Martina Cole Arctalan

Martina Cole Arctalan Tizenegy évvel ezelőtt Marie Cartert két barátja meggyilkolásáért ítélték el. megfizetett a bűnéért. Most

engedik ki a börtönből. Itt az idő, hogy haza térjen.

De az élet nem állt meg, és Marie-nek most nincs hová mennie. Szülei kitagadták,barátai elpártoltak tőle, még a gyermekei sem akarnak hallani róla.Azonban valakik figyelik, és követik minden mozdulatát -mert tudják, hogy Marié Carter megtorlást akar.

Martina Cole Arctalan A mű eredeti címe: Faceless Eredetileg kiadta: Headline Book Publishing A jelen történetben előforduló szereplők mind a szerző képzeletének szüleményei, valós - élő, vagy meghalt - személyekkel való bárminemű hasonlatosság pusztán a véletlen műve Fordítás: Oberon Bt. - Fehér Fatime © Pécsi Direkt Kft. ISBN: 963 368 260-6 Magyarországon kiadja: a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Tel.: 72/517-800 Minden jog fenntartva Szerk:goblinka

Bernie-nek, a legédesebb nőnek, a legkedvesebb barátnak. Úgy hiányzol azoknak, akik ismertek és szerettek! Mindörökké a szívünkben maradsz. Marknak és családjának. Arline-nak és Charlie-nak, barátaimnak Bronxville-ben (New York). Hálás köszönet. Találkozunk Bill-nél, PJ-nél, a Covent Gardenben. És külön köszönet Amanda Ridout-nak a Headline-nál, ő tudja, miért. Bevezetés Az emberek gyakran kérdeznek a könyveim címe felől. Ennek az új könyvnek a címe akkor jutott eszembe, amikor a kutatómunkát végeztem. Egy nagyon kedves nővel készítettem interjút, akit jó néhány éve ismertem már. Élete nagy részében prostituáltként élt, és mindig volt olyan kedves, hogy felvilágosított a legújabb utcai szlengről és anekdotákat mesélt az életéről. Egyszer éppen egy palack bor mellett beszélgettünk, és Ő valami olyat mesélt, amit sosem fogok elfelejteni. A maga idejében „jól fizetett bárcás" volt - ahogy ő nevezte magát -, a beszélgetés idején azonban már idősebb, és azon a lejtős úton haladt, amely a korral jár azoknál a nőknél, akik pénzért árulják magukat. Nevetve mondta: „Mi arctalan nők vagyunk, Tina, és arctalan életet élünk. A fuvarjaink is arctalanok. Ha lefekszem egy pasival és tíz perc múlva visszajön, nem ismerem meg. Ha újra találkozunk a bevásárlóközpontban, nem ismerjük fel egymást." Hát ő adta ennek a könyvnek a címét. Azóta a telefonja ki van kapcsolva, s úgy tűnik, nem tudok a nyomára bukkanni. Azt hallottam, meghalt AIDS-ben. Remélem, boldog, bárhol is van. Jó társaság, nagy nevettető volt. Ha magadra ismersz, ha olvasod ezt, kérlek, hívj fel, és tudasd velem, hogy minden rendben. Ez a könyv neked szól, azokért a régi nevetésekért.

Első könyv „S hogy mi jut neked, ha szerelmes leszel? Egy fickó tűvel, hogy az álmod buborékját kipukassza. Ez minden, amit a szerelmedért kapsz. Én soha többet nem leszek szerelmes..." Hal David és Búrt Bacharach „Minden bűnök kölcsönös megbocsátása, S eljutsz a Paradicsom kapujába." WilliamBlake (1757-1827) Prológus Hallotta, mikor nyílt a rács, de csukva tartotta a szemét. Tudta, hogy Walker az - egy jóindulatú gondozótiszt, már amennyire egy gondozótisztre illik ez a meghatározás -, de most nem volt olyan hangulatban, hogy beszélgessen vele. Nehezen lélegzett, érezte a cella dohos, áporodott levegőjét, engedte, hogy még egyszer, utoljára átjárja a testét. Tizenkét év és tíz hónap fogság után végre kiszabadul. Nem úgy gondolt erre, mint hazatérésre, mert nem volt otthona. Nem voltak barátai, családja, semmi és senki, ami más nőnek természetes volt. A gyermekei elvesztek számára; és az anyja sem akarta tartani vele a kapcsolatot. Az a kevés barát, aki volt - tényleg kevesen voltak -, az évek során mind elmaradtak. De ez érthető. Rábizonyították a gyilkosságot. Kétszeres gyilkosságot. Egy nő, aki megölte két barátnőjét - nem kevesebbet -, nem csoda hát, hogy az a néhány barátja, aki volt, óvakodott a további kapcsolattól. Bent zárkózott lett, és a többi nő ezt tiszteletben tartotta. „Egyetlen jó dolog van egy ilyen ítéletben, az, hogy az emberek békén hagynak." Szelíden mosolygott, és ez teljesen megváltoztatta az arcát. Az állandó fagyosság eltűnt róla, és előbukkant a sima, ránctalan bőr. Magas arccsontja, amelyet jó pár kurva és fegyenc irigyelt az évek során, északi szépségnek mutatta. Telt, ívelt ajka titokzatossá és érdekessé tették az arcát. Hideg kék

szemei most lágyabbak voltak, mint általában. Olyan volt, mint tizenkét évvel ezelőtt, amikor besétált a börtöncellába, s mindenkinél jobban tudatában volt annak, hogy élete legjobb, legeredményesebb évei alatt lesz benn. Búcsút intett a gyerekeinek, s tulajdonképpen az életének is. De magának köszönheti, tudta. A bíró szívtelen, zavart személyiségnek nevezte, és igaza volt. Tinédzserkora óta az életét drog- és alkoholmámorban élte. „Két könnyed lépéssel piti kis tolvajból prostituált lett" - gondolta. Az anyjának igaza volt. Mindig az volt a kedvenc mondása: „Soha nem lesz belőled semmi!" És az anyjánál jobban ezt senki nem tudhatta, mert végül is ez családi vonás volt. Az ajtó megzörrent és ő összerezzent. Tudta, hogy már fenn kellene lennie, felöltözve, indulásra készen. De olyan sokáig volt bebörtönözve, hogy nem volt biztos abban, meg tud-e majd küzdeni a kinti világgal, amely sosem volt kedves hozzá. Szeme végigpásztázta a cellát. Most olyan volt számára, mint valami menedék. Biztonságosnak és otthonosnak tűnt. Jónak tűnt. Kiverte a fejéből a gondolatot, bár tudta, hogy az érzés természetes. Egyre azt mondogatta magában, hogy amint kisétál a kapukon és szabad lesz, az élete újra kezdődik. Erre számított. Az első dolog, amit tenni fog, hogy megnézi a gyerekeit; tizenkét évig nem látta őket. Rögtön felült, s úgy nézett körül, mint egy nő, aki hamarosan szabad lesz. Olyan szemekkel, melyek látták mások lelkét, úgy, ahogy voltak. Szemekkel, melyek kétségbeesetten látni akarták a gyermekeit. Mohón gondolt az első pillantásra, amit rájuk fog vetni, annak minden örömével. Nem távoli emlékként látta őket, melyeket nehéz elhelyezni, mert kiestek fiatal éveiből, hanem azt látta, amivé lettek, és reménykedve, hogy nem róják fel neki ezt az egészet. Hogy megértik majd, nem volt hatalma afelett, ami velük történt. Hogy nem volt alkalmas az anyaságra akkor, nem úgy, mint most. A gyerekek tényleg szerencsétlenek. Úgy születnek meg, hogy semmibe sincs beleszólásuk. Bizonyos tekintetben ez egyfajta lottó számukra. Kiszámíthatatlan, hogy milyen anyjuk lesz, amikor egyszer kikerülnek a meghitt és kényelmes anyaméh melegéből. Egy szerető és törődő személy, aki rohan, hogy minden szeszélyüket teljesítse? Vagy egy önző ember, aki

neheztel azért, mert betörtek amúgy sima életébe? A legtöbb nő számára a gyerekek sokkot jelentenek. A csecsemő gondolata csodálatos, a tipegő valósága azonban kimerítő nekik. Kiszipolyoznak, rájössz, hogy többé nem lehetsz önmagad. Egész éjjel fenntartanak, és nappal rohangáltatnak. Etetni kell őket, foglalkozni velük, időt, erőt, könnyeket és izzadságot kell áldozni rájuk. Tizenöt éves volt, amikor Tiffany született, és tizenhét, amikor Jason. Két különböző gyerek, két teljesen különböző apától. Egy fekete, egy fehér. A húga azzal viccelődött, hogy részt kellene vennie a faji problémákkal foglalkozó tanács munkájában. De ezt ő egyáltalán nem tartotta viccesnek. Huszonegy éves volt - csinos, ha ki volt festve, és a mellei is jók voltak még -, amikor halálra vert két másik prostit egy kensingtoni boltívben. Becsukta a szemét a nem kívánt képre: vérre ébredt. Vér volt mindenhol. A falakon, az ajtón, még a plafonon is. Vérük beterítette őt is; a szemébe folyt, a hajára, bőrére. Érezte, ahogy a düh ismét elborítja a gondolatra. Hallotta a szíve zakatolását, amint olyan tempóban pumpálta a vért a testében, hogy úgy érezte, elszédül. Amikor a szíve így kalapált, az mindig eszébe juttatta, mit rabolt el a barátaitól. Mert barátok voltak, ez volt a legfurcsább az egészben. Miért tette? Miért nem emlékezett arra, hogy min vitáztak? Mi a francért pumpálta magát úgy tele narkóval, hogy egész napok estek ki úgy az életéből, hogy aztán soha többet nem tudott visszaemlékezni rájuk? Csak a drogokra, az italra, és az egymást követő férfiakra emlékezett. Hogy tudott ilyen életet élni annyi időn át? Tizenkét éve tiszta volt, többé-kevésbé, más szemmel nézte a világot. Most úgy látta, ahogy egy rendes ember látja. Soha többet nem kell kitörölnie a tudatosságot az életéből. Nem akar majd annyira kikerülni belőle, nem akar majd hányni az egésztől úgy, hogyne tudjon semmiről, míg csak fel nem ébred az ismerős, fanyar szagra. De azzal is tisztában volt, hogy most szervezett életet él, mesterséges környezetben. Meleg van, meghatározott időközönként ételt, italt kap és nincs kifizetésre váró számla. Több mint tíz éve nem kapcsolt le egyetlen kapcsolót sem. Fél nyolcra ágyban volt a legtöbbször esténként, és tv hiányában könyvekbe menekült.

Az ajtó felé fordult, hallotta a smasszer közeledését. - Gyerünk, kislány! Kelj fel, kifelé! Elfelejtetted, milyen nap van? Nem válaszolt, de megpróbált serényebbnek tűnni. Már összepakolt, igaziból már egy hete készen volt. Az a kevés holmija, amije volt, mind belefért egy kézitáskába. Tizenkét év alatt nem volt egyetlen látogatója sem, és nem kapott egyetlen levelet sem. Megmosta az arcát a hideg vízben, majd gyorsan, csendesen felöltözött. Kis táskáját szorítva ült az ágyon, és a reggelire várt, amit nem fog megenni, habár a keserű kávénak örülne. Egyrészt nagyon szeretett volna, az ajtón kívül kerülni, hogy új élete legyen, hogy csatlakozzon a társadalomhoz, mint annak hasznos tagja, másrészt esztelenül félt, hogy attól, hogy kikerül a való világba, és beszélnie, érintkeznie kell az emberekkel. Olyan emberekkel, akik semmit sem tudnak róla, vagy ami még ennél is rosszabb, olyanokkal, akik mindent. Kezébe temette az arcát és sóhajtott. A Bibliája mellette volt az ágyon, felvette, és azt suttogta: „Istenem, bocsáss meg. Istenem, bocsáss meg, Istenem, bocsáss meg!" Újra látta maga előtt Caroline-t és Bethanyt holtan, a szétroncsolt testüket, amikor végül rájött, mit tett velük. Caroline a barátnője volt; Bethany pedig a legjobb barátnője. Ő pedig véres péppé verte őket egy baseballütővel és egy csavarkulccsal. De miért? Ezt a kérdést naponta százszor is feltette magának. Miért? Majdnem tizenhárom éve nem talált választ erre a kérdésre. Végül mégiscsak kisétált a Cookham Wood börtönből a lágy napsütésbe. Néhány percig csak állt, az arcát érő nedvességet ízlelgette. Hideg volt, az a fajta ködös eső esett, amely átitatja a ruhát és az ember bőrét is, az az eső, melyet sokan gyakran utálnak, de amely Marie számára annak a bizonyítéka volt, hogy él és minden rendben van az életében. Lassan a buszmegállóhoz ment - tudván, hogy ruhái elég sok kívánnivalót hagynak maguk után -, zsebében egy szálló címével. Kitapogatta a cetli mellett a pénzét. Koszosnak, használtnak tűnt, összegyűrődött a tenyerében. Pontosan olyan, mint ő maga. Két fiatal lány sétált el mellette. Ruhájuk, frizurájuk teljesen idegennek

tűnt számára. Durván megbámulták, ő pedig nem vett tudomást erről, közben azokra az időkre gondolt, amikor simán szembenézett volna velük. Amikor elijesztette volna őket beszédével és agressziójával. Ehelyett most továbbsétált, nem is figyelt pillantásukra és elmormolt megjegyzéseikre. Belélegezte a ködös levegőt, mélyen beszívta a tüdejébe. Élvezte, hogy szabad, hogy kint van, és hogy egyedül van. Már kívánta annak az ismeretlen szobának a kényelmét, amely este várta. Kétségbeesetten vágyott az egyedüllétre. Teljesen egyedül akart lenni. Vágyott arra, hogy nyugodtan gondolkodhasson. Ehelyett egy vonaton találta magát. Nem akart arra gondolni, hova is tart. Túlságosan bántotta volna. Magába itta a tájat, amely mellett elrohantak, miközben kifelé meredt az ablakon. Egy nő ült vele szemben, egy kisfiúval. Helyes kölyök volt, jól nevelt. Nem bírta megállni, hogy ne bámuljon a nő arcába, mintha képes lenne olvasni a gondolataiban. Mit csinálnak most a saját gyerekei? Vajon van valakinek kapcsolata velük? Aláírta a papírokat, hogy hosszú távú gondozásba adhatóak. És ennyi volt. A szociális munkások nem mondtak neki semmit azonkívül, hogy a gyerekei jó kezekben vannak. Azt mondták neki, felejtse el őket, hajtsa meg a fejét és töltse le az idejét. Ő mindezt megtette, de az elválás fájdalma ugyanolyan valós volt ma, mint évekkel ezelőtt. Hogy veszíthet el az ember valamit, amit még teljesen el sem fogadott? Leszállt a vonatról, és taxiba ült. Az ismerős utcáktól ideges lett. Mégis ismerős arcokat akart látni, boltokat, ahova valaha járt. De a legtöbb klub eltűnt, minden megváltozott. Ez jobban felizgatta, mint ahogy várta. Kifizette a taxit és a keskeny lépcsőn felsétált gyermekkori otthonához. Szinte beteg volt a félelemtől. Erőt vett magán, és bekopogott, az üvegen át figyelte, ahogy egy nő átjön az előtéren. Szőkített haja mágnesként vonzotta tekintetét. Az ajtó kinyílt, és az anyja állt ott szótlanul. Arcáról eltűnt az üdvözlés öröme. Hosszú másodpercekig bámultak egymásra. -Szia, anya... A másik nő felemelte a kezét, mintha a gonoszt akarná távol tartani, és gyűlölet jelent meg az arcán.

- Húzz a francba. Marie... és többet ne is gyere ide! Nem vagyunk rád kíváncsiak, soha nem is voltunk! Csak baj van veled! Semmi más, csak kurva sok baj. Az arcába vágta az ajtót. Marie ott remegett a lépcsőn, és úgy érezte, mindjárt összerogy. Leült a lépcsőre, könnyei összekeveredtek az esővel, amely most valamivel erősebben esett. Összerázkódott a félelemtől, mikor egy villám a feje felett csapott le, de nem mozdult, és úgy sírt, ahogy évek óta egyszer sem: a zokogás a belsőjéből szakadt fel. A hang legalább olyan magányos volt, mint amilyen szívet szorongató. Éles és ijesztő. De az ajtó nem nyílt ki újra. Tudta, hogy már soha nem is fog. ELSŐ FEJEZET Louise Carter meggyújtotta a cigarettáját, és dühösen, utálattal meredt a férjére. A munkaasztalra vágta a teafőzőt, és dühösen dugta be a konnektorba. - Kibaszott szemtelenség, idejön azok után, ami bajt nekünk okozott! - a férfi észrevette, hogy remeg a keze, ahogy mélyen beszívja Embassy cigarettáját. - El sem hiszem, hogy volt hozzá képe... Kevin Carter felállt és apró feleségét a karjaiba zárta. - Nyugodj meg, tudtuk, hogy ez egy nap meg fog történni. Utálta így látni a nőt. Az évek alatt sikerült látszatra normális életet kialakítaniuk. Lányuk, Marie eltévelyedését elfelejtették, legalábbis a felszínen. A barátaik már nem emlegették, és életük visszatért a rendes kerékvágásba. De Lou számára nehéz volt, iszonyatosan nehéz. Teljesen összetört. Ezt bizonyították a tabletták is, melyeket állandóan szedett. - Hogy néz ki? Louise kirántotta magát a karjaiból, és úgy bámult rá, mintha éppen most ment volna el az esze. Pont, ahogy a gyerekei is tették évekkel ezelőtt, mikor Marie megölte azt a két barátját. - Ez meg miféle kurva kérdés? Él, és ez több, mint amit az a két lány elmondhat magáról, akiket olyan veszettül halálra vert. - Nyugodj meg, Lou, a picsába! Csak kérdeztem. Úgy értem, megismerted? Felismerted? Ő volt?

Megnyalta az ajkait, és bólintott. - Bárhol felismerném azt a kurvát, de vékonyabb volt, csinosabb, mint valaha. Lefogyott, úgy bizony! Az a rohadt kurva! Már gyermekkorában is az volt... Kevin nem is hallotta a felesége szavait. Túl sokszor hallgatta már az évek során, nem igazán hatottak rá. Ki akart menni, hogy megnézze a lányát, de tudta, hogy ha megtenné, azzal még több bajt okozna. Louise soha nem tette túl magát ezen. Tulajdonképpen egyikük sem, de azért ő tudni szerette volna, hogy Marie-val minden rendben van-e. Ehelyett készített a feleségének egy teát, és adott neki egy gyógyszert. De közben Marie járt a fejében, bántotta, hogy nem tudott vele beszélni. Bármit tett is, a lánya volt. Akármit beszélt is a felesége, vér nem válik vízzé, és Marie az ő vére volt. Pillanatnyilag azonban Louise-é volt az elsőbbség. Összeomlott, és ez megosztotta a családot, mindent megbonyolított. Az egészet Marshall öngyilkossága tetőzte be. Hát igen, a lányának, Marie-nak sok mindenért kell felelnie. Becsukta a szemét, mert könnyezni kezdett. Kevin Carter nagydarab ember volt. Magasabb volt száznyolcvan centinél és többet nyomott száztíz kilónál. Fiatalabb korában bokszolt, s ezzel sikerült egy kicsit megszednie magát, így egy kis építési vállalkozást alapított. Carterék tiszteletre méltó család voltak. A gondolatra elmosolyodott. Valaha legalábbis azok voltak, és az évek során megküzdöttek érte, hogy azt a kicsit visszaszerezzék, A fiukat sosem kapják már vissza, rég meghalt, eltemették, de Louise most is mindennap megnézte a sírt. Az tette végképp tönkre, amikor Marshall a szájába vette a fegyvert és szétlőtte a saját fejét. Valahogy ez inkább tűnt erőszakos cselekménynek, mint Marie gyilkosságai. Marshall önmagát ölte meg, pedig mindig szolid és megbízható volt. Marie pedig drogokon élt. Ő legalább mondhatta, hogy azt se tudta, mit csinált. Egy fiú és egy lány. Néhány héten belül vesztették el őket. Egy család ment szét annyi idő alatt, amíg mások nyaralnak. Átkozott nagy veszteség volt, de Marie most visszajött, itt van, ő meg azon gondolkodik, most vajon megint milyen bajt fog okozni. Mert a baj attól a naptól a nyomában volt,

hogy megtanult járni és beszélni. Kinyílt az ajtó, és mindketten rémülten fordultak arra. Lucy volt az. - Mi van veletek, hogy sötétben ültök itt? A lányuk megérezte a feszültséget a szobában. - Szóval elment? Louise hangja telve volt félelemmel. - Ki? Ki ment el? - kérdezte Lucy. - Marie. A nővére nevének hallatára Lucy arca eltorzult az utálattól, ajkait úgy felhúzta, hogy szinte állatiasnak tűnt a gyűlölettől. - Pont erre volt szükségünk! Mickey ebédnél megkérte a kezem, és én igent mondtam. Gondolom, most majd búcsút mondhatok neki! Louise megszánta. - Ne bolondozz, úgy kidobtam, mint macskát szarni. Nem látjuk többet, szívem. Lucy a vállára akasztotta bőr táskáját és a lépcső felé indult. Nem válaszolt az anyjának, de erőteljes lépéseiből kitalálhattak mindent. Becsapta a szobája ajtaját, olyan hangja volt, mint egy lélekharangnak. - Miért jött vissza, Kev? A férfi felsóhajtott. - Nem tudom, drágám. Gondolom, a vére hozta ide. Végül is a szülei vagyunk. Louise felállt és a bögréjét a mosogatóba vágta. Elégedettséget érzett, ha valamit összezúzhatott. Erre rájött az évek alatt. - Te, Kevin Carter beszélhetsz a magad kibaszott nevében. De nekem Ő senki! Senki! Kevin most már mérges lett. - Mert mindig az van, amit te mondasz, igaz Lou? Mindig is így volt ebben az átkozott házban, miért most változtatnánk a szokásainkon, ugye? Felkapta a kabátját az egyik konyhai székről és kiviharzott. Lassan elsétált egy kocsmába. Útközben mindenütt Marie-t kereste, de már eltűnt. Egyrészt örült ennek, másrészt kétségbeesetten vágyott rá, hogy legalább messziről megpillantsa. Csak, hogy tudja, él és jól van.

A kocsmában lassan itta a korsó sörét. Sok gondolkodnivalója volt. Amanda Stirling az előtte álló nőre mosolygott. - Ide helyeztettem, rendben van? Marie követte a rosszul megvilágított folyosón. Noha frissen festették, érezni lehetett a pusztulást. A boltívek elöregedtek, repedezettek voltak, a vékony szőnyeg néhol kikopott. Marie mindezt kizárta a gondolataiból. Egy szobába mentek, amely nem sokkal volt nagyobb hajdani cellájánál. Egy ágy, egy fésülködőasztal és egy akasztós szekrény volt benne. A falak fehérre voltak festve, és sötétkék szőnyeg díszítette a padlót. Az ágytakaró mintha a hatvanas évekből maradt volna itt, narancs és kék körök voltak rajta, zöld alapon. Marie óvatosan mosolygott, mintegy köszönetképpen. Amanda vállat vont, és így szólt: - Tudom, hogy nem sok, de tiszta, és az öné. - Ez jó, tényleg. Amanda tisztában volt azzal, hogy a nő azért mondja ezt, mert azt akarja, hogy ő jobban érezze magát. Úgy döntött, kedvelni fogja. Figyelembe véve, amit tudott róla, ez elég meglepőnek tűnt. Úgy látszott, mintha Marie értené a gondolatait, mert ismét elmosolyodott. - Az irodában van tea- és kávéfőzési lehetőség, de tudja, van egy nagy pihenőszoba is, ha meg szeretne ismerkedni a többiekkel. Marie ismét mosolygott és elfordult. Amanda ezt figyelmeztetésnek vette, jobb mennnie. - Ha bármire szüksége van, az irodámban vagyok. Ahogy egyedül lett. Marie arcáról eltűnt a maszk, és az ágyra roskadt, amely felnyögött a súly alatt, ő pedig úgy tette maga elé a karjait, mintha el akarna esni. Annyira valószínűtlennek tűnt ez az egész. A kézitáskájára nézett és felsóhajtott. Tizenkét év, tíz hónap, és semmije sincs. Semmije. Kapkodva teát készített magának és megpróbálta kizárni a fejében tolongó gondolatokat. Huszonöt perccel később már az ágyban feküdt egy könyvvel a kezében. A függönyöket behúzta. Végre biztonságban volt. Kellemesen és biztonságban. De nem érezte magát szabadnak, és azon töprengett, vajon fogja-e majd valaha.

Patrick Connor fekete volt. Fekete, jóképű, gazdag. Testépítő volt, hatalmas bicepszekkel, széles mosollyal, és ami a legfurcsább volt benne, vakító kék szemekkel, nagyapja nevével és ezekkel a szemekkel imádta sokkolni az embereket az első találkozásnál. Semmi kétség, előnyben volt ezekkel a kék szemekkel. Egy fűvel megpakolt Tesco-s szatyrot húzott elő, majd minden ceremónia nélkül begyömöszölte az edzőtáskájába. Csak szívességből vitte, de azért fejben tartotta a célját. Bezárta a lakás ajtaját és a lifthez sietett. BMW-jével elszáguldva hagyta, hogy a gondolatai is elkalandozzanak. Új madárkája volt, Corinne. Félvér volt, csinos, és elég erősen drogozott. Pont, amilyet keresett. Úgy volt, hogy később meglátogatja, és megtudja, kedvére valónak találta-e a munkát. Úgy érezte, a lány ugrani fog a lehetőségre. A drogosok még egy szibériai tigrissel is együtt aludnának, ha a szerről van szó. Pont ezt szerette bennük. Megcsörrent a mobilja, felvette, mély, barna hangja tele volt önbizalommal, ahogy belekiáltotta: - Mondjad! Egy pillanattal később elsápadt - majd a mögötte jövő döbbenetére - hatalmas csikorgással állt félre autójával. - Biztos vagy benne? Beszéde egy pillanat alatt váltott királynői angolra. Lecsapta a telefont és becsukta a szemét. Marie kiszabadult. Kinn volt, szabadon. Keresni fogja, és isten bocsássa meg, de neki semmi mondanivalója nincs számára. Vagy legalábbis semmi olyan, amit Marie hallani akarna. Megfordult az autóval és továbbment Silverton felé. Szüksége volt néhány válaszra, most rögtön. Lucy nyitotta ki az ajtót. - Te aztán jól kihasználtad a rohadt idődet! Patrick besétált a kis teraszos házba, hatalmas teste kizárta a fényt. - Ne aggódj! Nincsenek itthon. Apám anya helyett vele foglalkozott. Az meg tényleg kiakadt. Marie csak úgy idejött és bekopogott. A konyhában álltak, egymással szemben.

Lucy olyan volt, mint Marie, látszott, hogy testvérek, de Lucy volt a gyengébb kiadás. Nem volt olyan szőke a haja, átható kék a szeme. Elég csinos volt, amíg Marie mellé nem állt, mert akkor jelentéktelenné szürkült. Ráadásul folyton úgy viselkedett, mintha lenézné az embereket. Kihúzta magát, és élvezte is, hogy ezt csinálja. - Basszus! Basszus! Patrick hangja mély volt és halk. - Tudni akarja majd, hol vannak a kölykök. Mit fogsz neki mondani? nógatta Lucy. A férfi vállat vont, de nem válaszolt neki. - Elmondhatják neki, Patrick. A családügyisek. Most, hogy kinn van, majd azt gondolják, joga van tudni. Végül is az ő gyerekei. A csípős kis megjegyzés célba talált, de a férfi még mindig nem válaszolt. - Tudod egyáltalán, hol van a fiad? A szemük találkozott, de a lány nem kapott választ. - Hogy szerezted meg a mobilszámom? Lucy a mennyezetre nézett. - A fenébe, ez minden, amit mondani tudsz? Ez az őrült szuka hazajött, és keresni fog minket, mindenkit. Jobban ismerem bárkinél. Megint csak bajt okoz majd, Patrick. Nem tehet róla, de mindig csak bajt hoz. - És te tudod, hol van? A lány megrázta a fejét. - Persze, hogy nem. Anyám gondoskodott róla. Apám felől már nem vagyok olyan biztos. Marie mindig is a kis kedvence volt. A hangjában lévő keserűséget Patrick is érezte. - Akartam ám telefonálni, csak valahogy sose került rá sor - mondta zavartan. Lucy ránézett, az arca komoly volt. - Keresni fog, azt garantálhatom. És tudod, milyen, ha akar valamit. A férfi felnevetett. - Tizenkét év kalitka mindenben megváltoztatja. Úgy vedd, ahogy mondom. Én tudom. Megváltozott. Lehet, hogy nem is akarja látni a gyerekeit. A hangjában volt némi reménykedés, és Lucy megint a plafont nézte. - Egy hülye fasz vagy, tudod? Akármilyen rossz is volt, a gyerekeit szerette. Ezt még én is elismerem.

Patrick nem válaszolt, majd néhány másodperc után nagyon megfontoltan azt mondta: - Hát azt elég érdekesen mutatta ki, mondhatom. Órákra magukra hagyta őket. Előttük tivornyázott, előttük lőtte be magát. Igen, imádta Őket. - Te szoktattad rá a drogokra, Patrick, és te küldted az utcára. Azok után, hogy felcsináltad, az a legkevesebb, hogy foglalkozz a saját fiaddal. A férfi ismét nevetett, most őszintén jól szórakozott. - No nézd csak! Ha tényleg az én fiam, tud vigyázni magára. Én is tudtam, és nem is csináltam túl rosszul. - Hát, ez is egy vélemény, Patrick. De úgy éreztem, jobb, ha figyelmeztetlek. Úgy értem, tAlan ki akar egyenlíteni néhány régi tartozást. Vajon ki lesz az első a sorban? Lucy hagyta, hogy a szavak néhány másodpercig lógjanak a levegőben, majd felnevetett. - Azt hiszem, baseballütőket és csavarkulcsokat még mindig lehet vásárolni. Nevetett, mikor a férfi kiviharzott a házból. Carole Haker hallotta a csengőt, és az ágya melletti órára nézett. Kilenc óra múlt húsz perccel. Újra befészkelte magát a meleg ágyba, és becsukta a szemét. A csengő újra megszólalt, a rákövetkező dörömböléstől pedig rögtön kiugrott az ágyból, és meztelenül viharzott végig a lakáson. A trágárság, ami már az ajkán volt, elhalt, amikor meglátta, ki áll az ajtóban. - Marie? Marie Carter? Marie rámosolygott. - Bejöhetek, Carole? Besétált a lakásba, ahol ismerős szagok ütötték meg az orrát: izzadság, melegített kaja, parfüm, doh. Ez visszahozta a valóságba. Évekkel ezelőtt érezte utoljára ugyanezt az undorító szagot, csakhogy akkor észre sem vette. Mindenkinek, akit akkoriban ismert, ilyen erjedt szagú volt a lakása, mintha a fingot és az alkoholt mixelték volna. Gusztustalan. Carole látta, ahogy felhúzta az orrát. Egy pillanatra úgy érezte, a régi ellentét kiújul közöttük. Aztán emlékeztette magát, miért nem látta pont ezt a

barátját olyan sokáig, és lenyelte a visszavágást. - Kávét? Megpróbálta könnyedén kérdezni, de erőfeszítésbe került. Marie mosolygott. - Igen, légy szíves. Ha nem nagy gond. Éjszakáztál? Carole felkapott egy pólót egy kopottas fotelról, és felvette. Épp csak eltakarta széles csípőjét és a fenekét. - Dolgoztam múlt éjjel. Egy klubban vagyok most. Jobb pénz. Feltette a kávéfőzőt, közben Marie-t nézte. Az évek kegyesebbek voltak régi barátjához, mint gondolta. - Jól nézel ki. Marie. - Köszönöm, te is. Kegyes hazugság volt, jóindulatú. Carole szörnyen nézett ki, a szeme alatt sötét karikák, ráncok, száraz bőr. Tizenöt évvel látszott többnek az aktuális harmincötnél. Marie látta, hogy ennek ő maga is tudatában van, így megpróbált témát váltani. - Hogy vannak a gyerekeid? Carole felvonta a vállait. - Bernice valami romfordi fickóval tököl, még csak tizenhét. LaToyah meg javítóintézetben van. Az Oxford Streeten látták strichelni. Megverte a tisztet, aki letartóztatta. Carole vágott egy fintort. - Mindig is vad kis ringyó volt, az. Eltörte a vén fasz orrát, és a szemét is felhasította. Sittre került, egészségére. A babája nevelőszülőknél van, kéthetente látogatom. Rendes emberek, szép házuk van, meg minden. Bárcsak megtarthatnák a kis szarházit - és Shaquille az, nagy Sz-szel. Nevetett a saját bölcsességén. - Olyan mocskos a szája, mint a városi szennycsatornák, pedig még csak hároméves. - Akkor olyan, mint az anyja. Emlékszem, LaToyah is nagy trágár volt. Carole két csészét tett a rendetlen asztalra. - Az volt bizony. Emlékszel, mikor a te Tiffanydat picsának nevezte, Tiffany meg leápolta érte?

Megint nevetett. - Pont, mint te. Tiff. Elég gubancos, nem? A jókedv hirtelen eltűnt Carole hangjából. - Nem szabadna itt lennem. Próbaidős vagyok. Szóval ezt inkább tartsd meg magadnak, jó? - mondta Marie. Carole bólintott, majd rágyújtott. - Rendben. Egész életedre próbaidős leszel. Mármint ez mindig így van egy gyilkosság után, nem? Marie bólintott, de nem válaszolt. - De jól nézel ki, alig változtál. Marie-nak most már sok volt a dicséret, tudni akart valamit. - Hol van Patrick, és mivel foglalkozik most? Carole számított a kérdésre. - Nem hallottál felőle? - a hangja kétkedő volt. - Az a fekete szarházi! Azt akarod mondani, hogy ezekben az években semmit nem hallottál arról a striciről? Marie ismét elmosolyodott. - Mit gondoltál? Sosem írtál, nem látogattál meg. Más sem. Senki sem. Carole mélyen beszívta a cigaretta füstjét. A csend szinte tapintható volt, éppúgy, mint a füst. - Én megértem, Carole. Ez mind olyan rég volt. És... úgy értem, ez nem olyan, mintha lopásért lettem volna benn, igaz? Kibaszottul átvágtak, és ezt most elfogadom. Leültem az időmet, és nem akarok több bajt. Csak látni akarom a gyerekeimet. - Szóval nem mondták meg, hol vannak? Marie megrázta a fejét. - Én nem kérdeztem, ők meg nem mondták. Tiffany még csak tizenkilenc éves, Jason tizenhét. Csak azt akarom tudni, hogy minden rendben van-e velük. Azt viszont nem akarom, hogy bárki is tudja, mi a célom. Majd utánajárok a szabadidőmben. - Már, ha Ők is látni akarnak téged. - Nagyjából igen. Szóval merre jár Patrick mostanság? - Eltűnt a nagyvilágban. Még mindig futtat nőket, de mellette droggal is üzletel. Van egy edzőterme és egy borozója is. Szőke cicákkal futkos a

BMW-jével. Azt hiszi, ő a falu bikája. Marie egy grimaszt vágott. - Akkor semmi sem változott? Carole felnevetett, végre kezdett ellazulni. - Áh, semmi. De nem hiszem, hogy túl sokat látná Jasont. Legutóbb azt hallottam, egy wales-i otthonban vannak a gyerekek. Néhány éve láttam anyádat. - Hogy nézett ki? Carole vállat von. - Mint mindig. Úgy tett, mintha ibolyaszagút szarna. Tudod mit, Marie? Az a nő egy nagy szarkeverő. Marie nem válaszolt semmit. - Hol van az az edzőterem? - Spitalfieldsnél, el sem vétheted. Van egy mocskos, marha nagy tábla: „Pat's Gym". Nagyon menő hely. Üvegfalak vannak, hogy miközben edzenek, mutogathassák magukat. Marie elmosolyodott. - Miért van, hogy meg se lepődök? Carole finoman megérintette a kezét. - Jó, hogy újra látlak, drágám. Össze kéne jönnünk egy este. Úgy, mint rég. Marie elhúzta a kezét, és szomorúan megrázta a fejét. - Nem tudnék már azzal megbirkózni. Annak vége, elmúlt, és én nem akarom újrakezdeni. Carole gondolkodva ráncolta össze a homlokát. - És hogy fogsz élni? Marie beleszürcsölt a kávéjába, miközben a válaszon gondolkodott. - Segítenek munkát keresni és egy helyet, ahol lakhatok. Carole újabb cigarettára gyújtott, és hangosan szívta be a füstöt. - Azt akarod mondani nekem, hogy elmész egy gyárba dolgozni heti pár kilcsiért, mikor ennél többet is megkeresel egyetlen éjszaka? Marie bólintott. - Lediplomáztam benn. És számítástechnikát is tanultam. Megleszek majd, minden hivalkodás nélkül.

Próbálta viccesre venni az egészet, de nem nagyon sikerült. Tudta, hogy Carole-t teljesen letaglózták a hallottak. - Te? Lediplomáztál? Miből, a picsába? Furulyából? Marie szorosan becsukta a szemét, mielőtt válaszolt volna. - Nem, történetesen irodalomból. És tanári képesítést is kaptam. Ha akarnék, taníthatnék. Carole elvigyorodott. - Én tudom, hogy mostanában kapkodnak a tanárok után, de gondolom, még egy szennyvíztelepen is kétszer meggondolják, felvegyenek-e egy kétszeres gyilkost, nem? ¦ Marie nem válaszolt, csak bámult Carole-ra a sötétkék szemével, mintha a lelkébe akarna látni. - Sajnálom, nem úgy gondoltam - mondta idegesen. Marie felállt. - Igazad van, és ezzel nem szállhatok vitába. De nem adom fel, és majd csak lesz valahogy. Majd jelentkezem, rendben? Carole bólintott. - Ha bármire szükséged van, Marie, szólj. - Köszönöm, rendes vagy. Mikor kisétált a lakásból, tisztában volt azzal, hogy a barátnője tekintete a hátába fúródik. És tudta, hogy hibát követett el, hogy idejött. Carole folyton jártatta a száját, s most látogatásának híre néhány órán belül el fog terjedni egész Silvertonban. De máshova nem fordulhatott információért. Az, hogy találkozott Carole-lal, egy olyan életre emlékeztette, amit el akart felejteni. Még akkor is érezte a ruháin a rothadó szagot, amikor buszra szállt. Amanda jól megnézte Marie-t, amikor az leült a fogadóban az irodájában. Nevelőtisztként Amanda épp elég gyilkost látott már jönni és menni, de Marie Carter valahogy egész más volt. Zárkózottnak tűnt, de ezt a hosszú sittes évek alakították ki az emberekben. Abban volt más, hogy úgy tűnt, a nő, aki ott ül előtte, megszűnt élni. Megjátszotta magát, és ez látszott. Fájdalmas volt látni. - Mi volt a Munkaügyi Központban?

- Megvolt. Amandának már rég feltűnt, hogy Marie-ból harapófogóval kell kihúzni mindent, nagy lélegzetett vett hát, és folytatta: - Sokáig volt távol. - Sétáltam. Olyan rég nem mászkálhattam így, kirakatokat nézegetve... Marie hangja hamisan csengett. - Értem. Hogy sikerül alkalmazkodnia? - Jól. Csak a kezdeti nehézségek. Amanda megértően bólogatott. - Majd könnyebb lesz. Marie nem válaszolt. - Van valami, amit tudni szeretne? -A gyerekeim? Előbb kimondta, semhogy meggondolhatta volna. Amanda már számított a kérdésre. Csak azon csodálkozott, hogy Marie nem kérdezte meg már korábban. Ismét elmosolyodott, most kicsit feszélyezetten. - Mindkettőjüket értesítettük, de nem kívánnak önnel találkozni. Sajnálom... Marie bólintott, nagyjából erre számított. Felállt, felvette a táskáját. - Azt hiszem, sétálnék még egy kicsit, ha lehet. Megpróbálom kiismerni a környéket. - Persze. Igyon egy kávét, és nézzen szét. Ne feledje, hat harminckor takarodó van. Marie nem fordult meg, hogy válaszoljon. Kisétált az irodából és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Az utcán csorogni kedtek a könnyei, de mérgesen letörölte. Megtagadták. A saját gyerekei megtagadták. Számított erre, de ez nem tette könnyebbé a helyzetet. De végül is ki vádolhatná őket? Lucy kisétált a munkahelyéről, és a buszmegálló felé tartott. Egy piros autó fékezett le mellette, barátja, Mickey Watson ült benne. Az arcába nézett. - Elszúrtam valamit, Luce? A fiú hangjából sütött az aggodalom. Lucy egy pillanatra megsajnálta,

hogy így bánik vele. Beszállt az autóba és gyengéden rámosolygott. - Áh, miattam van az egész. Történt valami, és aggódom. - Mi a baj, baba? Nekem elmondhatod. Lucy a fiú széles, kerek arcába bámult. Lehet, hogy nem néz ki túl jól, de legalább tisztességes, kedves ember, és ő pont ilyent akart. Mikor vele volt, ő is kedvesebb lett - a fiú megváltoztatta. Ilyenkor belül jónak érezte magát. Gyerekkora óta volt benne valami utálatos. Az egész a nővére miatti féltékenységből eredt. Ő is tudta, de ez nem segített. Tulajdonképpen ettől csak még rosszabb lett minden, mert nem tudta legyőzni magában a kényszert, hogy gyűlölje. Teljesen és szívből. - Marie kiszabadult. Látta, ahogy megváltozik a fiú arckifejezése. - Anyukádnak nem fog tetszeni, igaz, Mickey? A gyilkos szabadon mászkál... Mickey nem válaszolt. - Akkor most ő is otthon lakik? Mickey megrémült attól, mit gondol majd erről az anyja, és ez látszott is rajta. - Ne légy ilyen bolond! Persze, hogy nem. - Akkor hol van? - Honnan a fenéből kellene nekem tudnom, hol lakik? Miért akarnám tudni? Csak gondoltam, jobb, ha tőlem tudod, és nem mástól. - Jól van, nyugodj meg, Luce, az isten szerelmére! - Gyűlölöm, Mickey! Tönkreteszi az életünket, és aztán azt hiszi, visszajöhet simán, mintha semmi sem történt volna. - De az anyád, gondolom, nem fogadja be, igaz? Minden csoda három napig tart, majd megfeledkeznek róla. A fiú hangjából egyszerre hallatszott a remény és a kétségbeesés. - Gondolod? Mickey határozottan bólintott. - De ennek semmi köze a kettőnk dolgához, ugye? Lucy megrázta a fejét. - Azt hiszem, nincs. De az anyád... - Ráérünk akkor gondolkodni ezen, ha majd odaérünk.

Megcsókolták egymást. - Ne aggódj. Mit tehet velünk? Lucy nem válaszolt. Pontosan tudta, mire képes a nővére, főleg, ha megtudja, mi lett a gyerekeivel. És meg fogja tudni. Mindig is gyűjtögető volt. Marie az volt. Begyűjtötte az információkat, aztán kikalkulálta, mit jelentenek az ő számára. Az, hogy elmerészkedett az ajtajuk elé, önmagáért beszélt. Kint volt, szabad volt... és bosszút kívánt, már amennyire Lucy sejtette. Ha a nővére helyében lenne, ő igen, ő bizony elrendezne néhány régi tartozást. De véleményének nem adott hangot. Ahogy Mickey is mondta, ráér akkor gondolkodni ezen, ha itt lesz az ideje. Nem volt más választásuk. MÁSODIK FEJEZET Marie hangos kopogtatásra nyitotta ki az ajtót, és megdermedt az előtte álló nő látványától. Sötét, hátrafésült haja volt, szeme fekete ceruzával kihúzva. Marie-re mosolygott, műfogsora túl nagyra sikeredett. - Marie Carter? Inkább kijelentés volt, mintsem kérdés. Marie bólintott. A nő barátságosan nyújtotta a kezét. - Sally Potter vagyok. A szomszédból. Marie kezet fogott vele, de nem válaszolt. - Szólíthatsz Salnek - mondta bátorítóan a látogató. - Kösz. A nő mosolygott. - Fojtogatás. Én is öltem, mint te, drágám. Majdnem nyolc hónapja vagyok kinn. Megagyaltam az expasim, legyen min gondolkodnia a kurvájának. Gondoltam, bemutatkozom, csak ennyi. Nem akarok én leskelődni, vagy ilyesmi. De ha egy kis társaságra vágysz, csak kopogj át, oké? Kell néhány hét, hogy megszokjon az ember. Megint mosolygott, aztán elsétált. Marie becsukta az ajtót. A szíve erősen dobogott. Leült az ágyára, és a szomszédban harsogó rádiót hallgatta a vékony falon keresztül. Becsukta a szemét, nagyot sóhajtott. Mindenki kíván-

csiskodik a dolgai után, mindenki akar tőle valamit, de neki nem volt semmije. Üresnek, kiégettnek érezte magát. Most még a barátoktól is tartott, pedig valaha a barátok jelentettek számára mindent. Megint becsukta a szemét, és látta maga előtt a két véres testet, a vérontást, amit ital- és drogmámoros dühében rendezett, és érezte, hogy újra elönti az epe. A barátok már sehol sem voltak. Egyedül nagyobb biztonságban érezte magát. Mindenki nagyobb biztonságban volt, ha Marie egyedül lehetett. Carole Halter egymagában ült a klubban. Még korán volt, a lányok csak később jönnek, de Ő szeretett volna magába dönteni néhány italt, mielőtt nekivág az éjszakának. A kidobófiú, egy Declan nevű fiatal, szőke testépítő jól végigmérte, és láthatóan kívánatosnak találta. - Jól megnéztél? Csak megszokásból kezdett ki vele, egyiküket sem érdekelte igazán a másik véleménye. A férfi többre tartotta magát nála, és ezt Carole elfogadta. Működött köztük a dolog. - Láttad Tiffanyt valamerre? - kérdezte Carole. A férfi megrázta a fejét. Azzal sem törődött, hogy rendesen válaszoljon neki. - Mi a francért akarnék egyáltalán találkozni vele? - Csak kérdeztem! Carole hangja éles volt és ellenséges. Tovább iszogatta az italát, szemével a klubot pásztázta, nehogy elmenjen mellette egy fuvar. Egy alacsony, helyes kis szőke csaj lépett be. Habár alapvetően nagymellű volt, minden más szempontból úgy nézett ki, mint egy anorexiás. Hosszú, festett szőke haja függönyként keretezte az arcát, melyet vékony kezével kisimított a szeméből. Lilára festett körmei veszélyesen hosszúnak tűntek. Carole rámosolygott. - Minden rendben, Tiff? A lány néhány másodpercig csak bámult, aztán azt mondta: - Rendben van, Carole. Mondták már. Továbbment a mosdó irányába, amely egyben a táncosok öltözője is volt. Carole követte.

- Most mit csinálsz? A lány meglepő erővel nyitotta ki az ajtót és vállat vont. - Mit csinálnék? Kéne valamit csinálnom? - De hát az anyád. Tiffany a mosdó feletti mocskos tükörbe vigyorgott. - Ezt már hallottam. Carole megijedt a lány viselkedésétől, és ez meg is látszott rajta. - Nem hiszem, hogy igazán felmérted az erejét, Tiff Nagyon erős, nem csak fizikailag. Mindnyájan tudjuk, hogy ez igaz. Szellemileg is olyan, mint egy kőszikla. Ha ez a kurva látni akar téged, találkozni fogtok. Tiffany megrántotta a vállát. - Igen, és? Pukedlizzek neki? Carole szomorúan megrázta a fejét. - Hallgass rám. Ő az anyád, kedvesem. Akármi történt is. Szeretett a maga módján... Tiffany mérgesen emelte fel a kezét. - Ó, igen? Órákra magunkra hagyott minket, szétdrogozta a hülye agyát! Figyelj, Carole, az ilyen anyai szeretet nélkül nagyon jól elvagyok, oké? És most, ha nem haragszol, le kell vetkőznöm. - Eljött a kérómra, Tiffany... Nem fogja feladni. Főleg, ha tudomást szerez a kis Anastasiáról. A lány ingerülten forgatta a szemét. - Igen? Ha nem akarok találkozni vele, nem is fogok! És most kopj le! A hangja kegyetlen volt, kemény, és Carole jobbnak látta, ha szót fogad. Csendesen ment ki a mosdóból, a szíve nehéz volt a gondolattól, hogy régi barátnője lánya nem akar semmit az anyjától. És ha Marie megtudja, hogy Carole tulajdonképpen együtt dolgozik Tiffanyval, és nem is szólt róla, vajon mit fog tenni? Ez mindennél jobban aggasztotta Carole-t. Tiffany a repedezett tükörbe bámult, aztán elkezdte felkenni az alapozót, hogy eltakarja a pattanások helyét az arcán. A pirosítót felkenve arra gondolt, hogy mindenkivel szemben csak megjátsza magát. Igazából nagyon is megijedt attól, mit fog az anyja felkavarni. Ahogy Carole is mondta, ha Marie találkozni akar vele, megteszi.

Tiffany szeme végigfutott a mocskos környezeten és összerázkódott. Mit tehet Marie a lánya életével és munkájával? „A történelem ismétli önmagát"- ahogy Pat szokta mondani, mikor arról beszélt, hogy az anyja is ugyanígy nézett ki ebben a korban. A francba az anyjával! Tulajdonképpen már akkor elhagyta Tiffanyt, mikor még kisgyerek volt. Semmi joga a tiszteletre most. És ha bármire kényszeríteni akarná, ezt Tiffany meg is mondja neki. Ő igen, a szemébe mondaná. A lány úgy emlékezett az anyjára, mint egy hatalomra, amellyel meg kell küzdeni. A szomszédok mind féltek tőle. Marie-től - ha ideges volt -, még a férfiak is tartottak. Egyfajta erőszakos légkör lengte körül, amit az emberek elég gyorsan észrevettek. Pat mindig bőségesen szórakoztatta anyja maratoni dühkitöréseinek, alkoholos és drogos tivornyázásainak történeteivel. Tiffany eleget tudott Marie-ről ahhoz, hogy tudja, nem akarja a saját gyereke közelében látni. Egy kétszeres gyilkos volt az, amit legkevésbé kívánt a kis Anastasia körül, köszöni szépen. De azért mélyen belül elgondolkodott, vajon milyen szellem szabadult ki a palackból azzal, hogy az anyját szabadlábra helyezték. Tíz perccel később Tiffany kész volt az első fellépésére. A vetkőzés jövedelmező volt, és Pat azt ígérte neki, hogy bejuttatja egy sztriptízbárba, ahol még jobban lehet keresni. Élete célját, azt, hogy vesz egy kis saját lakást, elszántan akarta. A lánya a legjobbat érdemelte, és tesz róla, hogy Anastasia valóban meg is kapja. Tiffany egy csík kokót húzott magának, hogy hangulatba jöjjön. Miközben a húzás, tisztítás és szippantás rituáléját csinálta, egyre inkább ellazult. Ő használta a drogokat, nem fordítva, mint az anyja. Csak néha-néha volt szüksége egy kis hangulatjavításra, tényleg csak amiatt. És azok után, amit ma megtudott, nagyobb szüksége volt rá, mint valaha. Louise Carter lánya leendő anyósát hallgatta fogcsikorgatva. Mary Watson egy minden lében kanál, kétszínű, okvetetlenkedő nőszemély volt. - Hallom, idesétált, a maga életnagyságában, csak kétszer olyan szép volt... - ez az utóbbi megjegyzés és a gúny a fia barátnőjének szólt, azt mindannyian tudták. - De hát mindig is helyes lány volt, ezt nem lehet ta-

gadni. Marie igen csinoska volt. - Aztán mi jót tett az vele? Ha nem bánod, Mary, én inkább mellőzném a témát. Louise hangja veszélyesen halk volt, és Mary elnyomott egy győzedelmes kis mosolyt. Lucy hirtelen felállt, és hamisan csengő, élénk hangon kérdezte: - Készítsek még egy kis teát? Kiment a szobából. Mickey követte. Louise a mellette ülő nőre meredt. Barna, patkányszerű szemét és erősen biggyesztett ajkát nézte, és azon töprengett, hogy akarhat a lánya olyan családba kerülni, amelyiknek ez a rosszindulatú vén kurva a vezetője. Louise-nek sosem jutott eszébe, hogy önmagát látja benne. A két nő azért utálta egymást - ahogy azt Mickey jónéhányszor elmondta -, mert túlságosan egyformák voltak. Eddig azonban ezt egyikük sem merte megmondani a másiknak. - Szóval, ezt most újra előrángatják, gondolom? Az erőszakos gyilkosságokat. A drogokat, a kurválkodást... Jóidőre beszédtémát ad majd ezeknek. Louise nem válaszolt a kötekedésre. Szemével a szőnyegen lévő kis foltra koncentrált, küzdve a késztetéssel, hogy meglendítse a karját, és leterítse a kanapén ülő nŐt. Ehelyett mosolyt erőltetett az arcára és élénken azt mondta: - Az esküvő' valószínűleg elveszi majd a pletyka élét. Tudod, a gyilkos húga és a te egyetlen fiad egybekelnek. Látta, hogy a tüske célba talált. Mickey anyámasszony katonája volt, ezt mindenki tudta. De Lucy megfelelt neki. A házasság már tény volt. Mindketten elcsendesedtek, de az ellenszenv szinte tapintható volt a szobában. Marie figyelte a spitalfieldi edzőteremben folyó ténykedést. Reggel nyolc harminc volt még csak, de az emberek már ott izzadtak. Egy szemben lévő kis kávézóból figyelt, és ámult a nőkön, akik olyan buzgón dolgoznak, hogy formában tartsák a testüket a pasik miatt. Ugyanez ment a börtönben is. A legtöbb nő egy pasi miatt került be, és mégis életük egyetlen célja az volt, hogy kikerülve, szerezzenek egy másikat, amint csak lehet. Ezen mindig elcsodálkozott.

Marie boldog volt egyedül. Mostanság szakértő volt már ebben. Miközben a kávéját kortyolta, fél szemmel Pat Connort figyelte. A gondolattól, hogy szembe kell néznie vele, egy kicsit megijedt, de tudta, mégis meg kell tennie. A férfi tartozott neki. Azzal a rengeteg idővel tartozott, amit bent töltött, és bár bizalmatlan volt vele, többé már nem félt tőle. Már nem tudott vele semmit sem tenni, és semmit sem tudott mondani neki, amit ő maga ne tett, vagy mondott volna önmagának. Ha más haszna nincs is a börtönnek, az biztos, hogy szellemileg erőssé tesz. A férfi kilenc harmincötkor érkezett egy fekete BMW kabrióban. Jól nézett ki, de az iránta érzett régi érzelmei már rég elmúltak. Valaha a teste úgy vonzotta mint egy jelzőfény. Most jobban nézett ki, megerősödött, jól öltözött volt, de a nő tudta, kicsoda valójában, és már egyáltalán nem találta megnyerőnek. Kifizette a számláját. Szinte levegőhöz sem jutott, mikor kiderült, hogy a három csésze kávé majdnem hat fontba került. Miközben átment az úton az edzőteremhez, arra gondolt, vissza kell mennie az otthonba, mert le van égve. Ócska ruhái ellenére is kapott néhány elismerő pillantást. Csinos nő volt, még smink és drága frizura nélkül is. De tudomást sem vett a pillantásokról. Küldetése volt, amit végre akart hajtani. Mosolygott, amikor besétált a Pat's Gymbe. Patrick Connor gyógynövény teát iszogatott és előző esti bevételeit számolta, mikor Wednesday, a titkárnője szólt neki, hogy kint van egy nő, aki mindenképpen beszélni akar vele. - Hogy néz ki? A lány felvonta a vállát. - Szőke, nem csúnya, de rosszul öltözött... Mielőtt befejezhette volna. Marie már be is sétált a szobába. - Hello, Pat. Rég nem láttuk egymást, igaz? Élvezte, hogy félelmet lát a férfi szemében, és hogy csokibarna bőre el-

szürkült. Wednesday nyilvánvaló kíváncsisággal nézett egyikről a másikra. Pat leült az íróasztalhoz, a lábai elgyengültek. - Viszlát, Wednesday... A férfi hangjában olyasmit vélt felfedezni, amit azelőtt soha nem vett észre nála. Pedig főnökét látta már veszélyes drogdílerekkel és hasonló alakokkal is tárgyalni. Ez a nő nagyon érdekes jelenség. Ki lehet, hogy így zavarba tudta hozni Patrick Connort? - Hozhatok egy kis kávét? A lány Marie-re mosolygott, miközben kerülte Pat tekintetét. Marie barátságosan bólintott. - Igazán kedves, köszönöm. Mikor egyedül maradtak, Pat és Marie hosszú másodpercekig bámultak egymásra. A férfi törte meg a csendet, és Marie épp erre számított. Ez olyan trükk volt, amit a börtönben tanult. Ott jött rá arra, hogy a hallgatás idegesíti az embereket. Ha elég sokáig várt, elkezdtek beszélni, és így fölébük tudott kerekedni. Pattel szemben szüksége volt erre az előnyre. Különben elkezdett volna hazudozni arról, mit reggelizett. Nem tehetett erről, ez hozzátartozott a természetéhez. - Jól nézel ki. Marie. Hogy mennek a dolgok? Ez nagyon sántított, mindketten tudták. Marie elmosolyodott. Ettől megváltozott az arca, és ettől a férfi is megnyugodott. - Mit gondolsz, hogy vagyok, Pat? Zavart vagyok, rémült, de ami a legfontosabb, alig várom, hogy halljak a gyerekeimről. Pat rámeredt. A nő tudta, hogy az agya úgy dolgozik, mint egy 50-es évekbeli váltó. - Látogattad egyáltalán őket? Kapcsolatban maradtál a fiunkkal? Ez minden, amit tudni akarok, Pat! A férfi a felső ajkát harapdálta. Erre az ideges cselekvésre emlékezett a régmúlt évekből. Aztán megszólalt a mobilja. Hangos dallam volt, Bob Marley „Ha nincs nő, nincs sírás" ' című dala. Mindketten érzékelték, hogy az alkalomhoz illő ez a dallam. A férfi a telefonra bámult, majd Marie-re, aki gúnyosan nevetett. - Okos. Sosem láttam még ilyent közelről. Az épületünkben az egyik nőnek volt. Egy smasszer csempészte be neki, de én magam sose láttam. Fel-

forgatták a celláját, aztán annyi volt. Négy nap zárka, mert beszélni akart a lányával. De neki legalább volt egy telefonszáma, egy címe. Ő legalább látta a gyerekét. Pat hatalmas kezével megdörzsölte az arcát. - Mit akaról, Marie? - Ne próbálkozz a jamaikai akcentusoddal, soha életedben nem hagytad el Londont! Azt csiripelik a madarak, hogy megtaláltad a gyökereidet, hát tartsd meg azoknak a buta kis tyúkoknak, akiket ez még érdekel. Hol vannak a gyerekeim? - Honnan a pokolból tudnám én azt? A nő a szúrós kék szemekbe nézett és felsóhajtott. - Azt akarod mondani, soha nem is foglalkoztál a saját fiaddal? A férfi nem nézett a szemébe, ehelyett a kezét szemlélte. Szégyellte magát, ezt mindketten tudták. Pat zavartan próbálta igazolni önmagát. - Nincs szükségem erre a szarra. Marie. Épp elég bajom volt magammal... A nő csendesen ült, és a férfira bámult, miközben az megpróbálta eltusolni tizenkét évnyi hanyagságát. Megpróbált vádló képet vágni - sikertelenül -, miközben magyarázkodott. - Mi jót tehettem volna vele, ha...? Gondold csak meg! Nem lettem volna képes gondoskodni róla, vagy igen? Úgy értem, gondold csak el, mit kezdhetnék én egy kölyökkel? A nő kétségbeesetten ingatta a fejét. - Tehát egyikünk sem volt mellette. Mi van Tiffanyval, láttad őt? Patrick egy másodpercig hallgatott. - Nem. Miért láttam volna? Ő nem az enyém volt, vagy igen? - mondta vontatottan. Marie pontosan erre számított. A férfi ekkor kinyitotta az íróasztal fiókját, és kivett egy köteg pénzt, tízeseket, húszasokat, és egy gumival összefogta. „No Woman, No Cry" - Ez a tiéd, cica. Mindenképp adni akartam neked valamit, hogy talpra állj, vagy mi. Wednesday lépett be, kezében a kávéstálca. Marie elsöpört mellette, ki a

szobából. Pat mobilja ismét megszólalt, és még hallotta a dallamot, amely fájdalmas emlékeket idézett fel benne. A brixtoni bluesra gondolt, arra, amikor a Railton Roadon grasszált, hogy dílert találjon. Félmeztelenül álldogált a dermesztő hidegben, autók ablakain bámult be, vadidegen férfiakra mosolygott. A zene felidézte a szex szagát, azt a kényelmetlen érzést, ahogy minden cécó nélkül megdugják egy autó hátsó ülésén. Új autók és régiek. Autók, melyeknek hátuljában gyerekjátékok voltak, vagy irattáskák. Autók, amelyek oly sokat elmondtak a tulajdonosuk életéről. Ha tudnák! Ismét tudatosultak benne az elvesztegetett évek, azok, amiket a börtönben töltött, amelyek mégis - valami fura módon - elhozták neki a megváltást. Még mindig sírnia kellett, ha a kisfiára gondolt, aki apa és anya nélkül maradt. Jason tudta, hogy ki az apja - nem úgy, mint a lánya -, és volt kapcsolata az apjával. Biztosan teljesen megrémült, amikor gondozásba vették, és egyedül maradt, anélkül, hogy bárki figyelt volna rá. Micsoda történeteket lehet olvasni az újságokban is... Megerőszakolt gyerekek, olyanok, akik szeretet nélkül maradnak, éheznek, akiket vernek. - Minden rendben, drágám? Marie egy idős nő arcába nézett és bólintott. Most vette csak észre, hogy az utca közepén áll, megfeledkezve a gyalogosokról és a forgalomról. Szívében szinte tapintható volt a fájdalom. Úgy érezte, egy kéz markolja erősen, és úgy érezte, menten elájul. Még mindig látta maga előtt a gyerekei arcát, ahogy hatalmas, kifejező szemekkel bámulnak rá a tárgyalás utolsó napján. Még érezte a hajuk illatát, ahogy magához ölelte őket. Egy évnyi vizsgálati fogság után teljesen tiszta volt. Ekkor jött rá, mit vesztett azokban az években, amikor drogokkal tömte a fejét. Túl késő volt már akkor is, és most is. Elindult vissza a szállóra. A hideg levegő a tüdejébe hasított. Semmit nem akart Pattől, főleg nem pénzt! Olyan pénzt, amit fiatal lányokból és nőkből szedett ki. Az a pénz tragédiákkal és szégyennel szennyezett. Nincs rá szüksége, enélkül is megvan.

- Ki volt ez, Pat? Wednesday orrhangja kezdett a férfi idegeire menni. - Miért nem foglalkozol végre egyszer csak a saját kurva dolgoddal? Wednesday megsértődött. - Csak kérdeztem! Kiviharzott a szobából, kemény kis popsija ide-oda járt. Csak erre volt jó. Pat meg is feledkezett róla. Tudta, hogy Marie bajt okoz, nagy bajt, azt viszont nem tudta, hogyan állíthatná meg. Ha tudná az egész sztorit, vajon megölné-e? Úgy érezte, képes lenne rá, minden vadonatúj nyugalma ellenére is. Marie mindig különös alak volt. Az. A saját ujjába is belekötött, ha olyan hangulatban volt. És ő hosszú időre állította félre. Erre már rájött. Most az volt a kérdés, meddig tart, míg a nő megneszeli a dolgokat, és hogy annak mi lesz a következménye. Tiffany a kislánya apró arcába mosolygott. Anastasia tényleg nagyon helyes kisgyerek volt. Csupa szem, gyűrűs fekete hajjal. Világos bőrű volt, nagyon világos. Ha a haja egyenes lett volna, olasznak vagy spanyolnak gondolták volna. Tiffany olyan szenvedéllyel szerette, ami őt magát is meglepte. Arra gondolt, vajon az ő anyja érzett-e így valaha is iránta, de kételkedett benne. Tiffany ölni tudott volna a gyerekéért. Az anyja pedig egy adag drogért ölt. Kopogtak az ajtón, ő pedig felugrott a székből. Szélesen elmosolyodott, amikor kinyitotta. - Minden rendben, baba? Patrick mosolyogva nézett a lány szemébe, aki pont olyan volt, amilyet szeretett: vékony, rajongó és könnyen befolyásolható. A férfi azon töprengett, vajon az, hogy ő Marie lánya, hozzátesz-e valamit a bájához. Néha amikor elgondolkodott -, pont olyan volt, mintha Marie-t látná. Tiffany nem nézett ki olyan szívdöglesztően, mint az anyja. Az alakja sem volt olyan buja, de hasonlított rá. Az ártatlan pillantásokból nem is látszik, hogy egy kis léért megdugnának bármit. Tiffany még nem volt ennyire romlott, de a férfi már dolgozott rajta. - Beszéltem a társammal. Azt mondja, holnap este mehetsz hozzá bemu-

tatóra. Az Aida Clubba, a Tobacco Docknál. Vegyél fel egy iskolai egyenruhát, ez egy kibaszott perverz alak. - Ez egy sztriptízklub, nem? Tiffany hangja tele volt szarkazmussal. - Persze, hogy az. De a lányok mindig valami kosztümszerűben jönnek ki, aztán valaki fizet, hogy levegyék. Jó pénz, Tiff, ígérem. Anastasia Patrick nadrágjára tette a kezét, mire úgy ugrott fel, mintha megégették volna. A kislány megijedt, Tiffany gyengéden ölbe vette. - Ne üvölts már, Patrick, hiszen csak megérintett! - Ez a nadrág több mint három rongy volt, és én nem hagyom, hogy a mocskos kezével tapperolja. Látta Tiffany arcán a zavart, és ez eszébe juttatta a lány anyját, ahogy az irodájában ült nem sokkal korábban. Anastasia egyikről a másikra pillantott, és arcán ártatlan kíváncsiság ült. Érezte köztük a feszültséget. Tiffany szíve jólesően dobogott, ahogy az apát és lányát nézte. - A te lányod, Pat. A férfi mély lélegzetett vett, és sóhajtott. - Figyelj, Tiff. Tudtommal hét gyerekem van és mindet szeretem, beleértve a bátyádat is. De nem vagyok ölelgetős fajta, ezt te is tudod. Adok neked pénzt, és látogatlak is benneteket, ez rendben. De sosem ragaszkodtam egyik gyerekemhez se. Tiffany tudta, hogy a férfi igazat mond, de ez el is keserítette. Pat volt az egyetlen férfi, akivel valaha is volt, és aki üldözte. Istenem, de még hogy! Mindig elvitte valahova, ajándékot adott neki. Aztán a lány terhes lett. Pont mint az anyja azelőtt, ő is hamar rájött, hogy Patrick Connor nem csak megbízhatatlan, hanem egyenesen hideg és érzéketlen. Hathónaposan Anastasia kórházba került, és Tiffany hasztalanul hívta folyton a mobilját. Tudta, hogy valaki mással van. Ez annyira bántotta, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett. Mégis volt valami Patben, ami vonzotta, habár meg nem tudta volna mondani, mi az. Amint a férfi átölelte, az övé volt. Nem számított, hogy mit tett előtte. Ő Pat volt, aki a saját szabályai szerint élt, és ha a saját körében akarta tartani, ezt hamar meg kellett tanulnia. Néhány nappal azután érkezett csak haza, hogy Anastasiát elbocsátották

a kórházból. Körülugrálta Tiffanyt és a kislányát, és ő azonnal megbocsátott neki. De mélyen belül akkor is bántotta mindez. Tudatában volt annak, hogy napjai a férfival meg vannak számlálva. Pat a fiatalokra bukott, az igazán fiatalokra. Olyan kiscsajokra volt szüksége, akiknek semmi agyuk, és a való világról semmi fogalmuk nincs. Azért akart bejutni a sztriptízbárba, mert valahol a lelke mélyén tudta, hogy hamarosan ő lesz az egyedüli kenyérkereső, és hogy amit a lányának meg akar venni, az pénzbe kerül. Igazi pénzbe, amit valakinek meg kell keresnie. Anastasiának olyan élete lesz, amilyet ő szeretett volna, amikor egyedül töltötte az éjszakáit a gyermekotthonban, meg később a nevelőcsaládnál. Anastasia megkap majd mindent, erről ő, Tiffany személyesen fog gondoskodni! TAlan egy kicsit hasonlít külsőleg az anyjára, de a hasonlóságnak itt vége is van. Neki a gyereke volt a mindene, és mindent meg fog tenni érte. Ezt az ígéretet megtartotta, de az ára jóval magasabb volt, mint ezt gondolta volna. Patrick már az ajtó felé indult, a lány szomorúan figyelte. Érezte, hogy felbosszantotta a férfit. Most napokig nem látja majd, mert volt mersze megjegyzést tenni rá. - Találkoztál már anyámmal? Amikor kérdezte, rögtön arra gondolt, bár befogta volna a száját. Nem akart még inkább szembe kerülni a férfival, de nem bírta megállni. - Járt Carole-nál, nyilvánvalóan az utcákat járja. - Patrick hidegen nézett rá. - Ha látom, majd felajánlom neki a régi munkáját. Szeretem a családban tartani a dolgokat. Vagy ezt nem vetted még észre? A bejárati ajtó becsapódott a férfi mögött. Anastasia pityeregni kezdett. Tiffany pedig érezte, ahogy a régi vágyódás feléled benne a férfi iránt. Az ajtóhoz akart rohanni, hogy könyörögjön neki, ne hagyja napokra magára, ahogy szokta, de küzdött az érzés ellen. Ehelyett szorosan magához ölelte a kislányát, és azon töprengett, vajon az iskolai egyenruhája még mindig a felső szekrényben van-e a hálószobában. Úgy remélte, ha majd pénzügyileg biztonságban lesz, jobban meg tud küzdeni Patrick Connorral és hangulatváltásaival.

Ám most nagyon-nagyon magányosnak érezte magát. A férfi jelentette számára a családot, az egyetlent, amit igazán ismert. Miközben Pat leállt Sonny Lee lakásánál, magában füstölgött. Tiffany ügyesen úgy intézte, hogy bűnösnek érezze magát. Az anyja ugyanilyen volt! Anastasia szó szerint semmit nem jelentett számára. Ő, persze, szerette mutogatni, ha szépen fel volt öltöztetve a kis édes, de a tényleges, mindennapos gyermekgondozás, főleg, kisgyerekek esetében, csak baszta a csőrét. Néha azon gondolkodott, miért hagyja a nőknek, hogy gyereket szüljenek neki, mikor ez teljesen megváltoztatta őket belülről. Sokuk kívülről is megváltozott. A repedések csíkjai és a pettyhüdt bőr csak néhány dolog volt, amit utált az exnőiben. De a vendégek oda se bagóztak ezután, és ez számított. Minden gyereke anyja strichelt, és tudta, hamarosan Tiff is olyan lesz, mint ők. Elég nagy megrázkódtatás lesz neki az a klub, és a férfi kíváncsi volt, hogy küzd majd meg vele. Mielőtt megcsengette volna Sonny lakásának telefonját, ellenőrizte a sporttáskáját. Két kézifegyver volt benne és egy nagy táska kokain. Pat kedvelte Sonnyt; pénzes buli volt és megbízható. Akkor is hallgatna, ha elkapnák, és minden probléma nélkül letöltené az idejét. A mai ifjúságnak még azelőtt eljárt a lepénylesője, hogy egyáltalán elkapták volna őket. Ez nevetséges. Nagymenők voltak az utcán, de kisfiúk a yardon, ha úgy érezték, azzal jobban keresnek. Patrick bizalmának elnyerése időbe és nagy erőfeszítésbe került. Sonny már nem egyszer adott adut a kezébe. Mikor megnyomta a kapucsengőt, Pat ismét mosolygott. Sonnynak tip-top kis lakása volt - minden fekete bőr, krémszínű falak -, teljesen ellentétben a megjelenésével. Úgy nézett ki, mint egy Etiópiából szalajtott jamaikai. Valójában Sonny brixtoni srác volt, sosem járt Jamaikában, de ezzel nem sokat törődött. Az anyja fehér volt, tanítónő, az apja pedig afrikai üzletember, nagy dumás. Sonny sosem találkozott vele. Az anyja sem látta soha többé a három hétig tartó kiruccanásuk után. Sonny most rasztatincseivel játszott, és egy hatalmas jointot szívott. Állandó vigyora a helyén volt, és a fű és az izzadtság kevert, édeskés illatát

árasztotta. Plasztik-raszta volt, vagy jamaikai, mint Connor, ha épp úgy alakult. - Az a kibaszott dög bűzlik! Pat - megjátszott undorral - az arca előtt lengette a kezét. - Ezek a növények a hálóban. Baszd meg, a villanyszámla akkora, mint az államadósság! Mindkét férfi nevetett. - Kinn is érezni, Patrick? Patrick megrázta a fejét. - Á! Készülőben vannak? - Néhány nap, aztán annyi. Arathatunk. Nálad van a cucc? Pat bólintott, Sonny pedig adott neki egy pohár jéghideg Budot. - Mondd meg Devlinnek, ha bárkit lelő ezzel a francos fegyverrel, az nagy szopás lesz. Tudja, ugye? Sonny bólintott, vigyora szélesebb volt, mint általában. - Asszem, Dicky Trantert akarja lelőni. Úgy tudom, kibaszott nagy vitájuk volt a pénz miatt. Dicky egy fasz. Mindenbe beleüti az orrát, ilyen a természete. Pat felsóhajtott, és levetette magát a fekete bőr kanapéra. - Dicky egy ideje komolyan érdeklődik. Ugyanilyen volt már az iskolában is, egy nagy segg. Megvan a pénzem? Sonny egy puskát méricskélt a kezében és vigyorgott. - Lőttél már le valakit, Patrick? A hangjában őszinte érdeklődés volt. Patrick felnevetett. - Ahogy nem egészen hat hete megmondtam a zsaruknak is, Sonny, ez egy olyan dolog, amit én tudok, te meg kitalálhatod. - Rossz ember vagy, nincs tévedés. Hogy van a kis nőd? Sonny rájött Patrick arckifejezéséből, hogy rossz dolgot mondott, de tovább nyomult. - Még mindig kínoz? Figyelj, nem volt semmi gondod, amíg a régi nőmmel nem éltél. Liselle még Jahvét is fel tudná dühíteni, ha belejön. - Hol van? - Lakeside-ben, a húgával. Mindennap köszönetet mondok istennek azért a helyért. Ott a legkönnyebb a bolti lopás, azt mondja, és neki ezt tudnia kell, mert mindet végiglopta.

- Még mindig strichel? - A vérében van, nem? Nem bír vele. Pat nevetett. - A szokásos tarifa a fegyverekre meg a hóra. Jónéhány csíkra futja belőle, először csinálj magadnak egy szép csomagot, oké? Sonny bólintott. - Tudnál hozni Irie-nek kristályos hernyót? - kérdezte. - Úgy fogy nála, mintha eszelős lenne. Üldöznöm kellett a pénzért. Asszem, ő maga szívja a legtöbbet. - Jimmynek új patikusa van, ki fogom próbálni. De mondd meg Irie-nek, ha még egyszer hallok felőle, megkapja a magáét egyszer és mindörökre, rendben? Mondd meg neki, el fog tűnni, mint Wilson, és erről személyesen fogok gondoskodni - Patrick még most is nyugodtnak és ellazultnak tűnt. De Sonny már nem vigyorgott. Patrick most először célzott rá, hogy tudja, mi történt Tony Wilsonnal, és ez megdöbbentette Sonnyt. Az utcai szóbeszéd Patrickot is képbe hozta, ahogy őt is, de mindeddig ez csak spekuláció volt. Patrick Connor keményebb volt, mint a legtöbben gondolták. Sonny tudta ezt, mindig is tudta. Ha megint felszállóágban van, annak Sonny is a részese akart lenni, de akkor nem, ha ez jókora sitteléssel járt. Már volt egy ügye, és nem kívánt újabbat. Főleg nem Patrick Connorért. - Terjeszkedsz, Pat? Sonny hangja kedélyes volt. Patrick szúrós kék szemmel nézett rá. - Kivárod, hogy megtudd, nem, Sonny? HARMADIK FEJEZET Lucy munkában volt. Utálta az állását, de szerette a pénzt. A többi lánnyal jókat lehetett nevetni, és élvezte a velük töltött időt. De az új főnöke, Karen Black megkeserítette a napjait. Balszerencséjére Bethany Jones unokatestvére volt, azé a Bethany Jones-é, akit Marie halálra vert. Lucy családjával ellentétben Karennek semmi ellenvetése nem volt azzal kapcsolatban, hogy unokatestvére az utcán keresi a pénzét. Valójában mindig mondogatta is, hogy Bethany a gyerekeiért árulta a seggét - mintha az anyai odaadása

miatt szentté akarná avatni az unokatestvérét -, bár azt el kell ismernie, hogy minden tekintetben jó anya volt. Azt, hogy Marie szabadlábon van, mindenki tudta, és a régi ellenségeskedések fellángoltak, így a munka tortúra lett. Lucy szerette Bethanyt, aki alapvetően nyílt ember volt, mindig viccelődött és nevetett. Marie is szerette. De aztán Marie mégis megölte. Mikor Lucy betette a kabátját a szekrényébe. Karen már várt rá, mint mostanában mindennap. Hatalmas volt, dupla tokával és lötyögő hassal. Mikor ment, a súlytól összeértek térdnél a lábai, és úgy tűnt, bármely pillanatban összeeshet. A haja dauerolva volt, elég csúnyán, a fogai pedig sárgák. Cigaretta- és macskaszag lengte körül állandóan. Mikor ráhajolt a szekrényre, úgy nézett ki, mint egy ledér nő groteszk paródiája - noha unokatestvére szomorú halálára gondolva - Lucy úgy érezte, jobb nem emlegetni ezt a tényt. Karen mélyeket szívott Raffles cigarettájából és a füstöt Lucy arcába fújta. Erős fúvás volt, élvezettel tette, Lucy pedig szorosan becsukta a szemét a támadásra. - Láttad mostanában a nővéredet? Lucy nagyot sóhajtott. - Nem. És mielőtt megkérdeznéd. Karen, nem is fogom. Utálom, nem érted? Tudom, mit tett, és utálom érte. Én szerettem Bethanyt. Igazán nem értem, miért vitázol még velem. De ha jobban érzed magad tőle, hát tedd! Mikor elhaladt Karen mellett, az erősen visszalökte. Lucyt meglepte a támadás ereje, és ez látszott az arcán. A cigarettát tartó kéz felemelkedett, Lucy pedig egy pillanatra azt gondolta, hogy Karen az arcába nyomja a csikket. Képes lett volna rá. Ehelyett fenyegetően bökdösött vele áldozata felé, miközben beszélt. - Megmondod a testvérednek, hogy összezúzom a kibaszott arcát, értve? Mondd el anyádnak és apádnak is, hogy Marie biztosan megkapja az üzenetet! Nem félek tőle. Senkitől se félek! Emlékezz erre! A gyerekek Bethany nélkül vannak, miközben a nővéred kinn mászkál normál emberek között, és él. Én majd teszek róla, hogy alaposan megfizessen azért, amit tett. Lucy érezte, ahogy a félelem szétárad a belsejében.

- Remélem, megtalálod őt. Karen. Ha megtudok valamit arról, hol van, tudatom veled, rendben? Karen erre elmosolyodott. - És te meg fogod tudni, hol van, igaz? Végül is a húga vagy, vagy mi? Lucynek végre leesett, mit is akar Karen. Meg akarta veretni a nővérét, és Karent ismerve, ezt komolyan is gondolta. - Mit kellene tennem? - Hívod a nevelőtisztet, vagy akit csak akarsz, és megmondod, hogy találkozni akarsz vele. Én meg tudni fogom. - Azt akarod, hogy álljak össze Marie-val? Közönségesen álljak vele össze? - Lucy nem akart hinni a fülének. - Téged is beleértve, az mindünknek nagy gáz. Karen látta a logikát abban, amit Lucy mondott. - Azt hiszem, megtudhatom, hol van, és tudatom veled anélkül, hogy bármiféle találkozót kellene szervezni. Hogy aztán mit teszel, az már a te dolgod - mondta Lucy lassan. Karen vigyorgott. - Kérsz egy csészével? Vad arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott. Megkapta, amit akart, és most újra a régi nyájas Karen lett. Miközben az ebédlő felé sétáltak. Karen finoman megcibálta Lucy egy hajtincsét. Ez akár egy vicces gesztus is lehetett volna, de Karen így tudatta, ki is az erősebb. Az üzenet egyértelmű volt. Lucy boldogan feladta volna a nővérét egy tisztességes büntetésre, ha ezzel Karen Blacket távol tarthatja önmagától az előrelátható jövőben. Mrs. Harper kísérlet volt Kevin számára, de úgy érezte, megfelel neki. Egy kisebb bővítést csinált a nő konyhájában, ám úgy tűnt, a sixtusi kápolna újraépítését vállalta el. Mrs. Harper ír akcentusa most az idegeire ment. Ez volt a leghosszabb munkája a történelemben, vagy legalábbis úgy érezte. - Gondolja, hogy el kell mozdítanom a mosogatót? Kevin sóhajtott. - A mosogató jobb helyen van ott az ablaknál. Legalább nézelődhet, miközben mosogat, nem? Mosolygott, amikor kinézett a nő hétszáz méter hosszú kertjére, majd vissza a lakásra.

- És ha lesz mosogatógépem? Kevin a plafonra nézett és mély lélegzetett vett. -Akkor is használhatja a mosogatót, igaz? Magában elátkozta a nőt, ahogy elátkozta a feleségét is, és mindenkit, aki csak eszébe jutott. Már majdnem itt volt a hazaindulás ideje és Ő nem bírt várni. Csütörtök volt, ami azt jelentette, hogy steak és tojás lesz a vacsora, a kedvenc étele a héten. Egy jókora szelet vajas kenyérrel igazi élmény! De tudta, hogy az étel mellé megkapja majd Louise nyafogását és véget nem érő szövegelését Marie-ről és arról, mit kellene tennie, hogy mit tett már, vagy tehet még majd a jövőben. Ez megőrítette. Bármennyire szerette is a lányát, márpedig szerette, azt csak a lelke legmélyén ismerte el, hogy kiszabadulása milyen nagy indulatokat szabadított el. Ám minden nyugtalansága ellenére örült, hogy a lánya kint van. Azokban az években amikor a lánya be volt kasznizva, sokat emésztette magát. Minden karácsony olyan volt, mint egy kés a bordái között, mert folyton arra gondolt, vajon mit csinál, hogy érzi magát. Mikor leültek vacsorázni, arra gondolt, vajon ott bent mit eszik? Kapott-e egyetlen lapot is, ajándékot, vagy bármit? Bármilyen szörnyűséget követett is el, ember volt, a lánya volt. És akkortájt drogfüggő. Ezt mindenki nagyon könnyen elfelejtette. Marie akkoriban annyira erős drogosként élt, hogy többnyire azt sem tudta, milyen nap van. A férfi emlékezett rá, hogy járta a lánya az utcákat, a dílert keresve. Betegség volt ez, bármit is gondoltak róla az emberek. Saját maga által előidézett betegség. Elkezdte összeszedni a szerszámait, amikor Mrs. Harper egy teátrális sóhajt hallatott. Mehet, megfőzheti a saját szarát. Elege volt erre a napra. Tíz perccel később már egy nagy adag konyakot ivott a kocsmában. Cissy Wallbeck sétált oda hozzá, ő pedig egy mosolyt erőltetett az arcára. Cissy igencsak rendben volt, no igen, de most nem volt hozzá kedve. - Beszélhetnénk négyszemközt? Bólintott, nem volt más választása. Ha Cissy beszélni akart vele, meg is tette. - Marie ma lenn volt a piacon.

A szavaknak olyan hatása volt, mintha egy vödör hideg vizet borítottak volna anyakába. Cissy halkabbra fogta a hangját. Általában olyan volt, mint egy ködkürt. -És? Nem tudta, mi mást mondhatna a nőnek. Louise már kész lenne az elnémítással, de ez nem volt az ő stílusa. Cissy holdvilág képével a férfi felé bökött. - Nézd, Kev, nem akarok én hozzátenni a poklodhoz, de Marie nem a hónap kedvence errefelé. Tudod te azt nélkülem is. Csak annyit mondok, beszélj vele. Még mindig sokan vannak, akik azt gondolják, hogy nem fizetett rendesen azért, amit tett. Én személy szerint azt gondolom, egyik sem volt jobb a másiknál. A bajok ott voltak, csak arra vártak, hogy megtörténjenek velük, hármukkal. De nagy kockázatot vállal, ha a piac felé mutogatja a virgácsait. Caroline anyjának még mindig van ott standja, és ha meglátja... Cissy nem fejezte be a mondatot. - Mit akarsz, mit csináljak? - Beszélj vele! A férfi kényszeredetten elvigyorodott. - Nem tudok vele beszélni, ahogy mondod. Kihajítottuk. Még csak azt se tudjuk, hol van. Cissy megrántotta a vállát. - Nem rossz. Ezt megtartom magamnak, de mások is biztos észrevették. - Ha úgy is volt, az az ő problémájuk, nem? Cissy a szemébe nézett és megsajnálta. Érezte a férfi gyötrődését. Tudta, hogy Marie volt a kedvence. Rendes kölyök volt, a jó öreg Marie. De a drogok kemény vámot szedtek, ahogy szokták. Alkohol vagy krekk, mindenképp elpusztítja azt, aki kapcsolatba kerül vele. - Nem jó velem baszakodni, Kevin. Én csak megpróbálok megakadályozni egy katasztrófát. Tudom, hogy teljesen értelmetlen lett volna Lou-val beszélni, ezért gondoltam, hogy neked szólok. A férfi gyengéden megragadta a karját. - Sajnálom, Cissy. Csak tudod, mióta kiszabadult, minden rossz visszajött, érted? A nő bólintott. - Tudom, persze. Értem. De ha azt akarja, hogy meglincseljék, a legjobb

helyre jött. Túl sokaknak van itt jó memóriája. Te is éppúgy tudod. A férfi figyelte, ahogy elsétál. Igazán nem volt rosszindulatú vénség. Lou utálta, bár beszélt vele. De ha Marie tényleg a környéken mászkál, a felesége meg fog vadulni. TAlan meg kellene látogatnia. Csakhogy kiokosítsa. Anélkül persze, hogy Louise tudná. Jó ötlet volt. Remek okot adna arra, hogy találkozzon Marie-val, és ha Lou bármit megtudna, még mindig mondhatná, hogy miatta látogatta meg. Azért, hogy Lou ne szomorkodjon többet. Hogy Marie ne menjen a piacra, és ne kavarja fel a dolgokat. Tudta, hogy gyáva, de amíg Lou olyan, amilyen, ez volt az egyetlen módja, hogy találkozzon a lányával. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy lássa. Marie csak fél füllel figyelt a nőre a Munkaügyi Központban. Azt már sokszor hallotta, és mindenkinél jobban tudta, hogy annak esélye, hogy rendes munkát találjon, egyenlő a nullával, de azért végigcsinálta az egészet. Négy évébe került, hogy az A kategóriás, szigorú fegyházból felkerüljön a D kategóriába, a nyitott cellába, és még egy évig tartott, míg az utca felőli oldalra engedték. Az életéről egy rakás rendőr, gondozótiszt és szociális munkás döntött. Olyan emberek, akik életük nagy részében elnéznek majd a válla fölött. Ha állást változtatna, nekik tudni kell róla. Ha el akar költözni, szólni kell nekik. Ha napi kettőnél többször szart... Már nem tudott úgy vitázni, mint a normális emberek. Ha bármiféle felfordulást okozna, visszakerülne, és le kellene töltenie a maradék büntetését is. Akár egy kifizetetlen parkolócédula miatt is évekre visszakerülhetne. Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon ezekre a dolgokra, de ez az állandó óvatosság - hogy a természetes reakcióit állandó megfigyelés alatt tartsa -, nagyon kimerítő volt. Még vitázni sem mert senkivel, mert rögtön visszakerülhet, bár az talán nem is lenne olyan rossz, vélte néha. Most, hogy kint volt, látta, sokkal nehezebb lesz visszakapaszkodnia a normál életbe, mint bármi más, amit eddig véghezvitt. De udvariasan hallgatott, mert az megkönnyítette az életét. Ez volt az első dolog, amit tizenkét éve megtanult. Hallgass, hallgass, és hallgass! Smasszert, a börtönigazgatót, vagy csak egy másik sittest. Tartsd a szád és mosolyogj, vagy gondolkodj, ahogy kívánják. Hosszú távon ez megkönnyíti az életet.

A vele szemben ülő nő által elédobott bombahír hozta vissza a valóságba. - Mr. Jarvis hajlandó önnek munkát adni. Ismeri az ön történetét, emlékszik, hogy olvasott róla, és azt is tudja, hogy önt és a tudását olcsón kapja meg. De a koldusok nem válogathatnak, igaz? Marie magára erőltetett egy udvarias mosolyt, de szinte elemi késztetése volt, hogy megmondja ennek a nőnek, hova tegye a munkáját és a leereszkedő magatartását. Az a kezébe nyomott egy darab papírt egy kelet-londoni címmel. - Szüksége van valakire, aki elintézi a fizetéseket és irányítja az irodáját. Azt hiszem, ön több, mint megfelelő erre, de nem fogja túl jól fizetni magát. Maximum öt fontot kap óránként. Öt perccel később Marie már egy forgalmas út mellett sétált, azon töprengve, amit az ügyintéző mondott neki. Volt egy állás, neki pedig szüksége volt erre. Szüksége volt valamire, amivel kitöltheti üres idejét, ami súlyként nehezedett rá. Iroda volt, és ez különösen vonzóvá tette. A gyári munka túl személyes. Az ott dolgozó emberek közvetlenül ismerik egymás életét, és sem a bajtársiasság, sem az intrikálás nem tetszett neki. Nem, egy kis iroda megteszi! És Mr. Jarvisnak minden mérce szerint kis irodája volt. Mikor Marie felszállt egy buszra, könnyebbnek érezte magát, mint mostanában, noha tudta, hogy ha visszatérne a régi életéhez, többet keresne néhány óra alatt, mint amit Mr. Jarvisnál egy hét alatt fog. De az már elmúlt, amikor a pénz életének mindene volt. Pénz kellett hernyóra, hóra, anyagra, bármivel jelölik is a heroint. Töredékes emlékek rohanták meg ismét idegen férfiakról, idegen autókról, és a mosdatlan férfitestek émelyítő szagáról. Elcsendesedett belül - úgy, ahogy erre önmagát szoktatta -, amikor ilyen emlékek törtek rá. Ez volt a múlt. Ám most jövőt akart magának. Tiffany felöltözve, indulásra készen állt, amikor megszólalt a csengő. Carole Halter volt és a társa, Mary Bragg. Beengedte Őket és gyorsan készített egy kávét.

- Hol van Anastasia? - A pasim vigyáz rá reggelig. Felvételi beszélgetésre megyek. A két nő szűk kis iskolai egyenruhájára nézett és elvigyorodott. - Kábé tizenkettőnek látszol abban! Tiffany vigyorgott. - Még nem tettem fel a sminket, és hamarosan el kell indulnom. Mit akartok? Carole felfújta az arcát, nemtetszésének adva hangot. - Tudnál nekem kölcsönözni egy kilcsit? Csak a hétvégéig. - Nézd, Carole, ha lenne, adnék, de nekem sincs. Carole lelohadt, minden jókedve elhagyta egyetlen pillanat alatt. Szomorkodva rázta meg a fejét. - Azok után, amit érted tettem... Tiffany hallotta már ezt, de nem szakította félbe. - Nem mondtam meg anyádnak, hol vagy. Hazudtam érted. Hazudtam a saját számmal, a legrégibb barátomnak. Azt mondtam, senki se tudja, hol vagy. Egy gyilkosnak hazudtam érted, és te mégsem vagy képes adni egy pár fontot. A nyafogás az idősebb nő hangjában idegesítő volt, és szükségtelen. -Nekem sincs... Carole felállt, mintha indulna. -Nos, ha nincs... - Harmincat tudok adni, az minden. Én pénz nélkül maradok. Tiffany átkozta önmagát, átkozta, miközben ezt mondta. Most egy rohadt buszra kell szállnia ebben az egyenruhában. Vagy megpróbálhat maga is kölcsönkérni egy kis stekszet. De Carole volt az egyetlen kapcsolata a múlttal, és néha szüksége volt rá. Hogy miért, azt maga sem tudta biztosan. Talán igaz volt a régi mondás, hogy a vér nem válik vízzé. Még mindig érezni akarta, hogy az anyja közel van hozzá, még akkor is, ha testi valójában látni sem akarta. Az évek során Carole jelentette azt a kapcsolatot a múlttal, amire Tiffany annyira vágyott. Amikor odaadta neki a pénzt, tudta, hogy néhány hétig nem látja majd. Sosem jött, ha tartozott. Carole genyó volt, nagy G-vel. De ott volt Tiffanyval, amikor fiatalabb volt és ezért hálás volt neki.

Mikor elmentek, Tiffany bement Anastasia szobájába és felnyitotta a kislány malacperselyét. Miközben kiürítette, érezte, hogy a szégyen úgy önti el, mint a forró izzadság. De majd visszateszi, igen, és ha megkapja ezt a munkát, a hét végére pótolni fogja. Legalábbis ezt gondolta magában. Alan jarvis mosolyogva vizslatta az előtte álló nőt. - Kávét? Teát? Marie ideges volt, hallotta a szívdobogását. - Nem, köszönöm. Leült a felkínált székre; látta, hogy a férfi figyeli, amint keresztbe teszi a lábát. Jóképű férfi volt, az ötvenes évei elején, magas, jó felépítésű, bár hízásra hajlamos. A nő azon töprengett, vajon diétázik-e, hogy megakadályozza a súlygyarapodást. Kedves szemei voltak, de telt ajkai miatt úgy nézett ki, mintha folyton a szexen járna az esze. Évekkel ezelőtt biztos jó kuncsaftként könyvelte volna el. A gondolatra megijedt. Tulajdonképpen lehetett egy kuncsaft. Ez most, idekint, jobban zavarta, mint amikor bent volt. Az a tudat, hogy voltak olyan idők az életében, amikor a legundorítóbb vénembereknek pénzért bármire hajlandó volt, nagyon bántotta. Most is ugyanazt érezte, amit akkoriban is utált. A kutató pillantástól, amivel a férfiak állandóan megnézték, ismét a régi Marie-nak érezte magát, annak, aki bármit megtett volna pénzért. Az iroda egy bódé volt tele a szokásos pornó naptárakkal és egyéb szarsággal, amit olyan férfiak gyűjtöttek, akik nem hogy a női agyat, a női testet sem ismerték. A férfi szomorú volt, ezt Marie is észrevette. A régi Marie elsiklott volna efelett, és a cash-ért mindent, amit csak akart megtett volna a férfinak. De az új Marie nem ilyen. Az új, továbbfejlesztett változat - ahogy a mosóporreklámok hirdették -, foltmentes. Ám egyetlen pillantással vissza lehet hozni összes szégyenét és lealacsonyítását. - Értem, hogy a kifizetések és az adó intézését akarja. Mi más van még a

munkaköri leírásban? A férfi újra elmosolyodott, buja mosollyal, amitől nevetségesnek tűnt. - Mit akar még csinálni, drága? Hideg kék szemével rámeredt a férfira. Elcsendesedett megint, tudta, hogy ezzel végül megrendíti a magabiztosságát. Folytatta, és egyre csak bámulta a férfit, míg észre nem vette, hogy az megzavarodik, majd feszengeni kezd. - Kezdjük újra, rendben? Nem válaszolt a férfinak, csak egy kicsit felhúzta a szemöldökét. Az pedig úgy tett, mintha az életrajzát olvasná. - Látom, irodalomból diplomázott. Felnézett rá, miközben beszélt, ő pedig bólintott. - Hátha valami hasznát veszem. De legalább elütöttem vele az időt. Az olvasás nagy hobbi a börtönben, ezt gondolom, megérti. Az, hogy ő hozta előbb szóba a börtönt, jó indítás volt, ezt rögtön látta. - Hosszú idő, én értem. - Majdnem tizenhárom év, beleértve az előzetest is. „A" kategóriás voltam, fogdán, és egyre feljebb kerültem, míg végül kikerültem. És most itt vagyok az ön irodájában, munkát keresek. Az idő nagyon érdekes dolog, Mr. Jarvis. Az ember azt hiszi, sosem telik, pedig igen. És a következő dolog, amit ekkor észreveszünk, hogy egy egész új élet nyílik meg előttünk. Helyesen döntött, amikor ezt elmondta. A férfi megszégyenülten nézett rá, de egyben meg is nyugodott, hogy a nő kiterítette a kártyáit. Marie tudta, hogy most esett le neki, egy olyan nővel próbál kötekedni, aki már kétszer ölt. Mosolygott és ettől teljesen megváltozott az arca. - Nézze, Mr. Jarvis, tudja, hogy miért ültem börtönben. Akkoriban háromnapos csoda volt. De ha megkapom ezt az állást, keményen fogok dolgozni, és ígérem, minden szükséges dolgot megteszek, hogy ez az iroda zökkenő nélkül működhessen. Túlképzett vagyok erre a munkára, de ahogy a munkaügyis nő is mondta, a koldusok nem válogathatnak. - Tud bármit is az ócskavasbizniszről? Marie elvigyorodott.

- Nem, uram. De szívesen tanulok. A férfi belenézett nyílt arcába, az újságokban látott fotókra emlékezve. A Sunban angyalarcú gyilkosnak nevezték, és ez egyszer igazuk volt. Helyes kis szőke volt, amiért sok nő irigyelhette. Emellett jóalakú is. Megfelelő ruhákban igazi klasszis lehetett volna. Tudta, hogy a nő küllemének varázsa az ő munkájában sokat ér majd. Nehéz fiúknak, bűnözőknek volt szüksége az ő szolgálataira. Úgy érezte, a nő pontosan ide fog illeni, ha legyőzi idegeskedését. - Mikor tud kezdeni? - Mit szólna a holnaphoz? - körülnézett a koszos kis szobában, majd barátságosan a férfira nézett. - Hozok tisztítószereket, jó? A férfi bólintott, és azon ámult, hogy tulajdonképpen már kedvelte is a nőt. Sokkal erősebb volt, mint a legtöbb ember az ő helyzetében. Igen, nagyon tetszett neki a nő - és ez olyasvalami volt, amiről azt hitte, sosem fogja egy gyilkossal kapcsolatban érezni. Joey Carr hatalmas volt, kövér és ronda. Az anyja mesélte egyszer, hogy születésekor a bába a hátsója helyett az arcát ütögette meg. Joey barátoknak és ellenségeknek egyaránt elismételte ezt a vidám kis történetet. Önmagának köszönhette, amit elért. Kétségek, érzések és erkölcs nélkül élt. Siralmas klubjai voltak, amiket siralmas emberek látogattak, de őt ez nem zavarta, sőt élvezetet talált benne. Aranyszínű Rolls-Royce-szal járt, és olyan gyémánt gyűrűket viselt tömzsi ujjain, amiből egy család egy évig élt volna luxus módon, de nem volt nagy ász a személyes higiénia területén. Egyetlen pillantást vetett az iskolai egyenruhát viselő Tiffanyra, a vékony sminkre, és szélesen elvigyorodott. A lány megfelelt az ízlésének: fiatal volt, ijedt, és mindenképpen pénzt akar keresni. - Tiffany, ugye? Karcos hangja volt a vastag Churchill szivartól, amit állandó jelleggel szívott. A foga már barnult tőle, a lehelete pedig bűzlött. De ezek a dolgok nem igazán zavarták. Megvette a társaságát, és tudta, hogy megfelelő összegért bármelyik nőt meg tudja venni. Mindenkit, akit csak akar. Ezt a lányt pedig épp most dobták be a játékba, bár ő ezt még nem fogta fel.

- Mutasd a didkódat, szívem! -Mi? Tiffanyt teljesen megdöbbentette a pimasz hangnem. - Mutasd a didkódat! Látni akarom, amit majd a vendégek is látnak, oké? A lány lassan kibújt a blúzából. - Vedd le a melltartódat! Meztelen leszel a rúd mellett, drága, nekem pedig alaposan meg kell néznem az árut. Ha vannak terhességi csíkjaid, nálunk beszerzési áron veheted meg a profi takarósminket. Tudom, hogy van egy kiskölköd. Annyira tárgyilagos volt, hogy Tiffanynak sikerült kicsit lazítania. Tette a dolgát. Végül már meztelenül állt előtte az irodában, hideg volt, és egész teste remegett. A férfi körbejárta, mint valami lovat, amit meg akar venni. A lány szinte már várta, mikor nézi meg a fogait. Automata vezérlésre kapcsolta az agyát, és az irodára koncentrált. Csinos kis szoba volt, mahagóni íróasztal, vastag, süppedős szőnyegek. A férfi nyilvánvalóan szerette a kényelmet. Mikor kezével megszorongatta a mellét, a lány becsukta a szemét. - Megfelelsz. Kicsit cingár vagy, de az idősebb férfiaknak tetszeni fogsz. Elmúltál már tizenhat? -Hát persze! - Jól van, az a fasz Patrick néha karon ülő babákat hoz nekem. Kibaszott liliomtipró! A lány nem vett tudomást a hallottakról. Igazán nem akart tudni róla. A férfi most az íróasztalánál ült, onnan vizsgálgatta. - Éjszakánként háromszáz plusz. Fél nyolctól hajnali fél háromig táncolsz. Többet is kereshetsz. Én húsz százalékot veszek le, ezért a kidobók rajtad tartják a szemüket, ha bármi gond lenne. Ahogy fogy a pia, úgy nő a zrika. Ezt az egyik lány mondta, de igaz. Szóval készülj fel. Nos, akarod az állást? A lány tétován bólintott és elmosolyodott. Több, mint egy rongy hetente! Mit nem tudna azzal csinálni! A férfi elkezdte kigombolni a nadrágját, ő pedig megrökönyödve figyelte. Már erekciója volt. Apró disznó szemeit nézte. - Gyerünk, gyerünk, kibaszott hideg van! Akkor és úgy csinálod, ahogy én akarom, ez része a megegyezésünknek, rendben? így kerülhetsz az első asztalokhoz, a kereső asztalokhoz, szóval tátsd ki a kis mosolygód, ne játszd

itt az aggszüzet! Tiffany tétovázott, a férfi pedig elkezdte visszatenni hímtagját a nadrágjába. - Elég volt, szívem. De ha többet akarsz keresni heti egy lepedőnél, ezen hosszan el kellene gondolkodnod. A lány odament hozzá és letérdelt. Csak azért imádkozott, össze ne hányja a szép szőnyeget. A lányáért tette, a gyermekéért. Az anyja ugyanezt mondogatta magában hosszú évekkel ezelőtt, bár ezt Tiffany nem tudta. Tíz perccel később a férfi adott neki egy pohár konyakot. Az égető érzésért megérte. Valaki egyszer azt mondta, az alkohol olyan, mint a hipó, megöli a bacikat és az ondósejteket. Remélte, hogy ez igaz. Tiffany napokkal később sem tudta rávenni magát, hogy megpuszilja a kislányát, de a heti ezer rongyért tette. Hosszú távon megérte. Legalábbis magában ezt ismételgette. Marie óvatosan nyitott ajtót a kopogtatásra. Amanda Stirling volt az. Fél üveg fehér bort hozott és két poharat. A másik kezében nagy barna papírzacskót tartott. - Gratulálok, hogy sikerült munkát találnia! Őszintén örült, hogy az első nagy akadályt legyőzték, és ezt ki is mutatta. Kinyitotta a bort és töltött. Mikor az egyik poharat Marie-nak adta, látta a nő arcán a zavart. - Évek óta nem ittam alkoholt. Bent sem foglalkoztam a házgyárival nem vette el a poharat. - Nem bánja, ha ezt most kihagyom? Függő voltam, és az azt jelenti, hogy függök mindenféle élénkítő szertől és drogtól. Főleg az alkoholtól. Amandát bántotta, hogy gyenge pontra tapintott, de mosolygott. - Semmi gond. Ezeket is magának hoztam. Az ágyra tette a barna papírzacskót. Két remek fekete kosztüm volt benne. Újnak tűntek és elegánsak voltak. Marie le volt nyűgözve. - Pontosan erre van szükségem. Azon töprengtem, vajon miben fogok dolgozni. Új ruhákra volt szükségem. - Hát, remélem, jók lesznek. Félreraktam őket, mikor behozták, mert

úgy láttam, ideálisak lesznek magának. Marie-t megrohanták az érzések. Úgy tűnt, a kedvességtől teljesen összetört, mert zokogni kezdett. Olyan rég volt, hogy bárki is kifejezetten rá gondolt, s ez letaglózta. - Nem tudok elég köszönetet mondani érte! - Szüksége lesz még persze cipőre is, de azt hiszem, van bőven talonban, kerítünk majd egyet. Néhány blúz, egy pár harisnya, és már rendben is lesz egy időre. - Romfordba akartam menni, ahol fizetnek, és körül akartam nézni. Szükségem van egy kabátra. Egy rendes kabátra. - Egy kis sminkkel milliókat ér majd, ahogy kinéz. - Nincs szükségem sminkre. - Igaz. Mit nem adnék, ha ilyen bőröm és szemem lenne! Marie zavartan rázta meg a fejét. -Nem úgy értettem... Amanda lágyan nevetett. - Tudom! Csak vicceltem. De maga nagyon csinos nő, . - Hiszen ha bármit elértem volna vele. A két nő hosszú másodpercekig nézte egymást. - Ez egy új élet. Marie, ragadja meg! Hagyja a múltat, ahova való... a múltban. - Próbálom, de nehéz. Kicsit később Marie már az egyik kosztümöt viselte. Úgy passzolt, mintha rá szabták volna, és tudta, hogy jól néz ki benne. Tekintete az üveg borra siklott, amit Amanda az éjjeliszekrényen felejtett. Felvette és megszagolta. Fanyar illata volt, olcsó bor, emlékezett, hogy pontosan ilyeneket ivott fiatalon, mielőtt elkezdett volna kimaradozni. Carole és ő képesek voltak meginni egy liter olcsó Liebfraumilch-et, hogy jó hangulatba kerüljenek az előttük álló éjszakára. Akkor érezték jól magukat, ha nem tudtak magukról. Az alkoholtól felszabadultak a gátlásaik, ellazultak tőle. Úgy emlékezett az érzésre, mintha csak tegnap lett volna. Erős volt a kísértés, hogy belekortyoljon a borba. De tudta, hogy egy korty egy pohárhoz vezetne, az pedig egy üveghez. Kiöntötte a mosogatóba, majd kimosta az üveget, visszament a szobába és felpróbálta a másik kosztümöt.

Jobban érezte magát. Hosszú ideje nem volt ilyen jól. Elbánik Alan Jarvis-szal. Megtartja a munkát és új életet kezd. Most először látott erre lehetőséget. Mikor végül lefeküdt, úgy aludt, mint egy csecsemő. A szokásos álmokat és aggodalmakat félretette egy időre. Elindult, most egyszerre csak egy lépést kell tennie. Tiffany részegebb volt, mint bármikor egész életében. Felhajtotta Patet az edzőteremben. A férfi úgy nézett rá, mintha nem is ismerné. A terem már zárva volt, az irodában voltak. A lány vetkőzni kezdett, de a férfi leállította. - Hagyj már, Tiffi Nyúzott vagyok, és különben is találkozóm van. - Te anyaszomorító! Kivel találkozol ilyenkor? Egy hülye tyúkkal, ugye azzal! - És akkor mi van? - a fekete nők hangját utánozta, feltartotta a kezét, úgy kiáltotta: - Nem látok gyűrűt az ujjamon, cica! Tiffany tudta, hogy legyőzték, alkoholgőzös agya felfogta, de az értelmet félrelökte. - Ha más tyúkkal jársz, mi végeztünk, érted? Ez még önmagának is gyerekesen hangzott. - Elég korrekt. Viszlát, Tiff. Kemény volt, nagyon kemény, ez tetszett neki. - Adj egy kis pénzt! - Túrót! Ha Miss Független akarsz lenni, szerezz magad pénzt! - Taxit kell fognom. Haza kell mennem a gyerekünkhöz. Pat nevetett. - Beszarok. Tényleg azt hiszed, te más vagy? Mit gondolsz, miért szereztem neked azt az állást, Tiff? Hogy megszabaduljak tőled, drágám. Tudtam, hogy ugyanolyan vagy, mint az anyád, hogy pénzért még azt a kövér faszt is leszopod. A véredben van, szívem. Élvezted, mi? Tiffany azt remélte, Patrick sosem fog rájönni, mit tett. Az eszébe sem jutott, hogy épp ő adta el arra az estére. Hirtelen rosszul érezte magát, a gyomra forgott az alkoholtól és a kellemetlen igazságtól. Bizonytalanul sétált ki a szobából. Az utcán megcsapta a hideg, szorosabbra húzta a kabátját. Sírni kezdett,

hatalmas könnyekkel, mert nagyon sajnálta önmagát. Nem sokkal később meghallotta Pat BMW-jét, egyetlen pillantás nélkül húzott el mellette. Noha részeg volt, megtanulta a leckét. Ha egyedül maradt a kislányával, egyedül is marad. Ez józanító gondolat volt. Átlépett egy határt ma este, ezt tudta. De ez olyan határ volt, amit gyakran át kell lépnie, hogy ne csapjanak össze a feje fölött a hullámok, hogy mindazt megadhassa a gyerekének, ami neki sosem jutott. Carole egyszer azt mondta, hogy Pat tette tönkre az anyját. Most végre Tiffany is rájött, hogy igazat mondhatott. Mert ha az anyjával is úgy bánt, ahogy most vele, akkor igaza volt. Tiffany a csatornába hányt, ettől legalább fizikailag jobban érezte magát. De a lelki sérülések lassabban gyógyulnak. NEGYEDIK FEJEZET Alan Jarvis elégedett volt Marie-val. Az iroda teljesen megváltozott. Tiszta volt, és ő megtalált mindent, amit keresett. Az adóügyisek is örülhetnek. Még a szörnyű naptárakat is leszedte, pedig Marie soha nem szólt miattuk. Furcsa volt reggelente bejönnie. Volt friss tej a kávéhoz, és már nem bűzlött olyan gondozatlanul a hely, ami megragadt a hajában és ruháiban is. A mellékest titokban tartotta, így Marie nem tudott arról, mi folyik itt késő éjszakánként, ám ez megfelelt mindkettejüknek. Alan a fejét kockáztatta, ezt tudta, de a pénz hatalmas volt. Marie a számítógépen dolgozott, amin minden rajta volt, kivéve a privát üzleteit, amiket floppyn tárolt. Jó volt bejönni, és látni, ahogy a nő ott ül fekete kosztümjében az asztalnál. Jól lehetett vele dolgozni. A legtöbb nőismerősével ellentétben Marie nem érzett késztetést arra, hogy állandóan beszéljen. A volt felesége, Beverley indulhatott volna az olimpián, és aranyat nyert volna. Ez volt az egyik dolog, amit nagyon utált benne. Szerette Marie hallgatag természetét, visszafogott viselkedését. Elégedett volt, hogy felvette. Azt remélte, hogy hamarosan minden legális ügyet rábízhat, és akkor ő nyugodtan foglalkozhat az egyéb üzleteivel. Tudta, ez a hely jó álca. - Érkezett néhány csomagja.

A férfi bólintott. - Számítottam rájuk. Marie. Hol vannak? - A hátsó irodába tettem. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de az van rájuk írva, hogy „Egészségügyi ellátmány". Alan felhúzta a szemöldökét. - Tényleg? A hátsó irodába sétált és magában francia üzlettársát átkozta, aki olyan ostoba, hogy azt hitte, ezzel a szarsággal bárkit meg bír etetni. - Hagyja csak. Marie, majd én szortírozom. Elintézte már a tengerentúli' csomagot? Afrika az egyik legnagyobb pénzeszsákunk, van egy halom hűtő, amit néhány napon belül elküldhetnénk. Gondolkodva ingatta a fejét. - Káprázatos, tényleg. Minden régi vackunk oda megy ki. Elgondolkodtató, nem? Néhány hónapon belül ismét piacra kerülnek, működni fognak, és az emberek kezüket-lábukat törve meg akarják majd vásárolni. Mindazt a szemetet, amit mi kidobunk, ők imádják. Pénz van a szemétben, kedves. Nagy pénz. Marie mosolygott. - Ez valóban felnyitotta a szemem. Mindig udvarias volt a férfival, aki ezt szerette benne. „Uramnak" szólított mindenkit. Mély, szexis hangja volt, ami a telefonban jól érzékelhető volt. Két ember, akikkel már évek óta üzletelt, mindenáron tudni akarta, honnan a pokolból szerezte ezt a nőt, és meg voltak győződve arról, dugja is. Meghagyta őket a hitükben. Nem akarta elveszteni Marie-t több pénzért. Az volt a furcsa, hogy amiben a nőt akadályozta a múltja, az ő bulijában segítség volt. Akikkel üzletelt, bármikor lebukhattak, vagy már ültek is, így a nő közülük valónak tűnt. Leszámítva a nagy melleit persze, bár már nem nézegette olyan gyakran, mint kezdetben, ami szerinte nagy fejlődés volt. - Következő hónaptól felemelem a bérét. Marie. Hét ötven lesz óránként. Megérdemli, drágám. A nő csak mosolygott és őt nézte. - Köszönöm. Tényleg rendbe kell szednem magam. Ha elkezdek spórolni, néhány hónap múlva talán megengedhetek magamnak egy lakást. A férfi hangosan megköszörülte a torkát. Mikor a nő arról kezdett beszélni, mit fog majd tenni, mindig rosszul érezte magát. El nem tudta képzelni,

milyen élet lehet az, ha napi huszonnégy órán át figyelnie kell magára. Most jött rá, hogy a nő jelenléte a fakabátok megjelenéséhez vezethet, de egy parkolócédulányi kintlévősége sem volt, így nem aggódott igazán. Tudta, hogy ha a nőt ellenőrzik, az már megtörtént. A tény, hogy eddig semmit nem hallott felőle, magáért beszélt. Bár végül is nem érdekelte, mert szeretett széllel szemben vitorlázni, ez a vérében volt. - A társam lakásokat ad ki. Utánajárok, mit tudok tenni, rendben? Éppen kinyílt az ajtó. Marie-t ez mentette meg a választól. Alacsony, rézvörös nő lépett be dühödten a szűk kis szobába. - Hello, drágám! Minden rendben? Barátságosan Marie-ra mosolygott - tiszta Elizabeth Arden -, és drága parfüm lengte körül. - Szóval te vagy az új lány. Beverley vagyok, de szólíts csak Bevnek. Egy csomószor telefonálok majd, legjobb ha megbarátkozunk, nem? Hangosan felnevetett. Marie most először látta főnökét rosszkedvűnek. - Ha kezet fog veled, számold meg a nyavajás ujjaidat, és nézd meg a gyűrűket is, oké? Csak annyira megbízható, mint egy éhes jeti - mondta. Bev most a volt férjéhez fordult. - Hol a pénzem? A kölykök tandíját fizetni kell, és az átkozott nörsz is csak gondot okoz. A férfi jóindulatúan vigyorgott. - Ó, Beverley, életem megfényesítője. Csak nem megint esti órákra jársz? Hogy hozzuk ki a legtöbbet egy korlátolt személyiségből? Beverley nevetett. - Egy dolgot el kell ismernem, Al, nagyon szellemes vagy. És most ide a pénzt, vagy letépem a mogyoróid! Választhatsz, szívem! Alan megrázta a fejét, és próbált nem nevetni. - Csekk? - Látod, ennek már van értelme - a nő Marie-hoz fordult. - Hogy bírod itt vele? Egy szerencsétlen flótás. Bár most jobb az illata. Még mindig ide hordod éjszakánként a nőcskéidet, Al? Alan tudomást sem vett a kérdésről, csak Marie figyelte élvezettel a nőt, akinek olyan nagy önbizalma volt, hogy ügyet sem vetett rá, kinek és mit mond.

- Jézusom, volt néhány durva eset! Ne hagyd, hogy magához édesgessen, szívem. Egy guruló almát is megdugna, ha elég sötét van. - Jól van, Beverley, a többit most hanyagoljuk. Emlékezz, mit mondott a bíró! A nő elvette a csekket. - Azt mondta, ha nem hallgatok el, kivitet a teremből. De az akkor volt, kedvesem, amikor te ki akartál bújni a fizetési kötelezettségek alól. Semmi köze nem volt a válásunkhoz, nemde? Megcsókolta a kezében lévő papírt. - Ja, és Jessicának új ló kell. Elküldetem a számlát, rendben? És szombat reggel ne felejts el értük jönni. Randim lesz. - Hol találkoztatok, Bev? Bejelentkeztél a randiügynökséghez? A nő megint nevetett. - Ezt megjegyeztem, Al - Marie-hoz fordult. - Pá-pá, drágám. Ne felejtsd el, amit mondtam. Ezzel elment. Az iroda nagyon kicsinek és csendesnek tűnt utána. - Igazán sajnálom. Marie nevetni kezdett, magas hangon, majdnem hisztérikusan. Öt teljes percig nevetett. Alan figyelte, miközben ő egy zsebkendővel törölgette a szemét. Könnyek potyogtak végig az arcán. - Sajnálom, de rém jópofa volt. Alan vele nevetett. Ráébredt, hogy a nő évek óta most nevetett először igazán, és ez alkalommal örült, hogy Beverley-nek ekkora a kereplője. Mikor Marie befejezte a nevetést, valahogy másképp nézett ki. Lúzer volt. - Akar vele élni? - morogta Alan. - Tudja mit csinált egyszer? Egy romfordi kis tyúkkal találkoztam. Elég csinos volt... Vékony, mint a deszka, de csinos. Beverley meg elment a szüleihez. Ott várt, amikor kiraktam a kiscsajt. Majdnem meghaltam. Marie ismét nevetni kezdett. - Ott álltam a nappalijukban, az egyetlen kislányukkal, és a feleségem úgy beszélgetett ott, mintha valami rég látott rokonuk lenne. De Bev már csak ilyen. Ami a szívén, az a száján. - Tetszett nekem. Alan.

A férfi gyászosan mosolygott. - Valaha nekem is. Valójában szerettem is. De nem bírt velem, meg azt sem, hogy ilyen széptevő vagyok, ahogy azt meglehetősen szabatosan a bíróságon el is mondta. Iszonyúan idegesített, ahogy megállás nélkül beszélt. Most meg csekk-könyv-Charlie-nak hív, szemtől szembe. Marie mindkettejüknek főzött egy kávét. - Köszönöm, hogy adott egy esélyt ezzel az állással, Mr Jarvis. Most az ő hangja is vidámabbnak tűnt, mint azelőtt. - Maga egy kincs. Marie. Ha meg tud birkózni Beverley-vel, bármivel meg tud birkózni. Ja, és még egy dolog. Nem szólítana Alannek? Ahányszor azt mondja, „Mr. Jarvis", azt hiszem, az apám áll odakinn. Marie nem válaszolt, nem tudta, mit kellene mondania. Olyan rég nem gyakorolta már a mindennapi formulákat, nem igazán tudta, mi illik ilyenkor. De Beverley Jarvis friss levegőt hozott az irodába, és Marie örökre hálás lesz neki, hogy megtörte a jeget, és megnevettette őt. Furcsa volt, különös, hogy újra tudott nevetni. De tetszett neki. Az volt a legnagyszerűbb, hogy tényleg élvezte. Kevin idegesen álldogált a fogadó előtt. Úgy érezte, a ki-bejáró nők mind őt bámulják. Fel-alá sétált, hogy ne vegyék észre, figyelte a bejáratot. Az idegessége jobbára abból eredt, hogy tudta, a felesége kilőné az űrbe, ha megtudná, hol járt. Mikor meglátta Marie-t a járdán közeledni, a lélegzete bennakadt. Gyönyörű volt. El sem véthette, olyan büszke tartása volt. Még amikor teljesen be volt lőve, akkor is úgy tűnt, magas lóról nézi a világot. Hosszú lábát előnyösen hangsúlyozta a fekete kosztümszoknya, amit viselt. Szinte tanárnénisen szigorú volt benne. De Marie igazán szexi nő volt, és ezt semmi sem rejthette el. Az anyja egyszer azt mondta: „A férfiak imádni fogják vagy utálják, és ugyanígy a nők is." Marie önmagához képest túl jól nézett ki. A férfi önmagát hibáztatta azért, hogy mi lett belőle. Magát és a feleségét. Ő túlságosan szerette a legidősebb lányát, a felesége túl kevéssé. Miközben felé indult, üdvözlésre emelte a kezét. Látta, amint lánya arca megváltozik, és zavar helyett öröm jelent meg rajta. Boldog volt, hogy eljött.

Ugyanaz az arckifejezés volt ez, amit gyerekként is látott az arcán, amikor kiállt mellette az anyja ellenében. Megkönnyebbüléssel teli öröm volt ez. - Apa? A hangja más volt, csendesebb. - Marie, jól nézel ki, szívem! Ezt kellett mondania. - Hogy találtál meg? Hosszú ideig nézték egymást. - Felhívtam a zsernyákokat. Megmondták, hol vagy, végül is az apád vagyok... A hideg a csontjáig hatolt, de nem tudta, hova vigye az apját. Hat elmúlt már, és fél hétre bent kellett lennie. Ez most először bosszantotta. Hirtelen azt kívánta, bárcsak kimaradhatna estére. Mint a régi szép időkben, hogy önmaga lehessen, - Gyere be velem, főzök egy kávét, jó? Kevin bólintott. - Az nagyszerű lesz. Majd megölelte. Spontán gesztus volt. A lánya először félszegen viszonozta az ölelést, míg meg nem nyugodott. Együtt nevettek. Marie érezte, hogy feltolulnak a könnyei, de lenyelte őket. Tizenhárom év után a közeli emberi kapcsolatok furcsán hatottak rá, nem ehhez volt szokva, és a könnyek égették a szemét. - Jaj, apa, olyan jó, hogy látlak! Miközben bementek az épületbe, annyira el voltak foglalva egymással, hogy egyikük sem vette észre Lucyt, aki az út másik oldalán állt, arcán a nemtetszés egyértelmű jeleivel. Anastasiába a kisördög bújt, szó szerint, mert egész nap sírt és semmi sem volt jó neki. Tizenhárom hónaposan igazán rossz időszakát élte, Tiffany pedig fáradt volt az éjszakai italok és drogok után. Szerette volna kitörölni emlékeiből azt a jelenetet az új főnökével. Ennek most itta meg a levét. Amikor a kicsi feldöntött egy pohár hideg kávét és a szőnyegre öntötte, Tiffany kitört. A csattanós pofon váratlanul érte a kislányt, aki a félelemtől és a fájdalomtól sírni kezdett. Tiffany rögtön magához ölelte.

- Sajnálom! A mami sajnálja - ismételgette újra és újra. Anastasia belekapaszkodott, forró könnyek potyogtak az arcán, eláztatva a haját, Tiffany még sosem érezte magát ilyen rosszul, de olyan hosszú volt a nap. Amikor arra gondolt, mit tett előző este, nagyon rosszul érezte magát. A karjában ringatta a gyereket, suttogott neki, megpróbálta felvidítani. Végül lefektette Anastasiát, aki még ekkor is fel-felcsuklott időnként a sírástól. Amikor a kiságyba fektette, döbbent rá teljes anyai felelősségére. A gondolat, hogy az indulat úgy kihozta a sodrából, hogy még a gyermekét is bántotta, olyan bűntudattal és önutálattal töltötte el, hogy meg akart halni. A lakás csendes volt, túl csendes. Normális esetben Pat már itt lenne, ésTiffany rájött, hogy mennyire függött a férfi jelenlététől. Nem voltak igazi barátai, az intézetben eltöltött évek miatt. Az akkori intézeti társaival már nem járt össze. Nem akart arra emlékezni, milyenek voltak a fiatal évei. Magányos volt. Carole-lal jó lenne, mert egész életében ismerte, és nem kellett tettetnie magát, nem kellett elhitetnie, hogy olyan, amilyen valójában nem volt. De tudta, hogy egy ideig nem fogja látni az anyja régi barátnőjét. Tiffany sodort magának egy jointot, és elszívta, míg nyugodtabb lett. A babysitter hamarosan jönni fog, neki pedig fel kell készülnie az első napra a munkahelyén. A gondolatra, hogy azután hagyja magára a gyereket, hogy pofon vágta, még bűnösebbnek érezte magát. De azért elkészült. Sok pénzt akart keresni ma este, hogy bebizonyítsa magának, helyesen cselekszik. Hogy helyesen cselekedett előző este is. Finoman megsimogatta a kislánya homlokát, majd elkezdett készülődni. Egy órával később már a buszon volt egy nehéz kabátban, ami alatt iskoláslánynak öltözött. Nevetségesen érezte magát. De gondolataiban a pénz foglalta el a legfontosabb helyet. Minden más érzést elnyomott, főleg a bűntudatot és a szégyent. Louise a szokásos rendszertelen stílusában terített. Miközben Kevin a forró teát szürcsölte, Lucyre nézett, és elkapta a lány pillantását. - Minden rendben, szívem?

