KRESLEY COLE Vámpírharc

KRESLEY COLE Vámpírharc

Fordította Gazdag Diana

KRESLEY COLE Halhatatlanok alkonyat után sorozat 3.

Vámpírharc

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010

A fordítás alapjául szolgáló mű: Kresley Cole: No Rest for the Wicked

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Vámpíréhség Vámpírszerető Előkészületben: Vámpírvér

Copyright © 2007 by Kresley Cole Hungarian translation © Gazdag Diana, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010

ISBN 978 963 254 302 4

Ezt a regényt a melegszívű, szellemes és lenyűgöző Ben Kendricknek ajánlom, mert elég jó barátnők vagyunk ahhoz, hogy így szólhasson hozzám: „nem kéne már nekem ajánlanod az egyik könyvedet?”, és „hogy is állunk azzal a könyvajánlással’?”

A szerelmi bűbáj sokban hasonlít a műugráshoz. Ha egyszer belevágsz, nincs többé visszaút, és a végén jól ráfaragsz, ha dunsztod sincs, hogy mi a frászt csinálsz. Hőn Áhított Mariketa, a boszorkányok kufára, a Boszorkányok Házának leendő vezetője

A boszorkányok egy dologra jók, és csak arra. Gyújtásnak. Bowen Graeme MacRieve, a lykae trón harmadik számú várományosa

BEVEZETÉS A Három híd erdeje 1827 tele

Meg akarja jelölni a testemet… A telihold megvilágította a havat és a kopasz fákat, s Mariah vadászzöld ruhája jelzőtűzként ragyogott fel az őt üldöző szörny szemében. Megjelölni a fogával, gondolta vadul a lány, miközben átszökkent egy jeges patakon. A szörny őrjöngő üvöltése az egész erdőben visszhangzott. Hallatára Mariah megbotlott. Rémülten, négykézláb kapaszkodott fel a partoldalon, hogy tovább meneküljön haza. Nyírfaágak akaszkodtak a hajába, hidegtől zsibbadt arcát karmolták. Épp sikerült kicsavarodnia az ölelésükből, amikor ismét hullani kezdett a hó, s látása elhomályosult. Újabb üvöltés hatolt át a sötétségen; az éjjeli teremtmények elnémultak, szakadozó lélegzete fülsüketítővé vált a beálló csendben. Bowen, a férfi, akit leánykora óta szeretett, figyelmeztette a teliholdra, felkészítette őt: – Átváltozom, Mariah. Nem tudom irányítani. Te meg még mindig védtelen vagy a sérülésekkel szemben… De Mariah ragaszkodott hozzá, hogy találkozzanak ma este, mert tudta, milyen kritikus időszak ez a férfinak – és mert alig várta, hogy kárpótolhassa, amiért újra meg újra nemet mondott a vágyaira. Aztán ütött az utolsó óra, s bátorsága cserbenhagy-

7

ta. Szerelme arcára pillantott, de a hold a helyébe lépő szörnyet fedte fel. Az megneszelte rettegését. Fagyos, kék szeméből állatias sóvárgás sütött. Aztán összeszűkült a ráeszméléstől. – Menekülj… Mariah! – recsegte ismeretlen érdességgel. – Rohanj… a kastélyba! Zárkózz be… előlem! Mariah hallotta, hogy törve-zúzva csörtet a nyomában, egyre közelebb ér, de már ő is majdnem ott volt. Az erdő szélén elébe tárult az alant elnyúló, hófödte síkság s rajta az otthona – a királyság három nagy folyójának kereszteződése fölé magasodó kastély. Szinte karnyújtásnyira. Mariah a síkságra vezető, ismerősen kanyargó ösvény felé inalt. Alig tért rá, szeme előtt mozgás támadt. A levegő hirtelen hollóktól hemzsegett, felröppentek körülötte, szárnyukkal zsibbadt arcába csaptak. Vakon feléjük lendült, megbotlott, és lába alól kicsúszott a jeges, gyökerekkel átszőtt talaj. Súlytalanul… zuhanva… legurult a szurdok oldalán… Az ütközéstől elakadt a lélegzete, látása elsötétült. Még mindig zuhant… Émelyítő, nedves puffanással ért a szurdok fenekére, mintha valami erő átlyukasztotta volna a gyomrát. Hihetetlen fájdalom járta át. Értetlenül bámulta a testéből meredező, éles facsonkot. Nem… nem… ez lehetetlen! Ahogy a fájdalom dermesztő, belső nyomássá tompult, erőtlenül megfogódzkodott a királyi favágó által kivágott nyírfa kiálló végébe. Minden lélegzetvétellel vér bugyogott a szájából, és arcán legördülve, puhán, mint a könny, a hóba csorgott. Tekintete kábán a mennyboltra siklott, és ő hallgatta, hogy a szörny nagy robajjal, szélsebesen vágtatva közeledik, mintha megszimatolta volna a vérszagot. Ám még oda sem ért, Mariah már felfedezte, hogy nincs többé egyedül. Épp felfigyelt a feje fölött köröző újabb hollókra, amikor aj-

8

kát jeges ajak illette. Üresség és zavar járta át, mint a lassan szétáradó métely. És amíg hasztalanul vonaglott, fejében egy hang mesélt neki erről az estéről, e célokkal teli zimankós éjről. – Halál reád! – súgta a hang véres szájához érve. Mariah azonnal érezte, hogy leállt a szíve. Tüdeje beszüntette a munkát, a szenvedés álarca elernyedt az arcán. A tünemény elhalványult, más vette át a helyét. Mariah utolsó pillantása a szörnyre esett, aki kínjában a holdra vonítva, karmaival saját mellkasát szaggatta vad bánatában.

9

1. FEJEZET Napjainkban Lidércek sírkamrája Guatemala dzsungelében A Talizmán Kupa harmadik napja Nyeremény: négy maja áldozati fejdísz, értéke 7 pont

– Utánam lopakodik, Mr. MacRieve? – kérdezte Hőn Áhított Mariketa a mögötte haladó lykae-t anélkül, hogy hátrafordult volna. A sírkamrába vezető sötét folyosón Bowen MacRieve hallgatagon követte őt. Csakhogy Mariketa éppúgy érezte rátapadó tekintetét most, mint a Talizmán Kupa gyűlésén három estével ezelőtt. – Ugyan, boszorkány. – Hogy tűnhet ilyen vészjóslónak a recsegő skót raccsolás? – Csak olyasmi után lopakodom, amit el akarok kapni. Mariketa megfordult, és a férfira sandított, tudván, hogy skarlátvörös köpönyegének csuklyája alatt – melytől egy percre meg nem vált – nem láthatja az arcát. Ő ellenben jól látta a férfiét a fölötte himbálódzó lámpás fénykörében, és csuklyájával palástolta hosszú, elismerő pillantását. Némán felsóhajtott. A lykae hímek hírhedten jóképűek voltak, és az a néhány példány, akivel összehozta a sors, valóban rászolgált a hírnévre, emez azonban még rajtuk is túltett, annyira szívdöglesztően szexi volt. Egyenes, sűrű, fekete haja nyilvánvalóan drága ingének gal-

10

lérjáig ért. Teste – melyen oly sűrűn járt az esze az elmúlt napokban – pompás volt. Jócskán két méter fölé magasodott, s bár a folyosó elég széles volt, hogy két átlagos termetű ember elférjen benne egymás mellett, széles válla és tagbaszakadt, nyúlánk alakja kitöltötte a teret. Külsejének e számos vonzó tulajdonsága közül azonban mégis a szeme volt az, ami különlegessé tette. Gazdag, meleg, borostyánszínű volt, ám vészjósló fény bujkált benne, s ez tetszett Mariketának. Ő maga is vészjósló volt kissé. – Eleget bámészkodtál már? – ripakodott rá bántón a lykae. Igen, valóban szexi, de sajna a boszorkányokat köztudottan gyűlöli. – Végeztem magával – felelte a lány, s komolyan is gondolta. Nem pazarolhatja az idejét goromba vérfarkas harcosok utáni epekedésre, ha fajtájából elsőként akarja megnyerni a Kupát, ezt a Versenyfutás a világ körül mintájú, halhatatlanok számára rendezett kincsvadászatot. Gondolatban vállat vont, és folytatta útját előre, az újabb sírkamrához. Ez volt a tizedik, amit megvizsgált a versenytársaival a feneketlen maja sír mélyén eltöltött órákban. A férfit valószínűleg meglepte a kurta elbocsátás, mert egy percbe is beletelt, mire ismét a nyomába eredt. A visszhangzó falak közt csupán döngő léptei csaptak zajt, többé nem foglalkozott azzal, hogy tompítsa őket. Idegőrlő hallgatás feszült közöttük. – Ki nyitotta ki a kamrába vezető kőtáblát? – kérdezte végül, túlságosan is közel nyomulva hozzá. – A három tündéríjász és néhány démon. – Az íjászok, a két férfi és a nő halálos lövésznek számítottak villámgyors sebességükkel, a tomboló démonhímek pedig döbbenetes erővel bírtak, egyedül a lykae-k múlták őket felül testi erőben. De a sírkamra bejáratát lezáró kőrostély kimozdítása még nekik is

11

majdnem lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Látszott, hogy a kor előrehaladtával és a földrengések miatt az egész piramisszerkezet eltolódott, s most a rostélyon nyugodott, amely így tonnákat nyomott. Felemeléséhez mindannyiuk együttműködésére szükség volt – amíg a két démon tartotta, az íjászok hatalmas kőgörgeteget gurítottak alá, ami megtámasztotta. – És csak úgy hagyják, hogy belépj, miután ennyit küszködtek? Mariketa megtorpant, és ismét szembefordult vele. – Mi mást kellett volna tenniük, Mr. MacRieve? – A többiek nemcsak megengedték, hogy belépjen, hanem… noha alig ismerte őket… össze is akartak dolgozni vele, mert négy kincs volt. Cade, az egyik démon még abban is segített, hogy leereszkedjen a külső bejárattól a több méterrel lejjebb elterülő első előkamrába. Aztán szétszéledtek, hogy bejárják a kamrák labirintusát, és felesküdtek a Szövetségre, hogy értesítik egymást, ha találnak valamit. MacRieve ajka gonosz mosolyra görbült. – Én pontosan tudom, mit tettem volna. – Én meg pontosan tudom, hogyan toroltam volna meg. – A férfit meglepte, hogy Mariketa nem tart tőle, de az igazsághoz tartozik, hogy nem volt ijedős fajta, míg magassággal vagy mértéktelenül nagy rovarokkal nem került szembe. És tisztában volt vele, hogy a Kupa versenyzői milyen elvetemülten hajszolják a kincseket világszerte. Pont a Kupa irgalmatlansága miatt küldte a Boszorkányok Háza Mariketát a versenybe, holott még csak huszonhárom éves volt, és a kétes hírű New Orleans-i gyülekezetből, a boszorkányok lógós zónájából érkezett. Ráadásul még át sem változott halandóból halhatatlanná. Mindazonáltal Mariketa sosem riadt vissza egy kis fortélytól, és sok boszorkánnyal ellentétben nem habozott volna va-

12

rázslatot bevetni, hogy bajt zúdítson más fejére, ha kiérdemelte az illető – és ha uralkodni tudott kiszámíthatatlan erői felett. MacRieve addig nyomult a sarkában, míg két méter tízet verő, fortyogó vérfarkas hímként fölé nem tornyosult. Legalább egy fejjel magasabb és százszorta erősebb volt nála, a magát megemberelő Mariketa azonban nem hátrált meg. – Légy résen, kis boszorkány! Nem bölcs dolog ingerelni a magamfajtát! A Kupa fődíja egy úgynevezett terminálkulcs volt. E kulcs lehetővé tette, hogy birtokosa visszautazzon az időben, méghozzá nem is egyszer, hanem kétszer. Mariketa tudta, hogy a lykae bármikor kész kivonni őt a versenyből egy ilyen eszközért. Meg kell tehát győznie valahogy, hogy ez lehetetlen. – Ahogy engem sem! – Hangja állhatatosan csengett, amikor felnézett rá. – Ne feledje, csiribí-csiribá, és a vérét savvá változtatom – hazudta vakmerően. – Igen, hallottam hírét erődnek. – MacRieve szeme összeszűkült. – Azért kíváncsi lennék, miért nem te nyitottad ki a sírkamrát egy ujjpöccintéssel. Valóban, talán sikerült volna felemelnie a rostélyt, ha erősen összpontosít, ha példátlan szerencse szegődik mellé, és másnaposság sem gyötri. Ja, és ha halálos veszedelemben forog. Sajna azonban ereje adrenalinalapon működött, amitől éppoly végtelen volt, amilyen irányíthatatlan. – Maga szerint arra kéne fecsérelnem a varázserőmet, hogy sírkamrákat nyitogassak? – csipkelődött Mariketa. A blöffölés nagyasszonya akcióban. – Az olyan lenne, mintha magát azért hívnák, hogy megemeljen egy tollpihét. A férfi felkapta a fejét és végigmérte. Úgy tűnt, egy óra is beletelt, mire ismét elindult. Mariketa megkönnyebbülten felsóhajtott magában. Ha bárki is rájönne a Szövetségben, milyen sérülékeny valójában, nyomban megpecsételődne a sorsa. Ez nem volt titok előtte,

13

mégis, függetlenül attól, milyen keményen gyakorolt, valahányszor jelentős erőt fejtett ki és bocsátott szabadjára, a dolgok mindig felrobbantak. Mint borgőzös mentora, Elianna magyarázta: – A lovaknak erős a lábuk, de ettől még nem prímabalerinák. – A vén Elianna naponta trenírozta Marit, miként uralja bűbáj a romboló természetét, mert hitte, hogy ellenségeikben leginkább a burkolt mágia kelt félelmet. Márpedig a Boszorkányok Háza a félelemmel kufárkodott. A folyosó végül egy széles, magas falban ért véget, amelyre mindenütt ghoul arcokat és állatokat faragtak. Mariketa magasra emelte lámpását, mire a domborművek mintegy árnyként mozogni látszottak. Kétségtelenül az volt a dolguk, hogy őrizzék a padló tövében nyíló kis alagút bejáratát, mely maga is tátott, agyaras szájat formázott. Egy intéssel előreengedte a lykae-t. – Kor a szépség előtt, Mr. MacRieve. – Mariketa ismét végigmérte a férfit, majd szemügyre vette a szűk nyílást, mely nem lehetett szélesebb egy négyzetméternél. – Már ha úgy véli, hogy átfér rajta. A férfi mozdulatlanul állt, eszében sem volt hagyni, hogy dirigáljanak neki. – Csak az emberek hívnak Mr. MacRieve-nek. Mariketa vállat vont. – Én nem vagyok ember. – Anyja tündérdruida volt, megboldogult apja kétes hírnévnek örvendő varázsló. Mari tehát tündérboszorkány, vagy türázsló volt, ahogy barátnői ugratták. – Szóval, jobb szeretné, ha Bowennek hívnám, vagy Bowe-nak becézném? – Bowe-nak a cimboráim becéznek, vagyis te nem! Micsoda seggfej… – Nem gond. Egész rakásra való nevet tartogatok a tarsolyomban, ami illik magára. A legtöbb ó-ra végződik.

14

A férfi elengedte füle mellett a megjegyzését. – Te mászol előbb az alagútba. – Nem gondolja, hogy illetlenség lenne négykézlábra ereszkednem maga előtt? Mellesleg magának nincs szüksége lámpásra, hogy lásson a sötétben, és ha előremegy, biztos lehet benne, hogy lehagy végre, és elsőként ér a kincshez. – Rühellem, ha bárki vagy bármi mögém kerül. – A férfi összefonta a karját, és vállával az egyik kőfalba faragott, vicsorgó képnek támaszkodott. Mariketa sosem látott még lykaet vérfarkassá hatalmasodni, de tudta azoktól, akik már igen, hogy ez a hím éppoly rémisztő lehet, mint bármely létező vagy kitalált szörnyeteg. – És mivel rajtad van a vörös kis köpönyeged – folytatta –, semmit sem fogok látni, ami… ne lenne illendő. – Kiforgatja a szavaimat? Közlöm, hogy kriminálisan édes vagyok… – Akkor minek köpönyeg alá rejtőzni? – Nem rejtőzöm! – Ami azt illeti, pontosan azt tette. – És szeretem hordani. – Gyűlölte. Már születése előtt megjövendölték, hogy ő lesz a Hőn Áhított, a Boszorkányok Házában az utóbbi évszázadok legbefolyásosabb szülötte – de négy évvel ezelőtt azt is megjósolták, hogy a Szövetségből egy hím a sajátjának fogja tekinteni és magának követeli. Megkísérli elzárni s oly hévvel őrizni, amit mágia nem győzhet le, ezáltal pedig megfosztja az erejétől a Házukat. A jóslat óta kénytelen-kelletlen álcázta magát, valahányszor kitette a lábát otthonról. Mondani sem kell, késő tinédzseréveinek féktelen randizása súlyos csapást szenvedett. Viselte hát a köpönyeget – vöröset, mivel szíve mélyén Skarlát betű-típusú lázadó volt –, és extra védelem gyanánt mágikus bűbáj mögé bújt, mely elváltoztatta a külsejét, a hanghordozását és az illatát.

15

Ha egy MacRieve-hez hasonló hím rátekintett, barna hajú, kék szemű nőt látott – holott valójában a haja vörös, a szeme szürke volt –, és nehezére esett visszaidézni bármit, ami ugyanolyan maradt, például a vonásait, az alakját, a haja hoszszát. A bűbáj annyira hozzánőtt, hogy már alig gondolt vele. De még ezen óvintézkedések mellett is nagy ívben kerülnie kellett a Szövetség független híméit. A Kupagyűlésen azonban a fülébe jutott – az itteninél több pletykát még nem hallott a világ –, hogy MacRieve már megtalálta a társát, csak elvesztette több mint egy évszázaddal ezelőtt. Mariketa sajnálta. A lykae-k egész élete a társuk körül forgott, és hosszú halhatatlanságuk során csak egyszer – egyetlenegyszer – kaptak esélyt az örökkévalóságban, hogy ráleljenek a boldogságra. Amikor látta, hogy a férfi meg sem moccan, így motyogott: – Rendben. Szépség a kor előtt. – Kibújt lámpása hevederhurkából, és bemászott a nyíláson. A hely szűkebb volt, mint feltételezte, de meggondolnia magát nem maradt ideje, mert a férfi közvetlenül utána mászott. Sorsába beletörődve fújt egyet, és a lámpást magasba tartva világította az utat. A kő nyirkosan hűs volt, s Mariketa örült a köpönyegnek – míg rá nem hágott térdével a szegélyére, és le nem rántotta a fejét a nyakán megkötött szalag. Amikor másodszor fordult elő ugyanez, megtántorodott. Hátralökte a kelmét, hogy mögötte ússzon, míg ő előrehalad. Tessék! Máris jobb! Öt másodperccel később: – MacRieve, a köpönyegemen tapos! Engedje el… Mielőtt cselekedhetett volna, a férfi benyúlt a térde közé, fel a mellkasához, és egyetlen karmával elhasította a nyaka körül a szalagot. Mariketa szeme elkerekedett, lámpását elejtve próbálta felmarkolni a köpönyegét, de a lykae kiragadta a kezéből. – Adja vissza! – Csak lelassított, téged éppúgy, mint engem.

16

Mariketa fogcsikorgatva igyekezett türtőztetni magát. – Ha előttem haladt volna… – De nem tettem. Ha vissza akarod kapni, miért nem vetsz be egy kis bűbájt ellenem? Csak nem gyanítja, milyen kiszámíthatatlan az ereje? Tán megneszelte a gyenge pontját? – Kétlem, hogy valóban ezt akarja. Bűbájjal vagy anélkül, de már hozzászokott a testét körülvevő ruhadarab védelméhez. És amikor ráeszmélt, hogy nem kapja vissza, alig sikerült megállnia, hogy megdörzsölje a csupasz karját. Hirtelen túlságosan is ráébredt, milyen rövid a sortja, és mennyire felcsúszik a trikója, épp csak ki nem látszik a jel a derekán. Megacélozta magát, hangja közönyösnek tűnt. – Tartsa meg a köpönyeget! – S bár tisztában volt vele, hogy a férfi rajta legelteti a szemét, magára parancsolt, s egyik térdét a másik elé helyezte. – Egy nap majd sokat ér. Pillanatok múltán megszólalt a lykae: – Ne aggódj, boszorkány! Innét nem vagy olyan illetlen. Kissé csontos, ahol számít, de nem túl rossz. Na ja, legelteti. Sok jelzővel lehetett volna illetni a hátsó fertályát, de a csontos nem tartozott közéjük. Csak azért tesz ilyen megjegyzéseket és dörgölődzik hozzád, hogy megingasson. Ám ennek tudata sem gyengítette a férfi erőfeszítéseinek a hatását! – Csontos, ahol számít, MacRieve? Érdekes, pont ezt hallottam én is magáról! A férfi szárazon felnevetett, és végül követte. – Kétlem. Talán csak túl zsenge vagy, azért nem hallottál a lykae hímekről. Finom kis fülek és hasonlók. De igen, hallotta. Az elmúlt napokban el is töprengett ezen a szóbeszéden meg azon, vajon illik-e MacRieve-re. Milyen hosszú még ez az átkozott alagút…

17

– Nyugalom, leányzó! – recsegett a fülébe a férfi. Mariketa szeme ismét elkerekedett, amikor megérezte, hogy combja hátsó felére egy forró tenyér tapad. – Skorpió gabalyodott abba a rengeteg hajadba. – El a kezekkel, MacRieve! Azt hiszi, nem látom, mit művel? Ennek az alagútnak minden négyzetcentiméterét átvizsgáltam! Csak észrevettem volna egy skorpiót! – Amikor újra elindult, a férfi megszorította a lábát. Hüvelykujjának karma a bőrének nyomódott, magasan a belső combján, s váratlan gyönyörhullámokat keltett benne. Elnyomta borzongását. Csak azután szedte össze ismét magát, hogy megérezte haján a legyintést. – Higgyem el, hogy itt egy skorpió, pont abban az alagútban, amelyben mászunk, aztán a hajamban köt ki? Más lénykellék is szerepel a listáján, amire hivatkozhat? Múmia esetleg nem akad a hajamban? Igazán meglep, hogy nem a klasszikus „tarantula”-mesével rukkolt elő. A férfi kidugta karját a lába közt – már megint –, és a felsőtestét súrolva elé hajított valamit. Valami halmot. Mari odatartotta a lámpást… Az öklömnyi skorpió látványára mászni kezdett hátra… és szorosan MacRieve-nek préselődött – elég furcsa pozíció bárkivel, de egy vérfarkassal különösen. A férfi megmerevedett. Minden porcikája. Mariketa érezte, hogy karja a válla fölött domborodik, finoman kidolgozott hasa a hátára simul. Egyre növekvő erekciója keményen a hátsójának feszült. Tehát igazak a vérfarkas hímekről kerengő hírek, gondolta kábán. Egyes számú bizonyíték: meglehetősen követelődző. – Menj előre! – nógatta a férfi rekedtesen. Nehézkesen szuszogott Mariketa fülébe. – Az kizárt. Itt ragadtam egy skorpió és valami keménység között. – Beharapta ajkát, s azt kívánta, bárcsak hallották volna

18

barátnői a megjegyzését. A férfi hátratolatott. – Már megöltem – zihálta. – Továbbmehetsz, csak ne érj hozzá! – Miért törődik velem? – Homlokráncolva döbbent rá, hogy a lykae ráhajló alakja nélkül fázik. – Nem törődöm. Csak egy skorpiócsípés lelassítana. Mögötted vagyok, rémlik? – Mintha olyan könnyedén feledni lehetne! – Csak ezután hatoltak el hozzá a kőszívű szavak. – Hé, vérfarkas, nem kéne a zsákmányát marcangolnia, a mancsával pofoznia vagy ilyesmi? Eltegyem magának későbbre? – Visszarakhatom oda, ahol találtam, boszorkány! – Varanggyá változtathatom! – Talán inkább robbantott varanggyá. MacRieve ujja minden figyelmeztetés nélkül a kis, fekete tetoválásra bökött a derekán. – Mit jelent ez az iromány? Mariketának elakadt a lélegzete a férfi érintésével járó döbbenettől, és testének zsigeri válaszától. Legszívesebben a kezének dőlt volna, de nem értette, miért. Felcsattant: – Befejezi végre a tapizást? – Nem tudhatom. Mondd, mit jelent a jel! Mariketának halványlila gőze sem volt. Amióta az eszét tudta, viselte. Egyedül arra emlékezett, hogy anyja mindig kiírta a levelezésében ezt a rejtélyes betűt. Legalábbis addig bizonyosan, amíg magára nem hagyta New Orleansban, hogy kivegye kétszáz éves druida-szabadságát… A férfi megkocogtatta a jelet, türelmetlenül várva a választ. – Annyit tesz: „tök részeg, és elvesztette a fogadást”. Most pedig tartsa meg magának a mancsát, ha nem akar kétéltűvé válni. – Amikor feltűnt a nyílás, szelesen nekilódult, és a lámpását vadul himbálva kimászott. Alig tett három lépést az új

19

kamrában, MacRieve csuklón ragadta és megpendítette. Tekintetével végigpásztázta, és átemelt a vállán egy hosszú tincset. Szemmel láthatóan fel sem tűnt neki, hogy hüvelykujjával a loknit morzsolgatja. – Minek köpönyeg alá rejteni ezt az arcot? – dörmögte félrebillent fejjel, miközben vizslatta. – Amennyire meg tudom állapítani, nincs egy szál gond se veled. De tündérnek látszol. Így érthető a neved. – Hogy is állhatnék ellen ilyen hízelgő bókoknak? – A nevét illetően azonban igaza volt. Sok tündér neve kezdődött Marival vagy Kari-val. Tüntetően a haján puhán megpihenő kézre meredt. MacRieve úgy rántotta el, mint aki megégette, aztán morcosan bámulta, mintha ő lenne érte a felelős. – Most éppen a bűbájod hatása alatt állok, ugye? – Hihetetlen, de odahajolt hozzá, hogy beszívja az illatát. – Nem, egyáltalán nem. Higgye el, azt tudnám. MacRieve mintha a fülén ült volna, folytatta: – Igen, így van. – Percről percre ádázabb arcot vágott. – Hiszen erre születtél. Mariketa azonban valami oknál fogva nem félt tőle. Inkább… izgatott volt. A férfi bizonyára meglátott valamit a tekintetében, ami nem volt ínyére, mert hirtelen elfordult tőle. Amíg felmérte környezetüket, Mariketa őt vette szemügyre, hogy legalább egyetlen olyan vonást fedezzen fel rajta, amit nem talál szexinek, de kudarcot vallott. A halhatatlanok mind akkor „dermedtek” halhatatlanságba, amikor elérték erejük teljét, és túlélésük a leginkább biztos volt. MacRieve azonban később változott át, mint a többi hím, akikkel a Szövetségben találkozott. Legalább harmincöt évesnek látszott. És a pokolba is, jól áll neki. Jól szabott öltözékét hányavetin viselte. Nyakában, rövid bőrszalagon apró, ősinek tűnő medál függött, hosszú vadász-

20

tőrét az övéhez szíjazta. Indiana Jones nagyképű szépfiúnak tűnt volna mellette. Oldalán ostor fityegett, kétségtelenül felkészült a Kupára nevező vámpírral való találkozásra. Sok démonhoz hasonlóan a vámpírok is teleportáltak – vagyis illantak –, s így legyőzhetetlenné váltak. Mariketa hallotta, hogy a fiatalabb vámpírokat el lehet csípni ostorral, és ha nem tudnak elillanni, könnyebb őket megölni. Aznap este a gyűlésen MacRieve összecsapott a vámpírral, s bár a küzdelem véresen gonosz volt, Mari soha életében nem látott még gyönyörűbbet a férfi mozgásánál. A harcnak egy valkűr közbelépése vetett véget, Mariketa azonban órákig elnézte volna… MacRieve most láthatóan megfeszült. Mariketa követte a pillantását. Ott, a hátsó fal tövében szarkofág hevert, az első, amelyet Mariketa látott. Abban kell lennie a fejdísznek. Mindketten futásnak eredtek; pont a szarkofág előtt ütköztek össze. A férfi egy morranással elkapta Mari karját, hogy félrelökje, s tekintete ismét a kriptára szegeződött. Aztán meglepetten visszasiklott a lányra, és szemöldökét összevonva bámult rá. – Te tényleg azt hiszed, hogy packázhatsz velem? – Keze lecsúszott Mariketa karján, és megpihent a csípőjén. Mariketa szaggatottan lélegzett. – Miért gondolja, hogy bűbáj hatása alatt tartom? – Lehet, hogy a vérében kellő mennyiségű adrenalin tombol, de képtelen a célra fókuszálni. Különösen, amióta megérezte a lykae durva kezét a sortja anyagán át. – Száznyolcvan éve nem értem nőhöz. – Közelebb hajolt hozzá. – Egyszer sem néztem meg ugyanazt a nőt kétszer. Most meg nem bírom levenni a kezemet egy csitri boszorkányról – zihálta a fülébe. – Mert ez a boszorkány elhiteti velem, hogy belepusztulok, ha nem derítem ki, milyen a csókja. – Elhúzó-

21

dott, tajtékzott a dühtől. – Persze, az az átkozott bűbáj az oka! Meg akarja csókolni? Miért pont most? Egészen eddig hűséges volt a halott társához? A gondolatra Mariketa ellágyult – bár fejében kongott a vészharang. És mi van, ha tényleg bűbájt szórt rá? Elianna egyszer azt tanácsolta, vigyázzon, mit kíván. Amikor rábólintott az ősi igazságra, Elianna tovább erősködött: – Nem! De tényleg! Légy óvatos! Nem sejtjük, meddig terjed az erőd, és rengeteg boszorkány képes valóra váltani a vágyait pusztán gondolati úton! Tényleg olyan kétségbeesetten vágyik Bowen MacRieve csókjára, hogy megigézze? Amikor a férfi a szarkofágra emelte, és csípőjét a lába közé fúrta, gyanította, hogy ez nem elképzelhetetlen. Nyelt egyet. – Úgy tippelek, tervbe vette, hogy kideríti, milyen. MacRieve ábrázatáról lerítt a bensőjében dúló ádáz harc. – Hagyd abba, Mariketa! – Attól, ahogy a nevét mennydörögte, Mariketa szíve megolvadt. A férfi levette róla a kezét, de nem húzta el, hanem a csípője mellé helyezte. Begörbülő ujjain a sziklába vájtak a sötét karmok. – Hát nem tudod, miért vagyok versenyben? Utána kutatok, s kívánom, hogy életben legyen. A társát akarja visszakapni! Hát persze! A terminálkulcs segítségével akar visszatérni az időben, hogy megelőzze a halálát. Mariketa váratlanul megneheztelt a nőre, aki ennyi éven át ilyen hűségre sarkallta ezt a harcost. – Én nem… vagy nem szándékosan… én semmit sem csinálok – suttogta, de teste válasza a férfi illatára, igéző szemére és combja közé ékelődő, kemény testére meghazudtolta a szavait. A lykae-t belengő aura megingatta Mariketát. Nehezen forgott az agya. Nem pusztán a férfias hév és az érzékiség csavarta el a fejét. Hanem az állatias erővel vibráló, nyers szexualitás – ez után epedt.

22

Szent ég, tényleg meg akarja csókolni. Ezt kívánta minden porcikája, meg azt, hogy a férfi is ezt kívánja. Vadulj meg értem annyira, amennyire én érted… úgy epedj utánam, ahogy még soha senki után! A férfi a tenyerébe fogta a tarkóját, és lenézett rá. Mariketa lenyűgözve bámult rá. MacRieve borostyán szeme jeges kékké változott. Látszott rajta, hogy kétségbeesetten kutat a lányon valamit, amit felismerhet, s amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmit sem talál, keze reszketni kezdett. – Légy átkozott, boszorkány, nem akarok mást! Mariketa hirtelen ráébredt: rögtön megcsókolják, de olyan szilajul, hogy sosem lesz többé a régi. És MacRieve mindörökre gyűlölni fogja magát, őt pedig megvetni…

23

2. FEJEZET

A boszorkányban buzgott az erő. Bűbáj és varázslat kavargott körülötte. Bowe érezte, látta, hogy ráfonódik és gúzsba köti – így csábította csókra… Nem, nem hagyhatja, hogy eltántorítsa a céljától! Egyszerűen nem hagyhatja! Annyi minden forog kockán ezen a versenyen. A múltja, a jövője. Ennek tudatában – tudva, hogy miért küzd – mégis, miért nem képes levenni a tekintetét a boszorkány arcáról? A lány ránézett, s vonásai megváltoztak. Szivárványhártyája átlagos kékről viharos, intenzív szürkére változott. És amikor megnyalta az ajkát, az a férfi szeme láttára mélyült rózsaszínből egészen telt, csábító vörösbe. Bowe vesszeje egyre keményebben lüktetett, nadrágjának feszült. Igen, muszáj megízlelnie. Hogy is sétálhatna el anélkül, hogy megismerné, mit ígér az a csillogó ajak? Nem, az lehetetlen. Lehetetlen azok után, hogy látta köpönyeg alá rejtett testét. Buja volt, hetyke, duzzadó keble meglepően ívelt. És abban az alagútban, amikor előtte mászott, s ő rajta jártatta a szemét, dús csípőjének és hátsójának varázsa oly erővel igézte, mint a szirének dala. Mérföldeken át követte kőkeményen, várakozástól dübörgő szívvel. Aztán amikor nekitolatva beékelte magát alá? A pokolba is, épp csak ellen tudott állni a késztetésnek, hogy féktelenül fel

24

ne nyársalja… – Bowen… – suttogta Mariketa vággyal teli hangon. A boszorkány kért; ő pedig tehetetlenségében adott. Ez az első csókja csaknem kétszáz éve. Tarkójára simuló kézzel közelebb húzta a lányt, lehajolt, és ajkuk egybeforrt. Már a legkisebb érintés is megrengette. Ahogy súrolták egymást, érezte, milyen adakozó Mariketa ajka, milyen hívogatón nyílik szét. Mariketa felkiáltott, tenyere a férfi mellkasára csusszant, megpihent a nyakán, és a hajába túrt. Bowe nyelve Mariketa szájába siklott, ő pedig lassú, ledér csapásokkal fogadta. MacRieve sípolva szedte a levegőt, és nekitörleszkedve morgott. Szabad kezével elkapta a csípőjét, hogy magához rántsa, s csókja elmélyült. Mariketa helyeslőn nyöszörgött, és ellágyulva nekidőlt. De hiszen a lány igézte meg őt, akkor miért van most a boszorkány magán kívül a szenvedélytől? Olyan, mintha… a hálójába került volna. Mikor húzódik el végre? Csak nem tőle várja? Majd ha rászól, hogy álljon le, valahogy csak sikerül uralkodnia önmagán, ahogy a múltban már annyiszor. Csakhogy Mariketa nem szólt rá. Így suttogott két nyelvcsapás közt: – Igen, Bowen, igen! – Ahelyett, hogy lehűtötte volna, inkább buzdította, mintha azt a célt tűzte volna ki, hogy ő, a lykae, elveszítse a fejét. Keményen megmarkolta a nyakát. Több mint ezer éve rendíthetetlenül megvetette a boszorkányokat. Most meg egy puha, vérvörös ajkú boszorka buja, bódító csókját ízlelgeti, aki – élt a gyanúperrel – minden érzéki vágyát be tudná teljesíteni. Pedig ilyen hosszú kihagyás után Bowe egyfolytában a szexről fantáziált. Hogy ennyi idő után elveszítse a fejét… Kövesd a feledésbe! Kövesd!

25

Mariketa végül megérezte a férfi távolodását, aki egyre agresszívabbá és éppoly harciassá vált, mint ahogy számított rá. A lykae kemény, tüzes csókkal követelte a száját, ő meg alig várta, hogy kiszolgálja a szenvedélyét. Szemérmetlenül nekidörgölődzve térdre ereszkedett, miközben a férfi a hasának préselte makacs erekcióját. Hamarosan halhatatlan lesz, érezte a zsigereiben – mindenki figyelmeztette, hogy a változás útjára lépve elemi erővel rohanja meg a vágy. Eleddig valóban elsöprőnek bizonyult. Erről van itt szó? Hogy csak belekóstol, milyen a kéj két halhatatlan között? Sosem találkozott még olyan férfival, akinek a csókja jobban bűnre csábította volna, s tudta, hogy nem lesz nála esélye soha többé. Megragadta hát a fejét, és úgy csókolta, mintha az élete múlna rajta. Amikor a múltban szeretkezett, érezte, hogy hiányzik valami lényeges, ami nélkül – félt – nem bírja már tovább. Most rájött, mi hiányzott. A hév. Az a lázas szenvedély, mely oly erős, hogy hatására elnémul a józan ész és a gondolat, s nyomában csak az érzés marad. Ezt kínálta neki MacRieve. A férfi a derekát markolva fel-le jártatta a hüvelykujját a törzsén. Aztán hirtelen a köldökébe fűzött kis gyűrűhöz ért, és még mindig az ajkára tapadva meglepetten levegő után kapott. Remegő keze lejjebb vándorolt… Mariketa is majd elepedt, hogy megérintse a férfit. Ujja lesiklott a széles mellkason. Pont a farmerja derekához ért, amikor a lykae keze a sortjába furakodott. Egyre féktelenebbül csókolták egymást. Ahogy minél jobban átadta magát a gondolatnak, hogy így, a kezükkel szerezzenek egymásnak örömet, Mariketa egyre kevésbé állta meg, hogy csípőjét ne hintáztassa a férfi keze alatt. Ám alig ért lejjebb kíváncsi ujjbegye, és cirógatta meg az ágaskodó szerszám széles, síkos makkját, MacRieve akkorát

26

rándult, mintha megperzselte volna az érintése. Elkapta a csuklóját. Láthatóan habozott, hogy elrántsa vagy magához szorítsa-e a kezét. – Ez kell – dörmögte érdes hangon, és átforrósodott farmerjába dugta a lány kezét, hogy megmarkolja vaskos szerszámát. – Átkozottul. – Igen! – kiáltotta Mariketa, ahogy MacRieve végigsimított bugyijának csipkés szélén. A férfi morogva beljebb nyomult. Tenyerébe fogta a lány lába közt átnedvesedett párnácskát, s megborzongva, hevesen a lány szoros markába döfte magát. Amikor Mariketának már semmi kétsége nem volt afelől, hogy ki fogják elégíteni egymást, a férfi megdermedt. S bár szerszáma még mindig a szorításában lüktetett, és zihálva szedte a levegőt, kihúzta kezét a sortjából, és keményen megrázta a fejét. – De nem lehet. Hirtelen kitépte Mariketa kezét a farmerjából, s olyan erővel szorította meg a csuklóját, hogy a lány tenyerébe önkéntelenül bűbáj gyűlt. MacRieve kísértetiesen kék szeme átvilágított a fényen. Aztán mintha eszébe jutott volna, kivel is áll szemben, undorodva rámeredt. Vészjóslón mondta: – Szállj ki a Kupából, boszorkány! Mariketa lassan ingatta a fejét. – Soha az életben, MacRieve! – Hiszen mennyit küzdött azért, hogy bejusson. Na és az után, hogy legközelebb csak kétszázötven év múlva rendezik meg a Kupát. MacRieve ajka finoman hátrahúzódott, s felfedte megnyúló agyarát. – Add a szavad, hogy kiszállsz, különben esküszöm, teszek róla, hogy ne tántoríthass el többé! – Nem próbáltalak eltántorítani… – Baromság! – Mariketát félrelökve arrább taszította a szar-

27

kofág fedelét. Benyúlt, és kiemelte a pompás arany-jáde fejdíszt. – Kis híján elfeledtetted velem, mit is akarok igazán! – Szorosan megmarkolta a kincset, s fenyegetőn rámosolygott. Mindketten tudták, hogy csak a szívére kell helyeznie, s az már utazik is Riorához, a Kupa istennőjéhez. MacRieve a szívéhez emelte a fejdíszt, s az eltűnt; egy pillanattal később Mariketa megérezte a tiszta, igaz varázslatot és az istennő erdei szentélyét a világ túlsó felén. Ilyen könnyen eltékozolni azokat a pontokat – vagy hagyni, hogy elorozzák tőle! – Tényleg azt hiszed, hogy legyőzhetsz? – vonta kérdőre a férfi. – Vagy ha engem nem, a valkűrt vagy a vámpírt? – Egy látó megjövendölte, hogy Kaderin most az egyszer elveszti a Kupát. Most bárkinek van esélye. MacRieve közelről megnézte. – Most már tudod, miért én győzedelmeskedem. Te mi célból jöttél? Hogy megmutassam a világnak! – Magánügy – felelte inkább Mariketa. – Nézd, összefoghatnánk. Kétszer lehet használni a kulcsot. – Összefogni veled? Mi az, amit kínálhatsz? – A férfi ábrázatára kiült, milyen jót mulat a javaslaton. Mariketa összehúzta a szemét. MacRieve jobban tenné, ha nem mulatna rajta. – Nem vagyok híján tehetségnek, MacRieve. Megnyertem az első két feladatot, amelyben indultam. – Mariketa meglepően eredményes tudott lenni ahhoz képest, hogy ritkán ugrott fejest nagy erőpróbát jelentő helyzetekbe. Ám ha úgy döntött, hogy megküzd valamiért, akkor azért valóban keményen küzdött. A Kupán pusztán azért kellett még keményebben küzdenie, mert még halandó volt. – És hiszem, hogy itt én verlek meg téged! – Van fogalmad róla, mennyire megvetem a boszorkányokat?

28

Sokan voltak ezzel így a Szövetségben. A többség félte a boszorkányokat, nem bízott bennük, csak a pénzért cserébe kínált varázslataik miatt állt szóba velük. – Nincs, valamiért elsiklottam e tény fölött, amikor tele volt a szám a nyelveddel. A megjegyzés felpaprikázta a férfit. – Nem hagysz fel a kincskereséssel? Akkor én állítalak félre. – Sarkon fordult, és elrohant az alagút felé. Mariketa gyanította, mit tervez. Hirtelen pánik – és varázslat – lett rajta úrrá. – Várj, MacRieve! – Amikor az alagúthoz ért, a férfi már a másik végén mászott ki. Mariketa utánaküldte a tenyerébe gyűlt varázssugarat. Nem tudta, mire számítson… Bár a sugár egyenesen süvített, mint a lézer, épp mellément. Amikor már csak a pattogó utószikrák és visszamaradt erőlobbanások világították be az alagutat, MacRieve lehajolt, és sötéten rámeredt, majd eltűnt. Mariketa felkapta a lámpását, és rémülettől sípoló lélegzettel, körülötte kavargó varázslattal átmászott azon az undok üregen. Mihelyt kijutott az alagútból, végigvágtatott a folyosókon, és végül kiért az első előkamrába. A sír bejárata majdnem négy méter magasan volt a kamra talaja fölött. Épp idejében futott be ahhoz, hogy lássa, amint a férfi könnyedén, egy ugrással átszeli a távolságot. Aztán visszanéz rá a nyílásból, szemében téboly ül, s látszik rajta, hogy egyre jobban átváltozik. Alakja dühöngő szörnnyé változott. Behúzta a nyakát, és elhelyezkedett a rostély alatt. Amikor felnyújtózott, hogy belecsimpaszkodjon, Mariketa könyörgőre fogta: – Ne tedd ezt, MacRieve! A férfi megemelte a súlyt – erőlködve ugyan, ám egymaga. Ezt a bravúrt előzőleg két démon vitte végbe. És a roppant kőgörgeteg, amit csak három íjász tudott alágurítani? MacRieve

29

egyszerűen arrább focizta, hogy az a párkányról Mariketa mellé zuhanjon. Mintha csak a lány hívta volna őket gondolatban, a külső kamrában megjelentek az íjászok, könnyed mosolyuk világított a lámpásuk fényében. Amikor megpillantották, döbbenten állapították meg, hogy nincs rajta a köpönyege. Tekintetük megállapodott a hegyes fülén. – Mariketa, te is tündér vagy, mint mi? – kérdezte Tera, a nő. – Pletykálták a gyűlésen… Tera elnémult, amint Mariketa idegesen MacRieve irányába bökött az állával. Az íjászok még beljebb nyomultak. Egy szemvillanás alatt három felhúzott íj feszült a lykae irányába, holott belátták, ha rálőnek, elejti a terhét, s ők bent ragadnak. De amúgy is megteszi! Ekkor érkeztek meg a démonok. Gyorsan felfogták, hogyan is áll a helyzet. Agyaruk megnyúlt, és felvették tomboló démon-alakjukat. Szemük elfeketült, bőrük sötétvörösre színeződött. Elegánsan megmunkált szarvuk, mely általában közvetlenül a halántékukból kanyarodott ki és a fejük vonalát követte, most kiegyenesedett, és tűhegyűvé keskenyedett, a szokásos szarvszín pedig sötétülni kezdett. Rydstrom, az idősebb démon recsegve figyelmeztette: – Bowen, jól gondold meg, mit tervezel! – A két férfi egyértelműen ismerte egymást. Tera Mariketának motyogta: – Tudsz segítséget hívni, Mariketa? Mariketa felemelte a jobb tenyerét, hogy pszichikus üzenetet küldjön a gyülekezetének. Nem kapott választ. Ismét kitartotta a tenyerét. Amikor másodszor is felsült, MacRieve kinevette. A szörny hangján acsarogta: – Mégsem vagy olyan erős, boszorkány!

30

Ebből elég! Olyan bősz harag gyúlt a lányban, amilyet alig tapasztalt ezelőtt. Bántani akarta a férfit, bántania kellett. Haragjához hirtelen ritka, erejét megzabolázó összpontosítás társult. Hátradugta a bal kezét, és tenyeréből tőrformát öltő, vörös fényoszlop nőtt ki. Tera észrevehette, miben sántikál, mert hozzásurrant, és felemelte lámpását, hogy elnyomja a varázslat ragyogását. Nőtt… egyre nőtt… Mariketa egy szemvillanás alatt elhajította a fénytőrt. MacRieve megdöbbent a sebességétől. Félreugrott, hogy kikerülje, a tőr mégis a szíve fölött robbant fájdalommentes szilánkokra. Telitalálat. Hajszálra. MacRieve letekintett és önelégülten vigyorgott abban a hiszemben, hogy teljes biztonságban van. – Tartsd meg magadnak a tőrödet, kis boszorkány, amíg éle nem lesz! Nyugodtan hátralépett… és elengedte a követ. A nyílás fülsüketítő robajjal bezárult, a kőbe nyílzápor mart – de már későn. Mariketa arcán szél, kőtörmelék és homok sepert át, a szeme tele lett szemcsékkel. Hallotta, hogy a hímtündérek eszeveszetten üvöltve rohannak és dörömbölnek a falon. Mariketa kitörölte a homokot a szeméből, pislogott egyet, s hitetlenkedve fogadta az elé táruló látványt. A tündérek némán elhátráltak. Egyszer régen valami felugrott, kétségbeesetten keresve a szabadulás útját erről a helyről. A rostély hátoldalát őrjöngő karmolások mély nyomai szántották végig csíkokban.

31

3. FEJEZET

Bowe lassan elhátrált a sírtól. Csend fogadta. Tudta, hogy odabent átkokat szórnak a fejére, de nem hallotta. A piramis lépcsőfokait vastag földréteg fedte, melyet gyökerek és égnek meredő fák borítottak. Csakhogy a romok négyszögletes peremsávját körbeölelő dzsungel is némaságba burkolódzott. Tovább bámulta az építményt, érthetetlen módon semmi kedve nem volt távozni. Míg egyik énje legszívesebben visszacsörtetett volna, hogy még jobban kitöltse a boszorkányon a dühét, a másik szégyenszemre égett a vágytól, hogy kiszabadítsa, és befejezzék, amit elkezdtek az imént. Visszaidézte a pillanatot, amikor a boszorkány felfogta, hogy be fogja őket zárni. Úgy tűnt, megbántódott, bűbája belereszketett. Cade abban a minutumban, még gyilkos haragjának kellős közepén is a lányra szegezte ragadozó tekintetét. A köpönyegétől megfosztott bájos Mariketa felkeltette a démon figyelmét. Bátyja, Rydstrom szintén meglepetten pillantott felé. Bowe-t váratlanul érte, hogy ismeri a két démont, akikről Mariketa beszélt. Közös múltja volt a két fivérrel – egymás oldalán harcoltak évszázadokkal ezelőtt –, és halványan tudatosult is benne a jelenlétük a gyűlésen, amikor végre képes volt levenni a boszorkányról a szemét.

32

Eszébe jutott, milyen elképesztő népszerűségnek örvendenek a démonok a nők körében. Mi a fenéért érinti ilyen rosszul, hogy a lány a fivérek társaságában ragadt? Mert megkaphatják… Még egy utolsó pillantást vetve sarkon fordult, és elügetett a teherautójához. Bowe sem volt mentes a lykae-kre különösen jellemző kíváncsiságtól, és amikor a többiek járművéhez ért, úgy határozott, kideríti, mi rejlik bennük. A démonok teherautójában üres sörösüvegek és szétlapított Red Bull-os dobozok hemperegtek szanaszét. Az íjászok vizes flakonokat, fehérjeszeleteket és elektronikus kütyüket tartottak a magukéban. Eztán következett a boszorkány dzsipje. Úgy tűnt, egy szál magában vágott át ezeken a sáros, nyaktörő hegyi utakon, egészen a puha hegytetőig. Egy szál magában a politikai lázongás melegágyában, a sok veszély közepette. Ezen a sűrű dzsungel borította tájon, ahol az emberi faj két hadseregének háborús összecsapása fenyegetett, mert egy drogkartell és a narkóterroristák bandája rendezni akarta a területi viszályt. S a konfliktus nemsokára kitör. Mi a francot képzelt ez a boszorkány? Az, hogy valami csoda folytán ugyanakkor érkezett, mint a többiek – ráadásul őt magát megelőzve –, nem számított. Két térképet hagyott kiteregetve az utasülésen, mindkettőt kiemelések és terjengős megjegyzések tarkították. A hátsó ülésen négy tanulmány hevert – köztük a Piramisok és paloták, szörnyek és álarcok: a maja építészet aranykora. Az oldalak jó részét színes gemkapoccsal jelölték be szisztematikusan. A könyvek mellett viseltes katonai hátizsák dagadt. A zsák egyik felén éles, hosszú pengéjű, sáros kés, a másikon egy teljességgel oda nem illő, rikító rózsaszín iPod lógott. Rózsaszín iPod tele macskás matricával, te jó szagú! Pontosan hány éves is lehet? Valószínűleg nemrég vált hal-

33

hatatlanná, feltehetően még százéves sincs. De bármilyen korú is, nyilvánvalóan túl fiatal és ostoba ahhoz, hogy tudja, nem szórakozunk csak úgy egy erős, ezerkétszáz éves lykae-vel. Márpedig ez a lány szórakozott, igézettel vette rá, hogy megcsókolja. Bowen MacRieve megvetette a boszorkányokat; nem bolondult bele az őrjítő vágyba, hogy velük legyen! Apja ugyanis valaha egy boszorkány áldozatául esett. Bowe látta maga előtt apja szemét, melyben még évszázadokkal később is riadalom ült, valahányszor elmesélte, hogyan találkozott egy hollófekete hajú, mesebeli szépségű boszorkánnyal, akiben leírhatatlan gonoszság lakozott. Angus MacRieve-et az óhazában, egy havas útelágazásnál hozta vele össze a sors. Koromfekete hermelin-stólájában és fehér köpönyegében ő volt a leggyönyörűbb nő, akit elképzelhetett. A boszorkány azt ígérte, teljesíti egy kérését, ha megmutatja neki az utat a szomszédos városba. Angus alig tizenhét éves volt, és azt kívánta, amit mindig: ő legyen a legerősebb idősebb fivérei között, akik kedélyesen ugyan, ámde könyörtelenül piszkálták. Másnap három fivérének azon a befagyott tavon át vitt az útja, amelyen naponta átkeltek. A tó jege megrepedt alattuk, ők pedig belefulladtak, s mindezt a legkeményebb téli zimankóban. Egy napra rá két másik fivérét verte le a láz a lábáról. Gyorsan elhaláloztak, holott addig egészséges, jó erőben lévő legények voltak. A boszorkány végül teljesítette a kérését. Angus valóban a legerősebb lett. Bowe apja sosem fogja túltenni magát az emésztő bűntudaton. Kérése miatt – még ha nem volt is szándékos – a lykae király hét fiából csak kettő maradt életben: ő és sokkal ifjabb öccse. Angus helyzetét tovább rontotta, hogy undorodva ráébredt,

34

ő lett az örökös. Készséggel mondott le a trónról. A boszorkány örömét lelte abban, hogy tönkretehet egy egyszerű legényt, aki nem volt az ellensége, s aki még kardot sem rántott tomboló dühében. A boszorkányoknak egyetlen céljuk van: hogy viszályt keltsenek és gyűlöletet szítsanak. És a pusztulás magvait hintsék el egy valaha büszke családban. És megigézzék a férfit, hogy életében először hűtlen legyen. Bowe-n eluralkodott az indulat, amikor felfogta, mit művelt azzal az átkozott boszorkánnyal. Felordított, hangja az egész dzsungelben visszhangzott, karmát a lány dzsipjének oldalába vájta, és egész hosszában végigszántotta. Kilyukasztotta a vastag abroncsokat, letépte a motort az alvázról, aztán az összes járműnek nekiesett, és addig szaggatta őket, míg hasznavehetetlenné nem váltak. Kifulladva és fémforgácstól borítva, mogorván a kezére nézett. Máskor tizenöt centis acéllemezbe is lyukat vájt a karmával minden fájdalom nélkül. Most mégis… fájdalmat érzett. Elviselhetetlen fájdalmat.

35

4. FEJEZET

– Boszorkány, MacRieve nem jön vissza – mondta Mariketának Rydstrom, a démon. – Ne vesztegesd az időd arra, hogy vársz rá. A többiek terepszemlét tartottak az előkamrában, s a kőpadló meg a falak erejét próbálgatták, de Mariketa továbbra is meglepetten meredt a bejáratra. Képtelen volt elhinni, hogy MacRieve bezárta erre a vészjósló helyre, és azt is, hogy ezt ő az egyik leggonoszabb bűbájjal torolta meg, amellyel boszorkány halhatatlant megátkozhat. Cade megkérdezte Mariketától: – Amúgy mit tettél a lykae-vel? Mariketa szórakozottan felelte: – Megöltem. Ezt néma csend fogadta. Elszakította tekintetét a bejáratról. – Nem fog felépülni a sérüléseiből – magyarázta. – Hacsak vissza nem tér hozzám, hogy visszafordítsam, a rontás végül végez majd vele. Tierney, aki Tera öccsének látszott, így szólt: – Halandóvá tetted? Ekkora gonoszságon mind megdöbbentek, Cade-et kivéve, aki démoni ábrázatából ítélve csodálta Mariketát. – Csak szólj, nehogy felhergeljelek, boszorkány! – mondta. Mariketa hallott már a Királycsináló Cade-ről, és tudta, hogy kegyetlen kufár. Olyan sokat háborúskodott már ez a sze-

36

rencselovag, hogy azt rebesgették róla, megszerzi bárki trónját. Azt az egyet kivéve, amelyet a bátyja elvesztett. – Tehát valóban olyan hatalommal bírsz, mint a szóbeszéd tartja – jegyezte meg Rydstrom. Vonásai kezdték elhagyni démoni élüket. Lassan visszaalakult szokásos önmagává, bár nála a szokásos annyit tett, hogy szép arcát egy homlokát átszelő és a halántékán lefutó hosszú sebhely csúfítja. Fekete írisze viszszaváltott arra az intenzív zöldre, melynek láttán Mariketa egészen elképedt az első találkozásukkor. S bár a hely túlsó végén állt, még így is fel kellett emelnie a fejét, hogy ránézzen. Rydstrom majdnem két méter tíz centire nőtt, és ehhez csupa izom alkat párosult. – Nagy hatalmú – vágott közbe Cade – és kufár, mint én. – Bátyjáéhoz hasonló zöld szemével végigmérte Mariketát, aki most ébredt rá, hogy nemcsak a köpönyegét kell nélkülöznie, de a bűbája is akadozik. Csakhogy se ereje, se kedve nem volt helyreállítani. Nem is jönne most rosszul, ha egy halhatatlan harcos a párjának tartaná. – Lenyűgöző – bókolt Cade rekedtesen. A két fivér olyan volt, mint két tojás, csak éppen Rydstrom arcát sebhely szelte át, és szarvai szintén megsérültek valahol. Kiejtésük ugyanakkor ég és föld volt. Mindketten a brit gyarmatokon elterjedt kiejtéssel beszéltek bizonyos fokig, de Cade alsóbb osztálybelinek tűnt. Egész fellépése eltért a Rydstrométól – mintha nem a démonkirályságban vagy legalábbis nemesek közt nevelkedett volna. Sommásan fogalmazva Rydstrom viselkedett úgy, mint bátor király, s festett úgy, mint kegyetlen kufár, Cade pedig pont az ellentétének tűnt. Tera mérgesen megigazította hátán az íjat és a tegezt. – MacRieve nyilván tudta, hogy Mariketa megmenekülhet a mágiájával, ti, démonok, meg teleportálhatjátok magatokat innen. De mi hárman még a kőtömböt sem mozdíthatjuk el, olyan

37

magasan van. Mivel a talajról lehetetlen volt kinyomni, esély sem volt rá, hogy akár a démonok, még kevésbé a tündérek fel tudják emelni. Sőt felugrás nélkül csak el sem érték. A felbőszült Tierney hegyes füle szőke fejére lapult. – Nyilván csupán a mi fajtánkat akarta csapdába ejteni. Rydstrom felelt neki: – Ha illanhatnék, magammal vinnélek ebből a sírból; tennék ugyan róla, hogy örökre kiszállj a Kupából, de nem úgy, hogy itt hagylak. Cade kihúzta hüvelyéből a kardját, és tanulmányozni kezdte – így tette egyértelművé, hogy ő bezzeg nem tenne ilyen szívességet. Hild, a csendes harmadik íjász közbeszólt: – Miért mondod, hogy ha illanhatnál? – Tiltás van rajtunk Cade-del, ami megakadályozza, hogy teleportáljunk. Mariketa már éppen úgy döntött, nem kérdezi meg, miért került rájuk a tiltás, amikor Rydstrom komoran elmosolyodott. – Egy elpuskázott puccs, hogy úgy mondjam. Ezért büntettek meg. – Elfeketedő szeme Cade-re villant. – Szigorúan. Hát ez az oka, hogy indultak a versenyen – hogy visszatérjenek az időben, és megtartsák Rydstrom koronáját. – Lehet, hogy a bátyám szívesen segít másoknak – kezdte Cade –, de azok után, hogy láttam, mit művelt Mariketa a lykae-vel, lefogadom, a kis boszorka hagyja, hogy itt rohadjunk meg. – Igaz ez? – kérdezte Rydstrom Mariketától. Lehetséges. – Még szép, hogy nem – válaszolt Tera helyette. – Mariketa sem hagyna minket itt jobban, mint mi őt. Hiszen félig tündér. Nézd meg a fülét! Pokolba a Kupával; az ő ősei valamikor a mi őseink voltak.

38

– Hát ilyen érvelés alapján engem sem fog itt hagyni – jegyezte meg Cade gúnyosan. – Mindketten kufárok vagyunk. Tiltja az illemkódex. – A véletlenen múlik, itt hagyok-e bárkit – szögezte le végül Mariketa. – Fogalmam sincs, hogy fel tudom-e emelni. – Hogy érted ezt? – kérdezte Rydstrom. – Erős vagy. E pillanatban is érzem az erőd. – Én… én mindent felrobbantok – vallotta be a lány. – Úgy, hogy az esetek többségében nem is akarom. Az esetek többségében. Cade a fejét csóválta. – Az egész szerkezet a rostélyon nyugszik. Ha felrobbantod a kőlapot, kártyavárként omlik ránk a sír. Rydstrom folytatta: – Nézzük, milyenek az esélyek, aztán hozzunk racionális döntést! Pontosan milyen gyakran robbantod fel véletlenül a dolgokat? – Arra vagy kíváncsi, hányszor működik a varázslatom? – kérdezett vissza a lány. – Százból kilencvenkilencszer. Míg Tierney a bajsza alatt szitkozódott, Cade kisegítette: – Hát akkor majd keresünk másik kijáratot. Találkozott valaki kivezető úttal bármelyik kamrában? – Nem lesz másik kijárat – szólt közbe Tera, akinek a figyelme a rostély felett kiugró párkányra összpontosult. A kőszegélybe cikornyás állatjeleket és hieroglifákat véstek. – Miért mondod ezt? – érdeklődött Rydstrom. Tera a faragványokra sandítva igyekezett értelmet csiholni az állati és geometrikus alakú rovátkákból. – Mert ez… börtön! – Megfejtetted azokat a jeleket? – kérdezte Mariketa Terától. Tierney felelt meg helyette: – Tera minden nyelvet ismer. Tera fordított nekik:

39

– Itt az áll, hogy ez a sír börtön, ahova hat démonszerű rablót, vagyis lidércet zártak egy nagy hatalmú boszorkánymester lánya ellen elkövetett bűnökért. – Biztosan mind elcsábították, aztán apuci berágott – mondta Tierney. – És idezárta őket. Tera bólogatott. – Maják őrködtek felettük, már ahogy. Lakat alatt tartották és időnként megetették őket. – Ez megmagyarázza az áldozati fejdíszeket – jegyezte meg Cade. – Maja szüzeket ajánlottak nekik. Tera folytatta: – Az átok szerint sosem hagyhatják el a helyet. Ez is egyfajta halál. E kalendárium szerint már ezeregyszáztizenegy éve itt dekkolnak. – De hát az nem lehet – szólt közbe Mariketa. – Senki sincs itthon… Az árnyékban karmok kopogtak a köveken valahol. Szorongva körbelestek. Nem voltak egyedül… – Órákra nyitva maradt a bejárat – erősködött Tierney. – Minek időznének még mindig itt? Tera felelt a kérdésre: – Valószínűleg a sírhoz vannak kötve, és nem léphetik át a határát. – Az sem gond, ha még mindig itt időznek – vélekedett Mariketa, bár közben Rydstrom és Cade felé hátrált. – Ugye? Különösen ha Tera beszéli a nyelvüket. A lidércek, akiket Mariketa valaha ismert, bűbájos, dögös teremtmények voltak. Ha az ágyában lelt egyre, az kellemes dolognak számított. Akkor meg miért meredezik a nyakszirtjén az összes kis pihe? Felsandított Rydstromra, és motyogva kérdezte: – Nem baj, ha meghúzom magam melletted, nagyfiú?

40

A démon válaszul megnyugtató módon a feje búbjára tette lapáttenyerét. A kriptát hirtelen rothadó hús bűze töltötte be. Mariketa érezte, hogy mindenütt gonosz – ősi gonosz – köröz körülöttük. Szeme cikázva járt ide-oda, s öntudatlanul megint varázslatot gyűjtött. Egy csepp valami… nyúlós csattant a csupasz vállán. A lámpás természetellenes fényében lassan felemelte a fejét. Ajka szétnyílt, agya képtelen volt felfogni. – Mariketa – suttogta Tera, ahogy átvágott hozzá. – Falfehér vagy. Mitől?… – Mariketa pillantását követve a torkában rekedt a hang. Tera ismét felrántotta az íjat és a nyilat. Csakhogy a nyíl nem ölhette meg azt, ami már halott volt. – A lidércek! – üvöltötte valaki, amikor az árnyszerű lények lepték el a helyet, és körülöttük úsztak a levegőben. Cade és Rydstrom kirántotta a kardját. Mariketa éppen Hekatéhoz imádkozott, hogy ezek a férfiak, akiket alig ismer, megvédjék ők, amikor Rydstrom fél kézzel maga mögé lökte. Az első őrült támadás során a démonok kardja lecsapott és kicsorbult. Az íjászok vadul lődöztek. Az íj pendülése és az acél csörgése fülsüketítően visszhangzott. A lidércek láthatóan Rydstrom ellen intézték támadásukat, hogy megszerezzék a boszorkányt. Rydstromot pillanatok alatt ostrom alá vették. A testőre nélkül, Mariketát nyomban fellökték, amitől olyan keményen elhasalt, hogy összekoccantak a fogai. Feje megsérült, arcán csorgott a vér. Tenyeréből és szeméből erővel feltöltött kék fény villant időnként, de semmit sem talált el. – Cade! – üvöltötte Rydstrom, aki minden igyekezetével azon volt, hogy visszaverje a támadást. – Ide! Öccse átviaskodta magát hozzá. – A boszorkány kell nekik… Mariketa kiáltva feltápászkodott, de ismét a földre került.

41

Amikor ködösen ráébredt, hogy a lidércek kitartóan próbálják elszakítani a csoporttól, lent maradt. – Miért pont ő? – Cade Mariketáról Rydstromra pillantott. Mariketa agya hátsó zuga azt súgta, Cade valószínűleg fütyül rá, hogy segítsen neki… különösen a saját maga és a bátyja kárára nem tesz érte semmit. – Szerinted miért? – csattant fel Rydstrom, miközben kardjával suhintott egyet. Cade szeme összeszűkült. – Hú, bassza meg! – harsogta, s újult erővel vetette magát a küzdelembe… Mariketa bokájába agyarak mélyedtek. Fájdalmában felsikoltott, teste elkezdett… mozogni. Cade, aki a legközelebb volt hozzá, bömbölve utánakapott: – Tierney! – Az íjász természetfeletti sebességgel zúdított nyílzáport, hogy fedezze, de túl sok lidérc hemzsegett körülöttük. Cade testéből vér spriccelt, és tajtékozva elbődült. A sikító Mariketát tébolyultan rángatva húzta valami hátra. Mariketa visítva a kőbe vájta a körmét, de az a valami a sötétbe rántotta.

42

5. FEJEZET A Tűzsárkány verme, Jászság, Magyarország A Talizmán Kupa döntője Díj: Honorius, a vak misztikus kardja a győztesnek

Ma este visszakapja Mariah-t. Még egy utolsó megméretés. Még egy utolsó küzdelem, amit elhasználódott testének el kell viselnie. Aztán jön a jutalom. Miközben a tikkasztó alagutat hosszú léptekkel átszelve közeledett a Tűzsárkány lángverméhez, Bowe-ban várakozás gyúlt, és a hozzá társuló, már-már mámoros bizakodás felvette a harcot a sérülései – nem gyógyuló sérülései – fájdalmával. Mert a Kupáért folytatott küzdelem valóban olyan késhegyig menő volt ugyan, amilyenre számított – és amilyenre készült –, mégis a boszorkány nevetett utoljára. A sírnál rászórt bűbáj, amit ártalmatlannak hitt, lényegében felemésztette a testét. Vastag gyökérként hatolt át rajta, hogy napról napra jobban elszívja a halhatatlanságát. Többé nem volt a birtokában a regenerálódás képessége, és ezerkétszáz éve most először érezte, hogy öregszik. Ami azt illeti, alig jutott be a verseny döntőjébe. A Kupánál rosszabb időzítést képzelni sem tudott volna ereje elvesztésére. Száznyolcvan éve, mióta rátalált Mariah-ra azon az estén – nádszál teste vérben úszott, zöld köpönyege szétterült a véráz-

43

tatta havon –, megszállottan kereste a módját, hogy feltámaszsza. Fél életet élve, se nem holtan, se nem igazán életben, tovább hitte, hogy visszahozhatja, pedig a lykae-k többsége inkább a halált választotta, ha a társa nem volt többé. Klánja tagjai ezért bolondnak tartották, s nem fért a fejükbe, miért tengeti tovább életét ebben a nyomorúságos szürkületben. Még két unokatestvére, Lachlain és Garreth sem értette, holott ők olyanok voltak, mint a testvérei. De most majd megmutatja mindenkinek, mert a hosszas keresés után éppen egy hóbortos valkűr jövendőmondó hívta fel a versenyre a figyelmét, és jósolta meg neki, hogy ennek útján kapja meg a társát. Kétségbeesésében bármit kipróbált volna, a versenyre is nevezett. Amikor megtudta, hogy a Kupa fődíja egy kulcs, amellyel vissza lehet utazni az időben, hirtelen minden világossá vált. Bowe nem kergetett ostobán hiú ábrándokat. A lehetőség, hogy visszahozza Mariah-t, már csak karnyújtásnyira volt, és ő könyörtelenül küzdött a kulcsért. Akárcsak két fő vetélytársa: Dermedtszívű Kaderin, a valkűr és Sebastian Wroth, a vámpírkatona. Alig két estével ezelőtt arra kényszerítették, hogy felrobbanjon egy kambodzsai aknamezőn, ami kitépte fél szemét, leszedte homloka egy részét, és rozsdás repeszt fúrt a bordái közé. Ezt tetézte, hogy a boszorkány átka miatt fikarcnyit sem gyógyultak hátborzongató sebei. Félig vakon és végtelenül gyengén Bowe már csak azért bízott a győzelemben, mert ebben az utolsó körben csupán két játékos versengett, és a másik döntős Kaderin volt. Igen, a valkűr célratörő vetélytárs volt, de mégiscsak nő. Lassított, hogy felderítse, itt van-e már. A Kupa utolsó részében engedélyezték az ölést. Lehet, hogy ma este egy nő meggyilkolása árán hozza vissza Mariah-t? Afelől kétsége sem

44

volt, hogy a valkűr, ha esélye nyílna rá, fogná a kardját, és hideg, szenvtelen szemének egyetlen villanása alatt felnyársalná. Egy dolgot biztosan tudott: ha veszít, az fix, hogy kitekeri a boszorkány nyakát, amiért így megfosztotta az erejétől. A Tűzsárkány – melyről úgy tartották, baziliszkusz méretű, ám lángtestű, kígyószerű szörny – megneszelhette Bowe birtokháborítását. Verméről a Szövetségben az a hír járta, hogy itt ugranak a halhatatlanok fejest a halálba. A halhatatlanok többsége csupán – az öngyilkossági szempontból meglehetősen kényelmetlen – lefejezéssel vagy egy ilyen túlvilági forróságot árasztó veremben való teljes elhamvadással inthetett búcsút az életének. Ám az idő múltával e verem holléte gyakorlatilag ismeretlenné vált a Szövetségben. Egészen mostanáig… Újabb üvöltés, újabb vad rázkódás. A barlang mennyezetéről sziklatömbök kezdtek záporozni. Bowe hosszú léptekkel kerülgetve őket sietett tovább, oldalsérülése harsány tiltakozása dacára. Mert a puszta gondolatra, mit tesz majd, ha egyesül Mariah-val, feledte a fájdalmakat. Új életet kezdenek együtt, elkényezteti majd a hatalmas vagyonnal, amelyet felhalmozott. Élhetnek skóciai uradalmában vagy a louisianai lykae birtokon. A klán határtalan ingatlanát sok-sok mérföld láp és erdőség borítja. A gyűléseknek fenntartott központi főépületen kívül nagy vadászkunyhók álltak mindenfelé. Bowe fantáziáját nagyon izgatta Louisiana. Ott mindent tunya rajongók hadai lepnek el. A szél állandóan szokatlan illatokat és dallamokat sodor. Mariah is biztosan éppúgy kedvelné, mint ő. És ha már visszakapta, csábítással űzi majd el a tőle való félelmét, hogy végül a sajátjának követelhesse, és teljesen a magáévá tegye. Egek, mennyire maga alatt akarta már tudni! Régóta hanya-

45

golt vágyai a dzsungel mélyén eldugott sírban életre keltek, és lángba borultak azon az éjen. Azóta mindennap kénytelen volt könnyíteni szerszáma lüktető kínján, még ily meggyötört testtel is. És szégyen ide, szégyen oda, gondolatai a boszorkány felé kalandoztak, amikor simogatta magát az ágyban. A szokásos kép helyét – lefekteti Mariah-t, és gyengéden a magáévá teszi – a Mariketa körüli fantáziálások vették át, bár bűbája elhomályosította az emlékét. Az még rémlett neki, mennyire begerjedt a boszorkány testére, de hogy miért, azt nem tudta felidézni. A derekára tetovált kis jel élesebben megmaradt benne – ezért gyakran azt képzelte, hogy arcával annak dörgölődzik. Valahányszor felderengett benne, milyen érzés volt tenyerét a lány combjának hátsó felére tapasztani, tajtékozni kezdett, s a hüvelykujja karma alatt benyomódó puha, adakozó comb felidézésébe egészen beleborzongott. Látta maga előtt, hogy megízleli a tenyerébe vett, nedves párnácskát, s a gondolatra olyan keményen élvezett, hogy fennakadt a szeme. Miután így megkönnyebbült, keserves szégyen fogta el. Ám ettől a szégyentől minden este csak jobban eltökélte, hogy győzni fog. Az alagút magas barlangcsarnokba nyílt, ahol füst és hamu kavargott. Bowe besietett. És ott, egy lávakatlan szélén, a csapdába esett Sebastian Wrothot látta viszont, akinek a karja egy hatalmas kőgörgeteg alá szorult. A vámpír? Amikor Kaderinnak kéne itt lennie ma este? – Mi történt itt? – Rengés… a sziklák – nyögte Wroth erőlködve. – Hol a valkűr? Neki kéne itt lennie, nem neked. – Én vagyok itt helyette. Bowe addig is gyanította, hogy Wroth nem túl rég változott

46

át, most azonban megbizonyosodhatott róla. Egy idősebb, erősebb vámpír kiillant volna a szikla alól. – Nem éred el a nyereményt – közölte a vámpír akcentusos angolsággal. – A verem túlsó felén van… és elszakadt az átvezető kábel. Bowe szemügyre vette a helyet, s látta, hogy a szemközti falon a keskeny kábel maradványai lazán feltekeredve csüngenek. Tartott kötelet a teherautójában, de egyetlen olyan kiszögellést sem fedezett fel a sima sziklafalon, ahová beakaszthatta volna. Mellesleg a járgány több mérfölddel odább, a föld felett parkolt, és az átok minden egyes eltelt perccel még jobban elszívta az erejét. Tisztában volt vele, hogy a vámpír mindkettejükkel egy szemvillanás alatt átillanhatna, kiszabadítása azonban nagy kockázattal járna. Ráadásul, noha ő is gyenge volt, a vámpír még gyengébbnek tűnt. És Wrothnak nincs olyan égető szüksége a díjra, mint neki – ő csak azért szállt versenybe, hogy legyőzze Kaderint. A holtsápadt vámpír körül tócsába gyűlt a vér. Ha magára hagyja, s elmegy a felszereléséért, hogy egyedül keljen át a vermen, de kudarcot vall, vajon eszméleténél lesz-e még Wroth, mire visszatér? A döntés megszületett. – Kiszabadítalak, ha átillansz velem. Aztán szabad a pálya, hogy kié legyen a díj. – Át is verhetlek. Bowe összehúzta fél szemét. – Akkor nem, ha a jó karodba kapaszkodom. A vámpír némi tétovázás után rábólintott. – Kapaszkodj! Bowe átvágott a görgeteghez, és meglökte. Annak ellenére, hogy állandóan azzal szembesült, mennyire legyengült, még mindig meghökkent azon, hogy egy sziklát sem képes elmozdí-

47

tani. Orra alatt káromkodott: – Átkozott, nyüves boszorkány! – Majd nekifeszült a hátával, és megkérdezte: – Pontosan hova illansz velünk? – A kábel alá, ott egy lávakürtő, egy másik üreg. – Semmit sem látok – zihálta Bowe fogcsikorgatva. – Pedig ott van. Akarod a díjat? Akkor kénytelen leszel megbízni egy vámpírban… A kőgörgeteg odább gurult. Mielőtt a vámpír elillanhatott volna, Bowe Wroth bal karja után vetődött. Füttyentve bámulta, mi maradt a vámpír jobbjából: porrá zúzott csont és csupaszon fityegő inak. – Ez fájhatott! – kommentálta csúfondárosan. – Néztél mostanság tükörbe? – csattant fel a vámpír. – Aha. – Bowe felhúzta. – És ezért meg kell, hogy öljelek. A verseny után. Most viszont nincs időm gatyázni! A vámpír épp csak megállta, hogy ne hintázzon a talpán. Úgy pislogott, mint aki nem tud fókuszálni. Bowe taszított rajta egyet. – Képes leszel egyáltalán… A vámpír minden figyelmeztetés nélkül illant. Nyomban egy új alagútban kötöttek ki. Wroth a zavarodottsága ellenére megcsinálta valahogy. Itt vastagabban szállt a füst meg a gőz, s a csupasz sziklákból lángok lövelltek ki. Bowe szeme megakadt a barlang mennyezetén valami tükröződésen. A forrását beljebb fedezte fel: a barlang legbelső zugában kard csillogott egy derékmagas sziklaoszlopon. Bowe sprintelve kilőtt érte. Wroth illant, és ő ért oda elsőként. Az ép kezével felkapta a kardot, és megfeszült, hogy kámforrá váljon. Bowe azonban addigra már kiszabadította az ostort. Egy pattintással Wroth csuklójára kanyarította a szíjat, lerántotta és meggátolta, hogy a vámpír elillanhasson. – Azt most elveszem. Wroth a jobb kezébe vette a kardot, s már emelte volna,

48

hogy győztesnek kiáltsák ki, csakhogy roncsolt karja élettelenül csüngött. – Hát nem tudod a szívedre tenni? A vámpír lecsupaszította az agyarát. – Előbb belezlek ki, mint megszereznéd! – Azon múlik a társam élete. – Az enyémé is – vicsorogta Wroth. – Meghalt a valkűr? – Hát ezért került ide Wroth Kaderin helyett? – Nem sok időre. Tekintete láttán Bowe megtorpant. Ugyanazt a hajthatatlan elszántságot látta a saját szemében, amikor a tükörbe nézett. – Megosztozhatunk rajta, vámpír – javasolta. Alig hitte, hogy ilyen ajánlatot tesz; különösen úgy, hogy előnyben van. – Kétszer lehet használni a kulcsot. – Mindkétszer kell… miatta. – A vámpír szétzúzott karja hirtelen felrándult. Hihetetlen. A kard mintha önszántából emelkedett volna a magasba, hogy gonoszan lecsapjon. Bowe csuklójából vér spriccelt; lehanyatló csonka karjába kínzó fájdalom hasított. Az ostor fogságából kiszabaduló vámpír átillant a verem hasadékán, hogy Bowe-tól minél távolabb legyen. Bowe térdre rogyott, és bambán bámulta a testéből patakzó vért. Hogy történhetett ez? A még mindig ostort markoló, elveszett kezére meredt. Hogy emelkedett fel a kard? Veszítettem? Teste vadul belerázkódott a felismerésbe. – Baszd meg, vámpír, ezért kinyírlak! – üvöltötte. Bowe veszített. Nem térhetett vissza, hogy megmentse Mariah-t – megmentse magától. Elvesztette! Már megint! – Felzabálom azt a nyamvadt szíved! – De a vámpírnak addigra híre-hamva sem volt, otthagyta Bowe-t a tűzbarlang csapdájában, ahova meghalni jártak a halhatatlanok.

