KRESLEY COLE ARKÁNUM KRÓNIKÁK 1. POISON PRINCESS MÉREGHERCEGNŐ

KRESLEY COLE ARKÁNUM KRÓNIKÁK 1. POISON PRINCESS MÉREGHERCEGNŐ

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Kresley Cole A mű eredeti címe: Poison Princess – The Arcana Chronicles 1. Fordította: Szoboszlay Anna A szöveget gondozta: Váry Orsolya A művet eredetileg kiadta: Simon & Schuster BFYR an imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division Copyright © 2012 by Kresley Cole Hungarian edition © 2014 by Könyvmolyképző Kiadó Published by arrangement with Simon & Schuster Books for Young Readers, an imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing. All rights reserved. No part of this book may be reproduced or transmitted in any form or by any means, electronic or mechanical, including photocopying, recording or by any information storage or retrieval system, without permission in writing from the Publisher. A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 128 2 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Szűcs Márta, Széli Katalin Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

ZAREEN JAFFERYNEK, az én fantasztikus szerkesztőmnek a Méreghercegnőhöz nyújtott segítségért. Öröm volt együtt dolgozni veled!

TAROT: fn. Egy illusztrált lapokból álló speciális kártyacsomag, amit manapság leginkább jóslásra használnak, és gyakran társítják az okkultizmushoz. A csomag huszonkét aduja, a Nagy Arkánum lapjai különböző szimbólumokat, ősi jeleneteket és alakokat ábrázolnak.

Prológus A VILLANÁS UTÁNI 246. NAP REQUIEM, TENNESSEE A SMOKY MOUNTAINS LANKÁIN

M

ILYEN BÁJOS, MILYEN TÖRÉKENY. Azok a riadt szemek. Azok a cseresznyeajkak... olyan édesen fognak sikoltani! Kinézek az ajtó kémlelőnyílásán, remélve, hogy a lány közelebb jön. Egy nő ilyen közel! Gyere ide hozzám! Lassan lépdel a hamuszürke félhomályban a viktoriánus stílusú házammal szemközti járdán, tipródik, vajon közelebb merészkedjen-e. A hideg szél meglebegteti sűrű, szőke haját. Kopott farmer és viseltes túrabakancs van rajta, kezét a foszladozó kapucnis pulcsija zsebébe dugja. Az öltözéke egyáltalán nem felel meg a kinti hőmérsékletnek. Csak most kezdett lehűlni a levegő, miután egész télen rekkenő hőség volt. A nyár közeledtével egyre romlik az időjárás… A lány felnéz. Vajon megérezte az étel illatát, ami a házamból szűrődik ki? Konzervmarharagu rotyog a fatüzeléses tűzhelyen. Esetleg a kéményből gomolygó füstöt vette észre? Éhesnek tűnik. A Villanás óta mindig éhesek. A házam minden egyes részlete azt a célt szolgálja, hogy idecsalja hozzám a lányt. Ha a fényesen égő petróleumlámpa nem lenne elégséges jelzőfény az utazók számára, egy filccel írott, műanyag borítású táblát is kitettem az ajtóra:

A VILLANÁS HANGJAI MELEG ÉTEL, BIZTONSÁGOS HAJLÉK, CSAK MESÉLJ AZ APOKALIPSZISRŐL! A házam a lakatlanná vált város egyik legjobb helyén, egy kereszteződésben áll. A legtöbb vendégem azt meséli, hogy az életük is útelágazáshoz ért. Ezé a lányé biztosan. Korábban is a nyomomban volt, és nézte, ahogy megtisztítom a településtáblát az elszáradt növényzettől. Requiem, Tennessee, lakosok száma: 1212. A Villanás egy számjegyűre faragta le ezt a számot. Már csak én maradtam, és az enyéim. Táblapucolás közben egy vidám dallamot fütyörésztem. A lány most azt hiszi, rendes fickó vagyok, aki igyekszik normális életet élni. Most megáll, egyenesen az ajtóra néz. Meggyőzte magát. Ezt keskeny válla tartásából is látom. A bejárat felé közeledve egyre tisztábban rajzolódnak ki a vonásai. Körülbelül százhatvan centiméter magas. Karcsú alakja és finom arca alapján nem lehet több tizenhatnál. De a kapucnis pulóver alatti nőies domborulatok arra utalnak, hogy valamivel mégis idősebb. Búzavirágkék szemei erősen elütnek sápadt arcától. Megtört szívről tanúskodnak. Ez a magára maradt lány tudja, mi a veszteség. De az apokalipszis óta ki nem? Hamarosan még többet tud majd. Gyere közelebb! Habozik, hogy fellépjen-e a verandára. Ne! Gyere ide hozzám! Nagy levegőt vesz, és elindul az ajtóhoz. Beleborzongok a feszült várakozásba. Olyan vagyok, mint a hálójában lesben álló pók. Már most érzem a kapcsolatot a lánnyal. Régen is mindig ezt mondtam – a hozzám hasonlóktól hallottam ilyesmiről –, de ezúttal soha nem tapasztalt feszültséget érzek. Olyan erős birtoklási vágy ébred bennem, hogy alig tudom türtőztetni magam, nehogy felnyögjek. Ha sikerül becsalogatnom, csapdába esik. A kilincs belső része hiányzik, csak fogóval lehet kinyitni az ajtót. Az ablakok vastag plexiből készültek, betörhetetlenek. Az összes többi ajtót bedeszkáztam.

A lány felemeli a kezét, halkan bekopog, majd idegesen hátralép. Várok pár másodpercet – egy örökkévalóságot –, aztán topogni kezdek, mintha csak most közelednék az ajtóhoz. Amikor mosolyogva kinyitom az ajtót, a lány egy leheletnyit megkönnyebbül. Nem az vagyok, amire számított. Olyan lehetek, mintha a húszas éveim elején járnék. Ami azt illeti, fiatalabb vagyok. Korban közelebb állok hozzá, azt hiszem. De a bőrömet kikezdte a Villanás. És a kísérleteimnek is megvolt az ára. De odalent a lányok, az én kis patkányaim, biztosítanak arról, hogy nincs még egy olyan jóképű srác a világon, mint én. Nincs okom azt gondolni, hogy ez nem így van. Ó, de a lelkem mintha ősrégi lenne. Egy bölcs öreg egy ifjú külsejével. – Gyere be a hidegről! – mondom kitárt karral. – Nézzenek oda, biztosan átfagytál! A lány óvatosan benéz a házba, padlótól plafonig felméri a terepet. A belső tér vidám, gyertyafényes. A kanapé karfáján egy kötött takaró hever. A kandallóban pattogó tűz előtt egy hintaszék álldogál. Az odúm biztonságosnak, melegnek, nagymamásnak tűnik. Mert az is. Egy idős néni lakott itt, mielőtt megöltem, és elfoglaltam az otthonát. A lány vágyakozva nézi a hintaszéket és a tüzet, de izmai feszültek, készen állnak a menekülésre. Szomorúságot színlelve megszólalok. – Attól tartok, csak én maradtam. A Villanás után… – úgy teszek, mintha elcsuklana a hangom, hogy azt higgye, én is elveszítettem a szeretteimet az apokalipszisben. Szegény én. Csak tartson ki ez addig, amíg meg nem látod az új nyakörvedet. Végre átlépi a küszöböt! Beleharapok a szám belsejébe, nehogy felkiáltsak örömömben. A nyelvemen érzem a vér átható ízét. Valahogy sikerül megőriznem hangom higgadtságát. – Arthur vagyok. Ülj csak le a tűz mellé! Törékeny teste csak úgy reszket, meredten néz rám. – K-köszönöm – mondja, és elindul a hintaszékhez. – A nevem Evangeline. Evie.

Amikor nem látja, zsebre teszem a fogót, és becsukom mögötte az ajtót. A kattanáskor elmosolyodom. Az enyém. Soha többé nem megy el innen. Hogy életben marad-e vagy meghal, csak rajta múlik. – Éhes vagy, Evie? Most tettem fel a ragut. Kérsz egy bögre forró csokoládét? – kérdem. Szinte hallom, ahogy csorog a nyála. – Igen, kérek, ha nem gond – mondja, majd leül, és a kezét a tűzhöz tartja. – Éhen halok. – Mindjárt visszajövök. A konyhában kiszedem a ragut egy tálba, és gondosan elrendezem a vacsorát egy tálcán. Ez lesz az első közös étkezésünk. Tökéletesnek kell lennie. Kényesen ügyelek az ilyesmire. A ruhám makulátlan, a hajam ápolt. A gondosan karbantartott szikekészletem a blézerem zsebében lapul. A tömlöc már más kérdés. A tál mellé teszek egy bögre gőzölgő kakaót, amit a jócskán megcsappant vízkészletből készítettem. A cukortartóból beleöntök egy teáskanálnyi fehér port – nem édesítőt. Minden egyes korttyal egyre jobban ellazul majd, mígnem teljesen cserbenhagyják az izmai, ugyanakkor a tudata tiszta marad. Mozdulatlan, mégis éber. Fontos, hogy teljesen átérezze a kapcsolatunkat. A saját készítésű főzeteim mindig hatásosak. Itt az ideje, hogy bevegyem a saját elixíremet. Kiveszek egy bedugaszolt üvegcsét a szekrényből, és megiszom a tiszta, savanykás tartalmát. Ezzel még jobban összpontosítom a gondolataimat, a koncentrációm tűpontos. – Parancsolj! – mondom, amikor visszatérek. Szeme tágra nyílik a bőség láttán. Ahogy megnyalja telt alsó ajkát, a tálca csörögni-zörögni kezd a reszkető kezemben. – Segítenél letenni a… Azonnal ugrik, a következő pillanatban már habzsolja is a ragut. Leülök a kanapéra, de nem túl közel, nehogy tolakodónak gondoljon. – Nos, Evie, biztosan láttad a táblát a házamon – jegyzem meg. Nem válaszol, csak bólint, mert épp bőszen rág egy falatot. – Szeretném, ha tudnád, hogy szívesen segítek neked. Mindössze annyit kérek cserébe, hogy ossz meg velem némi információt – folytatom. És kiálts, ha hozzád érek, hátrálj, ha közelítek.

– Feljegyzem a történeteket, megpróbálom összegyűjteni a jövő számára. Mindenkinek tudnia kell, hogyan rázta meg az emberek életét a katasztrófa. Ez tulajdonképpen igaz is. Felveszem a lányok történetét – az alanyaim hátterét –, később meg a sikolyukat. – Hajlandó vagy rá? Kérdőn néz rám, miután végez a raguval. – Mit akarsz tudni? – Meséld el, mi történt a Villanást megelőző napokban. És hogyan birkóztál meg a következményekkel. Magnóra veszem, amit mondasz – mutatok az elemmel működő kazettás magnóra az asztal végén, és maflán elmosolyodom. – Tudom, elég régimódi. A bögréért nyúl, felemeli, és maga elé teszi. Igyál, kislány! Amikor belekortyol, kiszakad belőlem egy elfojtott sóhaj. A saját végzetére iszik, a közös kezdetünkre. – Szóval csak felveszed, amit mondok? – Így van – válaszolom. Amikor a tálcáért nyúlok, felkapja a bögréjét, és a mellkasához emelve szorongatja. – Van még a konyhában. Behozom a kannát. Mire visszamegyek a kannával és a bögrémmel, már meg is itta a sajátját. A pulóverét a derekára kötötte, a mellei kidomborodnak a rövid ujjú pólója alatt, ahogy tesz a tűzre. Olyan erősen szorítom a bögrém fülét, hogy attól félek, letörik. Aztán rosszallóan összevonom a szemöldökömet. Általában nem vagyok ennyire kéjvágyó az alanyaimat illetően. Nem keverem össze a munkát a szórakozással… az túl problémás. De ha egyszer ennyire mámorító ennek a lánynak vonzereje! Már akkor megkívántam, amikor először megláttam a városban. Elképzeltem az ágyamban, ahogy kitárja felém a karját. Lehet, hogy ő az igazi? Visszaül a helyére, megtörve a gondolataimat. – Miért akarsz bármit is tudni rólam? – kérdezi vontatott, déli akcentussal. Miután megköszörülöm a torkomat, választ adok a kérdésére.

– Aki itt felbukkan, annak bizonyára van mit mesélnie az életben maradásról. Ahogy neked is – mondom, és visszaülök a kanapéra. – Mesélj az életedről! A Villanás előttről és utánról. – A Villanás előttről minek? Hogy megismerjem az új tesztalanyom előéletét. – Az apokalipszis mindenki életét felforgatta. Megváltoztatta az embereket. Olyan dolgokat tesznek a túlélésért, amiről úgy gondolták, soha nem lennének képesek. Minél több adatra van szükségem... Ha nem akarod, nem kell elárulnod a vezetéknevedet. Felnéz a bögréje mögül, és onnan motyogja: – Az én életem jóval a Villanás előtt a feje tetejére állt. – Ezt hogy érted? – kérdem, és lenyomom a felvevőgombot. Úgy tűnik, nem bánja. – Csak pár hete voltam otthon, miután az egész nyarat távol töltöttem. És semmi nem volt a régi. – Hol volt az otthonod? – kérdezem, és csaknem felsóhajtok, ahogy ránézek a lányra. A szemhéja máris kezd elnehezedni, szőke tincsei szinte ragyognak a tűz fényében. Ahogy a válla mögé simítja bársonyos haját, megérzem finom, enyhén virágos illatát. Nyolc hónap telt el a Villanás óta, a tavak és a folyók kiszáradtak, ennek a lánynak mégis olyan illata van, mintha most szállt volna ki a kádból. Fantasztikus. Nem olyan, mint a tömlöcben lévő büdös kis patkányok. – Louisianában éltem egy gyönyörű nádcukorültetvény közepén, a neve Haven – mondja. Hátradől a széken, álmodozva nézi a mennyezetet. Visszaemlékezik. – Minden irányban végtelen, zöld nádcukortáblák vettek minket körül. Hirtelen elfog a kényszer, hogy mindent megtudjak erről a lányról. Miért van egyedül? Hogyan jutott fel a messzi északra férfi segítsége nélkül? Ha a zsákosok nem is, akkor a rabszolga-kereskedők vagy a milicisták biztosan elkapták volna. Rádöbbenek, hogy nemrég veszthette el a védelmezőjét. Csakis ez lehet az oka annak, hogy egy ilyen finom lány egyedül van. Az én szerencsémre. – És mi történt otthon? – kérdezem. Talán összeveszett a szüleivel, vagy büntetést kapott, mert nem ment haza időben, esetleg szakított a

helyi középiskola nagymenőjével? – Nyugodtan elmondhatod – biztatom, és bólintok egyet. A lány mély levegőt vesz, és az ajkába harap. Tudom, hogy ebben a pillanatban eldöntötte, mindent elmond nekem. – Arthur, én… nemrég jöttem ki egy elmegyógyintézetből – felnéz a szempillái mögül, onnan fürkészi félve a reakciómat. Leesik az állam. – Egy elmegyógyintézetből? – Másodikos koromban beteg voltam az utolsó negyedévben, és anya úgy döntött, elküld egy atlantai klinikára. Ezt a lányt az ég küldte! Én is beteg voltam. Aztán kipróbáltam magamon a főzetemet, és felfedeztem a gyógymódot. Valószínű, hogy a betegségről alkotott elképzelésünk halálosan különbözik… de megtaníthatom neki, hogyan adja át magát a sötétségnek. – El sem hiszem, hogy elmondom – mondja a homlokát ráncolva, majd suttogva folytatja. – Neki nem mondhattam el a titkaimat. Neki – a korábbi védelmezőjének? Meg kell tudnom a titkait! A lány megereszt egy finom mosolyt. – Vajon veled miért vagyok ilyen fesztelen? Mert a szer most fejti ki hatását, ellazít. – Folytasd, kérlek! – Még csak két hete voltam otthon, amikor ismét fura dolgok kezdtek történni. Kiesett az idő, rémálmok gyötörtek és hallucinációim voltak, de olyan valósághűek, hogy nem tudtam eldönteni, ébren vagyok-e vagy álmodom. Ennek a zaklatott lánynak éppoly törékeny a lelke, mint a teste. Az enyém. Az ég küldte nekem. Az őrület aprócska szikrájából lángra lobbanthatom az elmebajt. Izzadni kezdek, ahogy visszafojtom az agressziómat. A lány nem veszi észre, mert ismét a plafont bámulja, ahogy visszaemlékezik. – Egy héttel a Villanás előtt kezdődött az iskola. Hét nap volt a tizenhatodik születésnapomig.

– A Villanás napján volt a születésnapod? – kérdezem izgalommal teli hangon. – És aztán mi történt? Egyik lábát felteszi a székre, a másikkal finoman hintáztatja magát. – Emlékszem, hogy reggel felöltöztem a hétfői tanítási napra. Anya aggódott. Attól félt, hogy még nem állok készen – mondja egy sóhaj kíséretében. – Igaza volt. – Miért? Evie a szemembe néz. – Elmesélem. A teljes történetemet. Megpróbálok minél több részletre visszaemlékezni, de Arthur… – Igen? Szeme csillog, arckifejezése szégyenkező. Tökéletesen szerencsétlen. – Előfordulhat, hogy igazából nem is az történt, amit gondolok.

1 A VILLANÁS ELŐTTI 6. NAP STERLING, LOUISIANA

H

OGY VAGY? –

kérdezte anya érdeklődő tekintettel. – Biztos, hogy

készen állsz? Végigsimítottam a hajamat, magamra erőltettem egy mosolyt, és kényszeredetten azt hazudtam: – Persze. Majd amikor túl voltunk ezen a kis színjátékon, türelmesen így folytattam: – Az orvosok szerint jót fog tenni, ha visszatérek a normális kerékvágásba. Az öt pszichiáterem közül három legalábbis ezt állította. A másik kettő szerint továbbra sem volt stabil az állapotom. Azt mondták, időzített bomba vagyok. Biztos, hogy komoly baj lesz még velem. – Csak vissza kell mennem a suliba a barátaim közé, ennyi. Ha a pszichiáterekre hivatkoztam, anya mindig megnyugodott, mert úgy vélte, ez is azt bizonyítja, hogy hallgatok rájuk. Sok mindenre emlékszem, amit a dokik mondtak – mert sok mindent elfelejtettek velem a klinika előtti életemből.

Anya összekulcsolta a kezét a háta mögött, és a cuccaimat vizslatva nekiállt járkálni a szobámban – a csinos, szőke Sherlock Holmes feltáratlan titkok után kutatott. Semmit sem talált; már elrejtettem a csempészárut a hátizsákomban. – Volt rémálmod éjjel? Vajon hallotta, ahogy visítva felriadok? – Nem. – Amikor találkoztál a barátaiddal, elárultad valamelyiküknek, hol voltál igazából? Anyával mindenkinek azt mondtuk, hogy egy speciális felkészítő iskolába mentem. Végtére is nem lehet elég korán elkezdeni a lányok felkészítését ezekre a déli egyetemi leányszövetségekre. Az igazság az, hogy bezártak az Ifjúsági Oktatóközpontba, ami egy olyan intézet, amelyet viselkedészavaros fiataloknak tartanak fenn, és amit sokan a fura gyerekek utolsó esélyének tartanak. – Senkinek nem beszéltem az intézetről – feleltem. Már a puszta gondolata is elborzasztott, hogy a barátaim vagy a pasim tudomást szereznek róla. Főleg a pasim. Brandon Radcliffe. A mogyoróbarna szemével, filmsztárhoz illő mosolyával, és világosbarna, göndör hajával. – Helyes. Ez a dolog csak ránk tartozik. Anya megállt a szobámban lévő nagy falfestmény előtt, és zavartan megbillentette a fejét. Szép akvarell vagy menő retró dizájn helyett egy hátborzongató tájat festettem buja kúszónövényekkel, vészjósló tölgyfákkal, és a nádcukorültetvény mögött sötétlő égbolttal. Tudom, hogy anya legszívesebben átfestette volna a szekkót, de attól félt, hogy totál kiborulnék és fellázadnék. – Bevetted a gyógyszereidet? – Mindig beveszem, anya. Bár nem állíthatom, hogy a kesernyés pirulák elmulasztották a rémálmaimat, tény, hogy megszabadítottak az érzékcsalódásoktól, amelyek tavasz óta gyötörtek. Azok a rettenetes hallucinációk annyira valósághűek voltak, hogy abban az időben alig érzékeltem a körülöttem lévő világot. Épp hogy csak sikerült befejeznem a másodikat. Víziók gyötörtek, és közben próbáltam úgy tenni, mintha semmi bajom nem lenne.

Az egyik káprázatban azt láttam, hogy lángok csapnak fel az éjszakai égbolton. A tűzcsóvák elől menekülő patkányok és kígyók elárasztották a Haven előtti pázsitot, és annyian voltak, hogy az előkert talaja szinte hullámzott tőlük. Egy másikban annyira sütött a nap – ráadásul éjszaka –, hogy kiégette az emberek szemét, genny folyt a szemüregeikből, eltorzult a testük, és kirohadt az agyuk. Zombiszerű vérszívókká váltak, a bőrük olyan volt, mint a gyűrött papírszatyor, és savas váladék szivárgott belőlük. Mumusoknak hívtam őket… A rövid távú célom egyszerű volt: ne száműzzenek az intézetbe. A hosszú távú némileg bonyolultabbnak ígérkezett: túlélni a középiskolát, hogy elmenekülhessek a főiskolára. – Te és Brandon még együtt vagytok? – kérdezte anya szinte hitetlenkedve, mintha képtelen lenne megérteni, miért maradt velem a barátom a három hónapos távollétem után. – Mindjárt itt lesz – mondtam rendíthetetlenül. Anyának sikerült felidegesítenie. Nem, Brand nem hagyott el. Egész nyáron kitartóan írogatta az SMS-eket, annak ellenére, hogy az intézetben csak két választ engedélyeztek havonta. És a múlt heti hazatérésem óta is fantasztikusan kedves volt velem: az én vidám, mosolygós pasim virágot hozott nekem, és elvitt moziba. – Kedvelem Brandont, nagyon rendes fiú – zárta le anya a reggeli kihallgatást. – Örülök, hogy hazajöttél, kicsim. Haven olyan csendes volt nélküled. Csendes? Égtem a vágytól, hogy a fejéhez vágjam: „Igazán, Karen? Tudod, mi a rosszabb a csendnél? A nap huszonnégy órájában sercegő villanykörték a központban. Vagy a saját magát vagdosó szobatársam sírása, amikor nekiesett a combjának egy villával. Vagy mit szólnál egy vég nélküli, monoton nevetéshez?” Ez utóbbit én produkáltam. Végül semmit sem meséltem az intézetről. Már csak két év, és elhúzok innen. – Anya, ez az én nagy napom – mutattam a hátizsákomra. – És szeretnék odakint lenni, mire Brand megérkezik. Hiszen egész nyáron várattam szegényt. – Ó, hát persze.

Anya lekísért a lépcsőn, a lépteink egyszerre dobbantak. Az ajtónál állva a fülem mögé simította a hajamat, és adott egy puszit a homlokomra, mintha még mindig kislány lennék. – Finom a samponod illata. Kipróbálhatom? – Persze – kipréseltem magamból egy mosolyt, majd kiléptem az ajtón. A ködös levegő mozdulatlanul állt. Mintha a föld sóhajtott volna egyet, aztán elfelejtett volna ismét levegőt venni. Lementem a bejárati ajtó előtti lépcsőn, és megfordultam, hogy szemügyre vegyem az impozáns épületet, ami annyira hiányzott. A Haven-ház egy hatalmas, huszonkét szobás kúria volt, tizenkét impozáns oszloppal az elején. A ház még az eredeti színeit őrizte – a deszkaburkolat krémszínétől a zsaluk sötétzöldjéig –, ahogy azt a szépanyám annak idején megálmodta. Az épületet tizenkét hatalmas tölgyfa vette körül. A fák szétterülő ágai itt-ott összenőttek, amitől leginkább olyanok voltak, mint a zsákmányukat csapdába ejtő, száztonnás hidrák. A helyiek szerint a Haven-ház úgy festett, mintha kísértet járta volna. A ködben úszó épületet elnézve igazat kellett adnom nekik. Várakozás közben kisétáltam az egyik közeli nádcukorültetvény széléhez. Odahajoltam, hogy megszagoljam a bíborszínű szárat. Erőteljes, de édeskés illat. Az egyik zöld levél úgy hajlott, mintha megragadta volna a kezemet. Elmosolyodtam. – Hamarosan kapsz esőt – motyogtam, remélve, hogy nemsokára véget ér a sterlingi aszály. Mosolyom még szélesebbre húzódott, amikor a kagyló formájú felhajtónkon megláttam végigsuhanni egy fényes Porsche kabriót. Brandon. Ő volt a legmenőbb srác a környéken. Negyedikes. Hátvéd. Gazdag. Igazi hármas befutó. Amikor megállt, vigyorogva nyitottam ki a kocsiajtót. – Szia, nagyfiú! De ő csak a homlokát ráncolta. – Olyan… fáradtnak tűnsz. – Későn feküdtem le – feleltem, ahogy bevágtam a táskámat az aprócska hátsó ülésre, és hátranéztem a ház felé. Amikor meglibbent a konyhafüggöny, csak forgattam a szemeimet. Két év, és elhúzok innen… – Jól vagy? – kérdezte aggodalmas tekintettel. – Ihatunk egy kávét útközben.

Becsuktam a kocsiajtót. – Persze, felőlem. Meg sem dicsérte a hajamat és az öltözékemet – az ujjatlan, babakék Chloé ruhámat, amelynek a szegélye nagyjából tíz centiméterre volt a térdem felett; a fekete selyemszalagot, ami hullámos lófarokba fogta össze a hajamat; és a hozzá tökéletesen passzoló fekete Miu Miu magassarkúmat. A gyémánt fülbevalómon és a Patek Philippe karórámon kívül nem viseltem egyéb ékszert. Heteket töltöttem az öltözékem megtervezésével, aztán két napot Atlantában a beszerzésével, és ma is egy órán át győzködtem magam indulás előtt, hogy még soha nem voltam ilyen jó bőrben. Brand megvonta széles vállát, ezzel lezárva a témát, majd lekanyarodott Haven kocsifelhajtójáról. A kerekek nagy ívben hányták fel a kavicsot, ahogy elhaladtunk a sokhektárnyi nádcukorültetvény mellett. Amikor kiértünk az országútra, a kátyús, lestrapált, régi louisianai aszfaltra, Brand megszólalt. – Olyan csendes vagy ma reggel. – Fura álmaim voltak az éjjel. Rémálmok. Semmi új. A jó álmaim kivétel nélkül tele voltak növényekkel. Borostyán és rózsa nőtt a szemem láttára, termések csíráztak ki körülöttem. De a legutóbbi rémálmaimban egy vörös hajú, zöld szemű, hibbant nőszemély arra használta ezeket a növényeket, hogy… másokat bántson, méghozzá kegyetlenül. Élvezettel vihogott, amikor az áldozatai irgalomért könyörögtek. Palástba burkolózott, és csuklya volt rajta, így nem láttam az arcát, de annyit mégis ki tudtam venni, hogy a bőre sápadt, és zöld, borostyánszerű tetoválás van a képén. Kusza, vörös haja tele volt levelekkel. Úgy hívtam: a vörös boszorkány. – Ne haragudj! Kissé megijesztettek. – Ó! A viselkedéséből láttam, hogy nem igazán volt képben. Egyszer megkérdeztem tőle, vannak-e rémálmai, de csak bambán nézett rám, és egyet sem tudott felidézni.

Ez volt Brandon – a leggondtalanabb srác, akit valaha ismertem. Bár akkorára nőtt, mint egy medve – vagy mint egy profi futballjátékos –, a természete inkább egy aranyos kiskutyáé volt, mint egy grizzlyé. Titokban azt reméltem, hogy az ő normális, hétköznapi viselkedése visszahúz a vízióim pusztaságából. Többek között ezért féltem attól, hogy talál egy másik lányt, és szakít velem, amíg be vagyok zárva az intézetbe. Úgy tűnt, legalább ez a probléma elhárult. Brandon kitartott mellettem. Ahogy távolodtunk Haventől, minden egyes kilométerrel egyre élénkebben sütött a nap, és egyre ritkább lett a köd. – Tudom, hogyan vidítsam fel a csajomat! – mondta azzal a pajkos vigyorával. Képtelen voltam ellenállni a varázsának. – Tényleg, nagyfiú? Hogyan is? Lehúzódott egy árnyas pekándiófa alá, a kerekek alatt csak úgy ropogtak a lehullott termések. Megvárta, hogy elüljön a por, majd megnyomott egy gombot, és leengedte a kocsitetőt. – Milyen gyorsan akarsz száguldani, Eves? Kevés dolog villanyozott fel annyira, mint nyitott tetővel száguldozni az országúton. Egy ezredmásodpercre eszembe jutott, hogyan teszem majd rendbe a tökéletes frizurámat – laza fonat, ami átlóg a vállamon –, majd azt mondtam: – Nyomd tövig a gázt! Odalépett neki, a motor nagy erővel felbúgott. Felemeltem a kezem, hátravetettem a fejem, és azt kiabáltam: – Gyorsabban! Minden sebességfokozatban addig pörgette a motort a váltás előtt, ameddig a kocsi bírta. Élvezettel nevettem, ahogy elsuhantunk a házak mellett. Az elmúlt hónapok csak egy halovány, kósza emléknek tűntek mindehhez – a naphoz, a szélhez, Brandon izgalommal teli vigyorához – képest. Igaza volt. Pont erre volt szükségem. Az én futballista mackómnak köszönhetően ismét gondtalannak és épelméjűnek éreztem magam. Hát nem érdemel meg ezért egy csókot?

Kikapcsoltam a biztonsági övet, feltérdeltem az ülésre, és felhúztam annyira a ruhámat, hogy odahajolhassak hozzá. Az ajkamat a frissen borotvált arcára tapasztottam. – Az orvos utasítása, Brand! – Ahogy mondod! Csókolni kezdtem széles állkapcsát, aztán – ahogy az én tapasztalt legjobb barátnőm felvilágosított – beleszuszogtam a fülébe, hogy érezze a leheletemet. – Ó, Evie – nyögött fel Brand. – Megőrjítesz, ugye tudod? Volt egy sejtésem a dolgot illetően. Tudtam, hogy a tűzzel játszom, amikor így ingerlem. Már emlékeztetett az ígéretemre, amit azelőtt tettem neki, hogy elmentem a „felkészítő iskolába”: ha tizenhat éves koromban is együtt vagyunk, akkor elveszítem vele a szüzességemet. Jövő hétfőn lesz a születésnapom. – Hát ez a fickó meg mi az ördögöt akar? – kiáltott fel váratlanul. Elhúzódtam tőle, és láttam, ahogy elnéz mellettem. Hátrafordultam, és összeugrott a gyomrom. Egy motoros fickó mellénk húzódott, és a kocsi sebességét tartva engem nézett. A bukósisakjának színezett plexije volt, így nem láttam az arcát, de tudtam, hogy a fenekemet stíröli. Mi volt az első, ösztönös reakcióm? Visszahuppanok az ülésre, és azt kívánom, bárcsak elnyelné a testemet a kárpit. Na és a második? Maradok, ahol vagyok, mit sem törődve ezzel a perverzzel. Ez az én reggelem volt, az én nevetésem, az én száguldozásom a pasim sportkocsijában. A villódzó pokolban töltött nyár után igazán megérdemeltem ezt a reggelt. Amikor megfordultam, hogy hátranézzek, láttam, hogy a fickó bukósisakja lejjebb ereszkedik, egyértelműen a fenekem magasságába. Aztán olyan lassan emelte fel a fejét, mintha minden egyes négyzetcentiméteremet alaposan szemügyre vette volna. Úgy éreztem, órák teltek el, mire felért a szememig. Kisimítottam a hajamat az arcomból, és olyan hosszan néztük egymást, hogy már azon törtem a fejem, mikor robog le az útról. Aztán bólintott egyet, és elhúzott mellettünk, ügyesen kikerülve egy kátyút. Két másik motor is elhajtott mellettünk, mindkettőn ketten ültek.

Dudáltak és integettek, mire Brandon arca olyan vörös lett, mint a kocsija. Azzal vigasztaltam magam, hogy valószínűleg soha többé nem látom őket.

2 H

OGY MÉG VÉLETLENÜL SE KARCOLJÁK MEG A FÉNYEZÉST,

Brand a sterlingi gimi parkolójának hátsó végében tette le a kocsiját. A Porsche még a Mercedesek és BMW-k között is nagy feltűnést keltett. Kiszálltam, és ahogy kivettem a hátizsákomat, nyögtem egyet a súlya alatt, remélve, hogy Brand veszi az adást. Hát nem vette. A már eleve fullasztó reggelen én magam cipelhettem a cuccaimat. Azt mondogattam magamnak, hogy tulajdonképpen örülök neki, hogy Brand nem segít vinni a könyveimet. Ő egy modern gondolkodású pasi, és egyenlőként kezel. Ami azt illeti, elég sokat mondogattam ezt a bejáratig tartó hosszú úton. De valószínűleg így volt a legjobb. Nálam volt a titkos vázlatfüzetem, és kemény lecke árán kellett megtanulnom, hogy soha ne adjam ki a kezemből. Amikor elértünk a frissen öntözött pályához, valaki bedobott egy labdát, amire Brand szemei úgy rátapadtak, mint egy retrieveré. Aztán valahogy mégis sikerült levennie róla a tekintetét, de csak azért, hogy esdeklően nézzen rám. Felsóhajtottam, és kisimítottam a hajamat – amit Sterling határához érve azonnal összecopfoztam. – Menj csak! Odabent találkozunk. – Csúcs vagy, Eves! – mondta. Ahogy mosolygott, gödröcskék jelentek meg az arcán, mogyoróbarna szeme felragyogott. – Innen még te is betalálsz egyedül a suliba.

Ami azt illeti, komoly kihívásokkal küzdöttem a tájékozódás terén, hajlamos voltam összekeverni a bal és a jobb oldalt. Brand nem gonoszkodott velem emiatt, inkább csak szellemes megjegyzéseket tett rám. Emlékeztettem magam arra, hogy Brandon voltaképpen rendes srác, és ez a maximum, ami kitelik tőle. Kezdtem elhinni, hogy ő egy „jó fiú”, de még nem egy „nagyszerű pasi”. Talán ez is elég ahhoz, hogy átvonszoljon a célvonalon. Adott egy édes csókot, majd egyik kezét a labdáért emelve elfutott. A bejárathoz igyekezve elhaladtam egy éppen virágzó, pipacspiros rózsabokor mellett – ez volt a kedvenc színem. A virágok úgy imbolyogtak a szélben, mintha nekem hajbókoltak volna. Amióta az eszemet tudtam, mindig is imádtam a növényeket. Rózsákat, tölgyeket, szőlőtőindákat és bokrokat rajzoltam megszállottan, lenyűgözött a formájuk, a viráguk, a védekezésük. Mindig elbódultam a frissen kaszált rét illatától. Részben ez volt a problémám. Ez nem volt normális. A tizenéves lányok a ruhákért és a fiúkért vannak oda, nem a föld illatáért vagy a vadrózsabokor csodálatra méltó kacskaringósságáért. Gyere, érints meg… de megfizeted az árát. Egy metálkék BMW csikorogva fordult be a parkolóhelyre mindössze pár méterre tőlem, a sofőrje ráborult a dudára. Melissa Warren, a legjobb barátnőm és bizalmasom. Mel egy hiperaktív vadóc volt, akinek nem volt szégyenérzete, és semmitől sem jött zavarba. Mindig előbb cselekedett, mint gondolkodott. Tulajdonképpen meglepett, hogy túlélte nélkülem a nyarat a tengerentúlon. Egy évtizede a legjobb barátok vagyunk, de kétségkívül én voltam e hadművelet értelmi szerzője. Rettenetesen hiányzott. Száznyolcvan centiméteres magasságához képest Mel meglepő fürgeséggel pattant ki a kocsiból, majd a feje fölé emelte kezét, és csettintett egyet. – Na, így kell parkolni, csajok! Mel anyja volt az iskolánk életvezetési tanácsadója, mert az apja kifizette a gimi új könyvtárát – és mert Mrs. Warrennek szüksége volt egy új hobbira. A legtöbb szülő azon a véleményen volt, hogy ha

Melissa Warren az anyja szülői képességei miatt olyan, amilyen, akkor nem várhatnak túl sokat a tanácsaitól. Mel tengerészszoknyát és piros, ujjatlan felsőt viselt, ami legalább ötszáz dollárba került, és amit valószínűleg soha többé nem fog felvenni. Klasszikus piros Dior rúzsa tökéletesen illett az öltözékéhez, ahogy a hajába kötött szalag is. Az iskolai elegancia csúcsa. Kinyitotta a csomagtartót, előkotorta a dizájner táskáját, majd bezárta a kulcsát a kocsiba. Megvonta a vállát, és csatlakozott hozzám. – Hé, nézz csak hátra! Spencer van a pályán Branddel? – kérdezte. Spencer Stephens III, Brand legjobb barátja. Amikor bólintottam, Mel így folytatta: – Engem bámul, ugye? Epekedve, mi? Rá sem nézett Melre. – Idén új szintre emelem a flörtölést – informált Mel. – Csak egy kis lökés kell neki a megfelelő irányba. Sajnos Mel nem tudta, hogyan kell kicsit lökni. Ő inkább keményen odavágott, mellbimbót csavarintott, miközben fejfogást alkalmazott. És ezt azokkal csinálta, akiket kedvelt. Aztán hisztis hangon még hozzátette: – Mi lenne, ha a pasid végre összehozna minket? Amikor utoljára megemlítettem ezt Brandonnak, nevetve azt mondta: – Előbb szelídítsd meg a barátnődet! Megjegyzés magamnak: ne felejts el ma is rákérdezni! Két másik barátnőnk is észrevett minket. Grace Anne sárga szaténruhája tökéletesen illett makulátlan tejeskávé színű bőréhez. Cathrine Ashley ékszerei kilométerekről csillogtak. Mind a négyen népszerű, masnis vezérszurkolók voltunk. Amire nagyon büszke voltam. Úgy mosolyogtak és integettek, mintha a múlt héten nem találkoztunk volna mindennap, hogy megvitassuk a szünidő részleteit. Mel Párizsban modellkedett, Grace Hawaiira ment, Cathrine pedig körbeutazta Új-Zélandot. Miután többször közöltem velük, hogy ez volt életem legunalmasabb nyara, felhagytak a kérdezősködéssel. Nem készültek rólam nyári képek, egy árva fotó sem volt a telefonomban. Mintha nem is léteztem volna.

Persze én kötelességszerűen ó-ztam meg á-ztam a képeiket nézve – a homályos, félbevágott Eiffel-tornyon és hasonlókon. Brand képei láttán – amiken a tengerparton, a szülei rongyrázó összejövetelein vagy a Mexikói-öböl partjainál egy jachton vigyorog – úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe, mert ezeken nekem is rajta kellett volna lennem. Tavasszal rajta is voltam. Brand telefonjának az egyik mappája tele volt fotókkal és videókkal, amiken együtt lógunk. – Szuper a ruhád, Evie – mondta Cathrine Ashley. Grace Anne is alaposan végigmért. – Mindened szuper. Bohókás copf, semmi-flanc ruha és kacér magassarkú. Szép munka! – Bárcsak a barátaim is tudnának öltözködni! – élcelődtem egy sóhaj kíséretében. Ahogy a bejárat felé igyekeztünk, a diákok megálltak és utánunk fordultak. A lányok azt nézték, milyen ruha van rajtunk, a fiúk pedig a nyáron növesztett domborulatainkat figyelték. Fura módon a mi sulinkban nem voltak olyan klikkek, amiket a tévésorozatokban látni, de a népszerűségi rangsor nálunk is adott volt. Mindenkinek odaintettem, a masnisok legnagyobb örömére. Lényegében mindenkivel jóban voltam. Soha senki nem ült egyedül az ebédidőm alatt. Soha nem hagytam, hogy egy lány cikis helyzetbe kerüljön a ruhája miatt, mindig figyelmeztettem őket a villantásveszélyre. Sőt, véget vetettem az elsősök átverésének, akikkel egyesek elhitették, hogy van lift a kétszintes épületben, és fizetniük kell a használatért. Amikor elértük a fehér stukkóval díszített épület bejáratát, rádöbbentem, hogy az iskola az, amire szükségem van. A megszokott kerékvágásra, a barátokra, a normális dolgokra. Itt elfeledkezhettem az őrületről, a rémálmokról. Ez volt az én világom, az én kis birodalmam. A motorok hirtelen felzúgó morajára mindenki elhallgatott – olyan volt, mint amikor a tű végigkarcol egy régi lemezt. Semmiképp sem lehetett a korábbi motoros banda. Azok túl idősnek látszottak a gimihez. És különben is, akkor nem mi előztük volna meg őket. De Sterling előkelő városában alig akadt néhány motoros. Hátranéztem, és megláttam az öt alakot, akikkel korábban találkoztunk.

Most már bántam, hogy nem olvadtam bele az ülésbe. Mindegyikük fekete ruhát viselt. Úgy néztek ki a mindenféle élénk színbe burkolózó diákság között, mint holmi zúzódások. A legnagyobb fiú – amelyik megbámult – a pálya melletti járdaszegélyhez hajtott, és közvetlenül mellette parkolt le. A többiek követték. Feltűnt, hogy a motorjaik egymástól elütő alkatrészekből álltak. Valószínűleg lopottak voltak. – Kik ezek? – kérdeztem. – Azért jöttek, hogy balhézzanak? Grace-től kaptam választ a kérdésemre. – Te nem hallottad? Egy csapat diák a basini gimiből. Basini gimi? Hiszen az egy másik településen van, a védőgát túloldalán. Basin egyet jelentett a cajunnal. – De minek jöttek ide? – A sterlingi gimibe fognak járni – vágta rá Catherine. – Az új híd miatt, amit a védőgát fölé építettek, a lápvidék szélén élők most közelebb vannak hozzánk, mint a régi sulijukhoz. A híd megépítése előtt a cajunoknak meg kellett kerülniük a mocsarat, hogy eljussanak ide, ami egy közel nyolcvan kilométeres utat jelentett. Az elmúlt évtizedig a lápvidék lakossága teljesen elszigetelten élt. Cajun nyelven beszéltek, és békacombot ettek. Bár én magam soha nem jártam Basin városában, a Haven-farmra érkező kisegítők mind odavalósiak voltak, és az én lökött, öreg nagyanyámnak még mindig voltak ott barátai. Sok mindent tudtam a környékről, ami állítólag tele volt forróvérű nőkkel, verekedős férfiakkal és szinte felfoghatatlan mértékű szegénységgel. – Anyának tegnap este részt kellett vennie egy tantestületi megbeszélésen, ahol arról volt szó, hogyan lehetne őket beszoktatni, vagy mi – mondta Mel. Szinte már sajnáltam ezeket a fiatalokat. Mégis milyen érzés lehetett eljönni a cajun, szegény és hajthatatlanul katolikus otthonukból a louisianai protestánsok gazdag városába? Ezt nevezem én kulturális ellentétnek. A következő volt a helyzet: nemcsak hogy újra láttam a srácot, aki szemérmetlenül megbámult, hanem egy iskolába is jártam vele.

Hunyorogtam, és türelmetlenül vártam, hogy levegye a bukósisakját. Lépéselőnyben volt, és ennek egyáltalán nem örültem. Ahogy leszállt a motorról, kirajzolódott a termete. Több volt száznyolcvan centinél, még Brandnél is magasabb lehetett. Kopott bakancsot, viseltes farmert és a mellkasára feszülő fekete pólót viselt. A mellette lévő motoron egy pár ült. A fiún terepszínű nadrág, a lányon műbőr miniszoknya volt. A magas srác könnyed mozdulattal segítette le a lányt a motorról. – Atyaég! – szólalt meg Catherine. – Most már azt is tudjuk, hogy pink bugyi van rajta. Mit is mondhatnék, ez döbbenetes. Rettentő ízléstelen. Mel egyetértően bólintott. – Végre kiderült, ki vesz fel ilyen alpári cuccokat. Grace Anne-nek, a szüzességi fogadalmat jelképező gyűrű büszke viselőjének az arcára kiült az undor. – Biztos, hogy hazaküldik ebben a rövid szoknyában. A kihívó hasvillantós pólójáról nem is beszélve. Amint a magas srác letette a földre, a lány levette a bukósisakját, és elénk tárult hosszú, gesztenyebarna haja, és erősen kisminkelt arca. A rikító fuksziaszínű rúzsa szinte zavarba ejtő volt. A vékony fiú, akinek a lány a motorján ült, szintén levette a bukósisakját. Sötétszőke hajával és hosszúkás arcával korántsem volt csúnya, de engem akkor is egy rókára emlékeztetett. Felbőgette a motort, hogy megijesszen két elhaladó diákot. A barátai felnevettek. Inkább menyétszerű volt. Ne sajnáld őket annyira! Végül a magas srác is a bukósisakjához nyúlt. Vártam. Levette, megrázta a haját, majd felemelte a fejét. Tátva maradt a szám. Mel hangosan kimondta a gondolataimat: – Hát erre nem számítottam. Kócos, koromfekete haja a homlokára omlott, kósza tincsei a füléig értek. Arcbőre sötétbarna volt, állkapcsa finoman előreugró, álla erős. Többnek tűnt tizennyolcnál. Megnyerő vonásainak köszönhetően szinte már jóképű volt. Bár labdába sem rúgott Brandon Abercrombie-

modell külseje mellett, a srác a maga nyers módján kifejezetten vonzó volt. – Bámulatos! – mondta Catherine felvillanyozva. Catométernek hívtuk a barátnőnket, mert soha nem bírta leplezni a reakcióját, mindig mindenki tudta, mit gondol. A többi diák is a jövevényekről beszélgetett. – A cselédünk Basinből való. Azt mondta, mind az ötnek van már priusza. – Úgy hallottam, hogy a magas srác megkéselt két embert a francia negyedben. Most jött ki a szigorított javítóból, ahol egy évet húzott le. – A szőke harmadszor fut neki a második osztálynak… A Menyét és a Magas a bejárat felé indult, míg a másik kettő és a csaj mindenki szeme láttára rágyújtott. A Magas elővett egy laposüveget a farzsebéből. A suliban iszik? Észrevettem, hogy ragtapasz van az ujján. Míg a Menyét gúnyosan rávigyorgott mindenkire, aki mellett elment, a barátja nyugtalanul hunyorgott, mintha undorodna az itteni diákoktól. Ahogy közeledtek, sikerült kivennem néhány szavukat. Cajun nyelven beszéltek. Annak idején a nagymamám tanította nekem – mielőtt elküldték –, és évekig hallgattam a farmon dolgozó munkásokat ezen a nyelven beszélgetni. Ahogy Haven ültetvényeit járták a nagy munkásbakancsaikban, én ott tipegtem mögöttük a kis csizmámban, és kíváncsian hallhattam a lápvidéki életről szóló vad történeteket. Jól értettem ezt a nyelvjárást. Persze ezzel nem hencegtem, mert a rendes franciából szinte egy szót sem értettem. Láttam, hogy a Menyét a közelben álló négy szurkolólányt bámulja. A közelükbe érve a lányok szemmel láthatóan idegesek lettek. Odakiáltott nekik, hogy „Hu!”, mire azok ijedtükben felsikoltottak. A Menyét vihogott a lányok reakcióján, a másik srác pedig haragosan nézett rájuk, és azt motyogta a bajsza alatt, hogy „Couillonnes”. Kiejtés szerint „coo-yôns”. Vagyis „hülyék”. Eddig a pontig úgy gondoltam, hogy hajlandó leszek kedvesen viselkedni az új diákokkal, de most meggondoltam magam. Ezek az én törzsemmel packáznak. Aztán a Menyét megeresztett felém egy önelégült mosolyt.

– Nem te voltál az a csaj abban a Porschéban? – kérdezte olyan vaskos cajun akcentussal, amilyet még soha nem hallottam. – Fordulj meg és húzd fel a ruhádat, hadd lássam, hogy tényleg te vagy az! A barátaim döbbent arckifejezéssel sorakoztak fel mögöttem, de nem hagyták magukat megfélemlíteni. Ezek behatoltak a területünkre, és most úgy tesznek, mintha az övék lenne a hely. Derűsen mosolyogtam, majd azt mondtam: – Üdv a mi iskolánkban! – A hangom egyszerre volt metsző és csicsergő: a kedves és a gúnyos olyan tökéletes keveréke, hogy szabadalmaztatnom kéne. – Evie vagyok. Ha segítségre van szükségetek, hogy eligazodjatok nálunk, nyugodtan szóljatok… valaki másnak! Ha lehetséges, a Menyét vigyora még gúnyosabbá vált. – De csípős vagy, Evie! Lionel vagyok – mondta „Lie-nellnek” ejtve a nevét. – Ez pedig itt a haverom, Jackson Deveaux, vagyis Jack Daniels. A laposüveg miatt? Milyen elragadó! Jackson szürke szeme élesen elütött barna bőrétől, és úgy méregette vele az arcomat és az alakomat, mintha évek óta nem látott volna lányt – vagy nem látott volna engem pár perccel korábban. Lionel folytatta: – Nem kell a segítséged, hogy eligazodjunk, de valami másban a segítségünkre lehetnél… Jackson hátba bökte a vállával Lionelt, hogy menjen tovább. Távolodóban a magas cajun a következőt motyogta a bajsza alatt: – Coo-yôn, tu vas pas draguer les putes inutiles? Tágra nyíltak a szemeim, amikor megértettem a szavait. – Láttátok, hogy nézett az a srác Evie-re? – kérdezte Catherine. – Egy szót sem értettem abból a halandzsából, amit mondtak – szólalt meg Mel. – Pedig most jöttem haza Párizsból! – folytatta, majd odafordult hozzám. – Szóval, mit mondott az a magas? – Te beszéled a nyelvüket? – Csak egy kicsit – hazudtam. Nagyon jól beszélem. De nem akartam, hogy minden sterlingi tudja, értem a basiniak nyelvét. – Azt mondta: „Te hülye, ugye nem akarsz szóba állni ezekkel az ócska ribancokkal?” – Hazudsz! – zihálta Catherine levegőért kapkodva.

Néztem Jacksont, ahogy végigmegy a folyosón, és legnagyobb döbbenetemre nem csak egy laposüveget tartott a farzsebében. A kopott szövet alatt tisztán kivehető volt a behajtott pengéjű zsebkése. Aztán a homlokomat ráncoltam. Tényleg az én osztályom felé tart? Grace értetlenkedett: – Várjunk csak! Mire célzott az a srác, amikor azt mondta, hogy felhúztad a ruhádat a Porschéban?

3 A VILLANÁS ELŐTTI 5. NAP

E

BÉDIDŐBEN MELLEL KIFEKÜDTÜNK egy pokrócra az Éden-kert egyik napos szegletében, feltűrt ingujjal és felhajtott szoknyával. A rózsák és a gardéniák virágba borultak körülöttünk. A közelünkben egy márvány szökőkútban víz csobogott. Brand és Spencer a szomszédos pályán játszott még néhány sráccal, hangosan nevettek a napsütésben. És Jackson Deveaux? Az udvaron kívül lézengett a többi cajunnal, a laposüvegéből iszogatott, amíg a többi cigizett. És engem bámult. Ne vegyél róla tudomást! Eltökélt szándékom volt, hogy édes nyugalomban töltöm az ebédszünet hátralévő részét a legjobb barátnőm társaságában. Ki tudja, meddig élvezhetem még a szabadságot. Sóhajtottam. Na jó, igazság szerint cseppet sem voltam nyugodt. Síkideg voltam, mióta reggel felébredtem egy újabb rémálomból. Ez is a vörös boszorkányról szólt. Minden rémálmomban jelen volt, végig kellett néznem, ahogy elköveti a gonosz tetteit. Múlt éjjel egy gyönyörű aranyréten állt. Palástba burkolt emberek vették körül, mindannyian térdeltek. A magas boszorkány a körülötte térdelő emberek lehajtott feje fölé tornyosult. Nevetett, és véres gabonát vetett eléjük, hogy nyalják fel, különben miszlikbe aprítja a húsukat, és megfojtja őket az indákkal.

Amikor felvillantotta vészjósló, bíborszínű karmait, amelyek olyanok voltak, mint a rózsatövisek, az áldozatai irgalomért könyörögtek. Mindhiába. Lenyúzott bőrük végül tényleg miszlikbe aprítva hevert… A gondolataimat elterelendő, Melhez fordultam, de ő fülhallgatóval a fülében épp egy dühös, csajos rockszámot énekelt. Szeretett énekelni. Olyan volt a hangja, mint amikor a macskák üzekednek. Megfelelő sminkben és fényben Mel arca lélegzetelállító volt: arisztokratikus arccsontjára makulátlan bőr feszült. Most csak helyes volt a túl nagy szájával és tágra nyílt szemével. Arckifejezése inkább komikus volt, mint drámai. Óvodáskorunk óta a legjobb barátnők voltunk, amikor is egy kis tapló sípcsonton rúgott, és Mel ott termett, hogy megmentsen. Már kiestek az első tejfogai, így selypítve kérdezte tőlem: – Piszkál téged az a fiú? Bólintottam, és arra számítottam, hogy az együttérzését kifejezve megölel, ehelyett elmasírozott, és ráhúzott egyet a fiú hátsójára. Most felkönyökölt, és morcosan kivette a füléből a fülhallgatót. – Na jó, soha nem állítottam, hogy jó megfigyelő lennék, de még én is észrevettem, hogy az a cajun folyamatosan téged bámul. Másfél napja mást sem csinált. – És gondolj bele, három közös óránk van! Angol, történelem és földrajz. Arról nem beszélve, hogy a szekrényeink is csaknem szomszédosak voltak. – És ott van a termünk is – tette hozzá Mel. Még mindig dühös volt, amiért nyáron nem voltunk együtt, mert elzártak az összes barátomtól. De legalább én is szemmel tarthattam Jacksont és Clotile Declouet-t, a cajun csajt. Felültem, kontyba csavartam a hajam, és oldalra pillantottam. Még mindig engem nézett. Egy fémasztal tetején ült a barátai társaságában, kopott motoros csizmáját a padnak támasztotta. Jackson a térdén pihentette a könyökét, és le sem vette rólam a tekintetét, még akkor sem, amikor franciául beszélt a többiekkel. Clotile időnként odahajolt hozzá, és motyogott valamit a fülébe. – Szerinted a barátnője? – kérdeztem, amit azon nyomban meg is bántam, mert Mel a szeme fölé emelte a kezét, és pofátlanul vizslatni kezdte őket.

– Normális esetben azt mondanám, hogy tökéletesen illenek egymáshoz. Remek, ez az én jóindulatú barátnőm. – De ha együtt vannak, miért bámul megállás nélkül téged? Mintha nem látott volna így is eleget ahhoz, hogy este elképzeljen, amikor magához nyúl. – Hát ettől sem lettem jobban, Mel. – Miről beszélgetnek? – kérdezte. Teljesen felvillanyozta, hogy mindenféle disznóságot fedtem fel az elbűvölő, új diáktársainkról. Bár nem szívesen hallgattam ki mások beszélgetését, nem tehettem úgy, mintha nem tudnék franciául. A cajunok pedig az orrom előtt beszélgettek, teljesen gyanútlanul. – Azon vitatkoznak, hogy eladják-e az iskolától kapott laptopjaikat. Mel felhorkant és elkomolyodott. – Szerinted mennyit kapnának érte? Amikor tegnap a termünkben kiosztották a laptopokat, Clotile és Jack teljesen elképedt. Aztán Clotile végigsimította az ujjaival a gépet, és közben azt motyogta: „Quel une chose jolie”, vagyis „milyen szép darab”. Mintha ez lett volna a legértékesebb holmija. Aztán belém nyilallt, hogy valószínűleg az is volt. A városuk gyakorlatilag egy lyukas tetejű kunyhókkal telezsúfolt, nagy mocsár. A kunyhók zömében még áram sem volt. Bármennyire is felfoghatatlan, ezeknek a fiataloknak nincs számítógépük – nemhogy saját, de még családi sincs. Ha igazán belegondoltam volna, milyen nehéz ennek a lánynak a mi iskolánkban, akkor a szemébe nézek, rámosolygok, és azt mondom: „Szia!” A lány a homlokát ráncolta, aztán Jackre nézett, aki zavartan megbillentette a fejét. – Na, mire jutottak? – kérdezte Mel. – Eladják vagy sem? – Lionel és Gaston el akarják adni. Clotile és Tee-Bo megtartják. Jackson azon aggodalmaskodik, hogy csak feltételesen van szabadlábon. – Tudtam, hogy igazak róla a pletykák! Miután végeztek az ivással meg a cigizéssel, és odébbálltak, Mel figyelme Spencerre terelődött. – Nagyon bír engem. Látom rajta. – Aha, persze.

Megkértem Brandet, megint, hogy hozza össze őket. Elég, ha leszervez egy négyes találkát. – Biztos vagyok benne – jelentette ki Mel. – Miért ne tetszenék neki? Amikor ilyeneket mondott, néha nem tudtam eldönteni, hogy viccel vagy tényleg komolyan gondolja. – Na, és mi a helyzet a szűzhártyarepesztéssel? – Fogalmam sincs – mondtam. Lefogadom, hogy az egész suli ezen tanakodott. Közeledett a tizenhatodik születésnapom, én pedig egy idősebb és sokkal tapasztaltabb fiúval jártam. Ahogy egyszer Mel frappánsan összegezte a helyzetemet: „Egy versenyló idővel vágtázni akar, nem béklyózhatod le sokáig.” Néztem Brandet, ahogy a többi sráccal nevetett, kipirult arca erősen elütött a fehér, galléros felsőjétől. Egyszerűen csodásan festett. És mégsem éreztem azt a mindent elsöprő vágyat, hogy lefeküdjek vele. Valahogy nem izgatott a dolog. És bár ez az egész téma púp volt a hátamon, mégsem akartam őt elveszíteni. Egyszer úgyis meg kell történnie. – Csak utálom, ha kényszerítenek – folytattam. Még akkor is, ha én tettem neki ígéretet. De úgy éreztem, nem tehetek mást, ha azt akarom, hogy hűséges maradjon, és kitartson mellettem a nyáron. – Én… majd még átgondolom – mondtam megadóan, és borzasztó kimerültnek éreztem magam. – Mi van veled? Általában tele vagy energiával. Megvontam a vállam, képtelen voltam elmondani, hogy cserbenhagytak a piruláim. – Ha bevágod a szunyát, akkor odamegyek Spencerhez. – Jó szórakozást! – motyogtam. – Csak kedvesen. És ébressz fel, mielőtt becsengetnek! Mel lelécelt, és nemsokára hallottam, ahogy erőltetetten nevet Spencer poénjain. De nem tudtam ellazulni. Úgy éreztem, mintha figyelnének. Körülnéztem. Mindenki az ebédjével volt elfoglalva, mint mindig. Becsuktam a szemem. Ne légy paranoid, Evie! Csak élvezd a sulit, a virágokat… Az illatuk eszembe juttatta nagyi imádott rózsakertjét Havenben. Az egyik szélkerekes szivattyú alá ültette és megszállottan gondozta őket, amíg le nem robbant szegény.

Nem sok dologra emlékeztem a nagymamámat illetően, de amióta hazajöttem, egyre gyakrabban gondoltam rá. Nyolcéves koromban láttam őt utoljára. Izzasztóan meleg nyári nap volt, és azt mondta, elmegyünk fagyizni. Emlékszem, azt gondoltam, biztosan az állam legjobb fagyizójába megyünk, ha képes ennyit vezetni odáig… Összevontam a szemöldökömet. Egyre erősebben éreztem a rózsa illatát. Valaki az orrom alá dugott egyet? Csak nem Brand? Kinyitottam a szemem, és zavartan pislogni kezdtem. Két rózsaszár nyúlt ki hozzám, egy-egy gyönyörű virág a fejem két oldalán. Megrökönyödve néztem a virágokat, ahogy egyre közelebb kúsztak, hogy megérintsék az arcomat. Harmatos, puha szirmok cirógattak, ahogy magamhoz tértem és felkiáltottam. – Áááá! – ugrottam talpra. A virágok visszahúzódtak, mintha megijedtek volna – tőlem. Felnéztem. A diákok döbbenten bámultak. Mel kérdőn nézett rám. – Csak egy… méhecske volt! Ó, te jó ég! Felkaptam a táskámat, és egyenesen a mosdó felé szaladtam. Az előcsarnok hangjai eltompultak. Senkihez sem szóltam, aki mellett elmentem, nem vettem tudomást a többiekről. Amint odaértem a csaphoz, újra és újra megmostam az arcomat hideg vízzel. Szedd össze magad! Ne foglalkozz a káprázattal! Megint beteg leszek? Azt hittem, meggyógyítottak! Előrehajoltam, és alaposan megnéztem az arcomat a tükörben. Alig ismertem magamra. De nem úgy festettem, mint aki megőrült; inkább úgy, mint aki… félt. Mindent elveszítek? Megragadtam a mosdókagyló szélét. Lehet, hogy elaludtam, és csak újabb fura álmot láttam? Igen! Erről lehetett szó, egyszerűen elszundítottam. A gyógyszerek megszüntették a hallucinációkat. Nem voltak látomásaim Atlantában. Egyetlenegy sem. Csakis erről lehet szó. Hiszen a hallucinációval járó szokásos tünetek elmaradtak. Múlt tavasszal minden vízióm során bizsergést éreztem a fejemben és az orromban, valahogy úgy, mintha túl gyorsan innék meg egy üveg szénsavas üdítőitalt.

– Mi ütött beléd, Greene? – rontott be utánam Mel. – Ennyire félsz a méhektől? Megvontam a vállam. Utáltam, hogy hazudnom kell neki. Vajon észrevette, hogy reszketek? – Olyan furán viselkedsz, amióta visszajöttél Atlantából. Soookkkal laaassabban kapcsolsz, mint múlt tavasszal. És sokkal idegesebb is vagy – mondta, majd tágra nyíltak a szemei. – Ó, már értem! Az előkészítős haverjaid rászoktattak valamilyen drogra? Csak forgattam a szememet. – Most komolyan! Az ég kegyelmezzen neked, ha drogozol… – Mel a plafonra emelte a tekintetét. – ...és engem kihagysz! Ennek súlyos következményei lesznek, Evie Greene! – Esküszöm, hogy semmiféle tiltott szert nem használok! – Ó – vett vissza Mel némileg lecsillapodva. – Jól vagy? – Most már igen. Elbóbiskoltam, és amikor felébredtem, egy méhecske volt az arcomon – mondtam, és szörnyen éreztem magam a hazugság miatt. – A francba, miért nem ezt mondtad? Már azt hittem, lelki fröccsre lesz szükséged. – Én nem… csak egy méhecske volt… – elfordultam, mert a Mel mögötti ablakon kezdett benőni a borostyán. A szemem láttára kúszott le a falon. Mint egy hosszú, zöld kígyó. Hirtelen megszólalt a csengő. A borostyán visszahúzódott, és magával vitte az ép elmém jókora részét. – Behozom a holminkat – mondta Mel. – A szekrényednél találkozunk – folytatta, de az ajtóban visszafordult. – Szedd össze magad! Úgy festesz, mintha kinyiffantál volna. Mire megpróbáltam megmozdítani a szám, hogy válaszoljak, Mel már kiviharzott az ajtón. Evie Greene, 1.0, nyugodjék békében!


A

MÍG VÁRTAM, HOGY ELKEZDŐDJÖN Mr. Broussard történelemórája, a becsempészett vázlatfüzetembe firkálgattam, és megpróbáltam nem figyelni a pár sorral mögöttem ülő Jacksonra. Ezt persze könnyebb volt mondani, mint megtenni. Úgy tűnt, mindenével magára vonja a figyelmemet. Főleg azóta, hogy azzal a Gastonnal a lányokról beszélgettek – vagyis Jackson számos barátnőjéről, az ő gaienne-jeiről. Szóval Basinben Jackson volt a nagymenő? Itt másik csapatban játszol, cajun. A legutóbbi rémálmomat rajzoltam le. Az elmúlt három éjjel zsinórban a vörös boszorkány kegyetlen gyilkosságairól álmodtam. Nem szórakozásból rajzoltam, sokkal inkább kényszerből – mintha attól féltem volna, hogy ha nem száműzöm papírra a rossz emléket, az agyamat fogja bemocskolni. Ahogy a gondolataim elkalandoztak, megmozdult a ceruzám. Csuklóból vonalakat húztam, itt-ott satíroztam, és máris testet öltött a boszorkány legutóbbi áldozata: egy tölgyfaágról fejjel lefelé lógó ember tüskés indák csapdájában. A finom és félénk borostyánnal ellentétben, amit tegnap a mosdóban láttam, ezek a vastag, tövises indák óriáskígyóként tekeredtek az

áldozatukra. A boszorkány irányította őket, és minden egyes kilégzésnél szorosabbra húzódtak az emberen. A tövisek ezernyi mohó agyarként vájtak a húsába. Gondos satírozással egyre élesebbé rajzoltam őket. A boszorkány egyre szorosabbra és szorosabbra húzta az indákat, mígnem az ember csontjai megroppantak, és kicsordult a vére. Úgy csavarta ki a testét, mint egy felmosórongyot… Összeroppantotta, kipréselte. Nem maradt levegője kiáltani. Az egyik szemgolyója kiszakadt a szemüregéből, az erein lógott ki a koponyájából. Miközben rajzoltam, azon tűnődtem, vajon lát-e még vele. Az ilyen és ehhez hasonló rajzok okozták korábban a vesztemet, teljesen érthető módon. Amikor először számoltam be a fejemben érzett bizsergésről és a homályos vízióimról, anya több orvoshoz is elvitt. A CT és minden más vizsgálat negatív lett. Mindvégig sikerült titokban tartanom, milyen rettenetesek is voltak ezek a hallucinációk. Aztán anya megtalálta a vázlatfüzetemet. Bíztam benne, és mindent elmondtam neki az apokaliptikus vízióimról. Nagy hiba volt. Miután elborzadva végignézte a rajzaimat – a hamuról és a pusztulásról, a sötét romok között settenkedő nyáladzó mumusokról –, összeállt neki a kép. – Hát nem érted, Evie? A hallucinációid arról szólnak, amiket nagyanyád tanított neked még kiskorodban. A végítélet napjáról káráló futóbolondok beszélnek ilyesmiről! Nagyanyád nem sokban különbözik tőlük. Ha visszagondolok, már világosan látom, hogy… hogy beléd nevelte ezt az egészet. Tudom, mert velem is próbálkozott! Végem volt. Az ember addig tagadhatja, hogy elmebeteg, amíg csak akarja, de ha az anyjának papírja van róla – és kiderül, hogy volt már példa a családban az elmebetegségre –, neki annyi. Pár hét volt hátra a második végéig, amikor anya kivett a suliból, és elvitt az intézetbe. Az ottani orvosok ugyanazt a kezelést alkalmazták rajtam, mint a különféle szektákból kimentett fiatalokon. Az átprogramozásom egy egyszerű kérdéssel indul: „Evie, tisztában vagy azzal, miért kell megtagadnod a nagymamád tanításait?”

Válaszoltam az orvosoknak, de a szavaim összefolytak a belém pumpált gyógyszerektől. Nem igazán emlékszem, hogy mit mondtam nekik. Gaston elvonta a figyelmemet, amikor a legutolsó doe tagjéről kérdezte Jacksont. Mi lehet ez? A „numera” cajun megfelelője? Hátrapillantottam Jacksonra. Csak a történelemkönyve és pár üres papírlap volt a padján, nagy kezében ceruzát szorongatott. Önelégült képpel válaszolt. – Embrasser et raconter? Jamais. Nem beszéli ki, kivel fekszik le. Soha. Ingerültségemben az ég felé néztem, majd visszafordultam a vázlatfüzetemhez, és befejeztem egy újabb részletet a rajzomon: a férfi másik szeme is megadta magát a nyomásnak, és ott fityegett az első mellett. De Gaston következő kérdését sem bírtam figyelmen kívül hagyni. – T’aimes l’une de ces filles? Vagyis tetszik-e Jacksonnak valamelyik itteni lány. Mély hangon válaszolt. – Une fille, peut-etre. Egy, talán. Ismét magamon éreztem a tekintetét. Korábban Mel megkérdezte, vajon tényleg azt hiszi, hogy van nálam esélye? Kezdtem azt hinni, hogy igen. Tegnap úgy döntöttem, hogy messzire elkerülöm. Nem volt egyszerű dolgom. A legtöbb sráctól eltérően Jackson minden óra után odament a szekrényéhez. Persze könnyen lehet, hogy csak feltöltötte a laposüvegét. Egyszer az is megesett, hogy ivott egyet, odafordult hozzám, és kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit. Megeresztettem egy szenvtelen mosolyt, aztán odébbálltam. A cajun igencsak meglepettnek tűnt, hogy nem hatott rám a bája. Tény, hogy vonzó volt – néhány lány egyenesen felsóhajtott, amikor elment mellettük... Úgy tettem, mintha a terem falára aggatott térképeket nézném, és közben hátralestem, hogy még egyszer megnézzem magamnak.

Engem figyelt. Ahogy alaposan szemügyre vettük egymást, az ablakon beáramló napsugarak megvilágították megnyerő arcát, kiemelve szürke szemét és cizellált vonásait. Arccsontja, szögletes állkapcsa és koromfekete haja alapján valószínűleg csaktó vagy houma ősei voltak. Nem csoda, ha annyi gaienne-je van. Honnan jött ez a gondolat? Elpirultam, és gyorsan előre fordultam. Akkor sem járnék egy börtöntöltelék motorossal, ha nem lenne barátom. Főleg nem egy olyannal, aki, ha igazak a pletykák, az utóbbi időben megszaporodott lopások egyik elkövetője. Visszatértem a rajzoláshoz. Csak néztem a borzasztó képet. Miszlikbe aprítalak, és megfojtalak titeket az indákkal. Rettentően nyugtalanított – de nem mondhattam el senkinek. Nem volt senki, aki azt mondta volna nekem, hogy minden rendben lesz. Lehet, hogy a nagyinak ugyanebben az őrületben volt része. Azt kívántam, bárcsak beszélhetnék vele. De anya megtiltotta, hogy felvegyem vele a kapcsolatot, azt akarta, hogy még csak ne is gondoljak rá… – Mindenki üljön le! – mondta Broussard. – Ma a francia akádiaiakról, ismertebb néven cajunokról fogunk tanulni. Olyan reklámot csinálhatott a cajunoknak, amilyet akart – már mindenkinek megvolt a véleménye az új diákokról. Ha Clotile végigment a folyosón a miniszoknyájában és a hasvillantós pólójában, a fiúk megálltak bámészkodni, óriási tülekedést okozva. A sterlingi srácok még soha nem láttak olyan lányt, aki ennyire nyíltan kapható volt a szexre, és ettől eléggé bevadultak. A legtöbb diák elkerülte Jacksont, akinek acélos tekintete és zsebkése finoman szólva nem segített eloszlatni a róla szóló pletykákat. A másik három cajun igazi bajkeverő volt – kiverték a diákok kezéből a könyveket, elgáncsolták őket. – Eredetileg francia telepesek voltak Akádiában – kezdte Broussard –, amit ma Új-Skócia néven ismerünk – mondta, majd egy pálcával Kanadára mutatott a térképen. – Amikor a területet felügyelő protestáns angolok ultimátumot adtak nekik, hogy térjenek át, vagy hagyják el a területet, a katolikus akádiaiak kivándoroltak Louisianába, és

elfoglalták a mindenki más által értéktelennek tartott mocsaras területeket. Akádiai – kádiai – cajun. Értitek? Kevésbé már nem is érdekelhetett volna a téma. Csak akkor tértem magamhoz, amikor Broussard befejezte az előadást, és nekiállt felvázolni az idei dolgozat témáit. Az osztályzat negyven százalékát a páros munka teszi ki. Teljes nyugalomban hallgattam, amikor elkezdte felolvasni a tizenhat párost. Bármelyik osztálytársammal képes voltam együtt dolgozni. – Jackson Deveaux és Evie Greene. A pokolba! Az a srác lesz a párom, aki egész nap engem bámul? Beleharaptam az alsó ajkamba, és hátranéztem. Jackson egy vállrándítással nyugtázta a dolgot. Broussard folytatta. – Az óra második felében megbeszélitek az első félévre vonatkozó találkozókat és kutatásokat. Együtt kell végigcsinálnunk egy egész félévet? Nyilvánvaló, hogy nekem kell megírnom a dolgozatot. De valami azt súgta, hogy a részeges motoros, aki alaposan megnézte a fenekemet a Porschéban, szívesen „kutakodna” velem. Amikor mindenki nekiállt tologatni a padját, ő csak önelégülten vigyorgott, és meglapogatta a mellette lévő üres széket. Azt hitte, hogy én magam megyek oda hozzá? Hogy én leszek a következő doe tagje? Erre aztán végképp nem volt szükségem. Anélkül is épp elég fárasztóak az órák, hogy egy tüzes bűnözővel kelljen foglalkoznom. Ha leromlanak a jegyeim, anya azt fogja hinni, hogy visszaestem. Amikor magam előtt láttam, hogy visszavisznek az intézetbe, jelentkeztem. Broussard tudomást sem vett rólam. Megköszörültem a torkomat. – Mr. Broussard, szeretnék… – elcsuklott a hangom, amikor felém fordult, és idegesen összevonta sűrű szemöldökét. – Evie, láss munkához! Most. Elhatároztam, hogy valahogy kibírom a hátralévő fél órát, és utána négyszemközt beszélek Broussard-ral. Jackson bevágódott a mellettem lévő padba, szürke szeme dühös volt. Sietve becsuktam a vázlatfüzetemet, de beleláthatott, mert egy pillanatig a homlokát ráncolta, és csak utána szólalt meg.

– Nem is ismersz, mégis egy másik… podnát akarsz? Tudtam, hogy nehezen mondta ki, hogy „podna”, ami cajun nyelven „barátot” jelent. – Nem szeretnél inkább Gastonnal dolgozni? – Kérdeztem valamit. Miért akarsz lecserélni? – Hát jó. Azért, mert amikor hétfőn elhajtottál mellettünk, úgy bámultál meg, mint egy regisztrált szexuális bűnöző. – Egy szöszi felhúzza a szoknyáját, és odahajol hozzám. Még szép, hogy megbámulom. Villámokat szórt a szemem. Vajon meghallotta valaki? Felcsattantam. – Nem is hajoltam oda hozzád! – Te is ugyanúgy bámultál engem, kislány! – Én? – Mély levegőt vettem, és lehiggadva folytattam. – Ugyan már, Jack, légy realista! Te is tudod, hogy egy magadfajta és egy magamfajta soha nem tudna együtt dolgozni. Felcsattant: – Ne hívj Jacknek! Csak a barátaim hívnak így. Indulatkezelési probléma, mi? Kezdtem elhinni a róla szóló pletykákat. – Ezernyi ötletem van, hogy hívhatnálak, ami jobban illene rád. Viszketni kezdett az orrom, amitől még ingerültebb lettem. Elsötétedett a terem. Lehet, hogy végre tényleg esni fog! Egész nyáron egy csepp eső sem hullott. Átható pillantást vetettem Jacksonra, majd kinéztem az ablakon. A nap… eltűnt. Besötétedett. Az égbolton éteri fények villództak, karmazsin- és ibolyaszínben, mint a Mardi Gras karnevál zászlói. Elállt a lélegzetem, amint lángok csaptak fel az iskola felett. A hátborzongató fények csillogó koronaként borultak a tűzre. A földeken kígyók tekeregtek egymáson, pikkelyeik visszaverték a fenti fényeket. Riadt patkányok futottak a lények mellett, amelyek általában megették őket. Az egyre lejjebb ereszkedő fények hamuvá perzselték az állatokat. És minden mást.

Az apokalipszis. Pont, mint a tavaszi látomásaimban. Azt hittem... azt hittem, meggyógyítottak. Hogy legalább ettől megszabadítottak. De a reszkető érzés a fejemben másról árulkodott. Ne foglalkozz a káprázattal! Összpontosíts magadra! Te irányítasz! Ezt mondogattam magamnak, miközben a következőt gondoltam: Megőrültem, kapkodva veszem a levegőt, hogy a pokolba tudnék összpontosítani? A francba! Be kellett volna vennem a gyógyszereimet! Elkaptam a tekintetemet, és közben azt kántáltam magamban, „Nem valódi! Nem valódi!” A teremben mindenki beszélgetett, Broussard feltett lábbal olvasgatott. Jackson az öklét nézte, és mélyeket lélegzett. Próbálta visszafogni a dühét? Kinyitotta a száját, hogy beszéljen… Ismét az ablak felé néztem. Egy fiú közeledett a lángokban, és úgy öt méterre az ablaktól megállt. Bár tombolt körülötte a tűz, nem égette meg. Láttam a vonásait, sötétbarna haját és mélybarna szemeit. Magas volt, testfelépítése egy úszóéhoz hasonlatos, szikár, de izmos. Helyes srác volt. Még soha nem szerepelt ember a hallucinációimban! Mármint a vérszívó mumusokat leszámítva. – Evie! – szólalt meg a képzeletbeli fiú. Ez hozzám beszélt? – Hol vannak a szövetségeseid? Sokat kell még tanulnod! Ez nem játék! Szövetségek alakulnak! – Egyre nyugtalanabbul viselkedett. – Óvakodj a régi vérvonalaktól, a többi családtól, amelyek krónikát írnak! Tudják, ki vagy! Óvakodj a csábítástól: a sebzett teremtménytől, a fénytől a sötétben, és a lakomától, amikor korog a gyomrod! Szövetségesek, Evie! Óvakodj! A fiú… beszélt… hozzám. Lehet, hogy akkor lennék csak igazán őrült, ha válaszolnék neki? Homályosan hallottam, hogy Jackson mond valamit. Mi az? Mi az? Úgy éreztem, mintha inogna alattam a talaj. Viselkedj normálisan, Evie! Tudod, hogy kell ezt csinálni. Válaszolj a cajunnak, mintha mi sem történt volna! – Én ööö… azt… azt javaslom, óra után beszéljünk Broussard-ral, hogy keressen nekünk másik párt. Jackson összevonta a szemöldökét.

– Semmit sem tudsz rólam. – Éppen eleget tudok… Fejezd be a mondatot! – Eleget tudok ahhoz, hogy ne bízzam rád az érdemjegyemet! – közöltem Jacksonnal kissé nyersebben, mint szerettem volna. Fenyegetővé vált az arckifejezése. – Hallottad egyáltalán, hogy mit mondtam neked? – Ne késlekedj! – mondta a képzeletbeli fiú. – Megőrülök, a kutya a nyomomban van, de a hold növekszik, Császárnő! Állj készen! Csatatér. Fegyvertár. Akadályok. Ellenségek. Minden a Végnél kezdődik. És közel a Kezdet. Császárnő? A szó eszembe juttatott egy tiltott emléket a nagyiról, ahogy azt kérdezi: „Kérsz egy fagyit, Evie császárnő?” Odakint kezdett megváltozni a táj. Az iskola kertjei teljesen leégtek. Minden élettelen volt. Még az is lehet, hogy a hold felszínét láttam magam előtt. Elfogott a hányinger. – Nézd csak meg a csatateret! – mondta a fiú a hamuval borított pusztaságra mutatva. – Fegyvertár? – kérdezte bizakodva. – Akadályok? Ellenségek? Nem! Á, nem figyelsz eléggé! – folytatta, aztán felragyogott az arca. – Legközelebb hangosabban beszélek. És még hangosabban. És még hangosabban. Aztán a fiú – és az egész jelenet – eltűnt. Hangosabban? Ha halkabban mondja, akkor sem tudom hova tenni. Az ölembe tettem a reszkető kezem, és minden erőmmel azon voltam, hogy leplezzem a pánikot. Jackson mondott valamit az imént? – Majd kérünk új társat – jelentettem ki ismét. Hosszan, némán nézett rám, mielőtt megszólalt volna. – Nem nézed ki belőlem, hogy meg tudom csinálni? Szerinted nem vagyok elég okos? Harmadik nap a suliban. Visszatértek az apokaliptikus látomások. Megőrültem. Két év és lelépek? Hiszen két hétig sem bírom ki. Keserűen felnevettem. – Te kinevetsz engem? – Úgy összeszorította a hatalmas öklét, mintha mindenáron meg akart volna ütni valamit. Valószínűleg a képemet. – Mi máson nevetnék? – kérdeztem védekezően. Beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, hogy rettenetesen megsértettem a cajunt.

Sírhatnékom támadt. Nem hatott a gyógyszer. Nem bírnék ki még két évet a főiskoláig, és ocsmány módon bántam Jacksonnal, bár nem állt szándékomban. Majd később bocsánatot kérek tőle, megmondom neki, hogy nem éreztem jól magam. – Tu p’tee pute – vágta a képembe. Kis ribanc. Ledermedtem. Hagyjuk a bocsánatkérést. Képtelen voltam bármit is tenni, inkább ismét az ablakra néztem. A fiú eltűnt, és megint élénken sütött a nap a zöld gyep és a fájdalmasan szép virágok felett. Lehet, hogy csak álmodtam azt a pusztaságot. Lehet, hogy ez az egész nap csak egy álom. A gyógyszerek egyik mellékhatásaként úgy éreztem, elhagytam a testemet. Mintha több millió kilométerre lettem volna. Az is lehet, hogy az iménti jelenet csak egy emlékfoszlány volt múlt tavaszról – egy jel, egy teszt –, hogy kiderüljön, valóban normális akarok-e lenni. Ha ez egy bátorságpróba lenne, átmennék rajta. Kimagaslanék. Jackson haragosan nézett rám, úgy szorongatta a ceruzát a kezében, hogy azt hittem, kettétöri. A feszültség szinte tapinthatóvá vált, ahogy megpróbáltam leküzdeni a késztetést, hogy elővegyem a vázlatfüzetemet, és lerajzoljam a titokzatos fiú arcát. A falióra bombaként ketyegett. Hogyan titkolhatnám el a fejleményeket az én sasszemű anyám előtt a legközelebbi kihallgatáskor? Életem nagy részében Karen Greene ideális anya volt: vicces, kedves, szorgalmas. De az utóbbi időben mintha egy idegen bújt volna a testébe. Valaki, aki ki akar készíteni. Ha rájön, hogy megint hallucinálok, anyám azonnal bezárat az intézetbe, mégpedig határozatlan időre. A saját anyjával is ezt tette nyolc évvel ezelőtt. Végre megszólalt a csengő. Miután a többiek kimentek a teremből, Broussard közölte Jacksonnal és velem, hogy marad a felállás, együtt kell dolgoznunk. Jackson kettétörte a markában szorongatott ceruzát.

Brandon a szekrényemnél várt. Komótosan rágcsált egy almát. Milyen szerencsés, hogy immúnis minden drámára, kételyre. – Mi van veled? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt kiborul – mondta két falat között. Ding, ding, ding. Aztán emlékeztettem magam, hogy az imént csak egy emlékfoszlány derengett fel. Miért is kellene kiborulnom? – Jól vagyok. Törióránk volt, és Jackson Deveaux-val raktak párba. És Broussard hajthatatlan. – Deveaux tegnap nekem ütközött a vállával – mondta Brand. – Gőzöm sincs, mi baja. Akarod, hogy beszéljek vele? Brand szerető volt, nem harcos. – Nem akarom, hogy bármi olyat tegyél, ami miatt kirúghatnak a csapatból – mondtam. És persze gyanítottam, hogy Jackson felmosná vele a padlót. – Falra mászom ezektől a basiniektől. Brand bólintott. – Rühellem azt a négy senkiházit – meglepő szavak Brandontól. Ő is olyan volt, mint én, gyakorlatilag mindenkivel kijött. – De a csaj rendben van. Igazán? Tegnap, a biológiaóra után Brand már várt rám, de amikor elsasszézott mellettünk a melltartó nélküli Clotile, izgatottan utána fordult. Krákogtam egy nagyot, és szúrós szemmel néztem rá. És hogy még zavarbaejtőbb legyen a helyzet, Jackson végignézte az egész jelenetet, és gúnyosan mosolygott a laposüvege mögül. Úgy tűnt, Brand vár tőlem valamit. Mit is? Teljesen ki volt facsarva az agyam. Jackson a szekrényéhez viharzott, Lionel követte. Ahogy Jackson behajította a törikönyvét a szekrénybe, gyilkos pillantást vetett rám. Ráhunyorogtam, majd odafordultam Brandhez. – Van egy ötletem, hogy mit csinálhatnánk – motyogta, és elnehezedett a szemhéja. Jaj. Már megint. Amióta visszajöttem, direkt kerültem a témát a Nagy Ígéretemről, remélve, hogy Brand veszi az adást. Az SMS-eiben lényegében számolta a napokat a születésnapomig, mintha egy külön visszaszámláló kütyüje lenne a szűzhártyámhoz. Amikor kiszúrtam, hogy vágyakozó arccal bámulja a mellemet, eszembe jutott egy film, amelyben az egyik hősnő távirányítású

rakétákká alakíttatta át a didkóit. Felnevettem. Most már csodáltam, mennyire igaza volt. Megeresztettem egy higgadt mosolyt. – Edzés után megbeszéljük. Odahajolt hozzám. – Spencer szülei bemennek a városba, nem a mostani, hanem az azt követő hétvégén. Ami már a születésnapod után lesz… Jackson túl közel volt, minden szavunkat hallotta! – ...mondd anyádnak, hogy Melissánál alszol, és együtt lehetünk. – Brandon, később találkozunk, majd akkor megbeszéljük! – Oké, rendben. Amikor a haverjai odakiáltottak neki, hogy menjen, Brand lehajolt, adott egy puszit a számra, majd elkocogott. Amíg összeszedtem a könyveimet, hallottam, hogy Lionel azt mondja franciául: – Meglep, hogy még nem hajtottál rá – bökött felém az állával. – Igaz, nem az eseted, de jó bőr. Milyen lehetett Jackson esete? Valószínűleg az olyan léha csajokat kedvelte, akiket két perc után megfektethet. – Jéghideg, beképzelt ribanc – válaszolt Jackson franciául, hangja csak úgy dübörgött a haragtól. – Csak egy haszontalan kiscsaj. Ránézésre szép, de semmi több. Lionel vihogott, én meg összeszorított állkapoccsal csikorgattam a fogamat, mert nem akartam elárulni, hogy értem őket. Nem vagyok haszontalan kiscsaj, cajun, hanem egy sérült lány. És ha tudnád, mi folyik az elmémben, keresztet vetnél, és elfutnál az ellenkező irányba. De Jackson agyafúrt volt. Kiszúrta a merev tartásomat és megfeszített állkapcsomat. Hunyorogva méregetett, és ismét Lionelhez beszélt franciául. – Hajts rá te, és adj neki rendesen! Még soha nem találkoztam olyan lánnyal, akinek ennyire szüksége lett volna rá. Próbáltam kordában tartani a reakciómat. Nem tudtam eldönteni, sikerült-e. Amikor becsengettek, és Lionel lelépett, Jackson odaszólt nekem: – Tu parles le Français Cadien? Egy pillatanig haboztam, majd felemeltem a fejem, hátranéztem, és zavartan azt kérdeztem:

– Hozzám beszélsz? Előny Evie-nél. Jackson ledöbbenve nézett rám. – Tu parles Français! – He? Mit mondtál? Közelebb jött, és olyan fenyegetőnek tűnt, hogy egészen fel kellett szegnem a fejem, hogy álljam a tekintetét. – Mintha nem tudnád! – Nem beszélek basinül – mondtam dühösen. Dölyfösebben hangzott, mint vártam, de elégedett voltam. Néhány végtelennek tűnő másodperc után Jackson elindult a terem felé, de félúton visszafordult, és rám mutatott a ragtapaszos ujjával. – Je te guette. Figyellek.


A

Z ÁGYAMON FEKÜDTEM, a könyveim körülöttem hevertek, amikor rezegni kezdett a mobilom a kezemben. A tévé bekapcsolva, lenémítva. Csütörtök este Mellel mindig a Topmodell leszek?-et néztük, és SMS-ben kommentáltuk a műsort. Ezzel indított: Nagyon bejön a vörös csaj. Nem volt erőm válaszolni. Ott vagy? Végül mégis írtam neki. Nem a próbababa? HAHAHAHAHAHA hülye! Álmosan mosolyogtam, majd visszatértem a házi feladathoz. Ki tudja, hányadszor futottam neki ugyanannak a mondatnak anélkül, hogy megértettem volna. Végül feladtam, és hátradőltem. Kiterültem, mint egy hulla. Körülnéztem. A sivár és barátságtalan intézet után még mindig nem tudtam megszokni az otthoni luxust. Hatalmas szobám volt egy akkora különbejáratú gardróbbal, amiben el lehetett tévedni. Antik bútoraim olyan értékesek voltak, hogy még a Sotheby’s is vállalta volna az elárverezésüket. A finom szövésű takaróhoz bújva pedig dorombolhatnékom támadt.

Még a falfestményem is hiányzott. Mielőtt elmentem múlt tavasszal, mikor minden annyira reménytelennek tűnt, lerajzoltam a létező legfeketébb, legbaljósabb viharfelhőket, majd izzó villámcsapásokkal egészítettem ki a képet. Most is ezt bámultam… Az SMS jelzőhangja elvonta a figyelmemet. Spence nem hívott. Mi a tököm van, Greene? Dolgozom rajta – írtam vissza egy hatalmas ásítás közepette. Bár nagyon sok múlt a jegyeimen, mégsem tudtam rávenni magam a tanulásra. Meggyőztem magam, hogy másnap biztosan nem írunk röpdolgozatot – mégis mekkora az esélye? – és úgy döntöttem, lefekszem aludni. Lerugdostam a könyveket az ágyról az egyik lábammal. A vázlatfüzetemet már korábban elrejtettem a matrac alá. Álmos vagyok, mindjárt kidőlök, holnap beszélünk – írtam az utolsó SMS-ben. Brandon üzeneteire is hasonlóan szűkszavúan válaszoltam. De mindig nézed a Topmodellt! Bár éreztem a sértettséget az üzenetben, csak annyit írtam vissza: Jó éjt. Teló, tv kikapcs. A ködbe burkolózó régi házunk kísértetiesen sóhajtozott az éjszakai sötétségben. A nyirkosságtól megduzzadtak a deszkák, és az egész faszerkezet úgy mozgott, mintha épp kényelmesen elhelyezkedne. Az ilyen éjszakákon olyan hangos volt a ház, mint egy tengeri viharban hánykolódó hajó. Haven volt az egyetlen otthon, amit valaha ismertem. Éreztem a történetét, de a farm mostani szenvedését is. Amióta visszajöttem, az idő mindig amolyan vihar előtti volt. Csak gyűltek, gyűltek a felhők, majd anélkül, hogy egy csepp esőt is ejtettek volna, eloszlottak. Nem akart múlni az aszály. De amikor becsuktam a szemem, a gondolataim más aggodalmakra terelődtek. Jackson Deveaux. A cajunnak köszönhetően az egész hetem még zavarosabb lett. Ígéretéhez híven rajtam tartotta a szemét, le sem vette rólam haragos tekintetét. Úgy festett, mintha olyasmit kellene tanulmányoznia, amit különösen utál. A tegnapi angolórán olyan csúnyán nézett a mögöttem ülő osztálytársamra, hogy nemsokára beülhetett a megüresedett padba. Mozdulatlanul ültem előtte, és ő annyira előrehajolt, hogy teljesen

behatolt az aurámba. Hallottam a lélegzését, éreztem a kezén lévő ragtapasz szagát, és az erdőre emlékeztető illatát, amibe egészen belepirultam. A terem elsötétült, ahogy egy újabb viharfelhő jelent meg az égen. Aztán Jackson cajun nyelven kezdett duruzsolni a fülembe, és közölte, tudja, hogy értem, és be is bizonyítja majd. Ezt mindenképp el akartam kerülni, ezért egyáltalán nem reagáltam rá, még akkor sem, amikor rámenősen azt kezdte bizonygatni, hogy az illatom comme une fleur, mint egy virágé. Miért nem hagy békén? Ahogy ő tanulmányozott engem, akképp elemeztem én őt. Egy dolgot máris észrevettem. Amikor azt hitte, nem figyelik, tekintete nyugtalanná vált, mint aki bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt. És szórakozottan piszkálta a csuklóján lévő tapaszt. Miért volt rajta? Az arcomra tettem a karomat. Miért merengek Jacksonon? A barátom helyett. Nem gondolkoztam tisztán. Egek, szükségem volt végre egy nagy alvásra. Bár a keserű pirulácskáim nem akadályozták meg a tegnapi hallucinációmat – vagyis a visszamaradt képek felidézését –, mindig elálmosítottak. Ránéztem a gyógyszeres fiolára. Szörnyű idők… Aztán az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a kocsifelhajtón állok egy szál fehérneműben, és nem emlékeztem rá, hogyan kerültem oda. Pislogtam párat. Ez csakis álom lehetett, vagy talán hallucináció. A legutolsó dolog, amire emlékszem, hogy beveszem a gyógyszereket. És elbóbiskolok az ágyon. Vagyis tényleg bármelyik percben felébredhetek. Bármelyik percben… De nem. Még mindig ott álltam mezítláb a kocsifelhajtón férfi bokszeralsóban és a régi vezérszurkolós pólómban. Basszus. Hunyorogtam a ködben, hogy jobban tájékozódjam, de alig egy-két méterre csökkent a látótávolság. A köd olyan sűrű és nyirkos volt, mint a lehelet a tükrön, és letompította a villámok fényét. A macska szeméhez hasonlatos sárgás csapások cikáztak felettem.

Biztosítottam magam, hogy nyilván létezik tökéletesen logikus magyarázat arra, hogy ez a hallucináció miért sokkal valósághűbb a megszokottnál, majd elindultam a ház felé. Minden lépésnél felszisszentem, ahogy az éles kavicsok belevájtak a puha talpamba. A kocsifelhajtónk magasított volt, két oldalán vízelvezető árok húzódott egészen a gyepig. Valahol félúton jártam a kilométer hosszú úton. Felmerült bennem, hogy vajon miért nincsenek vágások a talpamon, ha egyszer kisétáltam egészen idáig. Nem pottyanhattam le az égből! Talán azért, mert ez csak egy álom? Ezt mondogattam magamnak, ahogy szitkozódva lépdeltem az úton. És hogy még rosszabb legyen a helyzet, megint úgy éreztem, mintha figyelnének. Végigsimítottam a tarkómat. Ne törődj vele! Egy ló riadtan felnyerített. Körülnéztem, próbáltam átlátni a ködön, de nem tudtam megállapítani, merről jött a hang. Újabb riadt nyihogás hallatszott – bizonyára nem az istállóban bóbiskoló pónim adta ki ezeket a hangokat. Megszaporáztam a lépteimet. Tágra nyílt a szemem, amikor meghallottam az úton dübörgő paták zaját. Egy ló száguldott felém. Mögöttem volt? Vagy talán előttem? Nem tudtam megmondani. Ez nem valóság. Te irányítasz, koncentrálj! Elég nehéz koncentrálni, ha az ember talpát kavicsok vagdossák. – Basszus! Basszus! Egyre közelebbről hallatszott a patadobogás… és még közelebbről, miközben úgy botorkáltam és szitkozódtam az úton, mint egy rajzfilmfigura. Aztán fémes zörgést hallottam. Mi ez, csak nem egy páncél? Az ösztöneim a legjobbat hozták ki belőlem. A fájdalommal mit sem törődve futni kezdtem. Végre megláttam a kocsifelhajtó végét. Tőlem jobbra a Haven-ház derengett a homályban. Balra a cukornádültetvény széle. A ház biztonságosabb volt. Az ültetvény viszont közelebb. Mennyire lehettem a lovas előtt? A ló mintha közvetlenül mögöttem fújtatott volna. Milyen közel lehetett?

Átsuhant egy emlék az agyamon, ahogy nagyi azt mondja: „A köd hazudik, Evie.” Amint az út elért a ház előtti füves területhez, irányt változtattam, és az ültetvény felé futottam tovább. Az aratás előtti érett nád kétszer akkora volt, mint én, ott bárki elől elbújhattam a sorok között. Hátranéztem, de csak a lovas elmosódott alakját láttam. Futás… futás… Süvítést hallottam, mintha valami a levegőt hasítaná. Egy kard? Bármennyire is bepánikoltam, egy emlék derengett a fejemben. Hat méterre volt az ültetvény. Három méterre. Amikor közvetlenül mögöttem hallottam a süvítést, és a tarkómon éreztem valaminek a szelét, épp elértem az ültetvény szélét, és kinyújtott kézzel bevetettem magam a cukornád közé. Letérdeltem, és úgy kúsztam tovább, de a lovas nem követett. A lova nyihogva hátrálni kezdett, mellső lábainak éles patái a levegőben kalimpáltak. Felnéztem az üldözőmre. Fekete páncélt és ijesztő sisakot viselt. A fegyver, amivel az imént suhintott, egy kasza, most a nyeregtáskában csillogott. A fakó lónak vörös szemei voltak. Ahogy az alak ide-oda sarkantyúzta a lovát az ültetvény szélén, kezdtem felfogni a helyzetet. Kasza. Fekete páncél. Fakó ló. Ez a… Halál. A Kaszás. Lova sörénye lobogott a szélben, amit én nem is éreztem. A nád puha levelei mozdulatlanok voltak felettem. Ahogy néztem őt, a farm szokásos zajait – a lovam prüszkölését, a kabócák ciripelését – teljesen elnyomta a kő ropogása, az egyre erősödő szél, és az időnként hallatszódó… sistergés. A Halál mögött a Haven-ház kezdett eltűnni. Romos oszlopokkal és kőhalmokkal teli feketeség jelent meg a helyén. Egy ősi város romjai? Rájöttem, hogy ez lehetett sivár, lélektelen búvóhelye, és éreztem, ahogy az ő idősíkja nekifeszül az enyémnek. Vajon ugyanolyan megfoghatatlannak találta az én zöld, éjszakai levegőtől fülledt, ködös világomat, mint én az övét? Ha elmegy, megint itt lesz a házam? Visszatér az anyám, aki odabent volt? A rossz káprázat rettenetessé vált.

Ezt már képtelen vagyok feldolgozni! Leszállt a lóról, odament az ültetvény széléig, de nem lépett be a nádak közé. Miért? Koromfekete páncélja szemmel láthatóan a régi időkből való volt, mégsem volt rajta repedés. Vajon azért, mert még senki nem sújtott le rá? Egy-egy kard lógott csípőjének két oldalán. Végre meg bírtam szólalni. – K-ki vagy te? – Ki vagyok én, kérdezi a lány. Mulattatta a kérdésem? – Élet van a véredben, az érintésedben – hangja érdes és recsegő volt, mint a száraz levél, kiejtése pedig idegen, de nem tudtam pontosabban meghatározni. – Mégse mondta neked senki, hogy számolj velem? Sisakjának rostélya mögül fény derengett, mintha a szemei izzottak volna. – Te meg miről beszélsz? – kérdeztem színlelt harciassággal. – Mit akarsz tőlem? Újabb sistergés hallatszott a mögötte lévő romok közül. A Halál levette szegecses vaskesztyűjét. Emberi kéz tűnt fel, sápadt és tökéletes. – Ismersz engem. Már azelőtt ismertek, hogy a pengém lecsapna rátok. – Őrült vagy – suttogtam, bár nagyon ismerősnek tűnt. Fél térdre ereszkedett az ültetvény szélénél, és kinyújtotta felém a karját. – Gyere hozzám, Császárnő! Evie Császárnő, Evie Császárnő… Keze alig néhány centire volt a karomtól, de teljesen lebénultam. Megbabonázott a sisakja mögül kiáradó fény – mígnem valami elvonta a figyelmemet. Észrevettem, hogy a Halál mögött egy irtózatos, szarvakat növesztett lény – egy púpos szörnyeteg – ólálkodik a romok között. Alsó ajkáról zsinórként lógott a nyála. A Halál követte a tekintetemet. – Ne is törődj Ogennel – mondta. – El Diablo régi szövetségesem.

– Lakomát csapok a csontjaidból – sziszegte felém Ogen, míg a szarvát egy kőhöz dörzsölve élesítette. A csikorgó hang elviselhetetlen volt, a köveket mintha földrengés rázta volna meg. Sikítani akartam. – Kiszívom belőlük a velőt, és te végignézed. – Ne törődj vele! Csak rám figyelj! – mondta a Halál, és közelebb jött. – Olyan sokat vártam, hogy újra lássalak. Nem akarsz végre túlesni rajta? Természetellenesen meghajlott körülöttem a nád, mintha csak magába zárna. Hogy is hívta nagyi ezeket a szárakat? Sorkatonák! A nád megpróbált megvédeni? – Minden a Véggel kezdődik, Császárnő. Megint kinyújtotta a kezét. Hátrébb húzódtam, és a lábamba hasító fájdalomtól eltorzult az arcom. Patakokban folyt a vér a combomon. Hogyan vágtam meg magam? Felemeltem a kezem, és a rémülettől elakadt a lélegzetem. A körmeim borotvaélesek és bíborvörösek voltak. Milliószor láttam már ezt a baljós árnyalatot – és ezt a háromszögformát. Olyanok voltak, mint a rózsatövisek. – Te jó ég… te jó ég… Kalapált a szívem, zihálva kapkodtam a levegőt. Töviskarmok, akárcsak a vörös boszorkánynak? Feketeség árasztotta el a látomásomat, a Halál, a búvóhelye és a szövetségese kezdett elmosódni. Nevetni kezdtem, hisztérikus hangok törtek fel a mellkasomból, eltompítva a Halál ígéretét, hogy visszajön értem, és egyszer s mindenkorra véget vetünk a csatánknak. Még akkor is nevettem, amikor hátradőltem, és nekiütöttem a fejemet a földnek. Hirtelen felültem az ágyamban, verejtékben úsztam. Körülnéztem a szobámban, a festett falakat vizslattam. A Halál elment. És Ogen is. – Cs-csak álom volt? Már épp ki akartam ugrani az ágyból, hogy megnézzem a lábam, amikor lépteket hallottam odakintről. Gyorsan visszafeküdtem, és becsuktam a szemem, mielőtt anya belépett a szobába. Kopogás nélkül. – Evie, ébren vagy? – kérdezte. Fény szűrődött be az előszobából.

– Anya? – kérdeztem vissza álmosnak tettetett hangon, és közben leltárt készítettem magamban a testemről. Vérzett a talpam? És a combom? Koszos voltam? Visszaváltoztak a körmeim? De nem éreztem mást, csak zsibbadást, mintha az egész testem elárasztották volna Novocainnal. – Azt hittem, sikítottál – mondta anya riadtan. Sherlock megérezte az őrületet… – Mi? Biztos csak álmodtam. Még mindig az utcai ruhája volt rajta. Leült az ágyam végébe, a gyémánt ékszerei csak úgy csillogtak. – Olyan sápadt az arcod! Történt valami? – Nem, semmi. Te jó ég, ha véres a lábam, vajon átitatja a takarót? Ha anya meglátja a párhuzamos vágásokat, azt fogja hinni, vagdosom magam, ahogy az intézetes szobatársam tette. – Aggódom érted – mondta. – Jó lenne, ha megbeszélnénk, hogy érzed magad, amióta hazajöttél. – Anya, már mondtam, hogy minden rendben. Vérzett a lábam. Három bíborszín csík kezdett kirajzolódni a takarómon. Észre fogja venni… észre fogja venni… Hajtsd vissza a takarót. Ez az. Így már jobb. – Lassan két hete, hogy itthon vagy, de még egyetlenegyszer sem hallottalak nevetni. Régen folyton poénkodtál, ahogy annak idején az apád – mondta összevont szemöldökkel. – Evie, mi a… – a kezét a nyirkos homlokomra tette. – Te reszketsz? – Megölelt és ringatni kezdett. – Itt vagyok, kicsim. Mi a baj? Mi nem az? Ma este megdupláztam a gyógyszeradagomat, de még rosszabbul lettem. – Azt hiszem, rosszat álmodtam. Anya hátrahőkölt. – Hallucináltál? – Nem! Aludtam! – Kicsim, nekem elmondhatod! Csak mondd el, majd én segítek! Legutóbb sem segítettél. Nem vált be a gyógymód! – akartam mondani, annyira meg voltam rémülve, hogy majdnem kiöntöttem neki a szívemet.

Végül mégis összeszedtem magam, és kitartottam. A szemébe néztem, és nyugodt hangon azt mondtam: – Majd szólok, ha szükségem van a segítségedre. Elképedt a viselkedésemen. – Ó – mondta, mert egy pillanatig olyan kemény voltam, mint régen. – Rendben. – Holnap hosszú napom lesz. Aludnom kell. Úgyis fent leszek, órákig győzködöm majd magam, hogy csak álmodtam azokat a karmokat. Anya felállt, tekintete aggodalmaskodó volt, szinte riadt. – Hát persze. Szép álmokat, édesem! Amint becsukódott mögötte az ajtó, letéptem magamról a takarót, és már előre eltorzult az arcom a látványtól. A combomra rászáradt a vér, de a talpam tisztának tűnt, egy karcolás sem volt rajta. Lehet, hogy álmomban megvágtam magam a körmömmel. Ragaszkodtam ehhez a magyarázathoz, mert nem akartam tudomást venni arról, milyen valóságosnak tűnt a Halál látogatása. Amikor felidéztem a páncélját, az ujjaim viszketni kezdtek. A matrac alá nyúltam, és előkaptam a vázlatfüzetemet. Rajzolás közben folyamatosan azt suttogtam: „Két év, és lelépek, két év, és lelépek!” Egy könnycsepp hullt a papírra, aztán még kettő. Három homályos folt a Halál túlvilági képén. Mire befejeztem a rajzot, a vihar előtti légnyomás is megszűnt. Ma este sem kaptak esőt a termények. És mivel őrült voltam, velük együtt szenvedtem. Megint lenéztem a lábamra, hogy tovább győzködjem magam, a körmömmel okoztam a sebeket álmomban. Szitkozódva sepertem le az alvadt vért. A bőröm… sértetlen volt.


A

Z ÉDEN-KERTBEN TÖLTÖTTEM A PÉNTEKI LYUKASÓRÁMAT. A csempézett betonasztalnál ülve nyalogattam a sebeimet. A sírás szélén álltam. Igyekeztem nem törődni a százszorszépekkel, amelyek a nap helyett felém fordították a fejüket. Legalább a rózsa és a borostyán mozdulatlan volt. Tegnap este, mielőtt lefeküdtem aludni – először azon tűnődtem, vajon írunk-e röpdolgozatot. Hát, kettőt is írtunk. És hogy a helyzet még rosszabb legyen, amikor beadtuk az angol röpdogát, láttam, hogy Jackson minden kérdésre válaszolt. Kézírása merész volt. Bár még soha semmire nem kaptam négyesnél rosszabb jegyet, ezen a héten két kettest is sikerült zsebre vágnom. Amikor ez eszembe jutott, a szemem megtelt könnyel. A hűvös csempére fektettem az arcom, és próbáltam visszafojtani a sírást. Ma megkértem a tanárokat, hadd javítsak… A szemetek nemet mondtak! Összeugrott a gyomrom. Leromlottak a jegyeim. Nem mehetek vissza az intézetbe! Azon tűnődtem, hol lehet ennek az egésznek az alja. Milyen szóval írhatnám le? Mélypont. Mikor érem el a mélypontot?

Mennyit bukhatok, veszíthetek, hallucinálhatok vagy viselhetek el? A Halállal való tegnapi találkám után azt gondoltam, ennél hátborzongatóbb élményem már nem lehet. Hát nem így volt! Miután befejeztem az angol röpdogát, elaludtam, és megint a vörös boszorkányról álmodtam. Most nekiálltam lerajzolni. Mondanom sem kell, hogy ismét gyilkolt. Az indái a bőrére kenték az áldozatai vérét. Nagyon élvezte a dolgot. Ezúttal sokkal többet láttam belőle, mint eddig bármikor. Sápadt arca kerekded volt, bőrén két csillámló tetoválás díszelgett, amelyek egészen az arcáig nyúltak. Nem, nem is tetoválások voltak, hanem rovátkolt jelek – mint a zölden világító fényreklámok. Bár az orrát kislányos szeplők borították, idősebbnek tűnt, talán a húszas évei közepén járt. Szemei zölden, gonoszan világítottak. Néztem, ahogy odament egy fenséges rózsabokorhoz, és beledöfte töviskarmait az egyik indába. Valahogy megcsapolta az energiáját, átszívta magába az életet. Közben hátravetette a fejét, és örömittasan visított. A növény vonaglott, mintha a haláltusáját vívná, de a boszorkány nem ismert kegyelmet, kiszívta az életerejét, és csak a kiszáradt porhüvelyét hagyta hátra. Olyan volt, mint egy élősködő, ami leigázta az én kedvenceimet. Amikor felriadtam, már mindenki elpakolta a könyveit, Jacksont kivéve. Aztán rájöttem, hogy nem az arcomat nézi, hanem a kezemet. Olyan erősen szorítottam a pad szélét, hogy az ujjperceim teljesen elfehéredtek. Eleresztettem. – Rémálom? – kérdezte. Tényleg együtt érezne velem? Képtelen voltam megállni, hogy megkérdezzem: – Neked… neked is vannak? – Igen – felelte. Úgy hangzott, mintha ennél többet akarna mondani, de aztán eszébe jutott, hogy nem vagyunk barátok. – Igen – ismételte meg. – És mit csinálsz ellene? – Nyitva tartom a fél szememet alvás közben – mondta, majd meghúzta a laposüvegét, és elsétált. Én egy kevés alvásnak is örülnék.

Megrezzent a telefonom, Brandon küldött SMS-t. Ha már megint erőlteti a dolgot, üvölteni fogok! Buli szombaton. 4 pár. Te + én barátokkal. Spence és Mel. Elintézte a dolgot Spencerrel? Végre valami jó hír! Belekapaszkodtam. Hol? A malomnál. A homlokomat ráncoltam. Jó messze Haven mögött, a láp szélén, volt egy romos malom. Olyan régi volt, hogy már csak a téglafal és a kémény maradt meg belőle. Az ablakain nem volt üveg, amitől olyan volt, mint egy ókori római amfiteátrum. Ha a népek úgy tartották, hogy Haven talán kísértetjárta, akkor a malom biztosan az volt szerintük. Rengeteg pletyka keringett véres halálesetekről. De tudtam, hogy Mel miatt el fogok menni. – És még a sterlingi lányok nevetnek Clotile-on a rövid szoknyája miatt? – kérdezte Jackson, ahogy átvágott a kerten, és a szurkoláshoz való egyenruhámat bámulta. Gyorsan becsuktam a vázlatfüzetemet, és betettem a könyveim közé. – Ajjajaj, Evie. Ahogy elnézlek ebben a szerkóban, csak még… vidámabb leszek. Amikor ma reggel bementem az osztályba, rám nézett, és gúnyosan mosolygott a flaskája mögül. Korábban azt mondta, olyan vagyok, mint egy kislány. Amikor otthon felvettem az élénkpiros szoknyámat és a V kivágású mellényemet, majd egy jókora masnit kötöttem a hajamba, valóban annak is éreztem magam. Odahajolt a vállamhoz, és azt mondta: – Je t’aime en rose. Tetszel rózsaszínben. Aztán fogta magát, és csak úgy leült mellém. Mi van? Nem is volt rajtam rózsaszín. A melltartómat leszámítva… Átnézett a vállam felett, egyenesen a felsőmre! Ez a fickó nem ismer határt? És nem mondhattam semmit, különben kiderül, hogy értem a nyelvét. Úgy kellett ez az egész, mint púp a hátamra. Mégsem álltam fel az asztaltól, nem hátráltam meg. – Mondd el, hol tanultad meg a nyelvünket! – mondta inkább érdeklődve, mint dühösen.

– Már mondtam, hogy egy szót sem értek abból a halandzsából, amit karattyoltok. Téma lezárva – közöltem, és nekiálltam válaszolni Brand SMS-ére. – Csak nem a lovagodnak pötyögsz? – kérdezte immár zavart arckifejezéssel. Nagyon gyorsan változott a hangulata. – De igen, neki írok. – Nem akar bunyózni velem azok után, hogy leribancoztalak? Jól hangz… Megállt az ujjam a billentyűzeten. – Ja, honnan is tudnád, hiszen franciául mondtam – folytatta. – Na, majd kitalálok valami mást, amit megértesz. Próbáltam semleges képet vágni. – Tök mindegy. Csak annyit tudok, hogy Brandon nem fog verekedni veled. – Mert tudja, hogy szétrúgnám a seggét – jelentette ki, és megeresztett egy undok mosolyt. – Nem, hanem túl sokat veszíthetne egy verekedéssel. Jacksonnak egyáltalán nem tetszett a válaszom. Csak úgy izzottak a szürke szemei. Rájöttem, hol láttam ezt az árnyalatot. A szobám falán. A falfestményem villámtól izzó, baljós felhői… ugyanolyan szürkék voltak, mint Jackson szemei, amikor dühös volt. – Azt hiszed, hogy te és Radcliffe, meg a nagyképű barátaitok mindenkinél jobbak vagytok – mondta ökölbe szorított kézzel. Annyira kidagadtak az izmok a kezén, hogy elengedett az egyik tapasza, és megláttam az ujjain végighúzódó mély vágást. A seb már vastagon bevarasodott. – Mi történt a kezeddel? – kiáltottam fel a vitát félretéve. Kegyetlen nézéssel két ujja közé fogta az államat, majd a másik öklét lassan az arcom felé emelte, mintha be akarna mosni egyet. – Fogak – mosolygott gúnyosan, felvillantva a saját fogait. – Élesek, mint a fűrész. Annyit verekedett már, hogy mindenütt tele volt sebekkel. Felszisszentem és hátrébb húzódtam. Jackson leejtette a karját, az arckifejezése kiismerhetetlenné vált. Vettem az üzenetet. Ez a fiú veszélyes. Elfordultam, hogy befejezzem az SMS-t.

Ekkor Jackson felkapta a vázlatfüzetemet. Olyan magasra emelte az új szerzeményét, hogy nem érhettem el. Felpattantam a padról. Kinyitotta a füzetet, és a homlokát ráncolta, ahogy megnézte az egyik lapot. – Add vissza, Jackson! – Hohó, bébé!– mondta. A fejem fölé emelte a füzetet, és hátrálni kezdett. – Hadd nézze csak meg a jó öreg Jack! – Add vissza! MOST! A következő pillanatban megingott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, mielőtt elesett volna. A vázlatfüzetem kiesett a kezéből, és a földön landolt. Odarohantam és felvettem. – Addig jár a korsó… – förmedtem rá. Szerencsém volt, hogy megbotlott. Talán megcsúszott a gyepen. Aztán tátva maradt a szám. A bokájára tekeredett szárak egymás után hullottak vissza a földre. A mögötte lévő zöld terület hullámzott, pedig nem is fújt a szél. Jackson nem tudta, miért botlott meg, de én igen. Azok a szárak elkapták a bokáját. A növények egy másik emberrel is kapcsolatba léptek volna? A növények mozgása az én dilim volt – az én reakcióimra, az én zavartságomra szorítkozott. Rettenetesen ijesztő volt az egész jelenet. De lehet, hogy segítettek nekem? Mint tegnap éjjel, amikor a cukornádak megvédtek? Most meg a gyep bánt el az ellenfelemmel, hogy visszakapjam a vázlatfüzetemet. Felnevettem. A lány segítségére siettetek, ugye? Jackson most is azt hitte, hogy rajta nevetek. Elöntötte a pír azt a szépen metszett arccsontját. Kihúzta magát, fenyegető pillantást vetett rám, aztán odébbállt. Miután elment, letérdeltem a fűre, hogy végigsimítsam rajta az ujjaimat, de túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy megtegyem. Hosszan néztem a százszorszépeket, majd a rózsákat. Mivel már eleve totál kivoltam, bátran feltehettem magamnak pár meglehetősen bizarr kérdést.

Mit akarhat cserébe a gyep, amiért segített nekem? A borostyánnak egész listája van? Vajon a rózsa barát vagy ellenség? Így vagy úgy, de ki kellett derítenem, mi történik velem. Elhatároztam, hogy amint hazaérek, keresek egy helyet, ahol senki sem láthat, és letesztelem a cukornádat. Amikor Brand suli után kitett a házunknál, úgy parkolt le, hogy a konyhaablakból ne lehessen rálátni a kocsira. – Biztos, hogy minden rendben van, Eves? – kérdezte, és közben a sebváltón dobolt az ujjaival. – Olyan fura vagy, amióta visszajöttél. – Igen, minden oké – válaszoltam türelmetlenül, mert már nagyon ki akartam menni az ültetvényre. – Akkor jó – könyvelte el, holott ordított a viselkedésemről, hogy rohadtul nincs rendben semmi sem. A kezét a combomon pihentette, elég fent ahhoz, hogy rosszallóan nézzek rá. Mosolygott, de feszült volt. A térdem fölött köröket rajzolt az ujjával. – Na, gondolkoztál már azon, hogy jövő héten átmenjünk Spencerékhez? – Annyit biztosan nem, mint te. – Ide-oda cikáznak a gondolataim – mondta a halántékához nyúlva. – Evie, foci, Evie, foci. – De legalább én vagyok az első helyen. – Mindig – mondta könnyedén, és megvillantotta a filmsztármosolyát. – A hétvégén megkapod a választ, megígérem. Kevesebb, mint negyvennyolc órát adok magamnak, hogy meghozzam a döntést? Miután elhajtott, hogy felkészüljön az esti meccsre, gyorsan az ültetvény felé vettem az irányt, mielőtt inamba szállt volna a bátorságom. Eltökélt szándékom volt, hogy a végére járjak ennek az egésznek. Bár az eredmény mindenképp katasztrofális volt rám nézve. Vagy hallucinálok, vagy… Bele sem mertem gondolni. Kihúztam magam, nyeltem egyet, és kinyújtottam a kezem a nád felé. Szakadjak meg, ha nem hajolt felém.

Visszatámolyogtam pár lépést. Vettem egy mély levegőt. Kifújtam. Koncentrálj! Összpontosíts! Erőt vettem magamon, és megint a nád felé nyúltam. És az ismét a kezem felé dőlt. Ezúttal hagytam, hogy gyengéden közrefogjon. Az a hajlott levél nem volt eleve hajlott. Mozgott. Ahogy a gyerek kapaszkodik a szülő ujjába. Basszus! Szóval a növényekkel való érintkezés alatt azért nem támadt bizsergő érzés a fejemben, mert nem hallucináltam. Nem látomás volt, nem is káprázat, hanem valóság. Biztosan? Kihúztam magam, és beléptem az ültetvényre. A nád mintha felsóhajtott volna, a levelek mintha suttogtak volna körülöttem. Elindultam a soron, és egyre mélyebbre hatoltam az ültetvényben. A levelek összeborultak az arcom előtt. Elnehezedett a szemhéjam, mintha egy barátnőm fésülné a hajamat. A nádak meghajlottak és táncoltak körülöttem, és én beleszédültem az örömbe, az eggyé válás letaglózó érzésébe. Ha valóban az én katonáim voltak, akkor az enyém volt a világ legnagyobb hadserege – hatmilliós létszámú. Elég volt elképzelnem, hogyan mozduljanak, és már meg is tették. Megdőltek, kilengtek oldalra, hajladoztak. Balra, jobbra, fel, hátra. Mert összekapcsolódtunk. Egy ekkora seregben biztonságban voltam. Én voltam a királynő a sakktáblán, akit közrefogtak a gyalogok. És ahogy egyre csökkent bennem a feszültség, az emlékek kezdtek átcsordulni az intézet által felépített mentális védőgáton. Egyre több dolog jutott eszembe, amiket még a nagyanyám mesélt nekem. Azon a bizonyos napon, amit utoljára töltöttünk együtt, és Texas felé hajtottunk az autópályán, a következőt mondta: – Én Tarasova vagyok, Evie, a Tarot krónikása. Olyan dolgokat tudok, amiket senki más nem tud a földön. És te vagy a Császárnő. Mint a lap a paklimban. Egy nap majd te uralsz mindent, ami gyökeret ereszt és virágzik. Alig figyeltem arra, amit mond, mert a beígért fagyiról ábrándoztam.

Császárnő? Hát ezért szerettem annyira a növényeket? Ezért akartak ők is a közelemben lenni? A Halál és az a rejtélyes fiú is Császárnőnek szólított. Mekkora őrültségnek hangzott ez az egész! Mi a valószínűbb? Parancsra mozgó növények vagy egy hallucináló tini lány – akinek papírja van arról, hogy elmebajos? Lelassítottam a lépteimet, ahogy egyre erősödött bennem a kétely. Rémálmaim vannak egy vörös boszorkányról, aki irányítja és bántja a növényeket. Nem lehet, hogy mindez csak a túlhajszolt elmém szüleménye? Lehet, hogy ebből az egészből semmi nem igaz. Lehet, hogy azért lettem egyre rosszabbul, mert a nagyi átragasztotta rám az őrületet, és nem küzdöttem elég erősen az életemért, amit annyira vissza akartam kapni. „Evie, tisztában vagy azzal, miért kell megtagadnod a nagymamád tanításait?” Néztem a hajlongó nádakat. Lehet, hogy tényleg hallucináltam. Kábán fordultam a ház felé. Felkészültem, hogy a verandán szembetalálom magam anyámmal. Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni. Anya néha nagyon mérges tud lenni. Faszacsaj asszonyság. Ami bizonyos helyzetekben szuper volt, például amikor átvette nagyitól a farmot, és pillanatok alatt felvirágoztatta. Máskor azonban nem volt ennyire örvendetes a helyzet. Például amikor a fejébe vette, hogy meggyógyíttat. A bejárati ajtónál vártam harminc másodpercet, hogy összeszedjem magam. Meg kell tanulnom fütyülni. Az intézetes szobatársam tanított meg erre a trükkre. A szülők nem sejtik, hogy a gyerekük boldogtalan, hallucinál, vagy esetleg be van szívva, ha fütyörészik. Az elméjük egyszerűen képtelen beemelni. Beslisszoltam a házba, és csücsörítve fújtam kifelé a levegőt, de egy hangot sem sikerült kiadnom. A fütyülésnek annyi. Hallottam, hogy anya a konyhában telefonál. Vajon ideges? Ledermedtem. A nagyival beszélt. A nagyinak néha sikerült megvesztegetnie a gondozókat, hogy hazatelefonálhasson. – Majd én megoldom a helyzetet. Eszedbe ne jusson kapcsolatba lépni vele! – mondta anya, majd hosszú szünet következett. – Erről soha

nem fogsz meggyőzni! – Csend. – Ha hallanád magad! Csak ártasz a kislányomnak! Ezt soha nem bocsátom meg neked! Bőgj, ahogy csak akarsz, holnap megváltoztatom a telefonszámunkat! Miután letette, beléptem a konyhába. – Nagyi? Anya kisimította a haját. – Igen. Kinyitottam a szám, hogy megkérdezzem, hogy van, de anya megelőzött. – Akarsz valamit mondani, Evangeline Greene? Utáltam, amikor ezt kérdezte tőlem. Kábé annyira szerettem ezt a kérdést, amennyire az önvádaskodást. Hol is kezdjem? Azt hiszem, idén meg fogok bukni. Hónapok óta először újra hallucinációim vannak. Vagy ha nem, akkor irányítani tudom a növényeket. Nem tudom, melyiknek örülnék jobban. Valószínűleg el fogom veszteni a szüzességemet, csak hogy leállítsam végre azt a nagyszerű, általában csodás pasimat. – Nem – mondtam végül. – Nem beszéltél a nagyanyáddal? – Nem. Gyerekkorom óta nem beszéltem vele – anya száműzte őt egy otthonba Észak-Karolinába. Jobban mondva a bírósági határozat értelmében került oda. Emlékszem, anya egyszer azzal próbált megnyugtatni, hogy a nagyi olyan helyen van, ahová a demenciában szenvedő rokonokat szokták küldeni. Ettől teljesen elborzadtam. Ha a nagyinak sikerülne is felhívnia a mobilomon, akkor sem vehetném fel a telefont. Az intézetből való elbocsátásomat két feltételhez kötötték: szednem kell az előírt gyógyszereket, és nem léphetek kapcsolatba a nagyival. Mindkettőbe beleegyeztem. Sikeresen átprogramoztak az intézetben. Meggyőztek arról, hogy a nagyi megnyilvánulásai zavartak voltak. És nem látnokiak. Most mindent megkérdőjeleztem. – Nyolc éve nem beszéltem vele.

Anya valamelyest megnyugodott. – Ő egy nagyon beteg asszony, Evie. Akkor haza kellene hoznunk, hogy velünk legyen, bukott ki belőlem majdnem, két év, és én lelépek. – Értem. – Szerintem nem érted. Roppant meggyőző tud lenni. Mindenre van válasza. Bárkit képes meggyőzni arról, hogy az aszálynak köze van az ítélet napjáról szóló elmeháborodott képzelgéseihez. – Mit mondott? – kérdeztem gyorsan. Anya hunyorogva nézett rám. – Helytelen kérdés. Nem foglalkozunk azzal, amit a nagyi mond – jelentette ki, és rám mutatott. – Minden jóindulatunkat elvesztette azon a napon, amikor megpróbált téged… elrabolni. Elfordítottam a tekintetemet. Az egyik részem fel akarta idézni az aznapi emlékeimet, a másik nem merte. – Tudom, anya. – Texas határáig jutott veled, mire a rendőröknek sikerült megállítani. Az ég tudja, hová akart vinni. Emlékszel ebből bármire is? – Csak a letartóztatásra – feleltem. A nagyi mentségére szóljon, hogy együttműködött a rendőrökkel. Higgadtan motyogta maga elé: „Elmondtam mindent, amit tudnod kell, Evie. Ügyes leszel. Minden rendben lesz.” De én totál kiborultam. Amikor megbilincselték, üvöltve rugdostam a rendőröket. Felnéztem anyámra. – Az útra nem emlékszem. Nem emlékeztem mindenre, amit tudnom kell. Ha hiszek a nagyinak, akkor nem leszek ügyes. Semmi sem lesz rendben. Hacsak vissza nem emlékszem. De semmi baj, Evie. – Biztos vagyok benne, hogy őrültségekkel tömte tele a fejedet. Igen, hát persze. Őrültségekkel. Az orvosok szerint beépítettem pár dolgot, amit mondott. Logikusan hangzott, nem? – Az ő anyja is beteg volt előtte. És az én dédanyám is. Utáltam, ha ezt eszembe juttatta. – Kitöltöttem az intézet családi kérdőívét, anya! – csattantam fel. Tudtam, hogy én voltam az őrülettől sújtott vérvonal utolsó nemzedéke.

– Evie, hallgass ide! Jó úton haladunk. Meg tudjuk csinálni. Csak bízz bennem! Feltámadt a szél, és megborzolta a nádat. – És mi lesz a farmmal? Ha nem lesz eső? – Anyád majd kitalál valamit. Te ne törődj semmivel, csak az iskolával. Iskola. Tanulás. Már egy könyv lapozgatásának a gondolatára is émelyegni kezdtem. – De anya… – Majd kitalálok valamit! – mondta. Kihúzta a vállát, felemelte az állát, szeme eltökélten csillogott. Mint egy természeti erő. Faszacsaj asszonyság. Szinte már nyomorultul éreztem magam az aszály miatt. Egy családi barát mesélte, hogy amikor apám horgászás közben eltűnt Basinben, anya maga állt neki a keresésnek. Mélyen behatolt a hatalmas mocsárba, kész volt felkutatni a lápvidék minden egyes négyzetcentiméterét a melegszívű és jó kedélyű férje után, akit imádott. Mindhiába. Apának nyoma veszett. Ekkor még csak kétéves voltam. Bár Karen Greene finomnak és előkelőnek tűnt a tökéletes hajával és öltözékével, simán el tudtam képzelni őt derékig érő gumicsizmában, ahogy az alligátorok között lavírozik a mocsárjáróval. És volt idő, amikor úgy viselkedtem, mint ő. Azt akartam, hogy büszke legyen rám. Aztán mégis kegyvesztetté váltam. Én lettem a Haven-ház legutolsó őrült lakója.

7 A VILLANÁS ELŐTT 1 NAPPAL

A

MIKOR MEL LEÜLTETETT EGY SZÉKRE a

tükröm előtt, felnyögtem. – Így kell versengenem Clotile-lal? Kölcsönruhában – egy csillogó Versace felsőben, fekete miniszoknyában, térdig érő olasz csizmában – és erős sminkben? A rúzsom színe: skarlát betű. Mel átjött hozzánk, és felkészített az esti randira, mert úgy érezte, mindenképp ribancosítania kell az öltözékemet, hogy esélyem legyen Clotile szabadon ringó melleivel szemben. A csaj csőtopban és feszes forrónadrágban jelent meg a tegnap esti meccsen. Azt mondtam magamnak, ezt a meccset Brand úgyis bukja. Talán mégis jól jövök ki a dologból. De még Grace Anne is azzal jött oda hozzám az oldalvonalhoz, hogy ha meg akarom tartani Brandet, le kell feküdnöm vele. Mintha nem lett volna így is elég bajom, újabb vízióm támadt. A gyakorlat közepén tartottunk, amikor bizsergést éreztem a fejemben. Kiszúrtam egy ismeretlen lányt a lelátó tetején. Csak a profilját láttam, de túl messze volt ahhoz, hogy kivegyem a vonásait. Íjat és tegezt tartott az ölében, és a stadion erős fényei ellenére is mintha ragyogott volna. Haja ezüstös volt. Nem ősz, hanem csillogó ezüst.

Amikor betett egy nyílvesszőt az íjba, és célba vett valamit a távolban, bizseregni kezdett a bőröm. Majdnem kihagytam egy lépést. Erőltetetten mosolyogtam, nem vettem tudomást a lányról, és „Hajrá, Csillagok!” felkiáltással folytattam a szurkolást a pálya mellett. Megőrültem! A gyorsan ismétlődő víziók azt jelentették, hogy egyre romlott az állapotom. Ahogy azt az öt atlantai pszichiáterből kettő megjósolta. Könnyen lehet, hogy ezek az utolsó napjaim Sterlingben, ki kellene élveznem őket. Minden jel arra mutatott, hogy a napjaim meg vannak számlálva. – Nem kéne inkább olyan ruhát felvennem, amiben jól érzem magam? És nem ezt a… – mutattam a felsőmre, vagyis a csillogó rongydarabra, ami a nyakamba volt kötve, és szabadon hagyta az egész hátamat. – Na figyu, Eves! A nagyistól a ribancosig tartó skálán kábé az amisnál állsz. Döbbenten néztem rá. – Két választásod van, öcsisajt: vagy túlszárnyalod Clotile rossz hírét, vagy nevetségessé teszed. Bárhogy döntesz, mindkettőben szívesen segítek. A Clotile-lal való versengés gondolata valahogy nem volt ínyemre, mégis hagytam Melnek, hogy kiválassza helyettem a ruhámat, és mindenféle kiegészítőt aggasson rám: egy hatalmas, fekete, lógó fülbevalót, és egy széles, vörös szalagot a hajamba. Amikor a szelíd hullámokat ledér tincsekké varázsolta, megkérdeztem, hogy feltétlenül szükség van-e erre. Bár soha nem ismertem volna el, a rúzs kifejezetten tetszett. – Tedd oda magad, Greene! Mázlid van, hogy nem használtam hajlakkot. – Te mikor kezdesz készülődni? – Ugyan, kérlek, nekem csak öt perc kell. A tökéletesen már nincs mit javítani – közölte, majd arról kezdett csacsogni, hogyan csábítja el Spencert. Bár nem kellett időre hazaérnünk – azt mondtam anyámnak, hogy Melnél alszom a dupla randi után, Mel pedig közölte Mrs. Warrennel, hogy akkor megy haza, amikor úgy látja jónak, hogy hazatolja a seggét –, ideges voltam az este miatt.

Míg azon igyekeztem, hogy elapasszam nyugtalanságom forrását, tétován válaszolgattam a tervét felvázoló Melnek. Igen, jól hangzik, talán. – Most komolyan, Evie! Mi bajod van? Egész héten olyan furán viselkedtél. Valami nem stimmel kettőnkkel? – Dehogy! Te vagy a legjobb barátnőm! – Na ja. De valami akkor sincs rendben. Olyan vagy, mint az a csaj az Észvesztőben – mondta. Nézte a tükörben az arckifejezésemet, és fogalma sem volt róla, milyen közel jár az igazsághoz. – Nem SMSezel. Kihagyod a Topmodell leszek!-et. Lerázol edzés után – folytatta, és felhuppant a finom öltözőasztalomra. Tiltakozásom jeléül felsóhajtottam. – Na és mi volt a nyáron? Egyetlen hívást sem tudtál volna megereszteni? Csak béna leveleket kaptam tőled. Ki a fene ír manapság levelet? Miért nem küldtél inkább füstjeleket vagy postagalambot kis cédulával a lábán? Égtem a vágytól, hogy elmondjak neki mindent. De amikor elképzeltem, hogy elmagyarázom neki a helyzetet, eszembe jutott, melyik szót használták az állapotomra az intézetben: pszichotikus. – Figyelj, anyám síkideg az aszály miatt. Brand erőlteti a dolgot. Idén nem megy a suli, már két kettesem is van. Valahogy semmi nem jön össze! Vegyük számba a hetet, oké? Hallucinációk: kettő biztosan, de lehet, hogy több. Rémálmok: számtalan. Elkészített házi feladat: nulla. Új természetfeletti vagy valószínűleg képzeletbeli erők: töviskarmokat növesztettem, növényeket irányítottam, és a bőröm magától regenerálódott, miután megsérült. Talán. Mel eloszlatta az aggodalmamat. – Ne foglalkozz anyáddal, add be a derekad Brandonnak, javítsd ki a jegyeidet! Ha nem sikerül, én is megbukom. Így jártam. Ügy lezárva. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – És mi van, ha nem akarok lefeküdni Branddel? He? Nem viselem túl jól, ha erőltetik a dolgokat – hadartam. Első számú bizonyíték: a tágra nyílt szemem a tükörben. Vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak. – Úgy érzem, minden kicsúszik a kezem közül. Attól félek, hogy elveszítem őt és a barátaimat.

– Mármint a népszerűségedet? – kérdezte Mel agyafúrt mosollyal a képén, és kelletlenül megvonta a vállát. – Ennyire fontos neked, hogy… – elhallgatott. – Ha a népszerűség az álmaid netovábbja, ám legyen. Ki vagyok én, hogy leszóljam az álmaidat? De egyet tudj: a suli rohadtul megy tovább nélküled, és ezen az sem változtat, hogy lassú a felfogásod, és drogozol a legjobb barátnőd nélkül. – Egész héten köszönés nélkül mentem el a többiek mellett. Úgy bolyongtam a folyosón, mint egy zombi. – Mindenki azt fogja gondolni, hogy piros betűs ünneped volt a héten. Amikor nekem megvan, úgy járok a folyosón, mint Godzilla. Te kifejezettem kedves vagy hozzám képest. Következő héten talán mindent megváltoztathatok. Végül is kezdtem megszokni a növényeket. Ha kivesszük a félelmet az egyenletből, lehet, hogy… – A legfontosabb, amiről nem szabad megfeledkeznünk, hogy te vagy az én legjobb barátnőm – mondta Mel a létező legédesebb hangján. – Tudod, milyen értékessé és rendkívülivé tesz ez téged? Felsóhajtottam, és odafordultam, hogy megöleljem. – Ó, Mel… De elkapta a nyakam, és adott egy barackot a búbomra. – Mindig őszinte és elfogult voltam veled, Greene. Ne hagyj cserben, oké? – Ez rohadt hátborzongató – mondta Mel, ahogy átvágtunk a malom közelében lévő kiszáradt csalitoson. Addig mentünk a BMW-vel, ameddig csak lehetett, majd gyalog folytattuk utunkat a kiszáradt erdőben. Olyan sűrű volt a köd, hogy szinte alig láttam, hová lépek. Eszembe jutott nagyi másik mondása: „Óvakodj a szárazságtól, kígyók siklanak arra.” – Nem az én ötletem volt, Mel. – Őszintén remélem. Két vezérszurkoló az éjszaka közepén egy kísértetjárta malomnál? – Nem tudom eldönteni, hogy egy vicc vagy egy horrorfilm kezdődik-e így. – Hé, neked még mindig megvan a féltve őrzött szűzhártyád. Vagyis te megúszod, én pedig megszívom.

– Szerinted a többiek már itt vannak? Lehet, hogy a másik oldalon parkoltak le? Felhívom Brandet – mondtam, aztán eszembe jutott, hogy a kocsiban hagytam az alvócuccomat és a telefonomat, na meg a vázlatfüzetemet. Megfordultam, de nem láttam a BMW-t a sűrű ködben. – Miért hívnád? – vágta rá sietve Mel. – Ne hülyülj már! Mindjárt ott vagyunk, nem? A malom romjaihoz közeledve azt motyogtam: – Te nem hallottál valamit? Megdörzsöltem a tarkómat, mert megint úgy éreztem, mintha figyelnének. Hirtelen elvakított a fény. Testek robogtak felém, arcok nyomultak nekem. Teli torokból sikítottam. A kiáltások – „Meglepetééés!” – elhalkultak, a tucatnyi döbbent diák elnémult a reakciómtól. Grace Anne. Catherine. Brandon. Mindegyikük el volt képedve. Úr-is-ten. Ez a szülinapi meglepetésbulim. Valaki lámpákat aggatott a falakra. Hangszórók lógtak a rozsdás nádtörők felett. Söröshordók álltak a régi vasketrecekben. Mindenki előtt megaláztam magam. Melnek leesett az álla a sikolyom hallatán. Már majdnem könnyekben törtem ki, amikor végre felocsúdott, és hangosan felkiáltott: – Evie! Te tudtad! Ne is tagadd, kisanyám! A frászt hoztad a frászhozókra! – Majd leutánozta a sikolyomat, és a végén még megtoldotta egy jódlizással. Amikor a többiek nevetni kezdtek, magamra erőltettem egy mosolyt. – Naná. Még szép, hogy tudtam. Egész nap erre a pillanatra vártam. Mosolyogj, Evie! Miután mindenki megnyugodott, néhányan megveregették a vállamat, mintha irtó vicces dolgot tettem volna. Szép volt, Mel! – Gőzöd sem volt róla, ugye? – motyogta a szája szegletéből. – Halvány lila sem. – Lelki fröccs? – Valószínűleg elkerülhetetlen. – Akkor mulass jól, kiskatona! Mert holnap benne leszel a szarban.

Aztán Brand hirtelen felkapott, és addig pörgött velem, amíg tényleg elkezdtem nevetni. – Remélem, nem bánod! Beleharaptam az alsó ajkamba. Csak ne legyen nagyobb a buli és hangosabb a zene. Aztán dudáltak. Még egyszer. Mel, Brand és én kinéztünk az elülső bejáraton. Egy régi traktornyom végén fényszórók világítottak át a ködön. Több is, egymás után. Úgy tűnt, nagyszabású hadművelet veszi kezdetét a malomnál. Az utolsó, amire vágytam, hogy anyám értesítse a rendőrséget, nem sejtvén, hogy épp a lánya bulijáról van szó. – Figyeljetek, srácok, talán tényleg nem volt túl jó ötlet… Mel és Brandon zavartan nézett rám. Evie Greene ritkán ejtette ki ezeket a szavakat. – Nem teszünk kárt a házatokban – szólalt meg Brand. – Kinti buli. – Az anyám… – Soha nem tudja meg. Kilométerekre vagyunk a házatoktól. És a falak felfogják a hangokat. – Igaza van – mondta Mel. – És gondolj a képekre! Elképesztő képeket lehet feltölteni egy ilyen buliról! A népszerű lányok kísértetjárta malmokban ünneplik a szülinapjukat. Lehet, hogy amiatt aggódtam, hogy elveszítem a népszerűségemet? Nem az lenne abnormális, ha nem lenne bulim a tizenhatodik születésnapomon? Anya ezt jó jelnek veheti! Ő is lázadt a nagyi ellen, és általában nem volt velem túl szigorú. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy átértékeli a Brandonhoz fűződő viszonyát, akit eddig „olyan rendes fiúnak” tartott, és Mellel kapcsolatban is betelhet nála a pohár. Ma este Mel egyszer már anya arcába vágta, hogy ő „a nő, akitől Evie származik”. Anyát nem mulattatta a megjegyzése. Nem tudom, mit tennék, ha valamelyiküktől eltiltana. – Megígérem, hogy minden rendben lesz – mondta Brand. – Cserkészbecsületszavamra! És a háromujjas tisztelgés helyett békejelet mutatott. Úgy döntöttem, viccnek veszem a dolgot. Haboztam, amikor Brand benyúlt a zsebébe.

– Majdnem elfelejtettem! A szülinapi ajándékod! Hétfőn akartam odaadni, de arra gondoltam, szívesen viselnéd ma este – mondta, majd átadott egy szalaggal átkötött kis dobozkát. Kinyitottam, és egy hatalmas drágakövet találtam benne, ami egy fehérarany láncon függött. Lélegzetelállító. Tökéletesen illik majd a gyémánt fülbevalómhoz. Mel tapsolt, és csilingelő hangon azt mondta: – És mindezt csak azért, hogy betegye a cukornádját a malmodba! – aztán elkomorodott. – Hűha, ez elég rosszul hangzott. – Tetszik? – kérdezte Brand idegesen. Ami nagyon aranyos volt tőle. Nyert ügye volt. – Tetszik. És a meglepetésbuli is – mondtam. Lábujjhegyre álltam, és adtam neki egy csókot. – Köszönöm. Vigyorogva a kezembe nyomott egy korsó sört. – Egészségedre, Eves! Megemeltem a korsót, haboztam. Vajon szabad alkoholt innom a gyógyszereimre? Várjunk csak! Lehet, hogy még nagyobb zűr támad a fejemben, és elkezdek… hallucinálni? Haha! Úgysem maradok itt sokáig. – Egészségetekre! A következő egy órában mindenki keményen ivott, mígnem – Brand állítása szerint – mindannyian mata részegek lettek. Egyre többen jelentek meg, és a meglepetésbulim egy megapartivá fajult. Láttam egy csomó ismeretlen arcot is, akik más iskolába jártak. Az este folyamán többször tanúja voltam, ahogy Mel megpróbált flörtölni Spencerrel, de a kísérletei sorra kudarcot vallottak. De most, ahogy együtt táncoltunk az egyik párkányon, Spencer végig őt bámulta. Olyan hangosan énekeltünk Mellel, hogy végül elment a hangom, és olyan vadul táncoltunk a dübörgő zenére, hogy forgott velünk a világ. Végre nem küzdöttem. Épp nevettünk valamin, amikor megláttam Jackson Deveaux-t, ahogy az omladozó falnak támaszkodik. Aztán a többi jövevényt is kiszúrtam a tömegben. Clotile ruhája mellett az enyém már megint olyan volt, mint egy amisé. De cseppet sem háborított fel, hogy mind megjelentek. Megvontam a vállam, és azt gondoltam, ez csakis jól végződhet. Ahogy táncoltam, Brand tekintete teljesen rám tapadt. Nem Clotilera. Vetettem egy pillantást Jackson felé. Le sem vette rólam a szemét.

Idegesen Brand felé nyújtottam mindkét kezem, hogy segítsen le a romról, de ő feldobott, és megpörgetett a karjában. Hátravetett fejjel nevettem. Forogtam… Forogtam… Bizsergő orr? Egyszer csak megláttam a rejtélyes fiút. Dacosan megvonta a vállát – mintha olyasmit tett volna, amiért megharagszom? A következő pörgésnél eltűnt, ám ezúttal az elmosódott arcú lányt láttam. Elakadt a lélegzetem, aztán mozgást láttam odafent a faágak között. Egy másik fiú volt! Régimódi ruhát viselt, hosszú, fekete haja volt, és koromfekete szárnyai. Még egy fiú csatlakozott hozzájuk, akinek csak úgy ragyogott a teste az elektromosságtól. Úgy tűnt, a lány és a két fiú csak arra várnak, hogy lecsapjanak rám. Addig tekeregtem Brandon szorításában, amíg elengedett. – Mi van, Evie, hánynod kell, vagy mi? – kérdezte szívből jövő nevetéssel. Vagy mi! Vagy mi! A homlokomhoz tettem a kezemet – mert, ahogy körülnéztem, semmi rendkívülit nem láttam. Azok az alakok köddé váltak.

8 V

ALAKI FELMENT A LÉPCSŐN A TITKOS HELYEMRE.

Miután kiszabadítottam magam Brand karjaiból, mondván, jót fog tenni egy kis friss levegő – már megint hitt nekem –, felmásztam a régi kémény melletti párkányra, hogy egy kicsit egyedül legyek és figyeljek. Leültem, és óvatosan lelógattam a lábaimat, nehogy összenyomjam a téglák között növő lóherét. Odafentről ráláttam az egész bulira, ami úgy festett, mint egy megelevenedett babaház. Telt az idő, egyre nagyobb lett a tömeg. Elkülönültem. Miért nem tudtam jól érezni magam odalent, mint a többi tizenéves lány? Miért érzem mindig úgy, mintha veszélyben lennék? És miért dübörgött a vad születésnapi bulim – nélkülem? A helyzetet illusztrálandó, egy focista lehúzta a gatyáját, és mindenét totál felfedve bepucsított a tömegnek. Felsóhajtottam. Ezt eddig soha nem bírtam kihagyni. Aztán megéreztem, hogy valaki van a lépcsőn. Honnan tudta bárki is, hogy kell feljutni ide? Jackson volt az. Két műanyag pohárral a kezében. Csalódottan fújtam ki a levegőt. – Hogy találtál meg? – Egyetlen fekete miniszoknya sem kerüli el a figyelmemet, cher – mondta a cajun nagymenő. Leült mellém, és elém tartotta az egyik poharat. – Tessék!

Vonakodva elfogadtam, és próbáltam eldönteni, mi van benne. – Belekevertél valamit? – Meglehet. Összefolytak a szavai? Kifejezetten spiccesnek tűnt. Akcentusa jóval hangsúlyosabb, fekete haja ziláltabb volt a szokásosnál. – Remek. Nekem is összefolytak a szavaim? Valószínűleg, mert Jackson így folytatta: – A jó kislány hírében álló Evie Greene ugyancsak be van csípve! Ha tudtam volna, hogy fiatalkorú bűnöző vagy, más szemmel nézek rád, podna! – Fiatalkorú bűnöző? Hm… Kettőnk közül nem te vagy feltételes szabadlábon? Akinek nem inge… Belekortyolt a sörébe, de nem tudtam megállapítani, hogy mérgében húzza-e el a száját. – Itt lennénk hát, a cajun rosszfiú és a sterlingi szurkolólány, aki fura, gót szarokat rajzol. A többi lököttet könnyen kiismertem, de te… – megrázta a fejét. – Valami nem stimmel veled. Nem szeretem a megoldatlan rejtélyeket. Evangeline – tette hozzá jelentőségteljesen. – Cajun neved van. Részben cajun vagy? Ezért érted a nyelvünket? – Honnan tudtad meg a teljes nevemet? Egyik tenyerét felmutatva vállat vont, ami a legőrjítőbb cajun válasz, majd ismét belekortyolt a sörébe. – Mit csinálsz itt, Jackson? – Cajunok nem vehetnek részt egy sterlingi bulin? – Csak nem számítottam rád és a haverjaidra a szülinapi bulimon. – Ez a te bulid? Egy másik helyen hallottunk a fergetegpartiról, és az ingyenpia miatt jöttünk ide. – Ez csak egy sima buli. – Átvetettem a hajamat a vállamon, és nekiálltam legyezni magam. Amikor Jackson elhallgatott, odafordultam hozzá, és láttam, hogy meredten bámulja a nyakamat. – A francba, Evie, olyan jó a szagod! Miért említi meg mindenki az illatomat? Korábban Mel is azt mondta, hogy kipróbálná a parfümömet. A gond csak az, hogy nem fújtam be magam. Jackson még mindig engem bámult. Vetettem rá egy óvatos pillantást, majd elkaptam a tekintetemet.

Hunyorított, aztán beleköhögött az öklébe. – Miért nem mulatsz odalent a saját bulidon? – Csak szusszantam egyet. – Aha. – Legurította a korsóját, aztán utána küldött egy kortyot a laposüvegéből. Éreztem a whiskey-t a leheletében, de nem találtam kellemetlennek. – Állandóan ezt iszod, mégsem láttalak még részegnek. – Azt akarod, hogy berúgjak? Hogy kihasználhasd a jó öreg Jacket? – Előbb kezdek egyes szám harmadik személyben beszélni magamról, mint hogy téged kihasználjalak, Jackson. – Heh! Szóval, cher, most hogy összehoztad velem ezt a találkát, elárulnád, mik a szándékaid? Beleittam a sörömbe. – Te aztán jól beszívtál. – Látom, hogyan nézel rám. Levetkőztetsz a szemeddel. – Na persze! Van barátom. – Akkor miért nincs most veled? Miért nem cipeli a könyveidet a suliban? Miért vette ezt észre Jackson? – Miért kellene Brandnek cipelnie a táskámat? Csak azért, mert lány vagyok? Egyenlők vagyunk. Ha ő cipelné az én könyveimet, akkor én az övét. – Ahonnan én jövök, a férfi udvariasságból cipeli a nő holmiját. És hogy tudassa a többi férfival, a nő foglalt. Honnan tudnák különben, hogy hozzá tartozik? – Én nem tartozom senkihez. Honnan kerültél ide, egy mocsárból vagy egy időkapszulából? Előrehajolt, míg az arcunk alig pár centire került egymástól, és búgó hangon folytatta: – Ez nem volt kedves tőled, Evangeline. Inkább légy doux à moi. Vagyis kedves hozzám. Végigsimította az ujjait a felsőmön a melleim között. – Jackson! Aztán rájöttem, hogy a nyakláncomat vette kézbe. – Jó drága holmi, mi? – kérdezte hunyorogva. – A születésnapi ajándékom Brandontól. – Tudom, mit adsz neki cserébe – mondta, és elengedte a láncot.

– Semmit nem tudsz rólam. Megértetted? Semmit. Az egyik lóhere a csuklómra tekeredett, ami fura mód roppant megnyugtató érzés volt. – Van némi elképzelésem. És Radcliffe ismer téged? – Persze – feleltem, holott efelől komoly kétségeim voltak. Miért nem vette észre Brand, mekkora nyomás alatt vagyok? Miért rakott rá még egy lapáttal? – Une menterie. Hazugság. – Nem számít, mit mondasz, tudom, hogy a barátommal szilárd a kapcsolatunk. Gúnyosan felnevetett. – Amíg nem bánod, hogy osztoznod kell rajta egy cajun lánnyal. Állandóan Clotile körül lebzsel. Te is ezért öltöztél fel így – mutatott bizonytalanul a ruhámra. – Mégis hogy? Újabb hunyorgás következett. És újabb korty a laposüvegből. – Máshogy. – Brandon nem… lebzsel. Szeret engem. Azt mondta, állandóan rám gondol. Vagy mondjuk a focira. – Inkább neked kéne aggódnod a barátnőd miatt, nem? – folytattam. – Barátnőm? Fenéket, Clotile valószínűleg a testvérem. Tátott szájjal néztem rá. Valószínűleg? Jacksonnal nem két külön világból jöttünk, hanem külön univerzumból. – Nézd csak meg Radcliffe-et! Szerinted most is rád gondol? Brandet egy csapat csaj vette körül, míg úgy ivott a söröshordóból, mint valami kútból. A buli királya, imádták és tisztelték. Hol volt Mel? Normális esetben a könyökével hajtotta volna el a többi lányt. Miután egy ideig nem láttam sem őt, sem Spencert, átléptem Jacksonon, hogy megkeressem. – Hova mész, Evie? Bár nem válaszoltam neki, követett le a lépcsőn. Odalent láttam egy alakot a parkoló autók között ólálkodni. Hunyorogtam, de nem láttam át a ködön. Újabb hallucináció? Óvatosan közelebb mentem, hogy alaposabban szemügyre vegyem, de Jackson elém állt. Elléptem balra. Megint elzárta az utamat.

– Erre nekem nincs időm. A malom felé kezdett terelni. – Állj már le, Jackson! – csattantam fel, amikor a hátam a téglafalnak ütközött. Olyan erős volt a dübörgő basszus, hogy a falon keresztül is éreztem a gerincemben a lüktetést. Odahajolt hozzám, és összevonta a szemöldökét. – Valami drága parfümöt használsz? Még soha nem éreztem ezt az illatot. – Nincs rajtam parfüm. Úgy nézett rám, mintha azt hinné, hazudok. – Olyan illatod van, mint a… loncnak. – Nincs rajtam semmi. – Ez az egyetlen vágyam – kunkorodott fel a szája szeglete. Először láttam mosolyszerű kifejezést az arcán. Akárhogy is, ez a félmosoly olyan erővel hatott rám, hogy kalapálni kezdett a szívem. Jackson flörtölt velem? Ahogy egy normális srác? És nem csak kínos helyzetbe akar hozni? Bocsi. Brandon, a Halál és a rejtélyes srác mellett már nem volt hely a táncrendemben. És Jacksonnak ez a flörtölős oldala óvatossá tett. Bár a cajun nagyon is vonzó volt a maga nyers módján, de valószínűleg még a páncélos Halálban is jobban megbíztam, mint benne. – Csak hagyj békén! – Megteszem, ha te is megteszel két dolgot. Ismerd el, hogy beszélsz franciául, és mutasd meg a többi rajzodat! Nem néztem rá, befejezettnek tekintettem a beszélgetést. – Miért teszel úgy, mintha ennyire érdekelne? Miért beszélgetünk egyáltalán? Hiszen gyűlölsz, nem emlékszel? – Mais, igen – mondta. Naná. Aztán a fejem mellett a falnak támaszkodott a tenyerével, odahajolt hozzám, és azt suttogta: – De talán akarlak is egy kicsit. Megtudtam valamit, amiről eddig fogalmam sem volt. Egy fiú akkor is érezheti a vágyat, hogy lefeküdjön velem, ha egyáltalán nem kedvel. Sőt, akár még gyűlölhet is.

– Lehet, hogy úgy döntöttem, megbocsátok neked, amiért la misère-t okoztál – mondta. Vagyis gondot. Sóhajtottam. Belefáradtam a játszadozásba. Belefáradtam mindenbe. – Ide hallgass, Jackson, én… – Hívj Jacknek! – Nem, mert nem vagyunk barátok – feleltem az akcentusát utánozva. – És csak a barátaid hívnak Jacknek. Rám vigyorgott. A fogai fehérek és szabályosak voltak. – Lehet, hogy nem vagyunk barátok, de most nagyon barátságos leszek veled. Éreztem a testéből áradó forróságot. Finom illata volt, mint az erdőnek, a vadonnak. – Barátságos leszel velem? – Meg foglak csókolni, cher. Képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. Bár úgy éreztem, mintha álmodnék, nem akartam csaló lenni. – Vissza kell mennem… Brandonhoz. Jackson mellkasára tettem a kezemet, hogy eltoljam magamtól, de az izmai megfeszültek a tenyerem alatt. Mágnesként vonzott a forrósága. – Nem engedlek vissza ahhoz a fiúhoz. Addig nem, amíg nem adsz egy bec doux-t – mondta. Egy édes csókot. Aztán kinyújtotta a kezét, és kibontotta a szalagot a hajamból. – Mit csinálsz? – motyogtam. – Emlékbe. Zsebre tette a szalagomat, és valamiért úgy éreztem, ez a legszexibb dolog, amit valaha láttam. Feltöltődtem energiával. Hogy elegem volt-e mindenből? Már nem. Izgatott és eleven voltam, hosszú hónapok óta most először. Elillant a csömöröm, amit a csókkal, a fiúkkal és a szexszel kapcsolatban éreztem. Abban a pillanatban meghaltam annak a cajun fiúnak a csókjáért. Nem érdekelt a jó hírnevem, a barátaim csalódottsága, az elveszített népszerűségem, és az sem, hogy Jackson utána gúnyt űz belőlem. Meg kellett tudnom, milyen ígéreteket tartogat a tekintete. Az ajkaimat nézte, és mielőtt bármi mást tehettem volna, megnyaltam őket.

– Ez az, bébé – mondta csábítóan reszelős hangon. – Ma bonne fille – jó kislány. A hátam mögé fonta az egyik karját, a szabad kezével megfogta az államat. – Evangeline, addig csókollak, amíg görcsbe rándulnak a lábujjaid, és amíg egymásból lélegzünk. Ez volt az ígéret… A távolban mintha valaki Jack nevét kiabálta volna. Nem törődött a hanggal, és egyre közelebb hajolt hozzám. – Jack! Csaknem összeértek az ajkaink… – JACK DANIELS! – rángatta meg Lionel Jackson vállát. Jackson megfordult, és a legfenyegetőbb pillantást vetette Lionelre, amit férfi arcán valaha láttam. – Mit akarsz? – Ideje mennünk, podna. Jackson megrázta a fejét, és szorosabbra fűzte a karját a derekamon. – Végeztünk. Ideje mennünk – ismételte el Lionel. Bármiről is volt szó, Jackson szót fogadott. – Bent már keresnek téged, Evie – vetette oda nekem Lionel. – Ó! – Kisasszéztam Jackson öleléséből, de nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá vissza. Amikor beleharaptam az alsó ajkamba, azt hittem, talán utánam jön, de Lionel visszahúzta a karjánál fogva. Jackson a barátjára mordult: – Meg akarom kóstolni azt a lányt! Az a lángoló tekintet… Lionel mondott valamit, amit nem hallottam. Valamit, amitől Jackson összevonta a szemöldökét. – Menj be, Evie! – csattant fel. – Most! Menj vissza a barátaidhoz! Gyors elutasítása csak még jobban elképesztett. Visszasiettem az épületbe, az ajkamra tapasztottam az ujjaimat. Te jó ég, majdnem megcsókoltam egy másik fiút! Majdnem megcsaltam Brandont. Nem ezt érdemli! Megálltam. Clotile odasomfordált Brandhez. Brand szinte megrészegült tőle, odanyújtotta neki a kezét. Leesett az állam, amikor a hordó alá

eresztette, hogy igyon, a lány pedig mindenét kivillantotta. A focisták tapsoltak. Milyen megalázó! És a legkülönösebb az egészben, hogy csak egy dologra tudtam gondolni: könyörgöm, csak Jackson meg ne lássa! Átvágtam a tömegen a hordóhoz. Amikor Brand észrevett, elvörösödött, és elengedte a vihogó Clotile-t. Majd’ belehaltam, hogy mindenki tanúja volt a jelenetnek – és nagyon dühös lettem. Vakmerően odakiáltottam Brandonnak: – Hé, nagyfiú! Miért nem csókolod meg a barátnődet? – Itt? Mindenki előtt? – kérdezte. Habozott? – Igen. Itt. Végül Brandon lehajolt, hogy a számra tapassza a száját, újra és újra. Elfojtott nyögéssel elmélyítette a csókot, és egy pillanatig hagytam, hogy a tenyerébe fogja a fenekemet. Aztán rámosolyogtam, és a fogaim közé csíptem az alsó ajkát. De ahelyett, hogy kuncogott volna, elhúzódott, és az ajkára tette a kezét. – Hé, Evie, nem tudnád… – Lejössz velem a folyóhoz? – vágtam a szavába. – A pokolba is követnélek, te lány – felelte kába tekintettel. Odakint már nem voltam annyira oda a kis győzelmemtől, mert egy részeg, beindult fiút kellett kordában tartanom. Amint látótérbe került a folyó, Brandon magához húzott. – Olyan jó az illatod, Eves! Amikor mohón elkezdte csókolni a nyakamat, felnéztem a ködre, és megtaláltam a csömörömet. Ne, Evie, csak okosan. Eszembe jutott, milyen könnyű volt kiismerni Brandont, milyen nyílt és gondtalan volt. Ő volt az a fiú, akire szükségem volt az életemben. Nem veszíthettem el. Főleg nem egy másik lány miatt. – Hé, állj le! – Aha… Nem állt le. Két kezembe vettem az arcát, és mélyen a szemébe néztem. – Meghoztam a döntést. Teste megfeszült a várakozástól.

– Igen? – Alaposan megfontoltam a dolgot, és arra jutottam… Szirénák bőgtek fel. Kórusban kiáltotta mindenki: „Zsaruk!” Tágra nyílt a szemem. Itt van a seriff? – A francba, Brandon! – kiáltottam. A zene elnémult, talpra ugrottam. Brand megfogta a könyökömet. – Bízd rám, Eves! Majd azt mondom a seriffnek, hogy én jöttem ki pár focistával, de nem tudtuk kézben tartani a bulit. – Le fognak tartóztatni! – Kétlem. Apám a seriffel golfozik. Minden rendben lesz! Te itt sem voltál! – vigyorgott rám részegen. Ebben a pillanatban elképesztően hősiesnek láttam. – Várj meg itt! Megkeresem Melt, és szólok neki, hogy itt vagy – azzal sarkon fordult, és elfutott. – Brandon? – kiáltottam utána. Amikor visszanézett, azt akartam neki mondani, hogy „szeretlek”, de csak annyi hagyta el a számat, hogy „te vagy a legjobb”. Bizonytalanul tisztelgett egyet, majd elindult a csatába. Amikor magamra maradtam, beleharaptam az ajkamba. Vajon Brandon kézben tudja tartani a dolgokat? Az egyik felem azt súgta, újabb szirénázó kocsik érkeznek, talán egy egész konvoj, és mindenkit letartóztatnak. Az első gondolatom az volt, hogy felhívom Melt, de a telefonom – a többi holmimmal együtt – a kocsijában maradt. Végigsöpört rajtam egy hűvös fuvallat, eloszlatta a ködöt, és megtáncoltatta a faleveleket a folyó felszínén. Megdörzsöltem a karomat, mert hirtelen fázni kezdtem a ruhámban. A szél mögött dühös felhők jelentek meg. Csak nem vihar készülődik? Louisianában nagyon sok a helyi jellegű vihar. Nem aggódtam, szerettem volna, ha elered végre az eső. Vagyis egészen addig nem aggódtam, amíg bizseregni nem kezdett a tarkóm. Minden nesz és rikkantás hangosabb lett. Tettem egy kört magam körül, de senkit sem láttam. Mégsem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy figyelnek. Paranoia? Újabb tünet?

Aztán megint az a bizsergő érzés. Jaj, ne! Ne! Ne törődj vele! Állj ellen a… Húsz méterrel előttem lecsapott egy villám. Sikítottam, átmenetileg megvakultam, és vártam a villámot követő fülsiketítő robajt. Nem jött. A következő néma villám – ezúttal még közelebb – olyan erővel csapódott be, hogy a föld és a szikrák az ég felé törtek. Döbbenten álltam és figyeltem. A füstölgő földdarabokat elsodorta a szél. A látvány cselekvésre késztetett. Futni kezdtem a folyópart felé. A harmadik villám még közelebb űzött a folyóhoz, a szúnyogoktól hemzsegő nádas felé. – Basszus! Basszus! Beleszaladtam az iszapba, ami csaknem leszívta a lábamról a cipőmet. Felemeltem a sarkamat, és lábujjhegyen futottam tovább. Amint egyre több villám csapot le körülöttem, rájöttem, hogy ezek követnek engem. Ez nem lehetett igaz. Mert a villám helyett most dárdákat láttam. Mind olyan volt, mint a gerely. Ezüstösen csillogtak, szimbólumok voltak rájuk vésve, és villámként robbantak fel a becsapódáskor. Nem valóság! Nem valóság! – ismételgettem hisztérikusan, és egyre nagyobbakat lendítettem a karomon, hogy növeljem a sebességemet. Ne törődj a káprázattal! Az egyik dárda a lábamtól mindössze pár centiméterre csapódott be. Valaki meg akart ölni! Lekanyarodtam, és a malom felé vettem az irányt. Inkább tartóztassanak le! – Te jó ég! Te jó ég! Kerülgettem a fákat, és félreugrottam az ágak elől, amelyek úgy nyúltak utánam, mintha el akartak volna kapni. Megkockáztattam, hogy hátranézek. Valaki vagy valami nyilvánvalóan a nyomomban volt. Észrevettem, hogy megint kinőttek a töviskarmaim, ami talán még félelmetesebb volt, mint a… Nekiütköztem egy ember kemény mellkasának.

9 M

AJDNEM HÁTRAESTEM A FENEKEMRE,

de egy ragtapaszos kéz elkapta a karomat. A nyakamat nyújtogatva felnéztem. Jackson. – Mi ütött beléd, te lány? Csak néztem rá, és próbáltam levegőhöz jutni. – Vi-villámlik! Behúztam az ujjaimat, hogy elrejtsem a töviskarmaimat, és vártam, hogy szép lassan visszaváltozzanak. – Betojtál egy kis villámlástól? – kérdezte, és úgy nézett rám, mintha csalódott volna bennem. – Tudtam, hogy puhány vagy, Evie, na de hogy ennyire… Az a szúrós nézés. Elhátráltam tőle, mert attól féltem, hogy elsírom magam. – Olyan közel csapódtak be. – Mi mást várhatnánk egy sterlingi lánytól? – Nem, ez más volt! Ez… Olyan volt, mint a villám, de nem az volt. Elektromos és sistergő, de klassz. De amikor felnéztem, az ég tiszta, az éjszaka csendes volt. – Egyedül vagy idekint? Reszketve bólintottam. – Melissával kellett volna találkoznom. – Mindenki szétszéledt. – Akkor te mit csinálsz itt? – kérdeztem. Ami azt illeti, biztonságban éreztem magam a közelében. Nem éreztem őt fenyegetőnek, és

különben is keménykötésű bűnözőként elég nagy tapasztalata volt a verekedésben. Tudtam, hogy legalább néhány ütése célba találna. – Azt hittem, elmentél. Alaposan végigmért, és azt mondta: – De talán visszajöttem, hogy megkóstoljalak. – Már mondtam, hogy van barátom – feleltem a fogam között sziszegve. – Már mondtam, hogy nem látszik. Úgy tűnik, Radcliffe itt hagyott az erdőben. Ha hozzám tartoznál, soha nem venném le rólad a szememet. És eszembe sem jutna, hogy magadra hagyjalak idekint. Mi ez a becsípődése, hogy a lányok a fiúkhoz tartoznak? – Brandon visszament elsimítani az ügyet a seriffel. – Hát persze, elsimítani – mondta Jackson gúnyosan. – Megkeresem a barátaimat. – Várj egy percet! Nem mehetsz oda vissza! Lekapcsolnak. – Üres tekintetemet látva még hozzátette: – Letartóztatnak, lesittelnek, bekasztliznak. – Hűha, nemcsak a cajun nyelvet kellene ismernem, hanem a javítós szlenget is? Beletúrt a hajába a ragtapaszos kezével. – Nem hagyhatlak itt – közölte, és elkísért a malomtól. Legalábbis azt hittem. Annyira zaklatott voltam, hogy elvesztettem az ítélőképességemet. – Miért vagy velem ilyen rendes? – Nem vagyok. Csak azt akarom, hogy felülj a motoromra ebben a szoknyában. Hova vigyelek? Csak pislogtam rá. – Én itt lakom. – Ezen a farmon laksz? Abban a hátborzongató házban valamivel feljebb? Nem csoda, ha lökött vagy. Nem tagadtam sem a hátborzongató, sem a lökött jelzőt. Igaz, ami igaz. – Láttad a házat? Elnézett mellettem, és úgy válaszolt. – Láttam egyszer az út széléről, aratás után. Még kiskoromban – mondta. Megdörzsölte a szája szélét a kezével, látszott rajta, hogy szeretne máshol lenni. – Hazaviszlek.

Kiderült, hogy a motorja közelében álltunk meg, ami az erdőben parkolt. Hol voltak a barátai? Hol volt Clotile? – Várj, nem mehetek haza! Ittam. És azt mondtam anyámnak, hogy Melnél alszom. Felhúzta a szemöldökét azzal a bizonyos „kit érdekel” nézéssel. – Két választásod van, peekôn. Összevontam a szemöldökömet. A peekôn azt jelenti, tövis. – Vagy hazaviszlek, vagy itt hagylak. Egyedül. Mi lesz, ha újabb villámlás jön? Nem akartam idekint maradni egyedül. Legalább a cukornádültetvényt el kellett érnem. És semmiképp sem hajthattam haza egy dübörgő motoron. – E kettő közül nekem egyik sem felel meg. Jackson meghúzta a flaskáját. – Nekem meg más nem jöhet számításba. – Akkor menj el – mondtam abban a hiszemben, hogy úgysem hagy magamra. – Bonne chance, peekôn – mondta, majd megfordult, és elindult a motorjához. – Jackson, várj! Nem mehetek veled. Anyám utálja a motorokat, és meg fogja hallani, ahogy megpróbálok beosonni a házba – mondtam a sáros csizmámat nézegetve. – Elkísérnél egy darabon? Csak az ültetvényig – motyogtam. – Odáig elkísérlek – mondta leplezetlen ingerültséggel. Leállította a motort, és tolni kezdte. Ködfoszlányok kúsztak szét, ahogy csendben lépkedtünk. Bár ugyancsak felöntött a garatra, Jackson valahogy ébernek tűnt. Annyira látszott rajta, hogy semmi kedve engem kísérgetni, hogy legszívesebben felkiáltottam volna: „Egek, húzz már el!” De túlságosan is féltem a villámlástól. Akkor is, ha nem volt valóságos. Utáltam, hogy ennyire féltem. Utáltam, hogy a közelében akartam lenni. Ahogy haladtunk előre, többször odapillantottam rá titokban, mert ki akartam deríteni, miért éreztem azt az izgalmat, amikor meg akart csókolni – a csömörrel ellentétben, amit akkor éreztem, amikor Brandon megcsókolt.

Magam elé képzeltem Brand tökéletes külsejét, göndör, barna fürtjeit, a gimis dzsekijét, a fényes jövőjét. Na és Jack kilátásai? Angolai állami börtön. Csak idő kérdése, mikor kerül be. Ha Brandon jó fiú, de még nem egy nagyszerű pasi, akkor Jackson rossz fiú – és már bűnöző. Mégis a cajun mutatta meg, milyen érzés egy fiú után vágyakozni, de úgy istenigazából… Odanyújtotta a laposüvegét. Visszautasítottam. – Miért iszol ennyit? – kérdeztem. – Veled aztán jó beszélgetni! – mondta, de amikor látta, hogy várom a válaszát, folytatta. – Mondj egy okot, miért ne. – Káros az egészségre. – Szerinted olyan sokáig élek majd, hogy az alkohol káros hatásaiba fogok belehalni? Erre iszom egyet! Ránéztem, és eltűnődtem a róla keringő pletykákon – a késelésen, a javítóintézeten, a sterlingi lopásokon. – Jackson, tényleg annyira rossz vagy, mint mondják? Vigyorogva nézett rám a flaskája mögül. – Ezerszer rosszabb, fille. Villám csapott be a távolban, mintha csak megerősítené az állítását. Elértünk a két ültetvény között húzódó földúthoz. – Köszönöm, hogy idáig elkísértél. Innen már egyedül is elboldogulok – mondtam. – Nem hagylak itt az ültetvény közepén – morogta, de úgy tűnt, minden egyes lépéssel nyugtalanabbá válik. – A lápvidéken úgy tartják, ezen a helyen kísértetek járnak – közölte, és kérdőn nézett rám. – Tényleg? – Talán egy kicsit. Amikor a nád suttogott nekem a szélcsendes éjszakában, közelebb mentem a sorokhoz, végigsimítottam a kinyújtott ujjaimat a szárakon, hogy megnyugodjak a hallucináció után. Itt biztonságban voltam. Elárasztott a nyugalom. Beszívtam a fülledt levegőt, megízleltem a rovarok ciripelését, a harmat finom illatát, a körülöttünk játszadozó állatokat.

Minden annyira eleven volt, tele volt élettel. Felsóhajtottam, és félig lehunytam a szemem. – Drôle fille – motyogta Jackson. Franciául a „drôle” azt jelenti, vicces. Cajun nyelven azt, hogy fura. – Mit mondtál? – Minden csupa köd, és a susogó nád mellett sétálunk. Hogy lehet, hogy egy olyan p’tee fille, mint te, csak úgy mászkál itt? Nem kellene belém csimpaszkodnod? – Aligha. Amikor valami zörögni kezdett a közelben, Jackson megszólalt: – Ez a nád… nem nyugtalanít téged? – Én szeretem. Valószínűleg mosómedvéket hallottál – válaszoltam. Vagy kígyókat. Feltűnt, hogy amióta körülvett minket a nád, egyszer sem kortyolt bele a flaskájába. Talán megérezte, hogy valami nincs rendben velem és ezzel a hellyel. Talán hitt a kísértetekről szóló történetekben, és meg akarta őrizni az éberségét. Amikor megláttam Haven fényeit a távolban, megkérdeztem tőle: – Babonás vagy, Jackson? – Mais, igen. Az, hogy katolikus vagyok, még nem jelenti, hogy ne lehetnék babonás – felelte, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor kiléptünk a cukornádak közül. Meglátta Havent, és füttyentett egyet. – Nagyobb, mint amekkorára emlékeztem. Próbáltam kivenni a szeméből, amit mond. Fény pislákolt a tizenkét büszke oszlop felett. Az éjszaka virágzó jázmin felkúszott a lugas rácsozatára, és buján nyúlt a ház után. A fenséges tölgyek védelmezőn sorakoztak a ház körül. Jackson olyan éles pillantást vetett a házra, mintha épp betörni készülnénk. – Tudod, mit gondolok? – kérdezte végül. – Szerintem olyan vagy, mint ez a ház, Evangeline. Kívülről gazdagnak és finomnak tűnik, de senki nem tudja, mi folyik odabent. Néha meglepően jó volt Jackson ítélőképessége. – Szerinted finom vagyok, cajun? Csak forgatta a szemét, mintha nyilvánvaló dolgot kérdeztem volna. – Te és ez a hely sokkal furábbak vagytok, mint képzelnéd. Ahogy mondod, cajun. Ahogy mondod.

Megvontam a vállam, és a csűr felé indultam. Végül ő is követett. Amikor kinyitottam az ajtót, a lovak topogva üdvözöltek. Mindegyik, az én öreg gebémet, Allegrát leszámítva. Ő prüszkölt. Az ajtó előtt Jackson leparkolta a motorját, és nekidőlt. – Egy ekkora, öreg kúria, és csak te meg a családod lakjátok? Bár csak anya ezüst Mercedes terepjárója parkolt a ház előtt, hagytam, hogy azt higgye, van apám is. – Ti vagytok a leggazdagabb család a környéken, ugye? – Nem. Mindenki tudja, hogy Radcliffe-ék a leggazdagabbak. Megrándult az arcizma. – Kint maradsz? Nem fogsz félni? Félni? Hatmilliós a seregem. – Ha szépen megkérsz, itt maradok és vigyázok rád. Gúnyosan felnevettem, mire haragosan nézett rám. – Szeretsz nevetni rajtam, ugye, peekôn? Élvezd csak a helyzetet, mert nem lesz örökké így. – Ez meg mit jelentsen? – kérdeztem. Közelebb hajolt hozzám, szeme veszélyesen csillogott a petróleumlámpák fényében. – Nyugodtan elmehetsz bármikor, Jackson. Nincs szükségem testőrre, nem fogok félni. Amúgy sincs más választásom, mert nem voltál hajlandó elvinni Melissához vagy Brandonhoz. – Már megint Radcliffe? – Jackson káromkodva felállt a motorjáról, és az ajtó felé indult. – Annak ellenére, ahogy megitatta Clotile-t? Azt hittem, azután átértékeled magadban a „szilárd kapcsolat” fogalmát. – Te… te láttad? – Mindenki látta. Ráadásul pont a szülinapi bulidon. Azt is látták, hogyan próbálod felhívni magadra a figyelmet. Kétségbeesett kísérlet volt, ha engem kérdezel. Elöntött az epe. Jackson azt mondta, hogy le kell szállnom a magas lóról. Küldetés teljesítve. – Csak azt nem értem, mit lát Clotile-ban, amit benned nem. Jól nézel ki ebben a szoknyádban, jól táncolsz, és virágillatod van. Mit lehet ezen nem szeretni? Amikor gúnyosan rám mosolygott, nem bírtam tovább. Elég! – Ugye élvezed? – De bon coeur.

Teljes szívéből. – Hát persze, hogy élvezed, hiszen egy kegyetlen, társadalmon kívüli fiú vagy, akit mulattat mások boldogtalansága – mondtam a tekintetét állva. – Brandon igazi férfi hozzád képest, és mindig is az marad. Jackson arckifejezése fenyegetőbb lett, mint valaha. Végeztem vele, rácsaptam az ajtót, majd füstölögve bemasíroztam a csűr végében lévő irodába. „Átértékeled magadban a szilárd kapcsolat fogalmát”? Legszívesebben megfojtottam volna! Nem, nem, nem akartam Jackson Deveaux-ra gondolni. Ki kellett találnom, ki – vagy mi – támadott meg. Vagy legalábbis el kell döntenem, hogy megtámadtak-e egyáltalán. Miután végigvettem minden részletet, amire vissza tudtam emlékezni – a fenébe, részeg voltam –, egy dolgot biztosan megállapíthattam. Pácban voltam. A növényeket még el tudtam fogadni – hallucináltam vagy sem, megvigasztaltak. De a villámló dárdák? A Halál a fakó lovon? A rejtélyes fiú megjelenése az osztályban? Gáz. A „két év, és lelépek” tutira nem jön össze. Új terv kellett. Igen, megígértem anyának, hogy nem lépek kapcsolatba nagyival, de már így is fél lábbal az intézetben voltam. A Halál azt mondta: „Mégse mondta neked senki, hogy számolj velem?” Talán valaki mégis? Holnap felhívhatnám nagyit titokban. Míg azon gondolkoztam, mit mondjak neki nyolc év után, zsibbadni kezdett a fejem és az arcom. Aztán már fájt. Nemsokára elhomályosodott a csűr. – Ne! Ne! Ez túl sok! Nem bírom tovább! Összeszorítottam a szememet, mintha az bármit segíthetne. Amikor ismét kinyitottam, egy ablak nélküli szobában álltam, a padlón babzsákok, a falon Csillagok háborúja-poszterek. Egy alagsori játszószoba? Aztán megláttam a rejtélyes fiút, ahogy ott állt előttem. – Fel kell készülnöd, Evie! – mondta.

A zsibbadó érzés, ami általában jelentkezik, most olyan volt, mint a migrén. Mintha ezt a látomást egy szögbelövővel juttatták volna be a koponyámba. – Ha-hagyj békén! – kiáltottam, majd azt motyogtam magam elé: – Mégis hány vízióm lehet egyetlen este alatt? – Sok – válaszolta a fiú. – A Kezdet előestjén vagyunk. Sok dolgunk van még! Remek. Nagyjából annyit értettem abból, amit mond, mint első alkalommal. – Ki vagy te? – Matthew Mat Zero Matto. De inkább gondolj rám úgy, mint a Bolond kártyalapra. A kártya. Te jó ég, nagyi tarot-tanításait építettem be. Annak a kártyapaklinak a figurái beszéltek hozzám, amivel mindig játszott. – Akkor felteszem, hogy a kaszás, aki meglátogatott, és meg akart ölni, a Halál kártyalap volt. Bólintott. – A Nagy Arkánum. Nem mesélt nekem nagyi a Nagy Arkánumról? Különleges lapok ezek, a tarot-kártya adui, nem? Volt idő, amikor én kevergettem a kártyáit, amelyek olyan nagynak tűntek a kicsi kezemben…? Nem emlékeztem. – És a vörös boszorkány? – kérdeztem. – Ő melyik lap? Hogyan irányítja, vagyis irányítjuk a növényeket? Ez volt bennünk az egyetlen közös. Én jó voltam, ő gonosz. Én vagyok a növények jó boszorkánya, ő pedig mindannyiunk istencsapása. Maga a Halál mondta, hogy tele vagyok élettel – a boszorkány pedig nyilván halállal. Megcsíptem az orromat. Mégis hogy lehetnének ezek az alakok valódiak? – Vörös boszorkány? – kérdezte Matthew a homlokát ráncolva. – Hát ő is felmerült. Majd akkor foglalkozunk vele, ha itt az ideje. – Foglalkozunk? Úgy érted, harcolunk? – Ő erős. Te nem. Még nem. A fájdalom a fejemben elviselhetetlen lett. Könnybe lábadt a szemem.

– Matthew, ez fáj! – kiáltottam. Éreztem, ahogy vér csorog hátra a torkomon, tovább fokozva a hányingeremet. Kicsit csökkent a nyomás, de nem múlt el teljesen. – Nem akarlak bántani – mondta komolyan. – Miért jelensz meg folyton? – Csatatér. Fegyvertár. Akadályok. Ellenségek. Mindegyiket megtanítottam, de nem figyelsz rendesen, gyógyszereket szedsz, iszol. Amikor eleredt az orrom vére, nekinyomtam a kézfejemet. – Meg fogok őrülni. Üvölteni fogok, a hajamat tépni. Képtelen vagyok elviselni ezeket a víziókat. Csak nézett rám azokkal a komoly, barna szemeivel. – Nem hagylak cserben. Evie, te vagy az egyetlen barátom. Megdöbbentettek szívből jövő, őszinte szavai. Olyan ismerősnek tűnt. Már azon tűnődtem, miért bízom benne – minden elképzelhetőt megtett azért, hogy ne tegyem –, amikor eszembe jutott, hogy nem is létezik. Erősen megráztam a fejem, hogy elhessegessem a víziót. Az ajtóhoz mentem, közben felkaptam egy lótakarót, és a nád felé vettem az irányt. Esőfelhők gyülekeztek az ültetvény felett. Dörgött az ég. – Ne, Evie! – kiáltott Matthew. – Ne a felhők alá! Az eső… Visszanéztem. Rémültnek tűnt, képtelen volt követni. Félt a csapadéktól? Nem kötöttem az orrára, hogy a sterlingi felhők csalókák, és a nyáron egyszer sem váltották be ígéretüket. Továbbmentem. – Nem állsz készen! – kiáltott utánam. – Felragyog a szemed, ha belenézel a fényekbe! – Hagyj békén, Matthew! – Fordulj el a fényektől! Fordulj el! Maradj biztonságban! – Azon vagyok! Mielőtt elértem az ültetvény szélét, még egyszer figyelmeztetett: – Közel a Kezdet…

10 0. NAP

M

IUTÁN DÉLIG NEM HALLOTTAM sem Mel, sem Brandon felől, pánikba estem. Miért nem veszik fel a telefont? Csak nem… kapcsolták le őket? Főleg, hogy senki mást sem. Mobil híján a laptopomat használtam, és az iskolatársaim fényképeit nézegettem információ után kutatva. A délelőtt folyamán egyre több képet osztottak meg a piálós buliról, és egyre több komment érkezett, miszerint ez volt az évszázad partija. Egy szó sem esett a zsarukról, és úgy tűnik, anya sem hallott semmit… Hajnalban ébredtem fel a cukornádültetvény közepén, miután órákon keresztül mélyen aludtam. Meglepő módon nem voltam másnapos, ami az elfogyasztott pia mennyiségét nézve kész csoda. Annyira részeg voltam előző este, hogy életem legszörnyűbb hallucinációiban volt részem. Minden vágyam az volt, hogy letusoljak és fogat mossak, de nem akartam, hogy anya meglásson abban a ruhában, amit a buliba vettem fel. Egy idő után viszont nem izgatott a dolog. Olyan elmélyülten beszélgetett telefonon egy másik farmerrel az aszályról, hogy fel sem tűnt neki a Versace felsőm és a molyrágta lovaglónadrágom.

Normális esetben a plafonon lett volna, de ezúttal nem mondott semmit, csak szórakozottan adott egy puszit az arcomra, majd elrohant egy újabb találkozóra a többi farmerrel. Miután lezuhanyoztam és felöltöztem, kezdtem komolyan azt hinni, hogy a pasim tényleg megoldotta a helyzetet. Ahogy azt megmondta. Az én csillogó páncélú, részeg lovagom megnyerte a csatát. Megfogtam a nyakamban lógó, hatalmas gyémántmedált, és rájöttem, Brandon Radcliffe nem csak az a srác, akire szükségem van, hanem ő az, akit akarok: megbízható, gondtalan, könnyen kiismerhető. Nem az a merengő, titokzatos és kiismerhetetlen alak. Úgy döntöttem, kitartok a barátom mellett, és nem gondolok többé hülyeségeket egy sittes cajunról. Ezek után ismét felhívtam Brandon mobilját a vezetékes telefonunkról, és elhatároztam, hogy ezúttal üzenetet hagyok neki. – Szia, Brand, remélem, minden oké veled. Kezdek aggódni – beleharaptam az alsó ajkamba, mert nem tudtam, hogyan fogjak bele. – Ami a tegnap esti beszélgetésünket illeti… ami félbeszakadt, mert elmentél megmenteni. Szóval, el akartam mondani, hogy meghoztam a döntést – szünetet tartottam, mert tudtam, hogy innen nincs visszaút. – Úgy döntöttem… igen. Veled töltöm az éjszakát a következő hétvégén – kész. Elhatároztam. – Én… én… – megkönnyebbültem? Ideges voltam? – Hívj fel! Otthon vagyok. Amikor délután háromkor Mel megjelent a szobámban, Brand még mindig nem jelentkezett. – Hol a pokolban voltál? – kérdeztem. Szörnyű hangulatban voltam. A tervem, hogy titokban felhívom nagyit, kútba esett. Nem mertem a vonalas telefonon próbálkozni. – Mi történt veled tegnap éjjel? – Spencerrel elmentünk a kocsijához, totál beindulva. Összejöttünk, kiengedtük a gőzt, és mostanra olyan lett, mint egy pincsikutya. Mellynek van ám vonzereje! Spencer járni akar velem. Máris? Nagyon megörültem neki, aztán beugrott, hogy haragszom Melre. – Épp végeztünk, amikor megjöttek a zsaruk – mondta Mel. – A hátsó úton léptünk le. – Miért nem jöttél ide értem? – kérdeztem. Nagyokat pislogott.

– Itt vagyok, nem? Szóval, veled mi történt, Eves? – Hm. Miután Brand elment, hogy elsimítsa a dolgot a sheriffel és megkeressen téged, egyedül maradtam az erdőben – megtámadtak és halálra rémültem. – Végül kilométereket gyalogoltam, mire hazaértem, ráadásul azzal az idegesítő Jackson Deveaux-val. A csűrben aludtam – vagyis az ültetvényen. – Otthagytál, Mel! A pasidat választottad helyettem! – mondtam felháborodva. Elakadt a lélegzete. – Azt hittem, Brandonnal vagy! Vezeklésként szakítok Spencerrel! Az a helyzet, hogy tényleg megtenné. De hogyan is haragudhatnék rá, miután annyit hazudtam neki? – Megbocsátok – motyogtam végül. – Köszönöm, Greene! Nem szívesen törném össze Spencey kicsi szívét – mondta, hátravetette magát az ágyamon, és pajkosan hozzátette: – Még nem. Jelzett a laptopom. Egy e-mail Brandontól? Ez elég szokatlan. Az esetek kilencvenkilenc százalékában SMS-ezni szoktunk. Brand gyakorlatilag a telefonját használja számítógépnek. Minden oké a zsarukkal, de apától fejmosást kapok. Később beszélünk. – Ez különös. Miért nem SMS-t küldött? Hiszen nem tudja, hogy nincs nálam a telefonom. És miért nem reagált a hangüzenetemre? – Nem tudott SMS-ezni – mondta Mel, és felemelte a kezét, hogy szemügyre vegye a körmeit. – Az összes telefont ellopták. – Mi? – pattantam talpra. – Szerinted miért nem hívtalak egész reggel? – kérdezett vissza morcosan. – Valaki kizsebelte az embereket, ellopta a pénztárcákat és a mobilokat. És a kocsikat is feltörték. De ne aggódj, a te táskádat nem vitték el. Kiviharzottam a szobából, és lerohantam a lépcsőn Mel BMW-jéhez. A vázlatfüzetem! – Mi ütött beléd, Evie? – kiáltotta Mel a nyomomban loholva. A kocsijához érve addig rángattam eszelősen az ajtót, amíg ki nem nyílt. – Jesszusom, Evie, nyugodj már le!

Reszketve nyúltam a táskámért. Egy tolvaj nem tenne olyat, hogy kilopja belőle a füzetet, és itt hagyja a táskát. Könyörgöm, legyenek benne a rajzaim! Térdre rogytam. A vázlatfüzetem… eltűnt. Az, amelyik tele volt patkányokkal és kígyókkal az apokaliptikus égbolt alatt. Amelyikben testek vonaglottak tövises szögesdrótba tekeredve, és amelyik tele volt nyálkás képű mumusokkal. Az egyik épp az áldozata vérét nyaldosta a nyakáról. Mint egy állat a vályúnál. A fakó lovon ülő Halált ábrázoló képem, amelyre könnycseppek hullottak, csak pár napja készült. A vázlatfüzet, amit Jackson folyton meg akart nézni. Tágra nyíltak a szemeim. Az az alak tegnap éjjel, aki a kocsik között ólálkodott – Lionel volt! Ő lopta el a mobilokat és a vázlatfüzetemet. Az én különbejáratú, egyirányú jegyemet az intézetbe. Jackson pedig elterelte a figyelmemet. Úgy tett, mintha érdekelném, hogy Lionel… Úristen! A hányással küszködve odakiáltottam Melnek: – Tudom, ki lopta el a mobilokat! És ha segítesz, visszaszerezzük őket!

11 J

– motyogta Mel, miközben igyekezett kilátni a bogárnyomos szélvédőn. Alkonyatkor kirajzottak a rovarok, és annyi összezúzott tetem gyűlt össze az üvegen, mint egy nagy légypapíron. – Lehet, de ezt mindenképp meg kell tennem – mondtam. Még soha életemben nem voltam ennyire dühös, és nem hagyhattam, hogy Jackson megússza a dolgot. – Nem tudnál gyorsabban menni? A nap lemenőben volt, és még a védőgátig sem jutottunk el. Órákba telt, mire megtaláltuk Mrs. Warren számítógépén a cajun címét, és ugyancsak sok időbe telt, mire meggyőztem Melt, hogy vigyen el Basinbe. – Mázlid van, hogy belementem, Greene. Nem akarom, hogy elvegyék a jogsimat egy ötödik büntetés miatt. Még akkor sem hagyta abba a morgást, amikor a távolban felsejlett a gát. – Inkább szóljunk a zsaruknak! Akkor lefoglalják a vázlatfüzetemet. – Jackson azért tette ezt az egészet, mert egy erőszakos alak, és mert megteheti. Még soha senki nem szállt vele szembe. Itt az ideje, hogy valaki megtegye. – Honnan tudod, hogy nála lesznek a telefonok? Azt mondtad, ő csak őrködött. OBB ÖTLETED IS VOLT MÁR

Nem kötöttem Mel orrára, milyen jól végezte Jackson a feladatát. Csak annyit mondtam neki, hogy feltartott, amíg Lionel elvitte a cuccokat. – Tudom és kész! Ez nem volt teljesen igaz. Lehet, hogy a telefonok valóban nem voltak nála, de a vázlatfüzetem biztosan, és nekem az volt a legfontosabb. Nem mintha a telefonok nem lettek volna azok. Bár az enyém jelszóvédett, Brand nem volt ilyen elővigyázatos. És megvolt neki az összes SMS-ünk az elmúlt hét hónapból, a számtalan képről és videóról nem is beszélve. Lehet, hogy azok a cajunok most is a fürdőruhás képeimet bámulják, vagy azokon a felvételeken röhögnek, amelyeken hülye pofákat vágok? Vagy az elcsépelt vicceimet hallgatják? Vajon meghallgatták a korábban hagyott hangüzenetemet? „Igen. Veled töltöm az éjszakát.” Szinte lángolt az arcom, ahogy a dühöm újabb magasságokba hágott. Amikor elértünk a mocsáron átívelő új hídhoz, összeszorítottam a szám. Ha nincs ez a hülye, szürke betonsáv, soha nem ismerem meg Jackson Deveaux-t. Miután átértünk a hídon, hivatalosan is új területre léptünk: cajun földre. Rengeteg öblöt és felvonóhidat láttunk. Elhaladtunk egy vadőrpár mellett, akik a fekete furgonjukban ülve beszélgettek. Mel felsóhajtott. – Miért kényszerítesz rá, hogy megmondjam a tutit? Ugye tudod, hogy ez nem fog összejönni? – Meg kell próbálnom – feleltem. Amikor rájöttem, hogy Jackson átvert, és leesett, hogy a majdnem csókja csak trükk volt, az nagyon fájt. Annak ellenére, hogy soha nem akartam a csókját, ezt azért tegyük hozzá. Miért kellett úgy tennie, mintha tetszenék neki? Micsoda alávaló, aljas tett! Mennyit röhöghettek Lionellel a naivitásomon! – Kezd nagyon sötét lenni – mondta Mel, ahogy közeledtünk a basini lejáróhoz. És nem csak a napfényre gondolt. Baljós felhők gyülekeztek a mocsár felett. – Igen, de mekkora az esélye, hogy esni fog?

Azok a felhők a falamra festett jelenetet juttatták eszembe, és a ragyogó szemeket, amiket nemsokára látni fogok. Az emberek általában nem jöttek ide ilyen időben. Nem tudtam eldönteni, melyik vihar lesz rosszabb – az időjárás vagy Jackson dühe. De nem számított. Eltökélt szándékom volt, hogy ma éjjel leleplezem őt. Szóltam Melnek, hogy forduljon rá a Basinbe vezető földútra. Néhány kilométer után csak annyit mondott: – Elhagytuk Kansast. Láttunk halászcsónakokat, mocsári kunyhókat és rozsdás holmikkal teli hajójavító műhelyeket. Minden második udvarban egy Szűz Máriaszobor állt. Tudtam, hogy a helyiek katolikusok, de ez még engem is meglepett. Közeledtünk az út vége és Jackson címe felé. Itt már kevesebb volt az épület, annál több a pálma, banánfa és ciprus. Az árokban növő liliomok körül minden csupa szemét volt. Mire megláttuk a mocsarat, teljesen besötétedett, és fel kellett kapcsolnunk a fényszórókat. A nádasból vörös szempárok néztek vissza ránk. Aligátorok. Rengetegen voltak, néha egymás hátán feküdtek. A gombszerű, piros szempárok úgy világítottak, mint a macskaszemek. Mel idegesen szorította a kormányt, de nem állt meg. A kocsi egyre mélyebbre hatolt az összefonódó ágak és indák alatt. Mintha egy kísértetjárta alagútban haladtunk volna. Amikor az út lényegében keréknyommá silányult, feltárult előttünk Jacksonék háza. Hosszúkás formája volt, mindkét végében bejárattal. A burkolatról hámlott a festék. A legrosszabb helyeket egy-egy aligátorbőrrel fedték le. A tető bádoglemezek összevisszaságából állt. Egy helyen egy kikalapált fém szemétgyűjtőt erősítettek rá. Ez a hely olyan távol állt a büszke Haventől, amennyire csak lehetett. Eddig azt hittem, tudom, mit jelent a szegénység. Tévedtem. – Itt él? – kérdezte Mel döbbenten. – Ez rettenetes! Hirtelen megbántam, hogy Mel is látja mindezt. Úgy éreztem, mintha elárultam volna Jackson titkát. Persze ennek semmi értelme nem volt.

– Evie, el fogunk akadni, ha továbbmegyünk. És nincs nálunk mobil. – Még nincs. Maradj itt, én gyalog megyek tovább. Visszahozom a cuccainkat. – És ha nincs itt? Rámutattam a rozoga veranda előtt parkoló motorra. – Az ott az övé. – Gondolkodj! – mondta Mel, amikor kinyitottam a kocsiajtót. Már megtettem. Ez az egész helyzet annyira szükségtelen volt. Egyszerűen nem kellett volna megtörténnie. Minden csak amiatt volt, hogy Jackson lopott tőlem. Megsértette a magánszférámat, valószínűleg látta és hallotta a Brandonnal készített felvételeinket. És látta a rajzaimat. Megesküdtem magamnak, hogy megőrzöm a szabadságomat, de a tettei veszélybe sodorták! Rádöbbentem, mi minden forog kockán. Becsaptam a kocsiajtót, és elindultam. Elözönlöttek a legyek, de csak mentem tovább az abroncsokat, rozsdás rákcsapdákat és ciprusrönköket kerülgetve. A ház közelében nemhogy gyep, de egyetlen fűszál sem volt. Azok, akiknek nem telt fűnyíróra, teljesen kiirtották a növényzetet az udvarról, hogy megszabaduljanak a kígyóktól. Jacksonék udvara kőkeményre döngölt föld volt. Ahogy egyre közelebb értem, megláttam a veranda tetejéről lógó szerszámokat. Egy machete és egy fűrész egymásnak ütközött az erősödő szélben. Átmentem egy kiszáradt mélyedésen a meglehetősen ingatagnak tűnő négy lépcsőfok előtt. Az alsó fok még az én súlyom alatt is meghajlott. Hogy bír el egy Jackson méretű srácot? A festetlen furnérajtón nem volt kopogtató, csak egy rozsdás kilincs. Az ajtó alja cafatokban lógott. Mióta járkálhatnak be az állatok? Borzongva néztem vissza az égre. A felhők egyre fenyegetőbbek lettek. Vetettem egy pillantást a kocsiban töprengő Melre. Lehet, hogy ez… hülyeség. Nem. Vissza kellett szereznem a vázlatfüzetemet. Összeszedtem a bátorságomat, és bekopogtam. – Hahó! Szélesre tárult az ajtó.

12 M

R. ÉS

MRS. DEVEAUX? – kérdeztem, de senki nem felelt. – Beszélnem kell Jacksonnal! – mondtam hangosan, ahogy beléptem a házba. Senkit sem láttam odabent, de teljesen elkerekedett a szemem. Ugyanolyan szörnyű, mint kívülről. A nappali rendkívül szűk volt. Olyan alacsony volt a plafon, hogy azon tűnődtem, vajon Jacksonnak le kell-e hajolnia, nehogy beüsse a fejét. A mennyezetről lógó egy szál villanykörte úgy zümmögött, mint egy méh. Az egyetlen ablakot bedeszkázták. A hátsó szobába vezető ajtó csukva volt, de tévé zaja szűrődött ki odabentről. Bal oldalon volt egy röhejesen kicsi konyha. Hat megtisztított hal hevert a sercegő serpenyő mellett. Valamilyen kockára vágott, panírozott vadhús is volt mellette. Vajon ezeket Jack fogta és lőtte? Miért hagyták a tűzhelyet bekapcsolva? – Jackson, hol vagy? Kétségbeesett arcot vágva alaposabban körülnéztem a szobában. A falnak tolva állt egy kockás kanapé, amelynek könyöklőjét sok helyen cigarettával égették ki. A kopott ülőkén lapos párnák hevertek. Jackson bakancsa a kanapé előtt állt. Itt alszik? Tátva maradt a szám a döbbenettől. Hiszen még saját szobája sincs! A földön egy kezdőknek szóló spanyol nyelvkönyv hevert, középen nyitva, a gerince megtörve, mellette a Robinson Crusoe egy kopott

példánya. Ez a regény nem szerepelt a kötelező olvasmányok listáján. Vagyis kedvtelésből olvas? És meg akar tanulni egy idegen nyelvet? Valami megmozdult bennem. Eddig mindvégig férfiként tekintettem rá, de kiderült, hogy ő is csak egy tizennyolc éves fiú a maga terveivel és álmaival. Talán arról ábrándozott, hogy átszökik Mexikóba, vagy elhajózik erről a rettenetes helyről. Megdöbbentett, milyen keveset tudok róla voltaképpen. Ahogy kezdett elülni a haragom, gyorsan emlékeztettem magam arra, hogy azt a keveset viszont utáltam. Mégis azon kaptam magam, hogy a tűzhelyhez megyek, hogy kikapcsoljam, mielőtt lángba borul az egész kóceráj. Az ajkamba haraptam. Hol van Jackson? És mi van, ha a vázlatfüzetem Lionelnél van? Egyetlen telefont sem láttam a szobában. Miután kikapcsoltam a tűzhelyet, kiabálást hallottam a hátsó szobából. Mégsem a tévé volt? Hirtelen vad kopogás hallatszott a bádogtetőn. Ijedtemben felkiáltottam, de gyorsan el is hallgattam. – Csak az eső – motyogtam magamban. – Esőcseppek verődnek a bádognak. Végre! Egyre több helyen szivárgott be a víz a szegélyek mentén. Lecsöpögött a padlóra és a kanapéra. Jacksonnak ma nem lesz száraz alvóhelye. Felugrottam, amikor dübörgő léptek rázták meg a házat, mintha valaki lépcsőn ugrálna. Amikor hátul becsapódott egy ajtó, a szoba ajtaja kinyílt. A beteges kíváncsiság közelebb vonzott. Csak bekukkantok, és már itt sem vagyok… A koszos matracon egy középkorú nő feküdt kiterülve, eszméletlenül. Hosszú, koromfekete haja kócos glóriaként tekergett alatta. Ruhája alja már-már illetlenül felgyűrődött a lábán, ahogy az asszony elterült. Nyakában csillogó ónix rózsafüzér és egy kis gót kereszt lógott. Karja oldalt hevert, ujjai alatt egy üres whiskey-s üveg volt a padlón. Az ágy melletti dobozon egy tányér rántotta állt, pirítóssal, érintetlenül. Vajon ő volt Jackson anyja?

Egy magas, napbarnított, munkaruhát viselő férfi jött be. Az ágy mellett járkált, kiabált az eszméletlen nőre, az öklét rázta, másik kezében üveg volt. Ő lehetett a nő férje? Vagy a szeretője? Tudtam, hogy el kellene mennem, de a jelenet odaszegezett a padlóhoz, képtelen voltam elfordítani a tekintetemet. Aztán megláttam Jacksont az ágy másik végében. Gyorsan megigazította a nő ruháját, megrázta a vállát, és azt mormogta: – Maman, reveille! A nő mondott valamit, de nem mozdult. Abból, ahogy Jackson nézett rá, védelmezően, tudtam, hogy ő készítette neki azt a reggelit. Amikor a részeg fickó a nő felé indult, Jackson rácsapott a kezére. Mindketten cajun nyelven kezdtek kiabálni. Bár valamennyire értettem, miről beszélnek, alig tudtam követni. Jackson talán megpróbálta kirúgni a fickót, és közölte vele, hogy soha többé ne jöjjön vissza. A férfi ismét a nő felé nyúlt. Jackson most sem hagyta neki, hogy hozzáérjen. Aztán mindketten felpattantak az ágyról. Egyre hangosabban veszekedtek, dühösen kerülgették egymást. Az az idióta tényleg nem vette észre a csillogást Jackson szemében? Nem értette meg, hogy nem szabadna packáznia vele? Ahelyett, hogy vette volna a figyelmeztetést, a férfi megmarkolta az üveg nyakát, és letörte az alját az ablakpárkányon. Meglepő gyorsasággal lendült támadásba. Jackson az alkarjával hárította a csapást. Láttam a csontját, mielőtt kicsordult a vére. A számra tapasztottam a kézfejem. El sem tudok képzelni ekkora fájdalmat! És Jackson? Ő csak mosolygott. Egy állat, amelyik felfedi a fogát. A részeg fickó végül meghátrált ijedtében, de már késő volt. Jackson hatalmas teste előrelendült, ökle a levegőt hasította. Jókora adag vér loccsant ki a férfi szájából, majd kapott még egy és még egy ütést Jacksontól, aki kíméletlenül ütötte tovább. Elképesztő erő volt a testében, és vadság a szemében… Miért nem bírtam elfutni, hogy magam mögött hagyjam ezt a hitvány helyet?

Hogy magam mögött hagyjam a rettenetes hangokat – az eső dühös kopogását a bádogon, a nő horkolását, a részeg fickó felröffenését, ahogy Jackson újra és újra megüti. Aztán… egy utolsó ütés az állkapocsra. Hallottam a csont reccsenését. Az ütés erejétől a férfi egy lábon megpördült, vér és fogak repültek ki a szájából, ahogy összeesett. Jackson szívtelenül felnevetett. – Bagasse. Nádpép. Szó szerint péppé verte a fickót. A fülemre tapasztottam az alkaromat, így próbáltam úrrá lenni a bizsergésen. Most, hogy elintézte a fickót, Jackson dühe mintha elapadt volna. Aztán szép lassan felém fordult. Zavartan vonta össze a szemöldökét. – Evangeline, te meg mit…? Úgy nézett körül az otthonában, mintha az én szememen keresztül figyelné. Mintha először látná ezt a pokoli helyet. Bármennyire is erőszakos volt Jackson iménti megnyilvánulása, továbbra is csak sajnálni tudtam őt. Kiolvashatta ezt az arcomból, mert zavarában elpirult. Aztán a zavar helyét ismét a düh foglalta el. Szinte eltorzult az arca. – Mi az istennek jöttél ide? – A nyakában megfeszültek az inak, ahogy odasietett hozzám. – Mondd meg, mit keresel az istenverte házamban! Résnyire nyitottam a szám, ahogy hátrálni kezdtem. Ne fordíts neki hátat, ne vedd le róla a szemedet… – Egy olyan lány, mint te, Basinben? C’est ça coo-yôn! Bonne à rien! Minek keresed a bajt? Még soha nem hallottam ilyen erős akcentussal beszélni. – Én… én… – Látni akartad, hogyan él a világ másik fele? Erről van szó? Hátrálva átléptem a bejárati ajtó küszöbét, már majdnem a lépcsőnél voltam. – A vázlatfüzetért jöttem, amit elloptál! Becsapott egy villám, megvilágítva Jackson dühös vonásait. Szinte azonnal követte a dübörgés, ami úgy megrázta a házat, hogy a veranda hangosan zörgött. Felkiáltottam, és meginogtam, mert majdnem elveszítettem az egyensúlyomat.

– Azért a füzetért az eszement rajzaiddal? Ezért jöttél ide? Amikor Jackson utánam kapott a sérült kezével, visszahőköltem, és kiléptem a zuhogó esőbe. Rosszul léphettem, mert fájdalom áradt szét a bokámban. Éreztem, ahogy elesem… és esem… és fenékkel egy tócsában landolok. Elakadt a lélegzetem, sarat és esőt köpködtem. Túlságosan ledöbbentem ahhoz, hogy elbőgjem magam. Vizes hajtincsek tapadtak az arcomra, a vállamra. Megpróbáltam felállni, de a sár visszahúzott. Kisepertem a hajat a szememből, az arcom merő kosz volt. Az esőben hunyorogva visítani kezdtem. – Te! – ripakodtam rá, hogy őt okoljam a fájdalomért és a megaláztatásért, de újra és újra csak annyit tudtam kipréselni magamból, hogy „Te!” Végül mégis sikerült kiabálnom. – Undorodom tőled! Jackson keserűen felnevetett. – Igazán? Tegnap még nem undorodtál, amikor megnyaltad a szádat, és alig vártad, hogy megcsókoljalak! Akkor még többet akartál belőlem! Elpirultam szégyenemben. Aztán kapcsoltam. – Átvágtál, hogy a lúzer haverod ellophassa a cuccainkat! Úgy tettél, mintha kedvelnél! – Nem mintha bántad volna! – vágott vissza. Felemelte a sérült kezét, és az ujjaival beletúrt a hajába. – Hallottam a Radcliffe-nek hagyott üzenetedet! Előbb meg akarsz csókolni, aztán pár nap múlva odaadod magad annak a fiúnak? – Add vissza a vázlatfüzetemet! – Különben mi lesz? Mit fogsz tenni? Harapós a kiscsaj, de nincs foga. Erre nagyon bepöccentem, mert igaza volt. A cajunnak volt hatalma, nekem nem. Hacsak nem fojtom meg az indáimmal, és nem aprítom miszlikbe. Amikor a körmeim elkezdtek átalakulni, olyasmit éreztem, mint a cukornáddal való áldott egyesüléskor. Minden növényt érzékeltem magam körül – a helyüket, az erejüket és a gyengeségüket.

A Jackson háza feletti ciprus fölém nyújtotta az ágait. Éreztem, ahogy a távolban felszisszennek a kudzuindák, aztán közelebb kúsznak, hogy megvédjenek. És egy pillanatra erős késztetést éreztem, hogy megmutassam Jacksonnak, melyikünknek van igazából hatalma, és hogy megbüntessem, amiért fájdalmat okozott. Megbüntetni? Nem, dehogy! Egyszeriben minden erőmmel azon voltam, hogy elfojtsam a szabadjára engedett dühömet. – A rajzaidat akarod? – kiáltott fel Jackson. Beviharzott a házba, és a vázlatfüzetemmel jött vissza. – Nesze! Úgy hajította el a füzetet, mint egy frizbit. A kihulló lapok szétszóródtak a sáros udvaron. – Neee! – kiáltottam. Csak néztem a repülő lapokat, és majdnem elfelejtettem lélegezni. Mire négykézlábra ereszkedtem, olyan nehezen vettem levegőt, hogy köhögtem és fulladoztam az esőben. Kinyújtottam a kezem a közelemben lévő rajzokért, de minden egyes lap újabb látomást keltett életre a fejemben. A Halál. A mumusok. Az éjszaka világító nap. Minden egyes oldal érintésénél összerezzentem és felkiáltottam: – Gyűlöllek! Te undorító barom! Jackson vonzó arca erőszakot és forrongó kegyetlenséget rejtett. Bár az anyját védte, élvezte, hogy ájultra veri azt az embert. Most megmutatta, valójában milyen szívtelen fiú. Bagasse… – GYŰLÖLLEK! Soha többé ne gyere a közelembe! Ahogy rám nézett, gyilkos tekintete hitetlenkedővé vált. Hevesen megrázta a fejét. Vajon mit láthatott? – Evie! – kiáltott Mel. Értem jött! Egyik karjával átfogta a vállamat, hogy felsegítsen, és közben Jacksonra kiabált. – Hozzá ne érj, te szemét csöves! Jackson vetett rám egy utolsó pillantást, majd sarkon fordult, hogy elmenjen.

Amikor belépett a házba, az indáim elérték a verandát. Melt túlságosan is lefoglalták a sérüléseim, de én láttam, hogy úgy tekerednek felfelé, mint a kobrák, és csak a parancsomra várnak. – Ne – suttogtam, mire visszahúzódtak a bokorba. – Kellenek a rajzok. Az összes – mondtam Melnek. Szó nélkül letérdelt mellém. Együtt szedegettük össze a sárban az őrületem darabjait.

13 O

– mondtam Melnek, amikor felkísért a verandánkhoz. Az eső kezdett elállni, az ajtón beáramlott az esti szél. Mindketten csupa sár voltunk. – Utálom, amikor csendes vagy. Útközben mindent elmondtam Melnek az intézetről, a látomásaimról, anyámról, nagyiról – csak a növényekről nem. Éppen akkor fejeztem be a mondókámat, amikor megérkeztünk hozzánk. A vallomásom után úgy éreztem magam, mint az a baba, amelyik mindig felpattan, ha leütik. Mint a keljfeljancsi. És ami a legdurvább: mindegy mennyit kap, akkor is felpattan, hogy még többet kapjon. Mikor lesz végre vége ennek a mai napnak? Reszketett az alsó ajkam, ahogy visszafojtottam a sírást. – Várom, hogy elmondd, mi történt a cajun kunyhójában – szólalt meg Mel. – Hihetetlen, milyen képet vágtál, amikor kijöttél, egyszerűen leírhatatlan volt. – Egy nap talán elmondom – feleltem. Egyelőre túl friss volt az emlék. – Miért én tudom meg utoljára, hogy látomásaid vannak? A nő, akitől származol, előbb tudott róla, mint én. És ez fáj. – Nem akartam, hogy másképp nézz rám – feleltem, és amikor elértünk az ajtóhoz, így folytattam: – Megértelek, ha nem akarsz többé a barátom lenni. A hátizsákomért nyúltam, ami tele volt az elázott rajzaimmal. Mel a szemét forgatva odaadta. LYAN CSENDES VAGY

– És elmulasszam a lehetőséget, hogy eladjam a dilis rajzaidat a deviantART.com-on? Arra ne számíts, te tökkelütött nőszemély? – jelentette ki, majd átfogta a nyakamat, és magához húzott, hogy nyomjon egy barackot a sáros fejbúbomra. – Gazdag leszek! Szóval rajzolj még párat, amit nem borít be cajun sár! – Állj le! – mondtam, de érdekes módon majdnem elnevettem magam. – Biztos nem akarod, hogy bemenjek veled? – kérdezte Mel, amikor végre eleresztett. – Nem lesz gáz – feleltem. – Valószínűleg bőgök egy hatalmasat. – Ide figyelj, öcsisajt! Holnap kitalálunk valamit – biztosított róla Mel. – De egyet tudj: nem mész vissza az intézetbe. Soha. Ha kell, együtt elszökünk, összeházasodunk, és majd eléldegélünk a rajzaidból. Lefittyedt az alsó ajkam. – Te mindig mellettem álltál, mit sem törődve a hülyeségeimmel! Mel rám nézett. – Maradj már, Greene! Hagyd ezt az érzelgős dumát, és kérdezd meg magadtól: van más választásom? Hahóóó! Te vagy a legjobb barátom! És most húzz be, amíg ilyen kedves vagyok! Bólintottam, és beléptem a házba, aztán megfordultam, hogy integessek, ahogy Mel elhajt a szokásos három dudálós köszönéssel. Amikor bementem a konyhába, anya épp pattogatott kukoricát készített. – Szia, szívem! – köszöntött. – Hihetetlen, hogy esett az… – tágra nyíltak a szemei, amikor meglátott. – Evie! Veled meg mi történt? – Elestem a sárban. Hosszú történet. – Megsérültél? Megvontam a vállam, és megszorítottam a hátizsákom vállpántját. Az attól függ, mit nevezünk sérülésnek. – Kicsit megrándult a bokám. – Hozok jeget és fájdalomcsillapítót – monda anya. Figyelt egyáltalán arra, amit mondtam? – És meséld el, mi történt! Jeget csomagolt egy konyharuhába, én pedig ledobtam magam a székre. Nem nyitottam ki a rajzokkal teli táskámat. – Tényleg nem nagy ügy, anya. Amíg azon tanakodtam, hogyan magyarázzam meg a balesetemet, feltámadt a szél, és befújt az ajtón.

Bár nemrég esett az eső, a fuvallat melegnek és száraznak tűnt. Mintha egy hajszárítóval fújtak volna az arcomba. A következő és erősebb fuvallatnál anya összeráncolta a homlokát. – Gyorsan megnézem az időjárás-jelentést! – mondta, majd felkapta a távirányítót, és bekapcsolta a tévét. A képernyőt három, zaklatottnak tűnő, különböző helyszínen lévő riporter között osztották meg, akik állandóan egymás szavába vágtak. Az egyikük az a fickó volt, aki annak idején totál blazírtan tudósított a Katrina hurrikánról. Akkor most miért izzadt, mint a ló? – Különös időjárási jelenségek a keleti államokban… nézzenek csak a bal vállam mögé… Micsoda villámok, emberek… mintha épp felkelne a nap! A másik tudósító olyan volt, mint aki egy hete nem aludt. – Növekszik a hőmérséklet… tüzek északkeleten… pánikra semmi ok – mondta totál bepánikolva. – Emelkedik a sugárzás… sarki fényt észleltek Brazíliában… A harmadik fickó mikrofonja csak úgy remegett a kezében. – Elveszítettük a kapcsolatot a londoni, a moszkvai és a hongkongi irodákkal… mindenhonnan hasonló eseményekről számoltak be – mondta a fülesét piszkálgatva. – Mi volt ez… New York? Washington? – kérdezte egy oktávval magasabb hangon. – A cs-családom Washing… Aztán sorra eltűntek a képernyőről. Pitty. Pitty. Pitty. – Anya – suttogtam – mi történik? Még soha nem láttalak ilyen sápadtnak. Elnézett mellettem, az ujjai elernyedtek, és a jégkockák a földre potyogtak. Felugrottam, belesajdult a bokám a mozdulatba. Túlságosan féltem ahhoz, hogy hátranézzek, de ahhoz is, hogy ne. Végül követtem anya tekintetét. A tiszta, éjszakai égbolton villámok cikáztak. Karmazsin és ibolyakék színekben, mint a Mardi Gras karnevál zászlói. Ugyanezt láttam Matthew első látogatásakor. Aurora borealis. Északi fény Louisianában. Szinte megdelejezett. Ahogy anyával a bejárati ajtó felé lopództunk, felerősödött a forró szél. Csilingeltek a farm körüli szélharangok. A lovak idegesen

nyihogtak az istállóban. Hallottam, ahogy a patáik dübörgése alatt szinte szétforgácsolódik a fa. Halálra voltak rémülve. De azok a vakító fények! Egy örökkévalóságig el tudtam volna nézni őket. Keleten suhogni kezdett a nád. Menekülő állatok hada tört elő az ültetvényről. Mosómedvék, oposszumok, nutriák, sőt, még őzek is. Annyi kígyó bújt elő a vackából, hogy a pázsit szinte hullámzott tőlük. A patkányok hullámokban menekültek. A madarak elárasztották az égboltot, egymást tépték, némelyik a földbe csapódott. Tollak szálltak a levegőben. De azok a fények! Olyan gyönyörűek voltak, hogy majdnem elsírtam magam örömömben. Mégis az volt az érzésem, hogy nem lenne szabad odanéznem. Matthew mondott valamit? Figyelmeztetett volna? Nem tudtam gondolkodni, csak néztem. Aztán felnyögtek Haven hatalmas tölgyei, magukra vonva a figyelmemet. Anya nem vette észre, de megmozdultak, és szorosabbra fonták körülöttünk esőáztatta ágaikat. Zöld leveleikből pajzsot vontak a házunk köré, mintha csak felkészülnének a védelmünkre. A nádszálak a szél ellenére is mereven álltak. Mintha harctéri idegsokkot kaptak volna. Tudják, mi történik. Tudják, miért kellene… Elfordulnom a fényektől! – Anya, ne nézz az égre! – kiáltottam, és visszarántottam az ajtóból. Csak pislogott és a szemét dörzsölgette, mintha épp magához tért volna a transzból. – Evie, mi ez a hang? Üvöltés hallatszott az éjszakában. A leghangosabb, legszívszaggatóbb hang, amit valaha hallottam. De anya megőrizte a hidegvérét. – Nem esünk pánikba. Harminc másodperc alatt lemenekülünk a pincébe. Értetted? Az apokalipszis… És Mel egyedül van odakint. – Fel kell hívnom Melt! – kiáltottam, aztán eszembe jutott, hogy nincs nála a telefonja. – Ha áthajtok a birtokon, még elérhetem! Anya elkapta a karomat, és a pince felé húzott.

– Nem megyek le oda Mel nélkül! Utána kell mennem! A bejárati ajtó felé indultam, de anya szokatlan erővel húzott vissza. – Lemész a pincébe, MOST! – kiabálta túl az üvöltést. – Nem kockáztathatunk! Az ég egyre világosabb – és forróbb – lett. – Ne! Ne! – visítottam, ahogy küzdöttem vele. – Meg fog halni! Meg fog halni! Te is tudod! Én láttam ezt! – Mindketten meghaltok, ha utána mész! Akárhogy hadonásztam, nem tudtam kiszabadulni a szorításából. Az ajtó felé nyújtottam a karom, zokogtam és vergődtem, ahogy anyám a pince lépcsője felé vonszolt. Amikor kitámasztottam magam, úgy megrántott, hogy az ujjaim lecsúsztak az ajtófélfáról. – Anya, ne! Kérlek, hadd menjek Mel után! És akkor jött a fény. A hatalmas tűzrobbanás, ami megrázta a földet. Szinte beszakadt a dobhártyám. A következő pillanatban a robbanás ereje lesodort minket a lépcsőn, és bevágódott mögöttünk az ajtó.

14 A VILLANÁS UTÁNI 246. NAP REQUIEM, TENNESSEE

A

RTHUR, MI VOLT EZ?

Pislogok. Még egyet. Teljesen magával ragadott a Villanásról szóló történet. – Mi mi volt? Vadul megrázza a fejét – mintha megpróbálná eloszlatni a szer okozta ködöt. Próbálkozz csak! A főzetek mestere vagyok, aki példátlanul jártas a kémiában. Csakis azért van még ébren, mert én azt akarom. Minden a terveim szerint alakul. – Mintha valami puffanást hallottam volna odalentről. Valószínűleg hallott is. A tágas pincében rendeztem be a laboromat és a zárkákat. Nyilván az egyik kis dög próbálja elérni a hulladékgyűjtőt. Direkt hagytam a közelükben, hogy reménykedjenek. Egyetlen alkalmat sem hagyok ki az alanyaim feletti isteni hatalmam kifejezésére. – Biztosan a patkányok – mondom a következő alanyomnak, és remekül szórakozom magamban. – Ne is törődj vele. Folytasd csak! – biztatom, mert alig várom, hogy halljam Evie történetét. Bár szinte egy szavát sem hiszem. Megdönti a fejét, vizsgálódó pillantást vet rám.

– Arthur, te mit csináltál a Villanás előtt? Elképedek. Még egyetlen látogatóm sem kérdezte ezt tőlem, és egy pillanatig keresnem kell a választ, míg találok egy jó hazugságot. – Főiskolára mentem volna tavasszal. Kémia szakra az MIT-n. Világéletemben érdekeltek a kémiai kísérletek, az, ahogyan egy anyagból létrejön egy másik. Egy kémiadiploma jó alapot biztosított volna ahhoz, ami mindig is érdekelt. Az alkímia – a főzetek és elixírek ősi, okkult tudománya. – Vegyész akartam lenni – mondtam. Vagyis alkimista, de nem kellettem az MIT-nek. Az emberkísérletekkel foglalkozó kritikai esszém kiverte náluk a biztosítékot. – Hűha! – mondta Evie őszinte elismeréssel. Olyan sokatmondóak a megnyilvánulásai. – Akkor te biztosan nagyon okos vagy. – Egész életemben tanultam – mondom álszerényen. Az intelligenciám páratlanul magas, még a legkifinomultabb módszerekkel sem lehet számszerűsíteni. – Most egyedül tanulok, nem adtam fel az álmomat. A lopott menedékem pincéjében folytatom a független kutatásomat. Istenem, hogy én mennyire szeretek… tanulni! De nem akarok magamról beszélni. Evie-nek rengeteg ideje lesz még, hogy megtudja, mi is vagyok valójában – és mit csinálok. – Közben pedig gyűjtöm a történeteket. Mesélnél tovább? – kérdezem. Amikor bólint, lenyomom a felvevőgombot. – Mi történt veled és anyáddal a Villanás után? – A robbanástól elvesztettem az eszméletemet. Miután magamhoz tértem, még órákig ültünk a sötétben. Hajnalban végre kimerészkedtünk. Te is el tudod képzelni, mit láttunk. Valóban el tudtam. Lézernyalábszerű napsugarak perzselték a földet egy egész éjszakán át. Azok a zöld cukornádültetvények nyilván hamuvá porladtak. Minden szerves, minden élő, ami nem talált menedéket, elhamvadt. És az a rengeteg ember, akiket megbabonázott a csodás látvány, mind elhagyta az otthonát. Úgy vonzotta őket a fény, mint a láng az éjjeli lepkét. Mintha csak így tervezték volna.

Minden látogatóm, aki feltűnt ebben a kereszteződésben – és akarata ellenére átadta a ruháját, élelmét, és nagy ritkán a lányát –, elmesélte a maga történetét. Mielőtt megöltem. Egyes részletek azonban megegyeztek. A víz elpárolgott, és nyolc hónapja nem esett eső. A növényvilág végleg megsemmisült. Semmi nem hajt ki többé. Az emberek és az állatok kis százaléka élte túl az első éjszakát. A következő napokban további többszáz millió ember pusztult el, miután képtelenek voltak életben maradni a mérgező környezetben. Valamilyen okból kifolyólag a legtöbb nő megbetegedett és meghalt. Voltak, akik zsákossá alakultak – fertőző, zombiszerű lényekké, amiket csillapíthatatlan szomjúság sújtott, és nem szerették a napfényt. Van, aki hemofágnak hívja őket, mert vért isznak. Szerintem bármit megisznak, de víz híján az emberek ellen fordultak, mert csak a folyadékforrást látják bennük. Csak isznak és isznak, de soha nem csillapodik a szomjuk. Én ugyanígy vagyok a tudással. – Szerinted miért történt mindez, Evie? Megvonja a vállát, és egy arany hajtincse előrebukik. El vagyok bűvölve. Egy pillanatra komolyan fontolóra veszem, hogy megtartom segédnek, társnak. Bár nincs bennem könyörület, vannak bizonyos érzelmi szükségleteim. Emészt a magány. Lehet, hogy találtam végre egy lányt, aki megérti a zsenialitásomat, a munkám fontosságát. Talán elnézi nekem a különcségemet. Hiszen ő is belekóstolt az édes őrületbe. De lehet, merengek komoran, hogy elvonná a figyelmemet a kísérleteimtől. Kíméletlenül felszámolok minden lehetséges zavaró tényezőt. – Akárhány elméletet hallottam eddig, mindnek volt értelme – mondja. – Szerintem napkitörés volt. Igen, de arra korábban is számtalan példa volt már. Akkor miért volt ez katasztrofális? Miért perzselte fel az egész bolygót? Egyesek szerint elmozdult a Föld tengelye, felborítva világunk egyensúlyát, tönkretéve védelmi rendszerét. Mások azt állítják, hogy a

kimerült ózonréteg darabokra szakadt, aminek következtében védtelenek lettünk a hővel és a sugárzással szemben. Az igazság az, hogy nagyjából annyit tudunk a Villanásról, mint a középkori kuruzslók a fekete halálról. Lehet, hogy ugyanolyan egyszerű magyarázat van a történtekre, mint egykor, amikor a fertőzött bolhákat patkányok hordták szanaszét? – Fogalmam sincs, mit gondoljak – válaszolja Evie. – Nem gondolkozom olyasmin, amihez nem értek. Okos kislány. – Mi a te elméleted, Arthur? – Egy csónakban evezünk. Jobb, ha nem gyötörjük magunkat ilyesmivel – mondom, holott folyamatosan ezen gyötrődöm. A rögeszmémmé vált a szerves anyag totális pusztulása, miközben alig néhány otthon és épület maradt épen. Az elméletem megijesztené Eviet, és nem akarom a frászt hozni rá. Még nem. – Életben maradtak a barátaid? A fiúd? Szeme megtelik könnyel. – Senki. Mel… nem ért haza – mondja Evie, majd lenéz a földre, és megint hintáztatni kezdi magát. Feltűnt, hogy minél nyugtalanabb, annál erőteljesebben hintázik. – Egyedül halt meg, távol a családjától, az országút közepén. – Honnan tudod? – Egy árokban volt a kocsija. Az ajtaja nyitva volt, és odabent nem volt más, csak… hamu. – Értem – felelem. A világ lakosságának nagy része egy hamukupacot kapott sírkő helyett, mígnem feltámadt a szél, és a maradványaik szétszóródtak a levegőben, hogy mi, az életben maradottak belélegezzük. – Sajnálom – teszem hozzá, pedig nem igaz. Az empátia hiánya áldás egy olyan tudósnak, mint én. Lehetővé teszi, hogy tétovázás nélkül kísérletezzem. Kizárólag örömet érzek, amikor a szikém beleváj a húsba, és feltárja titkait fürkésző tekintetem előtt. Evie néha elfojtja a sírást. Milyen bátor kislány! Annál nagyobb öröm lesz sírásra fakasztani. – Te is elvesztetted a családodat a Villanásban? – kérdezi, és ismét meglep az érdeklődése. – Igen – mondom szomorúságot mímelve.

Részvéttel néz rám. – Ez volt a gyerekkori otthonod? Bólintok, bár ez már a hatodik házam az apokalipszis óta. Olyan vagyok, mint egy remeterák, amelyik kagylóról kagylóra vándorol. Korábban addig maradtam egy adott helyen, amíg teljesen felemésztettem a forrásokat, aztán odébbálltam. De nagyon szeretem ezt a kereszteződést, mert maguk a források jönnek hozzám. Úgy tervezem, hogy itt maradok egy ideig. Újabb kopogás hallatszik a pincéből. Evie ideges lesz, elfordítja a fejét. Ökölbe szorul a kezem. Azok a kis dögök… Kikapcsolom a magnót. Alig bírom fékezni a dühömet. Felállok. – Gyorsan megnézem az egércsapdákat – csattanok fel. Annyira pipa vagyok, hogy attól félek, gyilkolni fogok, és csupa vér lesz a kordbársony nadrágom. – Maradj itt! – mintha legalábbis elszökhetne. – Mindjárt visszajövök. A pince felé menet előveszem a kulcsomat, majd halkan kinyitom az ajtót. A sötét lépcsőhöz közeledve meghallom a tesztalanyaim suttogását. Pedig jól tudják, hogy csendben kellene lenniük, hacsak mást nem parancsolok. Nem engedelmeskednek nekem? A tiszta nadrágomat szem előtt tartva megőrzöm a türelmemet. Amint belépek a homályos laborba, megnyugtat az ismerős illat. A munkapadokon bugyborékoló fiolák és lepárlóedények sorakoznak, üvegcsék rotyognak a Bunsen-égőkön. A formaldehiddel teli edényekben ezernyi testrész ázik. Úgy tűnik, mintha az egyik edényben lévő szemgolyók követnék a mozdulataimat, amit igen szórakoztatónak találok. Egy kristályfiolában új főzetet pároltam le, ami megemeli az adrenalinszintemet az erőm és a sebességem fokozásához. Egy másik üvegben a felgyorsított gyógyulás kulcsa van. Bizonyos formulákat fegyvernek fejlesztettem ki. A zsákosoknak – akik állítólag allergiásak a sóra – esélyük sincs a nátrium-kloridos spray-vel szemben. Ha a milicisták benyomulnak a városba, jókora meglepetésben lesz részük, amikor bevetem ellenük a savval teli időzített üvegcséimet...

A pince másik részét vastag nylonfüggöny takarja. Ezt a részt csak úgy hívom, tömlöc. Itt végzem el a piszkos munkát. Van benne egy jókora hentespult, egy rozsdamentes acélból készült műtőasztal, dréncsövek és boncszerszámok. A bilincsbe vert lányokat is itt tartom. Pillanatnyilag három van belőlük, tizennégy és húsz év közöttiek, és a falhoz vannak láncolva. Az Evie-hez hasonló egészséges lányok igazi ritkaságnak számítanak. Mint mindenki, aki életben maradt, én is igyekszem felhalmozni a készleteimet. Nem számít, hogy mindebbe még az apokalipszis előtt kezdtem bele. Szükségem van rájuk, hogy leteszteljem a főzeteimet. Egyesek azt mondanák, hogy azért kínzom őket, mert engem is kínzott az apám, aki zsarnokként megpróbálta kiverni belőlem a gonoszt. Egész gyerekkoromban tele voltam törésekkel és zúzódásokkal. Aztán egy nap elkábítottam egy kis kloroformmal, összeláncoltam, bezártam egy hordóba, és szép lassan feloldottam sósavban. Még idejében magához tért, hogy szembenézzen a gonosszal. Hogy mi lett az anyámmal, aki nem tett semmit, hogy megállítsa őt, sőt, még engem okolt, amiért felbőszítettem apámat? Ő még rosszabbul járt. De a múltbéli élmények lényegtelenek. Én a kutatásaimhoz használom ezeket a lányokat. Ez életem fő műve. Soha nem bántanám őket öncélúan. Az, hogy mellesleg élvezem, hogy fájdalmat okozok nekik, puszta véletlen. Csak és kizárólag a kutatás számít. Amikor a tömlöc felé indulok, a lányok elhallgatnak a függöny mögött. A láncaik csörögnek, ahogy visszasietnek a falhoz. Elhúzom a függönyt, és felkapcsolom az elemes falilámpát. Eltakarják a szemük elől a fényt, én pedig alaposan szemügyre veszem őket, egyiket a másik után. Koszos ruhában kuporognak az agyagpadlón, kezük csupa mocsok. Kis mélyedéseket kapartak a földbe, hogy ne fázzanak annyira, amíg alszanak. Az egyik ilyen fészekben egy féregrágta tetem hever, még mindig a láncához erősítve. A legutolsó kísérletembe halt bele: egy főzetet próbáltam ki rajta, ami csökkenti a test folyadékigényét. Hetekig hibátlanul működött.

Aztán mégsem vált be. Csalódottan nézem a maradványait. Az alvadt vér, a szövetek, a belső szervek valaha egy embert alkottak – a Borostyán Ligához tartozó elit egyetem egykori éltanulóját. A húskupac egykor egy lelket foglalt magába. Most már csak egy részecskehalom. Evie fogja átvenni az éltanuló szerepét. Talán tovább húzza egy hónapnál. Lehet, hogy az új elixírem – a palackozott halhatatlanság – végre kijátssza a halált. Muszáj neki. Miért hiszi mindenki, hogy túl vagyunk az apokalipszis legrosszabb részén? Én felkészülök a továbbiakra. Megfogom a legidősebb lány láncát, és addig rángatom, amíg fel nem áll. – Mi volt ez a zajongás? – kérdezem köpködve. A nyakán lévő hólyagokból véres váladék szivárog. Mindegyik lánynak kisebesedik a nyaka a rozsdás vasnyakörvtől, ám ennek több kenőcsre van szüksége. De nem most kapja meg. Először válaszolni akar, aztán meggondolja magát. Eleinte engedetlen volt. Pimasz. Most beesett tekintetű, reszketeg. – Ha még egy pisszenést meghallok, megitatom veletek az arany elixírt – fenyegetőzöm. Ez egy fájdalomfőzet, ami szétszaggatja a belüket. – Megértettétek? – Igen, Arthur – motyogják. Amikor visszamegyek Evie-hez, nyugodtan ücsörög a hintaszékben, és a tüzet nézi. Elnehezült tekintete a lángokat követi. Az utolsó tűz, amit lát. Élvezd ki. – Ne haragudj! Úgy tűnik, a télen beköltözött egy csapat patkány – mondom. Remélem, nem hangzik hencegésnek. Manapság szinte adománynak számít, ha valahová befészkelik magukat a patkányok. – Csak ne csörömpölnének annyit az üres festékes vödrökkel! Szóval, hol is tartottunk? – kérdezem. Bekapcsolom a magnót, és leülök. – Mesélj az első hetekről! – A szülővárosomban pár ezren éltek. Majdnem mindenki nézte a Villanást, nem egész egy tucatnyian maradtak életben. Közvetlenül utána a túlélők a templom füstölgő romjai között rejtőztek el, anyát és

engem leszámítva – mondja Evie. – Miután egyetlen autó sem indult be, kihoztuk az istállóból az egyetlen élő lovunkat, befogtuk a kocsiba, és elmentünk beszerzőkörútra. Előrehajol, kissé felélénkül. – A vegyesbolt már félig leégett, mire odaértünk. Végigjártuk a megmaradt sorokat. Anya kihajította a Graham-lisztes rágcsálnivalókat és chipseket, és utasított, hogy olyan kalóriadús élelmiszereket keressek, mint a mogyoróvaj. A gyógyszertár teljesen leégett, így az állatorvos antibiotikum-készletét fosztottuk ki. Fegyvereket és lőszert zsákmányoltunk a Villanás áldozatainak otthonaiból. Olyanok voltunk, mint a sáskák. Evie büszkén meséli mindezt. Van is rá oka. A hozzájuk hasonló bevállalós emberek nélkül én is készlet nélkül maradnék. – Bár anya meg volt róla győződve, hogy a katonaság bevonul Sterlingbe, megment minket, és idővel visszaáll a törvényes rend, úgy készültünk fel, mintha teljesen magunkra lennénk utalva. Megállás nélkül dolgoztunk, amíg teljesen feltöltöttük az alagsorunkat. Aztán karba tett kézzel néztük a több ezer konzervet, a zsákszámra álló babot, a testtömegnövelővel teli dobozokat – mondja, majd bánatosan megrázza a fejét, és úgy folytatja. – Emlékszem, úgy gondoltuk, évekre elegendő készletet halmoztunk fel. És miután anya a lehető legjobban felkészített minket… összeomlott. – Ezt hogy érted? – Felemésztette a bűntudat, amiért elküldte az anyját, és amiért bezáratott engem arra a rettenetes helyre Atlantában. El tudod képzelni? Az anyjának mindvégig igaza volt, és a lánya látomásai is jórészt pontosnak bizonyultak. A „mumusaim” a zsákosok, üveges szeműek és nyáladznak. A Villanás részleteiről nem is beszélve… Anyának újra kellett gondolnia a világról alkotott fogalmait. Teljesen lenullázódott a magabiztossága. – Mondott neki valamit a nagymamád, amit aztán továbbadhatott neked? – Anya elutasította a nagyi végítélettel kapcsolatos prédikációit, méghozzá meglehetősen agresszívan, így nem tudott túl sokat. És amikor arra kértem, próbáljon meg visszaemlékezni, mindig elsírta magát. Már korántsem volt az az acélmagnólia, akinek azelőtt ismertem.

– De csak volt valami! – Anya mindössze három dolgot tudott: a látnoki képességem a tarotkártyával van összefüggésben; a hívójelem, vagy mim, a Császárnő; és talán az a végzetem – mondja motyogva Evie –, hogy megmentsem az emberiséget. Csak nevetek magamban. Ez a lány testben és lélekben is nagyon gyenge, és éppoly védtelen, mint amennyire naiv. Ha az emberiség sorsa az ő kezében van, mindannyiunknak végünk. – Ez elég nagy teher egy tizenhat éves lány vállán, nem? – Tudom! Rettentő zavaró volt. Ha igaza is volt a nagyinak, és valóban valamilyen császárnő voltam, mégis mi volt az értelme? Megmenthettem volna a barátaimat? Ezért voltak a látomások? Mardosott a bűntudat. – A látomások – hallucinációk – a Villanás után is folytatódtak? Megrázza a fejét, hogy összeszedje a gondolatait. – Ritkán tűntek fel a különféle alakok, de Matthew-t körülbelül hetente láttam. Minden látogatásnál egyre zavarosabbnak tűnt. Mégis nagyon vártam, hogy egy korombelivel találkozzam, így a migrén és az orrvérzés ellenére is örültem neki. Viszont új tünetek jelentkeztek. Hangokat hallottam a fejemben. A Villanás elhozta a totális őrületet: kegyetlen halálról szóló rémálmokat, látomásokat, hangokat. Hangok? Ez összhangban van a patológiájával. – És mit mondtak? – Hónapokon át csak suttogást és halandzsázást hallottam. Nem volt semmi értelme. Napról napra tisztultak, de ez azt is jelentette, hogy egyre hangosabbak lettek. Minden egyre rosszabb lett – mondja egyre gyorsabban hintázva. – A stressz, az éhség, a rémálmok, a hangok. Minden egyre halmozódott. Evie egyedül volt azon a farmon az anyjával. Mintha egy lakatlan szigetre vetődött volna. Nem csoda, hogy hangokat hallott. Tartozni akart valakihez. Mondjuk a képzeletbeli barátaihoz. Így hát kitalálta magának ezeket a szuperképességeket. Egy veszélyekkel teli világban, ahol minden sarkon a hozzá hasonló lányokra vadásznak, muszáj erősnek éreznie magát. A diagnózisom: hallucinációval megspékelt paranoid skizofrénia. A saját őrültségemből adódik, hogy gyorsan felismerem másokét. De az enyém isteni eredetű. Isteni szikra, ami immár lobogva ég.

A véremben cirkuláló elixírekkel magam is isten lettem. Evie hamarosan térdre rogy a félelemtől, amikor felfedem előtte a valódi természetemet. Közben az ő őrülete egyre unalmasabb lesz. Egy mezei skizó nem tarthat túl sokáig lázban. – És mihez kezdtél a hangokkal? – Mint mondtam, eleinte nem értettem belőlük semmit – mondja az egyik finom körmét rágva. Hát, nem éppen töviskarom, ahogy állítja. – Egy nappal a Villanás után kezdődtek. Végül figyelmeztetéssé erősödtek – felemeli a fejét, és mélyen a szemembe néz. Azt nézi, beveszem-e a meséjét? Együtt érző képet vágok, vagy valami hasonlót. – És a figyelmeztetésekkel jött az érzés, hogy odakint kellene lennem a világban, hogy tegyek valamit. A Halál és Matthew is azt mondták, hogy minden a Véggel kezdődik. Valami elkezdődött, de nem tudtam megmondani, mi. – Na és a többi… képességed? Megőrizted őket? – Nem maradtak növények, amiket irányíthattam volna. A bőrregenerációm vagy sikerült, vagy nem. De néha, amikor ijesztő látomásom volt, a körmeim átalakultak. Felhúzott szemöldökkel nézek a kezére, mintegy némán kérve, hogy mutassa meg. – Hát, az a helyzet, hogy nagyon zaklatottnak kell lennem hozzá. Nem tudom csak úgy előcsalni őket – mondja a fehér ujjait felmutatva. – Nem hiszel nekem, ugye? – Őszintén? Nem vagyok benne biztos. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy vagy hazudik, vagy zakkant. A növények spontán mozgása biomechanikai szempontból egyszerűen lehetetlen, a körmei átalakulásáról nem is beszélve. A tudomány választ ad az apokalipszis minden eseményére, de Evie „erőire” nem. Amelyek persze eltűntek. Mivel a föld sivár és terméketlen lett, ő pedig nem elég „zaklatott”, nem tudja bebizonyítani az állításait. Azon tűnődöm, nem szórakozik-e velem ez a lány. Lehet, hogy az orromnál fogva vezet, és csak most találja ki a meséjét, az otthonomból és belőlem merítve. Az unalmam elillan, amikor számításba veszem ennek lehetőségét.

Vajon mesél majd a tűzről, amit folyamatosan néz, vagy a raguról, amit korábban evett? – Attól féltem, azt mondod, hiszel nekem, miközben nem is – mondja Evie. – Méltányolom az őszinteségedet, Arthur. – Mereven a szemembe néz, mintha meg akarná velem értetni a mondandója komolyságát. – A hazugságnál nincs rosszabb, tudod? Mondja a lány, akinek az ajkai valótlanságokat beszélnek. Vajon ki hazudott neki? Ki bántott, Evie? – Mindig őszinte leszek hozzád. Megajándékoz egy kedves mosollyal. Egy tizenhat éves szőke lány. Olyan könnyű rászedni. Amikor intek neki, hogy folytassa, elkomorodik. – Nem egészen egy hónapja minden rosszra fordult. Sokkal rosszabbra. – Hogyan? – Felfedeztem egy új képességet, Jackson Deveaux visszatért az életembe, és anya… megsérült. A hangja elcsuklik, amikor az anyjáról beszél, de a fiú említése felkelti az érdeklődésemet. Az, ahogy Evie leírta – mintha az a cajun mindennél nagyobb hatással lenne rá –, felébreszti a gyilkos énemet. Szóval a fiú visszatért az életébe? Most már tudom, miért nem lehet a segédem. Miért van az, hogy a Jackson Deveaux-féle rosszfiúk vonzzák az Evie-féle lányokat? Már gimis koromban is így volt. Én egyetlen dolgot kaptam a csinos lányoktól: kinevettek, amikor feldagadt szájjal, vagy új foltokkal jelentem meg az osztályban. Olyasmiért vetettek meg, amiről nem tehettem. Emlékeztetem magam, hogy azóta kezelésbe vettem a szüleimet, és nem kell aggódnom amiatt, hogy nem figyelnek rám a lányok. Rabul ejtettem a szép lányokból álló közönségemet. Igen, Arthur manapság minden lányt megkap. A pincében tartom őket. Alig bírom ki, hogy ne kezdjek kuncogni, végül mégis azt mondom: – Mesélj anyádról! A hangom kedves és érdeklődő, bár magamban azt gondolom: „Ha a rosszfiúkat szereted, kislány, hát most megtaláltad a legrosszabbat.”

– Elmesélem, mi történt – mondja zavart pillantások közepette. – De Arthur – folytatja olyan édes vontatottsággal, amitől kalapálni kezd a szívem –, a figyelmeztetés még érvényben van.

15 A VILLANÁS UTÁNI 214. NAP STERLING, LOUISIANA

E

LJÖTT AZ IDŐ.

Egyik kezemben egy kancsó víz volt, a másikban tiszta kötszert szorongattam. Mégis haboztam, mert féltem a rám váró látványtól. És utáltam magam a gyávaságomért. A hangok, amelyek űztek – folyamatosan ismételve kusza fenyegetéseiket –, mély, elviselhető bizsergéssé csillapodtak. Mintha hagyták volna, hogy a következő húsz percben együtt szenvedjek anyámmal. Nem vonták el a figyelmemet, nem szakítottak félbe. – Szemetek! – motyogtam. – Rohadjatok meg a pokolban, ahányan csak vagytok. Nagy levegő be. Ki. Hadd szóljon! Élénk tekintettel besiklottam anya besötétített szobájába, és letettem a kancsót az öltözőszekrényén lévő mosdótál mellé. – Jó reggelt! Hogy vagy? Egy napsugár tűzött be a törött zsalun, megvilágítva az arcát. Nagyon kicsinek tűnt a nagy baldachinos ágyban, csak árnyéka volt a Villanás előtti önmagának. Sovány arca jóval sápadtabb volt, mint tegnap.

Ha valóban belső sérülése volt, mint gondolta, az azt jelentette, hogy még több vér gyűlt össze a kötés alatti kocsonyás sebeiben. – Kicserélhetem a kötéseidet? Ha elsírom magam a látványtól, egy életre meggyűlölöm magam. Ha egy picit is elbizonytalanodom… Amikor leültem mellé az ágyra, felemelte a kezét, hogy a tenyerébe vegye az arcomat. – Te hogy vagy, kicsim? Majdnem megremegett az alsó ajkam. Annyira szerettem volna elmondani anyának, mi minden történik velem! Legalább tucatnyi hangot hallok a fejemben. Alvás közben rémálmok gyötörnek. Kifogyóban van az élelmiszerkészletünk. Még most is reszketek, nehogy kirohanjak a szobádból, és ordítani kezdjek kétségbeesésemben. A lovunk nemsokára éhen hal. Te egyre rosszabbul vagy. Haldokolsz? Inkább azt mondtam: – Hogy vagyok? Remekül. Ma zöldborsólevesnap van – az előadásomat nem vette be senki, mégis eltökélt szándékom volt, hogy kitartok. – Lássuk, miből élünk! Átvetettem a karjait a vállamon, gyengéden ülő helyzetbe emeltem, és közben megigazítottam a párnákat a háta mögött. Verejtékezni kezdett az arca – az erőlködéstől, nehogy feljajduljon a fájdalomtól? Mindketten szerepet játszottunk. És ami még rosszabb, ezzel mindketten tisztában voltunk. Nekiálltam letekerni a kötést. Az anyag nyirkos volt az izzadságtól. Amióta megtámadták, minden reggel kicseréltem a kötését. Egy hete kilovagolt, hogy megnézze a halott szomszédjaink kútjait. Az egyik vízpumpánk homokot köpött, és olyan hangja volt, mint a szívószálnak az üres turmixos pohár alján. Anya úgy döntött, körülnéz. Egyedül indult útnak kora reggel, amikor még aludtam. Hagyott egy cetlit. Az üzenetben az állt, hogy Allegra már őt is alig bírja el, nemhogy kettőnket, és biztosított róla, hogy a zsákosok nem szeretik a napfényt, nem kell aggódnom. Amíg volt nála só, és alkonyat előtt hazaért, biztonságban volt.

Egyikünk sem látott a valóságban zsákost, csak a képeimen. Eleinte rettegtem, hogy lerohannak minket, de hónapok teltek el anélkül, hogy eggyel is találkoztunk volna. Így az üzenetét olvasva sem estem pánikba. Úgy döntöttem, kitakarítom a házat, hogy elfoglaljam magam. Nem bírtam elviselni a mindent belepő hamut, és rosszul lettem a gondolattól, hogy esetleg belélegzem valakinek a hamvait. Amíg takarítottam, anya kilométerekre járt, és belebotlott három zsákosba egy szivattyúházban. Kettő épp a kútfőt nyalogatta, a harmadik pedig az ajtó elé állt. Kiütötte a sót a kezéből. Anya nekirontott, kilökte a napra, és mindketten legurultak a betonlépcsőn. Az első kötést leszedve eszembe jutott, mennyire elámultam a bátorságán. A faszacsaj Karennek sikerült hazajutnia egyetlen harapás nélkül, csak pár zúzódás lett a bordáján. Legalábbis ezt hittük. Jött a kötés második rétege. Igazi idiótaként az jutott az eszembe, hogy a támadás talán jót tett neki, és visszahozza a tökös énjét. Harmadik réteg. Ez a feladat olyan vizsga elé állított, amire nem voltam felkészülve. Honnan jött ez a gondolat? Szégyelld magad, Evie! Szégyelld! Magad! Az utolsó réteg. Fel ne merj szisszenni a látványtól! Ne tartsd benn a levegőt! Nyugodj meg! Tégy úgy, mintha javult volna az állapota! Levettem a kötést. Összeszorítottam az ajkaimat, nehogy elhányjam magam. Nyeld vissza, te gyáva, reszkető kezű hülye! Rettenetes volt a sebe. A sérülése eleinte csak néhány horzsolásnak tűnt, nem levedzett. Most olyan volt, mint egy hatalmas vérhólyag, ami bármelyik pillanatban kifakadhat. Mintha egy daganat nőtt volna ki az oldalából. A kötés egyáltalán nem használt, csakis én lettem tőle jobban – mert elhitette velem, hogy javíthat a helyzeten. – Valamivel… jobb – nyögtem. – Komolyan.

Reszketeg lábakon odamentem a kancsóhoz és az edényhez, amiket régebben dísztárgynak használtam. Most újra eredeti funkciójukat töltötték be. Benedvesítettem egy rongydarabot, hogy lemossam a sebét. Próbáltam összeszedni magam, ahogy a szoba tükrében néztem magam. Ez a hely is csak árnyéka volt önmagának. A kékes krémszínű tapéta, a vastag selyemfüggönyök és a baldachinos ágy csipkéje mindmind szürkéssé fakult. A hamu, minden igyekezetem ellenére, továbbra is beette magát mindenbe, és mindenünket ellepte. Rétegről rétegre lassan eltörölt mindent, amit ismertünk, akik voltunk. Hirtelen feleszméltem, és anya szemébe néztem. Te jó ég, végig figyelt engem. Szégyelld magad, Evie! Vajon észrevette a tehetetlen kétségbeesésemet? Hát persze – szemei megteltek könnyel. De nem mondott semmit, tovább játszotta a szerepét. – Megmosdatlak – csattantam fel élénken, mert elhatároztam, hogy nem leszek tehetetlen. Hiszen az egyet jelent a haszontalansággal, nem? Pontosan ezt mondta rám az a cajun fiú is. Bonne à rien. Haszontalan. Anyát mosdatva rádöbbentem, hogy igaza volt. Nem tudtam főzni, varrni, szerelni, vadászni. Ügyetlen és szakszerűtlen gondozó voltam. Nem volt még ennél megfelelőbb idő a hasznosságra az egész emberiség történetében. De ez nem tarthatott sokáig… Úgyhogy miután befejeztem a mosdatást, és a legjobb tudásom szerint új kötést tettem anyára, kijelentettem: – Ma elmegyek, és keresek neked egy orvost. – Ezzel az erővel azt is mondhattam volna, hogy elmegyek, és keresek internet-hozzáférést. Vagy egy szivárványt. – Ha tempósan lovagolok, még alkonyat előtt eljuthatok a következő településre. Már a gondolat is felvillanyozott, hogy elhagyom ezt a helyet, és kilépek a világba. Aztán bűntudatom támadt. Mégis hogy örülhetek annak, hogy itt hagyom anyát? Ennyire kétségbeesetten el akartam menekülni a Haven-ház nyomorúságától?

Amikor csak rám tört a szinte mindent elsöprő vágy, hogy elmenjek, rögtön meg is ijedtem, hogy voltaképpen gyáva vagyok. Vagy lehet, hogy másról volt szó? Lehet, hogy tényleg elkezdődött valami a Véggel, a világ végével? Mit meg nem adtam volna a válaszért! Mivel nem szedtem a gyógyszereimet, egyre több részletre emlékeztem a nagyival töltött utolsó utunkról. De az apró foszlányok nem álltak össze egy egésszé. Emlékszem, arra kért, vegyem ki a táskájából a tarot-paklit, és nézzem meg a Nagy Arkánumot. Emlékszem a táskája illatára – gyümölcsös rágógumi és gardénia kézkrém. A lapokat nézegetve olyan nagynak éreztem magamat… – Mégis mekkora az esélye, hogy találsz orvost, Evie? – kérdezte anya. – De ha mégis, úgysem lesz nála semmi, ami meggyógyítana. Légy realista! – mondta. Tényleg erőtlenebb volt a hangja, mint tegnap? – És hogy gondolod azt a tempós lovaglást? Múlt héten Allegra már lépésben is majdnem összeesett. Nem jutna messzire. Talán azt hitte, hogy tétlenül ülök majd, és keresztrejtvényt fejtek? Legutóbb sem vezetett túl sok jóra, amikor tétlenül üldögéltem. Lehet, hogy a látomásaim segíthettek volna megmenteni a barátainkat és a szeretteinket… Egyetlen hasznuk volt a hangoknak: nem hagyták, hogy a múlton rágódjak, és azon, hogy mi lett volna, ha. Több mint egy tucat fiatal beszélt a fejemben, ugyanolyan rejtélyesen, ahogy Matthew. Ma reggel is a fejemben lármáztak, amikor anyának reggelit készítettem (bár tudtam, hogy úgysem eszi meg). Agyonnyom a Bűnök Súlya. Vörös fog és karom. Szeretni fogunk. A magunk módján. – Evie! – szólalt meg anya. – Szeretném, ha szépen felöltöznél, és átvinnél egy kosár konzervet Mr. Abernathynek. A körzet egykori sintérének? – Egy kosárral? Szerinted mik vagyunk mi? Gazdagok? Egy konzervekkel teli pince, ami évekig kitart majd? Legfeljebb pár hétig elegendő élelmünk maradt, és így is állandóan éhesek voltunk. – Tedd meg a kedvemért, kicsim! Enyhíts az aggodalmamon! – Az anyám kerítőt játszik, és odavet egy ötvenéves sintérnek? – kérdeztem tettetett riadalommal.

– Csak harminc körüli. És már özvegy. – Te most komolyan beszélsz? Az egykor oly független anyám most egy férfi könyörületességére bízna? A nő, aki egykor férfi gazdák egész hadával vette fel a versenyt – és szárnyalta túl őket –, azt tervezte, hogy felajánlja a lányát. Ne üvölts! Őrizd meg a hidegvéred! – De miért állnánk meg egy kosár konzervnél, anya? Szerinted nem lenne illendőbb egy tizennégy éves kislányt vinni neki, akit aztán feleségül vehet? – Ő az egyik utolsó ember Sterlingben, szívem. Odakint feltámadt a szél, megcibálta a bezsaluzott ablakokat, és addig rázta a Haven-házat, amíg az nyikorogni-recsegni nem kezdett. Amikor a szél felkavarta a hamut, eltakarva ezzel a napot, lehűlt a hőmérséklet. Gyorsan betakartam anyát még egy takaróval. – Akkor talán neked kéne randiznod Abernathyvel. – Negyvenegy éves vagyok, és a jelenlegi állapotomban nem mennék sokra a pasikkal. Evie, mi lesz, ha történik velem valami? Mihez kezdesz akkor? – kérdezte, ki tudja, hányadszor a támadás óta. – Nem lesz senki, aki gondoskodik rólad, aki megvéd. Beleőrülök, ha arra gondolok, hogy magadra maradsz itt. – Már megkértelek, hogy ne beszéljünk erről! Pár napja azt mondtad, jobban vagy. Most meg úgy teszel, mintha legalábbis a sorsodra kellene hagynom téged egy tengerben hánykolódó jéghegyen, vagy mi. Sóhajtott, és azon nyomban elkezdett köhögni. A roham elmúltával adtam neki egy pohár vizet, és magamban megjegyeztem, hogy amint elcsendesedik a szél, ki kell mennem a szivattyúhoz. – Jaj, Evie! Mit tennél? – kérdezte ismét. Mélyen a szemébe néztem, mert azt akartam, hogy higgyen a szavaimnak. – Ez nem fog megtörténni, anya – mondtam. Ha kimegyek ebből a szobából, az első utam az istállóba vezet, határoztam el. Ha Allegra felnyergelhető állapotban van, elmegyek, és keresek egy orvost. – Te csak koncentrálj a gyógyulásra, az aggodalmaskodást pedig hagyd meg nekem! Adtam egy puszit a homlokára. – Megyek, befejezem a robbanócsapdát.

Ez hihető hazugság volt. Bár a Villanás óta senki nem hatolt be Havenbe – sőt, még látogatónk sem volt –, nagy gondot fordítottam arra, hogy biztonságossá tegyem a házunkat. Anya aggódva nézett rám. – De Evie, az nagyon veszélyes, és te… te… – Kétbalkezes vagyok? Egy képekkel illusztrált használati útmutatóval még én is elboldogulok. – És a vihar? A hamu undorító volt, de kezelhető. Fogtam a kendőmet, és a nyakamról az arcomra húztam, aztán a kezemből fegyvert formáztam, mintha bandita lennék. Anya mosolygott, de nem nevetett. – Pihenj! – mondtam neki. – Majd hozom az ebédedet. – Ne feledd a sót! – kiáltotta utánam gyengén. Amint egyedül voltam, azonnal lehervadt a mosolyom. Fogytán volt az élelmünk, a szerencsénk, az időnk. A szobámban felvettem a túlméretezett napszemüvegemet és egy kapucnis pulóvert, és a hátamra kötöttem a vadászpuskámat. Ezzel és a sóval készültem fel a rosszfiúk és a zsákosok ellen. A só a zombik elriasztásához kellett – már ha hittünk annak a néhány csavargónak, akik az elmúlt hónapokban átutaztak Sterlingen. Azt is mondták, hogy északon pestis pusztít, nyugaton állandóak a tüzek, délen a rabszolga-kereskedők uralják a nagyobb városokat, a keleti partszakaszt pedig a kannibálok. Az ilyen és ehhez hasonló elbeszélések hallatán hálás voltam, hogy itt lehettem Havenben – bár óriási késztetést éreztem, hogy valahol máshol legyek és mást csináljak. De mi lehet fontosabb annál, mint anyára vigyázni? Kinyitottam az ablakom hurrikánbiztos zsaluját, majd meglazítottam a létrát, és néztem, ahogy leereszkedik a ház oldalán. Ez az ablak volt a ház egyetlen bejárata. Korábban már bedeszkáztam az összes ajtót, és beszegeztem az összes zsalut a földszinten. Becsuktam magam mögött az ablakot, és lemásztam az imbolygó létrán a kavargó hamuba, mintha csak az átkozottak tornaóráján lennék. A kormos talaj megcsikordult a lábam alatt, ahogy leugrottam. Össze kellett görnyednem, különben elsodort volna a szél.

Egyetlen állandó jellemzője volt az új időjárásnak: soha nem esett az eső. A nap nagy részében szélvihar tombolt, és miután az elült, visszatért a felhő nélküli kék ég és a perzselő napsütés. Éjszaka teljes volt a csend. Nem ciripeltek a bogarak, nem zörögtek a levelek, nem susogtak a fák. Néma csend uralkodott. Néha dübörgés hallatszott a távolból. Amikor elhaladtam az egykor hatalmas haveni tölgyek maradványai mellett – amelyek most kicsavarodott, fekete csontváznak hatottak – lelassítottam, és végigsimítottam a kezem a málló törzseken. Mint mindig, most is belém nyilallt a fájdalom. Az életüket adták értünk, hogy megvédjenek minket. A Villanás előtti eső átitatta a Haven-ház és a csűr öreg deszkáit. Ennek és a tölgyeknek köszönhetően mindkettő megmaradt, miközben a környék faépületei szinte egytől egyig leégtek. Mondhatni áldás volt, hogy nem láttam pár méternél tovább. A ház körül legalább ott volt a fák maradványa. De az ültetvények… Teljesen elpusztult a hatmilliós seregem. Hangot hallottam, és meglepetten állapítottam meg, hogy egy halk kiáltás volt – az enyém. A csűrhöz érve éppen csak annyira nyitottam ki a dupla ajtót, hogy átpréseljem magam rajta, nehogy belekapjon a szél. Odabent levettem a kendőmet, és Allegra állásához mentem. Azt terveztem, hogy ráveszem, hogy elfogadja a nyerget, és kilovagolok. Sehol nem láttam a lovamat – csak amikor odaértem mellé, mert az oldalán feküdt. A bordái még jobban kilátszottak, mint hittem, légzése nehézkes volt. Alig bírta kinyitni a szemét, de azért megpróbálta, hogy köszönthessen. Vajon csodálkozott, miért nem vittem neki többé almát? Félt? Hogy hagyhattam volna tovább szenvedni? Kifejező szemei befordultak, és elvesztette az eszméletét. Nincs Allegra. Nincs orvos anyának. A feltörő dühömnek és frusztrációmnak valahogy utat kellett találnia. Hátravetettem a fejemet, és teli torokból üvöltöttem. És üvöltöttem. És üvöltöttem. Amikor a torkom már égett, mint a tűz, abbahagytam az üvöltést, és a hangokhoz fordultam. – Gyerünk! Ti jöttök! – támolyogtam körbe-körbe. – Még itt vagyok, kínozzatok! Ne fogjátok vissza magatokat!

Három különböző hang szólalt meg, egyszerre: – Nézz az égre, fentről csapok le! – Sólyomként figyellek! – Lakomát csapok a csontjaidból! Felismertem Ogen fülsértő sziszegését. Rájöttem, hogy a hangok legalább részben azokhoz az alakokhoz tartoznak, akikről látomásaim voltak. Eszembe jutott a szárnyas fiú, akit a buli éjszakáján láttam. Talán ő mondta, hogy „Sólyomként figyellek.” És a szikrázó, elektromos fiú? Övé lehetett a villámló dárda? Talán ő mondta ír akcentussal, hogy „Nézz az égre!” Korábban is láttam a két fiút, és egy elmosódott arcú íjászt, ahogy várnak. Most a fejemben voltak, másokkal együtt. Lehetséges, hogy valamelyikük valódi volt? Fiúk szárnnyal és villámló dárdával. Szarvat viselő teremtmények, mint Ogen. A Halál… A Villanás előtt nem voltam őrült. Na és azóta? Lejtőre kerültem. Addig löktek, amíg azt éreztem, hogy elesem. Lecsatoltam a puskámat, a falnak dőltem, és lecsúsztam a földre. Belevertem a fejemet a fába. Újra és újra. Az intézetben nem értettem, miért csinálják ezt a bentlakók – rettentő fájdalmasnak tűnt –, de most már tudtam. A fájdalom elvonta a figyelmemet a szenvedésemről. De a hangok ellen ez sem használt. Továbbra is úgy zümmögtek a fejemben, mint a darazsak. – Szeretni fogunk… lakomát csapok a csontjaidból… fentről csapok le! – Matthew! – kiáltottam. – Elviselem a migrént, csak gyere! Kérlek! Természetesen megváltozott a hozzáállásom Matthew és a többi vízióm irányába. Sóvárogtam a látogatásáért. Legutóbb azt magyarázta nekem: „Árt, amikor segít.” Hogy tudtam-e, mit jelentett ez? Nem, de egyszerűen örültem annak, ha Matthew a közelben van. Egy másik alkalommal csak úgy beugrott, és komoran azt mondta: „Te vagy az egyetlen barátom.” Most, hogy nem jelent meg, elfojtottam a csalódottságomat, utasítottam magam, hogy koncentráljak, és zárjam ki a hangokat.

Gondolj arra, mit kell tenned! Anya egyszer megkérdezte, megesszük-e Allegrát, ha reménytelenné válik a helyzet. Akkor azt gondoltam, így kellene feltenni helyesen a kérdést: „Képes lenne-e Evie a lova szemébe nézni, lelőni, majd lemészárolni?” Hamarosan kiderül. Ha Allegrát már nem tudjuk használni közlekedésre, akkor jó lesz… élelemnek. Anyának is biztosan jót tesz majd a több tápanyag. Ennél rosszabbul már nem is lehetett volna. Másképp már nem segíthettem rajta. Csak ha lemészárolom az én drága Allegrámat. Sírva a tenyerembe temettem az arcom, szememből patakzottak a könnyek. Keservesebben sírtam, mint a Villanást követő napon, amikor rájöttem, hogy csaknem mindenki meghalt a Földön. Fájdalom hasított a fejbőrömbe. Könny áztatta az arcomat – és a homlokomat? Lenéztem, és vércseppeket láttam a tenyeremen. – Basszus! Megvágtam a homlokomat az éles karmaimmal, és most vér borította az arcomat. Az államról lehulló cseppek átitatták a kendőmet. Vörös nyomot hagyva magam után megperdültem, hogy keressek valamit, ami nem poros, hogy letöröljem vele a sebeimet, de alig láttam valamit a véremen át. Őrjöngve töröltem a szememet, elvakított a vérzuhatag. A fejseb erősen vérzik, és nekem tíz volt belőle! Kötszer híján az átázott kendőmet borítottam az arcomra, rojtos szegélyét a vágásokra nyomva. Ledermedtem, amikor tőlem jobbra neszezést hallottam. Aztán a bal oldalamon is. Mozgást éreztem körülöttem, de túlságosan is rémült voltam ahhoz, hogy menekülőre fogjam, vagy letépjem magamról a véres kendőmet. Reszketve a puskám után nyúltam, a véres talajt tapogatva, és éreztem, hogy valamilyen élőlény a tenyeremhez ér. Egy patkány! Több patkány? Felkiáltottam, felugrottam, és a fenekemen landoltam, ahogy a kendőm után kaptam. A patkányok elevenen felfalnak a csűrben! A szemem fölé emeltem a karom, hogy végre lássak valamit.

Leesett az állam, elakadt a lélegzetem. – Te jó ég… – motyogtam magam elé. Növények. Mindenütt zöld hajtások jelentek meg körülöttem a porban. A zabszemek és a szénatörek kicsíráztak, ahol a vérem rájuk cseppent. Óvatosan felálltam. Olyan rég voltam már élő növény közelében. Majdnem meggyőztem magam arról, hogy a hozzájuk fűződő kapcsolatom csak hallucináció volt. A hangok próbálták elvonni a figyelmemet, de annyira lenyűgözött az új felfedezésem, hogy pár pillanatig sikerült lehalkítanom őket. Próbáltam magamhoz térni. A növények egy kósza fénysugár felé kúsztak. Valóságos ez az egész? Tétován hozzáérintettem az egyik hajtáshoz egy vércseppet. Magasabbra tört, és másodpercek alatt erős szárat növesztett a gyenge hajtásból. „Élet van a véredben” – mondta a Halál. Az agyam alig bírta felfogni a történteket. Szükségem volt… – Még több magra! Elindultam a ház felé, futottam a szélben. Mire beértem a konyhába, a karmaim visszahúzódtak, és a fejem sem vérzett, máris kezdtek begyógyulni a sebeim. A spájzban feltúrtam egy magokkal teli dobozt. Anyával gyűjtöttük őket, amikor még azt gondoltuk, magunk termesztünk majd élelmiszert. Persze nem sikerült. Ahogy másnak sem. De most… Olyan gyorsan cikáztak a gondolataim, amilyen hevesen kalapált a szívem. Volt egy terület a csűr hátsó felében, ahol beszakadt a tető, és látni lehetett az eget. Meg akartuk javítani, mert féltünk, hogy beázik. Egyszer sem jött eső. Csak nap, por és hamu. De ott termeszthetnék növényeket. Teleraktam a zsebeimet magokkal. Ha anya elegendő – és jó – táplálékot kap, biztosan javul az állapota. Hát persze! Azért nem gyógyult, mert legyengült az éhségtől. Hunyorogva néztem a csűr felé. Meg tudom csinálni. Még a lovunkat is felerősíthetem, és elmehetek orvosért. Fogytán az élelem, a szerencse és az idő? Meg kell ragadnom a lehetőséget. Élelmet termesztek, és időt nyerek. Egyetlen borotvapenge segítségével.

Egyébként mennyi vérre van szüksége egy lánynak?

16 A VILLANÁS UTÁNI 220. NAP

A

ZT HITTEM, EGY MOTOR HANGJÁT HALLOM.

Ezen a reggelen nem fújt a szél. Levelek, autók és állatok híján a csend súlyosabb volt, mint valaha. Lehetséges lenne? Ezen tűnődtem, miközben a vérveszteségtől legyengülve elhagytam a házat. A múlt heti felfedezésem óta megállás nélkül… termesztettem. A motor zaja felkavarta bennem a régi emlékeket, a kényelem és bőség korát, ami mintha ezer éve véget ért volna. Ha becsuktam a szemem, a robajt hallva szinte elhittem, hogy ismét a régi életemet élem. Szinte. A hamu kesernyés illata és a fejemben civakodó hangok nem hagyták. Csak önkívületi állapotban vagy, Evie. Nem volt semmiféle motor, ahogy repülőgépek sem voltak az égen. Igen, delírium. Sajnos, ilyen a vérgazdálkodók szakmai ártalma. Főleg, ha olyan bőséges a termés, mint az enyém. Azt hittem, enyhültek a tegnapi vércsapolás tünetei. De ha múltbéli dolgokról képzelgek, akkor nyilván nem. De most komolyan, plusz egy képzelt hang ide vagy oda? Csatlakozz a kórushoz, zúgj a többi hanggal együtt!

Továbbvonszoltam magam a csűr felé azzal az eltökélt szándékkal, hogy dolgozzam. Tiszta volt az ég. Nem lett volna szabad szépnek találnom a végtelen kékséget, de úgy tűnt, mintha minden erejével kárpótolni akarna a zöld hiánya miatt. Számomra olyan volt a kék ég, mint egy erőltetett mosoly… Eszembe jutott, amikor Brandon egyszer azt mondta, hogy a gondolatai köztem és a foci között váltakoznak. Nekem az életem váltakozott három különböző pálya között. Első Pálya. Reggel kicseréltem a kötést anya bordáján. Talán csak áltattam magam, de nem gondoltam, hogy rosszabbul nézne ki a sebe. Anya gondolatai mégis egyre ködösebbek voltak, és szinte egész nap aludt. Miután elrendeztem anyát, ebéd előtt még kimentem a csűrbe, és átálltam a Második Pályára. A termények elnémították a hangokat, és hosszú órákra visszaadták a józan eszemet. Ám ennek megvolt az ára. Harmadik Pálya. Amikor este egyedül feküdtem az ágyban, a hangok szinte kirobbantak. Mintha a szeretett növények begyömöszölték volna őket egy szénsavas üdítő dobozába, ami aztán addig rázkódott, amíg lerobbant a teteje. Amíg ki nem akartam tépni a hajamat. Ha valahogy mégis sikerült elaludnom a hangok mellett, a vörös boszorkányról álmodtam… Pár perce fejeztem be az Első Pályát. Hagytam anyát pihenni, miután jól kisírta magát. Minél rosszabb lett az egészségi állapota, annál zaklatottabbá vált. – Miért nem… hallgattam rátok? – zihálta. – Nagyi mondta, hogy különleges vagy, én pedig kinevettem. Miért nem hittem benne vagy benned… a két emberben, akiket a legjobban szeretek az egész világon? Bár ezen én is sokan gondolkodtam, inkább vigasztalni próbáltam, és azt mondogattam neki, hogy minden rendben lesz. A kiborulása után már tudtam, hogy nem fedhetem fel előtte az új képességemet. Napokig tipródtam, vajon hogyan érintené a „különleges” voltom újabb bizonyítéka? Még többet sírna? Újabb köhögőroham kapná el? Valóságos arculcsapás lenne ez annak a nőnek, aki bezáratott egy elmegyógyintézetbe. Úgy döntöttem, inkább hallgatok. Amikor jobban volt, adtam neki pár falat lédús sárgadinnyét és epret. Tegnap reggel azt motyogta:

– Ez biztos csak álom. Volt, hogy egyszerűen csak ecetes lébe tettem a zöldségeket, és azt mondtam neki, hogy a raktárban vagy a szomszédoknál találtam a spájzban. Hogy tudtam-e savanyítani? Á, dehogy! Egyszerűen kiettem az eredeti zöldségeket a befőttes üvegből, és beledobtam a lébe a frisseket. Kinyitottam a csűr ajtaján lévő lakatot. Bár sosem jöttek látogatók vagy betolakodók, elég paranoiás voltam ahhoz, hogy lakat alatt tartsam az értékes dolgokat. Odabent Allegra felnyerített. Kezdte visszanyerni az erejét, legalábbis már lábra állt. A kezdeti étvágytalanság után odaadóan elfogadta és megette a dinnyét. – Szia, kislány! Végigsimítottam a tenyeremmel a nyakát, megvakargattam az orrát. Két napot adtam még magunknak, mielőtt nekivágnánk az útnak. Ha túl hamar indulunk, még megölöm, és nem marad esély arra, hogy kerítsek egy orvost. Ha viszont túl későn, akkor… Ne is gondolj erre, Evie! A csűr végében bemásztam a beszakadt cserepek alá, és beléptem a kertembe. Levettem a kabátomat, feltűrtem a pulóverem ujját, elővettem a borotvapenge-készletet, és letörtem a legfelső darabot. Mély levegőt vettem, és végighúztam a pengét a könyököm felé tartó vastag ér mentén. Bárcsak látnának most az atlantai orvosok! Ja, valószínűleg azok az önelégült sarlatánok is mind hamuvá porladtak. Mintha tüzet élesztenék, úgy keltettem életre a sárgarépamagokat és krumplicsíraszemeket. Kicsepegtettem a véremet, és néztem, ahogy vékony hajtások bújnak ki a gabonaszemekből. De nagyon hamar szédülni kezdtem, és csontig hatoló hideget éreztem. Már értettem, miért suttogják a filmekben a vérveszteségtől haldokló szereplők, hogy „Fázom… nagyon fázom”. A test melege a vérrel együtt távozik. Sóhajtottam, amikor a sebeim gyógyulni kezdtek. Bár remegett a kezem, ismét megnyitottam a puha eret a pengével. Összerezzentem a fájdalomtól. Ahogy folyt ki a vérem, küzdöttem, hogy nyitva tartsam a szemem. Forogni kezdett velem a csűr, és fokozódott a hideg.

Delíriumba eshettem, mert megint meghallottam a képzeletbeli motor hangját, ahogy végigdübörög Haven kocsifelhajtóján. Vagy nem is képzeletbeli? Az első gondolatom az volt: lehet, hogy a cajun… életben van? Néha eszembe jutott Jackson, főleg, amikor átkoztam, hogy ellopta Mel mobilját – bár kétségeim voltak afelől, hogy ha fel is tudom hívni, időben visszaér-e Haven pincéjébe. Hogy őt okoltam-e Mel haláláért? Amikor elképzeltem, ahogy a barátnőm elhamvad a kocsijában, igen. Ez sokkal kevésbé fájt, mintha magam okoltam volna az elkövetett hibákért – hogy nem tártam fel anya előtt az igazságot, hogy nem hittem a saját józan eszemben, és hogy nem figyelmeztettem az embereket. Hogy nem mondtam: „Figyelj csak, Mel, ma este itt maradsz!” A motor egyre közelebb ért. Mindegy, ki volt az, el kellett tüntetnem a vért, és magamhoz kellett vennem a vadászpuskámat. Letöröltem a karomat, majd lehúztam a pulóverem ujját. Fegyverrel a kezemben kiléptem a csűrből, és bezártam magam mögött az ajtót. A motoros észrevett, lelassított, majd megállt. Megdöntötte a bukósisakját. Fekete bőrkabátot, kopott farmert és bakancsot viselt. Jókora számszeríj volt a hátára kötve. Megismertem a termetéről, a széles válláról. Csaknem leesett az állam a döbbenettől. Jackson Deveaux. Életben volt. Meginogtam, mintha megmozdult volna alattam a föld. Aztán a homlokomat ráncoltam. Tényleg dübörgött a föld. Leparkolt, leállította a motort. Amikor levette a bukósisakot, megállapítottam, hogy koromfekete haja hosszabb lett, és az arca már nem volt annyira napbarnított. A szemei még mindig élénk szürkék voltak, de fekete karikák éktelenkedtek körülöttük. Fáradtnak tűnt. És a vonásai megkeményedtek, ami korábban nem volt jellemző. Nem tudtam eldönteni, mit érzek, hogy viszontláthatom. Az én szememben ő gazember volt. Ugyanakkor a volt osztálytársam – még

ha csak rövid ideig is. Hát nem arra vágytam, hogy találkozzam végre egy korombelivel? És ő fizikailag is jelen volt. Annyira szerettem volna beszélni valakivel, hogy még Jackson jelenlétét is elviseltem? Hosszú másodpercekig néztük egymást. Alaposan végigmért, pont úgy, mint az első találkozásunkkor. Nagyon megváltoztam. A tökéletes frizurájú vezérszurkolóból egy rakás szerencsétlenség lett. A ruhám lyukas és pecsétes, a hajam zilált volt. És bizonyára halálsápadt voltam. – De’pouille – mondta azon a mély hangján, amire tisztán emlékeztem. Ledermedtem. „De’pouille” nagyjából azt jelenti cajun nyelven, hogy „kész katasztrófa”. Idejön és nekiáll sértegetni? A legutolsó találkozásunk után? Mintha nem lenne így is elég bajom! – Tudhattam volna, hogy életben maradtál! Leszállt a motorról, majd nekidőlt. – Mégis miért, Evangeline? – A hüllők és a férgek egész jól megúszták – mondtam olyan hangon, mintha be lennék szívva. Megráztam magam, és kényszerítettem magam, hogy a szemem nyíljon tágra. – Látom, nem változtál semmit. Továbbra is haszontalan vagy. – Te is a régi vagy: egy faragatlan társadalmon kívüli. – Kissé cagou-nak tűnsz. Sápadt az arcod. Elkaptad a pestist? Nem, csak kertészkedtem. Ami vért, verítéket és könnyeket kíván. Majdnem felnevettem, de végül a számra tapasztottam a kezem. – Mit akarsz? – Texasba tartok. És beugrottam egy kis barterre – felelte. Lehúzta a kabátja cipzárját, és kivette a zsebéből a flaskáját. – Azt beszélik Sterlingben, hogy van élelmetek. Úgy tűnik, jól elvagytok itt kettesben az anyáddal. Jól elvagyunk? Hát ez meg mit akart jelenteni? Nem tudtam gondolkodni. Még a napon állva is úgy fáztam, hogy majdnem vacogtak a fogaim. – Te meg miről beszélsz? – Tudtad, mi fog történni, nem igaz? Biztos vagyok benne, hogy felkészültél rá. Ezért van még élelmetek.

„Felkészültem”? Egyre erősebben szédültem. – Ha van élelmünk, az csak annak köszönhető, hogy portyáztunk, amíg mások imádkoztak. Feltámadt a szél, egyre jobban fáztam. – Részletesen lerajzoltad a Villanást. Honnan tudtad? Látomásod volt? Megálmodtad? Ezt csináltad az iskolában is. Hadd higgyen Jackson, amit akar, úgysem volt már jelentősége. Hunyorogva nézett rám. – Nem csoda, hogy vissza akartad kapni a vázlatfüzetedet, hiszen benne volt az apokalipszis forgatókönyve. Előbb láttam zsákosokat a rajzaidon, mint a való életben. Az egyik rajzodon éjszaka sütött a nap, mielőtt a valóságban is megtörtént. Kösz a figyelmeztetést! – Úgysem hittél volna nekem! Még én sem hittem, hogy a rajzaim valóra válnak! – kiabáltam, ahogy kibuggyant belőlem az elmúlt hetekhónapok minden frusztrációja. – Azt hittem, megbolondultam! Ahogy mindenki más, aki tudott a rajzokról! – folytattam, de csak szenvtelenül állt ott tovább. – Elmondom, mennyire voltam felkészülve! Annyira, hogy a barátomból és a családjából egy kupac hamu maradt! Az összes barátom meghalt! És Mel… – csuklott el a hangom –, aki mintha a testvérem lett volna, egyedül halt meg, mindössze néhány kilométerre a házunktól! Kemény tekintete mintha valamelyest enyhült volna. – Téged okollak a haláláért! – kiáltottam. – Mi a francot tettem? – Amikor megláttam a fényeket, rájöttem, mi történik. Hogy a dolgok, amiket látok, valóban léteznek. Fel akartam hívni Melt, hogy jöjjön vissza hozzánk. De nem volt nála a telefonja! – Nem én loptam el a mobilját. – Csak feltartottál, amíg Lionel megtette. – Ha ő volt az, megfizetett érte. Meghalt, akárcsak Mel. – Te ugyanolyan hibás vagy! A homlokomra tettem a kezem, nem akartam folytatni a vitát. Nem akartam Jacksonra fecsérelni az időt. Hacsak… – Találkoztál idefelé jövet orvossal, bármilyennel? – Miért akarod tudni? Beteg vagy? Vagy a mère-ed? Beszélnek eztazt a városban.