A hangja érdeklődő volt. - Nem kellene? A lány mogorvának tűnt. - Kihez beszélsz? - Louise hangja éles volt, és miközben megállt a tálalással, villámokat látott fiatalabb lánya szemében. Lucy zavartan nézett az anyjára. Provokálni akarta az apját, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, de tudta, hogy képtelen rá. Még nem tudja megtenni. Addig nem, míg a mocskos kis dolgát el nem intézte Karen Blackkel. - Fáradt vagyok. Ez még önmagának is hamisan hangzott. Louise lecsapta a lábost az asztalra. - Mind veszett fáradtak vagyunk! Miből gondolod, hogy fáradtabb vagy, mint az apád vagy én? Legtöbbször reggel hatkor már nincs itthon. Lucy az apjára nézett, miközben az anyja beszélt, de ő elfordította a tekintetét. Louise azonban úgy gondolta, a lánya a bölcsesség forrása. - Tudom, hogy érted. Tegnap voltam Marshall sírjánál és láttam Maeve Cavendish-t. Egyszerűen elsétált mellettem. Tudom, miért, meg minden. Mindenki tudja, hogy ő kinn van, és minden újra fog kezdődni. Jegyezd meg a szavaimat, azok a telefonhívások, a fenyegetések... Minden újra kezdődik, tudom. - Már rég el kellett volna költöznünk. Még akkor, mikor az egész történt. Kevin hangja hangos volt az apró konyhában és Louise most felé fordult. - Ó, igen. Elmenekülhetnénk. Ez vagy te, gerintelen pöcs. Senki sem kényszeríthet ki az otthonomból, akármi is történik. A férfi nagyot sóhajtott. - Ebben az esetben meg kell küzdened a problémákkal, nem igaz? Lucy elragadtatva figyelte a szüleit. A férfi soha, de soha nem szakította félbe eddig, ha kirohant Marie ellen. A nővére varázsa máris működésbe lépett. Mint minden férfi, az apja is automatikusan az ő oldalára állt, bármi is történt. Louise úgy nézett a férjére, mintha most látná először, volt benne valami kísérteties. Bedobta a merőkanalat a mosogatóba, és nekitámadt a férfinak. - Neked meg ki osztott lapot? Először jön ez a rosszkedvével, most meg még te is. Elegem van belőletek! Kiviharzott a konyhából és feldübörgött a lépcsőn az emeletre. Lucy un-

dokul vigyorgott. - De kár, hogy Marie nincs itt, hogy lássa a keze munkáját. Még kilométernyi távolságról is gondot tud okozni ebben a házban, nem igaz? Kevinnek elege lett. - Nincs szükség rá, ha te itt vagy, Lucy. Úgy emlékszem, a legtöbb vitát féltékenység okozta, a tied meg az anyádé, és ezt akár megmondhatod neki is, ha úgy tetszik. Elmegyek abba a rohadt kocsmába,és iszom egy kibaszott sört meg eszem valamit. Lucyt sokkolták az apja szavai. Az a tény, hogy igaza volt, nem segített semmin. Anyja erőlködésének romjaira nézett és megint vibráló gyűlöletet érzett a nővére iránt, aki még gyilkosként is rá tudta venni az apját, hogy megvédje. Mikor az ajtó becsapódott a férfi mögött, az anyja lejött a lépcsőn. Nagyon öregnek tűnt, öregnek és meggyötörtnek. Lucy szégyellte magát azért, amit tett. - Ülj le, anya, én majd leszedem az asztalt. Vékony volt a hangja, mint egy kislányé. Louise szemügyre vette a langyos ételt és megrázta a fejét. - Dobd ki, Lucy. Már nem vagyok éhes. Kocsmába ment? Lucy bólintott. - Hát nem csoda. Louise rágyújtott, és csendben szívta a cigarettáját, miközben a lánya letakarította az asztalt. Az egész élete romokban hevert, ugyanúgy, mint régen. És ugyanaz az ember volt érte a felelős. Bárcsak elvetette volna akkor régen, mennyivel másabb lenne most az élete. Mennyivel könnyebb lenne most minden. Patrick a klub hátuljában állt, onnan figyelte Tiffanyt az első estéjén. Rendkívüli vékonysága miatt kitűnt a többi lány közül, és nagy volt az érdeklődés iránta, hiszen új volt. Látta, ahogy kihívóan táncol az egyik asztal előtt, ahol középkorú férfiak ülnek. Ők jelentik majd az elsődleges vendégkörét, és a lány tudatában volt ennek. A magasságához képest hosszú lába volt, és vékony a csípője. Ha az

anyja alkatát örökölte volna, szinte egy perc alatt akár egy vagyont kereshetett volna. Mikor szünetre indult, az öltözője körül őgyelgett. Izzadság és dezodor szaga keveredett a levegőben. A lányok benn ültek cigiztek, viccelődtek, nevetgéltek. Látta, hogy Tiffany szeme elkerekedik, amikor megjelent. - Minden rendben, Tiff? Gondoltam, hozok egy kis ajándékot. Egy gramm kokaint tett a lány tenyerébe. - Egy kis ajándék egy kis segítségért! - nevetett önmagán. Tiffany nagyon örült, hogy láthatja, szinte sírni támadt kedve. Annyira hiányzott neki Pat! Anastasia mellett ő volt az egyetlen, akihez gyengéd szálak fűzték. A lányok mind a férfit bámulták. Úgy tűnt, néhányan ismerik. Tiffany láthatóan igyekezett megfeledkezni erről, azt mondta magában, végülis díler, természetes, hogy ismerik. Hogy mennyire, azon nem akart túl sokat rágódni. Miközben húzott magának egy csíkot, és felszippantotta, érezte, ahogy félelmei és gátlásai mind elmúlnak. Miután megivott egy nagy pohár gint tonikkal, már sokkal vidámabbnak érezte magát. - Szükséged volt rá, igaz, drága? A lány bólintott. - Visszajössz később? Pat rámosolygott. - Talán. De találkoznom kell egy ipsével. Kettő tájékán érted jövök, aztán ketten elintézzük először az én dolgomat, oké? A lány ismét bólintott, önkívületben volt az örömtől. Szárnyalt, hogy megint jóban van Patrickkel. Az élete kezdett megint jóra fordulni. Marie az ágyban feküdt, és hosszú évek óta most először nyugtalannak érezte magát. Furcsa érzés volt. Egyrészt iszonyatosan megijedt a gondolattól, hogy újra látni fogja a családját, másrészt kétségbeesetten vágyott rá, hogy legalább egy pillantást vethessen a gyerekeire. Az apja megpróbálja kideríteni a címüket, hogy legalább távolról láthassa őket, bár tudta, nehéz lesz megállnia, hogy ne menjen oda hozzájuk, és ne beszéljen velük. De meg kell elégednie ennyivel! Tudta, ez olyan igazság,

amit a további életében is, el kell fogadnia. Végül is örült, hogy kiszabadult. Volt munkája, és kapcsolatba került az apjával. Az Isten áldja meg érte! Marie tudta, micsoda bajt fog ez okozni, ha az anyja megtudja. így még jelentőségteljesebb volt számára, hogy az apja mégis megkereste. Ismét megpróbálta elképzelni a gyerekeit. Remélte, hogy boldogok, jó életet élnek rendes emberek között. Fontos volt számára a gyermekei boldogsága, az, hogy teljes életet éljenek. Hogy mások szemébe tudjanak nézni, és hogy jónak tartsák őket. Marie elmosolyodott a sötétben. Ha csak még egyszer láthatná őket, boldog lenne. Az apja azt mondta, hogy Jason évek óta ugyanannál a családnál van. Hivatalosan nem adoptálták a fiút, de szerették, és Marie elégedettnek érezte magát. Remélte, hogy a lánya is talpraesett nő lett. Bárcsak hallgatott volna az anyjára évekkel ezelőtt! De Louise nem ajánlott segítséget, mindent csak követelni tudott a lányától, és ez az egyénisége, csak rontott a dolgokon. Minden újabb balhé, amit rendezett, elégedettséggel töltötte el. Ahányszor az anyja robbant, Ő úgy érezte, végre elért valamit. Ahányszor az anyja lekurvázta, annyiszor törekedett rá, hogy beteljesítse a jóslatot. Hogy milyen bolond volt! Bárcsak tudta volna akkor, amit most tud. De aztán - ahogy egy börtönbeli barátnője mondta - az ember ugyanúgy bánja azokat a dolgokat is, amiket meg se tett, mint azokat, amiket igen. Ez nagyon igaz volt. Valahányszor ivott vagy belőtte magát, jobban érezte magát belül. Akkor el akarta felejteni a jelent. Most el akarta felejteni a múltat. De nem tehette. Csak annyit tudott tenni, hogy elfogadta az élet által hozott dolgokat, és hálás volt értük. Úgy érezte, ha láthatná a gyerekeit, ha csak messziről is, az az igazi élet kezdetét jelenthetné. Végre megnyugodhatna a sorsuk felől. Legalábbis ezt remélte. Tiffany nem szerette Sol Medlockot. Ötvenes éveiben járó férfi volt, nagy pocakkal, erősen kopaszodott, és hiányoztak a fogai is. A lány tudta, hogy elsőrangú díler, és hogy Patricknek szüksége van rá. Ezt újra és újra el-

mondta neki a kocsiban, miközben a lakása felé tartottak. - Légy hozzá kedves, oké, Tiff? A kedvemért, jó? A lány magabiztosan elmosolyodott. - Persze, persze. Ne aggódj már! Szárnyalt, mint egy papírsárkány. Patrick adott neki egy pipát, és a bizsergés isteni volt. Legyőzhetetlennek érezte magát. Fantasztikus volt az érzés. - A szemed kurva szexi, kislány. Látnod kellene. A lány be volt zsongva. Leengedte az autó ablakát, és ahogy a hideg megütötte, az nagyszerű érzés volt. Miközben Sol lakásához indultak, Patrick újabb pipát adott neki. - Szívj még egyet gyorsan, mielőtt bemegyünk, baba. A lány örült, hogy eleget tehet a kérésének. Tíz perccel később egy vodkás Red Bullt iszogatott, és hallgatta, ahogy Patrick a dizájnos konyhában vitázik Sollal. A lakástól eldobta az agyát; minden acélfényű volt, és a csiszolt fa padlójával úgy nézett ki, mint egy magazinban lévő fotó. Ilyen lakást szeretett volna ő is, és elhatározta, hogy meg is szerzi. Patrick visszajött a hallba és leült mellé. - Minden rendben, szívem? A lány bólintott. - Hamarosan indulunk ugye? Reggel el kell vinnem a kicsit az oviba, és akkor tudok még szunyálni egy kicsit. Patrick ránézett mélykék szemével. - Egy szívességet kérek, Tiff Mielőtt még megszólalt volna tudta, mit fog mondani, de azért azt gondolta magában, hogy nem lehet ennyire bolond. Hogy Patrick ezt nem tenné meg a kislánya anyjával. - Mit akarsz, Pat? A férfi elvigyorodott, megmutatva hihetetlenül fehér fogait. - Nem lennél kedves Sollal a kedvemért, baba? Csak egy kicsit. El kell mennem behajtani egy kis adósságot, különben nagy szarban leszek. A lány már rázta a fejét. Pat erősen megragadta a karját.

- Az ügy úgy áll, Tiff, hogy nem csak úgy kérem. Érted, mire gondolok? Azt mondja, ha eljátszol vele, annyi időt kapok, amennyire szükségem van. Tiffany tudta, hogy Pat most olyan dolgot kér tőle, amit normális esetben valamelyik futtatott lánytól kérne. Az arcán látszó zavar szívbemarkoló volt. De a férfi csak bámult rá, mintha ő lett volna a hunyó. El tudta érni, hogy az ember úgy érezze, meg kell tennie, amit akar, ahelyett, hogy azt tette volna, amit saját maga akar tenni. - Ne csináld ezt velem, Pat, kérlek! A hangja erőtlen volt, szinte csak suttogott, és rájött, hogy a férfi nem fogja meghallgatni. Ehelyett újabb pipát készített elő neki. Éneklő hangon beszélt vele, mintha csak egy makacs gyerekhez beszélne. - Szívd le mélyen, Tiff. Aztán pedig tedd, amit csak mond neked. Tudod, hogy nem fogok idegeskedni miattad. Ha mondok valamit, elvárom, hogy úgy is legyen. Minden nőm tudja ezt, Tiffany. Tiffany hálásan vette el tőle a pipát, és erősen megszívta. Az anyag szinte azonnal az agyába ért, és érezte, ahogy elönti az eufória. Aztán Patrick rámosolygott, igazi mosollyal. - Bármit is akar, oké? Én majd adok neked néhány lepedőt a fáradságodért, cica! Miközben a férfi kiment a lakásból, Tiffany észrevette, hogy Sol a konyhaajtóból figyelte őket. Rámosolygott, és a lány érezte, hogy szíve a drága és szexi kis csizmájáig süllyed. Rémálom volt, és magának csinálta. Tudta, hogy ki kellett volna sétálnia, de nem tette. Mi volt vele? Miért ingott meg, akárhányszor csak Patrick szólt neki? Még akkor is, ha tudta, hogy rosszat tesz? Még az újabb adag anyag sem volt elég, hogy kiüsse azt a szörnyűséget, amibe éppen beleegyezett. Csengett a füle és hirtelen rosszul érezte magát. Mikor Sol a vállára tette a kezét, megpróbált lazítani. Mindig is így volt minden. Patrick egyet nyikkant, ő pedig tette, amit csak a férfi akart. Miközben a hálószoba felé ment Sollal, úgy érezte, valami álomba került. Megtanulta gondosan elhallgattatni a valós világot, és ez most jó szolgálatot tett neki. Patrick beszedte a lányoktól a pénzt; melléjük állt és megnyerően mosoly-

gott. Aztán mindegyikkel elbeszélgetett, mielőtt kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy jól megrakják pénzzel. Az egyik lány, Bonita, gyönyörű fekete lány hatalmas szemekkel és iszonytató lábakkal, nem adta neki egyenesen a pénzt. - Hé, Patrick, Channy Baker is erre járt, vitt pénzt Cameliától és Joelytól. A saját szememmel láttam, ember. Be akar szállni. Patrick továbbra is mosolygott. Tíz perccel később összeszedte két emberét egy bárból és már a Hound Klubban volt a King's Crossnál. Ez egy magán kocsma volt, amit kurvák és stricik vezettek. Channy egy életre szóló verést kapott, miközben Pat figyelte. Aztán elvette a férfi pénzét és fegyvereit, mielőtt személyesen is arcon rúgta volna. A szokásosnál kicsit tovább tartott, míg visszatért Solhoz. Bement, aztán töltött egy pohár italt, de azok még mindig nem kerültek elő. Nem fog sokáig tartani, döntött magában, hogy pontosan oda juttassa Tiffanyt, ahova akarja. Hogy hátra vágja magát, amikor csak ő akarja, és akivel csak akarja, pénzért vagy anyagért. Kinyitotta a háló ajtaját és figyelte a barátnőjét, az egyik gyermeke anyját, ahogy ezzel a gusztustalan emberrel hentereg az ő kedvéért. Ettől a látványtól boldog volt. Minden nő ugyanolyan. Minden alkalommal újra és újra bizonyítva látta a saját teóriáját. ÖTÖDIK FEJEZET Tiffany nehezen tudta kinyitni a szemét. Dörömbölést hallott, és néhány percbe telt, míg rájött, hogy nála kopogtatnak. Miközben kikászálódott az ágyból, látta, hogy már majdnem dél van. A szíve össze-vissza vert, amikor rájött, hogy elaludt. Vajon mi a szöszt csinálhat Anastasia? Félmeztelenül rohant a kislány szobájába. A gyerek a kiságyában ült, nedves pelenkája a földön hevert, és látszott, hogy már sírt. -Anya... Az arca kikerekedett a boldogságtól, Tiffany pedig felvette és szorosan magához ölelte. A kopogás még mindig hallatszott. - Oké, jövök már!

A hangja éles volt, Anastasia pityeregni kezdett. - Megijesztettelek, kicsim? Tiffany ismét megölelte a kislányt, miközben kinyitotta az ajtót, - Csomag Tiffany Carter számára. Mogorván aláírta az elismervényt, miközben a küldönc letette a csomagot az előszobájában, erősen igyekezve, hogy csak egyetlen pillantást vethessen a nő melleire. Tiffany nem vett róla tudomást. Letette a kicsit, és kinyitotta a csomagot. Egy játék volt benne, amit a kislányának rendelt, és Anastasia hamarosan tapsikolt az örömtől. Hagyta, hogy játsszon, ő pedig felvett egy köntöst. Pisilt egyet a fürdőben, közben önmagát nézte a kád körüli tükrös csempékben. Borzalmasan nézett ki. A szemei sötét üregek, a bőre szürke. Órák estek ki, hogy aludt. Rendes esetben már rég fenn lenne, megreggeliztette volna a kislányát, és csoda szépen felöltöztetve vitte volna az oviba. A gondolat, hogy mi történhetett volna vele, megrémítette. Eszébe jutott, hogy a krekk és az öngyújtója az asztalon vannak a nappaliban. Ha Anastasia kijutott volna a kiságyból... A félelemtől megizzadt. A jövőben jobban oda fog figyelni. Ez soha többet nem történhet meg. Saját testének fanyar illata az előző éjszakára emlékeztette, bár tulajdonképpen zuhanyozás közben rakta össze az este történéseit. A szégyen ismét elöntötte, de ezt határozottan ki akarta verni a fejéből. Miközben Anastasia betömte a Weetabixot, Tiffany előhúzta a táskáját az asztal alól és kinyitotta. Négyszáz fontot számolt össze meg némi aprót. Fantasztikus érzés volt, hogy ennyi pénzt tart a kezében. Elmegy és mind elszórja magára és a kicsire. Végül is volt ott még bőven, ahonnan ez jött. Elmosolyodott, amitől pontosan olyan kislánynak tűnt, amilyen volt is. Mint az anyjának előtte, neki is a pénz volt az istene. Miközben visszagyömöszölte a pénzt a táskájába, meglátta a pipát. Biztos Patrick rakta bele. Ébenfából készült, csodás kis darab volt. Először majdnem a kukába dobta, de valami megállította. Helyette a zippzáras részbe rakta, ahol a sminkkészletét is tartotta. Meg is feledkezett róla, mikor a kislányát öltöztette. A McDonald's-ba viszi ebédelni, hogy kibékítse azért, mert ilyen rossz anya volt. Elhatározta, hogy ez többet nem fordulhat elő. Anastasia boldog volt. A pocakja teli és a mamája is mosolyog. Mi mást

kívánhat egy kislány? Louise éppen mosott. Férje zoknijainak szagától, amely a szennyeskosárból jött, elmosolyodott. Csak a munkáscipője miatt volt, ezt tudta, de a lábszaga családi viccek témája volt. Hirtelen megrohanták az emlékek. Marie-t szülte és a férje hozta haza a kórházból. Egyenesen a férje anyjához mentek az újszülöttel, az anyósa pedig mindig ragaszkodott hozzá, hogy húzzák le a cipőjüket, mielőtt a házba lépnek. Kevin lába aznap bűzlött és mind nagyon nevettek, mikor már a lépcsők tetején megkapta a szigorú parancsot egy szappan kíséretében, hogy „mosd le a szarosokot, míg ugyanolyan lesz a szaguk, mint másé." Emlékezett, hogy nézte újszülött lánya arcát és várta, hogy a szeretetroham, amit ilyenkor normálisnak mondtak, végre őt is elöntse. De nem jött, egyik lányánál sem, csak Marshallnál. Attól a pillanattól kezdve, hogy először láthatta, a szíve szinte dalolt. Érezte, ahogy a könnyek ismerősen mardossák a szemét a gondolattól. A tökéletes, formás kis kezei. Mindig a kezeire gondolt, de nem tudta, miért. Néha az arcára nem is emlékezett. Az éjszaka közepén rémülten ébredt és azon gondolkodott, hogy is nézett ki a fia. Megpróbálta maga elé képzelni. Aztán rendszerint felkelt, és lejött a nappaliba, ahol mindenütt a fia képei álltak. Akkor általában rágyújtott és a képeket bámulta, míg a pánik el nem múlt, és ő újra vigaszt talált az alvásban. Akárhányszor arra gondolt, ahogy a fiú a szájába tette a fegyvert, el kezdett émelyegni. Hogy ezt valaki meg bírja tenni önmagával, felülmúlta az ő képzeletét. Nem hitte, hogy van igazság a földön, hiszen ezt olyasvalaki tette, akinek az egész világ a lábainál hevert. Ezzel szemben a lánya, minden bajok okozója, ami a családot érte, teljes életnagyságban mászkált és még mindig él. Emberekkel érintkezik, olyanokkal, akik nem tudják, ki ő valójában és mit tett. Louise az asztalnál ült és rágyújtott, mélyen letüdőzte a füstöt. Ha lenne valami mód, hogy visszafizesse ezt Marie-nek, sokkal jobban érezné magát. Mindig elámult a gyűlölettől, amit a saját gyereke iránt érzett. Louise már akkor is utálta, és elutasította az idősebb lányát, aki betolakodott az életükbe, amikor az még csak tipegő volt. De azt is tudta, hogy a lánya rá hasonlít. Az ő képmása volt ennyi idős korában. Az embereknek szeretni kell a gyere-

küket, mert azok belőlük vannak, igaz? Az önszeretet egy megfordított formája volt ez. Vagy legalábbis ő mindig ezt gondolta. De a maga részéről az idősebb lányából sosem kért részt. Valójában ha Marie-t lenyakazva találta volna, csak megkönnyebbülést érzett volna. Nagy kő esett volna le a szívéről. Marie mindig csak bajt okozott. Az iskolában minden idejét lógással és ivással töltötte. Tizenhárom évesen már tablettát szedett. Louise emlékezett, hogy találta meg az iskolatáskájában: Ovranette volt. Évekkel később derült ki, hogy nagyon káros volt, vérrögöket okozott vagy mit, de nem az ő lányának. Igaz, a terhességtől sem óvta meg. Tizennégy volt, de a hasában már kezek, lábak. Tizenöt évesen már babakocsit tologatott. És nem szégyellte magát egyik miatt sem. Arcátlanul sétálgatott a gyerekkel. Egy újabb kis szarost hozott a világra egy gyors numera miatt. Semmi szerelem, semmi. Még csak az apát sem tudta megnevezni. Mindenki tudta, hogy tulajdonképpen bárki lehetett. A szégyen abban az időben szinte elviselhetetlen volt. De Kevin azt mondta, ha akarja a gyereket, hadd tartsa meg. Ha elég nagy volt ahhoz, hogy teherbe essen, ahhoz is nagy, hogy foglalkozzon vele. A férfi igazából azt gondolta, hogy ez majd lecsillapítja a lányát, de az ellenkezője történt. Még rosszabb lett. Louise újabb cigarettára gyújtott és főzött magának egy kávét. Most arra gondolt, Tiffany vajon mihez kezdett magával. Hihetetlen, hogy mennyire hasonlít az anyjára. Ugyanolyan külső és viselkedés, még a természete is ugyanolyan volt; a fejét a falba verte, ha nem tehette, amit akart. Marie csak nevetett rajta. Mikor a lánya kapott az önkormányzattól egy lakást, Louise úgy érezte, isten végre jó volt hozzá. Aznap, amikor Marie elköltözött, nagy megnyugvást érzett. Aztán megszületett a másik, a fiú. Fekete volt, mint a pikk ász, de azt a ringyót ez sem érdekelte. Büszkélkedett vele. Azt hitte, nagyon okos. Marshall teljesen meg volt tébolyodva tőle. Elmondta mindennek, ami csak eszébe jutott. Igaza volt mindenben. Hogy újabb gyereke született, megint apátlanul, az épp elég baj volt - de hogy pont Patrick Connortól! Drogdíler, kurvapecér... és ez még csak amit a kedves emberek mondtak róla. A lánya túl messzire ment. Ez mindegyikük megfontolt arculcsapása volt. De akkor Marie már strichelt és drogozott. Az emberek csak ingatták a

fejüket és mindenttudóan egymásra kacsintottak, ha meglátták. A lánya életének elvesztegetése érzékeny pont volt. Ahogy Marie kinézett, bármi lehetett volna belőle. Bárkit megkaphatott volna, a férfiak sorban álltak érte. Aztán a végén ingyen vagy nagyon olcsón megkapták, amit akartak, és így a lány varázsa elveszett az erkölcsével együtt. Már akkor is kis ringyó volt, az is maradt. Azt a rengeteg férfit nem lehet elfelejteni, akárhonnan nézzük is. Olyan, mint egy szag, ami állandóan körüllengi, és megkülönbözteti másoktól. Louise nem értette, hogy tudott emelt fővel járni az emberek között. Aztán jöttek a gyilkosságok. Végül minden kiderült arról a szajháról. Elvitték és bezárták, és ez volt élete legboldogabb napja. Megnyugvást jelentett, hogy a hátát láthatja csak. Tudta, hogy ha elmúlik a megrázkódtatás okozta sokk, folytathatják tovább a saját életüket, a tisztességes életüket. De azért azt is tudta, hogy Kevinnek hiányzik a lánya. Mindig is a sebezhető pontja volt, a közelében akart lenni. Azért is lett ilyen a lány, mert Kevin mindig körülötte volt. Hamar megtanulta, hogy a férfítársaság jövedelmező. A férfi mindig adott neki pénzt, vásárolt neki dolgokat. Az sosem jutott eszébe, hogy munkába küldje, hogy úgy éljen, mint mások. Ezért kezdett el strichelni. Könnyen szerzett pénz volt, a lány véleménye szerint. Fizetnek azért, amit amúgy is megtenne, okoskodott Marie. Ő volt a ház beszédtémája, mindig verekedett és ivott, az éjszaka közepén részegen járt haza és káromkodott. Ha Marie most itt lett volna, megütötte volna, úgy ahogy már kislányként meg kellett volna vernie. Hogy megtudja, mit is gondol róla egész pontosan. Louise megtörölte az arcát. Megint rosszul érezte magát, bevett egy antidepresszánst. Minden Marie hibája volt. Minek jött haza annyi év után, hogy bajt okozzon? Louise tudta, mit tenne, ha Marie ismét felbukkanna a háznál. Amit évekkel ezelőtt is megtett volna, amit meg kellett volna tennie már akkor, amikor nem egészen hat hete Marie bekopogott az ajtajukon. Megölné. Alan kinyitotta a csomagokat, amiket az ócskavasraktár végében rejtett el. Kokain volt bennük, amit aztán majd mikrohullámú sütőben felmelegítenek és krekk-ként adnak el. Tudta ezt és nem volt boldog tőle, de nagy szük-

sége volt a pénzre. Szerencsejátékos volt, ez volt élete fő szenvedélye, és ez tette tönkre Beverley-t is, amikor rájött. A csajozásán csak nevetett, egyfajta játék lett ez köztük. Amíg megadott neki és három lányának mindent, amit csak kívántak, nem foglalkozott vele. A fogadás azonban térdre kényszerítette. A nő azt hitte, már gyógyult, hogy a pszichiáter kigyógyította a kényszerérzetből, hogy mindenre, bármire fogadjon. Mikor lett egy kis tartozása Mikey Devlin felé, a férfi még őszintén remélte, hogy csak rossz passzban van, ami hamarosan véget ér. Ehelyett egyre mélyebbre került. A legrosszabb az volt, Mikey-n kívül, hogy jelzálogkölcsönt vett fel a teljes házra és üzletre is. Kétségbe volt esve, és Mikey mindig is kétségbeesett embereket keresett. Főleg olyan kétségbeesetteket, akiknek ócskavasraktáruk volt, de még nem ültek. Először úgy tűnt, Alan imái meghallgatásra találtak. Kifizette a tartozását, és dőlt a pénz. De akkor jött a rémület. Egy éjjel megérkeztek a hekusok, és ő szó szerint összeszarta magát az ijedtségtől, úgy érezte, hogy most tényleg vége. Aztán kiderült, hogy csak két suhancot keresnek, akik betörtek egy közeli közraktárba, de ez épp elég volt, hogy elvegye fényét a tetteinek. Ez figyelmeztetés volt, és Alan tudta, hogy szüksége is volt rá. Most ugyan még benne volt a pénzgyárban, de azelőtt ki akart belőle szállni, hogy lesittelnék valahol, és a bíró eldobja a zárka kulcsát. De azért nem volt ennyire egyszerű megmondani Mikey-nak, hogy nem akarja ezt folytatni tovább. Mikey egyszer megskalpolta egy fickó arcát, akiről azt gondolta, hogy fel akarja dobni. Mikor a kis vitájuk végül megoldódott és a férfiról bebizonyosodott, hogy ártatlan, Mikey áradozva kért bocsánatot és egész nagy italt fizetett neki. Legalább tíz centet. De ez vajon kielégíti azért, hogy úgy néz ki, mint egy űrbalesetet szenvedett hányadék? Alan szerint semmiképpen sem. Nagy dilemma volt ez. Tudta, hogy nem a saját idejével játszik; és mélyen, legbelül azt is tudta, hogy a lebukás benne van a pakliban. Ha túl sokáig tart az etetés, ez elkerülhetetlen. A legtöbben puszta mohóság miatt buknak le. Akkor is benn maradnak a buliban, amikor az kezd túl rázóssá válni, mert egyre többen szállnak be. Minél többen vannak benne egy ügyben, annál nagyobb a valószínűsége, hogy tégla van köztük. Ez csak józan gondolkodás. Valakit elkapnak valami kis pitiségért, aztán kiad mindent, csak

hogy megszabaduljon a börtöntől. Ennek egyenes következménye, hogy akárkit is dobnak fel, arra a jog teljes szigora sújt, miközben ezek kapnak tizennyolc hónap felfüggesztettet. A szaglászóknak jó napja lesz és mindenki boldog. Azt leszámítva, hogy Alan tudta, ha a roncstelep valaha is lebukna, akkor ő lesz az, aki a huszonöt évet kapja, nem pedig a tizennyolc hónapot. Mert ez az ő telepe volt, az ő épületei, és az ő pénze támogatta ezt az egészet. Mikey nem volt a képben tiszta és hamisítatlan, a félelem miatt. Senki sem merne ujjat húzni vele. Minden tégla egyenesen Alan ajtajához vezetné a zsernyákokat. Mintha a gondolatok megidézték volna, Mikey kocsija begördült a telepre. Alan látta a fényszórókat és kisétált az árnyékból, hogy köszöntse a férfit. - Megkötötted azt a rohadt kutyát? Carlos, a rottweiler állandó vita tárgya volt közöttük. A kutya utálta Mikey-t, aki általában kutyákat szerető embernek állította be magát. A vadabbak szerették is, de Carlos bárkit széttépett volna, mert egyszerűen a vérében volt. így aztán Mikey gyűlölte. - Az irodámban van, teázik. Mikey odasétált hozzá. Nem volt magas férfi, de erős. A kopasz feje és a nagy pocakja miatt jólelkű apukának tűnt, amíg ki nem nyitotta a száját. Mert akkor kiderült, hogy hangos és visszataszító személyiség, gonosz indulatokkal. Hímsoviniszta és rasszista egyben, ezt a tetkói is bizonyították. Szabott öhönyében pontosan annak látszott, ami volt: gyémántokkal kirakott vén szivarnak, de büszke volt rá. - Megérkezett? Visszasétált Alannel az árnyékba, miközben beszélt. - Azt írták a csomagra azok a barmok, hogy „Egészségügyi ellátmány". Ennyire idióta, vagy mi van? Mikey vigyorgott. - Kis pöcs, de majd beszélek vele, oké? Segíts betenni a kocsimba, aztán éjfélig még be kell ugranunk a Thurrock szervizhez is. Jimmy Baxter a partnerünk most, mi látjuk el, meg minden. A csomagoknak sűrűbbeknek és gyorsabbaknak kell lenniük. Alan mosolyt erőltetett az arcára. Egyre mélyebbre került és nem tudott mit tenni.

- Fogadj arra, mit fogsz ezért kapni, Al! Mikey éppen barátságos volt hozzá, és ez Alan Jarvist mindennél jobban aggasztotta. Karen Black a parkolóban várt. Miközben Lucy közeledett felé, felmérte a helyzetét és úgy döntött, amit lehet, azt most ki kell használnia. Mindenki tudta, hogy a gyárból rengeteg termék tűnt el, és mindenki tudta azt is, hogy Karen Black és párja, Gregory, a felügyelő voltak a fő elosztók. A gyárban papírtermékeket készítettek: konyhai törlőkendőket, WC-papírt, szalvétát, meg ilyeneket. Bowater Scott riválisai voltak és a munkások havi árucsomagot kaptak, ingyen, amit a cég láthatólag azért osztott, hogy megállítsa a lopásokat. Ehelyett az csak növekedett, mert az emberek továbbadták a csomagokat és még nagyobb profitot akartak. Karen és Gregory éttermeket, kávézókat, meg néhány helyi üzletet látott el. Piaci helyekkel is kereskedtek nagy titokban. Jól kerestek. Lucy most úgy határozott, ő is be akar szállni. Ha férjhez megy, szüksége lesz egy kis plusz pénzre, könnyebben meg sem szerezhetné. Barátságosan mosolygott, ahogy afelé a nő felé sétált, aki annyi gondnak volt oka a gyárban. De egyben a képviselőjük is volt, a szerencse fia. - Megvan a cím. Karen kezébe nyomott egy borítékot, melyre felfirkálta a részleteket. - Jól van - Karen elvigyorodott. - Örülök, hogy nem az én húgom vagy. A tüske célba talált. Ha Marie Karen nővére lett volna, ő szembeszállt volna érte a világgal, adta a tudtára burkoltan. A Blackek nem törődtek azzal, hogy a rokonuk strichelt vagy drogos volt, ez nem érdekelte őket. Csak a vérkötelékkel törődtek. Bethany a családhoz tartozott, ennyi. Nem így Lucy családja, akik úgy gondolták, sokkal fontosabb, mit gondolnak a szomszédok, mint az, hogy jó életet éljenek, vidáman. Anyja mindig a szomszédok alapján ítélt meg mindent. Mikor Patelék az utcába költöztek, az anyja nagyon rosszul volt. A tudat, hogy indiaiak laknak mellettük, megszállta a gondolatait, mindaddig, míg rá nem jött, hogy Mr. Patel fia gyógyszerész, és a közeli üzletsoron az övé volt a patika. Azután szentként tisztelte őket. Igazából az anyja boldogan vette volna akár Ázsia egész lakosságát az ut-

cába, semmint a következő bevándorlókat, McDuffékat, átkozódó, kiabáló írek tömegét. De azok házat vettek, és ennyi. A péntek esti cirkusz mindenki mást is zavart, ám az anyja Őrjöngött: éjszaka a Bingonál, aztán a kocsmában, s aztán a verekedés az utcán. Mrs. McDuff legalább olyanokat tudott adni, mint amilyeneket kapott, így a párnál egyenlőek voltak az erőviszonyok, sőt a férj gyakran rosszabbul jött ki. A fiuk börtönben volt fegyveres rablásért, ezért Mrs. McDuff úgy érezte, rokonlelkek Louise-vel, de ez az ötlete egyáltalán nem sült jól el. - Marie nagyon meg fogja bánni, hogy valaha is kijött a börtönből, felfogtad, ugye? - nézett rá Karen kárörvendően. Lucy felvonta a vállát. - Nagy ügy. Beszállhatok a papírelosztóba? Karen felnevetett. - Nem! Minek kellenél te oda? Először is, hogy bízhatnánk meg benned? - Ezt hogy érted? Persze, hogy megbízhattok bennem. Karen jól megnézte, és látta, hogy nagyon igyekszik. - Épp most köpted be a saját nővéred. Nem bíznék meg benned, ha ki is dobhatlak, szívem. Látta Lucy arcán a zavart. - Nem fogtad fel, igaz? Lucy megrázta a fejét. - Felfogni, mit? - Szemét vagy, Lucy. Bármit tett is Marie, a testvéred. Százszor inkább venném be őt, mint téged, szívem. Nem volt eszénél, mikor balhézott, de te olyan józan vagy, mint egy bíró, és mégis felkötnéd az első fára. Több tiszteletet éreznék irántad, ha azt mondtad volna, kopjak le. - Ha olyan nagyszerű nő, akkor miért akarod megverni? Karen mélyet lélegzett. - Tényleg csak ennyi van? Ez a családról szól, érted? Családi összetartás. Bethany az unokatestvérem volt, és agyonverték, ezért tennem kell valamit, nem? Anyám magához vette a gyerekeit, hogy ne kelljen gondozásba venni őket. Ti is ezt tettétek? Lucy nem válaszolt. - Anyádnak magához kellett volna vennie Marie gyerekeit. Az emberek másképp gondolkodnának róla, ha megtette volna. Csak egy felfuvalkodott ribanc! Meg is mondhatod neki, én üzenem. Egyáltalán nem kedvelik erre-

felé. Neki kellett volna nevelni a kölyköket, hogy valami értelmeset csináljon. Azok semmi rosszat nem tettek, nem? Lucy úgy érezte, kioktatást kap Életből, dupla órán. Végig azt hitték, szeretik őket, mióta csak megvették azt a telket, de pont az ellentéte volt igaz. Az anyja nem akarta a gyerekeket, főleg nem a fiút. Félvér volt, de az anyjának túl sötét ahhoz, hogy elviselje. A kislány meg pont úgy nézett ki, mint Marie. Nagy cafka volt, ráadásul izgága is. Ha az anyja tudná, hogyan vélekednek róla valójában az emberek, belehalna. Hogy befogadják, túl nagy hangsúlyt fektetett arra, mit is gondolnak róla mások. Ez volt a gond. Mind ilyenek voltak, Lucyt is beleértve. És mi jó származott ebből? Miközben Karen elsétált, úgy .érezte, sírnia kell. Tiffany fél füllel hallgatta a mellette álló lányt, aki arról tartott kiselőadást, Manchesterben mennyi pénzt lehetne keresni. A testvére is odament, és most egy autó boldog tulajdonosa és van egy nagydarab fekete selyemfiúja, aki maga az isten. - Múlt éjjel beszéltem róla Pat Connorral, és azt mondta, utánajár. Tiffany osztatlan figyelmét ezzel magára vonta. - Találkoztál Pattel múlt este? A lány, Lauren ravaszul bólintott. - Egy buhba mentem vele, a Praed Street környékén. Jót mókáztunk. Tiffany hátrahúzta a lány hosszú szőke haját, miközben az beszélt. Tudta, hogy csak fel akarja piszkálni, kedvesen mosolygott rá. - Remélem, drágám, használtatok óvszert, szifiliszes. A lány elsápadt. - Azok az orosz ringyók, tudod. Mind be van lőve nyakig, nem? A Görög Jimmytől veszi őket, hogy a hátsó szobákban dolgozzanak. Tiffany most édesen mosolygott. - Úgy tűnik, jobban teszed, ha leviszed a csinos kis hátsódat a jó öreg kórházba egy ellenőrzésre. A lány felvonta a szemöldökét és felnevetett. - Jól fel vagy pörögve! Tiffany kikerekítette a szemét és ártatlanul kérdezte: - Tényleg? Aztán kisétált a szobából.

A WC-ben a hűvös csempének támasztotta a fejét és felsóhajtott. Pat szemét, ha a saját munkahelyéről választ valakit, de mélyen legbelül tudta, hogy a férfi képes rá. Betett egy lányt, aztán akcióba lendült. Ezzel versenyre kényszerítette a lányokat, és biztos lehetett abban, hogy minden pletyka eljut hozzá. A prostik egy másodperc gondolkodás nélkül dobták fel egymást. Ez a vérükben van. Érezte, hogy megint rosszul van, de visszament a lányok öltözőjébe. Közönyösen felkapta a táskáját és visszasétált a WC-be. A klub tulajait felelősségre lehetett volna vonni a fű és a kokain miatt. A kokó szigorúan tiltva volt. Verekedős szer volt, még inkább, mint a szpíd vagy a hernyó. Korábban előfordult már, hogy a csendes kiscsajok démonok lettek egyetlen szippantástól. Ez már a lejtő volt. Az eufória olyan rövid életű, hogy pillanatok múlva már semmi sincs belőle, és a vágy kétszer olyan erős, mint azelőtt. Tiffany csak néhány hete ismerkedett vele, de tudta, hogy rabul esett. Azt is tudta, hogy Pat pontosan ezt várta, de most már túl erős volt az érzés, hogy szüksége van rá. Ezt helyezte mindenek fölé. Mikor beszippantotta a kis port, csak vakító boldogságot érzett és minden másról megfeledkezett. Még Anastasiáról is. Marie leszállt a vonatról és fáradtan sétált ki az állomásról a hűvös éjszakába. Épp csak elmúlt hat, de már pokoli sötét volt. Az utcai világítás nem működött, de ismerte az utat, hiszen sokszor megtette már. Egy korai este várt rá. Péntek volt, mindenki a városba készült éjszakára, csak neki kellett fél hétre mindig bent lennie. Ez nem zavarta, legalábbis nem ma este. Fáradt volt, holnap pedig az apja jön látogatóba. Remélte, hogy hoz majd híreket a gyerekekről. Mikor befordult a sarkon, érezte, hogy valaki jön mögötte. Félig hátrafordult, hogy lássa, ki is az, amikor valami erősen arcon ütötte. A járdára zuhant. Tudatában volt, hogy rúgások és ütések záporoznak rá, de erőtlen volt ahhoz, hogy megállítsa őket. Összegömbölyödött és eltakarta az arcát, ennyit tudott csak tenni. Az emberek látták, de nem segítettek neki, továbbsiettek. Úgy tűnt, órákkal később valaki lábra állította.

Karen Black undok arcába nézett. - Ezt Caroline-ért és Bethanyért kaptad, te gyilkos picsa! Bokszerkesztyűben lévő öklével pontosan a szeme között ütötte meg Marie-t, aki ismét a földre zuhant és elvesztette az eszméletét. Karen és két testvére még további öt percig verték. Végül, kimerülten és izzadva, leköpték a földön heverő alakot, mielőtt elfutottak volna. Tudták, hogy minden tiszta, senki sem fogja felhívni a zsarukat. Addig legalábbis nem, amíg ők biztonságos távolba nem kerülnek a helyszíntől. Ez az utca törvénye volt, és amennyire őket ez érdekelte, jó törvénynek tűnt. Egy hindu nő és a lánya végül is kihívta a mentőket. Az eszméletlen nő mellett maradtak, amíg kiérkezett a segítség, aztán eltűntek. Kevin épp csak befejezte a vacsoráját, mikor megszólalt a telefon. Kényelmesen vette fel és szólt bele. Louise mellette álk, és látta, ahogy a férfi arca fokozatosan elsápad. - Hol van? Louise látta, hogy bólogat, aztán leteszi a kagylót és felveszi a kabátját. - Mi a baj? Lucy? A férfi szomorúan rázta meg a fejét. - Nem. Mit akarsz, asszony? Az egyik munkás. Mrs. Harper konyhájában csőtörés van, ott hisztizik. Oda kell mennem most rögtön. Kirohant az ajtón, be a kisteherautójába, miközben Louise bizalmatlanul követte a szemével. Biztos megint valami nővel találkozik. Azt hitte, Louise nem tud a másik életéről, de ez nem így volt. Olyan volt, mint minden férfi a farka istene és agya volt egyben. Nos, ha azt gondolta, újra kezdheti az egészet, nagy megrázkódtatásban lesz része. Ha ez megint egy újabb trükk, még a hétvége előtt farokdonort kereshet magának. A hívásinfót tárcsázta, a számok törölve. Tudott mindent, amit tudni akart. Töltött magának egy nagy adag gyógyitalt, és leült, hogy megvárja, míg a férfi hazaér. Szeme a fia fotójára tévedt. Bárcsak élne Marshall, milyen más lenne minden! Marie kinyitotta a szemét, és rögtön be is csukta. Fájt mindene és betegnek érezte magát. Megint megpróbálta kinyitni a szemét, de csak a veszett fehér

plafont látta. - Hogy vagy, szívem? Az apja hangja halk volt. Megpróbált mosolyogni, de ez is fájt. Ehelyett megfogta a férfi kezét, és ismét álomba merült. - Biztos benne, hogy kirabolták? Kevin most már ura volt a hangjának, a félelem elmúlt belőle, mióta meglátta a lányát. - Hát, a táskája nem tűnt el. Talán küzdött érte. Amanda Stirling a férfi arcába bámult. - Vagy azt gondolja, nem rablás volt? - kérdezte. - Tudja, ha ez valami más volt, visszakerülhet a rács mögé. Kevin teljesen értetlenül nézett rá. Amanda őszintén nézett vissza. - Ha, mondjuk, ez egy verés volt, mert Marie csinált valamit, vagy mert belekerült valamibe, akkor az a valami illegális lehetett, igaz? És ha ő bármi illegálisba keveredik, vissza kell mennie. A férfi most fogta csak fel azt a hatalmas terhet, amit a lánya cipel, hogy az új, „normális" életét élvezhesse. Amanda folytatta: - Visszakerülhet azért is, ha kapcsolatba kerül a régi barátaival, vagy bárkivel, akinek priusza van. Huszonnégy órán keresztül figyelnie kell önmagát. A rendőrség rablásként kezeli az ügyet, de ha ön úgy gondolja, ez valami más, el kell mondania nekik. Kevin arcára óvatos, semmitmondó kifejezés ült. - Nem, rablás volt, hát persze, hogy. Miért is akarná bárki megverni? Senkkivel nem találkozott, abban biztos vagyok. A felügyelő tiszt szomorúan bólintott. - Kedves nő. Azt hiszem, megfizetett már mindenért, megérdemli, hogy békén hagyják végre. A férfi nem válaszolt, de tudta, hogy az ügyintéző még mindig azt gondolja, amit ő, azt, hogy ez az ügy másról szól, mint aminek látszik. A lánya nem tehet semmit, de ő igen. Ma egész nap szabad, majd érdeklődik, s megtudja, mi a helyzet. Meglátja, kit talál, aki hírekkel szolgálhat neki. Olyan világ volt ez, amit évekkel ezelőtt elhagyott már, de ha segíthet vele a lányának, aki összeverve-zúzva hever a kórházi ágyon, hajlandó újra belelépni. Lehet, hogy Louise miatt tisztelik őket, de a vér nem válik vízzé. Bárki tette is ezt, jobb, ha vigyáz. Kevin Carter el fogja kapni.

Eufóriában volt az adrenalintól és a gyűlölettől. - Igen, most aztán megtudta, milyen a baseballütő a fejen. Remélem, megdöglik a kórházban, igazán remélem. Pedig tulajdonképpen nem ezt akarta. Inkább maga halt volna meg, semmint bekasznizzák egy kiadós verés miatt, de ez része volt az estének. Az egyéniségének. - Megtettem a magamét a brit igazságszolgáltatásért, na, ki iszik velem? Karen remegett az indulattól, az igazi erőszaktól. Agyament dolog volt. A bátyja. Luké, egy hatalmas, tetovált bőrfejű rávigyorgott, miközben adott neki egy vodkát Red Bullal. - Pat Connor vajon mit fog szólni, Kai? Vele is megverekedsz meg minden? Nevetett rajta, tudta a lány, hogy Luké csak arra jó, hogy mindenkinek belepisáljon a levesébe. - Lekophat, én mondom. A családért tettem, pajtás. Az igazságért. Az unokahúga, Tamara szomorúan mosolygott. - Anyám biztosan boldog lenne. Karen azt se tudta, mit mondjon. - Érted tettem, Tams, azért, amit elvesztettél. Tamara nagyot sóhajtott. - Mit is vesztettem? Egy mocskos anyát. És mit nyertem? Benneteket. Ezer kösz. Karen figyelte, ahogy kisétál a kocsmából. - Hálátlan kis fattyú! Luké megint nevetett. - Családban marad. - Faszt nektek! Luké nevetését a kocsmán kívül is hallotta. Karen Black a kocsmában volt. Arcán izgatottság ragyogott, gyorsan szedte a levegőt. Úgy ment, mint egy álom, és ő volt a „péntek esti verekedés királynője". Mindenki tudta, mit tett, mert mindenkinek elmondta. Italokat fizettek neki és a hátbaveregetés őrületes volt. A férje büszke volt rá, a bátyjai büszkék voltak rá, és az ismerősök és a barátok a kocsmában mind őt

éltették. - A büdös kurva megkapta, amit érdemelt! Ha Caroline-ra és Bethanyra gondolok... Most már ő is tudja, milyen érzés, nem igaz? HATODIK FEJEZET Alan Jarvis határozott mozdulattal nyitotta ki a bódé ajtaját. A vele lévő lány megbotlott a lépcsőn és tulajdonképpen becsúszott a szobába. Mindketten részegek voltak, nevettek. - Van itt valami pia? A lány hangja mély volt az alkoholtól és az amfetamintól. Már húzta is le prémes. Romford Marketről származó kabátját, ami egy duci, de forró testet takart. - Van egy kis Scotch. - Az jó lesz. Miért hozol ide lányokat, nős vagy? A hangja édes volt, mint egy dél-londoni birtok gazdájának. Még a férfinak is sok volt. Bólintott, így egyszerűbb volt. Nem mondhatja neki, hogy amikor legutóbb egy madárkát a lakására vitt, az a következő nap kirabolta. De önmagát hibáztatta, minek hagyta aludni. Miután elment, a lányt útjára kellett volna indítani. - Milyen a feleséged? A hangjából őszinte érdeklődés hallatszott, ami azt jelentette, hogy versenyzőnek tekintette magát. A férfi megint úgy érezte, nevetnie kell. Ehelyett csak megvonta a vállát. - Nagy darab, agresszív. Divatmániás szuka. Megverte a legutóbbi barátnőmet. Figyelte a lányt, miközben ezt az infót emésztette. - Bejött ide az irodába, a bátyjaival. Alan kezdett belemelegedni. A lány zavartnak tűnt, elfordult, hogy töltsön magának egy italt. Kitartás, mondta magában, nem riaszthatod el, míg be nem fejezted az éjjeli munkát. De az igazság az volt, hogy nem akarta megdugni a lányt. Legalábbis nem itt, ahol Marie dolgozott. Ahova néha elhozta a gyerekeit, ha dolgozott szombaton is. Felsóhajtott. Ha nem vigyáz, még tiszta életű ember lesz belőle. Tudta,

hogy leginkább Marie miatt hezitál. Beférkőzött a gondolataiba is. Az agyatlan, erkölcstelen cicuskák hirtelen elvesztették a vonzerejüket. Még egy olcsó motelbe sem menne velük. Az esetek felében nem ért ennyit az egész. A lány felszívott egy csík amfetamint, majd megköszörülte a torkát. A hangra a férfi megrázkódott. Ez a lány otrombább volt a többieknél is. Ettől a tudattól elszomorodott. Marie-ra gondolt, aki kórházban van, a testét útonállók törték össze. Hirtelen minden parázna vágya elhagyta. Mit csinál itt? Ötvenegynéhány évesen egy fiatal lánnyal, aki bárkivel elmenne, aki megfelelő mennyiségű narkóval látja el. Nagyot sóhajtott és megpillantotta magát a mosogató feletti tükörben. Pontosan annak látszott, ami volt: egy vén, bolond fasznak, aki még ilyen élemedett korban is hajtja a szoknyákat. Nevetséges volt. -Chanel... - Chantel. Mondtam már. Alan. Nehéz volt a hangja most, és a szemei is. A férfi tudta, hogy mindjárt letapizza egy kis pénzért, amit taxipénznek nevezett. De először is meg kell döntenie a lányt, és ebben a pillanatban még az is bizonytalan volt, Charles Atlas fel bírná-e emelni. A fütykösének ilyenkor már elege szokott lenni az együgyű csacsogásból, és akcióba akart lendülni, de ma este halott volt. Ő is halott volt. Ha most le kell feküdnie valakivel, azt kívánta. Marie legyen az. Ez a gondolat teljesen összetörte. Visszafordult Chantel-hez. - Siess már. Alan, haza akarok menni! A rúzsa elkenődött, az arca ragyogott az izzadtságtól. A lány már nagyon pörgött. Kis mellei izzottak, miközben elkapta a láz. A férfi tudta, hogy sze xuálisan ebből az éjszakából nem lenne semmi öröme. Már túl messze volt. Most épp előtte térdelt, megpróbálta lehúzni a zippzárját. Lemosolygott a lányra, miközben az kétségbeesetten próbálkozott, hogy felizgassa. Ez már túl sok volt, hirtelen nevetni kezdett. De nem örömteli nevetéssel; mély, szomorú hang volt ez, ami aztán sírásba ment át, míg úgy nem sírt, mint egy kisbaba. Az egész életét látta maga előtt, minden csődjével. A házasságát, a szerencsejátékot, az üzletét. Mindennek a tetejébe pedig tudta, hogy húszéves sitt vár rá, ha mindez kibukik. És minden kétség nélkül tudta azt is, hogy ő

nem tudna ezzel úgy megbirkózni, ahogy Marie. Összetörné, darabokra zúzná a dolog. Megőrülne, semhogy végigüljön annyi évet. Most még erősebben zokogott, takony fojt az orrából, a szemei már égtek a könnytől. Azt várta, hogy megkönnyebbüljön. Chantel meg volt rémülve. Bármire is számított ma este, az nem ez volt. Azt gondolta, a férfi egy jó fej, kemény. De inkább csak egy eszelős. Zokogott, tényleg zokogott. Tíz perccel később a lánynál egy kilesi volt ötösökben, és egy taxi jött érte. Kiállt a fagyos hidegbe, ott várta. Minden jobb volt annál, hogy azt hallgassa, ahogy a férfi kisírja a szemét. Hülye pasasok! Egy sem ér egy rejszolást se. Tiffany otthon volt. A gyerekfelvigyázó megbetegedett, le kellett lécelnie a klubból. Anastasia aludt, ő pedig szeretetteljesen nézte a kislányát. Tényleg szép gyerek volt. Csendesen becsukta az ajtót, bement a nappaliba és bekapcsolta a tv-t. Mostanában sokszor volt rosszul, a szeme nehéz volt, állandóan viszketett. Gyorsan felkelt, kiment a konyhába és töltött magának egy pohár bort; egyetlen húzásra kiitta. Segített neki, hogy ellazuljon. Mélyen legbelül tudta, hogy amire igazán vágyik, az egy szippantás a kis pipájából. Azon töprengett, felhívja-e Patet, hogy hozzon egy kis port, de rögtön el is vetette az ötletet. Mindenki azt gondolná, függő lett. A gondolatra elmosolyodott, de ahogy az este egyre előrébb haladt, az ötlet egyre többször jutott eszébe. Végül bevett egy Mogadont és lefeküdt aludni. Negyed tizenegy volt. Hamarosan már izzadt, felvette a hálóingét, és újra felkelt. Az órára nézett, még csak tíz óra húsz volt. Az éjszaka lassan vánszorgott és az álom még messze van, ezt tudta. Berakott egy Sade CD-t, töltött még egy kis bort, és újra letelepedett a bőr kanapéra. „Valaki összetörte a szívem" - szólt a dal, és ez ma este az elevenébe talált. Nagyon egyedül érezte magát. Patrick napok óta nem jelentkezett, s a lány érezte, hogy megint sírás szorongatja. Anastasia felsírt álmában. Tiffany felugrott a díványról, a gyerekszobába ment. A kislány megnyugodott, pufók kis karjával eltakarta a szemét, a lábát szétterpesztve békésen aludt. Tiffany nedves kezével megtörölte az ar-

cát. Még a bőrének is olyan fura tapintása van. Felkapta a telefont és Patrick számát tárcsázta. Kicsengett, ahogy várta is. Egy pillanatra elgondolkodott azon, kivel lehet most a férfi. Újra tárcsázott. A barátnője, Rosie megszerezné neki, amire szüksége van, jó volt hozzá. Egyetlen kis szippantás és már aludna is, az idegei megnyugodnának, az agya kikapcsolhatna. Csak egyetlen éjszakára kellett volna. Csak el akarta űzni a démonokat, amik megakadályozták, hogy teljesen kipihenje magát. Rosie rögtön kéri a pénzt, de jót tenne vele. Mikor Tiffany tudta, hogy a por már úton van, érezte, hogy kezd megnyugodni. Elmosolyodott. Jól cselekedett, máris jobban érezte magát. Jó lesz, ha tart magánál egy kis dugiport saját használatra a jövőben. Tudta, nem támaszkodhat örökké Patre, s arra, hogy a férfi lássa el, és bár a szer egyáltalán nem volt olcsó, azzal nyugtatta magát, hogy most pénzénél van és megengedhet magának mindent, amit csak megkíván. A lányának és magának is. Eltöprengett, mihez kezdene Rosie nélkül. Egy pillanatra átvillant az agyán - csak egy villanásra -, hogy magára hagyja alvó gyerekét, taxiba vágja magát és megszerzi a port. A gondolat legalább annyira megrémítette, mint amennyire felvidította a tudat, hogy a krekk már érkezik is. Kizárta a gondolatot az agyából; sosem tenne ilyet, sosem. Különben sem gondolta komolyan, csak egy pillanatra átfutott az agyán. Az anyja megtette, de ő nem olyan, mint az anyja. Egyáltalán nem hasonlít az anyjára. Csak egy kicsit mélyen volt most, ennyi az egész. Egy kis depresszió. Eszébe sem jutott, hogy pontosan a depressziója miatt volt annyira odáig a krekkért. Mint az előtt az anyjának, Tiffanynak is szelektív memóriája volt, és ez most jól jött neki. Az ablakban állva figyelte, mikor jön Rosie taxija. Nagyon fiatalnak, nagyon sebezhetőnek és nagyon izgatottnak tűnt, és az is volt. Marie már négy napja volt kórházban, mosolyogva nézte, hogy Alan Jarvis közeledik egy nagy csokor virággal. Megszeppentnek tűnt. A nőismerőseivel ellentétben Marie nem törődött azzal, mi történt az arcával, nem igyekezett elrejteni a nyomokat egy kis púderrel. Alan a látványtól megremegett.

- Fájdalmas? - a hangja szelíd volt. - Semmi olyan, amivel ne tudnék megküzdeni. A nő hangja vékony volt, mintha csak most jönne rá, milyen látványt nyújthat. - Szépek a virágok, de nem kellett volna, tudja. A férfi elvigyorodott. - Ez vagyok én, nem igaz? Csupa hivalkodó gesztus. Azt gondoltam, ez majd felvidítja. Két civilruhás rendőr lépett Marie szobájába. Alan azonnal felismerte őket. Nyugtalan lett, amit a nő is észrevett, így megkönnyítette számára a lelépést. - Igazán köszönöm, hogy eljött, Mr. Jarvis. Következő héten már megyek dolgozni. - Csak ha tényleg rendbejön, kedves. Viszlát később. Viszlát. Olyan gyorsan ment ki a szobából, ahogy csak a lábai vinni bírták, izzadság folyt le a hátán. Kinn mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. Smith felügyelő Marie-ra vigyorgott. - Hogy van? A nő megvonta a vállát. - Vacakul. Tehetek valamit önért? A hangja mély volt, álmos. Smith várt egy kicsit, mielőtt válaszolt volna. A nő arcát és karját nézte, ami kékesfekete volt. - Mi úgy gondoljuk, ez nem egyszerű rablás volt. Ezt már Marie is tudta. - Semmit nem vittek el, igaz? - érdeklődött a felügyelő. - Már százszor elmondtam, erősen tartottam a táskám. Hogy miért, nem tudom, csak kacatok voltak benne. - Ezt mondja maga. De ismerve az előéletét, mi azt gondoljuk, ez valamiféle bosszútámadás volt. A nő ismét rántott egyet a vállán. Vékony kis válla nagyon törékenynek mutatta és Smith akarata ellenére is sajnálatot érzett iránta. - Ha az is volt, nekem nem mondták meg. Smith ismerte már annyira a nőt, hogy tudja, nagyon óvatosan bánik a szavakkal.

- És egyébként se mondaná el nekünk, igaz? Snetterton nyomozó hangja magas volt, gyerekes, tökéletes ellentéte nagy és esetlen testének. Marie néhány másodpercig a férfira bámult, mielőtt válaszolt volna. - Hát ez az, amiben téved. Elmondanám, mert soha többet nem akarom ezt érezni, és nem akarok így kinézni. Ez volt a helyes válasz, a rendőrök hamarosan magára hagyták. De a félelem úgy rágta a belsejét mint a rák. Tudta, egyetlen pillanat alatt visszavihetik a börtönbe. Csak annyit akart, hogy kijusson a kórházból, visszamehessen dolgozni, és láthassa a gyerekeit. Mindkettőt. Csak ez lebegett most a szeme előtt, semmi más nem számított. Kevin megfordult az ágyban, nagyszerűen érezte magát. Visszafordult és megcsókolta a mellette fekvő asszonyt. - Szükségem volt már erre. Susan Tranter mosolygott. - Nekem is. Kérsz egy pohár teát? Magára vette a köntösét és lement a konyhába, hogy feltegye a kannát. Kevin a hátára feküdt és a hálószobát nézegette. Olyan volt, mint mindig: egy szemétdomb, de ez része volt Susan vonzerejének. A nő szörnyen rendetlen volt, de az ágynemű tiszta, a poharai tiszták, és ő maga is tiszta. A ház ezzel ellentétben úgy nézett ki, mint egy disznóól. Kevin mégis jobban érezte magát itt, mint otthon, Susan hihetetlen módon semmiből nem csinált gondot. Még a férfi lába sem riasztotta el, pedig az legendás volt. Tudta, hogy ha Lou-nak csak halvány sejtése lenne afelől, hogy hol van most, óriási balhék lennének, de le se szarta. Szüksége volt valakire, Susan pedig szerette, ha szükség van rá. Ezért a dolog mindkettőjük számára jól működött. A nő szerette a szexet, odáig volt érte. Az egész lelkét beleadta a szeretkezésbe, s ez már magában is vonzó volt a férfi számára. Ráadásul egy pohárka után felöltözhetett és mehetett, amerre csak akart mindenféle megszorítás nélkül. Azt is tudta azonban, hogy a nő teljesen szerelmes belé. Érezte, ahogy a szeretetébe csomagolja, és ő is szerette a nőt, noha ezt soha nem mondta meg neki. Mindenféléről beszélgettek, de arra nem volt szükségük, hogy önmagukról vagy az érzéseikről beszéljenek. A nő felhozta a teát, és visszamászott mellé az ágyba. - Hogy van Marie?

A férfi beleszürcsölt a forró teába. - Nem tudom, tényleg. A világ felé csak egy maszkot mutat és képtelenség amögé férkőzni. Susan felsóhajtott. - Ez igazán érthető. Hiszen csak egy kis békére vágyik. Abból, amit mondtál, teljesen megváltozott, úgy kell lennie. Tizenkét év börtön bárkit megváltoztat. Addj neki egy kis időt, hogy megszokja, otthon van. Kevin bólintott. - De hát nincs otthon, vagy igen? Egy szállón lakik. Susan hitt a végzetszerűségben, ha valaminek meg kell történnie, megtörténik. Ez volt az életfilozófiája. - De nem örökre. Hamarosan kikerül, és azt fogja tenni, amit mi mindannyian: túlél. Egyik nap jobban megy majd neki, másnap rosszabbul. Ezt hívják való életnek, és hozzá kell majd szoknia. Kevin megölelte a nőt. - jobb vagy, mint egy isteni zuhany, tudod? - Vannak jó pillanataim. Megmondtad már neki, hogy tudod, hol van Tiffany? A férfi megrázta a fejét. - Megvárom, míg túljut ezen. - Az a család anyaszomorítók gyülekezete. Főleg Karen, az a kövér kurva. Kevin érezte, hogy az indulat ismét elönti. - Megkapják, amit érdemelnek, ne aggódj! Belekortyolt a teájába. Saját maga fog utánajárni, hogy akárki bántotta is a lányát, az megtudja, mi a fájdalom. Az nem jutott eszébe, hogy a megtorlás csak tovább fokoz majd egy amúgy is kényes helyzetet. Bosszút kívánt. Patrick mosolygott, amitől fiatalabbnak és még inkább jóképűnek látszott. Louella Vidonnak tetszett a hatalmas fekete fickó, aki leszólította, és kihívóan visszamosolyogva ezt tudatta is a férfival. Jimmy Dickinson figyelt, miközben a csaja a bokszost nézte. Nem volt boldog a látványtól. - Menj, hozz nekünk még egy italt, Louella! A lány felugrott, hogy teljesítse a parancsát. Louella Vidonnak megvolt a

magához való esze, tudta, hogy jobb, ha nem hagyja figyelmen kívül az utasítást. Miközben a konyhába ment, Jimmy elvigyorodott. - Tetszik, amit látsz, mi? Pat? A férfi jóindulatúan vállat vont. - Ne marháskodj már, Jim! Ezekkel a didikkel kinek ne tetszene? Még Jimmy is nevetett a válaszon. - Mutasd, milyen anyagot hoztál, pajtás. Van még egy másik találkozóm is - Patrick igyekezett siettetni. Louella visszajött a sörökkel, a két férfi pedig elvonult a pincébe, hogy elintézzék a dolgukat. Miközben a meredek lépcsőn mentek lefelé, Jimmy folytatta a kommentárját. - A legtöbb fegyver régi, azokat a behajtóknak tartogatom. De jó hasznot hoznak. A legtöbb pénz azért a félautomatákban van. Azokat bérbe adom, de túl nagy az ár, ha gyilkossághoz használják őket. Mármint, akkor aztán baszhatom a fegyvert, nem? A zsernyákok nyilvántartásba veszik, és körözni kezdik a balfácánt, ez magától értetődő. Kölcsönöztem a Strici Jerrynek is; lelőtte a hülye bátyját és elkapták. Soha többet nem láttam a pénzem, se a rohadt fegyvert. Igazi strici, nem csak a neve miatt. Mindkét férfi nevetett. Patrick egyből felmérte a vasakat, fejben számolva az árukat. Látta Jimmy arcán a nem titkolt büszkeséget és rámosolygott. Louella hangját hallották a lakásból: - Itt van néhány vén szivar, téged keresnek, Jim. Mickey Samms és Nobby Brewer az. Pat látta, hogy Jimmy arcán félelem suhan át. - Van ennek valami köze hozzád, Pat? Patrick vigyorgott. - Naná, Jimmy. Azt akarom, amit elvettél, fiacskám. Hangosan felkiabált: - Le, le, fiúk! Jimmy le volt taglózva. - Te kibaszott nigger... Patrick felnevetett. - Mindig mindent a szívedre veszel, Jimmy. Ez csak üzlet, pajti! Mickey és Nobby a lépcsőről vigyorogtak lefelé. Nobby szétnyitotta a ka-

bátját és a hosszú belsőzsebből előhúzott egy golyószórót. Odadobta Patricknek, aki betárazta, és gondolkodás nélkül Jimmy arcára célzott vele. - Viszlát, Jimmy! Meghúzta a ravaszt és leszedte vele a srác fejét. Louella sikítva rohant le a lépcsőn. A férfi épp a hatalmas mellek fölött kapta el és a lövéstől a lány visszazuhant a folyosóra. Nobby és Mickey eközben semmittevésre volt ítélve, és ez zavarta őket. - Baszd meg, Pat, te őrült fasz! - kiáltotta Nobby ingerülten. Pat felnevetett. - Tisztítsátok meg a környéket, amíg körülnézek. Egy ideig rendben leszünk, Jimmy tavaly csináltatta meg a hangszigetelést. Átlépett a fiú testén, anélkül, hogy ránézett volna. A lépcső tetején Louella még mindig zihálva kapkodott levegő után, tüdejéből vér folyt. A szemébe nézett, miközben elment mellette és rámosolygott. - Már nem tart sokáig, Louella. Hamarosan újra együtt lehetsz a pasiddal. Miközben felfutott az emeletre, azon gondolkodott, vajon Jimmy hol tartja az ékszereket. Volt néhány szép gyémánt gyűrűje és egy káprázatos nyaklánca, amelyeket Pat mindig is csodált. Halkan fütyörészett, miközben sorban kinyitotta a fiókokat és a szekrényeket. újabb lövést hallott, valaki megszabadította Louellát a további szenvedéstől. Hallotta a többiek nevetését, miközben elkezdte szétverni a lakást. A fésülködőasztalon állt egy kép Jimmy két kisfiáról. Felkapta és a kukába dobta, mosolygott, miközben feltúrta a házat. Tiffany már jobban érezte magát, megreggeliztette a kislányt, és szippantott egy kis port, hogy egyben tartsa a fejét. Mikor ajtót nyitott Carole Halternek, mosolygott. - Szia cica! Carole követte a nappaliba. - De helyes ez a kiskölyök! Elővett egy doboz Smartiest és Anastasia visított az örömtől. Tiffany feltett egy kanna vizet a konyhában és a szemben lévő szürke épületet nézte. - Akkor nem hallottad, Tiff?

- Mit is? - Az anyádról. Tiffany a szemeit forgatta. - Mit csinált már megint? Carole megrázta a fejét. - Karen Black és a húgai megverték. Kórházban van. Hagyta, hogy Tiffany megemészthesse a híreket. - Rosszul van? A hangja olyan volt, mintha egy fikarcnyit sem érdekelné a dolog. - Minden mérték szerint nagyon rosszul. Tiffany felsóhajtott. - Ez is benne volt a pakliban, azt hiszem. Karen Black nem hagyta volna szó nélkül, igaz? És ki vádolhatná ezért? - Azt hiszem, igazad van, de azt kívánom, bárcsak láthatnám. - Tiffany nem válaszolt. - Jó barátom volt a jó öreg Marie. A lány forró vizet töltött a poharakba. - Régen más húrokat pengettél. Carole rögtön védekezni kezdett. - Marie nagy balhés volt, azt nem vitatom. De jó is tudott lenni, ha akart. Tiffany megrázta a fejét az előtte álló nő kétszínűségétől. Sosem szeded ki az igazságot Carole Halterből, bármiről képes hazudni. Ha megkérded, mit evett reggelire, hozzáhazudna egy virslit. - De miért is mondod ezt nekem? Semmi közöm hozzá. - Ő az anyád, azt hiszem, jogodban áll tudni róla. Ennyi. Tiffany nagyot sóhajtott, babaarcán zavar látszott. - Az anyám? Te és Patrick mindig azt mondtátok, hogy veszettül nem izgatta magát miattam meg az öcsém miatt. Akkor meg miért sajnálkozzak miatta? Carole a fejét ingatta. - Akkor is az anyád, drágám. Ekkor észrevette a krekkpipát az asztalon. - Az meg kié? Tiffany nem válaszolt, de elsápadt. - Te hülye kis picsa! Az hülyék játéka, és ezt leginkább neked kellene tudnod. Könnyebben rászoksz, mint egy harminccentis farokra.

Tiffany a mosogatóba öntötte a forró teát és az arcán vörös foltok jelentek meg a dühtől. - Nem vagyok függő, csak hogy ellazuljak, ennyi... A hangja elvékonyodott, mikor meglátta Carole arcán az őszinte érdeklődést. Lehalkította a hangját. - Tényleg nem vagyok függő, Cal. Őszintén. Carole hosszú másodpercekig bámult az előtte álló lányra. - Anyád lánya vagy, az biztos. Ő is mindig ezt mondogatta. Tiffany arca eltorzult a dühtől ezekre a szavakra. - Miért nem húzol el, Cal, és hagysz engem békén? A másik nő erőszakossága most kibukott, rosszindulatuan vetette oda: - Mit gondolsz, kivel beszélsz? Nem egy rovar vagyok, akit csak úgy eltaposhatsz, kislány. Pofán váglak, ha nem változtatsz a viselkedéseden, te kis cafka. Azok után, amit eddig érted tettem... Úgy tűnt, igazán felhúzta magát, de Tiffany ebből semmit sem fogott fel. - Mi a faszt tettél értem, azonkívül, hogy elkunyeráltad azt a kevés kis pénzem is, és pocskondiáztad az anyámat? Azt akarod, hogy meglátogassam az anyámat, mert be vagy szarva, hogy megtudja, régen miket beszéltél róla. Tűnj el a lakásomból, Carole, mielőtt tényleg elvesztem az eszem. Carole fájdalmas ütést mért Tiffany arcára; kétfilléres gyűrűje felszakította a lány szemöldökét. Az ijedtségtől Tiffany sírni kezdett. Az arcához emelte a kezét és látta, hogy véres. - Mit tettél velem? Dolgoznom kell ma este! Carole arcán szégyen látszott. - Sajnálom, Tiff. Istenem, annyira sajnálom. A világért sem akartalak bántani. Miközben Tiffany nedves konyharuhát szorított a szemére, a kislány elkezdett sírni. Carole odasietett hozzá és felvette a gyereket, aki reszketett. Hallották, hogy kulcs fordul a zárban és Carole érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Patrick egyetlen pillantással végigmérte a két nőt meg a gyerekét, aztán ököllel arcon vágta Carole-t. A nő orra megroppant az ütéstől, Anastasia rémülten kiáltott fel. Hogy Carole talpon maradt, az maga csoda volt, de a kezében lévő gyerek plusz erőt adott neki. - Állj már le, Pat! Az én hibám, én kezdtem! - bizonygatta Tiffany.

Kivette a síró gyereket Carole karjából. - Hogy mész majd dolgozni ezekkel a szemekkel? Ma estére szereztem neked egy privát kuncsaftot, és most elbasztad az egészet! Ordított dühében, amitől Anastasia még inkább megrémült. - Kopj le, te dagadt kurva, ne lássalak itt többet! Pat szeme szikrázott a dühtől és a drogoktól. Carole kihátrált a szobából, az arcán vér szivárgott. Patrick nem túl gyengéden vette el Anastasiát az anyjától és betette a gyerekágyba, aztán rázárta az ajtót a kimerült gyerekre és visszament a konyhába. Erősen pofonvágta Tiffanyt, mire az abbahagyta a sírást. - Hát ezt nem hiszem el! Hazajövök, és mi vár rám? Itt verekszel, és még csak nem is te vagy a nyerő! Kivette a jégkockatartót a hűtőből és egy konyharuhába csavarva borogatást készített belőle. - Jobban jársz, ha jól nézel ki ma este. Leroy McBane-nek ígértelek oda, és jónak kell lenned, kislány, kibaszott jónak. Tiffany hallgatta a férfit, akit apjaként, bátyjaként és szeretőként szeretett, és most, hogy a krekk hatása elmúlt, meglepő tisztasággal látta az életét, meg azt is, hogy mi lett belőle. A szeme égett a fájdalomtól és a kislánya még mindig sírt a félelemtől. De nem ment oda hozzá. Tudta, jobb, ha nem ellenkezik a férfival, ha az ilyen hangulatban van. Az volt az egyetlen megnyugvása, hogy a lakását otthonnak nevezte a férfi. Habár most, hogy kimondta ezt a varázsszót, már nem volt biztos abban, hogy hallani akarta. - Eltört, Miss Halter. - Azt én is gondoltam. Miközben a nővér hozzákészült, hogy összefoltozza az arcát, Carole a párnára dőlt és megpróbált lazítani. Patrick Connor nem olyan ellenség volt, akire vágyott, de tudta, hogy a férfi még hosszú napokig nem fog neki megbocsátani. Felsóhajtott és egész teste megrázkódott. Ha Tiffany elmondta nekik, min vitáztak, újabb verés vár rá, ennél is nagyobb.

Szorongva csukta be ismét a szemét. Mikor a nővér végzett, Carole az ebédlőbe ment és kért egy pohár édes teát. Leült, hogy megigya, ekkor a másik asztalnál észrevette Karen Blacket. Figyelte Karent, aki egy nagydarab, fekete hajú nővel ült, talán a húgával, és élénken beszélgettek. Láthatóan terveztek valamit. Újabb nő csatlakozott a társasághoz, a kórházi takarítók feltűnő rózsaszín overállját viselte. Marie ebben a kórházban feküdt és Carole tudta, hogy újabb támadás tervének a tanúja. Otthagyta a teáját, kiment a betegfelvételhez és megkérdezte. Marie melyik osztályon, hányas szobában van. Miközben felment a lépcsőn, érezte, hogy elárasztja a fáradtság, de megállíthatatlanul ment tovább Marie szobájához. Látta a két civilruhás rendőrt, ezért belopózott a társalgóba, hogy lássa, mikor mennek el. Bármit is beszélt hajdan Marie-ről, most már kint volt és megverték. Másrészt Carole-nek néha szüksége lesz öreg barátnője segítségére, most, hogy Patrickkel és talán Tiffanyval is szarban volt. Mikor a folyosó üres lett, a szélső szobába sétált. Az arca nagyon fájt, a szemét szinte zárva tartotta. Otthon kellene feküdnie. De az most várhat. Utcanő volt, a fájdalmat már évekkel ezelőtt megtanulta elnyomni. Megpróbált mosolyogni, hogy ne ijessze meg az ágyban fekvő nőt, és nyugodtan besétált Marie szobájába. HETEDIK FEJEZET Louise a nappalit takarította és szokása szerint letörölgette a fia képeit is egy puha ruhával. Mindegyiket egyformán kifényesítette és megnézte, miközben könnyek csillogtak a szemében. Kevin csendesen figyelte a rítust. Évekkel ezelőtt a reményvesztett és szomorú nő látványa összetörte a szívét, manapság inkább csak zavarta. Marshall meghalt, de volt két élő lányuk. Az egyiket elviselte a felesége - ez volt az egyetlen helyes szó a Lucyhez fűződő kapcsolatára -, de a másik lány akár halott is lehetett volna, annyira nem érdekelte az anyját. Tulajdonképpen néha talán jobb is lett volna minden érdekeltnek, ha Marie halott lett volna. A felesége szemrehányó tekintettel nézett rá, amikor szomorúan azt

mondta: - Annyira hiányzik, Kev. Még mindig hallom reggelente a vidám hangját. Nézd, hogy mosolyog rám! Néha úgy érzem, ezt nem bírom elviselni. Nem várt választ. Naponta kétszer elmondta ezt, amióta a fiú meghalt. - Van egy unokád, egy másik fiú. Talán törődhetnél vele. Kevin a konyhába ment, a felesége pedig mérgesen követte. - Ki zavarta meg ennyire a fejed? A nő feldúlt volt, Kevin megbánta már az egészet. De aztán mély lélegzetett vett: - Senki sem zavarta meg a fejem, Lou, egyszerűen csak idegesít, hogy állandóan Marshallról beszélsz. Szentet csinálsz belőle, pedig nem volt az. | Egyáltalán nem volt az. Louise úgy nézett rá, mintha egy idegennel találkozott volna a konyhájában. A szeme lángolt a megbántottságtól. - Ő volt a legjobb közöttük. Bármit elérhetett volna, amit csak akart. És | mindig a legjobbat akarta, nekem is, magának is. Olyan erővel mondta a szavakat, ami nem csak megijesztette, de fel is dühítette a férjét. - A legjobbat akarta Neked. Mert én nem, ezt akartad mondani, igaz? | Mindent megadott volna neked, amit csak akarsz, ugye? ÉN CSAK EGY 1 HASZNAVEHETETLEN HÜLYE VAGYOK, AKI KIFIZETI A SZÁMLÁKAT ÉS ÉTELT TESZ AZ ASZTALODRA! De a kis Szent Marshall még ennél is nagyobb gazdagságot adott volna, büszke lehettél volna rá, ugye? Ezért nem volt időd a két lányodra, igaz? Nem emelték volna a glóriád fényét? Hányok tőled! Louise felemelte a teafilteres dobozt, és miközben magasra emelte, a férfi felkiáltott; - Ne is merj arra gondolni, Lou! Akkorát kapsz, csengeni fog a füled tőle, ha eldobod azt a kurva dobozt, erre megesküszöm! Gyűlölöm ezt a rohadt házat! Olyan a nappali, mint egy mauzóleum, mindenhonnan az a fiú néz rám! A lányokról egy kép sincs, vagy az unokáidról. Csakis Szent Marshallról. Jobban teszed, ha most jól figyelsz. Nem akarok többet hallani róla! - Mindig is féltékeny voltál rá! Mind féltékenyek voltatok! Nekem az a fiú jelentett mindent, és ezt tudtátok. Akkor is életben tartom az emlékét, ha

neked ez nem tetszik! A nap minden percében velem van. Mikor reggel kinyitom a szemem, máris rá gondolok... - Sokkal jobb lenne ez a házasság, ha inkább a lábaidat tennéd szét minden reggel. Louise erre fájdalmasan nevetni kezdett, hangja visszhangzott a csendes házban. - Ó, szóval erről van szó! Hát, drágám, semmi esélyed! Elegem lett abból, hogy állandóan tapperolsz. Soha többet! Ez gusztustalan a mi korunkban! Lassan be kellene húznunk a vitorlákat... A férfi az arcába üvöltött: - Az unokáinknak kellene itt szaladgálni, boldog családnak kellene lennünk, egy csomó mindent kellene csinálnunk, ha csak te meg nem akadályozod, mint általában szoktad! Mindig csak az van, amit te akarsz! Nos, én is akarok ezt-azt! - hüvelykujjával a mellére bökött. - Például társaságot. Barátságot. Egy kis mókát, és hogy valakin átrakhassam a lábam néha. Mi lesz velem, Lou? Mi lesz velem? A nő a férfi dühös arcába bámult. Valami azt súgta neki, jobb, ha óvatos, ha megpróbál szót érteni a férjével. De a természetéből fakadó ellenkezés elhallgattatta ezt a belső hangot. - Baszd meg, Kev! Baszd meg, bármit is akarsz! Azt akarom, hogy Marshall itt legyen, ez minden, amit én akarok! Nem kérek belőled, hallasz engem!? Sem belőled, sem Lucyből, legfőképpen Marie-ből nem! Sem a kis kurvákból, akiket megszült! Most már tudsz mindent, igaz? Most már tudsz mindent! Túl messzire ment, ezt mindketten tudták. Kevin hangja halk volt, mikor ismét megszólalt. - Tudok mindent, Lou. Most már igen. Megfordult és kisétált a házból, egyedül hagyva feleségét a konyhában, ahol a csendet csak a nő zokogása törte meg. Marie hosszan nézte Carole-t, mielőtt beszélni kezdett. - Majdnem nem ismertelek meg. Carole megpróbált mosolyogni, de nem sikerült neki. - Ezt én is mondhatnám, szívem! - leült az ágy melletti székre. - Hogy érzed magad, Marie?

Marie tudta, hogy régi barátnője akar tőle valamit, esetleg kíváncsi valamire, ezért óvatos volt. Carole megsemmisülve ült a széken, látszott a testtartásából is. A vállai előre buktak, összevert fejét lehorgasztotta. Egyrészt szerette volna elmondani Marie-nak, mit tud a Blackekről, s arról, hogy mit terveznek, de hirtelen bosszúvágy ébredt benne. Amiatt, amit Pat tett vele, és amiatt, amit Tiffany mondott neki. De azzal álltatta magát, hogy segíteni akar a barátnőjén, hiszen tudja, mi történt a lányával és az unokájával. Ő jó ember, csak segíteni akar. Kevesebb, mint nyolc másodperc alatt sikerült eldöntenie, hogy a törődő barátnőt fogja játszani Marie-nak és a lányának is. A híreket a Black családról csak akkor mondja el, ha biztos lesz benne, hogy Marie nem készül semmire. Vagyis, megőrzi későbbre. - Patrick tette. Behúzott nekem egyet, mert felpofoztam Tiffanyt. Marie a könyökére támaszkodott és hangosan visszakérdezett: - Tessék? - Pofon vágtam Tiffet. Őszintén, Marie, az a lány egy kis cafka... Marie félbeszakította. - Mi köze van hozzá Patricknek? Hogy került oda? Carole látta Marie szemében a félelmet, és azt kívánta, bárcsak ne ő mondaná meg neki ezt a rossz hírt. De Marie nem tágított. - Az orránál fogva vezeti, de hisz tudod, milyen. Marie visszazuhant az ágyba, fekete karikás szeme forró volt a dühtől. Carole fájdalmasan lassan magyarázta el a helyzetet. Miközben Marie hallgatta, az új világ - amit amúgy sem hitt biztosnak -, összedőlt benne. - És te ezt tudtad? Tudtad akkor is, amikor elmentem a lakásodra, miután kiengedtek? Tudtad és nem mondtad el... Ezt akarod mondani? Carole bólintott. - Istenem, Carole, hogy te milyen szemét vagy! A saját barátnőm. Mit tudsz még, amit nem mondtál el? Carole nem bírt ránézni. - Hogy mondhattam volna el neked. Marie? Ismered, milyen Pat! És Tiff! Nálad is makacsabb. Tudod, Pat milyen tud lenni, ha akar valamit! Csupa mézesmázosság. Tiff meg mindenhol ott volt vele, mint egy pattanás. Pat most a szokásos seggként viselkedik, Tiffany meg nem bírja ezt. Nagy gondjai vannak.

- Az a rohadt strici! Hogy jutott el hozzá, Carole, hogy találta meg? Mi van Jasonnel, ő is krekkel üzletel már? Carole megrázta a fejét. De azt, hogy ő vezette Patricket Tiffany életébe, nem fogja pont Marie Carternek beismerni. - Jasont adoptálták, ezt tudod. Patet nem érdekli, sosem szerette a fiúkat, nem? Mindig is a fiatal lányok voltak a kedvencei. - Szegény kis Tiff... - A „szegény kicsiről" nem tudok semmit. Marie. Az a lány egy ribanc. Krekket szív, úgy bizony. Legtöbbször ki se lát a hülye fejéből. A kis Anastasia volt a mindene, most is az, de hát mindketten tudjuk, hogy amit egyszer elkapáltak, az megdöglött. Hülye kábszerek! Mi a baj a jó öreg piával? Marie hallgatta a barátnőjét és magában sikítani tudott volna. A börtönben hallotta, hogy mások arról beszélnek, a lányaik másik börtönben vannak, mert folytatták az anyjuk életmódját. Carole Halternek is volt egy lánya, aki ilyen életet élt; börtönben volt, a gyerekei gondozásban. És most ez történt Marie Tiffével is. Azzal a Tiffany-val, akiről azt hitte, tudni sem akar majd róla, mert jó életet él, tiszta életet. Most Marie minden rémálma valósággá lett, és neki meg kell próbálnia tenni valamit. Óvatosan felemelkedett az ágyban. - Mit csinálsz? - Carole hangja éles volt. - Szerinted? - kérdezte Marie. - Kimegyek innen. Találkoznom kell vele, és jobban teszed, ha elmondasz mindent, amit tudsz, Cal, vagy agyonütlek. És ezt komolyan gondolom, oké? Carole bólintott. Tudta, jobb, ha nem vitázik Marie-val, hiszen tudta azt is, mi történt azokkal a lányokkal, akik ellenkeztek vele. Ez a gondolat mindig ott motoszkált Carole fejében. A saját részét kihagyta a történetből, minden rosszat Patrickre fogott Tiffany bukásával kapcsolatban. Küzdjön meg vele inkább a férfi, mert azt az egyet tudta, hogy Marie-től mindenki tart. Még Karen Black is csak udvariaskodva merte megverni, habár Marie arcából ítélve így is jó munkát végzett. Hadd intézze el Marie Pat Connort. Hadd adja meg ő, ami a férfinak járt. Carole Halter azt remélte. Marie megöli a férfit. Valaki meg fogja tenni

egy nap, de Marie-val ellentétben neki nem volt hozzá mersze. Negyedórával később már egy taxiban ültek, Carole izzadt a rettegéstől. Patrick keresztben fogja lenyelni, ha megtudja, mit tett, és még mosolyogni is fog hozzá. És vajon mit szól majd Tiffany, ha az anyja minden bejelentés nélkül megjelenik az ajtajában? Lucy a munkahelyén volt, s miközben a kávéját itta az egyik szünetben, látta, hogy az apja átviharzik a műhelyen. Papírgyár volt, nagy és hangos; mindenfélét csináltak porszívózsáktól kezdve nagy karika ipari papírig. Azt gondolta, az apja őt keresi, ezért kávéspoharával a kezében kilépett az üvegfalú fülkéből, ahol a szüneteket töltötték. Mikor elindult felé, látta, hogy a férfi megtorpan és körülnéz, mint aki keres valakit. Abban a pillanatban pontosan tudta, mi fog történni. Eldobta a poharát, és abba az irányba futott a gépek között, ahol Karen Black dolgozott, de már elkésett. Látta, ahogy az apja a hajánál fogva kivonszolja a nőt az épületből. Lucy mellkasára olyan félelem nehezedett, hogy szinte levegőt sem kapott. Oda kellett figyelnie, hogy kiengedje a tüdejéből a levegőt. Úgy érezte, menten elájul a rémülettől. Mi a fenét csinál az apja? Nem jött még rá, hogy a Blackek önmagukban is nagy erőt képviselnek? Hogy ez egy olyan család, akikhez még a rendőrök is négyesével járnak? Karen el fogja kapni és jól megszorongatja ezért a nyakát. Mikor kiért a hideg levegőre, látta, hogy Karen Black éppen lendületet vesz, de az apja könnyedén kivédte. Aztán megragadta az erősen küzdő nőt és minden cécó nélkül a földhöz vágta. - Még egyszer hozzám mersz nyúlni, vagy az enyéimhez, Black, én megöllek! És Marie keze abban nem lesz benne. Érted, amit mondok? Úgy tűnt, Karen megértette, hogy a férfi ki van bukva. Bólintott, bár alig mozdult a feje. Kevin úgy nézett ki, mint egy mániákus, egész arcát eltorzította a gyűlölet. Életében először Karen volt a szenvedő fél egy küzdelemben, s mint a legtöbb szájhős, ő is csak egy gyáva féreg volt. A gyengéket bökte ki magának, vagy biztosra ment, ezért mindig tömeg volt körülötte. Most egyedül volt, mint a legtöbb áldozata, és meg volt rémülve.

Kevin háromszor háton, majd hasba rúgta. - Egy csavarkulcsot is kellett volna hoznom! A lányomtól tudom, hogy azzal lehet igazán jó munkát végezni. Mondd meg a bátyáidnak, hogy figyeljenek, mert még találkozunk! Rendben? Előbb fogunk találkozni, mint gondolnád! Ezzel elindult, vagy inkább botorkált, mert alig kapott levegőt az erőlködéstől. Kevin a zsebébe dugta a kezét és lassan kisétált a parkolóból, mit sem törődve a világgal. Ismét férfinak érezte magát. Évek óta most először érezte, hogy átvette az irányítást a saját élete és a gyerekei élete felett. Akik látták a verekedést, csendesen álltak a bejáratnál. Senki sem szólt egy szót sem. Az üzemfelügyelő visszament az irodájába, semmi kedve nem volt ebbe az egészbe belekeveredni. Úgy gondolta, Blacknek számítania kellett erre a kis balesetre, és - mint a legtöbb munkásnak -, neki is tetszett, hogy végre megkapta, amit olyan gyakran adagolt másoknak. Karen Black nyögve állt talpra. A zsírpárnák felfogták a testét ért ütéseket, de még hosszú idő kell, hogy feldolgozza az önérzetén esett sérüléseket. Teljesen megalázták, ez látszott. Kevin egy nagy csomó haját kitépte, munkásmelegítője a vállán lógott. Mindez a történtekre emlékeztette, és amikor meglátta hajszálait a szélben lebegni, érezte, könnyek gyűlnek a szemébe. Ott, mindenki előtt sírni kezdett, és szó nélkül ment el Lucy mellett. Pat elment és Tiffany éppen főtt tojást adott a kislányának, amikor meghallotta a csengőt. Felkapta Anastasiát és kiment, hogy ajtót nyisson. Érzelmileg még mindig törékeny állapotban volt. Ez a néhány óra elég nehéz volt számára. Amikor meglátta az ajtóban az anyját, azt hitte, hallucinál. Ez a rosszul öltözött, összetört nő olyan volt, mintha a legrosszabbb rémálmából lépett volna elő. Egy pillanatra azt hitte, mindez csak a krekk mellékhatása. De ez az alak igazi hús-vér nő volt. Tiffany húsa és vére. Tekintete Carole Halterre siklott, aki idegesen álldogált Marie mögött. -Te rohadt kurva...

Anastasia tágra nyílt szemekkel bámulta őket. Marie szerette volna kézbe venni és átölelni az unokáját, de így, hogy tudta, ki az apja, képtelen volt rá. Pontosan úgy nézett ki, mint a férfi, és mint Jason az Ő korában, csak világosabb volt a bőrszíne. Marie besétált a lakásba és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Látta a lánya arcán a vegyes érzelmeket, de ellenállt a vágynak, hogy karjaiba zárja és átölelje. Látta, hogy a meglepetés fájdalommá változik az arcán, és a saját szívében is fizikai fájdalmat érzett a látványtól. Az a kislány, akit a hosszú évek alatt elképzelt, felnőtt nő lett, ugyanazokkal a félelmekkel és problémákkal, amikkel ő maga is találkozott hajdan. Tiffany az anyjára meredt és látta az új sebeket, a félelmet a borús szemekben és a vékony, törékeny testet, amely valahogy ellentétben állt az emlékeivel. Hányszor sírt fel érte az elmúlt években? Hiába, mert az anyja börtönben volt. Pont akkor hagyta egyedül, amikor a leginkább szüksége lett volna rá! Most anyja ott áll a nappalijában, és a börtön bűzét, meg régi magánya emlékét hozta magával. - Szia, Tiff Az anyja látványa teljesen megsemmisítette. Ugyanaz a mély, fátyolos hang, ami megnevettette és ami azt mondta neki, kopjon le. Az a hang, amit éjszakánként felidézett az otthonban, és azt kívánta, bárcsak eljönne érte és elvinné innen. A hang, amire egész életében vágyott és amit mégis utált. - Rég találkoztunk, igaz? Marie-t úgy elborították az érzelmei, hogy majdnem elfelejtette, miért is jött. Látta a lánya puha, szőke haját - amit annyira szeretett -, az őzike szemeket és a csontos női testet, amely meghazudtolta a kislányos külsőt. - Tűnj innen, anyu! Nem látlak szívesen. Marie gyengéden felnevetett. - Sehol sem látnak szívesen, drágám, de ez sosem akadályozott meg abban, hogy oda menjek, ahova akarok, érted? Lágyan ejtette ki a szavakat, de mindannyian tudták, hogy fenyegetést rejtenek. Marie nem megy sehova, még nem. Kihasználta a félelmet, ami az egyetlen fegyvere volt, bár ez a tudat fájdalmasan érintette. Bement a konyhába és körülnézett. Carole-tól tudta, hogy a hely általá-

ban ragyog a tisztaságtól, most inkább egy drogos szennyes konyhájának látszott. Ha egyszer a drogok átvették az irányítást, a fontossági sorrend megváltozott: csak erre lehetett gondolni, csak ezt akarta az ember. Ő jobban tudta ezt bárkinél. Carole a kis csoportképet figyelte: anya, lánya, unoka. Tiffany visszatette a kislányt az etetőszékbe. Anastasia folytatta a tojásevést. Amíg senki sem kiabált, az ő lelke is rendben volt. Túl sok kiabálást hallott már rövid kis élete során, és pontosan érezte, mihez vezethet, mihez vezet. Marie hosszan nézte a lányát. - Minden ember közül Pat Connor. - a hangjából eltéveszthetetlen undor hallatszott. - Mi van ,Tiff, nem tudtál úgy élni, hogy el ne kövesd az én hibáimat? Nem tudtál volna újakat kitalálni? Tiffany egy ideig nem tudott válaszolni. Hihetetlen volt, hogy az anyja ott van a lakásában. Ez volt a legkülönösebb dolog, ami csak történt az életében. Marie úgy viselkedett, mint egy normális anya, megpróbált segíteni neki. De mi az isten hozta ide pont ma? Aztán rájött, hogy Carole jártatta azt a lepcses száját. Pat majd megfizet érte, ha megtudja. - Ő legalább szeret, és az már több, mint amit te valaha is tettél. - Igaz ez? Engem is szeretett egyszer, kicsim, gyerekem is lett tőle. Jason, az öcséd. Ő adta nekem az első adagot is, és ő indított el ezen az önpusztító úton. Ő hozta nekem az első kuncsaftot is, ő meg a legjobb barátja. De ő olyan nagylelkű, hogy az első kék foltot is neki köszönhetem a szemem körül, meg néhány fogamat is kiverte. De hát mind tudjuk, milyen jó is tud ő lenni, nemde? Milyen kedves fickó tulajdonképpen. - Nekem elég jó, és veled ellentétben én tudok vele bánni. Van pénzem, van állásom. Én nem haragítom magamra, ahogy te tetted. - Patrick tudja, hogy boldog családot játszol itt? Te hülye kis szuka! Marie megrázta a fejét. - Kapj a hülye fejedhez, Tiffany. Nem tanultál semmit abból a rohadt kudarcból, ami az én úgy nevezett életem? Ő egy szemét, és téged is azzá tesz, meg ezt a kiskölköt is. Csak ennyit tesz. Ebben jó! És ha nem kapod magad villámgyorsan rendbe, a történelem megismétli önmagát. Istenem, valaki, aki ennyire utál engem, mint te, minek akar egy csónakban evezni velem? Meg vagy gárgyulva, vagy mi? Felkapta a krekkpipát az asztalról.

- Régen eleget láttam ezeket, Tiff, tudom, mit tesz az emberrel. Tudom, mire képesek a drogok. Soha nem fogom megérteni, miért tettem ezt az életemmel, de megpróbálhatom megakadályozni, hogy te is ezt tedd a magadéval. Tiffany rágyújtott, szüksége volt rá, a nikotin ütésére, mert a krekkre gondolni sem mert. Legalábbis az anyja előtt nem. Hidegen nézett Marie-re, de az nem szólt. Marie megpróbált még gyengédebben beszélni és remélte, hogy a lánya hallgatni fog rá. De Carole szólalt meg először: - Hallgass rá, Tiffany... Úgy tűnt, Carole hangja izgatta fel a lányt. Hogy pont Carole - aki által kapcsolatba került Pattel -, hozza most el hozzá a múltat, aki tulajdonképpen ezüsttálcán szervírozta a férfinak a saját mocskos kis lakásában, ettől annyira dühös lett, szinte érezte a keserűséget a szájában. - Várj csak, elmondom ezt Patricknek, és megöl mindkettőtöket! Mindent elmondott nekem rólatok. Hogy egy kis anyagért dugtatok, míg a végén ki kellett dobnia benneteket. Tudta, hogy szar alakok vagytok. Elmesélte nekem, hogy jött haza, és engem meg a kis Jasont egyedül talált, nem volt semmi kaja a háznál, semmi. Napokra eltűntél Carole-lal, anyu, ezt is mind elmondta nekem. Az úgynevezett barátnőddel! Túl késő a törődő anyát játszanod! Tizenkét évet késtél. És most tűnj innen! Hagyj egyedül! Azzal sem foglalkoznék, ha meghalnál, érted? Semmi mást nem érzek irántad, csak megvetést. Pat vigyáz rám, ezt tudom, most pedig háton veregetheted magad, anya. Egy újabb kurvát szültél. - Nézz magadba, Tiffany! - Nézz te magadba, vagy a barátnőd lelkébe! Megtörtént, fogadd el. Marie újra megrázta a fejét. - Ehhez vezet az, ha valaki erőszak mellett él. Én leültem a magamét azért, amit tizenhárom éve tettem. Megérdemeltem, habár az erőszak nem oldja meg a gondokat. Ezért robbannak ki újabb és újabb háborúk. Szexuális vágy és erőszak légkörében nevelsz fel egy gyereket. Ha már nem tanulsz az én hibáimból, kérlek, ne tanulj a sajátodból se, és akkor egy nap ugyanezt mondhatod a gyerekednek. Higyj nekem, tudom, miről beszélek. Marie hangja megbicsaklott, könnyek gyűltek a szemébe és el kellett fordulnia a lányától, hogy összeszedje magát.

- Jól van, fordulj csak el tőlem! Abban mindig is jó voltál. Én és Jason mindig csak a másodikak voltunk neked, csak az számított, amit te akartál, és ez még most is így van. Megtaláltál volna bennünket, ha igazán akartad volna, de sosem tetted. Most pedig féltékeny vagy rám és Patre. Hát szart neked! - Hallgass rá, Tiffany, csak jót akar! A lány megtörölte az orrát. - Fogd be, Carole! Rohadt kétszínű boszorka vagy! Anastasia abbahagyta az evést, és óvatosan figyelte őket. Marie-nak nehezére esett a gyerekre nézni, aki ennyire hasonlít Jasonra és Patrickre is. Patrick szemeivel nézett szembe, csak ebben a tekintetben nem volt gyűlölet. Habár az évek múlásával még az is bekövetkezhet, főleg, ha az apjának továbbra is lesz hozzá köze. - Annyira szeretlek, Tiff... Hiba volt ezt mondania, óriási hiba. Tiffany megragadta Carole karját és durván az ajtóhoz kísérte. Marie követte őket. A lány kinyitotta az ajtót. - Menj innen, és maradj távol! Mit prédikálsz nekem? Nektek aztán van bőr a pofátokon, mindkettőtöknek. „Gyilkos szuka". Ezt mondta egyszer a nagyanyám rólad, meg azt is, hogy a vér nem válik vízzé. És igaza volt, azt leszámítva, hogy én más leszek. Az én gyerekemet nem fogják kihasználni és megrontani. Pénzt fogok keresni és jobbá teszem az életem. Tartsd meg magadnak ezt a szemetet, nagyobb szükséged van rá, mint nekem! Marie a hideg szemekbe bámult, melyek gyűlölettel voltak teli, és úgy érezte, hiábavaló az élete, Tiffanyé pedig reménytelen. Tudta, ez mind az ő hibája. Ha jobb ember lett volna évekkel ezelőtt, a lánya most jó és tiszta életű lenne, helyes udvarlókkal és tisztességes állással. Ehelyett mintha tükörbe nézne, mintha önmagát látná. Marie észrevett a telefonasztalkán egy kis noteszt és eg)' tollat. Gyorsan lefirkantotta a címét és a telefonszámát. - Ha szükséged van rám, hívj fel! ígérem, segítek neked,Tiff. Tizenkét éve tiszta vagyok, megváltoztam. Segítek neked, ha megengeded. - Húzz innen! Az arcába csapta az ajtót.

Tiffany a kémlelőnyíláson keresztül látta, hogy az anyja könnyezik, de megkeményítette a szívét. Marie mindig csak a levegőbe beszélt; semmi másra nem volt képes. ígéretek és szar. Ugyan üresnek tűntek ezek a szavak, de újra és újra elismételte magában, mint egy mantrát. A táskájáért nyúlt és elővette a kis dobozát. Szüksége volt a repülésre, jobban, mint bármire; olyan feszült volt ez a nap. Miközben égette és belélegezte a krekket, érezte, ahogy eltűnik nyugtalansága, érezte, ahogy a válláról lehullanak a gondok. Érezte, ahogy az agya kitisztul. Közben észrevette, hogy a kislánya tágra nyílt barna szemekkel figyeli. Anastasia rámutatott a krekkpipára és azt mondta: - Anya pipája! Tiffany megőrzött egy régi-régi emléket. Eszébe jutott anyja lakásának sötét nappalija. A függönyök még a legforróbb nyári napokon is be voltak húzva. Marie szokás szerint sokáig aludt, Tiff pedig felkapta a táskát, amiben az anyja a port tartotta. Úgy tett, mintha belőné magát, mikor Marie belépett a szobába. Még most is érezte, mekkorát csattant az anyja keze az arcán. Emlékezett, hogy rémülten futott kis kövér lábán a gyerekszobába, miközben hangosan sírt. Hirtelen megértette, miért volt olyan feldúlt az anyja. Akárcsak akkor Marie, most Tiff is meggyőzte magát arról, hogy életvitele nem fog hatni a lányára. De tudta, hogy ez nem igaz. Marie összeomlása is befolyásolta Őt. Ám igyekezett kiverni ezt a gondolatot a fejéből. Mindenről megfeledkezett, amire nem szeretett gondolni. De Anastasia szavai mégis egész nap kísértették. Patrick a lányra nézett és megrázta a fejét. - Ez csúnya, Jonny. Hogy kereshetnék vele? Jonny úgy nevetett, hogy a kövér arca is beleremegett. - Mutasd meg neki a melleid, szívem. A lány kötelességtudóan húzta fel bő felsőjét. Bandzsa volt és a fogai előreálltak, de hatalmas, kemény mellei voltak, amivel egy vagyont kereshet, ha meg nem ereszkednek. - Lépni se tud majd, ha kirakatba teszi a melleit, nem igaz? És olcsó kis lotyó. - Elismerem, Pat, elismerem. De azok ott halálos fegyverek az inge alatt,

és a vén pasik különben is szeretik a csúnya bigéket. - A vénemberekről nem tudok semmit, azok csak a kandallót szeretik nézegetni, ha érted, mire gondolok. Kedvesem, én félig elfogadható kurvákkal foglalkozom. Jonny talányosan mosolygott. - Úgy hallom, annyi vasat tartasz a tűzbe, hogy lassan újabb karokat kell magadra tetetni, hogy minddel foglalkozni tudj. Patrick arca megdermedt, a barátságos külső eltűnt. - És kitől hallottad ezt? Jonny tudta, hogy rosszat szólt és megpróbálta jóvá tenni. - Ugyan már, Pat, nem lőheted le fél Brixtont, csak mert nem tartotta a száját. Igazi arc vagy, Carlton Mangolis akar veled találkozni, és mást sem nehezebb megtudni. - Ha egyezséget akar, meghallgatom, ezt üzenem neki. Jonny olyan hevesen bólogatott, hogy majdnem leesett a feje. Pat elmosolyodott, tetszett neki az a hírhedtség, amire szert tett. Szerette, hogy mindenki róla beszél, habár tudta, hogy ez a bukásához vezethet. De mindig is erre vágyott, egész életében valaki akart lenni. Azt akarta, hogy ismerjék és tiszteljék. Már gyermekkorában, mikor először megtapasztalta, milyen mellőzöttnek, lenézettnek lenni - mert az emberek ítélkeznek, anélkül, hogy ismernének -, ez volt az álma. És most megvalósította. Túl volt már félelmen és erőszakon, de elég értelmes volt, hogy tudja, ezek hatékony módszerek, s ez az egyetlen módja annak, hogy elérje a céljait. Mikor Jonny szemében észrevette a félelmet, amit ő keltett, úgy érezte, most is elért valamit. Ez ugyanolyan volt, mint a nők futtatása. Szeretett nőket futtatni. Szerette bántani őket, érzelmileg és fizikaileg egyaránt. Minden nőt kurvának tartott, és ezt szerette bebizonyítani nekik és önmagának is. Kényszerítette őket, hogy olyannak lássák magukat, amilyenek valójában. És ezt teszi majd ezzel a szegény gyermekkel is, aki itt áll előtte, aki volt olyan szerencsétlen, hogy Jonnyval találkozott, és még szerencsétlenebb, hogy Jonny most eladja neki. Gyorsan megegyeztek, és Patrick akkor kérdezte meg a lány nevét, amikor Jonny már menni készült. Jonny elvigyorodott és azt mondta: - Shayla a neve, de hallgat a Malackára is. Még akkor is nevetett, mikor kiment az ajtón.

Shayla nem reagált semmire, de mikor végül egyedül maradtak, félénken Patre mosolygott. A férfi elismerte, hogy van benne valami gyerekes, amit néhány különösebb kuncsaft értékelni fog. A gruppisok imádni fogják. - Mit vigyorogsz. Malacka? Akkor mosolyogsz, ha én mondom neked, érted? Ne is gondolj arra, hogy bármit magadtól csinálj, kislány! Azt mondom, dugsz, akkor dugsz, és ennyi. Értettél? Shayla kifejezéstelen arccal bólintott. Patrick megint azt érezte, hogy ő a jani. Élvezte azt az erőt, amit rosszindulata és más emberek gyűlölete adott neki. Megint jobban érezte magát. Most már csak a lánya anyja van hátra, hogy a megaláztatás teljes legyen. Végül is ez napi rutinmunka volt neki. NYOLCADIK FEJEZET Anastasia sírt, és ez már kezdett Tiffany idegeire menni. Már az is elég baj volt, hogy este egy férfihoz kell mennie, hogy elfogyott a krekk, ráadásul ez volt élete legfurcsább napja. Az anyja megjelenése teljesen kiborította. Mindennek a tetejébe Anastasia cirkuszolt, és Tiffany tudta, hogy Pat ideges lesz miatta, mert csak akkor szereti a kislányát, amikor olyan, mint egy bárányka. Amíg mosolygott és istenítette a férfit, addig jó volt. Ha sírt vagy hisztizett, akkor magára hagyta vagy bántotta. Miközben megpróbálta az anyját és a régi életét kiverni a fejéből, újabb emlékek szállták meg, illatok, képek, hangok. Mikor a tükörbe nézett, hogy kisminkelje magát, az anyja nézett vissza rá, ugyanaz a szemforma és szín; ugyanazt a testfelépítést látta. Látta az anyját lányként - mint amilyen ő most -, két gyerekkel és Pat Connorral a háta mögött. De az anyja küzdő típus volt, Ő pedig nem az. De mégis - az anyjával ellentétben - ő azért még kézben tartja az egészet. Csak a pénz miatt csinálja, meg a kislányáért. Neki lesz otthona, nem úgy mint az anyjának, jó iskolába fogja járatni a gyerekét, rendesen eteti és mindenkinél jobban szereti majd. Patrick Connorral marad, amíg a férfi el nem küldi. Ő nem tudná elküldeni a férfit, az nem is hagyná magát. Tudta, hogy ha Patricknek elege lesz

belőle, egyszerűen ki fog lépni az életükből, de amíg vele van, elfogadja azokat a dolgokat, amiket a férfitól kap, és a pénzét magáért fialtatja. Itt volt neki a táncosnői állás, azzal csinál majd karriert. Ami pedig Patet illeti, nyitva tartja majd a szemét. Bár az iránta érzett szerelem gyorsan eltűnt, még mindig szüksége volt rá, hogy megvédje őt és a gyerekét a külvilágtól. Választott szakmájában gyakoriak a ragadozók. Tiffany meg volt róla győződve, hogy jól megvan a már ismert gonosszal, aki ellátja porral és néha megdugja. Annyira ragaszkodott hozzá, mint a krekkhez, és a lelke mélyén ezt tudta is. Anastasia sírása betört az álmodozásába. Megfordult, hogy megnézze a kicsit. Egy videókazettát tartott a kezében, amit tönkretett. Amikor rájött, hogy az Patrické, érezte, elönti a méreg és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne csapjon a kislány fenekére. Pat egyik pornófilmje volt. A legtöbb férfival ellentétben Pat filmjeiben ő maga volt a főszereplő, szerette felvenni magát a lányokkal az első alkalommal. Volt Tiffel is egy film, azt szokta megmutatni a barátoknak és a „kollégáknak". A lány csak most jött rá, hogy a lehetséges kuncsaftoknak mutatta meg, olyan férfiaknak, akik arra a kis pluszra hajtanak. És Patrick videóin ez a kis plusz kötelező volt. Durva kirántotta a lánya kezéből a kazettát. A kislány szeme megtelt könnyel. Tiffany felemelte és megölelgette, úgy, ahogy régen az anyja őt Marie vagy ütötte vagy csókolgatta őt, vagy lehozta neki a csillagokat, vagy félreérthetetlen módon a tudtára adta, hogy kopjon le. így mondta, ez a ki fejezés volt a kedvence. Aztán persze lelkiismeretfurdalása volt, és megint szeretgetni kezdte Tiffanyt. Jól ismerte ezt a rendszert, ami most megismét lődött a saját gyerekéhez és a Pathez fűződő kapcsolatában is. Ennek tudata elszomorította. Az órára nézett és megrémült. A férfi mindjárt itt lesz, és a gyerekfelvigyázó még nem érkezett meg. Bevitte Anastasiát a nappaliba, betett neki egy Disney-mesét, majd visszasietett a hálóba és készülődni kezdett. Tudta, hogy azzal, amit ma este tenni fog, egy újabb határt hág át, de azt is tudta, hogy meg kell tennie. Valahogy érezte, hogy Patrick nem hagyná, és ez valamennyire megkönnyítette azt, amit tenni akart. Jobb stricinek, mint szeretőnek, ébredt rá hirtelen. De Istenem, ő szerette! Rögtön megszerette, amint megismerkedtek, levette a lábáról és olyan magasságokba röpítette, amiket addig nem is ismert. De azt

is tudta már, hogy a gyereke érdekében - az ő gyereke, nem a férfié - abba kell hagynia a kurválkodást egyszer és mindörökre. Ma este lesz a vég kezdete, hamarosan a férfi csak a stricije lesz és ennyi. Boldogan megdugná még időnként, de ő már nem akar ezzel a nyomással élni, ami most ránehezedett az állandó félelemtől, hogy vajon mit tesz vagy mond a férfi. Nagy terhet vett le a válláról, mikor végül belátta, hogy strichelnie kell. Látta magát táncosnőként. Öt évig csinálja, ezalatt összegyűjt annyi pénzt, amivel saját üzletbe foghat. Annyira zavarosak voltak a gondolatai, hogy önbizalomnövelőként megivott egy pohár bort. Ha túl sokat gondolkodik ezen, tudta, ki fog borulni, és az a lehető legrosszabb, ami ma este történhet vele. Mert bár szeretett volna visszakozni, ez lehetetlennek látszott. Pat nem hagyná, a tulajdona volt. Kopogtak, hallotta a barátnője, Beatrice hangos szavait. Miközben kinyitotta az ajtót, mosolyt erőltetett az arcára. Mosolyogj, Tiff, mondogatta magában, mosolyogj és vedd el a pénzt! Ez csak egy módja a túlélésnek. Egy ilyen lány, mint ő hogyan juthatna másképp pénzhez? Nem volt végzettsége, semmi. Vagy nevetséges összegért dolgozik egy gyárban, vagy a testével csinál karriert. Az utóbbit választotta és igyekezett meggyőzni magát, hogy a lehető legjobbat tette. Leroy McBane csúnya ember volt, szörnyen vékony, szinte csont és bőr, de egyben nagyon veszélyes. Drogterjesztéssel foglalkozott, de kedvenc időtöltése a nők videózása volt. Fiatalok, idősek, nem érdekelte, amíg megtették, amit mondott nekik. És ha nem akarták megtenni, annál jobb volt. Miközben felállította videokameráját, fütyörészett, vele lakó barátnője pedig épp elmenni készült a barátaival. Sarah kövér volt, hatalmas, festett szőke lány, nagyon szép arccal és vidám természettel. Leroy úgy tartotta mint egy kis háziállatot. A lány megnevettette, és ő volt az egyetlen, aki megértette Őt és az igényeit. Amíg foglalkozott vele, a lány nem törődött azzal, mit csinál a férfi. Két gyerekük volt, akikre a lány anyja vigyázott, bár ő naponta látogatta őket. A férfi csak vasárnaponként, néhány órára látta a kicsiket. Ez a megállapodás mindkettejüknek megfelelt. Sarah élvezte a férfihoz fűződő kapcsolatát. Öt évvel ezelőtt ismerkedtek meg, és akkor valami olyan jót fedezett fel a férfiban, ami felkavarta őt is, az

anyját is, de még magát Leroy-t is. A lány mellett jól érezte magát, rém jópofa volt, ez is része volt a bájának. Fehér, középosztálybeli családból származott, ami szintén vonzotta Leroy-t. Jól tudott beszélni, ha szükség volt rá, és ő ezt is szerette benne. Különös kapcsolat volt ez, de minden szinten jól működött. Mikor a lány felugrott, rámosolygott. - Hova mész? - A Csend Gyülekezetébe néhány lánnyal. Candace szülinapja van, sokáig fog tartani. Azt mondta, amit a férfi hallani akart, nem jön haza, hogy megzavarja az estéjét. Rámosolygott. -Érezd jól magad! - Úgy lesz, ismersz. Akarod, hogy csináljak néhány szendvicset vagy valamit, mielőtt elmegyek? A férfi megrázta a fejét, kivett egy köteg pénzt a zsebéből és a lány kezébe nyomta. A lány elvigyorodott, fehér fogai egyenesek és tökéletesek voltak; a férfinak mindig is tetszettek a fogai. - Köszi. Majd jövök. Megcsókolta és elment. A férfi lekapcsolta a magnót, és magában ízlelgette a csendet. Sarah rendes lány volt, csak hangos. Alan Jarvis aggódott, tizenhat kiló kokain állt az udvarában és senki nem jelentkezett még érte. Már mindenkit felhívott, aki illetékes volt az ügyben, de senki sem vette fel a telefont. Akárhányszor autót hallott, a zsarukat várta, Cigarettára gyújtott, aztán észrevette, hogy egy már ott füstöl a hamutartóban. Mindkettőt elnyomta és töltött magának egy nagy pohár Scotch-ot. Miközben az iroda ablakában állt, egy fehér Transit kisteherautó állt be az udvarra. Hatalmas, fekete férfi szállt ki belőle. Alan pedig kisétált, hogy köszöntse. - Segíthetek, pajtás? - Alan Jarvis? Bólintott, most már óvatosabban. - Ki akarja tudni? Miközben beszélt, a Transit hátsó ajtaja kinyílt és három újabb férfi szállt

ki. Mind fekete és hatalmas. Érezte, hogy menten rosszul lesz, mikor rájött, mi történik. - Kik maguk? A hangja sokkal agresszívabb volt, mint amilyennek ő hallotta. Gyáva féreg volt, tudta magáról. - Csak elvinnénk a cuccot, igaz? A férfi mosolygott, arany foga vonzotta Alan szemét. - A cuccot? A férfi megint elvigyorodott. - A cuccot? Valami rohadt komédiás vagy, vagy mi? Freddie Jackson két tengelyéért jöttünk. Eltévedtünk az M25-ösön, másképp már rég itt lettünk volna. Alan érezte, hogy a feszültség leenged a testében. Teljesen megfeledkezett a két fémtengelyről, nem is emlékezett, hogy Freddie mára kérte őket. - Ó, rendben, kövessenek! A férfiak követték az udvarban, Ő meg megmutattta nekik a tengelyeket. - Mérjék le, nekem el kell intéznem egy hívást, oké? - Ja, csak egy kicsit beszartam. A férfiak figyelték. Tudta, hogy különösen viselkedik, és látta, hogy az első férfi kérdőn néz a többiekre. Igyekezett megnyugodni, de az idegei teljesen kivoltak. Visszament az irodába és töltött magának még egy Scotch-ot. Minél előbb kimászik ebből, annál jobb. Ismét töltött, és újrakezdte a tárcsázást. Senki sem vette fel. Patrick mogorva volt, ezért Tiffany csendben maradt. Miközben Leroy-hoz tartottak, a férfi állandóan őt méricskélte. Sok sminket tett fel és tudta, hogy jól néz ki, ami egy kicsit megbékítette Patet. De ami korábban történt, az idegesítette a lányt. Ha Pat megtudja, hogy az anyja nála járt, fel fog robbanni. Ez lett az ő élete: hazudozás, csalás, titkolózás. Már az anyjától ezt tanulta, és azóta is jó szolgálatot tett neki. A férfi rámosolygott, és a lány érezte, hogy elfacsarodik a szíve. Még mindig ugyanaz a férfi volt, akinek odaadta magát és akinek gyereket szült. Ezt a Patrickot szerette. Azt a Patrickot, aki most egy idegen férfi házába viszi,

hogy otthagyja, utálta. Visszamosolygott, a szíve valamivel könnyebb lett most. Legalább nem haragszik már rá a férfi. A lelke mélyén tudta, hogy ki kellene szállnia a kocsiból és el kellene futnia. De egyedül semmi esélye nem volt, túl mélyre került már. Tartania kell magát, elvenni a pénzt, és várni, amíg a férfi ráun. Csak a pénz gondolata éltette. Az volt a baj Patrickkel, hogy annyira kedves, szeretetteljes tudott lenni, hogy könnyeket csalt a szemébe. Csak hát egyre kevesebbet látta ezt az embert. De emléke még túl friss volt, és egy megszokott mosollyal vagy pillantással össze tudta törni a lány szívét. A férfi egy pihenőnél megállította az autót és átölelte a lányt. - Szeretlek, Tiff Te vagy az egyetlen, akit szeretek, ugye, tudod? A lány szomorúan bólintott. - Csak feldühítesz, ha picsáskodsz. Egy csomó bajom van, nincs szükségem plusz kínokra. Tényleg nincs. Neked kéne leginkább tudnod. - Sajnálom, Pat! Tényleg sajnálta, és ez meglepte. A férfi képes volt rá, hogy elhitesse vele, minden, ami történt, az ő hibája. Patrick magához szorította a lányt és rövid topja alatt érezte a finom bordákat. - Jó kislány vagy, Tiff És jó anya is. A lány most a figyelmében fürdött és minden korábbi kétsége elszállt. Megint szerette, és megint jól érezte magát vele. A férfi készített neki egy pipát. - Szippants egyet, kislány, engedd el magad! Nevetett, mikor a lány beszippantotta a krekket. Nagy adag volt, több, mint amit eddig kapott, és érezte, ahogy ellazul a teste. Úgy érezte, elolvadnak a csontjai és ha akarna, eltűnhetne egy egész kis helyen. A csúcs nem tartott sokáig, de a jó érzés még benne volt. Az ülésre hajtotta a fejét, és lassan kilélegzett. Patrick megcsókolta, nyelvét a lány szájába nyomta, míg teljesen felizgatta. Ezt akarta, ezt szerette, erre volt szüksége. Megint biztonságban érezte magát a pasijával. Akármilyen rossz is volt Patrick, vigyázni fog rá, ebben biztos volt. Csak el kell fogadnia a férfit, úgy, ahogy van. Ha be volt szívva, teljesen más embernek látta, ő volt az, aki ellátta anyaggal, hogy kikapcsolhassa az agyát, imádta azt az érzést. Imádta, hogy

úgy lehet a világ része, hogy valójában nem kell beszállnia. Folyékonynak érezte magát, ellazultnak, mintha meg tudna küzdeni az élettel. Miközben hagyta, hogy a jó érzések elborítsák, már tudta, hogy bármi is történik, a krekk mindig is az élete része lesz. Csodálatos volt, hogy maga mögött hagyhatja a világot és megborzonghat. Anastasia most eszébe sem jutott, ahogy az anyja és az öccse sem. Átadta magát a pillanatnak és mint a legtöbb drogosnak, a pillanat neki sem tartott soha elég hosszú ideig. Patrick figyelte, a szemei zárva voltak, ő pedig a titkai mélyén járt. A férfi imádta azt a hatalmat, amit ez adott neki. Azzá tette a lányt, ami volt, a saját tulajdonává. Ahányszor adott neki egy kis port, az övé volt. Még néhány hét, és a lány bármit megtenne az anyagért. Már majdnem ott tartottak. Hamarosan meg kell dolgoznia érte, és akkor keres vele csak igazán a férfi. Futtatja majd, hogy csak neki keressen. Mosolygott, miközben elindult a pihenőből. A vetkőzés és a táncolás tönkretette a lány idegeit, a következő lépés az lesz, hogy az utcára zavarja és megtanítja vigyázni magára. Akkor oda tud majd figyelni az új csajokra és Tiffany is csak egy tejelőgép lesz, valaki, akit naponta kétszer lát, hogy ellássa droggal és begyűjtse tőle a pénzt. Nagyon könnyű, tényleg nagyon könnyű. Kitette a lányt Leroy-nál és elhajtott, anélkül, hogy visszapillantott volna. Tudta, hogy a lány mit akar, de eszébe sem jutott, hogy figyelmeztesse, mire számíthat, úgyis annyira magán kívül van, majd csak megy az árral. Már a következő üzletet kötötte, a következő lánnyal. Tiffany semmit sem jelentett számára, tönkretett portéka volt. Már használták mások, és ő maga is. Marie és Carole Halter egy kocsmában ültek két ital mellett. Marie egy nagy gintonicot nézegetett, próbált ellenállni a kísértésnek, hogy megigya. Már évek óta nem ivott alkoholt, de a lányával való találkozás óta késztetést érzett, hogy mindent kitöröljön az emlékeiből, pont, úgy, ahogy régen. - Idd meg. Marie! Egy rohadt ital nem fog ártani! - sürgette Carole. - Vissza kell érnem a szállóra. Ha megtudják, én elvágtam magam... - Baszd meg, hogy jönnének rá?