49

6. FEJEZET

– Ugorj, Mariketa! Elkaplak! Mariketa hason kúszva kiaraszolt a lidércek szanaszét heverő, avas szagú hullái közt. Az elmúlt két hétben most jutott a legközelebb a vackuk széléhez anélkül, hogy felverte volna őket. Az első támadás estéjén az egyik berángatta az árnyékba, és a bokájánál fogva, fejjel lefelé lógatva a levegőbe emelte, hiába próbált rúgkapálva szabadulni. Miközben a lidérc repült vele felfelé, teste lazán himbálódzott, mintha rongybaba lenne. Aztán tarkója nekikoccant egy faragott kőpolcnak, és látása elsötétült. Itt, a sírkamrának e párkányán ébredt valahol. Már majdnem ott vagy! Felkönyökölt, vad reszketésében a feje is imbolygott. Meg tudod csinálni, Mariketa! Egyik könyök a másik elé. Végül… végül elérte a peremet. Alig tudta megállni, hogy hangosan levegő után ne kapjon. Sejtette, hogy magasan van, de azt nem hitte, hogy ilyen rossz a helyzet. Legalább harminc méter. Magas. Szédítő magas! Tera észrevette, hogy Mariketa kikukkant a szélen, és udvariasan feltartotta a lámpását. Noha a többi halhatatlan, ha változó mértékben is, látott a sötétben, Mariketa egyelőre semmit sem látott. – Mariketa, jól vagy? Mariketa erőtlenül bólintott.

50

– Akkor, gyere! Ígérem, elkaplak – szólt közbe Rydstrom újra mély baritonján. Az elmúlt napokban Mariketa hallotta, ahogy védelmi és menekülési terveket vitatnak meg, s megtanulta felismerni a hangjukat, kiismerni a személyiségüket. Leginkább Rydstromot kedvelte, nemcsak azért, mert olyan megtermett és jóképű volt. Hanem mert tomboló démon létére az esetek többségében megőrizte a hidegvérét, s az idő múlásával is józan maradt. Cade mégis úgy ki tudta hozni a sodrából, mint senki más, s a nap hevében a két fivér néha egymás torkának esett. – Még mindig játszod a királyt! – csattant fel Cade. – Pedig nem vagy az. Már nem. Rydstrom sem késlekedett a válasszal: – És kinek a hibájából nem, öcsém? Az igazság az, hogy azért neveztek a Kupára, hogy visszaszerezzék a királyságukat – amit Cade hibájából veszítettek el. Ami az íjászokat illeti, Tera valóban a forrófejű Tierney nővére volt. És Mariketa gyanította, hogy a másik hím íjász, a csinos barna tündér, Hild kitüntetett figyelmét is élvezi. Hild általában hallgatag volt, de amikor megszólalt, a többiek elnémultak. Mariketa azt még nem puhatolta ki, hogy ők hárman mi célból neveztek. – Gyere, Mariketa! Rydstrom nem hagyja, hogy bajod essék! – biztatta Cade, s a többiek bátorítón bólogattak. – Ugorj már! Na ja, máris! Kurvára juhé, a francba! Arckifejezése elárulhatta, mi jár a fejében, mert Tera rákérdezett: – Ha nem bírod rávenni magad az ugrásra, tudod használni a varázserőd? A párkányon töltött két hét folyamán minden kudarcba fulladt kísérlete felbőszítette a lidérceket, őt magát pedig még jobban legyengítette. Már fényt sem tudott varázsolni, hogy

51

megtörje az őt körbeölelő sötétséget. Mariketa a fejét ingatta. Egyszerűen túlságosan elerőtlenedett. Elhúzódott, és hanyatt dőlt. Általában nem félt, csakhogy olyan helyen született és nevelkedett, ami a tengerszint alatt terült el. Hegyet sem látott addig, amíg a félelemtől szorosan ökölbe zárt kézzel át nem repült Guatemala vulkánsziluettes és dzsungel borította hegycsúcsokkal tarkított tájain. Hiszen már az óriáskeréktől kiborult – csaknem fél focipályányi magasságból levetni magunkat cseppet sem kecsegtető dolog. Másik nagy fóbiáját – a boszorkányokhoz egyáltalán nem méltó, hatalmas rovaroktól való félelmét – meglepő módon sikerült leküzdenie. Amikor már túlságosan elcsigázott volt, hogy elhessegesse őket, és szabadon mászkálhattak rajta, egyszerűen megszokta jelenlétüket. Ha nem csípnek, ő sem csíp… Elnyúlva, üres tekintettel bámult a sötétbe. A lidércek ismét ébredezni kezdtek. Miután évszázadokon át éheztek, mégsem halhattak meg, valóban élő halottak voltak. Megőrjítette őket a véget nem érő rabság és nélkülözés, brutális erejük azonban megmaradt. Hamarosan felkelnek, és folytatják öt lenn ragadt társa ellen az éjjelente indított támadásokat, hogy eltiporják a halhatatlanokat, az idegen, tolvaj betolakodókat, akik betörtek az otthonukba, hogy elorozzák tőlük az értékes áldozati fejdíszeket. És vele mi lesz? Attól tartott, a lidércek rajta is kipróbálnak majd egy-két „természetellenes bűnt”, egyelőre azonban távol tartották tőle a mancsukat, azt leszámítva persze, hogy a lábába mélyesztették a karmukat vagy a fogukat, hogy elcibálják az útból, és azt, hogy olyasmiket erőltettek le a torkán, amire gondolni sem bírt hányás nélkül. Egyszerűen nem jött még el a fecskeugrás ideje. Igaz, nem bírt velük kommunikálni – valahányszor kitátották ásító sötétséget árasztó szájukat, sikoly vagy férgek dőltek

52

ki belőlük –, mégis ráérzett a lényegükre, például arra, hogy mit várnak tőle. Azért hagyták életben, mert meg akartak halni. Az egykor gyönyörű démonok, akik arra születtek, hogy elorozzák a nőktől a nemi energiáikat, szörnyekké változtak. És Mariketa rájött, hogy ők is tudatában vannak ennek. A sötét párkány fogságában most először döbbent rá életében, hogy az éjnek évadján kísértő lények talán gyűlölik, hogy kísérteniük kell. A lidércek megérezték, hogy nagy erő lakozik benne, s hitték, hogy elpusztíthatja őket, pedig ha beszéli a nyelvüket, Mariketa elmondta volna nekik, hogy rossz lóra tettek. Mariketa közismerten alulteljesítő volt, és még alulteljesítőként is tisztában volt vele, hogy ez a „túl sokat hibázó” szociológiai megfelelője. A Szövetségben pusztán annál fogva vált híressé, hogy egy nap esetleg kiérdemli a hírnevet. Csupa reklám, semmi tartalom. Ez volt Mariketa. A gyülekezetekben azt várták tőle, hogy hősies tettel rukkoljon elő, ezért mindenki rajta tartotta a szemét. Arra számítottak, hogy méltó lesz az „elvárásokra”. Ráadásul a Szövetség más frakciói is nagy reményeket fűztek hozzá, mert amíg a boszorkányok többsége az öt boszorkánykaszt egy, kettő vagy nagyritkán három erejével bírt, addig Mariketa egyedülálló módon mindnek a birtokában volt. Mariketa elméletileg boszorkányharcos, gyógyító, szellemidéző, látó és igéző is volt. A bajkeverő potenciálisan tökéletes egyvelege. A valóságban Mariketa elvesztette az egyetemi ösztöndíját, a legegyszerűbb varázslat is gondot okozott neki, és folyton felrobbantotta a dolgokat. Még a csekkfüzetét sem volt képes egyensúlyban tartani. Hogy a részvétele a Kupán ökölrázós, majd én megmutatom

53

nektek kísérlet volt-e a megváltásért? Nos… igen. És most megfizeti az árát. A lidércek sosem engedik szabadon – hiszen ők maguk is rabok az idők végezetéig. Ha mostanra nem fürkészte ki a gyülekezete a hollétét, akkor sosem fogja. Igaz, a sírt körülvevő dzsungelben nyüzsögnek az emberek és a gerillacsapatok, de ők anélkül harcolnak és lövöldöznek a szentély mellett, hogy megkísérelnének behatolni. Milyen vicces, hogy nem is sejtik, micsoda véres küzdelem dúl odabent minden éjjel. Mariketa azt is tudta, hogy a vérfarkas már nem tér vissza. Hogyan is vágyhatott olyasvalakire, aki annyira kegyetlen, hogy itt hagyja őket elsorvadni. Egyesek azt pusmogták a Szövetségben, hogy szívük mélyén a lykae-k csupán rémálomból előkerült ragadozó szörnyek. Bowen MacRieve biztosan az. Mi másért nem jött vissza különben? Vagy legalább küldött volna valakit! Talán már meg is halt a varázslat erejétől. Ha mégis életben lenne, Mariketa megfogadta, hogy megöli, amint kijut innen. A mikéntjét még nem találta ki, csak azt, hogy lassan. Amikor a lidércek ismét mozgolódni kezdtek körülötte, lehunyta a szemét, és próbált belefeledkezni a gondolatba, hogy miképp fogja ezt a lykae-vel megfizettetni. Bowe a barlang izzó falának támaszkodva ült, és a karját ringatta. Bár alig bírt függőleges helyzetben maradni, eltökélte, hogy ellenáll a kísértésnek, és nem dől le. A perzselő forróság ködén át meredten nézte a fogát reá fenő, láván fel-alá csúszkáló Tűzsárkányt. Veríték csorgott megmaradt szemébe. Odanyúlt, hogy letörölje, de hiányzott a keze. Persze tudta, hogy elvesztette, állandóan kínzó fájdalom gyötörte, mégis használni akarta. A benne lakozó szörny kétségbeesetten küzdött az életéért, Bowe azonban értette a célzást. Két hete volt már, hogy csap-

54

dában vergődött, s nem talált se kiutat, se módot arra, hogy átkeljen a szakadékon. Korábban meg sem fordult a fejében, hogy ez a barlang másik kijárat nélkül érhet véget. Ha nem szabadulhat ki, itt fog senyvedni halhatatlanként, sosem hal meg, csak önmaga árnyéka lesz. Tisztában volt vele, hogy senki sem jön érte. Még unokatestvére és királya, a leleményes Lachlain sem talál ide. A hely koordinátái csak a Szövetség ezoterikus sarkaiban és a vámpír által voltak ismeretesek, márpedig Sebastian Wrothnak valószínűleg felettébb ínyére van az ő szenvedése. Teste roncs volt, akaratereje nulla. Muszáj lesz belépnie a tűzbe. Ilyen körülmények között nagyobb gyávaság lenne tovább küzdeni, mint véget vetni az életének. A pokolba! A klánja csaknem két évszázada várja, hogy eltűnjön a színről. Feledni kívántam. Hát most megkapom. Csakhogy bosszút esküdött a vámpír ellen. És égett a vágytól, hogy elviselhetetlen vereségéért megfizettessen a boszorkánnyal. Meg volt győződve róla: a boszorkány az oka, hogy elvesztette a versenyt. A valkűr és a vámpír csupán kihasználta a gyengeségét, amelyet Mariketa ténykedése okozott. Bowe gyanította, hogy Mariketa réges-rég kiszabadult a sírból, öt társával karöltve; fordult a kocka, mert most ő esett csapdába. Vigaszképp felidézte, milyen ocsmány meglepetésben részesítette őket. Távoztában ugyanis nemcsak a járműveiket, de a CB-rádiókat és a műholdas telefonokat is hazavágta. Tettéért a boszorkány azonban korántsem lakolt meg azzal, hogy ő a sorsára hagyta a dzsungelben. Hiszen miatta sült fel csúfosan! Úgy érezte, mintha újra elvesztette volna Mariah-t. Hagyta, hogy remény csillanjon, újból elképzelte társát az oldalán. És önelégülten bízott a saját győzelmében. Míg rá nem szórta Mariketa a bűbájait…

55

Az az átkozott boszorkány befurakodott a gondolatai közé. Valahányszor megpróbálta felidézni Mariah-t, viharszürke szem és vörös ajak villant elé. Gyűlölte ezért a boszorkányt, gyűlölte, hogy nem látja tőle társa arcát. Alvás közben csak Mariketáról álmodott. Gondolatban – és tettben – Bowe hűtlen lett a társához. A tűzkígyó felüvöltött, mintha türelmetlenül várná, hogy Bowe elhatározza magát. Többszöri kísérlet után Bowe sikeresen feltápászkodott, s a verem szakadéka felé dülöngélt. Vess ennek véget! Gyáva dolog tovább élni! Váratlan bűntudat lángolt fel a szívében. Mariketa még él… Mi a frásznak érdekli őt az ellensége? Csak ekkor döbbent rá. Amikor a lány szemébe nézett, érezte, hogy az éppen megigézi. Csak azt nem tudta, milyen mélyen és tartósan teszi. Nemcsak egy bűbáj hatása alá került! Úgy aggódott Mariketáért, mintha ő lenne a társa. Az álmaiban az volt. A sajátjaként gondolt rá – mert a lány erre kényszeríti az undorító rontásával. Megtanulhatná az átkozott boszorkány, hogy vigyázzon, mit kíván. Érezte, hogy ábrázatára kiül a színtiszta gonoszság, ahogy elhátrált egy lépést a szakadék szélétől.

56

7. FEJEZET

Mariketát kezdte kikészíteni a napfény és a rendes táplálék hiánya. Egyre jobban legyengült, ráadásul felszökött a láza. Rydstrom és a többiek folyton buzdították, hogy ugorjon. Lehet, hogy ha a társai arra kérik, ússzon át egy krokodiloktól hemzsegő folyót, vagy kardok fölé feszített, alacsony kötélen adjon elő kötéltáncos mutatványt, megteszi, de a magasságtól menthetetlenül irtózott. Amúgy is egyre kevésbé vett róluk tudomást – minden egyes eltelt nappal révetegebb lett. Néha azon kapta magát, hogy vakon mosolyog vagy zokog a sötétben, amikor a barátaira vagy az otthonára gondol. Lázas öntudatlanságában megjelent előtte Andoain, a gyülekezet birtoka New Orleans határában. Sosem hitte volna, hogy ennyire hiányozhat neki az a hátborzongató Hely, de most bármit megadott volna azért, hogy visszatérhessen oda. Andoaint a többség egy milliomos impozáns erődjének látta, ahová a színes kert pillangókat vonz. Az egész birtokot a spalettákhoz tökéletesen illő, csillogó feketére Festett kovácsoltvas kerítés ölelte körül. S odabenn dúsan nőttek a gyümölcsök súlya alatt roskadozó vagy virágokkal tömött almafák. A birtokot álcázó bűbáj nélkül azonban az épület lepusztult, ósdi udvarház volt, ahol kígyók tekeregtek a korhadó korlátokon. Az almafák megmaradtak, de a bűbáj minden egyes pil-

57

langójára megannyi, boldog békességben éldegélő pók és varangy jutott. Az ingatlanon szerteszét náddal benőtt pocsolyák eregettek bűzös gázokat. Szobája a panaszosan nyögő udvarház mélyén bújt meg; falán teljesen elütő rózsaszín volt a tapéta, az ablakokat csipkefüggöny fedte. Ajtajában egy varázslat tartott kívül mindent, ami a gyülekezetben kötelező fekete macskáknál és kutyáknál alacsonyabbra nőtt. Andoain azonban nem volt mindig az otthona. Gyermekkora javát Mariketa tündér anyjával, Jilliannel töltötte a Mexikóiöböl partján álló, napsütötte, szerény tengerparti hajlékukban. Elégedetten éldegéltek ott kettesben, miután varázsló apja kedélyesen megígérve, hogy hamarosan visszatér, elhagyta őket. Mariketa tizenkettedik születésnapján Jillian összepakolt, és Andoainba költöztek. Ott szélesre tárt karral kijelentette, hogy az Mariketa „új otthona”. Mariketa álla leesett, aztán elnyargalt az ellenkező irányba, mint amikor a fagylaltos kocsit üldözte teljes gőzzel. Anyja két napra mellette maradt. Aztán lefejtette magáról a kislányt, s otthagyta a tornácon bömbölve. Ment, hogy kivegye a szabadságát, és valahova Európába utazzon egy titkos druida szigetre. Az évek folyamán Mariketa kapott egy-két levelet elvétve, elvileg az anyjától, de gyanította, hogy valójában Elianna fogalmazta őket. Elianna és a legjobb barátnője, a gyülekezet rosszlánya, Carrow nélkül Mariketa képtelen lett volna kihúzni az első néhány hónapot. Hirtelen ki sem látszott a boszorkányságból. Egek, mennyire hiányoztak neki most a barátnői… A gyönyörű, hollófekete hajú Carrow szerint boszorkánynak lenni a világ legjobb dolga. Valahányszor más, Szövetségbeli lények, például nimfák és szatírok az orrukat fintorgatták a „rontás-bontásra”, Carrow mindkét kezét feltartotta, bemutatott nekik az ujjával, és azt kiabálta: „Csiribí-csiribá, rohadékok!

58

El vagytok átkozva! Aztán valóban elátkozta őket. Carrow egyike volt a ritka, háromkasztú boszorkányoknak, s bár főként harcos volt, paradox módon a szerelmi bűbájok mestere is lett. Harcias Carrow-nak elvileg együtt kellett volna neveznie Mariketával a Kupára, de a legutóbbi Mardi Gras alkalmával megint lecsukták közszeméremsértésért. Pedig szegény Carrow csak felidézett egy kevéssé ismert divatszabályt, miszerint Tilos a fülbevaló a meztelen futáshoz! Pechére a gyülekezet korábban megfogadta, hogy nem nyújt neki segédkezet, ha legközelebb törvényt sért. Carrow pillanatnyilag a dutyiban kuksolt. Illetve valószínűleg már kikerült. Mariketa Eliannát is nagyon szerette volna látni. Ő volt a legjobb pótmama, akit csak kívánhatott. Jóllehet Elianna megkapta boszorkány anyjától a halhatatlanság ajándékát, az emberi nemhez tartozó apja okán egyre öregedett. A jóságos, néhanapján borgőzös Elianna elmúlt négyszáz éves, és bűbája nélkül ez meg is látszott rajta. Szívesen mondogatta tréfálkozva: – Hiába, no, a napfürdőzőn a világ minden tornagyakorlata sem segít. Mariketa remélte, hogy nem aggódnak túlságosan miatta… – Mariketa, itt az idő! – Rydstrom hangja felszállt hozzá, s félbeszakította a gondolatait. – Muszáj most ugranod! Bowe egyetlen szeme résnyire nyílt; az az érzése támadt homályosan, hogy nincs egyedül. Hetek óta most először nem kettesben volt a kígyóval. – Lachlain? – kérdezte érdes hangon, s pislogva próbált éles képet kapni. – Igen, Bowe, én vagyok az – felelte unokatestvére mellétérdelve. Szeme Bowe sérüléseit kutatta. Bowe tudta, hogy Lachlain megdöbbent, de jól leplezi, s csak annyit mondott: –

59

Hazaviszlek. – Aztán felsegítette. Bowe szaglásából szinte semmi sem maradt, felperzselte a hőség és a fullasztó füst, de egy vámpírt még így is kiszimatolt. Kitépte magát Lachlain szorításából, és a mögöttük ácsorgó árnyalak felé vetődött. Wroth, az a hidegvérű seggfej, egyszerűen odább illant, Bowe pedig elterült a földön. Sebei friss vért lövellve felszakadtak. Lachlain megint hozzá lépett. – A pokolba, Bowe, meg akarsz halni? Ő vezetett ide hozzád. Bowe megkísérelt kitörni Lachlain vasmarkából. – Ez csalt ide! – Nem gyúlt szívemben harag irántad, lykae – jelentette ki Wroth kimérten. – Mert győztél, a kurva életbe! – Pontosan – felelte a vámpír könnyedén. – Hogyan? – kérdezte Bowe. – Hogyan emelted fel azt a kardot? – Megáldották, hogy sose vétse el a célt – magyarázta Wroth. – Csak el kellett képzelnem a célpontot. – Nem lenne ilyen higgadt a vámpír, ha örökre elveszítette volna Kaderint. – Visszahoztad a valkűrt a halottaiból? – Vissza. Tehát működött a kulcs! Bowe-ban remény csillant. Nyelt egyet, mielőtt feltette a következő kérdést: – Használtad… mindkét alkalommal? – Igen. Bowe lehorgasztotta a fejét. Ezt nem hallgatja tovább – hogy az ellenségének sikerült, ami neki nem. Kudarcának szégyene emésztette. – Visszahoztuk Kaderin két vértestvérét, akik réges-rég meghaltak – közölte Wroth.

60

– Majd később megbeszéljük – mondta Lachlain a tüzet szemlélve. – Nem látom okát, miért időznénk itt tovább. – Bowe megértette Lachlain nyugtalanságát: a Vámpírhorda több mint száz éven át örök tűzben sütögette. Nap nap után élve elégették, de sosem halt meg igazán. Csak nemrég szabadult, s itt lenni kínzással ért fel neki. Erről aztán eszébe jutott Bowe-nak… – Lachlain, hogy tudsz pont te megbízni ebben a vámpírban? – Ő nem a Horda tagja. És a bátyja megmentette Emma életét. – Emma, Lachlain hőn szeretett társa és királynéja félig vámpír, félig valkűr volt. – Igen, segített Emmán, de nem ingyen. Szóval, mit kért, hogy idehozzon? Mi az ára? – Az, hogy Emma találkozzon Kristoff-fal, a lázadó vámpírok királyával – ismerte el Lachlain. – Kristoff az elsőfokú unokatestvére. Bowe a fejét csóválta. – Túl veszélyes. Nem hagyom, hogy Emma ilyen áldozatot hozzon értem. – Emma találkozni akar vele. Mellesleg nincs választásunk. Ahogy te vagy az egyetlen, aki tudja, hol keresse azt a sírt Közép-Amerikában, úgy Wroth és Kaderin volt az egyetlen, aki tudta, hogyan találjon rá erre a veremre. A vérveszteségtől és kétheti víz- és élelemhiánytól szenvedő Bowe összezavarodott Lachlain szavai hallatán. Minek emlegeti azt a sírt? – Ha nem akarsz itt ragadni, el kell fogadnod a segítségét – szögezte le Lachlain, majd odaszólt Wrothnak: – Fogd meg az egyik karját! Wroth kurtán bólintott, és előrelépett. – Hozzám ne érj, vámpír! – csattant fel Bowe. – Megállok én a magam lábán! – Fogcsikorgatva próbált felkászálódni: –

61

Miért akarja bárki is megtalálni azt a sírt? Wroth felelt neki: – Mert a versenyzők, akiket ott csapdába ejtettél, lykae, nem kerültek elő! – Micsoda? – zihálta Bowe, miközben tényleg sikerült önállóan felállnia, csak hogy azután nyomban elveszítse az eszméletét.

62

8. FEJEZET

– Mi a francot művelsz? – fortyant fel Lachlain, amikor meglátta, hogy Bowe nehézkesen felül az ágyban. – Alig egy napja, hogy visszahoztalak a louisianai lykae birtokra! – Máshol van a helyem – válaszolta Bowe. Viselkedéséből fáradt hangja ellenére izgatottság áradt. – Nem állsz készen az útra. – Előző nap, mielőtt Bowe magához tért, Lachlain gondoskodott róla, hogy minden sebét a lehető leggondosabban ellássák és bekötözzék. Bowe iszonytató sérüléseket szerzett. Azon túl, hogy hiányzott a fél keze és a fél szeme, a törzsét is átszúrta valami rozsdás fém, ami letépte a tüdeje alsó csúcsát. – Nem vagy olyan állapotban, hogy máris járkálj! – Nem számít! – Ismét felszakadnak a sebeid! – Az, hogy Bowe képes volt ilyen állapotban tovább küzdeni, bámulatba ejtette volna, ha nem tudja, miért küzd. Ugyanakkor fel nem foghatta, miért nem lépett Bowe a szakadékba ennyi megpróbáltatás és ilyen veszteség után. Ha ő veszítené el Emmát, nem is egyszer, de lényegében kétszer, egy szemvillanás alatt fejest ugrana. Bowe vajon miért nem ugrott? Mi hajtja? Ez sok találgatást szült a klánon belül. – Ne analizálj már engem, kuzin! Lachlain kifújta a levegőt.

63

– Néha nem értelek. Bowe a belé nyilalló fájdalomra a fogát csikorgatva lecsúsztatta a lábát az ágy szélén. – Ha ezerkétszáz év elteltével sem értesz, sosem fogsz megérteni. Lachlain tudta, hogy igaza van. Ugyanakkor Bowe kivételes egyéniség volt a klánon belül. A legtöbb lykae-hez hasonlóan Bowe is heves és forrófejű volt, a gyerekeknek azonban órákon át birkatürelemmel tanította a rögbi alapjait. Ez volt a kedvenc sportja, mielőtt az amerikaiak kitalálták a saját „focijukat”. S noha Bowe mindig elsőként vetette magát a küzdelembe, s a csip-csup hibákat is büntette, a csata után elsőként borított fátylat a sérelmekre. Észak-Skóciában a klán alig várta a tavaszt a dermesztő tél után, Bowe azonban világéletében sajnálta, hogy elmúlik a tél, a kedvenc évszaka. Lachlain gyanította, hogy azért szereti anynyira, mert az is olyan kérlelhetetlen, mint ő maga. De azt legalább szerette, míg el nem veszítette Mariah-t az egyik tél kellős közepén… – Mi olyan fontos, hogy nem pihenhetsz tovább és nem is ehetsz egy kicsit? – Lachlain az ágy mellett tasakokban álló táplálék és furcsa illatot árasztó italok felé intett. Elvileg Bowenak kellett volna elfogyasztania mindet, miután ilyen hosszasan nélkülözött, de alig ért hozzájuk. – Wroth ellen forralsz boszszút? Bowe meg sem mukkant, csak nekiveselkedett, hogy felkeljen, és talpát a hajópadlóra tette. – Mert ha igen, kérlek, fontold meg újra! És nem csak azért, mert adósa vagyok a fivérének. – Ha nincs Nikolai Wroth, Emma… meghal. Lachlaint már a puszta gondolatra is elfogta a vágy, hogy lássa, érezze Emmát, pedig tudta, hogy a lány alig húsz percre tőle várja őt harcias valkűrcsaládja körében. Biztonságban, a naptól vastag függönyökkel védve hagyta Val

64

Hallban, hadd játsszon boldogan a videojátékokkal. – Bowe, ne feledd, ez verseny volt. És a beszámolók szerint, amiket kaptunk, a „lykae játékos” könyörtelennek mutatkozott, és aljasabb húzásai voltak, mint Kaderinnak az előző három Kupán. Bowe vállat vont. – A fülünkbe jutott, hogy megdelejezted Kaderint egy csillogó tárggyal, hogy egy sziklaomlás mögé zárhasd. Vagy nem ejtetted csapdába úgy, hogy egy szál magában került szembe három vérszomjas baziliszkusszal? Bowe szemében – illetve fél szemében – villant valami. Lachlain gyanította, hogy elégedettség. – És azt is hallottuk, hogy a kongói körben lapáttal estél Sebastian Wrothnak. Kiütötted, aztán a háborgó folyóba vetetted. Afrikában, délben, a tűző napon! Unokatestvérét kétségtelenül barbár izgalom járta át ekkora aljasságra, nemcsak akkor, hanem most is. – Ez nem Wrothról szól – vakkantotta Bowe. – Még nem. – Akkor a boszorkányon jár az eszed? Bowe végre érdeklődve odafordult. – Mit hallottál? – Tudok az átokról. És hogy belehalhatsz a sebeidbe. Bowe-t ez láthatóan nem izgatta különösebben. – A boszorkánynak és nekem elszámolnivalónk van egymással. Majd én kiszabadítom a sírból, ha más nem volt rá képes. Bár nem fér a fejembe, miért nem találta meg senki azt a helyet. A Kupának abban a körében minden játékosnak megadták a koordinátákat. – Nekem azt mondták, hogy Rióra istennő törölte őket az egyes körök után – magyarázta Lachlain. – Senki sem készített magának feljegyzéseket arról a helyről, aki nem tervezte, hogy odautazik. Aki meg tervezte, azt csapdába ejtetted. Bowe mogorva képet vágott. – Biztos voltam benne, hogy végül kiszabadulnak.

65

– Mit jelent neked a boszorkány? – Emma történetesen elég jól ismerte ezt a Mariketát, mert a boszorkány gyakran átruccant Val Hallba a duhajabb valkűrhöz. Lachlain már meg sem lepődött, amikor rendre belebotlott az épületben tántorgó, röhincsélő, kapatos boszorkákba, valahányszor Val Hallba látogatott. Bowe tétovázott a válasszal: – A gyengítő bűbáj mellett egy másikat is rám szórt. Ez a másik elhiteti velem, hogy érzéseket táplálok iránta. Szerintem abba a hitbe ringatott, hogy ő a… társam. – Biztos, hogy a bűbáj teszi? – kérdezte Lachlain sietve. – Mi van, ha igaz? – Csak remélni merte, hogy az. Emma említette neki, hogy a csipetnyi vadócságot és a boszorkányok természetes fondorlatát leszámítva Mariketa jólelkű lány. Ugyanezt már nem merte volna határozottan kijelenteni Bowe előző társáról. Amikor annak idején elkísérte Bowe-t, hogy beszéljen Mariah apjával, aki a tündérek egyik nagy frakciójának volt a királya, a lánnyal is találkozott. Mariah elkényeztetett fruska benyomását keltette benne, s jóllehet gyönyörű volt, a termete sudár, a haja szőke, a lykae-k által ünnepelt összes alapvető szükséglethez – így a táplálékhoz, érintéshez és szexhez – megvetéssel viszonyult. Bowe azonban elégedett volt vele, ezért nem szólt a kételyeiről, inkább lakatot tett a szájára. Most azonban… – Bowe, lehetséges, hogy neked kettő jár. – Hallottál már ilyenről? – kérdezte Bowe egyre ingerültebben. – Hát nem, de… – A klán ötezer évre visszanyúló feljegyzéseiben egyetlen példa sincs hasonlóra. Ötezer év, Lachlain! Tudom, mert rászántam fél évtizedet, hogy minden egyes bejegyzés minden egyes sorát átrágjam. Minden egyes sorát! Lachlain értesült róla, hogy Bowe konok szívóssággal kutat-

66

ja Mariah visszaszerzésének módját, de az nem jutott a fülébe, hogy áttanulmányozta az összes feljegyzést. Bowe folytatta: – A boszorkány egy bűbájt már szórt rám, miért ne szórhatott volna kettőt? – De mi oka lett volna rá? Bowe végigsimított a nyakszirtjén. – Volt egy rövid időszak, amikor… amikor magának akart. Rávett, hogy csókoljam meg… – Rávett? – Lachlain felvonta a szemöldökét. – Megigézett! – Honnan lehetsz olyan biztos benne, hogy nem csak megkívántad? – Onnan, hogy éreztem az igézését. Ráadásul annyi éven át hű voltam Mariah-hoz… míg enyelegni nem kezdett velem az a boszorkány. Az, hogy Bowe ilyen hosszú ideig nem vitt ágyba senkit, nem sokkolta Lachlaint. Noha a lykae-k hírhedten telhetetlen étvággyal bírtak, fajtájuk kevés dolgot tisztelt jobban a hűségnél. – Emma ismeri a boszorkányt, és látta a köpönyege nélkül. Szerinte Mariketa gyönyörű lány. Te nem úgy találtad? – Bűbájt viselt. Képtelen vagyok tisztán felidézni a külsejét. – Mit súgott az Ösztön? – Az Ösztön, ez az irányító erő, amellyel az összes lykae együtt született, olyan volt, mint egy belső hang. Afelé terelte az egyént, ami leginkább az ő és az egész klán javát szolgálta. Bowe habozott, mielőtt beismerte: – Az Ösztön már régóta néma bennem. Lachlain félrenézett. Fájdalmasan érintette, hogy unokatestvérétől megtagadtatott az Ösztön megnyugtató jelenléte, de nem akarta, hogy Bowe azt higgye, szánakozik rajta. Tőle személy szerint sosem pártolt el az Ösztön, még akkor sem, ami-

67

kor kínozták. Bowe még megjegyezte: – De a fő, hogy nem lehetnek olyan kegyetlenek az istenek, hogy egy boszorkánnyal párosítsanak össze pont engem! Ez telitalálat volt. Egyetlen lykae sem bízott a boszorkányokban – az Ösztön állandóan óva intette őket –, Bowe azonban még a többiekénél is erősebben borzadt tőlük. Gyermekkora óta kifejezetten ellenszenvvel viseltetett irántuk, pedig akkor még nem is hallott apja tragikus találkozásáról. Lachlain ettől függetlenül megjegyezte: – Nekem félig vámpír, félig valkűr társ jutott, mégsem tarthatnám nagyobb becsben. – Bármit kezelni tudnék… csak ne egy átkozott boszorkány legyen, Lachlain! Lachlain egy időre ejtette a témát. – Nem kelhetsz útra, amíg nem gyűjtöttél erőt. És gondolj csak bele, ha valami oknál fogva mégis benne ismered fel a társad, még nem mehetsz érte! Ma szerda van, péntek este telihold lesz! – Márpedig teliholdkor az összes társára lelt lykae átváltozik. – Jesszus! Lehet, hogy majd őt tekintem a társamnak, és a sajátomnak követelem, amikor átváltozom! Bowe úgy szörnyülködött, mintha ezt az eshetőséget bármi áron el kéne kerülnie, Lachlain azonban észrevette, hogy szemében vágyakozás csillan a kilátásra, és egész testében megfeszül. Csaknem két évszázada nem látta az unokatestvérét ilyen izgatottnak. – Várnod kell! Bowe a fejét rázta. – Még előtte ráveszem, hogy szedje le rólam a rontást. – És ha megtagadja? – Akkor kitekerem a nyakát. – A pokolba is, Bowe, majd én megyek helyetted!

68

– Amikor közeleg a telihold? Távol lennél a nődtől? Bowe nem sejtette, hogy Lachlain már így is kihagyta a legutóbbi alkalmat, mert Emmának Kaderinért kellett virrasztania a világ túlsó felén. Lachlain őrjítőnek találta, hogy Emma nélkül maradt, és rettegett, hogy ez megismétlődhet, de nem hagyhatta, hogy unokatestvére csapdába sétáljon. – Lesz más alkalom. Emma meg fogja érteni. – Miért nem küldöd Munrót vagy Uilliamot? A lykae ikrek Lachlain legmegbízhatóbb katonái közé tartoztak. – Nem tértek vissza az utolsó megbízatásból, amire küldtem őket. – És Garreth? Lachlain öccse alig két napja telefonált. – Még mindig Luciát, a valkűr vadásznőjét űzi. Nehezen megfogható vadnak bizonyul, még neki is. És nincs más, akire rábíznám a dolgot. Én megyek. Ez az utolsó szavam, punktum! Bowe-nak elborult az ábrázata. Lachlain annyira hozzászokott a parancsolgatáshoz, hogy néha elfeledkezett arról: Bowe maga is alfahím – erős, aki sokkal szívesebben ad, mint fogad el parancsot. Nem is szólva arról a sosem hangoztatott tényről, hogy Lachlainből csak azért lett király, mert Bowe apja lemondott az örökségéről. – Nem az istenverte Hidrával kell megküzdenem, Lachlain! Elrepülök, odahajtok, begyűjtők egy boszorkányt. Valóban azt feltételezed rólam, hogy képtelen vagyok rá? Lachlain nemcsak feldühítette, de meg is sértette Bowe-t. Fújt egyet. – Nem, hát persze hogy nem. Csak… szólj, ha a segítségedre lehetek. Bowe bólintott. – Mielőtt elindulok, tudnom kell, miért jövendölte a valkűr jós, hogy a Kupa révén megkapom társamat. Felhívnád Emmát,

69

hogy keresse meg Nïxet… Megszólalt Lachlain új csipogója. Lachlain összerezzent, még mindig nem volt kibékülve a kor technikai vívmányaival. Ezt a masinát Emma szerezte neki, s próbálta is megtanítani neki, hogyan működik, de aznap egész nap nem találkoztak, s Lachlaint egyedül az érdekelte, hogy letépje róla a fogával a vörös neglizsét… Még nem is említette neki, hogy a vörös szín megvadítja a lykae hímet, különösen pedig a társra talált hímet. Odahajította Bowe-nak a csipogót. – Mondd, mi áll benne? És ha nem bírsz el vele fél kézzel, az fix, hogy a sebváltó is kifog rajtad Guatemalában. Bowe barátságtalanul rábámult, majd babrálni kezdte a szerkentyűt. – Azt írja: „Sötétítsd el a szobát! Imádlak!” – Beszarás! – Lachlain a sötétítőfüggönyhöz ugrott, és berántotta. Épp végzett a második ablakkal, amikor Emma beillant a háló gyér fényébe, és büszkeséggel eltelve gyengéden rámosolygott. – Látod? Működik! – Mit keresel itt, leányzó? Emma együttérző pillantást vetett Bowe-ra, aztán kijelentette: – Muszáj volt jönnöm, amikor meghallottam, micsoda felbolydulás van Val Hallban. – Felbolydulás? – Jobb lesz, ha inkább Nïx nénikém magyarázza el. – Emma gyönyörű, kék szemébe nyugtalanság lopódzott. – Úton van ide. Azt állítja, Bowe beszélni akar vele. Bowe a homlokát ráncolta. – Kísérteties ez a nyavalyás jövőbelátás. Tele a puttonyom vele meg a varázslattal meg az egész átkozott Szövetséggel!

70

9. FEJEZET

Amikor Nïx percekkel később dévajul belibbent a szobába, Bowe nekiesett: – Azt állította, ha nevezek a Kupára, visszakapom a társamat! Mi oka volt rá, hogy átverjen? Nïx fütyült a kérdésre. Anélkül, hogy zavarba jött volna, Bowe ágyának lábához lépett. Pólóján ez állt: Csak egy pillanatra fáj! Ígérem… Átkozott, fura valkűrök – ez meg itt a legfurább mind közül. Fajtájának elsőszülöttjeként valószínűleg elmúlt háromezer éves, bár ahhoz sem tűnt elég idősnek, hogy szeszes italt vegyen. Más hímek hihetetlenül kellemesnek találták Nïxet, Bowe viszont csak egy erős teremtményt látott, akit félnótássá tettek a jövendölések. A valkűr elnyúlt az oldalán, majd felkönyökölt, és hanyagul a tenyerébe hajtotta fejét. Sóhajtva kezdte: – Bowen, azért lett belőled a kedvenc projektem, mert szívesen stíröllek. A csődörséged miatt. – Szórakozott pillantása a férfi arcára és bepólyált kezére siklott. – De ha nem ügyelsz a külcsínre, hát… – Feleljen! – Bocs, azt nem láttam, hogy megigéznek, helyesebben szólva megbűvölnek, hogy másba szeress bele… – Tudtam! – Bowe Lachlainre pillantott.

71

– Tehát tudsz róla? – kérdezte Nïx. Bowe nyomatékosan kürtölte szét: – Brutálisan! – Tudod, Mariketa majd leveszi rólad, amikor eljön az ideje – folytatta Nïx. – Ahogy azt az undok halandós varázslatot is. Ami felettébb kényelmes, hiszen úgyis érte kell menned, hogy visszavidd a gyülekezetébe. – Visszavinni a boszorkányokhoz? – Bowe szárazon felnevetett. Beigazolódott a gyanúja, és most már tényleg az volt minden vágya, hogy kitekerje Mariketa nyakát. Eszébe sem jutott holmi tetves szívességet tenni neki. – Rábírom, hogy szedjen rendbe, aztán könnyen lehet, hogy ezért a húzásáért cserébe csak úgy otthagyom a dzsungel kellős közepén egy szál magában. Nïx a fejét ingatta. – Az nem megy. Épp idetart egy kontingens. Ragyogó Regin… hisztériás rohamot kapott. Azonnal befut Mariketa boszorkány barátnőivel, köztük az elvetemült Carrow-val. Bowe nem rejtette véka alá, mennyire untatja ez a hír. Regin fiatal valkűr, akivel még ebben az állapotában is elbánna. És egy boszorkány se merészelje betenni a lábát a lykae birtokra engedély nélkül! Emma közbeszólt: – Nïx, nem tudnád feltartóztatni Regint? Nïx fejrázására Bowe tovább faggatta: – Amúgy mit vétettem az ellen a sugárzó kis szerzet ellen? Nïx megfelelt neki: – Garreth unokatestvéred miatt eltűnt Lucia. Mindenki tudja, hogy ő Regin huligánpajtása, mind külföldi, mind belföldi vétségek elkövetésében a cinkosa… – Igen, igen, értjük – szakította félbe Emma. – De hogy a tetejébe Mariketa is eltűnjön! – kontrázott Nïx. – Ő is Regin KB-ja. Pókerpartnerek, Wii-nővérek, Mariketa rá-

72

adásul a karaoke-kontingens felmagasztalt tagja. Regin meg már régóta a boszorkányok kijelölt sofőrje. – KB-je? – értetlenkedett Lachlain felvont szemöldökkel. – Milyen nővérek? Emma szolgáltatta a választ: – Kebelbarátnője és videojáték-társnője. Lachlain odamotyogott Emmának: – A rokonaidnak egyszerűen hiányzik egy kerekük! Emma rásandított. – Lachlain, sejtettem, hogy egyetértünk abban, hogy ennek kapcsán nem értünk egyet. Bowe felcsattant: – Nem barátnője a valkűrnek! Hallottam a Kupa-gyűlésen, hogy a legalapvetőbb kérdéseket teszi fel a fajtádról! – Esetleg valaki másért dolgozott? – tippelt Nïx. Bowe visszagondolt… A vámpír tényleg minden megnyilvánulását kihallgatta akkor. A boszorkány meg rohadtul tudta ezt, és információval látta el a valkűrről, Kaderinról! – A maga barátnője, Mariketa szándékosan ráuszított egy vámpírt a féltestvérére, Kaderinra a Kupán! Még mindig lándzsát akar törni a körmönfont kis boszorkány mellett? – Ugyan már, kérlek! – csipkelődött Nïx. – Kad lekapta volna Mariketa térdét a lábáról, csak hogy lelassítsa! S mindezt a móka jegyében. Mellesleg nem csupán Regin és társai miatt eheted a kefét. Másokat is érdekel, hogy kivontad a forgalomból a Szövetség egyik legnagyobb frakciójának, a Boszorkányok Házának eljövendő vezetőjét. – Félrebillentett fejjel Bowe-ra meredt, és halkan hozzátette: – Aranybogaram, nyilván tudtad, hogy a tetteidnek következményei lesznek! Nïx rákapott, hogy aranybogaramnak hívja, és úgy is gondoljon rá, ő meg hagyta, mert alkalomadtán a segítségére volt: újabb megaláztatás, amelyet el kellett viselnie, hogy megszerezze a társát.

73

– Ha Mariketa olyan rohadt erős, akkor miért nem használta a varázserejét, hogy elmeneküljön? – Kiszámíthatatlan az ereje, és oly sok van belőle! Sajnos nem képes uralni! Árgus szemekkel figyelünk és várunk, de egyszerűen túl fiatal ahhoz, hogy megszelídítse. Bowe türelme a végéhez közeledett. – Akkor eleve nem kellett volna a Kupára neveznie! – Ettől függetlenül… A Ház követeli, hogy Mariketát biztonságban leszállítsd, különben a fejed bánja. A lykae-k nem adják a fejedet, ez pedig háborút jelent! Egy ilyen konfliktusban a valkűrök a Házzal lépnek szövetségre. Tehát a szövetségeseink, ha nem szívesen is, de kénytelenek lesznek ujjat húzni veletek. A lidércek persze boldogan csatlakoznak. A lázadó, megtagadó vámpírok szíves örömest kimutatják majd hűségüket a valkűrök mellett, ahogy több démonarchia is, amik véletlenül cseppet sem vették jónéven, hogy sírba zártad a tomboló démonok igaz királyát és annak egyetlen örökösét! Bowe tisztában volt vele, hogy Rydstrom az igaz király, de a büdös életbe, azt hitte, találnak majd valami kiutat! – Ezen a héten ideérkezik négy nagy hatalmú varázsló és harminchét boszorkánygyülekezet. – A valkűr hangja elkomorult. – Egy tucat fúriát vertek fel az álmukból emiatt – tette hozzá, amitől Emma idegesen nyelt egyet. – Arról meg ne is beszéljünk, hogy kit ismernek a tündér íjászok. Fogalmazzunk úgy, hogy az ő apukájuk hatalmasabb, mint a tiéd. – Ők mind szövetségre lépnek a boszorkány kufárokkal? Nïx bólogatott. – Csúnya lykae, ilyen fajok közti balhét kirobbantani! Csapdába ejtettél hat halhatatlant! Ez már eposzi méreteket öltő katyvasz! Lachlain bosszús pillantására Emma sietett a magyarázattal: – A katyvasz… hát az a kibaszás megfelelője. – Miért nem szóltál, mi készülődik? – vonta kérdőre

74

Lachlain Emmát. – Csak Reginről meg néhány előjelről tudtam a Házon belül. Barátnők vagyunk a boszorkányokkal, de azok olyan titkolódzók, a terveikről meg hallgatnak, mint a sír, míg készen nem állnak, hogy nyélbe üssék őket. – Felesleges így felfújni az ügyet – vélekedett Lachlain higgadtan. Bowe tudta, hogy Lachlain sosem mutatná ki, mennyire aggasztják unokatestvére tetteinek a következményei, de biztosan nagyon. – Bowe elmeséli nekem, hol van a boszorkány. Én kiszabadítom a hat foglyot, és visszaviszem Mariketát. Bowe fújt egyet. Lachlain még mindig azon töri magát, hogy megvédje, még mindig eltakarítja utána a mocskot. Mennyiszer sóhajtotta már: „Jaj, Bowe, ezt bizony elbasztad!” Csakhogy ekkora csávából még sosem húzta ki. – Nem, megmondtam! Ez az én gondom! – Bowe bizonytalanul feltápászkodott, már a mozdulatba beleszédült. – Elintézem! Lachlain a fejét csóválta. – Hogyan véded meg magad hat feldúlt halhatatlannal szemben? – Hálásak lehetnek, hogy visszamegyek értük. – Amikor Lachlain felvonta a szemöldökét, még hozzátette: – Felesketem őket a Szövetségre, mielőtt kinyitnám a sírt, hogy nem támadnak rám. – Akkor legalább addig egyél és pihenj, amíg elmúlik a telihold. Nïx csettintett a nyelvével. – A Ház azt akarja, hogy Mariketa még a legközelebbi telihold előtt jelentkezzen, hogy elkerülhessük a háborúskodást. Mellesleg ez a város nem elég nagy ahhoz, hogy ennyi frakció megférjen benne egymás mellett. Lehet, hogy mind szövetségese a boszorkányoknak vagy a valkűröknek, de egyik sem szövetségese a másiknak. És ha sokáig taszigálják egymást, ki

75

tudja, mi történik! Bowe dühösen Nïxre meredt. – Nem túlozza el egy kissé, valkűr… Odakintről: – Szemétkedsz az én boszorkányommal? Játszadozol? Akkor ezt kapd ki! – Valami fütyülve elszállt a fejük fölött; a ház megremegett. A plafonról záporozó vakolatra mind behúzták a nyakukat. – Mi a jó büdös franc volt ez? – üvöltötte Bowe. – Regin – tudatta Nïx derűsen. – Áthajított felettünk egy autót, ami a lykae főépületen landolt. Kész szerencse, hogy senki sem tartózkodott odabent! Bowen, azt hitte, a te kocsid! Pedig valójában… az övé! – Kényeskedve Lachlainre mutatott, aki savanyú arcot vágva jelentőségteljes pillantást vetett Emmára. Bowe a fogát csikorgatta: – Istenverte kocsikat dobál? – Látod? Nem túloztam! – Nïx felemelkedett, elegánsan a függöny mögé siklott, és kikiabált az ablakon: – Nem vagy jó formában, Regin! Rossz járgány! Egy pillanat sem telt bele, ismét megremegett a ház. – Á, sokkal jobb! – biztosította őket Nïx. – Ez már a Bowené volt! Újabb vad rázkódás rengette meg az udvarházat. Nïx a függönyt ruhaként maga köré kanyarítva kikukkantott. – Kié az a hetvennyolcas Chevrolet… – Nïx! – szólt Emma. A valkűr kibugyolálta magát a függönyből. – Ennek kifogástalan volt az időzítése – jegyezte meg hirtelen komoran. – Tényleg elérkezett az Örökösödés. Emma és Lachlain összenézett. A Szövetség minden szerzete rettegett az Örökösödéstől. Az öt évszádonként bekövetkező esemény egyfajta misztikus mustra volt, ahol a halhatatlanok feje hullott. Nem feltétlenül járt ugyan világháborúval vagy

76

meghatározó harcokkal, a sors mégis konfliktusokat szült, melyek egymásnak ugrasztották a nagy frakciókat. Bowe apja mesélte, hogy a társak egymásra találása révén a sors néhány családot összeboronál, a többséget azonban szétzilálja. – Minek ez a hűhó? – Bowe ingadozó léptekkel a gardrób felé támolygott, hogy felöltözzön. Bordáiba akkora fájdalom nyilallt, hogy össze kellett szorítania a fogát. – Nem gondolja, hogy egy pindurkát túlzás háborút kirobbantani a Szövetségben egy boszorkány háromhetes szabadságolása miatt? – Szabadságolás… kivel? – replikázott Nïx. – Aranybogaram, te egy csapat lidérccel zártál össze egy gyönyörű, dögös, fiatal nőt. Bár Regin esküszik, hogy nem is csapat, hanem csürhe… – Nïx, ne kalandozz el! – mondta Emma, mire Nïx lagymatagon rászisszent. – Lidércek? – kérdezte Bowe érdes hangon. A hideg futkározott a hátán. – Hiszen üres volt a sír, rég nem lakott ott senki. – Nem lakják lidércek! Az lehetetlen! Nïx zavart szemébe szomorúság költözött. – A boszorkány legyengült a sötét kriptában való háromheti raboskodás miatt. – Mint a gyóntató, még hozzátette: – Úgy tűnik, nagy feledékenységedben se vizet, se élelmet nem hagytál neki! – De hát az orrom nem jelzett semmit, nem éreztem semmit… – Nïx engesztelhetetlen arckifejezése láttán Bowe megrázta magát. Felesleges a következményeken rágódnia, cselekednie kell. – Lachlain, segítenél elintézni az utazást? – Szédüléssel küszködve ruháért túrt a szekrénybe. – Ha egy órán belül indulásra kész vagyok, még napnyugta előtt odaérek. – Rendben. – Lachlain kiengedte visszafojtott lélegzetét. – Persze, segítek, amiben csak kell. Bowe úgy adta elő magát, mintha rutinfeladatra készülne, de tudta, hogy Mariketa kiszabadítása és visszakísérése nem lesz

77

mentes a nehézségektől. Amikor legutóbb ott járt, alig lehetett közlekedni az „utakon”. Most, amikor beköszöntött az esős évszak, lehet, hogy járhatatlanok lesznek. Különösen úgy, hogy egy ép meg egy csonka kézzel lesz kénytelen egy sebváltós járgányt vezetni. Ráadásul ilyen legyengült állapotban akár teljesen átváltozott alakjában is feltartóztathatják, sőt diadalmaskodhatnak is fölötte a környéken hemzsegő emberkatonák. Bowe kénytelen lesz nagy ívben elkerülni őket, míg le nem kerül róla a halandós varázslat. A sír rostélyának felemelése teljes ereje és két keze birtokában is csaknem lehetetlen vállalkozásnak bizonyult… de most? – Szükségem lesz egy emelőre, amivel bejuthatok a sírba. Lachlain bólintott. Emma megjegyezte: – Szerzek neked műholdas telefont, azon Mariketa a legelső adandó alkalommal jelentkezhet. – Igen, és a trutymóból, amit belém próbáltak tömni, abból szintén kell. Innivaló meg zselé. És biztos, ami biztos, egy elsősegélyláda is. Nïx izgatottan tapsikolt a felbuzdulást látva, és zavarodottabbnak tűnt, mint valaha. – Én is segítek, én is segítek. Költök egy versikét, amit előadhatsz Mariketának. Lachlain, Emma és Bowe megtorpant, és rámeredt. – Nem indulhatsz el nélküle! – Amúgy… – folytatta Bowe – …én épp most húztam ki két hetet étlen-szomjan. Ő sem pusztul bele háromba. – Tévedsz! Bowe visszanézett Nïxre. Egy oktávval lejjebb ereszkedő hangon kérdezte: – Miért tévedek? A valkűr ráhunyorgott, mintha pillanatnyilag meglepte volna, hogy hol van.

78

– Ki téved? Én? – A körmét csiszolgatta. – Én olyan ritkán tévedek! Bowe alig bírta elfojtani a késztetést, hogy megszorongassa a furcsa teremtmény nyakát. Recsegve foglalta össze: – Azt mondta, hogy tévedek, amikor kijelentettem, hogy a boszorkány nem pusztul bele három hétbe. – Ja, vagy úgy! Miért kéne emlékeznem tavalyi beszélgetésekre? Nem látok bele abba a kriptába, gonosz vudu varázslat és masszív bűverő tartja távol a kutató tekinteteket, de a józan ész azt súgja, hogy Mariketa feltehetően haldoklik. – Haldoklik? Hogyhogy? – kérdezte Bowe érdes hangon, tudván, hogy Lachlain nem fog elsiklani nyers reakciója felett. – Úgy, aranybogaram, hogy a zsenge Hőn Áhított Mariketa még nem változott át. Még mindig… halandó. Újabb autó fütyült el a fejük felett.

79

10. FEJEZET

A bozóton átkelve Bowe utat vágott késével a fás liánindák fonatán. Az alig néhány hete tisztított, sírhoz vezető ösvényt már benőtte a növényzet. Mint legutóbbi ittjártakor megjósolta, a két emberi hadsereg közti konfliktus azóta kirobbant. Kénytelen volt kilométerekkel arrább letenni a teherautóját, mert a katonák aláaknázták az út menti terepet. Égett a vágytól, hogy mielőbb Mariketához érjen, de ilyen állapotban és ilyen súly alatt roskadozva – hátizsákja százötven kilót nyomott a felszereléstől, amit magával kellett hoznia – csak ennyi telt tőle. Korábban a készletek begyűjtése és a sietős készülődés lekötötte a figyelmét, de a repülőn legszívesebben szétkaparta volna a gép falát, annyira ideges volt. Kikapta a táskájából Nïx „Hőn Áhított Mariketának” címzett levelét. Mivel kutyába sem vette az ismételt kérést, hogy hozza magával, a valkűr úgy begurult, hogy villámok kezdtek csapkodni körülöttük. A végén annyira bevadult a ménkűzápor, hogy még Regin és a boszorkányok is begazoltak és visszavonulót fújtak. A repülő magányában Bowe feltépte Nïx fekete viasszal lepecsételt levelét, és átfutotta bizarr tartalmát: egy tükrökről, suttogásokról és titkokról szóló versikét. A szavaktól megmagyarázhatatlan módon borsódzott a háta.

80

Növelte ingerültségét, hogy mindössze pár pillanattal rövidítette le csupán a várakozást. Mivel jobb dolga nem akadt, azon emésztette magát, hogy most gyűlölje-e Mariketát, vagy az életét féltse. Megvetette azért, amit vele tett – és ami volt, de nem kívánta a halálát. A kés nyelét fogó kezén újabb vízhólyag durrant ki, de Bowe oda se bagózott. Nem cserélhetett kezet. A boszorkány nagy valószínűséggel már nincs életben, Bowe mégis reménykedett. Rydstrom, a sebhelyes démon könyörtelen harcos létére is tiszteletreméltó maradt. Ráadásul Rydstromnak és Cade-nek voltak húgai. Ha Rydstrom úgy döntött, hogy megvédelmezi, akkor Mariketa talán túlélte az éhkoppot – és a lidérceket. Aztán meg ott volt az a nyugtalanító érdeklődés, ami Cade szemében villant. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a kufár az oltalmába vette… mert magának akarja. A gondolatra Bowe keményebbet suhintott a késével, mint kellett volna, és sikeresen kettényesett egy facsemetét. A nyavalya törje ki! Mi a fenét képzelt ez a kis halandó, amikor nevezett a Kupára? Miközben káromkodva csepülte a lány ostoba tetteit, csodálattal adózott a bátorságának, különösen így, hogy ilyen fiatal. Persze már előzőleg élt benne a gyanú, hogy az, ám azóta kiderült, hogy döbbenetes, de Mariketa alig huszonhárom éves – kronológiailag! Nemcsak halhatatlanná nem változott még át, de halandó életének harmadán sincs túl. Ha a kronológiailag nyolcvanéves Emmát túl fiatalnak ítélte Lachlainhez, akkor Mariketa csupán gyerek. Ráadásul boszorkány… Dobhártyaszaggató sikoly hasított a levegőbe. A sírból jött? Bowe eszeveszett iramra kapcsolt, amennyire a sérülései engedték. Kidőlt fákon ugrált át. Átszáguldott a bozóton. Nem foglalkozott a fájdalommal, amelyet a nyakára és karjára fonó-

81

dó indák okoztak, sem a húsig lehorzsolódó bőrével. Amikor végre átverekedte magát a sírt övező erdőgyűrűn, hallotta, hogy odabent harc dúl. A szikla új résein fehér fény tört át. Az egész építmény megremegett. Rydstrom elbődült kínjában, a női íjász visított. A boszorkány hangja nem hallatszott. Túl késő lenne? Hogy a kurva életbe fogja gyorsan felemelni a rostélyt? Fél kézzel felállítani az emelőt… túl sok időbe telne. Vajon elbírja egyedül? Most ezerszer gyengébb, mint a múltkor. És hiányzik a kitámasztó kőgörgeteg, amelyről elemelhetné. Ráadásul nincs hozzá két keze. Kizárt… Bowe fülét végre megütötte a lány kiáltása. Halkan, vékonyan. Nem volt idő elemezni a végtelen megkönnyebbülést, amely elfogta a tudatra, hogy Mariketa él. Sejtette, hogy csúnyán megsérült, és védelemre van szüksége. Ott egye a fene az emelőt! Betolta a kezét a rostély pereme alá, karmai belevájtak és beékelődtek, míg jó fogást talált. Amikor újra meghallotta Mariketa sikolyát, teste minden izomszálát megfeszítette. Semmi. Csessze meg! Ha valóban a társa lenne, fel tudná emelni. Vagyis, lehetséges, hogy akkor is, ha nem a társa – meg tudja csinálni! Már nem hallotta a boszorkányt. A félelem éles tőrként hasított a szívébe… Apait-anyait beleadva felüvöltött és emelt. A szikla megmozdult. Egy centivel feljebb emelkedett, aztán kettővel… Fél méterre sem emelte, amikor kirepült egy ernyedt test a csetepaté helyszínéről. Mariketa? Igen, bár alig ismerte fel a külsejét leplező bűbáj nélkül.

82

Miközben a súllyal küszködött, meglepetten rándult össze, amikor erős, kristálytiszta hangon megszólalt fejében az Ösztön: – A tiéd! Miért szólal meg ismét ennyi idő után? Miért sugalmazza azt, hogy ráismert a társára? Nem, ez csak a varázslat, ami becsapja. Még ennek tudatában is elfogta a pánik, amikor ráébredt, mennyire összezúzódott Mariketa teste. Aztán fülelni kezdett. Összevisszának találta a lány szívverését. Ajka sápadt és cserepes volt, arca beesett. Szája sarkából vér csörgedezett. Mint Mariah-nak, amikor holtan hevert a havon. Nem tudja tovább tartani a sziklát… el kell engednie… de útban van a boszorkány lába. Miközben azon mesterkedett, hogy bakancsával kinyúlva arrább taszítsa a lányt, a csata tovább dúlt. – Bukj le! – Lődd már le őket! – Nincs több nyílvesszőm! – Nincs több nyílvesszője? Az íjászok varázstegeze állítólag sosem ürül ki! – Nekem sincs! Menekülj! A tündérlány segítségért sikoltott Cade-nek. Egy másodperccel később kirepült odabentről a hátára felcsatolt véres íjjal. Aztán karmok tűntek fel, és kimászott Cade meg Rydstrom. Egy szót sem szóltak Bowe-hoz, csak eldobták a kardjukat, és bágyadtan próbálták tartani a sziklát, míg az utolsó két íjász is kikecmergett. Íjukon a húrok vértől foltosak voltak ott, ahol újra meg újra megrántották. Mivel állhattak szemben? Bowe már épp elengedte volna a terhét, amikor mintegy válaszként kéz cikázott ki a sírból. Valami fakószürke, holt bőrű lény vakon, de csalhatatlan pontossággal kinyúlt a boszorká-

83

nyért. Karmát a bokájába vájta – és a boszorkány nem reagált. Újabb kéz lőtt ki a sírból, s ujjait ráfonta… egy arany fejdíszre? – Engedd el! – bömbölte Bowe, és mindhárman a kezekre ejtették a rostélyt. Bowe a lezárt bejáratnak zuhant, zihálva szedte a levegőt. Cade Mariketához ugrott, hogy kihúzza a karmokat a bokájából. A lány bőre számtalan helyen megsérült. Bowe rögtön tudta, hogy nem egyszer rángatták így. A másik vészjósló kézre sandított. Miért tart egy fejdíszt? Mire felnézett, öt nagy hatalmú, halhatatlan gyilkos pillantásának kereszttüzébe került. Nem sok jót ígértek. – Hagyd most a lykae-t! – A női íjász Mariketához sietett, és az ölébe vette a fejét. – Sokkos állapotban van! – A többiek köré gyűltek egy íjászt kivéve, akinek megvonaglott a hegyes füle, s elvágtatott a tisztásról. A boszorkány vacogni kezdett. Bowe lerogyott mellé. – Vizet! – kiáltott rá a női íjász. – Elveszítjük. Bowe kapkodva leoldozta válláról a kulacsot, és átnyújtotta. – Mi történt vele? Senki sem válaszolt. – Az isten verje meg, mi történt vele? Felemelt hangjára a boszorkány mozdulatlanná dermedt mellette. Nyöszörgött. Szeme kábán kinyílt, és fehér fényt lövellt az égbe; ernyedt tenyerében is fény fortyogott. Ajka szétnyílt, ahogy szakadozottan szedte a levegőt. Aztán minden figyelmeztetés nélkül hirtelen talpon termett, Bowe-ra függesztett szeme csillogott a bősz dühtől. Mintha vihar kerekedett volna, véres arca körül kavargott a haja. Teste körül levelek és homok örvénylett. – Te! – Én… Mariketa egyetlen pöccintésével a sírnak taszította Bowe-t, de olyan erővel, hogy a férfi hátizsákjának tartalma összenyo-

84

módott. A nyakánál fogva a sziklához szegezte, s Bowe hiába tekergett és küzdött levegőért. Ahogy szabadulni próbált, észrevette, hogy a lány bakancsának orra lehajlik, mert már nem éri a talajt. Túl törékeny… túl aprócska volt a teste, hogy ilyen erő, ilyen elképzelhetetlen erő felett uralkodjon. Hosszú élete során Bowe egyszer sem látott ehhez foghatót. A boszorkány mosolyra húzta kísérteties ajkát. – Hát visszatértél – morogta, s egyre jobban fojtogatta. Borzalmas volt. Félelmetes. Bowe tudta, hogy ütött az utolsó órája.

85

11. FEJEZET

– Mariketa, ne! – mennydörögte Rydstrom. – Hadd intézzem el én! Mariketa alig hallotta. A varázslat, mely életében most először tisztán és tökéletesen működött, eltömítette a fülét, és végigszáguldott az erein. Fantasztikus érzés. Megint megacélozta szorítását MacRieve torkán, és csak futólag vette észre a hiányzó kezét meg az arcára tekert pólyát. – Add inkább nekem! – Tierney előhúzta a tőrét. Cade és Tera közrefogta MacRieve-et, mert mindketten szíves örömest kinyuvasztották volna a lykae-t azért, amit tett. De Mariketa nem adta a prédáját. Addig nem, amíg el nem választja a fejét a nyakától… A közelben éles puskaropogás hallatszott. Még a fejében ricsajozó zenebonán is áthatolt. – Mariketa – kezdte Tera óvatosan –, engedd el és menekülj! Most rögtön! Óvatosan? Az után, amin épp az imént mentek keresztül? Újabb dörrenések – határozottan puskaropogás. Érezte az előbb, hogy Hild elrohan a tisztásról, és most viszszatért. – Két gerillacsapat lövöldözik egy mérföldre nyugatra – jelentette a tündér lihegve. – Legalább kétszáz fős csapatok-

86

ban harcolnak. Rakétával és aknavetővel vannak felfegyverkezve. Őket is kénytelenek leszünk belekalkulálni a döntésbe. Bowe előtt bontakozott ki az egész, mégsem tehetett semmit. A boszorkány fojtogató markától elszenvedett kínt fokozta, hogy elöntötte a bosszúság. Az erő a hátizsáknak szegezte a hátát, s porrá zúzta annak tartalmát. Ekkor a boszorkány szeme megváltozott, töretlen ezüstre váltott, és fényesen ragyogott. Bowe értetlenül bámulta, mert amit látott… amit látott, az tükör volt. Még így is, hogy Mariketa épp kipasszírozta belőle a szuszt, beugrott neki Nïx furcsa versikéje. Másik kezével a boszorkány energiasugarat irányított rá, amitől Bowe úgy érezte, mintha savátömlesztést kapott volna. A véred savvá változtatom, ezzel fenyegette a múltkor. Rydstrom csuklón ragadta, és próbálta elhúzni a varázslatot Bowe-ról. Homlokráncolva jött rá, hogy Mariketa vékony karja jottányit sem mozdul. Két kézzel belecsimpaszkodott, nagyot rántott rajta, mire sikerült Bowe-ról a sírra irányítania a sugarat. A szorítástól és égető fájdalomtól szabaduló Bowe levegőért kapkodva sebesen odább mászott. Míg a nyakát masszírozta, hogy visszaálljon a vérkeringése, a boszorkány sugara a sziklákat bombázta. Az egész szerkezet beleremegett. Az első morajlás megrázta a körülötte nőtt erdősáv gyűrűjét. A második végigsöpört a fákon, és lecsupaszította az integető ágakat. A boszorkány csillogó szemébe elragadtatás költözött. Rydstrom felkiáltott: – Fel fog robbanni! – Maga mellé rántotta Mariketát. A fénysugár kihunyt, és a lány ernyedten esett össze. De késő volt. A sír atomi erővel robbant szét – még a súlyos alapkövek is az egekbe szálltak –, és semmi sem maradt a nyomában, csak

87

egy sötéten ásító kráter. Bármi élt benne, megsemmisült. Rydstrom a boszorkányt a karjába kapva sprintelt a többiek után, akik fedezékbe menekültek a potyogó sziklák elől. Bowe is felszökkent, és a nyomukba eredt, valami oknál fogva mégis lehajolt, kitépte a levágott kézből az arany fejdíszt, és a súlyos kincset a zsákjába tömte. Rydstrom már épp elérte volna az erdősávot, amikor egy irdatlan kőszikla a lábán kötött ki, és csapdába ejtette. A démon tovább szorongatta Mariketát, és a fejét oltalmazta. Bowe megérezte, mi következik, pedig a toronymagas dzsungel még el sem kezdett dőlni és csúszni a kráter felé, ahol egykor a sír bújt meg. – Add nekem! Rydstrom fogcsikorgatva kérdezte: – Az után… hogy meg akart ölni? Bowe-nak nem volt ideje magyarázkodni, felcsattant hát: – Esküszöm, hogy biztonságba viszem! – Nem érted, MacRieve! Kurvára meg is halhat… – Igen, halandó, engedd már el! – Rydstrom habozása láttán Bowe folytatta: – Nem tudod, mi jön? – A sír erőközpont volt. A kioltott erő pedig vákuumot hozott létre. Rydstrom hátrapillantott. Keményen megrázta a fejét, és szorítása gyengült Mariketán. Bowe szemébe nézett. – Még egy karcolás esik rajta, és leszedem a fejed, lykae! Mariketa nyöszörögve tért magához, pislogva nyitotta ki a szemét. Szorosan egy deltás férfivállra csatolva találta magát, és egyenesen egy hegyoldalról nézett le. Több száz méterrel alattuk fák és föld zúdult a sír helyén tátongó űrbe. Reszketve, mint a nyárfalevél, levegő után kapkodott, hogy felsikoltson, de egy érdes hang rámorrant: – Tartogasd későbbre a sikoltozást, és kapaszkodj belém! És ne merészelj még egyszer azzal próbálkozni, amivel az előbb,

88

boszorka, ha élve akarod megúszni! MacRieve! Hát nem ölte meg? A széles hátba csimpaszkodott. – H-hol vannak a többiek? – Biztonságba menekülnek. – M-miért felfelé jöttél? – Miközben legbensőbb félelmével szembesült, kénytelen volt a lykae-re bízni az életét. – Nem bírod a magasságot, mi? Azért jöttem felfelé, mert az emberek nem tudnak. Csak nem egy liánon kapaszkodik fel? – Mindketten le fogunk esni, egyetlen nyavalyás kezed van! – Bowe megrántotta az indát, aztán elkapta feljebb, így araszoltak egyre magasabbra. – Aha, de vissza fogom kapni! A szememmel együtt! És most szedd le rólam az átkot, és gyógyíts meg! – Soha, és remélem, belepusztulsz! – sziszegte Mariketa. – Akkor abban is reménykedj, hogy nem csúszik meg a kezem ezen a síkos liánon! Mert akkor lezuhanunk, és a vákuum biztosan elér minket. Á, már érzem, hogy húzza a lábamat! És még az eső is rázendít! Mariketa hitetlenkedve emelte fel a fejét. Kövér esőcseppek verték az arcát. Bowe szándékosan elengedte a liánt, hadd essenek néhány métert, aztán ismét elkapta, és ide-oda zötykölte a hátán Mariketát, aki görcsösen csimpaszkodott az ingébe. – Hagyd abba! Jaj, istenek! Hagyd abba! – Add vissza a kezem! Gondolkozz! Mariketa hitte, hogy sikeresen leszedheti az átkot, még így, elgyengülve is. A varázslatok leszedése messze nem olyan bonyolult, mint az elhelyezésük, emlékeztette magát. Elianna mindig mondta: „A dedós sem tud kalligrafikusan írni, de könnyedén törli az írást.” Mariketa magában fogadkozva, hogy az első adandó alka-

89

lommal másik, rosszabb átokkal helyettesíti, tenyerét a férfi hátára tapasztotta, majd kifelé húzta, hogy leszedje a rontást. Semmi. Fogcsikorgatva visszahelyezte a kezét, és újabb próbát tett. Ez alkalommal ellenállásba ütközött a keze, mintha ragasztótócsába tenyerelt volna. Fülön csípte a rontást! Mariketa ismét hátrahúzta a kezét. Húzta… húzta… Bowe keze kezdett regenerálódni… egyre nőtt és duzzadt a véres kötszer alatt, míg új karmai át nem hasították a pólyát. Gyógyuló kezét bámulva Bowe azt motyogta: – Már majdnem megcsináltad. – Úgy tűnt, ámulat és undor keríti hatalmába. – Túl gyenge vagyok. – Tovább, boszorkány! Mariketa a fejét rázta. – Akkor ismét elájulok. – Nem érdekel. – Engem viszont igen! Esküdj meg a Szövetségre, hogy biztonságban elviszel Rydstromhoz! – Rydstromhoz? – csattant fel Bowe furcsa hangon. – Folytasd, és megesküszöm! Mariketa nagy levegőt vett, és tett még egy reszketeg kísérletet, bár minden pillanattal egyre jobban szédült. – Ez az! – Bowe keze visszanőtt, de nyers hangon még többet követelt. – Még! Mariketa fogcsikorgatva felelte: – Megteszek minden… tőlem telhetőt… Bowe új kezével letépte fejéről a kötszert, és csupasz arcát odatartotta az esőnek. – Jó kislány! Most már csak egy varázslat van hátra… Csak nem Mariketa elfojtott zokogását hallja? A világ ismét elsötétült.

90

12. FEJEZET

Míg a boszorkány könnyű kis teste elpilledt, addig Bowe ereje rohamosan visszatért. Pislogott, hajlítgatta a kezét, nagyokat szippantott a levegőből. Gondolatban számba vette megannyi apró sérülését, és rájött, hogy teljesen meggyógyult, ismét ép. Se fájdalom, se gyötrő kín a bordáiban minden lélegzetvételnél. A boszorkány megcsinálta! Bowe rádöbbent, hogy jobban érzi magát, mint valaha. Most már könnyen mászott a liánon, sőt a hegyoldal felső kiszögelléséhez vezető hat métert egy ugrással szelte át. Még korábban, lejjebb kiszagolta, hogy valahol ezen a szinten forrásvíz fakad. Egy menedéket nyújtó barlang dohos illatát is megérezte, ha mégsem állna el az eső. Miután átvette Mariketát Rydstromtól, rögtön a hegynek vette az irányt. A barlang fél mérföldre nyílt a sűrű erdőben, ezért úgy döntött, most, hogy a közvetlen veszély elmúlt, azonnal ételt-italt diktál a boszorkányba. Átvágott a fennsík szögletes kis négyszögére, és mérgező növények meg állatok után kutatott. Viszszakapott látásával egyet sem fedezett fel – csak esőáztatta, leveles indákat. Igen, ez a hely megfelel. Mariketát vastag lombágyra fektette. A szitáló eső lassan lemosta a lány arcáról a vért, és hátrasimította haját hegyes füléről. Az egyik karcsú karja lazán hevert az oldalán, a másik a feje alá tűrve, amitől törékeny, sérülékeny nőnek tűnt, nem an-

91

nak a kimondhatatlan erővel bíró boszorkánynak, akit az imént látott. Nem annak a gyilkosnak, akinek bizonyult. Bowe ködös emlékeket őrzött Mariketa meglehetősen átlagos külsejéről – nem volt benne semmi különleges vagy szembeötlő, de hát kétségkívül ez is a célja a bűbájjal. Sápadt bőre most vakítóan világított a lombágy hátterében. Aprócska füle élesen, gyönyörűen hegyesedett. A falatnyi trikó, amelyet viselt, átnedvesedett, és dús keble szinte átlátszott rajta. Még szurtosan és sebesülten is pokoli vonzó… – A tiéd! Az Ösztön megnyugtató suttogására behunyta a szemét. Tehát nem tévedett a múltkor, nem csak képzelődött. Egek, menynyire hiányzott már neki az Ösztön – szíve szerint felordított volna örömében, amiért visszatért. Ismét lepillantott a lányra, s átfutott rajta: tartsd meg az átkozott varázslatodat, tartsd meg az Ösztönt, tartsd meg a felkínált szépséget! Miért is ne? De aztán erősen megrázta a fejét. Elöntötte a bűntudat, harag gyűlt benne. Csak nem azt fontolgatja, hogy agyatlan rabszolgának áll, és aláveti magát a boszorkány akaratának? Egy olyan boszorkányénak, aki alig pár perccel korábban hihetetlen kegyetlenségről tett tanúbizonyságot? Apja bizonyosan forog a sírjában. Bowe kihámozta magát a hátizsákból, ledobta Mariketa mellé, és immár két kézzel könnyedén kioldozta az idegesítő csomókat. Letérdelt, és beletúrt innivalóért – csupán két üveg nem tört ripityára. De legalább a zselécsomagok sértetlenek maradtak. A lány nyaka alá csúsztatta a karját, és felemelte a fejét, Mariketa azonban még ájultan is bágyadt ellenállást tanúsított. Csak többszöri kísérlet után sikerült megitatnia vele az üveg felét, és lenyomnia a torkán egy kevés zselét. Egyelőre beérte ennyivel. Végigmérte a boszorkány testét.

92

A ködös emlékek az elmúlt alkalomról kezdtek felderengeni előtte. Csak most vette észre, hogy Mariketa láthatóan nem vesztett jelentősen a súlyából. Tehát valamiképp mégsem éhezett. Bowe megkönnyebbülése azonban kérészéletű volt. Vajon a lidércek elragadták? Torkában dobogó szívvel hanyatt fektette Mariketát, hogy megvizsgálja a sérüléseit. Az eső lemosta a port és vért a lány karjáról és lábáról. Ha elragadták volna, most szakadt lenne a sortja, gondolta Bowe, de nem volt az. A szorongatás után ujjnyomok is maradtak volna, de sem a nyakán, sem halovány combján nem talált zúzódást. Aztán lecibálta a lány ingét, és kiguvadt szemekkel bámulta az áttetsző melltartón keresztül egyértelműen kivehető dús keblet. Ott sem csúfították a hamvas bőrt kék-zöld foltok. Talán a többiek megvédték a lidércek támadásainak javától. Már fordult volna el, de a sötétrózsaszín mellbimbó egyre keményebben hegyesedett a ráhulló esőcseppektől. Bowe képtelen volt uralkodni magán, kézfejével megcirógatta. Mariketa megborzongott. Ez őrület! Épp visszahúzta az inget, amikor mozgás támadt, és a levelek zizegni kezdtek a boszorkány körül. Bowe kimeresztette karmait, és lecsapott. Azt hitte, egy állat neszez, de akkor… liánok kezdtek a lány testére fonódni, s olyan bőségesen csavarodtak rá, mintha meg akarnák védelmezni. Bowe tágra nyílt szemmel kiáltotta: – A francba! – Épp csak sikerült megállnia, hogy hátra ne hőköljön. Varázslat! Itt, ezen az istenverte helyen! Mariketához nyúlt, de kezébe vadrózsa tüskéje szúrt, és szaggatta a bőrét. Még erejének teljében sem tudta letépni a boszorkányról. Mindazonáltal nem érezte, hogy veszély fenyegetné a lányt. Már azt is elég rettenetesnek találta, hogy Mariketa felrobbantotta a sírt, de ez a kísérteties, ármányos varázslat még in-

93

kább megrémítette. Felállt, fel-alá járkált, és időnként a hajába túrva, szorongva a boszorkányra pillantott. A lombkalitka belsejében a szeme láttára vált Mariketa bőre egyre rózsaszínűbbé, ajka ismét vörösen duzzadt. Miközben olyan természetességgel szunnyadt, mintha ott született volna, karcolásai és zúzódásai elhalványultak, s nyomukban csak selymes, porcelánsima bőr maradt. Bowe átkozottul vonzónak találta még úgy is, hogy közben a gyomra háborogott a varázslattól. Újabb varázslat? Nem gyógyító bűbáj, hanem másik igézet? Egyáltalán, így néz ki Mariketa valójában? A pokolba is, remélte, hogy nem! Már csak az hiányzik, hogy egyszerre kelljen megküzdenie a természetellenes bűbájjal és a természetes bájjal! Felidézte, milyen volt Mariketa, miközben örömmel fojtogatta. Mert az az igazi természete. Alattuk a vákuum kezdett jóllakni, és lelassult. Bowe jóval azelőtt meghallotta a többieket, hogy azok elérték a fennsíkot. Rydstrom épphogy átmászott a sziklaperemen, tekintete máris Bowe kezére és szemére tapadt. – Meggyógyított? – Meg. És saját magát is. De most liánok tartják fogva. Rydstrom bólintott, úgy tűnt, nem törődik a sebesült lábával. – Száraz helyre kell vinnünk. – Mariketához bicegett. – Egyikünk sincs olyan állapotban, hogy ma este kijussunk innen. Bowe-nak csak most tűnt fel, milyen vézna Mariketa öt társa, ajkuk kicserepesedett, szemük mélyen ült. Most, hogy a boszorkány munkára fogta a varázserejét, a halandó jobb formában volt, mint a halhatatlanok. – És mi lesz a skóttal? – kérdezte az egyik hím íjász. Bowe felhördült: – A skót odamegy, ahová a boszorkány!

94

Cade megszólalt: – Szerintem Tierney úgy értette, kicsinálhatjuk-e már a lykae-t. Rydstrom a boszorkányhoz lépett, s lehajolt hozzá. A vadrózsa szétnyílt, hogy kiemelhesse. A látványra, hogy Rydstrom a karjában ringatja Mariketát, Bowe ajka hátrahúzódott, agyara megnyúlt. – Az a hím elorozza a helyed… elorozza, ami a tiéd! Nem, a pokolba is, nem az övé! Mariketa csak eszköz volt, hogy leszedje róla az átkot, eszköz, amit nem kívánt szem elől téveszteni. Persze tudta, hogy a többiek nem fognak tágítani mellőle. Kénytelen volt emlékeztetni magát, hogy ismét ereje teljében van. Senki sem akadályozhatja meg, hogy visszaszerezze a boszorkányt. – A robbanás felkelti az emberek figyelmét – jegyezte meg Rydstrom, miközben átadta Mariketát Cade-nek. – Legjobb lesz, ha elrejtjük. Nem messze egy barlang szagát éreztem. Ahová Bowe el akarta vackolni Mariketát és magát éjszakára. Cade átvette a lányt, de vonakodott elindulni, lerítt róla, hogy majd eleped egy kis csihi-puhiért. – Majd én elintézem – biztosította Rydstrom. – Bowen, öreg cimborám, muszáj lesz elbeszélgetnünk! Elbeszélgetni? Bowe szárazon felnevetett. Akkor minek egyenesedik és feketedik a démon szarva? Az ő lelkében lakozó fenevad is felneszelt, és készen állt, hogy megküzdjön a démonnal, ha odáig fajulna a dolog. Csak remélni merte, hogy nem fog. Kifaggatni akarta Rydstromot, nem megölni. – Tüzet gyújtok – jelentette ki végül Cade, amint lepillantott Mariketára. – És próbálok szerezni valami ehetőt. – Cade távoztával Bowe alig bírta leküzdeni a csaknem ellenállhatatlan vágyat, hogy visszaszerezze Mariketát. Csak nehezen sikerült felülkerekednie rajta, tekintetével azonban hosszasan követte a

95

Cade karjára omló, himbálódzó hajzuhatagot. Az íjászok, akik szintén vészjósló pillantásokat lövelltek Bowe irányába, végül Cade után eredtek, s magukra hagyták Bowe-t és Rydstromot. – Szerencséd, hogy a véradósod vagyok, MacRieve, különben nem hagynám megtorlás nélkül, hogy így rászedtél minket. Amikor Rydstrom még király volt, szövetségre lépett Bowe seregével – akkoriban még elég lykae élt, hogy Bowe a saját embereinek a tábornoka legyen. Amikor egyszer a Vámpírhorda ellen csatáztak, Rydstrom és Cade legkisebb húga harcba keveredett. Bowe mentette meg a lány életét. – De ebből nem következik, hogy képes leszek megakadályozni a többiek próbálkozását – tette hozzá Rydstrom. Bowe fütyült rájuk. Most, hogy ismét visszanyerte az erejét, már nem jelentettek rá veszélyt. Ami azt illeti, az egyetlen, aki viszont igen, a boszorkány volt. – És Cade-et nem fogja meghatni az adósságunk, ha Mariketa nem épül fel teljesen. Sem akkor, ha a boszorkány megkéri, hogy végezzen veled. – Mit jelent neki a boszorkány? – fortyant fel Bowe. – Mit akar tőle? Rydstrom vállat vont. – Valószínűleg el akarja csábítani. Bowe-nak ökölbe szorult a keze, karmai a tenyerébe vájtak. Míg a lykae-k illat, sőt külső alapján ráismertek a társukra, addig a démon tenyészhímek gyakran úgy állapították meg, övéke a nőstény, hogy közösültek vele. A démonok ezt a vizsgálatot csábításnak hívták. – Miért nem mondod el inkább te, hogy neked mit jelent? – kérdezte Rydstrom szigorúan. – Hogy miért pislogsz még mindig felé a vállam fölött, és mitől vérzik a kezed? – Megátkozott, le kell szednie rólam!

96

– De hisz meggyógyultál! – Nem csak halandóvá tett a boszorkány. Egy másik rontást is rám küldött, amitől most azt hiszem, hogy ő a társam. Rydstrom felvonta a szemöldökét, de mielőtt a részletek után érdeklődhetett volna, Bowe folytatta: – És most áruld el, mi a frász történt vele odabent! – Helyesebb kérdés lenne, hogy mi nem történt vele! – Bowe morcos pofája láttán Rydstrom folytatta: – Mit vártál? Összezártál egy gyönyörű nőt legalább fél tucat őrjöngő lidérccel egy sírban. – Nem találtam rajta zúzódásokat. – Bowe makacsul ingatta a fejét. – Nem úgy nézett ki, mint akinek bármilyen bántódása esett. – Nem, szerintem sem. Azt azonban tudnod kell, hogy az elmúlt hetekben megjárta a pokol bugyrait. – Szerinted sem? Hogy érted, hogy szerinted sem? Nem voltál mellette? – Nem sokkal azután, hogy lezártad a sírt, elrabolták. Gyanítjuk, csak arra vártak, hogy lecsaphassanak rá. – Miért nem raboltátok vissza? – Bowe vészesen közeledett Rydstrom felé, s nagy kedvet érzett, hogy széttépje a torkát. – Azért, mert boszorkány? – Lehet, hogy neked eszedet veszi az előítélet, de én csak egy védtelen, fiatal halandót láttam benne. És azért nem tudtuk visszarabolni, mert elhurcolták az odújukba, amely legalább harminc méterre volt fölöttünk. Valahányszor próbáltuk megmászni a falat, olyan elvetemülten támadtak ránk, hogy olyat nemigen pipáltam egy harc során se életemben! – Akkor hogy az istennyilába szereztétek vissza ma este? – Mindennap rimánkodtunk neki, hogy ugorjon, de retteg a magasságtól. Aztán amikor ma délután elnyomta a lidérceket a buzgóság, végül szólt, hogy leugrik. Mintha sejtette volna, hogy jössz – gondolt vissza Rydstrom. – Alighogy elkaptam és

97

megvizsgáltam, mert persze nagyon legyengült, a lidércek újra támadtak. Pont akkor értél vissza, amikor éppen kicsináltak volna minket. – Homlokráncolva Bowe-ra meredt. – Tudod, nyomasztott, amikor meghallottam, hogy Mariketa elátkozott, de már látom, ha nem teszi, még mindig ott rohadnánk a pokol fenekén. – Nem csak azért jöttem, hogy leszedje rólam a varázslatait – közölte Bowe. – Annál több forog kockán! – Mi? – Háború! Az én frakcióm, a te frakciód, a valkűrök és a Boszorkányok Háza. Teliholdig kaptam időt. Addig jelentkeznie kell, hogy biztosítsa a gyülekezetét: jól van. – Van a zsákodban műholdas telefon? – Van – bólogatott Bowe. – Csak ripityára törött, amikor a boszorkány a falhoz vágott. Rydstrom vállat vont. – Van egy a teherautónkban. – Nem. Nincs. Mindannyiótok kocsiját hazavágtam a CBkkel és telefonokkal egyetemben. Rydstrom összehúzta a szemét. – Vagyis azt hitted, kiszabadulunk? Most Bowe vont vállat. – Ez majd lehűti a kedélyeket. – Szarok rájuk. De a kedvedért elárulom, hogy már csak azért is bíztam a menekülésetekben, mert a boszorkány abba a hitbe ringatott, hogy olyan könnyedén emelget sziklákat, mint engem ma este. Rydstrom Mariketára pillantott. – Nem nagyon ura az erejének. Azonnal legyengült, és gyorsan, erőszakosan rabolták el. Aztán, miközben felrepítették a vackukba, egész úton a szikláknak ütődött a feje, úgyhogy elvesztette az eszméletét. – Bowe arckifejezését látva még hozzátette: – Ha nehezedre esik hallani, képzelheted, milyen érzés

98

volt látni, mi történik, úgy, hogy a kisujjunkát sem mozdíthattuk érte. – Elhallgatott, kétségtelenül ismét lepergett előtte a jelenet. Aztán Bowe-ra nézett, és folytatta: – És most avass be, miért nem vihetjük vissza Mariketát nyugatra? – Honnan tudtad? – Onnan, hogy nem vágtattál egyszerűen a kocsidhoz, és hajtottál el vele, míg én csapdában vergődtem. – Úton idefelé felfegyverzett csapatok mellett jöttem el. Amióta legutóbb itt jártam, kirobbant a konfliktus. – Értem. Ezek szerint elvesztetted a Kupát. Ki győzött? – A vámpír. – Megvert egy vámpír? És megátkozott egy boszorkány? Azt a mindenit, skót, kibaszott egy hónapod lehet!

99

13. FEJEZET

Mariketa hunyorogva ébredt. Csak nem egy barlangban van? De igen, Cade meg az orra előtt hajigálja a fát a friss tűzrakásra, kardja alig karnyújtásnyira hever tőle. A démon csupasz felsőteste láttán összevonta szemöldökét. Aztán rájött, hogy gombóccá gyűrt inge a párna a feje alatt. A lángok egyre magasabbra csaptak, s a sötét falakra árnyak kúsztak. A fény visszaverődött a széles aranypántról, amely Cade duzzadó bicepszére feszült, és megcsillant büszke szarván. Mariketának világéletében imponált a démonok szarva. Ennél rosszabbra is ébredhet az ember. Mintha megérezte volna a rátapadó tekintetet, Cade megfordult, és Mariketára vigyorgott. – Csak szólj, nehogy felhergeljelek! – ismételte meg, amit a sírban az első estén mondott. Hild, Tierney és Tera lépett be, karjukban zöld banán és valami apró, kerek, dinnyeillatú gyümölcs. – Nicsak, felébredt! – kiáltotta Tera, és kiseperte arcából mogyoróbarna haját, amely éppoly csapzott és gubancos volt, amilyennek Mariketa a sajátját sejtette. Társai teljesen kidőltek a fáradtságtól és éhségtől, de tipikus halhatatlanok voltak: lerázták magukról a múltat, s a jövő lebegett a szemük előtt, ahogy eltökélten visszazökkentek életük

100

régi kerékvágásába. Vajon birtokában lesz-e valaha ennek a képességnek? Úgy érezte, mintha felkapta volna a forgószél, és miután továbbáll, ő egyre csak pörög. – Mi történt? – Felrobbantottad a sírt, megkaparintott egy vérfarkas, aztán meggyógyítottad magad – sorolta Tera. Meggyógyította magát? Sérülései eltűntek, a szédülést és a kimerültséget, amelytől hetek óta szenvedett… mintha elfújták volna. Lassan ülő helyzetbe tornászta magát a nyirkos fal mellett. Cseberből vederbe: sírból barlangba jutott. Ráadásul kénytelen lesz tíz órát várni pirkadatig, mire ismét megpillanthatja a napot. Térdét a mellkasához ölelte, és igyekezett értelmet csiholni a történtekből. Egyelőre csak annyit tudott, hogy túl sok minden történt. Kérdések cikáztak benne. Hogyan robbantotta fel az egész sírt? Igen, úgy tűnt, a robbantás a specialitása, csakhogy az a szerkezet kisebb stadion méretű volt. Soha ezelőtt nem szabadított még fel ekkora erőt. Azon is eltöprengett, megöli-e MacRieve-et, ha Rydstrom nem avatkozik közbe. És vajon érez-e még kedvet ahhoz, hogy egy kicsit újból megszorongassa a nyakát? Arcához emelte a kezét, és sebeket keresve végigtapogatta magát, miközben járt az agya, hogy miképp épülhetett fel teljesen az elmúlt hét sérüléseiből. – Biztos, hogy én gyógyítottam meg magam? Tera bólintott. – MacRieve állította, hogy liánok fonódtak rád, és meggyógyultál bennük. – Liánok? – Az egész olyan… boszorkányos-földanyásnak tűnik. Mariketa még sosem gyógyította meg önmagát. Sőt négy

101

Advil és egy előre kifizetett varázspálca segítsége sem volt elegendő neki ahhoz, hogy szabaduljon a másnaposságtól. Persze a jövőbe sem látott még soha ezelőtt. Most meg legmélyebb álmából riadt fel közvetlenül szürkület előtt, és valami azt súgta, hogy le kell jutnia. Végül rászánta magát a fecskeugrásra, mert tudta, hogy MacRieve végre-valahára visszatért. De honnan tudta? – MacRieve most hol van? – Rydstrom épp kihallgatja. – Láttátok a lykae szemét, amikor Mariketa a sziklának szegezte? – kérdezte Tierney két falat gyümölcs között. – Tudta, hogy meg fogja ölni. – Homlokráncolva Mariketára sandított. – Téged látva nehéz elképzelni, hogy te repítetted levegőbe a sírt. – A többiekhez hasonlóan Tierney is úgy bámult rá, mint valami csodabogárra: csodálattal vegyes fenntartással. – Szóval nem vicceltél, amikor azt mondtad, hogy felrobbantod a dolgokat, mi? – Hagyd békén! – Tera Mariketa mellé telepedett, és megcirógatta a haját. – Nem látod, hogy sokkot kapott? Sokkot kapott, összezavarodott, és undorodott attól, milyen szutykos lett. Érezte magán a lidércek szagát, és rémlett, még azután is hányt, hogy lezuhanyozott a zuhogó esőben. Kíváncsi lett volna, hogyan tovább… MacRieve és Rydstrom lépett a barlangba. Mindenki felkászálódott, Mariketát kivéve. – Mi a rossebet keres ez itt? – esett nekik Cade, és kardja markolatához kapott. – Cade, beszédem van veled odakint! – mondta Rydstrom ellentmondást nem tűrő hangon. – Mindannyiótokhoz szólok! Tisztáznunk kell néhány dolgot! Tera gúnyos pillantást lövellt MacRieve felé. – És MacRieve? – Őt hagyd!

102

– De mi lesz, ha a lykae ártani próbál Mariketának? – vitatkozott Tierney. Anélkül, hogy felnézett volna, Mariketa halkan felelt a kérdésre: – Ha a lykae ártani próbál Mariketának, Mariketa befejezi, amit elkezdett. Rydstrom felvonta a szemöldökét, aztán a barlang nyílása felé fordult. A többiek vonakodva a nyomába szegődtek. Mariketával kettesben maradva MacRieve fel-alá járkált, ismételten rápislogott, és keltául motyogott valamit. A lány értett valamennyit a nyelvből – elvégre druida volt az anyja –, s a boszorkány szó megfelelője mellett elég szitokszót ismert ahhoz, hogy elcsípje a vérfarkas gondolatmenetének fonalát. MacRieve morgásának hátterében azt is sikerült kiszűrnie, miről sutyorognak odakint a többiek. Rydstrom azzal kezdte, hogy elmagyarázta, mi történik, ha ő, Mariketa nem jelentkezik a gyülekezeténél telihold előtt, valamint MacRieve-re hárul a feladat, hogy visszakísérje. A többiek kismillió okot találtak, miért nekik kell hazakísérniük. Először is úgy tervezték, hogy ott helyben végeznek MacRieve-vel, tehát ő már nem vállalhatja a kísérő szerepét. Másodszor ők akarták megvédeni „a kis halandót” – az íjászok azért, mert mindhárman a tündért látták benne, Cade meg azért, mert mint kijelentette: „Kurvára ehhez van kedvem!” Ilyen körülmények között Rydstrom arra kérte őket, kíméljék meg a lykae életét, hadd szolgáljon extra kardként. Szükségük lesz rá, érvelt, hogy megoltalmazza Mariketát a civilizációba vezető útján, mert most nagyobb a veszély, mint amikor egymagában megérkezett. A felfegyverzett embercsapatok nekiindultak, és valós veszélyt jelentenek Mariketára. Csakhogy a többiek megvetették MacRieve-et, nem bíztak benne, és mind egyetértettek abban, hogy „Keserű Bowen nem igazán tartja be a fair play szabályait.”

103

Keserű Bowen? Milyen találó! Abban is megállapodtak, hogy Bowen MacRieve-nél brutálisabb, kegyetlenebb és alattomosabb halhatatlannal még nem találkoztak. MacRieve fenyegetőn rájuk meredt, aztán visszafordult a boszorkányhoz, mintha azt remélné, hogy nem hallja. Száját szóra nyitotta, de be is csukta. Mit akar mondani? Mit is mondhatna? „Jaj, szánom-bánom, hogy rád hoztam a bajt, a kínzást és a rettegést, tudom, sosem leszel már a régi, de…” – Azt hittem, sikerül kiszabadulnotok – mondta végül. – Eszem ágában sem volt ilyen hosszú időre csapdába ejteni benneteket! A boszorkány rá sem hederített, csak bámulta a barlang falát. – És nem jöhettem vissza hamarabb, mert magam is csapdába estem. Étlen-szomjan. Helyes! Amikor Mariketa még mindig semmi jelét nem adta, hogy tudomásul vette volna a mondandóját, a férfi csalódottsága tapinthatóvá vált. Új kezét végigfuttatta arcán, láthatóan meglepte, hogy megint ép és sértetlen. Aztán, mintha képtelen lenne megálljt parancsolni magának, a boszorkány mellé huppant. Ott ültek a tűz fényében. Mint két ellenség, ő kis híján megölte a boszorkányt. A boszorkány majdnem meggyilkolta őt. És valamiért ez volt az egész őrült este legszürreálisabb pillanata – mert Mariketa ráébredt, hogy a vérfarkas jelenléte valamilyen szinten… megnyugtatja. – Le kell szedned rólam ezt az átkot, Mariketa! A lány végül odafordult. Szemöldökét összevonta. – Leszedtem! – Igen, leszedtél egyet, de tudom, hogy másik rontással is megvertél. Mariketa hüvelyk- és mutatóujjával összecsípte a homlokát.

104

– Miről beszélsz? – Amikor csókolództunk, megigéztél. Amitől úgy érzem… hogy te vagy a társam. – Szerinted miért tennék ilyet? – kérdezte Mariketa, miközben próbálta felidézni azt az elmosódott estét. – Mert láthatóan nem szégyenlősködsz, ha arról van szó, hogy bűbájokat szórj rám. És Nïx, a valkűr is megerősítette. Továbbá megígérte, hogy le fogod szedni rólam. Mariketa nyelt egyet. Ismerte Nïxet, bízott benne. Bowe az arcát tanulmányozta. – Tagadod? Vadulj meg értem annyira, amennyire én érted… Mariketának alig sikerült megállnia, hogy elkerekedjen a szeme. Ó, Hekaté! Csak nem vette rá, hogy megvaduljon érte? Ráadásul olyan mértékben, hogy azt higgye, ő a társa? Bűntudatosan elpirult. Ajka szétnyílt. A jóslat! Ami a kötelező „és eljő majd az idő, amikor…”-ral kezdődött, majd gyakorlatilag kijelentette, hogy a Hőn Áhítottat egy halhatatlan harcos a sajátjának fogja tartani, és elszakítja a Boszorkányok Házától. És nem lesz mágia, mely elég erős lenne, hogy megtörje a hatalmát felette. Csak nem MacRieve-ről szól a jóslat? Halhatatlan? Pipa. Harcos? Pipa. Aki a társaként azonosítja? A pokolba! Tényleg saját kiszámíthatatlan ereje hozta a fejére a bajt? Nagyon úgy néz ki. – Ha nem te voltál, csak tagadd le! Esküdj a Szövetségre, hogy nem te voltál, aztán majd kifundáljuk, mi történik. Mariketa nem tudhatta, ő volt-e, de egy biztos: nem tagadhatta le rögtön. – Valószínűleg túl gyenge vagy, hogy most rögtön leszedd rólam a második bűbájt. Belátom. De a saját érdekedben is kér-

105

lek. Nagyon erős bennem a vágy, hogy a társamnak lássalak. Túlságosan elemi. – Ugye, ugratsz? – Mariketa elborzadt pillantást vetve arrább mászott. – Nem, nem, ez nem olyan! – Bowe kérlelve széttárta kezét, miközben a lány még messzebb kúszott. – Akkor sem feküdnék le veled, ha te lennél az utolsó halhatatlan a Földön! A férfi savanyú képpel kérte ki magának: – Annál sokkal többet jelent társnak lenni! Mariketa hitetlenkedő arcot vágott. – Csak ígérd meg, hogy leszeded, miután pihentél! És akkor el se kell magyaráznom, mit jelent. – Bowe felállt, és újból járkálni kezdett. – Akkor soha többé nem kell szóba állnunk egymással. Tudom, te is legalább annyira akarod, mint én. – Elképzelni sem tudod! – Próbálok türelmes lenni, pedig nem erről vagyok híres. Belátom, hogy megjártad a poklok poklát, de nem akartam ennyit ártani neked. Veled ellentétben! Szóval, ugye, nem kell úgy kikényszerítenem, mint az első varázslat leszedését? – Hogy úgy? – kiáltotta Mariketa. – Mint amikor rettegnem kellett az életemért miattad, aztán meg elengedted azt a nyavalyás indát, hogy még jobban megrettenjek? – Érzéketlen tahó! – MacRieve, remélem, hogy megigéztelek! Akkor belegebedsz az epekedésbe! A férfi szemében valami félelmetes villant. – Milyen könnyedén fenyegetsz! Dunsztod sincs, mekkora kárt okoztak a kis praktikáid már eddig is! – Például? – Egy hajszál választott el attól, hogy visszamehessek az igaz társamért, és megakadályozhassam a halálát. Hittem, hogy így lesz. De mivel csúnyán megsérültem, és nem regenerálódtam, kénytelen voltam olyan döntést hozni, ami végül a Kupá-

106

ba került. Miattad, Mariketa, nem menthettem meg egy ártatlan, fiatal nő életét! Soha nem kapom vissza. Vagyis tőle az életét vetted el, tőlem meg a jövőt, a családot és az értelmes létet! Mariketa hirtelen ráébredt, hogy odakint elnémultak a többiek, és nagy valószínűség szerint hallgatódznak. – Szóval, még mindig tapsikolsz örömödben, amiért tovább kínozhatsz a bűbájoddal? Mert annál nagyobb fájdalmat nem okozhatsz, hogy elvesztettem a társam, nem is egyszer, hanem kétszer! Az istenek verjék meg! Mariketát elöntötte az epe. Ő is felpattant. – És az a fájdalom, amit te okoztál nekem? – kérdezte vészjóslón fortyogva. – Nap mint nap lidércek rothadó hullái közé heveredhettem csak le, három hétig napfényt sem láttam! Valahányszor megragadtak a sötétben, és vért nyelettek velem, hogy életben tartsanak, úgy vészeltem át, hogy elképzeltem, miképp fizettetem ezt meg veled. – A férfi állkapcsa megfeszült, keze ökölbe szorult a haragtól, de Mariketa rég nem törődött vele. – Bezártál arra a gonosz helyre, hogy meghaljak, és hátra sem néztél. Csak azért tértél vissza, mert akartál tőlem valamit! Bowe hosszú léptekkel közelebb ment, Mariketa csak a nyakát nyújtogatva bírt szembenézni vele. – Meggyőztél, hogy ki tudod nyitni a sírt, én meg elhittem, hogy végül kiszabadulsz! Sejtelmem sem volt, hogy a sír foglalt; de arról se, hogy nyamvadt halandó vagy! – Megragadta Mariketa vállát. A lány próbálta kicsavarni magát a szorításából, a férfi azonban szilárdan tartotta. Szent ég, milyen szívesen áthajította volna a barlangon, ugyanolyan erővel, ahogy korábban a sziklának szegezte! – Mi a francot képzeltél, amikor beneveztél egy ilyen versenyre, mint amilyen a Kupa? – Meglökte. – Tudtad, mibe má-

107

szol bele, mégis jelentkeztél! Meg is halhattál volna! – mennydörögte a férfi, és jól megrázta Mariketát. Mariketa felemelte a kezét, hogy megtaszítsa a vérfarkast, aki erre úgy száguldott át a barlangon, mintha a túlsó falnak hajították volna. A földet érő Bowe teljesen elhűlt. Akárcsak Mariketa. Úgy tűnt, valahányszor be akarja vetni ellene az erejét, a férfi villámhárítóként vonzza a varázslatot: tökéletesre sikerül. MacRieve feltápászkodott, arca rettentően eltorzult a vészjósló fenyegetéstől, s a lány azt hitte, menten megöli. Ami épp kapóra jött, hiszen Mariketa szintén erre készült. – Ahogy te is tudtad, MacRieve, mibe mászol bele! – ordította. – Ezért ne vinnyog nekem átkokról, amelyeket én szórtam rád! Ha halálos versenyre kelsz egy boszorkánnyal, az a minimum, hogy bekalkulálod: bevetem ellened a nekem engedélyezett fegyvereket! A férfi rászegezte ujját, kinyitotta száját, majd becsukta. Tudta, hogy Mariketának igaza van. – Nem akartam, hogy így legyen! Te csaptál le rám gyűlölködve! – Csak amikor be akartál zárni minket! – Azért, mert rám ragasztottad a mocskos bűbájodat! – Ahogy neked nem állt szándékodban csapdába ejteni engem, hogy annyi szörnyűséget kelljen elszenvednem, úgy nekem sem állt szándékomban megakadályozni, hogy visszakapd a társadat! Ezt senkinek sem kívánnám, még neked sem! De hogy van merszed azt állítani, hogy a rémálom, amin én keresztülmentem, akaratlant volt, miközben a saját bajaidért engem okolsz! Három hét alatt elvesztetted a Kupát! És mivel elvesztetted a Kupát, elvesztetted a társad, vagyis az egészről én tehetek! Javaslom, ezt annak vesd a szemére, aki végül megvert. Az nyilván nem udvariaskodott! Esetleg hibáztasd azt, aki eleve a társad halálát okozta!

108

– Én okoztam! – recsegte a férfi. Szemébe hirtelen olyan vigasztalanság költözött, hogy Mariketa megtántorodott. – Én! És az istenek a megmondhatói, hogy hibáztatom! – Azzal kiviharzott a barlangból, félrelökve az útból az elnémult hallgatóságot.

109

14. FEJEZET

– Az az átkozott kis boszorkány! – horkant fel MacRieve, amint kiviharzott a fennsíkra. Hogy merészel így rásikítani? És őt dobálni? Épp beleöklözött egy fába, amikor Rydstrom felbukkant. – Az idegeidre megy? – Mit akarsz? – Elmondani, mit döntöttünk. – Mit döntöttetek? A boszorkány az én felelősségem! Rydstrom fütyült rá. – Hild ma este útnak indul, átkel a háborús övezeten. Egyedül sebesen halad, és könnyen eloson a seregek mellett, hogy hírt vigyen a frakcióknak, amint lehet. Cade, Tera, Tierney és én kelet felé indulunk, és visszavisszük Mariketát az Államokba. MacRieve az ujjait ropogtatta. – És nekem milyen szerepet szántok? – Azt akarjuk, hogy tűnj el! A jelenléted egyértelműen felzaklatja. – Hát persze, a szegény, gyenge kis leányzó, aki úgy hajít el, mintha követ kacsáztatna. Azt akarjátok, hogy tűnjek el, és hidd el, nekem is ez minden vágyam. Mivel azonban épp most váltottunk az „óvd meg a halandót” című játékra a dzsungelben, azt hiszem, inkább maradok, és gondoskodom róla, hogy

110

egyben maradjon! – A megbízatásod lejárt! Hild mindenkivel tudatja, hogy én vállalok teljes felelősséget Mariketáért. Ha bármi történik vele, az én bajom, nem a tiéd. – Bowe-t nem hatotta meg Rydstrom mondókája, aki folytatta: – Attól félünk, ha maradsz, egymás torkának ugrotok. Ez valószínű. – Nem mehetek, míg le nem szedi rólam ezt a második átkot! Értsd meg, nem megyek! – Biztos vagyok benne, hogy e pillanatban örömest megtesz neked bármit, amit kérsz tőle. Bowen, mit hittél? – Semmit. – Ennél jobban ismered a nőket! – A nőket ismerem. A boszorkányokat nem! És hidd el, démon, ég és föld a kettő! – Sose láttam még, hogy így elveszítsd a fejed. Pedig nemegyszer voltam tanúja bősz haragodnak – mondta Rydstrom eltöprengve. – Remélem, biztos vagy benne, hogy nem a társad reinkarnálódott. Bowe megdermedt. Természetesen ez már neki is átfutott az agyán, de tucatnyi érv szólt amellett, hogy elvesse az ötletet. Mindazonáltal… – Ezt miért mondod? Rydstrom egy kidőlt fához bicegett, és ledobta a törzsre óriás testét. – Mi van akkor, ha Mariketa nem akart megigézni? Ha elfogadjuk a feltételezést, miszerint a Szövetségben senki sem kap második társat, akkor a reinkarnáció az egyetlen magyarázat rá, hogy miért hiszed őt a sajátodnak. Bowe tudta, hogy Rydstrom kíváncsisága bármelyik lykaeével vetekszik, szívesen bogoz ki rejtélyeket, és old meg problémákat. Ezt a helyzetet is nyilván vagy egyiknek, vagy másiknak értékeli, de az is lehet, hogy mindkettőnek egyszerre, mert

111

elemző modora szöges ellentétben áll démonállapotával, amikor is fuccs a józan észnek – s amikor még a vérfarkas alakot öltő Bowe-n is túltesz. És ami Rydstromot illeti, itt volt a kutya elásva. Valahányszor démonivá vált, valóban démoni volt. Folytatta: – Igaz, a reinkarnáció rendkívül ritka, de létezik. – Nem, a boszorkány megigézett – erősködött MacRieve. – A jövendőmondó valkűr alátámasztotta, amit már magamtól éreztem. Sőt megígérte, hogy Mariketa végül leveszi rólam. – A jövendőmondó valkűr? – Rydstrom összevonta a szemöldökét. – Csak nem Nïxre gondolsz? Hogy is hívták? Kaszfalap Nïxnek. – Szégyen, gyalázat, hogy egy ilyen szépség ennyire agyalágyult legyen! De miért bíznál ilyen fontos döntést egy ennyire hibbant teremtményre? – Mert mindenki, akiben bízom, megbízik benne – jelentette ki Bowe. – És ez nekem elég. – De valóban elég? A pokolba, Mariah és Mariketa a hasonló hangzású tündérnevet és hegyes fület leszámítva egymás tökéletes ellentéte! Mariah olyan éteri és ártatlan, a boszorkány meg annyira érzéki és fondorlatos, és olyan… bátor! Nem! Mariketa nem lehet ő. Az egyszerűen lehetetlen! Rydstrom Bowe-t tanulmányozta. – Mindegy, az sem számítana, ha Mariketa ő lenne! – Hogy érted? – Az ellenszenv valószínűleg már gyűlöletté fajult benne. És semmi sem tántorítja jobban el a nőt attól, hogy elfogadja a társát, mint az izzó gyűlölet. Különösen, ha a hím nem a fajtársa. – Rydstromot nem izgatta Bowe morcos ábrázata, csak mondta tovább: – Csupán azon tűnődöm, valóban képes lehetett-e rá, hogy ilyen bonyolult átokkal verjen. Gondolj bele! Egy egyszerű szerelmi bűbáj nem vált ki ilyen reakciót belőled.

112

Bowe egyedül azt látta tisztán és világosan, hogy nem szereti a boszorkányt. Kívánta, elsöprő erejű vágyat érzett, hogy megvédelmezze – és lefektesse. Szent ég, de még mennyire le akarja fektetni! Ugyanakkor még csak nem is tetszik neki. Nem csoda. Hiszen épp az imént támadta meg! Kétszer! – Noha hatalmas az ereje – magyarázott Rydstrom –, kiszámíthatatlan, és ügyetlenül bánik a varázslattal. Ahhoz, hogy ezt váltsa ki belőled, a lykae-k Ösztönét kellett volna kicseleznie. És az nem egyszerű feladat. Olyan erőt kellett volna átvernie, amelyet több százezer év alatt fejlesztettek tökélyre. De mondjuk, sikerült neki, és nem téged robbant fel véletlenül, ami saját bevallása szerint százból kilencvenkilencszer előfordul vele. Szerinted elképzelhető, hogy ma este csak az egyik varázslattól szabadított meg, és rajtad hagyta a másikat? Az ő állapotában? Bowe érezte, hogy izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokán. Mi van… mi van, ha Hőn Áhított Mariketa tényleg… az övé? Az ő társa, akit visszakapott? Hogy a sajátjának tekintse és megvédelmezze – hogy a sajátjának tekintse. Vad öröm járta át a gondolatra, hogy birtokolhatja a lányt, s erős akaratát a magáéhoz idomíthatja. Mert mi van, ha a sors ennyi nyomorúságos év után végre megszánta? Erősen megrázta a fejét. – Ugyanilyen sokáig fejlesztették a gyógyulás képességét, abba mégis belekontárkodott! – Valaki nyilván megtanította neki a varázslatot, hogyan tegyen másokat halandóvá, de azt is megtanították neki szerinted, hogyan befolyásolja a lykae-k Ösztönét? – okoskodott Rydstrom. – Hadd kérdezzek valamit! Nincs rá mód, hogy minden kétséget kizáróan bizonyítsd: ő a tiéd? MacRieve habozott a válasszal, majd azt motyogta: – Ha gyereket tudnék csinálni neki.

113

– Most ugratsz, ugye? – horkant Rydstrom, majd összehúzott szemmel hozzátette: – Ez az! Már rémlik! MacRieve végigsimított a tarkóján. – Mivel csak így szerezheted meg a bizonyítékot, én tudom, mit tűznék ki célnak, és kellemesebb foglalatosságot elképzelni sem tudnék. – Csak ne képzelődj, mert a végén szét találom tépni a torkodat! Rydstrom felvonta a szemöldökét. – Szóval, te a helyemben követnéd az Ösztönt, és évekig a sajátodként bánnál vele, míg bizonyosságot nem szerzel? – Ha ez azt jelentené, hogy egy göndör, vörös hajú leányzó társaságát kell élveznem abban a barlangban feltehetően évekig, akkor igen. – A francba, ne merészelj így beszélni róla! Rydstrom ábrázatáról lerítt, hogy viselkedésével a vérfarkas csak alátámasztja az igazát. Ismételten. – Hogy aztán végül arra jussak, hogy megigéztek? – kérdezte MacRieve. – Mi van akkor, ha ennyi idő után nem tudom elhagyni? – És ha ő sem tudna elhagyni téged, olyan rossz lenne? – kérdezett vissza Rydstrom. – Vannak, akik nem kéretnék magukat, ha bekopogtatna hozzájuk a boldogság. – Szemében szánakozás ült. Ő is sokáig nélkülözte a neki rendelt démonkisasszonyt. – Különösen akkor, ha semmi kilátásuk nem lenne rá másutt. – Felállt, hogy távozzon. – Bárhogy cselekszel, akár így, akár úgy, döntened kell, Bowen, és ehhez tartsd magad! – Segítesz kibékülnöm vele? Annak ellenére, hogy Cade feni rá a fogát? A régi barátságunk miatt teszed, vagy hogy elgáncsold? Ha ez utóbbiról van szó, Cade rég rászolgált. A két démon kapcsolata bonyolult volt. Nemcsak személyiségük ütötte egymást – ha Rydstrom szikével hasított bele egy

114

problémába, Cade kalapácsot lóbált vadul –, de ott volt még ráadásnak, hogy Cade elvesztette Rydstrom koronáját. Rydstrom visszakérdezett: – Neked mindkettő jól jönne, igaz? – Igaz. – Míg a démonok múltja bonyolult volt, addig Bowe és Cade mindig vetélkedett. Túlságosan is hajaztak egymásra: mindketten gyilkosok voltak királyi szolgálatban, vezérek, akiket más alá rendelt a szerencse. Bowe azért követte Lachlaint, mert olyan volt neki, mint a fivére, és szolgálatra érdemesnek találta. Cade azért követte Rydstromot, mert a maga szerencsétlen, erőszakos módján kárpótolni szerette volna az őt ért veszteségért. – Szóval? – Öcsém azt képzeli, azért akarja Mariketát, mert gyönyörű… – Akkor is annak találta, amikor vérszomjas boszorkányként engem fojtogatott? – mordult fel MacRieve. – Vagy amikor a lakóival együtt felrobbantotta a sírt? – Ez utóbbinál a lány csak a dolgát tette. – Ezt hogy érted? – A boszorkányok kufárok, ez tény, és szerintem a lidércek elvárták tőle, hogy végezzen velük. Azt hiszem, ezért rázták, amikor eszméletlenül hevert a nyílás előtt, és ezért próbálták átadni neki az arany fejdíszt. Fizetni akartak neki. Kétségbeesetten. Fizetni az arany ékszerrel, amely jelenleg MacRieve hátizsákjának mélyén lapult. – A lényeg, hogy Cade valószínűleg abban az állapotában is gyönyörűnek találta. Veled ellentétben neki tetszik, hogy van benne valami kiszámíthatatlan, és a súlyos pusztítás veszélyét hordozza magában. Mindazonáltal Mariketa nem neki való. Cade már találkozott a nővel, aki az övé lesz, csak még tagadja. De ez hosszú, legyen elég annyi, hogy az első alkalommal, amikor meglátta, percekig kereste a szavakat.

115

– Cade kizárólag azért pályázik a boszorkányra, hogy megfizessen nekem – mondta MacRieve. Hétszáz évvel ezelőtt Cade úgy döntött, elcsábít egy takaros csaposlányt. Telve volt reménnyel. A lány azonban az övé helyett a vérfarkas ágyába bújt be. A mézsörtől patakzó este végén Bowe-nak már nem is rémlett, hogy ő a kiszemelt csaposlány. Rydstrom szárazon felelt: – Igen, persze, azért, hogy megfizessen neked. Egyértelmű, más nem vonzhatja Mariketához. – Mielőtt félrefordult, hogy elvonuljon, még hozzátette: – Ne felejtsd, döntened kell! Ha őt választod, olyasmibe vágsz bele, amitől csökken az esélyed, hogy megbocsátást nyerj. Megjegyzem, azt súgja nekem valami, a boszorkányodat nem olyan fából faragták, hogy eltűrjön egy határozatlan lykae-t, aki abban az ügyben sem képes dűlőre jutni, hogy akarja-e őt, vagy sem. Amikor MacRieve egyedül maradt, szíve hevesen zakatolt. Megadja magát az Ösztönnek? Hadd vezérelje teste-lelke? Vágja sutba, amit az esze diktál? Fátylat tud-e borítani a múltra, ami Mariketa fajtáját illeti? Mi lenne, ha végre nem azon rágódna, alárendelje-e az akaratát a boszorkányénak, hanem egyszerűen csak megvizsgálna minden lehetőséget, ahogy az elmúlt száznyolcvan évben fáradhatatlanul tette? Nïx Kupával kapcsolatos jóslatát leszámítva pillanatnyilag ez kecsegtetett a legtöbb reménnyel. Szemöldökét összevonva pontosan felidézte, mit mondott neki a valkűr: „A Kupa révén kapod meg társadat!” Nem viszszakapja, hanem megkapja társát! És azt sem állította soha egyetlen szóval, hogy Mariketa igézte meg – csak azt, hogy ő fogja leszedni az átkot. MacRieve nyelt egyet. Hát… lehetséges. A fene vinné, Rydstromnak igaza lehet: talán már késő. Mi van, ha túl sokat ártott eddig? Nem! Tudta, hogy a nők kiengesztelhetők. Lachlain maga

116

vallotta be neki, hogy azokban az őrült napokban, amikor kiszabadult a megkínzatása után, úgy bánt Emmával, mint a kutyával, ő mégis megbocsátott neki. Igaz, Lachlain sosem zárta sírba Emmát. Mindazonáltal hinnie kellett, hogy idővel rá tudja venni Mariketát, tegye túl magát az eseten. Elvégre a lány sem közömbös iránta, legalábbis az első találkozásukkor nem volt az. Amikor eszébe jutott, hogy milyen odaadóan kínálkozott a lány teste, hogy mennyire átnedvesedett, ahogy csípőjével a kezén hintázott, fogadalmat sziszegve markolta meg farmerja elejét. Hogyan használja ki hát a boszorkány gyenge pontját? Ami az udvarlást illeti, siralmasan kijött a gyakorlatból. Mariah halála óta maró gúnnyal fogadta a lányokat, akik vették a bátorságot, és közeledtek hozzá. Pedig a nők régen elragadónak tartották. Vagy nem? Alig emlékezett a Mariah előtti nőkre. A sürgető érzés, mely e hosszú évek során állandóan űzte, most újult erővel támadt, bár minden idegszála tiltakozott a gondolat ellen, hogy még ha csekély is, de van rá esély, hogy a társa kevesebb mint egy kilométerre van tőle – igaz, momentán ellenség formájában, aki a halálát kívánja. Most, hogy többhetes gyengeség után visszakapta erejét, futni vágyott az éjszakában, mint a szélvész, de a nyereményt, amit be akart söpörni, nem kívánta szem elől téveszteni. Inkább felhágott hát a hegycsúcsra, és szemügyre vette a környéket. Odafentről keletre folyók sorát látta. Orrát megcsapta a sós víz illata. Nem túl messze, abban az irányban húzódott Belize partja. Nyugatra egyenruhás emberek nyüzsögtek hangyaként, akik aláaknázták a vidéket. Mariketának határozottan kelet felé kell utaznia. Mert ő túlélte ugyan az aknát, de tudta, nem kockáztathatja, hogy egy halandó – ráadásul egy olyan halandó, aki feltehetően az övé – akár egy kilométerre megközelítsen egyet. Így tovább tart majd ugyan az út, de biztonságosabb lesz Mariketának.

117

Feltéve, ha célba érnek telihold előtt… A gondolatra egyből megdermedt. Nem, péntekre elérik a partot. Közvetlenül alatta terült el a robbantás helye. Láttára eszébe jutott, tulajdonképpen kicsoda és miféle erő birtokosa Mariketa, s elfogta a kétség. Még ha teljes bizonyossággal tudná is, hogy a társa, képes lenne-e egy boszorkányt a sajátjának tekinteni? És asszonyaként bemutatni klánjának? Ismét elképzelte, ahogy Mariketa reszket alatta, és buján kínálja magát, mire testét lángba borította a vágy. Az istenek verjék meg, azért is kitalálok valamit! Az új krátertől néhány kilométerre észrevette tönkretett járműveik sorát. Mariketa holmija még biztosan ott van. És jelen helyzetben a legkisebb kényelmet is díjazni fogja. Nekivág az éjszakának, elhozza a lány holmiját, és vadászni indul. Erejét és rátermettségét próbára téve gondoskodhat arról a nőről, akinek szüksége van rá. A gondolattól beleremegett a várakozásba. Védd meg! Gondoskodj róla! Az Ösztön ismét irányította. Készen arra, hogy kövesse sugalmazását, bevetette magát a dzsungelbe. A következő órában a szakadatlan esőben vadászott, újult erővel célozta meg a hegyoldalt és a vízfolyásokat. Több emberöltőnyi várakozás után végre azt csinálhatja, amire született. Legszívesebben az égre vonított volna elégedettségében. Még Mariah is megértené, hogy túl erős, ellenállhatatlan a boszorkány vonzása… Ekkor egy röpke pillanatra szertefoszlottak a felhők, és kibukkant a dagadó hold. Bowe a fajtájának egyedüliként parancsoló fényre emelte arcát, s ennek ereje csodálattal vegyes tisztelettel töltötte el, mint élete során mindig. Most azonban rettegés és lelkesedés viaskodott egymással lelkében a közelgő telihold láttán.

118

Amikor leengedte arcát, összeszűkült szemmel elnézett Mariketa irányába. Ha valóban hozzátartozik… jól teszi a boszorkány, ha tart tőle.

119

15. FEJEZET

Miután Hild útra kelt, és látszott rajta, hogy nem szívesen hagyja ott Terát – noha a tündérlánynak szemlátomást tudomása sem volt vonzalmáról –, hátramaradt öt társa annyi éretlen gyümölcsöt falt be, amennyit csak bírt, aztán a tűz köré telepedtek aludni. Cade Mariketa mellé heveredett, és ez a lánynak meg is felelt, Rydstrom azonban élesen odaszólt démonul, mire Cade haragosan a barlang bejárata felé sandított, aztán hátat fordított Mariketának. Míg a többieket egymás után nyomta el az álom, Mariketa éberen feküdt, még mindig vacogott, és éhség mardosta. Bár dzsungelben voltak, a barlang magasabban bújt meg. Odabent nyirkos, hűvös volt az éjszakai levegő, s hosszú haja nem száradt meg. Rydstrom is ébren maradt. Fát dobott a tűzre, aztán odabicegett Mariketához. – Hogy van a lábad? – kérdezte a lány. – Gyorsan gyógyul. – Ennek örülök – mondta Mariketa, s eszébe jutott, mennyi mindent tett érte a démon. – Figyelj, Rydstrom, köszönöm, hogy segítettél nekem ma este. Mindent köszönök. – Semmiség. – Ahogy a lány mellé huppant, Mariketa figyelme sérült szarvára irányult. Az egyikből mintha kivéstek

120

volna egy darabot, a másiknak a hegyéből hiányzott legalább tíz centi. Mariketa első – és egyetlen – hosszú távú barátja, Acton vihardémon volt. Miután éveken át jártak, tudta, milyen fontos a hímdémonoknak a szarvuk. Még a nők is hiún kérkedtek aprócska, hamvas szarvacskáikkal, amelyek inkább tűntek divatos hajdíszeknek. Ami a tomboló démonokat illeti, amikor szarvuk kiegyenesedett, hegyük halálos mérget bocsátott ki. Emiatt ritkán támadták hátba fajtájukat. A hegy elvesztése nagy hátrányt jelentett. – Mi történt? – A lány épp hogy megállta, hogy odanyúljon és végighúzza ujját az egyik szarvon, ami amúgy abszolút tabu volt. – Fájt? – Pokolian. Megvívtam a magam csatáit fiatalkoromban. – Fogadok, hogy Cade-del. Rydstrom a fejét ingatta. – Nem ugyanabban a házban nőttünk fel. A trónörököst mindig különválasztják. Ez megmagyarázza, miért más a kiejtésük és a viselkedésük is. Rydstrom elég átlátszó módon témát váltott: – Tudod, ma este feltűnt nekem valami furcsa. – Neked csak egyvalami tűnt furcsának? Rydstrom felvonta a szemöldökét, majd folytatta: – Korábban, amikor meséltem, hogy távozásra szólítottam fel a lykae-t, azt hittem, jobban fogsz örülni. – Vajon miért tanulmányozza így a reakcióit Rydstrom? – Nagyon örültem. – Fenemód. – Jó, hogy megszabadultunk tőle, azt mondom. – Ha nem tudnám, hogy nem igaz, esküdni mernék, hogy a társaságára vágysz. – De hát tudod, hogy nem igaz. MacRieve teljesen meg van

121

veszve, megérdemli, hogy a helyére tegyék. Bár lehet, hogy nem kéne rosszat mondanom rá, mert nyilvánvalóan barátok vagytok. Ma este megmentetted tőlem. – A te érdekedben is tettem. Nem akartam, hogy később megbánd a dolgot. – Boszorkány vagyok. Bizonyára túléltem volna valahogy. – A démon felé billentette a fejét. – És kiálltál MacRieve-ért a többiekkel szemben. Rydstrom bólintott. – Bowen és én sok éven át együtt harcoltunk. És az egyik ütközetben megmentette a legkisebb húgom életét. – MacRieve? – Rydstrom komor bólintására a lány megkérdezte: – Akkor hogyan ejthetett eleve csapdába? Rydstrom vállat vont. – Szerintem árnyalatnyit megdöbbent, hogy odabent talál, de őszintén szólva én is ezt tettem volna vele. Verseny volt, és kétségbeesetten akarta azt a kulcsot. Mariketa közömbösen jegyezte meg: – Biztosan nagyon szerette a társát. – Ezt nem jelenthetem ki határozottan. Sosem volt szerencsém hozzá és Mariah-hoz egyszerre. Alig pár hétig voltak együtt, mielőtt a lány meghalt. – Mariah-hoz? Tündér volt? – Az. Tündérhercegnő. És gyönyörű, ahogy mondják. Hercegnő?, gondolta Mariketa beletúrva csimbókos hajába. Gyönyörű? Meglepő, de szutykos külseje hirtelen jobban zavarta, mint egy perce. Rydstrom kíváncsi tekintetére lerántotta a kezét. – Hogyan halt meg? – Úgy hallottam, baleset történt az erdőben. – Akkor miről beszélt, amikor azt mondta, hogy ő okozta a halálát? – Vele volt, és most magát vádolja.

122

– Szerintem ennél többről lehet szó. – Sajnálom, Mariketa, de ezt nem az én tisztem elmesélni. És sajnos ajánlani sem tudom, hogy kérdezd Bowent. – Hát nem mintha egész éjjel ezen akarnék elmélkedni. – Nem? Pedig fúrja az oldaladat. – MacRieve az ellenségem. Nem árt tájékozódom felőle. – Persze, igazad van. Válaszolok minden kérdésedre, amire tudok. Mariketa tétovázott, végül nem állta meg, hogy ne tegye fel: – Milyen szokott lenni általában? Amikor nem küzd valamiért. – Régen kedélyes volt, de világéletében a maga feje után ment. A társa halála óta lassan haldoklik, egyre hidegebb és közömbösebb. Egyesek odáig mennek, hogy őrültnek tartják. Belátom, néha nyers a modora, és ami a szívén, az a száján, de a többiek tévedtek ma este: sose volt kegyetlen, ha nem kellett. – Miért gyűlöli annyira a boszorkányokat? – Nem ismerem a részleteket, de azt hiszem, az egyik csúnyán elbánt a családjával. Mellesleg nincs lykae, aki megbízna a boszorkányokban. Gyanítom, ösztönösen félnek tőlük egy kicsit. – Én nem látom, hogy MacRieve bármitől félne. – Valóban, a fronton is mindig az élen járt, elsőként verekedett meg az ellenséggel. De a te fajtád… – Rydstrom elhallgatott. Halkabbra vette a hangját. – Egyszer láttam, hogy öntudatlanul átmegy az út túloldalára, hogy jó messze elkerüljön egy jövendőmondót. És még csak nem is volt tudatában. – Hihetetlen! – Mint amikor álmában motyog az ember, úgy halkult el Mariketa hangja is: – Szóval a ma esti támadásom biztosan a földhöz vágta. Szó szerint! Hibátlan fehér fogsorát és rövid agyarát kivillantva Rydstrom elvigyorodott. – Igen, de pont ez a jó Bowenben, hogy egykettőre lerázza

123

magáról. Míg Mariketa átgondolta, amit megtudott, Rydstrom folytatta: – Egy dolgot ne feledj, ha véletlenül összehoz vele vagy egy másik lykae-vel a sors! Ha meg akarod fejteni őket, tudnod kell, hogy valóban olyanok, mint a farkasok! Rájössz, ha elég időt töltesz velük. – Hogy érted? – Hallottál már a lykae Ösztönről? Mariketa bólintott. – A farkasok lelke lakozik bennük. A holdra üvöltenek, megharapják a szeretőjüket, összevissza karmolnak, blablabla. Rydstrom valamely oknál fogva elégedettnek tűnt Mariketa nyegle válaszával. – Ennél azért kicsit bonyolultabb. De majd holnap megbeszéljük. – Az oldalára fordult, és behunyta a szemét. – Most aludj! Fárasztó út áll előttünk… Órákkal később Mariketa még mindig ébren volt, jobban mardosta az éhség, mint valaha, és vacogni kezdett. S bár siralmasan nyomorultul érezte magát, azt hitte, bármit átaludna… – Jer hozzám! – hallotta a távolból. Hirtelen felült, és az árnyak felé pislogott. A barlang nyílásánál meleg, borostyánszín szem ragyogott a sötétben. Hát visszajött! – Tehát izgatott vagy, hogy visszatértem – motyogta Bowe. – Már a hangomra zakatol a szíved. Még van pofája! – Csak azért, mert alig várom, hogy tovább hajigáljalak! Sosem fogok ráunni. – Fázol és bőrig áztál. – Semmi sem kerüli el a figyelmedet! – Hoztam neked harapnivalót.

124

A zselé és a zöld banán gondolatára Mariketa kis híján elhányta magát, de aztán megcsapta az orrát valami főtt étel mennyei illata. – Minek van ilyen szaga? – kérdezte, miközben a többiek egymás után felébredtek. – Ennivaló, Mariketa – felelte a vérfarkas. – Lakoma! – A barlang szélénél, a férfi mellett Mariketa grillezett halat és homárt pillantott meg és valami sült húst egy sima fadarabon. Zamatos, lédús gyümölcsök álltak nagy halmokban, s zöld banán nem akadt köztük. Összefutott a nyál a szájában. Rydstrom dörmögve jegyezte meg: – Szerintem a lykae-d megpróbál lenyűgözni. Elcsábítja, akit nem vehet el. – Fogd be, démon! – szólt rá Mariketa. Rydstrom sejtelmesen felnevetett. – Mindenkinek van elég, alkut kötök veletek – mondta MacRieve. – Mit akarsz? – kérdezte Tera a szemét dörzsölve. – Mint nyilván hallottátok, úgy tűnik, a kis boszorka két bűbájt is rám szórt, s az egyik elhiteti velem, hogy ő a társam. Tehát nem fogom szem elől téveszteni. Átkísérem a dzsungelen, és ölre megyek azzal, aki megpróbál az utamba állni. Ha már vázoltam neki a terveimet, és ő rábólint, nektek is tartanotok kell magatokat hozzájuk. Nem avatkozhattok közbe. – Milyen terveket tartogatsz nekem? – vonta kérdőre Mariketa keresztbefont karral. – Három választási lehetőséged van, Mariketa. Először: megcáfolod, hogy bűbájjal babonáztál meg. Másodszor: beismered az igazságot, és eltávolítod rólam. Vagy harmadszor: kalandunk idejére megesküszöl, hogy nem használsz a közelemben vagy ellenem ismét varázslatot, és felkészülsz egy társra. – Mit takar ez pontosan?

125

– Dióhéjban annyit, hogy én szerzek neked ennivalót, én védelek meg, és azt teszed, amit én mondok. – Mariketa fújására folytatta: – Szerintem mihelyt megtapasztalod, milyen az, amikor én, a lehengerlő, tiszteletet parancsoló lykae ugráltatlak, megteszed a szükséges lépéseket, hogy megszabadulj tőlem. – Máris szabadulni akarok tőled! – kiáltotta Mariketa. – Inkább mennék el egy ócska lidérccel, mint veled, sőt ragyogó mosollyal és csókkal fogadnám! – Á, ez övön aluli volt, kis boszorka! – felelte MacRieve, de a legkevésbé sem tűnt sebzettnek. – Még ha igaz lenne is, amivel vádolsz, akkor sem tudom, miként csinálhatnám vissza! A saját szemeddel láttad, milyen kevéssé uralom az erőimet! – A szükség találékonnyá tesz. Ha már kellőképp rám unsz, lefogadom, hogy kiötölsz valamit. Vagy egyszerűen csak jelentsd ki, hogy nem te tetted! – Mariketa, mondd már neki, hogy nem te tetted! – biztatta Tera. De ő képtelen volt erre. – Nem hiszem, hogy én voltam. De… de esküdni nem mernék rá. – Akkor két lehetőséged marad. Dönts! – MacRieve ezután Rydstromhoz intézte szavait: – Ti meg kaptok egy lakomát és egy másik hímet, aki vigyázhat rá. Már ha nem avatkoztok közbe, amikor a sajátomként bánok vele! Mariketa körbehordta tekintetét a barlangban. Ezek fontolóra veszik! Csak Cade nem, neki viszont nyugtalanító számítás ült a szemében. – Ti mind megőrültetek! Hiszen megvetem ezt az alakot! – MacRieve szemébe nézett, és felcsattant: – Ha azt hiszed, lefekszem veled, akkor nem vagy eszednél! – Nem érzem szükségét, hogy az ágyamba parancsoljalak!

126

– szakította félbe öntelten MacRieve. – Ez nem része az alkunak. – Ebbe sosem mennék bele! Soha… – Mielőtt döntesz – szólt közbe MacRieve megint –, ne feledd, ha a társam lennél, gondoskodnék róla, hogy mindened meglegyen, ami a kényelmedhez kell. – Mariketa ajka szétnyílt, amikor a férfi előhúzta a háta mögül az ő táskáját, és belekotort. – Például a fogkeféd. – Azzal feltartotta Mariketa rózsaszín fogkeféjét. Csak nem a járgányból hozta el? Feltúrta a holmiját? Látta, micsoda vadság lakozik MacRieve-ben, s most kóstolót kapott sunyi, ravasz énjéből. Már értette, miről beszélt Rydstrom. MacRieve valóban… farkasszerű volt. Aztán eszébe jutott, mi lapul a táskájában. Ó, szent Hekaté! A félelemtől görcsbe rándult a gyomra. A legszemélyesebb tárgyai hevertek a mélyén. Például a rúzs, amely valójában nem rúzs. – Vagy ez! – A férfi hanyagul kipöccintette a fogamzásgátló tapaszt. – Dunsztom sincs, mire jó, de azt tudom, ha valaki, mindegy miért, tapaszt használ, annak újra lesz szüksége rá. – Ezután Mariketa iPodját tette közszemlére. – Az a hír járja, a korodbeli nők nem nélkülözhetik hosszan a zenehallgatást, különben eszetlenek lesznek, és képtelenség velük szót érteni. Te mióta is nélkülözöd? – Majd előhúzott egy kék címkés üveget, és megrázta. – Több üveg Orangina hevert a dzsipedben. Biztosan szereted, ugye? Az Oranginát NE! Mariketa nagyokat nyeldekelt. – És íme, a maja arany fejdísz, amelyet valószínűleg szívesen megtartanál. – MacRieve a magasba emelte a súlyos ékszert. Fantasztikus! Mariketának ködösen rémlett, hogy látta a lidérc levágott kezében, mintha felajánlaná, de azt hitte, odaveszett a kráterben. Ha MacRieve nekiadná a lidérc fejdíszét, az lenne az első

127

fizetsége misztikus kufárként. Nem, ne engedj neki! Hogyan viselkedhetne a társaként? Kövesse az utasításait? Az ennivalónak és az Oranginának még csak-csak ellenáll valahogy. Sőt az aranynak is, de MacRieve keze ismét eltűnt a táska mélyén. Meg fogja találni! Talán nem tudja, mi az… – És a rúzsod! – folytatta a férfi, miközben pajzánul villant a szeme. Jaj, ne, tudja, és most játszik vele! Menten elsüllyed szégyenében! Arca lángba borult, miközben MacRieve hozzátette: – Bizonyára ki vagy éhezve rá három hét nélkülözés után. Játszik velem… – Pakold vissza a holmimat! – szólt rá Mariketa fogcsikorgatva. – Most rögtön! – Jer hozzám, bólints rá a terveimre, és visszapakolom. Péntekre elérjük a civilizációt. Addig a sajátomként bánok veled. Élelem, száraz ruha, fogkefe, megúszni a porig alázást… – Egy nap – számolta fennhangon Mariketa. MacRieve keményen ismételte: – Péntekig. Mariketa habozott, a férfi szenvtelen, közömbös modorából pedig úgy tetszett, egy vállvonással elintézi, ha nemet mond. De amikor alaposabban megnézte magának, felfedezett valamit. Bowen MacRieve visszafojtott lélegzettel várt. Akár használ varázslatot ellene, akár nem, ő sem lesz híján erőnek ebben a csereüzletben. A vérfarkas valamiért nagyon akarja ezt a megállapodást. Ez még kapóra jöhet. Mariketa talpra kényszerítette magát. Cade nekiszegezte kérdését: – Nem áll szándékodban belemenni a játékba, ugye? Lefeküdni vele pár falat halért? Mert ha így állunk, várj még fél órát, míg visszaérek a kapásommal.

128

– Azt mondtam, a szex nem része az alkunak – recsegte MacRieve. – Ugyan-ugyan, Cade, miért akarnék alkut kötni azért, hogy nőt vigyek az ágyamba, mikor alig bírom távol tartani őket? Mariketa felvont szemöldökkel figyelt, tudta, hogy ez a vita csak a jéghegy csúcsa. Azt is érezte, Cade alig várja, hogy lecsaphasson. Átvágott MacRieve-hez, aki visszarámolta a holmiját a táskájába, és önelégülten megpaskolta maga mellett a földet. Mariketa messzebb telepedett le a kijelölt helynél, de a férfi fogta magát, és egyszerűen közelebb rángatta. – Mariketa elfogadta a sorsát – jelentette ki a többieknek, miközben átnyújtott a boszorkánynak egy porhanyós hallal megpakolt széles levelet. – Ígérjétek meg, hogy nem avatkoztok közbe az út során. – A halat húsos, szeletelt avokádó követte. – Mariketa, nem kell ezt csinálnod! – mondta Tera, bár le nem vette a szemét az ételről. Mariketa felszegte állát. – Megteszem. Ha túléltem az összezárást az undorító lidércekkel, akár egy lykae-t is képes leszek eltűrni néhány napra. Tierney szólalt meg: – Hát én nem várok az aranybetűs meghívóra. – Terával együtt rávetették magukat a felkínált falatokra. Cade gyilkos pillantásokkal félrevonult a barlangtól. – Ezt még megkeserülöd! – suttogta Mariketa MacRievenek. – Nincs szükségem varázslatra, hogy megbánd a megalázásomat! – Sejtettem, hogy a „rúzsod” jobb belátásra térít majd. És be sem kellett kapcsolnom! Mariketa arca ismét fellángolt. – Befejezted? – Nem tudom. – Néhány pillanattal később a férfi a füléhez

129

hajolt, és belemormolt: – Miután ettél, örömmel részesítelek egy finom, hosszú fürdőben…

130

16. FEJEZET

– Még mindig nem látom be, miért nem alhattunk abban a barlangban – mondta Mariketa, miközben MacRieve kivezette az éjszakába. – Azért, mert az én barlangom jobb, mint az övék. – Hát, tudod, ez mindent megmagyaráz! – Az eső elálltával kabócák és békák lármája zengett körülöttük az aljnövényzetben. Mariketa kénytelen volt felemelni a hangját. – Messze van? – Amikor a férfi a fejét rázta, megkérdezte: – Akkor miért kell kézen fogva mennünk a dzsungelben? Úgy néz ki ez az ösvény, mintha traktor dübörgött volna végig rajta. – Erre mentem vissza, amíg ettél, hogy lássam, tiszta-e a terep. A holmidat is ideszállítottam – magyarázta a férfi, és bekormányozta Mariketát egy megvilágított barlangnyílásba. Beléptek. Az árnyékban szárnyak csaptak fel, csapkodásuk egészen önkívületig fokozódott, majd elült. Odabent tűz lobogott. Mellette a lány látta, hogy MacRieve kicsomagolta a dolgait, és szalmaágyat vetett kettejüknek. – Hát senki sem vádolhat azzal, hogy pesszimista vagy, MacRieve. – Kitépte kezét a férfi markából. – De a rászedett passzol rád. MacRieve a falnak dőlt. Láthatóan beérte azzal, hogy nézze a lényt, aki felfedező útra indult. Mariketa olvasott már Guatemalának erről a részéről, és tudta, hogy a mészkőbarlangok

131

kiterjedt hálóként ágaznak szerte. A fejük feletti magas, tágas mennyezetről cseppkövek függtek. – Mi olyan különleges ebben a barlangban? – Denevérek laknak benne. Mariketa válaszul ezt lehelte: – Ha veled maradok, nem érem be kevesebbel, csakis a legjobbal! – A denevérek miatt kevesebb a szúnyog. Plusz vár rád egy kád. – A mélyebben fekvő rész felé intett. Homokos partú, föld alatti patak kanyargott át a barlangon. Mariketa szeme elkerekedett. Oldalt kis medence terült el, alig volt nagyobb egy jakuzzinál, s a szélén ott sorakoztak a piperecikkei, a mosdókesztyűje meg a törülközője. Tiszta ruhákkal teli táskája szintén mellette hevert. Mariketa felkiáltott a látványtól, s nagy igyekezetében, hogy lerángassa bakancsát, kétrét görnyedt. A lábbelitől megszabadulva fél lábon ugrált előre előbb az egyik, majd a másik lábán, ahogy lehúzta a zokniját. Meg sem állt, míg sortja cipzárjához nem ért. Felpillantott. A férfi várakozástól ragyogó szemmel figyelte. – Te most természetesen távozol. – Segíthetnék. – Szert tettem már némi gyakorlatra fürdés terén, szerintem elboldogulok valahogy. – De fáradt vagy. Miért ne segíthetnék? Most, hogy újból két kezem van, szívesen használnám. – Vagy egyedül lehetek, vagy lemondok a fürdésről! – Rendben – vont vállat a férfi. – Elmegyek, mert olyan nincs, hogy lemondasz róla. Szólj, ha szükséged van valamire! Túl könnyen ment. Mariketa tudta, hogy MacRieve túlságosan készségesen kapitulált, ám a víz hívogatása ellenállhatatlannak bizonyult. Kibújt a ruháiból, egy kupacba hajigálta a sortot, a fehérneműt, a trikót és az elhasznált tapaszt, hogy ké-

132

sőbb tűzre vesse őket, aztán a boldogságtól felnyögve belépett a vízbe. Nem volt meleg, csak langyos, és fenségesnek hatott a barlang párás levegőjében. Lebukott, és a széléhez úszott. MacRieve mindenre gondolt: odakészítette neki a fogkefét, fogkrémet, sampont és balzsamot. Mariketa fogkrémet kent a fogkefére, és alaposan, egyesével megsikálta a fogait. Aztán tusfürdőt csorgatott a mosdókesztyűre, és minden porcikáját végigdörzsölte. Épp végzett a második menettel, és a haját öblítette, amikor besétált MacRieve mezítláb és egy elnyűtt farmert meg a nyakában lógó medált leszámítva ruhátlanul. Mariketa nyakig merült a vízbe. – Azt mondtad, egyedül lehetek – csattant fel. – Megígérted! – Egyáltalán nem tartozott a szégyenlős fajtához, ám nem látta okát, hogy incselkedjen a férfival, amikor az úgysem kaphatja meg. – Igen, és én betartottam az ígéretemet. – A tűz fényében Mariketa megcsodálta erős, szoborszerű mellkasát, arany szőrszálakkal borított napsütötte bőrét. – Kizárt, hogy más is megláthasson. – Tudod, hogy úgy értettem, nélküled akarok egyedül maradni! MacRieve összevonta a szemöldökét, mintha Mariketa szamárságokat beszélne. – A társaknak más elképzelésük van az egyedüllétről – szögezte le. Könnyedén kihámozta magát a farmerból, hogy teljesen lecsupaszítsa mutatós testét. Mariketa megrökönyödött, tehetetlenségében csak bámulta a bőrt és a hullámzó izmokat. Aztán tekintete lejjebb siklott a finom metszésű felsőtesten, a köldök alatti sötétebb pihékre. Szeme kábultan követte lefelé a sávot, egészen a férfi hatalmas erekciójáig.