– Csak válaszolj a kérdésemre! Ide tudsz hozni egy orvost? Van értékes holmink, ami megérné az utat. – Non. Ez… lehetetlenség. – Ez az egyetlen, ami szóba jöhet egy cseréhez, Jackson. Ha nem tudsz orvost keríteni, menj el! – mondtam imbolyogva. – Azt sem tudod, mit ajánlanék fel. – Nem kell semmi, nincs szükségem semmire, csakis egy orvosra. – És mi van azzal, amire nekem van szükségem? Mi van, ha elveszem, ami kell? Megrémültem. Nem mehet anya közelébe. Annyira kiszolgáltatottak voltunk! Kibiztosítottam a puskámat. Mintha mi sem történt volna, belekortyolt a flaskájába. – Lőni is tudsz vele? Egek, mennyire feldühített! – Azt mondtam, menj el! – felemeltem a puskát. Zsebre tette a laposüvegét, és leszállt a motorról. – Ne fogd rám azt az izét! – szólalt meg, és elindult felém. Láttam a szemében a fenyegetést, amivel azt a részeg férfit is méregette. Ez még fájni fog. Megijedtem. Amitől csak még őrültebb lettem. Egy töltött vadászpuskával céloztam a fejére. Nem tudhatta, hogy még a csűr oldalát sem találnám el. – Ezt kapd ki, Jackson! Harapós a kiscsaj, és van foga! Olyan gyorsan mozgott, hogy nem láttam tisztán. Kiütötte a puskát a kezemből. Egyetlen aprócska mozdulat, elsült a fegyver. Ahogy visszaütött, telibe talált. Láttam, hogy odaugrik értem, de már késő volt, és a következő pillanatban nekicsapódtam a földnek. A látásom elhomályosult, amikor leguggolt mellém. Sajgott a tarkóm. – Életben maradsz, te coo-yôn. Hát nem jobb így, hogy félretettük ezt az izét? Lecsukódott a szemem. Sötétség.

17 A

VÖRÖS BOSZORKÁNY EGY EMELVÉNYEN ÁLLT,

ami a homályos

alakokból álló tömeg fölé magasodott. Falubéliek. Mindannyian leborultak előtte. Agresszió sistergett az ereiben, ahogy szemügyre vette őket. Mindegyiküket elpusztítaná mérhetetlen haragjában. Karomban végződő kezét a tiszta, reggeli ég felé emelte, és felszólította a növényeket, hogy eresszék ki a töviseiket. Aztán egyetlen kiáltással tornádót robbantott ki belőlük. Mint egy méhraj, úgy közeledett a fergeteg az áldozatához. Az emberek félrelökték és összetaposták egymást, hogy elmeneküljenek. Mindhiába. A hegyes tövisek belecsapódtak az emberek arcába, letépve orrukat, ajkukat. Centiméterről centiméterre nyúzták le a húst a testükről. Ömlött a vér, cafatok borították a földet. Egy nőnek a fejéről leszakadt a bőr. Gyönyörű fekete haja tovaúszott a kavargó szélben… A förgeteg egyre vadabbul kaszabolta őket. Az emberek bőr nélkül is meglepően sokáig maradtak életben, a boszorkány legnagyobb örömére. Élvezettel kacagott, ahogy az emberek egyhelyben vonaglottak, és egyre jobban összekenték magukat a saját maradványaikkal… Az ágyamban tértem magamhoz.

Pislogtam a szobámat elárasztó erős fénytől, reszkettem a legutóbbi rémálmomtól. A tekintetem a három égő gyertyára szegeződött. Három gyertya? Soha nem voltam ilyen pazarló. Visszahőköltem, amikor megláttam egy alak homályos körvonalait. A szemem lassan hozzászokott a fényhez. Jackson a szobámban volt! Még soha nem volt fiú a szobámban, nemhogy ez. A számszeríja még mindig a hátára volt csatolva. A kezében még egy gyertyát tartott. Amíg azon igyekeztem, hogy elhessegessem a rémálmom maradványait, és összerakjam magamban a történteket – hogyan kerültem ágyba? mit keresett Jackson a szobámban? –, úgy tettem, mintha aludnék. Jackson úgy járkált a szobámban, mintha az ő otthonában lennénk. Megnézte a falra festett viharfelhőket, benézett a gardróbomba, szemügyre vette a díjaimat és a képeimet. Átlapozta a vázlatfüzeteimet – mind üres volt. Mostanában nem foglalkoztatott a rajzolás. A hangok miatt képtelen voltam sokáig egy helyben ülni. És az elmém már helyrehozhatatlanul megbomlott. Mintha nem bírt volna ellenállni, Jackson visszatért a falfestményhez. Végigsimította az ujjait a felhőkön a gyertyák fényében. A pislákoló fény az alkarján éktelenkedő hatalmas seben játszott. Felismertem: akkor szerezte, amikor az a részeg férfi a csontjáig megvágta az üveggel. Láttam, milyen brutalitás lakozik ebben a fiúban – csaknem agyonvert valakit a szemem láttára. A festményemet mégis gyengéden érintette meg, szinte áhítattal. Úgy éreztem, mintha leskelődnék. Mintha nem lett volna szabad látnom ezeket a pillanatokat. Annyira… bensőségesek voltak. Amikor megérintette a nádat, esküszöm, éreztem, ahogy átérzi az ültetvény fájdalmát és eső utáni sóvárgását. Hirtelen leengedte a karját, és anélkül, hogy megfordult volna, így szólt: – Szóval itt nőtt fel Evangeline Greene.

– Mit keresel a szobámban? Hogyan kerültem ágyba? Rám nézett, de nem felelt a kérdéseimre. – Nem túl nagy neked az a gardrób? Elpirultam, mert eszembe jutott, hogy neki még saját szobája sem volt. Kihúzta az öltözőszekrényem legfelső fiókját. – Mégis mennyi szalagja és bebinje lehet egy lánynak? – kérdezte, majd felhúzta a szemöldökét, és kivett egy rózsaszín Victoria’s Secret melltartót a következő fiókból. – Erre emlékszem. – Azonnal tedd vissza a helyére! – sziszegtem. – Finom darab – mondta vigyorogva, de nem tette vissza. – Hogyan igazodsz el a holmid között? Nekem aztán nem kéne ennyi minden. Nem tudnám fejben tartani, minek hol a helye. Magam előtt láttam az otthonát, csekélyke tulajdonát, azt a pár könyvet – a Robinson Crusoe gyűrött példányát a kanapé mellett, ahol aludt. – Gazdagabb voltál, mint hittem. Gazdag? Ezt meg miért hozta fel? Aztán beugrott, hogy Jackson tolvaj volt – és nemrég arcátlan módon közölte, hogy ellopja a készleteinket! – Hol van az anyám? – Issza a teát, amit készítettem neki, és az egyik utolsó keleti újságot olvasgatja. – Ha bántod vagy felzaklatod, megfizetsz! – Bántom? Amikor megláttam, épp megpróbált lebotorkálni a lépcsőn, miután halálra rémült a lövéstől. – Te jó ég! – Ne aggódj, felvonszoltalak a létrán, és elsimítottam a helyzetet – mondta, majd összevonta a szemöldökét. – Sokkal könnyebb vagy, mint gondoltam. Mindegy, elmondtam neki, hogy véletlenül lőttél rám, ami cseppet sem lepte meg, aztán megmutattam neki, hogy elveszítetted az eszméletedet. – Anya! – kiáltottam. Már épp lerúgtam volna magamról az ágytakarót, hogy berohanjak a szobájába, amikor visszakiabált. – Itt vagyok, kicsim! A hangjából ítélve jól volt, sőt, jobban, mint eddig.

A megkönnyebbülésem rövid ideig tartott, mert észrevettem, hogy Jackson a fedetlen lábamat bámulja. Felháborodva húztam magamra a takarót. Miért nem volt rajtam farmer és bakancs? Levettem volna? Vagy talán Jackson? Csak nem… Ó, de igen. Felszisszentem. – Levetkőztettél? Jackson unott pillantást vetett rám. – Részben. Kapkodva néztem körül a szobában. – Hol van a puskám? – Eltettem, mielőtt lepuffantanál valakit. Ügyes voltál a létrával és az ajtókkal, de nem vagy egy mesterlövész. Míg a legaljasabb és legszemetebb sértésen gondolkodtam, Jackson becsukta a szobám ajtaját. Tágra nyílt a szemem. – Te meg mit művelsz? Válasz helyett kényelmesen lecsatolta a számszeríját, leült mellém az ágyra, és nekidőlt a fejtámlának. És semmit sem tehettem ellene. Felháborodva a matrac másik végébe húzódtam. Sokkal nagyobb volt, mint amire emlékeztem, elfoglalta az ágy nagy részét. – Soha nem bántanám a mère-edet, ugye tudod? Nem ártott nekem. Nem úgy, mint a kőszívű lánya. Miért, én mit tettem? Ő lopott tőlem és a barátaimtól, ő üvöltözött velem az esőben. – Non, Karennel szépen elbeszélgettünk. – Karen? – kérdeztem. Már keresztnéven szólították egymást? Mennyi ideig voltam eszméletlen? – Ő nem hagyná, hogy csak úgy császkálj az otthonunkban! – csattantam fel, aztán észrevettem, hogy a haja vizes, a fekete pólója és kopott farmere pedig tiszta. – Vagy ha mégis, akkor sem lett volna szabad. Nem ismer téged. – Elmeséltem neki, hogy egy töriórára jártunk a suliban – mondta, majd gonosz vigyorral hozzátette: – És azt is, hogy jártál nálunk, és találkoztál az anyámmal. Nyeltem egyet, ahogy eszembe jutott az az éjszaka, és ahogy a puszta említésétől is megtelt a hangja haraggal. Mintha azt várta volna tőlem, hogy mondok valamit a történtekkel kapcsolatban. Amikor nem tettem, így folytatta:

– Ezek után Karennek nem volt ellenére, hogy maradjak. Megmarkoltam az ágytakarót. – Nem kérek bocsánatot, amiért elmentem a házatokhoz azon az estén. Nem volt jogod elvenni a vázlatfüzetemet! – Nem szeretem a megoldatlan rejtélyeket. Nem mutattad meg a rajzaidat, ezért megkértem Lionelt, hogy vegye kölcsön. – A tartalmát ismerve igazán megérthetnéd, miért akartam visszakapni. – Mióta vannak látomásaid? Aggasztott a kérdése. – Én nem… hogy beszélhetsz ilyesmiről ennyire… nyugodtan? – Az egyik unokatestvérem kiolvasta a jövőt kávézaccból. A nagyanyám megjósolta a hurrikánokat, akár egy hónappal korábban. Úgy tűnt, Louisianában mindenki ismert valakit, akinek látomásai voltak. – Nem beszélek veled erről. – Nem számít. Anyád mondott ezt-azt. Vajon azt is elmondta, hogy a nagyanyám a tarot megszállottja volt, és azt hitte, én fogom megmenteni a világot? Jó munkát végzek, nagyi! – Egész pontosan mit? – Hogy kedves, bájos és jópofa lány vagy – mondta szúrós tekintettel. – Én nem ilyennek látlak. – El kell menned Havenből. Most – mondtam. Na és ha látta, mi van a csűrben? – Nem látunk itt szívesen. – Karen nem ért egyet ezzel – mondta gúnyosan mosolyogva. – Nem hinném, hogy azután is szívesen lát, ha elmondom neki, hogy levetkőztettél. – Akkor csak részben látna szívesen. Okostojás. – Itt az ideje, hogy komolyra fordítsuk a szót, Evangeline. Nem csak üzletelni jöttem ide, hanem azért, hogy figyelmeztesselek. – Mire? – Két-három napon belül ideér egy csapat fickó. Egy hadsereg. Háromezer fős. – Na és akkor mi van? – kérdeztem, aztán hirtelen nagyot dobbant a szívem. – Biztos van orvosuk!

– Látom, forognak a fogaskerekek, de ki kell ábrándítsalak. Ez a Délkelet serege. Nem az történik majd, amire számítasz. – Honnan tudod? – A louisianai milíciában voltam. – Akkor lássuk, jól értem-e! Beléptél a milíciába. Még mindig történnek hadműveletek. Te mégis itt vagy. Ezek szerint dezertőr vagy? Szégyenkezés nélkül bólintott. – Amikor az egységemet átvette a sereg, új tábornokot kaptunk, akinek új célkitűzései voltak. – Egész pontosan mi? – A nők akaratukon kívüli besorozása – mondta kifejezéstelenül. – Ezt nem értem. Egy katona kiképzése… – elhallgattam az arckifejezése láttán. Tekintete óvatossá vált, még a kemény fickó külsején is átütött. Mi lehetett ekkora hatással erre a vad fiúra? Aztán elmotyogta a felfoghatatlant. – Nem katonának kellenek. – Értem. Miféle szörnyűségeknek lehetett odakint a tanúja? – Nincs senki, aki kiszabadíthatná őket, senki, aki visszacsaphatna. A hadsereg magába olvaszt minden szembejövő katonai egységet, átveszi felettük az irányítást. Texas a következő célpont. Azért megyek, hogy figyelmeztessem a helyi milíciát – mondta, majd elkomorodott. – Ilyesmi nem szerepelt a látomásaid között? – Ne beszélj úgy róluk, mintha… mintha… – Mintha valóságosak lennének? – kérdezte. – A hadsereg előtt vagyok, de a sarkamban vannak. Sterlingtől északra állomásoznak. Ha nem lesz vihar, akár már holnap ideérhetnek. Elhurcolnak titeket, ha itt maradtok anyáddal. – Miért hinnék neked? Lehet, hogy azért jönnek, hogy megmentsenek. A Villanás óta erre várunk. – Jönnek, Evie. Esküszöm – mondta. Megfogta a nyakában lógó láncot, és kihúzott egy koromfekete rózsafüzért a pólója alól. A szemek csillogtak a gyertyafényben. A hozzá tartozó különös kereszt kicsi volt, de díszes. – És istenre esküszöm, azt kívánod majd, bárcsak soha ne találkoztál volna velük. Majdnem… hittem neki. Megállapítottam magamban, hogy már láttam ezt a rózsafüzért, majd megkérdeztem:

– Említetted ezt anyámnak? – Bólintott. – És mit mondott? Az öklét nézte, és végigfuttatta az ujját egy sebhelyen. – Azt, hogy te döntöd el, mentek vagy maradtok. És ha úgy döntök, hogy egyszer és mindenkorra elmegyünk innen? El innen! Ki a világba, végre! Mint mindig, ezúttal is elfojtottam a késztetést. Feltámadt bennem a bűntudat. És különben is, miért lett volna az én döntésem? Soha nem hittem volna, hogy ennyire vágyom majd a vezető szerepre. – Még ha igazat is mondasz, akkor sem indulhatok vele útnak. Megsérült, és csak egy lesoványodott lovunk van. Hogyan menekíthetném el egy hadsereg elől? – Megkérhetsz, hogy segítsek. Vagy nem hagyja a büszkeséged? – Bármit hajlandó vagyok megtenni anya biztonságáért – mondtam mélyen a szemébe nézve. – Egy nagy hadseregnek vannak orvosai, talán még sebésze is. Lehet, hogy ebben a percben is éppen felénk tart. Nem teszem kockára az életét azzal, hogy elmenekülök az egyetlen ember elől, aki segíthet rajta. – Nem figyelsz rám, Evie… – Te nem figyelsz énrám – vágtam a szavába dühösen. – Azt mondtam, bármit. Hirtelen megértettem, mi késztette tavaly anyát arra, hogy megtegyen bármit, csak hogy jobban legyek. Persze én mindvégig csak arra tudtam gondolni, milyen szörnyű nekem az intézetben. Eszembe sem jutott, milyen rettenetesen érezhette magát, amiért bezáratta és otthagyta a lányát. – Csak azért mondod, mert fogalmad sincs, mit takar azoknak az embereknek a bármi – mondta. Úgy tűnt, folytatná a győzködésemet, de az arckifejezésem láttán meggondolta magát. – Tête dure – motyogta. Keményfejű. – Vacsora után folytatjuk. – Vacsora? – Hoztam aligátorhúst. Csak úgy olvad a szádban. Elnémultam. Utoljára két hónapja ettünk húst, amikor Allegra eltaposott egy csörgőkígyót. Talán a fehérje segíthet anyának a gyógyulásban. Jackson mintha olvasott volna a gondolataimban. – A mère-ednek jót tenne egy kiadós kaja.

Meggyőzött. Aztán eszembe jutott, hogy olyan a pince, mintha hálaadásra készülnénk. Vajon megtalálta a készleteimet? Savanyítanom kell a zöldségeket, hogy ne legyen annyira feltűnő. – Jól van, Evie, azzal a rengeteg friss zöldséggel főzhetünk belőle egy ragut. Basszus! Összeszorítottam az állkapcsomat, nem mondtam semmit. El fogja mondani anyának? Vagy már elmondta? – A csűrben meg ágyásokat találtam. Igazi, élő zöldségekkel. Megmagyaráznád, hogy kerültek oda? Egész délelőtt ezen agyaltam, de nem tudtam rájönni. – Betörtél a csűrbe? – Miután bezártad előttem az ajtaját? – kérdezte cajun lazasággal. – Mostanra már rájöhettél volna, hogy ha Evie Greene titkol előlem valamit, nem hagyom annyiban a dolgot. – Elmondtad anyának? – Leesett, hogy nem tud róla, és tartottam a számat. – Csak felizgatná magát. – Én nem fogom. Szóval, mesélj a te kis terméseidről! Felfested a faladra, aztán előcsalogatod a talajból? Van más képességed is a jövőbe látáson kívül? – Hagyd már abba! – Elmondtad valakinek, mit tartasz a csűrben? – Dehogyis! Mereven rám nézett azokkal a sötét, igéző szemeivel. – Soha ne mondd el senkinek! El sem tudod képzelni, mit meg nem tennének az emberek azokért a termésekért. Megértetted? Végigfutott a hideg a gerincemen. – De neked azért áruljam el, mi? – Tudnom kell, hogyan termeszted azokat a növényeket, Evangeline. Hunyorogva néztem rá. – Ezüst csengettyűkkel és kagylóhéjjal. Vérrel, rémálmokkal és szédüléssel, ebben a sorrendben. Elmosolyodott. – Te és a kis titkaid. Ó, peekôn, amikor már azt hiszem, ismerem minden titkodat, előállsz egy újabbal. Egy nap úgyis megtudom. En garde, cher. Ezt tekintsd figyelmeztetésnek!

18 N

EM HISZEM EL,

hogy csak úgy beengedted az otthonunkba! És engem meg se kérdeztél! – morogtam anyának, míg fésültem. „Szalonképes” megjelenést akart a főtt vacsora és az első vendégünk tiszteletére. Könyörgött, hogy öltözzek fel rendesen, és tiszteljem meg Jacksont a fáradozásáért – pedig anya felajánlotta neki az én segítségemet. Csak nevettem, de végül rám ripakodott: – Öltözz fel, Evie, vagy menj le, és tedd magad hasznossá! Anya parancsolgat? A kisebbik rosszat választottam, és felvettem egy szép ruhát, ami még mindig jó volt rám: egy Nanette Lepore darabot, amihez egy teli sarkú cipőt választottam. Még a gyémánt fülbevalómat is viseltem, és feltettem egy leheletnyi szájfényt. Belém hasított a fájdalom, amikor a nyakamra tettem a láncot, amit Brandtől kaptam a halála előtti éjszakán. – Hogyan beszélhettem volna veled Jackről? – kérdezte anya. – Hiszen eszméletlen voltál. – És az meg sem fordult a fejedben, hogy ő ütött ki? – Őszintén megmondom, Evie, hogy teljesen hihetőnek tartottam a magyarázatát. Csodálkozom, hogy nem lőtted le magadat. És különben is szimpatikusnak tartom. – Mit meséltél neki rólam? – kérdeztem. Befontam a haját, itt-ott kisimítottam egy-egy tincset. – Hogy különleges vagy. Hogy célod van a világban, és hogy segítségre van szükséged a teljesítéséhez.

Ez nem is volt annyira rossz. Melyik anya ne mondaná ezt a lányáról? – Kérlek, ne mondj neki mást! Ő nem az a kedves srác, akinek hiszed. Nem olyan, mint Brandon volt. Eszembe jutott, amikor utoljára láttam az első és egyetlen barátomat: mosolyogva indult csatába, hogy megmentsen a letartóztatástól. Azt kellett volna mondanom neki, szeretlek, de csak annyit tudtam kinyögni: „Te vagy a legjobb”. És a cajun volt az oka, hogy soha többé nem beszélhettem Brandonnal. – Ne légy ilyen szigorú Jackkel, édesem! Mostanra minden megváltozott. Képzeld, még azt is megígérte, hogy ma este megjavítja a kocsimat! – sóhajtott fel. – Lesz kocsink! Korábban már beszélgettünk arról, hogy elmegyünk ÉszakKarolinába, és megkeressük a nagyit. – Szerinted életben van? – kérdeztem. – Muszáj ezt hinnem – válaszolta sírva. Három dolog tartott minket otthon: nem volt kocsink; vártuk, hogy megmentsenek minket; féltünk a vízhiánytól. A kutak kezdtek kiapadni, és nem állt helyre a rend. De egy kocsi összejöhet. – Elhiszed, amit Jackson a milíciáról mond? Anya bólintott. – Nagyon kevés nő maradt életben, és ha azok a férfiak valóban azt hiszik, hogy soha többé nem áll helyre a kormányzat… Evie, a reményvesztett emberek nagyon veszélyesek tudnak lenni – mondta, majd elhallgatott, mintha a megfelelő szavakat keresné. – Tudom, nehéz megértened, de előfordulhat, hogy még rosszabbra fordul a helyzetünk. Ez minden túlélőre igaz. – De valószínűleg van orvosuk, aki meggyógyítana téged. Anya megrázta a fejét. – Téged pedig hozzáadnak valamilyen öregemberhez. Ha szerencséd van. – Te is megpróbáltál összehozni egy sintérrel! – De aztán megjelent Jack! Ő annyira figyelmes! Elbűvölő fiatalember. Csodálatos vállai vannak. Na és az a hamiskás vigyora! Én inkább önelégültnek láttam. – Erős, talpraesett és intelligens. Gondoskodna rólad.

És mi lesz veled? – Ha hozzá kell mennem egy vén szivarhoz, hogy jobban légy – hogy megmentsék az életedet –, akkor állok elébe! – Felejtsd el, Evie! – Az miért van, hogy te feláldozhatod magad értem, de fordítva már nem lehet? – Azért, mert én vagyok az anyád. – Szerinted nem tennék meg bármit, hogy orvosi ellátást kapj? – Pont attól félek, hogy igen – mondta, majd köhögni kezdett, ami még inkább megerősítette az elhatározásomat. – Várjuk meg, hogy érzed magad holnap reggel – mondtam, és közben azon tűnődtem, lehet-e még ennél is feszesebb és sötétebb az oldala. – Akkor majd eldöntjük, hogyan tovább. Én már eldöntöttem. Arra számítottam, köti még az ebet a karóhoz, de nem feszegette tovább a dolgot. – Akárhogy is, szükségünk van Jackre – közölte, majd az értetlenségemet látva hozzátette: – Rávehetnéd, hogy maradjon velünk. Csak légy kedves hozzá. – Elismerem, hogy hasznos. De minden porcikám azt súgja, hogy ne bízzak benne. Hazudott nekem, meglopott, és hülyére vett. – Nagy kár. Mert én már megkértem, hogy vigyázzon rád, arra az esetre, ha történne velem valami. Elhallgattam. – Hogy tehetted? Hiszen csak most ismerted meg! – Mint már mondtam, szimpatikusnak tartom. És megígérte, hogy fontolóra veszi. Kedvel téged, Evie. Nem jött volna ide figyelmeztetni, ha nem így lenne. Ígérd meg, hogy legalább megpróbálsz kijönni vele! Már épp nekiálltam volna vitatkozni, amikor köhögni kezdett, csúnyábban, mint valaha. Odaszaladtam, hogy megdörzsöljem a hátát. – Jól van, jól van, megígérem! Amikor jobban lett, adtam neki egy pohár vizet. – Megnézem, nincs-e szüksége valamire. Az arca felragyogott, eltűnt róla a feszültség. – Köszönöm, édesem.

Magamban zúgolódva elindultam le a lépcsőn. A hangok egyszer csak felerősödtek. – Íme, a Kétség Hozója… – Ah – motyogtam –, ez meg mit jelent? Hagyjatok békén! – Te magadban beszélsz? – kérdezte Jackson. Épp felhozott egy összecsukható kártyaasztalt, hogy anyának ne kelljen lemennie. Ami elég… figyelmes volt tőle. Megállt az alattam lévő lépcsőfokon, és dörmögve azt mondta: – Nocsak, nocsak Evangeline! Csak nem miattam öltöztél ki ilyen szépen? „Figyelmes” törölve. – Aligha – mondtam. Csak nézett rám, mire hunyorogva visszakérdeztem. – Mióta állsz ott? – Elég régóta ahhoz, hogy tudjam, épp megszegni készülsz az ígéretedet, amit tettél. Légy kedves, szivi! Majd kedvesen szétrúgom a hátsódat! – Jaj, Jackson, alig várom a vacsorát! Megterítek! – mondtam bájvigyorral a képemen, erőltetett vidámsággal. De nem engedett el, az asztal széle még a lépcsőn állt. A szeme szinte ragyogott a félhomályban, tekintete elszánt volt. Egyik tenyerével a falnak támaszkodva közelebb hajolt hozzám – pont úgy, mint hónapokkal korábban, amikor meg akart csókolni. Amikor Lionelnek falazott. Eszembe jutott, milyen ostoba voltam azon az éjszakán. Eszembe jutott, mekkora izgalmat és vonzalmat éreztem. Annyira jóképű volt akkor. Most pedig elbűvölő. Vajon körmönfontabb is lett? – A fenébe is, cher, még mindig virágillatod van. Olyan rég láttam utoljára virágot, hogy már el is felejtettem, milyen az illata – mondta, majd a két ujja közé fogta egy hajtincsemet. – Kiöltözöl, és drága parfümöt használsz? A jó öreg Jack csapdát szimatol. Ejts kelepcébe! – Mi a célod? Miért vagy igazából itt? – Talán mégsem vagyok az a rosszfiú, akinek beállítasz. – Egy rosszfiú is pontosan ezt mondaná – mondtam, majd elindultam, de megragadta a karomat. – Na, ide hallgass, Evie, elmondom, mi lesz ma este! Megrökönyödtem a leereszkedő stílusától.

– Hogy merészelsz… A szavamba vágott. – Csapunk egy pöpec vacsorát, a lehető legklasszabbat, amit el tudsz képzelni, te pedig kedves leszel, mint egy kisangyal. Miután ettünk, te, én és a mère-ed folytatjuk a veillert – vacsora utáni esti beszélgetést –, amíg anyád le nem fekszik aludni. Utána megmondod, hogy döntöttél a holnappal kapcsolatban, én pedig munkához látok. Mert én még a milícia előtt elhúzok innen. Comprends? – Én… én… – zúgni kezdett a fejem. Jaj, ne! Ne most! Ne a gúnyos tekintete előtt! Kínzó fájdalom hasított a fejembe. A lépcső és Jackson elkezdett eltűnni. Minél inkább küzdöttem a látomás ellen, annál erősebben hasogatott a fejem. Megpróbáltam odébb botorkálni, hogy egyedül legyek, de Jackson elkapta a karomat. – Mi van veled, Evie? A ház helyén fekete erdőt láttam magam körül. – Jackson – suttogtam, és immár kétségbeesetten kapaszkodtam belé –, kérlek, ne hagyd… – a lábaim összerogytak, én meg utánakaptam. De eltűnt. Minden eltűnt. Odakint voltam a jéghideg éjszakában. Beborított a füst, égett a szemem, folyt az orrom. Hallottam magam körül az emberek borzasztó sikolyát, de nem láttam, mi történik. Amikor robbanások rázták meg a lábam alatt a földet, pánikba estem. A szeretteim odakint voltak a káoszban, de nem tudtam odamenni hozzájuk, nem tudtam megvédeni őket. Aztán megjelent ő. A lány az íjjal. Bár nem tudtam kivenni a vonásait, láttam, hogy úgy mozog a füstben, akár egy kísértet. Tündökölt, mint egy istennő. Kihúzta az ideget, és célzott… Rám. – Ne! – kiáltottam. – Várj! Abban a pillanatban kilőtte a nyilat. Annyi időm maradt csak, hogy becsukjam a szemem. Aztán óvatosan kinyitottam. Torkon lőtt egy arcnélküli embert, aki bántani akart engem és a szeretteimet. Amikor odafordult hozzám, a bőre fénylett, de már pirosasan.

– Sajnálom – motyogtam. – Nem tudtam. Keserűen felnevetett. – Soha nem tudhatod. Az íjász mindig tartogat neked egy vesszőt a tegezében. Ha még egyszer megzavarsz, megkaphatod. Megismertem a hangját. Ő volt a Kétség Hozója… – Evie, bébé – mondta Jackson gyengéden, ahogy visszahozott. – Tartalak. Pislogtam, újra és újra. Eltűnt a vízió, Jackson nézett rám. Erős karjaiban tartott a lépcső aljában, a padlón. Szalvétát nyomott az orromra. Vérzett? Tudtam, hogy nem bírom már sokáig. Még néhány ilyen éjszaka, és direkt az íjász elé vetem magam. – Látomásod volt, ugye? Motyogva válaszoltam. – Ennek soha nem lesz vége. Ugyanúgy halálra vagyok ítélve, mint anyám, ha nem kapok segítséget. És a nagymamám volt az egyetlen, aki tudta, mire van szükségem. Elfordultam Jacksontól, de nem engedett el. – Mondd el, mit láttál! A holnapról? A hadseregről? – Nem. Nincs semmi értelme – feleltem. Ki volt az a lány? Létezett egyáltalán? Eltoltam Jackson mellkasát, és a szalvéta után nyúltam, hogy az orromra szorítsam. – Csak engedj el, kérlek! Most, Jackson! – Hova mész? – csattant fel. – Vacsorázni – válaszoltam hasonló hangnemben. Amikor végre eleresztett, a konyha felé botorkáltam. Egy részem nem akarta elfogadni, hogy az íjász nem a képzeletem szüleménye. De eddig minden látomásom valóra vált. A Villanás előtt mindenkire hallgattam, csak magamra nem. Nem vettem tudomásul nagyi tanítását, még azután sem, hogy hinni kezdtem benne. Most már csak a saját ösztöneimre hallgattam – és azok azt súgták, hogy az íjász valahol odakint járt a világban. Ami azt jelentette, hogy a hangok létező személyekhez tartoztak. Lányok, akiknek a bőre pirosan világít, fiúk, akik repülnek. Miért ne? Én növényeket termesztek a véremmel, és az elmémmel mozgatom őket.

Matthew is valóságos volt. És valahol odakint volt. A barátom. Egy nap még megtalálom. Na és a többi fiatal? Az ösztönöm azt súgta, jobb elkerülni őket. Amikor anya megevett egy jókora adag ragut, reménykedni kezdtem. Múlt héten csak tologatta az ételt a tányérján, de most szemmel láthatóan visszatért az étvágya. Lehet, hogy tényleg javult az állapota. – Jack, ez isteni volt! El kellett ismernem, valóban az volt. Szinte a semmiből dobott össze egy fenséges vacsorát, amihez a legszebb porcelánnal és kristállyal terítettük meg az asztalt. Amikor elővettem három hétköznapi tányért, Jackson felhorkant. – Ugyan már, gazdag csaj, tudom, hogy nem ez a legjobb holmitok! Nem örültem neki, hogy olyan sok gyertyát meggyújtott – túl extravagánsnak tartottam –, de ahogy a lángok megcsillantak a kristályon, hadat üzenve a hamunak, csodás színbe borították a helyiséget. Még mintha anya arca is visszanyerte volna a színét. – Köszönöm szépen – mondta Jacksonnak. – Vagy inkább merci. – De rien, cher – semmiség, drágám, felelte mosolyogva Jackson. Anya kuncogott. Becsípett volna? Valószínű. Legnagyobb döbbenetemre megengedte Jacksonnak, hogy kedvére használja a bárszekrényt – amennyiben „ír” teát készít neki estére. Jackson löttyintett egyet anya finom teáscsészéjébe a drága whiskeyből, majd teletöltötte a saját poharát. Egész este körbeugrálta anyát, én meg próbáltam rájönni, mire megy ki a játék. Kíváncsi voltam, mit gondolt a korábbi eszméletvesztésemről. De anya annyira ellazult, hogy úgy döntöttem, belemegyek a színjátékba. Egyelőre. – Mondd csak, Jack, tudtad, hogy Evie folyékonyan beszél franciául? Jackson hátradőlt a székén, és önelégülten vigyorgott. – Igen, tudtam. – Ugye milyen isteni volt a vacsora, édesem? – kérdezte ezúttal tőlem.

Magamra erőltettem egy mosolyt. Nem csak anya ette meg az adagját. De ahelyett, hogy hízelgéssel simogattam volna az egóját, megkérdeztem tőle: – Hogyhogy megtanultál főzni? – Nécessité – válaszolta. Anya megérezte a pillanatnyi feszültséget, és azonnal oldani akarta. – Talán Evie-t is megtaníthatnád. – Valami azt súgja, hogy még egy tojást sem tud megfőzni – válaszolta gúnyos vigyorral a képén. Anya mosolygott, de nem hagyta annyiban a dolgot. – A mi Evie-nk gyorsan tanul. A mi Evie-nk? Megpróbálsz a tulajdonává tenni, anya? Amikor Jackson semlegesen megvonta a vállát, így folytatta: – Találkoztál korodbeli fiatalokkal, amíg a milícia tagja voltál? – Csak fiúkkal. – Akkor a mi Evie-nk igazi ritkaság. – Igen, az – felelte a pohara pereme felett vigyorogva. Mereven bámultam rá. – Ugye, milyen csinos ma este, Jack? – Anya! – csattantam fel, mert úgy éreztem magam, mintha egy párkereső műsorba csöppentem volna. – Elmosogatok. – Az várhat, szívem. Inkább nézzük meg a gyerekkori képeidet! És az első táncfellépésedet! Vége lesz valaha ennek az estének? – Mindent digitalizáltunk, átálltunk a papírról, nem emlékszel? Ami azt jelentette, hogy a képek teljesen hozzáférhetetlenek, az ekönyvekkel és az e-mailjeimmel együtt. Még ha lenne is generátorunk, nagyon kevés elektronikus eszköz maradt működőképes az apokalipszis után. Átkozott technológia! – Megtartottam az eredeti, nyomtatott példányokat. A varrószobában vannak. Már azon voltam, hogy nekiállok könyörögni, hogy ne kínozzon engem – vagy Jacksont –, de megint köhögni kezdett. Tehetetlenül dörzsöltem a hátát, ahogy az arca egyre vörösebb lett. A roham elmúltával nagyon… rémültnek tűnt. Próbálta leplezni, de észrevettem a vért a hófehér szalvétáján.

Jacksonra néztem. Bár a tekintete kifejezéstelen volt, láttam, hogy ráng az egyik arcizma.

19 K

ÉRSZ EGY KORTYOT?

– kínált meg Jackson a flaskájából, míg néztem, ahogy a Mercedes motorját bütyköli. Körülnéztem, és idegesen megtapogattam a kapucnis pulóverem zsebében lévő sót. A Villanás óta először voltam éjjel odakint. A csend annyira tökéletes volt, hogy minden általunk keltett nesz mintha megsokszorozódott volna, akárcsak egy hangversenyteremben. – Vedd csak el a flaskát, Evie! Úgy festesz, mint akire ráfér egy kis ital. Majd’ megszakadt a szívem anya miatt. Felnéztem az ablakába. A zsalu rácsai között játékosan pislogott a gyertyafény. Tisztában voltam a helyzettel. Azt hitte, meg fog halni, mégpedig hamarosan. Nem sokkal korábban, amikor segítettem neki lefeküdni, teljesen elérzékenyült. Folyamatosan azt mondogatta, mennyire szeret, és állandóan a kezemet markolászta. Azt mondta, apa nagyon büszke lenne rám. Megígértette velem, hogy ha bármi történik vele, megkeresem a nagyit. Vagyis anya nem hitt nekem, amikor azt bizonygattam, én majd meggyógyítom. Elfogadtam Jacksontól a flaskát. – A pokolba, miért is ne? Amikor megtöröltem a peremét a pulóverem ujjával, Jackson értetlenkedni kezdett. – Jézusom, Evie! Engedted volna, hogy megcsókoljalak azon az estén a malomnál, most pedig nem iszol utánam?

– Nem engedtem volna! És minek hoztad ezt most fel? Nem gondolod, hogy át kéne raknod a felejtős mappába? Visszatért a kocsi bütyköléséhez. – Nem mindennapos, hogy egy basini srác összejön egy sterlingi vezérszurkoló csajjal. Még menőbb lettem volna. – Hűha, tehát nem csak arról volt szó, hogy be akartál csapni? A cajun megvonta a vállát. Szemforgatva meghúztam az üveget, aztán összeszorítottam az ajkam, úgy égetett a szesz. – Nem félsz a zsákosoktól? Felnézett a motorháztető mögül. – Egy ujjal sem érhetnek hozzám – felelte. A számszeríj most is a közelében volt. Feltűnt, hogy soha nem rakta le túl messzire. – Fogd csak, amíg befejezem! – mondta, amikor odanyújtottam neki a laposüveget. – Tényleg meg tudod javítani? – A milíciánál teherautókat javítottam. Nem nehéz, ha tudod, mit csinálsz. – És tudod? – Ouais – igen. – Szóval, a mère-ed küldött le ide, hogy légy kedves a cajun fiúhoz? Szó szerint ez történt. Mielőtt kimentem hozzá, benéztem anyához. – Győzd meg Jacket, hogy kedveljen meg! – mondta. – El tudod képzelni, micsoda megkönnyebbülést jelent nekem, ha egy ilyen erős és talpraesett fiúval vagy? Szükségünk van rá, Evie! Kérlek, mindkettőnk érdekében! Készítsd elő a vendégszobát, és segíts neki a kocsinál! Nem akartam anyát egyedül hagyni. – Nem szeretnéd, hogy maradjak? – kérdeztem. Megrázta a fejét, úgyhogy adtam neki egy jóéjt-puszit. – Nemsokára jobban leszel. Majd meglátod. – Hagyd égve a gyertyát, kicsim! – Szeretlek – mondtam, de amikor kimentem a szobájából, hogy csatlakozzam Jacksonhoz, nem voltam meggyőződve arról, hogy igazam lesz. Végül úgy döntöttem – egyetlen okból kifolyólag –, hogy fegyverszünetet kötök Jacksonnal. Türelmesen megnézte az összes csecsemőkori képemet. Amikor anya minden egyes fogatlan képem

láttán elérzékenyült – Nézd, hogy mosolyog! –, Jackson kötelességtudóan bólogatott, bár rettenetesen unhatta a bemutatót. Nagyot nőtt ezzel a szememben. És beláttam, hogy ha ki akart volna rabolni minket, nem vesződött volna ennyit. Mindezt szem előtt tartva jól meghúztam a flaskát – ezúttal nem égette a számat –, és azt mondtam: – Anya nagyon bír téged. Megkért, hogy mondjam meg neked, maradj velünk. Ameddig csak akarsz. Jackson abbahagyta a bütykölést. – Meglep, hogy szólsz. – Már megvetettem egy ágyat a vendégszobában – mondtam, mire csodálkozva felhúzta a szemöldökét. – Mi az? – kérdeztem. – Hűha, Evangeline! Azt hittem, azt mondod, a csűrben kell majd aludnom. – Miért mondanám? – Mert még most is úgy tekintesz rám, mint egy kisegítőre – mondta, majd visszahajolt a kocsiba. – És valószínűleg mindig annak fogsz tartani. Tévedett. Inkább úgy tekintettem rá, mint egy bűnözőre, akit megedzett az élet. És egy pillanatig sem akartam, hogy a terméseim közelében legyen. – Mindegy, Jackson, tégy, amit jónak látsz. – Nem leszek itt, amikor becsörtet ide a hadsereg – mutatott rám egy csavarkulccsal. – És nektek sem javaslom, hogy itt legyetek. – Miért vagy olyan biztos benne, hogy idejönnek? – A Haven-ház a legnagyobb épület a környéken, ami állva maradt. És az egyik legrégebbi is. – És az miért fontos? – A kutak és a szélkerekes szivattyúk miatt. Itt nem kell áram a víz kitermeléséhez. A tábornoknak van egy listája a nagyobb déli farmokról, és mindig azokat veszi célba, ahol régi kutakat használnak. Hány kutatok van, kettő vagy három? – Öt – vallottam be. – Hát, igen – kapott a homlokához összekenve a bőrét. – Ide jönnek. – Nehezemre esik elhinni, hogy van egy háromezer fős hadsereg, amelyiknek minden egyes tagja gonosz.

– Nem feltétlenül mindenki. De a tábornok igen, akárcsak a két gyereke. És akik nem követik a parancsaikat, azokat kivégzik. – Vagy dezertőrök lesznek, mint te. – Lépj túl ezen a szón, Evie. Megsérted az érzéseimet. Mindegy, ha itt maradsz, hamarosan megérted, miért dezertáltam. – Ha el tudnám vinni anyát, és ha sikerülne megjavítanod a kocsit, elmennék. Pirkadatkor elindulnék, hogy keressek egy orvost, aztán elmennénk Észak-Karolinába a nagymamámért. – Miből gondolod, hogy az öreglány életben van? Valószínűleg nincs. – Tudom, hogy él – feleltem. Ahogy anya is mondta, muszáj volt ezt hinnem. A másik lehetőségnek – hogy soha nem értem meg, mi történik körülöttem – még a gondolata is elviselhetetlen volt. Ha nincs menekvés a hangok elől… Beleborzongtam. Arról már nem is beszélve, hogy soha többé nem látnám a nagymamámat. Minél többet emlékeztem rá, annál jobban szerettem. Felidéztem nagyi csillogóan barna, pekándió erezetű szemét. A bőre összeráncolódott körülötte, amikor nevetett. Sokat nevetett. És állandóan dúdolt, főleg, amikor a tarot-kártyájával foglalatoskodott. – Tudod, hogy életben van? – kérdezte Jackson. – A látomásaidból? – Nem vagyok két lábon járó kristálygömb, Jackson. Legtöbbször nem is tudom, mit jelentenek a látomásaim. – Mesélj róluk! – Soha nem tudom előre, mikor törnek rám. És nagyon… fájdalmasak – mondtam, és ezzel rendkívül enyhén fejeztem ki magam. – Mintha szétfeszítenék a fejemet. – Készen állsz arra, hogy elmondd, miket láttál korábban? Nem, Jackson, nem állok rá készen. Kikerültem a kérdést. – Van egy visszatérő látomásom egy fiúról, aki mintha összevissza beszélne. Állandóan kioszt, de mintha más nyelvet beszélnénk – mondom. És mégis olyan erősen kötődöm hozzá. – Sok minden, amit láttam, nem vált valóra. De idővel… – Lehet, hogy csak még nem. Az éles eszű Jackson. Úgy döntöttem, témát váltok. – És mi van odakint? Mármint igazából.

Sóhajtott, és hagyta, hogy eltereljem a szót a látomásaimról. – A városon kívül napokig mehetsz anélkül, hogy egy árva lélekkel találkoznál. És ami azt illeti, jobb is nem összefutni senkivel. Kétféle ember maradt: aki nem akar tőled semmit, és aki bántani akar. A fekete kalaposok. – És a városokban? – Rengeteg a holttest. Még most is hullanak a túlélők, a régi tetemeket pedig nem temetik el rendesen, csak egy kupacba hordják őket. Beleborzongtam, ahogy magam elé képzeltem, amit mondott. – Minden hely leégett, mint Sterling? – Egy talpalatnyi zöld terület sem maradt sehol, ha erre vagy kíváncsi. Mindent beborít a hamu, de nem minden hely égett le. Vannak városok, amiket sávokban pusztítottak a lángok. C’est surprenant – hátborzongató. – Amolyan isten ujja dolog. Értetlenül néztem rá. – Az egyik ház áll, a mellette lévő leégett. Teljesen kiszámíthatatlanul. Mint a tornádóknál – magyarázta. Lecsukta a motorháztetőt. Beletörölte a kezét a nadrágjába, magához vette a számszeríját, beült a volán mögé, és az ölébe tette az íjat. – Szállj be! – mondta. Amikor beültem mellé, azt mondta: – Soha nem jutsz el ÉszakKarolinába, Evie. A fenevad gyomrában van. – Ezt meg hogy érted? A zsákosokra célzol? Mélyen a szemembe nézett. – Talán soha nem kell megtudnod. Ha szépen megkérsz, magammal viszlek Texasba. Istenem, lélegzetelállító volt a szeme! Elképzeltem, milyen lenne, ha elkísérne minket anyával nyugatra. Anya már most kedvelte őt. És észrevettem még valamit. A hangok sokkal halkabbak lettek, ha Jackson a közelemben volt. Biztosan azért, mert elvonta a figyelmemet. Nem szívesen, de be kellett látnom, hogy nem is olyan szörnyű vele lenni. – Miért segítenél nekünk? – A mère-ed kedves volt hozzám. – Ennél azért nyilván többről van szó.

Korábban már mondtam anyának, hogy Jackson nem jelent volna meg ok nélkül. Anya elmosolyodott, és azt mondta: „Tudod, mi az oka? Az, hogy te csinos lány vagy, ő pedig egy tizennyolc éves fiú.” Tényleg ennyire tetszettem neki? – Megvan rá az okom. Egyelőre legyen elég ennyi. – Nem elég. Holnap ilyenkor anya már orvosnál lehet. Jackson habozott. A kormányt markolászta, és szemmel láthatóan azon tipródott, folytassa-e a mondandóját. Aztán a flaskája után nyúlt. – Clotile túlélte a Villanást. Ez meglepett. – Hogyan? – odaadtam neki a whiskey-t. – És ha már itt tartunk, te hogy csináltad? Sokatmondóan megérintette az alkarját. – Nem tudtam elállítani a vérzést. És nem tudtam berúgni a motoromat. Végül Clotile elvitt a szomszédos településre egy engedély nélkül praktizáló dokihoz, akinek egy pincében volt a rendelője. A sors úgy hozta, hogy Jackson és Clotile annak a részeg fickónak köszönhette az életét. – A Villanás után Clotile-lal csatlakoztunk egy másik basini túlélőhöz, aki tartalékos volt. Rábeszélt minket, hogy álljunk a csapata szolgálatába, meg hasonló szarságok, de hát mi mást tehettünk volna? Ráadásul be tudta indítani a kocsiját, és mindenképp magunk mögött akartuk hagyni azt a kihalt porfészket. Bár Clotile jó csaj volt, a tartalékos beosztotta a konyhára, engem meg kiküldött terepre, hogy zsákosokra vadásszak. – Megölted őket? – Napközben felderítettük a búvóhelyüket, éjjel pedig rajtuk ütöttünk. Több száz zsákost öltem meg. Hunyorogva méregettem Jacksont, de ő folytatta. – Így igaz. Nem akarok még egy zsákost látni ebben az életben… – rázta meg a fejét. – Clotile-lal volt fedél a fejünk felett, és kaptunk élelmet. Hónapok teltek el így. Örültem, hogy volt elfoglaltságom, addig sem kellett gondolkozni. Aztán két hete megjelent az a hatalmas sereg Milovníci tábornok vezetésével. Két választásunk volt: vagy csatlakozunk hozzájuk, vagy végeznek velünk, ezért az egységem vezetője Milovníci javára lemondott a parancsnokságról. Először azt

gondoltam, a tábornok nem százas, de a két gyereke volt az igazi meglepetés. – Hogyhogy? – Vincent és Violet ikrek, annyi idősek, mint te. A tekintetük üres, mint egy élettelen halé. Egyformán öltözködnek, beszélnek, még egyforma tetkójuk is van a kezükön, valamilyen gót minta. – Szeretni fogunk. A magunk módján… Próbáltam elnyomni a kósza hangot. A fenébe, eddig olyan csendesek voltak! – De mit értek én a politikához? – folytatta Jackson. – Egyik tábornok sem rosszabb a másiknál, gondoltam. Mivel nekem nem ártottak, teljesítettem a parancsot, és elmentem járőrözni. Amikor visszatértem, elhaladtam a sereg konvoja mellett. Ez volt a börtönrészleg. Csak nők és lányok voltak benne, egytől egyig. Visszasiettem Clotile-ért, de már elhurcolták. – A tábornoknak? – Non. És innen lesz az egész… étrange. Az ikreknek – mondta Jackson, és megint szorongatni kezdte a kormányt. – Megkerestem a sátrukat, és megpróbáltam kijátszani az őröket, de túl sokan voltak. Körülvettek, és leütöttek egy puskatussal. Amikor másnap magamhoz tértem, egy kivégzőosztag előtt találtam magam – mondta, és felém fordult. – Azért nincsenek férfi rabok, mert minden férfit kivégeznek, aki fellázad. És a többiek előtt csinálják, hogy elvegyék a kedvet a rendbontástól. – És mi történt ezután? – kérdeztem lélegzet-visszafojtva. – Néhány podna jelezte, hogy segíteni fognak. Éppen két őrrel viaskodtam, amikor Clotile kirohant az ikrek sátrából, pisztollyal a kezében. Szembeszállt velük, hogy kiszabaduljon – mondta, és elcsuklott a hangja. – De Evie, ezek a lelket is kiverték belőle az éjszaka. Vérzett az orra, a füle, az ajka. A bal karja élettelenül lógott. És a szeme… mintha nem lett volna magánál. Jackson beleborzongott az emlékbe. – Clotile kemény csaj, látott már egyet s mást, de akármi is történt abban a sátorban, teljesen kikészítette. – A magunk módján. A magunk módján… – Rálőtt a két őrre, akik fogva tartottak. Elmenekültek a gyávák. Kiszabadultam, már csak el kellett tűnnünk valahogy…

– És? – megérintettem a sorsfordító sebét az alkarján. – Clotile megrázta a fejét, és jelzett, hogy szökjek el a barátaimmal. Ránéztem és elindultam érte. Ekkor az ikrek előbújtak a sátorból. Clotile hátranézett, meglátta őket, majd rám szegezte a tekintetét. Összeszorult a gyomrom. Tudtam, mire készül. Kiabáltam, hogy várjon, mindjárt odaérek hozzá, de ő… azt motyogta, sajnálja. Aztán kiloccsantotta az agyvelejét a földre. Még levegőt venni is elfelejtettem. Végignézte, ahogy valaki, aki fontos neki, öngyilkosságot követ el? – Néha eltűnődöm, miért tette. Hogy megmentse az én értéktelen seggemet? Vagy nem bírt volna együtt élni azzal, amit az a kettő művelt vele? – folytatta Jackson, és zavartan rázta a fejét. – Egy katolikus lány? Eldobja a saját életét? Amikor rám nézett, elcsodálkozott, hogy a sírás szélén állok. – Ne sírj! – csattant fel zavarában. – Nem akartam elmondani neked. De nem tudom, másként hogyan győzhetnélek meg – mondta, majd ridegen hozzátette: – Nem szeretem a könnyeket. – Sajnálom, nem tehetek róla – mondtam, majd csendben ültünk, amíg úrrá lettem a felindultságomon. – Miért olyan fontos neked, hogy meggyőzz? Ki vagyok én neked? Újabb nagy korty következett. – Mindenféle emberrel találkoztam Kanadától Dél-Amerikáig, a keleti parttól Kaliforniáig. Egy dologban mindenki egyetért: semmi nem nő sehol. És nem esik az eső. Szerintem az óceánok is eltűntek. – Mi? – Elpárologtak a Villanásban. Nemcsak a folyókat és a tavakat érintette. A Mexikói-öböl partja kiszáradt, amíg csak a szem ellát – mondta. Próbáltam megemészteni a szörnyű hírt. – Miután Clotile meghalt, felhagytam azzal, hogy úgy tegyek, mintha lenne miért folytatni. – Jackson… – Non, hadd fejezzem be! Úgy döntöttem, nyugatra megyek, hátha találok olyan milíciát, amelyik hajlandó szembeszállni a tábornokkal. Le akartam lőni, ahogy a fiát és a lányát is – mondta. Hangja dühös volt, ami nyugtalanított. Úgy beszélt három ember megöléséről, mintha három szúnyogot szeretne lecsapni. – Tudtam, hogy nem élhetem túl a dolgot, de nem érdekelt. Ezért azt találtam ki, hogy megállok a belle

fille farmján, aki egykor az osztálytársam volt, és megoldok még egy utolsó rejtélyt. – Rejtélyt? – Aha. Az elmúlt fél évben tanúja voltam, ahogy a rajzaid valóra válnak. Tudnom kellett, miért. – Te és a rejtélyeid! – mondtam szórakozottan. – Miből gondoltad, hogy életben vagyok, amikor a lányok nagy része meghalt? – Tudtam – felelte, és a felvont szemöldököm láttán mogorván hozzátette: – Megvannak a módszereim – de mielőtt megkérhettem volna, hogy ezt fejtse ki bővebben, folytatta: – De álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt találom itt: egy eldugott louisianai tanyán egy törékeny lány terményeket rejteget a csűrben. Jackson a szemembe nézett. – Nem hagyhatom, hogy a tábornok rád tegye a kezét. – Mikor érnek ide? – Ha nem lesz vihar, legkésőbb dél körül befutnak az első teherautók. Miért nem hiszel nekem? – Nem számít, hiszek-e vagy sem. Innen nem tudom elvinni anyát. Már attól szörnyű fájdalmai vannak, ha felültetem az ágyban. Hogy viszem le a lépcsőn? Mi van, ha rontok az állapotán? Meg is ölhetem! – mondtam a sírással küszködve. – Te mit tennél, ha a te anyádról lenne szó? – kérdeztem. Feltételeztem, meghalt, amikor Clotile-lal az orvosnál voltak. Jackson elcsendesedett. – Nem akarok róla beszélni. Beszélt a Clotile-t ért szörnyűségekről, de arról nem, hogy mi történt az anyjával? Talán ő még rosszabbul járt? – Rendben, akkor többé nem hozom szóba. – És ha megígérem, hogy keresünk egy orvost a mère-ednek Texasban? Ha valaki tegnap azt mondta volna nekem, hogy ma fontolóra veszem, hogy esetleg Jackson Deveaux-ra bízom anyám életét, biztosan kinevetem. – Gondolkozhatok rajta holnap reggelig? – Minek?

Megosztotta velem gyötrelmes történetét. Legalább a tétovázásomat illetően őszinte lehetnék vele. – Nem szoktam hozzá, hogy komoly döntéseket hozzak – vallottam be. – Az esetek kilencvenöt százalékában mindig anya intézkedett helyettem. Tipródom, és tudom, hogy nem hibázhatok. Nekem csak ő számít, semmi más. – Evie… – Lehet, hogy tényleg jobban lesz most, hogy rendesen evett. Jackson sóhajtott, de az arcában megint megfeszült az izom. – Reggel beszélünk. Korán. Addig feltöltöm a kocsit készletekkel, hogy minél gyorsabban leléphessek. – Miféle készletekkel? – Minden létező kannát teletöltök benzinnel és vízzel. Kell fegyver és néhány szerszám is. És te is pakolj össze. A biztonság kedvéért – tette hozzá, de tudtam, kétsége sincs afelől, hogy vele tartunk. – Biztos vagy benne, hogy be tudod indítani a kocsit? Bólintott. – És mihez kezdünk a terményekkel? Elnéztem mellette. – Kezdünk? Mi? – Ha a hadsereg megtalálja, a tábornok mindent tudni akar róla. Ha itt talál, odaad az ikreknek, akik addig kínoznak majd, amíg mindent elmondasz. Ha nem talál itt, vadászokat küld utánad. Így vagy úgy, de megkapja a választ. Tényleg ezt akarod? Istenem, dehogy! Ha az az ember tényleg olyan gonosz, ahogy Jackson mondja, akkor valószínűleg naponta lecsapolná a véremet. – A fenébe, Evangeline, mesélj már róluk, és segítek! Hogy csinálod? Vudu? Varázslat? Kormányzati kísérlet? – kérdezte. Amikor nem válaszoltam, felmordult. – Gyerünk, ne csináld már! Mindazok után, amit elmondtam? Legalább egyet árulj el: ha összeszedem azokat a magokat a spájzból, kihajtanak? Törtem a fejem, hogy válaszolhatok-e erre a kérdésre. Beleharaptam az alsó ajkamba. Anya úgy vélte, bízhatunk benne. Gyerünk, Evie! Szükségünk volt rá. Vajon miért nem bíztam benne? A történtek miatt? Vagy mert annyira más volt, mint mi, akik között felnőttem?

– Te magad mondtad, hogy ezerszer rosszabb vagy, mint gondolnám. Úgy tettél, mintha meg akarnál csókolni, hogy a haveroddal meglopjatok minket. Miért bíznék benned? Hitetlenkedve méregetett. – Szerinted csak amiatt akartalak megcsókolni? Látom, nem sokat tudsz a fiúkról. Még azelőtt ágyba vihettelek volna, hogy észbe kapsz. Újabb korty következett. Alig kaptam levegőt. – M-mint már mondtam, reggel megbeszéljük. Alaposan meg kell fontolnom – mondtam. Felhúzta a szemöldökét. – Minden attól függ, meg tudod-e javítani a kocsit. – Már megjavítottam, peekôn. Visszafojtott lélegzettel néztem, ahogy az indítóhoz nyúlt. Amikor a motor felzúgott az éjszaka csendjében, felnéztem anya ablakába. Elképzeltem, ahogy épp elszundikál az ágyában, és álomba mosolyogja magát a motorzúgástól.


H

AJNALBAN KELTEM FEL.

Túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy másnapos legyek, bár előző este ide-oda adogattuk egymásnak Jacksonnal a flaskát, miközben feltöltöttem az iPodomat. Jackson úgy vélte, hogy azok a kütyük, amelyek nem voltak közvetlenül kitéve a Villanásnak, működőképesek maradhattak. Igaza volt az iPodommal kapcsolatban. De amikor újra szóba hozta a terményeket, halkan megköszöntem a vacsorát, és elmentem lefeküdni… Reggel, amikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy tombol a vihar. Ami azt jelentette, hogy azok az emberek késni fognak, és egy kicsit feltarthatom Jacksont. Lehet, hogy anya is elég jól van ahhoz, hogy kivigyük. Vizet öntöttem a kancsóból, gyorsan megmostam a fogamat és a hajamat. Felvettem egy farmert, egy kapucnis pulóvert, és az elmaradhatatlan kendőmet, majd kimentem a szobámból. Megálltam a folyosón. Jackson a lépcső tetején ült, épp kinyitotta a flaskáját. Nem úgy festett, mint aki aludt volna. Számszeríja a hátára csatolva, kendője csupa korom. Meglepődtem, amikor becsukta a flaskát anélkül, hogy belekortyolt volna. Csak nézte a kezében.

Úrrá lett rajtam a nyugtalanság. Olyan voltam, mint egy állat, amelyik megérzi a közelgő vihart. Feszültség. Veszély közeleg. – Evangeline, a mère-ed elment. Hunyorogva méregettem. – Csak a hozzád hasonló hülyék képesek ilyesmivel viccelni. – Meghalt az éjjel. Bár úgy éreztem, mintha satuba fogták volna a mellkasomat, felcsattantam: – Ez nem vicces! Egek, te semmit sem változtál! – Meghalt – motyogta maga elé. – Nem – mondtam. Megijedtem, amikor megláttam a tekintetét. – Hazudsz! – mutattam rá az ujjammal. – Nem! Jackson csak nézett rám. Forogni kezdett velem a világ. Végigfutottam a folyosón, megragadtam anya ajtajának a kilincsét, és berontottam a szobájába. Egyetlen pillantás, és tudtam, hogy elment. Annyira békés volt az arca! A Villanás óta először. Néhány hang hagyta el a számat. Meghalt. Anya… Meghalt. Kábultan léptem az ágyához, amikor észrevettem, hogy egy fényképet szorongat a hófehér kezében. Emlékeztem erre a képre. Ő, én és nagyi a Haven-ház előtt valamelyik húsvétkor. Kettejük között állok, és büszkén szorongatok egy tojással teli kosarat. Az éppen virágzó azáleák káprázatos színekben pompáztak. A levegőben friss nád és gardénia illata terjengett. Amikor anya nem válaszolt, elsírtam magam. Ráborultam, és a mellkasára fektettem a kezem. Csendes volt. Nem mozdult. Potyogtak a könnyeim, eláztattam a hálóruhája gallérját. – Gyere vissza, anya – suttogtam. Imádkoztam egy szívdobbanásért és egy lélegzetvételért. Nem mozdult. – Mennünk kell – szólalt meg Jackson mögöttem. Hagyjam itt az anyámat? – Evie, most már nincs okod maradni. Esetlenül lábra álltam, és dühös pillantást vetettem rá.

– Kezdett jobban lenni. Aztán megjelentél, és azt akartad, hogy menjünk el… Mit tettél vele? – kérdeztem a szemem dörgölve. Nem válaszolt, az arca kifejezéstelen maradt. – Mit tettél? – tört ki belőlem, ahogy nekiestem. – Nem tettem semmit! – Csak állt ott, és hagyta, hogy a mellkasát püföljem. – Bejöttem hozzá ma reggel, és már így találtam – mondta, és végül megfogta a csuklómat. – Belső sérülése lehetett. Mi is ezt gyanítottuk, de… – Ezt te honnan tudod? – Szerinted nem rúgtak még elégszer bordán, hogy tudjam, milyen egy belső sérülés? Nem kúsztam még be a kórházba vasárnap hajnalban? – D-de már kezdett jobban lenni! És most… most… ha-halott – mondtam, és az utolsó szónál elsírtam magam. – Napok óta haldoklott. És tudott róla. Nem véletlenül ígértetett meg velem dolgokat. Egy távoli, racionális énem tudta, hogy igaza van. Maga a sérülés nem lett rosszabb. Eszembe jutottak a „mi lesz, ha” kérdések. Nagyon igyekezett, hogy Jackson megkedveljen – és a gondomat viselje. És velem is megígértetett ezt-azt. Mert tudta, hogy fogytán az ideje. Mivel nem volt kit hibáztatni, elillant a dühöm. A lábaim elernyedtek, és a padlóra estem. Jackson úgy nézett rám, mint aki még nem látott fájdalmat. Ahelyett, hogy megvigasztalt volna, csak annyit mondott: „Hagyj itt vele tíz percre!”, majd odament anya szekrényéhez, és nekiállt zsebre vágni az ékszereket. Anyám ott feküdt holtan, ő pedig meglopta. – Mi ütött beléd? – kiáltottam. – Mutass egy kis tiszteletet! Odafordult hozzám, és felrángatott a padlóról. – Épp azon vagyok. Azzal, hogy megmentem a lánya életét. Szükségünk lesz fizetőeszközre. Majd én leszek a rosszfiú, aki ellopja egy halott nő ékszereit, oké? Majd én bepiszkítom a kezemet, hogy neked ne kelljen – mondta, majd bevonszolt a szobámba. – A francba, Evie, nem pakoltál össze? Eszembe sem jutott, hogy magamnak összepakoljak, de anyának sem, és nem akartam felébreszteni. Vajon akkor már halott volt?

Jackson berontott a gardróbomba, és előkapott egy bőröndöt. – Ruhákat bele! Most! – De nem hagyhatom itt anyát csak így! El kell temetnünk! Úgy nézett rám, mintha valami képtelenséget mondtam volna. Aztán magához vette az én ékszereimet is, a családi brossokat és igazgyöngyöket is beleértve. – Van még valami értékes a házban? – Én nem… – Aranyrudak, órák, fegyverek, amiket tegnap este nem láttam? Csak némán néztem rá. Franciául szitkozódva kihúzott egy fiókot, beleöntötte a tartalmát a bőröndbe, majd jött a következő fiók. Hangtalanul figyeltem, ahogy telerakja a bőröndömet, majd behúzza a cipzárakat. Egyik kezében a bőrönddel, a másikban a felkarommal nekiállt letuszkolni a lépcsőn. Képtelen volt felfogni, hogy nem hagyhattam így ott anyát. – Segíts eltemetni, Jackson! – Erre most nincs időnk. Más dolgokkal kell foglalkoznom. – Kérlek, Jack! – Azok az emberek idejönnek! Amint elcsendesedik a szél, meghallod a felderítők lövéseit, aztán elindul az egész átkozott hadsereg. El fognak vinni, és semmit nem tehetek majd, hogy megakadályozzam. A lépcső alján aztán nekiestem. – Nem hagyom itt így anyát! Akkor főleg nem, ha ezek tényleg olyan gonoszak, mint mondod! Szúrós szemmel nézett rám. – Ha eltemetem, velem jössz? Amikor bólintottam, a szájára és az orrára húzta a kendőjét, feltépte az ajtót, és kiment a szélviharba. A csűr felé sietett. Némán követtem, én is eltakartam az arcomat. Megjelent egy ásóval a kezében. Először azt hittem, ott helyben akarja megásni a sírt, de kiderült, hogy talált egy megfelelőbb helyet a szélkerék alatt, ahol egykor nagyi rózsái nőttek. Levette a hátáról a számszeríjat, és belevágott az ásóval a földbe. A felszálló hamu kavargott a szélben.

Ahogy egyre mélyebbre ásott, franciául szitkozódott. Azt mondta, több gondot okozok, mint amennyi hasznot hozok. Hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy eltemessük a szeretteinket. Hogy ha nem szedem össze magam, nem maradok életben odakint. Úgy éreztem, teljesen elveszítem a kapcsolatot a valósággal. Valahogy úgy, mint a suli utolsó napjaiban. Leültem, és csak bólogattam, míg ő szidalmazott és ásott. Hamar kiültek a homlokára az izzadságcseppek, amelyek aztán a kendőjére hullottak. Épp azon törtem a fejem, nem sérti-e fel a kezét az ásó érdes nyele, amikor fogást váltott. Véres tenyérlenyomat látszott a fán. Kifakadtak volna a hólyagok? – Ez a legostobább coo-yôn húzás, amit valaha tettem. Úgy tűnt, teljesen begőzölt. Olyan gyorsan lapátolt, hogy szabályosan folyt a vér a tenyeréből. És akkor… elállt a szél. Úgy borított be minket a hamu, mint a hó. Mindketten felnéztünk. Az ég fokozatosan kék színre váltott. Erőltetetten mosolyogtam. Kifutottunk az időből. Azok az emberek hamarosan ideérnek. Lövést hallottunk a távolból. Aztán még egyet, és még egyet. – Putain? – kiáltotta Jackson, és letépte a kendőjét. – Jönnek! – Milyen messze vannak? – Nincs sok időnk, Evie, nem tudom rendesen eltemetni az anyádat. Ha túl sekély… – elcsuklott a hangja. – A francba, nem fog menni! – ismételte. Úgy hangzott, mintha soha életében nem érte volna kudarc. – Anyád nem akarná, hogy itt maradj. – Tu-tudom. Nem volt más választásunk, kénytelenek voltunk őt hátrahagyni. Egyre több lövést hallottunk, amiket hangos kurjongatások követtek. Az egész úgy hangzott, mint egy kamionos felvonulás. Megborzongtam, amikor meghallottam a nők sikolyát – majd a férfiak nevetését. Abban a pillanatban megértettem, hogy minden, amit Jackson mesélt, igaz volt. – Tényleg olyan borzasztóak, mint mondtad? Bólintott.

Szegény Clotile-ra gondoltam. És az összes lányra, akikre veszélyt jelent ez a sereg. És már tudtam, mit kell tennem. – Mindjárt visszajövök! – Nem! Nem mehetsz… Bármi is volt az arcomra írva, Jackson felmutatta két véres ujját, és azt mondta: – Két perc, Evie. Bementem a házba, és felmentem a lépcsőn. A szobámban magamhoz vettem a hátizsákomat, az emlékekkel teli flash drive-ot, és a Brandontól kapott nyakláncot, amit Jackson valamiért ott hagyott. Kifelé menet még visszapillantottam a szobámra, a trófeáimra, a festményeimre, és bevéstem őket az emlékezetembe. Bementem anya szobájába, és még egyszer utoljára leültem mellé. Magamhoz vettem a nála lévő képet, majd megfogtam a kezét, és a könnyekkel borított arcomra tettem. – Esküszöm, elmegyek a nagyiért. Kiderítem, miért romlott el minden. És bármit megteszek, hogy helyrehozzam. Szeretlek, anya – suttogtam, és adtam egy búcsúpuszit a homlokára. Hátra kellett őt hagynom. Ez volt a legnehezebb dolog, amit életemben tettem. A következő pillanatban már azt is tudtam, hogy még ennél is borzasztóbb dologra készülök. A bejárati ajtóban összetalálkoztam Jacksonnal. Szeme veszélyesen csillogott, és egy öngyújtót tartott az érdes kezében. Benzinszagot éreztem, és hallottam, ahogy az idegesen nyihogó Allegra elvágtat a csűrtől. Az egész pillanat álomszerű volt, mintha elhagytam volna a testemet. Köd telepedett rám. – Nem találhatják meg a terményeket, Evie. Utánad mennének, felkutatnának. És nem állnának le. El kell égetni őket, még ha ezek az utolsó darabok is a világon. – Minden csupa benzin? – kérdeztem az ijesztően szürke szemeit nézve. Bólintott. – Ez az én otthonom, Jackson. Az egyetlen, amit valaha ismertem – több évszázadra visszanyúló történettel, elveszett és megtalált álmokkal. – Nem hagyom csak úgy itt. Add ide az öngyújtót!

Megfogta a tarkómat, és a homlokomat a homlokához húzta. – Tudom, hogy ez az otthonod, ange, de hallgass rám… – Nem, te hallgass rám! – mondtam a haragtól fojtott hangon, szinte sziszegve. Elhúzódtam tőle. – Nem kaphatják meg! Nem akartam, hogy évszázadokat mocskoljanak össze azok a gyilkosok. Nem akartam, hogy ilyen kiszolgáltatottnak lássák anyámat. Nem akartam, hogy hozzányúljanak a holminkhoz, és nőket erőszakoljanak az ágyamban. Nem hagyhattam, hogy Havenben egy sereg állomásozzon, még több hatalmat biztosítva neki. Már elhatároztam, hogy felgyújtom az otthonomat, benne anyámmal. Jackson csak előttem járt egy lépéssel. – És most add ide azt az öngyújtót! Szemei előbb tágra nyíltak, aztán hunyorogva méregetett. Úgy nézett rám, mintha végre egy véleményen lennénk. – Ma bonne fille – motyogta, amikor odaadta az öngyújtót. Fellobbant az öngyújtó lángja. Jackson megfogta a szabad kezemet, felkészült a futásra. A torkomban dobogott a szívem, a vérem csak úgy hasított az ereimben. – Jackson, újraéleszthetem őket – suttogtam. És eldobtam az öngyújtót.

21 A

és a hadsereg felderítőitől, Jackson felhajtott a védőgátra, és leparkolt a magaslaton. Kiszálltam a kocsiból, és a kezemmel eltakartam a napot a szemem elől. Jól láttam a Havenből feltörő füstfelleget. Anyám halotti máglyája. – Most már jó helyen van – motyogta mögöttem Jackson. Többet nem mondott a történtekkel kapcsolatban. De ezt elhittem neki. Amikor elnéztem a kopár pusztaság irányába – a hamuval borított pocsolyára, ami egykor hömpölygő mellékfolyó volt; a kormos pusztára, ami egykor zöldellő mező volt; a Havenből felcsapó lángokra –, rádöbbentem, hogy valóban ott kell lennie. MINT ELÉG MESSZE KERÜLTÜNK A TŰZTŐL

– A Császárnő játékban van… Arra eszméltem, hogy azt a fordulatot ismétlik a hangok a fejemben, újra és újra. Ám ezúttal némiképp másként hangzottak. Mintha sokkal éberebbek lettek volna. Vagy inkább kevésbé önelégültek. Amikor kinyitottam a duzzadt szemeimet, hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. Alkonyat volt, nem fújt a szél, Jackson pedig leparkolt... egy hajógyárban? – Hol vagyunk? – kérdeztem. Végigaludtam volna egy egész napot? – Nem olyan messze, mint szeretném. Még mindig Louisianában. – De miért vagyunk egy hajógyárban?

A gyár a kiszáradt mellékfolyó partján állt. – Senkinek nem jut eszébe, hogy a szárazdokkban álló hajókat fosztogassa. Itt töltjük az éjszakát. Amint kiszállt a kocsiból, készenlétbe helyezte a számszeríját. Látszott rajta, hogy tudja, mit csinál. Úgy bánt a fegyverével, ahogy annak idején én voltam a kézen átfordulással. Azon tűnődtem, vajon ki tanította meg lőni. Nécessité? Még ki sem kapcsoltam a biztonsági övemet, máris a kocsiajtónál termett. – Tapadj rám teljesen, mintha az árnyékom lennél – utasított. Bár bosszantott a hangneme, szorosan követtem, ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a gyár területén. – Az a hely ott jónak tűnik – mondta, és rámutatott egy javítóállványon lévő rákászhajóra, amelyről lepattogzott a festék. – Miért pont az? – Létrán lehet rá feljutni, és csak egy bejárata van. Biztonságos. Ha mázlink van, még konzervkaját is találunk a konyhában. Perceken belül kerítettünk egy létrát, és bemásztunk a hajóba. Jackson megragadta a karomat, felráncigált a fedélzetre, és felhúzta mögöttünk a létrát. Régi rák-, kagyló- és osztrigahéjak ropogtak a talpunk alatt, és úgy tűnt, a hang megnyugtatóan hatott Jacksonra. A hajóban volt egy nagyobb kabin a kapitánynak, és három kisebb a személyzetnek. Legalább nem kellett egy helyiségben aludnunk. Miután átvizsgáltuk a hajó minden egyes négyzetcentiméterét, visszamentünk a konyhába. Jackson elégedett volt a zsákmánnyal: leveskonzervek, bontatlan kekszek, érintetlen palackozott vizek, és egy üveg Captain Morgan’s rum állt a rendelkezésünkre. – Első ránézésre tudtam, hogy ez kell nekünk. Van érzékem az ilyesmihez. Persze ne érts félre, egyetlen hely sem száz százalékig biztonságos. Mindig résen kell lenni. Elismerően mormogtam valamit. – Nyilván nem ehhez vagy szokva, már ami a hajókat illeti, de ez már nem számít. Utoljára Radcliffe-ék több millió dollár értékű jachtján voltam, a Billable Hoursön.

Amikor a konyhai csapból sikerült vizet előcsalni, Jackson azt mondta: – A tartályból. Meginni nem lehet, de zuhanyzáshoz tökéletes. – Zuhanyzáshoz? – kérdeztem lelkesen. – Ouais. Nyiss ki pár konzervet, addig behozom a holmidat. Zavartan szemügyre vettem a kínálatot, és azon tűnődtem, vajon mit szeretne enni. Legalább egy tucat leveskonzervet találtam. Ez rengeteg volt, de tapasztalatból tudtam, hogy nekem körülbelül napi ötszáz kalóriára volt szükségem ahhoz, hogy tartsam a súlyomat. Kiválasztottam egy minestronekonzervet, és megnéztem a tápértékét. Kétszáz kalória. Csak tippelni tudtam, mennyi ételre van szüksége egy Jackson-forma srácnak: a hét végére mindent megeszünk, amit itt találtunk – a Havenből hozott élelemmel együtt. Amikor rádobta a holmimat a nagy kabin matracára, elvágtam az ujjamat a konzervdoboz peremével. – Hé, te lány! – emelte fel a kezemet. – Te vérzel. – Nem gáz. – Mutasd csak! – mondta, majd felemelte az ujjamat, és ugyanazzal a mozdulattal be is kapta, mintha kisgyerek lennék. Elkaptam a kezemet, és elfordultam. – A francba, Evie! – mordult fel. – Ne feledd, ne igyál a vízből! És hagyj belőle nekem is! – tette hozzá még hangosabban. Jack felszerelt egy elemlámpát a kis fürdőben, hogy átnézhessem az elsősegélyszekrényt. Találtam egy doboz aszpirint, több csomag koffeintablettát és egy tasak ősréginek tűnő kotont. Levettem a koszos ruhámat, és beléptem a lestrapált üvegszálas zuhanyfülkébe. A zuhanytálca körül kis samponos és tusfürdős üvegcsék sorakoztak. Olyan gyorsan megfürödtem a langyos víz lágy gőzében, amilyen gyorsan csak tudtam, de teljesen rám ragadt a hamu és a korom. Mert ma porig égett Haven. Tényleg csak pár órája történt? Mintha egy hete lett volna. Ma meghalt anya. A fülkének nyomtam az arcomat, nehogy elsírjam magam. Attól féltem, ha elkezdem, soha többé nem tudom abbahagyni…

Kezdett eltűnni a zuhanyzó, fekete foltok jelentek meg a szemem előtt. – Ne! Ne! Ne! Nem akarok még egyet! – suttogtam kétségbeesetten, ahogy a fájdalom növekedésével egyre erősebben szorítottam a kezemmel a halántékomat. Vér csöpögött az orromból a samponos flakonokra. Lenéztem, és szinte megbabonáztak az élénkvörös cseppek. Csepp, csepp, csepp… – Tudják, Császárnő – szólalt meg Matthew. A falhoz simultam. Itt volt! A zuhanyzóban! Gyorsan hátat fordítottam neki, majd visszanéztem a vállam felett. De látszólag cseppet sem izgatta, hogy meztelen vagyok. – A Császárnő játékban van – mondta. – Az Arkánumok érzik. Mintha zavar támadt volna az Erőben. – Csillagok háborúja, Matthew? Ez most komoly? – Célpont vagy. Kapjátok el, mielőtt túl nagy lesz a hatalma, suttogják a rossz lapok. De olyan hangosan beszéltél, hogy azt hitték, oda akarod csalni őket a farmodra – mondta, és megérintette a halántékát. – Óvakodj a csábítástól! A szavai felidéztek egy emléket a nagyival töltött utolsó napról. „Nem szívesen viszlek el otthonról, kicsim – mondta, ahogy felhajtott az autópályára. – Csak a legbátrabb vagy a legeszementebb Arkánumok merészkednek Havenbe, a nagy Császárnő otthonába.” – Hangosan beszéltem? Ez meg mit jelent? – kérdeztem. Szóval nemcsak hallok, hanem magam is közvetítek hangokat? Matthew a homlokát ráncolta. – Senki nem olyan hangos, mint te. Csak hangosan beszélnek vissza, hogy felpiszkáljanak. – A hangok azokhoz az alakokhoz tartoznak, akiket láttam, ugye? Az íjász, a repülő fiú. A Halál. Matthew bólintott. – A Nagy Arkánum. A tarot-kártya adui. – Hogy kerül a hangjuk a fejembe? Mi vagyok én, valami látnok? – Telepata. Minden Arkánumnak van egy hívószava. Mint a madaraknál a fütty. Én vagyok az óvatos és körültekintő. Hát persze, kölyök.

– Mit hallanak abból, amit mondok? Hogyan beszéljek halkabban? – A belső hang, Evie – felelte atyáskodóan. Megérintettem a homlokomat, mert rettentően zavartak a válaszai, amelyekből semmit sem értettem. – Miért akarnak felpiszkálni? Mit tettem? – Te is Arkánum vagy. – Ezt… ezt nem értem. És… és hagyjuk már ezt az Arkánum-dolgot! – Továbbra is küldöm neked a látomásokat – mondta, majd megérintette az orrát, és motyogva hozzátette: – Csepp, csepp, csepp. Tanulnod kell. – Küldöd? Azt akarod mondani, hogy… nem magamtól látok előre dolgokat? – Én küldöm a látomásokat. – Talán azt is csak képzelem, ahogy ezt mondod. Lehet, hogy nem is vagy valóságos! Matthew a szemét forgatta. – Neeem! Én küldöm a látomásokat. Ez nem a te Arkánum-erőd. Az enyém! Az enyém! Szóval nem is vagyok médium? – Minden Arkánumnak van ereje? – Hatalmas. Emberfeletti. A szemem egyre szűkült, ahogy a gyanakvásom erősödött. – A rémálmokat is te küldöd? Mert elegem van belőlük. – Rémálmot soha! Császárnő, lemaradunk! Találj meg! A terveim között szerepelt, hogy egyszer megkeressem. – De előbb meg kell találnom a nagymamámat. És különben is, hol vagy? – Találj meg, mielőtt a Halál talál meg téged! – Különben? Hátravetette a fejét, mintha a válasza egyértelmű lett volna. – Különben… megérint téged. Az ereje. Te vagy a lap, amelyre a Halál vágyik. Megborzongtam, mert eszembe jutott a Kaszás, ahogy felém nyújtotta csupasz kezét. – Miért vágyik rám? Nem értem. De Matthew eltűnt. És elfogyott a víz.

– Basszus! Olyan keveset kért tőlem Jackson – egy kis levest és vizet. Egyiket sem sikerült teljesítenem. Bűntudattal gyötörve visszatértem a kabinba. Jackson hátizsákja az ágyon hevert a bőröndöm mellett. Csak nem akart egy szobában aludni velem? Épp befejeztem az öltözködést, amikor kopogás nélkül kinyitotta a kabinajtót, és levessel teli bögrékkel a kezében átlépett a magasított küszöbön. Alaposan szemügyre vette a kombinészerű felsőmet és a sportszoknyámat. A pakolása bizony sok kivetnivalót hagyott maga után. A következőkből állt a ruhatáram: egy farmernadrág és egy kapucnis pulóver – ezek voltak eddig rajtam –, körülbelül tíz hajba való szalag, egy életre elegendő bugyi, egy rakás melltartó, amelyekből totál kifogytam, és két darab, nem összeillő zokni. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül meggondolta magát. Hallgass, Jackson, hallgass! A kezembe nyomott egy meglepően meleg bögrét, majd leült a beépített asztalhoz, és kortyolgatni kezdte a maga levesét. Megsajnáltam, hogy rongydarabokba kellett bebugyolálnia a sérült kezét. Csupa kosz és hamu volt az ásástól. Mindent megtett, hogy segítsen eltemetni anyát… – Itt az ideje, hogy megbeszéljük a továbbiakat. – Rendben – feleltem, és elhelyezkedtem az ágyon vele szemben. – Tettem néhány… ígéretet anyádnak. Persze ezek meglehetősen bizonytalan ígéretek voltak, így biztos vagyok benne, hogy nem kerülök a pokolra, ha nem tartom be őket. Inkább amiatt aggódom, hogy te is megígértél neki ezt-azt. – Így van. – Például hogy megkeresed a nagymamádat? – kérdezte motyogva. – Igen, ez az egyik fogadalmam. – Hadd írjam le, mi van odakint, peekôn! Köztünk és Észak-Karolina között ott vannak a zsákosok, a milíciák és az ítéletnap szektái, akik meglehetősen erősek manapság. A városokat a rabszolga-kereskedők uralják…

– Szóval léteznek? – kérdeztem, mert eddig csak pletykákat hallottam róluk. – Ouais. Kutakat ásatnak az emberekkel, és úgy dolgoztatják őket, mint régen a rabszolgákat az aranybányákban – mondta, és a zavart tekintetem láttán így folytatta: – Engem láncra vernének egy hamuval teli veremben, csákánnyal a kezemben. Téged viszont… veled mást tennének. Ugyanez a helyzet a kannibálokkal. – Ka-kannibálok? – Róluk is hallottunk pletykákat. Jackson bólintott. Megpróbáltam elképzelni, hogy fest egy modern kori amerikai kannibál. Vajon különböző testrészekből álló nyakláncot visel? Véres baseballütő van nála? Bár a felsorolt veszélyek hallatán beleborzongtam az iszonyatba, mégis azt mondtam: – Holnap elindulok Outer Banks felé. – Nem sok mindenhez értesz, de makacsságban verhetetlen vagy. Nem tudlak lebeszélni, ugye? – Esélytelen – mondtam. Nem volt más választásom. Az anyának tett ígéret mellett az Arkánum-rejtélyt is meg kellett oldanom. Mert soha nem lesz vége. – Ha Texasba akarsz menni, magammal viszlek, amíg nem találsz magadnak egy másik megjavítható kocsit. – Ez aztán a mal pris – mondta arra célozva, milyen nehéz helyzetbe hoztam. – Ha magadra hagylak, az a biztos halál – folytatta. Már épp tiltakozni akartam, de nem hagyta annyiban a dolgot. – Hallgass ide, kislány! Nem tudod megvédeni magadat. Egyszer már sikerült. Minden sarkon katonák vigyáztak rám. Belenéztem a bögrémbe, ahogy eszembe jutottak az engedelmes nádak és a bátor tölgyek. Örökre eltűntek. Akárcsak az anyám. – Nézz rám, Evie! Biztos vagy benne, hogy oda akarsz menni? – Igen – feleltem. És abban is biztos voltam, hogy mellette sokkal jobbak lennének az esélyeim. – Segítesz nekem? – Mais, igen – mondta beletörődve. – Elviszlek oda. De van egy feltételem. – Naná, hogy van. – Áruld el a titkaidat! Tudnom kell, hogyan termeszted a növényeket. Tudnom kell, hogyan vagy képes ilyesmire.

Szóval Jackson motiválható volt. – Mindent elmondok, amit tudni akarsz, amint megtaláltuk a nagyit. – D’accord – felelte némi habozás után. Rendben. A megkönnyebbülésemet némileg beárnyékolta a gyanakvásom. – Nem kedvelsz engem. Nem voltunk barátok – mondtam. Egyiket sem tagadta. – Lényegében idegenek vagyunk, te mégis hajlandó vagy velem tartani, még az életed kockáztatása árán is. – Idegenek? Ez azért elég relatív, nem gondolod? Az életben maradtak közül te ismersz a legjobban. Téged pedig én, a nagymamádat leszámítva. Mert anya meghalt. – A pokolba, Evie, senki nem maradt, csak te. Senki, aki beszélné a cajun nyelvet, aki emlékezne a mellékfolyó illatára, és arra, ahogy a nap… – ...sugarai átsütöttek a mohán és a ciprusokon. – Exactement. – Akkor megegyeztünk. – Bien – mondta kiismerhetetlen arckifejezéssel. – Két út közül választhatunk. A délkeleti hadsereg Észak-Karolina felől hatolt be Louisianába. Felmehetünk az ő nyomvonalukon Atlanta felé. A főútvonalakon már eltakarították a roncsokat, és kevesebb a zsákos. Hátránya, hogy a sereg kiürítette a benzinkutakat és a vegyesboltokat. Elegendő vizet hoztunk magunkkal Havenből, de üzemanyagunk és élelmünk kevés van. És hiába keresnénk, nem találnánk semmit. Ez meglehetősen rosszul hangzott. – Mi a másik lehetőség? – Észak felé megyünk, Tennesseebe, aztán keletnek fordulunk. A hadsereg ugyan elveszíti a nyomunkat, de sokkal több a zsákos és az elzárt út. Meglepett – és lenyűgözött – a tájékozottsága. – Te mit javasolsz? – Az elsőt. Hosszabb lesz az út, és persze megterhelőbb is, de biztonságosabb. Hosszabb? Most, hogy végre elindultam a nagyi keresésére, úrrá lett rajtam a türelmetlenség. – Pontosan mit jelent, a „hosszabb”?

– Egész nap vezettem, de csak száz kilométert tettünk meg a szélviharban. Nagyjából másfél méter volt a látótávolság. Hetekbe telik, mire odaérünk. Majdnem leesett az állam. – És alkonyatkor megállunk? Hiszen akkor csendesedik el a szél! És ha átveszem a volánt? – A zsákosok éjjel aktívak. – De a kocsiban biztonságban vagyunk, nem? – Egyedül bevállalnám, de veled… – megtörölte a száját a bekötözött kezével, és úgy nézett rám, mint aki csak most fogta fel, mekkora felelősséget vállalt magára. Felelősséget vállalt egy másik emberért. – Láttál már valaha zsákost? Mármint a látomásodon kívül? Haboztam, aztán megráztam a fejem. – Annak idején tízfős csapatokban vadásztunk rájuk, kiképezve és állig felfegyverkezve. Most csak mi ketten vagyunk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy beléjük botlunk. Főleg, ha sokan vannak. Ha bármi történik velem, neked annyi. Ez halálbiztos. – A Villanás óta sikerült életben maradnom. Nélküled. – Távol mindentől, élelemmel, vízzel, erős búvóhellyel. Ami odakint van, az kész téboly. Az emberek teljesen kifordultak önmagukból. – Nehezemre esik elhinni, hogy minden jó ilyen gyorsan eltűnt a világból – mondtam a tisztességre és az erényességre célozva. – Hét hónapja történt a Villanás, és az emberek máris átálltak a kannibalizmusra? – Nincs élelem, Evie – mondta Jackson, majd felállt, és kivette a zsebéből a laposüveget. – Hiába maradtak ilyen kevesen életben, a vegyesboltokat napok alatt kifosztották. Semmi nem terem, alig maradt néhány állat. Az év jó része az új tápláléklánc kialakulásával telt. Megdörzsöltem a homlokomat. – Tápláléklánc? – Az erőseké, vagyis a milíciáé és a hadseregé az összes forrás. Ők vannak a piramis csúcsán. Náluk alig valamivel gyengébbek a kannibálok. A piramis aljához közeledve egyre komolyabban éheznek az emberek. A leggyengébbekből pedig vacsora lesz – mondta nagyot kortyolva a flaskából, majd mélyen a szemembe nézett. – Szóval jó alaposan fontold meg, merre akarsz holnap elindulni, peekôn.

Megpróbáltam aludni a csendes hajóban. A Haven-ház mindig olyan hangos volt. Soha többé nem hallom azt a recsegést-ropogást. Soha többé nem hallom, ahogy a nád álomba duruzsol. Soha többé nem hallom anya magassarkújának a kopogását a márványpadlón. Még a hangok is elcsendesedtek, mintha azt akarták volna, hogy teljes valómmal éljem át a kínzó fájdalmamat. Vagy azért csendesedtek el, mert Jackson alig egy méterre volt tőlem, és az asztalra borulva aludt. Közölte, hogy mindig egy helyiségben leszünk az út alatt, mert, mint korábban is mondta, egyetlen hely sem százszázalékosan biztonságos. A számszeríja most is készenlétben volt. Egyszerre éreztem nyugtalanságot és védettséget a közelében. Ahogy ott feküdtem a túl puha matracon a túl csendes kabinban, felidéztem a nap eseményeit. Három emlék vésődött az agyamba, mindörökre. Jackson büszke tekintete, amikor elhajítottam az öngyújtót, hogy felégessem az otthonomat, és elhamvasszam anyámat. Hólyagos tenyerének az érzete, amikor kéz a kézben futottunk a lángok elől. Hogy milyen békésnek tűnt anya holtan. A szemem megtelt könnyel. Nem tudtam megálljt parancsolni nekik, patakzottak. Elképzeltem, mik lehettek anya utolsó gondolatai. Magam előtt láttam, ahogy a fényképet szorongatja. Vajon tudta, hogy az lesz az utolsó éjszakája? Miért nem maradtam vele? Ha nem álmában hal meg, akkor legalább foghattam volna a kezét, és ott lehettem volna, amíg… amíg túlesik rajta. Az oldalamra feküdtem, és megpróbáltam nesztelen maradni. Jackson egyszer csak felült. – Abba kell hagynod a sírást. Folytattam. Jackson káromkodott egy cifrát, majd így folytatta: – Idekint nincs helye az ilyesminek! Túl puhány vagy, Evangeline! Igen, Jackson csak most kezdte felfogni, mekkora felelősséget vett a nyakába – szembesült a valósággal. Felültem, és az alkarommal letöröltem az arcomat.

– Ne-nem bírom abbahagyni. Előbb vagy utóbb elege lesz belőlem. – A mère-ed méltósággal halt meg. Mi egyebet kívánhatnál még? Én csak remélhetem, hogy ilyen tiszta lesz a halálom. Még erősebben zokogtam. – A francba, Evie! – kiáltott rám összevont szemöldökkel és elvékonyodott ajkakkal. – A pokolba ezzel az egésszel! Bőgj, ahogy csak akarsz, de én nem fogom hallgatni! – Felkapta az íját, kiviharzott a kabinból, és bevágta maga mögött az ajtót. Felálltam, hogy utána menjek, teljesen összetörve. Hallottam a hajóban kongó lépteit. De egyszer csak visszajött az ajtóig, és leült előtte a földre. Hatalmasat sóhajtott. Tovább sírtam. Felállt, hogy odébb menjen. Úgy éreztem, órák teltek el, mire ismét kinyitotta az ajtót. – Tudod, mi az a krr? Megráztam a fejemet. – Korai riasztási rendszer. Arra való, hogy időben meghalld az ellenséget. A fedélzeten elszórt kagylóhéjak ropogása is ilyen. – És? – kérdeztem. Patakzott a könnyem. Jackson nem nézett rám, csak fel-alá járkált. – Összetörhetsz egy villanykörtét az ajtód előtt, de bármilyen más üveg is megteszi. A nyikorgó lépcső is hasznos lehet. Ezért keresek lehetőség szerint kétszintes épületeket. Amíg vezetek, te figyelsz, és olyan helyet keresel, ahol este meghúzhatjuk magunkat. Tétován bólintottam. – Ami a zsákosokat illeti, kilométerekről kiszimatolják a vizet, ezért mindig olyan helyeken gyülekeznek, ahol… – Akkor mit keresünk egy hajógyárban? – Egy emelvényen álló hajó túl jó ahhoz, hogy csak úgy lemondjunk róla. A zsákosok olyanok, mint a veszett farkasok. Jó vadászok, de fogalmuk sincs, hogyan kell használni egy létrát. Egyébként is, minden helynek megvan a maga hátránya. Ha egy háznak nyitva van az ajtaja, könnyen lehet, hogy egy zsákos már bement előtted, és úgy les rád, mint a csizmában összetekeredett kígyó. A nyilvános épületek sem jönnek számításba, mert a vészkijárat csak újabb bejáratot biztosít nekik. – Te… te sok mindent tudsz.

– Így van, Evie – helyeselt. – Tudom, hogy a zsákosok karmolása nem fertőző, de ha a nyáluk vagy a vérük keveredik a tiéddel, nem egész két nap alatt átváltozol. Tudom, hogy csak úgy lehet megölni őket, ha levágod a fejüket, vagy szétlövöd a koponyájukat. Láttam annyira kiszáradt zsákost, hogy szinte már porzott. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen már nem él, de önts rá egy vödör vizet, és azon nyomban vonaglani kezd feléd, hogy megharapjon. Tudom, hogy nem allergiásak a napra, ahogy azt mindenki hiszi. Egyszerűen csak nem szeretik, mert kiszárítja a nyákos bőrüket. De ha kell, dacolnak vele. Láttam zsákosokat pirkadat után, ahogy lenyalogatták a harmatot a kocsikról, sőt, még a földről is. Reszketve képzeltem magam elé a fenti jeleneteket. – Figyelsz egyáltalán arra, amit mondok? Nagy árat fizettem ezekért az információkért, és most ingyen osztom meg veled – mondta, és megbiccentette a fejét. Bármibe hajlandó voltam belekapaszkodni, ami lefoglalta az elmémet. – Még többet akarok tudni. – Rendben – felelte, majd feldobta a hátizsákját az ágyra, és leült velem szemben. – Ez itt a túlélőfelszerelésem. Csak az életben maradáshoz szükséges holmikat tartalmazza – közölte, majd a takaróra öntötte a tartalmát. Mindeközben kifejezetten büszkének tűnt. Megnéztem, mi volt a táskában: energiazselék és fehérjeszeletek, egy doboz só, svájci bicska, eldobható fogkefe, öngyújtók, sebtapaszok, dinamós zseblámpa, világító rudak, három kis üveg szesz és egy kulacs. De volt köztük néhány meglepő darab is: egy kis kalapács és egy zacskó szög, egy fényképekkel teli boríték, amit nem mutatott meg, és egy tokban lévő pisztoly. – Túlélőtáskát csinálunk a hátizsákodból. És minden este átnézzük a cuccainkat – mondta, majd a kérdő tekintetemet látva hozzátette: – Hogy tudjuk, mit kell keresnünk útközben. Kezdett felszáradni a könnyem. – Például? – Ha mondjuk szétment a cipőfűződ, és találunk egy hullát, amelyiknek tök jó a cipőfűzője, nem hagyjuk csak úgy ott. Nyeltem egyet. Szóval most már ez volt az életem.

– Ha van pisztolyod, miért csak egy íjat és egy nyilat hurcolászol magaddal? – Csak? – kérdezte gúnyosan. – Ez egy ismétlő számszeríj – folytatta a fegyveréért nyúlva, és megmutatta a tárat, amiben hat nyíl sorakozott. – Halk, és a vesszők újra felhasználhatók. A katonák ellen nem a leghatékonyabb, de a zsákosokkal szemben tökéletes. És különben is, abban a pisztolyban egyetlen egy golyó van. Arra az esetre, ha megharapnának. – Ó! Mikor kapom vissza a vadászpuskámat? – Kábé soha – felelte. Kikerekedett a szemem. – Lefűrészelem a csövét, és magamnál tartom az íj mellett. De segítek elkezdeni a csomagot – mondta, és átadta a három kis üveget. – Jack Daniels? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Mindig jó, ha kéznél van – felelte. Félretettem az üvegeket. Túl fáradt és kimerült voltam ahhoz, hogy reagáljak a célzásra. De ő összeszedte, és az ölembe hajította mindet. – Ne húzd a szád, Evie! Mi más képes arra, hogy fertőtlenítsen, felgyújtsa az ellenséget, és be is rúgj tőle? És most mondd meg, mire használhatod az üres üvegeket! – Mm… üveg a krr-hez? Szájszeglete éppen hogy csak felkunkorodott, ahogy elmosolyodott.

22 A VILLANÁS UTÁNI 230. NAP MISSISSIPPI MÉLYÉN

A

PARKOLÓ AUTÓBAN ÜLTEM,

holttestek hevertek körülöttem, és néztem, ahogy Jackson átküzdi magát a szélviharon. Készenlétbe helyezte a számszeríját, a puska a vállán lógott, az övén pedig egy műanyag benzineskanna fityegett. A kanna természetesen üres volt. Még Louisianából sem jutottunk ki, amikor kezdtünk kifogyni az üzemanyagból. Ez kilenc napja történt. Azóta sikerült szerezni innenonnan pár liter benzint és különböző autóalkatrészeket. Amióta elindultunk, három ablaktörlő és két szűrő ment gajra. A gyakori megállások és az ádáz szél miatt naponta legfeljebb harminc kilométert tettünk meg. Jackson ma egy fűnyírószerelőnél keresett benzint. Úgy vélte, a műhely talán elkerülte a milícia figyelmét. Minden mást elvittek. Ahogy Jackson megjósolta, sehol nem találtunk élelmet. És kezdtünk kifogyni a konzervekből. Szerencsére bőven volt vizünk, és néha még a bojlerekben is találtunk némi maradékot. Az ülésen térdeltem, a homlokomat az ablaküvegnek nyomtam, és igyekeztem nem szem elől téveszteni Jacksont. Nagyon rosszak voltak a

látási viszonyok. A kocsi imbolygott, és a hullák körül úgy kavargott a hamu, mint a homok a dűnék lábánál. Amikor Jackson odaért egy útjában fekvő holttesthez, nem változtatott irányt, csak átlépett rajta. Útközben is áthajtott a tetemeken. Először arra kértem, hogy kerülje ki őket, de pár nap elteltével magam is beláttam, milyen ostoba kérés volt ez tőlem. Nedvesség, rovarok és madarak híján a tetemek jóval szívósabbak voltak, és egyre csak gyűltek. Jackson korábban már említette, milyen szörnyű állapotok uralkodnak a városokban, de el sem tudtam képzelni, hogy ilyen sok a hulla. Mégis megkönnyebbültem, amikor útnak indultunk Jacksonnal. Mintha némileg csökkent volna az elmúlt hét hónap nyomása. Bár a gyászom cseppet sem enyhült, már nem bénított le annyira, mint eleinte. Legalább megálljt tudtam parancsolni a könnyeimnek. Jacksont nagyon zavarta a sírásom, szinte személyes sértésnek vette. De hiába hagytam abba, így is jóformán egész nap ingerült volt velem. Nem tudtam, miért, és képtelen voltam lépést tartani a hangulatváltozásaival. Egyre erősebben fújt a szél. Elgurult mellettem egy műanyag karácsonyfa. Egy megfeketedett ruhaszárító araszolt az úton. Hulladék borította a kocsit. Jackson odakint volt a pusztaságban, veszélynek kitéve. A milícia valóban megtisztította az utakat, buldózerekkel hordták el a roncsokat, amelyek most halmokban álltak kétoldalt, halálos szélcsatornává alakítva az utat. Amikor Jackson lehajolt egy elkerített területen álló fűnyíró traktorhoz, beleharaptam az alsó ajkamba. De úgy tűnt, Jackson nem ismeri a félelmet, elszántan tette a dolgát. Néztem, ahogy beletuszkol egy szívócsövet a fűnyíró tankjába. Aztán felemelte a hüvelykujját. Okos, Jackson. Teljesen más volt, mint annak idején az iskolában. Sokkal edzettebb, és olyannyira magabiztos, hogy néha elfelejtettem, hogy mindössze pár évvel idősebb nálam. De nagy ritkán mégis akadtak pillanatok, amikor megláttam benne a tizennyolc éves fiút.

Bizonyos szempontból semmit sem változott. Továbbra is veszélyes és parancsoló volt, akiről lehetetlen nem tudomást venni – és kiszámíthatatlan. Hiába akartam segíteni neki odakint, soha nem engedte. Máskor meg letolt, hogy nem igyekszem eléggé. Néha az volt az érzésem, hogy soha nem nyerem el a bizalmát, mintha szándékosan vágna éket kettőnk közé. De nem tudtam, miért. Jackson letette a benzinkannát a fűnyíró tankja mellé, lehúzta az arcáról a kendőjét, és a fogai közé vette a csövet. Látszott rajta, hogy tétovázik. Bár elég tapasztalt volt ahhoz, hogy ne kortyoljon bele a benzinbe, így is belélegezte a gőzét. A szemem sarkából láttam, ahogy egy fémlemez közelít felé a levegőben, hatalmas borotvapengeként szétnyírva mindent, ami az útjába kerül. Felkiáltottam, hogy „Vigyázz!” Nem hallotta meg. De magától is lebukott. Az ablaknak tapasztottam az izzadt tenyeremet, és kifújtam a levegőt, amikor rám nézett. A napszemüvege eltakarta a szemét, de tudtam, hogy döbbenten nézünk egymásra. Aztán folytatta a munkát. Újabb széllökés érte a kocsit. Még több szél, még több rázkódás, még több hamu. Kezdtem szem elől veszíteni Jacksont. Kihagyott a szívem, amikor eltűnt. Elnyelte a homály. Úrrá lett rajtam a pánik. Gyűlöltem a tehetetlenséget! Ha nem láttam Jacksont, a hangok is felerősödtek. Azzal próbáltam elfoglalni magam, hogy szemügyre vettem a kocsi körül heverő hullákat. Jackson azt mondta, a frissebb tetemekre figyeljek, mert azok „képet alkotnak a területről”. Nem értettem, mire gondolt, ezért gyorsan elmagyarázta. – A szem közé kapott golyó azt jelenti, hogy az illető a milícia áldozata lett. A tetemből az is megállapítható, mikor jártak arrafelé fegyveres emberek. Agyonverték vagy megfojtották az áldozatot? Az erősebb maradt életben. A kétségbeesett emberek ölre mennek a forrásokért, ezért jobb állandó mozgásban lenni. Hátba szúrtak valakit? Házon belüli eset. A családtagok és a barátok is egymásnak esnek. A zsákosok áldozatait egyedül is felismertem. Arcukra fagyott a rémület, a nyakuk szétroncsolódott. Ami azt illeti, a harapásuk csak akkor volt fertőző, ha az áldozat túlélte a támadást. Mindig lesz só a pulcsim zsebében…

– Vörös fog és karom. – Lakomát csapok a csontjaidból! Ökölbe szorult a kezem, ahogy próbáltam elnyomni az Arkánumok hangját. Óriási erőfeszítésembe került. Epekedtem Jackson jelenlétéért, hogy végre nyugalomra leljek. Mások is suttogni kezdtek, új hangok: – Megrohanlak, mint az alkony. – Jaj a hitvány legyőzötteknek! Még Matthew hangját is hallottam. – Óvatos és körültekintő. Szóval erre gondolt a múltkor! Ez volt az ő hívószava. Én meg azt hittem, összevissza beszél. Aztán megszólalt a Halál is. – Gyere hozzám, Császárnő! Oly régóta várok rád! Őt már könnyen felismertem. Gyakran beszélt közvetlenül hozzám, felborzolva az idegeimet. Megdörzsöltem a karomat, és magam köré fontam. Hol van Jackson? Mi lesz, ha soha többé nem jön vissza? És ha van még egy fémlemez…? Meghallottam a kocsi mellett. Benzint öntött át? Aztán bevágta a kannát a hátsó ülésre. Némi küzdelem árán kinyitotta az anyósülést, bepréselte magát a nyíláson, és még mielőtt elért volna minket egy újabb széllökés, becsukta maga mögött az ajtót. – Jackson! Úgy aggódtam! Lehúzta az arcáról a kormos kendőjét, levegő után kapkodott. A hangok suttogássá csitultak, majd… elnémultak. Sietve kinyitottam neki egy kulacsot, és közben azon tűnődtem, vajon látja-e rajtam, hogy reszketek. – Nem láttalak. Komótosan letette a lefűrészelt csövű puskát az ülés és a műszerfal közé, a számszeríját pedig egy karnyújtásnyira, a hátsó ülésen helyezte el, hogy kéznél legyen. Alaposan megnézte a kulacsot, mielőtt elvette tőlem. Kortyolt egy nagyot, majd megtörölte a száját a kabátujjával. – Még erre is figyeljek? – kérdezte kurtán. Már megint dühös volt? – Csak azt mondtam, hogy aggódtam.

– A testőröd egy darabban tért vissza. Ettől függetlenül kereshetnél egy jobbat. Legfeljebb tíz-tizenöt liter benzint találtam. Kaját pedig egyáltalán nem. Beindította a motort. A szélvédőt végigszántó ablaktörlőnek olyan hangja volt, mint a táblán végighúzott körömnek. – Olyan sokat? Ez hihetetlen! – Odahajoltam, és megszorítottam a benzines kezét. – Annyival végre eljutunk Alabamába! És ma este kaját is találunk. Jó előérzetem van. Jackson némileg megenyhült. Kotorászni kezdett a zsebében. – Ezt neked hoztam. Csillapítja az éhséget – mondta, majd átadott egy tasak Juicy Fruit gyümölcsös rágót, amiben még három darab volt. A nagyinak is ez volt a kedvenc márkája. Belém nyilallt a felismerés. Minden darabbal, amit megettem, eggyel kevesebb maradt a világon, amit soha nem lehet már pótolni. Mélyen a szemébe néztem. – Köszönöm, Jackson! Zavartan megvonta a vállát, és elpirult. Abban a pillanatban nagyon is úgy festett, mint egy tizennyolc éves srác. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak. – Ettől még nem vagyunk jegyesek, vagy mi – motyogta. – És most tűnjünk el innen! Mintha láttam volna meglibbenni a függönyt egy közeli házban. Figyelnek minket. – Vannak itt emberek? – kiáltottam fel. Keresés közben előfordult már párszor, hogy láttam becsapódni egy ajtót, vagy elrohanni egy árnyat a távolban. Jacksonnal ellentétben én nem hittem, hogy mindenki gonosz. De soha senki nem jött oda hozzánk. – Mármint élő emberek? Jackson haragosan nézett rám. – Azok a legrosszabbak. Körülnéztem. – Mi ez a hülye bekattanás, hogy másokat akarsz látni? Nem elég neked a társaságom? Már megint kezdi a gorombáskodást. – Persze hogy elég, csak… – Mielőtt azt kívánod, bárcsak beszélgethetnél valakivel, ne feledd, hogy egy nagyváros mellett készülünk elhaladni. Ami a rabszolgakereskedők területe.

Bár mindketten utáltuk ezt az utat, kénytelenek voltunk megtenni, hogy elérjük a sztrádát. Jackson taktikailag elhibázottnak ítélte a döntésünket, én viszont kissé kényszeresen álltam a dologhoz. Áthajtottunk a fekvőrendőrhullákon – tuff-bumm tuff-bumm –, és elhaladtunk a festékszóróval felfestett útjelzések mellett. Valaki azt írta ki pirossal, hogy „Bánd meg bűneidet!”, alatta pedig az állt feketével, hogy „Különben mi lesz?” Amikor kiértünk a sztrádára, beállt köztünk a csend. Néma csend. Kivettem a kesztyűtartóból egy megsárgult Cosmopolitant, de nem tudtam elterelni a figyelmemet Jacksonról. Elmerült a gondolataiban. Egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal pedig elmélyülten piszkálgatta a kézfején lévő hegeket. Vajon még mindig dühös volt, amiért szerettem volna másokkal is találkozni? Ideges volt, amiért nem találtunk ennivalót? Hogy lehetett egyszerre merengő és nyugtalan? Sok dolgot megtudtam az én cajun testőrömről az elmúlt napok folyamán, de minden információ csak újabb kérdéseket vetett fel. Megtudtam, hogy nagyon hosszú időt képes eltölteni néma csendben. Míg Brandon nyitott könyv volt számomra – mindig kimondta, mi járt éppen a fejében –, addig Jackson inkább megtartotta magának a gondolatait. Vajon mire gondolt egész nap egy tizennyolc éves srác az apokalipszis túlélőjeként? Miért tapogatta meg olyan gyakran a kezén lévő sebhelyeket? Talán a régi verekedésekre emlékeztették őt? Máskor azt gondoltam, jobb is, ha nem tudom, mi jár a fejében. Inkább kiélveztem a csendet. A hangok eltűntek, megnyugodhattam. Legalábbis egy kis időre. Az ablaknak támasztottam a homlokomat, és néztem az immár elérhetetlen dolgokat reklámozó óriásplakátokat – hawaii út, számítógép, végleges szőrtelenítés. Hál’ istennek tavaly Mel rávett, hogy csináltassam meg a lézeres kezelést. A rágógumit szorongatva lehunytam a szememet. Minél távolabb kerültek a hangok, annál összeszedettebb lettem, és egyre több emlékem lett az intézet előtti életemről. A rágógumi ismerős, édeskés illata visszarepített a végzetes kocsikázáshoz nagyival...

– A tizenhatodik születésnapod előtt visszaviszlek Havenbe – mondta. – Miután felkészültél a végzetedre. A végzetemre? Mit kérjek, mentolos csokis vagy pekándiós fagyit? – Van egy tarot-pakli a tárcámban – folytatta. – Szeretném, ha megnéznéd a lapokat. De jó alaposan! – Rendben – feleltem. Feltúrtam a hatalmas táskáját. Találtam benne egy gardéniakrémet, de aztán megláttam a rágót… – Evie, a pakli! Bólintottam, kivettem a kártyát, és szemügyre vettem a legfelső lapokat. – A legelegánsabb lapok az aduk, vagyis a Nagy Arkánum. – Nagy micsoda? – Nagy Ar-ká-num. Latinul azt jelenti: titok, rejtély. És mindketten részesei vagyunk – mondta, majd hirtelen elszomorodott. – A mi családfánk már csak ilyen – közölte, majd megrázta a fejét, és így folytatta: – Nagyon fontosak a képen lévő apró részletek. Mintegy térképként kell olvasni őket. A kártyalapok különféle alakokat ábrázoltak: szárnyas angyalt, öregembert palástban, egy másik öreget oroszlánnal. Néhány lapon kutyák voltak. Az egyik lap szinte megigézett. Egy szőke nőt ábrázolt pipacspiros ruhában. A fején koronát viselt, tizenkét csillaggal. Mögötte zöld és piros dombok hömpölyögtek. A nő széttárta a karját, mintha meg akarna ölelni, de a tekintete komisz volt. Nagyi sávot váltott, és megnézte a lapot. – Ez te vagy, Evie. Te vagy a Császárnő. Egy nap majd te uralsz mindent, ami gyökeret ereszt és virágzik. Olyan illatod lesz, mint nekik, és felismerik majd. Egyszerre néztem rá rosszallóan és mosolyogva. Nagyi néha olyan fura dolgokat mondott! Aztán tovább nézegettem a kártyalapokat… és végül megláttam őt – a lovagot fekete páncélban, szürke lovon. Szegény lónak véreresek voltak a szemei. Szerettem a lovakat… – A részletek, Evie – mondta nagyi nyomatékosan, majd belenézett a visszapillantó tükörbe. Emberek térdeltek a lovag előtt, sírtak és könyörögtek. Valamilyen botot emelt a fejük fölé, nagyon meg voltak rémülve.

– A Halál. Ijesztő, ugye, édesem? – kérdezte nagyi. – Vagy inkább dühös leszel, ha ránézel? – Ébren vagy, Evie? – kérdezte Jackson. Kinyitottam a szemem, kezdett elhalványulni az emlék. – Igen. Mi a helyzet? Egek! Alig vártam, hogy viszontlássam a nagyit! Végre választ kapok a kínzó kérdésekre. Jackson kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Aztán becsukta. Majd megint kinyitotta. – Felejtsd el – mondta végül. Megvontam a vállam, és ismét kinéztem az ablakon. Tisztában voltam vele, hogy Jackson ugyanabban a helyzetben volt, mint én. Amint elérjük Outer Bankset, neki is meg kell oldania a rejtélyeit. Megőrjítették a titkaim. Folyamatosan a terményekről és a látomásokról faggatott. Tegnap például a következőt kérdezte: „Ha sikerül eljutnunk Észak-Karolinába, és találunk megfelelő táborhelyet, mire lesz szükséged? Mármint hogy kihajtsanak a magok.” Megmondtam, hogy mindent elmondok neki, amint megtaláltuk a nagyit. Addig is keressünk ezüst csengettyűket és kagylóhéjat. – Miért vagy ilyen csendes mellettem? Másokkal valóságos dumagép voltál. Dumagép? – Ezt meg honnan veszed? Alig ismersz. Várjunk csak! Hiszen egykor volt nála valami, amiből mindent megtudhatott rólam. Brandon telefonja. Vajon mindent megnézett, elolvasott és meghallgatott? – Nem akartalak zavarni a vezetésben. – Ja, persze. Tegnap este felkiáltottál álmodban, aztán motyogtál valamit. Mit álmodtál? És ha a szokásos erről-arról válasszal állsz elő, beletaposok a fékbe. – Nem emlékszem – mondtam, pedig jól emlékeztem a legutóbbi rémálmomra a vörös boszorkánnyal. A vele kapcsolatos rémálmaim mintha mindig ugyanazon a napon és helyen történnének. Ám ezúttal egy szesztől kába hódolójával utazott valahol vidéken. A fickó

felbosszantotta valamivel, ezért – természetesen – úgy döntött, hogy megöli. – Gyere! Érints meg! – suttogta neki. Amikor a fiú felállt, hogy odamenjen hozzá, a boszorkány kinyitotta a tenyerét, amiből kinőtt egy virág. A bőréből. A virágon keresztül odafújt egy csókot a fiúnak, felszabadítva a halálos spórákat. A fiú fulladni kezdett, és a boszorkány lába elé esett. Annyira feldagadt a bőre, hogy helyenként szét is repedt. Bűzös kelések borították el. A boszorkány csak nézte őt, majd vidáman megszólalt: – Milyen furfangosan hívogatunk, mi növények. És milyen tökéletesen büntetünk… Napról napra jobban gyűlöltem őt. Aztán felhorkantam. – Figyelj, Jackson! Mit motyogtam álmomban? – Azt mondtad: „Gyere! Érints meg!” Benne lettem volna, de aztán hozzátetted, hogy „De megfizeted az árát”. Mi volt ez az egész? A vadrózsa elragadó körmönfontsága. – Fogalmam sincs. – Hazudsz – mondta. Belenézett a visszapillantó tükörbe. – Mi kell ahhoz, hogy megbízz bennem, mi? – Nem tudom – feleltem őszintén. Bárcsak tudtam volna! Borzasztóan vágytam arra, hogy megbízhassak valakiben. És hogy legyen végre egy barátom. Mármint olyan, aki fizikailag is jelen van. De nem akartam újabb indokot szolgáltatni arra, hogy Jackson faképnél hagyjon. Bár a látomásaimat viszonylag könnyen elfogadta, az, hogy hangokat hallok, egész más tészta volt. A hidegvérű gyilkosról szóló visszatérő rémálmokról nem is beszélve… – Mindig azt nézed, találkozol-e másokkal, de azzal, akivel vagy, nem beszélsz – mondta. – Szerinted nem érem meg a fáradságot? – Talán többet beszélnék veled, ha nem lennél velem mindig ennyire bunkó. – Bunkó? Mikor voltam az? A napszemüveg miatt? A régi Coach napszemüvegem annyira össze volt karcolva, hogy alig láttam benne valamit. Aztán találtam egy Aviator szemüveget – egy tetemen. Ott köröztem a leszúrt hulla körül – házon belüli eset –, annyira akartam azt a napszemüveget. Jackson rám ripakodott: „Told ide a hátsódat, Evangeline, és szedd le róla! Most azonnal!”

– Igen, bunkó – válaszoltam. – Egyetlenegyszer elfelejtettem a túlélőtáskámat, és te majdnem felrobbantál a dühtől! – Nagyon is jó oka van annak, hogy nem bánok veled kesztyűs kézzel. Kesztyűs kézzel? Ugyan már! Az út elején még illedelmes volt, de zárkózott. Ám ahogy enyhülni kezdett a gyászom, úgy erősödött az ő gorombasága is. Ha azon kapott, hogy bánatosan szipogok, nem eszem vagy nem alszom, szinte személyes sértésnek vette. „Nem elég puha az ágyikója, hercegnő?” – gúnyolódott, pedig soha nem panaszkodtam. „Nem ehhez a minőséghez vagy szokva?” – kérdezte, amikor nem volt étvágyam. De azt viselte a legrosszabbul, ha csendes voltam, vagy elmerültem a gondolataimban. Visszagondolva az idegeskedéssel töltött pillanatokra, arra a megállapításra jutottam, hogy Jackson egyszerűen utálta, hogy össze vagyunk zárva egy kocsiban. Csak néztük az ide-oda járó ablaktörlőt, és ugyanazokat a számokat hallgattuk az iPodomról, újra meg újra. A legtöbb dal Mel playlistjéről volt. Fura módon Jacksonnak nem tetszettek Alanis Morissette véget nem érő rapmixei. Egek, hogy hiányzik a barátnőm! És anya… Jackson még mindig azon rágódott, hogy lebunkóztam. – Te sem vagy tökéletes, peekôn. Felemésztenek az érzéseid, de te inkább mindent magadba fojtasz. Te vagy a leghallgatagabb csaj, akit valaha ismertem. – Miért mindig rólam van szó? Te sem beszéltél túl sokat magadról, amióta úton vagyunk – mondtam. Igen, voltak titkaim, de Jackson óriási előnyben volt velem szemben. Brandon telefonja, ugyebár... – Kérdezz valamit! – mondta Jackson, de olyan erősen szorította a kormányt, mintha arra készülne, hogy bemosnak neki egyet. – Jól van. Igazak voltak a pletykák, tényleg voltál börtönben? – kérdeztem. Ha igen, akkor lehetnek sejtései arról, milyen élményeim voltak az intézetben. – Muszáj mindig beszólnod? – Te meg miről beszélsz? Okkal kérdezem. – Persze, hogy emlékeztess, hol a helyem! – Te jó ég, hogy lehet valakiben ennyi sértődöttség?

– Miért nem azt kérdezed, melyik a kedvenc könyvem? Vagy mi volt a kedvenc tantárgyam? – Láttam, hogy szereted az irodalomórát, és szerintem a Robinson Crusoe a kedvenc könyved. – Néha elfelejtem, hogy jártál a házunkban – mondta vészjóslóan halkan. – Jó, akkor fussunk neki még egyszer! Szóval, Jackson, mik voltak a terveid a gimi utánra? Hunyorogva méregetett. – Nyitok egy illegális bontót, és kocsikat lopok alkatrészekért. Nem erre számítottál? – Felejtsd el, hogy megkérdeztem. – Na és te mit akartál? – Hozzámegyek Brandonhoz, szülök pár kölyköt, és egész nap csak teniszezem. Nem erre számítottál? Mintha meg akarta volna fojtani azt a kormányt. Legalább helyrejött a keze. Amikor múlt héten felajánlottam, hogy kitisztítom és átkötözöm a sebeit, csak zsörtölődött, de szerintem titokban örült, hogy végre vele is foglalkozik valaki. Mert olyan ritkán esett meg? Amikor befejeztem a kötözést, Jackson felmordult. – Meglep, hogy nem adsz rájuk gyógypuszit – gúnyolódott, úgyhogy gyorsan megpusziltam mindkét kötést, csak hogy ledöbbentsem. – Ma belle infirmière – mondta rekedtes hangon. Én bájos ápolónőm… Rettentő változékony volt a hangulata. Azon az estén udvarlós, flörtölős kedvében volt. Most zsémbeskedett, és tele volt feszültséggel. Úgy tűnt, minél jobban igyekeztem kedveskedni és felvidítani, annál inkább fújt rám. Beállt köztünk a csend. Aztán korogni kezdett a gyomrom. Jackson újabb dühös pillantást vetett rám. Nagyon zavarta, ha korgott a gyomrom. Mintha direkt zaklatnám, hogy adjon valami kaját. – Még órákig nem eszünk, hercegnő – mondta. Tudta, mennyire utálom, ha így hív. – Megbeszéltük, hogy elmegyünk Atlantáig, Evie. És tudtuk, hogy meredek lesz. – Nem panaszkodom. Soha nem panaszkodtam.

– Te nem, de a gyomrod igen. Szinte már azt kívánom, hogy kezdj el inkább csesztetni – mondta, és olyan erősen szorította a kormányt, hogy a keze teljesen elfehéredett. – Minek? – Még az is jobb annál, ahogy itt ülsz, és fortyogsz magadban egész nap. – Fortyogok? Aligha! – Jackson nem értette. Sokkal több mindent elviseltem, amikor a hangok elhallgattak. – Csodás hangulatban voltam. – Lószart! Miért lettél volna? Kimerült vagy, éhezel, és fogalmad sincs, mikor ehetsz legközelebb. – Nem vágott ketté a fémlemez, és szereztünk üzemanyagot. Ennyi! – De nincs kajánk! Egyre hangosabban kapartak és csikorogtak az ablaktörlők. Felemeltem a kezemet. – Oké, meggyőztél. Immár hivatalosan is szar kedvem van. – A francba, enned kell valamit – mondta. Korábban mindig nekem adta a nagyobb adagot, mondván, még növésben vagyok. „Tudod, Evie, meg kell hagyni, elég jól alakulnak a dolgaid – mutatott a melleimre –, és kíváncsi vagyok, mi lesz a vége.” – Lőnöm kéne valami vadat – motyogta. Néha láttunk egy-egy madarat vagy nyulat. – És te nem sokat teszel a fazékba. Nem, de tudnék. Ha a dolgok igazán rosszra fordulnak, termeszthetek ételt a magokból. – Későre jár – mondtam, szándékosan nem reagálva a megjegyzésére. A szél kezdett elcsendesedni, ahogy a nap lemenőben volt. A hamu lassan leülepedett, és megjelent az égen a hold. – Keressünk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára. – Át kell jutnunk ezen a területen. Több benzinünk volt, mint hittem – mondta Jackson. Hátranézett, majd vissza az útra, és beletaposott a gázba. – Rühellem ezt a vihart. – Na és a zsákosok? Azt mondtad, nem utazhatunk napnyugta után. Délután sorra keltünk át a hidakon. Ha korábban ezek nagyobb vízfelületeken íveltek át, akkor éjjel… – Kiegészítem a szabályt: hacsak nem a rabszolga-kereskedők területén járunk. Amúgy is lemaradásban vagyunk. Egyre vadabbul korgott a gyomrom.

– Ki kell bírnod, Evie! Nem állhatunk meg kaját keresni, túl kockázatos lenne. Ha történik velem valami, neked annyi. – Ismétlem: nem vitatkozom, nem panaszkodom, és talán meglep, de képzeld, nélküled is életben maradnék. – Nem tudsz vadászni, és nem tudod feltölteni a készleteket. Csak fogyasztasz. Reménytelen vagy a konyhában, és… – Tessék, már megint témánál vagyunk – mondtam. Bár egyiket sem tagadtam. Nem tudtam főzni. Még egy konzervet sem tudtam kinyitni anélkül, hogy ne rontanék el valamit. – Minden egyes nap végén hálát kellene adnod. „Köszönöm, Jack, hogy még életben vagyok.” Megint hátranézett, és megint beletaposott a gázba. – Tudom, hogy nyűg vagyok, púp a hátadon. Meglep, hogy még nem lett eleged belőlem, és hogy nem dobtál ki. Már várom, hogy közöld velem, csesszem meg, és kidobsz Észak-Karolinában. – Nem szokásom megoldatlanul hagyni a rejtélyeket. Ezért nem beszélek a terményekről, amíg el nem viszel oda, ahova el kell jutnom. – Arról nem beszélve – folytatta –, hogy még nem fektettelek meg. – Most arról beszélsz, hogy nem… szexeltél… velem? Tudhattam volna, hogy előbb-utóbb sor kerül erre a beszélgetésre. Mintha egyre nehezebben viseltük volna az együtt töltött estéket. Ha viszonylag biztonságosnak találta a búvóhelyünket, Jackson félmeztelenül aludt. Mellkasának szívfájdító látványa annyira felzaklatott, hogy alig bírtam elaludni – hiába kaptam el mindig a tekintetemet. Olykor előfordult, hogy amíg bizalmatlanul méregettem az aktuális fekhelyünket, Jackson majd’ felfalt a szemével. – Te a szexre gondolsz a kocsiban ülve? Ahogy azt sejtettem, jobban jártam volna, ha nem tudom a választ. Jackson unott pillantást vetett rám, mintha csak azt mondaná, „Nőj már fel!” – Miért ne? Forróvérű fickó vagyok, és te vagy az egyetlen bige a környéken. Csak azt ne mondd, hogy te nem gondoltál rá! De, gondoltam rá. Többször fantáziáltam arról, mi történt volna, ha csókolózunk a malomnál, ha felfedezzük a köztünk lévő vibrálást. Aztán bűntudatom támadt, és rosszul éreztem magam.

– Ne-nem szexelek veled! – vágtam rá végül. – Nem hiszem el, hogy csak így előállsz ezzel! Bár tisztában voltam vele, hogy megváltozott a világ, továbbra is ragaszkodtam ahhoz, hogy a szüzességem elvesztése különleges legyen – olyasmi, amit a fiúmmal teszek meg. És nem azért, mert a srác, akivel vagyok, forróvérű. Ravaszul rám nézett, szemei komiszan csillogtak. – Szóval nem tagadod, hogy gondolsz rá? Felhorkantam. – Szóval ezért vállaltad, hogy segítesz, mi? Csak egy újabb gaienne-t akarsz? Még egy numerát? – De bon coeur – felelte. Teljes szívemből. – Vagyis minden, amit a mellékfolyóról mondtál meg a nem-maradtsenki-aki-beszélné-a-cajun-nyelvet szöveg csak süket duma volt? – Igazat mondtam. Arról nem tehetek, hogy mindezt csini szőke csomagolásban kaptam, akivel ágyba akarok bújni… BUMM! BUMM! Robbanásokat hallottunk odakintről. A kocsi irányíthatatlanná vált. Jackson beletaposott a fékbe, de tovább sodródtunk egy töltés felé. Mindkét kezemmel a műszerfalat támasztottam. – Jackson!

23 K

APASZKODJ,

EVIE! – kiáltotta Jackson. Megfeszült a karja, ahogy próbálta kordában tartani a kormányt. A kocsi oldalról kapta el a töltést, ami a levegőbe repített minket. Aztán… jött a súlytalanság. Jackson elengedte a kormányt, és a mellkasom elé nyújtotta a karját. A motor felbőgött, ahogy a kocsi a levegőben hasított. A lábam a fejem fölé került. Amikor a kocsi teteje hirtelen a talajnak csapódott, sikítani kezdtem. Kinyíltak a légzsákok. Tovább zuhantunk… megperdültünk… Aztán egyszer csak megálltunk. A kocsi fejre állt. Az ablakok kitörtek a becsapódástól, a fém szinte sikított a nyomás alatt. Jacksonnal fejjel lefelé lógtunk az ülésben, a biztonsági öv tartott minket. Milyen hang volt ez? Mintha egy másik kocsin landoltunk volna. A sziszegő tömítés hangja sem nyomta el a zihálásunkat. – M-mi történt? – kinéztem az ablakon, nem tudtam, hol vagyok. Legalább két méter magasan voltunk a talajtól. Megláttam Jackson bicskáját, ahogy felhasítja a légzsákokat. – Remélem, rendesen összeraktad a túlélőtáskádat! Ne mozdulj! – Ugye nem vágod el a biztonsági… Ebben a pillanatban elvágta a biztonsági övemet. – Aú! – kiáltottam, majd felültem a kocsi tetején. Aztán elvágta a saját övét is, és a hátára zuhant. – Evie! Fogd a táskádat, és kussolj! Megértetted?

Hátranyúltam, és addig matattam, amíg megtaláltam a táskámat. – Mi történik? – Nagy bajban vagyunk! Felkapta a táskáját, az íját és a puskát, majd kimászott a betört ablakon. Leugrott, és sietve segített kimásznom. Amikor kiszabadultunk a roncsból, kezdtük megérteni, mi történt. Egy öreg kocsin landoltunk. Körülöttünk mindenütt autók hevertek. Egy roncstelepen voltunk. Hirtelen fényszórók gyúltak, és ránk irányították a fénysugarat. Mi lehetett az a hang… kutyaugatás? Míg azon ámuldoztam, hogy életben maradtunk, Jackson felkapta és kibiztosította a puskát. Ajka elvékonyodott a dühtől, tekintete gyilkossá vált. – Azok az emberek nem segíteni jönnek? – kérdeztem suttogva. – Talán tudják, milyen veszélyes ez az út. – Nem ezért jönnek, hogy segítsenek. Ezek rabszolga-kereskedők, és vadásznak ránk. Lesben álltak. Úristen. A jobbunk felől közeledő csapatról a balunkon lévő vészjósló erdőmaradványra nézett. Elszántság tükröződött az arcán. Megragadta a felkaromat, és a borongós famaradványok felé vonszolt. Igyekeztem lépést tartani vele, de a sár – igazi sár – beszippantotta a bakancsomat. A sár nedvességet jelentett. A nedvesség pedig zsákosokat. – Jackson, nem mehetünk be az erdőbe! – ziháltam két levegővétel között, ahogy hátrapillantottam. Az emberek egyre közelebb értek. Néhányukat jól láttam a változó fényviszonyok között. Hétköznapi ruhába öltözött középkorú férfiak voltak. Nem volt náluk bilincs. Annyira… normálisnak tűntek. – Ez nem erdő. Fás mocsár volt valaha. – És ha azok az emberek tényleg segíteni akarnak? – Csapdát állítottak – mondta Jackson, majd elrakta a puskát, és kézbe vette az íjat. – A szögesdrót mind a négy kereket kilyukasztotta. A többi kocsi sem véletlenül robbant le. – Nem tennének ilyet! – Ó, dehogynem! Talán megijednek, és nem követnek tovább. Az öreg mocsarak hemzsegnek a zsákosoktól. – Felejtsd el! Nem fogsz meggyőzni, hogy ott jobb lesz nekünk!

Megszorította a karomat. – Azt a csapdát a rabszolga-kereskedők állították fel. A legjobbak. A zsákosok legalább rögtön torokra mennek. Szájtátva hagytam, hogy elvezessen a közelgő fények és kiabáló férfiak elől. Amint átléptük a fák vonalát, mindenhonnan hangokat hallottunk. Egy eltörő gally. A kormos levelek zörgése. Elszáradt ágak reccsentek tőlünk balra. Jackson megrántott és eleresztett, és ugyanazzal a mozdulattal előkapta a számszeríját. – Fuss, Evie! Felkiáltottam és nekiiramodtam, de a talajt borító felperzselt indák lelassították a menekülést. Bár fogalmam sem volt, merre megyek, teljes erőmből igyekeztem. A felkelő hold fénye átvilágított a levél nélküli fák ágain. Árnyak cikáztak körülöttem. Hol volt Jackson? Soha életemben nem voltam még ilyen rémült. Soha nem éreztem magam ennyire sebezhetőnek… – Sólyomként figyellek. – Vér beszél, vér folyik. – Ne ezt a kezet nézd, hanem azt! – Ne! Ne! Hallgassatok! Hallgassatok! Hasadás. Fájdalom nyilallt a tenyerembe. Lenéztem, nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Kinőttek a töviseim. A karmaim láttán hirtelen kitisztult a fejem, felnéztem. Három zsákos volt alig pár méterrel előttem. Elakadt a lélegzetem. Az egyik állt, két kisebb pedig négykézláb kúszott a földön, és a sarat nyalogatta. Felkapták a fejüket és rám néztek. Még a látomásaimban szereplő mumusoknál is rémisztőbbek voltak. Genny szivárgott a szemükből, a váladék megcsillant a holdfényben. A szivárványhártyájuk színe olyan volt, mint a tejszíné. És a bőrük… csupa ránc, mint a gyűrött papírzacskó – de közben csupa nyálka is. Vér- és piszokfoltok borították lifegő szájukat és rongyos ruhájukat. Az álló zsákos nyúlós tekintete megállapodott a torkomon. Csoszogva tántorgott felém. Hátrálni kezdtem. Kiáltsak Jacksonért? Vagy mögöttem is voltak?

A lény egyre gyorsabban közelített. Pánikszerűen a zsebembe nyúltam a sóért, és kiszakítottam az egyik karmommal a bélést. Úgy folyt belőle a só, mint a homokóra szemcséi. Sikerült felfognom egy maréknyit. Megcéloztam a zsákost, és tiszta erőből felé hajítottam. Vajon a sókristályok kiégetik a bőrét? Megvakítják? Még mielőtt elérte volna a zsákost, a só a földre hullott. Basszus! Basszus! Ismét felnéztem a… Hussanást hallottam. Hirtelen egy nyílvessző fúródott a nagy zsákos jobb szemébe. A lény a földre rogyott. Egy kéz hátulról a számra tapadt. Riadtan összerezzentem, de Jackson a fülembe suttogott. – Halkan! Amikor bólintottam, elengedett, és kivett még két nyílvesszőt, hogy elintézze a megmaradt zsákosokat. A három szörnyeteg úgy dőlt ki, mint a plüssjátékok a céllövöldében. Tudtam, hogy Jackson jó bunyós, de soha nem láttam még lőni. De ahogy leplezetlen csodálattal bámultam, ő komoran nézett rám. – Evie, mi van az arcodon? – Nem tudom, hamu? Követtek a rabszolga-kereskedők? Pislogott. – Nem. De pirkadatig még több zsákos jön majd. Szükségem van a nyílvesszőkre – mondta, majd elindult a leterített szörnyetegekhez, de előbb odasúgta nekem: – Tapadj rám, mintha az árnyékom lennél. Amikor korábban ezt mondta, nagyon felbosszantott. Most csak annyit suttogtam: – Rendben, Jackson.

24 N

EM AZT MONDTAD,

hogy jó előérzeted van a ma estével kapcsolatban? – motyogta Jackson, miközben kilőtt egy újabb kóbor zsákost. Miután leszedte az első triót, behúzódtunk egy famaradványokból álló, három oldalról védett helyre. Jackson innen lőtte ki a negyediket. – A francba, Evie, miféle médium vagy te? – kérdezte, amikor elindult a nyílvesszőért. Lehet, hogy nem is vagyok az, gondoltam magamban, és utána siettem, hogy közvetlenül mögötte maradjak. Nem szívesen mentem a lény közelébe. Közelebbről még visszataszítóbb volt, mint a rajzaimon. Vér folyt a szájából és a nyakából, mintha szakállat rajzoltak volna rá. Nyálkás bőre tele volt göbökkel, amelyekből bűzös váladék szivárgott. Nem csoda, hogy mindig szomjasak, ha állandóan folyik belőlük a cucc. Szinte hihetetlen, hogy ez a valami nem is olyan régen még ember volt. Kopott farmer volt rajta, egy reklámpóló és Timberland bakancs. Egy tizenéves fiú lehetett. És most Jackson nyila állt ki a szemüregéből. Ez a cajun soha nem lő mellé? – Jól jegyezd meg ezt a szagot, kislány! – mondta. – Rothadt. Fiatalabb koromban volt egy kutyám, ami előszeretettel hempergett bele különféle elhullott állatok maradványaiba. Nem volt annyi sampon

a világon, ami elnyomta volna azt az irtózatos bűzt. Most ugyanazt a szagot éreztem. – Fogd a nyilat, én viszem a tetemet – utasított, de haboztam, mire Jackson a szokásos, nyers hangnemében rám ripakodott. – Gyere ide, Evie! Most! Itt rohadjak meg, ha hagyom, hogy félj egy halott zsákostól! Ha hagyja? Szóval azért volt velem ilyen goromba, hogy… kemény legyek? Mint egy kiképzőtiszt, aki felkészíti a közlegényeket a háborúra? Vagy mégis inkább azért, mert az idegeire mentem. – Rendben – mondtam, és odacammogtam. Visszatartottam a lélegzetemet, és lenyúltam a nyílvesszőért. Meghúztam, de nem jött ki a tetemből. – Rántsd ki, hercegnő! Végül addig rángattam, amíg kijött egy nagy adag vörös trutyi kíséretében. A számra tapasztottam a kézfejem, nehogy elhányjam magam. – Ez nemrég evett. Különben sokkal szárazabb lenne – mondta Jackson. Még mindig nem hittem el, hogy szemtől szemben találkoztam ezekkel az izékkel. Meg is haraphattak volna! Meghalhattam volna a roncsban, vagy elkaphattak volna a rabszolga-kereskedők! És csak nemrég szállt le az este… Amikor Jackson nekiállt elvonszolni a tetemet a búvóhelyünk közeléből, megkérdeztem: – Miért csinálod ezt? – A zsákosok szárazra szívják a halott társaikat. Nem tartok nekik happy hourt. Mindennap tanulok valami újat Jacksontól. – Biztos vagy benne, hogy a bőrük nem fertőz? – Engem nem fertőz meg, az tuti. De biztos, ami biztos, te inkább ne érj hozzá – mondta, majd elvette tőlem a nyílvesszőt, beletörölte a bakancsa oldalába, és visszatette a tárba. Amikor visszamentünk a búvóhelyre, megszólaltam: – Ha esetleg megharapnának… – Egyenesen az agyadba kapod a nyilat, ne aggódj – vágta rá egy ezredmásodpercnyi tétovázás nélkül.

– Ez igazán megnyugtató – mondtam, aztán azon tűnődtem, vajon a zsákosok harapása után is regenerálódnék-e. Remélem, soha nem kell megtudnom! – Amikor a zsákosok meghúzzák magukat, azok az emberek utánunk jönnek? – Reménykedjünk, hogy feltámad a szélvihar – mondta, és egy pillanatra sem vette le a szemét a fákról. – Akkor a kutyájuk nem talál rá a nyomunkra. – Teljesen hétköznapi embereknek tűntek – mondtam. Simán el tudtam volna róluk képzelni, hogy átlagos polgárőrök, akik csak meg akarták tőlünk kérdezni, nem láttuk-e, merre menekült a bűnöző, akinek a nyomában voltak. – Jackson! Miért tették tönkre azokat a kocsikat? És miért tették tönkre a miénket? Pont akkor, amikor találtunk benzint. A vizünk, a magok… mindenünk odalett. – Ez a legkönnyebb módja a tartalékaik feltöltésének – felelte. – És valószínűleg nőket is akarnak. De ez csak a probléma egyik része. – Ez meg mit jelentsen? – Semmit. – Mondd el! – erősködtem. – Bárhová vetődtem, mindenütt eszement coo-yônokkal találkoztam. Talán ha egy-két normális emberrel hozott össze a sors a Villanás óta. Emlékszel, amikor azt kérdezted, hogyan romlott el minden ilyen gyorsan? Úgy vélem, a nők hiánya az oka. – Á, szóval azt mondod, a férfiak azért rosszak, mert nincs, aki kielégítse a „szükségleteiket”? – kérdeztem felháborodva. – Félreértesz, nem mentem fel őket. Csak azt mondom, hogy ti, nők tesztek minket civilizálttá. Nélkületek mi… visszafejlődünk. Hűha. Ez a magyarázat minden általam megfogalmazottat felülírt. – Jackson, te sokkal okosabb vagy, mint hittem! Először csúnyán nézett rám, de amikor leesett neki, hogy komolyan gondoltam, azt mondta: – Akkor most már országos cimborák vagyunk? Azt hittem, ezen már rég túl vagyunk. Legalábbis annyira, hogy szükségtelen legyen szóba hozni. – Sans doute – feleltem. Kétségkívül. Láttam rajta, hogy ez tetszik neki. – Próbálj meg pihenni, ange.

Esélytelen volt, hogy elaludjak. – Segíthetek az őrködésben. Jackson felnevetett. – Már megmondtam: az én figyelmemet semmi nem kerüli el. Semmi. – Hűha, ezt nevezem én magabiztosságnak! – Egész életemben vigyáznom kellett a hátsómra. Eszembe jutott a részeg férfi Jacksonék otthonában, a semmiből előbukkanó veszély. „Nyitva tartom a fél szememet alvás közben” – mondta egyszer. Na és az a megjegyzése, hogy vasárnap hajnalban kúszott be a kórházba, miután szétrúgták a bordáját? Akkor azt hittem, hogy a szombat esti kocsmai lerészegedések során szerzett sérülésekről beszél. Lehet, hogy a korábbi időkre célzott? Amikor még riadt kisfiú volt, akit megvertek az anyja részeg… pasijai? Talán ezért tapogatja a sebeit. A hajszálon múlt találatok és a nehezen kivívott győzelmek emlékei. Nem csoda, hogy olyan brutális tudott lenni. Borzasztóan elszégyelltem magam, amiért elítéltem, hogy megverte azt az embert. Többé nem teszem. – Feküdj le, Evie! – motyogta Jackson a sötétséget pásztázva. – Nem kell félned, vigyázok rád. Igen, tudom. Ott voltunk a zsákosok területén, mégsem rettegtem. Jackson megölte volna őket, ha túl közel jönnek. Ami azt illeti, nekik volt félnivalójuk Jacksontól. Azzal a fiúval voltam, akitől még a szörnyek is féltek. Felszabadítóan hatott rám ez a gondolat. Nem volt kocsink, nem volt mit ennünk, csapdába estünk egy vérszívó zombiktól hemzsegő mocsárban – mégis egyre optimistább lettem. Amíg Jacksonnak megvolt az íja, mi voltunk a mumusok. Ránéztem a túlélőtáskámra, és olyannyira megkönnyebbültem, hogy azon magam is elámultam. Jacksonnak köszönhetően megvolt a flash drive-om, a teli kulacsom, az ékszereim, egy váltás ruhám, volt néhány csomag energiazselém és még miegymásom. – Bármilyen meglepő, nem félek. Elhiszed ezt? Pedig ha valaha lett volna okom félni, akkor az most van…

– Lehet, hogy sokkot kaptál. – De az is lehet, hogy biztonságban vagyok veled – mondtam mosolyogva. – Köszönöm, Jackson, hogy még életben vagyok. – Jól van, nagyokos – közölte, de láttam, hogy elmosolyodik. Lekuporodtam a hamuval borított levelekre, a táskámat a fejem alá tettem párnának, és így figyeltem Jacksont. Mindig is vonzónak tartottam őt, bár nem annyira, mint például Catherine. Ezen az estén kezdtem megérteni, mit látott benne. A holdfény megvilágította arccsontjának éles vonalát és koromfekete haját. Csodás szemei szinte ragyogtak. Napok óta nem borotválkozott, de kifejezetten jól állt neki a borosta. Amikor valamilyen hangra felkapta a fejét és elfordult, a profilján legeltettem a szememet. Az erős állán és az egyenes orrán. Összeszedett volt és kíméletlen. És a látványától legszívesebben felsóhajtottam volna. Soha nem hittem volna, hogy egyszer Jackson Deveaux lesz a védelmezőm, aki menedéket ad a hangoktól. Nem gondoltam, hogy egyszer… barátok leszünk. Éreztem, ha nem vigyázok, még a végén valami oltári nagy hülyeséget csinálok, mondjuk, belezúgok. Észrevehette, hogy bámulom. – Próbálj meg aludni! – Túlságosan izgatott vagyok, mióta kimásztunk a roncsból. Még soha nem volt autóbalesetem. És neked? – Rengetegszer borultam már motorral. Miattad is majdnem összetörtem magam. – Miattam? Elmosolyodott. – Amikor először láttalak azon a bizonyos reggelen, alig bírtam levenni a szemem arról a pici ruhába bújtatott seggedről – mondta, és megtörölte a száját a kezével, mintha csak maga előtt látná a jelenetet. Elakadt a lélegzetem. De nem tudtam eldönteni, hogy a bóktól, a zavartól vagy az izgalomtól. – Aztán megláttam az arcodat. Majdnem belementem egy kátyúba, és átrepültem a kormányon – folytatta, de úgy nézett rám, mint aki máris megbánta, hogy ilyen sokat árult el.

Egyértelmű lett: bók és izgalom. Hirtelen feszültté vált. A következő pillanatban célzott és lőtt. Amikor puffanást hallottam a távolban, nyeltem egyet. – Te vidd el a testet, én hozom a nyilat. Felsegített. – Evangeline, tudom, hogy nem akarod itt hagyni a táskádat. Miután végeztünk, visszamentünk a búvóhelyünkre. – Jackson, komolyan gondoltam, amit mondtam. Köszönöm, hogy megmentettél. Megint rám nézett, hogy ellenőrizze, valóban komolyan gondolom-e. – Ha igazán meg akarod köszönni, mondd el a titkodat! Egyik részem azt mondta, tartozom neki ennyivel, ugyanakkor… – Te sokkal többet tudsz rólam, mint én rólad. Átkutattad a szobámat, a cuccaimat, sőt, még a fehérneműs fiókomat is. – Így van – mondta, miután elismerően hümmögött egyet. – És nálad volt Brandon mobilja. Átnézted? – Miért néztem volna át? – kérdezte, de nem tagadta, hogy megtette. – Zavarba jövök, ha arra gondolok, mi mindent láthattál és olvashattál – feleltem. És hallhattál. Jackson némán nézte a sötétséget, nem osztotta meg velem, mi motoszkált abban a titokzatos fejében. De éreztem, ahogy felgyülemlik benne a feszültség. – Tényleg… tényleg hozzá akartál menni Radcliffe-hez? Hogy aztán gyerekeket szülj és teniszezgess? – Az volt a tervem, hogy elmegyek Sterlingből, amilyen gyorsan csak tudok – feleltem őszintén. – Be akartam iratkozni a Vanderbiltre vagy a Texasi Egyetemre. – És hátrahagytad volna azt a fiút? – kérdezte Jackson, és mintha hirtelen jó kedvre derült volna. – Mindenképp elmentem volna, így vagy úgy. – Akkor számodra mégsem ő volt az igaz szerelem, mi? Azt kívántam, bárcsak az lett volna. Bűntudatom volt, amiért nem voltam szerelmes Brandonba. Mintha nem értékeltem volna kellőképp, milyen jó életünk volt – legalábbis addig, amíg be nem zártak. – Nem akarok róla beszélni.

– Mondd el, hol voltál a nyáron, amikor eltűntél a föld színéről! Nem speciális iskolában voltál, ugye? A kérdéséből két dolgot szűrtem le: Jackson az egyik legélesebb eszű ember, akivel valaha találkoztam, és Brandon telefonjának minden egyes bájtját átnézte. Nyilván észrevette, hogy a Brandonnak küldött SMS-eim száma egyik napról a másikra millióról nullára csökkent, aztán csak a nyáron küldtem neki párat – minden hónap ugyanazon napján, ugyanabban az időpontban. Bár senkinek nem mondtam el, hol voltam, egy okos fiú rájöhetett, hogy be voltam zárva valahova. – Nem akarok erről beszélni, és nem is fogok, amíg így elzárkózol tőlem. Erre megint úgy nézett rám, mint aki szívesebben megküzdene egy csapat zsákossal, csak ne kelljen magáról beszélnie. – Semmi szükség erre – biztosítottam. – Nem kell megismernünk egymást, még akkor sem, ha együtt vagyunk úton, és akár holnap meghalhatunk. Amint eljutunk Észak-Karolinába, elmondom neked a legféltettebb, legsötétebb titkaimat, és idegenként válhatunk el egymástól. Már ha ezt akarod. Jackson nagyot sóhajtva fújta ki a levegőt. – Jól van, akkor kérdezz! – Elővette a laposüvegét, mintegy készenlétbe helyezve. Meglepett, hogy mégis együttműködött. Felültem. – Mit akartál csinálni suli után? – Egy haverom egy olajfúró tornyon dolgozott Mexikó partjainál. Nyolchetes műszak. Jó pénz – mondta, majd gyászos képet vágott. – Nő nélkül. A pénzt elküldtem volna Clotile-nak, aki gondoskodott volna a mère-emről. Már mindent lezsíroztunk – tette hozzá még komorabb hangon. Egy fiú reményekkel, álmokkal és egy kezdőknek szóló spanyol nyelvkönyvvel. Ahogy gondoltam: Jackson valóban azt tervezte, hogy maga mögött hagyja azt a porfészket. – Azt mondtad, Clotile… talán a testvéred volt. Ismerted az apádat? – Inkább csak tudtam, ki volt. Csak egyszer találkoztunk. – Miért?

– Annyira lefoglalta a törvényes fia kényeztetése, hogy rám már nem maradt ideje. Ahogy arra sem, hogy küldjön pár centet anyámnak. Valami olyasmit mondott, hogy amúgy sem ismeri el a felelősségét, vagy mit. – Úgy hangzik, mintha ügyvéd mondta volna. Jackson elmélkedve meghúzta a flaskáját, majd azt motyogta: – Heh… Vajon ez mit jelentett? A „na persze” cajun megfelelője? – Mire megtudtam, hogy apasági pert akaszthatnék a nyakába, már csak annyit akartam neki mondani, hogy hova dugja a pénzét – folytatta az íját szorongatva. – Én tudtam, ki a père-em. Clotile három személyre szűkítette le a lehetséges jelöltek számát, és az apám is rajta volt a listán. De vérszerinti vagy sem, Clotile a testvérem volt. – Sajnálom, hogy elveszítetted. – Na és a te apád? – kérdezte témát váltva. Újabb dolgot tudtam meg a cajunról: nem szereti a felkavaró érzelmeket. Szinte minden helyzetre dühvel reagált, sokszor tettlegességgel. – Nem ismertem őt – feleltem. – Még kicsi voltam, amikor eltűnt. Elment horgászni a mellékfolyóra, és soha többé nem jött vissza. Jackson olyan képet vágott, mint akinek megvan a véleménye az esetről, de bölcsen megtartotta magának. – Akkor végeztünk? – Légy szíves, mondd el, miért vagy feltételes szabadlábon! Újabb vállrándítás következett. – Az egyik exmostohaapám nem fogadta el válasznak a nemet. Halálra rémisztette ma mère-t. És megfizetett érte – mondta, és áradt a tekintetéből az anyja iránti féltő gondoskodás. Szóval nem Clotile volt az egyetlen bántalmazott nő, akit védelmezett? – Azt tettem vele, amit azzal az emberrel, akit te is láttál. És még jó párral. – Bagasse? Bólintott. – Tudtam, hogy elítélnek, de nem érdekelt. Az ipse végül felépült, de egyetlen nőt sem bánthatott soha többé.

Azon gondolkoztam, mit is jelenthet ez pontosan, amikor Jackson megszólalt: – Most már visszatérhetünk arra, hol voltál a nyáron? Annyi mindent elárult magáról, hogy ezt igazán elmondhattam neki. És egyébként is arra vágytam, hogy beszélhessek végre valakivel a történtekről. De semmiképp sem akartam, hogy ő is úgy nézzen rám, mint azok az orvosok. Mert valamikor az elmúlt kilenc nap folyamán valahogy fontos lett Jackson rólam alkotott véleménye. – Diliházban voltál, ugye? – E-ezt meg miből gondolod? – Ha látta valaki a vázlatfüzetedet, tuti, hogy bezáratott. Gyanakodva méregettem. – Vagy csak azért mondod ezt, mert elolvastad a Brandonnak írt SMS-eimet, és összeraktad a dolgokat. – Azt mondtad, okkal kérdeztél a börtönről. Szerintem azért, mert téged is bezártak, csak épp a fou-k közé – mondta. Holdkórosok között voltál. – Pff! Hogy te mekkora pöcs vagy! – Csss… Oldalra pillantott, a teste megfeszült, majd szép lassan újra ellazult. – A látomások vagy a hangok miatt zártak be? Elakadt a lélegzetem. – Mi a… te meg honnan tudsz a hangokról? – kérdeztem. Miért akartam bármit is eltitkolni előtte? – Nem vagyok hülye, Evie. Sokszor kaptalak már azon, hogy magadban beszélsz. Azt motyogod valakinek, hogy hagyjon békén, vagy könyörögsz valakiknek, hogy hallgassanak el. – Én nem… nem erről van szó. – Akkor miről van szó? – Minek mondjam el? Úgyis csak kigúnyolnál – jelentettem ki, bár majd’ felemésztett a vágy, hogy kipakoljak végre valakinek. – Holdkórosnak tartanál. – Soha nem mondtam rád, hogy holdkóros vagy. Nem foglak kigúnyolni. Azon morfondíroztam, vajon megbízhatom-e benne. Beleharaptam az alsó ajkamba.

– Nem magamban beszélek. Hanem másokhoz. Hangokat hallok, rengeteget. Olyanok, mintha korunkbeli fiatalok lennének. – Szerinted valóságosak? – kérdezte semleges hangon. Sóhajtottam és bólintottam. – És úgy érzem, mintha kapcsolatban állnék velük. Mintha kollektív tudatunk lenne. – Pardon? – Kollektív tudat. Ahogy a méhek kommunikálnak. – Kezdesz összezavarni és nyugtalanítani, Evangeline – mondta, de fura módon egyik sem látszott rajta. Ezt a srácot semmi nem zökkentette ki? – És mit mondanak a hangok? – Néha mintha összevissza halandzsáznának. Van, hogy folyamatosan ismételnek adott mondatokat, újra meg újra. Egy lány azt ismételgeti: „Íme, a Kétség Hozója!” Az ír fiú azt mondogatja: „Nézz az égre, fentről csapok le!” Kiráz tőlük a hideg. Jackson nézte az arcomat, valószínűleg nyitott könyv voltam a számára, míg én szinte semmit nem tudtam róla. Lehet, hogy a vallomásom után még inkább koloncnak tartott, és meg akart szabadulni a dilis csajtól? – Miből gondolod, hogy mindez valóban megtörténik? – Nem tudom. Ezért kell megtalálnom a nagyit. Ő választ adhat a kérdéseimre. – Ő talán médium? Jó kérdés. – Őszintén szólva fogalmam sincs. Meglehet. De az is lehet, hogy az anyjától tud erről az egész Arkánumdologról. Nemzedékről nemzedékre adták át egymásnak az információt. Nem a nagyi mondta magáról, hogy krónikás? És Matthew is említett valamit ezzel kapcsolatban. – Ha a nagymamád olyan sokat tud, akkor mi az ördögért nem készített fel téged, mielőtt összepakolt és elutazott a tengerpartra? – kérdezte Jackson. – Hadd találjam ki! Volt valami titkos stafétabotátadás a tizenhatodik szülinapodon, de nem lett… – Nyolcéves voltam, amikor elküldték. Mindenki azt mondta, megőrült. Megtiltották, hogy beszéljek arról, amit tanított. – Valamire biztosan emlékszel! – Nem sokra. Még azt is megtiltották, hogy eszembe jusson a nagyi.

– Nem szabhatják meg, mi járjon a fejedben – mondta Jackson, mire keserűen felnevettem. – Ó, dehogynem! Eszembe jutott, ahogy egy fémasztalnál ültem az első számú dilidokimmal. Lenéztem a földre, és borzasztóan zavarba jöttem a növekvő nyáltócsa láttán. Bár keményen leszedáltak – ki tudja, hány ezer milligramm jó-ég-tudja-micsodát pumpáltak belém naponta –, nagyon megalázónak éreztem, amikor rájöttem, hogy a nyál belőlem csordogál. A doki azt kérdezte: „Evie, tisztában vagy azzal, miért kell megtagadnod a nagymamád tanításait?” Jackson rám nézett. – Belemásztak a fejedbe? Hogyan mondjam el neki, hogy rommá gyógyszereztek egy visszhangzó kórteremben, aztán addig hipnotizáltak, míg a saját nevemre is alig emlékeztem? Vagyis nem, nem hipnotizáltak – a hipnózis jótékony hatású. Amit ők tettek, csak tovább rontott a helyzeten. Agymosást végeztek. – Igen – feleltem tömören. Lássuk, mit szólsz ehhez a válaszhoz! Nem firtatta tovább a dolgot. – Most is hallod a hangokat? – kérdezte. Amikor végül bólintottam, láthatóan meglepődött. – Úgy értem, most, per pillanat. – Ne nézz úgy rám, mintha elmebeteg lennék, Jackson! Utálom ezt a nézést! – mondtam, és sértődötten hunyorogtam. A „diliház” és a „fou” szavak nem lendítették előbbre az ügyet. Miért árultam el ilyen sokat magamról? Ja, igen, azért, mert ő is megosztott velem ezt-azt. Mindössze annyi volt köztünk a különbség, hogy én nem ítélkeztem felette. – Már megint úgy érzed, hogy megbántottalak? A francba, cher, én nem ehhez vagyok szokva. Kinyitottam a szemem, de nem néztem rá. – Mihez nem vagy szokva? – Hogy olyan lánnyal vagyok, mint te – közölte, amire igencsak felhúztam a szemöldökömet. – Igen, a bebinjeid meg a többi csajos dolog. Olyan puha a kezed, és mindened… olyan finom. De hidd el, nem gondolom, hogy csodabogár vagy. – Miért nem?

Elképzeltem, hogyan reagált volna Brandon, ha Jackson helyett ő lett volna velem. Hogyan kezelte volna a vallomásomat? De aztán eszembe jutott, hogy Jackson nélkül nem maradtam volna életben ilyen sokáig. – Figyelj, Evie, én is láttam ezt-azt a Villanás előtt. Dolgokat, amelyekre nincs magyarázat. Azt beszélték, hogy a nagyanyám traiteuse volt. Amolyan cajun gyógyító. – Komolyan? Jackson bólintott. – A Villanás óta bármit elhiszek. Hogy aggódom-e a hangok miatt? Mais, igen. Hogy szeretném-e tudni, mitől vannak? Ouais. De ez nem azt jelenti, hogy holdkórosnak tartalak – mondta, majd a mutatóujját az állam alá téve felemelte a fejemet. Egymás szemébe néztünk, és láttam, hogy igazat mond. – Örülök, hogy megosztottad velem a titkodat – folytatta, aztán megbiccentette a fejét. – Bár ezer másik van még a tarsolyodban, non? Rengeteg. Az egyik hang a fakó lovon ülő Halálé, aki meg akar ölni. Telepatikusan kommunikálok egy őrült fiúval, aki orrvérzést idéz nálam elő, ha úgy véli, nem figyelek rendesen. Majdnem minden reggel vérszagra és velőtrázó sikolyokra ébredek. Lenéztem, mire Jackson leengedte a karját. – Most mit mondanak a hangok? – Elég halkak ahhoz, hogy ne vegyek róluk tudomást – feleltem. – Ha mások közelében vagyok, mindig elhalkulnak – folytattam, majd egy hajtincsem mögül kikandikálva vallomást tettem: – De melletted elnémulnak. – Evangeline – sóhajtott fel. – Veled aztán soha nem lesz könnyű dolgom, mi? Bár egyre jobban féltem attól, hogy egyszer csak besokall tőlem, és faképnél hagy, őszintén válaszoltam a kérdésére. – Nem.

25 A VILLANÁS UTÁNI 235. NAP MÉG MÉLYEBBEN MISSISSIPPIBEN

A

KAROD, HOGY LASSÍTSUNK? – kiabálta

túl a szelet Jackson. Megráztam a fejem, tovább akartam menni. Lassan két hete, hogy magunk mögött hagytuk Havent. Kezdtem aggódni, hogy soha nem keveredünk ki az államból. Az arcunk elé kötött kendőben és napszemüvegben kóboroltunk egy újabb lakatlan városban. Süvített körülöttünk a szélvihar, remegett a talpunk alatt a föld. Szerencsénkre a szél egyre ritkábban és rövidebben támadt fel, naponta legfeljebb egy-két órára. Óriási áldás volt ez, hiszen autó nélkül maradtunk. Ha meg is szerelte volna Jackson a kocsit, üres tankkal úgysem mentünk volna semmire. Olykor előfordult, hogy láttunk egy-egy lesoványodott túlélőt az elbarikádozott ablakok mögül kikukucskálni. Jackson legnagyobb bosszúságára mindig odaintettem nekik, de egyikük sem akart tőlünk semmit… – Maradj mögöttem! – utasított. Mindig ő ment elöl, felfogva a szelet, és elvárta tőlem, hogy árnyékként kövessem. Ha nagyon erős volt a szél, beleakasztottam az ujjamat a nadrágján lévő övtartó hurkok egyikébe. Jackson mindig jókat derült ezen.

Így tettem most is, ahogy némán baktattam mögötte egy újabb „főúthoz”. Napközben általában a kezében volt a puska, míg az íjat és a táskát a hátán cipelte. De ma valami sokkal izgalmasabbat is felfedeztem rajta… Minden figyelmeztetés nélkül egyszer csak lüktetni kezdett a fejem. Viszketett az orrom. Matthew. Rendszeres megjelenésének köszönhetően a kendőm állandóan véres volt. Jackson kordában tartotta a hangokat, de Matthew akkor bukkant fel, amikor csak akart. És minden egyes látogatásával szilárdabbá vált a meggyőződésem, hogy valóban ő küldi nekem a látomásokat. Soha nem hittem magamról, hogy látnok lennék. Ez az ő képessége volt. Vér csorgott a felső ajkamra. Ezek a látomások voltak a legrosszabbak. Csak baktattam tovább, pedig Jackson eltűnt, és Matthew pincéjét láttam magam körül. – Találj meg, barátom! Összeszorítottam az ajkaimat, nehogy hangosan megszólaljak. – Már mondtam, hogy előbb meg kell keresnem a nagymamámat. Egyébként is, hol vagy? – Útba esem. – Tényleg? Melyik városban vagy? – Arkánum azt jelenti, titok. Tartsd meg a titkainkat! – Ezt nem értem. Ha annyi raviolikonzervem lett volna, ahányszor Matthew-nak ezt mondtam… – Láttad a vörös boszorkányt? – Sajnos mindig róla álmodom. Életben van? – Feltámad. Érted jön. A Császárnő megküzd a vörös boszorkánnyal. Ismerd meg az erősségét és a gyengeségét! – Azt akarod, hogy találkozzam vele? – Evie, fel kell készülnöd! Nyilván. – Istenem, miért is állok szóba veled? – Azért, amiért én is szóba állok veled. – Vagyis? – Barátok vagyunk.

Miután elment, titokban lemostam a vért a kulacsomban lévő vízzel. Mire végeztem, a szél is elállt. Amint a hamu leülepedett a városra, emelkedni kezdett a hőmérséklet az árnyékmentes utcán. Bűz terjengett a levegőben. Kicipzáraztam a pulcsimat, lehúztam a kendőmet az arcom elől, és szemügyre vettem a környéket. Rengeteg dolgot láttam. Nem feltétlenül jókat. Természetesen mindenütt tetemek hevertek. De nem ez volt a legszörnyűbb… – Téboly – motyogta Jackson. Kezdtem megérteni, miért akarta kényszeresen megoldani a rejtélyeket. Minden egyes lépéssel újabb rejtélybe botlottam. Egy kamion állt egy ház tetején. Tőlem jobbra valaki gondosan az ajtajára szegezett egy esküvői ruhát, melynek elkoszolódott ujja a szélben ringatózott. A bal oldalamon úgy helyezték el egy idősebb ember és egy kisfiú holttestét, mintha épp hóangyalt készítenének a hamuban. Egy kuka oldalára valaki a következőt fújta festékszóróval: Eye of a hurricane, listen to yourself churn.1 Igyekeztem értelmet találni a dolgokban, próbáltam kibogozni a jeleket. De a Villanás után ez elég nehezen ment. Azon tűnődtem, vajon igaza volt-e Jacksonnak, és tényleg mindenki rossz lett-e. Vagy legalábbis őrült. Valamivel előttünk megláttunk egy nyögdécselő zsákost, akit a nyakánál fogva láncoltak egy hűtőszekrényhez. A porban fetrengett, a nadrágja csaknem teljesen lerohadt róla. Nincs az az épeszű ember, aki szerint jó ötlet láncon tartani egy zsákost. A bőre sápadtabb volt, mint azoké, akikkel a mocsárban találkoztam, és hangosabban is hörgött. Jackson megállt előtte, és átnyújtotta a számszeríját. – Lődd le! Megráztam a fejem. – Ugyan, jót fog tenni, ha leszedsz egyet! – Nem, Jackson.

1

Részlet az R.E.M. It’s The End Of The World As We Know It (And I Feel Fine) című számából – A ford.

Netán jobbnak véltem, ha életben marad? Szó sincs róla. Csak nem akartam én kiiktatni. Mi van, ha… élvezem, ahogy megölöm? A boszorkány volt az, aki élvezte az ölést. Én tele vagyok élettel. Jackson neheztelő pillantást vetett rám, majd halántékon lőtte a zsákost. Kiszedte belőle a nyilat. Remek. Már megint dühös rám. De nem sokkal később, amikor át kellett mennünk egy lezuhant repülőgép törzsén, igencsak meglepett. Megfogta a kezem, és átsegített a törmeléken. Az ülésekbe szíjazott és a becsapódáskor felvett testtartásba merevedett tetemek láttán eltorzult az arcom. – Földi pokol, mi? – kérdezte, miután kijutottunk a roncsból. Reszketve bólintottam. – Találóbban nem is fogalmazhatnál. – Először azt akartam, hogy a saját szemeddel lásd mindezt, hogy kellőképp megkeményedj. Mondom, hogy olyan, mint egy kiképzőtiszt. – És most? – Most azt kívánom, bárcsak ne kellene megkeményedned! De a helyzet egyre rosszabb lesz – mondta, és közben ment tovább. Ezt el is hittem neki. De sokkal kétségbeejtőbbnek találtam volna a helyzetet, ha nem tudom, hogy minden egyes lépéssel közelebb jutunk Észak-Karolinához – és egyre jobban csodáltam Jacksont. Nem fért a fejembe, hogy bár egy suliba jártam vele, annak idején nem is gondoltam rá, milyen rendkívüli srác. Sajnos az elragadtatásom rajongássá alakult, kezdtem belehabarodni. De meggyőztem magam, hogy úgysem működne köztünk a dolog, jobb, ha nem bonyolítjuk a helyzetet. Mégis totál felvillanyozott, hogy újabban Jackson vitte a táskámat. A tegnapi éjszakát kénytelenek voltunk egy könyvtárban tölteni – ahol köztudomásúan rengeteg a vészkijárat –, de ez legalább zárva volt. A polcok között kóvályogtunk, Jackson az elemlámpájával világított, amikor ugratni kezdtem: – Cipelted a táskámat. Ez azt jelenti, hogy kedvelsz? Hm, Jackson? Nem ezt teszi egy beau? Kihúzta magát a hangnememre. – Vagy azért segítek, mert különben túl lassú lennél.

– Ó – feleltem szinte sértődötten. Aztán beugrott, hogy talán azért vágott vissza, mert végre találtam egy aprócska rést a pajzsán. Ami azt jelenti, hogy valóban kedvel engem, és úgy tekint magára, mint a beau-mra. Ez megmagyarázná, miért dühítette a gyomrom korgása. Egy olyan fiú, mint Jackson, minden lányt védelmez, akiről úgy véli, „hozzá tartozik”, és borzasztóan felzaklatja, ha nem tudja megadni neki a kellő gondoskodást. Persze mindez pusztán spekuláció. Sokkal valószínűbbnek tűnt – ahogy azt maga Jackson többször is elmondta –, hogy egyszerűen nem értettem meg a fiúkat. Hiszen miért is kedvelt volna? Ugyanaz az Evie voltam, akit annak idején nevetségessé tett és szidalmazott. Finoman szólva nem én voltam a csapatunk létfontosságú tagja, hasznos tevékenységem a következőkben kimerült: nagy hűhót csaptam minden egyes sérüléséért, nem reagáltam a sértegetéseire, és néha franciául beszéltem vele. Ez utóbbi mindig megnyugtatta. A Villanás előtt haszontalannak tartott. A Villanás utáni első találkozásunkkor egy szóban foglalta össze, minek tart: de’pouille. Kész katasztrófa. Semmi okom nem volt azt hinni, hogy megváltozott a véleménye. Mégis, amikor a könyvtárban véletlenül rábukkantam a Robinson Crusoe egy példányára, titokban zsebre vágtam, hogy később odaadjam neki. – Mögém, Evie! – csattant fel Jackson. A vállának támasztotta a puskatus végét, és egy ház felé célzott. Nem kérdeztem semmit, csak mögé siettem. Egy középkorú férfi állt a tornácon, ránk szegezte a puskáját. Három kölyök bújt meg mögötte. A férfi minden porcikája azt sugalmazta: menjetek tovább, idegenek. Így is tettünk. Jackson óvatosan elhaladt mellettük, én szorosan a nyomában tipegtem. És ekkor a férfi tekintete Jackson puskájáról rám siklott… és rajtam legeltette a szemét. Jackson éktelen haragra gerjedt. – Tedd le a fegyvert, öreg, különben lelőlek! A férfi nem engedelmeskedett. Készen állt a küzdelemre. Ekkor Jackson felkiáltott:

– Utánad a kölykeid következnek! De rájuk nem pazarolok lőszert! A durva fenyegetés után a férfi nyelt egyet, és bár vágyakozva nézett rám, végül mégis leengedte a fegyvert. Jackson egy pillanatra sem vette le róla a szemét, így tettünk meg egy háztömböt. Majd még egyet. Vége. Csak ezután nézett rám, jobban mondva a kiengedett hajamra. – Keríts egy kalapot! Vagy egy ollót! Vágjam le a hajam? A hőség ellenére felvettem a pulcsim, és a fejemre húztam a kapucnit. – Az a fickó azt forgatta a fejében, hogy elrabol – mondta Jackson. – El akart rabolni tőlem. Megborzongtam. Valami azt súgta, nem csak dadusnak kellettem volna. Csendben haladtunk tovább. Jackson még mindig fújtatott. Szorosan mellette maradtam. Valószínűleg a város utolsó négy túlélőjét láttuk. Mind hímneműek voltak. Olykor felmerült bennem, mekkora őrültség a feltételezésem, hogy a nagyi életben van. De végül mindig emlékeztettem magam arra, hogy én is túléltem a Villanást, akárcsak anyu. Lehet, hogy volt valami a génjeinkben, ami megmentett minket? És nagyi tudhatta, hogy menedéket kell keresnie. Talán megtette a szükséges óvintézkedéseket. A szívem mélyén igenis hittem benne, hogy életben van. Ami azt jelentette, hogy meg kellett keresnem. Az elmúlt napokban sokat nézegettem az anyu kezéből kivett fényképet, és igyekeztem minél több dologra visszaemlékezni nagyi tanításaiból. Lassan, kockáról kockára sikerült összeraknom az utolsó közös napunk eseményeit. Egyre több részlet jutott eszembe a kártyákkal kapcsolatban. Különösen, ami a Halált illeti. A fekete páncélt viselő Kaszás bíborvörös háttér előtt ült fakó lován, kaszával a kezében. Volt nála egy fehér rózsát ábrázoló fekete zászló is. Áldozatai – egy férfi, egy nő és egy gyerek – előtte térdeltek, és a kezüket összetéve könyörögtek hozzá. Bár maga a kép hátborzongató volt, emlékszem, hogy ez a lap sokkal jobban lenyűgözött a többinél – még a sajátoménál is –, amitől a nagyi meglehetősen… ideges lett.

Megkérdezte, megijeszt vagy feldühít-e, mire határozottan megráztam a fejemet. – Elszomorít – feleltem. Nagyinak cseppet sem tetszett a válaszom. – Miért érzel így, Evie? Hiszen ő gonosz! – A lova olyan, mintha beteg lenne, és nincsenek barátai… Megpróbáltam mélyebbre ásni az elmémben, de minél jobban erőltettem, annál távolabb sodródtak az eltemetett emlékek. Egy dolgot sikerült felidéznem: nagyi hangját, ahogy azt mondja: „Olykor csak hagynod kell, hogy a dolgok kibontakozzanak, Evie.” Gyanítottam, hogy túl nagy nyomás alatt vagyok, ezért is hiábavaló a sok igyekezet, hogy visszaemlékezzem… Jackson odahúzott magához. – Nézd csak, Evie! – intett az állával az oldalán heverő motorra. Tiszta volt, nem lepte be a hamu. – Óvatosan, Jackson! – A zsákosok elkapták a gazdáját – mutatott a vérfoltra és a motortól az elhagyatott tűzoltóállomás sötét csarnoka felé húzódó, igencsak árulkodó nyálkacsíkra. – Bevonszolták, hogy odabent lakmározzanak belőle – vonta le a következtetést Jackson, majd felemelte a motort a földről, és visszarúgta a kitámasztóját. – Benne van a kulcs. A sötét csarnok felé néztem. – Menjünk innen! – mondtam. – A motor nélkül egy tapodtat sem – közölte, és olyan áhítattal simította végig a kezét a vason, akárcsak korábban a falfestményemen. – Van fogalmad, hogy mi ez? – Számít ez? – Ez egy Ducati – mondta, de úgy, mintha egy értetlen gyerekhez beszélne. – Na és? Úgy nézett rám, mintha istenkáromlást követtem volna el. – Ez a motorok királya! – mondta. A hangja tele volt izgalommal. Most tényleg úgy viselkedett, mint egy tizenéves srác, aki odáig meg vissza van a motorokért. – És épp ma botlunk bele? Ez egy jel, Evie! Végre kezdenek jóra fordulni a dolgok. Felpattant a motorra és beindította. Amint felbőgött a járgány, elmosolyodott.

– És majdnem tele a tank! – Nem tölthetnénk át a benzint egy autóba? – Egyetlen működőképes kocsit sem találnánk – közölte. Felforgatta a motor csomagtartóját, és minden teketória nélkül kihajította a halott ember cuccait, hogy a saját táskáját és az íját tegye a helyére. Még egy üres bőr pisztolytáskát is talált, amibe betehette a puskát. – Tökéletes – jelentette ki, majd odafordult hozzám. – Készen állsz? – Még soha nem ültem motoron. – Pardon? Jól hallottam, amit mondtál? – Igen. Anyu nem engedte – mondtam, és igencsak fancsali képet vágtam az aprócska ülés láttán. – Le fog repülni a kapucnim, és nem akarom levágni a hajamat. – Ezúttal kivételt teszünk. Na, gyere! – utasított. Ahogy odaléptem a motor mellé, Jackson a fejemre húzta a kapucnimat. – Ugye nem félsz? Válaszképp felszegtem a fejemet, és esetlenül felkászálódtam a motorra. A testünk vagy negyven ponton összeért. Alaposan szemügyre vettem a hátát, és azon morfondíroztam, hova tegyem a kezem. Amikor észrevettem, mennyire a combomra feszült a farmerem, kiszúrtam, hogy Jackson lehajtott fejjel bámulja a jobb lábamat, majd a tekintete szép lassan átsiklik a balra. Bosszúsan felhorkant, majd a térdemre tette azt a nagy, barna kezét. Még a vastag farmerszöveten át is éreztem tenyere forróságát. – Jackson! Olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy az ujjai egészen elfehéredtek. Belegondoltam, milyen erősen hatok rá, és az izgalomtól felületessé vált a légzésem. A következő pillanatban mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül hátranyúlt, és még közelebb húzott magához. Annyira, hogy most már a térdemtől egészen a mellkasomig teljesen összeért a testünk. Aztán váratlanul benyúlt kettőnk közé. Még mielőtt tiltakozhattam volna, előkapta a flaskáját a zsebéből, majd becsúsztatta a bakancsába. – Útban volt – motyogta. Minek volt az útjában? – És most szorosan fond körém a karodat, cher! – Szerintem ez nem jó ötlet. – Evie, a karod! Most! Csak forgattam a szememet, majd némi tétovázás után átkaroltam.

Pont akkor, amikor felállt, hogy berúgja a motort. És az összefonódó kezeim végigsimították… ott. Mély levegőt vett, megfeszültek az izmai. Pironkodva kaptam hátra a kezem. – Ha még egyszer így érsz hozzám, Evangeline – mondta nyersen, ahogy visszahuppant az ülésre –, egy szempillantás alatt leszedlek a motorról, és az első vízszintes helyre doblak. És nem fogok finomkodni. Elállt a lélegzetem a döbbenettől, mire így folytatta: – Napok óta fel vagyok ajzva, bébé. Sejthette, hogy a következő pillanatban úgy pattanok le a motorról, mintha kigyulladt volna, ezért az érdes-heges kezével elkapta az enyémet, és a csípője fölé tette. – Csak hogy értsük egymást – tette hozzá, majd gázt adott. Felajzva? Mégis mit gondolt, mihez kezdek ezzel az információval? Kimérten ültem mögötte, ahogy egyre nagyobb sebességgel haladtunk a kihalt úton. Elhajtottunk egy elhagyatott játszótér és egy fehér deszkaburkolatú templom mellett, majd kiértünk a városból, ahol kifehéredett marhacsontok hevertek szerteszét. Minden egyes megtett kilométerrel egyre nyugodtabb lettem. Észrevettem, hogy ha megérintem Jacksont, a hangok nemcsak elcsendesednek, hanem teljesen elnémulnak. Miért? Felsóhajtottam, és úgy döntöttem, majd máskor töprengek a válaszon. Élvezni akartam a csendet. És a levegő olyan volt, mint annak idején a légkondicionálás. Szinte tisztának éreztem. Becsuktam a szemem, és felemeltem a fejem. – Tetszik? Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy hátrafordulva néz rám. Beleharaptam a számba, és bólintottam. Mosolygott egy szexiset, majd sebességet váltott, és gázt adott. Elárasztott az adrenalin. Imádtam a sebességet, és azt az érzést, ahogy olyan könnyedén irányította a motort. – Gyorsabban! Felhúzta a szemöldökét. – Akkor kapaszkodj!

Amint átkulcsoltam a derekát, úgy felpörgette a motort, hogy az első kerék elemelkedett a talajtól. Felkiáltottam, majd hátravetett fejjel nevettem. Mióta nem nevettem ilyen őszintén? A kanyarokban együtt dőltünk oldalra. Amikor kiért az országútra, vele együtt, teljesen rátapadva hajoltam előre. De nemsokára nem is a motorozás érdekelt – sokkal inkább a motoros. Hosszú haja lobogott a szélben, felfedve nyakának barna bőrét. Azon tűnődtem, milyen lehetne ott megcsókolni, végigsimítani az ajkamat a puha bőrén. Jackson gyakran volt nyers, sőt, egyenesen goromba, de egy szempillantás alatt megfeledkeztem erről, amikor arra gondoltam, milyen erőt és melegséget érzek, amikor átölelem. Vagy amikor felidéztem, milyen bátor és intelligens is voltaképpen. Anyu azt mondta, sokkal rosszabbat is kifoghattam volna Jackson Deveaux-nál. Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy igaza volt. Milyen lenne, ha ő lenne a fiúm? Megpróbáltam elképzelni, és közben a hátának támasztottam az arcom. Teljesen ellazultam. Nemsokára úrrá lett rajtam a kimerültség. Elbódított a motor folyamatos zúgása, és elnehezült a szemhéjam. – Aludj csak! – mondta, és a kezemre tette a kezét. – Tartalak. Tetszett, hogy ezt mondta. – Biztos vagy benne? – Keresek magunknak egy bonne helyet ma estére. Olyan lesz, mint a régi, szép időkben. Bár kíváncsi voltam, mit ért Jackson a régi, szép idők alatt, elnyomott az álom…

26 A

MIKOR FELÉBREDTEM,

már a telihold világított az égen, és Jackson csak ekkor kezdett lassítani. – Nem állhatunk meg éjszakára! – néztem körül riadtan. A városrész, amelyen épp áthaladtunk, egykor a gazdagok negyede volt. – Mi van a zsákosokkal? – Egyet sem láttam – felelte Jackson. – Nagyon erős a hold fénye, talán azt hiszik, nappal van. Ki tudja? Részeg, gondoltam magamban a hangja alapján, amikor megálltunk. De nem éreztem rajta whiskey-szagot, legalábbis nem erősebben, mint máskor. – Mindenesetre az út tiszta volt – folytatta. – Melyik út? Leállította a motort a kocsifelhajtó végében lévő hatalmas kapu előtt, melynek két oldalán égő petróleumlámpák fénylettek. – Hát, az idevezető – felelte a fejét vakarva, zavart mosollyal az arcán. – Nézd ezt a védelmi rendszert, Evie! A kerítést! Hatékonyan távol tartja a zsákosokat – mondta, majd motyogva hozzátette: – De minket nem. Amint leszállt a motorról, fázni kezdtem, és rossz előérzetem támadt. – Miért égnek a lámpák, Jackson? Szerintem ez csapda. Nem kellene inkább továbbmennünk? – De rengeteg kaja lehet odabent – válaszolta, és a kapu két szárnya közé ékelte az íját. – Figyelj és okulj, peekôn!

Egyetlen kattanás, és a középen lévő virágos címer kettévált. Kinyílt a kapu. Jackson megfordult, átölelte a csípőmet, és leemelt az ülésről. – Innentől toljuk a motort. Betolta a motort, majd becsukta mögöttünk a kaput. Újabb kattanás hallatszott, ahogy a címer két része ismét egy egésszé állt össze. Amikor meglátta a házat – egy hatalmas, téglából épült kúriát –, Jackson elismerően füttyentett. – A mindenit, Evie, itt aztán otthon érezheted magad! Hunyorogva néztem a kültéri lámpákat. – Ezek árammal működnek! – Biztos egy benzines generátorról. – Amit most töltöttek fel? Akkor itt él valaki. Jackson nem lassított. – Lehet, hogy mázlink van! Mi van, ha a tulaj épp kiment portyázni, hogy feltöltse a készleteit, és bajba került? Talán elkapták a zsákosok, mint a motor tulajdonosát. Megdörzsöltem a karomat. – Rossz előérzetem van. – Múltkor jó előérzeted volt, erre mindenünk odalett, majdnem elkaptak a rabszolga-kereskedők, és egy zsákosoktól hemzsegő mocsárban töltöttük az éjszakát. Nem akarok elszalasztani egy ilyen ritka lehetőséget – mondta. – Egyébként is túl késő van már ahhoz, hogy másik szállást keressünk. Ha mégis lakik itt valaki, és rendes tag, akkor adunk neki cserébe némi ékszert. Ha nem rendes, elvesszük, ami kell, és kitesszük a házból. – Elvennéd a házat a tulajdonosától? – Ezt? – kérdezte vigyorogva. – J’pourrais – felelte. Meglehet. Miután letettük a motort a bejárat közelében, Jackson felkapta a számszeríját, körbejárta a házat, és a legapróbb részletet is szemügyre vette, mielőtt a dupla ajtóhoz lépett. – Még nem feszítették fel. Zárva van. Az íj végével kiverte az egyik ajtó melletti lámpát. A művelet meglehetősen nagy zajjal járt. Nem lépett be azonnal a házba, mozdulatlanul állt és várt. Néhány hosszúnak tűnő pillanat múlva kinyújtotta a kezét, és mély levegőt véve kinyitotta az ajtót. Odabent friss volt a levegő. Miért nem jártak errefelé zsákosok?

Jackson felemelte a fegyverét, és belépett a házba. Szorosan a nyomában voltam. – Óriási hibát követünk el – suttogtam, és próbáltam felidézni, amit Matthew ismételgetett a motyogások közepette. Ott motoszkált a fejemben. – Miért ilyen fontos, hogy itt maradjunk? – Mert tetszeni fog neked a hely. Ez való a hozzád hasonló, finom lányoknak. – Én inkább a rákászhajót választanám. – Szavadon foglak. A lámpák elegendő fényt biztosítottak a pazarul berendezett ház átvizsgálásához. Mintha egy hollywoodi producer kecójába csöppentünk volna. Még engem is lenyűgözött ez a jómód. Szobáról szobára haladva egyre szembetűnőbb volt a luxus. – Szerintem ez csapda – ismételtem. – Bízz bennem, Evie, ez a hely csodálatos! Emlékszel? Van érzékem az ilyesmihez. És gondolj bele, ha van áram és kút, akkor forró fürdő is lesz. Majdnem felnyögtem a vezetékes meleg víz gondolatára, de amikor megéreztem a plafonra szerelt ventilátor fuvallatát, azt mondtam: – Vajon miért ilyen pazarló a ház lakója? Egyszer elfogy a benzin. – Heh… – Mi az, hogy „heh”? – A benzin már a Villanás előtt fogyóban volt. De lefogadom, hogy a nyári hónapokban a ti házatok is hideg volt, mint a jégverem. – A jelenlegi helyzet sokkal sürgetőbb. – Ha az ember azt hiszi, akár holnap meghalhat, miért törődne ilyesmivel? Amikor ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket tett, eszembe jutott, mennyire mások vagyunk. Alapvető különbségek voltak köztünk. – Egyezzünk ki abban, hogy nem egyezünk… A ház mindkét szárnyát átkutattuk, az emeleten és a földszinten egyaránt, mindeközben még több luxus tárult fel előttünk. A hálószobák gardróbja tele volt dizájner ruhákkal és cipőkkel. A garázsban találtunk kempingfelszerelést, csúcstechnológiás túlélő kütyüket, és egy döbbenetesen nagy benzintartályt. De kocsit nem.

Jackson kinyitotta a hatalmas konyhában lévő két hűtő egyikét, ami meglepő módon tömve volt zselékkel, fűszeres kencékkel és italokkal. Jackson lehunyta a szemét, ahogy megérezte a hideg levegőt. – Gyere ide! – mondta, és maga elé állított, hogy én is érezzem. A vállamra tette a kezét, és így folytatta: – Ismerd el, már csak a jégszekrény miatt is megérte itt maradni! Bár maradt bennem némi aggodalom, emlékeztettem magam arra, hogy amíg megvan az íja, Jackson a mumus. Úgyhogy én is becsuktam a szemem, és csak álltunk ott a hűtőszekrény előtt. – Jézusom, hűtött sör! Na, jó, ennyi, keressünk valami kaját? – mondta. Kivett két sört a hűtőből, kinyitotta az üvegeket, a kezembe nyomta az egyiket, és bekísért a legnagyobb spájzba, amit életemben láttam. – Keress valami harapnivalót, asszony! Felhúztam a szemöldökömet a megnevezésen, de azért szemügyre vettem a bőséges kínálatot, ami két embernek is hónapokig elegendő lett volna: konzervek, dobozos kaják, vákuumcsomagolt ételek, gyümölcslevek. Gyorsan teleraktam a hátizsákomat PowerBar energiaszeletekkel – arra az esetre, ha menekülnünk kellene –, majd kiválasztottam a vacsorát. A koktélcseresznye láttán megindult a nyálelválasztásom. Ezen kívül levettem a polcról pár fekete olívabogyó konzervet, egy karton Pirouette kekszet és egy hatalmas zacskó sós perecet, aztán mindent kitettem a pultra. Főfogásként sört és sós perecet fogyasztottunk. Jackson a kekszet, én a cseresznyét hagytam desszertnek. Ahogy bekaptam az első darabot, a szemem szinte befordult az élvezettől. – Szereted a cerise-t, mi? – hajolt közelebb. – Minden envie-m egy szem cseresznye – mondta. Minden vágya. Cajun célozgatás, Jackson? – Tessék! – mondtam édesen mosolyogva, és felemeltem neki egyet a száránál fogva. – Fogyaszd egészséggel az egyetlen szem cseresznyét, amit kapsz tőlem! – Ezt kihívásnak veszem – mondta komisz csillogással a szemében, majd kikapta a cseresznyét az ujjaim közül azokkal a tökéletesen szabályos, fehér fogaival.

Zavaromban gyorsan belekortyoltam a sörömbe, mire Jackson az üveg aljához nyúlt, és addig emelte felfelé, míg meg nem ittam az egészet. – Le akarsz itatni? – kérdeztem. Ha igen, hát működött. Soha nem bírtam a piát, de most egyetlen sörtől is kellemesen becsíptem. – Sans doute – felelte. Kétségkívül. Jackson félreérthetetlenül flörtölt velem. Mert én voltam az egyetlen bige a környéken, ő pedig… fel volt ajzva? Nyilván. Ugyanaz az Evie vagyok. Megitta a sörét, aztán belekortyolt a flaskájába. – Nézzünk körül odakint! Egyik kezével felkapta az íjat, a másikkal megragadta a szabad kezem, és elindultunk a francia ajtó felé. Ahogy kiléptünk a hatalmas, nyitott verandára, mintha Csodaországba csöppentünk volna: filagóriák és egy kerti konyha is volt odakint. A telihold finoman bevilágította a teret, melyet mintha érintetlenül hagyott volna az apokalipszis. Továbbmentünk. – Otthon vagyunk, Evie Greene… Elakadt a szava, amikor meglátta a holdfényben csillogó medencét. Egy feltöltött medencét. Víz. Halálos csapda. – Jézusom – motyogta, és körülnézett. – Holdfény ide vagy oda, vajon miért nem hemzsegnek itt a zsákosok? Megrántottam a karját. – Menjünk innen, Jackson! – Maradj itt! – utasított, majd odalépett a medence széléhez, és leguggolt, hogy belemártsa az ujját. Döbbent arckifejezést vágott, miután megkóstolta a vizet. – Ez sós, bébé. Sós? – Ezért riasztja el a zsákosokat, ugye? Bólintott. – És meleg is. – Vajon honnan van? Jackson az egyik széknek támasztotta az íját. – Saját kútból. Amilyen nektek is volt Havenben.

Csakhogy mi nem pocsékoltuk a vizet lubickolásra. – Kérlek, Jackson! Bármelyik percben visszajöhet a tulaj! – Miért lenne bárki is odakint ilyen későn, ha visszajön? – kérdezte, és lerúgta a bakancsát. – Aki kapja, marja. – Ne menj be a vízbe! Válaszul levette a pólóját, feltárva kidolgozott izomzatát. Igen, korábban is legeltettem rajta a szememet, de ez volt az első alkalom, hogy totál elakadt tőle a lélegzetem. Az arca és a széles mellkasa még mindig napbarnított volt, a szeme szinte ragyogott a holdfényben. A nyakában lógó ónix rózsafüzér megmegvillant a mozdulatai nyomán. A szemem előtt állt neki vetkőzni, mégsem voltam képes elfordulni. Beleharaptam az alsó ajkamba. Hátat kellett volna fordítanom. Volna… Nekiállt kicsatolni az övét. A hasizma megfeszült. Megrogyott a térdem. Volna. Amikor a cipzárjához nyúlt, felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Teljesen ledermedtem, képtelen voltam nem őt bámulni. Kérdőn felvonta a szemöldökét, ahogy egyre lejjebb húzta a cipzárját. A következő pillanatban végre magamhoz tértem, és hátat fordítottam neki. Hallottam, ahogy suhog a nadrágja, majd az övcsatja a padlón koppan. Zavartan felcsattantam. – Ez őrültség, Jackson! Egy ezredmásodperccel később lekapta a táskámat a hátamról, a derekam köré fonta a karját, és berántott magával a medencébe.

27 P

RÜSZKÖLVE TÖRTEM A FELSZÍNRE, törölgettem a

vizet az arcomról. – Teljesen elment az eszed? Ah! Nem fürdök veled meztelenül! Jackson úgy tett, mintha megbotránkozna. – Meztelenül? Evangeline és az ő mocskos fantáziája – mondta, majd lenézett. Láttam, hogy magán hagyta a fekete bokszeralsóját. – Ó – nyögtem ki. Vajon csalódottnak tűntem? – Mindegy, akkor sem tetszik ez az egész. Hogy is mondtad? Vigyáznunk kell a hátsónkra. – Szóval néha mégis figyelsz arra, amit mondok? Ki gondolta volna… Figyelj, nem hagyom, hogy bajod essen. Tuti meghallom, ha jön valaki – mondta, de látszott rajtam, hogy nem győzött meg, ezért így folytatta: – Már mondtam, hogy egy ujjal sem érhetnek hozzánk. Nem bízol bennem? Nem maradt sok választásom. – Szólhattál volna, hogy vegyem le a bakancsomat! – jelentettem ki, majd levettem a cipőmet, és a zoknimmal együtt az íja mellé dobtam. – Igen, igazad van. Szólhattam volna, hogy vetkőzz le – felelte, és az arcomba fröcskölt. Megint prüszkölni kezdtem, de ő csak vigyorgott. Ám ezúttal nem gúnyosan – ez most igazi mosoly volt. A száját nézve azon kaptam magam, hogy válaszképp az enyém is mosolyra húzódik. Hirtelen a háta mögé mutattam. – Vigyázz! – kiáltottam fel, majd én is lefröcsköltem őt. Tágra nyílt szemmel nézett rám.

– Na, ezt nem kellett volna! Felingerelted a bikát… Addig kergetett a medence sekélyebb részében, míg már szinte visítottam a nevetéstől. Elmondhatatlanul jó érzés volt megint hétköznapi tininek lenni. Flörtölni és játszani. A hangok is elnémultak. Mielőtt sikerült volna megfognia, lebuktam a víz alá, mögé úsztam, és elkaptam a bokáját. Nem sejthette, mekkora király vagyok a medencében. Úgy tett, mintha elgáncsoltam volna, és elmerült. Amikor felúszott a felszínre, igencsak meglepettnek – és vidámnak – tűnt, amiért vettem a lapot. Még soha nem láttam Jacksonnak ezt a játékos, jókedvű oldalát a szokásos nyughatatlansága nélkül. Még soha nem láttam őt boldognak, egészen eddig a pillanatig. A fenébe is, annyira jó volt ránézni! – Te mosolyogsz! – Még szép – mondta. Vizes hajtincsei az arcára tapadtak. – Régóta nem volt ilyen jó napom – folytatta. A medence széle felé kezdett terelni, és én hagytam. Hullámok nyaldosták a széles mellkasát és a sziklakemény felsőtestét. Bárcsak az ajkaim is azt tehetnék, amit a hullámok! Na jó, talán nem Jackson volt az egyetlen, aki fel volt ajzva. – Szóval, jó napod van? A hátam a medence szélének ütközött, de Jackson tovább közelített, egészen addig, mígnem megéreztem a testéből áradó forróságot. Egészen fel kellett emelnem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Persze a vigyora megint önelégültté vált, mielőtt megszólalt. – Naná, hiszen van egy új motorom, egy jolie csajom, aki kedves hozzám, és egy házunk, ahol élhetünk. Ekkor jöttem rá, mekkora bajban vagyok – mármint a meglévő gondokon felül. Jackson Deveaux szinte ellenállhatatlan volt. – Kedves hozzád? Ugyan, kérlek! – Pedig tudom. – Honnan? – Amikor csíped a jó öreg Jacket, olyan illatod van, mint a loncnak.

Te jó ég! Korábban is mondták már, hogy virágillatom van. Nem csoda, ha mindenki bókolt nekem. – Amikor dühös vagy – folytatta –, akkor meg rózsaillatot árasztasz. Izgatott vagy? Illatosfa. A többit még nem sikerült megfejtenem. – Ez nevetséges! – motyogtam, ám ezúttal is lenyűgözött az éleslátása. Hogyan tarthatom meg a titkaimat, amíg elérünk Észak-Karolinába? – Igazán? – kérdezte, és közelebb húzódott. – Akárhogy is, te nem vagy hozzám kedves. – C’est vrai – felelte. Ez igaz. – De azt is tudom, hogy odakint elég gyatra a felhozatal. Fürkésztem az arcát, de nem tudtam eldönteni, hogy csak szórakozik-e velem. – Lágyítsd meg a szívemet, cajun! Kinyújtotta a karját, két oldalról közrefogott, és nekitámaszkodott a medence szélének. – Te meg mit csinálsz? – Felkészülök életünk első csókjára. Megállt a szívem. Szólalj meg, Evie! – A bulimon is valami ilyesmit mondtál, mégsem éreztem magam túl jól azon az estén. – Én sem. Istenem, hogy én akkor mennyire meg akartalak ízlelni! – mondta, és le sem vette igézően szürke szemét az ajkamról. Megnyaltam a szám, ahogy azon az estén is. – Tudod te, hány éjszakán gondoltam arra a pillanatra, amikor majdnem megcsókoltalak? A legapróbb részletre is emlékszem. Nem tudtam eldönteni, milyen színű volt a szemed, kék vagy zöld. Az ajkaid vörösen izzottak. Szexi volt, de nem tudtam eldönteni, tetszik-e. Mintha nem is te lettél volna. Vagyis az a majdnem csók nem csak trükk volt! Ugyanazt az izgalmat és vonzódást érezte, mint én. – Evangeline, olyan vagy… mint egy peekôn dans ma patte – mondta. Tüske a lábamban. Milyen találó. Én ilyen vagyok, Jackson. – És nem tudok tőle megszabadulni. Teljesen elbűvöltek a szemei. Hónapok óta először akartam rajzolni – hogy megörökítsem ezt a tekintetet.

– Vedd csak le ezt, cher! – folytatta, és amikor megfogta az átázott pulóverem szélét, azon kaptam magam, hogy felemelem a karom, hogy segítsek neki levenni. Csak a fehér ujjatlan felsőm maradt rajtam, ami vizesen teljesen átlátszó lett. Mintha nem is lett volna rajtam semmi. Ahogy lejjebb siklott a tekintete, a szemhéja elnehezült, az ádámcsutkája pedig fel-le mozgott. – Kegyelmezz nekem… – mondta rekedtes hangon. Soha senki nem nézett még így rám. Soha nem voltam ennyire tudatában annak, hogy egy fiú a testemet bámulja, és közben arra gondol, hogy megérintsen. Teljesen elpirultam zavaromban, a mellkasomtól a fejem búbjáig. Le akartam bukni a víz alá. – Non, hadd nézzelek! – mondta egyre vaskosabb akcentussal. – Olyan sokáig vártam, hogy így lássalak. – De hiszen csak pár hete vagyunk együtt. Úgy simította végig az ujját az arccsontomon, mintha a bőröm finom porcelán lett volna. – Mhm – suttogta, miközben gyengéden lehajolt, hogy az ajkamhoz érintse az ajkát, ami erős volt, meleg, és egy leheletnyit éreztem rajta a whiskey ízét. Tökéletes volt… a csók, igen. Finoman kinyitotta a száját, ugyanerre késztetve engem is. Amint megtettem, lassan és higgadtan a nyelvemhez simította a nyelvét… újra és újra. Nyugodt, gyengéd csapásokkal. Feltöltődtem energiával, szétáradt bennem az öröm. Rabul ejtett az érzés. Összegabalyodott a nyelvünk, újra meg újra, míg végül kiszakadt belőlem egy hangos sóhaj. Még többet akartam belőle. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat. Még többre volt szükségem. Kezdtem elveszíteni az önuralmamat. Vajon ő miért nem? Érzéki volt a csókja, ugyanakkor megfontolt is, mintha végtelen idő állna rendelkezésére. Mintha bizonyítani akarna valamit? Épp, amikor ez a gondolat felmerült a ködös agyamban, önelégülten vigyorogva elhúzódott tőlem. – Tessék, erről beszéltem – mondta, és végigsimította a hüvelykujját az alsó ajkamon. – Most már nem nevetsz… – Még!

Kinyújtottam a kezem, beletúrtam a fekete hajába, és visszahúztam magamhoz. – Evie… – szólalt meg rekedtes hangon, mielőtt újra összeért az ajkunk, a nyelvünk… Végigsimítottam a kezem a hátán, a feszes izmain. Nem bírtam betelni az érintésekkel, nem bírtam megállni, hogy ne toljam a testének magam. Minden simogatással egyre hevesebben csókolt, ezért újra végigsimítottam rajta a kezem. És megint. Hamarosan már sóhajtoztam, ő pedig nyögdécselt. A derekamra tette a kezét, aztán lecsúsztatta a tekergő csípőmre. Megszorított, majd széttárt ujjakkal megmarkolta a fenekemet, és még jobban magához préselt. Szinte reszketett. Mindketten önkívületi állapotban voltunk. Imádtam a kéjes nyögéseit. Imádtam, hogy éreztem őket, mert olyan szorosan összefonódott a testünk. Pont, ahogy ígérte, egymásból lélegeztünk – és úgy éreztem, ebből soha nem elég. Számomra ez volt a vízválasztó. Élet a csókunk előtt és után. Körém fonta erős karját, felemelt, és a mellkasához szorított. Éreztem, hogy a lábujjaim már nem érintik a medence alját. Megint elhúzódott, de most a nyakamat kezdte csókolni, és a bőrömre lihegett. – Tu me fais tourner la tête! Ton parfum sucré, tes secrets – Megőrjítesz! Az édes illatod, a titkaid! Hevesen végignyalta a nyakamat. – Ah, Evie, olyan finom az ízed, mint az illatod! Ziháltam. – Jackson… Hátrahőkölt, és leengedett a lábamra. A hangja nyers volt, amikor megszólalt. – Ha azt akarod, hogy megcsókoljalak, szólíts Jacknek! Képtelen voltam gondolkozni. Csak bólogattam. – Mondd ki! Hátravetettem a fejem, és úgy suttogtam: – Jack! Kérges tenyerébe fogta az arcom, egyenesen a szemébe néztem. Volt valami birtokló a tekintetében, valami férfias és… idős, amit

egyszerűen nem tudtam hova tenni. Csak azt tudtam, hogy igéző tekintete hevesen megdobogtatta a szívemet. – Azt mondtad, még? Még több csókot? – Te jó ég, igen! Kifújta a levegőt, amit mindeddig visszatartott. – Bien – mondta, majd ismét felemelt, ám ezúttal a karjába vett. Felment a medence lépcsőjén, és közben tovább ingerelte a nyakamat, mindvégig a gyönyör ködében tartva. – T’chauffes mon sang comme personne d’autre – suttogta a fülembe. Úgy felforrósítod a véremet, mint senki más. Reszkettem a gyönyörtől, és nem igazán tudtam, hova visz. Ahogy azt sem, miért kapta fel a farmerét az íjával együtt. Éreztem, ahogy a hátam párnákhoz ér. Egy filagória? Kétszemélyes, hátradönthető szék? Ó, még több csók! A fülcimpámat csókolgatta. Felnyögtem, és ívben megfeszült a hátam. Ez az én cipzáram volt? Egy pillanatig súlytalannak éreztem magam, aztán hűvös levegő csapta meg a vizes lábamat, egészen a bugyimig. – Ma belle fille – suttogta zihálva. Gyönyörűségem. Leereszkedett hozzám, félig rajtam, félig a széken feküdt. – Jack? – kérdeztem, amikor nekiállt a farzsebében kutakodni. Egyik karjára támaszkodva fölém emelkedett, és mohón rám vigyorgott. Annyira szexi volt, hogy minden gondolatomat kiűzte a fejemből. – Vigyázni fogok rád, bébé – mondta, és a fehér fogai közé vett egy csomag óvszert, míg a forró tenyerével a felsőtestemet simogatta, egyre feljebb tűrve a felsőmet. Huncut, csintalan csillogás játszott a szemében, és úristen, egy óvszer volt nála? Nekem? – Várj! – kiáltottam fel. Minden olyan gyorsan történt, kicsúszott a kezünkből az irányítás. – T-te meg mit művelsz? – háborodtam fel. Egy szóval sem mondtam, hogy szexelni akarok vele! Eltoltam magamtól. A következő gaienne-jének tekintett – annak ellenére, hogy nem voltam a barátnője. És ha elszakad az óvszer? Lefogadom, hogy a

rákászhajó gyógyszeres szekrényéből hozta el. Ki tudja, mióta állt már ott! Felhúzta a szemöldökét. – Most meg mi bajod? – Nem fogok szexelni veled! És ha terhes leszek? Egyre jobban bosszankodtam, mert imádtam csókolózni vele, erre fogta magát, és átugorva az alapokat – amelyekben még soha nem volt részem – egyenesen a lényegre tért. – Miért csinálsz úgy, mintha a legnagyobb őrültség lenne szexelni velem? – kérdezte ingerülten. Addig toltam a mellkasát, míg teljesen elhúzódott tőlem. – Hol kezdjem? Az ősrégi óvszer, a kettőnk közötti kapcsolat hiánya, arról nem is beszélve, hogy egyből rátértél a témára, pedig nekem ez lett volna az első alkalom. A francba, miért hagytuk abba a csókolózást? Gondolkoznom kellett, méghozzá tiszta fejjel. De Jackson már feldühödött. – Hisz mondtad, hogy még! – A csókra gondoltam! – ripakodtam rá. Felhúztam a térdemet a mellkasomhoz. Az ölelése nélkül reszketni kezdtem a hidegtől. Pár hete megfogadtam, hogy megőrzöm a szüzességemet a fiúmnak, bármekkora naivitásnak is tűnt az ötlet. Ma, a motoron ülve, elképzeltem, milyen lenne, ha összejönnék Jacksonnal. Úgy éreztem, volt köztünk valami. Valami izgalmas és… izgató. Aztán felhorkantam. Ma este sok mindent mondott, amiből kiderült, mennyire vonzódik hozzám. De egyszer sem mondta, hogy kedvel. És mintha azt is szóba hozta volna korábban, hogy milyen rossz a felhozatal odakint. Ha nem is maradt rajtam kívül másik lány, akivel együtt lehet, akkor is szerettem volna tisztázni Jacksonnal, hányadán állunk egymással. Ha úgy jövünk össze, hogy előzőleg nem kötünk valamiféle megállapodást, az csak tovább bonyolította volna a helyzetet. És ezt nem hagyhattam. Mindenféleképpen el kellett jutnom ÉszakKarolinába. Tisztáznunk kellett a kapcsolatunkat.

– Jackson, tudod, hogy én még soha… szóval még nem tettem meg. És mindig is azt akartam, hogy ez valami többet jelentsen – célozgattam. Egyszer csak kiült az arcára a felismerés. – Még mindig úgy gondolod, hogy túl jó vagy nekem. Radcliffe-nek hagytad volna, de nekem nem? Elállt a lélegzetem. – Ne merészeld őt belekeverni ebbe! Eszembe jutott, milyen gondtalan volt Brandon, milyen jókat mulattunk a tengerparton és odakint a vízen, és hogy mindig nevettünk... Azok voltak számomra az utolsó jó idők. Az apokalipszis előtt… Az Arkánum előtt… Könnybe lábadt a szemem. Jackson észrevette a reakciómat. – Még mindig szereted! – kiáltotta, majd talpra ugrott, és belebújt a nadrágjába. – Vele persze lefeküdtél volna, mert sokkal jobbnak tartottad nálam! Mégis mit tett azon kívül, hogy menő kocsikban furikázott, és ide-oda hajigálta a labdát? Én megmentettem az életedet! Én is felpattantam, és próbáltam felvenni a vizes nadrágomat, de elég nehezen ment. – Azért mentettél meg, hogy lefeküdjek veled? – Ez is megfordult a fejemben. A pokolba, Evie, valószínűleg te vagy nekem az utolsó lány a világon. Belehalnál, ha lefeküdnél velem? – El sem hiszem, hogy ezt mondtad! Borzasztó ostobának éreztem magam. Komolyan azt hittem, hogy van köztünk valami? A cajun csak egy numerát akart, és én voltam az egyetlen bige a környéken. Elviharzottam a pulóveremért, és nagy nehezen azt is felvettem. – Hidd csak el! – csattant fel, ahogy utánam jött. – Ne feledd, én vagyok a kegyetlen és társadalmon kívüli fiú a folyó rossz oldaláról! És a szemedben mindig is az maradok! Farkasszemet néztünk egymással, de egyikünk sem tágított. – Nem könnyű másként gondolni rád, amikor így viselkedsz! Hál’ istennek támadt egy megérzésem, hogy nem szabad beléd habarodnom! – Megérzésed? Na, az az, ami neked soha nem lesz! A legjobb, amit tehetsz, hogy belém habarodsz. Én vagyok az egyetlen, aki vigyáz rád!

Én! – csapott a csupasz mellkasára. – Emlékszel? „Köszönöm, Jackson, hogy még életben vagyok.” – Valld be, hogy csak azért vállaltad, hogy segítesz nekem, mert le akartál fektetni! – Mindig is sznobnak tartottalak, de azt nem hittem volna, hogy egy szánalmas szűzkurva vagy. – Szűzkurva? Szóval azt hitted, tuti numera vagyok, mert úgyis reménytelen a helyzetünk? Vagy mert a többi lotyó rögtön széttette neked a lábát? Ki vele! – Egy kicsit mindkettő. Legszívesebben megfojtottam volna! – Miért ilyen rohadt nehéz veled minden? – Megfordult, és akkorát ütött a filagória faoszlopára, hogy az egész szerkezet beleremegett. Amikor megint rám nézett, a mellkasa szinte lüktetett a zihálástól, és vérzett a keze. – Az őrületbe kergetsz! – Így jártál, viseld el! Ahogy mondtad, én maradtam neked az egyetlen. Úgy tűnik, kicsit kedvesebbnek kell lenned az utolsó lánnyal a világon. Talán meg kellene próbálnod, nem is tudom… megnyerőbbnek lenni vagy… – Udvarolni? – Nos, igen. – Talán már megtettem! Minden alkalommal, amikor megmentettelek! És minden éjszaka, amikor őrködtem feletted! Csakhogy te ezt magától értetődőnek tekinted, mert gâtée vagy! – Nem vagyok elkényeztetett! – Nem ismerek nálad elkényeztetettebb csajt! De ennek vége, itt és most! A karomat dörzsölgettem, csöpögött rólam a víz, teljesen elcsüggedtem. Hogyan jutottunk a csóktól egy ekkora veszekedésig? – Mit akarsz tőlem? A homlokához nyúlt, és érdes hangon azt mondta: – Talán akartam tőled valamit, de most már tudom, hogy soha nem kapom meg. Már megint a szexről van szó? – Tudod, miért ivott a mêre-em? – kérdezte szinte sziszegve. – Mert olyan dolgokra várt, amik soha nem történtek meg. Megfogadtam, hogy én nem követem el ugyanezt a hibát. Régen, amikor azon kaptam

magam, hogy a gondolataim rossz irányba kalandoznak, gyökerestől téptem ki őket – magyarázta, és beletúrt az ujjaival a hajába. – Most is ezt kell tennem. – Nem értelek. A következő pillanatban mintha hangrobbanás történt volna a fejemben. – ÍME, A KÉTSÉG HOZÓJA! Ahogy feltápászkodtam, Jackson felkapta az íját, megfordult, és célra tartott. – M-mi történik, Jackson? Van itt valaki? Nem hallhatta a hangot, és senkit nem láttam a közelben. Az árnyas járda felé intett az állával. – Odakint! – Honnan tudod? – Tapasztalatból – felelte ércesen. A következő pillanatban egy lány lépett elő az árnyékból, és ránk szegezte az íját. – Úgy látom, társaságom van. Íj? Holdfény? Leesett az állam, amikor megláttam. A látomásaimban szereplő lány állt a medence túloldalán. Bár korábban nem láttam az arcát, mert mindig elmosódott volt, a strandröplabdás alakjáról azonnal felismertem. Egy pillanatra felvillant az agyamban egy kép. Olyan volt, mint az a pirosba öltözött íjász, aki istennőként pózolt a holdfényben. Nyeltem egyet. Pont olyan, mint egy… tarot-kártya. Pislogtam. A következő pillanatban megint hétköznapi tizenéves lány volt. Méghozzá gyönyörű. Hosszú, ezüstösszőke haja szinte vibrált a hold fényében, sötét szeme éber volt. Fekete felsőt, levágott szárú khakinadrágot – ami kihangsúlyozta kilométer hosszú lábát – és motoros bakancsot viselt. Egy bőrből készült tegez tapadt szorosan a testéhez, amolyan Lara Croft stílusban. – Mit kerestek az otthonomban? – kérdezte pont olyan hangon, amit a fejemben hallottam. Vajon neki is voltak látomásai rólam? Ő is hallotta az én Arkánum hívószavamat? Bármi is volt az…

Mindig is úgy véltem, hogy az Arkánumok hús-vér fiatalok. Ő volt a bizonyíték arra, hogy valóban léteztek. Hirtelen rám nézett. Egy pillanatra tágra nyílt a szeme, majd gyorsan összeszedte magát, és a figyelme ismét Jacksonra terelődött. – Elnézést – mondta Jackson, miközben tetőtől talpig végigmérte a lányt. – Nem tudtuk, hogy van itt valaki. Úgy tűnt, tetszik neki, amit lát. De a lánynak biztosan, mert dorombolva azt mondta: – Leteszem az íjat, ha te is, szépfiú. Némi tétovázás után Jackson leengedte a fegyvert. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy ne tegye, de a lány kivette a nyilat az íjból, és betette a tegezbe. A közvetlen veszély elmúltával a lány is alaposan végigmérte Jacksont, majd a tekintete megállapodott a csupasz mellkasán. – Klassz kis Ducatid van, nem mondom. Jól láttam, hogy Jackson kihúzta magát? – Tegnap szerváltam. A lány hátrasimította a haját, és bemutatkozott. – Selena Lua vagyok. Most már tudtam az egyik hang nevét. Mert ott állt előttem. Az egyik Nagy Arkánum. Vajon mit tudhatok meg tőle? Négyszemközt kell beszélnem vele… – Hát nem megmondtam – szólalt meg Jackson –, hogy ez a hely csodálatos? – vetette oda nekem, amire dühbe gurultam, de azonnal a lányhoz fordult. – Jackson Deveaux vagyok, de nyugodtan hívj Jacknek! – mondta, majd mintegy mellékesen odaintett felém. – Ez itt Evie. Selena ismét vetett rám egy gyors pillantást, de nem érdekeltem komolyabban. Jackson mágnesként vonzotta a tekintetét. – Nincs túl sok látogatóm. Ha akartok, itt maradhattok éjszakára, nincs ellenemre. Azt elhiszem. Jackson megeresztett felém egy ördögi vigyort, majd franciául azt mondta: – Úgy tűnik, Evie, mégsem te vagy nekem az utolsó lány a világon.

28 S

ARKÁNUM HÍVÓSZAVA így hangzott: „Íme, a Kétség Hozója!” És valóban elárasztottak a kétségek. – Tessék, Evie, tiszta törülközők! – mondta, majd letett egy kupacot a luxuskategóriás vendéglakosztályom fürdőszobai polcára. – A pipereholmikat a szekrényben találod. És rengeteg meleg víz van, élvezd kedvedre! Világéletemben imádtam barátkozni. És itt volt egy másik lány. Végre! Hónapok óta nem láttam egyetlen lányt sem, főleg nem olyat, akihez valamiféle kapcsolat fűzött volna. Akkor miért utáltam ennyire? Amikor korábban kezet ráztam Selenával, az addig bántóan hangos hangja hirtelen elnémult a fejemben. Mintha elvágták volna. Lehet, hogy meg kell találnom a többi beszélőt is, hogy elhallgassanak, és megőrizzem a józan eszemet? Arckifejezése nem árult el semmi rendkívülit. Ami azt illeti, kissé zavartan viselkedett, amiért folyamatosan bámultam. Mégis az a különös érzésem támadt, hogy a viselkedése kifejezetten művi. A szemeiből mintha túlságosan is hiányzott volna a felismerés jele. Igazán szívesen látott minket a házában. Mindent megtett, hogy összebarátkozzunk, ennél nagylelkűbb és kedvesebb nem is lehetett volna. A látomásaimban nem tudtam meg róla semmi konkrétumot. Igaz, hogy megijesztett, de megmentette a szeretteimet. ELENA

Kezdtem gyanítani, hogy az ellenszenvem alapja… a kicsinyes féltékenység – mert Jackson figyelme egy szempillantás alatt a hosszú lábú Selenára terelődött. A fürdőszoba falának támaszkodott, tudomást sem vett rólam, és újabb sört iszogatva hallgatta Selena áradozását, hogy mennyire örül a társaságnak. A Villanás óta egyedül volt, és ebbe csaknem beleőrült. – Ez aztán a tökéletes alkalom egy kis kerti sütögetéshez! – mondta, ami szemmel láthatóan felvillanyozta Jacksont. – Nemrég voltam vadászni, és elejtettem két fürjet. Óriási lakomát csapunk! – Köszönöm, Selena – mondtam. – És a ruhákat is. Megengedte, hogy átnézzem a gardróbját, és azt vegyek fel, amit csak akarok. – Semmiség, drágám. Na, gyere, szépfiú, megmutatom a szobádat! Amióta úton voltunk, még soha nem váltunk külön Jacksonnal. – A szobáját? – Fantasztikus kilátása lesz majd, az én szárnyamban – dorombolta, és közben csodálattal nézett Jacksonra. – És én egyedül leszek itt? Jackson továbbra sem nézett rám. – Ne aggódj! – nevetett fel Selena, és játékosan meglökött a csípőjével. – Megtisztítottam a környéket a zsákosoktól. Van benne gyakorlatom – mondta, és rákacsintott Jacksonra, aki erre elmosolyodott. – Sót szórtam szét a birtok körül, és mozgásérzékelőket is tettem ki. Hűha, igazi szuperhősnő. Havenben én csak lezártam a bejárati ajtót. – Szólj, ha szükséged van valamire – folytatta. – Vacsora egy óra múlva a verandán. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit Jacksonnak – bármit, csak maradjon –, de ő csak biccentett, és követte Selenát a saját szárnyukba. Ennyit arról, hogy mindig egy helyiségben kell aludnunk. Amint elmentek, visszatértek a hangok. Megpróbáltam eltompítani őket, és azt hajtogattam magamban, hogy semmi nem teheti tönkre a hosszú és alapos zuhanyozásomat, amiben a Villanás óta nem volt részem. Tévedtem.

A forró víz szinte égette az arcom, ahol Jackson borostája korábban kidörzsölte a bőröm, és ez eszembe juttatta, milyen rosszul alakult az estém. Az nem lehetett, hogy egyik pillanatról a másikra az a lány kezdte érdekelni. Hiszen volt köztünk valami, nem? Gondolja a lány, akinek alig van tapasztalata a fiúkkal. Miután letusoltam és megszárítottam a hajam, felvettem egy rövid farmerszoknyát – majdnem a térdemig ért, ellenben jól ráfeszült a fenekemre – és egy testhez simuló piros, ujjatlan felsőt. Úgy döntöttem, mezítláb maradok. Selena cipői nem voltak rám jók, a vizes bakancsomat pedig nem akartam felvenni. És különben is, a medence mellett készültünk sütögetni. Megnéztem magam a tükörben, és jókedvre derültem. Nem rossz, Greene. A szemem ragyogott, a hajam tiszta volt és fényes. A felsőm kihangsúlyozta a mellemet, amit Jackson biztosan értékelni fog. Még semmi sem volt veszve. Egy utolsó pillantás a tükörre, és lementem a lépcsőn. Odakint a teraszon Selena és Jackson már söröztek, feltették a grillre a fürjeket, és az íjhúr feszítőerejéről beszélgettek. Ahelyett, hogy csatlakoztam volna hozzájuk, a sötétből figyeltem őket, és alaposan szemügyre vettem Selenát. Azonnal lelombozódtam, amikor megláttam a férfivadító öltözékét: az idomait kidomborító, a vállait szabadon hagyó blúzt, a szuperminit és a tízcentis cipősarkakat. Szeme csak úgy cikázott, miközben felfalta Jacksont a tekintetével. Frissen borotvált arcával és a tiszta, új ruhában – fekete póló, koptatott farmer, bakancs – Jackson még fantasztikusabban festett, mint általában. Mondott valamit, mire Selena felnevetett, majd végigsimította az ujját a kezén lévő sebhelyen. Fogalma sem volt róla, mit jelentett neki az a heg – és nekem… Újabb poén, újabb kacaj, újabb sör. Újabb simítás. Úgy tűnt, Selena minden alkalmat megragadott, hogy megérintse Jacksont. És ő hagyta neki. Egy órája még engem próbált lefektetni, most pedig ezzel a különös lánnyal iszogatott a holdfényben. A Kétség Hozója? Hát elhozta.

Nyilvánvaló volt, hogy őt nem tartotta szánalmas szűzkurvának. A lány pedig mindent megtett, hogy Jackson figyeljen rá. Miért ne tette volna? Jackson jóképű volt, erős, és elképesztően védelmező. Nem mintha Lara Croftnak bármiféle védelemre lett volna szüksége. Az íját Jacksoné mellé állította, szükség esetén csak érte kell nyúlnia. Milyen eredeti. És még csak nem is tudta, milyen veszettül jól csókol. Jackson csüngött Selena minden szaván, ahogy a beszélgetésük a lóerőkre és az abroncsokra terelődött. Abroncsokra. Honnan tudott Selena ilyesmiket? Az volt az érzésem, mintha valami idegen nyelven beszéltek volna, amit én soha nem tudnék megtanulni. Összeszorult a szívem, amikor Selena beleivott Jackson sörébe, majd visszaadta neki az üveget, mintha egy pár lennének. Havenben én letöröltem a flaskáját a pulóverem ujjával. Tényleg csak a rossz felhozatal miatt vonzódott hozzám. A nécessité miatt kedvelt. Soha nem tagadta. De ha adnék neki még egy esélyt… Tuti, hogy soha nem fordítana hátat a sör, az áram és a hosszú lábú íjászlányok birodalmának. De szükségem van rá, hogy eljussak a nagyihoz. Csak emiatt. Nem másért. Egyáltalán nem. Talán nem kéne belenyugodnom a helyzetbe, és tálcán átnyújtani Jacksont ennek a lánynak. Felidéztem magamban, hogy annak idején Brandont is mennyire meg akartam szerezni. Elképzeltem, mit mondott volna Mel: „Akkor ne nyavalyogj, hanem vedd vissza a játékodat! Mi vagy te, valami anyámasszony katonája?” – Beszélj még egy kicsit cajun nyelven! Jackson engedelmeskedett. Az akcentusa egyre ízesebb lett. – Ez annyira jó, J. D.! J. D.? Na jó, ez volt az utolsó csepp a pohárban! Kiléptem a teraszra, bájvigyorral a képemen. – Hú, de jó illata van a vacsinak! Jackson rám nézett. Egy pillanatra azt hittem, elismerést vélek felfedezni a tekintetében, de aztán elfordult, mintha képtelen lenne elviselni a látványomat.

– Éppen időben, Evie! – szólalt meg Selena. – Mindent elkészítettem. Szemügyre vettem a kinti asztalt. Tökéletes volt a teríték az ezüst étkészlettel és a frissen vasalt szalvétákkal. Az ételek étvágygerjesztő illatot árasztottak. – A mai menü fürj, spárga és gombás rizottó. Desszertnek forró almakompótot tálalok. Erőtlenül mosolyogtam. Martha Stewart telefonált, kéri vissza a trükkjeit. – Segíthetek valamit? Jackson felhorkant. Selena játékosan megpaskolta a mellkasát, mintha Jackson a csintalan fiúja lenne. Ekkor úgy éreztem, hogy a csaj dorombolása voltaképpen azt jelenti: „kinyírom a ribancot”. Nem, nem, nem! Ésszerűen kellett gondolkoznom! Selena segíthet, hogy még többet tudjak meg az Arkánumokról. De feltétlenül szükségem volt Jackson segítségére, hogy eljussak a nagyihoz, és megtudjak mindent. És kezdtem őt elveszíteni. Selena roppant figyelmes volt, és kinyitott nekem egy sört. – Parancsolj! Arra már végképp nem volt szükségem, hogy kiüssem magam, de azért udvariasan belekortyoltam. – Egészségünkre! – Foglaljatok helyet! J. D., te ülj ide! – mutatott a mellette lévő székre, engem pedig a nagy asztal másik oldalára száműzött. Amikor nekiláttunk a vacsorának, Jackson felnyögött az első falatnál. Szóval még főzni is tud. Összefutott a nyál a számban, de túlságosan is ideges voltam, és egy falatot sem bírtam enni. Csak arra tudtam gondolni, milyen veszélyes – és magányos – lesz Jackson nélkül az út hátralévő része. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy majdnem elsírtam magam. Nem azért, mert megígérte, hogy vigyázni fog rám. – Nem vagy éhes? – kérdezte Selena. – Ne törődj vele! – mondta Jackson, és telepakolta a tányérját rizottóval. – Plus pour nous. Több marad nekünk.

Minden jel arra utalt, hogy már nem érdekelte a még növésben lévő mellem végső mérete. Mert gyökerestől kitépte ezeket a gondolatokat… Vacsora közben megtudtam, mennyi közös van J. D.-ben és Lara Croftban. Már egy új ivós játékot is kitaláltam: mindenkinek innia kell egy kortyot, akárhányszor elhagyja valamelyikük száját a „Ne már, én is!” kifejezés. Imádtak vadászni és halászni. Mindketten kiskoruk óta lőttek íjjal. Selena szerényen bevallotta, hogy a Villanás előtt már a következő olimpiára készült. Persze mindez sokkal jobban lenyűgözte Jacksont, mint az én táncversenyen szerzett díjaim. Jacksonhoz hasonlóan Selena is hamarosan betölti a tizenkilencet. Miután kiderült, hogy több mint két évvel fiatalabb vagyok nála, leereszkedő hangon kezdett beszélni hozzám, mintha csak egy idegesítő kolonc lennék a nyakukon. – Jaj, ne, J. D.! Adtam neki egy sört! – csattant fel nevetve, és a könyökével oldalba bökte Jacksont. – Szerinted visszavegyük tőle? Nem is kívántam a sört, de nem hagytam volna neki, hogy elvegye. Csodák csodájára Selena motorozni is szuperül tudott, olyannyira, hogy régebben fiúkkal versenyzett. Vidáman ecsetelte Jacksonnak: – Annyit motoroztam hétvégenként, hogy a családom beújított egy ipari méretű benzintartályt, csak nekem. Most is félig van. Hé, holnap elmehetnénk egy körre, ha az időjárás engedi! Elképesztő ösvényeket ismerek, J. D.! Olyan volt, mintha Selenát egyenesen Jackson igényeihez igazodva gyártották volna. Minden reményem odalett, hogy valaha is visszakaphatom őt. Nem érdekelt. Csak azért sem. Még ha kedvelt volna, úgysem tudtam adni neki semmit. És különben sem egy cajun motoros bűnözőt akartam magamnak. Pláne nem egy részegeset. Bár én még mindig az első sörömet ittam, Selena és Jackson csak úgy döntötték magukba a piát. Mintha megérezte volna, hogy bámulom, Selena rám nézett. – Ha nem ízlik a fürj, hozhatok valami mást. Dugig van a kamra konzervvel, mélyhűtött kajával, üveges zöldséggel. Csak szólj, édesem! Édesem? Senki nem szólított így, anyámat leszámítva. Amint eszembe jutott anya, összeszedtem magam, és udvariasan válaszoltam.

– Nagyon figyelmes vagy, de tele vagyok – mondtam, majd Jacksonhoz fordultam. – Beszélhetnék veled, miután befejezted a vacsorát? Jackson rám nézett, és talán egy leheletnyit kevésbé volt ingerült, mint eddig. – Miről? – A holnapi útról. Összevonta a szemöldökét. – Non. Arról nincs mit beszélni. Egészen belepirultam az egyértelmű elutasításba. Selena zavartan pislogott. – Holnapi út? Hová tartotok? Jackson nem mondta neki? Úgy éreztem, most nem térhetek ki a válasz elől. – Észak-Karolinába. – J. D. azt mondta, itt maradtok egy ideig. – J. D. ezt mondta volna? Jackson felhúzta a szemöldökét, mintha csak azt mondta volna: „Na, erre varrjál gombot!” Kezdtem felfogni, hogy valóban magamra maradtam. – Mi van Észak-Karolinában, Evie? – kíváncsiskodott Selena. – A családom. A nagymamám. – Nem kell ilyen gyorsan továbbállnotok. Nagyon örülök a társaságnak, ha csak pár napig is maradtok. És itt tényleg biztonságban vagyok. Errefelé nincsenek zsákosok vagy katonák – mondta, és ezredszer is megérintette Jackson karját. – Viszont vannak vadak. Elmehetnénk vadászni hármasban. – Evie? Vadászni? – nevetett fel gúnyosan Jackson, és istenem, hogy ez mennyire fájt! – Nem tud lőni. Igazából nem ért semmihez – folytatta, majd csettintett egyet az ujjával. – Várjunk csak, egyvalamihez nagyon ért: lenézni másokat. Ebben igazi szakértő. Megalázva ültem a helyemen. Selena rám nézett, majd vissza Jacksonra. Én igazán megpróbáltam kedves lenni, de mire mentem vele? Nem tudtam versenyre kelni az égből pottyant lánnyal, aki ugyanazokat a dolgokat szereti, mint Jackson, és aki könnyedén elbeszélget vele bármiről, amiért rajongott.

Nem volt vesztenivalóm. – Titoktartásban is jó vagyok – motyogtam egy higgadt mosoly kíséretében. – Amivel az őrületbe kergetek bizonyos fiúkat. Talált, süllyedt. De Jackson csak még gúnyosabban vigyorgott. – A titkok nem tartják este melegen az ágyat. Elég. – Ha ekkora pöcs vagy, J. D., inkább lefekszem aludni – jelentettem ki, majd Selenához fordultam, és nyugodt hangon folytattam: – Köszönöm a vacsorát. Sajnálom, hogy nem vagyok túl jó társaság. De érezd magad jól vele, roppant kifinomult srác. Valóságos úriember. Jackson olyan erősen szorította az üveget, hogy az ujjai elfehéredtek. Amikor bevittem a tányéromat a konyhába, és betettem a mosogatóba, hallottam, hogy Selena kuncog valamin, amit Jackson mondott neki. Talán azt ecsetelte, milyen ügyetlen vagyok? Vagy hogy gőzöm sincs bizonyos dolgokról? Lehangoltan indultam vissza a szobámba, és közben kedvetlenül nézegettem a falra akasztott családi képeket. Selena egyiken sem volt rajta. Egyetlen fotót sem láttam, amelyen az íjával lőne egy versenyen, vagy büszkén hajtana végig egy motokrosszpályán. Különös. Bementem a szobámba. Az asztal egyik fiókjában találtam fénymásolópapírt és ceruzát. Szerettem volna lerajzolni Jacksont, ahogy a medencében nézett rám, és az arcát megvilágította a hold fénye. Túlságosan is fájt lerajzolni őt. Nem lerajzolni szintén. Épp a reszkető kezembe vettem a ceruzát, amikor kopogtak az ajtón. Nagyon szerettem volna, hogy Jackson legyen az. Hogy egy szobában aludjunk, ahogy azt hetek óta tettük. De ő nem szokott kopogni. – Bújj be! Selena betámolygott. Szemmel láthatóan be volt csípve. Mint egy rendes cajun csaj. – Figyu, Evie, beszélhetünk úgy, mint két barátnő? Ahelyett, hogy leült volna az ágyam szélére, mint egy barátnő, odament a fésülködőasztalhoz, és megigazította a tükörben a csaknem derékig érő hajzuhatagát. – Persze. Én is szeretnék beszélni veled valamiről. – Igazán? És miről?

– Amikor először találkoztunk, úgy tűnt, felismertél. Így történt? Elnéző tekintettel nézett rám vissza a tükörből. – Hát, nem. Mikor találkoztunk volna korábban? – Csak úgy tűnt, mintha… – Meglepődtem, mert egy lányt láttam, Evie. Te vagy az első lány, akivel a Villanás óta találkoztam. Még egyet sem láttam utána. Ez teljesen hihető volt. Akkor miért éreztem úgy, hogy hazudik? – Miről akartál beszélni velem? – Tudnom kell, hogy te és Jackson tényleg nem vagytok együtt. – Tessék? – Olykor megesik, hogy egy fiú azt mondja egy lánynak, hogy facér, miközben… tudod, mégis van barátnője. Csak szeretném, ha te is megerősítenéd. Megpróbáltam nyugodt hangon visszakérdezni. – Mit mondott Jackson kettőnkről? – Megkérdeztem, jártok-e, és határozott nemmel válaszolt. Milyen naiv voltam! Amikor azt mondta, vigyázni fog rám, azt úgy gondolta – amit általában obszcén kézmozdulatokkal szoktak jelezni. Tisztában voltam azzal, hogy Jackson nagy spíler, de ostoba módon azt hittem, van köztünk valami különleges. Pedig csak le akart fektetni. Bizonyos dolgokat még az apokalipszis sem változtatott meg. Selena nézegette magát a tükörben, megcsipkedte az arcát, hogy kipirosodjon, és lejjebb húzta a blúzát, hogy még nagyobb legyen a dekoltázsa. Ekkor rádöbbentem, hogy Jackson ma megkapja tőle, amire vágyik. Több mint valószínű, hogy az éjjel felhasználja az óvszert. Az arcomat elöntötte a forróság, ahogy visszatartottam a könnyeimet. Minél előbb meg akartam szabadulni Selenától, ezért azt mondtam: – Így van, nem járunk. – Hála a jó égnek! – sóhajtott fel megkönnyebbülve. – Nagyon tetszik nekem, Evie. Nem számítottam arra, hogy találkozom egy sráccal. Itt. Veled. Arra meg főleg nem, hogy ennyire összeillünk – mondta, majd lágyabb hangon hozzátette: – Mindig is úgy véltem, hogy örökre egyedül maradok. Egyszerűen nem számítottam… rá. Először éreztem úgy, hogy Selena őszinte. És ez elgondolkodtatott: ezek szerint rám számított?

A következő pillanatban elhessegethette a gondolatait, mert egy csapásra megváltozott a viselkedése, felélénkült. – Megmondom neki, hogy te is ugyanolyan határozott voltál, mint ő, és a félreértések elkerülése végett tiszta vizet öntöttél a pohárba. Reggel találkozunk! Igen, reggel majd alaposabban szemügyre veszem ezt a lányt. Pillanatnyilag más terveim voltak: hagyom, hogy elárasszanak a könnyek és a hangok.


B

ESZÉLNEM KELL VELED! Másnap reggel, miután felébredtem, Matthew-t hallottam a fejemben. Kótyagos voltam, a szemem bedagadt, és nagyokat ásítoztam. – Matthew, ezt nem fogod elhinni! Itt van az egyik Arkánum, a Kétség Hozója! – La Luna. Ő a Hold. Az Íjász. Szóval, ha minden Arkánum természetfeletti erővel bír, az övé az íjászat lett volna? Az olimpián kizárják a csalókat, Selena. Vagyis csak kizárták. – Elég durva találkozás volt – mondtam Matthew-nak. – Tisztán hallottam a fejemben, és amikor találkoztunk, teljesen elhallgatott. És valami felvillant. Mint egy kép. – A kártya. Így ismerjük fel egymást. De Evie… – Tudtam! Hónapok óta hallom a hangját, és most itt vagyok a házában? Ez nagyon fura. Megtapogattam a fejem, és meglepve tapasztaltam, hogy nem súlyosbodott a fejfájásom. Elviselhető volt a fájdalom, bár Matthew sokkal hangosabb volt a megszokottnál. Lehet, hogy csökkent a köztünk lévő távolság?

– Szóval ez a Hold jó, vagy gonosz, mint Ogen? – kérdeztem, és azt kívántam, bárcsak olyan lenne, mint El Diablo, vagy még annál is rosszabb! Akkor kénytelen lennék távol tartani tőle Jacksont. – Jó vagy gonosz? – szólalt meg Matthew, és mintha összezavarodott volna a kérdésemtől. – Ő a Hold. De Császárnő, beszélnünk kell… – Miről? A szememet dörzsöltem, és az ágy szélére ültem, hogy kinyújtóztassam a lábaimat. Eltűnt mögöttem az ágy. – Matthew? Már nem Selena vendégszobájában voltam. Matthew alagsori játszószobájában álltam. És a vádlinkat nyaldosó víz egyre emelkedett. Khakiszínű rövidnadrágja és hosszú ujjú felsője teljesen elázott. Reszketett. Egy elemlámpa lógott a mellettünk lévő falba ütött szegről, így tisztán láthattam Matthew-t. Arca és haja csuromvíz volt, szemöldökét összevonta. Eddig is tudtam, hogy a vonásai tiszták, a szeme sötétbarna. De most azt is láthattam, hogy világosabb foltok vannak a szemében, és hogy szikár. Majdnem olyan magas volt, mint Jackson. – Miért vagyunk idelent, és honnan jön ez a rengeteg víz? Ezek szerint hatalmas víztartalékok voltak odakint a világban – csak meg kell találni az egyiket. És biztosítani. – Földrengés – mondta Matthew. – Kiszakadó csövek. Víztorony. – Vagyis az egész helyet elárasztja a víz? – kérdeztem, és amikor bólintott, így folytattam: – Matthew, azonnal ki kell menned onnan! Nem mozdult. Olyan volt, mint a kutya, amelyiknek azt parancsolták, hogy maradjon ülve a forgalmas országút közepén. – Nem tudok. Rettentő szánalomra méltónak és elveszettnek tűnt, és csak nézett azokkal a nagy, barna szemeivel. – Dehogynem tudsz! Menj onnan, most! – utasítottam, és legszívesebben megráztam volna. Magam is megdöbbentem, mennyire aggódtam érte.

Babzsákok úsztak el a lábunk mellett, ahogy a vízszint egyre emelkedett. – Nem tudok – ismételte. – Anya bezárt. – Miért tette ezt veled? Tud róla, hogy a víz elárasztja a pincét? Matthew bólintott. Hogy volt képes arra ítélni a fiát, hogy megfulladjon? – Anya tudja, mi a legjobb Matthew-nak – mondta a karját dörzsölve. – Anya tudja, hogy nem maradok a kocsiban. Nem lett volna szabad megjavítani a motort. Rossz, Matthew! ROSSZ! – Nem értem, miről beszélsz! Figyelj rám! Van idelent ablak? Biztos ki lehet jutni valahogy! Erős vagy, törd be az ajtót! – Megáll az óra. Nem kell látnom a jövőt, hogy ezt tudjam. – Mit akar ez jelenteni? Hogy meg fogsz halni? Még a gondolatába is beleborzongtam. Volt egy barátom odakint a világban, aki várt rám. És most el fogom veszíteni? – Anya meghalt. Követem. Nem! Nem halhat meg! – Érted megyek! Hol vagy? Kérlek, légy a közelben, hogy időben odaérjek… Szomorúan rám mosolygott. – Mindig is útba estem – felelte. A látomás vibrálni kezdett, és visszarepültünk a Villanás előtti időkbe. Matthew egy kerti partin volt, sok fiatal között, de nem vonták be a társalgásba, ezért kicsit odébb állt, és nézte a távolban fellőtt rakétát. – Rakéta? Te jó ég, Houstonban vagy! Vagy… vagy Floridában! – már kezdtem kétségbe esni, amikor megláttam egy barázdákkal teli, dombos vidéken húzódó földutat. Dombok? Majd tisztán láttam Matthew pólóját. Hunstville-i űrtábor. – Huntsville! Alabamában? – kérdeztem. Az csak egy államnyira van! De északra. – Matthew, mióta szivárog a víz? – Pár órája – válaszolta. Vagyis durván tizenöt centit emelkedik óránként. Talán még időben odaérek Huntsville-be, ha rá tudom beszélni Jacksont, hogy vigyen el, és a szél sem támad fel. – Érted megyek! Tarts ki!

A látomás befejeztével átöltöztem egy másik kölcsönruhába – farmerbe, ami túl hosszú volt, és túlságosan is ráfeszült a fenekemre, és pólóba. Felhúztam a nyirkos bakancsomat a foltmentes, fehér zokniba bújtatott lábamra. Pár perccel később lementem a lépcsőn az összepakolt túlélőtáskámmal. Jackson a konyhában volt, póló nélkül, csak az új farmere volt rajta. A pultnál ült, fejét a kezén pihentette, míg Selena – rövid selyemköntösben – vidáman habarta a tojásokat. Teletöltötte Jackson poharát narancslével, majd löttyintett bele egy jókora adag vodkát. Jackson szó nélkül elfogadta, és egy korttyal leküldte legalább a felét. Amikor Selena beletúrt Jackson kócos hajába, rájöttem, hogy valószínűleg együtt töltötték az éjszakát. Majdnem elhánytam magam. Ez a kis jelenet minden reményemet eloszlatta. Jackson talált egy lányt, aki lefeküdt vele. Tudtam, hogy soha nem fordít hátat egy mesebeli helynek, ahol vadászhat, ínyenc ételeket ehet, és kedvére szexelhet. Legalábbis nem egy idegesítő pomponlány miatt, aki még egy konzervet sem tud megmelegíteni. Aki mindig megnehezíti a helyzetét. Aki szűzkurva. De Matthew miatt meg kellett próbálnom segítséget kérni tőle. Még akkor is, ha nem engem választott. Igyekeztem nem elbőgni magam, és úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Jó reggelt! Jackson az alkarjába törölte a száját, és megsemmisítő hangon azt kérdezte: – Te meg hova mész, Evangeline? – Ugyanoda, ahová eddig is tartottam, Jackson. Csak útközben még be kell ugranom valahová, hogy megmentsem egy fiú életét. Selena a pultnál ült, keresztbe tette hosszú lábait, és észre sem vette, hogy a köntöse szétnyílt a combján. Hiszen Jackson már úgyis látta mindenét, nem? – Evie, átbeszéltük J. D.-vel a dolgokat, és tudnod kell, hogy addig maradsz, ameddig csak akarsz. Akár örökre.

Átbeszélték, és úgy döntöttek, hogy maradhatok. Bizseregni kezdtek a karmaim, mintha épp magukhoz térnének. – Köszönöm az ajánlatot, de mennem kell. – Tényleg itt hagynád a biztos élelmet és vizet? – kérdezte Selena. – Az áramot és a biztonságot? Igen, valóban tökéletes volt a háza. Túl tökéletes. Ez a hely könnyen eltéríthet egy lányt a küldetésétől, ha nem elég óvatos. – Észak-Karolina a kannibálok területe, ahol tombol a pestis – folytatta. – Minek ez a sietség? – kérdezte, és úgy tűnt, komolyan érdekli a dolog. Jackson nem avatta be a részletekbe? Nem beszélgettek ilyesmiről az esti sörözgetés közben vagy a lepedőakrobatika után? Ami azt illeti, ez igencsak meglepett. – Ahogy már tegnap este is mondtam, a nagymamámhoz megyek. Hozzá tartozom. Selena belekortyolt Jackson italába. – Miből gondolod, hogy életben van? Nem szívesen mondom ezt, de valószínűleg meghalt. Jackson felemelte a kezét. – Én is ezt magyaráztam neki! – Szerintem többről van itt szó, mint egy rég elveszett nagymamáról – folytatta Selena. – Ő nem akarná, hogy feláldozd érte a biztonságodat. Odakint nincs más, csak halál, és még több halál. – Emelkedik a víz! – szólalt meg Matthew, amitől lüktetni kezdett a fejem. Megpróbáltam összeszedni magam, és úgy motyogtam: – Életben van. Jackson még mogorvábban nézett rám. – Fontolóra sem veszed az ajánlatot? Pár napig sem vagy hajlandó maradni? Pár napig? Elöntött a méreg. Pár órám sem maradt! – Ez a kötelességem. Én betartom az ígéretem – mondtam, de azon nyomban beleharaptam a nyelvembe. – Ó! – szólalt meg Selena. – Szóval ez az egész a tegnapi veszekedésetek miatt van? Ne érts félre, édesem, de óriási meggondolatlanság részedről, hogy csak úgy elviharzol.

Selena úgy fogalmazott, mintha sértettségemben iszkolnék el tőlük. Miközben igyekeztem kordában tartani az indulataimat, különös gondolatom támadt: úgy csűri-csavarja a dolgokat, hogy megindokoljam a távozásomat. Hogy eláruljam, miért ilyen fontos ez nekem. Vajon miért érdekelné? És ha csaló, akkor automatikusan veszélyes is? Bár szívesen elmondtam volna Jacksonnak, mi forog kockán, attól féltem, elmondja Selenának. – Jólesik, hogy aggódsz, Selena, de mindenképp elmegyek – közöltem, majd Jacksonhoz fordultam. – Velem jössz? Hunyorogva nézett rám. – Azt mondta, nyugodtan maradhatsz. Nyugalom. Lélegezz mélyeket, Evie! – Akkor most… különválunk? – Nekem jó itt. Ne sírj, ne sírj! A büszkeségemet félretéve így folytattam: – Rendben. De megtennéd, kérlek, hogy elviszel féltankig, hogy aztán visszajöhess? Jackson összefonta a karját a mellkasa előtt. – Non – válaszolta az arcomat tanulmányozva. Valahogy összeszedtem és rávettem magam, hogy Selenától is megkérdezzem: – Kölcsönkérhetem a motorodat? Megígérem, hogy visszahozom. Mintha tudnék motort vezetni. – Édesem, bármit elvihetsz, amit csak akarsz, de a motor az egyetlen közlekedési eszközöm. Kezdett derengeni, hogy ezek ketten semmiben nem fognak segíteni. Hagyták, hogy kilépjek az ajtón, szíves örömest utamra bocsátottak, egyedül. Ami azt jelentette, hogy csak vesztegettem velük az időmet. Matthew idejét. – Rendben. Nos, mennem kell – mondtam. Tegnap Jackson útközben talált egy motort. Akkor én is találhatok egy autót, nem? Egy brutál tízsebességeset. – Ó, majdnem elfelejtettem! – kinyitottam a táskámat,

kivettem belőle a Robinson Crusoe-t, és áthajítottam a pulton. – Bonne chance, Jackson! Mielőtt megfordultam, és elindultam az ajtó felé, láttam, hogy összevonta a szemöldökét, és összeszorította az állkapcsát. Selena utánam kiáltott: – Evie, legalább hadd pakoljunk ételt és kempingfelszerelést! Kicsit megmerevedtem, de továbbmentem. „Adjunk?”, motyogtam magamban odakint. Már kipucoltam a PowerBar-készletedet, ribanc. Lekocogtam a kocsifelhajtó végére, és közben azt mondogattam magamnak, hogy nincs időm Jackson miatt keseregni. Matthew rettenetesen félt, egyre hangosabban kiabált a fejemben, szinte teljesen elnyomta a többi hangot. Talán azért, mert a közelben volt. Vagy azért, mert megtanultam, hogy egyszerre csak egy hangra figyeljek? Kinyitottam a kaput, és elképzeltem, hogy Jackson utánam fut, és a bocsánatomért esdekel. De egyedül hagytam el a birtokot, és egyedül léptem ki az utcára. Jackson még csak el sem köszönt tőlem. El kellett jutnom egy benzinkútra, hogy szerezzek egy térképet Alabamáról. És persze reménykedtem, hogy valamilyen csoda folytán egy működő autót is találok. Basszus! Vissza kellett volna kérnem Jacksontól a puskát. De megszoktam, hogy ő kezeli a fegyvereket, és úgysem tanultam meg lőni. Vajon a karmaim megvédenének? Egyáltalán tudnék nekik parancsolni? Amikor elértem az első kereszteződéshez, megéreztem a fuvallatot. Ott álltam az útelágazás közepén, rettegtem a közelgő széltől, és próbáltam kitalálni, merre induljak. Megdörzsöltem a lüktető halántékomat. Észak felé kellett mennem. Ami merre is volt pontosan? Négy választásom volt. Körbefordultam. Elég pocsék volt a tájékozódó képességem, ráadásul aludtam, amikor tegnap este megérkeztünk. Felnéztem a napra, mintha a helyzete alapján meg tudtam volna határozni a helyes irányt. Lefogadom, hogy Selenának ez is ment volna.

Matthew, szükségem lenne egy kis segítségre! Ismét bevillant a rakéta, egy elképesztő fájdalomhullám kíséretében. Nem, nem! Segítened kell kikeverednem a környékről! Kezdtem pánikba esni, és kényszerítettem magam, hogy válasszak egy francos irányt, bármelyiket. Épp befordultam volna jobbra, amikor fenyegető járással Jackson jelent meg a sarkon. Fehér póló volt rajta, kifordítva. A bakancsa nem volt bekötve. Nem vesztegette az idejét, azon nyomban nekiállt sértegetni. – Bolond vagy, Evangeline Greene! – közölte. Ennyit a bocsánatkérésről. – Felteszem, nem azért vagy itt, mert meggondoltad magad, és mégis elviszel egy darabon – sziszegtem a fogam között. Nem sok esélye volt, de hátha… – Azért jöttem, hogy megnézzem, tényleg akkora coo-yôn vagy-e, hogy egyedül vágj neki az útnak. Azt sem tudod, merre van ÉszakKarolina! Erre tényleg nem volt időm. – Gondolom északra – feleltem és elindultam. – Akkor miért mész nyugatnak? Visszamentem a kereszteződésig, próbáltam kiismerni magam, de ő csak nevetett. – Most délnek mész, peekôn. Hátraarc. – Ez az! – kiáltotta, és követett, ahogy egyre gyorsabban mentem. – Észak! Úgy tűnik, igaz a mondás: vak tyúk is talál szemet. Ah! Hátranéztem, de nem álltam meg. Remek. Egyre erősebben fújt a szél. – Miért akarsz mindenáron elmenni? – Ne csinálj úgy, mintha váratlanul érne! – vetettem oda neki. – Már a legelején megmondtam, hogy ezt kell tennem. Te viszont kijelentetted, hogy mindenképp itt akarsz maradni. – Víz! Növekszik! – visszhangzott a fejemben Matthew sürgetése. Alig bírtam ki, hogy ne csapjam meg a homlokomat. – Mit akarsz, Jackson? Mi egyebet kellene még megbeszélnünk? Megkértelek, hogy segíts, és visszautasítottál! – Ezért fogtad magad, és elmentél – mondta, majd halkan hozzátette. – Hát ilyen könnyű engem itt hagyni?

– Ezt most komolyan kérdezed? – csattantam fel. – A tegnapi éjszaka után? Azonnal megbántam, amit mondtam. Semmi közöm nem volt hozzá, mit művelnek Selenával. – A francba, Evie! – kiáltott fel dühösen. – Mégis mi olyan átkozottul szörnyű abban, hogy le akartam feküdni veled? Úgy viselkedsz, mintha tök hülye lennék, hogy egyáltalán eszembe jutott! – Császárnő! Nem bírtam gondolkodni, megszaporáztam a lépteimet. De Jackson a nyomomban volt. – Arra jó vagyok, hogy együtt utazzunk meg hülyéskedjünk, de a szex szóba sem jöhet. Hiába, egy sterlingi lány mindig sterlingi marad… – Ez nem… nem olyasmi, amit csak úgy odadobok egy olyan fiúnak, mint te vagy. Jackson megállt. Hátranéztem. Olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy egészen kidagadtak az inak a nyakában. – Egy olyannak, mint én? – Hátravetette a fejét, és beleüvöltött az égbe, mielőtt rám nézett. – Mégis mi olyan átkozottul rossz bennem? – Előrelépett, és megragadta a karomat. – Hogy nincs pénzem? Erről van szó? A származásom? Azóta lenézel, hogy először találkoztunk! Kinevettél és szórakoztál velem! – Miféle pénz? Hát ez meg hogy került szóba? Már eszembe sem jutott a pénz. Nagyjából annyi jelentősége volt, mint egy mozijegynek vagy egy keresőmotornak. Fájt a halántékom, fújt a szél, teljesen össze voltam zavarodva. Mikor szórakoztam vele? – Te meg miről beszélsz? – kitéptem magam a szorításából, és folytattam az utam. Követett. – A suliban úgy bántál velem, mintha a seggedből rántottál volna ki! Meg sem próbáltam leplezni a megrökönyödésemet. – Én mindenkivel kedves voltam. Mindenkivel. Egyszerűen rosszul indítottunk, és már nem lehetett megállítani a lavinát. Egy újabb kereszteződéshez érve lelassítottam. Minden épületnek volt kapuja, és mind teljesen egyforma volt. Egyre mélyebbre hatoltam volna a városrészben? Megint jobbra fordultam. Ahogy Jackson is.

– Mondd, hogy soha nem gondolsz arra, mennyire különbözünk! Vagy arra, amit a házamban láttál az utolsó estén! – Ó, dehogynem gondolok rá! És megbántam, hogy elítéltelek amiatt, hogy megverted azt az embert. Legalábbis addig, amíg nem lettél ekkora seggfej! De minek kevered bele a múltat? – Mert azt mondtad, egy olyan fiú, mint én! – Igen, olyan önző. – Önző? Még te nevezel engem önzőnek? – A medencében azt hittem, azt kérdezed, akarok-e még több csókot. És mit látok a következő pillanatban? Egy óvszert! De téged kicsit sem érdekelt, miért pöccentem be! Mert mindent átugorva egyből a lényegre tértél, vagy mondjuk ideges lettem az ősrégi koton miatt, vagy… vagy egyszerűen túl gyors volt a tempó! Nem vártam tőled, hogy örök szerelmet esküdj, vagy mi. De nekem ez lett volna az első alkalom, és szerettem volna, ha többről szólna, mint az „ócska felhozatal”. Hátrahőkölt, mint aki teljesen összezavarodott. – És ezt miért nem mondtad el? – Megpróbáltam, de rögtön felkaptad a vizet. És mérges voltam, amiért félbeszakítottál valamit, ami… ami igazán tetszett – mondtam. Egek, hogy ez mennyire kínos volt! – De már úgysem számít. Visszanézve nem bánom, hogy így történt. – Miért? – Mert nem akarok olyan fiúval lenni, aki a másodperc törtrésze alatt lecserél egy fura lányra, akiről nem tud semmit! – kiabáltam, de Jackson dühe mintha apadni látszott volna. – Ez az egyetlen oka? – kérdezte a szelet túlkiabálva. – Miért, ez talán nem elég? Újabb kereszteződés? – CSÁSZÁRNŐ! Ezúttal már összerezzentem a fájdalomtól. Megint jobbra fordultam. – És mégis hogy merészelsz szánalmas szűzkurvának nevezni, Jackson? Te szórakozol velem! Azt hittem, minden a legnagyobb rendben, aztán kirántottad alólam a szőnyeget. Mindketten olyasmit reméltünk, amit nem kaptunk meg. Csak álltunk ott kifulladva, és néztük egymást. Aztán Jackson bólintott.

– Egy bólintás? – kérdeztem szinte visítva. – Csak bólin… uhhh! Nem értelek! – Emésztgetem az álláspontodat, cher – felelte, és a dühe mintha elillant volna. Az enyém viszont tombolt. – Elvégezted, amiért utánam jöttél. Bebizonyítottad, hogy coo-yôn vagyok. Most már nincs okod maradni. Nem mondott semmit, csak elém sietett, és elállta a szelet a széles hátával. Úgy tűnt, figyelmességből. Az őrületbe kergetett! – Képtelen vagyok lépést tartani a hangulatváltozásaiddal! Nem kéne épp papás-mamást játszanod Selenával? – csattantam fel, és közben kétségbeesetten állapítottam meg, hogy annyiszor fordultam jobbra, hogy majdnem visszatértünk a házhoz. – Nocsak – szólalt meg Jackson az állát dörzsölgetve. – Soha nem hittem volna, hogy ezt is megérem. – Micsodát? – A napot, amikor Evangeline Greene féltékeny a jó öreg Jackre. – Nem vagyok féltékeny! Felnevetett. – Ó, dehogynem, feléledt benned a zöldszemű szörny. Rettenetes érzés, ugye? Ahogy széttépi a bensődet. – Ezt saját tapasztalatból mondod? – kérdeztem, de Jackson nem válaszolt, csak bámult rám. – Nem számít. Kicsit sem izgat, kivel jössz össze. – CSÁSZÁRNŐ! CSÁSZÁRNŐ! CSÁSZÁRNŐ! Megbotlottam, és csaknem elterültem a földön. Oké, ez már tényleg fájt. Könnybe lábadt a szemem, és eleredt az orrom vére. Jackson odaugrott, és elkapta a karomat. – Evie! – kiáltott, majd gyorsan levette a pólóját, gombóccá gyűrte, és az arcomhoz nyomta. – Vérzik az orrod, bébé. – Ó! – az orromhoz tartottam a pólót, és utáltam, hogy megnyugtatott az illata. – Újabb látomás? – kérdezte aggódva. – Szóval ezért sietsz ennyire? A mellkasát néztem, vagyis a rózsafüzérét. Beugrott, hol láttam korábban: az anyja viselte a Villanás éjszakáján. Azért volt Jacksonnál, hogy emlékezzen rá?

– Miért mondanék neked bármit? – kérdeztem. – Mert ha elmondod az igazat, akkor talán elviszlek oda, ahova akarod. Az igazat? Körülnéztem, hátha találok más megoldást. És akkor megláttam egy ismerős címert. Visszaértünk Selena házához. Basszus! Vissza a kályhához. – Bízhatsz bennem – mondta, és közelebb húzott magához. – De benne nem bízom, Jackson! – Mondjam meg neki, hogy Selena az egyik hang a fejemben? Hogy nyugtalanító látomásaim vannak róla? Eszembe jutott Matthew titokzatos megjegyzése: „Arkánum azt jelenti, titok. Tartsd meg a titkainkat!” Netán figyelmeztetett, hogy fogjam be a szám, és ne mondjak semmit a nem-Arkánumoknak? Jackson volt az egyetlen nem-Arkánum az egész világon, akit ismertem. – Ha elmondok neked valamit, lehet, hogy te is elmondod neki. – Szerintem megbízható. Legszívesebben a képébe üvöltöttem volna: „Naná, hogy megbízol benne, hiszen lefeküdtél vele!” Mégis inkább visszafogtam magam. Jackson nélkül soha nem jutottam volna el idáig – és Matthew-hoz sem érhetek oda időben. – Evie, nem mondok el neki semmit, ha nem akarod. Eddig is csak annyit közöltem vele, amennyit feltétlenül szükséges volt. Szóval nem beszélt neki a látomásaimról és a nagymamámról. Végül nem láttam más megoldást, mint bízni benne, legalább valamennyire. – Emlékszel arra a fiúra, akit néha látni szoktam? Aki tanítani szokott. A közelben van. És engem hív. Hangosan. Jackson, láttam, hogy bezárták egy vízzel elárasztott pincébe. Nemsokára megfullad. És az az érzésem, hogy… hogy én sem maradok sokáig életben a segítsége nélkül – mondtam, és amikor Jackson nem felelt, hozzátettem: – Tudom, hogy muszáj megtalálnom még ma. – Szóval azt hiszed, meg fogsz halni, ha nem találsz meg egy ismeretlen fiút, akivel soha nem találkoztál? És úgy gondolod, hogy te meg tudod találni? Az orromhoz nyomtam a pólóját, és felszegtem a fejem. Jackson beleegyezően bólintott. – Rendben. – Tessék?

– Ugye, milyen könnyű volt? Ezentúl mondd el, mire van szükséged, és meglátjuk, mit tehetünk. Elnéztem. Talán rád van szükségem. És nem csak testőrként. – Miért jönnél velem? Tudom, hogy itt akarsz maradni Selenával. Mondd, hogy nem igaz, kérlek, mondd, hogy nem igaz! Nem mondta. – Együtt vágtunk bele, együtt is fejezzük be. Különben is, meg kell oldanom pár rejtélyt. És szándékomban áll megkérdezni Selenától, hogy velünk tart-e. – Tessék? Naná, hogy velünk tart. Bárhova követi Jacksont, efelől nem voltak kétségeim. Elindultunk a házhoz. – Nem te vagy az egyetlen, aki titkolózik. És miért ne hívnám el? Hiszen téged úgysem érdekel, kivel vagyok együtt…

30 T

ÖBB SZÁZ ZSÁKOS. Mind

egy helyen. – Nom de Dieu – motyogta Jackson, és kitámasztotta a Ducatit. Felhajtottunk egy magaslatra, hogy alaposan szemügyre vegyük Matthew otthonának az elhelyezkedését. Egy elszigetelt farmházban lakott, odalent a völgyben. És hatalmas zombihorda ólálkodott körülötte. Selena is befutott mögöttünk. Természetesen benne volt, hogy velünk tartson. Levette a rikító kék sisakját, és megrázta a hosszú haját. – Ti meg mit bámultok? – kérdezte. Amikor meglátta a mocsarat, füttyentett egyet. Majdnem telihold volt, magasan világított az égen. Éjfél felé járt az idő. Egy örökkévalóságig tartott, mire eljutottunk Matthew-hoz. Ahogy közeledtünk, egyre hangosabban hallottam őt, ez alapján irányítottam Jacksont. Néha megesett, hogy lekanyarodtunk, és egy-két kilométer után halkulni kezdett a hangja. Ilyenkor mindig visszafordultunk. A szél sem segített, bár korántsem fújt olyan hevesen, mint általában. Jackson közölte Selenával, hogy teszünk egy kis kitérőt az ÉszakKarolinába tartó utunk során, és a csaj egyetlen megjegyzést sem fűzött a tökölésünkhöz. Fenntartás nélkül megbízott Jacksonban. Fordított esetben én minden bizonnyal egyfolytában méltatlankodtam volna. – Ez lenne a „kis kitérőnk”? – kérdezte némileg szórakozottan. Vajon ő nem érezte Matthew közelségét? Nem hallotta a hangját? Vagy ezúttal is így próbált meg információt kicsikarni belőlem?

– Van odabent egy fiú – válaszolta Jackson. – Valaki, akit Evie meg akar nézni magának. Selenának felcsillant a szeme. – Egy fiú Evie-nek? – Nem erről van szó – vágtam rá sietve. – Még soha nem találkoztam vele. Kezébe vette a hátára erősített íjat, és felpattintotta a tegez tetejét. – Szerinted mit keres az a rengeteg zsákos odalent? Teljesen elvette az eszüket a szomjúság, kaparták az ajtót, a bedeszkázott ablakokat és a műanyag burkolatot. – Biztosan víz van bent – felelte Jackson, majd rám nézett. – Talán valóságos áradat. – Kifutunk az időből, Császárnő! – mondta Matthew. Tisztán hallottam a hangját, vagyis a közelben volt, de éreztem, hogy egyre halkul. – Csapdába esett! Meg kell mentenünk! – Várunk pirkadatig, amikor a zsákosok menedéket keresnek a napsugarak elől – mondta Jackson. A zsákosok tombolását látva világossá vált, hogy Matthew nem húzhatja sokáig, víz ide, víz oda. – Addigra rég bejutnak – mondtam. Máris behorpasztották a garázsajtót. – Most kell érte mennünk! Jackson nyersen felnevetett. – Számításba sem jöhet, Evangeline. Amikor Selena leszállt a motorról, és kiment a sziklaszirt szélére, Jackson odaszólt nekem: – Egy szóval sem említetted a zsákosokat. – Mert nem tudtam róluk. De azt tudom, hogy a fiú hamarosan megfullad. – Nem látok fényt vagy mozgást – kiáltotta Selena, majd csatlakozott hozzánk, és megkérdezte: – Biztos vagy benne, hogy van odabent valaki? Ezúttal is az volt az érzésem, hogy már tudja a választ. – Mielőtt megálltál volna mögöttünk, láttuk, hogy elemlámpával jeleztek bentről – szólalt meg Jackson. Hazudott Selenának miattam? Közelebb léptem hozzá. – Akkor mentsük meg! – jelentette ki a lány.

Mindketten meglepve néztünk rá. Komolyan… egyetértett velem? Próbáltam megfejteni, miben sántikál. Tudnia kellett, hogy egy Arkánum van a házban, és valamilyen okból értékesnek tartotta. Selena megpengette az íj húrját. – Az a terved, hogy örökké élsz, J. D.? – Azt hittem, bizonyos dolgokban egy srófra jár az agyunk – felelte. – Például, hogy az életben maradás a legfontosabb. Ha lemegyünk oda, az épp az ellenkezőjét jelenti. Mert az kész öngyilkosság. – Ha van egy jó tervetek, benne vagyok – mondta Selena, majd Jackson kétkedő tekintetét látva megvonta a vállát. – Talán képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy van odabent egy fiú a sötétben, aki épp visszafelé számlálja élete utolsó perceit. Halálra lehet rémülve. Jackson ismét felém fordult. – Ugyan már, Evie! Összekulcsoltam a karom. – Veled vagy nélküled, Jackson, de mi lemegyünk. A fogát csikorgatva hadonászott a levegőben. – Jack Deveaux soha nem áll le vitatkozni két nővel. Az mindig vesztes leosztás – mondta. – Ha van valami ötleted, Evangeline, itt az ideje, hogy előállj vele! Szemügyre vettem az épületet. Egyszintes, műanyag burkolattal. Réginek tűnt. – Van egy, de ki fogsz nevetni. – Sans doute. De azért mondd csak! – Ez a világ legostobább coo-yôn ötlete! – csattant fel Jackson, amikor leszáguldoztunk az országúton a frissen eltulajdonított furgonunkkal, egy öreg Econoline-nal. – Kockára teszem a menedékemet egy idegenért! Nagyon dühös volt, de legalább együttműködött. A furgont a közelben találta. Bütykölés közben pedig kijelentette: – Ha mégis belevágok, mielőtt észhez térek, nincs értelme, hogy velem gyere, Evie. És te sem, Selena. – Szükséged lesz egy plusz íjra – mondta Selena büszkén simogatva a fegyverét. – Azt akarom, hogy maradj itt, és vigyázz Evie-re!

A szememet forgattam, Selena pedig kihívóan a válla mögé dobta a haját. – Hagyjuk ezt, J. D.! Veled megyek, és kész. Ami azt jelenti, hogy Evie is. Jackson kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de megelőztem. – Úgy tűnik, a jó öreg Jack mégiscsak leáll vitatkozni két nővel…? Miután leszívtunk némi benzint a tankjukból, elrejtettük a motorokat, hogy később visszajöjjünk értük, majd elindultunk Matthew otthonába. Jackson vezetett, csak úgy száguldott a lejtős földúton a ház felé. Olyan erősen döcögött a kocsi, hogy összekoccantak a fogaim. – Vegyél vissza, J. D.! – csattant fel Selena a hátsó ülésen. – Nincs biztonsági övem, emlékszel? Jackson ragaszkodott hozzá, hogy én üljek az anyósülésre, és a szemembe nézett, amikor ellenőrizte a biztonsági övet. Selena váratlanul nehezményezni kezdte, hogy csak az első ülésen van öv. – Figyelj, peekôn! Kapaszkodsz? Bólintottam. – Zsákosok előttünk! Elhajtottunk pár csellengő zsákos mellett, de egyre többen lettek. Jackson meg sem próbálta kikerülni őket. Az első, amelyiket elütöttük, torkaszakadtából jajveszékelni kezdett, ahogy a motorháztetőről a levegőbe repült. A másodikról kiderült, hogy nem evett mostanában: a teste szinte szétporladt a becsapódástól, és a maradványai beborították a szélvédőnket. Már láttuk a házat… de nem lassítottunk. – Kérjük, ezt ne próbálja utánunk otthon! – motyogta Jackson elszánt tekintettel. Nem arról volt szó, hogy nem félt. Inkább úgy állt hozzá, mintha a ház a bögyében lenne, és most személyes bosszút állna rajta. Nyeltem egyet. Amikor megláttuk a külső falat, hirtelen felötlött bennem, hogy talán mégsem jó a tervem, és szerettem volna visszavonni. De már késő volt. Becsapódás. Belehajtottunk a ház falába. Vagyis áthajtottunk rajta. A burkolat és a deszkák felvágódtak a motorháztetőre. Jackson beletaposott a fékbe. Már félig bent voltunk a házban, amikor a furgon megállt. Előre lendültem, a biztonsági öv kipréselte a tüdőmből a levegőt.

Lélegezni próbáltam, kinyitottam a szemem. Az egyik fényszóró ép maradt, és bevilágította a nappali egy részét. Gipszkarton szemcsék szálltak a levegőben, de így is jól láttam a régi, kopott szőnyeget és bútorokat. És a kartondobozokat – rengeteget, végig a fal mentén egymásra rakva. A Cracker Barrel és a Gyűjtögetők találkozása. – Evie! Jól vagy? Miután végre levegőhöz jutottam, felmutattam Jacksonnak a hüvelykujjamat. – Selena? Határozottan bólintott, miközben előkészítette az íját. Bár a furgon hátulja elzárta a falon ütött nyílást, kizárva a házból a szomjúságtól tomboló zsákosokat, már a hátsó ablakon dörömböltek. Nem volt sok időnk. Jackson felvette az íját, és a vállára dobta a hátizsákját. – Menjünk! – Járó motorral hagytuk hátra a furgont, és bementünk a házba. – Hol van ez a coo-yôn, Evie? – Az alagsorban kell lennie. – És az merre van? Egyetlenegy ajtót sem láttam a dobozoktól. És a zaj miatt – a furgont püfölő, nyöszörgő zsákosok és a járó motor hangja miatt – alig hallottam Matthew-t a fejemben. Beleharaptam az ajkamba, és megpróbáltam koncentrálni, de Selena félrelökött. – J. D., én megyek jobbra, ti balra! Később találkozunk – mondta, majd bekapcsolta az övén fityegő elemlámpát, és lelépett. Jackson is felemelte a lámpáját, és előkészítette az íját. – Menjünk, Evie! – mondta, majd hozzátette: – És peekôn… – Árnyékként követlek – fejeztem be helyette a mondatot. Elindultunk a tömkelegnyi kartondoboz között. Néhány kupac annyira magasra ért, hogy félő volt, ránk dől az egész oszlop. Elhaladtunk egy fiúszoba mellett. A dekoráció témája az űr volt. Jackson bevilágított a lámpájával. A tapéta a galaxist ábrázolta, a plafonról bolygók lógtak. Különböző rakétákról készült poszterek díszítették a falat. A csúcstechnológiásnak tűnő számítógépek és játékkonzolok szép rendben sorakoztak. Jackson felnevetett.

– Még soha nem jártam kockánál. Egyre halkabban hallottam Matthew-t, amitől megrémültem. Selena is visszajött, beért minket. – Van egy halott nő a garázsban álló kocsiban. A kocsinak üres a tankja, de van gyújtás. A nő úgy egy napja nyiffant ki. Öngyilkosság? Mi történt itt? Jacksont hidegen hagyta a halott nő. – Ki az ördög javította meg a kocsit? – tűnődött el. Selena megvonta a vállát. – Megtaláltam a pincébe vezető utat. Ömlik befelé a víz. Jackson rám nézett. Mindketten tudtuk, hogy valóra válik a látomásom. – Mutasd! Selena bólintott, majd átvezetett minket a kartondobozokból készült akadálypályán. Jacksonnal követtük őt az alagsori lépcső tetején lévő ajtóhoz. Koromsötét volt. Jackson elővett két világító rudat, megtörte és lehajította őket. Vízben landoltak. A kísérteties zöld fényben láthattuk, hogy a lépcső egy rövid folyosóra vezet, ahonnan két ajtó is nyílt. Az egyik ajtó felső résén víz folyt kifelé, és a kulcslyukon is úgy ömlött, mint a kancsóból… – Megtelt – mondta Selena. – Hacsak nincs kopoltyúja, az a fiú már nem él – fordult hozzám Jackson. – Te jó ég! – Nem hallottam Matthew hangját a fejemben. Csend volt. – Kérlek, Jackson, ki kell hoznod onnan! – Elment az eszed? – Kérlek, Jack! – A francba, te lány! – mondta, és káromkodott egy cifrát, ahogy hozzám vágta a táskáját, Selenának pedig átadta az íját. – Ezt sose felejtsd el! – motyogta, aztán négyesével szedve a fokokat lement a lépcsőn. Követtük. – Be tudod törni? – kiáltottam. Átgázolt a térdig érő vízen az ajtóhoz, hogy felmérje a terepet. Aztán elővette a bicskáját, amit mindig magánál tartott. – Tömör tölgy – szólalt meg Selena. – Tuti, hogy azzal nem vájod ki.

– Nem is akarom – mondta Jackson, és letörölte a vizet az arcáról. Menjetek vissza! Most! Selenával elindultunk felfele, Jackson pedig a zár nyelve és a keret közé tolta a kés pengéjét. Megfeszültek az izmai. Addig tolta a kést, míg végül csak a markolata látszott. Aztán elhátrált a falig, összeszedte minden erejét, és kirúgta oldalra a kést. Egyszer. Majd újra. Az ajtó szinte kirobbant. A kiáradó víz leterítette Jacksont a lábáról. Egy ernyedt test is kisodródott, mintha a pince kiköpte volna magából. – Jackson! – kiáltottam. Feljött a felszínre, megragadta a fiút, és a lépcsőhöz húzta. – Életben van? – kérdeztem, és közben egy pillanatra felvillant Matthew képe: egy mosolygós fiatalember hátizsákkal és egy szál fehér rózsával. Üres tekintetét a vakító napra emelte, épp lefelé tartott a szirtről, és egy kistermetű kutya nyüzsgött a lába körül. Megráztam a fejem, mire elhalványult a kép. Nem Matthew lapját akartam látni. Azt akartam, hogy biztonságban legyen. Jackson megtapintotta a fiú nyakát, majd a szája elé tette a kezét. – Lélegzik. Csak elvesztette az eszméletét. Majdnem összeestem. – Tovább emelkedik a vízszint, J. D.! – szólalt meg Selena. Jackson bólintott, majd átdobta a fiút a vállán, és felhozta a lépcsőn. Csodáltam az erejét. Mire visszatértünk a furgonhoz, a zsákosok olyan erővel rázták a járművet, hogy látni lehetett a lengéscsillapítókat. Olyan volt, mintha egy viharban hánykolódó hajóra kellett volna felszállnunk, de valahogy mégis sikerült kinyitni az oldalsó tolóajtót. Lekuporodtam hátul a földre, és jeleztem Jacksonnak, hogy óvatosan tegye le a fiút. Úgy dobta le, mint egy frissen elejtett aligátort, egész más dolgokkal volt elfoglalva. – Túl sok zsákos van mögöttünk, és beékelődtünk a falba – mondta. – Maradjatok itt, beengedem őket! – Mi? – kiáltottunk fel egyszerre Selenával, de Jackson már kinyitotta az ajtót, és botladozva elindult a dobozok között. Nem sokkal később zajt hallottam, mintha valaki berúgta volna az ajtót. Ezt éles visítás követte. Lassan abbamaradt a furgon rázkódása.

Aztán megjelent Jackson, zsákosokkal a nyomában. Néhány dobozt szándékosan maga mögé döntött, hogy lelassítsa az üldözőit. Selena kihajolt, hogy fedezze, de a zsákosok megálltak az alagsori lejárat előtt. Képtelenek voltak ellenállni a víznek. Jackson beugrott a furgonba, hátramenetbe kapcsolt, és beletaposott a gázba. Csikorogtak a kerekek. Égett gumi szaga terjengett a levegőben, ahogy lassan kiaraszoltunk. Aztán… kilőttünk. Ezúttal sem kerülgettük a csellengő zsákosokat. A ház jócskán beomlott mögöttünk, de maradt akkora rés, hogy az újonnan érkező szörnyek bemásszanak rajta. Egyetlen zsákos sem vette üldözőbe a furgont. Kinéztem a hátsó ablakon, és láttam, hogy úgy tűnnek el abban a lyukban, mint a hangyák a boly bejáratában. Kiértünk a földútra, egyre távolabb kerültünk a háztól. – Megcsináltuk! – kiáltott fel Selena. Jackson szeme szinte vibrált az izgatottságtól. – A francba, meg! – kiáltotta ő is, majd összecsapták a tenyerüket. A veszély elmúltával az ölembe tettem a fiú fejét. – Menjünk el a motorokért, aztán bontsunk ki egy üveg töményet, és ünnepeljünk! – mondta Selena, majd bekapcsolta az iPodját, és valamilyen rettenetes ipari zenét kellett hallgatnunk. Jackson mosolyogva nézett rám a visszapillantó tükörből. – Nagyon szépen köszönöm! – mondtam. Megvonta a vállát a maga szokásos goromba módján, és elkapta a tekintetét. Lenéztem Matthew-ra, és megriadtam attól a túláradó gyengédségtől, amit máris éreztem iránta. Mintha a rég elveszett fivéremet találtam volna meg. Valami felkeltette a figyelmemet. Felsőjének az ujja felcsúszott, és megcsillant a csuklóján egy ezüstszínű, orvosi karkötő. „Autista”, olvastam le róla, és volt még rajta egy vészhelyzet esetén hívandó telefonszám is. Valamiért nem akartam, hogy Selena vagy Jackson meglássa. Nem akartam, hogy ítélkezzenek felette. – Erre már nem lesz szükséged – suttogtam Matthew-nak, majd odanyúltam, hogy kikapcsoljam a karkötőt. Amint hozzáértem a

bőréhez, finoman megjelent egy látomás, és úgy borította be a tudatomat, mint egy nagy, finom lepel. Eltűnt a furgon. A fiú otthonában találtam magam, és végignéztem, mi történt. Alkonyat előtt remegni kezdett a ház. Aztán jött egy fülsiketítő fémes durranás, mintha egy csatornafedél robbant volna le a helyéről. Víz zúdult le a lépcsőn. Nem sokkal később a zsákosok megjelentek a kertben, és püfölni kezdték a ház falát. A fiú egyedül állt a kísérteties nappaliban. Várt. Bár kifejezetten magas volt, és legalább annyi idős, mint én, fiatalnak és elveszettnek tűnt a rengeteg doboz között. Órák teltek el, és ő még mindig csak várt. Az udvar már hemzsegett a zombiktól. Amikor egy középkorú, barna hajú nő végre kijött a hálószobából, a fiú ránézett. Nem titkolta az érzéseit. Sebezhető. Esdeklő. – Matthew – szólalt meg magas hangon a kosztümjét igazgatva –, nézd meg a csövet, és próbáld meg elállítani a szivárgást! Addig én bezárom a garázst. Kifejezésteljes szemei elhomályosultak. – Igen, anya – felelte, és lement a lépcsőn az elárasztott pincébe. Átgázolt a harminccentis vízen, hogy megkeresse az eltört csövet – ami annyira megrongálódott, hogy soha nem tudta volna megjavítani –, és közben hallotta, hogy az anyja azt motyogja: „Anya tudja, mi a legjobb, fiam.” Emelkedett a víz, Matthew ránézett, szívet tépően szomorú tekintettel. De cseppet sem volt meglepve. Még akkor sem, amikor az anyja becsukta az ajtót, és bezárta őt, hogy megfulladjon…

31 P

OFOZGASD A FIÚT, HOGY MAGÁHOZ TÉRJEN: – mondta

Jackson. Betörtünk egy négy hálószobás családi házba, hogy ott töltsük az éjszakát. A ház átkutatása után Jackson visszament a furgonhoz, és becipelte a még mindig eszméletlen Matthew-t a vendégszoba egyik dupla ágyára. – Tudni akarom, hogyan keverte magát ilyen hülye helyzetbe – mondta Jackson. A falnak támaszkodott, és meghúzta a piásüveget, amit Selenával bontottak ki a sikeres mentőakciót megünneplendő. Matthew mellett ültem, a vállát rázogattam. Egyre erősebben. Semmi. – Nemsokára magához tér – szólalt meg Selena, és csettintett az üvegért. – Gyere, J. D., láttam odalent egy dartstáblát! Jackson bólintott. – Evie! Hagyjuk itt egy kicsit! – Nem akarom, hogy megijedjen, amikor magához tér. Azt sem tudja, hol van – mondtam. Egy ilyen nap után főleg nem akartam magára hagyni. Anya tudja, mi a legjobb. Megborzongtam. – Nyugodtan menjetek le játszani… – A barátom eljött értem. Lenéztem. Matthew suttogott… hangosan? Olyan régóta hallgattam a hangját a fejemben, hogy most annyira gazdagnak és valódinak hatott! Magához tért, kinyitotta a szemét. Ismerős volt.

Felült, a karjaiba vett, szorosan megölelt, és zihálva vette a levegőt, mintha rettentően vágyott volna arra, hogy végre találkozzunk. A válla felett átnézve láttam, hogy Jackson rosszalló fintora haragos tekintetté válik. – Mintha azt mondtad volna, hogy soha nem találkoztatok! – csattant fel hisztisen Selena. – Nem is. – Császárnő! – suttogta Matthew a hajamba. Megmerevedtem, és azt kívántam, bárcsak ne mondta volna ezt. – Miért szólítod így? – kérdezte Jackson, Selena pedig érdeklődve billentette meg a fejét. Matthew elhúzódott tőlem, hogy lássa Jacksont. – Te miért nem? Nem tudtam eldönteni, hogy a hangja kötekedő volt-e vagy tanácstalan. És úgy tűnt, Jackson sem. – Hogy hívnak? – Matthew Mat Zero Matto – felelte, majd ravasz tekintettel hozzátette: – Császárnő tudja a nevemet. – Honnan ömlött a víz a házadba? – kérdezte Jackson. – Egy csőből – felelte Jacksonnak. – A vizet csövek vezetik. Jackson ellökte magát a faltól. Nyilvánvalóan elfogyott a türelme. – Beütötted a fejedet, vagy mi? – Jackson, nagyon kérlek! Újabb fintor a cajuntól. – Ez a fazon lassú, mint a karácsony – motyogta Selenának. – A karácsony – mondta ünnepélyesen Matthew – ...lassú. Selana hangosan, erősen artikulálva vette át a szót. – A nevem Se-le-na Lu-a. Ő pedig Jack-son De-veaux. – Dee-vee-oh és Luna – mondta unott hangon Matthew. Cseppet sem érdekelték a többiek, inkább odafordult hozzám. – Eljöttél értem. – Mi mentünk érted, Matthew – feleltem. – Jackson szabadított ki a pincéből. És Selena is kivette a részét a melóból. Újabb vállrándítás. – Az egyetlen coo-yôn a világon, aki képes megfullasztani magát a Villanás után – morogta Jackson. – És jössz egy zsebkéssel, haver! – Gyere, J. D.! – szólalt meg Selena – Hagyjuk a két eszementet, hadd beszélgessenek! Fogadjunk a magammal hozott másik üveg piában, hogy lenyomlak dartsban!

Okos lány. Whiskey-t pakolt a pasinak, aki a whiskey után kapta a becenevét. Ügyes húzás. Jackson, aki eddig Matthew-t figyelte, most rám nézett, igencsak kételkedve. Összecsaptak bennem az ösztöneim. A kíváncsiságom azt súgta, kérdezzem ki Matthew-t négyszemközt, a féltékenységem viszont el akarta választani Jacksont Selenától, és meg akarta tudni, mi történt köztük tegnap éjjel. A kíváncsiságom győzött. – Érezzétek jól magatokat – mondtam. – Nem lesz semmi baj. Úgyis jobban tudok vele kettesben beszélgetni. Selena nekiállt kirángatni Jacksont. – Csak kiálts, ha szükséged van valamire. Figyelni fogok – közölte komoran Matthew-ra célozva, majd franciául hozzátette: – Beszélnünk kell. Ma este. – Atyaég, milyen szexi vagy, amikor franciául beszélsz! – szisszent fel Selena, aztán elmentek. A lotyója! Jacksonnak igaza volt: a féltékenység szétmarcangolja a lelket. Letöröltem az arcomról az érzéseimet, mielőtt megint Matthew-ra néztem. – Légy velük egy kicsit kedvesebb! Függünk tőlük, sajnos – magyaráztam, amin Matthew csak kuncogott. – Te talán tudsz vadászni? És lőni? – Régen volt egy csúzlim… – Hát én sem tudok. De ők mindketten vadásznak. Élelmet szereznek nekünk, és megvédenek minket. Komolyra fordítva a szót, valóban szükségünk van rájuk. Matthew elmosolyodott. – Császárnő ezúttal értette a tréfát. Az egy dolog volt, hogy a fejemben Császárnőnek szólított, de egész más volt, amikor a való életben is. Matthew tényleg itt volt. Velem. – Köszönöm a látomásokat! – szaladt ki a számon a mondat, amiről soha nem hittem volna, hogy valaha elhangzik. – Megmentetted az életemet a Villanástól. Matthew ünnepélyesen bólintott. – Életmentő vagyok.

– De nem tehettem. Mármint úgysem akadályozhattam volna meg a Villanást, ugye? Matthew felnevetett. – Ne beszélj őrültségeket! Enyhül a bűntudatom… – Mondd, Matthew, milyen erősek a pszichikus képességeid? – Annyira, hogy a többi tisztánlátót mattikusnak kellene nevezni utánam. Elmosolyodtam, és izgatottságomban majd kiugrottam a bőrömből. – Mi mindent látsz még? Felnézett a plafonra, a tekintete üressé vált. – A két utolsó pompás királylepke több ezer kilométerre van egymástól, és épp ellenkező irányba repülnek. Egy fiú a kiszáradt Michigan-tó fenekén gördeszkázik. A következő kártyalap a közelben van. Ne ezt a kezet nézd… – Hanem azt – fejeztem be a mondatot. – Ezt ismerem. Elhallgatnak a hangok, amikor kapcsolatba lépsz valakivel? – Nem akarom, hogy elhallgassanak. Dee-vee-oh neked elhallgattatja. Amikor segít, azzal árt. – Kifejtenéd ezt bővebben? – kérdeztem, de Matthew csak mosolygott. Nyilvánvaló, hogy nem akarta. – Szóval bárkinek tudsz látomást küldeni? Érintéssel? A haja kezdett száradni, helyes volt, ahogy a homlokára hullottak a tincsek. – Üzenetet. – A többi Arkánumnak is küldtél? Úgy nézett rám, mintha megbántottam volna. Mintha azzal vádolnám, hogy megcsalt. – Te vagy a barátom és a szövetségesem. – Miért küldtél látomást Selenáról? Mit jelentett az az erdős jelenet? – Jelentett? – kérdezte zavarodottan. – Ideje lefeküdni? – Mm, nem igazán. Mondd meg, kérlek, Selena jó vagy rossz… mint mondjuk a Halál? – Ő a Hold – jelentette ki tárgyilagosan. Ez a téma egyértelműen zsákutca volt. Előálltam egy másikkal. – Látod a nagymamámat? – Tarasova – motyogta Matthew. A nagyi is így nevezte magát.

– Jól van a nagyi? – kérdeztem. Semmi válasz. – Azért vagyunk úton, hogy megkeressük. Ő mindenre tudja a választ. – A megfelelő kérdésekre. Biztosan elmondta volna, ha nagyi nincs életben – hiszen érte mentünk. – Te látnok vagy, én pedig képes vagyok irányítani a növényeket. Milyen Arkánum-erők léteznek még? – Rengeteg van. – Genetikailag módosultunk? Honnan kaptuk az erőnket? – Így születtünk. Jól van. – Selenának van még valamilyen képessége az íjászaton kívül? – És azt leszámítva, hogy mindig tökéletesen néz ki, és úgy főz, mint egy sztárszakács? – Tudja, mik vagyunk mi? És ő a szó szoros értelmében a Kétség Hozója? És hány Arkánum van összesen? A Halállal kapcsolatos látomásaim miért sokkal életszerűbbek a többinél? Ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdéseimre, Matthew ásított egy nagyot. Kisfiús, barna szemei álmosan néztek. Bár majd megvesztem a válaszokért, éreztem, hogy kábé annyira mentem volna az erőltetéssel, mint amikor a saját emlékeimet próbáltam felidézni. Vagyis semmire. Olykor csak hagynod kell, hogy a dolgok kibontakozzanak. De egy dolgot tudnom kellett. – Korábban, amikor nem voltál magadnál, volt egy látomásom rólad. Nem tűntél meglepettnek, amikor anyád bezárt. Láttad a jövődet? – Nem az enyémet. Azt soha nem látom. Az övét. Matthew csak mások jövőjét látja? – Nem akartál, hogy is mondjam, szembeszállni vele? Hogy ne gyilkolja meg a fiát, és utána ne kövessen el öngyilkosságot. Vajon Matthew anyja összeroppant a stressz alatt? Vagy meg akarta óvni a fiát a zsákosok általi szörnyű haláltól – és inkább megfullasztotta volna? Miért nem ültette be őt is a kocsiba? Aztán eszembe jutott. Matthew már elmondta. Az anyja tudta, hogy Matthew nem maradna a kocsiban. – Úgysem kellett volna túl sokáig foglalkoznom vele – felelte, majd csillogó szemmel hozzátette: – Messzire látok, Evie.

Vagyis az anyja nemsokára úgyis meghalt volna? Vagy még ennél is szörnyűbb sors várt rá? Miközben azon agyaltam, létezik-e szörnyűbb sors a halálnál, kíváncsi lettem, hogyan kezelte Matthew, hogy ilyen gyötrelmes döntéseket kellett meghoznia. Szegény srác. Kinyújtottam a kezem, hogy kisimítsam a haját a homlokáról, pont úgy, ahogy annak idején anya csinálta nekem. Hogy lehet, hogy ilyen gyorsan ennyire megkedveltem? Bár igazság szerint már hónapok óta ismertem. Végtelen bizalommal nézett rám. – Hittem benne, hogy időben érkezel – mondta, és ásított még egyet. Olyan volt ásítás közben, mint egy elszenderedő kölyökkutya, aminél cukibbat elképzelni sem tudtam. Vajon látok még valaha kiskutyát? – Próbálj meg aludni egy picit, majd holnap folytatjuk a beszélgetést. – Ne hagyj magamra! – Nem foglak. Megígérem. Elnehezült a szemhéja. – Velem kezdődik… és vele végződik. – Kivel végződik, Matthew? De már el is aludt. Lefeküdtem a másik ágyra, és a mögöttünk álló mozgalmas napra gondoltam. Selena persze mindenáron velünk akart jönni. – A fenébe, J. D., rám férne egy kis kaland! – mondta, és fél perc alatt összeállította a túlélőtáskáját, felvette a legcsúcsabb ruháját, és bepakolta a magas kalóriatartalmú kaját. Ribanc. Legalább megengedte, hogy válasszunk magunknak hálózsákot és ennivalót, amit magunkkal vihetünk. És persze úgy vezette a motorját, mint egy hivatásos kaszkadőr. Először azt akarta, hogy vele utazzam egy motoron – nyilván azért, hogy ne csüngjek Jacksonon. De Jackson ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: – Evie velem jön. Visszaszereztem volna a figyelmét Selenától? Nem tudtam eldönteni! Útközben néha elkalandoztak a gondolataim, és eszembe

jutott az előző éjszaka, de aztán bevillant, hogy Matthew élete veszélyben van, és elszégyelltem magam. Most azon rágódhattam, amin csak akartam. Tények: múlt éjjel Jackson be volt rúgva, és megharagudott rám. Selena totál odavolt érte. Ma reggel, amikor Jackson visszaterelt a házba, Selena olyan ingerült volt, mint egy lapátra tett barátnő. Három lehetőség volt. Egy: annyira jó volt tegnap, hogy ma is megismétlik. Kettő: tegnap összejöttek, de Jackson már megbánta. Három: nem is történt semmi, és Selena iszonyú féltékeny. Meg kellett tudnom. Bár semmit nem tettek vagy mondtak, ami arra utalt volna, hogy egy párt alkotnak, az ellenkezőjére sem utalt semmi. – Császárnő? – szólalt meg Matthew. – Rosszat álmodtál? Éhes vagy? Van kajánk. Elszántan nézett rám, majd felkelt, és mellém feküdt az ágyamban. – Hékás! Te meg mit csinálsz? Két keze közé fogta a kezemet. Megnyugtatóan hatott rám. Teljesen normálisnak, természetesnek éreztem. Ismerősnek. – Játszanak, Evie. – Kik? – Elöntött a forróság, képtelen voltam kinyitni a szemem. – Az Arkánumok – felelte. Ez volt az utolsó, amit hallottam.

32 M

ATTHEW-VAL EGY HATALMAS,

elszenesedett mező szélén álltunk. A megállás nélkül cikázó villámok felszabdalták felettünk a fekete eget. Matthew végig fogta a kezem, hogy én is láthassam a jövőt. Ez a jelenet még elevenebb volt, mint az eddig küldöttek. Teljesen valóságosnak tűnt. Egyáltalán, hogy képes Matthew megkülönböztetni a valóságot a látomásoktól? – Találomra – suttogta a fejemben. A gondolataiból tudtam: azért jöttünk ide, hogy titokban meglessük az Arkánumok egyik összecsapását – amelyik épp most történik, valahol odakint a világban. Öt Arkánumot láttunk, akik két csoportot alkottak. Az összecsapás a vége felé közeledett. Vajon Matthew látta, ki fog győzni? Megrázta a fejét. – A jövő olyan, mint a hullám. Vagy mint az örvény. Nem mindig látható. De lefogadom, hogy ő győz – mutatott a magas, páncélos alakra, amely épp elindult a fekete talajon, és mindkét kezében egy-egy kardot tartott. – A Halál. Pont olyan volt, ahogy Havenből emlékeztem rá: fekete páncélban volt, sisakrostélya mögül fény áradt. Félelmetes volt, ahogy játszi könnyedséggel forgatta a kardokat. A tökéletes gyilkos. Létezik, hogy annak idején a kártyáját nézve megsajnáltam?

Villámló gerelyek robbantak körülötte, szikrákat köpködve. A távolban egy fiú fénylő körvonala jelent meg. – Nézz az égre! – kiabálta, ahogy egyre gyorsabban csapódtak be a dárdák. Amikor felötlött bennem, mi lehet a fiú neve, Matthew odasúgta: – Joules. Az Elektromosság Mestere. Ő a Torony. Villámok cikáztak a Halál körül, de nem váltott irányt, meg sem rezzent a küzdelem során. Időnként eltört egy-egy dárdát a kardjával. Megláttam a célpontját: egy fekete hajú lányt, aki még nálam is fiatalabbnak tűnt. Bicegve haladt a sivár vidéken, húzta a lábát, a Halál elől menekült. Nagyon úgy tűnt, hogy a helyzete reménytelen. Bár voltak fegyverei – egy-egy szigonyszerű eszköz mindkét kezében –, a Halál páncélt viselt. Nem tudott volna kárt tenni benne, hacsak nem a sisakrostélyán keresztül. És a lány már megsérült. Észrevettem, hogy az erei feketék voltak, és egyre csak dagadtak, néhol már foltokat hagyva zöldes bőrén. – A Halál érintése – magyarázta Matthew. A lány kifáradva és nyöszörögve megfordult, hogy lássa a Kaszást. – A Mértékletesség – suttogta Matthew. – Calanthe. Ő cipeli a Bűnök Súlyát. A lány megbotlott, elveszítette az egyensúlyát, és végül a hátára esett. A puffanás nyomán felszálló hamufelhő beterítette a testét. Egy szigony repült ki a pernyéből, egyenesen a Halál sisakja felé. Egyetlen csuklómozdulattal lökte félre a kardjával. Úgy csapta le, mint egy szúnyogot. Miután eloszlott a hamu, láttam, hogy a lány arcára kiült a rémület – tudta, hogy meg fog halni. Egyre erőteljesebben és nagyobb számban csapódtak be a szikrázó dárdák a Halál körül. Ekkor jöttem rá, hogy Joules meg akarja menteni a lányt. Miközben ő is menekült – egy szarvakat viselő szörnyeteg volt a nyomában. Ezt a lényt magamtól is felismertem. Ogen, El Diablo – az Ördög. A Halál visszataszító szövetségese. Ogen teste egyre csak nőtt. Először egy hatalmas ogrévé alakult, majd valóságos óriássá. Döbbenetes volt a benne lakozó állatias erő.

Joules dárdazáport zúdított a Halálra, miközben próbált kitérni Ogen elől. Ha az a lény elkapja a fiút… A Halál hátborzongató gyorsasággal hárította el a szikrázó gerelyeket a kardjával. Teljesen elborították a villámok – a mozdulatai mégis unottnak tűntek. Már majdnem elérte Calanthét, amikor fentről egy alak közeledett, mintha üstökös volna. Egy repülő fiú! Őt is láttam már korábban, sőt, hallottam is: „Sólyomként figyellek”. Matthew gondolataiból megtudtam, hogy a neve Gabriel, és az ő lapja az ítélet. Arkangyalként az volt a módszere, hogy az ütközet felett cikázva kivárta a legmegfelelőbb pillanatot a támadásra, majd zuhanórepülésbe kezdett, felgyorsult, mint egy rakéta, és csak közvetlenül a föld fölött változtatott irányt. Olyan gyorsan zuhant, hogy a hangja betöltötte a levegőt. Az első zuhanórepüléssel leütötte a Halál sisakját. Calanthe a Kaszás arcába hajította megmaradt szigonyát, mintha csak megtervezték volna a támadást. De a Halál ezt is könnyedén félrelökte. Elképesztően gyors volt. Szerettem volna látni az arcát, de teljesen beterítette a felszálló hamu, és a hosszú, őszes-szőkés haja amúgy is eltakarta volna a vonásait. Gabriel veszített valamelyest a sebességéből, aztán homorított, majd megfeszítette az izmait és az inait, ahogy kilőtt az ég felé. A második támadást is éles, süvítő hang kísérte. De a Halál még az arkangyalnak is túl gyors volt. Felcsillantak a kardjai, és lemetszették az egyik selymes, fekete szárnyát. A fiú átszelte az éjszakai égboltot. Hallottam Joules kiabálását. Vajon összecsapott Ogennel? Nem sújtott le több szikrázó dárda a Halálra. Semmi nem menthette meg a lányt. Segíthetünk neki? – Nem vagyunk itt, Császárnő – suttogta Matthew. Nem tehettünk mást, végignéztük, ahogy a Halál kioltja a lány életét. Csak a páncéllal fedett hátát láttuk, ahogy Calanthe fölé magasodott. Amikor a lány irgalomért könyörgött, megrázta a fejét. Calanthe feltápászkodott, és bicegve továbbment.

Kimerülten felnyögött, felemelte az egyik kezét, mintha valamilyen erőt készülne bevetni ellene. – Csapj oda neki – motyogta Matthew –, Bűnök Súlya! Köd burkolta be a lányt. Mintha energiahullámok szabadultak volna fel belőle, amelyek megbombázták a Halált. De az csak nevetett. – Vétek lenne részemről, ha hagynám, hogy hatalmad legyen felettem, Calanthe! – mondta, majd az egyik kardjával levágta a lány karját, a másikkal pedig elmetszette a torkát. Elkaptam a fejem. A szemem megtelt könnyel. Matthew megszorította a kezem. – Már nem fél tőle. Valamivel odébb Joules fájdalmas üvöltése hallatszott. Még mindig menekült Ogen elől. És a Halál egyedül maradt a zsákmányával. Amikor odafordult a közelünkben várakozó, vörös szemű paripájához, végre megláttam az arcát. Ledermedtem a meglepetéstől. A Halál volt a leggyönyörűbb fiú, akit valaha láttam. Nem lehetett több húsznál, magas volt, széles vállú, és lélegzetelállítóan jóképű. A vonásai mondhatni nemesek voltak. A szeme úgy ragyogott, mint… a csillag. Hogy lehet egy ilyen gonosz teremtés ennyire szép? Feltette a nyeregkápára a tönkretett sisakját, és sóhajtott egy nagyot. Minden egyes mozdulatáról üvöltött a kimerültség. Aztán megállt, és a nyakát nyújtogatva egyenesen Matthew-ra nézett. – Elég régóta itt vagyok már, hogy érezzem a rezzenéstelen tekintetedet, Bolond – szólalt meg reszelős hangon. – Megengeded neki, hogy lásson játék közben? Lehet, hogy mégsem utolsónak öllek meg. Majd felém fordult. – Ne aggódj, Császárnő, Matto tudja, hogy az adósom. Téged is megmutat majd nekem – szólalt meg kelet-európaias, talán orosz akcentussal. – Megnézem minden ütközetedet, tanulmányozni fogom a módszereidet. A mai este után még hangosabban beszélek a fejedben a többi Arkánumnál.

Elakadt a szavam, mégis megbabonázott az arca. Ami meglephette. – Gyenge vagy? Nincs semmi móka a játékban, ha az vagy. Félsz? Bátortalan vagy? Matthew megszorította a kezemet. – Nem – nyögtem ki, de a kijelentésem inkább kérdésnek hangzott. A Halál hunyorogva nézett csillogó szemével. – Egy örökkévalóság óta várom, hogy újra megküzdjünk egymással. Nem állsz ki elém? Kiállni elé? Meg kell „küzdenem” vele? A mögötte elterülő holdbéli tájat egykor talán növények borították. Tényleg támadjak meg egy tetőtől talpig bepáncélozott lovagot a töviskarmaimmal? Ahogy egyszer már megmondta: élet volt a véremben. De ha még lett is volna időm magokat ültetni, a kerti növényeknek semmi esélyük nem volt a kardokkal szemben. Mennyi vérre lenne szükség ahhoz, hogy egy szem makkból félelmetes szövetséges nőjön? – Ne feledd, Császárnő – mondta –, a halál mindig legyőzi az életet. Időbe telhet, de mindig én győzök – és ahogy felszállt a hatalmas lovára, rám emelte hipnotikus tekintetét. – Amikor a véred a kardomat áztatja, belekortyolok, csak hogy gúnyt űzzek belőled… Hirtelen magamhoz tértem, és ismét a házban voltam. Matthew kótyagosnak tűnt, lassan tért magához a látomásból. – Mi az ördög volt ez? – kérdeztem. Szemtanúi voltunk egy gyilkosságnak, ráadásul beszéltünk a gyilkossal! – Térj magadhoz! – megráztam Matthew vállát, aki ezerszer kimerültebbnek tűnt, mint alvás előtt. – Miért akarja a Halál, hogy találkozzam vele? Matthew végigsimította a kezével a homlokát. – Meg kell vívni az ősi csatákat. Megvolt a jel, le kell győzni a rossz lapokat. Az érzékeim riadókészültségben voltak a nyugtalanító látomás után, képtelen voltam türtőztetni magam. Alig bírtam rendesen megszólalni. – Miért kell harcolniuk? Nem lehet, hogy így is elég bajunk van a Villanás miatt? – A harcok a véggel kezdődnek – felelte Matthew.

– A Villanás jelentette a kezdetet? – kérdeztem. Akkor kezdtem el hangokat hallani. Vajon az apokalipszis ébresztette fel az Arkánumokat? Nyeltem egyet. Vagy épp fordítva? – Mi okozta a Villanást, Matthew? – A nap. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Oké, egy napkitörés mindent megmagyaráz. Aztán eszembe jutott… – Létezik Nap-kártya? Vállrándítás. Türelem, Evie. – És a Nap jó vagy rossz? – A Nap egy csillag. De egy kártya is, nem? Mindegy, lépjünk tovább… – Hogy láthatott minket a Halál? – Öreg. Ismeri a pillantásomat. – Mennyire öreg? – Nagyon. – Matthew! – Felálltam, és járkálni kezdtem. – Huszonegy évszázados, nagyjából. – Huszonegy? Halhatatlan, vagy mi? Újabb vállrándítás. – Nem ölték meg már egy ideje. Fel-alá járkáltam. – De ismer téged. Te is… annyi idős vagy, mint ő? Matthew a szemét forgatva tájékoztatott: – Én tizenhat vagyok. Türelem! – Akkor mondd meg, mikor találkoztatok! – Huszonegy évszázaddal ezelőtt. Összecsíptem az orrnyergemet. – A sírba teszel, te gyerek! Felpattant, és a vállamra tette a kezét. – Soha nem ölnélek meg! – Ez csak egy szófordulat, Matthew – nyugtattam meg, és kiszabadultam a szorításából.

– Ó – mondta, és visszaült az ágyra. – Láttam a játékokat, a múltat. Láttam a Halált. Bizonyos értelemben bölcs vagyok – közölte, pedig mindennek tűnt, csak épp bölcsnek nem. – Óvatos és körültekintő – motyogtam. – Rendben, mondjuk, hogy részt kell vennem egy természetfeletti „ősi ütközetben”. Mi a célja ennek az egésznek? Mit kapunk, ha nyerünk? El sem tudtam képzelni, mi lehet az a jutalom, ami felér a hatalmas kockázattal. Talán létezik valahol egy védett földi paradicsom, ahol esik az eső, és tele van zöld növénnyel? A Halál afféle túlvilági lovagnak tűnt. Volt esetleg valahol egy érintetlen erődje? Aztán eszembe jutott a romokkal teli fekete vidék. Nem éppen olyan hely, ahol szívesen élnék. Talán vissza lehetne menni valahogy az időben, hogy megakadályozzam az apokalipszist! Nagyi is azt mondta, hogy megmentem a világot. Meg kellett tudnom, mennyi esélyem van rá. Majd’ kiugrott a szívem a helyéről, amikor Matthew megszólalt. – Ha nyersz, akkor… élsz. – Vagyis nem változtathatunk a helyzeten? Egyre több veszély és gond nyomja majd a vállamat? – Veszély! És gond! – Nem! Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni! Nem én akartam ezt az egészet! Nem én jelentkeztem a szerepre! De az tuti, hogy szívesen lemondok róla! – Nem utasíthatod el. Arkánum vagy. Ismerd meg az erődet! Használd! – Nem, én csak egy lány vagyok, és semmi közöm ehhez a harchoz – erősködtem. – Meglengetem a fehér zászlót, és fegyverszünetet kötünk. És te segíthetsz nekem, mert jól ismered a Halált. – A zsebében vagyok, ő pedig a szememben. – És mit is jelent ez pontosan? Matthew bólintott. – Nincs fegyverszünet. Nincs béke. Ő a Halál. Egy dologhoz ért: az öldökléshez. – Akkor elmenekülök.

És erről szól majd a hátralévő életem? Menekülni fogok egy páncélos sorozatgyilkos elől, és közben állandóan attól rettegek, mikor bukkan fel? Meddig bírnám ezt az életet? Megborzongtam, ahogy eszembe jutottak Matthew Calanthe halálakor elhangzott szavai. „Már nem fél tőle…”

33 A VILLANÁS UTÁNI 242. NAP TENNESSEE ÉS ALABAMA HATÁRÁN

N

– motyogta Jackson a furgon kormányát szorítva. Alig látta az utat, ám ezúttal nem a hamufelhő csökkentette le a látótávolságot… Beborított minket a köd. Az országutat övező hegyek is megmártóztak benne. A Villanás óta nem láttam ködöt. Sajnos nem ez volt az egyetlen változás az időjárásban, amivel meg kellett küzdenünk. Az elmúlt hat napban, amióta megmentettük Matthew-t, csaknem fagypontig süllyedt a hőmérséklet. Egyre ritkábban támadt fel a szélvihar, de amikor megtörtént, rettenetes erővel csapott le. Hideg szelek a déli államokban – májusban? Teljesen elképedtünk, amikor megláttuk a saját leheletünket. Azt hittük, beköszöntött a földön egy újabb jégkorszak. Nekem csak egy kapucnis pulóverem volt, Jacksonnak egy vékony bőrkabátja. És Matthew-nak? Mindössze egy hálózsákja. Selenának persze minden időjáráshoz volt megfelelő öltözéke. Az anyósülésen nézegette a térképet. – Jó irányba megyünk, J. D., biztos csak bezavar a köd. EM TETSZIK EZ NEKEM

Az elmúlt napokban mindig Jackson és Selena ült elöl, minket pedig hátrazsúfoltak a motorjaik mellé. Mint valami poggyászt. Matthew a leterített hálózsákján feküdt, és a Csillagok háborúja főcímdalát dúdolgatta, teljesen megfeledkezve az aggodalmakról. – Nemsokára kiürül a tank – mondta Jackson. – A térkép szerint kilométerekre van a legközelebbi város. Ez itt mezőgazdasági terület lehetett egykor. – Ez egy régi térkép – szólalt meg Selena. – Lehet, hogy azóta építettek valahová egy bevásárlóközpontot. Lefogadom, hogy több benzint találunk egy plázánál, mint bárhol máshol. Miután megmentettük Matthew-t, úgy döntöttünk, előbb északnak megyünk Tennesseebe, és onnan fordulunk keletre Észak-Karolinába. Nem volt értelme visszamenni délre Alabamába ugyanazon az elnéptelenedett úton, amin jöttünk, hiszen úgysem találtunk volna semmit, amivel feltölthetjük a készleteinket. Már csak néhány energiaszeletünk maradt. A vizünk is fogytán volt. Bár elkerültük a mindent feldúló, nagy hadsereg útvonalát, semmi élelmet nem találtunk a környéken. De mást igen. Még több zsákost. Láttuk, ahogy az út szélén vánszorogtak, és megpróbálták elérni a furgonunkat. – Felhasználhatjuk a motorokban lévő benzint – javasolta Selena, de Jackson megrázta a fejét. – Legfeljebb húsz kilométerre lenne elég ebben a batárban. Különben is, jobb, ha meghagyjuk a motorokat tartaléknak. Láttam, mekkora teher nyomja a vállát, és hogyan szorítja össze az állkapcsát. Rettenetesen nyomasztotta a hatalmas felelősség. Azt kívántam, bárcsak segíthetnék neki, de nem tudtam. Matthew viszont igen. Míg Jackson és Selena megvitatta, merre menjünk, áttettem a fegyveres dobozt és az üres benzinkannákat a kocsi hátuljába, hogy leteríthessem a hálózsákomat Matthew mellé. Lefeküdtem és összegömbölyödtem, hogy ne fázzak annyira. A furgon hátsó része meglehetősen huzatos volt. Szemben feküdtünk egymással, suttogva beszélgettünk. – Beszélj hozzám, Matthew! – motyogtam. – Jó irányba megyünk? Találunk hamarosan ennivalót? Mondj valami használhatót!

Jacksonnak és Selenának fogalma sem volt, milyen kincsre bukkantunk Matthew személyében. Úgy kezelték, mint egy idiótát. Bolondnak tartották. Matthew felragyogott. – Nem érdemlik meg – sziszegte a foga között, amitől sokkal inkább tűnt átlagos tizenhat éves fiúnak, mint látnoknak. Azzal folytatta a Csillagok háborúja főcímdalát. A fütyülés gáz. Aztán Selena is bekapcsolta a fülsértő ipari rockot. Mire Matthew még hangosabban kezdett fütyülni. Erre Selena feltekerte a hangerőt. Ha egy kicsivel is több feszültség lett volna a levegőben, felrobban a furgon. Mind a négyen elértük a tűréshatárunkat, ami egymás elviselését illeti. Jackson az első pillanattól fogva utálta Matthew-t, és állandóan pofákat vágott, amikor a fiú megfogta a kezem. Azt mondta rá, bon à rien. Semmirekellő. Selenát látszólag teljesen hidegen hagyta Matthew, de amikor azt hitte, senki nem látja, riasztó alapossággal figyelte a srácot. Még mindig kirázott a hideg attól a látomástól, amit Matthew Selenáról küldött. De úgy tűnt, ő cseppet sem fél tőle, ami engem is megnyugtatott. Minden erőmet latba vetve sikerült félretennem a Jackson és Selena miatti aggodalmamat – és féltékenységet –, hogy kizárólag Matthew-ra figyeljek. Az volt az érzésem, hogy életében először maradt folyamatos felügyelet nélkül, amit igencsak megszenvedett. Legtöbbször úgy viselkedett, mintha fel sem fogná a valóságot. Magában beszélt, olykor fel is nevetett. Zaklatottan aludt, kétségkívül nehezen viselte a látomásokat. Megmutatta az egyik összecsapást. Nem kértem, hogy ismételjük meg. Amikor csak kettesben maradtunk úgy, hogy Jackson és Selena nem hallhatott minket, az Arkánumokról faggattam. Kiderült, hogy a Bolond nemcsak mások jövőjét látja, hanem a múltjukat és a jelenüket is. Megtudtam, hogy sok hozzánk hasonló fiatal létezik. De más volt a céljuk.

Ha mindannyian valamilyen háborút vívtunk, szövetségesekkel és csatákkal, vajon mi robbantotta ki a harcokat? Tudtam, hogy élet-halál harcról van szó – hiszen láttam, ahogy a Halál lefejezi Calanthét. Esetleg mások is meghaltak már? Vajon Joules és Gabriel túlélték azt a bizonyos éjszakát? Ami azt illeti, Matthew mindig annyi információt osztott meg velem, amitől legszívesebben a hajamat téptem volna. Így hangzott egy tipikus beszélgetésünk: – Hány Arkánum van? – Kártya? – Igen, kártya. Határozott bólintás. – Arkánum. – Na jó, mi volt előbb, a srácok vagy a kártyák? – Istenek – válaszolja. Néha már komolyan azt hittem, direkt csinálja, hogy felidegesítsen, miközben ő bosszankodott miattam – mintha idegen nyelvet tanított volna nekem, de én már a névelőknél elakadtam volna. A homlokához nyúltam, és kisimítottam egy kósza hajtincset. – Matthew, abbahagynád egy kicsit a fütyörészést? Mély levegőt vett, dacosan nézett rám. – Kérlek szépen. Haragosnak tűnt, de csendben maradt. Micsoda megkönnyebbülés. Szerettem volna olyan csendben lenni, hogy Jackson és Selena elfeledkezzen rólunk. – A Császárnő fél, hogy Dee-vee-oh és Luna meg akarnak szabadulni tőlem. – Micsoda? Dehogy! Lehet, hogy pár napja valóban aggódtam egy kicsit emiatt, mert meghallottam, hogy Jackson a következőt mondja Selenának: – Ez a gyerek nem tud harcolni, vadászni, őrt állni vagy szimplán kussolni. Ez a kolonc csak feléli a készleteinket – panaszkodott. Nekem is pont ezt vágta a fejemhez korábban. – Folyton éhes. Mindent felzabál előlünk, amit találunk. – De Evie nagyon kedveli őt, J. D., nyilván te is észrevetted, milyen mély érzéseket táplál iránta – válaszolta Selena.

A Matthew-hoz való ragaszkodásom egyáltalán nem erről szólt, és ezt Selena is tudta jól, de nem mondhattam neki ellent, mert kiderült volna, hogy hallgatózom. Aztán Selena így folytatta: – Miért nem közlöd vele, hogy beleegyezel, hogy velünk maradjon, de csak akkor, ha visszamegyünk hozzám? Ellenkező esetben meg kell szabadulnunk a kolonctól. Selena, te kígyó. – Majd meggondolom – válaszolta Jackson. Mégis mekkora befolyással bírt rá ez a csaj? Tudtam, hogy nem hallanak meg a hangos zene miatt, így hát odafordultam Matthew-hoz. – Matthew, Selena szó szerint a kétség hozója? – suttogtam. – Ő a Hold – felelte, majd az egyik kezét kezdte bámulni, ide-oda forgatta, minden irányból szemügyre vette. Ami azt jelentette, hogy nincs több hozzáfűznivalója a témához. Megkérdeztem tőle, lefeküdt-e Jackson Selenával – és ugyanezt a választ kaptam. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy megtörtént-e. Jól kijöttek egymással, de semmi jel nem utalt arra, hogy valami mélyebb dolog is lenne köztük. Legalábbis Jackson részéről. Selena szemmel láthatóan totál odavolt érte. És ezzel nem volt egyedül. Ha biztosan tudtam volna, hogy Jackson többet akar tőlem, és nem feküdt le a levakarhatatlan útitársunkkal, megmondtam volna neki, hogy beleszerettem… Matthew csalódottan nézett rám. – A Császárnő hazudik. Meg akarnak szabadulni tőlem. Felsóhajtottam. – Nem hagyom, hogy bármi bajod essék. Ha kidobnak, veled megyek. Ezt korábban már Jacksonnak is megmondtam. Nagy hiba volt. Tegnap akadt egy ritka pillanat, amikor Matthew és a levakarhatatlan Selena is hallótávolságon kívül volt. Jackson nyersen odaszólt nekem: – Szerinted ez a fiú tud rólad gondoskodni? Meg tud védeni idekint? Zavartan pislogtam. – Miért, szükség lesz erre? – kérdeztem. Aztán kétségeim támadtak. – Á, már értem, honnan fúj a szél! Összeült a törzsi tanács. Selenával

úgy döntöttetek, könnyíteni kell a rakományon. Azért megtennéd, hogy szólsz előtte, hogy felkészülhessünk? Jackson hátrahőkölt, izmai megfeszültek az állkapcsán. – Azt hiszed, magadra hagynálak? – Tegnap véletlenül meghallottam, mit beszéltetek Selenával. Koloncnak nevezted Matthew-t, aki csak felzabálja a kaját – jelentettem ki. Vajon képes lenne Jackson belátni, hogy Matthew igenis a javunkat szolgálja? Főleg Selena befolyása és az általa ébresztett kétségek mellett? – Ez tény – válaszolta Jackson. – Amit figyelembe veszek a döntésemnél. – Mármint hogy kidobjátok-e? – És mit tennél, ha kidobnám? – Vele mennék – vágtam rá habozás nélkül. – Őt választanád helyettem? Egy pillanatra mintha valami dühödt és hátborzongatóan birtokló vonást láttam volna a tekintetében, aztán… Eltűnt. Minden érzelmet letörölt az arcáról, majd csípősen megjegyezte: – Talán ezt kéne tennem! Hagynom, hogy egyedül menjetek tovább, úgyis mindketten haszontalanok vagytok! Ha nem tudnám biztosan, hogy ezzel a sírotokat ásom meg, itt hagynálak titeket a fenébe! – azzal elviharzott, én meg ottmaradtam reszketve. Azóta alig néhány szót váltottunk egymással, bár gyakran rajtakaptam, ahogy a visszapillantó tükörből néz. Ismét Matthew-hoz fordultam: – Nem akarom, hogy amiatt aggódj, hogy magadra maradsz, oké? Ígérd meg! – Nincs szükségünk rájuk – felelte. – A szövetségeseidre van szükséged. – Jól van, játsszunk el a gondolattal! Kik a szövetségeseim? – Fegyvertár! – Cssss, te gyerek! Bár úgy éreztem, mintha a nővére vagy a legjobb barátja lennék, Matthew-nál jobban senki sem tudott felbosszantani. Ilyen lehet, amikor a testvérek elmennek egy hosszú, közös utazásra.

– Gyakorolnod kell a képességeidet – mondta szelídebben. – A fitomanipulációt. Ez valami új volt! – Ez mit jelent? A növények irányítását? – Éhes vagyok. Türelem. – Matthew, ha gyakorolok, te leszel az oktatóm? – Igen! – vágta rá lelkesen. – Ereszd ki a töviskarmaidat! Hirtelen rádöbbentem, hogy más is tud a dologról. Ökölbe szorítottam a kezem. – Nem tudom irányítani – mondtam. Utoljára Selena környékén bújtak elő. – Vagy igen? Matthew hosszan sóhajtott. Minden figyelmemet a körmeimre összpontosítottam, elképzeltem, hogy átalakulnak. Nem történt semmi. Megint koncentráltam. Ismét eredménytelenül. Feladtam. – Azt mondtad, más képességem is van? – kérdeztem. Azok talán könnyebbek. – Mégis mi? És mi az Arkánum-hívószavam? – Nem látom a karmaidat – mondta a kezemet nézve, majd a sajátját kezdte tanulmányozni. Téma lezárva. – Á, értem. Új jutalmazási rendszer lépett életbe – mondtam a hátamon fekve, ahogy a furgon plafonját bámultam. Talán csak hagynom kellene, hogy a dolgok kibontakozzanak, gondoltam. Két héten belül odaérhetünk a nagyihoz, inkább majd őrá zúdítom a kérdéseimet. Mi vagyok én? Miért vagyok ilyen? Mi a létezésem célja? Vajon a világot… meg lehet menteni? Matthew egyszer csak felült, arca sápadt volt. – A Halál üdvözletét küldi. A következő pillanatban Selena lehalkította a zenét. Láttam a visszapillantó tükörben, hogy Jackson hunyorogva néz. – Miért nem készülsz fel a Halálra, Evie? – kérdezte Matthew. – Beszéltünk róla, mit hoz a jövő. Jaj, ne, ne! Mintha a titkos eszmecserénk nem lett volna elég ahhoz, hogy bedilizzek, Matthew mindig megosztotta velem a Halállal kapcsolatos látomásait. Amiből elég sok volt neki. És ami kikészített – de nemcsak engem, hanem Jacksont is.

Jacksonnak fogalma sem volt róla, hogy egy konkrét illetőről van szó, egy elmebeteg lovagról, akinek leghőbb vágya, hogy kivéreztessen és igyon a véremből. Jackson azt mondta Matthew-nak: – Ha még egyszer a halálról beszélsz, úgy lecsaplak, hogy jövő hétig nem térsz magadhoz. Comprends? – Úgyis jártam már ott – felelte Matthew, majd odafordult hozzám. – Fel kell készülnöd a Halálra, Evie. – Figyelmeztettelek, coo-yôn! – mondta Jackson. Selena megérintette az alkarját, és odavetett neki egy hamis, esedező, légy-türelmes-vele-Evie-kedvéért nézést. Az idegeimre ment a csaj viselkedése, elképesztően irritálónak találtam, de ahogy mindig, most is tele voltam kétséggel vele kapcsolatban. Jellemző. Úgy éreztem, soha nem tudnék megbízni benne, de azt is, hogy… függök tőle. – Ezúttal más lesz, ugye? – kérdezte Matthew. Bár gőzöm sem volt róla, miről beszél, megnyugtattam: – Igen, Matthew. Csak feküdj vissza! – Nem fogsz megölni? Jackson rám nézett a tükörben. – Soha nem tudnálak bántani – motyogtam. – A Halál nem vár örökké – folytatta, majd bólintott, és hozzátette: – Csapj oda elsőként, vagy te kapod az első csapást. Láttam, hogy Jackson egyre erősebben szorongatja a kormányt. – Inkább beszéljünk valami másról! Láttál űrhajót Floridában? – kérdeztem. Nincs válasz. – Na és mi a helyzet azokkal a csibész ewokokkal, mi? – A Halál zsebében vagyok, ő pedig a szememben – mondta ismét Matthew. – Most is lát téged. Hamarosan találkozol a Kaszással. – C’est ça coo-yôn! – csattant fel Jackson. – Ennyi volt! Elegem van ebből a szarságból, és… Hörögni kezdett a motor. Akadozott. Zörgött. Leállt. Mindenki csendben figyelte, ahogy Jackson lekanyarodott az útról – mintha legalábbis feltűnhetne mögöttünk egy másik kocsi.

Amikor elfogyott a lendület és megálltunk, mindannyian szótlanul ültünk, még Matthew is. Benzin híján gyalogolnunk kell. Hidegben és ködben. Csak egy házat láttunk a közelben, egy egyszerű téglaépületet, amit már minden bizonnyal felforgattak. Akárcsak az anya halála előtti napokban, ezúttal is cserbenhagyott minket a szerencse – és úgy éreztem, mintha most is a csűrbe tartanék, hogy kiüvöltsem magamból a feszültséget. Selena csücsörített, és kifújt egy kósza hajtincset az arcából. – És most mihez kezdünk, J. D.? – Nemrég elhaladtunk egy milíciatábor mellett a völgyben. Nekik van benzinjük. Én nem láttam semmilyen tábort, mert mindvégig Matthew elhallgattatásával voltam elfoglalva. – Honnan tudod, hogy milicisták? – Láttam a nagy tüzet, még a ködben is. Vagyis nem tartanak attól, hogy valaki meglátja őket. Ami azt jelenti, hogy van fegyverük. Jackson kiszállt a furgonból. Az arcára húzta a kendőjét, és szorosan összefogta magán a kabátját. Követtem, és majd’ elakadt a lélegzetem. A hőmérséklet tovább csökkent reggel óta. – Rühellem ezt a hideget – motyogta. Bár egyikünk sem volt hozzászokva az alacsony hőmérséklethez, én legalább eljártam telente síelni Mellel és a családjával. Jackson még soha nem érzett ilyet, hiszen nem járt Louisiana határán kívül. Amikor még útközben Selena megkérdezte tőle, melyik a kedvenc síparadicsoma, vidáman rám nézett a visszapillantó tükörből. „Akkor sem ismerném fel a havat, ha a képembe dobnál egy marékkal. Lápvidéki srác vagyok, itt születtem, itt nőttem fel.” Miután Selena és Matthew is kimászott a kocsiból, Jackson azt mondta: – Abban a házban töltjük az éjszakát, és reggel rajtaütünk a táboron. – Hogyan lopunk tőlük benzint? – kérdeztem. – Lopunk? Úgy érted, mi? – kérdezett vissza Jackson csodálkozva. – Mi nem csinálunk semmit. Ti meghúzzátok magatokat valahol. Miután reggel elkotródtak a zsákosok, Selenával motorra pattanunk. Selena szinte sugárzott.

Haszontalanabbnak éreztem magam, mint valaha, nyomasztott, hogy semmihez sem értek. Főleg Selenához képest. Akárhányszor azt mondta Jackson Matthew-ra, hogy bon à rien, vagyis semmirekellő, eszembe jutott, mennyiszer vágta a fejemhez ugyanezt. Egy haszontalan, harapós kiscsaj vagyok, akinek nincs foga.

34 Z

IHÁLVA TÉRTEM MAGAMHOZ a

rémálomból. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy kinőttek a karmaim. Megcsillantak a koszos ablakon beszűrődő tompa holdfényben. Selena és Matthew mellettem aludt. Korábban leterítettük a hálózsákjainkat a hideg kandalló köré – nem mertünk begyújtani –, és elosztottunk egymás között egy energiaszeletet. Amíg megpróbáltunk aludni, Jackson a szomszéd szobában őrködött. Néztem a karmaimat, és felidéztem magamban az álmomat. Homályos alakok vették körül a boszorkányt, akiben tombolt az agresszió, és legyőzhetetlen kényszert érzett, hogy megölje őket. Addig forgott egy helyben, amíg a levelekkel teli vörös haja a fejére tekeredett, és kilőtt valamit a levegőbe. Talán spórákat? Aztán megállt, és azt mondta az áldozatainak: „Nem szégyen a megadás.” Arra számítottam, hogy az emberek fulladozni és vonaglani kezdenek, ahogy azt a fiatal imádója tette. Még álmomban sem voltam felkészülve a rettenetes képekre, amelyek szinte beleégtek az agyamba. Ám ezúttal az áldozatok vidám sóhajok közepette leheveredtek a földre. Összekuporodtak a zöld mezőn, miközben a nap lágyan melengette őket. Sehol egy törött csont. Vagy egy húscafat. Sem fájdalmas üvöltés. Az emberek egyszerűen elaludtak. De soha többé nem ébredtek fel. Ez az álom már-már rosszabb volt, mint az eddigi rettenetek. Beleborzongtam a boszorkány körmönfont gonoszságába. Egyetlen

sikoly sem hallatszott – mert egyetlen lélek sem volt magánál, hogy küzdhessen az életéért… Ahogy a karmaim kezdtek visszahúzódni, megmozgattam az ujjaimat, és néztem, hogyan játszik a napfény a töviseimen. Rádöbbentem, hogy kezdem megszokni őket. Cseppet sem ijesztett meg a látványuk. Ami azt illeti, inkább közömbös voltam. Szép lassan olyanná váltam, mint ő. Az egykor áldásnak hitt képességeimet sokkal inkább átoknak tartottam. Miután a karmaim visszaváltoztak sima körmökké, felkeltem. Jacksont kerestem. A megnyugvást. A közelében akartam lenni, mert tudtam, hogy attól jobban érezném magam. A szomszéd szobában bukkantam rá, elaludt őrködés közben. Egyenesen ült az ablak melletti párnázott padon. Egyik lábát felhúzta – az íja a térdén egyensúlyozott –, a másikat kinyújtotta. A fejét az ablaknak támasztotta. Láttam őt valaha is aludni? Nem. Mert minden éjszaka őrködött. Kivéve Selenánál. Bár még mindig nem tudtam, hol is aludt tulajdonképpen azon az estén. Sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt, a szemöldökét gondterhelten összevonta. Mennyi felelősség nyomja a vállát! Összeszorult a szívem. Nem csoda, hogy iszik. Feltérdeltem a padra, és az egyik ujjammal megsimogattam az arcát. Nem ébredt fel. Nagyon kimerült volt. Túláradó szeretetet éreztem iránta – a káromkodó nagyivó iránt, aki a nők védelmezője. Felsóhajtottam. Tényleg az én védelmezőm volt? Lehetséges, hogy előnyben részesít egy bonne à rien-t a tökéletes Selenánál? Nem szívesen, de kénytelen voltam belátni, hogy ő jobban illik hozzá. Sőt, nincs még egy lány, aki annyira illene Jacksonhoz, mint Selena. Ha biztosan tudnám, hogy lefeküdtek egymással, akkor is akarnám őt? Olyan sok kérdés merült fel köztük, olyan sok titok! Belekeveredtem egy csatába, amiben nem akartam részt venni. Célponttá váltam az irányíthatatlan képességeim miatt. Jackson volt az egyetlen ember az életemben, aki mellett épelméjűnek éreztem magam. Aki miatt harcolni akartam a jövőért. Megdöntöttem a fejemet, és ahogy felidéztem magamban a csókunkat, végigsimítottam a hüvelykujjamat az alsó ajkán. Mit meg

nem adnék, hogy visszatérjünk ahhoz az éjszakához! Beszélnék neki a félelmeimről, és megkérném, hogy lassítson. – Hékás – motyogta egyszer csak. Nem nyitotta ki a szemét, de mosolyra görbült a szája. – Na, erre szeretek ébredni, peekôn. Eddig azt hittem, a vidám mosolygás áll neki a legjobban. De az álmos Jackson még inkább szíven ütött. Letette az íját, majd körém fonta az egyik karját, és a mellkasára húzott. Rádőltem, ő pedig felhúzta a térdét. Aztán beleszagolt a hajamba, és reszelős hangon megszólalt: – Lonc. Szóval most bírod a jó öreg Jacket? – Igen – feleltem őszintén. Élveztem a testéből áradó meleget, és a körém font, erős karját. Legszívesebben még jobban odabújtam volna hozzá. – Ó, bébé, úgy érzem, mintha hetek óta nem láttalak volna! – Tudom, én is. Keze közé fogta az arcom. – Ha tudtam volna, hogy erre ébredek, hamarabb elalszom – mondta, de azonnal feszült lett. – Várjunk csak! Miért aludtam? Felpattant. Majdnem leestem, de végül elkapta a karom, és visszaemelt a padra. – A pokolba! Elaludtam őrködés közben? Selena mocorogni kezdett a másik szobában, de nem ébredt fel. – Napok óta nem pihentél, Jackson. Sőt, hetek óta. Kidőltél. – És te rajtakaptál? – Felvette az íját, és kinézett az ablakon. Bizonyára tiszta volt a terep, mert hamarosan leengedte a fegyvert. – És ha bekerítettek volna a zsákosok? Nem tudom, mi történt. Erre még soha nem volt példa. – Senki nem bírja ilyen sokáig alvás nélkül. – Régen is bírtam – mondta, majd visszaült a padra, és kinézett az ablakon – Nem mondom, szépen vigyázok rád! – Igenis vigyázol rám! Neked köszönhetem az életemet. – Meddig tarthatlak biztonságban? Egyre rosszabb lesz a helyzet. Olyan területre igyekszünk, ahol a népek a földből éltek, vadásztak. Ahol nem épültek plázák minden sarkon, és nem roskadoztak a polcok a konzervektől. És ezek az emberek most éheznek, Evie. Rettenetesen. Az új tápláléklánc…

– Nagyon veszélyes helyre viszlek, és lehet, hogy a semmiért. Egyáltalán nem valószínű, hogy a nagymamád életben van. – De igen. – Miért vagy ebben ennyire biztos? Voltak látomásaid, ugye? A francba, miért nem mondtad? – kérdezte, aztán gorombán hozzátette: – Lefogadom, hogy a coo-yôn tud róla! Mit lehetett erre mondani? – Ti ketten úgy kommunikáltok, amit én nem értek – sóhajtott. – Persze ezt el kell fogadnom – tette hozzá, és összevonta a szemöldökét. – Miért beszél ez a gyerek mindig a jövőről? Azt mondtad, tanított téged. Miért tanítana, ha egyszer látnok vagy? Újabb lyukat kezdtem fúrni a farmeremen az ujjammal. – Olyan… mint te? Ő is látja a jövőt? Bár nem oszthattam meg Jacksonnal a nyomasztó titkaimat, képtelen voltam tovább hazudni. – Nincsenek látomásaim a jövővel kapcsolatban, Jackson. Nem vagyok látnok. De Matthew titkait sem mondhattam el neki. Jackson csalódottan nézett rám. – Láttam a rajzaidat. Láttam, hogy elered az orrod vére. Beleharaptam az alsó ajkamba, és kinéztem a homályos ablaküvegen. Amikor visszanéztem rá, láttam, hogy Jacksonnak nagyon jár az agya. Upsz. – Aznap, amikor megmentettük a fiút, azt mondtad, nem maradsz életben a segítsége nélkül. Nem hétköznapi gyerek, ugye? – kérdezte. Mikor végre megráztam a fejem, Jackson motyogva hozzátette: – Reméltem, hogy mégis az. – Ő csak… más. – Mikor leszel hozzám őszinte? Mi van köztetek? – A Villanás előtt kezdtem látni őt. Valóban másképp kommunikálunk. Ő az egyik hang, akit hallok. – Heh. Amióta velünk van, egyszer sem vérzett az orrod. Nyeltem egyet, mert kényelmetlenül érintett a beszélgetésünk iránya. – Olyan ez, mint azok a tesztek, amiket a suliban csináltunk. Ha bizonyos állítások igazak, mások pedig hamisak, rá lehet jönni a megoldásra. Ha ma este nem hazudtál nekem…

– Nem hazudtam! – Akkor kitalálhatom az igazságot. Egy: azt mondtad, nem látod a jövőt, de nem válaszoltál, amikor megkérdeztem, hogy a coo-yôn látjae. Kettő: valamiért azt hiszed, hogy az ő segítsége megmentheti az életedet. Három: egyszer azt mondtad, úgy érzed, mintha a látomásokat beletolták volna a fejedbe. Talán mert tényleg így történt? A dörzsölt, éles eszű Jackson! Kiült a megvilágosodás az arcára. – Te valahogy növényeket termesztesz, és ő látja a jövőt. Így már világos. Némán néztem rá. – Azért küldi a látomásokat, hogy megvédjen? Mi értelme lenne tagadni? – Megpróbált felkészíteni a Villanásra. Nem igazán hallgattam rá. Jackson egyre feszültebb lett. – Akkor miért beszél állandóan arról, hogy meg fogsz halni, Evangeline? Atyaég! – Amikor arról beszél, hogy találkozom a Halállal, azt nem úgy érti, ahogy gondolod. Inkább úgy, mintha fel kellene készülnöm valami nagyon rosszra, vagy ilyesmi. Tudom, furán hangzik, de szerinte a Halál egy… személy. Valaki, akit le lehet győzni. Mintha hatalmas kő esett volna le Jackson szívéről. Egy ellenfél, akivel megküzdhet – ezt már sokkal kezelhetőbbnek találta. – Szóval mindkettőtöknek van valamilyen képessége – jegyezte meg, és egyszeriben nagyon elkeseredettnek tűnt. – Ezért kedvelitek egymást annyira. – Semmi nincs köztünk Matthew-val. Nem úgy tekint rám. – Egy tizenhat éves srác, Evie! Csak egyféleképpen tekinthet rád. Hidd el nekem, cher! – Nos, én úgy tekintek rá, mint a testvéremre. – Mint én Clotile-ra? – kérdezte, és úgy tűnt, lélegzet-visszafojtva vár a válaszomra. – Pontosan. Mintha a fivérem lenne. Jackson lehunyta a szemét egy pillanatra. Vajon Clotile emléke miatt? Vagy megkönnyebbült a szavaimtól? Esetleg mindkettő?

Komolyan azt hitte, hogy rámozdultam Matthew-ra? El sem tudtam képzelni, miket mondhatott neki Selena, amikor nem voltam a közelben. Kétségeket ébresztő ribanc! Jackson elkapta a pillantásomat. – Van itt neked valami – mondta a zsákja után nyúlva. Némi kotorászás után kivett belőle egy üveg Sprite-ot. Leesett az állam, amikor odaadta. – Tudtad, hogy ez a kedvencem? Mintha egy felbecsülhetetlen értékű ékszert kaptam volna tőle. Akárcsak a rágó esetében, valahányszor megittunk egy üdítőt vagy megettünk egy szelet csokit, eszembe jutott, hogy eggyel kevesebb finomság maradt a világon, ami soha többé nem pótolható. – Persze. Egymás után ötször láttalak ebédelni. Neked tartogattam. Lecsavartam a kupakot, és odanyújtottam neki az üveget. – Megosztozunk rajta. – Ó, szóval iszol utánam? Elpirultam. – Néha elég gyerekesen viselkedem, Jackson. Tudom, hogy nem mindig könnyű türelmesnek lenni velem. Ahogy ide-oda adogattuk egymásnak az üveget, Jackson elkomolyodott. – Nem leszek képes vakon menni előre. Annyi mindent nem mondasz el nekem! Miért nem bízol bennem? Amiatt, amiket még a suliban tettem? Arkánum azt jelenti, titok. – Nem miattad, Jackson. Miattam. Komoran nézett rám, és épp folytatta volna a kérdezősködést, amikor felbukkant a nap. – Mennem kell, dolgom van – mondta. – Szívesen itt hagynám Selenát, hogy vigyázzon rád, de az ő íja jobban lő távolra, és szükségem van rá, hogy fedezzen. A segítsége nélkül nem jutnék ki a katonákkal teli táborból. – Megértem. – Nem kell tartanod a zsákosoktól. És a francba, a coo-yôn úgyis látja, ha veszély közeleg, nem?

– Ne aggódj miattam! Csak kérlek, légy óvatos! – Bár tudtam, hogy Jackson bátor és leleményes, nem akartam, hogy elmenjen és veszélybe sodorja magát. – Azt akarom, hogy visszagyere, rendben? – Pedig nem is törődsz velem. – Igenis törődöm! – Hogy legyen egy testőröd, aki megvéd? – Sokkal többet jelentesz nekem egy testőrnél – mondtam csendesen. – És ezt te is tudod. Miért teszel úgy, mintha nem tudnád? – Akkor bizonyítsd be! – mondta, és olyan közel jött, hogy az arcunk csak pár centire volt egymástól. – Áruld el a titkaidat! Egek, mennyire imádtam ezt a nézést! Olyan állhatatos és… szeretetteljes volt. – Bízz bennem, ma belle! Képes vagy rá? Ma belle, vagyis „gyönyörűm”. Vagy „barátnőm”. Vajon melyikre gondolt Jackson? És ebben a pillanatban telibe találtak minket az ablakon beáramló napsugarak… a téli napsütés. Megtört köztünk a varázs. Jackson visszaváltozott a nyughatatlan sráccá, aki mindig a következő feladatra koncentrál. – Gondolkozz rajta, Evie! Beszélünk, amikor visszajöttem. Felkeltettük Matthew-t és Selenát, mindketten morcosak és ingerlékenyek voltak. Én meg túl ideges ahhoz, hogy érdekeljen. Jackson úgy vélte, hogy a ház túlságosan is feltűnő célpont, úgyhogy elrejtettük a furgont az út mentén, és abban húztuk meg magunkat Matthew-val. Mielőtt Selenával elindultak volna, Jackson megragadta Matthew karját, és ridegen azt mondta neki: – Itt maradsz, és vigyázol Evie-re! Dolgozz meg azért, hogy itt lehess! Ha ölnöd vagy halnod kell érte, hát tedd meg! Matthew értetlenül nézett rá, így Jackson kivett egy machetét a fegyveres ládából, és a fiú kezébe nyomta. Matthew nevetett, és elejtette a kést. Jackson ökölbe szorította a kezét, fogytán volt a türelme, de Selena közbelépett. – Jó búvóhelyük van, J. D., nem lesz semmi baj! Jackson odafordult hozzám. – On parle quand j’reviens – beszélünk, amikor visszajöttem.

– Prends soin de toi – feleltem. Vigyázz magadra. Selenának cseppet sem tetszett a beszélgetésünk. – Hé, szépfiú! Szükségtelen két motorral mennünk. Ne pazaroljuk a benzint! Jackson egy vállrándítással jelezte egyetértését, majd felült a motorra. Selena átvetette az íját a vállán, és felpattant mögé. Óriási élvezettel fonta a karját Jackson felsőteste köré, majd a hosszú lábával is hozzásimult. Az az én helyem. Én szoktam ott ülni. Lassan, fenyegetően nőni kezdtek a karmaim, és jó érzés volt. Eltakartam a tenyeremmel, nehogy észrevegyék, de Matthew kuncogni kezdett mögöttem. Selena hátranézett, és győzedelmes pillantást vetett rám. És amikor a fejét Jackson hátának döntötte, biztos voltam benne, hogy ő is érzi a lány mosolyát.

35 H

AJLANDÓ VAGY ELMONDANI,

hogy minden rendben lesz-e Jacksonnal odakint? – kérdeztem Matthew-t, amíg a furgonban vártunk, és a hálózsákban gubbasztva próbáltunk átmelegedni. Egyre sűrűbb lett a köd, csontig hatolt a hideg. – Viszont fogod látni – felelte, és miután megkönnyebbülten felsóhajtottam, hozzátette: – Túl sokat gondolsz rá. Olyat mondj, amit nem tudok, Matto. És ez azelőtt sem volt másképp, hogy Jackson ma belle-nek nevezett. Milyen lehet Jackson Deveaux barátnőjének lenni? Már a gondolatba is beleszédültem. Nem is mertem reménykedni. Aztán rögtön kétségeim támadtak, és az ajkamba haraptam. Mi van az Arkánumok háborújával, Selenával, a Halállal, a vörös boszorkánnyal? – Amikor Dee-vee-oh segít neked, azzal árt. – Ezt már korábban is mondtad, de nem magyaráztad el, hogy ez mit jelent. Semmi válasz. – Megmentette az életemet, és a tiédet is. Megvédett minket. Sokat tanultam tőle a zsákosokról és a túlélésről. Semmi. – Matthew! Mellette erősebbnek érzem magam. – Próbálgasd a karmaidat! – szólalt meg végül. – Ettől leszel erősebb.

– De nem tudom, hogyan tudnám előcsalni őket, mert valaki nem árulja el! – vágtam rá. A karmaimat jelenleg az érzelmeim irányították, nem tudtam kordában tartani őket. – Hogyan engedi ki a karmát a vörös boszorkány? Döbbenten néztem rá. – És ha már a visszataszító dolgoknál tartunk, amiktől undorodom, mondd csak, meddig szenvedek még a rémálmoktól? Ezt nem látod a jövőben? Miért látom őt? Bár nem akartam megküzdeni a Halállal, szinte vágytam rá, hogy szemtől szemben találkozzam a boszorkánnyal. Akkor – így vagy úgy – véget érnének a rémálmok. – Matthew? Bámulni kezdte az egyik kezét. Téma lezárva. Úgyhogy ismét feltettem neki a kérdést, amivel napok óta bombáztam. – Légy szíves, mondd el, hogy Jackson és Selena együtt voltak-e! – Hamarosan megtudod – válaszolta zsémbesen. Titokzatos válaszok a rejtélyek királyától! – Állandóan rá gondolsz, meg sem hallottad a kártyát – folytatta. – Milyen kártyát? – kérdeztem, miközben előkészítettem az ebédet, azaz kivettem egy összenyomott energiaszeletet a zsebemből, és kettétörtem. A gyomrom korogva követelőzött. – A közelben van. Ne ezt a kezet nézd. De Dee-vee-oh miatt nem hallod. – Miért akarnék hangokat hallani? Nem ismerem ezt az új lapot, és rajtad kívül egyikhez sincs semmi közöm. Gyűlölöm a hangokat. – Akkor meg fogsz halni, kárörvendő suttogásokkal a fejedben. – Matthew, ez nagyon… durva volt – mondtam. És hátborzongató. Az ilyen pillanatokban döbbentem rá, mennyire keveset tudok erről a fiúról. – A Halál már vár rád – jelentette ki sokadszorra. – Akkor átkozottul sokat kell várnia! – csattantam fel. A puszta említésétől is plafonon voltam. – A Halál leiskolázta azokat az Arkánumokat, pedig erősek és egységesek voltak. És hűségesek is – tettem hozzá, amikor eszembe jutott Joules fájdalmas kiáltása. – Soha nem állok ki ellene. Ezt verd ki a fejedből, mert úgysem kerül rá sor! Soha. Beállt köztünk a csend, egyre hidegebb lett a furgonban.

Már bántam, hogy durva hangnemet ütöttem meg vele. Elnyomtam a haragomat, és témát váltottam. – Ha ilyen hideg és ködös az idő, akkor talán esni is fog. Matthew felült, tágra nyílt a szeme. – Ne, ne, ne! Soha többé ne mondd ezt! Vond vissza! – markolt bele a vállamba, jó erősen. – Hagy abba! Ez fáj! – Nem akarsz esőt! – csattant fel rémült tekintettel. – Az eső még rosszabb! – Az hogy lehet? – ROSSZABB! – üvöltötte. Úgy visszhangzott a bezárt furgon, hogy megfájdult a fülem. – Rossz neked. Nekünk! De nem lehet megállítani – mondta, és elengedett. Sebzettnek tűnt, egészen elsápadt az arca. – Miért vágynál a pokolra, Evie? – Sa-sajnálom – nyögtem ki. Ez volt az első alkalom, hogy megijesztett. Mindvégig úgy tekintettem rá, mint egy kisgyerekre, mert bizonyos értelemben az is volt. Ugyanakkor csapongó is volt, és olyan erős, mint egy felnőtt férfi. – Mit csinál az eső, Matthew? – kérdeztem. Egyáltalán eshet még valaha csapadék? Bár ha köd képződött… – Minden megváltozik. És nem a mi javunkra – suttogta. – Gyengék leszünk. Ők pedig erősek. – Kik? – Most is nevetnek az ellenfeleink. De ha elbújik a nap… Nem tudod, mi a rettegés, amíg meg nem érkezik az eső. Megborzongtam a hidegtől – és a félelemtől. – Alaposabb magyarázatra van szükségem, Matthew. Tisztáznunk kell a dolgokat, amikről beszélsz. – Nem állsz készen. Nem figyelsz eléggé. Azért ülünk ebben a furgonban, mert nem figyelsz eléggé! Máris lemaradásban vagyunk, és közeleg az eső. – Jól van, jól van, de most már figyelek! Mondd meg, mit tegyek! Te mit gondolsz, mit kellene tennünk? Tudni akarom! – Már késő. Hamarosan elfognak minket. – El-elfognak? – Szükségünk van a ketrecben lévő kártyára. Kinéztem a szélvédőn. – Te meg miről… – elakadt a szavam, kihagyott a szívem.

A ködfoszlányok között egy csapat katonára lettem figyelmes, ahogy – állig felfegyverkezve – egyre közelebb osonnak hozzánk. Mintha vadásznának ránk. – Matthew! Gyere velem, most azonnal! – suttogtam, majd magamhoz vettem a hátizsákomat, és a furgon hátsó ajtajához kúsztam. – Fogd a machetét! Ki kell slisszolnunk innen, csendesen. Kinyitottam a kocsi ajtaját. Felszisszentem a nyikorgásra. Felnéztem. Három puskacsővel néztem farkasszemet.

– Nézzétek, mit találtunk! – kiáltotta a csapat vezetője, ahogy átlökdösött minket a táborban összegyűlt tömegen. A táborba vezető úton megállapítottam, hogy a pasi komoly kihívásokkal küzd a fogápolás és a higiénia terén egyaránt. Aztán kiderült, hogy ez az egész táborra igaz. Ezeket a milicistákat nevezte Jackson cou rouge-nak. Vörös nyakúak. Tényleg nagyon vörös volt a nyakuk. Matthew szemernyit sem ellenkezett, amikor elfogtak minket. Sőt, amikor összekötötték a csuklómat, ő önként tette hátra a kezeit, megkönnyítve a milicisták dolgát. Azt én sem akartam, hogy ellenszegüljön – mindenki ránk szegezte a fegyverét –, de igazán kifejezhette volna a nemtetszését. Elhurcoltak minket, kifosztották a furgonunkat és a hátizsákomat. A vezetőjük elrakta az ékszereket és a whiskey-s üvegeket, minden mást félrelökött. Mint a fő cou rouge, elvezetett minket a táborba. Alaposan körülnéztem, hátha meglátom Jacksont és Selenát – és közben igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy az összes férfi kéjsóváran legelteti rajtam a szemét. Úgy tűnt, télies öltözéket viseltek, bár a legtöbb kabát szakadt volt – leginkább golyók lyuggatták őket. Megborzongtam. Némelyik véres is volt a hátán. És akkor leesett. A ruhákat a hátba lőtt áldozataikról szedték le.

– Jó szaga van, alig várom, hogy megkóstoljam – mondta egy férfi az ágyékát markolászva. Megborzongtam az undortól, és legszívesebben azonnal kipróbáltam volna a karmaimat. Könnyedén elvágták volna a műanyag gyorskötözőt. Matthew egyszer elmondta, hogy még a fémmel is elbánnak. Na és utána? Ezeknek a férfiaknak fegyverük volt. Nem voltam túl jó futó, és egyébként sem hagytam volna magára Matthew-t. Valószínűleg magamat is összekaszaboltam volna. És azt végképp nem akartam, hogy mindenki szeme láttára életre keljen a kiszáradt fű a véremtől. A cou rouge elvezetett minket egy sor lakóautó, sátor és egy rakás különféle jármű mellett. Több helyen is égett a tűz, a férfiak sütögettek ezt-azt, amik leginkább kistestű emlősöknek tűntek. A körülmények ellenére összeszaladt a nyál a számban a sült hús illatától. És mindenütt műanyag benzineskannákat láttam. Rögtön tudtam, hogy a milíciának rengeteg üzemanyaga van, de aztán megláttam a tartálykocsit. Úgy őrizték a tábor közepén, mint egy aranyból készült bálványt. És ezzel még nem volt vége. A tartálykocsi közelében állt egy másik tartály is. Fémből készült oldalán vízcseppek gördültek le. Tele volt vízzel. A cou rouge főnök megállt egy rögtönzött börtöncella előtt. A ketrecet raklapok faléceiből tákolták össze. Csak egy fiú volt odabent. Legalább Jacksont és Selenát nem kapták el. Miután belöktek minket, a vörös nyakú főnök lelakatolta az ajtót, és elé állított egy őrt. – El ne mozdulj innen! – adta ki a parancsot. – Egy pillanatra sem! A zárkában lévő fiú nagyjából korunkbeli volt. Szeplő borította az orrát, koszos, szőke haja az orcájáig ért. Ez a fiú lett volna a ketrecben lévő kártya, akit hallanom kellene? Akit meg kellett találnunk? Annyira jelentéktelennek tűnt. – Mizu? – szólalt meg barátságosan, amikor leültünk a hideg, hamuval borított földre. – Finneas vagyok, de szólítsatok csak Finnnek… – elhallgatott, csendben figyelt minket Matthew-val. A felvillanó képünket nézte. Tudtam, mert én meg az övét. Egy pillanatra láttam Finnt piros ruhában; egyik kezében pálcát tart, amit az ég felé emel, a másik kezével pedig a földre mutat. Az előtte lévő

asztalon egy pentagram, egy kehely, egy kard és egy bot hever. A lába előtt rózsák és liliomok nőnek, indák kapaszkodnak felfelé. „Ne ezt a kezet nézd, hanem azt!” – hallottam, majd elhalkult a hívószava. Vajon ő is hallotta a miénket? Lehet, hogy ő is kapcsolatban állt valamiképp a növényekkel? Matthew kártyáján is volt virág, egy fehér rózsa! És persze a Halálén is – mégpedig a kezében tartott fekete zászlón. Miközben hunyorogva igyekeztem összeszedni a gondolataimat, Finn egyszer csak megszólalt: – Hű! Asszem flashbackem volt a trinyótól! Úgy hangzott, mintha valami kaliforniai fergetegpartiról jött volna. – Evie vagyok, ő pedig itt Matthew – mutatkoztam be, és Matthew felé biccentettem. Matthew a srác szemébe nézett. – Kártya. Arkánum. Titkok. Kártya – mondta. – Ha te mondod, haver… – Hé, Finn, nem tudtam nem észrevenni, mennyire nyugodtnak tűnsz. Ahogy látszólag Matthew-t sem zaklatták fel túlságosan a történtek. Az egyik deszkán kirajzolódó évgyűrűket tanulmányozta. – Mert nyugodt is vagyok, szöszi. – Annak ellenére, hogy ezek az emberek rabszolga-kereskedők vagy kannibálok? – Á, csak egy kicsit eldurvult a lakógyűlés. Nem tudtam hova tenni a nyegle viselkedését. – Mit akarnak tenni velünk? – Engem és a dilinyós cimborádat ciszternaszolgálatra osztanak be. – Ezt nem értem. – Csalik leszünk. A zsákosoknak. A környező erdő csak úgy hemzseg tőlük. Alkonyatkor megindulnak a víztartály felé, hacsak arra nem téved egy friss hús, és el nem vonja a figyelmüket. A suttyók pedig leszedik őket. Ja, és amíg mi odakint futkározunk, hogy a seggünket mentsük, addig téged férjhez adnak az összes milicistához. Mazel tov. Úrrá lett rajtam a rettegés – Matthew és magam miatt is. – Há-hány katona van itt? – Több száz. – Több száz?

Ha Jackson rá is jött, mi történt velünk, akkor sem tudott volna minket megmenteni. – Arra várnak, hogy beesteledjen. És akkor kezdődik a móka, szivi. Rajtad kívül csak egyetlen csaj van a táborban, de ő a vörös nyakú főnök lánya, vagyis érinthetetlen, kábé, mint Törpilla – mondta, és vigyorogva tanulmányozta a tető deszkáit. – Rohadt jó teste van, bár hiányzik néhány foga. Persze simán megkettyinteném, csak letakarnám a fejét egy zászlóval. – Tessék? – Húzd meg, és közben esküdj fel! – Matthew! – kiáltottam fel haragosan. Eddig azt hittem, ő sokkal... ártatlanabb. Finn csak röhögött. Úgy tűnt, gyorsan összebarátkoztak. Ah, tinédzser fiúk! Jackson megmondta, hogy nem értem őket. Rájöttem, hogy valószínűleg soha nem is fogom. – Úgy poénkodtok, mintha egyáltalán nem izgatna titeket ez az egész! – Nocsak, egy dögös szőke a Börtönterrorból – mondta Finn a szemöldökét húzogatva. – Egy bögyös szőke, és az összes foga megvan. Ahogy a Villanásban ropogósra sült uncsitesóm mondta egykoron: „boldog vagyok, mint disznó a szarban”. Szövetség ide vagy oda, ez az önelégült suhanc kezdett az idegeimre menni. Amikor végre befogta és nekidőlt a zárka falának, megszólaltam: – Szóval arra vársz, hogy valaki idejöjjön, és kiszabadítson? – Bármikor ki tudnék jutni. – Igazán? – Hagytam magam elfogni, hogy a csaj közelébe jussak. Varázsló vagyok, szivi. Mindig kihúzom magam a csávából, ahhoz nagyon értek. – A Mágus! – szólalt meg Matthew. Finn kidüllesztette a mellkasát. – Ahogy mondod, haver! Ha Arkánum volt, nyilván ő is rendelkezett valamilyen képességgel. De az aggodalom totális hiányát továbbra sem tudtam hova tenni. – Értünk jönnek a barátaink – mondtam a tőlem telhető legnagyobb magabiztossággal. – Hamarosan megmentenek minket.

Telt-múlt az idő. Eltelt egy óra. Aztán még egy. Délután néhány katona célbalövéssel múlatta az időt: három karóba húzott zsákos sínylődött nyöszörögve a közelben. Az egyiket nemrég kaphatták el, a másiknak hiányzott a lába, a harmadiknak pedig a karja. A katonák tüzet nyitottak, a zsákosok vonaglottak. Nyálkás húscafatok repkedtek a levegőben, és a ketrec közelében csapódtak a földbe. A fejem köré fontam a karomat, hogy minél kevésbé halljam a lövéseket és a nyöszörgést. Késő délután már azon tűnődtem, minek is tenné kockára az életét Jackson és Selena ekkora túlerővel szemben, csak hogy megmentsen két koloncot, akik megnehezítik az életben maradásukat. Vajon mekkora befolyással bír Selena Jacksonra? Bármennyire is bíztam a megmentésünkben, jelen körülményeim – fáztam, be voltam zárva egy ketrecbe, és éheztem – nem adtak okot optimizmusra. Hát még a jövőt illető kilátásaim! És Matthew nem mondott semmit, ami segített volna. Tényleg nem fogta fel, mi történik velünk? Alkonyatkor már teljesen kétségbeesett voltam. Miért is ne lépne le Jackson és Selena? Boldogan élhetnének, veszekedés nélkül, biztonságban. Hányszor mondta Jackson, hogy sokkal több gondot jelentek, mint hasznot! Azon tűnődtem, vajon kiheverem-e valaha, ha tényleg magamra hagyott. Vagy ha megölték, miközben megpróbált kimenekíteni az érzéketlen katonák fogságából. Könnybe lábadt a szemem. És eljött a pillanat, amikor már képtelen voltam elviselni a félelmet, a zavarodottságot, és… az embereket. Elegem volt belőlük! Elegem volt az állandóan leselkedő veszélyből. – Hát tényleg mindenki gonosz? – motyogtam magam elé. Iszonyú erős volt a késztetés, hogy a földbe dugjam az ujjaimat, és érezzem, ahogy… gyökeret eresztenek. Mi lenne, ha megcsapolnám a földet, és magam is katonává válnék? Akkor lánynak sem kell lennem többé, mert valami sokkal nagyobbnak a része lennék.

Ha átadom magam, többé nem kell aggódnom Jackson miatt. És attól sem kell félnem, hogy szembenézzek a vörös boszorkánnyal – vagy a Halállal. Milyen csábító… mint egy érett málnaszem. Merengve néztem a hamuval borított földet. Aztán elszégyelltem magam. Vajon anya mit gondolna rólam? A nő, aki megállított egy zsákost, soha nem adta volna fel. – Igen, mindenki tök gonosz – felelte Finn, magamhoz térítve a gondolataimból. – Mi van, te nem kaptad meg a memót? Mind seggfej. Nagyjából egységesen, legalábbis a tapasztalataim szerint. Mindenki gonosz, mindig. Engem kivéve – mondta, majd a porondmesterek hanghordozásával hozzátette: – Én pajkos vagyok… Matthew-hoz fordultam. – Ha van valami mondanivalód, kérlek, ne tartsd magadban! Ki kell találnunk, hogyan szökjünk meg! Kedvesen bólintott. – Kártyák – mondta. – Igen, Matthew, de most inkább… Nyöszörgést hallottunk a közeli erdőből. Elhallgattam. – Ez meg mi volt? – Zsákosok, bébi – felelte Finn, és a mogyoróbarna szeme felcsillant az izgatottságtól. – Mindjárt kezdődik a műsor. Ilyet még csak messziről láttam. A következő pillanatban megremegett a föld. Robbanás rázta meg a tábort. Felsikoltottam. Olyan fülsiketítő volt a robaj, hogy összekoccantak a fogaim. Apró hulladékdarabok repültek be a ketrec résein. Mindent beborított a füst. Mindenhonnan üvöltözés hallatszott, vezényszavak harsantak fel, ahogy kiadták a tűzparancsot. A következő, még nagyobb robbanáskor Matthew ásított egyet. Amikor hangos süvítést hallottunk a víztartály irányából, Finn-nel döbbenten néztünk egymásra. Rengeteg zsákos. Víztartály. – Lerohanták a tábort – mondta. – Elég tökös akció. A ti haverjaitok csinálták ezt a felfordulást? Kitört a káosz. – Igen, a mieink.

36 F

ÜST ÉS KÖD TÖLTÖTTE MEG A LEVEGŐT. Végül

már két méterre sem

láttunk. Mindenütt a pánikba esett katonák kiáltozását hallottuk, ahogy próbálták biztosítani a terepet. Aztán valaki felkiáltott: – Betörtek a zsákosok! Átjutottak a védvonalon. Fegyverek dördültek, katonák üvöltöttek – a zsákosok meg vonyítva elözönlötték a területet. A ketrecünknél őrt álló három milicista idegesen toporgott, ide-oda kapkodtak a reszkető kezükben tartott fegyverrel. – Evie! Jackson? – Itt vagyok! Hát eljött értem! A következő pillanatban egy nyílhegy bukkant elő az egyik őr hátából. Felkiáltottam, ahogy összeesett, és a földön vonaglott. Jackson nyílvesszője. A másik két őr igyekezett célra tartani, de nem látták az ellenséget, akire lőhetnének. A következő nyílvessző az egyik őr nyakába fúródott. A fickó megperdült, kétségbeesetten szorongatta a nyakát, míg végül megfulladt a saját vérében. A harmadik őr belátóbb volt, és inkább elmenekült.

Aztán megláttam Jacksont a füstben, ahogy teljes erőbedobással rohan a ketrecünk felé. Félrelökte az útjába kerülő katonákat, ütöttevágta őket a számszeríjával. Megállt előttem, és alaposan végignézett, hogy egyben vagyok-e. – Jól vagy, bébé? Némán bólintottam. – Kiviszlek innen! – Lelakatolták az ajtót, Jackson! – Putain! De ez sem állította meg. Hátraemelte hatalmas öklét, aztán belecsapott a deszkába, újra és újra, hogy kiszabadítson. Véres forgácsok repültek szerteszét. Felnéztem, és láttam, hogy visszajött a harmadik őr. Már épp sikítani akartam, amikor Jackson felkiáltott: – Selena, fedezz! Egy nyílhegy tört utat a katona mellkasában. Összeesett. Selena jelent meg rohanva. Valóra vált a látomásom. Megmentett valakit, akit… szeretek. – Gyerünk, J. D.! – kiáltotta. – Fel fog robbanni! Mi fog felrobbanni? Nagyobb lesz, mint az előző, amibe még a föld is beleremegett? Míg Jackson azon igyekezett, hogy kimenekítsen minket Matthewval, Finn csak bámulta Selenát. Valószínűleg a felvillanó képét látta, de egyébként is iszonyú jól festett. – Még egy csaj? Szia, szivi! Bár a káosz kellős közepén voltunk, Finn nem zavartatta magát, és alaposan szemügyre vette Selenát. – Haver! Ma potyognak az égből a jó csajok! Kit érdekel az a fogatlan bige? Veletek megyek! Lehullott a kezéről a gyorskötöző. Sikerült kiszabadítania magát. Jackson megragadta a karomat. Futni kezdtünk a furgon irányába. Legalábbis azt hittem. Útközben láttam, hogy égő nyílvesszők állnak ki a tartálykocsi oldalából. Időzített bomba. – Gyerünk, Evie! – rángatott magával Jackson. A többiek már előttünk jártak. – Gyorsabban! – Próbálok!

Lelassított, hogy felkapjon, amikor hirtelen egy katona tűnt fel a füstfellegből – és a fegyverével egyenesen Jackson arcára célzott. A főnök volt az, aki idehurcolt minket. Alig egy-két méterre állt előttünk. Elkapta Jacksont. – Lépj hátra, lassan, nyugodtan, és elengedünk. Jacksonon nem látszott félelem. – Ez nem fog megtörténni. – Nekünk csak a lány kell. – Hát, ez baj – mondta Jackson –, ugyanis ő az enyém! A vörös nyakú megvonta a vállát. – Tégy, ahogy jónak látod – mondta, és a ravaszra tette az ujját. Te jó ég! Lőni készült, Jackson nem tudta megállítani, és én sem tehettem semmit… A fickó meghúzta a ravaszt. Klikk. Semmi. Klikk. Semmi. Üres volt a tár? A pasas döbbenten nézett a fegyverére, aztán Jacksonra, akinek dermesztő volt a tekintete. Ugyanolyan, amilyennek azon az estén a házukban láttam. Csak ezerszer erősebb. Láttam Jacksonon, mennyire élvezi, hogy hamarosan fájdalmat fog okozni. Ellenfele felnyögött, mielőtt Jackson nekilendült, és a brutális ökle találkozott volna az állkapcsával. A fickót egyetlen ütés is leterítette. Megrogyott a lába, de Jackson elkapta, és újabb ütéseket mért rá. A harag szinte elvette az eszét. – Csak a lány kell, mi? – üvöltötte, és bemosott még egyet a főnök törött orrára. – Ennél rosszabbat nem is mondhattál volna! – Jackson! – kiáltottam. – Kérlek, menjünk! A fickó képe a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, de Jackson tovább ütötte. Ez már nem harc vagy mentőakció volt. Hanem megtorlás. Ítélkezés. Amikor Matthew váratlanul odaszaladt értem és elkapta a karom, Jackson kiabálni kezdett: – Vidd ki innen! Mindjárt megyek én is!

– Gyere velünk, kérlek! – kiabáltam, ahogy Matthew elrángatott. – Nem! Matthew! Hozd ki onnan! Matthew csak kuncogott, és ellökdösött. – Menj vissza érte! Menj vissza! De ő csak tovább lökdösött a robbanások és lövöldözések közepette, a zsákosokat kerülgetve, ide-oda cikázva. Egyszer csak a mellkasához rántott. A golyó mindössze pár centire süvített el mellettem. A következő pillanatban a fülemre szorította a kezét, és lerántott a földre. Mintha repeszek süvítettek volna körülöttünk. Rájöttem, hogy Matthew egyszerre érzékeli a jelent és a jövőt, és úgy látja a történések szövetét, mint senki más. Mintha ő maga lenne a végzet… Továbbra is könyörögtem neki, hogy menjünk vissza Jacksonért – mígnem megláttam, hogy üldözőbe vettek minket a katonák. Amikor Selena feltűnt az elszenesedett erdő szélén, már több tucat milicista loholt a nyakunkban, és azt kiáltozták: „Kapjátok el a lányt!” Selena feltartóztatta őket. Egy-egy géppisztoly volt a kezében. Rájuk küldött egy sorozatot, így Matthew-val el tudtunk rejtőzni egy közeli árokban. Egy ideig golyók süvítettek a fejünk felett, aztán hirtelen csend lett. A kiáltások alapján az üldözőinknek leesett, hogy az ellenfelük nőnemű, így aztán letették a fegyvert. Nem úgy Selena. Amikor a milicisták felsorakoztak a szemközti vízmosásban, addig lőtt rájuk, amíg kiürült a tár. Aztán leugrott utánunk az árokba. Amíg a katonák azon tanakodtak, mitévők legyenek – nem kockáztatták meg, hogy két nőt is elveszítsenek –, Selena felcsattant. – Hol a pokolban van J. D.? A francba! Egy embert akartam ma mindenképp élve viszontlátni. És nem rólatok van szó! – Nem volt hajlandó velünk jönni! – kiáltottam. – És elfogadható válasznak tartottad a nemet? Én mindenképp kihoztam volna onnan! Nem vagy hozzá elég jó… – folytatta, majd elhallgatott, amikor feltűnt neki valami a búvóhelyünk mögött. Megfordultam, és láttam, hogy Finn csak úgy elsétál a vörös nyakúak mellett, majd beugrik közénk az árokba. – Szasztok!

Én szólaltam meg elsőként. – Te… te tényleg csak úgy elmentél mellettük? Finn önelégült képet vágott, leporolta az egyik vállát, aztán a másikat. – Mondtam, hogy varázsló vagyok – közölte, majd Selenához fordult. – A nevem Finn. Az a tervem, hogy felviszlek a kéglimbe. Szólj, ha unod ezt a csetepatét, bármikor véget vethetek neki. Selena korántsem tűnt annyira meglepettnek, mint én. Végigsimította a kezét az íján, és azt mondta: – Akárcsak én. – Azt hiszed, többet szednél le nálam? – horkant fel Finn. – Lássuk! Tényleg én közöljem vele a nyilvánvalót? – Hiszen nincs is fegyvered! Az ujjai közé csippentette az államat. – Ne aggódj, bögyöske, nyert ügyem van! Selena szemforgatva elfogadta a kihívást, és felemelte az íját. Finn követte, és elkezdett… suttogni a vörös nyakúaknak!? Selena hátborzongató hang kíséretében lőtt az íjjal. A nagy füstben és összevisszaságban alkalmam volt kikukucskálni az árokból, és láttam, hogyan lövi ki a nyilakat. Természetfeletti gyorsasággal. A bőre úgy ragyogott a vérszínű ruhában, mint a telihold. Finn mellette állt, felemelte a kezét, és halkan duruzsolt valamit egy számomra ismeretlen nyelven. Lehelete perzselőnek tűnt, mintha forróság áradt volna belőle. Éreztem az erőt, amit Finn a támadóinkra irányított. A lövészek csak toporogtak, és ugyanolyan döbbenten néztek, mint én, mert a katonák egyszeriben pont olyanok lettek, mint a zsákosok. A vörös nyakúak a saját bajtársaikat kezdték gyilkolni. Finn valahogy elérte, hogy az emberek olyanok legyenek, mint az ellenségeik. És úgy kezelte a képességét, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Szükségem volt rá, hogy lássam ezt. Hogy felszínre törjenek az emlékek. Selena sorra szedte le a katonákat, és közben odakacsintott Finn-nek. A fiú visszamosolygott rá. Elfogadták a saját képességüket, és készségesen elfogadták egymásét is.

– Arkánumok – suttogta Matthew a fülembe. – Igen – sóhajtottam. – Ez valóság? Nem egy újabb látomás? – Valóság. Én is rendelkeztem képességekkel. Akárcsak ők hárman. Matthewnak ott voltak az élőben közvetített látomásai, Selena úgy futott és lőtt, mint a vadászat istennője, Finneas pedig az illúziókeltés mestere volt. Na és én? Éreztem, hogy a rózsaillatom szétterjed a levegőben – annyira finom, szinte mámorító. Lenéztem a kezemre, és láttam, hogy előbukkantak a töviseim. Matthew megkönnyebbülve nézett rám. – Tövisek. – Segíthetek Jacksonnak, együtt harcolhatunk! Matthew határozottan megrázta a fejét. – Nem támadsz! Vársz, hívogatsz. Hívogatok? Gyere, érints meg, de megfizeted az árát. Eszembe jutott a boszorkány kába imádója. Hívogatta a fiút. Az egykoron imádott vadrózsa elragadó körmönfontsága? Ez az ármány is az enyém volt? Hallottam, hogy megroppan mögöttünk egy ág. Megfordultam. Matthew farkasszemet nézett egy puskával, a csöve mindössze centiméterekre volt az arcától. Ránéztem a nyáladzó katonára, akinek a kezében volt a fegyver. Meg sem fordult a fejemben, hogy talán neki is épp elfogyott a lőszere. Arra készült, hogy elkapjon, Matthew-t pedig megölje. Meg kellett állítanom! – Hívogasd, Császárnő! – suttogta Matthew. És akkor… megtettem. Felemeltem a reszkető, finom kezemet, tenyérrel felfelé. Egy törékeny lótusz nőtt ki közvetlenül a bőrömből. A férfinak földbe gyökerezett a lába. Odafújtam felé egy csókot a levelek között. A férfi ledobta a fegyvert. A katona a nyakát szorongatta, a feje elvörösödött a torkát elzáró spóráktól, a tüdeje levegő után sóvárgott.

Amikor magatehetetlenül a földre rogyott, a lótusz eltűnt. Kinőttek a hegyes karmaim, ám ezúttal csöpögött belőlük valami, mintha injekciós tűk lennének. – Méreg – szólalt meg vigyorogva Matthew. – Halálos. Tátva maradt a szám. Tíz tövis, mint tíz tű? – Döfd bele! Egy röpke pillanatra felötlött bennem, vajon jó érzés lenne-e a húsába mártani a karmaimat. Nem! – Képtelen vagyok rá! Matthew, én nem vagyok olyan, mint ő! – Megküzdesz vele, szemtől szemben. Muszáj. Süllyedjek le a szintjére? Attól féltem, hogy szó szerint én leszek a saját legrosszabb rémálmom, és örökre el fogok veszni. – Matthew, és ha nem tudok visszajönni…? Selena odalépett hozzánk, és belelőtt egy vesszőt az egyik katona tágra nyílt, hitetlenkedő szemébe. Aztán a levegőbe repült a tartálykocsi, és úgy megrázta a földet, mint egy atomrobbanás.

37 A

MIKOR KIDERÜLT,

hogy Jackson nem jelent meg a megbeszélt helyszínen, ahol Selenával kellett volna találkoznia, Matthewnak kellett megfognia, nehogy összeessek. Nem halhatott meg. Nem halhatott meg! De ha ott maradt a robbanáskor, hogyan maradhatott volna életben? Sikerült elfojtanom a sírást. – Akkor most hogyan tovább? – kérdezte Finn. – Megvárjuk Jacksont – vágtam rá. – Vagy visszamegyünk érte. – Ez a te hibád! – esett nekem Selena. – Te jó ég, abbahagynád az illatozást? – Fogd be, hadd gondolkozzam! – Ne már, szerintem isteni az illata – mondta Finn bágyadt tekintettel. Amikor kézbe vette egy hajtincsemet és beleszagolt, Selena csak forgatta a szemét. – Szóval, mi a pálya veletek? – kérdezte, és közben tovább szagolgatott. – Ti valami szupercsapat vagytok, vagy mi? Matthew azt mondta: – Kártyák. Kártyák! Kártyák. Kártyák… – Hagyd abba! – kiáltottam. – Hadd gondolkozzam! Finn, vissza tudsz menni a táborba? Nem tudnál engem álcázni? – Úgyis kiszagolnának, te rémségek kicsiny boltja! – gúnyolódott Selena. – Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy otthagytad! Ezzel én is így voltam.

– Mi lenne, ha későbbre tartogatnánk a vádaskodást? MOST MEG KELL KERESNÜNK JACKET! – Evie? Megfordultam. Megláttam egy alakot a füstben. Jackson támolygott felénk, kosz és hamu borította, a ruhája csupa vér volt. Az egyik vádlija csúnyán megégett. Megkönnyebbülten felsikoltottam, és odaszaladtam hozzá. Segíteni akartam neki, de elbizonytalanított a dühödt tekintete. – Jackson? Még mindig remegett az idegtől. Felemelt ujjal figyelmeztetett, hogy ne közelítsek. Annyira robbanékony. Talán puszta kézzel ölt meg egy embert? Végül Finn oldotta fel a feszültséget. – Na jó, most, hogy mindenki megvan, vonuljunk vissza a biztonságos kecómba! Egy órával később kiderült, hogy Finn és Jackson egész mást gondolnak a biztonságról. Finn az elszenesedett erdő mélyén egy hétvégi házban lakott, ami egy kiszáradt tófenékre nézett. Az ilyen helyek csak úgy vonzották a zsákosokat. Finn mégis esküdözött, hogy itt senki nem talál ránk – ahogy útközben sem botlott belénk senki. Selena, Matthew és én tudtuk, hogy Finn álcázott minket. Jackson nem. Állandó készenlétben tartotta az íját, így bicegett el a házig. Senki, még Selena sem mert a közelébe menni. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a jelenlétében nem beszélünk az új felfedezéseinkről... – Nem deszkáztad be az ablakokat, te gyerek? – kérdezte Jackson, amikor az ajtóhoz értünk. Óvatosan belépett a házba, és közben odaintett, hogy kövessem. Matthew is velem tartott. Nekem fel sem tűntek az ablakok – csak a házban felhalmozott rengeteg áru a Sam’s Club áruházláncból. Igen, a milícia gazdag volt. És olybá tűnt, Finn teljes mértékben kihasználta a képességét. Óriási halmokban álltak a különféle termékek: elemek, csokoládék, lámpások, palackozott vizek, gabonapelyhek. Selena becsmérlőn nézett körül.

– Mintha anyád régi házában járnánk, Matt! Matthew megszorította a vállamat, hogy elejét vegye a csajbunyónak. Még Jackson is dühösen nézett rá. – Szükségtelen bedeszkázni az ablakokat – magyarázta Finn Jacksonnak, és elvett három darabot a hatalmas kupacnyi Duraflame alágyújtósból. Betette a rönköket a kandallóba, melynek durva kidolgozású párkánya felett agancsok díszítették a falat. Jackson gyanakodva figyelte a műveletet. – És a füstöt sem látja senki, ugye? – Hidd el, cajunkám, hogy teljes mértékben álcázva vagyunk. Hetek óta itt vagyok, és azóta folyamatosan csapolgatom a milícia készleteit. Amint a tűz kezdte kikergetni a hideget, nekiestünk Finn élelmiszerkészletének. Gyümölcsleveket, tortilla chipseket és konzerveket pakoltunk a kandalló elé. Jacksont leszámítva. Hamusan és véresen ténfergett a házban, és addig kutakodott, amíg elő nem ásott valahonnan egy üveg whiskey-t. A hátára vetette az íját, felkapta az üveget, elbicegett a tűz mellett álló padhoz, és lerogyott. A térdére könyökölve nézte a lángokat, és keményen ivott, amíg mi telezabáltuk magunkat. Neki is félretettem egy kis ételt, de amikor megkínáltam, határozottan visszautasította, és inkább meghúzta az üveget. Aztán Finnre nézett véraláfutásos szemével. – És mondd csak, hogy hoztál ki onnan ennyi cuccot? Finn megvonta a vállát. – Gyerekjáték volt. Még egy furgont is elhoztam tőlük. Odakint áll – mondta. Jackson kétkedve fogadta a hallottakat, mire Finn így folytatta: – Mit mondhatnék? Fortélyos vagyok. Feltankoltam a terepjárót, hogy visszamenjek Kaliforniába. De olyan egyszerű volt ezeken a suttyókon élősködni, hogy teljesen ellustultam. És imádom szívatni őket, szinte már kényszeresen. Arról nem is beszélve, hogy meg akartam húzni a fogatlant – mondta, majd jelentőségteljes pillantást vetve Selenára hozzátette: – De soha többé nem adom alább. Jacksont cseppet sem hatotta meg Finn színes egyénisége. Belekortyolt a whiskey-be. – Valaki elmondaná, miért lőtték egymást a katonák? Látta a jelenetet? Finnre néztem, remélve, hogy előáll valami elfogadható magyarázattal.

– Beltenyészet? Egek, szörnyű estéje lehetett Jacksonnak! Nyilván nem tudta hova tenni a történteket, lépten-nyomon újabb rejtélybe botlik, és mi semmit nem mondunk el neki. – Jártál északon? – Igen. Átjöttem Észak- és Dél-Karolinán. És nem megyek vissza. – Mi épp oda igyekszünk – mondta Jackson. Nagyon részeg lehetett, mert egyre vaskosabb lett az akcentusa. – Az Outer Bankshez. – Rossz ötlet, cajun. Háromféleképpen lehet odajutni, és az egyik útvonal rosszabb, mint a másik. A pestistelepeken, a rabszolgakereskedők földjén vagy a hegyeken át – mondta Finn, és mintha komorabbá vált volna az eddig vidám tekintete. – Ez utóbbi a kannibálok kedvenc búvóhelye. – Láttad őket? – kérdeztem. – Ó, igen. És sokkal szörnyűbbek, mint hinnétek. A kizárólag grillezett homo sapiensből álló étrendjük mintha kissé az agyukra ment volna. És az észak-karolinai kannibálok a legrosszabbak! Haver, azok nem vesződnek holmi grillezéssel. – Egyre inkább kétlem, hogy valaha is látni fogom az Outer Bankset – mondta Selena. – Hiányozni fogsz – vágtam rá hamiskás mosollyal. Amikor Jackson az ép lábára támaszkodva bizonytalanul feltápászkodott, odaugrottam, hogy segítsek neki. – Be kell kötözni az égési sérülésedet – mondtam, de nem válaszolt. – Jackson, kérlek, egyél valamit! – folytattam, de csak mogorván nézett rám. – Valami baj van? – Már hogy lenne? – azzal fogta az üveget meg az íjat, és kisántikált a tornácra. Világosan az értésemre adta, hogy egyedül akar lenni. Hagytam, hadd menjen, és visszamentem a többiekhez. Amikor már csak a négy Arkánum tartózkodott a házban, Finn megkérdezte: – Mióta tudjátok, hogy mások vagytok? – Már egy jó ideje – vágta rá könnyedén Selena. – Más? – kérdezte Matthew. – Csak nemrég döbbentem rá – feleltem. Egyikünk sem akart többet elárulni, mindenki óvatoskodott.

– Nos, én leginkább azt szeretném tudni, hogyan. És miért – folytatta Finn, és végignézett rajtunk. – A francba! Azt reméltem, tudtok valamit mondani. – Én semmit nem tudok – rázta meg a fejét Selena. – Kérdezd Matthew-t! Abból, ahogy a golyókat kerülgette, világos, hogy csakis látnok lehet. – Meg kell ölni a rossz kártyákat. Rossz kártyák. Gyakran mondogatta ezt. Lehet, hogy az Arkánumháború nem más, mint a jó és a rossz harca. Végignéztem a csapaton, és felötlött bennem, talán mindannyiunknak az lenne a legjobb, ha szövetkeznénk. Mint a leosztott kártyalapok. Kijátszanánk az erősségeinket, így ellensúlyozva a gyengeségeinket. Ahogy azt az Arkánumok összecsapásakor a saját szememmel láttam. Matthew azt mondta, az a sorsom, hogy megküzdjek a Halállal. Megfogadtam, hogy soha nem állok ki a Kaszással. Vajon meggondolnám magam, ha lennének szövetségeseim? A pokolba. Dehogy. A Halál és Ogen együtt megállíthatatlanok. Aztán észrevettem, hogy mindenki engem néz. – Én sem tudok sokkal többet, mint ti, de abban biztos vagyok, hogy ez az egész a tarot-val kapcsolatos. Láttál már tarot-paklit? – kérdeztem Finntől. – Igen. Borsózott tőle a hátam. Alighogy kézbe vettem, szinte azonnal le is raktam. Bólintottam, ismerős volt az érzés. Azt az egyet leszámítva, hogy kiskoromban én imádtam nézegetni a Halál kártyalapját. – A tarot fő lapjai a Nagy Arkánumok. Ezek a pakli nagyfőnökei. És minket képviselnek. Azt hiszem. Én vagyok a Császárnő, Selena a Hold, Matthew a Bolond. És te vagy a Mágus. Rajtunk kívül még vannak mások is. – Be-sza-rás – motyogta Finn, majd kérdések áradatát zúdította rám. Honnan kaptuk az erőnket? Mire használjuk? Hogyan találjuk meg a többieket? – Bárcsak tudnám! – mondtam, és jelentőségteljesen ránéztem Matthew-ra. – De nem tudom. A nagymamám viszont igen, azt hiszem. – Tarasova – szólalt meg Matthew megilletődve. – A tarot úrnője, javasasszony, krónikás.

Mit is mondott egykor? Óvakodj a régi vérvonalaktól, a többi családtól, amelyek krónikát írnak! Mindent tudnak! Ha a családom krónikás volt, akkor a nagyi mindent tudott? Selena rám nézett. – Szóval ezért akarod megkeresni a nagymamádat! Csak ki akarsz használni minket. De miért tudna bármit is az öreglány? – kérdezte, és ismételten az volt az érzésem, hogy Selena nagyon is jól tudja a választ a kérdésre. – Nem akarlak kihasználni, Selena! Csak szeretném megtudni, mire vagyok képes, szeretnék többet tudni az életemről, a világról. Egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy megtaláljam a nagyit. Eszembe jutott a táborban rám törő, nyugtalanító érzés: nem kell annak a lánynak lennem, aki vagyok… A késztetés, hogy adjam fel, hogy szunnyadjak el, jobban megijesztett, mint a képességem, amivel kárt tettem a katonában a lótusszal. – Na és? Oké, vannak képességeink – mondta Selena elutasítóan –, de miből gondolod, hogy van valami mögöttes oka? És egyáltalán, miből gondolod, hogy a Villanásnak volt valami oka? Hátrahőköltem. – Te most… viccelsz? Te nem érzed, hogy valamilyen erő egymás útjába sodort minket? Nem érzed, hogy valami elkezdődött? Matthew felkapott egy gyümölcskonzervet, és a kezembe nyomta, mint valami jutalomfalatot. Ügyes voltál, Evie. – És mi is a te képességed egész pontosan? – kérdezte Selena. – Csak rusnya, torz karmokat láttam, hú de hasznosak! Ja, és jó az illatod. Ezt nevezem én képességnek! Azok a katonák simán megtalálnának minket, csak követniük kell a szagodat. Hogy én mennyire utáltam őt! Amikor megcsillantak a karmaim, és alig várták, hogy kapcsolatot létesítsenek Selena szemgolyójával, Matthew gyorsan közénk állt. – Elég volt mára – mondta. – És nem lenne fair. Selena gúnyosan mosolygott. – Így van, nem… – Nem lenne fair veled szemben – fejezte be Matthew a mondatot, mire Selena elhallgatott. – Egy íjász közelharcban? Méreg ellen? – A csaj mérgező? – rikkantott fel Selena elborzadva.

Csak tettette, hogy elborzadt. Az ösztönöm azt súgta, hogy ezt is tudta rólam – hogy többet tud rólam és a többi Arkánumról, mint hinnénk. És ha Selenának volt valamiféle ismertetője hozzánk? Egy saját Tarasovája vagy javasasszonya, akitől nem volt elszakítva? Lehet, hogy Selena abszolút ura volt a képességeinek, talán világéletében használta őket. Felülmúlhatatlan volt íjászatban. Vajon milyen egyéb képességekkel bírt még? Eszembe jutott, milyen furán viselkedett Jackson, amikor rábukkantunk Selena házára. Olyan erősen világított a Hold, szinte hívogatott. Óvakodj a csábítástól! Lehet, hogy Selena úgy irányította a holdfényt, ahogy én a növényeket? Lehet, hogy így akart magához csalni azon a bizonyos első éjszakán – mit sem sejtve Jackson létezéséről? Azt mondta: „Nem számítottam arra, hogy találkozom egy sráccal. Itt. Veled. Egyszerűen nem számítottam… rá.” – Méreg? – hajolt el tőlem Finn, de még izgatottan megkérdezte: – Ez komoly? – A karmaim mérgezőek – feleltem. Felhúzta a szemöldökét, mire megmutattam neki mind a tíz halálos tövisemet. – Hát ez csúcs, szöszi! Figyuzzatok, találjunk ki magunknak szuperhősneveket! Palástunk is lehet, meg tökvédőnk! Na, gondolkozzatok rajta, aztán később összedugjuk a fejünket – mondta Finn. – És amúgy ti hallotok… hangokat? Felhorkantam. – Állandóan! Azt hittem, megőrültem! – Haaaver! És a Villanás előtt egy csomó rémisztő szarság történt velem. Elkezdtem beszélni ezen a fura nyelven. És a dolgok átalakultak. De csak előttem. Láttam, hogy a macskám a plafonon mászkál, láttam, hogy láva folyik a csapból. A legrosszabb az volt, amikor épp dugtam egy csajt, és a szemem láttára változott át a gimis tesitanárommá – borzongott meg Finn. És én még azt hittem, nekem volt a legrosszabb. Matthew és Finn is szenvedett. – A szüleid mit szóltak? – kérdeztem, mert felötlött bennem, hogy esetleg Finnt is bezáratták valamilyen intézetbe.

– Apám nem tudta kezelni a „szeszélyes viselkedésemet”, úgyhogy lepasszolt anyámnak. Ő sem bírt velem. Már épp azon morfondíroztak, hogy kényszerzubbonyt kapjak vagy, ami még rosszabb, katonai iskolába küldjenek, amikor anyám fejéből kipattant a briliáns ötlet, hogy elküld Malibuból az észak-karolinai vörös nyakú unokatesóimhoz, hogy egy kicsit ráncba szedjenek. Szóval nem csak Matthew-t és engem nézett hibbantnak a környezetünk. Bár ez teljesen logikus. Kíváncsi voltam, milyen sztorival áll elő Selena. – Szóval azt találta ki, hogy ők majd megerősítenek mentálisan – folytatta Finn. – Nem is értem, hogy gondolta. Mentális egészség? Hogyan? Miközben light sört vedelek, suttyó csajokat hajtok és vadkacsára lövöldözök? Finn legalább készséges volt. Bár bicskanyitogató volt a stílusa – tényleg bögyöskének nevezett? –, kezdtem megkedvelni. Főleg Selenához viszonyítva. Épp azon voltam, hogy megkérdezzem tőle, mi a hívószavam, amikor Selena magához ragadta a szót. – Én nem hallok hangokat, dilinyósok! Napok óta össze voltam zárva ezzel a lánnyal – és mind ez idő alatt magamba fojtottam az ingerültségemet. Elérkezett az a pont, amikor elfogyott a türelmem. – Ha most hazudsz, soha többé nem fedek fel előtted semmit! – Soha nem hallottam hangokat – gúnyolódott. Rosszabb volt, mint a fő pszichiáterem. Dühösen felpattantam. – Hazudsz, Selena! De ebben vagy a legjobb, nem igaz? A megtévesztés a legjobb módszered, nemdebár? Ő is talpra ugrott. – Te meg miről beszélsz? – Amikor először találkoztunk, úgy tettél, mintha nem ismertél volna fel, de szerintem pontosan tudtad, ki vagy mi vagyok. Annyira adod itt az érdektelent, hogy az csak egyet jelenthet: sokkal többet tudsz annál, amennyit mondasz. Ismered az erőinket? Talán van egy tanítód vagy valamilyen könyved. Lehet, hogy te már rég tudsz mindent, amit mi még csak most kapiskálunk. Selena agresszíven felcsattant.

– Bizonyítsd be! – Na de hölgyeim, ismeritek a szabályokat! – állt fel Finn felemelt ujjal, mint egy játékvezető. – Nincs bunyó a ketrecen kívül! Meglengettem a tövises ujjaimat az arca előtt, és Selena végül lehiggadt. – És mi a helyzet vele? – kérdezte Finn Jackson felé intve. – Ő nem közülünk való? Vetettem egy utolsó, fenyegető pillantást Selenára, majd azt mondtam: – Nem hiszem. Nem láttam, hogy tett volna bármi emberfelettit. Selena a válla mögé dobta a haját. – Mert nem a megfelelő helyzetben láttad őt, édesem – közölte bizonyos dolgokra célozgatva. Ez lett volna a bizonyíték, amire vártam? Vagy csak egy újabb hazugság? Lehet, hogy tényleg összejöttek – legalábbis a házban töltött estén. És valószínűleg utána többször is. Bár magam is úgy véltem, hogy megint érdeklem Jacksont, nem tudtam, hogyan léphetnék túl rajtuk. – Akkor mondd el, melyik kártya ő, Selena – sziszegtem összeszorított foggal. Felsóhajtott. – Az én szív bubim. Megindultak a karmaim. – Rossz pakli, ribanc! – csattantam fel. Finn felnyögött. – Ez nem lehet igaz! Mindketten arra a cajunra buktok? Mindketten? Ne már, csajok, ez nem igazság! Gondoljatok a többiekre is! – Rád? – húzta fel a szemöldökét Selena. – Pontosan. Én vagyok a neked való pasi, íjász. Te meg én – kacsintott. – Gondolkozz rajta! Selena úgy nézett Finnre, mint egy gusztustalan rovarra. – Egyet azért tisztázzunk: továbbra is titkolózunk a cajun előtt? – kérdezte higgadtan Finn. – Titok – sziszegte Matthew. – Oké, haver, ezt igennek veszem.

Egy órával később, amikor lefekvéshez készülődtünk, már rettenetesen kimerült voltam. Bár három hálószoba is tartozott a házhoz, a tűz mellé telepedtem le Matthew-val. Jackson közelében akartam maradni. Kint volt a tornácon, ivott. Egyszer kimentem hozzá, de ismét a felemelt ujjával jelezte, hogy egyedül akar maradni. Bebújtam a takaró alá, és reszketni kezdtem, ahogy végiggondoltam a nap eseményeit. Eltökélt szándékom volt, hogy megvárom, amíg Jackson bejön. Ha nem engedi, hogy ellássam a sebét, még a végén elfertőződik. És nagyon szerettem volna beszélni vele, hogy megtudjam, mi jár abban a titokzatos fejében. Hogy megtudjam, mit hoz a holnap. És már csak azért is fent akartam maradni, mert sík ideg voltam a Selenával folytatott veszekedés után. A kandalló másik végében terítette le a pokrócát. És bár Finn-nek is volt saját hálószobája, közvetlenül Selena mellett bújt be a hálózsákjába. A csaj legnagyobb bosszúságára. Többször is megpróbálta becsalni a hálóba. Szerencsétlen fickó minden trükköt bevetett, de Selena hajthatatlan volt. Őt csak Jackson érdekelte… Az álmos tekintetű, bájos Matthew odakuporodott mellém. Egymással szemben feküdtünk, de fél szemmel az ajtót figyeltem, hátha Jackson visszajön a házba. – Aludj egy kicsit – mondtam Matthew-nak. – Micsoda éjszaka – suttogta. Igen, az volt. Megfogta a kezem. Lassan lecsukódott a szemem.

38 A

a vörös boszorkányt. A parttól nem messze horgonyoztak le, ahol nem érték el őket a fák, az indák és a tövisek. A csendes tenger nem kedvezett a spóráknak. A boszorkány a partról nézte őket. Pelyvagrófnőnek és az ínség királynőjének nevezték. Mintha ő tehetne a rossz termésről. A vakítóan kék tenger felszíne tükörsimán csillogott a nap alatt. Ahogy levette a csuklyáját, fény árasztotta el az arcát, amitől új erőre kapott. A megtorlás dicső napja. De mindenki tudta, hogy hacsak nem tud vízen járni, nem éri őket utol a bosszúja. A Halál megérkezett a partra, hogy alaposan szemügyre vegye őt. Mindig is lenyűgözték császárnői képességei. A lován ült egy homokbucka tetején. Levette a sisakját. Úgy festett, mint egy istenség. – És most mihez kezdesz? – kérdezte. A napfény szépen kiemelte makulátlan vonásait és hosszú, szőke haját. – A tenger az ő birodalma, nem a tiéd. A boszorkány végigsimította az állát az egyik töviskarmával, emlékeztetve magát, hogy még nem jött el a Halállal való találkozás ideje. A hajósokat figyelte, annak a falunak az utolsó túlélőit, amit megfertőzött a spóráival, és szétszaggatott a töviseivel. A hajósok egyre merészebbek és hangosabbak lettek. Gúnyolták a boszorkányt, és közben szemérmetlenül mutogatták a nemi szervüket. Z EMBEREK A HAJÓIKRÓL GÚNYOLTÁK

A Halál le sem vette róla csillogó szemét. Soha nem volt ennyire óvatos egyetlen ellenfelével sem. Mindazonáltal nagyon élvezte az előadást. – Bár nem szokásom… de ha ők nem jönnek ide hozzám, nekem kell odamennem hozzájuk – mondta, majd lement a tengerpartra. Nem állt meg, amikor elért a tengerig, hanem egyszerűen továbbment a víz felszínén. Az emberek elnémultak. Legfeljebb egy-egy sóhaj és nyöszörgés hallatszott. A boszorkány visszanézett a Halálra. A Kaszás arca közömbös volt, csillogó szeme kifejezéstelen maradt. A boszorkányt a tengerből kiemelkedő hínárok tartották fent. A hajósok végül munkához láttak, de a szél nem kapott bele a petyhüdt vitorlákba. Pánikszerűen nekiálltak evezni, de a víz alatti növénysereg nem eresztette el a hajókat. Aztán heves esdeklésbe kezdtek… De már késő volt. Amikor a boszorkány elég közel ment, hogy lássa az arcukat, meglengette tetovált kezét. A következő pillanatban nyálkás tengeri hínárkötegek törtek a mélyből a felszínre. Az emberek kiabáltak, ő pedig visszanézett a Halálra. – Nem, a tenger valóban nem az én birodalmam – mondta. Az óceán feletti ereje eltörpült egy bizonyos Arkánuméhoz képest. – De időnként mégis a javamra fordíthatom. A növények a hajók fölé emelkedtek. Csöpögött belőlük a víz, mintha esne az eső, és készen álltak, hogy lecsapjanak. Az emberek szűkölve könyörögtek irgalomért, esdekeltek az „úrnőnek”, hogy kegyelmezzen. A boszorkány hátravetette a fejét, és örömittasan felnevetett. – Annyira kegyelmezek nektek, amennyire ti nekem! Az emberek korábban kikötötték őt egy karóhoz, hogy megégessék. Már érezte, ahogy a lángok a bőrét nyaldossák, de sikerült életre keltenie a karót, és végül kiszabadult. Akkor azonnal megbüntette az embereket, a hajósokat leszámítva. Amikor felidézte magában a saját megperzselt húsának szagát, ismét intett a kezével. A zöld kötegek lecsaptak, szétzúzták az árbocokat, lesújtottak az emberekre. A hajók fedélzetét vér borította, ami végigcsorgott a hajók

vízelvezetőin. A bíborszínű zuhatagok nyomán rózsaszínes buborékok keltek életre a tengerben. A növények hatalmas csápokként tekeredtek a hajók köré. Ahogy kettétörték őket, az emberek a vízbe estek. A víz alatt még több szövetséges várta őket. Az indák a bokájukra tekeredtek, és lehúzták őket a víz alá. A boszorkány megkínozta az embereket: egy pillanatra visszaengedte őket a felszínre, hogy ismét megízleljék a levegőt, kiáltsanak, és még egy utolsó pillantást vessenek a közömbösen fénylő napra, hogy aztán végleg eltűnjenek a mélyben. Addig nem állt le, míg nem végzett mindenkivel. A tenger ismét elcsendesedett, vize vörösre színeződött. Amikor a boszorkány visszatért a szárazföldre, a Halál elismerően bólintott, majd megsarkantyúzta fakó lovát, és elment. A boszorkány hátranézett, hogy szemügyre vegye keze munkáját. A vérvörösre színezett, mozdulatlan vízfelszín visszatükrözte a képét… Engem. Felriadtam, nem kaptam levegőt. A saját tükörképemet láttam! Önmagamat! Reszketve néztem körül a tűz fényétől megvilágított szobában. Csak álom volt, egy újabb rémálom. Igazából nem is voltam ott. Nem én pusztítottam el egy egész falut. Matthew mellettem szendergett, Selena és Finn a szoba másik végében aludtak. Finn egyik keze Selena kósza hajtincsén pihent. Jackson nem volt köztünk. Még mindig kint gubbasztott? Kibújtam a takaró alól, és elbotorkáltam a lámpással megvilágított fürdőszobáig. Képtelen voltam elviselni a rémálmokat! Mintha egy végtelenített horrorfilm pörgött volna az agyamban. És a Halállal folytatott beszélgetés során a boszorkány arra utalt, hogy ő a Császárnő. Ezentúl mindketten szerepelnek majd a rémálmaimban? Felidéztem a Halál napfényben tündöklő arcát, és beleborzongtam. Vajon Selenát miért nem gyötrik hasonló szörnyűségek? Még egy ok, hogy utáljam. Bementem a fürdőbe, és feltekertem a lámpás tompa fényét. Valami bepiszkította a kezem. Megdörzsöltem a bőröm, de a folt nem tűnt el. Csak a fény játéka volt? Egy árnyék? A csuklóm felett is ott volt? Feltűrtem a pulóverem ujját. Egy borostyánszerű jel húzódott végig a karomon.

Felszisszentem, és a poros tükör felé fordultam. Kétségbeesetten törölgetni kezdtem az üveget a tenyeremmel. Belenéztem a tükörbe. Megrogyott a lábam. A vörös boszorkány nézett vissza rám. A szemem… zöld volt. A hajam? Fénylő vörös, tele levelekkel. Világító minták tarkították a sápadt bőrömet. Ziháltam, kapkodva vettem a levegőt. Közelebb hajoltam a tükörhöz. Nem, nem pontosan úgy néztem ki, mint a boszorkány. Még mindig önmagam voltam, csak nagyon hasonlóak voltak a vonásaink. Cikáztak a fejemben a gondolatok. A boszorkány nyilván egy… egy másik Császárnő. Aki a múltban élt. Az álmomban elpusztított hajók olyanok voltak, mint a gályák. Matthew azt mondta, ősi harcok dúltak – és soha nem állította, hogy én lennék az első Császárnő. A vörös boszorkány és a Császárnő egy és ugyanaz. Amit a lelkem legmélyén már jó ideje tudtam. Tudnom kellett. Csakhogy Matthew azt állította, a boszorkány megelevenedett. Hogy értem jön. Hogy harcolnom kell vele. Úgy tűnt, mindvégig harcoltam vele, ahogy ellenszegültem a ráébredésnek. De valóban értem jött. És éreztem, ahogy megelevenedik – bennem. Biztos, hogy Matthew küldte ezeket a rémálmokat? Vagy eleve benne voltak a csomagban, ami a Császárnővel együtt jár? A smaragdzöld szememet nézegetve más részletek is eszembe jutottak a Császárnő kártyalapjáról. Dombok hömpölyögtek mögötte, a birodalma zöld és piros színben úszott – a növények és a vér színében. A haja tele volt virágokkal, indákkal – és vörös szárakkal. A kezét felfelé tartotta, széttárta a karját, hívogatott. De a tekintete fenyegető volt, a szeme azt mondta: „Gyere, érints meg… de megfizeted az árát”. Szíven ütött a felismerés. Ez volt az én Arkánum-hívószavam. A bőrömet díszítő minták megelevenedtek, vibrálni kezdett a színük, aranyról zöldre váltottak, és vissza. Elbűvölő volt. A jelenséget nézve rádöbbentem, hogy egy részem még mindig birtokolja az álmomban megtapasztalt erőt. Elég volt csak a boszorkány tetteire gondolnom, és felbuzgott bennem az agresszió.

Képes lennék elpusztítani egy egész flottát…? Ahogy felidéztem magamban a rémálmokat, szinte csodálattal töltött el a boszorkány vakbuzgósága. Mert vegytiszta volt. És az áldozatai tényleg megpróbálták őt elégetni. Még szép, hogy bosszút állt. Nem, nem! Hogy juthat ilyesmi eszembe? Hiszen kiirtott egy egész falut! Biztosan okkal akarták elégetni! Éreztem, hogy valami csiklandozza a kezem. Lenéztem. Egy borostyáninda emelkedett ki az egyik mintából. Ahogy végigtekeredett és kiemelkedett a bőrömből, felsikoltottam és hátraléptem, és közben megbotlottam egy felmosóban. Vadul köröztem a karommal, és ahogy visszalendültem a kád felé, belegabalyodtam a zuhanyfüggönybe. Elterültem a kádban, a lábam kilógott a szélén, hitetlenkedve ziháltam, kalapált a szívem. A következő pillanatban súlyos léptek dübörgése hallatszott a folyosóról. Egek! Jackson! – Minden rendben, Evie? – kérdezte odakintről. – Jól vagyok, csak megbotlottam a félhomályban – feleltem. Felkászálódtam, és belenéztem a tükörbe. – Egy perc, és kimegyek, oké? Ahogy egyre halványodott bennem a soha nem tapasztalt agresszió, úgy erősödött az undorom. Én vagyok a… vörös boszorkány. A kezembe temettem az arcom, majdnem elsírtam magam. A tettei, amelyeknek tanúja voltam… Mit tenne Jackson, ha ezt megtudná rólam? Nem! Soha nem leszek hajlandó tudomást venni róla! Ahogy a Halál kihívását is visszautasítottam, ezt az átkot is megtagadom. Nem én kértem. Úgy tekintettem rá, mint egy betegségre, ami elrabolja tőlem a személyiségemet. Arra lettem volna kárhoztatva, hogy gyáva csodabogár legyek – a szunnyadó lány a ketrecben – vagy gyilkos szörnyeteg? Igen. Éreztem, hogy épp csak annyi időm maradt, mint amikor csapdába estem, és az egyik alteregóm győzedelmeskedni fog. Hacsak nem segítenek rajtam. – Bébé, engedj be! Jackson még mindig odakint van?

Néztem az ajtót és a tükörképemet. – Me-menj el! – nyögtem fel, ahogy kapkodva szedegettem ki a leveleket a hajamból, és behajigáltam őket a szennyestartóba. Lélegezz, ne pánikolj, Evie! Lélegezz! – Mi a baj? – Semmi! – A hajam és a szemem szép lassan visszaváltozott, a bőrömet díszítő minta egyre halványult. Siess! Siess! – Engedj be! – verte Jackson az ajtót. – Vagy bemegyek! – Én… én… várj egy kicsit! – Lépj hátra! – Jackson, ne… Betörte az ajtót. Forgácsok repültek mindenfelé, szétrepedt az ajtófélfa. Először csak hangtalanul mozgott a szám, végül sikerült megszólalnom. – Mi ütött beléd? – kérdeztem, és belenéztem a tükörbe… Teljesen normálisnak tűntem. – Azt hittem, sikoltottál! – Lehajolt, hogy felvegye az üvegét, bár alig maradt benne valami. – Halálra rémültem. Még mindig csupa kosz volt. Az íját csálén átvetette a hátán. Kislisszoltam mellette a folyosóra. A többiek is fent voltak, kíváncsian néztek ránk. Matthew-ra pillantottam. Tudta, mi történt velem, tudta, mire jöttem rá az éjjel. „Micsoda éjszaka” – mondta korábban. Úgy vigyorgott, hogy fülig ért a szája, aztán felmutatta a hüvelykujját. – Beszélni akarok veled – mondta Jackson. – He? Jól van – feleltem kifejezéstelenül. A testemet mintha összeverték volna, az agyam zsibbadt volt. Vajon mindig is bennem lakozott a gonoszság, és csak arra vár, hogy végre kitörjön? Ha úgy gyilkolok, mint a boszorkány, visszaváltozhatok valaha is önmagammá? Lehet, hogy tényleg gyökeret kellett volna ma eresztenem. – Négyszemközt – tette hozzá Jackson komoran, mintha bármelyikünk is ellentmondott volna neki. Selenának nyilván nem tetszett a dolog, de csendben maradt. Finn mellette hevert, és vigasztalásul megkínálta egy Snickersszel. Selena csak forgatta a szemét.

Jackson leakasztotta a fürdőszobai lámpást, majd beterelt az egyik hátsó hálószobába, és becsukta mögöttünk az ajtót. Értetlenkedve nézett a bedeszkázatlan ablakra, aztán a kezembe nyomta a lámpást és az üveget. Ledobta az ágyról a matracot, és az ablak elé támasztotta a fakeretet, amit aztán a ruhásszekrény akasztórúdjával rögzített. Miután végzett, visszavette az üveget, és fel-alá járkált a szobában. – Hadd nézzem meg a lábadat, Jackson! Kérlek! – Vajon ugyanolyan kábának tűntem, amilyennek éreztem magam? – És a kezedet is. Felakasztottam a lámpást egy fogasra, hogy megvizsgáljam Jackson sérüléseit. Még mindig tartottam a fertőzéstől. És ha teszek valami hasznosat, az elterelheti a gondolataimat. Én vagyok a vörös boszorkány. – Tele lehet szálkával – mondtam. Annyit ivott, hogy talán kevésbé fáj neki, ha kihúzom őket az ökléből. – Mondd csak, mit szeretnél, figyelek, amíg megnézlek. Határozottan megrázta a fejét. – Non. Mondanom kell valamit. Még soha nem láttam ennyire elkenődöttnek. – Mondd csak, hallgatlak! – Amikor foglyul ejtettek, nem tudtam… – nem fejezte be a mondatot. Belekortyolt a whiskey-be, hogy folytatni tudja. – Nem tudtam, hogy megtörténik-e… – Micsoda? – Ami Clotile-lal. – Jaj, Jackson, nem! Nem esett bajom. Nem bántottak. – Nem tudtam, odaérek-e időben – folytatta, és megborzongott. Aztán odalépett hozzám, olyan közel, hogy összeért a lábunk. – Evie, ha még egyszer elrabolnak tőlem, tudnod kell, hogy érted megyek! – mondta, és véres kezébe fogta az arcomat. – Szóval maradj életben! Ne tégy úgy, mint Clotile, ne fordulj magad ellen! Mi ketten mindent átvészelünk, csak adj esélyt… – elcsuklott a hangja. – Adj esélyt, hogy érted menjek! – Belehajolt a hajamba, és mélyet szippantott. – Semmi nem történhet veled, amin ne tudnánk túljutni. Semmi? Lesújtva bámultam a plafont. Bárcsak így lenne! De hogyan is fogadhatná el a bennem lezajló változásokat, ha még én sem tudom?

Olyan drasztikus az átváltozásom, hogy akár új emberi faj is lehetnék. Vagy növény. Elfojtottam magamban a hisztérikus nevetést. Újfajta osztályozásra lesz szükség, az biztos. Melyik srác szeretne egy barátnőt, akinek karmai vannak? Hé, Jackson, valószínűleg többé te sem akarsz majd inni utánam. Mégsem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg: – Amikor azt mondod, mi…? Elhúzódott tőlem, és lángoló szemmel nézett le rám. – Kiterítem a lapjaimat. Azt sem bánom, ha a képembe nevetsz, de könnyítek a szívemen. – Nem nevetlek ki. Hallgatlak. – Evie, azóta akarlak, hogy először megláttalak. Még akkor is akartalak, amikor gyűlöltél – mondta, és beletúrt a hajába. – Menthetetlenül beléd szerettem. Mintha megállt volna a szívem – csak hogy jobban halljam, mit mond. – Hiába nézel le, én egyre jobban vágyom rád. Még soha nem éreztem ilyen erős vágyat. – Nem nézlek le! El sem tudod képzelni, mennyire felnézek rád. Teljesen megdöbbent a kijelentésemen. – Ez biztos? – Igen! A szájszeglete mosolyra kunkorodott egy röpke pillanatra, aztán gyorsan elkomolyodott. – Emlékszel, hogy megkérdezted, nálam volt-e az a bizonyos mobil, és megnéztem-e a képeidet? Naná, hogy megnéztem! Láttam, ahogy egy kutyával játszol a tengerparton, ahogy elképesztő szaltókat ugrasz a deszkáról a medencébe, és ahogy pofákat vágsz a kamerába. Sok mindent megtudtam rólad – mondta egyre érdesebb hangon –, és még többet akartam belőled. Mindennap látni akartalak – folytatta, majd mindenféle tréfát nélkülözve felnevetett, és bevallotta: – A Villanás után folyamatosan azon kattogtam, hogy feltöltsem valahogy azt az átkozott telefont. Ami úgysem csörren meg soha… – Nem tudtam… Nem tudhattam – motyogtam. – Hát ez vagy te nekem, peekôn.

Elkeseredtem. Egy tövis vagyok. Lehet, hogy belém szeretett, de ez nem jelenti, hogy valóban ezt akarja. Ráadásul semmit sem tud a gonosz alteregómról. Hogy történhetett meg? Miért kellett pont azon az éjszakán megtudnom, hogy csak egy vagyok a gyilkos hajlamú pszichopaták közül, amikor kiderült, hogy Jackson szeret engem? Majdnem elsírtam magam. – Mindketten tudjuk, hogy sokkal könnyebb lenne az életed nélkülem! Tényleg csak egy tüske vagyok a tenyeredben. Jackson bólintott. – Ami mindig emlékeztet rád. Bármit teszek, mindig rád gondolok. Tátva maradt a szám. Ismét rádöbbentem, hogy ő az egyetlen ember az életemben, aki mellett épelméjűnek érzem magam, és aki miatt harcolni akarok a jövőért. – Evangeline, minden mozdulatomban érezni akarlak – mondta, ahogy a reszkető kezével megfogta a tarkómat –, vagy megőrülök. Bármi is történt eddig, most úgy éreztem, mégis van remény. Jackson engem akar, én pedig őt. És csak ez számít, nem? Nem kell megtudnia, mi vagyok. Majd a nagyi megmondja, hogyan szabaduljak meg ettől az átoktól, vagy hogyan nyomjam el magamban mindörökre – anélkül, hogy gyáva alak válna belőlem. Nagyi útmutatásával elkerülhető lesz a vagy-vagy szituáció. És megtudhatom, hogyan legyek megint normális! És csak hetek kérdése, hogy eljussunk Outer Bankshez. Van még időnk. Egyre bizakodóbb lettem… Aztán eszembe jutott egy újabb akadály a sok közül. – És mi van Selenával? Összejöttetek? Megrázta a fejét. – Rendben van a csaj. Ha nem ismernélek, talán rámozdulnék. De csak azért flörtöltem vele, hogy féltékennyé tegyelek. Hogy lássam, te is ugyanúgy érzel-e irántam, ahogy én teirántad. – Ugyanúgy? Az egyik felem azonnal meg akarta csókolni Jacksont. A másik felem hallani akarta, miket mond még ez a csodálatos fiú. A nyaka köré fontam a karom, és mit sem törődve az alvadt vérrel és sárral, közelebb húztam magamhoz.

Először lemerevedett, mintha meglepődött volna, aztán egy sóhaj kíséretében a karjába zárt. – Ah, ismerős illat! Lonc. Éreztem, ahogy felbugyog bennem a nevetés. – Igen! Igen! Lábujjhegyre álltam, végigsimítottam az ajkamat a nyakán, és csókokkal borítottam a büszke, fáradt arcát. Lehunyta a szemét, majd rám nézett – a tekintete átszellemült a gyönyörtől. – Megvédelek, bébé – suttogta. – Tudom. Tudom, hogy megvédesz. – Soha nem viszlek el Észak-Karolinába. Jamais. Ledermedtem és visszahőköltem. – Te meg miről beszélsz? Meg kell találnom a nagyit. – Ugyan, Evie, mindketten tudjuk, hogy valószínűleg nem él. Egyetlen nőt sem láttunk útközben. Nem hagyom, hogy még egyszer akkora veszélybe kerülj, mint ma. Le akarta fújni az utunkat? Kifutunk az időből… Elhúzódtam tőle, és igyekeztem higgadt maradni. – Terveim vannak kettőnkkel kapcsolatban. Visszamegyünk Selena házába. Magaddal hozhatod a coo-yôn kedvencedet is, ha akarod. De délnek megyünk. Vissza a melegbe, távol a pestistől és a kannibáloktól. Megtaníthatod, hogyan udvaroljak neked, mert ez nem az én terepem. De boldog lehetnél mellettem. Az leszel. Igen, az lennék. Csak előbb meg kell szabadulnom az átoktól! – De itt sokkal többről van szó, Jackson. Meg kell tudnom… meg kell tudnom, ki vagyok én. – Akkor mondd el, mi folyik itt! Légy végre őszinte! Bízz bennem, bízd rám a titkaidat! Én is megosztottam veled az enyémeket. Mondjam el neki, ki vagyok? Vagy, egek, inkább mutassam meg? Selena lélegzetelállító íjász volt, kecses és villámgyors, istennőhöz méltó tartással. Matthew másodpercre pontosan látta a jövőt, ő volt a sors mestere. Finn képessége szinte felfoghatatlan volt. Na és az enyém? Hátborzongató karmaim voltak. Növényeket termesztettem a kiontott véremmel. Mérgező voltam. Az általam irányított növények kígyószerűek és irtózatosak voltak. És a lótusz, ami ma este nőtt a kezemben?

Csalárdnak tartottam Selenát. Vajon én nem az voltam? Tőlem eltérően a többiek mintha szimplán különböző képességekkel bírtak volna. Ha felfedem Jackson előtt, hogy milyen is a Császárnő valójában, nem keltenék benne undort? Már a gondolatától is rosszul lettem, hogy megmutassam neki azt az arcomat. Mi van, ha meglát – és nekiáll keresztet hányni? Szeretett engem – de csak azért, mert nem tudta, mi is vagyok voltaképpen. Rám vágyott – nem a boszorkányra. – El akarom mondani – suttogtam –, de nem tehetem. Még nem. Csak adj egy kis időt, hogy a végére járjak. Rideggé vált a tekintete. – Akkor velem jössz! Majd megbeszéljük, mit kell „megtudnod”, amikor már képes vagy megbízni bennem! Komolyan megijedtem. Meg akarja akadályozni, hogy továbbmenjek? Visszavonszol Selena házába? – Elmegyek Észak-Karolinába. És azt hittem, te meg a többiek velem tartotok. – Olyan átkozottul könnyen hozod meg ezeket a döntéseket! Persze, hiszen nem neked kell elvégezni a piszkos munkát! – Erősebb vagyok, mint hinnéd. Ha úgy hozza a szükség, segíthetek a csapatunknak. – Segíthetsz nekünk? Mégis hogyan? Halálra bájolod a zsákosokat? – Hidd el, okozhatok még meglepetést! – Nem tudsz vadászni és harcolni. Gyenge vagy! – Ezt már nem mondhatod rám. Nem ismersz… – Mert nem mondod el! – kiáltott fel, és a falhoz vágta az üveget. Úgy éreztem, az üveggel együtt én is darabokra törtem. – Beszéljük meg holnap, ha már kijózanodtál, rendben? – kérdeztem, és reszketve az ajtó felé fordultam. – A francba, te lány, figyelj rám! Visszafordultam. Iszonyú vad volt a tekintete. – Jackson, beleőrülök, ha nem derítem ki, mit kell tennem! És hogyan mentsem meg magam! – Én tudom, mit kell tenned! Velem maradsz, az enyém vagy. Termesztünk ételt, és éljük az életünket. Létrehozunk valamit együtt.

Hogy én mennyire szerettem volna, hogy így legyen! Kicsordult a könnyem. Jackson dühe egy pillanat alatt elszállt. – Non, ne sírj! – mondta. A vállamra tette a kezét, és a hüvelykujjával cirógatott. – Ennél többről van szó – bizonygattam. – Akkor mondd el, bébé! – szinte tapintható volt a hangjából áradó gyötrelem, csaknem belevesztem. Akárcsak a csillogó szemének döbbenetes szürkeségébe… – Bízz bennem! Szótlan maradtam, magamban sírtam. Megszorította a vállamat. Hátravetette a fejét, és úgy üvöltött, mint egy őrült. Aztán a szemembe nézett. – Pont azzal az egy emberrel nem osztod meg a titkaidat, akitől függsz – szólalt meg érdes hangon. – J’tombe en botte, Evangeline! J’tombe en botte – mondta. Darabokra hullottam. – Képtelen vagyok ezt tovább csinálni! Vagy velem jössz, vagy reggel szétválnak útjaink. – Beszéljük meg, amikor… – Esküdj meg, hogy velem jössz, vagy gyökerestül tépem ki ezeket a gondolatokat! Nem futhatok utánad, ha minden ösztönöm az ellenkezőjét súgja! Nem vágyakozhatok és várhatok az örökkévalóságig! Tudom, hová vezet az ilyesmi, mert láttam! – Ni-nincs választásom. Jackson elengedett, és felhúzta a vállát. – Akkor nekem sincs. Végeztem veled. – Mit akar ez jelenteni? – Végeztem! Az utolsó kijelentése még mindig ott visszhangzott közöttünk, amikor kitámolygott a hálóból, és bevágta maga mögött az ajtót.

39 T

UDTAD, HOGY ÉN VAGYOK A VÖRÖS BOSZORKÁNY!

– estem neki

Matthew-nak. Amint Jackson kiment a szobából, ő bejött. Szótlanul ültem a földön. Úgy éreztem, órák teltek el, mire abbahagytam a sírást. Finn is bejött a hálóba. Hozott magával pár takarót, és begyújtott a kis kandallóba. – Levettelek a menüről, szöszi – mondta –, nyilvánvaló, hogy túl problémás vagy. Szóval, légy sportszerű, és áruld el, hogyan varázsolhatom le Selenáról a bugyit! Miután leesett neki, hogy komolyan kétségbe vagyok esve, felemelte a kezét. – Oké, oké, semmi gond! Ne aggódj, majd kitalálok valamit! Szorítsatok! – kacsintott, aztán eltűnt. Szó szerint. Láthatatlan lett. Aztán én járkáltam, és Matthew ült a földön. Egy üvegszilánkot tanulmányozott a tűz fényénél. – Elmondhattad volna, hogy én vagyok ő – mondtam. Még mindig szédültem a felismeréstől. Az összestől. – Nem ő vagy. – Még nem! Mert ő erős és gonosz. Én pedig nem, ugye? – folytattam. Még kimondani is fájt ezeket a szavakat. Matthew lehajtotta a fejét. – Egy nap úgy ismernek majd, mint Méreghercegnőt. Vagy Májuskirálynőt. Lótusz Úrnőt. Tövisek királynőjét. Phytát. – A fitomanipulációra utalva?

– Képes vagy létrehozni növényeket. Fitogenezis. Mag nélkül. Kellemesen bizsergető volt a tudat – amíg fel nem ötlött bennem, hogy az efféle képesség célja valószínűleg a gyilkolás. – Hát te küldted a rémálmokat? Matthew összeráncolta a homlokát. – Rémálmokat? Nem. Csak… álmokat. – Ki a boszorkány? Én vagyok egy másik életben, vagy mi a szösz? Mondd, hogy nem! Mondd, hogy nem! – Egy korábbi Császárnő nagyon-nagyon régen. Nem tudott titkot tartani. Mindenki ismerte. De az emberek mindent elégettek, amitől féltek – felelte Matthew, de elkalandoztak a gondolatai. – Matthew! – Kicsit korszerűsítettem az álmokat. Mert nem érted a közép-angolt. De te igen? – Azok az álmok csaknem őrületbe kergettek. Miért mutattál ennyi gonosz dolgot? – Nem. Fegyvertár – sóhajtott, majd elismételte. – Fegyvertár, csatatér, akadályok, ellenségek. Szóval ezt a négy dolgot mutatta meg a látomásokon és a rémálmokon keresztül. – Fegyvertár? Arra gondolsz, hogy mi mindenre vagyok képes? – kérdeztem. Kelletlenül ugyan, de elismertem, hogy kizárólag azért tudtam létrehozni azt a lótuszt, mert korábban láttam, hogyan csinálta a boszorkány. A csatatér a felperzselt föld volt. Az ellenségek pedig az olyan Arkánumok, mint a Halál. Vajon a zsákosok jelentették az akadályokat? – Csak egy gond van, Matthew: én nem vagyok gyilkos. Soha nem használom fel a fegyvertáramat, hogy másoknak ártsak. Esküszöm, hogy nem kerül rá sor. – Hmm – hangzott a válasza. – Ez egy átok! Amitől meg akarok szabadulni. Mert emiatt kell eltaszítanom magamtól Jacksont. Nem bírom tovább, Matthew! Annyira akarom őt! Mondd meg, mit tegyek! – Használd a képességeidet. A jeleket ki kell érdemelni. – Én Jacksonra gondoltam! Nem akar elszakadni tőlem, ahogy én sem tőle. Szeret engem. Nagyon szeret. Már a kezdet kezdetén engem akart.

Visszajött értem Havenbe, megmentette az életemet. Vigyázott rám, védelmezett. Még akkor is, amikor dühös volt. Oly sokat tett értem, annyit adott, és én nem tiszteltem meg a bizalmammal. Hát tényleg nem érdemelte ki? – Jacksonnak igaza volt, mindenben! – mondtam. – Bíznom kell benne. El kell mondanom neki a titkaimat. Gyáva voltam, féltem a reakciójától – de lehetett volna ennél is rosszabb a helyzet? Fájdalmat okoztam neki, és ez elviselhetetlen volt! Ha csak a hangjára gondoltam, könnybe lábadt a szemem. – Rendbe hozom! Mindent elmondok neki! Matthew megfordította a szilánkot, és úgy nézte tovább. – Titkok. Nem figyelsz. – A mai este után két választásom van. Vagy megtartom a titkokat. Vagy megtartom őt. Ami azt jelenti, hogy elmondom neki az igazat, még akkor is, ha… fel kell fednem, mi vagyok – mondtam, és azon nyomban émelyegni kezdtem. Eszembe jutott, mit mondott Jackson: hogy együtt bármit átvészelünk. Azt mondta, nem történhet semmi, amit ne vészelnénk át együtt. Nem én kértem, hogy az legyek, ami vagyok, biztosan megértene! – Matthew, ha elmondom neki, mennyire össze vagyok zavarodva, és megosztom vele a félelmeimet, ő maga akar majd elvinni a nagyihoz. Hogy meggyógyuljak. Együtt, Jacksonnal. Társakként. Titkok nélkül. – Nem mondok le róla – rólunk. – És még hagytam volna, hogy Selena közénk furakodjon! – Sajnálom, hogy akarod őt – mondta Matthew óvatoskodva, mintha mindenáron a megfelelő dolgot szeretné mondani. – Érzem a szívedet, érzem, hogy fáj. Bárcsak ne fájna, Evie! Ő nem lehet a tiéd. Döbbenten néztem le rá. – Miért mondod ezt? – Nem akarsz Arkánum lenni. De az vagy – felelte, és felnézett rám azokkal a mélyen érző szemeivel. – Jack viszont nem az. – Mi vagy te, valami kártyavédő vagy mi? – Ő gyengeséget jelent. Mankónak használod. Amikor segít, akkor árt.

Már hogy ártana? Reményt ébresztett bennem. – Jackson talán az egyetlen ember, aki megakadályozhatja, hogy szörnyeteggé váljak. Matthew felpattant és fölém hajolt. – Azzá, amivé válnod kell! Elakadt a lélegzetem. – Igenis visszatart az átváltozástól! Matthew elkapta a tekintetét. Jackson elnémította a hangokat, és olyan volt számomra, mint valami horgony. Újabb ok, miért kellene vele lennem. Semmi mást nem akartam immár, mint új életet kezdeni vele. Úgy éreztem, ez az, ami számomra elrendeltetett. Matthew leült az ágyra, kimerültnek tűnt. – Ha nem fejleszted az erődet, nem győzhetsz. – Nem fogadom el. Nem fogadom el, hogy részt kell vennem ebben a háborúban – jelentettem ki, és amikor Matthew válaszolni akart, felkiáltottam. – Senki nem kényszeríthet arra, hogy harcoljak! – Harcolni akarsz majd! Harcolnod kell! Tűzbe hoz a harc, ilyen a természeted. – Megkérem Jacksont, hogy segítsen… – Ő nem kártya. – És amint sikerül kordában tartani ezt a betegséget, odébb állunk. Te is velünk jöhetsz, Matthew, nem kell háborúba menned! – Jack a Halál ellen? Ki nyer? Te talán életben maradsz, és én, Luna és Finn is. – Ezért megyünk olyan helyre, ahol a Halál nem találhat meg. – Most is lát téged. Minden szavadat hallja, minden gondolatodat ismeri. Nem menekülhetsz előle. – Nem hiszem, hogy belekényszeríthetnek ebbe! Hogy nem dönthetem el, mit tegyek! – Nem uralod az erődet. Lótusz Úrnő tegnap este elaltatott minket. Ha kicsit tovább tart, Jack örökre elalszik. – Te meg miről beszélsz? – Lótusz. Örökre elaltatott – motyogta alattomos hangon. – Nem – suttogtam, pedig tisztán emlékeztem a rémálmomra. Az emberek a földön feküdtek, elvesztették az eszméletüket.

Amikor felébredtem, Jack nem volt magánál. Lehet, hogy kieresztettem valamilyen spórát álmomban? – Ó, egek, én tettem? Emlékszem, amikor odamentem Jacksonhoz, azon merengtem, milyen jóképű – és közben a halál küszöbén állt, méghozzá miattam! – Akkor miért nem segítesz uralnom az erőmet? – Ó, majd megtanulod. Hamarosan. Megráztam a fejemet. – Tartozom ezzel Jacksonnak. Figyelmeztetnem kell a veszélyre. Ha ezután is velem akar maradni, mindent megteszek, hogy megvédjem a többi Arkánumtól. Magamtól. De akkor is tudnia kell. Így tisztességes, mondogattam magamban, bár úgy éreztem, a jövőnk egyre reménytelenebb. – Vihar a láthatáron – mondta Matthew baljóslatúan. – Máris késésben vagyunk. Nevetnek rajtunk. Igazuk is van. – Akkor hadd nevessenek! – csattantam fel. – Még visszajövök. Ahogy kiléptem a folyosóra, hallottam, hogy Matthew azt motyogja, „Viszlát, Evie!”, de továbbmentem. Elhaladtam egy másik hálószoba mellett. Nyögéseket hallottam odabentről. Zihálást, dulakodást. Mégis bejutottak a zsákosok? Vagy a milícia? Kinőttek a karmaim. Benyitottam… Nem hittem a szememnek. Elszorult a torkom. Jackson szorosan Selena köré fonta erős, védelmező karját, és teljes erőbedobással csókolta a lányt.

40 A VILLANÁS UTÁNI 246. NAP REQUIEM, TENNESSEE

É

a legegyszerűbben azoktól a gondolatoktól, ha nem egy másik lánnyal? – kérdezi Evie halkan. A szemei csillognak a ki nem csordult könnyektől. Csendben ülünk, várom, hogy összeszedje magát. És nekem is jólesne egy kis pihenő. Annyi zavarba ejtő dolgot mesélt, hogy egészen megfájdult a fejem. Nem bírok összpontosítani. Evie minden erejével azon volt, hogy feltámassza az emlékeit. Én is vele küszködtem. Sóvárogtam egy elixír után, bár még közel sem jött el az ideje. – Amikor eljöttem, rádöbbentem, hogy Jackson figyelmeztetett. – Szóval ő az, aki fájdalmat okozott. – Nem hibáztatom érte. Olyan keveset kért tőlem. És Selena soha nem fogja bántani holmi irányíthatatlan képességgel. Ő majd megvédi. És azt hiszem, szereti. Bár egyre türelmetlenebb vagyok, hallani akarom, mi történt az utolsó két napban. Válaszokat akarok kapni a kérdésekre. – Mi történt azután, hogy láttad őket csókolózni? Megrándul az arca. Meglehet, nem hibáztatja a cajunt, de a lelke mélyén most is úgy érzi, elárulták. Hamarosan még több árulásban lesz része. S HOGYAN SZABADULHATNA MEG

– Én… én… – kezdi, és igencsak meglepi, hogy elakad a gondolatmenete. Pont, ahogy terveztem. Még tízpercnyi hely maradt a magnószalagon. – Szóval írtam egy cetlit Jacksonnak, hogy folytatnom kell az utat, és remélem, boldog lesz Selenával. Megkértem, hogy vigyázzon Matthew-ra, és magyarázza el neki, hogy mindenkinek így lesz a legbiztonságosabb. Valamiért biztos vagyok benne, hogy Jackson meg fogja őt védeni. – Hogy jutottál ide? – kérdezem kurtán. Hasogat a fejem. És a hangokról szóló locsogása eszembe juttatja a szerek előtti életemet. Nem akarom újraélni azt a szégyenteljes időszakot – amikor egyéb dolgok vonták el a figyelmemet a munkámról; mielőtt kíméletlenül kiirtottam minden zavaró tényezőt. Evie a tenyere szélével dörzsölgeti a szemét. Pislog párat, majd folytatja. – Elloptam Finn furgonját, mert tudtam, hogy a képességeivel bármikor szerezhet magának másikat. Addig vezettem, amíg kifogyott a benzin. Ez két napja történt. Gyalog mentem tovább az úton, remélve, hogy találkozom valakivel, aki segíthet. Kész idegroncs voltam, Arthur. Összezavarodtam, egyfolytában csak sírtam – panaszolja egyre erőtlenebbül. – Soha életemben nem volt még annyira szükségem a kedvességre, mint most. Köszönöm szépen. Nem. Én köszönöm neked. – Meglep, hogy nem hoztad magaddal Matthew-t. – Nagyon szerettem volna. De hogyan is foszthattam volna meg az ételtől és a biztonságtól, amit Finn adhat neki, és ami Selena házában vár rá? Jacksonnak igaza volt: mindenkit bajba sodortam. Önzés lett volna északra hoznom őt. Összeérintem az ujjhegyeimet. – Na és az erőd? Megvédheted őt. Mi van a lótusszal? – Nagyon komoly összpontosítást igényel. Azt hiszem, ebben segített Matthew a legtöbbet. Segített lenyugodnom. De nem akartam, hogy ezen múljon az élete. Újabb képesség, amit nem tud demonstrálni. Felhúzza a lábát a székre, de visszacsúszik. Nem is próbálkozik újra. – És nem akarom használni az erőmet. Nem kockáztatom meg, hogy azzá a rémes boszorkánnyá változzam.

– Komolyan úgy gondolod, hogy életben maradhatsz egyedül ebben a világban? – Meg kell próbálnom. – Csaknem „besorozott” egy szadista család által vezetett hadsereg. Rákényszerítettek, hogy felgyújtsd az otthonodat, anyád holttestével együtt. Aztán rabszolga-kereskedők tették tönkre a kocsidat, és veszélybe sodorták az életedet. Utána elkapott a milícia, és bezártak egy ketrecbe, hogy több száz katona használjon kényére-kedvére. A lány elsápad, motyogva szólal meg. – És mindezek ellenére valahogy mégis sikerült… sikerült embernek maradnom. Még nem inogtam meg. – Úgy véled, ezt Jacksonnak köszönheted. Mi lesz ezután? Elvesztetted a horgonyodat. Valaki más karjába vetette magát. Megint könnybe lábad a szeme, de ezúttal megemeli az állát. – Majd a nagyi segít az út hátralévő részén. – Egy cseppnyi kísértést sem érzel, hogy használd a képességeidet? Hogy bírsz ekkora erőt elnyomni? – kérdezem. Tőlem aztán akkora erőkről fantáziál, amekkorákról csak akar, mert ez nem változtat a tényen, hogy vesztett. Órákkal ezelőtt elvesztette ezt a meccset. Evie azt mondta, hogy az anyja világnézete drasztikusan megváltozott. Nemsokára az övé is megváltozik. A bizakodó, vidám lány – aki soha nem panaszkodik, mindenkivel barátkozik, és még mindig integet az idegeneknek – ma este végleg eltűnik. Így vagy úgy. – Nem használhatom az erőmet, Arthur. Nem hiszem… nem hiszem, hogy elválaszthatom a jót a rossztól… túl kockázatos lenne. Nem akarok gyilkos lenni. – Honnan tudod, ha még soha nem próbáltál ölni? – Ne… ne haragudj, mit is kérdeztél? – kókadozik, de próbál ébren maradni. Vesztett. Ha már az elvarratlan szálaknál tartunk, megkérdezem: – Emlékszel, mit válaszoltál annak az orvosnak a kérdésére? Tudni szeretném, miért kellett megtagadnod a nagymamád tanításait. – Még nem. Olyan közel vagyok már. Sajnos kifutottál az időből. Döntenem kell. Tartsam meg alanynak – vagy társaságnak? Ahogy ránézek a félig lehunyt, kék szemére és hullámzó, szőke hajára, ismét fontolóra

veszem, hogy inkább az ágyamban csinálok neki helyet, mint a tömlöcben. Bár nem hagyhatja el élve a házat, legalább tovább maradna életben, mint a diáklány. Jackson azt akarta, hogy Evie tanítsa meg udvarolni. Talán megtaníthatja nekem, hogyan ne öljem meg. Vagy túlságosan is elvonná a figyelmemet a munkámról? Soha nem tűrtem a zavaró tényezőket. Ideje dönteni a sorsáról, istent játszani a jövőjével. Felteszek neki még egy utolsó kérdést: – Szerelmes vagy Jacksonba? Ahogy korábban körülírta a csókjukat, alig bírtam türtőztetni magam, hogy ne mártsam a szikémet az ajkába. Alany vagy társaság, Evie? Megpecsételi a sorsát, amikor azt suttogja: – Amikor csak lehunyom a szemem, az ő tekintetét látom. Bármi is történt… Jacksoné a szívem. Elönt a düh. – Nem éppen, kedvesem. Az enyém lesz. Szétmorzsolom a kezemben. Alig bírja egyenesen tartani a fejét. – Hmm? – Itt az idő, Evie – felkelek, és előveszem az egyik szikét. Nézi, de nem igazán jut el a látvány a ködös agyáig. – Az meg mi? – motyogja maga elé. – Egy szike, amivel kifaragom a csinos pofikádat, ha nem állsz fel most azonnal. Levegőért kapkod, tágra nyílik a szeme, és megrázza a fejét, hogy kitisztuljon. Bevallom, ez a kedvenc részem az új zsákmányoknál. Csak elképzeléseim vannak arról az émelyítő és egyre mélyülő érzésről, amikor kezdik felfogni a helyzetet. Az árulás torokszorító érzése ez. Aztán jön a csontig hatoló rettegés. – Állj fel! Most azonnal! Nyögve feltápászkodik, de a lába annyira reszket, hogy visszarogy a hintaszékre. Újabb próbálkozás. Az adrenalin kezd szétáradni a

szervezetében. Leheletnyivel éberebb, mint volt, de a mozgása továbbra is lomha, nehézkes. – Arthur, mi-mit művelsz? Megragadom a karját. – Indulj! Gyerünk! – Ó, egek! Hova megyünk? – esetlenül támolyog mellettem. – A tömlöcbe. – Tö-tömlöcbe? – meginog, mintha elájulna, de sikerül egyenesen tartanom. – Mi-miért csinálod ezt? Mit tettem? – Azzal, hogy beléptél a hajlékomba, felajánlottad magad a kutatásaimnak, a… kísérleteimnek. A tested maga a feltáratlan tudás. Ez az egyetlen értéked. – Kísérletek? – kérdezi. Látom rajta, hogy hánynia kell, de van a laboromban egy szer, ami megakadályozza, hogy ez megtörténjen. Nagyon vigyázok a kordnadrágomra. – Már akkor halálra ítéltettél, amikor becsukódott mögötted a bejárati ajtó. Szükségem van rád, Evie. A munkám a mindenem. Mindent tudnom kell. – Kérlek, ne bánts, Arthur! Hallottad a történetemet… azért vészeltem át ezt a sok megpróbáltatást, hogy most te… bánts? – Hazudtál. Mindvégig! Újra és újra! Alig bírtam ki, hogy ne büntesselek meg. Pedig a kórelőzmény soha nem lehet hazugság! Amikor kinyitom a pince ajtaját, Evie felkiált. – Mi van odalent? – Lefelé! Most! Lerángatom a lépcsőn. Megbotlik, és majdnem elesik, de sikerül elkapnom. Amint leérünk a főzetekkel teli laboratóriumba, elmerülök a rémült tekintetében. Aztán átvonszolom a nejlonfüggönyön a tömlöcbe. – Íme, az új otthonod! Hatalmasra tágult pupillával nézi a falhoz simuló lányokat. – Te… elraboltad őket? – kérdezi, aztán észreveszi a diáklány földi maradványait. Oldalra döntött fejjel nézi az oszlásnak indult tetemet, mintha nem tudná hova tenni a látványt. Itt kezd derengeni a felismerés… A szeme elhomályosul, a szája elé kapja reszkető kezét. Rádöbben, hogy egy nap belőle is ez lesz?

– Gyere, Evie, menj szépen a helyedre! – mondom a diáklány bomló teteme felé lökve. – Halászd csak ki az új nyakörvedet! Visszahőköl. – M-mi? – Fogadd el a sorsodat, és tovább élsz! – Nem akarod ezt tenni velem, Arthur. – Hozd ide a nyakörvet, MOST! – üvöltöm köpködve. A többi lány magzatpózba gömbölyödik, és hangosan sír. De Evie nem. Ő csak egy szót mond: – Nem. A lányok szűkölni kezdenek, a legkisebb az anyja után nyüszít, szokás szerint. – Nem? – Egyetlen csuklómozdulat, és az új alanyom térdre kényszerül. – Kivágom a nyelvedet, amiért ezt mondtad, és beteszem egy üvegbe, hogy mindennap lásd! – Megindulok felé, alig látok a dühtől. Evie magában suttog. – Ó, istenem, elvesztem. – De még mennyire, hogy elvesztél! Ez volt az utolsó alkalom, hogy engedetlen voltál! – Felé nyújtom az egyik kezemet, a másikkal felemelem a szikét… – Gyere, Arthur – hallatszik a motyogás. – Érints meg! Mit akar ezzel? Korábban is hallottam tőle e szavakat azon a félénk, kislányos hangján, de ez most más, szinte beleremegek. – De megfizeted az árát! – folytatja. Valami megmozdul. Épp hogy csak megérzem az ellenállhatatlan rózsaillatot, és négy párhuzamos vágás jelenik meg a felsőtestemen. Lenézek, elejtem a szikét. Ömlik belőlem a forró vér. A húsom függönyként nyílik szét vizsgálódó szemem előtt. – Ho-hogyan? Evie felegyenesedik, semmilyen hatással nincs rá a szer. A szeme tiszta, éber… és zöld. Megjelenik egy zöld ér az arcán, majd lefelé a nyakán. Úgy ragyog át a sápadt bőrén, mint a neonreklámok felirata. A hajtincsei vörössé válnak. Az ujjhegyéből kiálló borotvaéles tövisekről az én vérem csöpög. Szóval nem hallucinált. Evangeline tele van erővel.

A sebeimre szorítom a tenyeremet. Vér buggyan ki az ujjam között. – Elhitetted velem, hogy hazudsz. Vagy hogy kényszerképzeteid vannak! – Megmondtam, hogy nem minden igaz, amit mesélek. A veled kapcsolatos dolgokat például kihagytam. – Velem kapcsolatos? – Nem akartalak bántani, Arthur. De nem hagytál más választást! – Evie láthatóan reszket, forrong. – Rám támadtál. Ahogy Jackson mondta, VÉGEZTEM! – Az egész ház rengeni kezd, potyog a mennyezetről a vakolat. – Elegem van ebből a világból, elegem van abból, hogy megtámadnak és elrabolnak! Fázni kezdek a vérveszteségtől – épp úgy, ahogy ő mesélte. – Soha nem akartam mást, csak hogy normális legyek. De ma éjjel elfogadtam, hogy ez nem lehetséges. A Halál és az Arkánumok nélkül is tudom már, hogy nincs remény. Amikor megláttam idelent a láncra vert lányokat, belém hasított: én nem vagyok olyan, mint ők. Nem vagyok normális. Nem kell csapdába esnem. Elég, ha a gonosz Császárnővé válok, akinek születtem. És ahogy arra te is rámutattál, az egyetlen dolog, ami visszatartott ettől, vagyis Jackson, elment. Közelebb lép. A laboratórium felé hátrálok. A főzeteimmel meggyógyíthatom magamat. Ennek még nincs vége! Az elmúlt két napban bőven volt időm fontolóra venni a lehetőségeimet. Sokat gondoltam a szenvedélyes anyámra. Ő biztosan használná ezeket a képességeket. Eszembe jutott Clotile. Mit nem adott volna ezért az erőért élete utolsó pillanataiban! És a történetem elmesélése még inkább megszilárdította az elhatározásomat. Karnyújtásnyira vagyok a nejlonfüggönytől. Ha elérném a munkapadot... – Szégyellem, hogy eszembe jutott a meghátrálás. Hogy a föld alá akartam bújni a hozzád hasonló emberek elől. De már nem akarok. A Császárnő nem kap nyakörvet, nem kínozhatják meg. Oly furfangosan hívogat, oly tökéletesen büntet. Én büntetek. – Evie dühe kezd csillapodni, lassan elül a rengés. – Nem haragszom rád, amiért megmérgeztél. Egyszerűen csak megfizeted az árát. – Honnan… honnan tudtad? Cöccent egyet.

– Növényi alapú méreg a forró csokoládéban? Éreztem az illatát, éreztem, mit tenne velem. Emlékszel, milyen neveket kaptam? Engem senki nem mérgezhet meg. Én mérgezek. Én vagyok a Méreghercegnő. Levelek meredeznek ki kusza, vörös hajából, lenyűgöző zöld mintái tekeregni kezdenek a karján. Egy sápadt, hátborzongató istennő. – Kiöntöttem a bögrémet, amikor elvitted a tálcát. De valószínűleg úgysem hatott volna. Na, és veled mi van? Téged biztosan megmérgeztek a karmaim. Haldokolsz. – Nem. Ez lehetetlen – nyögök fel, bár érzem, ahogy a méreg szétárad az ereimben. Most már érzem az árulást és a rettenetet, amit korábban csak elképzelni tudtam. – Miért látogattál el hozzám? Miért jöttél ide? – Észak felé haladva új hangot kezdtem hallani. A tiédet. – Végigsimítja az állán az egyik vészjósló karmát. – Azt hiszem, eddig elfelejtettem megemlíteni ezt az aprócska részletet. Mindenesetre egyre hangosabb lettél, elnyomtad a többieket, még a Halált is, aki bizony elég bőbeszédű lett, miután egyedül maradtam – mondja a homlokát ráncolva, aztán megvonja a vállát. – A hangod vonzott ide. Egy bölcs öreg ifjú külsejével. Ismerős? Alig kapok levegőt. – Nem hallhattál! – Te is Arkánum vagy, Arthur. Sokáig nem jöttem rá, melyik, mert nem emlékeztem elég jól a nagyi tarot-paklijára ahhoz, hogy beazonosítsam a képedet. De aztán megláttam, mit művelsz idelent. Te vagy a Remete. A lámpást tartó öregember. – Egy az áldozataid sorában? – Szinte vicsorgok. – Soha! – Tagadod, ahogy eleinte én is. Nem csoda, hogy Matthew annyit bosszankodott miattam. – Ha szerinted közületek való vagyok, akkor azzal a szándékkal jöttél ide, hogy árts nekem! – Nem. Abban a reményben kerestelek meg, hogy tisztában vagy a sorsoddal. Hogy megmutatod, hogyan legyek Arkánum. Hogy jó vagy, mindenki mással ellentétben, akikkel mostanában találkoztam. De felkészültem rá, hogy megvédjem magam, ha mégsem az vagy, aminek reméllek.

Megbicsaklik a térdem. Tántorogva előrelépek, és megkapaszkodom a műtőasztalban. Nézem a rozsdamentes acélról visszaverődő tükörképemet. Én… átalakulok. Egy öregembert látok, aki lámpást tart a sötétben. A saját képemet? Aztán a külsőm visszaváltozik a megszokottá. – Arthur, te vagy a Remete, más néven Alkimista. – Alkimista? – tompán zúgni kezd a fejem. Az Alkimista. Világéletemben az akartam lenni! Igen. Mindig is ez akartam lenni. Mindennél világosabban tudtam. Hát persze, hogy különlegesnek találtam Evie-t az első találkozásunkkor – mert láttam a képét. Nem őt láttam, hogy széttárt karokkal fekszik az ágyamban; a Császárnő képét láttam, a hívogatót. – Jó pár utalást tettem, vártam, hogy ráismerj a történetem néhány jellegzetességére, és lépj. – Evie megdönti a fejét, selymes haja a vállára omlik, fulladozom az édes rózsaillatától, ahogy fenyeget. – Tudod, mit gondolok? Annyira be vagy lőve a hülye főzeteidtől, hogy nem hallod a hangokat. – Előrehajol, és bizalmas hangon folytatja: – Felhígult az agyad a sok cucctól? Én már csak tudom, haver. – Be vagyok lőve? Összpontosítani akartam! – Véres nyál fröcsköl a számból. – A hangok… – hirtelen eszembe jut a gyűlöletes kakofónia, a haszontalan ismételgetések. – Elvonták a figyelmemet! – Pont, ahogy Matthew mondta: ha nem figyelsz a hangokra, akkor meg fogsz halni, kárörvendő suttogásokkal a fejedben. Akárcsak a többi Arkánumnak, nekem is vannak természetfeletti képességeim. Rádöbbenek, hogy eddig is használtam az erőmet, és tántorogva megindulok a laboratóriumom felé. Mögöttem a lányok Evie-nek könyörögnek, hogy szabadítsa ki őket, de a hangjuk alapján tőle is ugyanúgy rettegnek, ahogy eddig tőlem. Amíg Evie ostoba módon eleget tesz a kérésüknek, én áthajolok a munkapadon, és felmarkolom az összes fiolát, amit csak elérek. Gyors egymásutánban felhörpintem színes tartalmukat. A fekete semlegesíti a mérget. A kéktől megerősödöm, agresszívabb és gyorsabb leszek. A piros begyógyítja a sebeimet. Alábecsültem Evie-t. Ahogy ő engem. Ha sikerül feljutnom az emeletre, magamhoz vehetem a ház stratégiai pontjain elhelyezett fegyvereket.

És addig facsarom, amíg csak egy tócsa marad belőle. Ahogy annak idején apámmal tettem. Bár kétségkívül hallja, ahogy a főzeteimmel molyolok, cseppet sem fél, és türelmesen mondogatja az alanyaimnak – az én alanyaimnak –, hogy mindjárt elvágja a láncaikat a karmával. – Ne féljetek! – nyugtatgatja őket. – Mindjárt kiszabadultok. Három suhintás, és a lányok kimásznak a tömlöcből. Igyekeznek minél távolabb kerülni tőlem, és egymást lökdösve sietnek fel a lépcsőn. Én is a lépcső felé kúszok a padlón, hogy időt nyerjek, amíg az elixírek kifejtik hatásukat. – Hol tartottunk? – kérdezi, amikor kilép a nejlonfüggöny mögül. Úgy törölgeti a karját, mintha poros lenne. A lépcső aljánál vagyok. Megfordulok, hogy lássam. – Miért játszadozol velem? – kérdezem. Szóval kell tartanom. Máris érzem, ahogy a főzet semlegesíti a mérget. Megfeszülő karom alatt gyógyulni kezd a testem. – Miért tettél úgy, mintha hatott volna a méreg? – Mint mondtam, olykor szerepet játszom. Amikor anyám haldoklott, megjátszott vidámsággal gondoztam. Jacksonnal és Selenával kapcsolatban úgy tettem, mintha közömbös lennék, miközben majd’ beleőrültem a féltékenységbe. Nálad pedig eljátszottam a begyógyszerezettet, hogy felfedd, mi a terved velem, és megmutasd, mi van a pincédben. – Miért mesélted el a történetedet? – Hát egyáltalán nem figyeltél rám? – kérdezi egy sóhaj kíséretében. – Az én módszerem a kivárás, emlékszel? A hívogatás. Neked kellett megtenned az első lépést – mondja. Ahogy megpróbálok felmászni a lépcsőn, Evie higgadtan mögém lép. – És bevallom, némi időbe telt, míg leesett, hogy megpróbáltál bedrogozni, és csak egyikünk hagyhatja el élve ezt a házat. Na meg össze kellett szednem magamat a mai… kertészkedés után. – Kertészkedés? – kérdezem értetlenkedve, mert fogalmam sincs, miről beszél. – Aztán léptél. És ezzel eldőlt, hogyan tovább. Végre érzem a testemben szétáradó erőt. Kidagadnak az izmaim. – Még nincs vége! Ismét lecsapok rád és lemészárollak!

– Igazán? – kérdezi rideg arckifejezéssel. Zöld szemében a sajnálat legapróbb jele sem látható. – Hát nem érted, Arthur? Jackson tévedett. Talán nem az én műfajom, de tudok vadászni. Rád.

41 A

RTHUR ZIHÁLVA KÚSZIK FEL A LÉPCSŐN,

és időnként fenyegetőn

néz vissza rám, felfedve véres fogait. Hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet? Érzelmi roncsként érkeztem ide, előtte két napig folyamatosan zokogtam. Nem csoda, hogy teljesen kikészültem. Még soha életemben nem voltam ennyire egyedül, barátok és család nélkül. Még soha nem éreztem, hogy egy fiú hátba szúr az árulásával. Igen, azért jöttem ide, hogy válaszokat kapjak Arthurtól, de ennél többre vágytam: együtt érző ölelésre, hátcirógatásra, egy kis kedvességre. És ami még rosszabb, arra számítottam, hogy meg is kapom. Világéletemben jó voltam az emberekhez, és még a Villanás után is naivan azzal áltattam magam, hogy ők is jók lesznek hozzám – a rengeteg sérelem ellenére. Amikor először megláttam a szerénynek és illemtudónak tűnő Arthurt, azt hittem, új barátra leltem. Ilyen egyszerű ez. Istenem, borzasztó nagy szükségem volt egy barátra! Erre belebotlottam egy pszichopatába. A lányok segítségért kiabálnak odafent, nem tudnak kimenni a házból. Hallom, hogy a legfiatalabb ordítva könyörög az anyja után. Nem tudom, mióta kínozta őket. Arthur ma örökre megváltoztatott. Rákényszerített, hogy átlépjem a határt, és hogy a legrosszabb rémálmommá váljak.

Átváltoztam. Arthur előtt. Arthur után. Nincs visszaút. Gyűlölöm emiatt. Amikor felérünk a lépcső tetejére, erőtlenül átveti magát a küszöbön. A szétszaggatott hasán landol, felnyög. Úgy vonszolja magát tovább a padlón, mint egy rák. Hol engem, hol a bejárati ajtót nézi, amit minden erejével igyekszik elérni. Ahogy az ajtó közelébe ér, a lányok sikítva menekülnek a szoba egyik sarkába. Az ajtónál sikerül valahogy feltérdelnie, és a nem létező kilincs után kapkod. – A saját csapdádba estél, te undorító, csúszómászó szörnyeteg? Visszanéz rám, majd a nadrágja farzsebéből elővesz egy fogót. Közelebb megyek, amitől egyre idegesebb lesz. Mámorító ez az erő. Nem csoda, hogy a vörös boszorkány olyan sokat nevet. Kezdem érteni a varázst. – Követtelek a városban, mielőtt idejöttem, de ezt te is tudtad, ugye? Azt viszont nem sejtetted, hogy mindketten felkészültünk a találkozásra. Matthew figyelmeztetett, hogy óvakodjak a csábítástól. Az Alkimista több módon próbált becsalogatni a hajlékába, de elővigyázatos voltam. Égő lámpás a házon – fény a sötétségben. A ragu illata – lakoma az éhezőnek. De amíg a pecsenyéjét sütögette, rengeteg időm volt előkészülni. Pont úgy, ahogy azt a vörös boszorkány tette. A véremmel életre keltettem az elpusztult növényeket – és csodás érzés volt a feltámasztásuk. Aztán gyakoroltam velük. A fegyvertárammal. Most rózsák, kúszónövények és tölgyek várakoznak odakint, készen arra, hogy végigsöpörjenek az Alkimista odúján. Tövistornádó örvénylik a magasban. – Azt gondoltad, olyan sápadt és gyenge vagyok – mondom Arthurnak. – Pedig csak a vérveszteség miatt voltam az. Nekiáll babrálni a fogóval, de elejti, nem éri él. Pánikszerűen megragadja a fémpöcköt – ami a kilincs eltávolítása után az ajtóban maradt –, és minden erejét összeszedve megpróbálja elfordítani. Vér csöpög a tenyeréből.

– Legyen eszed, Alkimista! Biztos, hogy ki akarsz menni azon az ajtón? Hátranéz, gúnyosan vigyorog. – Totál hibbant vagy! Egy szörnyeteg! A te drágalátos Jacksonod is azért választott helyetted mást, mert tudta, milyen rettenetes vagy! Visszautasított téged! Nem tagadom. Akárhogy is, ez igaz lehet – mit tudhatom én? Mert úgy tűnik, semmit sem tudok a fiúkról. Jackson még az után is hiányzik, hogy láttam csókolózni Selenával. Kíváncsi vagyok, meddig tart ez a vágyódás. Arthur kezd feltápászkodni. Nehézkesen, de lábra áll. Ez… meglepő. Lent a pincében hallottam, hogy megivott valamit, de eszembe sem jutott, hogy semlegesítheti a mérgemet. Ott áll előttem, és a saját szememmel látom, hogy a sebei legalább olyan gyorsan gyógyulnak, ahogy én regenerálódom. – Nem vagyok híján a tehetségnek, Evie – mondja, és növekedésnek indulnak az izmai. Teljesen ráfeszül a ruha a testére. Olyan fölényesen vigyorog, hogy megfordul a fejemben: vajon tényleg legyőzhet? – El sem tudod képzelni, milyen erős vagyok – mondja, és egy üvöltés kíséretében az egész ajtót kitépi a helyéről. Meglendíti és elhajítja. Felkiáltok, amikor súrolja a vállamat, és a falnak csapódom. Próbálok magamhoz térni, és mintha Jackson hangját hallanám a távolból. „Evangeline!” Zihálok a fájdalomtól, alig bírom el az ajtó súlyát, ide-oda vonaglok, hogy kiszabaduljak alóla. Annyira gyenge vagyok, mint egy cingár kislány. – Evie! Válaszolj, az istenért! – Jackson itt van? Hogy találta meg a várost? – Hol vagy? Mérhetetlen aggodalom érződik ki erőteljes hangjából, kétségbeesetten próbál a nyomomra bukkanni. Miért jött ide? Hiszen végzett velem! Aztán kiabálni kezd valakivel. – Mondd meg pontosan, hol van, te gyerek, vagy Krisztusra esküszöm, kitépem a beledet!

Matthew is itt van? Arthur ellép a bejárattól, és átszalad a szobán. Ahelyett, hogy elmenekülne, kihasználja a fölényét. Értetlenkedve nézem, ahogy átveti magát az asztalon, és megáll a pohárszekrény előtt. Mire kiszabadulok az ajtó alól, már magához vett néhány bedugaszolt fiolát. Hozzám vágja az üvegcséket. Összetörnek, és a bőrömre loccsan a tartalmuk. Sav. A fájdalom. Bénító. Agyzsibbasztó. Felsikoltok. A felkarom, az egyik combom és vádlim bőre azonnal bomlani kezd. Térdre rogyok. Elhomályosul a tudatom. – Evangeline! – Jackson kétségbeesett hangja segít az összpontosításban. Arthur közelebb jön. – Centiről centire oldódsz fel, könyörögni fogsz, ahogy apám tette. Próbálok felállni. Sistergő, égett bőröm máris kezd gyógyulni. Az Alkimista meglátja a regenerálódó bőrömet. – Ez lehetetlen – motyogja maga elé. – Újra és újra ezt mondod… mindenre, ami… a szemed előtt történik – válaszolom zihálva. Pedig az erőmnek még a töredékét sem látta. Ami büszkeséggel tölt el, önelégültséggel. Feltápászkodom. Hogy véget vessek a helyzetnek, harcba hívom a katonáimat. A faágak faltörő kosként törik be az ajtókat-ablakokat, hogy az indák bekússzanak, és lerohanják az összes helyiséget. Ahogy Matthew mondta, valóban tűzbe hoz a harc, érzem, ahogy szétárad bennem a hév. Csodálatos! Üvöltök, és a katonáim engedelmeskednek. Tövises indák vonják be a ház homlokzatát. Mögöttem kúszónövények fala emelkedik. Ahogy haladunk előre, Arthur ledermed, arca elsápad a rémülettől. Mielőtt elérnék az indák, megperdül, és a kijárat felé fut. Két lépést sem tesz meg odakint, amikor egy előretörő inda az útjába áll. A tornác két oldaláról borostyánindák csapnak le. A testére tekerednek, belefúródnak a bőrébe. – Neee! Hagyd abba, te szörnyeteg!

Egy rózsaszár úgy kúszik át a plafonon, ahogy a harmatcsepp gördül le az üvegen. Bűnös szándékkal, lopva közeledik, végül Arthur nyakára tekeredik. – Az új nyakörved, Arthur – mormogom, amikor a szár szorosan ráfeszül. Az indák összekötözik a lábát, majd a karjára kúsznak, mint egy lugasra, és közben éles sikolyt szorítanak ki a tüdejéből. A szögesdrótként szorító indák egyre mélyebbre és mélyebbre fúrják a kampóikat, mígnem Arthur tüdeje képtelen tovább tágulni egy újabb sikolyra. Esdeklő tekintettel néz vissza rám. Hány lány könyörgött neki, hogy ne bántsa? Hányat öntött le savval? Hányat csonkított meg? Azt tervezte, hogy velem is ezt teszi… Hirtelen csapkodni, vergődni kezd, és kiszabadítja az egyik karját a hatalmas erejével. A zsebéből kiveszi az utolsó, savval teli fiolát. Mielőtt eldobhatná, meglengetem a kezem. Kiadom a parancsot a kivégzésre. Az indák úgy húzzák a testét, mint a csúzlit. Félbetépik. Mindent beborít a spriccelő vér és a szilánkokra tört csont. Az Alkimista már nem létezik. Egyik fele a tornác egyik végében, a másik a másikban. Középen bíborszínű tócsa éktelenkedik. Nyertem, de a győzelem minden erőmet felemésztette. Amikor megingok, a katonáim megtámasztják a hátam, és egyenesen tartanak. Ahogy a vörös boszorkánynál láttam, beledöföm a karmomat a rózsa szárába, és a gyógyulást felgyorsítandó visszaszívom a testembe az életet, amit előzőleg adtam neki. – Evangeline! – kiáltja Jackson, ahogy egyre közelebb ér. Miért jöttél ide? Miért? Többé nem menekülök előle. Nem titkolom el, mi vagyok. – Bébé, válaszolj! Kérlek… Figyelem, ahogy végigfut az úton, Matthew a nyomában lohol. Nem egyedül jöttek. Selena és Finn is itt van. Amikor lelassítanak a ház előtt, a vadrózsa szétnyílik. A lépcső tetején állok, észrevesznek. A véres pólóm egyik felét és a farmerem

szárát szétmarta a sav, felfedve regenerálódó bőrömet és lángoló mintázatomat. Vörös hajam összekuszálódik a tövistornádóban. Az indák gyengéden tekeregnek a nyakam körül. Simogatva hozzájuk dörgölöm az arcomat. Mérgező karmaim meg-megcsillannak. Mögöttem a tövises szögesdrót indák és a faltörőkos-tölgyek a parancsomra várnak. Addig fojtogatják az Alkimista odúját, amíg a ház formája felismerhetetlenné válik. Lenézek az Arkánumokra. Matthew büszkén néz vissza rám. Selena gyilkos, fagyos pillantása elárulja, hogy cseppet sincs meglepve. Ahogy sejtettem: mindent tud rólunk. Rólam. Finneas elképedve néz – és mintha bűntudat gyötörné. – Meg sem fordult a fejemben, hogy bejössz – motyogja. Mellettük, tátott szájjal és tágra nyílt szemmel, ott áll Jackson. Bemegyek…? És ekkor a három lány megpróbálja átküzdeni magát az ajtót behálózó indákon. Odaintek, mire az indák szétválnak. A lányok kilépnek Arthur házából, és sikítva futnak el mellettem. Valami elvonja a figyelmemet. Újabb jel jelenik meg a kezemen: ám ezúttal nem egy világító inda, hanem egy apró tetoválás. Az Alkimista szimbóluma, a világító lámpás – a csalétke. Olyan furcsa a bőrömön látni, valahogy mégis ismerős. Ahogy Matthew mondta: a harcokat meg kell vívni, a jeleket ki kell érdemelni. Ejtsd el a zsákmányt; megkapod a tetovált trófeát. Nyelek egyet, ahogy belém hasít az emlék. Most már tudom a választ arra a bizonyos dermesztő kérdésre. Az orvos azt kérdezte: „Tisztában vagy azzal, miért kell megtagadnod a nagymamád tanításait?” Bólintottam, és összefolyó szavakkal így válaszoltam: „Azért, mert azt akarja, hogy rossz dolgokat tegyek más fiatalokkal.” A nagyival megtett út minden apró részlete felidéződik bennem, olyan tisztán, mintha csak az imént történt volna. Amikor felharsant mögöttünk a sziréna, nagyi azt mondta: „Néhány évszázadonként új élet-halál játszma kezdődik. Le kell győznöd a huszonegy Arkánumot, Evie. Csak egy maradhat életben. – Ez mit jelent, nagyi? – kérdeztem rémülten. – A játszma végére felkerül a kezedre a többi Arkánum szimbóluma – felelte. Miután félrehúzódtunk, gyengéden két ujja közé fogta az

államat, és rám nézett. Igazi nagymamai szeretetet láttam csillogó, barna szemében. – Mert mindet megölöd… Mindet megölöm. Ez vagyok én. Vajon tényleg nem tudtam a lelkem mélyén, hogy meg fogom ölni Arthurt? Az Alkimista sorsa abban a pillanatban megpecsételődött, hogy „csapdába csalt”. Most magamon viselem a jelképét, mindörökre. Részese lettem a játszmának, akár akartam, akár nem. Nem csoda, hogy Matthew megkérdezte, meg fogom-e ölni. Na és Selenát? Vajon azért akart a közelünkben maradni, hogy álmunkban gyilkoljon meg minket? Talán csak arra vár, hogy még több Arkánum csatlakozzon hozzánk. Mint Finn. Kíváncsi lennék, mennyire esik nehezére megállni, hogy addig ne öljön meg minket, amíg el nem jön az ideje. Jacksonhoz fordulok, belenézek döbbent, szürke szemébe. Ez vagyok én valójában… Észreveszem a kezére tekert, véráztatta kötést. Megsérült? Alaposabban szemügyre veszem. Nem is kötés van a kezén, hanem… a pipacspiros szalagom. A szalag, amit még a Villanás előttről őrizget. Nem Selena mellett áll, és értem jött egészen idáig. Annak higgyek, amit most itt látok, vagy a csókjuk emlékének? És ha félreértelmeztem a dolgokat? Te jó ég! Finn! Lehet, hogy Selenát és a Mágust láttam – aki épp Jacksonnak adta ki magát? Vagy csak azért kapaszkodom efféle szalmaszálakba, mert még mindig annyira akarom Jacksont? Előfordulhat, hogy soha nem nyúlt Selenához? Egy szédítő pillanatra belegondolok, van-e még jövőnk Jacksonnal. Iszonyúan vágyom rá. Visszavihetne. Megmenthetne. A ház hangosan felnyög az indáim és az ágaim súlya alatt, összeroppantja a szerkezetet. Az alapja is beleremeg. Bár sokat gyakoroltam, még nem irányítom százszázalékosan az új erőmet. Kissé ügyetlen vagyok még a gyengeségem miatt.

Nekiállok visszahívni a kígyóként tekergő katonáimat, de mielőtt ismét szunnyadó állapotba kerülnének, úgy törik ketté a házat, mint a tojáshéjat. Jacksonnak leesik az álla. Ide-oda kapkodja a tekintetét a ház két darabjáról. Aztán észrevesz valamit. Ó. Az Alkimista egyik felét. Harapós a kiscsaj, és van foga, cajun! Vajon mit fog mondani? Vagy tenni? Addig dörzsölgetem idegesen a hüvelykujjamat a karmaimon, amíg ismét kicsordul a vérem. Azt mondta, bármit átvészelünk. Bízhatok benne? Ments meg, Jack… Hátrálni kezd, és közben keresztet vet. Pontosan úgy, ahogy egykor megjósoltam. Ezzel az egyetlen mozdulattal darabokra töri a szívemet. – Büszkébb már nem is lehetnék, Császárnő – suttogja a Halál a fejemben. Nagyon tisztán hallom, bizonyára a közelben van. Már nincs vesztenivalóm. Nincs rá okom, hogy félelemben éljek miatta. Vigyázz a hátsódra, Kaszás! Vadászom rád! Reszelős hangon kuncog. – Vár rád a Halálod! Nevetni kezdek, és nem bírom abbahagyni. Jackson még jobban elsápad. Remélem, elhagy, és magával viszi a másik hármat is. Különben megeshet, hogy a Császárnő mindet megöli. Valami nedves gördül végig az arcomon. Könny? Eső. Ahogy Jacksonnal egymást nézzük, esőcseppek hullnak alá közöttünk...

Köszönetnyilvánítás Köszönöm a louisianai barátaimnak és a családomnak, hogy segítettek megteremteni a könyv hangulatát (és külön köszönet Jonah T.-nek a cajun vonatkozású dolgokért). Nélkületek nem sikerült volna! Köszönöm Lauren McKennának a történethez fűzött éleslátó megjegyzéseit. Köszönettel és hálával tartozom a zseniális orvostestvérpárnak, Bridgetnek és Bethnek a szakértelmükért. Köszönöm csodálatos ügynökömnek, Robin Rue-nak, hogy lelkesedett a tervemért, és segített a megvalósításában. És köszönöm az olvasóknak, hogy fejest ugranak velem Az Arkánum Krónikák világába!

Kresley Cole a The New York Times egyik listavezető bestseller írója, a Halhatatlanok alkonyat után és a fiatal felnőtteknek szánt Az Arkánum Krónikák sorozat szerzője. Regényeit számos nyelvre lefordították, eddig háromszor zsebelte be a RITA-díjat, neve az amerikai és külföldi bestseller listák éllovasai között szerepel. További információ a KresleyCole.com és a TheArcanaChronicles.com weboldalakon.

KRESLEY COLE ARKÁNUM KRÓNIKÁK 1. POISON PRINCESS MÉREGHERCEGNŐ

Recommend Documents