Marie két korttyal megitta a piát, és az alkoholtól könnyezni kezdett a szeme. - Miért kellett így látnom, Cal... Meggyőztem magam, hogy rendes ember lett, normális élete van. Barátai, meg minden. Sosem hittem, hogy köze van hozzá. Hogy Pat ugyanúgy a mélybe rántja, mint engem. Kezei remegtek és úgy érezte, a feje mindjárt szétrobban. Az órára nézett, fél kilenc elmúlt. Felállt, tudta, hogy még egy ital a végét jelentené, s egész éjszaka folytatná az ivást. - Mennem kell, Cal. Vissza kell jutnom a szállóra, és imádkozz, hogy ne jelentsék a késésem. Holnap jelentkezem, és azt akarom, hogy elmondj nekem mindent, amit csak tudsz! Rendben? Szavaiban rejtett fenyegetés volt. Carole a poharát bámulta, és nem mert régi barátnője arcába nézni. - Mielőtt elmennél. Marie: Karen Black még mindig téged hajt. Láttam őt meg a társait a kórháznál, valamit forraltak. Ismered, milyen. Vigyázz magadra! Marie szelíden felnevetett. - Tizenkét éve figyelem még azt is, ami a hátam mögött történik, mára szokásommá lett. Kisétált a kocsmából és leintett egy taxit. Leroy-nak tetszett Tiffany, a vékonysága lenyűgözte, hiszen ő maga is vékony volt. A kitágult pupillák miatt a szeme álmodozónak tűnt. Rögtön észrevette, hogy a lány magán kívül van és adott neki egy nagy pohár fehérbort, amibe Rohypnolt kevert. A videókamera már fel volt állítva a hálószobában, most csak várnia kell, hogy hasson a drog, aztán órákig is eljátszhat a lánnyal, anélkül, hogy az akár csak egy hangot is adna. Rámosolygott, miközben Tiffany megitta az italt. Édes volt és hideg. A lány nagy kortyokban nyelte, remélve, hogy az alkohol kiüti ma estére. Visszamosolygott a férfira. Teddy Pendergrass szólt a CD-ről, és a lágy hangok bejárták az agyát. El akart lazulni, megint érezni akarta, ahogy a teste folyékonnyá lesz. Miközben Leroy a hálószobába vezette, megbotlott, de még észrevette az ágyra készített szerszámokat, mielőtt elvesztette volna a kontrollt a teste felett. Leroy levetkőztette, közben a „Kapcsold le a lámpát" kezdetű dalt dúdol-

gatta. Teddy egyik legjobb száma volt, naponta legalább egyszer meghallgatta. Lenézett a lányra és erősen megmarkolta a mellét, de az nem kiáltott fel. Képtelen volt rá. Eligazította a kamerát és dolgozni kezdett. Pár nap múlva szép lassan majd minden az eszébe fog jutni. Azt kívánta, bárcsak láthatná a lány arcát, amikor ez megtörténik. Az csak fokozná az izgalmát. Patrick nővére, Busby nagy darab nő volt, afro fejdíszeket és élénk színű ruhákat hordott. Már szinte mániákusan vallásos volt, gospeleket énekelt. Az öccse olyan volt számára, mintha a fia lenne, húsz évvel idősebb volt nála, és azt hitte róla, hogy jó ember, akinek rendes élete van. Senki sem merte még elmondani neki az igazságot. Nem csak Patrick híre miatt, hanem mert a nő olyan kedves volt. Busby a saját szájától vonta volna el a kenyeret, ha valakinek szüksége volt rá. Mindenkiről azt hitte, hogy ugyanolyan jó, kedves és tisztességes, amilyen ő maga. Mikor meghallotta az öccse hangját, hangosan kiszólt neki. Mindig is ő jelentett számára mindent. - Hello, bébi! Épp rád gondoltam! Pat erősen átölelte és megcsókolta. Hangos volt és jókedvű, olyan, amilyennek a nő látni akarta. De sokkal inkább nyugat-indiai, amikor vele volt. - Jól nézel ki, kislány! Használhatnám az étkeződet egy beszélgetés erejéig egy barátommal? Ismered Maxie-t? Van egy kis gondja, és szükségünk van egy helyre, ahol csendben megbeszélhetjük a dolgot. - Persze, hogy használhatod. Vidd csak oda, én meg mindjárt viszek nektek egy kis rizseshúst és hideg italt. Patrick megint megölelte. - Köszönöm. Tudtam, hogy számíthatok rád. Besétált a konyhába, ahol a falon az Utolsó vacsora képe lógott, az ajtó fölött pedig egy hatalmas fa kereszt. Becsukta az ajtót és az asztalhoz ült a barátjával, Maxié Jamesszel. - Megborzongok ettől a helytől, Pat. Felnevetett.

- Ne engedd, hogy hasson rád, ez a világ legbiztonságosabb helye. Akkor használom, ha nyíltan akarok beszélni. Ő egy lelki társ, de hát te is tudod, ember! Emlékezz Eastonra, a férjére! Ők jó emberek. A férje meghalt, és most nekem él, meg a gyülekezetnek. Nyugodj meg és egyél! Ő készíti a legjobb rizseshúst az országban! Maxie-nak nem volt más választása, minthogy tegye, amit Pat mond neki. Muszáj volt találkozniuk, hogy elintézzenek néhány dolgot. Itt legalább biztonságban volt, és azt beismerte magában, hogy újabban nem mindig érezte magát biztonságban Patrick Connorral. Már senki sem volt biztonságban mellette. Mintha a férfi egyetlen éjszaka alatt megváltozott volna. Mindig is nagylegény volt, keményfiú, de mostanában inkább őrültnek tűnt, és ez önmagában is aggasztó. Főleg, ha valaki üzletelt vele. Busby behozta a tányérokat és a hideg italt, kenyeret és babsalátát. Hamarosan Maxié már jóízűen falatozott és Patrick látta, hogy megnyugszik. A leglefegyverzőbb mosolyát villantotta meg. - Nézd, ember, ez nem csak szórakozás, hanem üzleti találkozó is. Maxié visszavigyorgott, és válla mögé lökve a fürtjeit, mohón enni kezdett. - Akkor mi a pálya? Patrick a Cola Lightot itta éppen, vágott egy arcot, előhúzott egy kis üveg fehér rumot és mindkét pohárba töltött belőle. - Terjeszkedni akarok, ennyi az egész. Nagy üzletekre látok lehetőséget mindenfelé. Van két újabb szállítóm talonban, az egyik Hollandiában, a másik Brüsszelben. Elboríthatjuk a piacot és besöpörjük a zsozsót. Könnyű. Maxié abbahagyta az evést. - Elég nagyok vagyunk így is. Ha nagyobbak leszünk, felfigyelnek ránk, te is tudod. A mocskos szájúak mindenütt ott vannak. És hogy fogsz minden mással törődni, ember? Légy észnél, Patrick! Elég ennyi! Patrick számított erre. - Azt hiszem, nem értettél meg. Maxié. Nem a véleményedet kérdeztem, azt mondtam, mi lesz. Már minden el van rendezve, neked csak lazítanod kell, értve? Maxié megsértődött. - Mi a fasznak mondod el nekem, ha te már elintéztél mindent, Patrick?

Mostanában mindig ez van. Minek kellek neked, ha magad intézel mindent? Baszd meg... - lecsapta a villát a tányérra, ami nagyot csörrent. - Elegem van ebből, Patrick! Évek óta társak vagyunk és most úgy bánsz velem, mint egy taknyos kölyökkel. Mintha a tied lennék. Az emberek is észreveszik, pajtás. Még Yvonne is észrevette. Patrick felsóhajtott. - Baszd meg Yvonne-t! Csak egy hangos, fehérhajú picsa, és ha rá hallgatsz, nem csoda, ha rosszban vagy magaddal. Már megmondtam, ha megszerzel egy fehér tyúkot, legalább olyat szerezz, aki megüti azt a kibaszott mércét! Jobb, ha nem dühít fel, mondd meg neki, vagy megagyalom azt a hülye fejét! - Te osztasz, Pat, tudod. Nem tisztelsz engem, sem az enyémeket. Yvonne a feleségem és szeretem. Törődik velem és a gyerekeimmel, és ez már eredmény, ha engem kérdezel. Ha lecsuknak, várni fog rám, akármennyit is kapok. Te ezt nem mondhatod el senkiről, nemhogy a nőidről. Persze, hogy azt akarja, szálljak ki, van pénzünk, jó életünk. Anélkül is elboldogulunk, hogy új arcokkal kéne összejönnünk, vagy a szemetet összeszednünk. Hosszú ideig futottunk együtt, ne toljuk el, oké? Patrick hosszan és keményen nézte a társát. Az iskola óta barátok voltak, s bár mostanában nagyrészt kimaradtak egymás privát életéből, azért Maxié volt a legrégibb barátja. De kezdett terhes lenni számára. Az üzletnek növekednie kell! Patrick tudta ezt. Voltak legális üzletei, és illegálisak is, a nők, a drogok, a klubjai. Fegyvereket vett és adott el, figyelemmel kísérte, mi folyik a birtokán, és London-szerte féltek tőle és tisztelték. Biztosan hitte, hogy ha elég pénze van, kikerülheti a törvényt. Néhány régi ügyvédje ma már bíró, és tudta, hogyha elkapnák, meg tudná venni a rövid büntetést. Minden az extremitásról szólt. Az extrém összegek érinthetetlenné teszik az embert. Meg az extrém félelem. Tudta, hogyan félemlítse meg az embereket, ez természetes volt számára. - Benn vagy, vagy kiszállsz. Maxié? Tudnom kell. Maxié megvonta a vállát, óriási feje a vastag rasztatincsekkel úgy festett mint egy afrikai Aslan. - Azt hiszem, benne vagyok, ha akarom, ha nem. Ez úgy hangzott, mintha kényszerítették volna erre a döntésre, és ez tulajdonképpen így is volt. De ezt egyikük sem hozta fel.

- Egyél, aztán ihatunk valamit gyorsan, mielőtt hazaviszlek, rendben? A tárgyalásuk befejeződött és Maxié tudta, hogy a társa ezt többet nem hozza elő, akármi történik is. Ez volt Pat, tetőtől talpig. Befejezte az evést. Amanda Stirling kinyitotta az ajtót és meglepett tekintete elmondott mindent, amit Marie tudni akart. - Szabadon bocsátottam magam, utáltam már benn lenni. Olyan volt, mintha visszakerültem volna a sittre. - Jaj, istenem, jöjjön be, üljön le! Amanda betessékelte az irodájába és megvárta, hogy leüljön, mielőtt beszélni kezdett volna. - Mi történt? Több, mint egyszerű tolvajlás, igaz? Elég kimerültnek látszik! Marie az előtte álló kedves nőre nézett és elborította a fáradtság. A gintonic teljesen kiütötte és igazán nem volt biztos abban, hogy képes lesz most hosszan beszélni az életéről. - Nézze, Miss Stirling, megvertek, beteg vagyok és fáradt. Aludni szeretnék. Aludni, aludni, aludni. Amanda a szíve mélyén tudta, hogy valami történt. Hosszú évek óta dolgozott életfogytosokkal, úgy ismerte őket, mint a tenyerét. Legtöbbjük a semmibe jött ki, egy olyan megváltozott világba, ahol egy újságvásárlás is traumát jelenthetett nekik. Ez a nő elvesztette mindenét. A gyerekeit, a családját, mindent. Amandának értesítenie kellene a rendőrséget, hiszen biztos volt benne, hogy Marie belekeveredett valami törvényellenesbe. De megadta neki a kétkedés előnyét, tulajdonképpen kedvelte a nőt. Nem akarta, hogy visszavigyék a börtönbe, azt akarta, hogy boldoguljon abban az életben, ami maradt neki. - Ha beszélni akar, én mindig itt vagyok, tudja! Marie mosolygott. - Tudom, Amanda, és köszönöm. Csak betegnek és fáradtnak érzem magam, tényleg ennyi. Marie nem tudta, hogy a francba volt képes ilyen hitelesen mondani.

Csak egyet akart, megkeresni a gyerekét, és valahogy visszafordítani azt a kárt, amit az életmódjával és a drogokkal okozott Tiffanynak évekkel ezelőtt. A szeme megtelt könnyel. - De hisz maga kimerült! Hadd kísérjem fel a szobájába! Tíz perccel később már az ágyában feküdt, a sötétben. De ma este nem bírt elaludni. A lánya valahol kinn van Patrick Connorral, aki minden rossz okozója, annak, ami csak Marie-vel történt. Jason kis arca jutott az eszébe, a gyönyörű szemei, és puha, göndör haja. A forró kis teste, ahogy a karjában aludt. A születése után valamennyire összeszedte magát, rákényszerült, hogy szembenézzen az életével. Megmondta Patricknek, hogy abbahagyja a drogozást és elvonóra megy. A férfi kinevette. Még most is látta maga előtt az öltönyében, ahogy a nagyfiút játszotta. - Nem mész sehova. Marie. Itt rázod a segged nekem, cica! A tökéletes fogsora és az egészségtől csillogó, hibátlan bőre mind ott voltak Marie előtt. Az ő arca már savószínű és beteges volt a drogoktól. Az ijesztette meg igazán, amikor Jasont el kellett választania, közvetlenül a születése után. Hogy függővé tehetett egy meg sem született gyermeket, ráébresztette arra, mi lett az életéből. Patrick megint előadta az amerikai striciszövegét, tudta, mennyire sérti vele. - Hagyd már abba, sosem tetted ki a lábad Kelet-Londonból! Még nyaralni sem voltál Jamaikán, ne szövegelj már! Azt hiszed, te vagy James Bond? - 007, hogy egyem a szíved! Nagy fasznak látszol, és úgy is beszélsz. Emlékezett, hogy megverte akkor a férfi, minden ütésre és rúgásra emlékezett. A nő megsértette őt, és azt a képet, amivé lenni akart. Az volt a különös, hogy sajnálta érte. Mindig sajnálatot érzett a férfi iránt. A kétségbeesett akarás, hogy valaki legyen, sebezhetővé tette, és a férfi tudta, hogy Marie megérezte ezt. A kedvességet gyengeségnek látta. És most a kislánya, aki közben csodálatos fiatal nő lett, és maga is anya, pont úgy ragaszkodik hozzá, mint régen Marie. Talán a génekben van. Vagy a szocializáció, ahogy tanulta is. De bármi is volt, az az ő hibája, ezt már tudta. Sosem ment elvonóra, három héttel a fia születése után már megint kint

állt az utcán. Ha most erre gondolt, el sem tudta képzelni, hogy ezt megtette. Kivel történt ez, Marie Carterrel, az iskola legcsinosabb lányával? Akinek a legtöbb barátja volt, és aki a legtöbb gondot okozta az egész környéken. Mit keresett azokban az években? És mit keres a lánya Patrick Connorban? Ahányszor csak a kislányra gondolt, a kis Anastasiára, aki a nagybátyja húga volt, rosszul lett. Hányni tudott volna a gondolattól, hogy ő is a férfi teste és vére volt. Nehezen hitte el, hogy a lányának gyereke van az öccse apjától. De Marie tudta, milyen meggyőző tud lenni Patrick Connor. Talán jó viccnek gondolta a férfi. Igen, ez jellemző rá. Megvolt az anya, és megkapta a lányát is. Ez biztos tetszett neki, ismerte a hajlamait. Tudta, mit akar, és hogy mire képes. A gondolat, hogy a gyerekével csinálta ezt, aki valaha apunak szólította, olyan erős dühöt ébresztett benne, hogy úgy érezte, puszta kézzel meg tudná ölni. Ezt fogja tenni, ha meg kell tennie. Meg fogja ölni. Ez a legkevesebb, amit megtehet a lányáért. Csak az isten tudja, milyen keveset tett eddig. A gondolat megfogant, és miközben Marie végigment mindenen gondolatban, és úgy döntött, ha semmi más nem marad, meg fogja tenni. Most, hogy eldöntötte, jobban érezte magát. Végre elaludt. KILENCEDIK FEJEZET Tiffany egy idegen hálószoba homályában ébredt. Fájt mindene, szörnyen fájt, és amikor megpróbálta az arcához emelni a karját, rájött, hogy képtelen rá. A háta mögött meg volt kötözve. Fogalma sem volt, hol lehet, és hogyan jutott oda. Úgy érezte, a feje gyapottal van kibélelve, a szája pedig annyira száraz volt, hogy a nyelve a szájpadlásához tapadt. A rémülettől kiáltani akart, de nem jött ki hang a száján. Hirtelen szagok rohanták meg, ürülék és vér szaga volt a legerősebb. Miközben könnyek potyogtak az arcán, hallotta, hogy nyílik az ajtó és lépések közelednek a szobán át felé. Tiffany szorosan becsukta a szemét. - Na, hadd segítsek neked, drágám! - hallott egy kedves hangot. Érezte, hogy a karját kiszabadítják. A fájdalom olyan éles volt a vállában,

hogy felkiáltott. A lány a szájára tette a kezét. - Cssss! Ne ébreszd fel! Tiffany érezte, ahogy a karját masszírozza, és tudta, hogy az erős ujjak nagyon is tudják, mit csinálnak. Aztán a lány segített neki felülni. - Csinálok neked egy fürdőt, rendben? Dettolt is teszek bele, először lehet, hogy csípni fog. Tiffany hagyta, hogy a lány a fürdőszobához vezesse, kómásnak érezte magát és még mindig nem tudta, mi történt vele és hogyan került ide. Csak arra emlékezett, hogy megivott egy pohár bort és krekket szívott Patrickkel. - Te ki vagy? Tiffany hangja olyan volt, mintha évekig nem használta volna, beteges volt és fájt minden szó. A lány barátságosan mosolygott. - Sarah vagyok, és te? - Tiffany... Tiffany Carter. Hogy kerültem ide, balesetem volt? Gyerekesnek tűnt, még mindig kába volt. Sarah nem válaszolt, hanem elkezdte lemosni a lány testéről a vért és az ürüléket. A meleg víztől kicsit jobban érezte magát, de mikor már teljesen tudatánál volt, meglátta a sebeket a testén. A Dettol csípett, úgy érezte, lángol az egész teste, főleg a lába között és a végbélnyílásában. Szaggatottan zokogni kezdett a fájdalomtól. - Mi történt velem, Sarah? Mi a fasz történt velem? Sarah látta a felszínes késnyomokat, és tudta, hogy Leroy megint túl messzire ment. Emellett aggódott amiatt is, hogy Patrick Connor nem lesz majd boldog, ha meglátja a lány állapotát. Tudta, hogy van tőle egy gyereke, de végül is mindenfelé voltak gyerekei. Sarah átpörgette az előző este videóját és attól, amit látott, hányingere lett. A franc tudja, milyen lesz a lány, ha elkezd emlékezni - és emlékezni fog. A Rohypnollal mindig ez volt, hetek, néha hónapok alatt nyeri vissza az ember az emlékezőképességét, apró darabkákban. Sarah remélte, hogy a lány nem fog emlékezni arra, ami történt vele. Leroy vele ezt sosem tette, csak azokkal a lányokkal, akikért fizetett, és rendszerint nem adott nekik drogot, ha már itt voltak. Sarah úgy gondolta,

ennek a lánynak biztosan Patrick miatt adott. Pontosan ez a Patrick Connor-kapcsolat zavarta Sarah-t. Néha passzolt le lányokat Leroy-nak, ezt tudta, adták-vették egymás között őket. De erről a lányról, Tiffanyról hallott már. Az anyja épp most jött ki dupla életfogytigról, és Tiffanyról azt is susogták, hogy Patrick lánya. És ha ez a pletyka igaz, akkor a lánynak a saját apjától van gyereke. Ez pedig olyan határ volt, amit még maga Leroy sem hágna át. A kés ejtette sebek Tiffany testén már bevarasodtak, de némelyik újra vérezni kezdett a fürdő miatt. Összemocskolta magát és az ágyat is, a bűz elviselhetetlen volt. Sarah kidobta a lepedőket, nem is akart azzal próbálkozni, hogy kimossa őket. Miközben Tiffany haját fésülte, Leroy bement a fürdőbe és a WC-be csinált, de oda sem nézett egyikükre sem. Tiffany ránézett, és már nem akarta, hogy Sarah mondjon neki valamit. Olyan érzése volt, hogy nem akarja tudni. De nem csinált semmit, csak lehajtotta a fejét, nehogy a férfi szemébe kelljen néznie. - Hívj neki egy taxit és tedd ki! A hangja nyers volt, nemtörődöm, és Sarah szó nélkül bólintott. Ha a férfi ilyen kedvében volt, csak így lehetett bánni vele. Húsz perccel később Tiffany már felöltözve, úton volt hazafelé. Még mindig képtelen volt segítség nélkül menni, és fájt mindene. Teljesen meglepődött, mikor Patrickot a lakásban találta, Anastasiát reggeliztette. Tojást főzött és pirítóst csinált neki. A kislány előtt volt egy bögre tej és néhány gyümölcs is. Leültette Tiffanyt az egyik fotelbe és hozott neki egy erős kávét sok cukorral és tejszínnel. Azt iszogatta, miközben Anastasia csacsogott. Szeretett volna rámosolyogni a kicsire és megsimogatni a haját. Patrick úgy beszélt, mintha ez teljesen normális lenne. Már a puszta tény, hogy itt várt rá, megzavarta, a kedvesség nélkül is, anélkül is, hogy megjátsza a tökéletes apát. Körülnézett és óvatosan figyelte, ahogy a kislányával játszik, ahogy megnevettette őt. Gyengéden szájon csókolta Tiffany-t. - Minden rendben, bébi? A hangja lágy volt, kedves; úgy tűnt, őszintén érdeklődik iránta.

- Bántott, Pat. A lány hangja olyan halk volt, hogy előre kellett hajtania a fejét, hogy hallja mit mond. Letérdelt elé és letörölte a könnyeit. - Tudom, drága. Levetkőztette a lányt és megnézte a sebeket a testén. Megcsókolta a vállait és a mellét, miközben visszagombolta a ruhát a hátán. A lány sírt a kedvességtől. Akkor kezdett csak igazán zokogni, mikor a férfi átölelte és magához szorította. De miközben sírt, Pat a hátát simogatta, az arcát és a haját csókolgatta, és nyugtatólag beszélt hozzá. Annyira kétségbeesettnek tűnt, látszott, hogy szörnyen sajnálja, és a lány nem maradt érzéketlen a közeledésre. Szüksége volt most erre, egy erős férfira, aki megnyugtatja, hogy minden rendben van. Aztán Pat felemelte az arcát és megpuszilta az orrát. Egymás szemébe néztek, és a lány látta a szerelmet a férfiéban, és megkönnyebbült, amikor az rámosolygott. Gondosan előkészített egy pipát, majd sürgetően a lány elé tartotta, hogy szívja be mélyen, az egész krekket egyetlen szippantással. - Gyerünk, Tiff, ettől majd jobban érzed magad! Szívd be, édesem! Gyorsan szívta be, szüksége volt arra a megnyugvásra, amit a krekk ad neki, kétségbeesetten próbálta magát jobban érezni, elfelejteni a fájdalmat és az átélt traumákat. A férfi rámosolygott, amikor látta, hogy kezd ellazulni. Óvatosan visszaültette a fotelbe és figyelte, ahogy a szeme kifényesedik és a ráncok eltűnnek a szemöldöke körül. Aztán annyit mondott nagyon komolyan: - Ne aggódj a múlt este miatt, Tiffany! Meg fogod szokni. Kevin a teáját kortyolta és pirítóst evett, magának kellett elkészítenie a reggelijét, ami magáért beszélt. Louise az a fajta nő volt, aki azt gondolta, senki sem képes olyan jól csinálni valamit, mint ő. Ő készített minden ebédet, italt, ugyanakkor tíz alkalomból kilencszer panaszkodott, hogy neki kell csinálnia mindent, mert nincs segítsége. Ma figyelte a férfit, miközben az kinyitotta a Sünt és olvasni kezdett. Most jött csak rá, hogy utálja. Minden veleszületett rosszindulatát a férfira fókuszálta és arra, amit tett.

- Felfogtad, micsoda gondot okoztál Lucynek a tegnapi hülye hősködéseddel? - csapott le rá. A férfi megrántotta a vállát. - Úgy nézek ki, mint akit érdekel, Lou? Még csak fel sem emelte a szemét az újságról. - Ránk szabadítottad a Blackeket. Tudod, milyenek... Kevin élvezte, hogy a nő most rosszul érzi magát. Egy egész kicsit szégyenkezett emiatt, de végül is annyi évet töltött úgy, hogy csak Marshallról hallott, miközben volt még két lányuk, unokáik, akiknek szükségük lett volna rájuk, hogy édes volt a bosszú. - Mondom, Lou, úgy nézek ki, mint aki foglalkozik ezzel? Erősebbek vagyunk, mint gondolják. Nem ülök hátratett kézzel és várom, hogy a magukfajták diktáljanak nekem és az enyéimnek. Túl sokáig tartottam a lepénylesőmet és hajtottam meg a fejem. És ez nektek is szól! Louise érezte, hogy menten felrobban, felállt és a férfira mutatott. Hangja remegett a dühtől, amikor azt mondta: - Hogy mersz velem így beszélni? Azok után, amit értted tettem... A férfi elkezdett nevetni. - Hallgass az eszedre, mit is tettél értem? Egy kis mosás, vasalás, egy kis főzés? Nők milliói ugyanezt teszik és nem hozzák elő újra és újra. Addig fogd be, amíg nincs mit mondanod! Emeld meg a kövér feneked és csinálj valamit az életeddel! Vagyis inkább. Csinálj Magadnak Életet! Mert én is azt fogom tenni. - Hát ez meg mit jelentsen? Hallotta a nő hangjában a félelmet, a bizonytalanságot. - Ahogy mondtam. Tegnap tökéletesen tisztán elmondtad, te mit akarsz. Számomra ez azt jelenti, hogy a férfiúi kötelességemet valahol máshol kell teljesítenem, nem? És meg is teszem, Lou. Nem élhetek úgy, mint egy rohadt szerzetes. Bármit szerettem volna csinálni, a pénz miatt nem hagytad, nem igaz? Pénzőrült vagy! A jövőben én fizetem a számlákat, de ennyi. Ha akarsz némi pénzt lottóra, jobban teszed, ha keresel valami állást, kislány! Ez a ház meg fog változni, és neked is meg kell tanulni változni. Új szabályok lesznek, az enyémek. Megitta a teáját, majd felkapta a slusszkulcsot és kiment a konyhából.

Ekkor Lucy lépett be és közönyesen azt mondta: - Miattad van minden. Mi lesz a következő lépése, anya? Mit fog csinálni ezután? Louise nem tudott válaszolni. Még mindig sokkolta, amit a férje mondott neki, tudta, hogy komolyan gondolta. A nő rájött, hogy minden szavát komolyan gondolta, és pontosan azt fogja tenni, amit mondott. Ez az egy dolog biztos volt Kevin Carterrel kapcsolatban: ha azt mondta, tenni fog valamit, azt meg is tette. A gondolatra, hogy minden barátja és ismerőse meg fogja tudni, mit tervel a férfi, majdnem infarktust kapott a szégyentől. Túlélte, amit Marie tett, már képes volt az emberek arcába nézni, miközben beszélt velük. A tudtukra adta, hogy a lánya semmit nem jelentett számára, semmit. Végül sikerült valamiféle életet élniük, de ez még mindig ott volt a felszín alatt. Tudta, hogy a lánya bizonyos tekintetben legenda lett. A kettős gyilkos, a kurva, aki annyira szétitta és szétdrogozta az agyát, hogy megfeledkezett mindenről. De sikerült elérnie, hogy az emberek ennek ellenére tiszteljék őt, Lou-t, és hogy megadják neki, ami szerinte járt neki. És most Kevin megint megnehezít mindent. Azt a csöppnyi kis tiszteletet is el fogja veszíteni, amit eddig visszaszerzett. Nevetség tárgya lesz. Marie hibája volt az egész. Mióta kiengedték a börtönből, Kevin megváltozott. A lány megint a gonosz praktikáit használta, mint mindig. Mint minden férfi, Kevin is azt tette, amit Marie akart. De majd Louise tesz arról, hogy mind megkapják, ami jár nekik. Ha ez lesz is az utolsó dolog az életében, ellátja annak a kurvának a baját egyszer és mindörökre. Miközben Lucyt figyelte, ahogy egy pohár teát tölt, tervezgetni kezdett, és a bosszú gondolata megnyugtatta. Gonosz lesz! Nem is, veszett, ez lesz a mottója ezentúl! Amanda ágyba vitte a teát és a pirítóst Marie-nak, és nyugtázta, hogy jobban néz ki. Marie rámosolygott, és megette a reggelit, miközben a nő beszélt hozzá. Igaza volt abban, amit mondott, és tudta, hogy sokkal jobban néz ki, csak azt nem tudta, mitől. A duzzanat láthatóan lement az arcáról és tudta, hogy ha ügyesen festi ki magát, a legcsúnyább részeket eltakarhatja. De semmi nem volt képes felvi-

dítani. Most, hogy látta azt a rémálmot - ami a saját élete volt -, megismétlődni a lányánál, minden eddiginél mélyebbre lökte. Még amikor a legrosszabbul volt a börtönben, akkor sem érezte magát ilyen rohadtuk Hányszor feküdt ébren éjjelente és próbált visszaemlékezni arra az estére, amikor a barátai olyan borzalmasan meghaltak? Hány éjjel forgolódott álmatlanul, hogy rájöjjön, miért tette ezt az egészet? Mindig ugyanarra jutott: csakis a drogok és pia miatt lehetett. A halálesetek idején már annyi minden kiesett az emlékezetéből, hogy szinte megszokott lett számára, hogy egész napokra nem emlékezett. Elfelejtette megetetni a gyerekeket, elfelejtett mindent, kivéve az állandó késztetést, hogy elűzze a démonait. Vitázott a kuncsaftokkal, verekedéseket kezdett kocsmákban és klubokban, míg elterjedt róla, hogy csak bajt okoz. Hogy drogos, függő, agyament. Mindemellett ha heroint tartott a kezében, az megnyugtatta. A tudat, hogy ettől majd kiüti magát, erőt adott neki. Beadta magának, érezte, hogy a drog átveszi az irányítást felette, és ez jobb volt minden más érzésnél. Néhány percre eufórikus állapotba került, minden csodálatosnak tűnt - egy darabig. Ez megnyugtatta és boldoggá tette. De ez az érzés egyre rövidebb ideig tartott, míg végül üldözte a démonait és üldözte az érzést, amit a függősége uralt. És csak akkor érezte magát teljes biztonságban, ha magán kívül lehetett. A heroin volt a barátja, az egyetlen megnyugvása. Nem akart emberek között lenni, nem volt rájuk szüksége, csak a hernyóra volt szüksége. A börtön volt a vészcsengő, ott benn olyan rossz volt az anyag, hogy még egy macskát sem juttatott volna a csúcsra, nemhogy egy felnőtt nőt. Akkor jött rá, hogy elvesztette mindenét és leállt a drogokról. Az izzadással, lázasan töltött éjszakák egyre ritkábbak lettek, és akkor kezdte felnőttként látni a világot, nem pedig ifjoncként. A gyermekei arca sokszor üldözte. Gyakran ostorozta magát azzal, hogy egyedül hagyta Őket. Úgy érezte, soha többet nem lesz esélye, hogy valamin is változtasson, de közben azzal nyugtatta magát, hogy most vigyáznak rájuk. Végre igazi családjuk lesz, látják a rendes életet, és tanulnak belőle. Ehelyett szétszakították őket, és Tiffany pont olyan lett, mint az anyja, anélkül, hogy észrevette volna. Ez Patrick hibája. Okos volt, ravasz, ezt ő mindenkinél jobban tudta. Most meg kell találnia Jasont és meg kell tudnia, vele mi lett. Ő még min-

dig kisfiú volt - „Istenem, add, hogy jó fiú legyen!" - imádkozott magában. „Egy boldog, kiegyensúlyozott fiú! Ne hagyd, hogy bármit is örököljön az apjától, vagy akár az anyjától. Ne hagyd, hogy ő is drogokkal éljen!" Akkor gyilkolt, amikor a csúcson volt, minden rossz, ami az életben történt vele, akkor történt. Most megint ölni fog, de most tök józan lesz és ha megint elkapják, akkor is megéri. Soha többet nem fogja látni a napot, de ha ezzel a lánya megmenekül Patrick Connortól és az ő gonosz befolyásától, akkor boldogan teszi ezt. Az a férfi olyan, mint az ördög, arra vár, hogy tönkretehesse az emberek életét. Nincs lelkiismerete, nincsenek igazi érzései. Patet csak az érdekli, hogy első legyen. Marie feladata, hogy megállítsa, és ő meg is fogja tenni. Ha ez lesz az utolsó dolog az életben, amit tesz, akkor is megöli, és nézni fogja, miközben meghal. A lelke mélyén szinte várta ezt a pillanatot és ez mindennél jobban megrémítette. Alan majdnem elájult, amikor meglátta, hogy Marie felmossa az irodát. Mozdulatai merevek voltak, de már sokkal jobban nézett ki. - Mit csinál itt. Marie? A férfira nézett és elmosolyodott. - Valamit csinálnom kellett. Különös, de a börtönben mindig el voltam foglalva, így bírtam csak ki. Most azt hiszem, már szokásommá lett. A legtöbb sérülésem csak horzsolás, ha vigyázok, semmi gond nincs. - Az arca még mindig betegnek tűnik. A férfi együttérzése felvidította, annyi éve nem törődött vele senki, hogy ez most jóleső volt. - Készítsek egy pohár teát? A férfi bólintott, és őt figyelte, ahogy a kis irodában jár-kel. Már most jobban nézett ki, a nők jók voltak rendrakásban. Marie-nak csak tíz percébe került és a helyiség tiszta lett. Ő egyszer egy egész napig próbálkozott, és mégis minden koszosnak tűnt. Aztán eszébe jutott az udvarban levő kokain, és most már igazán aggódott. Senkit nem tud elérni, minden mobil ki van kapcsolva, senki nem beszél vele. Minél előbb meg kell szabadulnia tőle. Ha valakit elkaptak, és ez valószínű, előbb-utóbb fel fogja adni, hogy kevesebb büntetést kapjon.

Nem volt ellensége, de ez olyasmi, amit ő maga is megtenne. De nem akarta ezt sem, és főleg nem akart még egyszer belekeveredni ebbe az egészbe. Megcsörrent a telefon, felvette. Marie felsóhajtott, amikor hallotta, hogy három lepedőt tesz kettő-harmincra Kemptonnál. Alan szerencsejátékos, mindig is az marad. A függőségnek annyi formája van, hogy néha azon gondolkodott, vajon genetikus-e. - Vettem egy agarat, Marie. Arra gondoltam, ha jobban érzi magát, volna kedve egy kiránduláshoz Petersboroogh-ba, hogy megnézze, hogy fut? Csodálatos kutya. Néha felbukik, mikor kiengedik a rács mögül, de ha simán | futhat, olyan, mint a szél. - Peterboroogh? Miért nem Walthamstow vagy Romford? - Kis pályákon nem futhat, tudja. Még nem, de ha befutunk! Marie szeretett volna felnevetni. Annyira megrögzött volt, lehetetlen lett volna, hogy bármit úgy csináljon, mint a normális emberek. Miközben a teájukat itták, a nő közönyösen azt mondta: - Ismer egy fekete fickót, Patrick Connort? Kék szeme van, arról fel lehet ismerni. Oda kellett figyelnie a hangjára. Alan hosszan nézte. - Azt gondolom, maga elég jól ismeri. Nem túl nehéz megtalálni, drágám, nem? A hangja fagyos volt és a nő legszívesebben fejbeverte volna önmagát,! hogy ennyire lebecsülte a férfit. Nyelt egy nagyot, ami jól hallatszott a hirtelen csendben. - Akkor másképp fogalmazok, jó? Mit tud róla és az üzleteiről mostanság? - Üzlet a kulcsszó nála, igaz? Szerintem annyit tudok csak, mint maga. Most ő a góré. Mindig is nagy suttyó volt, de keményen dolgozott és mostanában ő a legnagyobb díler. Mondtam olyasmit, amit maga nem tud? A gúny érezhető volt a hangjában és az egész viselkedésében. Marie sajnálta, hogy felbosszantotta. Alan kedves ember volt és jó hozzá. Esélyt adott neki, amikor senki más. Nyilvánvaló hibái ellenére is jó ember. Kedves és a maga mércéje szerint elég tapintatos volt, és igazán nem azt érdemelte,

hogy a nő elszomorítsa vagy olyasmibe keverje, amibe nem akar belekeveredni, vagy amihez semmi köze. Úgy döntött, megmondja az igazat, annyit megérdemel a férfi. - Sajnálom, Alan, azt gondoltam, tudja, hogy kapcsolatban van a lányommal. Csak miatta aggódom, ennyi. - Szóval találkozott a gyerekeivel? A nő bólintott. - Csak Tiffanyval, a fiamat a hétvégén látogatom meg. Azt nem tette hozzá, hogy csak messziről fogja megnézni, nem is beszél majd vele. Az apja majd megszerzi a címet a Szociális Központtól, bár ő tudta Carole Haltertől, hogy Tiffany kapcsolatban volt Jasonnel. Ha az apja nem jár sikerrel, megszerzi a címet Tifftől. Látni akarta a fiút. Ha Tiff tudja, hol van, akkor Patrick Connor is tudja. Ez pedig aggasztotta Marie-t. - Ó, hogy van a lánya? Fogadok, hogy örült magának! Alan megint kedves volt hozzá, s miközben beszélt, érezte, hogy megint készülődnek a könnyek. - Ó, nagyon örült, kibaszottul örült. A férfi most először hallotta káromkodni. Most nagyot esett a szemében és ez elszomorította. Azok után, amit az életéről meg a problémáiról tudott, elbűvölte, hogy a nő nem káromkodik és olyan úrias. Csendben itták meg a teájukat, míg végül Alan megszólalt. - Egy dolgot megtanultam az évek alatt, Marie. Soha semmi nem olyan, amilyennek szeretnénk. Az emberek csak ritkán olyanok, amilyeneknek mi gondoljuk őket. A legjobb, ha egyszerre csak egy dolgot teszünk. A nő az arcába nézett és késztetést érzett, hogy megcsókolja. A hibái ellenére is olyan kedves ember volt - és ők egy csapat voltak, ahogy egyszer a felesége is rámutatott. - Tudom, Alan. De néha olyan nehéz. Főleg, amikor úgy tűnik, hogy minden nap csak új gondokat, új bajokat hoz. A börtönben ellenőrzött a környezet, az ember nem fizet számlákat, mindent megcsinálnak helyette. A tizenkét év alatt egy villanykapcsolót nem kellett megnyomnom. Csak fogkrémet és más holmikat vettem magamnak, egy csomag kekszet vagy

egy szelet Marsot. Most meg kell próbálnom beilleszkedni ebbe a világba, segíteni a gyerekeimet, és tudja, mi a legrosszabb? Abban sem vagyok biztos, hogy magamon tudok segíteni. Alan megvonta a vállát. - Miért, ki tud? Azzal is bajom van, hogy reggel fel kell öltözni, ilyen balfék vagyok. De ki kell tartania, kislány! Ezt kell tennie, próbáljon meg nap nap után mindent rendbe szedni. Szívből mondta, amit mondott, és Marie érezte a szavak mögött a szomorúságot. Teljesen igaza volt, mindennap tovább kell menni, nem szabad megállni. A börtönben megtanulta, ha már máshol nem. Louise a temetőben volt, a kedvenc helyén. Letérdelt, hogy kihúzzon néhány kósza fű- és gazcsomót Marshall sírjáról és megöntözte a kis kertet, amit ide telepített. Miközben dolgozott, a fiúhoz beszélt, elmondta, mi történt vele, és hogy mennyire hiányzik neki. Válogatott pletykákat mesélt a régi barátairól, hogy milyen jól megy nekik, és ők is mennyire hiányolják. Soha nem ismerte volna be, hogy a gonosz pletykákat jobban szerette, például mikor azt hallotta, hogy Marshall régi barátja, Brendan tizenkilenc évet kapott drogterjesztésért. Az tetszett neki. Brendan anyja mindig is lenézte őt, most legalább ő is megtudja, milyen az, ha elveszti a fiát. Még mindig emlékezett, hogy évekkel ezelőtt Tracy azt mondta neki: - Semmi nem fogja visszahozni Marshallt. Lépj tovább, Lou! Magában elégedetten mosolygott. Isten pénz nélkül is megfizette a tartozását, és Tracy tízszeresen megfizetett a megjegyzéséért. Mennyi ideig voltak barátok, és mégis képes volt ezt mondani Louise-nek, mintha Marshall csak valami kutya vagy macska lett volna! Valami, ami helyett újat lehet venni. Hát Louise kitörölte őt az életéből eztán a „kis gyöngyszem" után, és soha többet nem beszélt vele. Most majd megtudja, milyen az, gyerek nélkül lenni. Az imádott gyerek nélkül. Aztán eszébe jutott, hogy Tracy legalább láthatja a fiát és beszélhet vele, még talán meg is ölelheti a látogatásokkor. Louise hallotta, hogy az elítéltek már haza is telefonálhatnak. Be voltak zárva, mert rosszat tettek és mégis használhatták a telefont. A világ teljesen megbolondult, amennyire Louise meg tudta ítélni. Tracy fia is hazatelefonálhatott. Az a drogdíler fattyú kapcsolatban volt az anyjával, miközben az ő fia, az ő jó és kedves kisfia a föld alatt feküdt és

nem beszélhettek egymással, amíg az ő ideje is el nem jön. És számára ez nem jött elég gyorsan, bár várta a halált, ami újra egyesíti majd a fiával. A gondolatra mosoly jelent meg az arcán. Az idő már kezdett felmelegedni, hamarosan május lesz és akkor órákat tölthet ezen a helyen. Kihozza majd az ebédjét, meg valami olvasnivalót, és kényelmesen elüldögél a fia maradványainál. Aztán itt majd kigondolhatja, kitervelheti, hogy szól bele a lánya és a férje kapcsolatába. Végül is Kevin az ő férje, Marie-nak csak az apja. Louise egy kígyónak adott életet, aki mindenkit kihasznált maga körül. A sok gond ellenére, amit az évek alatt okozott, a férfi még mindig kapcsolatban akar vele maradni, látni akarja. Néha Louise észrevette, ahogy a semmibe mered, és ösztönösen tudta, hogy ilyenkor a lányára gondol. Marie ott voh a gondolataiban, attól a naptól kezdve, hogy megszületett. Louise elismerte, hogy nehéz lehetett megbirkóznia azzal, hogy a kedvenc gyereke egy drogos kurva lett. Először azt hitte, hogy ki fogja tagadni, ahogy ő tette volna, de aztán rá kellett jönnie, hogy nem állt a sarkára, a férfi Marie pártján maradt. Bolond volt, hogy ki akart állni mellette. Louise megfizetett mindenért, kényszerítette a férjét, hogy hagyja magára Marie-t, és próbáljanak valamiféle normális életet élni, ahelyett, hogy a lányuk tönkretenne mindent. Ám Marie hatalma erős volt és hosszantartó, most újra el akarta tőle venni a férjét. Egy percnyi gondolkodás nélkül venné el az anyja férjét. Egy ilyet nevelt Louise, és ez a tudat szinte összetörte. De megküzd Marie-vel, ahogy megküzd a férfival is. Be fogja bizonyítani Kevinnek, hogy a lánya csak egy kurva, hogy a testét arra használja, hogy megkapja, amit akar. Mindenkivel lefeküdt: a család barátaival, tanárokkal, bárkivel, aki segített neki megszerezni, amit akart. És Kevin mégis megbocsátott neki. A lány talán neki is hagyta, hogy hozzányúljon, ahogy másoknak is. Louise elűzte magától ezt a gondolatot, a szíve mélyén tudta, hogy a férje nem ilyen. „De Marie képes azt tenni vele, amit csak akar!"- érvelt aztán. Már gyerekként is mindig elkábította. A születése óta ott volt körülötte, mint egy púp. Volt valami Marie-ben, minden rosszasága ellenére is. Valami, ami vonzotta hozzá a férfiakat. Még a tanárai is áldozatul estek a bájának. A szégyen, amit akkor érzett, mikor a lányát kirúgták, mert rajtakapták a matematikatanárral, még élénk

volt. Öt cigit kért a fiúktól egy menetért, előre. Ez megint egy olyan történet volt, ami futótűzként terjedt a környéken. A barátok sajnálkozva néztek Louise-ra, mikor Marie újabb szexuális kihágásának híre ment. Akármit csinált vele az anyja - megverte, beszélni próbált vele, otthonba adta -, Marie nem változott, nem ütötte meg a mércét. Louise néha azt gondolta, még élvezi is, hogy folyton csak bajt okoz, mert így a figyelem középpontjában lehet. Megrázta a fejét a gyerek rosszindulatától, aki minden napnak úgy indult neki, hogy felbosszantsa az anyját, ahogy csak tudja. Háborúság volt közöttük és ő nyert. Aznap, amikor a gyerekét bevitték a börtönbe, Louise úgy érezte, kárpótolta az élet, mert végre a bajkeverő lánya valami biztonságos helyre került, ahol senkit sem bánthat többet. Aznap éjszaka ünnepelt, magában tósztot ivott Marshallra és elmondta neki, mennyire szereti és hogy a testvére megfizet a haláláért. Marie végül megkapta, amit érdemelt. Nem csak Bethany és Caroline miatt - ők is ugyanolyan kurvák voltak, mint ő -, hanem Louise imádott fiának halála miatt is, aki képtelen volt feldolgozni, mit tett a testvére. Egy rendes, kedves fiú halt meg Marie és az ő életvitele miatt. A lányát fel kellett volna akasztani azért, amit tett, azokért az életekért, amiket tönkretett, beleértve Louise-ét is. A házassága meghalt azon a napon, amikor a lányát elítélték, mert Kevin sosem bocsátotta meg a feleségének, hogy tanúskodott ellene az eljárásban. De mit tehetett volna? Látta aznap a lányát Caroline-nal és Bethanyval. Látta, hogy vitatkoztak. El kellett mondania az igazat, nem hazudhatott olyasmiben, mint egy gyilkosság, akármit is gondolt a férje. Ez nem csak egy szimpla kihágás volt, ez halálosan komoly volt. Valakinek meg kellett állítania egyszer és mindörökre, és ez a valaki Louise volt. Ki más vihette volna a törvény elé, mint a saját anyja, aki megszülte, és aki megpróbálta rávenni, hogy változtasson az életvitelén? Igen, rákényszerült, hogy elmondja az igazat, ez volt az egyetlen tisztességes dolog, amit tehetett. Lucy most, harmincévesen hozzá fog menni ahhoz a rohadt kis faszhoz, Mickey-hez, mert meg van róla győződve, hogy senki másnak nem kellene. Marie-nak sok mindenért kell felelnie, az biztos. És most megint rajta múlik, hogy megállítsa a lányát és ő meg is teszi. Isten a tanúja, hogy megállítja egyszer s mindenkorra!

Akármit is kell tennie. Nem vette észre, hogy Karen Black figyeli, és azt sem vette észre, hogy a pap figyeli mindkettőjüket. Most az ő Marshalljával volt és csak ez számított. Mindig csak ez számított neki. Mikor a fiú közelében volt, úgy érezte, az élet egyszerűbb, hogy van valaki mellette, aki megérti. Boyd atya odalépett hozzá, Louise felnézett és elmosolyodott. - Jó napot, atyám! - Csodálatos ez a sír. Bárcsak többen foglalkoznának a halottaikkal! A környező elhanyagolt sírokra nézett és felsóhajtott. - Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, atyám. Jó fiú volt. Közel állt a síráshoz, mint mindig, ha a fiáról beszélt. Boyd atya megsimította kopasz fejét és gyengéden mosolygott. - Az volt, Marshall mindig jó fiú volt. Rendes ministráns is. Látta, hogy Louise Carter szinte dagad az örömtől a fia dicséretét hallva, és imádkozott, hogy ez a szerencsétlen nő végre megszabaduljon a bánatától. Úgy emésztette, mint a tűz és már ki is égette belül. Úgy nézett ki, mint egy őrült a tüzes tekintettel és a gyászos arcával. Marie, hogy az Isten áldja meg, mindig is problémás gyerek volt, és azoknak a problémáknak a legtöbbje ettől a jó keresztény nőtől származott, aki most itt áll előtte. Isten tudta csak, hogy olyan ember, aki az idegeneknek bármikor adott, de a saját családját pillanatnyi gondolkodás nélkül tönkretette. Aki csak a gondot látta a lányaiban és csak a jót a fiában, abban a fickóban, aki nagyon is tudta, hogy kell rámosolyogni, és azt mondta neki, amit hallani akart. Louise okozta a saját szomorúsága legnagyobb részét, mert mindenkiben a rosszat kereste, beleértve a lányait is. Ő mindig is szerette a lányokat, bár Lucyben túl sok volt az anyjából ahhoz, hogy valaha is boldog lehessen. Örökölte a féltékenységet, ami ezt a nőt is pusztította. Marie azonban egészében nagyszerű gyermek volt. Ha nem volt körülötte az anyja, mindig kacagott és mókázott. Jó kislány volt, akivel öröm volt együtt lenni és nyilvánvalóan szerette az apját. Miközben apát és lányát figyelte, a pap látta a féltékenységet, amit az anya megpróbált elfojtani. Noha Kevin Carter egyformán szerette minden gyerekét, Marie-nak külön is jutott a figyelméből, mert ez a nő, az anyja nem táplált a szívében egy csepp

szeretetet sem iránta, csak szidást és lehordást kapott tőle. Marie nagyon szép volt, s a gyönyörű gyerekből gyönyörű lány lett. De egész életében gondokkal küzdött, és akármit vártak is tőle, ő még mindig imádkozott a lelkéért és a lelki békéjéért. Főleg az utóbbiért. - Nem jön be velem egy pohár kávéra, Lou? Jól jönne a társaság. A nő összeszedte a dolgait és büszkén sétált a pappal a sekrestyébe. Panaszkodott mindenkire és mindenre, miközben sétáltak. A férfi udvariasan hallgatta, mint mindig. Beszélni fog Kevin Carterrel még egyszer, döntötte el magában. Ennek a nőnek mielőbb pszichiátriai kezelésre van szüksége. Olyan volt, mintha egy eszelőst hallgatott volna, ahogy csak mondta a magáét, vég nélkül, hogy milyen szörnyű, hogy más fiúk élnek, miközben az övé halott. Titokban azt gondolta. Marshall Carter is egy kis békére vágyik a föld alatt, hogy ne kelljen ezt hallgatnia az anyja életének minden egyes napján. A föld kemény, ezt ő maga is tudta, de Marshall lelke már jobb helyre került és megérdemelt volna egy kis nyugalmat, addig míg a nő végképp tönkreteszi magát és követi oda is. Boyd atya nagyot sóhajtott és tovább hallgatta a nőt, arca teljesen kifejezéstelen volt, de a szíve megtelt szomorúsággal. Meggyújtott egy cigarettát, habár éppen le akart szokni. Mindig szüksége volt valami támaszra, ha ezzel a nővel beszélt, és a nikotin ugyanolyan jó támasz volt, mint bármi más. Bár ha őszinte akart lenni, most egy nagy pohár Scotch-nak jobban örült volna. Kinézett az ablakon és látta, hogy Karen Black végre elmegy. Érezte, hogy valami rossz készülődik, és tudta, hogy sem ő, sem más nem tudja megállítani. TIZEDIK FEJEZET AZ Utóbbi héten Marie kezdte úgy érezni, hogy lassan rendeződik az élete, és a múlttal is kezdett megbékélni. A munka nagyon fontossá vált számára. Ez segített neki abban, hogy józan maradjon a gondolkodása, bár úgy tűnt, Alan Jarvissal nincs valami rendben. Nem említett ugyan semmit, de Marie érezte, hogy a férfi nagyon feszült. Emiatt Marie legalább kevesebbet gondolt a saját problémáira.

Az apja nagyon sokat segített neki. Most is együtt üldögéltek egy kis olasz étteremben, és Marie végre úgy érezte, hogy lazíthat egy kicsit. Lassan, megfontoltan eszegettek. Marie mostanában nagyon élvezte az ételek ízeit, bár kicsit többet evett a kelleténél. Az egyhangú börtönkoszt után most az ételek igazi felüdülést jelentettek neki. Békésen, csendben ettek, és bár mindketten tisztában voltak azzal, hogy sok megbeszélnivalójuk lenne, azt is tudták, hogy bőven lesz még idejük mindent szépen megtárgyalni. Ez is olyasvalami volt, amire a börtönben döbbent rá: az idő valóban begyógyította a sebeket. Megtanulta becsülni és tisztelni az időt, hiszen ha valaki sok éven át csak arra vár, hogy teljen az idő, az rájön, hogy nem az idő az ember ellensége, hanem az ember az időé. Minden pillanatot ki kell használni, hiszen ami elmúlik, már soha nem jön vissza. Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, néha fájdalmasan lassan, de mindig könyörtelenül halad előre, és az ember vagy hagyja elszállni az éveket, vagy kihasznál minden percet. Az éveket, melyeket a gyermekei nélkül töltött el, nem teheti semmissé. Viszont azt megteheti, hogy most ad nekik valamit, amibe kapaszkodhatnak. Magának is adhat valamit, amibe kapaszkodhat. A börtönben nem írt leveleket, nem látogatta senki, teljesen magára volt utalva. Nem volt más választása. Ennek azonban most igen nagy hasznát vette. - Mihez kezdesz most. Marie? Sajnálom, hogy nem tudtam megszerezni a címet, de a szociális munkás igazi fafej volt. Marie egykedvűen vállat vont. - Tiffany tudja, hogy hol van Jason. Másodszor is meglátogatom. Jössz? A kérdést csak udvariasságból tette fel, ezzel mindketten tisztában voltak. De Kevin azért megfontolta a dolgot, mielőtt válaszolt volna. - Az alapján, amit meséltél, csak még több bajt okoznék, ha veled tartanék. Tudod, mint az a bizonyos elefánt a közmondásban. Marie nem válaszolt. Eszébe jutott, hogy az apja évekkel ezelőtt mindig felkutatta őt. Kereste az utcákon, lepukkant lakásokban. Bárkinek nekiment, aki meg akarta akadályozni, hogy eljusson a lányához. Rengeteg időt és energiát vesztegetett el rá. Lehunyta a szemét, és megpróbált nem gondolni minderre. Mindezen már nem tudott segíteni, és nem lett volna szerencsés dolog túlságosan so-

káig elidőzni ezeknél a képeknél. A jelenre kellett összpontosítania az energiáját. A gyerekeire, és arra, hogy rendes életet teremtsen magának. - Annyira olyan lett, mint amilyen te is voltál. Marie - mondta az apja halkan. A hangja szomorúan csengett, és Marie megsajnálta. Tudta, hogy mekkora csalódást jelentett mindkét szülőjének. - Tud mindent, igaz. Marie? Ezt látta régen, ezt teszi most ő is. Vissza kellene fognod magad, és hagynod, hadd csinálja úgy, ahogy akarja, különben bele fogsz bolondulni, kicsim. Szörnyen hangzik, de én is ezt kellett, hogy tegyem veled a végén. Az anyád nem bírt több terhet, és hogy őszinte legyek, már én sem. Marie a tányérját bámulta, könnyek gyűltek a szemébe, és apja szavain tűnődött. Ő még mindig nem sejtette, hogy a lánya mitől lett olyan, amilyen. Még mindig bűntudata volt, mintha az ő hibájából történt volna minden. Marie tudta, hogy az apja még mindig azon gyötri magát esténként, elalvás előtt, hogy mit kellett volna csinálnia ahhoz, hogy a dolgok másként alakuljanak. Nagyon sajnálta őt, és valósággal fizikai fájdalmat érzett, annyira gyötörte a bűntudat. Megragadta a kezét. - Sajnálom, apu. Mindent nagyon sajnálok. Minden áldott nap eszembe jut Caroline és Bethany. Tudom, hogy most boldogan élnék világukat, ha én nem lettem volna akkora seggfej. Még most sem emlékszem semmire. Lehet, hogy ez nem is olyan nagy baj, ugye? Csak arra emlékszem, hogy ott hevernek holtan. Arra nem, hogy sikoltoznak, és az életükért könyörögnek, de lehet, hogy jobb is így, nem? Nyelt egy nagyot, majd folytatta. - Még mindig nem értem, hogy juthattam el odáig, apu. Hogy süllyedhettem olyan mélyre, hogy teljesen kiütve magam megöltem két barátnőmet, és magukra hagytam a gyerekeimet. És a tizenhárom év a börtönben! Csak múltak a napok, és én úgy éreztem, hogy az életemet felfüggesztették. Egyfolytában a gyerekeken járt az eszem... a gyerekeimen, akikre az utolsó időkben egy percig sem gondoltam, mert csak az lebegett a szemem előtt, hogy kiüssem magam. A gyerekekre, akiket szerettem, de akiket teljesen elhanyagoltam, mert azt hittem, hogy ők mindig ott lesznek velem. Nagyon félek a találkozástól Jasonnel, apu. Rettegek attól, hogy ő is hátat fordít ne-

kem, mint Tiffany. Tudom, hogy megérdemlem, de nem vagyok benne biztos, hogy el tudnám viselni. Patrick lemondott róla, rögtön azután, hogy én eltűntem a képből. Ezt biztosan Jason is tudja. A nővérének az ő apjától született gyereke. Az unokám és a fiam féltestvérek. Elbasztam az életüket, apu, elbasztam valamennyiünk életét. A sajátomat, anyáét, a tiédet, Lucyét, de főleg a gyerekeimét. Az én szerencsétlen gyerekeimét. Ekkor már hangosan sírt, az étterem többi vendége pedig érdeklődve figyelte őt. - Hogyan tudnék én mindezzel megbirkózni, apu? Egyetlen hétvégére sem engedtek ki korábban, és most egyszerűen kipateroltak az életbe, a helyre, amit még akkor láttam utoljára, amikor mindenki flitteres csizmát hordott, és egy fontért húsz spanglit lehetett kapni. Minden olyan idegen most itt nekem. Nem tudom, hová menjek, merre induljak. Elveszettnek érzem magam, apu, legalább annyira, mint amikor telepumpáltam magam heroinnal. Kevin együttérzően hallgatta a lányát, de titkon büszke is volt rá. Szembenézett a világgal, és ez nagyon biztató jel volt. Nem voltak hiú ábrándjai, és nem követelt senkitől semmit. Tisztában volt azzal, hogy mi veszi körül, és azzal is, hogy mit tett. Ha valaki, hát Marie rászolgált minden támogatásra. Elhatározta, hogy megkeresi neki Jasont, és elintézi, hogy láthassa. Egyengeti az útját. Ha lehet, megkönnyíti a dolgát. Igen, iszonyatos dolgot tett, de megfizette az árát. Többet is, mint kellett volna. A karjában tartotta, amíg sírt, és rendelt neki egy nagy adag édességet. A lányának most arra volt szüksége, hogy szilárd talajt érezzen a lába alatt, és erre kezdésként ez a hely is éppen olyan jól megfelelt, mint bármi más. - Figyelj, te megfizetted az adósságodat a társadalommal szemben, oké? Van állásod, és egy új élet áll előtted. A múlt az elmúlt, ne gondolj rá ennyit! Koncentrálj a jövőre! Még mindig fiatal vagy, gyönyörű, és elmondhatod magadról azt, amit csak kevesen: tanultál a saját hibáidból. Csak van néhány félbehagyott fejezet az életedben, és ezeket előbb tisztáznod kell. Megígérem, hogy rendezzük a dolgokat a fiaddal is, oké? De történjen bármi, az élet megy tovább, érted? Mindenkinek tovább kell lépni, erről szól az élet. Továbblépünk, és a rossz dolgokból a lehető legjobbat hozzuk ki. Én már csak tudom, hiszen évek óta azzal a hülye anyáddal élek együtt, ez rosszabb,

mint egy életfogytiglan. Ha kinyírtam volna évekkel ezelőtt, akkor mostanra már ismét szabad lennék, és nem kellene minden áldott nap elviselnem a vádló tekintetét. Vele maradtam, és ezt nagyon bánom. Marie! Borzalmas egy nő, te is tudod. Ő tett azzá, ami lett belőled, mint ahogy Marshallt is ő tette olyanná, amilyen lett. Végigharcolja az életét, és mindenkit tönkretesz, aki mellette van. Nem lehet megváltoztatni, és Lucy, az a szerencsétlen liba, pontosan olyan lesz, mint ő. Az Ő életük örömtelen létezés, melynek egyetlen célja, hogy irányítsák a körülöttük élő embereket. Te fellázadtál, az egyetlen módon, ahogyan tudtál. Úgy, hogy folyton kiütötted magad. Az a kokszos strici csak rontott a helyzeteden, rászoktatott a kemény drogokra, és kirakott az utcára, hogy pénzt keress neki. Ha nem találkoztál volna vele, akkor valószínűleg egészen másként alakult volna az életed. Ebben biztos vagyok. Mindig így gondoltam. Most pedig edd meg azt a tejszínhabos almás pitét, és ne beszéljünk ezekről a dolgokról addig, míg mindketten meg nem nyugszunk. Marie csak hallgatta őt, és a nyers szavak valósággal sokkolták. Tudta, hogy mindebből jóformán egy szó sem igaz, de hálás volt, amiért az apja személyében segítőre talált. Mindig megvédte őt mindenkivel szemben, és ezért az anyjával töltött évek során súlyos árat fizetett. Marie ezt mindenkinél jobban tudta. Louise a nappaliban üldögélt, a Marshallról készült fényképek között. Egy csésze teát kortyolgatott, és egy szál Embassy cigaretta füstölgött a kezében. Minden percet ki akart élvezni, amit kettesben tölthet a fiával. Ha a pappal beszélgetett, az mindig nagyon megnyugtatta. Az egyetlen olyan férfi volt, aki tudta, hogy miről beszél, és aki hallgatásával mindig megerősítette őt abban, hogy igaza van. Nagyon bánta, hogy ma nem mehe- 1 tett el hozzá beszélgetni, de nagyon rossz volt az idő. Az eszébe sem jutott, hogy a pap talán csak azért hallgatja meg őt, mert jól szórakozik rajta, és hogy a hallgatása korántsem jelenti azt, hogy egyetért az asszonnyal. Louise mindig mindent a saját szájíze szerint értelmezett. Ő úgy látta, hogy a férfi nagy ember. Jellemes ember - egyáltalán, számára mindenki nagy volt, aki igazat adott neki. Néha annyira egyedül érezte magát, és nagyon jó volt egy rokonlélekkel beszélgetni. Olyasvalakivel, aki megértette, hogy milyen nehéz neki, mert szenny veszi körül nap mint nap,

és a fia, az ő drága jó fia meghalt, nem lehet vele. Becsukta a szemét, és maga elé képzelte a kicsi Marshallt: a haja göndör volt, selymesen puha, kék szeme pedig mindig mosolyogva nézett őrá. Törékeny volt, akár egy porcelánbaba, nem olyan dromedár, mint a két lánya. Súlyosak voltak, és nehezen kezelhetőek, főleg Marie, aki másból sem állt, mint egy hatalmas kék szempárból és nehéz végtagokból. Egészen kicsi korától kezdve mindig produkálta magát az emberek előtt, énekelt, táncolt, és pajzán versikéket szavalt. Persze mindez az apja hibája volt. Az emberek meg mindig olyan nagy ügyet csináltak mindebből. 'Olyan csinos, biztosan filmsztár lesz belőle!' Hányszor kellett mindezt végighallgatnia az évek során! 'Fotómodell lesz belőle, nézd, micsoda alakja van!' Mire tizenkét éves lett, már nagy volt a melle, és festette magát. A kurválkodás a vérében volt. De Louise-nak sikerült Lucyt rövid pórázra fognia. Ő legalább nem járatta le a családot úgy, mint a nővére. Lehunyta a szemét, és próbálta kizárni a gondolataiból az előtörő emlékképeket. A férje... semmirekellő naplopó, főleg, ha a lányáról van szó... járta az utcákat reggeltől estig, és kereste Marie-t. Többet foglalkozott vele, mint a többi családtaggal összesen. A fiát jóformán észre sem vette. Szegény kicsi Marshallnak harcolnia kellett azzal a nagymellű kurvával azért, hogy egyáltalán észrevegyék. De mindannyiuknak ezt kellett tenni. Még neki, a feleségének is. Kevin képes volt ott üldögélni a kanapén Marie-vel, nevetgéh és játszott vele. A többi gyereket meg elhanyagolta. Louise azt persze elfelejtette, hogy Őt meg a lányai nem érdekelték, bár ha választania kellett volna kettejük közül, akkor Lucyre voksol, mert ő legalább próbált a kedvében járni. Marie viszont már egészen fiatalon feleselt az anyjával. Soha nem tisztelte őt. Csak nézett rá azzal a koravén szemével, és Louise tudta, hogy a lánya a háta mögött és szemtől szembe is kineveti őt. Azért feküdt össze mindenkivel, hogy bosszantsa az anyját. Marie mindent azért csinált, hogy bosszantsa őt. Louise-t semmi sem dühítette fel jobban, mint az, hogy a lánya képes volt ennyire lezülleni azért, hogy örökös háborújuk során minél több csatát megnyerjen. A cigarettája csonkig égett, majdnem megégette az ujját is. Elnyomta, majd rögtön rágyújtott egy másikra. Marshall mosolygott rá a képekről, és ő megnyugodott. Még mindig imádta őt, az ő drágaságát. Hátradőlt a fotel-

ben, és elűzte a kellemetlen gondolatokat a fejéből. Nem akart semmi mást, csak a fiára gondolni. Kényszerítette magát arra, hogy ellazuljon, aztán elégedetten felsóhajtott. Ilyenkor mindig ugyanazt csinálta. Úgy tett, mintha Marshall még mindig élne, és kitalált neki egy boldog, egyetemi sikerekkel fűszerezett életet. Úgy képzelte, hogy rengeteget keres, a szomszédok mind csodálják, és szólni sem mernek hozzá. Istennek képzelte, aki imádja az anyját, és mindent megtesz érte, amit csak kíván. Gyógyír volt ez sebzett lelkének, az álmodozás arról, hogy mi minden lehetett volna a fiából, és hogy ez milyen dicsőséget hozott volna az ő számára. Ez feledtette vele a lánya paráznasága és kábítószer-függősége miatti kellemetlenségeit. Ezek az álmok tették boldoggá. Ezek segítettek abban, hogy tudjon aludni, és elviselhetőbbé tették napjait. Elképzelte, hogy Marshall újabb diplomát szerez az egyetemen, és elmosolyodott. A Molotov-koktél az utcára néző ablakon repült be nagy sebességgel. A falhoz csapódott, és a fotelban üldögélő Louise-t ellepték a lángok. A nejlon kezeslábas, amit otthon hordott, olvadozni kezdett, de ő nem vette észre. Próbálta összeszedni Marshall fotóit, és megmenteni a pusztulástól. Égett a haja is, érezte a szagát. A sokkhatás gyorsan érte, így a fájdalmat ekkor még nem érezte. Az adrenalin tovább vitte a testét. Ahelyett, hogy gyorsan kimenekült volna a házból, megpróbálta összeszedni a fia után maradt emlékeket. Az iskolai úszóbajnokságon szerzett érmeket. A vasárnapi iskolában kapott Bibháját. Minden apróságot, amelyek oly sokat jelentettek neki. A függönyök is égtek, izzó, fekete anyagdarabok röpültek a szobába, és így még több helyen keletkezett tűz. De Louise-t mindez hidegen hagyta. Muszáj volt a fia minden holmiját kimentenie a szobából, nem hagyhatta, hogy a tűz martalékává váljanak. A sűrű füsttől könnyezett a szeme. Tele volt a keze, de végül sikerült kinyitnia az ajtót. Ekkor az egész szoba valósággal felrobbant, mivel levegő érte. A lángok a szőnyeget nyaldosták, és végigszáguldottak a folyosón, a bejárati ajtó felé. Az ajtó valósággal izzott, és mindent elborított a füst. Próbált kijutni a konyhába, magával cipelve az összes emléktárgyat. Aztán összeesett, és mielőtt elvesztette az eszméletét, megpróbálta testével megvédeni mindazt, ami számára a legtöbbet jelentette a világon.

Az utolsó gondolata, mint mindig, most is Marshall volt. Patrick és Tiffany ágyban volt. A férfi szorosan átölelte a lányt, és azt suttogta a fülébe, hogy mennyire szereti. Tiffnek most éppen erre volt szüksége. Mikor így ölelték és szerették, úgy érezte, hogy mégis csak megérte ezt a sok borzalmat végigcsinálnia, és ér valamit az élete. Az utóbbi pár napban Patrick megpróbálta rendbe hozni a sok sérülést, amit neki okozott. Fél füllel Anastasiát hallgatta, aki mélyen aludt, mivel mozgalmas nap állt mögötte. Patrick pontosan tudta, hogy Tiff a gyereket figyeli, de mivel éppen jó kedve volt, most ez nem idegesítette annyira, mint egyébként szokta. - Jó anya vagy, Tiff Az egyik legjobb, akit valaha láttam. Tiff valósággal fuldoklott az örömtől. - Megteszek mindent, amit tudok. Annyira szeretem őt. - Remélem, azért annyira nem, mint engem? Viccelődő hangsúllyal mondta, de nagyon komoly kérdés volt. A lány elmosolyodott, és a férfi mellkasába fúrta az arcát, hogy ne kelljen válaszolnia. Patrick kényszerítette, hogy felnézzen. A lány tekintetébe félelem költözött, a férfi egyik énje pedig megsajnálta őt, a másik énje azonban nem hagyta, hogy abbahagyja a rombolást. Ez a lány ugyanolyan volt, mint Marie - bűntudatot keltett benne. Marie-nek is jó érzéke volt ehhez, és ez kicsit elrontotta az örömét, amit a tönkretételük felett érzett. Tiff anyjának jó nagy szája volt, és nem is fogta vissza magát, még Patrickkel szemben sem. - A gyerekeim fontosabbak nekem, mint te valaha is leszel, Patrick kibaszott Connor. Csak akkor van rád szükségem, ha van nálad anyag, te szemét. A régen hallott szavak visszhangzottak a fülében, miközben nézte Marie kicsi lányát, aki a karjaiban hevert. Minden egyes szót komolyan is gondolt, ezért ő ilyenkor visszatartotta egy kicsit a cuccot, és megvárta, hogy Marie már valósággal könyörögjön érte. De bármennyire is akarta Marie az anyagot, soha nem volt hajlandó azt mondani, hogy jobban szereti őt a gyerekeinél. A végén már maga szerezte be a cuccot, ha Patrick nem futott be időben. A végén Marie már bárkivel kefélt, hogy anyaghoz jusson. SŐt, mindenhez

ügy jutott hozzá, hogy kefélt. Még az a vén kecske a sarki trafikból, ő is megkefélte száz cigiért. Lehunyta a szemét az undortól. Ezeknek a nőknek tényleg strici kell, enélkül bagóért is eladják magukat. Tiffany nézte a férfi változó arckifejezését, majd mikor úgy érezte, hogy kint van a szarból, kicsit eleresztette magát, és megnyugodott. A férfi hirtelen kiugrott az ágyból, és lesodorta Tiffet is. - Megyek. Durván vetette ezt oda a kuporgó Tiffnek. A lány felült, és közelebb húzta magához a ruháit. - Miért csinálod ezt, Pat? - a hangja vádlón csengett, elkeseredett volt, és ezzel mindketten tisztában voltak. - Mit miért csinálok? Idegesen rángatta magára a ruhadarabokat, az arca kemény volt és dühös. Fél pár edzőcipőjével nem boldogult, így dühében a falhoz vágta. A cipő lezuhant az öltözőasztalra, s lerepültek róla a mindenféle apróságok. Tiff az anyja tekintetével nézett Patre, és hirtelen elege lett. - Baszd meg, Patrick! Ebből kurvára elegem van! Féltékeny vagy a saját lányodra? - előszedett egy cigarettát, és rágyújtott. A keze láthatóan remegett. - Miért kell neked mindent elrontani? Próbálok otthont teremteni a gyermekünknek, a kicsi Anastasiának, és erre te mit csinálsz? Eltörsz mindent. Menj a fenébe, elegem van belőled! Patrick csak nézett rá. A lány elérte, hogy semmi másra nem figyelt, csak rá. - Mit mondtál? - kérdezte hitetlenkedve. - Ismételd meg, te büdös kurva! Tiffnek inába szállt a bátorsága. -Hallottad! Halkabban beszélt, és ijedten. Nem tudta, hogyan fog a férfi reagálni. Aztán Patrick hirtelen megindult, és a hajánál fogva, meztelenül kirángatta őt az ágyból. Végigvonszolta a lakáson, kinyitotta a bejárati ajtót, és kidobta a kőre. A lány próbált feltápászkodni, mert tudta, hogy anyaszült meztelen, és hogy a zajra valamelyik szomszéd biztosan kikukkant a kémlelőnyíláson, hogy megnézze, mi történik. De a férfi már ott volt mellette, és hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó.

- A kicsi odabent van, te pedig kizártál a lakásból minket! Patrick ledobta őt a földre, és berúgta az ajtót. A gyerek most már olyan hangosan sírt, hogy visszhangzott tőle a lakás. Megint megragadta Tiffanyt, és levonszolta a lépcsőn. A csapóajtón keresztül kidobta a lányt az utcára. Jobban meg sem alázhatta volna. Ő csak feküdt a járdán, az egész teste sajgott. A férfi pedig belerúgott, és nyugodt hangon közölte: - Hétre legyél készen! Ma este dolgozni fogsz. Elővette a slusszkulcsot, és kinyitotta a BMW-t. Elrobogott, anélkül, hogy hátranézett volna. Az egyik szomszéd, Melanie Drover talpra segítette Tiffanyt. Ráadott egy köpenyt, és eltámogatta a lakása ajtajáig. Melanie legidősebb gyereke, egy fájdalmasan sovány, de széles csípőjű, pattanásos arcú tizenhárom éves kamaszleány a kicsit istápolta. - Egyszer még megöl téged - mondta a lány. Zsenge kora ellenére nagyon is tisztában volt vele, hogy mi zajlik a felnőttek világában. Tiffany nem reagált a megjegyzésre. Csak átvette tőle kislányát, és erősen magához szorította. Az élete romokban hevert. Azt kívánta, bárcsak eltűnnének már a szomszédok, mert nagyon vágyott egy szippantásra a pipájából. Erre a stresszoldóra most már mindennap szüksége volt. Mi több, naponta kétszer-háromszor. És mivel Patrick magával vitte az anyagot, a gyermekét ölelve azon járt az agya, honnan is szerezhetne egy szippantásra valót. Lucy az anyja szuszogását hallgatta a sürgősségi osztály forgatagában. A rendőrség már elmondott neki mindent a történtekkel kapcsolatban. Hányingere támadt, ahányszor csak az eseményekre gondolt. Valaki Molotov-koktélt dobott a szobába, közben pedig a levélbedobón át benzint öntött a lakásba, és felgyújtotta a hátsó bejáratnál álló kerekes kukát is. Louise a házban rekedt. Egyedül. Testfelületének hetven százalékán súlyos égési sérüléseket szenvedett, és mindenki mélyen hallgatott arról, hogy milyenek az esélyei. Azt mondták, hogy másnap reggel átszállítják az égési osztályra, de Lucynek valahogy az

volt az érzése, hogy az anyja ezt már nem fogja megérni, és ettől nagyon megrémült. Nem volt ugyan valami fényes anya, de mégis ő volt az egyetlen cinkostárs, akire Lucy valamelyest támaszkodhatott élete folyamán. A tűz teljesen elpusztította a házukat, így gyakorlatilag hontalanokká váltak. Senki sem tudta, hogy merre lehet az apja. A mobilját is kikapcsolta. Mostanában gyakran előfordult, hogy kikapcsolta a telefonját, és órákra eltűnt valahová. Mickey Watson nézte, ahogy választottja egyfolytában a könnyeit törölgeti. Feleslegesnek és tehetetlennek érezte magát, de ez nem volt számára újdonság, így nem is rágódott a dolgon sokat. Mindketten nagyon jól tudták, hogy ki volt a tettes, de egyiküknek sem állt szándékában elmondani a zsaruknak. Abból csak még több bajuk származott volna. Lucy apja egyedül maradt a Black famíliával szemben. Kevinnek nem lett volna szabad ennyire magára haragítania Karent. Az a nő komplett őrült, ezt a történtek is igazolják. Kevin elkövette a főbenjáró bűnt, megalázta Karent mások előtt, és ezzel az East End kemény családjainak törvényei szerint kimondta a saját halálos ítéletét. A Black család tagjai híresek voltak a durvaságukról, és arról is, hogy teljesen öntörvényűek. Most aztán itt az eredmény. Lenézett Louise-ra. Mindenhol csövek kígyóztak rajta, és lélegeztetőgépen volt. A gép fura, szörcsögő hangokat hallatott, borzalmas volt hallgatni, de Mickey-nek maradnia kellett, és bátorítani Lucyt. Legalábbis vacsoraidőig. Mickey anyja már eddig is tett egy-két epés megjegyzést a balesettel kapcsolatban, úgyhogy a férfi tudta, hogy megvan az esti program ezt fogja hallgatni onnantól kezdve, hogy belép az ajtón. Kurva Marie! Bárhová is ment, mindenütt csak bajt okozott. Valósággal mágnesként vonzotta magához a szerencsétlenséget és az agressziót. Mindig is ilyen volt, már kislánykorában is. A férfiak egymást ölték érte. A lehető legrosszabbat hozta ki mindenkiből, akivel csak kapcsolatba került. Elvette az eszüket, olyan dolgokra késztette őket, amit különben soha nem tettek volna meg. Még a saját testvérére is bajt hozott. Az őrületbe kergette a viselt dolgaival. Most is ő a hibás, amiért az anyja odaégett, mint egy tűzön felejtett húsdarab, és arról is csak ő tehet, hogy őt, Mickey-t, az elkövetkezendő hat hó-

napban halálra fogja szekírozni az anyja. Átkozott nők! Több kárt csinálnak, mint hasznot! De közben azon tűnődött, hogy ha Louise feldobná a talpát, akkor legalább eggyel kevesebb negatívuma lenne annak, hogy ő megnősül. Nagy kár, hogy az ő anyját senki sem akarja eltenni láb alól. Az ugyanis biztosan a 'kegyelemlövés' kategóriába tartozna. Megint alaposan megnézte a nő összeégett kezét és arcát. Egy szál haja sem maradt, és mivel amúgy sem volt valami nagy szépség, Mickey sejtette, hogy ha felgyógyulna, bármelyik horrorfilmben hitelesen alakíthatná a szörnyet. Na és ha életben marad, akkor kire marad az ápolása? Ezt volna jó megtudni, méghozzá hamar. Kicsit bánta, hogy nem várt még pár hónapot azzal az eljegyzéssel. Az anyja megmondta, hogy ha Louise megmarad, akkor állandó ápolásra szorul majd, és kire juthat ez a feladat? Természetesen a kis hülye Lucyre. De ehhez még Mickey-nek is lesz egy-két szava. - Idd meg a teádat, drágám, ki fog hűlni. Suttogva beszélt, Lucy pedig elmosolyodott, aznap este először. Mickey jó ember, gondolta, és ő nagyon szerencsés, amiért mellette áll, és támogatja őt. Megint elmosolyodott, és belekortyolt a langyos teába. Mickey megnyomogatta a vállát, ő pedig a férfi forró kezéhez támasztotta az arcát. - Szeretlek, Mickey. A férfi megint megnyomogatta a vállát. - Tudom, Luce. Tudom, drágám. Patrick nyugodtan sétált az utcán. Az emberek ráköszöntek, és ő vagy elment mellettük, vagy visszaköszönt nekik, attól függően, hogy kivel volt éppen dolga. Bement a klubba, izgatott volt, fűtötte az adrenalin. A szigorúan csak Rastáknak fenntartott klub a Praed Street közelében volt, és kizárólag dílerek és stricik látogatták, illetve olyan emberek, akik mindkét szakmában otthon voltak. Sajátos szag terjengett odabent, fehér rum és fű érződött benne, meg azoknak a nőknek az olcsó parfümje, akik be-beugrottak tejelni a futtatóiknak. Patrick első pillantásra beleszeretett ebbe a helybe. Most már az övé volt,

bár ezt még a vezetőség tagjai sem nagyon tudták. Továbbra is Jacksy Gower, a régi tulaj vezette, aki örült, hogy megvan a mindennapi betevő adagja, és egy csomó gondot levettek a válláról. Patrick gondoskodott róla, hogy a klub mindig jól menjen, és ez neki elég is volt. Jacky arra készült, hogy amint lehet, elhúz vissza Jamaikába, méghozzá egy rakás dohánnyal és egy szép fehér bigével. A nyugdíja része volt egy vadonatúj bérház Montego Bay-től délre, azon a környéken, ami elég messze van a gettótól ahhoz, hogy az emberek biztonságosnak higgyék. Amint megpillantotta Patricket, egy vodka-Red Bullt tett a pultra, és diszkréten intett, hogy jelezze: egy igen fontos vendég ül a sarokban. Patrick belekortyolt az italába, körbepillantott, és még ő is kicsit megilletődött a fontos vendég láttán. A két méter magas Malcolm Derby a raszta temperamentum tipikus megtestesítője volt. Az új generációs rasztákhoz tartozott, azokhoz, akik a kilencvenes években vetették meg a lábukat az országban. Ők elsősorban üzletemberek voltak, akik csupán hajviseletükben tartották a raszta hagyományokat, vagy esetleg még abban, hogy nem ettek disznóhúst és kagylót. Ettől eltekintve vérbeli kapitalisták voltak, akiket semmi más nem érdekelt, csak a vagyonszerzés és az édes élet. De Malcoim még a rendőrséggel is üzleti kapcsolatban állt. Ő volt az alvilág fő kapcsolata a Yarddal, és minden valamire való arc tudta ezt róla. Útlevelekkel és biztonságos búvóhelyek címeivel látta el jamaikai haverjait. Veszélyes alak volt, és imádott az lenni. Fegyverrel és mosollyal szerzett meg magának klubokat, felkutatta a helybéli nehézfiúkat, és vagy kicsinálta, vagy a maga oldalára állította őket. Nem férhetett hozzá senki. Olyan veszélyes volt, és akkora hatalommal rendelkezett, hogy még a rendőrség sem mert volna hozzányúlni egy ujjal sem. Pártolta azt a gondolatot, hogy a feketék csak a feketéket nyírják ki. Ezt persze üzleti érdekei miatt gondolta így, nem másért. Amíg a feketék csak egymást ölik, addig nincs nagy botrány. Malcoimnak annyi pénze volt, mint a pelyva, és nagyon okosan bánt vele. Egy gyönyörű, százszázalékosan jamaikai származású nővel élt együtt, csakis Bob Marley zenéjét hallgatta, és régimódi jointot szívott. A felesége egy középosztálybeli, csinos, művelt fehér nő volt, egy szociális munkás, aki mindenben szabad utat adott neki. Mindig egy fekete báránybőr bunda volt

a vállára terítve, hordta télen-nyáron, és ahányszor italt rendelt valahol, mindig az asztalra csapta brit útlevelét. Patrick hallotta, hogy Malcoim éppen a bosnyákokról hadovál valamit üvöltve, hogy mekkora terhet jelentenek a társadalomnak, meg hogy a briteknek nem kellene beleütniük az orrukat más népek háborújába. - A gyerekek szájától vonják meg a falatot a pénz miatt. Nem dolgoznak, semmit, nem csinálnak, csak élnek a nagy büdös pusztaságban, és várják a jó szerencsét - kiabálta undorodva. Nem felelt senki, hiszen nem volt olyan ember, aki vitatkozni mert volna a nagy Malcoimmal. A pasas meglátta Patricket, és intett neki. - Nicsak, Mr. P, a nagy ember. Malcoim szélesen elvigyorodott, szájában aranyfogak és egy hatalmas gyémánt csillogott. Patrick egykedvűen felállt, és odaballagott hozzá. Üdvözlésre nyújtott keze elveszett a másik férfi hatalmas mancsában. Malcoim az erejét fitogtatta - úgy megrázta Patrick kezét, hogy kilöttyent az itala a poharából. - Jól nézel ki, haver. - Te is, Malcoim. Hogy megy a bolt? - Nem hallottad? - kiáltotta sértett ripacshangon Malcoim. Vérbeli bajkeverő volt, imádott drámázni, Patrick pedig tudta, hogy muszáj belemennie a kis játékba. Megrázta a fejét. - Valaki kinyírta az egyik emberemet. Tegnapelőtt, szétlőtték a fejét - figyelte, milyen hatást váltanak ki a szavai Patrickből, majd kis szünet után folytatta. - Az a faszfej halott, Patrick. Te tudod, hogy hol találhatom meg. Valami bige leadta neki a drótot, de ami késik, nem múlik. Megkapja a magáét. Még ma el akarom kapni azt a rohadék Leroy-t. - Mi van? Malcoim megint sértődötten nézett. A vastag rasztafürtökkel keretezett széles arc csaknem szomorúnak tűnt, miközben Malcoim egyre hangosabban üvöltött. - Hogy mi van? Talán te is a kis szarossal vagy? Leroy McBane-ről van szó, tudod jól? Méghogy mi van, te fekete faszfej! Lelőtte a feleségem testvérét, az van! Talán nem hallod az utcán a híreket? Hogy a fenébe tudsz te dolgozni, ha nem tudsz soha semmiről?

- Oké, Mal, nyugi! Ezt még nem hallottam, ennyi. Malcoim úgy nézett rá, mint egy rossz gyerek. - Ez nem Leroy stílusa. Nem szokott lövöldözni. Mi ez az egész? - kérdezte Patrick. - Valaki lelőtte az egyik srácomat, az egyik fegyveresemet. Elvitték a cuccát. A sógorom körülszimatolt, hogy mi újság, erre lelőtték Peckhamban egy partin, szombat este. Öt golyót eresztettek az arcába. Malcoim elhallgatott, és kézfejével megtörölte a száját. Patrick látta, hogy majdnem felrobban a dühtől. A pasas tele volt gyűlölettel. Az embereihez soha senki nem mert nyúlni, senki sem volt ilyen bolond. Legalábbis önszántából. - Ez nem lehet véletlen, Patrick. Nem ok nélkül nyírták ki. Azért nyírták ki, mert le akartam nyomozni azt a faszt, aki kicsinálta az emberemet. És azt hallottam Maxié Jamestól, a te haverodtól, hogy Leroy üzérkedik az én fegyvereimmel. Leroy pedig eltűnt. Micsoda véletlen, nem gondolod? Tuti, hogy ő nyírta ki az emberemet! Hülye állat! Kinyomom a szemét a szutyoknak, és megeszem reggelire. Hátradőlt a széken, és szinte állatian vad arccal nézte, hogy Patrick megemészti a hallottakat. Patrick érezte, hogy a félelemtől megborzong. - Ki volt a fegyveres fiú? - Jimmy Dickinson. Patrick tudta a választ, még mielőtt Malcoim kimondta volna. Fogalma sem volt róla, hogy Jimmy ilyen nagykutyákkal is kapcsolatban állt. Minden erejével azon igyekezett, hogy nyugodtnak látsszon. Ismét belekortyolt az italába. - Mióta dolgozott neked? - Elég régóta ahhoz, hogy dühös legyek a halála miatt. - Mostanában már fehér fiúkákkal is üzletelsz? Patrick elég meglepettnek tűnt ahhoz, hogy ne kapja meg a magáét azért, amit mondott. - Bárkivel üzletelek, akinél az van, amit éppen akarok, Patrick. Még kibaszott stricikkel is szóba állok. - célzott, talált. - Senkinek sincs akkora hatalma, hogy engem kikerülhessen! Ezt ne felejtsd el! Ez nyílt fenyegetésnek hangzott. Malcolm meglebbentette a báránybőr bundát, és egy titkos zsebben elhe-

lyezett hatalmas machete villant elő. - Ezt hívják jamaikai igazságosztónak, Patrick. Leroy-nak állandó választékot készítek vele a kibaszott fejére, és ez vár azokra is, akik el akarnak titkolni előlem dolgokat. Szóval, utoljára kérdem, hol az a szemét? Patrick egy húzásra megitta, ami még a poharában volt, és intett, hogy hozzanak még egy kört. - Én magam viszlek oda, rendben? Van egy kis lakása a Swiss Cottage-ban, az anyjához közel, ott bujkál. Perverz állat! Jól elintézte az egyik nőmet, összevagdosta, meg minden. Én is tartozom neki eggyel. Öröm lesz végignézni, hogy megkapja a magáét. Malcolm elvigyorodott. - Láttál már valaha jamaikai bosszút, Patrick? - Patrick megrázta a fejét. - Oké. Nagy élményben lesz részed, ezt megígérhetem. Kevin zokogott. Egész teste rázkódott a sírástól. Csak nézte, hogy micsoda | pusztítást vitt végbe a tűz, és hányingere támadt a látványtól. Mindene odalett, minden elégett. A ház néhány helyen még mindig füstölgött, ő pedig csak nézte az elszenesedett romokat, és arra gondolt, hogy mennyi emlék | lett semmivé. Valaki egy bögrét nyomott a kezébe, forró, édes rumos tea volt benne, ő pedig hálásan felhajtotta. A járdaszegélyen üldögélt, és sírt, de aztán valaki felsegítette, és bevezette egy házba. Az indián orvospár otthonában volt, és hagyta, hogy leültessék és vigasztalják. Amikor egy nagy pohár Scotchot nyomtak a kezébe, rádöbbent, hogy először jár a szomszédok házában. Többször is hívták őt és Louise-t, de a felesége mindig visszautasította a meghívást. A férfi átadta Kevinnek a poharat, és lágy hangon megszólalt. - A nejem a kórházban dolgozik, Mr. Carter. Az a helyzet, hogy a felesége sajnos nagyon rossz állapotban van. - A nejem? Kevin még mindig sokkhatás alatt állt. Ekkor döbbent csak rá, hogy sem Lucyt, sem Louise-t nem látta a helyszínen. Eddig azt hitte, hogy valami biztonságos helyen vannak. - Hogy van a lányom, Lucy?

- Ő jól van. De a felesége a házban volt, amikor bedobták a Molotovkoktélt, és súlyos égési sérüléseket szenvedett. Engedje meg, hogy elvigyem a kocsimon a kórházba. A rendőrség már mindenütt kereste önt. Kevin kikapcsolta a telefonját. Mindig ezt tette, amikor Marie-vel találkozott. És amíg ők eszegettek meg beszélgettek, valaki felgyújtotta az otthonát. Ő pedig tudta, hogy ki volt a tettes. Pontosan tudta. Egy hajtásra kiitta a pohár tartalmát. - Tehát nagyon rosszul van? Annyira halkan beszélt, hogy Mr. Patelnek előre kellett hajolnia, hogy meghallja. - Nagyon súlyos az állapota. Ott voltam, amikor berakták a mentőautóba. Elkísértem őt a kórházig. - Ez igazán nagyon kedves volt magától. A férfi elhárította a hálálkodást. Bárkiért megtette volna ugyanezt. - Elviszem magát a kórházba. Kevin felálk, és a fejét rázta. - Nem, köszönöm. Még nem készültem fel rá, hogy találkozzak vele. Tudja, mindez az én hibámból történt. Imbolyogva elindult, Mr. Patel pedig tanácstalanul a feleségére nézett. - Mr. Carter, azt hiszem, ön nem értett meg engem. A felesége haldoklik. - Haldoklik? Kevin visszaült. Hirtelen úgy érezte, hogy elfogyott körülötte a levegő. - Hogy... úgy érti, Lou...? A férfi bólintott, barna szeme tele volt szánalommal az előtte ülő, megtört férfi iránt. Néhány perc múlva elhagyták a házat, és Kevin egy szót sem szólt többet. TIZENEGYEDIK FEJEZET Malcolm és társai megérkeztek az utcához Swiss Cottage-ban, ahol Leroy lakott. Idáig Patrick BMW-jét követték, most pedig éppen felfegyverkeztek, arra az esetre, ha Leroy netalántán nem lenne egyedül. Patrick ugyanis azt mondta, hogy van erre némi esély. A terv az volt, hogy Patrick előremegy, és megnézi, mi az ábra. Leroy őrá biztosan nem fog gyanakodni.

Mielőtt elindultak volna a klubból, Patrick titokban bement az irodájába, és magához vett egy kisméretű ólmosbotot. Most ezt szorongatta a kezében, miközben odament Leroy ajtajához, és megnyomta a kaputelefont. - Én vagyok, Lee. Engedj be, haver, még a szar is belémfagy idekint. Leroy dühösen válaszolt. - Nem tudtam, mi hiányzik még az életemből. Patrick besétált Leroy lakásába, és telibe kapta a férfi összes dühét. - Te szemét strici! Jól elintéztél! Mindenki tudja, hogy te csináltad ki Dickinsont, de most hála neked, az emberek azt hiszik, hogy én voltam. Soha nem tennék keresztbe Malcoimnak. Nem vagyok idióta! Patrick várt. Valahol a lelke mélyén megértette a másik férfi dühét. Vajon kitől félt jobban, Malcolmtól, vagy magától Patricktől? Szar helyzetbe került, és Patrick kicsit sajnálta őt. De ilyen világban éltek, ezt Leroy-nak is meg kell értenie. Ha okosabb lett volna, akkor nem került volna ilyen helyzetbe. Patrick elvigyorodott, az arca szinte barátságosnak tűnt. - Persze, igazad van, csak tudod az a helyzet, hogy ő azt hiszi, hogy te tetted. Én viszont tudom, hogy én lőttem szét a csávó pofáját, viszont nem mondhatom meg neki, igaz? így gondolom, logikus, hogy te vagy a bűnbak, és kész. Olyan meggyőzőnek, őszintének tűnt, hogy Leroy-t teljesen váratlanul érte az ütés. Patrick ugyanis előhúzta a botot, és ütött. Leroy orra összetört, szája berepedt. A földre zuhant. Patrick vidáman nézte, ahogy áldozata egy fiókos asztal felé próbál araszolni, ahol bizonyára egy pisztoly, vagy valami más fegyver lapul. Követte őt, és élvezte a másik kiszolgáltatottságát. Aztán lesújtott még párszor a koponyájára, alaposan helybenhagyta a férfit, de vigyázott, hogy maradjon még benne annyi élet, amennyi Malcolmot és a machetéjét boldoggá teszi. Feldúlta a szobát, hogy úgy nézzen ki, mintha dulakodtak volna benne. Aztán átkutatta a helyiséget, és megcsörgette Malcolmot a mobilján. Közölte vele, hogy a fiú készen áll a fogadására. Nem látott rá esélyt, hogy Leroy felállna, vagy beszélni tudna, így aztán biztonságban érezte magát, amikor beengedte Malcolmot meg az embereit

a lakásba, és elmondta nekik, hogy Leroy rátámadt, amikor kérdőre vonta amiatt, amit Malcolm emberével művelt. Ő volt a nap hőse. Miközben nézte, ahogy Malcolm lesújt barátja fejére a machetével, azon gondolkodott, hol szerezhetne magának valami hasonló kis eszközt. Tetszett neki a jamaikai igazságosztás, kellően drámainak és véresnek találta. Tökéletes eszköze volt a félelemkeltésnek. Ez a kivégzés neki duplán jól jött, hiszen ezáltal lehetősége nyílt, hogy megint beférkőzzön Tiffany bizalmába. Majd azt mondja neki, hogy Leroy-nak azért kellett meghalnia, mert bántotta őt. Patrick érezte, hogy a lányt nem ártana megint rövidebb pórázra fogni. Elsősorban persze a megfélemlítés volt az az eszköz, amellyel irányította, de a pszichológiának is jó hasznát vette. Persze az sem árt, ha egy kis bűntudatot kelt benne néha. Kedves, aztán gonosz. Ez mindig bevált a kurváknál. Kevin megragadta Lucy kezét, de az ellökte magától. - Kicsit elkéstél ezzel, apa. Ugyanazt a szemrehányást hallotta ki a hangjából, amit az anyja sokéves munkával fejlesztett ki ellene, és ő lehunyta a szemét. Nem bírta elviselni. - Nyugodj meg, Luce... Lucy hitetlenkedve rázta a fejét. - Nyugodjak meg? Az anyám haldoklik, az otthonom semmivé lett, és te azt mondod nekem, hogy nyugodjak meg? Kevin csak nézte a lánya arcát. Eltorzult a dühtől, és ugyanúgy, mint az anyja, őt sem érdekelte semmi más, csak saját maga. Én, én, én! Állandóan csak ezt hallgatta. Meg azt, hogy én akarom, és így gondolom, én ezt fogom csinálni. Lucy nézte az apját, és amikor észrevette, hogy megváltozott az arckifejezése, gonoszul felnevetett. - Szép kis alak vagy, mondhatom! Mindez a te hibád, apa. Az a fene nagy büszkeséged hozta a fejünkre a bajt. Mert neked persze ki kellett állni a drágalátós Marie mellett, és elkapni Karen Blacket. Hiszen bármit megtennél Marie-ért, nem igaz? Még engem és az anyámat is képes vagy feláldozni, csak azért, hogy ő boldog legyen... - Blackék majdnem agyonverték... Lucy maga elé kapta a kezét, mintha egy ütést kellene kivédenie. - Megvolt rá az okuk, apu. Marie megölte az egyik családtagjukat. Ezt

hívják úgy, hogy gondját viseled a tieidnek. Felnevelték Bethany gyerekeit, nekik a család volt az első, érted? Igazán te is kipróbálhattad volna! Kevin úgy érezte, betelt a pohár. - Mint ahogyan te és az anyád gondját viseltétek Marie gyerekeinek, igaz? Lucy szeme összeszűkült. Van képe megint felhozni ezt a témát! Mintha bárkinek is kellene valami, ami az ő testéből származik! - Ez egész más, te is tudod. Kevin figyelmesen vizslatta a lánya arcát. Csak az arckifejezés miatt nem volt szép. Mindig úgy nézett ki, mintha a világ összes gondja az ő vállát nyomná, és ezt is képzelte. Ez volt a legszomorúbb az egészben. Soha nem tudott semminek sem örülni, mert mindig attól félt, hogy valaki más boldogabb lehet őnála. Hogy másnak jobb kocsija, háza, pulóvere, bármilye van. - És ugyan mitől lenne ez más, magyarázd meg nekem légy szives! Honnan veszed, hogy helyes döntés volt hátat fordítani két szerencsétlen, védtelen gyereknek? Ugyan mi közük volt nekik ahhoz, amit az anyja csinált? Mondjad, gyerünk, te kis mindentudó. Az anyádhoz hasonlóan te sem tudsz választ adni erre a kérdésre, igaz? Ő is, te is, a lelketek mélyén éreznetek kell, hogy rosszat cselekedtünk. Én tudtam, és mégsem tettem ellene semmit. De azt kívánom, bár ne így lett volna. Ki kellett volna raknom azt a hülye anyádat az ajtó elé, és be kellett volna fogadnom a házamba azt a két kis ártatlant, hiszen oda tartoztak. De azt tettem, amit ő akart, mert olyan nehéz volt vele akkoriban. A nyugodt életre szavaztam, mint mindig. Azt bánom csak, hogy nem léptem le már évekkel ezelőtt. Minden más férfi ezt tette volna a helyemben, és ha nem vigyázol, akkor Mickey is ezt fogja majd tenni veled, hiszen pontosan ugyanolyan vagy, mint az anyád. Ugyanúgy bűntudatot próbálsz kelteni másokban, és ugyanolyan irigy vagy, mint ő. Az egész életed másból sem fog állni, csak fájdalomból és gyűlöletből. Mert ez történik az olyan emberekkel, mint amilyenek ti ketten vagytok. Lucy egyik énje sejtette, hogy van némi igazság az apja szavaiban. De fájt, nagyon fájt, mint az igazság szokott, és ezt senki sem tudta olyan jól, mint Lucy Carter. Iszonyatosan dühítette, hogy ez az ostoba fajankó, az apja képes volt tönkretenni őket. Csúnyán megégett a felesége, és mégis van képe rosszakat mondani róla. Érezte, hogy a testvére iránt érzett irigység elönti, és kitör.

Drámaian megrázta a fejét. - Nos, legalább most már tudjuk, hogy mi a véleményed, nem igaz? Remélem, hogy anyu tényleg meghal, mert így végre megszabadulhatsz tőle, igaz? De azzal a tudattal kell leélned az életed hátralévő részét, hogy te okoztad a halálát! Érezd jól magad a drága kicsi Marie-vel, apu! De mindennek megvan az ára, ezt ne felejtsd el soha! Kevin szomorúan nézte a lányát. - Te tényleg ízig-vérig az anyád lánya vagy, Luce. Mindazok ellenére, amiket tett. Marie alapjában véve jó ember. Sokkal jobb ember, mint amilyenek te és az anyád valaha is lehettetek volna. Ezt meg te ne felejtsd el soha! Visszafordult az ágyhoz, és látta, hogy Louise szeme nyitva van. Minden egyes szót hallott. Elképesztő fájdalmai ellenére volt ereje maró gyűlölettel nézni a férjére. Kevin szinte a bőrén érezte a düh sistergését. - Jaj, anyu! Lucy az anyját nézte, és annyira sajnálta őt, hogy elsírta magát. Borzalmas lehetett számára mindezt végighallgatni. Lucy nem először átkozta magát a nagy szája miatt, amit soha nem tudott befogni. Kevin kimenekült a szobából. Nem bírta tovább elviselni azt a vádló tekintetet, főleg, mivel nem volt igazságos. Soha nem volt igazságos. Mindig mindenért őt hibáztatták, és amikor megpróbált javítani valamit a dolgokon, akkor minden csak még rosszabb lett. De ez a mostani eset végre megadta neki a kezdő lökést, és úgy döntött, hogy ki is használja. Beteszi maga mögött a kaput. Csináljanak ezentúl mindent a kedvük szerint, őt már nem érdekli. Kifelé tartott a kórházból, közben arra gondolt, hogy Louise egészen biztosan túl fogja élni a dolgot. Pusztán az akaratereje segítségével fel fog épülni, és minden erejével azon lesz majd, hogy ezzel mindannyiukat tönkretegye. Főleg elsőszülött gyermekét, idősebbik leányát. Olyan gyűlölettel viseltetett Marie iránt, amely teljesen abnormális volt. Kevin egy dologban egészen biztos volt: bármi is történjék, ennek a házasságnak vége. A szánalom eddig az asszony mellé láncolta, de ennek egyszer és mindenkorra vége. Lout ismerve erre még a gatyája is rá fog menni. De ő ezt sem bánta, mert hirtelen úgy érezte, hogy minden pénzt megérne

neki az, ha soha többet nem kellene őt látnia. Mickey Watson követte Őt az épület elé. Kevin éppen kinyitotta a furgonját, amikor meglátta, hogy a lánya vőlegénye ott álldogál, és láthatóan nagyon zavarban van. - Mit tehetek érted, Mickey? - Mi lesz Louise-szal? Mickey széles holdvilágképe igen gondterheltnek tűnt. Kevin vállat vont. - Úgy néz ki, leendő kis feleséged már döntött a sorsa felől. Úgy döntött, hogy pátyolgatni fogja. Tehát tőle kérdezd, hogy hogyan tovább. Pont olyan mint az anyja, ő is mindent jobban tud másoknál, úgyhogy elvileg válaszolni tud erre a kérdésre is. Mickey próbálkozott. - De hiszen a te feleséged! Kevin halkan felnevetett. - Ez igaz, de tudod, létezik ezen a világon válás is. - Te képes lennél elválni Lou-tól most, hogy ilyen állapotban van? Mickey nem hitt a fülének. Az ő kis világukban az volt a szokás, hogy az ember kitartott az övéi mellett jóban-rosszban, mert különben a szomszédok a szájukra vették volna. - Mint a szél! A kedves kis menyasszonyod gondoskodott róla. Már eddig is nehezen viseltem el kettőjüket. Most megtörtént a baj, és ezért is engem próbálnak hibáztatni. Nekem ebből elegem van. Egy jó tanács, Mickey: jól nézd meg magadnak Louise-t, mert rá és Lucyre nagyon igaz a régi mondás. Lucy hajszálpontosan ugyanolyan, mint az anyja, és szerencsétlennek nem lesz egyetlen igazán boldog perc sem az életében. Következésképpen neked sem. Mickey csak bámult a távolodó autó után. Valahol sajnálta Louise-t, amiért ilyen nagy bajban magára marad. De a lelke mélyén tudta, hogy ebben a helyzetben ő is pontosan ugyanígy cselekedett volna. Lou sárkány, méghozzá a javából. Bár Lou ellátta Kevint, ahogy szokás, de teljesen tönkretette az évek során. Csak a családfenntartót látta benne, csak a büszkeségének volt rá szüksége. Meg persze jó volt, hogy van gyűrű a kezén, már csak a szomszédok

miatt is. Mickey a lelke mélyén egyáltalán nem hibáztatta Kevint azért, mert kilépett a dologból. De kénytelen volt tudomásul venni, hogy így a jegyesére, és ezáltal őrá is marad Louise ápolása. Egészséges korában sem volt valami kellemes társaság, de ha a történtek után még felépül, valóságos rémálom lesz vele együtt élni. Úgy érezte, hogy ideje újra átgondolnia a saját helyzetét. Az anyja is megmondta, hogy az apák bűnei, meg minden. Nem akarta elkötelezni magát olyasvalaki mellett, aki az anyja kénye-kedvére fog ugrálni egészen annak élete végéig. Nem, ezt a dolgot alaposan át kell gondolnia. Még nem igazán tudta, hogy mit tegyen. Nem akart cseberből vederbe kerülni, egyik fárasztó anyától a másikhoz. Semmi esetre sem. A kettő közül akkor már inkább a saját anyját választja. Itt most elsősorban a saját érdekei szerint kell cselekednie. Karen Black csomagolt. Az egész család pakolt, Margate-ba készültek. Majd szétvetette a jókedv, száguldott az ereiben az adrenalin, ha arra gondolt, hogy mit is tett korábban aznap. Csak azt sajnálta, hogy nem láthatja Carterék arcát, amikor megpillantják a házuk maradványait. Kevin majd ebből megtanulja, hogy ne cseszegessen más embereket. Azt képzelte magáról, hogy kemény legény? Szerette volna őt látni ebben a pillanatban. Ahogyan pénz és szállás után kutat valahol. Elégedetten felnevetett. Úgy gondolta, hogy Margate-ben marad, amíg elül a vihar. Ez elég kézenfekvő volt. Amint kicsit elcsendesednek a dolgok, visszatér - a zsaruk így nem férnek majd hozzá, és ő élvezheti a hősnőknek kijáró dicsőséget. Ez mindennél fontosabb volt számára. Szüksége volt arra, hogy érezze: az emberek tisztelik őt. A tiszteletet pedig leginkább erőszak árán lehet kiharcolni - fenyegetéssel, és azzal, hogy képes is véghez vinni azt, amit ígér. Kevin Carter ezentúl majd gondolkodik, mielőtt kikezdene vele. Még mindig elöntötte a düh, ha eszébe jutott, hogy mit művelt vele a férfi. A munkatársai előtt szégyenítette meg, mindenki látta, hogy nem tudott visszaütni - életében először. De százszorosan megfizetett neki ezért, és Karen tudta, hogy bárki, akinek csak egy csöpp esze is van, lenyelné a dolgot, és nem próbálkozna ezután semmivel. Hiszen a tűz után már csak a fizikai erőszak következhet. Ezt Kevin Carter is biztosan tudja, és befogja majd a pofáját. Karen csak azt bánta, hogy nem maradhat még egy kicsit, és nem hall-

hatja, hogy miket beszélnek a törzshelyén. A kis akciója után jó sokáig ő lesz a fő téma. Persze azzal is tisztában volt, hogy lesznek olyanok is, akik ellene beszélnek majd, de hát ez is benne volt a pakliban. A lényeg, hogy a neve eggyé válik majd azzal, amit tett, amit elért, és az emberek ennek megfelelően fognak majd tárgyalni vele. Ezután azt mondhat majd mindenkire, amit akar, kap majd egy csomó ingyen italt a kocsmában, és mindenki azt fogja mondani és gondolni róla, hogy ő egy olyan ember, akivel nem lehet kibabrálni. Félni fognak tőle, és alaposan meggondolják majd, hogy mit is mondjanak, nehogy magukra vonják a haragját. Karen megremegett az izgalomtól. Ahányszor csak maga elé képzelte a lángokat, a forróságot, amely porig rombolja a Carter-házat, szinte elélvezett a gyönyörűségtől. A fényképek, melyek összepöndörödnek a hőtől, és elégnek. A lángok, melyek elemésztik a mosolygó arcokat; a régen halott rokonok vonásai pedig feledésbe merülnek, amint az utolsó fényképek is elégnek. A szőnyegek megolvadnak, a függöny füstölög, majd lángra lobban. Égett műanyag és gumi szaga érződik. Sűrű, fekete füst gomolyog, amelytől mindenki megfulladhat, még a maszkot viselő tűzoltók is. Ismét elvigyorodott, mivel úgy érezte, hogy valami felülmúlhatatlan dolgot vitt véghez. Aztán a férje, Petey lépett a szobába. Alacsony volt, bikanyakú, és mindig izzadságszaga volt. Karen úgy nézett rá, ahogy mindig szokott: kicsit gúnyosan, de szeretettel. Jókat lehetett vele mulatni, és ez volt az, ami igazán számított. - Mi van? A hangja még remegett az izgalomtól, de érződött benne a szokásos harciassága is. Petey-nek fakó kék szeme volt, és olyan tekintete, mintha kettőig sem tudna számolni, de valójában nagyon is helyén volt az agya. - Mi a fenét műveltél. Kai? Karen érezte férje hangjában a félelmet, és úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolná meg a szívét. Talán a zsaruk keresik? Lehet, hogy valaki be merte köpni? - Mit hadoválsz itt? Még mielőtt Petey válaszolhatott volna, Karen hallotta, hogy az anyja

hangosan trappol fölfelé a lépcsőn, és üvölt: - Hol van? Hangosan koppantak a léptei a durva falépcsőn, és valahogy valószínűtlennek tűnt az egész helyzet. A szoba ajtaja kivágódott, és Rita Black viharzott be rajta villámló tekintettel. - Te hülye, agyament tehén, te! Karen érezte, hogy egyre jobban eluralkodik rajta a félelem. - Mi a baj, anyu? Hangja bizonytalanul csengett. Valahogy tudta, hogy nem fog neki tetszeni, amit hallani fog. A testvére. Luké ott állt az anyjuk mögött, és gyilkos tekintettel méregette őt. Kérdésére kérdés volt a válasz, testvére dühtől remegő hangon szólalt meg. - Benéztél a házba, mielőtt felgyújtottad? Karen hirtelen úgy érezte, hogy megfagyott körülötte a levegő. Lezöttyent a bevetetlen ágyra, a támla a hátába nyomódott. A szeme nagyra nyílt, és a szíve a torkában dobogott, így várta, hogy a testvére közölje vele a rossz hírt. - Felgyújtottad az első és a hátsó bejáratot is, mi? Nem hagytál menekülési útvonalat. Ekkor az anyja vette át a szót. A hangja halk volt, majdnem normálisan csengett, de közben undorral méregette a lányát. - Te ostoba liba! Louise Carter a házban volt. Karen hevesen megrázta a fejét. - Nem volt otthon! Mindennap elmegy a temetőbe! Nem volt otthon senki. Az anyja keze nagyot csattant Karen arcán, de most valahogy nem bánta a fájdalmat. Szüksége volt rá, mert így legalább tudta, hogy ami történik, az nem csupán egy rossz álom, hanem a valóság. - Ott volt, bent a házban. - Nem, az nem lehet! Biztos, hogy rosszul tudod. Mondom, hogy mindennap elmegy a temetőbe. Meglestem. Ki mondta neked ezt a hülyeséget? Az egy szemét hazudozó!

Luké ökle az ajtóban landolt, és egy lyukat ütött rajta. Nagyon dühös volt, majdnem felrobbant. - A híradóban láttuk, te hülye tehén! Holnap átszállítják a Billericay égési osztályra... ha megéri a holnapot. Ha meghal, akkor téged gyilkosság miatt bevarrnak! De ha megmarad, akkor is legalább egy tízesnyi hűvösre számíthatsz. Karen megnyalta az ajkát. Teljesen kiszáradt a szája a félelemtől. A szeme hatalmasra nyílt, és végre felfogta a szörnyű igazságot. Rádöbbent, hogy mit is tett valójában. - Óh, anyu! - Majd adok én neked 'Ó anyu!'-zást! Miért nem voltál képes annyiban hagyni a dolgot? Tams teljesen kiborult. Ő soha nem akarta ezt az egészet. Mindez csakis temiattad van, a büszkeséged meg a hülyeséged miatt, nagyszájú asszonyság! Hát most megkapod a magadét, édes lányom! Jobb, ha tőlem tudod, hogy magadra maradtál. Te csináltad a bajt, hát most ihatod a levét. Senki sem fog a védelmébe venni ezután a kis akció után, senki. Az emberek a fejedet követelik. Jobban teszed, ha minél előbb eltűnsz innen. Lesz min gondolkodnod, úton Margate felé. -Anyu, kérlek... - Pofa be. Kai! Ha szorult beléd egy kis bátorság, akkor most feladod magad, és elviszed a balhét. így, és csak így, valamivel tisztábban jöhetsz ki ebből az egészből. Pont olyan vagy, mint az apád... csak a szád jár! Évekig látogattam a sitten, mert nem volt más választásom. Jó nagy barom volt, de jobban féltek tőle, mint amit te valaha is elérhettél volna. Soha nem éreztem magam olyan jól, mint amikor megtudtam, hogy meghalt... odáig voltam a boldogságtól. Most végre tudjátok. - Hagyd abba, anyu! Luké dühös volt. Valósággal bálványozta az apját. - Nem! Most végre kimondok mindent, amit akarok! Utálom ezt az életet, utállak titeket is! Bethanyból kurva lett, ti meg állatok vagytok... ugyan mire is lehetnék büszke? Mit mutattatok fel ennyi év után? Semmit! Kibaszottul semmit! Rita ekkor sírva fakadt, és ez sokkal jobban megdöbbentette a gyerekeit, mint bármi más. Erre aztán nem számítottak. Ez nem az az erŐs asszony volt, aki harcolt az iskolákkal, a rendőrökkel, a bírósággal, meg mindenki-

vel, aki rosszat mert mondani a gyerekeiről. Aki látogatta őket az intézetben, a javító-nevelőben, a börtönben. Ez az asszony szégyellte a gyerekeit, az egész családját, és ez iszonyatosan megalázó volt azok számára, akik a szobában voltak. - Louise Carter nem vétett ellenünk semmit! Utálatos egy nő volt, de ez nem ránk tartozik. Minden joga megvolt, hogy úgy élje a szaros életét, ahogy neki tetszik. Ki vagy te, hogy le mered rombolni mások otthonát? Szép otthona volt, rendes, tiszta otthona. Nem úgy, mint nekem. Nekem soha nem lehetett olyan otthonom, mert bármit is csináltam, ti mindent összemocskoltatok, és büszkék is voltatok rá, hogy úgy éltek, mint a disznók. Hát most mehettek mind a fenébe! Azt akarom, hogy takarodjatok el innen, és hagyjatok magamra az otthonomban! Békességet akarok, egy kis csendet, és titeket kívül tudni az ajtón! Tams maradhat, de ti mind mehettek, ahova tetszik. És ne felejtsd el, hogy bármilyen is volt Louise, nem ezt érdemelte. Ezt egyáltalán nem! - Ez a legjobb alkalom erre?! Luké nagyon megbántódott, és egyre dühösebb és dühösebb lett. - Amint látod, fiam, én így döntöttem! Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem. A keze ökölbe szorult, az anyja pedig gúnyosan elmosolyodott. - Nyugi, nyugi! Mit akarsz tenni, belőlem is sült pulykát csinálsz? Kifüstölsz a házamból, vagy mi? Ezt az egy megoldást ismeritek csak, igaz? Erőszak. Hát, engem nem érdekel, hogy hogyan csináljátok, de még ma este tűnjetek el innen mind! Mert amikor majd kopognak a zsaruk az ajtómon, nyugodt szívvel akarom közölni velük, hogy gőzöm sincs, hol vannak a kölykeim. Egyikről sem tudok semmit. Karen csendben sírdogált az ágyon, az arca maszatos volt a könnyektől. Az anyja hitetlenkedve csóválta a fejét. - Bőg. - nevetett a lánya baján. - Nézzétek csak, bőg! - Persze hogy bőg, azok után, amiket az előbb mondtál! Rita a fiához fordult, elszánt tekintettel. - Azért bőg, mert tudja, hogy le fogják csukni azért, amit tett. Tudja, hogy ülni fog, méghozzá jó sokáig. Napokkal ezelőtt kellett volna sírdogálnia, és nem kellett volna gyufát fogni a kezébe! Akkor most nem került volna ekkora szarba! Alaposan eltángálta Marie-t, miért nem volt az elég? De ő

is pont olyan, mint ti mind: soha nem tudja, hol a határ. Kivonult a szobából, és elindult lefelé a lépcsőn. Valahogy megkönnyebbült - évek óta nem érezte olyan könnyűnek a testét, mint most. A tudat, hogy most végre megszabadul az egész csürhétől, húsz évet fiatalított rajta. A hallban átölelte Tamarát, az unokáját. - Mostantól csak mi ketten leszünk, Tams. Legalább valami jó is származik ebből a szaros ügyből. Egy autó állt meg a ház előtt, villogó kék fény tört be az ablakon. Rita nagyot sóhajtott, és a bejárati ajtóhoz lépett. A rendőrök óvatosak voltak, mivel tudták, hogy mire számíthatnak a Black család házánál. Az anya általában dühöngő őrültként viselkedett, ha oda merészeltek menni hozzájuk. De most csak szomorúan rájuk nézett, és megszólalt. - Fent van az emeleten, biztos úr. Marie egyedül üldögélt a szobájában. A hírek a tűzesetről nagyon megrázták. Úgy érezte, hogy ő a hibás mindenért, de azt nem tudta felfogni, hogy miért rángatták bele az ügybe a családját is. Csakis Blackék tehették. Senki másnak nem volt rá oka, hogy ilyet tegyen. Azon tűnődött, hogy miért nem tud sírni. Nem érzett semmi mást, csak döbbenetet és dühöt. Az anyja sok évvel korábban minden más érzelmet kiölt belőle. De az a fájdalom... az égett seb iszonyatosan fájdalmas tud lenni. A saját szemével látta a börtönben, és az csak egy kis lincselés volt, nem több. Az egyik elítélt azért ült, mert megvádolták, hogy megölte a saját gyerekét. Egy fazék forró vizet kapott az arcába, hogy tudja, mit gondolnak róla a többiek. Marie azóta sem tudta elfelejteni azt a szagot, és a megégett nő sikolyait. Mint egy sarokba szorított állat, úgy üvöltött. A börtönőrök csak sokára tudtak a közelébe kerülni, mert a többi nő sorfalat állt körülötte, és nem engedték őket oda hozzá. A végén gumibottal verekedték át magukat a lázadó foglyokon. Marie lehunyta a szemét, de így is előtte volt a jelenet. A nő fiatal volt, olyan huszonöt év körüli, és a támadás előtt egészen csinos. Egyszer el-

mondta Marie-nek, hogy aznap, amikor a gyermeke meghalt, magasabban szárnyalt, mint egy Concorde, annyira tele volt droggal meg piával. Marie megint öklendezni kezdett, pedig már teljesen üres volt a gyomra. A bűntudattól volt rosszul. Mindez csakis az ő hibája volt. El kellett volna mennie, jó messzire, és békén hagynia mindenkit. De nem bírta ki, hogy ne láthassa a gyerekeit. Eldöntötte, hogy igenis találkozni fog velük! Viszont ha Jason is olyan, mint a nővére, akkor mindez hiába volt. Azon tűnődött, vajon Lucy hogy viseli a dolgot. És az apja? Minden rossznak, ami a családjukkal történt, közvetve Marie volt az oka. Vajon szóba áll-e még vele ezek után az apja? Ha nem, Marie akkor sem lehet rá dühös, hiszen mi alapja volna dühöngeni? A falak megint egyre csak közeledtek felé, mint régen a börtönben. Ekkor Marie számolni kezdett. A börtönben mindig mindent megszámolt. Ez segített neki abban, hogy megőrizze a józan eszét. A számok elterelték a figyelmét, kiűzték a fejéből a gondokat, a szavakat, a képeket. Karen Black biztosan odavan az örömtől. Marie sok hozzá hasonló embert ismert a börtönben, erőszakos természetű nőket, akik büszkék is voltak arra, hogy ők milyen brutálisak. Ezeknek a nőknek szükségük volt arra, hogy mindenki a brutalitásukról ismerje őket, mert ettől úgy érezték, hogy becsülik és tisztelik őket. Kilty is kint van, ő is kettős gyilkosságért ült, mint Marie. Marie tudta, hogy ha megkérné, Kilty gondoskodna arról, hogy Karen Black megkapja a magáét. Kilty jó haver volt, de Marie egészen mostanáig kerülte a vele való találkozást, pedig tudta, hogy már illett volna felkeresnie őt. Kilty jelentősen megkönnyítette Marie börtönéveit azzal, hogy a barátja lett. Különös módon nagyon kedves nő volt. Amikor maguk között voltak, akkor Kilty egészen más volt, mint a közös helyiségekben. Valahogy lágyabb volt, és nem olyan nagyhangú. Volt egy társasági arca - ez védte a világgal szemben. Alapvetően egy nagyon jó ember volt. A lelke mélyén melegszívű és barátságos. És mégis, egyetlen este leforgása alatt tette el láb alól a férjét és a stricijét is. Testvérek voltak, és éveken át szívták Kilty vérét, míg aztán egy szép napon elege lett. Ő és Marie bizonyos szempontból rokon lelkek voltak, mindketten saját gyengeségeik áldozatává váltak, ellentétben azokkal, akik eredendően rossz

emberek. Ez volt a nagy különbség. Marie kinyitotta a táskáját, és előszedett belőle egy kis üveg Váliumot. Alan az irodában felejtette az üvegcsét. Marie pedig egy perc gondolkodás nélkül zsebre tette. Az üvegben ötmilligrammos tabletták voltak. Kettőt kivett közülük, a tenyerébe helyezte, és nézegette őket. Kicsi sárga boldogságpirulák. Talán ezektől sikerül majd elaludnia. Tisztában volt vele, hogy mielőtt elaludna, élvezni fogja, hogy forog a világ, és ez nagyon veszélyes dolog. Éppúgy mint az alkohol. Víz nélkül vette be a két tablettát. Miközben hátradőlt, és várta a varázslatot, érezte, hogy egy hatalmas, kövér könnycsepp gördül végig az arcán. Szegény anyja! Micsoda fájdalmai lehetnek, és milyen borzasztóan nézhet ki. És az apja - vajon mire gondolhat most? Hogyan fog boldogulni Louise-szal, ilyen körülmények között? A hírekben azt mondták, hogy nagyon súlyos égési sérüléseket szenvedett, és hónapokig kórházban kell maradnia. Testfelületének több mint hetven százaléka megégett, főleg az arca, a karjai és a háta. A haja elégett, a ruhái pedig ráolvadtak a testére. Miért történt ennyi rossz a családjával? Mindennek ő az oka! Fekete bárány volt, balszerencsét hozott mindenkire. Senki sincs biztonságban, akinek bármi köze is van Marie-hez. Marie hirtelen azt érezte, hogy emelkedik, lebegni kezd. A gyógyszer átvette az irányítást a teste felett. Aztán úgy érezte, hogy egy nagyon puha matracon fekszik, és egészen belesüpped. A végtagjai elnehezedtek, az agyára pedig sűrű köd telepedett. Jól ismerte ezt az érzést. Régen mindig erre vágyott. Sőt, nem bírt meglenni nélküle. Most ismét nagyon örült neki. Ismét felejteni akart. Nem bírta elviselni a bűntudatot. Elgondolkodott azon, hogy nem lenne-e jobb neki, és nem lenne-e jobb mindenkinek, ha véget vetne az életének? Minden, amihez hozzáért, elromlott. Mindenki, aki kapcsolatba került vele, bajba került. Miatta történt minden. Valami hiba volt benne, és ezzel mindenkinek, aki közel állt hozzá, csak fájdalmat okozott. Minden áldott éjjel ebben a szobában kell maradnia, mint egy iskolás lánynak. Az élete nyitott könyv mindenki számára, bárki kifürkészheti, hogy mikor mit csinál. Nem költözhet el, és folyamatos megfigyelés alatt tartják. Ugyan ki érezné jól magát egy ilyen fél-életben? Akkor már jobb volt

odabent, mert ott legalább nem okozhatott gondot senkinek! A lánya gondjai miatt is csakis őt lehet hibáztatni. Ha nem ismerteti meg Patrick Connorral, akkor neki lett volna esélye, hogy elérjen valamit. Lehet, hogy Tiffany most a Woolworth-ben dolgozna, vagy titkárnő lenne valahol. Normális életet élne. Marie nagyon rossznak érezte magát. Szinte bűzlött a bűntől, és vonzotta magához a züllött embereket, mint kutya a bolhákat. Ez mindig így volt, és mindig így is lesz! Valami legbelül elromlott benne, és ez a rothadás mostanra annyira elhatalmasodott rajta, hogy szinte semmi más nem maradt belőle. Az utolsó gondolata, mielőtt elaludt volna, az volt, hogy micsoda fájdalmai lehetnek az anyjának. Susan Tranter hallotta a híreket, és cseppet sem csodálkozott, amikor megszólalt a csengő. Kevin most az előszobában állt, és olyan volt, mint akinek teljesen elment az esze. Az első mondat nagyon váratlanul érte, és nem igazán tudta, hogy vajon mit is várhat tőle a férfi. - Elhagytam, Sue, Végre vége van. Susan hátradobta dús, szőke sörényét. - Hogy érted azt, hogy elhagytad? - Ahogy mondom, - De hiszen neki most van a legnagyobb szüksége rád, Kev! A hangjából érződő rosszallástól Kevin összerándult. - Nem, ez így nem megy! Hosszú éveken át kínzott engem. Cserbenhagytam a lányomat és az unokámat Lou nagy szája miatt. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem. Most Lucy kezdte rá, ugyanazt fújja, mint eddig az anyja, és őszintén szólva nálam betelt a pohár. Tudom, hogy ki a felelős a történtekért, és kezeskedem róla, hogy az illető ne ússza meg szárazon! De ami Lou-t illeti... Nem fejezte be a mondatot. Leült egy székre, a kezét lógatta, és úgy nézett ki, mint egy büntetésben levő iskolás fiú. - Te aztán nem vesztegeted az idődet! Kevin vállat vont. - Valami kezdet meghalni bennem, tudtam jól. De csak akkor döbbentem rá, hogy mennyire elromlottak a dolgok, amikor Marie hazajött. Pa-

pucs voltam, mindig is az voltam! Azt hiszem, azért, mert így sokkal kényelmesebb volt minden. De aztán találkoztam a lányommal, akinek mindent úgy kellett végigcsinálnia, hogy senki sem támogatta a családból. Mindenki hátat fordított neki, még egy levelet sem kapott senkitől. Ettől kezdve valahogy más szemmel kezdtem látni a dolgokat. Főleg Lou-t. Marshall halála óta nagyon megváltozott, és nem éppen az előnyére. És mindenért csakis engem okolt. Azt mondta, hogy Marie bűneinek is én vagyok az oka, mert annyira elkényeztettem őt. Semmi mást nem akart már tőlem, csak pénzt, meg a jó hírnevét. Számára a szexualitás kimerült abban, ha véletlenül hozzáértem alvás közben. Semmi sem tartott már össze minket! Fél kézzel megtörölte az arcát, pedig nem volt vizes. - Az az igazság, Sue, hogy már semmi mást nem érzek iránta, csak szánalmat. Talán ha nem találkoztam volna veled, akkor tovább élnék ebben a házasságnak nevezett förmedvényben. Nem tudom. De nem lennék képes gondoskodni róla, nem. Nem akarom! Beszélni sem lennék képes vele, nemhogy megérinteni - könyörögve nézett Susanra. Vágyott rá, hogy megértse valaki. - Amikor megmondták, hogy bele is halhat, megkönnyebbülést éreztem, és semmi mást. Tudom, hogy borzasztó dolog ilyet mondani, de így igaz. Akkor döbbentem rá, hogy olyan messze akarok tőle kerülni, amennyire csak lehet. Aztán Lucy... a szavai, a keserűsége. Teljesen olyan volt, mint az anyja! Tudtam, hogy ezentúl kettejükkel kéne küzdenem, az irigységgel és gyűlölettel, amit szegény Marie iránt éreznek. Marie iránt, akinek az minden bűne, hogy teledrogozta magát, hogy ne kelljen tudnia az anyjáról, aki gyűlöli, és az apjáról, aki cserbenhagyta Őt. Susan döbbenten hallgatta a vallomást. A férfi teljesen kitárulkozott neki. Nagyon szomorú volt, de tudatában volt mindannak, amit mondott, és mindent komolyan is gondolt. Nem csupán az indulat szólt belőle. Mindez a lelke mélyéről tört fel. Susan annyira szerette ezt a férfit, hogy már abba is beleszédült, ha csak ránézett. Lehet, hogy a legtöbb nőnek nem Kevin az ideálja, de őbenne megpendítette azokat a bizonyos húrokat. Mindig. Most tudta, hogy ha akarja, a férfi egészen az övé lesz, és ő mindennél jobban vágyott erre. De tudta, hogy egy asszony áll közöttük, egy asszony, aki most élete legrosszabb napjait éli át. Nagy fájdalmai vannak, és mélyen megbántották. Biztosan megpróbálja majd kideríteni, hogy kihez is menekült a drágalátos kis férje. Mert Louise

Carternek volt annyi sütnivalója, hogy kitalálja: a férje valakihez menekült. Mert Kevinnek nincs annyi akaratereje, hogy ezt egyedül megtegye. Szüksége van egy biztos pontra, egy sziklára, amelyen megvetheti a lábát. De az is lehet, hogy Louise azt gondolja: Kevin a lányához menekült. Marie-hez. De bárhogy is legyen, Susan érezte, hogy nem tehet mást, mint hogy elfogadja, amit a férfi kínál neki, és fütyül a következményekre. Tudta, hogy a környéken ez lesz a fő téma egy ideig, de nem bánta. Kevinért képes lett volna izzó parázson sétálni, vagy az ördögnek szakácskodni. Amikor Kevin kinyújtotta a kezét, Susan legszívesebben azonnal magával rántotta volna őt. De ehelyett csak felsegítette, és az ágyához vezette. Aztán hagyta, hogy a férfi teljesen a testébe temesse magát, és egy kis időre elfeledje minden búját-baját. Amikor a férfi felhördült, és elélvezett, Susan hálát adott Istennek, amiért azzal a férfival töltheti az egész éjszakát, akit tiszta szívéből szeret. Louise Carter tiszta őrült volt. Az egyetlen férfi, akit valaha is szeretett, régen a földben nyugodott. Ha ezt a szeretetet átvetítette volna a férjére, akkor ő lehetett volna a legboldogabb asszony széles e világon. Sue csókot lehelt Kevin izzadságtól fénylő arcára, végigsimította izmos testét, és elhatározta, hogy megtartja őt magának, kerül, amibe kerül. Louise Carter egyetlen nap leforgása alatt mindenét elvesztette. Legalábbis a legtöbb ember így látja majd a dolgot. A házát, az egészségét, a férjét. Nekik kettejüknek pedig gúnyos tekintetekkel és gonosz pletykákkal kell majd szembenézniük, de Susan úgy érezte, hogy mindez eltörpül a tény mellett, hogy a szerelmével lehet. Semmi más nem számított, csak ez. Sue átölelte a férfit, aki hamarosan álomba merült. Még akkor is ébren volt, amikor az első napsugarak bekukucskáltak az ablakon, és akkor is a férfit nézte, amikor az kinyitotta a szemét, rájött, hogy Sue-val van, és elmosolyodott. - Szeretlek, Sue. A nő boldogan elmosolyodott. Nagyon, nagyon hosszú ideje várta már, hogy ezek a szavak végre elhangozzanak. TIZENKETTEDIK FEJEZET Marie szenvtelen arccal hallgatta Amanda Stirlinget. Tudta, hogy a meg-

figyelő' tiszt csak jót akar, hiszen kedves nő, aki komolyan törődik az embertársaival, de Marie-nek most valahogy nem volt ehhez hangulata. A rendőr is nagyon kedves volt vele. Csontos, durva vonású arcát szürkés haj keretezte, amelynek - úgy tűnt -, önálló akarata van. Marie valahogy rögtön érezte, hogy ebben az emberben megbízhat. De az, hogy Karen Blacket le fogják csukni, nem sokat javított Marie kedvén. Mivel ő maga is volt már börtönben, tudta, hogy Karen hamarosan belejön a benti életbe, és nem is fogja magát olyan nagyon rosszul érezni ott. Sőt, talán ezt is majd úgy fogja fel, hogy még tovább edzheti azt a fene nagy keménységét. De ezeket a gondolatokat nem osztotta meg másokkal. - Tudja, Miss Carter, biztosak vagyunk benne, hogy a támadást maga ellen Black hajtotta végre. Túlságosan is sokat hangoztatta, hogy bosszút akar állni az unokatestvérével történtek miatt... Marie nemet intett, és közbeszólt. - Engem egyszerűen ki akartak rabolni. Ismerem Karen Blacket, és biztos vagyok benne, hogy ő nem volt ott akkor. Ha valamiféle bosszúról lett volna szó, akkor ezt mindenképpen közölték volna velem. Higgyen nekem, van némi tapasztalatom ezen a téren. Valószínűleg több, mint magának. Dawson felügyelő a szemébe nézett. A nő szeme valahogy élettelennek tűnt, mintha belül már régen meghalt volna, és azóta csupán vegetálna. Sok ilyen tekintetet látott már a pályafutása során, de ezt a nőt valamilyen számára is ismeretlen okból nagyon megsajnálta. A nő magas volt, erős, csontos. Érzékiség sugárzott belőle, de ugyanakkor sebezhetőnek is tűnt, és ez volt az, ami igazából megfogta. Tudta, hogy ez az a tulajdonság, ami a legtöbb férfit úgy vonzotta, mint a méz. Valószínűleg emiatt került olyan sokszor bajba. - Beismerte, hogy ő követte el a szándékos gyújtogatást a szülei házánál, de azt ajánlom, hogy legyen nagyon elővigyázatos. Nagy a családja, és híresek az agresszivitásukról. Marie kedvesen rámosolygott - a férfi úgy érezte, mintha áramütés érte volna. - Igazán kedves, Mr. Dawson, de felesleges miattam aggódnia. Életem legnagyobb részét erőszakos emberek között éltem le, és a börtönben megtanultam, hogyan térhetek ki az agresszió elől. Igazán nagyra értékelem az ön segítségét, de nekem élnem kell a saját életemet, normálisan, nem igaz?