133

Már a sírban is érezte, milyen óriási, ám hihetetlen mérete még így is felkészületlenül érte. És minél tovább bámulta, annál keményebbre nőtt MacRieve pénisze. A férfi már kapkodva szedte a levegőt, Mariketa mégsem volt képes elszakítani tekintetét a látványtól. A széles makk, amit futólag megcirógatott, nedvesen megcsillant. Láttára olyan erős görcsbe rándult a combja köze, hogy csaknem felkiáltott… Mariketa tudta, mi történik: a halhatatlansággal járó túlingereltségi tünettől szenved. A halandóból halhatatlanná való átmenet a kényelmetlen átalakulások időszaka. A látás és a szaglás kiugró mértékben javul, ahogy a tapintásérzékelés is tökéletesedik, de időbe telik, hogy az átalakuló halandók hozzászokjanak a változáshoz. Egy szó, mint száz, érzékei megállás nélkül bombázták, ez volt a bökkenő. Az emberfeletti érzékek ugyanis emberfeletti gerjedelemmel járnak. – Egek, Mariketa – recsegte a férfi. – Érzem rajta a szemedet! A lány végül magára parancsolt, és félrenézett. Alig fordított hátat a vérfarkasnak, hallotta, hogy az a vízbe ereszkedik. Elakadó lélegzettel vetette magát oldalra, hogy kiszálljon, de a férfi elkapta, és karját a derekára fonta. – Engedj el! – követelte Mariketa viaskodva, bár az oldalát bökdöső sziklakeménység egy pillanatra megdöbbentette. – Tetszik a tekergésed, a rugdalódzásod már kevésbé. Á, csak csínján, nehogy eltaláld a herém! Később még szükségünk lesz rá! Ezt az arcátlanságot! – Ne böködj már… azzal, te seggfej! – Ha tovább tekeregsz, boszorkány, nem leszek képes féken tartani a csípőmet!

134

Mariketa mozdulatlanná dermedt, rájött, úgysem veheti fel vele a harcot. MacRieve hangosan zihált, de nem az erőlködéstől. Mariketa a nyakán és a fülén érezte meleg leheletét. Megborzongott, mellbimbója megkeményedett a férfi karján. – Szükséged van a segítségemre akkor is, ha nem vallod be. – Azt hiszed, nem tudom lemosni magam? – Legalább tíz percen át súroltad a fogadat, kétszer mostad meg a hajad, és nagyvalószínűséggel újból nekilátsz, pedig már elfáradhatott a karod. – Dehogy! – De igen. – Minden rendben. – Valóban? Hadd lássam a kezed! Mariketa a szemét forgatva felemelte a kezét. A férfi ciccegése hallatán lesandított. Koszos maradt a körme! Arcát elfutotta a pír. A pokolba vele! MacRieve megperdítette, mire ő maga elé kapta a kezét, hogy eltakarja a mellét, s a mennyezetet bámulva engedélyezte, hogy a férfi megmossa a kezét. Szappanhabbal masszírozta át ujjait, tövüktől hegyükig. Mariketa szemhéja kezdett elnehezedni, amikor a férfi előbb egyik, aztán másik hüvelykujját is erősen a tenyerébe nyomta. – Milyen aprócska a kacsod – dörmögte halkan. – De szép. – Mariketa alig bírta elnyomni borzongását. MacRieve végül elengedte, s ő zavarba ejtő módon megingott. Amikor végül kinyitotta a szemét, és összeszedte erejét, hogy ismét nekidőljön, a férfi épp a mészkövön fente a hüvelykujját. – Ezt meg miért csinálod? – Hogy elvegyem az élét. Add csak ide megint azt a kis praclit! – Még több masszírozás következett, míg Mariketában a harcot felváltotta a boldogság. Amikor a férfi tompított karmával óvatosan benyúlt a körme alá, Mariketa az arcát figyelte. MacRieve összehúzta szemöldökét a nagy összpontosításban, s olyan pedánsan végezte a dolgát, mintha ez lenne a világon a

135

legfontosabb. – Tessék – szólt, amikor végzett. – És most nézzük azt a rengeteg hajad! – A lány mögé siklott. Az ellazult, együttműködő Mariketa készséggel hagyta, hogy a férfi ápolja. MacRieve behúzta karmát, és alaposan megdögönyözte a tarkóját. Mariketa lassan teljesen ellágyult. Tudta, hogy a vérfarkas arcára azért ül ki az erős koncentráció, mert nagyon igyekszik, hogy jól sikerüljön. Csak azt nem tudta, miért. Ha ezt a kínzást komiszkodásnak szánja azért, hogy ő leszedje róla az átkot, elég vacakul megy neki. Mert azt nem hiheti komolyan, hogy a társa. Ugye?

136

17. FEJEZET

MacRieve, miközben beledolgozta a lány hosszú hajába a sampont, megjegyezte: – Látod, Mariketa, nem is olyan rossz ez. Ha tudod, hogy ilyen bánásmódban részesülsz, valószínűleg nem lett volna rá szükség, hogy megzsaroljalak. – Nem volt jogod átkutatni a holmimat. – Figyelmeztettelek, hogy basáskodónak fogsz találni. De azért furcsa, hogy amikor átnéztem a dolgaidat, több kérdés merült fel bennem, mint ahányra választ kaptam. Mire szolgál az a tapasz a táskádban? A lány vállat vont. – Születésszabályozásra. – Fogamzásgátló? – kérdezte sietősen MacRieve. Hogy a nyavalya törje ki! – Igen, és? – Mariketa megdermedt. – Túl könnyűvérűnek tartasz? – Érzékenyen érint, Mariketa? – A pasik többsége prostibélyegnek titulálná a tapaszt meg a tetkót a hátamon. – Prosti?… Á, értem! – Nem vagyok prosti. – Még szép, hogy nem – bólogatott a férfi, s igyekezett nem kimutatni, milyen jól mulat. – A korodbeli pasik többsége csak

137

reméli, hogy az vagy. És fogalmuk se lenne, mit kezdjenek veled, még akkor se, ha az volnál. – Te pontosan hány éves vagy, MacRieve? – Idestova ezerkétszáz. Mariketa rásandított, mintha azt latolgatná, ugratja-e. A vérfarkas felvont szemöldöke láttán elképedt: – Szent Hekaté, te igazi őskövület vagy! Nem a múzeumban lenne a helyed? MacRieve elengedte a megjegyzést a füle mellett. – Újabb talány: nem találtam borotvát a táskádban, pedig sima a bőröd a lábadon meg a hónod alatt. – Lézereztek – közölte a lány. – Hallom, ahogy összevonod a szemöldököd, öregapó! – mondta MacRieve nagy meglepetésére, mert tényleg az volt. Mariketa nem szolgált több magyarázattal, de MacRieve nem zavartatta magát. – Rögtön beindul az ember fantáziája, vajon hol lehetsz még ilyen bársonyos. – Mariketa beleborzongott a sugdosásba. – Alig várom, hogy ismét megérinthesselek ott! – Még mit nem! Miből gondolod, hogy valaha hagynám? – Véletlenül tudom, milyen kéjsóvár vagy! És eloroztam a kis játékszered! Bedobtam a folyóba! – Mariketa levegő után kapkodott, ő meg folytatta: – Beletelt egy percbe, mire rájöttem, mire jó, és még egybe, hogy elhiggyem, tényleg a tiéd. Aztán elképzeltelek használat közben! Úgy begerjedtem, alig bírtam rohanni úgy, hogy hasra ne essek a saját lábamban. – Már megint zavarba akarsz hozni. Kár a gőzért! Nem fogok szégyenkezni azért, mert olyan vagyok, mint a korombeli lányok. – Nem akarlak zavarba hozni, ilyesmiben soha! Belátom, hogy hamarosan halhatatlanná válsz, tudom, milyen elsöprő erejű lehet benned a vágy. Tény, hogy a nők többségét feszélyezi újdonsült bujaságuk – magyarázta. – Kell valaki, akire

138

támaszkodhatnak, és aki bevezeti őket a halhatatlan szexbe. – Fogadok, te boldogan ajánlkoznál ilyen támasznak. MacRieve sértődötten felsóhajtott: – Ha muszáj… És most hajolj szépen hátra, hogy leöblíthessem a hajad! A lány némi tétovázás után engedelmeskedett. Jutalom gyanánt MacRieve a kulacsában melegített vizet használta. – Óóó! – nyögte Mariketa halkan, amitől csak még keményebben lüktetett a férfi vesszeje. – Milyen érzékeny vagy! – Miután leöblítette a hajzuhatagot, halkan még odasúgta: – Ha nem lennél ilyen fáradt, gondoskodnék róla, hogy elélvezz néhányszor. Mariketa egyszeriben felegyenesedett, haja ostorként csapta állon és nyakon. – Az nem fog megtörténni! Megtanultam a leckét! – Elhátrált a férfitól. – Az a vonat már elment! – Hogyhogy? – Belefeledkeztem egy csókba, és cserébe bezártál egy sírba, ahol vérrel itatott valami ősgonosz erő. Ez az egész csak okokozati viszony. A lényeg, hogy valóságos istencsapása vagy. – Másképp látod majd, mire lejár az idő, amit adtál nekem. – És hogyan éred el? – kérdezte a lány gunyorosan. – Úgy, hogy irtó jól megfürdetsz? – Nem. Terveim szerint dévaj vonzerőmmel csábítalak el. – Csakhogy nem vagy vonzó! MacRieve arrogánsan felnevetett, bár pont ettől tartott. – Még be sem vetettem a vonzerőm! És most gyere ide! Fürdess meg! Mariketa összevonta a szemöldökét. Cseppet sem tetszett neki MacRieve-nek ez a flörtölős énje, mert a pokolba is, tényleg volt benne valami dévaj vonzerő. – Na, azt lesheted! Kiszállok, úgyhogy ne nézz ide! A férfi csalódott képet vágott, mint akit minden ok nélkül

139

megfosztottak a játékától. – Ennyivel minimum jössz nekem! Amikor végül hátat fordított neki, Mariketa megint alig bírta levenni a szemét széles deltájáról, nyirkos bőréről és izmairól. Szilajul megcsóválta a fejét, kisietett a vízből, lehajolt a törülközőért, amelyet MacRieve kiterített neki, és magára tekerte. Aztán a táskája mellé térdelt, beletúrt, és keresett valamit, amiben alhatna. Ott kell lapulnia a mélyén egy bő pólónak. Hová lett? Várjunk csak… Szemét összehúzva nézett a férfi irányába, aki reszketeg kézzel simított végig arcán, és súlyos szemhéját lehunyta. – Meglestél, amikor kiszálltam, ugye? – kérdezte szórakozottan. Ekkor jött rá, hogy nem látja a jobb kezét a víz alatt, csak azt, hogy karjának izmai mozognak. – Még jó! – felelte a vérfarkas restelkedés nélkül. – És mondhatom, sorsfordító élmény volt. El is tűnődtem, állhat-e farok oly keményen, hogy ne lehessen megzabolázni. Mariketa a mennyezetet bámulta. Bosszantotta, hogy így hat rá a férfi. – Kivetted a hálóingem a táskámból? – Igen. Találtam néhány csipkét, azok közül húzd fel az egyiket a kedvemért! – Az arcátlan, sunyi farkasa! Mariketa az ajkába harapva vizsgálgatta a három fehérneműt, amit a férfi látott – amit valószínűleg tapogatott, és ki tudja, még mit művelt velük. Választhatott: lábadozó nimfomán, kurva vagy játékos kurva lesz! Frankó! Az utolsó alkalom, hogy valaha is Carrow-val ment fehérneműt vásárolni. Felegyenesedett, MacRieve táskájához masírozott, felforgatta a tartalmát, és kivette a legnagyobb inget, ami a kezébe akadt. Pillantása egy feltört pecsétes, összehajtogatott levélre esett. A tinta enyhén átszivárgott a papíron. Női kéz írta. Miféle nő írogat neki levelet? És mi olyan különleges benne, hogy magával hozza az útra?

140

Érezte, hogy a férfi mögötte kimászik, becsukta hát a táskát. Hallotta, hogy MacRieve farkas módjára kirázza a haját. Vízcseppek terítették be, ahogy ott állt. MacRieve-nek háttal eligazgatta a törülközőt, hogy semmit se fedjen fel öltözködés közben. – Bár elnéznélek így egész este, ne bajlódj vele, kis boszorkány! Mostanra minden porcikádat láttam már! Mariketa hátrasandított. Nem tudta eldönteni, örül-e vagy csalódott, amiért MacRieve magára rántotta a farmerját. – Hogyhogy? – Elég magas vagyok, és amikor mögéd kerültem, végignéztelek felülről. A szemem meg olyan éles, hogy könnyedén átlátok vele a vízen. Mariketa nem volt szemérmes fajta, s ez a „fedjük el a testünket, mint a pironkodó szüzek”-dolog amúgy sem volt neki való. – Ez esetben… – szólalt meg, és leejtette a törülközőt. MacRieve-nek elakadt a lélegzete. Míg a lány szokása szerint öltözködni kezdett, dörmögve kommentálta: – Hát nem kenyered a szendeség, mi? Szendeség? A Féktelen bulizás című filmben a bevadult csajok varrókörnek tűntek mellette meg a barátnői mellett. – Csak a szívemen viselem a korosodó vérfarkasok lelkiállapotát.

141

18. FEJEZET

Hetyke, kerek fenék, bársonyos comb, karcsú hát és darázsderék… Bowe még soha életében nem látott ilyen szívfájdítóan pompás idomokat. Pedig hosszú élet állt mögötte. Mindeközben tudatában volt, hogy egy huszonhárom éves boszorkány teste láttán akadt el a szava. És amikor a lány pucéran lehajolt a törülközőért? Ha nem szedi össze magát előre a megjósolhatóan lélegzetelállító látványra, elmerült volna döbbenetében. Most meg, miközben figyelte, hogyan bújik bele a lány a frivol selyembugyiba és melltartóba, épp csak sikerült elnyomnia egy nyögést. Inkább kijelentette: – Sosem hittem, hogy a gömbölyű fenék kifejezést szó szerint kell érteni. – Sejtelmem sem volt, hogy érdekel a fenekem. Ha emlékezetem nem csal, szerinted csontos. – Te ugyanezt mondtad rólam. Nyilvánvalóan mindketten tévedtünk. A feneked meg kifejezetten érdekel. Percről percre jobban tetszik. Mariketa dühödten rámeredt, majd magára kapta az inget, és feltűrte az ujját, mert ki sem látszott belőle. MacRieve rosszallóan figyelte, hogyan húzza elő a tapaszt, és ragasztja fel a könyökhajlatába. Ha tudta volna, mire való,

142

azon nyomban kihajítja. Fogamzásgátlás tapasszal. Az az átkozott tapasz nagyon kihozta a sodrából. Fát vetett a tűzre, mellételepedett, és biztatta Mariketát, hogy csatlakozzon hozzá. – Gyere, boszorka, megszárítom a hajad! – Magam is elboldogulok. – Ez része az alkunak, amibe belementél. Mariketa sóhajtva hozzálépett. Odakint ismét rákezdett az eső, s a széles leveleken dobolt. Odabent a pattogó tűz arany fénnyel vonta be hosszú, vörös haját, mely nagy csigákba száradt, ahogy MacRieve az ujjaival fésülgette. Most, hogy a férfi megfürdette, haja és bőre fenséges illatot árasztott, s lenyűgözte MacRieve érzékeit. Igen, Mariketa egyedül is elboldogult volna, ő azonban nem akart lemondani e feladatokról. Új örömöket ébresztettek benne, s csillapították hosszú évek óta tartó szüntelen sóvárgását. Végre nem szenvedett a fojtogató nyomástól, hogy azt kutassa, miként hozza vissza a társát. Érezte, hogy elnehezül a szemhéja, s nem csupán a vágytól, hanem az elégedettségtől is. Csaknem elfelejtette, milyen elégedettnek lenni. Még mindig ott volt benne a sürgető vágy, hogy a magáévá tegye, de még ezt is kiélvezte. Inkább elviseli a beteljesületlen kéjt, ha van remény, mintsem az oly sokáig elszenvedett reménytelenséget. Rájött, képes félretenni fenntartásait, hogy élvezze a helyzetet, s pontosan azt érezte, amit ilyenkor éreznie kellett. Egészen átjárta a kellemes hangulat, nem is akart hinni a szemének, amikor könnyek kezdtek csorogni a lány arcán. – Az iskoláját, Mariketa! Miért sírsz? Mariketa megtörölte az arcát. – Az ellenséged vagyok. Bizonyára örömöd leled abban, hogy szerencsétlennek látsz.

143

– Kéne, de nem lelem. – Tehát… szerencsétlen lenne? MacRieve az agyában kotort, mi mást akarhat még a lány. Pedig már azt hitte, jó úton halad. – Szóval, mire van szükséged, hogy elmúljon a boldogtalanságod? Mariketa elhúzódott tőle. MacRieve még épp idejében bontotta ki ujjait a hajából, hogy ne okozzon fájdalmat. – Képtelen vagyok erre! Ennyi gyengédség… összezavarsz, annyira fáradt vagyok, és annyira gyűlöllek! – Tovább ontotta könnyeit. – A pokolba, Mariketa, ne itasd már az egereket! Mariketa feltérdelt, és vállon öklözte. Arckifejezése elárulta, milyen meglepően jólesik neki, hogy üthet, ezért újra és újra megismételte, pofozott és öklözött. – Otthagytál! – MacRieve szeme összeszűkült, de megadóan fogadta az ütlegeket, nem állította le. – És kizárólag azért jöttél vissza, hogy újra felépülj! – Ha megismételhetném azt az estét, másképp csinálnám! Mariketából végül kifogyott a szusz, s egy utolsó lagymatag pofon után a fenekére huppant. Döbbenten motyogta: – Egyszerűen… otthagytál! A boszorkány szívesen hetvenkedett, s nem volt rest használni az erejét – még e percben is sajgott a nyaka a támadásától. De lehetséges, hogy nemcsak azért rendült meg ennyire, amikor a szikla lezuhant, mert pácba került, hanem mert a férfi zárta be? – Éppen te intettél le, hogy ne panaszkodjam, mert verseny van. Azt mondtad, így igazságos. – Így volt igazságos. Ám ez nem jelenti, hogy szeretném, ha olyasvalaki csábítana el, aki bántott. A szemembe néztél, és csapdába ejtettél, megjárattad velem a poklok poklát. Tényleg azt hiszed, hogy melletted akarok ébredni? Vagy a szemedet látni, amint rám tapad, miközben szeretkezünk? – A fejét fogta. MacRieve gyanította, hogy túlságosan fáradt, és nem képes

144

megválogatni a szavait. – Azt hittem, más vagy. – Végtelenül sajnálom mindazt, amit ellened elkövettem. Vigasztaljon a tudat, hogy a gyengítő átkod telibe talált. – Hosszan kifújta a levegőt. – Egy aknamezőn mérkőztem meg a vámpírral és a valkűrrel. Az az átkozott vámpír kiügyeskedte, hogy pont alattam robbanjon fel egy akna. Elvesztettem a fél szemem, a fél arcom leégett. Törzsembe hosszú repesz fúródott. Egyre több sebet szereztem, és nem gyógyultam. Ebben bizonyára örömödet leled. Mariketa azonban csak sírt, s szipogva visszhangozta szavait: – Kéne, de nem lelem. Úristen, ezt nem lehet elviselni! MacRieve-nek sejtelme sem volt, mit mondhatna, híján volt a jártasságnak, hogy miképp vigasztaljon krokodilkönnyeket hullató nőket. Végül nem szólt semmit. Inkább óvatosan a szalmaágyra döntötte a lányt, tenyere befedte az egész vállát. Mariketa kábán a tűzbe meredt, míg ő mögé ült, hátrasimította arcából a haját, s hüvelykujjával elmorzsolta a könnyeit. Amikor keze súrolta hegyes fülének csúcsát, az válaszként megrándult. A lány szemhéja lassanként leereszkedett, de még behunyt szeméből is patakzottak a könnyek. MacRieve kétségbeesetten lehelte: – A fenébe, boszorkány, nem akartalak… bántani! Mariketa légzése mélyült, szabályossá vált. MacRieve tudta, hogy elnyomta az álom. Lenézett rá, tanulmányozta. A lány pisze kis tündérorrát halvány szeplők pettyezték, álla makacs kecsességgel szegeződött előre. Finom csontozatú arca körül selymes, vörös csigák kunkorodtak. Rubinvörös ajka alvás közben enyhén szétnyílt. Törékeny szépségű, bár pöttöm nő volt. És istenek, a segedelmetekkel… az enyém lehet!

145

Képtelen volt megálljt parancsolni magának, mögé heveredett. Átkarolta és magához húzta puha kis testét. Mariketa felsóhajtott. Mintegy próbaként a nyakába fúrta az arcát. A boszorkány füle megint megrándult, teste hozzásimult. Még álmában is úgy reagált, mintha az övé lenne. MacRieve két dolgot tudott: amikor magáévá teszi Mariketát, az semmihez sem fogható élmény lesz. Másodszor pedig biztosra kell mennie, vagyis az első adandó alkalommal meg kell fosztania attól a tapasztól.

146

19. FEJEZET

Mariketa éjnek idején felkelt, mert el akarta olvasni a táskában lapuló levelet. Bár tartott tőle, hogy a történtek után még mindig a féltékenység vezérli. Sejtette, hogy MacRieve is felébredt, amikor ő felkelt a szalmaágyról, de nem szólt rá, amiért átkutatja a dolgait. Különben is, mi mondandója lehet az után, hogy ő meg a lány holmijában kutakodott? Kivette a levelet, kibontotta, és komoran látta, hogy Nïx valkűr írta, méghozzá neki. Miért nem adta át MacRieve? Micsoda seggfej! Inkább feltörte a pecsétet, és elolvasta! A vérfarkasra meredt, aztán átfutotta a sorokat. Mariketa! Boldog Örökösödést! Íme, az ajándékom. Egyfajta tolvajkulcs… egy kis rejtvény a tükörbéli Boszorkánynak. Szokás szerint szeretettel Lady Nïx, Ősvalkűr Anya szól, hogy ne menjek Közelébe se ama tükörnek. Attól fél, még meglátom Kis boszorkányhasonmásom,

147

S vörös ajak súgja fülembe, Mit tudnom nem lehetne. Ui.: Lógsz még ötven dolcsival! Mi a franc ez? Miféle tükör? A saját anyja szól? Vajon miért van erre szükség Nïx szerint? Mariketa világéletében ismerte Nïxet, s tisztában volt vele, hogy bár örökké zavarodottnak tűnik, semmit sem tesz ok nélkül. Ami azt illeti, épp elég időt töltött a társaságában ahhoz, hogy tudja, mindent, amit tesz – tekintet nélkül arra, mennyire tűnik következetlennek vagy hangzik őrültnek –, szándékosan tesz, a véletlenül elejtett szótól kezdve a szórakozott érintésig bezárólag. Ennek tudatában fogta a levelet, eltrappolt MacRieve és a tűz mellett a vízhez. A medencénél letérdelt, és a sima víztükörre nézett. Azon töprengett, vajon varázsige-e a versike. Mariketa ráolvasása a legjobb esetben is csak találomra működött, pedig a boszorkányok akkor váltak mások bűbájaitól legsebezhetőbbé, amikor varázsoltak. A varázslat kaput nyitott, s bármi bejöhetett rajta. Elianna tanítása szerint: „Ki hatalomra áhítozik, sebezhetővé válik.” Mariketa hatalma irányíthatatlan, csaknem hasznavehetetlen volt. Mi vesztenivalója lehet, de tényleg? Azon túl, hogy a levegőbe küldi MacRieve-et? Döntött. Mormolni kezdte a szavakat egyszer, kétszer… a harmadik ismétlésre tükörképe megmozdult, mintha felkavarodott volna a medence. Aztán olyasmit látott, amire egyáltalán nem számított. Szeme tükröt formázott, haja meg az arca körül kavargott, pedig minden egyes szálnak érezte a súlyát a hátán a levegőtlen barlangban. Ő volt a vízben, és mégsem ő volt. – Mi… mi ez? – suttogta. 148

A tükörkép beszélt hozzá, válaszolt: – Varázs. Csak nem ő varázsol? – Ki vagy? – lehelte csodálkozva. – Te – felelte a tükörkép. – De hogyan? – Te vagy a Tükörboszorkány. A tükörkép közvetíti hozzád az erődet. – A hang Mariketa hangja volt, ám torzán csengett, mint amikor ázott levelek közt süvít a szél. – Tükörrel tudok jósolni? – Ismert néhány boszorkányt, aki képes volt rá. Praktikus kis képességnek tartotta. – Igazi tükörjós vagy. Az anyját! Nem pusztán praktikus kis képesség. A tükörjósok ritkaságszámba mentek. Nem csupán jósolni tudtak tükörből, mint csillagjósok a csillagokból, de fókuszálásra és védő talizmánként is használták, sőt utazni is tudtak vele, mert a tükör kapuként is szolgált. – Nem értem. Sosem használtam tükröt a varázslataimhoz. – Gyere velem, megmutatom! Mariketa hátrahőkölt, ereiben megfagyott a vér a félelemtől. – Oda be? – Készen állsz rá, Mariketa? – Készen mire? – Harc dúlt a bensőjében: veszély viaskodott vonzerővel, kényszer küzdött idegenkedéssel. Talán egy varázslónő cselfogása az egész, hogy elvegye tőle az erejét. Vadul rázta a fejét. – Nem, nem állok készen… nem állok készen… A víz felszínét ekkor sápadt kéz törte meg. Mariketa hanyatt vetette volna magát, hogy meneküljön, de megbabonázta a csaknem áttetsző tenyéren kínált csillogó alma. A sóhajtozó tükörkép hízelegve unszolta: – Csak kóstold meg…

149

20. FEJEZET

Bowe nagyot nyelt, hitetlenkedve dörzsölte a szemét… De Mariketa még mindig ott volt. Épp előrehajolt, hogy átvegyen egy almát egy kísérteties, nedves kéztől. Talpra ugrott, és mennydörögve a lány felé vágtatott: – Ne érj hozzá! Ordítását visszhangozták a falak. Körülöttük az árnyékban a denevérek mind egyszerre rebbentek fel. Elrohant a víz mellett, és szeme sarkából megpillantotta a boszorkány tükörképét, de az nem ugyanaz volt! Mariketa nem nézett rá; a vízben lévő nő követte őt ragyogó szemével. Bowe Mariketára vetette magát, kikapta kezéből az almát, és olyan erővel vágta a falhoz, hogy az szétfröccsent. Aztán teljes szélességében a lányra gurult, és lenyomta, hogy védje a fejét és a testét, míg rajzanak körülöttük a denevérek. Teltek-múltak a percek. Végül elcsendesedett a barlang. Mariketa kinyitotta a szemét, s a férfi tükröződött benne, mielőtt fokozatosan kitisztult volna. – Megesküdtél, hogy nem varázsolsz a közelemben! – A-azt hittem, alszol. – Még rosszabb! – Bowe arra ébredt, hogy hiányzik a karjából a meleg, telt idomú boszorkány, s ez meglepő rosszallással töltötte el. Hallotta, hogy feltúrja a táskáját. Remélte, hogy ugyanazért kutatja át, amiért ő az a lányét kutatta: mert furdalja

150

a kíváncsiság. Ám ehelyett azt a vérfagyasztó levelet akarta megkaparintani. – Belenyúltál a táskámba! – Te is az enyémbe! Miért nem adtad ide a levelet? Nekem szól! – Mert tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni, a rohadt életbe! A versike miatt jött ki a vízből az a valami, ugye? Mi a fészkes fene volt az? – Nem tudom. – Olyan volt, mint te. – Ördögi módon. – Ha nem tudod, mi az, honnan tudod, hogy nem fog bántani? Mariketa megpróbálkozott egy vállrándítással. A férfi hangosan kifújta a levegőt. – Hogyan védjelek meg, ha ilyeneket csinálsz? – Egyebek között ezért gyűlölte annyira a varázslást. Nem látta és nem értette az ellenséget, nem védekezhetett ellene. A versikét sem érte fel ésszel, meg azt sem, miért reagál rá ilyen hevesen. – Gondolom, fogalmad sincs olyan dolgokról, amiket nem tudhatsz. – Fogalmam sincs. – Mariketa tekintete az arcára rebbent. Olyan átkozottul édes szeme volt, amikor eltűnt belőle a boszorkányság. Dús, fekete pillák keretezték, szilaj viharfelhőszürke volt, s éppoly intenzív, mint minden más benne. MacRieve érezte, hogy a lánynak így kell néznie rá, így van rendjén. Az Ösztön vonzása erősen hatott rá, azt súgta, helyesen teszi, hogy megvédi a lányt, s elnyerte jutalmát, hisz ott szoríthatja karja biztonságában. Hirtelen mindennél fontosabb lett, hogy megcsókolja… – Jaj, ne, már megint! – Mariketa ficánkolásától erekciója még keményebbre nőtt. A lány ajka szétnyílt, s Bowe tudta, hogy Mariketa érzi az ő lüktetését. – Átküldelek a barlang túlsó felére, MacRieve! Egy szemvillanás sem telt bele, hátraszorította a lány csuklóját.

151

– Kétlem, hogy így menni fog. – Mariketa mellé csúszott, és szabad kezével nekilátott ráérősen kigombolni az inget. – Mit képzelsz, mit mű… – Mariketa kis nyögéssel elhallgatott, MacRieve ugyanis felemelte a térdét, és szorosan a lába közé szorította, majd lassan az öléhez dörzsölte a combját. Aztán kulcscsonton csókolta, és szétnyitotta az inget, előbb az egyik, majd a másik oldalát. Az átlátszó melltartó kikapcsolásával azonban meggyűlt a baja, egyrészt mert semmi jártasságra nem tett szert a modern női fehérneműk terén, másrészt mert képtelen volt levenni a szemét a fátyolszövetnek feszülő, duzzadó mellbimbóról. Végül a karmával metszette el az elülső csatot. Mire lesöpörte az anyagot a feszesen hegyesedő mellbimbóról, Mariketa légzése szaggatottá vált, s csupasz keble csábítóan hullámzott fel-le. Már épp megérintette volna, amikor Mariketa újra viaskodni kezdett, még a melle is beleremegett. MacRieve érdes hangon szólt rá: – Ugyan már, szépségem, csak mórikálod magad! Mariketa megdermedt, arca és mellkasa lángba borult. MacRieve a mellbimbójához hajolt, és kijelentette: – Hallottam hírét, hogyan kell lefektetni a boszorkányokat. Az a szóbeszéd járja, ha ezt bekapja az ember, a boszorkány a rabszolgája lesz. – Nem vagyok rabszol… úúúúú. – Mariketa homorított MacRieve nyelvének érintésétől. Bowe aztán a másik mellbimbóhoz hajolt, s megcirógatta a nyelve hegyével. Amikor látta, hogy a lány nem hunyta be a szemét, hanem elragadtatottan figyeli, felnyögött. A férfi, noha égett a vágytól, hogy leszakítsa róla a bugyit, és mélyen elmerüljön a combja közt, szándékosan lassított a tempón, hogy a lány megnyugodjon. Pillantása a piercingjére siklott. Keze fejével végigsimított rajta. Mariketa összerándult.

152

– Rengeteget ábrándoztam erről az elmúlt hetekben. Hogy körbecsókollak, és beledugom a nyelvem. – Tudta, hogy szavai még jobban felizgatják a lányt, érezte az illatán, mennyire átnedvesedett. – Nem akarom! – tiltakozott Mariketa borzongva. Szeme félig lecsukódott. MacRieve megdörzsölte az oldalát, mire a lány a kezének törleszkedett. – Ezt mondod, de a tested egészen másról árulkodik. – Tévedsz! – Csaknem két évszázada nem feküdtem le senkivel, és immár három hete nem könnyítettem magamon. Az utolsó alkalommal, amikor magamhoz nyúltam, azt álmodtam, hogy alattam vagy, pont úgy, mint most. Férfiember már ettől bevadulna, de hogy a tetejébe te éppúgy rám gerjedtél… – Annyira azért nem. – Hazudj másról, de erről ne! Elfelejted, hogy lykae vagyok, érzem az illatodat, amikor felizgulsz, és ez az őrületbe kerget. Ha megcirógatnám a combod közét, nedvesnek találnám, nem? Alig várod, hogy kielégítsenek. – Talán. De nem te, MacRieve! – Mariketa hevesen rázta a fejét. – Te soha! – Megingathatatlannak tűnt. – Szállj le rólam, különben sikítok! A kis boszorkány szemlátomást ellen tudott állni az ellensége iránt érzett vágynak. E pillanatban MacRieve azt kívánta, bárcsak ő is képes lenne erre.

153

21. FEJEZET

MacRieve megtörölte a száját. Végül elhúzódott Mariketától, felült, hátát a barlang falának vetette, fél térdét felhúzta. Mariketa összehúzta magán az inget, ő is felült, s hosszú percekig várt, mire a férfi végre megszólalt: – Belefáradtam, Mariketa. Rettentően belefáradtam. Eleget szenvedtem már anélkül is, hogy még tetézd a bajaimat! – Vagy úgy, tehát tetézem a bajaidat, mert nem fekszem le veled? – Egy erő, egy iszonyatos erő azt üvölti, az enyém vagy. Áruld el, te vagy az oka, hogy ennyire akarlak? Mariketa az ajkába harapott. Nem tudta! – Tényleg azt hiszed, van rá esély, hogy a társad legyek? Hiszen csak egy jár mindenkinek! – Vannak kiskapuk – felelte a férfi közömbösen. – Nem haragszom meg, ha beismered, hogy a te műved. – Majd Mariketa arcát látva, hozzáfűzte: – Dühös leszek, de elmúlik. Nem szoktam neheztelni. Mariketa válasz helyett elfordult. MacRieve felsóhajtott. – Mariketa, érezted már valaha, hogy irányt tévesztettél? És annyira összezavarodtál, hogy azt sem tudtad, fiú vagy-e vagy lány? Ez az a pillanat. Annyira összezavarta a férfi viselkedésében beállt hirtelen változás, hogy bólogatni kezdett.

154

– Mert én soha. Soha. Mindig világos volt előttem, melyik utat válasszam. Ott állt feketén-fehéren. Most meg semmi sem olyan, mint régen. – Mert? – Mert minden áldott éjjel rólad álmodtam és fantáziáltam, miközben azért küzdöttem, hogy visszakapjam a társam. – Szégyenkezve félrepillantott. A tűz fénye árnyat vetett az arcára. – A sebesüléseimmel járó fájdalom semmi se volt a bűntudatomhoz képest. Nem értheted, milyen az, amikor nem érzel mást, csak azt. Felállt és járkálni kezdett. Szinte magában beszélve folytatta: – Vagy milyen az, amikor tudod, hogy nem vagy teljes, és soha nem leszel az. – Beletúrt a hajába, aztán megtorpant, és a lány szemébe nézett. – Veled viszont egészen másnak tűnik minden, egészen más érzés, és a pokolba, Mariketa, ezt akarom! Átkozottul! Átvágott a lányhoz, karon ragadta, és felhúzta. Aztán ránézett, s elakadó hangon kérte: – Ne azért add vissza az életet, hogy ismét elpusztíts! Az arcára kiülő mély fájdalom és zavar megrázta Mariketát. A történtek ellenére szánalom fogta el. – Nézd, mi lenne, ha bevallanék mindent, amit tudok. Csak az igazat. És eldöntheted, hogy mi van. Kiterítem előtted a lapjaimat, mert én magam nem értem őket. MacRieve gyorsan rábólintott, aztán elengedte a karját, és újra a tűzhöz vezette. Akár egy házigazda, intett a lánynak, hogy foglaljon helyet a szalmaágyon. Majd szálfatermetével szemben leült. – Rendben, MacRieve, esküszöm a Szövetségre, nem tudatosan hitettem el veled, hogy a társad vagyok. Soha életemben nem igéztem meg senkit. A barátnőim már elsős koruktól fogva megcsinálták, amit a tanár mutatott nekik, de nekem sose ment.

155

MacRieve szemében remény derengett fel, ezért sebesen folytatta: – Ugyanakkor látó sem voltam egészen a sírig. – A férfi kérdő tekintetére magyarázni kezdett: – A boszorkányok öt kasztjának tagjai valamennyi gyülekezetben képviseltetik magukat. Ezért tartunk össze, a csoport ugyanis roppant erős. Nos, én állítólag mind az öt kaszt erőit birtoklom: a harcosét, a varázslóét, a látóét, az igézőét és a gyógyítóét, ám eddig egyiket sem sikerült kihasználnom vagy megszelídítenem. Aztán ma este valahogy éreztem, hogy jössz. Ez a látó rész. Amikor megtámadtalak és felrobbantottam a lidérceket, az a harcos volt. Most meg tükörképet varázsoltam. – És meggyógyítottad magad. Ha engem is megigéztél, öszszejön az öt az ötből. Mariketa bólintott. MacRieve-ben elhalványult a remény. – És mi van a Kupa-gyűlés éjszakájával? Mariketa a homlokát ráncolta. – Aznap este semmit sem csináltam! – Ha nem csináltál semmit, miért nem tudtam levenni rólad a szemem? Pedig ott volt egy tetves vámpír, akivel összeakaszkodtunk, ennek ellenére alig bírtam szemmel tartani, és megállni, hogy ne téged bámuljalak. Amikor MacRieve a beavatottak mosolyával fonta keresztbe a karját, Mariketából kibukott: – Aznap este, amikor csókolództunk, tényleg azt akartam, hogy vadulj meg értem annyira, amennyire én érted. Tudatosan akartam, sőt azon izgultam, hogy megigézlek. MacRieve arcára a csüggedés helyett elégedettség ült ki. – Szóval, megvadultál értem? Mariketa arcát elfutotta a vér. – Az akkor volt, ez meg most van, MacRieve. És ha jobban belegondolok, ha valaha sikeresen megigézek valakit, akkor az te vagy. Villámhárítóként működsz az erőim számára.

156

– Tehát különleges vagyok. Lehet, hogy segíthetnék neked? Mariketa rá sem hederített, csak folytatta: – Talán nem is téged akartalak igazán. Aznap este, amikor megláttál a köpönyegem nélkül, megtörtént a baj. Talán csak előnyt akartam kovácsolni a helyzetből… – Hogy érted azt, hogy baj? És miért bújtál a köpeny meg a bűbáj mögé? Mondj el neki mindent! Hadd értse! Mariketa sóhajtott, és motyogva közölte: – Megjövendölték, hogy a Szövetségben egy harcos a társának fog tartani… – Egy harcos a Szövetségben? Akkor az én vagyok! Egek, micsoda szexi mosoly! Bowe mindig olyan keserűnek, olyan komornak tűnt, pedig a szája lélegzetelállító kis kunkorától az egész arckifejezése megváltozik, borostyán szeme melegen csillog. – Nyilván én vagyok az, leányzó! – De lehet, hogy az egész csak trükk. Valóban a társadként gondolsz rám, ez igaz, de ez még nem jelenti azt, hogy így helyes, vagy hogy valóban így van. Lehet, hogy megigéztelek. Vannak boszorkányok, akiknek csak el kell képzelniük, mit akarnak, és az máris az ölükbe hullik. Valószínűleg ez történt. – Mégis úgy véled, hogy rajtam hagyhattad az igézetet, amikor leszedted rólam az átkot, ami halandóvá tesz? Gyenge voltál, alig láttál a fáradtságtól és a sérülésektől. Nem bírsz a szemembe nézni és nem bírod kijelenteni: képes voltál úgy leszedni az egyiket, hogy rajtam hagyd a másikat, ugye? Mariketa ajakcsücsörítésére felvonta a szemöldökét. Mariketa félrenézett és kijelentette: – Régen talán nem… – Más rontásodat is kitapogattad? Pillanatnyi töprengés után Mariketa a fejét ingatta. – És semmit sem csináltál velem a Kupán. Ha nem viselted

157

volna aznap este a bűbájt, ott helyben felismerlek az illatod alapján. – Csak kapaszkodóra vágysz. Hogy feketén-fehéren láthasd a dolgokat. De tőlem ezt nem kapod meg. MacRieve önelégült arcán megkönnyebbülés látszott. Mariketa legszívesebben felnyögött volna a bosszúságtól. – Ha igazat beszélsz, Mariketa, van rá esély, hogy valóban a társam vagy. – Miért kapnál kettőt? Különleges vagy? – Lehet… lehet, hogy reinkarnálódtál. – MacRieve összevonta a szemöldökét. – Nem döbbentél meg. – Nem. A barátnőmnek, Reginnek van egy reinkarnációja, egy berserker, aki megőrül érte, és állandóan visszajár. Sose hagy ki egy Örökösödést sem. – Á, ésszerűnek tűnik, hogy az Örökösödés indítja be az ilyen folyamatokat, például a te reinkarnációdat. Mariketa nem érzékelte, hogy ez már a második menet lenne. Nem kéne mégis éreznie valahogy? – A társad olyan volt, mint én? Hasonlítunk egymásra? Egyezik a viselkedésünk? – A legkevésbé se, a neveteket és a fületeket leszámítva. Szintén tündér volt. – Hogyan találkoztál vele? Sírba zártad? MacRieve ezt elengedte a füle mellett: – Egész életemben ismertem. Öt év távollét után tértem vissza az apja királyságába, és addigra érett nővé cseperedett. – Nem ismerted fel, micsoda, amikor először találkoztatok? MacRieve a fejét csóválta. – Nem mindig lehet. A különböző fajoknál a nőknek el kell érniük az érettséget, hogy beinduljon az Ösztön. – Én nem érzek ilyet magamon. És annak a berserkernek állandóan visszaköszönnek az emlékei az előző életeiből. Nekem semmi efféle nem rémlik.

158

– Még fiatal vagy. – Mondjuk, ez mind igaz… – Igaz. – Mégis tény, hogy nem kellesz. Ha a sors úgy rendelte, hogy legyen köztünk kötelék, én határozottan nem érzékelem. Hiszen nem is tetszel. – Ha nem lennénk haragban… tetszenék neked? – Vonzónak találnálak, de kizárt, hogy állandó kapcsolatra vágynék veled, akár haragban vagyunk, akár nem. – Mi kifogásod van ellenem? – MacRieve szeme megrebbent. Bizonytalanságának legkisebb jelét arroganciával próbálta leplezni: – Erős vagyok, meg tudlak védeni, busás vagyonom van. És esküszöm, leányzó, mihelyt megtapasztalod, milyen velem az ágyban, soha többé nem szeretnél majd kiszállni. Az utolsó szavak közben tekintetét mélyen a lányéba fúrta, akire akarata ellenére nagy hatással volt MacRieve e téren tanúsított végtelen önbizalma, s aki kénytelen volt eltűnődni, miféle fogásokat tanulhatott az idők során egy ezerkétszáz éves halhatatlan. Gondolatban megrázta magát. – MacRieve, ha egyszer megállapodom, akkor olyan férfit választok, akiben van, mit tudom én, humorérzék és szerénység. És nem táplál izzó gyűlöletet a boszorkányok irányában. És élvezi az életet. Túl nagy kérés lenne, hogy ugyanabban az évezredben szülessen? – Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, de szeretném, ha tudnád, én sem voltam örökké ilyen… komor, mint most. – Nem számít. Túl különbözőek vagyunk. Olyan férfira van szükségem, aki kijön a barátnőimmel, a boszorkány barátnőimmel, elég friss hús ahhoz, hogy tudja, mi fán terem az emo rock meg a jangle pop, és képes átvezetni a jégvilágon a Zeldában.

159

MacRieve törte a fejét, miféle jégdimenzióban található Zelda e rejtélyes földje. Végül leszögezte: – Ezek a különbségek leküzdhetők… – És a korkülönbség? Folyton arról karattyolsz, milyen fruska vagyok, de ezzel csak a vénségedre emlékeztetsz. Bármelyik pillanatban előhozakodhatsz olyan bénaságokkal, mint hogy „én a te korodban…” és nem fogom tudni megállni röhögés nélkül. MacRieve morcos képet vágott, mindazonáltal bizakodott: – Meg fogod gondolni magad. Össze fogsz melegedni velem. – Két nap alatt? Ez a terved? Verd ki a fejedből! – A nyavalya törje ki, boszorka, nem vagy rá kíváncsi, hova vezethetne? – Nem, arra viszont annál inkább, miért veted meg a fajtámat. Nem késlekedtél erről tájékoztatni, amikor javasoltam a Kupán, hogy dolgozzunk össze! Sosem fogom elfelejteni, mennyire undorodtál. – Valóban összeszorul a férfi állkapcsa? – Miért vetsz meg minket ennyire? MacRieve vállat vont. – A boszorkányoknál sose lehet tudni. Csupa hamisság és fondorlat mind. – A lykae-knél viszont azt kapja az ember, amit lát, ugye? Jaj, várj csak, kis híján kiment a fejemből, hogy egy fenevad él benned! Aztán mire meglátja az ember, mi vár rá, addigra már késő, nem igaz? MacRieve szeme összeszűkült. – E föld legerősebb fajához tartozom, senki sem erősebb a lykae-knél! Egész életemben harcra és küzdelemre készültem. Közben te a törékeny testeddel és minden felkészültség nélkül torkon ragadtál. Ez nem természetes! A boszorkányok nem természetesek. – Ez biztos nem minden.

160

– De ez minden, amit ma este hallasz. – Tudod, mit? Játsszunk! Ha megválaszolod egy kérdésemet helyesen, fontolóra veszem, adjak-e lehetőséget, hogy megnyerj magadnak. – Akkor ki vele, leányzó! – Mi lenne, ha leküzdenénk minden köztünk lévő akadályt, és együtt töltenénk pár évet, aztán te újra esélyt kapnál, hogy visszamenj a társadért? Lehet, hogy létezik még egy kulcs. Használnád, ha eléd tennék? MacRieve arcán érzelmek suhantak át. A nyakszirtjét dörzsölte. – Hazudhatnék, de nem fogok. Használnám. Mariketa ajka szétnyílt. – Mi a jó büdös francnak vesztegetném rád az időmet és az érzelmeimet, ha te nem viszonoznád? – Felpattant, és odább ment. – A játéknak vége, MacRieve! – De meg kell értened, hogy miért! – Talpra szökkent, és elkapta Mariketa könyökét. – Mert hiszek benne, hogy te lennél az! – Nem hinném, hogy birtokolták már a lelkemet. Továbbá szeretem magam. Eltekintve némi későn bimbódzó mágikus erőtől és egy lepecsételt levéltől, szerintem kurvára élelmes vagyok. Te meg teljesen kitörölnél? – De hát nem lennél kitörölve! Csak más lennél. – És a családom meg a barátaim? – Nem mintha a családja, akit Jillian személyesített meg, túlzottan hiányolná. – És mi van a próféciával a Hőn Áhítottról? Nekem itt dolgom van. – Más családod lenne, más sorsod… – Ha reinkarnáció vagyok, és a lelkem a születésemkor már foglalt, akkor az nem én vagyok! Te is tudod, hogy így van! – Valósággal megrendítette, milyen fájdalmat okoz neki ez a seggfej. – Egy jó tanács: ha legközelebb nőnek udvarolsz, ne kösd az orrára, hogy egész lényét készségesen kitörölnéd egy

161

kulcsfordítással azért, hogy egy másik nővel légy, akit jobban szeretsz nála!

162

22. FEJEZET

Ezt jól megcsináltad, MacRieve, gondolta Bowe fektében, miközben a barlang mennyezetét bámulta. Vízcseppek gördültek rajta végig a gravitáció ellenében, hogy aztán lecsorduljanak a cseppköveken. Sóhajtott egyet. Nemcsak hogy nem jutott előre, de még a lány gyűlöletét is növelte. Hozzászokott, hogy kedve szerint cselekedjék, és mások is a kedvére tegyenek. Ám amikor tovább magyarázott volna, Mariketa úgy nézett rá, mint aki menten összeroppan. Bowe tisztában volt vele, hogy nem kellett volna így válaszolnia. Természetes, hogy Mariketa másképp értékeli a helyzetet. De őt felkészületlenül érte a kérdés. Hozzászokott már az efféle gondolatmenethez, Mariketáról azonban nem feltételezett ilyet. Hazudnia kellett volna. Alighogy megszületett fejében a gondolat, rögtön elhessegette, mert soha nem akart hazudni a nőjének. Persze megeshet, hogy egyáltalán nem is az. Mindenesetre most minden eddiginél messzebb áll tőle, hogy ezt biztosan kiderítse. Mariketára sandított, aki háttal neki, a tűz másik oldalán feküdt. Tényleg lehetséges, hogy Mariketa valójában Mariah, csak más kiadásban? Egészen más kiadásban? Vagy azért kapaszkodik görcsösen a reinkarnációba, mert ez mentesíti a bűntudattól, amely Mariah halála és a másik nő iránti tagadhatatlan

163

gerjedelem miatt mardossa? A fülüket leszámítva semmiben sem hasonlítanak egymásra. Mariah magas volt, karcsú és olyan kecses, hogy szinte úszott járás közben. A pöttöm kis boszorkány meg olyan érzékien ringatja a csípőjét, hogy léptei láttán az utolsó csepp vér is kiszalad az agyából, le az ágyékába. Ma este már sokadjára futtatta végig tenyere tövét a szerszámán. Mariketát akarta nézni, amint meztelenül az ágyhoz sétál, s ő már ott várja. Próbálta meggyőzni magát: nem azért hasonlítja össze a két nőt, hogy eldöntse, melyik a jobb, hanem hogy igazolja a reinkarnációs elméletet. Az istenit, hiszen azt sem tudja, mit kezdene most a kulcscsal. Valóban visszamenne, ha elhinné, hogy a boszorkány nem születhetne meg? Itt van a kutya elásva! Mert ha biztosan tudná, hogy kitörölné a boszorkányt, akkor nem lenne kérdéses, hogy Mariah-val egy lelken osztoznak. Márpedig e bizonyosság ismeretében maradhatna a boszorkánnyal még akkor is, ha lenne kulcs. És nem mardosná a bűntudat. Álljon meg a menet! Miért a boszorkány mellett tette le ilyen helyzetben azonnal a garast? Miért őt választaná, ha éppoly könnyedén megkaphatná Mariah-t? Hiszen Mariah maga a tökély. Bowe most először látta be – bár nehezen és vonakodva –, hogy talán mégsem maga a tökély… legalábbis számára. Felnőtt élete javában Bowe-nak ami a szívén volt, az a száján, nagy ívben tett a következményekre. Túl hosszú volt az élet, hogy másképp viselkedjen. Most azonban eszébe jutott, hogy valahányszor akár a legfinomabb káromkodás elhagyta a száját, Mariah elszörnyedt. Nem érdekelte, hogy ő és fajtája több évezrede használta azokat a szavakat, mielőtt alpárinak titulálták őket. Gyakran úgy érezte, mintha tojásokon lépkedne mellette.

164

Törte magát Mariah kedvéért abban a reményben, hogy sikerül úriemberré változnia. Egyes tulajdonságai azonban természetének részei voltak. Szerette a mocskos hancúrt, s fajtájának hímjeihez hasonlóan agresszív volt az ágyban. Mariah azonban tündérhercegnő volt, az ezernyolcszázas években élt, és a nemiséget illetően igen korlátoltan gondolkozott. Sosem tudta felizgatni, Mariah sosem kívánta úgy, ahogy ő kívánta őt. Tisztában volt vele, mert Mariah nem rejtette véka alá. Csillogó, ibolyakék szemmel vakargatta az álla tövét, és fogadkozott, hogy ő majd megszelídíti a fenevadat. Elnyomta hát alantasabb vágyait, mert Mariah iszonyattal fogadta volna, sőt el is ájul, ha engedelmeskedik nekik. Magába fojtotta a nemiséggel kapcsolatos szavakat. Kizárta gondolataiból a helyeket, ahol megcsókolta volna… Soha nem tette a magáévá, s az egyetlen alkalommal, amikor megérintette a combja közét, elszorult szívvel tapasztalta, hogy udvarlása abszolút nincs rá hatással. Fagyos volt, mint a jégcsap. Bezzeg amikor Mariketát cirógatta, ő buján nedves volt, teste készen állt a fogadására. És a beszéde? Felizgatta! Tudta, hogy a kéjvágyó boszorka bármibe belemenne, ami mindkettejüknek kielégülést hoz. Aznap este a sírban, ha úgy dönt, megkóstolja, Mariketa nyögött volna a vágytól, és szélesre tárta volna a lábát. Talán mégsem az erő buzgott aznap este a lányban, hanem a szenvedély, amelyet ő fűtött. Bowe-nak eddig fel sem tűnt, milyen rossz hatással volt önbizalmára Mariah vágyának hiánya. Hirtelen elvörösödött a szívtelen gondolatokra. Édes leányzó volt, és kívánatos minden férfi szemében. Gyengéd tündér volt, ereiben királyi vér folyt, jó családból származott. Ha házasságra lép vele, azzal értékes szövetséget hoz mindkettejük fajtájának. Ráadásul az elegáns Mariah vá-

165

lasztotta őt, hogy gondját viselje. Az összes királyi hódoló közül – s mennyien voltak! – őt választotta urául. Jó társ és törődő anya vált volna belőle. Elkomorult. Csak éppen Mariah közölte vele, hogy nem akar gyereket. Fütyül rá, milyen régóta szeretne ő családot. Másrészről viszont átkozott boszorkány sem volt. Bowe az oldalára gurult, el Mariketától. Ez a zűrzavar éppoly idegtépőnek bizonyult, mint az állandó bűntudat, de a bűntudattal legalább tudta, hányadán áll. Hallotta, hogy Mariketa ébredezik. Érezte, hogy a lány ismét megkívánta. Mariketa az oldalára fordult, aztán a hátára. Te jó szagú, bizony nem lopva simogatja azt az érzékeny keblét! Sajogva vágyik arra, amiért ő boldogan gyilkolna, hogy megadhassa. Tenyerét ismét végigfuttatta szerszámán, s kínzón sziszegett hozzá. Száznyolcvan év telt el, mióta valaki kielégítette. Most meg három méterre tőle egy remegő csomag kéjvágy hever képzelgései alakjában, s férfi érintéséért eped. Mennyit bír még elviselni?

166

23. FEJEZET

Túlingereltség. A halhatatlanság kapujához való érkezés sok kívánnivalót hagyott maga után. Szó szerint. Mariketa nem véletlenül hordott vibrátort a táskájában. Szüksége volt a segítségével elért napi három megkönnyebbülésre, mint betegnek a gyógyszerre – akár fel is írathatta volna. És most olyan iszonyatosan vágyott az orgazmusra, hogy futólag az is megfordult a fejében, MacRieve-et veszi igénybe. Hogyan vonzódhat még mindig hozzá a beismerő vallomás után? Próbált tudomást sem venni égető szükségéről. Gondolj másra! Arra nem gondolhat, hogy milyen feszes volt MacRieve ajka, és milyen hajthatatlan az erekciója, amikor a hátsójának dörzsölte. Azon tanakodott, elintézhetné-e magában úgy, hogy a férfi meg ne neszelje. Két gyors simítás, és már kész is. Legalábbis a következő néhány órára. MacRieve talán már húzza a lóbőrt… – Szent ég, Mariketa, hozzád kell nyúlnom! Nem húzza. – Menj a pokolba! – Azt hiszed, nem sejtem, milyen égető szükséged van férfira? Folyton elfelejted, mi vagyok.

167

– Pontosan tudom, mi vagy. És mire vagy képes. MacRieve olyan nesztelenül vágott át hozzá, hogy Mariketa észre sem vette, amíg a férfi le nem heveredett mellé. – Hadd segítsek! – Hátrább az agarakkal, MacRieve, különben a plafonnak szegezlek, és az ábrázatodon fogok vihogni, ahogy a magamfajta boszorkák szokták. Mariketa tekintete megváltozhatott, mert MacRieve összehúzott szemmel figyelte. – Csak súlyosbodni fog. Ha valóban most változol át, el sem tudom képzelni, hogy érezheted magad a bőrödben. Átkozott vacakul! A vacakon begerjedtet értett. Vágya nem enyhült. Fogalma sem volt, hogy fog ehhez valaha hozzászokni. Már az előtt szerelmes volt a szexbe, hogy elérte volna a halhatatlanság és az örökre szóló, emberfeletti bujaság küszöbét. Közben meg négy éve, hogy nem volt része benne! Szakításának időzítése Acton démonnal sajnálatos volt: pont a köpönyeges évek eljövetelekor. Amikor fikarcnyi esélye sem volt, hogy másik szeretőre tegyen szert. Most újra belefeledkezhetne a szexbe. Égett a vágytól, hogy ez a lykae simogassa. – Ha nem engeded, hogy gyönyört nyújtsak neked, legalább te nyújts magadnak. Mariketa észrevette: minél izgatottabb MacRieve, annál erősebb az akcentusa. – Lehet, hogy nyújtok is. Miután távozol. – Nem távozhatom, nem hagyhatlak itt egyedül. Csak fogj hozzá! Már megállapodtunk abban, hogy nem vagy szende típus. MacRieve annyira közel volt hozzá, hogy érezte a testéből áradó meleget és tiszta, férfias illatát. – Ismerem ezt a játékot! Azt hiszed, annyira belefeledke-

168

zem, hogy amikor hozzám érsz, örömmel veszem a közeledésedet… – Esküszöm a Szövetségre, hogy nem érek hozzád. Te megkapod, amire szükséged van, én meg esélyt rá, hogy elnyerjem a bizalmadat. Felesleges szenvedned azért, mert nem bízol bennem. – És te mit csinálsz addig? – Ugyanazt. – Ó – felelte Mariketa együgyűen. A gondolat, hogy látja MacRieve-et, miként nyúl vastag erekciójához, teljesen kiszívta agyából a józan észt. – Akár térden állva könyörögnék, ha tudnám, hogy az jobb belátásra térít. – MacRieve aranyló szeme oly fürkészőn vizslatta, mintha nem létezne más e világon, amit érdemes lenne nézni. – Vagy segítek neked, ahogy te nekem ma este. – Fojtott hangon folytatta: – Mariketa, képzeld csak el, milyen finom lenne! Mariketa még akkor is képtelen volt elszakítani tekintetét a férfiétól, amikor keze már tulajdon nagy megdöbbenésére a bugyija elejére vándorolt. MacRieve összehúzta a szemöldökét. – Jó kislány – recsegte. Mariketa nyelt egyet. – Te kezded! MacRieve a sliccéhez nyúlt. Elkezdte lehúzni a cipzárját – a művelet a barlangban szokatlanul mély hangot adott. Lassan szétnyitotta a nadrágot, mintha nem akarná a frászt hozni a lányra azzal, amire készül. Mariketa egyre szaporábban szedte a levegőt, amikor MacRieve megfogta magát a farmerban. Szeme sarkából azonban hirtelen mozgást észlelt, s ez elvonta a figyelmét. MacRieve lábán méretes barlangi pók araszolt felfelé, ám ő annyira elmerült a tevékenységben, hogy észre sem vette.

169

Mariketa feltérdelt, és elkapta. MacRieve azt hihette, a lány az ágyékát veszi célba, mert felszisszent, és derékon ragadta. Mariketa hagyta, hogy a pók belecsimpaszkodjon három ujjába, aztán felemelte, és a férfi orra elé dugta. MacRieve hirtelen elengedte. Mariketa kiment a barlangból, elengedte a pókot, aztán viszszatért, és lefeküdt. MacRieve összehúzta a szemét. – A skorpiótól rettegtél a sírban, egy ugyanakkora póktól nem rettegsz? – Nem félek már tőlük azok után, hogy elleptek a bogarak… – A sötétben, heteken át. Mariketa ajka szétnyílt. Milyen időszerű emlékeztető! Ha nyakon öntik egy vödör jeges vízzel, az sem rántja ki jobban érzéki kábulatából. Metszőn tette hozzá: – És ami azt illeti, szerintem a lidércek alkalomadtán becsempésztek néhányat a vérbe, amellyel itattak, hogy változatossá tegyék az étrendemet, szóval hozzászoktam. Boszorkányként meg amúgy is kapcsolatban kell állnom az összes alantas lénnyel. MacRieve-nek megnyúlt az arca. – Csaknem elfeledtetted velem, mi vagy valójában, Keserű Bowen! – Mariketa a hátát mutatva neki az oldalára fordult. – De mostantól résen leszek!

170

24. FEJEZET

Másnap reggel Mariketa mogorván ébredt, mint télvíz idején felvert medve. Kellemetlenül érezte magát a bőrében, elcsigázta a sok, váratlan követelés, amit kielégítetlen vágyai róttak a testére. Szemét vaksin dörzsölve kémlelt körbe a barlangban, MacRieve azonban nem volt sehol. Eltűnt szőrén-szálán. Mariketa ellenségesen fixírozta a gyümölcsöt, amit otthagyott neki. Általában nem szerepelt az étlapján gyümölcsreggeli. Igaz, kávézni sem szokott, a gofrit viszont imádta, és már hetek óta egy falatot sem evett. MacRieve egy váltás ruhát is hagyott. A túrafelszerelésén és a piperecikkein kívül már mindent összecsomagolt. Vajon fel akarja öltöztetni? Az egyetlen dolog, ami hiányzott az együttesből, a köpönyeg volt. Évek óta most először készült köpönyeg és bűbáj nélkül az előtte álló napra. Talán a jóslat miatt aggódott? Nem igazán. Gyanította, hogy kezelni tudja a „halhatatlan harcost”. Hogy mi volt a stratégiája? A levegőbe röpíteni. Ami azt illeti, alig hitte, hogy ettől rettegett annyira és oly régóta. Bosszúsan gondolt a kihagyott strandolásokra és randikra, amikor több méter skarlátvörös anyag mögött bujkáló, rút kis trolinak képzelték a férfiak.

171

Tegnap este ismét magára ölthette volna a bűbájt, de minek? Késő bánat, ebgondolat. Ráadásul csak most jött rá, amikor megvált tőle, milyen ormótlan és kiszipolyozó a bűbájviselet. Mintha egy ötkilós parazitától szabadult volna meg. Felkelt és mozgolódni kezdett. Két varkocsba fonta a haját, hogy évek óta most először eltakarja a fülét. Aztán előhúzta neszesszeréből a tükröt, de nem azért, hogy megnézze a haját, vagy ellenőrizze a szemét, nem püffedt-e a tegnap esti sírástól. Nem. Inkább új felfedezésének akart még jobban utánajárni. A tükörbe bámult, nyelt egyet, aztán suttogni kezdte: – Anya szól, hogy ne menjek… – Mire a versike végére ért, tükörképe átadta helyét a ragyogó szemű, kavargó hajú látomásnak. Mariketa tényleg varázsolt, s egy másik kaszt erejét használta hozzá. Mert… mint kiderült: istenverte tükörjós! Úgy döntött, olyasmit kérdez a tükörtől, amit már régóta szeretne tudni. – Mit jelent a jel a hátamon? – Egy holt nyelven annyit tesz: a Tükörkirálynő. – Királynő? – Egy boszorkányt akkor tekintettek egy erő királynőjének, amikor azon erő tekintetében hatalma túltett a többi boszorkányén. Mariketa még egyetlen királynővel sem futott össze soha. – Miért int óvatosságra a versike? Mi az, amit nem tudhatok? – Megmutatom. – A kéz megtörte a tükör felszínét, s az üveg elég hajlékonnyá vált, hogy az almával együtt átengedje. Mariketa nézte a fényes almát, s váratlanul úgy összefutott a nyál a szájában, mintha gofrival kínálták volna. A fejét ingatta. – Nem! Miért nem árulod el csak úgy? – Minden kérdésedre választ kaphatsz, ha velem jössz. – Hát ha olyan sokat tudsz, áruld el nekem, miért Nïx adta nekem ezt a versikét, és nem Elianna! Vagy Jillian. – Fogda kezem! – Egyszerre csak egy kérdésre válaszolsz, ugye? – Mariketá-

172

nak összeszűkült a szeme a felismerésre. – És a klasszikus, gáncsoskodó orákulumokhoz hasonlóan aligha fogsz következtetéseket vagy tanulságokat levonni. A tükörkép tartózkodón vigyorgott. Remek. Egy tükrös kristálygömb. Mariketa élt a gyanúperrel, hogy ez a tükörkép is olyan lesz, mint egy kis számítógépes segédprogram: eleinte sokat segít, aztán egy idő múlva az ember kezdi azt kívánni, bárcsak megdöglene. Mindenesetre volt elképzelése, miért Nïxtől kapta a levelet. Ahogy korosodott, úgy nőtt a valkűr hatalma. Egyesek már odáig merészkedtek a Szövetségben, hogy azt pusmogják: Nïx ereje annyira megnőtt, hogy képes befolyásolni az Örökösödés kimenetelét. Erről még Nïx is említést tesz a levélben. Mariketa a tükörképhez fordult. – Ha csak ennyi mondandód van, kiszállok. – Ne feledd az almát! Mariketa magában motyogva elvette az almát: – Ne feledd az almát, blablabla! – Tudta, hogy saját hangjából űz csúfot. Sóvárgása ellenére ideges volt, szívesen beleharapott volna, de félt. A mesékben – melyek szinte mindig az igazat beszélik el – alattomos szándékkal nyújtják át az almát a gonosz boszorkák. Az alma azonban a tudást és jövőbe látást jelképezi a boszorkák körében, ezért szentként tisztelik, így semmivel sem szólt több a gonoszság ellen, mint a jó mellett. Mariketa két kezébe fogta a gyümölcsöt, és szorongva körülnézett. Talán mégsem kéne egy árnyakkal teli barlang magányában először fejest ugrania. Igen, megkóstolja… de később. Határozott. Túrazsákjába csúsztatta az almát. Kilépett a barlangból. Odakint sűrű ködpára gomolygott, az égbolton felhők vonultak. Pislogva lehorgasztotta a fejét. Csalódottság lett rajta úrrá, amiért nem simogató napsütésre ébredt.

173

A vámpírokra az utóbbi huszonegy napban többet sütött a nap, mint rá. És a következő órákban sem számíthatott rá, hogy kiderül. Amikor készült erre az útra, olvasott a környező dzsungelekről, és megtudta, hogy az esőerdő lombsátrát érő napfénynek elenyésző hányada jut le a földre. Hogy elérjék a napfényt, a fák magasra nőnek, s leveleik ernyőt formáznak a csúcson. Ez pedig meglehetősen sajátságos környezetet teremt: a sötét homály ellenére az erdő nyitott, mint egy raktár, ahol itt is, ott is oszlopok támasztják alá a mennyezetet. Látta, hogy a többiek a közelben gyülekeznek, MacRieve pedig félrehúzódott. Minden szem rászegeződött, Cade a nyakát fixírozta. Fürkésző pillantásuktól elbátortalanodva legszívesebben kibökte volna: „nem csináltunk semmit!” Ám ehelyett Rydstromhoz fordult, és közönyösen megkérdezte: – Hé, főnök, mi a pálya? MacRieve fogcsikorgatva felfortyant: – Ki mondta, hogy ő a… főnök? – Rydstrom király. – Mariketa végigmérte. – Te meg… nem. – Harmadik számú várományos vagyok… – Rydstrom gúnyos pillantására elhallgatott. Rydstrom válaszolt Mariketának: – Kemény menet vár ránk, hogy elérjük Belize-t, mielőtt jelentkezned kell. Azért szólj, ha pihenned kell! – Mariketa bólintására folytatta: – Cade a felderítő. Én vezetek, a nők a férfiak közt haladnak. – MacRieve-nek odavetette: – Te felügyeled a menet végét! Mariketa tudta, hogy a lykae szeme a fenekére tapad, miközben azt dörmögi: – Bármikor. MacRieve mögéje nyomult, lábujja a sarkát érte, mintha roppant komolyan venné a feladatát:

174

– Ha szükséged van segítségre a mászásnál, én ott leszek. És ne érj semmihez, se élőhöz, se élettelenhez! Soha ne húzgáld a liánokat, és próbálj pontosan oda lépni, ahova a többiek! Hadd legyen övék a kockázat! Az aljnövényzetben kígyók húzzák meg magukat, némelyik támad is. Például a lándzsakígyó. Mariketa eleget olvasott a kutatásai során, hogy tudja, a lándzsakígyó rosszat jelent. – Ne igyál olyan vizet, ami nincs felforralva. Van egy kulacs a hátizsákomban, amit már előkészítettem neked. Csak szólj, ha innod kell! – Befejezted? Olyasmiről szónokolsz, amit az ösztönöm is súg! – Ingerülten megigazította a túrazsákját. Tierney hahotázni kezdett, miközben befalt egy banánt, és szélsebesen meghámozott egy másikat. – Nagyon úgy fest, hogy tegnap este kosarat kapott a vérfarkas, nem igaz, skót? – vonta le a következtetést két harapás között, mint aki eltökélte, hogy egyetlen reggel alatt visszanyeri elvesztett súlyát. Mariketának eszébe jutott, mennyivel szívesebben vette volna őt MacRieve más kiadásban, úgyhogy elégedetten elmosolyodott. – Egy életre elásta magát. Az a sok vakmerő remény… mind-mind oda! Cade rávigyorgott, aztán felkerekedett. – Légy résen, kis boszorka! – recsegte MacRieve Mariketa fülébe. Haragja fellángolt. – Még be sem vetettem magamat! Bowe-nak már az első mérföldön felborzolódtak az idegei. Annyi baj érheti Mariketát! Miközben a „védd meg a halandót!” című játékot játszották, úgy tűnt, minden a vesztükre tör. Ihatatlan víz, kígyók, békák, melyek a halálát okozhatják. Úgy érezte magát, mintha a legkifinomultabb metszett kristályt kellene háborús övezeten átszállítania.

175

– Szóval, úgy tervezed, egyebek közt öltöztetni is te fogsz? – kérdezte Mariketa, miután felkapaszkodtak egy emberpróbáló emelkedőn. – Úgy terveztem, ma reggel elpakolok mindent, amit lehet, hogy tovább alhass – súgta MacRieve –, vagy befejezhesd azt, ami tegnap befejezetlenül maradt. – MacRieve-et igencsak meglepte előző esti önzetlensége. Mariketa kielégületlensége ugyan valószínűbbé tette, hogy lefektetheti, mégsem bírta elviselni, hogy a lány szenved. – Igyekeztem figyelmes lenni. Bár e téren nincs sok tapasztalatom. – Ezt nem veled fogom megtárgyalni. Az kizárt. – Ugyanolyan erős benned a vágy, mint bennem, érzem. – Talán tényleg erős. Ez nem feltételezi azt, hogy téged választalak az enyhítésére. – Tekintete Cade-re vándorolt, aki mohón vedelte a vizet. Bowe halkan háborgott: – Még egyszer rábámulsz, Mariketa, és a démonnak lőttek. Csak „elcsábítani” akar. Tudatában vagy annak, mit jelent ez? – Ami azt illeti, tudatában vagyok. Gerjedelmet, tudod? Az egyik fiúm démon volt. – Fiúd? – Bowe összevonta a szemöldökét. – Úgy érted, szeretőd! Mégis hány átkozott szeretőd volt? – Elhallgatott. – Szóval kokettálsz a férfiakkal? Mert annak egyszer s mindenkorra vége… – Mit képzeltél? – kérdezte Mariketa. – Hogy szűz vagyok? – Alig huszonhárom esztendős vagy – jelentette ki MacRieve, noha saját szemében is vaskalaposnak tűnt. – És igyekszem nem gondolni más hímekre. De ha nem vagy ártatlan, remélem, hogy csupán egyszer esett meg: a sötétben egy lapáttenyerű emberrel, aki olyan kiábrándító volt, hogy el kellett nyomnod az ásítást, vagy hahotázni támadt kedved. Mariketa vállat vont. – Biztos vagyok benne, hogy az ágyam lábába vésett rovát-

176

kák meg sem közelítik a tieidet. – Na, igen, csakhogy én ezerkétszáz éves múltam! Beláthatod, ha évente csupán egy nővel vagyok, akkor is felgyülemlenek. – Hát én zsenge vagyok. – MacRieve már épp megkönnyebbült volna, amikor Mariketa csábos hangon azt suttogta: – De nem vesztegettem az időmet! MacRieve keze ökölbe szorult. – Mardos a féltékenység? Mariketának meg sem fordult a fejében, hogy MacRieve bevallaná, de a férfi halkan odasúgta: – Igen, irigylem azokat, akik a magukévá tettek. – Mariketa talányos, kutató pillantást vetett rá. – És most, ha kitalálom, hányat engedtél az ágyadba, elárulod, hogy igazam van-e. Mariketa újból sebesen előrefordult. – Nem játszom! Ebben hajthatatlan vagyok. MacRieve összehúzta a szemét. – Egy. Egy szeretőd volt. – Mariketa válla alig láthatóan megmerevedett. MacRieve-nek nagy kő esett le a szívéről megkönnyebbülésében. – Hogy jut ez az eszedbe? – kérdezte Mariketa flegmán. – Egy hozzád méltó hím megölné a riválist, aki megpróbálna lecsapni a kezéről. Az a gyanúm, a démon volt az első és az utolsó szeretőd. Mivel érted el, hogy elengedjen? – Mit szólnál, ha közölném, hogy még mindig randizunk? Bowe a fejét csóválta. – Kizárt annak alapján, ahogy első este viselkedtél velem. Mellesleg, ha hagyta, hogy nevezz a Kupára, ő meg el sem kísért, hogy megvédelmezzen, nem érdemel meg téged. Ezért még leszámolok vele, ha visszaérünk.

