasztottuk át az éjszakát. Borzongva tűr tük, hogy a hajnal szürke áradata beömöljék az áttetsző falon, sápadtra festve arcunkat, s elhalványítva a halálosan beteg világ térkép ének élénk színeit.
Ekkor süvítő, mindenen áthatoló szirénabúgás hallatszott, a hatalmas kapu kitárult, s mi bizonytalan, tétova léptekkel, bukásunk szégyenétől görnyedezve hagy tuk el a termet, megaláztatásunk, önmagunk iránti megvetésünk színhelyét. Az autóbuszok visszavittek bennünket a repülő térre, és mindenki a maga gépéhez sietett, mely már indulásra készen állott.
Alant a Földet szennyes, szürke felhők választották el tőlünk, s ha itt-ott felszakadtak, odalentről fekete ftistoszlopok, fellobbanó tüzek ágaskodtak felénk, és a tengerek sötétzölden háborogtak. Gépünk ablakait jégeső verte. Késő este érkeztünk haza, tolvaj ként lopóztunk be házainkba. Másnapra már nyoma sem volt plakátnak, vezércikkeknek, ünnepi hangulatnak. Mintha csak álmodtuk volna az egészet.
Grédajózsef:
VALAKIT EGY KICSIT MEGÖLTEM Valakit egy kicsit megöltem, aztán egy csöndes éjjelen meglátogattam lenn,a földben (szoba is lehet sírverem), a leírni is alig merem, de felült ott, a sírgödörben, s beszélgetni kezdett velem az, akit egy kicsit megöltem.
ELENA MARK : ÚT GUSH ETIZON FELÉ
Alig pár napja, hogy megöltem, s most elbeszélgetünk ezen. Forog szavunk a régi körben, emlékezik, emlékezem. Hogy érzi magát? - kérdezem. S ő mosolyog: csak így, megölten. Igaz, hökkenek meg, hiszen alig pár napja, hogy megöltem. S nem bántott engem, bár megöltem, kedvenc nevemmel szólított, mert látva engem meggyötörten, megtudta, mi az ős titok: hogy kétélű minden gyilok, s kettő a vesztes minden pörben, s mert messzebb már én sem jutok, mint ő, nem bántott, bár megöltem. PAMELA LEVY FAMETSZETE
93
•
Jakov Gat versel elé Sárospatakon született - én meg oda jártam gimnáziumba. Barátaim, az Elkán-fiúk ismertettek össze vele. A negyvenes évek eleje volt, már folyt a világháború, és nemsokára belesodródott Magyarország is. Laci - mert akkor még úgy hívták - pár évvel idősebb volt nálam, korábban ő is a gimnáziumbajárt, de akkor már az üzletben dolgozott, mint a világ legkedvesebb és legtehetségtelenebb kereskedője. (Úgy hírlett, az áru legrejtettebb hibáit is őszintén feltárta a vásárlóknak. ) Közös barátainkkal nagy vitákat rendeztünk - náluk, Patak utcáin sétálva, vagy az iskolakert fái alatt. Csakhamar kiderült, hogy humán dolgokban félelmesen nagy műveltsége van, és mindnyájunknáljobban ért az irodalomhoz. Ez nemcsak mennyiségi meghatározás: ő voltaképpen benne élt az irodalomban. Minden, amit a száján kiejtett, tökéletesen meg volt fogalmazva - nem szépelgően, művi módon, csinált irodalmiassággal, hanem élesen, pontosan, ha kellett, szikáran, ha kellett, színesen, ha kellett, hanyagul. És hogy ismerte az irodalmat! Versek százait, novellák tucatjait tudta kívülről (különö-
sen Karinthy t) . Amikor jó kedve volt, sorra felmondta őket, egészen elsőrendű előadó volt. Aztán néha elszavalta egy-egy saját versét. Felnőtt , kiforrott költő volt már akkor is. Nekünk mindenesetre nagyon tetszett, mert valahogy a költészet eredendő fajtáját éreztük meg benne. Amikor egy személyiség hiány és hiba nélkül jelenik meg a műben. Aztán elsodort bennünket egymástól - előbb még csak a sors, majd maga a vihar. Érettségi után Pestrejöttem, ő Patakon maradt. Leveleztünk, meg is látogattam; ám 44 március a után természetesen eltűnt előlem . Amikor 45-ben én is előkerültem, keresni kezdtem. Mire nyomát megtaláltam, ő már elindult Izraelbe. Negyven év telt el, mire újra találkoztunk. Haja ősz lett, de ő maga ugyanolyan maradt. Beszélgetéseinket is ott folytattuk, ahol abba kellett hagynunk. Versei - amelyeket ivrit ből lefordított, vagy amiket magyarul írt - ugyanúgy megfogtak. Egy ember, aki egy nehéz élet viharai közben is megmaradt ugyanannak. Ez adja költészetének szépségét. VITÁNYI IV ÁN
JAKOV GAT VERSEI Dúdoló (Megállj te csodaszép majd eszedbe jutok még . . . ) Elhajítok minden lomot minek a sok maszlag, remény, álom eldobálom. Elmúltak a keringők a bálok döngetik a kaput a vandálok egye fene útjukba nem állok (Majd eszedbe jutok én még de már akkor késő lesz .. . ) Többé nem szédít meg a tavaszi tájék Kannibál-országban olcsó tűzijáték felragad a szél és elvisz lesz belőlem vándor dervis
94
sivatagi remete fene aki megette úgyse volt itt semmi szép csak te. (Megállj te csodaszép majd eszedbe jutok még.)
A gyermek Vézna katjai egyre álmodták hogy elhengerítik a követ. Hallgatag ~kairól csak álmában elsuttogott szavai hullottak érthetően: kicsi, szőke húgom. A gyermeknek hirtelen nyoma veszett. Fájó mesék sebezték meg a szívét valahol az Efrátba vivő úton. Híre járt, hogy kígyó marta meg, beszélték: a parti ftizesbe ment furulyát faragni vigasztalónak
rebesgették, hogy vízbefúlt. Valaki látta: ingujja lobog a szélben, leperzselt mezőn üszkös madárijesztő-kar integet egy ájult búzavirágnak, valaki látta: lehulló kezei sáros pocsolyává züllött patakból halott mosoly-szirmokat halásznak. Szépre-jóra hajló kékszemű gyerek ott vánszorog halálra keresetten valamerre az úton az összes utakon. Tornainge, kis cipője ijesztő nagyra nőtten vándorolnak tovább kiégett egű városokon át az elveszett gyermeket keresve.
Metamorfózis És elmúlok s kereng tovább a föld s az anyag, mi én voltam még ezerszer új formákat ölt. Talán egy narancsfa szívja fel atomjaimat s idők múltán dühös tigris leszek Bengáliában, százkarú polip a tenger fenekén vagy ami még rosszabb, ismét ember leszek. Mégegyszer ember ... repríz-kárhozat űrhajós-kannibál, hóhér-eIítélt tömeggyilkos-mártír, emberrabló-túsz sziklához láncolt felemás titán rosszmájú szkizofrén Prométheusz. És lezajlik a láz, elmúlik a föld fájó, szörnyű betegsége az élet s bolygónk únott dalait dudorászva bolyong tovább az űrben, megőrült anya, ki elvesztette fiait. Rablók voltak s a Törvény értelmében halállal kellett lakolniok. Aztán vigaszul beleszeret egy órjás meteorba halálosan. És vonzza, vonzza míg egy őrült csókba robban össze véle s így hömpölyög a térben kába gyönyörben, öntudatlanul. Majd, ahonnan vétetett, a napba visszahull s a kéz, amely most e sorokat írja izzó magvába vegyül és fénnyé válva sugárzik el messzi, holt csillagokra. De az időben letagadhatatlanul - egy isten sem tudná megmásítani voltam.
Éji utazás Azok a vonatok még ott zakatolnak döbbent éjszakáimban. Azok a vagonok robognak velem éj ről-éj re ugyanazon a csontokkal beszórt sárgolyón melynek minden útja vas út. És a bedeszkázott vagon hasadékain át kémlelem egyre Isten arcát hátha megjelenik még mint nagyapám arca a tálesz rejtekéből míg felharsan a sofár záróakkordul ünnepek zártán vagonok zártán. De csak az éter hullámai kavarják az éjben egy haldokló madrigál enyésző cafatait valami ájtatoskodó templomi orgonán. És csak a csönd. Sehol egy jótét lélek. Csak a vagon dübörög vég nélkül csíkosingű árnyakkal tele a fulladt éjszakában. Se földi hang se égi szózat, csak kerekek monoton kattogása teuton-ütemre csattogása. Jéggé dermedt csönd fagyasztja meg a sóhajokat.
Variációk apokalipszis-témára [1] Átok fogant a nap alatt. A föld széjjelrobbanni vágyó arzenál és tengerek mélyén és fenn az űrben órjássá növekszik a halál úgy tűnik nem is tétováz sokat és minden élőt fiává fogad. A földalatti titkos tárak odva 95
komputer-szívű Gólemeket rejt
Isten neve nincs a szájukba rakva ezúttal a Sátán remekelt. Egy gombnyomás! A kocka el van dobva. S a búvészinas végzete betelt.
[2] Az ősz Varázsló is elúnta végleg a mocsárrá züllött színterepet halálimádó bomlott csőcseléket mely minden álmot a sárba temet s egy más galaxiába költözött át hol édent varázsolt a szeretet, immár tüzes kénkőre se méltatva a tomboló haláltánc-menetet mely ámokfutó őrjöngéssel önként a feneketlen mélység felé tör
míg szertefoszlik minden ami történt a nap alatt és bezárul a kör. [3]
Percnyi vihar. De már a tűzözönben el is merült a végső Ararát s a ftistbefúlt Bábel-romok fűlött Nihil-számum süvölt elégiát. Nincs többé Káin. Nem omol több vér. Ellángoltak a sudár büszke pálmák. De ki siratja el a sugárzó fehér nárciszokat, a bűzhödt mocsár álmát s leheletük szagos hullámait? A ciklámenek hallgatag varázsát mi könnyes ősszel a szívbe hasít? A fénybeborult mandulafa báját patyolatfehér selyemruháj át tündökölő menyasszonyi fátylát? ...
Ismered-e a fájdalmat, mely nem az ökölcsapások gyermeke? A kínt, mely az eszmélettel ébred és a növekvő értelemmel gyarapszik? Ismered-e a szégyent, mely nem bűntudat által fogan? Csak ránktelepszik az érkező napokkal és mély ebben lakik a szívben, mint a fóldben a kutak friss vize?! Ó átkozott a világ és átkozottabb az ember, ki fegyvert kovácsol önnön végzetéhez és társa halálára feni késeit
Énekelhetnék a sárgálló kukoricásról és elérniépnek a határokon átűzött testvéreim, a márciusi réteken alvó csecsemők, kiknek tüdejét véresre borzolta a szellő és az állapotos asszonyok, kiknek domborodó hasát bepermetezte a hűvösfényű harmat Mesélnék kedvesem lobogó hajáról és remegve gondolok a félszegjárású kamaszra, kit ölni visznek, mielőtt megismerhetné a csókok ízét Fekete madarak vijjognak felettünk és nincsen út a menekvéshez. Ha jobbra lépek ellep aszennyár, ha balra fordulok fenevadak vicsorítják rám fogukat és hiába kérdem a rőtszakállú prófétát: "Mondd, mit csináljak?" Csak bánatom mélyül az érkező napokkal és arcomat fehérre meszeli a szégyen
96
Könnyebb az élők helyett holtakkal beszélgetnem, akik, míg el nem tűntek, rám sosem akaszkodtak: csak a temetőbe lépek, s már intnek a halottak, a távoli rokonság, derengő szürkületben. S hogy szülővárosomban kérdi a temetőőr, kit keresek, leintem, honosként e kietlen világban s túlvilágban. Am mégis eltévedtem, a tudat mélye álmot tényekkel összeőröl. A pisla fény tehette. Kié lehet e hant? Kinek nevét áztatja e szeptemberi permet? Taszít valaki fent s valaki hív alant,
s szólít is, egyszerre hallok három nevet: Abrahám, Izsák, Jákob. S én keresem a hantot, mint elfelejtett verset fáradt emlékezet. GRÉDA JÓZSEF FORDÍTÁSA
Efráim Kishon
I
MINDEN KEZDET NEHÉZ! Feleségemmel pár hónapig egy barakktáborban vegetáltunk, amelyet tévesen neveztek átmenetinek, mivelhogy sehova se vezetett út belőle. Ezen a bús helyen átmenetileg elvesztettem a humorérzékemet. A sors azonban megőrizte a magáét, mert engem, a Sztálin elől menekülőt, elvezetett a világ legkommunisztikusabb intézményébe, a kibucba. Azoknak, akik esetleg először hallanának e fogalomról: a kibuc nevű mezőgazdasági település maga a zsidó kolhoz. Az egyetlen különbség az, hogya kibucba önként lép az ember, míg a kolhozról ez nem mondható el egyértelműen. Néhány évet a különlegesen baloldali Kfar Hahóres kibucban töltöttünk Názáret mellett, és szorgosan igyekeztünk megvalósítani a marxista tanítást: "Munka a képességek szerint, fizetés az igények szerint". Csakhogy - tettem fel én rögtön az elején a kérdést -, mi van akkor, kezitcsókolom, ha nekem speciel egy jó magas fizetés aL. igényem? Szigorúan megróttak, amiért a teljes egyenlőség magasztos fogalmával viccelődtem. Mindazonáltal meg kell mondanom, hogy egészjól éreztük magunkat az önkéntes kommunizmusban. A feleségem a bölcsődében dolgozott, mert a kibucban a gyerekeket elválasztják szüleiktől, hogy normálisak maradjanak, meg a szülők se bolonduljanak bele az állandó bőgésbe. Ami engem illet, én a lóistállóban dolgoztam, mert rajtam kívül csak a lovak nem tudtak héberül. Minden szabad időmet azonban a faramuci betűk magolásával
(önéletrajz-részlet)
töltöttem, amelyeknek írásmódja minden nemzetközi közlekedési szabályt meghazudtolt. Félévnyi igyekvés után annyira elsajátítottam ősa tyáim nyelvét, hogy jó kiejtéssel kérdeztem meg az elhaladókat: "Kérem, mondja meg. Hány óra van? De angolul." Azonkívül szótáram se volt, mert a kibucban az a legfőbb törvény, hogy senkinek sem lehet olyasmije, amiben a többiek hiányt szenvednek. Ez a kommunizmus alapfogalma volt, a marxista fejlődés végső célja. Vagy minden kibuctagnak volt cicája, vagy egynek se volt. Vagy mindnek táskarádiója, vagy senkinek. Más szóval, a kibucban se táskarádió nem volt, se cica. Számomra akkor ütött az óra, amikor az éves közgyűlésen felszólaltam, és rekedten bejelentettem: "Kedves elvtársak, meg kell mondanom, náthám van. A teljes egyenlőség szent elve értelmében felhívom tagjainkat, fertőződjenek meg valamennyien, hogy nekik is legyen. Köszönöm a figyelmet, elvtársak. " Halálosan komoly arccal ültem vissza a helyemre, és a következmény nem váratott sokáig magára. Másnap reggel a kibuc titkárnője hangot adott a közvéleménynek, miszerint - nyilván materiális vonzalmaim miatt nem vagyok képes beilleszkedni a közösségbe. Ha a kinti "sivár életet" kedvelem inkább, akkor . . . Elbúcsúztam hát a lovaktól, és máig is meglevő baráti érzéssel mondtunk búcsút a kibucnak. Kfar Hahóres ma abból tartja fenn magát, hogy főúri szállodájában gaz-
97
dag amerikai turistákat üdültet. És minden kibucnyiknak van saját sztereó berendezése. Ami a "kinti" életet illeti - ez valóban olyan sivár volt, hogy kár is szót ejteni róla. Magoltam a hébert, az egyik nagyszerű feleséget kicseréltem egy másik nagyszerűre, és összehoztam három gyereket meg hét filmet . A többire nem emlékszem. SZÉKEL Y ANDRÁS FORDIT ÁSA
TAnAK LAsZL()
jcrll2'sálclJzi kalall(f Semmi sem bizonyos mindabból, amit itt leírok, csak annyi biztos, hogy igaz. Lehet, hogy egy festmény valóságként jelenik meg ebben az elbeszélésben, lehet, hogyavalóságosnak feltüntetett mozzanat: festmény csupán Fux Páljeruzsálemi műter mében. Vagy a világ valamely más részén. Lehet, sőt biztos, hogy az időpontokat, az évszakot, sőt az esztendőket is összekevertem e kettesben átélt kaland során, s ebből a hajnalból és alkonyatból, verőfényes nyárból, ködfellegeket hajszoló télből és nyomasztó camszinos kikeletből összegyúrt masszából alakult ki a néhány órába sűrített, s emiatt fajsúlyát változtatott tömör, nehéz gondolatidő.
Mi igaz hát mindabból, ami itt, hihetetlenül pontatlan adatokból tömörül elbeszéléssé? Talán az érdes valóságában tapintható Lét, a meglepetésszerűen ránk törő szeszélyes Gondolat, a képzelet végtelen színárnyalataiban tündöklő Hangulat. Vagyis, ha a Tényektől eltekintünk, minden Igaz. Például a sikátor, amelyben az Angyallal találkoztunk. - Összekevered a dolgokat. Ez éppen a végén történt. A fehér korszakban, amelyre csak most bukkantam rá. Nézd, a festék még meg sem száradt a képen. Amikor elindultunk, téglavörös világban jártunk. Pontosabban a barna árnyalataiban. - Honnan tudod, mikor kezdődött benned a fehér korszak? Inkább figyelj: a szűk sikátor egyik fala gondosan csiszolt, négyszögletes kövekből épült, talán sok ezer évvel ezelőtt. Kapu se volt, ameddig csak ellátunk ebben a szabadtéri folyosóban. Csak fent, nagyon magasan, egy boltíves apró ablak, vastag, rozsdás vasráccsal. - Talán egy alkimista ül ott, a kemencéje előtt, és aranyat csinál ólomból. - Miért nemjön elő az aranyával? Valahol lennie kell egy lépcsőnek és egy kapunak!
98
- Persze. Csakhogy ő nem az aranyat kereste. Csak a Titok izgatta. A Bölcsek Kövét akarta megtalálni. A mindenható varázsigét. J aj neki, ha rábukkant! - Miért? - Mert akkor elvesztette élete értelmét: a keresés izgalmát, a remény gyönyörűségét. Ehelyett maradt az olcsón előállítható arany. Miféle boldogságot vásárolhat vele a keresés megszállottja, ha arra ébred holnap, hogy nincs többé kifürkészni való titok? Ezért nem mer kinézni a rácsok mögül. - Ez a te képed. A szavakban megfestett. Az enyém, a vászonra rögzített, más. - Te is felkapaszkodtál arácsig? - Jónéhányszor. Nem egy titok van mögötte. Több. - Lehet, hogy több rács van? És több titok-sikátor? Egyazon helyen, más-más időből egymásra vetítve? - Lehet. Honnan tudnám? Az egyik titok: ünnepi ebédre terített asztal. Százszor is odatévedtem az évek során, és beles tem a rácsok között. A kép nem változott egyetlen apró részletében sem. Nézd meg. Egy tel-avivi kiállításon is szerepelt. - Emlékszem. Két személyre terített asztal, égő, soha el nem fogyó gyertyával. A fényesre mosott tányérokra, evőeszközökre, annyi idő óta egyetlen porszem sem rakódott le. Egy nő van jelen, ésjelen van szinte anyagi tömörségében a férfi hiányának nyomasztó tudata. A férfi, aki nemjött el. Tíz éve, húsz éve, ezer éve váJják a kőfalba vágott rácsos ablak mögött. Az égő gyertya egy milliméterrel sem lett kurtább, a vágyakozást kifejező női szemek egyetlenegyszer sem rebbentek. Valóban, a te titkod a szebbik, az emberibb. És a sikátort szegélyező másik fal? - Az maga az Idő térképe. A kövek szélei elmosódtak, az anyag szabálytalan masszává olvadt össze, mint a vasérc a kohó tüzében. Mi volt számára az özönvíz negyven napja? Négyszáz, négyezer, negyvenezer nap dühös elkeseredett esői ástak benne vörhenyes kiütéseket. Felső szegélyén pedig zöld bokrok nőnek, és önfeledten lengedez a fű. A fal évről évre öregebb, de a fű mindig az idei. Friss, csillogó ... és múlandó. - Vagyis: élő. A nap és az eső élvezetének a feltétele a halandóság. Vajon mi van az ősrégi fal mögött? - Ha belépnél ezen a vaspántos kapun, egy sötét feljárót látnál. Ócska, kopott kőlépcsőt, amely csigavonalban emelkedik. A korlátja régen elkorhadt, a foghijas lépcsőfokokat benőtte a moha. - Hová vezet a lépcső? - Sehova. Vagy ha akarod: bárhova vezethet. Amikor betévedtem, és szorongó érzéssel kezdtem felfelé mászni, az egyik kanyar után hirtelen megpillantottam a legfelső lépcsőfokon a szárnyas
embert. Arnyéka a mérhetetlen égre vetült, megtört tekintetét a földre szegezte. - Miért? - Amikor véget ért a lépcső, és nem tudott feljebbjutni ... - Feljebb? Hová feljebb? - A másik Jeruzsálembe, gondolom. A menynyeibe. Hiszen tudod, hogy odafent van egy pontos mása Jeruzsálemnek. - Ennek a sikátornak is, amelyben állunk? - Aki hisz a mennyei városban, hinnie kell a mennyei sikátorban is. - Akkor most áll ott valaki ebben az utcában, amelyben mi beszélgetünk? - Ki tudja? Szóval, amikor a lépcső véget ért, és nem léphetett tovább, a felfelé törekvő ember lemondott a kezeiről, és helyükbe maga készítette szárnyakat szerelt. Nem működtek. Amikor én láttam, már csak a lécből készült váz csüngött a vállain. Kirohantam, és a kapu becsattant mögöttem. Nézd a dióhéj nagyságú, zöldre rozsdásodott rézszegeket, a kétfejű kutyát ábrázoló kilincset. Soha többé nem ért hozzá a kezem. - És a szárnyas ember? - A szárnyas embert csak jóval később mertem megfesteni ... - Tehát az ősrégi fal mögé nem tudunk bejutni. - De igen. Csak a kapu vezet a semmibe. Ahol nincs kapu, minden lehetséges. A kapu eleve megszabja a cselekvés egyetlen elképzelhető irányát. Az emberiséget mindig azok vitték előre, akik átmásztak a falon. Atmásztunk a falon. - Magas! - Ha nagyon akarod, lehajlik. - A fal? - Persze. Elfelejtetted Jerikót. Ha hiszel abban, hogy egy sok ezer éves falletérdepelhet, mint egy teve, hogy a hátára vegyen, akkor letérdepel. Hittük. így jutottunk át a falon. A kertbe, amelynek nincs neve. Híre, hamva sem volt a csonka kőlépcsőnek. Ellenkezőleg: a befejezettség, a megalapozottság hangulata uralkodott. A zöld pázsiton kanyargó ösvények olajfák alatt, vadrózsabokrok között vezettek egy barna erezésű, márványból készült imaházhoz, amelynek nem voltak ablakai. A tetőn szabályos kör alakú nyílást hagyott a tervező, ezen omlott be a világosság. Olyan volt ez a lyuk, mint egy messzelátó hatalmas lencséje: közelebb hozta az eget. Fekete kaftános, átszellemült arcú emberek ütemesen ringatták felsőtestüket, és szemüket a lencseként működő nyílás ra szegezve közel érezték Istent. Emberközelben. Ezért az ima hagyományos szövegébe gyakran vegyültek bizalmas vonatkozású mondatok, az egyirányú párbeszéd elemei. Félelmeiről és reményeiről beszélt Istenével a hívő: a féIjhez adandó lányairól, az asszony betegségéről, a csalárd üzlettársról és a nagyobbik
fiúról, akit jobban vonz a fizika tudománya, mint a gáonok responszumainak a tanulmányozása. A hatalmas lencsét néztem, s valóban úgy tűnt: az ég kartávolságra van. S aki kinyújtja akaIját, annak segédkezet nyújtanak. A fizika tudománya azonban az én hitemnek sem használt. - Ha a lencsének ez az oldala negatív - gondoltam -, akkor a másik oldalról nézve mindannyian rendkívül kicsinyeknek, távollévőknek látszunk. A valóságosnál is távolibbaknak. Mintha valaki fordítva nézne egy messzelátóba. - Méghozzá felülnézetben, tehát rövidülésben megrajzolva látszunk. Az imába mélyedt emberek távoli, nyüzsgő hangyabolynak tűnhetnek, s imájuk értelmetlen hangzavarrá változik, mire felér a magasba. Lehet, hogy ezért nem jön vagy nem jön mindig idejében az égi segítség. - Nem így van. A hit lényege a remény, nem a beteljesülés. Az imádkozó ember az imádkozásból merít erőt, nem a csodákból, amelyek mindig régen és mindig mással történtek. A lencse nem létezik. Sem erről az oldalról nézve, sem a másikról. Ha van másik oldal ... A nagyító üveg kizárólag bennünk lehet, nem mindenkiben, és nem a nap minden órájában. Csak az áhitat fájdalmasan boldog vagy a reményre még feljogosító keserűség perceiben. A nyílás, az épület tetején, üres ... A nap lemenőben volt, és a keskeny sikátor lépcsőzetes kövezetét teljesen beárnyékolta az öreg kőfal, amelynek nem emlékszem, hogyan kerültünk ismét az utca felőli oldalára. Csak azt tudom, hogy fáradtak voltunk, és nekitámaszkodtunk a langyos kőnek, ahogyan hajdan állva pihent e város falai között Heródes őrmestere, Bouillon de Godefroi kereszteslovagja, vagy Szaladin szultán janicsáIja. Az árnyak megnyúltak, és az utca végtelenbe vesző alagútnak tűnt. Ekkor találkoztunk az angyallal. A vállaira vetett áttetsző köpeny alól sejtelmesen domborodtak ki a szárnyai. Jellegtelenül szép angyalarca ijedt tanácstalanságot árult el. Összenéztünk. Mindketten azonnal megértettük a helyzetet: eltévedt angyallal állunk szemben. Az angyal, úgy látszik, kitalálta gondolatunkat, és sürgetően bólintott. Segítőkészségünkben egyszerre nyitottuk ki a szánkat. De hang nem jött ki rajta. Rádöbbentünk, hogy előbb igazoltatnunk kell a mennyei aktivistát. - Néhány száz méterre kell lennie az útkereszteződésnek - mondtuk. - Keleti irányban az utcák Adonáj hajdani szentélyének a fala felé vezetnek. Északnyug~t felé a keresztény Isten fiának a síIjához jutsz. Eszakkelet felé Allah mecsetjeit találod. Melyik Isten udvarához tartozol? Az angyal égszínkék szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Több Isten is van? - kérdezte remegő han-
99
gon. - Én csak egyröl tudtam! Öt dicsérem reggel és este. A pontosan meghatározott szöveg szerint. Ha több Isten lenne, többféle szöveget hallanék a kórusban! - Ú gy látszik, szöveg csak egy van. Mindegyiket egyformán dicsérik angyalai. Gyere, kivezetünk a sikátorból az útkeresztezödésig, hogy megtaláld a visszavezetö ösvényt. Az eltévedt angyal boldogan bólintott, és mind-
André Hajdu
hárman flityörészve elindultunk az útkeresztező dés felé. A nap utolsó sugarai belopóztak a fejünk felett elmaradozó árkádok között, s menet közben az estélyi ruháját felöltö eget néztük gyönyörködve, amikor - mint vezényszó ra - ijedten megtorpantunk. Meredek, magas, mohás köfal zárta el az utat. A sikátorunk zsákutca volt.
I ••
••
EG·YULTOMBEN Születésnapi gondolatsor Hédinek
Elsőnek teredet látom. A hely maga változó, néha sötétes, mögötte sejthető sarkok, néha meg erős villanykörték világítiák, a mélysége mégis kong befelé. A középen szövőszék, rajta szigethajó-hal vagy paprika-száj-barlang, jelezvén, hogy épp hol tartunk a lét időkoordinátáján. Akár 17 évesen a Budaörsi úton, akár 59 évesen itt, Anyukád mindig ott ül mellettünk, az életen már akkor is túl. A szőnyegek időnként felkerültek egy eastlansingi vagy beer-sébai falra, de a szövés terjed tovább, inkább befelé. Ahhoz talán, hogy a Szék itt Jeruzsálemben álljon, vagy hogyakeretén milyen ábra legyen, nekem is közöm van, mint a dolgok egyfajta végrehajtójának. Hányszor kellett helyet változtatnom ahhoz, hogy ez a fix pont is kimozduljon tengelyéből- ugyanakkor engem is húz ez a vasmacska mint egy tudatbólkitörülhetetlen pont - ehhez minden bukfenc után is visszatérhetek. Magam esetéről pedig a pók jut eszembe, amely azon tud tovább járni, amelyet pusztán a szája produkál. Elsőnek kimenő és elsőnek visszatérő, semmilyen helyen meg-nem-maradó, ugyanakkor háttérből figyelő. Rajtad kívül nemigen áttekinthető - vagy tintahal lenne? Mindenesetre mindig mozgásban látom, kifeszülve mint egy papírsárkány t vagy egy Scarlatti-szonátát. E két erő mögött működik még egy harmadik is, amely mintha mindezt együtt tartaná, annak viszont se mozgásra, se térre nincs szüksége, mert egy központi kibernetikus agyhoz hasonlóan belülről alakít, pusztán szellemileg. Ez az erő később
100
önmagát emésztette fOl állandó gyorsulással, amikor már semmiféle külső közeg nem állt ellen energiájának. Eredetileg, az őrskorunkban még nem saját életét rögzítette ilyen magasra, hanem a mi alapanyagunkat gyúrta, messzi távlatokat is előreálmodva: végül is az én előőrs-utam Párizsba is az ő ötlete volt, hogy aztán a projekciót követve villámgyorsan felkapaszkodjon mindahhoz, amit számára öntudatlanul is kikapartam. Ebből jöttek ki aztán az ő pályájához szükséges anyagok: Daduék "anarchista" vonala meg Baal Shem Tov előszele is Gottfarstein papáról. Dehát mindketten kiküldöttieinek tekintették magukat még itt, Jeruzsálemben is, addig, míg egy szép napon ő is megjelent, üres teleknek nyilvánítva a helyet, amelyet persze nekünk kellett volna bemelegíteni az ő eszpresszóhoz szokott alkatához. Mindezt annak idején az ostromot és védett házakat túlélt, a családok szétrobbanása miatt különlegesen egymásra utalt fiatalok Pestie szülte. Együttlétünk produktumai már magukban is hasonlítottak a később happening néven fémjelzett műfajhoz: happening volt az a vasárnap délután Virágárokban, ahol a szüleink egymás ivadékait vádolták a Palesztinába kimenés hirtelen támadt (és aztán hirtelen elillant) ötletéért. De az volt a felolvasó esték a téli Köhelyen, ahol a mi életvisszautasító varázsköreinket pecézte ki a " Vásott kölykökkel", vagy az én "Holdhomlokú" alkatomat hívta elő a sötétkamrában. Viszont a mi happeningünk volt őfelé a gyertyás némajáték a kiégett Esterházy-