Ha nem így teszek, akkor Karen Black győzött. A férfi erre nem tudott mit mondani. Amanda feszülten bámulta az íróasztalán heverő jegyzettömböt. - Borzalmas dolgot tettem, és évek óta együtt kell élnem ezzel a tudattal. Ez az ügy eltörpül amellett, amit évek óta folyamatosan átélek. Csak azt bánom, hogy a bosszúhadjárat legnagyobb áldozata az anyám lett, és nem én, bár igazán nem értem, hogy miért keverték bele ebbe az egészbe a családomat. Az anyám gyűlöl engem, sokkal jobban, mint amennyire Karen Black valaha is gyűlölhetne. Szegény gyerekeimet sem fogadta be, Blackék javára írandó, hogy ők viszont felnevelték Bethany lányát. Senki sem bírt megszólalni. Végül Dawson törte meg a csendet. - Black azt állítja, hogy úgy tudta, az ön édesanyja a temetőben van. Őt nem akarta bántani, csak a házukat. Marie ránézett. - Ezt el is tudom hinni. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én soha nem akartam megölni sem Bethanyt, sem Caroline-t. Talán csak rájuk akartam ijeszteni valami miatt, úgyhogy én hiszek Karennek. De a dolgok könnyen kicsúszhatnak az ember kezéből, és mire ráeszmél, addigra nyakig ül a pácban. Egyetlen meggondolatlan, durva cselekedet elég a lavina elindításához, és aztán az ember egész életében emiatt kell, hogy bűnhődjön. Én vagyok erre az élő példa. Szeretném tudni, hogy miért öltem meg őket, ugyanakkor azonban félek is attól, hogy valaha eszembe fog jutni a dolog. Talán csak még rosszabb lenne, ha tudnám, hogy miért tettem. Marie a gondolataiba temetkezett. Amikor kis idő után ismét megszólalt, a hangja nagyon szomorúan csengett. De hogy kit sajnált, azt senki sem tudhatta rajta kívül. - A gyilkossági kísérlet mellett bűnpártolással is vádolják, ugye? Dawson bólintott. Marie megborzongott. - Akkor az esküdtszék dönt majd a sorsa felől, igaz? Csak remélni tudom, hogy vele is olyan alaposak lesznek majd, mint velem voltak. Dawsonon látszott, hogy erre nem igazán tud mit mondani. A füle tövéig elvörösödött, és percekig a torkát köszörülte. Két perc múlva mindenki ment a maga dolga után. Amanda csak később vette észre, hogy az asztalán heverő jegyzettömbre többször egymás után

ezt a mondatot véste, öntudatlanul: „Szegény asszony. Szegény asszony." Ilyen hatással volt rá Marie Carter. Védelmezni szerette volna. És figyelembe véve azt, hogy mit tett évekkel korábban az asszony, ez igazán meglepő volt. - Hallottad, Tiff? A nagyanyád odaégett - Patrick Connor nagyszerűen mulatott a híreken. - Évek óta ez a legjobb hír, amit hallottam. Kár, hogy Lucy nem volt otthon, szívesen látnám őt is jól megpörkölve! Nagyszájú, hülye tyúk az is! Tiffany éppen Anastasiát fürdette. Tudta, hogy Pat nem vár választ, ő meg amúgy is hullafáradt volt, úgyhogy nem szólt egy szót sem. Nem vágyott semmi másra, csak egy kis szippantásra a pipájából, és tudta, hogy ha azt teszi, amit Pat mond, akkor bőven kap tőle anyagot, A kislány már tiszta szappanhab volt, síkos volt a bőre. Nevető arcocskája még vidámabb lett, hiszen az apja is itt volt velük a fürdőszobában. - Szia, kicsikém! Na, hogy van apuci kicsi lánya? - Pat ráordított a gyerekre, s az arca csúnya fintorba rándult. Anastasia elkomorodott, és azonnal sírni kezdett. Pat a plafonra emelte a tekintetét, amikor a kislány teljes hangerőre kapcsolt. - Szerencsétlen kis picsa. Olyan, mint a mamája. Tiff, tedd be a kölyköt a sütőbe, attól biztosan elhallgat. Tiffany ekkor megszólalt. - Ez nem volt valami vicces, Pat! Ne mondj ilyeneket a gyerekre! Pat elvigyorodott, és egy kis csomagocskát húzott elő a zsebéből. - Hoztam neked egy kis ajándékot, úgyhogy jobb lesz, ha kedvesebben beszélsz velem. Csalogatni kezdte a lányt, meglobogtatta előtte a kábítószerrel teletömött kis zacskót. Látta a vágyakozást a szemében, és lassan hátrálni kezdett, ki a fürdőszobából. - Gyere apucihoz, Tiff. Tiffany visszatette a síró gyereket a fürdővízbe, majd megpróbált felkászálódni a padlóról. Pat durva hangon parancsokat kezdett osztogatni neki. - Térden csúszva! Térden csúszva gyere apucihoz, Tiff! Tiff valahol tudta, hogy marhaságot csinál, de az anyag vonzása minden mást kitörölt az agyából. Azt tette, amit Pat parancsolt.

Anastasia megragadott egy műanyag játékot, rágcsálni kezdte, közben nézte a szülei bohóckodását. Tiffany térden csúszkált fel-alá a lakásban, Pat pedig mindig elhátrált előle. A zacskó zizegett, Tiff pedig nem vágyott semmi másra, csak az utazásra, amit a tasak tartalma ígért. Ahányszor a tasakért nyúlt, Pat mindig elrántotta előle, közben nagyokat nevetett. Nagyon élvezte, hogy könyörögni látja Tiffet. A lány sovány, beesett arca egészen átszellemült, mert a dolog, ami után annyira vágyakozott, egy karnyújtásnyira volt csak tőle. Egy pillanattal tovább tartotta egy helyben a zacskót, így Tiff elérte azt. A lány arca állatias kifejezést öltött, miközben végigtúrta a tasakot a legnagyobb adag után. Pat csak nézte, és büszkén bólogatott. Tiff borzasztóan nézett ki. A száján kezdődő herpeszek látszottak, a bőre száraz volt és szürke, a szeme alatt pedig hatalmas, fekete táskák ültek. Hosszú, szőke haja most seszínű és loncsos volt, látszott rajta, hogy régóta nem érte se sampon, se hajbalzsam. Végre pontosan úgy nézett ki, mint amilyen volt, mint egy utolsó lotyó. Egy prosti. Sokkal egyszerűbben ment a dolog, mint ahogy azt várta. Mostanra a lány teljesen a hatalmában volt, azt tehetett vele, amit akart - drogfüggő lett, és csakis őtőle várhatta a megváltó anyagot. Úgy érezte magát, mint egy király a kastélyában. Ezentúl minden, de minden, amit Tiffany tesz csakis az ő érdekeit fogja szolgálni. Egy gyors hívás, és a szociális gondozók révén gyorsan megszabadul a gyerektől. Akkor lesz csak igazán jó dolga, hiszen Tiff teljesen össze fog zuhanni. Egy jó kis ördögi kör, ez az, ami neki kell! Amint elviszik a gyereket, Tiffany összeomlik, és csak a drogok enyhítik majd egy kicsit a fájdalmát. Ezzel két legyet üt egy csapásra. Nagyon elégedett volt önmagával. Látta, hogy a lány meggyújtja a pipát, és megint elvigyorodott. Úgy tűnt, minden egyes szippantás után egyre jobban megnyúlik az orra. Furcsa optikai csalódás volt, az okozta, hogy a lány próbálta minél mélyebben letüdőzni a cuccot. Pat arra gondolt, hogy nemsokára végre kezelésbe veheti az új bigét is, akit a Paddingtonon szedett fel pár napja. Egy kis hidrogénszőke, tizennégy éves numerát, akinek bimbódzó melle és szopásra teremtett szája volt. Persze hivatásos volt, hála a gyermekotthonok áldásos tevékenységének. Egyelőre még csak mézeshetezett vele. Azon volt, hogy elnyerje a bizalmát. Aztán majd megmutatja neki, hogy hol lakik az Úristen, és drogok, meg némi erő-

szak segítségével megneveli. Bárcsak láthatnák az anyukák az ő kicsi lányaikat, miután Pat végzett velük. Jó poén lenne. Az élet szép volt, és Pat minden egyes percét kiélvezte. Tiffany az oldalára dőlt a padlón, tekintete üvegessé merevedett. Pat hallotta, hogy Anastasia még a kádban pancsol, és egy pillanatra feldühödött. Most neki kell kivenni a kádból, és megszárítani, pedig négykor megbeszélése lett volna. Egyedi tervezésű olasz cipője orrával a hátára fordította Tiffet. A lány csak bámult rá, a tekintete olyan volt, akár egy újszülötté - bávatag, meg valahogy homályos, mintha köd szállt volna rá. Teljesen az anyag rabja lett. Akinek egy csepp esze is volt, láthatta rajta. Ölni tudna a cuccért, ha másként nem kaphatja meg. Pont, úgy, mint az anyja. Belebugyolálta Anastasiát egy törülközőbe, majd a gyerekkel a kezében átlépett Tiffany elernyedt teste felett, és elégedetten nyugtázta, hogy igazán jó munkát végzett. - Nézd csak a mamit, édesem! Rendesen kiütötte magát, mint mindig. Anastasia rámosolygott - szokatlan volt számára a gyengédség, ami az apja hangjában hallatszott. - Pa-pa. Pat elégedetten felnevetett, majd szárítgatni kezdte, közben egy régi Curtis Mayfield számot énekelgetett. A kicsi lány élvezte, hogy az apja foglalkozik vele, és minden egyes szavát boldog gügyögéssel fogadta. Nagyon korán megtanulta, hogy a lehető legtöbbet kell kihoznia azokból a percekből, amikor rá figyelnek. Soha nem lehetett tudni, hogy meddig tart a dolog. Pat felemelte a kislányt, nézte a pofiját, és széles vigyorral énekelt tovább. Én vagyok a mamád, meg a papád is, Én vagyok az a kalapos hölgy is. Én vagyok a doki, ha ez kell neked. Kell kokain? Nem kérsz füvet? Ismersz engem, a barátod vagyok. Én vagyok a legfőbb támaszod. Én vagyok a dílered.

Ahogy elmúlt a lebegés, Tiffany látta, hogy Pat énekel és nevetgél a kicsi lánynak, és úgy érezte, rögtön meghasad a szíve. Patrick rávigyorgott Anastasiára, és kedvesen megkérdezte. - Pár év, és már apunak fogsz táncolni, igaz, kicsim? A kislány csak tapsikolt, és boldogan nevetett. Lucy zavartan nézett a főnökére. - Nézd Luce, itt mindenki ismeri a dörgést, és szerintem jobb lenne, ha néhány hétig nem jönnél melózni. Addig kitalálhatnád, hogy vissza akarsz-e jönni ide, vagy sem. Karen Black férje és testvére itt volt reggel, utánad kérdezősködtek, te ezt nem tőlem tudod, oké? Együttérzek veled, de igazán semmi kedvem jobban belekeveredni a dologba, mint amennyire muszáj, ugye értesz? A férfi zavarban volt, és Lucy valahol sajnálta is őt. Blackék nem olyan emberek voltak, akivel bárki is szívesen ujjat húzott volna. De azok után, amiken az elmúlt napokban keresztülment, képtelen volt szó nélkül elviselni az újabb csapást. - Hová akarsz kilyukadni? Nem akarod, hogy visszajöjjek, mi? Hát ezt igazán nem vártam volna, pont tőled! De ha jól sejtem, a kis üzleted Blackékkel továbbra sem ér véget, igaz? Annak ellenére sem, hogy Karen Blacket leültették, mert megpróbálta megölni az anyámat! - Lucy, te is tudod, hogy ez nem fair. - Igazán? Lucy hangja pont olyan ellenségesen csengett, mint mindig. - És mégis honnan kellene tudnom? Én ma csakis egy okból jöttem be ide. Két hét szabit akartam kérni magamnak, hogy rendbe tudjam szedni a dolgaimat. Erre itt mit hallok? Azt, hogy kirúgnak, mert a főnököm tart attól, hogy belekeveredik a személyes ügyeimbe. Fogadni mernék, hogy a szakszervezetieket nagyon érdekelné az, ami itt ma reggel elhangzott. Még hallani fognak itt rólam. Felkapta a táskáját, és már indult volna, de főnöke visszatartotta. - Tisztában vagy vele, hogy micsoda helyzetbe kerültél? Igazán sajnállak, amiért ez történt veletek, mindenki így van ezzel. De Blackékről van szó, és ők nem éppen a nyájasságukról híresek. Én csak segíteni akarok neked. Azok az emberek nem normálisak, te is jól tudod. Szegény anyádat is jól el-

intézték. Várjunk pár hetet, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Elintézem, hogy egész bért kapjál addig is, oké? Lucy tudta, hogy teljesen felesleges lenne vele tovább vitatkoznia. Tudta, hogy a főnökének tulajdonképpen igaza van, de olyan vacakul érezte magát, hogy muszáj volt valakin kitöltenie a dühét. Fogta a táskáját, és kivonult az irodából. Szánakozó arcokat látott mindenütt, miközben végigvonult az üzemen, de nem vett róluk tudomást. Nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy kisírhassa magát valakinek a vállán. De Mickey anyja csak még rosszabbá tette a helyzetét, mert Lucynek a kanapén kellett aludnia. Anyósjelöltje pedig nyitott ajtónál aludt, hogy a fia ne szökhessen le a barátnőjéhez. Az apja felszívódott, és Lucy senki máshoz nem fordulhatott. Nem voltak igazi barátai, akik segíthették volna a bajban. Csak a beteg anyja volt neki, és senki más. Most először döbbent rá, hogy egész élete egy romhalmaz, de esze ágában sem volt ezért magát hibáztatnia. Karen Blacknek legalább ott volt a családja, akikre támaszkodhatott. Akik törődtek vele. Lucy viszont olyan egyedül volt, mint a kisujja. Tulajdonképpen most még Marie társaságát is szívesen fogadta volna, pedig ő volt az oka minden bajnak, ami a családdal történt. Lucy a buszmegállóban állt, és hatalmas erőfeszítésébe került, hogy visszafojtsa kitörni készülő könnyeit. Nem az anyját sajnálta, nem is a leégett otthonát - hanem saját magát. Amiatt a sok szörnyűség miatt, ami történt vele. Azt persze soha nem ismerte volna el, hogy mindent csakis a saját önzésének köszönhet. Patrick rámosolygott a mellette ülő lánykára. Fogai orvos után kiáltottak, és túl erős volt a sminkje, de volt benne valami kislányos báj, ami nagyon tetszett Patricknek. És persze, ami még ennél is fontosabb volt: tudta, hogy a kuncsaftjainak is tetszeni fog. A lányt Maisie-nek hívták, hatalmas kék szeme, sovány felsőteste, apró, bimbódzó melle, és hosszú, karcsú lába volt. Zsenge kora ellenére már évek óta az utcán élt, és tudta, mi a dörgés. Amikor Pat egy jointot nyújtott felé, hűvös mosollyal vette át. -Miez... fű?

Patrick bólintott. - Igen, méghozzá a legjobb minőségű. A lány meggyújtotta a jointot, szakértő módon mélyen leszívta a füstöt, és pár másodpercig bent tartotta, mielőtt kifújta volna. Boldogan felsóhajtott. - Na, szóval mibe is fog ez nekem kerülni? Hangjából szinte csöpögött a gúny. Patrick nem szólt egy szót sem. A lány a szemébe nézett, és elvigyorodott. - Ugyan már, Patrick. Játsszunk nyílt lapokkal. Te a stricim akarsz lenni, nekem meg éppen egy stricire van szükségem. Nekem ez így jó. De azt azért tudni akarom jó előre, hogy mibe fog nekem mindez kerülni. Hogy mit kapok én a nehéz altesti melóért, és hogy te mit akarsz a te melódért? Patricket lenyűgözte a lány tisztánlátása. A legtöbb dolgozó lány egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy tulajdonképpen eltartja magát azzal, amit csinál, és csak költött ész nélkül, ha zsozsó került a kezébe. Soha, egyik sem gondolt a holnapra. Üde színfolt volt ez a kiscsaj, akibe szorult némi kurázsi. - Te mit akarsz, Mandy? A lány pont erre számított, így azonnal köpte a választ. - Rendes fizut akarok azért, amit elvégzek, Mr. Connor, valamint némi füvet olykor-olykor, és ha lehet, egy másik lányt is, akivel kettesben melózhatok. A férfiak ezt sokkal jobban bírják, mint a legtöbben gondolnák. Nem használok kemény drogokat. Nincs rá szükségem. Nem akarom. Szeretek tiszta fejjel melózni. Szükségem volna pár dolcsi előlegre, hogy bérelhessek egy lakást, és erős védelemre a többi lánnyal és a kurvapecérrel szemben, amikor az utcán melózok. Kábé ennyi, dióhéjban. Ja, és engem aztán nem fog verni senki! Teszem a dolgom, és nem nyávogok akkor sem, ha a kuncsaft ezeréves, és húgyszagú. Ez az egész nekem csak eszköz, hogy jussak valamire, semmi több. Pénzért csinálok bármit, bárkivel, és ez persze magára is vonatkozik, igen tisztelt Mr. Connor. Senkinek sincs potyamenet, kivéve olykor a zsarukat, hogy leszálljanak rólam. Diszkrét vagyok, megbízható, és tiszta. Mindig gumival csinálom, mindig csak azzal csináltam. Egy milláért sem lennék hajlandó gumi nélkül dugni, még magával az atyaúristennel sem! Nem piálok, mert szeretem, ha tiszta a fejem. Ugyanez vonatkozik a kemény narkóra is.

Elmosolyodott, hogy kicsit tompítson szavai élén. - Hát, kábé ennyi. Ja, és a nevem Maisie, oké? Patrick növekvő bámulatot érzett a kocsijában ülő kiscsaj iránt. Ha lett volna még néhány ilyen lánya, akkor nem kellett volna olyan keményen dolgoznia a pénzéért. Viszont imádta őket tönkretenni. Ez a szerep illett igazán erőszakos, uralkodó természetéhez. Szüksége volt az ilyesfajta örömökre a mindennapi boldogságához. De ez a kiscsaj valami új volt; nagyon is tisztában volt a saját értékeivel, és ilyet még egy kurvánál sem tapasztalt. Általában ugyanis gyűlölték önmagukat, és ezt főleg akkor volt szórakoztató nézni, amikor már pár éve a szakmában voltak, és kétszer olyan gyorsan öregedtek, mint civil kortársaik. - Nem mond semmit? Maisie hangjában elfojtott nevetés hallatszott. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy milyen hatást gyakorolt a kocsiban ülő férfira. Patrick vállat vont. - Megegyezhetünk, ha tényleg olyan jó munkát végzel, mint ahogy mondod. A lány elégedetten felsóhajtott, és Pat látta, hogy a jobb szeme időnként | nem mozdul együtt a másikkal. Kancsal. De ahelyett, hogy a hátrányára vált volna, inkább még kislányosabb lett tőle. - Mesélj még nekem arról a duettes dologról - javasolta Patrick. - Csak egy másik fiatal, szőke lány kellene hozzá, semmi más. Magam csinálok mindent, és elég jól tud hozni a konyhára a dolog. Főleg azok a pasik tejelnének, akik közel állnak a pedofíliához. Két iskolai egyenruha az össz kellék, ami kellene hozzá. Ja, jut eszembe, ugye nem bánod, ha az állandó kuncsaftokat a lakáson szolgálom majd ki? Szeretem a visszajárókat, kevés a meló velük, és sokat fizetnek. Egy idő után már olyan könnyen megy a dolog, hogy percek alatt kész vagyok velük, és még borravalót is adnak. Patrick erősen visszafogta magát. Alapvetően éppen jó kedvében volt, mert sikerült végre megtörnie Tiffanyt, és minden a tervek szerint haladt. Otthagyta neki az egész zacsi kokszot, és mint lelkiismeretes, aggódó apa, felhívta a gyámügyieket. Bármelyik percben lecsaphatnak Tiffre. Egy kicsit talán hiányozni fog neki a gyerek, de annak biztosan jobb dolga lesz a narkós anyja nélkül. Ezzel pedig meg is győzte saját magát arról, hogy helyesen cselekedett.

Azon tűnődött, hogy most azonnal felpofozza ezt a kis kurvát, hogy rögtön tisztázzák, mi is itt a dörgés. De valami fura oknál fogva tetszett neki a kiscsaj. Saját fiatalkori képmására emlékeztette, arra a srácra, aki már akkor is pontosan tudta, hogy mit akar. Ez a lány pont olyan volt, mint ő ennyi idős korában. így aztán ahelyett, hogy felpofozta volna, inkább rámosolygott. - Már tudom is, hogy ki az a lány, akivel dolgozni fogsz, Maisie. Tiffanynak hívják, és pont olyan erkölcstelen, mint te. Maisie visszamosolygott, és a kezét nyújtotta. - Csapj bele! Azt hiszem, megállapodtunk. Patrick ragyogó arccal kezet rázott vele. - Tuti, hogy nem először csinálod ezt. Miért jöttél Londonba? Maisie csak megvonta a vállát, mintha egy tapasztalt nő lenne, akinek már nem lehet újat mondani. - Talán maradjunk annyiban, hogy a legutóbbi stricim kicsit túllőtt a célon, oké? Patrick alaposan végigmérte a lányt, és rádöbbent, hogy egy igazi, belevaló kiscsajjal van dolga. Igazság szerint kicsit meg is ijedt tőle. Maisie túlságosan is magabiztos és nyugodt volt. Az erősen érzelgős embereket könnyű volt irányítani - erre éppen azért jött rá, mert ő maga teljesen érzéketlen volt. Túlságosan is olyan volt ez a lány, mint ő maga, és ez erősen nyugtalanította. Éppen olyan számító volt, mint ő, és Pat tudta, hogy addig jó, amíg ez a lány neki dolgozik, és nem ellene. Elhatározta, hogy figyelni fogja Maisie-t. Hihetetlen volt, hogy mindezt egy tizennégy éves kiscsaj váltotta ki belőle. Linda Harrison szociális munkás harminchét éves korára úgy érezte, hogy már senki sem tud neki újat mutatni. Kicsivel hét harminc után érkezett Tiffany lakásához, egy rendőr kíséretében. Kétszer is csengetett, hogy engedjék be, de hiába. A kislány sírását tisztán hallották kint, az ajtó előtt, és Linda látta az anyát is a levélbedobó nyíláson keresztül - a nappali padlóján hevert. Kelly rendőr egy feszítővassal kinyitotta az ajtót, és együtt bevonultak a lakásba. Tiffany teljesen ki volt ütve. Patrick egy nagy pohár Libriummal kevert ribizlilevet itatott meg vele, mielőtt elment, így a lány most mozogni

is alig bírt. Úgy érezte, a szája mintha vattával lett volna tele, a feje pedig olyan nehéz volt, mintha ólomból lenne. A crack és az altató keveréke teljesen kikészítette. Amikor látta, hogy az idegen nő felemeli Anastasiát, tudta, hogy fel kellene állnia. De mozdulni sem bírt. A beszéde érthetetlen volt, a látása homályos, mert képtelen volt fókuszálni. Semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy visszaaludhasson. A gyámügyis nő valahogy furcsán nézett ki, a fogai hatalmasnak tűntek a szájához képest, a körvonalai pedig vibráltak a levegőben. „A fáradtság az oka, - gondolta -, ez a rettenetes fáradtság." Begubódzott. Nem volt képes semmi másra. A szeme égett az erőfeszítéstől, hogy nyitva tudja tartani. Nem küzdött tovább, feladta, és megint elaludt. A tudata mélyén valahol még érzékelte, hogy egy rendőr is van a nővel, és valami azt súgta, hogy most nagy bajban van, de még ahhoz sem volt elég ereje, hogy végiggondolja a dolgot, nemhogy ahhoz, hogy csináljon valamit. - Hívok egy mentőt, oké? Kelly hangja közömbösen csengett. Linda Harrison felkapta a gyereket, és próbálta megnyugtatni. - Azt hiszem, el kell intéznem, hogy ezt a szegény kicsi lányt ideiglenesen befogadják valahova. Van az anyának pulzusa? Kelly bólintott. - Csak kiütötte magát. Maga hogy bírja ezt elviselni, nap, mint nap?kérdezte undorodva. A nő nem válaszolt. Ehelyett kerített egy cumisüveget, és tovább nyugtatgatta a kislányt. - Lehet, hogy ez az első alkalom, ne ítélkezzünk felette azonnal. Bár a gyerek apja szerint a nő kábítószerfüggő és prostituált. Látszólag már jó ideje aggódik a gyerek miatt. Nagyot sóhajtott. - Tiffany megjárta az összes nevelőintézetet, és egészen mostanáig úgy tűnt, hogy jó anya lett belőle. Biztosan nem bírta a feszültséget. Hallották a közeledő mentőautó szirénáját. Miután a mentősök elvitték Tiffanyt, Linda összecsomagolt néhány holmit a gyereknek. Eközben észrevette, hogy a lakás alapvetően tiszta, és szinte ideális a gyerekneveléshez. Szép ruhák, rengeteg étel a hűtőben, és kész-

ségfejlesztőjátékok. A rendőrök gondolhattak bármit, ez a lány megpróbált jó anyja lenni a gyerekének. Eltűnődött rajta, hogy vajon mi lehetett a probléma. Hogy miért csúszott ki a lány lába alól a talaj. Linda abban reménykedett, hogy a rendőrség átadja az ügyet a gyámügynek, és nem emel vádat a lány ellen a gyerek elhanyagolásáért. Aztán meglátta a kábítószeres zacskót az asztalon, és felsóhajtott. Ha a gyerek megkaparintotta volna a zacskó tartalmát, és meg is kóstolja, akkor az anyját a kórházból egyenesen a börtönbe szállították volna. Erről eszébe jutott valami. Szólnia kell a kórháznak, hogy értesítsék őt, amint Miss Carter kihallgatható állapotba kerül. Nagyon remélte, hogy nem kell állandó gyámság alá helyeznie a gyereket, de a drog láttán kételkedni kezdett abban, hogy a lány valaha is képes lenne rendesen ellátni a gyerekét. A crackfüggők olyanok voltak, mint a heroinfüggők, fizikailag és mentálisan is a drog rabjává váltak. Szomorú dolgok voltak ezek, de az igazi vesztesek azok a gyerekek voltak, akik elvesztek szüleik rémálomba illő életvitele miatt. Csak nézte Anastasia kicsi, szív alakú arcát, és ösztönösen magához szorította őt. Nagyon szép kislány volt, és úgy tűnt, rendesen táplálják, és gondoskodnak róla. Az egész annyira borzalmas volt. Vajon miért volt ezeknek a lányoknak szüksége a kemény, pusztító drogokra? Miért nem volt nekik elég egy kis fű, vagy egy jó pohár fehérbor? Linda egy másik generáció gyermeke volt, ő nem ellenezte a könnyű drogokat. De egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy miért akarhatta valaki teljesen kiütni magát. Neki soha nem volt erre szüksége. Megdörzsölte a szemét, és befejezte a pakolást. Ezek az ügyek mindig nagyon elkeserítették. Adott Anastasiának egy darabka csokoládét, és amennyire lehetett, kényelembe helyezte. Ismert egy nagyon rendes félvér párt, akik nevelőszülők voltak, és remélte hogy egy időre el tudja náluk helyezni ezt a szép kislányt. Ennek a gyereknek szeretetre volt szüksége, sok-sok szeretetre, és Linda elhatározta, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt meg is kapja - ha csak egy kis időre is. A kandallópárkányon egy képet látott az anyáról és a kislányról. Az anya egy csinos nő volt, élénk tekintetű, kedves mosolyú. Egyáltalán nem hasonlított arra az ápolatlan koszfészekre, akit Linda a padlón látott, amikor bejöttek. Anastasia a földre mutatott, és magabiztosan közölte:

- Mami pipája. A szociális munkás lehunyta a szemét, és az ajkába harapott. A gyerek olyan elégedettnek tűnt. Olyan nagyon, nagyon elégedettnek. A megdöbbentő szavak hallatán Linda maradék sajnálata is elillant. Undorítónak találta, és nagyon megrázta, hogy a gyerek ilyen szinten tisztában van azzal, hogy mit művel az anyja. Linda arca megkeményedett: Minél hamarabb kikerül ez a gyerek ebből a lakásból, és az anyja kezei közül, annál jobb. Carole Halter a klubban volt. Tisztán látszott, hogy el van törve az orra, a sminkje pedig még a szokásosnál is sokkal erősebb volt. - Bocs, Carole, de ilyen pofával nem melózhatsz. Baszd meg, elriasztanád az összes lehetséges vendéget. Lizzie Banner, a főnök, igen népszerű személyiségnek számított. Tudta, hogy Carole megérti, mire akar kilyukadni. Sajnálta a bigét, de nem hagyhatta, hogy melózzon, hiszen úgy nézett ki, mint akit nemrég gázoltak el. - Ez tisztán üzleti kérdés, Carole. Hiszen úgyis a többi lány vinné el az összes munkát. Már nem azért, de mostanában úgyis csak a legaljának kellettél. A hangja kedves volt ugyan, Carole mégis megsértődött. - Pontosan a piszkos anyagiak miatt vagyok itt, kisszívem. Muszáj valahogy összekaparnom a kibaszott lakbért. Lizzie nagyot sóhajtott. - Valamennyivel ki tudlak segíteni, de akkor is menned kell. - Mennyivel? - Egy húszast adhatok. Carole sértett volt, és nagyon kétségbeesett. Megrázta a fejét, és durván odavágta: - Dugd fel magadnak a húszasodat, Lizzie! Lizzie kemény volt, nem kellett félteni. Megragadta Carole ruháját. - Csak aztán nehogy a te seggedbe dugjam fel, kicsikém! Most aztán húzz el innen, és vissza se gyere, amíg nem tudsz melózni! Carole látta, hogy a többi lány rajta nevet. Ránctalan arcuk, divatos ruháik és sminkjük láttán öregnek érezte magát. Öregnek és rondának. Az ő ideje lejárt ebben a klubban, és ezt mindannyian tudták. Ez volt számára a nagy

vízválasztó, és ez a gondolat nem tette túl boldoggá. Amíg a klubban volt, 1 addig úgy érezte, hogy van presztízse. Többnek érezte magát, mint az utcán dolgozó lányok. Utált kocsiban melózni, ki-beszállni. Utálta, hogy minden egyes nap az életét teszi kockára. A klubban legalább mindig ugyanazt a hotelt használták, és a portás megkocogtatta az ajtót, ha lejárt az idő. A férfiak pedig barátságosak voltak, mert kicsit pofázott velük, meg udvarolt nekik,, mielőtt rátértek a lényegre. Mostantól nem maradt más, mint a King's Cross, esőben és hóban is. Vagy a Shepherd's Markét, olcsó kabátban, hatalmas konkurenciával: otthonról elszökött kislányokkal, meg bérfiúkkal. Megszégyenülten kiballagott a klubból, és elvegyült a Soho forgatagában. Festett mosolyú lányok sétálgattak a járdán, egymást gyilkolták a tekintetükkel. A színházból áramló tömeg a fűtött éttermek felé hömpölygött, ahol az emberek nyugodtan megtárgyalhatták az előadást, a csövesek pedig bizakodó tekintettel nézték őket, remélték, hogy össze tudnak koldulni egy kis pénzt tőlük. Carole tudta, hogy nagyon fog neki hiányozni a klubbeli hangulat, a jó kis poénok, amiket a pasik rovására sütöttek el a lányokkal, jó érzés volt, hogy tartozott valahová, hogy volt egy hely, ahová bármikor bemehetett, megihatott egy-két pohárral, jókat nevethetett, és még fizettek is neki mindezért. Egy suhanc rohant el mellette, és kilökte az úttestre. Carole beintett neki, aztán átsétált az Old Compton Streetre, ahol beült egy engedély nélküli taxiba, és elvitette magát a King's Crosshoz. Muszáj volt pénzt keresnie, nem volt egy vasa sem. Még egy csomag cigit sem tudott venni magának. Az utolsó pár pennyjét a taxira költötte. Zúgott a feje, egyfolytában azon gondolkodott, hogy vajon hogy a fenébe fog boldogulni. Minden pénzét elverte, a segély meg csak a következő héten volt esedékes. Teljesen le volt égve, és ettől teljesen kétségbeesett. A King's Crosshoz ért, és lassú léptekkel elindult a többi nő felé, akik gyanakodva méregették. Már besötétedett, és feltámadt a szél is. Amikor felöltözött, akkor még azt hitte, hogy a fűtött klubban tölti az estéjét, így most fázni kezdett. Pántos cipője nem fogott fel semmit az aszfalt hidegéből. Hirtelen úgy érezte, rögtön sírva fakad.

Egy nagydarab, fűzőt viselő, nagymellű barna lépett oda hozzá. - Minden rendben, picinyem? A hangja barátságos volt, így Carole is hasonló hangnemben válaszolt. - Hát, nem éppen. Nézd meg a képemet. A másik nő együttérzően bólintott. - Téged aztán jól elintéztek! Kérsz egy cigit? Carole hálásan elfogadta a felé nyújtott cigit. - Milyen a pálya ma este? A nő vállat vont. - Pont, mint máskor, alig egy-két fuvar, de még korán van. Nagyot slukkolt a kezében füstölgő cigiből. - Gyere át oda a sarkon túlra, ott jobb. Nem fúj ennyire a szél, és jobban látni a kocsikat is. Egy férfi lassított mellettük, mire mindketten bemosolyogtak az ablakon, de a kocsi elhajtott. - Faszfej! Carole jót nevetett a másik nő beszólásán. Amikor a sarokra értek, egy csapatnyi nőt látott maga előtt, és hirtelen megállt benne az ütő. Átvillant az agyán a gondolat, hogy csapdába csalták. Egy hosszú, göndör parókát viselő fiatal lány alaposan végigmérte. Néhány pillanatig meg sem bírt mozdulni a félelemtől. Ezek a nők szét is téphetik őt, nem tudja megvédeni magát ekkora túlerővel szemben. - Asszem rádférne egy ital. A lány egy üveg brandyt nyújtott felé. Carole hálásan belekortyolt. - Kösz, szivi. Együtt álldogáltak, toporogtak a járdán, és beszélgettek. Ahányszor autó közeledett feléjük, valamennyien elmosolyodtak, és kisétáltak az utcai lámpa alá. Amikor egyiküknek végre jött egy fuvarja, obszcén jókívánságok közepette elbúcsúztatták. Carole végre megnyugodott. - Van stricid, picinyem? Ezt a nagydarab nő kérdezte, akit Rosalie-nek hívtak. Carole megrázta a fejét. - Errefelé két választásod van, vagy Pat Connor egyik embere, vagy a kis

Mo Reinhard. Szerintem jobban jársz Mo-val. Őt az sem zavarja, ha valaki kicsit idősebb. Connor igazából jóformán csak gyerekekkel dolgozik. - Hol találom? - Majd ő megtalál téged, kisszívem, emiatt aztán ne fájjon a fejed. Patrick Connor miatt megint az utcára került. Persze nem közvetlenül miatta, de ha nem próbált volna segíteni Marie-nek és Tiffanynak, akkor most a fűtött klubban üldögélne. Elhatározta, hogy ezért még mindhármójuknak megfizet. Még nem tudta, hogyan, de visszaadja nekik a kölcsönt. Főleg Connornak! Egy kocsi fékezett mellette. Carole-nak megvolt az első fuvarja. Beszállt a kocsiba, melyben arcszesz és autóillatosító illata terjengett. A pasas alacsony volt, kedves arcú, borzasztó frizurával. Egy elhagyatott helyen leállította a kocsit, és egy tízest nyomott Carole kezébe. Kigombolta a sliccét, megragadta a nő haját, és az ölébe húzta a fejét. Az egész csak egy percig tartott, és Carole túl későn vette észre, hogy az a szemét disznó nem húzott gumit. Próbálta felemelni a fejét, mire a férfi olyan erősen markolt a hajába, hogy majdnem felkiáltott a fájdalomtól. A szájába élvezett, Carole pedig öklendezni kezdett. A férfi még akkor is röhögött, amikor egyszerűen kirúgta Carole-t a kocsiból, és elporzott. A nő a földre köpött, teste automatikusan megpróbált megszabadulni az idegen férfi nyomától. A kezében levő gyűrött tízest nézte. Mostantól tehát ilyen lesz az élete, és minél hamarabb beletörődik ebbe, annál jobb. De nagyon fájt neki. Valahol sejtette, hogy amúgy sem lett volna hátra túl sok ideje a klubban, de sokkal egyszerűbb volt Patricket, Marie-t és Tiffanyt hibáztatni ezért. Ettől valahogy sokkal jobban érezte magát. TIZENHARMADIK FEJEZET Karen Black nem nagyon volt oda Holloway-ért. Utálta a bűzt, a homályt, és a többi nő közelségét. Már figyelmeztette valaki, hogy zuhanyozzon rendszeresen, mert különben a smasszerek vagy a ceüatársai jól megrugdossák. Két agybajossal zárták össze, az egyik gyilkosságért ült, a másik drogüzérkedésért és gyilkosságra való felbujtásért. Eléggé kiskutyának szá-

mított tehát új lakótársai között. Dühösen battyogott a terem felé, ahol a látogatókat fogadták. Mérges volt, éhes és fáradt. Nem nagyon tudott aludni. Az állandó zaj csaknem az őrületbe kergette; köhögést, sírást, nevetést és ordibálást hallott a nap huszonnégy órájában. Megpillantotta a férjét, és mosolyogni próbált. Nem akarta, hogy mások megtudják, milyen pocsékul van. A férfi volt az egyetlen összekötő kapocs a külvilággal, a kintiek azt tudták róla, amit ő elmesélt nekik. Úgy vonult oda a kis asztalhoz, mint aki teljes mértékben ura új környezetének. - Minden oké Kai? - a férfi idegesnek tűnt, és ez kicsit helyrerázta Karent. Agresszívan válaszolt. - Miért, mi a picsát gondoltál? Szóval, mi hír a környéken? Férje csodálkozva tapasztalta, hogy felesége már át is tért a dutyistílusra. Másodunokatestvérek voltak, apai ágon, és hasonlítottak is egymásra. A Blackek hírhedtek voltak arról, hogy a családon belül házasodtak, húga két gyerekéről legtöbben azt tartották, hogy a saját apjától voltak, és nem az alkalmi pasijaitól. Karen és Petey úgy néztek ki, mint egy testvérpár, ahogy ott ültek egymással szemben, kéz a kézben. - Mindenki rólad beszél, Kai. A kurva életbe is, igazi legenda lettél! Mást sem hallok, mint hogy 'Mi van Karennel? Hogy bírja a gyűrődést?' Főleg a krimóban. Karen valósággal dorombolt. Férje tudta, hogy ezzel a hiúságát legyezgeti. Képtelen volt elárulni az igazat: azt, hogy szinte mindenki hűvösen bánt velük. Hogy a legtöbben úgy gondolják: Karen jó helyen van ott, ahol van. Azt tartják, hogy Karen talán még Marie Carternél is rondább dolgot tett, hi-. szen Marie-ról legalább tudták, hogy ki volt ütve akkor, amikor gyilkolt. - Mi van a muterral? Még mindig be van gőzölve? - Hát, még eléggé. Valójában Rita Black mosta kezeit lánya tette miatt. Karennel ellentétben '| ugyanis neki volt némi fogalma arról, hogy meddig lehet elmenni bosszúállás címszóval. Főleg egy bérháznegyedben, ami tele van hasonló gondolko-' dású emberekkel. De Petey tudta, hogy az időpont egyelőre nem alkalmas arra, hogy mindezt elmondja Karennek. Hacsak nem akar szervdonort ke-

resni. - Arany szívem. Mondd meg neki, hogy majd írok pár sort, oké? Petey ismét biccentett. - Bosszút álltatok már értem? Petey már előre félt ettől a kérdéstől. Nemet intett, mire Karen elkomorodott. - Hogy-hogy nem? - kérdezte most már dühös hangon. - Figyelj, Karen, szerintem jobb, ha várunk egy kicsit, aztán majd meglátjuk, mi a pálya. Semmi értelme nem lenne, hogy mindannyian bekerüljünk a hűvösre, nem? Ha most bármit is csinálnánk, azonnal tudnák, hogy mi voltunk. Karen nem válaszolt. - Már mondtam, Kai, mindenki csak rólad beszél. Olyan, vagy, baszd meg, mint egy Marilyn Monroe! Egy sztár. Karen elégedetten hallgatta. Végigrohant az adrenalin a testén attól a gondolattól, hogy ő a menő csaj. Beszéltek róla, valaki volt. - Kevin Carter lelépett... Karen felnevetett. - Megmutattuk annak a faszfejnek, mi? Mi a faszt gondolt magáról, ilyet csinálni velem! Most legalább tudják az emberek, hogy mi vár rájuk, ha egy Blacket baszogatnak. Örült neki, hogy megégette Louise Cartert. Ez kellett ahhoz, hogy elnyerje a „legkeményebb csaj" címet a saját kis világában, és most úgy festett, hogy ez sikerült is, méghozzá magasan. Kevin Carter meglépett. Karen bánta, hogy csak most tette, amit tett, és nem korábban. Petey pontosan tudta, hogy mire gondol a felesége, és nem értette, hogy lehet ilyen ostoba. Még Lucy Carter munkahelyére is elmentek, hogy bocsánatot kérjenek tőle, de ezt persze nem köthette a felesége orrára. Fenyegető leveleket és telefonokat kaptak az utóbbi időkben. A rendőrség állandóan a nyomukban lihegett. Karen meg itt ül a saját kis fantáziavilágában, amiben ő volt a legfaszább csaj. Kevin Carter valóban eltűnt, de mindenki azt rebesgette, hogy a Black család férfitagjai után szimatol. Többen is szóltak már erről Petey-nek. Kevin Carter nem olyan ember, aki büntetlenül hagyná a lányán és a feleségén esett sérelmeket. És ugyan ki hibáztatta volna őt ezért? De Petey felesége Don Corleonénak képzelte magát, azt hitte, büntetlenül

tehet bármit, amihez kedve támad. A legszívesebben bemosott volna neki egyet amiatt, hogy ekkora szarba keverte a családot. De nem tette, mert tudta, hogy még nem pukkaszthatja ki a szappanbuborékot. Most még nem. Éppen elég baja van most Karennek. így aztán csak elmosolyodott, és hozott a nőjének még egy csésze teát, meg egy hatalmas Kit-Katet. Alan Jarvis fizikailag és szellemileg is teljesen le volt fáradva. Újabb húsz zacskó füvet rakott a csomagtartóba, aztán hangosan ásított. Két társa cukkolni kezdte. - Micsoda egy lusta disznó vagy te. Alan! Alan fütyült rájuk. Már megszokta, hogy folyton szívatják, és esze ágában sem volt megtorolni. Egy zacskó súlya egy kiló volt. Ha húszat emelt egyszerre, az már húsz kilót jelentett, neki, aki életében nem végzett fizikai munkát. Igazság szerint nagyon rühellte. Viszont meg akart szabadulni ettől a szállítmánytól, a lehető leghamarabb - ezért dolgozott olyan gyorsan és keményen. Ráadásul fekete szemeteszsákokba volt csomagolva a cucc, amiket állati nehéz volt izzadt, csúszós kézzel megfogni, mert izzadt a keze, nem is annyira a fizikai munkától, sokkal inkább az idegességtől. Utálta ezeket a seggfejeket, sok minden forgott kockán a hülyeségeik miatt. Kora este volt. Ha valaki netán betévedne az udvarra, azonnal tudná, hogy mi a helyzet. Alannek már annyi pénze volt, hogy a gondolat is megrémítette, de olyan helyzetbe került, ahonnan már nem volt visszaút, így csinálnia kellett. Ha netán elejtett valami kis megjegyzést arról, hogy nem tetszik neki a dolog, érezte, hogy mindenki azonnal ellenségesen és gyanakodva fordul felé. Mind kokót szívtak, következésképpen mind Nick Leeson-szindrómában szenvedtek. A drog álomvilágban tartotta őket, amiben úgy érezték és hitték, hogy sérthetetlenek. Ezért kellett most kábszert pakolnia nappal, kint, a saját udvarában, ahol akármikor megláthatja valaki. Az ócskavastelepek már csak ilyenek. Bármikor betoppanhat egy másik kereskedő, egy kicsit dumálgatni, teázgatni vagy sörözgetni akar, beszélgetni a frissen kötött üzletekről, vagy a szerződésekről. Olyan üzlet ez, ahol az emberek jó kapcsolatban állnak egymással. Mindig is ilyen volt. Keresték egymás társaságát. Persze mindenki csalt egy kicsit valahogyan, még az adóügyiek is sumákoltak, de senki sem mert

droggal foglalkozni manapság. A kemény törvények elvették tőle az emberek kedvét. Akinek egy csepp esze is volt, nem került kapcsolatba ilyesmivel. Legalábbis azok az emberek nem, akiket Alan ismert. Persze volt pénze bőven, úgyhogy ha netán elkapják, vehet magának enyhébb büntetést, de ő hat napot sem akart ülni, nemhogy hat hónapot vagy ne adj Isten, hat évet. Úgy döntött, ideje komolyan elbeszélgetnie Mikey Devlinnel. Kezdett nagyon elege lenni a dologból. Már az is elég meleg volt, amikor a Thurrocknál pakolták a drogot, de akkor legalább lett volna esélyük megúszni. A saját udvarából viszont a zsaruk tuti, hogy rögtön életfogytigra vitték volna őket. Alant legalábbis biztosan. Mintha csak olvasott volna Alan gondolataiban, Mikey Devlin éppen ekkor hajtott be az udvarra sport Mercijével. Davey és Jonas azonnal abbahagyta a munkát. Alan érezte a feszültséget a levegőben, és elgondolkodott rajta, vajon mi lehet a gond. De mostanában mindenki félt Mikey Devlintől. Elég volt, ha csak ránézett valakire, az rögtön berezelt. Mikey kiugrott a kocsiból, és egy bicikliláncot tekert a kezére. Látszott rajta, hogy fel tudna robbanni, olyan dühös. Még a kopasz feje is vörös volt a méregtől. Alan érezte, hogy egy pillanatra megáll benne az ütő. Gondolatai száguldottak, azon törte a fejét, hogy vajon mivel vonhatta magára Devlin haragját. De a harag célpontja ez alkalommal nem Alan, hanem Jonah volt. - Jonah, te szemét! Jonah menekült volna, de a lánc elérte. Mikey hatalmas lendülettel lecsapott a fejére, és a földre rántotta emberét. Aztán nekiesett. Fröcsögött a vér, bőrcafatok röpködtek a levegőben. Alan és Davey hátráltak, hogy minél kevesebbet kapjanak a zuhanyból. Meg sem próbálták leállítani Devlint. A verés körülbelül öt percig tartott. Amikor Devlin végre kitombolta magát, ledobta a láncot a fiú véres testére, és jól gyomron rúgta őt. - Vidd a szemem elől ezt a mocskot, Davey! Hangosan zihált, kék szeme pedig a mostanában megszokott módon csillogott. Tele volt kokóval, és ez meg is látszott rajta. Vaskos teste remegett az erőfeszítéstől, fején izzadság csillogott. Pont annak látszott, ami volt:

kemény legénynek. Davey a Lexusa felé cibálta az eszméletét vesztett fickót. Valósággal reszketett a félelemtől. Mikey mostanában egyre többször játszotta ezt el - lehetetlen apróságok miatt akadt ki. - Mi volt ez az egész? Mikey szó nélkül bevonult az épületbe. Alan gyanakodva követte. Mikey egy pillanat alatt leosztott magának egy csíkot. Miután beszippantotta, hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Csak ekkor válaszolt. - Beköpött minket. Az a kis szemét beköpött minket. Alan érezte, hogy kifut a vér az arcából. Hihetetlen rémület fogta el. - Beköpött minket?! Devlin bólintott. Aztán meglátta, hogy milyen képet vág Alan, és felnevetett. - Nem a zsaruknál, te beszari! Azokkal a kurva brixtoni vagány csávókkal tárgyalt. Larry Marker mondta reggel. Őt is be akarták szervezni, hogy terítsen nekik. Alan teljesen ledöbbent. - És ez miért baj? Devlin úgy nézett rá, mint egy eszelősre. - Hogy mi vele a baj? Meghülyültél, baszd meg, vagy mi van veled? Alan nem válaszolt, mert nem igazán tudta, hogy erre mit lépjen. - Megszervezett egy leszállítást, de nekem nem szólt, a kurva anyját! Szóval akkor számoljunk: egy, elhintette nekik, hogy miben utazunk, kettő, át akart vágni engem. Ez összesen két szemétség! Alan még mindig nem válaszolt. Devlin egyre feledékenyebb volt mostanában, és ez nagyon megrémítette Alant. Nagy levegőt vett, és végül mégiscsak megszólalt. - De hiszen megdumáltátok, Mikey. Fizettél is neki egy piát, emlékszel? Múlt hétvégén, itt, az én udvaromban beszéltetek. Devlin értetlen arccal próbált emlékezni. Aztán megrázta a fejét, mint egy veszett kutya, és üvölteni kezdett. - Hogy mi a faszt csináltam én? Mi a fenét kavarsz, Jarvis, ki akarsz akasztani, vagy mi? Ekkor már az egész ház harsogott tőle.

- Mit véded ennyire, he? Talán kefélgeted titokban, vagy mi? Ő a te kis popsikád? Alan lehunyta a szemét, és abban reménykedett, hogy mire kinyitja, az előtte álló férfi valami csodálatos módon semmivé lesz. - Mikey, az Isten szerelmére, halkabban! Mindjárt kopognak a zsaruk az ajtón, ha nem állsz le. Közben Marie lépett be a helyiségbe. - Kint az utcán hallani az üvöltözést idebentről - Maga meg ki a fene? - kérdezte Devlin kicsit nyugodtabb hangon. - Marie vagyok. Alan titkárnője. És maga? Mikey egy percig csak bámulta Marie-t, aztán ismét megszólalt. - Mi a picsának neked titkárnő, Jarvis? Ő hugyoztat, vagy mi? Marie kissé felvonta a szemöldökét. - Ez itt egy üzlet, egy vastelep. Muszáj volt felvennem valakit, aki rendben tartja a könyvelésemet, meg mindent, nehogy a nyakamra jöjjenek az adóhivataltól - mondta Alan. A gondolatmenet logikus mivolta és Alan nyugodt hangja félresöpörte kicsit a kokaingőzt Devlin agyából. Bólintott, és Marie látta, hogy kemény küzdelemmel próbálja magát megnyugtatni. Végül egy mosolyt erőltetett az arcára, és kivonult az irodából. Marie érezte, hogy távozásával a feszühséget is mintha elfújták volna. Amikor hallotta, hogy Devlin kocsija kifarol az udvarból, odafordult Alanhez, és nyugodt hangon kérdezte: - Te szerencsétlen barom. Mi a fenébe keveredtél bele? Louise egész teste lüktetett a fájdalomtól, de ragaszkodott az öntudatához. Az ereje, amire mindig is olyan büszke volt, most nagyon jó szolgálatot tett: vissza kellett küzdenie magát az életbe. A nővérek és az orvosok hitetlenkedve figyelték. Öltöztetés közben jóformán az arcizma sem rándult, és csakis akkor engedett beadni magának morfiumot, amikor már majdnem elájult a fájdalomtól. De arról fogalmuk sem volt, hogy Louise-t csakis egyetlen dolog tartja életben: a puszta gyűlölet. Marie már megint megölte az ő drága Marshallját. Louise-nak alig néhány fotója maradt a fiáról, és ez mindennél jobban fájt neki. Az, hogy leégett a ház, és vele minden vagyonuk, egyáltalán nem érdekel-

te. De a fia ruhái is elégtek. A gyerekkori játékai és a rajzai. A kis fogalmazások, amiket még az iskolában írt. Minden semmivé lett. És mindez Marie miatt. Louise-t elhagyta a férje is, megint a lánya pártját fogta, mint mindig. Marie mindig könnyen az ujja köré tudta őt csavarni, és ez így is marad. Louise úgy gondolta, jobb lesz neki a férje nélkül. A lányáról nem is beszélve! Nehezen viselte a szégyent, amit Marie börtönbüntetése hozott a családra, de ő mindig emelt fejjel járt, és ha valaki a lánya felől kérdezősködött, akkor olyan gyilkos tekintetet kapott tőle válaszul, hogy lassan mindenki megtanulta: Louise Carter kitagadta legidősebb gyerekét. Próbálta ökölbe szorítani a kezét a takaró alatt, de a fájdalom emlékeztette rá, hogy jobb, ha nyugton marad. Nem szabad elkapkodnia semmit. Mélyeket lélegzett, így próbálta lecsendesíteni heves szívdobogását. Lehet, hogy orvosi csoda az esete, de ez az ő szempontjából édeskevés volt. Ki akart jutni innen, vissza akart térni az életbe. Akkor aztán busásan megfizet mindenkinek azért, ami vele történt. Egyszer már eltette láb alól azt a riherongy lányát. Nem lesz ez másként most sem! Marie megpróbálta magával rántani Marshalk a mocskos alvilági életbe, de az anyja megállította őt, és most is meg fogja állítani. Marshall is pontosan ugyanúgy undorodott Marie-től, mint az anyja. Zabigyerekeket szült, újra és újra szégyent hozott a családra. Pedig tiszteletre méltó életet éltek, de Marie-t ez nem érdekelte. Magával rántotta volna őket is a sárba. Ahányszor csak eszébe jutott, hogy mit tett vele a lánya, mindig újra átélte azt a fájdalmat, amit akkoriban, évekkel korábban érzett. Az a mély, kurvás hangja még most is a fülében csengett. - „Jaj, anyu, hagyj már békén! Ki a fenét érdekel, hogy mit gondolnak rólam a szaros szomszédok? Engem aztán nem, akkor meg minek szívod így fel magad?" De Louise-t igenis érdekelte, méghozzá nagyon is, hogy mit gondolnak róla az emberek. Valóságos vesszőfutás volt végigmennie az utcán, bemennie a boltba, de még a templomba is. A sajnálkozó arcokat utálta az egészben a legjobban. A többi lányos anya, akiknek a gyereke jó volt - és nem adta oda a testét az első jöttmentnek egy kedves mosolyért és néhány piruláért -, olyan szánalommal nézte őt mindig, hogy Louise legszívesebben a földbe döngölte volna az arcukat. Nem kért a sajnálatukból! Ő jobb volt ná-

luk, jobb volt mindenkinél! Élete során minden áldott reggel elment a misére, gyónt, áldozott, tiszta volt. A lánya volt romlott, nem ő. Marie volt az, aki a sárba döngölte a jóhírüket. Meghurcolta a család tisztességes nevét. Egy percnyi gondolkodás nélkül tönkretette az egész családot. Visszanyelte kikívánkozó könnyeit, és élvezte a saját erejét, lelki szilárdságát. Élvezte a gyűlöletet is, mivel ez volt az, ami életben tartotta. Ha egyszer végre kikerül ebből az ágyból, elintézi azt a lotyót! Ebben az egy dologban egészen biztos volt. - Kelj fel, édes! A hang nagyon megnyugtatóan csengett, és Tiffany küszködött, hogy ki tudja nyitni a szemét. Patrick nézte őt, és nagyon együttérző arcot vágott. - Minden oké, Tiff? Halálra aggódtam magam miattad. Tiff csak nézett rá, pislogott, aztán kásás hangon megszólalt. - Hol vagyok? Patrick gyöngéden homlokon csókolta, mielőtt válaszolt volna. - Kórházban vagy, Tiff. Nem emlékszel? A lány megrázta a fejét, de ez a mozdulat iszonyatos fájdalmat okozott neki. Csinos arca szürke volt és beesett, a szeme, akár egy döglött halé. Nem volt már benne semmi élet. A nagy dózis Librium, amit Pat adott neki, mindent kitörölt a fejéből, fogalma sem volt arról, hogy mi történt vele. - Véletlenül túladagoltad magad, Tiff, de ezek itt azt hiszik, hogy ki akartad nyírni magad. Az egyik szomszéd hallotta, hogy sír a kölyök, és kihívta a zsarukat. Elvitték Anastasiát, szivi. A gyámügyiek. Amikor Tiffany felfogta, hogy mit mondott, kinyitotta a száját. Mielőtt felsikoltott volna, Pat a szájára tapasztotta a kezét. - Kuss! Figyelj, Tiff] Téged le akarnak csukni a gyerek veszélyeztetése miatt. Ki fognak csinálni, szivi! Én mondtam nekik, hogy gőzöm sincs, miről beszélnek, de rám se bagóznak. Mondtam nekik, hogy milyen jó anya vagy, meg minden. De valaki feldobott, szivi. Biztos valamelyik buzi szomszédod. Tiffanyn látszott, hogy kis világa a feje tetejére állt, és Patrick morbid örömet érzett a kétségbeesett arc láttán. A csaj bevette. Ezt ő nagyon élvezte. Másrészről viszont undorítónak találta a lány gyengeségét. Gyűlölte a gyen-

geséget, pedig tulajdonképpen a vele kapcsolatban álló emberek gyengeségéből szerezte vagyonát. - Most mi a fenét csináljak, Pat? Szegény kicsikém, hogy félhet nélkülem! - Vedd fel ezt a kabátot, itt egy cipő is, és húzzunk innen, még mielőtt befutnának a zsaruk! Majd szerzek neked egy jó ügyvédet, oké? Elintézem a dolgot, ne félj! Végül is az én gyerekemről van szó, meg minden. Mindez olyan őszintén hangzott, hogy Tiff minden fenntartás nélkül hitt neki. Hagyta, hogy a férfi felsegítse az ágyból, megitasson vele egy pohár vizet, aztán felhúzza rá a kabátot meg a cipőt. Aztán nyugodtan kisétáltak a nyüzsgő folyosóra, és simán elhagyták a kórházat. Olyan egyszerű volt az egész. Beültek Pat BMW-jébe. Tiff összeomlott, elsírta magát, a férfi pedig úgy paskolgatta, mint egy kiskutyát. A lány romokban hevert, és ettől Pat hatalmasnak és erősnek érezte saját magát. Úton a lakása felé összeszedte a lányok keresetét, és a dílereinél levő kápét is. Az élet megy tovább, történjék bármi. Tiffany ezt megértette, így cseppet sem csodálkozott azon, hogy a férfi, aki állítólag borzalmasan szenved a kislánya elvesztése miatt, zökkenőmentesen folytatja tovább mindennapi üzelmeit. Gyógyászati célból Pat egy adag drogot adott a lánynak, aki hátradőlt a bőrülésen, és élvezte, hogy az elméje kiürül, a teste pedig ellazul az anyagtól. - így kell ezt csinálni, Tiff! Füstölj ki mindent egy kicsit a fejedből, nyugodj meg, kislány! Tiff bambán elmosolyodott, és ismét beleszívott a pipába. Mélyen letüdőzte a füstöt. Soha nem érezte még ennyire szükségét egy jó nagy slukknak. Patrick kirakta Tiffet a docklandi lakásnál, és miután a lelkére kötötte, hogy ne gyújtsa fel a lakást, és ne csináljon felfordulást, magára hagyta a lányt. Mennie kellett, az ügyei nem vártak. Mint ahogy azt többször is elmondta, meg kellett élnie valamiből, és most ráadásul itt van a nyakukon egy bírósági hercehurca - vissza kell szerezni a kislányt -, és ezért még több lére van szüksége. Tiffany nagyon hálás volt neki, és ezt nem is titkolta. Amikor búcsúzóul megcsókolta, halkan megjegyezte. - Fürödj meg, Tiff! Állatira büdös vagy, szivi.

Tiff szomorúan bólintott, és csak nézte, ahogy a férfi elmegy, és magára hagyja őt akkor, amikor a leginkább szüksége lett volna a jelenlétére. Megmarkolta a kis zacskónyi drogot, amit Patrick otthagyott neki, és felsóhajtott. Egy szippantás, hogy kitisztuljon az agya, aztán majd gyorsan kitalálja, hogy mihez is kezdjen. Elveszettnek érezte magát egyedül a hatalmas, Temze-parti lakásban. A kislányával akart lenni, de Anastasiát elvitték tőle. Elvesztette, mint mindenét az élete folyamán, kezdve az anyjával. Tiff, Pat távozása után negyed órával már azt sem tudta, hogy a világon van, úgy kiütötte magát. Petey Black éppen bezárta Ford Sierrája ajtaját, amikor ismerős hangot hallott a háta mögül. A félelemtől mozdulni sem bírt. - Na mi újság, Petey? Újra sikerült leégetni valakinek a házát? Kevin Carter hangja gúnyos volt, de nagyon fenyegetően hangzott. Petey megpördült, szeme a környéket vizslatta. Szorult helyzetében az egérutat kereste. - Nincs menekvés, haver! Gondoskodtam róla - Kevin majdnem barátságosan szólt hozzá. - Semmi közünk nem volt az egészhez, Kev! Az anyám sírjára esküszöm, haver! Karen volt, az a hülye kurva! Tudod, milyen. Pedig én mondtam neki, hogy... - Pofabe, baszd meg! Petey ekkor megpillantotta a fegyvert. Kevin egy áruházi reklámszatyorból húzta elő, és rögtön látszott, hogy nem játékszert tart a kezében. Petey hitetlenkedve csóválta a fejét. - Ugyan, Kev, hagyd már ezt. Mi a faszt akarsz csinálni, ember? Kevin felnevetett. - Szerinted? Ki foglak nyírni. Petey ekkor döbbent rá, hogy a másik férfinak elment az esze. Méghozzá teljesen. Az arca eltorzult, és sírva fakadt. Petey csattanást hallott, tudta, hogy Kevin kibiztosította a fegyvert. Petey önkéntelenül az arca elé kapta a kezét. Ekkor kiáltás hallatszott valahonnan a közelből. - Mi folyik ott? Nyafogó, idős hang volt. Kevin halkan elkáromkodta magát. Megfordult,

és elsietett. Petey ott helyben összeesett. Olyan volt, mintha kocsonyából lenne a lába. Egy órával később még mindig a járdán sírt. Az anyósa ekkor nézett ki a ház elé, Ő találta meg Petey-t. Besegítette a házba. Már összepakolta a férfi cuccát, és készen állt arra, hogy búcsút mondjon neki. Rita a kedvenc székében ült, dohányzott, és amikor sikerült végre az egész történetet kiszednie a vejéből, elmondta a lányát mindennek. Bethany lánya, Tamara sírva fakadt, mert meg volt győződve róla, hogy őt is bántani fogják, hiszen az anyja halála miatt volt ez az egész hajcihő. - Gyűlölöm Karent, Nana! Teljes szívemből gyűlölöm! Én nem akarok semmi mást, csak hogy itt élhessek veled, nyugodtan. Azt akarom, hogy hagyjon mindenki békén! Utáltam anyámmal élni, a pasijaival, meg a drogokkal! Utáltam, amikor a férfiak az ölükbe ültettek, és simogattak, meg elmondták, hogy én milyen szép kislány vagyok! Utáltam anyámat, mert hagyta, hogy ezt csinálják velem! Marie Carter állati nagy szívességet tett nekem! Erre még Nana sem tudott mit mondani. Sally Potter halkan bekopogott Marie Carter ajtaján, aztán kinyitotta az ajtót, és belépett. Marie egy frottír fürdőköpenyben feküdt az ágyán. - Jól vagy? - kérdezte Sally. Marie megrántotta a vállát. - A körülményekhez képest igen, azt hiszem. Sally leült az ágy szélére, és elmosolyodott. Kerek arcát vastag smink borította, pedig elvileg éppen lefeküdni készült. - Még mindig dolgozom, tudod? Úgy értem, az utcán. Azt hiszem, nem bírok megszabadulni ettől. Marie sajnálta a nőt, de megpróbálta ezt nem mutatni. - Ha rájönnek, akkor mehetsz vissza a sittre, ugye tudod? - Lehet, hogy valahol a lelkem mélyén pontosan ezt akarom, csak még magamnak is alig merem bevallani. A börtönben úgy éreztem, hogy tartozom valahová. Olyan sokáig voltam bent, hogy egész jó hálózatom épült ki, barátok, ismerősök, érted. Idekint valahogy elveszettnek érzem magam. Azt hiszem, azért tértem vissza a régi útra, mert így legalább otthon érzem

magam a világban, olyan emberek között, akik elfogadnak engem úgy, ahogy vagyok. - Nem kérsz egy csésze teát? - Maradj csak, majd én kitöltöm. Marie azon tűnődött, hogy vajon miért pont aznap este döntött úgy Sally, hogy megnyílik előtte. Ismerték egymás múltját, így arra gondolt, hogy Sally azért választotta pont őt bizalmasának, mert tudta, hogy ő is prosti volt valamikor. A kívülállók soha nem voltak képesek megérteni azt az erőt, ami ezeket a nőket az utcára hajtotta. A legtöbben gyűlölték önmagukat, ezért tették. Mások számára az utca népe volt a család. Legtöbbjük számára azonban ez jelentette a véget. Tíz perccel később már egymás mellett ültek az ágyon, és úgy beszélgettek, mintha időtlen idők óta ismernék egymást. - És hol melózol? Sally belekortyolt a teába, és nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna. - Egy darabig a Crosson dolgoztam, de mostanában a helyi lapban hirdetem magam, és házhoz megyek. A legtöbb kuncsaft szomorú, magányos alak, rozoga bútorokkal és büdös fürdőszobával, de jó pénz van a dologban. Sóhajtott, aztán folytatta. - Egy észak-londoni nőnek melózok. Ő adja a mobilt és a közvetlen kapcsolatokat. Ő adja fel a hirdetést is, mi meg százalékot fizetünk neki. Úgyhogy nem túl nagy az esélye annak, hogy lebukjak. Csak akkor kaphatnának el, ha a rendőrök abba a házba jönnének házkutatni, ahol éppen dolgozom. De néha még mindig beállok a lányok közé a Crossra, szeretem a társaságot. Csak az a baj, hogy minden este vissza kell érnem ide fél tizenegyre! Mindketten felnevettek. Nyílt az ajtó, Amanda kukkantott be rajta. - Minden rendben, lányok? Bólintottak, és kicsit úgy érezték magukat, mintha táborozó iskolás lányok lennének, akikre felügyel a tanító néni. - Már egy ideje szólni akartam, Marie. Holnaptól magának is tízharmincig szól a kimenője. Várta, hogy Marie megköszönje neki. Némi zavart szünet után Marie csak ennyit mondott.

- Köszi! Amanda furcsán érezte magát. Mosolyogva kilépett a szobából, és becsukta az ajtót. - Úgy csinálnak, mintha valami kibaszott nagy szívességet tennének nekünk! Fél tizenegy, a mi korunkban! - mondta Sally szokatlanul indulatosan. - Micsoda kegy! Marie egy ideig nem válaszolt. Aztán komolyan megszólalt. - Mi a fenét csináljak én éjjel fél tizenegyig? Sally hangosan nevetett. - Gyere velem a Crossra! Marie elfintorodott, és nemet intett. - Kösz, az már megvolt. - Pedig nincs is annál jobb, mint megdolgoztatni a jó öreg muffot egy kicsit, mint a régi szép időkben! Felpezsdíti az ember vérét. - Jól mondod, velünk kapcsolatban a jó öreg a tökéletes kifejezés. Sally visítva felnevetett, Marie pedig erős szimpátiát érzett iránta. A nőről lerítt, hogy nagyon vágyik a társaságra. Eltűnődött azon, hogy vajon ő is ilyen lesz-e valamikor. Nagyon remélte, hogy igen. Még mindig úgy érezte, hogy meghalt a lelke. Nem vágyott emberek közé. Kizárólag két ember érdekelte, a gyerekei, de ők meg olyan elérhetetlenek voltak számára, hogy akár a holdon is lehettek volna. - Vigyázz magadra, Sally! Ne akard magad megint lecsukatni, mert keservesen megbánnád. - Biztos igazad van. Marie. De olyan egyedül érzi magát idekint néha az ember. Érted? Manapság olyan fiatal lányokat látni az utcákon! Komolyan mondom, megszakad a szívem! Na és a történeteik... Sokat változott a világ, mióta lesitteltek bennünket. Marie, és ahogy nézem, nem a jó irányba. - Mindenki maga dönt a sorsa felől, Sally. És van még egy jó mondás, odabent hallottam: az emberek csak azt teszik meg a másikkal, amit az megenged. Szerintem igaz. Sally telt ajka megremegett. - Még mindig őrá gondolok. A pasimra. Nagy szemét volt, de én mégis szerettem. Én az utcán árultam magam, ő meg megbaszott mindent, aminek pulzusa volt, és még nem volt hatvan éves. Szexőrült volt. Csak ezen járt

az agya, másról nem is tudott beszélni. - hitetlenkedve ingatta a fejét. - Képes lett volna akár egy asztallábat is megkefélni, ha nagyon rájött a dolog. - De akkor miért tetted? Sally a szemben lévő üres falat bámulta, mintha egykori férjét látná ott kirajzolódni. - Talált magának valakit a szemét! Szerelmes lett! Az egyéjszakás kalandjait, meg kemény altesti melót elviseltem, de azt már nem bírtam elnézni, hogy beleszeretett valaki másba. Betelt a pohár, érted? Nem bírtam tovább. Ez volt nekem a vég. Elvesztettem miatta a kölykeimet. A családomat. Az önbecsülésemet. És erre mit csinál az a szemét? Beleesik valami kis muffba. Nem tudtam együtt élni ezzel a tudattal. Marie! Szívesebben láttam volna őt holtan, mint valaki mással. Sokszor mondogattam ezt neki is. Olyan volt, mint egy betegség, mint a rák. Felemésztett engem! Megöltem őt, és kis híján a kis muffot is. És ami a legrosszabb az egészben, ha elölről kezdhetném, megint megtenném. Gondolkodás nélkül. Még mindig szeretem őt. Asszem, mindig is szeretni fogom. Marie a kezébe temette az arcát. Sírni támadt kedve, annyira sajnálta Sallyt a szerelem miatt, ami az egész életét tönkretette. Ami még most, ennyi év után is gyilkolja őt. - Jaj, Sally! Annyira sajnálom! Sally vállat vont. - Hiányzik. Ez a legrosszabb az egészben. Még mindig hiányzik! A szaga. A hangja. Ahogy evett. Ahogy nevetett. Ha becsukom a szemem, még mindig magam előtt látom őt, a mosolygó arcát. Könnyek potyogtak a szeméből. Marie átkarolta a vállát, és magához húzta Sallyt, hogy az alaposan kisírhassa magát a vállán. Ekkor Amanda megint benézett az ajtón, de amikor meglátta őket, felkiáltott, és gyorsan eltűnt. Sally a kézfejével elmorzsolta a könnyeit, és hangosan megszólalt. - Már csak ez hiányzott! Ez most azt hiszi, hogy egy pár lelkizős leszbivel van dolga. Nevetni kezdtek, méghozzá olyan hangosan, hogy a fél ház visszhangzott tőlük. Tiffany föl-alá járkált Pat lakásában. Nagyon rosszul érezte magát, mert aggódott a kislánya miatt, és rettegett attól, hogy a rendőrök le fogják tar-

tóztatni. Mardosta a bűntudat. Anastasia veszélyeztetésével vádolják, és a legrosszabb az volt az egészben, hogy Tiffany úgy érezte, nem tudja végigcsinálni a dolgot. Megcsörrent a telefon, mire Tiff ijedten felugrott. Reggae zene hallatszott, aztán Pat üzenetrögzítő szövege, amelyet reppelve mondott fel a férfi a gépre. Ez valahogy bosszantotta Tiffet. Aztán egy női hang hallatszott mély volt és telt -, nyilván egy fekete nő hangja. - Visszajöttem, bébi, és várlak. Hívj vissza! Tiffany csak ült a fehér bőrhuzatú kanapén, és bámulta a gépet. A hang csodaszép volt és kedves, akár a legfinomabb bársony. De őt nem ez idegesítette, hanem az a magabiztosság, amivel az üzenetet elmondta. Ez a lány, bárki volt is, biztos volt benne, hogy Pat visszahívja. Nem lehetett dolgozó lány, azok nem tudták ezt a számot. Még Tiffanynak sem kötötte az orrára, pedig ő a gyermeke anyja volt. Nem, ez a lány valami igazi, komoly ügy lehetett! Amolyan tuti befutó. Ez a gondolat azonban csak még jobban lehangolta Tiffet. Mi a csuda történt vele? Hová tűnt az a lány, aki megfogadta, hogy vinni fogja valamire az életben? Aki minden áldott éjjel azt tervezgette az intézetben, hogy mihez is kezd majd a jövőben? Megpillantotta magát a kandalló fölötti díszes tükörben. Borzalmasan nézett ki, és ettől, ha lehet, még rosszabbul érezte magát. Undorodott saját magától, szégyellte az életét, és lassacskán már csak ezek az érzések uralták a gondolatait. Egy pillanatra fájdalmasan kitisztult az agya, és kristálytisztán látta, hogy végleg elvesztette a gyermekét, és minden, amit ezután még tehet, csak céltalan szélmalomharc lesz. Drogfüggő volt, és kurva, pont, mint az anyja annak idején! Felkapta a telefonkagylót, és bepötyögött egy számot. Már szinte semmit sem látott a könnyeitől, mikor végre felvették a telefont. - Jason? Te vagy az, Jason? - nyögte a kagylóba. Verbéna Melrose felismerte a lány hangját, és tisztán hallotta, hogy az ki van borulva. Kedvesen válaszolt. - Te vagy az, Tiffany? Egy ideig hallgatta a zavaros szóáradatot, de semmit sem értett belőle. Átadta a kagylót a férjének. - Fogalmam, sincs, hogy mit akar. Sír.

- Nyugodj meg, Tiffany, és meséld el, hogy mi a baj! Nem, figyelj, Jason már alszik, és én nem fogom felkelteni ilyen késő éjszaka. Reggel iskolába kell mennie. Mondd el, hogy mi a baj, és én majd segítek, kicsim. Tiffany a kedves hang hallatán valamelyest megnyugodott. - Most hol vagy? - hitetlenkedve ingatta a fejét. - Hogy érted azt, hogy nem tudod, hogy hol vagy? És ki vitte el a kislányt? Verbéna szeme elkerekedett. - Elvették tőle a babát? De miért? A férje türelmetlenül leintette, hogy ne szóljon közbe. Nem sokkal később letette a telefont. -Mi történt? A majd két méter magas félvér férfi felsóhajtott. Oswald Melrose-nak kedves, barna szeme volt, és hihetetlenül széles válla. A Szent Tamás kórházban dolgozott hematológusként. A munkáját és hatalmas szaktudását kollégái megbecsülték, ő pedig szenvedélyesen imádta a családját, feleségét. - Vége a dalnak, Verbie. A lány az út végére ért - mondta szomorúan. - A kislányát elvették tőle, s most valahol egy lakásban van, nem tudja, hogy pontosan hol, és ha nincs dugig drogokkal, akkor én vagyok Elton John. Verbéna szomorún lehunyta zöld szemét. - Mint ahogy azt hallottad is, azt mondtam, neki, hogy fogjon egy taxit, és jöjjön ide hozzánk. De nem tudom, hogy idejön-e vagy sem. Teljesen szét van esve. Patrick Connor! Egyszer kerüljön a kezem közé, én esküszöm, hogy... Oswald elhallgatott, nem is tudta hirtelenjében, hogy mit mondjon. Felesége odalépett hozzá, és szorosan magához ölelte, már amennyire majd két fejjel alacsonyabb termete azt megengedte. Oswald megcsókolta a szőke nő feje búbját. - Nem tehetünk mást, mint hogy várunk, hátha megérkezik. De nem fűzök túl sok reményt a dologhoz. Attól tartok, Tiffanynak vége. Most már a drogok uralják őt. TIZENNEGYEDIK FEJEZET Jason reggelizett, Oswald és Verbéna pedig csak nézték őt. Egyikük sem

igazán tudta, hogyan mondják el az éjszaka történteket a fiúnak... azt, hogy a nővére telefonált, és nem tudta megmondani, hogy hol van, de még azt sem, hogy kivel. Jason ette a sonkástojást, a banánt, és fogalma sem volt róla, hogy mi játszódik le éppen a szülei fejében. Jason soha nem volt pacsirtatípus, így aztán elég csendes volt reggeli közben. Látszott rajta, hogy fáradt, előző este sokáig tanult. így az utolsó középiskolai évben nagyon ráhajtott a tanulásra, a szülei pedig nagy örömmel látták ezt. Soha nem volt kitűnő tanuló, ezért keményebben meg kellett dolgoznia a jó jegyekért, mint társainak. Nevelőszülei nem is titkolták, hogy mennyire büszkék rá. Verbéna pakolni kezdett a mosogatógépbe. Az ablakon át besütött a nap a konyhába, és ettől a nő kicsit felvidult. Ugyan mi rossz történhetne egy ilyen gyönyörű napon? Fehér, németes jellegű konyhája ragyogott a tisztaságtól, az otthonuk kényelmes volt, és Verbéna szerint gyönyörű is. Jason tette teljessé az életüket, és Verbéna ugyan kedvelte Tiffanyt, de nagyon féltékeny volt rá a szoros kapcsolat miatt, ami közte és Jason között volt. Persze tudta, hogy ez butaság, hiszen Jason legalább annyira szerette őt, mintha a biológiai anyja lett volna. Sőt, valószínűleg jobban is, hiszen milyen élete volt Marie Carter mellett? Mégis, valahányszor Tiffany berobogott az életükbe. Verbéna kicsit félni kezdett. Oswald persze szerette a lányt is. De ő sokkal közvetlenebb személyiség volt, mint Verbéna. Ez mindig is így volt. Tiffany ki-be rohangált az életükbe, és Verbénát ez nyugtalanította. Úgy érezte, hogy cserbenhagyja Jasont, amikor hónapokig feléjük sem néz, és tudta, hogy a fiú olyankor nagyon bánatos. Megbízhatatlan volt az a lány. De Jason, ugyanúgy, mint Oswald, készen állt fenntartani ezt a faramuci helyzetet, és boldogan ugrottak, ha a lány füttyentett egyet. Verbénának bűntudata volt, amiért ilyen gondolatai voltak, de ez nem változtatott meg semmit. Aggódott, és kész. Azt kívánta, bárcsak ő is olyan lenne, mint a férje! Ő nagyon jó ember volt, rendes ember, Verbéna pedig halálosan szerelmes volt belé. Annyira szerette, hogy néha szinte már fájt. Első találkozásukkor belészeretett, és húszévnyi házasság után is ugyanígy érzett iránta. Imádta a férjét, és a férje is imádta őt. Most Tiffany bajban volt, és Verbéna tudta, hogy jobb, ha megembereli magát, és összeszorított foggal végigcsinálja a dolgot, mert Oswald

ezt várja el tőle. Meg kell várniuk, hogy Tiffany újra jelentkezzen, és akkor majd meglátják, hogy mit tehetnek érte. Verbénának az volt a legnagyobb baja Tiffanyval, hogy Jason múltjához tartozott. Ő pedig azt akarta, hogy a fiának ne legyen múltja. Azt akarta, hogy Jason múltjában csak két ember szerepeljen: ő és a férje. Azt akarta, hogy azok az évek, amelyeket Jason nélkülük élt le, egyszerűen tűnjenek el! Ám tudta, hogy ez soha nem történhet meg, és hogy ebbe lassan bele kellene törődnie. De azt sehogy sem tudta megérteni, hogy miért kellene a fiának kuplerájra, drogokra, és egy gyilkos anyára emlékeznie, amikor nevetésre, boldogságra, és olyan szülőkre emlékezhet, akik a rajongásig imádják őt? Boldog, békés karácsonyokra és vidám szünidőkre drogok, éhezés és rettegés helyett! Oswald persze erre azt mondta, hogy a fiúnak muszáj ezekre a dolgokra is emlékeznie, hiszen élete részét képezik, akár tetszik, akár nem. De Verbéna nem értett vele egyet. Ideális gyermekkort szeretett volna biztosítani a fiának, de mindez semmit sem ért, mert a múlt mindig árnyékot vetett boldog életükre. - Jól vagy, anyu? Verbéna egészen belefeledkezett a gondolataiba. Most a fia felé fordult, és megölelte őt. Jason jóképű gyerek volt, izmos testű, kitűnő csontozatú, jó természetű, varázslatos mosolyú. - Ne haragudj, Jason! Kicsit elgondolkodtam. Már hozom is a kocsikulcsot. - Nem kell, köszi. Inkább gyalog megyek, Kellyvel és Tamsinnel. Oswald felnevetett. - Ez az, fiam! Élvezd csak az életet, amíg megteheted. Csak vigyázz, nehogy megfogjanak, mint engem! Ez régi családi viccnek számított. Oswald rajongó pillantást vetett a feleségére. Miután Jason elment, a ház üresnek tűnt. Verbéna vágyakozva gondolt vissza azokra a szép napokra, amikor Jason még gyerek volt, mindig készen állt egy kis csínytevésre, és az egész ház gyermekkacajtól zengett. Oswald sejtette, hogy mi járhat a felesége fejében, így hirtelen magához ölelte őt. - Hagyd felnőni, kicsim! Hiszen te is tudod, hogy már kész férfi.

Hangjában ott csengett még az a nyugat-indiai akcentus, amitől Verbéna mindig elvesztette a fejét. - Úgy sajnálom, hogy nem született saját gyerekünk is, Ossie! Ossie szorosan magához ölelte feleségét, aki így érezte a férfi sajátságos, vonzó illatát: Paco Rabane parfüm és enyhe izzadságszag keverékét. Verbéna imádta ezt az illatot. Ossie gyengéden szájon csókolta az asszonyt, és észrevette, hogy a sminkje tökéletes, pedig még csak kora reggel volt. - A testvérének nyilvánvalóan segítségre van szüksége. Akár a mi lányunk is lehetne, akkor pedig megtennénk érte mindent, nem igaz? Nos, a fiunk vére csörgedezik az ő ereiben is, ezért kötelességünk segíteni rajta. Jusson csak eszedbe, hogy ő nem kapott olyan lehetőségeket az élettől, mint Jason! Verbéna bólintott. - De annyira aggaszt, hogy pont olyan, mint az anyja... Oswald legszívesebben az égre emelte volna a tekintetét, de inkább visszafogta magát. Néha nagyon idegesítette Verbéna ostoba féltékenykedése. Nagyon szerette Verbénát, de az asszonyból időnként előtört a sznobizmus. Kissé hűvösebb hangon válaszolt. - Figyelj, Verbie, a fiú félig az apja, félig az anyja fia, de leginkább a miénk. Verd ki a fejedből ezeket az ostoba gondolatokat! Semmi kedvem munka közben ilyesmiken rágódni! Egy másodperc múlva már meg is bánta, hogy ilyen durván beszélt, mivel az asszonyon látszott, hogy nagyon megbántódott. Magához húzta, és ismét megcsókolta Verbénát. - Rendben van! Ha a lány valóban jelentkezik, akkor segíteni fogok neki. - ígérte. - Ha bármi történne, rögtön hívj, oké? Oswald felkapta az aktatáskáját, és otthagyta az asszonyt a szép konyhájában, a gyönyörű otthonában, melyet Verbéna napról napra üresebbnek érzett. Verbéna készített magának egy tejeskávét, és maga elé húzta a Daily Mailt. Elővett egy szálat a dugi cigijéből, rágyújtott, és megpróbált a hírekre összpontosítani. Ám folyton attól rettegett, hogy megérkezik az a telefonhívás, ami felbolygatja majd boldog családi életüket. A lány belerángatja őket.

olyan volt, mintha átszakadt volna a gát, csak úgy ömlött belőle a keserűség és a fájdalom. Marie végighallgatta azt, amit a lelke mélyén mindig is tudott. - Nem engedte, hogy meglátogassalak. Hogyisne! Ha csak megemlítettem a nevedet, rögtön kitört a harmadik világháború! És én tűrtem mindezt! Nem voltam elég bátor ahhoz, hogy kiálljak az édes lányom, az egyetlenegy olyan valaki mellett, akit igazán szerettem abban a házban. Csodáltalak téged, tudod? Te mindig megmondtad neki a véleményed, én pedig soha nem mertem ezt megtenni. Anyád gondoskodott róla, hogy véleményem se legyen soha semmiről! Csak kifizettem a számlákat, kísérgettem boltba, esküvőkre, erkölcsössége megtestesült bizonyítékaként. - Jaj, apa! Marie teljes mértékben átérezte apja fájdalmát. Sírt, és titokban mindenért saját magát okolta. Ő volt az oka mindennek, és ezért élete végéig fizetni fog! - Tulajdonképpen Tiff miatt jöttem. Összefutottam Cissy Wellbeckkel, aki azt mondta, hogy a gyámügyiek elvitték Tiff kislányát, ő maga pedig eltűnt. Elmentem a lakására. A zsaruk átkutatták az egészet, és most le van zárva. Gondoltam, jogodban áll tudni erről. Marie leült a székére, és felsóhajtott. - Mi van ezzel a családdal, apa? Olyan, mintha átok ülne rajtunk! Amióta kijöttem a sittről, egymást érik a szerencsétlenségek. Mintha vonzanám a bajt! Ismét sírva fakadt. Kevin nagyon szívesen vigasztalgatta volna, de nem tudta, hogyan. Hiszen tulajdonképpen - bizonyos szempontból - igaz volt, amit Marie mondott. Az ő visszatérése indította el a borzalmas események láncolatát. Persze Marie áldozata is volt mindennek, de egyben, ő volt minden, bekövetkezett változás és baj fő oka. Patrick még nem jött haza, Tiffany pedig egyre idegesebb lett. A drog, amit a férfi otthagyott neki, már régen elfogyott, így viszonylag tiszta volt, és szembe kellett néznie az összes őt gyötrő démonnal. Meglepődve vette észre, hogy a kandallópárkányon van egy bekeretezett kép Anastasiáról, de sejtette - helyesen -, hogy nem az atyai szeretet miatt van ott, hanem azért, hogy imponáljon a lakásba felhozott nőknek.

Az fájt a legjobban neki, hogy az anyjának igaza lett. Gondolatai csak a lánya és a drogok körül jártak. Az igazat megvallva képtelen lett volna eldönteni, hogy melyikre vágyik jobban. Üldögélt a tiszta rozsdamentes acél konyhában, és a folyót nézte. Az utcákon nyüzsgött az élet, és Tiff azokra az emberekre gondolt, akik élik a maguk egyszerű kis életét, és nem kell olyan szemét dolgokkal foglalkozniuk, mint őneki. A telefon szinte folyamatosan csörgött, Tiff pedig csak hallgatta a hangokat, és azon tűnődött, hogy vajon kik lehetnek azok. A legtöbb telefonáló olyan normálisnak tűnt, főleg a nők. Rádöbbent, hogy Patrick Connornak volt élete, saját, önálló élete. Ez eddig még soha nem jutott eszébe. Nagyon izzadt, és tudta, hogy már nem bírja sokáig anyag nélkül. Besétált a hálószobába, és bizonytalanul nyitogatni kezdte a fiókokat, szekrényeket. Nem is tudta pontosan, hogy mit keres. Abban biztos volt, hogy Pat túl óvatos ahhoz, hogy drogot tartson otthon. Aztán a szekrény aljában talált egy cipősdobozt, kinyitotta, és elmosolyodott. A doboz dugig volt pénzzel, csinos kis ezres gurigákba göngyölt húszasokkal és ötvenesekkel. Tiff csak ült a földön, izgatott volt, de ugyanakkor félt is egy kicsit. Arra gondolt, hogy olyan sok az a pénz a dobozban, Pat biztosan nem venné észre, ha ő elvenne belőle egy kicsit... Nézte a dobozt, és drogot látott benne. Drogot, drogot, még több drogot, és semmi mást. Hirtelen rádöbbent, hogy vigyorog. Anastasiára egy pillanatig sem gondolt már, mintha nem is létezett volna. Kivett két gurigát a dobozból a többi közül, a ruhája alá gyömöszölte, és öt perccel később elviharzott a lakásból. Leintett egy taxit, és elindult vele vissza, London belvárosa felé. Küldetése volt, és elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak tudja, valóra váltja álmait. Negyvenöt percen múlt, hogy elkerülték egymást Patrickkel. Marie Bethany sírjánál volt. Bezárta az irodát, és eljött ide, a kelet-londoni temetőbe, mivel a saját szemével akarta látni saját gonoszsága bizonyítékát. Lenézett az elhanyagolt kis sírkőre, és eleredtek a könnyei. A nap magasan járt az égen, a fákon madarak csiripeltek. Egy repülőgép zúgott messze a magasban, és Marie elgondolkodott azon, hogy vajon hová

akarnak eljutni az utasok. Ő soha életében nem ült még repülőn. Soha nem is utazott, csak akkor, amikor egyik börtönből a másikba szállították, de ez nem volt kimondott panorámautazás. Durham ugyan szép város, ám Marie csak azt a szürke, öreg kastélyt látta, ami börtönként funkcionált, és amiben a büntetése egy részét letöltötte. Igazából egy csomó olyan dologban nem volt még része, ami a legtöbb ember számára az élet magától értetődő részét jelentette. Tizenévesként volt párszor Southenden a haverokkal, meg gyerekkorában egyszer Walton-on-the-Naze-ben, a szüleivel. Kempingeztek, és ő nagyon élvezte a dolgot. Az anyja vidámabbnak tűnt, amikor nyaraltak, és valahogy olyankor mindannyian félretették a szokásos hadjárataikat két hétre. Marie úgy érezte, hogy nem volt semmi értelme eddigi életének. Viszont ő még élt, nem úgy, mint Caroline és Bethany. Elhelyezte a rózsákat a síron, és leült a csupasz földre. Elkezdte kitakarítani a sírhelyet, kihúzogatta a gazokat, hogy rendezettebb legyen. Közben Bethanyhez beszélt, próbált volna bocsánatot kérni tőle, de sehogy sem találta a megfelelő szavakat. Ehelyett elöntötték a régi emlékek. Eszébe jutott, ahogyan együtt csavarogtak, egyforma frizurával. Amikor idősebbek lettek, mindhárman szőkítették a hajukat. A fülében csengett Bethany szamárordításszerű nevetése, melytől mindenki, aki először hallotta elvigyorodott. Maga előtt látta a koszos krimókat és klubokat, ahol ők voltak a menő csajok. Eszébe jutott, mennyi verekedésben vettek részt együtt. Sokat megnyertek, néhányból vesztesként kerültek ki, de csak azért, mert akkor férfiakkal bunyóztak. Hogyan is hihették, hogy jó életet élnek? Miért hitték azt, hogy különlegessé teszi őket az, hogy mindenféle férfiakkal fekszenek le pénzért, ajándékokért, vagy csak egy pár italért? Talált egy zsebkendőt a zsebében, és megtörölte a szemét. - Nahát, nahát! Marie hirtelen felriadt gondolataiból, megfordult, és Janié Douglast, Caroline testvérét látta maga előtt. - Hát, nem gondoltam volna, hogy pont veled futok itt össze ma! Marie az ijedségtől meg sem bírt szólalni. Fel akart állni, de Janié visszanyomta a földre.

- Ne szaladj el. Marie! Nem akarlak bántani! Csak beszélgetnék veled egy kicsit. -Miről? Janié vállat vont. - Nem is tudom, csak úgy. Leült Marie mellé a földre, és beletúrt a reklámszatyrába. Egy üveg teát vett elő, meg néhány szendvicset. - Micsoda egy határ szar vagyok, mi? Minden évben ezt csinálom, kijövök a sírokhoz, rendbe rakom őket, megnézem, mi a helyzet. Úgy látom, megspóroltál nekem némi munkát. Mindig olyankor jövök ki, ha süt a nap. Caroline sírja ott van, nem messze innen. Marie nem szólt semmit, csak nézte őt, és várta a támadást, mert biztos volt benne, hogy meg fogja támadni. - Szegény Bethany! Olyan egyformák voltatok ti hárman, egyikőtök sem látott az orránál tovább! Azt hittétek, hogy olyan nagyon menők vagytok a drogok meg a megbotránkoztató viselkedésetek miatt. És hová jutottatok vele, hm? Az apád fegyverrel fenyeget másokat. Karen, az az ostoba, kövér kurva sitten van, te meg azt hiszed, hogy az egész világ ellened van. - Hogy érted azt, hogy az apám fegyverrel fenyeget másokat? Janié alaposan megnézte magának Marie-t, és elégedetten nyugtázta, hogy az tényleg nem tud semmit. - Nem hallottad, hogy megfenyegette Petey-t? Jól ráijesztett arra a kövér feka stricire, úgy ám! Jól nézel ki. Marie, olyan fiatalos vagy. Gondolom, azért, mert a sitten nem voltak olyan mindennapos gondjaid, amik ráncokat húzhattak volna az arcodra. Janié el volt hízva, és évekkel idősebbnek látszott a koránál. Olyan viharvert kinézete volt, mint azoknak az asszonyoknak, akiknek túl sok gyerekük és kevés idejük volt. Valaha dús, csillogó vörösesbarna haja most csapzottan lógott, és samponért kiáltott. Kék szeme kifakult, a bőre pedig tiszta májfolt lett. Janié észrevette, hogy Marie őt vizslatja, és elmosolyodott. Még a fogai is szürkék voltak, sok közülük hiányzott, vagy törött volt. - Hozzámentem Stevie Bailyhez - ez úgy hangzott, mintha ezzel mentegetőzne a kinézete miatt. - Micsoda egy szemét strici az is! Néha irigylem Bethanyt és Carolinet. Ők soha nem öregedtek meg, rájuk mindenki úgy

emlékszik vissza, hogy szépek voltak és fiatalok. Töltött mindkettejüknek egy-egy pohár teát. Marie hálásan fogadta az italt. Egy ideig csendben iszogattak, figyelték a körülöttük zajló életet, a nagy forgalmú utca lármáját, a gyászolókat, akik az éppen zajló temetéseken vettek részt. - Miért tetted. Marie? Marie csak rázta a fejét. Olyan valószerűtlen volt az egész helyzet! Ott ül Bethany sírja mellett, és egy olyan eseményről kérdezgetik, ami nagyon régen történt, de amire még mindig nem emlékezik igazán. Emellett mégis olyan volt, mintha csak tegnap történt volna. - Esküszöm, Janié, hogy még mindig nem tudom! Már ezerszer végiggondoltam, hogy mi is történt aznap, de nem jöttem rá, hogy mi okozhatta a bajt. Azt hiszem, talán csak szokás szerint szétnarkóztam az agyamat, és aztán valahogy megtörtént. Biztosan verekedtünk. Nem ez lett volna az első eset, nem igaz? Hiszen híresek voltunk a verekedős természetünkről, emlékszel? Mindhárman őrült kis kurvák voltunk. Emlékszel Beth pólójára? 'Két és fél másodperc alatt jutok el a mosolytól az anyázásig.' Mindketten elmosolyodtak. - Hát, nem semmi egy kiscsaj volt! - Tényleg igaz, amit apámról mondtál? Nem csak Blackék pofáznak? Hiszen tudod, milyenek. - Hát, most rájuk jár a rúd rendesen. A közvélemény ellenük van, Karent pedig szó szerint kitagadta az anyja. Te valóságos mártírfigurának számítasz a környéken. Már úgy értem, azt mindenki tudja, hogy te legalább ki voltál ütve, nem voltál eszednél. Mindenki tudta, hogy drogos vagy. Hiszen tettetek róla mindhárman, igaz? Mintha ez lett volna a jelmondatotok. 'Csúnya rossz drogos kiscsajok vagyunk, és szarunk bele, hogy ki mit gondol rólunk.' - Olyan ostobák voltunk! Tényleg rosszul láttuk a dolgot! Janié vállat vont, és kibontotta a szendvicseket. - Ha az nem történt volna meg, akkor mostanra már mindhárman elpatkoltatok volna. A heroinfüggőkből ritkán válik boldog nagyszülő. Ott van Gillian Wise esete. A radiátorán lógva találták meg, vagy két héttel azután, hogy meghalt. A fűtés meg közben egyfolytában ment. Szétrágták a boga-. rak, mire rátaláltak. Az egyik szomszéd panaszkodott a szag miatt. Rende-

sen kiütötte magát a csaj, mint mindig. Ez tíz éve történt. Akármelyikőtökkel megeshetett volna ugyanez. Marie szomorúan bólintott. Pár percig csendben voltak, mindketten elmerültek az emlékeikben. Aztán Marie megszólalt. - Gillian mutatta meg nekünk, hogyan kell tépni. Tisztán emlékszem rá. Két haver kell hozzá. Az egyik heroint, a másik speedet nyom az emberbe, egyszerre. Amikor a két anyag találkozik az agyban, az olyan, mint egy atomrobbanás. Bethany odavolt érte, mert nagyon veszélyes volt. Janié megrántotta a vállát. - Nem is csodálom. Beth mindig is olyan volt, hogy a lehető legmesszebb akart elmenni mindenben. De mind ilyenek voltatok. Sajnálom, hogy mindez ilyen tragédiával végződött! Annyira tisztán emlékszem arra a napra. Átmentem Caroline-hoz, egy kis füvet akartam kérni Stevie-nek. Teljesen ki volt ütve. Elmosolyodott. - Fura, de ott volt a tesód, Marshall is. Majdnem összeszarta magát, amikor meglátott engem. Gondolom, attól félt, hogy beköpöm anyátoknál. Arra várt, hogy magadhoz térj, ott feküdtél a padlón, és éppen utaztál. Caroline éppen belőtte magát, nekem meg mindig hányingerem támadt, ha láttam, úgyhogy elhúztam a csíkot. Egy disznóól volt az a hely! Milyen büdös volt! Iszonyatos! Megint hallgattak egy ideig, emlékeztek Marshallra, és arra, ahogy meghalt. - Eddig nem is tudtam, hogy ő is ott volt akkor. Gondolod, hogy látott mindent, és ezért nyírta ki magát? - kérdezte Marie. Janié megint csak megrántotta a vállát. - Meglehet. Én soha nem mondtam meg senkinek, hogy ott volt aznap. így is éppen elég gondja volt mindenkinek. És különben is, nem kerültem kapcsolatba a zsarukkal, úgyhogy hallgattam. Mint ahogy te is. Marie remegő kézzel rágyújtott. - Szegény Marshall, annyira igyekezett, hogy ő is a nagyok közé tartozhasson. Ha az anyám tudta volna, biztosan kilövi őt a világűrbe. - Úgy hívta, hogy az ő kicsi katonája. Belepusztult volna, ha megtudja! értett vele egyet Janié.

- Hát, így is tönkrement szegény, csak nem Marshall miatt, hanem énmiattam. De végül is, amikor Marshall meghalt, anyám megszűnt élni, azóta csak vegetál. Janié kitöltött még egy-egy adag teát. - Végül is, nézőpont kérdése, ki mit hív életnek. Rideg asszony az anyád. Senki sem kedveli, bár persze most mindenki sajnálja a történtek miatt. Találkoztál vele? Marie nemet intett. - Nem. Gyűlöl engem. - Hát, akkor neked is kijut a jóból! De igazából az anyád senkit sem szeret, igaz? - Marie azon kapta magát, hogy mosolyog. - Örülök, hogy találkoztunk. Marie. Megtennél nekem valamit? - kérdezte Janié. Marie bólintott. - Éld kettejük helyett is az életet! Oké? Hozz ki belőle valami jót, rendben? Ahogy manapság mondják a srácok, ez van, ezt kell szeretni! Marie-nek elszorult a torka, egy szót sem tudott kinyögni. Azért jött ki ide a temetőbe, hogy halott barátai között nyugalmat keressen. Ehelyett azonban a nyugalom Janié Douglas képében érkezett meg hozzá, akinek józanságán sok évvel korábban jókat gúnyolódott. Az élet néha különös dolgokat produkál. Nagyon különöseket. Tiffany utazott, és nagyon élvezte. Ötszáz fontot vert el egyszerre, teljes kielégülésre vágyott, és meg is kapta azt. Egy willesden-i lakás hideg padlóján feküdt, és barátnőjét, Rosie-t kereste tekintetével a helyiségben. De ő már régen elhúzott. Tiffany annyira még emlékezett, hogy barátnője a pénz egy részét is magával vitte, de hogy mire, azt már képtelen volt felidézni magában. így aztán inkább lehunyta a szemét, és tovább élvezte az utazást. Lionel Green csak nézte a mocskos padlón heverő lányt. - Ez meg ki a picsa? Egy másik pasas volt még vele, aki megrázta a fejét. - Rosie hozta, és jól el van eresztve. Lionel enyhén megemelte a szemöldökét. - El van eresztve? Mennyire?

- Volt nála egy pár ezres, amikor megjött. Rosie elvitte a zsé egy részét, hogy szerezzen egy kis kokót. De ez itt nem azt szívja. Ahogy elnézem, elég rendesen tépi magát. Lionel alaposan megnézte magának a lányt. Akár csinos is lehetett volna, ha törődik a külsejével, de úgy nézett ki, mint egy csöves. Mocskos volt és ápolatlan. De mégsem lehetett csöves, mert a körme még viszonylag tiszta volt, a ruhái ugyan mocskosak, de jó minőségűek. Lionel figyelmét nem kerülték el az ilyen apró részletek sem, hiszen ő is az utcán élt. Büszke volt arra, hogy milyen tapasztalt. Ravaszságának köszönhetően már tíz évet sikerült ép bőrrel lehúznia az utcán. Tizenegy éves volt, amikor lelépett otthonról. Soha többé nem ment vissza az essexi kis családi házba, és a jövőben sem akarja ismét látni. Tilbury nem hiányzott neki, de az anyja igen. Hiányoztak neki a testvérei, de a mostohaapja a kemény csizmájával és villámgyors öklével egyáltalán nem. Más életet élt, más családban. Amikor Tiff kinyitotta a szemét, leült mellé a földre, és rámosolygott. - A kicsikém! Vissza kell szereznem a kicsikémet! - Te, ebben nem csak rock van. Rosie be is lőtte? A másik srác bizonytalanul ingatta a fejét. - Nem tudom, lehet. Nem kérsz egy szippantást? - nyújtotta Lionel felé a krekkpipát. - Nem, kösz, ez nem az én asztalom. Inkább innék valamit. - Kár, mert a csajnál egész csomó zsé van, és én asszem, itt tartom, amíg csak van belőle. - Van gyereke? A másik srác kezdte unni a dolgot. - Honnan a faszból tudjam? Mi vagy te, zsaru? Ki a picsát érdekel, hogy tíz gyereke van, vagy egy alomra való kiskutyát szült? A lényeg, hogy amíg van nála zsé, addig maradhat. Lionel nem szólt egy szót sem. Az évek során megtanulta, hogy legjobban teszi, ha hallgat a drogosok között, mert azok túl ingatagok ahhoz, hogy épeszűen gondolkodjanak. Ám egy óvatlan pillanatban, amikor senki sem volt a közelben, átkutatta Tiffet, megtalálta a maradék pénzt, és a dzsekije zsebébe rejtette. Végül is, a többiek is ugyanezt csinálták volna vele egy idő után.

Vigyázott a lányra, amíg az vissza nem tért a valóságba. Amikor Tiff magához tért, Lionel mosolyogva felsegítette. Ekkor már este volt, és Tiff majdnem egy egész napot kihagyott. - Minden oké? Adott Tiffnek egy doboz sört. A lány mohón belekortyolt. - Gyere fel az emeletre, ott melegebb van. Lazíts egy kicsit! Tiff követte a fiút az emeletre a rozoga lépcsőn, közben a drog utóhatásaival küszködött. Fent leültek egy ócska matracra, és beszélgetni kezdtek. Lionel ismerte a dörgést, ezért egészen egyszerű kérdésekkel indított: hogy hívják, hány éves, honnan ismeri Rosie-t. Aztán hátradőlt, és végighallgatta Tiff fájdalmas történetét. - Miért nem mész vissza a lakásodba? Tiff csak ingatta a fejét. - Lecsukhatnak a gyerek veszélyeztetése miatt. Sittre kerülhetek. - sírva fakadt. - Fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Soha nem voltam még a cracktől, érted? Soha nem ütött ki olyan hosszú időre. A kislányomat most vitték el a gyámügyiek, és én nem igazán tudom, hogyan tovább! Dolgozni sem voltam már jó ideje, úgyhogy azt sem tudom, egyáltalán van-e még állásom. Az egész egy kibaszott nagy káosz! Lionel már sok hasonló sztorit hallott, mégis, a kis szöszi története megindító volt. - Mi a helyzet a kicsi apjával? Nem fordulhatnál hozzá segítségért? Tiffany korábban sem említette Patrick nevét, mert őt a híre mindig messzire megelőzte, és könnyen előfordulhatott volna, hogy a srác már hallott róla. De kétségbeesetten vágyott a társaságra, rettegett attól, hogy egyedül maradjon. - Nem jó ember. - Nincs senkid, aki segíthetne? Tiffnek eszébe jutott a testvére és az ő családja. Ők biztosan segítenének, ha akarná. - A tesómat örökbe fogadta egy pár, de megengedték, hogy tartsuk a kapcsolatot. Közel álltunk egymáshoz, érted? Ők segítenének, de én úgy szégyellem magam.

Valójában leginkább attól félt, hogy elvonóra küldenék, amit egyáltalán nem akart, mert szerette azt az érzést, amit a drog nyújtott neki. Szerette, hogy egy kis időre elfelejtheti az egész életét, és mindent, ami vele történt. Szüksége volt arra az élményre, amit a crack nyújtott neki. A drog nélkül képtelen lett volna szembenézni a problémáival, így hát meggyőzte magát arról, hogy jobban teszi, ha ezt az életet éli, amíg össze nem szedi magát, és vissza nem térhet a régihez. Ez nagyon jól hangzott, bár a lelke mélyén tudta, hogy ezzel csak engedélyt ad magának arra, hogy ne is gondoljon a gyerekére. Elég zavarodott volt már ahhoz, hogy komolyan elhiggye: mindez csak átmeneti állapot. Nem tart örökké. Nem vágyott semmi másra, csak a drogokra, meg az érzésre, amit azok nyújtottak neki. Függő volt, tudta is, de már nem érdekelte. Szétnyitotta a kabátját, és a pénzt kereste, amit Patricktől lopott. Éppen kezdett pánikba esni, amikor Lionel visszaadta neki a bankókat, amiket elemelt. - Bocs, de muszáj volt elraknom a zsét, mert különben mostanra a többiek elvitték volna az összeset. Ha valaki drogosok között akar élni, akkor jobban teszi, ha mindig egy lépéssel előttük jár. Még a cipőt is lelopják az ember lábáról, hogy meglegyen a következő lövésre való lé. Ezt ne feledd el! Tiff csak bámulta a srácot. A maga módján Lionel elég jóképű volt, borotvált fej, skinhead-cuccok, izmos test. Szép volt a mosolya. -Kösz! - Menj vissza a lakásodba, Tiffany, vagy menj el a testvéredhez! Ha elfogy a pénz, úgyis kezdened kell valamit magaddal, úgyhogy menj, amíg nem késő! Elkísérlek, ha akarod. Tisztázd ezt a dolgot a kislányod körül, míg nem késő. A lány habozott, látszott rajta, és Lionel pont ezt akarta elérni. De ekkor berobbant a házba Rosie a kövér lábával, nagy hangjával. Belépett a szobába, ahol voltak, és Lionel tudta, hogy ezt a csatát elvesztette. - Nézzétek csak, mit hozott Rosie doki! Egy kis műanyag zacskónyi heroint lengetett a kezében. - Ettől aztán jó kedvünk lesz, az tuti! Míg Rosie előkészítette a drogot, Lionel kiment a McDonald'sba, és hozott némi kaját magának és Tiffanynak. Hozott a lánynak egy nagy turmixot

is. Úgy gondolta, beletöm egy kis kaját a lányba, aztán kivárja a sorát. Tetszett neki Tiff, és az a tény, hogy saját lakása volt, arra utalt, hogy valamikor képes volt normális életet élni, ettől pedig még vonzóbbá vált. Rosie előbb vagy utóbb visszamegy majd a pasijához, úgyhogy Lionelnek csak azt kell tennie, amihez a leginkább ért: várni. Aztán, ha eljön a megfelelő pillanat, megint megpróbálhatja. Ha mást nem, legalább egy kis lét szerezhet a csajtól, megkönnyítheti vele a saját életét. De még az is lehet, hogy a lánynak van egy fejőstehene. Valaki, akitől mindig lehet kérni egy kis lét. Kétezer font nagy pénz, és ezt illett tiszteletben tartani. Ha egyszer szerzett ennyit a csaj, ki tudja, lehet, hogy még egyszer megteheti? Az élet dolgait mindig több szempontból kell mérlegelni, és a lehető legtöbbet kell kihozni mindenből! Lionel ezt már sok-sok évvel korábban megtanulta. TIZENÖTÖDIK FEJEZET Patrick Tiffany után kutatott. A lány nyitva hagyta a szekrényajtót, így nyilvánvaló volt, hogy pénzt vitt magával a dobozból. Patricket nem is igazán az zavarta, hogy a lány pénzt lopott tőle, sokkal inkább az, hogy a pénz révén kapcsolatba kerülhet más emberekkel, ő pedig pont ezt akarta elkerülni. Pedig már annyi időt és fáradságot pazarolt arra, hogy elzárja a lányt a külvilágtól, és teljesen a saját hatalmába kerítse! A gyereket elvették tőle, és ezzel Tiffanynak elvileg befellegzett. Most viszont kiütheti magát, anélkül, hogy Pat látná, hogy mit ad be magának. Lehetett nála több ezer font is, abból pedig akár a fél várost is megutaztathatja, nemcsak saját magát. És mi van, ha túladagolja magát? Az a sok munka mind kárba vész! Patrick dühös lett. Aznap már elveszített egy lányt túladagolás miatt, egy másik meg bekapta a legyet, és lelépett. Férjhez megy. Elhúzott valami szutyok kis kurvapecérrel, neki meg otthagyta a szobabérletet, meg a sok kifizetetlen számláját. Persze a szobát rögtön kiadta valaki másnak, de nem is erről volt szó. A csaj átvágta őt, és ezt nem lehet elfelejteni! Nem értette, hogy mi történik mostanság a világban. Olyan, mintha valamilyen oknál fogva mindenki összefogott volna ellene. Elhatározta, hogy ha

elkapja Tiffanyt, akkor szétveri azt a kibaszott drogos fejét. Idősebb korára túl lágyszívű lett, ez lehet a baj! A lányok mind kihasználják ezt. Tiffany, akihez személyes érdekek fűzték, lelépett. Meglopta őt, és Patrick elhatározta, hogy ha megtalálja a csajt, akkor duplán leveri rajta a kárt. Mert meg fogja találni, egészen bizonyosan. Húsz perccel később már Maxié James házánál volt. Maxie-t az ágyban találta a feleségével. Patrick egy százast nyomott az asszony kezébe, és megmondta neki, hogy húzzon el, egyen-igyon valahol egy kicsit, és csak egy pár óra múlva jöjjön vissza. A nő Patrick szemébe nézett, és tette, amit mondtak neki. Patricket mindenki csak úgy ismerte, hogy egy igazi seggfej, és az asszony gyakran elcsodálkozott rajta, hogy Maxié tartja vele a kapcsolatot. Maxié zabos volt Patrickre, de elég volt egy pillantást vetnie rá, és rögtön tudta, hogy az időpont nem alkalmas a vitatkozásra. Patrick úgy nézett ki, mint egy dühöngő őrült, és ez azt jelentette, hogy valaki nagyon felpiszkálta az idegeit. Ilyen állapotban képes lett volna akár a tükörképével is összeveszni. - Na, mi a gáz? Patricknek most nem igazán volt türelme haverja utcai stílusát hallgatni. - Mi a picsa van veled, hogy beszélsz? - üvöhötte. - Miért nem vagy képes egy kibaszott rendes mondatot kiejteni a szádon? 'Mi a gáz?' Ez meg milyen egy elbaszott kérdés volt, he? Maxié csak bámult, és nyelt egy nagyot. Kezdett elege lenni Patrickből, és ezzel nem volt egyedül. Ugyan mi a faszt gondolt magáról, tán hogy ő az atyaúristen, vagy mi? - Figyelj, Patrick, gőzöm sincs, hogy ki szart bele a tányérkádba, de idejöttél hozzám, kirángattál az ágyból, amikor éppen a kedves nejem seggét kúrtam, és még neked áll feljebb! Tehát kénytelen vagyok megkérdezni, hogy mi a bajod, nem? Patrick tépelődött, hogy fejbe rúgja-e a haverját ott helyben, vagy bokrosabb teendői miatt, hagyja ezt inkább máskorra. Maxié haver volt, talán az egyetlen igazi haverja. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy az emberek mostanában igencsak kerülik őt. Mostanra már túl nagy kutyának számított, és senki sem tudta, hogyan is kezelje őt. így aztán mosolyt varázsolt az arcára,

azt a fajta mosolyt, amivel kiskorában bármit ki tudott bulizni magának. Ártatlannak és szavahihetőnek látszott tőle, így aztán olyankor villantotta fel, amikor azt akarta, hogy megbízzanak benne. - Tiffany eltűnt, és én meg akarom találni. Maxié beletúrt rasztafürtjeibe. - Mi a faszért olyan különleges az a kiscsaj, Patrick? Hiszen csak egy kurva, miért húzod fel magad ennyire miatta? Patrick elkomorodott. - Az a lány a gyermekem anyja, ezt jól jegyezd meg! Maxie-t nem hatották meg Patrick szavai, csak megvetően fújt egyet. - Egy rakás nőnek van gyereke tőled, és te mégis mindegyiket kihajtod az utcára. Azt hittem, hogy most is azt csinálod, amit szoktál: a gyámügyre bízod a kölyköt, és rövid pórázra fogod az anyját. Patrick felnevetett. - Figyelj, Maxié, gondolod, hogy nekem most nyugodtnak kellene lennem? Végül is, csak kirabolt az a kis kurva! Még mindig erősebb, mint gondoltam, és most fellázadt. Szerinted mégis mit tehetnék? A hangja csaknem jókedvűen csengett. Maxié sodort magának egy jointot. - Hagyd futni, Pat! Én sajnálom szegény kiscsajt. Hiszen van elég lányod, miért kell neked ennyire Tiffany? Patrick komolyan elgondolkodott. - Hogy őszinte legyek, Maxié, nem tudom. Élvezem, hogy azt csinálok a nőkből, amit akarok. Amikor először találkoztam Tiffanyval, és rájöttem, hogy ki az, nagyon izgatott a dolog, tudod? Keféltem az anyját, és megkaptam a lányát is. Mint a piszkos kis fantáziákban, nem? Sok pasit nagyon fel tud ez izgatni. Szóval, belevágtam a dologba, és nem is bántam meg. Ja, és ne feledjük, hogy Tiff egyben a fiam testvére is! Tetszett a dolog. Csinos kiscsaj. De az anyjának a nyomába se ér! Marie-t aztán szép meló volt betörni, mondhatom! Elvette a jointot, és mélyen leszívta a füstöt. Jó anyag volt. Gondolta, hogy az lesz. - Azt hittem, könnyű dolgom lesz Tiffel, de erősebb, mint hittem. Sokkal erősebb, és valahol még csodálom is a bátorságát. De be kell törnöm, most már muszáj lesz végleg betörnöm!

Maxié csodálkozva nézte a barátja arcát. - Furcsa egy madár vagy te, Patrick! Mondták már neked? Mindketten felnevettek. - Hagyd futni! Jól elvolt a gyerekkel, jó anyja volt, meg minden. Hagyd futni, hagyd, hadd éljen, ahogy akar! Patrick szeme elszűkült, úgy mérte végig a haverját. - Mi van veled, Maxié, csak nem kötekedni akarsz velem? - Dehogyis, te fasz! Ne kezd ezt megint! Annyi az egész, hogy Tiff egy rendes kiscsaj. Szállj le róla! Te már túl nagy vagy ehhez a piszkos melóhoz. - Nem bírod felfogni, mi? Élvezem a dolgot! Állati jó érzés, amikor betörök egy nőt, kurvát csinálok belőle, és az elkezd nekem keresni. A pénz semmi ahhoz az élvezethez képest, amit a lealacsonyításuk okoz! Alapvetően minden nő kurva. Csak vannak köztük olyanok, akik egész életükön át csak egy faszival csinálják, de az is a pénzért van, nem? Hívhatják magukat háztartásbelinek, vagy aminek akarják, a lényeg akkor is az, hogy eltartják őket, nem? Nyaralás, kocsi, miegyéb. Aztán lebabáznak, és szegény fickónak el van cseszve az egész élete. Kész, vége! Hát velem aztán nem csinál ilyet senki, haver! A kölyök mehet a gyivibe, az anyuka meg az utcára keresni, és kész. Tőlem aztán senki sem követel semmit, ez tuti! Maxié egy utolsót szívott a jointból, aztán elnyomta. - Hát, ez aztán szép, Patrick! Alig hiszek a fülemnek. Tiff akkor is csak egy kiscsaj a sok közül, mire ez a nagy felhajtás? Pat a kezébe temette az arcát, és felsóhajtott. - El kell intéznem Tiffet, nem? Ha nem büntetem meg, akkor egy héten belül ezzel lesz tele a város, és más lányok is úgy gondolják majd, hogy azt tehetnek, amihez kedvük van. Ezért tehát ki fogom tépni Tiff szívét, méghozzá örömmel. Azt hiszi, hogy megléphet. Egy fenét! Azt akarom, hogy egy egész csapat keresse őt az utcákon. Reggelre szállítsátok le a csajt! Maxié láthatóan megdöbbent. - Te most viccelsz, ugye? - Patrick megrázta a fejét. - Tehát azt akarod, hogy egy szökött tyúk miatt mozgósítsam a fiúkat? Patrick bólintott. - És mondd meg nekik, hogyha nem találják meg, akkor személyesen fogom szétrúgni a tökeiket! Ezt vehetik ígéretnek is. - Biztos, hogy nem vagy szerelmes, Pat?