177

25. FEJEZET

Minél mélyebbre hatoltak, annál inkább az őslények országára emlékeztette Mariketát a táj. A fatörzseken növő valamik szőrösnek és hátborzongatónak tűntek a párában. A fel-felbukkanó mókusok nem szürkék, hanem vörösek voltak, és sok bokornak nagyobbra nőtt a levele Mariketánál is. A legtöbb nyurga fának a föld felett ágazott el villásan a gyökere, amely vastag erek hálóját alkotta, de a gigantikus szélességű kapokfa gyökerei egyenesen Mariketa fej magasságában végződtek, és olyan vastagok voltak, mint az íróasztala Andoainban… – Húzd be a nyakad! – MacRieve Mariketa feje fölé nyúlt bozótvágó késével, és lenyesett egy kiálló ágat. Aztán folytatta a terepirtást az előtte haladók után, mígnem kétszer annyira kiszélesítette a teret, amekkorára a lánynak szüksége volt. – Szélesebb a csípőm, mint hittem? – Nem akarok állatot a közeledben! Itt több veszély fenyeget, mint gondolod. Ebben a pillanatban bőgőmajmok üvöltöttek fel a fejük feletti lombsátorban. Mariketa megriadt. – Ami a csípődet illeti, az hibátlan. A bók hallatán Mariketának gyengén – egészen gyengén – megdobbant a szíve, s erős késztetést érzett, hogy a csípőjét

178

ringassa. Aztán felocsúdott, és arra koncentrált, hogy átküzdje magát a dzsungelen. A patakok által kimosott területeken kidőlt fák sorakoztak, így a partoldalakat egymás hegyén-hátán heverő fatörzsek szegélyezték. A körülményekhez alkalmazkodó aljnövényzet megnyúlt, hogy elérje a napot, és buja kuszaságán kemény munka volt áthaladni. Mariketa és MacRieve fokozatosan lemaradt a többiektől. Rydstrom kemény iramot diktált, Tera közvetlenül a nyomában lépdelt, Cade felderítőként járt előttük, Tierney meg eleltünedezett, hogy élelemre vadásszon. MacRieve-nek nagyon megfelelt ez a felállás, és minden alkalmat megragadott, hogy Mariketához érjen: letörölte homlokáról a verejtékcseppeket, kisöpörte hajából a leveleket. Egy újabb farakáshoz érve egyszerűen felkapta, és úgy lépett át vele az akadályon. Ugyanez történt egy csermelynél, majd egy farakásnál megint. Fent vagy lent, át az erdőn. Fent, lent, fent… lent. Aztán egy alkalommal egy magas törzsre ültette Mariketát, szemtől szemben. – Mik az esélyeim, hogy csókot lophatok tőled? – Félig kigombolt fehér inge alatt veríték fénylett izmos mellkasán. Az előző este után Mariketa tudta, milyen lélegzetelállító a férfi testének minden porcikája. Mégis így felelt: – Nulla egész nulla. Nem akarom, hogy megcsókolj. – Szerintem egy pindurkát mégis. – Kisepert a lány homlokából egy nyirkos fürtöt, és gyengéden megsimogatta, mielőtt Mariketa ellökhette volna a kezét. – Minden vágyam, hogy hazajussak, vissza a lykae-mentes életembe. És most vegyél le! – Eszemben sincs. Egy csók az ára. – MacRieve araszolva közeledett, mintha a lány ijedős kis állatka lenne, akit nem akar elriasztani. Mariketa rettegett ugyan, hogy elveszti nehézkesen

179

kordában tartott uralmát a túlingereltsége felett, mindazonáltal erős kísértés fogta el, hogy behunyja a szemét, és elfogadja a vérfarkas ajkát. – Ez az, leányzó! – dörmögte MacRieve, s finoman a tenyerébe vette az arcát. Ám az utolsó pillanatban Mariketa benyúlt a túrazsákjába, kikapta az almát, és kettejük közé dugta. MacRieve szeme előbb elkerekedett, aztán összeszűkült. – Ne merészeld! – mordult rá. Mariketa tehát természetesen merészelte. Jókorát harapott az almába. MacRieve úgy festett, mint aki épp elfojt egy borzongást. Keze lehullott. Mariketa almával a szájában odaszólt: – Pedig azt hittem, békülni akarsz! MacRieve mereven letette a lányt a földre, elfordult és továbbindult. Otthagyta, hadd forgassa a szemét a mennyei ízektől. Mariketa úgy érezte, isteni almát eszik: sosem kóstolt még ennél harsogóbb, lédúsabb és zamatosabb gyümölcsöt. Egészen erőre kapott tőle. Mihelyt lenyelte az utolsó falatot, máris újabb után epedt, s azon morfondírozott, mikor értekezhetne ismét a tükörképpel. Eldobta a csutkát. MacRieve hátranézett. Egyik szemére dús, éjfekete tincs hullott, láttára Mariketa kis híján felsóhajtott. Sajnálatos módon ugyanis rájött, hogy szívesen megcsókolná a férfit. Vonzalma a történtek ellenére lángolt. MacRieve azonban hiába elviselhetetlenül szexi, nem fogja hagyni, hogy csábításával rávegye: bocsássa meg neki a gyűlöletes dolgot, amit előző este mondott. Vagy azért, mert kiirt egy-két lombot az útjából. MacRieve saját maga vallotta be, milyen készséggel feledné őt, hogy visszatérhessen az ő tökéletes tündérhercegnőjéhez. Mariketa egy dolgot rühellt nagyon: ha lepattintják. Mi a baj velem? – kérdezte magában milliomodszor.

180

Szülei ugyanis szintén úgy döntöttek, érdekesebb elfoglaltságot is találnak, mint hogy az ő felnevelésével bajlódjanak. Pedig nem volt követelődző gyermek. A pokolba, hiszen ha nem hal meg az apja, bármikor visszafogadta volna, és fátylat borított volna a múltra! Azt se bánta volna, ha az önhibáján kívül távollévő apa ajándékával állít be a tizenötödik születésnapjára: egy teáskészlettel vagy egy Barbie-sütővel. Hálából képes lett volna elhalasztani jogosítványa megszerzését, hogy tortát süssön. Apja azonban nem tért vissza, nem is telefonált. Egyetlenegyszer sem. Mintha a föld nyelte volna el. Egyik nap volt apja, a másik nap meg már nem. Mindazonáltal Jillian szökése fájt neki a legjobban. Ha rossz viszonyban lettek volna, nem sújtja le annyira. Csakhogy csodálatos életük volt együtt. Eszébe jutott anyja sállal a szemén, mosolyogva a strandon, ahogy kinyújtott kézzel próbálja elkapni, miközben ő visít a nevetéstől. „Hol az én kis boszorkám?” – búgta, s vörös haja lángolón fénylett a napon. Amikor aztán hagyta, hogy elérje, anyja felkapta, és együtt zuhantak kacagva a homokba. Elianna elmagyarázta, hogy szülei fontos emberek – voltak –, és fontos dolguk van – vagyis volt… Acton, az első szerelme ugyancsak dobta. A fiatal démon évekig a fiúja volt. Tizennégy évesek voltak, amikor udvarolni kezdett neki, tizenhat évesen kapta meg. A következő három évben Mariketa minden alkalmat megragadott, hogy együtt legyenek. Boldog volt vele, míg Acton ki nem tette a szűrét egy magas, hajlékony, aranyloknis nimfa miatt. Jobban mondva nem a szó szoros értelmében tette ki a szűrét. Mivel a vihardémonoknak a sors nem egyetlen démonkisasszonyt rendelt, gyakran háremet tartottak. Acton ugyanúgy kapcsolatot akart Mariketával, mint a nimfával. Mariketát ez már önmagában elkeserítette, de

181

az, hogy a másodhegedűs szerepe jutott volna neki, csak tovább rontott a helyzeten. Még jó, hogy kiszállt. Acton elvesztése persze nagyonnagyon és sokáig fájt. Elvégre Acton volt az első szerelme, és csaknem belepusztult abba, hogy el kell engednie. Úgy tűnt, Mariketa mindig a B csapatban játszik. Ez talán a sorsa? MacRieve-re meredt. Tíz az egyhez az esélye, hogy a tündérhercegnője egy magas szőke volt. Ráadásul a lykae nem csupán egy másik nőt választ helyette. Olyat választ, aki szerinte ő, csak másik kiadásban. MacRieve, akár a gondolatolvasó, megszólalt: – Gondolkoztam a tegnap esti kérdéseden. – Én is – felelte Mariketa tagoltan. Forrt benne a düh. A vérfarkasnak dunsztja sincs, hogy csapdát állított neki, és most akörül sompolyog. – És mire jutottál? – Nem, nem, tiéd az elsőbbség. – MacRieve habozása láttán még hozzátette: – Ragaszkodom hozzá. – Nem hiszem, hogy ugyanúgy válaszolnék – jelentette ki végül MacRieve. – Minél többet vagyok veled, annál… annál jobb színben látlak. Annak ellenére, hogy boszorkány vagy. Hízelgő lykae, elolvadok tőled! – Te jössz! Mariketa a szemébe nézett. – Arra gondoltam, ha nem jutsz más következtetésre, kénytelen leszek megvédeni magam. MacRieve tétovázott, egyértelműen nem azt a választ kapta, amire számított. – Pusztán önfenntartás kérdése, MacRieve. Ha ez a reinkarnáció tényleg megtörténhetett, kizárt, hogy hagyjam, hogy visszamenj és kitörölj engem. Előbb veled végeznék! – Képes lennél rá? Tegnap nem tudtál megölni.

182

– Tegnap nem állt szándékodban kitörölni. – Gonosz mosolyt villantott a férfira, boszorkányosan elemében érezte magát. – Mellesleg aznapra már megvolt az öldöklésem.

183

26. FEJEZET

– Örökké furdalt a kíváncsiság, mi folyik a gyülekezeti ajtók mögött – mesélte Cade Mariketának, amikor visszatért a több mérföldes felderítésből. – Nem beszélhetek minden gyülekezet nevében. Az enyém meg elég gyatra. Szappanopera kifulladásig, meg internetfüggőség. – Neki kellett volna a kiválóság felé vezetnie őket, csakhogy ő ugyanúgy élt-halt a szappanoperákért. – Egy rakás vénséges, üst fölött vihorászó vénasszonyt látsz magad előtt? Cade felvonta a szemöldökét. – Igen. – Ha előrántana valaki egy üstöt, gurulnánk a nevetéstől, és hónapokig azzal ugratnánk, milyen régi vágású. Amúgy ritkán botlasz vénséges vénasszonyba, mert a boszorkányok többsége ilyen vagy olyan bűbájt visel magán. Mariketának feltűnt, hogy MacRieve nagyon hegyezi a fülét. Még Rydstrom és az íjászok is érdeklődve figyeltek. – Valóban varázsigéket kántáltok, és véráldozatokat mutattok be? – kérdezte Cade. – Új varázsigéket tényleg szoktunk kántálni, de hamar a részünkké válnak. Te sem mondod magadban, hogy „kimegyek a konyhába, és vizet forralok a teához”. Csak megteszed. Viszont ha az első alkalommal mész ki a konyhába vagy teázol, akkor lehet, hogy beszélsz magadban.

184

– És a véráldozatok? – szólt közbe MacRieve. Mariketa körbenézett. – Tényleg azt akarjátok, srácok, hogy meséljek a boszorkányságról? Cade sietve bólintott: – Aha. – Egyszerre mozdult a feje MacRieve-vel, aki dörmögve mondott igent. Különösen MacRieve itta a lány magyarázó szavait. Képes lenne megjátszani ilyen érdeklődést? – Nos, vannak boszorkányok, akik még mindig továbbviszik a véráldozat hagyományát. Mi azonban azt valljuk a gyülekezetünkben, hogy a becsben tartott, személyes tárgyakról való lemondás is egyfajta áldozat. Régen azért esett a választás a csirkére vagy a bárányra, mert az ennivalóról való lemondás volt a legnagyobb áldozat. Manapság viszont… ha Hekaté oltára elé szeretnék járulni, az iPodomat ajánlanám fel, és érezném a fájdalmat. – Miféle cselekedetre számítanak tőled hőn áhítottként? – kíváncsiskodott Tera. – Fogalmam sincs – felelte Mariketa. – Senki sem tudja. Csak találgatások vannak. Cade megkockáztatta: – Talán azt a sírt kellett elpusztítanod. MacRieve szárazon felnevetett. – Csak nem képzeled, hogy csupán ebben áll a boszorkány tudása? Te nem kaptál annyit az erejéből, mint én. Mariketa megdöbbent. Neki is pontosan ez járt az eszében. Nem szerette volna huszonhárom évesen elérni életének csúcspontját. – Miféle ellenségei vannak a boszorkányoknak, akik felett győzedelmeskedhetnél? – kérdezte Tierney egy feltört kókuszdió belét csipkedve. Mennyit futhatott a part irányába, hogy pálmafába botlott? Mariketa így válaszolt:

185

– Néhány varázsló rossz útra tér, egy boszorkánymester terhes boszorkányokat gyilkol… – Ha belőled lesz a leghatalmasabb boszorkány – vágott közbe MacRieve –, akkor azért küldtek ide, hogy a legfőbb gonosszal mérd össze az erőd. A sors nem lövöldözi a töltényeit a vakvilágba. – Az lehetetlen – mondta Mariketa. – Se halandó, se halhatatlan nem győzheti le a legnagyobb ellenségünket. – Miért nem? – Mert az egy istennő. – Mariketa nagyot húzott a forralt vízből, aztán a vállába törölte a száját. – Illetve istennő volt. Häxának hívják, ő az Álnokság királynője. – Mi rosszat tett? – kérdezte Tera. – Tényleg szeretnétek hallani? MacRieve igenlése hajszál híján előzte csak meg Cade „aha”-ját. – Rendben – mondta lassan a lány. – A boszorkányság kezdetekor volt három istennő, három nővér. Hela színtiszta jó, Häxa színtiszta rossz és Hekaté, aki mindkettő. – De azt mondtad, te Hekatét imádod, igaz? – jegyezte meg Tierney két falat között. – Vagyis olyan istennőt imádsz, aki részben rossz. – Benne egyensúlyban van a jó és a rossz. Szerintünk a lényeg az egyensúly. A csupa jó rossz. A világegyetem nem képes megbirkózni az összes teremtménnyel pusztítás nélkül. – Az állandó napsütés sivatagot éget – sietett Cade a segítségére, s amikor Mariketa rámosolygott és helyeselt, MacRieve gyilkos pillantást vetett rá. – Häxa ereje nőttön-nőtt, ezért Hekaté és Hela egyesítette erőit, és istennőből halandóvá fokozták le. – Miért nem ölték meg egyszerűen? – kérdezte MacRieve. Az ő ösztöne természetesen azt diktálná először. – Nem tehették. Mind a hárman boszorkányok voltak lélek-

186

ben, és mi nem ölhetünk meg senkit a saját családunkból. Másoknak azért nem sikerült leszámolniuk vele, mert Häxa a mai napig rettentő hatalommal bír, a szenvedésből táplálkozik, ezért elveti másokban, majd learatja. – Sőt az a szóbeszéd járta, hogy örök szenvedésbe fagyott élőlényeket tart fogva a búvóhelyén, s az ő fájdalmukból merít erőt. – Hogy néz ki? – kérdezte MacRieve gyorsan. – Bármilyen alakot ölthet, lehet ember vagy állat, élő vagy holt. Senki sem ismeri a valódi arcát. Bármelyikünk lehetne – Mariketa hangja színpadiasan vészjóslón csengett –, és sosem tudnánk meg. – Hogyan választja ki az áldozatát? – firtatta MacRieve türelmetlenül. – Nem figyelhető meg minta. Egy despotára éppoly könynyen lecsap, mint egy ártatlan parasztlányra. MacRieve hosszasan emésztette a választ, aztán rákérdezett: – Igaz-e, hogy ti, boszorkák, csak fizetség ellenében gyógyítotok másokat? Tudhatta volna, hogy MacRieve az elevenére tapint, s rámutat, miért nem vívják ki soha más Szövetségbeliek tiszteletét. Mariketa nyelt egyet, és beismerte: – Többnyire… igaz. – Mint számított rá, mindenki elnémult. – De meg kell értenetek, hogy miért. – MacRieve felvonta a szemöldökét, mint aki alig várja, hogy hallja. – Ezer évvel ezelőtt a boszorkányok ingyen gyógyítottak, de végül üldöztetés volt az osztályrészük. Őseim ezért arra jutottak, fajtánknak minden erőre és védelemre szüksége van, ami pénzért kapható. A lényeg, hogy azokat a boszorkányokat, akik urasági kastélyban pöffeszkednek, és királyok fülébe sutyorognak, nem vetik olyan gyakran máglyára, mint az erdőszéli viskókban tengődőket. MacRieve arckifejezése megfejthetetlen volt, és a többiek arcáról sem tudta leolvasni, mit gondolhatnak. Érveljen talán a

187

boszorkányok szorult helyzetével? Mutasson rá, hogy nincs még egy frakció a Szövetségben, amelyet annyi üldözés ért, mint őket? A bozótos besűrűsödött, és a lehetőség elszállt. Nehezen ment a beszélgetés, ám így szabadon kísérletezhetett tovább a tükörrel. Bő nadrágzsebében kinyitotta. Alig ért hozzá, máris fókuszálni tudott. Mariketa rég megtanulta a varázsigéket, amiket elvártak tőle, de hasznosítani sosem tudta őket. Talán egy fókuszáló eszköz segítségével most menni fog? Ahogy komótosan körbe-körbe dörzsölte hüvelykujjával a tükröt, varázslat kúszott fel a karjába, most azonban összpontosítva, koncentráltan. Valóban a tükör vezette az erejét, irányította, mint vezeték az elektromosságot. Mariketa az irányítástól megmámorosodva úgy döntött, próbaként a vérfarkason végez pár apróbb varázslatot – jó lesz gyakorlásnak, s jó gyakorláson szórakoztatót értett. Elsőként egy gyökérre parancsolt, hogy közvetlenül MacRieve lába előtt szökkenjen a magasba. MacRieve megbotlott, ő meg az ajkába harapva fojtotta vissza hahotáját. Varázslat… jó. A következő órában MacRieve, valahányszor pont akkor oldódott ki bakancsának fűzője, amikor megtámadhatták a puskagolyóhangyák, vagy az ágak az arcába csaptak, vagy épphogy kikerülte a madár- és majompotyadékot, mindig összehúzott szemmel méregette. Mariketa meg csak közönyösen rápillantott. MacRieve azonban egy szót sem szólt, és ami Mariketát illeti, hát ő egész nap elszórakozott volna így… Aztán a szeme sarkából mozgást észlelt. Ami először liánnak tűnt, hirtelen a földre tekeredett, és felé repült. Védekezésül sikítva ráküldött egy energiasugarat, csakhogy MacRieve addigra már elkapta a kígyót. Őt érte a varázslat, és őt küldte a

188

levegőbe. Amikor törve-zúzva átszáguldott a bozóton, minden útjába kerülő fát letarolt. Jó harminc méterrel arrább ért földet. Bőszen elhajította a kígyót, talpra ugrott, és jeges kék szemében tomboló dühvel visszacsörtetett. – A hétszentségit, boszorkány, ezt ne merészeld még egyszer!

189

27. FEJEZET

– Baleset volt! – kiáltotta Mariketa, s jóllehet igazat mondott, Bowe nem törődött vele. – Egész nap velem játszadoztál, nem? – Hosszú léptekkel közeledett a lány felé, hadd ismerje meg a benne lakozó fenevadat. Mariketa hangosan nyeldekelt, és jó pár lépést hátrált, de végül megacélozta magát, és állta a sarat. A férfinak elállt a szava, hogy a lány nem futamodik meg. Megszokta már, hogy harcedzett vámpírok fújnak visszavonulót a lykae-k vérfarkasalakja láttán, a kis boszorkány meg megvetette a sarkát, és meg se moccant. Sőt felszegte az állát. Cade a partról futott, hogy megvédje. A gondolatra Bowe felvonta ajkát, és kivillantotta az agyarát. Mariketa nyilvánvalóan azt hitte, neki szól kiújult haragja, mert varázslatot gyűjtött a tenyerébe. Felemelte mindkét ragyogó tenyerét, és az ujjával hívta. – Na, gyere! Adok ráadást, bár mostanra egy amőba is megtanulta volna, hogy ne baszakodjon velem! Mind elnémultak. Cade ismét nekilódult, megduplázta a sebességét. – Ne, Cade, majd én elintézem! – szólt kimérten a lány, és egy percre sem vette le Bowe-ról a szemét.

190

Eközben Bowe finoman hátrahúzta a fejét, úgy érezte magát, mint aki most szembesül egy eleddig ismeretlen fajjal. Aztán észrevette, milyen jól mulat Rydstrom – a démon láthatóan a jelenet minden pillanatát élvezte –, és azon kapta magát, hogy elvigyorodik. – Gyorsan kiereszti a cicus a karmát, ugye? Rydstrom bánatosan csóválta a fejét Bowe-nak, mintha elkerülhetetlen és küszöbönálló pusztulása miatt szánná. Aztán ismét felkerekedett mindenki, még a vonakodó Cade is. Bowe elhaladt Mariketa mellett, és hozzáhajolt. Meglepetését nem is leplezve a fülébe motyogta: – És átkozott legyek, ha nem belém vájja! Mariketa bizalmatlanul bámulta szürke szemével. Bowe látta, még aztán is készenlétben tartja a tenyerét, hogy elindulnak. Nem bánta, hogy Mariketa kirívóan fitogtatja a varázserejét; annyira büszke volt rá, amiért állta a sarat, legszívesebben a mellét kidüllesztve országnak-világnak szétkürtölte volna, hogy az ő nője. Az én kis lánykám! Az enyém! Szíve, mégis dübörgött, mert ráébredt, a telihold hevében, amikor teljesen átváltozik, Mariketa nem biztos, hogy elmenekül előle. Még mindig azt szerette volna, ha minél nagyobb köztük a távolság a következő telihold előtt, de ami a jövőt illeti… Bensőjét izgalom égette. Becserkészte a lányt, s odaszólt neki: – Milyen gusztusos vagy, amikor lecsapni készülsz. – Te már csak tudod. – Na, gyere, húzd be a karmod, cicus! Legyünk megint barátok! – Először is, sosem voltunk barátok! – Kezdesz összemelegedni velem. Látom rajtad. – Igaz. Csak azt dobhatom, akit díjazok. És ne merészelj még egyszer cicusnak hívni!

191

– Pedig úgy festesz az aprócska, hegyes kis füleddel. – Befejezted? – Nem tudom. – MacRieve elhallgatott egy időre, majd folytatta: – Szerintem te vagy a legbátrabb leányka, akivel valaha találkoztam. Bár cseppet sincs ínyemre, hogy olyan készségesen fordítod ellenem a varázslatodat. Élvezed? Mariketa ezen eltöprengett egy pillanatra, aztán felvonta a szemöldökét. – Igen. Mellesleg muszáj, hogy valaki időnként megfenyegessen. Csak hogy emlékeztessen rá, egy olyan hatalmas és erős lykae sem verhetetlen, mint amilyen te vagy. – Tényleg így van. – Megfogta a lány kezét. – Fel vagy véve! Mariketa kiszabadult a fogásából. – Nem vállalok ideiglenes munkát. Te meg csak azt ajánlasz. Ami azt illeti, MacRieve-et egész délelőtt az kötötte le, hogy átértékelje a helyzetet… Útközben Mariketa száját egy zokszó sem hagyta el, nem kérte őket, hogy fogják vissza a tempót, bár MacRieve látta rajta, milyen keményen küzd, hogy lépést tartson a fáradhatatlan halhatatlanokkal. Messziről látszott rajta, mennyire értékeli, hogy segítenek neki, bár nem lenne kötelességük. Vakmerőségén túl Mariketa szoros barátságokat is könnyedén kötött. És szinte mindenre rácsodálkozott. MacRieve többször észrevette benne a vágyat, hogy megálljon, és felfedezze a rejtélyes látnivalókat. Ha kettesben vannak, s nem szorítja őket az idő, türelmesen ballagott volna a sarkában, míg ő felderít mindent. Tudta, hogy Mariketa rácsodálkozása részben ifjúkorának tulajdonítható, de nem hitte, hogy valaha kiöregedne belőle. Ma megtudta, hogy Mariketa nem mutat be véráldozatot az oltárnál – mily lélekemelő ilyet hallani a potenciális társról!

192

Arról nem is szólva, hogy külcsín tekintetében a legvadabb álmait is túlszárnyalta, és amikor látta, csaknem elalélt a gyönyörtől. Mariketa, mint aki a gondolataiban olvas, megtorpant, felemelte a haját, és megmasszírozta a nyakszirtjét. Valahányszor így tett, Bowe lélegzet-visszafojtva várt, és tenyerét a szájához dörzsölte, mert tudta, hogy rögtön felemeli az ingét, és letörli homlokáról az izzadságcseppeket. Mint most. Ilyenkor ugyanis a finom vonású jel kikandikált a derekán. Közvetlenül alatta pedig megpillanthatta fekete selyembugyijának szélét, mely pont annyira látszott ki, hogy ha nem ő maga választja ki ma reggel, akkor is láthatja: tangát visel. Az incselkedő jeltől azonban kellemetlen felismerésre jutott. Kénytelen lesz dühöngő merevedéssel végigvonulni egész Guatemalán. Már ha nem bírja rávenni Mariketát, hogy könnyítsen rajta. Egy különösen meredek ösvényen felkapaszkodva a lankadó lány láttán úgy döntött, a tenyerébe veszi a hátsóját, és megtolja. Épp nyúlt volna, amikor Mariketa rápirított: – Így szép elveszíteni a mancsot, MacRieve! A férfi elvigyorodott. – Én már elvesztettem, és nem ajánlom senkinek. – Akkor tartsd magadnál! Az ösvény tetejére érve festői szakadék fogadta őket. Lassú folyó hömpölygött a teraszos mészkővízesésekbe. Zöldeskék vize kristálytisztán áttetsző volt. Mariketa elakadó lélegzettel csodálta a panorámát. Rydstromhoz fordult. – Megállhatnánk itt? A démon a fejét rázta. – Mennünk kell tovább. Idejében jelentkezned kell. Mariketa annyira elszontyolodott, miközben végignézett a sötét a dzsungelen, ahonnan épp az imént bukkantak ki, hogy

193

Bowe-nak kicsúszott a száján: – Amúgy is vizet kell forralnom neki a nap hátralévő részére. – Körbehordta tekintetét a környéken, de sehol nem akadt száraz fa, sőt száraz talaj sem. Szemével Cade-et kereste. Mivel nem érezte sem az ő, sem Tierney illatát, odaszólt Mariketának: – Itt maradhatsz, amíg elkészítem neked a vizet. Mariketának felragyogott az arca – most először mosolygott rá szívből. Ó, a fészkes fenébe! Igéző a mosolya. Frankón! Mariketa a vízparthoz rohant, és arcát a nap felé emelte. Három hétig nem érte napfény. Miatta! Bowe Terához lépett. – Keresek egy száraz helyet, ahol tüzet gyújthatok, és… és szeretnélek megkérni, tartsd szemmel Mariketát. – Úgy lesz, de nem azért, mert szívességet akarok neked tenni – felelte Tera kurtán. Bowe-nak feltűnt, hogy az íjászok nem olyan mérgesek rá, amióta hallották, hogy nem akarta őket hosszú időre csapdába ejteni. De azért sem törték nagyon magukat, hogy egy lykae-vel haverkodjanak. Bowe ledobta a hátizsákját. – Itt a törülközője és a holmija, ha szüksége van valamire. – Aztán suttogóra fogta a hangját. – Viszont nem engedheted meg a boszorkánynak, hogy máshova menjen! Maradjon csak a folyó közelében. És ne érjen semmihez! Még a végén felkelti valami a kíváncsiságát, és elkóborol, úgyhogy egy pillanatra se vedd le róla a szemed… – Lykae, elég! Nem fogom megöletni azalatt, amíg felforr a víz, érted? Mariketa szinte reszketett az izgalomtól. Ez a hely… ez maga a paradicsom. Tányérnyi fejű virágok sütkéreztek a napon. Skarlátvörös és sárga szirmaik olyan hibátlanok és rikítók voltak, hogy művirágnak tűntek. Sekély tavacskák zuhogtak alá lassan, egyik a

194

másik után. A víz türkizben pompázott, s minden medencét páfrányok öveztek vagy virágszigetek pettyeztek. Mariketa eltöprengett, vajon mással is megtörtént-e már, hogy oázisra vágyott – de nem a nap elől menedéket nyújtó, hanem napsütötte fajtára és valami ilyet kapott. Miután MacRieve és Rydstrom elindult tüzet gyújtani, ő Terával nekiesett a hátizsáknak – Tera szappanért és samponért meg egy váltás kölcsönruháért, Mariketa meg a fürdőruhájáért. Még mielőtt fekete pántos bikinijében lehevert volna, szokatlan módon megingott. MacRieve-től eltekintve évek óta senki sem látta ilyen falatnyi ruhában. A felső háromszögek aprók voltak, s bár hátul nem tangafazonra szabták, azért nem állt messze tőle. És őt sem lehetett kifejezetten karcsúnak nevezni. Korábban sosem szégyenkezett a domborulatai miatt, amelyektől más nők aerobikkal szabadultak volna. A középiskola utolsó évében alkut kötött magával. Abban a szent minutumban fogyókúrára fogja magát, mihelyt egyetlen dögös fickó sem akad, akinek bikinibe bújtatott testének látványa megmocorogtatja a sortját. Már ha szét nem repeszti… A csábító napfényről eszébe jutott, milyen hatással volt MacRieve-re, amikor megleste őt pucéran, miután ledobta magáról a törülközőt. Miközben Tera kondicionálóval bekent hajával békaként kiterült, Mariketa kibontotta saját haját, hallgatta az iPodját, és élvezte a meleg sugarakat. Mintha elfújták volna reggeli borongós hangulatát. Alig hitte, hogy ennyire aggódott a jövendölés miatt. El akarja zárni? Hiszen semmi sem tarthatja fogva. Se halhatatlan harcos, se egy sírra való lidérc. Itt van, és élvezi a szabadságot, pedig azt hitte, ott pusztul a sírban. Hamarosan ismét együtt lesz a barátnőivel. Megint ked-

195

vükre karaokézhatnak hamisan Reginnel és Carrow-val a Macskanyávogásban, és többé a köpönyegét sem kell felvennie. Névtelenül, köpönyegben egyszerűen nem lehet a karaokét élvezni. Ezen az úton sikerült valami monumentálist véghezvinnie a lidércek kiirtásával. Lehet, hogy nem győzött, sőt még a Kupa fináléjába se került be, de ha visszaér New Orleansba, nem járni fog, hanem peckesen lépdelni. Hogy mindenki őt áhítja? Nos, még egy perce sincs, hogy pokolra küldte az ezeréves gonoszt. Szép meló, tükörjós! Ezt soha senki nem veheti el tőle. Elpusztított egy ősgonoszt; az, hogy nem birkózott meg az állampolgári ismeretekkel, már nem bántotta annyira. És ami a legjobb az egészben, hogy még fizettek is érte. A Szövetségben számos frakció osztozott közös tulajdonon, a boszorkányok azonban ennek pont az ellenkezője szerint éltek, s a gyülekezetben minden a magántulajdonról szólt. Lehet, hogy a valkűrök mottója az „oszd meg igazságosan”, a boszorkányok azonban azt vallották: „ami az enyém, az az enyém”. Mariketától pedig azt várták, szerezzen magának. És most szerzett: aranyban! Hivatalosan misztikus kufárrá avanzsált, végre ő is kenyérkereső lett a Házban. Korábban bekukkantott MacRieve hátizsákjába, és ellenőrizte, ott van-e még a fejdísz. Homlokráncolva konstatálta, hogy MacRieve gondosan törülközőbe bugyolálta, mintha neki óvná… Noha MacRieve folyamatosan bosszantotta, összezavarta és irritálta, Mariketa egójának hízelgett, hogy ő az egyik legészbontóbb, legimpozánsabb hím, akivel a sors valaha összehozta – s aki ráadásul képtelen róla levenni a mancsát. Egész délelőtt négy kiválasztott hímben gyönyörködhetett, de valahányszor a szeretkezésre gondolt, MacRieve arcát látta maga fölött. Múlt éjjel elképzelhette, milyen lenne szeretőnek.

196

Állati! Actonnal szeretkezni mindig kellemes élmény volt, de sosem földrengető. Acton nem kívánta őrülten, nem tombolt benne a gerjedelem, amikor a magáévá tette. Mégis boldog volt vele, mert tudta, hogy egy nemi kapcsolat sosem tökéletes, de igazság szerint régóta ilyen hevületért epedt. De nem lesz kissé túl heves? A halhatatlan hímek fáradhatatlan szeretők hírében álltak, ezt azonban MacRieve még harapással és karmolással is tetézte. És MacRieve igazi óriás – minden tekintetben. Miért ezen jár az eszem?… Észre sem vette, milyen gyakran sandít a férfira, míg kedvére nem nézegethette. Meddig marad még el Rydstrommal? Nagydarab hímek maguk között. Ölni tudna azért, hogy kihallgassa az eszmecseréjüket… Várjunk csak… Kihúzta a fülhallgatót, a kompakt tükörért nyúlt, és kinyitotta. Hogy ne csak halljon… de lásson is!

197

28. FEJEZET

– Szóval, nem jutottál vele előbbre? – kérdezte Rydstrom, miközben egy sziklán trónolt, és a kardját fente. Bowe fel-alá járkált az alig égő tűz mellett. – Amint látod, tapodtat sem. – Holnap este telihold. – Na ne mondd! – Bowe-t felajzotta a boszorkány őrzése, alig bírta levenni róla a kezét, és egyfolytában azon rágódott, mit jelent neki. A telő hold pedig mindvégig ott kísértette. S bár aggódott Mariketa biztonságáért, azt azért felismerte, a lány túlságosan eleven ahhoz, hogy könnyen megadja magát. Igazi küzdőszellem lakozik benne. Sajnos ő gondoskodott róla, hogy a lány ellenségnek lássa. – Azon tűnődtem, miért engedted, hogy veletek tartsunk – mondta Rydstrom. – Nem csak extra kard vagyok, ugye? Bowe a fejét ingatta. – Ha nem visszük ki innen idejében, neked kell távol tartanod tőlem. Nem marad elég időm se elnyerni a bizalmát, se felkészíteni. – Szerinted menekülne előled? – Nem kockáztathatok… Furcsa szellő kerekedett, még itt, a dzsungelben is csípősnek hatott. Megdermedt. Körbekémlelt Rydstrommal. Hirtelen az a nyugtalanító érzése támadt, hogy figyelik őket.

198

Rydstrom megkérdezte: – Látsz valamit, amit én nem? – Nem. És megérezném a szagát, ha valaki közeledne. – Lerázta magáról az érzést, tovább járkált, és azon tanakodott, hogyan tovább. Mi legyen a következő lépés Mariketánál? Kihívom és megölöm Cade-et. Hát persze! – Meg se forduljon a fejedben! – szólt rá Rydstrom. – Nem hagyom, hogy megöld Cade-et, úgyhogy felejtsd el! Bowe összehúzta a szemét. – Azt hittem, az illanás mellett a gondolatolvasó képességed is megszűnt. – Ez esetben nem szükséges gondolatolvasónak lenni. Csak hogy tudd, ha bárki végez az öcsémmel, az én leszek. Amúgy teljesen felesleges Cade miatt aggódnod. – Mit akar ez jelenteni? – Azt, hogy Mariketa nemsokára átváltozik – közölte Rydstrom. – És? – És egyértelműen készen áll egy társra. – Rydstrom az állát vakargatta. – Sosem láttam még nőt ennyire készen. – Ne beszélj így róla! Rydstrom vállat vont. – Hallanod kellett volna Tierney-t. Három hétig voltam a lánnyal összezárva, és napról napra erősebben érződik rajta. Ha úgy viszed vissza a civilizációba, hogy nincs köztetek kötelék… le fogják csapni a kezedről. – Kötelék? Kétlem, hogy ez összejön a közeljövőben. Mariketa megvet engem. – Bowe leroskadt egy tuskóra. – Régen minden olyan könnyen ment a nőkkel. – Ezen a téren hiányzott a gyakorlata. Egy egész évezred telt el úgy, hogy csak egyet füttyentett, és mindent megkapott. Most komolyan fel kellett tennie a kérdést, megnyerheti-e magának Mariketát.

199

– Elég vicces, hogy egy boszorkányt akarsz magadnak, ő meg nem akar téged. – Élvezed, mi? Azt mondta, nem illünk össze, vagy valami ilyesmi. – Bowe morcos képet vágott. – Szerinted mi a frász a jangle pop? – Rydstrom a fejét rázta, ő meg folytatta: – És megkérdezte, visszamennék-e Mariah-ért. – Értelmes kérdés. – Kinek a francos oldalán állsz? – fortyant fel Bowe, de Rydstrom csak megvonta a vállát. – Szóval, megkérdezte, én meg azt mondtam… visszamennék. – Meggondolatlan válasz, skót! – Akkor így éreztem. Tán hazudnom kellett volna? – Akkor? Tizenkét óra telt el azóta, és megváltozott? Nem azt tanácsoltam, hogy hozz döntést, és ahhoz tartsd magad? – Nem olyan könnyű. Valahányszor rádöbbenek, mennyire akarom a boszorkányt, hűtlennek érzem magam. És nem szeretném, ha Mariketa hűtlennek tartana, viszont nem is vagyok az, ha ő valóban Mariah. – Beletúrt a hajába. – Kész elmebaj az egész. – Egyszerűen okoskodd ki! Mi szól mellette és ellene? – Okoskodjam ki? Örökké az átkozott okoskodásod! Tudod, minek fogok örülni? Ha találkozol a démonkisasszonyoddal, és az kizökkent a rendíthetetlen nyugalmadból. Akkor majd én hahotázom, amikor tombolsz, és a szarvad előremered, mint a farkad, valahányszor elballag melletted! – Vettem. És most kezdjük azzal, mi szól mellette. – Rendben. Mariketa okos, bátor, és az istenekre, csábos az alakja! És nem kérek bocsánatot, amiért igazi férfi vagyok. Igenis a legszexisebb nőt akarom magamnak, akit valaha láttam. Beismerem, az ágyamban akarom látni, hogy a karomba zárjam. Hogy elégedettség töltsön el, mert ő is kíván engem. – Ellene… – Kezdjük a boszorkánysággal. Téged nem ijesztene meg

200

csöppet, ha a nőd egy atombomba erejét szabadítaná el, valahányszor felbosszantod? Rydstrom együttérzőn bólogatott, aztán kijelentette: – Felejtsd el, hogy boszorkány… – De ezt nem számítom bele – vágott a szavába Bowe. – A boszorkányság gyakorlása önkéntes. Gondoskodnék róla, hogy soha… Hirtelen megcsípte egy méh. – A frászkarika! – motyogta, odacsapott, azzal folytatta: – Ha elszakíthatnám a gyülekezetétől, és összeereszthetném a lykae-kkel… Újabb csípés. – Bassza meg! A furcsa szellő ismét felkerekedett, és Bowe összehúzta a szemét. – A boszorkány – Felnézett az égre, majd maga köré. – Megint játszik velem! Ezért még elfenekelem! Amikor Mariketa észrevette, hogy Cade és Tierney visszatér, sietősen összecsukta a tükröt, és visszacsúsztatta a zsebébe. Még most is beleszédült abba, amit MacRieve mondott – és persze alig várta, hogy megint megcsípje. Nem tudta eldönteni, mi érinti rosszabbul: az, hogy MacRieve könnyedén feltételezi, hogy megfoszthatja a varázserejétől, vagy hogy a legszexisebb nőnek nevezte, akivel valaha találkozott. Mert a legszexisebb azt jelenti, a tökéletes társánál is szexisebb… – Látom, túlélted az éjszakát – mondta Cade, miközben helyet foglalt mellette a sziklán. – Kis híján halálra bosszantott, de ennyi az egész. Cade lehúzta átizzadt ingét. – Be kell ismernem, másra számítottam. – Mariketa felvont szemöldöke láttán magyarázni kezdett:

201

– Bowen régen nagy sikereket aratott a nők, vagy ahogy annak idején ő nevezte őket, a „fehércselédek” körében. Minden este új nő jutott neki. Fehércselédek? – Valóban? – Mariketát nem mardosta féltékenység. Tök mindegy. – Rydstrom a barátjának tűnik, te viszont nem. Miért? – Összekaptunk egy nőn. Természetesen. Talán mégis mardossa egy csipet féltékenység. Miatta még sosem kapott össze két férfi. – Mi történt? – Tudta, hogy nem a társa, az enyém viszont lehet. Azért vette el, hogy megszégyenítsen. Utána persze egy démonkufárra már nem jutott ideje a lánynak, pedig Bowen soha többé nem látogatta meg. – Velem szeretnél bosszút állni? Cade végigsimított az egyik szarván. – Talán. Bántana? – Nem, mert én meg veled szeretném féltékennyé tenni. – Mert akarod őt? – Nem, mert ő akar engem – mosolyodott el édesen és bántanom kell. – MacRieve rég kiérdemelt téged. – Megteszem, ami tőlem telik. – Mariketa a füle mögé simította a haját. – Cade, van itt valami, amit nem értek. Rydstrom mesélte, hogy ti nem ugyanabban a háztartásban nőttetek fel. – Engem nevelőszülőkhöz adtak. Alig láttam a családomat, de nálunk ez a szokás. – Rettenetes lehetett. – Ami azt illeti, remek volt. Sosem akartam visszamenni… kereken megtagadtam, amikor Rydstrom magához parancsolt, hogy kormányozzak, amíg ő háborúzik. Tudod, engem okol a koronája elvesztéséért. Azt mondta, ha ott lettem volna, míg ő

202

távol van a királyságától, akkor még mindig az övé lenne. Az istenit, minden bajáért engem okol! – Hallottam, hogy vitatkoztatok a sírban. Most visszamennél? Cade megfontoltan bólintott. – Akármikor. – Aztán körbepillantott, és a lány füléhez hajolt. – Mariketa, ezt nem szívesen mondanám mások előtt, mert tetszik, hogy a hírnevem miatt hideg, önző és megbízhatatlan tetűnek tartanak, de nagyon úgy néz ki, hogy rád fontos sors vár. És ha hátat fordítasz a rendeltetésednek netán azért, hogy egy lykae megfélemlített társa és hitvese légy, úgy nemcsak megfeledkezik rólad a sors… – Arca elkomorult. – Hanem újra és újra megver… Hátuk mögött üvöltés hallatszott. Mariketa a szeme sarkából látta, hogy Cade felé hatalmas ököl lendül. MacRieve volt az. Gyilkos düh tombolt benne.

203

29. FEJEZET

Mariketa hallotta, hogy Cade csontja reccsen, mielőtt átrepül a sziklán, és földet ér a bozótban. Azt hitte, eltört a kulcscsontja, de a démon talpra kecmergett, és szembeszállt MacRieve-vel. S bár Cade vicsorgott, és szeme-szarva elfeketült, MacRieve agyara és karma pedig megnyúlt, egyikük sem vette fel fenevad- vagy démonalakját, mindketten csak tessék-lássék változtak át. Mariketa bizonytalanul felkászálódott. Tierney rászólt a háta mögül: – Meg se forduljon a fejedben, hogy közéjük kerülsz! – Ilyenkor eszik? Mariketa, szemét egy pillanatra sem véve le az acsarkodókról, azt kiáltotta: – De hát megölik egymást! – Ha eltalálnak véletlenül, meghalsz! Mariketa nézte, ahogy viaskodnak, és lassan valóban elhitte, hogy meghalna. Mert miközben körbejártak, s a másik gyenge pontját keresték, időnként vasököllel csaptak oda a másiknak. Valahányszor egymás arcába bokszoltak, a lány összerándult. A két férfi villámként támadt, súlyos, döngő léptük a morzsolódó mészkőbe vájt. Aztán öklök és karmok kusza összevisszaságában a dzsungelbe zuhantak, és súlyukkal letarolták a

204

fákat. MacRieve bőszen ismét a démonnak rontott, belerohant, s a vízesések felé repültek. A szikla külső rétege ízzé-porrá zúzódott a becsapódásuktól. Aztán egy terasz peremére sodródtak, és az alatta elterülő medence vizébe csobbantak. Cade-nek megvolt az az előnye, hogy MacRieve-en landolt, ám ez kérészéletűnek bizonyult. MacRieve hátralökte Cade-et, fél kézzel torkon ragadta, másik kezén kimeresztette karmait, és végighasított Cade törzsén. Mindkettejükből dőlt a vér, mely a tiszta vízbe vegyült. MacRieve olyan ádáz kegyetlenséggel küzdött, mint a Kupa-gyűlésnek azon az estéjén, amikor Mariketa órákig csodálattal nézte volna… Rydstrom végül minden figyelmeztetés nélkül közibük vetette magát, és félretaszigálva őket, beléjük öklözött. Mire sikerült szétválasztania őket, mindhárman lihegtek, s vérben úsztak. MacRieve elfordította a fejét, vért köpött, majd azt recsegte: – A boszorkány az enyém! – Mariketának mukkanni sem maradt ideje, MacRieve máris a sziklán termett, ahol ő álldogált. Elkapta, magához szorította, lapáttenyerét a nyakszirtjére tapasztotta. Acsarkodva felhúzott ajka felfedte agyarát. Cade válaszul visszavicsorgott. – Csak még egyszer gyere a közelébe annak, ami az enyém, és ízekre szedlek! – Azzal Mariketát könnyedén a vállára lendítette, és a medencéken átvágva a dzsungel másik felébe vonult. Mariketa a hátát döngette és rúgkapált, hogy szabaduljon. – Mi a francot művelsz? – Jól van, hánykolódj csak! Ha bárki olyan ostoba lenne, hogy a nyomunkba ered, erre a látványra bizonyára földbe gyökeredzik a lába. Miután így eszébe juttatták, hogy alig fedett hátsója mindenki szeme láttára égnek mered, Mariketa feladta a küzdel-

205

met. – Hova viszel? – vonta kérdőre a férfit. – Ahol magunk lehetünk. – MacRieve egy ugrással átszelt egy folyót, amitől a lány teljesen elhűlt, majd folytatta: – Tisztáznunk kell néhány dolgot! Percekkel később Mariketa felsikított a hátára zubogó vízeséstől. MacRieve megrázta a haját, mint egy farkas, s közben egy lépést sem hibázott el. Megint egy barlang! Na ne! Az egyik pillanatban még a napon sütkérezik, és a démonnal cseveg. Most meg úgy vonszolják be újra a sötétbe, ahogy a Neander-völgyi vonszolta zsákmányát. MacRieve egyre mélyebbre hatolt, s már egészen bent járt, amikor Mariketa egyszer csak észrevette, hogy napfény szűrődik be. Miként lehetséges ez? Nyakát nyújtogatta. MacRieve a környék egyik víznyelőjébe hozta, melynek alján tiszta vizű medence csillogott. Még az olvasmányaiból tudta, hogy az ilyen helyeket a maják szentnek tartották. Odabent MacRieve ledobta, talpra állította és ráförmedt: – Jobb lesz, ha megérted, hogy soha többé ne merészelj így öltözni! Ami azt illeti, ha most rögtön nem veszed vissza magadra a bűbájt, kerítek neked egy tetves köpönyeget! Mariketa rácsodálkozása a hely szépségére gyorsan haragba csapott át. – Te megőrültél! – Talán, de a napnál is világosabb, hogy más vagy, mint a többi nő, tehát nem öltözhetsz úgy, mint ők! – Miről beszélsz? – kiáltotta a lány. – Az idomaidtól kezdve a vörös hajadon át az átkozott köldökgyűrűig minden tulajdonságodtól eszét veszti a férfi. Cade tisztában volt vele, mit kockáztat miattam, mégis kitette magát a haragomnak, hogy a közeledbe férkőzzön! – Még egyszer! Nem vagyok a tiéd! És nagyon helytelen

206

volt, hogy így megtámadtad Cade-et! Meg is ölhetted volna! – Akarod, hogy megöljem? Mariketa elindult. – Megyek, megnézem… – Tehát akarod! – Elkapta a könyökét, és szemét vadul villogtatva körbependerítette a lányt. A kis híján szétszakadt ing felfedte a küzdelemtől még mindig ziháló, fénylő mellkasát. – Kényes időszak ez! Nem tettelek a magamévá, a telihold meg közeleg! Te meg közben egy másik hím udvarlását fogadod? Boszorkány, a tűzzel játszol! – Kézfejével megtörölte vérző halántékát. – Felejtsd el a démont! Tudja, hogy nem vagy az övé! Ha valóban annak hisz, jobban nekidurálja magát. Hiszen még a tombolóalakját sem vette fel! – Te se alakultál át miattam vérfarkassá! – Nem akartam, hogy úgy láss! – mennydörögte a férfi, és megszorongatta Mariketa felkarját. – Soha, de soha ne vond kétségbe az irántad táplált vágyaimat! Ha valóban a birtoklásod lett volna a tét, kitépem a torkát, és tálcán viszem a lábad elé! Mariketa ajka szétnyílt. Úgy érezte, hogy épp most nyert bepillantást a lykae hímek gondolkodásába. És… tetszett neki! MacRieve erősen lihegett, izmos mellkasa megemelkedett. Szeme még mindig a leghalványabb kékben játszott, és úgy nézett rá, mintha ő lenne a legféltettebb kincse, aminek az elvesztésétől tart. MacRieve épp most küzdött meg érte. Igen, ő már a gyűlésen rájött, hogy órákig képes lenne nézni, de most bevallotta magának, hogy aznap este ébredt rá először, mennyire kívánja ezt a lykae-t. Aznap este se nem csókolhatta, se izmos testét nem simogathatta meg, pedig szerette volna. Most azonban… Vadság, hév! Világéletében erre vágyott, már jóval azelőtt,

207

hogy irányíthatatlan, halhatatlan szükségletei kezdték volna felemészteni. Akarod… akarod őt! Arca elárulhatta sóvárgását, mert MacRieve összevonta a szemöldökét, és nehézkesen szűrte: – Mariketa? Mariketa villámgyorsan átölelte a nyakát, és lehúzta magához a férfit, hogy megcsókolhassa. A láthatóan megdöbbent MacRieve egy pillanatra megdermedt. Aztán nagyot nyögve kiengedte satuszorításából a lány karját. Keze súlyosan a fenekére zuhant, és úgy gyúrtadögönyözte, mintha világ életében erre várt volna. A szájához érve suttogta: – Buja kis boszorka. – Csókolj, ahogy csak tudsz, MacRieve, mintha az életed múlna rajta! – Buja és követelődző! Egek, mennyire a kedvemre való vagy! – És ekkor valóban megcsókolta, ajkát a lányéra tapasztotta, s nyelvével a Mariketáét kergette. Forró… nedves… kemény. Mariketa gondolkodás nélkül engedett. MacRieve lapáttenyere felhúzta a hátsóját, és merev vesszejének préselve fel-le hintáztatta. Mariketa a mennyben érezte magát… MacRieve elhúzódott. Két lélegzet között morogta: – Nem osztozom a tulajdonomon! Nincs más hím! Csak én! Csak én leszek neked! Mariketa pislogva kinyitotta a szemét, s csak most vette észre, hogy valamikor függőleges helyzetbe emelték; a férfi csókjától lába megadta magát. Homlokráncolva kérdezte: – És neked? – Próbált észnél maradni, de MacRieve újra mohón elkezdte nyalni-falni a nyakát. – Azt mondod, te vagy nekem az egyetlen, miközben azt tervezed, az első adandó alkalommal dobsz egy másik nőért! A férfi elhúzódott, s a szemébe nézett.

208

– Nem állíthatom biztosan, hogy most is ezt tenném. – Mert azt hiszed, beadom a derekam? MacRieve nyelt egyet, és rekedten kérdezte: – Szóval, beadod? Mariketa rábámult. Tekintete a férfi igéző arcára és izomtól duzzadó testére rebbent. Elepedt érte. Mégsem tudta túltenni magát azon, hogy nem tartana rá igényt. Következésképp vadságát sem élvezheti. Bősz haragra gerjedt. Féktelenül lobogó vágyai már megint súlyos csapást szenvednek, ő mégis vonzódik ehhez az abszolút méltatlan hímhez. – Mariketa, kétlem, hogy képes lennék megválni tőled… annyi időre se tudnék, amíg visszaérünk. – Mint aki maga is megdöbben a felismeréstől, motyogva tette hozzá: – Így igaz! Nem rossz! – Angyal vagy! – Mariketa felemelte arcát, hogy ismét belekóstoljon a férfiba. Két csók között, levegő után kapkodva mondta: – Jó duma, és még be is jön! Csókolj még! MacRieve azonban a tenyerébe vette az arcát. – Nem duma! Mariketa rápislogott. Eleped érte, ő meg most akar csevegni? – Nem a sziporkázó eszmefuttatásodért jöttem veled ismét egy barlangba! Úgyhogy vagy befogod, vagy elhúzod a csíkot, skót! MacRieve felvonta a szemöldökét. – Gonosz kis boszorka! – Mariketa beleborzongott a vaskos akcentusba. – Ezt még visszavonod egyszer! – MacRieve letépte magáról szétszaggatott ingét, és a földre hajította. Aztán benyúlt Mariketa lába közé, felemelte, és az ingre fektette a homokba. – Tedd ide a csinos kis segged, és gondoskodom róla, hogy ne szenvedj hiányt!

209

30. FEJEZET

Amikor Bowe félrerántotta a bikini háromszögét, Mariketa felkönyökölt. Súlyos szemhéját félig leeresztve, szürke szemmel figyelte, ahogy a férfi lecsupaszítja buja keblét. Mellbimbója láttán a férfi szerszáma lüktetni kezdett, farmerja csaknem szétrepedt. – Olyan keményen a számba veszlek, hogy egész nap érezni fogsz. Te is akarod? Mariketa válaszul ívbe feszítette a hátát, és ökölbe zárt kacsójával a férfi hajába kapaszkodott, úgy húzta a mellére a fejét. MacRieve felnyögött. Miközben boldogan szívta a bimbót, érezte, hogy egyre hetykébben áll, és a nyelve alatt kihegyesedik. Aztán áttért a másik mellre, és megdicsérte: – Mariketa, neked van a legszebb tested, amit valaha láttam. És milliónyi dolgot tervezek vele, csak nem tudom, hol kezdjem. Mariketa nyöszörgött az élvezettől, a mikor a férfi szájába vette a másik mellbimbóját. – Bármi is az, gyors legyen! Közel járok! MacRieve felkönyökölt, szemöldökét összehúzta. Ez a lány addig se bírja ki, míg felkészíti a fogadására a testét. Úgy döntött hát, kielégíti, mielőtt a magáévá teszi. Mivel égett a vágytól, hogy ismét a combja közé nyúlhasson, elmetszette jobb csípőjén a fekete pántot. Vajon átnedvesedett annyira, mint a múltkor? Amikor a bal csípőjéhez hajolt,

210

hogy kioldja a masnit, Mariketa fészkelődve kínálta magát, mintha alig várná, hogy megszabaduljon a gönctől. Még mindig felkönyökölve, éppoly elragadtatottan bámulta, ahogy a V alakú anyag leszánkázik középen, és felfedi gesztenyebarna bodrait, mint MacRieve. A férfi fojtott hangon ráparancsolt: – Tedd szét a combodat! Mutasd, milyen nedves vagy! Mariketa válaszul nyöszörgött, és hagyta, hogy szétnyíljon a térde. A férfi mellkasából hörgés tört fel a csillogó szeméremajak láttán. Szerszáma behatolásra készen dagadt, feszes golyója már-már sajgott a nyomástól. Reszketett a keze, amikor odanyúlt, hogy megcirógassa a lányt. Mariketa feje már az első érintésre hátrahanyatlott. MacRieve nagy levegőt vett, azt hitte, ott helyben elélvez. – Olyan forró és síkos vagy! Elképzelni se tudom, milyen érzés lesz, amikor a vesszőmet jól megszorongatod! Mariketa morcosan felemelte a fejét. – Ó, istenek… Bowen… A férfi hüvelykujját és mutatóujját munkára fogva szétnyitotta a párnácskákat, hogy másik mutatóujjával megdörzsölje a feszes kis csiklót. Mariketa szaggatott, halk nyögése minden lélegzetvétellel egyre hangosabb lett. Annyira közel járt… Vesszeje a felgyülemlő magvaktól enyhülésért lüktetett. S bár kétségbeesetten földnek szegezte volna a lány csípőjét, hogy belemerítkezzen, erősebb volt benne a vágy, hogy megízlelje, milyen az, amikor Mariketa közel jár. A lány reakciójánál erotikusabbat még életében nem látott. Piercingje megcsillant a beszűrődő napfényben, amint remegni kezdett. Dús keblén peckesen meredt föl duzzadt mellbimbója, mintha további nyelvcsapásokért esdekelne. Fölemelte tekintetét onnan, ahol a férfi cirógatni készült, majd lélegzetvisszafojtva rábámult, és a szemébe nézett. – Bowen, kérlek…

211

Mariketa hátradőlt, könyöklő helyzetéből leereszkedett, hogy megmarkolhassa a férfi csuklóját, és szabad kezét lehúzza, míg ő felemeli a csípőjét. MacRieve a fejét rázta, mintha nem hinne a szemének. – Csak velem, boszorkány! – súgta reszelős hangon tekintetével a lány testén pásztázva. – Ez az egész csak az enyém! Mariketa e pillanatban bármibe belement volna. Rekedtesen mormolta: – Csak veled! – Akkor élvezz nagyot a kedvemért! – Azzal mutatóujjának egyetlen pöccintésével az önkívületbe rántotta Mariketát. A lány elfojtotta sikoltását, hátát éles ívbe görbítette, s miközben átadta magát a szenvedélynek, fel-le mozgott a férfi kezén. – Jó kislány! – dörmögte MacRieve a fülébe, miközben a lány tehetetlenül vonaglott. – Ezt szereted! Mariketa egyre csak vonaglott, míg nem bírta már az élvezetet, s kénytelen volt eltolni a férfi kezét. MacRieve hagyta, hogy véget érjen. Ott térdelt Mariketa széttárt lába közt, egy rántással feltépte farmerját, és a térdére lökte. Súlyos erekciója kiszabadult, s ahogy Mariketa utánakapott a kezével, elkáromkodta magát. Mariketa odavolt a fogásáért, élvezettel simogatta fel-le, egész hosszában, míg MacRieve hangosan nem nyögött; a lány markában egyre sebesebben mozgatta a csípőjét. Aztán a lány nedves ölébe csúsztatta középső ujját. Mariketa felnyögött, ő meg azt sziszegte: – De szűk vagy! – Aztán fogai közt szűrte: – Nem akarlak bántani. Biztosan tudnom kell, hogy készen állsz. Az erőlködéstől kidagadtak nyakán az izmok, mellkasa síkos volt a víztől és a verítéktől. Tekintete végigsimította Mariketa testét, de mindig visszatért a szeméhez, mintha az éppoly izgató lenne, mint a keble. – Boszorkány, ha nem állsz le a puha kis tenyereddel, men-

212

ten elélvezek. Mariketa megnyalta az ajkát, de tovább pumpálta a lüktető hímtagot. Amikor a második ujj is az ölébe siklott, már ismét közel járt a csúcshoz. – Bowen… – Kezdem felismerni ezt a hangot. Még nem végeztél, ugye? Tudtam, hogy ilyen vagy! Tudtam! Mariketa már pont azt hitte, hogy MacRieve szélsebesen leváltja az ujjait a szerszámára, amikor egy nedves rohamban ismét a csúcsra jutott. – Érzem, ahogy szorítasz! Itt a vége! – MacRieve a szabad kezét Mariketa kézfejére fonta, és keményen mozgatva lihegte: – Nem tudom tovább visszatartani, Mariketa. – Teste megfeszült, tökéletes mozdulatlanságba dermedt, aztán brutális üvöltést hallatott. Az utolsó pillanatban kirántotta magát Mariketából, s a lány elképedve bámulta, ahogy egyre csak lövell mellé a homokba. Megdöbbentette, hogy vad élvezetében mily fenséges e nagydarab hím. MacRieve végül megrázkódott, s még lüktető hímtaggal hanyatt vetette magát, Mariketa pedig mellételepedett. A férfi kábultan feküdt, s tenyerébe vette Mariketa kacsóját, csak hogy fogják egymás kezét, míg lélegzethez jutnak. Az imént történtek után szükségét érezte, hogy egymás kezét fogják. Felnéztek a tompa napfénybe, egymás oldalán, kéz a kézben. Mariketa, túl mély a víz, összecsapnak a hullámok feletted! MacRieve feléje fordult, szeme meleg borostyánszínben játszott, szája sarka felfelé görbült. – Nem is tehettél volna jobban a kedvemre! Nem ám! – Emelkedett hangulatba került, mintha Mariketa jobban megadta volna magát, mint valójában. És Mariketa tudta, hogy Bowen MacRieve-et azért fogja el az izgalom, mert csaknem két évszázad óta valószínűleg most

213

először tekint várakozón a jövőbe. De nem akarta hiú reményekbe ringatni, mert nem volt az életében számára hely. Ha megbocsátaná is neki, hogy csapdába ejtette, és ha tisztában van is vele, hogy az ilyesféle együttlét, amilyenben épp most volt részük, csak még pusztítóbbá lesz, akkor is túl radikális lenne a változás, amit miatta kéne végrehajtania az életében. Még abban sem volt biztos, hogy olyasvalakiért, akit szeret, kész lenne-e ilyen áldozatra, nemhogy egy olyanért, akit pusztán csak kíván. Bármilyen erősen kíván is. – És most felkészítelek… Mariketa eltolta a kezét, és felült. – Ne, kész vagyok! – Kész vagy? Alighogy elkezdtük! Mi… mi rosszat tettem? Mariketa egy vállrándítással öltözni kezdett. – Tovább kell mennünk. A férfi a homlokát ráncolta. – Tehát megbántad, amit csináltunk? – Nem tesz boldogtalanná, hogy így együtt voltunk. De boldoggá sem. MacRieve magára rántotta a farmert. – Mivel tehetlek boldoggá? – Nézd, MacRieve, eddig sem áltattalak: nem vagy hozzám való. Ennek ellenére feltételezed, hogy veled tartok, bárhogy döntesz végül, pedig nem így mennek a dolgok. Miközben te azon igyekszel, hogy döntésre juss, én már döntöttem. Nincsen számodra hely az életemben. – Ezek után sincs? Mariketa a szemét forgatta. – Ugyan már, kérlek, a sok „fehércseléd” után, akiket dugtál-dobtál, te tudhatnád a legjobban, hogy egy kettyintés semmit sem jelent. – Dugtam-dobtam? Miről beszélsz?

214

– Cade mesélt nekem a nőről, akin összekaptatok. – A pokolba, hiszen ő mászott az ágyamba! – Így végre tökéletes értelmet nyer a gonosz megjegyzésed, amit tegnap odavetettél neki. Mert ugye, nem rúghattad ki az ágyadból a barátod kedvéért? – Mézsört ittam aznap este, nem ugrott be, hogy őt akarja a démon megkapni. Mariketa felvonta a szemöldökét. – Egy a sok fehércseléd közül, mi? – kérdezte elfordulva. Mariketa fullánkos volt, úgy tűnt, kényelmetlenül érinti, hogy így felpörögtek az események. Hűvös viselkedése azonban nem tántorította el MacRieve-et, mert már tudta, van rá esély, hogy megnyerje magának. Épp az imént kiáltotta a nevét. Az övét! Felkészült rá, hogy megküzd érte; ezek után megkettőzi igyekezetét. Korábban tartott tőle, hogy a boszorkány minden érzéki álmát valóra válthatja – és folyton ilyesmiről álmodott. Most már tudta, hogy nem csalt az előérzete.

215

31. FEJEZET

Ha a többiek nem jöttek volna eddig rá maguktól, milyen intim viszonyba került MacRieve-vel, harcos viselkedéséből könnyedén kitalálhatták. Amikor mindketten hallgatagon felöltöztek, és csatlakoztak társaikhoz, MacRieve-nek kidülledt a mellkasa, s ábrázatára kiült a győzelem. Állandóan a lányra sikló tekintete fűtött volt és birtokló. Nyilvánvaló jókedve száznyolcvan fokos szögben állt egész délelőtti morcosságával. Ő volt a megtestesült férfiúi elégedettség. Mariketa felsóhajtott. Hogy a nyavalya törje ki! Még ez is jól áll neki. Rydstrom és Tera kérdőn pislogott felé. Cade, akinek az egyik szeme úgy feldagadt, hogy alig résnyire nyílt, s állán kék-zöld foltok éktelenkedtek, ismét a nyakára fókuszált. A fürkésző tekintetétől elpiruló és félrenéző Mariketa hallotta, hogy odasúgja MacRieve-nek: – Még mindig nincs rajta a jeled! MacRieve önelégülten válaszolt: – Korán van még, démon! Cade erre Mariketára villantotta a szemét, és kijelentette: – Visszamegyek a helyemre. – Csak hogy minél távolabb kerüljön tőlük.

216

A csapat a folyópartot követve nekivágott a hegynek. A terep miatt újra libasorban haladtak. Szerencsére. Mariketának meg kellett emésztenie az iménti eseményeket, mert csupán annyit tudott, hogy túl sok minden történt. Háta mögül MacRieve odaszólt neki: – Ne aggódj amiatt, hogy mit gondolnak! – Persze te könnyen beszélsz! Téged nem fognak gyengének tartani. Sem ledérnek. – Kizárt, hogy gyengének gondoljanak. Túlságosan sokszor voltak a hatalmad szemtanúi. És ledérnek sem hisznek, csak úgy vélik, egy ilyen fiatal fruska nem veheti fel a versenyt egy ezerkétszáz éves lykae csábítási tapasztalataival. Mariketa halkan válaszolt: – Különben is én ugrottam rád! Én kezdeményeztem! – Igen – kezdte MacRieve ünnepélyesen –, és ez hosszú életem fénypontja. – Szuper! – Mariketa idegesen átlépett egy sor menetelő hangyán, miközben jól megnézte, milyen leveleket cipelnek. – Így van, Mariketa! Bár nagy kár, hogy a csinos kis seggednek nem szentelhettem több figyelmet! – Pszt! – csitította a lány. – Még meghallják! – Meghallják? Ezen aggódsz, amikor alig pár perce hangosan nyögtél a kéjtől? Mindig ekkora zajt csapsz? Mariketa arca lángba borult – a sorban előtte haladó Tierney felvont szemöldökkel hátrapillantott. Visszafogta hát a tempót, hadd előzzék meg őket egy kicsit jobban a többiek. – Szóval? – tette fel ismét a kérdést MacRieve. Rendben, belemegy a játékba. A férfihoz fordult, és monoton hangon felelte: – Jaj, drágám! Jaj, Bowen! Csak miattad! Egyedül miattad! MacRieve elvigyorodott, s ettől neki is nagy kedve támadt vigyorogni. A zuhatagos folyót követték, sütött a nap, és épp az imént volt két orgazmusa – kedélyállapota határozottan javult.

217

Nem! Nem hagyhatja, hogy a férfi kézzelfogható izgalma magával ragadja, hiszen az nem csupán abból fakad, amit tettek, hanem amit reményei szerint tenni fognak. Ugyanakkor valahányszor próbálta visszaidézni az eddig érzett dühét, látta maga előtt, amint Rydstromot faggatja homlokráncolva, mi lehet az a jangle pop. Érezte, hogy MacRieve-et nem a puszta kíváncsiság hajtotta, hanem tanulni szeretne a kedvéért. És egyszerűen tény, Hekaté segélje, hogy szeret vele lenni. Még ha előzőleg megvetette is, a társaságát felemelőnek találta. Most, hogy már nem veti meg, izgatja és boldoggá teszi… Alig pár centire a fülétől MacRieve megkérdezte: – Azon tűnődtem, hogy mindig ilyen gyorsan elélvezel-e. – Nem tudom. Szerinted? MacRieve sejtelmesen felnevetett. – Követelődző kis boszorka! Elfelejted, milyen sokáig nélkülöztem. De gyorsan belejövök megint. – Lopva elkapta Mariketa kezét, és egyre növekvő erekciójára tette. Ha az a célja, hogy zavarba hozza, ennél jobban kell igyekeznie. Mariketa szemrebbenés nélkül mondta: – Nocsak, Bowen, azt hiszem, te flörtölsz velem! – S anélkül, hogy hátrapillantott volna, kíváncsian markolászta a veszszőt. Miután megtapogatta, s MacRieve a kezéhez dörzsölte a csípőjét, ő elengedte és dévajul tovalejtett. MacRieve érces hangon megjegyezte: – Nem lehetek egy nagy ász flörtben, ha biztos se vagy a dolgodban. – Szárazon folytatta: – Talán valljak színt nyíltabban? Mariketa nem tehetett róla, kuncognia kellett, de köhintéssel leplezte. Elvileg ő az, aki igézni tud, MacRieve azonban átkozottul dicséretes munkát végzett, és akarata ellenére vigyorgásra bírta. Talán olyan könnyen kapható, hogy alig két földrengető or-

218

gazmus és a férfi iránt érzett hajthatatlan vonzalom is elég neki ahhoz, hogy megbocsássa a múltat? Miközben saját kérdésére felelt, arra gondolt: minek küzdenék ellene? Mariketát nem olyan fából faragták, hogy szívesen harcoljon, kilátástalan harcot pedig még kevésbé folytatott. MacRieve a füléhez hajolt, és belesuttogta: – Mutasd szépen a formás kis melledet! – Az előbb láttad! – kiáltotta Mariketa bosszúsan, noha titkon elégedettség töltötte el, hogy a férfi ennyire díjazza a testét. – Ha rajtam múlna, kis boszorka, mostantól fogva soha nem viselnél felsőt! Mariketa az arcát harapdálta belülről, nehogy elmosolyodjon, de nem akarta, hogy MacRieve észrevegye, ezért megszaporázta a lépteit. – Nem azzal kéne foglalkoznod, hogyan juttass ki biztonságban a dzsungelből? – Nosza, emlékeztess csak rá, miért halnék meg boldogan! Annyira… farkasos. Annyira játékos. Mariketa rájött, milyen jó móka ez. Félig-meddig azt várta, hogy poénból rögtön elgáncsolja, és a fülét majszolja. És gyanította, hogy remekül szórakozna. Várt, hogy MacRieve-nek legyen elég ideje lemaradni, hogy azt higgye, nem érdekli, aztán szemöldökét, valamint felsőjét és melltartóját felhúzva megfordult, és odavillantotta neki. MacRieve megtántorodott, megbotlott a saját lábában, aztán kezét a szívére kapva térdre hullott. Mariketa visszaengedte a felsőt, megperdült és vigyorgott, mint a fakutya, miközben továbbindult. MacRieve abban a szent minutumban a sarkában termett. – Jó kislány! – recsegte. – Hadd fogjam meg! – Mariketa a kezére csapott. – Ugratsz! – Csábítalak – riposztozott Mariketa.

219

– Igen. Alig tíz perce úgy elélveztem tőled, hogy a szemem is fennakadt, erre most jobban felajzottál, mint a fejőlány, akivel először voltam. Mariketa hátrafordult, és az állára tette a kezét. – Hmm. Szeretnéd, ha fűzőt viselnék, és csöbör fölé hajolnék? MacRieve-nek leesett az álla. – Csak ha azt akarod, hogy azonnal elsüljek. Mariketa lenézett a vaskos erekcióra. – Akkor áll a randi. MacRieve felhördült, és ismét mellévágtatott. – Egy hajszál választ el, hogy félrevonjalak, és a következő sziklára döntselek. Ha! – Akkor olyat keress, ami ilyen magas – ütögette tenyerét a csípőjéhez a lány. – á, tetszik ez a mi kis játékunk. Nem is emlékszem, utoljára mikor… – MacRieve elhallgatott, mintha nem értené saját érzelmeit. – Szórakoztál ilyen jól? – sietett a segítségére Mariketa. – Igen, szórakoztam. És azt hiszem, megtaláltam a kulcsot a szívedhez. – Mi lenne az? – Ha kielégítelek, cserébe mosolygós leányzót kapok. Tetszik ez az üzlet, cicus. – A pokolba, MacRieve, ha tovább cicusozol, valami hasonlót fogok neked kitalálni, például azt, hogy véreb, és akkor mindketten szívhatunk, mint a torkos borz. MacRieve elvigyorodott, és megkérdezte: – Szóval, mennyit sikerült kihallgatnod a beszélgetésünkből Rydstrommal? Mariketa a mellkasára bökött. – Mii…?

220

– Ugyan már! Tudom, hogy hallgatództál, boszorkány. Mit hallottál? – Hallottam, hogy szerinted szexis vagyok. A… legszexisebb. – Igen, persze – értett egyet a férfi, mire Mariketa a legszívesebben illegni-billegni kezdett volna. – És te? Jobban vonzódsz hozzám, mint a démonodhoz? – Fiúmhoz. Azt mondtam, a fiúm volt. És ha jobban vonzódnék is hozzád, akkor sem hizlalnám ezzel az egódat. – Mivel vetted rá, hogy elhagyjon? – Miért? – kérdezte a lány, s érezte, hogy még jobban megenyhül MacRieve iránt. – Szerinted nehezére esett? MacRieve türelmetlenül ránézett, mintha szamárságot kérdezett volna. És Mariketa immár másodszor gondolta: lehet, hogy nem boldogulok ezzel a hímmel. De azt hiszem, tetszik. – Meddig jártatok? Vállat vont. – Majdnem hét évig. – Az majdnem az életed egyharmada! – mennydörögte MacRieve. – Jesszus, nem érdekel! Szóval… szóval, szeretted? – Igen – felelte a lány őszintén. MacRieve lejjebb vette elcsukló hangját, úgy kérdezte: – Még mindig szereted? Mariketa így válaszolt: – Azt hiszem, a szívem egy része örökre az övé marad. Amikor észrevette, hogy MacRieve megtorpan, megfordult. Látta, hogy a férfi állkapcsa megfeszül, írisze ismét fagyos kékre vált, karma pedig egyre nő és sötétül. Mariketa most többet látott a fenevadból, mint eddig bármikor. Nyelt egyet, ismét eszébe jutott, hogy ez itt egy kifejlett lykae, aki azt hiszi, hogy ő a társa, akiért évszázadokig epedt. Valóban a tűzzel játszik. Nincs több ugratás, nincs több játsza-

221

dozás a szexre éhes vérfarkassal. – Felejtsd el, amit mondtam… MacRieve egy fának nyomta úgy, hogy a többiek nem láthatták. – A démon nyakába vágom a karmaimat, és kiszaggatom az átkozott gerincét! – MacRieve, várj… MacRieve elkapta a lány tarkóját. A füléhez hajolt. – Ma este a magamévá teszlek, Mariketa. – Akcentusa vaskos, hangja durva volt, mintha még a hangszálai is megváltoztak volna az átalakulás során. – Szíved egy része talán ezé a másik hímé lesz, de a tested szőröstül-bőrüstül az enyém! – Másik keze a lány nyakáról a mellére siklott, és egymás után a markába vette mindkettőt. Forró, érdes tenyere alatt Mariketa mellbimbója lüktetni kezdett, ahogy a férfi ígérte. – Jól jegyezd meg, amit mondok, olyan kíméletlenül a magamévá teszlek, hogy másra emlékezni sem fogsz! Hév… Ahogy felbámult a férfira, Mariketa egészen aprónak és törékenynek érezte magát, és hirtelen ráébredt, hogy félnie kellene. Ám ehelyett ismét izgalomba jött a férfi mély hangjától, dédelgető kezétől s a gondolattól, hogy valószínűleg csak órák kérdése, és keményen a magáévá teszi. – Azután ívbe feszülsz majd az érintésemre, és szomjúhozod a csókomat! Amikor elfog a vágy, tested minden porcikája engem ismer el urának. Mariketa megremegve felsóhajtott, mert megdöbbentették – és igen, felizgatták – a férfi szavai és önbizalma. – Ezt akár készpénznek is veheted, boszorka!

222

32. FEJEZET

– Jaj, ne, ne! Ezt már ismerem! – kiáltotta Mariketa, amikor a folyó egy szurdokban folytatta útját, és a fahíd több tíz méterrel ívelt át fölötte. Olyan elképesztően magasan voltak, hogy a folyó vékony kis fonalnak tűnt. – És nincsenek jó emlékeim! – Hátralépett, beleütközött egyenesen Bowe-ba, és megdermedt. Ám még mielőtt visszavonulót fújhatott volna, a férfi átkarolta egyik kezével a mellkasán, a másikkal a derekán. MacRieve egyszer már ráhozta a frászt korábban, ráadásul szándékosan. A tetejébe most még soha nem tapasztalt féltékenység is mardossa. A lány vallomása, mely szerint más férfit szeret, teljesen összezavarta, s most úgy érzi magát, mint akit tökön rúgtak. Nincs szüksége Mariketa szerelmére, győzködte magát MacRieve. Feltéve, hogy birtokolhatja. Akkor meg miért féltékeny arra az arctalan, félholt démonra, aki megtudta, milyen az, ha az embert Mariketa szereti? Most, amikor a lány mintegy támaszt keresve nekifeszült, sietve belefúrta orrát puha hajába. – Mariketa, te reszketsz! – Megbénít a magasság. – Rydstrom szólt erről. De miért félsz? Történt veled valami?

223

– Aha, a tengerszint. Tudod, ritkán kerülök afölé. – Hát jó. – Bowe Rydstromhoz fordult. – Nem tudunk máshol átkelni? Cade, aki épp visszaért a felderítésből, így felelt: – Az még két napba telne. Két nap túl sok, az már késő neki meg Mariketának. Rydstromra pillantott. – Masszív a híd – biztosította Rydstrom a lányt. – A csapatok teherautókkal járnak át rajta. Erre kell mennünk. Tera megszólalt: – Rendben, ki vállalja a kötelező kövezést? – Micsodát? – kérdezte Bowe. Mariketa válaszolt: – Tudod, valaki leejt egy követ, és mind némán nézzük, ahogy zuhan, miközben a halál gondolatával birkózunk. Ó, tehát ez a kövezés. – Mariketa, nem fogunk lezuhanni! Biztonságos az átkelés. A szélére még kötélkorlátot is erősítettek. De támadt egy ötletem. – Mariketa halkan nyöszörgött a szavaira. Bowe tudta, milyen fontos Mariketának, hogy erősnek tűnjön a többiek és az egész Szövetség szemében, ezért félrehúzta. – Mit szólnál, ha átkocognék a hídon, hogy lásd, milyen biztonságos, aztán viszszajönnék érted, és átvinnélek a karomban? Mariketa nyomatékosan megrázta a fejét. – L-lehet, hogy minden egyes lépéssel még jobban meggyengíted. MacRieve megfogta az állát. – Leányzó, nem hagyom, hogy bajod essék! Soha! – Rosszat súg az előérzetem. – Igen, akrofóbiád van. Kizárt, hogy itt jót súgjon az előérzeted. Mindjárt jövök. – Ne, várj! – súgta Mariketa, és elkapta a kezét. – Ne menj el!

224

Bowe intett a többieknek. – Majd utolérünk benneteket. Tera odaszólt: – Jól vagy, Mariketa? Mariketa elkínzottan rámosolygott. – Rohadtul. – Hadd vigyelek át a karomban – kérlelte MacRieve ismét, amikor kettesben maradtak. – Akkor behunyhatod a szemed. – D-de mindkettőnket együtt? Legalább százhúsz kiló vagy! – Nézd a többieket! – mondta a férfi. Tierney a kötélkorláton táncolt, és Mariketát gúnyolta. Mariketa összehúzta a szemét. – Nem… nem szívbajos csajnak nevezett? – De bizony annak. Mariketa felsóhajtott, mintha legyőzték volna. – Világéletemben a korombeliekkel való versengés volt a gyenge pontom. – Bowe-ra pillantott, és megkérdezte: – Ha átmennék magamtól a hídon, követnél? Örökké. – Ott leszek közvetlenül a nyomodban. – Egészen közel – kérte a lány, aztán sietősen hozzátette: – De ne lépj ugyanarra a deszkára, amire én! – Rendben, vettem. És most ne nézz le! Rydstrom hátára tapaszd a szemed! Látod, ő már félig átért. – Jó. – A lány határozottan bólintott, és a korlát után nyúlt. – M-meg tudom csinálni. Nem nézek le. Mariketának a félelemtől tányérnyira kerekedett a szeme, és keze reszketett a kötélen, mégis kidugta a hídra egyik apró bakancsát. MacRieve mindig tudta, hogy a lány bátor, de amikor megtette az első lépést, szíve szerint felüvöltött volna a büszkeségtől. Ehelyett azonban így szólt: – Gondolkoztam. Talán nagyobb népszerűségnek örvendenének a hozzád hasonló boszorkányok a Szövetségben, ha ke-

225

vésbé volnátok kufárok. – De hiszen kufárok vagyunk! – csattant fel Mariketa anélkül, hogy hátrafordult volna. – Belátom, de muszáj, hogy azok legyetek? – Ezer éve kufároktól hemzseg a Ház. Ez olyan, mintha kijelentenénk, hogy megnyerőbb kép alakulna ki a lykae-kről, ha kevésbé lennétek farkasszerűek. És hadd áruljam el, te nagyon farkasszerű vagy! – Hát kész szerencse, hogy van mit a tejbe aprítanom, és el tudlak tartani, cicus. Nem hinném, hogy eddig vagyonokat kerestél volna a Háznak. Mariketa fogcsikorgatva vágott vissza: – Ezt meg miért mondod? És ne hívj cicusnak! – Legyünk józanok! Képtelen vagyok elhinni, hogy megszedted magad a varázslataiddal, amikor mindent felrobbantasz. Adtok a gyülekezetben visszatérítési garanciát?… – Fel akarsz piszkálni, hogy feledjem a félelmet. – Igen. És bevált. Már félig átértél. – Átkozott, sunyi farkas… Hirtelen a szurdok mindkét oldalán madarak csaptak fel a lombsátorból. Pillanatokkal később morajlani kezdett a föld. Mindenki meglepetten torpant meg a hídon, kivéve Bowe-t, aki Mariketa derekára fonta a karját, és szorosan magához húzta. – Ó, istenek! MacRieve! – suttogta a lány remegő hangon, s tenyere mintegy reflexből felizzott a varázslattól. – Itt vagyok, Mariketa. – Pár pillanat múlva minden elcsendesedett. – Vége. Hallod, megnyugszik az erdő… Újabb moraj. Mariketa holtra váltan szorította a korlátot a fénylő kezével, térde rogyadozott, de MacRieve tartotta. – Nem, nem, Mariketa, foglak! Gyere! Visszamehetünk ugyanazon az úton, ha elengeded! Mariketa vadul rázta a fejét, szeme tükörré vált.

226

– Mariketa, el kell engedned. Nem akarom bántani a kezed! Hirtelen feszültség támadt a levegőben. MacRieve felkapta a fejét, és a homlokát ráncoló Rydstrom szemébe nézett. – Hasra! – bömbölte Rydstrom, és Bowe épp csak lerántotta Mariketát, mielőtt egy szikladarab közvetlenül a fejük felett elrepült, és belecsapódott a hídba. A híd ostorként hullámzott, majd kettéhasadt. MacRieve egyik kezét a kötélre, a másikat a lányra fonta, s nem tehetett mást, hagyta, hogy ingaként lendüljenek a csupasz sziklafal felé.

227

33. FEJEZET

Mariketa sikított, ahogy egyre közelebb száguldottak a hegy felé. Mivel MacRieve fél kézzel csimpaszkodott a korlátba, pörögni kezdtek a levegőben. Mariketa szorosan behunyta a szemét. A férfi amúgy is fájdalmas szorításának erejétől sikolya elhalt. Ilyen nincs! Mielőtt a sziklának ütődtek, MacRieve csavarodott egyet, s a szikla meg Mariketa közé ékelte a testét. Lepattantak, és ő ismét csavarodott. Amikor végül megálltak, megkérdezte: – Nem sérültél meg? Mariketa! Válaszolj! A kőcsuszamlás felkavarta a talajréteget meg a homokot, s Mariketa csak azután kiálthatta, hogy kiköhögte magát: – Ó, istenek, ilyen nincs! – Csitt, csitt! Tartalak! Nyugi! Foglak. Mariketa ellenállt a késztetésnek, hogy megtörölje a szemét, inkább még szorosabban fogódzkodott MacRieve-be. Olyan erősen kapaszkodott a karjába, hogy körme az izmába vájt, de MacRieve egy szóval sem panaszkodott. – J-jól vagy? – Igen, jól. Mihelyt elül a por, felmászom. – Mi… mi volt ez? – Földrengés. Gyakran megesik ezen a vidéken.

228

– A többiek? Biztonságban vannak? – Várj egy percet, leányzó! Ott is leszállóban van a por. Nyilván ők is lógnak hozzánk hasonlóan. Bowe-nak leesett az álla. Amikor kitisztult a levegő, látta, hogy a másik oldalon a híd… eltűnt. – Látod őket? – Jól vannak. Átértek – mondta a lánynak. Ez nem volt feltétlenül hazugság. Lehet, hogy felugrottak, mielőtt a híd leomlott alattuk. Nem számít, mennyivel valószínűbb az, hogy lezuhantak. Mindazonáltal, hacsak nem szegték nyakukat, nem halhattak meg az eséstől. Ám amíg épségben le nem viszi Mariketát erről a hegyről, s ki nem menekíti a veszélyből, nem tartotta bölcs dolognak, hogy beszámoljon arról, a barátai akár száz métert is zuhanhattak. – Na tehát, szilárd talaj kell a lábunk alá. A híd deszkáit használhatom hágcsóként. Egyszerűen felmászunk. Jó lesz, Mariketa? – B-Bowen, várj! Ha nem ejtesz le felfelé menet, kedvesebb leszek veled, és… veled alszom! Tényleg! – Hát ebben az esetben külön ügyelni fogok rá, hogy szorosan tartsalak – mondta MacRieve. – Te nevetsz rajtam! – A világ minden kincséért sem ejtenélek le. – Már majdnem fent voltak. – Akkor sem, ha gonosz voltál velem. – Én voltam gonosz veled? – Igen, és játszadozol is velem. – Miről beszélsz? – kérte ki magának Mariketa. – Arról, hogy elhitetted velem, „beadod a derekad”, aztán visszatáncoltál. – Sosem vezettelek meg! – Nem te kezdtél ki velem?

229

– Megint próbálod elterelni a figyelmem… – Szava kis sikolyban ért véget közvetlenül MacRieve füle mellett, amikor a férfi a hídról átugrott a sziklaperemre. – Tessék, megint szilárd talajon járunk. Látod? Minden rendben. – Mihelyt visszaértek a fák alá, MacRieve letette, és vállon ragadta, míg Mariketa eléggé lehiggadt, hogy önállóan megálljon a saját lábán. Mariketa azonban rögtön utánavetette magát, és úgy fonta karját a derekára, mintha fát ölelne. MacRieve ránézett. – Mariketa! – K-köszönöm, hogy nem hagytál meghalni! MacRieve felhúzta a lány karját a nyakára, fejét a mellkasára vonta, és magához szorította. – Nem hagyom, hogy valaha is bajod essék! – Míg Mariketa belécsimpaszkodott, ő erősnek érezte magát, mint akire szükség van. Végre az lehetett, aminek született: védelmező. Mariketa odasúgta: – Bowen, azt hiszem, te vagy most a legnagyobb kedvencem ezen a világon. A tiéd vagyok. Tudom. A férfi tudta. Mariketát már hetek óta a sajátjának tartotta, róla álmodott. Csodálta, mekkora szenvedély fűti. Bátorsága és szépsége lenyűgözte. Most egyszerűen csak engedélyezte magának, hogy elfogadja, amire oly kétségbeesetten vágyik. Mariketa az övé. Ő Mariketáé. Pont. – Alig hiszem, hogy így meg tudtál kapaszkodni – álmélkodott Mariketa. – Te aztán, hú, erős vagy! – Annak kell lennem, hogy megvédjelek. Mindketten elhallgattak. – Nem engem, MacRieve! – Döntöttem, leányzó. – A férfi hátrahúzódott, és a kezébe

230

fogta Mariketa arcát. – Nem mennék vissza, ha lehetőséget kapnék. Te vagy az enyém. És kerül, amibe kerül, mindent elkövetek, míg én is a tiéd vagyok. Mariketa bosszúsan felfortyant. – Tipikus hím! A barlangban történtek miatt? – Igen, részben. De az utána történtek miatt is. Passzolunk egymáshoz te meg én, jól elélnénk együtt. És boszorkány – nézett a lány szemébe –, eszméletlenül jól elleszünk.

231

34. FEJEZET

Amikor folytatták útjukat, MacRieve némaságba burkolódzott, mintha a világ minden terhe az ő vállát nyomná. Mariketa nem ismerte ki magát rajta. Már attól tartott, megbánta korábbi kijelentését. Hogy megtörje a csendet, megszólalt: – Biztosan hiányzik a klánod. Hallottam, milyen összetartók vagytok. MacRieve vállat vont. – Én nem nagyon tartozom oda… legalábbis egy ideje. – Mariketa kérdő tekintetére magyarázni kezdett: – Mióta számon kérik rajtam, miért nem találtam módot rá, hogy meghaljak egy ekkora veszteség után. Oda akarlak vinni, hogy az orruk alá dörgölhessem: „Ezért nem adtam fel, seggfejek! És nézzétek, mi lett a jutalmam! Mariketa, vigyázz – összecsapnak a hullámok feletted! – Voltál már többször a fajtám társaságában? – kérdezte a férfi. – Láttam egy lykae párost a Bourbon Streeten, ikreket, de sosem találkoztam velük. – Á, a hírhedt Uilliam és Munro. Hogyhogy nem támadtak le? A démonoddal jár tál még akkor? – szűrte nehézkesen a szavakat. – Nem, addigra szakítottunk.

232

– Miért adtad ki az útját? Bántott? – Ő hagyott el engem! – Ne hazudj!… – Nem hazudok! Ő szakított velem. MacRieve megfontoltan bólintott. Mariketa értetlenül kérdezte: – Mi az? Ilyen könnyű megemészteni? – Nem, csak eszembe jutott a klánom egyik mondása: „Ha ajándék hull az öledbe, örülj neki! Ha könnyelmű alak vesztette el, az utolsó cseppig élvezd ki!” Összecsapnak a hullámok feletted! Talán tényleg túl fiatal, hogy ellenálljon. Talán tényleg a kénye-kedvére formálja a férfi. Mert momentán az a jóslata, hogy este a magáévá teszi, úgy látszik, valóra válik. – Ajándéknak tartasz? – Igen. – MacRieve szeméből őszinteség sugárzott. – Amit az utolsó cseppig szeretnék kiélvezni. Mariketa egyre nyugtalanabbá vált. Hogy oldja a pillanatot, így szólt: – Szóval, MacRieve, mondj nekem öt dolgot magadról, amit nem tudok. MacRieve-et kényelmetlenül érintette a javaslata. – Minek? – Hogy elüssük az időt túrázás közben. – Tiéd az elsőbbség, leányzó. – Hát én szeretek irodaszékben pörögni, míg a hányinger nem kerülget. A legjobb barátnőm azt hiszi, a laissez les bons temps rouler azt jelenti: „a fülbevaló öltöztet”. Pomponlány voltam… tudom, én voltam a lázadó pomponboszorkány. De így kaphattam legkönnyebben ösztöndíjat. – Felsóhajtott. – A köpönyeges évekig. MacRieve felvonta a szemöldökét. – Focis pomponlány?

233

– Meg kosárlabdás, de főként focis. – Az a kedvenc sportom. – Az enyém is! Szóval, eddig hány? – Három. Folytasd! Ez lenyűgöző. – Szeretek pénzben pókerezni és cápával ijesztgetni naiv srácokat a medencében. És most öt dolgot rólad! – És a családod? – kérdezte MacRieve. – A szüleid? A testvéreid? – Ki akarsz térni? – Csak kíváncsi vagyok rád. Járj a kedvemben! – Szerényen elvigyorodott. – Amiért nem ejtettelek le az előbb. Mariketa félrenézett, úgy felelt: – A szüleim egymás után hagytak el, amikor gyerek voltam. Apu varázsló volt, korán lelépett, és nem sokra rá meghalt. Anyu tündérdruida, tőle származik a fülem. Ő tizenkét éves koromban hagyott el, elment druidáskodást tanulni, vagy hogy hívják. – Mariketának feszélyezetten megrándult az arca. – Hű! Pedig próbáltam nem mutatni a neheztelésemet. – Nagyon sajnálom, Mariketa. Nem értem, hogyan hagyhatja el bárki a gyermekét. Mariketa valamiért nem akarta, hogy Bowen rossz véleménnyel legyen a szüleiről. – Biztosan megvolt rá az okuk. Amíg velem voltak, szerettek. – Ezt legalább biztosan tudta. MacRieve-et láthatóan nem sikerült meggyőznie, ezért belevágott: – Emlékszem, négyéves voltam, és a szüleim elvittek a Disney Worldbe. Apu varázsolt, hogy a karikadobáláson minden nyereményt megnyerjek, bár valahányszor ránéztem, ártatlan képet vágva feltartotta a kezét. A szüleim minden agyzsibbasztó musicalt megnéztek velem, mindenre felszálltak, és mindezt plüssállatok alatt roskadozva. Délre járt, amikor apu elkezdett a nyakában cipelni. Zárórára már mindketten olyanok voltak,

234

mint a vidámparkra ítélt szülők: teljesen lerobbantak. De még így is megálltak, hogy búcsúnyalánkságot vegyenek. Anyunak szinte keresztbe állt a szeme a fáradtságtól, és majdnem druida érmékkel fizetett a fagyiért. Aztán, ahogy nyaltuk a fagyit a plázában, apu hirtelen felegyenesedett a padon. „Jill!”, kiáltotta. „Hol van Mariketa? Jaj, istenem! Elvesztettük a lányunkat!” Anyu mutatta, hogy ott csücsülök a nyakában. Annyira nevettek mindhárman, hogy a könnyeik potyogtak. Bowen felkapta a fejét. – Úgy tűnik, rajongtak érted. Rajongtak. Milyen találó szó. – Igen, azt hiszem. – Miután Mariketa apja elment, anyja továbbra is elárasztotta figyelemmel, bár ha túl jól érezték magukat, Jillianen úrrá lett a szomorúság. Még a tengerparton töltött fantasztikus nap végén is elkalandozott… Mariketa hirtelen furcsán csípősnek érezte a levegőt. Felnézett. Fejük felett hollók köröztek, láttukra a hideg futkározott a gerincén. – Mi az? – kérdezte MacRieve, s gyengéden megszorította a vállát. – Mi az? – Nem tudom. Valószínűleg semmi – felelte a lány, de tovább kémlelt. – Ha veszélyt súg az ösztönöd, tudni akarok róla. Hallgatnom kellett volna rád a hídnál, mostantól fogva hallgatni fogok. De Mariketa nem öntötte szavakba, mit érez, mert ő maga sem értette. – Nem, semmi baj – erősködött, s mosolyt erőltetett az arcára. – Még mindig tartozol nekem öt dologgal. MacRieve a nyakszirtjét dörzsölte. Láthatóan szívesebben foglalkozott volna a rejtélyes fenyegetéssel, mint hogy öt dolgot eláruljon magáról.

235

35. FEJEZET

Bowe válaszra nyitotta a száját, de hiába kotort az agyában. Nem meglepő módon. Ideges volt, mert Mariketa veszélyt sejtett, ő meg még mindig nem érzett semmit. Ráadásul ott volt a szomorú tény, hogy nincs mit mesélnie. Az elmúlt évszázadok során élete egyetlen cél körül forgott: hogy visszahozza Mariah-t. Ezt a témát azonban messze kerülni akarta, ahogy a Kupáról sem kívánt beszélni. Ezen elfoglaltságokon túl viszont nem őrzött emlékeket igazi életről. Bowe tudta, hogy élete lélektelen és sivár, de ez még sosem jutott el a tudatáig. Elmesélhetné, hogy régen hadsereget vezetett, nem is akármilyet. De hiába voltak bátor szívű katonái, a Horda megtizedelte. Ugyanebben a harcban Rydstrom szintén elvesztette a seregét, és nem szívesen számolt volna be egy ilyen kudarcról. Mariketa mától más szemmel nézett rá, és nem akarta, hogy ez megváltozzon. Ügyesen gyilkol. Sajnos ez sem javít a lánnyal való kapcsolatán. És a barátok? Nem akadt sok barátja – tulajdonképpen egy sem –, akivel rendszeresen összejárt volna. Kapcsolatait hagyta kihűlni, amikor barátainak kényelmetlenné vált, hogy a megértésükről biztosítsák. Inkább megkímélte őket a fáradságtól, hiszen megértésük amúgy is gyakran átlépte a határt, és szánalomba

236

torkollott. Vagy úgy méregették, mint Lachlain. Lachlain fürkésző tekintetét még csak-csak elviselte, mert olyan volt neki, mint a fivére, de a többiektől nem szenvedhette. Jesszus, mekkora nagy nulla! Most először fogta el aggodalom, hogy nem méltó Mariketához. Megérdemli egyáltalán? Igen, boszorkány, ugyanakkor lélegzetelállítóan szép, bátor és okos. – Én is szeretem a focit – jelentette ki végül. – Ezt már mondtad, úgyhogy ez nem számít. – Tetszik a szemed színe. Mariketa a hegyes füle mögé tűrt egy tincset, és rávillantotta igéző mosolyát, amitől Bowe-nak dübörögni kezdett a szíve. – Hol szeretsz a legjobban lenni? A férfi szórakozottan felelt: – Ahol te vagy. – Bowen, nem szólhat rólam mind az öt dolog! Pedig te vagy az életemben az egyetlen jó dolog! – Miért nem? – Hol van az otthonod? Azt sem tudom, hol élsz. – Van egy birtokom Louisianában, de az igazi otthonom Észak-Skóciában van. – Bár fennhangon otthonomat mondott a nagy vadászkunyhóra, amit felújított, gondolatban már a kettejük otthonának tartotta, csak nem akart még jobban a lányra ijeszteni. – És a családod? Fogadok, hogy nagy családod van, hisz lykae vagy meg minden. – Az én családom más. Egyke vagyok. – A hím unokatestvéreket leszámítva senkije sem maradt. Talán ezért vágyott annyira sok gyerekre, hogy saját családja legyen. Hamarosan muszáj lesz közölnie Mariketával, hogy ő is úgy le akar robbanni, mint a vidámparki szülők. Bátor kis srácaik lesznek Mariketával, sőt rettenthetetlenek. Egyre jobban nőtt benne az ellenszenv a tapasz iránt, amely akadályt

237

gördít az oly régóta áhított nyeremény elé… amely hite szerint már csak karnyújtásnyira van. Most azonban bőszen kutatott az agyában, hogy mit mondhatna. – Mondj valamit magadról, amit csak a legjobb barátnőid tudnak. Mariketa a szája szélét harapdálta, majd közölte: – Teljesen megőrjít, hogy képtelen vagyok a varázslataimat jobban irányítani. Úgy teszek, mintha nem érdekelne, pedig érdekel. Mielőtt elindultam a Kupára, odajött hozzám néhány hat-hétéves kis boszorkány, és így szóltak: „Mariketa, nézd, mit tudunk!” És a kis varázslataikkal lefőzték az én tudományomat. – Talán csak későn érő típus voltál. – Nem, én a jelenlegi tudásomról beszélek! MacRieve megtörölte a nyakszirtjét. – Vagy úgy! – Miért kaptam ekkora hatalmat, ha nincs hozzá eszköz, hogy az uralmam alá hajtsam? Ez olyan, mintha Ferrarit adnál valakinek, ott a rengeteg ló a motorháztető alatt, alig várják, hogy vágtázhassanak, de ahogy beszállsz a krémszínű bőrülésre a volán mögé, szent ég, kiderül, hogy kormány, az nincs! Annyira dühítő! – Tudom, hogy ez nem fog tetszeni, de nálad ez így helyénvaló. – Ez meg mit akar jelenteni? Figyelmeztetlek, jobb lesz, ha vigyázol! MacRieve szája sarka felfelé görbült. – A mítoszokban és a Szövetségben olvasni hozzád hasonlókról, akik keményen megküzdöttek az ajándékaikért. Ez a küzdelem a nagysághoz vezető út. Ha könnyedén, minden bonyodalom nélkül használnád az erőidet, sosem értékelnéd őket úgy, ahogyan kellene. És nem válna belőled jó vezető, mert tü-

238

relmetlen lennél azokkal, akiknek keményen meg kell küzdeniük érte. A történelem nagy harcosainak sosem hullott a tudás az ölükbe. – De neked igen. MacRieve szerényen felnevetett. – És miből gondolod, hogy én nagy harcos vagyok? – Rydstrom mesélte, hogy minden harcnál ott voltál az első sorban, és még mindig életben vagy. Vagyis… nagy harcos vagy. MacRieve rávigyorgott. – Az egóm hálásan köszöni neked ezt a nagyon édes cirógatást. – Vigyora azonban gyorsan lehervadt. Most jött csak rá, hogy Rydstrom szóba került, hogy a híd órákkal ezelőtt leomlott, és egyikük illatát sem érzi még mindig. Bár szaglása jobban működött a társáénál, őt több száz kilométerről is kiszúrta, már éreznie kellett volna őket, ha negyed olyan távol járnak. De nem érzett semmit. Holnap teliholdas lesz az éjszaka, ők meg többnapos késésben vannak, és jelen állás szerint senki sincs, aki védelmezné Mariketát – tőle. Egyfolytában azon tanakodott, elmondja-e a lánynak, hogyan halt meg Mariah, Rettegett, hogy megismétli magát a történelem, és félt, ha elmondja, azzal önbeteljesítő jóslatot indít el. Ha Mariketa itt menekülne el előle… Erősen megrázta a fejét. Ma este megállás nélkül viszi, és a benne lakozó fenevadat jócskán felfedve megjelöli a sajátjaként. Holnapra a többiek csak utolérik őket. Ha nem, addigra már felkészíti Mariketa testét, és amikor a hold hevében menthetetlenül elveszti az önuralmát, talán nem éri akkora sokk a lányt. Talán megakadályozhatja, hogy meneküljön előle. A távolban mennydörgés morajlott. MacRieve elszakította a tekintetét a lánytól, és így szólt: – Fel kell derítenünk a terepet, hogy tábort üssünk. Ma este

239

valószínűleg zuhogni fog az eső. – Értekezhetnék a tükrömmel. – Nincs ez ínyemre, Mariketa. Inkább robbants fel valamit, mint hogy megint az a furcsa, nyavalyás alma jöjjön. – Tudom. – Honnan tudod? – A boszorkányok szerint a „furcsa” varázslatok a leghatásosabbak. Mitől rettensz meg jobban? Egy csörtető farkastól vagy egy nyakadba pottyanó, méregfog nélküli kígyótól? – Ilyeneken törik a boszorkányuk a fejüket? – Muszáj. Többé már nem. Legalábbis az ő boszorkányának nem! Rendben van, ha Mariketa méheket uszít rá, hogy megcsípjék, de a sötét mágiát, a varázslást és az igézést, azt megtiltja. Lefekteti a szabályokat, és az istenekre, ha Mariketa… Mariketa odafordult hozzá, s ujját egy sziklán – egy csípőig érő sziklán – végighúzva egy szirén mosolyát villantotta rá. MacRieve szíve nagyobb sebességre kapcsolt, hirtelen feledett mindent. És tényleg megtörténik – ezerkétszáz év után a magáévá teszi a társát! Igen, ma este!

240

36. FEJEZET

Mire leszállt az est, és az első villám kettészelte az égboltot, MacRieve egy patak partján befejezte a megemelt padlózatot és a félnyeregtetőt. Mire az eső is eleredt, megtömték a bendőjüket és letisztálkodtak. Mariketa újból MacRieve ingében flangált kényelmesen – úgy, hogy alatta semmi mást nem viselt. MacRieve épp most kapta tőle az első forró csókot. Elhúzódott. Beletelt egy percbe, mire a lány kinyitotta a szemét, s látta, hogy a férfi borostyánszínű szeme fagyos kékre változik, miközben áthatóan figyeli a reakcióját. Mariketa felsóhajtott: – Annyira szeretem, ahogy csókolsz. – Remélem, mást is szeretsz majd a csókomon kívül. – Bowen, nem veszíted el a fejed, ugye? Már régen csináltam. – Nem, leányzó, nem. De milyen régen? – Több mint négy éve. MacRieve szárazon felnevetett. – Mit szólsz a száznyolcvanhoz? Mariketa a homlokát ráncolta. – Azóta egyetlen nővel sem? Egy futó kaland erejéig sem? – Nem. A pokolba, lehet, hogy azt is elfelejtettem, hogyan kell csinálni. – Ez olyan, mint a biciklizés, nem?

241

– Akkor lássuk! – Ismét odahajolt, hogy megcsókolja a nyakát, és addig jártatta a nyelvét rajta, míg a lány halkan nyöszörögni nem kezdett. Mariketa lassan hátradőlt kezének súlya alatt, miközben az inget leengedte a derekára. MacRieve a lány belső combjára nyomta érdes tenyerét, és széttárta a lábát. Mariketa reszketni kezdett, pedig a férfi hozzá sem ért fedetlen öléhez. Jeges kék szeme azonban rátapadt, és közben halkan morgott. Megnyalta a száját. Mariketa megborzongott, és még nedvesebb lett. Tudta, mit tervez a férfi. – Bowen… – Beharapta arcát, nehogy könyörgőre fogja, pedig majd elepedt a teste a nyelvéért. MacRieve elhelyezkedett a lába között, végigcsókolta a derekát, orrával megbökdöste a köldökét, aztán lejjebb araszolt… Nyitott száját a lába közére tapasztotta, és nyelvét becsúsztatta a párnácskák közé. Mariketa háta ívbe feszült a gyönyörtől, s a férfi hajába túrt. MacRieve élesen felhorkant, s mintha megfeledkezett volna magáról, keze keményen a lány combjára szorult. – Elképzeltem, milyen ízed van – morogta. Forró lehelete égette. Mariketa súlyos szemhéja alól bámult rá. MacRieve úgy nyalta és játszott vele összehúzott szemöldökkel és szorosan összezárt szemmel, mintha majd belepusztulna a gyönyörbe. Mariketa küzdött a növekvő nyomás ellen, azt akarta, örökké tartson. De MacRieve mohó csókjával szemben esélye sem volt. – Élvezz a kedvemért, leányzó! – súgta MacRieve reszelős hangon, aztán bekapta a csiklóját, és végighúzta rajta erős nyelvét. Mariketa belesikoltott az éjszakába, amikor kibomlott benne a bujaság csomója. Amint a csúcs közelébe jutott, felült, mint aki rugóra jár. Belemarkolt MacRieve hajába, és fel-alá mozgatta a csípőjét, hogy a nyelvének dörzsölje magát. MacRieve

242

vad nyelvcsapásokkal hajszolta vicsorogva. – Boszorkány… megőrjítesz… Amikor az utolsó borzongást is kigyötörte belőle, Mariketa ellökte. Mint aki nem szívesen távozik, MacRieve bágyadtan csókolta a combját, bár Mariketa érezte, hogy a keze reszket. – Bowen – suttogta. – Magamban akarlak érezni! – Kívánságod parancs! – recsegte MacRieve, felegyenesedett, és letépte ruháját, Mariketa pedig hanyatt dőlt, és áhítattal szemlélte. Hát tényleg megtörténik! Bár tajtékzott benne a vágy, miután így kinyalta a lányból az orgazmust – és még mindig megdöbbentette zabolátlan féktelensége –, sikerült úrrá lennie magán, míg Mariketa biztosan készen áll a fogadására. Ujjával szűk ölébe hatolt, s Mariketa körmei már a vállába vájtak a türelmetlenségtől. MacRieve végül engedélyezte magának, hogy Mariketa combjának bölcsőjébe feküdjön. Kábultan futott át fején megint: a magamévá fogom tenni. És… ideges volt. Minden dölyfét bevetve, amit a múltban birtokolt – mielőtt csaknem két évszázadra önmegtartóztatásra adta a fejét megfogadta, hogy sosem akar majd kiszállni az ágyából. Ám amikor már a behatolás szélén járt, eszébe jutott a tapasz. Mariketa karján motozott, s amilyen közönyösen csak tudott, így szólt: – Akkor ezt vegyük le! Mariketa zihálva kérdezte: – Miért akarod levenni? – Nincs miért viselned többé. Nem lesz más férfi az életedben, csak én. Én meg csak a társamnak tudok gyereket csinálni, más nőnek nem. Ha megfogansz, annál jobb. Akkor kétségkí-

243

vül tudni fogjuk, hogy az enyém vagy. – Hohó!… – Mariketa megdermedt alatta. Ellökte a kezét. – Nem akarok teherbe esni. MacRieve-nek elszorult a szíve. Hát persze hogy nem. Semmisem változott. Legurult Mariketáról az oldalára. – Csak huszonhárom éves vagyok! Túl korai! MacRieve ránézett. – De… de végül akarsz? – Még szép, de nem most – felelte a lány. MacRieve-nek nagy kő esett le a szívéről. – Majd ha harminc-negyvenéves leszek. Kronológiailag. Ez a terv. Tudom, nem olyan nőnek tűnök, akinek vannak tervei, de vannak. – Mit változtat az összképen, hogy most, vagy tíz évvel később? – Rengeteg dolgot kell tisztáznom az életben. A hatalmamat, a Házban betöltött helyemet. Most magamról sem tudok gondoskodni, nemhogy másról. – Én majd gondoskodom rólad. Mindig. – Kezébe vette a lány arcát. – Soha többé nem kell aggódnod semmi miatt. – Álljon meg a menet… – Mariketa mozdulatlanná dermedt. – Hát erről szól a történet? Hogy megbizonyosodjál? – MacRieve-nek elkerekedett a szeme, amikor Mariketa könynyekre fakadt. – Az egész csábítás. A lázas sietség, amivel tegnap este, ma nap közben és este udvaroltál. Hogy biztosan tudd, a társad vagyok-e, vagy sem! – Nem gondolod, hogy más oka is van annak, hogy benned akarok lenni? – Sajgó hímtagjára húzta a lány kezét, de az elrántotta. – Egyik sem olyan fontos, mint hogy feketén-fehéren tudd. Ma azt állítottad, mellettem döntöttél. Akkor meg minek ez az egész? – Mariketa felült, és összehúzta az inget, hogy elfedje magát. – Majd én megmondom: mert még mindig úgy látod, fennáll a lehetőség, hogy nem állom ki a próbát. Töröd magad,

244

hogy meggyőzz, mindent adjak fel érted, és fogadjalak el társamként, de neked eszed ágában sincs így tenni! – Arcán legurult egy könnycsepp. Letörölte a kézfejével. – Hamarosan halhatatlanná válok, érzéketlen leszek a legtöbb sérüléssel szemben, mégsem vagy képes megvárni, hogy átváltozzam? Őszintén, MacRieve, halandóként szüljem meg egy kétszáztíz centis vérfarkas ivadékát? És a lykae-k kettőt-hármat is nemzenek egyszerre, nem? Szerinted túlélném a szülést? – A szentségit! Erre nem gondoltam! Mint Lachlain szokta mondani: „Jaj, Bowe, ezt bizony elbaszarintottad!” – Ez sosem jutott eszedbe? – Mariketa, én a korom gyermeke vagyok. Életem javában a férfiak és a nők utódra vágytak, és bármit megadtak volna érte. Mivel nem halandóként viselkedsz, és nem is látszol annak, a hatalmad minden megnyilvánulása egyre inkább feledteti velem, hogy még mindig sérülékeny vagy. Sose akarnám, hogy bajod essék. – Mert az bántana téged! – kiáltotta Mariketa. – Mindenki azt hiszi, hogy önzetlenül szeretted a halott társadat. Pedig az igazság az, hogy te vagy a legönzőbb hím, akivel valaha dolgom volt. Azért vágysz a társadra, mert nem bírod elviselni, hogy kongasz az ürességtől, és a halála miatt emészt a bűntudat. Nem azért, mert szerelmes vagy belé! – Túl messzire mész, Mariketa! – mondta MacRieve, bár a lány az elevenére tapintott a megjegyzéseivel; mert valamilyen szinten valóban eltöprengett… szerette-e valaha Mariah-t. Alig néhány napja van együtt a boszorkánnyal, s a leányzó iránti érzelmei máris elhomályosították, amit Mariah-val megtapasztalt? – Nem hinném! A sír nem volt rendhagyó eset. Könyörtelen seggfej vagy! Hordd el az irhád a közelemből! – Mariketa…

245

– Tűnj el! – A tükörért nyúlt. – Vagy én tüntetlek el! – Jaj, ne, ne, a rohadt életbe, már megint kezded?! – Átkozott legyen, ha ott ül, és végignézi, ahogy a tükörrel sutyorog, miközben egyetlen szavát sem hallja. – Mi olyan vonzó abban az átkozott tükörben? Mariketa majdnem annyira felbőszült azon, hogy MacRieve el akarja venni az egyetlen igazi, megbízható erejét, mint azon, hogy fel akarja csinálni. Úgy érezte, valami nagy dolognak áll a küszöbén a varázslatával. A tükörkép tanítja. Valahányszor varázsol, úgy nő uralma az ereje fölött. És gyanította, hogy minden falat almával egyre erősebb. – Mi olyan vonzó? Megkérdezem a tükörtől, tényleg jól vannak-e a többiek, mert valami oknál fogva egy szavadat sem hiszem. MacRieve keresztbe fonta a karját. – Az én közelemben ugyan nem! – Akkor jobb lesz, ha sietve távozol! – Azt hiszed, maradok? – MacRieve felpattant, magára rántotta a farmert, és a bakancsába lépett. – Ki kéne tennem a szűrödet, hogy emlékeztesselek, mennyire szükséged van rám! – Rajta! Csak próbáld meg! És vigyázz, nehogy egy ág kifelé menet a seggedre csapjon! – Hát ez óriási! – Igen, ez „órjássi”! MacRieve a lányra bökött, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán becsukta. – Ezt én nem nézem meg – recsegte végül, azzal elviharzott. Magára maradva Mariketa kábultan feküdt, nem értette, mi történt. Azt hitte, egész este szeretkezni fognak, annyira vágyik rá MacRieve. De nem azért, hogy megtermékenyítse. Vagy megkísérelje. MacRieve-nek létfontosságú ez a kis

246

próba, mert nem elég neki az, hogy ránéz, hogy hallja a hangját, és hogy mellette van, valamint hogy tudja: Mariketa az övé. Mibe kerülne, hogy végre valaki azt mondja neki: „Mariketa, téged választalak”? Még a végén elájulna a döbbenettől, ha valaki megismerné, aztán kizárólag a személyes érdemei – nem pedig a társság vagy ki tudja, mi – alapján kijelentené: „Kétség sem férhet hozzá. Te kellesz nekem!” És mit csinálna MacRieve, ha többszöri próbálkozás után sem foganna meg? Elhagyna, azt csinálná! A felismerés letaglózta, mert most már valahányszor elképzelte a jövőt újra otthon, New Orleansban, távol ettől a másvilági dzsungeltól, MacRieve-et mindig ott látta maga mellett. Letörölt egy másik könnycseppet. A francba, mi teszi mások szemében annyira… nélkülözhetővé?

247

37. FEJEZET

Bowe-nak néha egy szemvillanás elég volt, hogy rájöjjön, mikor lesz egy emlék ezer év múlva is éppoly kristálytiszta, mint azon a napon, amikor átélte. Amikor visszatért a táborhelyre a kemény vágta után, tudta, hogy ezt a látványt soha nem törli ki, egész halhatatlan életén végig fogja kísérni. A háttérben villámok cikáztak, az eső puhán szitált, Mariketa pedig a félnyeregtető alatt feküdt az oldalán. Fél karja a feje alatt, a másik a magasba nyúlt, fénylő kezén hatalmas pók imbolygott, s ő szórakozottan nézte ragyogó tükörszemével. Ajka mélyebb vörösre váltott, mint valaha – vérvörösbe –, s mellette három baljóslatú alma hevert félig megrágva. Úgy nézett ki, mint az a természetfölötti tükörkép, akit a vízben látott. Vigyázz! Fenyegető liánok burjánzottak, s a félnyeregtetőt vastagon befedve csavarodtak, mintegy védelem céljából, míg a padlózaton állatsereglet: iguánák, kígyók, békák, fehér lábú egerek és ormányos medvék alkották a sáncot. Közvetlenül Mariketa feje fölött a lombsátorban felségterületükön osztozó bőgőmajmok csücsültek higgadtan és éberen, végtagjaikon baglyok gubbasztottak. A boszorkány ebben a hangulatában mindet magához vonzotta.

248

Vigyázz! Kiszámíthatatlan az ereje! MacRieve hátán a hideg futkározott, s még vágta után izzadtában is borzongott. Egyik énje ennek dacára rohant volna, hogy megvigasztalja. Érezte a szomorúságát és a csalódását – benne. Saját haragja fáradt felismerésbe fordult… Ha meg akarja kapni Mariketát, neki magának kell megváltoznia! Hetekkel ezelőtt undorodva nézte, hogy Lachlain megengedi vámpírtársának: igyon belőle. A vámpírok elképzelhetetlenül megkínozták Lachlaint, a családját megtizedelték. Cserébe Lachlain több ezer vámpírt irtott ki. A vámpírharapás a nyakon a gyengeség jele, és szörnyű szégyent jelent a lykae-k körében; Emma harapását Lachlain mégis kitüntetésként viselte. Megváltozott Emma kedvéért, és leküzdötte ezeréves gyűlöletét. Végre megértette, mi késztette erre Lachlaint. De vajon képes elfogadni az előtte heverő kísérteties nőt? És ledönteni érte a szívében emelt falat? Bowe maga tanácsolta Lachlainnek, hogy ne erőltesse Emmára a szokásaikat, de az nem volt benne a pakliban, hogy a keblére is vonja. Megkérdezte Mariketát: – Kiderítetted, mi történt a többiekkel? A lány anélkül, hogy ránézett volna, így válaszolt: – Biztonságban vannak. – Jönnek már? Mariketa megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy nincsenek közvetlen veszélyben. Amikor MacRieve nem felelt, motyogva folytatta: – Ha azt hiszed, dunsztom sincs, hogyan festek, hát, igenis van. Nem pillangók, faunok vagy csicsergő énekesmadarak

249

vesznek körül. – Végre szembefordult vele. – Nyilván nem könnyű ez neked. Egy igazi tündérhercegnőtől a gonosz boszorkáig jutni, aki ráadásul pénzért gyilkol! – Haragos képet vágott. – Azt hiszem, én játszom ebben a sztoriban a főgonoszt. – Talán pont ezért passzolunk annyira. – Hogy a pokolba várhatná Mariketától, hogy elviselje a benne lakozó fenevadat, ha ő nem képes elfogadni a lányban lakozó erőt? – Ha te vagy a főgonosz, ne feledd, én vagyok a szörny! Mariketa a térdére tenyerelve szívta be a levegőt, varkocsa minden egyes lélegzetvétellel ide-oda lengett. – Azért csinálod, hogy… bosszút állj a tegnap estéért. – Aznap reggel MacRieve legalább mérföldeken át űzte, s nyaktörő sebességgel csépelte a dzsungelt a karmával meg a bozótvágó késével. – Rendben! Vedd le a tapaszt… csinálj fel egy alomravaló kölyökkel… de álljunk már meg végre! – Ez nem bosszú. – MacRieve nem volt éppen virágos jókedvében, miután a múlt éjszakát az esőben töltötte, és ahogy telt-múlt a nap, hangulata egyre csak romlott. – Akkor minek ennyire rohanni? – Reméltem, hogy Rydstrom és a többiek mostanra beérnek minket. Mariketa a szemét forgatta. – Adhatok egy jó tanácsot? Ha azt akarod, hogy beérjenek, lassíts! – Kétszer olyan gyorsan haladnak, mint mi. Már utol kellett volna érniük bennünket! – Odanyújtotta Mariketának a kulacsot. – Figyelj, Mariketa. Szeretném, ha tudnád, sajnálom, ami tegnap este történt. Igaz, régóta szeretnék gyereket, de örökre lemondok róla, ha a te szenvedésed az ára. Nem tudom, hogyan győzzelek meg, de így van. Őszintének tűnt, Mariketa mégsem vette be. – Én sem tudom.

250

– Tessék! – A férfi kinyújtotta a kezét. – Viszlek a hátamon, de haladnunk kell! Talán akad a közelben egy országút. Akkor stoppolhatnál Belize-ig, és lejutnál a partra, vagy akár egy repülőtérre. – Miért csak egyedül stoppolnék? – Amikor MacRieve a hajába túrt, tovább nyaggatta: – Miért? Áruld el! – Ma este telihold lesz. – Á. – Persze észrevette, de nem hitte, hogy ilyen súlyos következményei lehetnek, míg most meg nem látta a férfi arckifejezését. Ó, a fenébe! – Azon tanakodtam, mi lenne a legjobb módja, hogy semmiképp se érjelek utol. Ha eltűnök mellőled, sérülékennyé válsz. Ha veled maradok… – Elhallgatott. – Úgy nézel ki, mintha elérkezett volna az apokalipszis. Tényleg ennyire veszélyes? A férfi ahelyett, hogy megnyugtatta volna, bólintott. – Igen. Elvesztem magam felett az uralmat, és túl nagy erőfölényben vagyok veled szemben. Ha szabadon a magamévá tehetnélek, felnyársalnálak. Mariketa nyelt egyet. – Pontosan mivé változol, MacRieve? Mondd el! MacRieve így válaszolt: – A lykae-k saorachadh ainmhidh bho a cliabhannak hívják, ami annyit tesz: kiengedni a fenevadat a ketrecből. Megváltozik az arcom, egyfajta átmenet lesz farkas és ember között. A testem nagyobbra és magasabbra nő. Az erőm jelentősen megsokszorozódik. – Láttam már az agyarad és a karmod. – Élesebb és hosszabb. És a bennem lakó fenevad képe fog vibrálni rajtam. Rémisztő ez annak, aki nem fajtámbeli. – Mihez kezdenél velem? MacRieve elfordult. – A magamévá tennélek a mocsokban, mint az állatok. Az

251

agyarammal megjelölném a tested, és hiába gyógyulna be a harapásnyom, a lykae-k örökké látnák, és tudnák, hogy egy vérfarkas a sajátjaként bánt veled. – Megdörzsölte a száját, mintha maga elé képzelné. – Mit súg az ösztönöd velem kapcsolatban? – kérdezte szembefordulva a lánnyal. – Leszámítva minden mást, mit érzel? Mariketa eltöprengett egy pillanatra, hogy megeméssze a hallottakat. Tudta, hogy a lykae-k harapják és karmolják egymást szex közben. De sosem hitte volna, hogy Bowen a bőrébe mártaná az agyarát, hogy örökre megjelölje, vagy hogy teljesen elveszti maga fölött az uralmat. – Őszintén szólva fogalmam sincs. De megkérdezhetem a tükröt, mit tegyek. MacRieve álla megfeszült, viaskodott az ötlettel. – Mit mondhat? – kérdezte végül. – Általában felületes választ kapok. Klasszikusan dodonait. MacRieve hosszan habozott, vívódása kiült az arcára. – Akkor kérdezd meg! Melyik lenne a veszélyesebb: elmenekülnöd előlem, vagy a közelemben maradnod?

252

38. FEJEZET

Mariketa lihegve inalt. Nagyon elszállt az agya, hogy Bowen meggárgyul a holdtól, és most kénytelen miatta egyedül átkelni a dzsungelen, gyakorlatilag futhat az életéért meg minden. MacRieve eközben az ellenkező irányba sprintelt. Persze egyre megy, ha Mariketa nem talál civilizációra és valami sebes járműre. MacRieve azt mondta, hogy egy ilyen éjszakán akár több száz kilométert is képes megtenni, hogy eljusson hozzá. Mariketa kis csermelyhez ért. Letérdelt, hogy kiszuszogja magát, és vizet fröcsköljön az arcára, de ügyelt rá, hogy egy kortyot se nyeljen. Levette a kulacsot, átgyúrta a nyakát, s közben az jutott eszébe, ha sikerül beérnie egy városba, megmenekülhet előle, plusz forró zuhanyt vehet egy hónapja most először. És villásreggelit is kaphat. A közeli facsoportból neszt hallott. Megdermedt. A környéket pásztázta. Biztosan csak egy állat. Dzsungelekben előfordul. Visszahajolt a csermelyhez… – Fel a kezekkel! Nem állat! Lassan felemelkedett, megfordult, és rájött, hogy nem helyiekkel van dolga, hanem a rosszfiúkkal. Hárman épp gépfegyvert irányítanak az arcára. Amilyen hangulatban volt, átfutott a fején: na, azt hiszem, varanggyá változtatom őket! De ahogy nyúlt volna a tükörért,

253

azok felhúzták a fegyverüket. Egyértelműen a legidősebb férfi volt a vezető. Engesztelhetetlen hangon szólt rá: – Fel a kezekkel, különben golyót eresztek beléd! – Nem volt erős akcentusa. Nemzetközi narkóterroristák lehetnek, akik mellett a kartell jámbor gyülekezetté minősül. Ennyit a tükör ítélőképességéről! De lehet, hogy Bowennél még ezek is jobbak. Épp nekiveselkedett volna a varázslásnak, amikor az egyik katona puskatussal halántékon ütötte. Azt hitte, hideg lesz, de kényelmetlenül melegnek bizonyult. Megborzongott félelmében, feltartotta a kezét. Miközben a katona hátrakötözte a rendőrségnél is használatos műanyag pánttal, Mariketa megjegyezte: – Fogalmuk sincs, mekkora bakot lőnek! Lesznek páran, akik egy pindurkát berágnak e miatt az emberrablás miatt. – Ezt még túsztól nem hallottuk – jelentette ki a második katona. Elindultak. A katona erősen megmarkolta a felkarját, s elvonszolta a víztől, hegynek fel, majd a következő lejtmenetnél lefelé ráncigálva. Mariketa megmakacsolta magát, gőzerővel járt az agya, miként győzze meg őket, hogy engedjék szabadon. – Lehetnék akár CIA-ügynök vagy nyomozó is – mondta, amikor megütötte a fülét, hogy valahol üresben jár egy motor. Nem volt messze a jármű, tehát az út sem lehetett távol. – Túl fiatal vagy – szólt az első zsoldos. – Úgy nézel ki, mint egy eltévedt környezetvédő. A zöld katonai teherautóhoz értek, de Mariketa nem volt hajlandó felszállni rá. – Kérdezzék már meg, ki vagyok! – erősködött. A fickó erre egyszerűen felpenderítette a platóra, ő meg úgy beütötte a térdét, hogy könnybe lábadt a szeme. – Miért kérdeznénk? – vágott vissza a vezető mézes-

254

mázosan. Mariketa összevonta a szemöldökét. Hirtelen megvilágosodott előtte: nem váltságdíjért rabolják el, legalábbis először nem. Fogságban akarják tartani! A gondolatra öklendezni kezdett. Muszáj kiszabadítania a kezét. Alighogy elindult a teherautó a járt úton, rájött, hogy egyenesen MacRieve irányába viszik. – Figyeljenek, ha élve meg akarják úszni az éjszakát, most azonnal elengednek! – A hold már megjelent a nappali égbolton halványan, de teljesen kikerekedve. – Fel sem tudják fogni, miféle bajt zúdítanak a tulajdon fejükre! – A katonák rá se hederítettek, fogalmuk sem volt, hogy gyakorlatilag csalit vonszolnak a bázisukra. Mariketa tudta, hogy MacRieve eljön érte, de ez csak az egyik fele volt a problémának. A másik fele az, hogy nem akarta kiszolgáltatottan tölteni az estét. Egy álcázott előőrshöz érve a három katona lerángatta a teherautóról, hiába viaskodott. Becibálták egy épületbe, majd egy bunker mélyére, ahonnan földbe vájt alagutakon vezették tovább. Hideg és sötét! Ki hitte volna? Az egyik alagútban cellák sorakoztak, mindegyiken bombabiztosnak látszó, masszív acélajtó. Ami azt illeti, az egész hely bombabiztosnak tűnt. Az egyik fickó bepötyögte a kódot a billentyűzeten, mire csusszanva kinyílt az ajtó. A másik katona belökte a csupasz, mindössze priccsel és vécével felszerelt cellába. Érthetetlen módon beugrott neki, hogy Carrow egyszer úgy nevezte a sittet: nem vicc és egy priccs. – El kell oldozniuk! – Nem vagy olyan helyzetben, hogy követelőzz! – vakkantott rá a vezető. – Jobb lesz, ha beletörődsz a sorsodba, és felkészülsz az estére! – És mi a sorsom? – Rém egyszerű. Az a dolgunk, hogy ellátmányt szerezzünk

255

– magyarázta Mariketát végigmérve –, te pedig ellátmány vagy. – Az ajtó felé fordult. – Akkor semmit sem tehetek magukért – motyogta Mariketa. – Esküszöm, hogy nem érik meg az éjfélt. És az utolsó dolog láttán, ami haláluk előtt a szemük elé kerül, örülnek majd, hogy kiszállhatnak. Az egyik katona idegesen felnevetett. A második zsoldos mogorván rámeredt. A vezető egy szemvillanás alatt megperdült, és visszakézből odacsapott, súlyos gyűrűje a lány halántékába fúródott, pedig próbálta behúzni a nyakát. Mariketa megtántorodott az ütés erejétől, aztán hátrakötözött kézzel orra bukott. Térdre kászálódott, vállával megtörölte a halántékát. A vér láttán gonoszul a férfira vigyorgott. – Ezért kétszer olyan kegyetlen halállal lakolsz! Napnyugtára Bowe nem tudott ellenállni tovább nője vonzásának. Az egész dzsungel tele volt az illatával – nem jutott el a városba vagy repülőre. S bár küzdött saját lénye ellen, érezte, hogy irányt vált, és visszaindul tulajdon léptei nyomán arra, amerre otthagyta. Soha életében nem vágtatott még ennyire… de, egyszer már volt ilyen… Lerázta magáról az emléket. Mariketa kínzó illata hívta, és nem számított semmi más. Lába könnyedén falta a kilométereket a szeszélyes terepen. Már csak egy kilométer, és megtalálja. Közelebb. Érezte, hogy már nincs messze… néhány méterre, közvetlenül a patak partján. Az illathoz ért. Megtorpant. Mariketa sehol. Szeme a táskájára, a ruháira siklott. Akkor hol a pokolban van? A kulacs a földön hevert – sose hagyná el a forralt vizét! Más szagok csapták meg az orrát: emberhímek tele agresszió-

256

val, fegyverolaj, cigaretta. A sárban bakancsnyomokat fedezett fel. A következő emelkedőn keréknyomokat látott. Katonák rabolták el! És Bowe tudta, miért. Karmát a tenyerébe vájta. Aztán gyenge illatot érzett. Mariketa rettegését. Büntesd meg őket! Elrabolták a nőjét, ráijesztettek törékeny társára. Kezdett… átváltozni. Mind egy szálig lemészárolja őket! Őrjöngve felordított, és szabadjára engedte a fenevadat.

257

39. FEJEZET

Hát eljött! Mariketa tudta, mihelyt lövések visszhangoztak a bunkeralagútban. Ellentmondást nem tűrő parancsok pattogtak, gépfegyverek ropogtak koncentrált hullámokban. Ám a szervezett védelem egykettőre összeroppant, s a parancsok átcsaptak sikolyokba. Egy szörny ejtette őket csapdába a föld alatt – vele együtt. És megkezdődött az öldöklés. Mariketa semmit sem tehetett, rettegve várt. Még mindig hátrakötött kézzel előre-hátra ringatta magát a priccsen. MacRieve heves támadása egy ütemre dübörgött Mariketa elnehezült szívével. Hallotta, hogy edzett férfiak sikoltanak fel rémülten, hogy aztán kiáltásuk bugyborékolásba fulladjon elmetszett torkukban. MacRieve foggal-körömmel harcol? Ő is elsikítja majd magát, ha megpillantja? – Diós mío! – nyögte az egyik katona. Aztán egy másik sírása ütötte meg a fülét, hogy a következő pillanatban örökre elnémuljon. Mariketa ereiben megfagyott a vér. A vad géppuska-kelepelés után dörrenés hangzott. A világítás villódzott, a plafonon szikrát hányt a lámpa, majd szilánkokra robbant. Mariketa sikítva fogadta a hirtelen beállt vaksötétséget.

258

Valahol az alagútban MacRieve üvöltött éktelen haragjában. Mariketa nyelt egyet félelmében. Percekkel később pislákolva kigyúlt a vörös vészjelző. Ekkor vette észre, hogy a lámpa hálójából kizuhant néhány üvegcserép. A legnagyobb darabhoz tolatott, és leguggolt, hogy összekötözött kezével felvegye. Aztán ügyetlenül fűrészelni kezdte a szalagot. Már épp azt hitte, rögtön szabad lesz a keze, amikor hallotta, hogy cellája ajtajában a billentyűzeten kopognak. Lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy berregve kinyílik az ajtó. A vezető csusszant be. Halkan behúzta és bezárta maga után, majd odasziszegett Mariketának: – Megmondod, ki áll a rajtaütés mögött! Ki… Hirtelen sarkon fordult, és fölemelte a fegyverét. Az ajtó mögül érdes zihálás hallatszott. MacRieve ideért. És Mariketa bele se mert gondolni, mit fog tenni, ha egyszer átjut az akadályon. Lemészárolja a katonát, őt meg arccal a priccsre hajítja? A magamévá tennélek a mocsokban, mint az állatok – ezt mondta. Miért habozik? Mariketa hallotta, hogy karma hegye a cella acélajtaján koppan. Az ajtóra tenyerelt? Igen, és nekinyomta a homlokát. Karma kezdett belevájni tehetetlen dühében. Mariketa szíve elfacsarodott. Bowen nem akarja, hogy így lássa. Mert néha a szörny tudja, hogy szörny. Könnyek szöktek a szemébe, annyira sajnálta, szerette volna megvigasztalni… Aztán fülsüketítő csikorgás, és MacRieve kitépte a tokjából az ajtót. A katona elég hosszan nézett másfelé ahhoz, hogy Mariketa átvágja csuklóján a szalagot. Felpillantott, de MacRieve-nek csak a körvonalait tudta kivenni a homályban. Olyan hangosan lihegett, hogy szinte acsargásnak tűnt. Széles válla zihálása ütemére süllyedt és emelkedett. A férfi gyámoltalanul felemelte a fegyvert, és tüzelt. Kar-

259

mok lőttek ki a sötétből. Úgy keresztülhasították a puskacsövet, mintha papírból lett volna. MacRieve belépett. A vészjelző vörös fényébe. A katona MacRieve-re pillantott, és kiengedte a hólyagját. Mariketa megingott. Az a rengeteg vér… ami beterítette MacRieve-et! Mariketa gondolatban lassan, ködösen sorolta: Sokkos állapotba kerülök? Nézd az arcát, a testét! És én még azt hittem, képes vagyok ezzel megbirkózni? Megvigasztalni őt? MacRieve halványkék szeme azonnal a halántékára siklott, tajtékzó dühe rögtön fellángolt. Tényleg fenevad, szörny a Szövetségből! Mariketa pánikba esett. Éppúgy reszketett, mint a katona, aki tört spanyolsággal az életéért esdekelt. MacRieve feldúlt tekintete a férfira villant, aztán vissza Mariketa arcára. – Megütött? – Hangja mély volt, reszelős, hangszálai átalakultak. Mariketa bambán bámult, képtelen volt válaszolni. MacRieve felemelte a kezét, hogy gyilkos csapást mérjen a férfira. Fekete karma megcsillant a vörös fényben. Hussanás. Mariketa szorosan összezárta a szemét, ahogy a nyaki verőérből forrón és vastagon vér spriccelt az arcára. Ami ezután következett, ködbe veszett. Felsikoltott. Szeméből és kezéből fény özönlött. MacRieve átrepült a cellán. Mariketa megcélozta a bejáratot, varázslattal felemelte a súlyos cellaajtót, és becsapta maga után. MacRieve bömbölése visszapattant a masszív falakról. A szörny hangja! Mariketa páni félelemben rohant végig a füstös alagutakon, közben oda sem figyelve masszírozta a csuklóját, hogy visszatérjen a vérkeringése. Mindenfelé szétmarcangolt katonák hevertek holtan, világtalan szemük tágra nyitva a döbbenettől. A

260

falakra fröccsent vér tócsákba gyűlt, és a vészjelzők vöröses fényében szuroknak tűnt. Mariketa összeszorította az állkapcsát, nehogy elhányja magát az émelyítő szagra, de nem állt meg, hogy szánakozzon e gyilkosokon. Becsapta és bezárta az alagút következő ajtaját, aztán a következőt, noha tudta, hogy MacRieve-et csak késleltetni tudja. Egyetlen reménye volt: hogy talál egy járművet… Felbukdácsolt az utolsó lépcsőfokokon a felszínre, kézzel segítette magát újra meg újra. Végre kiért. Szabadon rohant az esős éjszakában, tócsákba toccsant, combmagasságig beterítette a sár. Kell egy járgány, kell egy járgány… kulccsal! Megbotlott, felpillantott. Ott… egy járgány! Egy lopott teherautó! Nem volt se ajtaja, se teteje, és az eső megállás nélkül zuhogott, de talán… igen, benne van a kulcs! Bepattant a síkos műbőr ülésre, megfogta a slusszkulcsot, és határozottan elfordította. A motor felhorkant, aztán leállt. Még egyszer, elfordít, leáll. – Gyerünk… gyerünk… indulj már, az anyád! Gyújtás! Beletaposott a gázpedálba és nem túl finoman a kuplungba is, mire a teherautó mozgásba lendült. Mariketa most az egyszer örült a kuplung égett szagának. Az út iszapos volt. Az eső hol elállt, hol mennydörgős zuhatagokban szakadt tovább. Kifarolt, miközben azzal bajlódott, hogy működésbe hozza az ablaktörlőt, de az eső így is a szemébe záporozott. Megpördült, túl gyorsan hajt… túl gyorsan hajt! Muszáj, különben elkap… Amikor bukkanóhoz ért, és kis híján kirepült a kocsiból, becsatolta a biztonsági övet. Hunyorogva nézett körül. Felismerte a környéket, emlékezett az utat szegélyező meredek szakadékokra. Túl gyorsan! A fejét rázta. Nem, inkább kockáztatja, hogy a mélybe hajt, mintsem hagyja, hogy a fenevad a magáévá tegye! Ismét megborzongott, ahogy felidézte MacRieve-et, hátborzongató sze-

261

mének őrült pillantását, a szája sarkából és az agyaráról csorgó vért, a méretét. És ez akar vele… párzani! Hogy a bőrébe mártsa vértől csöpögő agyarát!? Nem! Koncentrálj! Képes rá, el tud menekülni! A karjába törölte ázott arcát… A reflektor fényében szem villant. Az övé! A fékbe taposva félrerántotta a kormányt. A teherautó forogni kezdett. A kerekek vadul kipörögtek… a jármű feneke megdőlt és lecsúszott az út széléről, majd megállt. A futómű megsüllyedt a sáros földsávon. Menekülnie kell! Reszkető kézzel babrálta a biztonsági övet, próbálta kikapcsolni. Az egész út megindult. Sikított. A teherautó oldalvást csúszott lefelé a meredek partoldalon, majd elakadt egy tuskóban, és a levegőbe emelkedett. Amikor visszacsapódott a földre, csaknem kilencven fokos szögben száguldott le orral előre. Mariketa behúzta a kéziféket. Az első lökhárítót egymás után nyársalták fel a keményfa ágak, de a teherautó csak nem állt meg. Egyre nőtt a sebessége, a szélvédőnek széles levelek csapódtak. Amikor betört az üveg, ismét elsikoltotta magát. Jaj, egek, ne… Már közel volt a szakadék széle. Ahogy arca elé emelte a karját, teste kilőtt, csak a biztonsági öv rántotta vissza. Elakadó lélegzettel engedte le a karját. Kinyitotta a szemét. MacRieve állt előtte – elkapta a teherautót. Hallotta, hogy karmai a motorháztetőbe vájnak, ahogy küszködik, hogy megtartsa a párkányon. A fényszóró megvilágította véres arcát és ruháját, erőlködő izmait. Átalakult testének ereje elképesztette a lányt. – Szállj… ki! – bömbölte azon a vadállatias hangon. – Magasabbra… most!

262

Mariketa elkerekedett szemmel ügyetlenkedett a biztonsági övvel. Nem engedett. Nem… nem… ilyen hülyeség csak a moziban történhet! Az eső ismét rákezdett, mintha dézsából öntenék. A teherautó alatt megmozdult a talaj, meglazult, ragadós lett, lazult… Mariketa megdermedt. MacRieve szemébe nézett. MacRieve a motorháztetőn áthágva egy szemvillanás alatt odaugrott. Két sebes mozdulattal levágta róla a biztonsági övet, és a vállára vetette őt. Végigszaladt a teherautó hosszán, hogy talajt érjen fölötte, de lába alatt beomlott a föld.

263

40. FEJEZET

Bowe csak egyet tehetett, amikor zuhanni kezdtek a párkányról: Mariketára fonódott, és imádkozott, hogy megvédje. Estek… szorosan magához szorította, legbelül tombolt benne a félelem, nehogy a lánynak baja essen. Leértek… a mély vízbe? Pislogott, legszívesebben felüvöltött volna, hogy ilyen mázlijuk van. Nincs idő. Zúgók kapták el őket. Ahogy előrezúdultak, MacRieve maga fölé emelte Mariketát, hogy a lány levegőt vehessen, és addig tekergett, míg pajzsként védte a sziklákkal és uszadékokkal való ütközéstől. Akárcsak a múltkor, menekülne a lány, de nem hagyja, hogy még egyszer meghaljon. Harcba szállt az áramlattal, és kievickélt a partra. A folyóból szabadulva kilökte a partra, s végigtapogatta sérülések után kutatva. Egyet sem talált. Biztonságban van. A nője… sértetlen! Többször is kockán forgott az élete – az ő szíve meg minden egyes alkalommal majd kiugrott mégis sikerült megóvnia a sérülésektől ebben a káoszban. Mariketa négykézlábra vergődött, de nem jutott messzire, hasra vágódott. MacRieve elterült mögötte, kapkodva szedte a levegőt. Több golyó érte, mint hitte, de eddig nem érezte őket. Sebei lassan elgyengítették. Fogalma sem volt, meddig fekhettek így, de amikor az eső

264

alábbhagyott, és a hold magasan járt, nője illata elsöprő erővel tört rá. Ellenáll a szükségnek… a hajtóerőnek… küzd az Ösztön ellen: Tedd a magadévá, ami a tiéd! Erős a lány! Erős, igen, de undorodik tőle, attól, amivé vált – kábult arcára kiült a leplezetlen visszatetszés jóval azelőtt, hogy az életét kockáztatva menekült volna előle. Megint. Behunyta a szemét, gyűlölte az égieket azért, ami volt… Mariketa felpattant és elrugaszkodott, sebességével egészen meghökkentette MacRieve-et. – Ne, ne menekülj előlem! Menekül előle… a legrosszabb, amit tehet… Így csak még jobban megvadul érte. Könnyedén beérte, ugrásra készen megfeszült. Előrevetette magát, és megmarkolta a bokáját. Mariketa hiába sikoltozott, maga mellé húzta. Mariketa eszét vesztve mászott a sárban, csakhogy MacRieve satuba fogta a bokáját. – Nem menekülhetsz… – recsegte nehézkesen mögötte. Hogy a pokolba ne! Mariketa hátrarúgott a bakancsával, sarka telibe találta MacRieve arcát. A retorzió azonban csak morgás és fenékre paskolás volt. MacRieve kiköpte a hátsó fogát, amely a rúgástól kiesett. Híre-hamva sem volt benne annak a tomboló dühnek, amire Mariketa számított. Fokozatosan felhagyott a viaskodással, de annyira félt hátranézni… Amikor végül mégis hátrasandított, látta, hogy az eső és a folyó lemosta a vért MacRieve szájáról, arcáról, ökölbe szoruló kezéről és karmairól. Halványkék szeme az övébe fúródott; korábbi bősz haragja elszállt. Már a vonásait sem találta olyan hajmeresztőnek. Nem lát-

265

szott többé szörnynek, csak egy momentán ismeretlen hímnek, akit állatias erő hajt, hogy magának követelje azt, ami szerinte az övé. – Ne menekülj előlem… Mariketa feléje araszolt, ez nyilvánvalóan összezavarta MacRieve-et. – Nem fogok… – Szavaira MacRieve szeme kigyúlt a gyötrelemmel vegyes megkönnyebbüléstől. – Csak… csak még sosem láttam hozzád foghatót, és inamba szállt a bátorságom. – Kéne… ha tudnád, mire van szükségem, mit akarok… csinálni… – MacRieve egyetlen mozdulattal lehasította róla a sortot. – Ne, a francba! Csak adj egy, csak adj egy percet, hogy megemésszem! MacRieve azonban maga alá szuszakolta a lányt, és nekilátott leharapdálni róla az inget. Mariketa sikított: – Ne! Fény robbant. A szeméből és kezéből áradó erő egy pillanatra elvakította Mariketát. Nagyokat pislogva kinyitotta szemét, ami rögtön tányérnyira nőtt. MacRieve, mint akit megkötöztek, egy öles kapokfának nyomódott, karja hátraszegezve, tenyere a háta mögött egy vaskos tuskónak szorult. Szent szar! MacRieve hánykolódva próbált szabadulni, karma a barázdált kéregbe vájt. De bármivel kötözte is meg Mariketa, az állta a próbát. – Kár a gőzért, úgysem szabadulhatsz! Csak kárt teszel magadban. – Mariketa egy idő múlva rájött, hogy MacRieve nemcsak a varázslat ellen küzd, hanem saját teljes átváltozása ellen is. Ekkor bizonytalanul felemelkedett, és átvágott hozzá. – Miért nem adod fel végre? A férfi szeméből sütött a vágy. – Akarlak.

266

Amikor Mariketa végre elszakította tekintetét MacRieve arcáról, látta, hogy a ruhája lyukas, mint a szita. – Ó, egek, meglőttek! Hányszor? Hogyan voltál képes tartani a teherautót? És kihúzni kettőnket a folyóból? Mintha büszkeség töltené el, MacRieve leheletnyit felszegte az állát. – Megóvtalak. Mariketa szíve megolvadt. – Valóban, Bowen. Kiszabadítottál és megóvtál. – Az egész vérengzés arra szolgált, hogy megvédje őt, ez volt az oka, mert azok az alakok azt tervezték, hogy újra meg újra bántani fogják őt. Bowen miatta gyilkolt annyira kegyetlenül. Cserébe most ő is meg akarta védeni a férfit, begyógyítani a számtalan sebet, amelyeket miatta kapott. – Bocsáthatok rád varázslatot? MacRieve buzgón bólogatott. – Üss ki… eszméletlenre… verd a fejem a sziklába… tudod, megteheted! – Nem pont erre gondoltam. – Gyanította, hogy elég messze sodorta őket az áramlat a bunkertól, mindenesetre megkérdezte: – Éreznéd a szagát, ha valaki közeledne? – Igen. Senki sem jön a közeledbe. Mariketa bólintott. – Bowen, egy darabig így maradsz, jó? – motyogta, s elkezdte kihámozni a ruháiból. Amikor megszabadította golyó lyuggatta ingétől, rájött, hogy ő mozgathatja a férfi végtagját és kezét, és kedve szerint pakolhatja ide-oda, míg a férfi moccanni sem bír. Ez aztán a fifikás varázslat! Mariketa hatalmasnak érezte magát, nyeregben volt. Micsoda váltás ez ahhoz képest, ahogy nemrég Bowen elől menekült, meg hogy fegyverrel kényszerítették abba a gyászos bunkerba. Levette MacRieve bakancsát, aztán óvatosan lehúzta farmerjának domborodó cipzárját. Érezte, hogy a férfi teste bele-

267

reszket a várakozásba, hallotta a mellkasából feltörő halk morgást, amikor erekciója előugrott. A vérbő hímtag csúcsa csillogott és feléje ágaskodott. Miközben lehúzta róla a farmert, haja végigsöpört rajta. MacRieve sípolva levegő után kapott. Mihelyt lekerült róla a ruha, Mariketa sepregető mozdulatokkal dörzsölte a bőrét, ahogy más boszorkányoktól látta gyógyítás közben. Minden egyes seb fölött átforrósodott a tenyere. Tudta, hogy gyógyítja a férfit, és valahogy elolvasztja a töltényeket. MacRieve szeme megrebbent erre a furcsa – ámbár cseppet sem kellemetlen – érzésre. Amikor Mariketa elvette a kezét egy helyről, a nyomában csak sima, sértetlen bőrfelület maradt. Miközben így ellátta MacRieve sebeit, bebarangolta testét, ismerkedett új alakjával. A féktelen harag és vér nélkül… Azt hiszem, képes vagyok vele megbirkózni. Miközben így cirógatta, ő maga is izgalomba jött a férfitól. Pompás izomzata és toronymagas alakja megnőtt, de a rajta vibráló fenevad képe és megváltozott teste alatt a bőre nagyon hasonló volt. Mögéje nyúlt, végigtapogatta a lapockáját és hátul a combját, mert lőtt sebeket keresett. MacRieve belenyalt és belecsókolt a nyakába, miközben egyik kezét a hátán húzta végig, a másikat kőkemény izmú hátsóján. Csak akkor döbbent rá, hogy egy csupasz, szinte teljesen átalakult vérfarkast tart sakkban, amikor az megcsipkedte a fogával a nyakát. S most azt csinálhat vele, amire csak kedve szottyan. Ebben a pillanatban jött rá, mik a szándékai a férfival, s meglepődött, milyen erősen elszánta magát rá. Valahogy… teljesen a magáévá teszi MacRieve-et.

268

41. FEJEZET

Nem menekül el, gondolta Bowen elhűlt megkönnyebbüléssel, noha egyre nőtt benne a nyomás, hogy a magáévá tegye és megjelölje. Miközben tusakodva próbált szabadulni a fogságból, ráébredt, hogy Mariketa jobban meg tudja vizsgálni így, a fának szegezve, s talán a félelmét is leküzdi. – Nem találsz visszataszítónak? – Ha nem úszol vérben, és nem az csöpög a méretes agyaradról, akkor nem – jelentette ki Mariketa tárgyilagosan, miközben eszméletlenül puha kis kacsójával dögönyözte. – Nem fogok hazudni neked. A frászt hoztad rám. De azt hiszem… azt hiszem, egyre jobban hozzád szokom. – Még úgy is, hogy… ilyen vagyok? Azok után, hogy öltem? Mariketa bólintott. – Jobb hely lett a világ most, hogy végeztél azokkal az alakokkal – mondta. – És neked nincs kifogásod az ellen, amit csinálok? Mariketa folytatta a kérdezősködést, hogy MacRieve kellemesen érezze magát. A férfi nem érzett több sérülést a testén, Mariketa ennek ellenére tovább simogatta; de miért? Aztán MacRieve orrát megcsapta a lány növekvő gerjedelmének átható illata. Minden izma megfeszült. – Engedj szabadon! – Mariketa ilyen állapotában is kívánja, és felkészül a teste a befogadására, pedig még hozzá sem ért!

269

– Nem tehetem – felelte a lány. – Nem! Hadd szokjam egy kicsit a helyzetet! Természetes, hogy tartózkodó. Ha választania kell, MacRieve inkább szavazott volna az ódzkodásra, mint az undorra. – Akkor csupaszítsd le magad! Mariketa elhúzta a kezét, és kibújt átázott felsőjéből, de a melltartónál habozott. MacRieve bólintására végül felfedte két telt, krémszínű halmát. MacRieve a végtelenségig elgyönyörködött volna a keblében. Mellbimbója ugyanolyan rubinvörös volt, mint az ajka, az a fajta vonzó vörös, amitől őrjöngve a szájában akarta érezni. – Le mindent! – MacRieve repesve bámulta, kocsányon lógó szeme a lány minden mozdulatát követte a vetkőzés során. Tudta, hogy gyönyörű, esőcseppekkel borított bőre rugalmas lenne a nyelve alatt. Mariketa megszabadult a ruháitól, aztán visszatért MacRievehez, és gyúrta-markolászta, melle a férfi mellkasához ért. Nem telt bele sok idő, s úgy tűnt, keze mintha már mindenhol járt volna, s a férfi minden porcikájával ismeretséget kötött. MacRieve megborzongott, lába elgyengült. – Mit csinálsz… velem? Rekedt szirénhang: – Nem tudom. Csak megtörténik. – Őrjítő… ez… kibaszottul jó… Szava elhalt, amikor Mariketa letérdelt elé. Hitetlenkedve nézte, ahogy kezébe veszi a vesszejét, és döbbent arcával végigcirógatja. Álmodik… biztosan. Ez a lány nem lehet valós. Egyenest az álmaiból lépett elő ez a nő! És úgy bámul fel rá, hogy szeméből süt a… a vágy. Szerszáma csúcsán érezte Mariketa meleg leheletét, mielőtt gyengéden megnyalta a hasítékot. MacRieve felüvöltött. Próbálta mozgatni fának szegezett csípőjét, hogy minél beljebb hatoljon a nedves, vörös ajak közé.

270

A nyelvére tapadó leheletnyi só csak fokozta Mariketa sóvárgását és már-már kínzó vágyát. Bowen úgy bámult le rá álmélkodva, mintha eszébe akarná vésni a látványt, ahogy kielégíti őt. Teste készségesen válaszolt. Amikor a lány tövétől a hegyéig végignyalta a vesszejét, MacRieve vad káromkodásba fogott. A súlyos zacskójára tapadó nyelvtől azonban elakadt a lélegzete. Aztán Mariketa mélyen bevette a szájába a síkos csúcsot, s MacRieve vadul rázkódott, mellkasán az erőlködéstől hullámzottak az izmok. Hímtagja lüktetett a lány ajka között, s Mariketa válaszul nyögött. Mivel nem bírta egész hosszában bevenni, a kezével is kényeztetni kezdte. Érezte a tenyere alatt, mint dagad a hímtag töve, milyen vastag az ondótól. Öle görcsbe rándult, alig várta, hogy MacRieve megtöltse. Minél közelebb járt MacRieve a csúcshoz, annál jobban küzdött, hogy egyre mélyebbre hatoljon a szájában. Aztán mintha megrázta volna magát. – Ne így! – fuldokolta. – Benned akarok lenni! Mariketa ugyan egész éjjel szívesen kényeztette volna a szájával, de ő is magában akarta érezni a férfit. Így hát egy utolsó nyalintással elengedte, és felállt. A kivitelezési lehetőségeket tanulmányozva azon tanakodott, hogyan lenne a legbiztonságosabb. Aztán döntött, kezével a férfi vállára nehezedett. Mindketten térdre ereszkedtek, s MacRieve karja még mindig hátrafeszítve lecsusszant a fa törzsén. Mariketa félrebillentett fejjel tárta szét a térdét, hogy még alacsonyabban legyen. Amikor többé-kevésbé egy vonalba kerültek, megfordult, hátratolatott, és a meredező hímtag hegyére csücsült. – Beléd! – üvöltötte MacRieve elkínzottan, amiért nem hatolhat be. – Tedd be! Mariketa a mellkasának dőlt, odafordult, végigcsókolta a

271

férfi nyakát, és azt mormolta: – Készen akarok állni a fogadásodra! Légy türelemmel velem… – Kurvára próbálok! A boszorkány megragadta MacRieve egyik kezét, magához vonta, és ujjaival morzsolgatni kezdte a mellbimbóját. Másik kezét lejjebb engedte, lapos hasa és a gyűrű alá, mely annyira felizgatta a férfit. Egész tenyerét a lába közére tapasztotta. MacRieve megérezte markában a nedvességet és felüvöltött. Fojtogató tehetetlenség – érezni, hogy milyen nedves, de mégsem csúsztathatja nyelvét vagy szerszámát a combja közé… Aztán Mariketa magába vezette a férfi egyik ujját, és halkan nyögött, ő pedig észvesztve dörgölődzött arcával a lány nyirkos arcához és nyakához. Majd a második ujj. Ezt a kínzást! – Annyira szűk! Mariketa ki-be jártatta MacRieve ujjait, hogy felkészüljön, a férfi meg bömbölt a kíntól, kis híján belebolondult. Hímtagja sajgón lüktetett, rángott a lány lába között, minden egyes vad szívdobbanásával megvonaglott. – Beléd! Most! Mariketa reszketegen bólintott, kihúzta öléből a férfi ujjait. Kezét áthelyezte a mellére, aztán nekilátott, hogy magába vezesse a hímtag végét. Ahogy próbálta befogadni, MacRieve érezte rajta, hogy reszket, s hallotta, hogy sípolva szedi a levegőt. – Mélyebbre! – követelte. – Még többet! Mariketa azonban nem tudta magát többre rávenni. – Istenek… – Lihegve mozgatta csípőjét a szerszámán. Hirtelen elállt az eső. Feltámadt a szél, végigsöpört átforrósodott bőrén, s ahogy a felhők elvonultak, kitisztult az ég. A

272

lombsátron át lesütött rájuk a hold. MacRieve érezte, hogy hím tagja, akárcsak a bőre, felhevül a holdfényben, miközben arra vár, hogy megmerítkezzen végre a lány ölében. Látta, hogy társa makulátlan bőre holdfényben fürdik: hófehér válla, dereka s rajta a tetoválás, mely annyira vonzotta a tekintetét, gömbölyded segge, mely rajta lovagolt. – Az ízed! Mariketa magához nyúlt. Ujját MacRieve szájához emelte, aki bekapta, s miközben lenyalta ujjbegyéről az ízt, morgott élvezetében. – Bowen, elfogok… – A szavak sikolyban értek véget, ahogy megindult a csúcsra. MacRieve épp csak annyira volt mélyen, hogy érezze, Mariketa öle megszorongatja, s mohón a jussát követeli tőle. Az égre üvöltve azonnal csatlakozott hozzá. Szerszámának csupán a vége volt ugyan a lányban, mégis forrón kilövellt. Kéjesen beleborzongott, hogy megtöltheti magjával. Még akkor is lövellt… amikor a hold hatalma egyszerre erősebbnek bizonyult a lányénál.

273

42. FEJEZET

MacRieve hátravetette a fejét. A mellkasából feltörő kísérteties ordítást visszaverte a dzsungel, és a lányban rezgett tovább. Mariketa érezte, ahogy az ölébe ékelődött hímtag széles csúcsából vad áradat lövell belé. A hold ekkor bizarr, ezüstös ragyogással áthatolt a fákon, és a lány tudta. Tudta, hogy MacRieve túl erős ebben az állapotában, hogy bármely általa megidézett varázslat a fogságában tartsa. S jóllehet alig egy perce élvezett el, továbbra is kemény maradt benne, izmai nem lankadtak el. Mariketa hévre és szenvedélyre vágyott. Nagyot nyelt. Behunyta a szemét, és erőt vett magán. Hát most megkapja! Pillanatokkal később MacRieve eltépte magát a fától, és négykézlábra lökte őt. A nyakszirtjére tenyerelt, lenyomta felsőtestét, és az egész nyakát beterítő kezével a földhöz szegezte. Miután mozdulatlanságra ítélte Mariketát, nekilátott, hogy centiről centire haladva, lassan megtöltse a szerszámával. Mariketa sikított a gyönyörtől. MacRieve hamarosan már annyira benne járt, amennyire Mariketa csak lehetségesnek tartotta, de a férfi a csípőjét mozgatva folytatta a nyomulást, és még jobban behatolt. Miután ilyen mélyen beágyazta vesszejét, valahogy sikerült úrrá lennie magán, hadd szokja a méretét a lány. Nemsokára

274

Mariketa még többért nyöszörgött. Ekkor a férfi szorosan átkulcsolta a derekát, és egyetlen kemény, gyors lökéssel belédöfött. – Istenek! – kiáltotta Mariketa. – Csináld újra… És MacRieve újra meg újra megismételte. Mariketának csattogott a foga a lökések erejétől, de a végletekig élvezte, tetszett neki MacRieve merevsége és a fülébe dörgő, vadállatias hang. – Olyan jó és nedves… az öled. Örökre benned maradnék. Mariketa hátranyúlt, hogy a markába vegye a súlyos zacskót. MacRieve elégedetten morgott, aztán kényszeredetten félretolta a kezét. – Nem fogok… elélvezni… mielőtt készen állok. – Hátrafeszítette Mariketa karját. – Nem hagyom, kis társam. Ez volt az első alkalom, hogy MacRieve ilyen helyzetben a társának hívta. Mariketa tudta, ha a férfi teljesen elfogadja társaként, csak egyféleképpen végződhet az este. És nem tehet mást, mint megadja magát a háta mögött ügyködő fenevadnak. MacRieve elkapta Mariketa karját, és a könyökénél fogva felhúzta, hogy vasmarkával előre-hátra tolja a testét saját csípőjének őrült iramára. Mariketa mellkasa megfeszült. Nyirkos bőrén simogatásként süvített végig a szél. Ez mennyei! Mariketa próbált szabadulni a fogságból, hogy megérintse, de a férfi szilárdan tartotta a könyökét. – Meg kell… hogy jelöljelek. Hogy az enyém vagy. Bár Mariketa félt a harapásától, e pillanatban bármit megadott volna neki. – Igen, jelölj meg! MacRieve felszisszent, vesszeje lüktetett a lányban. – Nem is tehetnél… jobban a kedvemre! Mariketa ugyancsak beleremegett a várakozásba. Fájni fog? Sírva fakad? De tudta, hogy nincs visszaút. Az egész élményre befizetett. Nem kerülheti el.

275

MacRieve a nyaka és a válla közé tapasztotta a száját. Hangos morgására Mariketa megriadt, egyszersmind izgalomba jött. Érezte, hogy MacRieve megnyalja izmos nyelvével… Agyarak szúrták át a bőrét. Felsikoltott fájdalmában és döbbenetében, mert váratlanul vad orgazmus száguldott rajta végig. Zabolátlanságában ívbe feszítette MacRieve alatt a hátát, széttárta a térdét, és csípőjével öntudatlanul még többért vonaglott. MacRieve anélkül, hogy kihúzta volna az agyarát, tovább pumpálta, mintha esze ágában sem lenne elengedni, miután sikerült a magáévá tennie. Mariketa már azt hitte, többet nem bír elviselni, amikor érezte, hogy MacRieve minden porcikája megfeszül, aztán brutálisan vicsorogva, erős, perzselő hullámban elélvez, miközben egyre csak pumpál. MacRieve végül elengedte, s rázuhant, bár még mindig felalá mozgott, mintha egybevegyült nedveiket akarná kiélvezni. – Sosem engedlek el. – Pihennem kell, Bowen. – Aznap késő éjszaka Mariketa teljesen lestrapált teste mindenütt sajgott. – Nem vagyok elég erős, hogy órákig csináljuk. Kérlek, hadd pihenjek egy kicsit… – Aludj! – MacRieve nem húzta ki magát belőle, csak hozzásimult, és oldalára hengeredett. Miközben benne maradt, megmarkolta a lány lába közét, magához vonta, és a szeméremdombján tartotta a kezét. Birtoklón. Mariketának majd leragadt a szeme, de még látta, hogy indák növik be. Boszorkány, természet, jó. Épp ellazult, amikor megérezte, hogy MacRieve megfeszül mögötte, még közelebb húzza magához, és védelmezőn átveti rajta a lábát. Majd felemelkedik és tétován beleszagol az indákba. De nem rángatta arrább, pedig szoros ölelése azt jelentette, hogy őt is beburkolja a növény.

276

Az elalvás határán Mariketa odasúgta neki: – Minden rendben, Bowen. – És MacRieve nem ellenkezett. Amikor felébredt, még mindig sötét volt, de az indák eltűntek éppúgy, mint a horzsolások a tenyeréről meg a térdéről, és az izomláza is. Bowen a könyökére támaszkodva nyújtózkodott. Mariketa látta, hogy a fenevad képe halványulni kezd rajta, és halványkék szeme egyre sötétül. MacRieve a kezébe vette az arcát, és annyira eltelt érzelmekkel, ahogy kérdőn ránézett, hogy Mariketának könny szökött a szemébe. MacRieve puha csókokat szórt a homlokára, szemhéjára, orrára. Míg a lány korábban a kéjtől bezsongott fenevadat látta, most annak lehetett tanúja, miként hálálkodik társának, aki kielégítette. MacRieve pillantása a nyakára siklott. Mariketa többször észrevette az éjszaka folyamán, hogy a harapásnyomot nézi, s büszkeség és megkönnyebbülés tölti el, amiért megjelölte. – Begyógyult a bőröd. De a jel megmarad. – Hangja kezdett visszaváltozni normálisra, pedig Mariketa már hozzászokott vadállatias hangjához meg reszelős morgásához, és előre örült, hogy a következő hónapban megint hallhatja. Összehúzta a szemöldökét. Ilyen sokáig együtt lesz MacRieve-vel? – Örökre az enyém vagy. Hát legalább az egyikük ezt hiszi. És ki tudja, mit történik köztük? MacRieve új magasságokba emelte, olyan dolgokra kényszerítette, amiket sosem feltételezett volna a testéről. Lassan hatalmába kerítette a férfi iránt érzett gyengédség. Ki tudja, mi lesz? – Még egyszer kellesz hajnal előtt. Mariketa lelkesen bólintott. MacRieve lenyúlt kettejük közé, megragadta vesszejét, és elhelyezkedett. Ahogy egymáshoz értek, hátravetette a fejét, Mariketa ívbe rándult, mintha ez lenne

277

az első egyesülésük. A férfi meggörbítette csípőjét, és fokozatosan elmerült, szinte tövig. – Nem tudok betelni veled! – szűrte. Az éjszaka tomboló irama szelídült. MacRieve ismét a könyökére ereszkedett, míg a bőrük egymáshoz nem ért. Kényelmesen mozogva megcsókolta a lányt, miközben csípőjével szakavatottan körözött, s vesszejével egyre beljebb, egyre mélyebbre nyomult. Anélkül, hogy gyorsított volna ritmusán, addig ismételte ezt, míg Mariketa lihegni nem kezdett, és felkiáltott: – Bowen… – Megismerem a nőm hangját – recsegte MacRieve. Mariketa tudta, mennyire duzzadt a hímtagja, és milyen közel jár a kielégüléshez, ennek ellenére fogcsikorgatva, mégis tovább döngette kimért lökésekkel, míg eljuttatta őt a csúcsra. Mariketa belesikoltott az éjszakába, háta ívbe görbült, s lába a férfi derekára feszült. – Annyi mindent adsz… nekem! – MacRieve felüvöltött, teste mozdulatlanságba dermedt, majd féktelen mozgásba lendült a lány combja közt. Mariketa mosolygott a beléáradó mámoros forróságtól, miközben MacRieve a fülébe morogta… – Mariah!

278

43. FEJEZET

Ébredéskor Bowe karja üres volt, eltűnt belőle a meleg, dús idomú boszorkány. Ez igen felbosszantotta. Kábasága csak nem akart múlni, s kénytelen volt ráébredni, hogy Mariketa elaltatta – egy újabb tetves varázslattal. A szentségit, de miért? Beleszagolt a levegőbe, hogy megtudja, merre lehet, de rögtön felült, mint aki rugóra jár. Elnyelte a föld. Tán túl durván viselkedett vele? Megint ráijesztett? Mi másért menekülne el? Ekkor vette észre, hogy közvetlenül mellette Mariketa szándékosan megtisztított egy kis területet a bozóttól, és pedáns betűkkel rótta a sárba: Faszfej! A nevem MariKETA! A pokolba veled! A BOSZORKÁNY, aki épp hátborzongató igézeteket szór valahol. MacRieve a földre rogyott, arcát felemelt karjába temette, s halkan szitkozódott. Csak nem Mariah-nak nevezte az éjszaka? Ó, a fészkes fenébe! Jaj, Bowe, ezt bizony elbaszarintottad! Mariketa nyilván tajtékzik. Vagy még rosszabb, szenved. A boszorkány hihetetlen gyönyörben részesítette, ő pedig így há-

279

lálta meg? Mindent szeretett Mariketában és az együttlétükben. Bőrének mámorító ízét, a testét nyaldosó, nedves kis nyelvét, amikor vakmerően végignyalta. Ahogy önfeledten a vállát harapdálta, az izmaiba sikított, és a fenekébe vájta a körmét, amikor hátulról a magáévá tette… ennek már az emlékére is merevedése támadt. Olyasfajta gyönyörrel ajándékozta meg, amilyenre egész, hosszú életében várt… Én meg azzal hálálom meg neki, hogy egy másik nő nevén szólítom! Felnézett a karjából, és pislogott. Feje fölött, ötemeletnyi magasságban, egy fa legfelső ágán himbálódzott a farmerja és a bakancsa. Felkelt, eltökélte, hogy megtalálja Mariketát, és elnyeri a bocsánatát. És akkor az istenek segedelmével ott kezdik, ahol tegnap abbahagyták. Beleszagolt a levegőbe. Mintha a déli part irányából elcsípte volna az illatát. Mariketa jól leplezte mágiával a nyomát és az illatát. Egyvalamit azonban nem értett: MacRieve-nek nincs szüksége a nyomára, hiszen ő alig pár helyre mehet. A férfi akár ezerszer végigvágtat oda-vissza a partra, és minden lépést kiélvez, ami közelebb viszi hozzá. MacRieve ismét felsandított a farmerjára, és meglepetten hallgatta saját mély hahotáját. Mariketa irányába fordulva elvigyorodott. De szereti e kis játékokat! – Tisztázzunk valamit! A kirándulásod biztonságosabb tevékenységei közé tartozott, hogy egy begerjedt lykae becserkészett a dzsungelben? – kérdezte Carrow. – Pont ezt magyarázom! – Mariketa megigazította az üdülő telefonját a vállán, és ismét nagyot kortyolt az italából, a rózsa-

280

szín papírernyős, jégkockás whiskyből. Tragikomédiába illő módon jutott el a belize-i tengerparti üdülőbe, ahol megigézte az igazgatót, aki erre boldogan állta szállodai számláját. Varázslat… jó! – Megmondtam, hogy ne menj egyedül, nem? – veszekedett Carrow. – Mit mondtam? Miközben Carrow elismételte, Mariketa engedelmesen vele dünnyögte: – Darwin szerint a fajtád pusztulásra kárhoztatott! – Igen, ezt mondtam. Azok után, amiken keresztülmentél, csodálkozom, hogy még élsz és virulsz. Nemcsak hogy élt és virult, de letusolt, új strandruhába és szandálba bújt, melyekre az üdülő szuvenírboltjában tett szert, és korlátlanul fogyasztott a bárban, míg várta a hazafelé tartó repülőjáratot. – Nos, legyen ez a bejelentkezésem a Házba, hogy elhárítsuk a katasztrófát. Egy nap késéssel. Remélem, szóltál mindenkinek, hogy soha életemben sehova nem érkeztem pontosan. – Katasztrófa elhárítva. Már hívott valami Hild nevű fazon. Aztán néhány órája felbukkant egy Rydstrom nevű démon. – Na ne! – Na de! Nem voltam jelen, de a fülembe jutott, hogy bármerre fordította zöld tekintetét, a boszorkányok letolták a gatyájukat, és közszemlére tették a bugyogójukat. – Carrow, így kapnak szárnyra a pletykák – rótta meg Mariketa. – Említette a csapat többi tagját? – Azt mondta, végül mindenki szépen kimenekült. – Amikor Mariketa felsóhajtott, Carrow hozzátette: – Hagyott egy számot. Tudod, én elmesélném neki, hogy jól vagy, egy vacsora és néhány ital mellett! Mariketa nem tehetett róla, elvigyorodott. Lehet, hogy

281

Rydstrom áldani fogja, lehet, hogy elátkozza ezért, de így szólt: – Jó, hívd fel! Mondd meg neki, hogy ma reggel még mindketten megvoltunk MacRieve-vel! – Szóval, gépre szállsz, mielőtt rád talál a nagy és gonosz, névtévesztő farkas? – Az fix. – A rohadék… Mariah-nak nevezte! Csak ennyit jelent neki? Pótszert? Másodhegedűst? Kibaszott tartalékcsapatot? A gondolatra még jobban felháborodott, mert tegnap éjszaka… Bowen MacRieve totálisan alkalmatlanná tett más fickók számára. Szinte azt kívánta, bárcsak ne tudná, hogy létezik ilyen szex, vagy legalább azt ne, hogy amit a múltban mámorító gyönyörnek hitt, az csupán cseppnyi érintés a végtelen óceánban. Boszszúsan dobolt az ujjával a korláton, és intett a mixernek egy újabb italért. – Jól sejtem, hogy nem sikerült nagy gépet kerítened? – kérdezte Carrow. – És Xanaxot se tudtál szerválni? – Nem és nem. – Mariketának annyira tele volt a puttonya a tartalékcsapattal, hogy inkább hajlandó volt felszállni egy kisgépre. – De mázli, hogy egyáltalán repülhetek. Mellesleg whiskyvel gyógykezelem magam. Hét körül landolok, úgyhogy gyere ki értem, ha megvan még a jogsid, és vakard le a részeg seggem a repcsiről! – Úgy lesz. De Mariketa, figyelmeztetlek, lehet, hogy nem látsz tisztán vérfarkas kérdésben, mert hát, ugye, van ez a kis ügyed. – Ez meg mit akar jelenteni? – Csak azt, hogy túlságosan a lelkedre veszed! Gondolj bele, amikor a lykae legutóbb ugyanilyen helyzetbe került: a társával rohangászott és hancúrozott, vagy minek hívjátok, amit csináltok, egy Mariah nevű nőszeméllyel. Múlt éjszaka, amikor farkasos volt, és meggárgyult a holdtól, és mit is mondtál?…

282

száznyolcvan éve először készült kettyintésre, lényegében lefelejtette a ketát a nevedről. Szemet hunyhatnál felette! De ha akarod, úgy elvarázsolom, hogy egy portörlőbe zúg bele. Rajtad áll. Viszont ha a szex tényleg olyan… – Kataklizmaszerű? – Aha, már legalább harmincadjára szajkózod, te részeges kis whiskyvedelő. Szóval, azt állítod, nem akarod, hogy elkapjon? Egyáltalán nem? Mariketa felsóhajtott. – Talán… ha ő akar engem. – Akarlak, leányzó! Megperdült. MacRieve! A férfi új ruhában feszített, úgy tűnt, frissen tusolt, és higgadtan hűs volt. – Hogy a frászkarikába értél ide ilyen gyorsan? – Hiányoztál, boszorkány. Hanyatt-homlok rohantam. És most tedd le szépen azt a rohadt telefont! – Jaj, nagy Hekaté, ez az ő hangja? – kiáltotta Carrow. – Épp most volt egy orgazmusom! Cseréld le a névtábládat, ha muszáj, és tégy meg mindent az entyempentyemért! Ne feledd, a jó barát hagyja, hogy a másik kivegye a… Klikk. – Mióta vagy itt? – Egy órával utánad értem ide. – Ilyen lassú lennék? – Ilyen gyors vagyok. Jöttem volna előbb, de rengeteg elintéznivalóm akadt. – Az italt fixírozta. – Mi az istennyilát művelsz? – Toroköblítőt szlopálok. – Minek? Mariketa vállat vont. – Kis gép, nagy félsz. MacRieve szippantott egyet. – Ez whisky? Ki whiskyzik a strandon?

283

– Szerintem tuti pia. Hogy találtál rám? – Jól álcáztad a nyomodat. Én viszont jó vadász vagyok. – És roppant szerény! – Nem kellett volna úgy faképnél hagynod! Mi a jó büdös francot képzeltél, hogy ismét ilyen veszélynek tetted ki magad? Azt hittem, létezik köztünk egyfajta… egyetértés. – Igen. Aztán egy másik nő nevén szólítottál! – Csak kis híja volt, hogy MacRieve arca nem rándult meg kínosan. – És akkor rájöttem, hogy félreértettem az egyetértésünket. MacRieve könyökön ragadta, és egy hibiszkuszokkal szegélyezett udvarba kormányozta. – A pokolba, boszorkány, nem megy egyik pillanatról a másikra, hogy elfelejtsek valakit, aki ilyen fontos szerepet játszott az életemben. Ha ilyen sokáig gondol az ember valakire, egykét hét nem törli ki. Mariketa csettintett az ujjával, és kijelentette: – Pontosan. Egy-két hét nem törli ki! Sem egy év! Sem egy örökkévalóság! Sosem leszel boldog nélküle! – Már nem hiszem ezt. És megígérhetem, hogy többé nem fordul elő. – Nem tudom, mi a zavaróbb… az, hogy egy másik nő nevén szólítottál, vagy az, hogy mostantól tudatos erőfeszítésedbe kerül, hogy ne szólíts úgy. Egykutya, mindenképpen rá gondolsz! – Ha azért akarsz elmenni, mert kétkedsz, és rossz előérzeted van a tegnap éjjel történtek miatt, akkor menj! De azért ne menj el, mert azt hiszed, egy másik nőt részesítek előnyben veled szemben! Mert ez egyszerűen nem igaz! – Hogyan hihetnék neked azután, hogy az ő nevét kiáltottad? – sivította Mariketa. – El kell neked mondanom valamit – túrt a hajába a férfi –, amiről sosem szoktam beszélni. De neked elmondom. – Elnézett Mariketa mellett, és belevágott: – Amikor Mariah meghalt,

284

úgy halt meg, hogy… előlem menekült. Futott előlem, mint te futottál tegnap este. És noha csak rád gondoltam, a halála felett érzett bűntudat valamilyen szinten örökké megmarad. Mariketának elakadt a lélegzete. – Miért nem szóltál? MacRieve végül ránézett. – Attól tartottam, fájdalmat okoznék neked, és ugyanabba az ördögi körbe kerülnénk. Ettől rettegtem. – De hát baleset volt? Nem igaz? Nem élhetsz miatta örökké bűntudatban! – Pedig az utóbbi időben néha még romlott is a helyzet, mert… – Elhallgatott. – Miért? MacRieve a tenyerébe dörzsölte az arcát. – Mert annak ellenére, hogy hitem szerint ugyanaz a lélek vagy, mint ő, Mariah-t soha, de soha nem akartam úgy, mint téged! – Úgy tűnt, szégyelli a vallomását, Mariketa viszont érezte, hogy megolvad érte a szíve, mint mindig. – És ez mit árul el rólam? Hogyan is választhatnál magadnak ilyen hűtlen hímet? Amikor szabadulni akarok ettől az átkozott bűntudattól? – Még szép, hogy szabadulni akarsz. Csaknem két évszázada szenvedsz tőle! Ami sok, az sok! – Istenek, reméltem, hogy egyetértesz: eleget vártam már. – Megkönnyebbülten felsóhajtott. – Előre szeretnék nézni. – Az lenne a helyes. Bocsáss meg magadnak! – Áll az alku, ha te is megbocsátasz nekem! Mariketa bosszúsan dünnyögött: – Jaj, te, sunyi… – Leányzó, lesznek köztünk súrlódások néha. Mindketten hibázunk, és megbocsátunk egymásnak. Ez ilyen eset volt. – Úgy teszel, mintha hosszú távra szerződtem volna melléd. Pedig nem!

285

– Mibe kerülne, hogy tégy velem még egy próbát? – Semmi olyanba, amid van. Lejár az időm… – Semmi olyanba? De hát nem láttál mindent, amit kínálhatok! Mit szólnál, ha azt mondanám, van egy olajfaágam, amit nagyra értékelne a benned élő kufár? – Ujjával megtámasztotta az állát. – Más miatt sosem szégyenlősködtél, ezt sem fogod megbánni. Muszáj erősnek és haragosnak lennie! Ámbátor minden vágya az, hogy ismét vele járjon. – Próbálj szerencsét velem, kis boszorka! Mariketa ekkor sorsdöntő elhatározásra jutott. Bowen MacRieve visszafojtott lélegzettel várta a válaszát. A pokolba vele! Egyetlen nyögéssel elszállt belőle az erő és a harag. De azért állta MacRieve tekintetét. – Ne nevezz még egyszer így, Bowen! Nagyon fájt! – Csitt, leányzó! – Nagy karjába ölelte, és szorosan forró mellkasára vonta. – Nem foglak, ígérem! – Amikor Mariketa végre ellazult, orrával megböködte a fülét. Mariketa érezte, hogy felkunkorodik a szája, amikor folytatja: – Te meg ne aggasd a ruhám magas fák tetejére!

286

44. FEJEZET

Bowen Mariketának nyújtott olajága magánsziget volt Belize partjainak közvetlen közelében, hajóstul meg szellős pálmaerdő kellős közepén álló udvarházastul. Az itt együtt töltött két hét volt Mariketa egész életének legboldogabb időszaka. Ezen az estén a parton ültek egy pléden, és lustán figyelték az uszadékfából rakott tüzet. A pálmalevelek között szellő susogott, az égbolton lázasan ragyogtak a csillagok. Mariketa MacRieve mellkasának dőlve mélázott a kettesben eltöltött időn. Eleinte azt hitte, MacRieve kisebb vagyont költött a sziget kibérlésére, de a férfi egyik nap ezzel lepte meg: – Ha akarod, a tiéd. Nyilvánvalóan nem egyszerűen gazdag, hanem piszkosul az. Mariketa úgy válaszolt hát erre, mint bármely más önérzetes boszorkány válaszolt volna: – Akkor add nekem… igen! A szakadatlan szexszel töltött első éjszaka után Mariketa áldott békében ébredt, arcáról letörölhetetlen mosoly sugárzott. Még hogy egy nemi kapcsolat nem lehet tökéletes! MacRieveet meglepte Mariketa reakciója. Büszkén felszegett állal kérdezte: – Szóval, leányzó, mesteredre akadsz a korosodó vérfarkasban, mi? – Megcsiklandozta Mariketát, aki sikított a nevetéstől.

287

Aztán később, amikor elhatározták, hogy maradnak pár hétig, lefektettek néhány szabályt az együttéléshez. Itt-tartózkodásuk alatt Mariketa nem csinálhatja a „tükrös izét”, mert mint MacRieve fogalmazott: – Valahányszor meglátom, hogy így varázsolsz, élesen belém hasít a balsejtelem. Azt súgja az Ösztön, hogy rossz… sőt veszélyes! A varázslatról általánosságban kijelentette: – Ha megrémülsz, és kicsúszik, az egy dolog, de a tükörképeddel való szándékos sutyorgás rettentően felingerel! Mariketa csupán annyit kért tőle, hogy ne csepülje a fajtáját, és ne beszéljen úgy, mint aki tervbe vette, hogy elszakítja a Háztól és a varázslástól. Ja, és szüksége van ruhákra! Napközben a Karib-tengerben úsztak. MacRieve homárt fogott, és este a parton megsütötték. Felfedező útra indultak Belize színes városkáiba, bevásároltak, városnéző túrákat tettek, eldugott utcácskákban smároltak. MacRieve éppen ma nyomta neki egy gyümölcsárus stand hátának. A cukornádtól illatozó, fülledt levegőben a férfi forróságtól sütő, birtokló keze megmarkolta a mellét, és a magáévá tette, csókkal fojtva el kiáltását… – Leányzó, mit gondolsz arról, aki így szeret téged? – Hmm? Á, semmit. – Mindig ezzel jössz. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy titkolsz előlem valamit. Talán valóban titkolt valamit, mert félt, hogy egy számára kedves személy megint el fogja hagyni. És szíve mélyén attól is tartott, MacRieve addig fog kételkedni abban, hogy az övé, amíg teherbe nem ejti. Mindazonáltal visszakérdezett: – Hogyhogy? – Nincs ínyemre, hogy titkolódzol. – Titkolódzom? – Ártatlan hangja ellenére igenis titkolt elég

288

sok mindent. Például képtelen volt lemondani a tükörről, függetlenül attól, hogy MacRieve hangsúlyozta, mennyire zavarja, és hogy ő, Mariketa mennyire boldoggá teszi. Rájött, ha a tükörkép ilyen kevés számú kérdésre válaszol egy-egy alkalommal, akkor anynyiszor kell elővennie, ahányszor csak lehetősége van rá. És azt sem kötötte MacRieve orrára, hogy éjszakáról éjszakára bizarr álmai vannak, olyan élénkek és életszerűek, hogy ébredéskor nehezére esik elválasztania a valóságot attól, ami nem az. Egyik álmában egybefüggő, formátlan, fekete síkságon állt. Látta anyját, aki arcát a tenyerébe rejtve zokogott. Apja mozdulatlanul hevert egy kőtömbön, szeme lehunyva, keze ökölbe szorítva. Máskor hangok ezrei könyörögtek álmában: siessen – de hogy mit tegyen, azt nem árulták el. Megint máskor – bár még mindig a balzsamos, szellő csókolta szigeten időztek – hófödte erdőről álmodott, amelyben hollók tülekedtek a kopasz ágakon… Ám balsejtelmei és titkai ellenére Mariketa napról napra szerelmesebb lett az ő erős, büszke vérfarkasába. Bowen nagyon jó érzésekkel töltötte el. De akkor miért nem érzek semmi jót kettőnkkel kapcsolatban? – Valamit te is titkolsz előlem – jelentette ki végül. Valóban. Bowe gyűlölte, hogy Mariketának volt már egy szerelme, és félt, hogy emiatt sosem lesz teljesen az övé. Ráadásul ott bujkált benne a rettegés, hogy megint elveszítheti a társát. Mariketa nem változott át olyan gyorsan halhatatlanná, hogy az megfeleljen neki. – Lehet, hogy azért gyanakszom, mert olyan jó ez az egész – felelte nyíltan. – Azt hiszem, annyira hozzászoktam, hogy magam alatt legyek, hogy bármi kizökkent, ami ettől eltér.

289

– Olyan jó ez az egész? – kérdezte Mariketa csendesen. A szívét mardosó kétségek ellenére MacRieve sosem ismert Mariketa előtt ehhez fogható elégedettséget, de még a létezéséről sem tudott. – Igen, leányzó. Nekem az. A boszorkányságtól eltekintve mindent szeretett új társában. Tetszett neki, hogy valahányszor homárvadászatra indulnak, Mariketa felkiált: „Rákra hajtunk, szivi!” Tetszett neki, hogy élvezettel eszik, iszik és játszik. Hogy humorérzékével nap mint nap megnevetteti. Hogy a vele való szeretkezés eddig elképzelhetetlen módon elégíti ki. Már az apró varázslataihoz is kezdett hozzáidomulni. Amikor Mariketa aludt, és elégedett volt, pöttöm tenyerében fény sugárzott, mintha dorombolna. Aztán egyszer csak arra figyelt fel, hogy a látvány már nem borzolja… hanem elbűvöli, s vigyorogva nézte. Alkalmanként persze történtek bizarr dolgok. Éjjel például arra ébredt, hogy a szoba átmenetileg a függönytől a falióráig kékbe borult. Vállat vont, magához húzta a lányt, és tovább aludt. S noha Mariketa megígérte neki, hogy nem sugdos a tükörbe, az Ösztön folyamatosan óva intette: Kiszámíthatatlan az ereje! Vigyázz! Lerázta rossz előérzetét. – Nagyon jó. És azt hiszem, ennél csak jobb lesz. Szerintem például tetszeni fog neked Skócia, ha odalátogatunk… odaköltözünk. – Bízott benne, hogy otthonuk elnyeri majd Mariketa tetszését, de ha mégsem, vesz neki olyat, amilyenre szüksége van a boldogsághoz. Remélte, hogy jól kijön majd az unokatestvéreivel meg a klánnal, de ha bárki bántani merészeli azért, aminek született, hát annak széttépi a torkát. – Milyen az otthonod?

290

– Egy felújított vadászkunyhó túlméretezett kandallóval és öles gerendákkal a mennyezeten. Télen esik a hó, és egészen valószerűtlen. Vannak esték, amikor nesztelenül hull, máskor üvöltő viharral érkezik, és vastag takaróba burkolja a tájat. – Csodálatosnak tűnik. Sosem láttam még havat. – Tessék? – döbbent meg MacRieve. – Soha? – Nolában nem sok hó esik. És az eddigi egyetlen külföldi kiruccanásomon Cancúnba utaztam a tavaszi szünetben. Guatemalában láttam először hegyeket. – Más országokba is ellátogatnál? – Ha nagy repülőn, kellően benyugtatózva juthatnék el, nagyon szeretnék. – Elvinnélek olyan helyekre, ahol jártam, hogy megmutassam őket. – Például hová? – Borozhatnánk Olaszországban, búvárkodhatnánk a görög szigeteken. Nézhetnénk a napfelkeltét az Indiai-óceánon. Mariketa izgalomtól elkerekedett szemmel bólogatott. – Mindent meg akarok mutatni, hogy lássam, neked hogy tetszenek. – Az elmúlt két hétben rájött, mennyi mindent szeretne Mariketával csinálni, és azt vette észre, hogy a gyerekek iránti vágya lassan elhomályosul. Ezer meg ezer olyan hely van, ahová el kell vinnie, mielőtt megállapodnak. – Első osztályú idegenvezető lennék. Mariketa elvigyorodott. – Fenemód szerény az én lovagom. – Télen viszont haza akarlak vinni Skóciába. – Mariketára bámult, és tudta, hogy a lány vele tart a hazájába, és az oldalán rója majd a tájat. Repesett a szíve az örömtől. – Jól állna neked a hó, leányzó.

291

45. FEJEZET

– Nem emlékszel, hova tettem a vetőhálót? – kiáltott Bowe Mariketának. A kedvenc halát szerette volna neki kifogni ma este. Ha Mariketa átváltozása küszöbön áll, muszáj jól tartania, véletlenül se veszítsen egy grammot se az idomaiból. Be kellett ismernie, hogy enyhén megszállottja lett formás kis alakjának. Mariketa mindig tudta, mit hová pakolt, a csónak slusszkulcsától a pénztárcáján át a kedvenc műcsalijáig. MacRieve eltöprengett, hogyan sikerült nélküle átvészelnie az elmúlt ezer évet. Mariketa épp befordult a sarkon, és azt kiabálta: – Ott nincs! – Épp amikor Bowe kinyitotta az előszobaszekrény ajtaját. A szekrényben kiborult egy szemeteszsák, amelyből almák gurultak ki puffanva, és teljesen beterítették a padlót. MacRieve hátrahőkölt, ereiben megfagyott a vér. – Mire véljem ezt, Mariketa? Mariketa fél lábon állva dörzsölte lábfejét a vádlijába. – Bárcsak mondhatnám, hogy nem az, aminek tűnik, de… az. – Hányszor vetted elő a tükröt? Mariketa vállat vont. – Számold meg az almákat, ha tudni akarod! – Hazudtál nekem! És sunyi módon rejtegeted!

292

– Te kényszerítettél rá! – Hogy értsem ezt? – Azt kívánod, hagyjak fel a varázslással, de nem tagadhatom meg a lényemet! – Dehogynem! Levetkőzheted, ha igyekszel! Rajtad áll, hogy gyakorolsz-e! – Akkor te is mondj le valami szívednek kedvesről miattam! – kiáltotta Mariketa kihívó hangon. – Például? – Például… a vadászatról! Sose vadássz és vágtázz többé az éjszakában! – Te megbolondultál! – Ez így tisztességes! – Nem, nem az! A vadászat nem árt másoknak! – Vagyis te feltételezed rólam, hogy én ártok? – A lány öszszehúzta a szemét. – Tudom, a lykae-k nem bíznak a boszorkányokban, de itt többről van szó puszta előítéletnél! – Igen, többről! – MacRieve a hajába túrt. – Valamikor régen egy boszorkány… megölte öt nagybátyámat. Apám teljesen elsorvadt a haláluk felett érzett bűntudatban. Haláláig nem jött rendbe. Mariketa elsápadva levegő után kapott. – Csak legény volt, amikor azt kérte, hadd legyen erősebb a fivéreinél. És a boszorkány mind egy szálig megölte őket, hogy teljesítse a kívánságát. Ó, szent Hekaté! – Bowen, annyira sajnálom, ami a családoddal történt! De előbb kellett volna elmondanod! – Minek? – Mert sosem fogsz ezen felülemelkedni! – Ilyen kinyilatkoztatás után Mariketa azt is megkérdőjelezte, volt-e valaha esélye Bowen MacRieve-vel. – Kerülgetjük, mint macska a

293

forró kását, de most már tudom, hogy sosem fogod eltűrni a gyülekezetemet. És ők sem fognak elfogadni téged, mert nem tiszteled a kötelezettségeimet. – Hagyd másra az istenverte kötelezettségeidet! Milyen csábítónak tűnt a gondolat, hogy sutba vágja az öszszes feladatát! Amikor Bowen úgy körbeugrálta, mintha ő lenne a világ közepe, Mariketa gyakran kapta magát azon, hogy ábrándozik. S ábrándozásában körbeutazták a világot kettesben, és ő semmi mással nem foglalkozott. Miért kéne, hogy olyasmit varrjanak a nyakába, amit egy árva szóval sem kért, és amihez tehetséget sem mutat. Most azonban, hogy látta, mennyire felpaprikázza magát Bowen, eszébe jutott Cade figyelmeztetése: „Ha hátat fordítasz a rendeltetésednek netán azért, hogy egy lykae megfélemlített társa és hitvese légy, úgy nemcsak megfeledkezik rólad a sors. Hanem újra és újra megver.” Újból felidézte a jóslatot. Talán a harcos, aki el akarja szakítani a Háztól, nem fizikailag tartja távol őt! Lehet, hogy ő maga az, aki annyira retteg, hogy elveszít még egy számára kedves személyt, hogy bármit feláldozna: kiiratkozik a gyülekezetből, búcsút int rendeltetésének és régi életének… – Megeshet, hogy másra hagyom, de a sorsomnak nem fordíthatok hátat! És ez nem olyan, mintha verném a mellem, hogy: „Ide süssetek, micsoda fenegyerek vagyok!” Hanem sokkal inkább arról van szó, hogy félek kibújni a kötelesség alól. A lényeg, hogy meg kell lennie! – A pokolba! Te döntőd el, mit csinálsz! Ezt nem tűröm tovább! Fenyeget! Mariketa fortyogó dühvel vágott vissza: – Ki a franc vagy te, hogy dirigálj nekem? Vagy kétségbe vond, ki vagyok, és mi a feladatom? Világos, ha képtelen vagy elfogadni engem úgy, ahogy vagyok, nincs melletted semmi keresnivalóm!

294

– Rendben, boszorkány! – recsegte MacRieve szintén zabosan. – Nem kényszeríthetsz, hogy meggondoljam magam! – Megértettem! – Kristálytisztán! MacRieve sosem változik meg! És ő átkozott legyen, ha arra vetemedik, hogy szélmalomharcot vívjon! – Pont emiatt nem is kísérlem meg! – kiáltotta Mariketa, és a hálóba viharzott. Az előszobafalon függő képek még jóval azután is himbálództak felkavart érzelmeitől, hogy elrobogott mellettük. MacRieve káromkodott, mint egy kocsis, miközben letrappolt a lépcsőn, ki a partra, és órákon át vágtatott, míg dőlt róla a veríték, és alábukott a nap. Valóban ilyen szerves része lenne Mariketának a varázslat? Annyira létfontosságú, mint neki a vadászat és a vágta? Amikor visszatért, Mariketa mélyen aludt, de tenyere sötét volt, és látszott rajta, hogy sírt. MacRieve összevont szemöldökkel kitapintotta a párnáját. Megérezte a nedvességet, s mintha tőrt döftek volna a szívébe. Tényleg arra van kárhoztatva, hogy állandóan megbántsa a nőjét? Hogy boldogtalanságba taszítsa, mert annyira más, mint ő, s ő képtelen megváltozni a kedvéért? Lehet, hogy ez az egész reinkarnáció arra való, hogy türelemre tanítsa! Aznap este a dzsungelben rájött, ha meg akarja kapni Mariketát, muszáj lesz megváltoznia, és eltűnődött, képes lesz-e teljesen elfogadni egy ilyen kísérteties nőt, mindent megtudni róla, a fajtájáról, sőt közéjük merészkedni. Ma este eltökélte, hogy legalább… megpróbálja. Letusolt, bebújt a lány mellé, és magához húzta. Álmában Skóciában járt, s kunyhója mellett a kertben almafák álltak. Mire felébredt, Mariketa már fent volt, sürgött-forgott a hálóban, pedig kora reggel volt. MacRieve megdörzsölte a szemét. – Mit csinálsz?

295

– Elmegyek. Vissza kell térnem. – Egy fenét! – Kipattant az ágyból. – Nélkülem aztán nem! Mariketa mindig rajta legeltette a szemét, ha nem volt felöltözve, most azonban elfordult, mintha tele lenne a puttonya. Odakint tülköltek. Bowe az ablakhoz lépett. Vízitaxi várta Mariketát. A csónak vezetője felkapta a táskát, amit már a mólóhoz készített. Tényleg itt akarja hagyni? – Adj öt percet, míg magamra kapok valamit! – Sietősen felrántotta a farmerját, és szétnézett a cipője után. Mariketa mindig tudja, hol hagyta. Mariketa a háló ajtajából szólt vissza: – Így lesz a legjobb! Nyilvánvaló, hogy egyikünk sem tud megváltozni, és nem akarom a kedvedért az örökkévalóságig rejtegetni, hogy mi vagyok. – Csak öt percet, Mariketa, a fene egye meg! – Átkozott, mérgező kapcsolat ez, Bowen! Mariketa megperdült, és kilőtt a szobából. Miközben utánarohant, látta, hogy a lány feléje pöccint. Aztán a küszöbhöz érve láthatatlan falba ütközött, s az ütközés erejétől seggre ült. – A nyavalyás kis boszorka! – Feltápászkodott, s egyik ablaktól a másikig rohant. De Mariketa mindet lezárta, akárcsak az összes ajtót. Itt hagyja? Térdre rogyott, karmát a fapadlóba vájta. Soha! Feltépte a deszkákat, s közben gonoszul vigyorgott. – Á, kis boszorka, alábecsülöd a hímedet!

296

46. FEJEZET

Mariketa a szemét forgatta, amikor Bowe bedugta a fejét a kabinba, miután kettesével szedve a fokokat felszáguldott a gépre. Az alacsony, jellegtelen – nem emberi – hímpilóta behúzta mögötte az ajtót, és rögvest nekikészült a felszállásnak. Rajtuk kívül láthatóan nem volt utas. Bowe végigfutott az ülések közt, és lehuppant Mariketa mellé. – Tudod, hogy démon a pilóta? – Na és? Várj csak, fenntartásaid vannak irányukban is! – A démonoknál fele-fele az esély, hogy gazfickók. – Vele repültem volna két hete… amikor vissza kellett volna térnem! – közölte Mariketa fagyosan. – Azt hittem, világosan beszéltem. Semmi sem változott, amióta otthagytalak. – Nálad talán nem. – Hogyhogy? A pilóta rágördült a kifutóra, és felpörgette a motort. A gép zörögni kezdett. – El kell mondanom valamit… – Bowe elhallgatott. Mariketa holtra váltan markolta a karfát. – Mariketa, hallom, milyen szaporán ver a szíved. Lazíts! Ez a zaj teljesen normális. – Tipikus karibi gép volt: kávédaráló. – Nincs mitől félned! Ahogy egyre sebesebb iramban rohantak a kifutón, úgy erő-

297

södött egyre jobban a motor zörgése és sivítása. – Fűnyíróra csavaroztak szárnyakat! – motyogta Mariketa. – Csupán két órát tart az út, kurta kis kiruccanás az egész! – MacRieve hangja biztosan csengett, pedig idegesítette, hogy a pilótafülkében démon ül. Talán tényleg tele van előítélettel! Felszállás alatt Mariketa szorosan behunyta a szemét. MacRieve megfogta a kezét, és ő hagyta. Mihelyt elérték a repülési magasságot, és egyenesbe kerültek, Bowe vonakodva lefejtette az ujjait, és felállt. – Mindjárt jövök. Látta Mariketán, hogy marasztalná, és ezen felbátorodott. Talán mégsem puskázta el egészen. A pilótafülkéhez sietett, és kinyitotta az ajtót. – Minden rendben? – kérdezte a pilótát. – Igen, uram. – A démon viselkedése közönyös volt, sőt unott. – Melyik démonfajtához tartozik? Ne lepődjön meg! Látom, hogy démon. – Az alattomosakhoz. Ezek a legkevésbé békés démonok. Bowe visszatért Mariketához. – Nálad van a műholdas telefon, amit a parton vettünk? Mariketa előhúzta a lábánál heverő táskából, és kérdő tekintettel átnyújtotta. MacRieve az unokatestvérét tárcsázta. Lachlain felvette, és Bowe skótra váltva magyarázta neki, mennyire aggasztja a helyzet. – Kiküldenéd néhány emberedet a reptérre? – kérdezte. – Lehet, hogy nyakig ülünk a pácban. Még jobb lenne, ha lenyomoztatnád Emmával ezt a telefont. Lehet, hogy egyáltalán nem New Orleansban akar landolni a pilóta. – Vedd át a gépet – mondta Lachlain. – Nem tudom vezetni, de hidd el, egy hét múlva már más-

298

ként áll a helyzet. – Ott leszünk mindenre készen. – Lehet, hogy semmiség – mondta Bowe. De ha kutyaszorítóba kerülne, Lachlainnél jobban senkiben sem bízna. – Ez esetben a legrosszabb, ami történhet, hogy találkozom a boszorkányoddal. Alig várom, hogy elregélhessem neki a kínos történeteidet. Bowe összehúzta a szemöldökét. Lachlain Mariah esetében sosem ajánlott ilyet. Amikor lerakta, látta, hogy Mariketa lehunyja a szemét, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy kirekessze a külvilágot, ezért visszacsúsztatta a telefont a helyére, és nem zavarta… Leszámítva, hogy kisebb szélvihar kerekedett, eseménytelenül telt a következő óra, és mindvégig egy irányba haladtak. Lassan közeledtek a szárazföldhöz, de Bowe még mindig nem volt képes leküzdeni a rossz érzését. – Mariketa, segítened kell valamiben. – Amikor a lány kinyitotta a szemét, folytatta: – Nem akarok ok nélkül rád ijeszteni, de még mindig azt súgja az ösztönöm, hogy a pilóta ártani akar valamelyikünknek vagy mindkettőnknek. – Teljesen ki akarsz készíteni? – Ebben a pillanatban villám csapott le közvetlenül a balszárny mellett. Mariketa riadtan összerándult. – Nem, nem, valószínűleg semmiség. – Akkor mit akarsz? – Nem hiszem el, hogy ilyet kérek, de megkérdeznéd a boszorkányodat, aki a tükörben van, hogy akar-e ártani nekünk a pilóta? – Csak nem azt kéred, hogy varázsoljak? – hepciáskodott Mariketa. Idegesen pislogott ki az ablakon, s nézte, ahogy egyre erősebben tombol a vihar. – Csak csináld! Mariketa reszkető kézzel vette elő a tükröt a táskájából. Sut-

299

togni kezdett a tükörnek: – Ne menjek közelébe… vörös ajak súgja… A tükörkép elsötétült. Bowe elfojtotta borzongását. – Ártani akar nekünk a pilóta? – kérdezte végül Mariketa. Egy pillanattal később kifutott a vér az arcából; a tükör elrepedt a markában. – Mariketa, mondd! Mi a válasz? Mariketa üres tekintettel motyogta: – A pilóta… lelépett. Bowe a pilótafülkéhez száguldott, és felrántotta az immár bezárt ajtót. Senki. A tetűláda elillant, a botkormányt tőből kitépte, a műszerfalat széthasogatta – egyedül az üzemanyagszintmutató maradt érintetlen. Kiengedte a kerozint! A kurva démonja! – M-miért hagyott itt minket? – kiáltotta Mariketa a helyéről. – Tudsz repülőt vezetni? Bowe a hajába túrt. Gondolkozz! Minden zugot átkutatott, de nem talált ejtőernyőt, vagyis nem volt választási lehetőségük. Lezuhannak, hacsak Mariketa nem csinál valamit. Bowe-nak semmi sem jutott az eszébe. Nyugalmat erőltetve magára visszament a lányhoz, és erőltetett higgadtsággal így szólt: – Meglógott, leányzó. És nem, nem tudom elvezetni ezt a gépet. Mariketa reszketett, a szeme csillogott. – Lezuhanunk? – Nem kell lezuhannunk – felelte MacRieve, noha a szélvédőn dobolt az eső, és a viharban vesztettek a magasságukból. – Azt mondtad, tanít a tükörkép? Varázsolni és igézni? – Amikor a lány bólintott, így folytatta: – Valahogy ki kell juttatnunk téged innen. Mit gondolsz, megkérheted a tükröt, hogy teleportáld magad innen?

300

– És veled mi lesz? – kiabálta Mariketa. Fel kellett emelnie a hangját a motor egyre erősödő sivítása miatt. MacRieve halhatatlanként tovább élhetne. Mariketának azonban nem lenne esélye. – Csak magad miatt aggódj… A repülő élesen előrebukott, átdobta MacRieve-et a folyosón. Mariketa felkiáltott. Csupán a biztonsági öv tartotta a helyén. MacRieve visszamászott hozzá. – Koncentrálj, Mariketa, kérdezd meg, hogyan jutsz le a gépről! – Próbálok! – Könnyek patakzottak az arcán, s minden egyes könnycsepp döfés volt MacRieve szívébe. MacRieve a lány karját dörzsölve buzdította. – Gyerünk, leányzó, koncentrálj a kedvemért! – Nem hallom a motortól, mit suttog! Nem tudom, mit mond! – Mariketa felnézett. Pupillája akkorára tágult, amekkorát MacRieve még sosem látott. – Bowen, nem hallom őt! Mariketa szíve vadul zakatolt, miközben olyan szaporán és zihálva kapkodta a levegőt, hogy MacRieve egészen elcsodálkozott, hogy még eszméletén van. Csaknem katatóniába zuhant a rettegéstől. Vajon noszogassa tovább? Vagy törődjön bele a sorsukba, és fohászkodjon könyörületért? Tovább noszogatta. – Boszorkány, idehallgass! – Olyan keményen megrázta Mariketa vállát, hogy a feje ide-oda himbálódzott. Semmi válasz. A következő süllyedésre ismét hátrabukfencezett. Visszaküzdötte magát. – Mariketa! – Semmi. A műholdas telefon kiesett a felborult táskából, és elhúzott mellette a folyosón. Elkapta, megnyomta az újratárcsázás gombot, és bepöccentette a GPS-jeladót. A szélvédőn át látta, hogyan rohan feléjük a víztömeg. Nincs elég idő. Nem tud áthatolni Mariketa rettegésén. Elhasította a biztonsági övét, és felnyalábolta. Leült a padló-

301

ra a hátsó folyosón, ölébe vonta a lányt, és átkarolta. – Gondolj valami másra! – mormolta, és amennyire tudta, gyengéden ringatta, miközben vasmarokkal szorította is. – Gondolj az otthonodra! Vagy a hóra, amit mutatni fogok neked! Gondolj a fehér hótakaróra! Istenek, hadd élje ezt túl! Könyörgök… Mariketa feltartóztathatatlanul vacogott. – Ne félj, kicsim! – motyogta MacRieve a hajába. – Nem hagyom, hogy bajod essék! Ha elveszítelek, ezúttal gondolkodás nélkül követlek. Só szagát érezte. Közel. – Jól van, leányzó. És most hunyd be a szemed…

302

47. FEJEZET

A fülébe bömböl… háborog a víz alatt… a csontját szilánkosra törő erő. Mariketa érezte, hogy iszonyatos nyomás nehezedik a combjára. Hús és csont megadta magát. Nem tud úszni, nem tud mozogni. Egyre mélyebbre merül. Fuldoklik. Valaki karon ragadja? Bowen! A férfi felhúzta a felszínre. Érezte a hullámok csapkodását, s hallotta a hangját – eleinte halkan, aztán egyre hangosabban. – Mariketa! Istenek, ébredj! – MacRieve végigtapogatta a testét. Minden egyes sérülésbe beleborzongott. Amikor a lány lábához ért, mellkasából elkínzott üvöltés tört fel. A vízen lángoló olaj bűze fullasztó volt. Mariketa hallotta, hogy az esőben lángok sziszegnek. – Ne merészelj elhagyni, boszorkány! – Szívfacsaróan könyörgött. Ép kezével megfogta Mariketa tarkóját, és magához húzta, a mellkasához szorította. – Maradj velem! Mariketa bólintani akart, hogy megnyugtassa – sosem hallott még ilyen fájdalmas hangot, de nem bírt megszólalni, nem bírta kinyitni a szemét… Hol eszméletére tért, hol elájult. Mennyi ideig maradtak így, nem tudta. Elmosódott bugásra riadt. Egyre hangosabb lett – helikopter lapátjainak ütemes suhogása. Úgy hallotta, mintha

303

MacRieve azt motyogná: – Lachlain… Arcát fújta a szél. MacRieve a fülébe recsegte: – Nem lesz semmi baj. – Úgy érezte, a férfi halántékon csókolja. – Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen! Miután elveszítette Mariah-t, Bowe teljesen összetört. Lachlain a tanúja volt, tudta, hogy unokatestvére világosan látja: a jövőre és a családra vonatkozó álmai vele haltak, örökre búcsút inthet nekik. Iszonytató halála miatt ráadásul Bowe-t kínzón mardosta a bűntudat. De az semmi sem volt az elmúlt négy naphoz képest, amikor a kis boszorkány élete forgott kockán. Összetörten hevert, szinte elveszett Bowe ágyában. Koponyája összeroncsolódott, lába leszakadt a törzséről. Gipsz és kötszer fedte mindenhol. Bowe halkan suttogva simította ki a lány haját bepólyált homlokából: – Többször önzőnek nevezett, és igaza volt! Ha a legkisebb erőfeszítést teszem, hogy megértsem őt és a képességeit, gyakorolhatta volna a varázslást, hogy pallérozza a tudását. És akkor megmenthette volna magát. De túl makacs voltam, tele előítélettel. Bowe ugyancsak súlyosan megsérült, de szépen gyógyult, noha nem evett, és szemhunyásnyit sem aludt. Órákon keresztül ült Mariketa mellett, reszkető tenyere elnyelte a pöttöm kacsot. Valahányszor Mariketa felvinnyogott fájdalmában, elfutotta szemét a könny. – Ő elfogadta a természetemet, az igényeimet. De mivel én nem viszonoztam, most itt fekszik és… haldoklik. Annak alapján, amit Lachlain megtudott, Mariketát csupán egyetlen dolog tartotta életben: az egyesült gyülekezetek és varázslók varázslata, mely erővel táplálta. Mariketát haza akarta vinni a fajtája, de a Házban senki sem

304

merte provokálni az őt veszettül őrző, tébolyult vérfarkast. Így hát boszorkányok árasztották el Bowe otthonát, szabadon jöttek-mentek, ennivalót, ruhát meg különleges főzeteket vittek Mariketának. Bowe rájuk sem hederített, pedig két hónappal ezelőtt ezt még magának a pokolnak tartotta volna. Csakhogy a varázslat nem tarthatta Mariketát örökre életben. Túl hatalmas volt az ereje. Egész lénye erőhöz szokott, és most is azt követelt. Most mások energiáját szívta, s csak idő kérdése volt, mikor engedik el a társai, vagy követik a halálba. Ráadásul az elmúlt négy napban hátborzongató dolgok történtek a birtokon. Lachlaint a hideg rázta, ha belegondolt. Első este fekete macskák hada árasztotta el a környéket, és tátott szájjal, de némán, átható szemmel bámulták a házat. Következő este békák záporoztak alá az égből, s nagyot koppanva, de sértetlenül landoltak az óntetőn… Napnyugtakor átillant Emma. Lachlain magára hagyta Bowe-t, és csatlakozott hozzá a hallban, a hálószoba előtt. – Rátaláltak a gyülekezetek a démonra, aki ezt tette? – A saját embereit szintén ráállította a felkutatására. – Szó szerint boszorkányok ezrei faggatják a kristálygömböt – felelte Emma. – Esélye sincs ilyen hálón átcsusszanni. Feltehetően másnak dolgozott, de a boszorkányoknak sejtelmük sincs, ki akarná őket bántani. – Mariketa foglalta a repülőt és a pilótát, Bowe csak később csatlakozott. És tucatnyian vannak, akik el akarnák tenni láb alól, mielőtt eléri a halhatatlanságot. Emma Bowe ajtajára pillantott. – Mi lesz, ha Mariketa… nem ússza meg? – Bowe, miután igazságot szolgáltat a tettesnek, nem éri meg a következő hetet. Sajnos már pontosan tudja, hová kell mennie, ha meg akar halni… Bowe váratlanul kirobbant a hálószobából a boszorkánnyal a karjában. Lachlain arca megint megrándult, amikor látta,

305

hogy Mariketa lába hiányzik. – Bowe, nem mozgathatod! – Bowe kivonult a hátsó ajtón az éjszakába. Lachlain utánakiáltott: – Azt mondták, belehalhat. Hova a pokolba viszed? – A küszöbről még visszaszólt. – Most az egyszer, Emma, maradj odabent! Lachlain beérte Bowe-t. Az a meggyőződése támadt, hogy unokatestvére elvesztette a józan eszét. Bowe gondosan elhelyezte Mariketát egy tölgyfa tövében, a burjánzó, zöld borostyánon, mintha várna valamit. Amikor nyilvánvalóan nem történt meg, amit várt, szaggatni kezdte a borostyánt, hogy beborítsa Mariketát a lombbal. – Késő! – recsegte. Térdre rogyott. – Későn hoztam ki! Lachlain végigsimított a tarkóján. A levegő fullasztóvá vált, a fekete égen sárga villám cikázott át vízszintesen. Körbekémlelt. A közeli lápból rezzenéstelen tekintetű, világító szemek bámultak ki. A boszorkányt kezdték benőni és körbezárni az indák. Lachlain haja égnek állt. Káromkodva hátrahőkölt. Bowe-nak is reszketnie kellett volna a nyugtalanságtól, de megkönnyebbülten behunyta a szemét, mihelyt a növényzet befedte Mariketát. Mariketa felsóhajtott. Úgy tűnt, kényelemre lelt a borostyánágyban. Bowe az ingujjába törölte arcát. Aztán… Mariketa bőre kezdett rózsaszín pírt kapni és gyógyulni. Ahogy egyre jobban felépült sérüléseiből, Bowe lehasogatta róla a pólyát, és levágta a gipszet. Óvatosan kiszedte a szükségtelen varratokat. A boszorkány negyedóra leforgása alatt meggyógyult… teljesen meggyógyult. Mariketa pislogva kinyitotta tiszta, szürke szemét, és felbámult Bowe-ra. – Leányzó, jól vagy? – kérdezte a férfi egy oktávval alacsonyabban, mert elszorult a torka. – Szólj hozzám!

306

Mariketa suttogva kérdezte: – Miről maradtam le? MacRieve-nek minden erejét össze kellett szednie, hogy uralkodjon magán. Hiszen majdnem… elvesztette. Remegő kézzel vonta a keblére, és akadozva, motyogva magyarázta, hol van, és mi történt vele. Mariketa megborzongott. Bowe felemelte, és visszasietett vele a házba, faképnél hagyva a láthatóan megdöbbent Lachlaint. Odabent a fürdőbe cipelte, és megeresztette a csapot. Finoman a kádba fektette, és bizonytalan kézzel locsolta a hátát meg a vállát. Bocsánatot akart kérni mindenért, hogy olyan makacs és ostoba volt, de félt, hogy ilyen fontos dologban egy épkézláb mondatot sem tud kinyögni. Még nem. Hiába veselkedett neki többször, mindig megbicsaklott a hangja. – Bowen, a barátnőimet hallom odakintről? MacRieve a markába köhögött, aztán válaszolt: – Igen, éjjel-nappal itt mászkálnak. Carrow és Regin épp itt időzik. – Szólnál nekik, hogy jól vagyok? Meg hogy egy perc, és kint leszek? – kérte Mariketa. – Elleszel egyedül? Mariketa bólintott. – Jól vagyok. Visszanyertem a régi formám a lombkezelés által. – Igen, hát persze. Rögtön jövök. A hallban találta Lachlaint, Emmát, Carrow-t és a valkűr Regint. Átadta Mariketa üzenetét, mire a barátai összeölelkeztek. – Mondtam, hogy rendbe jön! – jelentette ki Carrow, és pezsgőt bontott… magának. – Igen, okos lány – helyeselt Bowe, majd szétvetette a büszkeség. – Meggyógyította önmagát! – Az ő leányzója az anya-

307

földet vette rá, hogy segítsen neki! Hány társ képes még erre? Lachlainről és Emmáról lerítt, mennyire örülnek. – Hát akkor, elregélem neki a történeteidet… Hirtelen mindenki elhallgatott, az összes szem mögéje, a bejárati ajtóra szegeződött. – Mi az? – kérdezte Bowe, és megfordult. – Mi van? Az ajtóban ott állt… Mariah!

308

48. FEJEZET

Miféle boszorkányság ez? Még mindig érezte Mariketa illatát. Ez biztosan egy másik lény. Ez… Mariah. – Én… én… – Képtelen volt kinyögni bármit. Szóval nem reinkarnáció történt? Mariah reszketeg hangon szólalt meg: – Látom, megdöbbentél, Bowen. – Hogyan… hogyan lehetséges ez? – Bowe hosszú időkön át sóvárgott e találkozás után, ezer és ezer módon elképzelte. Térden állva könyörgött a sorsnak egy újabb esélyért. Hát szemlátomást megkapta. – Visszaküldtek hozzád – mondta a lány, és odasiklott mellé. – Feltámasztott egy varázslónő. Bowe a helyiséget pásztázta, mintha abban reménykedne, valaki elmagyarázza neki, mi folyik itt. Ám a többiek éppúgy megrökönyödtek, mint ő. – Hogy kerültél ide? Mariah tartózkodó mosolya gyorsan lehervadt. Persze, hiszen azt hitte, Bowe végtelenül boldog lesz. Két hónappal ezelőtt az is lett volna. – Miután feltámasztottak, odaküldtek, ahol te vagy. – Miért most? – B-Bowen, szinte haragosnak tűnsz. – Ibolyakék szeme könnybe lábadt.

309

MacRieve annyira megszokta, hogy a boszorkánya mindig vitába száll vele, hogy elfelejtette, más nők milyen félénkek lehetnek. – Úgy értem, miért nem korábban? Már majdnem két évszázada! – A varázslónőnek szüksége volt az Örökösödést övező energiára, hogy visszahozzon. – Pont ahogy Mariketa mesélte egy másik újjászületettről. – Miközben ott feküdtem azon az estén az erdőben, azt kívántam, bárcsak veled élhettem volna, ezt kívántam teljes szívemből. – Lehalkította a hangját. – Azt kívántam, bárcsak ne menekültem volna előled. MacRieve arca megrándult az emlékre. – A lény meghallotta a kiáltásomat, gyengéden megcsókolt, és megszabadított a fájdalomtól. – Egy varázslónő nem tesz ilyen szívességet. Mit kívánt tőled cserébe? – A halhatatlan lelkemet. De örömest felajánlottam neki, Bowen, hogy csak még egyszer esélyt kapjak veled. – Mariah szelíden elmosolyodott. – Bár muszáj lesz megvédened, hogy soha többé ne haljak meg még egyszer. Az áldozat nagysága mellbe vágta a férfit. Ám ahelyett, hogy örömet érzett volna Mariah visszatérése miatt, vagy hálát mindazért, amiről lemondott érte, egyre csak az járt a fejében, mennyire szeretne visszamenni, hogy megfürdesse a boszorkányt. Miért nem jön már Bowen? Mariketa remélte, hogy nem keveredett szóváltásba Carrowval, bár határozottan látott rá esélyt – a legboszorkánypártibb nő, akit ismert, a legboszorkányellenesebb hím ellen? A szomszédos szobában talált egy táskát a holmijával, gyorsan magára kapott valamit, s eltökélte, hogy lecsillapítja az esetleges vitát. Belépett a szobába. Barátai döbbenten bámultak

310

rá. – Mi az? – kérdezte Mariketa Carrow-t és Regint, de ők tovább játszották a fal mellett a sóbálványt. – Tudom, pokolian festek, de a francba, pár napja lezuhant velem egy repülő… – Nem, mindenki mögéje bámul! Mariketának borsódzott a háta, amikor óvatosan megfordult. Valahogy érezte, mit fog látni. Ott állt mögötte egy nő… Mariah! Tehát nem egy lelken osztoznak! A magas, szőke hercegnő kecsesen kihúzta magát Bowen oldalán, és ragyogóan festett hosszú, fehér ruhájában. Tökéletes pár voltak. Mariah ibolyakék szeme érzelemtől csillogott, amikor Mariketáról Bowenre nézett. Bowen szeméből is megfejthetetlen fény sugárzott. Állj meg a lábadon… állj meg a lábadon! – Visszatért? – Vissza. Feltámasztotta egy varázslónő. Tudod, mit hittem rólad és róla. Szóval, mondd, hogyan lehetséges ez, Mariketa? MacRieve nem vádolta újból nyíltan igézéssel, de hangjába gyanakvás vegyült. Az elébe táruló jelenet láttán még Mariketa is kételkedni kezdett önmagában. – Honnan tudnám? – Megfogta a homlokát. Noha épp most tért vissza a gyógyulásból, hasogatni kezdett a feje. – Onnan, hogy boszorkány vagy… – Egy boszorkány, Bowen? – Mariah még közelebb siklott Bowenhez, mintegy védelemért. – Hiszen megveted őket! Bowen, miközben öntudatlanul paskolta a nő kezét, így szólt Mariketához: – Ez a te szakterületed. – A feltámadás nem az én szakterületem! Csak azt tudom, hogy nagyon korlátozott számú lény létezik a Földön, aki képes erre. És a többségük nem hajlandó rá – felelte Mariketa. – Nézd, sejtelmem sincs, mi folyik itt. Épp most éltem túl egy

311

repülőgép-katasztrófát, és pindurkát össze vagyok zavarodva. Abban viszont biztos vagyok, hogy kideríthetjük. – A férfi szemébe nézett, és kinyújtotta a kezét. – Együtt! Már épp azt hitte, Bowen teste megfeszül, hogy átszelje az őket elválasztó tíz lépés távolságot, amikor megszólalt a hercegnő: – Bowen, ki ez a nő? Csak nem… csak nem kerítettél egy másikat? Azt mondtad, én vagyok az egyetlen! – tette hozzá halkan. – Megesküdtél, hogy soha életedben nem kell más! MacRieve nem tette meg a tíz lépés távolságot. Mariketa kifújta a levegőt, amit önkéntelenül visszafojtott, s keze lehanyatlott. Nem kellett hozzá diploma, hogy megértse, miről van szó. Mégis, mibe kerülne, hogy egyszer végre ránézzen valaki, és kijelentse: „Téged választalak!” – Ha ma elmegyek, MacRieve, örökre elmegyek! Mint akit az ájulás kerülget, a hercegnő azt suttogta: – Lemondtam a lelkemről, hogy ismét veled lehessek. Ekkora áldozat a semmiért? MacRieve feltartotta a kezét, mintha mindenkit csendre akarna inteni. – Adjatok egy percet… hadd gondolkodjam… A lelkét? Hogy kelhetnék én ezzel versenyre? Mariketa utálni akarta Mariah-t, úgy érezte, muszáj, de csak szánalmat érzett a nő iránt, aki meghozta a végső áldozatot, hogy együtt legyen a hőn szeretett férfival. Ezt motyogta: – Ha belegondolok, hogy attól rettegtem, visszamész érte, amikor ő már úton volt hozzád. Remény villant a tündér ibolyakék szemében. – Próbáltál visszamenni értem? – Majdnem kétszáz éven át – mondta Mariketa. Fáradhatatlanul. Kíméletlenül elhárítva minden akadályt, mely távol tartja törékeny szépségű, mesebeli hercegnőjétől. Mariah-nak szólította azon az estén, amikor azt hitte, a ma-

312

gáévá tette társát. – Akkor még mindig szeretsz – mondta Mariah. – És ennyi idő múltán is viseled a medálomat! Mariketa tekintete a medálra siklott, amit MacRieve a nyakában viselt, s amit sohasem vett le. Akkor sem, amikor szeretkeztek. A seggfej! MacRieve lepillantott, meglepte, hogy a nyakában van. – Gondolkodnom kell néhány kurva percet! Csak… csak hadd gondolkozzam! Tartalékcsapat. Miért is lepődöm meg ezen? – Mit kell ezen gondolkozni, Bowen? – vonta kérdőre Mariketa. – Választás előtt állsz. Dönts! – De engem válassz! MacRieve összehúzta a szemét. Lehet, hogy Mariketa túl sokat követel tőle. Lehet, hogy nem fogadja el a kezét. Nem azért, mert már nem akar vele lenni, hanem mert szeretné a hercegnőt megkímélni a felesleges bánattól. Mariketa azonban hihetetlenül vágyott rá, hogy mellé álljon, és mindenki előtt a magáénak nyilvánítsa. Ezt várta tőle. – MacRieve! – Ne sürgess, boszorkány! Boszorkány! Mariketa szíve elszorult. MacRieve sosem fog ennél tovább látni. Eszébe jutott, hogy azért nem küzdötték le a köztük lévő akadályokat, mert nem tudták! A tündérhercegnő sokkal jobban illik hozzá, és valószínűleg jobban megérdemli egy ilyen áldozat után. Mariketa hirtelen rájött, hogy a többiek szemtanúi a jelenetnek: Emma és lykae férje szánakozva figyeli őt és Bowent, Carrow és Regin azonban, noha őt sajnálja, egyre dühösebb Bowenre. Ráébredt, hogy vitatkozással nem szerzi vissza a férfit. Ami azt illeti, semmi sem jutott eszébe, amivel visszaszerezhetné. Márpedig ő nem vív szélmalomharcot! Ideje ismét kiszállni a játékból. – Megyek a táskámért. – Egyenes tartással az ajtó felé for-

313

dult, nem volt hajlandó sírni. Ami elég nehezére esett, hiszen fülig beleszeretett Bowen MacRieve-be. A pokolba, muszáj ennek a boszorkánynak ekkora nyomás alá helyezni engem! Bowe tudta, miért érzi Mariketa úgy, hogy távoznia kell. Azt hitte, megint lerázzák. A szülei elhagyták, az első szerelme dobta egy másikért. Én meg azt ígértem, sosem lesz más nő az életemben – erre betoppan a társam. De még nem hozta meg azt az átkozott döntést, még nem szavazott Mariah-ra az ő ellenében. Regin rásziszegett, és követte Mariketát, Carrow pedig ott nyomult a sarkukban. Amikor elhaladt Bowe előtt, odavetette: – Faszkalap! Megérdemlitek egymást a kétszersülttel! Bowe a fejét fogta elkeseredésében. Odafordult Mariah-hoz. – Emlékszel Lachlainre, ugye? – kérdezte, mintha kisgyerekhez beszélne. – Ő és a felesége elüldögél veled pár percig. Nem lesz semmi baj. Lachlain odalépett, karja szorosan Emma derekára fonódott. – Igen, bizonyára van néhány kérdésed… Mariah azonban Bowe kezébe csimpaszkodott. – Kérlek, ne hagyj itt! Annyira összezavarodtam! Ettől a helytől és időtől, amelybe küldtek. – Könnyek patakzottak az arcán. MacRieve csaknem elfeledte, milyen törékeny. – Az istenekre, kérlek, Bowen! Bowe tekintete Mariah-ról az ajtóra siklott, melyen át Mariketa egy pillanattal korábban távozott. A boszorkány csak a hálószobába ment vissza. Megállítom, mielőtt kitenné innen a lábát!

314

Mariketa a toalettasztal tükrébe bámult, s kézfejével törölgette a könnyeit. Nem kellett utasítania a tükörképet, hogy megjelenjen. Tudván, hogy valószínűleg csak egy választ kap, úgy döntött, azt kérdezi meg: – A társa vagyok, vagy sem? – Az vagy! Mariketának elakadt a lélegzete. Ezek szerint a társa – MacRieve mégis lepasszolta! – Akkor mi a frász történt az imént! A kéz áthatolt a tükrön az almával. – Gyere velem! – A nyavalya törje ki! Ha van olyan, amikor nem csak egy kérdésre válaszolsz, akkor az most van! Mondd, miként lehetséges ez! – Készen állsz, hogy megismerd az igazságot? – suttogta a tükörkép. – Az igazságot miről? – csattant fel Mariketa. A tükörkép elmosolyodott. – Mindenről. Mariketa a homlokát ráncolta. Ráeszmélt, végre készen áll, hogy vele tartson. Nincs vesztenivalóm! Útra indul a tükör rejtélyes világába. Bólintott. – Igen. – Elvette az almát, a toalettasztalra helyezte, majd megfogta a felkínált kezet. Bemászott a kapun, s átlépett egy másik dimenzióba. Puhaság fogadta egy köddel és néma csenddel fátyolozott helyen. A tükörkép eltűnt – mert most ő maga lett a tükörkép? Tette miatt hirtelen megrohanták a kétségek. Hátrapillantott, és látta, hogy Carrow meg Regin beront a szobába, ahol elszörnyednek a látványtól. Mögöttük… az ablakpárkányon hollók gyülekeztek. Hollók? Csak nem önszántából sétált saját végzetébe?

315

Bowe lefejtette magáról Mariah-t, szíve elfacsarodott – immár másodszor alig néhány percen belül. Mariketa illata teljesen eltűnt. Eltépte magát a lánytól, s a hálószobába rohant, de Mariketa persze nem volt ott. – Hol a pokolban van? – üvöltött Carrow-ra. Carrow elkerekedett szemmel bökött a toalettasztalra. – A tükörben. Az asztalon egyetlen vörös alma állt.

316

49. FEJEZET

– Elianna? – suttogta Mariketa, amikor felfedezte mentorát, aki itt várt rá. – Va-valódi vagy? Elianna homlokráncolva paskolta a ráncos bőrt. – A múltkor még az voltam. Mariketa megcsípte a homlokát. – És én valódi vagyok ebben a tükörben? Vagy a tükörkép volt hamis? – Mindenki valódi – kuncogta Elianna. – A tükörkép csupán a lényed egy része. Mint az asztrális kivetítés. És mielőtt kérdenéd, igen, pont olyan ördögien festesz, amikor erős varázst használsz. Mariketa némiképp megnyugodva átölelte. Mint mindig, porok és száraz levelek átható illata szállt fel Elianna feneketlen kötényzsebeiből. – Hiányoztál! Nem értettem, miért nem virrasztasz Carrowval. – Hát, ne hidd, hogy nem vigyáztam rád! Mariketa szétnézett. Ez az egybefüggő fekete síkság az álmaiból. – Mi ez a hely? – Az új otthonod. A saját dimenziód. – Elianna sugárzón mosolyogva körbeintett. – Úgy díszíted fel, ahogy kedved tartja.

317

– Hmm, és miért lenne szükségem új otthonra? – kérdezte Mariketa. – Minden nagy varázslónőnek van saját dimenziója. – Én nem vagyok varázslónő. – Szeretnél az lenni? – kérdezte Elianna furcsa hangon. – Csak szeretném megérteni, mi folyik. – Pillanatnyilag itt kell lenned – felelte Elianna. – Itt biztonságban vagy mások varázslatától. Egyedül a családod és a boszorkányok látogathatnak meg, hacsak nem hívsz kifejezetten mást. – Veszélyben forogtam? – kérdezte Mariketa. Elianna bólintott. – Gyere velem! – Odalépett egy üsthöz. Mariketa követte, baljós sejtelmek gyötörték. Évek óta nem látott ilyen varázslatot. Elianna megkavarta egy bottal a bugyborékoló főzetet, s elhessegette a füstöt, hogy felfedjen egy jelenetet. Egy ehhez nagyon hasonló dimenzióban két márványoltár rajzolódott ki. Mariketa szülei hevertek rajtuk. Apja egy hideg sziklatömbön feküdt, keze ökölbe szorítva, mint álmában. Anyja mellette, gyönyörű arca fájdalomba fagyva. Mariketa elfojtott egy kiáltást. – Istenek, mi ez? Élnek? – Igen, de lesújtott rájuk egy nagy hatalmú varázslónő. Sötét erő bűvölte meg őket. – Ki? Ki tenne velük ilyet? Elianna tétovázott a válasszal: – Häxa. Mariketa nyelt egyet. – Tehát tényleg csapdába ejtett lelkekből merít erőt. Elianna bólintott, majd folytatta: – Előbb apád bukott el.

318

– Nem… nem csak úgy lelépett? – Nem, kis híján belepusztult, hogy el kell hagynia a családját, de erős varázsló volt, és az volt a sorsa, hogy megküzdjön Häxával. Könyörtelenül készült a csatára. Fekete mágia, gonosz paktumok nagyobb hatalmú varázsigékért. Ellátta ő már ördögök és rossz útra tért boszorkánymesterek baját. Häxát mégsem bírta legyőzni. – És Jillian? – Amikor anyád elment, hogy könyörögjön apád életéért, Häxa megdermesztette. Jillian tudta, hogy hiába megy, de nem tudott apád nélkül élni. Mariketa fuldokolt. Nem csoda, hogy Jillian örökké szomorúnak tűnt, hiányzott neki a férje… – Druida varázslat, Elianna? – Él az apja? És anyja nem szabad akaratából maradt távol? – Hogy tehetted velem, hogy nem mondtad el? – Jillian normális életet szánt neked, amíg lehet. – Normálist? Azt hittem, a kutyának se kellek! Mindketten elhagytak! Elianna zavarban volt. – Pedig rajongtak érted, erre csak emlékszel. Mariketa vádlón ráemelte az ujját. – El kellett volna mondanod, mi történt velük! – Mégis mikor? Szóltam volna, amikor tizennyolc éves lettél, hogy „a szüleid örök fájdalomba és kínba dermedtek, és egy átkozott szalmaszálat sem tehetsz keresztbe értük az elkövetkező években”? Majd kívántam volna sok szerencsét az érettségidhez? A szülei szerették! – Hogyan ébresztem fel őket? Elianna félresandított. – Meg kell ölnöd, aki ezt tette velük. Häxát egyetlen lépés választotta el attól, hogy istennő le-

319

gyen; ő volt a valaha élt leghatalmasabb varázslónő. „A sors nem lövöldözi a töltényeit”, mondta Bowen. Igaza volt. A boszorkányok legnagyobb ellenségével kell harcba szállnia. Félt a gondolattól, de a szívében gyúlt haragot nem söpörhette félre. Elianna a szemét bámulta, s Mariketa tudta, hogy megváltozott. – Utánamegyek. Áruld el, hol találom! – Tudni fogod, hogyan találj rá, amikor készen állsz, hogy megküzdj vele! – Most az egyszer hagyd ezt a boszorkányos, misztikus dumát, Elianna! Most akarok végezni vele! – Nem állsz készen – erősködött Elianna. – Ha azt hiszed, itt fogok malmozni, amíg halhatatlanná válok… – Az nem számít – vágott közbe halkan Elianna. – Häxa bármely élőt porrá változtat. Nem számít, hogy halandó vagy halhatatlan az illető. – Van egyáltalán bármi esélyem vele szemben? – esett neki Mariketa. – Mit mondanak a látók? – Bárki, aki próbálta kiolvasni, miként végződik Hőn Áhított Mariketa és Häxa harca… megbolondult. Kétségeink vannak afelől, hogy akár Häxa képes lenne látni. – Mindegy. Akkor is elkapom a grabancát, akár a segítségeddel, akár anélkül. – Ha Häxa győzedelmeskedik feletted, megszerzi az erődet! Ezt nem kockáztathatjuk, különben feltartóztathatatlan lesz! – Majd kiötlök valamit! – Nem a szüleid az egyetlenek, akik ilyen állapotba kerültek. Több ezren vannak a Szövetségből, az idők folyamán felgyülemlettek. Gondolj mások szenvedésére! Nekik is felelősséggel tartozol! Hangok ezrei könyörögtek álmában. – Akkor hogyan készülök fel? – Tükörjós vagy! A számodra adatott médiumot használod

320

tanulásra! Nem kapsz több útmutatást, se erőt! Mivel Tükörkirálynő vagy, a tudás egyenesen a lényedbe áramlik a tükörből. Mindent megtanulsz kezdve azzal, hogyan csiholj tüzet vízből, egészen addig, miként védd meg magad mások mágikus támadása elől úgy, hogy eltereled a bajt. Mariketa végiggondolta mindazt, amit Elianna felfedett előtte. Alig bírt megülni a fenekén. – Van Häxának gyenge pontja? – Állítólag rosszul lát. A kísérő állatai jobban látnak nála. – Kísérők? Mifélék? – Trollok, néhány kobold, hollók és… – Hollók? – szaladt ki Mariketa száján. Elianna bólintott. Mariketa folyatta: – Häxa mindvégig megfigyelt! Láttam őket a dzsungelben és az álmaimban. Még most is, amikor beléptem a tükörbe, hollók gyülekeztek az ablakpárkányon! – Érthető, hogy voltak róla látomásaid. Sejtettem, hogy már kémkedik utánad. De ne feledd, itt nem érhet el! – Figyeltél, amikor a tündérhercegnő betoppant? – kérdezte Mariketa. Elianna együttérzőn bólintott. – Szokás szerint. – Mariah azt mondta, egy varázslónő hozta vissza. Biztos, hogy Häxa volt az! Hogyan tudna nagyobb szenvedést okozni, mint visszaküldeni egy hím társát pontosan akkor, amikor az elhatározta, hogy továbblép? – Magában ezt gondolta: mi lenne jobb módja, hogy bántson engem? Előbb elveszi a szüleimet, most meg elválaszt a férfitól, akit szeretek. – Bizonyára lehetséges. Így működik ő. – Mi történik, ha tényleg sikerül megölnöm? Megváltozik a világ? Elianna válaszolt: – Eltekintve attól, hogy rengeteg lelket felszabadítasz, tetted semmit sem változtat a mán. De ha most nem állítod meg

321

Häxát, egyre erősebbé válik. Hamarosan eljön az idő, amikor az egész világot nyomorúságba taszítja. A pokol fog uralkodni a Földön. – De ha Häxa meghal, mi lesz az egyensúllyal közte, Hekaté és Hela között. – Ez az egyensúly feltehetően már felborult, mert Häxa immár nem istennő. És azt pusmogják egyesek, Hela többé nem olyan jótékony lélek, mint régen. Mariketa nagyot sóhajtott. Eltöprengett, Helával is meg kelle egy nap küzdenie. És még attól félt, hogy pályafutásának fénypontja huszonhárom éves korában csúcsosodik ki? – Hogyan kezdek neki? – Azt hiszem, legjobb lenne, ha varázsolnál egy tükröt. Képzelj egyet magad elé, amit láttál, és itt terem a hasonmása. Mariketa elképzelte saját ovális antik tükrét, amelynek tölgyfa a kerete, és esztergált a lába. A másolat a másodperc törtrésze alatt megjelent. – Csak elé állok? – Igen, de vigyázz! – figyelmeztette Elianna. – A tudás nagy erővel bír, és függőséget okoz! Olyan értelemre teszel szert, amilyet halandó még sosem tapasztalt. Ha úgy érzed, túlságosan elmerültél benne, vissza kell venned! Mariketa bólintott, és a tükörhöz fordult. Gyönyörű tükör! Szeme felvillant és visszatükröződött. A végtelenséget tükrözte vissza. Nem volt több unalmas kérdezz-felelek. A tudás egyenesen beleáradt, varázsigék, bűbájok váltak a részévé. Ezt magával ragadónak találta, de most csupán egyetlen dolgot akart tudni. Hogyan ölje meg a varázslónőt. – Mindig kint álldogálsz – panaszkodott Mariah Bowe-nak, amikor csatlakozott hozzá a tornáckorlátnál. – Hogy érezd az illatát? – Az elmúlt napokban Mariah berendezkedett, ameny-

322

nyire tőle telt. – Tudni akarom, hogy biztonságban van. – Bowe épp az előbb tért vissza, de az a próbálkozása, hogy meghatározza Mariketa helyzetét, kudarcba fulladt. Alig hitte, de a boszorkányok engedélyezték neki a gyülekezetben, hogy kedvére járkáljon Andoainban. De senki sem tudta vagy akarta elárulni neki, miként találja meg. Andoainban Bowe büszke udvarházat látott megdöbbentően zöld levelű, roskadozó almafák gyűrűjében. Mindenfelé pillangók röpködtek. Ám amikor szemvillanásnyit pislantott, egészen más kép tárult a szeme elé: forró kövek okádtak gőzt és füstöt egy lepusztult urasági kastély körül, s a málló balusztereken kígyók tekeregtek. Az volt az igazi Andoain – Mariketa otthona. – Olyan boldogtalan vagy, Bowen! Számomra világos, hogy megigézett. Egyedül azt nem értem, téged ez miért nem érdekel. – Mariah, a halálod utáni évek… kemények voltak. – Tudom. De szeretnék túllépni azon az időn, és a jövőbe tekinteni. Új emlékekre van szükségem. A legutolsó emlékeim a halálomról szólnak, márpedig én… borzalmas halált haltam. De tudod, hogy nem vádollak. Akkor minek hozod fel? – gondolta Bowen. Elpirult. Mariah sosem bosszantotta még ennyire. Minden ízében különbözött a boszorkánytól, és ez azt jelentette, hogy minden, ami vele kapcsolatos… rossz. – Most sok mindent másként látok. Meg akarlak ismerni, és megajándékozni a gyermekekkel, akikre annyira vágysz. – Mi változott? – Korábban önző voltam, amit sajnálok. A halál rávilágított, mi a fontos az életben. Életet akarok adni. – Szégyenlősen a férfira mosolygott. – Veled. Íme, itt áll Mariah, s tálcán nyújtja neki mindazt, amiért év-

323

tizedeken át fohászkodott az istenekhez. Minden köztük lévő akadály elhárulni látszott. Nem kimondhatatlan hatalommal bíró boszorkány volt, hanem szelíd tündér. Ő testesített meg mindent, amit hite szerint akart. És abban sem volt biztos, visszafogadná-e a boszorkány. Veszekedtek a repülőgép-katasztrófa előtt, és nem oldották meg a problémáikat. De mindez nem számított. Akár társa volt a boszorkány, akár nem, mindegy – mert amit iránta érzett, az erősebb volt bármi másnál. Beleszeretett. Végtelen, magányos élete során Bowe most először… szeretett.

324

50. FEJEZET

Mariketa röstelkedve ébredt rá, hogy noha a Földnek és elkínzott életek ezreinek, sőt a szüleinek sorsa múlik azon, felülkerekedik-e Häxán, képtelen kiverni a fejéből Bowent. Szorgosan tanult és edzett új otthonában, a saját síkján elképzelt mentsvárban, amelyet több helyből gyúrt össze: a lakból, amelyben felnőtt, az andoaini kastélyban lévő szobájából és a szigeten álló házból, ahol beleszeretett Bowenbe. Elianna és Carrow minden napot itt töltött vele, ahogy Carrow nevezte: a „lakastélyázban”. Miközben azt tanulta, hogyan támadjon-hárítson és kösse meg mások erejét, arra használta a tükröt, hogy minél több mindent felfedjen vele a hercegnő feltámadásáról. Ám valahányszor róla konzultált a tükörrel, az elhomályosult, és nem adott információt – ami csak még jobban megerősítette benne a gyanút, hogy Häxa áll a feltámadás mögött… Néha egyszerűen csak arra vágyott, hogy a tükörben Bowent nézegesse. Mint most. Lopva megnézte barátnőit, kikukkantott hálója ajtaján. Valamiért azt gondolta, rossz néven vennék, hogy volt szeretője kémlelésére pazarolja az időt, amikor a kezében nyugszik a világ sorsa meg minden. A két barátnő a kényelmes kisszobában időzött a tűz előtt.

325

Tiszta a terep. Mariketa láthatóan nem riadt vissza attól, hogy leskelődjön Bowen után, jóllehet tudta, nem bírná elviselni, ha a hercegnővel csókolódzna, vagy még rosszabbat művelne. Ez idáig ritkán látta őket együtt. Ami azt illeti, Bowen több időt töltött Andoainban vagy Nïx után kutatva, mint a lykae birtokon. Mégis félt, hogy előbb-utóbb olyasminek lesz szemtanúja, amit már nem lesz képes kezelni. Tényleg ezt akarom?… Bólintva suttogta: – Mutasd meg… Bowent! A tükör képe megváltozott, s hamarosan meglátta a nappalijában fel-alá járkáló férfit. Úgy festett, napok óta szemhunyásnyit sem aludt. Látszott rajta, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, de nem bírja magát rávenni, hogy kimondja. Mariah türelmesen üldögélt a kanapén, keze összekulcsolva az ölében. A tökéletes hölgy. – Mariah, hűséges voltam hozzád – kezdte végül MacRieve. – Hosszú éveken át. – Tudom. Pompás hím vagy. Büszkébb nem is lehetnék rád. – A pokolba, nem akarlak megbántani, de együtt voltam Mariketával, és gyengéd érzelmeket táplálok iránta. Le se tagadhatnám. Mariketa szeme elkerekedett. Elmondja Mariah-nak? – Bowen, megértem, milyen nehéz időszak lehetett ez neked. És megbocsátom az… az eltévelyedésedet. De nem látod, hogy csőbe húzott a boszorkány? Hogy megigézett? – Nem tudom elhinni, hogy nem igaz, amit iránta érzek. – A hajába túrt. – Akkor is kellenék, ha tudnád, hogy sosem foglak szeretni? A hercegnő felállt, és odalépett hozzá. – Megváltoztatom az érzéseidet irántam. Ha ágyba viszel, kilenc hónap múlva már első gyermekünket köszöntheted.

326

Ha? Szóval még nem bújtak ágyba? – Gondolj bele, családot alapítunk, ahogy mindig is akartad, családot, amit csak velem kaphatsz meg! Minden csodás lesz! Én boldoggá teszlek téged, te vigyázol rám. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Istenek, jól nyomja a csaj! – Sajnálom, Mariah, igazán sajnálom, hogy annyi mindenen mentél keresztül. És segítek neked másik férfit találni, egy jó védelmezőt, aki érdemeid szerint szeret majd téged. Segítek, amiben csak tudok. Hát tényleg elmondja a tündérnek! Mariketa persze tudta, hogy fájni fog, ha elhagyja Bowent, de észre sem vette, mennyire összetört, míg meg nem csillant a remény, hogy újra összejöhet vele. Majd ő segít Bowennek találni valakit a hercegnő mellé: ragyogó megoldás összehozni egy másik hímmel! Mindjárt megereszt egy telefont Rydstromnak és Cade-nek. A pokolba, hiszen egy magas, szőke hercegnőről beszélünk! Acton imádná! Mariketa összevonta a szemöldökét. Képes lenne összehozni egy másik nőt az első szerelmével, hogy megkaparintsa Bowent? Gondolkodás nélkül! Mariah hercegnő azonban egyelőre nem adta fel… – Én lemondtam érted a lelkemről! – Pityeregni kezdett. MacRieve-en látszott, hogy teljesen kikészítik a könnyei. – És nekem előbb esküdtél meg, mint neki! Nem adnál legalább még egy esélyt kettőnknek? Nem gondolod, hogy ennyivel tartozol nekem? – Ennyivel tényleg tartozom neked. Mariketa elszontyolodott. – De nem élhetek Mariketa nélkül! – jelentette ki a férfi. Mariketa szeme tányérnyira kerekedett. – És nem is fogok! A hercegnő már leplezetlenül zokogott. Bowen arcáról lerítt, mennyire szenved ettől.

327

– Te, a hűséges lykae, megszeged a társadnak tett esküt, és lemondasz az egyetlen esélyről, hogy gyermeked szülessen, méghozzá olyasmiért, ami nem is igazi? Egy boszorkányért? MacRieve csaknem kétrét görnyedt szégyenében és a bűntudattól, mindazonáltal kimondta: – Mariah, nem tántoríthatsz el! Ha nem élhetek azzal a boszorkánnyal, akkor inkább nem is élek! Mariketának elakadt a lélegzete. Mariah elfordította a fejét, és összehúzott szemmel a tükörbe bámult. Kizárt, hogy meghallotta volna, ennek ellenére úgy tűnt, egyenesen őt nézi. Lehetetlen. Hacsak… Mariketa elszakította magát a tükörtől. – Ó, szent Hekaté! Vagy inkább szent Häxa, aki álca mögé bújt! Nem Mariah tért vissza, ő sosem támadt fel. Ez itt Häxa tetőtől talpig, és a varázslónő… éppen erőt merít. Mesterien felépítette Bowen boldogtalanságát, aztán megragadta. – Elianna, Carrow, megyek! – Amikor berontottak a szobájába, ő épp oldalzsebes vászonnadrágot ráncigált magára, hogy annyi tükröt tömjön bele, ahányat csak bír. – Megtaláltam, megtaláltam Häxát! Álcát visel, Mariah arcát! Ott van a tükör mögött, épp a hímemet szipolyozza! Tágra nyílt szemmel bámultak át a tükrön. Aztán Elianna sóhajtva kijelentette: – Ez megmagyarázza. Mindig a komornyik vagy a feltámasztott társ az. Mariketa értetlen képet vágott. Carrow Eliannát faggatta: – Felkészült Mariketa a harcra? Elianna mosolyt erőltetett az arcára. – Mariketa sosem lesz ennél felkészültebb. Carrow túlságosan fellelkesült ahhoz, hogy ráeszméljen, milyen titokzatos Elianna válasza, és mekkora szomorúság ül a

328

szemében. Mariketa azonban beleborzongott. Lehet, hogy ma este meghalok. – Tessék, Mariketa – mondta Elianna, és beletúrt láthatóan feneketlen kötényzsebébe, hogy előhúzzon egy apró, tükrökkel kirakott ládikát. – Ezt neked szánták a szüleid. Druida takácsok keze munkáját dicséri. Mariketa elvette. A ládika mélyén koromfekete láncszemekből szőtt ujjatlan kesztyű hevert. – Hmm, köszönöm. – Lenyűgözőnek találta, de talán mégsem ez a megfelelő apropó. Mentora éppoly zavarodott volt, mint máskor. Elianna a fogát csikorgatta. – Fordítsd meg! Mariketa megfordította. Szeme elkerekedett, úgy lehelte: – Ez egyre érdesebb! Mindkét kesztyű tenyere üvegszálból sodort tükröt formázott. A tükörkelme tökéletesen hajlékonynak, simának és rugalmasnak bizonyult. Belebújt a kesztyűbe, s elcsodálkozott, mennyire passzol rá, és milyen kényelmesen simul a kezére a puha anyag. Elianna megmagyarázta: – Ez a kesztyű a megafon az erődhöz. És hogy úgy mondjam, kéznél lesz, ha meg akarnád dörzsölni a pontosabb fókuszért. – Biztosít és tölt, kislány! – kiáltotta Carrow, akiben buzgott a lelkesedés, hogy szembeszálljon a varázslónővel. – Katonák, lépés in-dulj! Häxa azonban nem latordémon vagy rosszindulatú fantom volt, akinél egyetlen plusz varázsige jelenthette a különbséget siker és kudarc között. Az ő fegyvere az volt, hogy egymás ellen hangolja a barátokat. Ahogy Bowent hangolná ellene, ha rájönne, mennyire bele-

329

szeretett. – Egyedül megyek! – Egyedül? – pislogott Carrow. – Mit mondtam neked erről? Úgy kezdődik: „Darwin szerint”. Ugyan már, Mariketa, hányszor fordul elő egy magamfajta boszorkánnyal, hogy megszabadítsa a világot a legelvetemültebb gonosztól? Mariketa tudta, hogy Carrow folytatná a tiltakozást, így szólt hát: – Mondok valamit, kössünk alkut! Ti a tükörben figyelitek a harcot. Ha bajba kerülök, átmásztok, és megmentetek! Így igazságos, nem? – Habár ezt javasolta, gondolatban azt tervezte, lezárja előttük a kaput. Carrow-ban egy világ dőlt össze, de Elianna kijelentette: – Így lesz a legjobb! Úgyhogy Carrow maradt. – Egyelőre. Miután ezt tisztázták, Mariketa kinézett ellenségére. Bármi rettegés vagy kétség volt is benne korábban, most dühként lángolt fel benne. Ez a gonosz teremtmény tönkretette a családját, és most azon mesterkedik, hogy az iránta érzett szerelmével kínozza Bowent, a büszke, rendíthetetlen harcost, aki őt választotta… mindenki ellenében! Häxának annyi! – Megyek! – Lehet, hogy nem éli túl az estét, de ha mennie kell, Häxát is magával viszi. Visszafordult. – Van itt egy beste némber, akit muszáj pokolra küldeni! Carrow félelemmel vegyes ámulattal meredt a szemére. – Mariketa, azt hiszem… azt hiszem, te vagy a beste némber. Bowe megdörzsölte a nyakszirtjét, mert megneszelte, hogy nincsenek már kettesben Mariah-val. Megfordult, szétnézett a szobában. Valóban megmozdult a falitükör?

330

Az üveg hirtelen kidudorodott. Középen két pöttöm, kesztyűs kéz törte meg a felszínt, hogy széthúzza a hajlékonnyá váló üveget. Mariketa! Bowe-nak nagyot dobbant a szíve, pedig tisztában volt vele, hogy Mariah figyeli. Nem akarta feleslegesen megbántani Mariah-t, ám képtelen volt leplezni izgalmát. Már attól félt, sosem lesz többé esélye beszélni Mariketával, vagy elmondani neki, mit érez iránta. A boszorkány azonban pillantásra sem méltatta Bowe-t. Ahogy egyre nőtt furcsán kesztyűs tenyerében a varázslat, és tükrös szemébe gyilkos tekintet költözött, megindult egyenesen Mariah felé, aki láthatóan rémülten hátrált. – Boszorkány! Mi a frászt csinálsz? – Bowe utána vetette magát. Agya hátsó zugában ráeszmélt, jobban aggódik amiatt, hogy Mariketa egy ártatlant készül bántani, mint Mariah biztonsága miatt. Teljesen elment az esze? A varázsigék és az ő napokkal ezelőtti árulása miatt? Vagy megigézték? Mariketa ragyogó szemmel hátrapillantott. – Ne küzdj ellenem, lykae! – Mariketa rideg hangja éppúgy megdöbbentette Bowe-t, mint az egész jelenet… Mariketa egy intéssel a falhoz vágta és odaszegezte. Bowe-t dermesztő félelem járta át. Se moccanni, se mukkanni nem bírt, s így, tehetetlenségre kárhoztatva volt kénytelen végignézni, ahogy a boszorkány lecsap áldozatára.

331

51. FEJEZET

Mariketa eltűnődött, vajon meddig játssza a varázslónő ezt a kutyakomédiát. Most, hogy rájött Häxa valódi kilétére, rettentő átlátszónak találta mézesmázosságát és szerepjátékát. A még mindig álcázott Häxa végül nem hátrált tovább. – Azért jöttél, hogy megküzdj velem Bowenért? Mariketa keserűen felnevetett, amikor elkezdték körbejárni egymást. – Nem, Häxa. Ő a legkevésbé sem érdekel – hazudta vakmerően. – Ha nem azon lennék éppen, hogy elpusztítsalak, sok boldogságot kívánnék nektek. – Hogy elpusztíts? Töprengtem, vajon mikor szeded össze végre a bátorságod, hogy elém állj. – Hangja kezdett megváltozni, érdesebb lett, mintha csúfondárosan kinevetné. – Vagy hogy elszakítsd csinos tekinteted a tükörtől. Mariketa érezte Bowen zavarát, hallotta, hogy küzd. Ő még mindig Mariah-nak hitte azt, aki beszélt. – Igen, mindent tudok rólad – folytatta Häxa. – A hiú boszorkány. A Tükörkirálynő. – Bowenre siklott a tekintete. – A lykae szíve vajon érted vagy értem dobog ilyen hevesen? Kíváncsi lennék. – Mielőtt megöllek, tudni akarom, mire kell ő neked! És hogy jön Mariah a képbe? – Hogy megölsz? Ó, bohó gyermek!

332

Derűje irritáló volt. – Elárulom. Tizennyolc évtizeddel ezelőtt egy elkényeztetett hercegnő rendelte, hogy bűvöljem meg. Mariketa eltátotta a száját. Tehát valóban volt bűvölés, csak épp nem ő követte el. Háta mögül hallotta, hogy Bowen küszködése váratlanul abbamarad. Kétségtelenül zavarba hozta a dolog. Häxa folytatta: – Úgy tűnik, Mariah-t nem nagyon érdekelte, hogy amikor minden más hím utána koslat és a kezéért esdekel, Bowen szemernyi érdeklődést sem mutat iránta, sőt mintha megvetné őt, a hercegnőt! Éveken át szerette a távolból, legalábbis szerelmesnek képzelte magát. Senki más nem felelt meg neki. Bowent akarta. Teljesítettem hát a kívánságát tudván, hogy ez a felállás csurig lesz fájdalommal és szenvedéssel. Ha ugyanis teljesítek egy kívánságot, a végeredmény az, hogy az összes érintett nyomorúságát learathatom. Tehát neki ajándékoztam Bowent, Bowennek meg őt, aztán néhány hétre rá megöltem Mariah-t. Azon az estén jöttem rá, amikor segítettem neki meghalni, hogy a farkas elvezet majd hozzád, a Hőn Áhítotthoz! – Bowenhez fordult. – Köszönöm, hogy lekaptad róla a köpönyeget. Az a vörös bosszantóan elhomályosította a látásomat. – És a lezuhant repülő? – kérdezte Mariketa. – Meg a földrengés, amikor átkeltünk a hídon? – Az csupán játék volt. Valahányszor ez itt azt hitte, ismét elveszít, újabb löketet kaptam kétségbeesésből. Mellesleg a démonpilóta könyörgött, hogy olvasszam ki a családját, ezért önként elvállalt bármit. Hogy állhattam volna ellen? Mariketa pilóta iránti gyűlölete egy csapásra szertefoszlott. Häxa folytatta: – Mivel Bowen feltámadt halott társaként tértem vissza, va-

333

lóságos lakomát ülhettem a nyomorúságon. Némi bűntudat is fűszerezte, és igen ízletes volt. Bármikor végezhettem volna veled. Mivel azonban nem vetetted be ellenem a mágiádat, ezt nem szipkázhattam el tőled. Márpedig igényt tartok páratlan tükörjósi hatalmadra. Häxa? Bowe-nak nehezére esett felfogni, mi zajlik körülötte. Bármilyen alakot ölthet, ezt mondta Mariketa. És Häxa most megmutatta, hogy valóban megbűvölték, csak sokkal korábban, mint ahogy Mariketával találkozott. Mariketa feléje nyújtotta a kezét, s feltartotta a furcsa tükröt kesztyűje tenyerén. A medál kezdett leszakadni Bowe nyakából. Iszonytató fájdalom hasított belé. Mintha mélyen a bőrébe ágyazódott volna, s most a húsát szaggatta, ahogy szakadt kifelé. A múltban valahányszor úgy döntött, hogy leveszi, elfelejtette. Most már tudta, miért, és megértette, miért nem érzett Mariketa másik átkot rajta: mert az a részévé vált, mint a rák. A leszakított medál átrepült a szobán Mariketához. Ő elkapta, s addig olvasztotta tükrös tenyerének izzásában, míg ólomgolyóra nem hasonlított. Aztán ledobta a földre, s Bowe szeme elől eloszlott a sűrű köd. Most, amikor Mariah képére bámult, semmi mást nem érzett, csak… bősz haragot. Ennyi időn átszenvedett a mérhetetlen bánattól. Élőhalottként járt-kelt a vágyakozás és fájdalom létében, s mindezt egy elkényeztetett hercegnő szeszélye miatt. Mariah invitálta az életébe a varázslónőt, ő biztosította, hogy Häxa ráleljen Mariketára, és éket vert közé meg igaz társa közé. Mariketa rá se bírt nézni az előbb. – Hiú boszorkány, láttad a szüleid testét? Gyönyörű munkát végzek. Mit művelt Mariketa szüleivel? – Engem nem fogsz kiszipolyozni, Häxa! Csak gyűlöletet

334

érzek! – Nem veszítek semmit. Már csömöröm van ettől a lykaetől, és erősebb vagyok, mint valaha. Biztos vagy benne, hogy harcba akarsz szállni velem? Mihelyt elveszem az erődet, megint istennő leszek. – Mihelyt elveszem az erődet, varázslónő leszek – vágott vissza Mariketa szokás szerint magabiztosan és vakmerőn. – Fogalmad sincs, kivel packázol, gyermekem! De ma este, ezen a célokkal teli, újabb estén móresre tanítalak. Häxa végül ledobta álcáját, mint a levedlett bőréből kisikló kígyó. Az ablakok ripityára törve felrobbantak, s a bezúduló szél üvöltött a cserepek fölött. A függöny csapkodott, a bútorok bukdácsolva száguldottak át a padlón. A képek diszkoszként repültek le a falról. Häxa valódi alakja ocsmány volt. Szeme fehérje feketére változott, pupilláját sárgás hályog fedte. Viaszos bőre szürkére fakult. Legalább a két és fél métert verte, s ujjnyi hosszúságú karmokat növesztett. Összehasonlításképp Mariketa aprócska és törékeny volt, s lobogó hajjal, tántorogva próbált talpon maradni a tomboló szélben. Häxa felemelte a kezét. Mariketa szeme elkerekedett. Kinyitotta a tenyerét, és még épp azelőtt hajított egy asztalt Häxa nyalábja elé, hogy az érte volna őt. A fa elporladt! Két másik nyaláb villant. Az első elől lábujjhegyre állva, a hátát ívbe feszítve tért ki. A másik eltalálta, és pörögve a falnak csapta. Bowe-ban üvöltött az Ösztön, hogy védje meg, de semmit sem tehetett. Mariketa újabb nyaláb alatt dőlt meg, de egyre jobban lassult és gyengült. Végül a Bowe-val szemközti fal mögé bújva elmenekült. A padlóra roskadt a sarokban. A férfi látta, hogy nyeldekel félelmében, aztán kiles a fal mellett, de rögtön be-

335

hunyja a szemét, s csak kis híja, hogy megmenekül egy hirtelen robbanástól, amely az arca mellett dörren. Mariketa hátrahajtotta a fejét, és a mennyezetre meredt. MacRieve szinte hallotta, hogy azt suttogja: – A francba, a francba, a francba! Menekülj! Azt akarta, hogy Mariketa menekülőre fogja. Ám a lány ehelyett varázst dörzsölt a tenyerébe. Majd mintha tesztelné, kisandított a sarkon… és végül fénysugarat hajított a varázslónőre. Häxa átrepült a szobán. Mariketa összevont szemöldökkel bámult le kesztyűs kezére. A varázslónő visított fájdalmában és dühében. Kavargó füstvihar kerekedett körülötte, s addig sűrűsödött, míg egészen el nem takarta. Mariketa felállt, és átvágott a szobán, hogy szembeszálljon vele, szeme lázasan ragyogott, s látszott rajta, hogy utánaveti magát a ködbe. Ne menj be! Ne menj… Bowe-nak végre sikerült felbömbölnie féltő szeretetében. Mariketa hátrafordult a vihar szélén. MacRieve azt hitte, nem is látja. A füstből kinyúlt egy hajmeresztő, szürkére aszott kéz, és üstökön ragadta. Miközben rácsként hullottak homlokára a karmok, Mariketa a vörös szájára szorította mutatóujját, hogy elcsendesítse. Aztán elmosolyodott, amikor berántották a káoszba. MacRieve minden erejét megfeszítve birkózott a láthatatlan kötelékkel. Karja szabad. Muszáj bemennie a lányért. Fuldokolt a füstben, vakító fény szikrázott odabent… Häxa váratlanul kirepült a viharból. Amikor Mariketa követte, nem érte a lába a földet. És egészen valószerűtlennek tűnt Bowe szemében. Mint egy gyilkos a végső csapásra készen. Mariketa feltartotta tükrös tenyerét, és folyamatos fénysu-

336

gárral bombázta Häxát. Bowe látta, hogy Häxa nyaka megnyúlik, s reccsennek szét benne a csontok. A varázslónő visongva küldött őrült nyalábokat Mariketára, de hasztalan. – Adj még egyet, Häxa! – vicsorogta Mariketa. – Ezt nem éreztem. Vedd a fejét! Rajta! Kétségbeesett buzdítása magára vonta Häxa figyelmét. A varázslónő felemelte a fejét, és ráküldött egy nyalábot. A találat faltörő kosként döndült Bowe mellkasán. Csontjai szétzúzódtak az ütés erejétől.

337

52. FEJEZET

Mariketa figyelme pont annyi időre lankadt, hogy Häxa elkapja a sugarait, és húzni kezdje. Úgy rántotta magához Mariketát, mint egy eldobott labdát, hogy azután egy ütéssel nyomban a levegőbe küldje. Mariketa iszonyatos erővel landolt a hátán, a becsapódástól vér spriccelt a szájából. De még hason fekve is próbált támadni. Felemelte kesztyűjét, ám Häxa megkötötte valahogy a belőle áradó varázslatot. – Maradj a földön, gyermekem! – szólt rá Häxa. Felemelkedett és megindult, hogy fölébe tornyosuljon. – Apád eddig se húzta. Anyád megdermesztése egyenesen halálra untatott. Häxa fenyegetőn közeledett, varázslat gyűlt a szemében, szájában és kezében. Egyre gyűlt… csak gyűlt. Azt tervezte, mindent bevet, hogy végezzen vele, és porrá égesse. Az Álnokság királynője egyszerűen túl erősnek bizonyult. Közeledett a halálos lövés. Mariketa vért köhögött. Bowen felé fordult, hogy még egyszer utoljára lássa… Bowen egyik lába eltörött, a csont kiállt belőle, és átszúrta farmerját. Mellkasából dőlt a vér, átáztatta inge elejét, és a padlóra kenődött, ahogy Mariketa felé vonszolta magát. Mariketa hirtelen megértette, miért vív az ember kilátástalan harcot: mert ha elég erősen akar valamit, nem tehet mást, har-

338

col érte! És ő harcolni fog! A tükör, amelyen átmászott, a padlón hevert közte és Bowen között. A férfi szemébe nézett, s lopva kinyitotta a tenyerét. Ha magához hívja a tükröt, talán sikerül megfordítania a harc kimenetelét. Bowe fogcsikorgatva vetődött érte, és pörögve átlökte a fapadlón. Mariketa varázsereje elkapta, és magához húzta. A varázslónő rájuk pislogott, majd bőszen visítva szabadjára engedte erejét. Mariketa az utolsó pillanatban rántotta fel a tükröt, s bújt mögé, mint lovag a pajzsa mögé a tüzet okádó sárkány elől. A nyaláb visszaverődött, és Häxa saját feltartóztathatatlan erejétől csapdába esett. Nagyon forró… tarts ki… harcolj! Häxa sikolyai visszhangozva hasítottak az éjszakába. Mariketa körül a túlcsorduló nyaláb ereje szétforgácsolta a padlót, mintha légkalapács törte volna fel. Repkedtek a szilánkok, cövekek fúródtak a mennyezetbe. Csak egy kicsivel tovább tarts ki, mint ő! Häxa sikolyai elhalkultak. Tarts ki… Bowe nézte Häxát. A varázslónő teste mintha felrobbant volna belülről, vastag repedésekkel hasadt szét. Karmos ujjait begörbítette kínjában, és átváltozott – több ezer alak villant át felette. A felvillanások között Bowe hirtelen észrevett egy koromfekete hermelinstólába burkolódzó, hollófekete hajú boszorkányt. Aztán… fény robbant Häxa belsejében, és ő elhamvadt. Akár az atombomba robbanásánál, előbb vízszintesen terjedt szét az energia, majd felfelé tört. A detonáció levitte a háztetőt, s egy szemvillanás alatt hamuvá égette. Nyomában korom zú-

339

dult le, a falak nyögtek és összeroskadtak. Mariketa reszketve félretolta a tükröt. Bowe látta, hogy feje lehorgad, mintha a hasát nézné. – Au! – Megmarkolt valamit, és rántott rajta egyet. Ujja elernyedt, és vértől csöpögő karó gurult ki a tenyeréből. Oldalára tapasztott kézzel próbált felkászálódni, de csípőjére zuhant. Újabb bizonytalan kísérletbe került, mire végre talpra kecmergett. Bowe-ra nézett. A férfi hunyorogva meredt véres arcára s a máris megmutatkozó zúzódásokra. A lány haját hamu lepte. Ahogy Bowe-hoz bicegett, szeme kezdett visszaváltozni normálisra. – Mariketa – recsegte Bowe. – Meg kell gyógyítanod magad! – Bowen, a lábad… a mellkasod! – Én rendbe jövök… Újabb széllökés söpört rajtuk végig, és felkavarta a törmeléket. – Mi történik veled? – ordította Bowe. – Mi ez? Idegőrlő percek teltek el. Aztán elült a szél, és Mariketa kiszabadult a fogságból. Zavartnak tűnt. – Azt hiszem… azt hiszem, ez Häxa ereje volt… Ha mindaz igaz, amit korábban mondott a varázslónő elpusztításáról, akkor épp most tett szert már-már istennői hatalomra. Ismét Bowe-ra meredt. Szeme fehérje és pupillája feketébe mosódott, mintha tinta ömlött volna ki benne. Olyan lett, mint Häxáé. Megszállottként szakította el Bowe-ról a tekintetét. Hátborzongató szeme a földön heverő tükörre siklott. Arcára sóvárgás, sőt bujaság ült ki, miközben sietve rálépett. A föld mintha beszakadt volna alatta, s ő a mélybe zuhant, eltűnt a férfi szeme elől. Bowe üvöltött rettegésében, annyira féltette. Odavonszolta

340

magát, hogy utánanyúljon, de Mariketát elnyelte a tükör. Karmával kétségbeesetten az üvegbe szántott, hogy kövesse.

341

53. FEJEZET

Mariketának sikerült valahogy megbűvölnie… önmagát. Napokon át a saját dimenziójában maradt, rezzenéstelenül állt teljes alakos antik tükre előtt. Annak ellenére, hogy tudatánál volt, és sebesen gyógyult, se moccanni, se félrenézni nem bírt. Még a száját sem tudta kinyitni. Bármi került tekintete és a tükör közé, Häxa hatalmától immár teljesen fekete szeme elhamvasztotta. Mariketa már azelőtt is borotvaélen táncolt új, tükörjósi erejétől, hogy a nyakába zúdult volna Häxa ereje. Bár hatalma jellemzően nem volt gonosz, annál inkább mohó, és habzsolta a tükör által önkéntelenül felkínált tudást. Képtelen volt magát kiszabadítani… Szülei felébredtek, és hazaindultak Häxa síkjáról, de Mariketa meg sem ölelhette őket, tehetetlen dühében még sírni sem tudott, bár saját dimenziójában szakadt az eső. Szülei nagyon aggódtak érte, egyúttal nagyon büszkék voltak arra, amit elért. A gyülekezet segítségével azt tervezték, megkötik benne Häxa erejét, hadd szokjon hozzá fokozatosan, évtizedek alatt. Häxa hatalmát azonban nem sikerült megkötniük használat közben – amikor egy öntudatlan boszorkányt a tükör elé fagyasztott. Mariketa szeme pedig folyamatosan égett, akár két LED-lámpa.

342

A gyülekezet legalább a szükséges lépéseket megtette, s a boszorkányok, mint az őrültek, cselekvésre szólítottak fel. Úgy tűnt, akkor futott ki a riasztás, amikor Häxa – a világ egyik legősibb és leggonoszabb ereje – felemelkedett mindössze azért, hogy megmutassa magát az andoaini zóna tőszomszédságában. Többé nem érezték magukat elszigetelten és biztonságban a laissez les bons temps rouler törvénye által védve. A kívülállóknak fogalmuk sem volt, mi üthetett beléjük, amikor összekapta magát a társaság. Szüleihez hasonlóan Carrow és Elianna is mindennap meglátogatta a „lakastélyázban”. Tudták, hogy Mariketa hallja, ahogy cseverésznek, és teát vittek neki, mintha tudna inni. Folyton nógatták, bűvölje ki magát, mintha ő maga nem lett volna meggyőződve arról, hogy valóban ezt akarja. Legszívesebben új erejére bökött volna, hogy azt mondja: „erről konzultáljatok ezzel az idiótával”. Mivel Mariketa a boszorkányok síkján volt, és egy hang sem jött ki a torkán, nem tudta meghívni Bowent, s a férfi nem látogathatta meg. Családja és barátai arra jutottak, hogy valahányszor havazik, ő hiányzik neki; a sík immár állandóan fehérbe öltözött. Carrow ezen a napon plédekbe bugyolálva pasziánszozott Mariketánál. Elianna szárított békacombot osztályozott méret szerint. Mariketa szülei látókkal értekeztek odakint, hátha megtudják a választ, hogy miképp mentsék meg Mariketát. Később az egyik leghatalmasabb orákulummal is találkoznak: Kaszfalap Nïxszel. – A pokolba, Mariketa, itt meg kell fagyni! – dörzsölte Carrow a karját. – Már teljesen elveszek ebben a Narniahangulatban, de tényleg! És kötelességtudón lesem, mikor bukkannak fel páncélba öltözött hódok! De ez kezd röhejessé válni! Ha annyira hiányzik a skót, miért nem szabadítod ki magad?

343

Elianna közbeszólt: – Tudod, hogy Bowen vett egy birtokot Andoain közvetlen közelében? Hogy azonnal megérezze az illatod, amint hazaérsz. No meg azért, mert a háza felrobbant. – Nézd, Mariketa, muszáj kiszállnod innen! Csinálj már valamit! – mondta Carrow. – Vess véget a szenvedésének, vagy legalább én hadd varázsoljam el úgy, hogy belezúgjon a portörlőbe! Döntsd el! – Vállat vont. – Tudom, aggódtál, hogy a gyülekezetnek a közelébe se akar majd szagolni, de az a bibi, hogy nem tudjuk kirúgni! Úgy tűnik, néhány boszorkány kifecsegte neki, hogy másik síkon vagy… láthatóan szünet nélkül kérdezősködik… és most eltökélte magát, hogy utánad jön. Érdekes, de mindent elhisz, amit a síkon való életről hallott, azt viszont nem, hogy ő nem léphet be. – Mindennap idejár Andoainba, néha óránként benéz, hogy tanulmányozza a boszorkányságot! – közölte Elianna. Carrow rámeredt. – Hát ha te és a többiek nem csempésznétek neki állandóan valami kaját, talán nem jönne többé vissza! Elianna összefonta a kezét, és zavarodottan megjegyezte: – Különben egy falatot sem enne! – Tök mindegy! De komolyan, Mariketa, szenved, mint a kutya! Még Regin is szánja mindazért, amin átment. Elianna hozzátette: – Annyiszor látta már a ballagásodat videón, hogy lefogadom, mindent az eszébe vésett az alma materedről! – Sejtelmem sincs, mit művelhet a főiskolai pomponkodásodról készült kazettával, hiszen állandóan hazacipeli magával… – Carrow meghúzogatta a szemöldökét. – …de van rá egy tippem. – Most, hogy elvégezted azt, amit mindenki hőn áhított, legalábbis túl vagy az első meneten, új nevet keresnek neked – mondta Carrow. – Ha nem szakítasz ezzel a bűvöléssel, a Tü-

344

körboszorkány, röviden Tükkány Mariketa mellett fogok kampányolni! Na, gyere, rúgj seggbe, ha nem tetszik, különben… Elianna Mariketára bandzsított, és felsóhajtott. – Azt hiszem, inkább Mariketa MacRieve lenne. Igen, Mariketa tényleg inkább az akart lenni. Oda akart menni Bowenhez, hogy elmondja, mennyire szereti, meg akarta látogatni a szüleit és a barátnőit, le akarta hunyni a… szemét. De a tudás végigszáguldott az erein, és a hatalom még többet követelt. Úgy tűnt, kénytelen lesz itt maradni addig, amíg meg nem tud… mindent. Vagyis itt dekkolhat az idők végezetéig! Mert a minden az, amit soha nem tudhatok meg! Bowe-nak végre sikerült meglelnie Nïxet. A Bourbon Streeten kuporgott egy háztetőn, mint egy vízköpő. Felmászott hozzá, s már csak enyhén nyilallt fájdalom gyógyuló lábába. – Nïx, segítenie kell nekem! – Mitől lettél ilyen reszketeg, vérfarkas? – Igaza volt mindenben, a Kupáról, arról, hogy megtalálom a társam. Minden jóslata valóra vált, bár azt azért elárulhatta volna, ki átkozott meg! Nïx végül odafordult hozzá. – Azt mondtam, megbűvöltek, nem megigéztek, és mindenki tudta, hogy Mariketa még nem varázslónő. – A szemét forgatta. – Ugyan már, aranybogaram! Na, nem? Tartsd szorosan a gyeplőt! Nïx folytatta: – Bár nagyon sajnálom, hogy tizennyolc évtized tiszta gyötrelemben volt részed. Bowe egymás mellé állította a hercegnő tetteit a boszorkányéival, aki az apját bántotta. Egyetlen különbséget látott csupán: a fájdalom mértékét. De nem volt ideje azon rágódni, mit

345

tett vele, velük mindannyiukkal. – Meg kell találnom Mariketát. – Istenek, de mennyire! Ezerszer jobban vágyott a saját boszorkányára, mint bárkire, akibe a legerősebb varázslónő képes lenne belebűvölni. – Megint elvesztettük? Bowen, ennél azért jobban igyekezned kell, hogy lépést tarts a tükörjósoddal! – Nïx! – Ja, persze, tudom már! Elvonult egy boszorkánysíkra, egy másik dimenzióba. Mielőtt kérdeznéd, elárulom, hogy az effélét szent helynek tartják, és nem adhatok hozzá útmutatót. Vannak törvények, amelyeket még az ősvalkűr sem hág át! – Ennyi viszontagság után nem árulja el nekem, hogyan jutok arra a síkra? Nïx megbillentette a fejét. – Te, Bowen MacRieve, te akarsz egy olyan világba jutni, ahol csak boszorkányok és a rokonaik élnek? Ahol mindenben varázslat van, az esőcsepptől a madarak tolláig? – Nïx, bármit megteszek, mindegy, mibe kerül… – Bárcsak segíthetnék. Tényleg. – Felszaladt a szemöldöke. – Különösen azért, mert mostanság többet adsz magadra! – Feléje legyintett. Bowe savanyú pofát vágott. – És ami azt illeti, van egy nagyon egyszerű módja, hogyan érheted el. Olyan egyszerű, hogy már fáj! Igazán fáj, elhiheted! – A pokolba, mi az, valkűr? – Neked éppannyi jogod van belépni a boszorkányok síkjára, mint bárki másnak. – De nem köt vérkötelék hozzájuk! És Mariketa férje sem vagyok! Egyelőre! – Derítsd ki, milyen jogon lehetnél ott, és én segítek a kivitelezésben! Nïx tekintete megakadt valamin. Pöttöm alakja megfeszült, mint egy ragadozóé. Úgy tűnt, Reginre vadászik. Vagy arra, aki Reginre vadászik.

346

– Mennem kell. – Végül Bowen szemébe nézett. – Ne térj vissza válasz nélkül… – Aztán huss, leugrott, és a tömegbe vegyült.

347

54. FEJEZET

Másnap éjjel Bowe alig egy órát aludt – miután a kimerültségtől az új házának padlóján heverő matracra rogyott amikor zakatoló szívvel hirtelen felült. A nyelve hegyén volt a válasz. Korábban utálta magát, mint a bűnt, azért, ami volt. Most rájött, hogy ez a válasz arra, hogyan jusson el Mariketához. Beleugrott a farmerjába… cipőjét nem találta, úgyhogy mezítláb ment… s még a pólóját húzta, de már kivágtatott az éjszakába, hogy előkerítse Nïxet. Ő szerencsére Val Hallban időzött, és látta rajta, hogy eszénél van, amikor összefutott vele a valkűrök otthona előtt. – Nïx, kitaláltam, hogyan menjek be hozzá – vágott rögtön a közepébe. – Azt mondta, a boszorkányok és rokonaik elérhetik azt a másik helyet. Abból, amit olvastam, ez azt jelenti, hogy a kísérők is. – Hm, Bowen – kezdte Nïx megfontoltan –, a kísérők… állatok. Bowe felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné: „Na és?” – Olvastam, hogy a kísérők lehetnek védelmezők, és én Mariketa védelmezője vagyok. Egy boszorkánynak tigrise volt, egy másiknak medvéje. Akkor egy lykae miért ne lehetne? Nïx sugárzott a büszkeségtől. – Le vagyok nyűgözve.

348

– Szóval, hogy a pokolba jutok be hozzá? – Menj a szobájába Andoainban! – Az imént jártam ott… – Elhallgatott. Már megtanulta, hogy ne kérdőjelezze meg állandóan ezeket a dolgokat, vagy egyes esetekben egyáltalán ne. – Rendben. Andoainban a lábát hasogató fájdalommal mit sem törődve, hármasával szedve a fokokat felrohant a lépcsőn Mariketa szobájába. A szeme sarkából ajtók mögül kikandikáló boszorkányokat látott. Halványan tudatosult benne, hogy mindenfelé gyertyák égnek, mintha várnák őt. Feltépte Mariketa ajtaját. És hirtelen egy másik házban termett, odakint vödörszámra hullott a hó. Nyugtalanságával küszködve szétnézett. Valóság ez? Vagy álmodik? Beljebb araszolt. Odabent egy nő fogadta, aki hasonlított Mariketára. Egy férfi állt mellette, vastag karját keresztbe fonta a mellkasán, és felvonta a szemöldökét Bowe láttán. Bowe-nak ebben a pillanatban esett le, hogy Mariketa szüleivel futott össze, pedig mezítláb, borotválatlanul, ápolatlan külsővel és kifordított pólóban állított be, aminek még az eleje is hátulra került. – Ezzel a hímmel jár? – dünnyögte a férfi. – Még öltözködni sem tud. Bowe alig bírta ki, hogy rá ne mutasson: öltözködni talán nem tud, de az biztos, hogy a nyakában ülő gyerekről nem feledkezne meg. Ám inkább lakatott tett a szájára. Lehet, hogy arrogáns ez a varázsló, viszont az apósa lesz. – Egy vérfarkas, Jill? No hiszen! – Pszt! – A nő kézfejével a férfi hasára csapott, majd bemutatkozott: – Jillian vagyok. És ez itt a férjem, Warren. Mariketa szülei vagyunk. És tudjuk, hogy te Bowen MacRieve vagy a lykae klánból. Bowe bólintott. Warren nekiesett:

349

– Nem vagy kissé túlkoros a lányomhoz? Bowe elkomorult, ám Jillian vidáman folytatta: – Már vártunk. Mariketa is vár. Szüksége van a segítségedre. – Merre van? – Gyere velem! – Jillian bevezette egy szobába, amely láthatóan a belize-i hálójuk és Mariketa andoaini szobájának keveréke volt. Elakadt a lélegzete. Mariketa ott állt a teljes alakos tükör előtt mozdulatlanul, még fekete szeme sem pislogott. Suttogva kérdezte: – Mi történt vele? Jillian válaszolt: – Mihelyt rászállt Häxa ereje, gyakorlatilag megbűvölte saját magát. És senki sincs, aki elég erős lenne, hogy legyőzze a varázslatot. – Senki sem hozhatja rendbe azt, amihez nem érhet – jelentette ki Warren. Jillian még hozzátette: – Szerintünk viszont neked talán sikerül rávenni, hogy hagyjon fel ezzel. Nïx ma reggel mesélte, hogy a védelmezője szeretnél lenni… – A kísérőállata! – gúnyolódott Warren. – Vagyis egy vérfarkas védelmező. Bowen ezért léphetett be ide. – Hall engem? – kérdezte Bowe. Nem foglalkozott vele, hogy alig néhány perce váltott szót Nïxszel. – Mariketa mindent hall, amit mondunk – felelte. – Hogyan szabadítom ki? – Ráveszed, hogy szedje össze az erejét, és szakítsa el magát. Beszélsz hozzá, harcra buzdítod – sorolta Jillian. – A tükör Mariketa erőssége, egyszersmind a gyenge pontja is. Árthat neki, ha túl sokat merít belőle. Mihelyt sikerül kiszabadítanod,

350

gondoskodnod kell róla, hogy soha többé ne vesszen el így benne. Nem csoda, hogy olyan ellenérzés támadt benne, amikor a lány a tükörrel suttogott! Warren hozzátette: – Ma este, ha sikerrel jársz, megkötjük benne Häxa erejét. A következő néhány évtizedben Mariketának csak elvétve szabad tudást merítenie a tükörből, kizárólag a legégetőbb szükséghelyzetben! Utazhat a tükörben, és használhatja a varázsigéi fokuszálására, de Häxa ereje örökké a tudást fogja szomjazni, és egy kötés sohasem csalhatatlan. – Bízhatunk benne, hogy gondod lesz rá? – kérdezte Jillian. Bowe hevesen bólintott. – Igen, gondom lesz rá. – Semmit se tégy a szeme elé – figyelmeztette Warren. – Mindent felemészt, ami útját állja a pillantásának. És bármit csinálsz, a tükröt ne törd össze! Anélkül, hogy levette volna Mariketáról a szemét, Bowe megkérdezte: – Miért ne? – Hiszen ideális megoldásnak tűnt. Jillian motyogva válaszolt: – A sokkba bele… belehalhatna. Mégsem ideális! – Kettesben akarok maradni vele – jelentette ki Bowe. Jillian bólintott. – Megyünk az erőmegkötő szertartásra. Sok szerencsét, Bowen! Becsukódott az ajtó, de Bowen még hallotta, hogy Mariketa apja megkérdi: – Jill, miért bízol ennyire MacRieve-ben? – Mert addig nem nyugszik, amíg vissza nem kapja – felelte a nő, mielőtt levonultak a lépcsőn. Mariketával kettesben maradva Bowe így szólt:

351

– Leányzó, most szüneteltetni fogjuk egy kis időre a tükröt! Hogyan vegyelek feleségül egy furcsa, kínos ceremónián a sok boszorkány előtt, ha nem nézel máshová? Semmi. Átkarolta a derekát, és lehajolt, hogy nyakon csókolja. Anynyira élvezte a közelségét, hogy még a szemét is behunyta. – Nem kívánsz elfordulni a tükörtől? Hát rendben! Akkor kérdezz tőle, amíg így benne vagy. Kérdezd meg, mennyire hiányoztál a lykae-dnek! Csak nem pislantott egyet? A másik fülébe azt mormolta: – Kérdezd meg tőle, kit szeret Bowe! Mariketa ajka szétnyílt. Úgy tűnt, teste kezd életre kelni, mintha felvette volna a küzdelmet mindazzal, ami benne van, hogy szabaduljon. – Igen, így van! Kérdezd meg tőle, ki az egyetlen, akibe Bowe valaha szerelmes volt! – Kézfejével megcirógatta az arcát, hogy Mariketa a szemébe nézzen a tükörben. – És az utolsó kérdés, amit fel kell tenned, mielőtt velem jössz… kérdezd meg tőle, milyen átkozottul klassz életünk lesz együtt, mihelyt megfordulsz, hogy megcsókolj! Mariketa összehúzta a szemöldökét, merev tartása megfeszült, majd elernyedt. Szemhéja lecsukódott. – Ügyes kislány, ez az, szépségem! – recsegte Bowe, és maga felé fordította a lány arcát. Közben Mariketa mögött addig nyomta a tükröt, míg az átfordult, és a keret háta került előre. – És most csókolj meg, boszorkány! Amikor Mariketa kinyitotta a szemét, Bowen meleg, határozott szája az övére tapadt. Aztán a férfi a karjába vette, és az ágyhoz cipelte. Amikor az ölébe ültette, Mariketa végigsimított borostás arcán. Mennyire hiányzott neki ez a férfi! Éles fájdalom hasított belé, amikor meglátta kimerült külsejét.

352

– Nem hiszem el, hogy sikerült bejutnod! – Én vagyok a kísérőd! – Bowen büszkén felszegte állát. – Én vigyázok rád. Mellesleg nem rázhatsz le olyan könnyen! – A szemébe nézve mondta: – Mindenhová követlek, Mariketa! – Én annyira… Hűha! – suttogta hirtelen a lány a homlokára csapva. Häxa erejének nyomasztó súlya csökkenni kezdett. – Tisztul a szemem? – Igen. – Bowen megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hat a kötés. – Érzem. – Mariketa az ajkába harapott. – Bowen, ami az előbbit illeti, sajnálom, hogy apu gorombáskodott veled. Anynyira sajnálom mindazt, ami történt veled. A bűvölet… – Én nem sajnálom. – Mariketa hitetlenkedve rábámult, ezért helyesbített: – Eleinte tajtékoztam a dühtől. Aztán rájöttem, ha együtt lehetünk, akkor minden azt az egy célt szolgálja, hogy megismerjelek. Gondolj csak bele! Még annak az átkozott vámpírnak is hálával tartozom, amiért megvert a Kupán. Ha ő nincs… – Megborzongva elhallgatott. – Mellesleg nem bánom, ha küzdeni kell, főleg, ha a fődíj ekkora kincset ér! – De az biztosan felbőszít, hogy olyan sokáig tartott, és enynyire fájdalmas volt… – Ha kételkedsz a szavaimban, akkor nem fogtad fel, mit érzek irántad. Bármit megtennék, hogy itt legyek veled. Ha elfogadsz. – Összevonta a szemöldökét. – Te tudod, mit érzek irántad, de én nem vagyok biztos benne, hogy szeretsz engem… – Szeretlek – vágta rá Mariketa sebesen. – Nem akarod átgondolni? Hogy biztos légy az érzelmeidben? Játszani a szemérmest? – Az kizárt! – A lány nyomatékosan megrázta a fejét. – A sziget óta beléd vagyok zúgva, de már az első estén elvesztem, amikor együtt voltunk. De képes vagy kezelni ezt az egész… boszorkányságot?

353

– Aznap, amikor lezuhantunk a repülővel, el akartam mondani, hogy döntésre jutottam: bármit megteszek érted, hogy megtartsalak. Szőröstül-bőröstül elfogadlak. Fütyülök a változókra, míg mi vagyunk a konstans, együtt. – Bowe megszorongatta és mellkasára vonta a lányt. Szorosan ölelte, mintha soha többé nem engedné el. És ez Mariketát rettentően jó érzéssel töltötte el. Aztán a homlokát ráncolta. – Bowen! – Igen, szerelmem? – Miért hordod fordítva a pólód?

354

55. FEJEZET Skócia Téli napforduló, hat hónappal később…

– Szóval, hogyan játsszuk ezt, asszony? – kérdezte Bowen, amikor egyenesen képen találta Mariketa hógolyója. Lerázta a havat amolyan farkasosan, amit Mariketa imádott. – Saját szakálladra provokálod a mestert, figyelmeztetlek! Mariketa kesztyűs ujjaival hívta. – Csak rajta, öregapó! De a szeme elkerekedett, amikor Bowen nekilátott összegyúrni a legnagyobb hógolyót, amit valaha látott. Mint akit puskából lőttek ki, inalni kezdett vissza, a ház felé. Játszani a hóban – micsoda fantasztikus lezárása egy amúgy is csodálatos napnak. Éppen ma reggel érkeztek Skóciába. A repülőút felejthető volt, szó szerint, kellően benyugtatózva. És este, mielőtt repülőre ültek, Mariketa szülei elújságolták, hogy gyermeket várnak, aminek Mariketa nagyon örült, bár azt ígérte, ezentúl majd „megjátssza magát” az új kistestvér miatt… Bowen óriási hógolyója a hátsóján csattant, és kis híján elhasalt tőle. Mariketa zihálva hátralesett. – Így dobjuk a hógolyót! – Bowen vigyorogva meghajolt, aztán utánanyargalt. Mostanában sokat vigyorgott. És a pokolba, jól állt neki. Az ilyen játékok döbbentették rá a lányt, nulla az esélye an-

355

nak, hogy negyvenéves koráig kihúzza ezzel a lykae-vel gyerek nélkül. Visongva hagyta, hogy elkapja. Bowen magával rántotta a hóba. – Nem sérültél meg, ugye? – kérdezte, s kiszabadította maga alól. Bár a lány három hónappal ezelőtt átváltozott halhatatlanná, ő még mindig megkérdezte. Mariketa gyanította, hogy a férfi sosem fog leszokni erről, és imádta érte. – Nem, dehogy. – Szóval, tetszik? – Imádom. – Nem csak úgy mondod? Mert én… – Itt akarok élni az év egyik felében. – A másik hat hónapot az Andoainnal szomszédos otthonukban töltik. – Ha szükség van rám a gyülekezetben, vagy befut valami alkalmi munka, beszélhetek a gyülekezettel a tükrön keresztül. – Keményen dolgozott az elmúlt hónapokban, szülei segítségével megszervezte az andoaini gyülekezetet, és a saját varázsigéit árusította. Hogy sikerült-e a mágikus munkáival megtollasodnia? Nem, de legalább ajánlólevelet kapott. – Az almáskerten felül, amit a nyáron ültettem – kezdte Bowen –, vettem egy két méter magas, teljes alakos tükröt. Úgyhogy beszélhetünk. Engem is magaddal viszel! Én vagyok ugyanis a kísérőd! Bowen nagyon komolyan vette a „boszorkány védelmezője” szerepet, minden munkára vele tartott, és zsémbelt, valahányszor Mariketa célzott rá, hogy sokkal inkább a varázslatai elszámoltatótársa. – Megegyeztünk. – Szóval, hogy tetszik az igazi hó? – A férfi megállás nélkül csipkelődött vele, mert a dimenziójában elképzelt hó szemlátomást a filmekben használatos utánzat volt.

356

– Gyönyörű. – Igen, gyönyörű – mondta a lányra tapadó szemmel. – Mondtam, hogy jól áll neked a hó. Alig hiszem, hogy végre élvezhetem a kedvenc évszakomat, és mindezt veled, a kedvenc tüneményemmel! Kezébe vette a lány arcát, lehajolt, és kéjesen megcsókolta. Mariketa a nyaka köré fonta a karját, és szorosan megölelte. Bowe szája elferdült, és csókjuk annyira elmélyült, hogy Mariketa reszketett. A szájához érve motyogta: – Bowen… A férfi elhúzódott. – Ismerem a nőm hangsúlyait! Ágyba viszlek! Mariketa lelkesen bólogatott, mire Bowen ravaszul elmosolyodott. – Szóval, leányzó, még mindig mesteredre akadsz a vérfarkasodban, mi? Mariketa kifulladva rámosolygott. – Ha a mesteremen a férjemet érted, akkor mindig.

357

A SZÖVETSÉG KÖNYVÉBŐL

A SZÖVETSÉG „…és minden halhatatlan teremtmény egyetlen formációban egyesüljön, ugyanabban a dimenzióban, ám mégis rejtve az emberiség elől.” A LYKAE KLÁN „Egy büszke, izmos keltoi harcost (avagy a rejtőzködők, a későbbi kelták egyikét) veszett farkas ragadta el ereje teljében. A harcos feltámadt halottaiból, ám lelke örökre összeforrta fenevadéval. Jellemzői: az érintés kényszere, klánjához való mindenekfeletti lojalitás és az élet érzéki élvezete. Olykor a lappangó fenevad kitör…” • Vérfarkasoknak is nevezik őket. • A Horda ellenségei. A TALIZMÁN KUPA „Álnok és veszélyes kincsvadászat mágikus talizmánokért, amulettekért és más misztikus javakért szerte a világon.” • A szabályok tiltják az élet kioltását – egészen az utolsó körig. Minden más cselfogás és erőszak támogatást élvez. • Kétszázötven évente rendezik meg. • Védnöke Rióra, a lehetetlenség istennője.

358

A BOSZORKÁNYOK HÁZA „…a bűbáj halhatatlan birtokosai, a fehér és fekete mágia gyakorlói.” • Misztikus kalmárnép, akik varázserejüket áruba bocsátják. • Öt kasztba különülnek: harcosok, gyógyítók, igézők, szellemidézők és látók kasztjába. • Vezetőjük Hőn Áhított Mariketa. A VALKŰR RENDEK „Ha egy haldokló, szűz harcos még utoljára felsikít a csatatéren, Wóden és Freyja a segítségére siet. A két isten villáma lesújt a harcosra, palotájukba menekítik – a szűz bátorságát halhatatlan valkűr lánya viszi tovább mindörökké.” • A valkűrök a föld elektromos energiájával táplálkoznak, hatalmas kollektív erőforrássá alakítva, amelyet felfokozott lelkiállapotukban, villámcsapás formájában juttatnak vissza. • Természetfölötti erővel és sebességgel bírnak. • Képzés hiányában ragyogó tárgyakkal és ékszerekkel delejezhetők. • Hattyú szüzeknek, illetve harcos szüzeknek is nevezik őket. • A Horda ellenségei. A VÁMPÍROK Két harcoló frakció, a Horda és a Megtagadók. • Minden vámpír keresi az aráját, az örök feleségét, és élőhalottként jár-kel a világban, míg rá nem lel. • Az ara életet lehel párja testébe és jéggé fagyott szívébe, ezt hívják vérömlesztésnek. • Az illanás teleportálás, így utaznak a vámpírok. A vámpír kizárólag oda illanhat, ahol már előzőleg járt. 359

A HORDA „A Szövetség első, zűrzavaros éveiben a vámpírok testvérisége uralkodott, rideg természetük, a logika tisztelete és a kegyetlenség irányvonalát követve. Dácia zord sztyeppéiről Oroszországba emigráltak, bár egyesek szerint egy titkos csoportjuk, a dacusok, még mindig Erdélyben él.” • Ismertetőjegyük a vörös szem, mely áldozatuk halálra ivásának mellékhatása. • A Szövetség legtöbb frakciójának ellenségei. A MEGTAGADÓK „…Kristoff, a Horda törvényes uralkodója, miután koronájától megfosztatott, végigjárta az ókor legendás csatamezőit, hogy felkutassa a legnagyobb hősöket. Így nyerte el a Sírjáró nevet. Örök hűségért örök életet ígért cserébe, hadserege így gyarapodott.” • Emberből lett vámpírok serege, akik nem isznak vért közvetlenül a testből. • Kristoff emberként nevelkedett és közöttük is élt. Hadseregével édeskeveset tud a Szövetségről. • A Horda ellenségei. A DÉMONARCHIA „Ahány törzs él a földön, mindnek megvan a saját démona…” • A démondinasztiák birodalma. Egyes nemzetségeik a Horda támogatói. • A démonfajták illannak, mint a vámpírok. A FÚRIÁK „Ádáz seregüktől egyetlen bűnös sem menekülhet.” • Kegyetlen női harcosok, az igazság rendíthetetlen szolgálói, feladatuk a bujkáló bűnösök felkutatása.

360

• Királynőjük Könyörtelen Alecta. • Erünniszeknek is nevezik őket. A BERSERKEREK „A berserker magányos életét harci düh és vérszomj tölti ki…” • Wódennek felesküdött harcosok csoportja, könyörületet nem ismerő kegyetlenségükről híresek. • Bár akad köztük feltámadásból született halhatatlan, a többségük halandó – azon kevés emberi rendhez tartoznak, akiket a Szövetség elismer és elfogad. • Képesek megidézni a medve lelkét és irányítani vérengző erejét. A LIDÉRCEK „…eredetük ismeretlen, jelenlétük hátborzongató.” • Áttetsző, kísértetszerű lények. Legyőzhetetlenek, sőt többnyire megfékezhetetlenek. • Időnként az „ősi dögvésznek” is nevezik őket. AZ ÁTFORDULÁS „Csak a halál által válhatsz »mássá«.” • Egyes lények, mint a lykae-k, vámpírok és démonok, képesek az embert, sőt a Szövetség más lényeit saját fajtájukká változtatni. Módszereik eltérnek, de a változás katalizátora mindig a halál, és a siker sohasem garantált. AZ ÖRÖKÖSÖDÉS „És eljön majd az idő, amikor a Szövetség minden egyes halhatatlan tagja, kezdve a legidősebb valkűrtől, vámpírtól és vérfarkastól a fantomokig, alakváltókig, tündérekig, szirénekig… véres küzdelemben mérkőznek meg egymással, amelyben a leggyengébbek elpusztulnak.”

361

• A halhatatlanok örökké növekvő népességének • misztikus kiegyensúlyozója. • A háború ötszáz évente tör ki. Vagy éppen ebben a percben.

362

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönettel tartozom Sarah Morgan Bryan Piattnek (18361919) a „Boszorkány a tükörben” című csodálatos versikéért, amelyet felhasználok ebben a könyvben, s mely Hőn Áhított Mariketa alakját és kivételes képességeit ihlette.

363

Kedves Olvasónk! Az Ulpius-ház kiadó kínálata megtekinthető a www.ulpiushaz.hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő Greskovics Endre Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Kft. – 100373 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató