KÖZLÖNY A KIRÁLYHÁGÓMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS LAPJA

KÖZLÖNY

PARTIUMI

A KIRÁLYHÁGÓMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS LAPJA XV. ÉVFOLYAM 10. SZÁM

A szerkesztõbizottság elnöke TÕKÉS LÁSZLÓ Fõszerkesztõ BARABÁS ZOLTÁN

A szeretet szabadsága „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Õ az õ életét adta érettünk” – mutat rá a szeretet Apostola Jézus áldozatának lényegére. Krisztus mértéke szerint a 13 Aradi Vértanú és mártírtársaik önfeláldozása maga a megtestesült szeretet. Amint János apostol mondja: Isten fiának követõiként „mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi testvéreinkért.” (1.Jn. 3,16) Meghatottsággal és lelki büszkeséggel idézzük fel azon krisztusi férfiak emlékét, akiknek nevéhez nem csupán az ellenség felett aratott gyõztes csaták dicsõsége fûzõdik, hanem az aradi Golgotán saját magukon is diadalt vettek. Történelmi ritkaságszámba megy és keveseknek adatik meg, hogy a Szeretet Krisztusának példáját ennyire híven kövessék, hogy a krisztusi passiót egy nemzet szenvedéstörténetévé lényegítsék át. Ezredéves történelmünk valóságos szentjei õk, akik életüket áldozták Testvéreikért, a hazáért és a szabadságért. Szeretetük képessé tette õket arra, hogy népükért éljenek, küzdjenek és haljanak. Szabadságszeretetük a Szabadító Krisztus szeretetébõl fakadt. De mit is jelent a szónak az igazi értelmében szabadnak lenni? A mindennapi közfelfogás szerint szabad az, aki azt tesz, amit akar, úgy él, amint kedve tartja. Ez a kecsegtetõ tetszõlegesség azonban félrevezetõ, mivel a rosszcselekedetek szabadsága is benne foglaltatik. A helyes válasz az, hogy a szabadságot Istentõl a jó cselekvésére nyertük. Ebben az értelemben szabadság és erkölcs egymástól elválaszthatatlan. Hogyan is lehetne szabad az, aki szabadságát gonoszra használja? „Aki gyûlöli az õ testvérét, mind embergyilkos az” – tanítja János (1.Jn. 3,15). A gyûlöletnek és a halálnak a rabja – tehát nem lehet szabad. Igei megközelítésben azt mondhatjuk, hogy 1849 októberében az önfeláldozó szeretet és az „embergyilkos” önkény ütközött meg egymással. Ez volt a magyar forradalom és szabadságharc utolsó – legdicsõbb – „csatája”. Az elõzõ másfél év alatt ha voltak is a bitóra hurcolt tábornokoknak vesztes csatáik – ezen, az utolsón fényes diadalt arattak. Látszólag Haynau táborszernagyé volt a hatalom és a dicsõség – vele szemben pedig a megkötözöttek sorsa a csúfos halál. Az események mélyebb értelmében viszont a halálosztó zsarnok gyûlöletével szemben a vértanúk halálmegvetõ szeretete gyõzedelmeskedett, mert a bûn és a halál fogságával szemben képesek voltak az önfeláldozás szabadságát választani.

Közismert, hogy aradi hõseinknek alkalma nyílhatott volna elmenekülni. Hogyha megtagadják magukat és azt az ügyet, amelyet szolgáltak, akkor minden bizonnyal megmenthették volna életüket. Õk azonban a világ kínálta „széles út” helyett a kereszthordozás „keskeny ösvényét” választották. Szabaddá váltak a jóra. Szabadon éltek, és szabadon haltak. Holtukban is szabadabbak voltak, mint azok, akik vérüket vették, és a bûn fogságában, élve maradtak. Krisztus szabadságában megdicsõültek, vert helyzetük és gyötrelmes koruk fölé magasztosultak. Szabados világunkban, melyben hõsök és mártírok nem teremnek, hanem a közönségesség és a szentségtelenség pusztaságában, az anyagiasság és az önzés kietlenségében hal el a jóra vezérlõ szeretet és szabadság – az igei tanítás és a történelmi példa különösképpen beszédes. Két, egymásnak élesen ellentmondó, idõszerû eseményre gondoljunk. 2004. december 5.: a népszavazás napja. Akkor a magyarországi szavazópolgárok elsöprõ többségének egyetlen szerény igenre sem futotta határon túlra szakadt Testvérei iránt, a közösségvállalás eme természetes gesztusára sem telt szeretetükbõl. Pedig Jézus példája és hitünk szava arra tanít, hogy még életünket is kötelesek vagyunk odaadni Testvéreinkért. Ezzel szemben viszont itt van az elõbbinek az ellenkezõje: a székelyföldi árvízkárosultak megsegítésére irányuló nemzeti összefogás lelkesítõ példája. Akiknek korábban még szeretõ szavuk sem volt a jóra – íme, most forintjaik millióival, becses ékszereikkel és értéktárgyaikkal sietnek bajbajutott Testvéreik segítségére. Mégcsak 1989–90 sorsfordító idõszakában tapasztalhattuk kisMagyarország népe részérõl azt az áldozatos szeretetet elszakított Testvéreik iránt, mellyel most találkozunk. Látnunk és hinnünk kell azt, hogy nehéz sorshelyzetekben és próbatételekben magára és egymásra talál a nemzet. Az aradi tizenhárom életét és vérét áldozta érettünk, szabadságunkért. Krisztusi sorsvállalásuk indítson bennünket, mai magyarokat is egymás iránti határtalan szeretetre és szolgálatra. TÕKÉS LÁSZLÓ Elhangzott a Magyar Rádió Vasárnapi Újság címû mûsorában, 2005. október 9-én.

2005. OKTÓBER 27.

KÖZLEMÉNY Nagyváradon, miként minden esztendõben, idén is megemlékeztünk a hazáért és a szabadságért életét áldozó 13 Aradi Vértanúról – köztük városunk nagy szülöttjérõl, Nagysándor József mártír tábornokról. Az aradi és más erdélyi helyszínektõl eltérõen, Bihar fõvárosában az egyházak, a civil szféra és a politikai élet – az elõzõ évek megosztottságát közös erõvel leküzdve – együtt adóztak a hõsök emlékének. A nagyvárad-olaszi református templomban tartott ökumenikus istentiszteleten Csomay Árpád generális direktor hirdette Isten Igéjét és vele együtt szolgáltak a magyar testvérfelekezetek lelkipásztorai. Az emlékünnepélyt a Nagysándor József emléktáblájánál tartott megemlékezés követte, melyen Tõkés László püspök, Biró Rozália alpolgármesternõ és Lõrincz Ottó kanonok szóltak az egybegyûltekhez. A koszorúzók között tanintézeteinkkel és polgári szervezeteinkkel együtt jelen voltak az önkormányzat, az egyházak, az RMDSZ és a Magyar Polgári Szövetség képviselõi – ez utóbbi nevében Szilágyi Zsolt választmányi elnök. Tõkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke idén nem kapott szót az aradi megemlékezésen. Az emléktáblánál mondott beszédében – egyebek mellett – rámutatott arra, hogy ünneplési gyakorlatunkba tíz-tizenöt évvel az 1989-es felszabadulás után újból visszatért a kommunista típusú „hivatalos ünneplés” elfelejtenivaló hagyománya. A nemzeti közképviseletet kisajátító RMDSZ-párt az esetek többségében a régi hatalomhoz hasonlóan ellentmondást nem tûrõ módon, egymaga határozza meg, hogy nemzeti ünnepeinken és történelmi megemlékezéseinken kik szólhatnak. Örvendetes, hogy ebbõl a szempontból idén Nagyvárad kivételt képezett. A mindenkori hatalommal megalkuvó RMDSZ-vezérkar politikájának hû kifejezõje az aradi Megbékélés Parkja, melyet sokkal inkább lehetne a történelmi, politikai és erkölcsi Megalázás Parkjának nevezni – mondotta az EMNT elnöke. Ugyanakkor kifejezte azon meggyõzõdését, hogy az aradi Tûzoltó tér „autonómiájával” együtt az erdélyi magyarságnak ki kell vívnia teljes autonómiáját. A vértanúk emlékét hirdetõ Szabadság-szobor csak ez(Folytatása a 2. oldalon)

2. OLDAL (Folytatás az 1. oldalról)

után nyerheti el méltó elhelyezését, és ezzel együtt romániai magyar nemzeti közösségünk is csak ezután mondható igazán szabadnak. Biró Rozália alpolgármesternõ emlékezõ beszédében a fõhajtás fontosságát hangsúlyozta, s a tizenhárom aradi vértanú mának szóló üzeneteként értékelte azt, hogy „csak a közös célokért összefogva lehetünk erõsek”. Lõrincz Ottó kanonok a Szent István-i példából kiindulva kezdte beszédét. A hagyomány szerint ugyanis államalapító királyunk kettõs keresztet kapott a pápától. „Ez azt jelenti, hogy két keresztet kell hordanunk: a magyarság és a kereszténység keresztjét”. Történelmünk folyamán sokszor volt nehéz magyarnak és kereszténynek lenni, ám amikor új lehetõségek kapujában állunk, akkor ezekkel élnünk is kell. A nagyváradi ünnepi rendezvénysorozat este Varga Gábor Tábornokok címû színdarabjával zárult, a Szigligeti Társulat mûvészeinek elõadásában. Nagyvárad, 2005. október 6.

A KIRÁLYHÁGÓMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET TÁJÉKOZTATÁSI SZOLGÁLATA

PARTIUMI KÖZLÖNY

Kettõs keresztet hordozunk Keresztény Testvéreim! Emlékezõ Gyülekezet! Szent István a hagyomány szerint kettõs keresztet kapott a pápától. Ez azt jelenti, hogy két keresztet kell hordanunk: a magyarság és a kereszténység keresztjét. Történelmünk folyamán sokszor nehéz volt magyarnak és kereszténynek lenni. A török hódoltság idején nádasban kellett bujdosni annak, aki magyar és keresztény akart maradni. Bûn és kereszt volt 1848-ban magyarul beszélni és érezni. Bûn volt 1945 után kereszténynek, egyáltalán vallásosnak lenni. Júdások és a lelki renegátok lettek magyarságunk és kereszténységünk üldözõi, megrontói. Világiaknak és papoknak vállalniuk kellett az egyházüldözés legnehezebb és legmegalázóbb keresztjét is. Nehéz keresztek hordozásának nehéz idõi voltak azok. De vállaltuk és vittük. Nem lett mindenki áruló és nem bújt el mindenki a magyarság és kereszténység keresztje elõl. Elmúltak ezek az idõk. Jöttek és vannak újabb keresztjeink: a szegénység, a munkanélküliség, a létért való küzdelem keresztje. Saját honfitársaink rakják vállunkra a mai idõk keresztjeit. Amíg néhány ezren az aranyborjú körül táncolnak, addig sok ezer embernek hideg lakásban kell nyomorogni, kenyéren és egy csésze tejen élni.

Bánk bán Tiborcával panaszkodhatunk: „... Ó a magyar se gondol már oly sokat velünk, ha a zsebe tele van – hisz a természet a szegény arra szánta, hogy szülessen, éljen, dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és – meghaljon.“ (Katona József: Bánk bán – Tiborc panasza) Szent István a Magyarok Nagyasszonyának ajánlotta fel a koronát és az országot. A mi Édesanyánk a könnyezõ Mária, mert több oka volt felettünk sírni, mint nekünk örülni. Több oka volt és van hazánk sorsa felett könnyezni, mint örülni, hisz nemcsak a múltat és a jelent, de megszenvedtük a jövõt is. Emlékezzünk kegyelettel az aradi vértanúkra a századfordulón élt költõ, Palágyi Lajos (1866– 1933) 1899-ben írott Az aradi vértanúk címû megrázó, de a mának is szóló költeményének utolsó versszakában megfogalmazott gondolataival: „S õk élni fognak, élni mindörökkön, Szent lesz, örökké szent a sírgödör, Amíg az eszmény ki nem hal e földön, Míg magyar szellem még magasba tör, Az igét, melyért éltet áldozának, Szívébe írták az egész hazának, Utódtól fogja hû utód tanulni: Hogyan kell élni s hogy lehet meghalni.“ LÕRINCZ OTTÓ kanonok

„Mindent az Úr Jézus nevében tegyetek“ Keresztyén Testvéreim! Megemlékezõ Nagyváradiak! Amikor megkértek, hogy szóljak néhány szót ezen az ünnepi megemlékezésen, a 13 aradi vértanúra emlékezve, Jézusnak egy példázata jutott eszembe, amelyet õ a mennyek országáról mondott, de úgy gondolom, a mai alkalomra is jól talál: Mt. 13,45-46: „Hasonló a mennyek országa a kereskedõhöz is, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagyértékû gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.“ A példázatbeli kereskedõhöz hasonlóan, azok a bátor és felelõs férfiak, akikre ma emlékezünk, igazgyöngyre találtak, és ezért az igazgyöngyért mindenüket odaadták. Az õ megtalált igazgyöngyük a szabadság volt, amelyért az életüket áldozták. Amikor rájuk gondolunk, azt hiszem, a szomorúság és az ünnepélyes megemlékezés mellett mindannyiunk szívében a büszkeség is jelen van, hogy voltak ilyen bátor embereink, akik Ady Endre szavaival élve, „százszor tudtak bátrak lenni, százszor bátrak és viharvertek.“ Mert vértanúságuk nem csupán egyszeri bátor kiállás volt, hanem a végsõ, következetes vállalása annak a harcnak, amelyben addig is jeleskedtek. Mint tudjuk, a 13 aradi vértanú mellett ugyancsak ezen a napon végezték ki gróf Batthyány Lajost, az elsõ független magyar kormány miniszterelnökét is. A Batthyány-mauzóleum falán található sírfelirat így hangzik: „Nagy küzdés volt egész élte, Sokak által félre értve.

Oh, de oly szent volt halála, Életét megmagyarázta“ A kivégzést az osztrákok nem véletlenül idõzítették éppen október 6-ra, hanem ezzel példát akartak statuálni, elrettentõ példát mindazok számára, akik a szabadság kivívásáért akarnának síkra szállni a birodalomban. De kegyetlenségükkel valami egészen mást értek el: ugyanis az aradi 13ak erkölcsi fölénye, az igazság ügyéért vállalt mártíriuma örökre beírta magát a nemzet szívébe, és az európai szabadságharcok dicsõséges történetébe. Az akkori európai közvéleményt mindenesetre sikerült megdöbbenteniük az osztrákoknak ezzel a cselekedetükkel. Érdekesnek találtam, ezért idézek I. Miklós orosz cár saját fiával küldött levelébõl, amit a fiatal Ferenc Józsefnek írt: „Kedves Barátom! Elküldöm Hozzád magam helyett fiamat, Sándort, hogy egy olyan hírt vigyen Neked, ami – remélem – örömet fog okozni. Görgey, akit diktátornak neveztek ki, hadseregével letette a fegyvert, és kegyelemre megadta magát Neked. Adjunk hálát Istennek, kedves barátom, hogy megelégelte alattvalóink drága vérének hullatását, és alkalmat ad Neked, hogy uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd. Ismerem szívedet, kedves barátom, tudom, hogy nem tagadod meg magadtól ezt az örömet. Kegyelmet a megtévedteknek, barátod kéri ezt számukra...“ Ferenc Józsefék, Haynauék politikai hibát követtek el ezzel a kivégzés-sorozattal, megsértve szövetségesüket és még ellenségesebbé téve egy nép szellemét, amelyet inkább engesztelni kellett volna.

De az aradi esemény egyszer és mindenkorra bebizonyította, hogy a szabadságért, ha kell, súlyos áldozatokat is képes hozni a magyar. A dicsõ harc elbukott ugyan 1849-ben, de annak szellemét népünk mind a mai napig megõrizte. Ezért kulcsfontosságú kérdés a mindenkori jelen számára is az, hogy mi, ma élõ magyarok milyen mértékben tudunk és akarunk közösséget vállalni egymással, milyen mértékben érezzük közös felelõsségünknek azt, hogy a világon élõ összes magyar csorbulás nélkül érvényesíthesse szabadságát annak az alkotmányos köztársaságnak a keretei között, amelyben él. Ma ezért kell fáradoznunk, és ez sem egy könnyû feladat. Ahhoz, hogy elérjük ezt a kívánt állapotot, törekednünk kell anyagi, szociális, politikai és minden egyéb területen az összefogásra, és mindenkor Isten iránti hálával kell gondolnunk az aradi vértanúkra, mindazokra, akik példát mutattak nekünk az önzetlenségben és a harcban. A Szentírásban az Istennek szóló hála költõi kifejezéseit találjuk a teremtésért, a Napért, a Holdért, a csillagokért, és nagyon sokszor éppen a szabadulásért. Pál apostol pedig a keresztény élet alapvetõ magatartásául jelöli meg a szüntelen hálaadást: „Bármit szóltok, vagy tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, s általa adjatok hálát Istennek, az Atyának!“ Ebben az értelemben, hajtsunk fõt ma is e templomban, hálás szívvel, hogy megköszönjük az õ életüket és példájukat. Ámen. CSABAY ÁRPÁD evangélikus lelkész

PARTIUMI KÖZLÖNY

Az áldozatok nemes példája Az a tizenhárom ember, akire ma a világ magyarsága emlékezik erkölcsi tartásával mutatott példát nekünk magyaroknak, hogyan lehet eredményesen küzdeni az érdekeinkért. Ha kell, akkor akár a világ leghatalmasabb nagyhatalmaival szemben is. Elsõsorban nekünk, magyaroknak mutattak példát, jóllehet nem is voltak mind magyarok. Nem haszonszerzési vágyból álltak a felkelt magyar nép mellé, hiszen az alattunk porladó tábornok is az ország gazdagjai közé tartozott. Igazukról meg voltak gyõzõdve, ez lelki és erkölcsi erõt adott nekik. Az egyik nagyhatalmat legyõzték, a másikkal már nem bírtak el. Akkor sem hátráltak meg! Tetteikért vállalták a halált. Amikor kivégezték õket, úgy tûnt, minden hiába volt. Hiába állt talpra a magyar, hiába keltek hadra százezrek, amikor Kossuth Lajos azt üzente. Nem telt el azonban egy emberöltõ sem, és a legyõzöttek, az áldozatok

elfolyt vére, feláldozott élete beérlelte a nemzet és az ország számára a termést. Az ellenséggel, a bécsi udvarral kötött kiegyezés tartalmazta a negyvennyolcasok követeléseinek nagyobbik hányadát. És felvirágzott Magyarország. Csak kellett egy Deák Ferenc is, aki vigyázott arra, nehogy a vereség tudtában, a kilátástalanságban, a gyászban és a nyomorban önként lemondjunk a jogainkról. Pillanatnyi apró sikerekért. Nehogy sikert kiáltsunk, amikor követeléseink teljesítésétõl még messze állunk. Vigyáznunk kell nekünk is, hogy akkor kössünk kompromisszumot, amikor a megegyezés tartalmazza követeléseinket: a kettõs állampolgárságot és a magyar autonómiát. MATUSKA MÁRTON Elhangzott Eleméren Kiss Ernõ tábornok sírjánál, 2005. október 6-án.

ERDÉLYI MAGYAR NEMZETI TANÁCS ELNÖKI HIVATAL – NAGYVÁRAD

NYILATKOZAT Egy évvel ezelõtt, a 13 Aradi Vértanú emléknapján remény ébredt aziránt, hogy párbeszéd alakulhat ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség között. Utóbb azonban bebizonyosodott, hogy a közelgõ országos választások miatt csupán a párbeszéd látszatára volt szüksége az RMDSZ-nek. Idén júliusban, az RMDSZ elnökének tusnádfürdõi „nyitása” szintén konjunkturális természetûnek bizonyult. Arculati gesztusa mögött nem volt tartalom. Nemzeti közösségünk létkérdéseirõl a hatalomra kapott RMDSZ-nómenklatúra érdemben továbbra sem hajlandó sem az egyházakkal, sem a civil szférával, sem az autonómiatanácsokkal egyeztetni, a Magyar Polgári Szövetséget pedig továbbra is nemlétezõként kezeli. A hivatalos RMDSZ politikája jobbára kimerül Románia integrációs érdekeinek a túlbuzgó képviseletében, melyhez a romániai magyarság közképviseletének kisajátításából merít etnikai legitimációt. Ahelyett, hogy Románia európai csatlakozásának kedvezõ körülményeit kamatoztatná a magyarság javára – a magyar közösség felhasználásával és annak rovására szolgálja ki elvtelen módon a többségi hatalom integrációs érdekeit. Az aradi Megbékélés Parkja híven jelképezi ezt a politikát. A többségi nemzet diadalkapuja árnyékában húzódik meg a kisebbségi magyarság Szabadság-szobra. Ez a park nem is a Megbékélés, hanem a történelmi és politikai Megalázás Parkja. A Park mintájára: a kisebbségi törvény kikényszerítése által egy olyan politikai-jogi konstrukciót akarnak az erdélyi magyarságra erõltetni, mely a közösségi önrendelkezésen alapuló szabadságtól végképp megfosztana bennünket. Az RMDSZ pártbizottsága mind a Tûzoltó tér, mind Erdély autonómiájáról kész önként lemondani. Ebbõl az önfeladó helyzetbõl csak a széles körû magyar társadalmi párbeszéden alapuló közösségi érdekérvényesítés jelenthet kiutat. Egyházainknak, politikai, polgári és társadalmi szervezeteinknek érvényesíteniük kell álláspont-

jukat az egyeduralmát reánk erõltetõ RMDSZ-szel szemben – éspedig egy sokoldalú és az RMDSZ-tõl is joggal megkövetelhetõ párbeszéd keretében. Életbevágóan fontos, hogy az RMDSZ-t párbeszédre kényszerítsük. Az EMNT kezdettõl fogva következetesen szorgalmazza ezt. Az erdélyi történelmi egyházak, az ERMACISZSZ és az MPSZ egyetértõen válaszoltak az EMNT párbeszéd-kezdeményezéseire. Valamennyien kifejezték azon véleményüket, hogy a kisebbségi törvénytervezetet általános közvitára kell bocsátani. Az RMDSZ-nek nincs joga a magyarság és annak intézményes közületei megkérdezése nélkül törvényt faragnia saját – elhibázott – törvénytervezetébõl. Tarthatatlan és demokráciaellenes, hogy az RMDSZ Operatív Tanácsa és szövetségi elnöke semmibe veszi a rajta kívülrõl megnyilvánuló magyar közakaratot, és Bukarest, valamint Budapest egyoldalú támogatásával, továbbá a számára kedvezõ európai hátszelet kihasználva, mindenféle magyar–magyar párbeszédet mereven elutasít. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács erdélyi magyar egyetértésre törekszik a közösségi önrendelkezés ügyében. Az integráció nem lehet öncél, hanem alkalmas eszköz az autonómia kivívására. A kisebbségi törvénytervezet jelenlegi formájában való elfogadtatásával az RMDSZ elárulja a valódi autonómiát, és vétkes módon eljátssza a Románia európai csatlakozása nyújtotta érdekérvényesítési lehetõségeinket. Elengedhetetlenül fontos, hogy a romániai politikai, egyházi és civil élet képviseletei létrehozzák az Erdélyi Magyar Állandó Értekezletet (ERMÁÉRT), és ennek keretében együttesen és egyetértésben képviseljék nemzeti közösségünk érdekeit. 2005. október 5. TÕKÉS LÁSZLÓ elnök

3. OLDAL

Október 6. üzenete 1849. október 6. reggelén tizenhárom katonatisztet kísértek az aradi vár mellé, hogy végrehajtsák rajtuk a halálos ítéletet. Golyó általi halált halt: Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, Schweidel József, Kiss Ernõ. Kilenc tisztet bitófán végeztek ki: Poltenberg Ernõ, Török Ignác, Lahner György, Knézics Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly. A tábornokokat, minden hatályos katonai jogrendet felrúgva, „a gyõzteseknek mindent szabad” elv alapján, végezték ki. Az Aradon kivégzett szabadsághõsök mellett még számos kivégzés történt az országban. A megtorlás kegyetlensége, az osztrákok elvakult magyargyûlölete nem ismert határokat. Mit üzenhet, milyen példát adhat nekünk, mai magyaroknak a tizenhárom vértanú? Elõször is azt, hogy éljünk bárhol a Trianonban szétszabdalt magyar hazában, minden magyarnak példák Õk hazafiságban, a magyar nemzet iránti, a halálig is vállalt hazaszeretetben. Nem voltak mind magyarok, de a magyar nemzet szent igazsága mellé állni, számukra önként vállalt kötelesség volt. Sokan cserben hagyták akkor a magyarokat (mint ma is), de többen a harcban, a küzdelemben is mellénk álltak. Azt is üzeni az aradi tizenhárom vértanú, hogy a hazának hû, kitartó, mindent vállaló szolgákra van szüksége, akkor is amikor ez nehéz, amikor könnyebb volna megfutamodni. Azt is üzeni, hogy ma ugyan nem kell meghalni a magyar hazáért, de a magyar hazáért kell élni. Megkérdezhetjük, hol a hazánk? Elsõsorban hazánk a szülõföldünk, városunk, a szülõfalunk és jegyezzük meg jól, hazánk a Kárpát-medencei magyar haza. Teljesen mindegy, hogy a trianoni rablóbanda hol húzta meg a határokat. És azt is üzeni az aradi tizenhárom, hogy nem elég csak a hazáért halni, vagy élni, de a hazát végtelen szeretettel kell szeretni. Hogyan lehet szeretni a hazát? Úgy, hogy nem adjuk el földünket, házunkat idegeneknek, hogy saját nemzetünkbõl választunk társat magunknak, hogy gyermekeinket keresztény magyaroknak neveljük, hogy becsületes, igaz magyarok maradunk. Az aradi tizenhárom számára végóráikban az Isten szeretete, kereszténységük, a haza és a család jelentette a vigasztalást. Jelentsen nekünk is örömet, vigasztalást, küzdelmünkben is kitartást az Isten szeretete, kereszténységünk, hazánk és családunk. NAGY JÓZSEF BARNA, az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi elnöke

4. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

PÉLDA-BESZÉD Nagysándor József nagyváradi emléktáblájánál Kegyelettel, fájdalommal és vigasztalódással hajtjuk meg fejünket a Tizenhárom Aradi Vértanú és mártírtársaik emléke elõtt. Méltó, hogy minden ilyen alkalomkor felidézzük nevüket: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernõ, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Poeltenberg Ernõ, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly, s nem utolsósorban pedig Nagysándor József, akinek hajdani szülõháza, mostani emléktáblája tövében állunk. Engedjétek meg, hogy János apostol elsõ levelébõl idézzek bevezetésképpen: „Aki gyûlöli az õ atyjafiát, mind embergyilkos. (…) Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Õ az õ életét adta érettünk. Mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi testvéreinkért” (1. Jn. 3,15-16). Azért adózunk kegyelettel és hódolattal nagy tábornokaink, elõdeink emlékének, mert hálásak vagyunk nekik. Értünk haltak meg, a mi szabadságunkért. De mit is jelent szabadnak lenni? Köznapi értelemben azt gondoljuk, hogy az a szabadság, ha azt teszünk, amit akarunk, ami éppen tetszik. De van egy másik válasz is erre a kérdésre: szabadnak lenni azt jelenti, hogy a jóra legyünk szabadok. Azt tegyük, ami jó – mert rosszra is fel lehet használni a szabadságot. Íme, kézenfekvõ, hogy a szabadság és az erkölcs szorosan összefügg egymással. Erre nagyon sok tanulságos példát tudnánk mondani – éppen szabados világunkból. Mert az elmúlt tizenhat esztendõt, amióta politikailag felszabadultunk, nemcsak jóra használtuk, hanem igen sokan és sokféleképpen a rosszra is felhasználták. Haynau szabad volt gonoszat cselekedni. Császári felhatalmazással bírt arra, hogy hõseinket, tábornokainkat kipusztítsa. Mégsem õ volt igazán szabad, hanem sokkal inkább az aradi tizenhármak, akik megkötözöttségükben is szabadon választották a halált, hiszen közismert, hogy akár menekülés, akár megalkuvás útján megmenthették volna életüket. Mint ahogyan Nagy Imre is megmenthette volna életét, ha behódol a berendezkedõ Kádár-rezsimnek, a szovjet hatalomnak. Testvéreim! Megállapíthatjuk, hogy az aradi tizenhármak szabadabban haltak meg, mint amilyen szabadok azok voltak, akik tovább éltek a bûnben; mártírjaink holtukban is szabadabbak voltak, mint a gyötrõ életét tovább élõ Haynau. Az aradi tizenhármak Krisztus szabadságában, lelki szabadságban, gyóntató papjaiktól kísérve, érett öntudattal vonultak a vesztõhelyre. Következõ kérdésünk a jelenre nézve fogalmazódik meg: ma szabadok vagyunk-e igazán? Nagy öröm számunkra – mondom református egyházunk és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviseletében –, hogy ma, a korábbi néhány évtõl eltérõen, együtt ünnepelhetünk mindannyian: egyházaink, tanintézeteink, polgári egyesületeink, politikai szervezeteink.

Nagy dolog ez manapság Erdélyben, ahol újra kísértenek a régi, hivatalos ünneplések, ahol ugyanúgy, mint régen, valakik megakarják szabni, hogy milyen legyen a hivatalos ünnep menetrendje, kik szólhatnak és kik nem. Bizony, ezzel a hagyománnyal szakítanunk kellene, mert az ünnepet nem sajátíthatja ki magának egyetlen párt, vagy szervezet sem. Bihar és Nagyvárad elõl jár példájával. De a szobrokra, a „szobrok szabadságára” gondolva el kell mondani, hogy Aradon az is meg van szabva, hogy hol és milyen szoboregyüttesben állhat a Szabadság szobra. A várpincébõl kiszabadult ugyan, de utóbb bekerült egy olyan parkba, amelyet diktátumszerûen kényszerítettek ránk, mert a hõseit megbecsülésben részesítõ magyar közösségnek nem volt joga Aradon ott és úgy felállítania a Szabadságszobrot a tizenhárom aradi vértanú emlékére, ahol, és amiképpen szerette volna, és ahogyan méltányos lett volna. Stílusosan azt mondhatnánk, hogy nemhogy Erdély, de a Tûzoltó tér autonómiáját sem tudtuk még kivívni! És akkor még hol van ezernyi és ezernyi, összetört, eltávolított, megsemmisített, jó esetben „csak“ pincékben rejtõzködõ mûemlékünk, hol vannak elpusztított, vagy máig rejtegetett szobraink? Hiszen addig nincs szabadság, amíg a Megbékélés Parkja helyett az erkölcsi, történelmi, politikai és nemzeti „megalázás parkjaiba” gyömöszöljük értékeinket; amíg minden a helyére nem kerül: oda, ahová való. Hogyan is írta a Magyar Nemzet ezelõtt két évvel? „Egy román–magyar diplomáciai kutyakomédia folyik a szobor-ügyben”. És ez lett a végeredménye: a Szabadság-szobor a politikum prédája lett, az egyeduralkodó RMDSZ-pártszervezet siker- és választási propagandájának az eszközévé. Az aradi „diadalkapu“, a hatalmasak arroganciáját, a Szabadság-szobor viszont a vesztesek megalázottságát jelképezi. De ez a helyzet nem lehet végleges, mert jól tudjuk, hogy a megaláztatás, a megalkuvás ellen: a szabadság, az önrendelkezés kivívásáért küzdünk egyházi, polgári és politikai téren egyaránt. Azért, hogy a magyarok szabadsága egyet jelentsen a románok szabadságával, hogy a román nemzeti önrendelkezés kiegészüljön a számszerû kisebbségben élõ magyarság közösségi önrendelkezésével. Rendeznivaló van tehát bõségesen. Akkor lesz teljes a szabadság, ha az említett célokat elérjük. Ami pedig a szobrot illeti: ez nem a végleges felállítása. Vagy egyedül marad a Tûzoltó téren, vagy visszakerül a Fõ térre, a régi helyére. Legfeljebb átmenetileg vagyunk kénytelenek elfogadni a jelenlegi állapotot… Igazi megbékélés is csak akkor lesz – s nem csak a Megbékélés Parkjában, hanem a magyar és a román nemzet között, a magyar és a román emberek között, múltunk és jelenünk között –, ha rendezzük, és ilyenképpen rendezzük közös dolgainkat.

Ez a nap – Október 6-a – komoly példával szolgál a jelenkornak. 2004. december 5-én nemhogy áldozatot hozzon, de még egy igen-re sem volt képes a magyarországi szavazópolgárok elsöprõ többsége. Most viszont meghatódással halljuk a rádióból, hogy a székelyföldi árvízkárosultak javára hirdetett gyûjtés rendjén az emberek ezrei hozzák a haza oltárára ékszereiket, nagy értékû mûkincseiket. Tudjuk, hogy ez egy 1848-as hagyományon alapul. Akkor hirdettek Kossuth Lajosék egy olyan gyûjtést, amelynek során, akik tehették, hasonlóképpen kincseikkel járultak hozzá a Szabadságharc áldozatainak vállalásához. Milyen gyönyörû hagyomány elevenedett most meg! Ne csak kárhoztassuk tehát magyarországi testvéreinket! Íme, itt a jobbik arca anyaországi népünknek! Vagy emlékezzünk vissza 1989–1990 fordulójára: mennyien jöttek odaátról, adományaikat és segélyeiket hozván a Ceauºescu alatt kivérzett magyarságunknak, valamint román testvéreinknek! Egy ilyen Magyarország is létezik! Van egy jobbik énje is a magyar nemzetnek, amely azonban elaljasodhat, ha egy olyan közegbe, egy olyan politikai széljárásba kerül, mint amely mostanában járja. Az aradi tizenhármak életüket és vérüket áldozták érettünk. Mennyivel inkább szükséges, hogy mi legalább az igenjeinket, az ékszereinket adjuk, a szívünket nyújtsuk a köz javára, a haza emelkedése, nemzetünk helyzetének jobbulása érdekében! 1741-ben Mária-Teréziának ugyan életét és vérét ajánlotta a nemesség – „Vitam et sanguinem!” –, de még a zabját is rest volt odaadni. Jól is tette. Miért is adta volna „életét és vérét” az osztrák Habsburg-ház nagyhatalmi törekvései hasznára?! De íme, amikor a haza megkövetelte, akkor a nemzet fiai készek voltak odaáldozni életüket és vérüket – egymásért, a hazáért és a szabadságért. Kövessük ezt a példát, tegyünk meg mindent, amit csak tehetünk! Áldozzuk oda, ajánljuk fel értékeinket – lelkiekben és anyagiakban, egyházi és politikai téren egyaránt. Ezt a példát kövessük a jövõre nézve mi, nagyváradi, bihari, partiumi, erdélyi magyarok. Erre nyújtson szelíd biztatást Ady Endre Október 6-a címû versének záró strófája: „Õszi napnak csendes fénye Tûzz reá a fényes égre, Sugáridon szellem járjon, s keressen fel küzdelminkben Az aradi tizenhárom!” Köszönöm a figyelmet. TÕKÉS LÁSZLÓ püspök Elhangzott 2005. október 6-án, Nagyváradon.

PARTIUMI KÖZLÖNY

5. OLDAL

RMDSZ-beavatkozás Egyházunk életébe Egyházkerületünk Igazgatótanácsa megdöbbenéssel értesült arról, hogy az RMDSZ Arad megyei elnöke, Király András parlamenti képviselõ folyó év október 6-án, a 13 Aradi Vértanú Emléknapján botrányos jelenettel próbálta megzavarni az AradBelvárosi Egyházközségben zajló kegyeletes emlékünnepélyt, melyen Egyházkerületünk képviseletében Csûry István püspökhelyettes hirdette Isten Igéjét. A templomi kivonulási jeleneten túlmenõen azonban nevezett elnök-presbiter az aradi Nyugati Jelenben is ellenséges hangulatot próbált gerjeszteni Egyházunk, illetve Tõkés László püspök és Baracsi Levente lelkipásztor személye ellen. Az ügy kapcsán megjegyzésre méltó, hogy Király képviselõ elõzõleg megtagadta a szót az EMNT elnökétõl, aki a szabadtéri megemlékezésen kívánt szólni az autonómiatanács nevében. Íme, a magyar „hatósági“ tilalom végül már odáig terjedt, hogy a régi párttitkárok módjára viselkedõ RMDSZ-elnök már a saját templomunkban is megszabta volna, hogy ki és mit mondjon. Egyházunk határozottan visszautasítja az életébe szóló külsõ beavatkozást, valamint a szólásszabadság korlátozását. Igazgatótanács határozati úton tartotta szükségesnek állást foglalni ezen szégyenteljes ügyben. Mellékelve közöljük az esettel kapcsolatos írásokat, valamint az Igazgatótanács vonatkozó Határozatát. A SZERKESZTÕSÉG

„Az aradi magyar közösséget sértették meg”

Hálaadó istentisztelet, versmûsor és hangverseny Tegnap délután az Aradi Magyar Napok és az idei október 6-i megemlékezések záróeseményére a belvárosi református templomban került sor. A hálaadó istentiszteleten Csûry István, a Királyhágómelléki Református egyházkerület püspökhelyettese arra figyelmeztetett, hogy áldozat nélkül nincs áldás, Katona Jenõ kaliforniai lelkipásztor pedig fohászt mondott a magyarság megmaradásáért. Ünneprontó hangot ütött meg Sándor Krisztina, a Magyar Ifjúsági Tanács elnöke, aki egyrészt támadta az RMDSZ-t, mert, úgymond feladta az erdélyi magyarság autonómia-törekvéseit, másrészt a jelenlegi magyar kormánykoalíciót a tavaly december 5-i népszavazáshoz való viszonyulásáért. Szijjártó Péter magyarországi országgyûlési képviselõ, a Fidelitas elnöke átfogó történelmi áttekintéssel, s némi aktuálpolitikai utalással értékelte az aradi tizenhármak szerepét. Ezt követõen elõbb a Kölcsey Stúdió hat tagjának szavalata következett, majd rövid koncert, amelyen közremûködött Megyesi Balogh Éva orgonamûvész, Gyarmati Andrea, a Sabin Drãgoi Mûvészeti Líceum XII-es diákja gordonkán; Megyesi Balogh Éva magyar regös énekét orgonán kísérte Lángné Zilahi Tünde zongoramûvész. Czernák Ferenc elszavalta Vörösmarty Mihály Szózat-át, majd elénekelték nemzeti imánkat, és a templom elõcsarnokában megkoszorúzták Kazinczy Lajos honvédezredes emléktábláját. (Kiss) (NYUGATI JELEN, 2005. október 7.)

Király András, Arad megyei RMDSZ-elnök, parlamenti képviselõ nyilatkozata: „Nehezen tudok szóhoz jutni, mivel ritka szép ünnepségsorozat végén vagyunk, amely az Arad megyei RMDSZ, a magyar civil szervezetek és történelmi egyházak példátlan összefogásaként jöhetett létre. Reformátusként ma feltöltõdtem a katolikus templomban végighallgatva Böjte Csaba atya prédikációját, amely arról szólt, hogy békében együtt menjünk tovább és soha se gondoljunk haraggal egymásra. Úgy érzem, a két megemlékezés és koszorúzás méltó volt az egész ünnepség-sorozathoz, méltó volt ahhoz a hagyományhoz, amelyet Arad jelent október 6-a kapcsán. Egy fárasztó nap után nagy örömmel mentem a belvárosi református templomba megtartandó hálaadó istentiszteletre. Ahol a püspöki helynök nagyon szép igehirdetéssel lepte meg a templomot megtöltõ helybeli és vendég híveket. Ami utána történt, teljesen kiborított, felháborítónak tartom, hogy a Magyar Ifjúsági Tanács nevében valaki Aradon megleckéztesse a helybeli közösséget. Egy ilyen napon leköpje mindazt, amit e közösség tett. Nem az RMDSZ, hanem az aradi magyar közösség volt az, amelynek a segítségével a Szabadság-szobrot felállítottuk. Ha valahol, hát Aradon, a belvárosi református templomban tudniuk kellene, mit jelent egy 14%-ot kitevõ magyar közösséget szolgálni. Olyanokat kellett hallanunk, hogy árulók vagyunk, meggyaláztuk a szabadságot, meggyaláztuk az emlékmûvet. Nem megbékélési, hanem megszégyenítési parkot hoztunk létre. Úgy érzem, elsõsorban az aradi magyar közösséget sértették meg és nem volt méltó a hely, az alkalom. A kilencnapos, közösen és kiválóan megszervezett ünnepség-sorozat lezárása nem ezt a beszédet érdemelte, amit Sándor Krisztina a MIT nevében mondott és Baracsi Levente lekészt is hibáztatom, amiért helyt adott egy ilyen felforgató beszédnek. Nem lehet tudni, kikbõl áll a szervezet, hányan állnak mögötte. Csak annyit tudunk, hogy Tõkés László küldte õket Aradra. Az incidens nyomán az RMDSZ-tisztségviselõk és egy tucatnyi ember tiltakozásként kivonult a templomból.“ (NYUGATI JELEN, 2005. október 7.)

A TEMPLOMI BOTRÁNY UTÓCSENGÉSEI

Király a presbitériumból való kilépését fontolgatja „Fontolóra veszem, hogy október 6-án a belvárosi református templomban történtek után maradok-e a presbitérium tagja, ám ezt a dolgot hamarosan megbeszélem a többi presbiterrel is“ – nyilatkozta tegnap a Nyugati Jelennek Király András képviselõ, aki az október 6-i hálaadó istentiszteleten Sándor Krisztina MITelnök elsõ felforgató szavaira elhagyta a templomot. Egyébként hasonlóan távozott Király Árpád esperes és több más hívõ is. Király András úgy véli, egyházi ünneptõl nem ezt várják az emberek, ráadásul az egyhetes rendezvénysorozaton minden rendben zajlott, az RMDSZ a „másképp gondolkodókkal“ együtt, gond nélkül szervezte a megemlékezést, nem érti, miért volt erre szükség. A templomban történtek után az RMGE beadványt küldött az RMDSZ-nek, amelyben kérték, a szövetség foglaljon állást az ügyben. Sándor Krisztina ugyanis keményen támadta az RMDSZ-t, amely véleménye szerint feladta az erdélyi magyarság autonómia-törekvéseit. – Semmi kifogásom nincs a Baracsi házaspár politikai elvei ellen, ám ezt ne a templomban tegyék, hanem béreljenek valahol egy termet a városban. A templom nem az övék, nem az egyházé, hanem a híveké – magyarázta a képviselõ, aki bevallása szerint sikertelenül próbálta telefonon felhívni Baracsi Leventét és vele megbeszélni az ügyet. – Hasonló megnyilvánulások egyébként korábban is voltak, de úgy gondoltam, a dolog majd lecseng, nem érdemes foglalkozni vele, de úgy tûnik, elcsitulás helyett csak fokozódik. Október 6-án egyébként Aradon írt alá együttmûködési megállapodást a Magyar Ifjúsági Tanács részérõl Sándor Krisztina, a Fidelitas részérõl Szijjártó Péter elnök, országgyûlési képviselõ. Az üggyel kapcsolatban meg szerettük volna kérdezni tegnap Baracsi Leventét is, de többszöri próbálkozás ellenére a parókia telefonján senki sem válaszolt. (Irházi) (NYUGATI JELEN, 2005. október 10.)

6. OLDAL Hallgasd meg a másik véleményét is, jelen esetben a fiatalokét. Ami a csütörtök esti hálaadó istentiszteleten történt, annyira „kiborította“ Király András képviselõ urat, hogy az okt. 7-i lapszámban felháborítónak tartotta, hogy a „Magyar Ifjúsági tanács nevében valaki – Sándor Krisztinának nevezik – Aradon megleckéztesse a magyar közösséget“, sõt mi több, „leköpje mindazt, amit a közösség tett“. Tisztelt képviselõ úr, ezek jól nevelt magyar fiatalok és nem köpködnek, mint a kocsisok. Aki elolvassa az MIT elnöksége nyilatkozatát, az könnyen meggyõzõdhet arról, hogy nincs szó aradi közösségrõl s annak megleckéztetésérõl. Az MIT elnöksége véleményt nyilvánít – amihez joga van – és az RMDSZ mûködését minõsíti – amihez

PARTIUMI KÖZLÖNY

AZ OLVASÓ FÓRUMA

Audietur et altera pars szintén joga van. Persze képviselõ úrnak is joga van felháborodni, habár nem az õ vállán nyugszik az RMDSZ munkájának minden hiányossága. „Olyanokat kellett hallanunk, hogy árulók vagyunk“ – e nyilatkozatban az áruló szó nem olvasható, azt sem állítják, hogy „meggyalázták“ a szabadságot és az emlékmûvet. Elsõsorban az RMDSZ ellen fordultak és nem az aradi közösség ellen. A nyilatkozat nem felforgató, csak a fiatalok álláspontja.

„Nem lehet tudni, kikbõl áll a szervezet…?!“ Nem névtelen: aláírás? Magyar Ifjúsági Tanács Elnöksége, Kolozsvár. „Az incidens nyomán az RMDSZ tisztségviselõk és egy tucatnyi ember tiltakozásul kivonult a templomból“ – ami érthetõ, de nem tucatnyi, csak négyen voltak. Képviselõ úr bizonyára naponta olvassa a Nyugati Jelent annak megjelenése óta, s tanulhatna újságírói morált tõlük, ti. mindig az igazsághoz híven és korrektül tájékoztatják az olvasókat anélkül, hogy igyekeznének bárkit is befolyásolni. SZEREDINÉ BARABÁS IBOLYA (NYUGATI JELEN, 2005. október 10.)

Demokrácia és szólásszabadság 2005-ben az RMDSZ víziójában Az RMDSZ helyi vezetõi, miután sikerült az idei október 6-i megemlékezést szokás szerint a Szövetség sikerpropagandájának jegyében megszervezni, az utolsó pillanatban asztalt borítottak, mivel az általuk megálmodott idilli kép egy megalapozott kritika révén sérülést szenvedett. Király András nem elégedett meg azzal, hogy követõivel együtt elhagyta a „felségsértés“ helyszínét, mára odáig jutott, hogy azzal fenyegetõzik, hogy kilép a belvárosi református egyházközség presbitériumából. A képviselõ úr másnap tett nyilatkozatának túlfogalmazásait (miszerint a MIT-esek „leköpték“ volna „felforgató nyilatkozatukkal“ az aradi közösséget), illetve tényhamisításait (a MIT-esek kizárólag az RMDSZ-t bírálták s nem az aradi magyarságot) már Szerediné Barabás Ibolya helyretette a Nyugati Jelen hasábjain. Így talán elég, ha jómagam csak az ügy politikai vonatkozatairól szólok. Az október 6-i megemlékezés keretében Tõkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökeként nem szólalhatott meg. Úgy hírlik, püspökként prédikálhatott volna a Vesztõhelyen, azonban ezt érthetõ okokból elutasította. Ily módon az RMDSZen kívüli hiteles autonomista erõk csak egy alkalommal, a református templomban megtartott istentiszteleten szólalhattak meg. Király András már idézett nyilatkozatában, mely hangvételében a pártállami idõkre emlékeztet, megdöbbentõen tudatlannak mutatkozott: azt mondja az RMDSZ által (!) 1995-ben létrehozott Magyar Ifjúsági Tanácsról (MIT), hogy „nem tudni, kikbõl áll a szervezet, hányan állnak mögötte. Csak annyit tudunk, hogy Tõkés László küldte õket Aradra.“ Íme, ismét egy durva csúsztatás, hiszen a MIT-eseket nem küldte senki, õk ott szoktak lenni a jeles nemzeti megemlékezéseken. A MIT-nek, mely szervezet több mit fél évtizedig képviselte az ifjúság érdekeit az RMDSZ-en belül, jó edzés volt az RMDSZ Szövetségi Képviselõk Tanácsában eltöltött jó néhány esztendõ. 1996-ban a MIT nevében Nagy Pál még megpróbált látványosan középre helyezkedni Markó Béla és Szõcs Géza között, azonban pár évre rá, 1998-ban már a MITfrakció zöme elvszerûen szavazott az október 3-i vízválasztó alkalmával. (1998. október 3-án döntött úgy az SZKT Markó Béláék javaslatára, hogy visszavonja egy hónappal korábban az önálló állami magyar egyetem ügyében meghirdetett ultimátumát a kormányból való kilépéssel kapcsolatban. Önálló állami magyar egyetem azóta sem létesült Romániában.) A MIT pedig fokozatosan az autonomista belsõ ellenzék legbiztosabb támaszává vált. Ezt látva Markóék – vélhetõen tudatosan és tervszerûen – olyan helyzetet idéztek elõ, melyben kenyértörésre került a sor a két szervezet között: a MIT megújított kül-

döttségének mandátumát nem igazolta az SZKT, mire az ifjúsági szervezet megszakította országos szinten a kapcsolatát az RMDSZ-szel. A MIT helyei üresen maradtak s hiába állapította meg az RMDSZ Szabályzatfelügyelõ Bizottsága is, hogy a mandátumok igazolásának megtagadása alapszabályzat-ellenes volt, Frunda György házelnök elszabotálta a jelentés ismertetését, majd az RMDSZ vezetõi addig húzták az idõt, amíg a 2003-as RMDSZ-pártkongresszus be nem betonozta a Markóék által létrehozott MIÉRTet, a párthû ifjúsági bábszervezetet. Visszatérve Király András állításaira, a képviselõ megelégedhetett volna annyival, hogy „a MIT-es fiatalok Tõkés László eszmeiségét képviselték az ünnepségen“, ami kétségtelen tény. Sándor Krisztina megengedhette ugyanis magának azt, amit Németh Zsolt az Orbán–Markó kézfogás árnyékában aligha: a nyílt beszédet, a lényegi kérdések exponálását, a dolgok néven nevezését. Hadd idézzük azokat a passzusokat nagyívû szónoklatából, melyek Királyt e méltatlan nyilatkozat közzétételére késztették: „2005. október 6-án visszacseng az aradi Szabadságszobor felállításának szomorú és gyalázatos története. Az RMDSZ öncélúan, méltatlan célokra használta fel a szobrot. Ma ott láthatjuk Aradon, de korántsem eredeti pompájában, hiszen egy megbékélési parknak csúfolt köztérre állították, idegen szobrok árnyékába. (...) Az autonómia jövõnk záloga, ezért felelõtlenség ezt a fogalmat ki- és felhasználni, illetve döntõ helyzetekben elmulasztani a változtatás lehetõségét. Sajnos amióta magas kormányzati tisztségeket birtokol az RMDSZ, egyik leghatásosabb, a kampányban használt jelszavát elfelejtette: „Autonómiát Erdélynek, a Székelyföldnek!“ Ez eddigi mûködésének legnagyobb mulasztási bûne. Emellett ifjúsági szervezetként feltétlenül meg kell említenünk, hogy itt Erdélyben még mindig nem létezik önálló állami magyar egyetem. Miniszterelnökhelyettesünk viszont van. (...) „Tiltakozunk az ellen, hogy az RMDSZ ismételten kisajátítja az aradi megemlékezést, és nem engedik szóhoz jutni Tõkés László püspök urat, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét“. Ténykérdés: a Szabadság-szobor hosszú évekkel azután került felállításra, hogy ezt a román hatalom megígérte. Nem az eredeti helyén áll a szobor, ez önmagában kompromisszum. De a román fél akarata érvényesült abban is, hogy egy diadalív került vele szembe, hogy még véletlenül se legyen a magyarságnak egy olyan tere Aradon, mely csakis az övé, ahol otthon érezheti magát, ahol nem rontja a megemlékezés pillanatának szakralitását az elnyomó román államiság szimbolikája. S akkor nem szóltunk

arról, hogy a csángók zaklatása, a magyarverések, a székelyföldi román himnuszénekeltetés, a folytatódó hagymakupolás offenzíva idején mennyire hazug megbékélési parkot avatni. Királytól a belvárosi református templom lelkésze is megkapta a magáét: Baracsi Levente lelkészt is hibáztatom, amiért helyt adott egy ilyen felforgató beszédnek. „Mégis milyen alapon hibáztatja Baracsit a központi hatalmat képviselõ Király, aki nem átallotta a rendõrségen feljelenteni a Magyar Polgári Szövetséget a tavalyi választások idején? Hogy azután rendõrök járnak házról házra és nyugdíjasokat rémisszenek meg azzal, hogy mit írtak alá és mit nem. (Maguk a rendõrök állították, hogy Király feljelentésének alapján járnak el.) Ami a képviselõi nyilatkozatból vélelmezhetõ, az az, hogy Király alighanem a cenzúra híve. Mit kellett volna tegyen vajon Baracsi Levente ahhoz, hogy Királynak tetszõ módon járjon el? El kellett volna kérje elõzetesen Sándor Krisztina beszédét és ki kellett volna húzza belõle a sérelmesnek ítélt mondatokat? Vagy netán egy felsõbb fórum, az RMDSZ-es fõszervezõi fõhatóság elé kellett volna bocsássa annak eldöntését, hogy ki mikor szólalhat fel az õ egyházközségének gyülekezete elõtt? Vagy esetleg saját hatáskörben egyáltalában nem kellett volna mikrofon-közelbe engednie a mindenkoron elvszerûségérõl és értékorientáltságáról ismert MIT-eseket? Végül, de nem utolsó sorban: igaz-e, hogy a politika nem való a templomba? Hogy a pap ne politizáljon? A politika antik görög értelemben a poliszért, közösségért való cselekvést jelent, ami elkülöníthetetlen a templomtól, az egyháztól s különösképp a protestáns egyházaktól, melyek története politikatörténetként is felfogható. Református és katolikus egyházi nagyjaink Pázmány Pétertõl Makkai Sándoron keresztül Márton Áronig vagy Tõkés Lászlóig mind politizáltak, más szóval befolyásolni igyekeztek a politikai döntéshozást, a politikai hatalmat. S tetszik ez vagy nem, ma az RMDSZ a hatalom része. Sándor Krisztina a MIT nevében egyéb fórum híján a templomban mondta a szemébe a hatalomnak a bírálatát. A hatalom pedig nem bizonyult jobbnak, mint a korábbi: nemcsak, hogy nem fogadta el a kritikát, de képviselõi a legudvariatlanabb magatartásformát választották: a kivonulást. S ami ennél rosszabb: most retorzióval fenyegetik azt, aki a kritika elhangzását lehetõvé tette. Ez lenne a rendszerváltás az RMDSZ optikájában? A demokrácia és a szólásszabadság tisztelete? Aligha hihetem. BORBÉLY ZSOLT ATTILA

7. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

KIVONAT A KIRÁLYHÁGÓMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET IGAZGATÓTANÁCSÁNAK 2005. OKTÓBER 14-I, ERDÕDI ÜLÉSÉNEK JEGYZÕKÖNYVÉBÕL

H A TÁ R O Z A T Tárgy: A 13 Aradi Vértanú Emléknapjának megünneplése 1. Igazgatótanács elégtétellel nyugtázza, hogy Egyházkerületünk különbözõ településein Október 6-án, a 13 Aradi Vértanú emléknapján gyülekezeteink és a polgári közösségek együtt ünnepeltek. Nagyváradon – példának okáért – sikerült áthidalni a fennálló ellentéteket, és a Nagyvárad Olaszi Templomban, valamint Nagysándor József vértanú tábornok emléktáblájánál a magasztos ünnephez méltó módon zajlott a megemlékezés. 2. Igazgatótanács ugyanakkor sajnálattal állapítja meg, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltozás kezdete (1989) után több településen újból visszatérni látszik a régi „hivatalos“ ünneplés gyakorlata, amely a maga pártos egyoldalúságával akarja megszabni a részvétel és a szólások rendjét. Aradon például, a Magyar Golgota színhelyén a megyei RMDSZ elnöke eltiltotta a szólástól több polgári szervezet képviselõit, majd a belvárosi református templomból való tüntetõ kivonulásával és botrányos sajtóbeli megnyilatkozásaival vitatta el a szólás jogát azoktól, akik a hivatalos RMDSZ politikával nem értenek egyet. 3. Igazgatótanács megállapítja, hogy az egyház közéleti részvétele nem politikai, hanem erkölcsi természetû megnyilvánulás. Ennek értelmében ünnepi részvétele sem pártoktól függõ, hanem magára az ünnepre és annak tartalmára tekint. Egyházunk annak a híve, hogy az ünnep hitelét megõrizve, mindenki a maga belátása szerint ünnepeljen. Mindezeket figyelembe véve, Igazgatótanács határozottan visszautasítja az aradi templomi ünnepély kapcsán Baracsi Levente lelkipásztort, Sándor Krisztina ifjúsági vezetõt és Tõkés László püspököt ért, méltatlan támadásokat. Kiáll az Arad-Belvárosi Egyházközség mellett, és elítél minden olyan próbálkozást, mely a szólásszabadság korlátozására irányul, vagy amely beleszólást jelent Egyházunk belügyeibe. 4. Végezetre Igazgatótanács Isten iránti hálaadással köszöni meg Csûry István fõjegyzõ igehirdetési szolgálatát, valamint mindazok fellépését, akik az aradi templomi ünnepélyt teljessé tették.

NYILATKOZAT Az aradi vértanúk emléke, fogalomként úgy ismert, mint az 1849. október 6-án kivégzett 13 honvédfõtiszt neve. Az aradi vérnap áldozatai az igaz ügy büszke tudatában, nemesen, bátran, nagy lelki emelkedettséget tanúsító módon viselkedtek haláluk elõtt. 2005. október 6-án is visszacseng az aradi Szabadság-szobor felállításának szomorú és gyalázatos története. Az RMDSZ öncélúan, méltatlan célokra használta fel a szobrot. Ma ott láthatjuk Aradon, de korántsem eredeti pompájával, hiszen egy megbékélési parknak csúfolt köztérre állították, idegen szobrok árnyékába. Kampányidõszakban felvállaltuk az autonómiát mindannyian: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Szövetség – és ezek után, „természetesen“ az RMDSZ is. A sok bába közt elvész a gyermek – szokták mondani. Az autonómia viszont jövõnk záloga, ezért felelõtlenség ezt a fogalmat ki- és felhasználni, illetve döntõ helyzetekben elmulasztani a változtatás lehetõségét. Sajnos, amióta magas kormányzati tisztségeket birtokol az RMDSZ, egyik leghatásosabb, a kampányban használt jelszavát elfelejtette: Autonómiát Erdélynek a Székelyfölnek! Ez eddigi mûködésének legnagyobb mulasztási bûne. Emellett ifjúsági szervezetként feltétlenül meg kell említenünk, hogy itt Erdélyben még mindig nem létezik önálló állami magyar egyetem. Miniszterelnök-helyettesünk viszont van. Lassan egy éve lesz annak, hogy egy minõsíthetetlen népszavazási kampányt követõen az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarok kiábrándultak az fin', anyaországból. Azóta sok víz lefolyt mindenhol – sajnos, a szó szoros értelmében is: Az árvíz mosta Bánság és Székelyföld magyarországi polgárok, intézmények részérõ1 is kapott önzetlen segítséget. Ez a természetes emberi segítõkészség megnyilvánulása volt. Ám a baloldali kormányzat megalázó kampányát nem tudjuk elfeledni. Nyomatékosan kérjük az MSZP és az SZDSZ politikusait, hogy tartsák magukat távol Erdélytõl! Aki többször is képes volt sárba tiporni, megalázni saját nemzetének tagjait, az

nem méltó arra, hogy az Erdélyhez kapcsolódó történelmi évfordulókon vagy akár más alkalommal is itt megforduljon. Sem az aradi vértanúk, sem a forradalmat kirobbantó márciusi ifjak szellemisége nem méltó a jelenlétükre. A Magyar Országgyûlés a határon túli magyarokkal foglalkozó bizottság felállításával foglalkozik. Egy újabb bizottság kell nekünk, mikor még a nagyvonalúan beharangozott Szülõföld Alappal sem történt semmi! Emellett igencsak elgondolkodtató, hogy csak bizottsági szinten kívánnak foglalkozni a Kárpát-medencében élõ magyarokkal, holott ez az Országgyûlés átfogó és egyetemes nemzeti ügye kellene legyen. A magyarországi kormány felelõssége a határon kívüli magyarok iránt abban mutatkozik meg, hogy az arra szánt támogatási összegek egyre csökkennek. avagy jelentõs késéssel érnek célba. A Románia Európai Uniós csatlakozásáról szóló szavazás eredményére sokan, itt Erdélyben másképp számítottak. Ki kellett volna állni az autonómia feltétele mellett, még ha ez oly keveset is jelentett volna – ahogyan azt többen állítják. Tudjuk már, hogy elsõsorban csak saját magunkra számíthatunk, de jó lett volna tudni, hogy másnak is fontos az erdélyi, székelyföldi autonómia, és ezt hajlandók a szavazatukkal is felvállalni. Ezt az eredményt nem lehet minden erdélyinek megmagyarázni. Tiltakozunk az ellen, hogy az RMDSZ ismételten kisajátítja az aradi megemlékezést, és nem engedik szóhoz jutni Tõkés László püspök urat, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét. Október 6-án ott leszünk Aradon. Megkoszorúzzuk a vesztõhelyi emlékmûvet és a Szabadság-szobrot. Az emlékmûvek a mindenkori politikai széljárással szemben tehetetlenek. Az aradi vértanúkra emlékezünk, és reméljük, e történelmi évforduló önvizsgálatra késztet mindannyiunkat. Kolozsvár–Arad, 2005. október 6. A MAGYAR IFJÚSÁGI TANÁCS (MIT) ELNÖKSÉGE

GYÓGYÍTÓHÉT Arad-Mosócz 2005. november 21–25. Ismét egy jó alkalom, egy drága lehetõség, az alkohol, drog, depresszió és más szenvedélybetegségben szenvedõk számára. Isten adja, felkínálja, akik szenvedtek jõjjetek, éljetek vele. Testvérem! Gondod van neked vagy szeretteid, rokonaid, barátaid, szomszédaid közül valakinek valamely fent említett betegséggel? Van akivel megoszdd terhedet, akinek elpanaszold bajod, akitõl segítséget, tanácsot kérhetnél? Vagy talán úgy érzed, mint az a beteg, aki azt mondta Jézusnak: „Nincs emberem!” Nincs, aki meghallgasson, aki segítsen, nincs senkim, egyedül vagyok. Kikerülnek, elhagynak még a hozzám közel állók is. Ezért az alkoholból az alkoholba menekülök, bár érzem, hogy egyre jobban és jobban el-

merülök. Isten ezt látja, tudja, ezért megnyitja feléd most is mentõ kezét. Ha gyógyulni akarsz, ha szabadulásra, normális emberi életre vágysz, jöjj el, esetleg újra jöjj el erre a gyógyítóhétre. Jézus vár és mi is várunk. Ha bátortalan vagy, szeretteid, barátaid közül bárki elkísérhet. Étkezés, szállás biztosítva van. Érdeklõdni, jelentkezni lehet a lelkészi hivatalban a 0257/230311 telefonszámon. Levélben a következõ címen: Parohia Reformatã Arad-Grãdiºte – 310205 – A. Ivireanu 6. JÓZSA FERENC lelkipásztor

8. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

Az '56-os októberi forradalom eseményeire emlékeztek a nagyvárad-réti templomban. Pénteken, október 21-én Páskándi Gézáné Sebõk Anna többrészes filmjének nagyváradi kötõdésû részét láthatták a megjelentek, akik vetítés után elbeszélgettek az alkotóval. Pálfi József helybéli lelkipásztor szervezésében folytatódtak a rendezvények a vasárnap délutáni – október 23. – istentiszteleten, amikor Tõkés László püspök hirdetett igét, majd Wittner Mária osztotta meg emlékeit és gondolatait a hallgatókkal. Az alábbiakban Nagy József Barna köszöntõ beszédét adjuk közre.

Negyvenkilenc éve 1956. október 23-án világraszóló csoda vette kezdetét Magyarországon. A pesti ifjúság fegyvert ragadott és nem csak szembe szállt a szovjet kommunista hatalommal és magyarországi kiszolgálóival, de le is gyõzte azt. A pesti ifjak közül ma egy örökifjú, a szó legnemesebb értelmében vett harcost köszönthetünk Nagyváradon. Wittner Mária neve fogalommá vált, fõleg azután, hogy a magyarok Országgyûlésében elhangzott híres beszédes. „Vádoljuk õket...“ – mondta az egykori kommunistáknak és utódpártjuk tagjainak. Wittner Mária fogalmazta meg a nagy igazsággal bíró mondatot, miszerint 1989-ben nem rendszerváltás, hanem módszerváltás volt. Önéletírásában arról vall, hogy hányatott, család nélküli gyermekkor jutott neki részül. Az 1956-os szabadságharcban a kezdetektõl részt vett. 23-án ott volt a Rádió ostrománál, majd másnap csatlakozott a Corvin köz harcosaihoz. Október 30-tól a Corvin köz parancsnoka, az akkor Bajusz-ként ismert, nemrég elhunyt Pongrátz Gergely volt. A Corvin közben harcoló, gyakran 12–13 éves ifjak lelkesedésérõl így ír a parancsnok: „Célunk köztudomású volt. A magyar nemzet szabadsága! Azoknak a srácoknak, akik ezekben a napokban fegyvert fogtak, a hazaszeretet nemcsak üres szólam volt, hanem azt szívük mélyén érezték. A hazáért és szabadságért készek voltak életüket is feláldozni. Sokan meg is tették, áldott legyen emlékük.“ November 4-én, amikor a gyõztes szabadságharc után a magyarországi kommunista vezetés hívására elözönlötték az országot a szovjet tankok, a

A kórus, amelyik 1990-ben alakult újjá, Téglás Lajos vezetésével hét éneket adott elõ, három szavaló Petõfi Sándor költeményekkel gazdagította a színvonalas elõadást. A kölcsönös jókívánságok után a Szenczi Molnár Albert kórus tagjai otthonaikban fogadták ebéddel a vendégeket. Az asztalközösség alkalmával meghittebb, személyes beszélgetésekre is sor került, ismerkedtünk egymás életével, örömeivel, gondjaival. Délután a parókián találkozva, ellátogattunk az érsemjéni Kazinczy Emlékházhoz. Itt vettünk búcsút egymástól, remélve, hogy lesznek még alkalmaink a tartalmas együttlétekre, hogy ne legyünk „alvó keresztyének, akiket az ellenség nyugodtan hagy aludni“ (H. Leghien), hanem Isten élõ gyülekezeteként, mindenkor aktívak maradjunk, így adva példát hitbõl, összetartásból az utánunk jövõknek. KECSKÉSNÉ SÁMI ZSÓFIA

MAGYAR NEMZET ONLINE 2005. október 10.

heves harcokban Wittner Mária is megsebesült. Kórházba került, majd kiengedés után, a levert forradalom sok harcosához hasonlóan, Ausztriába disszidált. Egy hónapi kinntartózkodás után hazatért, egyrészt azért, mert itt volt a kisfia, másrészt azért, mert Kádár és csapata büntetlenséget ígért a szabadságharc résztvevõinek. Wittner Máriával együtt sokan hazatértek az országba, meg sem fordult a fejükben, azért hívják haza õket, hogy börtönbe zárják, kivégezzék a forradalmárokat. Hazatérése után munkába állt, innen vitték el a kommunista pribékek 1957 júliusában. Egy év múlva 1958-ban volt a tárgyalás, ahol kohol vádak alapján Wittner Máriát halálra ítélték. A fogházban, ahonnan naponta vitték az elítélteket akasztani, társaival együtt õ is a büntetés végrehajtását várta. 1959. februárjában a másodfokú tárgyaláson Wittner Mária halálos ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. A kalocsai börtönbe szállították, ahonnan 1970-ben szabadult. Wittner Mária és társai sorsa a cáfolat arra a kádári kirakatpolitikára, miszerint az '56osok 1963-ban amnesztiával mind kiszabadultak. A tizenhárom év börtön és az 1956-ban szerzett sebesülései kikezdték egészségét. A nyolcvana évek elején meg kellett operálni a gerincébe fúródott aknaszilánkok miatt. Miután lehetõség volt az '56-os áldozatok újratemetésére, az elsõk között intézkedett a család nélkül maradt, volt bajtársai temetésérõl. A „módszerváltás“ óta bátor, meg nem alkuvó kiállásával a mai napig számos helyen – elõadásokban, sajtóban – töretlen hittel hirdeti 1956 igazságát. NAGY JÓZSEF BARNA

HÍREK Testvéri találkozás Szeptember 18-án kedves vendégeket fogadott az Érmihályfalvi Református Egyházközség, illetve a Szenczi Molnár Albert énekkar tagjai. A Koltó-Katalini Református Egyházközség mintegy ötven tagja látogatott el hozzánk, viszonozva a mi, márciusi látogatásunkat. Vendégeskedésünk alkalmával megtapasztalhattuk hogyan lehet megmaradni református magyarnak, ápolni hagyományainkat, történelmünket, ragaszkodni szülõföldünkhöz, hogyan lehet generációknak együtt élni. Most nagy örömmel készültünk az õ fogadásukra. Varga Károly koltó-katalini lelkipásztor a Jel. 3,14-18 alapján hirdette Isten Igéjét arról, hogy langymelegen nem lehet sem Istent, sem nemzetet szolgálni, ahhoz önmagunk teljes odaszánása kell. Balázs Dénes házigazda lelkész köszöntötte a vendégeket, majd Varga Károly lelkipásztor úr röviden bemutatta a 450 éves koltói egyházközséget, illetve az írásos emlékekkel bizonyított 600 éves települést.

150 éves a református egyetem Négynapos rendezvénysorozattal ünnepelte fennállásának 150. évfordulóját a Károli Gáspár Református Egyetem, melynek során díszdoktorrá avatták Jan Peter Balkenende holland kormányfõt is. A református egyetem négy karán mintegy négyezer hallgató tanul jelenleg. 1855. október 10-én a Kálvin-téri templomban Báthory Gábor helyettes superintendens az egyházkerület nevében ünnepélyesen megnyitotta a pesti teológiai intézetet tizenöt elsõéves hallgatóval. A lelkészképzés korábban Kecskeméten mûködött, és a fõvárosba helyezése azt a célt szolgálta, hogy Pesten is otthont kapjon a protestáns teológia. Az intézet igazgatója Török Pál pesti lelkész volt. Évrõl-évre újabb tanszékeket állítottak fel, és a jónevû oktatók vonzották a hallgatókat. A fokozódó helyhiány miatt új épületet kell felépíteni a Kálvin téri templom mellett, mely 1863-ra készült el és 1912-ig adott otthont a teológiának. 1909 novemberében avatták fel az intézmény Ráday utcai új épületét, melyben megnyílt az internátus, megfelelõ elhelyezést kapott a püspöki hivatal, a Ráday Könyvtár és az egyházkerületi levéltár. A második világháború során tönkrement a tantermek jó része, melyeket 1955-ben, az intézmény százéves jubileuma alkalmából újítottak fel. Az 1956-os forradalom során a teológus ifjúság csatlakozott a felvonulókhoz. A Ráday u. 28. számú épületben mûködõ lelkészképzési, könyvtári, levéltári, egyházigazgatási, internátusi és konviktusi intézmények felvették a Ráday Kollégium nevet 1979-ben, hogy így koordinálják a feladatokat. 1983-ban új épületszárnyat adtak át az akadémián, majd Bibliamúzeumot nyitottak. Az országgyûlés határozatában 1990. július 1-tõl egyetemmé nyilvánította a Budapest Református Teológiai Akadémiát. A református zsinat 1993. február 24-i ülésén megalapította a Károli Gáspár Református Egyetemet, ennek része lett a Budapest Református Teológiai Akadémia és a Nagykõrösi és Dunamelléki Református Hitoktató és Tanítóképzõ Fõiskola, utóbbit 1839-ben alapították. Ekkor hozták létre a Bölcsészettudományi Kart, 1998-ban pedig megkezdte mûködését az Állam- és Jogtudományi Kar. A Hittudományi Kar a teológus-lelkész és a vallástanár szakon folytat hat- illetve ötéves, egyetemi szintû alapképzést. Az egyetemen jelenleg mintegy 4 ezer hallgató tanul. Október 8-án, szombaton Szûcs Ferenc, az intézmény rektora kitüntetéseket adott át egyetemi oktatóknak és diákoknak, a dékánok pedig bemutatták a hittudományi, a tanítóképzõ, a bölcsészettudományi, illetve az állam- és jogtudományi kart. Vasárnap a vendégek több gyülekezetben mondtak beszédet vagy tartottak igehirdetést, a holland miniszterelnök a Hold utcai Német Ajkú Gyülekezetet kereste fel. Hétfõn délelõtt ünnepi közgyûlés keretében nyolc tiszteletbeli díszdoktort avattak az egyetemen: Jan Peter Balkenende holland kormányfõt, valamint Sir John Templeton urat, a Templeton-díj alapítóját, Abraham van de Beek holland professzort, Gerd Theissen német professzort, Hinrich Stoevesandt svájci tudományos kutatót, Hafenscher Károly budapesti evangélikus professzort, Juhász Tamás kolozsvári professzort, Kósa László mûvelõdéstörténészt, professzort. Este a Zeneakadémián rendeznek ünnepi koncertet az egyetem tiszteletére, míg kedden az ünnepségsorozat a díszdoktorok elõadásaival zárult.

Wittner Mária köszöntése Hölgyeim és uraim, kedves barátaim!

HÍREK

PARTIUMI KÖZLÖNY

9. OLDAL

KÖZLEMÉNY 2005. szeptember 29–30-án a svájci Bernben került sor az Európai Református Egyházi Vezetõk II. Találkozójára. Az elsõ egyházfõi értekezletet tavaly õsszel tartották a hollandiai Utrechtben. A Reformátusok Világszövetségének (RVSZ) keretében meghonosuló új formát az tette szükségessé, hogy a szervezeti élet az utóbbi idõben igencsak elszakadt a való egyházi élettõl. Az egyházi döntéshozás képviselõinek közvetlen kapcsolattartása a tagegyházak és a külön útra tért szervezeti élet közötti fáziseltolódást kívánja kiigazítani. A Találkozón az RVSZ Európai Területi Tanácsának (ETT) a választott vezetõségi tagjai is részt vettek, élükön Gottfried Locher európai területi elnökkel. Magyar református egyházaink képviseletében jelen voltak Tõkés László, Erdélyi Géza és Bölcskei Gusztáv püspökök, valamint Kató Béla püspökhelyettes. A megnyitón a vendéglátó ország református egyháza nevében Thomas Wipf, a Svájci Protestáns Egyházak Szövetségének elnöke köszöntötte az egybegyûlteket. A 2,5 milliónyi tagot számláló svájci egyházi szövetség az egyik legerõsebb tagegyháza a 26 ország 39 egyháza mintegy tízmilliós reformátusságát tömörítõ európai régiónak. Az egyházi vezetõk tanácskozásának napirendjén egy, az európai református egyházak jövõbeli együttmûködésére tekintõ stratégiai javaslatcsomag szerepelt, melyet Gottfried Locher elnök terjesztett elõ. A stratégiai dokumentum a fennálló helyzetbõl kiindulva az egyházaink elõtt álló jelenkori kihívásokra adandó válaszként fogalmazta meg indítványait. Ebben a hármas összefüggésben határozták meg azt, hogy mire, milyen európai RVSZ-szervezetre van szüksége a tagegyházaknak, és körvonalazódott, hogy a kitûzött

célok milyen új szervezeti formában valósíthatók meg a leghatékonyabban. Kiemelt hangsúlyt nyertek: a református önazonosság és a református örökség megõrzése (1), a református-ökumenikus együttmûködés az európai ökumenikus szervezetekkel, kiemelten az Európai Protestáns Egyházak Közösségével (Leuenbergi Közösség) (2), új látás a misszió területén (3). Ennek megfelelõen az európai RVSZ-szervezet struktúrájának az átalakításáról is megegyeztek az egyházfõk. A szervezeti reform kezdeményezésében a célszerûség mellett a költségtakarékosság is döntõ szerepet játszott. A stratégiai és reform-javaslatok elõterjesztésére és elfogadására a jövõ év szeptemberében tartandó Európai Nagygyûlésen fog sor kerülni. Az RVSZ európai fórumát Bölcskei Gusztáv zsinati elnök meghívására Budapesten fogják megrendezni, közvetlenül a Leuenbergi Közösség szintén a magyar fõvárosban sorra kerülõ tanácskozása után. A magyarországi egyház lelkészi elnöke azt is javasolta, hogy 2009-ben, Kálvin János születésének ötszázados évfordulóján egyházunk reformátorának teológiai és történelmi öröksége szerepeljen a Világszövetség figyelmének és tevékenységének a középpontjában. Tõkés László és Erdélyi Géza püspökök a Magyar Reformátusok Világszövetsége, illetve a Magyar Reformátusok Egyetemes Zsinata vezetõiként külön is értékelték, hogy az RVSZ stratégiai dokumentuma – hosszú elhallgatás után – végre hangsúlyosan szól „a magyar nyelvû egyházak nemzetközi szövetségérõl”. Püspökünk 2007-re Erdélybe hívta meg az Európai Egyházi Vezetõk Találkozóját, arra való tekintettel, hogy ebben az esztendõben Nagyszeben

fogja vendégül látni az Európai Egyházak Konferenciája (CEC) által szervezett III. Európai Ökumenikus Nagygyûlést. Hermann Schaefer elmondta, hogy a rangos európai rendezvénynek Basel (1989) és Graz (1997) után eredetileg Bukarestben akartak helyt adni, ezt azonban a protestánsok nem fogadták el. Az egyházi vezetõk egyetértettek abban, hogy Nagyszebenben a felekezeti egyensúlynak, illetve a reformátusság jelenlétének méltóképpen érvényt kell szerezni. Tõkés László ismételten az egyházvezetõk figyelmébe ajánlotta a 2002. évi, nagyváradi Európai Nagygyûlés azon határozatait, melyek a kommunista múlttal való szembenézésre (1) és a kisebbségi kérdésre (2) vonatkoznak, s amelyek intézésével az ETT azóta is adós. Ezzel együtt átnyújtotta Egyházkerületünk írásbeli elõterjesztését ezen kérdéskörök tárgyában (mellékelve). A kétnapos értekezlet keretében a berni kanton református egyházának zsinati vezetõi ünnepélyes fogadáson látták vendégül az európai egyházak küldötteit. A város gótikus katedrálisában zárt körû istentiszteletre került sor. A tanácskozás befejezéseképpen a helyszínre érkezett Setri Nyomi, az RVSZ fõtitkára tartott záróbeszédet. Legutóbbi erdélyi, illetve nagyváradi látogatásának élményeire is visszautalva, hitet tett a Világszövetség szolgálatának fontosságáról. Nagyvárad, 2005. október 2. A KIRÁLYHÁGÓMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KÜLÜGYI ÉS ÖKUMENIKUS OSZTÁLYA

ELÕTERJESZTÉS a Református Világszövetség Európai Területi Tanácsának stratégiai javaslatai tárgyában A Református Világszövetség (RVSZ) vezetõsége ez év májusában meglátogatta a Kárpát-medencei magyar református egyházakat. Egyházkerületünkbe május 12-én érkezett el Clifton Kirkpatrick elnök és Setri Nyomi fõtitkár. Hátrányosan megkülönböztetett, kisebbségi egyházunk mindennapi gondjait megtapasztalva, illetve ráérezve arra, hogy a múlttal való szembenézés valóban elengedhetetlen elõfeltétele a nyugati és keleti egyházak õszinte együttmûködésének, Clifton Kirkpatrick megköszönte a Temesvári Gyülekezetnek, illetve Tõkés László püspöknek, hogy a protestáns hûség szellemében annak idején szembe mertek szállni a véreskezû ateista önkénnyel, és elismeréssel adózott annak, hogy református egyházunk azóta is következetesen felemeli szavát az igazságtalanság ellen. Arról biztosította Egyházkerületünket, hogy a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelmében számíthat a Református Világszövetség támogatására. Egyházkerületünk abbéli fenntartásaira utalva, hogy az RVSZ fõtitkári tisztségét korábban betöltõ Milan Opocensky – aki ügynökként, majd titkos kollaboránsként szolgálta az egykori Csehszlovákia kommunista titkosrendõrségét – mindannyiszor elejét

vette annak, hogy az RVSZ állást foglalhasson az ateista kommunizmus ügyében, Setri Nyomi fõtitkár fontosnak tartotta megjegyezni, hogy ezzel a látogatással végleg lezárult a világszövetség „Opocensky-korszaka“. Való igaz, sosem rejtettem véka alá amiatt érzett csalódottságomat, hogy a protestáns felelõsségvállalás örökségét és az evangéliumi szellemiséget teljesen figyelmen kívül hagyva, a 2002-es nagyváradi RVSZ-nagygyûlés botrányos körülmények között elmulasztotta a múlttal való szembenézést és a kisebbségi ügyekben való állásfoglalást. Ezt megelõzõen az RVSZ 1997-es debreceni világgyûlése is érthetetlen módon elhanyagolta ezeket, a középkelet-európai régiónkra oly jellemzõ kérdéseket. Csalódottak voltunk, mert a kommunizmus megítélésében sem 1997-ben, sem 2002-ben nem született mértékadó állásfoglalás. Akkoriban a következõ üzenettel bátorítottam nemzetközi egyházi közösségünket: az Egyház nem kulloghat a világ mögött, hanem példát kell mutatnia. A társadalmi felelõsségvállalás jegyében azóta az Európai Néppárt 2004 februárjában tartott kongresszusa már határozatban ítélte el a kommu-

nista önkényt. Sõt a baltikumi államokban tett látogatásakor, 2005 májusában George Bush amerikai elnök is szólt a kommunista diktatúra pusztításairól. Nyilvánvaló, hogy elõbb vagy utóbb az Egyház tisztulási folyamatának is végbe kell mennie, és végre az Egyháznak is meg kell nyilatkoznia a kommunizmus alatt elkövetett szörnyûségek ügyében. Máskülönben a fasizmus és az apartheid jogos egyházi elítélése is hitelét és jelentõségét veszti. Peter Bukowski moderátor értõ szolidaritásának köszönhetõen a következõ rész is bekerült a Református Világszövetség accrai világgyûlésének záródokumentumába (2004. augusztus 31.): „Ezen a Világgyûlésen elsõsorban a jelenlegi veszélyekre összpontosítottunk fõként a gazdasági neoliberizmusra és a jelenlegi világhatalom arroganciájára. Közép-kelet-európai tagegyházaink viszont arra emlékeztetnek bennünket, hogy õk hosszú évtizedekig egy másfajta önkényuralom alatt szenvedtek. Ennek a múltnak a sebei még nem gyógyultak be. Tudomásul vesszük, hogy – keleten és nyugaton, délen és északon – fel kell dolgoznunk történelmünk ezen sötét idõszakát, és szembesülnünk kell azzal a kérdéssel, hogy (Folytatása a 10. oldalon)

10. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

református egyházaink annak idején vajon meghallották-e kelet-európai testvéreik jajkiáltásait.“ A Hit Forradalma (1989) tizenhatodik évfordulójának küszöbén, amikor arra emlékezünk, hogy a temesvári református gyülekezet hívei Isten Igéjébõl merítettek bátorságot ahhoz, hogy nyíltan ellene szegüljenek az ateista kommunizmus igazságtalanságainak, és kiállásuk végül Európa legkegyetlenebb önkényének elsöpréséhez vezetett, másfelõl a kommunizmusellenes Magyar Forradalom (1956) ötvenedik évfordulójára készülve – mely megroppantotta az embertelen önkényuralom gerincét, de a Szovjetunió kegyetlenül vérbe fojtotta azt és a megtorlás idõszaka is számtalan áldozatot szedett –, már csak egyetlen lépésre vagyunk attól, hogy nevén nevezzük ezt a másfajta önkényuralmat, melyet úgy hívnak, hogy „ateista kommunizmus“. Tisztelettel javaslom, hogy az evangélium szellemiségétõl vezérelve, illetve a kommunizmus megítélésében mutatkozó változás fényében, az RVSZ európai régiója vizsgálja felül és változtassa meg eddigi álláspontját, és: – állapítsa meg, hogy Közép-Kelet-Európa önkényuralmi rezsimjei emberiség elleni bûntetteket követtek el, ártatlan emberek millióit gyilkolták meg, és egész népeket tettek tönkre, súlyosan megsértve alapvetõ emberi és közösségi jogaikat, különösképpen emberek millióinak – köztük idõs embereknek, betegeknek, várandós asszonyoknak és gyermekeknek – Szibériába és más helyekre történõ deportálása által;

– állapítsa meg, hogy bármely önkényuralmi rezsim minden áldozatának egyenlõ a méltósága, és valamennyiüket azonos elbírálás és igazságtétel illet meg; – fejezze ki aggodalmát amiatt, hogy a nemzetközi és ökumenikus egyházi szervezetek mértékadó módon mindmáig nem ítélték el a kommunizmust emberiség ellen elkövetett, mintegy százmillió áldozattal járó bûntettei miatt; – sürgesse egy nemzetközi egyházi bizottság felállítását a kommunizmus idején elkövetett jogsértésekrõl szóló tanúbizonyságok összegyûjtésére és értékelésére; – kérje fel Tagegyházait, hogy derítsenek fényt a kommunista önkényuralom politikai és titkosrendõrsége által elkövetett egyházellenes bûntettekre, illetve bátorítsa tanúságtételre az érintett egyházi szolgákat és híveket; – szólítsa fel mindazokat, akik felelõs egyházi funkciót kívánnak ellátni egyházukban vagy nemzetközi egyházi szervezeteknél, hogy a volt kommunista államokban végzett szakmai és politikai tevékenységüket hozzák nyilvánosságra, illetve tartózkodjanak bármely egyházi hivatal betöltésétõl, amennyiben bármi módon együttmûködtek az elnyomó kommunista rendszerekkel, és ezáltal részt vállaltak az emberiség elleni bûntettek elkövetésében; – tudatában annak, hogy az önkényuralmi rendszerek gyûlölet-ideológiája és a folyamatos bûnbak-

keresés elterelõ mûveletei napjaink Közép-KeletEurópájában az idegengyûlölet, a nacionalizmus és a kisebbségek üldözése alakjában öltenek testet, a régió tagegyházai: (1) kötelezzék el magukat a közép-kelet-európai demokratikus változások és a társadalmi kollektív emlékezet gyógyítása iránt, (2) foglaljanak állást a kulturális, nyelvi és értékrendi sokszínûség mellett, (3) másfelõl pedig támogassák egy átfogó nemzetközi, illetve európai kisebbségvédelmi rendszer kiépítését, ezen belül pedig olyan kisebbségi autonómiák kialakítását, melyek kellõ intézményes keretet biztosíthatnak a kisebbségi közösségek védelmére. Végezetre a nemrégiben Bécsben elhunyt Simon Wiesenthal – „A Holocaust lelkiismerete“ – emlékének szeretnék kegyelettel adózni. Marvin Hier rabbi, a nemzetközi emberjogi alapítvány, a Wiesenthal Központ alapítója így emlékezett rá: „Amikor a Holocaust 1945-ben véget ért, az egész világ hazament felejteni, csak õ maradt vissza: emlékezni. Õ nem felejtett... Az elvégzésre váró feladat iszonyú nagy volt. Az ügynek pedig kevés barátja akadt.“ Mindannyian tudjuk, hogy Simon Wiesenthalnak igaza volt. Nagyvárad, 2005. szeptember 26. TÕKÉS LÁSZLÓ püspök

XXXIII. Tokaji Írótábor – 2005 A költõ és olvasója – József Attila és utókora címmel rendezte meg idei tanácskozását augusztus 10–12. között a Tokaji Írótábor Egyesület. A megnyitóra hagyományosan a tokaji Rákóczi-pincében került sor, Májer János polgármesternek, Kovács Tibornak, a Hétszõlõ Rt. vezérigazgatójának és Vasy Géza irodalomtörténésznek, az írótábor kuratóriuma elnökének köszöntõ szavaival. A Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában mintegy kétszáz fõnyi szakmabeli és érdeklõdõ közönség elõtt két és fél napon át folyó tanácskozás számos kitûnõ elõadásra és érdekes hozzászólásra adott alkalmat. Buda Ferenc Kossuth-díjas költõ elsõ versélményei sorában vetett számot a nagy elõd máig sugárzó hagyatékával. Székelyhidi Ágoston és Alföldy Jenõ annak a száz esztendõnek a történelmi, társadalmi és kulturális hozadékát tette mérlegre, amely József Attila születése óta eltelt. A költõ aktualitását a 20. század kataklizmái nem oltották ki: ma mintha érthetõbb volna, teljesebben ismertté vált az általa bejárt gondolkodói pálya, verseinek filozófiai és szociológiai hátországa. Tornai József a költõ életmûvét elemezve a hit és a kételkedés hangsúlyairól, szerepérõl gondolkodott. Lengyel Balázs a legújabb kritikai kiadás kapcsán a költõ zsengéinek és az életmû nagy korszakainak viszonyát elemezte. Lackfi János a József Attila-i ritmikát tette nagyító alá az Istenem címû vers metrumát véve mintául. Pomogáts Béla az irodalomtörténet-írás és az életmû-értékelés politikai korszakokhoz kötött sajátosságairól beszélt, míg Ködöböcz Gábor József Attila költészete és a posztmodern irodalomelmélet viszonyának változásait elemezte. Cs. Varga István József Attila költészete befogadásának sajátosságait tárgyalta a mai egyetemi oktatásban nyert tapasztalatok alapján. Tverdota György a József Attila-centenárium fontos eseményeirõl számolt

be, illetve felhívta a figyelmet a hátralévõ hónapokban sorra kerülõ rendezvényekre. Dobozi Eszter egy középiskolások körében végzett felmérés kapcsán vizsgálta a versolvasási szokásokat és speciálisan a József Attila-i költészet esélyeit. Szászi Zoltán, Kántor Lajos, Cseke Péter a költõ jelenlétérõl, illetve József Attila sajátos jelentõségérõl számolt be a határon túli magyar irodalmi folyamatokban. Buda Attila a költõ idegen nyelven való ismertségének számadatait mutatta be, párhuzamba állítva más magyar költõkével. Kalász Márton József Attila német mûfordítóiról és recepciójáról beszélt a korábbi évtizedek kelet-, ill. nyugat-németországi fogadtatásának tükrében. Jónás Tamás személyes hangú hozzászólásában a „normális“ és a „beteg“ szavak jelentésérõl gondolkodva a költõ és a társadalom viszonyát járta körül. Hubay Miklós József Attila néhány jeles és jelentõs olasz és francia méltatójának és fordítójának alakját idézte fel. Czigány Zoltán a mai közszolgálati tévé mûveltségközvetítõ szerepének adósságait vette számba a József Attila-év kapcsán. Oláh János a magyar költõ és a nagy holland festõmûvész, Van Gogh alkotói pályájának párhuzamosságaira hívta fel a figyelmet. Tóth Éva József Attila rímeit elemezve a költõt ért számos irodalmi hatásra, vele rokon költõi jelenségekre mutatott rá. Polgár Anikó, Tóth Krisztina, Mizser Attila és Nyilas Attila József Attila költészetének személyes költõi útjukra tett hatásáról, motívumainak, versgondolatainak befogadásáról szólt. Vörös István ironikusan elemezte a József Attila-i mû és személyiség hivatalos utóéletének groteszk fordulatait. Dr. Temesvári Péter a pszichológusokat és pszichiátereket máig foglalkoztató kérdésre kereste a választ: miben állt a költõ sokat emlegetett idegi-lelki betegsége, következett-e belõle tragikus, korai halála? Az utolsó konferen-

cia-délelõtt témája a Költõnk és kora címû vers elemzése volt, mely N. Horváth Béla, Nagy Gábor, Tverdota György, Vadai István közremûködésével, Tarján Tamás vezetésével kerekasztal-beszélgetés formájában zajlott, nagyszámú közönség aktív érdeklõdése mellett. Fontos kísérõ rendezvények is emlékezetessé tették az idei írótábort: így a Parnasszus címû folyóirat József Attila-számának élõ bemutatója („Mindennapi Attilánk“ – Balogh Robert, László-Bak Attila, Lutter Imre, Oravecz Péter, Székely Szabolcs, Székelyhidi Zsolt, Tolvaj Zoltán, Péter János és Turczi István közremûködésével), az „Efus néni“, Találkozások Makai Ödönnével, József Attila nõvérével címû film vetítése, illetve a Tokaji Borbarátnõk Társaságának borkóstolóval egybekötött bemutatkozása. A Millenniumi Irodalmi Emlékparkban augusztus 12-én Lászlóffy Aladár mondott laudációt József Attila emléktáblájának felavatásakor. A zárófogadáson Lengyel Balázs laudációját követõen Szabó T. Anna és Tarján Tamás méltató szavai nyomán Prágai Tamás vehette át a kuratórium idei díját, amelyet fiatal írók, költõk elismerésére alapítottak. A zárónap délutánján a kuratórium tagjai az írótábor nevében koszorút helyeztek el József Attila új lillafüredi szobránál (Varga Éva alkotása). Az írótábor kuratóriuma kénytelen volt nyilvános levélben fordulni a NKÖM-höz, kérve, hogy a minisztériumi pályázaton elnyert anyagi támogatás kifizetését ne halasszák a 2006-os esztendõre, hanem a korábban szokásos módon, a tábor költségeinek felmerülésekor bocsássa azt a költségvetés rendelkezésre. Az írótábor nehéz anyagi helyzetét Borsod-Abaúj-Zemplén megye képviselõtestülete gyorssegéllyel, Tokaj város pedig a fizetési kötelezettségek halasztásával igyekezett enyhíteni. MEZEY KATALIN

11. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

Ünnep és munka Erdõdön Kis gyülekezet nagy ünnepe volt október 14-én. Az erdõdi leányegyházközség látta vendégül az Egyházkerület Igazgatótanácsát és a Szatmári Egyházmegye lelkészi közösségét. Az Igazgatótanács itt tartotta kihelyezett ülését, melyet egybekapcsoltak az Egyházmegye lelkészértekezletével. Így emlékeztünk közösen a gyülekezet tagjaival a II. Erdõdi Zsinat 450. évfordulójára. A gyülekezõ vendégeket nagy szeretettel és finom falatokkal várták a helyiek. Szépen és ízlésesen felújított templom fogadott bennünket. Az úrasztalán megcsodálhattuk az évszázadokat látott úrvacsorai kegytárgyakat, terítõt és énekeskönyvet. Zakariás próféta könyve 4,6 alapján Tõkés László püspök hirdetett igét, kiemelve, hogy minden földi hatalom fölött ott van Isten hatalma, mely az Ige ereje által uralkodik. Az Igének ez az ereje óv meg bennünket a tévelygések ellen. Meghatározó volt református egyházunk életében és ma is hat a II. Erdõdi Zsinat, hisz olyan mértéket szabott, amelyek ma is érvényesek. A pusztuló nemzet egyetlen reménysége és biztos jövõje az, hogy az Úr életét adta érettünk. Kovács Ferenc helyi lelkipásztor köszöntésébe beleszõtte a gyülekezet múltját és jelenét, valamint a két zsinat történetét, különös tekintettel az 1555ben tartottra. Külön kiemelte azt, hogy ebben a kicsi közösségben immár negyedszer köszönthetik az egyházkerület elsõ õrállóját. Az ünnepség jeles vendége volt dr. Hegedûs Loránt nyugalmazott dunamelléki püspök, aki elõbb a II. Erdõdi Zsinat mai üzenetét boncolgatta. Az egyház isteni intézmény. Krisztus egyháza olyan üllõ, amelyen eddig minden kalapács elkopott. Ezt követõen a nyugalmazott püspök hatalmas lendülettel és mély átéléssel beszélt Petõfi Sándor költészetérõl. A költõóriás Istenrõl, emberrõl és világról szóló verseit idézte. Elõadását Hegedûs Zsuzsanna gyönyörû éneklése egészítette ki. A közösen elköltött ebéd után az Igazgatótanács késõ estig ülésezett, mire minden napirendi pontot alaposan végigtárgyaltak. SÁNDOR LAJOS

A II. Erdõdi Zsinat 450. évfordulója 1555–2005 Erdõd a magyar protestantizmus bölcsõhelye. A magyar reformátor elõdök itt tartották elsõ gyûlésüket 1545. szeptember 20-án Kraszna és KözépSzolnok vármegye fõispánja, Drágfi Gáspár védnöksége alatt. A megbeszélés az I. Erdõdi Zsinat név alatt ismeretes. Tíz év múltán, 1555. február 24-én e helyen ismét tanácskozásra gyûltek össze a lelkipásztorok, mely esemény a II. Erdõdi Zsinat néven vált történelemmé. A tíz év nevezetesebb gyûlései: 1549 – I. Tornai vagy Toronai Zsinat 1550 – II. Tornai vagy Toronai Zsinat 1552 – Beregszászi Zsinat 1554 – Óvári Zsinat Ezeken az összejöveteleken az atyák a katolikus egyházból kivált felekezet számára hitvallási tételeket fogalmaztak meg. A történelmi események során felismerték, hogy a dogmatika mellett a rend érdekében szükség van szabályokra. A lelkipásztorok azért gyûltek össze másodjára özv. Drágfi Gáspárné második férje, Báthori György védnöksége alatt Erdõdön, hogy egységes, világos hitvallást alkossanak, továbbá, hogy szervezzék meg az új gyülekezet életét. Ez a II. Erdõdi Zsinat. A határozatokat 20 artikulusban fogalmazták meg: Az I., II., XX. cikkely Istent ismeri el az egyház Urául. Csak az elhivatottság jegyeit ismerõ lelkipásztorokat lehet felszentelni a szolgálatra. A lelkipásztornak elõírja a Biblia tanulmányozását, valamint Isten Igéjének tévtanításoktól mentes hirdetését. II., III. cikkely. Csak Jézus által szerzett két sákramentumot ismer el (keresztség, úrvacsora). Hangsúlyozza a hit által kegyelembõl való megigazulást, mit Krisztusban nyerünk. Tagadja, hogy az úrvacsorában átlényegülés történne, ami a magyar reformációnak a lutheri iránytól a kálvini szárnyhoz való eltolódását mutatja.

IV., V. cikkely. Elõírja az úrvacsoravétel elõtti bûnbánattartást. Fülbegyónás helyett inkább a nyilvános bûnvallást ajánlja. VI., VII., VIII., IX., XII., XIII., XV., XIX. cikkely egyházfegyelmi kérdésekkel foglalkozik. A lelkipásztortól erkölcsös életet vár, annak tiltja az anyagiasságot és az italozást. Õrködik a tiszta házasélet felett. Még a fövegviseletbe is beleszól. Rendelkezik a helyváltoztatás felõl. A vétkezõknek a dorgálás felvételét ajánlja, továbbá, hogy a lelkipásztorok szeretetben egymást segítsék. XI. cikkely. Házassági rendszabályokat tartalmaz. Jegyespárok két vagy háromszor hirdettessenek ki a templomban, hogy ezáltal kiderüljenek a házassági akadályok. Az esketésnek a templomban a gyülekezet elõtt kell történnie, válóperes ügyeket a következõ zsinat elé kell utalni. XIV. cikkely úgy rendelkezik, hogy az egyházat szolgálóknak „meg kell adni törvényes jog szerint az õ megszabott fizetésöket“. XV., XVIII., XIX., XX. cikkely a tantisztaság felett õrködik, kimondva, hogy felolvasásban, prédikációban, énekben csak kanonizált elemekkel lehet élni. Elõírja a kátétanítást és a kikérdezést. Erdõdrõl kitiltja a sokfelõl már elüldözött Stankar Ferenc hit- és orvosdoktort, mert az tagadja Jézus istenségét, és Erdélyben is terjeszti az unitárius tanokat. A zsinati határozat tiltja az oltár és templomképek eltávolítását, mit fõhatósági engedélyhez köt. Tiltja a híveknek az otthoni munkát, míg a templomi istentisztelet tart. Gondoskodik a gyülekezetek évi ellenõrzésérõl. A 450. zsinati évforduló megbecsüléssel tekint a dicsõ múltra, hálát ad Istennek a megtartásért, a fõpatrónustól, Jézustól további oltalmat kér az Anyaszentegyházra. KOVÁCS FERENC szatmárhegyi–erdõdi lelkipásztor

Ferenczy Béla képzõmûvész kiállítása Váradon, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) székházában nyílt meg Ferenczy Béla grafikusmûvész kiállítása. Ferenczy Béla Kolozsváron, a Ion Andreescu Képzõ- és Iparmûvészeti Fõiskola grafika szakán szerzett diplomát, munkái hazai és külhoni gyûjteményekben egyaránt megtalálhatóak, számos romániai és külföldi kiállításon és alkotótáborban vett már részt. A tárlatnyitón megjelent mûvészetbarátokat Barabás Zoltán egyházkerületi szóvivõ köszöntötte. Elárulta: a kiállítás két szempontból is formabontó: elsõsorban azért, mert a Pro Universitate Partium Alapítvány és a KREK „udvari galériájában“ elsõ alkalommal vannak kiállítva Ferenczy Béla alkotásai, másodsorban pedig azért, mivel végre el sikerült érni azt, hogy városunkban is tárlata nyíljon a mûvésznek. Barabás szerint ez egy rendkívüli és fontos esemény, kitûnõ példája a

vizuális mûvészetnek, amely ott kezdõdik, ahol „lélek a lélekkel beszél, és forma a formával kommunikál“.

Táj iránti tisztelet Holló Barna képzõmûvész úgy vélte, az alkotásokon látszik: Ferenczy úgy tudja tömöríteni a tájélményt, hogy a „primér érzések valahogy kézben vannak tartva“, és az analitikus látásmód újraértékelõdik. Az alkotónál a meghittség és a táj iránti tisztelet fogalmazódik meg, amely mögött ott rejtõzik a Kolozsvári Iskola megalapozottsága.

HAT-HÉT ÉV TERMÉSEI Holló úgy vélte: a képek még nem annyira a szintézis szándékával készültek el, mégis remekbe-

szabott munkák, a mûvész telitalálatot ért el. Ferenczy Béla miután régi ismerõsként üdvözölt mindenkit, elárulta: harmincegynéhány évi rajztanárság után átment valami másba, eddig magyarázta a csodát, ezúttal pedig mûveli inkább. A kiállítás anyagát nehéz volt összeállítani, mert képei sok magángyûjteményben ott vannak, és a tanítványok is széthordták õket a világban. Az utóbbi hat-hét év termései vannak kiállítva, körülbelül negyven alkotás, vízfestmények, pasztellek, toll-, tus- és szénrajzok. A tárlat, melynek megnyitóján Bathó Ida színmûvésznõ és Szerefi Ilona népdalénekesnõ is közremûködött, két hétig tekinthetõ meg. CIUCUR L. ANTONIUS (Megjelent a BIHARI NAPLÓ 2005. október 17-i számában.)

12. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

Egyházaink és népünk szolgálatában A MAGYAR TÖRTÉNELMI EGYHÁZAK ELÖLJÁRÓINAK ÁLLANDÓ ÉRTEKEZLETE

A MAGYAR TÖRTÉNELMI EGYHÁZAK ELÖLJÁRÓINAK ÁLLANDÓ ÉRTEKEZLETE

ROMÁNIAI MAGYAR DEMOKRATA SZÖVETSÉG MARKÓ BÉLA ELNÖK ÚRNAK – BUKAREST

ÕEXCELLENCIÁJA TRAIAN BÃSESCU ÚRNAK, ROMÁNIA ÁLLAMELNÖKÉNEK – BUKAREST

Tisztelt Elnök úr! A Magyar Történelmi Egyházak Elöljáróinak Állandó Értekezlete 2005. szeptember 22-i, kolozsvári ülésén úgy határozott, hogy találkozót kezdeményez az RMDSZ vezetõségével, személy szerint az Elnök úrral az erdélyi magyarság egészét, valamint az egyházainkat egyetemlegesen érdeklõ fontosabb kérdések tárgyában. Tavaly augusztusban az Elnök úr elküldte Egyházainkhoz az RMDSZ választási programját, azzal a kifejezett elgondolással, hogy „a romániai magyarság jövõjérõl közösen kell gondolkodnunk, és közösen kell cselekednünk érte”. Ezzel szemben viszont úgy érezzük, hogy a választások elmúltával „közös dolgainkban” végül is elmaradt a cselekvõ együttmûködés. Olyan kérdésekben, mint a tanügyi törvény módosítása (1), a vallásügyi törvény egyházi érdekeinek kedvezõ elfogadtatása (2) vagy a kisebbségi törvénytervezet széles körû közmegegyezésen alapuló elõkészítése (3) egyházaink jogos igénye és álláspontja alig vagy egyáltalán nem érvényesülhetett. Ezt megelõzõen viszont, már hosszú ideje nincs módunkban a státustörvény országos felügyeletét ellátni (4), és az Erdélyi Televízió ügyébe sincs beleszólásunk (5). Nem is olyan régen a politikai, az egyházi és a civil szféra hármas együttmûködésének a megvalósítása irányában történtek biztató lépések. A civil társadalom és az egyházak méltányos finanszírozása (6) egész nemzeti közösségünknek javára szolgált volna. Mindehhez viszont valódi párbeszédre, közös dolgaink egyakarattal való rendezésére volna szükség. Ennek céljából igényeljük a találkozást, és ugyanezt javasoljuk a civil szervezetek vonatkozásában. Meggyõzõdésünk, hogy ebben, az egész nemzeti közösségünk számára sorsdöntõnek nevezhetõ idõszakban erdélyi magyarságunk lehetõ legteljesebb együttmûködésének és egyetértésének a kialakítására volna szükség. Annak reményében, hogy szándékaink találkoznak az Önökével, tisztelettel küldjük köszöntésünket: 2005. szeptember 27. Római Katolikus Érsekség Gyulafehérvár DR. JAKUBINYI GYÖRGY érsek Királyhágómelléki Református Egyházkerület Nagyvárad TÕKÉS LÁSZLÓ püspök

Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvár PAP GÉZA püspök Római Katolikus Püspökség Nagyvárad TEMPFLI JÓZSEF püspök

Unitárius Egyház Kolozsvár DR. SZABÓ ÁRPÁD püspök

Római Katolikus Püspökség Szatmárnémeti SCHÖNBERGER JENÕ püspök

Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Kolozsvár ADORJÁNI DEZSÕ püspök

Római Katolikus Püspökség Temesvár MARTIN ROOS püspök

Mélyen Tisztelt Államelnök úr! A Romániai Magyar Történelmi Egyházak Elöljáróinak Állandó Értekezlete 2005. szeptember 22-i, kolozsvári ülésén úgy döntött, hogy magas szintû találkozót kezdeményez az Elnök úrral, Egyházaink nagy fontosságú problémáinak a megbeszélése és rendezésének az elõsegítése végett. Elõrebocsátjuk, hogy az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatása nem halad a kívánt módon (1). Másfelõl a vallásügyi törvény elfogadása sem a megfelelõ formában történik (2), és a tanügyi törvény egyházi oktatásunkat elõsegítõ módosítása is késlekedik (3). Az egyház-finanszírozás méltányos rendezése szintén várat magára (4). Abban bízunk, hogy az Elnök úr közbenjárása gondjaink rendezõdését döntõ mértékben elõsegítheti. Éppen ezért tisztelettel kérjük, hogy a lehetõ legkorábbi idõpontban fogadni szíveskedjék bennünket. Õszintén meg kell mondanunk, hogy elnökelõdei és a megelõzõ kormányzatok nem kényeztettek el bennünket az évszázados Egyházainkat méltán megilletõ figyelmükkel. Miként máskor is, ezért készülünk ez év októberében is küldöttségbe menni az európai fórumokhoz, nevezetesen Brüsszelbe. Tisztelettel kérjük az Elnök urat, segítse elõ, hogy most, országunk régóta remélt integrációja küszöbén, jogos egyházi ügyeinket idehaza, tárgyalásos úton sikerüljön megoldanunk. Felelõs elnöki munkásságára Isten áldását kérve, tisztelettel küldjük üdvözletünket: Kolozsvár, 2005. szeptember 27. Római Katolikus Erdélyi Református Érsekség Egyházkerület Gyulafehérvár Kolozsvár DR. JAKUBINYI GYÖRGY PAP GÉZA érsek püspök Királyhágómelléki Római Katolikus Református Egyházkerület Püspökség Nagyvárad Nagyvárad TÕKÉS LÁSZLÓ TEMPFLI JÓZSEF püspök püspök Unitárius Egyház Kolozsvár DR. SZABÓ ÁRPÁD püspök

Római Katolikus Püspökség Szatmárnémeti SCHÖNBERGER JENÕ püspök

Romániai Római Evangélikus-Lutheránus Katolikus Egyház Püspökség Kolozsvár Temesvár ADORJÁNI DEZSÕ MARTIN ROOS püspök püspök

A ROMÁNIAI MAGYAR TÖRTÉNELMI EGYHÁZAK ELÖLJÁRÓI ÕEXCELLENCIÁJA SÓLYOM LÁSZLÓ ÚRNAK, A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELNÖKÉNEK BUDAPEST Mélyen Tisztelt Elnök úr! Folyó év szeptember 22-én Kolozsváron tartottuk legutóbbi tanácskozásunkat, az egyházainkat közösen érintõ kérdések tárgyában. Akkor határoztuk el, hogy miként elõdjét, Mádl Ferenc volt elnököt, az Elnök urat is együttesen keressük meg a magyar állampolgárság határon túli magyarságunkra való kiterjesztése tárgyában. Bizakodással tölt el bennünket az Elnök úr többszöri állásfoglalása abban az értelemben, hogy a kettõs állampolgárságnak az Európai Unióban nem lehet különösebb akadálya. „Ilyen akadály nem létezik, az Unió több tagállamában ismert és alkalmazott a kettõs állampolgárság intézménye” – olvastuk az Elnök úr nyilatkozatából. Megelõzõen a Kárpát-medencei magyar történelmi egyházak elöljárói a mellékelt levélben kérték Mádl Ferenc elnök úr segítségét a határon túliak magyar állampolgárságának a megadásához. Megváltoztatva a változtatandókat, most ugyanezzel a kéréssel fordulunk az Elnök úrhoz, azzal a meggyõzõdéssel, hogy folyamodványunkkal nemzeti közérdeket, a reánk bízottak javát szolgáljuk. Elnöki tevékenységére Isten gazdag áldását kérve, tisztelettel és imádságos szeretettel terjesztjük elõ kérelmünket: 2005. szeptember 27. DR. JAKUBINYI GYÖRGY sk. rk. érsek PAP GÉZA sk. ref. püspök TAMÁS JÓZSEF sk. rk. segédpüspök TÕKÉS LÁSZLÓ sk. ref. püspök TEMPFLI JÓZSEF sk. rk. püspök SCHÖNBERGER JENÕ sk. rk. püspök DR. SZABÓ ÁRPÁD sk. unit. püspök ADORJÁNI DEZSÕ sk. ev. püspök ROOS MÁRTON sk. rk. püspök

13. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY A KÁRPÁT-MEDENCEI MAGYAR TÖRTÉNELMI EGYHÁZAK ELÖLJÁRÓI ÕEXCELLENCIÁJA MÁDL FERENC ÚRNAK, A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELNÖKÉNEK BUDAPEST Mélyen Tisztelt Elnök úr! Fogadja õszinte elismerésünket és köszönetünket azért a hazafiúi gondoskodásért és államférfiúi felelõsségvállalásért, mellyel Egyházaink és határon túl élõ magyarságunk iránt viseltetik. Cselekvõ jóindulatát különösképpen megtapasztalhattuk a múlt év december 5-i népszavazás vonatkozásában. Az adventi fogadáson – is – elhangzottak alapján és szellemében most azzal a közös kéréssel fordulunk az Elnök úrhoz, hogy a magyar állampolgárság határon túlra való kiterjesztése érdekében szíveskedjék továbbra is segítséget nyújtani nekünk. Sajnálattal látjuk, hogy az Elnök úr kifejezett írásbeli megkeresése és javaslata ellenére a Magyar Kormány, illetve a kettõs állampolgárságot ellenzõ magyar pártok kedvezõtlen álláspontjukat továbbra sem hajlandók felülvizsgálni. Emiatt az utóbbi hónapokban az állampolgársági törvény ügye megrekedt az Országgyûlésben. Ezt szem elõtt tartva, nemzetünk érdekében tisztelettel indítványozzuk, hogy az Elnök úr, Alkotmány biztosította jogával élve, a magyar törvényhozásban nyújtson be önálló törvénykezdeményezést a határon túl élõ magyarok magyar állampolgárságának a megadása tárgyában. Keresztény hitünk és nemzettudatunk egységében és az egységesülõ Európában gondolkozva ez a szándék és igény teljes legitimitásnak örvend. Az Elnök úr iránti tisztelettel és imádságos szeretettel terjesztjük elõ kérelmünket: 2005. február 25. DR. JAKUBINYI GYÖRGY sk. rk. érsek TAMÁS JÓZSEF sk. rk. segédpüspök PAP GÉZA sk. ref. püspök TÕKÉS LÁSZLÓ sk. ref. püspök TEMPFLI JÓZSEF sk. rk. püspök DR. SZABÓ ÁRPÁD sk. unit. püspök DR. ERDÉLYI GÉZA sk. ref. püspök PÉNZES JÁNOS sk. rk. püspök DOLINSZKY ÁRPÁD sk. ev. szuperintendens SCHÖNBERGER JENÕ sk. rk. püspök MAJNEK ANTAL JENÕ sk. rk. püspök ADORJÁNI DEZSÁ sk. ev. püspök HUZSVÁR LÁSZLÓ sk. rk. püspök CSETE-SZEMESI ISTVÁN sk. ref. püspök HORKAY LÁSZLÓ sk. ref. püspök

Egy kémbotrány kórrajza Kíméletlen tények és lehetséges következtetések Az érintettek kényszeredett tagadása ellenére is egyre valószínûbb a kémügyként hírhedtté vált, a Szatmári-házaspárt nem éppen jó fényben feltüntetõ eset. A magyarországi sajtóban felröppentett hírt követõen a bukaresti Cotidianul hitelesnek tûnõ lehallgatási jegyzõkönyvvel igyekezett alátámasztani a lényeget: az RMDSZ Budapestre delegált összekötõjének neje „intim kapcsolatokat ápolt“ a HTMH egykori vezetõjével, a jelenlegi magyar kormány egyik minisz-

terével, illetve a koalíciós többséggel rendelkezõ párt fõfunkcionáriusával. A kémbotránynak nyilvánvaló egyházi vonatkozása is van. A határon túli magyar egyházaknak szánt, kormánypénzen vásárolt székházban ugyanis a Szatmári-házaspár lett elszállásolva... A tények önmagukért beszélnek. Nagyváradi laptársunk, a Reggeli Újság ennek járt utána. Tényfeltáró írásaikat mellékelten tesszük közzé.

MAGYAR NEMZETPOLITIKA BUDAPESTEN

Az egyik adja, a másik elveszi A romániai magyar történelmi egyházakat ugyanúgy a trianoni diktátum szakította el az anyaországiaktól, mint a kisebbségbe került magyar közösségeket a nemzet testétõl. Hét évtizeden át jószerével még a „szakmai jellegû” kapcsolattartást is meggátolták az utódállamok, nemhogy a szolgálatban való együvétartozást és együttmûködést. 1989 után nyílott erre lehetõség Erdély és Magyarország viszonylatában, bár a tényleges, egykoron létezõ szervezeti és cselekvési egység helyreállításának máig nem jöhetett el az ideje. Az kétségtelen, hogy a határok átjárhatóvá válásával könnyebbé vált mind a felekezeti testvérkapcsolatok, mind az ökuménia éltetése, de olykor nagyon is prózai okai vannak annak, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak képviselõinek magyarországi jelenléte, a hívek érdekeinek ottani megjelenítése nem elég hatékony vagy nem történhet meg kellõen méltó körülmények között. Régi óhaja például felekezeteinknek egy olyan budapesti hajlék szerzése-bérlése, ahol a magyar fõvárosban ügyesbajos dolgaikkal, vagy egyszerûen csak reprezentációs céllal tartózkodó egyházi emberek, küldöttek ellehetnek arra az idõre, amíg ügyeik oda szólítják õket, nyilván a lehetõ legkisebb költségen. Üdvös lenne, ha egy ingatlan olyan színvonalon állna a rendelkezésükre, amely nívó lehetõvé tenné az egyházi diplomácia ügyének vitelét, nemzetközi vonatkozásban is természetesen. Erre pedig nem egy hónapos szoba, vagy garniszálló, vagy a barátok, ismerõsök, szolgatársak, rokonok stb. jóindulatából rendelkezésre bocsátott lakrész lenne alkalmas, hanem egy korszerû, impozáns vendégház, rezidencia.

A romániai magyar katolikus, református, unitárius, evangélikus püspökök kérése idõvel nyitott fülekre látszott találni Budapesten, mégpedig az Orbán Viktor vezette polgári kormány idején. 2001-ben végre kormányhatározat is született „a romániai magyar nyelvû egyházak számára juttatandó ingatlanhasználat biztosításáról”, ám mire a politikai jóindulatból és szándékból egy minden bürokrácián át tovajutó, életképes kezdeményezés lett, addigra elérkeztünk a 2002-es választásokig. Bekövetkezett a sokakat meglepõ és sokakat kellemetlenül is érintõ hatalmi fordulat. S bár sokan hitték – így például az erdélyiek zöme is –, hogy egy kormányváltás nem hozhat érdemi változásokat és hangsúlyeltolódásokat egy végre sínre került és jó csapáson araszolni látszó magyar nemzetpolitikában, csalódniuk kellett. Máig értetlenül és érthetetlenül szemlélik történelmi egyházaink elöljárói, hogy a szóban forgó – mindenképpen pozitív kicsengésû – kormányhatározatot miért kellett megsemmisíteni. Mert ez történt. A mandátuma feléhez érkezett szocialistaszabaddemokrata kormányzat 2004 júliusában – Medgyessy Péter miniszterelnök – „végnapjaiban” hatályon kívül helyezte a romániai magyar egyházaknak kedvezõ határozatot. Pedig akkor már szinte kulcsra készen állt a kiszemelt és felújított ingatlan (képünkön). Hogy mi és miért történhetett, erre holnapi számunkban visszatérünk. D. L. (Megjelent a nagyváradi REGGELI ÚJSÁG 2005. október 4-i számában.)

14. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

„Egyházdiplomáciai szempontból nem volna közömbös, hogy otthon lehessünk Budapesten” Tegnapi lapszámunkban írtuk meg, hogy a romániai magyar történelmi egyházak évek óta várnak arra, hogy a magyar fõvárosban hozzájussanak egy olyan reprezentatív hajlékhoz, amelyet multifunkcionálisan használni tudnának. A rendszerváltást követõen jó néhány ígéret hangzott el felelõs tényezõk részérõl, mígnem végül az Orbánkormány idején, 2001-ben meg is született egy olyan határozat, amely egy ilyen ingatlan beszerzését, rendbetételét és rendelkezésre bocsátását írta elõ. Csakhogy mire a tervbõl valóság lett volna, addigra Magyarországon is bekövetkezett egy kormányváltás. A Medgyessy-kabinet egyik 2004. évi határozatával számos korábbi kormány- és minisztertanácsi határozatot hatályon kívül helyezett, köztük azt is, amelyik az erdélyi katolikus, református, unitárius és evangélikus egyházaknak kedvezett. Információink szerint a szóban forgó reprezentatív ingatlan beszerzése (állami tulajdonba vétele), felújítása, átalakítása és megfelelõ berendezése ugyan megtörtént, az elõirányzott pénzt erre ráköltötték, ám az máig nem áll azok rendelkezésére, akiknek eredetileg szánták. Tõkés László királyhágómelléki református püspököt arra kértük, reflektáljon a lapunk által felvetett ügyre. – Miként vetõdött föl az, hogy a magyar kormány a romániai magyar történelmi egyházak rendelkezésére bocsásson Budapesten egy ingatlant? Milyen jelentõséggel bírt volna mindez, s konkrétan mi lett volna az épület funkciója? Kialakult egy hagyományos kapcsolat Magyarország miniszterelnökeivel és államelnökeivel, már 15 év óta. Ez a kapcsolat különösképpen szoros és gyümölcsözõ volt az Orbán-kormány, illetve Mádl Ferenc államelnöksége idején. Ezen találkozásokon egyházaink igyekeztek hozzájárulni közös, egész magyarságunkat érintõ kérdéseink megoldásához, mind Mádl elnök úr, mind Orbán miniszterelnök úr nagyra becsülte az egyházak nemzetmegtartó szerepét. Gondolok itt a mi esetünkben elsõsorban az erdélyi történelmi egyházakra, a római katolikus, református, evangélikus és unitárius egyházakra. Egy ilyen, Orbán Viktor volt miniszterelnökkel való találkozó alkalmával tették

szóvá az érdekelt egyházak püspökei, hogy van néhány olyan épület, ingatlan vagy még terület is Magyarországon, amelyek a trianoni diktátum elõtt egyházi tulajdonban voltak, és a magyarországi restitúciós törvény nem intézkedett ezek ügyében, megrövidítve ezáltal az érintett egyházakat. Nekünk például nincs ilyen ingatlanunk Magyarországon, hacsak nem vesszük azt, hogy a Tiszántúl minden ingatlanvagyona közös tulajdona volt Debrecennek és Nagyváradnak, mint egyházkerületnek. Ám például a nagyváradi római katolikus egyháznak, az Erdélyi Református Egyházkerületnek vannak ilyen tulajdonai odaát. Felvetõdött az ötlet: milyen jó és méltányos volna, hogyha a Trianon okozta vagyoni veszteséget is kárpótlandó az erdélyi magyar egyházak valamely nagy értékû ingatlanhoz jutnának, amelyet a magyar fõvárosban használhassanak egészen gyakorlati célokra is. Példának okáért legyen egyházaink képviselõinek valamely bázisa Budapesten, ahol egyáltalán meg tudjanak szállni. Másfelõl pedig egyházképviseleti, egyházdiplomáciai szempontból sem volna közömbös, hogy Budapesten otthon lehessünk. Nos, mint megtudtam, az ötletet tett követte, és 2001 decemberében a magyar kormány arról intézkedett, hogy közbeszerzési eljárás útján szerezzenek be egy nagyobb kiterjedésû ingatlant, és azt újítsák fel a romániai magyar egyházak számára. Nagy homály fedte évekig ezen határozat végrehajtását. – Az ominózus kormányhatározat hatálytalanításáról kaptak-e valamilyen értesítést? – Nem, semmilyen értesítést nem kaptunk. 2001 decembere, ama kormányhatározat megszületése óta csak az Orbán-kormány jelezte, hogy folyamatban van a beszerzés. Semmilyen konzultáció, semmilyen értesítés nem történt. Én magam levélben is fordultam Bálint-Pataki József HTMHelnökhöz, érdeklõdvén errõl az ingatlanról. Kitérõ választ kaptam. Más ízben pedig nem kaptam választ. Az tudnivaló a kormányhatározatból, hogy az ingatlankezelõ maga a HTMH volt, tehát õ kapta a megbízatást, a végrehajtó pedig a kancelláriaminiszter volt, értelemszerûen elõbb Kiss Elemér,

majd Kiss Péter volt a fõfelelõse ennek az ügynek, másodsorban meg Bálint-Pataki József. E konkrét ügyön túlmutató üzenete is van ennek az esetnek, éspedig az, hogy milyen a viszonya a mai magyar kormánynak a határon túli magyarsághoz, a határon túli magyar egyházakhoz. Deklarált módon jó az a viszony, deklarált módon támogatja a magyar kormány az egyházaknak a nemzetmegtartó szolgálatát, de ez az eset szöges ellentétben áll ezzel a deklarált kormányzati céllal. Ezek után nem marad más hátra, mint a legilletékesebbekhez, a Miniszterelnöki Hivatalhoz, illetve a HTMH-hoz fordulni. Én magam már írtam egy levelet ebben a tárgyban Bálint-Pataki József volt elnöknek, hisz õ az ügynek a legilletékesebb ismerõje, tudója. Még azt is megírtam, hogy õ papgyerek volt, és azt a minimális szolidaritást elvárjuk tõle, hogy egy ilyen egyházi vonatkozású kérdésben legalább tájékoztasson. Nem marad más hátra, mint megkeresni továbbá az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetõit. Megítélésem szerint közösen kellene fordulnunk az elõbbiekhez. – Lát-e reményt arra, hogy valamilyen pozitív változás történhet az ügyben? – Gondolom, hogy az egyházak igénye méltányos és jogszerû, hiszen egy kormányhatározatról van szó, amelyik évekig érvényes volt, és amelyet ismeretlen indoklással hatályon kívül helyezett a szocialista-szabademokrata kormány. Legalább valamiféle indoklás és válasz jár, illendõ ezen eljárás tárgyában. – Vonható-e párhuzam ezen eset és a tervezett érmindszenti Ady-zarándokhely ügye között, amelyre szintén az Orbán-kormány különített el pénzt, aztán a Medgyessy-kormány azt másnak, másra adta? – A kérdés teljesen megalapozott. Véleményem szerint analóg esetrõl van szó. Mindkét ügyben az egyház rovására történt döntés. TÓTH HAJNAL (Megjelent a nagyváradi REGGELI ÚJSÁG 2005. október 5-i számában.)

EGYHÁZAINK BUDAPESTI HAJLÉKA

Megvan az épület, titokzatos rendeltetéssel Az egyik adja, a másik elveszi címû keddi cikkünkben írtuk: „Régi óhaja a romániai magyar történelmi egyházaknak egy olyan budapesti hajlék szerzése-bérlése, ahol a magyar fõvárosban ügyesbajos dolgaikkal, vagy egyszerûen csak reprezentációs céllal tartózkodó egyházi emberek, küldöttek ellehetnek arra az idõre, amíg ügyeik oda szólítják õket, nyilván a lehetõ legkisebb költségen.” Tegnap lapszámunkban megszólaltattuk egyik egyházi elöljárónkat, Tõkés László királyhágómelléki református püspököt, aki egyebek mellett elmondta, hogy „egyházdiplomáciai szempontból sem lenne közömbös, hogy otthon lehessünk Budapesten. A püspök a munkatársunknak adott interjúban elmesélte az ügy történetét, rávilágított annak egyházi, jogi, politikai és etikai vonzataira, kifejtve: egyrészt azt nem értik

az erdélyi magyar egyházfõk, hogy az Orbán-kormány meghozta 2001. évi pozitív döntést az örökébe lépõ Medgyessy-kormány miért tette semmissé, másrészt azt sem, hogy az ügyben megkeresett magyarországi tisztségviselõk miért nem adnak érdemi választ arra a kérdésre, hogy mi is most a helyzet azzal az ingatlannal, amelyet tudtukkal a fent említett céllal közpénzen beszereztek és belakhatóvá tettek azok, akik egy kormányrendelettel erre kötelezve lettek. Ugyanis mint arról beszámoltunk, egyházaink megfogalmazott elvárása beteljesülni látszott azzal, hogy a magyar kormány 2001. évi 2359-es számú határozatával elrendelte: „A romániai magyar nyelvû egyházak számára juttatandó ingatlanhasználat biztosítása érdekében a Kincstári Vagyoni Igazgatóság – a közbeszerzési eljárás tekintetében a

Miniszterelnökség Közbeszerzési és Gazdasági Igazgatósága bevonásával, továbbá az ingatlan megfelelõsége tekintetében a Határon Túli Magyarok Hivatala elnökének egyetértésével – vásároljon megfelelõ ingatlant.” Elrendelte még a kormányhatározat, hogy „a Kincstári Vagyoni Igazgatóság jelölje ki a Határon Túli Magyarok Hivatalát az ingatlanvagyon kezelõjévé”, valamint hogy a HTMH – a Miniszterelnökség Közbeszerzési és Gazdasági Igazgatósága által lefolytatott közbeszerzési eljárás keretében – „gondoskodjon az ingatlan felújításáról, átalakításáról és megfelelõ berendezésérõl. Végül azt is törvényerõre emelte az Orbánkormány ominózus határozata 2001. december 10én, hogy „az Állami Privatizációs és Vagyonkezelõ Rt. – a Kincstári Vagyoni Igazgatósággal és a (Folytatása a 15. oldalon)

PARTIUMI KÖZLÖNY HTMH-val kötött együttmûködési megállapodás alapján – biztosítsa z elõzõ pontokban foglalt feladatok végrehajtásának költségeit, amelynek értéke legfeljebb 600 millió Ft + áfa.” A kormányhatározat ezenkívül határidõket és felelõsöket is megjelölt, mégpedig úgy, hogy a kiszemelt, megszerzett és berendezett reprezentatív ingatlan még a döntést hozó kormányzat mandátumának lejárta elõtt az kedvezményezett erdélyi történelmi egyházak rendelkezésére álljon. Ám a sors és a politikai akarat közbeszólt. Az ingatlan megvan, sõt nem is egy, hanem kettõ – egy kastélyszerû elegáns vendégház és egy modern, de nem hivalkodó irodaépület a magyar fõváros XII. kerületében, az Eötvös utca 13–15. szám alatt –, mindkettõ rendbe van téve, szemtanúk szerint funkcionálisak, ám mindmáig lakatlanok. Hogy milyen rendeltetést szán nekik a tulajdonos magyar állam és a kezelésükkel megbízott HTMH, ne tudni, de igyekszünk a végére járni. Már csak azért is, mert mint megtudtuk, már laktak bennük és használták õket, mégpedig nem is akárkik: például az a Szatmári Tibor, aki afféle RMDSZ-követként mûködött huzamosabb ideig Magyarországon, mígnem kegyvesztett lett, majd kémbotrányba keveredett. De az is lehet, hogy fordítva.

Az egyházainknak szánt budapesti hajlékban az RMDSZ „követe” lakott Régi óhaja a romániai magyar történelmi egyházaknak egy olyan rezidenciához való jutás, amelyben a magyar fõvárosban ügyes-bajos dolgaikkal, vagy egyszerûen csak reprezentációs céllal tartózkodó egyházi emberek, küldöttek ellehetnek arra az idõre, amíg ügyeik Budapestre szólítják õket. Elõzõ lapszámainkban beszámoltunk róla, hogy az Orbán-kormány intézkedett, az ingatlant beszerezték, sõt nem is egyet, hanem kettõt – egy kastélyszerû elegáns vendégházat és egy modern, de nem hivalkodó irodaépületet a magyar fõváros XII. kerületében, az Eötvös út 13–15. szám alatt –, mindkettõ rendbe van téve, szemtanúk szerint funkcionálisak, ám mindmáig lakatlanok. De nem mindig voltak azok. Amikor ugyanis a Szatmári Tiborhoz, és nejéhez, Ildikóhoz fûzõdõ állítólagos román-magyar kémügy kirobbant idén augusztusban, az egyik magyarországi újság megírta: Szatmáriék Budapestre kerülésük után huzamosabb ideig a Határon Túli Magyarok Hivatala kezelésében lévõ Eötvös úti vendégházban laktak, a Svábhegyen. Ezt azóta senki sem cáfolta. Lássuk, mit lehet tudni a szóban forgó ingatlanokról. A 2001. december 10-i kormányrendeletet teljesítendõ a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) ajánlati felhívást tett közzé – de csak 2002. április 3án! – „ingatlan tulajdonjogának megszerzésére”, megbízva a Miniszterelnökség Közbeszerzési és Gazdasági Igazgatóságot, hogy egy legalább 800 négyzetméteres vendégházat és egy irodai célra alkalmas eladó ingatlanegyüttest keressen a magyar fõvárosban. A beérkezett ajánlatokat csak negyed év múlva, június 28-án bírálta el a Határon Túli Magyarok Hivatalában egy bizottság, közben már lezajlott Magyarországon a kormányváltás. Az öt ajánlat közül a Military Baum nevû cégét találták

megfelelõnek árban és adottságokban, így az Eötvös út 13–15. szám alatti telken található irodaépület és kastélyszerû úrilak lett tárgya az adásvételnek. Az üzletet július 29-én ütötték nyélbe, augusztus 21-én a KVI a HTMH-t jelölte ki a szerzemény vagyonkezelõjévé, amely november 28-án a tulajdonától éppen megváló Military Bau Rt.-t bízta meg az épületek felújításával. 2003 januárjában már telekommunikációs rendszert, bútorzatot rendeltek meg, egész évben folytak a különbözõ munkálatok a két épületen belül és kívül, nemkülönben a telken. Feljegyzések, megrendelések, szerzõdések tanúskodnak a munkamenetrõl és felmerült költségekrõl, ezekbõl az derül ki, hogy a kastélyszerû vendégházat hamar lakhatóvá tették, inkább az irodaház korszerûvé és funkcionálissá tétele, valamint a reprezentációs célnak megfelelõ környezet kialakítása húzódott el. Ám az ez évben keltezett iratokból már nem tûnik ki, hogy a két ingatlant az erdélyi történelmi magyar egyházak céljaira kívánják felújítani. Egy 2003. december 17-i feljegyzésben viszont már az szerepel, hogy „a határon túli magyarok szervezeti által használható irodahelyiségek” berendezése még nem teljes! Pedig ekkor már lakója is van az Eötvös utca 13-nak. Tõkés László királyhágómelléki református püspök úgy tudja, hogy „2003 szeptemberében beköltözik abba a nagy értékû, felújított épületbe Szatmári Tibor és felesége, ott tartják fenn kétes hátterû irodájukat.” Mint azt a magyarországi sajtó megírta: a férfi az RMDSZ követeként és annak Communitas Alapítványa által fizetve mûködött Budapesten, sõt európai fórumokon is képviselte az alakulatot, igen nagy befolyásra téve szert magyar kormánykörökben. Felesége hasonlóképpen fent forgott, Ildikó viszont a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány alkalmazottja volt. Lapunknak nyilatkozva Tõkés püspök kifejtette: „A hozzám eljutott információk szerint a felújításnál többe került maga a telekommunikációs rendszer, s ez egy nagyon jellemzõ adat. Tehát míg a felújítás kilencmillióba került, a telekommunikációs rendszer több mint tízmillió forintot tett ki, és mindez 2003 szeptemberétõl 2004 decemberének végéig, vagyis közel másfél évig egyesegyedül ennek a házaspárnak állt a használatában anélkül, hogy erre nézve volna valamilyen törvényes intézkedés, határozat vagy szabályozás. Sõt éppen ellenkezõleg, egy egyházi célú vásárlásról volt szó. Sok kérdés vetõdik fel az ügyben. Miért kellett az RMDSZ-nek elvennie ezt az épületet az egyházaktól? Hát nem az erdélyi egyházak érdekeit képviseli kifejezett módon az RMDSZ? Miért nem konzultáltak egyetlenegyszer sem a leginkább érintett, érdekelt egyházakkal, amelyekre nézve azt mondja a kormányhatározat: az egyházak számára juttatandó ingatlanhasználat. Tehát használatba kellett volna vennünk ezt az épületet. Miért érte meg a magyar kormánynak ilyen nagy összegeken a keblén melengetni ezt a Szatmári Tibort – minden törvényes alap és háttér nélkül? Legalább akkor használták volna együtt az egyházak és az összes határon túli magyar szervezetek. Ám ez utóbbi sem felelt volna meg az eredeti kormányhatározatnak. És eljutunk odáig, hogy 2004. július 8-án egy új kormányhatározat születik, az 1067-es, amely hatályon kívül helyezi a 2001-es kormányhatározatot. Ebbõl kiolvasható közvetve, hogy az egyházak immár elesnének ettõl az ingatlanhasználattól, de teljes ködben marad az, hogy mi lesz az épületeknek a sorsa. De még ezután jó ideig, hónapokig Szatmári Tibor lakik a nekünk szánt hajlékban...” A héten a legilletékesebbtõl próbáltunk az ingatlanok jelenlegi rendeltetésérõl megtudni valamit, telefonon nem tudtuk elérni a HTMH elnökét, Szabó Bélát, ezért elektronikus levelet írtunk neki, amire egyelõre nem érkezett válasz.

15. OLDAL

Adalékok egy kémbotrányhoz TÁJÉKOZTATÁS Az '56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága (DEPORT – '56) feljelentésére, az illetékes titkosszolgálati tájékoztatás alapján, a rendõrség megtagadta a Szatmári-házaspár ügyében való nyomozást, azt állítván, hogy a háttérben semmi kémügy nem áll. Ezzel szemben viszont rendkívül beszédes, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, kinevezése óta elsõ ízben összehívta a Nemzetbiztonsági Kabinetet. Ennek nyomán Juhász Ferenc honvédelmi miniszter azt nyilatkozta, hogy: „Az ügynek olyan politikai természetû vonzatai is vannak, amelyek mindenképpen érdekesek és izgalmasak a Nemzetvédelmi Bizottság és a Parlament politikai erõi számára”. A magyar Országgyûlés Nemzetbiztonsági Bizottságának küszöbön álló ülésén, a kémügyrõl szóló nemzetbiztonsági beszámoló elhangzása után minden bizonnyal ki fog derülni, hogy a hadügyminiszter mire gondolt. Addig is azonban a kémügy szempontjából igen tanulságosnak mutatkozik az az eset, melyet október eleji cikksorozatában a nagyváradi Reggeli Újság napilap hozott a felszínre. A lap tényfeltáró tájékoztatása és a mellékelt dokumentumok alapján a következõk derülnek ki: – Az Orbán-kormány 2359. számú határozatával 2001. december 10-én „a romániai magyar nyelvû egyházak számára juttatandó ingatlanhasználat biztosításáról” intézkedett, amelynek költsége „legfeljebb 600 millió Ft + áfa”. – A kormány az ügylet felelõséül a Miniszterelnöki Hivatalt vezetõ minisztert, valamint a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökét nevezte ki. Ugyanakkor arról is intézkedett, hogy az ingatlant közbeszerzési eljárás révén vásárolják meg és újítsák fel, aminek költségeit az Állami Privatizációs és Vagyonkezelõ Rt. biztosítsa. – Az Orbán-kormány határozatát az elkövetkezõkben a nyomába lépõ Medgyessykormány hajttatta végre, éspedig úgy, hogy a kormányhatározat eredeti célkitûzését teljesen figyelmen kívül hagyta. Négy évvel a határozat megszületése után, a romániai magyar nyelvû egyházak nemhogy használatba vehették volna a nevezett ingatlant, de mégcsak tájékoztatást sem kaptak annak sorsáról. – Amint utóbb kiderült, a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányok idején a kormányhatározat az eredeti kerékvágásából kisiklott. Egy 5293 m2 kiterjedésû terület és a rajta fekvõ 1405 m2 nagyságú épületingatlan megvásárlása 420 millió forint értékben ugyan megtörtént, és mintegy 9 millió forint értékben a – részleges – felújítást is elvégezték, ebbõl azonban az erdélyi egyházak mind a mai napig semmit sem láttak. – A mellékelt iratokból az is kitûnik, hogy a felújított irodai rendeltetésû épületrészbe több (Folytatása a 16. oldalon)

16. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

(Folytatás a 15. oldalról)

mint 10 millió forint értékben elektromos hálózatot, valamint szupermodern számítógép- és telefonhálózatot szereltetett fel a HTMH. – A fennforgó költségeket, mindösszesen mintegy 450 millió forintot – a kormányhatározatnak megfelelõen – az ÁPV RT. biztosította. A határozat eredeti rendelkezésétõl eltérõen azonban „a romániai magyar nyelvû egyházak” a számukra megvásárolt, felújított és felszerelt ingatlant azóta sem vehették birtokukba. – Ehelyett 2003 szeptemberétõl 2004 decemberéig a nagy értékû ingatlan kizárólagos használója – bármely törvényes jogalap nélkül – Szatmári Tibor RMDSZ-fõfunkcionárius volt. – Szatmári Tibor „kényelmére” a vagyonkezeléssel megbízott HTMH a következõ – további – kiadásokat eszközölte: – az irodák bebútorozása: 4 millió forint értékben – õrzõ-védõ szolgálat (2003–2004): 10,8 millió forint értékben – fûtés, kisebb javítások, beszerzések, üzemeltetési költségek, berendezési tárgyak – egyéb költségek: legalább 4 millió forint értékben. – Idõközben, az épületingatlan végleges eltérítéseképpen, tavaly július 8-án a Gyurcsány-kormány 1067/2004. számú határozatával az eredeti kormányhatározatot hatályon kívül helyezte. És ezzel a svábhegyi (XII. kerület) Eötvös utcai ingatlan siralmas története befejezõdni látszik. Jelenleg gazdátlanul várja sorsának további alakulását. A tények ismeretében joggal vetõdik fel a kérdés: a Magyar Kormánynak milyen érdeke fûzõdött ahhoz, hogy a budai svábhegyi „aranykalitkában” dédelgesse ezt a „jómadarat”: Markó Béla külügyi tanácsadóját és budapesti „nagykövetét”?! Példátlan és hihetetlen, hogy Szatmári számára nem találtak ennél költségtakarékosabb rezidenciát. A legdrágább fõvárosi irodaházban tíz év alatt sem fizettek volna közpénzbõl annyit, mint az õ érdekében Bálint-Pataki József HTMH-elnök! A történtek után szinte hihetetlen, hogy Markó Béla holmi könnyû fajsúlyú „detektív-

regényként” próbálja elsúlytalanítani a forintmillióktól terhes esetet és elhatárolni magát Szatmári Tibortól – és feleségétõl. „Nem egy RMDSZ-politikusról van szó” – állítja egykori bizalmi emberérõl, akinek január elseje óta – úgymond – „nem tartottak igényt a munkájára”. Pedig a Szatmári-házaspár RMDSZ-es karriertörténete magáért beszél. Mint ahogy az is, hogy rövid egymásutánban (2005 januártól–júliusig) mind Szatmári Tibornak és feleségének, Ildikónak, mind Bálint-Pataki Józsefnek meg kellett válniuk magas pozícióiktól. Markó Béla RMDSZ-elnök tavaly decemberben minden bizonnyal „fülest kapott” a Nemzetbiztonsági Hivataltól, hogy tanácsos volna még idejében szabadulnia kémgyanús bizalmasától. A többi pedig már könnyen kikövetkeztethetõ… Gyanús továbbá, hogy Kiss Péter kancelláriaminiszter és Szabó Vilmos államtitkár ahelyett, hogy megrovásban részesítették volna a HTMH leváltott elnökét, Bálint-Pataki Józsefet fõtanácsadóként beemelték a Miniszterelnöki Hivatalba. A HTMH erdélyi referatúrája – Sagyebó László vezetésével – pedig zavartalanul folytatja kétes tevékenységét, minthogyha mi sem történt volna. A napvilágra kerülõ ingatlanügy további súlyos kérdéseket támaszt. Legalább három mindenképpen ide kívánkozik: – A Magyar Kormány a történteket miképpen tudja összeegyeztetni a határon túli magyar egyházak nemzetmegtartó tevékenységét pártoló – deklarált – támogatáspolitikájával? – Az erdélyi történelmi egyházak szövetségével dicsekvõ Markó Béla a Szatmári-házaspár dicstelen ténykedésével hogyan tud elszámolni? – A határon túli magyarság ügyével „gazdálkodó” HTMH mit tud mondani mindezekre? Jézus Krisztus ezt mondja: „amit fülbe súgva hallotok, a háztetõkrõl hirdessétek” (Mt. 10,27). 2005. október 11.

KÖZLEMÉNY Szabó Béla, a HTMH ügyvezetõ elnöke valótlanságnak minõsítette azt az állítást, hogy Szatmári Tibor, a kémkedéssel gyanúsított RMDSZ-fõfunkcionárius a svábhegyi Eötvös utcai ingatlanban lakott volna, melyet a Magyar Kormány az erdélyi magyar történelmi egyházak részére vásárolt és újított fel. Azt viszont õ is elismeri, hogy „az RMDSZ mûködtetett ott egy irodát”. A mellékelt iratokból is kitûnik viszont, hogy a nevezett ingatlan Szatmári Tibor rezidenciája volt. Az is megállapítható ugyanakkor, hogy konyhai bútorok és lakberendezési tárgyak beszerzésére jelentõs összegeket fordított a HTMH. A részleteken túlmenõen viszont Szabó Béla sem cáfolja, hogy egyházaink ingatlanát – törvényellenesen – bitorolta az RMDSZ. Mindenesetre ismételten megállapítható, hogy az RMDSZ ahelyett, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak érdekeit és jogait védte volna, cselekvõ módon kivette a részét az egyházaknak juttatott épületingatlan eltérítésében. Nagyvárad, 2005. október 17. A KIRÁLYHÁGÓMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET PÜSPÖKI HIVATALA

Elhallgatott tények Honi tájainkon érdekes fordulatai vannak a politikának. A Cotidianul címû országos román napilap augusztus 30-i számában beszámolt az „ezerötszáznegyvenhármas“ fedõnéven a szekunak dolgozó informátor viselt dolgairól. A cikk csak részinformációkkal szolgálhatott, mert az elmúlt években gondos kezek meggyomlálták az egykori Szekuritáté irattárát. Hogy mi is történt a hirtelen elõkerült 1543-as dosszié ügyében az elmúlt két hónapban? Ha még emlékszünk, Markó Béla elnök úr azon melegében felajánlotta, hogy a volt ügynöki dossziéját, áttanulmányozás végett, minden kíváncsiskodó számára hozzáférhetõvé teszi. Azóta közel két hónap telt el, és a várakozással ellentétben, az ügy végleg elaludt. Most próbáljunk visszaemlékezni egy régebbi „kémügyre“, amikor a román lapok Tõkés László püspök urat hozták hírbe kémkedés gyanújával. Amint a szikra kipattant, lecsapott rá minden napilap, tévétársaság, rádióadó. Napokon, sõt heteken át öklendezték a legaljasabb rágalmakat. Valósággal izzott a balkáni félretájékoztató katlan a püspök úr körül. Most pedig azt kell tapasztalnunk, hogy Markó Béla dossziéjának ügyét ugyanazok a lapok mélységesen elhallgatják. Elmondható tehát, hogy mikor vélt nemzeti érdekeik úgy kívánják, a többségiek nem válogatnak az eszközökben. A tipikusan balkáni elhallgatás és félretájékoztatás módszere érhetõ tetten Tõkés László püspök Szatmáriék kémügyében megtartott szerdai marosvásárhelyi sajtótájékoztatója körül (lásd közleményünket a 7. oldalon): a központi országos napilapok közül egy sem tartotta érdemesnek a témával foglalkozni, még az augusztusi kémügyet kirobbantó Cotidianul is mélyen hallgat. Ennyit a román (és a romániai magyar) sajtó függetlenségérõl. FAZEKAS KÁROLY CSABA

TÕKÉS LÁSZLÓ püspök, az EMNT elnöke

(Megjelent 2005. október ERDÉLYI NAPLÓBAN.)

18-án

az

Hegyaljai Ifjúsági Találkozó 2005. október 15-én a Királyhágómelléki Református Ifjak Szövetsége és a Partiumi Egyetemi Gyülekezet ifjúsági találkozót szervezett NagyváradHegyalján. Az idei alkalmon nemcsak az egyetemista és egyetemista korú fiatalokat hívták és várták a jeles alkalomra, hanem a fiatalabb korosztály képviselõit is. Jöttek is szép számmal a nagyváradi gyülekezetekbõl a segédlelkészek vezetésével és még a hegyközcsatári tiszteletes is hozott tizenkét fiatalt. Az Arany János Kollégium elõtt gyülekezõ fiatalokat csuklósbusszal szállítottuk ki a helyszínre. A hegyaljai ökumenikus templomban énektanulás után az egyetemi lelkipásztor áhítatot tartott, amit kávészünet követett. A szünet után Wágner Erik helybeli lelkipásztor tartott egy érdekfeszítõ és tanulságos elõadást a szenvedélyekrõl. Az elõadás megbeszélése után átvonultunk a sportpályára, ahol ebédig beszélgettünk, ismerkedtünk. A finom bográcsos és kalács elfogyasztása után Soós József fõszervezõ, gyantai lelkipásztor bibliaórai bevezetõje hangzott el, amit kiscsoportokban beszéltünk meg. Minden csoport vezetõje egy lelkipásztor volt. A megbeszélések után a csoportok elõ kellett adjanak egy-egy jelenetet, amelyben a tékozló fiú példázatához hasonló helyzet kellett megelevenedjen. Ezután a tombolanyeremények kerültek kisorsolásra, ahol mindenki nyert valamit. Istennek legyen hála a szép idõjárásért és a tartalmas napért. ÁRUS LÁSZLÓ egyetemi lelkipásztor

17. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

A legtudósabb magyar reformátor Szegedi Kis István születésének 500. évfordulója alkalmával megemlékezõ ünnepség, a hitújító életét és munkásságát bemutató konferencia megrendezésére került sor október 7-8-án a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központ múzeumtermében. A szimpózium szervezõi között ott volt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, a Magyar Református Egyház Doktorok Kollégiumának Egyháztörténeti Szekciója, illetve a hollandiai Juhász István Alapítvány. A rendezvény elsõ napját megnyitó áhítaton Csûry István egyházkerületi fõjegyzõ hirdette az Igét a 4Móz 7,1-3a.89 alapján. Szegedi életére is utalva hangsúlyozta, hogy áldozat nélkül nincs áldás, ám az áldás további áldozatokra kell serkentsen mindnyájunkat. A Nagyvárad-Rogériuszi Református Egyházközség énekkara Kozma Gyula vezényletével zsoltárfeldolgozásokat és himnuszokat adott elõ az elõadás népes résztvevõinek örömére. A résztvevõket Kovács Zoltán egyházkerületi fõjegyzõ, dr. Geréb Zsolt rektor (Nagyvárad), dr. Csohány János – a Doktorok Kollégiuma Egyháztörténeti Szekciójának elnöke (Debrecen), valamint a rendezvény fõszervezõje, dr. Hermán M. János egyházkerületi fõlevéltáros köszöntötte a szervezõk részérõl. Dr. Csohány János debreceni nyugalmazott teológiai professzor Szegedi Kis István családjáról, hitvallásaink család-tanításáról szólt. Dr. Szabadi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltárának igazgatója Szegedi wittenbergi tanul-

mányairól, a reformátori tanok egységét keresõ Melanchthonnak Szegedire tett hatásáról értekezett. Dr. Dienes Dénes sárospataki professzor a reformátor ma is érvényes pedagógiai látásmódját, tanítását ismertette, aki egyben az ideális tanító és tanuló képét is megadta. A jó tanítónak egyszerre kell nevelnie a helyes életre és tanítania a tudományra, hiszen „az ifjú olyan, mint a termõföld, melyet ha nem mûvelnek, csak gyomot terem.” Orosz Adrienn szegedi egyetemi tanár a nagy reformátor és tanítványának, életrajzírójának, Skaricza Máténak a kapcsolatát mutatta be. A kálvinista reformátor, Béza Tódor Szegedihez intézett levelét – melyben õt úgy jellemezte, mint „szõlõvesszõ a bozótban” – Bibza Gábor kolozsvári lelkipásztor ismertette. Az est folyamán a résztvevõk dr. Hermán M. János meghívására meglátogatták az egyházkerület Dokumentációs Könyvtárát, ahol a könyvtár bemutatása mellett Lászlóffy Zsolt zeneszerzõ virtuóz zongorajátékát, valamint Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban címû költeményét Varga Vilmos színmûvész elõadásában hallhattuk. Ft. Tõkés László püspök úr áhítata nyitotta a rendezvény második napját. A 2Tim 2 alapján, és Szegedi életéhez hasonlóan nekünk is Krisztus foglyaiként kell helyesen hasogatnunk Isten Igéjét és ellenszegülünk minden tévtanításnak. Az igehirdetést követõen került sor a Partiumi Keresztény Egyetem zeneszakos hallgatóinak énekelõadására, melynek keretében felcsendült a Szegedi által írt „Jövel Szentlélek Úristen, tarts meg minket Igédben” kezdetû ének, valamint a Skaricza Máté által elõször ma-

gyarra fordított: „Erõs várunk nékünk az Isten” kezdetû Luther-ének feldolgozása. A szimpózium keretében dr. Péter Miklós, a PKE professzora mutatta be a dr. Higyed István nyugalmazott lelkipásztor által összeállított Szombati Szabó István: Hátrahagyott írások címû könyvet. Ezt követõen hangzott el dr. Czirják Árpád érseki helynök tanulmánya Szegedi teológiájáról, majd Kiss Endre József könyvtárigazgató ismertette a Sárospataki Kollégiumi Nagykönyvtárban megtalálható Szegedi-mûveket. Hankó Nagy Alpár, a kolozsvári egyetem Református Tanárképzõ szakának tanára Szegedi és az unitáriusok viszonyát tárgyalta. Szegedi bár nem folytatott hitvitát a korabeli szentháromságtagadókkal, de mûveiben igyekezett megcáfolni tanításukat. Az énekköltõ reformátorról Kurta József, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet fõkönyvtárosa tartott elõadást. Öt éneket tulajdonítottak Szegedinek, s bár a siralmas és egyházi énekek több evangélikus, református, sõt unitárius énekeskönyvben is megjelentek, mára csak a „Jövel Szentlélek Úristen, tarts meg minket Igédben” kezdetû pünkösdi ének szerepel énekeskönyveinkben. A konferencia kerekasztal-beszélgetéssel zárult. A határon innen és túlról érkezett egyháztörténészek, a felemelõ kórusszámok bizonyították a tudomány és a lélek határtalanságát, a történelmi példák mindenkori érvényességét. OROSZI KÁLMÁN

Szegedi Kis István Teológiája Szegedi Kis István a magyar reformáció legnagyobb képviselõi közé tartozik, akinek nevét nemcsak a hazai, de a külföldi lexikonokban is megtaláljuk. Aránylag hosszú élete folyamán (67 év) megismerkedett a kor valamennyi szellemi áramlatával, törekvésével: a katolicizmussal, humanizmussal, a reformáció lutheri, kálvini ágával és ezek különbözõ árnyalataival. Életének és munkásságának kitûnõ ismerõje, Kathona Géza Szegedit „a svájci reformáció ökumenikus teológusá“-nak nevezi. Teológiai fõmûve, a Theologiae Sincerae Loci Communea de Deo et homine mai szemmel nézve nemcsak teológia, hanem valóságos enciklopédia, melynek középpontjában az Isten és mellette az ember áll, az akkori világ valamennyi kihívásaival. A mû azonkívül, hogy lenyûgöz, átfogó erõrõl, kivételes tudásról, ismeretanyagról tesz tanúságot, és egyben gazdag kortörténeti forrás is, mely elénk tárja korának mindazokat a mozzanatait, amelyek szerepet játszottak az emberek életében, gondolkodásában. Szegedi a 16. sz. legnagyobb rendszerezõ magyar teológusa. Nem csoda, ha hatalmas mûve negyed század alatt öt kiadást ért meg. A protestáns Európa azért tekintette magáénak e könyvet, mert felismerte benne a reformáció kiforrott tanát. Ilyen siker kevés magyar könyvet koronázott. Szegedi mûve az akkori teológiai könyvpiac bestsellere lett. Ennek ellenére – mint az evangélikus-református dogmatika újonnan megjelent könyvének szerzõje bevezetõjében megjegyzi –, a nagyvilág mit sem tudott errõl az emberrõl és a nagy mû megjelenése után is csak annyit, amennyit annak bevezetõjében a szerzõ életrajzában olvasott.1 Bod Péter mintha a múlt homályából akar-

ná megidézni a nagy teológus szellemét, hogy kortársai figyelme ráirányuljon és ihletet kapjon tõle.2 Mielõtt Szegedi fõmûvét elemeznénk, említést kell tennünk többi munkáiról is, hogy teológiájáról hiteles képet alkossunk magunknak. Tabulae analyticae c. közel 400 oldalas könyve 1599-ben Bázelben jelent meg, amelyben részletesen magyarázza a Szentírás egyes könyveit, és ugyanakkor gyakorlati alkalmazást is von le ezekbõl a hallgatók számára. Ezt a mûvet Szegedi prédikációi vázlatos gyûjteményének is tekinthetjük. A szerzõ e mintaprédikációkat papi pályára készülõ ifjaknak is szánta, amint céloz erre könyve bevezetõjében.3 A Confessio verae fidei de uno vero Deo címû kétkötetes könyve egy korábbi mûvének alaposabb kifejtése, mely a címet viseli: Assertio vera de Trinitate contra quorundam deliramenta, quae ex Serveti, aliorumque phantasticorum hominum nunc primum in quibusdam Hungariae partibus exorta ac publicata sunt (Genevae, 1573). Ennek a könyvnek kéziratát Skaricza magával vitte, midõn külföldi tanulmányútra indult, és 1570-ben Genfben, átolvasás végett átadta Bézának. Skaricza ottléte alatt azonban Béza nem tudta elolvasni a mûvet, azért visszatartotta azt. Skaricza viszont Olaszországban Szegedi levelébõl arról értesült, hogy a szerzõ e tárgy bõvebb kidolgozásához kezdett, és arra kéri Bézát, hogy a kéziratot ne adja ki. Béza az irományt mégis kinyomatta, és errõl Szegedihez írt levelében külön megemlékezik. Szegedi a Szentháromság tanát tagadókkal veszi fel a küzdelmet ebben a könyvében, és név szerint is elítéli Dávid Ferencet és követõit. Még élesebb gúnyiratot szerkeszt a pápák el-

len ezzel a címmel: Speculum romanorum pontificum, in quo decreta cum verbo Dei pugnantia, vitae cursus, prodigia horrenda, accurata brevitate depinguntur. Ejusdem de traditionibus pontificus questiones jucundae. Szegedi e könyvecskéje kapós lett, mert két év múlva újra ki kellett azt adni, összesen öt kiadásra került sor. E mû az elsõ kiadás után két évre német nyelven is megjelent ilyen cím alatt: Spiegel des weltlichen Römischen Bapoto, durch Nicolaum Hontigem verteutscht und vermehrt. Ezek Szegedi Kis Istvánnak nyomtatásban megjelent nagyobb mûvei, amelyek mind bekerültek a tiltott könyvek indexébe. Szegedi ezen mûvei magukon hordják szerzõjük nagy tudását, éles kritikáját, logikus gondolkodását. E vonások alapján a felvetett témát könnyen kezeli. Vitapartnerével szemben mérsékelt, soha nem nyers, mint kortársai közül sokan. Vitatkozásának módszerében nagyon sok elemet találunk a skolasztikusok örökségébõl.4 Szegedi fõmûve, a Theologiae Sincerae Loci Communes de Deo et Homine anyagára és jellegére nézve az ún. „loci communes“ mûfajhoz tartozik, amely rendszerbe foglalja és alaposan tárgyalja a teológia módszere szerint a hitigazságokat. A reformáció korának elsõ európai hírûvé vált Loci communes-e a Melanchtoné volt, melynek õskiadása 1521-ben jelent meg Wittenbergben, és tulajdonképpen a lutheri reformáció dogmatikájának tekintették. Melanchton példájára sok teológus adott ki Loci communes-t. Legnagyobb jelentõségû ezek közül W. Musculus mûve. Szegedi mûve megírásánál a mûfajt és annak tartalmát illetõen korának teológu(Folytatása a 18. oldalon)

18. OLDAL sait követi, mégis mûvének másokéval szemben sajátságos jellege van. Szegedi mûve nemcsak a szorosabb értelemben vett hittani tárgyakat öleli fel, hanem kitér etikai, exegétikai, egyházjogi, történeti, gazdasági, politikai és társadalmi természetû problémákra is. A hatalmas mû Szegedi Kis Istvánnak nem önálló szellemi alkotása, hanem a helvét reformáció egykorú teológusainak mûveibõl kiszedett szemelvények rendszeres gyûjteménye. A közvetlen szellemi tartalom a fogalmazással együtt másoké, egyedül a szemelvények válogatása, skolasztikus táblázatokba való tömörítése és az így keletkezett anyagnak Isten és az ember teológiai fogalmai körül való rendszerezése a Szegedi munkája.5 Szegedi református volta kitûnik mûveibõl. Korábban, Luther és Melanchton mellett eltöltött tanulmányi évei alatt, lutheránusnak vallotta magát. Egészen pontosan nem tudjuk meghatározni az idõpontot, hogy mikor tért át a kálvinista hitre. Valószínû, hogy temesvári mûködése alatt (1548–1551) kezdett a melanchtoni szemlélettõl a helvét irány felé közeledni. A lutheránus és kálvinista szellemi küzdelem idején levelezõ hitvitát folytat Meliusszal, akit az úrvacsora tanításában meg is gyõz a helvét hitvallás helyességérõl.6 Szegedi a Loci communes anyagának összegyûjtését már 1561 augusztusában bekövetkezett török rabságát megelõzõen, kálmáncsai lelkészsége alatt elkezdhette, majd kiszabadulása után 1563-ban Ráckevén folytatta, és azt 1564-ben be is fejezte. Megváltozott teológiai szemléletének terjesztését már Laskón megindította, hisz a papok csoportosan jöttek elõadásaira. Skaricza szerint sokszor még betegágyából is tanította az érdeklõdõket. Különösen akkor lett Szegedi mûködésének nagy jelentõsége, amikor Tiszántúlon és Erdélyben Kálmáncsehi halálát követõen a helvét reformáció kibontakozásában megtorpanás állt elõ. A magyarországi helvét reformáció elõnyösebb helyzetben volt, mint a nyugati, mert nem egyik, vagy a másik képviselõjének tanításához igazodott, hanem magába olvasztotta mindazokat a szemléletbeli különbségeket, amelyek Musculus, Bullinger, Vermigli, Kálvin és Béza eszméiben jelentkeztek. Szegedi bár Bullinger fogalmazását használja leginkább, mégsem kötötte magát egyik reformátor tanításához sem. Fõmûve nagy szintézisében az összes svájci reformátorok nézetei megtestesülnek. Szegedit nem zavarja egy-egy teológus sajátságos, a többitõl eltérõ véleménye, ellenkezõleg – meggyõzõdése szerint – ezek kölcsönösen kiegészítik egymást, és színesebbé teszik a kibontakozó protestáns teológiát. Szegedi érdeme tájékozottságában és minden új eszme iránti nyitottságában nyilvánul meg. Senki nem volt akkor nálunk, aki a források alapján oly részletekig menõ biztonsággal ismerte volna a svájci teológusok tanítását és oly nagyszerûen tudta volna vezérgondolataikat egy mûbe tömöríteni, mint õ. Sajnos ez a páratlan munka két évtizeden keresztül csak a tanítványok közvetítésével érvényesült a helvét reformáció keretében, de végre 1585-ben, amikor nyomtatásban is megjelent, egyszerre külföldön is népszerû lett. Az a tény, hogy a svájci reformáció meghatározó teológusainak tanításai párhuzamos összeállításban kerüljenek a nagyközönség elé, közigényt elégített ki, ezzel magyarázható az egymást követõ öt kiadás. Szegedi a magyarországi helvét reformáció kimagasló eklektikus teológusa, aki a wittenbergi reformáció irányában sem torlaszolta el az utat. A svájci teológusok megszólaltatása nem tette õt egyszerû másolóvá. A hazai helvét reformáció eszmei törekvései szeme elõtt bontakoztak ki, s nagyszerûen ragadta meg azok lényegét. Nem kötelezte el magát kizárólagos érvénnyel egyik teológiai irányzat mellett sem, hanem valamennyit beépítette a születendõ új magyar protestáns teológiába. Szegedi nagysága eb-

PARTIUMI KÖZLÖNY ben a módszerben és nem az általa közölt anyag tárgyi mondanivalójában mutatkozott. Amit közreadott, nem az õ szellemi alkotása volt, de a szerkesztés és az abból kibontakozó teológia sokoldalú és sokszínû arca már az õ munkájának gyümölcse. Mûve hazai és külföldi sikerének titkát is ebben kell keresni. Szegedi személyében csokorba kötve, rendszerbe foglalva szemlélhetjük a svájci református teológusok alapvetõ tanítását. Kortársai közül senki sem ismerte magyar földön a helvét teológia meghatározó jelleggel bíró teológusainak hittani rendszerét olyan alaposan és lényegremenõen, mint õ. Szegedivel valahogy úgy vagyunk, mint amikor a moziteremben ülünk és egyszer csak elõadás közben kinyitják az ajtókat; hirtelen láthatóvá lesz elõttünk a terem is, de ugyanakkor halványan láthatjuk a képernyõn pergõ eseményeket is. Szegedi fõmûvét, a Loci communes-t olvasva egyszerre jelenik meg elõttünk a megvilágítással foglalatoskodó régisseur, a több-kevesebb fényt adagoló teológus, aki attól függõen, hogy mit akar láttatni, hol fényárba kerülnek, hol elhalványulnak a 16. század svájci református teológia alakjai. A nagy magyar protestáns teológus személyiségéhez talán még inkább illik egy bibliai kép, ami alakját még jobban megvilágítja. János evangéliumában olvassuk: „Fülöp kérte Jézust: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát és ez elég lesz nekünk! – Jézus így válaszolt: – Hogy mondhatod, Fülöp: mutasd meg nekünk az Atyát? Nem tudod, hogy aki engem látott, látta az Atyát is?“ (Jn. 14,8–10) E tanulmány olvasója is bizonyára látni szeretné az „atyát“, a 16. század nagy magyar protestáns egyházatyját, akitõl e teológiai remekmû származik és aki az apostollal „a szülés fájdalmait“ szenvedte el, mindaddig, amíg ki nem alakult az új teológia. Szabadjon Jézus szavaival válaszolni: „Nem tudod-e, hogy aki engem látott, látta az Atyát is?“ Az idézett bibliai kettõsség jellemzõ Szegedi Kis Istvánra is: aki õt látja, az elõtt megjelennek a svájci protestáns egyház nagyjai is, de nem azért, hogy alakját beárnyékolják, hanem hogy érdemeit annál inkább kiemeljék. Rá és a mûvében megszólaló szellemi vezérekre érvényesek az Írás szavai: „Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylõ égbolt és akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.“ (Dán. 12,3) Dr. CZIRJÁK ÁRPÁD pápai prelátus, érseki helynök Elhangzott Nagyváradon, 2005. október 8-án 1 Ernst Bizer: Einleitung in die Dogmatik der evangelisch-reformierten Kirche, Neukirchener Verlag, 1958. XLV. 2 Bod Péter: Magyar Athenas. Magvetõ Könyvkiadó. 1982. 422. „Sok szenvedései után halt meg Kevi nevû városocskában 1572-dik eszt., de jó hírneve él s megmarad a tudós világban mindenkor szép könyveiben.“ 3 SZKI, LC, Tabulae Analiticae, Elõszó „Studioso primum animadvertendum quo ordine, licet prolixius, omnia dicantur. Si enim ordo rebus desit, confusa et perturbata erunt omnia. At ubi orationis series observatur, erunt omnia perspicua et illustria.“ 4 Régi Magyar költõk Tára, Budapest, 1896, A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, VI. K. 284. 5 Dr. Kathona Géza: Svájci theológiai elemek Szegedi Kis István hittani nézeteiben. A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1973, 16. 6 SZKI, LC, SSZV: „Unicus Petrus Melius, Brentianae multum addictus in negotio coenae assertioni, diutissimeque Szegedino Carminibus et libellis pro suo sane admirabili ingenio reluctatus, tandem palmam eidem detulit, perpetuoque veritati subscripsit.“

Van-e még számunkra jövendõ? Kérdezhetjük, ha csak a mindennapos politikai-társadalmi életünkre fókuszálunk. Ha csak a küzdelmes, fekete vasárnapokra emlékezünk, ha csak az anyagi világ egyre szûkülõ lehetõségeire nézünk. Azonban a keresztyén embernek nem a beszûkített látásmód adatott, hanem ennek ellenkezõje, az Istenhez hûséges ember széles sávban néz és lát is, de hall és meg is hallja, amik körülötte, fölötte elhangzanak. Szeptember 24-én Gyantán az 1944-es év szeptember 24-i fekete vasárnapjára emlékeztünk. Az emlékezõ ünnepi istentiszteleten Soós József Tamás helybeli lelkipásztor hirdetett igét, melybõl kicsengett, hogy van még számunkra jövõ , mert Isten szerette és szereti ezt a világot (Jn 3,16). Az ige üzenetében bátorítás szólt felénk, bármi érhet bennünket, Isten nem hagy magunkra. Igehirdetés után elhangzott néhai Boros Ferenc akkori helybéli lelkipásztor verse (alábbiakban közöljük). Ezt követõen a gyantai fiatalok felolvasták a 42 áldozat nevét, közben végig szóltak a harangok. Majd a Bihari Református Egyházmegye nevében alulírott szólt az egybegyûltekhez az emlékezés fontosságáról. Péterffy Lajos és Gaál Annamária színmûvészek szavaltak. Ez alkalommal jelen volt Gyantán Hódmezõvásárhely városi tanácsa képviseletében három küldött, akik tiszteletbeli polgár oklevelet adták át azoknak, akik igényelték, és egy kicsi, „szív fölé helyezhetõ" személyazonossági kártyát hoztak ajándékba. Nemzeti imádságunk eléneklése után a gyülekezet a templomkertbe vonult, ahol a tavaly felállított emlékmûnél Árus László Csongor, a Partiumi Keresztény Egyetem lelkipásztora az Egyházkerület nevében mondott igei beszédet. Ezt követõen megkoszorúztuk az emlékmûvet. VINCZÉNÉ PÁLFI JUDIT

Keresem 50 év után Nagyon kérem az olvasók, fõként a lelkészek segítségét azoknak a személyeknek a megkeresésében, akik az 1938-ban született bátyám, Elekes Attila kolozsvári számtan-fizika szakos egyetemi hallgató 1956 október-novemberében való elhurcolásáról, egész életére kiható megrokkanásáról és megbetegedése pontos okáról bármit is tudnak. Azon volt egyetemi hallgatók jelentkezését is köszönettel várom, akik az akkori kolozsvári orosz nagykövetség elõtt vele együtt tüntettek még az elhurcolások elõtt. Ugyanakkor keresem egyetemi társát, barátját, Varga Albertet (Berci), akivel megbetegedése után kapcsolatban volt. Õ az egyetlen személy, akinek tudjuk a nevét, és aki késõbb feltételezhetõen tanárként mûködhetett. Isten áldja meg a segítõ szándékúakat. BARTOS-ELEKES ILDIKÓ, str. Splaiul Criºanei nr. 15, ap. 9, 410269 Oradea. e-mail: bartos a [email protected] Tel: 0259-478-346; 0359-437-348

19. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

KÖNYVESPOLC Az Excelsior Art Kiadó gondozásában 2005 tavaszán látott napvilágot Szombati Szabó István költõ, lugosi református lelkipásztor hátrahagyott prózai írásainak gyûjteménye, az írói hagyatékkal hosszú ideje elmélyülten foglalkozó utód, a ma már nyugdíjas dr. Higyed István szerkesztésében. A kötet négy nagy munkát tartalmaz. Mûfajukban és választott tárgyukban annyira eltérnek egymástól, hogy az olvasóban már a kézbevétel pillanatában szerteágazó, sokoldalú érdeklõdésû szerzõ benyomását keltik.

I. „Az optimisztikus és pesszimisztikus világnézet ismertetése és beható bírálata” Az elsõ egy pályázatra készült, 52 nyomtatott oldal terjedelmû filozófiai értekezés. Az 1908-ban írt tanulmány elnyerte a „Keresztesi–Deák I.” Alapítvány díját. Az eredeti kéziratot a szerkesztõ a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának kéziratgyûjteményében találta meg.1 A dolgozat végigkalauzolja az olvasót a filozófia történetének a múlt század elején – fõleg magyarul – hozzáférhetõ minden szakaszán, az indiai, ógörög, reneszánsz, középkori filozófusok tanításán át a 19. század végének nagyhatású tanítómesteréig, Schopenhauerig. Ami a szerzõ egyéni állásfoglalását illeti, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a filozófiát a mai tantervekhez képest jóval alaposabban tanulmányozó, de nem hivatásszerûen mûvelõ fiatalemberrõl van szó, aki felhasznált forrásainak tekintélyével nem szállhat szembe. Nem is ebben nyilvánul meg dicséretre méltó önállósága, hanem a kor divatjának engedõ patetikusságában és költõiségében, amely nem közismert sablonokat ismétel, hanem személyes hangvételben szól. Végsõ következtetései – éppen a formába öntés erényeinek köszönhetõen – ezért, még ha általánosságokban mozognak is, igen hatásosak.

II. Gróf Széchenyi István emlékezete Az elõzõnél valamivel korábban, 1906–1907ben készült, ugyancsak pályázatra. Ezt ez alkalommal a Medve Kálmán Alapítvány írta ki. Az eredeti kézirat lelõhelye ugyancsak a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának kézirattára.2 Széchenyi emberi és történelmi nagyságát napjainkban is az érzékelteti sikerrel, aki „a legnagyobb magyart” alaptermészetében és minden megnyilvánulásában a harcostársként, vetélytársként, ellenfélként is kezelhetõ Kossuth Lajossal méri össze. A hirtelen megszerezhetõ, a megkésve érkezõ és a tartós népszerûséget elemezve jut el Szombati Szabó István is erre a felismerésre. Részletesen ismerteti a tanulmány szerzõje Széchenyi István gazdasági és társadalmi reformjainak céljait, rámutatva azokra a mintákra, amelyekbõl tervei megszülettek. Valós és pontos képet igyekszik rajzolni az általános fejlõdést célzó javaslatok konzervatív fogadtatásáról; Széchenyi makacs hazaszeretetében és akaraterejében keresve az újrakezdés mindenkori bátorságának magyarázatát.

Szombati Szabó István: Hátrahagyott írások Gazdaság- és társadalompolitikai nagy írásainak bemutatása és elemzése után Széchenyi István munkásságának olyan átfogó értékelésére kerül sor, amely természetesen nem nélkülözheti a 19. századi nagy kortársak, például Arany János megfellebbezhetetlen józansággal fogalmazott értékítéletét.

III. The Religious Minorities in Transylvania. A vallási kisebbségek Erdélyben. Megdöbbentõen idõszerû a harmadik írás, amelynek terjedelme 90 nyomtatott oldal. Szombati Szabó Istvánnak ez nem eredeti alkotása, hanem igen fontos nemzetközi – számunkra történelmi jelentõségû – dokumentum fordítása angol nyelvbõl.3 Amerikai tényfeltáró küldöttség járt 1924-ben Romániában, Beach püspök vezetésével. A delegáció arra volt kíváncsi: jogosak-e a trianoni békediktátummal a román királysághoz csatolt Erdély nemzeti és vallási kisebbségei részérõl lépten-nyomon hangoztatott, nemzetközi fórumokhoz is rendszeresen eljuttatott panaszok. Ezek egy része a bukaresti kormánynak a kisebbségekkel és egyházaikkal szembeni szerzõdéses kötelezettségei folyamatos figyelmen kívül hagyásáról szól. Más részük helyi hatósági közegek visszaéléseirõl és illetéktelen beavatkozásairól. A Nagy-Britanniából és az Amerikai Egyesült Államokból érkezõ küldötteknek4 a napjainkban megszokott viszonyokhoz képest szokatlanul nagy mozgásteret biztosítottak a román hatóságok. Ellenõrzés nélkül állhattak szóba lelkészekkel, tanítókkal, egyházi vezetõkkel. A római katolikus, evangélikus, református és unitárius híveket és közösségeket kérdezték: fordulnak-e elõ akadályozások vallásuk szabad gyakorlásában. Mind a feltett kérdések, megvizsgált esetek, mind a panaszok igen tekintélyes része a felekezeti oktatás kényes, fájdalmas, sem akkor, sem napjainkban nem problémamentes ügyére vonatkozik. A fordításban elõttünk álló dokumentum közli az illetékes kormányszerveknek a küldöttség részérõl tudomásukra hozott panaszokra írt válaszát is. Meglepõen alapos válasz; a ritkán elõforduló

H Í R E K Csaló pópák Az elmúlt hetekben különös fogások szerencséltették a Vaslui városi rendõröket. Csaló pópákat fogtak a moldvai szakemberek. Elsõként Mihai Rebegea akadt fenn a „hálón“, akirõl kiderült, hogy hamis teológiai diplomával rendelkezik. Ezt követõen a Soleºti községi ortodox pópa bukott le, akirõl kiderült, hogy elõzõ társa diplomájának másolatával rendelkezik! A bûnüldözõ szervek „érdeklõdése“ nyomán mindkét ortodox pópa bevallotta, hogy diplomájukat a bukaresti Ortodox Teológián tanító Petre David professzortól vásárolták 1000–1000 dollárért. No comment... (Az ADEVÃRUL nyomán)

felületességektõl és pontatlanságoktól eltekintve minden konkrét esetben azt igyekszik sugallni, hogy a hatóság is dokumentálódott a helyszínen. Mindezekbõl pedig félreismerhetetlenül éles vonalakkal rajzolódik ki annak az önigazoló, dicsekvõ, öntelt és cinikus román hatalomnak a képe, amely stílusában és módszereiben semmit sem változott az utóbbi nyolcvan év alatt. Tekintettel arra, hogy az amerikai–angol küldöttség tagjai nem képviseltek romániai gazdasági érdekekkel terhelt cégeket, nem kellett eljátszaniuk az ilyen politikusok szerepét, a meggyõzhetõ, naiv, kompromisszumokra kész diplomatákét. Véleményüket félreérthetetlenül tükrözi a jegyzõkönyv utolsó mondata: A Bizottság megállapítja, hogy a román kormány válasza következetlen és kerülgetõ.

IV. BÉKÁK. Színjáték a magyar falu társadalmi életébõl, történik napjainkban A szerkesztõ tulajdonában található kéziratnak ez az elsõ nyomtatott megjelenése. A harmincegy szereplõt foglalkoztató darab elejére a szerzõ Nietzsche Zarathustrájából vett idézetet illeszt mottóul: „Aki a legmagasabb hegyre hág, az nevet minden szomorú játékot és minden szomorú valóságot.” Az érdeklõdõt nem kívánjuk tartalmi ismertetéssel megfosztani az olvasás szellemi gyönyörûségétõl. A 20. század elsõ felében mindenkit foglalkoztatott a magyar falu élete. Új értelmiségi réteg kezdett alakulni azokból a falusi fiatalokból, akiket eltartani már nem tudott a mezõgazdaság, de jövõépítõ alapítványok továbbtanuláshoz segítettek. A városi polgárság romantika-igényét pedig már nem elégíthette ki a szintén városra menekült, hivatalnokdzsentrivé vedlett arisztokrácia. Hiteles falumonográfiák és beteljesületlen kisember-vágyakat a vidék mesevilágában egy estére valóra váltó történetek közt tévelyegve, nézõ és olvasó gyakran járhatott úgy, ahogy az óvodáskorú Karinthy Frigyes válaszolt bácsikájának, aki hangosan silabizálta a reklámot: Minden mûvelt ember olvassa az Új Idõket. A többiek írják. A kötet megjelenésének hálával megemlített tizenkét anyagi támogatója minden buzgó igyekezete ellenére a Szombati Szabó István halálának hetvenedik évfordulójára tervezett kiadás átcsúszott a következõ – az idei – esztendõre. Elõttünk járók példaadó munkásságával szembeni újabb egyházkerületi adósságot törlesztett dr. Higyed István nyugalmazott lelkipásztor, a Bánság kutató egyháztörténésze. Várjuk a folytatást! Dr. PÉTER MIKLÓS lelkipásztor, a Partiumi Keresztény Egyetem tanszékvezetõje 1 5418. szám alatt. 2 Száma: 6136. 3 Megjelent a Magyar Kisebbség Nemzetpolitikai Szemle sorozatban 1925. évi IV. évfolyamában, 10 közleményben. 4 Silvester W. Beach (Princeton), Louis C. Cornish (Boston), Karl E. Schaeffer (Philadelphia), Arthur S. Hurn (Leichester).

20. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

REFORMÁCIÓ ÜNNEPI HÍVOGATÓ KIRÁLYHÁGÓMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET IGAZGATÓTANÁCSA Szám: 1097/2005. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Lelkipásztori Hivatalainak – Székhelyükön Nagytiszteletû Lelkipásztor Testvérünk! Ebben az esztendõben kettõs évfordulóról emlékezünk meg: Egyházkerületünk fennállásának 85., illetve a rendszerváltás utáni 15. évfordulóról. A kettõs évforduló idején, visszatekintve az elmúlt nyolc és fél évtizedre, bizonyossá válik evangéliumi hitünk igazsága, mely szerint „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van“ (Rm. 8,28). A megemlékezésekre nézve, az Igazgatótanács október 14-i, erdõdi gyûlésén elhatározta, hogy a reformációi nagyhét szolgáljon a gyülekezeti megemlékezések alkalmául. Ezért – csakúgy, mint az imahetekre – egy igei és egy történelmi vezérfonalat készítettünk (lásd mellékelve). Tisztelettel kérjük, hogy a nagyheti istentiszteleteket október 24–30. között – hétfõtõl vasárnapig – a kijelölt igék alapján tartsátok meg, illetve

az istentiszteletek végén dolgozzátok vagy olvassátok fel az illetõ napra elkészített történelmi részt. Szükség van erre, hiszen Egyházkerületünk nagyobb részt nem ismerhette meg saját múltját, azt a múltat, mely több vonatkozásában vagy ugyanazokat a gondokat, vagy kísértetiesen hasonló problémákat mutat, mint amilyenekkel nekünk manapság is szembe kell néznünk. A Reformáció Napja október 31. (hétfõ), de valószínû, hogy a gyülekezetek elsöprõ többségében már vasárnap kiosztják az úrvacsorát. Ezért a Reformáció Napjára egy közös felsereglést terveztünk, melyen reformátusságunk „megmutathatja“ magát, és közös felsereglésével tehet bizonyságot hitérõl és élniakarásáról. Nekünk nincsenek búcsúink, sem bemerítkezéseink (baptisták), és puritán hitünk a külsõséges show-rendezvényeket sem engedi meg, de hitünk közösségi megélésének reformációi-évfordulói alkalmaként istentiszteleti-hálaadó ünnepséget tartunk a nagyváradi Sportcsarnokban, melyre ezennel szeretettel meghívjuk gyülekezeteinket. Az egyes egyházmegyék megszervezik az autóbuszos utaztatást, de emellett lelkipásztorainkat, presbitereinket, gondnokainkat arra kérjük, hogy egy-egy személygépkocsival – ha lehet – vegyenek részt a délután 5 órakor kezdõdõ reformációi ünnepségen.

Az Egyházkerületi Reformációi és Évfordulói Emlékünnepély programja a következõ: 16.30 Vendégek és gyülekezeti küldöttségek érkezése a nagyváradi Sportcsarnokba (Õsi negyed) 17.00 Reformációi istentisztelet – igét hirdet Horkay László kárpátaljai püspök 17.45 A Reformáció hitbeli üzenete - Tõkés László püspök 18.00 Ünnepi mûsor – Partiumi Énekkar – Berkesi Sándor Lisztdíjas karnagy – Alkalmi szavalat – A Nagyváradi Gyülekezeti Szövetség Egyesített Énekkara – Kozma Gyula Pro Partium díjas karnagy 18.30 Úrvacsoravétel az egyházmegyénként felállítandó úrasztaloknál – ágendát mond Sipos Miklós, az Esperesek Kollégiumának elnöke 19.00 Szeretetvendégség Reméljük, hogy elfásuló világunkban az Igévé lett Krisztus megszólítja gyülekezeteinket, és a közös múltunkból fakadó partiumi önazonosságunk mozgósítani fog mindannyiunkat. Isten áldását kérve, testvéri szeretettel küldjük evangéliumi köszöntésünket: Nagyvárad, 2005. október 18.

Történelmi visszapillantó és igehirdetési program a Reformáció Nagyhetére Október 24., hétfõ GYÁSZ Hós 4,1-6 (állapotrajz) Zsolt 130 (bûnbánat) Gal 5,1 (ígéret) 1920. június 4. – Versailles-ban aláírják a trianoni békediktátumot. 1920. december 14. – A gyász, a fájdalom és tanácstalanság után a Nagybányai, Máramarosugocsai, Szatmári, Nagykárolyi, Érmelléki, Bihari, Nagyszalontai és Békésbánáti csonka Egyházmegyékbõl Sulyok István rangidõs bihari esperes és Domahidy Elemér nagykárolyi egyházmegyei gondnok vezetésével létrejön a romániai Tiszántúli Református Egyházkerület. – A Nagybányai, Nagyszalontai és Máramarosugocsai Egyházmegyék, a békésbánátiak lekapcsolt egyházközségei, továbbá a Szatmári Egyházmegye az Erdélyi Református Egyházkerülethez kíván tartozni. 1921. augusztus 16. – A csonka egyházmegyék hosszas vita után elfogadták, vagy beletörõdtek az önálló Egyházkerület megalakításába, és közgyûlésen kimondták az új egyházkerület megalakítását, Királyhágómelléki Református Egyházkerület néven. Püspök: Sulyok István, fõgondnok: Domahidy Elemér. – Idõközben végbemegy az államosítás a következõ arányok szerint: „A kisajátítást szenvedett birtokosok 86,1%-a magyar, 4,9%-a román, a kisajátított birtokok 80%-a magyar tulajdon, 4,69%a román. A kisajátított közbirtokok közül az egyházi vagyonok 92,8%-a magyar, közbirtokossági vagyonok 79,9%-a magyar, míg a községi birtokok 72,9%a magyar.“ – A bukaresti egymást váltó kormányok végig egyetértenek abban, hogy akadályozzák a leszakadt részek

önszervezõdését. A sok huzavona, jogi csûrés-csavarás, ígérgetés mögött ott áll az a büntetendõ és elítélendõ magatartás, miszerint a KRE legtermészetesebbnek tartotta a kapcsolattartást az Anyakerülettel. 1926. május 16. – A román hatóság Sulyok István püspöktõl hûségesküt kér. Közben már bevezették az új oktatási törvényt, miszerint a felekezeti iskolák tanulói állami iskolák bizottságai elõtt, román nyelven kell érettségi vizsgát tegyenek. Közben meghozzák az állampolgársági törvényt. Közben nincs fizetési államsegély (kongrua). Közben kiadják a rendeletet, miszerint 300 léleknél kisebb gyülekezetbe csak miniszteri jóváhagyással lehet lelkészt kinevezni. 1928. április 22. – Kihirdették a román vallásügyi törvényt. Az uralkodó ortodox, a kedvezményezett görög katolikus egyházon kívül a többiek – köztük a református egyház – csak megtûrt egyház. A református, evangélikus és unitárius egyház együtt tiltakozik az egyházi gyûlések tárgyainak korlátozása, a külföldi adományok megnehezítése, a hívek adakozó kedvének limitálása, az egyházi bíróság ítéleteinek megerõtlenítése, az egyház tekintélyének befelé való megrendítése stb. ellen. 1930. július 17. – Telepítési törvény kihirdetése, mely az alkotmánytörvény szerint csak a fajilag román lakosság telepíthetõ. 1931. június – Kisebbségi alminiszteri tisztséget kreálnak Bukarestben, ahová Rudolf Brandtsch, a román hatalomnak elkötelezett szász képviselõt nevezik ki. 1932. május 25–26. – KRE rendes közgyûlése. A püspöki jelentés igen kritikus. Az esperesi jelentések még a pótlólagosan bekért kiegészítésekkel együtt is hiányosak. A Kerület élete „beteg“. 1932. május-szeptember – A „beteg“ Egyházkerületben megalakul a Nõszövetség és Férfiszövetség, ifjúsági utazó titkári állást szerveznek.

– Az elerõtlenedés idején igény mutatkozott az egyház megújulására. A Gyenge János-féle mozgalom kihasználva a jogos igényt, bejelenti a Presbiteri Szabadegyház megalakulását. A nagyzeréndi szolgálatból felfüggesztett lelkész Nagyvárad külvárosában szeretetházat alapított, ahol külön imaórákat tartott. Sulyok István püspök megkegyelmezett és kinevezte nagyvárad-réti segédlelkésznek, ahol egyre több konfliktus támadt, majd egy jól elõkészített támadást intézett Sulyok ellen, miszerint az az egyházi adót „elzsebeli“. A sajtóban õt reklámozó cikkek támogatásával meghirdette a Presbiteri Szabadegyház megalakulását, tekintettel a hitélet meggyengülésére, valamint az új reformáció sürgetõ voltára. Az állam elismerte a Gyenge-féle vallási alakulatot, sõt papjainak kongruajogosultságát is, azzal a feltétellel, ha azok református parókián mûködnek. Végül Gyenge János elismerte, hogy vétkezett, bocsánatot kért, hogy elszakította a híveket a református egyháztól. 1935. – A Romániai Református Egyház katasztrofális éve, a vallásszabadságot kormányzati intézkedések verik bilincsbe. 1936. november 25. – Közgyûlés a megépült Egyházkerületi Székházban 1938. november 22–23. – Közgyûlés köszönetet mond a 79 éves püspök fáradhatatlan munkájáért, azért, hogy az „alakreformátusság lélektelen élete“, a kormányzati elnyomatás, a vagyonfosztottság, az egyházszakadás megkísérlése közt megépíti a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet. 1940. május 24. – A román hatalom elismeri Sulyok István püspököt. 1940. augusztus 30. – II. bécsi döntés A Romániánál maradt területeken gyász. Megkezdik a református lelkészek és tanítók internálását. (Folytatása a 21. oldalon)

PARTIUMI KÖZLÖNY 1941. december 10. – A KRE utolsó közgyûlése, abban a reményben, hogy soha többé nem kell megismétlõdnie a megtörténteknek. Az utókorra bízzák annak megítélését, hogy helyes volt-e a KRE-t megszervezni. 1942. január 1. – A KRE hivatalosan megszûnik.

Október 25., kedd PERBE SZÁLLOK VELETEK Jel 2,4-9 (állapotrajz) Zsolt 38,1-9 (bûnbánat) Róm 8,19-21 (ígéret) A bécsi döntés során Romániánál maradt református egyházmegyéknek egy Enyed-központú püspökséggé alakítása a lugosi esperes (Nemes Elemér) ellenállásán megbukott. Nemes Elemér véleménye megegyezett a román kultuszkormányzat álláspontjával, amely az adott helyzetet ideiglenesnek tekintette, és nem sokat törõdött az egyházi vonatkozások tisztázásával. A háború alatt az általános ostromállapot árnyékában, az egyházi élet mind lelki, mind anyagi szempontból ellehetetlenült. Az egyetlen megvalósítható cél, a túlélés maradt. Az 1944. augusztus 23-i fordulat elsõdleges „eseménye”, a magyarság elleni általános terror közepette a lelkészek internálása, megfélemlítése volt. Az észak-erdélyi területek szovjet katonai közigazgatás alá helyezése, az északi és déli részek újabb elszigetelõdéséhez vezetett, és az irányítással kapcsolatos feszültségeket szült. A déliek (bánsági) és északiak (a többi egyházmegye) jogfolytonosságot tekintõ nézetei divergáltak. Mindkét fél szövetségest keresett szempontjai érvényesítéséhez. A déliek a román kormányzat támogatását hangoztatták, az északiak a Tiszántúltól és az Erdélyi Püspökségtõl reméltek segítséget. A kaotikus politikai háttérre vetítve, a déliek a kultuszkormányzat pillanatnyi jóindulatára hivatkozva siettették az önszervezõdést. Az északiak a jogfeladást elutasítandó, a kivárást részesítették elõnyben. Észak és Dél vitáját a párizsi békeszerzõdések terelték a megoldás felé. Az 1946 novemberében összehívott elsõ kerületi közgyûlés elrendelte a tisztújítást, így az ellenfelek összemérhették erejüket a választásokon. Minden fontos pozícióba az északiak kerültek, püspökké Csernák Béla nagyváradi lelkészt választották. Nemes Elemér elismerte vereségét, de lemondásával egyidejûleg ellenfelét is igyekezett ellehetetleníteni a kultuszkormányzat elõtt. Miközben folyt a hatalmi harc, és a kommunista párt szovjet tanácsadói segítségével viszonylag gyorsan szerezte meg a társadalom vezetõ pozícióit, nyilván e harc függvényében is elutasította a tényleg demokratikusan választott püspök megerõsítését. Az egyházon belül egyre erõsödött és hangosodott egy új csoport. Ezek a lelkészek a kommunizmust összeegyeztethetõnek tartották a keresztyén hittel és világszemlélettel. Az egyházban a külsõ és a belsõ ráhatás eredményeként azok kerültek favorizált helyzetbe, akik vállalták a különféle kompromisszumokat, akik egyre kevésbé csináltak lelkiismereti kérdést a hagyományos keresztyén értékek feladásából. A megválasztott tisztségviselõk (Csernák Béla püspök és tisztikara) lemondása után kiírt választások elõrevetítették a jövõt: az állam minden szinten befolyásolni kívánja az egyház mûködését. Ehhez keres partnereket az egyházi tisztségviselõk közt. Bár választásokon még érvényesülhettek véleménykülönbségek, a két forduló eseményei kapcsán világossá válhatott a még kételkedõk elõtt: a politikai történések visszafordíthatatlanul haladnak a szovjetizálás irányába, az ázsiai társadalmi magatartásformák felé.

Október 26., Szerda VISSZAÉRKEZTEK Ezsd 3,8-13 (állapotrajz) Zsolt 9,14-21 (bûnbánat) Zsolt 115,12-15 (ígéret) Az a több mint egy évtizednyi idõszak, amelyben Arday Aladár állt a Nagyváradi Református Egyházkerület élén, a romániai társadalom erõszakos átalakításának jegyében zajlott. Megváltoztatták a tulajdon- és birtokviszonyokat, a társadalmi, sõt a magánélet minden területét átpolitizálták. A munkásosztály vezetõ szerepének hangoztatott biztosítása címén, a kommunista pártapparátus minden szervezetben és intézményben egyeduralomra tett szert. Ugyanakkor a korszak elsõ felében még csak lappangó román nacionalizmus – a magyarországi '56-os forradalmat követõen, a szovjet csapatok romániai kivonása után – a hivatalos politikában is testet öltött. A református egyház elõtt két út kínálkozott: teljes azonosulás az uralkodó politikával, illetve a mártíromság vállalása. Miután a Romániai Református Egyház egyik püspökségének vezetése, a kolozsvári már elkötelezte magát a rendszer mellett, a másik kerület, a visszaalakulási folyamat feltételeként, ha akarta volna sem igen tehetett volna mást. A belföldi minták mellett, adva volt a magyarországi „példa“. Nem véletlen, hogy elvi állásfoglalásaink alátámasztására a romániai református vezetõk Bereczky Albertet, Péter Jánost, Dezséry Lászlót idézték. Arday püspöksége azzal kezdõdött, hogy elismertségét maga az állam is sürgette. Az egyházállam viszony rendezése szükségessé tette azoknak a törvényes formáknak a betartását, amelyekre nemzetközi fórumokon is hivatkozni lehet. Az egyházi törvényt hozzá kellett igazítani a kissé átalakított régi kultusztörvényhez. Ehhez szükség volt a Zsinatra. A Zsinat elõfeltétele, hogy szabályosan megválasztott vezetése legyen mindkét Egyházkerületnek. Azonban az államhatalomnak szándékában sem állt a Statútumban megfogalmazott alapelveket tiszteletben tartani. Számára a felügyelet törvényesítése volt a fõ cél. Hogy ez milyen keretek közt, s meddig mehet el, azt az egyházi törvény nem szabályozta. Az egyház ezzel elindult az önfeladás, identitásvesztés lejtõjén. Az egyház tradicionális funkciói közül – akárcsak Magyarországon – a felekezeti oktatáshoz ragaszkodott leginkább, a református vezetés, s az ENSZ segítséget kérõ határozatig elmenõen, mindent megpróbáltak megtartására, teljesen sikertelenül. Az a terror, mely a negyvenes évek végét, az ötvenes évek elejét jellemezte, amelyben nem tudhatta a kommunista vezetõ sem, hogy nem kerül-e korábbi harcostársainak ítélõszéke elé egyik napról a másikra, igen nyomasztólag hatott az egyházi közhangulatra. Míg a katolikus egyháznak és püspökének, Márton Áronnak az ellenállása a református egyháztagok közt is igen népszerû volt, a vezetõkre inkább ijesztõleg hatott. Az oktatás megtartásának kudarca, a politikai terror, a katolikus egyházi vezetés likvidálása, (sokáig azt hitték, hogy Márton Áront és másokat is kivégeztek) messzemenõen megfélemlítette a református vezetõket, a további érdekérvényesítés ritka kísérleteiben. A kollektivizálás idején a református vezetés nem a birtok megtartásáért könyörgött a kormánynak, hanem az elvételéért. Arday és az általa irányított vezetõség kondicionált megválasztásától kezdve nem tett mást, mint végrehajtotta az állami akaratot. Azáltal, hogy a Statútum, a kultusztörvény, valamint az alkotmány szavai ellenére az állam megbízottai nemcsak jelen lehettek az egyházi testületek munkájában, de abban igen aktívan beavatkozhattak, az egyházi tisztviselõk eszközszerepe kiteljesedett. Miközben a jelszó az

21. OLDAL egyház és az állam szétválasztása volt, a történelemben korábban nem ismert egzisztenciális függõség alakult ki. A csúcsvezetés, illetve a kerület, mint hivatal, javadalmát az államtól kapta, a lelkészek többségének jövedelme a korszak anyagi bizonytalanságának közepette kongruafüggõ volt. Mindenképpen érdekes a Magyar Népi Szövetség egyházi tisztújításra kiírt körlevele, melyben ismerteti a választások menetét és utasítja a tagságát a részvételre úgy, hogy olyan egyházi tisztviselõket válasszanak, akik „hû kisemberek“ és „haladó értelmiségiek“ közzé tartoznak. Magyarán, akik feltétlenül behódolnak. A református egyház – ezen belül a Nagyváradi Egyházkerület – rövid idõ alatt elvesztette iskoláit, elvesztette földbirtokait, épületeit, szociális létesítményeit, s ami a legfõbb a hívek jó részének bizalmát is, éppen az elvtelen politikai kompromisszumok miatt. A vallási tevékenységet visszaszorították a templomba, a vallásos oktatás idõkeretét elõbb vasárnapra, majd szombat déltõl vasárnap délig terjedõ idõre korlátozták. A templomi ünnepélyek számát minimálisra csökkentették és elõzetes engedélyhez kötötték. Miközben az istentiszteletek számát is korlátozni igyekeztek, folyt a lakosság agymosása. Ugyanakkor a különféle kampányok, békeakciók egyházi hirdetésével, a kampányok idején az istentiszteletek csökkentésével, vagy felfüggesztésével, az ún. békeprédikációk kötelezõ tartásával arról igyekeztek meggyõzni a lakosságot, nincs kiút, mindenütt ugyanazt hallja: a sokszor ismételt hazugság – egyébb vélemény hiányában – igazságként tételezõdik. Lelkészek „csoportosulását“, a „vallásos tömegmegmozdulásokat“ tiltották. A püspök semmitõl sem óvott jobban, mint ilyennek tetszõ eseményeken való részvételtõl. Lemondott a vizitációk tartásáról is, nehogy „támadási felületet“ kínáljon. A nem szolgálat-jellegû egyházi tevékenység egyre inkább átpolitizálódott. Az ötvenes évek elején a következõ évi békekonferenciák a lelkészek politikai átnevelésének fórumaivá váltak. A lelkészértekezletek önállóságát megszüntették, püspöki ellenõrzés alá vonták, saját pénztárát beolvasztották a Kerület költségvetésébe, a feldolgozott témák egy része pedig politikai. Az erõszak kurzusával szemben néhány egyedi ellenálló jelentkezett (pl. Bõdi Mihály kísérlete az egyházi tulajdon megtartására, tiltakozása a vallásórás gyermekek megfélemlítése ellen), s egy teológiai alapú „máskéntgondolkodás“. A betánista lelkészek kegyességi mozgalma két ponton ütközött erõssen a hivatalos politikába. Szûkkörû csoportjaik politikailag gyanúsak és nehezen ellenõrizhetõk voltak. A „békeharcban“ tanúsított passzivitás politikai indítékot sejtetett. A magyarországi szabadságharc kapcsán a politikai máskéntgondolkodás is jelentkezett a lelkészek között (Sass Kálmán). A hatalom minden esetben deportálással, bebörtönzéssel, kivégzéssel válaszolt, az egyházi vezetés azonban ebben az idõben igyekszik szolidarizálni a meghurcoltakkal, csak az államhatalom szigorú felszólításaira tesz fegyelmezõ, fenyegetõ intézkedéseket. A gyülekezeti élet szintén magán viseli az aggressziv politika nyomait. A háború után fellendült templomlátogatás a hiányos statisztikai adatokból is kitetszik, egyre csökken. Ebben bizonyosan nagy szerepet játszott az istentiszteleti idõpontok megparancsolt elõrehozatala, felfüggesztése, az istentiszteletek számának mérséklése, a vasárnapi hazafias munkák, az istentisztelettel tendenciózusan konkuráló kulturális mûsorok. A katekizáció visszaszorítása, az ötvenes évek elejétõl a vallásórás, konfirmándus gyermekek megfélemlítése, hosszabb távon elõrevetítette az egyháziatlanítást. Az egyházi vezetés, bár megvolt rá a törvényes lehetõsége, nem tett semmit ennek megakadályozására, sõtt leintették a tenni akaró lelkészeket. (Folytatása a 22. oldalon)

22. OLDAL Arday, amikor megválasztották tudta, „keresztet“ vesz magára. Megnyilatkozásaiból, úgy tûnik, felismerte, hogy másként is lehetne cselekedni. A Búthival folytatott, az egyház kormányzását érintõ, a késõbbi püspök által felemlegetett vitái – amelyeknek írásos nyoma nem maradt –, arra utalnak, nehéz lehetett úgy kormányozni, hogy a segítségnek rendelt személy mást akar. Talán az egyetlen igazán erdményesnek mondható harca, a lelkészek anyagi bizonytalanságának felszámolása. Igaz, ezt épp az államtól való függéssel érte el. Viszont utódaitól eltérõen, soha nem törekedett arra, hogy az egyházi mellett – kihasználva a kínálkozó kedvezõ helyzetet – politikai karriert is befusson, nem jelentette fel lelkészeit, a politikailag meghurcoltak számára igyekezett valamiféle csekély támaszt biztosítani. Az egyház világi vezetése – kezdve a presbitériumoktól az egyházkerületi fõgondnokig – az államhatalom kifejezett nyomására és ellenõrzése mellett átalakult. Az értelmiségi rétegeket lehetõleg mellõzték, az „új idõk szellemét“ képviselõ, lehetõleg a munkás-paraszt rétegbõl származó hívekbõl verbuválták a testületeket. A protestantizmus lényegébõl fakadó testületi jelleget, illetve a kimondottan kelet-európai fejlõdési rendellenességet, a püspöki rendszert lovagolta meg az állampolitika a református egyház, ezen belül a Nagyváradi Református Egyházkerület totális behódoltatására.

Október 27., csütörtök ELRETTENTETTÉK ÕKET Ezsd 4,1-16 (állapotrajz) Jób 30,16-23 (bûnbánat) Róm 9,33 (ígéret) Egyházkerületünkben mai napig nincs emlék állítva az 1956-os forradalom idején és annak következményeként meghurcolt lelkipásztorokról. A közelmúltban határozat született arra nézve, hogy a Nagyvárad-Réti Református Egyházközség templomkertjében felállítjuk az erdélyi '56-sok emlékmûvét. Azt a tényt, hogy egyházunk milyen mértékben érintett, jelzi az alábbi felsorolás: Fogva tartott és elítélt lelkipásztorok – Sass Kálmán Érmihályfalva – Visky Ferenc Magyarkéc – Virágh Lajos Biharvajda – Antal Sándor Szilágyzovány – Csiha Kálmán Arad-Gáj – Balaskó Vilmos Érolaszi – Karczagi Sándor Szentleány – Szilágyi Sándor Pankota – Dézsi Zoltán Feketegyarmat Természetesen a felsorolásból hiányoznak a meghurcolt teológusok, az '56-sok elõtt és után meghurcolt ellenállók. Nincs még teljes névsorunk a kollektivizálás ellenzõiként meghurcoltakról, a „purifikáló bizottságok“ elítéltjeirõl, a deportáltakról, a szolgálati helyükön agyonvert lelkipásztorokról, a Szekuritáté „kihallgatottjairól“. A sor hosszú, a hegyközkovácsi Büte Jánostól, a temesvári segédlelkész Tõkés Lászlóig. Egy azonban biztos. Az elnyomatás éveiben az egyház élete kétsíkúvá vált. Egyfelõl az egyházi nómenklatúra behódol a kommunista államvezetésnek, másfelõl pedig ott vannak a be nem hódoló lelkészek és gondnokok, presbiterek. Az egyház egyik fele kedvezményezettként külföldre mehet, juttatásokban részesülhet és a kor viszonyai között „gyarapodhat“. A másik, hitvalló egyház beszorul a templomba, és villanyáram-korlátozással, építési engedély megvonással sújtva, el kell viselnie a ránehezedõ társadalmi nyomást. Ebben a helyzetben csak az Isten kegyelme és igaz református hívek megbecsülése és titkolt bátorítása jelent reménységet.

PARTIUMI KÖZLÖNY

Október 28., péntek

Október 29., szombat

KARHATALOMMAL AKADÁLYOZTÁK

VEZETÕID FÉLREVEZETNEK

Ezsd 4,17-24 (állapotrajz) Zsolt 89,39-53 (bûnbánat) 2Tim 1,8 (ígéret) Búthi Sándor püspökként (1962. március 25tõl) eszményképe, Bereczky Albert nyomdokain járt. Elõdjével szemben a szocializmussal való „õszinte“ azonosulást képviselte, noha ennek az õszinteségnek a lépten-nyomon hangoztatása, patetikus ismételgetése, legalábbis gyanússá teszi autenticitását. Ami az egyház „belsõ életét“ illeti, a „hivatal“ reformereként indult, és elméletileg is megpróbálta megfogalmazni az egyház helyzetét a megváltozott viszonyok között. Õ fogalmazta meg, hogy a kerület, mint hivatal közvetít az egyház egésze és az állami szervek között. Ilyen irányú törekvéseivel elindította egyfajta egyházi „szocialista“ nómenklatúra kialakulását. Minden szempontból és dinamikusan igyekezett „modernizálni“ az egyházi társadalmat, miközben nem tett mást, mint az állampolitika direktíváit, jelszavait ültette át egyházi, illetve teológiai köntösbe. A „rendteremtés“ és „rendtartás“ bûvkörében élt. Amikor az egyházi tevékenység hagyományos formáit elevenítette fel (canonica vizitáció) azzal, hogy abba bevonta az állam egyházpolitikájának képviselõit, tovább szélesítette az állami beavatkozás lehetõségeit. Szoros, személyes kapcsolata a Vallásügyi Államtitkárság vezetõihez ugyanezzel az eredménnyel járt. Azzal, hogy román nyelvtudását fitogtatva az egyház belsõ megnyilvánulásain románul is szólt, az állam képviselõinek udvarolva, egyik kezdeményezõje volt az anyanyelv háttérbe szorulásának a belsõ egyházi kommunikáció terén is. A Kolozsvári Református Egyházkerület irányában, már Arday püspöksége idején hangadója volt az egyenlõsítési kísérleteknek. Amikor nem elõször és nem utoljára felvetõdött a román kultuszpolitikában a két kerület egyesítésének szándéka, Búthi fõségével képzelték azt el. A késõbbiek folyamán kezdeményezõje lett az egységes liturgia, énekeskönyv, szerkezeti felépítés, választási rendszer megvalósításának. Elfogadta a felkínált lehetõséget, hogy képviselõként a politikai életben is érdemeket szerezzen. Az ökumené terén az ortodox egyházzal való szoros együttmûködést szorgalmazta, a nemzetközi ökumenikus mozgalomhoz való csatlakoztatásához is aktívan hozzájárult. Kreatív módon kapcsolódott be a hruscsovi Nyugat-politika által lehetõvé tett román propaganda kibontakozásába. Nemcsak teljesítette az államnak az egyházak iránti elvárásait, maga adott ötleteket, kiértékeléseivel pedig bizonyította ennek a politikának a hatékonyságát. Felismerte a konjunkturális helyzetet ahhoz, hogy újra lehessen indítani a külföldi tanulmányozás hagyományát. Rövid püspöksége alatt, meghirdetett céljai közül inkább a külpolitikai jellegûek megvalósulásához került közelebb. A belsõ változások szintén az egyház átpolitizálásának mágneses terében körvonalazódtak. A lelkészek és a helyi államhatóság szoros együttmûködésének kötelezettsége, általa kezdett, kényszerûen elfogadott tényezõjévé válni a kerület életének. Tragikus halála (autóbaleset) után utóda, többnyire az általa elkezdett úton haladt. Tovább sulykolta a lelkészek és világiak tudatába az állampolitikával való azonosulás szükségességét. Személyiségének negatív jegyei, és a megváltozott gazdasági-politikai körülmények közt azonban, ez az egyházpolitika sokkal erõsebb ellenszenvbe ütközött, mint Búthi idején.

Ésa 3,8-15 (állapotrajz) Mt 16,5-12 (bûnbánat) 1Ján 1,9 (ígéret) Papp László püspöksége (1967. június 25-tõl) egybeesett a Ceauºescu-korszak „tündöklésével és bukásával”. Meghirdetett programja volt az egyház teljes azonosulása az állampolitikával. Ez azt is jelentette, hogy a Kerület, mint az egyház irányítószerve egyre inkább államapparátusként mûködött. Részben, mert teljesítenie kellett modelljének elvárásait. Az állami költségvetés részeként, be kellett vezetnie és be kellett tartania az egyre szigorodó pénzügyi politikai intézkedéseit. A tervgazdaság részeként, mindenféle munkálatot jó elõre meg kellett tervezni és terveztetni, felvenni a költségvetésbe, s ami a legfontosabb, függetlenül, hogy részesül állami vagy egyházi támogatásban, jóvá kellett hagynia. Ez a semmiféle rugalmasságot nem tûrõ szabályozó rendszer sok konfliktus forrása volt. (Majd minden ügyben – Zilah, Temesvár, Gencs – szerepe volt.) Másrészt a külsõ elvárásnak akkor tudott leginkább megfelelni, ha minél tökéletesebben azonosul vele. Egyre inkább parancs nélkül is mûködött, adott esetben elébe ment az elvárásnak, õszinte örömmel, hogy „kitalálta” mit akar a hatalom. Ugyanakkor – minthogy a hatalom sem tökéletes – gyakran abból fakadtak a mûködési zavarok, hogy nem találta ki, mit akar a hatalom, az pedig nem akarta alter ego-jának „szájába rágni” a teendõket, mert meg akarta tartani a bele nem szólás látszatát. (Lásd a zilahi ügyet, amikor az állam intézkedései után, egyházi lépéseket várt, de az egyház csak késõn és figyelmeztetésre intézkedett.) Akárcsak az államrendszerben, az egyházban is fontos szerepe volt a pártszerû mûködési funkciónak. Nem abban az értelemben, hogy a vezetõk kriptopárttagok lettek volna. A pártkönyveket – kevés kivételtõl eltekintve – a lelkészektõl az 1948-as tagságrevízió alkalmával visszavonták. A kongrua általánossá válásával, majd Papp László önkényes intézkedéseivel alakult ki a pártként mûködõ réteg. Arday idejében a nyilvánvaló elnyomás és megkülönböztetés miatt, szó sem lehetett az egyházi vezetéshez érdekek mentén kötõdõ réteg kialakulásáról. Búthi alatt megindult a folyamat, de nem volt idõ a kikristályosodáshoz. Papp László idejében egyre több olyan állami eszköz állt az egyház rendelkezésére is, amivel érdekeltté lehetett tenni a lelkészt a „pártosodásban”. (Külföldi utazás püspöki engedélyezése elsõ fokon, külföldi tanulmányutak „magas” közbenjárással, külföldi egyházi nyaralás – mind annak eredménye, hogy az állami ideológia szerint a külföldi utazás nem jog, hanem jutalom. Egyházi építkezések engedélyezésének javasolása a Vallásügyi Államtitkárság felé, ha „jó fiú vagy”. Eleinte, amíg anyagokat csak állami kiutalásra lehetett kapni, ez teljes kiszolgáltatottságot jelentett. Késõbb egyre inkább eszközzé vált: ha a lelkész nem épít, a gyülekezet semmittevésével vádolja. Érdeke, hogy „jól viselkedjen” és engedélyt kapjon, hogy megfelelhessen a gyülekezet elvárásainak.) Másfelõl Papp László önkényes, a nyilvánosság elõtt be sem jelentett intézkedései, belülrõl is megteremtették a feltételeket. Megszüntette a püspöki széket, bár errõl soha semmi határozat nem született: számtalan kommunikációs zavar forrása lett. Kijelentette, hogy a nagyváradi kerületben nem gyakorlat a lelkészválasztás, és nem volt lelkészválasztás. (Többé-kevésbé elmérgesedett ügyek forrása: Hosszúmezõ, Zilah, Gencs, Temesvár, Szatmár, Nagykároly stb.) A püspöki kinevezés mint állásváltoztatási lehetõség túlsúlyba kerülésével, érdekeltté vált a lelkész a (Folytatása a 23. oldalon)

PARTIUMI KÖZLÖNY püspökséggel és a Vallásügyi Államtitkársággal való „együttmûködésben”. A lelkészi karrier alapja is a „rendes” lelkésszé minõsülés volt. Mindezek hozzájárultak, hogy kialakuljon egy, a lelkészi kar mintegy 30%-át kitevõ réteg, amely pártként funkcionált. Ahogy a párttag kötelessége volt jelenteni, ha valami „rendellenességet” tapasztal, úgy ez a réteg is megtette, amit elvártak tõle. Ahogy a párttagnak képviselnie kellett az egybefonódott pártállami akaratot, úgy ez a réteg is képviselte a püspöki akaratot, nézõpontokat, magatartásformákat. Ahogy a párttag gyûléseken biztosította támogatásról a pártpolitikát, úgy ez a réteg a lelkészértekezleteken „bizonyított”. (Az egyházmegyei értekezleteken szinte mindig ugyanaz az 5–10 személy szólalt fel.) Az államapparátushoz, az állampolitikához fûzõdõ szoros kötelék még tettenérhetõbb a hanyatlási tünetek, mûködési zavarok terén. Az „ügyek” a kerületben kronológiailag épp akkor kezdõdnek, amikor megindul az ideológiai bezárkózás, amikor megkezdõdik a diktatúra személyi és szervezeti feltételeinek kialakítása. Látszólag divergencia jellemzi a politikai és az egyházpolitikai irányt. Az egyházban egyre nõ a konfrontáció, az „ügyek” szaporodnak, a kerület a „békeszigetbõl” egyfajta darázsfészekké lesz. Bár gazdasági és társadalmi elképzelések terén felszámolják az alternatívákat, a politikában egyre ritkábbak a konfrontáció jelei. Ez azonban csak a felszín: a nyilvánosság hiányából fakadó illúzió. Az államapparátusban folyik a tisztogatás, a nem egyirányba húzó káderek lecserélése, a belsõ pártdemokrácia maradékának felszámolása, az önálló elképzelések letörése. A periódikusan kötelezõ kádercsere politikájával a káder éppolyan kiszolgáltatottá válik, éppúgy végrehajtó eszközzé degradálódik, mint például a helyettes vagy segédlelkész. A Fegyelmi Szabályzat bevezetése 1982-ben még a „rendes” lelkészek helyzetét is destabilizálja, az egyházi közérdek (értsd államérdek) elvének mindenekfölé helyezésével. A gazdasági progresszió és degresszió viszont a fokozódó ideológiai fagyasztással megtetézve, mintha ellentmondana a korábban megállapítottaknak. A román gazdaság fejlõdése 1978–1980-ban érte el tetõfokát, aztán hullámzó, de biztos visszaesés mutatható ki. Az egyházkerület mûködésében ez legfeljebb abban mutatkozik meg, hogy leragasztják a konnektorokat, az izzókat kiveszik a foglalatból, hogy még a pazarlás kísértése se merüljön fel, a beadott építkezési tervek jóváhagyását késleltetik, a parókia és templomfûtési terveket nehezen, vagy egyáltalán nem engedélyezik. Továbbítják a központi világítást, -fûtést korlátozó rendeleteket. Ez utóbbit, a legtöbb helyen nem tartják be. Mindezek ellenére, az általános elszegényedés közepette nõ a gyülekezetek adakozókedve, építési hajlandósága, sõt kezdeményezõkészsége. Ez egybeesik a hetvenes évek közepén végzett, reformeszméktõl vezérelt, a korábbiakhoz képest viszonylag népes lelkészgenerációk „beérésével”. Mi az oka ennek az ellentétes mozgásiránynak? A román szocialista államrendszer a háború után gazdaságilag sokáig az Erdélyben és a Bánátban már létezõ ipari kapacitás kiszipolyozására épült. A politika viszont egyre inkább az ókirálysági ortodox gondolkodásmódot tükrözte. (Nem véletlen, hogy minden egyházzal kapcsolatos intézkedés kapcsán elõbb az ortodox pátriárkával egyeztettek. Nem véletlen, hogy Nicodim pátriárka halála után, 1948-ban az új pátriárka megválasztásában – az aktuálpolitikai vonatkozások figyelembevételével is – a nemzetgyûlési képviselõk is részt vettek.) Romániában, a nem ortodox szocialista országoktól eltérõen, a jog teljeen kiszolgálta a politikát. A jog nem jelenthetett még elvi védelmet sem az állami terrorral szemben. Az autokefál és jogrendszer egy többségben a civil társadalmat is ismerõ, félfeudális

társadalomra épült. Lett volna némi esély más típusú fejlõdésre, ha nem történik meg a párt apparátus magyartalanítása és zsidótalanítása 1948 után, vagyis azon magatartásformák kiszorítása, amelyek nem az ortodox gondolkodást hozták magukkal a gyerekszobából. Nem véletlen, hogy minden második világháború utáni „kitörési” kísérlet, „elégedetlenség” a történelmi Erdély és a Bánság területérõl indult. (Parasztlázadások a kollektivizálás kapcsán, politikai perek ezrei, 56-os megmozdulások, Petrozsény 1977, Ellenpontok 1982, Brassó 1987, Temesvár 1989.) Nem véletlen, hogy a Nagyváradi Kerület hasonulási kísérletében az jelentette a legfõbb zavart, azt nem vette a püspök figyelembe, hogy tagságát, nem az ortodox gondolkodás motiválja. Hiába hangoztatta Papp László püspökké választása óta, hogy milyen jó az ortodox és a katolikus módszer a lelkészek munkábaállítása terén, nem talált visszhangra és szimpátiára. Hiába nézte le az „istenadta” népet, minden „ügynél” kiviláglott, felsejlett az elnyomás deszkái mögött, hogy a sokszázados református öntudat csíráit nem lehetett kiirtani. Sem az egyház múltbéli tényleges bûnei (nem a Bereczky Albert által hangoztatottakról van szó), sem az újak, amelyek épp a népi demokrácia nevében dorongolták le a demokráciát, nem ölték ki azt a tudatot az emberekbõl, hogy nekik jogaik vannak emberként, hívõként reformátusként, magyarként. Ez utóbbi esetben olyan megnyilvánulási formákban, amelyek még nem támadhatók politikailag. Ez a jogtudat az, ami hiányzik az ortodox viszonyulásból, és aminek letörléséért a püspök a Római levél megfelelõen ideologizált passzusaira hivatkozva, az evangélium nevében harcba szállt. Ennek következménye, hogy amire még nem volt a magyar protestáns egyháztörténetben példa, az egyházi vezetés az ügyészséget és a karhatalmat veszi igénybe, maga gerjesztette konfliktusok kezelésére, vagy annak bevetését fontolgatja hívei, lelkészei ellen (Majdnem minden „ügyben”!). Érdekes kérdés az is, hogy két azonos rendszerben mûködõ, azonos elvi alapokon álló struktúrában – a nagyváradi és a kolozsvári kerületekben –, hogyan lehetséges a fejlõdési mutatók, jellegzetességek nagymértékû mássága? A Kolozsvári és a Nagyváradi Kerület történelmi mássága, s ebbõl eredõ konfliktusai mellett, az államrendszerhez való hasonulás mértéke és milyensége is taszítóerõt jelentett. És természetesen meghatározta belsõ feszültségeinek a hõfokát is. Bár ugyanabban a rendszerben egzisztált, ugyanabban a történelmi idõben, vezetõik ugyanazokat a kötelezvényeket teljesítették, a fentebb jelzett jogtudatot a Kolozsvári Kerület vezetése igyekezett eltûrni, vagy felhasználni saját túlélésére. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy ez utóbbiban az említett jogtudat történelmileg kevésbé radikális. A Nagyváradi Kerületben elvileg a presbiter közvetlenül beleszólhat abba, ki legyen a püspöke. A kolozsváriban csak közvetve. A jogtudat határait hosszútávon, ilyen apróságnak tûnõ tényezõk is alakítják. A Nagyváradi Egyházkerületben egészen tisztán kirajzolódik egy nagyon érdekes fejlõdési irány. Minél inkább érvényesül a diktatúra (az ortodoxia) a pártban, annál gyakrabban, annál aktívabb szerepet vállalnak párttagok presbiterként, késõbb miután már egyszerû párttag sem lehet világi vezetés tagja, gyülekezeti „hangadóként” lép fel. Minél erõsebb a civil testületek leépítése, illetve mûködésük látszat- és áltevékenységre korlátozása, annál erõsebben jelenítik meg magukat az egyházi testületek, a presbitériumok. Szintén tisztán kimutatható, a „szabadságkorlátozó” központi irányítástól való függetlenedés tendenciája (Hosszúmezõ, Zilah, Temesvár). Akár teljes elszakadás árán is. Az egyházon belüli erõszakolt konfrontáció – diktatúra és jogtudat harca – épp a két rendszer

23. OLDAL bizonyos szinten teljes összefonódása nyomán válhatott mind az egyházi, mind az állami struktúra lebontásának elindítójává, teológiai jelképpel élve „kovásszá és sóvá”. Mint minden történetírásnak az egyháztörténetnek is (azon belül e szerény dolgozatnak), bevallott, vagy leplezett célja, nem puszta rekonstrukció, nem csupán a történés dokumentumainak megmentése, exegetálása, rendszerbeállítása. Az egyháztörténetírás aggódó tekintettel néz maga köré és kínálja tanulságait az egyházi-, társadalmi-, politikai jelen és jövõ „kistermelõinek” és „nagyvállalkozóinak”.

Október 30., vasárnap ÉLETRE KELTETT Ef 2,1-10 (állapotrajz) Zsolt 85 (bûnbánat) Ján 1,16 (ígéret) Az elmúlt 15 esztendõ szorosan összefügg a Temesvárról indult Tõkés László püspök szolgálatával. Az elmúlt 15 esztendõt legegyszerûbb, az azt megelõzõ 70 év máig nem csituló, csupán megváltozott természetû elnyomatására adott válaszok párhuzamba állításával jellemezni. – Trianon – Határok feletti nemzetegyesítés – kettõs állampolgárság – Kongruahiány – teljes állami fizetés (a vallásügyi törvény ígéri) – Államosítás – teljes restitúció Az Egyházkerület eddig benyújtott 320 épületingatlanára nézve 62 esetben született pozitív ítélet, igaz ezek nagy többsége még csak papíron került vissza jogos tulajdonosához. A földbirtokok tekintetében hiába van immár törvény a teljes területek visszaszolgáltatására, sok helyen már csak „kárpótolni“ lehet gyülekezeteinket. Az új törvény megjelenésével egyidõben, most mintegy 40 gyülekezet „ébredt fel“, hogy még van visszaigénylendõ ingatlana. – Felekezeti oktatás megszüntetése – felekezeti oktatás helyreállítása (óvodától az egyetemig) A nagyváradi, szatmári és zilahi református gimnáziumok újraindítása mellett egész Erdélyben elsõként indult az önálló magyar felsõoktatás a Sulyok István Református Fõiskolán, mely Partiumi Keresztény Egyetemmé alakult. Történt ez számtalan hatósági gáncsoskodás és a hivatalosan meghirdetett Petõfi–Schiller Egyetem ellenszelében. Azóta van óvodai (Nagyvárad-Rét) és általános iskolai (Szilágypanit) oktatás is. – Behódolás – autonómiaharc, melyet Egyházkerületünk a Szatmári Közgyûlésen elsõként kezdeményezett – Egyháziatlanítás – Missziói Év, Ifjúsági Missziói Év, Egyházkerületi Program – Lélekszámcsökkenés – Áldás, népesség mozgalom – Egyházat az egyházon keresztül meggyengíteni (Arday-korszak) – Egyházunk egysége Könnyûszerrel be lehet látni, hogy az elmúlt 15 évben is lehetett volna választani a behódolás és a cselekvõ önépítkezés között. A behódolás esetén lehet, hogy nem lennénk – egy ideig – ennyire kiszolgáltatottak, s Tõkés László püspököt Temesvár hõseként tisztelnék az RMDSZ élén. A „jó úton“ járás esetén pedig büszkélkedne vele egy ország. A cselekvõ önépítkezést választva legtöbbször a burkolt retorziók, hivatali packázások és lejárató kampányok közepette kell életre kelteni a tetszhalott állapotába került egyházunkat és népünket. A továbbépítés nehézségei közt biztat a Királyhágómelléki Református Egyházkerület választott vezérigéje: „Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van“ (Róm. 8, 28).

24. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

I. REFORMÁCIÓI NAGYHÉT ÉS EMLÉKHÉT a Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakulásának 85. és újjáalakulásának 15. évfordulóján 2005. október 23–31. 1. OKTÓBER 23., VASÁRNAP – Megemlékezés Egyházkerületünk valamennyi gyülekezetében az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából – Megemlékezés az '56-os forradalomról Helyszín: Nagyvárad-Rét Idõpont: 17 óra Igét hirdet: Tõkés László püspök Elõadást tart: Wittner Mária – a Hónap vendége 2. A Reformáció nagyhetének istentiszteletei Egyházkerületünk valamennyi gyülekezetében egységes igei és egyháztörténeti vezérfonal alapján zajlanak, mely a Harangszó 2005. októberi különszámában olvasható. 3. OKTÓBER 26., SZERDA – Jótékonysági est az erdélyi és partiumi árvízkárosultak javára Helyszín: Nagyvárad-Rogériusz Idõpont: 18 óra Fellép a Partiumi Énekkar és a Debreceni Kántus Berkesi Sándor Liszt-díjas karnagy, egyetemi tanár és Brugós Anikó karnagy vezetésével. Orgonán közremûködnek Kristófi János és Virágh András Gábor orgonamûvészek. Vendégeink: Hegyi Sándor székelyudvarhelyi református lelkipásztor, Szabó László unitárius lelkipásztor, az ODFIE elnöke és Porcsalmi László, a Johannita Lovagrend Segítõszolgálatának vezetõje.

4. OKTÓBER 30., VASÁRNAP – Királyhágómelléki Reformációi Vasárnap Valamennyi gyülekezetünkben úrvacsoraosztással egybekötött templomi ünnepély keretében adunk hálát a történelem Urának a szabadításért és megtartatásért. 5. OKTÓBER 31., HÉTFÕ – Egyházkerületi reformációi és jubileumi emlékünnepély Helyszín: Nagyváradi Sportcsarnok Idõpont: 17 óra PROGRAM 16.30 Vendégek, gyülekezeti küldöttségek érkezése – fogadják a nagyváradi gyülekezetek presbiterei 17.00 Reformációi istentisztelet – igét hirdet Horkay László kárpátaljai püspök 17.45 A Reformáció hitbeli üzenete – Tõkés László püspök 18.00 Ünnepi mûsor – Partiumi Énekkar – Berkesi Sándor Liszt-díjas karnagy – Alkalmi szavalat – A Nagyváradi Gyülekezeti Szövetség Egyesített Énekkara – Kozma Gyula Pro Partium-díjas karnagy 18.30 Úrvacsoraosztás – Sipos Miklós, az Esperesek Kollégiumának elnöke 19.00 Szeretetvendégség

II. KIRÁLYHÁGÓMELLÉKI JUBILEUMI EMLÉKHÉT 2005. november 28.–december 4. NOVEMBER 28., HÉTFÕ – A Felsõbányai Festõtelep gyûjteményes kiállításának a megnyitása, megalakulásának 10. évfordulója alkalmából – Fényképkiállítás az Egyházkerület elmúlt 15 évérõl NOVEMBER 29., KEDD – Egyházkerületi tanintézeteink seregszemléje Csillagocska Zeneóvoda Nagyváradi Szociális Napközi Cigánymissziós Napközi Nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium Szatmári Református Gimnázium Zilahi Református Wesselényi Kollégium Partiumi Keresztény Egyetem Helyszín: Egyházkerületi Székház Idõpont: 18 óra NOVEMBER 30., SZERDA – Könyvbemutató – Kalendárium – 2006 – Királyhágómelléki szoboralbum – A Királyhágómelléki Református Dokumentációs Könyvtár felavatása Helyszín: a Kis-Lorántffy épülete (Mihai Viteazul utca), Köleséri terem Idõpont: 18 óra DECEMBER 1., CSÜTÖRTÖK – Egyházkerületi-egyházmegyei mûsoros est – a Nagybányai, Szatmári, Nagykárolyi, Érmelléki, Bihari, Aradi, Temesvári, Szilágysomlyói és a Zilahi Egyházmegyék részvételével Helyszín: Egyházkerületi Székház Idõpont: 18 óra

DECEMBER 2., PÉNTEK – Egyházkerületi Jubileumi Közgyûlés Helyszín: Nagyvárad-újvárosi templom Idõpont: 10 óra PROGRAM: – Igehirdetés – Molnár Kálmán esperes – Meghívottak köszöntõ beszédei – Elõadás: Az Egyházkerület 85 éve – dr. Molnár János történész – Egyházkerületünk másfél évtizede – Tõkés László püspök – Évfordulói dokumentumok elfogadása – Egyházkerületi színházi est Helyszín: Nagyváradi Állami Színház Idõpont: 19 óra PROGRAM: – Könyvbemutató: II. Rákóczi Ferenc emlékezete – Dukrét Géza, a PBMEB elnöke – Páskándi Géza: A Hazáért és a Szabadságért címû színmûvének elõadása – bemutatja a Szigligeti Társulat – Meleg Vilmos igazgató DECEMBER 3., SZOMBAT – Egyházkerületi Jubileumi Közgyûlés Helyszín: Nagyvárad-újvárosi templom Idõpont: 10 óra PROGRAM: – Lelkészszentelés – igét hirdet Gottfried Locher, a Református Világszövetség európai területi elnöke – A Pro Ecclesia- és a Pro Partium-díjak átadása DECEMBER 4., VASÁRNAP – Közgyûlésre meghívott lelkipásztor-vendégeink Egyházkerületünk gyülekezeteiben hirdetik Isten Igéjét.

PARTIUMI KÖZLÖNY

ERDÉLYI MAGYAR NEMZETI TANÁCS ELNÖKI HIVATAL – NAGYVÁRAD

NYILATKOZAT a 2005. október 20-i román–magyar kormányülésrõl „Csodával határos“, „történelmi“ eseménynek, a román–magyar kapcsolatokban bekövetkezett „áttörésnek“ nevezik, és más, hasonló, hangzatos jelzõkkel illetik a tegnap, Bukarestben lezajlott kormányülést. A francia–német megbékélési modellre való hivatkozás már eleve rossz ómennek számított, hiszen ennek követését annak idején Ion Iliescu szorgalmazta. Másfelõl köztudott, hogy „nagyobb testvéreink“ esetében egy olyan asszimilációs modellel van dolgunk, melyet erdélyi magyarságunk semmiképpen sem tarthat követendõnek. Pusztuló nemzeti közösségünk számára a mûködõ európai autonómiák jelenthetik a mintaértékû példát. A román–magyar kormányülés kapcsán mély sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a létrejöttében ügyködõ Markó-klikk újbólcsak elárulta az erdélyi magyar autonómiát. Ezzel együtt az is megállapítható, hogy a Gyurcsány-kormány a „száz lépés“ tetszetõs arculati politikáját tizenöt olyan kétoldalú román–magyar megegyezéssel toldotta meg, amelyek kirakati értéke vetekszik az elõbbi százéval. Igen jellemzõ, hogy miközben a magyarországi–határon túli magyar kapcsolatok történelmi mélypontra süllyedtek – ezzel szemben a román–magyar államközi kapcsolatok „Kempinsky“ magasságokba emelkedtek. Egyébként Gyurcsány Ferenc abba a fatális tévedésbe esik, hogy az erdélyi magyarságot összetéveszti a Markó-féle RMDSZ-szel. Az RMDSZ pártvezére szerint „a két országnak a párbeszédet sikerült érvényesítenie a konfrontáció helyett“. A kijelentés demagóg és képmutató, fõképpen annak összefüggésében, hogy miközben Budapest, Bukarest és az RMDSZ maguk között kiválóan megértik egymást – ezzel szemben az erdélyi magyarság RMDSZ-en kívüli erõivel, valamint az egyházi és a civil élet képviselõivel a nevezettek mégcsak szóba állni sem hajlandók. A bukaresti közös kormányüléssel éles ellentétben áll a romániai magyar valóság. Erdély több városában éppen ezekben a napokban zajlottak azok a tüntetések, melyek az állami magyar nyelvû felsõoktatás helyreállítását követelték. Az erdélyi magyar történelmi egyházak püspökei ez idõben tettek látogatást az Európai Unió brüsszeli intézményeinél, a kisebbségi és vallásszabadság kivívása, az egyházainkat sújtó diszkrimináció megszüntetése és a kommunizmus idején elkobzott közösségi javaink visszaszerzése érdekében. A román Parlament ebben az idõszakban szavazta le a Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet, és magyarellenes gyûlöletbeszéd kíséretében fejezi ki ellenállását még az igazi autonómia pótlékát tartalmazó kisebbségi törvénytervezettel szemben is. Jellemzõ, hogy a román–magyar kormányülésnek mégcsak a napirendjén sem szerepelt az erdélyi magyar közösségi önrendelkezés, vagy az önálló magyar nyelvû felsõoktatás ügye. Ehelyett gondoskodnak nekünk egy csíkszeredai konzulátusról, mely az eddiginél is inkább megkönnyíti erdélyi népünk kivándorlását, és alapítanak egy magyar kulturális fiókintézetet Székelyföldön – ott, ahol a magyar kultúrának igazán nem vagyunk híjával. A közös kormányüléssel szintén szöges ellentétben áll a magyar politikai valóság. A Gyurcsány-kormány a határon túli magyaroknak juttatott támogatást minden téren megnyirbálta, és már közel egy éve nem hajlandó összehívni a Magyar Állandó Értekezletet. Úgy tûnik, hogy Gyurcsány Ferencnek kényelmesebb Bukarestben megoldani a „magyar kérdést“, mint a Kárpát-medencei magyarság közképviseletének intézményesített fórumán – a MÁÉRT-en – keresni a megoldást. 2005. október 21. TÕKÉS LÁSZLÓ elnök

25. OLDAL

Megbetegített ösztönök Gyönyörû világban élnénk, ha nem szennyezné be valami folyton. Egészen biztosan boldogok is lehetnénk, ha társas kapcsolatainkban a harmóniát megõrizhetnénk. Ha nem kellene erõlködve elviselni egymást, akkor biztosan példás lenne az ember, mint az élõk koronája, aki tudatosan követi küldetésének irányát. Azonban a példaadás elmarad! Sõt, nemhogy apró fejlõdésnek örülhetnénk, emberi lényünk legbelsõbb rétegeiben végbemenõ hasznos változásnak, ahol feltételezhetõ módon kialakul a lélek gyümölcseinek tárháza, hanem fájdalmas váratlansággal félelmetes szakadékok felé sodródunk. Megszégyenítõ, hogy a legtöbb felfedezésben, amelyben joggal remélhetjük a végsõ igazság felé elmozduló megismerés erõsödését, az ember legtöbbször meggyengül, elveszít korábban már birtokolt értékeket, vagy elesik olyanoktól, amelyeknek közelébe érkezett. Szomorú, hogy éppen az ember került ilyen áldatlan helyzetbe, miközben a körülötte lévõ élõ és élettelen környezet a maga módján teljesíti feladatát. A lehangoló általános emberkép nem menthet fel senkit az alól, hogy ne tegyen meg tõle telhetõ legtöbbet a sors megjobbításáért. Különösen szívünkön kell hordoznunk ilyen szempontból magyar népünk életét, mint különösen veszélyeztetett közösségét. Nincs könnyû helyzetben. Jobbat akar (majdnem) mindenki. Viszont a jó iránya különbözõ módon fogalmazódik meg. A kapkodás, fejetlen sürgölõdés csak tovább súlyosbítja gondjainkat. Jelenlegi helyzetünkben Erdély ismételten áldozattá lett. Akik sürgették Románia csatlakozásának magyar elismertetését, nem törõdtek a romániai magyarság autonómiaigényével, mint megmaradásának egyik utolsó lehetõségével, de az ezzel járó további jogokkal sem. A magyar parlament ellenzéke nem kockáztatta népszerûségét. Az erdélyi magyarság, mint a magyar nemzet része, így újabb elbizonytalanodási folyamatnak lett kitéve. A románok elkerültek megint egy kényelmetlen helyzetet, ráadásul magyarországi áldással, amire a külföld fellélegezhetett, mert nem kellett beavatkoznia e kérdésbe. Elgondolkoztató, hogy milyen hozadék fejében kellett ennek így történnie? A román hála reményében kár volt az erdélyi magyarok megaláztatását elõkészíteni. A román diplomácia számos alkalommal félrevezette a magyar politikusokat, és elõreláthatólag most is ezt fogja tenni, csak már európai segédlettel. Baj van a magyarok egészséges ösztöneivel?! Megsérült a helyes látás, a biztos tájékozódás, a határozott döntés központja vezetõink lelkében? Válságban van a nemzet közösségtudata. A beláthatatlan következményekkel járó állapotot orvosolni kell. Keserûen állapíthatjuk meg, hogy a meghátrálás és az önpusztítás ilyen jelenségével más civilizált nemzet életében aligha találkozunk. Nagyon elgondolkoztató, hogy a rovarállamok világában történnek olyan események, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a rajtunk keresztüldübörgõ eseményekhez. Van olyan hangyakirálynõ, amely behatolva egy másik hangyabolyba leszereli a védekezõ dolgozókat, majd lassan átveszi a központi helyet. A védekezõkben kialakul egy elképzelhetetlen állapot: ahogy elfogadják az idegent, úgy növekszik bennük a saját királynõjükkel szembeni ellenérzés. Ennek vége az idegen királynõként való elfogadása, és a saját úrnõ meggyilkolása. Méhészek gyakran tanúi annak, hogy meggyengült családok áldozatul esnek az erõsebbeknek. A betolakodókkal szemben kezdetben heves ellenállást tanúsítanak, azonban bizonyos veszteség után feladják az önvédelmet. Megdöbbentõ, hogy a megmaradt vesztesek a hódítókhoz csatlakozva segítenek áthordani a mézet a gyõztesek kaptárába, majd elvegyülnek azokkal, megkülönböztethetetlenül. A biológusok erre azt mondják, hogy ösztönperverzió. Visszás ösztönmûködés. A szépen szerkesztett természetben fellelhetõ visszásságok is valamilyen defektus alapján jönnek létre és lépnek mûködésbe. A dolgozó hangyák rokonszenve valamilyen meghatározható, természetestõl eltérõ oknál fogva terelõdik az idegen királynõ irányába. A legyengült raj életben maradt tagjai a behódolás túlzott formáját megint csak betegesen követik. Az elõadott példát a távoli hasonlóság kedvéért érdemes figyelembe venni. Általa azt kell tudatosítanunk, hogy az önmagára mindig méltán büszke magyarságnak nem a defektusok göröngyein bukdácsoló és elveszõ, hanem a saját hibájából tanuló és mindig újraéledõ nemzetként kell viselkednie. CSÛRY ISTVÁN fõjegyzõ

26. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

Tüntetések az önálló magyar tannyelvû Bolyai Tudományegyetem visszaállításáért Október 17-én Erdély nagy városaiban tüntetések zajlottak az önálló magyar tannyelvû Bolyai Tudományegyetem visszaállításáért. „Nincs más fegyverünk, csak a könyv és a gyertya – a tanulás és a béke szimbólumai. Ezekkel szeretnénk egy magyar ajkú, európai színvonalú oktatási rendszer kialakítását elérni“ – hangsúlyozták a Sepsiszentgyörgyön szervezett tiltakozó gyûlésen résztvevõ magyar diákok. A csaknem 300 résztvevõ délután az 1848-as emlékmûnél gyülekezett, és ezt követõen felvonult a majdani szentgyörgyi kampusz helyszínére. Michael Ebner dél-tiroli európai parlamenti képviselõ, az autonómiaharc egyik jeles támogatója levélben üdvözölte az egybegyûlteket. A tüntetést szervezõ ifjúsági szervezetek nevében Demeter László vázolta a követeléseket, majd Zsigmond József a Kovászna megyei középiskolások nevében szólt az egybegyûltekhez. A Magyar Polgári Szövetség támogató üzenetét Gazda Zoltán tolmácsolta. Ezt követõen a tüntetõk a Prefektúra elé vonultak, ahol átadták a Traian Bãsescu államelnöknek és Markó Béla oktatásért felelõs miniszterelnökhelyettesnek címzett levelüket. Csíkszeredában közel 400 fõs tömeg gyûlt össze a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem épülete elõtt, hogy a Bolyai-egyetem visszaállítását, illetve a román államnak a Sapientia mûködtetéséhez való hozzájárulását követelje. A szónokok kihangsúlyozták: nem lehetünk megelégedve azzal, hogy a magyar adófizetõk pénzébõl létesült egy magyar magánegyetem Erdélyben. A tiltakozás gyertyagyújtással kezdõdött, majd a tüntetõk körüljárták a Megyeháza épületét és visszatértek a Sapientia elé, ahol hangot

Nagyváradi tüntetés a Bolyaiért Október 17-én Nagyváradon is tüntetést szerveztek az önálló magyar tannyelvû Bolyai Tudományegyetem visszaállításáért. Esõs, szeles, hideg idõben gyülekeztek a nagyváradiak a Fõispáni Hivatal épülete elõtt, az egykori Széchenyi, ma Traian téren. A hét órai kezdésre mintegy kétszáz, zömével fiatal egyetemista jelent meg a téren. A csendõrség alakulatai is megjelentek. A közel ötven csendõr élõ kordont vont a tüntetõk köré. Mellettük közel tucatnyi rendõr is megjelent a tüntetõk „védelmének biztosítására.“ A megjelenteket Nagy József Barna köszöntötte, majd a „Tebenned bíztunk eleitõl fogva“ címû egyházi ének után Csûry István református lelkipásztor igei köszöntõje következett. Ezt követõen Varga Kálmán, az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi tagja, felolvasta Tõkés László ez alkalomra írt üdvözletét. Csuzi István, a Magyar Polgári Szövetség Bihar megyei elnöke összefogásra szólította fel az egybegyûlteket, de fõleg a távol maradókat. Kihangsúlyozta, hogy a magyar egyetem melletti kiállás erkölcsi kötelessége minden magyar embernek. Nagy József Barna az ifjúság üzenetét, a tüntetés szervezõinek követeléseit tolmácsolta. Kitért az RMDSZ egyetem melletti tizenöt éves dicstelen szerepvállalására is. Kihangsúlyozta, hogy az erdélyi magyar ifjaknak azért is fontos a magyar egyetem, mert az uniós csatlakozáskor csak úgy maradhatunk versenyképes, gazdaságilag is erõs közösség, ha a tudományos igényességgel felkészített ifjak Erdélyben vállalnak munkát. Az ifjúság követelései után, az egykori Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem, a késõbbi Bolyai hányattatott történetét olvasta fel röviden Nagy József. A rendezvény végén a könyvekkel és égõ gyertyákkal tüntetõ magyarok elénekelték a Szózatot. Az Erdélyi Magyar Ifjak képviselõi a Szózat hangjai után át szerették volna adni az államelnöknek címzett levelet a Fõispánságon, de azt nem vették át tõlük. A szép számmal megjelent magyar és román sajtó a rendezvény elején és végén is számos interjút készített a fiatalokkal és az egykori bolyais diákokkal. A szervezõk ezúton is köszönik mindazoknak a részvételt, akik a rossz idõ és a karhatalmi erõfitogtatás ellenére is megjelentek a tüntetésen. NAGY JÓZSEF BARNA Erdélyi Magyar Ifjak

adtak követeléseiknek. Elsõként Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere szólt a tiltakozó tömeghez, majd Bartis Erika, az Erdélyi Magyar Ifjak csíki szervezetének elnöke beszélt a nemzeti önbecsülés fontosságáról. Ezután a tüntetésen felolvasták a Bolyai Tudományegyetem visszaállításáért síkra szálló Hantz Péter adjunktus, Sógor Csaba szenátor, Toró T. Tibor parlamenti képviselõ levelét, valamit Michael Ebner dél-tiroli európai parlamenti képviselõ és Eva Maria Barki üdvözlõ üzenetét. A tiltakozó megmozdulás végén Darvas Kozma József, csíkszeredai fõesperes-plébános osztotta meg gondolatait a tüntetõkkel, majd közös imában fohászkodtak az akciósorozat sikeréért. A legnagyobb tüntetés Kolozsváron zajlott, melyen kb. ezer ember vett részt. „A legsürgõsebb követelésünk pedig az, hogy a pár nap múlva sorra kerülõ román–magyar közös kormányülésen döntés szülessen a Babeº–Bolyai Tudományegyetem magyar természettudományi, humántudományi, illetõleg gazdaság- és társadalomtudományi karainak létrehozásáról“ – nyilatkozta a sajtónak Hantz Péter egyetemi adjunktus. Nagyváradon esõs, szeles, hideg idõben gyülekeztek a tüntetõk a Prefektúra épülete elõtt. A hétórai kezdésre mintegy 200, zömében fiatal jelent meg a téren, hogy az önálló magyar tannyelvû Bolyai Tudományegyetem visszaállításáért tüntessen. Az alábbiakban tudósítást közlünk a nagyváradi tüntetésrõl, és alkalmi csokorba szedve közreadunk néhány beszédet, amelyek az erdélyi nagyvárosokban lezajlott megmozdulásokon hangzottak el.

Adják vissza az egyetemünket! Bolyai! – sóhajtott féltékenységében Gauss, mikor a fiatal Bolyai írásait olvasta. Bolyai többé nem lesz! – döntötték el bizonyos elvtársak, mikor megszüntették az egyetemet. Legfeljebb Babeº–Bolyai. Hol van Bolyai? – ordították a hodákiak 1990-ben Marosvásárhelyen. Természetesen nem a Bolyai-egyetemet akarták helyreállítani. Bolyai kell nektek? – kérdezték az elmúlt években román politikusok és tanügyi szakemberek. Hiszen már tanáraitok sincsenek. A zenének és a mezõgazdaságnak nincs nemzetisége, nem lesztek versenyképesek, elkülönülve magatokban – mondták gúnyolódva, mikor ezen karok újraindításáról tárgyaltunk. Fura ez a gondolkodásmód, ez a túlzott aggódás az oktatásunk színvonaláért. Ugyanígy aggódnak a román nyelv elsajátításáért is. Ezért kell gyermekeinknek román anyanyelvûeknek írt tankönyvbõl tanulni. Ezért kell a történelmet és a földrajzot is románul tanulni. Értjük már! Óvnak, nehogy alulmaradjunk az EU-s versenyben. De nem ezért akarunk önálló Bolyai egyetemet, hogy jobbak, vagy gyengébbek legyünk. Pusztán csak azért, mert a miénk volt a BOLYAI! Elvették! Ne lopj! – tanítja a Szentíras is. Európai Uniós követelmény is: visszaadni, amit a kommunizmusban elvettek. Majd aztán ráérünk alul- és lemaradni. Egyszer adják vissza az egyetemünket. Adják vissza a Bolyait! Nem loptuk! Szüleink, elõdeink építették! Nem gyengül a Babeº, ha a Bolyai ismét ragyoghat. Adják vissza az egyetemünket! Adják vissza a Bolyait! Ehhez elõször nekünk kell összefogni! Ehhez kívánok jó munkát! SÓGOR CSABA szenátor

PARTIUMI KÖZLÖNY

27. OLDAL

Követeljük, hogy a jövõ tanév elején induljon újra a Bolyai Tudományegyetem! Tisztelt Egybegyûltek! Köszönjük Önöknek, hogy eljöttek erre a tüntetésre. Köszönjük az idõsebbeknek, akik segítsége nélkül nem érhetnénk el céljainkat, és a fiataloknak, akik bíznak a jövõben, bíznak nemzeti közösségünk erejében. Nem vagyunk egyedül: Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában már sok ezer ember részvételével javában zajlanak az ugyanilyen céllal szervezett megmozdulások. Tüntetéseink követelései nem újak. Sõt, bizonyos szempontból egyedi az egész tüntetéslánc. Olyan jogokat követelünk ugyanis, melyekért már 1990-ben is az utcára vonultunk. Vessünk egy pillantást a gondok történelmi gyökereire. A magyar tannyelvû Bolyai Tudományegyetemet 1959-ben szûntette meg a kommunista román kormány. A forradalom után ennek visszaállítása volt nemzeti közösségünk egyik fõ követelése, az RMDSZ több mint hatszázezer aláírást gyûjtött össze az egyetemalapítás érdekében. Jól emlékszem arra, mikor középiskolás diákként a Bolyaiegyetem újraindításáért tüntettem. Akkor elképzelni nem tudtam volna, hogy tizenöt esztendõ múlva, immár egyetemi tanárként ugyancsak a Bolyai-egyetemért leszek kénytelen fölemelni a hangom. Miért gondolom most mégis azt, hogy lesz állami magyar egyetemünk, a Babeº–Bolyai Tudományegyetem végvonaglásának vagyunk tanúi, és hamarosan javulni fog a közoktatás helyzete is? Meg szeretnék osztani Önökkel néhány gondolatot, melyek optimizmusra adnak okot. Májusban szerveztünk egy európai kisebbségi felsõoktatási konferenciát, amely komoly csapást mért ellenfeleink érvrendszerére. Kiderült hogy Európában harmincnál is több állami finanszírozású felsõoktatási intézmény mûködik, melyek nemzeti kisebbségek nyelvén tanítanak. Nem kiváltságokat kérünk tehát, hanem jól mûködõ európai gyakorlatot szeretnénk meghonosítani. Ellenfeleink gyakran hangoztatják azt a hamis érvet, hogy az erdélyi magyarság képtelen lenne egy egyetemi hálózat fönntartására. Erre rácáfolt az a tény, hogy sikerült létrehoznunk a Sapientia Egyetemet és a Partiumi Keresztény egyetemet. De fontosnak tartom megjegyezni, hogy az erdélyi magyarságnál jóval kisebb, akár néhány százezres nemzeti közösségek is sikeresen tartanak fent egész egyetemi hálózatokat. Felejtsük el tehát a kishitûségünket. Bizakodásomat az is növeli, hogy a mai napon végre megtört a hallgatás átka, a mai nap bebizonyította hogy túl erõsek vagyunk ahhoz, hogy ennyire semmibe vehessenek bennünket. Az érdem a tüntetésláncot életre hívó magyar ifjúsági szervezeteké: a Magyar Ifjúsági Tanácsé, az Erdélyi Magyar Ifjaké, és a Kolozsvári Magyar Diákszövetségé, amely alapszabályzatában rögzítette, hogy a leendõ Bolyaiegyetem diákszervezetének tekinti magát. Az Európai Unió fõvárosaiban folytatott tárgyalásaink megerõsítették bennem azt a hitet, hogy kemény harc árán, de ki tudjuk, ki fogjuk vívni jogainkat. De csak akkor, ha felemeljük a szavunkat! Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, és sokaknak csak az az érdeke, hogy itt csend legyen, bármi áron. Ha a csendhez a Bolyai-egyetem, a magyar állam által fenntartott magánegyetemeink román állami finan-

szírozása és a magyar oktatási hálózat autonómiája szükséges, akkor lesz Bolyai-egyetem, kapnak pénzt a magánegyetemeink, és lesz autonómiánk! De ha csendben maradunk, a semmivel maradunk! Történelmi pillanatokat élünk: ha most a sarkunkra állunk, és nem érjük be félmegoldásokkal, az Európai Unió kapujában álló román állam kénytelen lesz visszafogni magyarellenes politikáját. De a harcunk csak akkor lesz eredményes, ha az összes erdélyi magyar politikai erõ összefog! Ehhez az összefogáshoz pedig minden körülmény adott. A kezdeményezést olyan szimpátia övezi, amilyet soha az életemben nem tapasztaltam. Igazi ellenfeleink egyre kevesebben vannak, a magyar oktatás önállósulása ellen szót emelõ tanárok közül négyszemközti beszélgetéseken több is elmondta, hogy kényszerítõ nyomásgyakorlás hatására kellett cselekedjen. A román sajtó, a román közvélemény is egyre inkább felismeri követeléseink jogosságát.

ÜZENET Magyar Honfitársaim! Szeretett Testvéreim! Az erdélyi magyar történelmi egyházak, valamint a román görög katolikus és a szász evangélikus egyház közös küldöttségének tagjaként ezekben a napokban Brüsszelben tartózkodom, ahol az Európai Unió különbözõ hivatalaiban és vezetõ tisztviselõinél kíséreljük meg elõmozdítani kisebbségi egyházaink ügyét. Távollétemben viszont, úgy is mint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, fontosnak tartom eljuttatni Hozzátok elismerõ szavaimat és jókívánságaimat. Az EMNT Oktatásügyi Bizottságának szerteágazó kezdeményezése a magyar nyelvû felsõoktatás helyreállítása ügyében ígéretesnek mutatkozik. Hantz Péter és Kovács Lehel egyetemi tanárok mellett a nemzet részérõl köszönetet érdemel a Magyar Ifjúsági Tanács és az Erdélyi Magyar Ifjak szövetsége azért, hogy zászlójukra tûzték a Magyar Egyetem ügyét. Nemsokára elkészül a Románia európai integrációjával kapcsolatos országjelentés. Szégyen, hogy az RMDSZ cinkos hallgatásának, illetve félrevezetõ propagandájának tulajdoníthatóan kisebbségi jogsérelmeink és a magyarság jogos követelései – elõreláthatólag – kimaradnak a fontos dokumentumból. Legyünk azon, hogy a hazugság és az elhallgatás román politikája valljon kudarcot! Hallassátok szavatokat! Hirdessétek az igazságot! Isten áldja meg hûséges kiállásotokat! 2005. október 17. TÕKÉS LÁSZLÓ püspök, az EMNT elnöke

Melyek tehát a követeléseink? Követeljük, hogy a jövõ tanév elején induljon újra a Bolyai-egyetem! Követeljük, hogy a pár nap múlva sorra kerülõ magyar–román közös kormányülésen döntés szülessen a Babeº–Bolyai Tudományegyetem magyar karainak azonnali létrehozásáról, és a Sapientia Egyetem román állami finanszírozásáról. A szükséges szakmai tervezés már réges-rég a döntéshozók asztalán van. Nem bizottságokat, tárgyalásokat, halogatást kérünk, mert ezekbõl már elegünk van! Azonnali döntést követelünk! Ne engedjék félrevezetni magukat azzal, hogy a Babeº–Bolyai Tudományegyetemen már két, vallástanárképzõ magyar kar van, és most sebtében megpróbálják összehozni a hungarológia kart is. Diákjaink döntõ része a természettudományi, bölcsészettudományi, társadalom- és gazdaságtudományi szakokat látogatja, ilyen jellegû magyar karok létrehozását követeljük. Arra is figyelnünk kell, hogy ha a Sapientia Egyetem meg is kapja az állami támogatást, az nem oldja meg magától a Bolyai-egyetem kérdését. A Babeº–Bolyai magyar tagozata nem szabad a Sapientiára meneküljön a tomboló román nacionalizmus elõl. Nekünk is jogunk van ezekhez az épületekhez! További követelésünk hogy számolják fel a közoktatás kisebbség-ellenes állapotait. Iskolásaink sokkal hatékonyabban tanulhatnák a román nyelvet, ha nem anyanyelvi képzés céljaira készült tan- és vizsgaanyaggal gyötörnék õket! Követeljük azt is, hogy indítsanak magyar tannyelvû osztályokat a csángómagyarok számára! Tisztelt Egybegyûltek! Ne legyenek illúzióink: küzdelmünk nem lesz könnyû. Nem lehet az árral szembe úszni, így meg kell fordítanunk az ár irányát. Arra kérem Önöket, hogy a tüntetés feliratait, kellékeit tegyék el, és legyenek készen arra, ha még többször is az utcára kell vonulnunk. Az elmúlt tizenöt év bebizonyította, hogy a bátortalan, szégyenlõs kéréseink eredménytelenek. Ha kell, komolyabb diplomáciai eszközökhöz tudunk és fogunk nyúlni. Ha kell, ismét tüntetni fogunk. Egy tüntetés ugyanis a diplomácia folytatása – más eszközökkel. Elõbb vagy utóbb, de meglesz az állami magyar egyetemünk. Olyan egyetemet kell építenünk, amelyben a tudás az úr, és amely több, mint egy oktatási intézmény. Olyan szellemi mûhelyeket kell létrehoznunk, melyek nagymértékben hozzájárulnak nemzeti közösségünk és régiónk anyagi és szellemi gyarapodásához. Biztos vagyok benne, hogy ebben a késõbbi nemes küzdelemben is számíthatunk az Önök segítségére. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket! HANTZ PÉTER egyetemi adjunktus, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Oktatási Szakbizottságának elnöke

28. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

Állami költségvetésbõl fenntartott, magyar tannyelvû iskolát, egyetemet akarunk! Bíztató szavak a kolozsvári gyertyás tüntetésen Az imént egyik tüntetõ-társam megjegyezte, „nem jár jól az egyetem órája. De hát – fûzte hozzá – éppen azért vagyunk itt, mert nem jár jól.” Igen, kedves Barátaim, azért vagyunk itt, mert olyan – az erdélyi magyarság követeléseivel is számoló – román egyetempolitikát akarunk, amelynek 2005-ben már illik tudnia, mennyi a pontos idõ. Megrendülten nézem a könyvbe kapaszkodó, gyertyát emelõ lelkek sokaságát, mert a tizenöt év elõtti marosvásárhelyi gyertyás tüntetésre gondolok. Csodálom az erdélyi magyar fiatalokat ma esti megfontolt és bátor kiállásukért, amelyet mi, öregebbek szervezni sem mertünk. Büszke vagyok reátok, erdélyi magyar fiatalok, mert tizenöt, csak óvatosan araszoló politikát látott esztendõ után, a ti elszánt tenniakarásotok nyomán, ismét reménység támad szívünkben. Ám nem elég csupán megrendülni, nem elég csodálkozni, és nem elég büszkének lenni. Szeretnék kézzel fogható feladatot kapni és végezni abból a munkából, amelyhez ti kész tervet is tudtok. Nektek programotok van, ezért azt üzenem minden ittlévõnek és minden egyelõre csak távolról szemlélõ-

nek, hogy menjen el az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Oktatási Szakbizottsága, az Erdélyi Magyar Ifjak, a Magyar Ifjúsági Tanács, vagy a Kolozsvári Magyar Diákszövetség vezetõihez, és kérje ki részét a feladatokból. Aki bármily keveset tesz az erdélyi magyar egyetemért és közoktatásért, nem áldozatot hoz, hanem kötelességét teljesíti. De ha valaki nem teljesíti az erdélyi magyar oktatás ügyében neki jutó feladatot, annak rossz lesz a lelkiismerete és hazug lesz az imádsága. A tizenöt év elõtti gyertyás tüntetésre az akkori hatalom félelemmel nézett, és erõszakkal válaszolt. Most azt üzenjük a hatalomnak, azt üzenjük a romániai oktatásügy felelõseinek, román atyánkfiainak, hogy minden magyar tannyelvû bölcsõde, óvoda, iskola és egyetem, amelyet ebben az országban meg fogunk nyitni, a románság javát szolgálja és ennek az országnak a boldogulását mozdítja elõ. De minden akadály, amelyet utunkba gördítenek, az õ fejükre hoz szégyent, s a románság, az egész ország romlására lesz. Mondhatná bárki, hogy a Protestáns Teológia tanáraként könnyen beszélek, mert önálló magyar és szász tannyelvû egyetemen tanítok. Ám éppen ezért

Márton Áronra emlékeztek Erdélyben Halálának 25. évfordulóján Márton Áron római katolikus püspökre emlékeztek egykori szolgálatának színhelyein, Gyulafehérváron és Kolozsváron. A Szent Mihály-napi búcsúval egybekötött gyulafehérvári búcsún Markó Béla, a román kormány miniszterelnök-helyettese, Szabó Vilmos, a miniszterelnöki hivatal politikai államtitkára, Orbán Viktor Fidesz-elnök, Terényi János bukaresti magyar nagykövet, számos erdélyi katolikus és protestáns egyházi vezetõ és politikus rótta le kegyeletét a néhai fõpásztor emléke elõtt. Az ünnepségen mintegy ezer erdélyi és magyarországi zarándok vett részt. Az ünnepi misét Erdõ Péter, bíboros prímás, esztergom-budapesti érseke celebrálta. A hitéért és a nemzeti közössége melletti bátor kiállásáért a második világháború után meghurcolt püspök tevékenységét Jakubinyi György, az ezeréves gyulafehérvári egyházmegye érseke méltatta. A szertartás után a székesegyház alatti kriptában koszorúkat és mécseseket helyeztek el Márton Áron sírjánál, megnyitották az egykori püspök tiszteletére kialakított emlékszobát, majd a püspök példamutató munkásságát, kivételes egyéniségét méltató elõadások hangzottak el. Markó Béla kifejtette: Márton Áron személyisége, élete példaértékû mindannyiunk számára. Az 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templomban elmondott, a zsidóüldözés ellen keményen állást foglaló prédikációjára és más, hasonló súlyú kiállásaira utalva az RMDSZ-elnök emlékeztetett arra, hogy a mártír püspök mindig felemelte a szavát az intolerancia és a gyûlöletkeltés ellen. – Mindannyian Márton Áron népe vagyunk – hangsúlyozta Markó Béla. Márton Áron boldoggá avatásának eljárása nem sokkal halála után elkezdõdött, ám mindmáig nem fejezõdött be. A néhai püspököt azonban magyarok, románok és zsidók egyformán tisztelték. Három évvel ezelõtt, post mortem, a jeruzsálemi Jad Vashem intézet legmagasabb kitüntetését is megkapta. Az erdélyi magyarság mindig jogainak nagy védelmezõjének tekintette. Mindmáig sokan emlékeznek az 1946 januárjában Gróza Péter (Petru Groza) román miniszterelnökhöz intézett kemény hangvételû levelére, amelyben egyebek mellett a következõket írta: "Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élõ magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, melyeket az Egyesült Nemzetek Alapokmánya a békés együttélés rendezõelveiként megjelölt. És ha a nemzetek közötti békét õszintén akarjuk elõmozdítani, úgy gondolom, a kibontakozás útját ebben az irányban kell keresnünk." 1949 tavaszán letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönre ítélték, s évekig a legnehezebb romániai fegyházakban sínylõdött. 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadult. TIBORI SZABÓ ZOLTÁN (NÉPSZABADSÁG ONLINE, 2005. szeptember 30.)

beszélek: mert látom, mennyire javára van diákjaink egyénisége, egészséges identitása, személyisége és hivatása fejlõdésének az anyanyelvi környezet, a saját kultúra és õsi örökség ápolása. A román, illetve a vegyes tanintézményben tanuló gyermeket, diákot ettõl megfosztják, s valószínû, hogy egész életében csak kisebbségi, azaz sérült lélekkel, frusztrált személyiséggel fog élni és dolgozni, minden esélyegyenlõség híján. Romániának és Európának szüksége van teljes értékû, egyenlõ esélyeket élvezõ , önálló identitású erdélyi magyar emberekre. Ha már Európa átengedett minket, Románia pedig „kézhez vett minket” (Tamási Áron), akkor most – nyolcvanöt év késéssel! – tegyenek is azért, hogy legyen annyi önálló, költségvetésbõl fenntartott magyar bölcsõdénk, óvodánk, elemi iskolánk, szakiskolánk, gimnáziumunk és felsõoktatási intézményünk, amennyire nekünk, magyaroknak szükségünk van. JUHÁSZ TAMÁS rektor (Elhangzott 2005. október 17-én, Kolozsváron.)

Hazatért testvéreink Fájdalommal vettük tudomásul, hogy ID. VISKY FERENC ny. lelkipásztor testvérünk 2005. október 5-én, 87 éves korában hazaköltözött. Földi pályája véget ért, szenvedése lejárt és az Ige alapján, - hitünk és meggyõzõdésünk szerint – ott van a mi Urunknál, Akit szeretett és Akirõl úgy tett bizonyságot, mint Aki elõbb szerette õt. Sokak számára áldott eszköze volt Istennek a hitre jutásban, a hitben való megerõsödésben, megvigasztalódásban. Akár börtönben volt, akár szabadon az Ige Urától kapott szabadsággal szolgálta megváltóját. Hitvese, Jucika néni két hónappal ezelõtt költözött el ez árnyékvilágból. Most már együtt magasztalják a mennyben az Urat. Id. Visky Ferenc szolgatársunk Debrecenben tanult a református teológián, majd Mátészalkán volt segédlelkész. Átszökik a határon s egy ideig apja mellett szolgál Egriben. Szolgálati helyei még: Nagyszalonta, Nyüved, Kéc. Innen kerül börtönbe 1958-ban, azért, mert buzgón szolgálta Urát, akit soha meg nem tagadott, vállalva érte a börtönt is. Szabadulása után 1964-ben Hegyközpályiban szolgál, ameddig engedik, ugyanis kényszernyugdíjazzák. Ám õ halála napjáig szolgálta Mesterét ott, ahol csak bizonyságot tehetett róla. Temetésén Horváth Levente lelkipásztor testvérünk szolgált Ján. 1,18 alapján. Hollandiából és Új-Zélandról is jöttek elbúcsúzni tõle. Azért küldte az Úr, hogy a Világosságról tegyen bizonyságot. Nagy áldásokért imádkozott és hozzá nagy alázatért. Utolsó imádságának végsõ mondata ez volt: „Köszönöm a porsátoromat, ezt a szétmálló életet, amely a Te kezedben összeáll! Ámen.” CSOMAY ÁRPÁD generális direktor

PARTIUMI KÖZLÖNY

29. OLDAL

Az egyházi javak visszaszolgáltatásához kértek segítséget Brüsszelben az erdélyi egyházak Mindenekelõtt az egyházi javak romániai visszaszolgáltatásához kértek segítséget európai uniós tárgyalópartnereiktõl Brüsszelben kedden az erdélyi történelmi egyházak vezetõ képviselõi – derült ki azon a nemzetközi sajtótájékoztatón, amelyet a küldöttség tagjai tartottak kétnapos látogatásukról. A delegáció – amelyet Adorjáni Dezsõ evangélikus püspök, Tõkés László református püspök, Szabó Árpád unitárius püspök, Friedrich Gunnesch, a szász evangélikus egyház fõtitkára, Nicolae Anuºca, a görög katolikus metropolita elsõ tanácsadója, továbbá a római katolikus egyházat képviselõ Fejes Anzelm Rudolf püspök, premontrei prépost alkotott – az Európai Bizottság és az Európai Parlament illetékeseivel, illetve Brüsszelben mûködõ nemzetközi egyházi szervezetek képviselõivel találkozott, megbeszéléseik célja egyebek között egyházaik „áldatlan helyzetének“ bemutatása volt, illetve annak jelzése: segíteni szeretnék, hogy Románia az európai normákat tiszteletben tartani tudó állammá váljék. Mint Tõkés László az újságíróknak elmondta, találkozóikon szolidaritást, egyetértést és nyitottságot tapasztaltak. Tárgyalópartnereik mindenütt határozott segítséget ígértek, és cserében folyamatos kapcsolattartásra, több információ nyújtására kérték az erdélyi küldöttséget. Az uniós megfigyelés folytatására is ígéretet kaptak. A megbeszéléseken szóltak a kisebbségi egyházakat – a román ortodox egyház javára – sújtó diszkriminációról, illetve a felekezeti oktatás korlátozott voltáról is. Kérték, hogy foglalják ezeket a kérdéseket a Romániáról szóló országjelentésbe, és érjék el, hogy Bukarest teljesítse az integrációs feltételeket. Reményüket fejezték ki, hogy még Románia tényleges csatlakozása elõtt sikerül elérni követeléseik teljesítését. ERDÉLYI TÖRTÉNELMI EGYHÁZAK KÉPVISELÕINEK ÖKUMENIKUS KÖZÖSSÉGE AZ EURÓPAI BIZOTTSÁG RÉSZÉRE TISZTELETTEL JOSÉ MANUEL BARROSO ELNÖK ÚRNAK Tisztelt Elnök úr! Alulírottak, a romániai történelmi egyházak képviselõi a hét elején Brüsszelben jártunk. Az Európai Parlament illetékeseivel való megbeszélések rendjén arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy egyházainknak a kommunista diktatúra idején történt intézményes üldöztetése nyomán, Románia EU-csatlakozásának küszöbén, továbbra is súlyos gondok merülnek fel a tényleges vallásszabadság tekintetében. Egyházi ingatlanainkat nem szolgáltatta vissza a román kormányzat. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy egyházaink több mint 4.000 ingatlant igényeltek vissza az államtól, melyek elengedhetetlenül szükségesek vallási, karitatív, társadalmi és oktatási feladataink elvégzéséhez. Ennek ellenére egyházaink mind a mai napig sem kapták vissza ingatlanaik 90 százalékát. Romániának még nincs vallásügyi törvénye. Örömmel fogadtuk, hogy a jelenlegi kormányzat, az elismert vallásfelekezetekkel konzultálva elké-

A 15 éve halogatott egyházivagyon-visszaszolgáltatás nem várathat többé magára – hangoztatták a mintegy kétmillió hívõt képviselõ küldöttség tagjai. Ez idõ alatt 4 ezer ingatlannak csak alig tíz százaléka jutott vissza jogos tulajdonosának birtokába. Csak a váradhegyfoki premontrei kanonokrend 13 millió amerikai dollárnyi vagyont szeretne visszakapni. A román görög katolikus egyháznak még a templomait sem adják vissza – derült ki a sajtóértekezleten. Tõkés László úgy vélte: az uniós tagországok kisebbségi téren általában azzal maradnak, amivel bejutnak az unióba. Márpedig a csatlakozási tárgyalások alkalmával kevéssé érvényesültek a kisebbségi, az egyházi ügyek – állapította meg, hozzátéve, hogy a javak visszaszolgáltatása is a vallásszabadság kategóriájába tartozik, mert ahhoz az is kell, hogy az anyagi feltételek megteremtõdjenek. „A román kormány nem konzultált velünk, vagy elhallgatta a konzultáción kifejtett álláspontokat, írásban kifejtett álláspontunk elsikkadt“ – hangoztatta Tõkés László. Esetenként elmaradt a reakció a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) részérõl is. Azt is fontosnak tartják, hogy a közös kormányüléseken a magyar kormány is vállalja a kisebbségi felekezetek problémáit. Adorjáni Dezsõ arra mutatott rá: a kisebbségeknek igazából egyetlen közintézménye az egyház, és ha ezek fejlõdését adminisztratív eszközökkel gátolják, az etnikai kérdés is. A tulajdon esetében van ugyan törvény, de annak végrehajtása szerinte lassú, és visszaélések, korrupciós esetek tarkítják: a visszakövetelt ingatlanokat például eladják, és ezzel lehetetlenné teszik visszaszolgáltatásukat. Nicolae Anusca úgy vélte, Romániában az állam nem semleges az egyházakhoz való viszonyában, a kulturális államtitkárság idõnként beavatkozik az

egyházak belsõ életébe, autonómiájába. Az egyházak közti esélyegyenlõség elvét szerinte is sérelmek érik. Az állami intézmények a szülõi jogok gyakorlását is akadályozzák (Romániában ugyanis az oktatási törvény megengedi, hogy a gyermek vallásoktatásban részesüljön). Sok konkrét eset hozható fel arra is, hogy a román többségi egyház a kisebbségi egyházak ellen uszít – mondta el. Fejes Anzelm Rudolf a legújabb restitúciós törvény gyenge pontjának nevezte, hogy az a szóban forgó ingatlant bitorló cég hatáskörébe juttatja a visszaadásra vonatkozó döntést. Újraparcellázással ugyancsak nehezítik az ingatlanok visszaadásának eljárását. Mint mondta, a küldöttség egyebek közt azt kérte Brüsszeltõl, hogy figyelje folyamatosan a vonatkozó törvények betartását. Az állam megfosztotta az egyházakat a levéltáraktól, a bizonyítékoktól, ugyanakkor kéri a bizonyítékokat a szóban forgó tulajdonokkal kapcsolatban. Szabó Árpád emlékeztetett arra: Erdélyben 1948-ig több évszázadon keresztül a felekezeti oktatás biztosította elsõsorban az ifjúság nevelését középiskolai szinten. Ezt a tevékenységet most az egyházak folytatni szeretnék: az alkotmányban szerepel is a felekezeti oktatás biztosítása, de ennek törvényi háttere még nem született meg. A küldöttség tagjai részt vettek a brüsszeli Magyar Házban hétfõn este rendezett 1956-os megemlékezésen. A delegáció a sajtótájékoztatón köszönetet mondott az Európai Parlamentben dolgozó magyar néppárti csoportnak a meghívásért, illetve a határon túli magyarok brüsszeli lobbiirodájaként mûködõ Duna-Tisza Egyesületnek a szervezésért.

szítette a vallásügyi törvény tervezetét. Megdöbbentésünknek adunk viszont hangot amiatt, hogy az egyházakkal egyeztetett szövegben kormányzati tisztviselõk egy lényegi módosítást eszközöltek. A szövegtervezettel ellentétben ugyanis, amely a felekezeti oktatás állami finanszírozását irányozza elõ, a végleges szöveg csupán feltételes módban engedi meg, hogy az állam pénzbelileg támogassa a felekezeti oktatást. Az 1995-ben elfogadott és 1999-ben módosított román tanügyi törvény elismeri a vallásfelekezetek azon jogát, hogy minden szinten és bármely profil szerinti oktatási intézményeket hozzanak létre és mûködtessenek. Bár az ország 2003-ban módosított alkotmánya a többi oktatási formával egyenlõ rangot szavatol a felekezeti oktatásnak, a tanügyi törvény ennek megfelelõ módosítása két év után is várat magára. Az egyház-finanszírozás törvényi kereteinek hiánya komoly feszültségeket gerjeszt az egyházak között. A többségi egyházat 1989 óta túlfinanszírozzák, és miközben kisebbségi egyházaink hiába próbálják elkobzott ingatlanaikat visszaszerezni, az ortodox egyház kormányrendeletek révén kerül hatalmas értékû javak birtokába. Mindezeket szem elõtt tartva, ki kell mondanunk, hogy a román alkotmány által szavatolt esélyegyenlõség és vallásszabadság nem tükrözõdik a vonatkozó törvénykezésben. Ezért kérjük Elnök úr közbenjárását, hogy az európai intézmények monitorizálják a romániai kisebbségi törté-

nelmi egyházak és a nemzeti kisebbségek sorsának alakulását. Meggyõzõdésünk, hogy a Romániáról szóló ország-jelentésben is említést kell tenni az egyházainkat diszkrimináló gyakorlatról.

MTI, 2005. október 18.

Az Evangélikus Egyház részérõl: ADORJÁNI DEZSÕ püspök A Királyhágómelléki Református Egyházkerület részérõl: TÕKÉS LÁSZLÓ püspök Az Ágostai Hitvallású Szász Evangélikus Egyház részérõl: GUNNESCH FRIEDRICH fõtitkár Az Unitárius Egyház részérõl: DR. SZABÓ ÁRPÁD püspök A Román Görög Katolikus Egyház részérõl: ANUªCA NICOLAE érseki fõtanácsos A Római Katolikus Egyház részérõl: FEJES RUDOLF ANZELM apát, prépost-prelátus

30. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY

A Román Görög Katolikus Egyház helyzete a romániai egyházi élet általános keretei között I. BEVEZETÕ Romániának a csatlakozás folyamatában elért eredményeire vonatkozó 2004-es évi jelentés Csatlakozási Feltételek 1. fejezetének Emberi Jogok és Kisebbségvédelem címû 1.2. alpontja B bekezdése kifejezetten utal a Román Görög Katolikus Egyház helyzetére. A jelentés szövege csupán a Román Görög Katolikus Egyháztól 1948-ban a Román Állam által elkobzott javak visszaszolgáltatásának ügyével foglalkozik. Amellett, hogy a jelentés csak vázlatosan foglalkozik az elkobzott javak visszaszolgáltatásával és a Román Görög Katolikus Egyház a Román Államhoz intézett ezirányú kereseteivel, nem tartalmazza a Román Görög Katolikus Egyház híveit ért diszkriminációnak és a vallásszabadság megsértésének semmiféle elemzését. Annak ellenére, hogy a dokumentum pontos utalásokat tartalmaz a romániai felekezetek által a bukaresti illetékes bizottsághoz benyújtott kérelmek, valamint a már visszaszolgáltatott ingatlanok számára nézve, az elmúlt évben Romániában e téren minimális elõrelépés történt. Ez évvel bezárólag a Román Görög Katolikus Egyház 2.207 visszaszolgáltatási kérelmet nyújtott be, melyek közül csupán 30 oldódott meg, százalékban kifejezve ez alig több, mint 1%. Figyelembe véve ugyanakkor, hogy az 501es törvény 2005-be történt módosítása kiterjesztette a törvény hatáskörét és lehetõséget adott a felekezeteknek újabb visszaszolgáltatási kérelmek benyújtására, a valójában visszaszolgáltatott ingatlanok százalék-aránya ennél sokal kisebb. A legutóbbi évi jelentés óta a Román Görög Katolikus Egyház elkobzott templomainak visszaszolgáltatása tekintetében Románia semmiféle elõrelépést sem tett. II. A ROMÁNIAI GÖRÖG KATOLIKUS HÍVEKET ÉRT HÁTRÁNYOS MEGKÜLÖNBÖZTETÉS Jelen elemzés összehasonlítást végez a Román Görög Katolikus Egyház helyzete és állapota és az EBESZ konzultatív szakértõi csoportja által Guidelines for Review of Legislation Pertaining to Religion or Belief címû dokumentumban 2004 június-júliusában lefektetett elvek és normatívák között, melyeket az O.D.I.H.R., a Velencei Bizottsággal való egyeztetés nyomán fogadott el. 1. A GONDOLAT-, A LELKIISMERETÉS A VALLÁS SZABADSÁGA Romániában ezek az elvek a következõ esetekben sérülnek: – Egyes személyek vagy csoportok vallásának vagy vallásos meggyõzõdésének szabad megváltoztatását a többségi egyház, valamint az állami hatóságok gátolják, ezekre a személyekre pedig társadalmi nyomás nehezül (Pesceana esete Vâlcea megyében). – Az elhunyt személyeket nem temethetik el görög katolikus vallásuk szertartása szerint, vagy nem veszik figyelembe az elhunyt hozzátartozóinak kérését, mivel a temetõt birtokló többségi felekezet megtiltja a temetõbe való bejutást (például: Salva, Ileanda, Szilágy megye; Filea de Jos, Gârbãu, Sãliºtea de Sus, Kolozs megye; Magina, Lupºa, Fejér me-

gye; Roºia, Szeben megye). Megjegyzendõ, hogy az említett temetõk valamikor a Román Görög Katolikus Egyház tulajdonában voltak, a Román Állam 1948-ban kobozta el azokat és juttatta a Román Ortodox Egyház tulajdonába. – A 2005 júliusában kiegészített és módosított 2002/501-es törvény 1. paragrafusa értelmében a visszaszolgáltatások nem vonatkoznak az elkobzott templomokra, annak ellenére, hogy a Román Állam által önkényesen elkobzott templomok visszaszolgáltatása a Román Görög Katolikus Egyház számára kivételes fontossággal bír. – A görög katolikus hívek nem gyakorolhatják saját hitéletüket, ugyanis templomaikat a többségi felekezet foglalja el. 2. AZ ÁLLAM SEMLEGESSÉGE ÉS RÉSZREHAJLÁS-MENTESSÉGE A romániai állami hatóságok által ez az elv sorozatosan sérül, a következõk szerint: – A Vallásügyi Államtitkárság képviselõinek részrehajló magatartása, a tisztségviselõk ugyanis a többségi felekezet egyházi vagy világi alkalmazottainak sorából kerülnek ki. – Egyes, tulajdonjogra vonatkozó bírósági határozatok végre nem hajtása (például: Szatmárnémeti, Iclod, Kolozs megye; Balázsfalva, Fejér megye). – A Román Kormány által jóváhagyott egyes határozatok végre nem hajtása és be nem tartása, mint például: a 466/1992-es Kormányhatározat (Bukarestben – 40.000 nm telek, épület és telek; Nagyvárad – a püspöki székház épülete, Kolozsvár – Zeneakadémia, a Coºbuc-gimnázium épülete, iskolaépület). – A bíróságok illetékességének elhárítása és egyes olyan ügyek megtárgyalásának elutasítása, melyekben a Román Görög Katolikus Egyház bírósági eljárást kezdeményezett visszaszolgáltatási ügyben (pl.: Sâmbãta, Bihar megye; az ügyet a CEDO elé utalták). Ebben az esetben maga az igazságszolgáltatáshoz való jog szabadsága is sérül. – Az önkényesen elkobzott javak elidegenítését megtiltó rendelkezések kijátszása. Nagyon sok példa van arra, hogy az utóbbi 15 évben a valamikor a Román Görög Katolikus Egyház tulajdonában lévõ javak kikerültek az állami tulajdonból, és magántulajdonba kerültek. Ebben az esetben az állam nem vállal felelõsséget a javak természetbeni visszaszolgátatására; ez a folyamat, melynek során az állam a felekezetektõl elkobzott tulajdonokat eladja, pillanatnyilag is folytatódik, mindazon törvényes rendelkezések ellenére, melyek tiltják ezt (pl.: Bukarest – telek és épületek, Balázsfalva, Fejér megye – épületek). – Egyes elõírások jogelvekkel ellenkezõ, célzatos és önkényes értelmezése. Ez a gyakorlat gyakran azonosítható a mezõgazdasági- és erdõterületek visszaszolgáltatásának végrehajtása során (pl.: Fejér megye, ahol a 2001-ben tisztségben lévõ prefektus arra szólította fel a polgármesteri hivatalokat, hogy a volt görög katolikus tulajdonokat csak a település görög katolikus és ortodox hívei számának arányában szolgáltassák vissza. Ezt a gyakorlatot követték és követik ma is).

– A többségi felekezet kivételezett állami támogatása a kisebbségi egyházakkal szemben (templomépítések támogatása, középületek használati jogának átruházása a többségi felekezetnek, alkalmazottaik anyagi támogatása). 3. A VALLÁSI KÖZÖSSÉGEK AUTONÓMIÁJA AZ ÁLLAMHOZ FÛZÕDÕ KAPCSOLATUK VISZONYLATÁBAN Romániában a felekezetek belsõ szervezõdésének szabadsága jelentõsen sérül, mivel egy felekezet által létrehozott intézmények csak abban az esetben nyernek hivatalos elismerést, ha a polgári jogrendtartás egyes kiegészítõ elõírásainak is megfelelnek (pl.: új egyházközségek létesítése, kongregációk és szerzetesrendek elismerése). A Vallásügyi Államtitkárság intézkedései, melyek a kisebbségi egyházak szervezõdését szabályozzák, kimondottan a többségi felekezetek javát szolgálják. 4. EGYENLÕSÉG ÉS MEGKÜLÖNBÖZTETÉSMENTESSÉG Ebben a tekintetben a közszolgálati médiákban való diszkriminációtól mentes szereplés biztosítása törvényes kereteinek hiányát említhetjük. Romániának további erõfeszítéseket kell tennie abban a tekinteteben, hogy csökkentse és kiküszöbölje a diszkrimináció veszélyét, ugyanis a többségi felekezet kivételezett helyet foglalt és foglal el a többi romániai felekezettel szemben. A többségi felekezet ezen kivételezett helyzetét a Román Állam a kisebbségi egyházakkal szembeni önkényes intézkedései is okozzák, különösképpen a görög katolikus egyház esetében. 5. SZÜLÕI JOGOK A Román Állam igen sok esetben nem tartja be a törvényes gyám felekezeti hovatartozása szerinti erkölcsi és vallási neveléshez való jogot. Az a tény, hogy az állami tanintézményekben a kisebbségi felekezetekhez tartozó diákokat sok esetben nem oktathatják felekezetükhöz tartozó vallástanárok – amint az a többségiek esetében történik – visszaélésekre ad lehetõséget. Vannak esetek, melyek során az állami iskolák vezetõsége akadályozza a görög katolikus vallástanárokat óráik megtartásában. Elõfordul, hogy a görög katolikus vallástanárnak megtiltják az iskolába való belépést, annak ellenére, hogy az ott tanuló diákok jelentõs hányada görög katolikus családból származik (pl.: a tordai 5-ös számú iskola, Kolozs megye). Románia Alkotmányának 32. paragrafusa 5. bekezdése kimondja: „Az oktatás minden szinten állami-, magán- és felekezeti iskolákban, a törvénes rendelkezések keretei között történik”, valójában azonban a felekezeti oktatás helyzete Romániában nem rendezett. A felekezeti oktatást általában magánoktatásként kezelik, ennek következtében ezeket a tanintézményeket teljes mértékben a diákok vagy az egyházak tartják fenn. 6. TOLERANCIA ÉS KÖLCSÖNÖS TISZTELET Az EBESZ tagállamai vállalták, hogy „a különbözõ vallásfelekezetek hívei között a kölcsönös tolerancia és tisztelet légkörét tartják fenn”. (Folytatása a 31. oldalon)

31. OLDAL

PARTIUMI KÖZLÖNY Romániában ezen a téren nem történt jelentõs haladás, ebben a tekintetben csak néhányat említünk meg a többségi egyház utóbbi idõszakban tett lépései közül, melyek sértik ezt az elvet: – A nagykárolyi (Szatmár megye) Román Ortodox Esperesség Románia Elnöki Hivatalához, Románia Parlamentjéhez, valamint a Mûvelõdési és Kultuszminisztériumhoz intézett 2005.06.15/297. számú nyílt levele, melynek hangneme felekezetek közötti gyûlölelet szít és minõsíthetetlen sértéseket tartalmaz a Görög Katolikus Egyház és egyes görög katolikus hívek címére. – Az Erdélyi Ortodox Érsekség Zsinatának 2004. április 26-án kelt határozata, melyet Fõtisztelendõ Lucian Mureºan mitropolitának, a Román Görög Katolikus Egyház érsekéhez címeztek, és amely nagy vonalakban hasonlóképpen az elõbbi dokumentum szellemében íródott.

– Olyan könyvek nyomtatása és terjesztése, melyek gyûlöletet és intoleranciát szítanak (pl.: A Román Ortodox Egyház és a Görög Katolikus Egyház a nemzet színe elõtt, szerzõ Petru Ciuhandu lp., Huta-Finiº Kolostor, Bihar megye, II. Kiadás) III. KÖVETKEZTETÉSEK A Román Görög Katolikus Egyház véleménye szerint: – a romániai egyházi életet csak a Román Állam 1940–1989 között az egyházakkal szemben elkövetett önkényes intézkedések hatásainak és a Román Görög Katolikus Egyházat ma is sújtó hátrányos megkülönböztetés teljes kiküszöbölésével lehet normalizálni.

– Mindaddig, míg a román hatóságok az elõbbi pontban foglaltakat meg nem oldották, fölösleges olyan rendelkezések kibocsátása, melyek a romániai egyházi életet hivatottak rendezni. A bukaresti hatóságoknak a Vallásügyi Törvény elfogadására tett törekvései nem vezetnek az egyházi élet normalizálódásához, hanem mintegy szentesítenék a jelenlegi rendezetlen helyzetet, a diszkrimináció és az intolerancia gyakorlatát. – A Román Államnak vállalnia kell mindazon önkényes intézkedések következményeinek jóvátételét, melyek a Román Görög Katolikus Egyházat 1948 után érték, ezek hatásainak teljes kiküszöbölését. + LUCIAN érsek és mitropolita

NICOLAE ANUªCÃ érseki tanácsos

ERDÉLYI EGYHÁZAK ÖKUMENIKUS KÜLDÖTTSÉGÉNEK LÁTOGATÁSA Brüsszel, 2005. október 17–18.

Elõterjesztés a romániai egyházak helyzetérõl Alulírottak, a romániai történelmi egyházak képviselõi felhívjuk a figyelmet arra, hogy egyházainknak a kommunista diktatúra idején történt intézményes üldöztetése nyomán, Románia EU-csatlakozásának küszöbén, továbbra is súlyos gondok merülnek fel a tényleges vallásszabadság tekintetében. I. Egyházi ingatlanaink vissza nem szolgáltatása által a román kormányzat (1) akadályozza a vallásszabadságot, (2) megsérti a magántulajdon szentségét, (3) korlátozza a kisebbségi közösségek jogait, illetve (4) megvonja a civil társadalom fejlõdéséhez szükséges anyagi forrásokat. A kommunista diktatúra összeomlása óta eltelt majd tizenhat esztendõben alig történt elõrelépés ebben az ügyben – annak ellenére, hogy az Európa Tanács Parlamenti Körgyûlésének 176/1993. számú Ajánlása, valamint 1123/1997. számú Határozata Románia kötelességévé teszi az egyházi vagyonoknak a restitutio in integrum elve alapján való maradéktalan visszaszolgáltatását. A román parlament megalkotta ugyan az 501/2002-es törvényt, amely a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik, a tényleges restitúció azonban túlságosan lassan halad, számos esetben pedig akadályozzák a visszaítélt ingatlan tényleges birtokbavételét. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy egyházaink több mint 4.000 ingatlant igényeltek vissza az államtól, melyek elengedhetetlenül szükségesek vallási, karitatív, társadalmi és oktatási feladataink elvégzéséhez. Ennek ellenére egyházaink mind a mai napig sem kapták vissza ingatlanaik 90 százalékát. Megjegyezzük, hogy a hivatalban lévõ, új kormány 2005 tavaszán törvénycsomagot dolgozott ki a visszaszolgáltatási folyamat felgyorsítására. A gyakorlat szintjén azonban a helyhatóságok, az adminisztráció és az igazságszolgáltatás továbbra is akadályozzák a restitúciót. II. Romániának még nincs vallásügyi törvénye, mely a „nemzeti" ortodox egyház, valamint más tizenhét „hivatalos" felekezet mûködését szabályozná. A Constantinescu-adminisztráció idején beveretett kötelezõ iskolai vallásoktatás nem ütközött különösebb ellenállásba az ortodox egyház részérõl. Az utóbbi idõben elszaporodó konfliktusok azonban azt jelzik, hogy nem történt meg az állam és az egyház különválasztása. Sõt a Román Ortodox Egyház azon törekvése, hogy az állam részérõl kiváltsá-

gokban részesüljön, hosszú évek óta akadályozza a vallásügyi törvény megalkotását. Örömmel fogadtuk, hogy a jelenlegi kormányzat, az elismert vallásfelekezetekkel konzultálva elkészítette a vallásügyi törvény tervezetét. Megdöbbentésünknek adunk viszont hangot amiatt, hogy az egyházakkal egyeztetett szövegben – amelyet csak a görög katolikus és a baptista egyházak nem írtak alá – kormányzati tisztviselõk egy lényegi módosítást eszközöltek. A szövegtervezettel ellentétben, amely a felekezeti oktatás állami finanszírozását irányozza elõ, a végleges szöveg csupán feltételes módban engedi meg, hogy az állam pénzbelileg támogassa a felekezeti oktatást. III. Az 1995-ben elfogadott és 1999-ben módosított román tanügyi törvény elismeri a vallásfelekezetek azon jogát, hogy minden szinten és bármely profil szerinti oktatási intézményeket hozzanak létre és mûködtessenek. Mindazáltal a felekezeti oktatás továbbra is háttérbe szorul a közoktatáshoz képest, különösképpen azért, mert a törvény nem szabályozza a felekezeti oktatás állami finanszírozását. Bár az ország 2003-ban módosított alkotmánya a többi oktatási formával egyenlõ rangot szavatol a felekezeti oktatásnak, a tanügyi törvény ennek megfelelõ módosítása két év után is várat magára. IV. Egyházaink hosszú századokon át mûködtették oktatási intézményeiket. Ennek megfelelõen a közoktatás támogatási rendszeréhez hasonló módon kérjük iskoláink finanszírozását (normatív támogatás). A vallásügyi törvény elõkészítésekor a felekezetek ugyanígy egyetértettek abban, hogy az államnak támogatnia kell a felekezeti oktatást. Egyházaink nevében azt kérjük, hogy jótékonysági egészségügyi intézményeink, valamint öregotthonaink is olyan állami támogatásban részesüljenek, mint a hasonló közintézmények. Az egyház-finanszírozás törvényi kereteinek hiánya komoly feszültségeket gerjeszt az egyházak között. A ma is hatályban lévõ, 1948-as vallásügyi törvény leplezetlen állami befolyásra törekedett az egyházak életében. A román ortodox egyházat 1989 óta túlfinanszírozzák, sõt miközben kisebbségi egyházaink hiába próbálják elkobzott ingatlanaikat visszaszerezni, az ortodox egyház kormányrendeletek révén kerül hatalmas értékû javak birtokába.

Mindezeket szem elõtt tartva, ki kell mondanunk, hogy a román alkotmány által szavatolt esélyegyenlõség és vallásszabadság nem tükrözõdik a vonatkozó törvénykezésben. Egyházaink elkötelezett hívei Románia demokratizálódásának, és annak, hogy a koppenhágai kritériumok teljesítése által országunk csatlakozzon az európai struktúrákhoz. Éppen ezért tisztelettel kérjük az európai intézményeket és a nemzetközi egyházi szervezeteket, hogy segítsenek bennünket egy olyan romániai társadalom létrehozásában, amely a sokszínû Európához hasonlóan képes a vallási és etnikai különbözõséget tiszteletben tartani. Ezen célból azt is kérjük, hogy kövessék szoros figyelemmel – és monitorizálják – a romániai kisebbségi történelmi egyházak és a nemzeti kisebbségek sorsának alakulását. Meggyõzõdésünk, hogy elkobzott ingatlanaink visszaszolgáltatása elõfeltétele kell, hogy legyen Románia uniós integrációjának. 2005. október 17. Az Evangélikus Egyház részérõl ADORJÁNI DEZSÕ püspök A Királyhágómelléki Református Egyházkerület részérõl TÕKÉS LÁSZLÓ püspök Az Ágostai Hitvallású Szász Evangélikus Egyház részérõl GUNNESCH FRIEDRICH fõtitkár Az Unitárius Egyház részérõl DR. SZABÓ ÁRPÁD püspök A Román Görög Katolikus Egyház részérõl ANUªCÃ NICOLAE érseki fõtanácsos A Római Katolikus Egyház részérõl FEJES RUDOLF ANZELM apát, prépost-prelátus

32. OLDAL 2001 novemberében az erdélyi magyar történelmi egyházak szervezésében nagy visszhangot kiváltó értekezletre került sor Kolozsváron, a kommunizmus idején elkobzott egyházi tulajdonok tárgyában. A következõ esztendõben egyházaink, valamint a román görög katolikus egyház püspökei, illetve képviselõi Strasbourgban jártak követségben elbitorolt ingatlanaink visszaszolgáltatása érdekében. Egyházaink határozott közös fellépésének minden bizonnyal nagy szerepe volt az 501/2002. számú restitúciós törvény megszületésében. Az ingatlanügyek lassú és elégtelen rendezõdése újabb tanácskozás összehívására késztette Egyházkerületünket. A 2005 májusában, Nagyváradon tartott értekezlet résztvevõinek egyetértésével október 17–18-án újabb egyházfõi küldöttség utazott Brüsszelbe, melyhez ez alkalommal a szász evangélikus egyház képviselõje is csatlakozott. A Duna–Tisza Társaság brüsszeli irodája, illetve a Szilágyi Zsolt irodavezetõ által szervezett jószolgálati úton járt ökumenikus küldöttség tagjai a következõk voltak: Tõkés László református, Szabó Árpád unitárius és Adorjáni Dezsõ evangélikus püspökök, Fejes Rudolf Anzelm premontrei fõapát – a Római Katolikus Egyház részérõl –, valamint Nicolae Anuºca görög katolikus érseki fõtanácsos és Friedrich Gunnesch, a szász evangélikus egyház fõtitkára. Az Erdély vallási és nemzeti sokszínûségét is megjelenítõ delegáció a tagjai által képviselt hat felekezet több mint kétmillió hívének a jogai és érdekei védelmében kereste fel az Európai Unió, illetve az Európai Parlament és az Európai Bizottság vezetõ képviselõit. Rendhagyó látogatásuk célját és tárgysorozatát Elõterjesztés a romániai egyházak helyzetérõl címû, közösen aláírt dokumentumban tárták vendéglátóik elé. Erdélyi kisebbségi egyházaink küldöttei az Európai Unió brüsszeli intézményeinek a következõ felelõs beosztású tiszt- és tisztségviselõivel, illetve politikusaival találkoztak és folytattak tárgyalásokat (látogatási sorrendben): Michael Weninger – Manuel Barroso EB-elnök egyházügyi fõtanácsadója Nelly Maes – az Európai Szabad Szövetség (EFA) elnöke Wenceslas Lobkowicz – Olli Rehn bõvítési biztos hivatala romániai fõosztályának a vezetõje Gál Kinga – EP-képviselõ, az EU–Románia parlamenti vegyes bizottság alelnöke Szájer József – EP-képviselõ, az Európai Néppárt frakciójának alelnöke, az Európai Néppárt magyar delegációjának vezetõje Elmar Brok – az EP Külügyi Bizottságának elnöke Henrik Lax – EP-képviselõ, az EP Kisebbségi Bizottságának (Intergroup) alelnöke Az Európai Unió hivatalos tisztségviselõin kívül ökumenikus küldöttségünket európai egyházak, illetve egyházi szervezetek Brüsszelben akkreditált képviseletei is fogadták, úgymint: Az Európai Egyházak Konferenciájának (CEC) Egyház és Társadalom Albizottsága – Rüdiger Noll igazgató Az Európai Közösség Püspökkari Konferenciáinak Képviselõ-testülete (COMECE) – Josef Homayer püspök-elnök A Németországi Evangélikus Egyház (EKD) brüsszeli kirendeltsége – Sabine von Zanthier fõtanácsos asszony Egyházi küldötteinket ünnepélyes keretek köCímünk: 410210 ORADEA str. Jean Calvin nr. 1, jud. Bihor Telefon/Fax: 0259/432-837 E-mail: [email protected]

PARTIUMI KÖZLÖNY

KÖZLEMÉNY zött fogadta továbbá Magyarország európai néppárti képviselõcsoportja. Küldötteink megbeszéléseket folytattak Surján László és Olajos Péter EP-képviselõkkel. Szintén találkoztak Kónya-Hamar Sándor romániai magyar EP-megfigyelõvel. Október 17-én este a brüsszeli Magyar Házban vettek részt az 1956os forradalom évfordulója alkalmából tartott emlékünnepélyen, mely a történelmi esemény erdélyi vonatkozásait elevenítette fel. Látogatásukról egyházi vezetõink nemzetközi sajtóértekezleten számoltak be. Erdélyi történelmi egyházaink brüsszeli látogatását egyfelõl a romániai egyházi tulajdonviszonyok másfél évtized után is tovább húzódó rendezet-

Üzenet a nagyvárad-olaszi igehallgató Gyülekezetnek Kedves Testvéreim! Egyházunk és magyarságunk ügyeinek képviseletében Brüsszelbe menet, a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium elorozott sportpályájának kérdésében fontosnak tartom tudomásotokra hozni a következõket: Mindenekelõtt köszönetet mondok mindazoknak, akik az elmúlt hónapokban hûségesen kiálltak a sportpálya érdekében, illetve Egyházunk és Ifjúságunk érdekei védelmében. Küzdelmünk nem volt hiábavaló. A vitatott terület kisajátítását és használatba vételét sikerült leállítanunk. Egy héttel ezelõtt az erõltetett módon odacsempészett emlékmû-elemeket elszállították a helyszínrõl. Azt megelõzõen pedig a Városi Tanács is megváltoztatta elõzõ – önkényes és diszkriminatív – határozatát. Már-már megoldódni látszott a helyzet, amikor is utóbb a román ortodox egyház megintcsak „bekeményített“, és lehetetlen feltételeket szab magyar református diákjaink pályahasználatának. Kitartunk igazunk és jogaink mellett. Botrányos, hogy kereken egy hónappal az iskolakezdés után Gyermekeink még mindig nem léphetnek a lezártan, üresen álló sportpályára. Kérjük a Várost, hogy szolgáltasson igazságot nekünk! Hangsúlyozzuk, hogy nem a református egyház keveredett konfliktusba az ortodox egyházzal, hanem a város vezetõsége okozott megoszlást egyházaink között. Méltó tehát, hogy ugyanõ rendezze a helyzetet. Kérünk Benneteket Testvéreink, hogy tartsatok ki igaz ügyünk mellett. További támogatásotokat és segítségeteket kérjük – szeretettel: 2005. október 16.

TÕKÉS LÁSZLÓ püspök

PARTIUMI KÖZLÖNY www.kiralyhagomellek.ro 32 oldal

ára 3 lej (30000 régi lej)

lensége, másfelõl pedig a Románia küszöbön álló európai integrációja kínálta kedvezõ politikai körülmények tették szükségessé és indokolttá. Kisebbségi egyházaink saját tapasztalataik alapján jutottak arra a következtetésre, hogy Isten után leginkább saját magukra támaszkodhatnak – éppen ezért közvetlen úton szükséges jogaikat kivívniuk és érdekeiket érvényesíteniük. Ennek összefüggésében brüsszeli tárgyalásaikon is sajnálattal kellett ráébredniük arra, hogy (1) felsõbb politikai érdekek miatt sajátos egyházi és kisebbségi érdekeik háttérbe szorultak; (2) a román hatalom és a politikai osztály – beleértve az RMDSZ-t is – a sikeres és gyors csatlakozást elõbbrevalónak tartja, mint annak elõfeltételeként: a kisebbségi jogok és a vallásszabadság biztosítását, a vallási és etnikai diszkrimináció megszüntetését, a demokratikus tulajdonviszonyok megvalósítását, a felekezeti oktatás támogatásának törvénybe foglalását, végsõ soron pedig a demokratikus jogállamiság megteremtését. Tárgyalópartnereik meglepõen nagy érzékenységet és nyitottságot tanúsítottak problémáik iránt. Õszintén üdvözölték a látogatást, és szorgalmazták a hasonló találkozók rendszeresítését. A hozzájuk eljutó – hivatalos – információk egyoldalúságát kifogásolva, kifejezték igényüket aziránt, hogy több információt nyerjenek Romániáról. Megütközéssel szereztek tudomást az egyházi javak visszaszolgáltatása terén fennálló áldatlan helyzetrõl, a többségi „nemzeti” egyház privilegizált állapotáról, illetve a kisebbségi egyházakat sújtó diszkriminációról, valamint az egyházak belsõ életébe történõ – autonómiájukat sértõ – gyakori állami beavatkozásról, és a visszaszolgáltatást gátoló bürökratikus akadályoztatásról és huzavonáról. Történelmi egyházaink küldöttei megbeszéléseik során: – kérték, hogy a felvetett problémák kerüljenek a csatlakozási tárgyalások napirendjére, illetve kerüljenek be a Romániáról készülõ országjelentésbe; – szorgalmazták egyházi és kisebbségi helyzetünk EU általi folyamatos monitorizálását; – igényelték és javasolták az EU-intézményekkel való állandó és közvetlen kapcsolattartást; – erdélyi látogatásra hívták meg tárgyalópartnereiket. Kéréseik és javaslataik – a jelek szerint – meghallgatásra találtak. Vendéglátóik szintén igényelték a hiteles és folyamatos tájékoztatást, és gyakorlati tanácsokkal látták el egyházaink küldötteit jogaik és érdekeik érvényesítése vonatkozásában. Egyházaink továbbra is fenntartják azon álláspontjukat, hogy a restitutio in integrum elvének maradéktalan teljesítése Románia európai csatlakozásának elõfeltételét képezi. Maguk is elkötelezett támogatói az integrációnak, ez azonban nem valósulhat meg a csatlakozáshoz szükséges, ún. koppenhágai kritériumok érvényesülése – egyebek mellett –: az egyházak közötti esélyegyenlõség megteremtése, a tényleges vallásszabadság, valamint az emberi, kisebbségi jogok biztosítása, nem utolsósorban pedig a teljes körû vagyon-visszaszolgáltatás végrehajtása nélkül. Nagyvárad, 2005. október 20. A KIRÁLYHÁGÓMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KÜLÜGYI OSZTÁLYA Készült: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Szenczi Kertész Ábrahám Nyomdájában