Patrick felröhögött. - Dehogynem, Maxié, szerelmes vagyok, már évek óta, de nem másba, mint saját magamba! A saját nevemet kiabálom olyankor is, amikor elélvezek! Patrick biztos volt benne, hogy megtalálják Tiffet, és ettől megnyugodott. De megígérte magának, hogy ha a kezei közé kerül a csaj, akkor egy életre megleckézteti. Mégis, mi a picsát gondolhatott magáról az a kurva, hogy fogta az ő nehezen megszerzett pénzét, és lelépett vele? Ha majd ököllel lekezeli a babapopsi arcocskáját, a csaj végre rájön, hogy ki az úr a háznál. Patrick már nagyon várta ezt a bizonyos kezelést. Marie még egyszer lemezre mentette az adatokat, és elkönyvelte a tengerentúli szállítmányokat is. Bár a vasudvar szépen hozott a konyhára. Marie már régen rájött, hogy az az összeg, amit Alan az udvarral keres, és az, amit elkölt, két teljesen külön asztal. Nem kellett Einsteinnek lenni ahhoz, hogy ezt felfedezze. Miután Mikey Devlin tiszteletét tette náluk a múltkor. Marie sejtette, hogy valamit csempésznek a feketepiacra, fegyverre vagy drogokra tippelt. Esetleg mindkettőre. Nyakig benne voltak a dologban. Marie éppen elég nővel beszélgetett a börtönben, úgyhogy tudta, mi a dörgés. Marie aggódott, és nem csupán Alan miatt, aki rendes ember volt, és lehetőséget adott neki, hogy dolgozzon, hanem saját maga miatt is. Nem engedhette meg magának, hogy a nevét drogüzlettel, vagy bármi más illegális üggyel hozzák kapcsolatba, mivel próbaidős volt. A haláláig az is marad. Az egész életét tönkreteheti egy ilyen ügy, és semmi kedve nem volt visszamenni a börtönbe. A történtek miatt éppen elég baja volt a családjával és a gyerekeivel. Tiszta fejjel kellett volna gondolkodnia, de ez napról napra nehezebben jött össze neki. Másra sem bírt gondolni, mint arra, hogy hogyan hozhatná rendbe a dolgokat, de mindig arra a következtetésre jutott, hogy nem tehet semmit, mivel nem keveredhet bele semmibe. A fő problémát Patrick Connor jelentette. Ő volt az, aki a tisztességes életnek minden esélyét elvette először őtőle - most pedig a lányától is. A történelem megismétli önmagát. Ráadásul az anyjával történtek miatt is őt terhelte a felelősség. Louise beteg volt, Marie-nek pedig még az a lehetőség sem adatott meg,

hogy bemenjen hozzá, és meglátogassa. Az anyja látni sem akarta őt, azt akarta, hogy távol legyen tőle, olyan távol, amennyire csak emberileg lehetséges. Eszébe jutott, hogy egyszer azt üvöltötte neki, hogy azt kívánja, bárcsak halna meg Marie, hogy neki ne kelljen több sztorit végighallgatnia a viselt dolgairól. Marie most már értette, hogy mit érezhetett az anyja. Amikor meghallotta, hogy mi lett a lányából, ő maga is összetörtnek érezte magát, úgyhogy sejtette, mit élhetett át Louise annak idején őmiatta. És most az az ember, aki őt annak idején a mocsokba rántotta, ugyanezt tette a kislányával is, az ő drága kicsi Tiffanyjával, akiért pedig Marie őszinte szívvel imádkozott -s azt kívánta, hogy normális lány legyen belőle, normális élettel. Azon gondolkodott, valahogyan rá kellene ijesztenie Patrickre, hogy hagyja békén a lányát. De hogyan? Marie tudta, hogy mindenképpen cselekednie kell, csak még azt nem tudta, hogy mi a fenét csináljon. Marie a lelke mélyén tudta, hogy azóta érlelődik benne ez a gondolat, amióta meglátogatta a lányát, és látta, hogy milyen úton jár. Tehát nem a szándékkal volt gond, hanem azzal, hogy fogalma sem volt róla, mit is csináljon. Dalolva vonult volna vissza a börtönbe, ezúttal életfogytigra, ha ezzel esélyt adhat a lányának egy jobb életre. Pat nélkül Tiffnek legalább egy pici esélye lett volna a boldogulásra. De így, hogy a fickó a nyakán lóg, nincs lehetősége a kiugrásra. Marie ezt jobban tudta bárki másnál, hiszen a saját bőrén tapasztalta meg Pat „szerelmének" következményeit. Zajt hallott, és megfordult. Az ajtóban Mikey Devlin állt, szokás szerint benarkózva. Rámosolygott Marie-re, aki közömbös arccal nézett rá. Pár pillanatig csak nézte, aztán megszólalt. - Tehetek önért valamit? Szép hangja volt, mély és szexi. Mikey hanyagul megrántotta a nadrágját az ágyékánál, miközben válaszolt. - Persze, szivi! Naná, hogy tehet értem valamit! Marie csak bámult rá, azzal a halott tekintettel, amit a börtönben fejlesztett ki, és nem szólt egy szót sem. A taktika megint bejött - Mikey kezdte kellemetlenül érezni magát. Marie ült a széken, és csak bámult rá olyan kifejezéstelen arccal, ami azt sugározta, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy mit akar, mond, vagy gondol Mikey. Csupán kellemetlen tényező volt számára, semmi más. Mikey évek

óta most először jött zavarba. Általában nem voltak gondjai a nőkkel, akire csak ránézett, már ugrott is. Persze tudta, hogy ez a lelkesedés főleg a „foglalkozásának" szól. De ez őt egyáltalán nem zavarta. Használta a nőket, amikor és ahogy kedve tartotta. Mind ugyanolyan típusba tartoztak, hozzá is szokott ehhez. Mind egy kis anyagot akartak, némi lóvét, egy jó buhzást, meg a dicsőséget, ami azzal járt, hogy néhány éjszakát Mikey Devlin ágyában töltöttek. Egész jó üzlet volt. Ő kielégült, a lányok meg némi tekintélyt szereztek maguknak. Némelyik közülük még csaknem gyerek volt, de elég érett ahhoz, hogy kitöltsön egy rövid és szűk ruhácskát. A többi felnőtt nő, szép szájú, és elég ügyes ahhoz, hogy megnevettesse és kielégítse őt. Egyszóval, egészen más bánásmódhoz szokott, mint amivel ez a csinos, hideg szívű, gyilkos kurva eléállt. Az agya tele volt narkóval, gonoszkodni támadt kedve. Elhatározta, hogy legyőzi a nőt, kierőszakol belőle valami reakciót. - És sikerült mostanság kinyírnia valamelyik haverját? Mikey vigyorgott, és meg volt róla győződve, hogy a csaj erre nem tud majd mit lépni. Marie visszavigyorgott. Ettől nagyon vonzó lett az arca. - Nem. És maga? A válasz kiakasztotta a férfit. Marie pontosan ezt a hatást várta. Mikey dühös lett. - Kibaszottul vicces, mondhatom! Marie erre csak vállat vont, és tovább bámulta a férfit. Mikey hamar rájött, hogy a csaj csak akkor fog beszélni, ha kérdezik. Évek óta először volt zavarban egy nőnemű lény miatt, és ez nagyon megdöbbentette. Marie zavarba hozta és ez egészen hihetetlen volt! - Nézze aranyom, lehúzott pár évet a sitten, és én ezt tiszteletben tartom... Marie gúnyosan közbevágott. - Kibaszottul igaz, lehúztam jópár évet a sitten, és hogy őszinte legyek, egész jól csináltam! Lehajtottam a fejemet, és befogtam a számat. Ha egyszer úgy hozza a sors, hogy magát is kettős emberölés miatt csukják le, remélem, legalább olyan jól fog boldogulni, mint én. Az emberiség söpredékével kellett odabent szembenéznem. A-kategóriás voltam, jártam az ország összes valamirevaló börtönében, és megtanultam vigyázni magamra.

Úgyhogy nem nagyon szeretem, ha egy olyasvalaki, mint maga, aki még egy percet sem töltött életében börtönben, úgy beszél velem, mint egy kis kezdővel! A dolog működött, Marie tudta előre, hogy milyen hatással lesz mondókája a férfira. Mikey Devlin kemény fiú volt, de gőze sem volt róla, hogy milyen a börtön levegője. Életében nem kényszerült még arra, hogy egy börtöni priccsen hajtsa álomra a fejét. Életében csak egyszer töltött el egy éjszakát egy fogdában, és ezzel vége. Marie tudta, hogy a férfi értékrendjében nagy dolognak számít az, hogy ő már volt börtönben, tisztelni fogja őt emiatt, és szándékában állt ezt kihasználni, mivel rájött, hogy ez a férfi lehet az a nagy megmentő, akit keresett. Ha ügyesen bánik a lapjaival, akkor talán Mikey Devlin lesz az, akinek révén lehetőséget kap a lánya a tisztességes életre. Mikey pár percig csak nézte Marie-t, és láthatólag azon gondolkodott, hogy képen vágja-e a nőt, vagy megadja neki azt a tiszteletet, amit egy sittet járt férfi kapna meg tőle. - Hát, magának aztán jó nagy szája van, hölgyem! - nyögte ki végül. Marie felnevetett. - Magának meg állati nagy egója. Ha a farka csak fele akkora, mint a büszkesége, akkor már csak amiatt is megérhet egy kefélést. Olyan ártatlanul mondta mindezt, hogy Mikey szintén felnevetett. Hosszú évek óta senki sem mert vele úgy beszélni, mint ez a nő. Amióta az eszét tudta, nem érezte magát ilyen kellemetlenül egy nőnemű lény társaságában. Együtt nevettek, és a levegőben rezgő feszültség egy perc alatt a semmivé lett. Mikey szalutált a nő előtt. - Elnézést kérek! Ezentúl tiszteletben tartom majd, hogy kivel állok szemben. Jöjjön, igyunk meg egy italt együtt valahol. Tisztán haveri alapon. De komolyan! Marie a táskájáért nyúlt, és elmosolyodott. - Hát, ha nagyon-nagyon jól viselkedik, akkor esetleg még azt is megengedem, hogy vegyen nekem egy szendvicset. Mikey még akkor is a fejét csóválta, amikor kihajtottak az udvarról. Alan éppen ekkor érkezett meg. Amikor meglátta, hogy együtt ülnek Mikey kocsijában, úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Pocsékul érezte

magát, mert nagyon sokra tartotta Marie-t és igazából csak ekkor döbbent rá, hogy jóval többet érez iránta, mint tiszteletet. Ha Marie összeszűri a levet Mikey Devlinnel, akkor hamarosan mehet vissza a börtönbe. Alan remélte, hogy ezzel a nő is tisztában van, és meggondolja, hogy mit csinál. Belerúgott a kocsija kerekébe, de ezzel csak annyit ért el, hogy jól megfájdult a lába. Körbeugrált az udvaron fél lábon, közben hangosan káromkodott. A két fickó, akik az udvar jobb oldaláról figyelték, mindent szépen feljegyeztek a füzetkéjükbe. Tiffany hallotta, hogy valaki nagyon keresi. Volt is egy tippje, hogy ki lehet az. Újonnan szerzett haverja szerzett neki még anyagot, és áttaxiztak Londonon, egy másik lakásba, Docklands közelébe. Egy disznóól volt, rosszabb annál, ahonnan eljöttek, de itt legalább biztonságban voltak. Tiffany megint utazott, méghozzá elég hosszú ideig. De kezdett immúnissá válni a droggal szemben, egyre nagyobb és nagyobb adagra volt szüksége ahhoz, hogy elérje a vágyott hatást. Egy sötét szemű, vörös hajú, csúnya bőrű lány tűt kínált neki. Tiffany pár pillanatig habozott, aztán elfogadta. Úgy érezte, hogy démonok űzik, és csak úgy szabadulhat tőlük, ha kiüti magát, elmenekül a valóságból. Azokban a percekben mindig úgy érezte, hogy nincs más kiút. Ha Patrickra gondolt, rögtön rosszkedve támadt, és aggodalma elrontotta az utazást. A lány beleszúrta a tűt a karjába, Tiffany pedig hátradőlt, és várta, hogy elöntse az első hullám. Amikor lehanyatlott, a vöröshajú lány lehúzta róla a ruhákat, elvette a cipőjét és a dzsekijét is. Ötszáz fonttal gazdagabban és klasszisokkal jobb ruhában hagyta el a lakást, mint amit az utóbbi hetekben viselt. Tiffany még akkor sem volt eszméleténél, amikor Maxié rátalált. A férfi mély sajnálatot érzett, amikor végignézte a lány csupa csont és bőr testét, ahogy ott hever mozdulatlanul a mocsokban. Összevizelte, összecsinálta magát, és fehér, tejszerű hányadék csurgott a szájából. A herointól mindenki rosszul volt az első pár alkalommal. Heroinfüggővé válni kemény és fáradságos munka.

A társaságában lévő két fickó undorral szemlélte a lányt. - Én aztán nem nyúlok hozzá, Maxié! Eddie Loyal rendíthetetlen volt. Nagydarab, szőke fickó volt, és hihetetlenül piperkőc. Maxié elvigyorodott. - Dehogyisnem! Patrick akarja ezt a lányt, és aki leszállítja neki, az egy ezrest kap a fáradozásáért. Biztos fedezi a mosatás költségeit is. Eddie undorral rázta a fejét. - Mindig én kapom a piszkos munkát, mindig csak én! Maxié felnevetett. Most, hogy végre megtalálták Tiffanyt, már lazíthatott' egy kicsit. - Emeld csak fel, nagy fehér főnök! Pat spitafíeldsi irodája felé tartottak a sűrű forgalomban, és Eddie még mindig morgolódott magában. Maxié rágyújtott egy jointra, és W. C. Fields hangján megszólalt. - Mindig is egy fehér sofőrt akartam! Ezen még Eddie is nevetett. Az út hátralevő részében vicceket meséltek egymásnak. Tiffany a Mercedes csomagtartójában hevert, és hallotta ugyan a motor hangját, de fogalma sem volt róla, hogy mi történik vele. Megint elhányta magát, és a savanyú szagtól könnyezni kezdett a szeme. Még nem érzett félelmet. Túlságosan kábult volt ahhoz, hogy felfogja, mi történik vele. Végül is Marie és Mikey egy korai vacsorát költöttek el együtt. A férfi nagyon élvezte Marie társaságát, aki kedves volt és jó beszélgetőpartner. Mikey rádöbbent, hogy ez a nő több időt húzott le a sitten, mint bárki más az ismeretségi körében. Az ő világában az, hogy valaki ilyen hosszú időt húz le, és utána viszonylag normálisan kerül ki az életbe, igen nagy szónak számított. Marie-nek ugyan ezt nem vallotta be, de magában beismerte, hogy ő nem tudta volna ezt végigcsinálni a nő helyében. - Az ember nem tehet mást, mint hogy keres a lelkében egy kis zugot, és visszavonul. Fel kell szabadítani az elmét, és akkor kibírható a dolog. Nekem a szag jelentette a legnagyobb gondot, állati nehezen szoktam hozzá.

Más emberek testszaga: izzadtság, félelem, harag és gyűlölet keveréke. Aki egyszer is érezte, soha életében nem felejti el. De nem is akarja soha senki még egyszer érezni, nekem elhiheti. Mikey lenyűgözve bólintott. A férfiak soha nem beszéltek ilyen részletességgel a sittes időszakról. A férfiak az ilyesmiről mélyen hallgattak, csak azzal traktáltak boldog-boldogtalant, hogy hogyan intézték el a csajukat. Ennyi. Ez a nő viszont olyan dolgokról beszélt neki, amiket elképzelni is alig bírt. A legnagyobb félelmeit öntötte szavakba. Nézte, ahogy eszik - pontos, precíz és kecses volt minden mozdulata -, és Mikey azon kapta magát, hogy meg akarja védeni ezt a nőt. - És milyenek voltak a smasszerek? Marie megvonta a vállát. - A-kategóriás voltam, ezt már tudja, úgyhogy mindig a lehető legszigorúbb őrizet alatt álltam. Durhamben, meg Franklandben is voltam. A Szigeten. Persze elkülönítve a férfiaktól - elmosolyodott. - De nagyjából pont olyan elbánásban részesültem én is, mint ők, azt hiszem. A vége felé Cookham Woodban is voltam. Rengeteg életfogytossal voltam ott összezárva. A legtöbb csaj a pasiját vagy a gyerekét ölte meg, esetleg kábítószerrel üzletelt, azért került oda. De mindenütt ugyanez volt, ahová vittek. Az a kibaszott szag olyan volt, mintha jönne utánam, mintha engem követne. Mikey ismét bólintott, közben tisztában volt vele, hogy az étteremben levő haverjai és emberei furcsa pillantásokkal méregetik őket. Már az is elég különös volt, hogy egy huszonöt évesnél idősebb nő társaságában üldögél, nemhogy még beszélget is ezzel a nővel. Azon kapta magát, hogy élvezi a helyzetet. - Hogy érezte magát, amikor meghallotta az ítéletet? Marie kicsit elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Mikey-nek alkalma volt ismét megállapítani, hogy egy különlegesen csinos nő ül vele szemben. Bombázó lehetett volna, ha bedől a divatnak. De szerencsére nem tette - így megőrizte természetes báját. - Kemény volt a tárgyalás. Nagyon szigorú bírót kaptam. De azért sokkolt a dolog, pedig valahol fel voltam rá készülve. Hiszen nem ölheti meg az

ember a haverjait minden következmény nélkül, nem igaz? Mikey felnevetett. - Hát, én ismerek pár embert, aki pont ezt tette! Én is köztük vagyok! Marie is vele nevetett. - De a legrosszabb az, hogy kijöttem, és már semmi sem a régi. Minden és mindenki, akit ismertem megváltozott. Az utcák, a divat, még az is sokkoló élmény, ha felszállok egy buszra. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen drága lett minden idekint. Az egész olyan furcsa. A börtönben állandóság vett körül, minden nap egyforma volt, és az újságok egyáltalán nem készítettek fel arra, ami idekint várt rám. Nem tudtam átérezni a dolgokat, mert nem velem történtek meg. Olyan környezethez szoktam hozzá, ahol az erő számít. Idekint viszont minden a pénz körül forog. Thatcher-generáció, azt hiszem, így hívják ezt. - Szóval, kijött, és semmi sem volt a régi? És mi a helyzet Connorral, azzal a feka stricivel? Egy italra sem hívta meg magát? Marie megrázta a fejét. - Mi, ő? - keserűen felnevetett. - Elkapta a lányomat, a fia testvérét, kizavarta az utcára, rászoktatta a narkóra is, mint annak idején engem. Most csak a megfelelő pillanatra várok, hogy kiiktathassam. Voltam már sitten, úgyhogy tudom, mi vár rám, de mindent megérne az, hogy lássam: bocsánatért esedezik amiatt, amit velem és a családommal tett. Figyelmesen várta, hogy reagál a férfi. Mikey dühösnek tűnt. A legtöbb férfihoz hasonlóan őt is zavarba hozta az, ha valaki a nők testéből élt. Azok, akik így éltek, sok szempontból a szakma söpredékét jelentették. A többiek lenézték őket emiatt, és ezzel általában maguk a stricik is tisztában voltak. Marie elhatározta, hogy egy kicsit kikupálja ezt a férfit, mert még a hasznára lehet. Mikey megszorította a kezét, Marie pedig erőt vett magán, és nem rándult össze az érintéstől. Eldöntötte, hogy ha kell, le is fekszik vele, hiszen profi volt ebben, évekig abból élt, hogy olyan pasikkal feküdt össze, akiket nem is kedvelt. Ki akarta szabadítani a lányát Pat Connor fogságából, és ezért hajlandó lett volna bármire, bárkivell Persze azzal is tisztában volt, hogy összetűzésbe kerülhet a rendőrökkel emiatt - de ennyi kockázat belefért. Ez a férfi lehet, hogy tud segíteni neki

abban, hogy megszabadítsa a lányát Pat Connor vonzásából. Marie úgy érezte, hogy a vele való kapcsolat mindent megér. Mikey érdeklődött iránta, főleg azért, mert kettős gyilkos volt. Marie igyekezett mindezt a maga malmára hajtani. - Mikey, a lényeg az, hogy a gyerekeim mindennél fontosabbak nekem. - Hát, én nem vagyok ugyan az év apukája, de én is szeretem a gyerekeimet. Főleg a fiamat, Mikey juniort. Az életem az a kölyök. Ölni tudnék érte. Marie a legragyogóbb mosolyával jutalmazta meg a férfit. - Én is így vagyok vele, Mikey, higgye el! - felsóhajtott. - Nagyon jól éreztem ma magam. Nagyon nehéz nekem, tudja? Senkivel sem beszélhetem meg azt, ami odabent történt velem. Senki sem érti meg. Nagyon köszönöm, hogy meghallgatott! A férfi valósággal dorombolt a köszönő szavak hallatán. - Bármikor nagyon szívesen! Figyeljen, megadom a számomat, rendben? Gyakrabban össze kellene jönnünk, nem gondolja? A férfi sokatmondóan rámosolygott. Marie pedig úgy nézett rá, mintha ő lenne a legizgalmasabb és legvonzóbb férfi a világon. Olyan volt, mintha az a sok eltelt év hirtelen semmivé foszlott volna, és ő megint ott volt a szeren. Őt magát is sokkolta, hogy ilyen könnyen visszasiklott a prostituált szerepébe. - Jól hangzik. Mikey azon gondolkodott, hogy ennyi év egyedüllét után vajon milyen lehet Marie az ágyban. Még az is eszébe jutott, hogy esetleg leszbikus kapcsolatban élt valakivel odabent, és elmondja majd ezt neki. Marie érdekes volt és szexi - nyerő kombináció -, már ami Mikey-t illette. Csodákat tehetne ez a nő azért, hogy elnyerje az ő bizalmát. Volt hozzá agya és bátorsága, hogy vigye valamire az életben. Hiszen köztudott dolog, hogy a nők sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni, mint a férfiak. Ha nagyon akartak valamit, a férfiak behülyülnek, a nők meg céltudatossá válnak. Ez a különbség. Mindezek mellett volt még valami, ami teljesen ledöbbentette - a tény, hogy tetszett neki a nő. Soha életében nem találkozott még olyan nővel, akit igazán kedvelt volna. Még az anyját sem kedvelte, isten nyugtassa meg háborgó lelkét! Patrick felnyitotta a csomagtartót, és rögtön megértette, hogy miért ott

szállították Tiffanyt. Megérezte a szagot, és hátralépett. - A kurva életbe! A kocsi az edzőterem mögött parkolt le, viszonylag félreeső helyen. Hosszú másodpercekig csak nézte a lányt, és egyre dühösebb lett, míg végül robbant. Maxié és Eddie elképedve nézték a durva mozdulatot, amivel a hajánál fogva rántotta ki a lányt a csomagtartóból. Patrick eszét vesztette a dühtől. Ilyen állapotban látni a lányt, ez mindennél jobban feldühítette. - Te mocskos, kibaszott kurva! Fortyogott a dühtől. Úgy dobta le Tiffanyt a betonra, mint egy zsák rongyot, és elkezdte rugdosni. Aztán ököllel is nekiesett, ütésekkel bombázta a lány fejét és testét, egészen beleizzadt a verésbe. Eddie egyszer csak úgy érezte, hogy nem tűrheti ezt tovább. Elvonszolta Patricket az öntudatlan lány mellől. - Elég volt, Pat, elég! Már éppen eleget kapott, érted? Meg akarod ölni? Talán egy ilyen miatt akarsz börtönbe jutni, vagy mi? Maxié elképedve figyelte a kibontakozó jelenetet, és gondolatban feljegyezte magának, hogy ideje Eddie-nek saját embereket adni. Bátor fickó. Senki más nem merte volna megkérdőjelezni Patrick Connor döntéseit még Maxié sem. Eddie a földre szorította Patricket. Ő maga is nagyon rémült volt, de nem bírta elnézni, hogy így pusztuljon el az a szerencsétlen lány. Ő soha nem verte a nőket, és sokat esett a szemében Pat Connor, aki ilyen brutális egy védtelen lánnyal. - Elég volt, Patrick! Pat csak feküdt a földön, és lihegett. Eddie végre elengedte. Lassan felállt, és csak bámulta az előtte álló szőke pasast. - Elment az eszed, Eddie? - Eddie nem válaszolt. - Az ott az én kurvám, az én tulajdonom! Te meg azt csinálod, amit mondok neked, mert te is az én tulajdonom vagy, érted?! Eddie fél kézzel megtörölte az arcát, aranygyűrűk csillogtak az ujjain. - Pat, én nem vagyok senkinek a tulajdona! Komolyan mondom. Neked dolgozom, mert így döntöttem, de nem tartozik a munkámhoz, hogy végignézzem, amint agyonversz egy kiscsajt, aki vasággyal sincs ötven kiló. Erre senki sem vehet rá, még te sem!

Maxié félve figyelte a két férfit. Csodálta Eddie bátorságát, de meg volt róla győződve, hogy a pasasnak elment az esze. - Vidd innen. Maxié! - üvöltötte Patrick. - Vidd innen, most! Maxié tett néhány lépést Eddie felé, aki megperdült, hogy szembenézzen vele. - Eszedbe se jusson, Max. Nem megyek innen egy lépést sem, amíg békén nem hagyja azt a lányt. Kapott már eleget, éppen eleget! Könyörögve nézett Maxie-re, hogy álljon mellé. És Maxié ekkor olyan döntést hozott, ami egész további életét befolyásolta. - Igaza van, Pat. Hagyd most azt a lányt! Nézz rá, milyen állapotban van! Tényleg éppen eleget kapott már. Patrick tekintete egyik pasasról a másikra vándorolt, méregette, hogy milyen esélyekkel indulna kettejük ellen. Leköpte a földön heverő lányt, megfordult, és elvonult. Maxié szomorúan csóválta a fejét. - Ugye te is tudod, hogy ezt nem fogja ennyiben hagyni? Eddie csak megrántotta a vállát. - Nem szokásom nőket meg gyerekeket verni, és szerintem neked sem. Most segíts, pakoljuk vissza a kocsiba. Kórházba kell vinni, méghozzá gyorsan. Ezúttal valamivel gyengédebb mozdulattal helyezték be a lányt a csomagtartóba. Eléggé vérzett, és ők féltek az AIDS-től - nem is kicsit. A lány egy drogos kurva volt, a legrosszabb típus, mindenféle betegségre fogékony, mivel semmilyen formában nem védekezett. Elfuvarozták Tiffet a kórházhoz - útközben egyikük sem szólt egy szót sem. Oswald három órával később érkezett oda, az ügyeletes nővér hívta fel telefonon. Amikor meglátta, hogy milyen állapotban van Tiffany, nagyon megdöbbent. A lány eszméletlenül össze volt verve, emellett tisztán látszott rajta, hogy keményen drogozik. Egy szociális munkás elmondta neki, hogy beutalják a lányt az idegosztályra, míg eldöntik, hogy hogyan tovább. Azt is elmagyarázta, hogy pontosan mi is történt Anastasiával, és hogy miért vádolják Tiffet a gyerek veszélyeztetésével. Oswald elkerekedett szemmel és nehéz szívvel hallgatta végig mindezt.

Biztosította a szociális munkást arról, hogy megtesz minden tőle telhetőt a fia nővéréért, és azért, hogy a lány ismét egyenesbe jöjjön. Az a tény, hogy Tiffany megadta a kórháziaknak Melrose-ék telefonszámát, sok mindenről árulkodott - Oswald legalábbis így érezte. Miután a nő kiment a kórteremből, Oswald leült Tiffany mellé, és fogta a kezét. A lány egy idő után magához tért. - Tudtam, hogy eljössz... - mondta fájdalmas hangon. Az arcát ért ütések miatt nehezen tudott beszélni. - Ezért meg fog engem ölni. - Ki? Ki akar megölni? Oswald hangja mély volt és együttérző. Tiffanynak sajgott a szíve a kedvesség hallatán, így inkább lehunyta a szemét. - Anastasia apja... Patrick Connor. - Micsoda? Azt mondtad, Patrick Connor? Tiff bólintott. - Olyan rossz vagyok, Ossie, olyan nagyon rossz! Pont olyan lettem, mint az anyám. Tiffany elsírta magát. Oswald nagyon sajnálta őt, annyira kicsinek és | védtelennek tűnt ott a kórházi ágyban. - Pedig ő eljött hozzám, hogy figyelmeztessen, de én még csak meg sem hallgattam. Oswald kezdte úgy érezni, hogy ez a meglepetések estéje. - Az anyád meglátogatott téged? Tiffany bólintott. - Elküldtem őt! Elküldtem, és hagytam, hogy azt higgye, gyűlölöm. Pedig ő csak segíteni akart nekem! Annyira hiányzott nekem, Ossie, ennyi éven át! | A lány gyengéden megszorította Oswald kezét. - Hogy a fenébe kerültem én ilyen helyzetbe? Én csak azt akartam, hogy szeressenek! Életemben egyszer azt akartam, hogy én legyek a legfontosabb valakinek. Úgy éreztem, hogy van odakint a nagyvilágban valaki, aki rám gondol, aki rám vár, aki törődne velem. Hogyan is tévedhettem ekkorát? Oswald elmosolyodott. - Talán csak túlságosan görcsösen akartad, kicsim. Tiffany megint megszorította Oswald kezét, aki viszonozta a mozdulatot. - Minden rendbejön, édesem, megígérem neked!

Miközben a lány lassan álomba szenderült, Oswald azon törte a fejét, hogyan mondja el Jasonnak, hogy milyen súlyos állapotban van a nővére. Szerette volna valahogy megkönnyíteni mindkettejük helyzetét, de nem nagyon tudta, hogy mihez is fogjon. Úgy látta, ideje beszélni az anyjukkal, és megtudni tőle, hogy ő mihez akar kezdeni. Ha valóban igaz - és miért ne lenne az -, hogy megpróbálta figyelmeztetni Tiffanyt Patrick Connorral kapcsolatban, akkor nyilván foglalkoztatja a gyerekei sorsa. Hiszen segíteni' akart neki. A fő problémát ez ügyben persze Verbéna jelentette. Oswald tudta, hogy Verbéna nem akarja, hogy Marie Carter a fia közelébe kerüljön. Semmiképpen sem akarta. Imádta a fiút, szinte bálványozta, és Oswald időnként elgondolkodott azon, hogy vajon egészséges-e ez a fojtogató anyai szeretet. Hiszen ő is odavolt a fiáért, de a józan ész és a logika azt diktálta, hogy ne engedje szabadjára magát, és ne telepedjen rá a fiúra. Nagyon aggódott a családja miatt is, mégis egész éjszaka a kórházban maradt, Tiff mellett. Ez volt a legkevesebb, amit az ágyban fekvő, csontsovány, összevert lányért tehetett. Nézte az alvó lányt. Tiffany arca még álmában is gondterhelt volt, szeme folyton ide-oda cikázott a szemhéja alatt. Oswald el sem tudta képzelni, hogy mi mindenről álmodhat Tiffany. Több szempontból még annyira gyerek volt, annyira nagyon gyerek! De már szinte mindenen túl volt, mintha ezer éve élt volna a földön, és mindezt amiatt, hogy az anyja nem bírta megállni, hogy ne nyúljon drogokhoz. Talán öröklődött a hajlam, ki tudja? Ahogy mondják, az alma nem esik messze a fájától. Hiszen pont ez volt az, ami miatt annyit aggódott: hogy a vér nem válik vízzé. Mert akkor ugyan mi lesz az ő fiából? Egyetlen büszkesége és legnagyobb öröme volt Jason, csakis érte dolgozott éjjel-nappal, ő aranyozta be a napjait. Oswaldnak régóta nem volt már ilyen hosszú éjszakája. Napkeltekor elhatározta magát: úgy döntött, ideje meglátogatnia Marie Cartert. TIZENHATODIK FEJEZET Marie és Alan először érezték magukat kényelmetlenül egymás társasá-

gában, és ez az új helyzet mindkettejüket nagyon megviselte. Amióta Marie megérkezett dolgozni, a levegő szinte vibrált a feszültségtől. Ki volt festve - igaz, hogy csak egy kicsit -, de Alan számára ez is azt bizonyította, hogy ki akar kezdeni Mikey Devlinnel. Biztosan ezért akar még vonzóbbá válni. Mindez nagyon fájt neki, dühös is volt rá, nem is kicsit. Marie jó asszony volt, és azt még elviselte volna, hogy ő nem kell neki, de az nagyon érzékenyen érintette, hogy egy ilyen szemét alakkal akar összeállni, mint Mikey Devlin! Az a mocsok csak használja és kihasználja majd! - Alan úgy érezte, hogy Marie nem ezt érdemli. És persze ott volt még az az aprócska tény is, hogy a nő próbaidőn van, és azon is marad egészen élete végéig. Vajon mit szólnának a zsaruk, ha rájönnének, hogy lepaktált Mikey Devlinnel? Mi van, ha az a szemét belerángatja valami disznóságba? Marie már megjárta a földi poklot, és új esélyt kapott az életre. És most úgy tűnt, hogy nincs semmi más vágya, csak az, hogy ismét tönkretehesse magát. Az emberek annyi módon rombolhatják magukat: ki itallal, ki droggal, ki azzal, hogy egy szemét alakkal áll össze. Ha Devlint választja társául, akkor egy ribanc, nem még rosszabb is, mint egy ribanc! Bizonyíték volt ez arra, hogy a vér nem válik vízzé - hogy még mindig ugyanaz a nő, aki sok évvel azelőtt megölte két barátnőjét. Ettől a gondolattól Alan még rosszabbul érezte magát. ítélkezett a nő fölött, rossznak találta, pedig semmiféle jogalapja nem volt erre. Marie csak dolgozott nála, a magánéletéhez nem volt semmi köze. És azt is el kellett ismernie, hogy a saját magánélete sem volt éppen mintaszerűen tökéletes. Hiszen ő is kapcsolatban állt Devlinnel. És Marie-vel ellentétben, ő pontosan tudta, hogy milyen nehéz lenne megszabadulni a férfitól, ha elege lenne belőle. Devlin nagyon élvezné, ha Marie-vel az oldalán furikázhatna. Olyan lenne neki, a nő, mint egy szép ajándék. Biztosan nagyon bejönne neki a helyzet - dicsekedhetne mindenkinek, hogy a nője kettős gyilkosság miatt ült. Nagyképű barom! Alan egyre dühösebb lett. Marie olyan csinos. Csak rápillantott a hosszú lábaira, és legszívesebben a falat kaparta volna. Mindig friss szappanillata volt, nem bűzlött mindenféle pacsulitól, mint a legtöbb nő. Észvesztő volt. Órákat tudott úgy eltölteni, hogy nem csinált semmi mást, csak ült, és nézte Marie-t. A haját, ami az

arcába hullott, ha előrehajolt, kecses mozdulatait, amikor kávét főzött. Alan rájött, hogy nagyon odavan ezért a nőért. Már régóta így érzett iránta, és most megtapasztalta, hogy milyen is az a jó öreg féltékenység. - Nem kér egy italt? Mély, búgó hangja halkabb volt a szokásosnál, és Alan csak most jött rá, hogy már jó ideje ott ül vele szemben, és bámulja. Érezte, hogy a füle tövéig elvörösödik. Lehajtotta a fejét, s az asztalán heverő nyitott dossziét kezdte nézegetni zavarában. Csöngött a telefon, és ő lecsapott rá. Örült, hogy végre csinálhat valamit. - Igen? Mikey Devlin volt az. Alannek már a hang hallatán is gyilkolni támadt kedve. - Mit tehetek érted? Alan igyekezett könnyed hangon beszélni, de igazából nagyon ideges volt. - Nem veled van dolgom, hanem a szexi titkárnőddel. Alannek szüksége volt minden önuralmára, hogy ne veszítse el a fejét. - Várj, rögtön adom. Átadta a kagylót Marie-nek, és a tekintete mindent elárult. Marie a füléhez emelte a kagylót, és hátat fordított Alannek. Ezek után ha lehet, még jobban megromlott közöttük a viszony. Petey Black életében nem félt még ennyire. Kevin Carter mindenütt őt kereste. Azt kívánta, bárcsak elmagyarázhatná a másik férfinak, hogy megérti az indulatait. Ő is pontosan ugyanígy érzett volna a helyében. Úgy bánta, hogy az ő felesége nem egy normális, hétköznapi asszony, aki mos, főz, takarít, pletykálkodik... De nem. Karen ma Baker nyomdokaiba akart lépni, belőle is egy nagydarab, büdös elmebeteg lett. Mindig azt mondogatta, hogyha beledöglik, akkor sem képes visszaemlékezni arra, hogy mit is evett annak idején Karenen. De valójában pontosan tudta. Annak idején pont a vadsága tetszett meg neki. Ők ketten a fél környéket rettegésben tartották - most viszont fordult a kocka, és ők is megtudták, hogy milyen érzés rettegésben élni. Hogy milyen az, amikor

még az ajtót is csak félve nyitja ki az ember. Petey-nek egyáltalán nem volt ínyére ez a helyzet. Kezdett belebolondulni. A sok tépelődés miatt eléggé le is fogyott. A gengszternő csak főtt a levében odabent a biztonságos börtönben, és helyette is a férje tartotta a hátát. Annyira sajnálta saját magát, hogy már attól félt, beleőrül a helyzetbe. Kevin Carter nehéz eset volt, bár eddig mindenki békés embernek ismerte. Az asszony tette tönkre az idegeit, az a sárkány Lou! Az is megérte a pénzét, nyamvadt picsa - ő megégett, és Petey volt az, akinek emiatt egyetlen nyugodt perce sem lehet. Az anyósa kitagadta a lányát, és Petey-nek is megmondta, hogy tűnjön el a házából. Aztán jött Kevin, és megfenyegette. Petey nem vágyott semmi másra, csak némi békességre. Fogalma sem volt róla, hogy hová menjen. Ugyan ki fogadná be, ilyen körülmények között? Körülnézett a szobában. Olyan volt, mint egy disznóól - mint mindig. Koszos poharak sokaságát látta mindenütt - némelyikben dúsan burjánzott már a penész. Üres csokispapírok hevertek szanaszét a padlón. Még a tapéta is hervasztóan nézett ki, helyenként lehámlott a falról, és fénylett a sokéves, rárakódott nikotintól. Büdös volt. Petey úgy nézett körül, mintha először látná életében ezt a szobát. Csak bámult, és a látványtól még rosszabbul érezte magát. A tévében valami női műsor ment, s csak azért nézte, mert egy nagyon jó kis bige volt a műsorvezető. De aztán felfigyelt a szép, tiszta házra, amiben a bige rohangált, és hirtelen rádöbbent, hogy az, amit ő egész eddig életnek hitt, csupán vegetálás volt. Sok éven át mást sem csinált, csak építgette a „kemény fickó" imidzsét, és most hirtelen rádöbbent, hogy milyen felesleges és értelmetlen volt az egész élete. Mostanra már lehetne egy kicsi háza, néhány lurkóval, és egy feleséggel, aki vacsorával várja, és akit érdekel, hogy mit csinált nap közben. A gyerekek hiánya miatt nem hibáztatta Kait, hiszen csak nem jött össze, és kész. De az összes többi dolog miatt őt okolta. Most már a krimóba sem mehetett le, mert attól félt, hogy valaki beköpi Carternél. Újabb lecke, amit a történtek után meg kellett tanulnia. Az emberek örültek neki, hogy ez történt vele. Mindenki szívesen feldobta volna - ez volt az, ami igazán felnyitotta a szemét. A Black famíliát mindenki utálta, és bár Petey ezt valahol mindig is sejtette, a felismerés nagyon lesújtotta. Fekete-

bárányok voltak, és ezzel tisztában is volt. Sodort magának egy cigarettát. Éppen rágyújtott, amikor két lövés döreje hallatszott, és rárobbant az ablak. Üvegdarabok zuhogtak a nyakába, összevagdosták az egész testét és a fejét is. Egy nagy szilánk állt ki a kezéből, és csodálkozva nézte, ahogy lassan kicsúszik a sebből, és lezuhan a padlóra. A szeme is fájt, sejtette, hogy üveg ment bele. Nem tudott pislogni. Attól döbbent meg leginkább, hogy nem érzett fájdalmat. Még mindig sokkos állapotban volt. Az arcából csöpögő véren át meglátta Kevin Cartert. A férfi a kertben állt, pisztollyal a kezében, és mosolygott. Petey csak ekkor döbbent rá, hogy meglőtték. Valahonnan nagyon messziről sikolyt hallott. Ez volt az utolsó dolog, amit hallott, mielőtt a halálát megelőző jótékony sötétség beborította. Verbéna figyelte, ahogyan fivér és nővér sugdolózik egymással. A betegek és látogatók számára kialakított aprócska társalgó túlsó végében üldögélt. Nem akarta hallani, hogy miről beszélnek. Egyáltalán, semmi kedve nem volt itt lenni. Az egész épületben halál és pusztulás szagát érezte. Sokéves, szakadt magazinok, ütött-kopott bútorok alkották a helyiség berendezését. Magas támlájú, fekete bőrhuzatú székek álltak mindenfelé - vizelettől meg ki tudja, hogy még mi mindentől bűzlöttek -, és nem volt semmi más ülőalkalmatosság a helyiségben. És Jason, az ő drága fia, egy ilyen széken üldögélt, és beszélgetett azzal a lotyó nővérével, neki meg majdnem megszakadt a szíve, hogy így kell látnia őt. Tiffany megint magával akarta rántani Jasont az ő csillogó világába, drogosok meg mindenféle haszontalan emberek közé, akiket a lány annyira nagyra tartott. Verbéna visszanyelte feltörni készülő dühét, de minden egyes levegővétellel egyre rosszabbul érezte magát. A levegő tele volt fájdalommal. A reményvesztett emberek fájdalmával. Egy idős férfi megpróbált rágyújtani, de nagyon nehezen ment neki a dolog, mivel egyfolytában köhögött és harákolt. Nyilván tüdőproblémái voltak. Verbéna elképedve nézte, ahogy a férfi végre sikerrel jár, és nagyot slukkol a koporsószögből. Felállt, intett a fiának, és kirobogott a teremből. Nem bírta tovább. Nem bírta elviselni, hogy a fia a nővérével sutyorog. Olyan volt, mintha a múlt szelleme kísértené, és Verbéna nagyon félt attól, hogy a múlt magával viszi a

fiát. A vér nem válik vízzé - hányszor hallotta már ezt az évek során! Lehetséges volna, hogy az a sok szeretet és törődés nem jelent semmit? Tudta, hogy ez hamarosan kiderül - de abban nem volt biztos, hogy valóban meg akarja-e tudni a választ. - Sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam! Jason gyengéden elmosolyodott. Jóképű fiú volt, de ő ezt nem tudta. - Igaz az, amit apu mondott az igazi apámról meg rólad? Tiffany szomorúan bólintott, és eleredtek a könnyei. Jason hitetlenkedve ingatta a fejét. Rövid rasztafrizurát viselt, de inkább a divat miatt, semmint etnikai hovatartozását hangsúlyozandó. Tetszett neki, hogy másképp néz ki, mint a környezetében élő többi ember. Minden ismerőse modern gondolkodású volt, senki sem volt köztük rasszista. Néha eszébe jutott, hogy milyen szerencsés, amiért ilyen környezetben nőhetett fel. Most elnézte a nővére állapotát, és tudta, hogy az az ember tette ezt vele, aki az anyját is tönkretette: az ő apja. Elgondolkodott azon, hogy vajon örökölt-e bármi ilyesmit ő is az apjától. Ossie mindig azt mondta, hogy az ember olyanná válhat, amilyen lenni akar. Hogy mindenki maga dönt a sorsáról, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Jason nagyon remélte, hogy ez így is van. - Apu azt mondja, hogy intézetbe kell menned. Hogy le tudj szokni. Tiffany mosolyogni próbált. Nagyon kétségbe volt esve, menekülni akart jelenlegi életéből. Annyi gondja volt, leginkább Patrickkel. Tudta, hogy ha a férfi rátalál, akkor egészen biztosan megöli. El akart bújni, csak addig, míg kitalálja, hogyan tovább. - Apu megpróbálja elintézni, hogy Anastasia hozzánk kerüljön. Hiszen én vagyok a legközelebbi rokonod, igaz? És tulajdonképpen ő is a testvérem, mint te. Jason hiába mondta ezt ki hangosan, még mindig nem tudta igazán felfogni. - Mi van anyuval? - halkan beszélt, mert attól félt, hogy a nevelőanyja meghallhatja őt, pedig az asszony már régen kiment a helyiségből. Nem akarta megbántani Verbénát, de tudni akarta, hogy mi van az anyjával.

Tiffany elmosolyodott. - Jól nézett ki. Egészen más, mint amilyenre emlékeztem. Csendesebb. Még mindig nagyon csinos. Segíteni akart nekem, de én nem hallgattam rá. Jason megszorította Tiff kezét, és örült, hogy legalább az anyjáról jó híreket hall. Alig emlékezett rá, még nagyon kicsi volt akkoriban. Halovány emlékkép volt csupán, és egy illat, amit nem is tudott pontosan felidézni, mégis, egész életében az orrában volt. Erős, fojtogató ölelésekre emlékezett, meg arra, hogy ő rugdalózott, hogy tegyék már le! Az anyja nem úgy szerette őt, mint Verbéna, nem olyan gyengéden. Az ő szeretete mindent elsöprően erős volt, hiszen pont a gyengeségével próbálta kivívni azt, hogy mások sajnálatot érezzenek iránta. Ám Jason már nagyon régen rájött, hogy az anyja gyengeségében is sokkal erősebb volt, mint ők mind együttvéve. Mindig elérte, hogy azt csinálják, amit ő akar, mert ha nem így tettek, akkor nagyon rosszul érezték magukat. De az anyja szerette őt, és ő is az anyját, méghozzá nagyon. - Apu meg akarja őt keresni, és azt mondta, hogy én is vele mehetek. Tiffany hallotta Jason hangjából, hogy nagyon izgatott, és nem is kicsit irigyelte a bizakodását. - Mondd meg neki, hogy sajnálom, oké? Jason bólintott. Tekintete tele volt fájdalommal, amiért ilyen állapotban kellett látnia testvérét. - Az igazi apám vert meg ennyire, Tiff? - Loptam a pénzéből, és ezt nem hagyhatta annyiban. Az arca olyan volt, mintha önmaga karikatúrája lenne, annyira feldagadt és elszíneződött a véraláfutásoktól. Jason csak ámult, hogy a nővére milyen jól tűri a fájdalmat. Arra nem is mert gondolni, hogy ez azért van, mert már hozzászokott a rossz bánásmódhoz. Tiff tulajdonképpen már nem is várt mást az emberektől. Szüksége volt a fájdalomra, azért, hogy el ne feledje, mit is tett. - Harcoljatok a kicsikémért, Anastasiáért, Jason! Szerezzétek meg a felügyeleti jogot, kérlek! Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy vadidegenek között kelljen felnőnie, pedig tudom, hogy bárhol jobb sora lenne, mint velem volt. Elhanyagoltam őt, mint anyu annak idején minket, és ezt nem

tudom magamnak megbocsátani! Mondd meg Ossie-nak, hogy soha ne engedje Patricket Anastasia közelébe. Csak arra használná őt, hogy bosszút álljon. - Megígérem, Tiff. Ismered Verbénát, ő nagyon jó anya. Tiffany elmosolyodott. Az arcán ebből csupán egy torz fintor látszott. - Szóval becsszóra? Jason gyengéden homlokon csókolta. - Becsszóra! Tiffany szorosan behunyta a szemét. Már majd' meghalt valami anyagért, ami kiüthette volna egy kicsit, és egyre nehezebben ment neki a színjáték a leszokásról. Úgy tervezte, hogy amint lábra tud állni, felszívódik. Patrick biztosan rátalálna, ha valami elvonón csücsülne, mint egy kotlós. Nem, neki el kell tűnnie! Csak annyit akart még előtte elérni, hogy a lányát biztonságban tudja. Azt semmiképpen sem hagyhatta, hogy a kicsi Pat kezei közé kerüljön. Biztosan csak fegyvernek használná szegény pici lányt. Tiffany ugyanazon az úton járt, mint korábban az anyja - mostanra eltört a rózsaszín szemüveg -, és ő is meglátta, hogy ki is Pat valójában. De Tiff most már semmi másra nem vágyott igazán, csak valami jó kis ütős anyagra, ha lehet, egy szép nagy adag rockra, amit nyugisan elszívhat valahol, aztán hátradőlhet, és nem kell egy ideig gondolkodnia. Pont. Marie Mikey házában vendégeskedett, Rettendenben. Gyönyörű ház volt, zsindelytetővel, és majdnem háromhektárnyi parkkal. Az épület néhány része Erzsébet-korabeli volt, gyönyörűen felújították, az egész többe kerülhetett, mint a nemzeti adósság. Marie ugyan nem szokott hanyatt esni az ilyesmitől, de most mégis megilletődött. Mikey örömmel látta ezt, miközben felhajtottak a kocsibejárón. - Pofás, mi? Marie bólintott. - Ez gyönyörű! Fantasztikus ez a hely! Mikey láthatóan nagyon büszke volt. - Várjon, hiszen belülről még nem is látta. Egyben vettem meg az egészet az öreg szivartól, bútorral, mindennel együtt. Éppen csődbe ment szegény

ördög, úgyhogy igencsak jól jött neki a zsé. Az üzlettel mindketten jól jártak, és Mikey örült neki, hogy az értéke töredékéért vette meg az egész kócerájt. Bent is minden olyan gyönyörű volt, mint kívül. Marie percekig csodálta a hallt, amelyet eredeti állapotában újítottak fel. Mikey figyelte őt, és percről percre büszkébb volt az otthonára, ami láthatóan a nőnek is nagyon tetszett. Marie-t leginkább az épület kora nyűgözte le- az a tény, hogy már évszázadokkal korábban is éltek benne emberek. - Hát ez kibaszottul jó, Mikey! Gondoljon csak bele, hányan laktak itt maga előtt. Hát nem hihetetlen, hogy egy épület ennyi ideig állhat? Ezen gondolkodtam akkor is, amikor Franklandben voltam sok ezren sínylődhettek már ott bezárva előttem. Sokakat felakasztottak ott... meghaltak. Azok az emberek azt a nyomasztó épületet látták életükben utoljára. De itt meghalni sokkal rosszabb lenne, hiszen az ember tudná, hogy mit hagy maga mögött. Mikey odalépett hozzá, és átölelte. Zavarba jött, de nem tolta el magától. Először kerültek ilyen közel egymáshoz, és ez mindkettejüket megzavarta egy kicsit. - Gyere, igyunk valamit. Mikey kézen fogta, és átvonszolta a konyhához, ahol mindkettejüknek készített egy italt. Letáboroztak a nagy tölgyasztalnál, Mikey sürögni kezdett, hideg sültet és sajtot vett elő a hűtőből, és friss kenyeret a kamrából. Marie közben készített egy salátát. Munka közben kedélyesen cseverésztek. Marie meglepődve vette észre, hogy igazán jól érzi magát a férfi társaságában. Lehűtött, édes bort ittak metszett kristálypohárból, és a nő kezdte úgy érezni, hogy belecsöppent valaki más álmaiba. Eszegettek, iszogattak, közben valahogy megváltozott a hangulat. Mikey láthatóan egyre inkább önmagát adta. Nem szívott kokót sem, és ez sokat javított a helyzeten. Marie ráébredt, hogy a férfi szeretetre méltó ember. - Az az igazság, hogy csak itt érzem magam igazán otthon. A ház többi része valahogy nyomaszt. Mosolygott beszéd közben, de Marie érezte, hogy komolyan beszél. - Úgy értem, amikor ez a ház még az öreg fószeré volt, akkor be sem juthattam volna a kapun, nem? Biztosan nem látott volna szívesen ilyen alakokat a házában - pár percig csak nézett a semmibe. - Legalábbis addig nem,

míg ki nem húztam a csávából a mocskos pénzemmel. Marie gyengéden megfogta a kezét, és megszólalt. - Most viszont már a tiéd ez a ház, és én a helyedben szépen kiverném a fejemből ezt az egészet, és élvezném a dolgot. - Néha olyan fura, hogy itt lakom. Egy szakadt bérházban nőttem fel, és a mai napig inkább érzem magam otthon hasonló helyeken, mint itt. De azt imádom, hogy az én tulajdonom. Tök jó érzés, hogy csakis az enyém, és senki másé! Gáz csak akkor lenne, ha elkapnának a zsaruk, akkor az asszonyé lenne itt minden. Felnevetett. - Hát Ő aztán nagyon szeret itt lenni. Amikor megvettük, próbált volna kikupálódni is, na, az volt csak egy jó poén! Echte essexi a csaj, a hidrogénezett fejétől a szilikoncsöcséig. Úgy emlegette a helyet, hogy az ingatlanunk, aztán rájött, hogy az emberek azt hiszik, hogy egy bérlakásról beszél. Onnantól kezdve a vidéki házunknak hívta, hogy mindenki tudja, miről van szó. - Nem hiányzik néha? Mikey megrázta a fejét. - Az olyan nőket, mint Desrae, nem hiányolja az ember, hanem azon töri a fejét, hogy a fenébe vehette el feleségül. Terhes volt, és valahogy jó ötletnek tűnt, hogy elvegyem. Nem voltam észnél aznap, a bátyámmal is összevesztem. Mondta nekem, hogy mekkora egy állat vagyok, amiért elveszem, de persze én nem hallgattam rá. De a kölykök hiányoznak, főleg a fiam, a kis Mikey. A lányok is helyesek. Az idősebbik most tizennégy éves, és pont úgy bánik az emberekkel, mint az anyja. Húsznak látszik, és azt hiszi, csakis akkor lehet jó az estéje, ha elmegy egy klubba, és megdönti valaki. Akár hiszed, akár nem, Desrae is vele jár pasizni. Néha kénytelen vagyok elengedni a kezem, hogy rendet rakjak közöttük. A kisebbik lányom kicsit kövér, komoly kislány, szeret suliba járni. Visszahúzódó típus. A fiam meg pont olyan, mint én, kemény kiskölyök, megvan a magához való esze. Néha az idegeire megy az anyja, ezt csípem. Szégyelli őt. Mikey belekortyolt a borába. - Hogy lehet az, hogy olyasmikről is tudok veled beszélni, amikről eddig még senkivel, soha? Biztos azért, mert a legtöbb nővel ellentétben te nem csak hallgatsz, hanem figyelsz is. Látszik rajtad, hogy érdekel, amit mon-

dok, és ez állati jó érzés. Mikey elmosolyodott. Széles arcán még látszott, hogy valamikor jóképű volt. Marie úgy érezte, hogy amikor a férfi önmagát adja, akkor nagyon is kedveli. Nem volt olyan seggfej, mint amilyennek mutatta magát, és Marie sejtette, hogy ugyanazért narkózik, amiért annak idején ő is. A drogból merít bátorságot, erőt. - Te nagyon kedves ember vagy, Mikey, miért ne figyelnék oda arra, amit mondasz? A férfi láthatóan zavarba jött, és ettől Marie még jobban megkedvelte őt. - Nem lenne szabad bort innom. Függő voltam, nem szabad semmiféle italhoz vagy droghoz nyúlnom - mondta Marie. - Ezt meg melyik barom mondta neked? - A sitten a doki. Mikey elvigyorodott, és töltött neki még egy pohárral. - Ugyan mit tudhat az a barom? Egyezzünk meg abban, hogy te iszol még egy pohár bort, én meg majd vigyázok rád, oké? - Jól hangzik, Mikey. Mikey gyengéden végigsimította a nő arcát, és halkan megszólalt. - Mit tettél velem. Marie Carter? Amikor veled vagyok, rendes fickó akarok lenni. Olyan őszintének tűnt, hogy Marie-nek hirtelen sírni támadt kedve a férfiért és elpocsékolt életéért. Olyan volt, mint Marie, ő is a lehetetlent hajszolta, de a nővel ellentétben ő meg is szerezte mindazt, amire vágyott. De boldog ettől sem lett. Marie megcsókolta a férfi tenyerét, gyengéden, erotikusan. Akkor sem pörgethette volna fel jobban a férfit, ha letépi magáról a ruhát, és ledől az asztalra. Mikey rádöbbent, hogy odavan ezért a nőért, méghozzá nagyon. Bármit is tett régen, bármilyen is volt - hiszen ő is hallott róla egyet s mást, ki nem? - még mindig volt benne valami ellenállhatatlan méltóság. A hangja, az arca, a mozdulatai. Elragadó volt! Marie elmosolyodott, és ahogyan Mikey meglátta az apró ráncokat a szeme sarkában, érezte, hogy elveszett. Évek óta először kívánt igazán egy nőt, és ezt egy cseppet sem bánta. Nem érdekelte a múltja. Csak az érdekelte, ami most van, és ami a jövőben lehet még. Az ágyában akarta őt tudni, a karjai között, méghozzá minél előbb.

Louise-nak még mindig iszonyatos fájdalmai voltak, de jól bírta. Hajtotta az erő, hogy minél előbb hazakerülhessen a kórházból - bár azt még nem tudta, hogy hol is van az a haza. Időnként majdnem felvisított, annyira igazságtalannak érezte a helyzetet. Ő itt fekszik, szenved, a riherongy lánya meg szabadon járkál odakint a világban, és keveri a szart. Marie volt minden lányos anya rémálma: egy lány, aki semmi másra nem jó, csak a kurválkodásra. Ő volt az oka minden rossznak, ami velük történt! Miatta vesztette el Louise a fiát, Marshallt, az ő napsugarát, aki miatt értelme volt az életének - és majdnem a fogát is otthagyta a tűzben. A tűz elvileg tisztít. Louise emlékezett rá, hogy valahol azt olvasta, hogy a pestis, meg ilyen fertőző járványok után mindent elégettek a városokban, hogy elpusztítsák a csírákat. Ha alkalma lenne rá, ő is megégetné a lányát, és élvezettel nézné, ahogyan az szenved és sikoltozik a lángok között. Ha ez sikerülne, akkor, és csak akkor érezné úgy, hogy elégtétek kapott mindazért, amit a lánya a családdal tett. Megint alig kapott levegőt, így kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Emlékeztette magát, hogy meg kell gyógyulnia. Kinyílt az ajtó, és Lou csodálkozva látta, Kevin áll előtte. A férje elhanyagoltnak látszott, és valami nagyon furcsa is volt benne. Ráfért volna egy mosakodás, egy borotválkozás, és egy ruhaváltás is. Úgy nézett ki, mint egy csöves. Mit gondolnak majd róla a nővérek? Nagyon dühös volt rá amiatt, hogy így lejáratja mindenki előtt. Ez jellemző volt rá! Lou nélkül képtelen bármit rendesen megcsinálni. Tekintetén nyilván látszott, hogy mire gondol, Kevin legalábbis pontosan tudta, hogy mi játszódik le a felesége fejében. - Mit akarsz? A hangja még mindig torz volt. Az arcán lévő sérülés miatt nem tudott rendesen beszélni. Kevin elmosolyodott, és szándékosan elnyújtott hangon beszélt, mert tudta, hogy ezzel nagyon fel tudja húzni Lou idegeit. - Szarul nézel ki, Lou. Állati szarul. Lou ingerülten megrázta a fejét. Kevin csodálkozva nézett rá, mintha meglepné, hogy a neje megsértődött. - Jaj, csak nem sértettelek meg, Lou? Bocsesz. Én csak azt tettem, amit te is szoktál mindig, őszintén beszéltem. Emlékszel? Akár tetszik, akár nem,

ezt szoktad mondani. FŐleg olyankor, amikor éppen tönkreteszed valakinek a jóhírét. Vagy a gyerekeid életét. Lou szeme elfeketedett a gyűlölettől, ahogy a férjét nézte. Nem volt rá szüksége, hogy megmondják neki, hogy néz ki, mert tisztában volt vele. Ragaszkodott hozzá, hogy minél hamarabb megláthassa magát. Nem számított, hogy milyen a külseje, hiszen a belső a fontos, és ő tudta, hogy belül jó. Tiszta volt, nem úgy, mint a férje meg a lánya! - Kifelé! Kevin felnevetett. - Hát, okozol még meglepetéseket, Lou. Még ebben az állapotban is azt hiszed, hogy úgy dirigálhatsz nekem, mint egy kutyának. Kifelé, mi? Gúnyosan utánozta a felesége hangját. Lou lehunyta a szemét, mert tudta, hogy kitörésre számíthat. - Szóval, ahogyan azt a bibliai időkben mondták volna, örömhírt hoztam. Megbosszultam az égésedet. Ma megöltem annak a kövér picsának a férjét. Petey, akinek szerintem még nálam is kevesebb köze volt az egészhez, meghalt. Megszűnt létezni, ahogy azt Monty Pythonék mondanák. Felmászott a függönyön, hogy találkozzon a teremtőjével. Ő már nem gyújtogat tovább. Lou ekkor döbbent rá, hogy a férfi megőrült. Egyszer és mindenkorra elment az esze. -Kevin... A férfi ismét felnevetett. - Kevin! 'Óh, Kevin, drága férjem!' Hányszor hallottam én ezt, amikor még fiatal házasok voltunk! De ez nem tartott sokáig. Amint Marshall megszületett, rám már nem is volt szükség, igaz? Megkaptad, amit akartál: a drágalátos kisfiadat! Hát, nem egészen olyan volt, mint amilyennek te láttad, gerinctelen kis féreg volt, és én legalább annyira gyűlöltem őt, mint téged! - Hagyd abba, Kevin! Halottról vagy jót... Kevin látta, hogy az asszony zavarba jött, és egy picit megsajnálta. - Szóval te is észrevetted, igaz? És azt észrevetted volna, ha én meghalok? - a homlokára csapott, és felkiáltott. - Hát persze! Ha nem lett volna otthon a fizetésem a megszokott időben, biztos kerestél volna, mi? De én nem lőttem magam fejbe, mint Marshall. Én valaki mást lőttem le.

Kevin megint felnevetett. Három nővér lépett a szobába, és ijedten mérték végig a férfit. Az egyikük különösen csinos volt, vörös hajú, nagy, zöld szemekkel. Kevin barátságosan elmosolyodott. - Hello, lányok. Jöttetek megnézni a balhét? Aztán elővette a fegyvert a reklámszatyrából, és a feleségére fogta. Louise rettegett. Remegett a félelemtől, és képtelen volt megtörölni a száját. A fegyver egy essexi vadászpuska volt. Kevin ráérősen lecsavarta a hosszú csövét, és a sarokba dobta. A cső fémesen koppant a halványzöldre festett falon. A férfi az állához szorította a fegyvert. - Férje és fia kinyírta magát. Ezt a szégyent, hogy fogod elviselni? Mindkettőnket öngyilkosságba hajszoltál. De mielőtt még meghúzhatta volna a ravaszt, egy bátor biztonsági őr megragadta őt hátulról. A lövés dörejét az egész épületben hallották, a lyuk pedig még hónapokig ott díszelgett a plafonon. A rendőrök letartóztatták Kevint, gyilkosság vádjával. A férfi az őrs felé egész úton fütyörészett és mosolygott. Lucy a történtek után végighallgatta anyja kirohanását, és próbálta visszatartani a könnyeit. Megtudta, hogy az apja megölte Petey Blacket, és nem bírta felfogni, hogy ugyan mi vehette rá erre a tettre. Most csak abban reménykedhettek, hogy a Black család tagjai könyörületesek lesznek, de Lucy nagyon tartott tőle, hogy még nincs vége a bosszúakcióknak. Olyan volt, mintha azzal, hogy Marie kijött a sittről, a pokol is elszabadult volna. Lucy megragadta az anyja kezét, és csak nézték egymást döbbenten. - Most biztos röhög a markában. Anyu, Marie gonosz, nagyon gonosz! Igazad volt. Louise szomorúan bólintott. - Mickey anyja a falra mászik, ha ezt megtudja. Már így is alig áll velem szóba. Olyan, mintha Marie mindezt direkt csinálta volna, és én hülye, még meg is sajnáltam! A két nő csak ült együtt, és szabadjára engedték gyűlöletüket. Hosszú idő óta először értettek egyet valamiben, és ez a valami szokás szerint a Marie iránt érzett gyűlöletük volt. Marie tehetett bármit, ők ketten teljes szívükből gyűlölték őt, méghozzá mindketten ugyanabból az okból.

Marie az alvó Mikey-t nézte a holdfényben. Úgy aludt, mint egy gyerek, mélyen, szuszogva. Azon tűnődött, hogy vajon mit szólnának a férfiak, ha tudnák, hogy a nők ilyen csupaszul, védtelenül is látják őket. Az alvó férfiak mind olyanok voltak, mint a gyerekek. Forgolódtak, fingottak, szétdobták kezüket-lábukat, és még több helyet követeltek maguknak az ágyban. Az arcuk ellazult, láthatóvá vált az igazi ember a maszk alatt, a lapos áll, a megereszkedett toka... azok a dolgok, amik nem voltak nyilvánvalóak olyankor, amikor az utcán rohangáltak, és férfit játszottak. A kopaszodó fejet és a kibuggyanó pocakot nehéz leplezni alvás közben. Marie nézegette Mikey-t, és különös vonzalmat érzett iránta. A szexben olyan volt, mint egy kamasz egyszerre akart mindent, markolászta. Hatalmas keze gyengéd volt, de korántsem volt az a nagyszerű szerető, akinek hitte magát. Ez a hite sokéves tapasztalataiból származott - mindig olyan nőkkel kefélt, akik akartak tőle valamit, akik azért voltak vele, mert ő Mikey Devlin volt, akik leszopták, és mindig pont jókor nyögtek, mert tudták, hogy a férfi ezt várja el tőlük. Marie egy mérföldről felismerte az ilyen nőket. Úgy érezték, csakis úgy lehetnek népszerűek, ha mindenkinek elhíresztelik, hogy kivel is kefélnek éppen. Úgy dicsekedtek a férfiakkal, mint egy aranyéremmel. „Nézzétek csak, egy bankrablóval, gyilkossal, rablóval, akárkivel kefélek, bizony!" Nem tudták, milyen az igazi szerelem, és azt sem, hogy milyen az igazi élet. És Mikey pontosan ezért vonzódott őhozzá. Marie-nek jóval nagyobb priusza volt, mint neki, először ez volt a legfőbb vonzereje. Mostanra változott a helyzet - azért kedvelte, mert beszélhetett hozzá, és Marie meghallgatta, és szimpatikusnak találta őt. Ezen először Marie is nagyon meglepődött, de aztán rájött, hogy ez nagyban megkönnyíti a dolgát. Mikey a megoldás Patrickkel kapcsolatban - Mikey lehet Patrick végzete, bár ezt még ő maga sem tudja. És az, hogy megkedvelte, tényleg egyszerűbbé tette az egész helyzetet. Remegett és nyögött, méghozzá nem is halkan, így Mikey meg volt róla győződve, hogy sikerült kielégítenie egy olyan nőt, aki tizenhárom éve nem volt senkivel. Majd szétvetette a büszkeség a saját teljesítménye miatt, és Marie-nek nem volt szíve elmondani neki, hogy őbelőle jelenleg még George Clooney sem tudna semmilyen reakciót kiváltani. Nem maradt benne semmiféle szexuális késztetés. Ez sok évvel korábban elkopott az életé-

ből, a szex neki már nem jelentett semmit. Csak az utóhatását élvezte. Azt, hogy dörömböl a szíve. Még a férfi zavart megjegyzései is tetszettek neki, olyanokat mondott, hogy milyen jó kondiban van, meg hasonló zöldségeket. Marie csak mosolygott. A férfi kislányokhoz volt szokva, műmosolyú, műérzelmű lányokhoz. Olyan nőkhöz, akiknek csak ahhoz volt elég eszük, hogy némi pénzt csikarjanak ki belőle, és ha szerencséjük volt, akkor esetleg egy nyaralást is sikerült összekefélniük maguknak. Akik másról sem tudtak beszélni, csak a többi keményfiúról, meg a róluk szállingózó pletykákról. Akik nem olvastak, és tévét sem néztek, kivéve, ha szappanopera ment, vagy egy dokumentumfilm a plasztikai műtétekről, gyatra kis életük egyetlen igazi céljáról. Mikey valahol legbelül tudta mindezt, és elégedetlen is volt velük. Marie gyengéden megcsókolta a férfit, aki viszonzásképpen hozzábújt. Marie a karjába vette Mikey-t, és ringatta, mint egy gyereket. A férfi úgy is reagált, mint egy gyerek - a szája a mellére tapadt, a keze pedig a hátsó felére. A gyengéd cirógatástól Marie-ben megmozdult valami. A férfi keze után mozdult, aki ettől felébredt. Marie lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az érzések magukkal sodorják. A tény, hogy érzett valamit, teljesen elszédítette. Hiszen olyan régen nem gondolt már a szexre. Mikey hanyatt döntötte Marie-t, és belécsúsztatta az ujjait. Hitetlenkedve nézte, ahogy Marie egyetlen görcsös mozdulat kíséretében elélvez. Marie benedvesítette őt, és benedvesítette az ágyat is. Magához húzta a férfit, csak kapaszkodott belé, és alig kapott levegőt. Évek óta először érezte magát igazán szabadnak. Olyan volt, mintha hirtelen kiürült volna - eltűnt minden visszafojtott indulata. Elsírta magát. Mikey gyengéden a párnára nyomta, és suttogva megszólalt. - Ezek után kénytelen leszel a nedves lepedőn aludni. Nagyot nevetett, és összebújtak. - Nem alhatok a nedves lepedőn. Mennem kell, tudod, a kimenőm. Mikey elkedvtelenedett. A kimenőről teljesen megfeledkezett. - De még csak tizenegy óra van... - Telefonálok, és elmagyarázom, hogy késni fogok. Már elkéstem. Sajnálom, de mennem kell. Ne haragudj! Mikey felállt, és láthatóan nem nagyon örült annak, hogy a nő elmegy. De Marie arra gondolt, hogy ettől csak még jobban akarja majd őt.

- Holnap gyorsan megvacsorázunk, és gyorsan irány az ágy, oké? Marie nevetett a kisfiús türelmetlenkedésen. - Majd meglátjuk, Mikey. Majd meglátjuk. TIZENHETEDIK FEJEZET - Ugyan már, Verbie, csak addig, míg a lány talpra áll! Verbéna csak nézte a férfit, akit mindenkinél jobban szeretett, és nem bírta felfogni, amit hallott. El sem hitte, hogy van képe azt kérni tőle: fogadja be Tiffany gyerekét. Ossie legbelül egyre dühösebb lett. Amikor Verbéna így viselkedett, akkor valósággal gyűlölte őt. Nagyon sznob módon tudott viselkedni, és bár mindig viccelődtek ezen, Verbie tudta, hogy ez idegesíti a férjét. - Nem is tudom, Ossie. Csak bajt hoz ránk az a lány! Verbéna tudta, hogy fel fogja dühíteni a férjét, de nem érdekelte. - Ugyan ki ígérheti biztosra, hogy Tiffany valaha is visszajön a gyerekért, mi? Szerintem túlságosan is hasonlít az anyjára. A férfi a plafonra emelte a tekintetét, Verbie pedig érezte, hogy könny szökik a szemébe. - Figyelj, Ossie, nekem kellene gondoskodnom arról a gyerekről, és nem neked. Te csak elmész dolgozni, és itt hagysz engem azzal a kölyökkel egyedül! - Én majd itthon maradok, és segítek neked, anyu! Egyikük sem vette észre, hogy Jason figyeli őket. Ossie megfordult, és rámosolygott a fiára. - Megkért, hogy segítsek, és ő a testvérem. Bármit tett is, ő az én vérem. Ugyanez vonatkozik Anastasiára is. Úgy érzem, mindent meg kell tennem értük, amit tudok. Tiff is ugyanezt tenné, ha én szorulnék segítségre. Verbéna a szája elé kapta a kezét, mintha hányingere lenne. - És ami anyámat illeti, ha Tiff őrá ütött, akkor én is. Egy családból származunk, ezt ne felejtsd el! Jason kivonult a szobából. Ossie szomorúan csóválta a fejét. - Meg kell tennünk, Verbéna. A fiunk segíteni akar a családjának. - Én vagyok a... mi vagyunk a családja! Ossie csak csóválta a fejét, jóképű arca gondterheltnek tűnt.

- Csak gondolj arra, hogy mi lett volna, ha születnek saját gyerekeink is, és a lányunk ilyenné válik, mint Tiffany. Neki is hátat fordítanál? Verbéna rágyújtott, és mélyen leszívta a füstöt. - A mi gyerekeink soha nem lettek volna ilyenek! Ossie gonoszul felnevetett. - Igazán? És mi a helyzet John és Mary Thompsonnal, mi? A fiúk heroinfüggő, számát sem tudom, hogy hányszor volt már elvonón, és gyakorlatilag kirabolta a családját! A fiú a saját gyerekük, és nem adják fel, nem mondanak le róla! Senki sem tudhatja előre, hogy mi lesz egy gyerekből, mire felnő, Verbéna. Ezt ne felejtsd el! Annak a fiúnak megvolt mindene, ami a boldog gyerekkorhoz kell, drága magániskolába is járt, és mégis egy tolvaj lett belőle! Egy hazug drogos! És ott vannak Rawlingsék is, az asszony rászokott a nyugtatóra, már évek óta gyógyszerfüggő. Laura Rawlings hiába járt drága iskolába, és hiába vág fel annyira, gyógyszerfüggő. Verbéna, ez bárkivel megeshet! Senki sem magától választja ezt az utat, és Tiffany legalább megpróbálja rendbe hozni a dolgokat. A felesége csak bámult rá. A szeme tele volt könnyel, a szája idegesen remegett. - Beszéltem egy illetékessel. Azt mondta, hogy a fiúnak megvan minden joga arra, hogy kérje a nővére gyerekét. Senki más nem jelentkezett érte. Senki más nem akarja magához venni azt a szegény kicsi lányt. Jason az ajtó előtt állt eddig, és most visszajött. Az arca pont olyan elszánt volt, mint kiskorában, amikor mindenáron el akart érni valamit. - Kérlek, anyu. Ugye megteszed? Nagyon aranyos kislány. Az arcán látszott, hogy rendíthetetlen, és Verbéna tudta, hogy ha nem teszi, amit kér, akkor a fiú szívének egy darabját mindörökre elveszíti. Akkora dolgot kért, hogy Verbéna ösztönösen megérezte: mostani döntése egész további kapcsolatukat befolyásolhatja. - Megígértem a testvéremnek, hogy segítek neki, és nem áll szándékomban megszegni az ígéretemet. Ossie nagyon büszke volt a fiára, látta, hogy jó ember lesz belőle, és mindennél jobban örült annak, hogy részt vehet a fiú életében. Verbéna mosolyogni próbált, de az arcán megjelenő kifejezés sokkal inkább hasonlított egy fintorra. - Úgy látom, ezt a dolgot már el is döntöttétek helyettem. Tehát a vála-

szom: igen. Jason átölelte az anyját, akinek ez az érintés bármit megért. Bármit megtett volna azért, hogy a fiát boldognak lássa. Ossie mindkettejüket megölelte, szinte eltűntek a hatalmas karok között. Verbéna közben azért fohászkodott, hogy el tudja viselni a kislányt - hiszen a két férfi elfelejtette azt az apróságot, hogy neki kell majd állandóan vele lennie. Patrick Sadie Beasley-ék háza előtt ült a kocsijában, melyben dübörgött a zene. Sadie anyja kikukucskált a függöny mögül, és halkan elkáromkodta magát. Sadie csinos lány volt - haja hosszú volt és sötét, a szeme pedig hatalmas és barna. Bőre az olasz nagymama örökségeként barna színben játszott, karcsú, volt, feszes mellekkel, hosszú, karcsú lábakkal és keskeny csípővel. Az anyja nagyon féltette őt. Még csak tizenhat éves volt, de máris úgy nézett ki és viselkedett, mint egy felnőtt. Sadie belépett a szobába. - Megyek. Mabel Beasley megrázta a fejét. - Sokkal jobban tennéd, kisasszony, ha itthon maradnál a fenekeden, és nem mászkálnál azzal a szemét fekete stricivel! Sadie egy szavát sem vette komolyan, és csak nevetett. - Ne szívd ennyire mellre, anyu! Mégis mit akarsz csinálni? Lefogsz? Sadie csak gúnyolódott az anyjával, mindketten tisztában voltak ezzel. - Komolyan mondom, lányom... Sadie szó nélkül kivonult a szobából, az anyja pedig tehetetlen dühöt érzett, mint minden anya, aki teljesen elvesztette a hatalmát a lánya felett. Dühöt és félelmet egyszerre, s könnyes szemmel figyelte, ahogy a kicsi lánya beszáll a helyi rosszfiú és legfőbb drogdíler kocsijába. Patrick Connor olyan ember, aki egy percnyi gondolkodás nélkül képes tönkretenni egy lányt - de Sadie túl ostoba ahhoz, hogy erre magától is rájöjjön. Ha a férje még velük lenne, ő biztosan képes lenne visszafogni Sadie-t. De ő most valahol északon van a nőjével - aki alig tíz évvel volt idősebb a lányánál. A lányánál, akire valamikor azt mondta, hogy a világon mindennél és mindenkinél jobban szereti,de akit azóta sem jött el meglátogatni. Hát csoda, hogy Sadie Patrick

Connorral rohangál az utcán? A férfi megadhatott neki mindent, amit eddigi élete során nem kapott meg. De a lány még túlságosan fiatal és ábrándos ahhoz, hogy sejtse: hamarosan busásan meg kell majd fizetnie mindennek az árát. Alan Jarvis látta, hogy Marié Mikey Mercijében érkezik az udvarra, és egy pillanatra kihagyott a szívverése a látványtól. Mikey nyilván elment érte, ebből pedig arra következtetett, hogy ezt valamikor előre megbeszélték. Mikey kint lakott Essexben, abban a bazinagy mauzóleumban, úgyhogy elég korán kelhetett, hogy időben odaérjen a nő szállásához. Alant nagyon feldühítette, hogy együtt látta őket. Ugyan mit tudhat Mikey Devlin, amit ő nem? Az utóbbi pár napban legalább ezerszer feltette magának ezt a kérdést. Nem érdekelte, hogy Marie-nek olyan híre van, amilyen: hogy prosti, tolvaj, drogos és gyilkos is. A lista végtelennek tűnt, de Alant mindez egy cseppet sem érdekelte. Bármit megadott volna azért, hogy a nő legalább egyszer úgy tekintsen rá, mint a lehetséges szeretőjére. De tudta, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, és nem is értette, hogy miért törődik ennyire ezzel a nővel. Állandóan csak ő járt az eszében - mint ahogy valószínűleg Mikey-nek is. Devlin egyszer azt mondta, hogy tíz kilónál kevesebbért nem lenne hajlandó korán kelni. Most viszont korán kelt, azért, hogy egy csajt munkába vigyen. Ebből Alan mindent megértett, és összeszorult a torka. Devlin túl nagy falat volt neki, vele nem mert volna kikezdeni. Ha másról lett volna szó, biztosan közbelép. Marie-nek elment az esze, ha azt hiszi, hogy képes kézben tartani Mikey Devlint, a környék legnagyobb seggfejét! Alan nagyon aggódott érte. Devlin mindig mindennek megkérte az árát, ha segített - és ez az ár általában jóval magasabb volt, mint amit az illető gondolt. - Figyelj, Marié, ígérem, kiderítek mindent, amit tudok. Vád alá helyezik, aztán vizsgálati fogságban tartják majd. Nem hiszem, hogy óvadék ellenében kiengednék. A bíróság nem fogja megítélni! Arról híresek a szemetek, hogy sosem ítélik meg. De majd meglátjuk, hogy mi lesz a királyin. Ha nagyon szorul a hurok, akkor még mindig kérhetjük az esküdteket, de ne fűzz hozzá túl sok reményt, oké?

Marié bólintott. - Még mindig nem tudom elhinni, hogy apu ezt tette! Pont Petey-t ölte meg! Csak egy patkány volt, nem több. Karén okozta azt a tüzet, nem a férje. Mikey-t ez ugyan egy cseppet sem hatotta meg, de ezt inkább nem mondta meg nyíltan. - Ez előbb vagy utóbb várható volt. Szerintem az apád jót csinált. Én is ezt tettem volna, ha az én családomból égettek volna meg valakit. Az ilyesmit nem lehet annyiban hagyni! Még azt hinnék, hogy csinálhatnak veletek, amit akarnak. Ha agybajossal van dolga az embernek, akkor neki is azzá kell válnia. Ilyen az élet. Legalábbis, erre mifelénk. De most hagyjuk! Felhívom az ügyvédemet, meglátjuk, mit tehetünk. Ha a 'Ville'-be viszik, ott ismerek pár arcot, akik megkönnyíthetik a dolgát. Marié bólintott. Valaki megint fenekestől felforgatta az életét - de ő tudta, hogy mi állt apja cselekedetének a hátterében. Minden bajt csakis ő okozott, és ez a tudat nagyon megviselte a nőt. Mikey egy ujjal felemelte Marié állát, és gyengéden megcsókolta. - Engedd, hogy gondoskodjak rólad egy kicsit, oké? Mikey ezt komolyan is gondolta, és Marié nagyon hálás volt a kedvességéért. Most nagy szüksége volt egy jóbarátra. Devlin kellemes meglepetést szerzett neki, sokkal többet kapott tőle emberileg, mint amit várt. Ez nagyon sokat jelentett most neki. - Köszönöm, Mikey! Marié kiszállt a kocsiból, és felkészült Alan haragjára. Tisztában volt vele, hogy mit érez iránta a férfi, és sajnálta őt ezért. Nagyon meglepődött azon, hogy mindkét férfi kívánatosnak találja, pedig tudják, hogy mi mindent tett a múltban. Arra a következtetésre jutott, hogy a fő vonzereje biztosan a közömbössége lehet. Mert őnem vonzódott egyik férfihoz sem igazán. A férfiak csak bajt hoztak az ember fejére, ha nem fogták vissza őket rendesen. Marie-nek ezért szándékában állt kordában tartani Mikey-t is, bár tudta, segíthet neki Tiffany megmentésében. Az irodában Alan fagyos mosollyal várta. Marié próbált hivatalosan, de könnyedén viselkedni. - Hallottam, mi van az apáddal. Sajnálom! - mondta Alan. Marié letette a táskáját a széke mellé, és bekapcsolta a számítógépét.

- Milyen volt Mikey-val? Jól mulattál? Marié a férfi felé fordult. Szőke haja az arcába hullott, amikor az asztal fölé hajolt. - Köszönöm, Alan, jól éreztem magam. Bár az apámmal kapcsolatos hírek sokat rontottak a dolgon, de erre gondolom, magadtól is rájöttél. Alannek fájt a gúnyos hang, de nem adta fel. - De nem eléggé, igaz? Alan sértegette a nőt, és bár tudta, hogy amit tesz, azzal csak árthat, nem bírta magát visszafogni. A féltékenység szörnyen kínozta. Most már értette a feleségét, aki mindig ilyen gúnyos megjegyzéseket tett, ha Alan eltűnt valamerre. Marie arca megkeményedett. Alan szinte a bőrén érezte a dühét. A nő az arcába üvöltött. - A szexuális életem csakis rám tartozik. Alan! Alan is bepörgött, és a maradék józanságát is elvesztette. - Szóval lefeküdtél vele? Alig mondta ki a szavakat, már szívta volna vissza, mert azonnal megbánta. De már túl késő volt. Marie elvesztette a maradék önuralmát is. - Idefigyelj, Alan! A főnököm vagy, és nem az apám! Ő most azért ül, mert olyan helyre dugta azt a kibaszott kíváncsi orrát, ahová nem kellett volna. Ha Mikey Devlinnel akarok találkozgatni, akkor így is teszek, oké? Semmi közöd hozzá! Hosszú percekig farkasszemet néztek egymással. Kapcsolatukban nagy változás állt be, és ezzel mindketten tisztában voltak. Marie nézte a jóképű férfi arcát. Tudta, hogy Alan gyenge, de a lelke mélyén akkor is jó ember. Nagyon sajnálta, hogy ilyen érzelmeket váltott ki belőle, hiszen tudta, hogy ezt nem érdemli meg. Ez az egész féltékenykedés méltatlan volt Alanhez. Marie nem volt jó, és ezt valahol ő is tudta. Ez volt a keresztje, hogy ilyen hatással volt az emberekre. Akárhová ment, mindenhol csak bajt kevert. Ez mindig így volt, és úgy tűnt, a jövőben sem lesz másképp. A börtönben is ez volt. Vonzotta magához az embereket, a büntetésen levőket csakúgy, mint az őrizeteseket. Olyan volt, mintha mágnesként vonzaná a gyengéket és az elesetteket, akarata ellenére. Neki nem kellett senki más, csak a gyerekei, de ezzel már rég elkésett. így aztán nem akart semmi mást, mint segíteni az ő kicsikéinek. Se többet, se kevesebbet. Az élet többi

része - csak vegetálás, nem több. Nem akarta, nem kívánta ennek a férfinak a szerelmét, aki túl ostoba ahhoz, hogy lássa: ő csak tönkretenné őt. Persze nem tudatosan - ám valahogy mégis mindig így történt. Felkapta a táskáját. - Alan, én most elmegyek, mielőtt még több durvaságot vágnánk egymás fejéhez. Alan az ajtóban állt, és láthatóan szenvedett. - Nagyon sajnálom. Marie. Kérlek, ne menj el! Marie ránézett. Alan arca elgyötörtnek tűnt, és ő úgy megsajnálta, hogy sírni támadt kedve. Mostanság gyakran érzett ilyesmit. - Kérlek, Marie, hallgass rám! Ki fogja csinálni a könyvelésemet, ha te elmégy? Marie nem válaszolt. Alan kétségbe volt esve. Tudta, hogyha a nő most elmegy, akkor soha többé nem jön vissza. Próbált hidakat építeni, menteni, ami menthető. Bármi áron maga mellett kellett tartania őt. - Ugyan, felejtsük el az egészet! Nem voltam magamnál. Ha elmész, akkor nem jön össze a pénzed a saját lakásra, igaz? Új munkát kellene keresned, meg minden. Csináljunk úgy, mintha nem is történt volna semmi, oké? Marie letette a táskáját a földre, és Alanre úgy tört rá a megkönnyebbülés hulláma, hogy valósággal beleremegett. Soha életében nem érzett ilyesmit senki iránt. Olyan volt, mintha megbabonázták volna. - Annyira sajnálom. Marie! Mintha nem lenne elég bajod az én hülyeségem nélkül... Marie leült a székére, és kezébe temette az arcát. Olyan csendesen sírt, hogy Alan egy percig nem is jött rá, hogy mi történik. Marie hüppögött, válla rázkódott, próbálta visszafojtani a könnyeit. Alan a szíve szerint átölelte volna Marie-t, hogy vigasztalja, de visszafogta magát, mert tudta, hogy ha hozzáérne, akkor ott helyben megkívánná őt. így aztán inkább feltette a teavizet, és hagyta, hadd sírja ki magát. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a víz felforrt, elkészítette, és az asztalhoz vitte a teát. Ekkorra Marie már nagyjából összeszedte magát. - Miért tette ezt az apám, Alan? Olyan, mintha megőrült volna, méghozzá miattam. Valahogy mindenről kiderül, hogy az én hibám. Szegény anyám, a nővérem, apám, a gyerekeim... mintha átok ülne rajtam. Vagy inkább mintha én átkoznék meg mindenkit, akihez közöm van.

Alan gyengéden a nő vállára tette a kezét. - Nem átkozott meg téged senki, Marie. Te igazából áldozat vagy, a külsőd és a személyiséged áldozata. Vonzod az embereket, és sajnos főleg a rosszakat. De meg kell próbálnod rendbe hozni a dolgokat. Nem szabad feladnod! Nem tehetsz mást, hiszen mindenkinek ez a sorsa. Próbálj mindent rendbe hozni, ennyi. Marie a szemébe nézett. A vonzás olyan erős volt, hogy Alan úgy gondolta, talán inkább ő van elátkozva. Tudta hogy soha életében nem fog senkire úgy nézni, mint Marie Carterre. Tele volt vele a szíve, és akár gyilkolni is képes lett volna miatta. Annyira vonzódott hozzá. - Fáradt vagyok, Alan, belefáradtam ebbe az egészbe. Vonzom a bajt, mindig is így volt. Elegem van abból, hogy folyton bocsánatot kell kérnem azért, hogy élek. Akaratlanul is tönkreteszem mások életét. Nézd meg a lányomat! Nézd meg, mi lett belőle! Patrick Connor a hatalmába kerítette őt, és ugyanazt tette vele is, amit velem. De lehet, hogy ez is a génekben van, ki tudja? - Mondom, Marie. Próbáld meg rendbe hozni a dolgokat. Marie szomorúan elmosolyodott. - Nem könnyű feladat. Alan. Ez még magának Jézusnak is feladná a leckét. - Idd meg a teádat, Marie! Tudod, a bonyodalmaknak megvan az a jó szokásuk, hogy előbb vagy utóbb elhűlnek maguktól. Próbált mosolyogni, de nagyon nehezen ment. Kezdett elege lenni abból, | hogy mindig mindenhez jó képet kell vágnia. Már tizenhárom hosszú éve ezt csinálta. Napról napra nehezebben sikerült megbirkóznia a feladattal. - Mire gondolsz, Patrick? Pat meggyújtotta a pipát, és átadta Sadie-nek, mielőtt ismét belekezdett volna a mondókájába. Mikor a lány nagyot szippantott a crackből, Pat elfojtott egy vigyort. Olyan egyszerű volt mindegyiket rávenni arra, hogy azt csinálják, amit ő akar. Kezdte elveszteni az érdeklődését a lány iránt. Úgy tippelt, hogy Sadie egy héten belül pontosan ott lesz, ahova való. De azért rámosolygott, azzal a győztes mosollyal, amitől még jóképűbbnek és megbízhatóbbnak látszott. Kigombolta a lány blúzát, megragadta a mellét, és élvezettel nézte, mi-

lyen sötét a keze a lány világos bőrén. Jó kis numera volt, nagyon élvezte a dolgot. De persze a crack miatt ennek nemsokára vége- akkor majd csakis a drogért fog dolgozni, ő meg mehet tovább a következő betörendő lányra. Tetszett neki, hogy ekkora hatalma van a lányok felett. Némelyik kiscsajnak már annyira szét volt esve az agya, hogy azt sem tudta, milyen nap van, de szexelni még mindig tudott - és Patnek nem is kellett ennél több. Tudták, hogy kefélniük kell, ha meg akarják kapni az adagjukat. És még ilyen állapotban is vonzódtak hozzá - s ezen Pat mindig nagyon elcsodálkozott. Ha találkozott velük és kedvesen beszélt hozzájuk, akkor még mindig bármit megtettek volna, hogy a kedvében járjanak. Nem a félelem miatt tették, bár olykor ezt a fegyvert is bevetette. Gondoskodott arról, hogy észben tartsák, mire is képes, ha dühös. Ha valamelyik bigét el kellett verni, akkor mindig úgy csináltatta, hogy a többiek is lássák, és okuljanak a dologból. Miközben lassan dugta a lányt - odafigyelt, hogy a csaj élete nagy orgazmusát élje át -, igazából Tiffanyra gondolt, és arra, hogyan is rakhatná őt igazán helyre. Egy időzített bomba volt a csaj, de Patrick gondoskodni akart arról, hogy ezt a robbanást senki se feledje el. Sadie Beasley mindig extázisban volt, amikor ezzel a fickóval szexelt. Mindene megvolt, amire Sadie valaha is vágyott. Jóképű volt, szexi és kemény. Mindenki ismerte őt, és Sadie imádott vele mutatkozni, meg róla fecsegni a barátnőinek. Pat azt mondta, hogy vesz neki egy kis lakást is, ami csak az övé lesz, és akkor majd nem kell tovább hallgatnia az anyja rinyálását. Az lesz aztán a jó móka! Egy saját lakás, imádta a gondolatot. Az anyjának nem volt elég esze ahhoz, hogy megtartson magának egy férfit; az apja kisétált az életükből, vissza sem nézett. Hát vele ez nem fog megtörténni! Soha! Elhatározta, hogy megfogja magának ezt a faszk. Pat nagyon odavolt érte, és Sadie úgy döntött, ez így is marad. Éppen a ruháját gombolgatta, amikor valaki beugrott mögéjük a kocsiba. Megfordult, és egy mosolygó fiatal lányt látott. - Tökéletes lesz, Patrick! Sadie csodálkozva nézett a férfira, és látta, hogy Pat vigyorog. - Szóval tetszik, Maisie? A másik lány felnevetett.

- Mondom, hogy tökéletes. Sadie semmit sem értett. - Mi a faszról beszéltek itt ti ketten? - Egy lakásban fogsz lakni Maisie-vel, aki egy kedves barátom - túlzott udvariassággal mutatta be őket egymásnak. - Maisie, Sadie. Sadie, Maisie. Sadie ebből már rájött, hogy itt valami gáz van. Maisie és Patrick kavartak valamit, amibe eddig őt még nem avatták be. Hirtelen nagyon megrémült. A hangulat megváltozott, és rájött, hogy az összes nagy terve Patrickkel kapcsolatban csak gyerekes álmodozás volt. Itt csak egy ember dirigálhat, és az Pat. Sadie jó nagy marha volt, amiért ezt eddig nem látta. - Haza akarok menni. Patrick meggyújtott egy jointot, és mélyen leszívta a füstöt, mielőtt beszélni kezdett. A lány szemébe nézett. Szép szeme volt. Szexi, lusta tekintete, ami elárulta, hogy milyen gyerek még. Azt hitte, attól, hogy felnőttnek látszik, az is. Tiszteletlen volt az anyjával, és ez nem nagyon tetszett Patnek. A fekete lányok ritkán tettek ilyet. A legtöbbje nagyon becsülte az anyját meg a nagyanyját. Azt akarták, hogy a családjuk büszke legyen rájuk - még akkor is, ha ehhez hazudozniuk kellett otthon. De az ilyen Sadie Beasley-féle lányoknak gyakran jó okuk volt arra, hogy lázadozzanak az anyjuk - és az általa erőltetett életvitel - ellen. Erre akkor jött rá, amikor megismerte Louise Cartert. Ő kényszerítette a lányát, hogy azzá váljon, akivé vált. Ezt még maga Louise is pontosan tudta. Ahányszor Marie valami felháborító dolgot csinált, az anyja úgy érezte, hogy neki volt igaza. A cselekedeteivel Marie egyre több hatalmat adott az anyjának, bár ő erre soha nem jött rá. Ennek a lánynak is pont ilyen típusú volt az anyja. De ha tényleg be akarták volna bizonyítani az anyjuknak, hogy nincs igazuk, akkor keresniük kellett volna egy rendes állást, és kezdeniük kellett volna valamit az életükkel, mert erre biztosan nem számítottak soha. Ehelyett azonban ezek a lányok igazolták az anyjuk véleményét. Meg persze kedveztek őneki. Csodálta a saját tehetségét, vállon is veregette magát gondolatban, mert az anyjukkal ellentétben ő pontosan tudta, hogyan lehet ezeket a lányokat irányítani.

- Haza akarok menni, most rögtön! - Figyeld a kiscsajt! Követelőzik! Sadie most már tényleg nagyon félt, és semmi másra nem bírt gondolni, csak arra, hogy ki kell jutnia ebből a kocsiból valahogyan. Eszébe villant minden, amit az anyja valaha is mondott Pat Connorról, és elöntötte a rémület. - Te azt csinálod, amit én mondok, érted? Sadie nem válaszolt, csak nézett rá értetlenül, így Pat pofonvágta. - Érted? Sadie bólintott. Pat lenyugodott. Nem akarta nagyon összeverni, kár lett volna érte. De nem is volt rá szükség, mert ez a lány is csak olyan, mint a többi - nagy a szája, de nincs benne semmi tartás. - Akkor Maisie megtanít neked mindent, amit az én lányaimnak tudniuk kell. Hogyan öltözz, hogyan add el magad, mindent. Figyelsz rá, és azt teszed, amit ő mond! Nem akarok rólad egy rossz szót sem hallani, mert ha nem viselkedsz rendesen, akkor elmegyek anyádhoz, és puszta kézzel tépem ki a szívét! Érted? Érted, amit mondok, ugye? Sadie csak bólintott, arcára kiült a félelem. Patrick elmosolyodott, és ettől megint kedvesnek és jóképűnek látszott. - Ha azt teszed, amit mondok, akkor jó pénzt fogsz keresni, és megkapod, amit akartál: önállóságot és tapasztalatot. Ha nem fogadsz szót, akkor mérges leszek rád, és te ugye nem akarod, hogy mérges legyek? A hangja barátságos volt, és jóindulatú. Gyengéden mellbe bökte Sadie-t. - Mosolyogj, Sadie! Éppen most kaptad meg azt, amire vágytál, szivi. Örülj neki, hiszen ez nem sok embernek sikerül. Jusson eszedbe a régi közmondás: „Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert lehet, hogy egy szép napon megkapod!" Hát, te megkaptad. Élvezd! Sadie úgy érezte, hogy belecsöppent valami rémes horrorba, és ez nem is állt messze a valóságtól. Palmer nyomozó végighallgatta az orvosi diagnózist, és felsóhajtott. Nagydarab fickó volt, izzadós típus. Petey Black meggyilkolása megrázó eset volt, de valahogy senkit sem ért igazán váratlanul. Gyanítható volt, hogy előbb-utóbb valaki megöli, vagy összeszed egy jó hosszú börtönbüntetést. Bizonyos értelemben Kevin Carter szívességet tett nekik. A bátorság, hogy

szembe mert szállni Blackékkel, lenyűgöző volt. - Egyszóval Carter most nem képes semmiféle kommunikációra. Összeomlott, kezelésre van szüksége. Hatóságilag kell elrendelni a kezelését. Nem engedhetjük ki őt az emberek közé, túlságosan zavart. Palmer felsóhajtott. Viszketett mindene, iszonyatosan meleg volt az irodában. Remélte, hogy hamar befejezik a megbeszélést, mert ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy lehajtsa az asztalra a fejét, és aludjon egy nagyot. Nem, igazán érdekelte mindaz, amiről szó volt. Hangosan felsóhajtott, mire a doktor a plafonra emelte a tekintetét. - Nézze, sajnálom, ha untatom magát. Tőlem szakértői véleményt kértek, és én ezt próbálom előadni - felállt. - Most, ha megbocsát... Palmer is felállt. - Elnézést, dr. Jannet! Csak szenvedek, mert pokoli meleg van idebent. Eltört a fűtésszabályzó, úgyhogy nem tudjuk lekapcsolni a rendszert. Kérem, üljön vissza, és beszéljük meg, hogy mi a teendő. A másik férfi visszaereszkedett a székébe. - Az nyilvánvaló, hogy Kevin Carter súlyos depresszióban szenved. Gyógyszerekre és kezelésre van szüksége, méghozzá a lehető leghamarabb. Ön- és közveszélyes. - Bevallotta a gyilkosságot? Dr. Jannet elmosolyodott. - Ugyan már, Palmer, tud maga jobbat is ennél! Amint jobban lesz, kihallgathatja. De addig is, még egyszer mondom, kezelés kell neki, és gyógyszerek. Palmer megint felsóhajtott. Sosem kedvelte az orvosokat, és az előtte ülő akadékoskodó okostojás sem változtatta meg a véleményét. - Akkor tehát nem hallgathatjuk ki? Jannet nemet intett. - Biztonságos környezetre van szüksége, egy jó kórházra. A fogdát nem javasolnám, kivéve, ha máshol nem tudjuk őt elhelyezni. - Ez most egy nemet akart jelenteni? Jannet bólintott. - A válaszom a leghatározottabban nem! Kórházba kell vinni, segítségre van szüksége, még mielőtt kárt tesz magában, vagy valaki másban.

- Oké, értem, értem. De azt tudjuk, hogy ő ölte meg Blacket, hiszen még a rendőrautóban bevallotta a gyilkosságot. Pontosan ezt mondta: „Kicsinálom az egész családot, ki kell őket irtani, mint a patkányokat." Palmer elvigyorodott. - A legrosszabb az, hogy tulajdonképpen igaza is van. Blackék felgyújtották a házát, és más disznóságokért is ez a családi bűnbanda a felelős. A halott fickó felesége sitten van, gyilkossági kísérlet vádjával. Carter neje majdnem bennégett a házban. - Őszintén mondom, Palmer, ez magával a legnagyobb baj! Vitesse el, oké? A lehető leghamarabb. Majd meglátom, mit tehetek. Az orvos távozott. Palmer levette a dzsekijét. Erős testszaga volt, hála a műszálas ingének. Behívta az egyik beosztottját. - Adjon Carternek enni és inni, amit csak kér. Egy intézetbe fogják vinni, nincs kihallgatható állapotban. Ennyi időbe telt, mire az orvosok végre kitotózták, hogy mi legyen vele. Azért rendes fickó ám, úgyhogy bánj vele rendesen! De vigyázz magadra, mert veszélyes lehet! - Igen, uram! Carter lánya telefonált, azt szerette volna tudni, hogy mikor látogathatja meg. Palmer vállat vont. - Honnan a fenéből tudjam? Jelen pillanatban ő a legőrültebb ember, akit valaha is láttam. Elviszik innen, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Sadie körülnézett a lakásban, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Jó kis hely volt, tévé, videó, meg egy vadiúj hifi, szóval minden, ami kell. Szépen is volt berendezve, drága bútorokkal, a falak pedig világos színűre voltak festve. El tudta képzelni magát, ahogy ebben a luxusban tengeti napjait. A fürdőszobában volt egy hatalmas sarokkád, és minden falat tükrök borítottak. Sadie kezdett felvidulni. Egy igazi koszfészekre számított, de ez a hely valami egészen más volt. Ehhez szívesen hozzászokott volna. Patrick figyelte az arcát. Újra és újra ugyanezt a reakciót látta minden lány arcán. - Tetszik? A férfi hangja barátságosan csengett. Sadie széles mosollyal válaszolt. - Ez fantasztikus, Pat!

- De azt is tudod, hogy nem kapod ingyen, igaz? Sadie bólintott. - Azért szedtelek össze, mert itt fogsz dolgozni Maisie-vel, sok lóvét fogsz keresni, de csak akkor, ha te is benne vagy. Elvégre ötszáz font hetente elég szép pénz. - Ötszáz font hetente? Hangja izgatottan csengett. Gondolatban már a barátainak dicsekedett. Elképzelte, hogy milyen képet vágnak majd, ha ezt megtudják! Pat bólintott. - Plusz annyi rock, amennyi csak belédfér. Ha melózol, szállítom a cuccot. Maisie hallgatott, és várta, hogy Pat előálljon a rossz hírrel is. - És mit kell csinálnom? Megkérdezte, pedig tudta, hallatszott a hangján, látszott az arcán. - Azt csinálod, amit mondanak neked! Maisie előkészítette a pipát, és a lány felé kínálta. Sadie leült, és mélyen leszívta a füstöt, hogy oda tudjon figyelni arra, amit mondanak neki. Patrick készített neki egy whisky-kólát, amit a lány egyben le is hajtott. Az italban drog is volt, és amikor a lány kifeküdt, Maisie elkezdte vetkőztetni. Patrick közben beállította a kamerát. Maisie rutinosan levetkőztette Sadie-t, és szakértő módon végigmérte. - Nagyon jó anyag, Pat. Nagyszerűen tudjuk használni. Leszedjük róla a sminket, attól még fiatalabbnak fog látszani. Tudom is, hogy kit hívjunk. Rácsörögjek? Pat csodálkozva bólintott, aztán nézte, ahogy a lány felhív egy idegent. Gondolatban hátba veregette magát, hiszen Maisie láthatóan még jobban fellendítette az üzletet. Húsz perccel később megérkezett a kuncsaft. Nagydarab, kopasz fickó volt, rossz műfogsorral és hájas, csíkos hassal. Ingatlanügynök volt, rengeteg pénzzel és perverz vágyakkal, Fogalma sem volt róla, hogy filmre veszik. de Pat arra gondolt - miközben nézte, ahogy a fickó akciózik a két lánnyal -, hogy lehet, hogy nem is zavarta volna a dolog. Azon tűnődött, vajon mit fog szólni majd a lány, amikor megmutatja neki a filmet, és közli vele, hogy el fogja küldeni az anyjának. Azután bármi-

re képes lesz majd. így sem volt rossz a helyzet, bár Sadie helyén Tiffanynak kellett volna dolgoznia. És ettől a gondolattól Pat megint dühös lett. De majd megkapja a magáét az a ribanc, méghozzá kamatostul. Senki sem úszhatja meg büntetlenül, hogy át akarta vágni Pat Connort! Ideje lenne, hogy ezt Tiffany is a fejébe vésse! TIZENNYOLCADIK FEJEZET Marie a vastelepen volt. Alan és ő hallgatólagosan tűzszünetet kötöttek, így Marie most teljesen bele tudott temetkezni a munkájába - s így legalább nem tűnődött állandóan a gondjain. Bár már négy nap telt el a lövöldözés óta, ő még mindig erősen az események hatása alatt állt. Sőt, egyre rosszabbul érezte magát. Ahányszor csak belegondolt, hogy az apját lecsukták, majdnem megszakadt a szíve a bánattól. De legalább nem a „Ville"-be került. Gyógykezelés alatt áll, és Marie naponta legalább ezerszer elmondta magának, hogy ez így sokkal jobb. Az apjának „elszállt az agya", ahogy Mikey fogalmazott, és Marie tudta, hogy ennek is ő az oka. El tudta képzelni, hogy mit kellett elviselnie az apjának az anyja mellett az évek során, főleg őmiatta. Ha Marshall nem ölte volna meg magát, akkor talán nem lett volna ilyen nehéz együtt élni az anyjával. Egyszer csak érezte, hogy valaki más is van a helyiségben. Megfordult, hogy megnézze, ki is az. Mivel arra számított, hogy egy ügyfél, vagy Al egyik haverja, csodálkozva mérte végig a nagydarab, öltönyös fekete fickót, aki mosolyogva nézi őt. Az első gondolata az volt, hogy Alannek jól megszaladhatott, ha ezentúl ilyen emberkék alkotják a vevőkörét. - Segíthetek? A férfi ismét elmosolyodott. - Ön Marie Carter? - kérdezte. - A rendőrségtől jött? - Nem, én nem rendőr vagyok, Miss Carter. Én vagyok a fia, Jason nevelőapja. A férfi látta, hogy Marie elsápad, és rémülten néz rá. - Jól van a fiam? Ugye, nincs semmi baja? Marie ekkor már állt, és a férfi észrevette, hogy igen jó külsejű, nagyon jó

alakú, természetes és kecses nő. Most már látta, hogy kitől örökölte Jason az alkatát. Olyan volt, mint az anyja, csak sötétebb bőrű. - Nyugodjon meg, nincs semmi baja! Csak szeretne önnel találkozni, és én biztos akartam lenni abban, hogy ön sem bánná. Látta, hogy a nő arckifejezése teljesen megváltozik. Öröm tűnt fel rajta, de remény és félelem is. Úgy tippelt, hogy ez utóbbit az a tény váltotta ki, hogy találkozni fog a fiával, azok után, amit sok évvel korábban vele és a nővérével tett. Megértette, de az nagyon meglepte, hogy ugyanazokat a finom vonásokat látja az arcán, amelyek a fiában is megvannak. Nagyon jellegzetes külsejük volt. Abba a típusba tartoztak, akiket nem felejtenek el egykönnyen az emberek, hosszú évek múltán sem. Tetszett neki ez a nő, és ettől a gondolattól igencsak megdöbbent. Most már értette, hogy miért került annyiszor bajba Marie Carter. Volt benne valami, ami megbolondította a férfiakat. Nem sok nőben van meg ez a tulajdonság - Marie-ből azonban szinte sugárzott. Fantasztikusan nézett ki, de ő ennek ellenére konzervatívan öltözködött, és alig sminkelte magát. Ráadásul azt az érzést keltette az emberben, hogy akinek sikerül vele ágyba bújnia, annak élete legjobb szeretkezésében lehet része. Teljesen ledöbbent azon is, hogy ilyen gondolatai támadtak. Még soha életében nem érzett ilyesmit. A nő minden mozdulata szinte áramütésként érte, és miközben Marie leült, ő megbabonázva bámulta keresztbe tett lábát. - Látni akarja önt, mert ön az anyja. Muszáj találkoznia magával, és szerintem önnek is szüksége van arra, hogy lássa őt. Nem igaz, Miss Carter? Oswald igyekezett hivatalos hangnemet megütni. Ismét elmosolyodott - Marie pedig mindennél jobban örült annak, hogy a fiát ez a kedves ember neveli. Néhány perc ismeretség elég volt ahhoz, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a férfi igazán jó ember. Csak nézett rá, hatalmas kék szeme könnybe lábadt, és remegő szájjal megszólalt: - De hiszen nem akart velem találkozni! Amikor kérdezősködtem utána, azt mondták, hogy megkérdezték, de nem akar semmiféle formában kapcsolatba kerülni velem. Ossie-nak fogalma sem volt, hogy miről beszélhet Marie.

- Nos, én csak azt tudom, hogy most látni akarja magát - könnyed hangon beszélt, és szinte egyfolytában mosolygott. Biztos volt abban, hogy a legtöbb férfi vigyorog, ha Marie-hez beszél, és ő sem jelentett ez alól kivételt. - Tényleg találkozni akar velem? Marie hangja bizonytalanul csengett, és a férfi nagyon megsajnálta. - Ugyan miért jöttem volna el magához, ha a fiam nem ezt szeretné? Szilárd elhatározása, hogy találkozni fog magával, és már nagyon várja a nagy eseményt. Szeretem őt, végtelenül szeretem Őt, és az a véleményem, hogy a fiamnak szüksége van magára. Részt kell, hogy vegyen az életében. Nagyon jó gyerek, kedves fiú lett belőle. Büszke lesz rá, ebben biztos vagyok! Marie a meglepetéstől és az örömtől annyira meghatódott, hogy az arcához emelte a kezét, aztán kiöntötte a szívét a férfinak. - Soha nem mertem remélni, hogy egyszer még ezt a napot is megérem. Az évek során az a gondolat tartott csak életben, hogy talán mégis megtörténik az, amire vágyom. Imádkoztam értük, azért, hogy jó életük legyen, hogy mindkettejük mellett legyen valaki, aki szereti őket és törődik velük, és hogy legalább egyikük esetében az imáim meghallgatásra találtak. Köszönöm. Köszönöm, hogy eljött hozzám! - Köszönje a gyámügyieknek. Ők adták meg nekem a címet. Van még egy oka annak, hogy eljöttem, és ez Tiffany. De sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy ezt megbeszéljük. Jó lenne úgy magának, ha idejönnék, miután végzett, és mindent nyugodtan megbeszélnénk? - Minden rendben Tiffanyvel? Marie hangjában aggodalom csengett, de Ossie biztatóan elmosolyodott. - Azon vagyunk. Most viszont rohannom kell, vár a munka! Mostanában mást sem csinálok, csak halasztgatom a megbeszéléseimet. Tiszta szerencse, hogy van magánprakszisom is, különben már régen kirúgtak volna. Marie-nek halvány fogalma sem volt arról, hogy miről beszélhet a férfi, de inkább nem kérdezett semmit. Nem akarta elrontani a dolgot. - Tehát akkor később tényleg visszajön? Ötkor végzek... de ha az nem jó, akkor eljöhetek korábban is. - Ne aggódjon, vissza fogok jönni! Akkor tehát ötkor találkozunk. Viszlát! A férfi távozott. Marie nézte a távolodó kocsit, és azon tűnődött, hogy

milyen jó az Isten. Akkor nyújtott neki segítő kezet, amikor azt hitte, hogy már soha nem kerül ki a szakadékból. Találkozni fog a fiával, a kisebbik gyermekével! A fia is találkozni akar vele, meg akarja őt ismerni! - Marie úgy érezte, hogy a szíve rögtön szétrobban a túláradó boldogságtól. Ennyi év után végre ismét hallani fogja az ő Jasonje hangját, és együtt lehet majd az ő drága kisfiával! A saját szemével fogja látni őt, és végre véget érnek a tépelődéssel töltött évek! Ekkor valamit megsejtett abból, hogy mit érezhetett az anyja Marshall iránt, és egy kicsit megsajnálta az asszonyt, aki annyira gyűlöli őt. Zajt hallott az udvar felől, így visszament az ablakhoz, és kikukucskált. Látta, hogy Mikey Devlin és az emberei egy halom fegyvert pakolnak be Alan kocsijának a csomagtartójába. Azt is látta, hogy Alan kissé távolabbról figyeli a műveletet. Nem tűnt túl boldognak. Marie felsóhajtott. Alan nyakig ül a pácban, és csak idő kérdése, hogy mikor kapják el. Marie tulajdonképpen egész életében a törvényesség határán imbolygott, és ez egészen eddig a napig egy cseppet sem zavarta. Most viszont egy új lehetőséget kapott az élettől: találkozhat a fiával, és talán kiépíthet majd vele valamiféle állandó kapcsolatot is. Ez pedig új megvilágításba helyezte a dolgokat - a körülötte zajló csempészet hirtelen szorongással töltötte el. Ha esetleg kapcsolatba hoznák az üggyel, akkor le kellene töltenie a büntetése maradék idejét is - pedig a nemrég lezajlott találkozás miatt végre úgy érezte, hogy van miért élnie. Látta a fegyvereket, látta mögöttük a veszélyt is, és ki akart maradni belőle. Mikey észrevette őt; és lelkesen odaintegetett neki. Marie visszaintett, de a mozdulata kényszeredett volt, és hirtelen nem értette magát. Hogy is juthatott eszébe ekkora ostobaság, hogy Mikey-t használja fel a lánya megmentéséhez? Még mindig egy bűnöző fejével gondolkodott, és ez a felismerés most nagyon elkeserítette. Megérdemli egyáltalán, hogy találkozzon a fiával, amikor még mindig vannak dolgok, amelyek a régi életéhez kötik? Fontos volt számára a fia véleménye, és az is, hogy azt a nőt lássa benne, akivé lett, és ne azt, aki egykoron volt. Eddig nagyon büszke volt rá, hogy sikerült maga mögött hagynia az előző életét, ám már az első akadály láttán visszasiklott a korábbi szerepébe, méghozzá könnyedén. Mintha soha nem is hagyta volna abba! Megint a testét használta arra, hogy elérjen valamit, és olyan természetesen tette ezt

megint, mintha az a tizenhárom év nem is lett volna! Felsóhajtott. Marie szégyellte magát. Hirtelen nem is volt már olyan biztos abban, hogy meg tud-e küzdeni az őt és a gyerekeit érintő problémákkal. Megint olyan volt, mintha egy nagy bottal püfölné saját magát. Senki sem tudott akkorákat és olyan gonoszul rúgni belé, mint ő önmagába. Persze, jócskán volt ebben gyakorlata. Összesen tizenhárom évnyi. Az ajtóhoz lépett, és kinézett. Gyönyörű idő volt, ezt eddig észre sem vette. A nap ragyogóan sütött, és szélcsend volt. Csak annyi szellő fújdogált, mint egy kisbaba lehelete, s erről a kisfia apró keze jutott eszébe - az, amikor a szülés után először pillantotta meg. Tökéletesnek látta a gyönyörű, hosszú szempilláival, ahogyan a karjában aludt. Újra átélte azt a mindent elsöprő szeretetet, amit az első elvonási tünetek jelentkezéséig érzett. Jason heroinfüggőként született, és Marie nem győzött hálát adni Istennek, amiért ez nem hatott ki károsan a fiú további életére. Annyi mindenért kellett volna bocsánatot kérnie tőle, de soha nem volt elég ereje ahhoz, hogy ezt meg is tegye. A börtönben olvasta valahol, hogy a japán nyelvben több mint száz különböző szó van arra, hogy „nem". Úgy érezte, hogy ha ezer különböző szó lenne, ami azt jelenti, hogy sajnálom, neki az sem volna elég. Mikey lépett oda hozzá, ő pedig könnyedén elmosolyodott. - Szép napunk van, mi? A május mindig ilyen szép. Májusban van a születésnapom - jót nevetett a saját viccén, Marie is elmosolyodott, de közben azon törte a fejét, hogy vajon mire akar kilyukadni a férfi. - Áll még az esti randi? - Sajna, nem megy, Mikey! A fiammal fogok találkozni. A férfi őszintén örült a hírnek. - Hát, ez jó hír, ugye? Marie bólintott. - A lehető legjobb! De őszintén szólva eléggé ideges vagyok miatta. Mikey játékosan mellbe bökte. - Ugyan miért? Szerencsés kölyök a fiad. Ha az én anyám lennél, soha nem léptem volna le otthonról. Ez utóbbit elég hangosan közölte, az udvarban levő férfiak jót nevettek rajta. Marie is elmosolyodott. - De mi van, ha nem tetszem neki? Elég sok van a rovásomon, nagyon

durva dolgokat csináltam annak idején. Mikey-t nem győzte meg. - És akkor mi van? Megtörtént, kész, vége. Felejtsd már el. Marie! Engedd el magad egy kicsit, és élvezd a mai estét. Gondolj rám, attól biztosan jobb kedved lesz. Most aztán adj egy csókot, gyönyörűm, mert mennem kell! Egy fickóval találkozom egy kutya miatt. Elvigyorodott. - Végül is, igaz. Az ügyvédemhez megyek, a volt feleségem miatt. Marie nevetett, Mikey pedig nagyon boldog volt, hogy sikerült őt felvidítania. Sejtette, hogy mit érezhet. Kedvelte őt. Nagyon kedvelte. Boldognak akarta látni. Ha nem vigyáz magára, még a végén jó embert csinál belőle ez a bige! Feltekerte a hangerőt, és harsogó dudaszó kíséretében kihajtott az udvarról. Marie integetett neki, mivel tudta, hogy a férfi valószínűleg ezt várja tőle. - Szép dolog a szerelem! A tenyeredből eszik a fickó - mondta Alan. Használd ki a helyzetet, Marie, amíg teheted! Nem tart sokáig. - Ezt meg hogy érted? Alan rámosolygott, és vállat vont. - Sehogy. Csak annyit tudok, hogy soha semmi nem tart nála örökké. - Hát, akkor reménykedjünk benne, hogy azt is hamarosan megunja, hogy az udvarodba cipelje a cuccait! Alan erre nem tudott mit lépni. Marie pontosan ezt a hatást várta ettől a mondattól. Szívesen elújságolta volna neki a jó hírt, de sem az időpont, sem a helyzet nem volt erre megfelelő. Megfőzött egy adag kávét kettejüknek, és miközben a forró italt kortyolgatta, azon örvendezett, hogy újra látni fogja az egyik gyermekét. Legbelül ujjongott az örömtől. Tiffany borzasztóan érezte magát, és úgy is nézett ki. Egy lopott kabátban lépett meg a kórházból, és most búvóhely után kutatott. Iszonyatosan félt, és nagyon fájt mindene, de nem a sérülései, hanem a drog utáni, mindent elsöprő vágyakozás miatt. A fájdalomhoz hamar hozzászokott, viszont nagyon félt attól, hogy Patrick megtalálja. Amint kicsit távolabb került a kórháztól, kinyitotta a táskát, amit a nővérszobából emelt el. Szerencséje volt,

mert talált benne egy tárcát ötven fonttal kibélelve, egy negyvenöt fontra beváltható csekket, és néhány hitelkártyát. Fogott egy taxit, és Rosie-hoz ment, de ő vagy nem volt otthon, vagy csak nem nyitott ajtót, így kénytelen volt továbbmenni. Carole Halterhez vitette magát. A nő tartozott Tiffanynek, és ő elhatározta, hogy most behajtja a tartozást. - Jól van, aranyom? Nem néz ki valami fényesen! - aggodalmaskodott a sofőr. Tiffany minden erejét összeszedte, és kipréselt magából egy halvány mosolyt. - Nem kellene magának a kórházban lennie? Tiffany elfintorodott. - Nem kellene magának a vezetésre figyelnie? A hangja viccelődő volt, de a taxis értett a szép szóból. Csendben elfuvarozta a lányt a megadott címre, és nem kapott borravalót. Tiff lépkedett felfelé a törött, koszos lépcsőkön, a férfi pedig szomorúan csóválta a fejét. Annyi ilyen fiatal lányt látni mostanában, gondolta. Carole Halter éppen az utcai éjszakára készülődött, és nagyon meglepődött azon, hogy Tiffet látja az ajtóban. - Ha azért jöttél, hogy elmondj mindennek, amiért köptem az anyádnak, akkor már húzhatsz is innen. Se kedvem, se időm itt vitatkozni veled. A magabiztos szavak mögött hangjában idegesség vibrált, és Tiffany sejtette, hogy Carole már találkozott Patrickkel. - Nézz rám, a kurva életbe is! Hát úgy nézek én ki, mint aki még képes vitatkozni? Csak azt kérem, hogy alhassak itt egy pár órát, meg hogy szerezz nekem egy kis anyagot, Cal. Csak ennyit kérek! Carole behúzta a lányt, és bevágta az ajtót. Felsóhajtott. - Hát, neked aztán van bőr a képeden! Van pofád idejönni! Olyan vagy, mint az anyád. Vonzod a bajt! Tiffany már megszokta Carole kétszínűségét, így nem is fárasztotta magát azzal, hogy válaszoljon. - Van nálam pár hitelkártya, ha érdekel. Carole persze azonnal ráharapott. - Mutasd, mid van?

- Lenyúltam egy táskát. Itt egy Visa, egy Master, meg egy Switch. Odaadta a kártyákat Carole-nak, aki elmosolyodott. - Hatvan-negyven, bármit kapok is értük, oké? Tiffany bólintott. Nagyon fáradt volt. Nem vágyott semmi másra, csak egy szippantásra, és némi békességre. - Oké. Csak hozz anyagot, rendben? Odaadta Carole-nak az ötven fontot is. Carole megviselt arcán hirtelen anyáskodó kifejezés tűnt fel. - Alaposan elintézett az a faszfej, mi? Tiffany csak megrántotta a vállát. - Fürödj meg, Tiff Áztasd ki magad alaposan, attól majd jobban érzed magad, hidd el! Tiffany bement a fürdőszobába. Az olyan mocskos volt, mint mindig. - Kösz, inkább nem! Még elkapok valamit. Carole felnevetett. - Találsz ott valahol egy doboz ősrégi vimet. Sikáld ki vele a kádat. Rólam mindenki tudhatja, hogy nem vagyok valami rendszerető. Tiffany visszament a rendetlen nappaliba, és elterült a kanapén. Az is bűzlött, mint mindig. Emlékezett még rá, hogy amikor kislányként járt itt az anyjával, ez a kanapé már akkor is pont itt álh, és éppen ilyen büdös volt. Az egész lakás nagyon lepukkant állapotban volt. De nem volt sok választási lehetősége - koldus volt, tudta nagyon jól. - Siess már, Carole! Eléggé kivagyok. Carole felvett egy szakadt kabátot kihívó ruhájára, és felsóhajtott. - Pont úgy beszélsz, mint annak idején az anyád. Csak a hülyék nyúlnak drogokhoz, Tiff! Idd le magad inkább! Én azzal mérgezem magam. Jól kialudnád magad, és kimenne egy kicsit a fejedből az az állat is. Utána meg kitalálhatnád, hogy hogyan tovább. Tiffany nem is figyelt rá. Úgy érezte, hogy ha még egyszer azt hallja valakitől, hogy olyan, mint az anyja, sikítani fog. Hiszen tudta, hogy olyan, nem volt rá szüksége, hogy erre folyton figyelmeztessék is. Eszébe jutott a lánya, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Ő nem boldogult a gyerekkel, és ha az öccse nevelőszüleihez kerül, az éppen jó lesz. jason is nagyon jól jár velük.

Mindene sajgott, de azzal győzködte magát, hogy helyesen cselekedett. Úgy tervezte, hogy ad magának pár szabadnapot, kicsit elfeledkezik a gondokról, megnyugszik. Akkor majd tisztább lesz a feje, és rendezni tudja az életét. Valahol a lelke mélyén tisztában volt azzal, hogy csak áltatja magát. Azzal is, hogy kisiklott az élete, és végleg elvesztette a lányát. Tudta, hogy a drog uralja az életét. De jó színésznő volt, és bármit képes volt elhitetni saját magával. Átvágta a testvérét, a testvére szüleit, és készen állt arra, hogy bárki mást is átvágjon, csak hogy anyaghoz jusson végre. Meghalt volna érte. Egy órával később már készen állt a narancsleves-üvegből összeeszkábált ideiglenes pipa, és megvolt a szippantás is, amire olyan nagyon vágyott. Mélyen leszívta a füstöt, és érezte, hogy az agya azonnal reagál rá - repült. Hátradőlt a mocskos kanapén, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Lehunyta a szemét, és elmosolyodott. Carole Halter hüledezve nézte a lányt. Marie annak idején ugyanezen a kanapén lőtte be magát, ugyanilyen elégedetten mosolygott közben. Őrület! - gondolta, az egész világ a feje tetejére állt. Magára hagyta a lányt, és elindult Chigwellbe ahhoz a fickóhoz, akiről tudta, hogy megveszi és kikódolja majd a kártyákat. Tulajdonképpen egész jó napot tudott maga mögött. Keresett egy kis pénzt, és vendége érkezett. Néha nagyon egyedül érezte magát, így örült Tiffany társaságának. Főleg, mivel a kislányától időközben megszabadították, így őt nem hozta magával. Carole-nak néha hiányoztak a lányai. Mindig az idegeire mentek, de legalább addig sem volt egyedül, míg ők nála voltak. LaToya most éppen újabb kilenc hónapra bevarratta magát verekedés miatt, úgyhogy vele sokáig nem nagyon tud találkozni. Persze tervezte, hogy majd meglátogatja, de nagyon nehéz volt összehozni a dolgot. Minden éjjel dolgozott, klubba járt újdonsült ismerőseivel, nappal pedig aludt. Mindezek mellett nehéz lett volna bármi ilyesmit megszervezni. De most itt volt Tiff, és arra gondolt, hogy talán rá tudná venni, hogy menjen vele melózni. Rohant. Szilárdan elhatározta, hogy ma este pénzt fog keresni. Nem volt könnyű dolga a Crosson, minden lehetséges fuvart meg kellett csípnie ah-

hoz, hogy elég pénzt szedjen össze. A konkurencia nagyon erős volt, csupa iskoláslány - aki megszökött otthonról -, mind ott kötött ki. Nem volt könnyű az élete - és a helyzet csak egyre súlyosbodott. És ezzel nagyon is tisztában volt. Maxié és Eddie a Dean Swiftben iszogattak. Egy fickót vártak, aki valami fülest ígért nekik. Messze voltak a saját területüktől, ezért elég kényelmetlenül érezték magukat. Csak kortyolgatták a sörüket, közben folyton a helyiséget vizslatták tekintetükkel. De egy idő után megnyugodtak, mivel a krimó veszélytelennek látszott. Dino Carvalles lépett az asztalukhoz. Arcán a megszokott, barátságos mosoly ült. Intett, és rendelt magának egy italt. - Mi újság, fiúk? - kérdezte barátságosan. Maxié elvigyorodott. Dino nagy ember volt, és vicces is. Nagyon jó érzéke volt a megfelelő időzítéshez, így a beszólásai mindig fergeteges sikert arattak. - Minden oké. És nálad? Dino vállat vont. - Csak a szokásos. Felnevettek, és velük tartott három másik vendég is, akik egy távolabbi asztalnál üldögéltek. Az egyikük átkiáltott. - Hé, hogy hívják az öltönyös fekát? A vádlott álljon fel! Két haverja röhögésben tört ki, Maxié viszont nem mulatott ilyen jól. Feléjük fordult, és villámló tekintettel méregette Őket. - Mi a faszt mondtál? A viccmesélő fickó egy kigyúrt, kopasz állat volt, nyakára az „Itt vágd el!" feliratot tetoválták. Maxié már sok ilyen alakkal találkozott élete során, és gyűlölte őket. Gyűlölte őket a rasszizmusuk miatt, amiatt, hogy felsőbbrendűnek gondolták saját magukat nála és fekete testvéreinél, csak azért, mert fehér volt a bőrük. Dino nem hagyta annyiban a dolgot. - Milye van a nagyfarkú fehér faszinak, ami a haverjainak nincs? Fekete nagyapja! A nagydarab fickó ezen már nem nevetett. Fenyegetően felállt.

- Gyerünk kifelé! Eddie is felállt Maxie-vel. Ő is nagyon kiakadt a nagydarab bunkóságán, és meg akarta neki mutatni, hogy hol lakik az úristen. - Oké, menjünk a parkolóba, te faszfej! Kivonultak a krimóból. Amint kiértek az utcára, Maxié meglátta a fehér Gavallért, amiben öt fehér fickó ült. Azonnal kapcsolt, még Eddie előtt - rájött, hogy felültették őket. Az öt fickó rendesen fel volt fegyverkezve, és amikor kiszálltak a kocsiból, Maxié körül fordult egyet a világ. Dinónak esze ágában sem volt melléjük állni. Maxié elkapta a tekintetét, de a másik férfi csak megrántotta a vállát, és úgy nézett, mintha azt mondaná: Bocs! Dino csőbe húzta őket, és ezt csakis egy ember rendelhette meg. Eddie rájött, hogy az egész Tiffany Garter miatt van, és átkozta magát, amiért belekeveredett az ügybe. Maxie-re nézett, és a tekintetéből kiolvasta, hogy ő is ugyanerre gondol. Késeket látott a fickóknál, meg franciakulcsokat és baseballütőket. A dolog véresen komolynak tűnt, úgy festett, hogy nem egy egyszerű verésről van szó. Ők ketten máris halott emberek. A nagydarab skinhead elvigyorodott. - Patrick Gonnor üdvözletét küldi. A verés gyorsan és kegyetlenül zajlott le. Eddie a mentőautóban meghalt, Maxié soha többet nem tért eszméletre. A lapok a fajgyűlölők rovására írta a kettős gyilkosságot, pont, ahogyan azt Patrick eltervezte. Esélyük sem volt. Verbéna otthon volt, és várta, hogy a férje az otthonukba hozza azt a nőt, aki világra hozta Jasont, de aki soha nem lett az anyja. Verbéna fia - mert az ő fia volt, nem pedig azé a másik nőé -, már lezuhanyzott, felvette az ünneplő ruháját, és izgatottan várta Marie érkezését. A ház makulátlanul tiszta volt. Verbéna dupla bért fizetett a takarítónőnek az aznapi munkájáért. Minden ragyogott a tisztaságtól. Elhatározta, hogy megmutatja annak a lotyónak, milyen körülmények között élnek. Hogy mit nyújtanak a fiúnak, akit ő megszült, és egy percnyi gondolkodás nélkül magára hagyott. A lánya is pont ezt tette. Verbéna remegett a dühtől. A legszívesebben visított volna, annyira vá-

gyott valamire. A lelke mélyén tudta, hogy ez a valami nem más, mint hogy azt hallhassa a fiától, hogy gyűlöli a biológiai anyját, és hogy soha többé nem akarja őt látni. Remélte, hogy így lesz! Mindennél jobban vágyott erre. Úgy gondolta, hogy Jasonnak elég lesz csak megpillantania azt a lotyó anyját, és rájön, hogy ő csakis Verbénát akarja. A törékeny tisztaságát. A szeretetét. Az önfeláldozását. Hiszen magára vállalta még a lotyó nővére kölykének a gondját is! Ekkora áldozat nem bizonyítja talán, hogy mennyire szereti őt? Verbéna nem igazán szerette a lányokat, velük csak a gond volt, meg a baj. Sokkal jobban szerette a fiúkat. A fiúk természetes módon nagyon ragaszkodtak az anyjukhoz. Jasonnak elég lesz egyszer találkozni Marie-vel, és megérti majd Verbéna aggodalmait. Hogyan is mutathatná be azt a nőt a barátainak?! A rendes, tisztességes családból származó barátainak. Nevetséges volt elképzelni is! De Verbéna nem tudott nevetni ezen, még nem. Addig nem, míg nem látja a saját szemével a fia reakcióját. Ossie szerint Marie kedves nő. De Ossie mindenkit kedvesnek talált, ő amolyan igazi, régi vágású úriember, aki mindig mindenkiben megbízott, és fogalma sem volt arról, hogy milyenek is az emberek valójában. - Megjöttek! Verbéna hallotta Jason hangján, hogy milyen izgatott, és felsóhajtott. Hallotta, hogy a fiú végigrohan az előszobán, hogy kinyissa az ajtót. Verbéna rágyújtott, és igyekezett rendezni a vonásait. Nem volt más választása, várnia kellett. Elhatározta, hogy ha becsörtet hozzájuk egy nagydarab, hangoskodó repedtsarkú, akkor ő mosolyogni fog, és kedves lesz vele. Hiszen Jason az ő fia. Verbénáé, és ezt szándékában állt bebizonyítani annak a nőnek. Az asztalra készített fotóalbumokra tévedt a tekintete, és egy pillanatig győztesnek érezte magát. Az emlékeket ő birtokolta, nem az a másik nő! Némi ravaszkodással ezt könnyű lesz Marie agyába vésni. Ez háború volt, és Marie-nek esélye sem volt a győzelemre. Marie felnézett a hatalmas házra, és egy pillanatra elbizonytalanodott. A ház egy szép, parkosított utcában állt, ahol minden kocsibehajtón gyönyörű, új autók parkoltak. Jó környéken jártak. Menet közben egy nőt láttak, aki furcsán nézett rájuk. A nő Marie kosztümjét bámulta, és Marie hirtelen

érezte, hogy ócska a ruhája. Bánta, hogy nem volt ideje újat venni a nagy alkalom tiszteletére. Hiszen az első benyomás a legfontosabb. A bejárati ajtó kitárult, és Marie egy pillanatra nem kapott levegőt, amikor meglátta a felé lépkedő fiút. Olyan volt, mintha Marshall, az öccse lenne az, csak sötétebb hajjal és bőrrel. A hasonlóság bámulatos volt! Egy pillanatra megálh benne az ütő, és levegő után kapkodott. Hiszen a fia áll előtte, a gyermeke, az ő édes gyermeke! Jason örömtől ragyogó arccal ott állt előtte, és Marie-nek eleredtek a könnyei az őszinte mosoly láttán. Ösztönösen magához ölelte a fiát. Amikor érezte, hogy a fia karja a derekára kulcsolódik, úgy érezte, hogy Isten lejött az égből, és csodát tett vele. Hosszú-hosszú évek óta először érzett igazi boldogságot. Érezte a fia illatát - drága szappan és enyhe testszag keverékét. A fiú legalább annyira remegett, mint ő. Jason kibontakozott az ölelésből, és félénken megszólalt. - Szia, anyu. Marie ismét magához ölelte a fiút, félt őt elengedni. Félt attól, hogy eltűnik a szeme elől. - Szia, Jason! Hangja szunnyadó emlékeket ébresztett a fiúban, valami megmozdult benne, és abban a pillanatban beleszeretett az anyjába, úgy, ahogyan a fiúk szoktak. Beleszeretett a nőbe, aki a világra hozta őt, aki nélkül ő nem létezett volna. Egész életében úgy érezte, hogy hiányzik valami az életéből, és most már tudta, mi volt az. Tudni akarta, hogy honnan jött ő a világra, és most már tudta, hogy ez a csinos nő szülte őt, aki most itt áll előtte. Végre biztos volt abban, hogy meglelheti önmagát. Marie bepillantott az előszobába, és egy gyönyörűen öltözött nőt látott ott álldogálni, aki olyan tekintettel méregette őt, mintha a legszívesebben kést merítene a bordái közé. Verbéna szédülten támolygott vissza a konyhába. A nő gyönyörű volt. Fantasztikusan gyönyörű. Pont az ellenkezője annak, akire ő számított. Marie megbabonázta a fiát, és Verbénának volt egy sanda gyanúja, hogy Ossie-t is megbabonázta. Emlékezett rá, hogy amikor

Oswald azt mondogatta a fiának, hogy milyen kedves nőnek tűnik az anyja, ő azt hitte, hogy csak meg akarja könnyíteni a fiú dolgát. Hát nem egészen. Ossie vonzódott ehhez a nőhöz, kétség sem férhetett hozzá! Megint rágyújtott, és nekiállt kávét és teát készíteni. Fortyogott a dühtől, de ugyanakkor rettenetesen félt is. Ez a nő elvehetné tőle a fiát, de Verbéna eldöntötte, hogy az utolsó csepp véréig harcolni fog ellene. Hallotta, hogy a konyha felé közelednek, ezért műmosolyt erőltetett az arcára. Éppen a kétmedencés mosogató mellett állt, amikor Marie besétált a konyhába és, felé nyújtotta a kezét. - Hello. Nagyon köszönöm, hogy elhívtak a gyönyörű otthonukba! Verbéna, miközben kezet ráztak, másra sem bírt gondolni, csak arra, hogy ez a nő lehengerlő. Gyönyörű, természetesen elegáns, és a fiam meg a férjem csüggnek minden szaván. - Kávét, teát? Ennél többet képtelen volt kipréselni magából. Annyira féltékeny volt, hogy a legszívesebben megrántotta volna a nő karját, hogy elessen. Carole Halter éppen szünetet tartott két fuvar között, és egy krimóban iszogatott. Az időjárás már megint rosszabbra fordult, hideg volt odakint, főleg éjjel, ő pedig rettenetesen fázott vékonyka munkaruhájában. - Hello, Carole, mizújs? Carole megfordult, és Lally Turnert látta maga előtt, egy öreg bárcást, akit évek óta ismert. - Jesszus, szivi, te még mindig nyomod az ipart? Lally nemet intett. - Áh, van egy kiscsaj, őt futtatom. Lally nagytestű volt, és köztudottan leszbikus. Imádta a fiatal lánykákat, csak ilyeneket futtatott. Hosszú évek óta űzte az ipart, és mindenki tudta, róla, hogy emiatt nem csak dörzsölt, de tud is magára vigyázni. - Hallottad, hogy mi van Connorral? - kérdezte Lally összeesküvő hangon. - Nem, mi? - csapott le Carole azonnal.

- Vérdíjat tűzött ki Tiffany fejére. Ötezer. Aki leszállítja a csajt, megkapja a suskát. Szerintem tuti, hogy szerelmes belé. Carole-nak kiguvadt a szeme a csodálkozástól. - Ezt meg ki mondta? - Az új nője. Maisie, vagy hogy hívják. Itt járt ma délután, s kérdezősködött. - Én erről még nem hallottam. Lally vállat vont. - Én magam is beszéltem a kiscsajjal. Hát, nem bánnám, ha rajtam is akciózna egyszer egy kicsit. Igen fiatalka, de máris tudja, mi a dörgés. Valóságos aranybánya, de ahogy azt a feka stricit ismerem, erre már ő is rájött. Carole extra gyorsasággal eltüntette a maradék italát, és kirobogott a krimóból. Belül valósággal ujjongott. Ötezer font, plusz a lehetőség, hogy megint jó lehet Pat Connornál! Tudta, hogy nagy szemétséget csinál, tudta, hogy nem lenne szabad, de csak ment a telefon felé. Öt lepedő rengeteg pénz, és Carole-nak most nagy szüksége volt rá. Dudorászva vonult a legközelebbi telefonfülke felé. Átvillant az agyán, hogy öt lepedőből már futná egy mobilra is. TIZENKILENCEDIK FEJEZET Verbéna figyelte, ahogy a férje és a fia tetszelgett a nő előtt, aki beszivárgott az otthonába. Csendesen tanulmányozta Marie-t, mindenét megnézte a hajától kezdve a cipőjéig. A ruhái jobb napokat is láttak, de még mindig jó minőségűek voltak. - Ezek mi vagyunk Barbadoson. Úgy értem, az anyám... Jason zavarban volt, hogy hogyan fejezze ki magát, és Marie gyengéden elmosolyodott, majd így szólt: - Ő az anyád, Jason, törvényesen és érzelmileg is. Nem bánt, ha kimondod. Verbéna látta a megkönnyebbülést a fia arcán és legszívesebben sikított volna. A fia tulajdonképpen összejátszott ezzel a gyilkos szukával! Egy ringyó, egy drogfüggő kurva! Viszont ha ránézett a férje és a fia arcára, azt hi-

hette volna, hogy maga a királynő nézett be egy teára. Figyelte őket, ahogy boldogan mosolyognak egymásra, és legszívesebben rájuk üvöltött volna. Nem volt szüksége ennek a nőnek az engedélyére ahhoz, hogy a fia anyának szólíthassa őt - ő volt az anyja évekig. Hirtelen felállt és visszament a konyhába; nem bírta tovább hallgatni ezt az egészet. A dolgozószobában hagyta őket, hadd nevetgéljenek azzal a szukával, ahogy gondolatban Marie Cartert hívta. Saját érzéseinek ereje megrémítette. Úgy érezte, hogy gyilkolni is képes lenne. Vett néhány mély lélegzetet és rágyújtott még egy cigarettára. Érezte Marie illatát, olyan volt, mint egy tüzelő szuka, és magához vonzotta a férfiakat. A Verbéna életében legfontosabb két embert a maga oldalára állította, és elvette őket tőle. A férje kiment utána, és a dereka köré fonta a karját. Verbéna azonban elhúzódott és rosszhiszeműen suttogta: - Azt akarod, hogy ez ólálkodjon a fiam körül? Ossie szomorúan nézett rá és ugyanilyen indulattal válaszolt: - Kedves nő. Verbéna. Adj neki időt! Megpróbálja megváltoztatni az életét. Diplomát szerzett; megváltozott. Rehabilitálták, kedvesem. És a fiad az ő is, és az én fiam is. Nem kizárólag a tiéd. Most sem az, és soha nem is lesz az. Verbéna megbántódott. Nem akarta hallani, amit a férje mond. Megrázta a fejét, mintha egy tökéletesen bolond embert látna maga előtt. - Tudtam, hogy ez fog történni. Bekeringőzik ide a csiricsári külsejével a szörnyű ruháiban és megszállja az otthonomat, és te mellé állsz! Nos, láttam, hogyan néztél rá! Tudja, hogyan állítsa maga mellé a férfiakat, hiszen ebben nagyon ügyesek az olyan nők, mint ő. Prostituáltak, kurvák, nevezd, aminek akarod. Ossie zavartan rázta meg a fejét. Nem tudta elhinni, amit a felesége mondott. Számított a féltékenységre; mindig is féltékeny volt, de legtöbbször kordában tudta tartani ezt az érzést. Azonban ez már sok volt neki. - Teljesen megőrültél, asszony? És fogd halkabbra, a francba! Verbéna arca megvonaglott a dühtől és a fájdalomtól. - Látod, megint őt véded! Úgy néz ki, mint Christin Wallace, ez benne a vonzó? Ossie felsóhajtott, hogy megint ezt vágták a fejéhez. Christine az üzlettár-

sa volt a magánpraxisában. Okos volt, gyönyörű, és Verbéna már ránézésre gyűlölte. - Christine és én barátok voltunk. Velem dolgozott, ennyi az egész. Már attól rosszul vagyok, hogy ezt újra és újra el kell magyaráznom. Tudod, hogy ez az igazság! Verbéna gúnyosan felnevetett. - Igazán? Honnan tudhatnék én bármit is! Láttam, hogyan néztél arra a nőre, és ismerem a férfiakat. Tudom, hogy mit akarsz tőle és meg is adja neked, efelől semmi kétségem nincsen. Szereti a fekete férfiakat, ugye? Elfordult a férfitól és megmarkolta a mosogató szélét. Arra számított, hogy a férfi megpróbálja majd hízelgéssel levenni a lábáról, ehelyett azonban csendesen kiment a konyhából. Verbéna megértette, hogy túl messzire ment. Marie Ossie-ra mosolygott, amikor az visszatért a nappaliba. A férfi nyugtalannak tűnt. Marie már fogta a Verbénából áradó idegességet és tudatában volt a felszín alatti feszültségnek is, bár a fiú ebből semmk nem vett észre. Miért történik vele mindig ez? Miért gyűlölik őt ennyire a nők már ránézésre, anélkül, hogy csak megpróbálnák megismerni? Megértette volna, ha félig meztelen lenne, vagy ha a férjeikkel flörtölt volna, de nem tette. Nem tenné! Verbéna olyan volt, mint Marie anyja. A fia volt számára mindene, és nem tűrte, hogy egy másik nő elvegye tőle. Verbénának ugyanolyan halott tekintete volt, mint Louise-nak, és ugyanolyan volt a testbeszéde is. A szeme soha nem mosolygott. Az arcán lévő ridegség mintha elérte volna Marie-t és befészkelte volna magát a szívébe. Marie nagyon jól tudta, hogy nem szívesen látott vendég ebben a házban, az életükben - főleg nem Jasonében -, és soha nem is lesz az, ha ez Verbénán múlik. Ez nem csupán azért volt, mert ő volt Jason igazi anyja. A dolognak ennél mélyebb gyökerei voltak, ezt Marie is tudta. Ez a féltékenységnek az a fajtája volt, amit nem lehet kordában tartani. Ugyanez lett volna a helyzet, ha a fiú barátnőjeként érkezik a házba. Verbéna tele volt a többi nővel szemben gyűlölettel, és Marie tudta, ha nem elég óvatos, akkor teljes erejével ellene fordul. Körültekintően kell cselekednie, hiszen jobban akarta, hogy ez a fiú az élete része legyen, mint bármi mást azelőtt. Olyan volt, mintha egy álom

válna valóra. És talán a fiún keresztül eljuthat a lányához és az unokájához is. Talán lenne egy kis család körülötte, amiről már évek óta álmodozott. Úgy kell tennie, mintha nem vett volna észre semmit, és remélni a legjobbakat. De bántotta, hogy ismét egy boldogtalan és gyűlölködő nő kegyétől függött. Mosolyt erőltetett az arcára és a fiára összpontosított. Örült neki, hogy legalább láthatja, ez már önmagában is felért egy csodával Marie számára. Alan ismét a Thurrock szervizben volt. Cigarettázva álldogált, és a Scania teherautót figyelte, amely Newcasde-ba vitte a rakományát. Ez egy új vállalkozás volt, de a Tilbury dokkoknál, ahova napi rendszerességgel rengeteg cucc érkezik, jó üzletnek számított. Legalábbis Mikey szempontjából. Alan ebben nem volt annyira biztos. Valójában azon gondolkozott, mi a fenét keres ezen a helyen. Minden bizonnyal megőrült! Benzin szaga terjengett a levegőben és az M25-ös forgalmának harsogó zaja fülsiketítő és idegesítő volt. Marie-re gondolt, és remélte, hogy jól van. Tudta, hogy éppen a fiával találkozik. Mikey árulta el neki a titkot. Alant bántotta, hogy a nő még csak nem is említette ezt neki. De igaz is, miért is tenné? Még mindig feszült volt köztük a viszony. Nem számított, hogy mit mondott a nőnek, tudta, hogy soha nem fogja elfogadni, hogy Marie és Mikey együtt vannak. Ez adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy Devlint eltávolítsa az életéből. Alan ki akart szállni, és ki is fog szállni, mindegy, hogyan. Sokba fog neki kerülni, de megéri. Csengett a mobilja és ő felvette. A cucc már indulásra kész volt, ő pedig körülnézett, hogy biztos legyen benne, mindenki a helyén van. Rosszul volt a félelemtől, de ezt a dolgot meg kellett tennie. Ebben az ügyben nem volt szava. Ez azonban nem könnyítette meg a dolgot. Tiffany még mindig Carole lakásában volt, teljesen kiütve. Egyedül a drogot akarta. Csak erre volt szüksége. Ez minden más érzést elnyomott benne. Még az anyai ösztöneit is, amelyek azelőtt erősek voltak, s elfelejttették vele minden gondját az életben. Az egyetlen bibi az volt, hogy a problémák még mindig jelen voltak, sőt amikor magához tért, a krekk okozta depresszióban

még rosszabbnak látszottak, mint azelőtt. Mindez egy ördögi kör volt és ő gyűlölte ezt az állapotot. De éppen vesztésre állt, így bármibe belement, amitől jól érezte magát egy időre. Ez volt az élete, és ő ezt el is fogadta. Megértette, hogy az anyja miért lett olyan, amilyen. Patrick Connor miatt; rá is hatott a gonosz varázslata. A férfi tönkretette az embereket, már évek óta ezt csinálta mindenkivel. Éppen ebben a lakásban történt, hogy először a szárnyai alá vette Tiffanyt. Hülyeségeket beszélt neki az anyjáról és arról, hogy mekkora kurva volt. Meg arról, hogyan próbált neki segíteni, hiszen a gyermekének, Tiffany öccsének az anyja volt. Akkoriban szüksége volt a férfira; akkor került ki az állami gondozásból a való világba, teljesen egyedül, a férfi pedig erős szikla volt a szemében. Jóképű volt, pénzzel, szép autóval, és mindenki tisztelte. Akárhova ment a férfival, úgy bántak velük, mint a királyi párral. Tiffany el volt ragadtatva magától, azt hitte, nagyon okosan cselekszik. Azt hitte, kellőképpen szemfüles. Aztán megszületett a baba, és ekkor a férfi viselkedése megváltozott vele szemben. A többi már csak a szerelem szánalmas paródiája volt. A férfi elcsábította, drogokat adott neki, rábeszélte a kurválkodásra és azzá a személlyé változtatta, ami ellen Tiffany olyan keményen tiltakozott. Szegény anyja... a nő, akiről Patrick annyi rossz dolgot mondott, és meggyőzte Tiffanyt arról, hogy csak söpredék. Az anyja megpróbált segíteni neki, de ő elfordult tőle, miközben érezni akarta, ahogy átöleli, és azt akarta, hogy mellette legyen. Csak akkor ezt nem vette észre. Nem vette észre, hogy mennyire magányos és rémült. A férfi, aki nem is oly régen annyira boldoggá tette, most megfélemlítette. A férfi, aki azt mondta neki, hogy a világon mindenkinél jobban szereti, tudatosan változtatta azzá a lánnyá, akivé lett, az anyja szakasztott másává. Legalábbis annak az anyának a másává, akiről neki beszélt. Annak az anyának a képmásává, aki elhanyagolta a gyermekeit, elhagyta őket és csak a drogoknak élt. Nos, Tiffany ugyanezt csinálta, és mégis tudta, hogy igazából ő nem rossz, csak gyenge és boldogtalan. Ha az anyja most itt lenne, könyörögne a bocsánatáért. De már túl késő volt! Patrick Connor minden tisztességet kivert a testéből, a szégyene pedig arra kényszerítette, hogy elbújjon mindenki elől, különösen a saját kislánya elől. Az anyjához hasonlóan ő is szégyelte magát azért, amivé lett, és minél erősebb volt benne ez az érzés, annál több drogot akart fogyasztani. Ez leg-

alább csillapította a fájdalmat. Tiffany kívül-belül gyűlölte magát. Már semmi önbecsülés nem volt benne. Patrick ezt ügyesen elérte. A férfi jól végezte a dolgát, ennyit Tiffany is elismert. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, de még csak ki sem nyitotta a szemét. Feltételezte, hogy Carole tért vissza a munkából. Megitta Carole utolsó whiskyjét, így számíthatott egy veszekedésre, de nem igazán érdekelte. Mostanra már lezavarhatta volna a dolgot és ha megkapta volna a pénzt, így lenne egy kis dohánya, ami a következő néhány napban kitartana. Aztán tudta, hogy az utcára kell mennie, de jó messze Londontól. Messze a lányától és az öccsétől is. Beletörődött, hogy mostantól egyedül lesz. Anastasiának jobb lesz nélküle! Érezte a saját szagát. Savanyú volt, mint a tejé, amit hosszú ideig a napon felejtettek. De ez a szag egyben megnyugtató is volt számára. Azt jelentette, hogy még életben van. A színeket figyelte a szemhéja mögött: világos, vibráló színek voltak, amelyeket szeretett nézni. Ha lehunyta a szemét, egy egész más világ tárult fel, olyan, amit hároméves kora óta nem élvezett. Ahogy a koszos párnákon pihent, érezte, hogy egy kéz fonódik a nyaka köré, és amikor a szeme felpattant, Patrick arcát látta. - Te kis büdös, mocskos picsa! Végre megvagy! A félelem olyan átható volt, hogy Tiffany úgy érezte, elájul. Érezte a férfi leheletét, és tudta, hogy ő is érzi az övét. Patrick visszalökte a párnára. Tiffany látta a férfi arcán az undort, gyorsan becsukta hát a szemét, hogy ne is lássa. - Neked véged, kislány! Azért is bocsánatot fogsz kérni, hogy úgy döntöttél, önállóan gondolkozol. Azok után, amit érted tettem, így fizeted meg az adósságod? Tökéletesen átvágtad a fejem, és azt hitted, hagyom, hogy megúszd? Egyik ujjával a nő mellkasába bökött, ami nagyon fájt, de Tiffany tudta, hogy ez semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, amiben nemsokára része lesz. - Halott vagy, Tiff, úgyhogy jobb ha kezdesz imádkozni, kislány! Erősen megütötte a fejét, és a lány érezte, hogy hasogat a füle. A férfi kezén egy nehéz szorítógyűrű volt, és bár a fájdalom éles volt, a lány mégsem érezte. Már megszokta. Még csak nem is sírt, csupán dacosan Patre nézett. A férfi látta a pillantását és megint megütötte, azonban tervei voltak vele,

ezért egyelőre óvatos maradt, nehogy még ennél is rosszabbul nézzen ki. Egy csíkot vágott magának a mocskos asztalon. A lány sóvárogva nézte, ahogy felszippantotta. - Carole tudni akarja majd, hogy hol vagyok Szalmaszálba kapaszkodott, és ezt ő is tudta. A férfi elvigyorodott. - Carole mondta meg, hogy hol vagy, Tiffany. Öt lepedővel lett gazdagabb az a ronda szuka! Alig várta, hogy eladhasson, kedvesem. Nincsenek haverjaid, nincsen semmid! A lány csendben maradt. Tudta, hogy a legrosszabb, amit tehet, ha most szembeszáll a férfival. - Látod, milyen sokba kerültél nekem? Látod ezt a sok bajt, amit okoztál, és még mindig azt hiszed, hogy szarként bánhatsz velem, mi? Teljesen elszállt, ezt Tiffany látta a szemén, ezért úgy döntött, hogy csendben marad és megteszi, amit a férfi akar. Valaki egyszer azt mondta Patről, hogy pszichopata, és igaza volt. Még drogok nélkül is kiszámíthatatlan és gonosz volt. - Ma megöltem miattad Maxie-t és Eddie-t. Mindkettő jó melósom volt. Maxié állt a haverok közül a legközelebb hozzám, és most halott. Mindez miattad van, Tiffany! Remélem, most boldog vagy! Tudta, hogy a férfi komolyan elhiszi, hogy ő az oka mindennek, ami történt. Az nagyon jól ment neki, hogy másokat okoljon a saját hibáiért. A saját véleménye szerint ő soha nem csinált semmit rosszul. A baj mindig valaki más hibájából eredt. Ma pedig a lányon volt a sor, hogy elvigye a balhét. Véglegesen meggyőződött arról, hogy az előtte álló férfi megbolondult, és minden másodpercben egyre jobban rettegett. - Egyszerűen nem fogod fel, hogy mekkora zűrt okoztál nekem, ugye? Hát, ennek most vége! Most végleg kivonlak a forgalomból! Lerántotta Tiffanyt a kanapéról, és bár a lány lába remegett, mint a kocsonya, hagyta, hogy a férfi kezénél-lábánál fogva kivonszolja Carole lakásából. Az emberek a napi ügyeiket intézték, amikor a férfi bedobta a lányt az autójába, de tudta, hogy senki nem fog közbeavatkozni. Ezen a lakótelepen ez így volt. Akár az utcán halálra is szurkálhatták volna, senki sem hallott vagy látott volna semmit, mert biztonságosabb az élet, ha csak a saját dolgával törődik az ember.

jason sokkal jobban tisztában volt azzal, hogy mi zajlik örökbefogadó anyjában, mint bármelyikük gondolta volna. Egy bizonyos szinten meg is értette. De az igazi anyja, a szülőanyja erős benyomást tett rá. Ha a közelében lehetett, az örömet szerzett neki. Gyönyörű volt, és minden porcikájából kedvesség áradt. Úgy látszott, hogy az apja igazat mondott: áldozat volt, mint ahogy Tiffany is áldozat most. Megértésre volt szüksége, és a fiára, mint ahogy neki is az anyjára. Jason ezt mind tudta, és elhatározta, hogy beszélgetni fog erről Verbénával, amilyen hamar csak lehet. Biztosítani akarta arról, hogy a szülőanyja soha nem fogja szívében elfoglalni azt a különleges helyet, amely az örökbefogadó anyjáé volt. Szerette a nevelőanyját és szüksége is volt rá. Ahogy Marie hangját hallgatta - amely mély és fátyolos volt -, tudta, hogy az anyja belül jó ember. Ez úgy sütött róla, mint a jelzőtűz. Akármit is tett, az sok-sok évvel ezelőtt történt, akkor, amikor még más ember volt. Jason látta, hogy mit művelt a kábítószer a nővérével is, ezért megértette az anyját. Úgy érezte, órákig el tudná nézegetni, a csendességét és nyugodtságát. A teljesség és a harmónia érzését keltette a fiúban. Hallotta, hogy Verbéna kiabál neki a konyhából, elnézést kért és kiment. Elkészültek a szendvicsek és a sütemények, s be kellett vinnie a nappaliba. Széles mosollyal az arcán lépett a nevelőanyja mellé. - Pompásan néz ki! Köszönöm, hogy ezt megteszed értem, anya! Tudom, mennyire nehéz ez most neked. Verbéna a fiúra nézett, akit imádott, és mosolyt erőltetett az arcára. - Ez a legkevesebb, amit szegény nőért tehetek. Remélem, hogy helyesen cselekszünk, ennyi az egész. - Mire gondolsz? Verbéna megvonta a vállát. - Hát, gondolj bele. Prostitúcióból a börtönbe, kábítószerfüggésből egy ilyen szép otthonba került. A helyedben egy ideig még nagyon óvatos lennék. Lehet, hogy csak meg akar szerezni mindent, amit tud. Végül is a magafajta emberek ezt csinálják, nem? Látta a fiú arcán, hogy megbántódott, de most már nem tudta leállítani magát.

- Nézd, Jason, nem akarlak felidegesíteni! De az olyan emberek, mint ő is, az úgynevezett szülőanyád, csak kihasználják az embereket. Főleg a férfiakat. Mit gondolsz, miért legyeskedik az apád körül? Jason zavarban volt, nem tudta biztosan, az anyja komolyan gondolja és mondja-e mindezt. - Mit akarsz ezzel mondani? Apa kedveli, csakúgy mint én. Kedves nő. Verbéna látta a zavarodottságot az arcán, és azt, ahogy próbálja meggyőzni magát arról, hogy az anyja semmi rosszat nem akart mondani. Bár valahol mélyen tudta nagyon is jól, hogy mi volt ezzel a célja, de próbálta elkerülni az összetűzést. A nő mindig is védelmezően lépett fel vele szemben, és ő ezt az évek során mindig értékelte is. Azelőtt sosem nevezte ezt féltékenységnek, de tudta, hogy ez is része az egésznek. Például sejtette, ha azt mondta volna, hogy kedveli egy másik fiú édesanyját. Verbéna megsértődött volna. Jason ezért már nagyon fiatal korában megtanult diplomatikusan viselkedni. - Természetes, hogy az apád kedveli őt, Jason. Tesz róla, hogy kedvelje! Nem akarok rosszat mondani szegény nőről, de ki kell mondanom, amit tudok. Ne felejtsd el, hogy ki volt és hogy ki most: egy gyilkos és egy prostituált. Jason az asszony arcába bámult, aki éveken át mindent jelentett számára, és meglepetten vette észre, hogy nem is kedveli igazán. Szerette, de sosem kedvelte, és ebben a pillanatban egy másik elnyomott érzés is előtört belőle: a harag. Gyakran feldühítette az elejtett megjegyzéseivel. Mint például, amikor a barátja, Thomas anyja átjött. Kövér volt és jó kedélyű, mindig nevetett, az anyja pedig azt mondta, hogy rendes nő, csak egy kicsit túl hangos. „Kissé közönséges" - pontosan ezeket a szavakat használta. Akkor ez Jasont nagyon feldühítette. - Az már régen volt. Miért nem hagyod békén! Meg akarom ismerni és meg is fogom ismerni, bármit is teszel vagy mondasz ellene. Verbéna érezte a fiából kiáramló gyűlöletet, és a döbbenettől szinte rosszul lett a szavai hallatán. Inkább azt a nőt választaná helyette? Helyette, aki szerette, imádta egész gyermekkorában? Olyan volt, mintha egy rák nyílt volna meg, és az összes méreg kiömlött volna belőle. Lázasan suttogott, miközben megragadta a fiú vállát.

- Lehet, hogy a szülőanyád, de ez semmit nem jelent, semmitl Én etettelek és szerettelek. Nem igazán értem, hogy miért van szükséged egy ilyenre az életedben! Még a saját családja sem kér belőle... -A te családod nem kért belőled, apa miatt, ugye? Mivel fekete. Szóval mi a különbség? Verbénát feldühítette, hogy így védik a nőt, akiben a vetélytársát látta. A riválisat nem csak a fia szeretetéért, hanem a férjéért is. - Hogy merészelsz pont nekem ilyet mondani!? Nélkülem egy otthonba kerültél volna egész életedre, éppúgy, mint a nővéred. Figyelmeztettek, rendben: a vér kiütközik, mondták az emberek! De én nem hallgattam rájuk, pedig Isten a megmondhatója, igazuk volt! Megtaláltad vele a közös hangot, mi? Hiába kaptál tőlem megfelelő nevelést, úgy látszik, mégis inkább azt a mocskot választod, amiből kihúztalak. Jasont megdöbbentették az elhangzottak, nem csak a szavai, hanem a gyalázkodó hangnem is. A nő szeme megtelt könnyel, amikor a fiú teljesen elhűlve, hitetlenkedve ránézett. Verbéna már abban a pillanatban megbánta a szavakat, amikor kimondta őket. Amikor a fiú felé indult, hogy átölelje, az erőteljesen eltaszította magától. Aztán hátat fordított, és kirohant a konyhából, fel a lépcsőn, a szobájába. Ossie pillanatok alatt a konyhában termett. - Megint mit csináltál. Verbéna? Vádaskodás volt a hangjában, és ez lesújtotta a nőt. Leült az asztal mellé, tenyerébe temette az arcát, és sírt, mint egy kisbaba. Tiffany Patrick lakásában volt, aki minden másodperccel kiszámíthatatlanabb lett. Életében csak kétszer látta ilyennek, és mindkét alkalommal egy-egy közeli barátja meggyilkolása miatt akadt ki ennyire. Most ráébredt, hogy valószínűleg Patrick követte el azokat a gyilkosságokat. Hiszen bármire képes volt. Figyelte, ahogy fel-alá járkál a szobában és érezte, hogy az ismerős félelem keríti hatalmába a testét. Erőteljesen izzadt, szíve pedig erősen kalapált. A férfi folyamatosan beszélt. - Mi van ezekkel a kibaszott emberekkel? Megadok nekik mindent, ami-

re szükségük van, és még mindig azt hiszik, hogy kicseszhetnek velem! Löketeket költöttem rád, és visszafizeted a befektetést vagy eltöröm a kibaszott nyakadat! Egészen közel hajolt a lány arcához. - Figyelsz rám, a kurva életbe?! A lány arcába ordította a szavakat. Tiffany bólintott, de arca megvonaglott a félelemtől. Tudatában volt annak, hogy a férfi vészesen közel került az őrület határához, és hogy ha még jobban magára haragítja, akkor komolyan kárt tesz benne. - Nézd meg, hogy nézel, ki! Kisasszony, kurvára bűzlesz, és annak látszol, ami vagy, egy rohadt drogos! Egy ütős kis riherongy csaj! Ronda kurva! Szégyellem bevallani, hogy valaha is megkeféltelek. Egy semmirekellő szar alak vagy! Mi vagy te? Nem tudott válaszolni, túlságosan félt ahhoz, hogy megszólaljon, tudta, hogy a hangja lehet az utolsó lökés a férfinak. - Azt kérdeztem, hogy mi a kurva élet vagy te? - Egy semmirekellő szar alak vagyok, Pat. A hangja mély volt és remegett; nehezen tudott beszélni. Tudta, hogy a félelme tetszik a férfinak és nagy megkönnyebbülést érzett. A férfi a hajánál fogva lerántotta a kanapéról, be a fürdőszobába. - Jó lesz, ha tíz perc alatt átsikálod magad, Tiff, mert munkám van ma éjjel a számodra, és jobban teszed, ha rendesen elvégzed, vagy azt fogod kívánni, hogy bár sohasem vettél volna levegőt és döglöttél volna meg annak a picsának a hasában. Komolyan gondolom, kislány! Csak egy okot adj, hogy bántsalak, Tiff, csak egyetlen okot adj! Ott állt a gyönyörű fürdőszobában az arany csapok és drágán kirakott falak között. Mindenen túltett, nimfák és a milói Vénusz képei mindenhol, és az üvegmennyezettől olyan érzése támadt, mintha figyelnék, ami Patrick Connort ismerve nem is állt távol a valóságtól. Mint ahogy már a saját kárán megtanulta, a férfi mindenre képes. Pat nyitva hagyta az ajtót, és Tiffany miközben levetkőzött, tisztában volt azzal -, hogy bármelyik pillanatban bejöhet. A padlóra hajtogatta a ruháit egy kupacba, megnyitotta a zuhanyt és beállt a fülkébe. A víz forró volt, és bár belül szörnyen érezte magát, jól esett szegény összezúzott testének. Látta a saját képét a tükörben; mindig is

csontos alkat volt, ám most kórosan soványnak látszott. Tudta, hogy a férfi eddig jól bánt vele, és hogy most csapdába ejtette. Minden túl messzire ment. Bármit is parancsol neki, meg fogja tenni. Nem volt más választása. Mégis - bizonyos szempontból - az, hogy megint itt van vele, valami érthetetlen biztonságérzetet nyújtott neki. Legalább már vége lesz! Csókol vagy öl - s ezzel szembenézett -, mindegy. Bármi történik is, hát történjen! Legalább már az nem kérdés, hogy szembe fog-e kerülni még vele az életben. Végigdörzsölte magát. Az ajtóhoz fordult, és látta, hogy a férfi őt figyeli. Egy hatalmas krekkpipa volt a kezében, és amikor Tiffany felfogta, hogy neki szánta, elmosolyodott. Kibotorkált a zuhany alól, nedvesen és szappanosan, és hálásan elvette tőle. Úgy szívott bele a pipába, mintha az élete függne tőle, élvezte a kábulatot, amikor jött, azt az eufórikus lökést, ami mindent jobbá tett és az életét elviselhetőbbé varázsolta. Patrick most olyan volt, mintha kicserélték volna. Gyengéden magához ölelte, meztelen hátát cirógatta és normális hangon beszélt. - Miért húzol mindig fel, Tiff? Tudod, milyen vagyok, amikor felbosszantanak, akkor meg miért őrítesz meg egyfolytában? A nő ránézett, kétségbeesetten próbált a szemére koncentrálni, és próbálta elérni, hogy újra tetsszen a férfinak. Ismét visszakerült a körforgásba, és ezt a férfi is tudta. Ahogy a lányra nézett, elnyomta magában a késztetést, hogy ököllel bemosson egyet az arcába; már épp eléggé megverte. Sokkal komolyabb büntetést talált ki számára, az majd segíteni fog feloldani a felgyülemlett dühöt. Kopogtak a lakás ajtaján és Patrick ijedtében ugrott egyet. El kellett menni a portás előtt, mielőtt valaki az otthonához jutott volna. Ez volt az összes értelme, hogy egy vagyont fizetett ezért a helyért. Nehéz volt hozzáférni, és ez olyan védelmet biztosított neki, amire az ő munkájában szükség volt. A portásnak is kemény pénzeket fizetett, hogy átvizsgálja a látogatóit, így hát az az alak komoly verésre számíthat a közeljövőben. Gyorsan az ajtóhoz ment és kikiáltott. - Ki az? - A rendőrség. Nyissa ki, kérem, Mr. Connor.

Körbepillantott a szobában, majd a krekkpipát gyorsan a konyhai szemetesbe dobta. Bepánikolt. Tiffany is megérezte rajta az idegességet. Majd visszatolta a lányt a zuhanyzóba, ahol mosni kezdte a haját, mivel tudta, hogy a férfi ezt akarja tőle. Patrick azt akarta, hogy maradjon távol a rendőrségtől, és ő pont ezt fogja tenni. Ismét elkezdte dörzsölni magát. A krekk ellazította, de már megint csak a következő adagon járt az esze. Azon az adagon, amit majd megkap, ha azt teszi, amit Patrick mond neki. A férfi szélesre tárta az ajtót és a két előtte álló férfira nézett. - Mi a francot akarnak? A nagyobbik férfi, egy Smethurst nevű detektívfelügyelő lustán rámosolygott. - Higgadjon le, Mr. Connor. Csak ki akarjuk kérdezni. A férfinak hatalmas fogai voltak, vakítóan fehérek és Patrick ezekre koncentrált, miközben rákiáltott. - Van elfogatási parancsuk? Tudta, hogy nincs, különben már megmutatták volna neki, és már a lakásban lennének. És többen is lennének, mert arra számítanának, hogy ellenáll. A detektívfelügyelő megrázta a fejét, mire a férfi rájuk akarta csapni az ajtót. - Ne olyan gyorsan, Patrick! Azért jöttünk, hogy hírekkel szolgáljunk. Tudja, hogy Maxié meghalt ma? Csak kíváncsiak vagyunk, hogy találkoztak-e ma? Próbáljuk összerakni, mik voltak az utolsó cselekedetei. A fiatalabbik rendőr vigyorgott. - Úgy gondoltuk, maga talán tud nekünk segíteni. Patrick felhorkant. - Hát akkor kibaszott rosszul gondolták, ugye? És még valami! Úgy jöttek be, hogy a portás még csak nem is szólt vagy telefonált nekem, mi? Most ideállítanak egy fél hadosztállyal, és mindenki azt fogja hinni, hogy egy rohadék gazember vagyok! Hát, az ügyvédemnek lesz egy-két szava ehhez, haver! Úgy gondolom, hogy rasszista zaklatók, maguk szarrágók! Egész nap a csajommal voltam, az ágyban keféltem a seggét. A válla felett hátrakiáltott: - Hé, gyere ki! Tiffany egy törülközőt tekert a hajára és egy másikat a teste köré. Kiment az előszobába.

- Rendben, van, eleget láttak, ugye? Most pedig tünés. A detektívfelügyelő bedühödött. - Úgy látszik, nem nagyon érdekli Maxié. Patrick lassan megrázta a fejét. - Ó, dehogynem érdekel, haver. De az is érdekel, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül jönnek ide az ajtóm elé, hülyét csinálnak belőlem az otthonomban, és van merszük megkérdezni, hogy hol voltam azon a napon, amikor a legjobb haverom meghalt, mintha valami közöm lenne hozzá! Megint megrázta a fejét és Tiffanyhoz fordult. - Ha ez nem rasszista zaklatás, akkor nem tudom, micsoda! A lány visszament a nappaliba. Nem akarta, hogy túl közelről lássák, hiszen tele volt zúzódásokkal és sérülésekkel. Patrick jóképű arca megvonaglott a dühtől. Annyira mérges volt, hogy érezte, megint nem bír magával. A detektívfelügyelő megérezte, és elhatározta, még jobban feldühíti. - Bejönne velünk a rendőrségre, kérem? Természetesen önként. Nagyra értékelnénk egy vallomást az ön tartózkodási helyeiről, s arról, mit csinált tegnap este óta. Egyik fényes cipőjét az ajtó útjába tette. A két rendőr figyelte, ahogy Patrick Connor önmagával küzd. - Fel akar húzni? Fel merészel idegesíteni? Már megint kiabált, bár erősen próbálta palástolni az érzelmeit. Túl sok kokain szedett be, és kezdett paranoiás lenni. Tudta, hogy ki kell dobnia őket, mielőtt még bemegy a hálószobába és az újonnan vett macsétájával jön vissza. Tudta, hogy képes gyilkolni. Nem ez volt az első alkalom, hogy késztetést érzett rá, és tudta, hogy nem is az utolsó. - Vigye a lábát az ajtómból, különben kénytelen leszek erőszakot alkalmazni, hogy arrébb tegye! A detektívfelügyelő ideges volt, és ez meg is látszott rajta. Nagydarab ember volt; néha előfordult egy-egy kisebb verekedésnél, elfogadott némi dohányt, hogy szemet hunyjon, de Connor őrült volt és félre kellett állítani. Feltétlenül félre kellett állítani! Ezenkívül jó pénzt kapott egy másik dílertől, hogy kivonja Connort a forgalomból. És meg is fogja tenni. Ez most már személyes ügy volt számára. Pár másodperc múlva Smethurst elvette a lábát, és Patrick rácsapta az aj-

tót. A kémlelőnyíláson át figyelte, ahogy beszálltak a liftbe, majd megkönnyebbülten fellélegzett. Egészen az ajtajáig jöttek, tulajdonképpen az otthonába. Most már rajta volt a listájukon, és tudta, hogy résen kell lennie. De ha lebukik, sokakat fog magával rántani, rendőröket és civileket egyaránt. Visszament a nappaliba, ahol Tiffany törülközőbe csavarva még mindig őt figyelte. Teljesen elfeledkezett róla, azt is elfelejtette, hogy itt van. Hosszan és keményen bámult rá, de a lány tudta, hogy igazából nem is látja. Valamit forgatott a fejében, és Tiffany tudta, hogy bárkin is csattan a haragja, az nagyon meg fogja bánni. A férfi nagy adag Chivas Regalt töltött magának, és egy slukkra megitta. Aztán egy számot tárcsázott a telefonján és beleüvöltött a kagylóba: - Paul? Azok a mocskok most jártak itt nálam, te anyabaszó! Az otthonomban! HUSZADIK FEJEZET Marie egyedül ült a nappaliban. Tudta, hogy valami fontos dolog zajlik a másik három ember között, de nem tudta biztosan, hogy mi. Azonban voltak tippjei. Látta, hogy Jason éppen akkor futott fel a lépcsőn, Ossie pedig követte. Marie körbenézett a szobában. Gyönyörű volt, krémszínű és bézs díszítéssel. Sokba kerülhet rendben tartani. Neki olyan sokáig nem volt igazán semmije, hogy a saját otthon gondolata is távol állt tőle. Azonban akkoriban nem igazán csinálta jól a dolgot, amikor lehetőség adódott rá. Azokra a háztartási órákra gondolt, amelyeken a börtönben vett részt és kényszeredetten elmosolyodott. Ahol lazítasz, ott az otthonod. Ott, ahol a szabadidőd nagy részét eltöltöd. Még most is hallotta az előadó hangját, ahogy ezt mondta. Marie kis híján azt válaszolta: „És semmi sem lazítja el annyira az otthonában asszonyom, mint egy csomag nagybetűs heroin. A legtöbbünk ezért van itt." De inkább lenyelte a gondolatait. Az a szegény asszony el sem tudta képzelni, milyen volt azoknak az embereknek az úgynevezett otthona, akiknek prédikált. Mindig nagyon ide-

gesnek látszott, amikor az elfajzott osztálya előtt beszélt. Most Marie is ugyanezt az idegességet érezte. Sokkal idegesebb volt, mint akkor, amikor megérkezett. Ösztönösen érezte, hogy Verbéna még sok problémát fog okozni, de nem gondolta volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Valójában azon gondolkozott, hogy fog egy taxit vagy valamit, és azonnal elmegy. Hadd beszéljék meg egymás között, hogy mi a helyzet. Verbénának nyilvánvalóan valami baja van vele, és Marie ezt valahogy meg is tudta érteni. Nem akarta elvenni tőle a fiút, de akkor sem tudta volna megtenni, ha akarja. Az örökbefogadó házaspár Jason életére sok energiát fordított, így nem várhatta el a fiától, hogy őt válassza helyettük - a kedves otthon, a vakációk és a jó neveltetés helyett. Csak azt szerette volna, ha Verbéna ad egy kis időt, hogy tisztességesen megköszönje neki mindazt, amit Jasonért tett. Ezért Marie valóban hálás volt. Igazán nagyra értékelte, amit tettek. Bárcsak Verbéna belelátna a fejébe és a lelkébe! Tudta, hogy akkor jól megértenék egymást. Marie mindenkivel képes volt kijönni. A bent töltött évek alakították ezt ki benne. Verbéna éppen belépett a szobába, és a levegő rögtön megtelt feszültséggel. Marie hosszú pillanatokig csak nézett rá. Testes, kerekded asszony volt, gyönyörű szemekkel. Kékeszöld színe szinte macskaszerűvé tette. Nyilvánvalóan szerette a fiát és a férjét, ebben az egyben különbözött Louise-tól, Marie anyjától. Mert Louise-nak is ugyanez volt a gondja: birtokolni akarta az embereket, de - Verbénától eltérően - semmiképpen nem a férjét. Ideje nem volt rá. Ebben a nőben is ugyanazok az ellenséges érzések forrtak. Szinte látszott, ahogy hullámokban áradt belőle. Ezek figyelmeztették az embert, hogy hátráljon, hagyja békén a hozzá tartozó férfiakat és lehetőleg szakítson meg velük minden kapcsolatot. Marie tiszta szívéből sajnálta az asszonyt, de azt akarta, hogy a fia része legyen az életének, és tudta, az is lesz. Nem számít, hogy mit gondol erről ez a nő. - Remélem, most boldog! A szavak halkan hangzottak el, szinte suttogásként, és Marie tudta, hogy Verbéna most kesztyűt dobott neki. - Egyáltalán nem. Miért lennék? Verbéna egy elegáns nőhöz méltatlanul prüszkölt egyet.

- Ó, nem is tudom! Betáncikál az otthonomba, és megpróbál beszivárogni a családomba. Én sosem akartam, hogy felbukkanjon itt, és a fiam sem. Valójában, amikor a szociális munkás megkérdezte, hogy akar-e magával találkozni, én azt válaszoltam, hogy nemet mondott. De mégis megtörtént, nem igaz? A férjem mindent megtett ezért. Maga vissza akarja kapni a fiút, és most elhatározta, hogy elveszi tőlem. Marie felállt. Magasabb volt Verbénánál, és amikor feléje indult, meglátta az asszony arcán a félelem első jelét. Marie előtte állt, és lágyan azt mondta: - Soha nem próbálnám meg elvenni magától. Miért is tenném? Ő csak ennyit tud. Fantasztikusan bántak vele. Jason most már a maga fia, nem az enyém. Maga gondoskodott róla, és ez olyan dolog, amire én nem voltam képes. Legalábbis nem rendesen. Megértem az érzéseit. Higgye el, megértem! Verbéna nem hagyta magát legyőzni. - Maga csak ne atyáskodjon felettem! Tudom, hogy mit forgat a fejében, de engem soha nem fog rávenni, hogy kinyaljam a seggét, mint az a másik kettő. Tudom, hogy ki maga, tudom, hogy mit akar, és mindent meg fogok tenni, hogy megakadályozzam, hogy elvegye a fiamat és olyan mocskos alakot faragjon belőle, mint maga meg a lánya. Most pedig kifelé az otthonomból! Marie elfojtotta magában a késztetést, hogy jól megpofozza ennek a fennhéjázó szukának a kövér képét. Ehelyett ismét elmosolyodott, ezúttal hidegen. - Mondok magának valamit. A világ minden pénzéért sem szeretnék a maga helyében lenni. Bármilyen rossz is volt az életem, legalább aludni tudok éjszakánként. Már régen elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok. Kábítószerfüggő voltam, és prostituált; bár gyilkosnak is bélyegeztek. De inkább vagyok ilyen, mint olyan mint maga, mert a magafajta emberek piócák. Mindenkit elűz maga mellől az úgynevezett jóságával! Meg kellene ismerkednie az anyámmal, kedvesem, semmi különbség nincs maguk között. Öntelt és álszent a jelző, ami az eszembejut kettejükkel kapcsolatban. El fogja űzni azt a fiút maga mellől ezzel a viselkedéssel, ez olyan biztos, mint az, hogy meg fogja utálni magát emiatt. Bármilyen hibáim is vannak, és rengeteg van, én megpróbáltam megváltoztatni az életemet. Azt tanácso-

lom magának, hogy tegye ugyanezt, mielőtt még túl késő lenne! Kiment a szobából, majd a házból is, és amikor becsukta a bejárati ajtót, úgy érezte, hogy könnyedén el tudna követni még egy gyilkosságot. De nem aggódott az érzései miatt, sőt az egyik fele még örült is neki. Hiszen most végre megint egy normális emberhez illő érzelmei voltak! Dühös volt, de kordában tudta tartani önmagát. Éveken át az a félelem tartotta rettegésben, hogy egyszer csak megint el fogja veszíteni a fejét. Most már túl volt ezen a szorongáson. Olyan volt, mint mindenki más. Ideges lett, és elment. Tudta ugyan, hogy ez csak egy kis győzelem, de legalább nem fog azon gondolkozni, hogy mit hagyott maga mögött abban a házban. A fiát. A jövőjét. A börtönben az egyik terapeuta arra tanította, hogy mindig gondoljon az eredményeire, arra, hogy mit ért el, ahelyett, hogy azon gondolkozna, miben vallott kudarcot. Ez jó tanács volt, és most is ezt mérlegelte. Miközben a fákkal szegélyezett sugárúton sétált, arra gondolt, milyen meglepő, hogy a fia ekkora luxusban él, mindene megvan, amit pénzért meg lehet kapni. És még ebben a tiszteletreméltó bástyában is volt hely az olyanok számára, mint az anyja. A pénz nem boldogít. A mondás igazságtartalmát eddig nem fogta fel, de most világosan a saját szemével láthatta. Verbéna soha nem lesz boldog, mivel nem tudta elengedni az embereket. Ha az emberek úgy látnák saját magukat, ahogy mások látják őket, mennyire más szemmel néznék a külvilágot! De Marie legalább megérintette a gyermekét, fia pedig elfogadta, sőt örült, hogy látja. Ezt a győzelmet a magáénak mondhatta. Nem sírt és panaszkodott, hanem ennek is örült. Erősebb volt, mint gondolta, és ez talán - de csak talán - azt jelentette, hogy képes megbirkózni a kinti élettel. Bárcsak Tiffanyval is rendbe hozhatná a dolgokat! És ha tarthatná a kapcsolatot a fiával is; apró lépésenként jóvá tehetné azt, amit elrontott az életükben. És megfizethetne azoknak az embereknek, akik rosszat tettek velük. Legjobb, ha elmegy Patrick Connorhoz, és kivonja a lányát a befolyása alól, akkor is, ha megint ölni kell azért, hogy elérje, amit akar. Patrick érezte, hogy szorul a nyaka körül a hurok, és nem volt ereje, hogy bármit is tegyen ellene. Az, hogy a rendőrség a lakásában járt, nagyon meg-

rázta. Ilyen módon közölték, hogy szemmel tartják. Kíváncsi volt, hogy ki köphette be. Az biztos, hogy nem Maxié, hiszen ő halott. De Patrick elég eszes volt ahhoz, hogy tudja, jó néhány ellenséget szerzett az évek során, akik jó pénzért feladnák. A félelem eddig mindig neki dolgozott. Tehát arra volt szüksége, okoskodott magában, hogy egy nagy dobást csináljon, ami az egész világnak tudtára adja, hogy mire képes, ha cseszegetik. Minél tovább gondolkodott ezen, annál vonzóbbnak tűnt az ötlet. Már látta magát egy bosszúálló harcos képében, akivel számolni kell. Arról azonban megfeledkezett, hogy a saját játékszabályai ellen játszik: soha ne hozz fontos döntéseket a kokain hatása alatt! Ilyenkor minden realitásérzéke kiszállt az ablakon, és a szer által okozott eufórikus erőtől legyőzhetetlennek érezte magát, még ha nem is volt az. Elsősorban ezért szedik az emberek azt a rohadt drogot. De Patrick rettegett, komolyan rettegett. Szeme még egyszer Tiffanyra villant. Talán ő köpte be? Segített a zsaruknak, hogy seggbe rúgják? Fel tudják használni, hogy elkaphassák? Tudta, hogy már régóta fáj rá a foguk. Hogy tudnak az aljas üzelmeiről, de évekig nem tudták semmivel kapcsolatba hozni a nevét a törvényes üzletein kívül. Szép összeget fizetett a könyvelőjének, hogy papíron tisztességes legyen, de a híre szokás szerint megelőzte, és megint elkezdtek szaglászni körülötte. Kijátszották a lakása biztonsági rendszerét és a bejárati ajtajáig jutottak. Ez szívósságról és határozottságról árulkodott. Megmondták, hogy komolyan el akarják kapni, és ha ez bekövetkezik, akkor öregkoráig ülni fog. Látta Tiffany arcán a félelmet, és ez biztonságérzetet adott neki. A nőben nem lenne elég kurázsi, hogy beköpje. Beszari volt, mint az összes magafajta. El kell kezdenie a frászt hozni az emberekre, csak ennyit tehet. Meg kell félemlítenie őket, amíg el nem árulják, amit tudni akar. De először el kell intéznie az előtte álló nőt. Gyengéden a lányra mosolygott. - Minden rendben, Tiff? A lány visszamosolygott rá, megnyugodott, hogy a férfi végre lehiggadt. Hogy a haragja nagy része elpárolgott. Csak annyit akart, hogy úgy édesgesse a férfi, ahogy csak tudja, és azt remélte, hogy megint olyan lesz egy kicsit, mint régen. Fontos volt számára, hogy a férfi megint kedvelje, mert tudta,

hogy akkor lazíthat megint egy cseppet. Mikey és Alan az essexi házban voltak. Brandyt iszogattak. Alan végignézett a hatalmas nemesi előtérben és elmosolyodott. - Ez már kégli a javából, Mikey. Devlin elvigyorodott. - Tudom. Szemérmetlenül sokat fizettem érte. De hát úgy van, ahogy az anyám szokta mondani, azt kapod, amiért megfizetsz. Alan bólintott. - Hát, legalábbis úgy tűnik. Mikey kiitta a brandyjét és rögtön újratöltötte a poharat. - Nem örülsz neki, hogy Marie-val találkozgatok, ugye. Alan? A kérdés megdöbbentette, hiszen az elevenébe vágott. - Semmi közöm hozzá, Mikey! Devlin megvonta a vállát. - Azt hiszem, nincs. De mégiscsak neked dolgozik, és én sem vagyok annyira hülye. Látom, hogy hogy nézel rá. Nagy hatással van rám, Al. Van valami ebben a nőben, nem? Valami kedvesség, ami csak kevés emberben van meg. Nehéz elhinni, hogy valaha az utcán volt, annyira nőies és méltóságteljes. Érted, mire gondolok? És nem érdekel a múltja sem. Jó vele lenni. A megnyugtató erre a legjobb szó. Alan észrevette - még ha Mikey maga nem is -, hogy alaposan és igazán szerelmes. - Fantasztikus nő, Mikey! Volt néhány rossz korszaka, de mindannyiunknak van, nem? Azt hiszem, jól ki lehet vele jönni. Persze olyan húzós dolgot nem csináltam volna, mint ő, és még mindig viszonylag normálisan mászott ki belőle. A legtöbb sittes holdkórosan kerül ki. Csak kevesen olyan szívósak, hogy túléljék, és ezek az erős idegzetűek és erős szívűek. Mikey bólogatott. - Én is pont erre gondolok, Alan. Szívós kis nő, mi? Pont, mint én. Alan nem akart válaszolni, de tudta, hogy kellene. Bólintott és halkan megszólalt: - Ja. Meglehetősen szívós. Egy autó hajtott be a feljáróra és Alan az üvegajtóhoz lépett.

- Itt vannak. Az egyik férfi mosolygott, kilátszott vakítóan fehér, egyenes fogsora. Jóképű indiai volt, bár minden mércéhez képest túl alacsony, nem nagyobb százhatvan centinél, és nagyon sovány, szinte csont és bőr. A másik férfi nagydarab volt, több mint száznyolcvan centi magas és pocakos. - Mohammed Ali és Perjit Amarera. Az indiai barátaink - mutatta be őket Mikey. - Ő pedig a társam. Alan Jarvis. Mindannyian leültek és óvatosan végigmérték egymást. Olyan volt, mint minden első találkozás, mindenki megpróbálta körbeszaglászni a többieket. Alan lazított. Neki nem lesz semmi dolga. Ez Devlin asztala, és jól is fogja végezni a dolgát. Már korábban is látta akció közben. Figyelt, miközben kölcsönös barátokként és ellenségekként beszéltek egymással. Egy kis idő és néhány brandy után megvitatták a tervet: hogyan hozzanak be heroint Sri Lankából és terítsék szét egész Európában. Amikor elkezdtek a munkáról beszélni, a légkör megint megváltozott, sokkal energikusabb lett, és amikor Mikey kiment a szobából. Alan tudta, hogy egy csík porért ment, és bízott benne, hogy nem viszi túlzásba. Az ázsiaiak híresek arról, hogy soha nem nyúlnak a cucchoz, amit ők termelnek, és idegenkedtek azoktól, akik mégis így tettek. Tudták, hogy mennyire veszélyes lehet nehéz körülmények között. Ez a lazítószerek közé tartozott, nem arra való, hogy komoly döntéshozatalok alkalmával használják. így hát Alan hátradőlt, a két látogatóra mosolygott, és remélte, hogy az üzletet hamarosan nyélbe ütik, aztán ő hamarosan hazamehet és végre alhat egy nagyot, mert az már nagyon ráfért. Carole Halter az út mellett állt és az egyik elhaladó sofőrre mosolygott. Részeg volt, és öt lepedővel gazdagabb, így nem igazán kellett neki a meló. De tudta, hogy fenn kell tartania a látszatot, hogy ne keltse fel a többiek gyanúját. A lányok mind rájönnének, hogy a besúgásért fizették meg, hamar összeadnák a kettő meg kettőt, ha eltűnik, és akkor jó sokáig bujdokolhat. A szart is kivernék egymásból, de összefogtak, amikor eladtak egy lányt vagy díjat tűztek ki a fejére. Kivéve persze, ha szükségük volt a pénzre. Akkor mind azt tették volna, amit ő tett, és úgy csinálnának, mintha semmi közük nem lett volna a dolog-

hoz, pont úgy, mint most ő. De a pénz égette a táskáját. Hamarosan fog egy taxit és meglátogatja a lányait. Aztán a hátralévő időben jól fogja érezni magát. Amikor beszállt a kocsiba, ami megállt mellette, beütötte a sípcsontját és halkan elkáromkodta magát. A fuvar nagytestű volt, fémszürke haja és ráncos arca volt. Carole érezte az izzadtságszagot, az áporodott izzadtság szagát és a rothadó fogak szagát. De mégis mosolyt erőltetett magára. Végül is profi volt. - Mennyi a furulyázás? Észak-ír akcentusa volt és ez elég nyersen hangzott az autón belül. - Tíz font, először a pénzt, és óvszert használok. Anélkül huszonöt font. Előbb a pénzt. A férfi röfögött egyet, majd elhajtott. Carole hátradőlt az ülésen és próbálta elérni, hogy ne szédüljön a feje. Tényleg részeg volt és ezt tudta is. De a férfi mellett nem bánta. Józan állapotban nem ment volna vele. Bűzlött. Tíz perccel később a férfi még mindig vezetett, amikor is Carole felfogta, hogy túl sok ideje van az autóban. - Hova a francba mész? Harcias lett az italtól és ez hallatszott a hangján is. A férfi nem válaszolt, csak vezetett tovább. Carole kinézett az ablakon és látta, hogy egy elhagyatott utcában vannak. - Állítsd már meg ezt a rohadt kocsit! A férfi nem szólt egy szót sem, csak vezetett tovább. Válasz helyett bekapcsolta a rádiót. Éppen rock ment. Meglehetősen gyorsan vezetett, és Carole egyre idegesebb lett. Átnyúlt a kocsin és megpróbálta kigombolni a férfi nadrágját. Az durván ellökte a kezét és Carole visszasüppedt a saját ülésére. Bajban volt, nagyon jól tudta. Körbenézett az autóban. A hátsó részében egy gyerekülés volt és néhány játék, egy üveg félig tele narancslével és egy kalapács. A kalapácson akadt meg a tekintete. Megpróbálta kinyitni a kocsi ajtaját, de a pasi elkapta a kabátját és a nő fejét a műszerfalhoz verte. Hatalmas csattanással ütötte be a fejét. Most már tudta, hogy egy flúgossal van dolga. A fickó végre megszólalt.

- Még egy mozdulat és kiverem belőled a rohadt agyvelőt is. Aztán vezetett tovább, mintha mi sem történt volna, Meatloaf hangja betöltötte az autót. A „Bat Out Of Hell" egy időben Carole kedvenc száma volt, évekkel ezelőtt, amikor fiatal volt és a világ izgalmasnak tűnt. Amikor a mellei még rugalmasak voltak és nem volt narancsbőre. Amikor a teste volt minden vagyona, bár az arca sosem volt kifejezetten szép. Hallott olyan emberekről, akik azt mesélték, hogy lepergett előttük az életük, de ez nevetséges volt. Most úgy gondolt vissza azokra az időkre, amikor boldog volt, mintha tudta volna, hogy meg fog halni. Megszokta a durva bánásmódot azoktól a férfiaktól, akik orális szexért fizettek neki és néha a teljes szolgáltatást kérőktől is. Saját maguk miatt szégyenkeztek, ezért voltak annyira agresszívak. Most Carole megpróbálta megnyugtatni magát és észnél maradni, de nem volt könnyű, hiszen nagyon sokat ivott és öt lepedő volt a táskájában, azaz nagyon sok veszítenivalója volt. Jellemző lenne a szerencséjére, ha pont aznap este gyilkolnák meg, amikor végre van egy kis dohánya és boldog. Az autó egy használaton kívüli áruház előtt állt meg. Carole a férfi arcára nézett, és látta, hogy az rámosolyog. Kigombolta a nadrágját és megszólalt: - Hát, akkor láss hozzá! A nő alaposan megnézte magának. Be volt kapcsolva az autóban a világítás, és látta, hogy a férfi még csúnyább, mint először gondolta. Az arca tele volt sebhelyekkel, és volt egy törött foga. A szája kutyaszarral volt tele, évekkel ezelőtt Marie így írta volna le. Carole ráhajtotta a fejét a felálló péniszre és megpróbálta nem elszúrni a dolgot. Tudta, hogy nem lenne jó ötlet megpróbálni ráhúzni az óvszert. Az volt az érzése, hogy a férfi arra vár, hogy elrontson valamit. Hogy felidegesítse valamivel. A férfi beletúrt Carole hajába és magára erőszakolta a nőt, hogy az tövig a szájába vette. Másodpercek alatt vége volt és Carole érezte az ondó sós ízét a szájában. A férfi lenn tartotta a fejét magán, így végül kénytelen volt nyelni. Hallotta, ahogy a férfi felnevet. Elengedte a nő haját, aki úgy ugrott el mellőle, mintha megégette volna magát. A férfi keményen ránézett, majd megszólalt: - Nyisd ki a táskádat! Carole most már a mellkasához szorította, tekintete a hátsó ülésen lévő kalapácsra vándorolt.

- Minek? A férfi szétnyitotta a nő kabátját és letépte róla a gyenge kis toppot, amit viselt, így láthatóvá vált a melle. Aztán olyan erősen szorította meg az egyik mellbimbóját, amennyire csak tudta. A nő hangosan felsikított, a férfi pedig ismét felnevetett. - Nyisd ki azt a kurva táskát, vagy leégetem. Egy ezüst Marlboro Man öngyújtó volt a műszerfalon. Felkattintotta a tetejét és közel tartotta a lángot a nő testéhez. Carole a félelemtől remegő kézzel kinyitotta a táskáját. A férfi belenézett és füttyentett. - Ez rengeteg pénz egy ilyen ronda fattyúnak, mint te. Ennyit egy épeszű ember sem fizetne neked, drágám. Honnan szerezted? Carole nagyon megalázónak érezte, hogy a nehezen keresett vérdíj most elveszik számára. Tudta, hogy ki fogják rabolni, meg fogják erőszakolni, és valószínűleg meg is ölik. És ez annál is jobban megrázta, hiszen végre volt egy kis tőkéje, de ez most már mind semmit nem ért. Marie azt szokta mondani, hogy ki mint vet, úgy arat. Carole végre rájött, hogy milyen igaz ez a közmondás. De nem fogja harc nélkül odaadni a pénzt. Az élete nem ért semmit, de a pénz egy időre elviselhetővé tette. - A stricimé. Jó kemény gazfickó... A férfi félbeszakította. - Fogd a pofád, hülye kurva! Azt hiszed, ezzel megfélemlítesz, vagy mi? Kivette a pénzt a táskából és az autó műszerfalára tette. - Most pedig vetkőzz! Meg akarlak nézni! - Tessék? A nő hangjában döbbenet csengett. A férfi tényleg meg fogja erőszakolni. Még egyszer körülnézett. A semmi közepén volt egy idegbajossal. Mint ahogy Tiffany Connor is egy Patrick Connor nevű idegbajossal volt valahol. - Siess már, a rohadt életbe. Erős kényszerem van megint játszadozni veled egy kicsit. Szóval, csináld, amit mondok, és ne idegelj! Az arca tisztán látszott a fényben és a nő jól megnézte. Megint eszébe jutott, hogy a férfit nem igazán zavarja, hogy teljes büdös valójában látja, ami csakis egy dolgot jelenthet: nem lesz annyi ideje, hogy személyleírást adjon róla. Megtette, amit a férfi mondott neki. Pokolian hosszú éjszaka lesz, erre már rájött.

Verbéna megalázónak érezte, amit tett. Nem tudta elhinni, hogy a fia bent zokog a szobájában, és hogy ennek a szomorúságnak ő az oka. A férje arca mindent elárult, amit tudni akart az érzéseiről. A saját haragja végülis elpárolgott, amikor megpróbálta Jasont vigasztalni, az pedig erősen eltaszította magától. Az arcán lévő undor kifejezése legalább olyan kemény volt, mint egy fizikai arculütés. A fiú még soha nem nézett rá így. Furcsa volt mosolytalannak látni jóképű arcát. Még emlékezett az éjszakára, amikor hazahozták. Kedves kisfiú volt, alultáplált, és minden igyekezetével azon volt, hogy megtegye, amit kérnek tőle. így reagált azokra a játékokra is, amelyeket tőlük kapott. Ilyen volt az arckifejezése, amikor meglátta a szobáját a vidámra festett szekrényekkel és a külön fürdőszobával. Még csak hároméves volt, de már egy világ tapasztalata volt a háta mögött. A hangja, ahogy mindenért köszönetet mondott neki... Jól nevelt fiú volt, ez annak idején meg is lepte Verbénát. Alig emlegette az anyját az első hét után, és Verbéna remélte, hogy ez majd mindig így marad. Azáltal, hogy Marie Cartert életfogytiglanra ítélték, ez reális vágynak tűnt, és Verbéna örült az ítéletnek, bár soha nem mondta ki hangosan a gondolatait. Ossie-nak azt állította, hogy elszomorítja a nő nehéz sorsa, de mélyen belül túláradó örömöt érzett. A kisfiú összekötötte őket, számára pedig értelmet adott a mindennapoknak, gondolta magában. A gyermek tökéletes volt számára. Nem kellett pelenkákkal küzdenie, ráadásul a kicsi mindig örömöt akart nekik szerezni. Mindez tökéletessé tette a gyereket Verbéna szemében. Ossie pedig legalább annyira imádta a fiút, mint ő. Mindenféle dolgot csináltak együtt, focizott Jasonnel, birkózott vele. Verbéna pedig másféle játékokat játszott vele, mint például a rajzolás, festés és gyurmázás. Idilli volt, amikor csak hárman voltak, és Marie Carter a háttérben maradt. El volt zárva a fiától, és sehogy sem tudta elrontani a boldogságukat. Egészen mostanáig, persze. Verbénát meghökkentette a saját féltékenysége. Nem tudta kordában tartani ezt az érzést, amikor látta, hogy a nő, akit sajnálnia kellett, mennyire jól néz ki. Amikor látta, hogy a férje elfordult tőle, és Marie-re néz, ez annyira felingerelte, hogy legszívesebben kikelt volna magából, és valami módon fájdalmat okozott volna a másik nőnek. Pontosan olyan, mint Christine Wallace a lehengerlő kinézetével és a vö-

rös ajkaival. Lehet, hogy Ossie-nak nem volt vele viszonya, de Verbéna nem akarta megkockáztatni, hogy bármi is kialakuljon közöttük. Elűzte azt a riválisát is, és ugyanezt fogja tenni Marie Carterrel, aki nem csak a férjét, de a fiát is el akarja venni! Nehezen jutott lélegzethez. Érezte, ahogy a düh elönti az egész testét, és kétségbeesetten próbálta elfojtani. Épp eleget tett egy estére. Több, mint eleget. Néhány dolgot még rendbe kell hoznia, mielőtt arra a szukára összpontosít. Ha szükséges, akár meg is alázkodik a két férfi előtt, és mire a mondandója végére ér, már sajnálni is fogják. És ha semmi más eredménye nem lesz ennek a mai estének, legalább abban biztos lehet, hogy Marie Carter tudni fogja, nem szívesen látott vendég ebben a házban. És soha nem is lesz az! A döbbenetet - amit akkor érzett, mikor látta, hogyan próbálja a fia megkedveltetni magát egy nővel, akinek a társadalmi megbecsülése egyenlő volt egy pszichiátriai kezelés alatt álló, kimenőt kapott betegével - szinte tapintani lehetett. Érezte, ahogy a belsejében nőtt a harag, egészen addig, amíg már nem tudta megállni, hogy ki ne adja magából. Valóban rossz ember volt. Nem neki volt igaza. Mindenki szemében ő volt a bűnbak. És igazából ez fájt. Azonban eléggé agyafúrt volt ahhoz, hogy tudja, hogyan keveredjen ki ebből a kátyúból, amibe került. Majd bocsánatot fog kérni, és igyekszik kétségbeesettnek látszani, majd úgy tesz, mintha sajnálná magát és azt, amit tett. Tudta, hogy hogyan győzze le azt a szukát a saját fegyverével. Kettős gyilkos, s úgy ül ott, mintha nem olvadna meg a vaj a szájában. Nevetséges volt, hogy a férje és a fia hogyan lehetnek ennyire naivak! Azonban a férfiak mind hiszékennyé válnak, ha egy csinos arcocskáról vagy nagy mellekről van szó. Marie Carter ezt ma este bebizonyította a puszta jelenlétével. Érezte, hogy van valaki a háta mögött, és amikor megfordult, a férjét látta az ajtóban. Verbéna megsemmisülten nézett rá, arca feldúlt volt a sírástól, szeme pedig bedagadt, mintha kijött volna rajta valamilyen allergia. - Annyira sajnálom, Ossie! - még a hangja is megtört volt, mintha elfogyott volna az ereje. A férje hosszú pillanatokig nézett rá, a haragja még

mindig látszott szeme jeges villanásán. A nőben felötlött, hogy ez egy kicsit talán tovább fog tartani, mint ahogy számolta. Ismét sírva fakadt, szívszaggatóan szipogott, amivel általában le is tudta venni a férjét a lábáról, még akkor is, ha ennyire dühös volt, mint most. De ma este ez nem működött. Ossie-nak már elege volt belőle, ez világosan kitűnt a hangjából, amikor hidegen megszólalt: - Ez nem jön be, Verbéna, ezúttal nem! Ezúttal a világ összes könnye sem lenne elég. - Annyira sajnálom, Ossie! Kérlek, hidd el nekem, ha mondom! - egyre erőteljesebben zokogott, miközben azt szipogta: - Hogy van a fiam? Hogy van a kicsikém? Ossie egy ideig nem válaszolt. Úgy tűnt, hogy próbál uralkodni az indulatain, és ez a tény már önmagában is megrémítette Verbénát. Oswald jó férj volt, nagyon jó férj. Egész házaséletük során a nő támasza volt. Attól félt a legjobban, hogy elveszíti a férfit. Annyira erősek voltak az érzései iránta, hogy azt kívánta, inkább legyen halott, mint egy másik nővel. - A kicsikéd, ahogy nevezted, ideges és össze van zavarodva. Összezavarta az, hogy megaláztad őt, magadat és engem is a szülőanyja előtt. És teljesen mindegy, hogy mit mondasz vagy teszel, akkor is ő az a nő, aki a világra hozta. Nem te! Éppen elég szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy megadatott nekünk a lehetőség, hogy az otthonunkba hozzuk ezt a fiút és az életünk részévé váljon. És ez a lehetőség egy másik nő szerencsétlenségének köszönhető, és ha ennyire nem tudsz neki hálás lenni ezért, akkor sokkal önzőbb és egoistább vagy, mint gondoltam. Szavaival meg akarta sérteni a feleségét és kisebbfajta eufóriát okozott neki, amikor látta, hogy mennyire megbántotta. A nő arca fehér lett, beesett és zárkózott. Ez volt az igazi Verbéna, és nem az a csúszó-mászó kisegér, akinek próbálta magát mutatni. A férfi már régen kiismerte, de elnézte neki mindezt, mert szerette. A nő bizonytalanságai megvédték a férfit tőle. Most azonban rá kellett jönnie, hogy minden, amit tett, csak a nő fantáziálásait igazoka. Magához akarta láncolni, és a fiúval is ezt tenné, ha most ő nem tesz valamit ellene. - Jobb lesz, ha egy ideig békén hagyod. Verbéna! Nem akar látni, sem beszélni veled.

A nő megborzongott a dühtől és az elutasítástól, gyorsan az ajtóhoz lépett, hogy megkeresse Jasont, de Ossie hatalmas alakja elállta az útját. - El az utamból! Látni akarom a fiamat! Már visszatért a veleszületett harciassága. Neki aztán nem fogják megmondani, hogyan bánjon a saját gyerekével. Mit gondol magáról ez a férfi? Oswald lassan megrázta a fejét. - Hallottad, mit mondtam, asszony? Azt mondta, hagyd békén! Egy ideig egyedül akar lenni. Nem csináltál már épp elég bajt mára? Verbéna szembefordult a férjével és teljesen elveszítette az önuralmát. Az arca szinte felismerhetetlenné vált a dühtől, a féltékenység és a harag teljesen eltorzította. - Ó, már értem! Te meg ő ellenem, mint általában. Nem erről van szó? gúnyosan felnevetett, fejét színpadiasan hátravetette. - Ez a nő még jobb, mint gondoltam! Máris a tenyeréből etet titeket. Elviszed ebédelni, ugye? Mint azt a Wallace nevű nőszemélyt. Jason is megy veletek, vagy csak kettesben lesztek? Kényelmesen és meghitten, ugye? Ossie teljesen megdöbbent, attól, hogy a nő mindent úgy csavart ki, hogy ő tűnjön áldozatnak. - Megőrültél, asszony, tisztára becsavarodtál. A nő rámosolygott. - Természetesen. Mindig én vagyok a hibás, ugye? Én vagyok az, akinek sosincs igaza. Aki megnehezíti az életeteket. Hát, ezúttal ez nem működik, Ossie. Ha kell, elmegyek, és magammal viszem a fiút. A férje halkan válaszolt: - Az a fiú, Verbéna, még az utcán sem menne át, hogy megszólítson, ha megtámadnának. Túl messzire mentél, és ezt minél hamarabb észreveszed, annál jobb. Szóval ma este maradj távol tőle, nem akar látni téged. - Én vagyok az anyja... A férfinak elege lett ezekből a szavakból. Egyfolytában ezt ismételgette, mint valami mantrát. - Kit próbálsz meggyőzni? Őt vagy engem? Vagy saját magadat, hiszen csak akkor vagy te az anyja, ha ő is azt akarja. Ez még az igazi szülők esetében is így van, asszonyom! Ha ki akarsz sétálni innen, tedd azt, Verbéna! Csak menj el! De a fiú itt marad velem. A nő felemelte a kezét és megpofozta a férfit, még mielőtt átgondolta vol-

na, hogy mit tesz. Csak ekkor vették észre, hogy Jason végighallgatta az egész szóváltást. Az előszobában állt és minden egyes szavukat hallotta. Verbéna majdnem elájult, amikor megszólalt. - Ne merészeld megütni az apámat! Remélem, hogy tényleg elmész! Remélem, hogy elmész és nyugton hagysz minket! - Jason... kérlek. Hallgass meg! A fiú szomorúan rázta a fejét. - Hagyj békén, anya! Nem volt jogod azt tenni, amit tettél velem, az apámmal vagy az igazi anyámmal. A lelkét kitette, hogy elfogadtassa magát velünk. És én megkedveltem, nagyon is. Legalább rendesen viselkedik, ha mást nem is nézek. Te mindig nagy hangsúlyt fektettél erre, de úgy tűnik, hogy te magad is híján vagy ennek, ez legalább kiderült ma este. Ezentúl valahol máshol fogok találkozni vele, ahol nem tudsz közbeavatkozni. De találkozni fogok vele, és a nővéremmel és az unokahúgommal is! Bármit is mondasz vagy gondolsz erről. Visszament az emeletre, és Ossie úgy találta, hogy a fiú csodálatraméltóan viselkedett. Verbénának már szüksége volt arra, hogy a gyermeke alaposan a helyére tegye, és a fiúnak ez úgy sikerült, hogy közben egyszer sem emelte fel a hangját. Egy pillanatra megszánta az előtte álló, összetört nőt, de elnyomta magában ezt az érzést. A nőre már ráfért ez az ébresztő, és most végre meg is kapta. Most már minden rajta múlott. HUSZONEGYEDIK FEJEZET - Mit gondol. Marie, hogy ment? Marie nem válaszolt. - Gyerünk. Biztosan van valami megérzése. - Azt hiszem, kedvelt, mármint Jason. Úgy tűnt, hogy örül annak, hogy ott vagyok. Csak azt szeretném, ha ugyanezt elmondhatnám Verbénáról is. - Marie szokásához híven vont egyet a vállán. - Olyan volt, mint egy mániákus. Őszintén szólva emlékeztet egy nőre, akivel valahol össze voltam zárva, ugyanúgy elnyomja magában a dühöt. Csak úgy árad belőle, érti. Amanda elmosolyodott.

- Úgy hallottam Mr. Melrose-tól, hogy nagyon jól kezelte a helyzetet. A felesége elég labilis személyiség. Marie felsóhajtott, tekintete szomorú volt, és Amanda Stirling ismét csodálatot érzett a nő iránt, aki tényleg nem fogta fel, hogy milyen hatással van másokra. Marie Cartert vagy szerették a kortársai vagy gyűlölték. Úgy tűnik. Verbéna Melrose a gyűlölet mellett döntött. Amanda azt is tudta, hogy ha Mr. Melrose nem telefonált volna, hogy elmondja, mi történt, akkor ő soha nem tudta volna meg. A férfi nyilvánvalóan aggódott, hogy Marie hogyan viseli majd a látogatás következményeit, és ez jó jel volt. A fiú állítólag nagyon megkedvelte, és ez megint csak jó volt. - Tiffany még mindig eltűntnek van nyilvánítva, ezt ugye tudja. Marie nem válaszolt. - Úgy volt, hogy a kislánya Melrose-ékhoz megy. De nem hinném, hogy ezek után is így lesz, nem gondolja? Marie megrázta a fejét. - Ennek is én vagyok az oka. Tiffany engem fog hibáztatni érte. - Értesülésem szerint Anastasia pillanatnyilag Bow-ban van nevelőszülőknél. Kérhetek önnek egy látogatási engedélyt, ha szeretné. Végül is ön a nagymamája. Meglátogathatná, nem látok rá semmilyen okot, hogy ne engedélyezzék. - A kettős gyilkosság ellenem szól... Amanda felemelte a kezét, hogy csendre intse. - Már elnézést, de még a pedofiloknak is engedik, hogy a gyermekeikkel találkozzanak. Tiffany eltűnt a képből, ön pedig most már teljes értékű tagja a társadalomnak. Ezt ne felejtse el, Marie! Megfizetett a bűneiért és most tiszta lappal indulhat. Az, hogy mihez kezd a jövőben, már teljesen magán múlik. Hivatalosan is javasolni fogom, hogy a gyermek rokona ént láthatási jogokat kapjon. Ha a fiával találkozhat, akkor miért ne láthatná az unokáját? Jason is kérvényezte, hogy meglátogathassa a kislányt, és amíg vannak vérrokonai, akik érdeklődnek iránta, addig nem adhatják örökbe. így Tiffanynak is több ideje lesz összeszednie magát. Tudom, hogy jó anya volt, amíg a krekk hatása alá nem került. - Mi lesz a lakásával? - Hát, az tanácsi lakás, és amíg fizetik a lakbért, addig fenntartják számára, mivel ennyit a családügyisek is megkövetelnek a gyerek miatt, meg

minden. - Én átvállalom a lakbért, ha szükséges. - Gondoltam, hogy ezt fogja mondani. De sokkal könnyebb lenne, ha megtalálnák. Marie nem válaszolt, csak nézett rá azokkal a nagy szemeivel, és Amanda tudta, hogy a nő többet tud, arról, hogy mi folyik itt, mint bármelyikük, de nem fogja elmondani neki. - Elő fog kerülni, Amanda. Furcsább dolgok is történtek már. Az arca ismét elborult és Amanda úgy döntött, hogy nem feszegeti tovább a dolgot. Azután a rengeteg beszélgetés után, amit az utóbbi hónapokban folytattak, úgy érezte, semmivel sem tud többet Marie Carterről, mint azon a napon, amikor először találkoztak. Egy dolgot azonban tudott, mégpedig azt, hogy Marie szép fokozatosan bújik elő a csigaházából. Már nem volt ideges, amikor emberekkel találkozott. Már köszönt a lakótársainak és néha már beszélgetett is velük. Ez hatalmas lépés volt. Amanda tudta, mennyire nehéz azok számára, akik hosszú időre el voltak zárva a társadalomtól, hogy alkalmazkodjanak a mindennapi dolgokhoz - nem is beszélve a felbomlott családról, a csomó új szabályról -, és Marie esetében még azzal is tisztába kellett jönnie, hogy egyáltalán miért zárták börtönbe. Fel kellett dolgoznia annak az utóhatását, amit tett. Az, hogy felégették a családja otthonát, igen traumatikus volt számára és ezt még súlyosbította a tény, hogy az anyja már régen megtagadott vele minden közösséget. És Marie úgy érezte, hogy az is az ő hibája, hogy Louise ilyen súlyosan megégett. A bűntudat furcsa dolog. Bűnös volt a kettős gyilkosságban, és bűnös volt abban is, hogy túl kemény önmagához. Szörnyű volt, amit évekkel ezelőtt tett, de akkor még fiatal volt, teljesen más személyiség, mint most. Ezt mindenesetre el kell fogadnia. Nehéz lesz, de egy nap majd, hangosan fel fog nevetni, amikor rájön, hogy napokig nem gondolt arra, amit tett. Ez mindig a gyógyulási folyamat része volt. Marie a maga módján ugyanúgy áldozat volt, mint a két lány, akik meghaltak. Amanda a szociális gondozótól megtudta, hogy a lánya ugyanezen az ösvényen jár. Marie-nak óvakodnia kell attól, hogy túlságosan belekeveredjen Tiffany ügyeibe. Anastasia apja ugyanaz a férfi, aki Jasont nemzette. Csa-

ládban marad, ahogy a szociális gondozó fogalmazott. Az emberek élete nagyon bonyolult tud lenni. Amanda ennek újra és újra szemtanúja volt az évek során. Az olyan nőknek, mint Marie, gyermekkoruktól bonyolult az életük. Az anyáknak általában három vagy négy gyermekük van, mind más férfitól. Ők azoknak a rövid kapcsolatoknak a gyümölcsei, amelyekbe azzal a tudattal vágtak bele, hogy ők valójában senkik. Nem voltak gyökereik. A nők csak világra hozták őket, majd elhanyagolták rövid kicsapongásaik melléktermékét, a gyermekeket a gyermekotthonok kegyeire bízták vagy esetleg éppen csak szállást biztosítottak számukra. Szívszorító volt látni, ahogy idekerülnek, vissza-visszatérnek, és tudni, hogy csak idő kérdése, hogy megint lecsukják őket. Már nagyon fiatalon intézetbe kerültek, és lelkük mélyén csak akkor érezték magukat biztonságban, ha be voltak zárva. Miután Marie elment, Amandát szokás szerint hatalmába kerítette a tehetetlenség érzése. Annyi mindent kellett volna rendbe hozni ennek a nőnek az életében, és Amanda olyan keveset tudott tenni érte. Szeretett volna segíteni Marie Carternek, hiszen valahol a lelke mélyén tudta, hogy jó ember. Bárcsak ő is adna magának esélyt! Patrick még mindig meg volt győződve arról, hogy valami nagy dobást kellene csinálnia, hogy visszanyerje a formáját. Maxié halála óta érezte, hogy az emberek gyanakszanak rá, és az, hogy a rendőrség a lakásához jött, nagyon megrázta. Minden alkalommal, amikor eszébe jutott, ahogy ott álltak az ajtajában, majdnem elájult a dühtől. Valakinek meg kell fizetnie ezért. Az emberek tudomására kell hozni, hogy vele nem lehet baszakodni. Valami biztos pontra volt szüksége, és ez a biztos pont a félelem. A tiszta, hamisítatlan félelem. Szüksége volt a tudatra, hogy az emberek félnek tőle, tisztelik és nagyra becsülik. Ez volt a titka annak, hogy megússza a gyilkosságot. Még az a picsa Tiffany is azt hitte, hogy hátba tudja támadni! Végig kellett üldöznie az egész rohadt környéken azt a hülye kurvát. Még ő is azt hitte, hogy Pat csak egy rohadt kurvapecér, aki nem tud mihez kezdeni az idejé-

vel. Talán azt hitte, hogy most, hogy az a gyilkos, ringyó anyja megint kint van, a nyakára mászhat. Kibaszott bajkeverő! Az a Marie mindig is egy szarkeverő volt. Amióta az utcára került, azóta neki is csak gondja volt vele. Olyan volt, mint az összes többi magafajta, csak bajt tudott okozni! Minden nő bajkeverő! Vagy rohadt kurva az összes, vagy bigott vallásos dilisek. Nincs közöttük arany középút. Mind vagy rohadt parfümfelhőben úszik, vagy szaros kis lyukakban lakik, mint a kibaszott ringyók. Döntsd őket hanyatt és mindenre rá tudod venni őket. És bármivel hanyatt tudod dönteni őket. Ital, kábítószer, egy rohadt vacsora Bernié kocsmájában legtöbbjüknek megfelel. Minden nő csak kefélni akar, csak egy menetre jók, semmi többre. Ő tudta, hogyan lehet pénzt csinálni belőlük, és ezért teremttették - hogy a férfiak használják őket. Az ország összes törvénye sem tehet vele egyenlővé egy nőt. Akár százszor egymás után is elmondhatják, akkor sem lenne igaz. A nők csak az állatokkal vannak egy szinten, dögevők, akik a társaik hulláiból élnek. Ez volt a való helyzet, és mindenki, aki máshogy gondolkozik, az egy kibaszott idióta! A nők a legerősebb férfiakhoz húznak, akik megvédik és ellátják őket pénzzel és szexszel. És Patrick mindezt megadta nekik, és még csak nem is kellett a reggelinél a nyomorult arcukat nézegetni. Most pedig megcsinálja a nagy balhét. Ki fog vonni a forgalomból egy régi pofát, egy londoni arcot. Egy férfit, aki félelmet oltott Brixtonba és a környékébe, és délkelet maradék negyedeiben elintézte, hogy az ember kétszer is meggondolja, mielőtt rátámad. Egy jóvágású őrült, aki egyébként sok szempontból kedves fiú. Patricknek is tanított egy-két dolgot, ezt el lehetett róla mondani. Sőt ezt el kellett ismernie. Nagyon jó gengszter volt, egy raszta gyilkológép, tiszteletet parancsoló férfi. És Patrick magának fogja betakarítani ezt a tiszteletet nemsokára. A jövőben ő fog a yardokkal tárgyalni. Ő fogja behozni a drogokat és átvenni a lányokat. Becsületesség ide vagy oda, nincs még egy olyan dolog a világon, mint egy kiadós átverés, attól igazán felpezsdül az ember vére. Attól férfinak érzi magát. Működésbe hozza az agyat és kiegyenesíti a testet. Semmi sem jobb, mint egy súlyos testi sértés, ha valakire a frászt akarja ráhozni az ember. Semmilyen drog nem ér fel ezzel. Ha palackozni tudta volna azt az extatikus érzést, amit ez okoz, akkor már milliárdos lehetne. A legjobb érzés a világon. Függőséget okoz. Jobb, mint a szex. Legalábbis jobb, mint az a szex,

amit a lányai nyújtottak neki. Már alig várta. De először el kell intéznie Tiffanyt! Carole a rendetlen ágyában feküdt és belélegezte az alkohol és a hányás szagát. Valahol tudta, hogy orvoshoz kellene mennie, de túlságosan félt. Az egész teste sajgott. Az alkoholtól egy időre elaludt, de már kezdett elmúlni a hatása, és tudta, hogy meg kellene próbálnia magához térni. Legalább áztathatná egy kicsit a forró fürdőben elgyötört testét! Amikor megmozdult, érezte a hányás szagát a hajában, kemény volt, és bűzlött. Megpróbált felkelni, de nem járt sikerrel. Túl nehéz volt és visszahanyatlott a párnára. Megint eszébe jutott a pénz és érezte a hiábavaló könnyeket. Az a férfi elvette a pénzét, és élete legszörnyűbb óráit szerezte neki. Tényleg azt hitte, hogy meg fogja ölni. Órákig volt vele, és ő végig azon gondolkozott, hogy hogyan fogja kicsinálni. Végül azonban kidobta az utca sarkán, mintha csak egy randin lettek volna, és azóta is félt elhagyni a lakását. A férfi tudta a címét és nála volt a pénze. Ő pedig gyűlölte. Ami könnyen jött, az könnyen megy, Marie mindig ezt mondta, és milyen igaza volt. És az csak rontott a helyzeten, amit Carole Tiffanyval tett. Tiffanyt dobta fel azért a pénzért, ami most elúszott. Semmi jó nem sült ki belőle. Carole ismét megpróbált felállni, és ezúttal sikerült is eljutnia az ágy széléig. A combja tele volt zúzódásokkal és már most viszketett. A férfi megkarmolta és összecsipkedte. Remélte, hogy volt valamiféle baja, legalább egy kis hepatitis, hogy annak a faszfejnek legyen valami emléke tőle. De akkor is, mi a francot akart? A múlt éjjeli eset figyelmeztetés volt. Carole sokkal többet veszített a pénzénél. Attól tartott, hogy elveszítette a bátorságát, és az ő szakmájában, főleg ebben az ágában az üzletnek, ez azt jelentette, hogy elvesztette a megélhetését. Felállt és megvonaglott az egész testét átjáró fájdalomtól. Megpillantotta magát az ódon öltözőasztalkán álló mocskos tükörben. A lakásban minden karcoknak és piszkosnak tűnt, akárcsak ő. Valamiért tudatában volt az otthonában uralkodó állapotoknak, bár sohasem volt valódi otthon, legalábbis mások mércéjével nézve nem. Csak egy hely volt, ahova mehe-

tett, amikor véget ért az éjszakai műszak. Még a lányai sem akartak hosszabb időt tölteni itt, és ezért nem is lehetett őket hibáztatni. Carole sem szeretett itt lenni, de most már nem volt más választása. A lakás most még nyomasztóbbnak tűnt, mint általában. Éveken át azt tervezte, hogy majd csinál valamit az új lakásával. Nézte a tévét és arra gondolt, hogy pont ilyen lakást szeretne, pont ilyen bútorokat, miegymást. De valahol mélyen tudta, hogy semmit sem fog ennek érdekében tenni. Még a kis Tiffany is megpróbált összehozni egy otthont Anastasiának. Az ő lakása valóban tüneményesen nézett ki, melegség volt a világos falak között. Ebből a szempontból pont olyan volt, mint az anyja. Amikor Marie megkapta az első lakását, nagyon csinosan rendezte be. Amíg rá nem szokott a heroinra, akkor ugyanis minden a feje tetejére állt. Az sem segített, hogy Patrick Connor rendszeresen felforgatta a helyet. Marie pedig feladta, mint annyi nő előtte. Nincs értelme berendezkedni egy lakásban, ha az embernek olyan pasija van, aki mindenáron tönkre akarja tenni. Carole bizonytalan lábakon az öltözőasztalkához ment és megkapaszkodott a tetejében. Az ujja érzékeny volt ott, ahol a férfi hátrafeszítette valamikor az este folyamán. Még cigarettával is megégette. Az emlék hatására kis híján elájult a rémülettől, és térdre esett. A tükörképe mindent elárult, amit tudni akart, és kkört belőle a zokogás: bűntudattól, a lelkiismeret-furdalástól és a felismeréstől, hogy elérkezett a lejtő aljára. Sokáig tartott ugyan, de eljött az idő. Szorosan becsukta a szemét és Tiffanyt látta maga előtt Anastasiával az ölében. A képtől még hevesebben ömlöttek a könnyei. Marie megöli, ha megtudja, mit tett. Hogy mit okozott. Úgy adta fel a lányt, mint valami áldozatot a férfinak, aki mindenkk tönkretett, akivel csak kapcsolatba került, legyen az bármilyen nemű emberi lény. Ismét Marie hangja csengett a fülébe: „Könnyen jött, könnyen megy." Mennyire igazak ezek a szavak! A pszichiáter hallgatta, ahogy Kevin csapong. Ugyanazt a dolgot hajtogatta újra meg újra. Hogy a felesége gonosz, hogy ő okozott minden rosszat, ami történt, és most a saját csapdájába esett bele. Olyan volt, mint valami mantra. Dr. Bewly egyvalamit biztosan tudott, mégpedig azt, hogy ez az ember nem beszámítható; és nem alkalmas a társadalomban való életre sem. Kevin Carter személyiségtorzulásban szenve-

dett, paranoiás volt és mély depresszióba zuhant. Néha úgy tűnt, vannak világos pillanatai, de hihetetlen dolgokat mesélt. Bewly átnézte a jegyzeteit, és úgy döntött, hogy ennek a férfinak intenzív pszichiátriai kezelésre és drogokra van szüksége, aztán majd később döntenek a sorsáról. A héten valamikor beszél a rendőrökkel, és ők majd átnézik a leleteket. Biztos volt benne, hogy ha jól megnézik maguknak a férfit, akkor egyet fognak vele érteni. Kevin Carter minden kapcsolatát elvesztette a valósággal. Ismét a betege képzelgéseire figyelt. Úgy tűnt, hogy a felesége kergette az őrületbe az évek során. Állítólag nagyon nehéz nőszemély. Évekkel ezelőtt zsémbesnek nevezték volna, bár tudta, hogy ez nem a megfelelő elnevezés. Figyelte, ahogy Kevin áthajol az asztal felett és összeesküvő hangon megszólalt: - Maga nem tudja, hogy milyen ez a nő, doktor! Mindannyiunknak azt kellett tenni, amit ő akart. Minden Marshallért történt. Egyikünk sem számított, de a fiú legalább olyan rossz volt, mint ő. Ugyanolyan rossz embert faragott belőle, mint ő maga. De Lou... elintézte, hogy ez tetsszen a fiúnak. Pöffeszkedő kölyköt csinált belőle. Kevin elhallgatott, és koncentrált, miközben egy cigarettát sodort magának. A keze remegett a gyógyszerektől és az elnyomott haragtól. Továbbra is maga elé suttogott, már teljesen elhanyagolta a vele szemben ülő férfit. Őrültnek tűnt. Őrült volt. És nagyrészt az igazat mondta, de annyira képtelennek hangzott, hogy senkitől nem lehetett elvárni, hogy higgyen neki. Legkevésbé egy orvostól, akinek a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy mi ment ott éveken át. Ezen egyszerű oknál fogva soha nem mondta ki hangosan az igazat. Patrick egy Wimpy autósétteremben várakozott, amikor végre megkapta azt a hívást, amit annyira várt. Kifarolt a sorból, nem törődött a többi vásárló kiabálásával és a durva mutogatásokkal. Annyira izgatott volt, hogy teljesen kiverte a víz, szabálytalanul hajtott keresztül Londonon, agresszívan befurakodott a többi autó közé és jungle zenét hallgatott. A ritmus felpezsdítette a vérét, és élvezte, hogy tudja, nemsokára mi fog történni. Az erőszak mulatságos dolog; egész életében keres-

te, és amíg nem ellene folyt, addig élvezte is. Jól érezte magát, ha az ellenőrzése alatt tartotta. Most olyan brutális cselekmény elkövetésére készül, amitől egész London visszhangozni fog. Csillagászati durranás lesz, ettől az érzéstől már magában is beindult, és az utóbbi napokban pontosan erre vágyott. Tudta, hogy mindenki ellene fog fordulni, a lányoktól kezdve az úgynevezett haverjaiig - mindenki. Hát, a mai nap után majd mindannyian meggondolják a dolgot. Egyre csak készült a nagy dobásra, és meg is fogja valósítani! Lerótt néhány régi adósságot az elmúlt huszonnégy órában. A mai nap egy új korszak kezdete az életében. Hamarosan az ő keze alatt lesz minden nagy balhé a környéken, és már alig várta, hogy belevághasson. Mahogany Statter magas volt és csinos - nagyon csinos -, lágy hajjal és hatalmas barna szemekkel. Karcsú alakján tökéletesen be tudta mutatni a legújabb divatot; bármerre járt, az emberek megfordultak utána. Amikor bement az utcasarkon lévő emeletes házba, mély és halk morgást hallott. Belépett a folyosóra és körbenézett. Semmi. Éppen a lifthez indult, s arra gondolt, hogy biztosan csak képzelődött, amikor megint hallotta. A fa szekrény felől jött. Most már félt, de odasétált és lassan kinyitotta az ajtót. Előre rettegett, hogy mit fog benne találni. A sikolya minden lakót előcsalogatott a lakásokból. Marie egy étteremben volt Mikey-val. Éppen késői ebédet ettek, és mindent elmesélt a férfinak Jasonról és örökbefogadó anyjáról. Mikey csak fél füllel figyelt. Sok minden járt a fejében, de a nő hangja megnyugtató volt. Szerette hallgatni, bármiről is beszélt. Azt hitte, hogy szerelmes belé. Vagy legalábbis olyan közel áll hozzá, mint még soha. Amikor először találkozott a feleségével, a vágy kerítette hatalmába. Mindig így járt a nőkkel. Soha nem tudott ellenállni a jó ciciknek vagy egy feszes kis fenéknek. Vagy, ha jobban belegondol, a hosszú lábaknak és a meztelen comboknak. Ő egyszerűen ilyen volt. Pénze is volt, és jó híre is, így mindenkit megkaphatott, akkor és ott, ahol és amikor csak akarta. Most itt volt neki Marie, akit nem csak a külseje miatt kedvelt, mert, azt elismerte, valóban csinos,

különösen a korához képest. Plusz, ha figyelembe vesszük, hogy min ment keresztül - gondolta magában -, fenomenálisan néz ki. De amit igazán kedvelt Marie-ban, az a nyugalma volt. Nyugodt volt a hangja és nyugodt volt a természete is. Amikor a nővel volt, el tudott lazulni, és biztos lehetett benne, hogy nem akar tőle mást, csak a társaságát. A vele történt sok szar után sem sajnálta magát soha. A férfi ezért csodálta. Annyi ember okol másokat azért, ami velük történik. Még a kokszról is megfeledkezett, mert nem volt rá szüksége, ha Marie-val volt. Megcsörrent a telefonja. Látta, hogy Alan számáról keresik. Egy újabb szállítmányra vártak, így fogadta a hívást, bár Marie-vel volt. Nem azokra a szavakra számított, amelyeket végül is Alan mondott. Mikey visszatette a telefont az asztalra és azonnal kérte a számlát. Marie óvatosan figyelte. Nyilvánvalóan valami komoly baj történt. De amikor kiléptek az étteremből, remélte, hogy minden rendbe jön. Malcolm Derby a kislányával, Alishával volt. Nagyon aranyos kislány a sötét szemével és az édesanyjától örökölt göndör hajával. Malcolm imádta, és a gyerek is imádta őt. Minden gyermekének jó apja volt, elismerte a felelősségét, mindnek fizette a magániskolát és mindenből a legjobbat nyújtotta nekik. Alisha szerette az apja fürtjeit rágcsálni, és a férfi rámosolygott, miközben a kislány a haját harapdálta. Az anyja felvette a kislányt, és ráadott egy kabátot. Vásárolni indult és Malcolm egy maroknyi pénzt nyomott a kezébe, ahogy a nő számított is erre. Szerette, mert jó pártfogó volt. Szemet hunyt az üzelmei felett, és még inkább a többi nője felett, különös tekintettel a feleségére. Ez így jól működött mindkettejük számára. Megpuszilta a kislánya arcát, aki sikongatott az izgalomtól. Becsatolta a babakocsiba és integetett neki a tágas nappaliból. - Figyelj Georgie-ra az emeleten. A férfi bólintott és bekapcsolta a képernyőt, hogy lássa kétéves kisfiát. Visszaült a székébe és felemelt egy spanglit. Amikor rágyújtott a fűre, mélyen leszívta a füstöt. Három pribékje volt vele a szobában, de szokásához híven nem foglalkozott velük. - Ez a kis nőcske jó néhány szívet össze fog törni, Malcolm.

A férfi hangjában kedvesség volt, és Malcolm elmosolyodott a bókon. - Ő az én kicsikém, Alisha. A szívem csücske. Az a Georgie is remek fiú. Nagy franc. Jó fiú lesz,'azt hiszem. Okos, érted. Szereti a képeskönyveket. Gyakran beszélt így a gyerekeiről, és az emberei csodálták ezért. Ők is mind szerették a gyerekeiket, de Malcolmot különleges kötelék fűzte az összes gyermekéhez, és gondoskodott arról, hogy mindannyiuk a legjobb nevelésben részesüljenek. Malcolm a legjobb emberére nézett, egy izmos és éles eszű fiatalemberre. Stanley-nek hívták, és fokozatosan lépett elő Malcolm üzletében begyűjtőből amolyan személyes tanácsadóvá. Stanley istenítette Malcolmot, csodálta és tisztelte. Azért is hálás volt, mert Malcolm lefizette a központi rendőrőrsöt és ezzel megmentette a bőrét egy rablási ügyben. Tudta, hogy az életét is odaadná ezért a férfiért - és ezt hamarabb bebizonyíthatta neki, mint bármelyikük is gondolta volna. A szoba fehér falaival hatalmas volt és drága bútorokkal szépen be volt rendezve. Malcolm szerette, mint ahogy az egész házát szerette. A mintaképe volt mindannak, amiért dolgozott. Semmije sem volt akkor, amikor Jamaicából megérkezett, most pedig úszott a pénzben. Büszke volt arra, amit elért. Kemény fickó volt, de általánosan elfogadott tény, hogy bármilyen rossz tudott lenni, mindig tisztességesen járt el. Nem alkalmazott értelmetlenül erőszakot, a kitöréseinek mindig megvolt az oka. Legalábbis ez volt az általános vélemény, amit ő is elfogadott. Tudta, hogy a félelemmel üzletel, de ez az ő iparágában kötelező volt. Ez is a dolog része. Ha valaki felidegesít, akkor nyilvánosan meg kell leckéztetni, hogy senki más ne kövesse el ugyanazt a hibát. így tudsz a csúcson maradni, így kell intézni az ügyeidet. Ez a trónkövetelőket is visszatartotta, az emberek próbálták elkerülni az összetűzéseket vele, és hogy belekeveredjenek a törvénytelen üzleteibe, amelyek szintén kötelezőek voltak. Ki kellett használnia a félelmet, és gondoskodnia arról, hogy az emberek lássák, élvezi a gonosztetteit. Mindig sokkal jobban féltek azoktól, akikről tudták, hogy teljesen beindul attól, ha fájdalmat okozhat. Bár, ha őszinte akart lenni, tényleg élvezte; főleg azt a helyzetet élvezte, amibe ezáltal került. Otthon azonban - ebben a házban - más ember volt, mint az utcán. Nyugodtabb és boldogabb. Normális tudott lenni. Elfelejtkezett arról, amit az otthona falain kívül csinált, egyszerűen csak élvezte a rossz úton szerzett va-

gyonát. A háznak két bejárata volt. Az egyik az utcára nyílt, a hátsó pedig egy hatalmas kertre, ahol hinta és csúszda is volt. Eljátszott a gondolattal, hogy építtet egy úszómedencét is a kölyköknek, de még nem tette meg. Hely éppen lett volna, ha esetleg úgy dönt, hogy megcsinálja. De azon is elgondolkozott, hogy kiköltözteti a családokat Hampsteadbe. Ezen a gondolaton elmosolyodott, hiszen Hampsteadet a hasisról nevezték el, és számára a hasis volt az első igazán nagy pénzforrás. Itt termesztettek először kendert a kötelekhez. Ő nem magát a kendert adta el, ez igaz, hanem a leveleket és a rügyeket, de mégis csak ironikusnak tűnt, hogy odaköltözzön. Ám ez sokat elárult róla; a szakadt fiúról, aki egy Kingston melletti kalibanegyedből London egyik luxusnegyedébe költözött. Itt már azonban ő lett az extázis királya, és rengeteg törvényes pénze volt, amivel játszhatott. A mocsok már nem ért fel hozzá, ezt mindenki tudta. Feltett egy Bob Marley CD-t és hallotta, ahogy Georgie beszél álmában. Malcolm felállt és a konyha felé indult, hogy egy kis áfonyalevet hozzon a fiának, amitől majd teljesen fel tud ébredni. Mindig egy finom hideg italra vágyott reggel, és Malcolm gondoskodott róla, hogy a keze ügyében legyen, amikor felébred. Odaszólt Stanley-nek: - Menj fel és hozd le a fiút! Stanley azonnal felugrott a székről és kiment az előszobába. Amikor Malcolm kinyitotta a konyhaajtót, meglepetésében hátrált egy lépést. - Minden oké, Malc? Patrick belevágta a macsetét a férfi rasztás fejébe. Az első ütéssel szétverte a koponyát, majd újabb őrülettel megint támadott. Malcolm már félholtan feküdt a padlón, s a vére lassan folydogált, amikor két másik embere előjött, hogy megnézzék, mi az a felfordulás. Patrick két haverja megtámadta őket is. Nagy zajjal és brutálisan. Az emeleten Stanley már a karjában tartotta a kisfiút. Hallotta az öldöklést, és amilyen gyorsan csak tudta, betuszkolta a gyereket a ruhásszekrénybe és egy széket tett az ajtó elé. Aztán Malcolm hálószobájába rohant, előkapta a puskát a rejtekhelyéről, az ablakbemélyedésből. Az ajtóban kapták el. A macséte telibe találta az arcát. A puskája is elsült,

de nem talált el senkit. Az egész ház egy nagy vérfürdő volt. Patrick meztelen volt. A kertben vetkőzött le a két kísérőjével együtt. Hallották Georgie sírását, még a halálosan sebet kapott Malcolm is hallotta, ahogy az apját hívja. - Az apád halott, fiú! Patrick nevetett, miközben lejöttek a lépcsőn. A hatalmas, félreeső kertben ő és az emberei lemosták egymást, majd ismét felöltöztek. Malcolm még mindig élt és nézte őket, ahogy elmennek. Patrick vidáman intett neki. Biztos volt benne, hogy Malcolm nem fogja túlélni azokat a sérüléseket amelyeket kapott - senki sem tudná -, és szinte csodálta, hogy ilyen sokáig kitartott. De azt is élvezte, hogy Malcolm tudja, ki győzte le, ki vette el azt, ami az övé. Ez nagyon imponált Patricknek. Malcolm a fia miatt aggódott, aki egyedül volt fenn az emeleten, és eszébe jutott, hogy talán őt is megölték. Szörnyű és magányos halála volt. A lépcső aljához csúszott, mielőtt meghalt. Az utolsó gondolatával is a gyermekéhez akart feljutni. Mikey szó nélkül London óvárosába vitte Marie-t. A nő csak ült mellette, és tudta, hogy bármit is jelentsen az a telefonhívás, neki köze van hozzá. Ami azt jelentette, hogy az egyik gyermekéről volt szó. Következésképpen túlságosan félt megkérdezni, a férfi pedig nyilván túlságosan félt elmondani neki. Amikor végre megálltak, a férfi felé fordult és megszólalt: - Ma reggel megtalálták Tiffanyt. Rosszul van. Marie. Az otthonból telefonáltak a munkahelyedre. Téged hív. Látta, hogy Marie arca még a szokásosnál is sápadtabb. Tíz perccel később már az ICU-nál voltak. Marie pedig a lánya összevert arca fölé hajolt. Tiffanyt annyira megverték, hogy alig lehetett ráismerni. Az anyja hangjára megpróbálta kinyitni a szemét. - Anya? A hangja erősebb volt, mint bármelyikük gondolta volna. - Itt vagyok, Tiff Csak lazíts. Próbálj meg pihenni, kedvesem. Tiffany gyengén megrázta a fejét.

- Nem. Figyelj, anya, rosszul vagyok. Meg kell ígérned, ha bármi történik, magadhoz veszed a kicsikémet. Vedd magadhoz az én Anastasiámat, kérlek! Marie gyengéden megfogta a kezét és Tiffany erősen megszorította. - Sajnálom, anya. Hallgatnom kellett volna rád. Pat odadobott a haverjainak, anya. Múlt éjjel. Felvették videóra... nála van a szalag. Nevetett, anya. Az az ember őrült. Azt mondta, hogy a kicsikémet is el fogja venni, és el fog kapni téged és Jasont is. Sírva fakadt, és amikor Mikey lenézett az-összetört testre, érezte, ahogy elönti a harag. - Patrick Connorról beszél? Marie érezte a hangjában a hitetlenséget. Bólintott. - Már korábban is csinált vele ilyet. Mondtam, hogy rászoktatta a drogokra és elvette minden önbecsülését. Mint ahogy velem is ezt tette. - Kibaszott pokol! - Mikey teljesen meg volt döbbenve. - Én magam fogom megölni! Tiffany ismét kinyitotta a szemét. - Sajnálom, anya, minden bajért bocsánatot kérek, amit okoztam. Marie gyengéden megcsókolta a lánya homlokát. - Ne aggódj, édesem, anya majd mindent rendbe hoz, oké? Megígérem, hogy minden rendben lesz. Rázkódott a dühtől, és tudta, ha Patrick most itt állna előtte, darabokra tépné a puszta kezével. Ha az évek során a lánya mellett lett volna, akkor mindez nem történhetett volna meg. Az ő hibája volt, senki másé! Mindkét gyermekét cserben hagyta, de míg Jason minden szempontból talpraesett, addig ez a szegény lány nem. Az állam és nevelőotthonok gondjaira lett bízva, végül pedig teljesen magára maradt. Egyedül kellett önmagáért harcolnia, amikor még arra sem volt alkalmas, hogy egy kiscicára vigyázzon, nem hogy magára és a gyerekére. Könnyű préda volt Patrick Connor számára, és Marie tudta, hogy az csak még jobban felajzotta, hogy Tiffany az ő lánya, és saját fiának a féltestvére. Hát, mostantól jobban teszi, ha figyel a háta mögött is, mert most már Marie-val kell szembenéznie. Bassza meg Mikey meg az összes többi! Ő maga akarja elkapni, és élvezni fogja, amikor kicsinálja azt a gazfickót.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Mary Watson a fia arcába bámult. - Én mondom, fiú, szabadulj meg attól a Lucytől, méghozzá hamarosan. Nem is tudom, hogy bírtam ki a szégyent és a megaláztatást a szomszédok előtt, amikor megtudták, hogy itt lakik. Mickey Watson két tűz közé került. Bármennyire is szerette Lucyt, az anyja annyira erős személyiség volt, hogy félt felidegesíteni. Kisgyerek kora óta mindig az anyja irányította minden cselekedetét: megmondta, hogy mit vegyen fel, mit csináljon, kivel játsszon és hogy hol dolgozzon. Nehéz volt megtörni azt, amit egész életében megszokott. Attól is tartott, hogy Lucy olyan, mint az anyja. Időnként nagyon is uralkodott rajta, bár nem volt elég bátor ahhoz, hogy szembeszálljon Mary Watsonnal. Amióta az apja lelőtte az egyik Blacket, Mickey anyja szinte magán kívül volt a pletykák miatt, amik a környéken közszájon forogtak. Az emberek örültek, hogy végre visszakap valamit abból, amit eddig ő adagolt olyan gyakran másoknak. Most Lucyvel egyetemben ő volt a pletykák célpontja, pedig ennek egyáltalán nem örült. Mary Kelet-London pletykakirálynője volt, és mindeddig büszke volt a tényre, hogy őt nem érheti szó, mert az ártatlannál is ártatlanabb. Ezért bárkit megalázhatott akkor és ott, ahol és amikor csak akarta. Azt, hogy ő legyen a piszkálódó nyelvek célpontja, azt nehezen viselte, és Mickey valahol meg is értette, hogy ennyire idegesíti a dolog. Minden hibája ellenére - és rengeteg volt neki -, tisztességes volt, ezt el kellett ismernie. A fekete szemeteszsákokra nézett az előszobában. Az anyja Lucy minden holmiját összepakolta, és most azt mondja neki, hogy dobja ki a menyasszonyát. De vajon hova menjen Lucy? Az ideje nagy részét a kórházban töltötte az anyja mellett, bár már fél műszakban visszament dolgozni. Az igazat megvallva őt ez az egész összezavarta, és nem volt benne teljesen biztos, hogy mi a francot akar tulajdonképpen az anyjától és a menyasszonyától. Ha őszinte akart lenni saját magával szemben, akkor be kellett vallania, hogy Lucy már az idegeire ment. Sok szempontból az anyjára emlékeztette Mickey-t, parancsolgató volt és indulatos, még az ágyban is ő volt a főnök, és ott sem történt már semmi rendkívüli. Minden egyes alkalommal

ugyanaz a koreográfia, ez pedig untatta a férfit. Hallgatta, amikor az anyja megint elkezdett beszélni. De már régen nem figyelt arra, hogy mit mond. Már tudta, hogy mi az egész mondandónak a lényege, és ez már éppen elég volt a számára. Olyan volt, mint egy elakadt lemezjátszó, ugyanazt a rohadt szöveget ismételgette újra és újra és újra, reggel, délben, este. Elképzelte magát, ahogy visszahúzza a karját és egyenesen behúz egyet az arcába. Ezen elmosolyodott, az anyja pedig gúnyosan rákiabált: - Olyan vagy, mint egy kibaszott álmodozó dilis! A hülye vigyorod és az a rohadt, bamba fejed! Miért nem viselkedsz férfihoz méltóan? Miért ver engem a sors kibaszott hasznavehetetlen férfiakkal? Olyan vagy, mint az a gügye apád, beszari pasas... A hangja csak zengett megállíthatatlanul. Mickey megint csak fél füllel hallgatta, és azt kívánta, hogy bárcsak befogná az anyja a száját és elhúzná a csíkot. - Figyelmeztetlek, fiú! Megmondod a szívszerelmednek, hogy ki van dobva, sőt, még ma megmondod neki! Elegem van már mindannyiotokból! - De hova menjen, anya? Mary enyhe túlzással a mennyezetre emelte a tekintetét. - Mit érdekel az engem? Csak mond meg neki a rossz hírt! Az ajtón kívül akarom tudni, és ennyi az egész. Ha lenne legalább egy csöpp eszed, akkor már rég kirúgtad volna! Az anyja beszélt. Az övé volt az utolsó szó. Mickey, ha őszinte akart lenni, szinte megkönnyebbült. Patrick szinte eufórikus hangulatban volt. Egész életében nem érezte ilyen jól magát. Akár vér volt, akár valami más, még mindig talált sötétbarna foltokat az egész testén. Tudta, hogy le kellene zuhanyoznia és átöltöznie, ezért elindult a spitalfields-i edzőterembe. Utána majd megiszik egy hatalmas brandy-t és elszív egy spanglit, hogy megnyugodjon. Fantasztikusan érezte magát. Mintha újjászületett volna. Annyira jó érzés volt, hogy azt sem látta, hogy a közlekedési lámpa éppen akkor váltott előtte. Kitartó dudálást hallott a háta mögül és a visszapillantó-tükörbe nézett.

Három pasas volt egy fehér Transitban. Maga elé mosolygott, mielőtt felmutatta két ujját egy égbekiáltóan agresszív gesztussal. Merészen azt várta, hogy valamit reagáljanak rá, és bízott benne, hogy így is lesz. Felment az adrenalinszintje és ez jó érzés volt. A lámpák ismét pirosra váltottak. Ismét várniuk kellett, amíg újra zöld lesz. Látta, hogy egy hatalmas férfi száll ki a Transit sofőrüléséről. Nagydarab volt, de inkább kövér, mint izmos, egy negyvenöt éves skinhead. Patrick még ebből a távolságból is látta a piros és kék tetoválásait. Figyelte, ahogy a férfi feléje bandukol, nehéz testét egy gallér nélküli fehér pólóba és zsákszerű, festékfoltokkal borított farmerba szorította. Patrick már látta is maga előtt ezt az embert a helyi kocsmájában, az egyik mocskos kezében egy pint sörrel, miközben a petyhüdt száját jártatja. Nyilván azt gondolta magáról, hogy kemény fickó. Biztosan azt gondolta, különben nem vette volna a fáradtságot, hogy kiszálljon a Transitból. Király szivarnak tartotta magát, egy nagy arcnak. Hát, ő meg a haverja most túlesnek majd értelmetlen kis életük legnagyobb döbbenetén. Patrick már teljesen beindult. Sőt. Egész pontosan most már akarta. Azt akarta, hogy a férfi kierőszakolja belőle, hogy megüsse. El akarta intézni ezt a fattyút, gyorsan, hatásosan és erőszakosan. Vigyorgott, hiszen tudta, hogy ő van előnyben. Nála volt a macsetéje, a kalapácsa, és volt nála még valami, amije ezeknek a rohadt alakoknak soha nem lesz: volt annyi vér a pucájában, amivel akár embert is lehet ölni. Ezek piskóták voltak, helyi bikák. Hát jobban teszik ha elhúzzák a csíkot. Ő már felkészült, bármire hajlandó, és bármire képes. Mialatt a férfi feléje sétált, ő kuncogott magában. Patrick abban a pillanatban nyitotta ki a kocsi ajtaját, amikor a férfi az első ablak mellé ért. Ahogy belebámult a fekete figura szúrós, kék szemébe, az már önmagában is visszatántorította. Szólásra nyitotta a száját, kilátszottak sárgás fogai és vastagon lepedékes, fehér nyelve. De Patrick lépett először. Széthúzta a kabátját és megmutatta a férfinak a véres macsetéjét, majd mély hangon megszólalt:

- Tényleg kérsz belőle, haver? Azt akarod, hogy a vén feleséged megtudja, hogy lefejeztek egy közlekedési lámpánál, mert türelmetlen kis fasz voltál? A férfi, egy Canning Town-i szobafestő, akit Stevie Bowlernek hívtak, ismét belenézett azokba a szúrós, kék szemekbe, és egy olyan alakot látott maga előtt, aki fenntartások nélkül képes lenne gyilkolni. Gyorsan felfogta, hogy a veleszületett agressziója aligha lenne elég ezzel a BMW-ben ülő fekete gazfickóval szemben. Felmérte az érveket és ellenérveket, hogy megtámadja-e, vagy sem, és végül a nem mellett döntött. Patrick az Őrület határán állt, és ez látszott is rajta. Harcias beállítottságából és a bátorságából adódóan, hogy Stevie nem tudja agyonverni, láthatóan jobban be volt indulva egy verekedésre, mint Stevie. Ő csak a haverjai előtt volt kemény fickó. Ez a férfi azonban tényleg nehézfiú volt, ez volt a különbség kettejük között. Nem volt vele senki, mégis képes lett volna koponyákat hasogatni valamiért, ami valójában semmiség. Egy kurva macséte! Nem tudta elhinni. És ez a pasas kész lett volna használni, sőt használni akarta. Nagyon be volt indulva. Látszott a szemén. Ennek csak egy szócsatának kellett volna lennie, néhány baszdmeget vágnak egymás fejéhez és talán egy kicsit összebunyóznak. De ez a fickó kész volt ölni egy gyerekes és hülye dolog miatt, és Stevie ebből nem kért. Rájött, hogy ott szúrta el, amikor kiszállt a Transitból. Mi a francot akart bebizonyítani? Helyes kis felesége és aranyos gyerekei vannak, és ez a fickó pillanatnyi gondolkodás nélkül kioltotta volna az életét egy olyan nevetséges dolog miatt, ami egyiküket sem zavarta igazán. Stevie tekintete a macsetére tapadt. Nemrég használták, ezt maga is jól látta. Lassan hátralépett. Megfordult, és elindult vissza a Transithoz. A macsetén lévő barnás foltok döntötték el a kérdést. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy. vér, és nagyon valószínű, hogy emberi vér. Hát, az ő vére nem fog így járni, ezt elhatározta magában. Beszállt a Transitba és pár pillanat múlva elhajtottak. Soha életében nem érzett még ekkora megkönnyebbülést. A barátai azt kérdezgették, hogy mi a franc történt, de nem kaptak semmilyen választ, és azt találgatták, hogy mi folyhatott le odakint. De Stevie arckifejezését látva abbahagyták a kérdezősködést. Úgy gondolták, biztosan meleg helyzet volt, és ez mindannyiukat elcsendesítette.

Amikor ráhajtottak a Becton felüljáróra, éppen akkor mondta be a rádió, hogy négy férfi meghalt egy vérfürdő során, mindegyiket macsetével ölték meg. A rendőrség két fekete férfit keres és egy fehéret hidrogénszőke hajjal. Stevie lefékezett és kiugrott a fehér Transitból. Visszaadta az ebédjét három pint sört és egy sajttekercset, amit alig egy órája evett. A barátai még mindig nem tudták, hogy mit látott és hogy pontosan mi történt, és ő nem is akarta elmondani nekik. Csak annyit érzett tisztán, hogy nagyon szerencsésen menekült meg, és ennek tudatában kis híján elájult a megkönnyebbüléstől. Hirtelen ráébredt, hogy mit is jelent az értelmetlen erőszak, és hogy ő is majdnem része lett a gyilkossági statisztikának a saját hülyesége és arroganciája miatt. Kijózanító délután volt. Tiffany haldoklott, és ezt ő is tudta. A veséje kezdte felmondani a szolgálatot, és a mája olyan súlyosan roncsolódott, hogy már nem működött. A teste és az arca megdagadt és gépekre kellett kapcsolni. Marie a lánya kezét fogta, és azon az Istenen gondolkozott, aki megengedte, hogy ilyesmi megtörténhessen. Hát nem kapott a lánya éppen eleget rövid élete során ezenkívül is? Úgy kell meghalnia, mint egy állatnak! Használták és kihasználták, végül eldobták, mint valami szemetet. Azt volt a legnehezebb lenyelni, hogy Patrick egy szemetesládába zárta a lányát. A szeretett kislányát még nagyobb megaláztatás érte, mint őt, az, hogy a mocsokban kell haldokolnia. Hogyan engedhette Isten, hogy ez történjen egy ilyen gyönyörű lánnyal? Hol volt akkor, amikor megverték és megerőszakolták? Mi alapján különbözteti meg Isten azokat, akiknek ad, és akiktől elvesz? Marie gyűlölte, és tudta, hogy nem fog neki segíteni. Senki sem fog neki vagy a gyermekének segíteni. De mégis mindig imádkozott, úgy, mint azelőtt még soha életében. Még amikor a bíróság ítéletére várt, akkor sem imádkozott ennyire, mint most. A gyermekére nézett, a lányára, akit elhagyott anélkül, hogy felfogta volna, mennyire szereti. A drog jelentett számára mindent akkoriban, ahogy az előtte fekvő haldokló lánynak is. Két elvesztegetett élet. Mi vonzotta őket egyáltalán? Mi vette rá őket arra, hogy a szereket minden és mindenki fölé helyezzék? Az a hit, hogy ha annyira kiütik magukat, hogy a saját nevüket sem tudják megmondani, akkor eltűnnek a problémák, már elavult, sőt ami még rosszabb, csak ócska kifogás. A lánya maga

mögött hagyta a valódi életet, mint ahogy Marie is. Tiffany a drogok látszatvilága, a piszkos éjszakai mulatók és a föld mocska mellett döntött. Csakúgy mint Marie. Miért hagyta, hogy a történelem megismételje önmagát, miért nem próbált meg hamarabb kiszállni? Miért nem harcolt a bíróságon, hogy kapcsolatban maradhasson a gyermekeivel? Azt hitte, hogy a legjobbat teszi velük, amikor eltűnt az életükből, pedig csak annyit ért el vele, hogy egy olyan férfi karjaiba taszította a lányát, aki kifejezetten olyan fiatal lányokra vadászott, akiknek nincsen családjuk, és nincs senkijük, aki gondoskodna róluk. Patrick elvette a gyermekét, és tönkre tette, ahogy annak idején őt is. Ez lett az eredménye! Tiffany tizenkilenc évesen meghal, mert a testét és a lelkét szétroncsolta a krekk és a sok verés, amelyek már rég kicsinálták volna a legtöbb embert. Még az orvosok is csodálkoztak azon, hogy ilyen sokáig kitartott. Nem tudták végrehajtani rajta a szervátültetést, mert a szervezete nem bírta volna ki az altatást. És mivel kábítószerfüggő volt, nem lett volna jó befogadó. A lánya gyönyörű haját kitépték, az arca pedig egy horzsolásokból álló massza volt. Az egész teste össze volt törve, Patrick Connor gonoszságának újabb áldozatává vált. Egy csizma tökéletes lenyomata látszott az arcán. De a rendőrség nem tudja a férfira kenni, ahhoz túlságosan is ravasz volt. Tiffany-félék miatt nem fog lebukni. A lány már lejárt lemez volt a számára. Marie ezt jól tudta. Patrick csapdába csalta az embereket, és kihasználta őket. Amikor már nem hoztak hasznot a számára, másodpercnyi gondolkodás nélkül tönkretette őket. Tiffany kómába esett. Marie egy jobb helyet kívánt neki, miközben a kezét fogta. Azt szerette volna, ha olyan helyre kerül, ahol már soha többé senki nem bánthatja. Zöld mezőket és fényes napsütést képzelt el a lánya számára. Isten érdekében remélte, hogy ezt fogja kapni, bárhová is kerüljön. Marie azért imádkozott, hogy meleg és gyönyörű hely legyen, ahol Tiffany végre nevethet és lazíthat és normális fiatal lány lehet. - Kérlek, add, hogy békét és boldogságot találjon! - imádkozott. Isten tudja a legjobban, hogy milyen kevés jutott ki neki ebből az eddigi élete során.

Marie azt kívánta, bárcsak vele mehetne, vele lehetne, hogy társaságot nyújtson neki és biztonságban tudhassa. De megígérte a lányának, hogy megpróbálja magához venni Anastasiát, és elhatározta, hogy ezt az ígéretét meg fogja tartani. Már más ember, mint az a lány, aki akkor volt, amikor megölte Bethanyt és Caroline-t. Tiszta és becsületes. Még Mikey-val is a lánya miatt szűrte össze a levet. Egy értékes barátra lelt, pedig csak egy idiótát keresett, aki szembeszáll helyette Patrickkel. Mikey az egész szomorú eset alatt mellette volt. A többi férfi mind mérföldekre rohant volna el tőle. Most pedig harcolni fog az unokájáért, nem hagyja, hogy egy olyan nevelési rendszer áldozatává váljon, amely olyan lányokat enged útjára - mint szegény Tiffany is -, a stricik és drogkereskedők áldozatait. Harcolni fog a gyermekért, és talán Anastasián keresztül saját magát is megválthatja. Rendbe hozhatja minden múltbéli hibáját a lánya gyermeke által. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett. De először is randevúja van Patrick Connorral. Tulajdonképpen már alig várta. Látni akarta a férfi arcát, amikor megmondja neki, hogy mit gondol róla. Ahogy majd szenvedést okoz neki, ahogy a férfi is szenvedést okozott a lányának. Azt akarta, hogy a férfi tudja meg. Marie Carter fogja őt eltávolítani ebből a játékból. Az erőszak semmit sem old meg, ezt tudta, de ezúttal sokkal jobban fogja magát érezni tőle. Először is azonban a gyermeke mellett kell lennie az utolsó lélegzetvételéig. Végig kell néznie, hogyan törik össze a fia szíve, amikor elveszíti a nővérét, és tudni fogja, hogy a saját apja tette ezt Tiffanyval. Ez nagy tragédia volt, rettenetes káosz és ő volt a felelős az egészért. De ezúttal bosszúra vágyott, és eltökélt szándéka volt, hogy ezt a vágyát ki is elégíti. Patrick Connor még nem tudta, hogy mi vár rá. És az úgynevezett barátnője, Carole Halter sem tudta, aki feldobta Marie gyermekét öt rohadt lepedőért. De hát a pénz volt az Istene! Valamikor Marie is ilyen volt. Most pedig eljött az idő, hogy mindannyiuknak megfizesse az adósságait. Mikey otthon volt, és úgy rohangált fel-alá a szobában, mint egy gyermeke születésére váró apa karikatúrája. A férfiak, akik vele voltak, érezték a belőle áradó dühöt. Látszott a szemében, a mozdulatain. - Mit találtatok?

Az öreg Billy beszélni kezdett. Mikey régi barátja volt, és ezért mindig az övé volt az első szó. A többiek tudták, hogy a régi barátságra való tekintettel mindig Billynek szóltak először. Ő volt az egyetlen, aki valaha is nyíltan szembe mert szállni, és mindig volt mersze hozzá, hogy megmondja, mi a helyzet. Következésképpen tisztelték és kedvelték. Erős ember volt bikanyakkal és gyér hajjal, emellett könnyed és vicces fiú. - Connor ma kicsinálta Raszta Malcolmot. Az alapján, amit az utcán hallani, biztos, hogy ő volt. Felvágta egy macsetével. Eléggé ironikus, hiszen ez mindig Malcolm kedvenc fegyverneme volt, mint ahogy tudjuk. A saját házában nyírta ki, miközben a kisfia az emeleten volt. Három haverját is kicsinálta. Meglepetésszerű támadás volt, gondolom. Jól kivitelezett, csinosan intézett rajtaütés. Mindenfelé mocsok volt, de Connor szokásához híven csak kisétált. Nyilván Malcolm vadászterületét, üzleteit és pribékjeit akarja megszerezni. És meg is szerzi, ha nem vagyunk elég óvatosak. Mikey-n látszott, hogy elfogta az undor. - Úgy csinálta ki, hogy az a kiskölyök a házban volt? A férfiak hallották a teljes mértékű iszonyatot Mikey hangjában. - Hát, most ez a legújabb ügy, fiúk. Csak kibaszott lustaság az egész. A gyerekén keresztül megfogni az embert. Az a rohadt szarrágó fasz! Hol vannak a régi szép idők, amikor simán kikészítettük a problémáink okozóit, és a családot kihagytuk a dologból?! Mikey hitetlenkedve rázta a fejét. - Ki akarom csinálni, és kész! Kifigyeljük és lecsapunk rá! Billy zavartan szólalt meg. - Minek, Mikey? Ez nem a mi térfelünk, semmi közünk hozzá. Miért dugnánk a fejünket az oroszlán szájába? Egymás ellen harcolnak, mi közünk van nekünk ehhez? Mikey már várta ezt a kérdést és tudta, hogy csak Billynek lesz elég vér a pucájában, hogy feltegye. - Először is, kedveltem Raszta Malcolmot, évekkel ezelőtt üzleteltem vele, amikor először jött át Jamaicából. Rendes szivar volt és tudta, hogy hol van a helye. Kimaradt a többiek ügyleteiből, és mindig rendelkezésre állt, ha szükség volt rá. Kemény fickó, én mondom, de soha nem próbálta elvenni a másét. A saját térfelén maradt, és én tiszteltem ezért. Másodszor, egy személyes ügyet kell elintéznem ezzel a Connor pasassal. Olyan, mint egy halá-

los betegség, és holtan akarom látni. Harmadszor pedig felszedett egy kölyköt, hajlamos kölyköket összeszedni, és negyedszer: strici, és én gyűlölöm ezeket a rohadt striciket! Dögök és szar alakok! Az öreg Billy pár pillanatig nem szólt semmit, majd azt mondta: - Minden szavaddal egyetértek, Mikey, de egy rohadt háborút robbantanánk ki, ha kinyírnánk Connort. Erre is felkészültél? Majd tesz róla, hogy minden érintettel kibéküljön. A drog nagy pusztítást végez, ezt te is tudod. Mikey bólintott. - Majd hidegre tesszük a pribékjeivel együtt, ha kell. Raszta Malcolm emberei a hét végére már az én alkalmazásomban lesznek. Ez majd leállítja őket Connorról. Azt hiszem, teszek egy kört Dél-Londonban. Sokat nyerhetünk rajta, és én személyesen ismerem a legtöbb fontos arcot, fehéret és feketét egyaránt. Össze kell dolgoznunk a kurva ámokfutó bosnyákokkal is. De egy kicsit eltértem a tárgytól, azt akarom, hogy Connor a lehető leghamarabb olyan halott legyen, mint egy kibaszott dodó, értettem? Erről nem vitázunk többet! A férfiak csendben maradtak, mindannyian azon gondolkoztak, hogy milyen utóhatásai lesznek a főnökük rendelkezéseinek. Connor minden szempontból szar alak. Még a bigéi pénzét is feléli. Mindemellett dilis is, és a dilisekkel nem lehet viccelni. És jó esélye volt, hogy Patrick Connor, ez a kékszemű fattyú, éppen azon van, hogy újabb háborúba kezdjen. Mindannyian tudták, hogy az első adandó alkalommal el kell intézniük, mielőtt elég ideje lenne arra, hogy összeszedje a csapatait és visszavágjon. Azt is tudták, hogy azért voltak itt, mert a főnök összeszűrte a levet egy nemrég szabadult börtöntöltelékkel, egy gyilkossal, aki annyira az ujja köré csavarta, hogy érte akár a harmadik világháborút is kirobbantaná, hogy boldoggá tegye. Senki nem gondolta volna, hogy Mikey Devlin, az egész vidéken ismert anyaszomorító és közismert holdkóros egy ilyen bigébe zúg bele, mint ez a nő, és az egésznek ez lesz az eredménye. A nő régen prosti és kábítószeres volt. A szerelem rohadt furcsa dolog, ha az embereiről van szó. A legtöbbjük meg sem érintett volna egy ilyen nőt, de Mikey mindig is más volt, mint a többiek. Azonban akkor is megtették, amit mondott nekik. így működtek a dolgok az ő világukban, és ők ezt nem is kérdőjelezték volna meg soha, semmi-

lyen formában. Legalábbis nem mondták volna Mikey képébe. Lou rosszul volt, és ezt ő is tudta. A fájdalom cseppet sem csillapodott, mégis csökkentették a fájdalomcsillapító adagját. Nagy kínok árán megmozdult, hogy kényelembe helyezze magát. Egy magas, zöld takaróval leterített székben üh, ahonnan kilátott az ablakon át a parkolóra. És nem a látványt csodálta. Lucy ott ült mellette, az arca sápadt volt és nyúzott, és azon gondolkozott, hogy hova a pokolba fog költözni. Huszonnégy órát kapott, hogy elhagyja az úgynevezett vőlegénye házát. Nem tudta elhinni, hogy idáig fajultak a dolgok. Az anyja összeégett testét nézte. A sebhelyek élénkvörösek voltak. Lou elutasította a plasztikai műtétet, csak a kezén engedélyezte, mert használni akarta, ezért vállalta, hogy keresztülmegy a bőrátültetés minden fájdalmán. Az elmúlt néhány hónap eseményei még mindig hihetetlennek tűntek Lucy számára. Nem tudta megérteni, hogyan történhetett mindez, de azt tudta, hogy kit okoljon mindenért: Marie-t! Olyan volt, mintha önkényesen úgy döntött volna, hogy mindenki körül elpusztít mindent. Lucy egy pohár italt adott az anyjának. A narancslevet kortyolgatta egy szívószálon keresztül, amikor Lucy megpróbálkozott egy javaslattal. - A biztosítótársaságnak gondoskodnia kell rólunk, ugye, amíg még dolgoznak a házon? Majd körülnézek, melyik hotelbe vagy hasonlóba mehetnénk. Talán bérelhetnénk egy kisebb lakást... Lou szeme összeszűkült és élesen hátravetette a fejét, majd megszólalt: - Azt hittem, Mickey-nél maradsz. Lucy megrázta a fejét. - Kipenderítettek. Holnapig kaptam időt, hogy találjak egy másik helyet. Őszintén szólva nem Mickey volt, hanem az anyja. Lou bólintott. A szörnyű arca és feje olyan volt, mint korábbi önmaga groteszk karikatúrája. Mindig ápolt, tiszta és takaros volt. Büszke volt csinos alakjára és ránctalan arcára. Lucynek még mindig nehezére esett hosszabb ideig az anyjára néznie. - Az a nő egy éles nyelvű vipera. És Mickey nem más, mint egy rohadt anyámasszony katonája. Az anyja uralkodik felette. Van néhány nő, aki

ilyen, Luce. Beleavatkoznak a gyermekeik életébe, amikor nem kellene beleütniük a nyamvadt orrukat. Lucy nem válaszolt, nem tudta, mit mondjon. Az, hogy az anyja nem ismert magára a saját szavaiban, mindent elárult. - Csak egy vén szuka. Tudod, a keserűség szörnyű dolog. Olyan, mint a rák, ki kell vágni. Mickey gyűlölni fogja a napot is, amikor hagyott téged elmenni. Tehát akkor felbontottátok az eljegyzést? Lucy megvonta a vállát. - Hát, nem. Annyira nem. Nem mondta ki kereken... Louise az ég felé emelte a szemét. - Csak nem azt akarod mondani, hogy ezek után még járni fogsz vele, amikor gyakorlatilag kitett az utcára? Lucy védekezni kezdett, feszült arca már kezdett grimaszba torzulni, mivel ki akarta sírni a szemét. Azt akarta, hogy az anyja a karjába vegye, és azt mondja neki, hogy minden rendbe fog jönni. De tudta, hogy ez nem fog megtörténni. Ha az anyja ép és egészséges lenne, még akkor is ugyanez lenne a helyzet. - Nem ő volt, hanem az anyja... - Az ugyanaz, Luce. Egy anyámasszony katonája, és erre minél hamarabb rájössz, annál jobb. Mindig a második lennél az anyja mögött a sorban. Lucy az anyjára figyelt, de közben magában nevetett. Gondolatban már hallotta a hangos, gátlástalan nevetést. - Úgy értem, én is közel álltam az én Marshallomhoz, nyugodjon békében, de ő nem volt anyuci kisfia. De Mickey az! Az anyuci pici fiának klasszikus példája. Legjobb lesz, ha kiszállsz az egészből! Tarts meg egy darabot a méltóságodból, mondd meg neki, hogy húzzon a fenébe, és add vissza neki a gyűrűjét! Senki nem fog téged hibáztatni, mindenki tudja, hogy milyen az anyja. Sok nőnek van elszámolnivalója saját magával a gyermekek illetően. Nézz csak meg engem és Marie-t. Mindent megpróbáltam, hogy a helyes úton tartsam, de csak az időmet vesztegettem. A születésétől fogva csak bajt kevert, sosem hagyott éjszakánként aludni. És az apád sem volt jobb nála. Mindig az ő pártját fogta. És nézd meg, hova jutott... Lucy hallgatta az anyja szentbeszédét Marie-ről, az apjáról, Marshallról és mindenki másról, akiről úgy gondolta, hogy tönkre akarta őt tenni. Már halálosan rosszul volt ettől a szövegtől. Valahol mélyen tudta, hogy a leg-

több bajt, ami vele történt, az anyja idézte elő. Olyan volt, mint Mickey anyja, haragtartó vén banya. Még ebben az állapotban is, sebekkel és fájdalmakkal küszködve, volt ereje, hogy másokra kenje a dolgokat. Lucy emlékezett arra, hogy Marie kislányként mindig Lou háta mögé állt, és kigúnyolta az anyja szavait. Ugyanazt a dolgot kellett újra és újra végighallgatniuk, és már mindannyian tudták, hogy mi lesz a következő mondata. Lucy és Marshall csak nevettek, az anyja pedig kékre-zöldre verte Marie-t. Ez azon kevés alkalmak egyike volt, amikor a három gyerek egyetértett valamiben. Azonban Marshall szerette Marie-t, bár az anyjuk ennek nem volt tudatában, és Marie is szerette őt. Lucy mindig kirekesztettnek érezte magát. Marie mindig Bertie Smallnak hívta, ami azt jelentette, hogy ő egy kis besúgó, mivel mindig beárulta a nővérét és az öccsét. Nem mintha ez valaha is bármi jót hozott volna neki. Az anyja nem tűrt egyetlen szót sem a fia ellen, bár azon soha nem lepődött meg, ha Marie csinált valamit. Lucy nehézkesen felsóhajtott. - Ó, csak nem untatlak? Louise hangja gúnyos volt, és Lucy tudta, hogy újabb hegyi beszéd következik. - Nézd, anya, nem hanyagolnád a témát pár percre? Miért kek mindig újra és újra ugyanazt a dolgot körbejárnunk? Megőrítesz. Marie jelenleg a kórházban van a lányánál. Tiffany haldoklik, anya. Amint kimondta a szavakat, meg is bánta őket. - Miről beszélsz? Honnan tudod? - Találkoztam ma Cissyvel. Utánad érdeklődött, és tudod, a lánya ugyanabban a háztömbben lakik, ahol Tiffany. Ő Marlene Morrisontól hallotta, aki London óvárosában dolgozik. Tiffanyt tényleg nagyon csúnyán összeverték, most pedig haldoklik Lucy hangja szomorú volt. Az unokahúga ugyan nem volt az élete része, de egy üde, fiatal lány volt és szörnyű dolog történt vele. Látta, mekkora mosoly terül szét az anyja arcán, és rosszul lett az undortól. - Ó, Isten nem ver bottal! Milyen gyakran mondogattam, nem? Most majd megtudja, milyen érzés elveszíteni egy gyereket, mint ahogy én is elveszítettem a kicsikémet, a fiamat. Az is mind az ő hibája volt, miatta lett öngyilkos. Azért, amire rávette...

Lucy felvonta a szemöldökét. - Mi a fenéről beszélsz? Marie soha nem vette rá semmire. Louise megrázta a fejét. - Tudom, amit tudok. De Isten ma jó volt hozzám. Szükségem volt valamire, ami felvidít, és te megadtad ezt nekem ezzel a hírrel. Az a kurva végre megtanulja, milyen is a szenvedés. Rémesen mosolygott. - Nem érdekel, hogy mi van szegény Tiffanyval, anya? Az unokáddal? Ő is szenved. Ezt még te sem kívánhatod annak a lánynak. Mi lesz a kisbabájával? - Mi lenne vele? Valószínűleg úgy végzi majd, mint az anyja, aki meg olyan volt, mint az ő anyja. A vér mindig kiütközik. - Akkor kire ütött Marie, anya? Rád? - a szavak már kint is voltak, mielőtt megállíthatta volna őket. Louise akkora döbbenettel nézett a lányára, hogy Lucy azon csodálkozott, hogyan merte valaha is hangosan kiejteni ezeket a szavakat. De megtette. - Te kis ringyó! Ne rajtam töltsd ki a mérged, mert a pasasod kirakott az utcára! Ne belőlem csinálj bűnbakot azért, mert nem tudod rendben tartani az életedet! Mint az a rohadék apád, olyan vagy! Egy átkozott megfázással sem tudott mit kezdeni nélkülem. Veletek csesztem el minden napomat, mert akkor sem találtok magatoknak egy férfit, ha az öletekbe pottyan a fáról! Vicces, mi? Az egyik lányom egy rohadék őrült, a másik akkor sem tudna pasit szerezni magának, ha meztelenül hirdetné magát az újságban. Vesztes vagy Lucy, mindig is az voltál és az is maradsz! Még ez a Mickey is túl jó volt neked és te még ezt a kis hülye tökfejet sem tudtad megtartani! Lucy felvette a kézitáskáját. - Ezt nem hallgatom tovább! A jövőben csak gondoskodj magadról, te bosszúszomjas vén boszorkány! Lehet, hogy nincs pasim, anya, de inkább vagyok egyedül, mint egy olyan emberrel, aki nem szeret és nem törődik velem, mint ahogy te sem. Apa gyűlök téged, és én és Marie is. Még Marshall is kinevetett a hátad mögött. Csak egy rohadt vicc voltál a számára, és nekünk lányoknak is. Még az apám is nevetett rajtad. Hallotta a saját hangját, és valahol tudta, hogy túl messzire ment, hogy az anyjának már így is éppen elég dolgot kell megemésztenie, de nem tudta le-

állítani magát. Olyan volt, mintha felszakadt volna benne egy gát. - A szomszédok megkérdezték, hogy „Hogy van az anyukátok? Miként, mint mindig?" De tudtuk, hogy csak gúnyolódnak. Úgy csináltál, mintha az erények mintaképe lennél, pedig mindenki szemében csak egy rohadt vicc voltál! Emlékszem a bérmálásomra. Hatalmas felhajtást csináltál, és már a papon is látszott, hogy elege van belőled. Figyeld csak meg, miket mondasz! Annyira keserű és csalódott vagy, azt sem veszed észre, hogy mi lett belőled. Soha nem voltál az anyja egyikünknek sem, még Marshallnak sem! Nézz szembe a tényekkel, az Isten szerelmére! Louise eközben hátradőlt a székében és önelégülten mosolygott. Türelmes arckifejezést öltött. Ő aztán tényleg tudta, hogyan idegesítsen fel valakit; az undokság nagymestere volt. - Szóval keserű és csalódott vagyok, ugye? Nekem legalább volt családom és férjem, valamim, amid neked soha nem lesz. Lehet, hogy ráncos és öreg vagyok, de én legalább tényleg öreg vagyok. Te pedig már most olyan vagy, mint egy öregasszony. Nézz csak magadra, túl vagy a harmincon, se kutyád, se macskád. Sajnállak, Lucy, és sajnálom azt az embert, aki mellett végül megállapodsz. Mert egy férfinak sem kellesz majd, hacsak nem éppen a béka segge alatt vannak. Ha éppen a hordó alján kapirgálnak. Az én Marshallom az életet jelentette nekem. Ő volt a mindenem! Minden, amit akartam és amire szükségem volt. Te és Marie semmit nem jelentettetek a számomra! Ha meghaltatok volna, akkor sem hullattam volna értetek egy könnycseppet sem, egyikőtökért sem. De ti ketten éltek, és a fiam meghalt. így hát örülök, hogy el fogja veszíteni a lányát, és örülök, hogy Mickey átlátott rajtad. Talán mindketten magányosan haltok meg, férj és barátok nélkül. Mostantól mindennap ezért fogok imádkozni Istenhez. Lucyt teljesen lesújtották anyja mélyről feltörő, gyűlölködő' szavai. - Akkor úgy fogunk meghalni, mint te, ugye? Hiszen nem látok nálad látogatót saját magamon kívül. Még a pap is messzire elkerül. Nem fogok visszajönni, anya azok után, amiket ma mondtál. És mondok neked még valamit. Boldog vagyok, hogy soha többé nem kell rád néznem! Belül mindig is csúf voltál, most Isten tett róla, hogy csúnya legyél kívül is. Remélem, hogy még hosszú évekig kell élned, és tudom, hogy olyan magányos halálod lesz, amilyet nekem és Marie-nek jósoltál. Apának volt egy szeretője, biztos tudod, egy kedves nő. Még neki is volt valakije az életben, és ő mellette is fog

maradni. Meg én is, és Marie is. Te pedig a saját gyűlöletedben fogsz főni, és remélem ez úgy fog elemészteni, mint a rák. Ugyanis csak ezt érdemled. Amikor kiment a szobából, szinte tapintható volt az anyja iránta érzett utálata. Lucy mindig is tudta, hogy anyjuk nem rajongott értük, lányokért annyira, mint más anyák tették. El is fogadta ezt. De a tudat, hogy a saját anyja lenézi, mindennél jobban fájt neki. Az apját lecsukták, a nővére idegen volt számára, a barátjától pedig ultimátumot kapott. Az anyjának pedig nem volt rá ideje. Ezek szerint még csak nem is szereti! Soha nem is szerette! Lucy nem volt még ennyire maga alatt életében. Hallotta, hogy az anyja utána kiált, és az apja szeretőjének nevét akarja megtudni. De nem törődött vele, hamarosan úgyis megtudja. Mindenki tudott róla. Az pedig, hogy eddig még senki sem pletykálta el az anyjának, árulkodó volt, hiszen sok ember tudott róla. De az apja közkedvelt személyiség volt, mindig is az volt. Sokan szerették, s az emberek sajnálták, amiért Louise-hoz és az ő úgynevezett „jóságához" volt láncolva. Lucy elsírta magát. Louise-t teljesen kimerítették a benne forrongó érzelmek. Hátradőlt a székében. Méghogy a saját lánya így beszéljen vele! Olyan volt, mint egy másik Marie, de ez neki mostanáig nem tűnt fel. De az az utolsó mondat! Amit Kevin szeretőjéről mondott, az elevenébe vágott. Félig sejtette, hogy így áll a dolog, mert időnként nagyon boldognak tűnt a férfi, és most már azt is tudja, miért. Az a mocskos ördögfattya! Remélte, hogy életfogytig lecsukják. Megcsalta, most pedig börtönbe fog kerülni! Isten tudja, hogyan cselekedjen helyesen! Az Ő útjai kifürkészhetetlenek, és most számára készíti a csodát, számára, aki itt ül a székben. Most elveszi Marie-től a lányát, és elvetette Lucytől a pasasát. Arról is gondoskodott, hogy a házasságtörő férje börtönbe kerüljön. Igazából Isten bosszúálló, és ezt minél hamarabb megtapasztalják, annál hamarabb kapják majd meg, amit érdemelnek. Körbenézett a szobájában, ami olyan volt számára, mint egy börtön, és elmosolyodott. Marie majd keserű könnyeket fog hullatni! - és ez őt boldoggá tette. Élvezte a gondolatot, hogy a lánya végre megízleli, milyen kese-

rű is az a vesztesség, amit ő már sok-sok éve hurcol. A szobában nagy csend volt. Louise elmormolt egy tized rózsafüzért. Ha ideges volt, mindig ezt tette. A fájdalmas misztériumoktól kicsit mindig jobban érezte magát. De - valami ismeretlen okból kifolyólag - ez most nem nyugtatta meg. Ezúttal nem érezte Marshall közelségét, mint ahogy máskor szokta. Valójában magányosabbnak érezte magát, mint valaha. Marie Tiffany kezét fogta, amikor a lánya utolsót lélegzett. Másodpercek alatt ment el oda, ahol végre megbékélhetett. Marie tudta, hogy megbékélt, mert látta az arcán. Jason a derekára tette a kezét, ő pedig átölelte a fiút, aki úgy sírt, hogy egész testét rázta a zokogás. Marie erősen magához szorította, s érezte hajának illatát, aminek még mély gyásza közben is örült. Elvesztette a gyermekét, de nyert egy unokát! Hihetetlen volt, bár magát okolta mindezért. Felelősnek érezte magát, s tudta, hogy egész életében magát fogja hibáztatni a lányával történtekért. A saját bűne miatt fog ártani Patrick Connornak! Mind a bűntudat, mind a bosszúvágy erős érzelem. A kettő együtt pedig erősebb bármi másnál. Átölelte a fiát és sírt. A lányáért, az unokájáért és Jasonért is. És végül maga miatt is sírt, az elvesztegetett életéért, és amiatt a tudat miatt, hogy Ő okozta gyermekei minden problémáját. De néhány hibáját jóvá teheti, és ezt a fia apjánál, Patrick Connornál fogja kezdeni! Már alig várta.

Második könyv „Akik elfelejtik a múltat, arra kárhoztatnak, hogy újraéljék azt." George Santayana (1863-1952) „Arra ítéltettem, hogy szabad legyek." Jean-PaulSartre „Fiam, légy boldogabb, mint apád." Szophoklész (Kr. e. 496-406) HUSZONHARMADIK FEJEZET Patrick a spitalfields-i irodájában volt. Az ablakon keresztül figyelte, ahogy a klubtagok leparkolnak, mielőtt bemennek a tornaterembe. Minden, amihez hozzáért, arannyá változott. Olyan volt, mintha egy angyal vigyázna rá. A törvényes üzleteivel hatalmas pénzeket söpört be, de nem okoztak olyan bizsergető érzést, mint a mocskos ügyletei. Minden alkalommal, amikor átcseszte egy fiatal lány fejét, vagy zsebre tett néhány fontot egy drogüzlet után, olyan eufóriát érzett, ami már szinte függővé tette. Rágyújtott még egy spanglira és lustán kifújta a füstöt. Amikor végzett vele, két férfi lépett az irodájába. Rögtön tudta, hogy a rendőrségtől jöttek. Elmosolyodott, de már nem fújta ki olyan élvezettel a füstöt. - Mit tehetek önökért, uraim? Ma a „kedves fiút" játszotta, és tudta, hogy ez meglepi őket. - Mr. Connor? Bólintott. - Én Ragfield detektívfelügyelő vagyok, ő pedig a társam, Spicer nyomozó. Egy olyan esetről szeretnénk beszélni önnel, ami tegnap történt Dél-Londonban. Patrick kellőképpen zavartnak mutatkozott. Ma üzletember üzemmódra állt át. Tudta, hogy ennek a két rendőrnek semmije sincs ellene, különben már elővezették volna egy alapos kihallgatásra. Ropogósra vasalt, fehér ing volt rajta és egy olasz tervezésű farmer, s

tudta, hogy minden porcikája olyan, mint egy fiatal vállalkozóé. Megint elmosolyodott, kilátszott fehér gyöngyfogsora. Nagyon jóképű férfi volt, és ezt ő is tudta magáról. Elbűvölő is tudott lenni, ha akart. E képessége előfeltétele volt annak, hogy valaki strici legyen. „Ha lányokkal dolgozol, akkor a bűbájossággal többet tudsz elérni, mint bármi mással. Amíg csak torkig nem leszel velük, persze." - Szóval, miben segíthetek? Ezt a kérdést egy látszólag ártatlan ember tette fel, akinek fogalma sincs arról, hogy miről is van szó. Született színész volt. E rezzenetlen magatartás Ragfieldre akarata ellenére nagy benyomást tett. Tudta, hogy Connort annyi piszkos üggyel gyanúsítják, hogy az egész rendőrséget formában tartaná akár a következő ezredfordulóig. Mindez sejtetni engedte, hogy nehéz dolguk lesz. Ahogy most a férfira nézett, nehéz volt elhinni, hogy gyilkosságért, gyújtogatásért, nemi erőszakért és drogkereskedelemért felelős, és ez még csak a jéghegy csúcsa volt. Azt beszélték, hogy vannak barátai a felső körökben; a rendőrségen és a belügyminisztériumban is. Biztosan ismer ott valakit, mert eddig nagyon nehéz volt bármit is a nyakába varrni. Ragfieldet figyelmeztették, hogy csínján bánjon Connorral a saját érdekében, és ez önmagában mindent elárult, amit tudni akart. Sikamlós egy alak volt, és a legrosszabb benne, hogy pontosan tudta, mit gondol a rendőrfelügyelő magában, ráadásul az egész szituációt nagyon szórakoztatónak találta. De hát ő is élvezné, ha végre végleg leszámolhatna vele. Valójában elhatározta, hogy ezt fogja tenni. így hát rámosolygott Patrickre, ugyanolyan könnyedén, mint ahogy azt a férfi tette. - Tegnap történt egy incidens Dél-Londonban. Egy bizonyos Mr. Malcoim Derbyt és három társát meggyilkolták. Patrick közbeszólt: - És nekem mi közöm van ehhez? Döbbentnek és sértettnek tűnt. Mintha elképesztő lenne a gondolat is, hogy neki bármi köze lehet egy gyilkossághoz. - Mr. Derby egyik társa adta meg nekünk az ön nevét... Patrick azonnal talpra ugrott, mélyen összeráncolta a szemöldökét, és harcra kész volt.

- Van bármiféle bizonyítékuk arra, hogy összefüggésbe hozzák a nevemet egy ilyen szörnyűséges esettel? Spicer megpróbált elnyomni egy mosolyt és ezt Patrick észre is vette. - Szórakoztatónak találja? Ezt próbálja a tudomásomra hozni? Azt hiszem, jobb ha megkérdezem, mit gondol erről az ügyvédem. Van letartóztatási parancsuk? Van bármi is a kezükben, hogy bármi módon belevonjanak ebbe a nyomozásba? Spicer tisztán és hangosan azt mondta: - Füvet szívott idebenn, Mr. Connor? Ragfield szomorúan hunyta be a szemét kollégája égbekiáltó bakija hallatán. Patrick felvillanyozódott: - Ez most igazi baszakodás, ember? - most már igazi nyugat-indiai volt. - Nem tud bevarrni egy spangli miatt, maga átkozott hülye. Ezért csak figyelmeztetést kaphatok. - csodálkozva rázta meg a fejét az előtte álló férfi tökéletes hülyeségén. - Ha nincs parancsuk, nem beszélgetünk. Szóval vagy megmutatják a papírt, haver, vagy kurva gyorsan kisétálnak innen! Mit gondolnak, kivel van dolguk, mi? Egy kis pöccsel? Egy bolonddal? Úgy kirúgom innen magukat, hogy olyan messzire szállnak, hogy rakétára lesz szükségük, hogy visszajöjjenek. Most pedig kifelé, ne rabolják az időmet! Ragfield ismét elmosolyodott, most azonban ügyelt magára. - Visszajövünk még, Mr. Connor. Patrick hangosan felnevetett. - Ha visszajönnek, ember, akkor legyen valami mondanivalójuk is, oké? Ne rabolják az időmet! Ez ugyanis feldühít, mint tudják. Elfoglalt ember vagyok, és egy gazdag és pörgős négerrel nem lehet packázni. Mert erről szól ez az egész, nem igaz? Gazdag fiú vagyok, és fekete, és nem illek bele a képbe. Ez a baj ugye? Jobb lesz, ha vigyáznak, haver, mert jó képviselőim vannak a Cityben, és imádják a rendőrség rasszista ügyeit. Szétrúgom a seggüket, méghozzá mosolyogva! Ugye értik, honnan fúj a szél? A rendőrök tudták, hogy csalit dobott eléjük. - Nem fognak velem példát statuálni, értik? Ó, és nemrég találtak egy lányt egy szemeteskukában. Ezzel is engem fognak gyanúsítani? Ragfield nem akart hinni a fülének. - Az ön gyermekének az anyja volt, nem, Mr. Connor? Pat megint elvigyorodott.

- Nagyon sok kurvának van gyereke tőlem. Ha az egyiknek baja esik, akkor automatikusan engem fognak okolni érte? Egy kis kurva volt, sztriptíztáncos, heroinfüggő és egy kibaszott lúzer. Bárkivel kefélt volna egy kis léért, még magával is. Bárki tehette! Szóval ez jusson eszükbe, amikor a feltételezett tettest keresik, oké? Patrick megnyomott egy gombot az íróasztalán, és két izmos testű férfi lépett be. Mindkettő fehérbőrű volt és szőke. - Kérem, kísérjék ki ezeket az urakat az épületből! Amikor elhagyták a szobát, ismét elmosolyodott. Legyőzhetetlennek érezte magát, mert tudta, hogy nincs ellene semmi bizonyítékuk. De megint az ajtajához jöttek, és ez már két látogatással több volt a kelleténél! Néhány lepedőt még szét kell osztogatnia, hogy leállítsa ezt az őrületet! Mindent szépen elintézett, ő volt a király, és ezzel tisztában is volt. Most már csak meg kell győznie a mocskokat, akkor mindent meg fog úszni. Újabb spanglit sodort magának és lassan szívta el, élvezte az ízét és a bizsergést. Ez megnyugtatta és neki most nyugalomra volt szüksége, sokkal inkább, mint valaha. Ismét közel állt ahhoz, hogy felrobbanjon. A harag mindig ezt tette vele. Felállt és megint kinézett az ablakon, mintha mindennek ő lenne az ura, amit maga előtt lát. Fokozatosan megnyugodott, de nehéz volt, igazán nehéz. Hiszen megint vérre szomjazott, és ez felizgatta. Tiffanyra gondolt, és kíváncsi volt, hogy vajon meghalt-e már. Remélte, hogy igen, szerette volna, ha végre kipusztul a világból. Eszébe jutott, hogy a lehető leggyorsabban el kell tüntetnie a szemtanúkat. A besúgás nagyon gyümölcsöző üzlet mostanság, szóval az ember jól teszi, ha hátul is van szeme. Büszke volt az előrelátására. Mindent egybevetve jól alakultak a dolgok. Ez történik olyankor, ha keményem megdolgozik az ember a megélhetéséért. Marié kinyitotta a postaládát és egy madzag után tapogatózott. Megtalálta, és kihúzta a kulcsot. A régi szokások nehezen tűnnek el. Óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót, hogy ne csapjon túl nagy zajt, és belépett a párás, piszkos lakásba. Azt akarta, hogy a látogatása meglepetés

legyen. Csendben állt és figyelt. Csak a tv tompa zúgását hallotta. A romlott étel és a régi bútorok ismerős szaga behatolt az orrába, és ez azonnal az elvesztegetett éveit, a haszontalan életét juttatta eszébe, ami egykor olyan izgalmasnak tűnt. Carole Halter még mindig a kanapén feküdt. Nagy fájdalmai voltak. Egész éjjel próbált elaludni, de még a whisky sem hozott enyhülést a sajgásból és a kínból, ami a testét gyötörte. Miközben Richardot és Judyt nézte, rágyújtott még egy cigarettára. Kedvelte Richardot, bármikor megtenné vele, ahogy gyakran mondogatta azoknak, akik hajlandóak voltak odafigyelni rá. Bár pillanatnyilag ez a gondolat állt tőle a legtávolabb. Rettegett, hogy el fogja veszíteni a munkakedvét, hogy nem lesz mersze kimenni az utcára, hogy idegenekkel jöjjön össze pénzért. Ha nem tud visszamenni, akkor neki vége! Akkor valamilyen hangra lett figyelmes; olyan volt; mintha a bejárati ajtó lett volna. Érezte, ahogy az izzadtság kiül a homlokára. Lehet, hogy az az őrült jött vissza, hogy végezzen vele. Amikor kinyílt az ajtó, és látta, hogy Marie az, egy röpke pillanatra megkönnyebbülést érzett. Aztán eszébe jutott, hogy mit tett, és az is tudatosult benne, hogy Marié előzetes bejelentés és csengetés nélkül jött be a lakásba. Carole mindig büszke volt arra, hogy előbb kiszagolta a patkányokat, mint azok elkezdtek bűzölögni, és rájött, hogy most nagy szarban van. Marié azért jött, hogy számon kérje, amit a kicsi Tiffanyval művelt, és ezért még hibáztatni sem lehet. - Minden rendben, Marié? Ez köszönés és kérdés is volt egyben. Carole annyira félt, hogy alig kapott levegőt. Tudta, hogy mire képes Marie, és a lelke legmélyén érezte, hogy megérdemli, bármi is fog történni. Az utca törvénye megkövetelte, hogy Marie „szemért szemet vegyen." Carole Halter a legrosszabbra számított. Marie csak bámult rá. A tekintete hideg volt, az arca pedig olyan nyugodt, hogy úgy nézett ki, mintha kőbe vésték volna. Carole-nak ismét el kellett ismernie, hogy Marie valójában gyönyörű nő. Tiffany külsőleg ugyan az anyjára hasonlított, de a megjelenése sosem volt ilyen vonzó. Marie körül

mindig vibrált valami; a férfiak vagy imádták, vagy gyűlölték és harcoltak ellene. De egyvalamit mindegyik akart: megkefélni. Emiatt Carole már kislánykorában féltékeny volt rá, és felnőttként is az maradt. Most, ahogy nézte Marie-t, ahogy a lakásában áll, felfogta, hogy mit is tett ezzel a nővel, akivel oly sok éven át barátnők voltak. Egyvalamiben biztos volt: komoly fizikai büntetésben lesz része hamarosan. Marie csak állt, meg sem mozdult és nézett rá. Carole szétvert arcának és testének látványából rögtön tudta, hogy az egyik fuvarja, valami gazember lehetett, és valahol belül örült, hogy egykori barátnője egy kis ízelítőt kapott abból, amin a lánya keresztülment öt tetves lepedő miatt. - Hol van a pénz, Carole? A hangja mély és rekedt volt. Annyira hideg, hogy szinte pofonként érte Carole-t. - Milyen pénz? - kérdezte, mert volt annyira buta, hogy ezzel próbálkozzon. A hangja magas és ideges volt. A bal szeme rángatózott, és még akkor is érezte, amikor megpróbált uralkodni rajta. Marie teljes hitetlenséggel rázta meg a fejét. Majd gyors mozdulatokkal megragadta Carole torkát. - Az a rohadt pénz, amit Connor fizetett neked. Öt lepedő, ha jól emlékszem. És ne szarakodj velem, Carole! Tényleg nem vagyok abban a hangulatban. Végignéztem, ahogy az én kis Tiffanym meghalt miattad, te rohadt kis szarzsák! Szóval, kérlek szépen, ne húzz fel még jobban, mint amennyire már most fel vagyok húzva! Carole tudta, hogy nagy bajban van. Látta, hogy Marie már közel áll a kitöréshez. Tiffany meghalt... a szavak áthatották az agyát. Egy röpke másodperc alatt felfogta, mit is tett valójában. Látta Tiffanyt, amikor még kislány volt; látta őt felnőttként. Látta, hogyan gondoskodott Anastasiáról, a büszkeséget az arcán, ahogy ránézett a kicsijére. Emlékezett rá, amikor bemutatta Patrick Connornak. Elvörösödött a szégyentől, amikor eszébe jutott, hogy mit mondott Tiffanynak, arról hogy milyen rossz anya is volt Marie. Patrick ezért is megfizette. Minél rosszabbnak festette le Marie-t, annál nagyobb összeget kapott. A szégyen meleg pírként ömlött szét az arcán, és nem tudott Marie-re nézni, most, hogy már tudatában volt annak, mekkora bajt okozott. Marie

visszalökte a kanapéra, és a fájdalom úgy áradt szét a testében, mint a tűz. Carole halálos kínban volt, de ez már nem számított. Életében először most valaki másra gondolt, és ez furcsa érzés volt. Még a saját gyermekei is csak másodsorban jöttek számításba saját maga és az életstílusa mögött. - Annyira sajnálom. Marie! Annyira, nagyon-nagyon sajnálom! Nem tudom, miért csináltam, esküszöm. Biztosan megőrültem, vagy valami ilyesmi. - Öt lepedőért csináltad! A pénz miatt halott a gyermekem. A pénz miatt, Carole! Ez az, amit évekkel ezelőtt te meg én imádtunk. Én a heroin miatt, te pedig az ital és a speed miatt. Emlékszem, amikor te meg én elmentünk Hamptonba Fű dokihoz fogyasztó pirulákért. Azokban a napokban egyikünk sem volt több ötven kilónál. Aztán szereztünk füvet a Roundhouse-ban. Akkor mindig csak drogoztunk meg ittunk, most pedig eladtad a kicsikémet, mint ahogy annak idején az anyádat is eladtad volna egy jó italért. Tulajdonképpen mi bármit megtennénk pár fontért. Életemben először a drog miatt öltem, és másodszor is a drog miatt fogok ölni, nem igaz? A szavak behatoltak Carole agyába, és sírva fakadt. Bármilyen rossz is volt az élete, nem akart meghalni. A halállal történt legutóbbi találkozása után végre megértette, miről szól az élet. A pénz semmit sem ér, ha nincsenek barátaid vagy rossz az egészséged. Csak plusz ajándék volt az élettől, se több, se kevesebb. A könnyen szerzett pénz mindig tőrbe csalta, mint ahogy annak idején Marie-t is. És bár ő évekig rács mögött volt, amikor kikerült, jobb ember lett belőle. - Azt hittem, haverok vagyunk. Én gondoskodtam volna a lányaidról, tudod, hogy megtettem volna. Mindannyiunkról gondoskodtam, mielőtt rászoktam a krekkre. Még Caroline és Bethany is hozzám jött, ha valami gondjuk volt. Hányszor osztottam meg veled, amim volt, mi?! Ételt, drogot, mindent, amim csak volt? Addig te, ha vettél húsz bagót, tizenötöt itthon hagytál, és mindenki másét szívtad. Már akkoriban is egy genyó voltál, és most is egy gennyes alak vagy! De azzal, amit tettél, halálra ítélted Tiffanyt! Olyan mintha te magad nyírtad volna ki! Csúnya halált halt az a lány, anélkül, hogy bárkitől, bármilyen csekély szeretetet is kapott volna a rövid élete során. Senkiben nem bízhatott meg, még bennem sem, és ezt neked és

Patricknek köszönhetem. Elfordítottad tőlem, és ezt te is tudod. Én távol tartottam volna tőle a drogot, de ti ketten megmérgeztétek az agyát és ellenem hangoltátok. Carole sírt, az arca már foltos és dagadt volt. Riadtnak látszott. - Meg fogsz ölni. Marie? A szavak halkan hangzottak el, de harciasságot tükröztek, hiszen legalább volt bátorsága hangosan feltenni a kérdést. Marie felnevetett. - Nem öllek meg, Carole. Nem éri meg az időmet pazarolnom veled. Én Mr. Connort keresem, a nagyembert, kedvesem. Csak azt akarom tőled, hogy mindent elmondj róla. Se többet, se kevesebbet. Te mesélsz nekem a prostihálózatáról, én pedig békén hagylak, oké? De az igazat akarom hallani, különben tényleg bántani foglak, s erre akár meg is esküszöm! Tudnom kell, hol korzóznak a lányai és mire számítanak tőle a napokban. Tudod, egy kis meglepetést szeretnék készíteni a számára. Carole látta, hogy Marie tekintete elsötétül. Olyan volt, mintha a pupillája betakarta volna a szemgolyóját. Úgy nézett ki, mintha belőtte volna magát, de csak az adrenalintól és a gyűlölettől nézett ki így, ez volt a két legerősebb vegyszer, amivel Carole valaha is találkozott. - Mit fogsz csinálni, Marie? - Miért? Azt tervezed, hogy felhívod és újabb pénzt keresel, te kétszínű genyó? Carole őrülten rázta a fejét. - Soha, Marie! Soha többé nem tennék ilyet! Marie csak nézte Carole-t, és nem is igazán hibáztatta, mert valahol értette, hogy nem volt más választása. Az egész élete azzal telt, hogy embereket gyűjtött be, és az első számút kereste. Ez volt az utca törvénye. Régi barátnője már túl régóta volt a szakmában ahhoz, hogy váltani tudjon; így az élete egy előre meghatározott úton haladt. - Mi történt veled? Carole fájdalmasan rántott egyet a vállán. - Volt egy durva fuvarom. Egy igazi rohadt flúgos. Péppé vert, meg minden. Öt lepedő, elúszott a rohadt hattyúk taván... És megint, még Marie szomorúságának kellős közepén is, megint róla volt szó.

- Egy nap az egyik meg fog ölni, Carole. Aggodalom volt a hangjában, és Marie csodálkozott rajta, hogy miért érdekli még mindig ez a nő, aki egy rakás szemét volt a legtöbb ember mércéje szerint. Carole megvonta a vállát. - Ki a francot érdekel? Engem nem. De kellett az a dohány. Tényleg terveim voltak azzal a pénzzel, érted? Marie egy szék szélén ült, visszahúzta a kezét és egy akkora pofont kent Carole arcára, hogy visszhangzott. - Semmit nem jelent neked, ugye? Semmit, hogy az én kis Tiffanym meghalt, csak azért, mert neked dohányra volt szükséged?! Carole ekkor fogta fel, hogy mit mondott az imént, és legszívesebben megrúgta volna magát. Miért nem tudja soha észben tartani, hogy mit mondott az embereknek néhány perccel korábban? Tényleg oda kellene figyelnie, és arra koncentrálnia, ami történik. - Patrick megfenyegetett, azt mondta, tényleg bántani fog. Tudod, hogy milyen... Nézd csak meg, mit tett Tiff-fel. Visszatért a régi Carole, a hazudós, kétszínű Carole. A nő, aki mindenben és mindenkiben a balhét kereste, akivel csak kapcsolatba került. Marie csak csodálni tudta, hogy milyen könnyedén vette fel régi barátnője a szegény, gyenge nő szerepét. - Az igazat megvallva fogadni mernék, hogy azért vertek meg, mert megpróbáltad átvágni a fuvarodat. Nem ez lenne az első alkalom, igaz? Carole megint megrázta a fejét. - Nem, az unokám életére esküszöm. Marie felemelt kézzel csendre intette, mintha egy kisgyerekekkel teli osztályteremben lenne. - Ezt nem akarom hallani. Úgy gondolom, azt kaptad, amit megérdemeltél, Carole, se többet, se kevesebbet. Most pedig beszélj Connorról, és ne üsd bele az orrod a dolgaimba! Carole reszkető kézzel rágyújtott egy cigarettára és beszélni kezdett. Tudta, hogy el kell mondania Marie-nak, amit tudni akar, ha azt szeretné, hogy elhagyja az otthonát. Hirtelen fontosnak tűnt, hogy eltűnjön az útjából. Carole csak egyre mélyebbre ásná magát különben, és nem tudna segíteni rajta.

Mindig eljárt a szája, mindig is ilyen volt és ilyen is marad. És ezúttal túl messzire ment, ezt még ő is belátta. De valahol mélyen, bármennyire is sajnálta Tiffanyt, az öt lepedő elvesztése jobban fájt neki. Meggyőzte magát, hogy mindenki más is ezt tette volna a helyében, még maga Marie is. A régi szokások tényleg nehezen tűntek el. Egész életében áltatta magát. Most ráébredt, hogy már nem képes megváltozni. Alan egy találkozón volt, ami sokkal tovább tartott, mint számította. Amikor visszaért a munkahelyére, egyáltalán nem volt meglepve, hogy Marie-t nem találta ott. Egy ideig az udvaron nézelődött. Tudta, hamarosan végleg elmegy innen. Ez volt az egyetlen kiút. A mai találkozó az utolsó szög volt ennek a helynek a koporsójában. Különös, de Marie lányának halála vette rá az utolsó drasztikus lépésre. Neki ez már egy tragédiával több volt a kelleténél. Marie parfümjének illatát érezte az irodában. Könnyű volt, kellemes és szelíd, mint a nő maga. Hiányzott neki. Azonban minden alkalommal, amikor eszébe jutott, hogy együtt van Mikey Devlinnel, felfordult a gyomra. Aligha nevezhette őket összeillő párosnak. Mikey egy vén gazfickó. A szokásos utánfutóival kellene lennie, egy fiatal kis bigével, aki hálás azért is, hogy együtt látják vele. Nem pedig az ő Marie-jével! Hiszen Marie bármit is tett, intelligens és kedves. Sokkal jobbat érdemel, mint Mikey, bármit is gondol ő erről magában. Annyi mindenen ment keresztül, és a végén jobb emberként került ki belőle. Mikey csak visszahúzza a mocsokba! Mikey el fog menni, és nagyon hosszú időre fog elmenni, bármit is remél tőle Marie. Ez egyébként sem mehet így tovább sokáig. Alan így is csodálkozott, hogy ilyen sokáig kitartottak anélkül, hogy elkapták volna őket, de tudta, hogy ez hamarosan be fog következni. Megszólalt a telefon és gyorsan felkapta. Nem Marie volt az, és amikor erre rájött, elöntötte a szomorúság. A nő az ujja köré csavarta, és nem tudta, mihez fog ezzel az érzéssel kezdeni. Egész nap a nőre gondolt. Állandóan arról álmodozott, hogy az otthonában és az ágyában van. Bár tudta, hogy rosszul áll Marie-nél. A szerelem furcsa dolog. Felbátorította, de sunyivá is tette. És ezt Mikey is hamarosan meg fogja tudni.

Verbéna és Ossie pillanatnyilag fegyverszünetet kötöttek, de a nő kíváncsi volt, meddig fog ez tartani. Jasont teljesen letaglózta a nővére halála, és ezt nevelőanyja meg is értette; azt viszont nem - amit a férje igen -, hogy mire ez a nagy felfordulás Tiff miatt. Persze, az szomorú, ha egy fiatal lány meghal, de ezt csak az életmódjának köszönhette. Előbb vagy utóbb bekövetkezett volna, és aki ezt képtelen belátni, az bolond. Ha ezt nem érti, akkor bolond a férje és a fia is. Hiszen nem volt rendes, tisztességes lány. De Verbénának volt azért annyi esze, hogy mindezt nem mondta ki hangosan, bár négyszemközt Oswald tudomására hozta az érzéseit. Jason „úgynevezett szülőanyjára" is haragosan és átkozódva rázúdította az érzéseit. Átkozott legyen, ha eljátssza Marie legjobb barátnőjének szerepét, amikor valójában a fia közelébe sem szabadna engedni. Ha az egyik szomszédjuk lenne, akkor figyelmeztetnék a fiút, hogy tartsa magát távol tőle, és nem arra bíztatnák, hogy találkozgasson vele és bocsássa meg neki a szörnyű dolgokat, amiket tett. Teljesen nevetséges volt az egész, de mivel Marie szexis kis nő volt, Ossie úgy döntött, hogy beengedi a házukba. Hogy szívesen látják. Hát nem! Ez nem fog megtörténni Verbéna otthonában, nem! Ezt elhatározta magában. Marie Carter nem fog ide csak úgy besétálni, mint egy régen elvesztett nővér, szó sem lehet róla! A nagy melleivel meg a puccos cuccaiban, a mézesmázos mosolyával és a sunyi arckifejezésével „Nézzetek csak rám, milyen szegény vagyok, megöltem két embert, hát sajnáljatok!" Olyan volt mindez számára, mintha az életében fontos férfiak mind megbolondultak volna. Marie csak annyit tett, hogy megszülte azokat a gyerekeket! Soha nem etette őket, nem szerette vagy vigasztalta őket. Itt van Tiffany; tizenkilenc évesen halott! Agyonverték, megerőszakolták, és a rendőrséget ez egyáltalán nem érdekelte. Mert Verbénával egyetemben tudták, hogy ez így megy az olyan kis ringyóknál, mint amilyen ő volt. Őszintén szólva örült, hogy meghalt a lány. Egy nyomorult rokonnal kevesebb, akivel foglalkoznia kell. Eggyel kevesebb apróságra kell odafigyelni, mosolyogni, és úgy tenni, mintha szívesen látná. Kár, hogy a rohadék anyja nem ment vele! Legalább a kisgyerekből valami mást lehetne formálni. Tessék, Jasonnal is milyen jól bánt. A fiúnak tér-

den állva kellene hálálkodnia azért az új életért, amit kapott, nem pedig az anyja miatt hátat fordítania neki. Az egyik barátjuk már évekkel ezelőtt megmondta, hogy a gyereknevelés hálátlan dolog. Ám akkor Verbéna nem értett vele egyet. Most azonban már túlságosan is jól értette, miről is beszélt. Most pedig kivárja az alkalmas pillanatot, és amikor ennek vége, akkor mindkettőnek olyan döbbenetben lesz része, mint még soha! Még hogy az ő férjének, akit éveken át imádott, egy ilyen kis Marie Carter csavarja el a fejét! Hihetetlen! Befejezte a szendvicskészítést és feltette a levest a tűzhelyre. A különleges zöldséglevesét főzte, amit mindkét férfi szeretett. Az összes kedvenc ételüket elkészítette mostanában, mert azt akarta, hogy felismerjék, mit veszíthetnek. Amikor ultimátumot adott nekik, azt akarta, hogy tökéletesen tisztában legyenek vele, mi mindent tett értük. Még mindig nem tudta elhinni, hogy néhány rövid hét alatt az élete tulajdonképpen összeomlott amiatt a nő miatt. De egyvalamit mindez bebizonyított számára: Ossie ugyanolyan gyenge, mint az összes többi férfi, ha egy csinos arccal és egy jó alakkal találkozik. Az sem számított, hogy ez a nő kábítószerfüggő és kétszeres gyilkos! Kellemes látvány volt a szemének, és ezért mindent meg lehetett bocsátani neki. Verbéna szívét összetörte a tudat, hogy a férfi, akinek odaadta magát, aki miatt szakított a családjával, nem érte meg a sok fáradtságot. De az övé volt. és ő szerette, és átkozott legyen, ha harc nélkül átengedi annak a másik nőnek. Amikor a férje és a fia belépett a világos, jó levegőjű konyhába, mosolyt varázsolt az arcára és feléjük fordult. - Nem igazán vagyok éhes, anya. A fia arca nyúzott volt a sírástól, így hát odament hozzá, és magához ölelte. Szoros ölelés volt, és a fiú megpróbálta eltolni magától, de olyan erősen fogta, mint a satu, így csak lazított a karjaiban, éppúgy, mint máskor. Oswald figyelte őket és felsóhajtott. Verbéna túlságosan bódító volt. Miért hagyta az évek során, hogy ilyenné váljon? Miért engedett neki? Ha legalább azt elhitte volna, hogy valójában soha nem volt oka a féltékenységre! De mindig is ilyen volt, attól a naptól fogva, amikor először találkoztak.

Mosolyt erőltetett az arcára, míg a levest meg a szendvicseket ette, de eközben az volt az egyetlen vágya, hogy a fiával együtt elmenjen valahová. Ki a friss levegőre, megbeszélni vele a nővére halálát. Ehelyett Verbyvel kellett ücsörögnie és kénytelenkednie még egy ideig. Ismerte felesége jelzéseit, és tudta, hogyan kell bánni velük. De már kezdte unni ezt az állandó színjátékot. A nő - az állítólagos tehetetlenségével - mindkettejüket irányította, pedig a valóságban hármójuk közül ő volt a legkevésbé élhetetlen. Maisie mosolyogva nyitott ajtót. Kérdően nézett Marie-re, mielőtt vidáman megszólalt: - Segíthetek valamit? Marie nem éppen gyengéden belökte a lakásba és éles hangon válaszolt neki: - Remélem, kedvesem! Maisie vagy, ugye? Maisie úgy nézett ki, mint egy gyerek, és bár Marie megdöbbent azon, hogy milyen fiatal, igyekezett ezt leplezni. Patrick mindig is szerette a kölyköket, a természetében volt. Maisie nagyon dörzsölt volt. Érezte a nőből áradó ellenségességet, és ezért úgy döntött, hogy óvatos lesz, először meghallgatja, majd - akármibe is került - megpróbálja kiverekedni magát a bajból. Azon gondolkozott, hogy vajon ez a nő Patrick egyik igazi nője-e, egy rendes barátnő, aki kiszimatolta az ő létezését. Bement a nappaliba, Marie pedig követte. Óvatosan végigmérték egymást. Végül Marie elmosolyodott. - Lazíts, kedvesem! Nem azért jöttem, hogy darabokra szedjelek. Én Tiffany anyja vagyok. A szavak elérték a tervezett hatást. Látta, hogy a lány hangosan nyel egyet és leült. Egy aprócska bőringet viselt, keskeny kicsi arcát pedig vastagon fedte a festék. Ettől valahogy sokkal fiatalabbnak tűnt, és Maisie ezzel nyilvánvalóan tisztában is volt. Ez mind a színjáték része volt. Apró melleit egy fehér, rövid top takarta. A lábán lehetetlenül magas sarkú, fekete bőrcsizma volt. A haját feltupírozta az utolsó tincsig. Nyilván egy kuncsaftra várt és ez még jobban lehangolta Marie-t. Olyan volt, mintha a saját lányára nézne, vagy mintha saját egykori magát látná. Bolondok...

mindannyian olyan bolondok voltak! - Hallottam róla, tényleg nagyon sajnálom. Marie felnevetett. - Igen, minden bizonnyal. Most már értem, miért álltok te meg Pat olyan közel egymáshoz. Szóval kinek adta oda? Pontosan tudnom kell, hogy kinek adta oda. És mielőtt válaszolsz, jusson eszedbe, ha velem packázol, egy másodpercnyi gondolkodás nélkül megöllek, édesem. Már biztosan hallottál rólam! Ismert arc vagyok a régi és az új lányok között is. Mondhatni, egy legenda. És képes vagyok újra ölni. Szóval gondold meg, mielőtt válaszolsz a kérdésemre. Ez személyes ügy, kedvesem. Maisie kemény lány volt, tudta, hogy annak kell lennie. Annak kellett lennie, hogy ilyen messzire jusson. De az ösztöneivel érezte, hogy ez a nő mindenre képes lenne, amiről az előbb beszélt, és hogy gondolkozás nélkül kivonná őt a forgalomból. - Adhatok valamit inni, hiszen azt hiszem, rendesen el kell beszélgetnünk, nem gondolod? Miközben együtt kortyolgatták a kávét, Maisie előadta az esetét. - Nem drogozom, és nem iszom, oké? Csak a dohány miatt vagyok itt. Fiatal vagyok, de ravasz. Láttam, hogyan használták ki a saját anyámat a férfiak, és bár pénzért lefekszem velük, ezt csakis a megélhetésemért teszem. Patrick Connor rohadtul nem jelent nekem semmit, és ha ki akarod oltani a lámpását, akkor a kisujjamat sem fogom mozdítani, hogy megállítsalak. Amit Tiffanyval tett, az nem volt helyes dolog, és valamiképpen én is ugyanolyan bűnös vagyok, mint ő. Lányokat vonok be a játékba, akik megbíznak bennem, pedig összehozom nekik a dolgot. De Patrick még nekem is sok egy kicsit. Éppen azon voltam, hogy feldobom, amint eljön a megfelelő pillanat. De eltértem a tárgytól, ahogy mondani szokás. Mindent elmondok, amit csak tudnod kell, egy feltétellel. Marie-t megdöbbentették a lány szavai, de elrejtette az érzéseit, úgy válaszolt neki. - Éspedig? - Elveszem, amije van, te pedig békén hagysz. Marie pár pillanatig hallgatott. - Elég tisztességesen hangzik. A szavamat adom! - szólalt meg végül.

Maisie elmosolyodott, és ettől az egész arca megváltozott. Ez igazi mosoly volt, nem „foglalkozási ártalom". Marie azt vette észre, hogy visszamosolyog rá. - Három férfi van, akiket a gruppeneknél használ. Nem ismerem őket, de láttam a videókat. Tiffany is rajta van. A fali polcra mutatott, és Marie-nak elakadt a lélegzete, amikor rájött, hogy meg kell néznie. Meg kell néznie, hogy eléggé dühös legyen ahhoz, amit legközelebb szándékozott tenni! - Akkor egész éjszaka ezt nézte. Mondd meg a kórboncnoknak, hogy keressenek GHB-t a szervezetében. A végén már telepumpálták vele, olyan hangosan sikítozott. Patrick tudta, hogy bele fog halni, meg is mondta nekem. De azt akarta, hogy a lány még tudjon róla, hogy egy szemeteskukában van. És azt is akarta, hogy hamar megtalálják, hogy hallhasson arról, hogyan hal meg. Kegyetlen egy fasz, de azt hiszem, ezt már te is tudod. Arra használta fel a halálát, hogy a többi lányt kordában tartsa, engem is beleértve. Szándékában áll az is, hogy megzsarolja a férfiakat, bár ők ezt még nem tudják. Az egyik egy legfelsőbb bírósági ügyész, a másik a belügynél dolgozik. Szóval képzelheted, hogy ezek minden pénznél többet érnek Patrick Connor számára. Ők nem hagyják, hogy lecsukják. Biztos benne, hogy soha nem égeti meg magát. Szóval itt van, Tiffany halálának sűrített változata. Őt használta fel, hogy a közelükbe jusson, és őket használta, hogy Tiff közelébe jusson. A többi videón az egyik lány csak tizenhárom éves. Még én is kiakadtam azon, amit vele csináltak. - Mindegyik lány meghal? Maisie megrázta a fejét. - A legtöbb azt kívánja, bárcsak meghalna. De nem, csak a te Tiffanyd és egy másik lány. Egy bradfordi szökevény. Marie megemésztette az információt. - Még kávét? - kínálta Maisie. Bólintott. - Nem egy kuncsaftot vársz? Maisie megvonta a vállát. - Ő várhat. Ha nem nyitom ki az ajtót, akkor nem tud bejönni, nem?

Kiment a konyhába. - Cseppenthetek bele valami erőset? Brandyt? Scotch-ot? Marie követte és figyelte minden mozdulatát. Annyira azért nem bízott a lányban. Legalábbis most még nem. Maisie olvasott a gondolataiban és elvigyorodott. - Mondok valamit, öregem, azt kívánom, bárcsak az anyám lennél! Marie megrázta a fejét. - Nem, ne kívánd! Higgy nekem! Ez a legutolsó dolog a világon, ami jó lenne a számodra. - Legalább megpróbálod helyrehozni a dolgokat. Az anyám le se szar engem meg a húgaimat. - Megnéznéd velem a videót, Maisie? A lány szomorúan elmosolyodott. - Persze. De figyelmeztetlek, nem túl kellemes látvány. Marie csak nehezen tudta visszatartani a könnyeit. - Nem is gondoltam, hogy az lesz. Maisie a vállára tette egyik vékony karját és gyengéden átölelte. - Nekem soha nem lesznek gyerekeim, ezt biztosan tudom. Marie komoly hangon válaszolt: - Ha sokáig maradsz még ebben a játékban, akkor mások döntenek helyetted, drágám. Ezt jegyezd meg jól. Úgy fogod végezni, mint én vagy a lá nyom. Ezt vésd az eszedbe! Maisie nem válaszolt, de ez kijózanító gondolat volt. HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Mikey Pat lakásán volt. Öt rugójába és jó néhány hangos „bassza meg"-be került, míg keresztüljutott a biztonsági embereken. Láthatóan teljesen be volt pörögve Patrick Connortól, és Mikey vonakodva ismerte el ellenfele kiváló képességét, ahogy kézben tartja a biztonságát. Mindig is csodálta a szigorú biztonságot és a lojalitást, még akkor is, ha ez a lojalitás a félelem szüleménye volt csupán. Ha a saját házad táján rendet tartasz, akkor nincs mitől aggódnod. Akkor lazíthatsz, hagyhatod, hogy az élet sodorjon magával, és nem kell állandóan attól félned, hogy elkapnak, vagy rajtad ütnek.

Legalább is ennek így kellene működnie. De a biztonsági fickót hamar meggyőzte a fenyegetéseivel és pár fontocskával. Bár, az igazat megvallva, egyenes pasas volt, nem csak amolyan munkás, és Mikey érezte, hogyan próbálja a férfi mentegetni magát. Tudta, hogy a bandája pont olyannak látszik, amilyen, és a pasas egy ponton bizonyára felmérte, hogy komoly zűrt okozhatnak. Érdeklődéssel nézett körbe a docklands-i luxuslakásban. A szokásos ízléstelen lakás volt. Beépített konyha, amiben alig van annyi hely, hogy az ember kettőt forduljon, de masszív bútorai voltak. Egy kávéfőző, amit még soha nem használtak, minden rozsdamentes acélból, a tervező névjegytáblájával. Az üres Nescafés üveg magáért beszélt. Bizonyos szempontból csalódott volt. A hely olyan sablonos volt, mint egy szappanopera a BBC2-n. A hálószobába ment. Az egész tele volt tükrös szekrényekkel és a legújabb Schreiber bútorokkal. Miközben átkutatta a helyet és minden pénzt, amit talált, az ágyra dobott, talált egy rakás videószalagot és maga elé mosolygott, amikor átnézte a címeket. Az egyiken fekete filctollal ez állt: Bíró. Már volt is egy ötlete, hogy ezek mire voltak jók. Az egyiket berakta a hálószobában lévő lejátszóba és leült az ágy szélére, hogy megnézze. Meggyújtott egy cigarettát és hangosan leszívta a füstöt. Hallotta, ahogy az emberei a lakás többi részét szedik darabokra. Tudta, hogy jó munkát fognak végezni, és miután a lábával arrébb rúgott egy Calvin Klein darabot, letelepedett. A pasas ágya kényelmes volt, ennyit elismert Fogadni mert volna, hogy már látott néhány akciót is. Elkezdődött a film. A megszokott pornóra számított, azaz valami vén krapek megkettyint egy tinédzserkorú kis csirkét, aki retteg. De ez nem színjáték volt, hanem valódi. A férfi középkorú volt, szürke hajjal, hatalmas hassal, és nem tudott róla, hogy filmezik. Ez nyilvánvaló volt, hiszen sosem Ő volt a középpontban. Határozottan nem volt tudatában, hogy mi történik, és annak alapján, amit azzal a szegény kislánnyal művelt, biztos nem akarta volna, hogy lefilmezzék. Egyetlen épeszű ember sem akarhatta, hogy ezt bárki is megnézze, még akkor sem, ha húsz éven keresztül egy apácazárdába volt bezárva. Valószínűleg ez történhetett Marie lányával. Tény, hogy egy kis kurva volt, de még a

kis kurváknak is van beleszólása abba, hogy mi történjék velük. A saját lányaira gondolt, a bizakodó arcocskáikra, amikor kisgyermekként magához vette őket. Az ártatlan mosolyukra, amikor valami vicceset mondott nekik. A harag kezdett benne felgyülemleni. Nem tudta elhinni, hogy valaki tiszta tudattal ilyet képes művelni. A világ megbolondult, legalábbis ő így érezte. Elnyomta a cigarettát a krémszínű szőnyegen, és azonnal rágyújtott egy másikra. Szinte megbabonázták a képernyőn lévő alakok, nem tudta elhinni, hogy valaki csak úgy képes munkába állítani a golyóit, hogy ennyi fájdalmat és szenvedést okozzon. A lány már bőségesen vérzett, arca egy merő rettegés volt, miközben sikertelenül próbált elmenekülni támadója elől. Hamarosan elveszítette az eszméletét, de a férfi még mindig nem hagyta békén. Morbid bűvöletben figyelte, ahogy a képernyőn lévő alakok a hátborzongató rituálét végezik. Semmi, amit Mikey valaha hallott vagy látott, semmi, amit valaha is tett, vagy amivel vádolták, nem készítette fel azokra az érzésekre, amiket ez a film váltott ki belőle. Rohadt hihetetlen volt számára, hogy egyesek milyen perverz dolgokat művelnek, és az, hogy egy ilyen szemét, mint Connor valóra váltja a fantáziájukat, csak még jobban felerősítette Mikey-ban a vágyat, hogy holtan lássa a férfit. Ez egy igazságos keresztesháború volt részéről! Még ha a zsaruk is jönnének az ajtajához, egy pillantás erre a szarra, és Mikey-t inkább egy italra hívják meg, minthogy elkapják. Senki nem tudja végignézni ezt az ocsmányságot, anélkül, hogy meg ne döbbenne. Hacsak nem ugyanolyan perverzek, mint ez a genny alak, akit éppen néz. A képernyőn levő lány szenvedéseitől olyan tehetetlennek érezte magát, és olyan undor fogta el, hogy tudta, ha Patrick Connor a keze közé kerül, meg fog halni. Fájdalmasan, kegyelemért könyörögve, de meg fog halni. - Jézus Krisztus, Mikey! Megfordult, és az öreg Billy állt mögötte és csodálkozva a képernyőre meredt. - Mi a szar ez? - Ez, öregem, Connor elképzelése egy virágzó üzletről. - Az a vén főszer Martin bíró. A zsaruk akasztóbírója. Már én is álltam előtte. Egy faszfej, eldugta Jimmy Laudert és Morrie Burnst. És mindig is

egy kibaszott perverz volt, a mocskos vén gazember. Most már a többi férfi is figyelt, Billy hangja becsalta őket a szobába. Mindannyian a képernyőt bámulták, miközben a lány az utolsókat lélegezte, és a bíró még mindig vele volt. Húsz perccel később már úton voltak. Több mint húsz videokazettát és közel tizenhat lepedőt vittek magukkal egy fekete szemeteszsákban. Mindannyian megnyugodtak, amikor Mikey biztosította, hogy a vágóhídi mészárlás már jó úton halad. Marie a tornaterem előtt várta Patricket. Kora este volt, és figyelte, mikor jön a férfi, miközben az utca túloldalán lévő kávéházban iszogatta a feketéjét. Miközben az előtte elhaladó embereket figyelte, azon csodálkozott, hogy néhány embernek milyen egyszerű az élete. Bár ők ezt nem veszik észre persze. Mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Hányszor hallotta ezt a zöldséget az évek során? Csinos lányokat látott elvonulni a barátjuk karján, látta, hogy milyen ártatlan a szerelmük, és sajnálta, hogy az ő lánya soha nem tapasztalhatta meg ezt az érzést. Ő sem, ha már erről van szó. Az egész élete nem volt más, csak elvesztegetett évek sora. De elégtételt fog venni a lánya haláláért, ezt elhatározta magában. Senki más gyermekének nem kell majd elszenvednie azt, amit az ő lányának kellett Patrick Connor miatt! Marie csak azt kívánta, bárcsak emlékezne arra, mi történt akkor, amikor legutóbb ölt. Az most segíthetne, ha tudná, hogy akkor mi váltotta ki belőle azt a kitörést. Az a nap még mindig ködösen és bizonytalanul élt az emlékezetében. Arra emlékezett csupán, hogy kora reggel kiment dolgozni. Gyönyörű reggel volt, világos és napfényes. Be volt lőve, teljesen kiütve, mint mindig. Az idegei pattanásig feszültek voltak. Emlékezett rá, hogy izzadt és hányinger környékezte, amikor tejet öntött a gyerekek kukoricapelyhére. Lényegtelen, hogy mennyire volt belőve, a gyerekek alapvető ellátásáról még ilyenkor is mindig gondoskodott. Akkoriban úgy gondolta, hogy ettől jó anya lesz. Ó, bárcsak tudta volna, hogy mekkora bajokat fog okozni az életmódja, akkor változtatott volna rajta! Erre a büntetése minden egyes

napján megesküdött. Nem maga miatt, hanem a két kisgyermeke miatt. Aznap végre megint belőtte magát és boldog volt. Egészen addig, míg el nem múlt a hatás. Akkor előkerült Bethany és Caroline, és szóltak neki, hogy menjen velük Kensingtonba egy helyre, amit drogfüggők használtak. Ha egy jó löketet akart az ember, oda mindig érdemes volt kimenni. Amúgy is mindannyian Mayfairbe mentek, hogy a Shepard's Marketnél dolgozzanak, szóval pont útjukba esett. A Markét mindig jövedelmező üzletág volt, és ott megint tudtak lőni egy jót. Egy raszta pasi minden órában jött gumival és heroinnal. A prostik barátja, így nevezték. A maga módján kedves pasas volt, úgy kereste a kenyerét, mint ők. Lenyűgöző, hogy az emberek mi mindenben látnak üzleti lehetőséget. Bárcsak emlékezne arra, hogy mi történt ezután! Csak arra emlékezett, hogy berúgott, emlékezett a Thunderbird bor és a fű illatára. Aztán az anyjával vitatkozott, ez is rémlett neki. Azért ment haza, hogy megpróbáljon Marshalltól egy kis pénzt kölcsönkérni. Ebből is látszik, mennyire ki volt ütve, ha az anyja házába ment. Soha nem ment oda, csak ha nagyon muszáj volt. Csak ha kétségbe volt esve. Nem mintha az anyja kíváncsi lett volna az unokáira, hiszen mindkettőt utálta. Főleg Jasont, eszem a szívét. Csak azért, mert fekete volt, és mert Patrick Connor volt az apja. Hát, Marie végre valamiben egyetértett az anyjával. Patrick valóban az volt, aminek az anyja nevezte mindig, sőt még annál is rosszabb! Maga a gyilkosság azonban most is homályban maradt, mint eddig mindig. Tiffany aznap nagyon csacsogós kedvében volt, és megnevettette az anyját. Erre világosan emlékezett, lelki szemeivel látta maga előtt a kislányát kék ruhájában és a kis fehér cipőcskéjében, a haja félig kócos, mint mindig, arcán elkenődve a Smarties. Tiffany annyira aranyos kiskölyök volt, és ő sohasem értékelte ezt. Egészen addig, amíg túl késő nem lett. Az egy évnyi vizsgálati fogság után, tisztán és józanon, mindkettejüktől elköszönt. Még mindig emlékezik Tiffany hajának illatára: Pears sampon és rágó keveredett benne. Emlékezett arra, hogy Jason rettegett tőle, nem tudta hova tenni magában, és hogy Tiffany sípoló hangon azt kérdezte, hogy mikor viszi már haza. Az volt Marie életének legkeményebb napja. Ránézett a gyermekeire, és olyan volt, mintha először látná őket. Tiffany gyönyörű volt, a haja és a sze-

me. A hosszú göndör fürtjeinek pedig selymes volt a tapintása. Jason helyes kölyök volt, egy nagy, vörös cumi állt ki a szájából. A tekintete égette az övét, ahogy próbálta beazonosítani. De a végén mégis megölelte, mikor látta, hogy Tiffany is szorosan átkarolta őt. Akkor úgy érezte, hogy Tiff tudja, hogy évekig nem fogja látni. Mindig is okos gyerek volt. Annak kellett lennie. Gyorsan kellett felnőnie, mert Marie használhatatlan anyának bizonyult. Ha akkor tudta volna, amit most tud, minden olyan más lehetett volna. Igen, az utólagos bölcsesség csodálatos dolog. De hát őt figyelmeztették, újra és újra, de ő nem foglalkozott a jó tanácsokkal, amiket kapott. Az életét csakis a szórakozásnak szentelte; s az egészet egyetlen hatalmas összemosódott kalandnak látta. Érezte, hogy megint megindulnak a könnyei, de lenyelte őket. Ez most nem a sírás ideje. Rengeteg ideje lesz még sírni, amikor ennek az egésznek már vége lesz. Ám most el kell temetnie a lányát, a gyermekét, aki Patrick Connor miatt elutasította őt, amiatt a férfi miatt, aki elvette az életét. Minden szempontból elvette az életét. Abban a pillanatban, amikor krekket adott neki, tulajdonképpen aláírta a halálos ítéletét. Tiffany túl fiatal és túl naiv volt ahhoz, hogy megértse, ha egy férfi azt akarja, hogy mások használjanak, akkor nem kell mást tennie, mint emberként, emberi mivoltodban megvetnie, megaláznia. De Tiffanyt a hatalmában is tartotta, így a lány már nem tudta, mi a helyes és mi a helytelen. Az alapján, amit Carole Halter mondott, jó anya volt egészen addig, míg a férfi úgy nem döntött, hogy bevonja a játékba. Elhatározta, hogy kihasználja. Marie mindenkinél jobban tudta, milyen elbűvölő tudott lenni Patrick, és hogy milyen gonosszá tudott válni aztán. Carole nagyon feldühítette azokkal a történetekkel, amiket elmondott neki. Marie remélte, hogy a nő végre megtanulta a leckét egy életre. Úgy hagyta ott, hogy egy ideig lesz min gondolkoznia. Ezen az emléken elmosolyodott. Mindenkivel leszámolt, aki valaha is bántotta a lányát, és ez jó érzés volt. Olyan sokáig érezte haszontalannak magát, de most végre tesz valamit a gyermekéért. Még akkor is, ha már túl késő. Ha mást nem is ér el vele, legalább jobban érzi magát tőle. Tudni akarta a videokazettán szereplő férfiak nevét, majd a saját szemével akarta látni őket. Ha vannak gyermekeik, akkor gondoskodni fog róla,

hogy kapjanak egy másolatot. Hadd lássák, mire képes az apjuk. A gyermekekről eszébe jutott Anastasia. Elég boldog volt a nevelőszülőknél. Szerette azokat az embereket. Valószínűleg élvezte, hogy végre normális életet élhet. A rendszeres táplálkozás és a sok ölelés csodákra képes a kisgyermekeknél, vagy akár a nagyoknál is. Még az olyan felnőtt gyerekeknél is, mint amilyen ő. Marie a karjában akarta tartani az unokáját, átölelni és úgy szeretni, ahogy Tiff próbálta szeretni. Benne akarta jóvá tenni minden hibáját, amit Tiffanyval és Jasonnel szemben elkövetett. És jóvá is fogja tenni. Bármi is történjék, el fogja mondani annak a kisgyermeknek, hogy mennyire jó ember volt belül az anyja. Marie szinte fizikai fájdalmat érzett a vágytól, hogy a karjában tartsa a gyermeket, a saját húsát és vérét, az egyetlen kapcsot, ami még összeköti a lányával. Megígérte Tiffanynak, hogy gondoskodik róla, és remélte, hogy lesz is rá lehetősége. Hogy majd nem kapják el azért, amit Patrick Connorral fog művelni. De bárhogy is alakul, egyszer és mindenkorra le fogja söpörni ezt a férfit az utcáról. Maisie tudta azoknak a bíróknak és más embereknek a nevét, akik szerinte segítenének neki. Adott Marie-nek egy mobilt, ez volt az első telefonja. Ha Patrick felbukkan nála, akkor Maisie azonnal felhívja. A lány meg akarta szerezni, ami Patrické volt, és Marie a maga részéről ennek örült. Egyre csak azt kívánta, hogy a férfi halott legyen, hogy a föld alatt legyen, tudta, akkor majd megnyugszik. Akkor majd fellélegezhet. Megpróbálhatja normálisan folytatni az életét - legalábbis azt, ami maradt belőle. De azt is tudta, hogy nem lesz soha többé boldog napja. Ennek reménye elmúlt Tiffany halálával. Marie fél szemét a tornatermen tartotta, s eközben a kinti világot figyelte. Küldetése volt, és nem fog nyugodni addig, amíg nem teljesíti. Már alig várta, hogy lássa Patrick arcát, amikor eléáll. A férfi mindig is óvatos volt vele szemben, mert erősnek tartotta. Mert a legtöbb nővel ellentétben ő tudta, hogyan kell harcolni. Mindig is tudott verekedni, és adott a férfinak néhány jobbegyenest az évek során. Most majd pontosan meg fogja tudni, mire is képes! Évekkel ezelőtt mindig azzal hencegett a nőnek, hogy a meglepetés a legnagyobb félelemkeltő. „Akkor üss, amikor a legkevésbé számítanak rá!" - ez volt a jelszava. Hát, most majd meglátja, hogy hogyan reagál, amikor hirtelen szembetalálja

magát vele és a haragjával. A férfi eddigi ügyleteivel ellentétben ez most személyes ügy, egy tartozás, ami csúnya lesz. Marie látni akarta a férfi arcát, mielőtt lecsap rá. Azt akarta, hogy pontosan tudja, ki vonta ki a forgalomból. Patrick a hátsó ajtón hagyta el a tornatermet, és amikor elporzott a BMW-jével, gratulált magának a ravaszsága miatt. Kivonta a forgalomból Malcolm Derbyt, lesöpörte Leroy-t és Maxie-t. És most az egész szajré az övé. A zsaruk miatt még csak nem is aggódott, hiszen éppen elég jó kapcsolatokkal rendelkező ember volt a listáján ahhoz, hogy érinthetetlennek érezze magát. Bekapcsolta a CD-lejátszót. Éppen Sade szólt, és eszébe jutott, mennyire szerette Tiffany a dalait. Talán majd ezt játsszák neki a temetésén. Elnevette magát a gondolatra. Egy pillanatra eszébe jutott a lánya, de hamar kiverte a fejéből. Később az este folyamán még lesz egy találkozója, most pedig a nővéréhez megy vacsorázni. Körbe kell majd udvarolnia, hogy rávegye egy kis szívességre. Busby mindent megtenne neki, ezt tudta. Mindig mindent megtett neki, bármit is kért tőle. Annyira el volt foglalva magával és azzal, hogy mit fog csinálni, hogy nem vette észre az autót, amelyik követte. Terveket szőtt, miközben tovább vezetett és úgy énekelt együtt a zenével, mintha a világon semmi gondja nem lenne. Amikor a nővéréhez vezető úton elhajtott a Beehive mellett, három kislányt látott a buszmegállóban ücsörögni. Figyelte, ahogy éhes szemekkel végigmérik őt. A ruhái, a kocsija és a kék szeme mindig gondoskodtak róla, hogy magára vonja a figyelmet. Rájuk mosolygott. Ha lett volna ideje, megállt volna csevegni. Úgy tett volna, mint aki eltévedt, és útbaigazítást kér, közben felméri őket. Megnézné, hogy valamelyikük elég életrevaló-e, készen arra, hogy kilépjen a nagy, csúnya világba. Tényleg bámulatos volt. Az emberek azt mondják a gyerekeiknek, hogy tartsák magukat távol a rossz emberektől. De az igazi cukros bácsik mosolyognak, és nagyon kedves szivarok, nem is akármilyen autókban. Hát, ő a szó minden értelmében rossz ember volt, a legrosszabb, aki valaha is London utcáit járta.

Az egyik lány félvér volt, nagyjából tizenhárom éves, de már elég fejlett. A ruhái alapján ítélve - egy kis, szoros top és lábszárvédő volt rajta - rohamosan fedezte fel a teste hatalmát. Pont megfelelt Patrick követelményeinek. Egy kicsit hízeleg neki, és máris viheti magával. Elraktározta magában, gondolva a jövőre. Mindig az utcákat járja, és majd gondoskodik róla, hogy újra találkozzanak. Amikor a nővére háza elé hajtott, jó hangulatban volt, szinte bizsergett benne az érzés. A kocsiban kanalazott egy kis kokót az orrába, és hangosan beszippantotta. Hosszú éjszakája és hosszú napja volt. Csak a hajtás, a hajtás és a hajtás - ez volt ő. Miközben bezárta az autóját, vigyorgott, és felkészült arra, hogy mit fog mondani a nővérének. Ő is csak egy hülye szuka volt az afrikai öntudatával és a népviseleti ruháival. De vagány volt, és imádta Patricket. És miért is ne tette volna? Minden nő, akivel csak találkozott, imádta Patrick Connort. Ellenőrizte magát a visszapillantó-tükörben. Úgy látta, hogy rohadtul jól néz ki. Marie nem sokkal fél tíz után érkezett Verbéna és Ossie házához. Tudta, hogy Pat anélkül hagyta el a tornatermet, hogy ő észrevette volna, és azt is tudta, hogy még várhat rá. Rengeteg ideje volt. Itt ugyan nem várt melegszívű fogadtatásra, de már ez sem érdekelte. Feltétlenül látni akarta a fiát, és nem törődött vele, mekkora galibát okoz. Verbéna érzései pillanatnyilag nem voltak az első helyen az előnyt élvezők listáján. Olyan nő volt, akinek ki kellett volna kerülnie a valódi világba, hogy megtudja, mik a valódi problémák. Ossie nyitott ajtót. Arcán látszott, hogy örül annak, hogy láthatja, de egyben bűnbánó képet vágott, mint aki tudja, hogy bajba fog kerülni. Verbénát nem fogja feldobni Marie látogatása, főleg, mivel nem is jelentette be magát előre. De Jasonnak szüksége volt arra, hogy olykor találkozzon az anyjával, akár örült ennek Verbéna, akár nem. Ossie egy mosollyal és egy öleléssel üdvözölte Marie-t. A nő érezte a belőle áradó erőt, ahogy átkarolta, és erős vágyat érzett, hogy a vállába fúrja az arcát, hogy vigaszt találjon.

Tudta, hogy csak azért van itt, hogy elodázza azt, amit tenni akar. Valahol belül meg volt döbbenve, hogy ilyen számító módon tervezi meg a gyilkosságot. Az évek során Őfelségét szolgálta, egyfolytában azt mondogatta magában, hogy az erőszak nem old meg semmit, csupán fölösleges erőfeszítés, és elhatározta magában, hogy jobb ember lesz. De most minden a feje tetejére állt benne, mert bosszút kellett állnia Patrick Connoron. De előtte látni akarta a fiát. Bement a gyönyörű házba, ahol a fiú nevelkedett, és próbált megnyugodni. Látni fogja, a gyermekét. Remélte, ő majd megállítja a fájdalmat a mellében, és leállítja ezt az őrületet a vérében. Jason odaszaladt hozzá és szorosan megölelte. Marie átkarolta és a lánya halála óta most először érezte úgy, hogy meg tud békélni önmagával. Amikor belefúrta az arcát a fiú rugószerű fürtjeibe, eszébe jutott, hogy milyen volt kisbabaként. A gyermekeiről minden emléke ilyen volt. Annyi mindenből kimaradt az életükben! Még az első lépéseik is homályba vesztek. Még mindig ostorozta magát azért, mert elhanyagolta a két legfontosabb embert az életében, de akkoriban nem is voltak igazán fontosak a számára. A heroin volt a szenvedélye, a szerelme. Pusztító szerelem volt. Hogy valami a gyerekeinél is fontosabb legyen - legyen az férfi vagy drog -, az semmiképpen sem helyes. Hány nővel találkozott az évek során a börtönben, akik a férfiakat előbbre helyezték a gyermekeiknél? Több százzal. Miért tartott nekik olyan sokáig, hogy megértsék, hogy nem lesznek örökké fiatalok. Hogy a szex mellékes dolog, és a drogok csak menekülést jelentenek? A gyermekeknek örülni kell, és szeretni őket, mert ők is kiállnak melletted és szeretnek, bármi is történik. Itt volt az ő saját fia, átöleli, pedig az élete nagy részében nem volt jelen. Nem volt benne biztos, hogy ő is ilyen megbocsátó lenne a fiú helyében. Azonban ő sokkal többet tudott a saját életéről, mint Jason. Ami valószínűleg így van jól. - Annyira szerettem volna, hogy elgyere hozzám, anya! A szavai olyanok voltak számára, mint valami balzsam. Anyának szólította. Ha most meghalna, tudta, hogy boldogan tenné. Olyan régóta nem hívta senki így, és nem hitte volna, hogy valaha is még hallani fogja. Azt vár-

ta, hogy a fiú majd Marie-nak szólítja, vagy Riának. A börtöntisztek Riának hívták Cookham Woodban. Megint elfogta a szomorúság és belezokogott a fia hajába. A fiú vele sírt. Együtt érezték a közös bánatukat, és így könnyebb volt elviselni. - Annyira sajnálom, Jason, annyira sajnálom, hogy elhagytalak! A fiú megeresztett egy félszeg mosolyt, jóképű arca hátborzongatóan emlékeztetett Marshalléra. - Most itt vagy, anya, és csak ez számít. A nő megint megcsókolta, de belül üvöltött magában: Meddig? Ha megteszi, ami tervez, akkor megint hamarosan el kell hagynia. Verbéna a sápadt citromsárgára festett előszobából figyelte őket. Ez a szín illett a pillanathoz. Még mindig csak nehezen tudta elhinni, hogy a fia talált bármilyen szeretnivalót Marie Carterben. Marie belefúrta a tekintetét az övébe, és az ellenséges érzéseket szinte tapintani lehetett közöttük. - Nem emlékszem, hogy telefonált volna... Verbéna hangja lekezelő volt és nagyon kimért. Marie nem válaszolt neki. -Azt mondtam... Marie mosolyt erőltetett az arcára. - Az előbb is hallottam. A férje szabad utat engedett, azt mondta, bekukkanthatok, amikor csak akarok, nem emlékszik? Látni akartam a fiamat. Látnom kellett a fiamat! Hangosan mondta ki a szót. Fiam. A szó, ami annyi nő számára természetes volt. Jason még szorosabban ölelte. - Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy. Tiffanynak is annyira hiányoztál, mint nekem, csak ő nem tudta, hogyan öntse szavakba ezt az érzést. Azt akarta, hogy az anyja jobban érezze magát. A nő rájött, hogy milyen kedves fiú. Nem örökölte Patrick gonoszságát és rosszindulatát. Jason jó gyerek volt. - Menj a szobádba, Jason! -NEM!

A kiáltás hangos volt és megmásíthatatlan. Marie észrevette, hogy a szíve mélyén sajnálja Verbénát. Egy szerencsétlen, szomorú szarzsák volt, ahogy a börtönben mondanák. - Figyelj, Verbéna, miért nem mész egyszerűen ki, és csinálsz egy kávét, vagy valamit? Ossie félig kitolta, félig lökte feleségét a konyha felé, miközben beszélt. Rácsukta az ajtót a fiára és Marie-ra, majd hevesen suttogta: - Mi van veled, asszony? Nem látod, hogy Jasonnek most rá van szüksége? Ő az egyetlen kapocs a nővéréhez. Az egyetlen kapcsa a múlthoz. Verbéna felhorkant. - Miféle múlthoz? Te meg én elmeséltük neki a korábbi élete valódi körülményeit. Kábítószerfüggő anya, mindkét gyermekét elhanyagolta, és megölte két úgynevezett barátját. Miféle rohadt kapocs ez, az Isten szerelmére? Emlékszel, milyen volt, amikor idehozták? Egy idegroncs, egyfolytában sírt, nem evett! Emlékszel erre, ugye? Ossie lassan csóválta a fejét felesége dühös szavaira. - Mindenre emlékszem, Verby. Arra is emlékszem, hogy hiányzott neki az anyja. Sírt érte és őt szólongatta. Én erre emlékszem. Arra is emlékszem, hogy megbeszéltük, milyen kötelék fűz egy gyereket valakihez, aki elhanyagolta, és ő mégis szereti. És Jason tényleg szerette. És még mindig szereti. Sokféle szeretet van, Verbéna, és ha nem vagy elég óvatos, akkor tönkre fogod tenni azt a szeretetet, amit a fiú érez irántad, mert annyira megnehezíted az életét! Elvesztette az egyetlen testvérét. Ez a legkevésbé sem szomorít el téged, asszony? Nincs hely a szívedben, hogy Marie-nek is adj egy kis részt a fiad életéből? A nő dühösen rázta meg a fejét. - Vagy ő vagy én, és ez rád is vonatkozik, Ossie! Nem azért fektettem ennyi évet Jasonbe, hogy ez a nő csak úgy beszambázzon az otthonomba és elvegye tőlem! Én jobban szeretem, mint ahogy Ő valaha is képes lenne rá. Én virrasztottam mellette, amikor bárányhimlője és kanyarója volt. Én vittem iskolába és etettem, és olvastam fel neki, és gondoskodtam a biztonságáról. Nem ő! Én gondoskodtam arról, hogy rendesen fel legyen öltözve, és tisztességesen beszéljen. Én játszottam vele, és tanítottam meg írni és olvasni. Annak a nőnek nincs helye az én életemben, és Jasonében sem!

- De hát pont ebben nincs igazad, Verbéna! Jason életében van hely a számára. És ha elfogadsz egy jó tanácsot, jobban teszed, ha te is csinálsz neki helyet. Mert nekem szándékomban áll. Nem hinném, hogy Marie annyira rossz, amilyennek lefestik. Feltette a vízforralót, és a nő testének merevségéből láthatta, hogy valóban mérges. Egyik része legszívesebben odament volna hozzá, hogy megsimogassa és azt mondja neki, hogy igaza van. Ám mégsem tette meg. Mindig is a büszkeség volt a legnagyobb hibája. Ez nem fog csak úgy ripsz-ropsz megváltozni. Még a drága gyermeke kedvéért sem. Busby nagyon örült, hogy láthatja a kisöccsét. Hatalmas teste rengett a jókedvtől, mint mindig, amikor bekísérte a nappaliba és leültette. Nagy szakértelemmel készített neki egy fehér rumot kólával, és letette a mellette álló kis asztalkán lévő alátétre. A férfi érezte a rizs és a borsó illatát, és a szájában összefutott a nyál. - Csak megnézem az ételt. Patrick egyedül iszogatta az italát és körbenézett a szobában. Az Utolsó vacsoráról készült hatalmas kép elfoglalta az egész főfalat a kandalló felett. Jézus és mindegyik tanítványa fekete volt. Ez valószínűleg élethűbb megörökítése volt annak az estének, mint a fehér változat. Egy kékszemű, szőke férfi, aki kétezer évvel ezelőtt Észak-Amerikát járta? Legalább ebben egyetértett Busbyval, ha másban nem is. Patrick a vallást hatalmas humbugnak tartotta, nem hitt semmilyen más magáénál nagyobb hatalomban. Ha Isten annyira jó, akkor mi a francot csinál azalatt, amíg az emberek éheznek és olyan betegségekben halnak meg, mint a rák és a tüdőgyulladás? Patrick abban hitt, hogy azok az emberek, akiknek szükségük van Istenre, bolondok, és nem tudják elfogadni, hogy ilyen az élet. Ha meghalsz, akkor egyszerűen véged van. Rohadt örök élet, ezt az egyet kell a lehető legjobban leélni, ez volt Patrick jelszava. Befejezte az italát és töltött magának még egyet. Hallotta, ahogy Busby a konyhában csörömpöl az edényekkel. Erről eszébe jutott az, amikor még gyerekek voltak. Az anyja fehér volt, és ezt ő szégyellte, bár soha nem ismerte volna be. A nővérével ellentétben, akinek az apja és az anyja is fekete volt, ő mindig kirekesztettnek érezte magát, mert az anyja egy alacsony társadalmi osztályba tartozó, fehér nő volt, míg az apja egy tiszteletreméltó, vallásos

ember. Annyira ugyan nem volt vallásos, különben nem állt volna össze egy fehér kurvával, akivel az egyik görbe estéjén találkozott. Patrick gyűlölte az anyját, az alkoholmámoros dühkitöréseit, a cigaretta és az olcsó parfüm szagát. De az apja odáig volt érte. Amikor végre elment, Patrick majd kiugrott a bőréből, bár a nagyapját viszont - aki után az anyja elnevezte -, szerette. Nem kapta meg az apja vezetéknevét. Akkoriban a törvénytelen gyerekek az anyjuk családi nevét kapták meg. De az öreg Pat Connor szerette őt. Kemény ivó, kemény harcos ír volt, aki szerette az unokáját, szerette a kék szemeit és az izmos testét. A lányát is imádta, és elbánt azokkal az emberekkel, akik azt mondták, hogy a vegyes kapcsolatok nem jók. Amikor az anyja elment, az apja idehozta Patricket, és Busby nevelte fel, az idősebbik nővére, aki attól a perctől kezdve imádta, hogy először meglátta. Húsz évvel volt idősebb nála, és úgy nézett rá, mintha a saját gyereke lett volna, bár neki ez soha nem adatott meg. Patrick a rák okozta haláláig - tizenöt éves koráig -, látogatta a nagyapját. Még mindig úgy gondolt az öregemberre, mint amikor harcolt a betegség ellen, látta, hogy hatalmas teste reszketett, és oroszlánszerű hajzata volt egy jajgató koponyán. Patrick mindig azt mondta az embereknek, hogy az anyja meghalt. Számára legalábbis tényleg meghalt. Ez így volt jó. Megnézte a fényképeket a szobában. Majdnem mind róla készült élete különböző szakaszaiban. Az iskolai egyenruhájában, vagy a motorbiciklijén, miután átment a vizsgán. Arra a mosolygó fiúra bámult, és.azon csodálkozott, hogy soha senki nem jött rá, mi járt valójában a fejében. Busby jött vissza a szobába. Áradt belőle az étel és a nyugalom illata. A férfi rámosolygott. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen ember, akivel valaha is törődött. - Kaptam ma egy levelet Liliantól. Akarod látni? - már tartotta is felé. A férfi megrázta a fejét, és Busby felsóhajtott, amikor meglátta az arckifejezését. - Hallottam, mi történt Tiffanyval. Az egyik hölgy mondta el a templomban. Örültem volna, ha tőled tudom meg, öcsém. A férfi lassan lehunyta a szemét és meglehetősen feldúltnak tűnt.

- Nem akartam, hogy aggódj! Elmondta, hogy mi történt vele, nem? Megpróbáltam megállítani, de az a lány rossz volt. Ugyanolyan rossz, mint az anyja. - Tudom, hogy megpróbáltál segíteni neki. De Marie volt az anyja, és ezt soha nem tartottam helyesnek... Busby hangja elcsuklott. Ezt már olyan sokszor megbeszélték, és minden alkalommal a férfi csak hallgatott. Ugyanilyen volt kisgyermek korában is. De ezúttal a nő elhatározta, hogy kiprovokál belőle valamiféle reakciót. - Mi van a kisbabával, a kicsi Anastasiával? Ki fog gondoskodni róla? Marie látta már egyáltalán? Aztán kimondta azt, amire Patrick számított. Csakhogy ezúttal megváltoztatta a döntését. Ha Busby idehozza a kölyköt, akkor neki vége. - Ide is jöhetne, tudod. A férfi megrázta a fejét. - Nem. Busby, figyelj rám. Nem vehetsz magadhoz egy olyan kislányt, mint ő. Jobb kezekben van a szakértőknél. - Ugyanezt mondtad Tiffanyról, és nézd csak meg, hogy végezte. A férfi behunyta a szemét, hogy a nő lássa, hogy idegesíti. - Ne packázz velem, Patrick! Megpróbálom megmenteni azt a gyermeket attól, hogy az anyja sorsára jusson. A mi vérünk, itt van a helye! - Enni is fogunk, Busby? Csak azért, mert egy óra múlva lesz egy találkozóm, és éhen halok! - Te mindig éhen akarsz halni, Patrick. Nem eszel abban a hatalmas lakásodban? Még csak étterembe sem mész, hogy egyél valamit? És miért váltasz mindig témát, amikor a család kerül szóba? Szegény Lilian... - Lilian egy kibaszott kurva, ezt mindketten jól tudjuk. - Lilian az anyád, és még csak kislány volt, amikor megszült téged. Meddig fogod még ezt így tovább csinálni? Meg kellene tanulnod megbocsátani, fiú! Ő is annyira akarja látni a gyermeket, mint én. Patrick dühösen felállt. - Mi a franc van veletek, rohadt emberek? Busby felemelte hatalmas testét a székről és elordította magát: - Az én házamban ne beszélj úgy, mint egy csatornatöltelék, ifiúr! Valamikor szembe kell nézned a tényekkel az életed során. Majdnem negyven-

éves vagy, fiú. Nőj fel végre és vállald a felelősséget! Az anyád egy autóútnyira van, és teljesen összetört miattad a szíve. Apa nem olyan ember volt, amilyennek gondolod, Isten nyugosztalja. Anyád csak egy fiatal lány volt, ő pedig kihasználta. Akkoriban ha férj nélkül született gyereked, mindenki felvonta a szemöldökét, főleg ha egy fekete fiad volt kék szemekkel. Érezz egy kis részvétet a nő iránt, aki a világra hozott! Aki szeretett. A férfi érezte, hogy nemsokára felrobban, ezért ahhoz a cselhez folyamodott, amit mindig is használt a nővérével szemben. - Te vagy az anyám, Busby. Az egyetlen anya, akit valaha is akartam, és akire valaha is szükségem volt. Ezt már nagyon sokszor megbeszéltük. Lilian semmit sem jelent a számomra. Nem akarok se találkozni, se beszélni vele. Számomra már meghalt évekkel ezelőtt. Csak rád van szükségem az életben. Szóval ejthetnénk a témát, mielőtt mindketten olyat mondunk, amit megbánunk? Busby soha nem tudott ellenállni neki, bár a szíve mélyén tudta, hogy a férfi rossz. Hallotta a róla szóló történeteket. Az iskolában is ugyanez volt, a tanárok is mondtak egy történetet, Patrick pedig egy másikat. Ő mindig a fiúnak hitt, mert neki akart hinni. De ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett meghallgatni, és ez csak növelte a férfi kettejük kapcsolatáról alkotott tévhitét. A nőnek erősen el kellett gondolkoznia azon, hogy mit fog tenni ezúttal. Tiffany meghalt, és volt a világon egy gyermek, akinek senkije sem volt, aki vigyázzon rá. Jó keresztény asszonyként Busby nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Emellett pedig nagyon vágyott arra, hogy gyerekek vegyék körül. Ez a vágya szintén arra ösztökélte, hogy magához vegye a kicsit. Alaposan meg kellett gondolnia a következő lépését, hogy rá tudja venni a férfit arra, amit ő akar. Hogy magához vehesse a babát, hogy megszűnjön benne a sóvárgás, és a következő húsz évben legyen miért élnie. HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Mikey mobillal a kezében ment be Patrick mulatójába. Miközben a bárpult felé sétált, egy gyors pillantással felmérte a helyet. Két embert vett észre a sarokban, akik nyilvánvalóan fel voltak szerelve, de nem nagyon zavartatta magát miattuk. Mindkettőt ismerte, és az egyik még oda is bólintott

üdvözlésképpen. Észrevett egy csapat fiatalembert is, akik a nagy alkalomról álmodoztak. Mikey félretolta a csapost, és egy kis jópofa fenyegetés segítségével megtudta Patrick Connor mobilszámát és a törzshelyeit a városban. Azután végignézte, ahogy pribékjei szétverik a helyet. Senki sem szólt egy szót sem, a klub szép csendesen kiürült, egy férfi még az italát is magával vitte, az arcán hatalmas vigyorral. Patrick Connort nyilvánvalóan nem sokan szerették. A helyiséget totálkárosra verték, és Mikey tudta, hogy Connor perceken belül értesülni fog róla. És ő pontosan ezt akarta. Most már csak annyi dolga volt, hogy megvárja, amíg Connor idejön hozzá. Ezt a játékot most ő játssza, és azon kapta magát, hogy tulajdonképpen élvezi a dolgot. Telefonon fogja zaklatni Connort, miután megitta az italát, majd másokat is megkér, hogy hívják fel. Ha ez nem hozza ki a sodrából, akkor semmi. Mikey a bárpult mögé ment és töltött magának egy hatalmas Scotch-ot. Csak arra tudott gondolni, hogy hogyan érezheti magát Marie annak tudatában, ami a lányával történt. Még nem tudott vele kapcsolatba lépni, de feltételezte, hogy bizonyára a fiával van. Azok után, ami történt, most szüksége van Jason jelenlétére, ezt ő is megértette. Látni akarta a nő arcát, amikor majd megmondja neki, hogy mit tett. Tudta, hogy hálás lesz neki, s meg fogja érteni, hogy miért tette. Hasonlóan gondolkoztak és tudta, hogy a nő valóban meg fogja érteni. Ez még soha egy nővel kapcsolatban sem történt meg vele. Marie előtt ő csak kihasználta a nőket, s ezt most már maga is tudta. Most már látta, hogy miért futott zátonyra minden egyes kapcsolata. Nem volt meg a tisztelet, nem volt igazi szerelem. A testi vágy teljesen más dolog. Testi vágyat bárki iránt érezhet az ember, de ha annak vége, akkor mi marad? Semmi. Csak néhány langyos emlék, semmi más. Utána ő mindig még rá is fizetett, de ez, ahogy magának szokta mondani, egy másik történet. Megitta az italát, majd berúgta az iroda kulcsra zárt ajtaját, és mindent átnézett, amit csak talált. Mindig megéri először körülszaglászni egy kicsit, mielőtt agyonversz valakit, sosem lehet tudni, hogy mire bukkan az ember. Még több videokazettát és még több pénzt talált, pokolian sok pénzt. Nem mintha szüksége lett volna rá, de Connort majd jól felhúzza, ha azt hi-

szi, hogy kirabolták. Mikey mosolygott, miközben átnézte a kazettákat és megszámolta a pénzt. Mindent egybevetve úgy tűnt, hogy szerencsés éjszakája volt. A csapost összegöngyölték az autó csomagtartójába, hogy legyen valaki, aki ismeri Connor szokásos törzshelyeit, és akinek megvoltak az eszközei, hogy a többi emberével felvegye a kapcsolatot, ha szükséges. A fiú rettegett és ez meg is látszott rajta. Mielőtt rácsukták volna a csomagtartó fedelét, Mikey figyelmeztetően azt mondta neki: - Remélem, nem akarsz hősködni, fiacskám! Olyan hangulatban vagyok, hogy szívesen okoznék fájdalmat valakinek. Ne akard, hogy te legyél az! Majd teljes sötétség borult rá, és a félelemtől bevizelt, mielőtt még lefordultak volna az utcasarkon. Lucy Susan Tranter lakásában volt. Tudni akarta, hogy mi van az apjával. Furcsa érzés volt ezen az ajtón kopogtatni, de most nem bírt volna visszamenni Mickey házába, mert nem tudott volna az anyja arcába és patkányszerű szemébe nézni. Ezért arra gondolt, hogy idejön és meglátogatja az apja szeretőjét, hogy ne kelljen egy olyan helyre visszatérnie, ahol nem látják szívesen. Susan tulajdonképpen egész aranyos nő volt. Lucy látásból már ismerte, és az utcán már oda is bólintott neki, de még mindig furcsa volt az a tudat, hogy ez az a nő, akivel az apjának szexuális kapcsolata volt. Arról is hallott, hogy Susan háza mennyire mocskos, bár ő maga kellőképpen tiszta volt. Egy dolgot azonban biztosan tudott, azt, hogy Susan Tranter minden körülmények között kiállt az apja mellett, és Lucy szemében ez sokat számított. A nő ajtót nyitott. Az arca semmit nem árult el arról, hogy mennyire meglepődött. - Igen? Segíthetek? - Hello. Én Kevin Carter lánya vagyok, Lucy. Susan üres tekintettel meredt rá, miközben ő sietve folytatta: - Csak kíváncsi voltam, hogy ön esetleg találkozott-e vele. Meg tudja mondani, hogy van? - Hát, családtagok és barátok látogathatják. Akármikor akar menni, me-

het hozzá. Nincs bezárva, vagy ilyesmi, a pszichiátriai intézetben van. A Ramptonban, de azt hiszem, ezt maga is tudja. A szarkazmus a nő hangjában nem kerülte el Lucy fülét, de még mielőtt bármit tehetett volna ellene, kitört belőle a sírás. Ez volt az utolsó csepp. Mindenki csak bántotta, ő pedig magányosnak érezte és sajnálta magát. Susannak jó természete volt. Nézte az ajtaja előtt álló szomorú lányt, és megenyhült, behívta a házába. Húsz perccel később, egy csésze tea után Lucy mindent elmondott az anyjáról és az ő zátonyra futott eljegyzéséről. Susan megértően hallgatta. Kevin gyakran beszélt Lucyről, szánalmat érzett iránta, azt mondta róla, hogy saját maga legnagyobb ellensége. És most, ahogy hallgatta őt, Susan hajlott arra, hogy egyetértsen a férfival. Lucyt - az anyjához hasonlóan - szintén emésztette a keserűség. Kár volt érte, mert amikor mosolygott, akkor nagyon szép volt. Csak boldogabb embert kellene magából faragnia, akkor vonzaná az embereket. így azonban csak elüldözte őket. - Az apámat akarom. Annyira hiányzik. Susan megsajnálta, amikor hallotta a hangjában a magányosságot, de elég érzékeny volt ahhoz, hogy tudja, ő Lucy utolsó eszköze. Nem fordulhatott senki máshoz, ezért az aput akarta, és ha más nincs, akkor az apu bigéje is jó. De Susan próbálta elmagyarázni, hogy Kevin feje nincs igazán rendben, és teljes idegösszeomlása van. Csodálkozott azon, hogy ez a lányát még annyira sem érdekli, hogy elmenjen meglátogatni. Elmondta Lucynek, hogy az orvosok szerint azért történt mindez, mert Kevin hosszú éveken át mindent elfojtott magában. A lánya bebörtönzése és a fia öngyilkossága súlyosan érintette, de el kellett nyomnia magában mind a természetes érzéseit, mind a felesége iránti haragját, mert az anyjuk lelkiállapota is megromlott ezen események után. Az egész nagyon szomorú történet volt, és most ezt tetézte Lucy az ő problémáival. Susan kicsit örült, mert nagyon hiányzott neki Kevin. A semminél még Lucy is több volt, s ő is az apja egy része. Ha Susan tud neki segíteni, akkor talán a férfinak is tud. Kevinnek találkoznia kell a lányaival, amiben az orvosok is egyetértettek. Talán rá tudná beszélni Lucyt és Marie-t, hogy menjenek el az apjukhoz és beszéljenek a pszichiáterekkel; mert az talán megakadályozná, hogy egyszer és mindenkorra bezárják. Bármit meg-

tett volna Kevinért, mert teljes lényével, minden porcikájával szerette. Ezért csak fél füllel figyelt a fiatal nő szavaira. Egészen addig, amíg Lucy róla és Kevinről nem kezdett beszélni. - Tessék? - Azt mondtam, hogy nem hibáztatom az apámat azért, mert magához fordult. Az anyám soha nem volt egy könnyű eset. Mióta is tart már ez az egész? Mármint ez a dolog maguk között. Susan közönyösen megvonta a vállát. - Évek óta. Évek óta szeretem, és ő is szeret engem. De soha nem akarta megbántani a maga anyját, bár ez nagy megpróbáltatást jelentett számára is, ahogy azt mindketten tudjuk. Én tényleg sajnálom Lou-t. Az olyan embereket, mint ő, megemészti a keserűség, sosem találják meg a boldogságot, Még az unokáit is ellökte magától. Az apja ezt nagyon nehezen dolgozta fel, tudja. Mint ahogy azt is nehezen dolgozta fel, hogy nem találkozhatott Marie-val és nem is hallott róla. Ha rajta múlott volna, akkor azt hiszem, magához vette volna a gyerekeket, és megpróbálta volna a legjobbat kihozni belőlük. De a maga anyja elhatározta, hogy soha nem tartozhatnak a családhoz. Gondolom hallott Tiffany haláláról? Marie bizonyára teljesen összetört. Szegény asszony! Az egész élete csak küzdelemből állt. - Ő döntött úgy, hogy megöli a barátait, senki nem kényszerítette rá. Visszatért a nővére iránti régi ellenséges érzése. - A kábítószerek kényszerítették rá, Lucy. A kábítószerek nagy megpróbáltatást jelentenek, főleg annak az embernek, aki rászokott. A családnak is éppen elég nehéz szembenézni azzal, hogy a gyermek kábítószerfüggő, de magának a függő személynek még nehezebb. Lucy nem válaszolt. - Szóval most hol fog lakni? Körbenézett a koszos szobában és megvonta a vállát. Nem akart itt maradni, de néhány napig muszáj lesz, amíg össze nem kapja magát. Természetesen nem akart visszamenni Mickey házába, és nem akart azzal a rohadt, boszorkány anyjával foglalkozni. - Őszintén szólva, nem tudom. Talán egy szállodába megyek... Susan látta, hogy Lucy milyen tekintettel nézett végig az otthonán. Nyil-

vánvalóan szegényesnek találta, ezért nem ajánlott fel neki egy ágyat. Bár eredetileg ez volt a szándéka, de most már érezte, hogy Lucy - bár nem hajlandó beismerni -, mindenre rászolgált, ami történt vele. Nyugodtan nézze csak le Susant, amennyire csak akarja. Hiszen senki nem kényszeríti, hogy ebben a rendetlenségben maradjon. Körbenézett, és hetek óta először mosolyoghatnék)a támadt. Tényleg rendetlenség van, hajlandó akár elsőként is beismerni. De megnyugtató és tiszta rendetlenség volt. Mindenütt papírok és könyvek. A növények ott növekedtek, ahova rakta őket, és hagyta, hogy befussák az ablakpárkányt és a polcokat. Szerette az otthonát. Szerette azt a nyugalmat, amit árasztott. - Az apja szeretett itt lenni. Azt mondta, hogy az anyja katonai tisztasága után üdítő látvány. Azt hiszem, szerette, hogy feltehette a lábát a bútorokra, és nem lett belőle veszekedés. A földre tehette a tányérját, ha akarta és kinyújtóztathatta magát, ahogy manapság a fiatalok mondják. Maga sem tudta, hogy miért mondta ezt, de azt akarta, hogy ez a lány tudja, hogy az apja nagyon boldog volt ebben a szaros lyukban. Mert tudta, hogy a „szaros lyuk" az a szó, amit Lucy és az anyja az otthona jellemzésére használna. És lehet, hogy az is volt, de nem neki, és persze nem Kevinnek. Ez volt az a hely, ahová menekült a felesége elől, és ezt mindketten tudták. - Ezt meg tudom érteni. Az anyám néha túlzásba vitte a dolgokat. Már alig várom, hogy találkozhassak az apámmal. Gondolja, hogy látni akar? kérdezte Lucy bizonytalan hangon. Susan elvigyorodott. - Ki fog ugrani a bőréből, ha meglátja magát, Lucy. Lucy megvonta a vállát. - Nem tudom, miért. Mindig Marie volt a kedvence. A keserűsége megint visszatért. - Ó, igazán? Nekem leginkább magáról beszélt. Az volt a benyomásom, hogy magát erősebb személyiségnek tartja, aki sokkal inkább megleli a helyét a világban, mint Marie. Ez hazugság volt, és ezt mindketten tudták, de Lucy nagyra értékelte, hogy a nő megteszi ezt érte. Olyan régóta nem találkozott már a legcsekélyebb kedvességgel sem, hogy most közel állt a könnyekhez. A rendetlen ház már feledésbe merült, amikor végre rájött, hogy mi vonzotta az apját ehhez a meglehetősen elhanyagolt külsejű asszonyhoz, aki

most itt ül vele szemben. Susan kedves volt és aranyos, és olyan nyugodt volt, hogy a nyugalma másokra is átragadt. Most, hogy Lucy lerombolta maga körül a védőbástyákat, Susan egy olyan nőt látott maga előtt, akinek elsősorban barátra van szüksége. Olyan valakire, aki nem ítélkezik felette, mint az anyja, hanem pusztán önmagáért szereti. - Néhány napig azt hiszem, itt maradhatna. Amíg lábra áll. De, ahogy maga is látja, meglehetősen rendetlen vagyok. Látta Lucy arcán a megkönnyebbülést és minden aggálya eltűnt, amit a felajánlása miatt érzett. Mindig is hajlamos volt kígyót melengetni a keblén. Most csak remélni tudta, hogy ezúttal nem fogja megharapni. De ezt amúgy is Kevinért tette. Legalább az egyik megmaradt gyermekével találkozhat. Csak bízott benne, hogy Marie-t is rá tudja beszélni arra, hogy látogassa meg az apját. Bár neki most fontosabb teendői voltak, és Susan ezt megértette. Egy gyermek eltemetése a legnagyobb trauma, amit egy ember csak átélhet. - Ha nem túl nagy gond? - szólalt meg Lucy félénken. Susan válasz helyett mosolygott. Valahol belül mégis azon gondolkozott, hogy nem őrült-e meg teljesen. Jason és Marie a tévészobában voltak egy hátsó szobában. Mint minden más helyiség, ez is makulátlanul tiszta volt, bár itt a bútorok kopottabbak voltak, mint a ház többi részében. Marie arra tippelt, hogy általában itt tartózkodtak, amikor éppen nem fogadtak vendéget. Itt sokkal megnyugtatóbb volt a hangulat, mint máshol, és nem hasonlított egy lakáskultúra-magazinból kivágott képre. Ahogy ott ültek egymás mellett és beszélgettek, Marie érezte, ahogy felenged. - Ne vegyed komolyan! Az anyám... mármint Verbéna. Csak arról van szó, hogy olyan hosszú ideig voltam csak az övé, hogy most nehezen tud osztozni rajtam. Csak ennyi. Marie a fiára mosolygott. Hamarosan férfi lesz belőle, és az alapján, amit eddig látott, kedves férfi lesz belőle. Tisztességes férfi. És természetesen jóképű férfi.

- Sajnálom, ha nagy felfordulást okoztam, de mindenáron látni akartalak. Annyira hiányoztál, amíg távol voltam tőled. A fiú az arcába nézett. - Miért tetted, anya? Miért ölted meg két barátodat? Marie szomorúan rázta meg a fejét. - Bárcsak tudnám a választ erre a kérdésre, Jason. De nem emlékszem rá! Semmire sem az egészből. Vérbe borultan ébredtem fel, és csak akkor vettem észre, hogy mi történt. Az ujjlenyomatom rajta volt a fegyvereken, és megvádoltak a gyilkossággal. Kétszeres gyilkossággal. Az ügyvédem beszámíthatatlan állapotban elkövetett emberöléssel próbálkozott, de elutasították. Engem épelméjűnek nyilvánítottak, és feltételezték, hogy tudtam, mit csináltam és hogy miért csináltam, csak nem mondtam meg nekik. De soha nem tudtam visszaemlékezni semmire. - Ez igaz? Marie bólintott. - Igaz. De meg kell értened, Jason, akkoriban más ember voltam. Függő voltam. Ők pedig nem olyanok, mint a normális emberek. Az egész életük akörül forog, hogy megszerezzék a kábítószert vagy az italt, amire szükségük van. Én mindent bevettem, amire csak rá tudtam tenni a kezem. Ez olyan, mint egy betegség, csak az emberek ezt nem értik meg. Azok az emberek, akik kézben tartják az életüket, nem lesznek kábítószeressé. Én sosem tudtam a saját életemet irányítani. Túl sokat vállaltam és túl hamar, s ezért alaposan megfizettem. Tizenöt éves voltam, amikor Tiffany született, és csak tizenhét, amikor te jöttél. Még túlságosan fiatal voltam ekkora felelősséghez. Szóval kezdtem kiakadni, és drogozni. így próbáltam elnyomni a fájdalmat és a szenvedést, amit az élet jelentett számomra. Látta a fia fürkésző tekintetét, ahogy a szemébe nézett, és erős vágyat érzett, hogy hazudjon neki, de tudta, hogy nem lenne erre képes. Tudnia kell az igazat, és el kell őt fogadnia azzal együtt, amit tett, olyannak, amilyen most, máskülönben mindketten hazugságban élnének. - Nehéz elhinni, hogy ilyet tettél. Szorosan megragadta a fiú kezét. - Tudom, én is így érzek. Meg kellett tanulnom együtt élni azzal a tudattal, hogy elvesztettem a fejemet és két embernek oltottam ki az életét. Két

barátomét, akiket szerettem és akikkel törődtem. A fiú egy „tizenhét éves bölcs" módján bólintott. - Én soha nem fogok kábítószerezni! Ezt hevesen és teljesen őszintén mondta. - Néhány barátom már próbálta a speedet és szívott már füvet, de én nem fogok. Ha anya tudná, hogy kik ezek a fiúk, kiakadna, mert mindannyian olyanok, akiket ő jó házból való, rendes srácoknak tart. De ma már másmilyen a világ! A kábítószer társadalmilag elfogadott dolog. Amszterdamban a kormány ellenőrzi a kábítószert, hogy jó minőségű-e. A barátom, James azt mondta, hogy az apja szerint ez hamarosan itt is be fog következni. - Remélem, hogy nem. A kábítószer semmilyen körülmények között sem jó, érted! Nem, hiszen életeket tesz tönkre. Tönkretette az én életemet, és a tiédet is. A fiú szomorúan bólintott. - És Tiffét. Megkapod Anastasiát? A gondolatát is utálom, hogy örökbe fogadják. Csak ő maradt meg Tiffany után. - Meg fogom próbálni. Csak még van néhány elintéznivalóm előtte. - Milyen elintéznivalód? - Ó, csak pár dolog, aminek utána kell járnom. Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene. Ahogy kimondta a szavakat, a döntése, hogy őszinte lesz a fiával, elszállt a szélben. Minden mással kapcsolatban annyira őszinte lesz, amennyire csak lehet, de soha nem fogja bevallani neki, hogy azt tervezi, hogy megöli az apját. Bár nem emlékezett az első alkalomra, amikor ölt, de elhatározta, hogy ezúttal minden egyes másodpercet az emlékezetébe fog vésni. Ez megtorlás lesz, nem gyilkosság! És ezt két külön dolognak tekintette. Megszólalt a telefonja és örült, hogy félbeszakíthatja a beszélgetést. Felvette és amikor meghallotta Maisie hangját, érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni. Patrick szabálytalanul és őrjöngve hajtott végig az utcákon. Amióta felhívták a klub elleni támadás miatt, olyan vad düh kerítette hatalmába, hogy

majd felrobbant. Ha megtudja, hogy ki a felelős ezért, személyesen fogja leharapni a fejét, és miután kitépte a szívét, még más komoly ocsmányságokat is művelni fog vele. Miközben vezetett, magában gondosan kidolgozta a tervet, hogyan fog fájdalmat okozni az ellenségeinek. Egyszerűen nem tudta elhinni! Kivonta a forgalomból a legveszélyesebb és legnotóriusabb gengsztert az országban, és ezek után valakinek még volt bátorsága baszakodni vele! Teljesen kikelt magából. Találkozni fog az embereivel, és ők is jobban teszik, ha pontos válaszokkal állnak elő, mert tudni akarja az okokat! Ez jellemző abrit mentalitásra! Ő csinált minden melót, az összes piszkos munkát, és most valami kis senki azt hiszi, hogy tőkét kovácsolhat magának belőle. Hát ez nem fog megtörténni! Rohadtul ki van zárva! Ha a yardok lettek volna, arról már tudna, hiszen a biztonság kedvéért van néhány embere a táborukban. És már különben is kivonták volna a forgalomból, ha ők tudnának valamit. Ennek megtorlás szaga volt; ez bosszú volt, nagyon is az! Azon törte az agyát, hogy ki dolgozhat Malcolm Derbynek, az egyetlennek, akinek van annyi vér a pucájában, hogy szembeszálljon vele. Senki sem jutott az eszébe. Az is megfordult a fejében, hogy valaki, aki az ő zsoldjában áll, fogta magát és meg akarja kaparintani az ő üzletét. Ezen is el kellett gondolkodnia. Amikor felhajtott Maisie lakása elé, és meglátta az emberei ragyogó BMW-it felhorkant. „Miért nem tesznek ki egy kibaszott nagy táblát ezzel a felirattal: Megbeszélés folyik, kopogtasson a legközelebbi rohadt ajtón!" Egy csapat gyengeelméjű vette körül, de hát ugye ez nem volt újdonság. Nem akarta, hogy bárki, aki neki dolgozik, túlságosan intelligens legyen ez íratlan törvény volt -, mert azok előbb-utóbb azt akarnák, ami az övé. De ez a bagázs épphogy meghaladta az ötévesek értelmi szintjét! A közeljövőben alapos válogatásra lesz szükség. Miközben elhaladt a kocsisor mellett, mindegyiknek meghúzta az oldalát a kulccsal dühében. Még csak parkolóhelyet sem talált a saját találkozóján! Micsoda kibaszott előadás lesz ennek a vége! Az épület felé csörtetve döbbenten vette észre, hogy Marie Carter áll előtte. Egy kapualj alól jött elő, pontosan az ő útjában állt.

- Minden oké, Pat? Régóta nem láttalak. Patrick a szemében sunyi rettegéssel nézett Marie-ra. Ő volt az utolsó, akire ma este számított. - Nocsak, nocsak, nocsak. Marie Carter. Mi a francot akarsz itt? - Elvetted a kicsikémet... Patrick felnevetett. - Ó, hát ez hozott ide? A kicsi Tiff! A nő óvatos tekintettel nézett rá, és Patrick ismét beszélni kezdett. - Ugyanolyan kurva volt, mint te! Amikor kilövellte a mérgét arra a nőre, akit tönkretett, rögtön megpillantotta a vasbotot, ahogy az arca felé lendül, de amint megpróbált félreugrani, megbotlott. Marie megütötte, és újra és újra lecsapott rá. Minden egyes ütésnél érezte, ahogy a gyűlölet és a düh elszivárog a testéből. Végül abbahagyta. Az erőlködéstől levegő után kapkodott, majd mosolyogva lenézett a férfi összekuporodott testére. - Ezt az én Tiffanymért kaptad! Ezután továbbment, anélkül, hogy visszapillantott volna. Eszébe ötlött, hogy megint ölt, és valószínűleg kockára tette a fiához és az unokájához fűződő kapcsolatát. De valakinek egyszer és mindenkorra le kell számolnia Patrick Connorral! És megfelelőnek tűnt, hogy ő legyen ez a valaki. Kevin Carter mindenkinek obszcén dolgokat vágott a fejéhez. Kemény nyugtatókat írtak fel neki, és most megint lefogták, hogy Libriumot injekciózzanak belé. - Komolyan mondom, ettől már ki kellett volna nyúlnia! Az éjszakás nővér mindig megdöbbent azon, hogy az emberi test mi mindent kibír, ha nyomás nehezedik rá. Magas, vékony nigériai nő volt, négy évvel ezelőtt egy ügynökségen keresztül került a kórházba, és tisztában volt minden egyes betege elmeállapotával. - Tartsátok erősen, amíg nem hat a nyugtató! - Két férfiápoló és egy nő szorosan tartották Kevint. Ezt nem kellett nekik kétszer mondani, mert az egyik már magán viselte a legutóbbi találkozásuk következményét, egy kez-

dődő monoklit. - Mitől borult ki? A nővér megvonta a vállát. - Ki tudja? Az öreg Sallyvel beszélgetett a gyerekeiről, a nő csak mosolygott meg bólogatott, mint mindig. A Jóisten a megmondhatója, hogy mi történt, fogalma sincs róla, csak egyik percről a másikra a férfi hirtelen őrjöngeni kezdett. Az ápolónő csendesen azt mondta: - Akárki is ez a Lou, remélem, nem kerül a kezei közé. Gyűlöli. Kevin még mindig beszélt, most ugyan már csendesen, de még nem merték elengedni. - Tudja, hogy mindent tudok róla, és arról, is, hogy mire képes. El kellett volna mondanom, de most már túl késő. A lányaimat tönkretették... Mindkettőt tönkretették. Már régen meg kellett volna égetni, a kibaszott vén szukát! Amit azzal a két lánnyal tett, nem volt helyes. Mindkét lányomat romba döntötte... - Psssszt! Most próbáljon megnyugodni, Mr. Carter! Kórházban van, emlékszik? A férfi bólintott. A szeme már lecsukódott, de még küzdött azért, hogy tudatánál maradjon. Erősen tartották, amíg el nem ernyedt a teste és a pulzusa vissza nem állt normális szintre. Akkor elengedték. - Rövidzárlat. A nigériai nővér szomorúan bólintott. - Szegény ember! - Gyilkos, ezt ne felejtsd el! Az ápolónő elemében volt. A szomszédait mindig bőségesen ellátta történetekkel a hozzá tartozó betegekről. Pillanatnyilag Kevin Carter volt a beszélgetések kedvelt témája. - Hogyan is felejthetnénk el, amikor egyfolytában emlékeztetsz rá? Kevin még mindig mormogott álmában. Az éjszaka hátralevő részében nyugodtabb volt, de minden egyes nappal egyre erőszakosabbak és egyre rendszeresebbek lettek heves kitörései. Az orvosoknak igyekezniük kell a gyógyszeres kezelésével, mielőtt még valaki komolyan megsérül.

Miközben a jelentést írta, a nővér azon gondolkozott, hogy mi lesz ennek az embernek a sorsa. A börtön nem lenne megoldás, hiszen teljesen ki van borulva. Sóhajtott, nyújtózkodott egyet és azt kívánta, bárcsak vége lenne az éjszakának, hogy végre megkapja a jól megérdemelt alvást. Mickey ideges volt, és ez látszott rajta. Az anyja bingózni ment, és most a ház urának érezhette magát. Az, hogy megmondta Lucynek, hogy keressen magának másik helyet, elfelejtődött azzal a meglepetéssel, amikor a nő egy taxival jelent meg, hogy összeszedje a cuccait. Valahogy most másmilyennek látszott. Mintha kézben tartaná a dolgokat, és nyugodtabb lenne. Valami miatt az, hogy megtette, amit mondott neki, rosszul esett a férfinak. Főleg, hogy ilyen gyorsan. Az is eszébe jutott, hogy Lucy tulajdonképpen tényleg el akarta hagyni. És ott volt az is, hogy hiányozni fog neki, és az egészben ez volt a legrosszabb. Most már arra is készen állt, hogy szembeszálljon az anyjával a nő miatt! Ahogy Lucy kicipelte a táskáit a várakozó taxiba, meg sem próbálta, hogy segítsen neki. De nem is kérte meg rá, ezért hagyta, hadd boldoguljon egyedül. Amikor Lucy visszament a házba, azt mondta: - Összehajtogathattad volna a ruháimat, Mick. A legtöbb cucc új, még nem is hordtam őket. Ezt minden ellenséges hang nélkül mondta, de a szavak felidegesítették a férfit. - Akkor miért nem pakoltad össze te magad? Lucy felnevetett, és ez még jobban zavarta a férfit. - Aligha tudtam volna összepakolni őket, hiszen nem is tudtam, hogy el fogok menni, nem igaz? Különben meg ki zavarta össze azt a hülye fejedet? Csak azt teszem, amit mondtál, szóval nem tudom, miért húztad fel az agyad! Talán változó korban vagy. Olyan vagy, mint egy vénasszony, talán azzá is válsz. Megint felnevetett a saját viccén, majd meglátta a férfi arckifejezését. Aztán mindketten meglepődtek azon, amit szelíd hangon mondott: - Gyerünk, Mick, játszd el a rendes fiút. Miért akadsz ki rám, amikor csak azt teszem, amit akarsz? Vagy, hogy egész pontos legyek, amit az anyád akar?

- Hol fogsz lakni? - Egy barátomnál. Erre nem tudott mit mondani. Nem is tudta, hogy Lucynek vannak barátai. Legalábbis közeli barátai. Mindkettejüknek sok ismerőse volt, de egyiküknek sem volt igazi kebelbarátja. Az ilyen anyák mellett, amilyenek az övék voltak, nem igazán lehetett barátjuk, mindegyikkel volt valami gond, és ezért egy idő után nem vittek haza senkit. - Szóval akkor kinél fogsz lakni? A nő megvonta a vállát. - Úgysem ismered. A férfi most már gyanakodott, és arra gondolt, hogy biztos valami másik pasas. - Nő vagy férfi? - Ki a fene vagy te, a barátellenőr? Harmadfokút adsz nekem, mintha a tiéd lennék, vagy mi? A férfi megrökönyödött és ez meg is látszott rajta. - Azt hittem, hogy jegyben járunk, Lucy. Ha esetleg ez az apróság elkerülte volna a figyelmedet. Most már álszentként viselkedett, hogy megőrizze a méltóságát, és Lucynek megint nevethetnékje támadt. - Na nézd csak, a kis nagyképű faszkalapot! Én is abban a tudatban voltam, hogy jegyesek vagyunk, amíg útilaput nem kötöttél a talpamra, és a fejemhez nem kaptam az East End válaszát Bonnié Parkerre. De azt hiszem, most már mindketten tudjuk, hogy itt az ideje mindent újra átgondolni, ugye? Nem megyek feleségül a rohadt anyádhoz, haver, a sajátommal is éppen elég bajom van! Szóval gondolj erre, amikor majd hazajön a bingóestről, és azt akarja, hogy csinálj neki egy csésze teát, amíg ő olyan történetekkel szórakoztat, hogy egész este csak egyetlen számot akart. Melyik épeszű nő vállalná ezt? Kiment az ajtón, de a férfi elkapta a karját, és maga felé fordította. - Tudni akarom, hogy hol fogsz lakni! - Én pedig világbékét akarok, és megnyerni a lottóötöst, megkúrni Denzel Washingtont, szóval csakúgy, mint én, te is meg fogod tudni, hogy mit jelent akarni valamit, ugye?

Amikor végigment a járdán, a taxisofőr rámosolygott. Körülbelül harmincöt éves lehetett, sötét bőre és sűrű fekete haja volt. Ez a mosoly teljesen kihozta Mickey-t a sodrából. - Ki a fenére mosolyog? Miközben beszélt, az anyja fordult be a sarkon az egyik barátnőjével, Gladys Lancasterrel, aki ugyanolyan volt, mint az anyja, idő előtt megöregedett, összeaszott és gonosz. Lucy ezt az egészet nagyon szórakoztatónak találta. Belül örült, hogy féltékenynek látja Mickey-t. Ez azt bizonyította, hogy valahol belül még ott volt benne a férfi. Csak egy kis férfi, ezt hozzá kell tenni, de kétségtelenül férfi. Hosszú ideje először tartotta most a kezében a dolgokat, és ez jó érzés volt. A férfi most úgy nézett rá, mint mielőtt összekaptak volna az esküvői előkészületek és a szüleik miatt. Mielőtt hagyta, hogy ő legyen a főnök, és elveszítette iránta minden tiszteletét. - Ó, Mickey, ne légy bolond! Miközben veszekedtek, Mickey anyja odaért hozzájuk a barátnőjével. - Hála Istennek, hogy megszabadultunk ettől a szeméttől, én azt mondom! Megivott néhány pohár konyakot és négy árpabort a bingóesten, és most készen állt a harcra. Elhatározta, hogy elűzi Lucyt, mégpedig most azonnal. Tulajdonképpen ha rajta múlik, akkor a fia élete végéig vele fog élni. - Anya! A fia hangja magas volt. - Nekem te ne „anyázz"! Jobb lesz neked nélküle és a hülye családja nélkül! Te jobbat érdemelsz, mint a Carterek! Lucy válasz nélkül nyitotta ki a taxi ajtaját. A sofőr az egészet nagyon szórakoztatónak találta, és nevetésétől Lucynek is nevethetnékje támadt. - Indítson! A hangjában érződött az elfojtott nevetés, miközben a taxi gyorsan elhajtott a ház elől, Mickey-t, az anyját és a barátnőjét döbbent csendben hagyva maga mögött. - Akkor elment?

A férfi hallotta az elégedettséget az anyja hangjában, és úgy kiabált neki vissza, hogy három utcával arrébb is hallani lehetett. - Kurvára úgy néz ki, nem! Most boldog vagy, ugye? Te rohadt, nyomorult vén szatyor! A nő arca hamuszürke lett, miközben figyelte, hogyan viharzik el a fia az utcán a papucsában. A kezét még mindig a szájára szorította a döbbenettől, amikor Gladys vidáman megszólalt: - Micsoda rohadt jó este lett ebből! Mary Watson háromszáz fontot nyert egy full house-szal, ennél fogva túlságosan is sokat élvezte az italt. De most ez már semmit nem jelentett, mert felfogta, hogy túl messzire ment. Csakúgy, mint azelőtt a férjénél, Mickey-nél is betelt a pohár, és ezt ennek a ribancnak köszönhette ma este. Megnyert már néhány csatát, de az volt az érzése, hogy a háborút Lucy Carter fogja megnyerni. Marie több mint fél órán keresztül ült a kádban az otthonban, most pedig a szobájában feküdt az ágyon, és a mennyezetet bámulta. Nem tudta elhinni, hogy mit tett, hogy még mindig mire volt képes. A sok év, amíg visszafogta magát, semmire sem volt jó! A diploma, a tanulás odaadó szorgalma, az, hogy megpróbált jobb emberré válni, mind semmit sem ért. Még mindig gyilkos, és ezúttal nem hivatkozhat a kábítószerre sem! Mindig is nyugodt volt és tudott magára vigyázni. Az iskolában ő volt a legjobb verekedő az évfolyamon, és erre büszke volt. Senki nem mert újat húzni Marie Carterrel, és amikor igazán elvesztette a fejét, akkor a hírneve, miszerint kemény dió, megkönnyítette a dolgát, mert senki sem merte a szemébe mondani, hogy mekkora seggfej. Amikor tizenöt évesen világra hozta Tiffanyt, mindenkinek acélos tekintettel nézett a szemébe, és soha senkinek nem volt bátorsága bármit is a szemébe vágni. Végül már szokásává vált, hogy minél rosszabb lett, annál agresszívabban viselkedett az emberekkel. Ezért soha semmit nem mondtak neki, amit nem akart hallani. Soha senkinek nem volt annyi vér a pucájában, hogy megmondja neki, mit csinál rosszul, mert túlságosan rettegtek tőle. Aztán a drogok átvették felette az irányítást, de ez akkoriban természe-

tes folyamatnak tűnt. Rossz ember volt, nem igaz? Teljesen elment az esze, és nem érdekelte már semmi. Vagy mégis? Valahol mélyen nagyon is érdekelte, de már túl messzire ment ahhoz, hogy ezt beismerje magának, vagy valaki másnak. így a kör mindig újraindult, míg végül túl messzire nem ment. Megölt két fiatal nőt, akiket kedvelt, és azt hitte, hogy törődik velük. Éveken át azt mondogatta magának, hogy nem a jelleméből fakadt, amit tett, pedig valójában igen. Ma este bebizonyította magának, hogy igenis képes másokat bántani még színjózan állapotban is. Nem érezte úgy, hogy jó dolgot tett; tulajdonképpen tudta, hogy rosszat csinált. Még rosszabbat, mint az előző két gyilkosság, mert akkor legalább hivatkozhatott a drogokra. A ma estét soha nem fogja elfelejteni, ezt tudta jól. Egész életében élénken fog emlékezni minden részletre. Nem érezte úgy, hogy ezzel bármit is megoldott volna. Csak annyit érzett, hogy amit tett, azzal Patrick Connor szintjére süllyedt. Hagynia kellett volna, hogy a rendőrség foglalkozzon vele! Hogy lehetett annyira tapló, hogy maga akarta elvégezni a dolgot?! De tudta a választ. Mert nem lehetett benne biztos, hogy lecsukják. A férfi mindig is kicsúszott a kezük közül, és Marie mindenkinél jobban tudta ebben az országban, hogy az igazságot meg lehet vásárolni. Éppen elég olyan emberrel találkozott a börtönben, akik pontosan ezt tették. De ez még mindig nem igazolta azt, amit tett. Nem érezte úgy, hogy bosszút állt Tiffanyért. Azt érezte, hogy ürügyként használta a lánya halálát, hogy megtegye azt, amire már évek óta vágyott. És tényleg meg akarta tenni. Patricket kellett volna lecsukni, nem őt. Ő tette azzá az emberré, aki lett belőle. Ő etette be heroinnal, amíg odáig süllyedt, hogy bármit megtett érte, akár ölt volna már a puszta látványáért is. Behunyta a szemét, amikor újra maga előtt látta a férfit vérbe fagyva, ahogy megpróbál arrébb mászni. Ha legalább nem nevetett volna a szemébe... a nevetése miatt kattant be teljesen. Mert amikor ott állt vele szemben, még nem volt benne biztos, hogy elég erősek az idegei ahhoz, hogy megölje a férfit. Letörölte a könnyeit a kézfejével és várta, hogy megérkezzen a rendőrség és megint elvigyék. Ajkai néma imára nyíltak, de nem Istenhez imádkozott,

hanem a halott lányához. Bocsánatot kért azért, amit tett, és azért, hogy elvégezte a dolgát, és ezzel tulajdonképpen elveszítette a fiát és az unokáját. Minden alkalommal, amikor behunyta a szemét, látta maga előtt a nevető Patricket a maga arrogáns stílusában, és megint felforrt benne a düh. Az anyjának egész végig igaza volt. Tényleg rossz ember. Kívül-belül rossz ember! HUSZONHATODIK FEJEZET Alan a bódé ablakán keresztül nézte a napfelkeltét. Egész éjjel nem aludt, túlságosan feszült volt. Akkor sem tudott volna aludni, ha ötven dilibogyót vett volna be. Megivott egy liter Scotch-ot, de ez sem segített semmit. Még csak részeg sem volt Erre a mai napra várt már régóta, és ugyanennyire rettegett is tőle. De bármit is hozzon ez a nap, az egész szörnyűségnek a végét jelenti, és ezért egy életen át hálás lesz. A kávéját kortyolgatta, és megitta az utolsó korty Scotch-ot. Még mindig szüksége volt valamire, ami elveszi a reggel rossz ízét. Ránézett a Rolexére és felsóhajtott. Még mindig volt egy órája, az akció kezdetéig. A gondolatai Marie-ra és nehéz helyzetére kalandoztak. Remélte, hogy a nő a barátja marad, ha ennek az egésznek vége lesz. De erős kétségei voltak. Nagyon erős kétségei. Hirtelen a szeme sarkából észrevett egy férfit - fegyverrel a kezében -, és ismét elfogta a félelem. Mikey nagyon dühös lesz rá emiatt a kettős játék miatt, de igazán mi más választása van? Ki kellett másznia ebből a slamasztikából, és úgy fog kimászni belőle, hogy neki a lehető legkevesebb baja legyen belőle. Ezt eldöntötte magában és meg is fogja tenni. A gyerekeinek szüksége volt rá, és neki is rájuk. Mellettük akart lenni, és nem akarta, hogy lecsukják. Ha ennek vége lesz, akkor becsületes útra tér! Életében soha többet nem csinál semmi helytelent, eddig is csak bajt hozott a saját fejére. A kutyákról és a lovakról is le fog mondani! Mert a szerencsejátékból származó adósságai miatt, és a volt felesége kicsapongó életvitele miatt jutott erre a göröngyös útra! Nagyon egyedül érezte magát, amikor Beverly elment. Ezt senki másnak nem vallotta volna be, de kétségbeejtően magányos volt. Hiányoztak neki a

lányai és az, ahogy reggelente körbeugrálták. Hiányzott a tea és a pirítós illata, a lányok gyerekes csipkelődése, miközben az iskolába készülődtek. Még a volt felesége ostoba fecsegése is hiányzott neki, bár akkoriban meg tudta volna ölni, különösen az egyik maratoni másnapossága idején. Az asszony mindig tudta, hogy mikor volt egy másik nővel, és a tekintete elárulta a fájdalmát. Miért tette? Mi volt annyira rossz az életében? Nagy házuk volt, szép autóik, és mindkettejüknek egy-egy Rolexe. Mindenük megvolt, amire a magukfajta emberek vágytak. Azonban mégis ekkor romlott meg valami. Ha pénz van az ember zsebében, akkor a nők hajlamosak másodpercnyi gondolkodás nélkül az ölébe ülni. Egy finom vacsora, némi dohány, és a közmondásos Robert bácsi. Elővették a mellüket anélkül, hogy közben a gyerekekről vitatkoztak volna, vagy hogy tudni akarták volna, kivel voltál, és mit csináltál. Esztelen szex volt, valami olyasmi, ami otthon már nem volt lehetséges, ha tele volt a ház gyerekekkel. De hiányzott a közelség, amikor utána egymás mellett feküdtek, és közös ismerősökről vagy a családról beszéltek. Mindez eltűnt, és a hülyeségekről való fecsegés vette át a helyét, mert nem volt semmi közös témájuk. Tényleg nem. Csak egy árucsere-rendszer volt. A lánynak lehetőleg megfelelő kiszerelése és nagy mellei legyenek, neked pedig legyenek meg az eszközeid arra, hogy egy jó estét csaphass vele a Westen, és taxival vidd haza. Mit is szokott az örege mondani? A tisztességes cserekereskedelem nem rablás. Ez így volt, de Alannek soha nem volt része tisztességes cserében. A legtöbb nőre nappali fényben még csak ránézni sem bírt volna, és természetesen nem akarta, hogy együtt lássák őket, hacsak nem volt részeg, vagy nem lőtte be magát, esetleg mindkettő. Az egyik lánnyal háromszor is találkozott. Elsőre úgy tűnt, hogy minden rendben van vele, kedves kis bige volt egy kisgyermekkel. Mulatságos, vic ces lány volt. Semmi komoly nem történt, egészen addig, amíg egyszer csak fel nem bukkant az ajtaja előtt egyik reggel, és ki nem robbantotta a harmadik világháborút. És ő felnőtt férfiként ott állt, s úgy tett, mintha tet szett volna neki az „elvált" állapot, és mintha gyűlölte volna a volt feleségét. Egy férfi, aki egy elítélt gyilkos után epekedik, aki éppen arra készül, hogy délkelet egyik legveszélyesebb gonosztevőjének átvágja a torkát, aki véletlenül éppen ugyanerre az elítélt gyilkosra van beindulva. Azzal a különbség-

gel, hogy az a pasi tényleg csak játszott a nővel, aki azonban - az arckifejezéséből ítélve - nagyon is élvezte ezt. Alan Jarvis kétségtelenül feltört a világban. Már csak az hiányzott, hogy összerúgja a port azzal a rohadt Szaddam Husszeinnel, és akkor tényleg nála lesz a meccslabda. Megint az órájára pillantott. A percek annyira lassan múltak, hogy attól félt, szívrohamot kap a feszültségtől. Megszólalt a telefonja, az izgalom és a megkönnyebbülés keverékével kapta fel. - Halló? Te vagy az, Alan? Egy ír fickó volt, ismert nevén Disznó Tommy, mert Devonban volt egy disznófarmja. Alannek másodpercekbe került, míg el tudta helyezni magában, annyira ideges volt. - Rendben, Tommy, miben segíthetek? Megpróbált olyan normálisan viselkedni, amennyire csak lehetett. - A jövő hónap végén érkezik egy kis ócskavas Jugoszláviából. Szép dohányt fizetek annak, aki megszabadít tőle. - Mennyit? - Sokat, Alan. Tankokról van szó. A mennyezetre emelte a szemét. - Nem, kösz, Tommy! Mától már nem utazom ilyenekben! Lágyan a helyére tette a kagylót, és sírhatnékja támadt. Hogy történhetett meg mindez vele? Hol van az a fiatalember, aki a világot akarta felforgatni? Olyan életet kapsz, amilyet megérdemelsz! Hányszor is mondta el neki ezt az apja? És miért volt ennek a vén fasznak mindig igaza? Megitta az utolsó korty kávéját, és folytatta a virrasztást az ablaknál. A mai nap után gyökeresen megváltozik az élete. Csak remélni tudta, hogy megérte ez az egész. Látta, hogy odakint az emberei türelmetlenkedni kezdenek, de remélte, hogy az egész akció különösebb bonyodalom nélkül fog lezajlani. De ahogy az utóbbi időben a dolgai alakultak, ez túlságosan szép reménynek tűnt számára. Marie reggel hatkor végre meghallotta a várva várt kopogást a hálószobája

ajtaján. Már felkészült rá. Ébren volt, felöltözött, és készen állt az indulásra. Vett egy mély lélegzetet és ajtót nyitott. - Telefonja van, Marie. Hosszú másodpercekig csak bámult Amandára, aztán mosolyt erőltetett magára. - Ki keres? Amanda elmosolyodott, szemében még ott bujkált az álmosság. - Valami nő. Nem mondta meg a nevét. Marie nem válaszolt, csak lement az előtérbe és felvette a közös telefont. Maisie volt. - Hogy vagy, Marie? - Jól - tudta, hogy Amanda a háttérben van valahol, ezért a szavai dagályosnak tűntek és még az ő fülének is hamisan csengtek. - Lehallgatják a vonalat? - Nem tudom. Amanda úgy tett, mint aki egy csésze teát iszik, és Marie hevesen bólogatott, hogy jelezze, majd' meghal érte. - A múlt éjszaka miatt kereslek. Tudod, amikor együtt voltunk a Bluehouse klubban. Volt egy kis összetűzésed Candice-szel, azzal a kis fekete lánnyal a bárpult mögött. Most itt van a nővére, és üzeni, hogy Candice nagyon sajnálja, tegnap nem volt egészen magánál. így már rendben van a dolog? Csak Lizzy Waite, a klub tulajdonosa volt egy kicsit ideges miatta. Már csak az hiányzik neki, hogy a bár személyzete összekapjon a vendégekkel. Marie bólintott, elfelejtette, hogy Maisie nem látja őt. De annyira ideges volt, hogy arra is nehéz lett volna rávenni, hogy a saját nevét leírja. - Rendben, Marie? - Maisie hangja most már türelmetlenebbül csengett. - Igen, kösz! Mondd meg neki, hogy felejtsük el, és szálljon le a vodkáról. Maisie felnevetett, mert tudta, hogy ezt kell tennie arra az esetre, ha poloska van a telefonban. - Feltöltötted a telefont, úgy ahogy mutattam? - Igen, persze. - Jó. Akkor kapcsold be azt a rohadt ketyerét! Később még felhívlak. Szia.

A telefon elhallgatott, és Marie-nak meg kellett támasztania a piszkos falat, hogy állva tudjon maradni. Amanda a társalgóba hívta, hogy megigya a teáját. Megpróbált olyan normálisan menni, ahogy csak bírt. De úgy érezte, mintha víz alatt sétálgatna. Megkezdődött a hazudozás és a szerepjáték. De hogyan is remélhetné, hogy megússza azt, amit tett! És ami még fontosabb, miért teszi ezt érte Maisie? Hálásan kortyolgatta a teát, a forró, édes íz új életet lehelt lankadó lelkébe. Egy öreg fegyenc készítette a teát a börtönben, akivel együtt ült. Ő volt a csinez, ami a börtön konyhanyelvén azt jelentette, hogy mindig neki szóltak, hogy „csináld ezt" és „csináld azt", de ő ezt élvezte. Azt mondta, legalább tud mihez kezdeni az idejével. „A csésze felvidít" - mondogatta. Egyik éjjel a cellájában halt meg, és az egész börtön gyászolta. Életben csak egyszer követett el egy szörnyű hibát. Lehet, hogy az emberek ma ugyanígy gondolnak Marie-re? - Rendes lánynak tűnt. Marie elmosolyodott. Nem fog semmit elmondani Amandának. Csodálatos nő volt ugyan, de a börtönszemélyzethez tartozott, még ha ő nem is látta magát ebből a szemszögből. Pillanatnyilag azonban ellenség. Marie csodálkozott rajta, hogy milyen gyorsan visszatértek a börtönbeli szokásai. Abban a környezetben szinte muszáj volt mindenkivel szemben bizalmatlannak lenni, és főleg azokban nem volt szabad megbízni, akik a belügyminisztérium kötelékébe tartoztak. Belül felsóhajtott. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz megint évekig így élni. Hiszen amíg abban a tudatban volt, hogy amit tett, azt drog hatása alatt tette - bár ettől még nem változott meg -, mégis elfogadhatóvá vált a dolog. Mert legalább nem előre megfontolt szándékkal tette. Most azonban más helyzet volt. Bár Maisie-nek köszönhetően legalább volt alibije. Meg fogja próbálni megúszni a dolgot; ezt eldöntötte magában, különben nem gondolkozott volna így. Kíváncsi volt, hogyan találta ki Maisie ezt az alibit, és hogy a nők, akikről szó volt, hajlandóak lesznek-e hamisan tanúskodni, ha eljön az ideje. Mert el fog jönni az ideje, ebben biztos volt. Ha Patrick testét megtalálják, akkor a rendőrség az ő ajtaján fog kopogtatni. Miközben Amanda tovább csevegett, Marie még mindig a saját vallomását tervezgette, és azon gondolkozott, ha minden rosszul sül el, képes lesz-e még egyszer megbirkózni a benti élettel. Háromszoros gyilkosként nem sok

reménye volt arra, hogy rövid időn belül kikerül onnan. És ez így van rendjén. Amíg az agya az egyik gondolatról a másikra röppent, Amanda furcsa tekintettel nézett rá. Valami történik itt, ennyit ő is érzett. A szállón töltött hosszú évek alatt kifejlesztett magában egy „balhédetektort", és ez most éppen túlórázott. Remélte, hogy több baj már nem történik Marie-vel. Ennek a szegény nőnek már így is éppen elég dologgal kellett megküzdenie az életben. Mikey és a haverjai húsz perccel hét után értek az ócskavastelepre. Késtek, de nagyon csendesek voltak. A múlt éjszaka eseményei mindannyiukat kimerítették. Amikor Mikey a reggeli híreket hallgatta, valamennyien kinéztek az autó ablakán, mintha nagyon lenyűgözőnek találnák a tájképet. Mikey hirtelen megszólalt. - Genny alak volt, és a genny alakokat ki kell nyírni! Megpróbált átvágni! Pont engem! Az öreg Billy egyetértően bólogatott. De nem szólt egy szót sem. Még mindig maga előtt látta a véres testet, ahogy összerándult a levegőben a döfés után. Még mindig hallotta a férfi üvöltését, miközben a szemei kiugrottak a koponyában jogosan elfoglalt helyükről. Becsukta a szemét, hogy enyhítse a belsejében feltóduló rosszullétet. Mikey teljesen bekattant, efelől semmi kétség. Még azok az edzett bűnözők is, akik neki dolgoztak, undorodva és rettegve fordultak el a támadás kegyetlenségét látva. Ha figyelembe vesszük, hogy a férfi már félholt volt attól a veréstől, amit kapott, teljesen szükségtelen volt hagyni, hogy olyan sokáig szenvedjen. És az a sok vér... Az egyik garázsukban történt. Gyakran járnak oda, és a vérfoltok állandóan emlékeztetni fogják őket a történtekre. És bizonyítékként is felhasználható, ha a zsaruk egyszer odadugják az orrukat. Billy megértette Mikey-t, és azt is tudta, hogyan működik az agya. Egy bizonyos idő után ki kell engednie a gőzt, hogy inkább egy rakás szaron töltse ki a dühét, mint valakin, aki kevésbé érdemli meg. De állítólag ők voltak a bűnözők új nemzedéke, akik a lehető legkevesebb erőszakot alkalmazták, és csakis a munkához szükséges mértékben. Az egy dolog, hogy megölsz valakit, csak azért, mert megsértette a területed határait; és egy másik dolog valakit fájdalmasan és élvezettel kinyírni valami olyasmiért, amihez tulajdon-

képpen semmi közöd, bármilyen rosszul érint is az ügy. Amit Mikey múlt éjjel tett, azért el fogják kapni, erről az öreg Billy meg volt győződve. Az áldozatot bizonyára eltüntették a tett helyszínéről és szép csendesen túladtak rajta a legkevesebb felhajtással. Talán már túl öreg ehhez... Ez mostanában többször is megfordult a fejében. Amikor mindannyian kiszálltak az autóból, látták, hogy Alan az ablakból figyeli őket. Mikey még mindig véres és sáros volt és kísértetiesen nézett ki a holdfényben. Az emberei nem értették, hogy miért nem zuhanyozott le és öltözött át. Rohadt nagy őrültség volt így furikázni, ahogy kinézett. Mintha teljesen begolyózott volna. De tény, hogy múlt éjjel hatalmas mennyiségű kokszot szívott be. Arra gondoltak, hogy talán azért volt rá szüksége, hogy meg tudja tenni azt, amiről úgy érezte, hogy meg kell tennie. De még így is kibaszott nagy őrültség volt! Mint valami rémálom! Az egyik fiatalabb férfi elhányta magát, és ezen Mikey még hangosabban nevetett, bár a többiek nem tudták felfogni, mi nevetni való van azon, ami történt. Úgy tűnt, hogy Mikey „jó fiú" viselkedése a múlté, és olyan erőszakos pszichopataként tért vissza, ami annak idején gazdag emberré tette. Bár az a gyilkos bige nem sokat tett, de legalább lenyugtatta. Ha nem volt mellette, akkor mindig visszatért Mikey régi énje. De ki az az épeszű ember, aki átvesz egy hárommillió font értékű kokainszállítmányt, miközben legutóbbi áldozatának vére még a kezén van? Az öreg Billy szomorúan ingatta a fejét, miközben azon gondolkozott, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. - Minden rendben, Billy? - Persze, Mikey. Nálad? Jókedvűen felnevetett. -Soha jobban! Ahogy kimondta a szavakat, mintha az egész hely megbolydult volna. Minden egyes zugból és repedésből férfiak bukkantak elő fegyverrel a kezükben, és mind egyenruhások voltak. Amikor mindannyian a fegyvereikhez kaptak, Mikey emberei tudták, hogy már le is győzték őket. Két rendőrautó és egy hússzállító autó állta el az egyetlen kijáratot és kiképzett mester-

lövészek figyelték minden mozdulatukat. - Faszfejek! Az öreg Billy hangja dühös volt, de letette a fegyverét és tarkójára tette a kezét. A fiatalabbak követték a példáját. Elkapták őket másfélszeresen is, és mindannyian tudták, hogy emögött Alan áll. Miközben a hússzállító felé taszigálták őket, Mikey az embereire nézett és nyugodt hangon azt mondta: -Ez csinos húzás volt zsarukáim! - és megint röhögésben tört ki. Senki sem válaszolt neki; erre tényleg nem volt mit mondani. Akkor Mikey egy kis fegyvert rántott elő a nadrágja övéből, gyorsan megfordult, és rálőtt az első emberre, aki a látóterébe került. Egy másodpercen belül lelőtték. Egy nagysebességű pisztolygolyó pont szíven találta. És miközben a madarak csicseregtek és a legyek zümmögtek körülötte, ő a földön feküdt, és érezte, ahogy a vér kiszivárog a testéből. Még mindig mosolygott. Az öreg Billy letérdelt mellé és megfogta a kezét. Bármilyen is volt, az öreg haverjával hosszú éveken át mindig törődött, és Billy ezért nagyon hálás volt neki. Könnyek csillogtak a szemében, miközben végignézte a barátja halálát. Ekkor újabb pokoli zűrzavar támadt. Mindannyiukat összegyűjtötték és alaposan átkutatták. A maszkos férfiak nagyon durván bántak velük. Az öreg Billy mindvégig ordítozott, bár a hangja mindenkinek az idegeire ment. Azzal gyanúsította őket, hogy egyiküknek sem volt apja, és hogy az anyjuknak legalább két nemük volt. Végül a hússzállító felé terelték őket. Ezúttal már mind kimerültek voltak. A kocsi belsejében tikkasztó hőség volt, hiszen nagyon sokáig parkolt a tűző napon. Amikor beléptek, mindannyian tudták, hogy hosszú időre be fogják zárni őket, legalább fejenként húsz évre számítottak. Porig le voltak sújtva. Az, hogy elkapják őket, mindig benne volt a pakliban, és ennek mindig is a tudatában voltak. De mégis nagy sokk volt most, hogy végül bekövetkezett. Bár életük minden egyes napján együtt éltek ezzel a veszéllyel, de valahogy mégsem tudták elhinni, hogy ez megtörténhet velük. Ahogy az ember arra sem számít, hogy baleset éri, vagy hogy leég a háza. Ez mindig másokkal, történik meg, nem veled. De valakivel meg kellett ezeknek is történnie, és amikor megbilincselték

őket és felolvasták nekik a jogaikat, ráébredtek, hogy ezúttal rájuk került a sor. Az egyik fiatalabb férfi, Willie Forrester éppen most nősült meg, és a felesége az első gyermeküket várta. Csak két éve szabadult, miután letöltötte nyolcéves büntetését fegyveres rablásért. Még a saját nyomorúságukban is sajnálták mindannyian. Az új felesége csinos darab volt, és gyakran kacsingatott félre. A házasságának karácsonyra már vége is lesz, ezzel a következő tíz évvel a fenekén csücsülve kell szembenéznie. Amikor végre elhajtottak, az öreg Billy látta Alant, amint a bódé ajtajában ül, fejét a tenyerébe temette, és kikiáltott neki: - Kibaszottul halott vagy, te mocskos, spicli szarházi! Alan nem hallotta meg, de az öreg legalább jobban érezte magát tőle. Ha ezen a földön ez lesz az utolsó cselekedete, akkor is megfizet Alan Jarvisnek ezért a faszságért! Ez lesz a mantrája, amíg abban a rohadt börtönben ül. - Halott ember! A lányom életére esküszöm, hogy addig nem alszom nyugodtan, amíg az a seggfej ki nem lehelte a lelkét! Még a hússzállítóban ülő rendőr is meglepődött az öregember hangjából áradó puszta gyűlöleten. A férfiak, akik hallgatták, mind örültek neki, hogy nincsenek Alan Jarvis bőrében. A mai cselekedetével az ország összes bűnözőjének haragját magára vonta. Mostantól rajta van a jel, és ezzel kell majd együtt élnie. És saját magával is, persze, ezt is figyelembe kell venni! Alan nem volt képes mást csinálni, csak bámulta Mikey Devlin testét, és tudta, hogy ő a felelős azért, ami történt. De vajon Mikey le akarta volna ülni a büntetését, amit a tárgyaláson kapott volna? Arra gondolt, hogy talán Mikey azért tette, amit tett, hogy lelőjék, mert nem bírta volna ki a hosszú éveket a börtönben. Alan már megbánta, hogy úgy döntött, feldobja őket. Pedig úgy tűnt, hogy ez a megoldás. Most már nem volt ebben annyira biztos. Csak ki akart szállni, ennyi az egész! És Mikey soha nem hagyta volna, hogy csak úgy kisétáljon az üzletből. Amíg nem végzett veled, addig úgy kellett táncolni, ahogy ő fütyült. Stanton detektívfelügyelő jött oda hozzá.

- Szar ügy ez, Alan. A főszereplő halott, nekünk meg nem sok maradt, ugye? Megvonta a vállát. - Ki a francot érdekel? És cigarettával a szájában visszament figyelni, hogy rohangálnak a rendőrök az udvarán. Egyfolytában csak az járt a fejében, mibe keverte saját magát. Végül úgy döntött, hogy bizonyára teljesen begolyózott. Mindenkit befújt, és most élete végéig a háta mögé is kell néznie az utcán. Maisie le volt nyűgözve Patrick úgynevezett munkatársaitól. A főnök nélkül úgy látszik egy szentségimádást sem tudnának megszervezni egy gyülekezet számára. Hallgatta, miket beszélnek. Mind azzal szájhősködött, hogy mit fog csinálni, ha megtalálják Patricket, és hogy az, aki elrabolta, hogyan fog szenvedni. Azonban úgy tűnt, esze ágában sincs egyiknek sem kimenni az utcára megkeresni a főnökét. „Ez teljesen biztos" - gondolta magában, ahogy végignézett az összegyűlt férfiakon. Ha mogyoróval fizettél, akkor majmokat kaptál cserébe! - A kocsija ott áll kint, szóval ez mit jelent? A hangjával mindenki figyelmét magára vonta. Chrissie Jordan - egy félvér, jóképű fiatal srác rikító öltözékben - válaszolt neki. - Azt, hogy itt volt valamikor? - Pontosan! Tehát valaki az utcáról vitte el. Azt hiszem, ennyit nyugodtan feltételezhetünk, ugye? Mindenki bólogatott, miközben a nőt hallgatták. Tudták, hogy Pat nagyra becsülte, és ezért ők is bizonyos tisztelettel néztek rá. Főleg, ha a férfi még életben van valahol, bár titokban mind kételkedtek ebben. Mint egy kormány nélküli hajónak, nekik is irányításra volt szükségük, és pillanatnyilag a nő volt az egyetlen, aki erre alkalmasnak tűnt. - Tehát akkor fel kell tételeznünk, hogy halott. Senki sem válaszolt, és Maisie folytatta: - És bárki is ölte meg, most az övé az, ami Patrické volt, nem igaz? És ebbe mi is beletartozunk. - Igaza van! - Chrissie hangja kimerült volt. - Szóval akkor mit csináljunk? - ezt Watson Halliday kérdezte, egy whitechapel-i félvér.

Automatikusan Maisie-re néztek mind, aki ezt megelégedéssel vette tudomásul. - Várunk, természetesen. Hagyjatok csak mindent rám, és majd meglátjuk, mi lesz. Később még lesz egy kis munkám, össze kell szedni a lányoktól a pénzt. Néhányotoknak velem kell jönnie, ha esetleg megtámadnának. Gondoskodnunk kell arról, hogy az üzlet a szokásos úton haladjon tovább, rendben? Mind jámboran bólogattak, és ahogy Maisie körbenézett Patrick úgynevezett nehézfiúin, nevethetnékje támadt. A férfiakat olyan könnyű manipulálni. De csak akkor, ha tudja az ember, hogy hol van a varázsgomb, amit meg kell nyomni. Maisie kezében volt az adu, mert ő tudta, hogy mi történt Patrickkel. És azt is tudta, hogy a férfi halott. Miközben kávét és teát főzött nekik, azon gondolkozott, hogy mennyivel könnyebb lesz mostantól az élete, és boldogan felsóhajtott abban a biztos tudatban, hogy a legtöbb emberrel ellentétben ő megszerezte, amit akart, és ez nagyon jó érzés volt. Néhány hét múlva, ha elül a tiltakozás, majd mindent szépen átvesz, és senki sem fogja megkérdőjelezni a tetteit, mert addigra már hozzászoknak ahhoz, hogy ő osztogatja a parancsokat. Fokozatosan átveszi az irányítást a heti fizetésük felett is, és hamarosan neki fognak majd dolgozni, anélkül, hogy észrevennék. Rövidesen elfeledkeznek majd Patrick Connorról. Már lejárt lemez lesz. Maisie nagyon okos kiscsaj volt, ha beindult a fantáziája. Ossie a kanapén ébredt a dolgozószobában, ahogy Verbéna nevezte a kisszobát a ház hátsó felében. A nyaka elzsibbadt és nem volt éppen a legjobb hangulatban, amikor kiment a konyhába. Verbéna még mindig ott ült, ahol előző este hagyta, a konyhaasztal mellett, egy csésze teát kavargatva. Az űzött vad feldúlt kifejezése ült az arcán, és ez most jobban zavarta a férfit, mint bármikor azelőtt. Átkozott legyen, ha ezúttal is ő fogja rendbe hozni a dolgokat. Ez a forgatókönyv már a kapcsolatuk elején kialakult, mindig ő kezdte a békekötést. Mindig ő volt az, aki virágot és parfümöt hozott a nőnek, és megtette az első lépést, hogy vissza-

állítsa az érzelmeiket abba a boldog állapotba, amelyben a veszekedés előtt voltak. De ezúttal nem így lesz. Elhatározta, hogy megtanítja a nőt arra, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért, és a piti féltékenykedéseiért. Hogy lehet egyáltalán féltékeny Marie Carterre? A nőnek szörnyű élete volt, bár ennek ellenére jól nézett ki, és ezt ő elsőként ismeri be. Verbéna ízlésének kissé túl jól is. De ennek semmi köze nem volt az alapvető tényhez, hogy ő Jason szülőanyja, és a fiút szerette volna az élete részévé tenni. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy Ossie tudta, ha egy kövér, csúnya, lompos és hálásan viselkedő nő csengetett volna az ajtajukon, akkor Verbéna kiugrott volna a bőréből örömében. Még a szárnyai alá is vette volna, mert szeretett mindenkit irányítani. De Marie Carternek, bár hálás volt, nem volt szüksége a felesége segítségére. Valójában inkább ő tudott volna segíteni Verbénán. Marie Carter legalább a valóságban élt, és nem a fasorokkal szegélyezett sugárutak és vacsorapartik világában, amiben a felesége. Ossie haragudott magára ezek miatt a gondolatok miatt, mert érezte, hogy aljasak. De Verbéna ezúttal túl messzire ment, és neki elege lett ebből. Amikor feltette a vízforralót a tűzhelyre, a nő megbántott hangnemben, lágy hangon szólalt meg, mintha a sírás határán állna: - Van friss kávé a kávéfőzőben. - Az instant is megteszi. Tudod, hogy jobban szeretem a Nescafét. A nő tudta ezt, és ez dühítette is. A férfi még akkor is, amikor vendégségbe mentek, ilyet kért, és ez minden egyes alkalommal, egyre jobban idegesítette. Soha nem ivott koffeinmentes kávét. Szerette azt hangoztatni, hogy szüksége van a koffein lökésére, hogy felébredjen. Ilyen egy orvos! Miközben két púpos kanál kávéport tett a csészéjébe, a nő úgy döntött, nem veszteget több szót a témára. Életében először aggódott, komolyan aggódott, mert a férje a dolgozószobában aludt, és ilyet még soha nem tett. Azt várta, hogy majd kijön a konyhába és megfűzi, hogy menjenek az ágyba, mint ahogy normális esetben tenné. Ehelyett hallotta, hogy bement a dolgozószobába, és ennyi volt. A nő még le is zuhanyozott és be is parfümözte magát, ha esetleg a férfi szeretkezni akarna vele, hogy megpecsételjék a kibékülésüket. Általában ez szokott történni. Valójában, ha őszinte akart len-

ni, ez volt az egészben a legjobb. De amióta Marie Carter felbukkant a színen, azóta a férfi megváltozott. A fia is megváltozott, és ő nagyon idegennek érezte magát. Azt akarták, hogy tegye le a fegyvert, és legalább színlelje, hogy kedveli a nőt, de ő nem tudta megtenni. Egyszerűen nem volt rá képes! Figyelte, ahogy a férje vizet önt a kávészemcsékre. Ahogy profilból nézte, eszébe jutott, hogy milyen jóképű férfi. Sok nő megfordult utána az utcán, ezzel ő is mindig tisztában volt. Még a barátnői is nagy szemeket meresztgettek rá néha. Ahogy most ott állt, a bokszeralsójában, mezítláb, egy afrikai hercegre emlékeztette a nőt. A képzeletében már látta, ahogy jön és megmenti őt, majd hevesen magáévá teszi a piszkos földön. A gondolatra elvörösödött, de ez mindig izgalomba hozta. A férfi volt a mindene. Ő és Jason, a fia. Bárcsak ők is észrevennék ezt, és ha becsülnék is ezért, mennyivel boldogabbak lehetnének mindannyian! A férfi egy szó nélkül ment el mellette. Hallotta, ahogy becsukódik a dolgozószoba ajtaja. Pár pillanattal később bekapcsolta a tévét, és Verbéna magányosabbnak érezte magát, mint valaha. A férfi a híreket nézte, és egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy összetörte a nő szívét. De ő nem adja fel, ezt elhatározta magában. Úgy döntött, hogy ha a férfi szeret a dolgozószobában aludni, akkor csak maradjon is ott. Majd meglátja, mennyire érdekli ez őt! Jason jött be a szobába, még mindig álmosnak tűnt. Automatikusan megpuszilta Verbénát, ő pedig magához ölelte. - Jól vagy, édesem? - a hangja lágy volt, amikor a fiúhoz szólt. Az bólintott. - Csak egy kicsit furcsán érzem magam, anya. Amikor felébredtem, úgy éreztem, hogy Tiffany a közelemben van. Tényleg azt éreztem, hogy ott van mellettem. Kísérteties volt! - szünetet tartott, és a nő látta, hogy felvonta a szemöldökét, amikor a szavakat kereste, hogy elmagyarázza, mi történt. Az volt az érzésem, azt akarja nekem mondani, hogy minden rendbe fog jönni. Mindketten az ajtó felé fordultak, amikor Ossie megjelent és lágyan megszólalt:

- Szeretett téged, Jason. Ezt akarta a tudomásodra hozni. - Úgy gondolod, apa? A hangjában remény csengett. Kétségbeesetten el akarta hinni, amit mondtak neki. - Tudom, hogy így van. Örülj, hogy volt alkalmad rendesen elbúcsúzni tőle. Gyere és egyél egy kis reggelit, fiam. Csináljak mindannyiunknak egy sonkás omlettet? Megpróbálta visszahozni a régi normális életet a házba, ami az utóbbi időben minden volt, csak normális nem. És húsz perccel később, miközben azt nézte, hogy a fia annyit eszik, ami egy szakasz katonának is elég lett volna, Oswald hálás volt az Istennek, hogy - bármilyen is legyen - neki adta ezt a fiút. HUSZONHETEDIK FEJEZET - Tudom, hogy odabent vagy, Marie! Sally Potter rekedt hangon suttogott. Marie óvatosan kinyitotta az ajtót, és Sally gyorsan berontott, mielőtt még megtagadhatták volna tőle a belépést. - Nézd, Sal, tényleg nagyon fáradt vagyok... - Nem vagyok meglepve! Hallom, ahogy fél éjszaka fel-alá járkálsz a szobában. Mi a franc folyik itt, Marie? A két nő hosszú pillanatokig csak bámult egymásra; Marie kapta el elsőként a tekintetét. - Mit csináltál, drágám? Sally hangja gyengéd volt, de nem tudott választ kicsalni a barátnőjéből. - Szörnyen nézel ki, és bűntudatosnak látszol. Úgy nézel ki, mint én, miután hidegre tettem az emberemet. A te dolgod, ez a te dolgod, ezt elfogadom. De nincs szükséged még több problémára az életedben! Egyikünknek sincs. Szóval, mondd el, hogy mi nem stimmel. Sally őszinte kérése megtörte Marie önvédelmét, és rettegő hangon azt mondta: - Megint megtettem, Sal. - Miről beszélsz, Marie? Mit tettél meg megint? - Megöltem valakit.

Most, hogy hangosan kimondta, megkönnyebbült. Olyan volt, mintha azzal, hogy kimondta, valóra váltotta volna. Sally arca elfehéredett. - Mi az ördögről beszélsz, te lány? Ki a francot öltél meg? - a börtönben felszedett kifejezések pillanatok alatt előkerültek. - Patrick Connort. - Mi?! Azt a fekete stricit? - Sally hangjában most már csodálat volt. - Az egy szemét gazember! - Volt. Szemét gazember volt, és pontosan ezért csináltam. A fiam apja volt. Azt hiszem, erről már meséltem neked. Becserkészte a lányomat, rászoktatta a krekkre, majd megölte. Megölette a lehető legrosszabb módszerrel. Meg kellett tennem. - Hallottam, mi történt a lányoddal. Nem jöttem be, mert tudom, hogy úgy, mint nekem is, neked is arra van szükséged, hogy magadban rendezd le a bánatodat. Ez a börtönben töltött évek egyik öröksége. Csak a múlt éjjel kezdtem el aggódni miattad, mikor megállás nélkül fel-alá mászkáltál a szobában. Néhány pillanatig hallgattak, majd Sally elment. Pár perc múlva egy fél üveg konyakkal tért vissza. Kitöltött belőle két pohárba, az egyiket Marie-nak adta, és figyelte, ahogy egy húzásra megitta. - Ez az, kislány, ettől majd megnyugszanak az idegeid. Mindketten az ágyon ültek. - Hogyan csináltad? Marie felsóhajtott, majd csendesen megszólalt: - Agyonvertem. Úgy tűnik, ehhez nagyon értek. Kinyújtotta a poharát, amit Sally azonnal újra töltött. - Fogtam egy vasbotot, ami úgy tűnik, az én fegyvernemem, és nekimentem a lányom miatt. Lenyelte az italt, mielőtt folytatta volna. - Kinevetett! Az a rohadék gazember csak nevetett rajtam, mintha ez lenne a legmókásabb dolog, amit valaha is hallott. Azt mondta: „Mit fogsz csinálni, Marie, megölsz? Te nem vagy gyilkos, kislány, csak egy hülye kurva." És tovább nevetett, úgyhogy megütöttem. Gyorsan megitta a konyakot, és mielőtt folytatta, megint odatartotta a poharat Sallynak, hogy teletöltse. - És ütöttem, és ütöttem, és ütöttem. Aztán ott feküdt a járdán, megpró-

bált arrébb mászni, ezért aztán újra megütöttem. És akkor már tudtam, hogy meghalt. Ezért elfutottam. - Mit csináltál a bottal, Marie? - Lecsúsztattam egy csatornába, aztán bementem egy vasútállomás vécéjébe, és lemostam a kezemről a vért. A pólóm is bepiszkolódott, ezért azt levettem, és szorosan magam köré tekertem a fekete dzsekimet. Sally egyetértően bólogatott. - Jó, szóval akkor semmi sem vezethet hozzád. Honnan szerezted a botot? - Egy barkácsboltból a sarkon túl. Bementem és addig válogattam a szerszámok között, amíg nem találtam valami kicsi, de nehéz tárgyat. Mindig is tudtam, hogy rohadt erős faszfej, de azt is, hogy én is az vagyok. Évekkel ezelőtt a jobb horgaimon sokat poénkodott. Mindenesetre lenyúltam, és nyugodt lélekkel kisétáltam. Nem akartam, hogy lássák, hogy megveszem. - Biztos vagy benne, hogy ő ölte meg a lányodat? Marie gúnyosan felnevetett. - Láttam a faszszopókat a videokazettán. Attól kattantam be teljesen. Három fasznak dobta oda. Nem csak megszabadult tőle, de még keresett is rajta. Nem is tudom, miért lepődtem meg ezen! Az egyik egy bíró volt, a másik a központi rendőrőrsön dolgozik. A harmadik pasas valami ügyvédféle. Szarcsimbókok, akik elvették a lányomat és szó szerint halálra verték és kefélték. Miféle halál ez, hogy sikoltva és őrült rettegésben kell elmenned. Mi a francot képzelnek ezek magukról, és mi hajtja őket? Miért csinálnak ilyesmit másokkal? Egy fiatal lánnyal, aki előtt még ott van az egész élet? Marie már zokogott. Sírásán érezhető volt, hogy teljesen kiakadt. Valaki kopogott az ajtón. Egy nő volt a szomszédból, aki felébredt a szobából kihallatszó éles hangokra. Miközben körbesandított a szobában, Sally lágyan azt mondta: - Meghalt a lánya, ezért izgatott. Van valami töményed? A nő néhány pillanattal később egy üveg Scotch-csal tért vissza. - Itt van ez. Remélem, hamarosan jobban lesz. Együttérzőn nézett Marie-re. Mindenki hallott az esetről. Kiment a szobából, Sally pedig Marie-t ringatta a karjában, amíg el nem csitult a zokogása. Felemelte az üveg Scotch-ot és erélyesen megszólalt: - Ha megtudnák, hogy mennyi csempészáru van itt, kiakadnának. Job-

ban vagy? Marie bólintott. - Egy kicsit. - Figyelj, Marie, helyesen cselekedtél! Jó dolgot tettél, és büszkének kellene lenned magadra. Most pedig igyál még egyet, és próbálj meg néhány órát aludni. Jobban fogod érezni magad. - Velem maradsz? Sally bólintott. - Persze, ameddig csak szükséged van rám. Alan hallgatta, hogy mit beszélnek a rendőrök, és azon gondolkozott, hogy most mi a fene fog történni vele. Ha vizsgálati fogságba helyezik, akkor el kell különíteniük, különben órákon belül halott lesz. Hiszen Mikey is halott volt, így most már ő nem volt annyira fontos számukra. Ezt tudta, és - ami még lényegesebb - ők is tudták. - Miért ölte volna meg Mikey Devlin Patrick Connort? Alan Jarvis annyira megrettent a név hallatán, hogy elállt a szava. Connor neve Marie-t is az egyenlet részévé teheti. Volt egy gyereke Connortól, most pedig Mikey-val jár. Rengeteg összefüggés volt, főleg mivel feltételesen volt szabadlábon, és minden balhétól távol kellett tartania magát. - Akkor Mikey ölte meg? A rendőr felvonta a szemöldökét. - Ne felejtse el, hogy itt én kérdezek. Alan megvonta a vállát. - Erről semmit sem tudok. Ha tudnék, elmondtam volna. Minden másról lerántottam a leplet, nem? Megkockáztatom, hogy ha ő ölte meg, és ez egy nagybetűs ha, akkor a régi perzsa szőnyegek miatt. Mindketten benne voltak a buliban, és amint mondtam, Mikey még többet akart. Az egész országot ő akarta ellátni. Úgy látta,magát, mint valami Escobar, ha érti, mire gondolok. A civil ruhás rendőr a mennyezetre emelte a tekintetét, jelezve, hogy unatkozik, majd szarkasztikus hangon válaszolt: - Micsoda, saját gólt akart rúgni a világbajnokságon, és lelövetni magát? Hát, a kettőből egy nem rossz. Legalább az egyik álma valóra vált. Nem látom Mikey helyét az angol osztagban. Egy kicsit mintha öreg lenne, nem

gondolja? Bár ahogy ők játszottak, még lett volna esélye, azt hiszem. Alan undorral rázta meg a fejét. - Rohadt vicces! Nem hiszem. Olyannak hitte magát, mint a hasonló nevű kolumbiai drogkereskedő. Ismeri, a nagyfőnök a területen. Ne felejtse el, hogy az a faszfej Escobar az ország irányítójaként végezte. Még a börtön is az övé volt, ahova bezárták. - Hát, golyót annak a kibaszott Escobarnak. De ez nem válasz a kérdésemre, igaz? Talán mégis, hiszen nem tudom azt a rohadt választ. Csak találgatásokat tudok megkockáztatni. A rendőr, Teddington detektívfelügyelő nem volt éppen boldog ember. Még a kollégái sem szerették. - Egy percen belül az öklömet fogom megkockáztatni a képébe! Alannél végül betelt a pohár. - Ha megpróbálja, szétverem a rohadt fejét, maga faszfej! Hozzon ide egy igazi zsernyákot, akinek tényleg van hatalma ezen a helyen, akkor talán lesz miről beszélnem! Rendben? Teddington ideges lett. A rendőrség mércéjével nézve csak kispiskóta volt, bár egyfolytában a kemény fickót játszotta, és ez zavarta. Kopaszodó, vörös fejével és rendkívül fehér bőrével mindig a heccek céltáblája volt. És mindig a legrosszabbat kereste az emberekben, így általában meg is találta. - Te fasz! Rohadt, szemét fasz! Amikor elkezdte Alant verni, három rendőr rohant be a szobába és elrángatták. Amikor kituszkolták az ajtón, még mindig trágárságokat kiabált. - Tünés, te genyó, nem félek tőled! Nem félek senkitől. Te rohadt, fehérbőrű szellem, gyere vissza és harcolj férfiként! Hallasz? Rohadtul nem félek tőled! - kiáltott utána Alan. De félt, és ezt ő is tudta. Egész pontosan Teddington is tudta. Ám Alan jobban érezte magát attól, hogy ezt mondta. Amikor egyedül maradt, a tenyerébe temette az arcát, és próbálta elfojtani a könnyeit, amelyek fenyegetően tódultak a szeméből. Attól tartott, hogy ! ] ha elkezd sírni, soha nem tudja abbahagyni.

'!¦

Marie egy taxiban ült, útban Spitalfields felé, miután Maisie felhívta. Ami-

kor kijött az otthonból, arra számított, hogy le fogják tartóztatni. Ehelyett azonban úgy ment el, hogy senki nem vette észre. De belül érezte, hogy csak | idő kérdése, és a rendőrség keresni fogja. Bűnösnek fogja vallani magát és mindenért bűnhődni fog. Ez volt a legegyszerűbb. Ahogy Sally mondta, a legjobb védelme az lesz, ha megmutatja ||| a rendőrségnek a videokazettákat. Egy anyától sem várhatják el, hogy ha ezt || látja, ne reagáljon rá. De tudta, hogy a filmen látható férfiakat nehéz lesz bevarrni. Nem, nagyon jól védik a seggüket! A kazetta el fog tűnni, vagy valami ilyesmi fog történni, hogy hitelét veszítse a története. így működött ez a világ. A másik lehetősége az volt, hogy személyesen veszi fel velük a kapcsolatot, és megpróbál alkudozni. De ha ezt teszi, akkor futni hagyja őket. Furcsamód már nem érzett kényszert, hogy megölje őket. A gyilkosságból Patrick esete óta elege lett. Még mindig nem tudta elhinni, hogy tényleg megtette, amit tett. De az egyik része, bár nagyon szenvedett, és élete végéig szenvedni is fog, örült, hogy a férfi nincs többé. Annyira messze nem ment volna, hogy azt mondja, repes az örömtől, hogy megtette, de azért mégis megkönnyebbült, mert Pat most már soha többé nem tudja bántani őt vagy a szeretteit. Az étteremben egy sugárzó Maisie-t talált, aki a munkaruhája és a sminkje nélkül úgy nézett ki, mint bármelyik fiatal lány. Amikor Marie leült, egy hatalmas pohár jéghideg Chardonnay-t töltött ki neki. - Erre inni kell, igaz? Marie nem válaszolt. - Na, gyerünk, drágám, gurítsd le a torkodon! Csirió! Látom, már van benned egy kevés, már ünnepeltél egyet. - Nem ünnepelek, Maisie. Még nem tudok. A lány vállat vont. - Rendicsek. De, Úristen, Marie, jó másfél adagot adtál neki, ugye? Figyeltelek. Mindent láttam. Marie csendben maradt, kíváncsi volt, hova vezet ez az egész. Vajon Maisie megpróbálja majd felhasználni ellene az információit? - Amikor megütötted, azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Tökéletes volt! És amikor a feje szétnyílt az első csapás után... Hát, kislány, soha nem szeret-

nék szembekerülni veled. Olyan volt, mint valami rohadt filmben. Aztán csak megadtad neki! Nem tudtam elhinni, hogy még mindig élt, amikor a többiek felbukkantak. Annyira kurva zavaros volt. Aztán be kellett mennem a lakásba és úgy kellett tennem, mintha kurvára nem tudnék semmit, pedig belül legszívesebben felröhögtem volna. Marie hangosan megszólalt: - Mi a francról hadoválsz? Milyen többiek? Ki bukkant még fel? Maisie ekkor fogta fel, hogy Marie-nek fogalma sincs, mi történt azután, hogy ő elment. Jason az apjával nézte a híreket, és hirtelen mindketten Patrick Connor fényképére meredtek a képernyőn, és bűnözői pályafutásának rövid összefoglalóját hallgatták. A történet úgy folytatódott, hogy egy jól ismert drogbáró, Mikey Devlin halálra kínozta, akit pedig a rendőrség mesterlövészei lőttek le egy kelet-londoni ócskavastelepen, egy hónapokig tartó felderítő-akció keretében. Jason sokkos állapotba került, de amikor Ossie le akarta kapcsolni a híreket, kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa. - Hagyd, apa, mindent hallani akarok! Ossie a fiával együtt hallgatta, ahogy az a kedves walesi fickó, aki a BBCl-en a híreket olvassa, nyugodt és szenvtelen hangon beszélt a vér szerinti apja meggyilkolásáról. - Nem láttad a mai híreket, Marie? Valami Devlin nevű pasast lelőttek egy kelet-londoni ócskavastelepen. Mindenesetre ő volt az, aki elvitte Patricket, miután te elpáholtad. Nem ismertem azokat a fickókat, akikkel jött, azt hittem, hogy csak egy újabb ellenséges banda. A Jóisten a megmondhatója, hogy Patricknek több volt a soknál. De a testét ennek a Devlin nevű fickónak az egyik raktárában találták meg. Megkínozták, mindent kipróbáltak rajta... nyársat, hegesztővasat, amit csak akarsz. A francba, bárcsak láthattam volna. Marie körbepillantott a zsúfolt étteremben, és figyelte, ahogy a többi ember nevetgél és viccelődik, meg iszogat. A sarokban egy középkorú pár ült. Egymás szemébe bámultak, a többiekről tudomást sem véve. Úgy tűnt, sze-

relmesek. Ő vajon beleszeretett volna Mikey-ba? Ki akarta használni a férfit, hogy bántsa helyette Patricket, és a férfi meg is tette, az ő ösztökélése nélkül is. Azért tette, mert törődött vele. Ilyen gondoskodást ő nem érdemelt meg. A megkönnyebbülést, hogy tulajdonképpen nem ő ölte meg Patricket, beárnyékolta a tudat, hogy Mikey Devlin végezte el a munkát helyette és érte. Mert törődött vele. Belekortyolt a borba, és azon törte a fejét, hogy mi legyen a következő lépése. Még mindig nála volt a videokazetta. Fel tudná használni valahogy úgy, hogy a három férfi az igazságszolgáltatás kezére jusson? Valamit tennie kell! Nem lehet, hogy ez a vége - túl sok ember sérült meg. Valami értelme kell, hogy legyen az egésznek, vagy ő is beleőrül, mint az apja. Erről eszébe jutott, hogy mi történt az apjával és az anyjával. Bármilyen is volt Louise, azt nem érdemelte meg, hogy élve elégessék, pedig pontosan ez történt vele, és mindez Marie hibájából. Az apja bosszút állt érte, és bezárták a diliházba. A lánya elhatározta, bebizonyítja neki, hogy nincs rá szüksége, és most halott. Az unokája pedig nevelőszülőknél van. Már csak a fia volt az egyetlen fénysugár az életében. De neki is csak gondot okoz azzal, hogy köze van hozzá. Akarata ellenére káoszt csinált megannyi életből, azzal hogy kiengedték a börtönből. Ha soha nem helyezték volna szabadlábra, ezt a rengeteg problémát elkerülhették volna. Az anyjának végül is igaza volt! Ő csak egy rakás szerencsétlenség! Alan kezdett fáradni és ettől egyre ingerlékenyebb lett. Fél napig tartották fogva a cellában és még egy csésze teát és egy szál cigarettát sem kapott. Mindkettő után rettenetesen vágyott, és amikor végre kinyílt az ajtó, kész volt arra, hogy bárki is legyen az, megmondja neki a magáét. Teddington volt, ahogy számított is rá. A rendőr arckifejezéséből tudta, hogy újabb verekedést akar kiprovokálni. Ezért jött ő a cellába, nem pedig Alant vitette a kihallgatószobába. - Mit akarsz, te fasz? Egy újabb történelemórát Kolumbiáról, vagy egy alapos fogkiverést? Három másik férfi volt Teddingtonnal, rájuk vigyorgott, amikor meg-

szólalt: - Látjátok, hogy mire gondoltam? Kibaszott halálvágya lehet. Alan feltartotta az öklét, mint valami régi vágású profi bokszoló. - Gyerünk, egyszerre csak egy. Vagy túlságosan be vagy szarva, hogy kiállj velem? Gyerünk már, alig várom. Úgy sétáltok be ide, mint négy tündérkisasszony, és azt hiszitek, hogy meg tudtok félemlíteni? Tudjátok mit, basszátok meg! Teddingtonra nagy hatással volt ez a férfi, de nem ismerte volna be neki. - Gyerünk már, ti rohadt zsernyák mocskok! Mutassátok meg, mit tudtok, vagy mind a seggemet akarjátok? - Alanból megint kitört a röhögés. Erről van szó, mi? Mind gatyabuzerálók vagytok. Ekkor kapta az első rúgást. Alan elkövette a hibát, pedig tudta, hogy már nincs rá szükségük most, hogy Mikey meghalt. Ahelyett, hogy megkönnyítette volna a saját dolgát, csak mindent rosszabbra fordított. Tizenöt perccel később tele volt zúzódásokkal, vérzett és kidobták az utcára. Teddington nevetése még a fülében csengett, amikor keservesen ráébredt, hogy idekint az élete halálos veszélyben forog, hiszen mindenki tudja, hogy besúgó lett. Minden ismerőse rettegni fog attól, hogy segítsen neki. Vége volt! Miatta lőtték le Mikey-t és csukták le az embereit. Alan Jarvis tisztes üzletemberből és ócskavas-kereskedőből drogkereskedővé, importőrré és végül besúgóvá vált. Micsoda fényes karriert épített magának! Most teljesen magára maradt. Soha többé nem látja a lányait, mert rajtuk keresztül a nyomára bukkanhatnak. Gyűlölettel fogják kiejteni a nevét, és mindenki azt fogja kérdezni magától, hogy vajon őket is befújta-e. Nem fordulhat senkihez, és nem támaszkodhat senkire. Minél hamarabb eltűnik, annál jobb! Anastasia nevetett, kicsi arca kipirult az erőfeszítéstől. Miközben Lorraine és Peter Porter figyelték, mindketten rendkívül boldogok voltak. Pontosan olyan volt, mint amilyen gyermekről álmodtak: vidám, kedves és aranyos természetű. Jól beilleszkedett, és már most úgy ölelgette őket, mintha az igazi szülei lennének. Ez már önmagában nagyszerű dolog volt. Anyja halálának szomorú híre óta abban reménykedtek, hogy talán örökbe fogadhatják. Végül is ők is félvérek voltak, mint a kislány. Lorraine

apja Bangladesből származott, bár Peter tisztán yorkshire-i volt. Az egyetemen találkoztak és pillanatok alatt beleszerettek egymásba, de amióta Peter megtudta, hogy steril, a kényelmes kis világuk összeomlott. Majd elkezdtek nevelőszülősködni. Bár eddig mindegyik nevelt gyereküket szerették, ez a kicsi különlegesen kedves volt számukra. Ahogy rájuk mosolygott, mindketten érezték, ahogy a szívük hevesebben dobog. - Annie-é! Büszkén mondta ki az új nevet, amit ők adtak neki, és lekapta az asztalról a babáját. Úgy érezték, hogy az Anastasia kissé nagy falat, ezért megfelelően lerövidítették. Könnyebben ki tudta mondani, mint a másik nevét, ezért minden adandó alkalommal ezt használta. Néhány rövid hét után már úgy érezték, mintha a saját gyerekük lenne, és rettegtek a naptól, amikor majd elveszik tőlük. Anastasia még soha nem volt ennyire boldog, és ha néha-néha eszébe is jutott az anyja, és őt hívta, akkor is hamar elmúlt, főleg, ha Lorraine szorosan magához ölelte. Kezdte megszokni a rendszeres étkezést, és azt, hogy senki sem kiabál a házban. És azt is, hogy mindennap ugyanakkor kel fel, anélkül, hogy órákig kelljen az ágyban feküdnie az anyjára várva. Megszokta, hogy rengeteg figyelmet kap, és rengeteget foglalkoznak vele: úszni és moziba viszik, s hogy rendszeresen jár óvodába. Idilli élet volt ez a göndör hajú, pezsgő temperamentumú kislány számára. Ránézésre az anyjára hasonlított, csak sötétebb, finomabb kiadásban. A jelleme pedig leginkább a nagyanyjáéra, mert ugyanolyan önálló volt, mint Marie. Hogy rendesen gondozták és fejlődhetett, ettől határozottabbá is vált. A nevelőszülei ezt annak tudták be, hogy nagyobb biztonságban érezte magát. Igazuk volt, mert az ő gondoskodásuk alatt szinte kivirágzott, és ez jól látszott rajta. Még a szociális gondozóra is nagy benyomást tett, amennyit fejlődött, mióta idehozták. Amikor a hírek következtek a tévében és az apja fényképét mutatták, Annié széttárta a karját és hangosan megszólalt: - Apa elment. Lorraine és Peter is észrevette, hogy boldognak látszott, amikor ezt mondta, és együtt nevettek, bár nem értették, mi olyan vicces. Aztán, most

már komoly arccal, azt mondta a kislány: - Anya elment. És Lorraine átölelte, majd gyengéden így szólt: - Igen, anya elment, kicsim, de Lol anyu itt van. - Nagy ölelés! Annié ezt hangosan mondta, és Lorraine szorosan megölelte. - Igen, kicsi aranyom. Nagy ölelés. - Minden rendben, apa? Lucy megdöbbent az apja látványától, de amennyire tőle tellett megpróbálta ezt leplezni. A férfi rámosolygott, ahogy felismerte. - Hello, drágám! Kevin borotválatlan volt, és ettől úgy nézett ki, mint egy csavargó. Sokat fogyott, és a mozgása darabos lett. Bár figyelmeztették Lucyt, hogy mire számítson, de az, hogy a saját szemével látta ilyen állapotban, nagy sokkot jelentett számára. Mindig olyan tiptopp férfi volt. Elegáns és jól öltözött. És mindig uralkodott magán. - Hello, Sue! Nem is tudtam, hogy ti ketten ismeritek egymást. Feldobta a lánya látogatása, és mindkettejüknek jó érzés volt, hogy ilyen boldognak láthatják. - Az én két legjobb nőm! Már látni akartalak titeket. Mondanom kell nektek valamit. Már korábban meg kellett volna tenni, de nem voltam rá képes. Évekig tartottam itt elzárva! - nikotinfoltos ujjával a fejére mutatott. - És most el kell mondanom, különben nem fognak hazaengedni. Igaz, Sue? Amikor kimondta a nevét, a nőre nézett, aki egyetértően mosolygott rá. Mostanában nagyon gyakran mondott rejtélyes dolgokat. - Kértek egy csésze teát? Csinálnak nektek, ha kértek. Nagyon finom a teájuk. Azért van ez, mert mind olyan bolondok, mint a remeték. Megint nevetett, és Lucy legszívesebben sírt volna az apja miatt, akit annyira szeretett, és aki most olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyermek. Megőrült, teljesen elment az esze. Marie-vel egyetemben ő is ölt, csak ő vele ellentétben teljesen kikészült ettől. Bár Sue felkészítette, hogy mire számítson, Lucy még mindig nem tudta összeegyeztetni ezt a madárijesztőszerű férfit azzal az apával, akivel olyan sok évig együtt élt.

De hát ő nem volt annyira erős. Nem igazán. Az anyjuk rajta is uralkodott, mint mindannyiukon. - Találkoztál anyáddal? Kevin megrázta a fejét a saját kérdése hallatán, és anélkül, hogy megvárta volna a választ, tovább folytatta. - Persze, hogy nem! Hiszen nincsen ideje a lányaira, csak Marshall számára volt ideje. Isten nyugosztalja, az a nő teljesen megőrítette a hülyeségeivel és az álközéposztálybeli seggfejségekkel. Nem volt teljesen rossz az a fiú. Isten vigyázzon rá! Az anyja tette ilyenné. Elgyengítette, mert mindig túlságosan vigyázott rá, nem igaz? A mi kárunkra. Senki sem válaszolt neki. Csak hallgatták, és mindketten arra gondoltak, hogy most ki kell öntenie a szívét. - Az anyja a fiút védte, én pedig őt. Miért tettem? És téged ki védett, Marie? Susan látta, hogy Lucy szeme elkerekedik, amikor felfogta, hogy mit mondott az apja, és majd megszakadt érte a szíve. Megfogta Lucy karját, amikor az indulni akart. - Maradj. Ennyit még soha nem beszélt, amióta idehozták. Hadd mondja el, amit akar. Lucy ülve maradt a székben, de a szíve elnehezült. Az apja mindig Marie-hez húzott, az anyjának ott volt Marshall, és ő hol volt a hosszú évek alatt? - Elhanyagolta azokat a szegény gyerekeket. Én akartam őket, én igen! Én mondtam, hogy vegyük őket magunkhoz, de aztán Marshall megölte magát, ő meg összeroppant, és akkor tudtam, hogy jobb lesz, ha befogom a számat. Azért hagytam, hogy elvigyenek, mert rettegtem, hogy ha kiderül az igazság, az tönkreteszi Lou-t. Most már azt kívánom, bárcsak tönkretettem volna. Kevinből kitört a sírás. - Sajnálom, Marie, kérlek, bocsáss meg. Látod, a végén felhasználta ellenem. Mert hagytam, hogy elvigyenek, ő pedig tudta, hogy a kezében vagyok. Érte tettem, a fiáért, és hogy az emberek ne tudják meg, hogy mi történt... - Miről beszélsz, apa?

Lucy hangja vékony volt. Nem volt benne biztos, hogy hallani akarja, amit az apja mondani akar. - Éveken át emésztett, mint valami betegség. Ő tudta... az anyád tudta valahol mélyen. De mivel nem voltam képes elmondani neki, felhasználta ellenem. Meg tudod ezt érteni? Lucy megrázta a fejét. - Mondd el, mi történt, apa. Légy szíves! - Hallottam, mit mondott neki, Marshallnak. Tudta, hogy kiment a strichelőkhöz aznap. Díler volt, és az anyád már egy ideje tudta. Természetesen Patrick Connort hibáztatta, de nem csak az ő hibája volt. Mindig is Marshall természetében volt, hogy rábukjon a könnyű pénzre. De Marshall sokkal jobban benne volt a Connor-féle ügyekben, mint azt az anyád hitte. Amikor a fiú megmondta neki, hogy Connor verte halálra azokat a lányokat, és hogy ő látta ezt, anyátok kiakadt. Megígértette vele, hogy hallgatni fog, mert rettegett attól, hogy megtudja, mit csinált valójában. Ilyen mély hatással volt rá! És Lou úgy döntött, hogy inkább Marie menjen el, és maradjon az a két kisgyermek anya nélkül, minthogy az emberek megtudják, hogy az ő csodálatos Marshallja rossz útra tért. Rettegett attól, hogy a szomszédok megtudják, ki volt valójában a fia. Ő volt számára az igazi aranyfiú, mindenkinek a jóság példaképeként emlegette. Ha kiderült volna az igazság, abba belehalt volna. És ez tönkre is tette az életét. Sosem mondta el a teljes igazat, látjátok? Ezért lőtte magát főbe. Azt hiszem, tudta, hogy az anyja sarokba szorította. Azt mondta neki, hogy megöli magát, ha a rendőrségre megy, és tisztában volt vele, hogy ez örökké nyomni fogja a lelkiismeretét. Ekkorra Marie-t már elítélték. Még ő maga is elhitte, hogy ő tette. Mindenki azt hitte, hogy ő volt. Túl messzire mentek. Reszkető kézzel rágyújtott egy Embassy cigarettára és mélyen leszívta. - És ti nem tudtátok, mennyire benne volt Connor ügyeiben. Erről gondoskodott. Titkolta. Tudta, hogy mekkora ügyet csinálnátok belőle. Marie mindig is törődött vele és a húgával is. Lucy arcába nézett. - Ugye, Marie, kedvesem? Mondd meg neki, hogy igazat beszélek. Lucy Susanra nézett és bólintott. - Látod, ő tudja az igazat. Marshall halála után Lou évekig meg volt győződve róla, hogy a fiú csak hazudott, hogy kihúzza a nővérét a csávából. Ér-

ted, mit mondok, öreglány? Még egy újabb jó cselekedet az anyja szemében. Mindent a saját igényei szerint alakított át! Megint megrázta a fejét, és a tekintete meg a hangja olyan szomorú volt, hogy Lucynek le kellett hunynia a szemét. - Még én is elhittem. Aztán megtaláltam ezt a levelet, miután kinyírta magát. Még megvan. Biztonságos helyre rejtettem. Nem tudom, miért tartottam meg, most már gondolom, elégett - felnevetett: - Mint Lou, hamuvá égett! A levélben azt írta, hogy Patrickkel kiment a terepre, és Marie-t a földön fetrengve találták. Szokásához híven teljesen ki volt ütve. Akkor kezdődött a veszekedés, és Patrick vesztett. Marshall azt írta a levélben, hogy felvett egy baseballütőt, hogy leállítsa Bethanyt Patrickről. Marshall az első ütéssel megölte a nőt. Akkor Caroline-nak is elszállt az agya, és ekkor indultak be Patrickkel mindketten. Marshall Mescalint vett be előtte. Ugyanúgy ki volt ütve, mint a nővére. Már egy ideje használta. Azt írta a levélben, hogy ezután letörölték a fegyvereket, majd Marie kezébe tették, hogy az ő ujjlenyomatai legyenek rajta. Amúgy is tiszta vér volt; még a mennyezet is véres volt. Marshallt elfogta a rettegés azután, amit tett, és hogy mit fog tenni az anyja, ha ez valaha is kiderül, és ekkor döntött úgy, hogy lelövi magát. Kevin megint sírni kezdett. - És én semmit sem tettem ellene. Hagytam megrohadni a lányomat, mert az anyja kiakadt a fia elvesztése miatt, és nem akartam még több bánatot okozni neki az igazsággal. Szóval mi vagyok? De legalább gyűlöltem azért, amit tettem; attól a naptól fogva gyűlöltem! És ezt ő is tudta. Kurva jól tudta! Zokogott, Susan és Lucy pedig tátott szájjal és elkerekedett szemmel bámultak rá. Lucy törte meg a csendet. - Ó, apa! A férfi átölelte, és hangosan így szólt: - Nagyon sajnálom, Marie. Elkapott az a rohadt őrültség. Annyira rohadtul sajnálom azt, amit veled tettem. Bocsáss meg, Marie! Kérlek, bocsáss meg!

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Marie úgy érezte, mintha az egész világ terhét vették volna le a válláról. Bár tudatában volt annak, hogy nagyon súlyosan megsebesítette Patricket, de ez semmi nem volt ahhoz képest, hogy azt gondolta, megölte. Azért, hogy Mikey követte el helyette a gyilkosságot, furcsa módon alázatot érzett. Rossz ember volt, és ő ezt tudta, de megpróbált neki segíteni, és ezért hálás volt. A férfi egy gazember volt, és soha nem is mutatta magát másnak. Békét hozott neki a tetteivel, és ő erre mindig emlékezni fog. Körbenézett a szobában, ami az otthona lett, és furcsa nosztalgia fogta el. Tudta, hogy ez azért van, mert meg volt győződve róla, hogy vissza kell mennie a börtönbe, és ezért még ez a kis lakás is olyannak tűnt számára, mint egy kikötő. De tudta, hogy most már el kell mennie innen, ki a valódi világba. Nagy lépés lesz ez számára, de megteszi, a fiáért, és az unokájáért, és legvégül önmagáért. Visszamegy a megmaradt családjához, és megpróbálja jóvá tenni az elvesztegetett éveket. Az idő múlt, lassan, de biztosan múlt, és minden elmúlt évvel, amit gyilkosságért a börtönben töltött, egyre erősebbnek érezte magát, és egyre inkább el tudta viselni, amit tett. Emlékezett arra, amikor a cellájában ült, és tudta, hogy az ajtót rázárták, és lekapcsolták a villanyt. Durhamben nagyon hideg volt. Még nyáron is hűvös volt ott. Cookham Wood ötcsillagos szállodának tűnt az után a hely után. De akárhol is volt, mindig csak a gyermekeire gondolt, s megpróbálta elképzelni őket annyi idősnek, ahány évesek éppen voltak. Az emlékükért epedezett: az illatukért, a bőrük tapintásáért, minden kis mozzanatért, amibe kapaszkodhatott. Hogy megőrizhesse a velük töltött idő emlékét, amit butaságból elvesztegetett. A többi nővel ellentétben neki nem voltak fényképei a gyermekeiről, hogy láthassa, milyenek. Nem küldtek be neki sem képeket, sem leveleket. Nem volt semmije. Nem csak a gyermekeitől, de senki mástól sem. Még az apja is elhanyagolta. Fizikailag és lelkileg is egyedül töltötte le a börtönéveket. Most pedig itt volt az ideje, hogy megpróbáljon egy másik életet kezdeni. Kapott még egy újabb esélyt, és ezúttal nem fogja elszúrni! A legnehezebb a lánya temetése lesz, de tudta, hogy meg kell tennie, még-

hozzá kellő méltósággal. Az emberek nem azért jönnek majd, mert gyászolják, hanem hogy egy pillantást vethessenek a híres gyilkos anyjára. Ezt tudta. Az arcok a múltból ki fogják szúrni, miközben úgy tesznek majd, mintha a halott lányáért imádkoznának. De a fia miatt erős lesz. Jason miatt! Jövő hétfőn pedig találkozni fog az egyik helyi szociális gondozóval. Amanda szervezte meg neki, és tőle meg fogja tudni, hogyan szerezheti vissza az unokáját. Amanda szerint jogában áll látnia Anastasiát. Bár Marie ebben nem volt annyira biztos. Nem éppen a szokásos ősz hajú nagyi volt, akikkel általában dolguk akadt. De meg fogja próbálni; ennyivel tartozott Tiffanynak és Jasonnek is, aki kapcsolatba akart kerülni nővére kislányával. Ahogy Sally mondta, abba kell hagynia a múlton, főleg a közelmúlton való rágódást. Egy gyermeket és egy szeretőt kellett gyászolnia. A lehető legjobban fogja csinálni, remélhetőleg méltósággal és megbocsátással. Végül is annyi hosszú éven át siratta a gyermekeit; olyan sokáig voltak majdnem halottak a számára! De minden alkalommal, amikor eszébe jutott, hogy mit akart tenni Patrickkel, hogy mit próbált megtenni vele, érezte, hogy meginog az elhatározása. Még mindig képes volt halálos sérülést okozni azoknak az embereknek, akik bántották. Biztos akart lenni abban, hogy távol tudja magát tartani minden puskaporos helyzettől. A többi emberrel ellentétben neki vissza kellett vonulnia, mert nem állhatott jót magáért, ha felidegesítették vagy bántották. Ettől a tudattól még mindig zavartnak érezte magát. Az éjjeliszekrényen lévő mobiltelefonra nézett, és észrevette, hogy még mindig ki van kapcsolva. Úgy döntött, hogy soha többé nem akar Maisie-ről hallani. El fogja dobni ezt a hülye ketyerét. Amúgy sem szerette ezeket. Betolakodnak az ember életébe, és huszonnégy órán keresztül elérhetővé teszik. Hát nem érzik az emberek, hogy jobb egy kis béke, egy kicsit kikapcsolódás? Szinte már orwellinek érezte a dolgot. Senkinek sem volt magánélete. Mindenhol a CCTV kamerák, és a tévéműsorokban is teljesen idegen embereket néz az ember, olyanokat, akik hülyét csinálnak magukból! Ez már egy másik világ volt, nem az, amit évekkel ezelőtt itt hagyott. Bár volt tévéjük és számítógépük a börtönben, de ott azt is ellenőrizték, hogy mit néztek, így nem igazán számított. Most pedig már a kisgyerekek is értenek a számító-

gépekhez. Tudnak a szappanoperákról és a felnőttek problémáiról. Bámulatos, hogy mennyire megváltozott minden! Még ez az Archer-botrány is, ami tévedésből levette Mikey-t a címlapokról, ez is egy rakás szar volt! Nem fogják elítélni, úgy, mint őt és számtalan más embert. Egy szerepjátszó emberekkel teli színlelt világba jött vissza. Meg kell tanulnia, hogyan élje túl, ha valódi esélyeket akar kapni az életben. Azt pedig elhatározta, hogy normális élete lesz. Még ha tele is lesz szomorúsággal és sajnálattal, akkor is a lehető legjobbat fogja kihozni belőle, nem csak önmagáért, hanem Tiffanyért is, és Caroline-ért és Bethanyért. Különben az egész csak időpocsékolás volt. A sok fájdalom és szenvedés kárba vész. Ránézett a kis utazóórára, amely a börtönben éveken át ott ketyegett mellette, és látta, hogy ideje indulni Jasonékhez, hogy megbeszéljék a temetés részleteit. Megnézte magát a tükörben. Egy csinos nőt látott maga előtt. Szép bőre és karcsú alakja volt, és a legszomorúbb szeme a világon. De életben van, van egy fia és egy unokája, és végül is reménykedik a jövőben. Óvatosan ugyan, de most legalább van mit várnia. Olyan sok ember nem mondhatja el magáról még ezt sem, nem igaz? Csak a jót nézd! - ez lesz az új életfelfogása. Megtartotta a régi, börtönbeli mantráját is, amit már kipróbált és letesztelt: „Nem az a fontos, hogy mi történik veled, hanem hogy mihez kezdesz vele." Ezt majdnem elfelejtette - és tessék, hova jutott kis híján! Halkan bezárta a szobaajtót, és elindult a fia háza felé. Belül a szíve dalolt a gondolatra, hogy megint élvezheti a társaságát. Ha nem lenne neki Jason, akkor nem tudja, mihez kezdene. Alan a lakásában csomagolt. Esetlenül mozgott, mert a hatalmas mennyiségű Scotch erősen megzavarta a mozgáskoordinációját. Huszonnégy órán keresztül keményen ivott, és ez most megbosszulta magát. Éppen megpróbálta lezárni a bőröndöt, amikor megszólalt a csengő. Széles mozdulattal kitárta az ajtót, és Steve Camble-t látta maga előtt. - Minden oké, Alan? Bólintott. - Bejöhetek?

A férfi hangja elég barátságos volt ahhoz, hogy Alan hátralépjen és beengedje. - Mit fogsz csinálni, Steve? A másik férfi megvonta a vállát. - Semmi személyes, Al, te is tudod. De rosszat csináltál. Tudod, hogy ez nem maradhat annyiban. Alan bizonytalan léptekkel a nappaliba ment. - Teddington volt? Steve bólintott. - Olyan csúszós, mint egy olajos angolna. A nagyanyját is eladná egy ötösért, és érted határozottan többet kapott, gondolom. Alan felnevetett. - Kurvára remélem. Steve lehangolt volt. Kedvelte Alant, mindig is kedvelte. De a melót el kellett végeznie, és ennyi. - Térdelj le, Al! Alan a férfi arcába nézett. Nemegyszer ittak együtt. Barbecue-partira mentek hozzá a családjával, most pedig Steve meg fogja ölni. Az ő világukban a barátság semmit sem számított, ha áthágtad a szabályokat. Besúgó volt, és most vége! - Húsz lepedő van a hálószobában... Camble felemelte a kezét, hogy csendre intse. - Ne, Alan. Ebből nem tudod kivásárolni magad. - Nem is akarom, Steve. Komolyan mondom, szívességet teszel nekem. A biztosító fizet majd a feleségemnek és a gyerekeimnek, és nem fogják őket zaklatni az emberek, hogy engem keresnek. Arra gondoltam, hogy fogd, és vidd el az öreglánynak. - Persze, hogy megteszem. Mondtam, ez nem személyes ügy. Alan letérdelt. Tudta, hogy Camble meg fogja tenni, amire megkérte, becsületes gazember volt. Amíg az elkerülhetetlent várta, addig a három kislánya fényképére összpontosított, és nehéz volt elviselni a tudatot, hogy soha többé nem fogja látni őket. De tudta, hogy így lesz a legjobb, főleg a gyerekeinek. Ha elmegy, akkor hamar lejárt lemez lesz, és nem fogják a gyerekein keresztül keresni. Azt azonban sajnálta, hogy olyan sokat elvesztegetett az életéből, csak

azért, mert a pénzt hajtotta, lovakra fogadott és ivott, és lepattant kocsmákban drogozott lepattant emberekkel. Mostanra már milliomos lehetne, kétszeresen is, és törvényes úton. És elvihetné a gyerekeit nyaralni, és olyan dolgokat csinálhatna mint a normális emberek. Ehelyett egy ragyogó, napfényes napon kell meghalnia, ereje teljében. Persze rengeteg ember hal meg a világon betegségben, az éhezéstől és hasonlóktól. Ő a saját mohósága és butasága miatt fog meghalni. Tényleg nevetséges helyzet volt, azt leszámítva, hogy nem igazán maradt egy nevetésnyi ideje sem. A lövés hangosan és váratlanul érte. Arcán meglepett kifejezéssel előrebukott a szőnyegre. Steve Camble fogta a pénzt, és belerakta egy Tesco-s táskába. Aztán kiment a lakásból és beszállt az autójába. Fütyörészve hajtott el. Alan Jarvis immár történelem. Karén Black a cellájában volt. Sírt, valódi könnyekkel zokogott. Az egyik cellatársa felcsattant: - Tömd be egy kurva zoknival! Az idegeimre mész! Karén hangosan szipogott, megpróbálta elállítani a könnyáradatot, de lehetetlen volt. Ismét a levélre nézett, és megint megindultak a könnyei. Nem tudta elhinni, amit olvasott. Az anyja szó szerint elvágta a családjától. Nem akarta, hogy bármi köze legyen hozzá ezentúl. Azt írta, hogy mindannyian ugyanígy éreznek. Nem fogják meglátogatni, nem fognak írni neki, és azt kérte, hogy Karén se írjon nekik többet. Már nem érdekli őket. Labdává gyűrte a levelet. Az ügyvédje azt mondta, hogy készüljön fel egy hosszú büntetésre. A bíróság nem engedélyezte, hogy enyhébb büntetésért felebbezzen. Szándékosan elkövetett gyilkossági kísérlettel vádolták, és azt is láthatja majd a bíróságon, hogy milyen állapotban van az áldozata, mert Louise Carter is tanúskodni fog. A világ összes bírósága bűnösnek találná. Az az érv, hogy azt hitte, nem volt senki a házban, amikor felgyújtotta, nem vezet sehova. Ezt az ügyvédje is hangsúlyozta, és miért zárta le a kijáratokat, ha azt hitte, hogy üres a ház? Tudnia kellett, hogy van benn valaki, bármit is mond. Jobb, ha megadja magát, és vállalja a dolgot! Karén azonban rettegett. Nem akart évekig börtönben ülni úgy, hogy

senkije sincs kint, aki tartaná benne a lelket, pedig most pontosan ez fog történni vele. Az egészben az volt az ironikus, hogy ugyanaz történt vele, mint Marie Carterrel. Most úgy fog járni, mint ő, de nem volt biztos benne, hogy képes lesz ugyanúgy kibírni, mint ő. Megint zokogni kezdett, pedig az arca már kivörösödött a sírástól. Juliana, a cellatársa, felugrott a priccséről és minden erejét összeszedve fejbe vágta Karent. Az ütés súlyos volt és hangosan csattant. - Fogd már be a kurva pofádat! Juliana most már sikoltozott, elege lett a zajból. Éppen most tudta meg, hogy a gyerekei hosszú távra nevelőszülőkhöz kerülnek, mert az apjuk eltűnt a föld színéről, és most tényleg nem volt hangulata ennek a nyomorult ringyónak a jajveszékelését hallgatni. Karén tudta, hogy az elkövetkező években is hasonló körülményekre számíthat. Egészen addig azt hitte, hogy erőszakos, amíg ide nem került. A füle zúgott az ütéstől, és üvölthetnékje támadt a benne növekvő rémülettől. Nem fogja kibírni! Már most tudta, hogy nem fogja bírni a börtönt. De minden más választási lehetőséget elvettek tőle. Már nem volt beleszólása abba, hogy mi történik vele. Marie Carterhez hasonlóan ő is arra van kárhoztatva, hogy úgy töltse le a büntetését, hogy senki sem látogatja meg, és nem fog leveleket kapni otthonról, hogy felvidítsák. Petey halott, és tulajdonképpen ő is. Olyan, mintha élőhalott lenne. Lélegzik, él, de minek? Megint sírni kezdett, Juliana pedig a mennyezetre emelte a tekintetét, és kiabált: - Nőj már fel, asszony! Ahhoz elég nagy és elég csúf voltál, hogy ide kerülj! Szóval légy nő, és vállald fel, a kurva életbe! És hagyd abba ezt a vinnyogást, mikor gondolkozni próbálok! Karén a párnába temette az arcát, és kisírta a szíve bánatát. Az önsajnálat pusztító erő, erre majd rájön az elkövetkezendő néhány évben. Louise Carter egyedül volt a kórteremben. Ágyban feküdt, mert nagyon fáradt volt, bár még csak kora délután körül járt. Egy együttérző nővér azt mondta neki, hogy a fájdalomtól van. Louise azt hitte, felnevet, amikor a lány ezt mondta neki. Neki akar fájdalomról beszélni! Ezek az emberek azt sem tudják, mit jelent ez a szó.

Egész életében együtt élt a fájdalommal, rendkívüli fájdalommal attól a pillanattól fogva, hogy meglátta a halott fiát. Az arca eltűnt, a gyönyörű arca megsemmisült a pisztolylövéstől. És mindez amiatt a nő miatt. Marie miatt! Behunyta a szemét, hogy megpróbálja az arc nélküli Marshall képét eltüntetni a lelki szemei elől, és a férje képét is, aki olyan vádló tekintettel nézett rá, amilyennel olyankor szokott, ha szükségét érezte. Tudta, hogy a szomszédok kinevették a háta mögött, mert azzal dicsekedett, amit a fia elért az életben. De ez csak féltékenység volt, nem több és nem kevesebb! Többre volt hivatott, minthogy az utcán csavarogjon, mint az ő gyerekeik. Marshallból lett volna valaki! És ha megkapta volna a neki járó elismerést, ő úszhatott volna a dicsőségben. Mindig is ez volt az álma. A fájdalom megint égette a kezét, de csak azért is erőltette őket. Rettegett attól, hogy nem tudja majd mozgatni a karját. Ez volt a legnagyobb félelme. Nem érdekelték az arcán lévő sebhelyek, büszkén fogja viselni azokat a jeleket és visszautasított minden plasztikai műtétet. Az ő korában már nem számít, hogy néz ki. De az fontos volt, hogy a kezeit mozgatni tudja, különben hogyan igazítsa meg majd a virágokat a fia sírján? Megígértette a pappal, hogy gondozza addig a sírt, amíg jobban nem lesz. És egy papnak meg kell tartania az ígéretét, hiszen Isten szolgája! Az eszébe sem jutott, hogy a lusta ringyó lányát kérje meg rá. Lucyt semmi más nem érdekelte, csak hogy találjon magának egy férfit. Tiszta pasibolond lett. Éppúgy, mint Marie - a lelke mélyén. Szép kis párost hozott a világra! Louise ismét lehunyta a szemét, amikor a fájdalom belenyilallt a karjába. De még mindig mozgatta az ujjait. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, de csukva tartotta a szemét. A nővér talán azt hiszi, hogy alszik, és elmegy, békén hagyja. Már rosszul volt ettől az egésztől: infúzió, fájdalomcsillapítók, jeges fürdő, meg a sok felhajtás. Haza akart menni. Csakhogy már nem volt hova. Az illető még mindig a szobában volt, ezért Louise kinyitotta a szemét. - Ó. Te vagy az. A hangja unottnak tűnt. Lucy állt az ágy másik végén, és nem szólt egy szót sem. A két nő csak nézte egymást. - Szóval? - ezt az egy szót megvetéssel mondta ki, és Lucy ettől kiborult. - Meglátogattam apát.

Louise gyorsabban kezdte mozgatni az ujjait, ami biztos jele volt annak, hogy ideges. - Ramptonban van. Az ideggyógyintézetben. - Hallottam róla. Mit akarsz, Lucy? - Csak látni akartalak. Apa sokat beszélt rólad. Valami nem stimmelt Lucy hangjával. Eltűnt belőle a szokásos nyafogás. - Igazán? Milyen izgalmas. Elég sokáig voltunk házasok, el tudom képzelni, hogy beszél rólam. Minden más le van szarva, ami vele történik, unalmas vén trotty. Lucy vigyorgott. - Egyfolytában csak rólad és Marshallról beszél. Egyenesen az anyja szemébe nézett, és olyan kapcsolat alakult ki köztük, mint még soha azelőtt. Lucy életében először most látta félni az anyját. Szinte tapintható volt a félelme. Mélyet lélegzett, és meg volt győződve arról, hogy érezni fogja a szagát. De csak a rosszullét bűzét érezte, meg a hidratáló krémét, és azt a különös szagot, ami minden kórházra jellemző - a fertőtlenítőszer és a vizelet szagát. Csodálkozott, hogy semmi szánalmat nem érez ez iránt az ágyban fekvő, megtört nő iránt, de Louise gyűlölete mindenkiből kioltotta a szánalmat. Valójában még erősebbnek is tűnt a baleset óta. Bizonyos szempontból erősebb is volt, hiszen harci sebeket viselt magán, ami csak az ő igazságát bizonyítja. Meg volt róla győződve, hogy a lehető leghelyesebben cselekedett. Az, hogy semmit nem szólt és engedte, hogy Marie-t hosszú időre börtönbe vigyék, döbbenetes volt számára. És ez megint csak Marshallért történt, mint mindig minden. A fiáért, a szeme fényéért! Őt mindenáron meg kellett védenie! - Most máshol lakom. Louise örült, hogy témát váltottak. - Igazán, hol? Lucy fontoskodó hangon magyarázta: - Apa barátnőjénél, Susannél lakom. Nagyon aranyos nő, anya. Bár neked nem tetszene. Nem éppen a te ízlésed. De talán pont ezért kedveljük ennyire apával. És Marie-vel. Marie tényleg nagyon szereti. Még nálam is jobban. Azt hiszem. Pont az ellentéted, anya, egy igazán kedves nő.

Louise Carter úgy érezte, mintha arcul csapták volna. - Hogy tehetted ezt velem, Luce? Tudod, hogy milyen állapotban vagyok amiatt a hülye szuka Marie miatt, és idejössz, és ezt teszed velem? A saját anyáddal! Nincs benned semmi tisztesség, semmi együttérzés? Lucy megrázta a fejét és unott hangon így szólt, miközben a legnagyobb fájdalmat akarta az anyjára zúdítani: - Nincs. Semmi ilyesmi. De hát jó tanárom volt, nem? Te, anya. - Kifelé! Lucy felnevetett, amikor meglátta anyja arcán a haragot. - De van egy látogatóm a számodra, anya. Amúgy sincs túl sok belőlük, hiszen annyira népszerűtlen vagy. A szomszédok is messziről elkerülnek, mint a pestist. Kuncogott a saját viccén. - Azt mondtam, kifelé, Lucy, és vissza se gyere! Az öreg Lou visszatért, bosszút akart és tajtékzott. Lucy kiszólt a válla fölött: - Gyere be, Marie. Az anyjára vigyorgott és könnyedén azt mondta: - Újraegyesül a család, anya. Hát nem aranyos? Lou tekintetében rettegés volt, amikor az idősebbik lánya belépett a kórterembe. A két lányt együtt látni elég nagy sokk volt. De Marie körül ugyanolyan nyugodt volt minden, mint kisgyermek korában. Az az elfogadó magatartás, amivel az őrületbe kergette az anyját, amikor hiába esett neki valami miatt, nem kapott rá semmilyen választ. Furcsa volt az is, hogy évekig szekálta a lányt, hogy kiváltson belőle valami reakciót, és amikor végre megkapta, az túl nagy durranás volt. - Hello, anya. Marie hangja nyugodt és kellemes volt, ezt az anyja már el is felejtette. Ahogy ott állt, eszébe jutott, mennyit segített neki Lucy körül kislánykorában. Mindig is szerette az öccsét és a húgát. Marshall pedig imádta Marie-t, jobban szeretett vele lenni, mint az anyjával, mert Marie mindig meg tudta nevettetni. A maga száraz módján vicces figura volt. - Miért hagytad, hogy ez történjen velem, anya? Mindent elvesztettem. A gyerekeimet, és az életem legszebb éveit.

Louise a fejét rázta, mintha nem tudná elhinni, amit hall. - Természetesen a fiamért tettem. Mert nem hagyom, hogy annak a fiúnak az emlékét bemocskolja két büdös kurva. Nem hagyhattam, hogy veled együtt süllyedjen a mocsokba. Olyanná akartad tenni, amilyen te vagy. Te hoztad be Patrick Connort az életünkbe! Te az összes mocskot a pasijaiddal, a drogokkal és az aljasságoddal! Összetörted a szívemet és megölted az öcsédet! Megérdemelted, hogy lecsukjanak, cserébe a fiam életéért. Most, hogy a te gyereked is halott, talán megérted, hogy min mentem keresztül Marshall halála miatt. Marie hosszú pillanatokig nem válaszolt neki, majd halkan megszólalt: - Remélem, hogy sokáig fogsz még élni, anya. Fájdalomban és egyedül. Az apámnak most jó asszonya van. Meg fogja találni a békéjét, és én ezt tiszta szívemből kívánom neki. Semmit sem vetek a szemére, mert mint mindenki, ő is rettegett tőled. Te önkényesen hagytál engem bent megrohadni. Elhagytad a gyermekeimet, a saját húsodat és véreidet is, és gondozásba adtad őket. De most én vagyok az erősebbik fél. Én vagyok a csúcson, mert már semmit sem érzek irántad. Évekig emésztettem magam azon, amiről azt hittem, hogy én tettem, Caroline-nal, Bethanyval, Marshallal és veled. Igen, még miattad is, aki megvetettél attól a naptól fogva, hogy kijöttem belőled. Éveken át megvoltam győződve róla, hogy megöltem két barátnőmet, pedig nem csináltam semmit. És emiatt elvesztettem szegény Tiffanyt! De még megvan a fiam, és ő nagyon jó gyerek. Minden vizsgáján átment, és egyenes úton halad az egyetem felé. És van egy kis unokám is, Tiff kicsikéje, szóval mindent egybevetve több mindenem van, ami neked sohasem volt, és sohasem lesz. Mert Ők azért tartoznak az életemhez, mert ezt választották, nem pedig érzelmi zsarolás vagy félelem révén, ahogy mi téged. Lucy egyrészt rettegett az anyja esetleges reakciójától, másrészt teljesen megdöbbent azon, hogy Marie milyen higgadtan számol be mindarról, ami vele történt. Ha ez most vele esett volna meg, itt helyben nekiállna sikoltozni. - Gyere Lucy, menjünk ebédelni! Ettől a helytől rosszul leszek. . Louise csak nézte, ahogy a két lánya elhagyja a szobát. Az ajtóban Marie visszafordult, és még hozzáfűzte: - Megértem, hogy apa azt akarja, hogy mindez kiderüljön. Szóval úgy

gondoltam, jobb, ha figyelmeztetlek. Aztán elmentek, anélkül, hogy akár csak hátrapillantottak volna. Lucy nehezen tudta elfogadni, hogy itt ül ebben a gyönyörű házban az unokaöccsével és a nővérével, és tulajdonképpen jól érzi magát. Nézte, ahogy Jason az anyjára mosolyog, és gombócot érzett a torkában. Elmondták neki is, hogy valójában mi történt évekkel ezelőtt, és a fiú, az anyjához hasonlóan, nagyon örült a hírnek. Még az a Verbéna nevű bige, akire figyelmeztették, még ő is egész barátságosnak tűnt. Lucy azonban még mindig csodálkozott a nővérén. Hogyan tudta elfogadni a történteket minden keserűség és harag nélkül? Lucy feltételezte, hogy a börtönévek miatt van. Egy bizonyos személyiségtípust ez a megpróbáltatás képessé tesz arra, hogy minden ismert dologtól és ismert személytől távol kibírja a bent töltött időt, úgy, hogy közben nem csavarodik be. Úgy tűnt, hogy Marie-t most csak az érdekelte, hogy szilárd kapcsolatot építsen ki a fiával és az unokájával, és ki is hibáztathatná ezért? A legtöbb emberrel ellentétben ő tudta, mi a fontos. Lucy annak a kapcsolatnak is örült, ami közte és a nővére között kezdett kialakulni. Minden keserűség eltűnt belőle, mert minden alkalommal, amikor eszébe jutott, mi történt Marie-vel, majd' megszakadt a szíve. Éveken át Marie abban a hitben élt, hogy két ember halálát okozta, pedig minden bűne csupán a butasága volt. Az hogy drogos volt. Még azt is mondta, hogy talán jó is, hogy így történt, mert mostanra már biztosan halott lenne, ha folytatta volna azt az életvitelt. A nagysága, a szívében lévő megbocsátás miatt érzett Lucy szomorúságot iránta. Tudta, hogy ő nem reagált volna ilyen jól a dologra, ha mindez vele történt volna meg. Egy dolog biztos, az anyjuk már nem része az életüknek, és ez önmagában is sokat segített Lucynek, hogy új kapcsolatot építsen ki a nővérével. Verbéna a férje kezét érezte a sajátjában, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Rettenetes napok voltak, amikor a férfi ultimátumot adott neki: vagy összeszedi magát, vagy elválnak útjaik. Most, ahogy a fiát és a szülőanyját figyelte, elmosolyodott, és próbált normálisan viselkedni. Eldöntötte, ha majd túl sok lesz neki, akkor csak kimegy a kertbe, vagy fel a szobájába. Nem fogja elveszíteni a férjét Marie Carter miatt. Amióta megtudták,

hogy mi történt valójában, még ő is együttérzett az asszonnyal. Éveken át be volt zárva, élete legszebb éveiben, pedig ártatlan volt. Ez bizonyára rettenetes volt számára. Ez szörnyű tragédia volt, de mégis ez adta nekik vissza Jasont. Szóval nem igazán tudta sajnálni a dolgot, bármennyire is igyekezett. Erősen megszorította a férje kezét abban a tudatban, hogy milyen szerencsés az élete másokéhoz viszonyítva. És elsősorban Marie Carterre gondolt. Susan és Kevin kézen fogva ücsörögtek a kertben. Amióta beszélt arról, ami történt, Kevin egyre jobban lett. Nem fogják gyilkosság miatt bíróság elé állítani, egy nem beszámítható állapotban elkövetett emberölésért. Az egész szomorú történet ki fog derülni a tárgyaláson, és az hatalmas lavinát fog elindítani. Marie szempontjából ez csak jó lesz. Az ügyvédje szerint ez a jogtalan bebörtönzés tipikus esete. A rendőrség nem volt képes egy törvényszéki vizsgálatot lefolytatni, és hibákat követett el a letartóztatás során is. Ehhez jön még az, hogy Marie drogszintjét soha nem mutatták be bizonyítékként a bíróságon, csak azt az alapvető tényt használták fel, hogy drogfüggő. Ugy tűnt, hogy a híre miatt hitték azt, hogy ő az elkövető, de ez nem elegendő indok és bizonyíték ahhoz, hogy valakit ilyen hosszú időre lecsukjanak. Minél hamarabb tisztázni akarták a dolgot, és ezt is tették. Marie abban a hitben, hogy ő követte el a gyilkosságokat, soha nem próbálta védeni magát. De bármennyire is melléfogott az igazságszolgáltatás, Marie örült, hogy vége a bűnbánat és szégyen éveinek azzal, hogy kiderült az igazság. Ez, úgy tűnt, elegendő elégtétel számára. Mintha a földből nőttek volna ki, Marie Lucyvel és egy férfival - egy jóképű fiatalemberrel - jelent meg a kertben. Gyorsan átvágtak a pázsiton Susan és Kevin felé. A nő látta, hogy Kevin szeme felcsillant, amikor megismerte a lányait, majd az arckifejezése fagyossá vált, amikor meglátta a fiút. - Marshall? Marie mosolygott, miközben mind leültek. - Tudom, apa. Kísérteties, mi? Jason, ez itt a nagyapád.

Hangja fontoskodó volt, és ez könnyített a helyzeten. - Hello, uram! Jason kinyújtotta a kezét, Kevin pedig megfogta és az arcához húzta. Könnyek csillogtak a szemében, amikor megszólalt: - Ne aggódjatok! Csak a boldogságtól sírok. Nem hittem volna, hogy megérem azt a napot, amikor végre az egész családom itt lesz körülöttem. A lányaira és az unokájára nézett, mintha attól félne, hogy el fognak tűnni, ha csak egy pillanatra is leveszi róluk a szemét. Marie békét érzett, ahogy ott ültek együtt és beszélgettek, mint egy normális család. Azt a békét, amire már évek óta vágyott. Csak azt kívánta még, hogy bárcsak Tiffany is itt lehetne velük ezen a napon. Bár megérte és megtudhatta volna, hogy az anyja nem olyan szörnyeteg, mint amilyennek mind tartották! De egy dolgot megtanult a börtönben: a sajnálkozás csak időpocsékolás. Mostantól a jövőnek fog élni, a múltat pedig végleg maga mögött hagyja. Epilógus A férfi éppen a felesége sírját rakta rendbe, amikor meglátta az asszonyt a kislánnyal és elmosolyodott. Minden héten kijöttek a temetőbe, és a nő mindig köszönt neki, és ő mindig boldogabbnak érezte magát, miután beszélgettek. Nagyon vonzó nő volt, szomorkás mosollyal és jó természettel, ez nyilvánvaló volt. Letérdelt, hogy virágokat rakjon a lánya sírjára, és a férfi mosolygott magában, amikor meghallotta a kislány hangját. - Szia, anyu. Ma írtam az iskolában, meg rajzoltam is. A férfinak tetszett, ahogy a nő bátorította a kislányt, hogy beszéljen az anyjához, s mondjon el neki minden apró kis eseményt az életéből. Rendkívül kedves teremtésnek tűnt. Marie figyelte Annie-t - mert most már így hívták -, miközben az anyjának táncolt. Amióta balettórákra járt, úgy döntött, hogy ő lesz a következő Margót Fonteyn. Marie elnyomott egy mosolyt, miközben az unokája a füvön táncolt. Csupa láb volt, nagyon magas lány lesz belőle, ez már most látszott. Lorraine és Peter nagyon jó nevelést biztosítottak neki. Azt is megen-

gedték, hogy életének Marie is a részese legyen, s ez minden egyes alkalommal - amikor magához ölelte az unokáját - egyre boldogabbá tette. - Nézd csak, nagyi, táncolok! - Látom, aranyom. - Anyu is lát? Tiffany anyu? Marie bólintott. - Mondtam neked, hogy anyu a mennyországban van. Ott van minden virágban és minden pillangóban, a felhőkben és a fákban. - És vigyáz rám, igaz? Marie bólintott. - Mindig veled van, aranyom! Mindig. Leültek a szúrós pázsitra. Marie kibontotta a kis piknikes kosarat, amit mindig magával hozott. Miközben kiterítette a plédet a földre, különféle emberek köszöntek oda neki, akik a saját szeretteik sírjaihoz mentek. Állandó vendég volt itt, és bizonyos béke töltötte el, amikor idejött. Mert a lányával volt együtt, úgy, ahogy azelőtt amíg élt, soha nem lehetett. - Szeretem a csokis sutit. - Tudom, Annié, ezért hoztam. A kislány szájon csókolta, egy hatalmas, cuppanós puszit nyomott rá, amitől Marie elnevette magát. - Ez egy csokis sütis puszi volt? Annié bólintott és élvezettel harapott bele az édességbe. - Ó! - a szája elé kapta a kezét, szeme elkerekedett. - Elfelejtettem megmondani anyunak, hogy hová fogunk menni. Ránézett Tiffany fényképére a sírkövön, és boldogan így szólt: - Moziba megyünk, utána meg a Burger Kingbe Kevin papával, Sue-val és Lucy nénivel. - Hello. Marie felnézett és a magas, fekete férfit látta maga előtt, aki minden vasárnap a felesége sírját gondozta. Az elmúlt két évben már eljutottak a keresztnevekig. - Hello, Easton! - mosolygott. - Gyönyörű napunk van, ugye? A férfi bólintott. - Valóban.

Annie-re nézett, és kedvesen megszólalt: - Hallottam, hogy azt mondtad, a Burger Kingbe mentek. Szerencsés kislány vagy. Annié örömmel, nevetve mondta: - Igen. A nagyimmal. - Kér egy hideg italt, Easton? Ez már rendszeresen így történt, hogy odament és bekapcsolódott a beszélgetésükbe. - Igen, Marie, ha nem gond. Leült melléjük a fűre. - Hogy megy a munka? A nő megvonta a vállát. - A szokásos. Bár élvezem. A tanítás hálás munka. Kicsit olyan, mint a maga munkája, gondolom. A férfi egyetértően bólintott. - De csak akkor, ha megnyerem az ügyet. Ha nem, akkor nem annyira jó. Marie nem válaszolt. A férfi ügyvéd volt, és tudta, hogy mindent tud róla. Úgy tűnt, hogy mindenki tud róla. Az apja tárgyalása nagy szenzáció volt mostanában, éppúgy, mint az övé is. Mindkettejüket felmentették, bár más-más okok miatt. Aztán Easton meglepte a következő kérdésével. - Mit csinál a Burger King után? A nő vállat vont. - Visszamegyek a lakásomba. Valami kis házimunka. A szokásos vasárnapi teendők. Vasárnap hét körül jönnek Annie-ért a szülei. A férfi mély lélegzetet vett, majd könnyed hangon így szólt: - Mit szólna egy italhoz, esetleg egy vacsorához? Marie pár pillanatig nem tudott megszólalni, majd belenézett a kedves, barna szemekbe, és gyengéden azt mondta: - Egy ital jó lenne, Easton, köszönöm. A férfi most már valóban mosolygott. - Részemről az öröm, Marie, részemről. A szeme sarkából Marie észrevette az anyját, amint a fia sírja felé botorkál, de tudomást sem vett róla, bár mindketten tudtak a másikról. Marie már előbb letette oda a saját virágait, amikor megérkezett. Tudta, hogy az anyja Annie-t figyeli, és főleg Jasont, amikor idejöttek. Biztosan észrevette a

kísérteties hasonlóságot Marshallal. - Elvihetem magukat a mozihoz? - Az nagyszerű lenne, köszönöm. Kicsit később együtt sétáltak ki a temetőből, Marie Annié kezét fogta, a kislány pedig szokásához híven mindenféle zagyvaságot fecsegett össze-vissza. Az anyja csak öt méternyire volt tőle, de Marie nem vett tudomást róla. Ehelyett hangosan azt mondta Annie-nek: - Integess anyunak, kedvesem! Annié megfordult és Tiffany sírja felé integetett. A nap magasan járt, és hűvös szellő fújdogált, Annié pedig gyönyörű és kecses gyermek volt. Marie letérdelt és kinyújtotta a karját. A gyermek szorosan átölelte. A kislány válla fölött Marie egyenesen az anyja szemébe nézett. Ezzel mutatta meg Louise-nak, hogy van egy kislány, aki rá vár, aki hozzá tartozik. Az anyjával és a nagyanyjával ellentétben őt szerették az emberek, és törődtek vele, és gondoskodtak arról, hogy esélye legyen az életben. - Szeretlek, nagyi! Marie még szorosabban ölelte magához. - És én is szeretlek, kistigris. Felkapta a kislányt és nevetve vitte Easton autójához. Marie élete mostanában tele volt nevetéssel, és ezt semmiért a világon nem cserélte volna el. Vége

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató