MARTINA COLE CELLATÁRSAK

MARTINA COLE CELLATÁRSAK A két nő egy ideig csak csendben figyelte egymást, aztán egyikük megtörte a csendet: - Miért tetted? Sue nem válaszolt. A hideg priccsen befordult a fal felé, és próbált megszabadulni a gondolataitól. Még soha senkinek sem mondta el,valójában mi is késztette a gyilkosságra, és nem is szándékozik megosztani senkivel. Túl sok embert érint, és túl sok titkot kellene felfednie. A veszély és az erőszak állandóan jelen volt Sue Dalton East Enden eltöltött gyermekévei idején. Az anyja rideg és szeretet nélküli viselkedése, az apja állandó zaklatásai és a félelmekkel teli házassága kegyetlen gyilkossággal végződnek. Sue végső kétségbeesésében egy káli lapáccsal szétveri brutális férje koponyáját. Végre megnyugodhat, hiszen gyermekei nincsenek többé annak a veszélynek kitéve, amit már évek óta el kellett szenvedniük. Bebörtönzik, és egy cellába kerül az ugyancsak gyilkos Matilda Enderby-vel. Sorsuk valami különös módon egyre inkább összefonódik, és a következményekre még Sue sem számított.... Martina Cole Cellatársak A mü eredeti címe: Martina Colé Two Women Copyright © Martina Colé, 1999 A müvet először a HEADLLNE BOOK PUBLISHING adta ki 1995-ben Fordította: Babits Péter A műben szereplő minden alak a képzelet szüleménye, és ezek bármilyen élő, vagy már meghalt személlyel való hasonlósága pusztán a véletlen műve. Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összefüzésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. ISBN 963 367 862-5 Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. ALEXANDRA Kiadója Felelős kiadó a kft. ügyvezetője A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Szerk:goblinka Christophernek, Freddie-nekek és Lewisnak. Fiam, lányom és unokám, a szemem fénye mind. Továbbá Sally Wildennek. Azok a pompás kosztümök és menő cipők! A számomra mindig is Sally Wally maradsz. Gyermekkori pajtásom, késő éjszakai ivócimborám. Barátom egy életre. (Emlékszel még a tanterem falára?)

PROLÓGUS A rabszállító kocsiban nyirkos volt a levegő, és a fémszekrény csak még inkább felerősítette a nyári nap melegét. Susan Dalston érezte, ahogy vékony verítékpatak indul meg a mellei közt, és fáradt mozdulattal simított végig pólóján. -Nem kaphatnék valamit inni? Az őr csak a fejét rázta. - Mindjárt ott vagyunk, most már kibírja. Susan figyelte, ahogy a nő nagyot kortyol a kólájából, és elégedetten csettint nyelvével. Legyőzte magában a kísértést, hogy nekiugor-jon az önhitt szuka torkának. A nő másra se vágyott - Susan Dalston, az elítélt bűnöző, amint egy rossz húzással megfosztja magát a fellebbezés lehetőségétől is. Susan inkább a smasszer szemébe nézett, és elmosolyodott. - Mi olyan mulatságos? Susan csak a fejét rázta. - Arra gondoltam, milyen vacak lehet magának, itt rohadni egy ilyen szép napon. Olyan igazságtalan, nem? És még vissza is kell kocsikáznia Durhainbe. Hosszú egy nap, igaz? A fegyőr bólintott. - Az igaz, viszont este a jó puha ágyamban fekszem le, nézem a tévét és eljátszadozok az öregem farkával. Azért ez is valami. Legalább van mire várnom. A rabszállító csikorogva fékezett, és Susan bilincsbe vert csuklói megsajdultak. Tudta, hogy az őr megszabadíthatná a bilincseitől, ahogyan azt is, hogy nem fogja. Danby kemény dió, mindenki azt mondja, és ő nem fog esélyt adni rá, hogy visszautasíthassa. Mint életfogytiglanra ítélt rab és gyilkos, régóta tudta már, milyen nehéz lehet az élet a Danbyfélékkel. A nő mintha csak élvezte volna, hogy a foglyok felett uralkodhat. Susan bizonyos szempontból meg is tudta érteni. A szóbeszéd szerint Danby örege másfelé kacsingatott, a kölykökkel csak a gond volt az iskolában, és a házukat is bármelyik pillanatban lefoglalhatták. A smasszerek legalább olyan pletykásak, mint a rabok. Nagyon is megértette, hogy a nőnek muszáj olyanokat találni, akik még nála is alantasabb helyzetben vannak. Végtére is, ilyen az emberi természet. Danby így birkózik meg elszaródott életével és még annál is szarabb munkájával. A rabszállító újra mozgásba lendült, és Susan megkönnyebbülten sóhajtott fel. A londoni forgalom szörnyű tud lenni, különösen ilyenkor kora délután. Reggel öt harminctól kuporgott már ebben a furgonban, és azóta csak egyszer álltak meg, hogy kimenjen a vécére és egyenek néhány falatot. Danby kisebb piknikre készült, és egész úton kedve szerint evettivott, jól tudva, hogy a görcsös testhelyzetben kuporgó és megbilincselt Susan semmit sem tehet ellene. A kukucskáló felnyílt, és rekedt férfihang harsant. - Mindjárt ott leszünk, lányok. Még tíz perc, és kinyújtóztathatjuk a lábunkat. A vezető nyitva hagyta a nyílást, és Susan meghallotta egy David Bowie szám foszlányait. „Élet a Marson." Újra lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott.

Danby metsző tekintettel figyelte. - Dalston! Susan felnyitotta a szemét és épp időben kapta félre az arcát, hogy elkerülje Danby kólájának maradékát. A sötét folyadék végigfröccsent fehér börtönruháján. -Nem fogják kiengedni, hölgyem, abban biztos lehet. Nem, ha rajtam múlik. Danby a levegőbe beszélt, és ezt mindketten tudták. Susan lehajtotta a fejét és a padlóra meredt. Csendben utaztak tovább, míg a rabszállító rá nem kanyarodott a Holloway börtön főbejáratára. Az ajtót csak tizenöt perccel az érkezésük után nyitották fel. Danby kirángatta a kocsiból Susant, aki megállt a tündöklő napfényben és megérezte az arcán a friss szellőt. Újra eltöltötte a hiábavalóság érzete. A börtön komor homlokzata hatásosan idézte fel a falai közt zajló sivár életet - az ajtók csapódását, a kapuk csikorgását, a zárakban elforduló kulcsok csörrenését, s mindazt, ami rá várt. Jóllehet két éve élt már ilyen körülmények között, a fellebbezés segített megértetni a börtönélet vigasztalanságát; egyetlen, a szabadságra vetett futó pillantás elég volt ehhez. Susan tudta, hacsak nem működik együtt, sosem szabadul, ám legalább ennyire tudta azt is, hogy sosem adhatja ki magából az igazságot, és soha nem mondhatja el, mi történt valójában. Az igazság túl rémisztő, túl valóságos ahhoz, hogy beszéljenek róla. Vannak dolgok, melyeket jobb megtartani magunknak. Elmosolyodott a helyzet iróniáján. Felvették az adatait, és az átadás a legkisebb zökkenő nélkül megtörtént. Danby egész idő alatt Susan magatartását szidta, de a Holloway fegyőrei válaszra se érdemesítették. Nem először hallottak ilyet. Az ügyeletes egy mondat közepébe vágva halkan megszólalt. - Menjen vissza az előtérbe, a többiek majd megmutatják, merre van a kantin. Ennél tovább nem jöhet. Susan megengedett magának egy félmosolyt, amint az ajtó hangos csattanással Danby arcára csukódott. A smasszer a rácson át Susanre kacsintott. - Még találkozunk, Dalston. -Nem, ha rajtam múlik, Mrs. Danby. Az őr lecsatolta a bilincset, és Susan a csuklóit dörzsölgetve követte őt a folyosón. - Micsoda seggfej! Ezek a durhamiek mind azt hiszik, különbek a többi smasszernél, csak mert odaviszik a nehéz eseteket. Ezt a szarfészket próbálnák ki egyszer. Huszonhárom órát az előzetesben,még a bolti szarkák is bepöccennek egy idő után, nem hogy az igazi bűnözők. Az őr kinyitott még egy ajtót. - Evett? Susan a fejét rázta. - Reggel óta nem. Azért egy kis kólával megdobtak. Felnevetett, de az őr még csak el se mosolyodott. Nem értette a tréfát. - Könnyítse meg ezt az egészet mindannyiunk számára, Dalston. Mindent tudunk magáról, meg a zoknis trükkjéről. Ilyesmivel itt meg se próbálkozzon. Van elég bajunk anélkül is, hogy magát pátyol-gatnánk, világos? Ha bárkivel is ki akar kezdeni, azt a saját kényelmes kis cellájában tegye. Ahol senki se látja. Megértette? Susan komolyan bólintott. -Ne feledje, leszbikus itt is van szép számmal, és még csak nem is mindegyikük bentlakó. Vigyázzon magára. Akármit is csinál, diszkréten csinálja - ennél jobb tanácsot nem adhatok. A hírneve messze maga előtt jár, bár erre, gondolom, maga is rájött. Rendesen kicsinálta az

öregét, az egyszer biztos. Hallgasson rám, kislány, nézze mindig a földet, ne ártsa magát semmibe, és mindketten jobban járunk. Néma csendben haladtak tovább a szárny felé. A több száz összezárt fogoly fülsiketítő zajt csapott, mely egyre hangosabb és hangosabb lett, ahogy közeledtek. Amint a szárnyba értek, Susant nemcsak a hangok, de a szagok is ostromolni kezdték. A túlfőtt káposzta bűze súlyosan ülte meg a levegőt, de még így sem tudta elnyomni a veríték, az olcsó szappan és a dezodorok émelyítő illatát. Mindenfelé rádiók harsogtak, és a foglyoknak fel kellett emelniük a hangjukat, ha hallani akarták egymást. Susan tudta, hogy mindenki alaposan megnézi az újonnan érkezetteket, ezért kihúzta magát és a melléhez szorította a csomagját. Mindenfelé a megszokott figurákat lehetett látni: botrányos hajú, vastagon kikent prostituáltakat; félénken visszahúzódó bolti szarkákat és hitelkártyásokat; dermedt arcú narkósokat. Ugyanazok az arcok, minden börtönben. Ahogy a lépcsőkön felértek az első fordulóra, Susan hangos nevetést hallott, és hátrafordult, hogy belenézzen a szikrázóan zöld szemekbe, melyek akkorára kerekedtek, akár egy csészealj. A szemek birtokosa apró, babaszerű teremtmény volt, és olyan barátságosan mosolygott, hogy Susan kis híján visszamosolygott rá. A smasszer félretolta a lányt az útjukból. - Csecsemőgyilkos, Dalston. Jobb lesz, ha vigyáz vele. Kívülről úgy fest, mint egy angyal, de rosszabb a veszett kutyánál. Egy szükséglakásból dobta ki a gyerekét az aszfaltra, a tizenhatodik emeletről. Tudja, szülés utáni depresszió, meg minden. Ki fogják engedni. De addig is minket ver vele az isten. Susan követte az őrt, míg el nem értek egy nyitott cellához. Az őr belépett a helyiségbe, és Susan ide is követte, bár egyre inkább eltelt rossz előérzésekkel. Az ember sosem tudhatja, kivel zárják össze, és amíg ki nem ismeri az illetőt, addig egy percre sem nyugodhat meg. A felső priccsen, makulátlan frizurával és tökéletes sminkkel, ott feküdt Matilda Enderby. A sötét szemű, gesztenyebarna hajú nő lassan felült az ágyon, és végigmérte Susant. Azután odafordult az őrhöz. - Ezt most itt akarja hagyni nekem? Búgó hangon, középosztálybeli akcentussal beszélt. Susan belenézett a nő szemébe és megkockáztatott egy futó mosolyt. A smasszer fáradtan legyintett. - Figyeljen, Enderby, nehogy elkezdjen itt cirkuszolni nekem. Arról már akkor lekésett, amikor kicsinálta az öregét. Minthogy mindketten ugyanazt csinálták, úgy gondoltam, több közös van magukban, mint gondolnák. Azzal elhagyta a cellát és becsapta maga mögött az ajtót. Susan letette a zsákját az alsó priccsre és kinyitotta. A legelső dolga volt, hogy elővegye gyermekei fényképeit és leveleit. Azután gyorsan kipakolta néhány holmiját és a kis szekrény üres fiókjában rendezte el őket. Matilda Enderby némán figyelte minden mozdulatát. Mikor Susan végzett, lecsusszant a priccsröl és alaposan megvizsgálta a gyerekek arcát. Különösen a kicsiét. Matilda elhagyta a cellát, és két bögre teával tért vissza, majd kinyitott egy orvosságos üveget és néhány tablettát szórt Susan fekhelyére. - Tényleg úgy csináltad ki az öregedet... Susan közbevágott, mielőtt még befejezhette volna a kérdést. - Százötvenkét kalapácsütéssel? Igen, tényleg. Számoltam a csapásokat, legalább ennyi érdekes volt benne.

Matilda lassan bólintott. Kisimultak a vonásai, és abbamaradt a szemek szüntelen mozgása is, mely arról árulkodott, hogy Matilda gondosan megfigyel minden apró részletet maga körül. A két nő sokáig nem szólt. - És veled mi történt? Matilda elmosolyodott. - Hát nem ismersz meg? Pedig az érdeklődés középpontjában állok manapság. Hamarosan kikerülök. Én csak egyszer szúrtam, bele egyenest a szívébe, és az a rohadék nagyon is megérdemelte azok után, amit velem tett. A hangja eltelt keserűséggel, mikor feltette a kérdést. - Miért tetted? Susan vállat vont. - Ki tudja? - Hát, te biztosan, ha nem is akarod elmondani. Susan nem válaszolt. Inkább hátradőlt a priccsen és próbált ellazulni. Eddig senkinek sem mondta el, hogyan jutott el a gyilkosságig, és úgy gondolta, ez már így is marad. Túl sok embert kevert volna bajba, ha engedi kipattanni a titkait. Hirtelen ráébredt, hogy így élte le az egész életét: hazugság hazugság, titok titok hátán. Később, mikor a fegyház lassan elcsendesedett, és a cella ajtaját reggelig lezárták, Susan a gondolataiba zárkózott. Ugyanazokba a gondolatokba, melyek minden éjjel kísértették. Csakis a fejében és az éjszaka sötétjében engedte, hogy tudatosuljon benne mindaz, amit tett, és ami ennél is fontosabb, hogy miért tette. Tudta, ha meg akarja érteni tettének mozgatórugóit, egészen mélyre kell ásnia. Gyermekkorában kell keresnie a magyarázatot mindarra, ami később történt. Miután két éven át hallgatta az agyzsugorító-kat, akik próbáltak értelmet találni a szörnyű bűntett mögött, Susan végre megértette, miért kellett azt tennie Barryvel, amit tett. ELSŐ KÖNYV 1960 Minden kezdetet, s minden véget Jajszavunkkal fizetünk meg; Mert mások kínjában születünk, De a sajátunkban enyészünk el. Francis Thompson (1859-1907) (Daisy, 1913) Jaj! mennyi gyötrelem rejtezik e kis karikagyűrűben. ColleyCibber (1671-1757) (A két lovag, 1707) Első fejezet A kislány felnyitotta a szemét. Az álom ragacsosan telepedett a szempilláira, és kis kezével kellett kidörzsölnie. Maga mellett hallotta nővére ütemes lélegzését, a kis, elfojtott horkantásokat, melyek mindig is egy kiskutya szuszogására emlékeztették. Az ágy melegen ölelte körül. Nekipréselte testét nővére hátához - a két kis test úgy illeszkedett egymáshoz, mint két kanál -, és újra elszundított. A csattanás mindkettőjüket felriasztotta. Susan tudta, hogy nem alhatott sokat, mert a karja még nem zsibbadt el, ahogyan mindig szokott, amikor szorosan a nővéréhez simulva aludt egész éjjel. Apjuk üvöltése idáig elhallatszott.

Debbie kuncogni kezdett. - A vén szaros. Bárcsak aludna még egy kicsit. Susan is felnevetett. Az immár két napja tartó veszekedés amiatt tört ki, hogy anyjuk munkát kapott a helyi kocsmában, és apjuk meg volt győződve róla, hogy csak azért, mert összeszürte a levet a tulajdonossal. Mindig meg volt győződve róla, hogy anyjuk viszonyt folytat valakivel, és többnyire nem is alaptalanul. Ezen muszáj volt nevetni. A lányok nyolc és kilenc évesen is ismerték a dörgést, és csodálták, hogy apjuk eddig nem szimatolta ki az igazságot. A nevetésük csak akkor halt el, mikor jókora pofon csatta-nása hallatszott, majd anyjuk magas sarkú cipője végigcsattogott a linóleumon. - Te dagadt állat! Egyszer úgyis beléd vágom a kést. - Döfködnél, mi? Te mindig csak döfködnél. Erre való vagy, hogy az a szarevő is beléd döfje a farkát. Az összecsapás még csak most kezdődött. Hallották a tompa puffanást, ahogy anyjuk feje a falnak csapódik, és mindkét lány összerezzent. - Kelj fel, Sue. A múltkor én mentem. Susan felült az ágyban, és megrázta a fejét. - Én nem. Utál engem, te is tudod. Hangos csörömpölés tudatta a lányokkal, hogy a küzdelem színtere áttevődött a kis utcai szobába. - Az új lámpa... ettől anya is be fog pöccenni. Debbie-nek lett igaza. June McNamara torka szakadtából üvölteni kezdett. - Te faszkalap! Te rohadt gazember. Miért kell neked mindent elpusztítani? A harc most már teljes intenzitással folyt, és a gyerekek tudták, hogy szüleik nem is fogják egyhamar befejezni. Most apjuk hangját hallották. - Fejezd már be, te hülye picsa. Gúnyosan nevetett, és a nevetés csak még inkább felbőszítette a feleségét. A férfi pontosan ezt is akarta. A lányok elkerekedett szemmel ültek fel az ágyon. Tudták, hogy ezután már Joey McNamara veszi át a kezdeményezést, és addig veri a feleségét, míg annak véraláfutásos lesz a szeme és valószínűleg néhány csontja is eltörik. Debbie kiugrott az ágyból. Kilencéves korához képest magas és szép kislány volt. Túlságosan is szép egy ilyen lepusztult környezethez. Debbie óvatosan kinyitotta az ajtót, és kilépett az előszobába. June a nappali padlóján hevert, az arca vérben úszott. Férje fölötte görnyedt, és zihálva szedte a levegőt, miközben marokszám tépte a haját. Susan szorongva követte nővérét, és mindketten megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mikor a rendőrök verni kezdték a bejárati ajtót. - Gyerünk, Joey. Nyissa ki, haver. Tudjuk, hogy bent van. Susan végigrohant a folyosón, és kinyitotta az ajtót. Simpson őrmester tört a házba, a nyomában két egyenruhással, akik félresöpörték az útjukból a gyerekeket. Susan és Debbie rémülten nézték, ahogy elrángatják apjukat, aki még ekkor is próbálta fejbe rúgni a feleségét. - Nyugodjon már meg, ember. így is elég nagy szarban van. Azt akarja, hogy hatóság elleni erőszakért sitteljék le?

- Ez egy ribanc... egy ócska kurva! A Victory tulajdonosával kefél. Egy fekával! Te rohadt lotyó! Újra megpróbált a feleségére támadni. - Mindenki rajtam röhög emiatt a büdös ringyó miatt! June görcsösen okádni kezdett, mire az egyik fiatalabb rendőrtiszt is vele tartott. - Gyerünk, Joey, mára elég volt. Reggelre mindent másképp fog látni. Majd kialussza, haver. Joey bólintott, de amint átkísérték a szobán, hirtelen visszafordult és teljes erőből rátaposott felesége kezére. June felsikoltott, és az állapotát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel, hogy a férjére támadjon. A két lány kikerekedett szemmel nézte. Simpson őrmester Susanhez fordult és vállat vont. - Menjetek át a nagyihoz. Mondjátok el, mi az ábra, és hogy maradjon veletek. Anyátoknak be kellene mennie az Old Londonba, ott ellátnák. Susan bólintott, és visszasomfordált a hálószobába, ahol magára húzta gumicsizmáját és felvette régi kabátját. Miután testesebb volt Debbie-nél, és közel sem olyan szép, mindig rá maradt a szar meló. Sokan azt is hitték, hogy ő az idősebb. Amikor előjött a hálóból, anyja a díványon ült és sérült kezét ápolgatta. Debbie átkarolta a vállát és próbálta megnyugtatni, de anyjuk ingerülten rázta le magáról a karját. Susan felsóhajtott. Debbie sosem tanulja meg, hogy hagyja a dolgukat a maguk útján menni. Kicsusszant a bejárati ajtón a hideg téli éjszakába, és a Com-mercial Roadon elindult nagyanyja háza felé. Hajnali négy óra volt. Ivy McNamara nem fog örülni, hogy kirángatják a meleg ágyból. Ami azt illeti, Susan nem is tudta hibáztatni ezért. A lába majd lefagyott, mire odaért a nagymamához. Megkocogtatta az ajtót, és egyhelyben toporogva várta az elmaradhatatlan rikácsolást. - Ki az isten az ilyenkor? Susan sosem szerette McNamara nagyit. És ezzel nem volt egyedül. Ivy torzsalkodó, nagypofájú szipirtyó - mondták róla az emberek, de csak ha kedveskedni akartak neki. A bejárati ajtó felpattant, és nagyanyja ott állt előtte a maga teljes szépségében. Élénk sárga hajcsavarók vették körül a fejét, akár egy bukósisak, és fogatlan szája szélében nyálcsomók ültek. Arcát a kor és az álmatlanság ráncai barázdálták, míg körmei alatt vastagon ült a mocsok - a higiénia sosem volt az erőssége. Pedig még csak ötvenhét éves volt. - Gyere már. Kiengeded az összes meleget! Susan követte a hálószobába, ahol Ivy viharvert bundát akasztott ki a szekrényből. - Keresd meg a fogam, anélkül nem mehetek. Susan körülnézett a szobában, míg az ágy mellett, egy pohárban meg nem találta a műfogsort. - Itt van, nagyi. Ivy a szájába csúsztatta a fogakat, és a beesett arc egy csapásra éveket fiatalodott. - Most meg mi történt? - A rendőrök elvitték aput. Megverte anyut. Ivy egyszerre kacagott fel és eresztette szabadjára a szeleit. - Megtudta az igazat arról a makimajomról meg róla, mi? Susan bólintott.

- Ezt a büdös ribancot! Én nem tudom, miért vette el, mikor mennyire próbáltam lebeszélni róla. De nem. Neki pont ez kellett, a legnagyobb ordas a folyónak ezen a felén. Megbánod még a napot is, mikor vele kezdesz, ezt mondtam neki. És így is lett. Susan készenléti üzemmódba kapcsolt. Nagyanyja minden egyes alkalommal ízekre szedte az anyját, és Susan már épp elégszer végighallgatta. Miközben nagyanyja tovább örjöngött, a kislány csak állt a hálószoba ajtajában, és némán figyelte. Ivy harisnyát húzott, majd egy pár zoknit, végül szőrmével bélelt bokacsizmát. Háromrészes ruháját hatalmas kötött kalappal fejelte meg, majd felkapta hatalmas, fekete bőrtáskáját, mely a különféle boltok ajándékjegyeitől a születési bizonyítványokig teli volt mindennel, és biccentett unokája felé, hogy indulhatnak. Susan egy meleg ital, egy tisztességes melegítő vagy egy sál nélkül baktatott vele a fagyos londoni éjszakában. Miután Susan visszatért a házba, Debbie teát készített. Anyjuk arca valóságos romhalmaz lett, és mindkét lány próbált felé se nézni. McNamara nagyi azonnal átvette az irányítást, és tett róla, hogy még pocsékabbul érezzék magukat. Ivy határozott mozdulattal megragadta menye fejét, és minden oldalról megvizsgálta. - Túléled. Most tényleg rendesen elintézett, de ki hibáztatná érte? Mindenki rólad meg arról a francos fekáról beszél. A két lány összenézett. Mr. Omomuru, ahogy ők ismerték, kedves ember volt. Limonádét és ropogtatnivalót adott nekik, és mindig megnevettette őket, amikor Afrikáról és a családjáról beszélt. Miután a vért lemosták, June arca csakugyan nem festett olyan szörnyűen, bár így is eléggé viharvert volt. June bizonytalan lábakon odasétált az ablakpárkányra támasztott tükörhöz, és hangosan felnyögött. -A rohadék! Nézd, hogy elintézett. Ivy reszelős hangon felnevetett. - A bokszos legalább nem akar majd rád nézni, legalábbis amíg ekkora monoklid van. Remélem, hogy Joey befejezi, amit elkezdett, amint hazaér. Láthatóan ínyére volt ez a kilátás, és June, aki új erőre kapott a teától és a konyaktól, dühödten pördült felé. - Rohadj meg, te kiaszott vén szipirtyó! June keze a megszokott méret háromszorosára dagadt. Susan jéghideg vízzel töltött meg egy tálat, anyja pedig belemártotta kezét, és nagyot sóhajtott. - Így már jobb. Ideje lekopnod, Ivy, nem gondolod? Vagy itt akarsz maradni, míg a drágalátos fiadat ki nem engedik? Ivy befogta a száját. Tudta, hogy ezúttal túl messzire ment. June nagyon is jó erőben volt ahhoz, hogy kihajítsa a házból, ezért inkább megtartotta magának a véleményét. Nem maradhatott le a pillanatról, mikor fia visszatér az őrsről; végre lesz mit mesélnie a bingó alatt. - Bent vagy, Junie? Maud Granger szólongatta barátnőjét, miközben besétált a kis lakásba. Egyenesen a konyha felé vette az irányt, és amikor meglátta Ivyt, kurtán biccentett felé. - Láttam, ahogy bekasztlizták. Micsoda szégyen, ahogy az a rohadék bánik veled. Jesszusom, hogy nézel ki! June feltette a teáskannát, és összerezzent a fájdalomtól.

- Nemsokára itt lesz. Mindig dél körül szokták kirugdalni, akkor majd folytatja tovább. Meg van győződve róla, hogy viszonyom van. Mint mindig. - És igaza is van, mint mindig - szúrta közbe Ivy. June felé fordult, és nagyot sóhajtott, mint akinek nehezére esik megőriznie a béketürését. - Nincs viszonyom vele. Ha már muszáj beleártanod magad, Ivy, fizet érte, és a pénz nélkül rég éhen döglöttünk volna, mert a drágalátos fiad még az árvák könnyét is meginná. Most, hogy már tudod, jobban érzed magad? June magában máris azt kívánta, bárcsak tartotta volna a száját. Maud szája nem hogy szócső volt, de maga a blackwalli alagút, és kettőre már az egész kerületben tudni fogják az igazat. Maud szemei akkorára kerekedtek, mint egy csészealj. - Ó, Junie, hát te is? Ivy gúnyosan húzta el a száját. - Szép kis firmák vagytok mind a ketten. Annyit mondhatok, Junie, a kisfiam a szemed is kikaparja, ha hazajön. June lerogyott az asztal mellé, és érezte, ahogy a könnyek fojtogatják. Az arca romokban hevert, megduzzadt és elszíneződött. Hetekbe telik, míg csak távolról emlékeztetni fog régi önmagára. A keze tompán lüktetett, a háta mintha be akart volna szakadni. Sajgott az egész teste. De mint mindent, ezt is meg lehet szokni. Inkább az a tudat nyugtalanította, hogy a férje nem hagyja ennyiben a dolgot. Márpedig kedvelte az új emberét, aki gyengéd volt hozzá és kedves, mindig tisztelettel bánt vele. Ráadásul nem fukarkodott a pénzzel sem. June, akárcsak a legtöbb szomszédja, másodállásban már évek óta prostitúcióból élt. Ez is hozzátartozott az életükhöz. Cipő kellett a gyereknek? Elment egy körre, és senki nem tudott semmiről. Csak éppen beszélni se beszélt erről senki, és bizonyosan nem Maud jelenlétében, aki a templomba járt pletykálkodni. Susan és Debbie épp akkor tért vissza a konyhába, mikor nagyanyjuk újabb kirohanásba kezdett. Szerinte June-nál haszontalanabb lényt még nem hordott hátán a föld. Susan csendben megkérdezte anyjától, hogy kimehetne-e játszani. Mielőtt még June felelhetett volna, a bejárati ajtó kis híján leszakadt a vasalásról, olyan erővel dörömbölt rajta valaki. June felsóhajtott. -Nyisd már ki, jó? Susan kinyitotta a bejárati ajtót, és a hatalmas fekete ember állt a küszöbön, akinél hatalmasabbat még életében nem látott. A férfi barátságosan elmosolyodott. - Édesanyád itthon van? Susan tanácstalanul állt az ajtóban. Szerette ezt az embert, aki mindig olyan kedves volt hozzá, ám azt is tudta, hogy a jelenléte vörös posztó lesz McNamara nagyi szemében. Debbie rohant sikítozva a konyhába. - A fekete ember, anyu, itt van az ajtónál. June az égnek fordította tekintetét, és ellenállt a kísértésnek, hogy sikoltva átkozódjon ekkora igazságtalanság láttán. Lassan felemelkedett a székről, és gúnyos mosollyal fordult Maudhoz. - Tartsd a szád, Maud, nehogy elmulassz valamit. Miközben végigsietett a konyhán, a szíve majd kiugrott a helyéből. Jacob Omomuru alapjában véve rendes ember volt, és épp ez nehezítette meg a dolgot. Fennállt a veszélye, hogy az örege egyszer tényleg agyonveri Jacob miatt, de a lelke mélyén June is érezte: ha csak egy kis esze lenne, elszökne ezzel az emberrel. Azt is pontosan tudta, hogy nem fogja

megtenni. Képtelen lenne boldogulni abban a másik világban, és képtelen lenne lerázni Joeyt, aki mindenhol a nyomukban járna. Jacob ott ácsorgott a küszöbön, valamennyi szomszéd szeme láttára, takaros, tengerészkék öltönyében, a hozzá való ingben és nyakkendőben. Göndör fürtjeit, melyeket annyira szeretett benne, egészen rövidre nyíratta; sötét, mandulavágású szeme szinte esengve nézett le rá. Jacob Omomuru szerette őt, és ez a tudat titokban boldog asszonnyá tette June-t. Az életén azonban képtelen volt változtatni. A férfi magához ölelte, és megsimogatta az arcát. June összerezzent, amint a karok összezárultak a testén. Érezte a férfi különös illatát, a szantálfa szappan és a rövid szivarok aromáját. Csak akkor vonta ki magát az öleléséből, mikor az anyósa megjelent az ajtóban, fehér maszkká dermedt arccal és tökéletes „O" betűt formázó ajkakkal. - Hagyd őt békén, te fekete söpredék! A fiam elevenen fog megnyúzni, ha megtudja, mi történt itt. Jacob csak állt, hatalmas és félelmetes alakként kiemelkedve az asszonyok és lányok közül. Maud kevés híján bepisilt az izgalomtól. Sokkal jobban szórakozott, mint a tévén, és ezt el is fogja mondani mindenkinek, aki csak hajlandó lesz behívni egy teára vagy egy cigire. - Ugyan már, June. Gyere velem, szívem. Engedd, hogy én gondoskodjak rólad és a lányokról. June felnézett a jóvágású arcra, és lassan megrázta a fejét. - Jobb lesz, ha elmész, Jacob. Joey nemsokára itthon lesz. és ha itt talál, tényleg elszabadul a pokol. - Halkan beszélt, minden érzelem nélkül. Újabb szomszéd sétált el komótosan mellettük; egy alig huszonhárom éves kismama, négy gyerekkel és a hasán annyi terhescsíkkal, hogy a vasúti menetrendet be lehetett volna írni közéjük. - Mi az, Junie, már hazahozod a munkát, vagy mi? June tudomást se vett róla. Jacob belenézett az arcba, melyet annyira szeretett. Ahogy mindenki más, ő is tudta, milyen hírben áll June McNamara. „Afféle" volt, ahogyan az East Enden hívták. June egyetlen vagyonából élt. „Egy aranybányán ül", mondta a többi asszony a hozzá hasonlókról. Jacob mindezek ellenére belehabarodott a telt, mégis puha mellekbe, és a hívogató nedvességbe June combjai közt. A puncijába bolondult bele, és ezt ő is tudta. Ahogy tudta azt, hogy a hatvanas években egy működő vegyes kapcsolat esélye egyenlő a nullával. Különösen itt, ezen a helyen. June mégis valami olyasmit adott neki, amire a legkevésbé számított itt, a hűvös és színtelen Londonban. A nő megajándékozta egy kis boldogsággal. Rengeteget dolgozott a Victoryban - ugyanúgy vette a tréfába burkolt sértéseket és a vendégek pénzét -, de minden nap minden egyes percében tudta, milyen hajszálvékony vonalon egyen-súlyozik. Egyedül roppant mérete és mások félelme tartotta őt életben Kelet-Londonban. Jacob sötét, egzotikus megjelenése jót tett a kocsmának, de ő mindvégig tudta, hol húzódik a határ közte és a fehérember között. A nők kedvelték. Londonban, és különösen az East Enden hiánycikknek számítottak az erős férfiak. Minden erről szólt. „Az emberem szarrá tudja verni az emberedet." Szinte mint a primitív törzseknél. A gondolatra Jacob megengedett magának egy félmosolyt. June gyengéden tolni kezdte lefelé a lépcsőkön, miközben anyósa torkaszakadtából üvöltött, és gondoskodott róla, hogy minden szomszéd őket figyelje. June elfordult Jacobtól, hogy visszaüvöltsön neki.

- Fogd már be, te kiaszott vén kurva! Azután szinte már könyörögve nézett Jacob szemébe. - Menj el, jó? Csak elmérgesíted a helyzetet. Újra a torkomnak fog ugrani, ha megtudja, hogy itt jártál. Menj, és ne keress többet! June hangja eltelt hirtelen támadt indulattal, és Jacob megértette, hogy nemcsak a csatát, de az egész háborút elvesztette. Még egyszer belenézett az elgyötört arcba. - Ostobaságot csinálsz, June. A kiutat kínálom neked. Az életet. A nő bántó hangon felnevetett. - Már megvan a magam élete, Jacob, és arról szól, hogy kefélek veled, meg a hozzád hasonlókkal. - Tudta, hogy ezzel megbántja a férfit, és suttogva hozzátette. — Menj el, kérlek. Nem tehetsz értem semmit. A férfi próbálta megragadni a csuklóját. A nő lerázta magáról. - Hagyd abba, Jacob. Nekem ez jutott. Most már nem lehet másként. Ha az öregem hazajön és itt talál, egyikőnknek vége. És hidd el nekem, nem éri meg. Most már elmennél? Mielőtt még a férfi válaszolhatott volna, egy vödör hideg víz zúdult a nyakukba. Ivy elemében volt. Minden szomszéd őket nézte, és a fia nemsokára hazatér, így már nem volt oka visszafognia magát. Ha June ki is hajítja, bármelyik szomszéd boldogan a házába fogadja, még egy csésze teával is megkínálja, míg a kisfia hazatértére várakozik. June dühödt vadmacskaként pördült anyósa felé. - Te szemét kis dög! Miért csináltad ezt? Bekergette az öregasszonyt a kis lakásba, és a szomszédok teli torokból röhögtek, miközben Ivy rémülten és izgatottan sikoltozott. Ha anyósa ott helyben holtan esik össze, mindannyiuk élete könnyebb lett volna. Susan és Debbie kikerekedett szemekkel nézte, ahogy anyjuk a nagyi torkának ugrik. June bevitt néhány sikeres ütést anyósa fejére, míg Ivy menye haját cibálta. - Te ribanc! A beledet is kitépi, ha ezt elmondom neki. Egy bokszossal? Egy ilyen makimajommal? Te rosszabb vagy még a kikötői kurváknál is, te... te bárkivel elmennél. Még azok is kétszer meggondolják, hogy aláfeküdjenek egy niggernek. Miután a hajánál fogva beljebb rángatta anyósát, és belökte a legközelebbi fotelba, June a dühtől kivörösödve ordítozni kezdett. - Ő becsületes ember! Tisztességes, rendes ember! Túl jó a magamfajtának. Ha csak egy kis eszem lenne, már rég elszöktem volna vele. De tudom, hogy te, meg az a szeszkazán, az a drágalátos fiad egy perc nyugtot sem hagynátok nekünk. A fiad így is elvette mindenem - mindenem! Nézz csak körül, nézd meg, mire vittük, azután veregesd csak meg a vállad, Ivy. Remek munkát végeztél a fiaiddal. Szépen felnevelted. Nincs semmink, még annyink se, mint neked. Mostanra mindkét asszony kifáradt a veszekedésben és a verekedésben. A szobára néma csend borult; a két főszereplő sarokba szorított farkas szukaként méregette egymást. -Ne csináljak egy csésze teát? June barátja és szomszédja felé pördült. - Baszd meg, Maudie. Nem volt még elég? Menj haza és legalább nézz rá a kölykeidre. Úgyis hallasz mindent a falon keresztül, ahogy máskor is. - Majd én megcsinálom a teát, anyu - ajánlkozott Susan alig hallható hangon, és June szomorúan nézett lányára. - Tegyél bele egy kis skótot is, jó? Az kitisztítja a fejet.

Miután Maud elment, Susan betette utána az ajtót, és előkészítette az újabb kanna vizet. Öt perccel később két gőzölgő teásbögre állt anyja és nagyanyja előtt. Mindkét asszony kitikkadt, noha egyikük sem vallotta volna be. Most, hogy lassan Joey is várható volt, még June is elhallgatott. Senki sem tudta, milyen hangulatban tér majd haza a férfi. Egyik pillanatban még rázkódik a nevetéstől, a másikban képtelen féken tartani a dühét. A lakásban olyan csend uralkodott, hogy még a konyhai tűzhelyen álló kis ébresztőóra ketyegését is tisztán lehetett hallani. Második fejezet Egy órával később Joey kulcsa elfordult a bejárati ajtó zárjában. Mikor meghallotta a pepecselését, Ivy a menyéhez fordult és azt suttogta: - Most ne húzd fel, jó? Akármit is mond, ne vitatkozz vele. June még azzal sem bajlódott, hogy feleljen neki. Joey csendben lépte át a küszöböt, keskeny, sötét arca kifejezéstelen és közömbös maradt. Felkapta a földről Debbie-t, és megpuszilta a száját. - Hogy van az én szépségem, mi? Debbie hozzábújt és visszapuszilta. Susan némán figyelte őket. Joey felé kacsintott, majd besétált a konyhába. Mikor meglátta az anyját, felsóhajtott. - Szevasz, anya. Jöttél egy kis olajat önteni a tűzre? Ivy nyugton maradt, vékony ajkait szorosan összepréselte. Joey most June felé fordult, felmérve a kékre-zöldre vert arcot és a megduzzadt kezet. Pislogni kezdett, mint aki nem hisz a saját szemének. - Mi az isten történt veled, June? Elütött egy busz, édes? Olyan vacakul nézel ki. Senki sem felelt. Joey mindig ezt játszotta. Élvezte, hogy bizonytalanságban tarthatja a többieket, akik nem tudták, mit fog csinálni a következő pillanatban. Újra nekiugrik June-nak, vagy megbocsát mindent és bizonygatni kezdi a szerelmét? Igen, Joey mindig is élvezte ezt a játékot. Ivy szemei felcsillantak a várakozásteli izgalomtól. Éppen erre számított. Hirtelen újra fiatal nőnek érezte magát, és Joey a saját apját játszotta. Micsoda férfi! Nem esett messze az alma a fájától. Susan újra feltette a kannát, ezúttal a lehető legcsendesebben. Egyetlen hang csúnya jelenetekhez vezethetett, amikor az apja ilyen volt. Joey most mosolyogva fordult felé. - Jó kislány, csinál papának egy csésze teát. Rá is fér, ha már a mami a sittre juttatta. Még most sem szólt senki. Joey egyenként végignézett valamennyiükön, magába itta félelmeiket, az izgalmat és a feszültséget. Leült a konyhaasztalhoz, és rágyújtott egy cigarettára, majd mélyen leszívta a füstöt. - Egy csésze tea meg egy tojásos szendvics, és már rendbe is jöttem. A két lány végtelen megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. A közvetlen veszély elmúlt. Most már valamennyien lazíthatnak. - Azután, ha megittam a teát, megyek és kinyiffantom azt a bokszost. Hazafelé beugrottam Jonnie Braithwaite-hez, és szereztem tőle egy helyre kis pisztolyt. Csak szétlövöm a faszi tökeit, és vacsorára már itt is vagyok. Joey egy katonai revolvert húzott elő munkáskabátja zsebéből. Jókora fegyver volt, ezüstös és fénylő. A lányok rémülten nézték. Ivy elsápadt, míg June szótlanul süppedt a fotelba. -Ne legyél már ilyen kibaszottul ostoba, Joey. Életed végéig a sitten akarsz rohadni?

Joey, aki egészen eddig a pillanatig nem mérlegelte a lehetséges következményeket, sokáig nem felelt. Csak apró malacszemei csillantak fel. - Emiatt ráérek később is aggódni. A bokszosnak annyi, mérget vehetsz rá. A konyhában senki sem szólt egy szót sem. - Eddig is épp eleget tűrtem neked, June, de a feka tényleg túl messzire ment. Az a nagydarab, szőrös barom. De majd én kicsinálom. Nem találtál legalább egy fehér fickót, aki megdugott volna? Ennyire vágytál egy nigger farkára? A pisztollyal kezdett játszadozni, majd a csövét hirtelen odatolta June álla alá. A fém hideg volt, szinte fagyosan hideg. June lehunyta a szemét. A feszültség úgy összesűrűsödött a konyhában, hogy szinte tapintani lehetett. Joey nagyon is képes lett volna agyonlőni őt, hogy utána a megbánás könnyeiben törjön ki. Eljátszhatná a megtévesztett férfit; a megcsalt férjet, kinek hűtlen asszonya nem átallotta egy négerrel összeadni magát. Mint mindig, most is a maga álomvilágában élt. Mindenki lélegzetvisszafojtva várt, és a fegyverre meredt. Susan lépett oda apjához, hogy puhán átkarolja. - Ne lődd le a mamámat. Szerdán színdarab lesz az iskolában, és én leszek Gábriel arkangyal. Joey leánya arcára meredt. De vajon csakugyan az ő leánya? Akár egyik is az a kettő közül? Ilyen messzire még ő sem merészkedett. Aranyszőke gyermekéhez. az ő Deborah-jához fordult; idősebb lányához, akihez mindig is különleges vonzalom fűzte. Talán mert benne is megtalálta tulajdon önzését és tunyaságát. Minden szülő szereti önmagát látni a gyermekeiben, és minél inkább megöröklik gyarlóságait, annál inkább szeretik őket. Ilyen az emberi természet. Deborah minden tekintetben az apja vére volt. A maga nyafka módján is szép lány, aki odafigyelt arra, hogy mindenből ő kapja a legnagyobb részt. Olyan, aki mindent elvesz az élettől, de nem ad vissza semmit. Akárcsak apjára, felnőttként Deborah-ra is a végtelen magány várakozott. Még most, ezekben a pillanatokban is jobban aggódott azért, mi fog történni vele, ha apja lelövi az anyját, és talán fel sem fogta, hogy June halálos veszélyben van - hogy egy olyan ember fenyegeti, aki képtelen megérteni: az emberi életet csak azáltal élvezhetjük, ha szeretetet adunk és kapunk, nem pedig úgy, hogy mindenkit a magunk akarata szerint formálunk át. Mint minden gyenge ember, Joey is nagy hangsúlyt fektetett a fenyegetőzésre, a harcra és a gyűlöletre, mert azt gondolta, ezáltal látszik erősnek. Gyűlölte June-t, és néha Susant is, mert tudta, hogy ők ketten keresztüllátnak rajta. Ők olyannak látják, amilyen valójában: nagypofájú, kötekedő senkinek. Ezért is aggódnak most annyira. Nem lőtte volna le a fekete férfit. Ha valakit lelőtt, az csakis June lehetett, aki könnyű prédának ígérkezett. A ma esti események még több hitelt adnának neki a szomszédok előtt, akiknet a véleményét mindennél fontosabbnak tartotta. Az soha fel sem ötlött Joeyban, hogy a nagyvilág, túl a Román Road-i piacon, vajmi keveset törődik majd vele, hogy ő él-e vagy hal. Ő csak nagy hal akart lenni egy kis pocsolyában. Az emberek óvakodnának az útjába kerülni. Sokan fizetnének neki a kocsmában. Az itteniek végre megadnák neki a nagyrabecsülést, amire mindig is vágyott. De June, az ő felesége akkor is csak ezekkel a halott szemekkel nézne rá, és kinevetné a háta mögött. Mert June pontosan tudta, mi ő: gyáva, hazug, jellemtelen féreg. A felszín mögött Joey semmi volt. Ő tudta ezt, de ami a legrosszabb, tudta a felesége is. June volt az ő Akhillesz-ina, mert Joey szerette őt, mindezek ellenére még mindig szerette, és tudta, hogy valaha az asszony is viszont szerette. Talán imádta is. Míg csak le nem írta magában.

Hátrébb húzta a ravaszt; a hangos kattanás szétfoszlatta a konyhára telepedett csendet. June nagyot nyelt, és amikor megszólalt, a hangja halottabb volt, mint valaha. - Tedd meg, Joey. Vess véget ennek az egésznek, elegem volt. Joey az eltorzult arcra meredt, látta az ütődéseket és bevérzéseket, melyek bármely más nőt egy hétre az Old Londonba juttattak volna, és a könnyek marni kezdték a szemét. Látta maga előtt, ahogy egyszer és mindenkorra elpusztítja ezt az arcot. Szétfröccsenti az agyát. De a pillanat már elmúlt. A nő már felállt, és azzal az átkozott teával foglalkozott. - Megcsinálom a reggelidet, azután lefürödhetsz. A férfi meredten nézte, kezében a pisztollyal, melynek csöve már nem a nő arcára, hanem a mellkasára irányult. June szomorúan elmosolyodott. - Essél túl rajta, Joey. Egy nap úgyis megteszed. Ezzel az erővel megteheted most, mikor szart sem érdekel. Susan éppoly finoman és puhán vette el tőle a pisztolyt, ahogyan Debbie kuporgott nagyanyja ölében. Ivy arca sápadt maszkká dermedt. Nem azért, mert fia kis híján lelőtte a feleségét, hanem mert a szeme láttára omlott össze. Joey-tól kapta a lehetőséget, hogy ilyen megkeseredett vén szipirtyó legyen. Az emberek csakis azért engedték őt az otthonukba és az életükbe, mert nem mertek másként tenni. Susan néma csendben kivitte a pisztolyt a fürdőbe, és beleejtette a vécécsészébe. Egyszer látta egy filmben, hogy a pisztolyt vízbe merítették, amitől az nem működött. Remélte, hogy tényleg úgy lesz. Amint a csészébe csúsztatta a fegyvert, a ravasz hátrahúzódott. A pisztoly teljesen néma maradt. Susan megkönnyebbülten sóhajtott fel. Meg sem volt töltve. Apja végigkergette őket a poklon - a semmiért. Miután lecsukta a vécé tetejét, visszatért a konyhába. Debbie most apja ölében kucor-gott, miközben nagyanyja jókora adag whiskyt töltött fia poharába. Kutyaharapást szőrével, úgy mondják. Most, hogy a feszültség végképp szertefoszlott, a konyha a bajtársiasság légkörével telt el. Susan felhúzta a gumicsizmáját és a nagykabátját, és kimenekült a házból. A héten Gábriel arkangyalt kellettjátszania egy iskolai színdarabban, és még jelmeze sem volt. A tanítónő csinált neki két angyalszárnyat, ő pedig megígérte, hogy szerez magának angyalruhát. Nem is kellett hozzá más, csak egy lepedő... Amint a lépcsőkről lelépett az utcára, frissen mosott ruhákat látott maga előtt, még ezen a metszően hideg téli reggelen is. Csodálatosan fehér, makulátlan lepedő repkedett a szélben. Susan elmosolyodott. Egész nap ott ült, és a lepedőt figyelte, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem veszi be. Amikor besötétedett, lehúzta a kötélről és a kabátja alá rejtette. Még egy pillantást vetett a környékre, nem figyelték-e ki, azután szélvészként szaladt vissza a házukhoz. Odabent a hangulat rózsásnak tűnt. Anyja apja ölében ült a kanapén, nagyanyja eltűnt, és Debbie is kitett magáért: aznap délután egyebet se csinált, csak teát és szendvicseket. - Mi az ott a kabátod alatt? Nővére próbálta elragadni a lepedőt Susantől, aki teljes erőből hátrébb lökte. - Szűnj meg, Debbie, ez az enyém. Debbie már rohant is a nappaliba. - Apu, anyu, Sue lopott valahol egy lepedőt. Ott van a kabátja alatt. Láttam, és nem akarja odaadni. Joey a lányához fordult. - Mi az, Sue? A hang unottan csengett.

- Megfújtam egy lepedőt, apu, hogy angyalruhát csináljak magamnak az iskolai előadásra. Mondtam, én leszek Gábriel Arkangyal. - Én meg azt hittem, hogy az angyalok szépek. Mi az, nem találtak egy valamirevaló kölyköt az iskolában? Susan nem felelt. - Kié az a lepedő? Susan vállat vont. -Nem tudom, de senki sem látta, mikor elhoztam. June felsóhajtott. - Hagyd már, megfújt egy lepedőt és kész. Az övé. - Mosolyogva fordult a lányához. - Menj a szobádba. Nemsokára én is jövök, és csinálunk egy tógát, amilyent a rómaiak hordtak. Az olyasmi, mint az angyalok ruhája. Susan elvigyorodott. - Köszi, anyu. - Az ágyon fekve Susan elveszhetett álmaiban, és angyalnak képzelhette magát, még ha csak rút angyalnak is. De hát, érvelt magában Susan, az ember nem kaphat meg mindent. Ami neki jutott, annyival is beérte. Harmadik fejezet Susan McNamara teli torokból nevetett, és osztályfőnöke, Miss Castleton álmélkodva figyelte a mindig komor és szótlan tizenhárom éves leány hirtelen átváltozását. Közeledett a karácsony, és az osztály rajzfilmeket nézett. A Hófehérkével kezdték, és most Tom és Jerry kalandjaival fejezték be. Az összes gyerek jóízűen nevetett, mégis Susan nyílt és örömteli arca vonta magára az osztályfőnök figyelmét. A leány tőle merőben szokatlan módon jelét adta érzelmeinek, valósággal sugárzott, vagy legalábbis sugárzott annyira, amennyire a Susan-féléktől telt. Bár mindig csinosan öltözött, a lányt állandóan a reményvesztettség levegője lengte körül, mintha folyton várna valamire, ami már sosem következik be. Hogy mire várt, azt Miss Castleton nem tudta volna megmondani, de úgy tűnt, a lány minden reggel felkelt és fogat mosott, azután már neki is kezdett a nap legfontosabb teendőjének - a várakozásnak. Mire várhat? Karén Castleton újra és újra ezt kérdezte magától. Valahányszor az ajtó kinyílt, Susan félig rémülettel, félig várakozásteli örömmel fordult felé. Különösen az utóbbi időben. Az elmúlt néhány hétben a szokásosnál is csendesebb volt, és Susan McNamara eddig is csak alig szólt. Egyedül ezen a napon élénkült fel egy kicsit. Miss Castleton a közelgő karácsonyi szünetnek és a mindennapos rutin változásának tudta be a lány szokatlan viselkedését. Susan mintha mindig magába feledkezett volna; legszívesebben a könyvtárban ücsörgött, olvasott vagy zenét hallgatott. A könyvtáros, Glória Dangerfield - egy amúgy meglehetősen férfias megjelenésű aggszűz - frusztrált tizenévesnek tartotta, aki ráadásul szóvakságban is szenved, de sokan mások is úgy gondolták, Susan egyedül azért szeret a könyvtárba járni, mert a többieket csak fenyegetésekkel és szigorú büntetésekkel lehetett a könyvtár közelébe tuszkolni. Susan elrejtőzhetett a könyvtár csendjében, és eltölthette az idejét, míg haza nem kellett indulnia. Karén Castleton középkorú, a maga szigorú, tanárnős módján csinos hölgy volt, aki kiváltságos neveltetésben részesült. A St. Jude középiskola épp ezért is rémítette. Halálra rémítette, ami azt illeti. Míg ide nem került, egyszer sem tapasztalta, hogy a mindennapos társalgás részeként a gyerekek is szitkozódnak és káromkodnak; hogy ha megbuktat egy gyereket, magára vonja vele egy nagydarab, tenyeres-talpas asszony haragját, aki azzal

fenyegeti, hogy a szemét is kikaparja; vagy hogy a legtöbb diák számára az egyszerűbb szavak kibetüzése is akkora erőfeszítés, mintha hegyet mászatna velük. Röviden szólva, Miss Castleton iskolázott, művelt hölgy volt, aki épp ezért a világ jobbik feléhez tartozott. Amit nem szégyellt be is vallani. Az első kézből szerzett tapasztalatok épp ezért mélyen megrázták. Egy napon meg is írja mindezt; nagyon is el tudta képzelni magát a regényíró szerepében. De addig is, döntötte el magában, amíg el nem éri a statisztikai két és fél gyermeket, a nagy házat és a bozontos családi kutyát, mindent megfigyel és megtanul ebben a különös East End-i környezetben, ahol a lányok egyszerűen csak múlatják az időt, míg az anyaság vagy a házasság (mikor melyik jön előbb) meg nem váltja őket az unalomtól, és ahol a fiúkat kezdettől fogva arra nevelik, hogy gyárakban és raktárakban kell majd dolgozniuk. Mindez annyira nyomasztotta. Miss Castleton végignézett tizenhárom évesekből álló osztályán, és ösztönösen megérezte, hogy a lányok zöme ilyen vagy olyan úton, de szerzett már szexuális tapasztalatokat. Máris erősen festették magukat, dohányoztak, és ittak is, már ha megengedhettek maguknak egy üveg almabort. Ahogy a diákok elpakolták kevéske tulajdonukat a viharvert, öreg táskákba, az osztályfőnök Susan McNamarát figyelte, aki most tette csak el a karácsonyi üdvözlőkártyát a padjáról. Ő maga senkinek sem adott kártyát. Miss Castleton tudta, hogy Susan otthoni élete még East End-i mértékkel mérve is sivár. Anyja egy megrögzött gonosztevővel él együtt; apja csak élemedett korú anyja és felesége újsütetű szerelmének anyagi segítségével tudja felnevelni két leányát. Ahogy az osztály megürült, Miss Castleton látta, hogy Susan úgy tesz, mintha a táskájában matatna, és közben suttogva mindenkinek boldog karácsonyt kíván. Miután mindenki elment, a lány után kiáltott. - Boldog karácsonyt, Susan. - Boldog karácsonyt, Miss Castleton. Az a halk, fátyolos hang. - Ugye nagyon várod már? Az ünnepet és az ajándékokat. Susan McNamara úgy nézett osztályfőnökére, mintha az csak most tűnt volna elő egy zöld füstfelhőből. - És maga? A váratlan kérdés készületlenül érte, és komolyan el kellett gondolkodnia a válaszon. Azután elmosolyodott, és az igazságnak megfelelően válaszolt. - Nem, nem igazán. Ez láthatóan felvidította a lányt. Miss Castleton, aki a tanári asztal szélén ücsörgött, tovább folytatta. - Le kell utaznom egész St. Ives-ig, ahová a szüleim néhány évvel ezelőtt visszavonultak. Mindketten festenek, St. Ives amolyan festőparadicsom. Sajnos egyikük se túl eredeti, de a lényeg az, hogy élvezik. Ami engem illet, én unalmasnak és ósdinak találom azt a helyet. Te mit fogsz csinálni? Susan elgondolkodott egy hosszú pillanatig, mielőtt felelt volna. - Szenteste néhány órára elmegyek a mamához és Jimmy bácsihoz, azután hazamegyek, hogy előkészítsek mindent a karácsonyra. Nekem kell főzni, meg ilyesmi. A nagyi azt mondja, túl öreg már az ilyesmihez. - És milyen lesz a nagy nap? Karácsony? - Hát, elmegyek az éjféli misére, azután, hogy visszajövök, megnézem, minden úgy van-e, ahogy lennie kell. Tudja, a pulykának egész éjjel a sütőben kell lennie, és a sütit konyakba kell áztatni, hogy legyen benne egy kis spiritusz. Azután karácsony reggel felkelek, kinyitom az ajándékaimat, és remélem, olvasok egy kicsit. Szeretném megkapni A babot. Anyukám

megígérte, hogy vesz nekem egyet. Imádom azt a könyvet. Mindig azt veszem ki a könyvtárból. És maga? - Engem már alig várnak. Tudod, nagyon hiányzom a szüleimnek. Egy kis titkot is elárulok neked: nem szeretik, hogy itt dolgozom. Szívesebben vennék, ha arrafelé dolgoznék. Susan komolyan bólintott. - Nem is hibáztatja őket, nem igaz? Ez egy szar hely. De maga legalább úgy döntött, hogy itt akar lenni, nem? Nekünk többieknek nincs választásunk. Én is sokkal szívesebben tanulnék olyan flancos helyen, mint a Bunty. Az jót tenne nekem. Még egyszer boldog karácsonyt, Miss Castleton. Jó utat a szüleihez. Karén Castleton ráébredt, hogy a kurta jókívánságokkal el is bocsátották, és a felismerés valamiért nyugtalanná tette. Figyelte, amint a köpcös, testes és máris túlságosan fejlett lány kivonul a teremből. Mr. Reynaldo, aki a folyosóról figyelte a fejleményeket, nevetve sétált be. - Soha nem fog közel kerülni egyikükhöz se, kedves, ők csak az ellenséget látják bennünk. Tíz éve már, hogy próbálok értelmet verni ezekbe a kölykökbe, és csak az időmet vesztegetem. Már most többet tudnak az életről, mint mi valaha is tudni fogunk. Mindenki, aki felettük áll, ellenség a szemükben, legyünk azok mi, a rendőrség, vagy a boltosok. így nevelték őket. Képzelje csak magát a helyébe. Olyan szülőkről beszélt neki, akikért ő a fél karját odaadná, és közben gúnyt űzött belőlük. Az ő szemében maga csak egy elkényeztetett bige, ahogyan errefelé mondják. Látja, már tisztára úgy beszélek, mint ők. Vonzotta Karén sötét haja és szikrázóan kék szeme, ahogy kezdetben vonzotta az összes többi férfi tanárt is, de a nőt visszahúzódó természete és túlzottan komolykodó természete hamar eltávolította mindenkitől. A férfi élvezte megalázottságát, és a nő tudta ezt. Karén mélyen átérezte kudarcát, és hogy mennyire nem illik ide. A férfi kisétált a teremből anélkül, hogy elköszönt volna. Karén kihúzta íróasztala fiókját és meglátott egy borítékot. Felnyitotta, és a borítékból drága karácsonyi képeslap hullt alá, csupa flitter és csillogás. Susan McNamarától kapta. Gondosan megformált betűk tudatták: Boldog karácsonyi és újévet 1966-ra. Susan McNamara és családja. Ahogy elnézte a kártyát, Karén érezte, hogy a sírás fojtogatja. Mr. Reynaldónak van igaza, gúnyt űzött abból, amiért Susan McNamara mindenét odaadná - egy normális családból. Tudta, hogy a jövő tanévben már nem fog visszajönni. A St. Ives hirtelen nagyon is vonzónak tűnt. Hogy megmentse a világot egy lekoszlott belvárosi iskolában, mindez teljesen elveszítette a varázsát. Helyére tolta a fiókot, eltette a képeslapot a táskájába, és becsukta a termet. Soha többé nem jön vissza ide. Az anyáskodó szukája! Susannek egész úton ez járt a fejében. Pedig mennyire kedvelte Miss Castletont; kedvelte a szigorúságát, a visszafogottságát, ahogyan öltözködött. Szövetségest, barátot látott benne. Ehelyett ő is épp olyan, mint a többi. Elmaradott és alantas teremtménynek látja őt, akinek nincs agya, csak két jóféle didkója. Rohadjanak meg valamennyien. Hetven pennyt szurkolt le azért a képeslapért. Hetven kibaszott pennyt. A nő a boltban gondosan leszámolta az aprót, mint aki pontosan tudja, hogy a Susan-félék ilyen kaliberű képeslapot csak egyszer vesznek életükben. Rohadjon meg az egész világ. Egyre keservesebb szitkok jutottak az eszébe, és tudta, hogy abba kellene ezt hagynia, de így legalább kiereszthette a gőzt - ha ilyen alantas módon is, de szabadjára engedhette a haragját. Nagyon is tisztában volt azzal, kicsoda valójában,

ám az olvasás megnyitott előtte egy másik világot, és Susan semmire sem vágyott annyira, mint hogy ahhoz a világhoz tartozzék... még ha tudta is, hogy mindez csak hiú ábránd. - Kitaláljam, mire gondolsz? Megpördült a nyers skót akcentus hallatán, és Barry Dalstont látta maga előtt. A fiú csak nemrég érkezett a városba. Anyjával és testvéreivel Skóciából települtek át. Egy ottani bandaháborúban lelőtték Barry apját; a család sötét múltja heteken át foglalkoztatta az egész környéket. A lányok kedvelték Barryt, aki kemény fickó hírében állt. Susan azért szerette, mert mindig mosolygott rá. Most, hogy megszólította, Susan mélységes zavart érzett, ugyanakkor szinte dagadozott a büszkeségtől. - A Castleton banya épp most ásta el magát nálam, azon gondolkodom. Barry elvigyorodott. - Látod, annak szívesen alávágnék, de előtte le kellene ragasztani a bagólesőjét. Azzal a sok hosszú szóval csak elvenné minden kedvemet. Susan elnevette magát, amint maga elé képzelte a jelenetet. Barry és Miss Castleton? Az olyanok, mint Miss Castleton, nem szoktak kefélni, ők szeretkeznek. Susan nem tudta biztosan, mi a különbség a kettő között, csak azt tudta, hogy lennie kell különbségnek. Azt biztosan tudta, hogy a szeretkezés nem az, amit apja művel vele. Ahogy a melleit markolássza, harapdál és zihál: „Jó kislány. Apu kislánya, tudja, mi a jó neki" - mindez sehogy se passzolt a Miss szoknyáihoz és flancos cipőihez. Susan el is feledkezett osztályfőnökéről, miközben ő és Barry sokáig csak némán sétálgattak. - Ennél egy kis szalmakrumplit? - kérdezte a fiú. Susan lelkesen bólintott. - Egy egész zacskóval fel tudnék falni. Majd éhen pusztulok. Barry elvigyorodott, és Susan így még vonzóbbnak találta. Márpedig Barry Dalston jóképű fiú volt, ezt mindenki tudta. Barry most felhúzta a szemöldökét. - Van valamennyi pénzed? Susan bólintott. Anyjának hála, mindig volt valamennyi pénze. A fiú felnevetett. - Akkor tedd csak el, ezt a kört én állom. Talán még egy virslire valót is ki tudok szorítani, he? Susan bólintott; aznapra tényleg elege volt már mindenkiből. Ahogy tovább indultak a főutcán, az életükről beszélgettek. Ami azt illeti, inkább csak Barry beszélt, de ez éppen megfelelt Susannek. A fiú szemei néha elidőztek a lány telt keblein, és ilyenkor Susan mindig szorosabbra vonta magán a kabátot, mintha így elijeszthetné. A fiúnak ettől mindig nevethetnékje támadt. - Nem kell szégyenkezned miattuk, kislány. Amúgy, hány éves vagy? Susan a fiúhoz fordult. - Már majdnem tizennégy. - Ez persze nem volt igaz, hiszen alig néhány héttel ezelőtt töltötte be a tizenhármat, de Susan tudta, hogy a legtöbb lány ennél nagyobb hazugságot is megkockáztatna, ha ezzel felkelthetné Barry Dalston érdeklődését. - Én tizennyolc vagyok... jövőre tizenkilenc. Mindig is úgy gondoltam, hogy az a jó, ha a fiú idősebb a lánynál, nem? Susan bólintott. A szíve légkalapácsként vert a mellkasában. A fiú máris úgy beszélt, mintha udvarolna neki. Susan magában hálát rebe-gett az Úrhoz, a Szűzmáriához, és minden szentekhez, akik a fiút az útjába vezérelték. Barry a maga részéről még egyszer megnézte magának az egyszerű arcot, melyet egyedül a szép fogsor tett érdekessé. A lány tisztának és érettnek tűnt, de mégiscsak gyermek volt, és a szíve mélyén ezt a fiú is tudta. Valami mégis izgatta benne - talán azok a sznob dolgai, mint amilyen az olvasás is. A többi kölyöktől épp eleget hallott a lány családjáról, és számára

éppen ebben rejlett Susan vonzereje. Jimmy bácsi és azok a jókora mellek mágnesként vonzották őt a lányhoz. A lánynak köze volt az igazi gengszterekhez, és őt egyedül ez érdekelte. Hogy kapcsolatba kerülhet az igazi gengszterekkel. Elmosolyodott, és a lány visszamosolygott rá. Még kedvelte is. A lány végtelen imádattal csüngött minden szaván, és ugyan ki tudna ennek ellenállni? June örült, hogy a lányát legalább szenteste mosolyogni és nevetni látja. Bár a két lány közül mindig Debbie volt a kedélyesebb, a maga csendes módján Susan is értette a tréfát. Az elmúlt néhány évben azonban a humorérzéke mintha cserbenhagyta volna, és June ezt annak tudta be, hogy a lányok anya nélkül nőttek fel. Most is, mintha nem győznének betelni vele. June maga sem élt olyan fényesen, mint korábban gondolta volna. Skót embere, Jimmy az utóbbi időben elfordult tőle, rászállt, molesztálta a ruhája, a haja, és általában véve minden miatt. June közel járt már a harminchoz, és határozottan kezdett olyan érzése lenni, hogy Jimmy egy nálánál fiatalabb tyúkot talált magának. Minden pillanatban a rossz hírt várta, de amíg meg nem kapta, be kellett érnie ennyivel. Amint keresztülsétált az East Ham-i piacon, hogy kicsit elcsevegjen a lányokkal, egy régi barátjába, Bella Tamblingbe botlott. Bella nagydarab, hangoskodó és tapintatlan teremtés volt, de szívből jövő nevetésének nem lehetett ellenállni. Aznap széles nemezkabátot és gyapjas kalapot viselt. Legalább ötvennek tűnt, és úgy káromkodott, mint egy kubikus. - Szia, Junie, öreg haver, rég nem láttalak. June mosolyogva fogadta a szirupos ömlengést. - Gyere, igyunk egy csészével a boltban. A lábam majd leszakad, és úgy kiszáradt a pofám, ha az anyámat szidnád, akkor se tudnálak szembeköpni. A két lány nevetgélve követte anyját és Bellát az üzletbe. Susan rá se bírt nézni a kádban tekergő angolnákra, bár a húsukat szívesen megette. Leült, engedte Debbie-t rendelni, s közben próbált anyja és Bella néni beszélgetésére összpontosítani. - Hét kölyköm van, bár kettő már odalett. Ezt akarta az Úr, hogy baszna meg. De még lehet, hogy így a legjobb, elegem van már a kölykökből. Minden pénzem rájuk megy el. Ma reggel beadtam őket a Crisp Streetre, remélem, hazafelé jövet kivasal belőlük néhányat a busz. June felnevetett. Jól tudta, hogy barátnője szívből szereti a kölykeit, és az East Enden ezt már csak így szokás kinyilvánítani. Ahogy levetette magáról a kabátot, a két szemközt ülő férfi elismerően mérte végig, és ettől jobb kedvre derült. June tudta, hogy előbb-utóbb ki kell találnia valamit Jimmyvel kapcsolatban. A férfi már azzal se bajlódott, hogy éjjelente hazajöjjön. Miután eléjük tették a két gőzölgő csésze teát, Bellából újra ömleni kezdett a szó, és June néhány pillanatig nem is ébredt rá, hogy éppen az ő Jimmyjéről beszél. Megtörölte a száját a kendővel, majd udvariasan megkérte, hogy ismételje el, amit utoljára mondott. Bella szomorúan mérte végig barátnőjét. - Hát te nem is tudtad, szívem? - Megtörölte az orrát egy sokat látott zsebkendővel, és újra kezdte. - Kezd olyan proccos lenni ez a te Jimmyd, erről beszél mindenki. Bár hogy mi proccos van egy dögös motorban meg néhány jó öltönyben, ha agyonversz, se mondom meg. Mindegy, azé a bögréé a Dynamo Club. Ne haragudj, szívem, tényleg azt hittem, tudod. Errefelé mindenki csak erről beszél. Ez a legnagyobb hibám, mi? Az a nagy pofám, hogy nem bírnám befogni. Pedig hogy fogadkoztam, hogy soha többet nem pofázok el ilyet. June elmosolyodott.

- Sejtettem én, Bell, nehogy azt hidd. Mondd csak el nyugodtan amit tudsz, és ha lehet, csak nekem. Nem akarom, hogy mindenki ezen csámcsogjon. - Maureen Carter az, aki kölyökkorában mögöttünk lakott. June szemei kikerekedtek. - De hát az idősebb még nálam is. Biztos vagy benne? Bella felsóhajtott. - Hát persze, hogy biztos. Az igazat megvallva, nem is néz ki szarul, Junie. Legalább negyven, egy perccel se kevesebb, de sok szempontból olyan, mint egy férfi. Jó pénzt keres, és mindig eléri, amit akar. Ez tetszik a férfiaknak. Még a legidősebb kölyköm, Marié is azt mondja, hogy majd karriert akar csinálni. Adtam is neki egy olyan frászt, hogy a fal adta a másikat. A kis lotyó. Mondom neki, „Mit akarsz te, előbb állj a saját lábadra." Tudod, mit felelt erre? „Én nem akarom úgy végezni, mint te, hogy több a kölyköd, mint a fogad, és még autót se tanultál meg vezetni." „Még hogy nem vezettem autót" mondom én. „Még kölyökkorunkban apád elkötött egyet. Ripityomra törtem a szarost, és apád akkor azt mondta, nem vezethetem, csak a biciklijét." Bella torka szakadtából nevetni kezdett, és June is vele nevetett, noha belül majd szétvetette a méreg. Az a rohadt állat. Éppen Maureen Carterrel... Maureennal, akinek van ereje, hogy a saját jogán is elismertesse magát. Maureennal, aki ismer mindenkit és aki a saját szabályai szerint él. Maureennal, aki minden szombaton kifizeti Jimmynek, ami a forgalom után neki jár. Maureennal, aki a múltkor együtt kávézott vele... és ő nem sejtett semmit. Amint lehunyta a szemét, June érezte, ahogy a hullámok összecsapnak felette. Ilyen rossz passzban rég nem volt. Jimmy már korábban is félre-félredugott, és June ilyenkor mindig lehunyta a fél szemét. Jól tudta, a férfi természetének lényege, hogy próbáljon rámászni mindenre, ami lélegzik és akár csak távolról is emlékeztet a punci-ra. De most azt is megértette, hogy Maureen komoly vetélytárs. Maureen beszélget Jimmyvel, megvitatják az üzletet és az élet dolgait. Ezzel lehet megfogni a férfiakat, nem a szexszel. A szex relatív. A férfiak félrekefélnek, utána megtörülköznek, vesznek egy csokor virágot az öreglánynak, és neki is jól alávágnak, hogy megbocsásson. Ha azonban olyasvalakiről van szó, mint Maureen, és a férfi hosszú éjszakákra kimarad, akkor azt már komolyan kellett venni. Jimmy úgy érezte, magasra tör, ezért olyan partnert akart maga mellé, akit oda is magával vihetett, és akire felnézhetett. Maureen minden szempontból megfelelt a célnak: ha elragadta a hév, úgy tudott küzdeni, akár egy férfi. Talán már annak is gondolta magát, és úgy is beszélt. Csak alig néhány napja mesélte el, hogyan szerzett magának egy másik házat, és June, amekkora elvakult barom volt, még gratulált is neki. A háta mögött biztos jót röhögnek rajta. June, miután leküzdötte az utolsó korty teát is, felállt. - Köszi, hogy elmondtad, Bell. Hálás vagyok érte. Bella megragadta a kezét. - Most mit akarsz csinálni, kikaparod a szemét? Úgy hallom, Jimmy máris összecuccolt vele. Az öreg Cathy Davies mondja. Néha ő mossa ki Maureen gönceit, képzelheted, mi mindent tudna mesélni. Mindig mi tudjuk meg legutoljára, igaz, kislány? Istennek legyen hála, az én öregem vén szaros már, nem kell a kutyának se. Olyan a lehelete, hogy még egy bableveses kurva se állna meg neki. Újabb kacaj tört fel Bella torkából, és ahogy June elnézte az ásító torkot, a hiányzó fogakat és a lepedékes nyelvet, egy pillanatra megirigyelte barátnőjét. Bella a gyerekeinek élt, és ezzel vége is volt. Vajon June miért nem képes ennyivel megelégedni? Miért akar mindig mást, mindig többet? Debbie és Susan néma csendben hallgatta végig a beszélgetést. Amint hátuk mögött hagyták a bolt melegét, Susan megkereste anyja kezét. June szorosan összezárta ujjait, miközben próbálta visszatartani a csalódottság és düh könnyeit. Miután leintett egy taxit, megcsókolta a lányokat, és hazaküldte őket azzal, hogy majd holnap megkapják az

ajándékukat. A kocsi elvált a járdaszegélytől, és June nehéz szívvel figyelte. Meg kellett birkózni a kihívással, és mert karácsony volt, nem ronthatott ajtóstól a házba. Miközben ott ácsorgott a járdaszegélynél, Bella jött elő a boltból, és mire magára küzdötte a nagy-kabátját, hangosan fújtatott és zihált. - Ha ez vigasztal, kislány, nálam mindig elalhatsz, ha nem lesz hová menned. A kedves gesztus nyomán végre feltörtek June könnyei is. - Az a rohadék, Bella! Az a rohadt állat. Bella, miközben harsányan nevetett tovább, vele zokogott. Jimmy figyelte, ahogy June leteszi az ételt az asztalra. Felsóhajtott. - Nem tudok enni, bébi. Korábban bekaptam néhány falatot. Figyelj csak, miért nem mész el valahová az este? Rengeteg a meló, ki se látszok belőle... June felé fordult és elmosolyodott. - Te hazug szemétláda. Ki se látszol, de nem a munkából, hanem Maureen muffjából. Ne nézz már teljesen hülyének. Na mi az, elvitte a cica a nyelvedet? Jimmy volt olyan rendes, és úgy tett, mintha szégyenkezne. - Ki mondta el? June felsóhajtott. - Meg sem próbálod letagadni? - Mi értelme letagadni az igazságot? - Érdekes, ez eddig sose tartott vissza. -Ne csináld ezt, June, te is tudod, hogy van. Sose gondoltam, hogy ennyire komoly lesz. De az lett. Beleszerettem, és kész. June leült az asztalhoz, és megcsóválta a fejét. - Ettől nemigen lettem okosabb. Őt szereted, de velem élsz. Vagy, hogy pontos legyek, én élek veled. Elhagytam a férjem és a gyerekeim... Jimmy felemelte a mutatóujját. - Minden tiszteletem mellett, Junie, te bárkiért otthagytad volna a férjed. Ami pedig azokat a szerencsétlen kölyköket illeti... Jesszusom, szerintem még egy kutyamenhelyre is beadtad volna őket, csak hogy szabadulj. - Én szeretem a lányaimat. Jimmy vett egy mély lélegzetet, mielőtt folytatta volna. - Ez nem igaz, June. Szeretted őket, de most már nem, igaz? Sokáig a csúcson voltunk, June, és én szerettelek, ez az igazság. De már nem. Lehet, hogy az ízlésem változott meg, de már többre vágyom. A rohadt életbe, még a házat se takarítod ki rendesen, mindig ezt a szart teszed elém, és sosem beszélgetsz velem. Kérlek, June, ne tedd még nehezebbé, mint amilyen, hogy azt kérdezgeted, hol rontottuk el, meg ilyenek. Elégedj meg annyival, hogy köztünk vége mindennek, és kész. Karácsony után mindenképpen elmondtam volna. - Ez rohadt rendes tőled, de egy dolgot akkor is tudnom kell. Miért Maureen Carter? Mije van neki, ami nekem nincs? Jimmy ingerülten megtörölte a homlokát. June kellemetlen helyzetbe hozta, és ez egy cseppet sem tetszett neki. A kellemetlenséget meg is torolta a másikon. - Agya van, June, önálló akarata, és nem kell folyton pátyolgatni. Ennyi elég lesz, vagy akarod, hogy tovább ecseteljem? June úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. -Nem, vettem az adást, köszönöm szépen. Elvette a férfi elől a tányért és kiürítette a kukába. - Mikor menjek el? Vagy még inkább, hová menjek? Jimmy teljes szívéből sajnálta, de a Maureen iránt érzett vágy rákos daganatként burjánzott a belsejében.

Más sem akart, mint vele lenni, őt nézni, és látni, mit csinál. Tudta, hogy a nő csak úgy vonzza magához a férfiakat, kiváltképp a feltörekvő üzletembereket és a karrieristákat. Maga sem merte elhinni,hogy mégis őt választotta. Tisztelte, nagyra tartotta és szerette Maureent. Igazán szerette. Szerencsétlen June, ezzel nem versenyezhetett. - Én megyek el, édes. Maradhatsz, amíg nem találok neked valamit, oké? June némán bólintott; felindultságában sokáig képtelen volt megszólalni. - Szeretlek, Jimmy. A szavak erővel törtek utat maguknak az ajkai között, nem tarthatta vissza őket. - Tudom, Junie, és hidd el, teljes szívemből sajnálom. Tényleg. - Megváltozok, más leszek... Jimmy csak a fejét rázta. - Te így vagy jó, ahogy vagy, és valaki éppen ilyennek fog szeretni. June komoran elmosolyodott. - Ahogy te is, úgy érted? Micsoda vonzó kilátások. A férfi kisétált a szobából. A nő hallotta a bejárati ajtó nyikorgását, és a férfi után rohant, a nevét kiáltozta. Amikor a férfi visszafordult, elmosolyodott. - Boldog karácsonyt, Jimmy. A férfi maga mögött hagyta a házat anélkül, hogy válaszolt volna, June pedig lerogyott a lábtörlőre, és addig zokogott, amíg már nem tudta tovább folytatni. Az volt a legszörnyübb az egészben, hogy igazat mondott. Szerette Jimmyt. Még mindig szerette. Debbie nem volt otthon, ahogyan a nagyanyja és az apja sem. Susan egy ideig azt gondolhatta, egyedül lakik itt. Amikor anyja beengedte magát a kulcsával, a lélegzet egy pillanatra a mellkasába szorult. - Szia, anyu. Hogy kerülsz ide? Tudta a választ, ahogy azt is, hogy anyja sosem vallaná be az igazat. - Gondoltam, beugrom, és megnézem, mit csinálnak a lányaim. Susan szorosan magához ölelte. Ha Bella igazat beszélt, akkor talán elköltözhet és együtt élhet valahol az anyjával. Ez a gondolat azóta nem hagyta nyugodni, hogy felbukkant a fejében. Talán távol kerülhetett apjától, ami olyan nagyszerű kilátásnak tűnt, mintha egyszerre ünnepelhette volna meg az összes karácsonyt és az összes születésnapját. Miközben anyja egy kis whiskyt töltött magának, Susan elkészítette a zöldséget, azután mindenféle dolgokról kezdtek cseverészni. Egy órával később feltűnt Joey. Azonnal beindult, ahogy meglátta Junie-t a konyhaasztalnál ülni. Idegesen nézett körül a szobában, hátha Jimmyt is magával hozta, ami csak bajt jelenthetett. Hogy megkímélje a jelenettől, June megkérte Susant, hozzon neki egy pakli cigarettát. Susan nehéz szívvel indult útnak. Már tudta, mit fog csinálni az anyja, és a gondolat elszomorította. Elszomorította, és meghiúsította minden reményét, hogy valaha is elszabadulhat ettől a férfitól és ettől a konyhától. June megpróbálja majd felmelegíteni a kapcsolatukat, és ha ez sikerül, Susan álmai egy csapásra kiröppennek az ablakon. Miközben maga mögött hagyta a házat, már meg is hallotta anyja hangjának egy jellegzetes tónusát, ami azt jelezte, hogy June akar valamit. Nem volt éppen nyávogás, csak afféle halk, gurgulázó hang, mely lányossá, sőt gyerekessé tette June-t. Miután betette az ajtót, Susan nagyot sóhajtott. Az élet sosem olyan, amilyennek akarjuk. Susan McNamara ennyit mindenképp megtanult. Joey feleségére nézett és elmosolyodott. Ez az ő kis felesége, akiről neki kellene gondoskodnia, és aki az ő felelőssége. Manapság nem sok nő ácsingózott utána; az ital, a vérmérséklete és az állandó pénzhiány közömbössé tette őt mindenki szemében, akihez

csak szólt. Az is nyilvánvaló volt a számára, hogy June tehet minderről. Ő taszította ilyen mélyre, amikor elhagyta. Mióta csak először meglátta, úgy vonzódott hozzá, mint egyetlen más nőhöz sem. Tudta, hogy közönséges ribanc, s bár ez zavarta, ugyanakkor fel is izgatta. Furcsamód talán épp ez gyakorolta rá a legnagyobb hatást. June személyisége és teste túlfűtött érzékiséget sejtetett; épp ez okozta a férfi legmakacsabb problémáját. Annak idején Jimmy is ezért vonzódott hozzá, míg csak fel nem ismerte June valódi természetét. A gengsztereknek már nem kell mindenáron lotyókkal összeszűrniük a levet - végtére is, ez már a hatvanas évek, és a Johnny Binden-félék azt kaphatnak maguknak, akit csak akarnak. Jimmy Vincent is így gondolkodott. June is tudta, hogy átkerült a futottak még kategóriába, és hogy tennie kell valamit a hírneve megmentésére. Ha ez azzal jár, hogy vissza kell mennie a férjéhez, hát annál jobb. Legalább olyan környezetbe kerül, ahol otthonosan mozog; olyan emberek közé, akik ismerik és elfogadják annak, ami: June McNamara, a luxuskurva. Bántalmazott feleség, nemtörődöm anya, és Jimmy ex-barátnője. Mialatt a férje teát és pirítóst készített neki, s közben elbeszélgettek a lányokról, June kezdett felengedni. Mikor Joey ilyen volt, szerette őt. Ez volt az a férfi, akibe annak idején beleszeretett, és akit mindennél inkább kívánt magának. Tudta, hogy ha most mindent elölről kezdenek, jobb helyzetbe kerülhet. Végtére is, egy igazi gengszterrel szűrte össze a levet, és ezt a férje is nagyon jól tudta. Csak azt kell mondania, hogy ő hagyta el Jimmyt. Hogy lekoptatta magáról. Joey hinni fog neki, mert hinni akar. Beszélni kezdett hozzá, mézédes hangon, a szemében könnyekkel. Ahogy a férfi félénk mosollyal és kis bíztató mozdulatokkal felelt, ahogy sietett meggyújtani a cigijét és kitölteni a teáját, lassan megnyugodott. Könnyebben fog menni, mint várta. Egyedül Jimmy fog hiányozni. Végtére is, a férfi egy egészen másféle életet mutatott neki, és ha másért nem is, ezért örökké hálás lehet neki. Jimmy boldog, végtelenül boldog emberként sétált ki új szerelme házából. Örült, hogy June is ilyen könnyen vette az egészet. Utálta magát, amiért fájdalmat okozott neki, de hát mi mást tehet egy férfi? June olyan volt, mint a tegnapi újság, amelyet az utolsó betűig kiolvasott. Miért tartotta volna meg? Néha ad majd neki egy-két százast, és megígéri, hogy rajta tartja a szemét. Néha pedig, ha éppen erre vágyna, fel is hívhatja. Junie erre való. Most ébredt csak rá, hogy June éppolyan érdekhajhász, mint ő maga. A June-félékből sosem lehet tisztességes asszony, és ezt ők is tudják. Az ember megkeféli és kihasználja őket, kicsit elröhögcsél velük, és amikor találkozik a következővel, egyszerűen félredobja őket. Pedig őt szerette is - legalábbis egy darabig, míg meg nem látott egy másféle életet, egy jobb életet. Míg nem találkozott valakivel, aki a fejét is használta, nemcsak a seggét. Amikor a baseball ütő lecsapott a térdére, Jimmy egy pillanatig azt se tudta, mi történik vele. Egy pillanatig azt hitte, felbukott valamiben. Csak mikor elterült a kövezeten, és a pisztoly csöve a tarkójába fúródott, akkor értette meg, hogy csapdába csalták. És ki más tette, ha nem új barátnője? Az utolsó tudatos gondolata az volt, hogy ha túléli ezt az egészet, ő is fog egy baseballütőt, és apró darabokra zúzza vele Maureen koponyáját. Maureen Carter házának hálószobájából figyelte az eseményeket, és magában gúnyosan elmosolyodott. Jimmy tényleg azt hitte, hogy kell neki? Nevetséges. A telefon megcsörrent. Amint felvette, vastagon lakkozott körmei megcsillantak a félhomályban.

- Igen, épp most. Vége. Visszatette a kagylót, azután szétkente magán a festéket, és nyugodtan lesétált a lépcsőkön, ki az utcára. Kétségbeesett sikoltozása minden szomszédot előcsalt a házából. Tisztes környéken lakott, ahol még soha nem öltek meg ismert gengsztert. Maureen hisztérikusan sikoltozott, a rendőrök pedig békén hagyták. Miután végeztek vele, a fia készített neki egy jó erős italt. Mindent egybevetve, remek munkát végzett. Harminc lepedőt keresett Jimmy halálával. Maureen nagyot kortyolt italából, és eltervezte, mire költi a pénzt, amit a Davidson fivérek ígértek neki, ha kelepcébe csalja új barátját. Igen, határozottan úgy tűnik, 1966 az ő éve lesz. Negyedik fejezet June döbbenten és megrendülten hallgatta a hírt. Még ha el is hagyta Jimmyt, akkor sem akarta elhinni, hogy tényleg halott. A lelke mélyén azonban felszabadult, és ez megrémítette. A rendőrség alig valamivel azután kopogott be az ajtón, hogy whiskyvel és bizakodással eltelve hazaért Joey-tól, és ő abban a tudatban fogadhatta őket, hogy ha valamiért rá is akarnak mászni, ő otthon volt, és ezt a férje is tanúsíthatja. Még odahaza emlékeztette rá Joey-t, hogy lelépni egy nagymenő gengszterrel nem olyasmi, amit az ember könnyű szívvel megtesz, és ezt Joey-nak is meg kellett adnia. Azt is hozzátette, hogy Jimmy csak játszadozott vele, és hogy talán szörnyű hibát követett el... Búcsúzásként még odaszúrta, mennyire hiányoznak neki a gyerekek, azután eljött. Mindketten tudták, hogy a gyerekeknek vajmi kevés közük van az egészhez, de amíg igyekeztek legalább a szívélyes viszony látszatát megőrizni, Joey ezt nem emlegette fel neki. Mindent egybevetve, June úgy érezte, elégedett lehet aznap esti teljesítményével. És most Jimmy halott, az utcán fekszik kiterítve. June újra felvetheti a fejét; elmondhatja mindenkinek, hogy lekörözte Maureent, és hogy még nem kell őt leírni. És miután a rendőrség elment, June rátérhetett az üzletre. Meg kellett keresnie a pénzt. Jimmy mindig komoly összeget tartott odahaza, és June a legtöbb rejtekhelyét ismerte. Miután arra hivatkozott, hogy Jimmy halála túlontúl megrendítette, a holttestet csak reggel kellett azonosítania. Reménykedett benne, hogy akkor megkapja a férfi személyes tárgyait is, mindenekelőtt a széfje kulcsát. Jimmy a széfben tartotta a címeit, meg egy csomó mindent, ami az érintetteknek csinos összeget megérhetett. June mosolyogva töltött magának egy lórúgásnyi whiskyt, hogy megtépázott idegeit lenyugtassa, majd egy hosszú forró fürdő után ízeire szedte szét a házat. Karácsony reggelre több mint kétezer fontot szedett össze különféle bankjegyekben, a ruhás szekrényekből, fiókokból, még a tűzhely mögül is. Minden egyes bankót az ágyra terített, és sokáig a szemét sem tudta levenni róluk. Valóságos kis vagyon. Kinyújtózva, akár egy elégedett macska, June végigmérte magát a tükörben. Tudott volna mit kezdeni egy teljes generállal, de erre még várnia kellett egy keveset. Amikor odalépett a széfhez, döbbenten és túláradó örömmel tapasztalta, hogy a kulcs, melyet az íróasztal egyik fiókjában talált, tökéletesen illik a zárba. Az izgalomtól egész testében reszketni kezdett. Odabent még több pénzt talált, plusz egy-két ékszert (bár ezeket nem csaphatta be egy közönséges zálogházba), a férfi noteszét, a számlakönyveit, és egy pisztolyt. Miután letelepedett az ágyra, és elfeküdt a több mint háromezer fonton, June olvasgatni kezdte a férfi könyveit, és az egyszerű könyvelést olyan hamar átlátta, mintha maga végezte volna el. Jimmy pénzt kölcsönzött, majd fenyegetés és megfélemlítés útján visszaszerezte azt. Könyveibe lejegyezte minden adósa nevét, telefonszámát, és a családtagokkal

kapcsolatos részleteket. Amint szétteregette a pénzt, June máris arról kezdett ábrándozni, mihez kezd vele. És most már Joey is szerepelt a képletben, ha nem is úgy, ahogy elképzelte. Most először a hasznára válhatott, hogy Joey veszedelmes és erőszakos férfi hírében áll. Végtére is, Jimmyn kívül egyetlen más férfi sem merte volna őt a szárnyai alá venni. Minden a kiálláson múlt, és June tudta ezt. Ha Joeynak csak egy csöpp esze lenne, ő maga lehetett volna Jimmy. Isten megadott neki minden képességet, hogy azzá váljon. Joey legnagyobb hiányossága épp az volt, hogy nélkülözte az ehhez szükséges becsvágyat és intelligenciát. Szimpla gonosztevő volt, akit azért fizettek, hogy végezze el a piszkos munkát. Még fegyveres rablóként is kudarcot vallott. Egyszer egy fojtó nyári napon ki akarta rabolni az egyik bükit. Harisnyát húzott a fejére, de nem viselt mást, csak farmert és egy izompólót. A jól látható tetoválások - „Junie és Joey" egy hatalmas vörös szív közepén, a kezén pedig „AZAR" betűk, vagyis Ahány Zsaru Annyi Rohadék - persze azonnal elárulták. (A fentieken túl Joey a hasára is tetováltatott egy hatalmas vörös sárkányt, melyet imádott megtáncoltatni a lányok előtt.) Mindenki egy szemvillanás alatt kiszúrta, legfőképpen a büki, aki adott neki öt darab százast azzal, hogy tűnjön a fenébe. Joey elvette a pénzt, de már aznap éjjel felkeresték, a Davidsonok, akik védelmi pénzt szedtek a bukitól, és Joeynak hason csúszva kellett bocsánatot kérnie. Ezen még Davey Davidson is csak nevetett. Azután néhány hétig, valahányszor bement fogadni, mindenki a földre vetette magát, mintha ki akarná rabolni őket, és majd becsináltak röhögés közben. Idővel Joey is mulatságosnak találta ezt, ami sokat elárult róla. Joeynak nem volt több haszna, mint egy csokoládé teáskannának. Mégis, June most végre tudott mit kezdeni Joeyval, mert megvolt hozzá a pénze, és övé lett a hatalom. Ha pedig ő odafigyelt Joeyra, Joey is odafigyelt rá. Végül elrejtette a pénzt és lefeküdt aludni. Susan áldozott is az éjféli misén, és mint mindig, most is azért imádkozott a Szűzanyához, hogy apja ne legyen már ébren, mire hazaér. Nem lehetne, esdekelt, hogy eszméletlenre igya magát? Azt nem kérte, hogy haljon meg, mert ez még a Szűzanyától is túlontúl nagy kérés lett volna. Mise után megnézte a betlehemet is. Gyönyörűnek találta. Miközben a fából faragott alakokat csodálta, egy kéz ereszkedett súlyosan a vállára, és amikor megfordult, Susan Campbell atyát látta maga mögött. - Nagyszerű gyermek vagy, igen. Sosem mulasztod el a misét, igaz? Susan mosolyogva bólintott. -Hacsak nem vagyok beteg. Szeretek itt lenni. - És hogy van édesanyád? Borzalmas lehet neki, az Úr fogadja a kegyelmébe, ezután a gyilkosság után... Susan döbbenten nézett a papra. Mégiscsak meghalt volna az apja? A szíve majd kiugrott a helyéből, és hallotta, ahogy a pulzusa lüktetni kezd a fülében. - Milyen gyilkosság? Meredten nézte a pap arcát, és ekkor tudta meg, hogy Jimmy bácsit agyonlőtték az utcán. Susan felsóhajtott. Az élet olyan átkozottul igazságtalan. Szegény Jimmy bácsi. Mindig is kedvelte őt, mert olyan kedves volt hozzá és Debbie-hez. Mindig szánt rájuk néhány percet, az iskoláról és az életükről kérdezgette őket. Olyan dolgokról, melyekről June-nak eszébe sem jutott érdeklődni. Most, hogy meghalt, anya biztosan visszatér a családi tűzhelyhez. És Susan nem akarta ezt. Egyáltalán nem akarta. Azután szomorúan elmosolyodott, és ahogy szokta, megadta magát az elkerülhetetlennek.

- Rendes ember volt, Jimmy bácsi. Legjobb lesz, ha hazamegyek. Anyunak biztos szüksége van rám. - Tedd azt, gyermekem. Légy támasza édesanyádnak. A pap némán figyelte, amint tömzsi lábain végigsiet a templom főhajóján, és bánatosan elmosolyodott. Szeretetre méltó, egyszerű kis jószágnak látta Susant, akinek hatalmas a szíve, és úgy szomjúhozza a szeretetet, mint fuldokló a levegőt. Most, hogy az embere halott -Isten nyugosztalja -, talán az az ordas ribanc anyja is hazatér, hogy gondoskodjék a gyermekeiről, ahogyan azt a természet rendelte. Davey Davidson istenien érezte magát. Tudta, hogy legnagyobb vetélytársa végre letűnt a színről, és ez boldoggá tette. Annál kevésbé boldogította a tudat, hogy egy csomó ember mostantól az ő fejére hajt majd. Velük is elbánik majd, ha eljön az ideje. Egyelőre semmi sem érdekelte annyira, mint a halott ember jegyzetei és könyvelése. Hogy azokat megszerezze, be kellett jutnia a házba, és itt jött a képbe Joey. Végtére is, az egész az öreglány miatt van, magyarázta nekik Joey, amikor kitervelte az egészet. Joey agyafúrt volt, hihetetlenül agyafúrt. Vissza akarta kapni a feleségét, ezért kiötlötte ezt a tervet, melyet végül a Davidsonok valósítottak meg. Davey eltűnődött rajta, vajon Joey megemlíti-e a feleségének, hogy új barátját éppen őmiatta kellett a serpenyőbe fektetni. Ő maga akarta elvégezni a gyilkosságot is, de tudta azt is, hogy ő lesz az elsőszámú gyanúsított. Ezért rendezte úgy, hogy otthon legyen a gyerekeivel, amikor az egész történik. Ahogyan azt minden tisztességes ember teszi karácsony szent estéjén. Joey még egy nagypofájú, Bella nevű szipirtyót is megfizetett, hogy ültessen bogarat a felesége fülébe. Azt is előre tudta, hogy szombat lévén a felesége két leányukkal az East Ham-i piacot járja majd. Mindent egybevetve, aprólékosan megtervezett egy gyilkosságot, és meg is kapta, amit akart. Felesége különvált álmai emberétől, ő pedig visszakapott egy olyan asszonyt, akit bármely más férfi agyonvert, kibelezett és feldarabolt volna. Davey szomorúan rázta meg a fejét. Hogy képesek emberek így élni? Maureen Carter karácsony napján korán kelt. Kék Oscar de la Renta kosztümöt vett, a hozzáillő cipővel és táskával; haját gondosan beszárította. Nyugodtnak és fegyelmezettnek tűnt, mikor bekopogott Jimmy házának ajtaján. Mikor June kinyitotta az ajtót, kis híján szívrohamot kapott a döbbenettől. - Hajnali hat óra van, az ég szerelmére! Maureen mosolyogva furakodott el mellette. - Tisztában vagyok vele, de össze kell szednem Jimmy néhány holmiját. June, ingerülten és félálomban, de gúnyosan mosolygott rá. - És mégis mik lennének azok? Azután az agya a pillanat törtrésze alatt kitisztult. Pontosan tudta, mit akar ez a nő, ahogyan azt is, miért kellett Jimmynek meghalnia. Maureen bánatos tekintettel fordult felé. Taktikát váltott, és kevésbé tolakodóan folytatta. - Van itt néhány holmim. Tudod, amiket Jimmy rám bízott. Végtére is, voltak közös üzleteink. June ezen jóízűt nevetett, majd gúnyosan megjegyezte. - Én csak annyit tudok, hogy az ágyatok közös volt. Mondd meg, mit keresel. Ha a hatalmamban áll odaadni, tőlem megkaphatsz mindent, amit csak akarsz. Gúnyt űzött belőle, és Maureen is tudta ezt. Lassan végigmérte June-t, és azon tűnődött, hogy nekik kettejüknek előbb-utóbb meg kell verekedniük egymással. Maureen kész volt úgy harcolni, akár egy férfi. A férfiak épp ezt szerették benne, és ő tudta ezt. Tudta azt is, hogy

June igyekszik túljárni az eszén, és ezzel nemcsak felbosszantja, de nagyon meg is nehezíti a dolgát. így hát újra taktikát változtatott. Megállt az előszobában, oldalt ellenlábasára sandított, és kéretlen őszinteséggel szólalt meg. - Ugyan már, June, te is tudod, mekkora kutyaütő volt Jimmy. Egy jóvágású skót gazember, aki csak szórakozott mindkettőnkkel. - Én nem tudom, te hogy vagy vele, de a hekusok nemsokára itt szaglásznak majd, és nem akarom, hogy hozzám is eljussanak. Az lenne a legjobb, ha innánk egy csészével, azután átnéznénk Jimmy holmiját. June szó nélkül bólintott. Elkészítette a teát. Ahogy ott ültek a konyhaasztalnál, Maureen arany öngyújtójával cigarettára gyújtott. Hosszú, szépen ápolt körmei voltak, melyeket ugyanarra a sápadt rózsaszínre festett, mint az ajkait. Gyönyörű teremtés volt. Ahogy végigmérte a haját és a ruháját, June meg tudta érteni Jimmy vonzódását, ám ettől nem fájt neki kevésbé a szakítás. Ami azt illeti, csak még mélyebbre süllyedt a letargiában, amint megértette, hogy Maureen mellett mindig is csak másodhegedűs lehet. A felismerés nem könnyítette meg az életét. Most azonban az ő kezében volt az ütőkártya, még ha Maureen kikent-kifent Carter nem is tudott róla. Meggyújtott egy Number Sixet, majd mélyet sóhajtott. - Mégis mit keresel? Maureen hanyagul intett gondosan ápolt kezével. - Csak a jegyzeteit, a könyveit, ilyesmit. Ami bennünket is gyanúba keverhet. June ünnepélyes komolysággal bólintott, és kifürkészhetetlen arccal cigizett tovább. - A titkos fekete könyvét, mi? - Elmosolyodott. - Alig vártam, hogy egyszer ezt is elmondhassam valakinek. Olyan, mint egy régi filmben, mi? Maureen türelmetlen mozdulattal nyomta el a cigijét. - Na igen. És hol tartotta az ilyesmit? - Amennyire én tudom, a seggébe is feldughatta. Az a könyv mindig vele volt. Soha nem engedte ki a kezei közül. - June meggyőzőnek tűnt, és ő tudta is ezt. Maureen felsóhajtott. - Ne cseszekedj velem, June, erre figyelmeztetlek. Nem akárkiknek kell az a könyv, és én nekik akarom megszerezni. Nem kevés pénzt tettem fel erre a bulira, és nem fogom engedni, hogy bárki is az utamba álljon. Érthetően fejeztem ki magam? - Tisztán és világosan. De ha őszinték akarunk lenni, miért kellene nekem tudnom ilyenekről? Veled ellentétben engem csak a seggemért tartott, míg te, amennyire tudom, még beszélgettél is vele. Lefogadom, hogy az lehet az igazi, egy kiadós kúrás után kitárgyalni az üzleti dolgokat. Még annál is jobb, mint mikor kitárgyaljátok, mivel fogtok legközelebb megszívatni. Számomra az volt az üzletelés csúcsa, mikor megkért, hogy passzoljam neki a telefont. Az a könyv, amennyire tudom, éppúgy lehet a kórházban a többi szarjával együtt, mint a zsaruknál. Maureen arcából kifutott minden szín. - Véletlenül éppen Jimmytől tudom, hogy azt a könyvet mindig a széfjében tartotta. Nem is lett volna bölcs dolog, ha mindenhová magával cipeli... June nevetve vágott közbe. - Amit Jimmy mondott és amit tett, az két különböző dolog, mint azt mindketten tudjuk. Nem mondhatok mást, mint hogy nézz körül, ha arra vágysz. A széf le van zárva, a kulcsok pedig nála voltak. Veled ellentétben, nekem halvány fogalmam sincs róla, miben utazott. Maureen nem is próbálta leplezni ingerültségét. - A Davidsonok fognak rád szállni, June, remélem tudod. És velem ellentétben őket gyakorlatilag semmi se tartja vissza attól, hogy kiszedjék belőled, amit tudsz. Nem akarlak fenyegetni, hugi. Csak a tényeket közlöm. June belenézett a szemébe.

- Szóval ő van az egész mögött, mi? Davey Davidson, a halott ember barátja, Jimmy haverja és üzlettársa. Te csaltad tőrbe Jimmyt, igaz? Soha nem kellett neked, csak elszartad az életét, mert ahhoz volt kedved. Mert te, Miss Maureen kurvára előkelő Carter, olyasvalamit akartál tőle, amit a jószántából sosem adott volna neked. Az üzletét akartad. Szerencsétlen Jimmy. Azt hitte, még a seggedből is a nap ragyog rá. Ami pedig engem illet? Nos, én megmaradtam a jó öreg Junie-nak. Vágj csak alá, néha dobd meg egy ronggyal, azután felejtsd el, hogy valaha is létezett. Hát, kislány, ezúttal alaposan elszámítottad magad. Inkább a csalánba nyúltál volna, mint Jimmy farkához. Maureen arca megkeményedett, a pofacsontok majd átbökték a fehérre sápadt arcbőrt. - Hát te tényleg ritka nagy seggfej vagy< kislány. June kiélvezte a másik nő feszengését. - Lefogadom, hogy Davey Davidson odáig lesz érted, mi? Jimmyt leírtátok, a hekusok meg nyomozhatnak annyit, amennyi jólesik, okosabbak akkor se lesznek. Mit mondjak, jól kitaláltátok. Hát akkor csak rajta. A széf itt van, felőlem akár ízekre szétszedheted ezt a helyet, ha jólesik, találni úgyse találsz semmit. - Látom, nagyon biztos vagy ebben, Junie. Mégis van valami, amit nem mondtál el nekem? June vállat vont. - Mégis mi lenne az? Én csak annyit tudok, hogy Jimmynek veled is kezdett tele lenni a töke. És ennek örülök. Azért, mert engem dobott, Maureen, még jobbat érdemelt volna nálad. Alig tizenöt perc alatt Maureen felforgatta az egész lakást. June szótlanul figyelte, teázgatott és cigarettázott. Időnként egy-egy mosolyt is megengedett magának, mikor látta, hogy Maureen egyre kétségbeesettebb lesz. - Találtál már valamit? Maureen nyirkos kezével végigsimított már korántsem olyan takaros frizuráján. - Semmit. Semmit az égvilágon. June elvigyorodott. - Hát, nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek. Jimmy azt szokta mondani, „Mindenkiben meg lehet bízni, mégse bízz senkiben, June. Egyedül így érvényesülhetsz ebben a világban." Egész mostanáig nem értettem, mit akart ezzel. - Ha hazudtál, June, én úgyis megtudom, és akkor azt fogod kívánni, inkább a Davidsonok lihegnének a nyomodban, mert ha én egyszer rászállok valakire, annak elmegy a kedve az élettől. Figyelj csak oda, miket mesélnek rólam, kislány, akkor majd megérted. A beledet is kitaposom, és még élvezni is fogom. June hanyagul megvonta a vállát. - Hogyan mondhatnék el olyasmit, amiről nem tudok? Maureen áthajolt az asztal felett és felsóhajtott. - Figyelj rám, June. Szeretnék hinni neked, ezért csak annyit mondok: ha hazudtál, meg fogod bánni. És ez nem üres fenyegetés. Sok pénzem van ebben, és ki is fogom venni, érted? A Davidsonok a részüket akarják, ahogy én is. Jimmy cuccáért senki sem fog nagy pénzt kínálni, és mi már így is magas árat fizettünk. Ne felejtsd ezt, tartsd meg jól a fejedben. Ha visszatartod magadnak az információt, a fél város a nyomodban lesz, June. Nemcsak a Davidsonokról vagy rólam van szó, benne van a Bannerman család is. Most Mickey Bannerman akarja, ami Jimmyé volt, és azt akarják a Davidsonok is. Gondold végig, és ha el akarsz erről beszélgetni, tudod, hol találsz meg, oké? Ha valaki, én tudom, mi a dörgés, egész életemben ezekben a körökben forogtam. Tisztelnek, megértenek, és azt akarják, hogy dolgozzak nekik. Davey Davidson is akarja. Ha bármi is eljut Mickey Banner-manhez, akár egy büdös szó is erről az egészről, halott ember vagy, June. Úgyhogy használd egy kicsit a fejed, és ha jutsz valamire, kopogj be hozzám.

Maureen kisétált a házból, csendesen betette maga mögött az ajtót, és June-nak hirtelen bőghetnékje támadt. Kezdett összezavarodni minden. És ő halálra rémült. June az órára nézett. Alig valamivel múlt kilenc óra, karácsony reggelén. Nem mintha ez zavarná Bannermanéket vagy Davidsonékat. Számukra ez is csak átlagos munkanap. Besétált a fürdőszobába, felállt a vécékagylóra, és felnyitotta a vécétartály nehéz fedelét. Miután kiemelte a vízhatlan müanyagzacskót, kivette a dokumentumokat és a harisnyatartója mögé csíptette őket. Miután végzett az öltözködéssel, vastag sminkréteget hordott fel az arcára, azután összekapta a kölykök ajándékát, és elindult a hosszú úton régi otthona felé. Odabent megállíthatatlanul reszketni kezdett. A Bannerman család London legerőszakosabb bűnszövetkezete, és van nála valami, ami kell nekik. így is jó pénzt keresett Jimmy halálán, és tudta, ha csak csöpp esze lenne, az állomás felé venné az irányt és eltűnne innét. De tudta azt is, hogy menekülni értelmetlen. Akár-hová is menne, mindenhol rátalálnának. Meg kell feledkeznie félelmeiről, és tiszta fejjel döntenie kell, hogyan legyen tovább. Élve kell megúsznia, ez a fontos, nem a pénz. Mickey Bannerman egyszer kevés híján agyonvert egy embert, amiért az panaszkodott, hogy a kutyája hangosan ugat. Mickey jó környéken élt, London északi részén, és a férfi, akit megvert, egy bankot vezetett. Mégis kisétált a tárgyalóteremből. Felmentették az emberölés kísérletének vádja alól, mert az áldozat nem volt hajlandó tanúskodni. Ha még egy jól menő bankár se állhatott ellen neki, mit tehetne June McNamara? A lehető legnagyobb szarban van, döntötte el végül, és tudta, hogy ennél okosabb már nem lesz. A legtöbb, amit tehet, hogy beszél Joey-val. Ő a Davidsonoknak dolgozott, talán majd kitalál valamit. Az út mentén mindenütt karácsonyfák álltak az ablakokban, és színes fényeik vidámsággal töltötték meg a fagyos téli reggelt. Gyermekek nyitogatták ajándékaikat, asszonyok készítettek reggelit és ünnepi vacsorát. June valósággal belebetegedett a szorongásba, és fizikai rosszullét kerülgette, mert rádöbbent, hogy olyasmibe mászott bele, amiből aligha fog kikeveredni. Nem volt menekvés; nem volt hová rejtőzni. Susan annyira megörült édesanyjának, hogy kis híján sírva fakadt. Miután az elmúlt két órát apja társaságában töltötte, majd a sikító-frász jött rá, Joey még ágyban volt, a szobát súlyosan ülte meg a veríték és az alkohol bűze. Mikor a férfi végre elaludt, Susan megpróbált felkelni az ágyból, de apja karja acélszalagként húzta vissza. Ahogy ott feküdt a hajnali félhomályban, azon tűnődött, mi ütött apjába, hogy ilyesmit művel vele. Kezdetben Barry Dalstonra és az iskolára összpontosított, azután fokozatosan kiürítette az agyát - így sikerült végigcsinálnia az éjszakát. Lelki szemei előtt folyton szegény Jimmyt látta, és a kép olyan mély érzelmeket fakasztott benne, hogy legszívesebben sírva fakadt volna. Nincs többé Jimmy, aki mindig olyan kedves vele, és akinek mindig van rá egy perce. Jimmy nem akarta, hogy az ölébe üljön, vagy hogy megpuszilja, amikor ő nem akarja megpuszilni. Úgy viselkedett, ahogyan egy idősebb férfinak illik viselkednie egy nagylánnyal. Mikor öt harminckor végre kicsusszant az ágyból, erős késztetést érzett rá, hogy kimenjen a fürdőszobába, eresszen magának egy kád forró vizet, és vágja fel a csuklóit, míg a melegben fekszik. Azután Debbie felkelt, és nekikezdett a reggeli nyafogásnak, Susannek pedig minden lelkierejére szüksége volt, hogy ne pofozza fel. Mikor nagyanyja is befutott, úgy érezte, mintha még az Isten is hátat fordított volna neki. A vén szipirtyó egy perc nyugságot nem hagyott neki: vágjanak fel még több zöldséget, süssenek piskótát, tegyenek fel még egy teát. Isten hozott a mókuskerékben.

Debbie-nek szokás szerint nem kellett mást tennie, mint szépnek lennie és csacsognia a kisszerű életéről. Mikor June megérkezett, mintha a könnyülovasság csörtetett volna be az ajtón, hogy kimenekítse Susant. Addig ölelgette és csókolgatta June-t, míg az nevetve fel nem kiáltott. - Minden oké, Susan. Már itt vagyok, abbahagyhatod. A szíve mélyén June is boldog volt, hogy a szorongással teli éjszaka után végre egy kis gyengédséget is kap. - Sajnálom, ami Jimmyvel történt, anyu, tényleg sajnálom. Olyan rendes fickó volt. Joey kihallgatta őket, majd elősétált a hálószobából. - Jimmy rohadjon meg! Épp ideje volt már, hogy valaki kifektette, én meg azt mondom. Kilépett a konyhába és felkiáltott. - Boldog karácsonyt mindenkinek. - Megcsókolta az anyját és a lányait, azután magához ölelte feleségét. - Akkor hát, hazajöttél, kislány? A konyhára néma csend borult, és mindhárman visszafojtott lélegzettel várakoztak a válaszra. - Hát persze, már tegnap éjjel megmondtam. Mac nagyi méltatlankodva kiáltott fel. - Újra magadhoz veszed ezt az ágyúhúzó ribancot? Hogyan sikerültél te ilyenre, Joey, én nem is tudom. Más férfi egyesével verné ki ennek az ordasnak a fogait azok után, amit veled müvelt. June lehajtotta a fejét. Haja összeborzolódott, sminkje elkenődött. Olyan volt, mint egy félig kész olajkép, ami a szemük előtt folyik el. Azután odafordult anyósához, és teli torokból üvölteni kezdett. -Hát jó! Kifelé! Takarodj innét, de azonnal! Joey-hoz fordult, és a vonásai megkeményedtek, a férje pedig azonnal felismerte a változást. A régi June eltűnt, és egy sokkal erősebb jellem lépett a helyébe. - Azt akarom, hogy eltakarodjék innét, míg nem tanul meg emberhez méltóan beszélni. Joey anyjához fordult, és magában elnyomott egy mosolyt. A lelke mélyén tudta, hogy épp ideje volt már helyre tenni a vén denevért, és ha ezt June-nak kellett megtennie, hát annál jobb. Tudta, hogy mindazok után, ami történt, a szomszédok szemében June visszatérése felér a kilencedik csodával, és hogy neki együtt kell majd élnie a szóbeszéddel. De ez sem érdekelte. Vissza akarta őt kapni; Junie már a vérében volt. Nem számított, mit művelt vele, neki csak ő kellett. Susan komor arcára esett a tekintete, és érezte, ahogy a szégyenkezés elborítja. Ha June megtudja, mit művelt vele, megint vérnek kell folynia. A lelke mélyén tudta, mekkora szörnyűséget művelt, de hát a lánya ott volt, és ő büntetlenül megkaphatta. Uralkodhatott rajta. A helyében Debbie leüvöltötte volna a fejét. Debbie túlontúl elkényeztetett, túlságosan is magabiztos, míg Susan arra született, hogy uralkodjanak rajta, és uralkodni is fognak, amíg csak él. Ezt olyan biztosan tudta, mint a saját nevét. Ezzel az arccal és fellépéssel nem is várhat másra. Legalábbis nem a városnak ezen a részén. Mindig azt teszi, amit mondanak neki, Susan már csak ilyen. Eszébe se jut ellenkezni. Joey megpróbálkozott egy mosollyal, mire lánya azonnal összerezzent. Anyja még mindig a széken ült, arca belefehéredett a méregbe és a hitetlenkedésbe. Fia a felesége pártjára állt, és ez ráébresztette Ivyt, milyen ingataggá vált a helyzete ebben a családban. Lassan feltornászta magát a székre, és acsarkodva nézett végig rajtuk. - Azok után, amit értetek tettem, így bántok velem? June felnevetett.

- Ülj le, vén denevér, akár itt is maradhatsz. De csak amíg tartod a pofád, megértetted? Egyetlen rossz szó, és úgy repülsz ki innen, hogy a lábad nem éri a földet, vetted az adást? Ha, ismétlem, ha visszajövök ide, komoly változások lesznek. És ez elsősorban rád vonatkozik, öreglány. Elegem volt abból, hogy mindennek elmondasz a hátam mögött. Ne avatkozz többet a dolgomba, vagy a lányok dolgába, megértetted? Joey vidoran figyelte anyja arckifejezésének változását. Ha ez az új Junie el tudja érni, hogy tartsa a száját, már az is kész főnyeremény. Susan és Debbie is meredten figyelte a változást, és mindkettőjüket legalább annyira érdekelte, hogy nagyanyjuk lenyeli-e a megaláztatást, vagy sem. Anyjuk cserbenhagyta őket, és nagyanyjuk legjobb képessége szerint gondoskodott róluk. Már amennyire egy ilyen megjelenésű és ilyen nagy pofájú némber gondoskodni képes bárkiről is. Kimosta a ruháikat, megfőzte az ételt. Még ha a munka oroszlánrésze Susannek is jutott. Debbie szemei kigyúltak az izgalomtól, mikor látta, hogy anyja győzelemre áll. Remélte is, hogy így lesz; nagyanyja kezdett az idegeire menni. Amikor a nagyi rászállt Debbie-re, ő Susannel ellentétben félreérthetetlenül a tudtára adta, hogy pukkadjon meg, és ez mindig be is jött neki. Susan más volt; ő bármire képes lett volna, csak hogy nyugta legyen. A vénasszony szorult helyzetbe került. Nem akart visszamenni szűkös lakásába. Minden itt volt, amit csak akart magának. Társaság, étel és ital, és legfőképpen az ő drágalátos fiacskája. Az ő drága Joey-ja, akit a maga módján az életénél is jobban szeretett. Mindent megadott volna érte, ha June eltakarodik az útból, de helyesen érezte meg, hogy fia pillanatnyi habozás nélkül kidobja a házból, ha June csak int neki. így hát Ivy visszanyelte büszkeségét, és lassan visszaereszkedett a székbe. Szemei kifejezéstelenné váltak, ajkai lebiggyedtek, és úgy érezte magát, mint egy hivatásos ökölvívó, aki most tudta meg, hogy győzött ugyan, de egy pennyt se kap érte. Ivy leküzdötte magában a természetes agresszivitást, lehajtotta a fejét, és csendben maradt. Úgy tűnt, mintha az idő is megállt volna, és a mélységes csendben azt is hallani lehetett, ahogy az erőviszonyok megváltoznak, ezúttal a June számára kedvező módon. Most az egyszer ő került ki győztesként. Miután rájött, hogy oldania kell a feszültséget, és mert némiképp megsajnálta anyósát, June felkiáltott. - Hallottál mindent, Maud, vagy még a kép is leesett a falról döbbenetében? Mindenki felnevetett, még az öregasszony is. June feltett egy kanna vizet, majd odafordult a lányokhoz és jókedvűen felkiáltott. - Karácsony van, és történjék bármi, mi jól fogjuk érezni magunkat, rendben? A két lány rábólintott. June odaadta nekik a szatyrokat, bennük az ajándékokkal. - Menjetek a szobába és ott essetek neki. Nekilátok a kajának, és utána olyan karácsonyt rendezünk, amilyet még soha. A lányok bólintottak. June látta a karikákat Susan szeme alatt, és visszanyelte feltörő bűntudatát. Valami alapjaiban megváltoztatta a lányát, és June nem tudta, mi lehet az. Később majd beszél vele, de most még túl sok minden jár a fejében. Fél órával később még mindig a hálószobában volt a férjével. Joeyt láthatóan megrázta az újság. - Hogy mit csináltál? Elment az összes eszed, te szédült tyúk? June leküzdötte magában a pánik rémületet, és nyugodt hangon szólalt meg. -Nálam van, ami nekik kell. Kimászunk ebből, Joey, csak ezúttal mi kerülünk a csúcsra. Hát nem érted? Az elkeseredettség és az ingerültség reszelőssé tette a hangját. Joey soha nem látta az összefüggéseket, ez volt a legnagyobb baja. Joey most rémültnek és bosszúsnak tűnt. Ez

aggasztotta a leginkább June-t. Most kezdett rájönni, hogy talán ostobaságot csinált - de legalább a pénzről nem beszélt neki. Annyira azért nem volt ostoba. - A Bannermanek és Davey Davidson habozás nélkül elvágják a torkodat, Junie, ha rájönnek, mit csináltál. Jimmyt is hazavágták, pedig ő aztán nem volt könnyű dió. Miért gondolod, hogy veled kesztyűs kézzel bánnak majd? Rá fognak jönni, hogy nálad van a cucca, és meg fognak keresni. Ami azt jelenti, hogy rám is rám szállnak majd. Végtére is, a férjed volnék, ha néha el is feledkezel erről. June látta az érvelés igazát, mégis úgy érezte, hogy kettejüknek együtt lehetne esélye. Végtére is, számíthat egy kis kárpótlásra. Mindig adtak ilyet, amikor egy asszony barátját vagy férjét kifektették. Az elkövetők nem szálltak rá az asszonyra. Elvitték a kenyérkeresőt, és az özvegyet kárpótlás illette meg. így volt tisztességes. - Tudod te is, Joey, hogy jár nekem a kárpótlás. A férfi a fejét rázta döbbenetében. - Nem jár neked szar se. Csakis akkor hagynak békén, ha az ő játékukat játszod. Mi vagy te, June, eszelős, vagy mi? A Bannermanekről beszélünk, nem a nyavalyás Kray ikrekről! A Bannerman testvérek eszelősek. Ők nem olyan régi vágású gengszterek, mint a többiek. Szarnak az egészre, egyszerűen megmondták Maureen Carternek, hogy előjegyezték a plasztikai sebészhez. Mit gondolsz, mi másért ment el Jimmyvel? Mert azt mondták neki, azért. Mindent tudok az egészről, Davey elmondta. Mibe rángattál bele minket? Mintha nem volna elég bajunk, most még többet hozol a fejünkre. - De hát én azt hittem, hogy a Bannermanek és Davidsonék ellenségek! Joey felsóhajtott. - Azok is, bébi. Csapdába csalták Jimmyt, és most Davey megkapja, amit mindig is akart. Maureen Bannermanek fenyegetése miatt egy csónakban evez Davidsonékkal. És nem fogja bevenni a szövegedet, ahhoz túlságosan is veszélyes. Tudod, ki az apja a gyerekének? June a fejét rázta. Maureen tett róla, hogy senki se tudja a választ, pedig nem kevesen próbálták már kideríteni. - A gyerek apja egy bizonyos Willie Dixon. June eltátotta a száját. - Viccelsz? Joey a fejét rázta. - Két héten belül kikerül a sittről. Tizenhat évet húzott le a szigeten. Most kijön és a részét akarja. Ami azt jelenti, hogy Bannermanék nemcsak Davidsonékkal állnak szembe, akik le se szarják őket, hanem Dixonékkal is, akikről viszont még nem is tudnak. Ha pedig megtudják, szép elegánsan kivonulnak a küzdőtérről. És most nálad van, amit mindenki akar, beleértve Dixont is. Talán már érted, miért nem repesek örömömben? June álmélkodva csóválta a fejét. - De hogyhogy senki nem tud Maureen Carterről és Dixonról? Joey gúnyosan felkacagott. - Úgy, hogy veled ellentétben mindenki befogja a pofáját. Ezért van Maureen a nagyfiúkkal. Ezért van jó hírneve, mert tartja a száját és odafigyel mindenre. Ellentétben veled, akinek be nem áll a csa-csogója, és aki az első szóra szétteszi a lábait. Kapiskálod már, miért nem te kellettél Jimmynek? - Ő is tudott Dixonról? Joey a fejét rázta. - Fogalmam sincs, és az igazat megvallva nem is érdekel. Csak az érdekel, hogy kimásszak a szarból, amit te kevertél nekünk, vetted? Legjobb lesz, ha felöltözöm, és megnézem Daveyt, mit lehet tenni. Joey megbökte mutatóujjával felesége mellkasát. - Meg tudnálak ölni, Junie, méghozzá dalolva, ez az igazság. Nincs agyad az üzlethez. Nincs agyad, és kész. A jövőben tartsd magad távol a nagyfiúktól, megértetted? A nő rábólintott. A hangos kopogásra mindketten riadtan pattantak fel. - Elkezdődött, June, akár karácsony van, akár nincs. Hagyd rám a szöveget, megértetted?

A hálószoba ajtaja kivágódott, és két férfi állt meg a keretében. June és Joey egy emberként sóhajtott fel megkönnyebbülésében, hogy nem egy csapat baseballütős orgyilkos az. Míg az egyik férfi szóra nem nyitotta a száját. - Harry Knapp nyomozó vagyok, és letartóztatom James Vincent meggyilkolásának alapos gyanújával. Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, feljegyezhető, és bizonyítékként felhasználható maga ellen. - Mit akarnak tőlem? Joey hangja harsogva töltötte be a kis hálószobát. A két lány némán figyelte, ahogy apját kivezetik a házból. Ötödik fejezet - Ugye nem apu ölte meg Jimmyt? - kérdezte Debbie rémült hangon. June türelmetlenül rázta meg a fejét. - Persze, hogy nem. Figyelte, ahogy a két lány egymásra néz. Tudta, hogy mindketten meg vannak győződve róla, apjuk ölte meg anyjuk barátját. Egyértelmű volt a számukra, ahogy mindenki más számára is. Ivy egyetlen szót sem szólt, mióta a fiát kirángatták az ajtón. - Mindez a te hibád, June, a fiam egy keresztet cipel a vállán, téged. Az a legszomorúbb az egészben, hogy meg sem érdemled őt. Mást se csináltál, csak bemocskoltad a fiam nevét és a becsületét. Az idősebb asszony keserűsége tüstént átragadt June-ra is, aki dühödten rontott anyósának. - Melyik névről is beszélsz? Annak a családnak a nevéről, amelyik a legalantasabb még ezen a szar környéken is, alantasabb még Clancyéknél is? A te fiad egy utolsó, tudatlan tuskó, egy vadbarom, de én valamikor szerettem. Ha nyugtunk lett volna, talán mindent helyre tehettünk volna, de nem! Itt van ez a vén csotrogány, akinek mindenbe bele kell ütnie az orrát. Mondtam már neked, vagy tartsd a bagólesőd, vagy kopj le innét. Ez hiányzik a legkevésbé, megértetted? Valamennyien döbbenten figyelték, ahogy kövér könnycseppek gyűlnek az öregasszony szemébe. - Mihez kezdjek én nélküle, Junie? Ő az én életem. June magához ölelte és eltelt szorongással. -Nem húzhatnak rá semmit Joey-ra, ő nem tett semmit. - Jobb lesz meglocsolni a pulykát, anya, különben még kiszárad. Susan hangja nyugodtan csengett, és June hálásan fordult lánya felé. Elvett egy konyharuhát, előhúzta a hatalmas madarat a tűzhelyből, és elkezdte csorgatni rá a zsiradékot. Mindenki úgy nézte, mintha ettől csodálatosabb dolgot még életükben nem láttak volna. - Menjetek, és játszatok az ajándékokkal. Gondolkodnom kell. A két lány elhagyta a szobát, és June kétségbeesett tekintettel fordult anyósa felé. - Nem ő vágta haza Jimmyt. Talán megfenyegette, de ennél messzebb sosem merészkedett volna. Joey sosem merte volna hazavágni Jimmyt, ezt mindketten tudjuk. Különben is, bizonyítaniuk kell, hogy ott volt, nem igaz? Ivy komoran felnevetett.

- A zsaruknak nem kell bizonyítania semmit. Neked kell bizonyítani, hogy tévednek, és ezt te is tudod. Ha az én fiamat akarják, meg is kapják, June. Nézd meg, mit műveltek szerencsétlen Krayékkel, azután papolj nekem igazságról. June nem is bajlódott a válasszal. Ismerte a tényeket, de ugyan mire ment velük? Az biztos, hogy az anyósának nem beszélhetett. Ha megteszi, egy órán belül az őrsön végzi. Joey előzetesben ült, és alig látott a méregtől. Azután, hogy az ajtó kinyílt, Joey felállt, és haragja azonnal félelembe csapott át. Harold Hitchin felügyelő köpcös férfiú volt, aki alig ütötte meg a testmagasságot, melyet a rendőröknek minimális szintként meghatároztak. Nemcsak alacsony volt, de vékony és szikár is. Szemei különös, már-már színtelen szürkében játszottak. Kissé távolinak tűnt, mint aki nincs is egészen itt; nyugodt, szinte közömbös viselkedése szöges ellentétben állt az odabent fészkelő bosszúálló természettel és aprólékos elemzésre mindig kész aggyal. Lassan elmosolyodott, kimutatva elszíneződött lapátfogait. Kollégái és ellenségei egyaránt UB-nek nevezték. Undok Béka. A felesége annál vonzóbb teremtés volt, akit a férfi valósággal istenített. Mondták, egyedül az asszony tartja vissza attól, hogy az őrsre költözzön. Kemény munkával kaparta ki magának, hogy felügyelővé nevezték ki. Ha UB a nyomába eredt, az ember beköpött mindenkit, aki csak eszébe jutott, beleértve a tulajdon anyját is, mert tudta, addig nem szabadulhat, míg UB meg nem kapta, amit akart. Nem mintha vi-szolygott volna elfogadni némi kenőpénzt, hogy egyeseket békében hagyjon. UB gyakran ivott Jimmyvel, és amint meglátta, Joey tudta, hogy óriási córeszba került. UB személyes ügyként kezelte a történteket. - Hello, Joey, rég nem láttalak. Mi a helyzet? Joey idegesen nyalta meg a szája szélét. - Én nem csináltam semmit, Mr. Hitchin, ez az egész egy nagy tévedés. Nem tudok semmit Jimmy haláláról, megesküszöm rá. - Anyád életére, igaz? Hitchin magas fekvésű, szinte lányosan sipákoló hangon beszélt, de senki nem merte kinevetni ezért. - Anyám életére, a lányok életére, amire csak akarja. Hitchin jó öt percen át meredt rá, és Joey-nak úgy tűnt, mintha ezalatt egyetlen egyszer sem pislantott volna. Rémisztő nézése volt, mely valamiért egy támadni készülő kobrát juttatott az eszébe. Azután, vártalan hirtelenséggel Hitchin barátságos hangot ütött meg. - A feleségem nagyon haragszik rám. Ott kellett hagynom azt a finom vacsorát, csak hogy idejöjjek és veled találkozzak, úgyhogy sejtheted, mennyire fel vagyok dúlva. Szeretem a karácsonyt, te hogy vagy vele? Ilyenkor jóakarat és szeretet tölti el az ember szívét. Csakhogy nekem, attól tartok, minden jóakaratom egy szemvillanás alatt kirepült az ablakon. Miattad már mást se érzek az emberek iránt, mint mély gyanakvást és ellenszenvet. Meg tudod ezt érteni? Joey szótlanul bólintott. Émelyegve, rettegve nézte, amint a férfi egy hosszú fémcsövet húz elő a kabátja alól. A fémet ragasztószalaggal tekerték be, és a férfi a tenyeréhez csapkodta. - Hosszas és gondos mérlegelés után úgy döntöttem, Joey, hogy egy kis értelmet verek a fejedbe. Ez nem személyes ügy. Bár sosem kedveltelek különösebben, nem vagyok bosszúálló típus. Lehetnél akárki más is. Remélem, megértettél, Joey? Joey érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Más se hiányzott, csak hogy épp Hitchin kapja az ügyét. Hogy bosszúálló angyalként ugorjon a torkának. Hitchin a vallomásokat ököllel szokta kiverni a gyanúsítottakból, de sokszor fegyvert is ragadott - rendszerint olyankor, ha valaki erre fogadta fel. Az East Enden ezt hívták méretes zakónak. Komoly

pénzbe lefogadta volna, hogy akár Davidsonék, akár Bannermanék, lefizették Hitchint néhány lepedővel, csak hogy egy időre vonják ki őt a forgalomból. Egyszerre két figyelmeztetést is kapott. A rendőrség nem fogja el-síbolni az ügyet, és tudhatta azt is, hogy célponttá vált. A könnyek immár patakzottak a szeméből. Joey halálra rémült. - Van valami mondanivalód, mielőtt elkezdeném? Mert mire végzek veled, meg fogok éhezni, és haza akarok majd menni, hogy otthon vacsorázzak, mint minden normális ember. Joey felnézett a szenvtelen arcra és lehajtotta a fejét. Lehetett bármennyire flúgos, azt megértette, hogy ezúttal vereséget szenvedett. A pillanat törtrészére belenézett Hitchin szemébe. - Ki volt az? Bannermanék vagy Davidsonék? Hitchin jót nevetett ezen. Teljes szívéből. - Valamennyien, Joey, valamennyien. Maureen Carter egyre inkább aggódott. Fia a televíziót nézte, és miközben egy szelet sült pulykát szedett ki a tányérjára, a csengő éles hangja hirtelen felriasztotta komor gondolataiból. Ösztönösen megnézte a konyhai órát. Mindjárt fél kettő. Mielőtt az ajtóhoz lépett, eligazította a haját és leoldotta a kötényét. Legnagyobb meglepetésére June-t találta a küszöbön. - Mit tehetek érted? June szomorúan elmosolyodott. - Most az egyszer én tehetek érted valamit. June követte a másik nőt a konyhán keresztül, és útközben beköszönt Maureen fiának. - Helyes kölyök. Kiköpött apja? Maureen néhány pillanatig metsző tekintettel méregette. - Hagyjuk a szarakodást, June, és térj a lényegre. Te és az öreged épp elég fejfájást okoztatok néhány embernek, és hidd el nekem, ezt nem fogják egykönnyen megbocsátani nektek. June mély lélegzetet vett, és beszélni kezdett. - Letartóztatták az én Joey-mat. Maureen felkacagott. - A te Joey-dat? Csak nem azért, mert megölte a te Jimmydet? Szépen ápolt kezei csak úgy repkedtek a levegőben. - Jesszusom, neked aztán van bőr a képeden, June. Bevallom, félreismertelek. Te gátlástalanabb vagy még nálam is. Még hogy az én Joey-m. June fel volt háborodva. - Nincs mit nevetni ezen, Maureen. Végtére is, a gyermekeim apja... Maureen közbevágott. -Nézzünk szembe a tényekkel, June, ezt se bizonyítja semmi, hacsak a szavad nem. Most pedig térj a lényegre. Ha csak azért jöttél, hogy eljátszd a szenvedelmes szűzanyát, akár el is mehetsz. Nem vagyok rá kíváncsi. És Davey Davidson sem, aki merő véletlenségből előbb tudott Joey szerepéről, mint a rendőrség. Kezded kapiskálni? June legyőzte magában a késztetést, hogy nekiugorjon az előtte álló asszony torkának. Lehetett ő bármilyen gátlástalan, mindez semmiség volt Maureen viselkedéséhez képest. June azzal vigasztalta magát, hogy minden romlottsága dacára mégsem ő csalta halálos csapdába Jimmyt, hanem ez a nő itt. Jimmy összeszűrte a levet Maureennal, és magas árat fizetett érte. June úgy érezte, ilyen mélyre ő sosem lenne képes lesüllyedni. - Tegyük fel, hogy segíthetek megkeresni Jimmy könyveit... Maureen meredten, résnyire szűkült szemekkel figyelte. - Azért nem a Szent Grálról van szó, hugi, csak azt akarjuk, ami a miénk.

June teljes szívéből felnevetett. - Úgy érted, azt akarod, ami Jimmyé? Én is azt mondom, hogy elég a szarakodásból. Kell a cucc, vagy nem, és ha igen, mennyit adsz? - Azt hiszem, az árat te szabod meg, én pedig majd megmondom, hogy méltányosnak találjuk-e. Legjobb lesz, ha leteszed magad, én pedig csinálok egy italt mindkettőnknek, és közben eldumálunk. Arra azért figyelmeztetlek, nehogy vérszemet kapj. Ha olyasmire alkuszom, ami az enyém, nem hagyom magam megfejni. June belenézett a hűvös szemekbe, és nem kezdett újabb vitát. Inkább elmosolyodott, és letelepedett a konyhaasztal mellé, hogy tekintetét a lédús pulykahúsra és a jól átsült sonkára függessze. A szíve mélyén tudta, hogy kemény csata vár rá, de nem volt más választása. Bármennyi is a hibája Joey-nak, márpedig nem kevés van neki, nem engedheti, hogy mások helyett vigye el a balhét. Mert Joey elvinné, ő aztán nem köpne be senkit. Joey bevonulna a sittre, legalább tizenöt évre, és tenné, amit elvárnak tőle. Ez van a vérében. A Davidsonék egy ideig gondoskodnának a családjáról, azután elfeledkeznének az egészről. June tudta, milyen könnyen megtörténhet ez. Ma jó boltot kell csinálnia, egy életre szóló boltot. A férje életéért kell alkudnia. Ivy arca szokás szerint olyan volt, hogy a tej megsavanyodott tőle, de ma mindkét unokája szívből megsajnálta, hisz ezúttal nagyon is volt miért aggódnia. Susan összehajtogatta az ajándékok csomagolópapírját, és gondosan eltette őket a fiókjába. Olyan szépek voltak, valamennyit el akarta tenni, hogy később újra meg újra megcsodálja őket. Szerette a szép dolgokat, szívesen birtokolt volna minél több ilyent. Debbie egy kerek órán át aggódott az apjáért, azután torkig lett az egésszel. Miután nem történt semmi, úgy döntött, megy és megkeresi valamelyik barátját. Miután kettesben maradt Ivyvel, Susan összepakolt és készített egy teát nagyanyjának, majd visszavonult a szobájába, ahol nyugodtan álmodozhatott. Miközben felszámolta a rendetlenséget, amit Debbie hagyott maga után, végig abban reménykedett és azért imádkozott, hogy apja legalább húsz évet kapjon. Szívesen látta volna, hogy a kötélen végzi, de tudta, már régen nem akasztanak, ezért inkább a cellájában képzelte maga elé. És ettől remekül érezte magát. Soha többé nem kell engednie, hogy egyetlen férfi is hozzányúljon. Mire apját kiengedik. már felnőtt lesz, és elküldheti őt a pokolba. Susan felsóhajtott a boldogságtól. Kérlek Istenem, add, hogy a rendőröknél beteljen a pohár. Kérlek add, hogy egy életre lecsukják. Kopogás zavarta meg az ábrándozásban, és amikor kinyitotta az ajtót, félig arra számított, hogy valamelyik szomszéd áll majd a küszöbön, ám ehelyett Barry Dalstonnal találta magát szemközt. A szíve olyan erősen vert, hogy biztos volt benne, a másik is meghallja. Úgy érezte, mintha a feje meleg levegővel telne fel, miközben a karjai és lábai ólommá válik. Most örült csak igazán, hogy új ruhába bújt és rendbe tette magát. Tudta, hogy ennél szebb már nemigen lehetne. Barry a maga részéről szokványosan és lezseren öltözött, és megszokott féloldalas vigyorát villantotta felé. - Boldog karácsonyt, kislány. Bejöhetnék egy kicsit, vagy kijöhetnél egy kicsit, vagy... akármi? Susan szélesre tárta az ajtót, és a fiú belépett a lakásba. Egy kis csomagot tett a kezébe, és Susan sugárzóan mosolygott a boldogságtól. - Az enyém? Barry elvigyorodott. -Nem, a nővéredé.

Mikor látta az ajkait lebiggyedni, szorosan magához ölelte a lányt. - Hát persze, hogy a tiéd, ki másé lenne? Susan átvezette az előszobán, és örült, amiért korábban összetakarított. Nagyanyja a fűtőtest melletti székben szunyókált, ajkai közül egy Capstan cigaretta biggyedt alá. - Jobb lesz, ha kimegyünk a konyhába, mielőtt felébred. A fiú mosolyogva követte a konyhába. Susan egyenest a tűzhelyhez lépett, hogy feltegyen egy kanna teát. Érezte, ahogy a keze megreszket. Azután hátrafordult és belenézett a fiú arcába. Barry minden szempontból gyönyörűnek tűnt a szemében. Minden tetszett neki benne. A gúnyos tekintet, ahogy végigmérte a világot, mintha ő lenne az élet császára. Az élesen metszett ajkak, melyek után olyannyira vá-gyakozott. Addig akarta csókolni őket, míg Barry el nem ájul. Még a kemény tekintetet is játékosnak és ábrándosnak látta. Susan azt látta, amit látni akart, és mint minden szerelmes nő, ő is álmai lovagját látta. A fiú a karja közé vonta, és keményen belecsókolt a szájába. Viszonozta a csókot jól tudva, hogy mindennél inkább szüksége van ezekre az erős karokra. Barry Dalston ölelésében biztonságban érezte magát. Biztonságban az apjától. Biztonságban mindentől. Ahogy a nyelv a szájába furakodott, vonakodva elhúzódott tőle. A csók megrémítette, még ha fel is izgatta. - Van valami rendes innivalód? Susan még most sem tért egészen magához. - Mire gondolsz, sörre, vagy ilyesmire? Barry elvigyorodott. - Nem, whiskyre. Skót vagyok, és mi mindig whiskyt iszunk a különleges alkalmakkor, bár inkább újévkor ünnepelünk, és nem karácsonykor. A karácsony a kiskölyköknek való. Susan kinyitotta a szekrényt, és elővette a BushmiH's-es üveget. Tudta, ha nagyanyja rajtakapná, elevenen nyúzná meg érte, de már ez sem érdekelte. Nem törődött semmivel, csak ezzel a testet öltött álommal. Barry Dalston eljött a házukba karácsony napján és ajándékot hozott neki, apját gyilkosság vádjával bekasztlizták, és az anyja visszaköltözik hozzájuk. Boldogabb volt, mint eddigi életében bármikor. Mi mást akarhatna még egy lány? Miután kitöltött egy lórúgás-nyi adagot, Barry felkapott egy poharat a csöpögtetőből, és még egy italt töltött. Citromot is tett bele. mielőtt odaadta volna neki. Azután köszöntésre emelte a saját poharát. - Egy hajtásra. Ez lesz a mi karácsonyi köszöntőnk. Susan ledöntötte az italt a torkán és kevés híján megfulladt. Szemei könnybe lábadtak és elmosással fenyegették gondosan felrakott sminkjét. Barry felnevetett, és próbálta magához szorítani a lányt, nehogy a fuldoklása felébressze a szobában szunyókáló öregasszonyt. - Elég, Susan, különben a vén spiné kikaparja a szemünket. Susan kuncogva bújt közelebb a fiúhoz. Az ital azonnal a fejébe szállt. A melegség lassan végigáramlott a testén, és ő úgy érezte, mintha néhány pillanat alatt két hüvelykkel magasabb és sokkal szemrevalóbb lett volna. Felnézett a fiúra. Barry lenézett rá, és a fejében máris elvonatkoztatott attól, amit csinált. A lány arcát tanulmányozta. Egyszerű arc, de a szemek csak úgy csillognak, és most, hogy kipirosodott az italtól, még szemrevaló is. Látta a szemében a végtelen odaadást, és ez tetszett neki. A szebb lányokkal ellentétben, akik csak játszadoztak vele és maguk után bo-londították, Susan olyan, akár egy óriási baba, ami csak arra vár, hogy kicsomagolják és játsszanak vele. A hatalmas didkók láttán ezt szívesen meg is tette volna vele. Ebben rejlett a lány vonzereje - na meg a családjában, kiváltképp az apjában. - Hallottam az apádról, és sajnálom. Nem tudom, miért pont őt vették elő. Susan érezte, hogy a mámor elszivárog a testéből. Elhúzódott a fiútól. Felvette az ajándékát, kinyitotta, és újult örömmel fordult vissza Barryhez.

- Ó, ez csodálatos. Gyönyörű. Az egyszerű karika fülbevalók arannyal futtatott ezüstből készültek, amit az East Enden csak cigányaranynak hívtak. A karikák alja nehezebb volt a tetejüknél, és ahogy megcsillantak a kezében, Susan lélegzete is elállt. Barry szándékai csak komolyak lehetnek, ha ilyen ajándékot vesz neki. A fiú vigyorogva fogadta a lány látnivaló örömét, és csak remélni merte, hogy jó befektetést csinált. Néhány nappal ezelőtt, egy betörés során szerezte az anyagot, és már akkor eldöntötte, hogy Susannek adja. Még ugyanazt a papírt is használta, amibe eredetileg csomagolták. Barry minden gátlás nélkül elvette mások holmiját, akár a karácsonyfa alól is. Tudta, hogy néhány fontot mindenképpen kapna az ékszerért, és végtelenül nagylelkű teremtésnek látta magát, amiért Susannek ajándékozta, és nem tette pénzzé. Gyengéden megcsókolta a lány ajkait, és Susan a karjaiba csusszant. Ahogy nekiszorította a mosogatónak, a lány engedte, hogy felhúzza a pulóverét és megmarkolássza a melleit. A fiú durva kezei kitapintották a bőr lágyságát, és a teltséget, mely egy nap majd egészen a hasáig lehúzza a lány melleit. Amint egymásnak préselték a testüket, a fiú letekintett a lányra. Ilyen kemény erekciót még sosem tapasztalt, és tudta, hogy ez a lány fontos szerepet fog játszani az életében - ha másért nem is, hát a két hatalmas melle miatt feltétlenül. - Csodálatos vagy, Susan. Ez egyszerűen fantasztikus. Susan már nem hallotta, már régen kikapcsolt. Tudta, hogy ha meg akarja tartani, nem szabadna ezt csinálnia vele, és hogy akár az apja, Barry is csak azt akarja. Még csak meg sem próbálta úgy intézni, hogy neki is jó legyen. Soha egyikükben sem ötlött fel, hogy Susan is részt kíván a nemi aktus örömeiből. Át kellett adnia magát, és ő meg is tette, akkor és ott, az anyja konyhájában, miközben a szobából idáig hallatszott nagyanyja horkolása. Mikor Barry beléhatolt, Susan száraz volt. Úgy kellett belé furakodnia, és a lány felszisszent. A fiú azt hitte, ő az első, tényleg azt hitte, és furcsamód elszomorította Susant. A tudat, hogy apja már számtalan alkalommal megtette ezt, most fájó sebként lüktetett a lelkében. A fülbevalókra összpontosított hát, és azok jelentésére. Az ékszer azt jelentette, hogy Barry törődik vele. Aranyat hozott neki -egy olyan világban, ahol az arany nagyon is sokat ér. Az arany az elkötelezettség jelképe, a jegygyűrű előfutára. A fülbevaló tudatta, hogy a fiú komolyan gondolja, és nemcsak barátságot akar. Ha pedig így gondolkodott, Susan nagyon is helyénvalónak érezte, hogy magába engedte. Végtére is, most már többékevésbé az övé. A tény, hogy ő még csak gyermek, meg sem fordult Susan fejében, ahogyan Barryében sem. Ahogy a fiú látta, akinek ekkora didkói vannak, az elég felnőtt az ilyesmihez. Egyedül a test érettségét nézte, és nem a szellemét. Ahogy a test az övéhez préselődött, és a fiú ondója szétáradt a combjai között, nagyot sóhajtott. Barry esetében legalább befolyást gyakorolhat arra, hogy mi történjék, és ez már önmagában is megnyugvással töltötte el. A fiú ezután megcsókolta a homlokát és elmosolyodott - és ezzel az egyetlen gesztussal egy életre magához kötötte. Joey az Old Londonban ébredt. Az arca sajgott, néhány foga hiányzott, és úgy érezte, mintha érzéstelenítő nélkül leamputálták volna a lábát. Mégis hálás volt a fájdalomért, mert tudatta vele, hogy még nem hagyta el az élők világát. A merev arcú ápolónő lenézett rá, és Joey kis híján felsikoltott a rémülettől. A nő rútsága vetekedett Hitchinével, bár a kék uniformisból tudhatta, hogy biztonságos helyre került, és ez megnyugvással töltötte el. Mikor az a fémcső először találkozott a homlokával, már attól tartott, hogy nem kell meglátnia még egy karácsonyt. Joey lehunyta a szemeit és felsóhajtott. Élt, és még nem sittelték le, viszont June ide juttatta, ebbe a kórházi ágyba, és még azzal sem vigasztalhatta

magát, hogy a feje felől elvonultak a viharfelhők. Szándékos emberölésért tizenöt-húsz évre is leültethetik. Az élet néha annyira igazságtalan. Mikor újra felnyitotta a szemét, Davey Davidson állt az ágya mellett, az arcán szívélyes kifejezéssel, a kezében egy kosár gyümölccsel. Joey azt se tudta, nevessen-e vagy sírjon. Ehelyett dermedt tekintettel figyelte munkaadóját, és várta, hogy Davey határozzon, mi lesz a sorsa. - Lefogadom, csak hálni jár beléd a lélek, mi, haver? Davey halk és részvétteli hangon beszélt. Joey felnézett rá és bánatosan felelt. - Mit mondjak, Davey, voltam már jobban is. Mickey Bannerman mosolygott. Nyolc gyermeke volt Laylától, nagy mellű, gyönyörű fogú és vörös hajú feleségétől, akinek szerencsétlenségére akkora orr jutott, ami elég lett volna három másik embernek is. Layla gengszter apját, Billy Tanneyt mindenki jól ismerte az East Enden; Mickey is épp azért vette őt feleségül, hogy rátehesse a kezét az öreg birtokára. Nem esett nehezére belebújnia London legrettegettebb emberének köntösébe. Apósa révén a város teljes északi és déli részét uralhatta, és egyedül az East Endet hagyta meg a helyi vagányoknak. Most azonban arra is kivetette a hálóját. Miközben elnézte, hogyan játszadozik Layla a gyerekekkel, örült, amiért feleségül vette. Layla rendkívüli anyának bizonyult: a lányok táncolni tanultak, a fiúk kivétel nélkül játszottak valamilyen hangszeren. Valamennyien választékosan beszéltek, és illedelmesen viselkedtek az asztalnál. Mickey kitartott egy Monet nevű sztriptíztáncosnőt is, akit szükség esetén, vagyis hetente nagyjából tizenötször felkereshetett. Layla tudott róla, és elfogadta a viszonyt. Tudvalevőleg Mickey Bannerman volt a legkanosabb fickó egész Londonban. Szexuális készségéről legendák keringtek, és az éjszakai bárokból kimenekültek a táncosnők, ha meglátták, hogy Mickey átlépi a küszöböt. A férfi teljesen kifárasztotta és napokra munkaképtelenné tette őket. Egyszer egy sit-tes, miután meghallotta, hogy Bannerman elő akarja venni valamiért, azt mondta. „Remélem, csak meg akar pakolni. Inkább a zakó, minthogy halálra keféljen." Mikor Mickey ezt meghallotta, olyan mulatságosnak találta, hogy elengedte a fickó büntetését. Az efféle gondolkodás nagyon is Mickey Bannermanre vallott. Ma boldog volt, önfeledten boldog. Ahogy ott ült tágas nappalijában, ölében legkisebb leányával, nyájasan mosolygott mindenkire. Néhány órán belül birtokában lesz minden, hogy a Hegy Királya lehessen. Attól a pillanattól kezdve erre vágyott, hogy elvette azt a bányarigót - ahogy Laylára hivatkozott még azelőtt, hogy a felesége lett volna. Mikor a csengő megszólalt, maga kelt fel, hogy üdvözölje Maureen Cartert és June McNamarát. Kedvelte June-t. Mindig is kedvelte. A néhány alkalommal, hogy látta őt Jimmyvel, mindig azt gondolta, egy nőnek ilyennek kell lennie. Csendesnek és készségesnek, jókora didkókkal a kirakatban. Ilyen egy gengszter nője. Maureennal ellentétben úgy érezte, hogy a nő igazi ász. Leültette őket az irodájában és mindkettőjüknek csinált egy italt, majd elcseverészett velük, a kölykök után érdeklődött. Még a von Trapp család se vádolhatta udvariatlansággal. Azután, hogy kivezette a gyerekeket a szobából, belekortyolt az italába, és huncut pillantást vetett June-ra. - Jó kis fejfájást okoztál nekem, remélem tudod. De nem haragszom érte, már csak a Jimmyhez fűződő barátságom miatt sem.

Senki sem válaszolt, de mindkét nő eltűnődött azon, hogyan vallhatja magát Jimmy barátjának valaki, aki maga is szívesen agyonlőtte volna, ha Davidson előbb oda nem ér. June sokáig meredt karcsú üvegpoharára, és próbálta leplezni félelmét. - Sajnálom, Mr. Bannerman, de halálra rémültem. Tudtam, hogy Jimmyt kifektették, és próbáltam menteni a menthetőt. Két lányt kell felnevelnem, meg egy férjet, akinek csak annyi a haszna, mint örömfiúnak az anyakirálynő születésnapi zsúrján. Mickey jót nevetett, ahogy June számította is. Ha valaki meg tudta nevettetni Mickeyt, félig nyert ügye volt. - Igazi fasz az öreged, mi? És hála neked, most az Old Londonban döglődik, kétszer akkora fejjel, mint a szokásos. De eltértünk a tárgytól. Essünk túl a papírmunkán, helyes? Karácsony van, és jó kedvemben találtál. Látod, mekkora mázlista vagy? Az év bármely más napján elevenen nyúználak meg, és még röhögnék is közben. De ma karácsony van, amitől mindig jó kedvem lesz. Nemsokára itt az újév, új üzletek köttetnek, új emberek tejelnek. Mindig is szerettem ezt az időszakot. Maureen látta, hogy a szín kifut June arcából, és leküzdötte az ingert, hogy hangosan is felnevessen. Mickey ismerte a hallgatóságát, és jól adta a bankot. Megköszörülte a torkát, és átvette a kezdeményezést June-tól. - Én azt mondtam neki, hogy megtarthatja a néhány lepedőt, kárpótlásként Jimmy haláláért, de nekünk kell adnia a könyveket. Miután a könyvek itt vannak a táskámban, ez a találkozó pusztán formalitás. Mickey lassan odafordult az egyetlen nőhöz, akiről elmondhatta, hogy igazán tiszteli és kedveli. Maureen sok tekintetben valóságos gyöngyszem. Most is mit intézett neki. Megszerezte a könyveket úgy, hogy egy fityingjébe se került. És June úgy gondolta, hogy még olcsón megúszta. Az igazat megvallva, így is volt. - Mondtam, hogy lefújtuk Hitchint, miután a férje a kórházba került. Az lesz a legjobb, ha mindketten elfeledkeznek erről a szörnyű igazságtalanságról. Mickeynek fogalma sem volt róla, hová akar kilyukadni Maureen. June sem tűnt sokkal bölcsebbnek. - Akkor most hogy lesz? - kérdezte rettegve. Maureen elvigyorodott. - A lényeg az, hugi, hogy lenyeled Jimmy pénzét, mi pedig a többit. Ilyen egyszerű. June szélesen elmosolyodott. - Köszi. Mindketten igazán nagylelkűek vagytok. Mickey elégedetten állt fel. Megkapta, amit akart, és megengedhette magának, hogy nagylelkű legyen. - Még egy italt, lányok? Meg kell bocsássatok. A családom van itt látogatóban, és nem várathatom őket örökké a tea mellett. Az én Laylám nem hajlandó felszolgálni a vacsorát, csak ha én is ott vagyok. Tudja, hogy a férfi helye ott az asztalfőn. Maureen elvigyorodott. - Én személy szerint azt gondolom, hogy a férfi főjének lenne a helye az asztalon, de értem, mire gondolsz. June némán figyelte, ahogy a páros elsüt néhány tréfát a másik rovására, és azt kívánta, bárcsak befognák már, és engednék elmenni. De tudta, hogy addig kell itt ülnie, míg el nem bocsátják. Ezekben a körökben így intézik az ügyeket, és nem most van itt az ideje, hogy próbáljon változtatni ezen. Ivyt valósággal lenyűgözte Barry Dalston. A fiú egy időre elterelte a figyelmét fia letartóztatásáról, és hálás volt neki ezért. Miközben Susan elkészítette a teát, Ivy tovább áradozott.

- Micsoda kedves fiatalember, és milyen jóképű! Hogy a francba sikerült megfognod magadnak, én nem is értem. Még ha Debbie állítana be egy ilyen fickóval, azt megérteném de te! Akármit is lát benned, valami láthatatlan dolog lehet, mert rajta kívül nem veszi észre senki. Susan ügyet se vetett rá. Hálás volt, amiért Barry végre elment, ő pedig újra elmerülhetett az ábrándokban, melyek a páratlanul nagylelkű ajándék nyomában jártak. A többit, ahogyan mindig is tette a zavaró vagy kellemetlen dolgokkal, agya hátsó fertályába söpörte, Ivy nem arról volt híres, hogy magának tartogatja a véleményét. Susan csak fél füllel figyelt oda rá, míg meg nem hallott valamit, amitől a düh vörös függönyként ereszkedett a szeme elé. - Épp olyan, mint amilyen apád volt ebben a korban. Ugyanaz a kiállás, ugyanaz a jóvágású arc, az a lazaság... Az öregasszony ültő helyéből pattant fel, ahogy Susan sikoltozva felé indult a konyhában. - Barrynek semmi köze az apámhoz! Ne merj még egyszer ilyet mondani, te ronda varangy! Miért nem mész már haza? Miért kell mindig itt lenned, hogy mindent tönkretegyél? Neki semmi köze az apámhoz, megértetted? Ahogy te is szeretsz minden adandó alkalommal rámutatni, nem is Joey az igazi apám, és hidd el nekem, ez az utolsó szóig igaz. A döbbenet Ivy torkára forrasztotta a szót, de nem sokáig. Miután feltornászta magát a székből, Ivy magasra emelte a kezét, és szájon vágta Susant. -Ne merj így beszélni velem, te kis fattyú. Azok után, amit értetek tettem, ne merj így beszélni velem! Ahogy a kéz újra csapásra lendült, Susan megragadta, és korántsem gyengéden hátrataszította öreganyját. - Fejezd már be, te vén szipirtyó. Ha még egyszer azt hallom, hogy az én Barrym olyan, mint ő, én esküszöm, megöllek, hallod mit mondok? Semmi köze apához. Ő kedves és gyengéd. Egyetlen porcikájában sem hasonlít a fiadra, úgy hogy elő se gyere ezzel többet. Ivyn olyannyira eluralkodott a döbbenet, hogy még lélegezni is alig tudott. A szíve is kikihagyott, ahogy elnézte az előtte toporzéko-ló lányt. Susan még soha, egyetlen egyszer sem beszélt vele így, soha nem lázadt fel a sorsa ellen. Ivyt hirtelen nagyon is megrémítette ez az új Susan. És Susan még csak be sem fejezte. - Nap mint nap itt koslatsz, hogy pokollá tedd az életünket. Egy perc békét nem hagysz anyunak, és még elvárnád, hogy hálásak legyünk érte. Nos, ami engem illet, elegem van belőled. Nagypofájú, mosdatlan, undorító vén szipirtyó vagy, és azt kívánom, bárcsak dögölnél meg a fiaddal együtt. Az én szememben egy senki vagy. Nagyinak hívlak, mert ezt várják, de alig várom már a napot, hogy nevet változtassak. Legyek Smith vagy Jones bármi, csak már ne McNamara! June a bejárati ajtóban állt, és nem hitt a saját fülének. Susan ordítozott. Susan, a csendes, a jó kislány, akit valóságos házitündérnek ismert eddig. A takarító, a szakács, a mosónő. June elnyomott magában egy mosolyt. Ha ő ledöbbent, szerette volna látni anyósa arcát. Kivárt néhány pillanatig, mielőtt zajongni kezdett volna, mintha csak most lépte volna át a küszöböt, azután széles mosollyal az arcán betoppant a konyhába. - Minden rendben? Ivy a dühtől és rémülettől fakó arccal állt előtte. - Megütött! Várj csak, amíg az én Joey-m megtudja. Kezet emelt rám, a kis ringyó, megütött és megrúgott. Az öregasszonyban fel sem ötlött, hogy az igazat mondja, Susan pedig túl zaklatott volt ahhoz, hogy törődjön ezzel.

- Én mondom, anya, épp eleget hallgattam már tőle az elmúlt években. Annyit hallgattam, hogy belebetegedtem. Zavard el innét. Küldd haza, anyu, különben komoly kárt teszek benne, az biztos, hogy nem ússza meg ennyivel. Az idősebb nő felé lépett, és June gyorsan közéjük állt. Most kezdett csak aggódni. Lánya rendes körülmények között nem volt erőszakos természet, és ezt sok szempontból a hibájának is tartotta. Egy ilyen háztartásban kifizetődő agresszívnak lenni; olyannak, amilyen Debbie, aki születése pillanatától hallatott magáról. Susan kezdettől fogva másként viselkedett. Akármitől is indult be, nem lehetett kis semmiség, és June élt a feltételezéssel, hogy igaza is van. June akkor és ott döntötte el, hogy befejezi, amit elkezdett. Eljött a vissza nem térő alkalom, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon az öregasszonytól. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, Ivy, ha veszed a kabátod, és hazamégy. Ivy úgy meredt rá, mintha még soha nem látta volna. Miközben arca kezdett görcsbe rándulni a méregtől, June csendesen folytatta - Nem most van itt az ideje a veszekedésnek, Ivy. Joey a kórházban fekszik, borzalmas sérülésekkel. Sikerült kihoznom az előzetesből, és véget vetettem az egész cirkusznak. Most nincs kedvem a károgásodat hallgatni. Ami pedig Susant illeti, talán felzaklatta, ami az elmúlt néhány napban történt, és téged ismerve még csak adtad alá a lovat. Ez itt az én házam, és ha még egyszer be akarod tenni ide a lábad, azt tanácsolom, legyél tekintettel rá is. Most pedig hordd el magad. - Az én fiam sose tenne ilyet... Susan magából kikelve ordította. - De a te fiad most nincs itt, igaz? Csak a mamám. És amíg vissza nem jön, addig téged se lássunk itt, megértetted, te büdös ribanc? Még June is összerezzent. - Susan, az isten szerelmére, nyugodj már meg. Mégis, mi az ördög folyik itt? Susan kevés híján elsírta magát haragjában és tehetetlenségében. - Komolyan mondom, anyu. Vagy ő megy, vagy én. Idáig vagyok vele. Minden bajunkat neki köszönhetjük. Adja a lovat a fia alá, mikor az az eszméletlenségig leissza magát, teletömi a fejét mindenféle pletykákkal, és nyomorúsággá teszi mindenki életét. Majdnem annyira utálom, mint amennyire azt a rohadékot. Most már legalább mindenki tudja! Kiviharzott a konyhából, és kettesben hagyta Ivyt June-nal. Ivy a szíve mélyén tudta, hogy legyőzték. Tudta azt is, hogy a lánynak igaza van. És mindennél inkább bántotta a tudat, hogy ez a kislány ilyen könnyen keresztüllát rajta. - Azok után, amit értetek tettem... June szomorúan rázta a fejét. - Menj haza, Ivy. Vagy ha úgy jobban tetszik, nem húznád el végre a beled? Igaza van, és ezt te is tudod. Az utolsó szóig. És mondjak valamit? Ha Joey kijön a kórházból, jobban teszed, ha változtatsz a stílusodon, mert ahogy Susannek, úgy nekem is halálosan elegem van belőled. És még egy dolgot. Joey sosem létezhetett nélkülem. Akármit csinálok, ő mindig visszafogad. Egy percre se feledkezz meg erről, Ivy, mert ha ki talállak hajítani innét, Joey a kisujját se mozdítja majd, hogy visszatartson. És ha nem teszel lakatot a pofádra, ki is váglak, hogy a lábad nem éri a földet. Ivy néhány perccel később megvert, megalázott vénasszonyként hagyta ott a lakást. Susan a szobájában maradt, míg June a pénzt számolgatta és azt tervezgette, mihez kezd majd vele. Mindent egybevetve, gondolta, nem végzett rossz munkát.

Hatodik fejezet Joey örült, hogy June-t ott láthatja az ágya mellett. June csinos, vörös ruhát és visszafogott sminket viselt; körmeit vérvörös helyett halvány rózsaszínre lakkozta, és a parfümje se dobta hanyatt az embert. - Jól nézel ki, June. A nő elmosolyodott. - Bárcsak én is ezt mondhatnám rólad, bébi, de nem mondhatom. Joey elvigyorodott. - Ma reggel futólag belenéztem a tükörbe, úgyhogy inkább nem vitatkoznék veled, oké? June nem felelt. - Köszönöm, hogy kihúztál a szarból. Tudom, hogy nem kellett volna megtenned. June leült az ágy szélére és megfogta a férfi kezét. - Figyelj, Joey, csak azért tettem, mert törődök veled, igazán törődök. De nem tudok úgy élni, ahogy eddig. Nem bírom így tovább. Ha tényleg újra akarjuk kezdeni az egészet, akkor a dolgoknak meg kell változniuk. Jimmy tudta, hogyan bánjon velem, ő megváltoztatta az egész életem. Akármit is csinált, többet adott nekem, mint bárki ebben a büdös életben. Érted, amit mondok? Joey bólintott. Az agya eközben lázasan dolgozott. Davey Davidson mindent elmondott neki. Tudta, hogy Jimmy dobta June-t, tudott mindenről. Még arról is, hogy a nő három lepedőt keresett a bolton. - Tudom, szivi, és hidd el, megváltozom. Megszabadulok anyámtól is, tudom, hogy csak elmérgesítette a helyzetet... June felnevetett. - Sosem találnád ki, mi történt. A mi kis Susanünk rendezte le az öreglányt. Joey alig hitt a fülének. - Micsoda, kidobta az anyámat? June bólintott. Egy pillanatra mintha elöntötte volna a méreg Joeyt, azután elmosolyodott. - Ki gondolta volna, he? - Összeszedett valami fiút, és Ivynek persze muszáj volt belekötni. - Hogy érted azt, hogy összeszedett valami fiút? Még túl fiatal az ilyesmihez. Joey feltornászta magát az ágyban, és összerándult a fájdalomtól. A lábába belehasított a fájdalom, és az egész teste érzékeny volt, már amennyire érzékeny Joey McNamara lehetett. - Ezért szorulni fog, a kis ribanc! June zavartan próbálta csitítgatni. - Hé, nyugodj meg, rendes kis fickó. Mi a franc ütött beléd? A férfi vett egy mély lélegzetet és felsóhajtott. - Túl fiatal még ehhez, June, és nem elég agyas, hogy összeadja magát a fiúkkal. És nem is fogja még egy darabig, mondd, hogy én mondtam. Azt is megmondhatod neki, hogy nemsokára hazamegyek, és a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba. Mondd meg neki, oké? June-t meglepte a férfi heves reakciója. Debbie tízéves kora óta kizárólag a fiúkról beszélt, Joey meg csak nevetett rajta, és azt mondogatta: izzassza meg őket, és szedjen ki belőlük annyi dohányt, amennyit csak tud. És most szerencsétlen Susan kapar össze magának egy fiút, aki kedves meg minden - néhány évvel ezelőtt még June is szívesen elkapta volna egykét körre -, Joey meg úgy viselkedik, mint egy megcsalt férj. Volt valami gyanús a viselkedésében. - Féltékeny vagy, Joey, vagy mi? A férfi legszívesebben ott helyben nekiesett volna a feleségének, de tudta, hogy ennek nem most van itt az ideje. Vissza akarta őt kapni, és egy ideig még nem kísérthette a jó

szerencséjét. Most még a nő kezében van minden ütőkártya. Így hát még egyszer felsóhajtott, és magára öltötte az aggódó atya álarcát. -Nézd, June, Debbie igazi nő, nem? Tudja, mi a dörgés. De szegény kis Susan..., ha őszinte akarsz lenni, ronda, akár egy tehervonat, viszont olyan didkói vannak, hogy még egy pap is otthagyná érte a cölibátust. Tudom, mit beszélek. Azzal a kis krapekkal van tele a feje, ezért sebezhető. Mikor hallottad utoljára, hogy Susan kikeljen bárki ellen, hogy nyafogjon, ahogy Debbie teszi? Majd én megmondom, mikor. Soha. És én sokkal több mindent láttam az elmúlt években, mint te. Ő és én elég közel kerültünk egymáshoz, ha tudni akarod, és hidd el, jól tudom, mennyire gyanútlan a férfiakkal kapcsolatban. Ha most találkozik valami gazfickóval, egy életre elássa magát. - Én pedig szeretném, ha többre vinné, megvan hotzá az agya. Még olvas is, az isten szerelmére. Hány olyan embert ismersz, aki olvas, he? Igazi könyveket, nemcsak a szokásos szemetet, amit Debbie olvas, az igaz vallomásokat, meg ilyen szarságokat. A mi Susanünk igazi könyveket olvas, a saját szememmel láttam. June kevés híján elájult a döbbenettől. - Te aztán tényleg nagyot kaphattál a fejedre Hitchintől, nem hiszek a saját fülemnek. Ez a fickó bele van zúgva Susanbe, és komolyan is gondolja. Karácsonyra arany fülbevalót hozott neki, és azóta is mindennap ott lóg. Joey lehunyta a szemét, és próbálta visszatartani indulatát. - Idefigyelj, én azt akarom, hogy Susannek is legyen egy kis esélye az életben, ez minden. Azt akarom, hogy tanult ember legyen. Ha meglenne rá a pénzem, beíratnám valami egyetemre, vagy ahová a kölykök szoktak menni a gimi után. Az arcából sose fog meggazdagodni, de az agyából talán igen. Lehetne belőle bármi, bármi az égvilágon. Ügyvéd, vagy... akármi. - A jó életbe, Joey! Ha nem ismernélek jobban, még azt hinném, fejátültetésed volt, nem agyrázkódásod, meg kettős lábtörésed. Joey szomorúan rázta a fejét. - Volt elég időm gondolkodni, Junie, és hidd el, más ember lett belőlem. Légy őszinte, neked nem esne jól, ha valaki végre helyére tenné a McNamara nevet? Ez már másmilyen világ, a nőkből lehet akármi. Ma már mindenki elfogadja, hogy látástól mikulásig dolgozzanak, meg limuzinon járjanak. Kezded már kapiskálni, miről beszélek? June egyre inkább összezavarodott. - Értem is, meg nem is. Susannek megvan a magához való esze, azt aláírom. De csak azokkal összehasonlítva, akiket mi ismerünk. Úgy értem, a mi világunkon túl talán semmi se lenne belőle. Tudod, hogy értem. - Szeretem azt a lányt, mindig is szerettem. De nem akarom, hogy olyasvalamibe ölje minden erejét, amit sose lesz képes elérni. Elég lenne kipotyogtatnia néhány kölyköt, és olyan boldog lenne, mint a világ. Nem igazán vágyik ő erre az iskolára, a szíve mélyén nem. Ha pedig olyan egyetemre menne, másféle emberekkel is megismerkedne, és kezdene lenézni bennünket. Hidd el, látni ilyet a tévében. Az olyan kölykök, akiknek kezd jobban menni, le se szarják a családjukat. Ez a normális. -Tévedsz, June... June-nak rossz érzése volt, és maga se tudta, miért. Joey hirtelen komoly érdeklődést mutatott Susan iránt, ami sötét gyanút ébresztett benne. - Hozd be ma este látogatóba - tette hozzá Joey. June felnevetett. - Agyafúrt egy gazfickó vagy, Joey. Egyik percben még arról beszélsz, a másikban már egész másról. - Ettől vagyok olyan érdekes.

June belenézett az arcba. Az összetört és sebes vonások mögött is láthatta, ami oly sok évvel ezelőtt a férfihoz vonzotta, és eltűnődött rajta, miért is ment vissza hozzá. Van egy kis pénze, elszökhetne, ha akar. Sok szempontból mégis a férfi az élete. Joey elfogadja őt olyannak, amilyen, és ugyan ki más tenné ezt meg? Jimmy szép kitérő volt, de mostanra vége. Joeyval az ember azt kapta, amit látott, és hülye lett volna azt gondolni, hogy a férfi valaha is megváltozhat. A környéken is akadt nem egy nő, aki nem rugdalta volna ki az ágyából. Ebben a világban ha valaki kemény fickó hírében állt, akkor tiszteletet érdemelt. Most, hogy Jimmy gyilkosának hiszik, csak emelkedni fog az ázsiója. Elmerengett azon, mennyit tudhat a férfi. Azt hallotta, hogy Davey meglátogatta. - Davey mit mesélt? Joey kurtán felnevetett. - Hogy azt hiszik, én állok Jimmy halála mögött. Ettől csak megnőtt a hírnevem! A végén többet is kereshetek, amiért jobban félnek tőlem. Annyit mondok, June, hogy Davey ezt nem fogja elfelejteni. Most, hogy Bannerman átveszi a boltot, jobban fog menni a sora, és én vele együtt emelkedek fel. Kapiskálod, he? June bólintott, és arra gondolt, Joey csakugyan olyan ostoba, amilyennek mindig is tartotta. Hogyan hiheti, hogy haszna származhat belőle, ha magára veszi más gyilkosságát? - Mi a helyzet a zsarukkal, ők mit mondanak? Joey vállat vont. - Azt mondják, amit Davey és Bannerman elvár tőlük. Még nem zárták le az ügyet. - Mi lesz, ha Jimmy családja bosszút akar állni? Joey újra megvonta a vállát, ezúttal bizonytalanabbul, amiből June tudhatta, hogy a gondolat eddig még csak fel sem ötlött benne. - Ezen ráérek akkor tipródni, ha sor kerül rá, bár szerintem ezt is elrendezték. Hidd el, Davey se ostoba, és Bannermannek tuti megvan a magához való esze. Kockáztatni kell, mint mindenben, kislány. És a plusz pénzt csak nemes célra szabad fordítani. June jót nevetett. - Például Susan egyetemére? Máris látom magam előtt, milyen képet vág majd, ha meghallja. June gurult a nevetéstől, és Joey jót mosolygott, miközben figyelte. Esze ágában sem volt Susant bárhová is elengedni. Susan minden idegszála görcsbe rándult. Apja nemsokára hazatér a kórházból, és tudta, hogy örömet kellene mutatnia. Anyja kitakarította az egész lakást, a padlótól a plafonig, és megfőzte apja kedvenc ételét, a jókora marhasültet sült krumplival. Susan sütötte a piskótát, Debbie készítette el az Isten Hozott Itthon feliratú tortát. Még egyszer utoljára visszaengedték a házba Ivyt, aki legjobb képessége szerint igyekezett viselkedni, és békét hagyott Susannek. Susan haladékot kapott, de tudta, hogy miután Joey hazakerül, néhány héten belül minden visszatér a normális kerékvágásba. Bárcsak anyja is látná ezt előre. Az igazat megvallva, June az utóbbi időben csak az idegeire ment. Ugy viselkedett, mintha ő és Joey sosem váltak volna el, és valahányszor Susan előhozta Jimmyt, kitört a veszekedés, melynek végén June közölte, hogy hagyják a halottakat nyugodni. Mintha a férfi soha nem is létezett volna. Ez mindennél inkább felzaklatta Susant. June azt is tudatta vele, hogy apja cseppet sem boldog, amiért komoly fiúbarátja van, és úgy érzi, ehhez még túlontúl fiatal. Amikor meglátogatta apját a kórházban, egyenesen el is tiltották Barrytől. Susan azonban továbbra is találkozott vele, és találkozni is fog, bármit is mondjanak vagy tegyenek a szülei.

Maud jött át a szomszédból egy csokor virággal és némi gyümölccsel. - A megtért bűnösnek. Remélem, hamar felépül. June elnyomott egy gúnyos vigyort. Maud bármire hajlandó lett volna, hogy ma itt lehessen a lakásban. Egyszerűen tudnia kellett, hogy mi az ábra June és Joey közt. Az utolsó két hétben az a két kérdés tartotta izgalomban az egész környéket, hogy csakugyan Joey ölte-e meg Jimmyt, és hogy visszafogadja-e a feleségét. A férfit letartóztatták és alaposan elverték az őrsön, ezt mindenki tudta. Azt is feltételezték, hogy állta a verést és nem tört meg, amitől csak még keményebb férfi hírébe került. Jimmy rendes fickó volt, de végtére is elvett egy asszonyt a családjától és a gyerekeitől. Mindenki hajlandó volt megbocsátani June múltját, és a környék határozottan Joey pártjára állt. Afféle hős lett a szemükben. June imádta ezt. Debbie odáig volt érte. Ivy a fellegekben járt. Susan azt kívánta, bárcsak pusztulnának el valamennyien. Maud úgy érezte, mintha egyszerre köszöntött volna be az összes karácsony, mikor Joey belépett a lakásba, az oldalán Davey Davidsonnel, aki elhozta őt a kórházból. Davey jó kedvében volt, June pedig dögösen festett falatnyi felsőjében, kurta szoknyájában és bőrcsizmájában. Lehajolt, hogy előhúzzon egy kis sámlit, amire Joey felrakhatja a lábát. Davey hálásan elfogadta a felkínált teát. Joey pukkadozott a boldogságtól. Tudta, milyen June valójában, és mindezzel együtt nagyon hiányzott neki. Boldog volt, hogy visszatért hozzá, és elégedett, amiért mindenki mániákusnak hitte, aki képes volt hazavágni egy glasgowi nagymenőt, csak hogy a feleségét visszakapja. A helyi pénzkölcsönzőktől máris kapott állásajánlatokat, legálisat és illegálisat vegyesen. A következő lépésben eljut a Westre is, a klubokhoz. Ha ilyen iramban kapaszkodik felfelé, nemsokára egy lepedőt is megkap hetente, és Joey elszánta rá magát, hogy kivasalja a világból, ami megjár neki. Mosolyogva fordult a két lányhoz, Debbie a karjai közé is vetette magát. Épp annyira élvezte ezt az egészet, mint Joey, és ahogy ismerte, épp annyira elégedett is volt magával. A másikat még le kellett szállítania a magas lóról, és Joey el is tökélte magában, hogy ezt fogja tenni. Kitárta a karját. - Gyere már ide, Sue. Meg se puszilod az öreged? Susan engedelmesen odalépett hozzá és megpuszilta az arcát. June egy tálca forró teával érkezett, és érdeklődéssel figyelte a jelenetet. Susan igyekezett elhúzódni az ölelésből, de apja nem engedte. Davey felnevetett, mikor Joey ölébe ültette lányát, aki hangosan visongani kezdett. Azután, hogy megfordította az ölében, Joey megmarkolászta a lány melleit. - Látod ezt, Davey fiú? Érdemes lenne lemázsálni, mi? Még Davey is megdöbbent, noha nem szólt egy szót sem. Tudta, az ő felesége a szívét is kitépné, ha csak egy ujjal is hozzáérne bármelyik kölyökhöz. Nem mintha valaha is vágyott volna erre, biztosította magát - még csak az hiányzott volna. June túlságosan is kíméletesen vágta fejbe Joeyt, és elhúzta tőle Susant. A lány szégyentől lángoló arccal kifutott a szobából. - Mekkora egy barom vagy, Joey. Tudod, mennyire érzékeny mostanában. Jobb lesz, ha békén hagyod. Mindenki kihallotta a figyelmeztetést a hangjából, kivéve persze Joey-t. A kis szobára csend borult, és Ivy elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon. - Tényleg ocsmány egy kölyök, kicsit se hasonlít Debbie-hez. Rosszféle a vére. Joey oldalt sandított és anyjára förmedt.

- Fogd be a bagólesőd, anya, vendégeink vannak. Ivy méltatlankodó arckifejezést vágott. - Én csak azt mondom, fiam... Joey elfordult a széken, és keményen anyja szemébe nézett. - De ne mondd. Nem érdekel a véleményed, ahogy senki mást sem, érthető? June kitöltötte a teát, mielőtt lánya után sietett volna a hálószobába. Susan az ágyon feküdt, labdává gömbölyödve. June leült mellé és megsimogatta a haját. - Nem akarta, szívem, te is tudod, milyen. így mutatja ki a szeretetét. Susan belenézett anyja arcába. - Gyűlölöm őt, anya. Gyűlölöm őt, és mindent, amit képvisel. Halkan beszélt, de June így is tisztán hallotta a fortyogó indulatot. Szomorúan elmosolyodott. - A te korodban, Susan, én is gyűlöltem az egész világot... Susan közbevágott. - Én nem gyűlölöm a világot, anya, csak őt, egyedül őt. June maga sem tudta, miért, de valahogy nem akart elbeszélgetni a lányával Joey-ról. Valahogy érezte, hogy ha így tenne, csak újabb bajba sodorná valamennyiüket. -Ne beszélj így, Susan. Mégiscsak az apád. A lány megvetően horkant fel. - Az apám? Érdekes, én egész életemben mást hallottam. Azt hiszem, legjobb lesz, ha az anyjával beszéled ezt meg. Szerinte inkább Heinznek vagy minek kellene neveznetek. Van még vagy százféle tippje. Szerinte csak korcs vagyok, és ha itt tartunk, a férjed szerint is. Még te is többször megkérdőjelezted a származásom. Mi lenne, ha próbálnál visszaemlékezni, melyik pasidnak volt ilyen undorító arca? Vagy nem könnyű feladat? A pofon csattanása pisztolylövésként hasított a szoba csendjébe. - Te kis béka! Neked mindig van miért hisztizni, ugye? Mindig tiéd kell lenni az utolsó szónak. Az a sok olvasás, az zavarta meg a fejed. Hát akkor most figyelj ide, és azt ajánlom, nagyon figyelj: nincs kedvem veszekedni, és a hisztériádat se fogom elhallgatni Még egy szó, és megnézheted magad, világos voltam? - Napnál világosabb. Azt hiszem, mindketten tudjuk az igazságot, igaz, anya? Csak amíg nem beszélünk a dolgokról, addig azok meg se történtek, ugye? - Mit akarsz ezzel? Susan szomorúan rázta a fejét, arcán az ujjak vörös lenyomataival. - Csak gondolkodj egy kicsit, anya, gondolkodj el ezen. June belenézett lánya arcába. Már bánta, hogy megütötte, de még mindig inkább ez, mint a másik lehetőség. Abba bele se mert gondolni. Joey felmérte az asztalon várakozó vacsorát, és boldogan sóhajtott fel. Mosolyogva vett a szájába egy egész sült krumplit; az étel forró volt, és Joey lelkesen grimaszolva próbálta lehüteni. Mindenki nevetett, Susant kivéve, de ezt senki sem emlegette fel. Ivy elemében volt. Hős fia hazatért, épen és sértetlenül. Ez nagyobb örömet okozott neki, mint bármi. Joeyn kívül semmije sem volt ezen a világon, és rettegett attól, hogy elveszítheti. June nagyot nevetett valamin, amit a fia mondott, és Ivy magában zsémbelve úgy döntött, menye végtére is nem olyan rossz. Annyit még ő is belátott, hogy ha Joey másféle nőt vesz el, az már évekkel ezelőtt ajtót mutat neki. A legtöbb East End-i nővel ellentétben June lazán fogta fel a háztartás és gyereknevelés legtöbb kérdését, míg azok az asszonyok, kiket Ivy ismert, valamennyien vasszigorral uralták férjüket és családjukat. Sok férfi bizony nem könnyű eset, és sok nőt mintha rabsorban tartanának, de az igazság sokszor egészen másmilyen. A legtöbb nő anyaként és feleségként is megszokta, hogy a

férfiak haptákban állnak előtte. June-t az ilyesmi sosem érdekelte. Ő és Joey furcsa kapcsolatot vittek. June azt tette, amit a legtöbb férfi: aludt hétszámra, eltapsolta a pénzt, a kocsmák környékén lógott. Joey ugyanezt tette, csak szerényebben. Ivy elvigyorodott, boldogan a tudattól, hogy amint a mézesheteknek vége, megint beleárthatja magát mindenbe, és minden visszatér a normális kerékvágásba. Azután Susan felé fordult, és a mosolya lehervadt. A kis varangynak gondolkodni se lesz ideje, ha majd belevájja a karmait. Kezet emelt a saját nagyanyjára, ezt tette, és még azt várná, hogy megússza szárazon? Jó az isten, szokta mondogatni a saját anyja. Kivárta, míg eljött az ő ideje, azután mindenkire kiosztotta a büntetést. És Ivy végig fogja nézni, hogyan bűnhődik meg a kis ribanc. - Mire gondolsz, anya? Olyan az arcod, mint egy esős hétvége Brightonban. Ivy belenézett fia szemébe és elmosolyodott. - Arra gondoltam, milyen jó, hogy újra itthon vagy, fiam. Hiányoztál. - Két kövér könnycsepp gördült le az arcán. Joey égnek emelte a tekintetét. Az elmúlt napok csakugyan felzaklatták Ivyt, és még Susan is vele érzett. Az öregasszonyt láthatóan megrázták fia megpróbáltatásai, és ezzel sikerült is elrontani a felhőtlen jó kedélyt. Susan ösztönösen felé nyúlt az asztal felett és megszorította a kezét. - Ugyan, inkább énekeld el az egyik dalod. Amilyen jólelkü teremtés volt, még próbálta megvigasztalni Ivyt. Ivynek azonban más elképzelései voltak. -Ne törleszkedj itt nekem, te kis céda. Amit nekem el kellett hallgatnom tőled, apádnak a vére is felforrna, ha tudná. June lehunyta a szemét. Vett egy mély lélegzetet és felüvöltött. - A kurva életbe, nem lehetne, hogy legalább egy étkezést végigennénk veszekedés nélkül? Ha megint keverni kezded, Ivy, úgy éljek, kirugdoslak innét. - Susan felé mutatott a villájával. - Ami pedig téged illet, kisasszony, jobb lesz, ha letörlöd azt a szánalmas kifejezést az arcodról, mielőtt még én törlöm le, értve vagyok? Joey Debbie-hez fordult, aki forgatni kezdte a szemeit. - Hogy lehetne itt normálisan élni? Mindig csak a veszekedés, a vita, reggel, délben, este. Neked nem fájdul bele a fejed, anya? June elfintorodott. - De igen, Debbie, ami azt illeti. Épp ezért is mondom: ha minden kezdődik elölről, én kisétálok azon az ajtón, és az életben többet be nem teszem ide a lábam. Meg is esküszöm rá, ha kell. Ne felejtsd ezt el, Ivy, és te se, Susan. Épp elég bajom volt az elmúlt hetekben, és nem bírok már el többet. Egy kis békességet akarok már ebben a rohadt életben, békességben végigülni egy kurva vacsorát. Váltani néhány értelmes szót a férjemmel anélkül, hogy kikaparnánk egymás szemét. Olyan nagy kérés ez? Gondoljátok, hogy ki fogjátok bírni? Ivy lehajtotta a fejét. Tudta, hogy megint ingoványos talajra tévedt. Susan visszanyelte a gombócot a torkában, és az ételére összpontosított. Öt teljes percig senki sem szólt; a szoba levegőjét súlyosan ülte meg a rosszindulat. Ivy le sem vette a szemét Susanről, mintha mást is akarna mondani, csak nem lenne hozzá mersze. Susan a tányérjára meredt. Mindenhová inkább nézett, csak apjára, anyjára, vagy a nővérére ne kelljen. Ivy eszébe sem jutott. Joey némán figyelte őket evés közben. Az anyja nem könnyű eset, azt meg kell adni. Bármely más férfi rég kihajította volna a házából, ugyanakkor tudta, hogy ő a szeme fénye, és időnként hálás volt ezért. Akárhogy is, anya csak egy van.

- Mikor kell bevenned a fájdalomcsillapítót, Joey? A férfi vállat vont, boldogan, amiért valaki végre megtörte a csendet. - Nem tudom. Akárhogy is, kaptam néhány erősebbet Davey haverjától, Georgie Dixontól. Azt mondja, nemcsak a fájdalmat csillapítják, de be is zsongatják az embert. Még mindig inkább ez, mint az a szar, amivel a kórházban tömik az embert. Felőlük meg is dögölhet az ember a fájdalomtól. June elvigyorodott. - Ha elkészültél, leugorhatnánk néhány körre Gregoryhoz, azután meg beduglak az ágyba, mit szólsz hozzá? Debbie újra forgatni kezdte a szemeit. Belebetegedett, hogy folyton a szülei szexuális együttlétére vonatkozó célzásokat hallgassa. A barátait viszont jól elszórakoztatta a témával, sokszor még meg is nevettette őket. - Az utolsó szemig szedd be őket, fiam. A fájdalomcsillapító csodálatos dolog. Az alkohol óta a legértelmesebb találmány, ha engem kérdeztek. Tudjátok, évekkel ezelőtt még az volt a szegény ember fájdalomcsillapítója. Egy üveg skót, és az ember lábát is lefüré-szelhették, utána pedig még szurokkal is bekenték a csonkot, nehogy elvérezzen. Márpedig ott aztán van vér. Csak úgy spriccál a levegőbe... Debbie alig tudta türtőztetni magát. - Jól van már, nagyi, vettük az adást. Joey felnevetett és belekortyolt a borába. - Nem tudsz kibújni a bőrödből, anya, ha végre eszünk valami normálisabb kaját, biztos előjössz valami ilyen témával. Figyelj csak, hogy is hívták azt a faszit? Aki a piszkos melót csinálta Daley-éknek. Egy olyan sebészollóval vagy mivel vagdosta le a tagok lábujját. Késével a feleségére mutatott. - Imádta a rózsákat, volt is neki egy szép kertje. Broadmoorban él, úgy hallottam, és ott folytatja a kertészkedést. Szóval, egyszer azt mondja nekem, ha valakinek levágják a lába ujját, az többé nem tud egyensúlyozni. Ha levágják a lábad nagyujját, folyton orra buksz, meg ilyenek. Azt is mondta, hogy azért szállt rá a lábujjakra, mert még belegondolni is szörnyű az ilyesmibe, és valahányszor felbukkant valahol, bármit megadtak neki, csak levakarják. Ez a pszichológia. Valaminek a gondolata sokkal rosszabb, mint maga a történés. Vagy valami ilyesmi. Akárhogy is, rendes tag volt. Ivy elvigyorodott. Szerette az efféle beszélgetést, az ilyesmi mindig felizgatta. - Amíg nem haragítottad magadra. Most már June és Debbie is nevetett. - Persze szívfájdalom nélkül levágta Alfie Archer füleit egy törött üvegcseréppel, amiért felnyomta Harry Petersent. Emlékszel erre, anya? Big Harryre, arra a skandináv faszira? - Még szép, a felesége rendes asszony volt, még sajnáltam is. Az a Harry igazi jóvágású srác volt, fehér hajú, olyan metszően kék szemekkel. Jól nézett ki, az egyszer biztos. Tizennyolc évet kapott fegyveres rablásért, miután Archie beköpte. Ezért is vágatta le a füleit. Valamikor a negyvenes meg az ötvenes években az ilyet figyelmeztetésnek szánták, nem a besúgóknak. A többiek is okulhattak belőle, mikor látták a fickót fül nélkül szaladgálni. Emlékszem egy ilyenre - Jacob Danielsnek hívták. Igaz, fiam? A férfi szórakozottan bólintott. - Ja, Jacob Daniels. Neked aztán van névmemóriád, anya. Ivy tetszelegve fogadta a dicséretet. - Hát, azok voltak még a szép idők, nem? Más világ volt az. A gengsztereknek már sehol nincs helyük. Még ezek a Davidsonok és Bannermanek se tartoznak a felső kaszthoz, nem úgy, mint a régi főnökök. Ok még odafigyeltek a sajátjaikra. Emlékszem, a háború alatt is gondoskodtak róla, hogy mindig csurranjon-cseppenjen valami nekünk is. Sonka, néhány

tojás, ami volt. Az emberek tartották is a szájukat, és tisztelték őket. Nem úgy, mint manapság, mikor ezek a suhancok droggal üzletelnek, meg ilyenek. Mint az a Barry. Narkóban utazik, azt hallottam. Odafordult Susanhez, aki a fogai közt szűrte meg a választ. - Ha tudni akarod az igazat, Ivy, egyáltalán nem üzletel droggal. Meghagyja az olyanoknak, mint Georgie Dixon, akitől apu is beszerezte az árut. Joey nevetve figyelte, ahogy a két nő próbált előnyt szerezni a másikkal szemben. Ivyt nem hatotta meg a másik igyekezete. - Az más. Neki orvosi okokból van rá szüksége, igaz, fiam? Joey bólintott. - Susan különben sem randizik már Barryvel, igaz, szépségem? Megfogadod az öreged tanácsát, ugye, Susan? Igaza van nagyanyádnak, tudni kell időben kiszállni. A narkóárusok a végzetükbe rohannak. Davey rajtuk tartja a fél szemét, és Bannerman is. Susan belenézett apja arcába. - Miért? Részt akarnak maguknak, vagy mi? Joey hosszan nézte lányát, majd fojtott, dühös hangon letorkollta. - Igaz, lányom, részt akarnak, és ennek köszönheted, hogy erre az asztalra holnap is kerülhet étel, ezt nem árt, ha megjegyzed magadnak. A lánya szeméből sugárzó leplezetlen gyűlölet feldühítette, és érezte, ahogy az indulat csigavonalban áramlik a testében a feje felé. De ma nem enged neki szabad folyást. Ma a legjobb oldalát mutatja. - Hát, nem ücsöröghetek itt egész nap, nekem is randim van. Minden szempár Debbie felé fordult, aki a maga módján próbálta megkönnyíteni Susan számára a dolgot. - Kivel akarsz elmenni? Joey hangja egészen ellágyult. - Micky Shanddel. Persze a fiúval, nem az apával. Valamennyien jót nevettek. - Jól teszed, lányom, az egy rendes család. Az apja kijött már? Debbie boldogan bólogatott. - Ja, tíz napja engedték ki. Csúcs partit rendeztek neki, eljött mindenki. Remekül szórakoztunk. June elmosolyodott. - Hallottam róla. Bárcsak én is ott lehettem volna, de annyi minden történt... - Hagyta kicsengeni a mondat végét. Joey megragadta és megszorongatta felesége kezét. - Most már minden rendben lesz, szívem. Újra nyeregben leszünk, meglátod. Mielőbb venni akarok egy házat. Ivy majd kicsattant az örömtől. - Azt nézd meg! A fiamnak saját háza lesz. Susan vigyorogva nézett fel rájuk. - Azért az nem olyan egyszerű, mint mondjuk megbaszni valakit. Joey egy tizedmásodpercig nézte csak, mielőtt ökle előrelendült és becsapódott a lány bal orcájába. June és Debbie egyszerre pattant fel a helyéről, hogy elrángassa a lányt az asztaltól. - Hagyd csak, Joey! Ne foglalkozz vele. Teljesen ki van bukva, és így is megkapta a magáét, ne rontsd el ezt a napot. June kilökdöste Susant a szobából és a hálószoba felé rángatta. Odabent bevágta az ajtót, majd korántsem gyengéden ellökte magától a lányt. - Elegem van belőled, Susan. Annyira elegem van belőled, hogy nem is hinnéd. Susan megdörgölte az arcát, és érezte, hogy az ütés helyén máris felduzzadt. - Kikönyörögted magadnak, minek kellett így felhúznod. Mintha nem tudnád, milyen.

- Na igen, én is tudom, te is tudod, akkor meg minek jöttél vissza ide? Hamarosan te leszel a helyemben. Megver, és még jól meg is rugdos. Te legalább annyira tudod, mint én. - Nem akart ő bántani, szándékosan felbosszantottad, de annyit mondok, hogy túl messzire mész. Egyszer még kitöri a nyakad. Susan lehunyta a szemét; a megrepedt állkapocs lüktetése az, agyáig hatolt. - Csak legyek tizenöt, többet sose láttok. June kinevette. - Ebben senki se kételkedett, Sue, de addig is ideje, hogy megtanuld befogni a szád. Látni se akarlak addig, míg egy kis jó modort nem erőltetsz magadra. Durva mozdulattal elfordította és megvizsgálta lánya arcát. - Túléled. De figyelmeztetlek, ne próbáld újra felhúzni, és ne húzz fel engem sem. Épp elég bajom van e nélkül is. Amint June kitette a lábát, Susan szabadjára engedte a könnyeit. Gyűlölte Joey McNamarát; olyannyira gyűlölte, hogy bosszút esküdött ellene. És kezdett kiszeretni az anyjából is. Tudta, hogy soha többé nem lesz képes őt úgy tisztelni, mint korábban. Ez a nap volt a vég kezdete anya és leánya számára. Aznap éledt fel közöttük az ellentét, mely szinte életük végéig kitartott. Az a kis szeretet, melyet June ki tudott préselni magából, ha éppen jólesett neki, az elkövetkező évek során nyom nélkül szertefoszlott, míg a két nő a szó szoros értelmében meg nem gyűlölte egymást. Hetedik fejezet Barry Dalstonnak szép szemei voltak, és ezt ő is tudta. Ha belenézett egy nő arcába és elmosolyodott, mindig álmélkodva figyelte a hatást, mely különösen az idősebbek esetében volt szembeötlő. Tudta, hogy a szó szokványos értelmében nem igazán jóvágású, de mindenképp volt benne valami. Valami, amit a nők kedvelnek. Jogosan gyanította, hogy a vagányos tempója és az erős testalkata az. Előző éjjel, hogy a haverjaival elment abba a Bethnal Green-i kocsmába, találkozott egy Sophie nevű nővel. A nő harmincöt éves volt, drága kocsival, drága lakással, és jóféle didkókkal. Egy Alfie nevű biztosítási ügynökkel élt, aki halálra untatta. Sophie szerint ha az emberek untatása olimpiai sportszám lenne, az ő Alfie-ja kapná az aranyérmet. A nő kicsit túlsúlyos volt, de teltsége csak még vonzóbbá tette a fiú szemében, s bár hidrogénezte a haját és mindenből egy számmal kisebbet viselt a kényelmesnél, akkor is megérte a fáradtságot. A kocsiban már olyan gyakorlottan mászott át a hátsó ülésre, mintha élete minden egyes napján ezt tenné, hogy megvillantsa felé a fekete neccharisnyát és a jókora, vaskos farpofákat. Barrynek öt másodperc alatt akkora merevedése lett, mint egy gumibot, és ahogy a nő eljátszadozott vele, kis híján ott helyben elment. Ez új tapasztalat volt számára, Sophie ugyanis elvárta, hogy kielégítse. A tény, hogy akadnak olyan nők, akik valóban élvezik a szexet, mindeddig elkerülte a fiú figyelmét. Barry kiélvezte az együttlét minden pillanatát. A telt mellek előbuggyantak a ruha mögül, ahogy a nő meglovagolta és hátrafeszítette a karjait, míg csak el nem ment. Úgy érezte, mintha meghalt volna, hogy a kamatyolók paradicsomában ébredjen fel. Minden kamasz fiú magömléses álma kelt életre a szeme előtt. A nő azután cigarettára gyújtott, majd kezdte elölről az egészet, ami nemcsak felvillanyozta, de meg is rémítette Barryt. Soha nem hitte volna, hogy egy nő is ugyanúgy akarhatja ezt, mint egy férfi. Amikor a nő nyelve másodszor fonódott rá kígyóként merev péniszére, magában meg kellett neveznie a West Ham futballcsapat valamennyi tagját, hogy fel ne sikítson. Sophie-nak tetszett, hogy ekkora hatással van rá, és ezt meg is mondta. Barry a

kocsi hátuljában ült, kábultan és nyúzottan, de készen bármire, amit csak a nő akar. Úgy rendezték,hogy hetente kétszer találkozzanak, és Barry úgy várta a következő alkalmat, mint még életében semmit. Fütyörészett, miközben a Mile End Roadon sétált, hogy találkozzon Susannel. Az fel sem ötlött benne, hogy megcsalta, hiszen Susan - az ő Susanje, ahogy gondolt rá - sok tekintetben nem ezen a földön járt. Hiába olvasta el azokat a könyveket, az életről nem sok sütniva-lója volt. Ami tökéletesen meg is felelt Barrynek. Ki akarna olyan nőt, aki okosabb nála? Ha Susan rá is jött volna Sophie-ra, könnyedén kidumálhatta magát, mert a szíve mélyén pontosan tudta, hogy Susannek sokkal inkább szüksége van rá, mint fordítva. Hat hónapja múlt, hogy az apja kijött a kórházból, és Susan, aki nemsokára tizenöt lesz, azzal jár, akivel csak akar. Az apja meg baszódjon meg. Barry jó alaposan ki akarta tömni a lányt. Ezzel maga előtt kövezi ki az utat -még Joey McNamarának is be kellene adnia a derekát, hiszen minden jobb, mint a szégyen, amit egy kis fattyú jelent. Barry elmosolyodott a gondolatra. Joey megcsinált ember, igazi arc igazi kapcsolatokkal, és Barry részt akart magának - egy kis dicsőséget, egy kis rivaldafényt. Csak annyit, amennyi Joey vejének kijár. Ráadásul, a maga módján még kedvelte is Susant. A lány le sem vette róla a szemét; olyan volt, mint egy odaadó kutyus, aki még beszélni is tud, hogy elmondja, mennyire szeret és milyen jó veled. És megadta neki, amit akart, amikor csak akarta; márpedig egy olyan fiúnál, mint Barry, akinek a libidója úgy szökik fel-le, mint az utcalányok szoknyája, ez sem lehetett mellékes. Mindent egybevetve, elégedett lehetett az élettel. Ha még sikerülne bekerülnie Susan családjába, egyenesben is lenne. A nagyit már el is kezdte megdolgozni. Ha meglátta a boltban vagy a piacon, mindig nagy faksznit csapott körülötte, és a vén denevér élvezte ezt. Még azt is engedte, hogy ő és Susan használják a házat, míg elmegy bingózni, és tekintve, hogy az öreglány és Susan ki nem állhatták egymást, Barry személyes vonzerejének tudta be az engedményt. Ami azt illeti, Susan és Ivy egészen barátságos hangot ütött meg egymással az elmúlt néhány hónapban, amióta közös lett az ellenségük: Susan anyja, June. Susan gyűlölte June-t, amit Barry különösnek tartott, lévén a lány nemrég még odáig volt az anyjáért. Néhányszor figyelmeztette is, hogy ez nem vezet semmire. Épp elég baj volt, hogy gyűlölte az apját, nem kellett kikezdenie még az anyjával is. A néhány alkalommal, hogy találkozott June-nal, Barry egyértelművé is tette, hogy Susan anyjához való viszonyulása az ő meglátása szerint is sok kívánnivalót hagy maga után. Barry elszánta rá magát, hogy bekerül a családba. Ha majd feleségül veszi Susant, bármikor lekeverhet neki egy nyaklevest, hogy egyszer és mindenkorra tisztázza az ilyen dolgokat, döntötte el magában. Beugrott egy gyors italra a Londonerbe, és látta, hogy Joey McNamara a bárban ücsörög. Barry mosolyogva ment el mellette, és közben odabiccentett neki. Joey ügyet sem vetett rá, tovább beszélgetett a mellette ülő sötét hajú, elől-hátul lapos mesztic nővel, aki szénfeketén csillogó szemekkel méregette. Barry nem áldozta volna az idejét egy ilyen tyúkra. Rendelt magának egy sört, és magában somolyogva a közelben zajló beszélgetést hallgatta. Ez volt az élet, ami egyre jobban tetszett neki, és amelynek mindenáron a részese akart lenni. - Mondom neked, Joey, a fickó zsúfig van. Állandó vendég, és mindig van nála vagy öt lepedő. Csak arra kell vigyáznod, hogy még azelőtt végezz, mielőtt találkozna velem. Én nem pakolhatom ki, túl régóta a vendégem, és nem az a fajta fickó, aki beijed attól, hogy a zsaruk megtudják, elkurvázza a pénzét. De ha megfogod, amikor legközelebb hozzám jön,

neked lesz pénzed, nekem meg lesz alibim. Van az a fuvarom a piacról, Josh Gold, az a kis zsidó krapek. Ő jön előtte, lehetne a szemtanúm. Na, mit mondasz? Joey felsóhajtott. Miközben félig elfordult a bárszéken, lassan megrázta a fejét. - Öt lepedő? Baszd meg, Babs, keress valaki mást erre a szar melóra. Ennyiért nem koszolom be magam. A nő vállat vont. -Te tudod, Joey, én csak megkérdeztem. Ahogy indult volna, a férfi durván visszafordította. - De ha kipakolod, azért igényt tartok a huszonöt százalékomra. Manapság ennyi a részem. A nő bólintott, és némán megadta magát a ténynek, hogy hülyeség volt egyáltalán kinyitnia a száját. - Persze. Majd értesítelek, ha lesz valami, jó? Joey elvigyorodott, felvillantva nem túl fehér fogait. - Ugyan már, Babs, tudni fogom, ha megtörténik. Semmi se történhet ezen a szemétdombon, hogy én ne tudnék róla, jobb, ha ezt az eszedbe vésed. Barry követte a nőt kifelé a kocsmából, és amikor próbált begyor-sulni képtelenül magas cipősarkain, megragadta a karját. A nő felé fordult és felvillantotta nagy fehér fogait. -Na szia. Mit tehetek érted? A ringó léptek karibi származásra vallottak, pedig a nő londonibb már nem is lehetett volna, lévén a Bow Roadon született. Joeynak egyszerre hízelgett és okozott bosszúságot, hogy pina-bubusnak nézik. - Nem tehetsz értem semmit, szívi. Soha nem rajongtam a fekete húsért. - Akkor nem tudod, mit veszítettél, fiú. Barry elvigyorodott. - Van egy remek ötletem, Babs. Odabent kihallgattam a kis beszélgetésed Joey Mac-kel. Talán én segíthetnék neked? A nő tetőtől talpig végigmérte. Gúnyos, kellemetlenkedő hangon felelt. -Nekem férfi kell, nem egy kisfiú. - Elég férfi vagyok ahhoz, amit akarsz. Babs jóízűt nevetett. Tetszett neki, hogy van vér a fiú pucájában. - Jonah a stricim. Felkészültél rá, fiú? - Őt is hazavágom, ha kell. Szóval, van kedved beszélgetni egy kicsit? Garantálom, hogy nem bánod meg, ha rám áldozol tíz percet. Mit mondasz? - Nézd, te skót vagy. Úgy értem, az akcentusod nem válna előnyödre egy ilyen munkánál. Barry felnevetett. - Te meg fekete vagy, és mégsem válik hátrányodra a munkádnál. Figyelj ide. Lecsapom a fickót és elszedem a pénzét, eszem ágában sincs cseverészni vele. Akkor most akarsz dumálni, vagy nem? Babs még egyszer végigmérte. - A Crownban és a Two Chairmanben szoktam lógni. Ma este nyolckor ott találsz, ha még érdekel a dolog. Gondold végig alaposan, mielőtt elköteleznéd magad, és gondolj Jonahre is. Azt még lenyeli, ha megvágok egy fuvart, de egy kívülállónak sosem bocsátana meg. Barry újra elvigyorodott, és a nő viszonozta a gesztust. Kedvelte a fiút. - Baszd meg Jonaht. Babs hangosan felnevetett. - Megtettem, fiú, nem is egyszer. Amint a nő arrébb szambázott magas sarkújában, Barry túláradó boldogságot érzett. Ez az első komoly melója, és ő szerezte saját magának. Érezte, hogy a golyói is belebizseregnek, ha belegondol, mit fog csinálni. Sietett, hogy mielőbb találkozzon Susannel. Udvarol egy

kicsit a nagyinak, megadja a lánynak, ami jár, és nyolcra még oda is érhet a bárba. Mindent összevetve, az élet szép. - Én pedig azt mondom, ha az apád rájön erre, itt vér fog folyni. - Engem nem érdekel, anya, neki semmi köze ehhez. Te is jobban tennéd, ha a saját dolgoddal törődnél. June nagyot sóhajtott, amint legyőzte magában a késztetést, hogy beverje lánya fejét a súlyos hamutartóval. A sminkelés és a vitatkozás Susannel lassan kezdett megszokássá válni. - Csak nem abban akarsz elmenni? Susan végignézett új ruháján. Fekete szoknyája felett rózsaszín blúzt viselt, hátul kis gyöngygombokkal, mely csak még inkább kihangsúlyozta amúgy is tekintélyes kebleit. Az öltözetet magas sarkú cipő tette teljessé. Miután kihúzta a szemét és kirúzsozta a száját, Susan elégedettnek tűnt külsőjével. - Úgy nézel ki, mint egy szakadt ribanc! Susan felnevetett. - Te csak tudod, anyám, hiszen gyakorlatilag te találtad fel azt a divatot. - Lószart! Susan megnézte magát a tükörben. - Nem, mama, ezek igazi didkók. Jólesően megemelte melleit és játszani kezdett velük. June-nak nevethetnékje támadt, de nem nevetett. Ez az új Susan egészen másféle tészta. Mindig kész a vitára és veszekedésre. Hetek óta ez az első alkalom, hogy valamelyest civilizált hangot üt meg. - Éppen méretesek, nem igaz, lányom? - Szeretem őket, miattuk vagyok különleges. És hidd el nekem, mama, Barry egyenesen odáig van értük. June elfintorodott. - Abban biztos vagyok, de ha apád meglátja, hogy így öltözöl, szétszórja Barry mogyoróit az East enden. - Mama, csak akkor öltözök így, ha vele találkozom, és rajta kívül senki nem lát olyasmit, amit nem kellene. Különben is, még melegítőben is olyanok, mint két görögdinnye, úgyhogy felesleges aggódnod. June belenézett leánya arcába, mely saját belső fényével ragyogott. Sok szempontból irigyelte őt. Szép is az, fiatalnak és szerelmesnek lenni, amikor még az egész élet az ember előtt áll. Tudta, hogy segítenie kellene Susannek Joey ellenében, de egyszerűen képtelen volt ezt megtenni. Joey-nak volt valami ügye Susannel, és a lelke mélyén June is sejtette, mi az. Ugyanaz, ami Barry Dalstont is a lányhoz vonzotta. - Én csak azt mondom, figyelj oda egy kicsit. Más is van az életben, mint egy pár csöcs, meg egy jóvágású fickó. Susan kellemetlen hangon nevetett fel. - Neked csak tudnod kell, nem igaz, mama? London legnagyobb ribanca ad nekem tanácsot? Szűnj meg, anya. Mi van? Csak nem vagy féltékeny, hogy vetélytársad akadt, vagy igen? June ezen a ponton veszítette el a béketürését, és jókora pofont kent le Susan frissen sminkelt arcára. Susan ökle hátralendült, és még mielőtt ráébredhetett volna, mit csinál, erőteljes ütést mért anyja két szeme közé. June hátratántorodott és próbált megkapaszkodni a fésülködőasztalban, ám ehelyett elterült az ágyon. Susan odasietett hozzá, és miközben próbálta felsegíteni, újra és újra bocsánatot kért tőle.

- Mama! Jesszusom, mama, annyira sajnálom, kérlek, ne haragudj. - Te kis szemét! Volt pofád megütni, te rohadt ribanc? A harc még csak ekkor kezdődött el igazán. Anya és lánya vadmacskaként vetette magát a másikra. Susan magát védte, és végül ő került ki győztesen. Az összecsapás átlendítette a holtponton. Miközben anyját ütötte, az elmúlt években felgyülemlett minden feszültség feltört belőle. Minden, amit csak June tett, hogy vaknak tetette magát és csak önmagával törődött, most ott rajzott Susan fejében. Otthagyta őket az apjukkal, akit fűvel-fával megcsalt; mindig úgy tesz, mint aki mindent tud, közben nem tud semmit; soha nem is próbált segíteni a gyerekein. Mindig mindenkit cserben hagy. Susan úgy hallotta Debbie sikolyait, mintha a távolból érkeztek volna. Miközben lerángatta az anyjukról, Debbie hitetlenkedve és döbbenten meredt a látványra. - Elment az a maradék eszed is, Susan? Nézd meg, mit műveltél vele. Susan lenézett anyja véres arcára, és semmit sem érzett. Ez jobban megrázta, mint bármi, amit tett. Nem érzett semmit, egyedül megkönnyebbülést. Susan felsegítette anyját, azután kisietett a szobából. Az előszobában lehetőség szerint megigazította a sminkjét és elsimította a ruháját. Felhúzta a kabátját, magához vette táskáját, és kisurrant a házból. Barry titokban figyelte Susant, amint végigsietett az utcán. A lány kabátja szétnyílt, és alig huszonöt másodpercen belül öten is megnézték maguknak. A fiú arca elkomorodott. Végignézett a kocsikon, hátha lát egy ismerőst, aki az ő madárkáját meri stírölni. Előlépett, és amikor nyitotta volna a száját, hogy lehordja, habozni kezdett. Susannem úgy nézett ki, ahogyan szokott. A lány meggyújtott egy cigarettát, és Barry látta, mennyire reszket a keze. - Mi a baj, Sue? Susan felsóhajtott és éles hangon felelt. - Miért kéne bajnak lenni? A fiú belekarolt, és elindultak a nagyi lakása felé. A lány egész úton idegesen fújta a füstöt, míg a fiú szótlanul lépkedett, jól tudva, hogy a maga idejében megtud mindent. Amint odaléptek az ajtóhoz, Ivy arca jelent meg a konyhaablakban. - Te kis szemét! - üdvözölte unokáját. Susan felsóhajtott. - Már megint kezdi a cirkuszt. -Még mi az ördög... Az ajtó kivágódott, és Ivy berántotta a lakásba Susant. - Igaz, hogy hazavágtad anyádat, Susan? Debbie most csörgött ide. Egészen odavan. Képes voltál szarrá verni June-t? Susan bólintott. - Igen, és ő könyörögte ki magának. Ivy szívesen meghallgatta volna a részleteket, ám ugyanakkor a megszokott késztetést is érezte, hogy tovább szítsa az indulatokat. Azt azonban még ő is tudta, hogy a fia a plafonon lesz, ha ezt meghallja. Joey akár eszméletlenre is rugdoshatta June-t, de senki másnak nem engedte meg ezt a kiváltságot. Ráadásul történt valami közte és Susan között; valami, amibe eddig még nem sikerült belemásznia. Barry belenézett Susan kipirosodott arcába. - Te megverted az anyádat? - Méghozzá jogosan. Megütött, én pedig visszaütöttem. Ivy alig tudta visszafogni széles jókedvét. - Én nem így hallottam. Pofon vágott, amiért szájaltál vele, mire te a szart is kiverted belőle, legalábbis Debbie szerint. Apádat a kocsmából hívták haza, és ettől nemigen lesz jó kedve.

Hogy összevered a saját anyádat, az egy dolog, de hogy megzavarod Joey társasági életét, az egészen más. Susan beharapta az ajkát. Ivynek egy dologban igaza volt: Joey meg fogja semmisíteni, és méghozzá örömmel. Most minden törvény adta joga meglesz rá, hogy elkalapálja, és nem fog elfeledkezni azokról a sértésekről sem, melyeket az elmúlt hónapokban vágott a fejéhez. -Nem megyek vissza. Nem akarok ott élni. Ivy a mennyezetre emelte tekintetét. - Tizennégy vagy. Mégis, hová a pokolba mennél, Susan? Szereznél egy lakást, he? És mégis, miből fizetnéd a lakbért meg a többit? Térj már észre, te lány. Csapdában vagy, amíg fel nem nősz. Addig is, ülj le az utcai szobában, míg csinálok egy teát. Apád perceken belül itt lesz, és az isten irgalmazzon neked. Barry az öregasszonyhoz fordult. - Úgy érti, Joey idejön? Ivy felhorkant. - Persze, hogy idejön. Mondtam Debbie-nek, hogy szokás szerint idejöttök. Elvigyorodott, és Barry végre pontosan olyannak látta, amilyennek Susan: kellemetlen, rosszindulatú szipirtyónak. - Ki fog térni a hitéből, ha itt talál, fiam, úgyhogy a helyedben én villámgyorsan eltűnnék innen. Hagyd csak Susant, nem kap mást, mint amit megérdemel. Ivy hangosan dudorászni kezdett. - Csak a bingó fog hiányozni. Látod, milyen ostoba egy liba vagy, Susan, mennyi gondot okozol. Közönyös tekintettel fordult Barryhez. - Most már indulj, Bar. Jobb, ha nem talál itt. Barry szorult helyzetbe került. Nem akart elmenni, mint egy tak-nyos, aki fél szembenézni a lány öregével, de a férfit sem akarta maga ellen haragítani. Végtére is, Joey az oka, hogy ő és Susan egyáltalán összejöttek. Amennyi bajt okozott, legszívesebben ő is képen törölte volna Susant. A bejárati ajtó megreszketett, és Joey kiáltott be a levélrésen. -Nyisd ki, anya. Itt vagyok, és azt a ribancot akarom. - Gyorsan, fiam, a hálószobába. Joey megöl, ha itt talál. - Lószart! Nem fogok elbújni előle... Susan, megfeledkezve saját félelmeiről, tuszkolni kezdte a fiút a hálószoba ajtaja felé. - Amilyen őrült, mindkettőnket megölne. Most az egyszer tedd meg a kedvemért, Bar, kérlek. A lány hangjában bujkáló eszelős félelem utat talált belé is, miközben belépett a hálószobába. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó és hallgatózni kezdett, egész teste megfeszült a félelemtől. Ivy kinyitotta a bejárati ajtót, és a fia durván félrelökte őt az útjából. Joey csakugyan eléggé őrültnek tűnt, hogy mindenkit kinyírjon maga körül. Szemei vérben úsztak, és egész testében remegett a visszafojtott indulattól. Néhány pillanatig dermedten nézte lányát. - A szart is kiverem belőled, te ribanc. Most nem úszod meg. Susan belenézett a szemébe és meg se rezzent. - Akkor hát rajta, apu, úgysem tudsz olyat tenni, amivel nagyobb fájdalmat okoznál, mint eddig. Susan ádáz gyűlölettel ejtette a szavakat, és Ivy azonnal szükségét érezte, hogy közbeavatkozzon. - Mit akarsz ezzel, te lány? Adj neki egyet, Joey. Ne hagyd, hogy így beszéljen veled. Nem csoda, hogy ilyen, ha mindent megengedsz neki...

A férfi az anyjához fordult és felordított. - Fogd már be a pofád! Takarodj innen, hagyj kettesben bennünket - fröcsögte. Ivy leakasztotta a kabátját a fogasról, és sarkon fordult. Ahogy betette az ajtót maga mögött, mérhetetlen önsajnálatot érzett. Kidobták a saját otthonából, mint egy senkit; és nem is más, mint az ő szeretett és imádott fiacskája. Megállt odakint a hidegben, és várta a bentről érkező zajokat. Susan mozdulatlanul állt apjával szemközt a szűk folyosón. - Szét fogom verni a pofád, kislány, és még élvezni is fogom. A lány higgadt magabiztossággal állt, mintha nem is áldozata, csak szemlélője lenne az eseményeknek. - Hát persze, hogy élvezni fogod, apu, hiszen te vagy a kemény férfi, a környék bikája. A hálószobában Barry lehunyta a szemét, mikor ezt meghallotta. A lánynak elment a maradék esze is, ezt nem lehet mással magyarázni. Sokat látott felnőtt férfiak nem mertek volna ilyet mondani Joey McNamarának. A lány kibújt kabátjából és új ruhájában állt apja előtt. -Nézz csak magadra, úgy öltözöl, mint egy utcasarki ribanc! Mint egy büdös ringyó! Az első ütés az arcát érte és nekivetette a falnak. Barry hallotta a tompa puffanást, és nyirkos kezével megtörölte az arcát. Joey nyolcszor ütötte meg, mire a lány a padlóra került. Azután a hajánál fogva bevonszolta a nappaliba. Amint Susan próbált felállni és elhúzódni tőle, megragadta a rózsaszín blúzt és szétszakította a hátán, hogy az apró gyöngygombok szerteszét szóródtak a szobában. Miután letépte róla, Joey meglengette az orra előtt az anyagot, miközben a lány próbálta leplezni meztelenségét a fürkésző tekintet elől. A bevérzések máris elszíneződtek az arcán és a karjain; a szemét lehunyta, és az orrából vér szivárgott. - Mi ez a parádé, mi? Úgy öltözöl, mint egy koszos ringyó - a tulajdon lányom! Láttam szajhákat, akiken több ruha volt. Azt hiszed, a szájalással mindent elérhetsz magadnak, mi, Susan? Az a nagy pofád, egész nap be se áll. De mától, kisasszony, még szarni se mégy az engedélyem nélkül, megértetted? Reggel, délben, este rajtad fogom tartani a szemem. - Nem vagyok a lányod. Amint ezt kimondta, az ökölcsapások újra záporozni kezdtek rá, az egész testére. Joey zihálva állt meg felette. Úgy érezte, az indulat mindjárt szétveti a mellkasát. A lány alatta feküdt, széttárt lábakkal, csupasz mellekkel. Felnézett rá, és ő látta a tekintetéből, mire gondol, mire számít. Úgy döntött, nem fog csalódást okozni neki. Miközben kioldotta az övét, nevetve nézett le rá. - Szóval ezt akarod, Susan? A szokásosat? - Baszódj meg. Minden gyűlölete, minden szennyes titkuk összesürüsödött ezekben a szavakban, és Barry még a hálószoba falán keresztül is megérezte az engesztelhetetlen indulatot. Susan már el is feledkezett róla, hogy ott rejtőzik; elfeledkezett mindenről, kivéve a tényt, hogy teljes szívéből gyűlöli ezt az embert. Barry azonban soha nem felejtette el, amit akkor hallott. - Remélem, rákos leszel és egész nap üvöltesz kínodban. Egy perc nyugtod se legyen, te rohadék... Joey teljes erőből belerúgott a gyomrába, csak hogy elhallgattassa. Susan lélegzet után kapkodva, rémülten érezte, ahogy a fájdalom belemar a hasába. Mikor a férfi ráfeküdt, már képtelen volt küzdeni ellene. A férfi szája nekipréselődött az övének, miközben a kezei végigtapogatták. A lány érezte őt, érezte minden testrészét, és mire a hányadék feltört a torkából és végigfröccsent mindkettőjükön, a férfi már messze túl volt azon, hogy tudja, mi történik. Keményen meglovagolta, belé tolakodott, és ahogy a lány begörbített ujjai a szemét

keresték, még egyszer megütötte, ezúttal a mellkasán. A férfi ráomlott a testére, azután nevetve suttogta a fülébe. - Azt teszek veled, Susan, amit csak akarok. Sose felejtsd ezt el. Mikor megütötted az anyád, egy életre az ellenségeddé tetted. Te adtad rá az engedélyt, hogy azt tegyek, amit akarok, és élni is fogok vele, kislány, ebben bízhatsz. Ne felejtsd ezt el. Pokollá teszem az életedet, méghozzá örömmel. Ahogy ott térdelt felette, hirtelen vizelési inger tört rá. Mintha a gondolataiban olvasna, Susan arrébb hempergett, mielőtt még a forró sugár az arcát érhette volna. A férfi a hajánál fogva felrángatta és a szeme közé nézett. - Öltözz fel, hazajössz velem. Felállt, eligazította magán a nadrágot, és megnézte magát a kandalló párkányára kitett légypiszkos tükörben, míg helyrehozta magát. Azután figyelte, ahogy Susan erőtlenül próbál négykézlábra állni. - Egy dagadt ribanc vagy, igaz? Ki más akarna még megkefélni, mi? Nézd csak meg a segged. Nézz magadra. Egy kutya vagy, méghozzá olyan kutya, aki a gazdája ellen fordult. Hát ez volt az utolsó ilyen alkalom, kislány. Mostantól nem kapsz semmit, csak ha megszolgálod, és nem kell nagy fantázia hozzá, hogy kitaláld, mivel. Levetette az övét és újra verni kezdte. A csat belevájt a csupasz bőrbe, és a lány sikoltozni kezdett, de ő rendületlenül folytatta. Úgysem akad senki, aki felhívná a zsarukat, ezen a környéken biztosan nem. A szomszédos szobában Barry döbbenten ült fel az ágyra. Pontosan tudta, mi történt odaát, de még most is alig tudta elfogadni. Joey McNamara egy vadállat, méghozzá a legrosszabb fajtából. Bűnös a vérfertőzés vádjában, ami a munkások lakta környéken a nemi erőszak és a pedofilia után a legszörnyübb bűn. És ő, Barry Dalston, tudja ezt. Bárcsak ne tudná. De az ösztönös üzleti érzéke tudatta vele, hogy ez a tudás egy napon még a hasznára válhat. Hallotta, ahogy Susan felkel, és hallotta a nyögéseket, amint próbált felöltözködni. Sajnálta persze, de másrészről dühös volt rá, amiért mindezt elhallgatta előle. Azt hitte, ő az első, az első férfi, aki megfoghatja azokat a didkókat, de tévedett. Az apja utcahosszal megelőzte. Ki férhetett még hozzá? - tűnődött. És hogy a francba fogja megtudni, ha a lány soha többé nem hagyhatja el a házat? Felnézett az éjjeliszekrényen álló kis órára. Húsz perc múlva nyolc, és neki a West Enden kellene lennie. Bárcsak eltűnhetne innét, hogy rendet rakjon a fejében, hogy rendszerezze a gondolatait, és eldöntse, hogyan tovább. És hogy miként használhatja fel a megszerzett információt a maga érdekében - mert volt egy olyan érzése, hogy egy napon mindez még hasznos lehet a számára. Nagyon is hasznos. Susant is megdöbbentette, mit művelt az anyjával. Bár ő maga sokkal borzalmasabb verést kapott, tudta, hogy az anyja képtelen lesz megbirkózni a megaláztatással, amelyet el kellett szenvednie. June gyűlölettel nézett rá, és ő visszatükrözte a gyűlöletét. Egy anyának törődnie kellett volna vele, és megakadályoznia, hogy ilyesmi történhessen, de nem az ő anyjának. June félrefordította a tekintetét, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, és Susan ezt sosem bocsátotta meg neki. Ahogy Susan belépett a hálószobába, Debbie várt rá, az arcán gúnyos mosollyal. - Szép kis zakót kaptál, Susan, amiért így elbántál anyával. Tőlem is megérdemelnél egyet. Susan a szemébe nézett, és halotti komoly hangon felelt.

- Én nem tenném a helyedben, Debbie. Nekem már mindegy, akár rá is duplázhatok, és akkor mi lesz a szép pofiddal, mi? Debbie-t megdöbbentette a válasz. Mi lett Susan McNamarából? Az ő testvére sosem volt erőszakos, inkább mindig engedékeny. Ám a látszat szerint ennek örökre vége. Susan a verés ellenére sem veszített agresszivitásából. Ahogy Susan levetkőzött, Debbie meglátta a sebeket és horzsolásokat, melyek az egész testét elborították, és legjobb meggyőződése ellenére megsajnálta testvérét. Amikor visszatért a konyhából, egy tál meleg sós vizet hozott, benne fertőtlenítővel, és maga látott neki, hogy a sebeket kitisztítsa. - Ez tényleg méretes zakó, Susan. Csoda, hogy nem kerültél kórházba. Életed végéig látszani fog a helye. Susan nem válaszolt. Csak azt tudta, hogy Barry hallotta, mi történik, és mégsem segített neki. Részben örült ennek, de másrészről úgy érezte, igenis közbe kellett volna avatkoznia, meg kellett volna próbálnia segíteni. A szégyenkezés fekete, rákos daganatként terjengett benne, és elevenen falta fel. Joey megkapott mindent. Őt és az anyját. Mindkettőjüket. Megvetéssel kezelte őt, és még élvezte is. Barry pedig végighallgatta, hogy erőszakolják meg a barátnőjét, és nem tett ellene semmit. Tényleg ekkora hatalmat birtokolna az apja? Úgy tűnt, igen. Úgy tűnt, büntetlenül megúszhat mindent, és senki még csak meg se próbálja megállítani. Még Barry sem. Valamiért azt hitte, hogy vele biztonságban lehet, de megint csak tévedett. A tudat, hogy Barry megismerte a titkát, volt olyan szörnyű, mint a legrosszabb dolog, ami vele történt pedig ezeknél rosszabb aligha történhet egy emberrel. Barry már nem akarja őt, ébredt rá. Lejárt lemez lett; az apja és a tettei megfosztották őt minden vonzerejétől. Barry talán még örül is, hogy nem neki kellett lapátra tennie. A felismerés nyomán patakzani kezdtek szeméből a könnyek; nagy kövér könnyek, melyek sósan gyűltek össze az ajkain. Rázkódni kezdtek a vállai, ahogy az átélt sokk végigáramlott a testén. Mindent elhibázott, mindennek vége. Barry soha többé egy ujjal sem nyúl hozzá, most, hogy tudja: az apja, a tulajdon apja élt vissza a nemiségével. Debbie, aki szívből megszánta testvérét, próbálta őt magához ölelni, de a sebek és horzsolások ezt lehetetlenné tették. Ezért csak leterítette egy takaróval Susan csupasz testét, és a kezét szorongatta, miközben testvére úgy sírt, mintha a szíve szakadt volna meg. Azután June lépett a szobába. Debbie anyja egyetlen biccentésére távozott. June lenézett lányára és semmit sem érzett. Se szánalmat, se szégyent, semmit. Nem látott mást, csak egy gyermeket, aki egész életében azt éreztette vele, hogy valamit nem jól csinál. Susan kínok közt született, az egész fogantatás merő kín volt, és most ő maga is újabb kínokat okoz. Ahogy elnézte, June Joey szögletes állkapcsát látta, ugyanazt a kerek arcot és metsző kék szemeket. A csontos test nélkülözött minden bájt, minden stílust. Mégis, Susan kétségkívül az apja lánya. Megvan benne ugyanaz a vele született gonoszság is. Azzal is ezt bizonyította, ahogyan kezet emelt a tulajdon anyjára. De June most eltökélte magát, hogy meg fogja változtatni. Vagy engedi, hogy Joey tegye ezt. A férfinak igaza van, Susan túl sokáig ment a saját feje után. Ahogy félrevonta a takarót és felmérte a sebhelyeket lánya testén, June elmosolyodott. Csak remélte, hogy lánya is ugyanazt a gyötrelmet érzi, amit ő. Fel sem ötlött benne, hogy lánya épp amiatt változott ekkorát, ahogyan bántak vele; hogy eddigi életvitelével éppen ő fosztotta meg otthonát a szeretettől. Hogy életmódja a lányokra ütött vissza, akiknek esélyük sem nyílt rendes emberré válni. Amikor apja felesége helyett használta, összezavarta és agresszívvé tette lányát, aki már képtelen volt a helyes szemszögből szemlélni a dolgokat. June azonban szokás szerint csak önmagát látta, és hogy mi történt ővele.

- Remélem, ez ráébreszt arra, mit csináltál ma, Susan, mert ennek a súlyát egész hátralévő életedben viselned kell. Susan nem válaszolt anyjának. Nem volt semmi, amit el akart volna mondani. Barry, az ő Barryje elment tőle, és minden ennek az asszonynak a hibája. - Törődnöd kellett volna velem, mama. Tudod, hogy ezt kellett volna tenned. A szavak csak nehezen törtek elő a torkából, és June hirtelen késztetést érzett, hogy saját tíz körmével tépje le a lánya arcát, mert bármennyire a szégyenére vált, tudta, hogy igaza van. Inkább elfordult és kisétált a szobából. Nyolcadik fejezet Babs egészen másképp nézett ki, és Barrynek sokkal jobban tetszett ez a megjelenés. A fiú meglepetten látta, hogy otthon, a szokásos vastag smink és kurvás öltözet nélkül a nő épp úgy néz ki, mint egy átlagember. Ami azt illeti, még fiatalosnak és vonzónak is találta. Babs tizenhét éves volt és négy éve állt kint az utcán. Sokat látott ribanc volt, aki ismerte a dörgést, ám ettől még most is eljárt a templomba, és minden pénzét kislányára, Biancára költötte, akiről anyai nagyanyja, Ruth gondoskodott. Töltött Barrynek egy whiskyt, és figyelte, ahogy a fiú felhajtja. - Biztosan tudod, mibe vágod a fejszédet, haver? A fickóval amúgy minden rendben, rendes fuvar. Csak sürgősen szükségem van néhány lepedőre, és hirtelen nem tudok más módszert, hogy megszerezzem. Barry elvigyorodott, és Babs kezdte megkedvelni. Valahogy nem tudott ellenállni a fiú személyes varázsának; egy kicsit mintha a fehér Jonaht látta volna maga előtt. - Rendszerint mikor szokott jönni? Babs belekortyolt az italába. Barry figyelte, ahogy a telt ajkak a pohár száját becézgetik. A mélyvörösre festett száj hirtelen érdekelni kezdte. Babs teljes egészében érdekelte. A kis, hetyke mellektől a feszes combokig, hirtelen nagyon is érdekelte. - Pontban kilenckor. Tényleg aranyos kis fickó, sok szempontból komoly és tiszteletreméltó. A pinabubusok közül sok igazi seggfej. Tudod. Azt hiszik, csak mert fizettek, azt tesznek veled, amit akarnak. Erőszakoskodnak, és olyan dolgokra kényszerítenek, amiért plusz pénzt kellene fizetniük. Feltartotta a mutatóujját beszéd közben. Hosszú vörös körmei voltak, és Barry megigézve meredt rájuk. - Volt tegnap egy fuvarom, hatvan is megvolt a faszi, bűn ocs-mány, és az a szag! Ritka büdös volt. Na szóval, tiszta kedves, meg minden, aztán kitalálja, hogy vegyem fel a topogómat. Felhúzom őket és kelletem magam egy kicsit. Erre azt mondja, szopjam le ott az ablaknál - az ablaknál, de úgy, hogy közben a fején hordja a bugyimat! Babs gurult a nevetéstől. Barry az órájára nézett. Nyolc múlt tíz perccel. - Nézd, Babs, kilencre vissza kell érnem, oké? Elintézem a fickót, mielőtt elérhetne hozzád, emiatt ne aggódj. A lány bólintott. - Hát, azt hittem, már nem is érdekel a meló. Nagyon eltűntél, pedig előtte mindennap láttalak. Mi történt veled? A fiú mélyet sóhajtott. - Mondtam már, valami közbejött, szívi. A lány előrehajolt, hogy töltsön még egy italt, és Barry meglátta a tűszúrások nyomait a karján.

- Távol kellene tartanod magad attól a szartól, mielőtt kifeküdnél tőle. Babs újra felnevetett, jóleső, szívből jövő nevetéssel. - Barry, te kis buta. Én már rég halott vagyok, tetőtől talpig. -Felhúzta falatnyi felsőrészét és megmutatta a melleit. - Látod ezt, fiú? Napjában átlag hét férfi fogdossa meg őket, a hét átlag hat napján. Az négy év alatt annyi, mint... A mennyezetre emelte tekintetét, ahogy próbálta kiszámítani a pontos összeget. Barry válaszolt helyette. - Az havonta százhatvannyolc fuvar. Ezt szorozzuk előbb tizenkettővel, azután néggyel. Babs lehúzta a pólóját. - Felesleges. Azt hiszem, mindketten vettük az adást, nem? A fiút megrázta a gondolat is. - A francba is, Babs, az nem kevés. A lány felnevetett. -Nemcsak faszik vannak, sok a női fuvar is. Mi, kurvák ezt hívjuk könnyű menetnek. A végére egész megkedveli az ember. A férfiak már nem sok érdekeset tudnak mutatni, tudod, így hát kezdünk a többi nőhöz vonzódni. Barry egyre inkább ledöbbent. - Soha nem érzel kedvet egy igazi töcskölésre? - Folyton töcskölök, Barry, épp az a bajom. Mindketten felnevettek, és a feszültség tovább oldódott. - Jobb ha mész, tíz perc múlva itt lesz az újabb. Egy kedves fickó hervadt farokkal és aszott golyókkal, de legalább csendes, és tíz perc alatt megszabadulok tőle. Bárcsak mindig öregek jönnének, azok már nem akarnak bizonyítani semmit. Barry végzett az italával. Alig várta, hogy kipakolja a fickót. Most már valamennyiüket perverz disznóknak látta. Hogy tud valaki lefeküdni egy idegennel, aki egész nap más idegenekkel hetyeg? A gondolat elkedvetlenítette, és miután otthagyta a lányt, azon kapta magát, hogy elgondolkodik, hogyan válnak a Babshez hasonlók azzá, amivé. Szokás szerint Susanék lakása felé vette az irányt. Odakint megállt és bekukucskált az ablakon. A haragja is visszatért. Dühös volt magára, dühös Susanre, amiért átverte, és dühös Joey McNamarára, aki megúszott minden szemétséget. Barry eltűnődött azon, mit gondolnának az igazi nehézfiúk, ha megtudnák, hogy Joey mekkora vadállat, méghozzá a legrosszabb fajtából. Megbassza a saját lányát. És mióta csinálhatja ezt? Barry majd kideríti. Csakhogy Susant bezárták a házba, és úgy tűnt, soha többé ki se engedik. Senki sem látta őt. Sem az iskolában, sem másutt. Észrevette, hogy Debbie közeledik az utcán. Egész megjelenése -sminkje, járása, kihívó ruhadarabjai - rangidős kurvára vallottak. Titokban figyelte, a szemközti házak közül. Ahogy a lány megindult a bejárat felé, odakiáltott neki. - Hé, Debbie, ideát vagyok. A lány körülnézett a félhomályban, és sugárzó mosolyt küldött felé. - Szia, Barry, mi van veled? - kérdezte, miközben odasietett hozzá. A lány jókedvű volt, mint mindig. A vastagon kirúzsozott ajkak gyakorlott grimaszra húzódtak, mellek a kirakatban. Tudta, hogy a lány kedveli, és hogy kész lenne kikezdeni a testvére fiújával. Barry undorodott tőle. Akkor már sokkal inkább Babs. Ő legalább nem próbálja másnak mutatni magát, mint ami. Azért viszonozta Debbie mosolyát. - Hogy van Susan? A lány álla leesett. - Susan olyan mélyen ül a szarban, hogy dinamittal kell majd kirobbantani.

Jót nevetett saját szavain. Barry nem nevetett, és az arckifejezése arra intette Debbie-t, hogy ő is hagyjon fel az idétlen tréfákkal. - Szobafogságban van, az ágyat nyomja. Senki nem mehet be hozzá, csak apu. Ő viszi be neki az ételt, meg ilyesmi. Rettenetes. El tudod képzelni, milyen érzés ez nekem? Barry eleresztett egy kurta mosolyt. Mérget lehet rá venni, hogy Debbie csak a saját baját látja, és senki másét. - Aput mindig is gyűlölte, de most, hogy anyával is egymásnak ugrottak, csak még rosszabb. Anya úgy tesz, mintha Susan nem is létezne. Mondom, rettenetesek. Még én se láthatom, csak ha mindketten elmennek hazulról, és ilyen sincs gyakran. De Sue mindig megkérdezi, láttalak-e, és most már legalább elmondhatom, hogy igen. Ennek biztos örülni fog. Üzensz neki valamit? Barry nem volt biztos benne, hogy élni akar-e a lehetőséggel. - Mondd meg neki, hogy üdvözlöm. Ezt érthette, ahogy akarja. Majd eldönti, hogy mit akar tenni, ha Susan újra kiléphet az utcára. - Szóval egyedül az apád láthatja? És az orvos? Debbie szemei összeszűkültek. - Mit akarsz ezzel? - Hát, megruházta, nem? A szart is kiverte belőle. Debbie ráébredt, hogy ingoványos talajra tévedt. Mindenki tudta, hogy történt valami, de hogy egészen pontosan mi, azt apja igyekezett mélyen eltitkolni. -Na igen, kicsit megpakolta, de ő könyörögte ki magának. Barry elvigyorodott. - Megpakolta? Hát, az nem is olyan szörnyű. Én úgy hallottam, szarrá verte. - Hol a francban hallasz ilyeneket? - Egészen pontosan a nagymama hálójában. Hallottam mindent, Debbie, minden egyes szót. Mindent. Valamire utalni akart a szavaival, ezt a lány is tudta, de vajon mire? -Nehogy apám is tudomást szerezzen erről, Barry, különben te leszel a következő, akit hazavág. A lány elfordult, amint rádöbbent, hogy már így is túl messzire engedte a fiút, és Barry figyelte, ahogy végiglejt az utcán. A korábbi magabiztosság nyom nélkül eltűnt, és Barry hálás volt ezért. Ki nem állhatta ezt a cafkát. Barry megkezdte a hosszú sétát, vissza Babshez. Várta a munka, amit minden körülmények között el kellett végeznie. Máris egy terv kezdett megformálódni a fejében, és még egyszer alaposan át akarta gondolni, mielőtt a tettek mezejére lép. Susan szemei alatt vörös karikák húzódtak, és a súlyfelesleg mintha leolvadt volna róla. Három hét telt el a nagy verés óta, és még most sem tehette ki a lábát a hálószobából. Apja és anyja láthatóan elszánták rá magukat, hogy életük végéig ott tartsák, és ez jobban megrémítette, mint eddig bármi. Az iskolában úgy tudták, hogy baleset érte, és elküldték neki a házi feladatokat. Susan kis híján elnevette magát a helyzet iróniáján, amikor apja odaadta neki a könyveit, és közölte, hogy igenis tanulni fog. Még most sem engedték, hogy felöltözzön, vagy akár csak meg-fésülködjön. Tudta, milyen szörnyen nézhet ki, még szörnyűbben, mint szokásosan. Azt is tudta, hogy ez a lélektani hadviselés része. Joey meg akarta törni, és ő igyekezett is elhitetni, hogy ez sikerült. Tudta, másképp nem szabadulhat ki ebből a kétségbeejtő helyzetből. Az ő világában a hatóságokat süket dumával és erőszakossággal szerelik le. Ez mindig működött és működni is fog. Olyan világosan tudta ezt, ahogyan a nevét és a címét. Így történhetett meg, hogy apja még mindig

a szabad levegőn járt, és senki sem próbálta lecsukni, anyja pedig tovább folytathatta eddigi életvitelét. A külvilág szemében ők a föld söpredéke voltak, így aztán senki sem várta, hogy közülük bárki is másként gondolkodjon. „Alsó néposztály", a szociológusok így nevezték őket. Susan tudta mindezt, ahogyan azt is, hogy ezen a tényen semmi sem változtathat. Minden mélyen beléjük ivódott és túlságosan is az életük részévé vált - ők pedig nem bújhattak ki a bőrükből. Bármely kormánynak, amelyik azt gondolja, változtathat a dolgokon, el kellene olvasnia a klasszikusokat. Olyan családok, mint a McNamara, mindig voltak és mindig lesznek. Ezen nem lehet változtatni. Debbie osont a szobába, és Susan örült, hogy láthatja. Még ha igazából nem is szívelték egymást, a testvéri részvétlátogatások segítettek megőrizni a józan eszét. Még Debbie csacsogása is több, mint a semmi. - Most láttam a fiúdat, Barry Dalstont. Suttogva ejtette a szavakat, és Susan úgy érezte, a szíve majd kiugrik az izgalomtól. - Mit mondott? Debbie felhorkant. - Hogy üdvözöl. Nem a szavak embere, mi? Ennél még a kocsmában is magasabb a szint. Kétségbeejtő helyzetében Susannek ennyi is elég volt; az az egy szó is felért egy tízoldalas levéllel. Mégsem hagyták magára, Barry tudja a legrosszabbat, és mégis látni akarja! Érezte, hogy a szíve izgatottan verdes mellkasában. Ki kell jutnia innét, vissza kell kapnia normális életét. - Igazi kutyaütő, Sue, csak bánni fogod, ha összeszüröd vele a levet. És ha apa megtudja, itt vér fog folyni, ezt te is tudod. Ne is foglalkozz vele. Susan belenézett testvére kifestett arcába. Az olcsó púder és rúzs sokkal idősebbnek mutatta a koránál, és a hangja is érettebben csengett. Milyen értelmetlen minden, az egész életük. - Hogy néz ki? Debbie lebiggyesztette rózsaszín ajkait, hogy kimutassa megvetését. - Hát, ha kíváncsi vagy rá, nem úgy néz ki, mint akit érted esz a penész, ha érted, mire gondolok. Susan tudta, hogy felidegesítette Debbie-t, és ezt az egyet sajnálta. Debbie közvetítő lehetett volna kettejük között, de ez már szóba se kerülhetett, és ez még inkább elkeserítette. - Jól érezted magad? Debbie megrázta a fejét. -Nem, nem igazán. A kocsmában alig van valaki, Dave meg azzal a kis lotyóval, Lyndával hetyeg. Hogy mit lát benne, tőlem ne is kérdezd. Miniszoknya és egy vödör festék, semmi egyéb. Debbie beszéd közben is a tükörben nézegette magát, és Susan eltűnődött rajta, tudja-e a testvére, hogy a leírás éppúgy rá is illik. Ami azt illeti, rá még jobban is illik, mint szegény Lyndára, aki egész rendes lány, ha figyelembe vesszük, hogy még az övükénél is rosszabb családból származik. Nekik legalább annyi becsületük van, hogy a helyi tökös fickó lányai. Ezzel sincs mint hencegni, Susan is tudta, de ebben a világban már ez is elég egy kis tisztességhez. Lynda apja egy részeges ír, aki az utcán veri az anyjukat, és még tizenhárom éves koruk előtt teherbe ejtette mindkét idősebb lányát. De erről legalább mindenki tud. Kár, hogy Joeyról nem tudnak. Az derékba törné a karrierjét. Bannermanék és Davidsonék nem hogy nem alkalmaznák, de többé szóba se állnának vele.

Az East Enden sok mindent megtehetett egy férfi: gyilkolhatott, lophatott, kötekedhetett. De hogy megerőszakoljon valakit, vagy hozzányúljon egy gyerekhez, különösen a sajátjához ez óhatatlanul együtt járt a kiközösítéssel. Ez volt az íratlan törvény. - De azért jól néz ki, igaz? Debbie megsajnálta testvérét és elmosolyodott. - Igen, aranyos volt. Azt állítja, Sue, hogy ott volt a szipirtyónál, mikor az egész történt, és ha ez igaz, tényleg vér fog folyni. Úgy értem, ha tényleg ott volt, Ivy miért nem szólt egy szót se? Susan égnek emelte a tekintetét. - Mégis mit gondolsz? Kedveli, azért. Rendes fickónak tartja. Ha apa megtudná, képzelheted, mit csinálna az öregasszonnyal. Elnevette magát a gondolatra, hogy Ivyt éppen imádott fiacskája verné agyba-főbe, amiért elhallgatta előle az igazat. - Az mindegy, Sue, apa akkor se fog kiugrani a bőréből, ha megtudja. - Rohadjon meg. Már az is beteggé tesz, ha rá gondolok. Ádáz indulattal beszélt, és Debbie egy pillanatra elnémult. A két lány belenézett egymás szemébe. - Talán nem is az apád. Legalább ennyivel vigasztalhatod magad. Ez volt az első alkalom, hogy Debbie ilyesmire célzott, és Susan hálás volt ezért. - Ha nem ő az, akkor kicsoda? Debbie kényszeredetten felnevetett. -Nem azért mondom, de anya múltjának ismeretében ez talán már sosem fog kiderülni. Ezen a két lány jót nevetett, ahogy a sötét titkok között is rátalált a dolgok vidámabb oldalára. Mikor felült az ágyban, Susan vonzóbbnak tűnt, mint korábban bármikor. Sokkal karcsúbb lett, és korábban tömzsi, húsos lábai is elvékonyodtak. - Sokkal jobban nézel ki, mint azelőtt, Sue. Próbálj leadni még egy kis súlyt, és fantasztikusan fogsz kinézni. Susan megrázta a fejét. - Már nem érdekel, hogy nézek ki. Különben is, milyen esélyeim lennének ezzel az arccal és alakkal? Barry olyannak szeretett, amilyen voltam, legalábbis ezt mondta. Persze nem szavakkal, hanem tettekkel. Tudod. Debbie bólintott. Susan arra gondolt, hogy ha a fiú le akart feküdni vele, akkor tetszett neki. Hiába olvasta el azt a sok könyvet, semmit se tud a hapsikról. A fiúk Barry korában képesek bárkivel és bármivel lefeküdni, ez az ifjúság és a hormonok törvénye. - Jobb, ha megyek. Anya most alussza ki a déli sherryjét, és nemsokára itt lesz az öreg is. Később még próbálok benézni, oké? A telefon csörögni kezdett, és Debbie kirontott a szobából. Tudta, hogy őt keresik. Most, hogy apjuk gengszterré lépett elő, megjárt nekik egy telefon. Az egész környék ezt használta, és a számot megadták minden rokonnak, ha valami probléma - egy haláleset vagy egy születés - történne. Susan ezt nevetségesnek tartotta. Debbie annál inkább imádta; úgy érezte, a telefon révén ő lett az utca királynője. Felhúzott szemöldökkel és az előkelő telefontulajdonos választékos modorában boldog-boldogtalannak megadta a számukat. Susan hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, és felsóhajtott. Joey hazaért. Kezdődik minden elölről.

Joey majd felrobbant mérgében. Minden mozdulata erről árulkodott -ahogy járt, ahogy bevágta az ajtót, ahogy végigmérte idősebb lányát, aki a vadonatúj Diaion telefonasztal ülőrészén kuporgott. Jócskán ivott, ezt le sem tagadhatta, és egy kalap pénzt veszített a lovakon. Ez nem látszott azonnal, csak később derült ki. Egyetlen, az apjára vetett pillantás meggyőzte róla Debbie-t, hogy rövidre kell fognia a beszélgetést. Agyának értelmesebbik fele legalábbis ezt harsogta, de az ostobábbik fél tovább akart cseverészni Dave-vel, aki nyilván lekoptatta magáról a kis Lyndát, csak hogy neki odacsöröghessen. A fiú próbálta rádumálni, hogy menjen vissza a kocsmába. Debbie szíves-örömest rohant volna, de jól működő női ösztöne azt súgta neki, hogy hagyja könyörögni a fiút. Ha az apjára rájött az ötperc, az az ő baja. - Szállj le arról a kibaszott telefonról, fontos hívást várok. Debbie befogta a kagylót, és suttogva felelt. - Két perc, apa. - Visszatette a kagylót a fülére, és folytatta a beszélgetést. Joey meredten nézte, és részeg állapotában is feljegyezte magában, milyen erős sminket és feszes ruhákat visel a lánya. Debbie halálra bosszantotta azzal, hogy pont úgy nézett ki, mint az anyja. Aznap este amúgy is minden halálra bosszantotta. - Szállj már le arról a kurva telefonról, Debs, vagy esküszöm, kitépem a falból. És miközben beszélt, elvette lányától a kagylót, és lecsapta a helyére. Debbie felpattant az ál-Tudor ülőkéről, és üvölteni kezdett. - Mi a picsát csinálsz? Épp beszéltem valakivel. Nem félt az apjától, aki mindig mindent megengedett neki. Újra felkapta a kagylót, és tárcsázni kezdte a számot, de Joey kitépte a készüléket a kezéből, és a falhoz vágta. A telefon apró darabokban hullt a padlóra. Debbie szemei csészealj nagyságúra kerekedtek, ahogy apjára meredt. - Hát, ezt aztán megcsináltad! Elintézted a rohadt telefont, nem beszélsz te, nem beszélek én, nem beszél senki! Lekapta kabátját az ajtó melletti fogasról és magára rángatta. - Hová indul a kisasszony? Apja hangja veszélyesen elhalkult, de Debbie túl ingerült volt ahhoz, hogy törődjön vele. - El. Nem úgy néz ki? Joey tett egy lépést felé. -Nem mégy sehová, kisasszony, hallottad? És beszélj velem tisztességesen. Az apád vagyok, nem egy suhanc az utcáról. - Kopj le, apa, részeg vagy. A szavak késként hatoltak a férfi agyába. June felébredt a zajra, és kilépett a folyosóra. - Mi folyik itt már megint? Joey felé fordult. June szörnyen nézett ki; a festék elmázolódott az arcán, a ruhái összegyürődtek. - Hogy mi folyik, June? Majd én megmondom neked, mi folyik. A lányod úgy beszél velem, mint egy darab szarral. Kíváncsi lennék, ki a fasztól tanulta ezt, mi? Véletlenül nem tőled, meg attól a dagadt picsától ott a másik szobában? Durván az anyja felé ráncigálta Debbie-t, majd mindkét nőt belökte a nappaliba. - Te - mutatott Debbie-re - nem mégy sehová. Te pedig - mutatott most a feleségére szintén nem mégy sehová. Hát ki a fasz vagyok én ebben a házban, mi? Én keresem a dohányt, én teszek ételt az asztalra, én veszem a rohadt göncöket, még a saját anyámnak is. Ti meg úgy kezeltek, mintha kis senki lennék. Hát ennek most vége. Most már teli torokból üvöltött, arca belevörösödött a méregbe, és ökölbe szorított keze elfehéredett, készen arra, hogy megüsse őket. Hitetlenkedve meredt rájuk, és annyira

eluralkodott rajta az indulat, hogy úgy érezte, egymaga képes lenne szembeszállni az egész kerületi rendőrőrssel, és még győzne is. Olyan nap állt mögötte, ami bárkit kihozott volna a sodrából, és azok, akikért mindezt végigcsinálta, széles ívben szarnak a fejére. Ma nemcsak a saját pénzét veszítette el, hanem egy tartozást is, amit beszedett. Három lepedője hiányzott, amit semmiképp se szerezhetett akkorra, mikorra át kellett adnia a pénzt Davey Davidsonnek. A legrosszabb az volt az egészben, hogy nem szedhette be a pénzt még egyszer, ahogy az elmúlt évben sokszor megtette. Az emberek kétszer is kifizették, ha eléggé rájuk ijesztett. Davey ismerte a fickót, méghozzá közelről, és nem engedte volna, hogy Joey megvágja. - Most mi a franc bajod van? Miért viselkedsz így? June most is azelőtt nyitotta ki a száját, hogy meggondolta volna. Joey egy teljes percig némán meredt rá, mielőtt válaszolt volna. - Három lepedőt veszítettem miattad, hát ezért. June megdermedt. - Miattam? Hogy veszíthetted el miattam? Joey a fejét rázta, mintha maga se hinné, hogy ilyet kell hallania. - Egy lovon, amit úgy hívnak, Június Meglepetése. Azért tettem meg, mert azt hallottam, nyerő, de akárcsak az én drága feleségem, az is csak meresztette a seggét. A rohadt dögje. Láttam már hörcsögöt, amelyikben több spiritusz volt. June dermedten nézte. Azután, éppúgy hitetlenkedve, mint az imént a férje, felsikoltott. - És ez az én hibám? Veszített a lovad és én tehetek róla? Hogy lehetsz ekkora seggfej, Joey? Menj a francba, és hagyj minket békében. Debbie tovább gombolta a kabátját. - Elmegyek, nem hallgatom tovább ezt a szarságot. Joey résnyire szűkült szemén át méregette anyját és lányát. - Vetesd le vele azt a kabátot, June, vagy esküszöm, én tépem le a kiskurváról, az összes göncével együtt. Megrázta a fejét, mintha próbálná kitisztítani. - Mi ütött beléd, hogy engeded úgy járni, mint a szajhákat? Nézd csak meg, amilyen az a kurva anyja, olyan a lánya is. Szép kis pár vagytok, mondhatom. June-ra mutatott. - Menj és hozd elő azt a másikat is, hadd lássak egyszerre három büdös kurvát a házamban. -Nem vagyok kurva, apa, és ne is merészelj annak hívni. Debbie alig látott a méregtől, amikor ráébredt, hogy apja nem fogja kiengedni a házból, és Dave egymaga megy vissza a kocsmába. - Még szegény anyám is különbül felnevelte volna a lányokat, mint te, June. Én nem tudom, mi ütött belém, amikor visszafogadtalak, azok után, amit velem műveltél. -Nem te fogadtál vissza, haver, én voltam az, aki visszajött... Joey felemelt öklével hallgattatta el. - Visszafogadtalak,''te kétszínű picsa. Visszafogadtalak azután, hogy odatartottad annak a skót faszkalapnak, meg az összes haverjának is, lefogadom. Miért is változtatnál a bevett szokásodon, he? A jó öreg June, a Bethal Green szopósszájú bártündére. Aki első szóra szétteszi a lábát. Az anyád keresztelhetett volna mindjárt Kapós June-nak is. Debbie más körülmények között talán nevetett volna apja szavain, de ma este nem a szokványos veszekedés zajlott, hanem valami sokkal komolyabb. Ezt most már mindketten észrevették, és próbálták megválogatni a szavaikat. - Kérlek, apu, engedj el, találkoznom kell valakivel. Joey gúnyosan utánozni kezdte.

- Engedj el, apu, találkoznom kell valakivel. Mégis ki a fasszal kell találkoznod? Te még kisgyerek vagy. Azt kellene csinálnod, amit a többi kisgyereknek, nem a szaros kocsmákban kelletni magad. Az az anyád munkája, kicsim, nem a tiéd. - Engedd el. Anyád is szokott oda járni, majd rajta tartja a szemét, ha kell. Joey keserű pillantást vetett feleségére és lányára. - Ez az, használjátok csak ki szegény öreg anyámat. Benne legalább megbízhatok, ha ki is hoz néha a sodromból. Ő legalább hűséges hozzám. Nem olyan, mint ti, hálátlan szemétládák. Miközben apja beszélt, Debbie még egyszer megpróbálta magára venni a kabátját. Aznapra épp elege volt az apjából, és el fog innét menni, ha tetszik neki, ha nem. - Ha már az anyáddal villogsz, apu, tudtad, hogy aznap este, mikor utána mentél Susannek a nagyi házába, a barátja Barry a hálószobába, rejtőzött és hallott mindent? Tudom, mert elmondta. Éppen ma este. A nagyi közel sem olyan hűséges, mint amilyennek gondoltad. Mikor Joey ujjai rákulcsolódtak a torkára, Debbie életében először megtapasztalta az igazi félelmet. - Mit mondtál, te picsa? Mit mondtál? Ki volt ott... azt akarod bemesélni, hogy Barry Dalston ott volt az anyám házában aznap este? Ezt akarod mondani? A férfi görcsösen reszketett a dühtől. - A rohadt életbe, csak nem azt akarod mondani, hogy hallott mindent? June próbálta lerángatni a férfit a lányáról, és most már ő is halálra rémült. Megrémült, mert a szíve mélyén tudta, mi rémítette meg Joey-t ennyire. Leleplezték. June nem tudta, mit tegyen. - Hagyd már őt, Joey. Hagyd már, az isten szerelmére. Még megölöd. Ahogy Joey elengedte a lányát, az nekitántorodott az anyjának, és mindketten rárogytak a heverőre. Debbie zihálva kapkodott levegő után. Joey, akinek épp elég baja volt aznap estére, most tényleg halálra rémült. Barry Dalston tud a dolgairól, tudja, hogy kicsoda. Mindennél jobban rettegett a lelepleződéstől, és minél előbb holtan akarta látni a fiút. - Megölöm a rohadékot! Megölöm, úgy éljek! Debbie zokogni kezdett a sokktól és a félelemtől. Tudta, hogy kiborította a szaros vödröt, és ezt a mocskot soha többé nem lehet visszalapátolni a helyére. E perctől kezdve mindent bemocskolnak, amihez csak nyúlnak. - A rohadék! A szemét fattyú! Letépem a fejét a szemét rohadék-nak. June felállt, megfogta Joey kezét, és odavezette a férfit egy székhez. - Ülj le, Joey, ülj le. Gondold csak végig. Ki fog hinni neki? Debbie hallgatta, ahogy anyja próbálja megnyugtatni az apját, és leküzdötte a hányingerét. June igyekszik egyenes vágányra terelni őket, de amit tesz, halálos bün, és ezt még Debbie is tudta. - Ki ez a fiú, egyébként is? Csak egy kölyök, egy ostoba taknyos, aki belezúgott Susanbe. Hogy mit látott benne, a jó franc se tudja. Hagyd csak, Joey. Végtére is, mit tettél, mi? Csak amit bármelyik apa megtett volna a helyedben. Megbüntettél valakit, aki képes volt megverni az anyját, aki erre a világra szülte. Ez minden? Mi más lehetne? Az érvek áthatoltak az alkohol burkán, és Joey kezdett lehiggadni. Senki sem vádolhatja semmivel. Csak arról kell gondoskodnia, hogy a fiú tartsa a száját, ez minden. És, végtére is, a fiú látni nem látott semmit, istennek legyen hála. - Ami pedig a pénzt illeti, ne aggódj. Van annyi pénzem, hogy kifizesd Davey-t, úgyhogy elég a cirkuszból. Joey belenézett felesége arcába. -Nem, June, nincs igazad. Nincs egy fityinged se. A nő szeme összeszűkült.

- Hogy érted ezt? A férfi megtörölte gyöngyöző homlokát. Ezzel a gesztussal ismerte be a vereségét Junenak. - Elvettem. Tudtam, mit csináltál vele, és ma feltettem azt is, hogy visszaszerezzem, amit elvesztettem. Hidd el, June, az a rohadt dög... June megkövült. - Most csak hülyülsz, igaz, Joey? Mondd, hogy nem igaz. Még a végére se ért a mondatnak, de már tudta, hogy a pénz elveszett. Végérvényesen. - Te hülye állat! Feltetted az egyetlen tartalékunkat, a megmaradt kevés kis pénzünket arra a rohadt dögre? Davey Davidson ki fogja verni belőled az utolsó pennyig. A plafonon lesz. Három lepedő az három lepedő, Joey. Mégis, mi a faszt gondoltál? Pedig tudta, hogy a férfi nem fog válaszolni, mert már nincs mit mondania. - Le kell mennem a zaciba. Elmegyek a nagybácsikhoz is, meglátjuk, mennyit koldulok össze. Talán szerzek kölcsönbe. Most, hogy rendszeresen dolgozol, talán újra hitelképesek vagyunk. Legyen akármi, Davey-nek meg kell kapnia a részét. Ha megtudja, mennyire nem lehet benned megbízni, nyakig ülünk a szarban. A jósága nélkül egy senki vagy, Joey, és minél előbb jön rá az igazságra, annál előbb leszünk mindannyian azok. Debbie-re mutatott. - Gyerünk, most felhúzhatod azt a rohadt kabátot, és velem jössz, megértetted? Szükségem lesz segítségre, nem sétálgathatok csak úgy az utcán, a táskámban három lepedővel. Joey-ra mutatott. - Te pedig veszel egy hideg fürdőt és kijózanodsz, mire Davey eljönne a részéért. Mondj neki, amit csak akarsz, de tartsd itt, míg vissza nem érek a pénzzel, megértetted? Hallasz egyáltalán? Joey bólintott. June beviharzott a hálószobába. - Susan, kelj fel és öltözz. Ki kell józanítanod apádat. Csinálj neki egy kávét és valami harapnivalót, amit csak akar. Vedd rá, hogy egyen valamit, ha csak egy pirítóst is. Eleget hallottál, hogy tudd, mekkora szarban vagyunk, úgyhogy azt tanácsolom, tedd magad hasznossá, és akkor talán, ismétlem, talán, egy-két nap múlva vége lehet a szobafogságnak. Susan bólintott. Hallott minden egyes szót, és e pillanatban bármit megadott volna azért, hogy ne így legyen. Ki kellett szabadulnia, sokkal inkább, mint eddig bármikor. Figyelmeztetnie kell Barryt. Az apja képes bárkit megölni, csak hogy a szennyes kis titka ne kerüljön napvilágra, és neki el kell mondania ezt Barrynek, minél hamarabb. Susan öltözködni kezdett. Marcus Stein kedves ember volt. Köpcös és testes fickó, jóindulatú mosollyal és ősei meleg barna szemeivel. Kedd esténként előszeretettel látogatta meg az ő kislányát, ahogyan Babst nevezte, majd leült egy italra a haverokkal, mielőtt átadta volna a bevételt unokaöccsének, Jacobnak. Jacob lett a fiúgyermek, aki neki soha nem adatott meg, a nővére gyermeke és az ő szeme fénye. Erős, jóvágású, törekvő. Marcus egy napon boldogan adja majd kezébe a kormányaidat, abban a tudatban, hogy a családi vállalkozás jó kezekbe kerül. A felesége, Rita az ágyat nyomta, ahogy szinte egész közös életük során. A piac szép kis bevételt garantált, de az igazi nagy pénzt azzal kereste, hogy ő lett az itteni zsidó közösség nagybácsija, és pénzt adott kölcsön. Eleinte kicsiben csinálta, de ma már heti három-öt lepedőt megkeresett. Mindent egybevetve, volt miért élnie.

Ahogy közeledett Babs házához, Marcus megigazította nyakkendőjét, és hátranyalta ritkás, őszes haját. Fontos volt számára, hogy elfogadhatóan nézzen ki, még ha meg is fizeti a lányt. Amikor az ólmosbot hátulról lecsapott a fejére, alig tűszúrásnyi fájdalmat érzett csak. Barry ötször fejbe is rúgta; biztos akart lenni benne, hogy az öreg nem kel fel, és kezd el sikonyálni, amíg ő el nem tűnik a ködben. Minden meglepően gördülékenyen ment. Marcus Steinnek nem állt szándékában segítségért kiáltani. A szíve egy szemvillanás alatt megadta magát a sokknak; halott volt, még mielőtt elterült volna a kövezeten. Barry nem bajlódott azzal, hogy ellenőrizze az állapotát. Sebesen átkutatta a fickó zsebeit, elvett tőle mindent, beleértve az órát és a gyémántgyűrűt is, majd bevonszolta a testét az útszéli szeméthalmok közé, ahol üres kartondobozokkal és ételmaradékokkal takarta le. Azután fütyörészve indult hazafelé. Marcus még csak futó pillanatra sem jutott eszébe, amint azt tervezgette, mihez kezd a zsákmánnyal. Úgy döntött, hazamegy, és ott gondolja ki a következő lépést. Azt a lépést, mely révén bejuthat a Davidsonok, s azután remélhetőleg a Bannermanek világába. Az élet tényleg jó, és az ember is folyton jobbítani próbálja magát. Kész rá, hogy megtegyen bármit a célért, és meg fog kapni mindent, amit csak akar. Menet közben elhaladt June és Debbie mellett. Ahogy átvágott az utcán, szándékosan ügyet sem vetett rájuk. Idővel erre a problémára is választ talál majd, márpedig időből rengeteg van neki. Elmosolyodott a gondolatra, és hazafelé vette az irányt. Marcus Stein lehetett bármilyen halott, Barry Dalston élt és virult. Kilencedik fejezet June rádöbbent, hogy férje rettenetesen szorong, és ez nyugtalanította. Joey folyton bajba keveri magát, majd elvárja, hogy a problémák megoldódjanak, miközben ő a kisujját se mozdítja. Mint ez a pénz is. Az ő pénzét vette el és használta fel, azt a pénzt, amiről nem is szabadott volna tudnia. És most mégis neki kell zaciba csapnia az ékszereit, hogy megmentse a férje úgynevezett karrierjét. Davey, ha csak kis szerencséjük van, nem fut be addig, míg vissza nem értek a lakásba a pénzzel, bár ezért nem akármekkora áldozatot kellett hoznia. A nagybácsi ragaszkodott hozzá, hogy kölcsönigény-lési nyomtatványt töltsön ki, amelyben garantálja, huszonegy napon belül visszafizeti a pénzt, különben a nagybácsi kénytelen lesz szólni Davey Davidsonnek, hogy hajtsa be a pénzt. Nevetséges eljárás volt, hiszen normális esetben éppen Joey szedte volna be a pénzt, és csak tetézte a megaláztatásukat. Joey persze jót röhögött volna az egészen, és néhány ital után azt is eldöntötte volna, hogy kinyírja, aki megkísérli behajtani tőle a tartozást. Az fel sem ötlött benne, hogy Davey már nem találná ilyen mókásnak a helyzetet. Davey valószínűleg személyes sértésnek tekintené az ügyet, és úgy döntene, olyan leckét ad behajtójának, ami kellőképpen erőszakos és egyenértékű Joey beképzeltségével. Davey ráadásul azt is tudta, hogy nem Joey intézte el Jimmyt. Mostanra Joey maga is elhitte ezt, egyszerűen ilyen volt a mentalitása. Csakugyan elhitte, hogy ő fogott rá pisztolyt és lőtte agyon, olyannyira, hogy a környezetében mindenkinek elhencegett vele, miként tervezte és végezte el az egészet. Tudta, hogy az emberek hisznek neki, és tisztelik azért, amit tett. Mint szokásosan, most mégis June-ra várt, hogy elrendezzen mindent. Mi az ördög üthetett belé, amikor visszament egy ilyen balfékhez? A szíve mélyén ő is tudta a választ a kérdésre. Könnyű volt felelni, és ő meg is tette.

June tudta, hogy a vészhelyzeteken, az állandó problémákon és izgalmakon hízik. Gyerekkorában ivódott ez belé, és azóta csak még inkább a megszokásává vált. June nem érezte igazán valóságosnak az életét, hacsak az nem hullt darabokra. E nélkül nem érezte, hogy él. Minél zürösebb lett az élete, annál inkább a magáénak érezte, mintha rá kellett volna szolgálnia minden bajra, amit egy átlagos napja alatt sikerült felhalmoznia. Akadtak napok, amikor szó szerint kereste a bajt Joey-nál, és addig bosszantotta, míg el nem szabadult az erőszak, melyre szüksége volt az adrenalinszintje fenntartásához. Valójában Joey volt a mindene. Olyannyira aljas, gátlástalan és erőszakos bűnöző volt, hogy mindent lenyelt neki, mert nem tudhatta biztosan, más elviselné-e ezt. Sikeresen elnyűtték maguk körül az embereket, és elnyűtték egymást is. Ezen a titkon osztoztak, és ez tartotta őket össze. Ha June túl mélyen belegondolt ebbe, még önmagát is megrémítette. Barry odafordult Babshez és elmosolyodott. A lány viszonozta a mosolyt. Elégedett volt a kétezer fonttal, amit a fiú adott neki, és örült, hogy simán ment az ügy. Még nem tudta, hogy Marcus meghalt. Csak annyit tudott, hogy elég pénzt kapott Barry Dalstontól, amiből kifizethette a tartozását, elszórakozhatott egy kicsit, és valamennyit félretehetett a lányának. Ahogy a bankókat számolta, Barry újra elcsodálkozott, milyen könnyelműen bánnak a prostik a pénzzel. A pénz láthatóan könnyen jött nekik, hiszen mindig akadt valaki, aki készséggel fizetett a testükért. Ha egymillió éve lenne rá, akkor se értené meg őket. - Figyelj csak, Babs. Köthetnénk egy jó kis boltot, ha te is akarnád. A lány a homlokát ráncolta. - Hogyan gondolod? Barry elmosolyodott és rákacsintott. - Ahogy ezt is, Babs. Ez a szép benne. Te csak felhajtod a fuvarokat, én meg kipakolom őket. Babs még azelőtt rázni kezdte a fejét, hogy befejezte volna. - Sajnálom, Barry, de nem. Nem akarok belekeveredni ilyesmibe. Különben is, Jonah elevenen megnyúz, ha megtudja a múlt estit. Köszi, de nem. A hangjából kicsendülő határozottság ingerültté tette a fiút. - Hogy érted azt, hogy nem? Egy vagyont kereshetnénk, ha... Babs közbevágott. - A múlt éjjeli volt az egyetlen. Jonaht kértem volna meg rá, de tudom, hogy megtartaná a dohányt, aztán hazudozna összevissza, hogy alig volt valami a fickónál. A célzás betalált, és Barry kis híján bele is pirult. - Veled legalább tisztes százalékot kaptam. Bar. Ennél nem is akartam többet. Végzem a dolgom, odatartom a seggem, és ezzel kész. Ha annyira becsvágyó lennék, nem strihelnék. Még klubokban se akarok dolgozni, mint a többi lány, nekem nem éri meg a veszkölődés meg a vetélkedés a többiekkel. Azért köszi, hogy felajánlottad. Elmosolyodott, hogy kihúzza a visszautasítás fullánkját, és Barry tudta, hogy le kell nyelnie a sértést. - És nemcsak ez, Jonah tényleg elevenen nyúzna meg, méghozzá mind a kettőnket. Nehogy megtévesszen az a mézes-mázas modora. Kegyetlen egy rohadék, ahogy az összes strici. Annak is kell lenniük. Barry vállat vont. - A te károd, Babs. Sokan vannak, akik két kézzel kapnának ilyen ajánlaton. - Biztos vagyok benne, Barry, és a legjobbakat kívánom neked. Még egy dolog. Végül is mennyit fogtál a bulin? A fiú elvigyorodott. -Ne törődj te azzal. Arra elég, amit akarok.

Miután tíz perccel később elköszönt a lánytól, furcsamód lehan-goltnak érezte magát. Nemcsak azért, mert Babs rátapintott a lényegre, és tudta, hogy átverte őt a pénzzel, hanem mert a lány nem is számított másra. Akárhogy is, négy lepedőt fogott a bolton, négyezer font várta, hogy a seggére verjen. Egy kilót már adott az anyjának, és tudta, még egy százassal madarat fogathat vele. Nem kérdezte tőle, honnét szerezte a pénzt, és soha nem is fogja megkérdezni. Eljött az ideje, hogy megvalósítsa a tervét, és ez nyugtalansággal töltötte el. Elmúlt éjjel aludni is alig tudott. Nem azért, mert kirabolt egy öregembert - nem volt az semmi, csak munka -, hanem mert ma valóra válthatta régóta dédelgetett vágyát, vagy épp ellenkezőleg, az ajtó egyszer s mindenkorra a pofájába csapódhatott, és ő egy életre ellenségéve tehette Joey-t. De hát, érvelt magában, amúgy is mindenképp ellenségek lesznek. Ha minden a várakozása szerint alakul, nem kell mást tennie, mint rajta tartania a szemét. A Victory felé vette az irányt; a Bethnal Green-i kis ivó felé, ahol ebédidőben mindig meg lehetett találni Joey McNamarát. Ahogy megkopogtatta a nehéz faajtót, Barry tetőtől talpig verítékben úszott. Érezte, ahogy az izzadtságcseppek összegyűlnek a hónaljában, és komoly erőfeszítéseket kellett tennie, hogy összeszedje magát. Öles rács tűnt fel előtte, ahogy az ajtó felső része megnyílt. - Mit akarsz? - követelte a hang. Barry vett egy mély lélegzetet, mielőtt felelt. Annak is örült, hogy a hangja nem reszketett, amikor végre meg tudott szólalni. - Látnom kell Joey McNamarát. Mondja meg neki, hogy fontos. - Ki keresi? Barry felsóhajtott. -Ne törődjön azzal, személyes ügy. Csak mondja meg neki, hogy idekint várom, rendben? A rács eltűnt, amint az ajtószárny újra a helyére került, és most, hogy belevágott az egészbe, Barry újra elbizonytalanodott. Joey úgy is határozhat, hogy azonnal hidegre teszi. Végtére is, aligha ő Joey kedvence. Isten ments, még ki is pakolhatja. Hirtelen megörült neki, hogy a dohányt nem hozta magával. Öt percen át várt, de neki úgy tűnt, mintha órákig tartana. Csak most kezdett igazán izzadni, és lassan már a saját szagát is alig bírta. A félelemtől majd kiugrott a szíve, és elgyengültek a lábai. Rég megbánt már mindent, és azon töprengett, hogyan tűnhetne el innen és feledkezhetne meg az egészről. Azután az ajtó újra kinyílt, és ott állt előtte Joey. Hunyorogva kémlelt ki a félhomályba, majd acsar-kodva mordult rá. - Mi a faszt akarsz? Az ajtónálló felröhögött. - Kipateroljam helyetted, Joey? Ahogy közeledett felé, Barry jól látta, miért tartanak az emberek Joey McNamarától. A járása és minden mozdulata fenyegető volt. - Dehogy, Colin. Majd én kivágom. Barry máris védekezve emelte fel a kezét, pedig még semmi sem történt. -Nézd, Joey, van valamim, ami érdekelni fog. Csak a tiszteletem akarom leróni, ez minden. Volt egy üzletem, és elhoztam a részed. Nem akarok se többet, se kevesebbet. Joey szeme résnyire szűkült, majd hitetlenkedve meredt rá. - Mi vagy te, egy rohadék ügyvéd? Elhoztad a részem... azt mondod? Odafordult az ajtónállóhoz, és felnevetett.

- Basztál már ilyet, Colin? Ez a fasz úgy beszél, hogy szótár kell hozzá. A testes fickó harsányan röhögött. - Tépd csak ki belőle a tartalomjegyzéket, Joey. Barry szörnyülködve hallgatta őket. Joey korántsem gyengéden az utca felé kezdte taszigálni. Az utca és az emberek felé. Hogy mindenki lássa, amint szarrá veri, ha csak nem talál ki valamit. - Nézd, Joey, mint mondtam, volt egy jó bulim, és elhoztam a huszonöt százalékodat, ez minden. Mondták, hogy így szokás. Mindenki ezt csinálja. Tudom, hogy nem kedvelsz, de ez most üzlet. Joey megdermedt. - Mennyit szereztél? A pénz mindig is Joey gyengéje volt, és Barry most kihasználhatta ezt. -Négy lepedőt. Múlt éjijel kipakoltam valakit. Nem volt benne biztos, hogy érdemes megmondania az igazat, de végül emellett döntött, arra az esetre, ha Joey többet tudna, mint amennyit mutat. Joey le volt nyűgözve. -Négy lepedőt? Hogy a pokolba csináltad, fiam? A lányom kitanított az apja mesterfogásaira, mi? Meg sok minden másra is. Tudom, hogy ott lapultál az anyám házában, fiú, tudok rólad mindent. Debbie feldobott, fiam. Szerintem mind a négy lepedőd rá fog menni, ha meg akarsz békíteni. Barry tudta, hogy most minden az ő válaszán múlik. - Ott voltam, beismerem, Joey... Joey ökle az állkapcsát találta el, de Barry már készen várta és talpon maradt. - Kemény kis pöcs, mi, Colin? Azután Joey megpördült, hogy ráüvöltsön a kidobóemberre. - Indíts befelé, ez a kettőnk dolga. Családi ügy. Colin eltűnt. - Szóval, mit is hallottál? Egy apa elnáspángolta a gyerekét, megtanította viselkedni. Barry bólintott. - Persze. Mi mást? A homlokát ráncolta, mintha azon töprengene, miről is beszélhet Joey. Mindketten tudták, hogy csak színészkedik, de ez abban a pillanatban mit sem számított. Barry kibontott egy pakli cigarettát, és odakínálta Joey-nak. A férfi kivett egy szálat és némán meggyujtotta. Ez már a megbékélés jele volt. Mindketten tudták, hogy nyélbe fogják ütni ezt a szokatlan egyezséget, még ha maguk se tudják, hová vezet. - Szóval, hol az a lepedő, fiacskám? - Elhozom, amikor csak akarod. Joey bólintott. - Inkább előbb, mint később, haver. Honnan van? Remélem nem olyasvalakitől, akit ismertem. Barry a fejét rázta. - Egy nagybácsit csináltam ki, aki a piacon szokott kölcsönözni. Tegnap éjjel. Valami Marcust vagy kit. Akkor kaptam el, mikor egy prostihoz ment. Hat lepedő volt nála, kettő a prostié, három az enyém, egy a tiéd. Rendszeresen lesznek ilyen bulik, most, hogy már megvan a kapcsolatom. Csak szövegelt, és ezt mindketten tudták. Joey nagyot szívott a cigarettába. - És mi van a pénzzel, amit a prostinak adtál? Ötszázzal ő is jön nekem. Barry egy pillanatig se köpni, se nyelni nem tudott, míg meg nem látta Joey vigyorát. - A prosti az baszódjon csak meg. Egy lepedő mégis egy lepedő, ahogy az öregem szokta mondani.

Joey majd kiugrott a bőréből. Egy lepedőt máris megszerzett a háromból, amivel a nagybácsinak tartozik. - Ami azt illeti, nekem is lenne egy kis munkám a számodra, ha érdekel. Barry olyan lelkesen bólogatott, hogy a feje majd leugrott a nyakáról. - Ha már úgy szereted a nagybácsikat, tudok egy tökéletes bulit a számodra. Gyere be, igyunk egyet, és közben megbeszéljük. Barry úgy érezte, mintha Isten ráébredt volna, hogy ő is a világon van, és most egy nap akarná bepótolni, amit eddig elmulasztott megadni neki. Ahogy Joey átkarolta a vállát, és bevezette a Victorybe, melyről azt hitte, sosem fogja belülről látni, Barry csak úgy dagadozott a büszkeségtől. Mást sem kell tennie, mint még egyszer Susan közelébe kerülni, és máris befutott ember. A gyilkosság a legkevésbé sem aggasztotta; a saját apját is megölték. Az ő világukban a halál csak alkalmi kockázat, eshetőség és lehetőség, mellyel olykor élni kell. Joey holtan akart látni egy nagybácsit, méghozzá nagyon is önző okból. Ha meghal a fickó, akinek tartozik három lepedővel, a tartozás is a sírba száll vele. Az alvilág újabb íratlan törvénye. Mindent egybevetve, Joey kezdte azt gondolni, a férfiakat illetően Susannek sokkal jobb az ízlése, mint elsőre gondolta. Meg tudná kedvelni ezt a fiút, még ha nem is más, mint áldozati bárány. Miután képtelen tovább látni az orránál, és ennyire be akar lépni a kiválasztottak klubjába, Barry kapható bármire. Joey a saját céljaira fogja felhasználni, azután hagyja, hogy ő vigye el a balhét. Joey kiválasztja a célpontokat, Barry pedig elvégzi a piszkos munkát. Joey megkapja a részét, megmarad a környék első számú gengszterének, ugyanakkor hasznot húz azokból, akik elég ostobák, hogy ne hozzá folyamodjanak védelemért. Amit fel is fog ajánlani nekik az első támadás után. Davey Davidson imádni fogja, és ezt egyedül ennek a fiatalembernek köszönheti. Az élet néha különös módon teszi gazdaggá az embert. Az apja mindig ezt mondogatta, és Joey azt is kezdte érteni, miért. June végigmérte Susant, és felsóhajtott. A lány jobban nézett ki, mint valaha. A bevérzések eltűntek, és a súly veszteség egészen vonzóvá tette. Ám a verés nyomaival kettejük közelsége és barátsága is örökre eltűnt. June féltékeny volt a lányára, és a szíve mélyén tudta, hogy kudarcot vallott, amikor nem védte meg, ahogyan egy anyának kellett volna. De hát hogyan is tehette volna? Saját korábbi életéből nem vehetett példát. June anyai ösztönei rég megfonnyadtak és elhaltak. Nem mintha Joey újra bántotta volna a lányt vagy ilyesmi. Jesszusom, épp idejében vetette magát közéjük a Barry-ügy után is, amúgy meg nem mindegy? Joey megesküdött rá, hogy igazából nem tett semmit, és June úgy döntött, hisz neki, legyen bármi az igazság. Különben is, mit akarhatott Susan, amilyen ronda kis béka? Joey szabadon választhatott magának a helyi kínálatból, amilyen híre és hitele lett. Susan kisgyermek kora óta csak a gondot okozza, és most, hogy kezd felnőni, szembesülnie kell tettei következményével. Épp elég szégyen, hogy így az anyjára támadt, és ideje volt már, hogy megkapja a magáét. - Végeztél már azokkal a krumplikkal? Susan bólintott, és elkezdte összekotorni a lehámozott héjat. - Meg is pucoltad őket? Susan újra bólintott, majd elkezdte kitisztítani a mosogatót és letörölni a vágódeszkát. Lánya közönyösen felé fordított háta feldühítette June-t, ugyanakkor végtelen szánalmat is érzett iránta. Töltött magának még egy italt és egy hajtásra kiürítette a poharat.

Ivy engedte be magát a bejárati ajtón, és June elmormolt egy káromkodást, amint meghallotta anyósa harsány kiáltozását. - Csak én vagyok, gondoltam beugrom, és megnézem az én kis családomat. Ahogy belépett a konyhába, Susan köszönésképpen felé biccentett, June pedig kellemetlenkedő hangon kérdezett rá: - Mit akarsz itt? Ivy ügyet sem vetett rá, és feltett egy kannát a forró lapra. Mikor belépett, egyből kiszúrta a whiskysüveget, és a megfázására kezdett panaszkodni. Ivy egész életében a megfázással küszködött. Senki se szólt. Mikor a kanna víz felforrt, Ivy forró vizet töltött a teafűre, majd leült a konyhaasztal mellé, és kezével addig körözött a palack körül, míg June meg nem engedte, hogy töltsön magának egy tisztességes adagot. - Lent voltam a piacon. Tudod, mi történt? Marcus Steint holtan találták a múlt éjjel. Valami gazember agyonverte. Hát milyen világ ez? Micsoda egy finom ember, ahhoz képest, hogy zsidó. Emlékszem, még a háború alatt ő intézte, hogy mindannyian kapjunk egy kis segélyt, amíg az embereink távol vannak. Nem volt saját gyereke, tudod, ezért mindenkiét szerette. Az unokaöccse volt a szeme fénye. Egy pár százast most ő is érhet. Gondolom, Marcus se lehetett olcsó. A nagybácsik sose azok. June szomorúan hallgatta. Az elmúlt pár évben néhányszor ő is igénybe vette Marcust. Múlt éjjel is csak azért nem hozzá ment, mert már régről, évek óta tartozott neki, és Marcust csak Joey reputációja tartotta vissza attól, hogy visszakövetelje az adósságot. A többi nagybácsival ellentétben ő nem állt a Davidsonok védelme alatt, és ennek következtében rendszeresen kirabolták. - Szegény ember. Mindig olyan rendes volt, Ivy. Sosem próbálta erőszakkal behajtani az adósságot, ahogy a többi. Emlékszel még az öreg Isaacre? Micsoda mocskos egy vénember volt. Ivy bólintott, szemei felfény lettek a whiskytől és a rosszindulattól. - Tudod, ki volt az egyik legjobb kuncsaftja? Mary Hanson. Jesszusom, mennyit szórakoztunk rajta, míg a kölykök kicsik voltak. Folyton elmesélte, mit akart tőle az a vén fasz, meg minden. Mary örege tudott róla, még bátorította is. Azt hitte, amiért megállt Isaacnek, az egy vagyont fog ráhagyni. Mindig azon viccelődtünk, hogy biztos meg fog róla emlékezni a végrendeletében, azután úgy is lett. Neki hagyott egy karkötőt, amit még ő csapott a zaciba évekkel azelőtt! June gurult a nevetéstől. - Emlékszem az öregre. Ivy abbahagyta a nevetést. - Te aligha, June. June újratöltötte az italukat, és ugratni kezdte anyósát. - Hát, sosem tudhatod, Ivy, nem igaz? Legalább lesz min gondolkodnod a hosszú téli estéken, egyedül az ágyadban... Susan a beszélgetést hallva égnek emelte a tekintetét, majd kinézett a konyhai ablakon, és úgy megrémült, mint még életében soha. - Mama! Mama, gyere, ezt neked is látnod kell. June odalépett lánya mellé. - Mi az, Susan? Te is beleütöd mindenbe az orrod, lassan olyan pletykafészek leszel, mint az öreganyád. Ivy csatlakozott hozzájuk az ablaknál. - A rohadt életbe. Mit művelnek azok ketten? Ivy döbbenten nézte, ahogyan a fia és Susan barátja keresztülvágnak a füvön. June felnevetett.

- Ha már itt tartunk, Joey tudja, hogy Barry is ott volt a házadban, amikor elkalapálta Susant, úgyhogy a helyedben vigyáznék azzal a drágalátos fiacskáddal, Ivy. Ennyire talán még sosem bukott ki rád. Az öregasszony belefehéredett az ijedtségbe. Joey és Barry eltűnt a szemük elől, majd nemsokára hallották, ahogy közelednek a lépcsőn. Egy pillanatra mindhárom nő lélegzete elállt. Azután meghallották őket. A zaj fülsiketítő volt, és ők rémülten néztek egymásra. A két férfi énekelt. Nemcsak énekelt, de az „Ének az esőben"-t harsogta, méghozzá olyan hangerővel, mintha azon vetélkednének, melyikük tudja túlharsogni a másikat. Végigdöngettek a teraszon a bejárati ajtó felé, és a nők hallották, amint Maud felsikít a szomszédban. - Na még egyszer, Joe! Joey és Barry teljesítette a kívánságát, és odakint állt meg az ablak előtt, teli torokból üvöltve és vigyorogva, akár két idióta. Susan kifutott a konyhából, hogy helyrehozza magát, és próbáljon minél szem-revalóbb lenni. Nem tudta, mi történhetett, de nem is érdekelte. Barry jött el hozzájuk, ő pedig összezavarodott, izgult és ujjongott. A bejárati ajtó kinyílt, és a két férfi bebukott az előszobába. - Junie, hozz nekem és a barátomnak egy italt, meg valami moslékot, ebben a sorrendben, ha lehet. June úgy nézett férjére, mintha még sosem látta volna, de elmosolyodott, ahogy Joey előrángatta az ezer fontot a zsebéből és szétszórta a szobában. - Ez itt egy teljes lepedő, és bőven van még ott, ahol ez volt. Dugd a bugyidba kislány, és tartsd távol a kíváncsi kezektől. - Akkor mindenhová dugd, csak oda ne. Ivy szólt közbe, kedélyes hangon, de rosszindulatú éllel. Joey odafordult hozzá. - Te csak fogd be. Még nem húztalak ki a fekete könyvből. - Azután magához ölelte az öregasszonyt. - Ismered az anyámat, Barry? Koszos, büdös, pókhálós banya, de rendes a kölykökhöz. Barry harsányan felröhögött, ahogyan mindenki más. Ivy jól szórakozott, a sértések dacára is. Úgy érezte, bocsánatot nyert. - Rántotta, sült krumpli és paradicsom, meg egy kis ital, June, ez kell nekünk. Nekem és az új üzlettársamnak. - Joey körülnézett. - De hol van a mi kis Susanünk? - Próbálja elfogadhatóvá tenni a külsejét. A férfi elvigyorodott. - Hé, annyi időnk azért nincs, hétre újra el kell mennünk. Mindenki vele nevetett. Különösen Ivy és June. Barry is nevetett, de üres és színtelen hangon. - Menj csak a szobájába, fiam, és rángasd ki. Miután elvetted őket, még ijesztőbben néznek ki, mint a horrorfilmek a pénteki matinéban. Nézd csak meg June-t. Egyszer még arra is megkértek, hogy nyárra adjam kölcsön madárijesztőnek. Ivy harsányan nevetett, de June ezt már korántsem tartotta mulatságosnak, és nem is csinált ebből titkot. - Nagyon vicces. Joey. Mi lesz a következő poén, hátha halálra röhögöm magam. A férfi tettetett rettegéssel emelte szemét a mennyezetre. - Most felbosszantottam, én hülye. Mi lesz így a rohadt tojással meg krumplival? Itt döglünk éhen. June elvigyorodott. - Menjetek a nappaliba, majd összeütünk valamit, ami felszívja a piát. - Isten a tanúm, June, rájuk is fér. Majd én segítek – ajánlkozott Ivy.

Ekkor Susan lépett elő a hálószobából, és Barry mosolyogva fordult felé. Joey-ba belemart a féltékenység, de leküzdötte magában. Ő is sütögetheti még a pecsenyéjét, ha elég okos, márpedig elég okos. Senki se sejti, mennyire okos. Az ital kibillentette az egyensúlyából, és úgy döntött, legjobb lesz leülni a heverőre. Bevonszolta magát a nappaliba és lerogyott a szófára. Susan jobban nézett ki, mint amire Barry számított. Karcsúbb lett, és ez kihangsúlyozta két legfőbb vonzerejét. Barry örült, amiért hagyta komédiázni Joey-t, és tudta, ő fog utoljára nevetni. Susan látta, ahogy anyja a szerelmespárt nézi, mely oly hosszú távollét után talált újra egymásra, és csak remélni tudta, hogy Barry nem mond vagy tesz semmi olyat, amivel kivívja a haragját. Barrynek fogalma sem volt róla, miféle családba csöppent. Joey a pillanat törtrésze alatt kifordulhat önmagából, és akkor Barryt minden ceremónia nélkül kivágják innét. Voltak itt már ennél különösebb dolgok is, és Susan remélte, hogy ma este nem történik hasonló. - Imádnivaló kis krapek, he, June? Ivy hangja eltelt reménytelen epekedéssel, és June felhorkant. - Épp olyan, mint Joey, de Susan, amilyen kis hülye, ezt észre se veszi. Betámolygott a konyhába. Legjobb meggyőződése ellenére haragudott a lányára. Susan belenyúlt a sűrűjébe, ahogy azt az East Enden mondják, és June azt kívánta, bárcsak elég fiatal lenne, hogy még egyszer nekivágjon az életnek. Pontosabban azt kívánta, legyen fiatalabb, de tudjon mindent, amit most tud. Susan fénylő tekintete és boldog arckifejezése láttán kivénhedt öregasszonynak érezte magát. - Tetszik a kis Barry. Szerintem rendes fiú. Csak túl jó Susanhez. Ha még Debbie-é lenne, meg tudnám érteni. - Debbie-ről, egyem a szívét, hiányzik az a két valami, ami Susant érdekessé teszi a férfiak szemében. Nem kell kibetűznöm, mire gondolok, ugye? Ivy bölcsen bólogatott. - Az első kölyök után a térdét verdesi, a második után meg a bokája köré is tekerheti. Csak figyeld meg. Ez felvidította June-t. - Jobb lesz, ha Barry igyekszik a legtöbbet kihozni belőlük, mielőtt az ágy körül kell kergetnie őket! Az egyikükben sem ötlött fel, hogy Susan alig tizennégy éves, és még csak nem is szabadna gondolkodnia szexen, gyerekeken, meg ehhez hasonlókon. Mindketten ismerték a dörgést. így élték le az életüket, és ez nem változott, mióta csak az eszüket tudták. A szex mozgatta a világukat; az tette őket érdekessé, és szórakoztatta el őket. Ingyen volt, szerették csinálni, és időnként komoly hatalmat adott a kezükbe. Miután Susan idősebbnek tűnt a koránál, felnőttként kezelték. Amit életében látott és átélt, tapasztalt rókává tette a vele egykorúak-kal összehasonlítva. Se Ivy, se June nem látott semmi rosszat abban, ahogy viselkedtek a lányok irányában. Az ő mértékük szerint Susan és Debbie máris kész nő volt, és Susantől elvárták, hogy gyorsabban tanuljon, hiszen gyorsabban is érett. Az egy pillanatra sem jutott eszükbe, hogy amiért ilyen koraérett, inkább óvniuk kellene a férfiaktól. Számukra ilyen volt a természetes fejlődés. Az ember felnő, kialakul a teste, amit azután fel is használ - pontosan úgy, ahogy ők ketten tették. Az olyan kifejezés, mint szellemi fejlettség, meg sem fordult a fejükben. A lány úgy beszélt, mint ők. Tudta, amit ők tudtak, mert így beszéltek vele, és mert engedték, hogy olyasmiket is lásson, amit más emberek elrejtenek a gyermekeik elől. Feltételezték, hogy Susan ismeri a dörgést, holott nem így volt. Azért engedte, hogy Barry

azt tegyen vele, amit, mert egyedül így tarthatta meg a fiút. Egész életében erre tanították, hogy fogadjon szót. Susan még hűséget sem várt a másiktól, hiszen eddigi életében ilyesmit sem tapasztalhatott. Miközben a nők elkészítették az ételt, tovább csevegtek a múltról, és megemlékeztek tulajdon szépreményű ifjúságukról. Susan így lett a könnyelmű emberek újabb áldozata. Azok áldozata, akik közömbös és önző életet élnek. A hálószobában Barry próbálta megcsókolni Susant, de a lány ideges volt az apja miatt. - Ugyan már, Susan. Nem semmiért csináltam végig ezt az egészet, kislány. Susan vonzónak találta a fiú skót akcentusát, és mindent, amit csak mondott. - Apám itt van az ajtó másik oldalán, és ha most bejön, széttép mindkettőnket. Barry elvigyorodott. -Nem fog bejönni, szívi. Most pedig vedd le ezt a felsőt, mielőtt keresek valakit, aki készségesebb. Habár Barry csak viccelődött, nem lehetett nem kihallani a szavai mögött bujkáló fenyegetést. A fiú megcsipdeste a lány melleit. - Mennyire hiányoztál, Susan, a többi lány a közeledbe se ér. A lány boldogan sütkérezett a dicsőségben. A fiú keményen belecsókolt a szájába. - Az apád a kezemből eszik, úgyhogy nincs miért aggódnod, kislány. Susan visszacsókolta, egy olyan lány szenvedélyességével, aki először szerelmes életében. Barry tudta, hogy felizgatta a lányt, ahogy tudta azt is, hogy a lány nem kap semmit a szextől. Tudta, hogy Susan soha, de soha nem fogja élvezni. Nem olyan a természete. Elvárta tőle, hogy megmondja, mit tegyen, és mindig arra fog gondolni, hogy őt boldoggá tegye. - Mától fogva az enyém vagy, hallod, amit mondok? Senki más nem jöhet a közeledbe, megértetted? Belenézett a szemébe, és a lány tudta, hogy Barry az apjára gondol. Komolyan bólintott. - Senki más, Barry, megígérem. Én sem akarom, hidd el. Úgy mentegetőzött, mintha az élete függne ettől. Elmondta, hogy az apja sosem törődött vele, akarja-e vagy sem, és hogy a jövőben küzdeni fog ellene, nem hagyja magát. Csakhogy ez azt jelentette, hogy apja félholtra fogja verni, mint a legutóbb. Susan akkor és ott döntötte el, hogy kedvére tesz mindkettőnek, és megkapja, amit mindennél inkább akar. Barry Dalstont. A fiú olyan volt a szemében, akár egy ragyogó fénysugár; egy világítótorony, mely irányt mutat neki. A fiú sosem fogja megtudni, mi történik, mert nem fogja elmondani neki. Az apja sosem fog leállni. Mert nem akar leállni. A lány bármit megtett volna Barry Dalstonért. Hogy Barry Dalston az övé legyen. És nemcsak az áldozatát éri meg, de szereti is őt. Igazán, teljes szívből szereti. Csak mert a fiú kedves hozzá, és törődik vele. Ő volt Jack, a szeretnivaló gazember, akit ezen a környéken minden lány akart magának: egy férfi, még a férfikor előtt. Egy fickó, aki már azzal is törődik az emberrel, ha ott van. Aki nevet ad az embernek. Nem látta meg benne Joey fiatalabb kiadását, a koraérett, önző és erőszakos bűnözőt. Joey-t, a gyáva férget, aki megfélemlítette az embereket, csak hogy zsarnokoskodhasson felettük. Susan csak egy jó-vágású srácot látott, aki a maga módján törődött vele. És Susan McNamara számára ennyi több volt, mint elég. Ahogy a fiú nekiszorította a falnak és próbált belé hatolni, Susan lehunyta a szemét, és maga elé képzelt egy kedves kis lakást, benne kedves bútorokkal és kedves kölykökkel. Mikor a fiú belé tolakodott, Susan összerezzent, és megsimogatta Barry tarkóját, amivel, úgy

tűnt, a végletekig felizgatta, mert a fiú szinte abban a pillanatban elment. A nekipréselődő test elernyedt. A lány melegséget érzett, ahogy az ondó lassan végigfolyt a combján. Barry lenézett rá és elmosolyodott. Ahogy újra szájon csókolta, beleharapott az ajkaiba. A lány összerezzent, és tudta, Barry az apjának küldött üzenetet; egy kis emlékeztetőt, hogy Joey tudja, a lány immár hozzá tartozik. Ez egy pillanatra elkeserítette. Barry az arckifejezése láttán odahúzta a fejét a mellkasára, és belesuttogott a fülébe. - Szeretlek, Sue. Susan kis híján felsikoltott örömében. - Én is szeretlek, Barry, jobban, mint bármit a világon. A fiú ujjával gyengéden megbökte az arcát. - Azt jól is teszed, kislány. Amint elhúzódott tőle, hogy megigazítsa a ruháit, Susan behatóan figyelte. A számára olyan volt, mint egy isten, és úgy érezte, istenien is fest. Széles vállától egészen tüzes tekintetéig Barry testesítette meg mindazt, amiről a fiatal lányok ábrándoztak. Különösen az ilyen háttérből és környezetből érkező fiatal lányok. Ahogy kiléptek a szobából, Susan valósággal ragyogott. Arca már-már megszépült, bőre sugárzott az egészségtől és élettől. June azonnal észrevette ezt, ahogyan Ivy is, Joey is felfigyelt a változásra, de úgy döntött, mindkettőjüket az orránál fogva vezeti, amíg el nem jön az ő ideje. Ez a fiatal fiú végzi majd az igazi melót, ő vállalja helyette a kockázatot. Joey tudta, hogy olyan lehetőség, mint Barry Dalston, csak egyszer-kétszer jön az ember életében. És ha minden a kiszabott úton halad, az ifjú Barry a sitten öregszik meg. Azután Joey majd felkarol valaki mást. Mosolyogva nézte a szerelmespárt, majd felfigyelt Susan duzzadt ajkaira, és a mosolya lehervadt. Annyi baj legyen, marad még ideje keresztülhúzni a fiú számításait, és pillanatnyilag másra sincs szüksége, csak pénzre. Rengeteg pénzre. És a fiatal Barry, láthatóan úgy gondolta, hogy ő képes lesz megszerezni. June hetek óta most először mosolyodott el lánya láttán, és Susan hálás volt ezért. De csak mert nem akarta, hogy Barry máris túl sokat tudjon meg a családi felállásról. Idővel persze úgyis mindent elmond neki, ha addig magától rá nem jön. Mikor Ivy rákotorta a rántottát a tányérjára, Barry felnézett rá és elmosolyodott. Azután belekezdett egy történetbe a halott apjáról, és a megfelelő helyeken valamennyien harsányan nevettek. Ahogy hallgatta, Susan úgy érezte, a szíve is elpukkan a büszkeségtől. Akármennyi fájdalmat is szenvedett el az elmúlt néhány héten, Barry busásan kárpótolta. Barry mindent megér, ebben egészen biztos volt. Susan McNamara halálosan szerelmes volt belé. Tizedik fejezet - Ó, mama, igazán nagyszerűen nézel ki. June jólesően sütkérezett lánya dicséretében. Örült, hogy Susanre hallgatott, és nem Debbie-re. A halványkék testhezálló kosztüm csodákat művelt az alakjával és kiemelte a szeme színét. Ilyen kosztümöket hordanak az igazi hölgyek is, akiket a magazinokban lehet látni. A ruhához ugyanilyen árnyalatú, kis kerek kalapot vett, a hozzá illő félfátyollal, mely rejtélyessé és érdekessé tette az arcát. Életében először tényleg nyerőnek érezte magát. Debbie felsóhajtott. - Hát, én a nadrágkosztümre szavaztam, de ez tényleg jól áll, mama. Hogy őszinte legyek, egy kicsit túl is öltöztél hozzánk képest. June ügyet sem vetett a kötözködésre. Debbie igazi kiállhatatlan szipirtyó lesz, és máris kezd az idegeire menni.

- Debbie, ugye nem ezt akarod felvenni? - kérdezte Susan éles hangon. Debbie hátat fordított a tükörnek, és vállat vont. - Miért, mi a bajod vele? Susan szomorúan csóválta meg a fejét. - Úgy nézel ki benne, mint egy repedtsarkú. Húzd fel azt, amit neked vettem. Azt szeretném, hogy mindenki normálisan nézzen ki a fényképeken. Kérlek, Debs. A kedvemért. - Baszd meg, Susan. Nem te vagy ám az első, akit elvesznek feleségül. Én aztán nem fogok citromszínü rövid ujjú tütüben parádézni senki kedvéért. Nem élném túl a szégyent. Rajtam röhögne mindenki. - Márpedig felhúzod, Debbie, különben nem jössz sehová. Egyikük sem lepődött meg annyira anyjuk szavain, mint maga Debbie. - Susannek igaza van, az a ruha tényleg előkelő, és fel is fogod húzni, kislány. Miután letörölted azt a festéket. Ez templomi esküvő, nem valami rohadt diszkó. Debbie felsóhajtott. Megnézte magát a tükörben. Farmerruhát viselt, ami a megfelelő helyeken jól kiemelte az alakját, és hozzá magas sarkú cipőt vett. Rövid és vaskos lábai végig kilátszottak, ami igazán röhejessé tette a megjelenését. Festéket szokás szerint bőségesen rakott magára, az eseményhez mérten túlságosan is sokat. A divat mindennél fontosabb volt Debbie számára, akár jól állt neki a jelenkori divat, akár nem. - Nem mondom még egyszer. Öltözz át és fürödj meg, te koszos kis rüfke. Debbie dühbe gurult. - Hogyan is fürödhetnék meg, mikor egész délelőtt Miss Röfi volt odabent, mostanáig meg te? Susan és June felnevetett. - Ugyan már, Debs, ne szégyelld bevallani, a fürdés sohasem volt a kedvenc időtöltésed húzta Susan. -Neked meg miért kell folyton ilyen proccosan beszélned? Debbie kiviharzott a szobából. June felsóhajtott. - Ennek is folyton kötekednie kell. Nem tudom, mi lesz így belőle. Susan felhúzta a szemöldökét, de nem felelt. Azt akarta, hogy az esküvő menetét a legkisebb zökkenő se zavarja meg. -Nagyon jó lett a hajad, Susan. Tudom, mindig is szép hajad volt, már kölyökkorodban is. June tizenhat éves lánya terhessége miatt nehézkesen, de mosolyogva fordult felé. - Örülök, hogy legalább ez szép bennem. Az alakom úgyis hagy némi kívánnivalót maga után. Az alkalomra Susan arcát kozmetikus készítette ki, a haját fodrász szárította be. A dús fürtöket a fejtetőn fogták össze, míg oldalt hun-cut kis csigák keretezték az arcot. A fátyolhoz papírvirágokból font koszorút erősítettek, és a lány bőre a másállapottól úgy sugárzott, hogy szinte megszépültek a vonásai. June végigmérte. - Kár, hogy Barry nem szabadulhatott előbb. Csodálatosan nézel ki, kislány. Igazad van, hogy nem rejtegeted. Susan boldogan megpaskolta a pocakját. -Nem is akarom, mama. Barry imádja. Mindennap megpuszilja. Ekkor érkezett meg Ivy, aki halványzöld ruhát viselt, kabáttal és szalmakalappal, világos kesztyűvel és cipővel. Minden ízében úgy festett, mint az örömapa anyja. - Meg lehet rohadni odakint! Épp ilyen nap kell egy esküvőre. Nagyon szép a hajad, Susan, tényleg jól nézel ki. Susan elmosolyodott.

- Te is. Tudta, hogy nagyanyja mindig így próbálja kihúzni belőlük a bókokat. - Tedd már be a fogaidat, Ivy, úgy néz ki az arcod, mint egy beomlott bányató. - Szállj le rólam, June, majd beteszem, ha kell. Ezek az új fogak teljesen kikészítenek. Folyton vérzik tőlük az ínyem. Ivy fogsora igazi botránykő volt a családban, és ha lehetett, mindenki kerülte még az említését is. - Hol vannak az emberek? Kereste már őket valaki? June felhorkant. - Tegnap reggel kilenckor elmentek, a franc se tudja, hol vannak azóta. Jobb lesz, ha mielőbb megjönnek, és Barry olyan állapotban lesz, hogy legalább egy tisztességes igent ki tudjon mondani, ha már pont ő és az anyja ragaszkodott annyira a templomi esküvőhöz. Egy skót katolikus a családban, Krisztus könnyére! Ráadásul a legnagyobb gazember a víznek ezen az oldalán. A Bannermanek meg pont ezt szeretik benne, azok bolondulnak a vallásért. Susan felsóhajtott. - Igazából Barry mamája akarta, de szerintem is így helyes. Az ilyesmit Isten tekintete előtt kell elintézni. June megrázta a fejét. - Hozzámenni valakihez, és egy életen át húzni valakivel az igát, az két külön dolog, hidd el nekem, lányom. Barry máris hűtlen hozzád, úgy kezel, mint egy senkit, és ami a legfontosabb, alig ad pénzt. Mit kapsz te ettől a házasságtól egy új néven kívül? Ivy bosszús volt, és ezt ki is mutatta. - Ugyanazt kapja, amit te: egy férfit. Valakit, aki gondoskodik róla és a kölykeiről. Mi lenne, ha két percre befognád a pofád, és nem próbálnál belekötni mindenkibe? A féltékenység elveszi az eszed. - Mire vagyok én féltékeny? Rá? Ne röhögtesd ki magad. Előre látom, milyen élet vár rá, ahogyan te is. June kiviharzott a szobából, és Susan előrehajtotta a fejét. - Egész reggel ilyen volt, Ivy, ne is foglalkozz vele. A nagyanyja bólintott. - Eszébe jutott a saját esküvője, és rájött, milyen messze van már a csúcstól, ez rágja. - Lehet, de akkor se civakodj vele, azt akarom, hogy minden simán menjen. - Jó embered lesz, remélem tudod, Sue? Lefogadom, hogy az ágyban is jó, he? Susan legjobb meggyőződése ellenére felnevetett. - Borzalmas vagy, ugye tudod? Ivy is nevetett. - Ebben a göncben én is kihúzhatom magam. Ki tudja, he? - Gurult a nevetéstől, és Susan vele örült. - Hogy áll a ház, kicsim? Jvyre nagy hatást tett, hogy máris sikerült szerezniük egy tanácsi lakást. Barry elszórt némi aprót az ingatlanosztályon, és az egyik hivatalnok intézett is nekik egy házat. Csinos kis épület volt, nem messze Ivy lakásától. Ez a tény megkétszerezte Ivy örömét. - Kifestettünk, és bent vannak a bútorok is. Nagyon takaros lett. Barry szerzett valakit, aki még a kertet is felásta. És most figyelj. Vett nekem egy porszívót és egy mosógépet. Nagyanyja felsóhajtott a boldogságtól. - Szerencsés lány vagy, remélem tudod. Ragyogó lesz vele, hidd el. - Annyira szeretem. Ivy bölcsen bólogatott. - Hát persze, hogy szereted. Mit lehet rajta nem szeretni? Talpig férfi. Bárcsak a helyedben lehetnék ma este, rám férne egy alapos pókhálózás. Ivy harsányan felröhögött. June tért vissza a szobába, egy üveg pezsgővel és néhány pohárral.

- Gyerünk, dobjuk ezt be. Még Barry hagyta itt tegnap, hogy igyuk meg. Mindenki vett magának egy poharat, és Ivy feltartotta a sajátját. - Susanre és Barryre. Összekoccintották a poharakat és kiitták a hideg habzóbort. Susan végzett elsőként az övével, és felkacagott. Tényleg ez élete legboldogabb napja. Néhány órán belül Mrs. Barry Dalston lesz. Már alig várja. Barry kinyitotta a szemét, és hunyorogni kezdett. A szája kiszáradt, a szempilláit mintha összeragasztották volna. Érezte a saját bűzét, a veríték és az alkohol olyan erős elegyét, amitől a szeme könnybe lábadt és végre rendesen felnyílt. Az új házban volt, ennyire rájött a tapétából. A hálószobában, melyen Susannel fog osztozni. Magamellett mocorgást észlelt. Körülnézett, és látta, hogy mindkét felén egy-egy nő fekszik, míg Joey az ágy végében hortyog. Próbált rá visszaemlékezni, mi történt vele az elmúlt éjjel, és képek kezdtek sorjázni előtte: szriptízbárok, fogadóirodák, egy bordély Paddingtonban. Érezte, ahogy az epe felfelé araszol a torkában, és gyorsan visszanyelte. A feje fájt, az arca sajgott. Azután eszébe jutott a verekedés. Felült, hogy kitapogassa az arcát, és bosszúsan sóhajtott fel. Még szerencsés, ha megúszta egy monoklival, és csak az ajkai duzzadtak fel. Az anyja kibelezi, ha nem fest tökéletesen a pap előtt. Joey összerezzent és lassan felült. Piros karikák húzódtak a szeme alatt, de az arca sértetlen maradt. - Minden oké? Ez volt a szokásos üdvözlési forma. -Nagyon szarul nézek ki, Joey? Meg fognak ölni. Anyám, Susan, June. Mindannyian. Joey megvonta a vállát, és végigsimított az egyik nő lábán, hogy felébressze. - Gyerünk, kapjátok össze magatokat, és kotródjatok. Megtettétek a magatokét, de most el kell tűnnötök. - Hol a pokolban szedtük össze ezt a két bányarémet? - kérdezte Barry zsémbesen. Az egyik zöld szempár felpattant. - Múlt éjjel nem panaszkodtál, tündérfiú - felelte a nő olyan éles hangon, ami a betont is megrepesztette volna. Barry addig rugdosta, míg le nem esett az ágyról. - Múlt éjjel szart se láttam a piától, szivi, azért nem panaszkodtam. Szerinted van olyan ember, aki józanul elvinne egy körre? A nő felállt, és a tőle telhető legtöbb méltósággal felelt. - Hát ezt én is mondhatnám rólad, haver. - Húzz innen, baszd meg, és vidd a tesódat is. Gondolom, rokonok vagytok, két ember nem lehet ennyire ronda merő véletlenségből. Joey a nő méltatlankodó arckifejezését látva jót röhögött, és vele| tartott Barry is. - Még nem adtátok oda a pénzt. Barry kiugrott az ágyból, mire a nő összerezzent. - Azt mondod, hogy még fizetnünk is kellene? - A hangja legalább öt oktávot emelkedett az ingerültségtől. A másik nő is kezdett felébredni. Kinyújtóztatta a karjait és nagyot ásított. A lehelete legalább annyira áporodott volt, mint a teste. - Hol szedtünk össze benneteket, ha szabad kérdeznem? - szúrta közbe Joey.

Öltözködni kezdett, és bár a két nő ügyet se vetett rá, Joey azért alaposan megnézte őket. Harminc körüliek lehettek, vaskos lábakkal és lapos mellkassal, bár a magasabbiknak szép haja és szeme volt. - Ugyan már, lányok, honnét valók vagytok, mi? A magasabbik válaszolt. - A Valbonból, ha tudni akarod, és nem vagyunk transzvesztiták. Épp csak szórakoztunk egy kicsit, amikor rábeszéltetek erre a különmunkára. Úgyhogy fizessetek. - Szart! Cihelődjetek fel és tűnjetek innen. Barry feje majd széthasadt, ahogy kilépett a szobából. - Szórd ki őket, Joey, addig én csinálok egy csésze teát. Anyám tegnap telehordta a konyhaszekrényt. - Azzal visszarohant a hálószobába, és megnézte az apró órát az éjjeliszekrényen. - A kurva életbe! Mindjárt itt lesz a rokonokkal, hogy elkészítsék a kaját a fogadásra. Ha meglátja ezeket, darabokra tép velük együtt. - Lazíts, haver, mindjárt kész vagyunk. Csak add a dohányt, és úgy eltűnünk, mintha itt se lettünk volna. Ez fenyegetés volt, és Barry is tudta. Megragadta a magasabbik nőt a hajánál fogva és elkezdte kirángatni a hálószobából. A lépcső tetején üvölteni kezdett. - Elmentek magatoktól vagy én rugdossalak ki benneteket? Úgy lesz, ahogy akarjátok. A szőke prostituált úgy rontott ki a szobából, mintha puskából lőtték volna ki, hogy kezében a cipőkkel, táskákkal és kabátokkal terelgetni kezdje barátnőjét lefelé a lépcsőn. A bejárati ajtónál azután megállt, és visszanézett Barryre. - Azért nem dolgoztunk, mert elkaptuk a trikót, úgyhogy boldog nászéjszakát, te szarevő! Barry már félúton járt a lépcsőkön, amikor rádöbbent, hogy meztelen. Ahogy kezébe vette a farkát, felnyögött. - Csupa vörös az egész, Joey. Joey majd felfordult a röhögéstől. -Nem csoda. Kis híján elkoptattad őket, fiam. A régiek még így mondták. Most pedig csináld azt a teát, az ég szerelmére. Olyan a pofám, mint egy hamutartó. Joey elkezdte rendbe tenni a hálószobát. A lepedők csak úgy bűzlöttek, de azért megcsinálta velük az ágyat. Néhány perc múlva rátört az inger, és kitámolygott a vécére. Miközben vizelt, csípő fájdalmat érzett, és magában szitkozódni kezdett. Másra se volt most szüksége, mint egy méretes trikóra. A legutóbb, hogy némi nemi baja lett, June egy hónapig a plafonon volt. Mikor végzett, a csap alá tartotta a fejét, hogy egy kis életet verjen magába. Épp csak befejezte az öltözködést, amikor hallotta, hogy Barry anyja, Kate megérkezett az étellel. - Minden rendben, fiam? A beszéde született londonira vallott. Kate ugyan egy skóthoz ment feleségül, de annak halála után visszatért a gyökereihez. Istenítette a fiát, ahogyan az ő anyja is istenítette őt. Joey szívből kedvelte. Kate megbízható volt, becsületes, és mindig csukva tartotta fülétszáját. Amennyire ő látta, ilyennek kellett lennie egy igazi nőnek. Barry arról is biztosította, hogy apján kívül Kate nem ismert más férfit. Kate mindennap eljárt a misére, hogy imát mondjon érte és az apjáért, és ezt komolyan is gondolta. Semmi rosszat nem látott a fiában, és kész volt a szemét kikaparni bárkinek, aki más véleményen volt. Mindent egybevetve, Kate igazi istenfélő londoni tyúk volt, még a régi iskolából. Az otthonát makulátlanul tartotta, különlegesen finom ételeket főzött, és mindenkit meleg szívvel fogadott. Ha lehetősége nyílik rá, Joey is ilyen nőt választott volna. Kate amellett még most is jól nézett ki. A korához képest, persze. De nem rúgná ki az ágyából, ha esélye lenne rá, és Isten a megmondhatója, épp eleget próbálkozott. Kate minden alkalommal úgy tett, mintha nem tudná, mit akar tőle. Megvonta a vállát, és rendbe tette a

haját, mielőtt elindult lefelé. Talán így van rendjén. Nem minden nő olyan, mint June, aki nem tud elmenni egy alkalom mellett sem. Ahogy eszébe jutott a felesége, Joey felsóhajtott. Most épp az indiai boltossal szűri össze a levet, aki egy baszott nagy Jaguárral jár, turbánt visel, és csak úgy ragyognak a fogai. Biztos egy vagyonba kerülhettek. Joey elmosolyodott. Csak hadd szórakozzanak, előbb-utóbb úgyis kiveri annak a mocsoknak a fogait. Először meglátja, érdemes-e kipakolni, azután olyan leckét ad annak az ázsiai fasznak, hogy nem felejti el egyhamar. A pokolba June-nal! Hogy képes összeadni magát mindenféle bokszossal? Kate elmosolyodott, amint leért a konyhába. - Csinálok egy kis sonkás tojást, kérsz belőle? Joey boldogan vigyorgott, és összedörzsölte a tenyerét. - Kérek. Minden jól jön, ami visszaráz a rendes kerékvágásba. Barry, mint megfigyelte, szégyenében nem tudott hová lenni, és ez még jobb kedvre derítette Joey-t. A fiú kezd komoly hírnevet kivívni magának a környéken, s bár még mindig Joey mondja meg, hogy legyen, a fiú idővel még a fejébe veheti, hogy egyedül akar dolgozni. Ezért is isten áldása ez a házasság. Mikor Joey leitta vagy belőtte magát, Barry automatikusan átvette a helyét. Egyszer már lebukott, leülte a magáét, és most próbálja meghúzni magát. Három hónapot varrtak a nyakába, és ez jót is tett neki. Nem akar többet visszamenni, és ezt Joey kedvező jelnek ítélte. Most már bármit megtenne, hogy kimaradjon a szarból, és ez a bármi még nagy hasznára lehet. . A templom megtelt, a padlóviasz szaga minden mást elnyomott a júliusi hőségben. Susan máris izzadt, akár egy disznó, és a haja nedves fürtökben tapadt a homlokára. - Most már tényleg siethetnének. Nekem illene késni, nem neki. - Ugyanolyan fasz, mint az apád. Az a szarrágó is elkésett az esküvőnkről - jegyezte meg June keserűen. Susan hangja felcsattant. - Muszáj folyton káromkodnod, még a templomban is? Anyja az égnek emelte tekintetét. - Mintha állandóan ide járnánk! Csak a drága időnket vesztegetjük. Ha volt is valaha isten, lányom, már rég elfelejtett bennünket. Susan ügyet sem vetett rá, és minden erejével igyekezett keresztüllátni az ajtón, melyen át Barrynek és Joey-nak meg kellett érkeznie. - Kinyírom azt a rohadékot, ha át mer verni. Erre megesküszöm. June határozott hangjára Susan hasa görcsösen összerándult. A testében növekvő gyermek egyre nehezebbnek tűnt. Már rugdosott, méghozzá olyan erővel, hogy Susan kis híján összegörnyedt. - Minden rendben, szívem? A lány bólintott, és vett egy mély levegőt, miközben a pocakját simogatta. - Igen, minden rendben. Azt hiszem, a baba éppúgy torkig van ezzel, mint mi. Ivy meggyújtott egy cigarettát és nagyot szippantott belőle. - Tessék, szívem, ez majd megnyugtat. Susan hálásan vette el a cigarettát, és mélyen leszívta a füstöt. - Hol lehetnek? - Akárhol is lehetnek. A sitten vagy a következő sarkon, ki tudja? - Ivy hangja lemondóan csengett. Susan most kezdett csak pánikba esni. Barry már majd fél órát késett.

- Ugye eljön, mama? A félelem, hogy ott hagyják várni az oltár előtt, csak most tudatosult benne. Émelyegni kezdett a gondolatra is, hogy ezzel a pocakkal Barrynek nagyon is jó oka van arra, hogy „elfelejtsen" idejönni. June belenézett lánya sápadt arcába, és egy pillanatra még meg is sajnálta. - Jobb, ha hozzászoksz ehhez, lányom. Pont olyan, mint az apád, csak te még nem látod ezt. Egész életében csak azt fogja csinálni, ami neki tetszik, és te szart se tehetsz ellene. Remélem, nem fog eljönni. Hatalmas szívességet tenne vele, ha te nem is érted ezt, és még sokáig nem is fogod megérteni. Susan érezte, hogy a könnyek előbuggyannak a szeméből, és próbálta visszafojtani őket, mielőtt hangosan jajveszékelni kezdene. Ha Barry tényleg megszégyeníti ennyi ember előtt, akkor úgy éljen, hogy kinyírja. Hol a pokolban lehet? - Intsd csak le a zsarukat! A két asszony megbűvölten nézte a verekedést. Egyikük odaszaladt a padkához, és felemelte bevásárlószatyrait, hogy jelezzen az arra haladó járőrkocsinak. - Mi történt, hölgyeim? A két fiatal járőr maga is látta a küzdelmet, de túlságosan ijesztőnek találta, és inkább be akarta várni az erősítést. Betty Tomlinson megnyalta az ajkát. - Abból, amit láttam, a kék autó és a fekete autó utasai összekaptak valamin, és most mind a négyen egymást osztják. A két fiatalabb fickó öltözetéből ítélve valahol egy menyasszony biztos a haját tépi mérgében. Nézze csak meg a szalagokat a kocsin. Micsoda szégyen, verekedni az utcán, a saját esküvője napján? Ilyen az én időmben nem történt, annyi biztos. A rendőrök oda sem figyeltek a locsogásra. Annyit ők is láthattak, hogy Joey és Barry két középkorú férfit ütlegel az úttesten. Öt perccel később két újabb járőrkocsi érkezett, és a fiatal rendőrök úgy döntöttek, most érkezett el az ideje, hogy otthagyják a kocsi biztonságát. -Nézze csak, azóta ezt csinálják, hogy ideértünk. Egy idősebb rendőr felsóhajtott. - Gyerünk, csapjunk közéjük. Az ott Joey McNamara, a lánya ma házasodik. Már vagy két hete figyelmeztettek bennünket. A fél alvilág ott lesz a templomban. A hat rendőr lerángatta Joey-t és Barryt a két férfiról, akik bizonyára rossz partnert választottak a kötekedéshez. A valóságban Joey kötött beléjük, és amikor el akarták húzni a csíkot, úgy döntött, nem árt megleckéztetni őket. A két férfi sokat kapott, de eszméleténél volt. Az egyikük, egy nagydarab, kopasz, sörpocakos férfi, a padkán ücsörgött, miközben az idősebb rendőr arról faggatta, akar-e vádat emelni. A férfi nemmel válaszolt, akárcsak utasa, egy Covent Garden-i kereskedő. Ők sem voltak hülyék. Tudták, a zsaruk csak azért kérdeznek rá a vádra, mert a legszívesebben semmit sem tennének az ügyben. Ez az utca törvénye, és ezt nekik is el kell fogadniuk. Öt perccel később Barry és Joey már a rendőrkocsiban ült, útban a templom felé. A kocsi kilőtt, és bevágódott a forgalomba, ők pedig kiélvezték az utazás minden egyes percét. Nagy méltóságnak tartották, hogy egyenesen egy járőrkocsi fuvarozza őket a templomba. Az öltözködés közben elfogyasztott egy üveg whisky kellően ünnepi hangulatot keltett, ahogyan meghozta a kedvüket a kötözködésre is. A vadiúj Daimlerben parádézó két ficsúr csak tovább fokozta a nap izgalmát. Amint a kocsi csikorogva fékezett a St. Vincent előtt, láthatták a döbbenetet és kíváncsiságot az összegyűltek arcán, és majd szétvetette őket a büszkeség.

A papra azonban már nem gyakoroltak ilyen hatást. Stewart Munro atya legendás hírnévnek örvendett az alvilágban, ráadásul sosem kérdezősködött. Nem hunyt viszont szemet semmiféle rendbontás felett, és a százkilencvennégy centi magas, jó száztíz kilós férfira a legtöbben oda is hallgattak. Jóindulat csendült ki a hangjából, de képes volt bárkit a padlóra küldeni, és ugyan ki állna le verekedni egy pappal? Munro atyának öt perc múlva már egy másik esküvőt kellett levezényelnie, és egyre bosszúsabb lett. Egyedül Kate Dalston, e jámbor és istenfélő asszony kedvéért volt hajlandó összeadni a párt, és most ezt kapja cserébe az engedékenységéért. A legszívesebben lemondta volna az egészet. Ám ahogy végigmérte a Davidsonokat és Bannermaneket, London bűnözőinek királyait, és számításba vette a menyasszony másállapotát, Munro atya megenyhült. De hogy gyorsan túllesz az egészen, arra mérget vehetnek. Amíg Barry vérpettyes, felfeslett zakójában és sáros nadrágban a menyasszonyára várakozott, eltelt hőstette felett érzett büszkeségével, és feltételezte, hogy mindenki más is így érez. Hallotta a suttogást és nevetgélést a templomban, és tudta, ezt a napot sokáig nem felejti el senki. Legkevésbé Susan Dalston. Szeretett úgy gondolni rá, hogy a lány már az ő nevét viselte. Olyan volt, mintha elrabolta volna őt Joey-tól, és most már ő birtokolná. A mai naptól Joey-nak nincs beleszólása a lány életébe. A tudat felizgatta Barryt. Mosolygott, miközben a lány esetlenül állt mellette. Hangosan, határozott hangon felelt a pap kérdéseire, és ezzel még egyszer megnevettette az egybegyűlteket. Ahogy őt hallgatta, Susan mindenről elfeledkezett. Hát mégis eljött, mégis összeházasodtak, és ő már Barry felesége. Mi mást akarhatna bármelyik lány? Érezte a padlóviasz szagát, a virágok illatát, és a Midnight of Paris parfümöt, melyet a legtöbb nő magán viselt. Érezte azt a borzongást, melyet minden menyasszony érez. mikor nekivág élete nagy kalandjának. Noha Barry botrányos megjelenése őt is felzaklatta, elszánta magát, hogy kiélvezi ezt a napot, és boldog alkalomként fog rá visszaemlékezni. Kényszeredetten nevetett akkor is, ha belül tudta, el kellene ítélnie a fiút azért, amit tett. Gyűlölnie kellene, amiért ennyire megalázta mindenki előtt. Ahogy a fiú ráhúzta az ujjára a gyűrűt, meglátta a kezére alvadt vért, és borzongás futott végig a testén. A kisbaba újra megmoccant a méhében, és megint rátört a rosszullét. Az egész templom elmosódott a szeme előtt, és végül nem maradt körülötte más, csak az oltár fölé függesztett feszület. Krisztus nézett le rá, és Susan tudta, hogy szüksége lesz rá. Szüksége lesz az ő istenére élete minden egyes hátralévő napján. A veríték a testéhez tapasztotta a ruhát, és könnyűnek érezte a fejét, mintha az bármelyik pillanatban felszállhatott volna. De mikor annyira szerette Barryt. Lehetett bármilyen, és tehetett bármit, ő akkor is szerette. Ekkora szeretetnek, döntötte el magában, elégnek kell lennie mindkettőjük számára. Barry érezte, ahogy megreszket a keze, és szorosan magához ölelte. A durva ölelés láttán mindenkiből kitört a nevetés, és Munro atya ingerülten sóhajtott fel. Legalább törődik vele, gondolta. Még ha ilyen közönségesen mutatja ki a szeretetét, akkor is. Mert ha valaki rászorul az imádságaira, akkor ez a szerencsétlen gyermek az, a meleg, szomorú tekintetével és a méhében növekvő reménységgel. A papnak hirtelen elege lett mindenből. Az apja csak néhány hétig fog törődni az újszülöttel, utána elveszti minden érdeklődését. Stewart Munro úgy ismerte őket, mint a katekizmust és a példabeszédeket. Sok éve élt már az East Enden, látta eleget ezt a Barry Dalstont is. Ő keresztelte, ő eskette, és ő temette őket.

Barry a maga részéről csodálatosnak tartotta magát. Bebiztosította, hogy soha senki ne felejtse el ezt a napot. Ránézett az ő Susanjére, és elképzelte őt meztelenül, ahogy az óriási has lecsüng majd, miközben hátulról megragadja. Már a gondolatra is merevedése támadt, ezért próbálta más irányba terelni gondolatait. Jó kislány, ez a Susan. Rendben tartja a házat és jól főz. Tudja, hogy sokkal rosszabbat is kaphatott volna. Az anyja is kedveli, ez a legfontosabb. Érezte, ahogy a bensője fellázad az alkohol ellen, majd egy pillanatra megszédült, ahogy visszanyelte a torkában feltörő hányadékot. Most kezdett csak ráébredni, mennyire részeg, és visszatartotta a lélegzetét, hogy elfojtsa a rosszullétet és talpon tudjon maradni. Siethetne egy kicsit az a pap, befoghatná végre, kezd nagyon elege lenni az egészből. Nem akart mást, csak egy italt, egy kis ételt, és együtt lenni új asszonyával. A feleségével. Az ö Susan Dalstonjával. Amint a ceremónia véget ért, Barry megfordult, hogy színlelt kedélyességgel biccentsen az egybegyűltek felé, és eközben sajnálatos módon meglökte újsütetű aráját. Susan az oltár lépcsőinek aljában és a hátsóján ülve végezte, Barryt pedig annyira elkapta a nevethetnék, hogy fel se tudta segíteni. Susan Dalston szó nélkül viselte a megaláztatást, hogy vőlegénye részegen állított be a templomba -olyan részegen, hogy még saját állapotos feleségét is fellöki, ráadásul még ki is neveti. Barry tényleg mulatságosnak találta a jelenetet. A templomban többen együtt nevettek a vőlegénnyel, de csak kényszeredetten, hiszen ők is látták Joey McNamara arcát. Davey Davidson, akit amúgy a humorérzékéért kedveltek, valahogy még mosolyogni sem tudott a jeleneten. Odafordult imádott feleségéhez és a fülébe súgta. - Ilyen a söpredék, drágám. Ezek csak férgek. Essünk túl a fogadáson, és menjünk haza minél korábban. Máris kezd hányingerem lenni. - Mit művelsz, te kis szaros? Azt hiszed, csak úgy fellökheted a lányomat? Joey magából kikelve kiabált, mire June és Ivy azonnal odasietett hozzá, hogy elejét vegye a verekedésnek, ami bármelyik pillanatban kirobbanhatott. - Hagyd csak, Joey. Baleset volt, és Susan sem panaszkodott. Menjünk. Joey félrelökte feleségét. - Kérlek, Joey, ne itt, mindenki előtt. - Menjünk? Az a szarfaszú fellökte a lányomat, és te azt hiszed, hogy ilyen olcsón megússza? Leszedem érte a fejét. June felsóhajtott. - Menjünk, Ivy, hagyjuk rá. Épp elegem van. Joey feleségéhez fordult. - Neked van eleged? Neked van eleged? Te akarsz elmenni, June? Ha valakinek elege lehet, akkor az csak én vagyok. Korántsem gyengéden félrelökte az útjából Kate Dalstont és a fiát, hogy felsegítse a földről Susant. - így ni, és most hazajössz velem. A lány kirántotta a kezét apja szorításából. Hangja eltelt keserűséggel és könnyekkel, ahogy ráripakodott. - Engedj el, apa, baleset volt. Kérlek, ne ronts el mindent, ne tedd rosszabbá, mint amilyen máris. Joey durván megragadta a karját. - Hazajössz velem és az anyáddal. Biztos elment a józan eszem, hogy beleegyeztem ebbe a szarságba. Ez egy szar alak, és minél előbb szabadulsz tőle, annál jobb.

Barry mindezt hitetlenkedve, némán hallgatta végig. Munro atya nem hitt a tulajdon fülének. Ahogy Barry dühösen arrébb lökte Joey-t Susantől, Joey ökle a fiú felé lendült, de mielőtt becsapódhatott volna Barry állkapcsába, Munro atya egyetlen párját ritkító ütéssel kiterítette a férfit az oltár lépcsőire. - Lennének szívesek mindannyian eltűnni innét a bús francba? Az Úr talán mindent megbocsát, de én biztosan nem. Kate oltalmazón karolta át a zokogó Susant, miközben Barry kirontott a templomból, hogy végre kiürítse a gyomrát. A falak felerősítették a hangokat, így valamennyien tisztán hallhatták öklendezését. Az utánuk érkező esküvői csapat elszörnyülködve figyelte a jelenetet. Odabent az egybegyűltek elkezdték összeszedni ajándékaikat, idegesen fészkelődtek és néztek egymásra, azon tűnődve, mit diktál az illem ilyen súlyos katasztrófahelyzetek esetén. Lesz még egyáltalán fogadás? A könnyek elmosták Susan sminkjét, és ő kivörösödött arccal sírt anyósa karjában, akár egy kisbaba. Kate igyekezett megnyugtatni Susant, míg June döbbenten csóválta a fejét, és férjére meredt, aki eszméletlenül hevert a templom padlóján. - Megölöm, az hétszentség. Leteszem rá a nagyesküt. A rohadék! Ivy letérdelt fia mellé, de csak a fejét rázta. Még ő is érezte, hogy ezúttal túl messzire ment. A remény és boldogság, mely beharangozta ezt az esküvőt, mostanra átadta helyét a kétségbeesett igyekezetnek, hogy megpróbálják menteni a menthetőt. Ivy két idős barátnője lépett oda hozzájuk. - Menjünk, édes. A házban már várnak. Ivy bólintott, de nem szólt egy szót sem. Joey kinyitotta a szemét, és legelőször is Bannerman arcát látta maga előtt. A férfi ledobott egy harsány színű csomagot Susan mellé, és szomorúan mondta: - Mennünk kell, kedves, a legjobbakat kívánjuk. - Elmosolyodott, majd tréfásan hozzátette: Ahogy elnézem, rád is fér. A férfi gyengéden megcsókolta a lány arcát, és elfordult. A felesége még most sem tért magához a döbbenetből. Joey most az egyszer olyannak látta magát, amilyennek mindenki más: mocskos szájú söpredéknek, aki még a templomban sem bírta megtartóztatni magát a szitkoktól és erőszaktól. A kép olyan döbbenetes tisztasággal rajzolódott ki előtte, hogy ott helyben sírva fakadt. Görcsösen zokogott, és még anyja sem méltatta a figyelmére. Úgy tűnt, senki sem akarja, hogy jobban érezze magát, és senki sem akar neki megbocsátani. Miután úgy-ahogy sikerült megállnia a talpán, esdeklő tekintettel és szavakkal fordult lányához. - Sue. Annyira sajnálom, édesem. Csak az ital miatt... Susan megrázta a fejét, és otthagyta. A menyasszonyi csokra romokban hevert. Debbie szedte fel és próbálta összerendezni. Joey most már hangosan zokogott, elfeledkezve minden gátlásáról. Gyűlölte, amikor az emberek elkerülték; amikor tudta, hogy túl messzire ment és elrontotta a dolgokat, és az emberek még emlékeztették is erre. Szüksége volt rá, hogy értékesnek érezze magát, és tudja, felette áll mindenki másnak. -Susan! Könyörögve próbálta megnyerni legalább a szánalmukat. De Susan és Debbie kilépett a templomból, és a vendégek nyájként követték őket. Senki nem szólt Joey-hoz, vagy próbált enyhíteni a kínjain. Kate Dalston kivárta, míg mindannyian elmennek, azután gyűlölködő pillantással végigmérte.

- Te mocskos, rohadt állat! Ha a férjem élne, a beled is kitépné azért, amit tettél. Leitattad és bűnbe vitted az én Barrymet a tulajdon esküvője napján, azután zaklattad őt, meg a saját véredet, itt, az Ur tekintete előtt. A nő tetőtől talpig végigmérte, és a fejét csóválva sziszegte: - Undorodom tőled. Joey végül meglátta June-t. Felesége a templom hátsó traktusában állt. Még ebből a távolságból is látta, hogy elítéli azért, amit tett, és tudta, akármit is tesz vagy mond, élete végéig szemére fogja hányni ezt a napot. Ahogy kézfejével megtörölte a szemét, a férfi rádöbbent, hogy még most is könnyezik. June hátat fordított neki, és kisétált a templomból. Joey McNamara még soha életében nem érezte magát ennyire magányosnak. Tizenegyedik fejezet Barry részeg volt, de hajlott a bűnbánatra. Ezt mindenki láthatta. Kate Dalston gondoskodott róla, hogy mindenki kezébe ital és némi étel kerüljön, és ő igazán mindent megtett, hogy megmentse a menthetőt. A ceremóniát senki sem említette, és ezért mindenki hálás volt. Az új ház hálószobájában June és Ivy kicserélte a lepedőket, és elrendezett mindent. Életében most először Ivy is komolyan neheztelt a fiára. - Én azt mondom, June, egyik sem különb a másiknál. June bólintott. - Az a sok pénz, idő és fáradtság. Szegény Susan, tényleg mindent megpróbált. Ivy megvonta a vállát. - Most legalább tudja, mit vesz a nyakába. Sosem hittem, hogy ezt! kell mondanom, June, de sok tekintetben Barfy épp olyan rossz, mint Joey. - Megborzongott. - Valahányszor arra a templomi jelenetre gondolok, kiver a víz. June megrázta a fejét döbbenetében. - Mit gondolsz, milyen érzés lehetett ez Susannek? Sokszor komolyan az idegeimre megy, de még nekem is be kell vallanom, hogy nem ezt érdemelte. Láttad Bannerman arcát, amilyen vallásos meg minden? Ivy gyanakvó arccal szagolgatta a lepedőket, majd felsóhajtott. - Képesek voltak ebben az ágyban kefélni, szép kis páros. Nézd csak meg a rúzsfoltot, az életben nem fog kijönni a lepedőből. June az égnek emelte tekintetét. Susan hangját hallotta meg a kertből, és odalépett az ablakhoz, hogy lássa, mi történik. Joey ólálkodott be a hátsó kapun, és June amilyen halkan csak tudta, megemelte az ablakot, hogy hallja, mit mondanak. A férfi próbálta átkarolni Susant, aki azonban eltolta magától, és próbálta rávenni, hogy menjen haza. - Kérlek, apu, nem volt még elég mára? Joey nyilvánvalóan ledöntött még néhány italt, hogy bátorságra kapjon. June úgy nézett le férjére és lányára, mintha idegenek lennének, mintha közönyös kívülállóként szemlélné őket. Érezte a nap melegét, az ismerős illatokat, és a zsíros ételek nehéz bűzét, az East End-i nyarak elmaradhatatlan velejáróját. Látta, hogy férje egyik kezét a lánya pocakjára teszi, és próbálja megsimogatni. - Ugyan már, Susan, te is tudod, hogy nem akartam. Részeg voltam, ez minden. Susan ezúttal sokkal határozottabban lökte el magától, mintha az érintés fellökött volna benne egy láthatatlan kapcsolót.

-Ne nyúlj hozzám a mocskos kezeddel! Már nem vagyok senkid, világos? Dalston vagyok, és nem McNamara. Többet az életben nem érhetsz hozzám. June ráébredt, hogy Ivy a háta mögött áll. Egyikük sem szólt egy szót sem. - Csak téged próbáltalak megvédeni, drágám. Fellökött, ott, mindenki előtt. Susan még távolabb húzódott tőle, noha a fallal körülvett szűkös kert ezt nem könnyítette meg a számára. - Tönkretetted az esküvőmet. Belevitted Barryt a részegségbe és a verekedésbe. Mindent tönkretettél. Tudom, mire megy ki a játék. Féltékeny vagy. Szükséged van rá, mert akkora balfasz vagy, hogy nélküle még fizetett verőember se lehetnél. Vedd már észre, hogy vége, apa. Torkig vagyok veled. Barry a férjem, és én a felesége vagyok. Nem nyúlhatsz hozzám, soha többé nem nyúlhatsz hozzám, mert ha megteszed, megmondom neki. Tudja, mit csináltál velem a nagyi házában, tudja, ki vagy valójában. Egy senki, egy rohadt vadállat, minden, csak nem ember. June és Ivy megkövülten figyelték, ahogy Joey újra sírva fakad. - Kérlek, Susan, csak azért tettem, mert szeretlek. Te vagy a szemem fénye, mindig is az voltál. A szánalmas könyörgés megtörte Ivyt, aki csak most kezdett rádöbbenni, miről is van szó. - Mi folyik itt? Mi ez az egész? June odafordult anyósához, és megvonta a vállát. - Mégis mit gondolsz, Ivy? A drágalátos fiacskád megdugta a saját lányát. Évek óta ezt csinálja, ha már itt tartunk. Ivy hitetlenkedve rázta a fejét. - Nem, az nem lehet. Ő nem olyan. Talán van néhány furcsa szokása, de ez nem. Susan biztos félreértette, tudod te is, milyen. Az a sok olvasás, meg a flancok... June közbevágott. - Tudod mit, Ivy? A fiad sok mindenben rád ütött. Önző, nagyképű, fontoskodó, és a velejéig gonosz. Susan még tizenkét éves se volt. mikor először megtette, és azóta is folyton ezt teszi. Évek óta tudok már róla. Ivy döbbenten meredt a menyére. - Te tudtad? Tudtad és nem tettél semmit? Ezt még neki is nehezére esett elhinni. June halványan elmosolyodott. - Hát nem volt elég bajunk e nélkül is? Képzeld csak el, ha David Davidson és a Bannermanék rájönnek. Kikergettek volna az East Endről is, te legalább olyan jól tudod ezt, mint én. Ivyt csak az tartotta vissza a választól, hogy a kert felöl átható sikoly hallatszott. Barry anyja próbálta elrángatni a fiát Joey-tól és Susantöl, és közben igyekezett kituszkolni Susan apját a hátsó kapun át a sikátorba. - Menj el, apa. Menj már el. Kérlek. A lány könyörgőre fogta. Épp elege volt erre a napra, a hőségből és a társaságból. Mást se kívánt, csak hogy lefekhessen, és próbáljon elfelejteni mindent, ami ezen a napon történt. Joey elhagyta a kertet, és a lány felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. - Mit akart itt? Barry hangja keményen csattant. - Mégis mit gondolsz, mit akart, Bar? Részt akart venni az úgynevezett fogadáson. Kate Dalston magukra hagyta őket. Azt gondolta, legjobb lesz, ha mindketten kiszellőztetik a fejüket. Ivy és June a hálószobából figyelték őket, mindketten némán hallgatózva.

Barry nekipréselte Susant a kapunak és próbálta átkarolni. A lány hányadék, whisky és vörösbor bűzét érezte a leheletében, és utálkoz-va fordította el a fejét. Barry megérezte, mire gondol, és még erősebben szorította neki a kertkapunak. Susan érezte, hogy egy szög feje a hátába fúródik, és próbált kikerülni a szorításból. - Engedj el, Barry. Utálom, hogy mindig azt kell tennem, amit mások akarnak. A fiú elvigyorodott. - Szóval nem tetszik, hogy azt csináld, amit mások mondanak. Akkor hadd világosítsalak fel egy kicsit. Amikor ma feleségül vettelek, tisztes asszonyt csináltam belőled. Megmentettelek azoktól a mocskoktól, akik felneveltek, és a feleségemmé tettelek. Úgyhogy legyél olyan kedves, és ezt sose felejtsd el. Ha azt mondom, pattanj, Susan Dalston, akkor te pattansz, méghozzá amekkorát csak tudsz, mert én mindig a legjobbat várom el tőled. Világosan fogalmaztam? A fiú ujjai közé szorította az arcát, és addig feszítette hátra az állkapcsát, míg fájdalmasan fel nem szisszent. -Nem hallottam tisztán, Susan. Ezt most igennek vegyem? A lány lassan bólintott, és a fiú kiengedte a szorításból. - Máris kezdesz olyan lenni, mint az anyád. Gondolod, hogy én is beérem azzal a szarsággal, amivel az apád beérte? Hát akkor idefigyelj. Te az enyém vagy, és senki másé. Jobb, ha ezt felfogod, Susan. És ez vonatkozik arra a rohadék apádra is. Ha meghallom, hogy körülötted szaglászik, én kinyírom. A lány újra bólintott, egyre rémültebben. - Azután kinyírlak téged. És ha a baba akár csak távolról emlékeztet arra a faszfejre, miszlikbe tépem azt is. Hallod, amit mondok, asszony? Susan megnyalta felhasadt ajkait. - Kérlek, Barry, ne ma. Épp elég bajom volt mára, és... Barry nem figyelt rá. Kirángatta a sikátorba és nekiszorította a szemközti falnak. Felhúzta a menyasszonyi ruhát, miközben durván, erőszakosan harapdálta a lány nyakát, és fájdalmat okozott neki. -Ne most, Barry, ne idekint. Ne mindenki előtt. A fiú már az alsóneműit szaggatta. A lány érezte, hogy az olcsó anyag szétfoszlik a kezei közt, és lehunyta a szemét a vakító napfényben. -A feleségem vagy, Susan. Akkor csinálom veled, amikor jólesik. Az emberek épp ezért házasodnak, nem? Ha dugni akarok, te engeded. És ha mással akarok dugni, te akkor se szólsz bele. Ez a különbség férfi és nő között, megértetted? A lökések erejével felemelte a földről, és szörnyű fájdalmat okozott neki. De Barry már felvette a ritmust, és úgy tolakodott egyre feljebb, mintha az élete múlna rajta. Susan felnézett, és látta, hogy apja őket figyeli a kert másik végéből. A férfi igyekezett elrejtőzni a bedőlt kerítés és a felgyülemlett szeméthalmok mögött. Látta megdermedt vonásait; szeme sötéten fénylett, haja izzadtan tapadt a fejbőrére. Egy darázs repkedett körülöttük. A zümmögése lassan mindent kioltott a lány fejében. Annyira nem illett ahhoz, ami e pillanatban történt vele. A forgalom távoli moraja, és a föld remegése, ahogy egy-egy teherautó arrafelé haladt, mind szokványos események voltak, mégis, ebben a helyzetben, ebben az időben és ezen a helyen semmi sem tűnt normálisnak. Rádöbbent, hogy Barry voltaképpen Joey, még ha eddig nem is tudta elfogadni ezt a lehetőséget. Csak Barry szereti őt, ezt biztosan tudta.

Tizenhat évesen, állapotosan, és egy olyan gyermekkor után, mikor a legtöbb ember már nem hinne semmiben, neki hinnie kellett, hogy Barry szereti őt. Hinni akarta, hogy Barry szereti őt. Kellett, hogy szeresse valaki. Minden kislányos álma semmivé foszlott, s mikor elernyedt, és nem kívánt mást, csak hogy véget érjen már ez a kíméletlen támadás a teste ellen, megérezte, hogy a másik elélvez. A fiú egész teste megfeszült, majd összerogyott, és a kezek továbbra is görcsösen markolták a fenekét. Azután, hogy kiélte a vágyát, és ráébredt, milyen súlyos a lány teste, Barry leeresztette a földre, a mellei közé fúrta a fejét, és hozzá hajolva elsuttogta a szavakat, melyeket alighanem kedveskedésnek szánt. - Csodálatos volt, Susan, jobb, mint valaha. Te az enyém vagy, szerelmem, tetőtől talpig az enyém, és senki másé. A lány megsimogatta a fejét, és bólintott. Alig várta már, hogy vége legyen. Véget akart vetni ennek, hogy utána egyszer és mindenkorra megfeledkezhessen arról, ami itt történt. Távol akart kerülni apja tüzelő pillantásától. Ha Barry rájönne, hogy Joey figyeli őket, megint a plafonon lenne, méregbe gurulna... Ekkor Barry elfordult tőle, ránézett apjára, és míg felhúzta a sliccét, odakiáltott neki. - Mindent láttál, Joey? Látod mit szerzett magának a drágalátos lányod? Egy igazi férfit. Susan szégyenében lehunyta a szemét. - Ó, kérlek, Istenem, legyen már vége ennek a rohadt napnak. Joey előbotorkált és megindult a sikátorban a házak mögött. Megvert kutyaként oldalgott el, és Susan egy pillanatra meg is szánta. Azután Barry utána indult, maga felé fordította, és amint meghallotta férje szavait, Susan úgy érezte, minden levegő elhagyja a testét. - Ugyan már, Joey, gyere, igyunk egyet, haver. Te is tudod, mi az ábra, nem? Joey lányára nézett, és Susan alig észrevehetően bólintott. Nem tehetett mást. Barry Dalston szólt, és neki azt kellett tennie, amit ő akart. Az élete jottányit sem változott, csak a személy neve, aki mostantól uralkodott felette. Aki meghatározta, mit tegyen, mit gondoljon, mit mondjon. Ahogy a férfiak együtt sétáltak vissza a kertbe és a vendégek szeme láttára békét kötöttek egymással, Susan szíve majd meghasadt az élet igaztalanságától, hogy Joey helyébe Barryt ültette. Susan akkor, abban a tizenöt percben nőtt fel, de már elkésett vele. A ketrec ajtaja rácsukódott, és Barry Dalston magánál tartotta a kulcsokat. A vendégek egyre inkább magukra találtak. Fél óra hiányzott csak az éjfélhez, és a langyos nyáreste még kellemesebbé tette a szórakozást. Csillagok sziporkáztak az égen, és hűs szellő suhant a vendégek közt, amint kiléptek a konyhából a kertbe és a ház mögött húzódó sikátorba. Szólt a zene, és a vendégek kint is, bent is táncoltak. Susan romjaiban hevert. Úgy érezte, a hasa a térdéig lecsüng; a feje majd széthasadt a zajoktól és a felgyülemlett feszültségtől. Figyelte, ahogy Debbie mindenkivel leáll táncolni, és válogatás nélkül flörtöl a férfiakkal. Látta, hogy anyja és Ivy egymást közt pusmog. Látta, ahogy a barátok és rokonok leisszák magukat, levetkőzik gátlásaikat és vadul csókolóznak, majd eltűnnek partnereikkel, akiket a legjobb esetben is csak néhány órája ismernek. Debbie odatáncolt hozzá. - Minden oké, Sue? A végén mekkora buli lett belőle, mi? - Mi a szarról beszélsz, Debbie? Rosszabb, mint egy rémálom. Nővére vállat vont.

- Igaz, a templom kicsit goromba volt, de mindent egybevetve, jól sült el. Apunak nem kellett volna úgy nekiugrania Barrynek. Anyu máris kiosztotta, és mint látod, szégyelli is a pofáját rendesen. Úgy hallom, anyu alaposan odamondogatott neki. - Ennyi pénz és idő, Debbie, csak hogy minden a lehető legjobb legyen, mind kárba veszett. Nevetség tárgya vagyok. Hallottam, ahogy Violet néni azt mondta Grace-nek, azért történt minden, mert villogni akartam. Amiért mindenkit rendesen felöltöztettem, amiért olyan baromi fényes esküvőt akartam rendezni. Ha tudni akarod, egészen pontosan azt mondta „Minden azért ment rosszul, mert az Úr nem szereti, ha valaki többnek akar látszani, mint ami." Mit gondolsz, kire értette? A királynőre? Debbie felnevetett. - Mintha őt magát hallanám. Tőlem meg azt kérdezte, én leszek-e a következő. Mondtam neki, hogy bassza meg. Én nem kötöm le magam, hugi, így is annyi a hapsi és oly kevés az idő. Sose hallgattam oda a vénasszonyokra, de ezt megtanultam. Nem nekem találták ki, hogy hozzámenjek az első fickóhoz, aki megáll. Én még körül akarok nézni, élni akarom az életem, mielőtt elkötelezem magam. A szavai csak még inkább elszomorították Susant. - Úgy gondolod, én ezt csináltam, hozzámentem az elsőhöz, aki megállt? Debbie végigmérte a húgát, és látta, hogy őszinte választ vár. - Miért, Susan, hát nem ez történt? Az istenit, Susan, néha már annyira epekedtél utána, hogy rossz volt rád nézni. Az utóbbi néhány évben már olyan voltál, mint aki rég házas. Soha nem mentél sehová, nem csináltál semmit, csak vártad, hogy urad és parancsolód megmondja, mit csinálhatsz és mit nem. Mondj csak egy helyet, ahová elmentél, de ő nem volt ott? Gyerünk. Egy klubot, egy kocsmát, vagy akár egy múzeumot? Nem tudsz egyet se, igaz? Susan bánatosan rázta meg a fejét. - Látod, hát ez az. Azt kaptad, amit akartál, Sue, megkaptad magadnak. Akkor most miért nem vagy boldog? Oké, beismerem, az esküvőd tényleg szarul sikerült, de mi a francnak kellett templomban tartani? A lényeg, hogy megkaptad Barryt. Mire számítottál? Boldogságra vagy ilyesmire? Susan belenézett nővére szemébe. Végtelen szomorúságot látott benne, mely elfojtotta az öröm néhány halvány szikráját is. Susan meg tudta érteni. Az esküvője beszédtéma lett, és még hónapokon át az is marad. Elhomályosít mindent és mindenkit. Ahogy visszament a házba, hogy töltsön magának egy italt a hevenyészett bárpultnál, látta, hogy Barry unokatestvére, Frances mellé telepszik a lépcsőre, és mindenáron próbálja megfogni a lány melleit. Azt is megfigyelte, hogy Frances csak azért húzódik el, mert őt meglátja, és mert Debbie is feléjük indul. A legrosszabb az egészben az a tudat volt, hogy Francest inkább aggasztotta Debbie, mint maga Susan. Debbie volt, aki kibeszélhette őket, akiben megvolt az ehhez szükséges rosszindulat. Nem a kis Susan, aki inkább félrenéz, vagy szándékosan félreért mindent, ami megnehezithetné az életét. Ahogy lenyelte a nagy adag gin-tonikot, érezte, hogy az alkohol elkábítja, és hálásan fogadta a közönyös belenyugvást. Végül is férjes asszony, nem igaz? Ahogy Debbie rámutatott, mindig is ezt akarta. Susan Dalston végre megkapta, amire mindig is vágyott. Hogy is van az a régi mondás. „Vigyázz, mit kívánsz, mert még megkaphatod." A szavak forgószélként örvénylettek körülötte, de ő félrehessegette őket. Most már férjes asszony, Mrs. Susan Dalston. Előtte az egész élet.

Még megjavíthatja a házasságát, és megpróbálhatja megváltoztatni Barryt, igazi családapát faraghat belőle. A kisbaba mindent megold majd, ebben biztos lehet. Barry máris meg van győződve arról, hogy fiú lesz - épp olyan, mint ő. Ettől őrizze meg az Isten! Ha mégis fiú lenne, Susan úgy neveli majd, hogy tisztelje a körülötte élő embereket, különösen a nőket. Susan úgy érezte, ha iszik még egy italt, talán énekelni és táncolni is fog, hiszen ma van az esküvője. És ha Barry a felesége helyett az unokatestvérével táncol, neki engednie kell, legalábbis most az egyszer. Már nem akar több problémát. Mára épp elég volt. - A pokolba is, Susan, mintha egy elefánttal feküdnék össze. Vidd már arrébb azt a határ nagy segged! Barry nevetett, miközben próbálta átfordítani az ágyon, arra az oldalra, ami a jövőben az ő oldala lesz. Áthemperedett, hogy megkönnyítse a dolgát, és a fiú újra nevetni kezdett. Azután, ahogy lenézett rá a holdfényben, a vonásai ellágyultak. - Sajnálom, hogy így alakult, szívem, tényleg sajnálom. Az idegeim miatt van. Ittam egy kicsit, hogy megnyugtassam az idegeimet, tudod. Bárcsak hallgattam volna az anyámra, és vártam volna a fogadásig. A ruhadarabokat ráncigálta róla, miközben ezt mondta. - Emeld már fel a segged, Susan, épp eleget kínlódtam. Susan engedte, hogy levetkőztesse. A fiú letérdelt elé és gyengéden megsimogatta a hasát. - Odabent van az én kisfiam, ott úszkál, míg fel nem készül, hogy szembenézzen a világgal. A kis angyal, meg akarok adni neki mindent, amit csak egy fiú megkaphat. - Lehet, hogy lány lesz, Bar! Két nem létezik a világon. A fiú felnevetett. - Olyan nincs, hogy ez is repedt legyen. Fiú, bízhatsz benne. Susan elmosolyodott. Szerette Barryt, amikor ilyen volt. Ezt a férfit akarta, nem a másik Barryt, aki megszégyenítette, sőt meg is rémi-tette. - Elviszem majd az Upton Parkba, hadd lásson igazi futballt. Majd én igazi férfit faragok belőle. Megtanítom, hogyan harcoljon, hogyan védje meg magát, hogyan legyen önmaga. Megtanítom rá, hogy ne nyeljen le semmit, inkább nyomja le a szart a másik torkán. Mindent meg fogok tenni a fiamért, Susan, mert szeretem, és mert tudom, milyen a világ valójában. - Remélem, kedves gyerek lesz, Bar, aki szereti a könyveket. Azt akarom, hogy sokat tanuljon, hogy vigye valamire. Ne olyan legyen, mint mi. Tudod, ne kelljen átélnie azt, amit nekünk. Azt akarom hogy legyen esélye az életben. Legyen valaki, jobb legyen nálunk és ahonnét jött. Barry néhány pillanatra elnémult, és alaposan megrágta a mondandóját. Susannek ez is tetszett. Szerette, hogy ugyanazt akarja a gyereknek, amit ő. Végül Barry megszólalt. - Figyelj csak ide, Mrs. Dalston, ha azt hiszed, hogy valami sápkórost faraghatsz a fiamból, akkor nagyon tévedsz. Ez egyszer meg-úszod szárazon, de csak a templom miatt, és mert tudom, hogy jövök neked eggyel. De ha csak egyszer is meglátok a fiam kezében egy könyvet, vagy akár egy annak látszó tárgyat, téged foglak széttépni érte. Megértetted? Még hogy kedves legyen! Én azt akarom, hogy előbb tanuljon meg verekedni, mint járni. Átfordította a lányt a hasára és négykézlábra akarta állítani, miközben Susan próbált háton fekve maradni. Végül a fiú durván felrángatta, és mélyen a vállába nyomta a mutatóujját, miközben a fülébe sziszegett. - Ma este ne merj szórakozni velem, Susan. Nem vagyok olyan kedvemben. Mire belehatolt, a lány már készenléti állapotra kapcsolt, és Barry tíz perc múlva végzett is. Susan lábai sajogtak, vállát bevérzések borították a durva bánásmód miatt, és a hasfala

pattanásig feszült. Két perccel azután, hogy végzett, Barry már aludt is. Karjai tovább ölelték, és Susan úgy érezte, mintha acélpántok tartanák lent az ágyon. Ahogy ott feküdt, sápadtan, nyúzottan és fáradtan, Susan újra sírva fakadt, ám ezúttal meg nem született gyermekét siratta, és az életet, amelyet eldobott magától. Most, hogy a szerelem már nem torzította el a látását, a kis házat is pontosan olyan koszfészeknek látta, amilyen valójában volt - bár az még így is mérföldekre esett az anyja lakásától. Egész hátralévő élete elvonult Susan előtt, és rettegése nyomán mocorogni kezdett a gyermeke is, aki mintha máris tiltakozott volna a végzet ellen, mely e két emberhez láncolta. Susan pocakját simogatva igyekezett megnyugtatni önmagát és a babát. Csapdába esett, méghozzá a saját csapdájába, és ez volt a legrosszabb az egészben. Susan Dalston, ahogy most hívták, élet-fogytiglanra ítélte magát. - Komolyan kérdezem, Joey, mi történt közted és Susan közt? A férfi részeg volt, de nem annyira, hogy ne tudta volna, milyen ingoványos talajra tévedtek. Úgy döntött, a szokványos módszerrel kezeli a problémát. - Mi a faszról beszélsz? Mi lenne köztem és Susan közt? June átsietett a hálószobán, és ujjával megbökte az arcát. - Jól hallottad. Neki is alávágtál? Figyelmeztetlek, ma délután anyáddal együtt az ablakban hallgatóztunk, úgyhogy ne is próbálj félrebeszélni. Joey érezte, ahogy a rémület hízni kezd benne. Próbált visszaemlékezni, mit tett és mondott, de az ital nem engedte a markából, és nem sok minden jutott az eszébe. -Nem hallottál te semmit. Egy apa beszélt a lányával az esküvője napján. Nagy ügy. - Mi, az anyád és én, tisztán hallottuk, ahogy mentegetőztél, és próbáltad újra befűzni, hát ezt hallottuk. Tudod, hogy tudom, Joey. Miért kell úgy csinálnod, mintha semmi se történt volna? Csak a szavad akarom, hogy a jövőben békében hagyod. Nem akarok se többet, se kevesebbet. A férfi nem válaszolt, és June gúnyosan utánozni kezdte. - „Szeretlek, Susan. Te vagy a szemem fénye, mindig is az voltál." Joey lehuppant az ágyra és kezébe temette arcát. - Ahogy a hasát simogattad.Mi a baj, Joey? Azt hiszed, a tiéd, igaz? Hát, talán igazad is van. Egyszerre lehet a fiad és az unokád. Azt hiszed, ezzel bekerülsz a rekordok könyvébe? Joey felnézett, egyenesen bele a felesége szemébe. - Féltékeny vagy, igaz, June? Mert téged nem szeretlek ennyire, és ezt te is tudod. De Susan az enyém, szeretném, ha ezt egyszer és mindenkorra tisztáznánk. Susan McNamara az én lányom, nem? Úgy értem, könnyen lehetne más lánya is, nem igaz, June? June megrázta a fejét, és elvigyorodott, kimutatva elsárgult fogait. - Mindig is ezt gondoltad, igaz, az első pillanattól kezdve? A nő felkapta italát az éjjeliszekrényről és egy hajtásra kiitta. - Ő a tiéd, Joey, emiatt ne aggódj. Inkább Debbie-n kellene elgondolkodnod, nem Susanen. Joey vállat vont, és a közömbös gesztus láttán June ott helyben meg tudta volna ölni. - Akkor talán neki kellene alávágnom? - Debbie túlságosan is ravasz ahhoz, hogy behúzd a csőbe. Susan készségesen engedelmeskedett, vagy erőszakkal kellett rávenned? Abból, amit ma hallottam, úgy gondolom, megerőszakoltad. Szerintem azt élvezted, hogy visszavághatsz nekem, amiért itt hagytalak Jimmy kedvéért. - Baszd meg, June, kezdesz az idegeimre menni. Ha tudni akarod, szerette csinálni, ő volt az, aki belehajszolt engem is. Csak mióta Barry Dalston feltűnt a színen, azóta változott

meg. Ő volt az, aki elkezdte ezt az egészet. Hiányoztál neki, ezért hozzám fordult, egymáshoz fordultunk... June vetkőzni kezdett. - Ha nem rólad lenne szó, talán még el is hinném. Tudom, milyen az, amikor nem szeretik és nem akarják az embert. Tudom, hogy sok minden történik emiatt. Emlékszem, valaki egyszer azt mondta, sűrűn történik ilyen, ha egy családból kihal az anya. A férj és a lány egymáshoz fordul vigaszért. De te nem vagy elég tisztességes ahhoz, hogy ilyen indok miatt csináld, Joey. A normálisabbja rádöbben, hogy mit tett, és leáll. Te azért élvezed, hogy ezt teszed vele, mert ő a te lányod. Próbálod meggyőzni magad arról, hogy nem az, mert attól jobban érezheted magad. Hát, tudd meg, hogy a tiéd. Minden szempontból. Tetőtől talpig. Csakhogy mától fogva persze Barry Dalstoné. Mostantól ő vág alá, mint azt te is tudod. Ma végig is nézted, hogyan. Én és az anyád végignéztük, ahogy végignézted. Összetörted Ivy szívét. Remélem, sikerül megvigasztalnod, mert ő akkor is melletted állt volna, ha megölsz magad körül mindenkit. De nem ebben. Borzalmas állapotban van, retteg attól, hogy az emberek megtudják, és valamennyiünket pedofil állatnak fognak tartani. Joey a feleségére meredt. A nő már csak melltartót és bugyit viselt, és épp rágyújtott egy cigarettára. - Tegyél meg nekem egy szívességet, June. Csendesen, szinte alig hallhatóan beszélt. - Mi lenne az, Joey? Tartsam a szám? Söpörjek mindent a szőnyeg alá? A férfi gonoszkodva nevetett fel. - Holnap tizenegy körül kelts fel. Egyikünknek dolgozni is kell, oké? A férfi beugrott az ágyba, és az oldalára fordult. - Mondd el, akinek csak akarod, June. Szart se érdekel. A te szavad áll majd az enyém ellenében, és valljuk meg, ha kijövök a béketűrésből, nem sokan állnak meg előttem, igaz? June leült az ágy felé eső részén, és lenézett a férfira. - Csak Davidsonék és a Bannermanek. Joey újra felnevetett. - Nekik úgysem szólnál, June, tudod, hogy ezzel a saját bokád is kitörnéd. Lefekszel végre? Ha nem, oltsd le a villanyt és menj, ahová akarsz, fáradt vagyok. June lekapcsolta a lámpát, és kisétált a hálószobából, majd felhúzott egy kardigánt, és leült az előszobában. Sötét volt, de nem bajlódott azzal, hogy lámpát gyújtson. A fejében egymást kergették a gondolatok, és June tudta, hogy ami történt, csakis az ő hibája. Egy darabig csak sejtései voltak, és nem tett semmit. Azután bizonyosságot szerzett, és mégsem tett semmit. Ezzel is a saját életét könnyítette meg, ha be akarja vallani az igazat. Ráadásul féltékeny is volt Susanre, habár fogalma sem volt róla, hogy miért. Amennyire látta, Susan se szép nem volt, se semmilyen. Az a vágya, hogy különb ember legyen, az őrölte fel June idegeit. Valahányszor magához vett egy könyvet és belefeledkezett egy másik világba, June élete valahogy még jelentéktelenebbnek tetszett. Bármennyire is tudta, hogy lányának igaza van. ettől nem fájt kevésbé. Vagy talán épp azért fájt annyira. Mert Susannek igaza volt. Még azzal sem törődött, hogy Joey olyan dolgot művel Susannel, amit normális apa sosem tenne a gyerekével. Vagyis, vallotta be magának, mégiscsak törődött vele, de nem azért, amiért kellett volna. Féltékeny volt, amiért Susan a férfinak azt a részét tartotta uralma alatt, amit neki sosem sikerült meghódítani: Joey szívét. Attól rettegett, hogy a férfi valóban szerelmes Susanbe. Hogy jobban törődik vele, mint a saját feleségével, a gyerekei anyjával. Azt a gyermeket fogadta az ágyába, akit ő szült neki. Miért nem tudta érdekelni, hogy mit művel Joey azzal a gyerekkel, a saját lányukkal? Mi hiányzik belőle, hogy még most sem tudja igazán érdekelni, és miért ilyen boldog, hogy Susan végre kikerült a házból és többé nem áll az útjába? A többi nő semmit sem jelentett, ezt tudta, mindig is tudta. Egészen Susanig biztos lehetett benne, hogy ő az egyetlen

személy, akire Joey McNamarának szüksége van. Most már ebben sem volt olyan biztos. Susanben nem volt semmi különös, legalábbis a többiekkel összehasonlítva. Susan Joey lánya, az ő gyermeke. A tulajdon vére. Talán ez vonzotta benne annyira? June összekuporodott a díványon, és rágyújtott egy újabb cigarettára. A vörösen pislákoló hamu volt az egyetlen fény a szobában, nem számítva az utcai lámpák hunyorgó fényét. Kezdett lehűlni a levegő, a szép nyári nap vége alattomos hideget tartogatott. Hallotta a hajnali kórust, az odakint csiripelő madarakat. Zajongásuk nemsokára belefullad a forgalom morajába. Vasárnap van, a pihenés napja. Az emberek kialusszák másnapos-ságukat, elmennek a kocsmába vagy pazar ételeket főznek, amit igazából senki sem akar megenni. Hallotta másik lánya cipőinek kopogását, ahogy Debbie a teraszon a bejárati ajtó felé tartott. Hallotta a kulcs zörgését, majd a lépteket, amint Debbie átbotorkált a küszöbön. Felkelt, és besegítette a háló szobába Debbie-t, aki olyan részeg volt, hogy alig tudott magáról. Levetkőztette lányát, és Debbie azonnal mély álomba zuhant. June gondosan tanulmányozta alvó lánya profilját. A maga fura, igénytelen módján szépnek volt nevezhető, bár a teste zömök és formátlan lett, akárcsak az apjáé. Csak azért tűnt szépnek, mert az emberek Susant látták mellette, és vele hasonlították össze. Ahogy June őt nézte, hirtelen ráébredt, hogy férje is ott van vele a szobában. Odafordult hozzá. - Van valami, amit még nem tudok? Ha igen, itt az ideje, hogy elmond. Joey kirángatta a szobából. Még be se csapta az ajtót maguk mögött, máris üvölteni kezdett. - Takarodj az ágyba, asszony, és fogd be azt a mocskos pofád. June szót fogadott neki. Nem azért, mert azt akarta tenni, hanem mert átfázott és kimerült. Amikor a férfi felé nyúlt, el kellett töprengenie azon, hogyan reagáljon. Mintha évek óta külön éltek volna, és hosszú idő óta először találkoznának. Mintha régóta hiányolnák, akarnák és kívánnák egymást. A nap már magasan állt az égen, mikorra abbahagyták a szeretkezést, és testük iszamos volt az izzadtságtól. S közben egyikük sem szólt egyetlen szót sem. Ezután egymás karjaiban aludtak el, ahogy hosszú évek óta egyszer sem. June békét lelt önmagában, bár nem tudta, miért. Csak annyit tudott, hogy végre boldog. Mintha Susan vesztett, ő pedig győzött volna. De hogy miben, azt aligha tudta volna megmondani. Tizenkettedik fejezet Susan fáradtnak és ingerlékenynek érezte magát. A napnak nem akart vége lenni. Egyhónapos házasan és nyolchónapos terhesen kezdett csak rájönni, mekkora erőfeszítést igényel rendben tartani a házat, megfőzni a férjének az ételt, és közben magával cipelni ezt a nehéz súlyt, ébredése pillanatától egészen addig, míg le nem fekhetett. Mindent egybevetve, mégis jól érezte magát. Esküvőjük mostanra az East End-i folklór részévé vált. Az emberek napokig róluk beszéltek, nevettek és tréfálkoztak, megjegyzéseket tettek rájuk. Susan mindezt jó szívvel viselte, s ezzel belopta magát a szomszédok és a barátok szívébe egyaránt. Az otthona makulátlanul tiszta volt, a mosást rendszeresen elvégezte, a bejárati lépcsők és az ablakok csakúgy ragyogtak. Ellentétben szomszédjával, Doreen Cashmannel - aki úgy élt, akár egy disznó, engedte a kölykeit az utcán szaladgálni, és egész nap mást se csinált, csak fújta a füstöt és pletykálkodott -, Susant kedvelték, és a szívükbe zárták az idősebb asszonyok.

Susan azonban őt is hamar megkedvelte. Doreen hosszú, melíro-zott frizurát viselt, a szájában állandóan ott fityegett egy cigaretta, és akkora pofája volt, mint a blackwalli alagút. Viszont mókás, sőt mulatságos figura volt, és Susan hamar rájött, hogy épp oly jólelkü is. Barry persze ki nem állhatta, és efelől nem is hagyott semmi kétséget. Doreen, mondhatni, rá se bagózott. A maga módján kedvességgel viszonozta Susan kedvességét, és ezzel sem lopta be magát Barry szívébe. Doreen az a típusú nő volt, aki esténként ki-kiállt a sarokra, hogy másnap harsányan eldicsekedjen vele, mit végzett. Ha olyan kedvük volt, még az idősebb nők is jót nevettek rajta. Susan igazi egyéniségnek tartotta, akiből csak úgy sugárzott az életöröm. Alig egy hónap multával Susan kezdett megbízni Doreenban. A nő természet adta esze, saját tapasztalataiból fakadó bölcsessége és őrült életvitele időnként még iriggyé is tette Susant. Mindent egybevetve, elégedetten élte házaséletét. A katasztrofálisan sikerült esküvő után megtelepedtek újsütetű otthonukban, és egy kis édenkertet varázsoltak belőle. Kate Dalstont teljesen lenyűgözte Susan fogékonysága a házimunkára és a főzésre, és ennek folyományaként naponta meglátogatta. A két nő lassan egyre közelebb került egymáshoz. Susan hálás volt, hogy egy igazi anya lépett az életébe, és ha Barry néha nem jött haza, sosem szidta meg. Amikor végre megérkezett, csak készített neki valami ételt, és megkérdezte, hogy mennek a dolgok. Úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Barry, aki maga is rájött, mekkora kincsre talált, békével, nyugalommal és gyengéd ragaszkodással vette körül. Amíg Doreen nem volt a házban, minden rendben ment. És Doreen a maga részéről azonnal elhúzta a csíkot, amint meghallotta a kulcs csörrenését a zárban. Amióta előbújt a nap, a hőség egyre elviselhetetlenebb lett, és a nyári vízhiány miatt a tanács lajtoskocsikat küldött az utcákba. Az East Enden ez bevett gyakorlatnak számított, és Susan hálás volt Doreen két idősebb fiának, amiért azok megtakarították neki a fáradtságot, hogy hazáig cipelje a vízzel teli vödröket. Mindkettőjüknek készített egy csésze teát, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül az unokahúga, Frances állított be hozzájuk, és már az arckifejezéséből is látni lehetett, hogy valami rossz dolog történt. - Hol van Barry? - kérdezte Frances kurtán. Susan vállat vont. Veríték patakzott a nyakán és a hátán, amitől csak még ingerlékenyebb lett. - Honnét tudhatnám, Fran? Akárhol is lehet. Frances pompásan nézett ki, és Susan neki is töltött egy csésze teát, amíg megcsodálta ruháját és cipőjét. - Friss és hamvas, akár egy őszibarack, nem igaz, Doreen? Mindig is jó alakja volt. És ki is hozta belőle, amit lehetett. Frances szégyenkezni látszott. Egyetlen szó nélkül kisétált a kis kertbe. Akart valamit, és Doreen lefogadta volna, hogy ennek a valaminek köze van Barry Dalstonhoz. - Miért akarsz találkozni vele, Fran? Rendesen csak úgy hat körül szokott hazaérni, miért nem jössz vissza akkor? Francest láthatóan teljesen lekötötte a kert tanulmányozása. - Még mindig a Londonerbe jár inni? Susan vállat vont. -Nem tudom, mindenfelé eljárnak az apámmal. Ne adjak át neki egy üzenetet? Doreen zaklatottságot vélt felfedezni Susan hangjában, és ahogy nekitámaszkodott a falnak a hátsó ajtó mellett, odakiáltott Francesnek. - Különben miért akartál találkozni vele?

A hanghordozása visszacsalogatta Francest a konyhába. Susan az egyik széken ült, és a ruhája nyakát emelgette, hátha így lehűtheti magát. A pocakja hatalmasra dagadt. Ahogy elnézte unokatestvérét, Frances most először megbánta, amit tett, és amit mondania kellett. - Voltál mostanában a kórházban? Mit mondanak? Susan felnevetett. - Nem sokat. Most már csak várnom kell, és mindig az utolsó néhány hét a legnehezebb, legalábbis mindenki ezt mondja. Naná, hogy ez is a nyár legforróbb időszakára esik. Ilyen a formám. Boldogan megpaskolta a hasát és felsóhajtott. Frances szomorúan elmosolyodott. - Nem lehet könnyű, hugi. De legalább Barry békén hagy, nem? Úgy értem, nem akar folyton rád mászni. A hatodik hónap után nem is lenne egészséges. Doreen és Susan egyszerre nevetett fel. - Most csak viccelsz, igaz? Le se száll rólam. Egy perc nyugtom sincs tőle. Frances utálkozó fintort vágott, amitől a két nőnek megint csak nevethetnékje támadt. - Nézd, Fran, az ember valamilyen oknál fogva csak még jobban kívánja, mikor terhes, és Barry azt mondja, ez jó a babának is. Az újságban olvasta. -Na hiszen! Azt se nézném ki belőle, hogy tud olvasni. Doreen és Susan ezt is tréfának gondolta, és jót nevetett rajta. Frances megfogta Susan kezét és nagyot sóhajtott. - Figyelj csak, Susan, beszélnem kell veled. Az a kisbaba meg minden... - Odafordult Doreenhoz. - Magunkra hagynál néhány percre, ha megkérnélek? Susan kirántotta kezét unokatestvére szorításából, és megrázta a fejét. - Akármit is akarsz, Doreen előtt elmondhatod. Tőlem úgyis megtudná. Nem akarta meghallgatni Francest, mintha megérezte volna, hogy komoly gondot fog okozni neki. -Nézd, Susan. - Frances letérdelt elé, és megragadta a kezét, amivel már tényleg felbosszantotta Susant. -Nem is tudom, hogyan mondjam el neked, de... - Lefeküdtél Barryvel az esküvőnk napján? Tudok róla. Susan halk, gonoszan sziszegő hangon beszélt, és Doreen bosszúsan sóhajtott fel. Tudta, mit érez barátnője a kedélyes felszín alatt, és hogy valamilyen sötét titok lappang a lelkében. Látta a fájdalmat Susan tekintetében, és a legszívesebben bepancsolt volna egyet Francesnek. A lány lesütötte a szemét, és bizonytalan mozdulattal felegyenesedett. - Még csak nem is ez a legrosszabb. Susan egy hosszú pillanatig döbbenten nézte. Hirtelen megértette, mit is akar elmondani az unokatestvére, és feltornászta magát a székből, hogy megragadja Frances haját. Susan végigvonszolta a lányt a konyhán, és próbálta őt kihajítani a hátsó ajtón. - Te ribanc! Te is viselős lettél tőle, mi? Érezte, hogy a baba kapálózni kezd, miközben ő minden erejét összeszedve igyekszik kidobni a hívatlan vendéget az otthonából. Az otthonából, melyen Barry Dalstonnal osztozott. Barry Dalstonnal, azzal a hazug, alattomos, kétszínű fattyúval. Doreen lerángatta őt Francesről, de minden testi erejét igénybe kellett vennie a feladathoz. - Megöllek, Frances. Leteszem a nagyesküt. Frances sírva fakadt. A kertben állt, és sírt, akár egy kisbaba; a kövér könnycseppek végigperegtek az arcán és elmosták a sminkjét. Mégis ott állt, mint aki képtelen elmenni addig, míg az utolsó szóig el nem mond mindent. -Nem vagyok terhes, bárcsak az lennék. Ennél minden jobb lenne, Susan, minden.

Susan kihallotta a könyörgést a hangjából, és mozdulatlanná vált; egész testét ellazította, miközben a szörnyű hírt várta, melynél borzalmasabbat el sem tudott képzelni. - Nos hát, mi az? El akar hagyni, ugye, és nincs elég vér a pucájában, hogy maga mondja meg? Az egész világa romjaiba dőlt. Úgy érezte, mintha valaki felkapott volna egy húsvágó bárdot, és a mellcsontját átmetszve egyenesen! a szívébe hasított volna. Az a kín sem lehetne rosszabb, mint a benne felgyülemlett gyűlölet, saját alkalmatlanságának és feleslegessé válásának tudata. Doreen karolta át, ahogyan egy anya vigasztalja gyermekét szerető és gondoskodó ölelésében. Ő, aki nagyon is ezen a világon járt, már gyanította, mi lehet az a legrosszabb. Frances belenézett unokatestvére szemébe, és a fejét csóválva suttogta. - Betegséget kaptam tőle, Susan, kankós lettem. Először azt hitte, talán nem jól hallotta Francest, és valahogy félreértett egy ilyen egyszerű kijelentést. - Mit? Mit kaptál? Ráébredt, hogy úgy sikoltozza a szavakat. Még a szomszédok is hallani fogják, ha nem figyel oda. Tudta, hogy mindannyian kedvelik,és tisztességes ifjú asszonynak tartják, gondoljanak a férjéről bármit is. Igen, ő jó kislány, tiszta lány és becsületes teremtés. És most Frances elébe áll a kis kertben, amit nem egész két órával ezelőtt takarított ki, és elmondja, hogy nemi bajt kapott, méghozzá kankót. Hogy mocskos és szennyezett, egy szörnyű kórt hordoz magában. - Te álnok ringyó. Hogy tehetted ezt velem, Fran? Hogy tehetted ezt a saját rokonoddal? Frances tovább zokogott. -Ne haragudj, Sue. Isten a megmondhatója, ha vissza tudnám forgatni az időt... Részeg voltam, és te is tudod, milyen Barry. A fiókot is kidumálná a kredencből. Kérlek, próbálj megérteni... Doreen ekkor felkacagott, és a menydörgő hangot csak tovább erősítették az apró konyha falai. - Hát te nem vagy igaz! Ideállsz egy terhes asszony elé, és közlöd vele, hogy trikót kaptál a férjétől, azután még elvárnád, hogy együtt érezzen veled? Jesszusom, kislány, mi vagy te, valami mániákus? Elment az a kevéske eszed is? Frances még mindig zokogott. Miután felkapta a táskáját és kihajította a kertbe, Doreen rácsukta az ajtót Francesre, és olyan szavakkal adta tudtára, hogy ideje távoznia, melyekkel semmi kétséget sem hagyott benne, mi lesz, ha nem engedelmeskedik. Azután megragadta Susant, és belenézett a szemébe. - Figyelj rám, Susan. Nyugodj meg. Én magam viszlek be a kórházba, oké? Senki sem fog tudni róla, megesküszöm neked. Tudok titkot tartani, remélem, elhiszed. Figyelj ide, a nemibeteg gondozóban bizalmasan kezelnek mindent, soha senki nem fog tudni róla. De mindenképpen el kell jönnöd, már csak a baba miatt is. Susan engedelmesen bólogatott, mint egy kisgyerek, és hálás volt, amiért Doreen átvette az irányítást. - Lehet, hogy vakon születik? Tudom, hogy abba bele is lehet vakulni... Doreen még közelebb vonta magához Susant. Halkan suttogva próbálta megnyugtatni. - Figyelj, az egész egy hónappal ezelőtt történt. Ennyi idő alatt nem hathatott a babára. Ráadásul a kiskurva elkaphatta akárkitől, nem biztos, hogy Barry a ludas. Ez azt jelenti, hogy neked talán semmi bajod, úgyhogy ráérsz azután aggódni, ha már tudjuk, mi az ábra, oké? Susan hálásan bólintott. Legalább ennyiben megkapaszkodhatott.

- Igazad van, talán csak kellemetlenkedni akart. A Susan hangjából kicsendülő reménykedés kis híján megríkatta Doreent. - Mindig is tetszett neki. Barry minden lánynak tetszik. Néha még sajnálom is, biztos neki se lehet könnyű... Doreen bólintott, és bölcsen magába fojtotta a véleményét. - Gyerünk, menjünk el a Whitechapel kórházba, és lássuk, mit tudnak nekünk mondani. Doreen látta, hogy Susan mozdulni sem tud a sokktól. Felsegített rá egy kardigánt és bezárta helyette a házat. Miután figyelmeztette a gyerekeit, hogy ha bármit is csinálnak a távollétében, hidegvérrel és a saját ágyukban mészárolja le őket, elkísérte Susant a buszmegállóhoz. Az agya közben megállás nélkül dolgozott, és próbált emlékezni, mi történhet, ha valaki terhesen nemi betegséget kap. Csakhogy ez olyan valami volt, amiről senki sem tudott, míg vele magával meg nem történt. Barry és Joey újra a legjobb cimborák voltak, együtt hajtották be az adósságokat, és megfenyegettek bárkit, akinek szüksége volt egy kis „ráhatásra". Előfordult, hogy valaki egy barátjának tartozott, és a kapcsolattal visszaélve olyasmiket mondogatott a kölcsönzőnek, hogy még várhat, ne kapkodjon stb. A kölcsönadó ilyenkor felhúzta magát, úgy érezte, az ablakon dobta ki azt a pénzt, és igénybe vette az olyanok szolgáltatásait, mint Barry és Joey, akik azután megbizonyosodtak róla, hogy a kölcsönvevő pontosan megértette a kölcsön visszafizetésének íratlan szabályait. Joey a kölcsönadó védelmét is elvállalta arra az esetre, ha a kölcsönvevő felháborodna az ilyen eljáráson, ezért a kölcsönzők bíztak benne, hogy Joey teljes körű garanciát nyújt a követelés visszafizetésére. Mindent egybevetve, jövedelmező és érdekes üzletet vittek, mint arra Barry is rájött. Azon a napos augusztusi délutánon egy barkingi asszony követelését gyűjtötték be. A nő később hűtlenné vált férjének kölcsön adta azt a kétezer fontot, melyet korábban örökölt. Amikor átadta a férfinak a pénzt, hogy az megnyithassa új kávézóját a Barking Roadon, még azt hitte, boldog házasságban élnek, és a kávézó révén egy vagyont keresnek majd. Két évvel később a férfi már egy barátjánál lakott, és a nő nemcsak egy férjet veszített el, de ott maradt örökség nélkül. Szüksége lett volna a pénzre, hiszen hűtlen férje hat gyermekük neveltetésére sem volt hajlandó áldozni. Az asszony Ivy közvetítésével ismerkedett meg Joey-val és Barryvel, akik biztosították róla, hogy nem fog rá visszaütni, ha elmagyarázzák a férjének, mik a kötelességei. A görög származású, nagydarab vendéglőst jól ismerték Barkingban, főként mérete és természete révén. Épp az a figura volt, akit Joey imádott megalázni. Ráadásul nagy szolgálatot tettek egy elhagyott családnak is - hat kölyköt kellett etetni és ruházni! Joey és Barry képmutatása nem ismert határokat. Amikor Stefano Skarpelis munka közben felnézett, és meglátta a két jól ismert nehézfiút az üzletében, nem érzett félelmet. Délután két órára járt, a nap hétágra sütött. A kávézóban olyan forróság volt, hogy nyitva kellett tartani az ajtót. Két jókora elektromos ventilátor dolgozott egész nap. Majdnem telt ház volt, ahogy Joey is számította. A két férfi őgyelgett egy darabig, majd talált magának egy helyet. Stefano odalépett az asztalukhoz, tudta, hogy ezek ketten nem szívesen várakoznak a többiekkel együtt, és ki akarta mutatni a nekik járó tiszteletet. - Mit hozhatok az uraknak? Kedélyes hangon beszélt, és örült, hogy itt látta őket. Mindenki őket figyelte, várta a folytatást. - Tetszik itt, Skarpelis. Szép a dekor.

Stefano majd szétpukkadt a büszkeségtől. Szeme fénye volt a görög falusi életet megörökítő falfestmény. - Köszönöm, Mr. McNamara, enyém a tisztesség, hogy önöket itt üdvözölhetem. Mintha otthon lennék, olyan az idő ma: forró és izgató. Felnevetett, Joey és Barry pedig vele nevetett. - Honnét szedted a pénzt, hogy megnyithasd ezt a helyet? Barry hangjából csak csipetnyi rosszindulat csendült ki, és a nagydarab férfi nem tudta biztosan, hogyan feleljen a kérdésre. - Természetesen kölcsönöztem, mint mindenki más. - Benne van néhány lepedőben, mi? Stefano bólintott. Már nem tudta, merrefelé tart ez a beszélgetés, csak azt, hogy olyasvalamiről szól, amibe jobb bele se gondolni. - Hogy van a kedves feleséged? Anyám egészen odáig van érte, bizony - vágott közbe Joey. - És a kölykök? Azért nem semmi, hat kölyök egy gólyától. Rossz belegondolni. Anyám szerint még életedben nem lőttél félre. A beszélgetést most már mindenki hallgatta, és Stefano új felesége - egy harmincegynéhány éves, erősen kifestett, de tüdőben még erősebb asszony - nyugtalanul figyelte őket a pult mögül. Joey dallamos hangon beszélt, mintha csak mesét mondana egy rakás kisgyereknek. - Talán furcsán hangzik, Stefano, de anyámnak épp a héten kellett kölcsönadnia egy kis dohányt a régi feleségednek, hogy az tudja fizetni a bérletet, meg tegyen valami moslékot a gyerekei elé. „Érdekes" mondom anyámnak, „nem most nyitotta azt a kávézót Barkingban? Hallom, milyen jól megy." Erre ő elmondja, hogy a saját lábadra álltál, és a régi asszonyt, a kölyköket, sőt még a saját anyádat is hagyod nyomorogni. „Fiam" mondja anyám, „menj és látogasd meg, nézd meg, mit csinál, mert szegény Angéla egyszer még lúgot fog inni miatta." És mindez csak azért, mert te lenyúltad a régi feleséged két lepedőjét, amit még az öregapja hagyott rá. Barry komoran csóválta a fejét. - Ezt a faszkalapot, he? Alig hiszek a fülemnek. A szomszédos asztalnál helyet foglaló öt munkáshoz fordult | megerősítésért. - Maguk szerint is faszkalap, amiért otthagyta a kölykeit meg a régi feleségét nyomorogni, miközben ő a jólétet élvezi, amit az' asszony pénzéből teremtett meg? A férfiak buzgón bólogattak. Pontosan tudták, mit várnak tőlük. Ha a görög kapni is fog egy kiadós zakót, ők a nyertes oldalon akarnak lenni. A fickó talán átkozottul jó kolbászos szendvicset csinál, de ki kockáztatná érte a testi épségét? - Egyszerűen rettenetes, mi? Hihetetlen. Megdöbbentett és elkeserített anyám története. „Jobb lesz, ha elhordod magad oda" mondta anyám, „és helyre teszed azt a külföldi szarevőt." Joey feltartotta a kezét, mintha lelkes tapsra várna. - így hát, Stefano, eljöttem hozzád az öreglány pénzéért, plusz a saját költségeimért, és az ígéretedért, hogy rendszeres pénzt juttatsz a családodnak. Stefano belenézett Joey szemébe, és látta, mennyire élvezi a másik a helyzetet. - Megértettem, amit mondott, Mr. McNamara, és hadd biztosítsam róla... Barry közbevágott. - Fogd be a szád, és hozd a kaját. Miután ettünk, mindent szépen elmagyarázunk újra, hogy te is megértsd, mondjuk a lakásodon. Hacsak nem akarod most kitárgyalni a dolgot. Nekünk édes mindegy.

Stefano Skaipelis tudta, mi folyik itt, és tudta, hogy vereséget szenvedett. A látogatás híre késő délutánra mindenfelé elterjed. Máris azon aggódott, milyen kihatással lesz ez az üzletmenetre. Az East End-i népek nagyon furák. Rejtegetnek egy közönséges gyilkost, de képesek lennének felkötni valakit, csak mert az támasz nélkül hagyta a feleségét és a kölykeit. Igen, különös népek laknak errefelé, és ez a kettő bizony sarokba szorította. - Készítek két angolos reggelit, és szépen kitárgyalunk mindent. A pult felé indult, annyi méltósággal, amennyi csak telt tőle, sápadt arcán a rádermedt mosollyal. - Látod, Barry, néha még a kezed se kell felemelned. Egy kiadós szidás néha többet ér, mint az összes lőfegyver és ólmosbot. Barry felnevetett. Felcsillant a szeme, mert a sarkon két kis prosti ücsörgött, akik pont vele szembe néztek. A lányok mosolyogva és tetszelegve fordultak felé. Egyikük tömzsi volt, pufók lábakkal és mellekkel, de a másik már megérte a pénzét. A vörös hajú és telt ajkú lány bámulatos sebességgel keresztezte oda-vissza formás lábait. - Csak nem azt a két kutyát vizslatod? A francba is, karácsonyra veszek neked egy pórázt, hogy az emberek közé is kivihesd őket. Barry jót nevetett. Egyet meg kell adni Joey-nak, humorérzéke az van. Öt perccel később az étel még mindig nem volt az asztalukon, és Joey hanyatt dőlt a széken, hogy odakurjantson az ajtó mellett ülő munkásnak és a barátjának. - Hé, haver, adnál egy falást a szendvicsedből? Itt döglök éhen. Hitler hamarabb megszállta Lengyelországot, mint ahogy ez a görög fasz elkészít egy reggelit! Mindenki röhögésben tört ki, míg Stefano Skarpelis lehunyta a szemét, és azt kérdezte Istentől, mi bűnt követett el, hogy ezt érdemli? Susant már megvizsgálta az orvos, és lesegítették a magas asztalról. Még most sem tért magához annyira, hogy segítség nélkül felálljon. A doktor fiatal ember volt, távol ülő barna szemekkel és széles orral, akit egyedül göndör barna haja és szemének huncut csillogása kímélt meg a rútságtól. - Tudja, hogy megkezdődött a vajúdás, Mrs. Dalston? Susan döbbent kábulatban rázta a fejét. -Nem. Az elmúlt néhány napban fájt egy kicsit a hátam, de mindenki azt mondta, a súly miatt van, amit felszedtem. Legjobb lesz, ha most hazamegyek. Próbált felállni, de a férfi egyetlen kézmozdulattal visszaültette a székbe. - Maga innét nem megy sehová, Mrs. Dalston, legfeljebb a szülőszobába. Azt hiszem, ha van is szerzett gonorrheája, az nem hat ki a terhességre, de a biztonság kedvéért magán tartjuk a szemünket. Azt mondja, úgy egy hónappal ezelőtt kapta meg a betegséget? Susan szégyenkezve bólintott. - Lehet, hogy én korábban megkaptam, de a férjem az esküvőnk napján adta át az unokatestvéremnek. Bár amekkora szemét, lehet, hogy Frances fertőzte meg Barryt is. Daniel Cole szomorúan és lemondóan nézett az előtte ülő asszonyra. A Whitechapelben töltött idő alatt számtalan hozzá hasonlóval találkozott, és mindig ámulatba ejtette, hogyan lehetnek ilyen rugalmasak. Mindig elfogadták, amit az élet kimért rájuk, és próbáltak a gondok fölé kerekedni. - Lehet, hogy a kisbaba vakon vagy nyomorékon születik, doktor úr? Ettől félek a legjobban. Dr. Cole elmosolyodott. - Biztos vagyok benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Nos, valószínűleg ez az aggodalom indította el a vajúdást is, esetleg valami váratlan sokk vagy ijedelem. Mostantól

összpontosítsunk a feladatra, hogy világra segítsük a kisbabát, rendben? Azután még aggódhatunk, ha lesz miért. Rendben? Susan bólintott, bár nem volt benne biztos, mit akart mondani az orvos. - De hát még lenne egy hónapom. Nem lehet, hogy a betegség miatt van? Talán azért indult meg a szülés, mert valami nincs rendben? Dr. Cole fáradtan sóhajtott fel, de kipréselt magából egy mosolyt. - Mint már mondtam, várunk, és meglátjuk, mi történik. Mrs. Dalston. pillanatnyilag senki sem tud többet, minthogy megindult a vajúdás, és hogy az elkövetkező huszonnégy órában világra fog jönni a gyermek. Felesleges aggódni, és kockáztatni, hogy még rosszabbra fordulnak a dolgok. Most pedig, ha megengedi, szólok a nővérnek, hogy szállítsák át a szülészetre. Ott folytatjuk a beszélgetést. Susan bólintott. Az orvos halk és megnyugtató hangon beszélt, pontosan úgy, ahogyan kellett. Valaki átvette, és megmérte a vérnyomását, majd mintát vett a hüvelyváladékból. Doreen a nővérrel együtt átkísérte a szülészetre. Susan úgy szorongatta barátnője kezét, mintha az élete múlna rajta. Úgy érezte, ha elengedi, belehull valami feneketlen mélységbe, ahol véget ér az ép értelme, az élete, és a gyermek élete is. A vörös hajút Soniának hívták. Dagenhamben, a Heathrow közelében lakott, és volt egy kisfia. Luké. A fiú a lány anyjával élt, miután Sonia képtelen volt megbirkózni a nevelésével. Luké, mint kiderült, ötéves. A lány tizennégy éves korában szülte. Nem mintha ez zavarta volna Barry Dalstont. Nem szűzi erényre vágyott, csak jól akarta érezni magát. Sonia barátnőjét Abigailnek hívták, de ő jobban szerette, ha Abbynek szólítják. Miután szétkapták Stefano lakását, és alaposan megruházták a görögöt, a két férfi elvitte a lányokat a Buliba egy italra és némi ropogtatnivalóra. - Azt meg kell adni, állati jó reggelit csinált - jegyezte meg Joey. A két lány nevetni kezdett. - Hát, most egy darabig nem fog, legalábbis a hangok alapján, amik a lakásából kiszűrődtek. A fél város tudhatja, mi történik. Sonia, mint kiderült, kedvelte az efféle vagány fickókat. Mint a legtöbb hozzá hasonlóban, benne sem ötlött fel, hogy éppen azért került ebbe a helyzetbe, mert így viszonyult a férfiakhoz. Egy kisfiú és három abortusz sem tanította meg semmire. Sonia baleset volt. mely csak arra várt, hogy bekövetkezzen. Eleinte nem volt biztos benne, hogy akarja-e az ifjú Barryt, aki olyan jóízűt nevetett barátja vaskos tréfáján, melyet az ő kárukra sütött el, de miután sosem szeretett haragot tartani, beleegyezett, hogy elmegy a kocsmába, és meglátja, hogy alakulnak a dolgok. Abból ítélve, ahogy a fiú kezei végigcsusszantak a combján, a dolgok nagyszerűen alakultak. - Még egy rumos kólát, lányok? Joey hangja harsányan zengett a kocsma kerthelyiségében. A két lány bólintott. - Baszd ki, Bal, ahogy elnézem ezeket, legjobb lesz, ha elmegyünk és felnyomunk valami bankot, hátha meg is éheznek. Vigyorogva fordult Abbyhez. - Bár szerintem te kibirod egy darabig kaja nélkül. Jesszusom, azóta nem láttam ilyen combokat, hogy az öreglányt rajtakaptam azzal az ablakpucolóval. Abigail teljes szívéből felnevetett, hálásan a figyelemért. Joey besétált a kocsmába, és odalépett a pulthoz. - Két rumos kóla, meg egy pár skót, haver. A csapos felnevetett.

- És a Hamupipőke mikor jön? Látom, a két undok mostoha már megvan. Figyelj oda, haver, a kis dagadt egy fekával él, aki a piacon dolgozik. - Megkocogtatta az orrát. - Csak úgy figyelmeztetésképp mondom. Meg azt se akarom, hogy szétverjék a csehómat. Joey hálás volt a baráti szóért. - Szóval azt mondod, a bokszosokra buknak? A férfi bólintott. - Mondhatjuk így is. Persze attól még megérik a pénzüket. Kutyák ezek, haver, és ha ilyen szórakozást akarsz magadnak egy ilyen szép délutánra, hát legyen sok szerencséd. Csak meg ne bánd. - Milyen igazad van! Tölts egyet magadnak is, nekem meg adj még egy konyakot, mindjárt dupla adaggal. Szükségem van egy italra, ekkora megrázkódtatásra. Pedig hogy beleéltem magam egy jó du-gásba. Úgy látszik, alaposabban meg kell rágnom a dolgot. A férfi együtt nevetett Joey-val. - Ilyenek a repedtek! Emlékszem, az öreganyám mindig azt mondta: „Figyelj oda, kinek vágsz alá, fiam. Sose felejtsd el, hogy még a legnagyobb kutya is valakinek a lánya, az anyja vagy a nővére." Joey is jót nevetett. A gondolat eddig sosem ötlött fel benne, és tetszett neki, ahogy a fickó megfogalmazta. Le fogja nyúlni a szövegét, és úgy mondja tovább, mintha a sajátja lenne. A kertben Sonia már mindenféle szabadosságokat megengedett Barrynek, bár az East Enden korántsem ment ritkaságszámba, hogy valakit a nyilvánosság előtt csöcsörésztek. Barry érezte a nő szagát, mely ott lüktetett a hőségben. Veríték, parfüm, dezodor aromája keveredett a nemiség buja illatával. Tudta, hogy akár ezen a fa asztalon is a magáévá tehetné, ha nagyon akarná, és a gondolattól csak még inkább begerjedt. Joey tért vissza egy tálca itallal. - Sikerült lebarnulnom egy kicsit, lányok, ebben a francos hőségben? Kezdek már hasonlítani valami bokszosra? Barry látta, hogy a két lány mosolytalan arccal fordul Joey felé. - Most mi a baj? Csak nem azt akarjátok mondani, hogy két ilyen fiatal lány előítéletekkel van a mi karibi fajtánk iránt? Úgy értem, nélkülünk hogy mennének a buszok meg a vonatok, he? Abigail rágyújtott egy cigarettára, és sziszegve kifújta a füstöt. - Vagy akár az egészségügy, ha már itt tartunk. Barry megértette, hogy a lány a feketéket védi, és próbált nem nevetni. Joey most kezdett csak belemelegedni. - Odáig vagy a véres hurkáért, igaz? Jut eszembe, a csapos is mondta, hogy valami fekával élsz együtt. Igaz, amit a feketékről mondanak? Hogy akkora a szerszámuk, mint egy lónak, és egész éjjel bírják? Abigail bólintott. - Ami azt illeti, igaz, ráadásul puhább a bőrük, és a modoruk is jobb, mint a fehér fickóké. Különösen az öreg fehér fickóké. Mulatságos, nem gondolod? Felkapta a cigarettáját és a táskáját, majd felállt, hogy induljon, joey megragadta a karját, a lány összerándult. -Nem mégy te sehová, kislány. Nem kevés dohányt tettem rád, és nem fogsz csak úgy itt hagyni. Ha pedig a bokszos felbukkanna, lesz hozzá egy-két keresetlen szavam, értetted? Sonia is felhúzta magát, de annyira azért nem, hogy ne látta volna, mekkora bajban vannak. Komoly bajban. A két férfi rosszindulatúan méregette őket, és a két lány kezdett egyre jobban beijedni. Tudták, mi a dörgés. Az olyanoknál, mint Joey és Barry, bele kellett menni a játékba, különben szarul járhatott az ember. Joey visszaültette Abigailt a helyére, és széles mosollyal folytatta.

-Nos hát, hölgyeim, kihez menjünk, ha végeztünk ezzel a néhány itallal? Sonia komoran elmosolyodott. - Gondolom, hozzám, nem igaz? Joey újra felnevetett, megmutatva valamennyi fogát és ínye egy jókora darabját is. Nikotintól lepedékes nyelve előtáncolt szájának sötét üregéből. Sonia, aki berúgott és bátornak érezte magát, Abigailhez fordult. -Nem sok esélyed van, kislány. A lány szembenézett barátnőjével, és maró gúnnyal felelt. - Hát ezeket nem is irigylem tőled, Sonia. Ahogy elnézem, tele lehet velük minden lyukad. Barry elvigyorodott. Kezdte jól érezni magát. Mennyivel könnyebb, ha előbb a földre kényszeríti a másikat. Ettől csak még izgalmasabb és élvezetesebb a játék. - Abban bízhatsz. Mi mindenen megosztozunk. Ami az övé, az az enyém is, és ami az enyém, az övé is. Ahogy ezt kimondta, a vonásai megkeményedtek, és az asztalnál ülők valamennyien tudták, hogy valami mélységes igazságot fejezett ki. De csak egyedül Joey értette, mit is akar ezzel. Felemelte italát és mosolyogva fordult vejéhez. -Úgy legyen. Egészségünkre. Susan minden erejével a lökésre összpontosított. Haja csapzottan tapadt a fejbőréhez, és úgy érezte, egész teste szétreped. - Gyerünk, kedvesem, még egy lökés, azután pihenhet. Bólintott. Mély lélegzetet vett, és még erősebben lökött, de úgy érezte, mintha ezúttal sem történt volna semmi. A nővér elmosolyodott, és újra meghallgatta a baba szívverését. - Nincs már sok hátra, de szerintem szükség lesz egy kis segítségre. Pihenjen egy kicsit, addig beszélek a doktorral. Susan hálásan ernyedt el. Nekitámasztotta fejét a párnának, és a Woman 's Realm egy régi példányával legyezni kezdte magát. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen lesz, ilyen hosszú és gyötrelmes. Mindig csak a kisbabát látta maga előtt, takarosan felöltözve, és kis gyerekkocsijában, ahol mindenki megcsodálhatta. Mindig úgy érezte, hogy Ivy gyerekszülésről szóló rémtörténetei is mérföldekre vannak a valóságtól. Most már elhitte valamennyit. Susan újra imádkozni kezdett. Nem azért imádkozott, hogy csillapodjon a fájdalom, hanem hogy minden rendben legyen a gyerekkel. Ne legyen vak, süket vagy nyomorék. Borzalmas volt belegondolni is, mi minden rejtőzködhet benne. Alig várta már, hogy felbukkanjon a kisbaba, a lelke mélyén mégis azt kívánta, maradna inkább odabent, biztonságban a világ szörnyűségeitől, biztonságban Barrytől és a rettenetes betegségétől. A betegségtől, mellyel megfertőzte őt, és rajta keresztül az ártatlan gyermeket is. Visszanyelte könnyeit, és még szaporábban legyezte magát. Azután megérezte a mindent felemésztő fájdalmat, mely forró kardként hasított belé, és azzal fenyegetett, hogy kettétépi a testét. A sikoly nyomán a szülőszobába rontottak az ápolónők és az orvosok. - Jesszusom, a feje már kint van! Miközben 1968. augusztus 22-én, este tizenegy harmincötkor, a Whitechapel kórház szülészetén Susan életet adott gyermekének, Barry az ágyban hempergett Abigaillel és Soniával. Joey, aki túl sokat ivott és túl sok sült halat evett, az előszoba pamlagján hortyogott. A korábbi viták feledésbe merültek. A két lányról kiderült, hogy tulajdonképpen nagyon is kedvesek és készségesek. Különösen Abigail, aki még élvezte is az együttlétet. A

legtöbb nő, akit felszedtek, csak azért hagyta magát, mert ők azt akarták. Az meg sem fordult a fejükben, hogy lehetőségük van visszautasítani az ajánlatot. Úgy álltak a kérdéshez, hogy ha egy férfi italt és ételt vett nekik, akkor azt a kedvességükkel kellett visszafizetniük, akár akarják, akár nem. Joey és Barry nem is sejtette, mi történik, míg ők kedvük szerint szórakoznak, isznak és falatoznak. Egyetlen egyszer sem fordult meg a fejükben, hogy tudassák valakivel, merre vannak vagy mit csinálnak. Míg felesége nyögött és morgott, ugyanezt tette Barry Dalston is. Míg felesége saját verítékében fürdött, így tett Barry is. Az volt az egyetlen különbség, hogy amíg Susan arra gondolt, merre lehet, mit csinál és ki az ördöggel ment el, addig a lány még csak fel sem bukkant Barry gondolatai közt. A gyermek végül megszületett, és Susan végtelen megkönnyebbüléssel dőlt hátra. Most mást sem akart, mint látni, megérinteni, a karjára venni és meggyőződni róla, hogy minden a legnagyobb rendben van. A nap folyamán most először gondolatai eltávolodtak Barrytől. A gyermek lett a legfontosabb. Már ez önmagában is megkönnyebbüléssel töltötte el. Csodálatos érzés volt nem Barryre gondolni, noha ezt akkor még nem ismerte fel. Susan csak jóval később gondolt vissza erre a napra, s értette meg tisztán az igazságot Barryvel és önmagával kapcsolatban. A fájdalom, a harag és az elszenvedett megaláztatások éveken át elkísérték, és a tudatalattijában rejtőzködve várták, hogy mikor törhetnek a felszínre. Ám akkor és ott nem gondolt semmi másra, csak a gyermekre. Tizenharmadik fejezet Ivy lenézett a kisbabára, és érezte, hogy a könnyek marni kezdik a szemét. Gyönyörű kisbaba volt, épp amilyen Joey is, mikor megszületett. Ugyanazok a hihetetlenül hosszú szempillák, rózsabim-bónyi ajkak, mélykék szemek. A zömök kis test úgy illett a karjába, mintha oda teremtették volna. Könnyekkel a szemében, szánakozva tekintett le Susanre. Abban a pillanatban gyűlölte a férfiakat, minden férfit, de különösen a fiát és unokája férjét. Miután óvatosan visszatette a gyermeket a bölcsőbe, gyermekkora óta most először átölelte és magához szorította Susant, hátha ezzel feloldhatja a rettenetet és a fájdalmat. Susan zokogott, és egész teste vadul rángott, ahogy világgá kiáltotta minden benne lappangó gyötrelmét. - A rohadék! A szemét állat. Képtelen volt rendesen beszélni; a görcsös zokogás kivehetetlenné tette szavait, melyek értelmét egyedül a hanghordozásból lehetett kikövetkeztetni. Ivy a hátát simogatta és a fülébe suttogott; próbálta megnyugtatni a kislányt, akinek gyötrésében azelőtt akkora örömet lelt. Valósággal fojtogatta a bűntudat, ahogy lenézett dédunokájára. Most döbbent csak rá, mit tett, és mit engedett megtenni. - Lesznek mások, szívem. Történnek ilyen szörnyűségek az emberrel. A szavak hamisan csengtek, még Ivy fülének is. Hogyan is képzelheti bárki, hogy enyhülést hozhat egy ilyen katasztrófa után? Lehetetlen. Most hiába húzott elő minden közhelyet, minden régi mondást, minden süket szöveget, amit csak hallott az évek során. Nem, Susant nem lehetett megnyugtatni. Mindenért az apját okolta. Nem Barryt, a férjét, akinek igazság szerint lett volna választási lehetősége. Úgy döntött, inkább őt is apja áldozataként állítja be. Tudta, hogy Barry is olyan akar lenni, mint Joey. Aki megkapja a tiszteletet, amit apja kikövetelt magának azon a környéken, ahol élt, és még azon is túl. Hogy más célja sincs az életben, mint tiszteletreméltó gengszterré válni, akit felkeresnek az emberek, ha olyan emberre van szükségük, aki nem riad vissza az erőszaktól. Barry mindenben Joey-t másolta,

a járásától az életmódjáig, beleértve azt is, hogy lecsapott bármilyen nőre, aki „arra termett". Ki gondolta volna, hogy az egyik ilyen éjszakai kiruccanása a saját gyermeke életébe fog kerülni? Susan anyjára nézett, aki némán ücsörgött mellette, arcát a kezébe temetve. A három nő most először oldódott fel egymás társaságában. June felnézett leánya elkínzott arcára. - Gyönyörű volt, Susan, gyönyörű kisfiú. Igazi férfi lett volna belőle. A szavak érzékeny húrokat pengettek meg Susan lelke mélyén. Kézfejével megtörölte az arcát, összemosva taknyát és könnyeit. - Akkor kész szerencse, hogy halott, nem? Eszem ágában sincs férfit nevelni erre a világra. Nem akarom, hogy másnak is keresztül kelljen mennie mindazon, amin én keresztülmentem az úgynevezett férfiak miatt. A szavak lénye legmélyéről, a szív közepéből fakadtak, és egyik asszony se próbálta elhallgattatni. Mindketten tudták, hogy a lány sokkos állapotban van, nem önmaga. Időre lesz szüksége a gyógyuláshoz, mind testi, mind lelki értelemben. Doreen tért vissza négy csésze teával. - El akarják vinni a babát, Susan... Nem fejezhette be a mondatot, mert a lány teli torokból üvölteni kezdett, akár egy piaci kikiáltó. -Majd ha az apja is látta, majd ha Barry is látta, mit művelt! Akkor majd elvihetik, megmosdathatják és felöltöztethetik, hogy szebben nézzen ki. Hogy mindenki jobban érezhesse magát! De addig nem. Doreen nem vitatkozott vele. Inkább elvitte a mózeskosarat a váróterem túlsó végébe, és forró, édes teával teli csészét nyomott Susan kezébe. - Idd meg, kedves, ettől jobban érzed majd magad. Susan ekkor felnevetett, mély és érdes hangon, mely annyira nem illett a karakteréhez, hogy mindannyian beleborsóztak. - Igyál egy csésze teát, Susan, azután majd eltemetjük a babát a hátsó kertben, és mehetünk lefeküdni. Újra nevetni kezdett, csak ezúttal képtelen volt abbahagyni. A tea szétfröccsent mindenfelé - Susanre, az ágyneműre, a padlóra. Ivy kisietett a szobából, és egy perccel később három ápolónőnek kellett lebirkóznia Susant, hogy beadhassák neki a nyugtatót. Susan érezte, ahogy a pillái elnehezülnek, a teste elernyed, és megpróbált mindent, hogy ellenszegüljön a gyógyszer hatásának. De a nyugtató győzött. Ahogy lassan belesüppedt a kisbabák és koporsók lidércnyomásos világába, a másik három asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Ez segíteni fog, az alvás többet ér minden gyógyszernél. Ivy szavai értelmetlenül, üresen csengtek. Semmi sem enyhíthette Susan Dalston fájdalmát. Barry bosszús volt, Joey majd felrobbant. A ház kihűlt, ételnek nyomát se lehetett látni, a tej kifogyott. Az éjszakai ivászat és a drogok áporodott ízt hagytak a szájukban, és még áporodottabb bűzt az alsójukban. Az egyikükben sem ötlött fel, hogy meg is mosakodhatnának. Jelen pillanatban az étel volt a legfontosabb, azután esetleg egy csésze tea. Két napig elvoltak, és ezalatt egyiküknek se jutott eszébe, mit csinálhat a terhes lány. Joey körülnézett a takaros előszobában és elismerően szólt. - Rendben tartja a házat, a jó öreg Susan. Azt meg kell neki adni. Barry felemelte ökölbe szorított kezét.

- Én meg ezt adom meg annak a picsának, csak találkozzunk. Mit szólsz ehhez, Joey? Alig egy hónapja vettem el, és máris elcsavarog, szarik a világra, még eszébe se jutok. Hazajövök és sehol senki. Még egy kis tej sincs, hogy ihatnánk egy csészével. Kinyílt a hátsó ajtó. - Itt is van, mintha mi sem történt volna. Csak figyeld, mit kap tőlem. Barry kiviharzott a nappaliból, nyomában a vigyorgó Joey-val. Előre örült, mit fog kapni Susan, és hogy végre ezt a tökéletes házasságot is láthatja leromlani arra a szintre, ahová mindenki másé is leromlott. Különösen a sajátja. Barry meglepetten ütközött bele az anyjába. - Szervusz, fiam. Az asszony alig szólt, de mindketten érezték a hangjából áradó fenyegetést, bár egyikük sem tudta mire vélni. Barry látta, hogy a szemei kivörösödtek, és hogy nem akar a szemébe nézni, folyton a válla fölé tekinget, mintha a látványát se tudná elviselni. - Szia, anya. Kicsit korán jöttél, nem? Barry igyekezett szokványos hangot megütni, de Kate a gesztusaiból látta, hogy tudja, mit fog neki mondani. - Susan megszült az éjjel fiú lett. Barry arca kigyulladt, mint egy forgalmi lámpa. - Fiú? Ez fantasztikus. Akkor Susan túlvan a nehezén, mi? Joey és Barry kitörő örömmel fogadták a hírt. Miután visszarohant a nappaliba, Joey a fél üveg whiskyvel tért vissza, amit kimondottan az ilyen alkalmakra tartogatott a kabátjában. - Francba a teával, poharakat ide, erre inni kell! Végre egy fiú. Azt hittem, a mi családunkban már csak repedtek születhetnek. Barryvel együtt ő is azt hitte, Kate komorsága annak szól, hogy az elmúlt két napban nyom nélkül eltűntek, és így lemaradtak a nagy eseményről. - Meghalt, Barry. A kisgyermek meghalt, fiam. Barry és Joey döbbenten meredt rá, s végre ráismert a sírás és az álmatlan éjszaka nyomaira. - Hogy érted, hogy meghalt? Mit csinált Susan, elesett vagy ilyesmi... Barry a romjaiban hevert. Pedig alig várta már, hogy láthassa ténykedése eredményét. A gondolat, hogy hála neki egy új élet keletkezik, a hatalom érzésével töltötte el. - Susan nem csinált semmit. A gyermek gonorrheában halt meg, egy nemi betegségben, amit tőled kapott el, Barry. Ugyanezt a betegséget adtad tovább az unokatestvérednek az esküvőd napján. Senki sem tudhatja, hogy Susan rémülete végzett-e a gyerekkel vagy a betegség maga, csak az a biztos, hogy halott. Egy gyönyörű, erős kisfiú halott, és ennek te vagy az oka. Krisztusra mondom, legszívesebben ezen a konyhakövön verném szét a fejed ezen a kövön, amit a feleséged alig két napja mosott fel, térden csúszva, hogy a hasa majd a földig ért. Kate csak ekkor kezdett el zokogni, megadva magát a szégyennek és a veszteségnek. - Egy mocskos, rohadt állat vagy, és nekem többé semmi közöm sincs hozzád, fiú. Semmi az égvilágon. És ha annak a lánynak csak egy kis józan esze van, ő is így gondolja. Az asszony kilépett a hátsó ajtón. Az apró, töpörödött alak mintha éveket öregedett volna egyetlen éjszaka alatt. - Mama! Gyere vissza, mama. Hallgass meg. Barry kirontott a kertbe, és megragadta Kate karját. -Ne érj hozzám! Soha többé egy ujjal ne érj hozzám. Susan nem engedi elvitetni a gyereket, amíg te nem láttad. Légy férfi, most az egyszer, igazi férfi, aki komolyan veszi a

felelősséget, és menj be a kórházba. Próbáld jóvátenni, amit azzal a szegény lánnyal és a gyerekével műveltél. Békítsd meg, ha tudod. Az asszony hátat fordított neki, és otthagyta a kertben, melyet Susan minden egyes nap gondosan feltakarított. Zokogva hagyta maga mögött a fiát. Joey a konyhában állt, kifejezéstelen arccal, és érezte, ahogy a bűntudat marni kezdi. Odavitte a whiskys poharat Barrynek, aki még mindig döbbenten, mozdulatlanul állt a kertben. - Idd ki, haver, ez segíteni fog. Azután jobb lesz, ha bemégy a kórházba. Ess túl rajta. Susan az apró fehér koporsót nézte, rajta a gyönyörű arany kereszttel és egy kis réztáblán a gyermek nevével. Barry egy kisebb vagyont fizetett érte, és ezzel sikerült is lecsillapítania háborgó lelkiismeretét. Susan újra és újra elolvasta a nevet, és mindannyiszor alig tudta megállni, hogy fel ne sikoltson. JASON BARRY DALSTON. Nem akarta Barry nevét látni, de a férje gyásza, mely olyan valóságos volt, hogy szinte fájt látni, megenyhítette. Ha egy férfi valaha is megbánta a bűnét, akkor Barry Dalston volt az. Ez elszomorította Susant, de ugyanakkor a megelégedésére is szolgált. Azt akarta, hogy Barry is úgy szenvedjen, ahogy ő. Azt akarta, hogy érezze az ürességet, amit ő érzett a karján és a testében. Átérezzen minden egyes percet, melyet a gyermekkel a hasában töltött, miközben érezte a rugdo-sását és mocorgását. Hiányzott neki a pocakja. Hiányzott neki a reménykedés, amivel a terhesség eltöltötte; hiányzott az érzés, hogy olyan izgalmas titok birtokosa, amit csak egy nő tapasztalhat meg. Neki köszönhette, hogy életében először teljes embernek érezte magát. És most a földbe temette Jasont, nekiadta Istennek és Szűz Máriának. Remélte, hogy valaki majd csak gondoskodik róla odafent. Körülnézett. Anyja, Ivy és Kate mind ott álltak mellette. Debbie elkülönült mindenkitől, csinos, gyerekes arcát könnyek áztatták, bár Susan tudta, hogy mindez csak színészkedés Debs részéről. Mindig is túlságosan önző volt ahhoz, hogy megértse mások szenvedését. Ha valaki őt hallgatta, még azt gondolhatta, ő veszítette el a gyermekét, és nem Susan. A mai nap csak alkalom Debbie számára, hogy szereplője legyen a nagy családi drámának, mely a barátok és családtagjaik figyelmének középpontjába állítja. Az emberek most az egyszer odafigyeltek rá ahelyett, hogy a pokolba kívánták volna. Susan ismerte a dörgést, ahogy ismerte mindig is. Éppen ez a legnagyobb baja. Ahogy újsütetű férjére nézett, ébredezni kezdett benne az együttérzés. Ez aggasztotta, nagyon is aggasztotta. Barryt igazán lesújtotta a tragédia, de Susan tudta - ahogy Barry nem, hiszen ehhez túlságosan is otromba volt -, hogy sokkal inkább érez bűntudatot, mint gyászt. Barry olyan, mint az apja, Debbie, az anyja vagy Ivy. Ők csak annyiban érzik át a dolgokat, ahogyan rájuk kihat, és képtelenek felfogni azokat a maguk teljes mélységében. Sajnálták őt a kisbaba és a szülés miatt, de az igazi együttérzést önmaguknak tartogatták. Barry legnagyobb bánata az volt, hogy önfeledten kefélt, miközben az „ő" kisfia haldoklott. Állandóan az ő kisfiáról beszélt, hogy milyen szép volt, és micsoda férfi lehetett volna belőle. Összetört volna jó pár szívet, ha megéri. A képbe bekerült még a halott kisbaba pé-nisze is, mely láthatóan óriási volt; olyan óriási, hogy amiatt sosem kellett volna szégyenkeznie. Susan tudta, hogy Barry képtelen másként gyászolni. Csak így tudta elrendezni magában a történteket. Ám ettől még nem gyűlölte őt kevéssé. Még ekkor sem állt szóba vele. Még a temetkezési vállalkozónál is, ahol kiválasztották a legdrágább koporsót, rajta a valódi arany kereszttel, csak bólogatott férje kérdéseire. Susan érezte, hogy valaki megszorítja a kezét, és tudta, hogy oreen az. Mihez is kezdene a barátnője nélkül? Ő volt az egyetlen, |akivel Susan beszélhetett, és vele is csak akkor, ha

kettesben marad- tak. A szavak ilyenkor feltartóztathatatlanul áradtak belőle, bár nem hordoztak értelmet, egyedül Susan és - szerette ezt hinni - Doreen számára. Úgy tűnt, Doreen mindenben együtt érez Susannel, és a maga teljességében átérzi a tragédiát, ahogyan anyja vagy szerencsétlen Ivy képtelen lenne. A fiú alig három napja volt halott, amikor Ivy már javasolta Susannek, hogy „kapja össze magát", és tudatta, hogy „ilyesmi történik", de „ettől az élet még nem áll meg". A legmulatságosabb az volt az egészben, hogy nem is neheztelt Ivy szavai miatt. Inkább még megkedvelte általuk az öregasszonyt. Legalább ő és Kate elismerték, hogy valami rettenetes szörnyűség történt. Mindketten megtagadták fiúktól az együttérzést és a vigaszt. Mindketten Susan oldalára álltak, ha lehet így mondani. Ezen eltűnődött egy ideig, és próbált belefeledkezni gondolataiba. Debbie divatosan rövid szoknyája láttán nevethetnékje támadt. Kurta lábain állva nővére úgy festett, mint a kettéfűrészelt táncosnő egy bűvészmutatványban. Susan érezte, ahogy a mosoly játszani kezd az ajkain, és keményen beharapta őket, emlékeztetve rá magát, hogy mégiscsak a saját gyermeke temetésén van. Apját is tanulmányozta. Ő legalább visszafogottan öltözött. Öltönye kivasalva, haja rövidre nyírva, arca frissen borotválva. Joey felfigyelt rá, hogy őt nézi, és szomorúan elmosolyodott. Susan rádöbbent, hogy alighanem ő is mosolyog, és gyorsan a szája elé kapta a kezét. Mi ütött belé? Hogyan képes mókásnak találni bármit ilyen szörnyű helyzetben? Mi olyan rohadt vicces? Hogy Jason megmenekült mindettől, fogalmazódott meg benne a válasz. Egyre többet gondolt erre, ahogy múltak a napok. Megmenekült Joey-tól és Barrytől, de legfőképpen attól, hogy ezek ketten neveljenek belőle igazi férfit. Barry olyasmiket mondott, hogy bokszoló lesz belőle, igazi tökös fickó, akibe senki sem mer majd belekötni. De Jason, az ő imádott kisfia volt olyan okos, hogy megmeneküljön előlük. Egy pillantással felmérte őket, és inkább passzolt. Ez a gondolat örömmel töltötte el még a gyászban is. Mocskosnak érezte magát a templomban, és még mindig attól a mocskos betegségtől szenvedett, amit csak mocskos emberek kapnak meg. Miközben ott állt az Úr figyelő tekintete előtt, mindvégig érezte, hogy a méreg, mely utat talált magának a gyermeke testébe, most is ott áramlik az ereiben. Köszönhetően Barry Dalstonnak, egy elmondhatatlanul szar alaknak és egy halott gyermek apjának. Újra nevethetnékje támadt. A fia temetésére összegyűlt gyászolók közül négyen kezelés alatt álltak a nemibeteg gondozó intézetben. Bárcsak Frances is eljött volna, akkor már öten lehetnének. A mesés ötös. Kis híján hangosan is felnevetett a gondolatra. A koporsó olyan parányinak és magányosnak tűnt, hogy Susan legszívesebben rákiáltott volna a tisztelendőre, hogy nem engedheti le Jasont csak így egymagában a sötétségbe. Az anyjának is vele kell mennie, hátha meg fog ijedni. Szüksége van valakire, aki törődik vele, aki szereti, és aki nem hagyja, hogy vigasztalanul sírjon a sötétben. És miért ne mehetne vele? Isten biztosan őt is elragadhatná, és magával vihetné az örökkévalóságba, ahol nem lenne más, csak ő és Jason. Csak a szeretet, a törődés, a biztonság. Apja azt mondta, egy darabig figyeltetniük kell a sírt - leginkább a valódi aranykereszt miatt, amivel fűnek-fának eldicsekedett. - Még valami rohadék kiássa és megpróbálja elsütni valahol. Te is tudod, milyenek errefelé. Még anyja is letorkollta, ha előjött ezzel a témával. Susan tudta, hogy apja ezt megnyugtatásnak szánja. Joey a maga módján így akarta tudatni, hogy mindent megtettek a

gyerekért. Egy rakás pénzt költöttek rá, és „tisztességesen útnak indították", ahogy Ivy fogalmazott. De vajon hová? Hová indították útjára? így egymagában, az édesanyja nélkül? És miféle Isten művel ilyen dolgokat? A teste elernyedt. Hiszen ez ugyanaz az Isten, aki nekiadta Barry Dalstont, nem igaz? Hozzá imádkozott, amilyen ostoba volt. A szertartás véget ért, legalábbis az egybegyűltek arcán szétáradó megkönnyebbülésből ítélve. Barry jött oda hozzá, hogy átkarolja a vállát. Sírt. Susan látta, hogy minden ismerősük őket figyeli. Maud a szomszédból, és vele az összes rokona, mind úgy gyülekeznek, mint patkányok a dög körül. - Baszd meg, Barry. Susan halkan beszélt, de olyan indulattal, hogy tisztán hallhatták. Azután előtörtek a könnyei, de csakis Barry illata miatt. Az illat miatt amit egykor annyira szeretett: Old Spice és cigi, elkeveredve a Brylcreem és a sült krumpli szagával. Valamikor Barry közelsége jelentett számára mindent; biztonságban érezte magát, mert azt hitte, szeretik és kívánják. És most a gyermekét siratja, és vele saját elveszett ifjúságát, melyre soha többé nem emlékezhet jó szívvel. Valamikor Barry volt az egyetlen jó dolog az életében. Oly sokáig csak a csillogást és a fényt látta benne, amelyhez tartozni akart, de most már tudta, hogy amire vágyakozott, nem más, mint a bolondok aranya. Azért engedte, hogy férje szorosan magához ölelje. Nem a fia temetése a megfelelő alkalom és hely a veszekedéshez, bármekkora kísértést is érez rá, hogy megszégyenítse a másikat. Végtére is, minden szomszéd őket nézi, és nem kell tudniuk az ügyeikről. Lehetett bármily kiábrándult, és undorodhatott egész addigi életétől, a megszokás mélyen beleégett Susan Dalstonba. Az éjszaka közepén ébredt. Az utcai lámpák fénye meleg, puha félhomályba vonta a hálószobát, de Susan csak a lüktetését érezte a melleiben. A tej még most is szivárgott belőle, amitől elöntötte a forróság és a rosszullét. Barry az ágy mellett térdepelt, és Susan ráébredt, hogy éppen ő keltette fel; ő rabolta el az édes álmot, mely röpke időre száműzte belőle a fájdalmat. Az altató tényleg csodálatos találmány. - Remélem, nem kefélni akarsz? A hangja laposan és színtelenül áradt szét a néma házban. - Szeretlek, Susan Dalston. Jobban szeretlek, mint bárkit. Barry hangja eltelt önsajnálattal. Susan mintha meg se hallotta volna. Nem felelt. - Annyira sajnálom, Susan, tényleg. Tudom, hogy az egész az én hibám, de akkor is az a rohadt Joey tehet róla. Ő cipelt magával, ő itatott le. Másnap reggel mellette ébredtem, és itt feküdt az ágyban a két lekoszlott tyúk... Barry sírva fakadt. Susan szenvtelenül figyelte. - Itt voltak, az én ágyamban? Ezt akarod mondani? Barry rábólintott, és Susan tudta, hogy javítani akar a helyzetén és próbál őszinte lenni vele. - Bártündérek voltak, közönséges ribancok, nem jelentettek semmit. Nem úgy, mint te meg én, szívem. Szeretlek. Nem érdekel senki más. Susan kihallotta a maró gúnyt a hangjából, amint válaszolt. - Ezt örömmel hallom. Most már aludhatok tovább? Barry nekipréselte a fejét a hasának, a nagy, puha, kerek hasnak, melyen égő vörös terhescsíkok húzódtak. - Kérlek, Sue, ne hagyj el. Ne lökj el magadtól.. .annyira fáj.

A lány mozdulatlanul feküdt, és nyitott szemmel fürkészte a sötétséget, leküzdve magában a késztetést, hogy a térdei közé fogja a másik fejét és kipréselje belőle az utolsó szuszt is. Valamikor mennyire élvezte, amikor magában érezhette; mennyire élvezte, ahogy a nyelve beléhatolt. Néha majdnem elérte a csúcspontot, és a jó érzések szétáradtak a testében. Most már örült, hogy nem adta meg magát nekik. Ezzel halott gyermekét árulta volna el. Barryvel néha valóban élvezte a szexet, és egyszer-kétszer kevés hiányzott csak, hogy elérjen a csúcsra. De ő mindig félresöpörte ezt az érzést. Nem akarta tudni, mi őríti meg az embereket, és veszi rá őket, hogy idegen embereknél keressenek kielégülést. Vágj alá, azt' hadd menjen. Ez volt Barry egyik kedvenc mondása. Hát, most sikerült alávágnia egy olyannak, akitől többet kapott, mint amit kialkudtak. Susan Dalstonnak egy életre elege lett a szexből, és mindenből, ami belőle származott. - Hagyj aludni. Bar, légy szíves. Barry ekkor megragadta, és a kezek kétségbeesetten markolászták. - Susan... kérlek, Susan. Szeretlek. Tényleg szeretlek. Még nem késő. Megváltozom, ígérem neked. Újra büszke leszel rám. Megígérem, hogy soha többé nem nyúlok más nőhöz, csak hozzád. Jason sírjára esküszöm neked. Susan szigorú és merev arccal ült fel az ágyon. - Ne esküdözz annak a gyereknek a sírjára, Barry Dalston. Olyasvalamit ígérsz, amit képtelen lennél betartani. Olyan vagy, mint az apám - nem tudsz mást, csak baszni, de azt aztán minden formában. Mindketten megbasztatok és mindketten kibasztatok velem, szép kis páros vagytok. Hagyd ki ebből a fiamat. Őt ne keverd bele ebbe a szarságba. Megölted őt. Nézz szembe vele, nézz szembe a ténnyel, és hagyj végre aludni. Semmi mást nem akarok tőled, csak hagyj aludni. Hanyatt feküdt az ágyon, és Barry megint a hasára fektette a fejét. Szüksége volt a lány tiszta illatára, hogy újra egésznek érezhesse magát. Susan, döbbent rá, csakugyan igazi ékkő. Tiszta, kívül-belül és az otthonában egyaránt. Szerető és gondoskodó. Susan jó ember. Tudta, hogy sokkal rosszabbat is kaphatott volna, egy Francest vagy egy Debbie-t, aki hozzájött volna, és - akárcsak June - már az első házassági évfordulójuk előtt összefeküdt volna a fél környékkel. Mert az ő fajtájuknak szüksége van rá, hogy akarják, és szüksége van rá, hogy szexuálisan kívánatosnak érezhesse magát. Mert nincs annyi esze, hogy különbséget tegyen szerelem és kefélés között. June és a hozzá hasonlók a nemi vágy tárgyának tekintik magukat, és ez boldogtalanná teszi őket, mert ahogy élik az életüket, egyre messzebb és messzebb kell menniük ahhoz, hogy részesüljenek az áhított zsongásban maguk körül. Egyre idegenebb férfiak kellenek, akik kihasználják őket, és akiktől megkaphatják az üres szöveget, melyre annyira vágynak. Susan, az ő Susanje, ez a rút arcú és zömök testű teremtés sokkal többet adott neki, mert úgy adta, hogy közben nem várt viszonzást. Nem kellett neki italt vennie, és nem kellett képtelen baromságokat szajkóznia - a lány egyszerűen ott volt. Őt várta, és senki mást. Életében most először Barry Dalston is megértette, mit jelent a hűség. Barry Dalston, a tökös fickó, a könyörtelen gazember és a gyászoló apa úgy kapaszkodott feleségébe, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Tíz nappal később Susan újabb temetésre készülődött. Ezúttal unokatestvérét, Francest temették. És a közeli családtagokon kívül senki sem tudta, miért lett öngyilkos a lány. Frances elvitette magát Essexbe, és az aveleyi Belhus Parkban felkötötte magát az első fára. Azon a helyen, ahol gyerekkorában sokszor megfordult, egy rég halott és elfeledett rokon házában.

Susant túlságosan lekötötték a temetés előkészületei és saját vegyes érzelmei, így nem figyelt fel a hírre, ami az aznapi Daily Mhrorban jelent meg. Egy, a sohói Valbon klubbal dolgozó prostituáltat két nappal azelőtt agyonvertek, és a holttestét kihajították egy szemétdombra a Gerrard Streeten. Barry azonban elolvasta a cikket, újra és újra. Komolyan hitt benne, hogy ha nem pénzről van szó, mindig meg kell fizetni az adósságot. Frances pedig öngyilkos lett a kisbaba miatt, és mert ennyi bajt okozott. A másik nő haláláról Barrynek kellett gondoskodni, de ezzel együtt megérte. Megfizetett a fia haláláért. Elkapta és megbüntette az elkövetőt, és ettől sokkal jobban érezte magát. Valakinek vállalnia kellett a felelősséget, és mint szokásosan, ezúttal sem ő lett az. A temetés után megragadta Susan kezét, és belenézett a szemébe. - Szinte már boldognak tűnsz, Barry. Barry megrázta a fejét, és arcán újra eluralkodott a gyászos kifejezés. - Csak azért vagyok boldog, mert visszakaptalak, drágám, ez minden. Ahogy szorosan magához ölelte, még el is mosolyodott. A leg-szomorúbb az volt az egészben, hogy ő maga is elhitte, amit mondott. Barry Dalstonnak egyszerűen ilyen volt a mentalitása. És miközben elhagyták a temetőt, Susan, aki még most sem tudta kivonni magát a gyász és a döbbenet alól, meglátta az első halvány reménysugarat a jövőre nézve. A kettejük jövőjére nézve. Ezután legalább, gondolta magában, törődik velem. Erre lehet építeni. A nap magasan állt, és aranyfényben fürdette őket. Mindenfelé burjánzott az új élet. Gyermekek játszadoztak, virágok szökkentek szárba, sietős emberek intézték a dolgukat. Legalább elmondhatja, gondolta Susan, miközben férje udvariasan besegítette a kocsiba, hogy a dolgok ettől rosszabbak már nem lehetnek. Miután beindította a kocsit, Barry odahajolt hozzá és szájon csókolta. Időtlen idők óta most először Susan visszamosolygott rá. A férfi bűnbocsánatot nyert. Barry a szeme sarkából látta, hogy Doreen őket figyeli. Amint lehúzódott a járdaszegélyről, átkarolta Susan vállát, és közben felmutatta a nőnek középső ujját. - Bekapcsoljam a rádiót, hátha jobb kedved lesz? Susan szórakozottan bólintott, de gondolatai még mindig Frances és a temetés körül jártak. Nem látta Doreent, aki gúnyos mozdulattal viszonozta a férfi gesztusát, és közben minden rohadéknak elmondta. Barry annál inkább látta, és gondosan el is raktározta magában. MÁSODIK KÖNYV 1969 Az igazság kegyetlen, de lehet szeretni, és szabaddá tesz mindenkit, aki szereti. George Santanyana (1863-1952) Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek. Esaiás könyve 57.21 Az otthon börtön a lányoknak, dologház az asszonyoknak George Bemard Shaw (18561950) (Ember és felsőbbrendű ember)

Tizennegyedik fejezet - Nem hallgattatnád már el azt a kurva kölyköt? - Barry hangosabb volt még a kislánynál is. Susan a szomszédos hálószobában járkált, a gyermek hátát paskolta és próbálta őt megnyugtatni. Wendy éppen fogzott, és ez nem tette túlzottan boldoggá. Az igazat megvallva, a kisbabának semmi sem tetszett ezen a világon, és érzéseinek minden alkalommal hangot is adott. Wendy a születése óta csak sírt. A doktor kólikát állapított meg, Susan kólikára gyanakodott, míg Barry meg volt győződve róla, hogy maga az ördög küldte neki ezt a gyereket, és ez nagyon nem tetszett neki. A helyzetet csak elmérgesítette, hogy ha Wendy le is nyugodott, más se kellett, csak hogy meglássa Barry arcát a gyerekágy felett, és máris kitört a harmadik világháború. Wendy Kathryn Dalston nem kedvelte az apját. És Susan igazán nem vádolhatta rossz ítélőképességgel. Barryt azonban egyre inkább bosszantották lánya éjjeli dühkitörései, és gondja volt rá, hogy ezt mindenki megtudja. Susan sokszor eltűnődött, melyikük a hangosabb, ő vagy Wendy. Akárhogy, csak a kettejük hangját lehetett hallani. De bármit is gondolt Barry, Wendy volt Susan szeme fénye. Csak belenézett azokba a hatalmas kék szemekbe, és máris elolvadt. Meg volt győződve róla, hogy ennek a gyermeknek rendeltetése mindenkinél gyönyörűbbnek lenni, és ő minden fenntartás nélkül imádta. Egyszóval, számára Wendy jelentette a világot. Barry, gyanítván ezt, születése pillanatától féltékeny volt a gyerekre, és bár tudta, hogy le kellene küzdenie magában ezt az érzést, képtelen volt megtenni. Wendy magáénak követelte Susan minden idejét, türelmét és szeretetét. Barry leugrott az ágyról, átviharzott a szomszédos hálóba, és a szó szoros értelmében megpróbálta kirángatni a gyereket Susan karjai közül. - Tedd vissza ezt az elkényeztetett kis varangyot az ágyába. Hadd bömböljön csak magának. Az ég szerelmére, Sue, nem lehetne legalább egy éjszaka nyugtunk tőle? Az üvöltözés még inkább felzaklatta Wendyt, aki most kezdett csak neki igazán a bömbölésnek, hogy megérezte a feszültséget és a félelmet anyja testében. Susan még szorosabban ölelte magához a gyereket, nekipréselve a törékeny testet a mellkasának. - Mindenképp most kell megetetnem. Bar. Hagyd már egy kicsit békén a gyereket. Még csak négyhónapos, honnét tudná, mennyi az idő. Susan úgy kapaszkodott gyermekébe, mintha az élete múlna rajta, és Barry még egyszer megpróbálta kiráncigálni Wendyt az anyja karjai közül. - Csak fájdalmat okozol neki, Barry, de úgy éljek, nem viszed el szárazon. Még mielőtt belegondolhatott volna, mit beszél, Susan már ki is mondta a szavakat, melyek ösztönösen, belülről fakadtak, ahogyan egy anya védelmezi a gyerekét. Barry egy hosszú pillanatig csak nézte, és Susan érezte, ahogy a jeges félelem a szívébe markol. - Bar, figyelj rám... Barry, kérlek... Az ökölcsapás olyan váratlanul érte, hogy nekitántorodott a kiságynak, és kevés híján kiengedte a gyereket a kezei közül. Susan érezte, hogy a szemöldöke felrepedt; érezte, ahogy vérével együtt a könnyei is elerednek. Barry mintha lassított felvételen látott volna mindent. Abban a pillanatban, hogy az ökle lecsapott Susanre, már tudta, hogy túl keményen ütötte meg, mintha ő is férfi lenne. Abban a pillanatban, hogy az öklét felemelte, már tudta, hogy nincs mentség arra, amit csinál.

Wendy elcsendesedett, teljes némaságba burkolózott, Susan és Barry pedig döbbenten nézett le rá. Susan vére a gyermek arcába csepegett, és mindketten azt hitték, hogy ő is megsebesült. - Te rohadt állat, Bar, nézd meg, mit csináltál. A gyermek némasága rémítette meg Susant, a gyermek természetellenes némasága. Azután Wendy elmosolyodott, széles, gyönyörű mosolyt küldött feléjük, és Susan érezte, hogy a szívébe markoló jeges kéz szorítása lassan felenged. Barry végignézett kislányán, és biztosan érezte, hogy csakis az övé lehet. Annyira hasonlított rá, hogy attól teljesen elgyengült. Látta a mosolyt, a vért és a kislány orrából szivárgó váladékot, és olyan megkönnyebbülést érzett, amilyent csak a bűnösök érezhetnek. Egy pillanatig már azt hitte, hogy kárt tett benne, és Barry számára ez volt a legszörnyűbb, amit csak művelhetett. Nem azért, mert ezzel bűnt követett el, hanem mert az ő világukban, ha valaki egy kisgyermeket bántott, mindenki kiközösítette, lenézte és megvetette. Kékrezöldre is verhette, ha már elég idős volt ahhoz, hogy iskolába járjon, de egy kisgyermek... egy kisgyermek mindenki szemében az öröm forrása. Kivéve persze - a legtöbb alkalommal magukat a szülőket. Barry belebetegedett már abba is, ahogy az emberek Susant dicsőítették. Még Davey Davidson is megjegyezte, micsoda kincs egy ilyen asszony, és hogy a felesége másról se beszél, csak az imád-nivaló lányukról és a makulátlan otthonukról. Úgy tűnt, mintha Susan egész életében csak az anyaságra készült volna, ami ilyen szülői háttér mellett több mint csodálatos. Úgy tűnt, mintha erre született volna. Még Barry anyja is imádta Susant. Azt gondolta, ez már a csúcs, és nincs tovább. Pedig ahogy most elnézte egyszerű arcát és felduzzadt hasát, nem érzett mást, csak viszolygást. Susan mellei még mindig duzzadtak voltak a tejtől, és még most is mindenét összekente vele, ráadásul a gyermek reggel, délben, este ott csimpaszkodott rajta. „Ne kelljen várnia, ha éhes", mondta Susan. Barry szerint csak halálra kényeztette, de hát ki figyelt oda rá? Amit Wendy Dalston akar, Wendy Dalston megkapja. Lehet az ölelés, étel, figyelem, vagy akár egy rohadt cigi, ha épp az kell neki, hát megkapja. Ahogy Barry látta, Susan mindig saját magának könyörgi ki a bajt, de most ő is megijedt, és miután átvette a gyereket az anyjától, ringatni kezdte a karján. Wendy ez egyszer nyugton maradt, mintha a döbbenet és a hirtelen zaj elvette volna a kedvét a bömböléstől. Ahogy belenézett apja arcába, újra elmosolyodott, igazi sugárzó babamosollyal, mellyel mindenki szívét képes volt meglágyítani. Barry eljátszadozott vele néhány percig, és belekóstolt az érzésbe, melyet a karjai között fészkelődő apró test keltett benne. Most szerette. Amikor a lánya akarta őt, és amikor ilyen közel volt hozzá, akkor ő is imádta. Susan némán figyelte őket. Érezte, hogy a vér alvadni kezd a szeme felett, és azt mondogatta magában, mindez nem számít. A kisbabák feszültté teszik a legtöbb kapcsolatot. És ha egy kapcsolat már amúgy is feszült, a szálak hajlamosak felfesteni. Miután megbizonyosodott róla, hogy Barry boldogulni fog, kiment a fürdőbe és megtörölte az arcát. Mindent összevérzett, de túl fáradt volt ahhoz, hogy ezzel törődjön. A seb komolyabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt; csak egy kis repedés a szemöldökén. Egy pillanatra felötlött benne, hogy be kellene mennie a Londonba, összevarratni a szemöldökét, de ehhez is fáradtnak érezte magát. Inkább ragtapaszt tett a sebre és megmosakodott. Reggelig ez is megteszi, azután úgyis meg kell majd magyaráznia a dolgot Barry anyjának. El nem tudta képzelni, mire ment volna Kate nélkül. Az asszony lett a legerősebb szövetségese. Jason halála óta Kate valósággal édesanyja lett Susannek. Ami Barryt illeti,

vele már korántsem volt ilyen barátságos. Több mint egy évig nem is beszélt fiával, míg Wendy meg nem született. Susannek csak ekkor sikerült meggyőznie arról, hogy ássa el a csatabárdot. Azt is tudta, hogy ez a sérülés megint csak elmérgesíti a helyzetet anya és fia közt. Kate-nek, mint kiderült, bizonyos szempontból még June-nál is veszélyesebb szája volt. Bár nem káromkodott és ordítozott, azzal a szilárd eltökéltséggel beszélt, mely révén a maga teljességében tudta érzékeltetni a mások iránt érzett megvetését. És Barry az utóbbi időben olyan gyakran volt e megvetés tárgya, hogy Susan már-már azt kívánta, inkább maradna távol tőlük. Az biztos, hogy megkönnyítené vele az életét. Miután eltette a kötszereket, visszament a hálószobába. Barry az ágyon aludt, mellkasán a kicsi Wendyvel. A kislány is elaludt. Susan szomorú mosollyal megszemlélte apát és kislányát, majd letelepedett a fehérre festett nádszékbe. Szundítana egy kicsit, míg Wendy fel nem kelti, hogy az ételét követelje. Annyira, de annyira fáradt volt. Doreen jókora almás pitét hozott. Még csak reggel fél kilencre járt, de ő máris teljes sminkben és frissen tupírozott frizurában pompázott. Azzal persze most sem bajlódott, hogy átcserélje házikabátját - ilyet csak akkor tett, ha elment valahová. - Hogy van az én kis angyalkám? Csak akkor veszítette el a jó kedélyét, amikor Susan elfordult a mosogatótól és szembenézett vele. - Mit csinált megint? - kérdezte sziszegve. - Hallottam, ahogy ordítozik meg minden, Sue. Azt nem hittem, hogy bántani fog, különben nem hagytam volna annyiban. Esküszöm, kihívtam volna a zsarukat, ha tudom, hogy hozzád nyúl. Susan felsóhajtott. - Kijött a sodrából, nem tehet róla. Wendy csak bömbölt, mindketten fáradtak voltunk, én meg visszaszájaltam... Doreen szemei kikerekedtek. - Mit mondtál neki? Susan elpirult. - Mindegy, elég legyen annyi, hogy ezt kaptam érte. - Felduzzadt szemöldöke és a ragtapasz felé intett. - Reggel különben is bocsánatot kért. És tudod mit, Doreen? Wendy egész éjjel a mellkasán aludt. Látnod kellett volna őket. És ma reggel, mikor Barry felkelt, és meglátta, hogy ott van, rámosolygott, most először teljes szívéből rámosolygott. A lány meg olyan jól érezte magát, hogy egész éjjel enni se kért. Doreen komoran elmosolyodott. - Szóval rájött, hogy neki is vannak kötelességei? Hogy Wendy az ő gyereke is, nemcsak egy játék baba? Mindketten meghallották, ahogy Barry lefelé indul a lépcsőn. - Ma reggel ő eteti meg. - Susan ajkaira tette mutatóujját és elmosolyodott. Barry lépett a konyhába, a karján Wendyvel. Úgy nézett Doreenra, mint egy csótányra, amit épp most halászott ki az ételéből, majd felkiáltott. - Másfél decit megivott, a drága. Mert én etettem meg, és szegénykének nem kellett kínlódnia a csöcsöddel. Mostantól igazi tejet adjál neki, üvegből. Barry Dalston parancsot adott. Susan szórakozottan bólintott. - Épp eleget kap a mellemből is, csak azt nem látod, mert nincsenek rajta rovátkák. Mindent megpróbált, hogy a lehető legvidámabb színben tüntesse fel a dolgokat.

- Amennyi nyavalyás terhescsík van rajtad, még azt se látnánk, ha tényleg be lenne rovátkázva. Csináld, amit mondtam, és ma éjjel én etetem meg a kis szarost. Te úgyis csak elkényezteted. Gondosan beletette a kisbabát a mózeskosárba. Wendy izgatottan rugdosott a lábacskáival, és megint elmosolyodott. Barry visszamo-solygott rá. Most újra hatalmasnak és erősnek érezte magát. Hogy kicsiholta lányából a szeretetet, hirtelen a világ legizgalmasabb dolgának tűnt, izgalmasabbnak még egy házasságon kívüli viszonynál is. A kislány jobban fogja szeretni őt, mint az anyját, ebben biztos volt. Egyetlen szó nélkül kilépett a házból. Doreen érezte, hogy a feszültség megenyhül, amint a férfi beteszi a hátsó kaput. - Micsoda egy faszfej. Bárcsak te is olyannak látnád, Sue, mint mindenki más. A nő felnevetett, és mindkettőjüknek töltött egy teát. - Látom, Doreen, csak tudom, hogy bánjak vele. A szavak sokkal magabiztosabban csengtek, mint ahogyan érezte magát. De Barry legalább elment, egész napra és remélhetőleg éjszakára is, és ő kettesben maradhat Wendyvel. Mást nem is akart. Barry mindenkit lenyűgözött a kocsmában az „éjszakai etetés" történetével. Miközben a többiek figyelték, ahogy nagyképűen meghatározza a gyereknevelés leghatékonyabb módszereit, megint hatalmasnak érezte magát. Susan valamiért azt képzeli, hogy ő az egyetlen, aki tudja, mivel lehet boldoggá tenni egy gyereket. Nos, majd ő bebizonyítja, hogy téved, nagyon is téved. Barry elemében volt, és mindenkivel tudatta, gyereket kell csinálni ahhoz, hogy az ember igazán megértse, milyen könnyű élete van az asszonyoknak. A legtöbb férfi helyeslően felröhögött, néhányan minden meggyőződés nélkül velük nevettek, és csak egyetlen férfi, egy Freddie McPherson nevű keménykötésű dokkmunkás nem találta mókásnak a kijelentéseit. - Tévedsz, Barry, az asszonyoknak egyáltalán nem könnyű. Az én Jeanette-em kilencet szült, rá is ment az élete. Negyvenegy volt csak, mikor elvitte egy rohadt szívroham. Szart se értesz te ebből, haver. Csak mert egyszer megetetted a gyereket, máris Doktor Spocknak vagy minek képzeled magad.Nekem kilenc kölyökről kellett gondoskodnom, míg Lee-Anne elég nagy nem lett, hogy átvegye tőlem a melót. Ne becsméreld az asszonyokat, fiú, nagyon is sokat gürcölnek. Barry bosszús volt, de féken kellett tartania magát, mert mindenki tudta, hogy Freddie vitathatatlan tekintély a gyereknevelési kérdésekben. Hogy bolondot ne csináljon magából, Barry próbálta tréfával elütni a dolgot. -Nem lehetett könnyű kilenc kölyökkel. Azt mondják, életedben egyszer se lőttél félre, Freddie. Talán az öreglányt is te kefélted halálra! Most mindenki nevetett, még Freddie is, aki pedig a saját bőrén tapasztalta, milyen nehéz kilenc kölyköt semmi pénzből felnevelni. - Adtam neki becsületesen, az igaz. Hiányzik is. Nincs még egy asszony, aki megadhatná, amit ő megadott, és aki tudja minden titkodat, mégis úgy szeret, ahogy vagy. Freddie hangja eltelt a felesége iránti reménytelen vágyakozással, azután Joey jött be a kocsmába, és amint Barry meglátta, tudta, hogy bajban vannak. Miután odabiccentett mindenkinek, Joey rendelt egy dupla whiskyt, és behúzta Barryt egy csendes sarokba, ahonnét elzavart két csendesen iddogáló férfit, csak hogy magukban lehessenek. - Mi a baj, Joey?

A férfi dühösen rázta meg a fejét. - Az a kis faszkalap, Derby. Tényleg kikönyörgi magának a verést, de ha csak ez kell neki, tőlem megkaphatja. Barry ingerülten csapta hátra a haját. - Mit csinált? Joey nagyot kortyolt italából, és felsóhajtott. - Nem fog fizetni, elküldött a francba. Azt mondja, nem fél se tőlem, se Daveytől, se Bannermantől. Úgy látszik, most egy kis cégnek dolgozik, a víz túlsó partján, Bermondseyben. Akarsz találgatni? Barry érezte, ahogy a szíve is megdermed. - De nem a Winter testvérek? - De bizony. Ők alkalmazzák, mint behajtót, úgyhogy most azt hiszi, nagy ember lett belőle. - Joey a fogai közt szűrte meg a szavakat. Szorult helyzetbe kerültek. A Winter testvéreket mindenki ismerte, és sokan tudtak arról is, hogy vonakodva bár, de szövetséget kötöttek Bannermannel. Senki nem akart újabb háborút. Miután a Kray-banda harminc évnyi átmeneti tartózkodás után végre kivonult a piacról, a londoni cégek mind szabadon gazdálkodtak a saját placcukon, és úgy védték az érdekeiket, ahogy tudták. A fegyvereket félretették, de egy ilyen horderejű esemény nyomán megtörténhetett, hogy újra fellángolnak a bandaháborúk. - Beszélek Bannermannel, meglátjuk, mit mond. Barry szórakozottan bólintott. Azután előrehajolt a széken, és elvigyorodott. - Mi lenne, ha megleckéztetnénk a fickót, és meglátnánk, akkor mi történik? Lefogadom, a Winter testvéreknek egy büdös szavuk se lenne, ha tudnák, hogy dohányról van szó. Biztos ők is ezt tennék, vagy legalábbis számítanak rá. Joey a fejét rázta. - Túl nagy falat ez. Bar, senki sem akar újabb háborút. Nem, amíg Bannerman úgy nem gondolja. Nyugtalannak tűnt, és ez aggasztotta Barryt. Nem sokszor látta Joey-t ennyire szorongani. - Ugyan már, igyunk egyet, és felejtsük el. Holnap átrágjuk magunkat rajta. Joey dühödt és keserű arckifejezéssel felkapta üres poharát. - Gyűlölöm, hogy az a faszfej ebbe a helyzetbe hozott. Ha látnád. Bar, egy nagydarab gorilla mellette, egy másik a kocsijában... te is megértenéd. Barry tudta, hogy mondania kellene valamit, amivel visszahozhatja Joey-t. - Ahogy ott álltam, csak röhögött rajtam, kiröhögött, és én semmit sem tehettem ellene. Én mondom, Joey, még jó, hogy nem voltam felszerelve. Ott helyben szétlőttem volna azt a rohadt fejét. Barry meg tudta érteni. Hogy valakit kipakoljanak az ő szakmájukban, az olyan, mintha valaki a királynőt kérné fel egy gyors cumizásra. Kiváltképp bántó volt ez egy olyan embertől, mint ez a nagydarab, erőszakos gorilla, Georgie Derby, akinek olyan éles a nyelve, hogy a kazánlemezt is átvágná vele, és legalább ennyire tenyérbe mászó a modora is. Derby kemény fickó volt, aki egész életében a pénzt kajtatta, és akit a behajtói munka még nagyobb seggfejjé tett, mint amekkora eredetileg volt. Ahogy felkelt, Joey magához vette üres poharát, és felsóhajtott. - Igyunk még egyet. Isten a megmondhatója, rám is fér. Amint a bárpult felé tartottak, Barry próbált kitalálni valamit, amivel jobb kedvre deríthette Joeyt.

- Jut eszembe, Bar, hogy van a kölyök? Még most is állandóan üvölt? Mindenki nevetett, és Freddie felkiáltott. - Hát te nem tudod? Már gyerekgyógyász is lett. A többiek tovább röhögtek, és Barry hirtelen erős késztetést érzett, hogy megruházza Freddie-t. A fickó kezd az idegeire menni. De hagyta érvényesülni. Inkább mindent elmondott Joey-nak Wendyről. Hogy miként hallgattatta el, alig hogy magához vette, és hogyan figyelmeztette Susant, ne kényeztesse a halálba. - Mindent egybevetve, Joey, a kölykök olyanok, mint az asszonyok. Tudniuk kell, ki a főnök, és hol a helyük. Ettől érzik biztonságban magukat. Úgy értem, az asszonynál se lehet hagyni, hogy a maga feje után menjen, nem? Joey fáradtan nevetett, és odafordult haverjaihoz, mielőtt felelt volna. - Mondd ezt June-nak. Legutoljára akkor tette azt, amit mondtak neki, mikor az Old Londonban a kankódoktor megkérte, hogy tolja le a bugyiját. Ezen mindenki jót nevetett, és Barry, aki rájött, hogy újabb öngólt lőtt, velük nevetett. - Hát, June az egy külön kategória a maga nemében, nem igaz? Joey bölcsen bólogatott. - Mondhatjuk így is. - Rendeljünk valami kaját, és igyunk néhány pohárral. Még csak fél egy, előttünk az egész nap. Joey bólintott, de már belefeledkezett komor gondolataiba, és ezt mindenki észrevette. Háromra hadban állt az egész világgal; négy harmincra gyilkos düh uralkodott el rajta. Georgie Derby jobban felzaklatta, mint korábban gondolta, de Barry ismerte a dörgést, és annak megfelelően tovább spannolta Joey-t. Amennyire ő látta, ha kicsinálják Derbyt, csak megmutatják mindenkinek, hogy mi a lényeg. A lényeg pedig az, hogy kicsinálnak bárkit, aki megpróbál kikezdeni velük, függetlenül attól, hol vagy kinek dolgozik. Susan szeme még mindig sajgott, és tudta, össze kellett volna öltet-nie. Ahogy belenézett a tükörbe, csak még levertebb lett. Csupaszon egyszerűen förtelmesen festett. Arca, mely sosem volt az erőssége, szinte torznak hatott, felduzzadt szeme és szemöldöke már-már komikusnak. A bevérzéseknek és sebhelyeknek köszönhetően még annál is színtelenebbnek tűnt, amilyen valójában volt. - Rohadj meg, Barry Dalston - mondta az üres szobának. A hálószoba csodálatos volt. Susan rengeteg időt töltött itt el, és elképzelte, ahogyan Barryvel féltő gonddal ölelik egymást, és vasárnap reggelenként együtt játszadoznak a kölykökkel. - Túl sok könyvet olvasol, és nem gondolod végig a dolgokat. Kezdett rászokni, hogy magában beszéljen. így könnyebb volt elviselnie a boldogtalanságot. Wendy az ágyon feküdt és boldogan gurgulázott. - Te is magadban beszélsz, kislány? Mosolyogva nézett le a gyerekre, és örömteli kuncogást kapott válaszul. Susan imádta a babát, egyszerűen odáig volt érte. Ahogy közelíteni kezdett Wendyhez, szokás szerint megérezte, hogy megindul a teje. Barry és az ő tejes üvege... mosolyognia kellett a gondolatra is. Felemelte Wendyt, gyengéden a mellére vette, és megérezte ajkainak puhaságát, ahogy a kisbaba a vacsoráját kereste, majd az ínye ráfeszült a fájdalmasan sajgó mellbimbóra. Susan óvatosan tartotta a karjában, hagyta, hogy akkor egyen, amikor neki jólesik, és közben a fejét simogatta, a pici ujjakat és lábakat puszilgatta.

Wendy a bánásmóddal elégedetten hozzásimult anyja puhán hullámzó testéhez, megnyugvást talált az ismerős illatokban és ízekben, és a szeretetben, mely körülölelte és minden étkezését elkísérte. Susan halkan dudorászott, míg a baba evett, majd lassan elszundí-tott anyja testén. Ahogy Susan újra megpuszilta, és azon tanakodott, hogy kicserélje-e a pelenkáját, vagy hagyja inkább aludni, hallotta, hogy Barry ront a házba. A férfi bevágta a konyhaajtót, dübörögve kapaszkodott fel a lépcsőkön, és mielőtt moccanhatott volna, máris ott állt az ajtóban. Néhány pillanatig némán meredt rájuk. Szemei résnyire szűkültek féktelen haragjában. - Meg akartalak várni, Bar, de meg kellett etetnem, éhes volt. A férfi csak bámult rá, egyetlen szót sem szólt. Susan felállt, és visszatette a babát a mózeskosárba. Ahogy felegyenesedett, odafordult a férjéhez. - Szándékosan csinálod, igaz? Mondok neked valamit, te pedig baszol odafigyelni. A hangja" dühödt volt, de beletörődő is, mintha nem is számított volna másra. - Otthagyom a melót, hogy hazajöjjek és megetessem a lányt, de neked persze közbe kell avatkozni, igaz? Nem bírnál egy rohadt percet várni... - Barry, az Isten szerelmére, hajnali két óra van. Reggel fél kilenctől elvagy. Mégis mit kellene tennem? Hagyjam éhezni? Ha már ezt kellett mondania, legalább igyekezett mentegetőző hangot megütni. Barry végigmérte. - Nézz csak magadra, Sue, mint egy kibaszott tehén, olyan vagy, csupa tőgy és háj. Azt hiszed, szívesen járok haza, mi? Egy ilyen hájas, büdös, kibaszott szipirtyóért, mint te? Azt hiszed, alig várom, mikor jöhetek haza? Hát, nem. Még a gondolattól is okádnom kell. Susan lehunyta a szemét kínjában. Wendy újra bömbölni kezdett, ahogy csak a torkán kifért. Susan ösztönösen a mózeskosár fölé hajolt. - Hagyd békén a kölyköt. Épp eléggé elkényeztetted így is. Susan felegyenesedett, és esdeklő tekintettel fordult felé. -Ne kezdd el, Bar, kérlek. Csak ma este ne. A férfi újra végigmérte, és tekintete megakadt Susan hasán, majd a mellein. A melleken, melyeket egykor annyira szeretett. Susan érezte, hogy a teje újra szivárogni kezd a gyerek közelségétől. Újra érezte a késztetést, a forróságot, és a szorongást, hogy még emiatt is bajba kerülhet. - Az Istenit, Sue, micsoda undorító varangy lett belőled. Susan lenézett az üvöltő kisbabára, és Barry keményen, nyitott tenyérrel pofon vágta, hogy a csattanás egy pillanatra a gyereksírást is elnyomta. A férfi megállt felette, hogy arccal lefelé lenyomja az ágyra, és miután egy párnát lökött a hasa alá, mögé térdelt. - Rád se tudok nézni, különben még a farkam se állna fel. -Előrántotta máris duzzadt és merev péniszét. Ahogy belélökte, hallotta, hogy Susan felmordul. - Ez az, te dagadt disznó. Röfögj csak, te picsa. Most már minden erejét beleadta a lökésekbe. Susan érezte a fenekébe mélyedő körmöket, és számára minden lökés felért egy késszúrással. Ahogy oldalt fordította a fejét, az öltözködőasztal tükrében meglátta a tükörképüket, és Barryt, nadrágban, ingben, kivörösödött arccal. Susan mellei lecsüngtek a párnára, még mindig duzzadtan a tejtől. Érezte, ahogy a folyadék újra szivárogni kezd. Barry tovább beszélt, szavai egyre szaggatottabbá váltak, ahogy közeledett a csúcsponthoz. Susan érezte, ahogy a lökések üteme megváltozik, és hálásan sóhajtott fel. A gyermek eközben teljes torkából üvöltött, szinte megsüketítette őket. Susan legszívesebben megölte volna Barryt, csak hogy végre megnyugtathassa a kisbabát. Barry túlüvöltötte a gyereksírást, ahogy rajta lovagolt, hangja eltelt haraggal és gyűlölettel.

- Te dagadt, undorító ribanc, még szerencsés vagy, hogy volt valaki, aki feleségül vett. Ki másnak kellenél, mi? Ki más adott volna neked gyereket? Most a haját rángatta, hátrafeszítette a fejét, és ezzel még nagyobb fájdalmat okozott. - Olyan vagy, mint anyám. Nektek még a szarotok se büdös, mi? Hát, büdös, abban bízhatsz, te ribanc... Elérte a csúcsot; Susan érezte, ahogy a teste görcsbe rándul, majd elengedte a haját, és Istennek hála vége ért. Arrébb hempergett, sajgó és elkínzott testtel. Wendy még mindig sírt, és Susan ösztönösen előrehajolt, hogy felvegye. Azt gondolta, most, hogy a férfi megkapta, amit akart, békén fogja hagyni. Tévedett. Az ütések záporozni kezdtek rá, és Susan semmit sem tehetett ellenük. Az ágy szélén ült, és kezébe temette arcát, hogy legalább azt megvédje. Barry annyira megfeszítette öklét, hogy az teljesen elfehé-redett; fogai vicsorogtak, és jóvágású arcára rádermedt az utálkozás rettenetes álarca. És ez mindennél inkább megrémítette Susant. A férfi eljutott arra a pontra, amikor már semmi sem érdekelte. Képes volt bárkit bántani, beleértve a gyereket is. Susan berohant a kisebb hálószobába, és lekuporodott Wendy kiságya mellé, karjaival védve magát az ütések ellen. A férfi addig rugdosta, ütötte és szidalmazta, míg bele nem fáradt, és Susan egyetlen véres tömegként rogyott össze. Végül a düh lassan felszívódott, és Wendy sírása áthatolt a vörös ködön. Tompa dobogást is hallott, és egy pillanatig azt hitte, a zaj Susantől jön, hogy ő veri oda a lábát a padlóhoz. Azután rájött, hogy valaki öklével veri a hátsó ajtót. Agyában feljegyezte a tényt, és megnyugodott. Ha a zsaruk lennének, ők a főbejáratot használnák. Lenézett fiatal feleségére. Susan romokban hever, döbbent rá. Odasietett saját hálószobájuk ablakához, kinézett, és magában szitkozódni kezdett. Doreen volt az, egyetlen hálóingben és a kezében jókora palacsintasütővel. - Tudom, hogy itt vagy, te rohadék. Hagyd békén azt a lányt, és gyere ki azonnal. Én megküzdök veled, te gyáva faszszopó! Wendy sikolyai visszhangot vertek a fejében. Ahogy elhaladt a mózeskosár mellett, legszívesebben felrúgta volna; átrugdosta volna a szobán és le a lépcsőkön, csak hogy elhallgattassa a kis szarost. Arrébb lökte a lábával. A kosár jó fél métert csúszott, de Wendyt ez sem hatotta meg. Csak még hangosabban és bőszebben bömbölt. Doreen most már magából kikelve üvöltözött. - Add ide azt a babát, te szemét. Hallom, hogy sír. Hol van Susan? Mit műveltél vele? Már beszóltam a zsaruknak, nemsokára itt lesznek. A férfi visszatért Susanhez, aki még mindig a földön feküdt, és csak most vette észre, hogy nem mozog. A félelem hirtelen belemarkolt a szívébe. Egy pillanatig azt hitte, megölte a feleségét. Lerohant a lépcsőn, és kinyitotta a hátsó ajtót, majd Doreent félrelökve kirontott az éjszakába. Doreen hangja elkísérte, ahogy a házak mögött végigrohant a sikátoron. A félelem szárnyakat adott neki. Látta, hogy fények gyúlnak minden házban, és átkozta Doreent, amiért felkeltette az egész környéket. Az fel sem ötlött benne, hogy ő volt az, aki felkeltett mindenkit. Az üvöltözése, a gyereksírás - mindez Susan hibája volt. Doreen berohant a hálószobába, felvette Wendyt, és miközben megbizonyosodott a baba épségéről, igyekezett megnyugtatni. Sue hálószobája szomszédos volt az övével, és olyan tisztán hallott mindent, mintha nála történt volna. Tudta, mi történt, és attól rettegett, hogy

barátnőjének komoly baja esett. Miután ellenőrizte és megnyugtatta a gyereket, elment megkeresni Susant. Amikor meglátta Susant a földön fekve, felismerhetetlen arccal, és meglátta a rengeteg vért, a kiságyon és a falakon, egy pillanatra olyan engesztelhetetlen gyűlöletet érzett, hogy örült, amiért Barry elmenekült. Ő maga sem tudta, mi mindenre lett volna képes abban a pillanatban. Susan eszméleténél volt, de láthatóan sokkos állapotba került. Próbált kapaszkodót találni, hogy felhúzhassa magát a fal mellé. Egész testét vér borította, néhol rozsdabarnán, ahol már beindult az alvadás, máshol vörösen, ahol a sebek még mindig véreztek. - Ó, Susan. Susan, szívem. Mit művelt veled? Doreen hangja elcsuklott a döbbenettől. Miután letette a babát a földre, az ajtó mellé, megpróbálta felsegíteni és a hálószobába vezetni Susant, ahol lefektethette valami puhára. Úgy tűnt, a feladat órákat vesz igénybe. Susan nem tudta irányítani a mozgását, és úgy lépkedett, mintha ólommal bélelt csizmát viselne. Doreen ezután felvette és visszatette a kosarába Wendyt, aki mostanra elcsendesedett, majd rettegve fordult barátnőjéhez. Susan teste egyetlen óriási seb lett, tetőtől talpig. Doreen tudta, hogy orvosra, sőt kórházi ellátásra lenne szüksége. Bárcsak tényleg felhívta volna a rendőröket. Segítséget hoztak volna, és talán elejét vették volna a verekedésnek is. Az East End íratlan szabályai és saját neveltetése azonban megakadályozták ebben. Az ember nem hívja ki a zsarukat akármiért. Ez nem így működik. Az emberek maguk intézik a dolgaikat. Bár hogy Susan miként intézi el ezt az egészet, fogalma sem volt. Doreen felvette a telefont, és felcsörögte Kate-et, majd June-t, bár nem tudta volna megmondani, miért bajlódik ezzel. Talán June, ha meglátja lánya állapotát, megszánja őt annyira, hogy ráveszi Joey-t, rendezze le Barryt. Bár Doreen ehhez se fűzött nagy reményt. Azután felhívta az orvost, akit még a régi időkből ismert. Egy órán belül itt lesz. Barry elkötött egy kocsit. Igazi flancos darabot, egy halványkék Zephyrt, rádióval és egy nyolcsávos kazettás magnóval. Egy darabig csak furikázott, hallgatta Elvist, az „Ugye magányos vagy?"-ot, és eltelt önsajnálattal. Azután támadt egy ötlete. Megállt egy fülkénél, és felcsörögte Joey-t. A kagylót szinte azonnal felvették. - Mit műveltél az én Susanemmel? Joey hangja elmosódott a telefonban. - June most ment el taxin a rohadt házadba. Az a ribanc Doreen felcsörgött mindenkit. - Muszáj volt egy kicsit megnevelnem. Figyelj, csodálatos ötletem van, hogyan intézhetnénk el Georgie Derbyt. Benne vagy? El akarod intézni vagy sem? Nagyon is jól tudta, mennyit ivott apósa az est folyamán, de horogra akarta kapni, ezért úgy beszélt, mintha Joey nem lenne híve a megtorlásnak. - Mi a francról beszélsz? Még szép, hogy el akarom intézni... Barry közbevágott. - Akkor készülj, érted megyek. Ezt imádni fogod, haver, meglátod. Letette a kagylót, és elindult Joey lakására. Ha ma este végeznek, többé senki se mer kikezdeni vele. Ma éjjel hírnevet szerez magának. Ma éjjel új legenda születik. Joey segítségével, persze. Apósa olyan szövetségre lép vele ma éjjel, ami mostantól kezdve örökre egymáshoz láncolja őket. Barry biztos volt ebben. Georgie Derby jó férj volt, és jó apa, aki szívből szerette a feleségét és a kölykeit. Későn házasodott, ezért gyermekei kétszerte olyan becsesek voltak a szemében, ahogyan fiatal

felesége is. Georgie az ágyában szunyókált, a felesége mellette. A három gyerek - a hétéves Maxim, az ötéves Georgie, és a kétéves Caroline - békésen aludtak a szobájukban. Georgie egy nagy fekete kutyáról álmodott, amelyik próbálta megtámadni őt és a családját. Álmában a fekete bestiának óriási fehér agyarai voltak, és ő tudta, hogy képes lenne szétmarcangolni a gyerekeit. Azután a kutya váratlanul lángokat kezdett okádni. Érezte az égett bűzt, és hangos csattanást hallott, ahogy a lángok elkezdték felfalni, miközben a kutya egyre több és több lángnyelvet okádott fel magából. Ekkor ébredt fel felesége sikolyaira, és azonnal rájött, miért sikoltozik. A ház lángokban állt - az otthona lángokban állt. A rémálom valósággá vált. Kipattant az ágyból, majd talpra rángatta feleségét és próbálta kituszkolni a hálószoba ajtaján. Az asszony megkövült, képtelen volt mozdulni, és csak sikoltozott, hogy mentse a gyerekeket. Ahogy kirontott a szobából, a férfi szája elé kapta a kezét. A lépcsőfordulóban fekete füst gomolygott, de neki vakon is sikerült eljutnia a sikoltozó gyerekekhez, és átvitte őket a saját hálójukba. Felesége, Natalie már kitárta az ablakot. Valamennyi szomszédjuk odakint állt, és igyekezett megnyugtatni őket, hogy már telefonáltak a tűzoltóknak. Nem tehettek mást, mint várakoztak. Legkisebb lányuk, aki asztmától szenvedett, egyre jobban köhögött; parányi mellkasa görcsösen remegett, ahogy a levegő után kapkodott. Amint Georgie kinézett az ablakon, hátha ezzel is megsürgeti a tűzoltókat és a mentőket, meglátta Joey-t és Barryt. Egy jókora kék autó mellett álltak, és hanyag mozdulattal odaintettek neki. Georgie most döbbent csak rá, mi történt, és érezte, ahogy a félelem acélpántként feszül a mellkasára. Megölhették volna a gyerekeit. Ártatlan életeket vehettek volna, cserébe a pénzért. Lehetett bármennyire kemény - márpedig az volt -, neki egymillió év alatt se jutott volna eszébe ilyet tenni. És tudta azt is, hogy lehet bármilyen kemény, ahhoz nem elég kemény, hogy megtorolja a sérelmet, mert ezzel még nagyobb veszélybe sodorná a gyerekeit és a feleségét. Joey McNamara kétségkívül olyan erő, amivel számolnia kell. Georgie eddig is tudta ezt, de úgy gondolta, hogy a Winter testvérekkel való együttműködése révén ő nincs fenyegetve. Tévedett. Úgy tűnt, ezek még a háborút se bánnák, és nem volt benne biztos, hogy egy ilyen háborúban bárki is győzhet. Látta, hogy kislánya összegörnyed anyja karjai közt, és odarohant hozzájuk, pedig azonnal tudta, hogy Caroline meghalt. Ösztönösen tudta, anélkül, hogy meg kellett volna győződnie erről. Caroline beteges gyermek volt már a születése óta. És most meghalt, megölte őt két férfi, akinek fogalma sincs róla, mennyire szereti a gyermekeit, milyen fontos neki a családja és a közös életük. Meg fogja ölni őket, ezt biztosan tudta. Kinyírja mind a kettőt. Ezt kell tennie. Ezek megölték a gyerekét, és ezt nem vihetik el szárazon. Az otthona leégett, a felesége már soha többé nem lesz ugyanolyan, és Georgie minden örömét elveszítette az életben alig egy óra alatt - s mindezt két vadállat miatt, akik törvényen felül állóknak hiszik magukat. De ő várni fog, figyel és időben visszafizeti az adósságot, ez az egy biztos. Olyan biztos volt ebben, mint a saját nevében, és hogy mit fog rávésetni kislánya sírkövére. Felesége hisztérikusan sikoltozott. Egy időre félre kell tennie a gyűlöletét, és túl kell jutnia ezen. De az emlékek sokáig élnek, és egy valami az ő oldalán áll: az idő. Susan a Whitechapel kórházban ébredt, maga mellett Doreennal és barátnője karján a mosolygós Wendyvel. Susan egyáltalán nem tudott mozdulni. Egész teste sajgott, és

belekábult a tudatba, hogy Barry tette ezt vele. Barry Dalston, a saját férje, akit egykor teljes szívéből szeretett. - Minden rendben, hugi? Legalább Doreen törődik vele. Susan próbált elmosolyodni. - Gondolom, megmaradok? - Ezt tréfának szánta. Nem jó poén, de legalább poén. - És hogy van az én kislányom? - Próbálta karjaiba venni a babát, de ez túl nagy erőfeszítést igényelt tőle. - Pocsékul érzem magam. Barry bent volt? Doreen nem válaszolt, de a rengeteg virág önmagáért beszélt. - Pedig tudja, hogy utálom a krizantémot, az a szarevő. Mióta vagyok itt? Doreen elmosolyodott. -Négy napja, Sue. Ne aggódj, a gyerek nálam van. Anyádnak azt mondtam, hogy mielőtt elájultál, te rendelkeztél így. Gondolom, te sem akarnád, hogy folyton ott lógjon. Kate viszont igazi segítség. - Négy napja! Azóta itt vagyok? - Barry azt mondta, leestél a lépcsőn. Azt hiszem, megették a meséjét, de nem biztos; Senki nem beszélt. Susan bólintott. így ment ez errefelé. -Nem emlékszem mindenre, de amire emlékszem, az is épp elég. - Szomorúan csengett a hangja. - Később persze eljön, hogy visszaédesgessen. Doreen megrázta a fejét. - Nem egészen. Tegnap letartóztatták gyilkosság és gyújtogatás vádjával. Apádat is bevitték. Susan szemei kikerekedtek, még a fájdalmat is elfelejtette meglepetésében. - Kit öltek meg? - Egy Derby nevű fickó legkisebb lányát. Megfulladt a füsttől. - Milyen idős volt? Doreen nem tudta kiszűrni a reszketést a hangjából. - Csak kétéves, Sue. Még nagyon kicsi. Susan rábólintott, végtelenül szomorúan és magányosan. Egyikük sem szólt többet. Nem is volt mit mondani. Mindketten belemerültek gondolataikba, és mérhetetlen szánalmat éreztek a gyászoló család iránt. Végül Wendy felsírt, és Susan úgy nézett rá, mintha most először tenné. Feltornászta magát az ágyban, karjába vette a gyereket, és olyan erősen szorította magához, hogy az még hangosabban kezdett bömbölni. A fájdalmán felülemelkedve Susan megértette, hogy olyan háborúban áll, melyet aligha nyerhet meg, de amelyben sok csatát kell még megvívnia a gyermekéért. Barry, most már biztosan tudta, bármire képes, a világon bármire. És ebbe belefért egy ártatlan gyermek feláldozása is. A férfit két nappal később vádemelés nélkül szabadon engedték, és pár nappal ezután valaki elvágta Georgie Derby torkát. Megint úgy tűnt, hogy Joey és Barry még az emberölést is szárazon elvihetik. Őt a maga részéről királynőnek kijáró tiszteletben részesítette immár bűnbánó férje, de amikor Susan rájött, hogy ismét teherbe esett, a legszívesebben öngyilkos lett volna. A férfi majd kiugrott a bőréből, és a terhességben annak a jelét látta, hogy együtt kell maradniuk, egy családként. Susan csak egy újabb szeget látott a koporsóban, melybe saját magát fektette.

Mert most már tudta, hogy Barry képes bármire, és Barry esetében a bármit szó szerint is kellett venni. Tizenötödik fejezet Susan egész teste sajgott; mintha még az idegvégződései is némán sikoltottak volna. A kis Barry fejét simogatta, és közben már vagy százezred szer a nagy Barry halálát kívánta. Ahogy a férfit figyelte - aki kimért léptekkel körözött a kis házban, dühtől kivörösödött arccal és görcsösen megfeszült testtel, és közben válogatott ocsmányságok fröcsögtek a szájából -elképzelte őt maga előtt egy koporsóban. Ez a kép lett a mentőkötele. Néha, amikor takarított, főzött, vagy a három kölyökre vigyázott, és eltöltött egy kellemes napot nélküle, mindig átengedte magát ennek a kellemes ábrándnak. A rendőrök bekopognak az ajtajukon, és ahelyett, hogy azt kérdeznék, merre jár, vagy bevinnék egy kihallgatásra, csak állnának a lépcsőn, sapkájukkal a kezükben, és komoly hangon közölnék vele, hogy férje és három gyermekének édesapja halott. Olykor rettenetes körülmények között halt meg, attól függően, épp akkor mennyire gyűlölte őt. Egy nyílvesszővel átlőtték a szívét vagy golyót kapott a fejébe. Egyszer még azt is elképzelte, hogy elevenen elég, bár a legtöbbször csak arról álmodozott, hogy autóbalesetet szenved. Nem más autóval ütközött össze, csak úgy magában nekihajtott egy fának. Amikor igazán jó kedvében volt, azt is hozzátette, hogy Barry bebiztosította magát, és jókora halom pénz marad utána. Álmaiban ezután már hollywoodi külsőségek is feltűntek: csodálatosan karcsú és gyönyörű lett, a kölykök mintha egy divatlapból léptek volna elő. Beutazza a világot, David Bowie és Mick Jagger teszi neki a szépet... Az ábrándok abban a pillanatban szertefoszlottak, amint ráébredt, hogy Barry hozzá beszél. Vagy legalábbis az ő irányába. - Hát, nem a hibánk, Bar hogy megint szarban vagy. A kölykök aligha tehetnek róla, nem igaz? Hadd csináljak egy teát és egy sonkás tekercset, jó? Próbálj lenyugodni egy kicsit, gondold át józanul a kérdést. Ha nem lesz más, engem még mindig betehetsz a zaciba, igaz? A férfi megvető pillantással mérte végig. - Fogd be, Sue. Ne próbálj felhúzni, figyelmeztetlek. Susan lehunyta a szemét. Most igazán nem volt szüksége erre. Wendy holnap lesz kilencéves, és meghívta ide a barátait. Ha Barry éjjel megint nekiugrik, mindenhol rajta lesz a keze nyoma, és holnap elszenvedheti a többi anyuka szánakozását. Tudta, mi a baj Barryvel. Megint le van égve és fűnek-fának tartozik. Davey Davidson halála óta Barry és az apja ejtve vannak. Bannerman visszavonult az üzlettől, és egyre többet van külföldön. Kifizette mindkét behajtóját, akik persze azonnal eltapsolták a pénzt, abban a reményben, hogy bárki szívesen alkalmazza őket. Láthatóan nem így történt. Az évek során magukra haragítottak mindenkit, aki esetleg alkalmazhatta volna őket. Még kidobóembernek se kellettek; a hírük megelőzte őket, és senki sem akart bajt. Barryt ugyan hívták ajtónállónak az egyik klubba, de az ő számára ez lealacsonyító lett volna. Susan tudta azt is, hogy a Derby lány nyolc évvel ezelőtti halála és az ő kórházba kerülése óta Barryt és Joey-t elkerülik a helybéliek. Elviselték, de már nem kedvelték őket. Tudta, hogy ez nagyon zavarja Barryt, és hogy őt hibáztatja ezért is. A legfurcsább az volt az egészben, hogy miután Barry aznap összeverte, az emberek máris meggyűlölték, pedig akkor még nem is hallottak a Derby gyerekről. Egyik késő este baseballütőkkel felszerelt férfiak támadtak rá Joey-ra és Barryre. Mindketten súlyos

sérüléseket szereztek, és sosem tudták meg, ki rendelte meg a verést. Susan meg volt győződve arról, hogy Bannerman így akarta visszafogni őket, és egyszersmind kiengesztelni a Winter fivéreket. Susan sokkal többet tudott, mint azt férje sejtette. Anyja percre pontos értesülésekkel látta el, erre mindig nagy hangsúlyt fektetett. Susan tudni akarta, mire számítson, és ha lehet, mikor számítson erre. Legjobb képességei szerint meg kellett védenie magát és a gyerekeit. Ahogy elkészítette a teát és a sonkatekercset, csak remélni merte, hogy a férfi lenyugszik. Máris felzaklatta a gyerekeket, ráadásul rászállt Doreenra és kitiltotta a házából. Doreen egy szó nélkül elment, de már maga a tény, hogy ott volt, ingerültté tette Barryt. Gyűlölte a nőt, amiért az keresztüllátott rajta. Doreennak komoly tapasztalata volt a férfiakkal kapcsolatban. Nem is csoda - Isten a megmondhatója, mennyire elege lett belőlük. A gondolat mosolyt csalt Susan arcára. Barátnője legújabban egy fiatal görög pincérbe zúgott bele. Doreen plasztikus részletességgel beszélt neki szerelmi életükről, amivel mindig sikerült megnevettetnie. Még June is összemelegedett Doreennal, miután látta, milyen komikus tud lenni. Doreen bármiből és bárkiből tréfát tudott űzni. Különösen a férfiakból. Most, hogy a gyerekek egyre nagyobbak lettek, és egyre több pénz kellett az eltartásukhoz, Doreen visszatért a mesterséghez. Sokszor Susan is kiegyezett volna egy ilyen élettel: felvenni a segélyt és élni bele a világba. Azt és akkor tenni, amit és amikor csak akar. - Tényleg egész éjjel ezzel akarsz pepecselni, vagy mi? Barry mögötte állt. Susan hallotta a Blue Peter dallamát, és remélte, hogy a kölyköket leköti a mese. Wendy rontott be a konyhába, ahogy megérezte az étel illatát. - Éhes vagyok, mami. Abban a pillanatban megdermedt, ahogy meglátta apja arckifejezését. Susan próbálta oldani a feszültséget. - Minden rendben, szívem, neked is csinálok valamit. Addig nézd a tévét. Barry elzárta a gyerek elől a kijáratot. - Nem ettél az iskolában? A gesztenyebarna hajú és kék szemű lány megrázta a fejét. - Nem szeretem, amit ott adnak. Olyan pocsék az íze. - Elfintorodott, hogy megmutassa, mennyire pocsék. - És mi volt ma? - Barry hangja barátságos, hétköznapi maradt, de a gyereket nem tudta lóvá tenni. - Hal és sült krumpli, péntek van. De minden olyan zsíros, hogy nem tudom megenni. Kate nagyi szerint azért ilyen az étel, mert az én osztályom jut be a legvégén, és nekünk már csak az alja marad. Azért említette meg a nagyanyját, mert ő volt az egyetlen személy, akire apja odafigyelt és akivel úgy-ahogy civilizált módon beszélt. - Azt mondod, hogy kaptál ételt, méghozzá egy nem is akármilyen ételt, és hozzá se nyúltál? Wendy szomorúan bólintott. - Borzalmas íze volt. Ekkor a hétéves Alana viharzott a konyhába. Fekete hajú, gyönyörű kislány volt, és a gyerekek közül ő hasonlított leginkább az apjára. - Szar volt,apu,én se ettem belőle. - Felnézett a férfira, elmosolyodott, és Barry visszamosolygott rá. - Ennyire rossz volt, hercegnőm? Akkor a mami majd csinál valami sokkal finomabbat.

A kislány bólintott, és megfogta Wendy kezét, hogy magával vigye. Alana alaposan kihasználta, hogy apja őt kedveli a legjobban, és próbálta megkönnyíteni az életet szegény Wendy számára, aki semmit se tudott úgy csinálni, hogy az tetsszen Barrynek. Susan gyanította, hogy bármit is mutasson a külsejük, a két lány nagyon is hasonlít egymásra. -Nemsokára itt a karácsony. Bar, már alig várom. Gyűlölte magát, amiért jó kedvet színlel, és úgy tesz, mintha minden a legjobb lenne, miközben minden a lehető legrosszabb. -Nagy ügy! Inkább mozgatnád meg azt a dagadt segged, és keresnél magadnak valami állást. Mindjárt nem lenne rajtad ennyi rohadt zsír. Susan meredten nézte a férfit, akihez az életét kötötte. Soha nem engedné el, ennyit tudott. Susan látta el mindennel - neki köszönhette a kényelmet, az otthont. Az ő kölykeit neveli, az ő gyűrűjét hordja, ahogy Barry folyton emlékeztette is rá. Az ő háza, az ő kocsija, az ő felesége. Még csak nem is ő az első a sorban. Barry úgy birtokolta őt, mint az óráját vagy a melegítőjét. Ő csak egy vagyontárgy, legalábbis Barry fogalmai szerint. Ahogy letette az ételt az asztalra, a férfi a ruhájánál fogva visszarángatta a mosogatóhoz. - Mi az ott? Susan belenézett a mosogatóba, és felsóhajtott. Korábban ide ürítette a teás kannát, és elfelejtette kiszedni a tealeveleket. - Csak a tea, Bar. Metszően gúnyos hangon felelt; épp elege volt erre a napra. A férfi közelebb tolta hozzá az arcát. Susan érezte a leheletét a bőrén, látta a szeméből áradó rosszindulatot. Rettegve hunyta le a szemét. Mennyire imádná Barry, ha visszabeszélne neki, és ezzel ürügyet adna egy jó kis verésre. - El fogok mosogatni, még különben sem végeztem. Susan kihallotta a könyörgést a saját hangjából, és gyűlölte magát ezért. Néha azt kívánta, bárcsak lenne benne annyi, hogy kisétálna innét, és örökre eltűnjön az életéből. A férfi az álla alá tolta öklét, és addig feszítette hátra a fejét, míg bele nem sajdult izma. Ekkor toppant be Kate a hátsó ajtón. Barry megpördült, és minden szín kifutott az arcából, ahogy szembetalálta magát az anyjával. - Itthon van a nagy ember, Susan? Látom, a szokásos módon fogadod az embert. Barry leengedte az öklét, és kisietett a szobából. Néhány másodperccel később a bejárati ajtó bevágódott, és a ház minden lakója felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Kate a fejét csóválta. - És még én hoztam a világra, mi? Alig hiszem el. Az apja igazi gonosztevő volt, Isten nyugosztalja, de soha egy ujjal nem nyúlt volna hozzám. - Néha azt kívánom, nyugosztalná inkább Barryt - vágta rá Susan, és a két asszony összenevetett. - Tessék, Wendy, gyere és edd meg ezt a sonkatekercset, szívem. -Odafordult anyósához. - Kár lenne érte. - A, kisbaba újra bömbölni kezdett, és Susan felsóhajtott. - Helyben vagyunk. A kis Barry máris üvölt, mintha tudná, hogy neki kell átvennie az apja helyét. Újra elnevették magukat, és Kate figyelte, ahogy a nagydarab, formátlan asszony gondoskodik a gyermekeiről. Egy pillanatra teljes mélységében átérezte menye helyzetének reménytelenségét, és az egészben az volt a legrosszabb, hogy mindez csakis Barry hibája. Bárcsak úgy választhatna magának gyereket az ember, ahogy minden mást is. Ő arra kérné az Istent, hogy Susant adja leányának, és megtiszteltetésnek érezné, ha a könyörgése válaszra találna.

Ez a lány egyszerűen csodálatos. Ragyog az egész ház. A kölykök mind rendesek és tiszták, választékosan beszélnek és szépen viselkednek. Még Alana is, aki pedig néha úgy káromkodik, mint egy huszártiszt. Hogyan tudja ezt beléjük nevelni Barry gonosz természete és kiszámíthatatlan kedélye ellenére, Kate el nem tudta képzelni. A lány a maga csendes módján kitartóan küzdött ellene. A sebekről sosem beszéltek, a gyermekek biztonságban voltak, és Susannek még a legnagyobb fájdalmak közepette is sikerült gondoskodnia a mindennapi teendőkről, melyek oly sokat jelentenek a kisgyermekek számára. Mindig időben elkészült az étellel, és lefekvés előtt megfürdette őket. Minden adandó alkalommal olvasott nekik, meghallgatta a bajaikat, és az utolsó porcikájukig imádta őket. Még akkor is, ha Barry gyermekei voltak. Azé a Barryé, aki megégette őt a cigarettájával, mikor viselős volt Luke-kal. Szegény Luké kétnapos korában meghalt, miután két hónappal idő előtt jött a világra, hála a medencecsont törésnek, amit Susan szintén a férjének köszönhetett. Mennyire fájt Kate-nek, mint anyának, hogy ilyen velejéig gonosz és elfajult embert segített a világra. Rettenetes dolog a saját gyermekünket gyűlölni, de Kate egyszerűen képtelen volt elviselni a fiát. És ennek ellenére minden alkalommal eljött a házába, csak hogy ennek a szegény lánynak, aki feleségül ment a fiához, legalább olyankor ne kelljen szenvednie. Wendy odakuporodott a nagyi ölébe. Kate megpaskolta a lány máris terjedelmes hátsóját. - Minden rendben, kis bogaram? - Wendy boldogan elmosolyodott. Alana nevetni kezdett. Kinyitotta a hűtőt, és elővett egy szelet sonkát, hogy szendvicset készítsen magának. Felnézett nagyanyjára, és elmosolyodott, miközben a maga szokásos, darabos módján megva-jazta a kenyeret. - Mi az a dagadt picsa, nagyi? A gyönyörű arcon hamisítatlan érdeklődés tükröződött. Kíváncsiság csillant a szemekben, de egy kis félelem is, hiszen ezt a kifejezést éppen édesanyjára alkalmazták. Ennyit Kate magától is kitalált, és ahogy válaszolt hétéves unokájának, vissza kellett nyelnie könnyeit. - Ez egy csúnya kifejezés, amit az olyan ostoba emberek használnak, mint az apád. Többet meg ne halljam a szádból, rendben? Alana bólintott, és máris bánta, hogy megkérdezte. Wendy, a tágra nyílt szemű, ártatlan kislány, magához ragadta a szót. - Azért beszél így, Alana, mert egy faszkalap. Kate fáradtan hunyta le a szemét. -Ez is olyan kifejezés, amit mi nem használunk, szívem. Wendy elfordult az ölében, és egyenesen a szemébe nézett. -De hát Doreen mindig így hívja. Azt mondja, így hívnak minden hozzá hasonló embert. Kate kis híján felnevetett, ahogy maga elé képzelte Doreent, amint ezt mondja, majd beharapta az ajkát és felsóhajtott. - Ez csak egy tréfa, amit apunak nem szabad hallania, érted? A két lány boldogan összenevetett, amiért részesei lehettek egy ilyen felnőttes titoknak, még ha nem is tudták, miről van szó. Miután maga köré gyűjtötte a gyerekeket, Kate sorban magához ölelte őket. Teljes szívéből szerette őket, és szerette az anyjukat is. Azt kívánta, bárcsak lenne egy varázspálcája, amivel eltüntethetné Barryt, de tudta, hogy erre sosem lesz képes. Nem tehet mást, mint próbálja enyhíteni a károkat, amiket fia okoz a családjának. Barry ekkor ért oda az Old Comptom Street-i Hiltoné Clubhoz. A festett fekete hajú és lógó mellű fiatal nő várakozásteli pillantással nézett fel rá. - Segíthetek? - A nő nevetséges igyekezettel próbált előkelőnek tűnni. - Hol van a tulaj, Iván? Mondja meg neki, hogy Barry Dalston keresi.

A lány felkapta a kagylót és feltárcsázta a melléket. Barry addig körülnézett a helyiségben. Az első pillanatban eldöntötte, hogy szar hely. Megkopott szőnyegek és olcsó függönyök. Ismerte anélkül, hogy látta volna. Olyan volt, mint az összes többi. A sejtelmes és rózsaszín árnyalatban játszó fények, melyek elleplezték a bűnöket, és persze a lányok testi hibáit is. Mint egy varázsszóra, két vézna bártündér lépett elő a bárból, hogy egy pillantással végigmérje. Láthatóan nem gyakorolt rájuk maradandó benyomást, és átkozta anyját, amiért felbukkant. Még átöltözni se volt ideje. Kicsit összekapni magát. Még két ilyen lekoszlott ribanc is keresztülnéz rajta. A lány a recepciónál sugárzó mosolyt villantott felé. - Iván mindjárt itt lesz, addig foglaljon helyet. Hozhatok egy italt? Barry megnyugodott. Végre egy kis tisztelet. - Egy dupla skótot, de nagyot. A lány bólintott, és elsietett a bár irányába, hogy néhány perccel később egy nagy Chivas Regalt nyomjon a kezébe. Barry két kortyra legyűrte az egészet, de újabb italra már nem kapott meghívást. Kelletlenül ácsorgott, kezében az üres pohárral, míg Iván fel nem tűnt. Iván Rechinovich magánzó volt, de ettől nem kevésbé veszélyes. Idegennek számított, legalábbis a tősgyökeres londoniak szemében, akik mindenkit lenéztek, aki a víztől délre született. Iván esetében ez a hely Bermondsey volt. Egy otthonából elűzött orosz zsidó fiaként látta meg a napvilágot, immár hetven éve. Torz vonásai, vörös gumószerű orra és súlyos szemhéjai bohócszerü külsőt kölcsönöztek számára. Pedig Iván nem volt bohóc. Erőszakos és veszedelmes ember hírében állt, és aki nem adta meg neki a kellő tiszteletet, hamarosan a saját bőrén is tapasztalhatta ezt. Sorstársaival ellentétben szeretett aktív részt vállalni üzleteiben, akár egy sztriptízbárt működtetett, akár pénzszállító kocsit rabolt. Hiúságát egyedül feketére festett hajában élte ki, mely sehogy sem illett fakó, barázdált arcához. Azért akarta Barry Dalstont, mert egy North London-i új vállalkozás a klubját fenyegette. Az a néhány ficsúr a zsebében pisztollyal, a kocsija csomagtartójában néhány kalasnyikovval állított be hozzá. Iván nem volt hülye. Tudta, hogy örökké nem tarthatja távol a becsvágyó ifjakat. Az ismerősei közül a legtöbben máris visszavonultak az üzlettől. Ő azonban még korainak találta az időt. Beszélték, hogy az öreg ma sem vetette meg a dugást, de mint minden vele kapcsolatos dolgot, Iván ezt sem kötötte más orrára. Amikor majd kész lesz lelépni, mindenkivel tudatni fogja a döntését, és ennél többet senkinek sem kell tudnia. Ha munkát adott valakinek, azt is csak a néhány érintett tudta. Alig várta, hogy találkozzon Barry Dalstonnal, aki tökös fickó hírében állt. - Gyere csak, gyere, fiam - üdvözölte Iván lelkesen. -Nézz körül a házban, aztán mondd el, mit gondolsz. Eljátszotta a szívélyes vendéglátót, de Barryt nem tudta lóvá tenni. Ismerte a játék minden csínját-bínját. Iván reszketeg öregemberként fordult hozzá, holott legalább olyan ravasz, mint egy róka, és kétszer-te olyan veszélyes. Évekkel ezelőtt, mikor valaki bibsinek szólította, személyesen metszette le az illető orrát. Ennek következtében mindig megkapta a tiszteletet, amit megkövetelt. - A lányok alig várják, hogy lássanak. Szerintem imádni fogod őket, de fogadd meg a tanácsom, fiam, maradj meg a feleségednél. Ezek hivatásos baszógépek, és mindent tudnak a férfiról. Ne szűrd össze velük a levet. Vágj alájuk, ha akarsz, ez a mellékes, de légy óvatos. Nem tűröm, hogy a lányok egymás közt torzsalkodjanak, világos? Besúgnak, hazudnak, és

lopnak - nem tehetnek róla, ilyen a természetük. A kurva annak születik, nem a körülmények teszik azzá, ezt tudnod kell. Én már rég rájöttem. Barry bólintott. Lenyűgözte az öreg éleslátása, és boldog volt, hogy annyit kefélhet, amennyi csak kifér a csövön. Odabiccentett a lányoknak. - Oké, lányok, ez itt Mr. Dalston, aki mostantól vigyáz rátok. Legyetek vele kedvesek, értve vagyok? A lányok mind tisztelettudóan bólintottak, Barry legnagyobb megelégedésére. Ahogy átsétáltak a táncparketten, Iván újra hozzá fordult. - Szabadosan értelmezem a „lány" elnevezést, tudod. Sosem hívom őket nőknek. Egy igazi nőnek nem lenne gyomra azt csinálni, amit ők. Mindig is olyan lehangolónak találtam a kurvákat. Utálják, amit csinálnak, végül megutálják a férfiakat is, és őket okolják azért, amit maguktól kezdtek el. Sok közülük melegként végzi, bár ezt egy kívülálló úgyse látja. Mint a legtöbb nő, ők is szeretik azt hinni, hogy mindent tudnak. Barry vele nevetett. Máris kedvelte az öregfiút. Iván elvezette a szobába, ahol a szriptíztáncosnők öltözködtek, és ahol külön bejáratú helyiséget tartott fent a szerencsejátékra. - Ha kártyapartit tartunk, azt akarom, hogy legyél itt és tarts rendet. Átkutatod a faszikat, van-e náluk kés, pisztoly, bármi. Egyszer egy fickó egy kénsavval teli kémcsövet csempészett be, és azt vágta a másikhoz, aki előző nap megkopasztotta. Ide komoly zsugások járnak, és elvárják, hogy biztonságban legyenek. A te feladatod, hogy megkapják. Nők nem léphetnek be ide, különösen nem akkor, ha játszanak. Csak próbálnák levenni a faszikat, és elvonnák a figyelmüket a játéktól. Barry bólintott. Egyre jobban tetszett neki ez a munka. - Mellesleg, Dalston, elvárom, hogy mindig legyél felszerszámoz-va. Legyen nálad bokszer és gumibot. Elvárom, hogy pisztolyod is legyen. Talán egy évben csak egyszer lesz rá szükséged, de szükséged lesz rá. És elvárom, hogy megruházd azt a kuncsaftot, aki nem akar fizetni. Sok ilyen lesz. Vészhelyzet esetére van egy lefűrészelt csövű puska a recepciós pult alatt. A zsaruk miatt ne aggódj, mindig előre ideszólnak, ha készül valami. Ez egy tiszta üzlet. Te hívod a taxit a lányoknak, ha elmennek a fuvarral a szállodába, vagy bárhová. Soha, semmilyen körülmények közt ne hagyd a lányokat az utcán várakozni. Tilos, megértetted? Csak lecsuknák őket strichelésért, azt meg egyikünk se akarja. Van egy lista az elérhető helyekről. Mindig olyan szállodát hívj, amelyik rajta van, akármit is mond a lány. Azoknál kedvezményt kapunk. Elmosolyodott, ahogy meglátta Barry zavart arckifejezését. - Ha nem hajlandók fuvarba menni, csapd meg őket, de sose az arcukon. Nem rontunk a saját üzleti esélyeinken. Üsd a veséjüket, vagy a hasukat, attól félnek a legjobban. Megengedem nekik, hogy tőlem vegyék a gumit, diszkont áron. Egy szekrényben vannak, az irodámban. Hát, nagyjából ennyi. Gondolod, hogy elboldogulsz? Barry bólintott. - És a dohány, Iván? Az öreg elvigyorodott. - Egy kiló esténként, és tiéd a borravaló is, ha adnak. Tudod, hogy kell lecsekkelni valakit? Barry megrázta a fejét. - Egyszerű, fiam. Ahogy befizetik a belépő díjat, vagy rábeszéled őket, hogy lépjenek be tagnak, belenézel a tárcájukba. Azután egy darab papírra ráírod a részleteket, hogy milyen a hitelkártyája, és mennyi készpénz van nála. Majd beletanulsz, hogyan becsüld meg egy pillantásra. Azután bekíséred őket a bárba, és odaadod a papírt Roselle-nek. így legalább tudja, mire számítson, és eszerint bánik a vendéggel. Meglepődnél, ha tudnád, hány szar alak jön ide egy százassal, aztán elvárja, hogy lehozzuk neki a csillagokat. Az idegeneket

szeretem, ők megadják a módját a dugásnak. A britekkel, pont velük van a baj. Velük, meg az arabokkal. Azok aztán nagy szemetek. Némelyikük ritka nagy rohadék. Szerintem azt hiszik, hogy ez itt jó-', tékonysági intézmény. Ó, és mielőtt elfelejteném, figyelj oda a perverzekre. Tavaly két lányt is hazavágott ugyanaz a faszkalap. Ezért van, hogy Tom Hanleynek össze kellett drótozni az állát. Tudod, nem végezte rendesen a munkáját, és ezt sosem szerettem. Tőled sem tűröm el. Az én lányaim biztonságban vannak. Már amennyire az ő helyzetükben biztonságban lehet valaki. Akarsz még egy italt? Barry bólintott, és elcsodálkozott, mennyire komplikált egy ilyen egyszerűnek látszó munka is. Azért kedvelte az öregembert, és hálás volt neki az esélyért. -Nem fogja megbánni, hogy alkalmazott, Iván. Az öreg a szemébe nézett, és színtelen hangon felelt. - Ha úgy lenne, fiam, te leszel az első, aki megtudod. A kölykök ágyban voltak, és Susan maga mellé fektette a kisbabát, miközben a tévét nézte. Kiélvezte a rövidke béke és csend minden percét. Remélte, Barry nem jön haza, hogy tönkretegyen mindent. Még csinálnia kell egy kis gyümölcszselét és karamellát Wendy holnapi születésnapi zsúrjára. A pénzt Kate-töl kellett elkérnie, Barry szokás szerint a szegénységükre hivatkozott. Susan megcsókolta kisfia ujjacskáját, és az ifjabbik Barry elégedetten gőgicsélni kezdett. Gyönyörű kisfiú volt. Susan a mellére vette és a kis testet cirógatta, miközben elnézte a Starsky és Hutchot, és jókat nevetett a komédiázásukon. Húsz perccel később Susan elaludt; a fáradtság lepelként burkolta be a testét. Barry valamivel éjfél után ért haza, és megállt az ajtóban, hogy lenézzen feleségére és fiára. A kis Barry sokat bukott, és emiatt áporodott szag ülte meg a szobát. Susan halkan hortyogott, arca szinte megszépült álmában. Barry elnézte őket. Látta, hogy fia mozgolódik, próbál kényelmesebb testhelyzetet találni, és hallotta a szuszogását. Susan ösztönösen szorosabban ölelte magához, és álmában is addig fészkelődött, míg fia meg nem találta a kényelmét. Barry elmosolyodott, és azt kívánta, bárcsak sose ütötte volna meg. A konyhaasztalon egy sonkás és egy sajtos szendvicset talált, műanyag fóliával borítva. A házastársi gondoskodás újabb apró jelével szembesülve egyre mélyebb bűntudatot érzett. Jóféle teremtés ez a Susan, tényleg az. Rendes teremtés. Miközben kicsomagolta a szendvicset és felnyitotta a whiskys palackot, amit az imént vett, mozgolódást hallott az emeleten. Miután letette a babát a kiságyába, Susan lejött a lépcsőkön, és belépett a konyhába. - Jól hallottam. Akarsz inkább egy rántottát? -Nem, minden oké. Menj, feküdj csak le, édes, egy perc, és jövök. Olyan kedves volt hozzá, hogy sírva tudott volna fakadni. Néha olyan jó volt hozzá, olyan kedves, mint régen. - Holnap lesz Wendy születésnapja, úgyhogy iparkodnom kell, ha végezni akarok a zselével meg minden. Csak elszunyókáltam, ahogy a Starsky és Hutchot néztem. Feltette a kannát, és kezdte előszedegetni az edényeket a szekrényből. - Csináld meg reggel. Susan a fejét rázta - Nem lesz rá időm. Holnap jönnek a szendvicsek és a torta. Anyád is átjön segíteni, meg Doreen. Barry rezignáltan bólintott. - Van munkám.

Susan sugárzó mosollyal fordult felé. - Tényleg, és mit csinálsz? A férfi közönyös mozdulattal vonta meg a vállát. - A Hiltoné klub új kidobóemberét látod magad előtt. Egy kiló esténként. - Ledobott ötven fontot az asztalra, és Susan majd felsikoltott örömében. - Iván, a tulaj még előleget is adott. Igaz, hogy harapófogóval kellett kirángatni belőle. A férfi elkomorodott, ahogy visszaemlékezett Iván figyelmeztetésére. - Ne is próbálj átverni, Barry. Mindent tudok és hallok rólad, ne feledd. Ezt is lenyelte, le kellett nyelnie. Mindenfelé tartozott, különösen a bukiknak. Nagyon ideje lenne rendezni a számlát, hogy végre tiszta lappal indulhasson. - Mindegy, azért ez is valami. Miféle klub ez? Barry nagyot harapott a szendvicsből. - Egy olyan bár, meg minden. De jó a pénz és a beosztás. Persze nagy felelősség is - tette hozzá fontoskodva. - Hogy megbírd állni a tapizást, meg ilyesmi? Barry hangosan elszellentette magát. - Miért csinálod ezt, Sue? Miért kell gúnyt űznöd mindenből? Én itt próbálok normális életet teremteni neked, de neked muszáj folyton kigúnyolnod. A férfi ételdarabkákat köpdösött beszéd közben, és egyre inkább feldühödött. Susan érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet. - Oké, Bar, nem kell mindjárt bepörögnöd. Csak aggódom miattad, ez minden. A férfi felpattant és keményen megbökte a mellkasát. - Jobban teszed, ha magad miatt aggódsz, baszd meg. Jobban teszed, ha aggódsz, és nem hizlalod tovább azt a dagadt seggedet. Megint úgy nézel ki. mint egy mocskos disznó. Felkapta a tányérját és a falhoz vágta. Susan holtsápadtan és némán állt, várva, hogy véget érjen a dühkitörés. - Még a saját anyámat is ellenem fordítottad, igen. Bármit csinálok, te beleköpsz a levesembe. Te rohadt kis Jonah. Most már összefüggéstelenül üvöltözött dühében. Susan tehetetlenül nézte, ahogy tovább tombol és mindent leszór a földre. Figyelte, ahogy a gyümölcszselé, amit épp csak elkezdett csinálni, a többivel együtt a linóleumon köt ki, és magában nagyot sóhajtott. Azután újra őt bökdöste, kemény csontos ujjai belevájtak puha mellkasába. Olyan keményen ütötte a tejtől duzzadt melleket, amennyire csak tudta, hogy fájdalmat okozzon neki, hogy megsemmisítse. Susan próbált elbújni önmagában, elmenni arra a különleges helyre, ami csak az övé, de Barry ma nem volt vevő erre. Valami oknál fogva ma azt akarta, hogy a nő válaszoljon neki. De ő nem válaszolt. Ellökte a tenyerével, és a nő súlyosan elvágódott a síkos padlón, feje nagyot csattant a linóleumon, ahogy védeni próbálta magát. A férfi lenézett rá, és mintegy undorodva csóválta meg a fejét, mielőtt rugdosni kezdte volna. - Kérlek, Bar, kérlek! Ne most, holnap lesz Wendy születésnapja. Kérlek, hagyj békén, kérlek. A férfi gúnyosan utánozni kezdte. - Kérlek, Bar, hagyj békén. Felhúzol, és elvárnád, hogy szó nélkül hagyjak mindent, mi? Barry alig hitt a fülének. Susan feltérdelt a padlón. Hallotta, hogy a gyerekek felébrednek, és azért imádkozott, legyen annyi eszük, hogy fent maradnak, míg vége nincs az egésznek. A férfi ekkor ütötte meg. és az ökölcsapás nyomán Susan újra elterült a padlón. Wendy és Alana rontott a konyhába. - Hagyd békén a mamit, te rohadt állat!

Alana fejhangon visított félelmében. Wendy kővé merevedve állt az ajtóban. Susan szemöldöke vérzett, és érezte, hogy az arca máris kezd feldagadni. Barry felhasította a szemöldökét a nehéz aranygyűrűvel, amit még ő vett neki egyik karácsonykor. - Menj vissza a szobádba, szívem. A mami jól van. Feküdj csak vissza, mindjárt jövök, és betakarlak. Wendy azonban belépett a konyhába, és indult, hogy felsegítse az anyját. Barry megütötte a gyereket, ahogy az elhaladt mellette. A pofon nagyot csattant, és Wendy fájdalmasan sikoltott fel. A következő pillanatban Susan már talpon is volt. Egész testsúlyát bevetette, hogy ellökje Barryt a gyerek közeléből. Ahogy odalépett Wendyhez, a férfi megragadta a karját, hogy megállítsa. A kislány a földön feküdt, hálóinge átázott az olvadt zselétől, arca piros volt a pofontól. Még most is sikított. Susan ezután már csak arra riadt fel, hogy a két gyerek próbálja lerángatni Barryről - aki előtte térdel, és ő egy konyhakést tart a torkához. A széles pengéjű szeletelő kést, amivel a kenyeret szokta vágni a gyerekeknek. - Mami! Hagyd abba, hagyd abba. Alana rémülten, éles hangon sikoltozott. Susan lerázta magáról a lányokat. - Menjetek a szobátokba. Azonnal! Ez egyszer nem tűrt ellenkezést. A lányok kiszaladtak a konyhából. Susan belenézett Barry szemébe. - Ha még egyszer egy ujjal is hozzányúlsz a gyerekeimhez, miszlikbe aprítalak, hallod, te fasz? Barry Dalston életében először megrémült a feleségétől. - Engedj el, Susan, nem viccelek. Engedj el, vagy kitöröm a rohadt nyakadat. Susan felnevetett, kurta és keserű hangon, melyről sosem gondolta volna, hogy benne bujkál. - Ha még egyszer a kölykeimhez nyúlsz, én töröm ki a te rohadt nyakad, édes. Az első adandó alkalommal kinyírlak, megértetted? Komolyan beszélek, Barry. Kinyírlak, te rohadék. Tudta, hogy a nő komolyan beszél, és nagyot nyelt. A szeméből látta, a hangján hallotta, hogy igazat mond. Susan lassan elvette a kést a férfi torkáról, és egész testében megborzongott, ahogy próbált levegőhözjutni. Valahogy minden másmilyennek tűnt. Még a fogait is idegennek, nem odavalónak érezte a szájában. Fanyar, sós ízt érzett, alighanem a vér ízét, és elképzelte, milyen szörnyűséget kellett végignézniük a gyerekeknek. Leengedte maga mellé a karját, markában még mindig a szeletelő kést szorongatva. - Takarodj innét, Barry. Menj. A férfi kivárta, míg a nő teljesen elernyed, és csak azután rontott rá, hogy kicsavarja a konyhakést a kezéből. Azután felnevetett. - Komolyan gondoltad, mi, Sue? A tyúkanyó megvédi az ő kiscsibéit? Büszkének tűnt, sőt egyenesen barátságosnak. De Susant nem lehetett átverni. Felkapott egy konyharuhát, hogy a szeméhez szorítsa. A fájdalomra már rég immunis lett, olyan gyakran megtapasztalta. Úgy érezte, mintha csak egy papír élével sebezte volna meg magát. Belenézett a férfi szemébe. - Nem viccelek, Bar. Senki sem nyúlhat a kölykeimhez, még te se. És most menj, töltsd máshol ezt az éjszakát, keresd fel a régi kurváidat, vagy bánom is én, de hagyd el ezt a házat.

Elhagyta a konyhát, és felment az emeletre, hogy megnyugtassa a gyerekeket. Wendy engedett neki egy fürdőt, és próbálta megnyugtatni a kis Barryt, aki felriadt a zajokra. - Minden rendben, mami? - Wendy arca is feldagadt, és Susan tudta, holnapra véraláfutásos is lesz. - És veled, édesem? Engedd a maminak, hadd nézzem meg az arcod, kis bogaram, hadd adjak rá egy puszit, attól meggyógyul. Apu nincs jól, tudod. Nem tudja, mit csinál. Barry a lépcső aljában állt és őket hallgatta. - Teszünk rá egy kis varázsmogyorót, attól elmúlik, jó? És adok egy kis meleg tejet és kekszet. Alana még mindig sírt, cérnavékony, szívszaggató hangon. Susan tíz perccel később a kádba tette a két kislányt, és közölte velük, hogy hétfőn nem kell iskolába menniük. - Most játszatok egy kicsit, amíg én rendbe rakom a konyhát és csinálok valami finomságot, rendben? Mindketten kötelességtudóan bólogattak. - Azért megtartjuk a zsúrt, mami? Susan elmosolyodott. - Hát persze, szívecském, dehogy hagyjuk elrontani. Lassan lesétált a lépcsőkön, miközben egész teste alvás és pihenés után kiáltott, de még előtte felvette a kis Barryt, és addig ringatta, míg vissza nem aludt. A díványra fektette le a kisbabát, és miután letett mellé két párnát, nehogy leguruljon, visszatért a konyhába. Barry az összes tiszta törülközőt bevetette, amikor megpróbálta feltakarítani a padlót. Susan fáradtan hunyta le a szemét. Még több mosnivaló. Mintha nem lenne így is épp elég. A férfi meredten nézte. Susan egy régi hálóingét viselte, és romokban hevert. Arcára és hajára rászáradt a vér, és az ütés nyoma máris elszíneződött. - Tudod, hogy nem akartam, Sue. Barry ennél közelebb sosem jutott a bocsánatkéréshez. -Nem akarom hallani, világos? El kell készülnöm holnapra, ha a fene fenét eszik is. Megígértem, hogy itt tarthatja a szülinapját, és itt is tartja, akármit csinálsz. Susan ekkor zokogni kezdett, és a konyha falairól leperegtek az elnyúlt, szaggatott hangok. - Nézd csak meg, mit tettél velem, Barry. Úgy nézek ki, mintha egy rohadt autóbalesetet szenvedtem volna. A kis Wendy arca is be fog kékülni. Miért csinálod ezt. Bar? Mi a fasz bajod van állandóan? A férfi odalépett hozzá, és egy pillanatra átkarolta, hogy megcirógassa a hátát és a vállát. Azután megcsókolta a haját és az arcát. - Fogd az ötvenest és verd el annál a zsidó fűszeresnél. Vegyél meg mindent, amit Wendy akar, és vendégeld meg rendesen a többieket. Pezsgővel vagy ilyesmivel. Susan nem válaszolt, csak tovább zokogott. - Vacak kedvemben vagyok, és rajtad csattant az ostor. De ma este megtanítottál egy-két dologra a nőkkel kapcsolatban, Susan - nem bízhatsz bennük, ha a kölykökről van szó. A férfi próbálta megnevettetni, de nem sok sikerrel. - Nem verheted a kölyköket. Bar. Elvehetik őket, és attól tényleg megőrülnék. A férfi a kezébe fogta a fejét és a hüvelykjeivel gyengéden cirógatta a pofacsontját. - Igazi anyatigris vagy, Sue, egy kincs, és néha tényleg úgy viselkedek, mint egy igazi seggfej. De ma este megfogtál. Azt hittem, meg vannak számlálva a perceim. Felvetette a fejét, és elnevette magát. -Nézd csak meg az állam, kislány, még mindig vérzik.

- Ez rettenetes, Bar. Komolyan le akartalak szúrni, és ez rettenetes. A férfi újra felnevetett. Mindent elfelejtett, egészen a következő alkalomig. És Susan tudta, hogy lesz következő alkalom. - Ne csinálj ebből ekkora ügyet. Minden pár szokott veszekedni, ilyen a házasélet. Dugás és veszekedés. Ez kettőnkre is áll, attól félek. Susan megdörgölte a szemét. - Meleg tejet és kekszet ígértem a lányoknak. Betettem őket a kádba. A férfi bólintott. - Majd én feltakarítok, te meg ugorj be melléjük, rád fér egy fürdő. Csinálok valami finomságot, jó? Susan bólintott, és közönyösen vette tudomásul, hogy Barry visszaállt arra az üzemmódra, amivel együtt tudott élni. Amit egykor szeretett. Értelmetlen lett volna vitába szállni. Húsz perccel később a kádban feküdt, és hallgatta, ahogy Barry megnevetteti a gyerekeket a buta vicceivel. Csak imádkozni tudott, hogy bejöjjön neki ez az új állás. Bár, amennyire ismerte, előre megmondhatta volna, mi fog történni. Ami mindig is történik. De legalább, érvelt magában, az éjszakai munka távol tartja tőlük, és neki is lesz egy kis békessége. Elengedte magát, és hagyta, hogy a forró víz megtegye a hatását. Azután a férfi hozott neki egy csésze teát és egy cigarettát, ami példa nélkülinek számított Susan életében. Átfutott az agyán, hogy talán sűrűbben kellene megfenyegetnie. Wendy születésnapi partija jól sikerült, míg Barry és Joey össze nem szólalkozott valamin. Mindenki sietve távozott, és az egyik szomszéd a rendőrséget is kihívta rájuk. Éjszakára mind a két férfit bekasztlizták. Susan majd elszállt a boldogságtól. Végre nyugodtan átaludhatott egy éjszakát. Hónapok óta az elsőt. Doreen sokáig maradt, és megitták az üveg pezsgőt, amit Barry hozott a bulira. Susan az italtól kapatosan elmondta Doreennak, hogy késsel fenyegette Barryt. Mindketten majd megpukkadtak a nevetéstől. Mindent egybevetve, Wendy születésnapja jól sikerült. Susan erőteljesnek érezte magát, mintha végre magához ragadta volna a kezdeményezést. Ez egyszer visszaütött, és a dolog bevált. Barry odafigyelt rá, tiszteletet mutatott. Egy héttel Wendy születésnapi zsúrja után Susan újra a kórházba került, miután Barry részegen összeverte. Úgy tűnt, a férfi mégsem bocsátott meg neki. Tizenhatodik fejezet Roselle Digby parányi teremtés volt. Nemcsak kicsi, egyenesen parányi. Apró lábai voltak, hetykén felvetett orra és kis hegyes mellei. Gyermek méretű kezei vastagon lakkozott, karomszerű körmökben végződtek. Szemei tágra nyíltak, amitől törékenynek és sebezhetőnek tűnt, holott korántsem volt az. Roselle legnagyszerűbb testrészének mégis a szívét tartották. A nőnek óriási szíve volt, és ezért mindenki kedvelte.

Sokat olvasott, és mindig jól informáltnak tűnt, ami felkeltette Barry érdeklődését. Arról nagyvonalúan megfeledkezett, hogy Susan is olvasott, míg össze nem házasodtak, és hogy ezt az időtöltést éppen ő tiltotta meg, mondván, hogy lázadó gondolatokat ültetnek a fejébe. Roselle egészen más volt, önálló egyéniség. A lányok főnökeként tiszteletet vívott ki magának a maga kis világában, amiért nem kellett ráznia a seggét, ahogyan a többi lány mondta. És ez éppen megfelelt Roselle-nek. Tizennégy éves kora óta űzte már a játékot, és mára sikerült előkelő helyet kivívnia magának. Tisztelték, mert nem kellett űznie a szakmát, ha meg akart élni. Viszonyt folytatott Barry Dalstonnal, és élvezte ennek minden pillanatát. A férfi egyszerűen levette a lábáról: virágokat hozott neki, romantikus vacsorákat fizetett, és úgy kezelte, ahogyan egy úrhölgyet szokás. Roselle önfejű volt, intelligens és tapasztalt, mely tulajdonságokat Barry rendszerint elborzasztónak találta más nőkben, de Roselle-t valamiért egészen más kategóriába sorolta. Egyike volt a kevés prostinak, aki okosan fektette be a pénzét. A természeténél fogva magányos, bár mindenkihez barátságos nő egy kicsi, de jó fekvésű lakást vásárolt megtakarított pénzén, amit drága bútorokkal rendezett be. Barry megdöbbent, de le is volt nyűgözve, amikor látta, hogy milyen körülmények között él. Még egy szendvics alá sem sajnálta az asztalkendőt. A fiát magániskolába járatta, és drága autóval járt. Roselle megkereste a pénzt és odafigyelt rá. Barry életében először nem is próbálta leplezni a csodálatát. Ha ő megkeresett valamennyi pénzt, a legtöbbször piára, vagy újabban narkóra verte el. A lányok bevezették az amfetamin-származékok és a cannabis gyönyöreibe. Kedvelte a ruhákat és az új elektronikai cikkeket is. Most legalább megértette, milyen életet lehet élni, ha valakinek van annyi esze, hogy előre gondolkodjék. Igaz, a füvet Roselle sem vetette meg, de minden mástól tartózkodott, és ebben a környezetben ez korántsem volt könnyű. Ahogy elnézte, miközben Roselle körbejárt a klubban, elbeszélgetett a fuvarokkal, és megbizonyosodott róla, hogy minden rendben megy, Barry úgy érezte, szereti őt. Megtörölte az orrát csontos kezével. Megint a fellegek közt járt. Több mint egy hete nem járt már otthon, és tudta, Susan ki fog térni a hitéből. Nem az aggodalomtól - a nő tudja, hogy tud vigyázni magára -, hanem mert nem marad egy fityingje se, és ez itt a nagy baj. Wendy és Alana részt akart venni egy iskolai kiránduláson, és tőle várták el, hogy teremtse elő az ehhez szükséges pénzt. Ez nemcsak hogy bosszantotta, de a speed és az ital miatt paranoiássá is tette. Úgy érezte, hogy Susan és a kölykök túl sokat várnak tőle. Az fel sem ötlött benne, hogy a pénz, amit Roselle-re és a narkóra elszórt, kétszeresen is elég lenne az utazásra. Ő dolgozott meg a pénzért, neki járt meg. Felhörpintette az ital maradékát, és kisétált az előtérbe. Szerda este volt, a Soho mértékével mérve lapos és unalmas este. Ahogy megállt a recepciós pult mellett, egy magas fekete lány intette magához. LaToyah Fielding, a húszéves brixtoni prosti ült be a pult mögé, míg a másik lány egy elfuserált abortusz miatt a kórházban feküdt. - Keresett valami nő. Azt mondta, a feleséged, Susan. Kérdezte, bent vagy-e, és fel tudnáde csörögni. A lány mosolygott. Abban a hat hónapban, mióta a klubban dolgozott, Barry mélyen eltitkolta családi állapotát. Főként Roselle miatt, akivel szinte azonnal összemelegedtek. Mostanra a lány jelentett Barry számára mindent. Azokért az éjszakákért élt, melyeket vele töltött, és egyre inkább nehezére esett, hogy otthagyja őt és hazamenjen. Sosem tudta igazán, hogy mit csinál a lány, ha ő nincs vele. Néha eljárt bulizni a többi prostival, hogy egy

kicsit kikapcsolódjon, és úgy gondolta, Barrynek semmi joga megkérdőjelezni az ehhez való jogát. Végtére is, nem házasodtak össze. Roselle önálló személyiség, aki minden alkalmat megragad, hogy ezt fitogtassa. Különben is, ez már a hetvenes évek vége. Ha Susan próbálkozik ilyesmivel, Barry rövid úton lerendezte volna, de Roselle-nél ezt sosem vitte volna el szárazon. Ő túl önálló és szabad volt ahhoz, hogy hagyja megnyirbálni a szárnyait. Pedig Barry a szíve mélyén tudta, hogy összefekszik más férfiakkal; egyszerűen tudta. Ahogy tudta azt is, hogy neki ehhez semmi köze. Belenézett a fekete lány csinos arcába, és bólintott. Dühös volt, amiért Susan próbál beavatkozni a külön kis életébe. Amiért fel merte hívni a klubot és így megszégyenítette. Úgy döntött, megtanítja az illemre, csak menjen haza. Mert most már haza kell mennie, akár akarja, akár nem. A kis Barry fogzott és állandóan üvöltött. Úgy tűnt, Susan semmivel sem nyugtathatja meg. A kisfiú egész arca kivörösödött, és úgy tűnt, esze ágában sincs megbékélni a világgal. Mindez - párosulva a lányok állandó nyafogásával, hogy utazni akarnak az osztállyal, és a ténnyel, hogy fűnek-fának tartoznak, és neki még annyi pénze sincs, hogy a gyerekaszpirint ki tudná váltani - pattanásig feszítették Susan idegeit. Miután apja egyszerűen nem volt hajlandó munkát keresni, anyja sem tudta többé segíteni, és Susan nem akart Kate-hez fordulni, hiszen ezzel csak tovább rontotta volna anya és fiú kapcsolatát. Doreennak magának is szüksége volt a pénzre, bár Susan tudta, hogy néhány tízest még kölcsön tudna adni, ha kérné. De már nem akarta Doreent megkérni; tudni akarta, hol van Barry és mit csinál. Négyhónapos terhesen torkig volt már az egésszel. A kölykök lekváros kenyéren és rántottán éltek, nem fizették rendesen a lakbért, a gázt és a villanyt. Bármelyik pillanatban leköthették az órájukat, és akkor ráadásul még sötétben is lesznek. A két lány érkezett meg Doreennal. Susan fáradtan mosolyodott el. - Pocsékul nézel ki. Ülj le, majd én csinálok egy csésze teát, rendben? - ajánlkozott Doreen, és Susan keserűen felnevetett. - Még mindig semmi nyoma, Dor. Azt hiszem, van valakije, nem gondolod? Doreen, aki maga is otthonosan mozgott a klubokban, jól tudta, hogy Barrynek van valakije, és azt is tudta, ki az. - Hát, ahogy ismerem, Sue... Ő már csak ilyen, tudod. Nem jelent ez semmit. Meg akarta kímélni barátnőjét a szívfájdalomtól, és csak remélni merte, hogy ha a hír csakugyan igaz, Barry meglép Roselle-lel, és legalább békén hagyja Susant. - Ki fogják kötni az áramot, alig maradt élelem, és hátralékunk van a lakbérrel. Meg kell találnom a rohadékot. Tudom, hogy a plafonon lesz. de muszáj beszélnem vele, hátha ad valamennyit. Nem rá vallana, ha nem lenne egy pennyje se, igaz? Doreen nem válaszolt, és tudta, hogy a másik nem is vár választ. Susan csak a lelkén próbált könnyíteni. - A lányoknak adtam egy kis hamburgert és krumplit odaát. Oké? Susan hálásan mosolygott. - Eszméletlen, igaz? Ott feszít a legjobb ruhákban, mint egy kibaszott rocksztár, miközben a kölykeinek már enni sincs mit. Micsoda egy önző féreg. Doreen felnevetett. - Hát nem azok mind? Én még egy faszival se találkoztam, aki agyat hordott volna a fejében. Ezek mind a farkukkal gondolkodnak. Mielőtt Susan válaszolhatott volna, a fények kialudtak.

- Már csak ez hiányzott. Még szerencse, hogy gáztűzhelyünk van. A két lány beszaladt a konyhába. - Lekapcsolódott a lámpa, mami, és nincs tévé. Susan hangosan felnevetett. - Észre se vettem volna, ha nem mondjátok. A két lány is kuncogni kezdett. - Ezért vagyunk, mami, hogy figyelmeztessünk. - Menjetek át a konyhámba, és hozzátok ide a tárcámat. Maradt még egy kis apróm. Remélem, legalább a tévét sikerül visszaköttetnem. A lányok kiszaladtak a hátsó ajtón, és Susan a könnyeivel küszködött. - Olyan jó vagy hozzám, Doreen? Mire mennék nélküled? Doreen magához ölelte, és próbálta megvigasztalni. - Erre valók a barátok, kislány. Mintegy végszóra, a kis Barry is felsírt, és a hangra Susan kirohant a konyhából. Mire kivette a babát a kiságyból és magához ölelte, újra felgyulladtak a fények. Találkoznia kell Barryvel. Egy pillanatig eltűnődött azon, hogy a férfi talán elhagyta, de azután úgy döntött, hogy ekkora szerencse nincs a világon. Ha elhagyná, egy csapásra rendbejönne minden. Még ha a segélyből is, de legalább lenne miből gazdálkodnia és mire számítania. Most még azt se tudja, mit esznek holnap, pedig Barry szép kis pénzt keres. Bár csak Isten a tudója, mihez kezd a pénzzel. Susan rég zaciba csapta az aranyát, és általában véve mindent, amiért adtak egy-két százast. Már abban se lehet biztos, hogy valaha viszontlátja a holmiját. Betette Barryt a járókába, és odaszólt a lányoknak, hogy tartsák rajta a szemüket, azután kiment a konyhába. Doreen főzött egy teát, és most a konyhaasztal mellett fújta a füstöt. Susan úgy érezte, nem bírja tovább. Akárhová fordult, mindenki a pénzért nyújtotta a kezét, és ő kezdett kétségbeesni. Még a megtakarított kis pénzüket is felélték. Le volt rongyolódva, és ezt szó szerint kellett érteni. Egy cipője se maradt, amiből ne lógtak volna ki lábujjai, bár megduzzadt lábfeje miatt amúgy is arra kényszerült, hogy folyton papucsban járjon. Ráadásul útban volt az újabb gyerek. Barryt a föld nyelte el, és ő nem tudta, mit csináljon. Azt sem tudta, másnap reggel mit adjon a gyerekeinek. Ekkor Wendy lépett a konyhába. - Még van három fontom a szülinapi pénzből, mami, azt elveheted, ha akarod. Susan hálásan nézett rá. - Minden rendben lesz, szívem. A mami elintézi. A gyermek egyetlen szó nélkül tartotta felé a pénzt. Mikor Susan nem vette el, letette az asztalra a teáscsésze mellé. Azután kiment az előtérbe, és leült Barry járókája mellé. Azzal szórakoztatta kisöccsét, hogy eltűnt a kezei mögött, majd hangos „búú"-val újra felbukkant előtte. A kis Barry elégedetten gőgicsélt. Susan lenézett a pénzre, majd felugrott a székről és odaszólt Doreennak. - Tudnál rájuk figyelni egy kicsit? - Hová mész? Susan elmosolyodott. - Később megmondom. Végigfuttatta a fésűt a haján és magára rángatta a régi kabátját, majd a három fonttal zsebében elhagyta a házat. Roselle fantasztikusan festett nyitott, testhez simuló ruhájában, melyet aznap délután vett a Regent Streeten. Jól érezte magát, és még jobban nézett ki. Úgy tervezte, hogy elmegy Barryvel a Greek Street-i kínai étterembe, mely egész éjjel nyitva állt, és ahol hajnali háromkor is lehetett tisztességes ételt kapni, sőt játszani is. Most azonban a férfi közölte vele, hogy haza kell mennie, és el kell rendeznie néhány dolgot. Amúgy is folyton a felesége

miatt nyavalygott - hogy otthon van a kölykökkel, és mást se csinál, csak a pénzt szórja. És így tovább, és így tovább. Amikor pedig Roselle szórakozni akart, neki haza kellett mennie. - Minden oké, Bar. Majd elmegyek a lányokkal. A Stage-be mennek, majd rájuk akaszkodom. A Stage Brixtonban, a Railton Roadon állt, amely alapjában véve egy elhagyatott épület volt, melyet egy vállalkozó szellem non-stop éjszakai klubbá varázsolt. Bedeszkázták az ablakokat, betettek egy hevenyészett bárpultot és egy hifit, és pénzt szedtek az ajtóban. Ha valaki füvet szívott vagy speedet szedett, és egész nap, egész éjjel utazni akart, keresve sem találhatott jobb helyet. Roselle tudta, hogy Barry utálja, ha odamegy, épp ezért is mondta neki. Elemi női lélektan. Egy táncosnő lépett ki a színpadra és kezdett vonaglani valami Slade-szám ütemére. A zene fülsiketítő volt, és Roselle ott is hagyta Barryt, hogy odasétáljon a bárhoz. Barry a vetkőzőt figyelte, egy döbbenetesen ronda barna nőt, kampós orral és ragyás arcbőrrel, de a legnagyobb didkókkal a víznek ezen a felén. Mire ő is odaért a bárhoz, Roselle már eltűnt. Magában mosolyogva kiment az előtérbe, és ezzel belecsöppent a legszörnyübb lidércnyomásba, ami csak a Barry Dalston-félék számára jöhetett. Susan állt ott teljes életnagyságában, viseltes kabátban, madárfészekre hasonló frizurával, és akkora pocakkal, ami az egész világ számára egyértelművé tette állapotát. Hogy a helyzet még kínosabb legyen, Roselle állt mellette, akit mintha egy divatmagazinból vágtak volna ki, és épp Susant hallgatta. Azután felesége felé sandított, és szélesen mosolyogva, barátságosan odabiccentett neki. - Itt is van, kedvesem, köszönöm a segítséget. Susan rámosolygott Roselle-re, és Roselle visszamosolygott rá. A mosolya eltelt szomorúsággal és egy cseppnyi hitetlenkedéssel. Mindketten odafordultak Barryhez, aki az kívánta, bárcsak megnyílna a föld és elnyelné. Susan épp úgy nézett ki, mint máskor, és Barryt sértette, amiért így mutatkozik előtte. Most Roselle szemszögéből látta őt - az ápolatlan hajzatot, amire igencsak ráférne egy alapos vágás; az arcot, mely a legalapvetőbb kozmetikai szereket is nélkülözi; és a jókora pocakot, mely ékesen árulkodik róla, hogy az asszony ismét gyereket vár. Látta lerágott körmeit, körülöttük a kipirosodott körömággyal, alattuk a cigaretták és a házimunka mocskával. Látta az óriási, telt melleket, melyek szinte a köldökéig lelógtak, és akkora melltartót igényeltek, mint egy pár cirkuszsátor. Látta elsárgult és letört végű fogait. Látta a lábait; combok sehol, csak a hónapos szőrzet és a kidagadt visszerek. Azt is látta, hogy Susan ösztönösen Roselle-hez fordult, feltéte-lezvte, hogy a nő fontos szerepet tölt be Barry másik életében. Az soha nem jutna eszébe, hogy gyűlölködjön vagy féltékeny legyen a másik nőre; Susan ehhez túlságosan is kedves. Rádöbbent arra is, hogy Roselle igazi szipirtyóra számított, akkora pofával, mint a dartfordi alagút. Végül is, ő pontosan ilyennek írta le a feleségét. Ahogy a két nő felé közeledett, úgy érezte, mintha örvénylő folyón kelne át. Roselle szarkasztikus mosolyt küldött felé. - Barry, a feleséged beugrott, hogy meglátogasson. Roselle odafordult Susanhez, és újra elmosolyodott, ezúttal teljes szívéből. - Örülök, hogy végre találkoztunk, Mrs. Dalston. Kérem, maradjon egy italra. A bárban megtalál, majd bemutatom mindenkinek. Susan mosolyogva nézte fantasztikusan öltözött nőtársát, és bólintott. - Köszönöm. Tényleg nagyon köszönöm. Én nem akarok zavarni...

Roselle közbevágott. -Ne legyen ostoba. Nagyon szívesen látjuk. Elindult a bár felé, és a feszes hátsó lágyan ringatózott léptei ütemére. Barry a feleségéhez fordult, ápolatlan és rosszul öltözött feleségéhez, és fortyogni kezdett benne a düh, amiért ezt művelte vele. - Mi a faszt keresel itt? Susan visszahőkölt, mintha megütötték volna. - Muszáj volt eljönnöm, Bar. Nincs egy vasam se, te pedig nem voltál otthon. Már a villanyt is kikapcsolták. Barry elfordult, és látta, hogy a recepciós őket figyeli, az arcán érdeklődő kifejezéssel. Közben minden lánynak egyszerre kellett kimennie a vécére. Mind parfümcsíkot húzott maga után és árgus szemmel méregette őket. Barry tudta, hogy valamennyien azt hitték, olyan felesége van, mint a többi kidobóembernek. Jó megjelenésű asszony, kocsival, házzal, külföldi nyaralásokkal. Susanre nézve azt látták, mi lehet belőlük, ha nem vigyáznak. Toprongyos házicseléd, gyerekszülő gép. Mindent tudtak Susan életéről, hiszen éppen azért választották ezt az utat, a prostitúciót, hogy mindez ne történhessen meg velük. A férfi megragadta a karját és kirángatta az utcára. - Menj haza, Susan, mi a fasznak kellett idejönnöd és ilyen helyzetbe hoznod? Nézz már magadra, hogy nézel ki. A nő felnézett rá és felhorkant. - Ez aggaszt, hogy hogy nézek ki, összehasonlítva egy rakomány lekoszlott ribanccal? A férfi nem felelt. - Hát ide figyelj, én nem vagyok egy kibaszott Joan Collins. Hogy is lehetnék az, még ha akarnám is? Három kölyköt nevelek, és mellesleg annyi az adósságunk, hogy egy kisebb banánköztársaság elélne belőle, ráadásul a férjem inkább törődik a munkatársaival, mint a saját kölykeivel. Nincs otthon étel, nincs áram, és nincs, aki segítsen. Sajnálom, ha lekoszlott szipirtyónak tűnök. Bar, de abból, amit hazaadsz, nem telik másra, csak szar konzervkajákra és használt ruhákra. Most már zokogott, és az is bántotta, hogy hagyta magát ennyire felzaklatni. Barry előhúzott egy tízfontos bankjegyet a zsebéből és odaadta neki. Ha meghúzza magát, még mindig elmehet Roselle-lel. Sue szerencsétlen felbukkanása után minél hamarabb látnia kell Roselle-t, hogy elmondja a saját verzióját a történtekről. Susan hitetlenkedve meredt a pénzre. - Ez minden? Egy tízes? A férfi nem felelt. Nem akart mást, csak nyugságot és Roselle-t. Susan lejárt lemez. A nő végigmérte és hitetlenkedve csóválta a fejét. - Micsoda önző féreg vagy. Barry. Még arra sincs pénzem, hogy a baba orvosságát kiváltsam, te pedig haza se jársz, nem is érdekel, mi van velünk. Nincs mit ennünk, miközben te... nézz csak magadra. Új ruhák, frissen nyírt haj, mint egy igazi úriember. Mutatóujjával megbökte a mellkasát. - A kölykök mindennap azért nyaggatnak, mikor fizetem már be a pénzt, hogy elmehessenek a többiekkel Franciaországba, és te mit csinálsz? Felszívódsz, mint akinek semmi köze az egészhez. Mi lesz a gyerekkel, aki még itt van a hasamban, Barry? Mihez kezdjünk vele, mi? Egy újabb száj, amit etetni kell, és téged már az a három se érdekel, aki otthon vár. A férfi még most sem felelt, csak meredten nézte. Azt kívánta, bárcsak elmenne. Annyira összezavarta és megdöbbentette a nő hozzáállása, hogy legszívesebben sírva fakadt volna.

Hát nem látja, hogyan esik ez neki, mikor idejön a munkahelyére és pénzt követel tőle? Rossz színben tünteti fel. Szándékosan rossz színben tünteti fel. Zsarolni próbálja. Azután Roselle tűnt fel az utcán, és közölte, hogy szüksége van rá az egyik asztalnál, le kell rendeznie egy problémás vendéget. Barry berontott a klubba, maga előtt tolva Roselle-t. Azután visszafordult Susanhez, és felüvöltött. - Indíts haza, ostoba tyúk. Reggel majd találkozunk. Susan magára maradt a klub előtt. Zuhogott idekint és csikorgó hideg volt. Begyömöszölte a tízfontost a zsebébe és elfordult. Az utca sötét volt és forgalmas. Az emberek a dolgukra siettek, ügyet se vetettek rá. Ahogy visszafordult, és benézett a klub kétszárnyú üvegajtaján, látta, hogy Barry beszélgetésbe merült Roselle-lel. A férfi tényleg jól nézett ki. Új öltönyt viselt, haja makulátlanul állt, és Susan rájött, hogy még manikürözteti is a körmeit. A keze még az övénél is puhábbnak tűnt, amikor odaadta neki a pénzt. Elnézte, amint odahajol a feszes, vörös ruhába öltözött lányhoz, és Susan egyszerre rádöbbent, mire ez a nagy kiöltözés és piperkőcség. Barry nemcsak le akarja fektetni a nőt. Barry szerelmes. Míg ő otthont ült és betegre aggódta magát, addig Barry minden pénzét erre a kikent-kifent kis nőre költötte. Susan kinyitotta az ajtót, és még egyszer belépett a klubba. A meleg takaróként ölelte körül. Barry és Roselle a hirtelen hideg légáram felé fordult, és újra őt látta maga előtt. Barry úgy nézett rá, mintha senki és semmi lenne. Azután odalépett hozzá, megragadta a karját és újra kirángatta az utcára. És tovább ráncigálta magával a járdán. Az emberek döbbenten nézték őket. Susan kiszabadította a karját. - Te szemét állat! Nem csoda, hogy haza se jössz. Mindenki azt hiszi, megint viszket a lábad közt, erre kiderül, hogy meg akarsz lépni, mi? A férfi meredten nézte, és Susan tudta, hogy a végsőkig merészkedett. Barrynél a legtöbb esetben hamar elszakad a cérna, és ma este tényleg képes bármire. A férfi ellökte magától. - Baszd meg, Sue. Figyelmeztetlek, megbánod, ha feldühítesz. Újra meglökte. Susan ezúttal elveszítette az egyensúlyát és elvágódott a járdán. Egy fekete taxi csikorogva fékezett mellettük, miközben egy járókelő segített Susannek felállni. Susan sírva fakadt. A taxisofőr kihajolt az ablakon, és odakiáltott, „Ettől kijózanodsz, asszony", majd beletaposott a gázba, válogatott szitkokat hagyva maga után. Susan elhagyatottan és reményvesztetten állt a forgalmas utcán. A kísérlete, hogy próbáljon kivasalni egy kis pénzt Barryből, katasztrofálisan sikerült. Nem akart mást, csak egy kis pénzt, amivel kihúzhatta egy darabig, ám ehelyett megalázták és megbecstelenítették, ráadásul olyasvalamiért, amit jogában áll megtenni. Tudta, hogy felbosszantja a férfit, de másképp hogyan hívja fel magukra a figyelmet? Ő és a kölykök már tényleg semmit se számítanak? Figyelte, ahogy Barry megvonja a vállát, és egy pillanatra szinte belekövült a gyűlöletbe. Az érzelem olyan intenzitással tört rá, hogy még az ízét is érezte. Fekete ködként tört fel benne, a pórusain át szivárgott és megfertőzte maga körül a levegőt. - Én nem akartam mást, csak pénzt a gyerekek iskolai kirándulására, Bar, nem az utolsó pennydet tarhálom el. Metróval kellett idejönnöm, azon a három fonton, amit szerencsétlen Wendytől kellett elvennem. Ha nem lennél itt, gyalog kellene hazamennem, hogy maradjon valami ételre is. Mégis úgy kezelsz, mint egy nyavalyás leprást, mintha valami rosszat tennék. - Menj haza, Susan, mielőtt valami bajod esik. Nincs ma hangulatom az ilyesmihez.

A férfi újra meglökte, és Susan kis híján megint elvesztette az egyensúlyát. A szeme sarkából látta, hogy a szomszédos házak ablakaiból is őket nézik. Egy hosszú fekete parókát és magas sarkú cipőt viselő lány a közeli peepshow kapujából őket figyelte, és közben gúnyosan mosolygott. Nyilván azt hitte, hogy Susan próbál bemenni a Hiltone-ba, a kidobóember pedig igyekszik megakadályozni ezt. Végre történik valami érdekes. - Rohadj meg, Barry. Nem megyek el innét, míg nem adsz egy kis pénzt. A következő ütés már az állkapcsán találta, és Susan érezte, hogy a lábai megadják magukat. Hátratámolyodott és próbált talpon maradni, miközben hirtelen, fehéren izzó fájdalom hasított a fejébe, amint az állkapcsa visszaugrott a helyére. Mégsem hagyta abba a sikoltozást. - Ez a válaszod mindenre, igaz, Barry? Egy rúgás. Egy ökölcsapás. Hát baszd meg. Már nem érdekel, tudod? Újra zokogni kezdett, takony és könnyek keveredtek az arcán. -Nem érdekel semmi. A kölykeimnek pénzre van szüksége, és ha az kell, én is bemegyek és ledolgozok egy műszakot. Nemcsak te találsz munkát a Sohóban, ugye tudod? Roselle az üvegajtó másik feléről hallgatta az asszonyt. Barry Dalston egy másik oldalát ismerte meg, és ez már egyáltalán nem tetszett neki. Kinyitotta az ajtót, és odalépett Susanhez, hogy gyengéden megfogja a karját, bevezesse a klubba, és onnét fel az emeleti irodákba. A lányok otthagyták az asztalukat és a bárt, hogy szemtanúi legyenek a családi drámának. Egyikük, egy magas szőke lány fekete, testhez álló ruhában, adott egy tekercs vécépapírt, amivel Susan megtörölhette az arcát. - Minden rendben, kedves? Susan bólintott. A nők mindenfelől köréje gyűltek, hogy segítsenek a saját fajtájuknak, aki láthatóan komoly bajba került. - Gyere, menjünk fel az irodába. Hívok neked egy taxit. Roselle úgy nézett Barryre, mintha valami undorító dolgot talált volna a cipőjében. - Iván meg fog nyúzni ezért, fiú. Gyengéden belekarolt Susanbe és segített neki felkapaszkodni a roskatag lépcsőn. Susan túl nagyra hízott, hogy kényelmesen elférjen a szűkös fordulókban, és bizonytalanul állt a lábain is. Megvertnek, megalázottnak érezte magát. Az irodában Roselle készített egy csésze kávét, és jó adag konyakot is töltött bele. - Minden héten elküldöm neked Barry bérének egy bizonyos százalékát, rendben? Mindent lerendezek Ivánnel - ő majd intézkedik. Nem ez az első eset, sok fickóval jártunk már így. Hazudott, és ezt Susan is tudta, mégis hálás volt érte, hogy próbálja megkönnyíteni a dolgát. - Ezért meg fog ölni. Én ma este se akartam idejönni. Sosem érdekeltek az ilyen helyek, még kíváncsi se voltam rájuk. Tudom, hogy Barry szeret itt lenni, szereti ezt az egészet, de engem sosem érdekelt. Roselle elmosolyodott. - Szokni kell az ilyen helyet, és megvallom, néha azt kívánom, bár nekem se lett volna alkalmam hozzászokni. De hát ez a megélhetésem, ennek köszönhetek mindent. Azért néha eltűnődök, milyen lehet feleségnek lenni, és mindig ugyanazzal a férfival megosztani az ágyat. Susan a fejét rázta. - Ez itt biztosan jobb.

Roselle megkínálta egy cigarettával, és Susan hálásan elfogadta. Úgy érezte, kedveli ezt a nőt, és eltöprengett rajta, hogy egy ilyen okos és szép teremtés mi az ördögöt találhat abban a gyáva szarban, akihez ő hozzáment. Roselle kihúzta a fiókot, és kivett egy százfontost. Susan irigykedve figyelte. - Tessék, legyen ez előleg a fizetéséből. Majd én megmondom neki, ne aggódj. Susan elvette a pénzt és a másik tízfontossal együtt a zsebébe gyűrte. - Ezért ki fogja törni a nyakam, de nem volt más választásom. Semmi pénzünk nem maradt otthon. Megsimogatta a pocakját. - Szegény kisbaba, velem együtt szenved. Roselle-nek hirtelen sírhatnékja támadt, mert Susan Dalstonban a saját édesanyjára ismert. Látta zúzódásokkal teli arcát a reggeliknél, az állandó és kétségbeesett küzdelmet, hogy a maga kárára is etesse és ruházza gyermekeit. Neki soha semmi nem jutott. Idejekorán megöregedett, ötvenévesen meghalt, és boldogan ölelte magához a halált. Örült, hogy kiszabadulhat a lét mindennapos taposómalmából. Barry azért kezelte így a feleségét, mert megtehette. Mert ő engedte. Mert túl gyenge volt, hogy felvegye vele a harcot és átvegye az irányítást a saját élete felett. Roselle mindent tudott a Barry-félékről, hogy mire képesek. Felötlött benne, hogy ő is gyakorlatilag együtt élt az apjával, pedig az olyan volt, mint Barry - erőszakos fajankó, aki a nálánál gyengébbeken zsarnokoskodott. - Vagy olyan állapotban, hogy hazamenj? - kérdezte tőle halkan. Susan arca görcsösen megrándult a fájdalomtól. Miközben kivette bundáját a szekrényből, Roselle mosolyogva fordult hozzá. - Gyere, majd én elviszlek. Legalább biztosan tudom, hogy egyben hazaérsz. Máskülönben egész éjjel aggódhatnék miattad. Susan hevesen rázni kezdte a fejét. -Ne. Barry a plafonon lenne, és... Roselle közbevágott. - Barry baszódjon meg, kedves. Itt most nekem és Ivánnek dolgozik. Azt csinálja, amit mondok. Susan halálra rémült, és ez látszott is rajta. - Van itt egy mellékhelyiség. Menj, mosd meg az arcod és szedd össze magad egy kicsit. Elintézek egy telefont, utána hazaviszlek. És nem tűrök semmiféle vitát, világos? Susan azt tette, amit a másik mondott. Mindig is azt tette, amit mások mondtak. Hosszan és fájdalmasan vizelt, és úgy érezte, mintha az egész hasa el akarna szivárogni a hüvelyén keresztül. Erős nyomást érzett a medencecsontján, nagyon is hasonlót a vajúdás fájdalmához, és remélte, hogy nem fog megint elvetélni. Néhány percre megpihent a hideg vécéülőkén; a homlokára kiült a veríték, és gyomra mintha kövekkel lett volna tele. Megtelepedett benne a rettegés. Barry rettentő dühös lesz ezek után, és most azt kívánta, bárcsak otthon maradt volna, és várná, hogy a dolgok maguktól megoldódjanak. Megmosta kezét a mosdóban és hideg vizet lötykölt az arcára. Azután megnézte magát a mosdó fölé függesztett kis tükörben. A szeme alatt fekete karikák húzódtak, az álla máris véraláfutásos volt. Bűzlött. Kabátja, az átázott régi anyag szinte állati szagot árasztott. A kezei durvák. Lerágott körmei és tömpe ujjai szinte obszcénnek tűntek, ahogy megszárogatta őket a rózsaszín törülközőben. Nem csoda, hogy Barry már nem kívánkozik haza, és inkább marad ezzel a nővel az irodában. Susan ezt is akarta, hogy Barry maradjon vele az irodában, bár gyanította, hogy egy ilyen nő, mint Roselle. aligha akarja hosszabb távon is megtartani.

Susannek azonban szüksége volt a pénzre, mert gondoskodnia kellett a gyerekeiről. Ahogy visszatért az irodába, félénken elmosolyodott. Roselle fantasztikusan nézett ki szőrmebundájában, tökéletes sminkjével és makulátlan frizurájával. Susan irigyelte önbizalmát és magabiztosságát. - Gyere, menjünk. Barry a lépcső aljában várakozott rájuk. Olyan kifejezéssel nézte Susant, amit nem lehetett másnak nevezni, csakis gyülölködőnek. - Hová mégy? Roselle vállat vont. - Hazaviszem az állapotos feleségedet. Barry a fejét rázta. -Nem, nem viszed sehová. Susan kihallotta a végletes eltökéltséget Barry hangjából. - Fogok egy taxit, kedves. Köszönöm, hogy segítettél. - Hazaviszlek, Susan. A férfi elővette a kocsija kulcsait. Roselle megrázta a fejét. - Már elrendeztem Ivánnel. Barry fagyos pillantást vetett rá. - Akkor vissza is tudod csinálni, nem? Megragadta Susan karját és kirángatta az utcára, Roselle pedig követte őket. A férfi tudomást se vett róla, és magával vitte feleségét a kocsijához, egy nagy fekete Mercedeshez, amit Susan még sosem látott. Miután minden teketória nélkül belökte a kocsiba, elhajtott, és egyetlen szót sem szólt Roselle-hez, aki némán figyelte, ahogy az autó eltűnik a sarkon. Barry és Susan nem szóltak egymáshoz, míg el nem értek az East Endre. A férfi a Román Roadon, az egyik magasház parkolójában | állította le a kocsit. Azután odafordult hozzá és a szemébe nézett. - Remélem tudod, mekkora picsa vagy? Ma este aláírtad a saját halálos ítéleted. Hogy voltál képes így leégetni? El se tudom hinni. Nem tudom elhinni, hogy ilyen hülye vagy. Azt hitted, elviheted szárazon? Susan kihallotta a hideg közönyt a hangjából, és rég megtanulta már, hogy ez csakis a legrosszabbat jelentheti. - Én nem akartam odamenni, Bar. Egyszerűen kellett, nem volt más választásom. Könyörgés és félelem csendült ki a hangjából, és Susan gyűlölte magát ezért. De mindenáron meg kellett védenie a gyerekét, hiszen egyszer már elvetélt Barry miatt. - Gondoskodnom kell a kölykökről, Bar. Veled ellentétben nekem nincs választásom, mit teszek és mit nem. Én nem tehetem meg, hogy itt parádézzak és napokig feléjük se nézzek, mert nekem kell főzni és mosni rájuk, én viszem őket az iskolába. Minden egyes nap. Susan azt kívánta, bárcsak el tudna hallgatni, és ne rontaná tovább a helyzetét, de a szavak megállíthatatlanul törtek fel belőle. - Nekem kell meghallgatnom a bajaikat, és nekem kell törődnöm velük. Beszélgetnem kell velük, és meg kell vigasztalnom őket, ha elszaródik a napjuk. A kis Barrynek a foga miatt folyton fáj a füle, és még annyi pénzem sem volt, hogy a bébiaszpirint kiváltsam neki, mert te arra se veszed a fáradtságot, hogy haza gyere és adj. Tartozom mindenkinek, az anyádat is beleértve, kölcsön kellett kérnem, miközben arra vártam, hogy te kegyeskedj hazaállítani, és adj egy kis pénzt. Úgyhogy ne beszélj nekem arról, hogy leégettelek. Két boltban is hitelem volt, de már egyikben sem adnak még egy nyalókát se, míg le nem rendezem a hátralékot. A hírneved már rég nem elég a megélhetéshez, fiú. Megöregedtél, te is meg az apám is. Bannerman is tudja ezt. Mit csináljak, menjek strichelni a Shepherd's-re, vagy mit akarsz? Várjak a télapóra? Gyere csak, üss meg, rúgd szét a fejem, nehogy azt hidd, hogy érdekel.

Belenézett a jóvágású arcba, és érezte, hogy újra a hatása alá kerül. Tudta, mi vonzza a Roselle-féléket a férfihoz. Jóképű volt és veszedelmes. Hogy miért nem ismerte ezt fel még kislány korában? Mennyi szívfájdalmat megtakaríthatott volna magának. Barry öt teljes percig meredt rá, és érezte a szorongását. Érezte, ahogy a félelem hullámai felé áramlanak. Mégsem Susant látta, gyerekei anyját, a nőt, aki becsületes, igaz, és a maga módján tiszteletreméltó is. Roselle szemszögéből látta őt. Toprongyosnak, legyőzöttnek és büdösnek. Még életében nem szégyenkezett annyira, mint ma este. És mindez a nő hibája. Megtudta tőle, hogy milyen ember is valójában, és ezt sosem bocsátotta meg neki. Ekkor ütötte arcul, keményen, visszakézből, és a csattanást csak felerősítette a szép új kocsi zártsága. A kocsit csakis azért vette, hogy imponáljon Roselle-nek és a többi lánynak. Imponálni akart egy csapatnyi kurvának, a családja kárára. - Azt hiszed, hogy büntetlenül kibaszhatsz velem, mi? Újra megütötte, ezúttal még keményebben. Élvezettel figyelte, ahogy próbálja védeni az arcát és a testét, miközben záporoznak rá az ütések, és ő nyugodt, közömbös hangon beszél hozzá. Végül kinyitotta az ajtót és kilökte a nedves aszfaltra. A súlyos test úgy zuhant a kövezetre, mint egy zsák krumpli. Kipattant az ülésből, megkerülte az autót, és rugdosni kezdte. Kezdetben csak kis rúgásokkal, fokozatosan beleerősítve az utolsóig, melybe beleadta minden erejét. A kocsi fényszórói úgy világították meg őket, mintha színpadon lennének. Két rendőr ugrott ki a kocsijából és rohant feléjük. - Tessék, büdös zsernyákok, a tiétek lehet! Vigyétek a rohadt kis ribancot. A tiétek lehet, nekem elegem volt belőle. Barry otthagyta a rendőröket felesége eszméletlen teste felett. Biztos volt benne, hogy a rendőrök szokás szerint nem avatkoznak bele a családi veszekedésbe. Susan majd elmondja, amit hallani akarnak, ő pedig ezt is megússza, ahogy a többit. Beugrott a kocsijába és mint egy őrült, kifarolt a parkolóból, hogy visszainduljon a West Endre és Roselle-hez. A nőhöz, akit ki kellett engesztelnie, ha jót akart magának. A két rendőr lenézett a magatehetetlen testre és felsóhajtott. - Barry Dalston volt? Az idősebbik bólintott. - Ki más? Vigyük be a kórházba, majd ott ellátják. Ma este semmi kedvem a családi tragédiákhoz. Susan útközben, a rendőrautó hátsó ülésén vetélt el, ami mérhetetlenül felbosszantotta Hutchinson járőrt. - Úristen, ennyi vért... hát ezek a nők semmiből se tanulnak? Hihetetlen, hányszor riasztanak családi perpatvarokhoz, mégis mindegyik visszamegy a férjéhez, meg se próbálja otthagyni. Az fel sem ötlött benne, hogy Susannek nincs szabad választása a kérdésben. Tizenhetedik fejezet Susan nevetett, hangja hangos és érdes volt az italtól. A kocsma vendégei áthatolhatatlan füstfelhőbe burkolták a helyiséget, és akkora hangzavar uralkodott idebent, hogy senki nem hallotta a másik szavát, bár ez sem gátolta a részegeket abban, hogy próbálják megértetni magukat.

June felsikoltott, ahogy a sztriptíztáncos kilépett a hevenyészett színpadra. A férfi pompásan festett rövidre nyírt szőke hajával és feszülő izmaival. - Mutass valamit, fiú! June szokás szerint túlharsogott mindenki mást. - Gyerünk, almában is láttam már komolyabb kukacot. Ivy elemében volt. Manapság az ilyen helyeken érezte jól magát. Ő, aki mindig túl jónak tartotta magát az efféle helyekhez, most olyan hévvel ölelte magához az éjszakai életet, amivel megbotránkoztatott mindenkit. Legjobban a fiát, Joey-t, aki alig hitt a saját szemének. Ivy manapság Susant is ártatlan, kék szemű lánykaként kezelte, és saját, fiatalabb kori önmagát látta unokájában. És Susan küszködésében, hogy összetartsa a testét és a lelkét. Néha még Joey is megsajnálta a lányát. A Barryvel történt legutóbbi összeütközés óta Susan már sántított is. A férfi szétzúzta a bokacsontját, bár ezt senki sem vette észre, csak a kisbaba elvesztése után. Ez megdöbbentette még Joey-t is, aki June és anyja unszolásának engedve félrevonta Barryt. és a szart is kiverte belőle. Barry egyetlen szó nélkül tűrte a verést, ahogy el is várták tőle. Ő is tudta, hogy ezúttal túl messzire ment. De a lelke mélyén Joey pontosan tudta, hogy azért ruházta meg vejét, mert az már kezdett túlnőni rajta. Joey számtalanszor megkérte már Barryt, hogy szólna egy-két jó szót Ivannek az érdekében, pedig tudta, hogy hiába. Barry úgy tekintett magára, mint aki felül áll Joey-n, és megkeserítette Joey életét. így hát a két férfi azzal az alig leplezett ellenszenvvel viszonyult egymáshoz, mellyel korábban soha, és Joey emiatt sokkal több figyelmet szentelt a lányának. Csak így vághatott vissza Barrynek, és ezt nagyon élvezte. Ráadásul a kölyök tényleg megérdemelte a törődést. Susan minden hibája mellett csodálatos anya volt, és mindenki egekig magasztalta az erőfeszítéseit, hogy ilyen problémás környezetben is próbál mindent megadni a gyerekeinek. Ma este azonban még ő is elemében volt. Sikerült berúgnia, és nem is leplezte, milyen jól érzi magát. Joey felnevetett, mikor Susan megpróbált felállni a székéből és megtánto-rodott. A sztriptíztáncos a csípőjét ringatta nézőközönsége előtt, a nők arcához tolta a testét, és arra bátorította őket, hogy a fogukkal tépjék le róla a herekötőt. - Gyere csak, neked szívesen kiveszem a fogam, fiú. Ivy újra megnevettetett mindenkit. - Fogd be, anya, még megrémiszted a srácot. A zene véget ért, és a kis színpad újra elsötétedett. Susannek végre sikerült feltápászkodnia és bizonytalan lábakon elindulnia az illemhely felé. Doreen követte. - A kis Barry is megéri a pénzét, mi? Tudod, mit kérdezett ma tőlem, Sue? Azt kérdezte, miért vannak felhők a világon. Azt feleltem, hogy az ég szép legyen a fejünk felett, ha valami szépet szeretnénk látni. Tudod, mit mondott erre? Azt mondta „Az Isten helyében én mindent széppé tennék. Olyan széppé, mint a mami." Susan nevetésben tört ki. - Még csak hároméves, a kis angyal, még nem lát rendesen. Doreen a vécén ült, az ajtó tárva-nyitva, és ha valaki benyitott volna, az egész bár láthatta, ahogy ott trónol. De ő nem törődött vele, ahogy mással sem. Ez is csak az izgalmat fokozta, és okot adott az újabb vaskos tréfákra. - Jó gyerek. És hogy van manapság őfelsége? Susan felsóhajtott. - A szokásos. Képtelen kibújni a bőréből. Született seggfej. Doreen megvonta a vállát. Nem is számított másra. Susan bizonytalan kezekkel rúzsozta ajkait, és jókat nevetett, ahogy próbálta nem összekenni az egész arcát.

- Ki vagyok bukva, Dor. Évek óta nem voltam ennyire kibukva. Doreen papírt szakított magának, majd bizonytalan mozdulattal felhúzta a bugyiját. - Hát, az csak nem baj, ha néha elengeded magad? Susan betámolygott a vécébe és lehúzta a bugyiját, majd a falnak támaszkodva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Megérezte a rosszullét első hullámait, és vett egy mély lélegzetet. Részegebb volt, mint gondolta. - Részeg vagyok, mint a segg. Megmosta a kezét, azután ő és Doreen visszaindultak az asztalhoz. Susan ekkor látta meg Barryt, és a szíve kihagyott egy ütemet ijedtében. Azért kierőszakolt magából egy mosolyt. - Hello, Bar, rég nem láttalak. Csak vesztegette rá a szarkazmusát, ő is tudta, de legalább ennyi élvezete legyen. A férfi egy dupla whiskyt kortyolgatott, és Susan aggódni kezdett, hogy talán maradni akar. A félelmei azonban hamar szertefoszlottak. - Hol az útlevelem, Sue? Sehol se találom. Susan elmosolyodott. - Szóval voltál otthon? A férfi bólintott. - Találkoztam a kölykökkel, kicsit elnevetgéltem velük, adtam nekik egy kis dohányt, ilyesmi. A férfi talán így akart bocsánatot kérni, amiért nem volt velük. Már ez is újdonságszámba ment. - Minek kell neked az útlevél? A férfi halványan elmosolyodott. - Spanyolországba megyek, behajtom Iván egy adósságát. - Ez rendes tőled, Bar, már nemcsak Birminghamba meg Liverpoolba jársz? Végre egy kis változás. Jól hangzik. Gondolom, Roselle is megy? A férfi bólintott. Az este óta, hogy felbukkant a férfi munkahelyén, Susan élete több szempontból is megváltozott. Roselle a barátja lett. Gondoskodott róla, hogy Barry eltartsa a családját, és cserébe Susan engedte, hogy a férfi fenntartsa a kapcsolatát Roselle-lel. Nem mintha sok mindent tehetett volna ellene. Ha a férfi úgy döntött, viszonyt akar folytatni, hát megtette. De Roselle legalább gondoskodott az őt megillető részről, és hogy viszonylagos békében élhessen. Ami tökéletesen megfelelt Susannek. Havonta nagyjából egyszer találkozott is Roselle-lel, és ilyenkor együtt ebédeltek. Ebéd után Roselle mindig befizette Susant valamire: egy frizurára, egy jobb ruhára vagy táskára. Apró dolgokra, melyek elviselhetőbbé tették Susan társaságát önmaga számára, és amitől kicsit jobban érezte magát. Roselle egy kis önbecsülést adott Susannek. A két asszony furcsamód meg is kedvelte egymást, és olyan dolgokat fedezett fel a másikban, melyet mindaddig csak saját magánál látott. A filmek és az irodalom szeretetét, például. Susan kezdett jobban kinézni, mint évek óta bármikor, és ez a tudat boldogabbá is tette. Ráadásul Barry egyre szívesebben maradt Roselle lakásában, így Susan elmondhatta, hogy az élete igazán kedvező fordulatot vett. Manapság a férfi jó ha hetente hazajárt, hogy lássa a kölyköket és megmutassa magát a szomszédoknak. - Az útleveled ott van az előszobaszekrényben, a levelek között, nehogy elvesszen. A férfi elégedetten bólintott, és ahogy felállt, lassan végigmérte feleségét. - Jól nézel ki. Fizetek egy italt, mielőtt elmegyek, jó? Susan bólintott, és eltűnődött azon, milyen kulturáltan beszélgetnek egymással mostanában. Barry megadta neki a tiszteletet. - Hagyd csak, Bar, épp eleget ittam.

A férfi elvigyorodott, és odasétált a bárpulthoz. Öltözete és megjelenése révén harsányan kirítt a többi vendég közül. Susan gondosan tanulmányozta. Csakugyan jó megjelenésű férfi volt. Látta, hogy a többi nő is megnézi magának, s ahogy Barry menet közben valamennyiüket megvizsgálja és elhelyezi a tízes skálán. A gondolat megmosolyogtatta. Bárcsak Roselle is látná, ahogy odakacsint a fiatalabb nőknek és rámosolyog az idősebbekre. Hadd higgyék valamennyien, hogy nem esélytelenek. Eltűnődött azon, hogy most talán végleg le fog lépni Roselle-lel, azután félresöpörte a gondolatot. Bolond lenne megtenni. Hozzá hasonló nők nem teremnek minden bokorban, és ha valaki tisztában van ezzel, az éppen Barry. Ahogy őt figyelte, egy ismerős hang üdvözölte harsányan. - Szia, Susan, hát te is itt vagy? Peter White volt az, egykori iskolatársa. - Szia, Peter, hogy vagy? Jól nézel ki. A férfi elvigyorodott, felfedve nap barnította arcában fehérlő fogait. Már tizenöt éves korában elszegődött inasnak a part mentén cirkáló kisebb hajókra, és ma már az igazán komoly járatokon szolgált, az ACT és Blue Star óceánjáróin. Peternek huncut kék szeme és homokszőke haja volt. Susan megfigyelte a sörpocak első kezdeményeit is, ám ettől még jóképű fickónak találta. - Most jöttem vissza Dél-Amerikából. Épp csak beugrottam, hogy lássam, mi újság. Az anyád még mindig fantasztikusan néz ki. Az iskolában is halálosan szerelmes voltam belé. Susan hangosan felnevetett. - Hát, sosem volt jó ízlésed a nőkkel kapcsolatban. Megnősültél már? A férfi a fejét rázta. - Minden kikötőben vár egy lány, lefogadom. - Hát, ha azokat lányoknak lehet nevezni... Inkább csak afféle kikötői kurvák, mi? - Barry hangja harsányan zengett, és az emberek abbahagyták a beszélgetést, hogy meghallgassák. Peter vett egy mély lélegzetet. - Később még látjuk egymást, Sue. Vigyázz magadra. Susan bólintott, elszomorodva Barry közbelépésétől. - Csak udvarias próbált lenni, Bar, az Isten szerelmére. Régebb óta ismerem, mint téged. Barry megvetése jeleként lebiggyesztette az ajkát. - Ez egy rohadt szarevő, és nem akarom meghallani, hogy beszélsz vele, világos? Visszatért a jó öreg Barry, a zsarnokoskodó Barry, aki birtokolja őt. Aki megmondja, kivel beszélhet és kivel nem. Susan érezte, ahogy a levertség ólomsúlyként húzza le magával. - A környéken lakik, Bar, ez minden. Nem muszáj mindenkire ráhúznod a vizes lepedőt. Különben is, mire vagy féltékeny? Nem vagyok az a fajta, akit a férfiak kétszer is megnéznek maguknak. Hiába próbálta tréfával oldani a feszültséget, Barry sötét arckifejezése nem változott. - Jobb, ha indulsz, Roselle már biztosan vár. A férfi sötéten elvigyorodott. - Alig várod, hogy megszabadulj tőlem, és folytasd a beszélgetést azzal a Popeye-jel? Susan rágyújtott, és mélyen leszívta a füstöt. Újabb sztriptíztáncosnő lépett ki a színpadra, egy nagydarab lány, vaskos combokkal és rengő hassal. A férfiak majd szétszedték, és egymással versengve sértegették. Barry undorítónak találta a jelenetet. Ő már sokkal különb ezeknél az embereknél. A gondolat felvidította, és amint látta, hogy Peter White beszélgetésbe elegyedik egy másik nővel, készülődni kezdett.

- Meddig leszel távol? Susanre meredt. A nő tényleg egész elfogadhatóan néz ki manapság. Semmi különös persze, de legalább már nem rémiszti meg az embereket. - Hogy van a bokád? A kérdés készületlenül érte Susant. A férfi azelőtt sosem említette a bicegését. - Minden rendben. Csak a nyirkosságot nem bírja. Azt mondják, az ízületi gyulladás is bejátszik, mert nagyon rosszul tört el, vagy ilyesmi. De ettől eltekintve, semmi olyan, amit ne bírnék ki. Miért? A férfi jelentőségteljesen nézett Peter White-ra, majd égnek emelte tekintetét. - Szükségtelen fenyegetőznöd, Barry. Egy életre elegem van a férfiakból, hidd el. Isten a tanúm, épp eléggé megjártam azzal az eggyel is, nem? A férfi keze gyorsan eljárt, és Susan riadtan hőkölt vissza, de Barry ezúttal nem ütötte meg, csak megsimogatta az arcát. - Többet ne kérdezd meg, mikor jövök vissza, értetted? Nem kell tudnod többet, csak amennyit elmondok, annyi épp elég. Egyetlen szó nélkül kiviharzott a kocsmából. Senki nem köszönt neki. Még Joey se. Doreen jött és leült mellé. - Ennek aztán van bőr a pofáján, Sue. Susan elvigyorodott. - Tudom. Micsoda irigy dög. Nem kellek neki, de azt se bírja elviselni, hogy valaki másnak igen. Hát nem kell aggódni. Egy életre elegem lett a férfiakból, köszönöm szépen. Nem érnek meg ekkora fáradtságot. De valahol a lelke mélyén elégedettséggel töltötte el a férfi reakciója, és ez aggasztotta, hiszen ő már semmit sem akar tőle, nem így van? Nem válaszolt a saját kérdésére, ahhoz túlságosan is megijedt. De legalább egész tisztességesen kijózanodott. Miután visszatértek June és Joey lakásába, tovább buliztak. Bömbölt a lemezjátszó és dőlt az ital. Tipikus szombat este volt. Debbie is eljött a férjével, Jamesie Phillipsszel, egy Canning Town-i sráccal, akiben Susan Barry felhígított változatára ismert. Debbie terhes volt, és csak ekkoriban fogadták őt vissza a társaságukba. Debbie rövid úton összeveszett mindenkivel, miután az essexi Rainhamben beköltözött az új családi házába. Egy ideig azt hitte, ahogyan azt az anyja találóan megfogalmazta, „hogy neki már a szara se büdös". Debbie persze hamar magányos lett, miután Jamesie végiggürcölte a napot és végigvedelte az éjszakát. Rendszeresen verte is, ami egyikük számára sem hozott meglepetést, kivéve persze Debbie-t, aki kétszer máris elvetélt, és aki, úgy tűnt, képtelen lesz kihordani egy gyereket is. Susan magában sokszor eltűnődött, hogy mindez a sok abortusz következménye, melyen nővére az évek során keresztülment. Debbie a születésszabályozás eszközeként alkalmazta az abortuszt, és ennek, úgy tűnt, most kell megfizetnie az árát. Susan ezzel együtt sajnálta,hiszen jól tudta, mennyi örömet hoznak a kölykök az ember életébe, még ha meg is nehezítik azt. Nélkülük rég elveszett volna, ezt éppúgy tudta, mint a saját nevét. Az élete biztos különösnek tűnik a kívülállók számára, pedig végre bejött, amire mindig is várt: néhány százas, imádnivaló kölykök, és a férje távolléte. Tudta, hogy manapság mindent Roselle tesz meg Barrynek, még a szennyesét is ő intézi, és miután éveket rettegett amiatt a vadbarom miatt, így tökéletesen meg is felelt neki.

Kisétált a konyhába, és töltött magának még egy gin-tonikot. Nem talált jeget, úgyhogy melegen itta, és kéjesen merült el a részegségben. Szívből nevetnie kellett, ahogy Barry féltékenységére gondolt. Barry csak egy faszkalap, semmi több. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát, és azt kívánta, bárcsak bekucorodhatna az ágyba a kis Barryvel. A kisbaba, mint a család legkisebb tagja, vele aludt minden éjjel, és legtöbbször, mikor reggel felkelt, a két lányt is az ágyában találta. Susan könnyekig hatódott, ahogy gyermekeire és kisbaba korukra gondolt. Azután a gondolatai elkalandoztak a gyermekekhez, akiket elveszített. Jason, a gyönyörű Luké, és a kisbaba, ott, a rendőrautó hátsó ülésén. Barry Dalston egy állat, egy erőszakos vadállat. Éppoly közömbös módon vette el tőle ezeket a gyerekeket, ahogy neki adta őket. Anélkül, hogy egy pillanatig is elgondolkodott volna. Töltött magának még egy italt. Ezúttal egyetlen korttyal kiürítette a poharat és megborzongott. Egy kar ölelte át a vállát, és Susan gyorsan megpördült. Az apja volt az. - Mi a baj, kislány? Mit csinálsz itt egymagadban? Meglátta a könnyeket a szemében. - Az a rohadék zaklatott fel? - kérdezte Joey nyersen. - Láttam, ahogy lyukat beszélt a hasadba. Susan vállat vont. - Kicsit berúgtam, apa. A kölykökön gondolkodtam. Mikor még picik voltak. Nosztalgiáztam, tudod. Felnevetett, hogy elüsse szomorúságát. - Gyere, majd az öreged megvigasztal. Susan később az italt hibáztatta. Anélkül bizonyára elővigyázatosabb lett volna. Kihallotta volna a szavak rejtett jelentését. Csakhogy éretlen volt, magányos és bánatos. Ahogy a férfi megölelte, azt érezte, amit saját gyermekei is érezhettek egy szülő érintésére. Kellett valaki, aki törődik vele egy kicsit és odafigyel rá. Ahogy Joey kezei végigsiklottak a mellein, először nem is ébredt rá, mi történik vele. Azt gondolta, talán az arcát akarja megsimogatni. Azután, mikor a kezek markolászni kezdték, felhúzta a térdét és belerúgott a férfi ágyékába. A hirtelen mozdulatba beleadta minden erejét. Joey összerogyott, és kezeivel lüktető ágyékát markolászta. Abban a pillanatban, hogy a lábai elé omlott, June lépett a konyhába. Miután felmérte a jelenetet, eszelősen sikoltozni kezdett a férfival és Susannel. - Mit meg nem engedsz neki, te koszos kis ribanc? Nem tudod otthon tartani a férjed, ezért kikezdesz a saját apáddal, mi? A vendégek a nappaliban elhallgattak, és őket figyelték. Valamennyien felélénkültek a kilátástól, hogy June és Joey egymásnak ugranak. Nem is okoztak nekik csalódást. Amint mozdulni tudott, Joey felhúzta magát a mosogatóhoz, és a feleségéhez fordult. - Mit nem gondolsz, te hülye picsa? Ez a saját lányom... June még most is üvöltött, és esze ágában sem volt abbahagyni. Csak most kezdte élvezni a drámát, melyet ő maga rendezett. - Tudom én, mi folyik itt, ne is próbálj elhallgattatni. Végtére is, nem ez lenne az első eset, nem? Joey ellökte magát a mosogatótól és June-ra vetette magát. A hajánál fogva ragadta meg sikoltozó feleségét, kirángatta a teraszra, és teljes erejéből ütni-verni kezdte.

Debbie sikoltozott, Ivy sikoltozott, Susan remélte, hogy valaki rácsörög a zsarukra és a mentőkre. Magához vette a kabátját és a táskáját, széles ívben kikerülte apját és anyját, és elindult hazafelé. Mindig ez történik. Mindegy, mit csinálnak és mennyire jól érzik magukat, ők tönkretesznek mindent. Valahogy mindig mindent tönkretesznek. Érezte, hogy a könnyek összegyűlnek a mellkasában, és lassan már nyelni is alig tudott. A szemei kivörösödtek, és úgy égtek, mintha homokkal szórták volna tele. Elborította a felismerés, hogy soha semmi jó nem származott a családi kötelékeiből. Az emberek, akiknek a legfontosabb szerepet kellett volna betölteniük a felnőtté válásában, mind hazugok, tolvajok, erőszaktevők. Az egész életük önmaguk és az ő szükségleteik körül forog. Ideértve Barryt is. A férfi elutazott Spanyolországba anélkül, hogy akár egy címet meghagyott volna, hátha valamelyik gyermeke megbetegszik vagy balesetet szenved. Amikor rámutatott erre, úgy vette, mintha ellenőrizni akarná. De legalább Roselle kapcsolatban lesz vele, hacsak egy képeslap vagy egy telefonhívás erejéig is. Rá mindig számíthat. Minden olyan jól ment ma este, miért kellett az apjának ezt művelnie? Nála minden a szex körül forog. Csak arról beszél, csak arra gondol, csak azt akarja. Lassan hazaért. Mély lélegzetet vett, miközben elrendezte arcvonásait, hogy legalább Doreen fia ne lássa rajta, mi történt. Ahogy Susan megkerülte a kis teraszt, nagyot sóhajtott. Egy kéz nyúlt elő a sötétből és megragadta. Hiába is próbált volna sikoltani. Azután felismerte a Paco Rabanne arcszesz jellegzetes illatát, és felismerte Barryt. - Mi az istent csinálsz, Bar? Kis híján szívrohamot kaptam. A férfi elvigyorodott. - Csak vártam, kivel jössz haza. Azt hittem, a Popeye fog hazakísérni, hogy elénekeljen egy matrózdalt, és leengedje egy kicsit a horgonyát a zavarosba. Susan annyira lealacsonyítónak érezte szavait, hogy a férfira támadt. - Mégis hogy képzeled, Bar? Egy másik nővel élsz, mindig is a saját életedet élted, még egy rohadt nemi betegséget is rám sóztál, és van pofád kémkedni utánam, hátha hanyatt dobom magam valakinek? Akkor ezt most tisztázzuk egyszer és mindenkorra. Nem akarok lefeküdni se veled, se senki mással. Fel tudod ezt fogni? Elegem van a szexből, gyűlölöm a szexet. Minden bajomat annak köszönhetem, mert még egyszer se láttam, hogy valaki is normálisan szeretkezett volna valakivel vagy hogy egyáltalán szeretett volna bárkit is. Fogd csak a tenyérbe mászó modorod, a flancos kocsid, és menj haza a nődhöz. Már nem vagy része ennek az életnek, Bar. Jobb életet találtál magadnak, és őszintén mondom, nem hibáztatlak érte. Próbált elmenni, de a férfi megragadta a karját. - Mégis kivel beszélsz? Hirtelen ekkora szád lett, mi? Susan kiszabadította a karját, és elkeseredésében sikítani kezdett. - Elegem van, Barry! Elegem van mindenből. Tudod, mi történt velem ma este? A férfi belenézett az elkínzott arcba. A sötétségben szinte vonzónak tűnt. - A saját apám megpróbált alám vágni az anyám konyhájában. Miközben kimondta a szavakat, agyának józanabbik fele kétségbeesetten sikoltozott, hogy tartsa a száját, és ne mondja el Barrynek, ami történt. - A tulajdon apám. Mégis miféle élet ez, mi? Huszonhét éves vagyok, és az apám még most is azt hiszi, azt csinálhat velem, amit akar. Újra sírva fakadt, a mélyéből fakadó zokogás megrázta a testét és összefüggéstelenné tette a szavait. Meggátolta abban, hogy elmagyarázza, mit érez, és tudassa férjével,

mennyire szörnyű az élete. Milyen mocskosnak, milyen gyűlöletesnek, milyen undorítónak tartja mindezt. Beleértve a saját anyját és Barryt is. A férfi megfogta a karját és bevezette a kis házba. Kifizette Doreen legidősebb fiát egy ötfontossal, amivel végtelenül boldoggá tette a fiút, és készített Susannek egy csésze teát. Ahogy Susan leült a díványra, melyet Roselle-nek és a rendszeresen érkező pénzeknek köszönhetett, és körbenézett a makulátlanul tiszta házon, melyet önmagának és gyermekeinek teremtett, rádöbbent egész élete hiábavalóságára. Mindenki úgy kezelte, mint egy tárgyat, amelyet birtokolt, és épp ezért azt tehetett vele, amit akart. Anélkül, hogy azzal törődne, fájdalmat okoz neki, vagy épp az akarata ellenére tesz. Belekortyolt a forró teába és elfintorodott. - Diétázom, akár hiszed, akár nem. Több mint egy éve nem használok cukrot. Azért kiitta a csészét, hálásan a melegségért. - Szóval, mi is történt Joey-val? Susan megrázta a fejét. - A szokásos, Barry. A férfi komolyan felzaklatta magát, és Susan hálás volt ezért is. A törődése nagyon sokat jelentett most neki. Bárki törődése, ami azt illeti. - Mi? Próbálta bevágni? Susan bólintott. - A pia miatt. Legalábbis ezt fogja mondani mindenkinek. Amikor otthagytam őket, apám éppen anyámat agyalta a teraszon. Gondolom, mostanra mindketten a sitten vagy a kórházban vannak. - Megölöm a rohadékot. Te meg maradj távol tőlük, érted? Én és Roselle gondoskodunk rólad, úgyhogy semmi értelme velük közösködni, nem? Susan felsóhajtott. - Könnyű azt mondani. Anyám néhány nap múlva újra itt lesz, mintha mi sem történt volna, és szokás szerint mindent ráfog az italra, azután mindannyian a homokba dugjuk a fejünket, míg meg nem történik megint. Nem fogom a lányok közelébe engedni. Ő is tudja, és ez bosszantja. De én magam fogom felvágni a nyavalyás torkát, ha csak gyanítom, hogy egy ujjal is hozzájuk nyúlt, erre megesküszöm. - Tudom, hogy megtennéd, Sue. Igazi jó anya vagy, az. És jó feleség. Soha nem becsültelek eléggé, míg nem találkoztam Roselle-lel. Folyton csak rólad áradozik. Elvigyorodott, és Susan visszamosolygott rá. Örült, hogy a férfi legalább egyszer megdicséri, és hogy Roselle is kedveli őt annyira, amennyire ő Roselle-t. - Figyelj oda rá, Bar, ő igazi gyémánt. A férfi hangosan felnevetett. - El se hiszem, hogy erről beszélgetünk. Susan vele nevetett. - Miért is ne? Ma este amúgy is minden olyan furcsa, és a legfurcsább az, hogy egyszer az életben bókolsz nekem. Azt hittem, lusta dagadt picsa vagyok, aki csak mereszti a seggét. Barry sokáig nem szólt. - Lesz egy szavam Joey-hoz - mondta végül. - Lerendezem a dolgot. Gondoskodom róla, hogy békén hagyjon. Susan legyintett egyet. - Csak időpocsékolás. Egy darabig abbahagyja, azután kezdi elölről. Nem ér ennyit az egész. Azonkívül, anyám ma világgá kürtölte, hogy nem ez az első eset. Képtelen lakatot tenni a szájára. Te is ismered a dörgést. Magunk közt intézzük el a dolgokat, senkinek semmi köze hozzá. Barry lopva gyors pillantást vetett az órájára. Susan meglátta, és felsóhajtott. - Jobb lesz, ha indulsz. Mikor megy a géped? Barry jámbornak és ártalmatlannak tűnt. - Reggel kilenckor. Igen, tényleg jobb lesz, ha megyek. Roselle nem tudja, mi van velem. Susan bólintott, és valamiért újra elszomorodott.

- Persze. Kikísérlek az ajtóig. A férfi gyengéden arcon csókolta. - Pá-pá, kislány. Vigyázz magadra. Susan tétován elmosolyodott. - Te is. Érezd jól magad. Üdvözlöm Roselle-t. Figyelte, ahogy a férfi végigsétál az úton, és felsóhajtott. Bárcsak ő is a legjobbat hozná ki belőle, mint Roselle. Olyan boldogok lehetnének. Betette az ajtót, és érezte, hogy a ház néma csendje a dobhártyáját szaggatja. Miután bezárt, felment az emeletre, és a fürdőben átöltözött. A hálószobájában három kis arcot látott a párnáján. Mindhárom gondtalan volt és nyugodt. Susan elmosolyodott. Miután becsusszant középre, karjára vette a kis Barryt, és ugyanakkor átölelte a két lányt is. Egy pillanatra eltöl-tötte a túláradó boldogság. Akármi is történjék vele, ez a három gyermek mindig is itt lesz neki, és ezért örökre hálásnak kell lennie. Ám a benne bujkáló magány, és a vágy, hogy egy másik felnőtt ember is szeresse és törődjön vele, nem szűnt, amíg el nem aludt. Amikor Susan lejött reggelit készíteni, Kate már várta a hátsó ajtónál. Ahogy beengedte, Susan elmosolyodott. - Korán jöttél. Kate arca halálos komoly maradt. - Még nem hallottad? Nem volt itt senki? Susan megrázta a fejét, mely még most is hasogatott az előző esti részegségtől és az azt követő eseményektől. - Mi történt már megint? Kate hangja lemondóan csengett. - Apád lehajította az anyádat a lakásuk lépcsőjén, June az intenzíven van. Susan értetlenül pislogott. Egész testében reszketni kezdett. - Micsoda? - Ledobta a lépcsőkön, a beton lépcsőkön, és June rosszul esett. Rettenetes állapotban van, gyermekem. Susan megtörölte arcát a kézfejével. - Apám hol van? Lecsukták? Kate a fejét rázta. - Mindenkinek azt mondta, hogy June részegségében esett le a lépcsőn, és hittek neki. Most is vele van a kórházban. - Jobb lesz, ha én is bemegyek. Vigyáznál a kölykökre? Kate bólintott. - Örömmel. Vigyázok rájuk, és csinálok egy reggelit. Kinyitotta a táskáját, és sonkát, tojást, kenyeret vett elő. - Tudod, hogy már nem kell ezt tenned, Kate, Barry gondoskodik rólunk. Susan anyósa halkan felelt. - Nekem nem kell az olyan étel, amiért ő fizetett, gyermekem. Menj, készülj össze, és látogasd meg szegény anyádat. Isten bocsássa meg nekem, amiért ezt mondom, de ezúttal tényleg ő könyörögte ki magának, amit kapott. A kis Barry totyogott a konyhába, és ahogy meglátta nagyanyját, örömében felkiáltott. Kate felvette és magához ölelte. Érezte rajta az alvás verítékét és az előző esti lekváros kenyér távoli illatát. Susan megmosakodott és felöltözött, majd elindult a kórházba.

Debbie eljátszotta az aggódó leány magánszámát, de Susant nem tudta lóvá tenni. Tudta, hogy nővére rajong a drámáért. Ahogy belépett a Whitechapel kórház kórtermébe, azonnal látta, mi az ábra. - Hogy vagy képes órákkal később beszambázni ide? Esküszöm, nem értelek, Susan tombolt Debbie jogos haragjában, a szemében a színpadias könnyekkel. - Az Isten szerelmére, Debbie, hagyd ezt a szarságot, inkább mondd el, mi a helyzet. Debbie védelmezőn tette kezeit jókora hasára, és tragikus hangon válaszolt. - Ledobta a lépcsőkön, minden erejével ellökte magától. Rettenetes volt, Susan. Még soha nem láttam őket ilyennek. Egy nővér lépett a kis kórterembe, és Debbie azonnal átváltott a hivatalos verzióra. - Egyszerűen csak rosszul lépett. Biztos beakadt a sarka, és annyira részeg volt, hogy nem tudta visszanyerni az egyensúlyát. -Mosolyogva fordult a nővérhez, egy tenyeres-talpas, szikrázó szemű ír teremtéshez. - Ez itt a húgom, Susan. A nővér viszonozta a mosolyt. - A doktor úr nemsokára itt lesz. Az anyjuk már jobban van. Az eredményei biztatóak, és nincs komoly testi sérülése. Csonttörés, vagy ilyesmi. Azért nem szeretnék a helyében lenni, mikor felébred. Szép kis esés. Susan bólintott. Nem tudta, mit is mondjon. - Hozhatok maguknak egy csésze teát? Mindketten bólintottak, és újra elmosolyodtak, a nővér pedig otthagyta őket. Debbie a mennyezetre emelte tekintetét. - Úgy érzem magam, mint azok a kutyák ott a kocsik hátuljában. Csak bólogatok és mosolygok. Bárcsak békén hagynának minket. Képtelen vagyok most velük cseverészni. - Jót akarnak, Debs. Apa hol van? Debbie megvonta a vállát. - Elment valahová Barryvel, közvetlen azután, hogy a zsaruk eltűntek, és anyát beszállították a kórházba. Azt hittem, ide jönnek. Bár az öreget ismerve, inkább elmentek piálni. Jamesie meg füstölög. Azt hitte, hazamegyek és rájuk hagyom az egészet. Itt is hagyott, boldoguljak, ahogy tudok. Susan hirtelen megsajnálta. Ezzel a kisbabával a pocakjában most igazán nincs szüksége az ilyen izgalmakra. Azután jeges félelem markolt a zsigereibe. - Mondta Barry, hogy idejönnek? Igyekezett közömbös hangon beszélni. -Nem tudom. Bekiáltott a teraszról, apa meg kiment hozzá. Azután beültek a kocsiba, és azóta se láttam őket. - Debbie sírva fakadt. - Azóta ülök itt egymagamban. Susan érezte, ahogy a félelem szétárad benne. Barry olyan különös volt előző este. Kedves és megértő. Még hiányzott is neki, miután elment, és ha figyelembe veszi, mi mindenen ment keresztül mellette az évek során, ez önmagában különös. Mégis, évek óta most először érezte, hogy Barry odafigyel rá és igazán törődik vele. Legalább a gyerekei anyjaként megbecsüli, bár biztos ebben se lehetett. Akárhogy is történt, jól esett neki a gondoskodás. Jobban érezte magát tőle. Mintha tudatta volna vele, hogy mégis valóságos személy. Bebizonyította, hogy létezik. Nem kellett volna beszélnie az apjáról, és hogy az mit művelt vele. Most már nemcsak az anyja miatt kell szorongania, hanem apjáért is. Barry, amilyen önfejű, gondolkodás nélkül kinyírja vagy félholtan otthagyja valahol. Erőszak és erőszak, mindig csak az erőszak. Hát már sosem szabadul meg tőle? A gyerekeknek is együtt kell élnie ezzel, ahogyan neki? Debbie látta a változást testvére arcán, és felsóhajtott.

- Barry tudja, mi történt? Susan bólintott. - Gondolom, megmondtad neki? - rohant ki ellene Debbie, és Susan elveszítette a béketűrését. Elfeledkezve róla, hogy anyjuk fekszik a lefüggönyözött ágyon, magából kikelve üvölteni kezdett. - Miért ne mondtam volna el neki? Veled ellentétben nem tartom normálisnak, ha egy apa a lányával akar nemi életet élni. Tudom, hogy megbotránkoztatlak, Debs, de én már csak ilyen vagyok. Szerintem ez igenis beteges dolog. Én azon a véleményen vagyok, hogy az ember olyanokkal éljen szexuális életet, akikkel nincs rokoni kapcsolatban, kezded már kapiskálni? Debbie előrehajtotta fejét. - Megnézed anyut? Susan megrázta a fejét. -Nem. Még nem vagyok felkészülve rá. Debbie felhorkant. - Hát persze, hogy nem. Egy ekkora tudós, egy ilyen szuper koponya nem is fog leereszkedni hozzánk. Susan nem felelt. Tudta, hogy megbántotta nővérét, pedig ő csak azt akarta, hogy egyszer és mindenkorra tisztázzák, minden jelenkori boldogtalanságuk a neveltetésükből fakad. Soha nem tanultak meg rendesen szeretni, egyikük sem. A szeretet náluk mindig a szex, a nemi aktus és a nemi utalások útján fejeződött ki. Emlékezett rá, amikor apja megmarkolta a melleit és Debbie melleit, hogy megmutassa, milyen nagyra nőttek, és hogy ők már nem is kislányok. Senki semmi nem talált kivetnivalót abban, hogy úgy beszélt róluk, mint a tulajdonáról. Pedig egy igazi apa soha nem gúnyolódna a lánya külsején. Most Debbie kényszerült arra, hogy meglássa az igazságot, ahogyan korábban Susan is. Joey kihasználta őket, és úgy bánt velük, ahogy neki tetszett. Felpofozta őket, mikor annak látta szükségét; úgy beszélt velük és úgy kezelte őket, mintha akkor rántotta volna ki őket a seggéből. Nem kellett agysebésznek lenni ahhoz, hogy felismerje: valamennyien lezüllött emberek, akik lezüllött életet élnek, és próbálják azt a látszatot kelteni, mintha boldogulnának. Végtére is, olyan emberek között éltek, akik semmi különöset nem találtak a viselkedésükben. Olyanok közt éltek, mint ők maguk is voltak. Más lezüllött emberek között, akik nevettek mindenen, amit az élet kimért rájuk, és nem veszítették el a humorérzéküket még a legszörnyübb helyzetekben sem. És ha egy krízis véget ért, tettek róla, hogy máris beérjen a következő. - Debbie, azt hiszem, meg kellene kérdeznünk, hogy az éjszaka behoztak-e valakit a balesetire. Barry nem találta viccesnek a dolgot, annyit mondhatok. Akármilyen is, azt azért nem fogja lenyelni, hogy a saját apám akarjon megdönteni. Felhúzta magát, és ha Barry Dalston felhúzza magát, akármi megtörténhet. Debbie szemei kikerekedtek. Susan szavainak jelentése csak most tudatosult benne. - Azt hiszed... hogy Barry... képes lenne? Susan a fejét rázta. Nem tudom biztosan. Nem tudom, mit higgyek. Debbie felpattant. - Miért kellett elmondanod, Susan? Tudhattad jól, hogy mi lesz belőle. A nővér sétált be egy tálca teával, és az arcán széles mosollyal. Vaskos dublini akcentusával, örömmel újságolta a hírt. - Itt van az apjuk, épp most beszél a doktorral. Nemsokára idejön. - Jól van? A nővér a fejét rázta. - Hát, nagyon aggódik az édesanyjuk miatt, de legalább itt van. Mondtam, hogy maguk itt várnak, és ez örömöt okozott neki.

Elhúzta a függönyt az ágy oldalain, és Susan végre meglátta June-t. Borzalmasan nézett ki: a bőre elkékült, sekélyesen és szaggatottan lélegzett. Joey most lépett be, takaros ruhában és frissen borotválva. Már-már tiszteletreméltónak tűnt. A nővér úgy döntött, hogy magára hagyja a családot. De előbb még végigmérte a két fiatal nőt. - Tudom, hogy ez most rettenetes a számukra, de kérem, fogják vissza magukat... más betegek is vannak itt. És az anyjuk is meghallhatja magukat. Joey végignézett feleségén, és felsóhajtott. - Pocsékul néz ki, igaz? - Hol voltál? Mit csináltál Barryvel? Susan most halkan beszélt. Az összes indulat elpárolgott belőle. - Segítettem neki beszedni, mielőtt elutazott volna. El kellett mennem egy bárba. Susan bólintott. Nem tudta nem észrevenni a kaján kifejezést Debbie arcán. Megitta a teáját és csendben maradt. Tizenöt perccel később Susan elhagyta a kórházat. Az aggódó férj és leány láttán a gyomra is felfordult. A lelke mélyén - bármennyire is örült, hogy Barry végül is nem tett semmit az apjával -, különös módon csalódottságot érzett. - Kezdesz te is olyan lenni, mint ők. Hangosan mondta ki a szavakat, és az emberek, akik vele együtt várakoztak a buszmegállóban, értetlenül meredtek rá. De Susan túl fáradt és túl zaklatott volt ahhoz, hogy törődjön velük. Tizennyolcadik fejezet Roselle körülnézett a klubban. Miután elégedetten látta, hogy minden gördülékenyen megy a maga útján, úgy döntött, felmegy és beszél Ivannel. Ez a beszélgetés amúgy is régóta esedékes. Ahogy kisétált az előtérbe, látta, hogy Barry az új lánnyal nevetgél; egy betegesen sápadt bőrű és csontos északi teremtéssel. A lány felmenői közt valahol félúton bizonyára akadt egy-két nem odavaló láncszem is. Roselle megállt, és látta, ahogy Barry átkarolja és magához húzza a lányt. Barry úgy viselkedett, ahogyan egy olyan férfi, aki mindent tud a női lélek titkairól, míg Roselle olyan haragot érzett, amilyent csak egy megcsalt nő képes érezni. Különösen azért, mert tudta, a lány csak nemrég vészelt át egy influenzát, és lábadozás címén egy héten át hiányzott a munkából. Roselle eltűnődött rajta, pontosan milyen formában is mehetett végbe az a lábadozás. Barry és a lány láthatóan jól összemelegedtek. A lányt Marianne-nek hívták. A lányok csak ritkán használták a vezetéknevüket, és többnyire a keresztnevüket is úgy találták ki. Az egyikük Startlightnak hívatta magát, míg egy másik, magától értetődő okok miatt, Miss Don Jüannak. Ugy tűnt, Marianne felkelti a legtöbb férfi figyelmét, és Roselle eltűnődött rajta, hogy miért. Igaz, nem csúnya, legalábbis a maga kislányos modorában, de semmi különleges. Roselle gyanította, hogy sok mindenre kapható, ami nagyban segíti a hozzá hasonlók karrierjét. A perverziók csak gondot okoztak a klubokban. Szopás és dugás, ebből állt a szokványos menü. Ha egy lány mást is vállalt, a pénz ugyan gyorsabban jött, de ugyanennyivel gyorsabban pergett az élete is. Ahogy elnézte Marianne-t, Roselle azon merengett, vállalja-e az erőszakot. Sokáig nem dolgozott, és Roselle gyanította, hogy a fuvarjai jelentős része időközben máshoz pártolt.

Hogyan képes valaki felkínálkozni az erőszaknak csupán a pénzért, ez mindig is rejtély volt a számára. Néhány ostorcsapást jó pénzért ő is kimért az évek során, sőt akadtak rendszeres fuvarjai is, de hogy bárki is rajta vezesse le a gyűlöletét, az elképzelhetetlennek tűnt a számára. A kurvának kell megkopasztania a fuvart, és nem fordítva. Már ha valaki használja az agyát. Barry észrevette, hogy őket figyeli, és elhúzódott Marianne-től. A lány elsétált mellette és sunyin mosolygott. Roselle jól ismerte a fajtáját, nem egy ilyet látott már jönni és menni az évek során. Nem lesz alkalma megmelegedni itt, mert Roselle nemsokára közli vele a rossz hírt, hogy a klub nem kívánja tovább foglalkoztatni. Attól majd az arcára fagy a mosoly. Catriona, a csontos afrikai lány ült a recepción. Sokat sejtetően mosolygott Roselle-re, és az ajtó felé biccentett. Iván távozott éppen, és ez bosszantotta Roselle-t, aki beszélni akart vele. Miközben a férfi a kabátját húzta, hirtelen felbolydult az egész klub, egy sikoly, majd tompa puffanás hallatszott. Roselle hátat fordított, és visszasietett, a nyomában Barryvel. Marianne a földön térdelt, és próbálta kiszabadítani a haját egy Lucille nevű fekete lány vérvörösre lakkozott körmei közül. Lucille komoly hírnevet vívott ki magának a lányok között; egyszer még egy Dean Street kidobófiút is leterített, méghozzá egyetlen ökölcsapással. Amúgy csinos arcát máris elborították a küzdelem nyomai. Lucille-nek a barátnőjével, Lizzyvel élt, aki azt tette, amit mondott neki - nekiadta a pénzét, még a füves cigit is megsodorta helyette. Lizzy most csillogó szemekkel állt a küzdők mögött. A többi lány is őket figyelte, leginkább csak fáradt közönnyel. Roselle látta, hogy Barry azonnal a két lány közé lép. A férfi megragadta Lucille-t, hogy lerángassa a sikoltozó Marianne-ről, miközben Lucille marokszám tépkedte ki a másik haját. - Minden rendben, hölgyeim, ideje lenyugodni. Barry hangja derűs és kedélyes maradt, de még ő is beleizzadt, míg féken tartotta a nagydarab fekete lányt. - Többet nem baszol ki velem, gyere ki az utcára, a szart is kiverem belőled. Hallod, amit mondok? Lucille sikoltozás közben is tovább rugdosta a másikat. A magas sarkú cipők minden alkalommal újabb sebeket ejtettek, és Marianne véres tömegként kuporgott a földön, karjaival védve fejét a rúgásoktól. - Mi az isten folyik itt? Roselle végigmérte a bár körül csoportosuló tizenkét lányt. - Azt kérdeztem, mi történik itt? Beszéd közben látta, hogy két vendég máris a számláját kéri, és felsóhajtott. - Akinek köze van ehhez az egészhez, jobban teszi, ha idehordja a seggét, különben még ma este kereshet magának másik klubot. A többiek kapják össze magukat és menjenek vissza a kirakatba, hátha megmarad nálunk néhány vendég. Végtére is, ezért vagyunk itt, nem igaz? Roselle hangja nem tűrt ellenvetést. Még Lucille is ráeszmélt, hogy túl messzire merészkedett. Kedvelte Roselle-t, aki tisztes százalékot adott nekik a fuvarok után, és nem kivételezett senkivel. Miközben a lányok visszaszállingóztak a székekhez és próbálták megnyugtatni az ingerült fuvarokat, Lucille kiszabadította magát Barry szorításából. - Itt üzletelt. Minden szarral, heroinnal, kokóval, amit akarsz. Ő adta neki. Ne is próbáld tagadni, Barry fiú, a kis kurva mindent elmondott. Minden üzlet az én hatásköröm, és nem

lehet szó, csak amfetaminról vagy barbiturátról. Stimulánsok. Meg néha egy-két szippantás fű, hogy elvegye az élét. - Az indulattól résnyire szűkült szemekkel Roselle-hez fordult. - Az összes be van lőve, heroin és speed összekeverve. Veszélyes anyag. Azt akarod mondani, Roselle, hogy ez így oké? Barry nem szólt semmit, és ez mindent elmondott Roselle-nek. Lábával megbökte a vérző Marianne-t. - Fogd a cuccot és tűnj el innét. Te is, Barry. Ki vagytok rúgva. A férfi azt hitte, félrehallott valamit. Lucille a férfi arckifejezését látva teli torokból nevetett. Marianne lassan feltápászkodott a padlóról. Nagyon fiatalnak és nagyon véresnek tűnt. - Ha meghallom, hogy itt a Sohóban próbálsz állást találni, mindenkinek elmondom, miért szabadultunk meg tőled - szólt Roselle kedvesen. - Ha a helyedben lennék, édes, keresnék magamnak egy másik várost, és felvennék egy új személyazonosságot. Önelégülten csengett a hangja. Tudta, hogy feketelistára tudja tenni a lányt, hiszen egyetlen klub sem akar balhét a narkóból. A heroin az utcalányoknak való. A klubok mégiscsak feljebb vannak egy lépcsőfokkal, és a legtöbb lány, aki kipróbálta a heroint, előbbutóbb úgyis az utcán végzi. A heroin méreg. Elpusztítja a lányokat, és velük a klubokat is. Aki egyszer rászokik, többé nem lehet megbízni benne. Ezek a lányok egyébként sem angyalok, de ha rákaptak a heroinra, bármire képessé váltak, annyira hajtotta őket a szükség. Képesek egy tízesért beugrani, míg az életük dugásból és narkózásból álló végtelen körré nem válik. Roselle nem egyszer látott már ilyet így hát nemcsak a bosszúállás öröme, de az igazság is az ő oldalán állt, amikor ajtót mutatott annak a két embernek, akik azt gondolták,átléphetnek rajta. Amennyire ő látja, még nem született meg az a férfi vagy nő, aki letolhatta az útról Roselle Digbyt. Elindult felfelé az irodába. Épp egy nagy adag konyakot töltött magának, amikor Barry rontott be az ajtón. Számított erre, és engedélyezett magának egy félmosolyt, mielőtt a férfi felé fordult volna. - Mit tehetek még érted? Barry teljesen kiborult. Roselle látta, hogy próbál valami magyarázattal előállni. Próbálja menteni magát és a tetteit. Megsajnálta a férfit. Még arra sem szakított időt, hogy összeszedje a gondolatait, mielőtt betör az irodába. Tudta, hogy Barryt nagyon is érdekli, és hogy a Barry-félék számára a törődés egyenlő a birtoklással. Tudta azt is, hogy Barrynek még maga előtt is állandóan bizonygatnia kell, mekkora hatalma van a nőkön. Hogy hatalmában áll megdugni és kihasználni őket. Ez is része a jellemének, méghozzá elválaszthatatlan része. Roselle szótlanul ült az asztalnál és az italát kortyolgatta, akár egy közönyös megfigyelő. Tudta, hogy ezzel dühítheti fel legjobban a másikat. - Semmit sem jelentett nekem... Roselle közbevágott. - Én megértem, Barry. Ha így lenne, engem aláznál meg vele, nem igaz? De azt is meg kell értened, hogy nem tűrhetek el efféle kapcsolatokat. Függetlenül attól, hogy kivel folytatod. Elfogadom, ha néha odateszed a feleségednek, de tőle eltekintve az enyém vagy. Én sem fekszem le többet Ivánnel, pedig a gyermekét nevelem. Figyelte, ahogy a szín kifut Barry arcából. - Micsoda? Roselle felnevetett, és minden ízében kiélvezte a hatalmat, melyet e felett az ostoba, erőszakos, ám jóképű gonosztevő felett gyakorolt. Rózsaszín nyelvét kidugva megnedvesítette ajkait.

- Iván a gyerekem apja. Ő és én már régóta együtt vagyunk. Mit gondolsz, mi másért lenne ekkora tekintélyem a klubban? Azt hittem, van annyi sütnivalód, hogy ezt magadtól is kitaláld. A férfi nem tudott hová lenni az elképedéstől. - Úgy érted, hogy te és Iván... Roselle bólintott és szélesen elmosolyodott. - Ne feledd, hogy én is prostituált voltam, Barry. Ez volt a munkám. Iván ajánlotta fel a lehetőséget, és hidd el, két kézzel kaptam utána. Teljes szívéből felnevetett. - Mostanában már nemigen nyaggat, Istennek legyen hála, de ettől még közös a gyermekünk és az üzletünk. Láthatod, Susantől eltérően én kézben tartom az életem és a munkám. Még amikor kurválkodtam, akkor is nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy ne uralkodjanak felettem. Mindig tartalékoltam annyit, hogy átsegítsen a nehéz időkön, így tudtam kiszállni a mókuskerékből. így kerültem össze Ivánnel, aki kedves és vagyonos ember, és mindenképp kívánatosabb, mint naponta összefeküdni mindenféle idegennel. Remélem, sikerült megértetnem veled a lényeget? Barry az undor és kikényszerített tisztelet keverékével meredt rá. Megértette, amit a nő mondott, de ez nem jelentette azt, hogy tetszett is neki. - Én hűséges voltam hozzád, Barry. Tőled is ezt vártam volna. Közönyös mozdulattal emelt fel néhány papírlapot az asztalról, és úgy futotta át őket, mintha ennél érdekesebb dolgot még életében nem látott volna. Barry döbbenten állt előtte, arcán egy öleb szánalmat ébresztő kifejezésével, és fogalma sem volt róla, hogyan könyöröghetné vissza magát Roselle kegyeibe. Roselle zavart arckifejezéssel nézett fel. - Még itt vagy? A férfi belenézett a nő mosolygó arcába, és megérezte a közelgő dühroham első jeleit. Elfordult és kiviharzott a szobából. Roselle még utána kiáltott. - A hetet még kidolgozhatod, keresnem kell helyetted valakit, és még beszélek Ivánnel. Jellemének sötétebb fele azt mondatta volna Barryvel, hogy Roselle rohadjon meg, ám az a fele, amelyik szerette Roselle-t és amit ő adhatott neki, csak reménykedni tudott benne, hogy ez a kis haladék esélyt kínál számára a nő megbékítésére. A néhány nap alatt muszáj lesz visszaküzdenie magát a helyére. Nem mehet haza Sue-hoz, egyszerűen képtelen rá. Susan abban a pillanatban tudná, mi történt, ahogy belép a lakásba. Miután a férfi gondosan betette maga mögött az ajtót, Roselle engedélyezett magának egy rövid kuncogást. Most már arra is ráve-heti, hogy pitizzen a vacsorájáért, és még élvezze is. Hogy mit csinál, amikor ő nem látja, az a férfi dolga, de hogy az egyik lánnyal csalja meg, azt nem úszhatja meg szárazon. Ha engedné, ezzel csak arra bátorítaná, hogy tegye meg újra, és ezentúl azt csináljon vele, amit csak akar. És ahogy az imént is mondta, ő egyáltalán nem Susan. Aznap este egy jámbor Barry tért haza a feleségéhez. Amint Susan meghallotta a kulcs csörrenését a zárban, azonnal tudta, hogy ő az. Két perccel később a férfi ott állt az ajtóban, hogy rá és a mellette fekvő három gyerekre meredjen. Az újszülöttnek nemsokára meg kellett érkeznie, és Susan nehezen viselte ezt az időszakot. Teste a szokásosnál is nagyobbra dagadt, de megduzzadt arca és a keze is. - Minden rendben, Bar?

A férfi megrázta a fejét, és még mélyebbre süppedt az önsajnálatban. A kis Barry felnyitotta az egyik szemét, meglátta apját és még közelebb kucorodott anyjához. Semmi érdeklődést sem mutatott a jövevény iránt. - Nem jön ide, ugye? Susan felnevetett. - Aligha férne ide, fiam. Még az is csoda, hogy én elférek. Még Barry is nevetett. - Tedd fel a kannát, Bar, mindjárt lemegyek. A férfi lement a földszintre, míg Susan gyengéden arrébb tette a gyerekeket és lecsusszant az ágyról. Miután beleerőltette felduzzadt lábát az elnyűtt papucsba, magára rángatta pecsétes pongyoláját és kisurrant a hálóból. Az ajtóból még egyszer végignézett a gyerekeken, hogy valamennyiüknek jut-e a takaróból, és csak ezután indult el lefelé. Ásítozva sétált be a konyhába. Haja szerteszét állt, hasa szó szerint a térdeit verdeste. - Hát, kislány, te aztán cifrán nézel ki - mondta Barry kedvesen. Susan boldogan paskolta meg a hasát. - Ha majd méltóztatik végre előbújni, mindjárt rendbejövök. De ez a gyerek teljesen kikészít, Bal. Mindent kivesz belőlem. Állandóan olyan rohadt fáradt vagyok. A férfi együttérzően bólogatott. Miközben kitöltötte a teát, Susan rágyújtott egy cigarettára és mélyen leszívta a füstöt. Barry láttán mindig rátört a nikotinéhség; a férfi egyszerűen így hatott rá. - Szóval, mi hozott haza ilyenkor? Nem vártalak. Susan felvette a kefét az asztalról és végigfuttatta a haján, miközben egy pillanatra sem vette ki szája szegletéből a cigit. Szemei rés-nyire szűkültek a füstben, arca kipirosodott és kiérdesedett a késő téli hidegtől. Barry Roselle-re gondolt, és a hímzett selyem köntösre, melyet a nő Portugáliában vásárolt. A finom, nőies mozdulatokra. Mennyire különbözött Susantől, aki inkább tűnt egy szénbányász lányának, mint Ursula Andressnek. Barry erotikus álmaiban mindig Ursula tűnt fel. Susan zajosan és hálásan hörpintette fel a teát. - Ez jólesett. Rajta, Bar, válaszolj csak. Mi hozott haza ilyenkor? A férfi gyúrni kezdett magának egy füves cigit az asztalon. - Kiestél Roselle kegyeiből? - Susan hangja nyers volt és bántó, és a férfi még most sem felelt. Ezzel el is mondott mindent. - Ó, Bar, hogy lehetsz ilyen? Soha, de soha nem fogsz még egy ilyen lányt találni. Barry erősen összpontosított, minél takarosabbra és tömöttebbre akarta sodorni a cigit. Amikor végzett a munkával, ő is rágyújtott és mélyen leszívta a füstöt. - Kibasztam magammal, Sue. Tudod, milyen vagyok. Susan mélyen, bosszúsan felsóhajtott. Most azt várja, hogy fogadja őt vissza, és neki ehhez semmi kedve. - Azt akarod, hogy beszéljek vele, hátha sikerül meghatnom? A férfi különös, utálkozó arckifejezéssel fordult felé. - Szóval erre hajtasz, mi? Én meg még azt gondoltam, örülni fogsz nekem. Susan megfeledkezett magáról és felkiáltott. - Hát, tévedni emberi dolog, nem igaz? Barry hitetlenkedve ingatta a fejét. - Bassza meg, ez nem lehet igaz. Az öreglány nem akar visszafogadni. Én fizetem a számlákat, én ruházlak és etetlek, odafigyelek minden szarságra, és most meg, hogy kényelmetlenné váltam, le akarsz rázni magadról. Susan megrázta a fejét, és csalódottan figyelte a hirtelen hangulatváltást. Barry ilyenkor volt a legveszélyesebb.

- Soha nem mondtam ilyet, és ezt te is tudod. Boldog voltál Roselle-lel, ez minden, illettetek egymáshoz. És én örültem, hogy boldognak láthatlak. Bármilyen nehéz is elhinni, ő jobb embert csinált belőled. Többet adott neked, mint amennyit én egymillió év alatt adhattam volna. - És mégis mit adott, te okostojás? A normális beszélgetésen, a tisztességes megjelenésén és a világ legjobb numeráján kívül? Susan eligazította a pocakját, hogy kényelmesebben üljön, és alaposan belegondolt a kérdésbe. - Lelki békét adott neked, és valami célt, amiért küzdhettél. Én és a kölykök sosem jelentettünk neked ennyit. Mindig is úgy tekintettél ránk, mint egy púpra a hátadon. Roselle elégedetté tett, boldoggá, és ha ezt is elbasztad, hát aligha az én hibám, nem igaz? Ne is próbáld rám verni. Én mindig is a legjobb véleménnyel voltam róla. Barry ekkor nevetni kezdett. - Te vagy még egy nehéz eset, Susan Dalston, de bolondot akkor se csinálsz belőlem. Igenis aranyéleted volt. Dohány és a kölykök, te mást se akartál az élettől. Tőlem megkaptál mindent: a kölyköket, a pénzt, egy rendes otthont. És mit kaptam én viszonzásul? Susan belenézett az arcba. Neki adott mindent, amit csak tudott, és bármennyire is kevésre tartotta ezt Barry, többet nem adhatott. Önmagát, az önbecsülését, élete legszebb éveit. Gyerekeket szült neki, az egész világgal dacolva tisztességesen felnevelte őket, és rendben tartotta az otthont, ha őfelsége kegyeskedne figyelemre méltatni őket. Most is az ő gyermekével terhes; egy újabb gyerekkel, akit annak ellenére szeret, hogy a többivel együtt ezt is ráerőszakolták. Egész életében spórolt és feladta a saját vágyait, csak hogy ők mindent megkaphassanak, meg még egy kicsit többet is. És Barrynek ezek után van pofája ideülni, és összehasonlítani őt Roselle-lel, akinek az életét Susan oly gyakran elirigyelte. Kedve szerint ütötte-verte, és megfosztotta minden boldogságtól, amikor gúnyt űzött mindenből, amibe csak kezdett; kinevette erőfeszítéseit, hogy jobb emberré tegye magát és a kölyköket, és most azt várja, hogy tárt karokkal fogadja vissza magához? És neki ezúttal sincs más választása. Ha vissza akar jönni, akkor vissza is fog jönni, és ezzel vége. Az élet nagy rakás szar. Legalábbis az ő élete az. Roselle csodálatosan festett. Susan ezt meg is mondta neki, és Roselle jóízűt sütkérezett az őszinte bók fényében. - Fantasztikusan nézel ki, mintha egy divatlapból vágtak volna ki. Roselle elvigyorodott. - Épp most jövök egy arcpakolásról, és van ez a meleg fazon a Sohóban, aki profin megcsinálja a sminkem. Legközelebb téged is elviszlek hozzá, imádja a lehetetlen kihívásokat. A két nő összenevetett. -Hát, velem megkapja, az biztos. Roselle teljes szívéből felnevetett. Azt láttad, amit kaptál. Ez volt Susan titka, bár ő maga sosem jött erre rá. - Hogy van a Humor Harold? - Közömbös hangon kérdezte, és Susan sokáig gondolkodott, mielőtt felelt volna. - Őszintén? Roselle bólintott. - Meg fog ölni, ha megtudja, hogy ezt elmondtam neked. Őszintén mondom, ilyen állapotban még életemben nem láttam. Még akkor sem, amikor gyilkossági kísérletért bekasztlizták. Olyan, mint egy kisfiú, aki elvesztette a legkedvesebb üveggolyóját. Az igazat megvallva, ideje nagy részében egy kibaszott álomvilágban él. Ha pedig nem, akkor csak bánatot okoz nekem meg a kölyköknek. Roselle fájdalmas arckifejezést vágott. - Sajnálom, Sue. Gondolhattam volna, hogy ennek is te iszod meg a levét.

Susan felsóhajtott. - Szeret téged, Roselle. Csodát műveltél vele. Sokkal jobb ember lett melletted. A nő alig láthatóan megvonta a vállát. Az arca helyén viselt gyönyörű maszk nem moccant. - Akkor kellett volna erre gondolnia, mikor kikezdett azzal a kis lotyóval. Susan legyintett egyet, és sokatmondóan csóválta a fejét. - Az semmi se volt, hidd el. Láttam már ilyet azelőtt is. Barrynél az ilyesminek semmi köze az érzésekhez, nem jelent neki semmit. Felserkenti egy kicsit az önteltségét, és miután annyi esze sincs, mint egy szúnyoglárvának, azt hiszi, minden a legnagyobb rendben. De most tényleg odavan. Kijött a pincér, hogy felvegye a rendelésüket, és mindketten mosolyogva fordultak a jóképű fiatalember felé. Susan figyelte, ahogy a fiú előrehajol és minden figyelmét Roselle-re fordítja, és újfent eltűnődött a szép női arc hatalmán. A fickó felől akár szívrohama is lehetett volna. Susan körülnézett az étteremben. Meghitt olasz családi étterem volt a Dean Streeten, ahol otthon érezhette magát. Még emlékezett az első látogatására. Ahogy azon tűnődött, nincs-e alulöltözve és nem kenődött-e el a sminkje, egyre idegesebb volt. Úgy érezte, Roselle talán máris bánja, amiért ebédelni hívta. Pedig már akkor is megértették egymást, és Susan hamar felengedett. Ez a hely is a való világ része, ahová az emberek ebédelni, beszélgetni, szórakozni járnak. Mióta Margaret Thatcher miniszterelnök lett, még a Susan Dalston-félék is ráébredtek, hogy ha elég keményen próbálkoznak, elérhetik, amit akarnak. Feltéve persze, hogy nem ül a nyakukon egy Barry Dalston, aki megakadályozza őket ebben. Barry persze utálta a miniszterelnököt, és meg volt győződve róla, hogy Dennis Thatchernek adnia kellett volna „egy tisztességes zakót" a feleségének, hogy „helyre tegye". Susan kedvelte és nagyra becsülte Thatchert. Annál is inkább, mert Barry gyűlölte. Margaret Thatcher reményt adott Susannek; reményt, hogy a lányai már tisztességes munkát kaphatnak és normális életet élhetnek. A tanárok szerint Wendy akár az egyetemre is bekerülhetett. Úgy itta magába a tudást, akár egy szivacs, és átlagon felüli intelligenciával rendelkezett. A viselkedésére sem lehetett panasz. Wendy alig várta a kistestvérét, és ott segített anyjának, ahol csak tudott. Susan kényelmetlenül feszengett a széken. A kisbaba hatalmas volt, és folyton nyomta a hólyagját. Roselle befejezte a rendelést, és újra hozzá fordult. - Doveri nyelvhalat rendeltem, vajjal és citrommal, kis zöldséggel és nagy adag tésztasalátával. Rendeltem egy palack könnyű és száraz vörösbort, egy pohárkával neked sem fog megártani, főleg nem ennyi cigaretta mellett. Mindketten nevetni kezdtek. - Abba kellene hagynom, de Barry tényleg az idegeimre megy. Szerettem magam lenni. Se veszekedések, se dührohamok. Jó volt úgy. Csendes, de nyugodt. Ismét jót nevettek, azután Roselle elkomorodott. - Megbántott, Sue, azzal, amit azzal a kis ribanccal művelt. Ráadásul pont a munkahelyemen. Úgy értem, a lányoknak fel kell nézniük rám, és ha azt látják, hogy szó nélkül lenyelek ilyesmit, csak elpo-fátlanodnak. Susan együttérzően bólogatott. - Megértem a nézőpontod, de hát ez épp rá vall, nem? Talán csakis ezért csinálta. Hogy lássa, mit lépsz rá. Ő már csak ilyen. Megérkeztek az előételek, és Susan elmosolyodott. - Ilyet is csak te rendelhetsz, te kis liba.

Susan előtt hatalmas tál bolognai spagetti feküdt, nyakig a szószban. - Gyűrd csak le, a babának szüksége van a táplálékra. Susannek nem kellett kétszer mondani. Falatozni kezdett. - Mi újság a kölykökkel? - A szokásos. Wendy és Barry viszik a prímet. Wendy tizenkét éves, és azt hiszi, mindent tud. Igaza is van, ha Barryhez hasonlítjuk. Persze az apja idegeire megy. Mondtam neki, hogy ebben a korban az embernek mindenről van véleménye, mire ő azt mondja, addig ne legyen neki, amíg ő meg nem mondja, mi lesz az. - Susan tovább lapátolta az ételt, és két falat közt kuncogni kezdett. - Nem könnyű eset, mi? Mérget vehetsz rá, hogy komolyan is gondolja. Roselle finnyásan beleharapott egy croissantba. - Nem zavar, hogy újabb gyereked lesz? Susan vállat vont. -Nem igazán. Azt hiszem, ez minden, amire jó vagyok. Gyereket szülni, ellátni őket, szeretni őket. Amúgy unalmas a természetem. Különben pedig, mi változik? Egy gyerekkel több vagy kevesebb, nem nagy különbség. Bárcsak ő is úgy látná őket, ahogyan én, de Barry szerint egyedül én tartozom felelősséggel értük. Ha jók, akkor az övéi, ha rosszak, mindjárt az enyémek. - Az én kissrácom, Joseph... hát, nem látom valami sokat. Egy magániskolába jár, ezt te is tudod, és az ideje nagy részét egy másik családnál tölti. Szeretem, de az én életvitelem mellett aligha lehet tisztességesen felnevelni egy kölyköt. Susan együttérzően bólogatott, de a lelke mélyén ezt az egyet sehogyan sem tudta megérteni. Hogy Roselle alig találkozik a gyermekével. Csak néhanapján az iskolában, vagy amikor látogatást tesz Grangeréknél, a családnál, ahol él. Susan nem erőltette a kérdést. Tudta, hogy barátnőjének is megvannak a maga indokai, és Roselle csakis jót akarhat a gyerekének. Iván bőkezűen gondoskodott róluk, és ez lehetővé tette Roselle számára, hogy mindent megadjon a fiúnak, amit csak jónak látott. Máris azt tervezgette, hogy tizenegy éves kora körül Svájcba küldi tanulni. Ez volt az ő nagy álma: egy fiú, aki viszi valamire. Még ha a világon senkinek sem fog beszélni róla, ő akkor is tudja majd, és ennyi elég. - A kocsiban van néhány ajándék a lányoknak, meg a kis Barrynek. Nem tudtam nekik ellenállni. Susan felnevetett. - Elkényezteted őket. - Tudom, de megérdemlik. Szóval, máskülönben mi újság? Susan kurta mozdulattal felkapta az asztalkendőt. - Bárcsak megszabadítanád a nyomorúságából. Tényleg maga alatt van. Ahogy közeledik a hétvége, egyre depressziósabb lesz. Roselle hangosan felnevetett, és ezzel magukra vonta a többi vendég figyelmét. - Hát jó. Kegyes leszek hozzá. Péntek körül megmondom neki, hogy maradhat még pár hétig, amíg találok valaki mást. Susan elernyedt a megkönnyebbüléstől. - Ez állati rendes tőled, Roselle! Mennyire reméltem, hogy még meggondolod magad. Roselle újra felnevetett. - Csak azt ne kérdezd, hogy miért törődök vele. Azt hiszem, élvezem, hogy hatalmam van felette. Csak ez lehet. Amikor téged látlak és hallgatlak, és megtudom, miket művel veled, gyűlölöm. De velem egyáltalán nem ilyen. -Nem merne ilyen lenni. Téged tisztel és szeret, azért bánik veled ilyen jól. Eltekintve ettől a kis botlástól, bár le merem fogadni, hogy soha többet nem mer újra próbálkozni!

Susan úgy érezte magát, mintha egyszerre ráköszöntött volna az összes születésnap és karácsony. A kis Barry újra visszatérhet hozzá az ágyba, a lányoknak nyugságuk lesz, esténként ott ülhet majd a tévé előtt, hogy nézze azt a „szemetet", ahogy Barry a műsort nevezte. Mindannyian békében és nyugalomban élhetnek. Milyen csodálatos. Megsimogatta a hasát, és elfintorodott. - Azt hiszem, túl gyorsan felfaltam ezt a spagettit. - Hangosan felböfögött, majd gyorsan a szája elé kapta a kezét. - Csak szólj, ha nincs, aki leégessen. Azután Susan arca elfehéredett, és ahogy a vér kiszaladt belőle, a meleg magzatvíz is elárasztotta alatta a széket és a padlót. - A francba, Roselle, elfolyt a magzatvíz. Roselle nevetni kezdett, és azt hitte, hogy csak hülyéskedik, azután sikoltozva pattant fel a székről. - Jesszusom, azonnal menjünk a kórházba. Tíz perccel később Susan Roselle Aston Martinjának bőrülésében ült, és a diófa berakásos műszerfalat markolászta. - Láttad azoknak az embereknek az arcát? Lefogadom, hogy mindenki megbánta, aki májat rendelt. Roselle és Susan újra felnevetett. - Vissza tudod tartani, míg az East Endre érünk? Susan bólintott. - Azt hiszem, de az Isten szerelmére, Roselle, taposs bele. Ez a kislány nem a türelméről lesz híres, máris érzem, ahogy előretolakodik a szülőcsatornában. Barry és Roselle az újszülöttet nézte. Gyönyörű kisbaba volt. Még Barry is döbbenten állt a gyermek egészen kivételes szépsége előtt. Mintha máris többhetes lett volna. Nyomát sem lehetett látni bőrpírnak vagy ráncoknak. Hamvas bőrű kis angyal volt. - Hogyan tud egy ilyen rút teremtés ennyire jóképű kölyköket szülni, ezt sosem fogom megérteni. Barry hangja derűsen csengett. Ott állt mellette az ő Roselle-e, és ez mindennél jobban felvidította. Susan álmosan nyitotta fel a szemét. - Hallak, te nagypofájú. Roselle megszorította a kezét. - Csodálatos kisbaba, Sue, igazi kis angyal. Kedvem lenne nekem is szülni egy ilyet! Barry összevonta a szemöldökét, de szó nélkül hagyta a dolgot. Néha azt kívánta, bárcsak bezárhatná a nőt a klubba, hogy senki más ne kaphassa meg. Susan felkönyökölt az ágyban, és komoly hangon mondta: - Ne mondj neki ilyeneket. Ő még mindig hisz a régi mondásban, „Tartsd otthon az asszonyt, addig se kell neki cipő." Ezért vagyok folyton mezítláb és állapotos. - Hát, te csak tudod, mit beszélsz. Barry figyelte, ahogy felesége és szeretője összenevetnek, és mellőzve érezte magát. Tudta, hogy a legjobb barátnők lettek, és emiatt úgy érezte, mintha belekényszerítették volna valamibe, holott ő maga is épp ezt akarta. Különben is, Roselle visszatért, és minden újra oké lesz. Ahogy az igaz barátság megnyilvánulásait figyelte, újra elmerengett a nők dolgain. Igazság szerint ki kellene kaparniuk egymás szemét. Gyanította, hogy az a verzió jobban tetszene neki. - Utánad akarom elnevezni - mondta épp Susan. - Úgy értem, te mindvégig mellettem voltál, Roselle.

Barry úgy meredt a feleségére, mintha az most jelentette volna be, hogy Henry Kissinger szeretője. -Ne légy hülye, Susan... A nő közbevágott. - Rose-nek fogom hívni, ami Roselle rövidítve. Rendben? Roselle elmosolyodott. - Igazán megtisztelsz vele, Susan, komolyan mondom. Sajnálkozó pillantással mérte végig még egyszer a tökéletes gyermeket. - Jobb lesz, ha megyek. A bolt nem megy magától, és Iván kitér a hitéből, ha nem tudja, hol vagyok. Kezd öregedni, és az a klub túl nagy falat a számára. Bár ezt soha nem fogja beismerni. Barry feszengeni kezdett. - Kikísérlek a kocsihoz. Roselle bólintott. Mielőtt elment, megcsókolta Susant és a kis Rose-t, és megígérte, hogy másnap is benéz. Odakint megálltak és egymásra néztek. Barry komoly hangon szólalt meg: - Bocsáss meg, Roselle, annyira hiányzol. Roselle bólintott. - Susan beszélt rá, hogy adjak neked még egy esélyt. Nem tartod ezt különösnek? A férfi megrázta a fejét. -Nem igazán, Roselle. Tudja, mi az ábra, és van annyira értelmes, hogy együtt éljen vele. Roselle belenézett a jóvágású arcba. A férfi az aktuális divat szerint melíroztatta a haját, és úgy nézett ki, mint egy focista vagy egy popsztár. A metszően kék szemek bárkit megigéztek volna, és az arc bámulatosan arányos volt. Ez köszönt vissza valamennyi gyermekében. - Ostoba vagy, Barry, remélem, tudod. Susan rendes ember. Sokkaljobb, mint én, vagy bárki, akiben valaha is reménykedhetsz. Vannak férfiak, akik mindent odaadnának egy ilyen feleségért. Ő a legjobb ember, akivel csak találkoztam életemben, ez az igazság. Most először van olyan barátnőm, akiben bízhatok, akivel elbeszélgethetek és akivel együtt lehetek anélkül, hogy közben amiatt kellene szoron-ganom, biztosan elítél az életemért. Neki nem kell különbnek vagy tisztességesebbnek színlelnem magam, mint amilyen vagyok. Beszélhetek neki Josephről, és ő megérti, miért akarok jobb életet neki, még akkor is, ha előbb vállalná a halált, mint hogy elengedje maga mellől a gyerekeit. Érezte, hogy a könnyek marni kezdik a szemét, Barry pedig magához vonta és szorosan átölelte. - Legyél hozzá kedves, Bar, kérlek. Ne úgy bánj vele, ahogy szoktál. Vegyél neki virágot vagy valamit, tedd különlegessé ezt az alkalmat, legalább egyszer tedd meg. A férfi bólintott. - Persze, drágám. Látlak ma este? A nő elhúzódott tőle és bólintott. - Akkor visszajössz dolgozni? A férfi elvigyorodott, azzal az apró, kiszámított arcmozdulattal, ami felolvasztotta Roselle szívét, ugyanakkor emlékeztette őt a külső szépség hatalmára. A férfi jóképű és veszedelmes. Ez a legfőbb vonzereje. Lábujjhegyre ágaskodott, hogy szájon csókolja, megbotránkoz-tatva ezzel két nővért és a bábát, aki a szülésnél segédkezett. - Később találkozunk. Barry elmosolyodott. - Az biztos, édesem, csak próbálnál távol tartani magadtól. Barry, arcán széles vigyorral visszatért a felesége szobájába. - Minden rendben, kislány? Remek munkát végeztél ma, és csak alig másfél óra alatt. Látom, kezdesz belejönni. Nemsokára leckéket adhatsz szülésből. Susan látta a boldogságát, és feloldódott. Újabb nővér érkezett, újabb tálca teával és pirítóssal, és a pillantás, melyet Barryre vetett, elmondott mindent. Susan elnyomott

magában egy mosolyt. Miközben azt figyelte, hogyan játszadozik a férfi újszülött kislányával, lelkiekben máris felkészült anyja és apja, majd Kate és Doreen látogatására. Alig várta, hogy lássa Kate-et és Doreent. Anyja és apja nélkül ellett volna, de tudta, hogy fogadnia kell őket. A kezükbe kell adnia unokájukat, mielőtt hazamennének, és azzal ünnepelnék az új családtag érkezését, hogy valami mondvacsinált indokkal egymás torkának ugranak. És Susan szokás szerint azt tette, amit elvártak tőle. Ehhez nagyon értett. Tizenkilencedik fejezet Roselle behatóan figyelte Barryt. A születése óta eltelt évben a férfi közelebb került Rosehoz, mint korábban bármelyik gyerekéhez. Rose lett az ő szíve csücske és szeme fénye. Még Alanának, a korábbi kedvencnek is át kellett ülnie a hátsó ülésre. Ahogy a férfi pelenkát cserélt és a baba puha pocakját puszilgatta, Roselle-be hirtelen belenyilallt a féltékenység, de éppoly gyorsan lerázta magáról az érzést, ahogy rátört. Ami azt illeti, sokkal inkább örülnie kellene, hogy Barry képes a szeretetre, mondogatta magában; ez bizonyítja, hogy mégiscsak ember. De a Rose iránt érzett szeretete akkor is kezdett rögeszméssé válni. A kislány ő maga volt, az újjászületett Barry. A szikrázó szemektől a nemesen metszett arcélig. Ugyanaz a sűrű sötét haj, ugyanazok a könnyed mozdulatok. Bárhová is vitte, az emberek megcsodálták szépségét és báját. Igazán kivételes kisbaba volt. Barry annyi időt töltött vele, amennyit csak tudott - főként délután vagy reggelenként -, és próbálta elsajátítani a szülői mesterséget, hogy Sue ne korlátozhassa semmiben. - Hát ki a papa kedvence, mi? Rose nyálas puszit nyomott az arcára és hangosan felnevetett. - Látod ezt? Megpuszilta az öregét, a kis édes. Tudja, ki számít igazán, igaz, tündérem? Rose megfogta pufók kis babalábát és hangosan szellentett egyet, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a kacarászást. - Hát, erre mondj valamit, Barry. Azt hiszem, pontosan ez a véleménye rólad, drágám. A hangja megkeseredett, és Roselle egy mosollyal próbálta leplezni ezt. Egy kisbaba, különösen egy olyan imádnivaló kisbaba, mint Rose, mindent más megvilágításba helyezett. Barrynek, az apukának nem volt hely a képletében, és Roselle szörnyen érezte magát, amiért így gondolta. Azzal nyugtatgatta magát, hogy Susannek sem tetszik a férfi már-már mániákus szeretete. Márpedig azzá nőtte ki magát, valóságos mániává. Képtelen volt másról beszélni, csak Rose-ról, és ez kezdett fárasztó lenni. -Nem gondolod, hogy vissza kellene vinnünk, Bar? Két óra múlva nyitunk. A férfi bólintott, de továbbra is minden figyelmét a lányára összpontosította. - Susan nem fogja tudni, hol vagy ilyen sokáig. - Kit érdekel? Rose éppúgy az én lányom is, mint az övé. - Ahogy a másik három is, Bar. Úgy értem, ők a te gyerekeid is, nemcsak Susané. A férfi nem válaszolt, megtartotta magának a mondandóját, de Roselle látta, hogy sikerült felbosszantania. Ahogy lenézett tulajdon tükörképére, Barry végre megértette a szülői szeretet mibenlétét. A három másik kölyköt jobbára a hátán cipelt púpként látta, pedig jó gyerekek voltak, és vonakodva bár, de azt is meg kellett adnia, hogy Susan jó anya. De Rose, az ő pici lánya, ő valami egészen más. Ő tényleg teljesen az övé. Úgy válaszolgatott neki, ahogyan a többiek sohasem.

Az nem ötlött fel Barryben, hogy a három gyereknek esélyt sem adott mássá válni, mint zavaró tényezővé. A maga szemében ő volt az év apukája. A férfi, akit mindenki félreért. Különösen a nők. Ahogy eszébe jutottak a nők, sietősen végzett a pelenkázással és öltöztetéssel. Tartott egy kis madárkát nem messze onnét, ahol Sue élt, és már csak annyi ideje maradt, hogy munka előtt beugorjon hozzá egy kávéra és egy gyors ketymetyre. Mikor búcsú puszit adott Roselle-nek, és megígérte, hogy hétre beér, érezte, ahogy a félelem végigaraszol a gerincén. Ha ez is kitudódik, Roselle ki fogja nyírni. A legutóbbi esetből csak annyit tanult, hogy nem szabad lebukni. Miután kitette Rose-t, Barry elindult Maggie Brittan tanácsi bérlakása felé. Maggie huszonöt éves volt, és kisfiával, Duane-nel lakott. Susan alighanem büdös ribancnak nevezte volna. Az otthona mocskos volt, a kölykét egész napra kicsapta az utcára, ő pedig naphosszat mást se csinált, csak bagózott és ivott. Képes volt bárkinek odaadni magát, akinek megakadt rajta a szeme, és kevés ruhát, ám annál több festéket hordott. Mindent egybevetve, épp megfelelt Barrynek. Semmi komoly beszélgetés, legfeljebb néhány üres szöveg; egy dugás, ami addig tartott, ameddig ö akarta, és semmi nyavalygás, ha egy óra múltán faképnél hagyta. Ahogy leparkolta Roselle Aston Martinját Maggie tömbháza előtt, boldognak érezte magát. Mikor besétált a lakásba, Maggie a díványon aludt. Látta, hogy nemrég sírt valami miatt. A haját lófarokba kötötte; a bőre alapozó nélkül szeplős és vörhenyes volt. A szája a szokásosnál is inkább lebiggyedt. A lakásban szemétbűz terjengett, és Barry helyesen gondolta, hogy zsúfolásig telt a szemetes. Maggie-n is a tej savanyú szagát érezte, és elmosolyodott, ahogy lenézett rá. Tényleg olyan, mint egy kutya. Maggie felnyitotta a szemét és szipákolni kezdett. - Ó. Te vagy az, Barry. Felült, és próbálta rendbe szedni magát. A férfi sokatmondóan kacsintott. - Csak egy órám van. A nő elvigyorodott. - Az épp elég ahhoz, amint akarsz, he? A férfi letolta a nadrágját, és elővette máris merev hímtagját, majd közelebb húzta a nő fejét és beleerőltette a szájába. Figyelte, ahogy elrágódik rajta, és elvigyorodott. Lehet, hogy kutya, de ehhez még ért. Körülnézett a mocskos szobában. Mindenfelé koszt látott és súlyos testszagot érzett; cigarettafüst és olcsó parfüm keveredett a sült krumpli és a kutyaeledel nehéz bűzével. Érezte, ahogy a nő nyelve végigfut a farka hegyén, és elmozdította a csípőjét, hogy teljesen magába tudja fogadni. A száját tette magáévá, egészen a torkáig, és a fuldokló hangokat hallva felnevetett. Élvezte a hatalmat, amit a másik felett gyakorolt. A lány képes volt bármit elviselni, amíg azt egy arctól, egy névtől kapta. Valakitől, akit ismernek. Az ő kis világában ettől lett valaki, és ettől érezte úgy, hogy számít. Minden barátjának elhenceghetett vele, hogy Barry Dalston, a helyi tökös fickó vágott alá. Hogy Barry az ő fuvarja. Mintha a nyilvánosság előtt látták volna vele. De a munkáját azt remekül elvégezte, és a férfi felhúzta a cipzárját, míg a lány csinált neki egy kávét. - Olyan ez a hely, mint egy szemétlerakó. Kit kell megdugnom ahhoz, hogy egyszer feltakaríts?

Maggie felnevetett. Még ahhoz is ostoba volt, hogy felismerjen egy sértést. Beleköpött a mosogatóba, a reggeliről maradt tálak és csészék közé. - Kaparja a torkom. A férfi felnevetett. - Szükségem van rád, Barry, különösen most. Borzalmas napon volt. Tudod, hogy elmentem ahhoz a Peter Groves-hoz? A férfi bólintott. Peter régi motoros, nagyon is hasonló hozzá, bár nyilvánvalóan nem egy ligában játszanak. - Micsoda? Csak nem bánatot okozott neked? - Visszatértek az üres dumákhoz, és Barry elégedetten látta, hogy a lány értékeli az erőfeszítéseit. Maggie bólintott. - Igen, a bánat a megfelelő szó. Azt mondja, elkapott tőlem valamit. Herpeszt, vagy hogy hívják. Barry úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolt volna a heréibe. - Mit mondtál? - Újra akarta hallani a szájából. Maggie szembe fordult vele, és bosszúsan felsóhajtott, amiért a férfi nem figyelt jobban. - Mondom azt hiszi, elkapott tőlem egy herpesznek vagy minek nevezett betegséget. Azt mondja, amerikai betegség, akkor meg hogy a francba kaphatta volna tőlem? Micsoda egy barom, hol találkoznék én egy amcsival? Reményvesztetten tárta szét a karjait. Barry fejét mintha forró levegővel pumpálták volna tele. Körülnézett a szutykos lakáson, és érezte, ahogy a rosszullét felfelé tör a gyomrából. -Nem is mondasz semmit? Barry a nadrágon keresztül kitapogatta a farkát, mintha az bármelyik pillanatban leeshetett volna. A herpesz a klubok réme, az új betegség. Jézus Krisztus! Manapság még a szakma öregjei is gumit használnak. A kurvák mindig az elsők közt kapják meg a betegségeket, azután továbbadják mindenkinek. Ezért is beszélnek róla annyit, és igyekeznek elkerülni. Legalábbis a normálisabbja. Érezte, ahogy a veríték kiütközik a homlokán. Roselle abban a pillanatban lapátra teszi, ahogy megtudja. Ahogy megsejti. - És miből gondolja, hogy tőled kapta? Maggie felnevetett. A fogai egyszeriben elsárgultak, és már Barry is annak látta, ami valójában volt. Büdös ribancnak. Miért nem látta meg azelőtt? A falba tudná verni a fejét. - Azt mondja, továbbadta a feleségének, onnét tudja. Akárhogy is, befeküdt az Old Londonba, és ott közölték vele az örömhírt. Hogy miért tőlem kapta? Azt mondja, csak velem kefélt. Na persze. A saját húgát is megdugná, csak állna meg neki! A körmeit rágcsálta, és az arca fájdalmas fintorra húzódott, ahogy elérte a történet csúcspontját. - Megpofozott, Bar. Mondtam, hogy te nem tennél ilyet, mire azt mondta „Akkor mondd meg neki. És mondd meg, hogy jöjjön el hozzám." Arra számított, hogy Barry bekeményít, és biztosítja róla, hogy „lerendezi a rohadékot". Akkor majd mindenkinek eldicsekedhet vele. A férfi ehelyett szótlanul bámulta, és ő érezte, ahogy a félelem lassan belemarkol a szívébe. -Nem mondasz semmit? A férfi bólintott és fagyos pillantást vetett rá. - Ha kiderül, hogy herpesz, Maggie, személyesen foglak kinyírni. Megértetted, amit mondtam? A lány vakargatni kezdett magán egy mocsokfoltot. Ahogy a férfi végignézett a tetoválásain és a szürke bőrén, elkapta a hányinger. Mi üthetett belé, amikor meg akarta kefélni?

Visszagondolt a nászéjsza-kájára, hogy mivel fertőzte meg szülés előtt álló feleségét, és érezte, ahogy a rosszullét elborítja. Roselle nem lesz olyan megbocsátó, amilyen Susan volt. - Hát, ha meg is kaptad, kinek a hibája, mi? Az enyém nem, Barry. Én csak hagytam magam. Neked kell vigyáznod magadra, haver. Barry a prostituáltra gondolt, akit halálra rugdosott, és eltűnődött rajta, hogy megúszhatná-e még egyszer. Sajnos mindenki tudja, hogy idejárt. Az Aston Martin, amivel büszkén a ház előtt állt meg, elárulná. Szerette, amikor az emberek arról beszéltek, hogy összeszűri a levet ezzel a lotyóval. Ez is része a tökös fickó képnek. Legalábbis eddig az volt. Az ökölcsapás nyomán Maggie átrepült a konyhán, egészen az előszobáig. Barry alaposan elintézte, és gondoskodott róla, hogy megfizessen mindenért, amit vele tett. A falakon mindenhol vérfoltok éktelenkedtek, mire befejezte. De legalább könnyített magán. A lány arca a felismerhetetlenségig felduzzadt és összeroncsoló-dott, és Barry tudta, hogy a karját is eltörte. De ez sem érdekelte. Ő könyörögte ki magának. Mikor végzett, kisétált a lakásból. A többi lakó mind kint állt az erkélyen, és hallgatta a Maggie-től kiszűrődő zajokat. Az idősebb asszonyok bölcsen ingatták a fejüket, de a zsarukat senki sem értesítette. Végignézték, ahogy Barry végigkocog a lépcsőkön és beszáll a proccos kocsijába. Azután, mikor már biztonságban érezték magukat, bementek a lakásba, és próbáltak segíteni a hisztérikusan zokogó lányon. Barry egyenesen Susanhez ment, és elmondta neki az egész szomorú történetet. - Szóval, mi is az a herpesz? - kérdezte Susan zavartan. Nem tudta, mit is mondhatna ilyen helyzetben. - Mint a trikó. Nemi betegség. Csak épp sose múlik el. Egész életedben magadon viseled, mint egy kibaszott anyajegyet. Tele leszel kiütésekkel. Fájnak, nedvedzenek, minden bajod lesz tőlük. - Bele is halhatsz, Bar? - Én nem, de te igen, ha tőled kaptam - üvöltött fel kétségbeesetten Barry. - Mégis, kitől kaphattad? Biztos nem Roselle-től. Azt képtelen vagyok elhinni. - Hát persze, hogy nem tőle kaptam, te hülye tyúk. Ilyet csak egy kurvától kap az ember, nem? - Egyáltalán, biztos, hogy megkaptad? Voltál már vizsgálaton? - Ugyanaz a személy átadta a Bicskás Groves-nak is, ő meg továbbadta az öreglánynak. Susan arcára kiült a döbbenet. - Úgy érted, hogy az a vadbarom megfertőzte Brendát? A férfi bólintott. - A rohadék. Remélem leesik tőle a farka. Barry az égnek emelte a tekintetét. - Én is remélem, hogy leesik a farka, csak e pillanatban sokkal jobban aggódom a saját farkam miatt, Sue. - Szegény Brenda, csak nemrég szülte azt a kisbabát, igaz? Néhány hónappal utánam jött. Még láttam is a klinikán. Micsoda egy állat. - Azt hiszem, mindketten egyetértünk abban, hogy micsoda egy állat, úgyhogy talán ejthetjük is a témát, helyes? Sue, halálra vagyok rémülve. Roselle szétrúgja a valagam, ha tudomást szerez erről. Susan meredten nézte a férfit. Nem volt biztos benne, mit vár tőle. - Hát, először is vizsgáltasd meg magad. Legyél biztos benne.

A férfi komoran bólintott. Egész testében remegett, kezei egy pillanatra sem állapodtak meg. Olyan volt, akár egy csapdába esett tigris, és Susan furcsamód meg is sajnálta ezért. A férfi soha nem gondolt bele a tettek következményeibe. Egész életében azt csinált, amit akart, és sosem aggódott, míg csak valami szörnyűség nem történt. Olyankor pedig gyorsan keresett egy bűnbakot. - Ki tette ezt veled? A férfi nem tudott a szemébe nézni. - Ugyan már, Bar, ki a bűnös? - Maggie Brittan. - Olyan halkan mondta ki a nevet, hogy Susan azt hitte, félrehallotta. - Csak nem a tetkós Maggie? - kiáltott fel hitetlenkedve. Mindenki ismerte Maggie-t, aki a maga nemében külön kategóriának számított. Képes volt bárkivel elmenni, és nála a bárkit szó szerint lehetett venni. Néhány italért mindenre kapható volt. Brittanék még az ő családjánál is alacsonyabban helyezkedtek el a táplálkozási láncolatban, és ez nagy szónak számított. - Ó, Barry, mit műveltél? Abban a nőben a fél város megfordult már. Mi ütött beléd, hogy lefeküdtél vele? A férfi ütemesen rázta a fejét. Már ő sem tudta, miért tette. - Ott volt, ez minden. Susan maróan gúnyos hangon válaszolt. - Mint az Everest? Jesszusom, Barry, te aztán tényleg nagy faszkalap vagy. Tegyük fel, hogy elmegyek valahová és látok egy jóképű fickót. Tetszik nekem, én is tetszek neki, így aztán idehozom, és hagyom, hogy máskor is jöjjön. Mégis, mit gondolnál akkor rólam? Mert igenis vannak férfiak, akik lefeküdnének velem, Bar, épp most bizonyítottad be azzal, hogy összefeküdtél Maggie Brittannel. Ha ő kap magának férfit, bízhatsz benne, hogy én is kapok. A férfi nagyot kortyolt a whiskyjéből, és meg se kísérelt válaszolni. - Hát nem látod, hogyan ítélik meg az emberek a viselkedésed, Bar, még ha férfi is vagy? Tudod, mit éreztem aznap, amikor elveszítettem Jasont? El tudod képzelni, hogy a kis Roset veszítjük el ilyen körülmények között, csak mert képtelen vagy visszafogni magad! Képzeld csak magad a helyembe, Bar, gondolj bele, mit művelsz velem, amikor belém teszel valamit, ami néhány órája még valaki másban volt... A nő szavai eszébe juttatták, hogy nem is olyan régen Maggie szájába gyömöszölte a farkát, és ettől ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy újra megmosakodjék. Susan alig tudta lebeszélni arról, hogy ne öntsön rá hipót, amivel végleg lemoshatná magáról a szennyet. Ahogy Susan elnézte férjét, túláradó gyűlöletet érzett iránta. Tudta, hogy a szavai semmit sem jelentenek a számára, soha nem is fognak. Nem érdekli más, csakis saját maga. Hogy ő mit akar, hogy neki mire van szüksége. Soha nem gondol senki másra. - Roselle ki fog nyírni, Susan. Azzal sem bajlódott, hogy feleljen neki. - Mint mondtam, előbb meg kell vizsgáltatnod magad. Mást úgyse tudsz tenni, nem igaz? A férfi nem felelt. - Biztos vagy benne, hogy a Bicskás tőle kapta el? Nem valaki mástól? - Ha felpofozta, akkor biztos lenyomozta a fertőzés forrását. Különben is találkozni fogok vele. Ezek után elkerülhetetlen, nem igaz? Susan bólintott. - Tudom, hogy nem ez a megfelelő alkalom, de akarok egy új kosztümöt, a régi kifakult.

Barry hevesen bólogatott. - Máris? Oké, amit csak akarsz. Megveszem. Dobd csak fel egy kicsit magad. Csak azt ígérd meg, Sue, hogy segítesz. Eljössz velem az orvoshoz, ugye? Susan szomorúan bólintott. Bármennyire is haragudott rá, bármennyi gyűlölet és méreg halmozódott is fel benne, amikor az így viselkedett, nem tudott ellenállni Barrynek. Az igazi Barrynek, ahogy ő gondolta. - Ne aggódj, Barry, ezen is túlleszünk. Legjobb, ha most elmész dolgozni, különben Roselle még aggódni fog miattad. Roselle aggódott. Barry olyan különösen viselkedett mostanában. Megduzzadt a heréje, szerinte egy gyulladás miatt, ezért nem feküdhetett le vele. Csakhogy mindez több mint egy hete történt, és amikor lopva vetett rá egy pillantást a fürdőszobai tükörben, számára úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Amikor pedig kedveskedni próbált neki, a férfi valósággal ellökte magától. - Van valami baj, Barry? Valami, amiről tudnom kellene? Miközben begombolta az ingét, a férfi elfordult, hogy addig se kelljen a nő szemébe néznie. Felemelte a hangját, mintha bosszankodna, mintha maga se hinné, hogy a másik ilyesmivel nyaggatja. - Ha már rákérdeztél, Roselle, pocsékul érzem magam. Van ilyen. Egy-két nap, és rendbejövök. Addig se kérdezz, légy szíves. Hagyd, hogy én járjak a végére. A nő meredten nézte. -Mi folyik itt, Barry? - A hangja nem tűrt ellentmondást, és a férfi végül felé fordult. - Hogy érted ezt? - Még most is próbálta lerázni magáról. - Azt mondom, Barry, hogy tudnom kell, mi a probléma. Ha elmondod, együtt megoldhatjuk. Ha nem mondod el, és továbbra is próbálsz úgy tenni, mintha minden fasza lenne, akkor, attól tartok, csak saját magaddal tolsz ki, és előbb-utóbb úgyis meg fogom tudni az igazat. Úgyhogy üljünk le és beszéljük meg a kérdést, he? Barry belenézett a gyönyörű arcba. Jól tudta, hogy a nő jelent számára mindent, de azt is, hogy Roselle sosem fogja megérteni, neki más nőkre is szüksége van. Susan megérti. Annyira hálás azért, hogy a felesége lehet, hogy mindent lenyel. Roselle azonban egészen más tészta. Tudta, hogy addig nem hagy neki békét, amíg ki nem tálal. Roselle nem hülye. Ha igazán elkapja a gépszíj, nagyon megnehezítheti az életét, és most is ezt teszi, amikor nem hagyja magát lerázni. Új taktikával próbálkozott. - Hadd menjek most haza, megnézni a kölyköket, és a kis Rosie-t. Megígértem Susannek, hogy elviszem őket az orvoshoz. Ha vissza jöttem, megdumálunk mindent, oké? Mielőtt felelt volna, Roselle húsz másodpercig némán meredt rá. - Azt akarom, hogy tizenkettőre itt légy és válaszolj a kérdéseimre. Máskülönben, Barry, ki vagy rúgva. Innét és az életemből is. Világos? Barry látta a szomorúságot és a konok elszántságot a nő szemében, és tudta, hogy a csapda rázárult. Ma kapja meg az eredményeket. Tizenkettőre biztosan tudni fogja, mi az ábra. Elmosolyodott, szélesen és jókedvűen, ahogyan nem hitte volna, hogy képes lesz. - Most hazamegyek, de ha visszajöttem, innét folytatjuk, rendben? Roselle alig észrevehető mozdulattal rábiccentett, és Barry érezte,ahogy az összes izomrost elernyed a testében. Maradt még néhány órája. Ha nem fertőzött, még könnyen kidumálhatja magát. Bár egy pillanatig sem zavarta, hogy mást megfertőz, attól rettegett, hogy Roselle megkaphatja, vagy ami még rosszabb, már meg is kapta.

Valahányszor felbukkant a fejében ez a gondolat, leverte a víz. Hogy a kór máris ott kering Roselle ereiben, szétárad a testében, és csak azt várja, hogy a felszínre törjön - mindez jobban rémisztette, mint bármi más. Abban sem volt biztos, hogy képes lesz újra hozzányúlni. És ha tényleg fertőzött, és ő újra megkapja tőle a bajt? Talán csak rosszab-bítja ezzel a saját állapotát. Ki tudja? Úgy tűnt, nem sokat lehet tudni erről az új betegségről. Az orvosok a Whitechapel klinikán éppoly tudatlannak tűntek, amilyen ő maga volt. Barry viszont beszélt Bicskással, és Bicskás elmondta Barrynek, hogy ő csakis Maggie-től kaphatta el. Hozzá hasonlóan Bicskás is kénye-kedve szerint használta a nőket. Hozzá hasonlóan Bicskás is forró téglákat szart félelmében. Még mindig nem magyarázta el feleségének teljes mélységében, mivel is jár egy ilyen betegség. Miután sietősen puszit nyomott Roselle ajkaira, Barry elhagyta a lakást, és közben azon tűnődött, talán most járt itt utoljára. Vagy talán még délután is ez lesz az igazi otthona? Roselle kocsijával ment, arra az esetre, ha többet nem használhatná. Mert ha csakugyan megkapta a nagy H-t, ahogy Bicskás hívta, akkor elmondhatja magáról, hogy alaposan elbaltázta az életét. Susan mindkettőjüknek készített egy csésze teát, Barryét letette az asztalra. Az összes kölyköt átzavarta Doreenhoz, hogy békében elmehessenek a klinikára, és azóta se hozta vissza őket. Barry még most is döbbenten és önutálatba süppedve meredt maga elé. A teszt pozitív lett. A legmókásabb az volt az egészben, hogy Susan még mindig sajnálta. Mert ahogy ismerte, Barry sosem gondolt semmi ilyesmire, amíg túl késő nem lett. Hát, most már tényleg túl késő volt. Roselle még síkesztyüben se nyúlna hozzá többet, és ugyan ki hibáztatná érte? - Kinyírom Maggie Brittant. Isten a tanúm, elintézem a ribancot. Dühös volt, de Susan felismerte, hogy nincs semmi meggyőződés a hangjában. A férfi tudta, hogy amit megszerzett magának, attól az életben nem szabadul. Ha meg is öli Maggie-t, ezen nem változtathat. A nő fertőzte meg, de a szíve mélyén Barry is tudta, hogy ő az oka az egésznek. Mindent magának köszönhet. Ezt a felismerést volt képtelen elfogadni. - El kell mondanod neki, Bar. Joga van megtudni. A férfi egyetlen heves mozdulattal félresöpörte maga elől a tálcát, és a csésze csörömpölve hullt a padlóra. - Hogyan mondjam el, Susan? Te is tudod, milyen. Nem fogja lenyelni, a plafonon lesz mérgében. Susan felvette a csészét a földről és gépies mozdulatokkal törölget-ni kezdte. - A plafonon? Szerintem a világűrben. De akkor is joga van tudni, Bar. Ez túlságosan komoly dolog ahhoz, hogy a szőnyeg alá söpörd. Túlságosan is komoly, hogy megfeledkezz róla, és várd, hogy elmúljon. Hallottad, mit mondott az orvos. Az első támadás lehet könnyű lefolyású, de akár súlyos is. Meg is ölheted. El kell mondanod neki. A csap alá tartotta a rongyot, amikor Barry ökle eltalálta az arcát. -Ne mondogasd nekem, hogy mit kell csinálnom, Susan. Majd én elintézem, a magam módján. Susan fülei még most is csengtek az ütéstől. Megkapaszkodott a mosogatóban, hogy el ne tántorodjon. - Velem mi a bajod, Bar? Én mit tettem? Alig tudta visszatartani a könnyeit.

- A feleséged vagyok. Mindenben melletted álltam, és ezt csinálod velem? Engem ütsz meg, amikor segíteni akarok rajtad? A férfi meredten nézte, de Susan régről tudta már, hogy nem őt látja. Szokás szerint azon töpreng, hogyan mászhatna ki a slamasz-tikából, amibe keverte magát. - Ellentétben azzal, amikor engem ilyen helyzetbe hoztál, most nem lesz elég néhány injekció és antibiotikum. Roselle-nek is át kell esnie a vizsgálaton. Amilyen hamar csak lehet. A férfi rábólintott. - Még mindig mondhatom azt, hogy tőled kaptam, Sue. Susan dermedten nézte, és kinyitotta a száját, de képtelen volt megszólalni. A férfi megragadta a karját, és felordított. - Ez az egyetlen esélyem, hát nem érted, te hülye picsa? Azért nem hibáztathat, ha neked alád vágok, igaz? Végtére is a feleségem vagy. Susan reményvesztetten rázta meg a fejét. - Te szemét. Azt hiszed, könnyebben megemészti majd, ha megtudja, hogy tőlem kaptad? És én mégis kitől kaptam el, mi. Bar? Az East End-i herpeszes rémtől? Kit akarsz még belekeverni? A férfi beharapta az alsó ajkát. Wendy csinált így, amikor aggódott valami miatt. Bármelyik pillanatban nekiállhat rágcsálni a hüvelykujja körmét. Mennyire ismeri már. - Sajnálom, Bar, de egyszerűen nem tudod kidumálni magad. Roselle még náladnál is jobban ismer. Tudja, hogy én sosem tennék ilyet. Bárcsak elmondhatnánk ezt rólad is. A férfi meredten nézett a szemébe. - Nem mondhatok mást. Ide nem jöhetek vissza, Sue. Képtelen vagyok rá. - A hang panaszos nyafogássá szelídült. - Megszoktam már a jobb életet. Nem tudnék újra így élni. Ha elvesztem a munkám, mi lesz veled? Nem lesz több pénz, hogy kosztümöket vegyél magadnak. Susan tudta, hogy Barry próbálja rábeszélni, vegye magára a balhét és könnyítse meg a dolgot Roselle-nek. Vállalja a felelőtlen kurva szerepét, aki talán az egész járványról tehet. Szomorúan rázta meg a fejét. - Sajnálom, Bar, de nem vihetem el helyetted a balhét. Neked kell megtenned. Látta, hogy a férfi keze ökölbe rándul, és ösztönösen összehúzta magát, de Barry ezúttal nem emelt rá kezet. Kiviharzott a kis házból és bevágta maga mögött az ajtót. Roselle arca sápadt volt, mintha valamilyen halálos betegségben szenvedne. - Susantől kaptad el, Bar? A férfi kitartóan nézte a szőnyeget maga előtt, és halkan válaszolt. - A szemét kurvája. Biztos összefeküdt valami szarfaszúval az egyik kocsmából. Széttárta a karját, mintha csapdába esett volna és nem tudná, mit mondhatna még - ami persze igaz is volt. Barry rögtönözni kényszerült, és vadul reménykedett, hogy Roselle lenyel mindent és megbocsát neki. Susan végtére is az ő felesége. Roselle még most is próbálta megemészteni, amit az imént hallott. Herpesz? A férfi herpeszt kapott? Susantől? A feleségétől? Öt teljes percig hagyta az információt a fejében keringeni. Ez volt a leghosszabb öt perc Barry Dalston életében. Azután Roselle nevetni kezdett, fülsértő és panaszos fejhangon, közel a könnyekhez. - Te rohadt állat! Képes vagy Susant okolni ilyesmiért? Őt okolod azért, ami te műveltél? Valójában kitől kaptad, Bar, Marianne-től? Vagy felszedtél valami kurvát, és eljártál a lakására? Hogy Roselle ennyire fején találja a szöget, mélyen megdöbbentette Barryt. Sokkal jobban ismerte őt, mint gondolta volna. Esze ágában se volt megenni, hogy Susantől kapta el a

herpeszt. A felesége becsülte magát annyira, hogy ne tegyen ilyesmit. A lelke mélyén ezt ő is tudta, ahogy tudta Roselle is. A nő méltatlankodva és önérzetében sértve pattant fel. - Azt akarom, hogy szedd össze a holmid és tűnj el. Nem akarok erről többet beszélni. Azt akarom, hogy kotródj innét. És, Barry, ne akard, hogy bevonjam ebbe az egészbe Ivánt is. Mert ha bánatot okozol nekem, szólni fogok neki, a fiam életére esküszöm. A férfi némán figyelte, ahogy lassan belebújik a kabátjába. - Egy óra múlva visszajövök, és elvárom, hogy addig mindent takaríts el magad után. A férfi odalépett hozzá, próbálta átkarolni. - Kérlek, Roselle, megteszek bármit... A nő félbeszakította, és a félmosoly az arcán másról sem árulkodott, csak gyűlöletről és undorról. - Gondolod, hogy nem volt épp elegem? Ha én is elkapom ezt a herpeszt, a halálom napjáig gyűlölni foglak, te gyáva kis szar! Ezzel ellökte magától és kisétált a lakásból, de az előszobában még magához vette a kocsikulcsokat. - Hallgattasd már el azokat a kurva kölyköket, Susan, aludni akarok! Barry hangja rosszindulatúan és erőszakosan harsant. Fortyogott a dühtől. A kölykök az őrületbe kergették, mikor mást se akart, csak feküdni az ágyon és elmerülni az önsajnálatban. A kölykök üvöltözése és veszekedése, nevetése és sikoltozása az utolsó csepp volt a pohárban. Susan viharzott a szobába, és üvöltött rá. - Négy kölyköt nem lehet elhallgattatni. Bar, fizikai képtelenség. Kelj fel és rendezd el őket magad. Térj vissza a földre, és legalább egyszer légy férfi. Ezzel ki is rontott a fürdőszobába, ahol Rosie és a kis Barry hátsójára is rámért egyet. - Elhallgassatok, különben kiveszlek benneteket, és mehettek lefeküdni. Az üvöltözés azonnal elhalt. A kölykök imádtak fürdeni. Az egész napban ezt szerették a legjobban. A fürdő kifárasztotta és elálmosította őket. Hétfő délután fél hat volt, és Barry belesüppedt a depresszióba, amiért elveszítette az életét. Habár Iván beszélt neki egy másik munkáról egy kisebb sohói klubban, ahol még mindig tisztességes pénzt fizettek, már elveszítette a lelkesedését a munka iránt, és azon töprengett, hogyan legyen tovább. Arra gondolt, hogy visszatér a behajtáshoz, csak ezúttal rendesen csinálja. Megveszi a követeléseket, azután magának szedi be a pénzt. Próbál úrrá lenni a nehézségeken. Meg volt győződve róla, hogy ha bebizonyíthatná Roselle-nek az érdemességét, minden a legnagyobb rendben lenne. Susantől tudta, hogy Roselle eredményei negatívok lettek, és ez csalódást okozott neki. Ha neki is herpesze lenne, akkor egálba kerülnének, és a tény szorosabbra fűzné a kettejük kapcsolatát. Barry volt olyan hülye, hogy ezt elhiggye. Wendy feltett egy lemezt a szobájában. Paul Young énekelte a „Hová is mehetnék -et. A dalszöveg annyira az elevenjébe hatolt, hogy legszívesebben sírva fakadt volna. Ez volt ő a herpesz előtt, mielőtt az élete romba dőlt volna. Wendy, akinek tetszett a zene, hangosabbra vette a lemezjátszót, mire Barry felpattant az ágyból és átviharzott a lépcsőfordulón a kis szoba felé, mely a három lánynak és a fiúnak adott otthont.

- Kapcsold már le azt a szart, Wendy, elegem van már ebből a kibaszott hangzavarból! Wendy úgy tett, ahogy parancsolta, de az arca nem engedelmességről árulkodott. - Nézz rám, ha hozzád beszélek, lányom. Az apád vagyok! Önelégült indulatában, magából kikelve ordított. - Kis rohadékok. Csak tudnám, minek bajlódom veletek. Már közéjük számította a kis Rose-t is, aki minden éjjel sírt, mióta csak az apja hazajött. Barry körülnézett a szobán, a poszterekkel borított falakon és az öltözőasztalon álló kis hifitornyon. - Takarítsd ki ezt a koszfészket. Olyan vagy, mint az anyád. Haszontalan kis lotyó! Susan kikiáltott a fürdőszobából. - Szép, mondhatom. Te aztán mindent tudsz a haszontalan kis lotyókról, igaz, Bar? Kilépett a lépcsőfordulóra, és Barry, akinek elege volt mindenből, addig ütötte, míg a földre nem zuhant. A kölykök végignézték az egészet. Rosie sikított félelmében, a kis Barry vele tartott, míg Alana a lépcső aljából visszarohant a nappaliba. Wendy előjött a szobájából, és mert felelősséget érzett anyja szorult helyzetéért, megragadta apja haját és próbálta arrébb rángatni. Rettenetes lármát csaptak. Végül Barry pofon vágta legidősebb lányát, akinek azonnal felrepedt a szája. Csak amikor Doreen is átjött, akkor nyugodott meg Barry annyira, hogy elhagyja a házat. Doreen bevitte Susant a hálószobába és lefektette az ágyra. Kivette a kicsiket a fürdőkádból, és Wendy segítségével felöltöztette, majd Alanával együtt átküldte őket. Ezután ment el Wendy Kate-ért, és megkérte, hogy idefelé ugorjanak el egy orvosért is. Doreen megmosdatta barátnője arcát, és részvétteli pillantást vetett rá. - Meg kell szabadulnod tőle, Sue. Valahogy meg kell szabadulnod tőle. Susan nem válaszolt. Ennyit ő is tudott. De hogyan? Hogyan lehet megszabadulni olyasvalakitől, mint Barry? Aki sosem menne el magától és hagyná őket békében? És aki nem lát semmi rosszat abban, amit művel? Oly sok életet tönkretett, beleértve az övét is. A kölykökét, Roselle-ét, az anyjáét. Idegen életeket. Hallotta, mit művel Maggie Britannel is. Barry Dalston a saját törvényei szerint élt, és amíg nem talált magának valakit, aki befogadta, addig Susannek kellett elviselnie. Azt kívánta, legalább a kölyköknek békét hagyna. Nekik a legnehezebb. Végtére is, ő már hozzászokott a kitöréseihez. Az orvos nem jött el, de így is tudták, hogy Barry eltörte az arccsontját, a bordáit, és szokása szerint alaposan elintézte. Az élet visszatért a régi medrébe, és Susannek nem maradt más, mint kivárni az új fejleményeket. Ha tönkre is ment bele, nem tehetett mást. Barry irányított, mint mindig. A rendőrök csak jóval azután érkeztek meg, hogy Barry elment. Ahogy elnézték Susant, nagyokat sóhajtottak, majd megitták a teát, amit Doreen készített, és eltréfálkoztak rajta, milyen régen nem kellett már errefelé kerülniük. Minek is kellett Barrynek újra feltűnni és elszúrni az éjszakai műszakot? De tenni nem tettek semmit. Nem volt mit tenni. Barry éjjel fél egykor ért haza, részegen és belőve. Az apósával volt el, mint a régi szép időkben. Susan még az ágyban feküdt, és Wendy elaludt a kanapén, miközben a tévét nézte. Ahogy Barry belépett a szobába, meglátta ott feküdni, gyönyörűen és védtelenül.

Kemény, épp csak megnőtt mellei nekifeszültek a túl szűk pizsamának és pongyolának. A férfi letérdelt mellé, és belenézett a lány arcába. Igazi bombázó lesz belőle. Még alig tizennégy, de máris szemrevaló. Mindenki ezt mondja. Részeg állapotában úgy döntött, lánya túlságosan is gyönyörű a környékbeli fiúknak - túl jó ezeknek a kis faszoknak, akikkel nap mint nap találkozik. Barry oda se figyelt a sok szar szövegre az egyetemről, főiskoláról, meg a jó képességekről. Az egész csak duma. Amire lányának szüksége van, az egy férfi, egy igazi férfi, aki megmutatja neki, mihez is kezdjen a testével. Hogyan kapja meg, amit akar. Az igazi nőt szerinte éppen ez különböztette meg a többi lotyótól. Hogy egy igazi aranybányán ültek. A szófordulat nevetésre ingerelte, és Wendy felriadt a hangra. Barry látta a félelmet az arcán, ahogy ösztönösen eltakarta a pillantása elől a melleit, és összefűzte karjait a mellkasán, akár egy halott. Mintha koporsóban feküdne. A férfi gyengéden széthúzta a karokat, és felsóhajtott. Előrehajolt, hogy ráfektesse arcát a mellkasára, miközben gyengéden megsimogatta a fenekét, és összefogta a karjait a feje felett. Wendy próbálta felküzdeni magát kiszolgáltatott helyzetéből, de ő visszanyomta a testével. A lány érezte a sör és a whisky, a dohány és a zsíros étel bűzét. A férfi ajkai az övére préselődtek. Érezte a száj ízét, és utálkozva fordította félre a fejét. Próbálta lerázni a férfit anélkül, hogy az anyját felkeltette volna. Tudta, hogy anyja bármire képes lenne, ha ezt megtudná. Csakhogy ő most is az ágyban fekszik, feldagadt és elszíneződött arccal. A három kisgyerek Doreennál maradt. Anyja nyugodtan alhat, abban a tudatban, hogy gondoskodnak róluk, és Barry nem bánthatja őket. Miért is kellett hazajönnie? Miért nem maradt Doreen néninél? Úgy érezte, mintha mindez az ő hibája lenne, mintha ő tehetne mindenről. Az ő lemezei miatt tört ki a veszekedés, és ha nem fekszik félcsupaszon a kanapén, ez sem történik meg. - Kérlek, apu, fejezd be! Apu, kérlek. Elég! A sörszagú lehelet zihálva tört fel a férfi torkán, ahogy megpróbálta szétfeszíteni a lábait. A lány hallotta az állati morgást, és érezte saját néma könnyeinek sós ízét. Végül minden erejét latba vetve lelökte magáról a férfit. Részegségében Barry legurult a díványról, Wendy pedig szélvészként rohant fel a szobájába. Félúton elesett a lépcsőkön, és jókora zajt csinált. Feltápászkodott, és mikor elérte a lépcsősor tetejét, hallotta, hogy anyja őt szólongatja. Belépett a szobába, hogy eloszlassa anyja félelmeit, és azt mondta, apja részegen jött haza és elesett. Barry már közeledett a lépcsőkön, és amikor anyja szobájába lépett, Wendy átrohant a sajátjába, és nekitolta a fiókos szekrényt az ajtónak. Azután bebújt az ágyba, és évek óta most először azt kívánta, bárcsak a testvérei is vele lennének. Barry bezuhant az ágyba felesége mellé, és azonnal elaludt. Hamarosan a hortyogásától visszhangzott az egész ház. Wendy mozdulatlanul feküdt az ágyon. A férfi, akit világéletében gyűlölt, most tényleg halálra rémítette. Még mindig érezte a testén tapogatózó kezeket és az áporodott leheletet, és újra feltámadt az undora, mikor a szájába tolakodó nyelvre gondolt. Görcsösen öklendezni kezdett, és az egész gyomra felfordult a tudatra, hogy mit akart művelni az apja. Vele, a tulajdon lányával.

Huszadik fejezet Wendy egy csésze teát és néhány szelet pirítóst hozott anyjának. Apja korábban elment, és Wendy kivárta, míg elhagyja a házat, csak azután öltözött fel és tolta vissza a szekrényt a helyére. Egész éjjel alig aludt. Minden nesz vagy mozdulat felriasztotta a szendergésből. Mintha egész testét riadókészültségbe helyezte volna, hátha megint történik valami. Ahogy belenézett édesanyja arcába, Wendy felsóhajtott. Ha el is akarta mondani, mi történt, mikor meglátta az elgyötört arcot és testet, úgy döntött, anyjának e nélkül is épp elege van. - Minden rendben, kislány? - kérdezte Susan aggodalmas hangon. Wendy szomorúan sóhajtott, és hatalmas kék szeme fájdalmasan csillant fel. - Jól vagyok, mami. Inkább magad miatt kellene aggódnod. Nézd csak meg, mit művelt veled megint. Nem szabadulhatunk meg tőle valahogy? Susan felnézett gyönyörű leányára, és átérezte saját életének teljes hiábavalóságát. Megfőzött a kölykökre, ruházta és oltalmazta őket. De amikor Barrytől rettegtek, az ellen nem tehetett semmit. Megragadta leánya karcsú kezét. A gyerekes, szív alakú aranygyűrű valahogy már nem illett a nőhöz, aki a szemei előtt virágzott ki. -Nézd, kis szívem, az az ember a maga módján szeret titeket. Bárcsak másként mennének a dolgok, én is azt kívánom, de én képtelen vagyok olyasmire rávenni, amit ő nem akar. Tudod, hogy bármit megtennék értetek, de most nem tehetek mást, mint hogy reménykedek. Senki sem tehet semmit. Később majd rosszul érzi magát emiatt, és egy darabig minden rendben lesz, meglátod. Susan tudta, hogy szavai értelmetlenek, jelentés nélküli szavak. Ugyanakkor semmit sem akart annyira, mint hogy lánya végre megnyugodjon. Minden lélegzetvétel külön megpróbáltatás volt a számára; a bordái némán sikoltottak a fájdalomtól. Mégis színlelnie kellett, hogy nem történt semmi komoly. Hogy csak rossz passzban van. Hogy igazából semmit sem jelent, ha valakit ennyire összevernek - ez is csak egy újabb vidám nap Susan Dalston életéből. - Dobd ki, mami. Szabadulj meg tőle, kérlek. Wendy halkan beszélt, teli indulattal, és látszott, nem sok választja el attól, hogy sírva fakadjon. Susan szorosabban markolta a vékony ujjakat. - Nem tudom megtenni, drágaságom. Tudod, hogy megy ez. A zsaruk nem törődnek velünk, senki sem törődik velünk, ha mi magunk képtelenek vagyunk erre. Ezért akarom, hogy tanult ember legyél, és elkerülj innét. Hogy rendes életed legyen, ahol az emberek civilizált módon bánnak egymással, és nem az öklükkel oldják meg a problémáikat. Wendy olyan túláradó szeretetet érzett anyja iránt, hogy a karjai közé vetette magát. Úgy szorította magához, mintha soha többé nem akarná elengedni. Susan érezte szeretetét, ahogy az ölelés nyomában járó kínzó fájdalmat is. Gyengéden eltolta magától lányát, és megcsókolta a homlokát. - Egy napon rá fog faragni, ezt megígérem. Hamarosan úgyis eleszi a fene. Mindig így történik. De addig is, meg kell húznunk magunkat. Wendy tudta, hogy anyja igazat beszél, ám a tizenéves lányok konok eltökéltségével valahogy mégis úgy érezte, kell lennie egy módszernek, mely révén megszabadulhatnak az apjától. Minden kérdésre van válasz, csak rá kell találni.

- Maradj az ágyban és pihenj, mami. Vigyázok a kölykökre, legfeljebb egy napot nem megyek iskolába. Különben is át kell néznem az eddigieket. Susan bólintott, és mindjárt jobban érezte magát, hogy egy kicsit elbeszélgettek. Mikor Wendy felegyenesedett, Susan elnézte a ruganyos testet, a máris fejlett melleket, és a gyönyörű arcot, melyről még mindig nem tudta elhinni, hogy az ő gyermekéé. Wendy okos, használja az agyát, és ezáltal különb lehet valamennyiüknél. Susan elszánta rá magát, hogy így is lesz. Roselle hallotta a dörömbölést az ajtaján, és felsóhajtott. Tudta, ki az, és fáradtan sétált ki az előszobába, hogy odakiáltson neki. - Menj innét, Barry, mielőtt szólok Ivánnek, hogy egyszer és mindenkorra távolítson el. - Engedj be, Roselle, beszélnünk kell. Ahogy nekitámaszkodott az előszoba hűvös, fehérre festett falának, Roselle legszívesebben sírva fakadt volna. Barry igazán szar alak, gátlástalan és erőszakos vadállat, de nem vele. Vele sosem volt az. Vele olyan volt, amilyen egész életében lehetett volna, ha másként alakulnak a dolgok. Ám ahogy kikerült a vonzásából, azonnal vissza-vedlett Mr. Machóvá. Nevetséges. Felkapta a telefont és gyorsan feltárcsázta a számot. Tudta, hogy elérkezett az idő a végső szakításra. Öt perccel később két férfi érkezett Iván Dean Street-i kártya-barlangjából. Roselle az ablakból figyelte, ahogy baseballütőjükkel nekiesnek Barrynek, és összeverik, mindezt egy forgalmas londoni utcán, kora délután. Senki sem avatkozott közbe, senki sem hívta a zsarukat, senki sem törődött velük. Kivéve persze őt, és Susant. Mert ő issza meg mindennek a levét, és neki kell elviselnie a férfi céltalan dühét. Roselle tudta ezt, és a gondolat felzaklatta, de valahogy akkor ki kellett takarítania Barry Dalstont az életéből. A férfi volt az ő könnyelmű félrelépése, melynek következményeivel sosem akart törődni. Hogyan lehet, hogy egy férfi külsője ennyire közönyössé tegye minden más iránt? Tudta, ha újra belenézne azokba a szemekbe, erős kísértést érezne rá, hogy mindezek ellenére megbocsásson neki. Pedig ezt soha, de soha nem szabad megtennie. Susannel ellentétben neki volt háttere, és ismert olyanokat, akik intézkedtek helyette, az egyetlen módon, amiből a Barry Dalston-félék is értettek. Erőszakkal. Kemény öklökkel, baseballütőkkel, és ha szükséges, akár pisztollyal is. Miután a férfi jó tíz percig feküdt mozdulatlanul, Roselle felhívta a mentőket. Legyen bárhogy, gyengéi neki is lehetnek. June belépett a házba, egyetlen szó nélkül feltette a kannát, majd átkutatta Susan konyhaszekrényét. - Látom, jól fel vagy szerelkezve, drágám. Susan bólintott. A konyhaasztalnál ült. Arca még mindig kék-zöld volt a legutóbbi veréstől, de legalább mozogni tudott. A kis Rose bizonytalan lábakon sétálgatott a konyhában, kinyitogatta a szekrényeket és eljátszadozott a fedőkkel. June elmosolyodott, ahogy lenézett a kislányra. - Egy kis hercegnő, igaz? Nézd azokat a szemeket! Ki a nagyi kedvenc unokája, mi? Rose felcsillantotta széles, fogatlan mosolyát, mellyel mindenkit levett a lábáról. - Eny. Eny - felelt Rose parányi hangján, miközben újra nekilendült, és nagyot sikkantott örömében, ahogy a két felnőtt felnevetett.

- Szóval, hogy mennek a dolgok, Susan? June kitöltötte a teát. Feszes fekete szoknyája és magas sarkú cipője sokkal fiatalabbnak mutatta, mint amilyen valójában volt. - Minden rendben. A szokásos. Egy hete nem is láttuk, minden csendes és békés. Miért? Ismerte annyira az anyját, hogy tudja: ha June eljátssza a gondoskodó nagymama szerepét, az csakis egyet jelenthet. Pénzt akar. - Ha kölcsön akarsz kérni, anya, nyugodtan abbahagyhatod. Annyi pénzem sincs, hogy egy jégkrémet vegyek a kölyköknek. June szembefordult vele. - Miért vagy te mindig ilyen utálatos varangy, mi? Ha tudni akarod, éppen adni akartam. Apád csinált egy kis pénzt a hétvégén. A Green Lanes-en mindenükből kiforgatta a bukikat. Jót nevetett Susan döbbent arckifejezésén. - Ráérzett a nyerőre. Én meg azt gondoltam, jól jönne egy kis pénz így karácsony előtt, meg minden. Letett egy ötvenfontos bankjegyet az asztalra. - Ráérsz jövőre visszafizetni, akkor úgyis meg leszek szorulva. Újra felnevetett, és Susan fáradtan bólintott. - Megbeszélem Barryvel, mielőtt elkölteném. Az az igazság, hogy megint munka nélkül van. Remélem, hamarosan talál valamit. Most is segélyen vagyok. Nincs más választásom, anya, te is tudod, milyen. Sosem tudom, mi lesz másnap. June megértően bólintott. - Akárcsak az öregednél. Tudom, miről beszélsz. De legalább visszajött hozzád. Ez is valami. Susan égnek emelte a tekintetét. - Mit mondjak, csodálatos. Már annyira hiányoztak a veszekedések a verések, a zsarnokoskodása. A gyerekek is sírtak utána, nem bírták a csendet és békességet. El kellene küldenem őket a Falkland-szigetekre, ott is nagyobb nyugalmuk lenne. June elvigyorodott. - Látom, jó kedvedben vagy, lányom. - Akarod hallani az igazat? Azt kívánom, bárcsak megdögölne mind a kettő, Barry is, apám is. June belekortyolt a teába és nagyot szippantott Rothman's-éből. -Nekem mondod? Azt hiszed, én nem táncolnék az apád sírján? A vén szarrágó. - Ezen jót nevetett. - Emlékszem, egyszer, hogy még kisbaba voltál, a romfordi piacon pakolt meg. Azt mondta, szemeztem egy faszival. Ami persze igaz is volt, tudod, ilyen vagyok. - Mélyen leszívta a füstöt, mielőtt folytatta volna. - Jóképű volt. kemény-kötésű. Túlságosan is jóképű. Susan hangja hitetlenkedve csengett. - Kicsoda? Apa? June hangosan nevetett. - Dehogy, az a másik. Török, vagy valami ilyesmi, sötét, jóvágású faszi, nagy sötét szemekkel. - Elnézett a távolba, egy másik időbe és másik helyre. - Akkor is megszereztem. Az apád sosem tudta meg, de visszamentem és megkaptam. Állati jóképű fickó volt. Csupa izom. És az a csokoládészínü bőr... Mindig is szerettem a bokszosokat, tudod. Fura, nem? Valahogy odáig vagyok értük, felforralják a vérem. Tudod, hogy értem, kislány? - June most komolyan beszélt, és Susan, valahogy bánta, hogy idáig jutottak az anyjával. - Azok úgy bánnak a nőkkel, ahogyan megérdemlik, és hálásak | érte, ha őket választod.

- Talán akkoriban még azok voltak, anya, amikor még új volt nekik az egész, de nem mostanság. Pontosan úgy bánnak az emberrel, ahogy a többi férfi. Nem mint Barry vagy az apám, de ahogy a normális emberek bánnak a feleségükkel. June bólintott. - Lehet, de akkoriban nagyon szerettem őket. Szerettem, ahogy befűztek, tudod? Szerettem, hogy vagyok valaki, és eljutok valahová, mintha én irányítanám az életem. Tetszett, hogy fontos vagyok valakinek. -Nekem és Debbie-nek is fontos voltál, anya. June a fejét rázta, és elutasítóan legyintett kezével. - Szart. Csak akkor van rád szükség, ha egy férfinak van rád szüksége, ezt sose felejtsd el. Nem könnyű, ahogy egyre idősebb az ember. A férfiak már nem nézik meg az embert, átlátnak rajtad. Túl öregnek látnak, hogy bajlódjanak veled. Nem könnyű ez, ha valaha vonzó voltál. Hátat fordítani mindennek. Susan elmosolyodott. - Hát, anya, nálam még mindig jobban nézel ki, és ez mindig is így volt. Csakhogy én nem fordítok hátat. Soha. June vállat vont. - Te mindig undorító kis varangy voltál, szívem. Ha Debsnek jutott volna a te agyad, sok minden lehetett volna belőle. A külseje megvolt hozzá - nem valami nagy eresztés persze, de a célhoz épp elég. És most nézd meg, ott ült Rainhamben, se kölyök, se semmi. Egy nyomorúság az egész élete. Hallottál róla egyáltalán? Susan a fejét rázta. - Jamesie lelépett, legalábbis azt hallottam. A madárkája gyereket szült neki. Mennyire fájhat ez Debsnek. Borzalmas lehet meddőnek lenni, anya. - Különösen akkor, mikor egy ilyen fasztolvajjal köti össze magát az ember! Soha ki nem állhattam az íreket. Nézd csak meg, mit műveltek, nézd meg azokat a nyamvadt katolikusokat. Azok a pokolgépek meg minden... én nem tudom, mi lesz így a világból. Susan hirtelen késztetést érzett, hogy elnevesse magát anyja tudatlanságán, de ellenállt neki. June az már June marad, történjék akármi. - Eljössz ma este a kocsmába? Susan megrázta a fejét. - Kétlem, anya. Tényleg nem engedhetem meg magamnak, és a kölyköknek is szüksége van rám. - Hagyd őket Doreen fiára, vagy arra a kis szotykára. Wendy se hal bele, ha néha segít egy kicsit. June megint ki volt bukva Wendyre, és ezzel csak feldühítette Susant. - Igazi szépség lesz belőle, anya. Örülnél, ha valaha is így nézhettél volna ki! June vállat vont. -Nem sokra megy a testével, ha nem használja semmire, kislány. Susan belenézett anyja szemébe. - Mint például te, anya, erre gondolsz? Vagy talán arra, hogy csak engedje használni a testét bárkinek? Minden éremnek két oldala van, tudod, a te életednek is. June vállat vont. - Nekem mindegy, de a végén úgy fog nézni rád, mintha a seggéből rántott volna ki, csak mondd, hogy én mondtam. Susan gonoszkodva nevetett fel. - Hát azt rohadtul remélem. Sokkal jobb életet akarok neki és a többieknek, mint amilyen a miénk. June sértődöttnek tűnt.

- Én minden tőlem telhetőt megtettem érted és Debsért. Susan újra felnevetett. - Látod, anya, hát éppen erről beszélek. Végül Doreen lett az, aki rábeszélte Susant, hogy aznap este ugorjanak el a kocsmába. Hatalmas buli ígérkezett, igazi élő zenével. Susan kivakolta az arcát festékkel, és felhúzta a legjobb ruháját: egy kosztümöt és a hozzá való kabátot a Marks and Spencer's-ből. Ő és Doreen Wendyre hagyták a kölyköket. Susan bordái még mindig sajogtak, de végre ki akart mozdulni otthonról, hogy lásson néhány arcot és kicsit jól érezze magát. Doreen meggyőzte róla, hogy ennek az a legjobb módja, ha leugrik a kocsmába a családjával és a barátaival. Susan örült, hogy hallgatott rá. Még Debbie is feltűnt a színen -túlsúlyosan és boldogtalanul, nyomában a szánalmas megjelenésű Jamesie-vel, felpüffedt arcán a legutóbbi verés tisztán látható nyomaival. A két testvér egymás mellé ült, és Susan végighallgatta, amint Debbie szisztematikusan mindenkit ízekre szed. Különösen azokat, akik után Jamesie az elmúlt években koslatott. A kocsma megtelt különböző korú emberekkel; a zene jó volt, hangos és ritmusos. Nyakló nélkül folyt az ital. Mindent egybevetve, tipikus East End-i buli zajlott. A nők egymás mellé ültek, a férfiak a bárpultot támasztották. A kisebb gyerekek odakint ücsörögtek, kólát szopogattak és marokszám ették a chipset, vagy éppen a felnőtteket majmolták és veszekedtek. Nem sok minden változott Susan gyermekkora óta. De ezen a helyen legalább biztonságban érezte magát. Néhány rumos kóla után érezte, hogy kezd feloldódni. A feszültség és a szorongás lassan elpárolgott belőle. Szokás szerint Doreen vitte a prímet, és mindenki rajta nevetett. Még Debs is ellazult, és kezdte jól érezni magát. Mikor a banda megint belevágott egy ősrégi Beatles számba, Susan azt kívánta, bárcsak jobban lenne és együtt táncolhatna a többiekkel. így meg kellett elégednie azzal, hogy tapsolt és csatlakozott a kórushoz. Nem sokkal ezután June és az apja tvvistelni kezdtek, és mindenki őket figyelte, rajtuk köszörülte a nyelvét. Susan olyan felszabadultan nevetett, mintha a világon semmi gondja se lenne. 1983. október tizedikének éjszakáját több okból sem tudta elfelejteni. Ez volt az első alkalom Barry hazatérése óta, hogy jókedvűnek, sőt kislányosan gondtalannak érezte magát. Azután kiszúrta Peter White-ot, és odaintegetett neki. A férfi visszaintett, és Susan figyelte, ahogy a tömegen át utat tör hozzá. - Ki akar kezdeni veled, Sue. Susan rácsapott nővére kezére. - Ne légy ostoba. Évek óta, kölyökkorunktól ismerjük egymást. Egyszerűen csak udvarias. Debs utálatos hangon felnevetett. -Nemcsak azért töri magát, hogy udvarias lehessen veled, figyeld meg. Mindig rólad kérdezősködik. Sue az égnek emelte tekintetét. - Csak barátságos velem, ez minden, Debs. Az Isten szerelmére, szállj már le róla. Peter elmosolyodott, majd odabiccentett az asztalnál ülő többi nőnek. Susan boldogan sütkérezett a figyelmükben. Mindenki azt nézte, ahogy ezzel a választékos, facér tengerésszel beszélget, aki nemcsak jól öltözött, de valamiért szemet is vetett rá.

- Rég nem láttalak, Susan, hogy megy a sorod? - Peter zöld szemei pajkosan megcsillantak, és Susan kuncogni kezdett, mint egy éretlen kamasz. - Szokás szerint, hát neked? Találtál már magadnak valami rendes lányt? Peter, aki ledöntött már néhány italt, elég vakmerőnek érezte magát, hogy így feleljen Barry Dalston feleségének: - A legjobbak már elkeltek, beleértve téged is, Susan. Susan elpirult. Arca a rózsaszín mindenféle árnyalataiban kezdett játszani, mire anyja odakiáltott neki a kocsma túlsó feléből. - Ó, nézd csak, elpirult az én kis Susanem. Mit kérdezett, hogy hányas melltartót hordasz? Mindenki nevetni kezdett, Petert is beleértve. Susan megrázta a fejét, és túlkiabálta a hangzavart. - Oda se figyelj rá, Peter, folyton a dugáson jár az esze. Hamarosan túl sok lett a zaj, és egymás szavát se értették. A férfi elmutogatta, hogy elmegy meginni még egy italt, Susan pedig kipirultan és boldogan fordult nővéréhez. - Úristen, azt hiszem, igazad van. Tényleg ki akar kezdeni velem! Debbie belekortyolt Pemod-jába, mielőtt zsémbesen felelt. - Hát, biztosan kedveli az egyéniséged. Susan érezte, hogy felhőtlen öröme elpárolog, és ugyanebben a modorban válaszolt nővérének. - Hát, téged nem fenyeget az a veszély, hogy az egyéniségedért szeressenek, igaz, te házsártos vén picsa? Debbie bizonytalan lábakon állt meg előtte. - Ebben igazad van, Susan, de nekem erre nincs is szükségem, mert ez azt jelentené, hogy túl ocsmány a képem, és másképp nem tudok férfit fogni magamnak, nem igaz? A nő a bár felé botorkált, és Susan látta, hogy odahúzódik Peter mellé, majd átkarolja a férfit. Megcsókolja az arcát és hozzá dörgölőzik. Susan csalódottan figyelte. Doreen leült a megüresedett helyre, és belesuttogott Susan fülébe. - Nézd csak a dagadt kis lotyót. Mintha hallucinogén drogok nélkül bárki is szemet vetne rá! Mindketten olyan harsány nevetésbe kezdtek, hogy a többiek feléjük fordultak. Debbie rájuk meredt. Gyanítván, hogy a tréfát az ő kárára sütötték el, még közelebb húzódott Peterhez, és kinyújtotta a nyelvét. Susan bemutatta neki a középső ujját, amitől megint csak nevetniük kellett. - Lefogadom, sokat dolgozik azon a hajón, mármint a farkát rázza, úgy értem. - Fejezd be, Dor, ő rendes fickó. Doreen bólintott. - Tudom, kislány. Miért nincs neked ilyen embered, he? Gondold csak el, milyen életed lehetne mellette. Folyton a tengeren van, csak hébe-hóba látod. Rendszeres pénz, és ha nincs itt, élheted a saját életed. A jó életbe, nehogy még én is ráhajtsak! Susan elvigyorodott. -Nem hajtott rám. Csak kedvel, ez minden. Mint egy barátot. Susan hangja ábrándosan csengett, és hosszú ideig egyikük sem szólt, csak elmerült a saját gondolataiban. Mindketten azon merengtek, milyen lehet olyasvalakivel élni, aki tényleg szereti a feleségét. Azután látták, hogy a férfi eltolja magától Debbie-t, aki kétségbeesetten egyensúlyozik hihetetlenül magas sarkú cipőkbe bujtatott tömpe, vaskos lábain, és kis híján elzuhan.

- Tudod mit? Épp úgy néz ki, mint az anyám, nem igaz, Doreen? A másik bölcsen bólogatott. - Ő az anyád, hugi. Csak kisebb, fiatalabb, és gonoszabb. A világ összes faszáért se lennék olyan, mint ők. Ezek nem nők, hanem paraziták. Susan bólintott helyeslése jeleként, de már ez sem oldotta szomorúságát. - Haza akarok menni, épp elegem van belőlük. Doreen felkapta üres poharát, hogy rápirítson Susanre. -Ne hagyd, hogy elvegye a kedved, csak féltékenykedik. Te rendes ember vagy, Susan, és ezt senki sem veheti el tőled. Ezt ne felejtsd el, kislány. Mindig tartsd az eszedben. Most pedig pofa be, roló le. Itt várj, mindjárt jövök a piával. Susan szokása szerint azt tette, amit mondtak neki. Barry alig látott a dühtől és a narkótól. A madárkája házában járt, a Manor Parknál. Christine Carvel harmincegy éves volt, öt gyermek anyja. Még őrizte korábbi szépségének nyomait, és bármennyire elhízott, nála jobb természete egy nőnek se lehetett. Chrissy mindenhez túláradó életörömmel közelített. A Susan elleni támadás óta eltelt hat napban Barry itt lógott, és királyi fenségnek járó ellátásban részesült, míg csak vissza nem nyerte régi önmagát. Chrissy gondoskodott a kokain- és amfetamin-ellátmányról, és néhány füves cigit is sodort neki, csak hogy megnyugtassa. Mikor a férfi összeszedte magát, azzal az ígérettel távozott, hogy nemsokára visszatér és megfizet a kedvességéért. Chrissy hozzászokott, hogy a Barryhez hasonló férfiak játékszere. Tudta, hogy valamikor majd kap egy kis aprót és némi drogot viszonzásképpen, és ezzel el is lesz intézve. A férfiak már csak akkor jöttek hozzá, ha egy éjszakára vagy akár egy hétre szükségük volt egy ágyra - mondjuk, mert elszöktek a hekusok vagy a boldogtalan feleségek elől. Chrissy élvezte a társaságukat és nem várt sokat egyiküktől sem. Ily módon sikeresen elkerülte, hogy megbántsák vagy hogy ő megbántson valakit. Gyermekei, ahányan voltak, annyi apától származtak, és Chrissy imádta valamennyiüket. Egy olyan jóvágású fickónak, mint Barry Dalston, kiváltképp nem tudott ellenállni. Becipelte a férfit az ágyába, és eltöltött vele néhány kellemes napot. Most, hogy a férfi lelépett, széles mosollyal és egy ötfontossal búcsúztatta. Ilyen jólelkű asszony volt. Barry széles mosolyát és a herpesz egy súlyosabb válfaját hagyta neki emlékül. A nő egy darabig úgysem fog tudni róla. Mikor kinyitotta a bejárati ajtót, már bosszús volt. A Driminal paranoiássá tette, és megvolt győződve róla, hogy Roselle és Susan összeszövetkezett ellene. Chrissy lakásában a zárt függönyök, jó zene és összetartozás képzelt világában élhetett. Idekint, a való világban már nem tudott hinni a női jóságban. Barry Dalston alaposan megszenvedte a tremolót, ahogyan a narkósok nevezték a kábítószer hatásának elmúlását. Wendy, aki a díványra feküdt le, miután letette aludni a gyerekeket, meghallotta a kulcscsörgést, és megdermedt. Ahogy a férfi az előszobába lépett, ő már a konyhaajtóban állt. Barry végigmérte, meglátta a félelmet az arcán, és ettől lecsillapodott. Legalább a lánya tudja, kivel van dolga. - Anyád hol van? Wendy vállat vont. - Elment, de nemsokára jön vissza.

Annál jobban ismerte apját, hogy elmondja, Susan szórakozni ment a kocsmába. Előbb ki kellett puhatolnia, milyen hangulatban van. Barry gúnyosan utánozta a hangját, de a lány nem válaszolt neki. - Hogy érted azt, hogy elment? Mondtam én olyat, hogy elmehet? Wendy most már látta, hogy a férfi nincs magánál, és próbálta megbékíteni. - Csináljak neked egy csésze teát, apu? Valami ennivalót? Barry ügyet se vetett rá. Miután leült a díványra, elővett egy kis fóliacsomagot és letette az asztalra, majd elugrasztotta Wendyt a fürdőszobába a tükörért. A lány úgy tett, ahogy mondta. Barry gyakorlott mozdulatokkal fellazította, majd négy sorba rendezte és gondosan alakra formálta a fehér port, és eközben minden nesz sokszorosára erősödött a néma helyiségben. Azután, hogy összesodorta az ötfontost, egymás után felszívott két sort, és hátrahajtotta a fejét, míg meg nem érezte a torkában az égető érzést. - Kérsz te is? Szívj csak egyet az öregeddel! A hang már-már barátságosnak tűnt. A lány hevesen rázni kezdte a fejét. -Nem nyúlok a drogokhoz. - A határozott elutasítás felingerelte a férfit. - Nem nyúlok a drogokhoz - utánozta megint. - Te beképzelt kis ribanc! Wendy nem tudta, mit csináljon. Nem merte itt hagyni apjával a kicsiket. Ilyen hangulatban, ha valamelyik fel találna ébredni, még képes lesz összeverni. Akkor anyjától sem számíthatna semmi jóra. Szokás szerint megint két malomkő között őrlődött. - Mit néztél a tévében? - Semmit. Az anyagot ismételtem. Barry lassan bólintott, mintha nehezére esne megérteni, miről beszél. - Már értem. Ismételtél. Az okos kislány ismétel. - Úgy beszélt, mintha valaki más is lett volna a szobában. Felkapta a könyvét az asztalról. - Érik a…mi? - Gyümölcs. Érik a gyümölcs. John Steinbeck regénye. - Ki a szart érdekel ilyesmi, mikor végre megjöttem? Barry ledobta a könyvet a padlóra. - Gyere ide az öregedhez, ülj az ölébe. Wendy nem mozdult az ajtó mellől. A férfi néhány pillanatig meredten nézte. - Azt mondtam, gyere ide. - A padlóra mutatott a lábai között. -Gyere ide. Azonnal! A hang egyre követelőzőbb lett, és testvérei érdekében Wendy el is indult felé. A férfi odahúzta a térdei közé és végigmérte. - Na, nem haltál bele, ugye? A férfi a kezében szorongatta a lány kicsi kezét, Wendy pedig legszívesebben ellökte volna, hogy kirohanjon a házból, de tudta, hogy nem teheti. - Kezdesz felnőni, lányom, máris mekkora didkóid vannak. Anyád is ilyen volt a te korodban, érett és kész mindenre. Lefogadom, hogy minden srác veled akar randizni, mi? A lány bólintott. - De én nem akarok randizni velük. Előbb egyetemre szeretnék menni. És egy napon be akarom utazni a világot. Fontos volt a számára, hogy megértesse apjával, milyen is valójában. Hogy megértse őt és a terveit. Barry felnevetett. - Azt lesheted! Itt fogod végezni te is a többiekkel. Hozzámész egy veszteshez, és csak úgy potyogtatod magadból a kölyköket. Évekkel ezelőtt anyád is ilyen tévhitekben élt. De én kigyógyítottam belőlük, ahogy ki foglak gyógyítani téged is. Wendy beharapta az ajkát. Barry belenézett leánya arcába. Tényleg gyönyörű lány. Olyan, mint Susan, bár Susan sosem volt ilyen szívdöglesztő. Gyönyörű a haja, sűrű és sötét, mintha gesztenyeszínű glória lenne a feje körül. Máris idősebbnek tűnik, mint amennyi. Elmegy tizennyolcnak. A teste is

igazi nőre vall, ezekkel a telt mellekkel és hosszú lábakkal. Mint egy fiatal Joan Collins. Finom arcélek és tündöklő szemek. Ekkor érezte meg Barry a vonzerejét, a fiatalság csábítását. Tudta, nemsokára valami fiatal suhanc fogja bemocskolni ezt a szépséget a koszos kezeivel és nikotinszagú leheletével. Valami kis szarzsák megdumálja és gondolkodás nélkül hanyatt dönti. Barry pontosan tudta, hogyan fog történni. Isten a tanúja, ő is épp elégszer csinálta már. Odahúzta a lányt az ölébe. - Adjál az öregednek egy puszit. Wendy próbált felállni, és a férfi nevetett, ahogy küzdött ellene. Először tényleg csak viccelt vele. De a test közelsége megváltoztatott mindent. Próbálta megmarkolni a melleit, és ekkor már a lány is összeszedte minden erejét. Ahogy hiába próbált szabadulni a szorításából, mindenütt magán érezte a férfi kezeit, és magán érezte a nevetését is. Belekönyökölt a gyomrába, olyan erővel, hogy ezzel sikerült lelöknie a földre. Ahogy Barry súlyosan lezuhant a könyökére, felrúgta a kávézó asztalt. Üres csészék és giccses műanyagdíszek törtek ripityomra. Susan szeme fénye, a nagy üvegtál, melyben karácsony idején a gyümölcsöket és az édességet tartotta, szintén összetört. Wendy talpra ugrott és rohanni kezdett, de még át kellett lépnie apján, és a férfi megragadta a bokáját. Wendy hatalmas csattanással elterült a földön, a törött üvegcserepek közt, és felsikoltott, ahogy egy szilánk belefúródott a térdébe. Azután apja fölé kerekedett, és súlyosan megtelepedett a hasán, hogy lekeverjen neki három jókora pofont. - Nyugodj már meg, te hülye kis picsa. Wendy elcsavarta a csípőjét, hátha még egyszer levetheti magáról a férfit. - Hagyj békén, apa, engedj felállni. A fogát csikorgatva beszélt hozzá, és ahogy lenézett a lányára, Barry ráébredt, hogy Wendy voltaképpen nem fél tőle. Attól rémült meg, hogy mit fog vele csinálni, és nem személy szerint tőle. Amfetamin korbácsolta indulatában úgy érezte, hogy ez halálos bűn. Hogy legalább a lánynak tisztelnie illene. -Olyan vagy, mint az anyád, Wendy, azt hiszed, jobb vagy nálam. Ti mind azt gondoljátok, hogy jobbak vagytok nálam. Te, Roselle, az anyád. Azt hiszitek, különlegesek vagytok csak azért, mert nők vagytok. Csak mert a lábatok között ott van az a repedés. Odapréselte arcát a lányéhoz. - Hát, tudd meg, hogy tévedtek. Valakitől egyszer azt hallottam, „Hogy a francba bízhatnánk meg olyanban, aki minden hónapban egy hétig vérzik, mégse döglik meg?" Hát igaza volt. Valamennyien hülye picsák vagytok. Érted, amit mondok? Értesz engem? Üvöltve követelte a választ, míg a lány sírva nem fakadt. - Kérlek, apu, kérlek... engedj felállni. Megsérültem. Fájdalmat okozol. Meredten nézte az arcot, a lány gyönyörű arcát, az elkínzott és sápadt arcot. Az ő lánya, vér a véréből. De vajon csakugyan az? Vagy inkább Joeyé és a tulajdon lányáé? Paranoiás agyában a gondolat külön életre kelt, és igazolta mindazt, amit tenni készült. A nemi aktus Barry számára a nők megbüntetésének eszköze volt. Kiélte a vágyát, és lealjasította a nőt. És közben élvezetet vagy fájdalmat okozott neki, attól függően, mihez volt kedve. A gondolat elvezette a lány születéséhez, hogy mennyi gondot okozott neki a sírásával és követelőzésével. Susannek nem maradt ideje rá vagy bárki másra, miután azok a rohadt kölykök megszülettek.

De ő valamennyiüket megtanítja a tiszteletre. Wendyt, az anyját, a feleségét, még Roselle-t is. Zavarodott agyában még azt is elhitte, hogy újra visszakaphatja szerelmét, ha végrehajtja, amire készül. Lánya mellére tette a kezeit és dögönyözni kezdte őket, olyan erővel, hogy Wendy vonaglani kezdett a fájdalomtól. - Te picsa, olyan vagy mint anyád... Wendy most már hisztérikusan zokogott és sikoltozott. -Apa, kérlek! Engedj el. Vérzek és fáj... Barry nevetett. -Nem én vagyok az apád, Joey az apád, szívem, ahogy ő az apja valamennyiőtöknek. Az anyád évekig kefélt az apjával. Ő nem a nagyapád, ő az apád. Nem én vagyok. Rosie az enyém, de csak ő. Tőletek hányingert kapok. Wendy elnémult, ahogy őt hallgatta. Biztos volt benne, hogy a férfi hiszi is, amit mond. Wendy tudta, milyen problémás a kapcsolat anyja és nagyapja közt. Hogy June örökké féltékeny, ha véletlenül kettesben maradnak. Nagyapja híres volt arról is, hogy előszeretettel tapizza végig az unokáit. - Ti csak korcsok vagytok, kislány. Rohadt kis félvérek, azok. Alana és a kis Barry az ajtóban állt, és rájuk meredt. A férfi felnézett a két gyerekre. Barry egy lekoszlott, foltozott játék mackót tartott a kezében. Ha Susan meg akarta egy kicsit sikálni a mackót, úgy kellett kilopnia a kezei közül, mikor már elaludt. Barry zavarodott elméje mélyén jól tudta, hogy ezúttal túl messzire ment, de a drogok a mindenhatóság érzésével ajándékozták meg és érzéketlenné tették. Lánya elgyötört arckifejezése láttán biztos volt benne, hogy helyesen cselekszik. - Takarodjatok vissza az ágyba, vagy móresre tanítalak benneteket is. Úgy tett, mintha felkelne, és a két gyerek felrohant a lépcsőn a szobába, ahol a kis Rosie bömbölt a kiságyában, amiért mindenki magára hagyta. Wendy látta, hogy apja arca az övéhez közeledik, és ösztönösen beleharapott. Fogai belevájtak a férfi arcába, a finoman metszett arcélbe, melyet a lány tőle örökölt. Olyan erővel harapott bele, amennyire csak telt tőle, hogy megérezze a másik vérének és saját rettegésének ízét. Azután Barry tényleg megütötte. A fájdalom és a düh elvette az eszét. Az egész ház visszhangzott Wendy rémült kiáltozásától. Rosie az ágyban ült Barryvel és Alanával, és valamennyien a lenti hangokat hallgatták. Amikor nővérük fájdalmas sikolyai elértek a csúcspontra. a kis Barry összekucorodott az ágyon, és arcához szorította sokat látott játék mackóját. Valamennyien sírtak, kivéve a kis Rosie-t, aki kiszúrt magának egy félig elrágcsált kekszet a padlón, és felé mutogatott, hátha Alana megérti, mit is akar. Életében most először kellett tapasztalnia, hogy ügyet sem vetnek rá. Alana némán zokogott, mintha pontosan tudná, hogy mi történik a földszinten. - Láttad? Istenem, azt hittem, megpukkadok a nevetéstől. Susan és Doreen gyalog indult haza a kocsmából. - Nem tudom elhinni, hogy megtette. Képzeld, micsoda szégyen ez neki. Ráadásul egy ilyen szar alak miatt, meg minden. Doreen és Susan gurult a nevetéstől. - Pedig az a férje. Debbie-t is meg lehet érteni. De azért nem kellett volna így megütnie. Csak megéreztem a szelét, és máris a bár másik végében voltam. Susan bólintott. - Szegény Debbie. Az ilyen nők mindig csak vonzzák a bajt. Azért sajnálom. Tudom, mennyire kiállhatatlan, de azért ez hatalmas szégyen lehetett a számára.

A sikátorban jártak, a házak mögött. - Megnézem, nem szedték-e szét a házat a kölykök, azután átkopogok egy csésze teára, ha nem baj. - Persze, Doreen. Adj tíz percet, hogy rendet rakjak, azután jöhetsz. Susan beengedte magát a hátsó ajtón, és meglepetten látta, hogy négy gyermeke ott ül a konyhaasztalnál. Elég volt egyetlen pillantást vetnie Wendy arcára. - Hol van? - kérdezte halk és fojtott hangon. Gyengéden a kezébe fogta lánya arcát, hogy felmérje a horzsoláso-kat és bevérzéseket. - Mi történt? Berúgott? Wendy bólintott, majd alig hallhatóan felelt, rekedtes és fátyolos hangon, mintha évek óta nem beszélt volna. - És narkózik is, mami. Olyan, mint egy eszelős. Képes volt... képes volt... Nem tudta befejezni a mondatot, és Susan, miután végignézett lánya vérfoltos hálóingén, pontosan tudta, mire volt képes Barry. - Azt mondta, mindent megtehet, mert nem az apám. Azt mondta, hogy nagyapa az apám. Wendy sírva fakadt, és válla görcsösen megrázkódott minden szóra. A többi gyerek hallgatott, mintha csak megértette volna, hogy valami döntő fontosságú esemény történt. Még a kis Rosie is csendesen ült a padlón, kifejezéstelen arccal és tekintetével nővére arcára tapadva. Susan érezte, ahogy a levegő kifut a testéből, és pontosan megértette, mit érezhet most a lánya. Ő maga is járt itt, és ismerte a mély önutálatot, mely most a lányában munkált. Tudta, milyen fájdalmas a tudat, hogy egy ember, akinek oltalmaznia kellett volna, olyat tett vele, amit a férfiaknak egyetlen nővel sem szabadna tennie, még egy fizetett prostituálttal sem. Ismerte a haragot és a hiábavalóság érzését, hogy Wendy hozzá hasonlóan próbálja elfogadtatni magával mindazt, ami történt. Tudta, ez a pillanat egész életében kísérteni fogja, és megrontja majd minden jó napját, ha csak visszagondol arra, ami történt vele. Mennyire mocskosnak érezheti magát. Soha többé nem lesz már az a lány:, aki előtte volt. Senkiben sem fog megbízni. Hogyan is tehetné, ha egyszer a saját vérében nem bízhatott meg? Doreen érkezett ekkor, az arcán széles mosollyal, míg csak fel nem mérte az előtte zajló jelenetet. A kivilágított konyhához sehogy se illett szőkített haja és sötétkék szemhéja; feszes felsője és magas sarkú cipője mintha nem is valóságos személyhez tartoztak volna. Mint egy életnagyságú, megelevenedett Barbie-baba, olyan volt. Élénk vörösre rúzsozott ajkai lassan szétváltak a döbbenettől és a rémülettől. - Ó, Sue, mit művelt már megint? Susan egész testében reszketni kezdett. A mérhetetlen sokk nyomán úgy érezte, mintha örvénylő folyón kelne át. Lassan odafordult barátnőjéhez. - Vidd át őket, rendben? Vidd őket magaddal, ideje lefeküdniük. Nekem muszáj elintéznem ezt a rohadékot. Egyszer és mindenkorra el kell intéznem. Halkan és fojtott hangon beszélt, mintha attól félne, hogy Barry meghallja. Doreen a fejét rázta. - Szólok a zsaruknak, ők majd elintézik... Susan közbevágott. - Mint eddig is, Dor? Bent tartják éjszakára, reggel meg hazaengedik? Nem, vidd el a három kicsit, négyszemközt akarok beszélni Wendyvel. - Meredten nézte barátnőjét, és Doreen vonakodva bólintott.

- Ahogy akarod, Sue. - Felvette Rosie-t, és a két kisgyerek egyetlen szó nélkül követte, mintha tudnák, hogy olyasvalami fog történni, amit nekik nem szabad látniuk. Miután elmentek, Susan átkarolta és szorosan magához ölelte lányát. A haját simogatta és becéző szavakat suttogott a fülébe. Emlékezett June reakciójára, mikor ugyanez történt vele is. A teljes közönyre. A kimondatlan szavakra, melyek arról árulkodtak, hogy mindez az ő hibája. Amiért hagyta megtörténni. - Ez egy rohadék, Wendy. Egy kibaszott, mocskos állat, és te nem tehetsz semmiről, drágám. Akármi történjen, ezt sose felejtsd el, oké? Wendy bólintott, olyan szomorú arccal, hogy Susan a torkában érezte a harag keserű ízét. - Igaz, amit mondott, mami? Nagyapa az apám? Susan közelebb húzta magához, de nem felelt. -Hol van? - Odafent. Az emeleten. Az ágyban. Susan kirohant a szobából, fel a lépcsőkön. Barry keresztben feküdt az ágyon. Látta mellette a konyakos üveget, amit nyilván a konyhaszekrényben talált. Üres volt. Ahogy lassan leereszkedett a lépcsőn, a tekintetét egy pillanatra sem vette le a lányáról. Sokáig néztek egymás szemébe, azután Wendy zokogni kezdett. Susan a karjaiba vette és próbálta megnyugtatni. - Mindez nem számít, ezt sose felejtsd el. Semmi sem számít. Tudom, kis szívem, én is átéltem ezt, és hidd el, nem számít. Én nem változtathatok a történteken. Wendy, kis angyalom. Csak akkor, ha te is engeded. Tíz perccel később, miután mindketten kisírták magukat, Susan átvitte őt Doreenhoz. Megkérte barátnőjét, hogy vigye át Kate nagyihoz, és magyarázza el neki a helyzetet. Hogy Barry nagyon megverte a lányát, és Susan azt akarja, egy darabig ne legyen az útjában. Doreen bólintott, és magában azon tűnődött, mi lesz ennek az egésznek a vége. Ő sem volt hülye, tudta, hogy Barry a verésnél sokkal nagyobb szörnyűséget tett. Miután visszatért a házba, Susan felvette a kabátját, és elsétált a sarki telefonfülkéhez. Roselle-t hívta a klubban, és megkérdezte, hogy nála maradhatna-e Wendy néhány napig. Egy kis gondja akadt Barryvel. Roselle, kiérezve a hangjába bujkáló feszültséget, azonnal beleegyezett. Mintha az összes nő, aki csak szerepet játszott Barry életében, úgy döntött volna, hogy szövetkezik ellene. Ahogyan ő is megérezte. Susan ezután újra hazasétált, és feltett egy kanna vizet, hogy csináljon magának egy kávét. Míg várta, hogy a víz felforrjon, kilépett az előszobába. Miután alaposan átkutatta a szekrényeket a lépcső alatt, talált egy nagy szöghúzó kalapácsot. Letette az asztalra, majd megitta a kávét és elszívott egy cigarettát. És körülnézett otthonában, melyet annyira szeretett, mikor Barry nem volt itt. Szerette az ajtókat, melyeket a kölykök összekaristoltak a biciklijükkel, a játékaikkal. Szerette a konyhai tapétát, a nagy tálat zöldségekkel és gyümölcsökkel. Szerette a nagy vágódeszkát, rajta a kés nyomaival. Mennyi kenyeret levágott rajta a gyerekeknek. Szerette a megkopott kék linóleumot és a csorba csészéket. Az ő otthona volt ez, nem a férfié. Biztos menedék, melyet élete örvénylő káosza ellen próbált emelni, egy olyan férfival az oldalán, aki nem látott mást, csak amit ő akart, amire neki szüksége volt.

Miután magához vette a kalapácsot, lassan körbejárta a házat, és minden lehetséges nézőpontból megnézte, mielőtt felment volna a hálószobába, a férjéhez. Törvényes párja keresztben feküdt az ágyon, és arca saját lánya harapásaitól és karmolásától piroslott. Akit úgy tett magáévá, mint egy állat. Nagyon is jól tudta, milyen érzés ez Wendy-nek - ő maga is számtalanszor megtapasztalta. Ahogy végignézett férjén, Susanben olyan mérhetetlen gyűlölet áradt szét, hogy úgy érezte, az egész világot lemészárolná, ha csak így tudná megvédeni a kölykeit. - Ezúttal mi ütött beléd, Bar? Képes voltál megerőszakolni őt a beteg testeddel, mintha senki és semmi lenne. Remélem, megérte neked, akárhol is vagy most. Remélem, úgy érzed, megérte. Csak remélni tudom, hogy ezt is érzed, te rohadt állat. Hogy belenézel a szemembe, és ugyanazt a félelmet érzed, amit a gyereked érzett. Susan a feje fölé emelte a kalapácsot, és minden erejével lesújtott vele a férfi koponyájára. Azután több mint százszor elismételte a mozdulatot, míg végül semmi sem maradt belőle. Legalábbis semmi felismerhető. Barry Dalston örökre eltávozott a világból. Susan ruháját vérpettyek, csontszilánkok és agyfoszlányok tarkították. Nyugodtan kisétált a szobából, és készített magának még egy kávét, majd elszívott még egy cigarettát. Csak ezután húzta fel régi kabátját, és ment el telefonálni a rendőröknek. Doreen a hálószobája ablakából nézte, és könnyek szöktek a szemébe, amikor megértette, mit tett a barátnője. És mindenki mással ellentétben ő pontosan tudta azt is, hogy miért tette. Soha senki nem fogja megtudni az igazi indítékot, legalábbis tőle nem. Susan csak a kölykeit védte, ahogy minden rendes anya tette volna. Mire a rendőrség megérkezett, a gyerekek már rég az ágyban feküdtek és mélyen aludtak. Kivéve Wendyt, aki türelmesen várakozott nagyanyjánál, hogy Roselle eljöjjön érte, és magánál tartsa, míg a zúzódások elhalványulnak, és ő szembenézhet a világgal anélkül, hogy bárki is tudná, min ment keresztül.

HARMADIK KÖNYV 1985 Nincs idő a jelenhez hasonló Mrs. Manley( 1663-1724) (Az elveszett szerető, 1696) Sietősen házasodtam, át is érzem a bánatát; A férfit gyűlölöm, de osztozom a vagyonán. Elizabeth Thomas (1675-1731) Amit csináltunk, nem lehet visszacsinálni William Shakespeare (1564-1616) (Macbeth, 1606) Huszonegyedik fejezet Susan a börtön zajaira ébredt. Különös ébredés volt: dörömbölés az ajtón, egy kiáltás, azután a zsivaj. Ahogy felnyitotta a szemét, látta, hogy új cellatársa őt bámulja. Matty Enderby - makulátlan frizurájával, kikészített arcával és ritkított szemöldökével félénken elmosolyodott. - Jobban vagy ma reggel? Fátyolos és fojtott hangon beszélt, ahogyan talán a pornósztárok szoktak. Mély, búgó hang volt, teli igézettel és ígérettel. - Baszd meg. - Susan hangja érdes volt az álomtól és a cigarettáktól. Krákogni kezdett, mire Matty utálkozva hőkölt vissza. - Hozzak neked egy csésze teát? Susan bólintott. - Olyan íze van a pofámnak, mint egy pöcegödörnek. Matty még inkább megütközött, és Susan nevetni kezdett. - Te láthatóan finomabb ember vagy, ezért megpróbálom én is moderálni magam. Felénk így mondják, hogy hordd el a segged egy bögre teáért. Matty elhagyta a cellát, és Susan felült a priccsén. Borzalmasan érezte magát, és úgy is nézett ki. Miután lecsusszant az ágyról, magához vette a törülközőt és a Camay szappant, majd belenézett a mosdókagyló fölé akasztott kis tükörbe, és kinyújtotta a nyelvét. Ocsmánynak érezte magát, kívül-belül. Haja, mely sosem volt az erőssége, élettelenül csüngött le vállára, és a napfény hiányától mintha még tovább fakult volna. Bőre szederjes lett az alvástól, állán szabadon tenyésztek a mitesszerek, orra hámlott. Csak a szemeiben csillant meg az élet, de ezek is mintha egy idegen szemek lennének. Éberek, fénylők, teli bölcsességgel és tapasztalattal. Matty visszatért a teákkal, és Susanét az ajtó melletti asztalra tette. - Büdös van itt. Susan bólintott. -Ne haragudj. Egész éjjel izzadtam, mint egy disznó. - Álmodban sokat morogtál és horkoltál. Susan elvigyorodott - És ahogy ismerem magam, még fingtam is. A bab sosem volt a kedvenc ételem. Tudta, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza a másik nőt, de nem érdekelte. A durhami szigorított után épp arra volt szüksége, hogy egy ilyen affektált tyúkkal zárják össze, mint Matilda Enderby. Mégis, mit gondoltak?

Ahelyett, hogy meztelen férfiak néztek volna le rá a falakról, akkora szerszámokkal, mint egy baseballütő, Matilda gyümölcsöstálak és ósdi ruhákba öltözött, folyóparton piknikelő nők képével ragasztotta tele a falakat. Különc viselkedés egy ilyen helyen. Megszokta a kemény és könyörtelen börtönéletet. Talált benne értelmet. Légy része a rendszernek. Légy része a testvériségnek. Gúnyold a férfiakat és hitványságukat, és színleld azt, hogy más se hiányzik, csak egy jó kefélés - még akkor is, ha ez a legutolsó dolog, amire vágysz. Új cellatársának köszönhetően most foglyul esett egy másik világban, ahol az emberek uborkás szendvicseket ettek és a szabályok szerintjátszottak. Ez rossz érzéssel töltötte el. Susan belekortyolt a teába, és mégegyszer végignézett a képeken. - Ezek Monet festményei. Susan közönyösen vonta meg a vállát. - Tényleg? Én azt hittem, poszterek. Gyorsan ledöntötte a teát, kiélvezve az édes ízt. Azután megszabadult a pizsamájától, magára tekerte a törülközőt, és kilépett a cellából. Útban a zuhanyzó felé mindenféle formájú, színű és meggyőződésű nővel összefutott. Néhányan mosolyogtak, mások éberen figyelték a mozdulatait. A híre, úgy látszik, messze megelőzte. Tudta, a saját szemükkel is látni akarják, mielőtt bármit kínálnának neki, főként a barátságukat. Susan megértette őket, és biztonságban érezte magát ebben a környezetben. Mattynél mintha valamilyen játékba csöppent volna. A zuhanyzóban megállt a langyos víz alatt, és megborzongott, amíg a teste hozzá nem szokott a hőmérséklethez. Azután tetőtől talpig leszappanozta magát, majd megmosta a haját, és elkezdte leöblíteni a vizet. Egy fiatal fekete lány, arcán törzsi jelekkel, felkínált neki egy Head and Shoulderst. - A szappan tönkreteszi a hajat, ember. Használd ezt. Susan hálásan bólintott és élt a lehetőséggel. Kiélvezte a krémes hab simogatását, és a hétköznapi örömet, hogy rendesen megmoshatja tartás nélküli, zsíros haját. A mellette nyíló fülkében két nő csókolózott, de Susan ügyet sem vetett rájuk. Kisétált a zuhanyzóból, anélkül, hogy akár csak visszanézett volna. Ne nézz oda, észre se vedd őket. Hadd csinálják. Ez is a börtönélet íratlan szabálya. Miközben visszatért a cellájába, megszárítkozott a durva törülközőben. Egy szigorú arcú és égő vörös hajú őr feltartóztatta. - Neve? - kérdezte metszően kemény hangon. -Dalston, Susan, PX4414. A nő bólintott. - Látogató egy harminckor. Susan bólintott, és továbbment. Remélte, hogy a kölykök lesznek, de azért nem élte bele magát. A gyámhatóságtól megint rászálltak, és próbálták rábeszélni mindenfélére. Félresöpörte a gondolatot. Tudta, mennyire értelmetlen az ő helyzetében eldöntött dolgokon merengeni. Használnia kell a kapcsolót, mely meggátolja, hogy elveszítse a józan eszét. Húsz perccel később a postáját olvasgatta, a kölykök aznapi levelét: Barry odafirkantott „szeretlek"-jeit, Alana kis széljegyzeteit az új iskoláról és új barátokról. Susan mindkét levelet a mellkasához szorította, mintha így magába ihatta volna a szavakat.

Azután elszoruló torokkal felnyitotta Wendy levelét. Legidősebb lánya tizenöt éves korára kész felnőtt. Fel kellett nőnie, nem volt más választása. A levelek és tartalmuk is mind felnőttre vallottak. Ez volt az, ami leginkább aggasztotta az édesanyját. Míg Alana jóformán másról sem írt, csak a szépségápolásról és a popbandákról, a divatról és a tévéről, addig Wendy leveleiből Susan azt tudta meg, mit csinál a többi kölyök. Hogy Rosie, a tökéletes gyermek az otthonból a Simpson családhoz került. Hogy milyen kedvesek hozzá, de mégsem igazi szülők, és nem is lehetnek azok, amíg Rosie édesanyja él. Ezek a levelek több szempontból is megrémítették Susant. Wendy önmagát okolta mindenért, pedig nem szabadott volna ezt tennie. Susannek folyton emlékeztetnie kellett erre. Nehéz volt Durhamben, és a távolság csak súlyosbította a helyzetét. Susan nem sokszor láthatta a kölyköket, és ha mégis, akkor az még jobban megviselte. Valamennyien végtelenül izgatottak lettek, hogy végre láthatják, és valósággal versengtek a figyelméért. Azután a kis Rosie, akinek igazából sosem volt alkalma megismerni őt, még sírva is fakadt, mikor próbálta felvenni. Susan próbálta összeszedni magát. Meg fog változni minden, most, hogy közelebb került hozzájuk. Rosie gyakrabban láthatja, és végre kialakulhat közöttük a bensőséges kapcsolat. Nagy gonddal fésülködött meg, hátha mégis a gyerekek jönnek látogatóba. Szép akart lenni a kedvükért. Matty visszatért a cellába, és elmosolyodott, amint felfigyelt a változásra. - Hallom, látogatód jön? - Gyorsan terjednek itt a hírek. - Csináljam meg a hajad? Tegyelek egy kicsit szalonképesebbé? Égett a vágytól, hogy a segítségére legyen, és Susan hirtelen halálos kimerültséget érzett. Képtelen lesz sokáig együtt lenni ezzel a nővel, tudta ezt. A végén még egy gyilkosságot a nyakába varrhatnak. Tíz perccel később mégis takaros kontyot viselt, és még egy kis festékre is hagyta rábeszélni magát. Ahogy belenézett a tükörbe, Susan döbbenten látta a változást. Matty elégedetten kacagott fel. - Szinte megszépültél. Nem is kellene más, csak egy kis bőrkozmetika, meg néhány csinos ruha, és igazi bombázó lennél. Susan zsémbesen horkant fel. - Figyelj, kislány, ha nem nyerek a lottón és megyek el egy plasztikai sebészhez, akkor aligha leszek bombázó. Legalábbis nem ezzel a testtel. Bár a didkóimon szerintem már az isten se segítene. Mégegyszer megcsodálta a tükörben a különbséget, és remélte, hogy a kölykök jönnek. Csak egy látogatót fogadhatott, és remélte, hogy bölcsen használja ki a lehetőséget. - Ha megpróbálnád, lepasszolhatnál egy kis felesleget. Ne egyél annyi húst, inkább csak zöldségeket. - Mi ütött beléd, Enderby? Feltetted rá az életed, hogy a személyi titkárom leszel? Matty szerényen elmosolyodott, amivel még inkább felbőszítette. - Így is mondhatjuk. A hírneved megelőzött. Még Rhianna is vigyáz veled, pedig ő nem tart senki mástól. Susan nem válaszolt. Matty nem erőltette a kérdést, inkább magához vett egy kis körömlakkot, és mosolyogva közölte Susannel, hogy rekreációs körömfestésre indul.

Susan hitetlenkedve rázta a fejét, hogy egyesek még a sitten is ilyen hasztalanságokra pazarolják az időt. Matty megállt a zárka ajtajában, és elkomolyodva fordult vissza. - Ami azt illeti, egykor a törvényszéken dolgoztam, de manapság is mindennap rendelek. A lányok hozzám fordulnak jogi tanácsokért,meg ilyesmi. Nézz be te is, hátha tudok segíteni. Talán buta libának tartasz, de olyan az agyam, akár egy számítógép. Csókot lehelt Susan felé és kisétált a cellából. Susan kinyújtotta a nyelvét a becsapódó ajtónak, majd felsóhajtott. A cellatársa nem könnyű eset, erről meg volt győződve. Tudta azt is, hogy a durhami kitérő komoly hírnevet szerzett neki. Egy leszbikus próbált bevágódni nála, mire Susan elmagyarázta neki, hogy bármennyire is kedveli barátjaként, ennél többre nem vágyik. A nő, egy magas szőke amazon, egyáltalán nem örült a fordulatnak. Miután nem szokott hozzá, hogy visszautasítsák, komolyan megsértődött, és ezzel szorult helyzetbe hozta Susant. Júlia Stone minden erejével igyekezett elviselhetetlenné tenni Susan életét. Akárhová is ment, a zuhanyzóba, a vécére, az udvarra, Júlia ott volt. dühödt tekintettel méregette és próbálta megfélemlíteni. Susan ezután hírét vette, hogy a másik a zuhanyzóban akarja dűlőre vinni a dolgot. Nem akarta hagyni, hogy megerőszakolják, és tudta, Júlia az a fajta egyéniség, aki úgyse hallgatna az észérvekre. Júlia szemszögéből nézve Susan csak az erőfitogtatás eszköze volt. Miután becsomagolt egy biliárdgolyót egy zokniba, Susan elsétált a zuhanyzó felé, és két hónapra a kórházba juttatta Júlia Stone-t. Ezzel mindjárt két dolgot is elért: Júlia Stone elvesztette státusát, és Susan lépett a helyére. Ezért óvakodott tőle annyira Rhianna, és ezért óvakodott tőle mindenki. Még a smasszereket is sikerült lenyűgöznie. Csakhogy Susan éppúgy nem akart Rhianna lenni, ahogy nem akart lenni Júlia sem. Az egész a túlélésről szólt, se többről, se kevesebbről. A beszélő falait szürkészöldre festették. Alighanem azért, hogy megnyugtassák vele a rabokat. Susan a gáláját tudta volna kiadni ettől a színtől. Zöld epeszín. Leült az asztalhoz, és rágcsálni kezdte a körmeit, vagy legalábbis ami megmaradt belőlük. Amikor az ajtó kinyílt, felült az asztalnál, és miközben várta, hogy melyik gyermeke lép be először az ajtón, szíve majd kiugrott a torkán. Legnagyobb csalódására egy harminc év körüli, szokványosan öltözött férfi közeledett felé. Túl szokványosan öltözött, hogy jogász lehessen, döntötte el magában Susan, és ennél többet nem is foglalkozott a kérdéssel. A férfi barna haját mintha késsel és villával vágták volna le; a sötétzöld szemek vidáman és pajkosan csillogtak. - Hello, Susan, végre személyesen is találkozunk. Susan megfigyelte az egyenletes és vakítóan fehér fogsort. El tudta képzelni, hogy a férfi törzsvendég valamelyik fogászaton. Csupa korona, pótlás és tömés. Nagy kár, hogy a hajával nem törődik ennyire. - Colin? - A férfi kihallotta Susan hangjából a csalódottságot, és elmosolyodott, hogy idegességét leplezze. - Colin Jackson, telefonon beszéltünk. Susan bólintott, miközben végigmérte a kopott farmert és az agyonmosott pulóvert. - Maga lenne az a nagymenő ügyvéd, aki a fellebbezésemmel foglalkozik? A nő hanghordozása elárult mindent, és a férfi szégyenlősen elpirult.

- Tudom, hogy most nem éppen úgy nézek ki, de ma rengeteg dolgot el kellett intéznem. Reggel találkoztam a gyerekeivel. Látta, hogy a nő arca felragyog, és magában megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Pénteken hozzák be őket. Péntek délután. A nő arca megnyúlt. - Az még nagyon messze van. A hangja színtelen és közönyös lett. A férfi azért próbálta felvidítani. Kinyitotta a táskáját, és elővett egy jó tíz centi vastag dossziét. - Itt van minden papírja, minden, ami csak kapcsolódik az ügyhöz. - Remek. Nos, érveljen csak azzal, amivel akar, nekem nincs mit hozzátennem. Fogtam a kalapácsot és megöltem. Ilyen egyszerű. Colin kényszeredetten elmosolyodott. - Semmi sem ilyen egyszerű, Susan. Valami kiváltotta ezt az erőszakos tettet. Tudjuk, hogy a férje rendszeresen verte, és tudjuk, hogy veszélyes bűnöző volt. Tudom, hogy mielőtt végzett volna vele, csúnyán összeverte magát. De miért nem ölte meg akkor? Susan gúnyosan elmosolyodott. - Nem volt hozzá kedvem. Az egész testem sajgott, fájdalmaim voltak, eltörtek a bordáim, az arcom pedig úgy nézett ki, mintha valaki megtiporta volna. De a legutolsó tárgyaláson kiderült, hogy ez mit sem számít. Az esetemben előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságról van szó; még csoda, hogy engednek fellebbezni. - Hát, a dolgok azért előrehaladtak a tárgyalás óta, nem? Csupán egyetlen vallomást tett, azon az éjszakán, amikor az eset történt. Ebben a vallomásban ön azt állította, hogy elege lett, és eljött az ideje, hogy a férje meghaljon. Pontosan ezeket a szavakat használta. Nem hivatkozhatunk másra, csak önvédelemre. Be kell bizonyítanunk,hogy a férje újra bántotta volna, és ez halálra rémítette. Ha erről meg tudjuk győzni a bíróságot, szerintem el tudnánk érni, hogy emberölésre mérsékeljék a vádat, és akkor idővel kiszabadulhat innét. A férfi önelégülten mosolyodott el. Láthatóan elvárta, hogy Susan is épp ilyen elégedett legyen. - Azt akarja, hogy úgy tegyek, mintha akkor éjjel bekattantam volna? Colin mosolya lehervadt. -Nem szeretném, ha azt hinné, hazugságra akarom rávenni... Susan vállat vont. - Nézze, Colin, amikor agyonvertem azt a rohadékot, olyan józan és ép értelmű voltam, mint még életemben soha. Tudom, hogy ez különösnek tűnik a maga számára, de így van. Már évekkel korábban meg kellett volna tennem. Colin tudta, hogy az igazat hallja. A nő hangja, de még a szeme is erről árulkodott. Ahogy most elnézte, a takaros frizurájával és kifestett arcával, egészen másmilyennek tűnt, mint azokon a két évvel ezelőtti fényképeken, melyek a lapokban megjelentek. Akkor kövérnek és rémültnek tűnt. Dermedt arcvonásai nem árulkodtak semmilyen érzelemről. Megbánást vagy akár szorongást távolról sem lehetett felfedezni rajta, félelmet még annyira sem. Némán és mozdulatlanul ülte végig a tárgyalást, és az ügyvédje, miután rájött, hogy mibe csöppent, nem ültette a tanúk padjára sem. Minden egyes pszichiáter ugyanazt a szakvéleményt adta. A nő nem tud nyilatkozni a mentális állapotáról. Nem hajlandó beszélni a kérdéses éjszakáról. Nem hajlandó elismerni, hogy amit tett, rossz. Ugyanezek a szavak minden alkalommal. Azt ismételgeti: eljött az ideje, hogy a férje meghaljon. A bíró gyilkosság vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, és hozzátette, nem maradt más választása, miután Mrs. Dalston senkinek nem volt hajlandó elmondani, mi

történt azon az éjszakán, és hogy milyen szerepet játszott a történtekben, kivéve természetesen magát a gyilkosságot. Az általa aláírt rendőrségi tanúvallomásban az a kitétel is szerepelt, hogy újra elkövetné tettét, „ha lehetősége lenne rá". A rendőrök vállon veregették egymást, a szennylapok nagyot kaszáltak, Susan eltűnt a süllyesztőben, a nagyközönséget pedig máris a holnap hírei izgatták. A négy gyermek azonban tovább imádta édesanyját, és nyilvánvalóan Susan is szerette őket. Egyszóval Susan mindent megtett, hogy börtönbe juttassa magát. Mintha kikönyörögte volna magának, hogy válasszák el a kölykeitől. El akarta érni, hogy gyilkosnak bélyegezzék. Nem volt hajlandó a férje tetteit és fenyegetéseit mentségként felhasználni. Olyan asszonyként mutatkozott, aki konokul elszánta magát a gyilkosságra, és a bíróság ennek megfelelően ítélte el. Colin főnöke azonban éppily konokul elszánta rá magát, hogy kihozza a börtönből, és kiharcolta a fellebbezés lehetőségét. Most már csak néhány hónapjuk maradt, hogy perújrafelvételt kérjenek. Mindenki abban reménykedett, hogy Susan végre elmondja az igazat azzal az éjszakával kapcsolatban. És úgy tűnt, mindannyian tévedtek. - Nézze, Susan, ha másképp állna a dolgokhoz, talán ki tudnánk innét hozni. Visszatérhetne a gyerekeihez, az életéhez. A nő üres tekintettel meredt rá. - Tudjuk, mit tett magával, végignéztük a kórházi kartonjait, mindent. Nem kell szégyellnie, amiért a férje súlyosan bántalmazta, és maga megtorolta ezt. Mindannyian képesek lennénk erre. Susan jó egy percig nem válaszolt. Azután úgy beszélt, mintha egy kisgyereknek magyarázna valami végtelenül egyszerű dolgot. - De én nem megtoroltam, igaz? Felejtse ezt el. Öt nap telt el az utolsó veszekedésünk óta, amikor megöltem. Öntudatlan volt és részeg. Védtelen. Hadd mondjak valamit, Colin, és ezt akár bele is írhatja a kis jegyzetfüzetébe - amikor lesújtottam a koponyájára azzal a kalapáccsal, az volt a legcsodálatosabb érzés a világon. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Jobb volt, mint az ital, a drogok vagy a szex. Talán bezártak, de megmentettem a gyerekeimet tőle, és attól, amit képviselt. Nem hozhatok fel mentségeket arra, amit tettem, mert boldog vagyok, hogy megtettem, és két év után is szívesen megtenném újra, ha lehetőségem lenne rá. Barryvel ellentétben nekem felelősséget kell vállalnom a tetteimért. Bár a végén ő is megfizetett mindenért. - Elvigyorodott. - Rendesen megfizetett. Gondoskodtam róla. Colin a nőre meredt. Döbbenten hallgatta a szavait, pedig a lelke mélyén ő is tudta, hogy igaza van. Susan amolyan szemet szemért típus, ebben biztos volt, és miután elolvasta a kartonjait, azt is megértette, hogyan juthat el valaki arra a pontra, amikor már nem tud tovább tűrni. Bárcsak Susan is megértené, hogy esélyük lenne újratárgyaltatni az ügyet, és ki tudná vinni innen. De a nő mintha élvezné, hogy bekasztlizták, mintha élvezné a büntetést. Amikor a bíró kiszabta az ítéletet, Susan Dalston nevetett. Az egész eljárás során ez volt az egyetlen alkalom, hogy jelét adta bármilyen érzelemnek. Elutasította védője javaslatát, hogy bizonyítékként terjesszék a bíróság elé a kórházi kartonjait. Nem volt hajlandó semmi olyat tenni, amivel az ügyét segítette volna. Egyszóval magára zárta a cellát és elhajította a kulcsot. - Hogy vannak a kölykeim? - kérdezte Colint. A férfi elmosolyodott. - Jól megvannak. Mint mondtam, a héten látogatóba is jönnek. Valamennyien jól vannak. Rosie, ugye ő a legkisebb? Ideiglenesen nevelőszülőknél helyezték el, akik egyenesen

rajonganak érte. Nincs senki olyan ismerőse, aki fel tudná vállalni a többieket? A legidősebb, úgy tudom, sokat van a barátnőjével, Roselle Digbyvel. Nem gondoskodhatna ő, ha erre lehetősége nyílna a többiekről is? Susan megrázta a fejét. - Nem, nem gondoskodhat. Az lenne a legjobb, ha Doreen vehetné őket magához. Ő szívesen megtenné. Colin bólintott. - Attól tartok, a gyámhatóság aligha engedné, hogy ők is segélyen éljenek. Susan elvigyorodott. - Maga biztos kihidrogénezett macának tartja, aki mind az öt gyerekét mástól szülte meg, de hadd mondjak valamit, haver: Doreen csodálatos anya és csodálatos ember. Minden relatív, nem igaz? - És ha már itt tartunk, mi lesz a gyerekekkel? Itt senkiből se tudok kihúzni egy tisztességes választ. Colin nem felelt, mert maga sem tudta a választ. Csak a hét későbbi részében fog találkozni a gyerekek kirendelt gyámjával. - Többet tudok mondani, ha majd találkozom a gyámjukkal, Miss Beachammel. Susan bólintott, és rágyújtott egy újabb cigarettára. - Szóval, most mit fog csinálni? Colin vállat vont. - Úgy tűnik, nem sok mindent csinálhatok, nem igaz? - Majd csendben letöltöm az időm. Kétezernégyre kint is leszek, talán még előbb. Nem tudom, miért bajlódnak még velem. Nincs semmi hozzáfűznivalóm ahhoz, amit eddig is elmondtam. - Az igazat megvallva, nekem sincs. Egy dolgot azért meg szeretnék kérdezni, Sue. Gondoljon csak a négy gyerekére, és hogy milyen lesz nekik anya nélkül felnőni. Imádják magát, és mindenki az egekig magasztalja, ha szóba kerül, hogy milyen anya volt. Pedig úgy tudom, ezt a képességet nem otthonról hozta. Susan most nevetett csak igazán. - Szóval találkozott az anyámmal? Képzelje, eladta a történetem a lapoknak, és jót kaszált rajta. - Megvonta a vállát. - Kihasználta a szerencséjét, nem is vártam tőle mást. De hogy válaszoljak a kérdésére, én homlokegyenest másként neveltem a gyerekeimet, mint ő. - Hát, a maga gyerekei nem is ölnének meg senkit. Susan elsápadt és hevesen megrázta a fejét. -Nem, Colin, ebben biztos vagyok. Felállt a székből, és jelezte, hogy a beszélgetés véget ért. -Nézz csak rá, tényleg azt hiszi, hogy ő valami egészen más. Susan nem felelt, és döbbenten nézte tovább, hogyan zajlik Matty rendelése. Figyelte, ahogy Rhianna összeszedi a pénzt és egyéb javakat a nőktől, akik azért jöttek, hogy meghallgassák egy elítélt gyilkos szakmai tanácsait. Susan látta a reménykedést az arcukon, és ahogy a szorongásuk fokozatosan feloldódik, miután beszéltek vele. Úgy döntött, ha Matty nem vágja át őket, akkor tényleg jót tesz velük. Susan közelebb húzódott az asztalhoz, hogy jobban oda tudjon figyelni. Amit Matty a fiatal fekete prostituáltnak elmondott, valóban értelmesnek és következetesnek tűnt, és Matty ázsiója jelentősen megemelkedett Susan szemében. Amíg nem próbálták megkopasztani, Susan a szabad vállalkozás híve volt, és úgy tűnt, a büntetés-végrehajtás rendszere ennek itt tág teret biztosít. Mindenesetre érdekes volt figyelni, mit meg nem tesznek az emberek egy filteres cigarettáért vagy egy Mars csokiért.

Váratlanul Lionel Richie hangja harsant fel a rádióból, és az egyik lány, amint meghallotta kedvenc számát, teljes hangerőre kapcsolt. „Hello, ugye engem keresel?" énekelte a lány még azután is, hogy az őr lekapcsolta a rádiót, és az egyik tagbaszakadt leszbikus rákiáltott. - A szart téged, te ocsmány ribanc! Mindenki nevetett, csak a lány énekelt zavartalanul tovább. Susan vigyorogva figyelte, ahogy Matty a jó tanácsokat osztja. - Rendbontásért és könnyű testi sértésért vagy bent, igaz? A lány bólintott. - És strichelésért. - Akkor mondd meg az ügyvédednek, hogy hajlandó vagy alkut kötni. Mondd meg, hogy elfogadod az üzletszerű kéjelgést, de akkor ejtsék a többi vádat, te pedig az enyhítő körülmények figyelembevételével bűnösnek vallod magad. Narkóztál, ezért nem vagy teljes mértékben beszámítható. Mondd azt, hogy hajlandó vagy részt venni az elvonókúrán, így semmi perc alatt kint lehetsz. A lány elmosolyodott, és láthatóan eltelt új reményekkel. - Kösz, Matty. Ez lesz. Susan figyelte, ahogy a lány boldogan ugrándozva távozik. Tudta, sokuk számára az a legborzasztóbb, hogy nem tudják, mi fog történni velük. Amint tisztában vannak az ábrával, máris könnyebben boldogulnak. Susan örült, hogy a vizsgálati szárnyban lehet, míg az úgynevezett fellebbezését benyújtják, bár ebbe is csak azért egyezett bele, hogy közelebb kerüljön a gyerekeihez. Egyszerűen minden eszközt megragadott, hogy Londonba kerüljön. Nehezen viselte, hogy csak hébe-hóba láthatta a kölyköket, amikor a gyámhatóság éppen időt tudott szakítani az utaztatásukra. Durham talán a legelszigeteltebb fegyház az egész országban. Még nem is a legkényelmesebb. Igazából Cookham Woodba vagy egy olyan szigorítottba vágyott, amit rövid utazással is el lehetett érni. Egy helyet, ahol a kölykök elszaladgálhatnak és elnevetgélhetnek egy kicsit. Egész délután figyelte, ahogy a nők Matty elé járulnak, és ő tanácsokat oszt nekik. Susan a legtöbb javaslatot kivitelezhetőnek tartotta. Azután egy hosszú szőke hajú fiatal lány közeledett, és Rhianna azonnal kilépett elé. A lány feltartott két cigarettát. Matty megázta a fejét és elfintoro-dott. - Baszd meg, hülye picsa, nincs itt semmi keresnivalód. Rhianna hangja nem tűrt ellentmondást. Az asztal körül ülők egyike fenyegetően felegyenesedett, és az egyik őr is közelebb húzódott, lincseléstől tartva. - Írj a fiúdnak, és kérd ki az ő tanácsát, te kis ribanc. Ő segített megölni a kölyködet is. nem? A lány előrehajtotta a fejét. - Még nem mondtál le róla, mi? Az a fasz leszúrta, megégette és megkínozta a kisfiad, te meg még most is szerelmes leveleket írogatsz neki, igaz, édes? A nők egyre dühösebbek lettek, ahogy visszaemlékeztek saját gyerekeikre, akiket a rokonok vagy az állam gondjaira kellett bízniuk. Akiket szerettek és akartak, még innét, a börtönből is. Ami azt illeti, a legtöbben éppen a gyerekeik miatt kerültek ide is. A prostituáltak, bolti szarkák, okirathamisítók gyakran azért nyúltak törvénytelen eszközökhöz, hogy etessék és ruházzák a kölykeiket, ahogyan azt mindenki el is várta tőlük. Csupa olyan férfival volt dolguk, aki megtermékenyítette őket, azután máris ment tovább a következő nőhöz és következő kölyökhöz, és így tovább. Amikor belebotlottak a. Caroline Hart-félékbe, féktelen gyűlöletet éreztek, amiért azok engedték, hogy valaki elpusztítsa, amit ők a legnagyobb kincsüknek tartottak. Lehet, hogy

egymás belét is kitaposták volna, folyton vitatkoztak és verekedtek, de a kölykének egyik sem okozott volna kárt. Ez volt az íratlan szabály. Az őr kikísérte a lányt a teremből. Próbálta csírájában elfojtani a viszályt, mielőtt az irányítás kicsúszott volna a kezei közül. Az igazat megvallva, rég elkülönítőbe kellett volna zárni a lányt, de ez valamiért nem történt meg, és nekik nagyon oda kellett figyelniük, nehogy valaki úgy döntsön, a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Egy fogházban gyakran megtörténik az ilyesmi. A feszültség Caroline távozása után érezhetően felengedett, és Matty kezdte összepakolni a holmiját. Rhiannával megosztoztak a tiszteletdíján, és Matt), aki néhány füves cigit leszámítva nem do-hányzott, rendszerint eladta a részét a többi fogolynak. Rhianna részt húzott a fogadásokból is, azonkívül védelmi pénzeket szedett. Susan tudott minderről. Tudta, hogy Rhianna éppoly behatóan tanulmányozza őt, ahogyan ő tanulmányozza Rhiannát. A másik talán amiatt aggódik, hogy Susan megpróbálja majd kitúrni az üzletből. Pedig nincs mitől félnie. Valamikor majd leül vele, hogy megbeszéljék a dolgaikat. Ám addig is keménynek kell tűnnie, vigyáznia kell magára, és el kell hitetnie, a legkevésbé sem aggódik amiatt, hogy valamikor a közeljövőben meg kell verekednie egy nagydarab erőszakos fekete prostituálttal. Ahogy újabb cigarettát sodort magának, Susan eltűnődött rajta, mit csinálhatnak a kölykök. Alig várta már, hogy láthassa kis arcukat, és az önfeledt boldogságukat, amiért a közelében lehetnek. Félresöpörte a lehangoló tudatot, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha egy szenvtelen kívülálló is úgy akarja. Újra meg újra el kellett fogadtatnia magával ezt a tényt. Egy napon, fogadta meg, vége lesz ennek. Tényleg vége lesz. De addig is alaposan meg kell fizetnie azért, hogy volt olyan ostoba az életébe engedni Barry Dalstont. Wendy töltött magának és Roselle-nek egy kávét a presszógépből. Roselle elnézte, és mélyen meghatotta a lány önfeledt jókedve, amiért végre megint találkozhatott édesanyjával. Az elmúlt két évben oly sokat változott. A gyilkosság éjszakáján, amikor Roselle elment érte, a lány rettenetes állapotban volt; reszketett és dadogott a félelemtől. Mint egy karcsú fiatal gazella a vadász csapdájában. Roselle az anyja mutatkozott be, és elmagyarázta, hogy Susan arra kérte, vegye őt magához addig, amíg a dolgok lecsendesednek. Roselle-t mindennél inkább megrázta és elszomorította a tény, hogy pontosan tudja, miért ölte meg Susan a férjét. Csak rá kellett nézni a lányra. Roselle eltöprengett rajta, hogyan láthatott bármit is Barryben. Hogyan ringathatta magát abba a tévhitbe, hogy minden rendben lesz vele? Wendy a saját vére volt, mégis úgy tett rajta erőszakot, mintha senki és semmi lenne, rosszabb még egy fizetett kurvánál is. Roselle tisztán látta ezt a lány járásából, a testét borító bevérzésekből és zúzódásokból, a vérből, melyet az események utáni hétben elveszített. A Barry iránti gyűlölet aznap éjjel fészkelte magát a szívébe. Azt kívánta, bárcsak láthatta volna, amit Susan vele művelt; bárcsak ott lett volna egy másik kalapáccsal, hogy néhány ütéssel kiélhesse az igazságszeretetét. Megértette Susan vonakodását, hogy nem akarja felfedni, ami azon az éjjelen és egész házaséletük során történt. Csak a lányát és önmagát védte. Miért kellene mindenkinek megtudnia, hogy egy férfi, akinél nem sokkal korábban súlyos nemi betegséget állapítottak meg, képes volt megerőszakolni a tulajdon lányát? Wendynek abban a tudatban kellene leélnie az életét, hogy mindenki tud erről, pedig ő nem ezt érdemelte. Ő nem tehetett semmiről.

Részben Roselle is felelősnek érezte magát a történtekért. Ha nem tette volna ilyen durván lapátra a férfit... bizonyára megszenvedte a szakítást. De mi vitte rá, hogy ilyen szörnyű szenvedést okozzon a saját lányának? Elvette a kávét Wendytől, és elmosolyodott. Nem tárgyalták ki, pontosan mi is történt aznap éjjel, és Roselle sosem fog erőszakoskodni. Az otthona menedék lesz a lány számára, akinek az anyjáról mindenki tudta, hogy mit tett. Menedéket nyújt azok ellen, akik úgy néztek rá, mint egy asszony lányára, aki hidegvérrel lemészárolta a férjét, és nem gondolt bele, hogy ezzel apátlan-anyátlan árvát csinál négy gyermekéből. A szennylapok könyörtelen, számító asszonynak állították be Susant, aki kényelmesen elélt férje törvénytelenül szerzettjövedelméből, és készségesen magáévá tette a férfi életmódját is. Barryből szeretnivaló londoni csibész lett, aki alkohol- és drogfüggőségbe került, így nem viselhetett felelősséget a tetteiért. A szokásos mentségeket hozták fel a védelmében, csak mert férfi volt. A férfiak lehetnek erőszakosak, ilyen a természetük, erről szólnak a háborúk is. Ha azonban egy nő vetemedik erőszakosságra, az morálisan elítélendő. Susan lett a negatív hős, csak mert az egész tárgyalás alatt mást se ismételgetett: újra így cselekedne, ha lehetősége lenne rá. A lapok leragadtak ennél a kijelentésnél. Miután oly sokáig megfosztattak a Myra Hindleyféle szörnyetegektől, siettek szörnyeteget kreálni belőle is. Mindez égbekiáltóan igazságtalan volt, ráadásul olyasvalami, amit Roselle sosem tudott megérteni. Miért nem utalt rá Susan, milyen volt az élete a valóságban? Hogy nem volt afféle gengszter macája, aki -miután egy este elment a kocsmába, ahol a nővére még össze is verekedett egy másik nővel, és ahol ő maga is sok italt fogyasztott -hazament, és valamiért úgy döntött, ideje agyonverni a férjét? Ha lenne igazság, Susan már rég odakint lenne, és a gyerekeire vigyázna, ahogyan egész életében tette. Wendy mindkettőjüknek levágott egy vékony szelet cseresznyetortát. Az egyik szeletet óvatosan egy kistányérra csúsztatta, és egy szalvéta társaságában Roselle elé tette. Roselle megköszönte, és közben igyekezett leplezni mosolyát. Most ébredt csak rá, hogy Wendy finom úri hölgynek gondolja. Ha csak tudná! - Meglátogatod a mamát, most, hogy közelebb került? - kérdezte a lány. Roselle a fejét rázta. -Nem lehet. Képtelen lennék elviselni, hogy a rácsok mögött lássam. Wendy megértően bólintott, és arca olyan fájdalmasan gyönyörű volt, hogy Roselle kevés híján sírva fakadt. Wendy lelkesen magához ölelte a nyolcvanas évek új divathullámait, és ebben Roselle is bátorította. Bár a többi gyermeket is támogatta, velük csak nagyritkán találkozott. Csak hébehóba, mikor Sue nevében ellenőrizte, hogy valójában miként boldogulnak. Ha az emberek csodálkoztak is egy éjszakai klub tulajdonosa és egy elítélt gyilkos közeli barátságán, kérdezősködni senki sem kérdezősködött. Roselle tudta, hogy kocsija, ruhái és gondosan artikulált hangja kivívják neki a kellő tiszteletet. Zavartalanul fenntarthatta közeli kapcsolatát Doreennal is, és a két nő egymás közt elintézett mindent, amit csak lehetett. Habár Susan egyszer megkérte, hogy vállalja el az összes gyermekét, Roselle nemet mondott, és Susan önmagához híven soha többet nem kérte meg. Roselle tudta, hogy azért is hálás, amiért Wendynek van hová fordulnia. Susan Wendy miatt aggódott a leginkább, és Roselle azt is tudta, miért. A lány azonban, úgy tűnt, áttette magát a traumán, melyről a legtöbb ember azt hitte, hogy anyja erőszakossága váltotta ki. Olyan volt ez, mint egy néma összeesküvés. Minden érintett tartotta a száját, és engedte, hogy a természet és a bíróság elvégezze a dolgát.

- Tényleg alig várom, hogy lássam, Roselle. Annyira hiányzik. Éjszakánként néha elgondolkodom azokról a kis dolgokról, melyeket értem és a többiekért tett. Amikor nem evett, csak hogy nekünk juthasson étel. Amikor ott ült az ágyunkon, ha megbetegedtünk. Megnevettetett bennünket, ha rosszkedvűek voltunk. Emlékszem, egyszer a nyári szünidőben annyira le volt égve, hogy csak a hátsó kertbe tudtunk elmenni piknikezni. Az összes szomszéd azt hitte, hogy elment az eszünk. Mintha a királyi család lennénk, vagy mi. Lekváros kenyeret ettünk. És milyen fantasztikusan éreztük magunkat. Wendy elmosolyodott, és a szemei elfátyolosodtak, ahogy visszaemlékezett a régi időkre. A hőségre, a legyekre, a sikátorban játszadozó kölykökre. - Azután apu hazajött, és szokás szerint tönkretett mindent. -Wendy szomorúan rázta meg a fejét. Aznap is alaposan összeverte. Amikor elkezdődött, valamennyien átrohantunk Doreenhoz, ahogy mindig is tettük. Azután csak hallgattuk, hogyan üvöltözik vele, hogyan üti-veri. Wendy újra elcsendesedett, és elmerült a gondolataiban. - Remélem, pénteken hallgatni fog rám. Ha nem, tényleg nem tudom, mit csináljunk. Roselle vállat vont. - Anyádnak oka van rá, hogy így tesz, méghozzá jó oka. Ezt ne felejtsd el. Wendy elmosolyodott, de a mosoly mögött az arc továbbra is olyan szomorú maradt, hogy Roselle legszívesebben magához ölelte volna. - Sosem felejtem el. Soha nem fogom elfelejteni, amit a mama tett értem. Soha. És egy napon mindent meghálálok neki. Roselle belekortyolt a kávéjába és bólintott. - Hát persze, drágaságom így lesz. Susan a lépcső aljában megtöltötte forró vízzel a bögréjét, ahogy közeledett Rhianna felé. Számított erre, mióta csak ide érkezett, és csodálta, hogy a másik ilyen soká várt vele. Három nap telt el, mielőtt Rhianna végre rákérdezett, hogy mi az ábra. Most, hogy végre megtörtént, szinte émelygett a nyugtalanságtól. Hiába állt tökös csaj hírében, Susan csak megjátszotta magát, hogy elkerülje a csicskáztatást. Már börtönben töltött első napjaiban ráébredt, hogy ami Barryvel történt, megrémíti a többieket. Nem akarták, hogy ugyanez történjen velük is, ezért tisztelettel bántak vele. Megadták neki, amiről azt gondolták, hogy elvárja. Pedig ő semmi más nem akart, csak hogy hagyják békében. Remélhetőleg ezt képes lesz megértetni itteni vetélytársával is. Rhianna befonva hordta a haját, apró, feszes fonatokban, melyek fiatalabbnak és tapasztalatlanabbnak mutatták, mint amilyen valójában volt. Ő is megtöltötte a bögréjét a perzselően forró vízzel, és Susan aggodalmas tekintettel követte a mozdulatait. - Szóval, mi az ábra, Dalston? Mit akarsz? Susan belenézett a szemébe, és remélte, hogy hevesen dobogó szíve és reszkető kezei nem árulják el, mennyire be van ijedve. Közönyös mozdulattal vonta meg a vállát. - Békében ki akarom várni a fellebbezésemet. Nem akarok semmit, ami a tiéd vagy amiért te dolgoztál meg. Nem akarom átvenni egyik boltodat se, és főként nem akarok bajt. De nem tűröm el a sza-rakodást se. Veled tartok, ha kell, de senki nem fog megalázni vagy eszközként használni. Tömören szólva, én akarok rendelkezni az időmmel és magammal, világos? Rhianna, aki máris elkészült a legrosszabbra, megnyugodott. Susan karjai húsosnak és erőteljesnek tűntek; kinézte belőle, hogy képes megropogtatni bárki csontjait. Ha csak belegondolt abba, amit tett, máris kirázta a hideg.

- Akkor mit mondasz? Susan felsóhajtott. Megérezte a másik félelmét és erőt merített belőle. - Azt mondom, minden megy tovább a régiben. Te és én lehetünk barátok, vagy lehetünk ellenségek. Egy valamik nem lehetünk, partnerek az üzleti vállalkozásaidban. Ha úgy tetszik, te békén hagysz, és én békén hagylak. Ilyen egyszerű. Rhianna alig mert hinni jó szerencséjében. - Nem akarsz magadnak százalékot? Susan a fejét rázta. - Csak békességet akarok, ha az egyáltalán lehetséges ezen a szemétdombon. Rhianna felnevetett. -Nyugságod lesz, emiatt ne aggódj. És ha bármiben a segítségedre lehetek, csak szólnod kell. Ha valamire szükséged van, és be lehet szerezni, én beszerzem, oké? Felé nyújtotta hosszú lila karmokban végződő, gondosan manikűrözött kezét, és Susan megrázta. - Legyen neked, Rhianna. Kellene egy kis bagó. A másik elmosolyodott. Megkapod. Először ingyen, mondjuk úgy, haverságból. Azután napi árfolyamon. Susan felnevetett, és mindketten ellazultak. - Van kedved beugrani a cellámba egy kávéra? Susan örömmel látta, hogy megindultak a barátkozás útján. -Normális cella, normális berendezéssel? Rhianna felnevetett. - Matty kezd már az idegeidre menni, mi? Figyelj, és fogadd meg a tanácsom. Több esze van, mint amennyit kinézni belőle. Ne engedd, hogy az affektált modora megtévesszen, az a tyúk igazi agytröszt. Érted, amit mondok? Susan elmosolyodott. - Ennyit már magamtól is kitaláltam, de ettől még nem megy kevésbé az idegeimre. -Akarsz egy numerát? Elintézhetem neked. Legalább lazítasz egy kicsit. Susan megrázta a fejét. -Nézd, Rhianna, én sosem vonzódtam a leszbikusokhoz. Ami azt illeti, a férfiakért se döglök. A fekete nő felnevetett, kimutatva bámulatosan fehér fogsorát. - Odakint én se voltam híve, de itt jólesik. Egy kis társaság, egy kis jókedv. Egy kis szex. Lefoglalja magát az ember, nem gondolod? - Hát, köszi az ajánlatot, de nem élek vele, ha nem bánod. Rhianna és Susan most először mérte fel egymást alaposabban. - A híred megelőzött, ugye tudod. És semmi olyat nem hallottam rólad, ami tetszett volna jegyezte meg Rhianna. Susan meglepetést vélt kihallani a másik nő hangjából. - Hát, az igazat megvallva, ugyanezt én is elmondhatnám rólad. Talán mégis csak elfogadom azt a kávét. Elsétáltak Rhianna cellájába, mely, akárcsak Susané, a negyediken nyílt. Ahogy felkapaszkodtak a fém lépcsőfokokon, egyik fordulóról a következőre, a többiek felfigyeltek közelségükre, és árgus szemekkel követték minden mozdulatukat. Azok. akik fogadásokat kötöttek a küzdelem várható kimenetelére, elszomorodtak, de mindenki más boldogan látta, hogy a nézeteltéréseket békés úton rendezték. Odabent a cellában Susan még inkább megkönnyebbült. Miközben Rhianna elkészítette a kávét, megnézte magának Robert Redford és a

Spandau Ballet fotóit, és felsóhajtott. Ez már sokkal inkább tetszett neki, sokkal valóságosabbnak tűnt. A cella teli volt csempészáruval, és a tárgyak szerteszét hevertek mindenfelé, akárcsak saját korábbi cellájában. Susan érezte, hogy végre rokon lélekre talált. A kis rádióból rockzene és könnyen emészthető reggae áradt. A priccsek aljára is különféle posztereket aggattak, és mindenfelé olcsó sminkkészletek, arckrémek hevertek. Olyan volt, mint egy kamaszlány hálószobája, teli füsttel és a Lux szappan illatával. Susannek éppen így felelt meg. Három napnyi klasszikus zene és Monet festmények után olyan volt, mintha végre hazaérkezett volna. De ami ennél is fontosabb, végre letudta a legnagyobb félelmét, és most már nyugodtan elengedhette magát. Innentől minden csak idő kérdése. Azután hazamehet, végre hazatérhet. Miután megfizette mindenki adósságát. Legfőképp a sajátját. Huszonkettedik fejezet June nyitotta ki az ajtót, arcán széles mosollyal, a kezében jókora itallal. - Segíthetek, édes? - Hangja fátyolos volt az alkoholtól, de eltelt erőltetett kedélyességgel. Colin viszonzásképpen barátságosan mosolygott. -A lánya, Susan ügyében jöttem. June karjával feltámasztotta jókora melleit, és újra elmosolyodott. - Valamelyik laptól van? Reménykedés csendült a hangjában, és Colint el szomorította, hogy egy anya ilyen könnyű szívvel használja ki lánya nyomorúságát. - Ami azt illeti, ügyvéd vagyok. Beszélnem kell önnel. Lenne olyan szíves beengedni? Miközben beszélt, a lakásban felcsapott egy érdes férfihang. - Becsuknád azt a kurva ajtót, June? Colin megragadta a lehetőséget és átlépte a küszöböt. Az otthon eklektikája döbbenetbe ejtette. Odakintről hamisítatlan tanácsi lakásnak tűnt mocskos erkély, szeméthegyek, vizeletbüz. Idebent azonban egészen más volt a helyzet. Hófehérre festett falakat, üvegasztalokat és fehér bőrbe húzott bútorokat látott. A belső tér harmóniáját a sötétbarna süppedős szőnyegek és a csokoládébarna függönyök voltak hivatottak megteremteni. A berendezéstől láthatóan nem sajnálták a pénzt, de úgy tűnt, hogy mindenre ráférne az alapos takarítás, de legalább egy porolás. A nappaliban Joey ült egy jókora tévéképernyő és egy videomagnó előtt. Colin tudta, honnét szerezték a pénzt, amivel így kipofozhatták a helyet. June meglátta arckifejezését, és kihúzta magát. - Gyönyörű, nem igaz? Imádom nézni az emberek arcát, ahogy belépnek ide. Az egész szobát a kirakatból vettük meg. Csak bementünk és megvettük az egészet, még a képeket is a falon. Hangja eltelt büszkeséggel. - Egyszer a Dinasztiában is láttam egy pont ilyen szobát. Szóval, mit akar már megint a kis liba? A férfi kihallotta a bosszankodást a hangjából, és eltűnődött rajta, hogyan lehet egy anya ennyire közömbös, ennyire érzéketlen a saját gyereke iránt. Kezdett belelátni Susan gyermekkorának viszonyaiba, ami egyszerre taszította és nyűgözte le. -Nem emlékszik rám, igaz? June megrázta a fejét.

- Én jöttem ide, hogy a kölykök sorsát elrendezzem. A nő arca megnyúlt. - Már emlékszem, az a hülye kis pöcs a melegítőben. Colin mosolyogva fogadta a tömör jellemzést. - Ezért jött vissza? Hogy megint zaklasson? Nem akarom azokat a kölyköket. Akkor kellett volna gondolnia rájuk, mikor a szart is kiverte az öregéből azzal a kalapáccsal. - Azt hiszem, Mrs. McNamara, hogy akkor pontosan rájuk gondolt, nem gondolja? Joey csak annyi időre vette le a szemét a képernyőről, hogy odaüvöltsön nekik. - Dobd ki ezt a faszt, mielőtt lekeverek neki egyet. Hányingerem van már attól a tyúktól, meg amennyi bajt már hozott erre a családra. Csak a szégyen és a megaláztatás, az ért minket, és ez átkozottul fáj nekünk, haver. Baszottul fáj. Colin végigmérte a keménykötésü férfit, a konfekció öltönyét és a rosszul dauerolt haját. - A lányát rendszeresen verték, Mr. McNamara, rosszul bántak vele, és amikor nem bírta tovább, visszaütött. Akárhogy is csűrik-csavarják, ez az igazság. Én azt hiszem, túlságosan sokat kevertek le neki, nem gondolja? Colin halálra rémült. Tudta, hogy Joey McNamara erőszakos fickó, amilyen a veje is volt. Tudta azt is, hogy Joey nagy kalap pénzt keresett, amikor elmesélte lánya viselt dolgait, és erőszakos bestiának festette le, aki mindig kiharcolta, amit akart. Ha pénzről volt szó, ez a páros nem ismert határokat, se gátlásokat. Nem törődtek mással, csak a dohánnyal. Joey felállt. Colin látta rajta, hogy képes mindenre, és a szíve majd kiugrott a torkán. - Figyelmeztetem, Mr. McNamara, hogy ügyvéd vagyok, és ha kezet emel rám, nem lesz más választásom, mint értesíteni a hatóságokat. Joey odafordult feleségéhez, aki kivonszolta a fiatalembert a szobából. - Ne húzza fel, ha jót akar magának, fiam. Ez a cirkusz Susan körül nagyon megviselte, annyit mondhatok. Colin kihallotta a hazugságot June hangjából, és ezt látta a szemében is. Tudta, hogy tartanak a törvénytől, ahogyan a hozzájuk hasonlók mind. Nem a rendőröktől, hanem az ügyvédektől és bíróktól. Az öltönyös fickók mindig megrémítették őket. Ez az osztálykülönbség. Az öltönyösök családi házban laknak és adót fizetnek. A McNamara-félék nem értik őket, és meg sem próbálkoznak ezzel. A bejárati ajtónál Colin még egyszer megpróbált June-ra hatni. - Figyeljen rám. Előfordulhat, hogy Susan elveszíti a gyerekeit. Nem a nagyokat, de a kis Rosie-t. A gyámszülők máris kérelmezték az örökbefogadást. Méghozzá jó eséllyel. June elmosolyodott. - Remélem, sikerül nekik, haver, legalább normális esélye lesz az életben. Különb, mint amit az a vérszomjas kis ribanc megadhat neki. Colin belenézett a szemébe. - Maga ezt komolyan is gondolja, igaz? Fogalma sincs róla, hogy az anyai szeretet, egy igazi anya szeretete.a legfontosabb dolog, amit csak egy gyerek megkaphat. Fontosabb a pénznél, fontosabb minden másnál. Azért jöttem ide, hogy próbáljak a lelkiismeretére, az anyai érzéseire hatni. Nos, csak az időmet vesztegettem, nem igaz? Egy kalap pénzt keresett a lánya nyomorúságán, és arra nem volt képes, hogy egy zacskó édességet vegyen az unokáinak. Undorodom magától, remélem tudja. És akármit is tett a lánya, Mrs. McNamara, a gyermekei imádják őt. Ez pedig sokkal több, mint amit maga az életben elmondhat magáról, ugye? June kinyitotta az ajtót, és a szó szoros értelmében kilökte az utcára. Egy asszony sétált arrafelé, és megállt, hogy megnézze őket magának. June üvöltözni kezdett vele. - Láttál mindent? Vagy akarsz egy kibaszott fényképet is emlékbe?

Bevágta az ajtót Colin orra előtt, és bármennyire is zavarban érezte magát, a férfi örült, hogy az utolsó szavai elevenébe találtak. Ahogy elindult az autója felé, valaki utána kiáltott. - Uram! - Megfordult, és Debbie-t látta közeledni. - Láttam, ahogy anya kidobta. Susan miatt van itt? A férfi bólintott. - A nővére vagyok, Deborah. Hogy van Susan? A férfi felsóhajtott. - Nem túl jól, hogy őszinte legyek. Maga egészen más, mint amilyennek az újságok fényképein látni. Debbie elmosolyodott. - Sosem készült rólam egy tisztességes fotó, még az esküvőmön se. Én is olyan vagyok, aki annál dagadtabbnak tűnik, minél vékonyabb mellé állítják, ha érti, mire gondolok. A férfi elmosolyodott, és azon kapta magát, hogy kezd megbarátkozni a nővel. - Hogy vannak a kölykök? A férfi vállat vont. -Nem túl jól. Hiányolják az anyjukat. Debbie felsóhajtott. - Hát, nem csoda. Úgy értem, azt meg kell adni, hogy Sue fantasztikus volt anyának. Jó gyerekek voltak mind, egytől-egyig. - Még mindig jó gyerekek. Miért nem megy el meglátogatni őket, akkor láthatná, hogy vannak? A nő megrázta a fejét. - Az én Jamesie-m ezt nem nyelné le szó nélkül. Azt akarja, hogy maradjak ki ebből. Csak megkérdeztem, ez minden. Tudja, kíváncsiságból. Tudta, hogy a nő hazudik, és eltűnődött azon, hogyan hullik szét egy család. - És ennek a Jamesie-nek tudnia kell mindenről, amit csak csinál? Biztos vagyok benne, hogy a gyerekek örülnének magának. Találkoznának egy ismerőssel. Különösen a kicsiknek lenne jó. Látta a zavart a nő szemében, és tudta, hogy ő is szívesen meglátogatná a kölyköket. - Hát, tudja hol vannak, nem igaz? Senki sem állíthatja meg, ha úgy dönt, hogy beugrik hozzájuk, igaz? Nyitva hagyta a kérdést, remélve, hogy a nő megérti a célzást. - Amúgy mit akar még Susannel? - Megpróbálom rávenni, hogy fellebbezzen. Ő maga kérte a lehetőséget, de most, úgy tűnik, semmit sem akar tenni az ügy érdekében. Debbie elmosolyodott. - Csak ki akart kerülni Durhamből, ismerem a saját húgom. így legalább kicsit közelebb került a kölykökhöz. Iszonyúan szenvedhetett nélkülük. Colin kihallotta a nő hangjában lappangó irigységet. . - Magának nincsenek gyerekei? Debbie közönyösen vonta meg a vállát. -Nekem nincsenek, de az öregemnek igen. A férfi sértődöttséget hallott a hangjában, és nem tudta, mit felelhetne erre. - Hát, ezeknek a kölyköknek sincs anyjuk, ha úgy vesszük. Biztos vagyok benne, hogy örömmel fogadnának egy nagynénit, egy ismerős arcot, valakit, aki közel áll hozzájuk. Gondolkodjon el rajta. A nő nem válaszolt egyenesen. - Adja át Sue-nak jó kívánságaimat. Mondja meg neki, hogy majd próbálok írni, oké? A férfi bólintott, és figyelte, ahogy a nő imbolyogva megindul idétlenül magas sarkú cipőin, és divatjamúlt miniszoknyájában, mely láttatni engedte kurta lábait. Colin eltűnődött ezen a véletlenszerűen összeválogatott, csupa elidegenedett és korlátolt emberből álló családon. A családokban közkeletű a rivalizálás, és ez kétszeresen igaz az East Enden, legalábbis így mondják. Erről most első kézből is meggyőződhetett, és a tapasztalat mélyen elszomorította.

De akármi is történjék egy családon belül, mégiscsak a gyerekeknek kellene a legfontosabbnak lenniük, nem? Ahogy visszatért a kocsijához, keservesen szitkozódni kezdett. Az elmúlt húsz percben valaki kiszerelte az oldalsó ablakot és a rádiómagnót. - Francba! Ez tette fel a koronát erre az egész elcseszett napra. Susan majd kiugrott a bőréből. Péntek volt, és aznap láthatta a gyerekeit, mind a négyüket. Hajnali öt órakor ébredt, és egész éjjel alig aludt. Ez volt a második látogatás, mióta a Hollovvay-be hozták, és alig várta, hogy végre találkozhasson velük. Matty felnevetett, amikor meglátta a bevetett ágyat. A rendcsinálásra Susan csak mostanában szokott rá, hogy elkerülje a vitákat és Matty folytonos nyaggatását. - Látod, ha megcsinálod, amint felkelsz, nincs vele több gondod. Susan felnevetett; a jókedvét még Matty sem ronthatta el, akit azóta is fárasztónak talált. Folytonos pipiskedése láttán Susan a legtöbbször sikítani tudott volna, bár azt neki is el kellett ismernie, hogy a rend megkönnyíti az életüket. - Ma meglátogat az ügyvédem. Geraldine neked is tetszene. Igazi nagyágyú, amellett rendes ember.Ez pedig nagy ritkaság az ügyvédeknél, hidd el nekem. Tapasztalataim szerint a legtöbben lenéznek bennünket. - Matty vontatott, affektált hangon beszélt. Susan bólintott. - Hát, te csak tudod. Van tapasztalatod az ügyvédekkel, még öltél is egyet. Susan jót nevetett saját szellemességén, azután mentegetőzni kezdett. - Csak tréfáltam, Matty, tudod, hogy nem gondoltam komolyan. Matty szeme megtelt könnyekkel. - Veled ellentétben, Susan, én megbántam, amit tettem. De nem volt más választásom. Susan felsóhajtott, és átkarolta a másik nő karcsú vállát. - Tudom, édes. Ugyanabban a csónakban evezünk, úgyhogy ha van valaki, hát én megértelek. Állandó lelkifurdalása volt, amiért ki van bukva Mattyre, de a nő tényleg kikönyörögte magának. Matty túl agyas volt a börtönhöz, és amúgy róla is lesírt a középosztálybeliség. Bármennyire jól el voltak eresztve választékosan beszélő rabtársakkal, azok rendszerint csalók vagy tolvajok voltak, és közülük nagyon kevesen érdemelték ki a hosszú menetet, ahogyan az életfogytiglant nevezték. Matty emberi számítás szerint nemsokára kikerül innét. A fellebbezés indoka szerint Matty nem olyan nő, aki gyilkolt, hanem olyan nő, aki magát védte. Embert ölt, de csak önvédelemből. Az ő ügyvédje is ugyanezt az érvet akarta felhasználni. Csakhogy Susan nem akarta, hogy bárki is mélyebb betekintést nyerhessen az ügyébe. Meg kellett védenie a kölykeit. Különösen Wendyt. Épp elég baj, hogy az apja megerőszakolta, de hogy ezt nyilvánosságra is hozzák, azt Susan Dalston sosem engedhette meg. Inkább leülte az idejét, mint hogy a lánynak egész életében együtt kelljen élnie ezzel a szégyenbélyeggel. Vannak dolgok, melyeket nem szabad megbolygatni. - Megcsinálnál, Matty, hogy kicsit elfogadhatóbban nézzek ki a kölykeimnek? - Hát persze, Susan. Tudom, hogy kinevetsz, de légy őszinte. Nem érzed jobban magad, mikor jobban nézel ki? Susan végigfuttatta ujjait koszos haján, és elvigyorodott.

- Csak ha olyan dögösen fogok kinézni, ahogy te szoktál. Az én kis Barrym legutóbb azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a királynő. Ahogy elnéztem a gyámját, szegény kicsim nem sok szépet láthat az életben. Matty felnevetett. - Igazán maliciózus vagy ma reggel. - Hát, ha te mondod. Jól hangzik, akármit is jelent. - Menj és zuhanyozz le, utána összekaplak egy kicsit. Nem is tudom, miért bajlódom veled. Ha vége a látogatásnak, úgyis romba döntesz mindent. Susan megrebegtette a szempilláit. - Csak mert a sok leszbi miatt egy perc nyugtom se lenne. Susan kisétált a cellából, és boldogan köszöngetett mindenkinek,akivel csak útközben találkozott. Senki és semmi nem lökhette volna le a felhők közül, ahol járt. A kölykei eljöttek látogatóba, és Susan Dalston volt a legboldogabb nő egész Angliában. A kis Barry nyomban a karjai közé szaladt. Egy fényképet hozott róla, melyen börtönviseletben állt, az arcán széles mosollyal. A nővérei mind köréjük gyűltek, és a nap óriási sárga labdaként függött az égen. Apu szokás szerint a mennyből nézte őket, de Susant most az egyszer ez sem bántotta. Fia még csak kilencéves, és nyilvánvalóan igyekszik úgy lerendezni magában a dolgokat, ahogy tudja. Egy éve ült már az előzetesben, és egy éve volt távol tőlük. Hosszú idő ez egy anyának, és még hosszabb a gyerekeknek, bár a kiskölykök még rugalmasak, és Barry mindannyiuknál jobban alkalmazkodott a helyzethez. Rosie a kirendelt gyám ölében ült, és óvatos pillantásokkal méregette anyját. Az ellenőrzés és a zord környezet megnehezítette valamennyiük számára, hogy természetesen viselkedjenek. Wendy felvette a kicsit, leültette édesanyja mellé, és közben elcsacsogott vele, hogy eloszlassa aggodalmát. Susan alaposan megnézte Wendy profilját, és újra eltöprengett azon, hogyan sikerült négy ilyen gyönyörű gyermeket összehozniuk. Habár Barry kívülről jóképünek tűnt, belül a velejéig rothadt volt, és Susan azért imádkozott, nehogy bármelyik gyermeke is megörökölje ezt tőle. - Kate nagyi üdvözletét küldi, de nem tud eljönni, anyu. Susan bólintott, és felnevetett, ahogy Alana kergetőzni kezdett a kis Barryvel. Talán sikerül megtörniük a jeget. - Jobban van? Wendy megrázta a fejét, és a mozdulat nyomán sűrű gesztenyebarna haja hullámzani kezdett. - A szíve rendetlenkedik, anyu. Járni is alig tud. Barry halála után Kate súlyos szívrohamot kapott. Susan felelősnek érezte magát ezért, noha anyósa kérvényezte, hogy a gyerekek gyámja lehessen, és sohasem neheztelt rá. Ő volt az egyetlen, aki nyíltan kiállt Susan mellett, bármit is tett. Susan aggódott Kate-ért, ahogyan aggódott Ivy miatt is. Minden hibája ellenére Ivy próbált kiállni az unokája mellett, de June és Joey lehetetlenné tették, hogy kapcsolatba kerüljön vele. Mintha Ivy ezzel rossz fényt vetne rájuk. Mintha így őket tenné felelőssé. Bár az emberek viszolyogtak Joeytól és June-tól, annál több eszük volt, hogy ezt ki is mondják; Ivy ezért sosem találkozhatott Susannel, és ez nagyon megviselte. Információszerzés és üzenettovábbítás szempontjából teljesen rá volt utalva Doreenra. Doreen hazudott a rendőröknek azon az éjszakán, és azt mondta, Wendy otthon sem volt. Mindannyian ezt a történetet terjesztették, csak hogy a lány tapasztalatairól senki ne

szerezzen tudomást. Susan végtelenül hálás volt neki és Kate-nek, amiért a lánya érdekében vállalták a hazugságot. Akkor a kisebb gyermekek is megesküdtek, hogy Wendy nem volt ott, és most már valóban hittek is ebben. Doreen hetente írt és próbálta tartani a lelket Susanben, de meg nem látogatta. Elment viszont Kate-hez, hogy Susan biztos lehessen benne, az idős asszony jól van és gondoskodnak róla. Kate ahhoz is túl beteg volt, hogy az udvarra kimenjen, de levelezés útján kapcsolatban maradt vele, és ez megnyugtatta Susant. Gyakran eltűnődött rajta, mennyit tudhat vagy sejthet anyósa arról az éjszakáról, bár erről sosem beszéltek, és Susannek volt egy olyan érzése, hogy nem is beszélnek soha. Megcirógatta Rosie pufók kis lábait, a gyermek pedig felnézett rá és elmosolyodott, amitől Susan a mennyben érezte magát. - Roselle az üdvözletét küldi, azt mondja, írt neked. Az az ügyvéd, Colin, rendes fickónak tűnik. Oda kellene figyelned rá, anyu. Ki kell jönnöd innét. Susan egyetlen legyintéssel elintézte a kérdést. - Annyi mindenen keresztülmentünk, szívem, elhiheted nekem, hogy nem lehet tenni semmit. Vége, oké? Hagyjuk nyugodni a dolgokat. Jól vagyok, és ami aznap éjszaka történt, azt jobb lesz örökre elfelejteni. Értesz engem? Wendy szomorúan bólintott. - Felelősnek érzem magam, anyu, amiért ide kerültél. A gyerekeknek szüksége van rád, és...Susan közbevágott. - A kölykök jól vannak, és örökké nem tarthatnak idebent. Elég már ebből az állandó aggódásból. Ha valakinek aggódnia kellene, az én vagyok, és mégsem teszem, igaz? Wendy nem válaszolt. Inkább letette Rosie-t a földre, és felállt, hogy körülnézzen a szobában. Susan némán figyelte. Sokkal jobban aggódott miatta, mint bármelyikükért. Wendy nagyon soványnak tűnt, még jól fejlett melleivel együtt is. És néha olyan zaklatott volt. A lány arca kifejezéstelenné vált, és Susan tudta, hogy megint arra gondol, ami akkor történt - újra és újra átrágja magát az egészen. Függetlenül attól, hányszor mondta lányának, hogy semmi sem számít és már mindennek vége, pontosan tudta, hogy Wendy sosem fog így érezni. Nem, amíg csakugyan vége nem lesz, és Susan vissza nem tér a család kebelébe. Ekkor a kis Rosie Susan felé nyújtotta a karját, és rózsaszín arcán sugárzó mosoly áradt szét. Amint felvette és magához ölelte, Susan újra próbálta meggyőzni magát arról, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Miközben hallgatta, ahogy Alana és a kis Barry az essexi otthonról mesél, ahol jelenleg élnek, érezte, hogy a szorítás a szíve körül enyhülni kezd. Jó gyerekek mind, boldogulni fognak. Ebben kell hinnie. De Wendy arca feszült maradt azután is, hogy búcsúképpen valamennyiüket megpuszilta. És még amikor a kis Rosie sírva fakadt, amiért el kellett mennie, még akkor sem tudott megszabadulni a baljós érzéstől, hogy feláldozza az összes gyerekét egyikük kedvéért. De hát mi mást tehetne? - Jobban utálom az éjszakákat, mint bármi mást. Te nem, Sue? Susan éberen feküdt a félhomályban, és felsóhajtott helyeslése jeléül. -Nem tarthat örökké, ezt mondogatom magamnak. Neked is ezt kell mondanod, Matty. Különben mindannyian megháborodnánk. Nézd csak meg Ágnest, tizenkét év vár rá. Az már

nem akármi, bárhonnan is nézzük. Durhamben fog kikötni, mint én, és az lesz még csak a megrázkódtatás neki, annyit mondhatok. Cellatársa szótlan maradt, ami egyáltalán nem vallott rá. - Ugyan már, Matty. Ki a farbával, kislány. Mi nyomja a lelked? - Egyszerűen utálok itt lenni, egyik éjjel a másik után. Elvesztegetem az életem!Ha körülnézel,csupa Caroline-félékbe botlasz, gyerekgyilkosokba és erőszakos vadállatokba,ha a sorsodra gondolsz, te is csak dühös leszel, nem? Úgy értem, rosszat tettünk, az igaz, de csak mert nem volt más választásunk. - Az én férjem élvezte, amikor bánthatott. Nevetett, amikor megütött vagy megalázott. Eljutottam az emberi tűrőképesség végső határához, és bármennyire is jogosan cselekedtem, néha még mindig van egy olyan érzésem, hogy túl messzire mentem. Susan felült és a cigarettatárcája után nyúlt. -Négy évet kaptál, kislány. Nem is rossz emberölésért. Matty lecsusszant a felső priccsről és leült mellé a padlóra. - Érte még mindig túl sok. Nem ért meg négy évet, tudd meg. Csak azt kapta, amit megérdemelt. A nő hangja megkeményedett. - Jesszusom, mennyire gyűlöltem! Susan gyufavékonyságú cigarettát gyúrt magának és néhány pillanat alatt elszívta. - Ez a legfurább az egészben, de én sosem gyűlöltem Barryt. Legalábbis nem állandóan. Néha gyűlöltem csak, ha érted, mire gondolok. Matty kinyitott egy kis dobozt, amit az alsó priccs alatt rejtegetett. - Kérsz egy italt, Sue? - Elővett egy bontatlan üveg vodkát. - Van hozzá citromlé is. Mindig meglep, ha mások megdöbbennek, hogy idebent is lehet inni. Pedig ide csak egy úton juthat be bármi is, a smasszereken keresztül. Még szerencse, hogy viszonylag barátságosak. Már amelyikük, persze. Susan izgatott lett. - Iszom egyet, hugi. Kösz szépen. Mindketten töltöttek egy jókora adag vodkát a bögréjükbe, kevés citromlével ízesítették. Susan nagyot kortyolt az italából, és elégedetten csettintett. - Épp ezt írta fel az orvosom. Matty felnevetett. -Nem vagy ép, tudod? - Hányszor hallottam ezt, különösen az én drága, megboldogult férjem szájából. Feltartotta a bögréjét. - A megboldogult férjekre. Végre nyugságunk van tőlük. Még Matty is elnevette magát. - Tudod, mit kívánok most? Azt szeretném, ha te és én ott lennénk a kis házamban, a kölykökkel meg a lemezeimmel. Eliszogatnánk egy kicsit, elnevetgélnénk, azután hazamennél a saját lakásodba, és reggel a kölykök alig várnák, hogy elkészítsem nekik a reggelit. Azután elvinném őket az iskolába, elpletykálnék a szomszédokkal, és hazamennék, hogy összetakarítsak. Nem kívánok mást az élettől. Nem akarok nyerni a lottón, nem akarok egy filmsztár felesége lenni. Csak tenni a dolgom. Matty kihallotta a szavak mögül a másik asszony végtelen magányát, és teljes szívéből megsajnálta Susant. - Egy nap megtörténik. - Csakhogy addigra a kölykeim sokkal idősebbek lesznek, és nem lesz rám akkora szükségük, igaz? Addigra többé-kevésbé önellátóak lesznek. Még Rosie is, akit intézetben helyeznek el, ahol gyorsan megtanulja, hogy neki kell gondoskodnia magáról. Bárcsak látnád, milyen lányok kerülnek ki onnét.

Matty újratöltötte a bögréiket, és egy darabig némán iszogattak. Mindketten elmerültek a gondolataikban. - Mi van a fellebbezéseddel, Sue? Sosem beszélsz róla, mint a többiek. Susan újabb cigarettát sodort magának, és felhorkant. -Nincs miről beszélni. Nem fogják tárgyalni, de legalább addig is közelebb lehetek a gyerekeimhez. - Biztosan felhasználhatnák a mentségedre, hogy a férjed ütött-vert, és ki tudja, mi mindent művelt még. 1985-öt írunk, Sue, ez már nem a sötét középkor. A nőket megvédik az erőszaktól. - Csakugyan? - kiáltott fel Susan gúnyosan. - Tényleg, mennyi segítséget kaptam! És te is, ha már itt tartunk. Megvédelmeztek, igaz? A zsaruk annyit jártak felénk, hogy a járőrkocsi már magától odatalált. De soha nem csináltak semmit. Persze, bevitték egy éjszakára Barryt, csak hogy szívességet tegyenek. Másnap aztán, hogy kijóza-nodott, kiengedték. Csakhogy Barrynek még pia se kellett hozzá, hogy vadállat legyen, elég volt hozzá a saját beteges agya. Ha minden ennyire megváltozott, mégis mit keresünk mi itt? A fickót, aki megölte a feleségét, a múlt héten engedték ki, igaz? A bíró szerint az asszony állandó szemrehányásai az őrületbe kergették, ezért nem felelős a tetteiért. Hol itt a különbség? Belőlünk a szart is kiverték, mégis meg kell fizetnünk mindenért. Kit érdekel, milyen pocsék volt az életünk? Az én Barrym egy nagy rakás szar volt, de mit érdekli ez a bírót? Matty néhány pillanatig nem felelt. - De te sem próbáltál segíteni magadon, igaz? Légy őszinte. Amikor megszólaltál, akkor is mintha egy sorozatgyilkost hallott volna az ember. „Újra megtenném, ha lehetőségem lenne rá." A bíróság nem ezt akarja hallani. Ennek az országnak a törvényeit férfiak alkotják, a férfiak szempontjából. Meg kell felelned az elvárásaiknak, és meg kell húznod magad. Olyanná kell válnod, aki igényli a védelmüket. Te meg eljátszottad nekik az új Ma Bakert, aki alig várja a balhét. Susan kihallotta a bosszúságot Matty hangjából, és komolyan megkérdezte. - Azt kellene tennem, amit te, úgy érted? Matty, immár félig kapatosan, felnevetett. - Pontosan. Most fején találtad a szöget. Ezért is fellebbeztem meg az ítéletem azonnal. Az ügyvédem, Geraldine maga mögött tudja a feministákat, az összes nőegyletet és hímzőkört, mindenkit. Hamarosan kiszabadulok, és feminista hős leszek. - A mutatóujjával Susan felé bökött. - Könyvet írok erről az egészről, és dagadtra keresem magam. Te is láthatod: középosztálybeli vagyok, szép vagyok, képzett vagyok. A bíróságok nem szeretik bekasztlizni a tanult embereket. Mert alapjában véve minden az osztályharcról szól. Az én világomban főbenjáró bűnnek számít, amit elkövettem. Nem egyszerűen megöltem valakit, hanem egy jogászt öltem meg. Aki része volt a gépezetnek, bármit is tett. De én megküzdök velük, és győzni fogok. Susant lenyűgözte a másik ítélőképessége és tapasztaltsága, de nem volt biztos benne, hová akar Matty kilyukadni. - Te berúgtál. Matty újra felnevetett, hangos és rekedtes hangon, mely hosszan visszhangzott a szárnyban. Az egyik fegyőr belerúgott az ajtajukba. - Maradjanak békében, megértették? Most már Susan is rákezdte, és úgy kuncogtak tovább, mint két éretlen tizenéves. Matty még nagyobb italt töltött maguknak.

- Megöltem, így igaz. De a legmókásabb az egészben, hogy nem is számított rá. - Újra nevetni kezdett. - Látnod kellett volna az arcát! Azt a döbbenetet. Mindenre számított, csak erre nem. - Hát, meg tudom érteni. Igazság szerint senki sem számít arra, hogy egyik pillanatról a másikra szíven döfik, nem igaz? Úgy értem, az udvarias emberek körében ez nem való. Mindketten felnevettek. Ezúttal még hangosabb dörömbölés hallatszott a cellaajtón, és az őr fejhangon kiáltozni kezdett. - Fogják már be, nem hallották? - Lefogadom, a leszbik odáig vannak érte, mikor így üvöltözik, mi, kislány? Mattynek a szájába kellett tuszkolnia Susan takarójának a sarkát, nehogy megint kitörjön belőle a nevetés. - Gyerünk, töltsük ki az egészet, és seggeljünk be, ahogy kell. -Susannek máris gondot okozott a beszéd, de a kilátás, hogy elfeledkezhet minden bajáról, megért mindent. - Csak nehogy könnyekre fakadj, ahogy Rhianna szokott. Susan megrázta a fejét. -Ne aggódj, nem fogok. Matty közelebb hajolt hozzá. - Én is kipróbáltam,tudod.Ezt a leszbi dolgot.Még az előzetesben. De nem nekem találták ki. Én a férfiakat szeretem. Vagyis, úgy értem, a férfiakat részesíteném előnyben, ha lenne választási lehetőségem. Susan elvigyorodott. - Én nem sok jót mondhatok erről. Barry sosem csinálta velem rendesen. Még amikor még szerettem, az első időkben, akkor se csinálta úgy. Van viszont az a fickó a Mad Maxben, az az ausztrál... hogy is hívják? - Mel Gibson. - Az az, a Mel Gibson. Őt el tudnám viselni. Komolyan mondom. Teljes kiszolgálás. Amit csak akar, nálam megkaphatja. - Végignézett magán, és fanyarul elmosolyodott. - Bár nem sok minden maradt rajtam, amit akarhatna, mi? - Soha, egyszer sem élvezted a szexet? Még magadban sem? Susant még a gondolat is megbotránkoztatta, és ezt meg is mondta. - Nyugi, kislány. Az egyenes beszéd híve vagyok, de ez még nekem is sok. Matty most kezdte csak jól érezni magát. Imádott megbotránkoztatni másokat, és tudta, hogy az önkielégítés kérdése igazi tabu Susan Dalston számára. - Úgy érted, sose próbáltad a kézimunkát? A pöcöktetést? - Ráncolni kezdte a homlokát. Hogy is szokták még hívni a lányok? Susan felült a priccsen. - Nem tudom, de azt igen, hogy részeg vagy. Részeg és visszataszító egyszerre. Matty újra nevetni kezdett. - Meghalok tőled! Együtt káromkodsz és keménykedsz a többiekkel, de amikor egy olyan hétköznapi dolog kerül szóba, mint az önkielégítés, mindjárt félénk és visszahúzódó leszel. Ez az egyik legtermészetesebb dolog a világon. A legjobb természetes nyugtatószer. Te pedig, aki szabadon beszélsz a vérzésről meg a kefélésről, nem vagy hajlandó tudomást venni róla. Susan látta, mennyire megváltozik a másik az italtól, és sokáig nem szólt. Tudta, mit művel az alkohol az emberekkel. Tudnia kellett azok után, ahogy felnőtt. - Oké, Matty, most már nyugodj meg. Nem kell bepörögnöd. Nem beszélek a vérzésről meg ilyenekről, soha nem is beszéltem. Azt hiszem, a klasszikus neveltetés miatt. Próbált tréfát csinálni az egészből, de Matty nem volt vevő rá.

- A hozzád hasonlókat nem felnevelik, hanem formára gyúrják. Hogy hasonlíts a szüleidre és az ő szüleikre. így megy ez. Ezt nevezik szocializálásnak. Susan belekortyolt az italába, és felsóhajtott. - Akárminek is hívják,szar szöveg. Matty helyeslően bólogatott. - Az egész szarság, nem érted, Sue? Ettől olyan átkozottul mulatságos. Susan vele nevetett, holott korántsem tartotta mulatságosnak a dolgot. Az igazat megvallva, fogalma sem volt róla, mi lehet ebben mulatságos. De nem szólt. Úgy gondolta, időnként mindenkinek jogában áll kiengedni a gőzt, és Mattynek nyilvánvalóan több a felesleges gőze, mint bárki másnak. Susannek mindig mosolyognia kellett, amikor a bolti lopáson vagy hamis hitelkártya használatán ért lányok a szigorú ítéleten nyavalyogtak. Hat hónapot ha kapnak, mégis úgy viselkednek, mintha a halálsoron ülnének. Elfeledkeznek róla, hogy ő és a kevés hozzá hasonló kapta az igazi büntetést. Amit igazi börtönben kell leülnie. A legtöbben valami könnyített fegyházba kerültek; egy farmon vagy kertben dolgoztak, cigizéssel és piálással töltötték azt a néhány hónapot. Eközben neki vissza kell térnie a szigorítottba, és újra hozzá kell szoknia mindenhez. - Gyerünk, kislány, ne fogd vissza magad, adjunk a bulinak. Matty rázkódott a nevetéstől. - Ezek a te lelki fröccseid... Nem is tudod, igaz, Susan? Te nem is tudod. Matty tovább kacagott, de ezúttal nyoma sem volt korábbi jókedvének. Erőltetetten és kényszeredetten nevetett, színtelen és üres hangon. Susan újratöltötte a bögréket, és sokáig egyetlen szó nélkül ücsörögtek. Tudta, hogy Matty elmerül a gondolataiban, ahogy ő szokott -alighanem újra és újra előveszi az ezerszer megrágott és kiköpött érveket. Ugyanazokat a lehetőségeket. Az a rengeteg ha. Ha minden másként alakul, ha korábban megtörtént volna, és így tovább. Susan ismerte ezt az érzést. Épp elégszer megjárta már vele, és alaposan megtanulta, hogy nem változtat semmin, az égvilágon semmin. Barry ettől még halott lesz, a kölyköknek nélküle kell élnie, és a felszínen semmi sem változik, függetlenül attól, mennyire szeretné, ha minden más lenne. - Mikor megöltem, Susan, tudtam, hogy végig fogom csinálni. Időtlen idők óta tudtam, hogy meg fogom tenni. Matty meredten nézte Susant. A félhomályban szinte groteszknek hatott az arca. - De ő nem tudta, Victor nem tudta. Úgy értem, honnét is tudhatta volna? Nem mondhattam meg neki, igaz? Rontottam volna el a meglepetését? Újra felnevetett. Ezúttal halkan kuncogott, mint egy kiskölyök, aki gyufázáson kaptak. - De akkor is megtettem. Azt mondtam magamnak, hogy megteszem, és meg is tettem. Ezt hívják pozitív megközelítésnek. Emlékszem, egyszer olvastam erről a Cosmopolitanbew. Pozitív megközelítés. Susan elnevette magát, ahogy Matty kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta kiejteni a szavakat. - Be vagyok rúgva, ne is mondd. Susan elvette tőle a bögréjét, és felsegítette a saját priccsére, azután betakarta. - Alig egy kicsit, haver, majd én összetakarítok. Aludj csak. Összepakolt mindent, hogy a reggeli ellenőrzésnél ne találjanak nyomokat. Ahogy kinyitotta az ágy alá rejtett dobozt, talált még egy fél üveg whiskyt, és egy halom narkót is. Eltette a vodkát, majd becsúsztatta a dobozt a helyére. Azután összeöntötte a két bögre tartalmát és egy hajtásra kiitta. Érezte a testében szétáradó alkohol melegét. - Ez betalált, kislány, annyit mondhatok. Matty elfordította a fejét, és lenézett rá.

- Kedvellek, Sue, tényleg. Susan megfogta a kezét és finoman megszorította. - Te sem vagy kutyaütő, kislány. Most pedig aludj. Reggel úgy érzed majd, mintha kihánytak volna. Matty kislányos hangon nevetgélt. - Gyönyörűek a kölykeid,Susan.Gyönyörű szépek. Még a smasszerek is megcsodálták a fényképüket. Láttam, ahogy nézték. Próbált bólogatni, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, és Susan elmosolyodott. - Én elvetettem mind a két gyerekemet. Megtettem, Susan. Hát nem borzalmas? Susan megállt a priccs mellett, és újra megszorította Matty kezét, majd odahúzta a mellkasához, mintha az egyik gyermeke lenne, akit felzaklatott valami apróság és nála keresné a megnyugvást. - Az öregem belőlem is kirugdosott néhányat, kisíány. Tudom, hogy érzel. Hidd el. Matty próbált összpontosítani a sötétben. - Ó, én nem Victor miatt, Susan, ő akarta őket. Miattam. Én nem akartam gyereket. Legalábbis nem tőle. Nem születtem anyának, attól tartok. Victor minden abortuszom után zokogott, amiért nem szóltam neki, csak amikor már megvolt a műtét. Amikor már túl késő volt, és nem tehetett semmit, érted? Victor különben sem volt a helyzet magaslatán, ha tenni kellett valamit. Ez volt a legnagyobb baja, hogy idegesített. Egy tanult és okos ember, akinek annyi esze sincs, mint egy hintalónak, ha a nőkről van szó. Susan nem tudta, mit mondhatna. Tovább szorította Matty kezét, és próbálta megnyugtatni. -Ne verd magad miatta. Mindenki csinál olyasmit, amit megbán. Most Matty hangja komolyodott el. - Ó, én egyáltalán nem bántam meg. Semmit nem bántam meg, Sue. Mégis mit kellene megbánnom? Megszabadítottam a világot egy Victor Enderby nevű tehetetlen faszkalaptól. - Egy erőszakos tehetetlen faszkalaptól, ugye? Matty megrázta a fejét a sötétben. - Dehogy volt ő erőszakos, Sue. Ugyan már! Victor volt a világ legcsendesebb és legkedvesebb embere. Ez volt a legnagyobb hibája. Azt gondoltam, el tudom viselni, de tévedtem. A végén már az őrületbe kergetett. Unalmas és frigid nőt csinált belőlem, mennyire gyűlöltem ezért! Meg kellett szabadulnom tőle. Ez csak világos, nem? Susan nem válaszolt. Inkább felhúzta a takarót Matty álláig, és megsimogatta az arcát. - Aludj, holnap reggel olyan lesz a fejed, mint egy léggömb. De Matty már elment, elment egy teljesen más helyre, és Susan ezúttal nem irigyelte. Ami azt illeti, a világ minden pénzéért sem lett volna Matty Enderby helyében. Azt se tudta, hogy holnap reggel mit mondjon neki. Csak remélni tudta, hogy Matty megfeledkezik erről a beszélgetésről, és soha többé nem is utal rá. Ami őt illeti, kiveti az agyából mindazt, amit ma éjjel hallott. Vannak dolgok, melyeket a legjobb békében hagyni. Susan maga régóta hitt ebben, és Matty csak megerősítette a hitében. Veszedelmes dolog a beszéd, ha az ember el akar rejteni valamit. És Mattynek bizonyosan van mit rejtegetnie. Wendy szokás szerint a madarakkal kelt. Az ágyában feküdt, a Charlton gyermekotthonban, az essexi Great Wakeringben, és körülnézett maga körül. A szoba mármár steril benyomást keltett. Fehér falak, fehér bútorok. Felült, kinyitotta az ágya melletti ablakot, és rágyújtott egy Bensőn & Hedges-re. Mélyen leszívta a füstöt a tüdejébe. Ha az anyja megtudná, hogy dohányzik, sikítófrászt kapna. De az anyja most nincs itt, nem igaz? Wendy szórakozottan megvakarta a combját, és felsóhajtott.

Ha Mr. Potter az éjszakás, nemsokára bedugja a fejét az ajtón, azután legyeskedni kezd körülötte, és próbál hozzá férkőzni. Nos, ma reggel nem találja készületlenül. Egy kis pengét rejteget a párnája alatt. Nem fogja bántani, csak egy kicsit ráijeszt. Amint meghallotta az ajtógomb csikorgását, kidobta a cigarettát az ablakon, és vadul kalapáló szívvel az ajtóra meredt. Bárcsak csukva maradna. De Mr. Alfréd Pottert már nem lehetett visszatartani. Öreg volt, legalábbis Wendy fogalmai szerint; ritkás hajából és rossz fogazatából ítélve a negyvenes éveiben járhatott. A foghíjak láthatóan nem zavarták, máskülönben nem vigyorgott volna megállás nélkül. Különösen a lányokra. A nagylányokra. - Ilyen korán fent vagyunk már? Wendy nem felelt, miközben a férfi lassan az ágy felé indult. - Dohányoztunk is, igaz? - A férfi még mindig vigyorgott. Ahogy a kéz szokás szerint végigsimított a haján, még nem szólt,de amikor a mellek felé kezdtek kalandozni, Wendy előhúzta a rövid pengét a párnája alól, majd kiugrott az ágyból és a férfinak szegezte a kést. - Gyerünk, Mr. Potter, most már ne hagyja abba! A szavak sziszegve törtek fel a torkából, és elégedetten látta, hogy a férfi elfehéredik. - Ha még egyszer hozzám nyúl, átvágom a torkát! Jobban hasonlítok anyámra, mint azt gondolják rólam. Vagyok olyan, mint ő, hallja, amit mondok? Elegem van a szarakodásból, világos? Mr. Potter megijedt, sőt halálra rémült, és ez meg is látszott rajta. Egyetlen szó nélkül kihátrált a szobából, és Wendy lassan megnyugodott. Kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Győzött! Alig tudta elhinni, olyan sietősen vonult vissza az ellenfele. De visszavonult, méghozzá egyetlen szó nélkül. A jókedv szétáradt a tagjaiban. A maga kezébe vette az ítélkezést, és győzelmet aratott. így kellett tennie. Többet nem kell lehetetlen időpontokban kelnie, éberen feküdnie az ágyon, és azon merengeni, mi jöhet még, és mikor törnek rá a tapogatózó kezek, a rossz lehelet. Magához ragadta az irányítást, és meghátrálásra kényszerítette a másikat. Megnyerte az ütközetet, így az egész csatát is. Újabb cigarettára gyújtott, hogy megünnepelje az eseményt. Azután az ajtó kivágódott, és Mrs. Reading állt ott, Mr. Potterrel és két másik felügyelővel. - Kés van nála. Megfenyegetett vele. Mr. Potter, a nagy tiszteletben álló szociális munkás és gyermekfelügyelő pontosan tudta, mit csinál. A kés ott lapult, ahol mondta, és senki sem figyelt a megrettent lány magyarázkodására, ahogyan azt a férfi előre tudta. Szomorúan mosolygott Wendyre, mikor értesítették a rendőrséget, és még szélesebben mosolygott, amikor látta döbbenetét és szörnyülködését. Wendy rádöbbent, hogy nem nyert semmit. És Mrs. Reading ezután következő szavait egész életében nem tudta elfeledni. - A vér nem válik vízzé, Mr. Potter. Épp elégszer láttam már ilyet. A vér nem válik vízzé. Huszonharmadik fejezet Roselle képtelen volt elhinni, amit Wendyről hallott. A hír ellene szólt mindennek, amit a lányról tudott, és magában azonnal el is döntötte, hogy kell lennie valaminek, amiről senki sem tud, és ami arra indította a lányt, hogy késsel támadjon egy szociális munkásra.

Roselle elnyomott magában egy mosolyt. Ha csak látnák, miféle fegyvereket vett el ő a fiatal lányoktól, akik be akartak lépni a klubba. Egyszer még egy lefűrészelt csövü puskát is lefoglalt egy Angéla nevű lánytól, aki szép volt, mint egy angyal, és úgy káromkodott, mint egy dokkmunkás. És elszánta rá magát, hogy használni fogja azt a fegyvert. Angéla viszont kemény kis prosti volt, aki többet tudott az életről, mint amennyit a legtöbb tudós csak sejteni mert. Igaz, Wendy e tekintetben is állja az összehasonlítást. Roselle belegondolt, hogyan reagál majd szegény Susan a hírre, bár a fegyházból kevés esélye lesz bármin is változtatni. Ahogy barátnőjére gondolt, Roselle megérezte az ismerős szorítást a torkában. Valójában a semmiért zárták be, éppen hogy Barryt kellett volna eltiltaniuk a gyermekeitől. Amiért nem gondoskodott róluk. Iván kinyitotta a bejárati ajtót, és Roselle elmosolyodott, amikor belépett a nappaliba. - Korán fent vagy, Roselle, csak azért jöttem, hogy itt hagyjak néhány dolgot Joe-nak. Később még hazajön, igaz? A nő elmosolyodott. - Igen, hazajön, de tudod, hogy te akkor jössz, amikor csak akarsz. Eddig azt a gyakorlatot követték, hogy ha a férfi zárt ajtóba ütközött, abból tudhatta, a nőnek társasága van. Több hónap is eltelt már azóta, hogy legutóbb így járt, és ez aggasztotta Ivánt. - Fiatal nő vagy, Roselle, megérdemelsz egy kis szórakozást. Ne hagyd, hogy Barry gyerekei rátelepedjenek az életedre. Az egy gyennyláda volt. Bárcsak sose vettem volna fel. Tudtam, hogy bajt hoz ránk. Bár azt nem gondoltam, hogy ilyen sok bajt. - Csinálok neked kávét. Sőt. én is iszom veled egyet. Ahogy kisétált a konyhába és feszes hátsója elringatózott Iván előtt, a férfi azt kívánta, bárcsak képes lenne még az erekcióra. Ám azok a napok rég elmúltak, és ebbe bele kellett törődnie. Manapság már csak kereste a pénzt és várta a halált. Nem lelt szórakozást, csak az evésben, ivásban és a társaságban. Roselle egy időre visszaadta neki a fiatalságát. Kapott tőle egy fiút, egy szemrevaló, erős fiút, aki nemcsak szép, de okos is. Most mégis aggódott a nő miatt. Úgy kezelte ezt a lányt, mintha az anyja lenne, mikor pedig nem az, és nem is lehet soha. Mikor a nő visszatért a kávéval, elmosolyodott. Roselle egy öregember vizenyős tekintetét látta, és ez elszomorította. Iván sokat öregedett az elmúlt időben, és Roselle egyre többet töprengett azon, hogy mihez kezd majd nélküle. Ahogy a nő előrehajolt, a férfi előtt egy pillanatra megcsillant krémszínű bőre és sötétbarna mellbimbója, Iván vállat vont. - Manapság, Roselle, csak nézek, és ez minden. Rettenetes dolog ez egy férfi számára. A nő gyengéden megsimogatta az arcát. - Csak ha egy férfi nem élvezte ki az élet minden örömét. Neked ott vannak az emlékeid, és itt vagyunk mi, én és Joseph. Mi mást kívánnál még az élettől? - Ahogy így mondod, drágám, már-már vigasztalóan hangzik. Nos, mi újság a kislánnyal? Iván vonzereje részben abban rejlett, hogy mindig fején találta a szöget. Tudta, hogy aggasztja valami, és hogy ez csak egy valami lehet. - Úgy tűnik, Wendy késsel fenyegetett meg egy szociális munkást. A pengét megtalálták ott, ahol a férfi mondta, és az ügybe a rendőrséget is bevonták. De kellett lennie valami indítékának. Kellett lennie. Ismerem azt a lány, Iván, és ő egyáltalán nem ilyen. Ha kése volt, akkor védekeznie kellett valami vagy valaki ellen. A férfi bólintott.

- Talán valaki rászállt. Ilyen körülmények közt ez nem lehetetlen. Meglátogatod? Roselle bólintott. - A rendőrségen a férfi, ez a Mr. Alfréd Potter nem tett feljelentést. Ami nagyon is rendes tőle. Pedig a szociális munkások nem a vérző szívükről híresek, igaz? - Úgy értem, folyton ezekről a kölykökről olvasni a lapokban, de csak amikor egyikükkel személyesen is találkozol, akkor változik meg a véleményed. Iván elvigyorodott. - Ezekből az otthonokból jönnek a legjobb munkavállalóink, ezt ne feledd. Alaposan kioktatják őket azokon a helyeken. Persze nem úgy, ahogy az emberek gondolnák! Roselle nem nevetett, de belátta a kijelentés igazságát. A lányok közül, akikkel az évek során együtt dolgoztak, sokan érkeztek ilyen otthonokból, ahol állítólag vigyázni kellett volna rájuk, ám ehelyett a legkülönösebb dolgok történtek velük. - Azon tűnődöm, megtudhatnánk-e egy kicsit többet erről a Mr. Potterről? Iván megrázta bölcsességben megőszült fejét, és újra elvigyorodott. - Majd én utánajárok. Te csak pihenj és készülj fel a munkára. Van még néhány kapcsolatom itt-ott, különösen a rendőrség soraiban. Meglátjuk, mit tudok előásni. - Azért különös, hogy megfenyegetett valakit, nem? Miért fenyegetne Wendy bárkit is? Iván nem felelt, mert tudta, Roselle máris elindult ugyanazon a nyomon, amelyiken ő. Wendy fáradt volt, fáradt és zaklatott. Az elkülönítőben, ahogy nevezték, el kellett gondolkodnia azon, amit tett. Emlékeztetnie kellett magát, hogy Mr. Potter jó volt hozzá, és fel kellett tennie magának a kérdést, mi vitte rá ilyen szörnyűségre. Eljátszadozott az ötlettel, hogy elmondja az igazat, de jól tudta a többi lánytól, akik valaha is megpróbáltak szexuális zaklatással vádolni bárkit, hogy az ilyesmi teljes időpocsékolás. A tény, hogy gyámság alá helyezték őket, automatikusan azt is jelentette, hogy szexuálisan felvilágosultak és aktívak. A legtöbben azok is voltak, ami szomorú tény, de ettől még igaz. És a legtöbben a Mr. Potter-féléktől tanulták meg, amit tudtak. A férfi igazi ragadozó volt. Először megpróbálta a bizalmasaivá és a barátaivá tenni őket, azután kezdődött csak az igazi ocsmányság. Egy kar a váll körül, mely épp csak súrolja a mellet. Egy játék, egy kis színlelt küzdelem, mely lehetőséget ad, hogy megtapogassa és megfogdossa a testüket, mintha mindez csak ártatlan szórakozás lenne. Ó, mennyire kiismerte a módszereiket, mennyire nem tudták átverni. A lányok sokat beszéltek erről maguk között, még el is tréfálkoztak rajta. Csakhogy ez cseppet sem mulatságos, mert amikor már túl messzire mentek, senki sem figyelt oda rájuk, és biztosan nem akadt senki, akihez védelemért fordulhattak volna. Nos, Wendy legalább megvédte magát, és örült, hogy így tett. Nem ez volt az első ilyen alkalom, és valami azt súgta neki, hogy nem is az utolsó. Az ajtó kinyílt, és Wendy szíve majd kiugrott a torkán. Miss Beachamet látta, aki egy tálcán teát és szendvicseket hozott. A fiatal nö elmosolyodott, és Wendy félénken viszonozta a mosolyt. Még életében nem örült ennyire senkinek. - Gondoltam, hozok egy kis ebédet. Hogy lássam, hogy boldogulsz. Miss Beachamnek rút arca volt, vézna teste, és gyönyörűen intonált hangja. Wendy órákon át elhallgatta volna. - Köszönöm, kisasszony. Elvette a felkínált tálcát és letette az ablakpárkányra, lévén a kis szobába a priccsen kívül nem tettek egyetlen bútordarabot sem. . - Hozhatok még valamit? Wendy bólintott.

- Egy cigaretta jól esne. Miss Beacham elfintorodott. Olyan arcokat tudott vágni, melyekkel többet elmondott, mint az összes szó a szótárban. - Meglátom, mit tehetek, de nem ígérek semmit. Bármennyire is ellenezte a dohányzást, Miss Beacham tudta, milyen sokat jelentenek a megszokott dolgok egy ilyen zord helyen. Mindenkinek van valamilyen praktikája, amivel a szorongását oldja. A gondjaira bízott gyerekeknél a legtöbb esetben ez a cigaretta, még a legfiatalabbak, a hét-nyolc évesek esetében is. Miss Beacham haragudott ezért, de meg tudta érteni. Emiatt is szerették a védencei - mert próbálta megérteni őket. És segíteni. A kölykök ezért ragaszkodtak hozzá, mert kollégáival ellentétben nem próbálta mindenáron rájuk erőszakolni a saját véleményét. Egyszerűen csak elmondta azt, és hagyta, hogy a kölykök azt kezdjenek vele, amit akarnak. - Hogy van Mr. Potter? Miss Beacham arckifejezése egy szemvillantás alatt megváltozott. - Jól, amennyire tudom. Eltekintve persze a sokktól. Közönyösen ejtette a szavakat, minden látható érzelem nélkül. Nem kedvelte Mr. Pottert, ahogyan a férfi sem kedvelte őt. A nő tudta, hogy azért, mert nem elég vonzó a külleme. Mr. Potter a legtöbb férfival egyetemben csak azokat a nőket találta érdekesnek és értékesnek, akik csinosak voltak. - Mi lesz velem? Miss Beacham kihallotta a magányt és félelmet Wendy hangjából, és leküzdötte magában az ingert, hogy magához ölelje és megnyugtassa a lányt. - Néhány napig itt leszel, utána pedig, ha eljátszod, hogy megtanultad a leckét, minden visszatér a szokásos medrébe. Ja igen, és Mr. Pottert valami oknál fogva a nappalosokhoz tették át. úgyhogy tényleg nincs ok a bánkódásra, nem igaz? Wendy elmosolyodott, ezúttal igazi, sugárzó mosollyal. Miss Beacham épp most közölte vele, hogy tudja, mi az ábra, és hogy megérti őt. És ez többet jelentett a lánynak bárminél. Végre szövetségesre talált, egy igazi szövetségesre. - Most pedig egyél, nehogy legyengülj. Szükség lesz az erődre, kedvesem. Wendy bólintott. Sokkal boldogabb volt most, hogy a nevelőnő is tudta, mi történt vele. - Ma éjjel szolgálatban leszek, talán be tudok csempészni néhány Benson's-t. Meglátjuk, rendben? Wendy újra bólintott, és amikor a nő elment, átengedte magát a jókedvnek. Legalább emiatt nem kell többet aggódnia. Potter nem lesz többé éjszakás. Végre megpihenhet. Susan fáradt volt, de felélénkült. Most először ment le a tornaterembe, és meglepetten tapasztalta, mennyire élvezi. A zsebében most is ott lapult a levél, és ez olyan boldoggá tette, hogy folyton meg kellett érintenie, csak hogy emlékeztesse magát, tényleg ott van. Mikor visszatért a cellájába, leült a priccsére, és előhúzta a két papírívet, hogy újra végigolvassa. Meglepte, hogy Peter White nem sajnálta a fáradtságot, és írt néhány sort. A levél két hónappal ezelőtt érkezett. A borítékon csak a neve szerepelt, semmi egyéb. Még a száma sem. A férfi a Holloway-be küldte, onnét került át a Durhamba és a kezébe. Susan legnagyobb boldogságára. Pedig nem volt több baráti levélnél, melyben Peter azt tudakolta, hogy megy a sora és mi újság a gyerekekkel. Tudatta, hogy egy ACT-2 hajó fedélzetén éppen Ausztrália felé tart.

Mindig is szerette a hűtőhajókat. Különösen az újakat. Gondosan leírt minden részletet, és azzal zárta sorait, hogy megadta a címét. Szeretné, ha válaszolna neki, azt írta. Mindketten csak a levelek útján tarthatnak lépést a világgal, épp ezért minél gyakrabban kellene írniuk egymásnak, nehogy túlságosan lemaradjanak. Susan a mellkasához szorította a levelet, és felsóhajtott. Csodálatos lenne írni neki, meghallgatni a híreit, és olvasni a különös országokról, ahol megfordul. Az emberekről, akikkel találkozik. Látni a világot az ő szemével. Csókot nyomott a papírra, a férfi neve alá, és ez örömet okozott neki. Ebéd után ő is nekilát levelet írni. Elmeséli azt a keveset, ami vele történik, azután feltesz néhány jó kérdést, hogy a férfinak legyen mivel foglalkoznia a válaszlevélben. Billings fegyőr mosolyogva lépett be a zárkába. - Az ügyvédje van itt, Dalston. Szedje össze magát, beszélőre megy. Susan megriadt. - Mit akar? A nő vállat vont. - Honnét tudjam? Na, kapkodja magát egy kicsit, már várja. Susan legjobb tudása szerint összeszedte magát, és követte a nőt. Most már csakugyan halálra rémült. Tudta, hogy ez nem a szokványos látogatás, és attól félt, hogy történt valami az egyik kölyökkel. Agyában máris kergetni kezdték egymást a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok. Rosie halálos beteg. Barry valamelyik kórházban fekszik, összetört csontokkal. A borzalmak listája végtelennek ígérkezett. Bármennyire is tudta, hogy csak magát gyötri ezzel, az agya teljes fordulatszámon pörgött tovább. Úgy tűnt, az ajtók végtelenül hosszú ideig nyílnak és csukódnak, és mindenki, aki az útjukba kerül, őket próbálja feltartóztatni. Amikor végre beléphetett a zöldre mázolt helyiségbe, Susan már egész testében verítékezett. Colin az ablak mellett állt, és karcsú alakját a kintről érkező napfény rajzolta ki. - Mi történt, baja esett valamelyik kölyöknek? A férfi azonnal kihallotta a szorongást a hangjából. - Wendy. De ne gondoljon semmi rosszra. Nem esett semmi baja. Susan érezte, ahogy minden izomrostja ellazul. Lerogyott az asztal melletti székbe, és felsóhajtott. - Akkor mi történt? - Arca annyira elsápadt, hogy egyenesen halottnak tűnt. Még az ajkaiból is kifutni látszott a szín. - Késsel támadt az egyik gyerekfelügyelőre. - Colin feltartotta a kezét, hogy elejét vegye a közbeszólásnak. - Mielőtt beleszólna, kérem, hallgasson végig, Susan. Jól van, nem csukták le, a szociális munkás nem emelt vádat. Az otthonon belül intézték el az ügyet. Nincs nagy gond. Sokszor kell ilyen dolgokkal szembesülniük, és tudják kezelni az esetet. Wendy inkább csak amiatt aggódik, hogy maga is megtudja, ami szintén természetes. Susan úgy meredt a férfira, mintha az hirtelen hosszú vörös szakállt és manófüleket növesztett volna. - Hogy mit? Mit csinált az én Wendym? Olyan hitetlennek és döbbentnek tűnt, hogy Colin kis híján elnevette magát. - Ugyan, Susan, nem olyan szörnyű a helyzet, mint amilyennek tűnik. Higgye el nekem. A nő értetlenül csóválta a fejét. - Mit csinált vele az a férfi? Miért fenyegette meg Wendy? Colin vállat vont. -Nem tudom.

- Hogy érti azt, hogy nem tudja? Azt akarja mondani, hogy csak úgy megfogott egy kést és megfenyegetett vele egy felügyelőt? Ezt akarja elhitetni velem? Hogy az én Wendym csak úgy magától kibukott, azt mondja? Most már ott állt az asztal mellett, és fenyegetően tornyosult a férfi fölé. A fegyőr odalépett hozzá, és gyengéden lenyomta a székbe. Susan úgy rázta le magáról, mintha egy pimasz légy lenne. -Nyugodjon meg, Dalston. -Nyugodjak meg? Maga teljesen begőzölt. Hogyan nyugodhatnék meg? A kölyköm bajban van, és én még csak nem is beszélhetek vele. Megbüntették? Jól van? Colin ingerülten hunyta le a szemét. Ez a nő több gondot okoz neki, mint korábban bárki. Egyszerűen nem akar segíteni magán. Az igazat megvallva, úgy tűnik, mintha ki se akarna szabadulni innét. Mintha egy börtönben akarná leélni az életét. És mindennek a tetejében elvárta tőle, hogy úgy intézze a dolgait, mintha a vér szerinti hozzátartozója lenne, amit, Istennek hála, nem mondhat el magáról. - Nézze, Susan, most már nyugodjon meg, rendben? A fegyőr a közelben őgyelgett. Susan érezte az olcsó dezodor illatát; az émelyítő illatot, amitől a gyomra is felfordult. - Én ezt nem bírom tovább, esküszöm, nem bírom. Colin odalépett hozzá és a vállára tette a kezét. - Én megértem, Susan, higgye el. Miért nem próbál segíteni magán? Hamarabb otthon lehetne a gyerekeivel, mint gondolná. A nő elhúzódott tőle, és lesütötte a szemét. - Maga ezt nem érti, Colin. A férfi vállat vont. - Ez igaz, Susan. Most fején találta a szöget. Egyáltalán nem értem magát. A nő sokáig nem szólt. Hallotta a nevetgélés és a beszéd kintről beszüremlő foszlányait. Lágy szellő emelgette a függönyt, ahogy az átcsusszant a rácsok között. Susan meredten nézett maga elé, és tudta, hogy csapdába esett. Reménye sincs rá, hogy kimászhat belőle. - Akkor most hogy van? Ugye, nincs semmi baja? A férfi bólintott. Dühös volt, amiért a nő ennyire vonakodott segíteni önmagán és a gyermekein. Ez nem természetes, egyáltalán nem az. Látnivaló, mennyire imádja a kölykeit, de akkor miért nem segít abban, hogy kivigye innét? Susantől két helyiségnyire Matty a kávéját kortyolgatta, és úgy beszélt a fellebbezéséről, mintha az már eldöntött ügy lenne. Mint ahogy - legalábbis amennyire ő látta - az is volt. Az ügyvéde, Geraldine O'Hara szemközt ült vele. Geraldine bámulatos jelenség volt. Harminckilenc évesen is birtokolta egy topmodell termetét és felépítését. Sűrű hosszú haja selymesen, aranybarnán fénylett. Szemei szikrázóan zöldek voltak, az ajkai teltek. Elegáns kosztümöt viselt, feszes fekete szoknyával és jókora válltömésekkel. Ajkait és körmeit mindig lángoló vörösre festette. Minden porcikájában a nyolcvanas évek asszonya volt - vonzó, becsvágyó és céltudatos. E mellett a híres feminista és médiasztár szerepében is tündökölt. Kollégái a „Férfigyűlölő" gúnynevet ragasztották rá, amiért mindig nőjogi kérdéseket vállalt, és olyan ügyekért harcolt, melyet a többiek eleve veszett fejsze nyelének tartottak. Nem volt férje, se barátja, se szeretője. Nem mintha senki se kívánta volna a társaságát. Geraldine-t a férfiak valósággal elárasztották ajánlataikkal, és megkaphatott volna mindent, amit csak akart, a vacsorától a szexig.

De ő tudomást sem vett ezekről. Egyedül a munkája érdekelte; csak a munkája, és semmi más. A férfiak, mint mondta, csak elvonják a figyelmét az élet igazán fontos dolgairól. Senki sem tudta biztosan, hogy ezt komolyan gondolta-e, vagy elsütött egy újabb borsos tréfát a férfiak kárára. Egy biztos, ő sosem vette a fáradtságot, hogy elmagyarázza. Ilyen egyéniség volt Geraldine O'Hara. De még a feminista elkötelezettség és dogmák sem segítettek abban, hogy jobban megkedvelje a nőt, aki előtte ült. Nem mintha valaha is engedné, hogy ez befolyásolja az értékítéletét. Matilda Enderby az első naptól kezdve csak rossz érzéseket keltett benne. Még a kézfogásától is felállt a szőr Geraldine hátán. Lehetőség szerint kerülte is az érintését. Most Matty beszélt, és Geraldine rákényszerítette magát, hogy odafigyeljen a mondandójára. - Victor sok szempontból perverz volt, tudja. Igazi mániákus a szexben. Korbácsok, disznó filmek... A fájdalom izgatta. - Ha okozta, vagy ha elszenvedte? - kérdezett közbe Geraldine hűvös hangon. Matty egy adott pontra meredt a nő feje felett, és felsóhajtott. Szép vonásai tovább szépültek a mozdulatlanságban. Végül hosszas gondolkodás után válaszolt. - Azt hiszem, mindkettő. De főként okozni szerette. Geraldine a nőre meredt, és halványan elmosolyodott. - Semmit sem találtak a házban vagy az irodájában. Semmit, ami a szexuális szokásaira utalt volna. Még fel kell keresnem azt a prostituáltat, akihez járt. - Lenézett az írótömbjére. - Mariah Brewster. Meglátjuk, mit mond ezúttal. Úgy tudom, a legutolsó tárgyaláson nem volt túlzottan közlékeny. Matty magára öltötte a felháborodott feleség maszkját. - Mennyire gyűlöltem, amikor tudomást szereztem a kapcsolatukról. El tudja képzelni, milyen szörnyű érzés megtudni, hogy egy idegent fizetett meg a szexért? Geraldine vállat vont. - Bármennyire is szörnyű volt, ha a házasságuk ennyire megromlott, azért megkönnyebbülést is éreznie kellett? Matty bólintott. - Persze. Geraldine belekortyolt a kávéjába és rágyújtott. Miután mélyen leszívta a füstöt, elmosolyodott. - Jól néz ki. Sikerült beilleszkednie? Matty sugárzóan elmosolyodott, amitől csak még fiatalabbnak és sebezhetőbbnek tűnt. - Nincs más választásom, igaz? Azt mondogatom magamban, hogy nemsokára véget ér az egész, és folytathatom a rendes életem. -Nem tud róla, hogy hol tarthatta még a kisjátékszereit, korbácsait, miegyebet? A lakás, az iroda, de még a garázs is makulátlanul tiszta volt. Hacsak nem állunk elő valamivel, ezt nem használhatjuk fel az érvelésben. Nem maradtak a testén árulkodó nyomok, amit megmutathatnánk? Matty hevesen megrázta a fejét. -Attól tartok, nem. Begyógyult mind. -Nincs egyetlen sebhely sem? - Tudja, hogy nincs. Különben is, az a tény, hogy prostituálthoz járt, mindent elmond. Geraldine felállt és kinyújtóztatta a tagjait. Fekete gyapjú kosztümje ezúttal is hibátlanul állt rajta. Még egy eltévedt hajszál sem próbálta tönkretenni a megjelenését. -Nem szükségszerűen. Brewster szerint a férje csendes, magának való férfi volt.

Mielőtt Matty válaszolhatott volna, hatalmas csattanás hallatszott az egyik felettük lévő szobából. Egy női hang teli torokból válogatott sértéseket kezdett harsogni, mire Matty felpattant a székből. - Mintha a cellatársam, Susan Dalston lenne az. Geraldine visszahőkölt. - Egy cellában van Susan Dalstonnal, a kalapácsos gyilkossal? Matty bólintott, miközben az ajtó felé indult. Az ügyeletes bedugta a fejét a szobába, és szomorúan elmosolyodott. - Be kell zárnom magukat, míg elviszünk egy foglyot. Sajnálom. - Maga rohadt állat! Rosie... az én Rosie-mat akarom. Susan hangja fátyolos lett a könnyektől. Idebent a szobában is tisztán hallották, ahogy próbálják megfékezni a nőt, és az egyértelműen mindenki tudtára adja, mit gondol az akcióban részt vevő smassze-rekről. - Kinyírom magát, Colin, maga rohadt állat! Geraldine ösztönösen az arcához kapta a kezét. - Mi az isten folyik itt? Matty vállat vont, és úgy meredt az ajtóra, mintha az bármelyik pillanatban átlátszóvá válhatna előtte. -Nem tudom, Geraldine. Tényleg nem tudom. Colin megtapasztalta a hamisítatlan rémületet. Miközben végignézte, ahogy Susant a földre teperi három testes fegyőr, megtapogatta a nyakát, és meglepte, hogy az nem vérzik. Bár a karmolások nyomán máris felduzzadt a bőr. - Rosie! - hangzott fel a sikoly, az a szüntelenül ismétlődő sikoly. A fegyőrök kivonszolták Susant a szobából a folyosóra. Valaki megnyomta a vészcsengőt, és Susan kétségbeesett kiáltásai belefúltak a vészkürt sikolyaiba, melyek tudatták az összes fegyőrrel, hogy súlyos rendbontás történt. Egyikük rádión iderendelte az orvost, hogy nyugtassa le a foglyot. Colinon úrrá lett a bűntudat és a megbánás. Mindenképp el kellett neki mondania a hírt, csak arra nem számított, hogy az ilyen hatással lesz rá. Gondolta, hogy a nő fel fogja magát zaklatni, de azt már nem, hogy a puszta kezével próbálja kiszorítani belőle a szuszt. Ha más haszna nem is volt ebből, de legalább megint tanult valamit. Susan eltűnt a folyamatosan érkező őrök alatt, akik minden erejükkel próbálták lefogni. A pulóverénél fogva rángatták arrébb, és a férfi vethetett egy pillantást a viseltes melltartóra és a telt mellekre. A nő mindvégig lánya nevét kiáltozta és sikoltotta. Végül, mérhetetlenül hosszúnak tetsző idő után az orvos beadta a nyugtatót, és miközben próbált megküzdeni a Librium hatásával, Susan fokozatosan megnyugodott. Szavai összefüggéstelenné váltak, és már a szemét is alig tudta nyitva tartani. Valaki végre kikapcsolta a riasztót. A csend éppoly döbbenetes volt, mint előtte a hangzavar. Az ügyeletes fegyőr, Miss Dobbin gúnyosan végigmérte Colint. - Megvolt a mai napra rendelt jó cselekedete, miszter? A nő összenézett a többiekkel. - Nyugodtan Dalston képébe mondta, hogy a legkisebb lányát örökbe fogják adni. Hitetlenkedve csóválta a fejét. - El tudja képzelni, haver, milyen érzés ez neki? Az őrök egy emberként meredtek rá, és Colin úgy érezte magát, mint valami pitiáner bűnöző. Pedig nincs igazuk, ő próbált kíméletes lenni! Szóra nyitotta a száját, de a nő abban a pillanatban közbevágott.

- Hordja már el magát innen! A páciensét az elkülönítőbe tesszük. Ha szerencséje van, nemsokára újra belemászhat a lelkébe. Miután Susant elvitték, kinyitották a többi ajtót is, és az ügyfeleikkel tárgyaló ügyvédek elmehettek. Colin tudta, hogy hallottak minden egyes szót, és játszadozni kezdett az aktatáskájával, hogy minél későbbre halassza az indulást. Geraldine így is meglátta. Visszahúzódott az ajtó mögé, hogy beszéljen még néhány szót Mattyvel, mielőtt a nőt visszavinnék a cellájába. Amikor a férfi kilépett a közeli szobából, már várt rá. Colin azonnal felismerte. Geraldine O'Hara nem olyasvalaki volt, akit be kellett mutatni. - Minden rendben? - kérdezte a nő. A férfi szomorúan bólintott. - Felsértette a nyakát és elszakította a pulóverét. - Ez legyen most a legkisebb problémám. Colin belenézett a zöld szempárba és megdermedt, majd kapkodva igyekezett rendbe szedni magát. Jól tudta, mennyire alulöltözöttnek tűnik még akkor is, amikor pedig próbál adni magára. Gyerekkora óta trehány ember benyomását keltette, amivel az őrületbe kergette anyját és az összes komoly barátnőjét. - Ugyan már. Igyunk meg egy csészével, attól biztos jobban lesz. A kantinban, ahol Geraldine-t jól ismerték, Colin újabb leckét kapott. A nő összemosolygott és elbeszélgetett mindenkivel, és gondja volt rá, hogy a gyerekek, férjek és családtagok után érdeklődjön. A férfi le volt nyűgözve. Az ügyvédek rendszerint csak küszködtek a börtönökben, különösen amikor azért jönnek, hogy elítélt gyilkosokat szabadlábra helyeztessenek. Geraldine, úgy tűnt, éppúgy otthon van a kantinban, amennyire otthon lenne bármelyik elegáns étteremben. Kihozta a teát az asztalhoz és elmosolyodott. - Szóval maga Susan Dalston ügyvédje? - Colin Jackson. De inkább csak volt ügyvédje. Azt hiszem, épp most kaptam meg a felmondást, East End-i módra. - Ne hibáztassa ezért. Láthatóan megrázta a hír, és maga kéznél volt. Mindannyiunkkal történik ilyen. Egyszer Wandsworthben az egyik ügyfelem letepert a padlóra. Colin végigmérte. - Nem csoda, ha ott is így nézett ki. A nő elmosolyodott. - Ez még évekkel ezelőtt volt. A fickó fegyveres rablásért ült, és nekem kellett megmondanom neki, hogy a felesége meghalt agytumorban, míg ő az előzetesben ült. Az a legkülönösebb, hogy felmentették, és öt nappal a tárgyalás után felakasztotta magát. - Néha egymást érik a tragédiák, igaz? Geraldine belekortyolt teájába és rágyújtott egy Rothman's-re. - Ebből élünk. Na és, milyen ez a Susan Dalston? - Már amikor nem akarja megfojtani a jogi képviselőjét, úgy érti? A nő elvigyorodott, kimutatva tökéletes fogsorát. Colin elgondolkodott néhány pillanatig, mielőtt felelt volna, és Geraldine tudta, hogy az igazat hallja. - Rendes ember. Nem szabadna itt lennie. A gyermekeit kellene nevelnie. Susan isteníti őket, és azok is istenítik őt. Tudja, a férje éveken át könyörtelenül ütötte-verte. Susan többször elvetélt a verések következtében, és nemi betegséget is kapott a férfitól. De a

tárgyaláson esze ágában sem volt ezt felhozni a saját mentségére. Folyton csak azt hajtogatta, „Újra megtenném, ha lehetőségem lenne rá." Az ügyvédei nyilván nem akarták tanúnak szólítani, hogy az ügyész ízekre szedhesse, így végül bűnösnek nyilvánították és életfogy-tiglant kapott. Azt hiszem, a fellebbezést is csak azért kezdeményezte, hogy Londonba kerülhessen, közelebb a gyerekeihez. Előtte Durhamben volt. Ma közölnöm kellett vele, hogy a gyámhatóság megadta az engedélyt a legkisebb gyerek örökbe adásához. Nem tehet ellene semmit. Nincs senki, aki magához vehetné a kölyköket, a család nem törődik velük. így hát a hatóságok úgy döntöttek, a kis Rosie-nak a Simpson családhoz kell kerülnie. A férfi színtelen hangon felnevetett. - Ezért próbált megfojtani. -Nem így kellett volna elmondania? A nő lágy hangon kérdezte, és a férfi elmosolyodott. - Igen, Geraldine. Nem így kellett volna elmondanom. - És mindennek a tetejébe az elmúlt éjjel a legidősebb lány, Wendy késsel fenyegetett meg egy felügyelőt a gyermekotthonban, ahol elhelyezték. Képzelheti, hogy ez már csak hab volt a tortán. Geraldine megrázta a fejét, és felsóhajtott. - Szép kis történet. Némely ember élete elviselhetetlenül szomorú, nem gondolja? -Nem úgy, mint a kis Mattyé. Geraldine szemei elkerekedtek. - Ismeri őt? Colin elvigyorodott. - Csak látásból. Utolsó évesként Victornak dolgoztam. Egy kis zsebpénzért. Matty mellette volt titkárnő. Nem házasodtak össze. Geraldine az órájára pillantott, és beharapta az ajkát. -Nézze, tényleg mennem kell. Nem találkozhatnánk valahol? Colin sokatmondóan húzta fel a szemöldökét. - Képzelem, hány férfi ábrándozhat róla, hogy ilyet mondjon neki. - Maga nem? Kezdem elveszíteni a vonzerőm? A férfi felnevetett. Kedvelte a nőt, és tudta, hogy az is kedveli őt. Végigfuttatta ujjait rendezetlen hajzatán. - Attól ne féljen. Csak mondja, hol és mikor, én ott leszek. - Mit szólna a Zilli's-hez a Dean Streeten? Úgyis a Sohóba kell mennem. Találkozóm van. Mondjuk úgy hét-harminc körül? A férfi bólintott. - Akkor ott találkozunk. Colin elvigyorodott. - Arra mérget vehet. Figyelte, ahogy a nő kisétál a kantinból, és egy pillanatra úgy érezte, mintha a feje tetejére állt volna az élete. Egy férfi fegyőr állt meg mellette. - Szerencsés fickó. Hogyan tud egy ilyen tacskó leülni egy ilyen dögös bigével, mi? Colin felnézett a férfira, és halálos komolysággal felelt. - Mit gondol, hogyan? Kipitiztem. Rhianna belépett Matty cellájába, és felkiáltott. - Igaz, amit szegény Sue-ról hallok? - Attól tartok, igen. Hogy tehették ezt vele? Rhianna felhorkant. - Mindig ezt teszik, hülye tyúk. Én sem láttam a lányom hároméves kora óta. A hangja elszomorodott az emlékektől. - Őt is örökbe adták? - Matty, úgy tűnt, komolyan érdeklődik iránta.

Rhianna megrázta a fejét. - Nem, nem igazán. Az anyámnál van. Ő folyamodott a gyámságért. Aláírtam a papírokat, és az anyám néhány nap múlva elköltözött a környékről. Azóta se láttam egyiküket se. - Ez rettenetes. Rhianna gúnyosan utánozni kezdte. - Igen, nagyon rettenetes, Miss Enderby. De hát ilyen az élet, nem? Anyám a meggyőződése szerint tett, azt hiszem. Meggyújtott egy füves cigit és mélyen leszívta a füstöt. - Mit csinálsz? Matty széttárta a karjait, hogy Rhianna is láthassa, mi van az ölében. - Csak átnézem Sue dolgait, ez minden. Nézd, ez a kis Barrytől van. Rhianna felé tartotta a levelet, aki kitépte a kezéből, és üvölteni kezdett vele. - Mégis mi a szart csinálsz, te lotyó? Ez itt Susan Dalston személyes holmija. Nincs jogod elolvasni. Matty felállt és vállat vont. - Most meg mi a baj? Úgyse tudja meg, nem igaz? Rhianna majd felrobbant dühében. - Ez az íratlan törvény, Matty. - Egyik hosszú lila körmével felé bökött. -Nem nyúlsz semmihez, míg fel nem hatalmaznak rá, ezt neked is tudnod kell. Elkezdte összeszedegetni a papírokat. Matty bosszankodott. - Ó, maradj már magadnak, Rhianna, kinek okozok vele kárt? A fekete nő szembefordult vele, és Matty meglepetten látta a könnyeket az arcán. Rhianna úgy szorította magához a leveleket és rajzokat, mintha azok az aranynál is értékesebbek lennének. - Nem nyúlsz semmihez, megértetted kislány? Ha nem fogadsz szót, széttéplek. Ez minden, ami Susannek megmaradt az életből. Ez az élete, Matty, az ő élete, nem a tiéd vagy bárki másé. Csakis az övé. Ez az ő kis világa, ahová mindig visszavonulhat, ha akar. Az ő emlékei, az a hely, ahol magához ölelheti a kölykeit és anélkül szeretheti őket, hogy bárki is megzavarná. És ha ezt képtelen vagy megérteni, akkor önző ribanc vagy, aki meg sem érdemli, hogy vele legyen. Matty elnémult. Lesütött szemmel hallgatta a másikat. - Semmit sem tudsz az életről, az égadta világon semmit se tudsz az életről és az emberekről - tombolt tovább Rhianna. - Úgy járkálsz itt közöttünk, mintha valaki lennél, mintha mind alattad állnánk. Te azt hiszed, jobb vagy nálunk, de nem így van, nem vagy jobb egyikünknél sem. Mert mi valamennyien ismerjük az együttélés törvényeit, és csak azon osztozunk másokkal, amit ők is meg akarnak osztani velünk, nem amiről azt hisszük, büntetlenül elvehetjük. Honnét szedted ezt a holmit? Matty úgy érezte, mintha arcul csapták volna. - Értem, Rhianna, nem kell úgy felhúznod magad. A másik olyan dühös volt, hogy Matty már a testi épségéért aggódott. - Te tényleg nem értesz semmit, igaz, Matty? Te tényleg nem látod, mit műveltél, ugye? Rhianna a kezébe nyomta a papírlapokat. - Tedd vissza ezeket a helyére, és ma este ne kerülj a színem elé. Komolyan mondom, Matty, nem akarlak látni. Susan egy kórházi ágyon tért magához, leszíjazott karokkal. Egy darabig azt sem tudta, hogy került ide. A torka kiszáradt és sajgott. A nyelve mintha a tízszeresére duzzadt volna a szájában, a szemei könnyeztek. Rájött, hogy sírt, még álmában is sírt. Azután minden megvilágosodott előtte, és rájött, miért fekszik itt leszíjazva.

Elveszik tőle Rosie-t, mintha csak egy sütemény vagy egy kinőtt melegítő lenne. Úgy döntöttek, jobb neki, ha Simpsonékkel él, és talán így is van. De ettől még nincs igazuk. Rosie Susan kisbabája, az ő utolsóként született gyermeke. Rosie a család kis kedvence. Még Barry sem volt képes ellenállni neki. Susan hordta ki őt, táplálta és szerette, mióta csak a hamvas arcocskájával és az elégedetlen bömbölésével erre a világra jött. A szeme sarkából Susan látta a zsebéből származó holmikat, melyeket elszedtek tőle, mielőtt levetkőztették. Peter levele ott hevert a fehér asztalon, és Susan érezte, hogy a könnyek újra égetni kezdik a szemét. Milyen csodálatosan indult a nap. Tudnia kellett volna, hogy neki nem jutnak csodálatos napok vagy jó dolgok. Egész élete nem más, mint egymást követő katasztrófák sorozata. Valamiért mégis mindig hitte, hogy egy napon megüti a főnyereményt. Megkapja, amit akar. Csak egyszer. Egyetlen egyszer. Egy arc tűnt fel az ágya mellett. Hatvanas éveiben járó, töpörödött asszonyhoz tartozott, kinek zilált hajzatát fejpánt szorította le. - Akar valamit, ami boldoggá teszi, kedvesem? Valami, amitől ellazul egy kicsit? Susan megrázta a fejét. Még nem találták fel azt a gyógyszert, ami őt boldoggá tudná tenni. A mai nap után aligha lesz még egy boldog pillanata ebben az életben. Még abban se volt biztos, hogy vágyik-e a boldogságra. Mindig olyan gyorsan kiragadják a kezei közül, hogy már kezd félni tőle. A boldogság másoknak való, az olyanoknak, akik a magazinokban és a tévében szerepelnek. Nem a hozzá hasonlóknak. Újra sírva fakadt, magányos és panaszos hangon, míg végül újabb injekciót kellett adniuk neki, és ő hálásan ölelte magához a feledést. Huszonnegyedik fejezet Mariah Brewster a Wardour Street közelében élt. Geraldine, aki szokványos prostituáltra számított, meglepődött, amikor meglátta. Középkorú asszony állt előtte, jól ápolt külsővel és frizurával, visszafogott ruhában és kardigánban. Mariah úgy invitálta be, mintha királyi vendég lenne, és ezzel még inkább ámulatba ejtette. A lakás olyan volt, mint egy fiatal lány hálószobája, csupa giccs és csillogás. A kávézóasztalra délutáni tea került, mellé szendvicsek, tortaszeletek és néhány fánk. - Kérem, foglaljon helyet, Miss O'Hara. Örülök, hogy pontosan érkezett. Gyűlölöm, ha megvárakoztatnak, és alig egy óra múlva ügyfelem érkezik, persze ezzel nem siettetni akarom. Geraldine alig jutott szóhoz a meglepettségtől, és érezte, hogy máris megkedvelte az asszonyt. Öt perccel később már egy szelet tortát és egy csésze teát egyensúlyozott a térdein. - Gyönyörű a haja, kedvesem, bár, gondolom, mindenkitől ezt hallja. A nagyobbik lányomnak is ilyen szép a haja. Az egyetemen tanul, és képzelje, éppen jogot. Geraldine elmosolyodott. Mariah belekortyolt teájába, majd finoman megtörölgette korallszínü ajkait az asztalkendőben. - Nos, mit tehetek önért? Nem sok mindent fűzhetek hozzá a vallomásomhoz. Geraldine bólintott.

- Megértem önt, de minden szálat végig kell járnom. Azt szeretném, ha beszélne nekem egy kicsit Victor Enderbyről. Milyen ember volt? Mit keresett önnél? Mariah hátradőlt a széken, és lehunyta a szemét. - Kedves ember volt, Victor, nagyon udvarias és kedves. Bárcsak mind ilyen lenne. - Felült és elmosolyodott. - Kér fánkot? Geraldine megrázta a fejét. - Soha nem kért különleges elbánást? Mármint szexuális értelemben. Mariah Brewster jót nevetett ezen, kellemes csilingelő hangján. - Dehogy! Victor? - Feltartotta a kezeit. - Szokványos szex és semmi csókolózás, ez volt a jó öreg Victor. Az igazat megvallva, számára nem is a szex volt a legfontosabb. A homlokát ráncolva kereste a megfelelő szavakat. - Inkább olyan volt, mintha randira jönne. Bort hozott nekem, méghozzá jó bort, nem holmi ócskaságot. Sok mindenre megtanított a borokkal kapcsolatban, afféle mániákus volt. Mármint a borokat illetően. Újra elnevette magát. - Kinyitotta a bort, és beszélgettünk. Több mint tíz évvel ezelőtt jött el hozzám először. Az anyja akkor még élt. Igazi szipirtyó volt, az őrületbe kergette a fiát a nyavalyáival és a folytonos szőrszálhaso-gatásával. Azt hiszem, amolyan menedék voltam a számára, valaki, akiben megbízhat, és akivel együtt lehet. Eltöltött velem egy kellemes délutánt vagy estét, és közben nem aggódott Victor Enderby, a prominens jogász miatt. Vagy ami ennél is fontosabb, Victor Enderby, a kötelességtudó fiú miatt. - Elmosolyodott. - Jól megvoltunk egymással, Victor és én. A szex már csak hab volt a tortán. Gyorsan túlvolt rajta. És komplikációk nélkül. - Nem érdekelték a szado-mazo játszadozások? Akárcsak mérsékelt formában, például úgy, hogy a feje felett összefogta a csuklóit, vagy ilyesmi? Mariah megrázta a fejét, és felnevetett. - Victor még világosban sem lett volna hajlandó csinálni! Beszélni meg egyenesen képtelen volt róla. Mindig én kezdeményeztem. Amikor már kezdett letelni az a néhány óra, megfogtam a kezét és odavezettem az ágyhoz. Ilyen egyszerűen. Készpénzben fizetett, amit egy borítékban letett az ágy mellé. Mindent egybevetve, kellemes kapcsolat volt. Mint már mondtam, bárcsak többen lennének ilyenek. Geraldine nem tudta elképzelni, hogy valaki így éljen, és mindenféle idegennel összeadja magát, aki csak beesik az utcáról. Lehet, hogy betegségük van, vagy akármi. Mariah láthatóan a gondolataiban olvasott, és a maga szeretetre méltó módján, szomorúan folytatta. -Nézze, kedvesem, tudom, hogy az életmódom különösnek tűnhet a maga szemében. De azt sem szabad elfelejtenie, hogy én nem vagyok maga. Három gyermeket neveltem fel, jó iskolákba járattam őket, és minden igényüket e munka révén elégítettem ki. Amikor a férjem meghalt, itt maradtam egyetlen penny nélkül. A férjem eljátszott mindent, amink csak volt. A házat súlyos jelzálog terhelte, kis híján kitettek az utcára. Csak így kaphattam vissza a függetlenségem,már amennyire. Nem én választottam ezt az életmódot, de csak így végezhettem el a kötelességem. - A gyerekeim azt hiszik, közalkalmazott vagyok és a kormánynak dolgozom. És miért gondolnák másként? Én vagyok az anyjuk, a nevelőjük, és mindennap munkába megyek, mint akárki más. Amikor hazajönnek, minden este itt várok rájuk. Szeretem őket. Egyszerű, nem? Ha több Victort kaphatnék, boldog asszony lennék, higgye el nekem. Kezdek öregedni, és ez az én szakmámban nem kifejezetten előnyös. De legalább kipárnáztam a fészkünket,

amíg lehetőségem nyílt rá. Egy napon kedves nagymamaként élek majd az Eastbourne-ön, egy kis házban, és talán még tisztelnek is a szomszédok. Mindannyiunknak a saját életünket kell élnünk, kedves, a saját lehetőségeink szerint. Geraldine-t zavarba ejtette az asszony kéretlen őszintesége. - Én nem ítélkezem ön felett. Mariah elmosolyodott. - Dehogyisnem. Az ítélkezés az emberi természet része. Nos, én soha nem ítélek meg senkit. Ahogy a Biblia is mondja, ne ítélkezz, mert megítéltetsz. Vagy valami ilyesmi. Vertek már össze. Raboltak ki. De én túléltem mindezt, hála a Victorhoz hasonlóknak. Az őszinte, kedves férfiaknak, akik támaszért fordultak hozzám, és nem szexért. Tudja, amikor találkozott a feleségével, annyira boldog volt. És én örültem a boldogságának. - Elmondta magának? Mariah bólintott. - Ó, majd kiugrott a bőréből. A nő fiatalabb volt, nagyon vonzó, és Victor tényleg hitt benne, hogy őt akarja. Hogy törődni fog vele. Matilda. Eljött ide, és azt mondta, többet nem lehet velem, mert az nem lenne tisztességes. Több ezer fontot fizetett, fájdalomdíjként, ahogy ő hívta. Ilyen becsületes ember volt. De az esküvő után hat hónappal újra felkeresett. Gyanítottam, hogy így lesz. mindez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Geraldine alig hitt a fülének. - Ezt eddig nem említette, az első tanúvallomásában. Mariah vállat vont. - Akkor tényleg nem akartam belekeveredni. Képzelheti, mennyire hiányzott volna nekem mindez. De miután elolvastam, amiket az a nő nyilatkozott róla, azt gondoltam, valakinek helyre kell tennie a dolgokat. Az a nő csak gyötrelmet okozott neki, az első naptól fogva. Nevetség tárgyává tette, a szexuális készségét és általában az egész életét. Victor árnyéka lett csak korábbi önmagának. Briliáns védőügyvéd volt, ezt maga is tudja. A tárgyalóteremben csodákat tudott tenni. De a nő mellett olyan lett, mint egy elveszett kisfiú. Még most is látom, a szomorú tekintetét belepusztult abba, amit az a nő művelt vele. Nem értette, mit rontott el. Elvetette a gyerekeit is. Magától Victortól tudom. Ha tényleg ki akarja hozni onnét, akkor jobb, ha tudja, hogy egy hazudós kis bestia. Egy gyermek lett volna a beteljesülése mindannak, amit az a férfi az élettől akart. Amikor a nő ezt nem adta meg neki, valósággal összeroppant. Matilda eltökélte magát, hogy megtöri, és meg is tette. És kétlem, hogy Victor valaha is megütötte volna. Nem hiszem el, hogy képes lett volna erre. - Komolyan gondolja, amit mond, igaz? Mariah végigfuttatta manikűrözött ujjait fénylő haján. - Igen. Hosszú évekig ismertem őt. Ismertem őt. Talán lotyó vagyok, de nem szokványos lotyó. Én választok, és hosszú idő alatt válogatott ügyfélkört szedtem össze. Főként Victorokat. Keményen dolgozó férfiakat, akik egy kis kényeztetésre, egy kis törődésre vágynak. Semmi többre. Mindig azt mondtam neki, „Legyen egy feleséged, saját életed, családod." Semmi másra nem volt szüksége. És mondok még valamit. Bárcsak engem vett volna el feleségül. Az első szóra ugrottam volna. Kedves, tanult, intelligens ember volt. Csak az a kis ribanc látta olyannak, mint bármely más férfit. - Szerelmes volt belé? Geraldine lassan, halkan ejtette a szavakat, és Mariah újra nevetni kezdett. - Tizenöt évnyi kurválkodás után, kedvesem, az ember már nem szerelmes senkibe. Ilyen nincs. De kedvelhet valakit, és tisztelheti is. Hálás lennék azért, ha ilyen emberem lehetett volna. Aki fizeti a számlákat, és nekem csak őt kell kielégítenem. Csak őt, nem a férfiak tucatjait, jobbára idegeneket. Megtettem volna bármit, amit csak akart, és életem minden napján gondoskodtam volna róla. Meg tudja ezt érteni? A legfurcsább az volt az egészben, hogy Geraldine meg tudta érteni. Talán jobban, mint a legtöbb ember.

- Köszönöm, hogy rám áldozta az idejét, Mariah. Nagyra értékelem az őszinteségét. A nő szomorúan vállat vont. - Sajnálom, amiért nem azt mondtam, amit hallani szeretett volna kedvesem. - Bágyadtan elmosolyodott. - Az emberek lenéznek bennünket, prostituáltakat, de mondjak valamit? Mi legalább nem színlelünk semmit. Elkérjük a pénzt, és megtesszük, amit várnak tőlünk. Ez egy szolgáltatás, ha úgy tetszik. A Matilda-félék csak elveszik a férfi életét, de nem adnak semmit viszonzásképpen. Ő az igazi kurva, mert meggyőződésem, hogy csak azért lépett ebbe a házasságba, hogy megszedje magát, de velem és a társaimmal ellentétben nem szabadulhatott meg tőle olyan könnyen. Én hazamehetek, van igazi otthonom, és megfeledkezhetek az egészről. Ő nem tehette. Ugyanazt az arcot kellett néznie reggel, délben, este. Ez volt a legnagyobb baja. Szerintem azért ölte meg. hogy megszabaduljon tőle. Mert hibát követett el, és Victor idegesítette. Megkapta a házat, a pénzt és a nevet, de semmi egyebet. Mert a férfi annyira szerette, hogy azzal mindent elrontott. Én tudom ezt, és a szíve mélyén maga is tudja. Geraldine figyelmesen hallgatta az asszonyt, és ösztönösen tudta, hogy az igazat hallja. Vagy az ő verzióját az igazságról, az ő szemszögéből nézve. De akkor is az igazságot. És ő hajlott arra, hogy higgyen Mariah Brewsternek. Mikor elment, a nő megrázta a kezét és elmosolyodott. - Victor rendes ember volt, Miss O'Hara. nem is tudott volna másmilyen lenni. És ha kell, én kiállok a bíróság elé, és elmondom mindezt. Bár mint prostituált, aligha számítok szavahihető tanúnak. De az igazat akkor is tudom. - Megkopogtatta a mellkasát. - Idebent, tudom az igazat. Magas, nyugdíjas korú, őszes hajú férfi kapaszkodott fel a lépcsőkön, miközben Geraldine útnak indult lefelé. Bevásárlószatyrot vitt magával, és sokat látott, megkeseredett férfi benyomását keltette. Geraldine menet közben megérezte a levendula illatú arcvíz és a szivarfüst illatát. Hátrafordult, és nézte, amint a férfi magas rangú vendégként bevonul a kis lakásba, és még Mariah csilingelő nevetését is hallotta, mielőtt az ajtó becsukódott volna. A gyomra felfordult, de a szívével nagyon is megértette a nőt. Ez jobban megdöbbentette, mint bármi más. Kedvelte Mariah Brewstert. És ez máris több volt, mint amennyit Matilda Enderbyről elmondhatott. -Nem tudnál legalább egyszer rendesen viselkedni, Barry Dalston? Mrs. Eappen ingerült volt, és ez meg is látszott rajta. Ez utóbbi tény csak még ingerültebbé tette. Mindig szeretett úgy gondolni magára, mint kedves és anyáskodó teremtésre. Az, hogy gyakran érzett erős késztetést a gondjaira bízott gyermekek megfojtására. kissé megrontotta a jó kedélyét. Tudta, hogy a lelke mélyén ő jó és kedves ember. Csak ez a Barry Dalston, a folyton taknyos orrával, a vézna testével, a lógó nadrágjával és a rosszul begombolt ingével, csak ez vette el minden életkedvét. - De, kisasszony, én nem szeretem Simpsonékat. Én csak a mamámat szeretem. A mamit akarom. A fiú megint a könnyeivel küzdött, és ez még ingerültebbé tette Mrs. Eappent. - Simpsonék nagyon rendes emberek, akik gondoskodni fognak a kishúgodról. Voltak olyan kedvesek, és megengedték, hogy Alanával ti is velük és a kis Rosie-val töltsétek ezt a délutánt a vidámparkban. Mrs. Eappen próbált elmosolyodni, de csak torz grimaszra telt tőle.

- Miért nem tudsz hálás lenni ezért, Barry, mi? A fiú felnézett rá gyönyörű kristálykék szemeivel, és megvonta a vállát. A kilencéves kis Barry megint megmakacsolta magát. Keményen a nő szemébe nézett, és komoly hangon kijelentette: - A mamit akarom. Miért nem látogathatom meg inkább a mamit? Mrs. Eappen az égnek emelte tekintetét, mintha valami csodálatos esemény folytán Barry Dalston jó és kedves kisfiúvá változhatott volna. - Szerintem Simpsonéknak le kellene kopniuk és békén kellene hagyniuk a húgomat. Rosie nem az övék, hanem a mamié. Mrs. Eappen felsóhajtott és csikorgatni kezdte a fogát. Letérdelt, és megragadta a kisfiú karját. - A csúnya beszéd juttatta börtönbe édesanyádat is, ezt ne felejtsd el, Barry. Neked sem válik hasznod belőle az életben. A csúnya beszéd a rosszaság csírája az emberben. A csúnya beszédtől az emberek is csúnyák lesznek, és csúnya dolgokat tesznek. Mint édesanyád is. Most pedig menj el Simpsonékkal és légy hálás ezért. Sok gyerek szívesen cserélne veled. Biztosíthatlak, hogy vannak, akik mindenüket odaadnák egy ilyen napért. A fiú kiszabadította magát. - Akkor küldje őket. Én elmegyek meglátogatni a mamit. - Nem látogathatod meg, csak amikor erre engedélyt adnak. Naponta százszor elmagyarázom ezt neked. Édesanyád lemondott a jogáról, hogy láthasson téged, amikor bűnt követett el, és a rendőrség letartóztatta. Mikor fogod már megérteni? A hang hisztérikus magaslatokba szökött, noha Mrs. Eappen mindent megpróbált, hogy uralkodjék rajta és önmagán. Barry még most sem sütötte le a szemét, de legalább nem szájalt vissza. - Megértetted, Barry? A fiú szipákolni kezdett. A hangtól Mrs. Eappen gyomra felfordult, és az arcán viszolygó kifejezés jelent meg. - Bassza meg. Akkor is a mamit akarom. A fiú halkan és mély meggyőződéssel beszélt. Egész testében megfeszült, ahogy keményen a szemébe nézett. Alana jött be a szobába nevetve. - Barry, ne beszélj csúnyán! A mami leveri a fejed, ha megtudja. A lány odasietett hozzá, és néhány pillanat alatt ráncba szedte a fiút. Mrs. Eappen reményvesztetten nézte, és érzelmei ezúttal is az arcára voltak írva. - Itt tanult meg káromkodni, kisasszony. Otthon sosem szabadott csúnyán beszélni, csak amíg olyan kicsik voltunk, hogy nem tudtuk, mit mondunk, és még olyankor is kaptunk a szánkra, ha nem hagytuk abba. - Értem. - Mrs. Eappen egész teste megmerevedett. Ahogy a két gyermek fölé tornyosult, úgy nézett le rájuk, mintha csak most másztak volna elő a csatornából, miközben ő jóízűen vacsorázott. - Nos, Alana, szépen felöltöztél. Figyelj oda Barryre, nehogy panaszt halljak Simpsonéktól. Ők nagyon rendes emberek... Alana az arcán halvány félmosollyal szakította félbe. -Tudom, Mrs. Eappen. Nagyon hálásnak kellene lennünk, és azok is vagyunk, oké? Nagyon, nagyon hálásak. Mrs. Eappen tudta, hogy vereséget szenvedett, és sietősen visszavonult. Mint azt előző este a férjének is megjegyezte, hogyan vehetne komolyan az ember egy olyan gyereket, akit egy nyavalyás rocksztár felesége után neveztek el!

Barry és Alana elment kirándulni, eljátszott a húgával, és eközben egy pillanatra sem gondolt arra, hogy Rose-t hamarosan elveszik tőlük. Hogy soha többé nem lesz Dalston, csak Simpson. Sosem él többet a gyermekekkel, a megkopott bútorokkal teli házban, és az édesanyjukkal, aki folyton a szakadék peremén egyensúlyozott. És aki apjuk, az állandó pénzhiány és a szerény körülmények dacára mégis annyira boldoggá tette őket. Geraldine besétált a Zilli's-be, és sugárzó mosollyal mért fel mindenkit, a sarokban ülő Colintól az összes pincérig és vendégig. Colin le volt nyűgözve. A nő tudta, mekkora felbolydulást keltett, és mindenkinek odaajándékozta egy apró darabkáját, hogy azután feloldódhasson és jól érezhesse magát. A férfi egész délután azon tűnődött, milyen érzés lehet ilyen vonzónak lenni. Ilyen kívánatosnak. Miközben zuhanyozott, majd felvette egyetlen jó ingét és nadrágját, azon merengett, mit fognak gondolni róla az emberek, hogy Geraldine-nel vacsorázik. Remélte, azt feltételezik, hogy együtt járnak, bár tudta, senki még a legmerészebb álmában sem gondolna ilyet. Geraldine még akkor is mosolygott, amikor leült vele szemben, és ő visszamosolygott rá. Pusztuljon meg a világ. Geraldine eljött, és ő vele van, más nem számít. Még az se, ha az emberek a nő öccsének vagy ügyfelének nézik. - Sajnálom, hogy késtem. - Minden rendben. Szívesen ücsörgöm magamban. Különben is korábban jöttem. Geraldine elvigyorodott. - Gondoltam. Maga olyan korán jövős fajta. Nem lehetett tudni, hogy ezt gúnyos megjegyzésnek szánta-e. Geraldine rendelt egy palack jóféle bort, és eliszogattak, miközben semmitmondó témákról beszélgettek. - Ez jól esett. Rendeljünk most, vagy igyunk előtte még egyet? Colin csak elmosolyodott, és a nő újra magához ragadta a kezdeményezést. A hívására egy szemvillanás alatt az asztaluknál termett a pincér, és miután Geraldine mindkettőjüknek rendelt, megint kettesben maradtak. A férfi úgy érezte, meghalt, és a mennybe került. A nő teljesen magával ragadta, még jobban, mint amennyire számított rá. - Szóval, mit beszélnek erről a Matilda Enderbyről? Geraldine játékosan tette fel a kérdést, de a férfi tudta, hogy épp most tért rá a lényegre, és elgondolkodott néhány pillanatig, mielőtt felelt volna. - Matty csak titkárnő volt, amikor ott dolgoztam, bár már akkor is pletykáltak róluk. Az egyik alkalmazott munka után visszament az irodába, hogy legépeljen egy tanúvallomást, és félreérthetetlen helyzetben találta őket. - Colin elvigyorodott. - Ami azt illeti, bizarr helyzetben. Victor Matilda harisnyájával egy székhez volt kötözve, és Matilda épp az ölében ült. A többit a képzeletére bízom. A legérdekesebb az egészben, hogy Victor ázsiója az eset után jócskán megemelkedett. Azt tudták, hogy kiváló jogásznak, csak éppen mindenki unalmas fráternek tartotta. - Az a nő egészen kifordította magából, annyit mondhatok. Geraldine sokáig nem szólt, csak elmerült a gondolataiban. A férfi integetni kezdett. - Hahó, emlékszik rám? Együtt vacsorázunk és beszélgetünk. A nő megrázta a fejét, és felnevetett. - Sajnálom, elkalandoztam. - Belekortyolt a borába. - Mit gondol Matildáról? Felteszem, találkozott vele? Colin végigfuttatta az ujjait a haján, és felsóhajtott.

- Sosem szerettem túlzottan. Szép volt, igazán szép, és vonzónak is tűnt a maga iskolás lányos modorában. Azt hiszem, majd mindenki ágyában megfordult, mielőtt kikötött volna szerencsétlen Victornál. Az a fickó tényleg olyan volt, mint egy baleset, aminek előbb-utóbb be kell következnie. Éveken át ő gondoskodott az anyjáról, félénk és visszahúzódó volt. Ha valaki látta a bíróságon, sosem hitte volna el, hogy a munkahelyén színtelen és unalmas fickó. Tényleg különös. A nő bólintott. - Egyszer-kétszer én is láttam, átkozottul jó volt. Pillanatok alatt ízekre tépte a tanúkat. És közben soha nem emelte fel a hangját. Fantasztikus volt. - Akkor tudja, miről beszélek. De amikor arról a nőről volt szó, minden józan esze elment. Ez a fiatal, nagyon fiatal, és nagyon vonzó lány úgy fertőzte meg, mint valami ragály. Ha csak egy kicsit is tapasztaltabb, egy ideig megtartja, azután megszabadul tőle, ahogyan a többiek is tették. De Victor nem tartozott közéjük, ha úgy tetszik. Tisztelték, de nem az az ember volt, aki kapcsolatot teremtett volna bárkivel. Ügyvédnek lehetett fantasztikus, de onnét egyenesen hazament. Nem csajozott, nem viccelődött, elvolt egymagában. Azt hiszem, Matty tudta ezt, és úgy döntött, megéri ráhajtani. Az esküvő után persze azt akarta, hogy mindketten legyenek részesei az ő világának. Színházak, éttermek, ilyesmi. Nem hinném, hogy sikeres lett volna a házasságuk. Mattyt nem szerette senki. Különösen nem a többi asszony. Azt hiszem, keresztülláttak rajta, és ő tudta ezt. Még Victornak is gyanítania kellett valamit, csak akkor már késő volt. Addigra már beleszeretett. Geraldine az előtte ülő fiatalemberre meredt. Rátapintott a lényegre, ebben biztos volt. Mattyt vagy szerette az ember, vagy gyűlölte. Victor pedig beleszeretett. Ez lett volna a végzete? Megérkezett az étel, és néhány percig nem szólt egyikük sem. -Nem szívesen mondom ezt - vette fel a fonalat Geraldine -, de Mattynél nem lehet odafigyelni a látszatra. Sajnáltatja magát és élénken ecseteli a szenvedéseit, de erre nincs semmiféle bizonyíték, kivéve azt a látogatást az orvosánál, egy héttel a gyilkosság előtt. Matty nyilvánvalóan beadott neki egy történetet a férje erőszakosságáról, és a saját gyenge idegeiről, de még a doktor is szkeptikusnak tűnik a kérdésben. - Sosem érkezett úgy a munkába, hogy külsérelmi nyomok lettek volna rajta. Soha senki nem látott rajta ilyesmit. Bármennyire is valószínűtlennek tűnik, állítja, hogy Victor szerette a megkötözős játékokat, és azzal, amit korábban elmondott, maga is ezt támasztja alá. Úgyhogy megint ott vagyok, ahonnét elindultam. Tudja, nemigen kedvelem Matildát, és ez is aggaszt. Ügyvédként nem engedhetem meg magamnak, hogy szeressek vagy utáljak valakit, és Matty előtt ez nem is fordult elő. De ő valamiért aggaszt. Tényleg aggaszt. Colin bólintott. - Tudom, mit érez. Ugyanígy vagyok Susannel. Csak én túlságosan kedvelem. Még ha ma meg is próbált fojtani, megértem, hogy kitért a hitéből. Tudom, mennyire szereti a kölykeit, és azt is, hogy azok mennyire szeretik őt. Susan összetartotta a családot, akármi is történt vele. Barry Dalston igazi szar alak volt. Verte és megalázta. Megszereztem Susan orvosi kartonjait. Most figyeljen. Susan első gyermeke halva született, mert a férfi a nászéj szakáján megfertőzte egy nemi betegséggel. Hogy a betegség, vagy az általa kiváltott ijedelem okozta-e a halvaszülést, nehéz megmondani, mindenesetre az eset meghatározta az egész házasság hangvételét. A férfi adott, a nő kapott. Végül lecsapott rá azzal a kalapáccsal, de több mint százszor. A férfi arca péppé változott, senki sem mondta volna meg, ki volt előtte, mit élt át a halála előtt, semmit. A férfi öntudatlan állapotban feküdt, ő pedig megölte. Azután felcsörögte a rendőrséget, és készített magának egy csésze kávét. Még akkor is vér, agy- és

csontszilánkok borították, mikor kiértek hozzá. Miért kellett így megölnie? Miért vette el tőle a személyazonosságát, ha úgy tetszik? Mintha ki akarta volna törölni ebből a világból, hogy senki és semmi ne maradjon belőle. Geraldine-ra nézett, aki némán meredt csirkemáj salátájára, és felsóhajtott. -Ne haragudjon. Nem akartam megzavarni az evésben. Geraldine gyanúsan rossz színben volt, és a férfi rettenetesen érezte magát. - Épp ez izgat ebben az egészben, tudja? Elszenvedhet-e valaki olyan sokat, hogy amikor végül betelik nála a pohár, ilyesmit műveljen? Hogy megtoroljon minden ütést, minden egyes pofont? Lehet valaki annyira zaklatott, hogy elveszti a józan eszét, és mindenáron ölnie kell? Az egész olyan mesterkéltnek tűnik. Besétált a szobába, látta őt ott feküdni, és úgy döntött, ideje kiirtania a világból és az otthonából? Mi vitte rá erre? A férfi öt nappal korábban verte meg, úgyhogy ezt nem használhatta fel mentségként. Miért nem aznap este ölte meg, amikor rátámadt? Miért várt? Susan aznap éjjel elment otthonról, sőt be is rúgott. De a barátnője, Doreen szerint nem volt semmi gondja, pompásan érezte magát. Ezt Susan is elismeri. Azt mondja, hazajött, és elhatározta, hogy megöli a férjét. Nem hiszek neki. Egyszerűen nem hiszek. Többet elviselt, mint amint bárki elviselt volna, és mindvégig a gyermekeit védelmezte. Soha nem hagyta volna őket magára, ha van választása. Imádja azokat a kölyköket, a család az élete. Miért tenne hirtelen felindulásból olyat, amivel megfoszthatja magát tőlük? Ő tudja a legjobban, milyen a családja. Utolsó, szar alakok, akiket csak a pénz érdekel. Akkor sem hagyná rájuk a gyerekeit, ha könyörögnek értük. Ez egyszerűen nem jön össze. - Talán az ital miatt? Talán az tette erőszakossá? Colin addig igazgatta máris zilált frizuráját, amíg az fel nem állt és kisfiússá nem tette a külsejét. - Nem hinném. Nem hinném, hogy az ital lenne. Nem hiszem, hogy olyasmi lenne, amit észérvekkel meg tudnánk magyarázni. - Akkor hát mi? Mi vette rá erre? A férfi felsóhajtott. -Nem tudom. Tényleg nem. De egy napon, ha Isten is úgy akarja, meg fogom tudni. Geraldine gondosan tanulmányozta az arcát. Látta, mennyi szenvedést okoz neki Susan Dalston; mennyire kedveli, sőt tiszteli az asszonyt. Érezte a helytelenítését is, amiért az cserbenhagyta a kölykeit, amikor olyan helyzetbe sodorta magát, hogy többé nem gondoskodhat róluk. Kedves és idealista kölyöknek tartotta. Ha nem naivnak. - Talán Susan Dalston csak élt a lehetőséggel - a lehetőséggel, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon a férfitól? - vetette fel Geraldine. - És éppen az ital hatására, mely arra indította, hogy használja ki az alkalmat, mielőtt még a férje felébredne, és minden kezdődne elölről. Talán, ahogy ilyennek látta a férjét, részegnek és öntudatlannak, egyszer csak meglátta a lehetőséget. Nem gondolt másra, csak hogy most megszabadulhat tőle. Colin felfigyelt a szavak csengésére. A nő igazán tudta, miről beszélt. Tudta, milyen az, ha meg kell szabadulni valakitől, ha minden áron száműznünk kell őt az életünkből. - Talán semmi mást nem akart, csak hogy nyugsága legyen. Colin látta az arckifejezését, és úgy érezte, mintha egy szemvillanásnyi időre megpillanthatta volna az igazi Geraldine O'Harát. A márkás kosztüm és a makulátlan frizura alatt bujkáló Geraldine-t. És alig hitte, amit látott. Egy megrémült kislány bujkált a kívánatos nő maszkja mögött. A nő két kortyra kiitta a borát, majd kimentette magát, és elindult a mellékhelyiség felé. Tíz perccel később, amikor Colin már kezdett kétségbe esni, hogy egyetlen szó nélkül faképnél hagyták, Geraldine visszatért az asztalhoz.

Újra mint hidegvérü feminista, jó lábakkal, még jobb aggyal, és azzal a hozzám ne merj érni pillantással. A férfi egyszerre érzett megkönnyebbülést és szomorúságot. Matty a napfényre és a magány különös érzésére ébredt. Furcsa dolog, hiányolni valakit. Különösen olyasvalakit, mint Susan Dalston. De Susan valahogy érdekelte. Nehezen értette meg, hogyan lehet valaki ennyire önzetlen. Hogy folyton másokra gondol, kis emberekre, akik mást se tesznek, csak követelőznek. Akik maguknak követelik az idejét, a figyelmét, az utolsó pennyjét. Szüntelenül róluk beszél, mintha valóságos emberek lennének, önálló véleménnyel és gondolatokkal. Miközben ők másról se beszélnek, csak az igényeikről. A gyermekek folyton követelőznek, és a szülők, amilyen ostobák, teljesítik minden igényüket. Anélkül, hogy jobban belegondolnának. Nem érdekli őket más, csak az a saját igényük, hogy minél többet adjanak nekik. Ő ezt sose tenné. Soha nem akarna olyasvalakit, aki csak elvesz tőle, ráadásul még nem is hálás érte. Soha nem akarna olyat, aki se ellátni, se megértetni nem tudja önmagát. Matty a gondolatra is megborzongott. Unottan lépett ki a cellából. A társalgóba ment, és elkezdett pasziánszozni, de valaki folyton próbált beszédbe elegyedni vele, úgyhogy végül csinált magának egy kávét, és elsétált Rhianna cellájához. Rhiannát odabent találta, egy Sarah nevű fiatal lány társaságában. Sarah magas teremtés volt, nagy barna szemekkel és szív alakú arccal. Mintha egy szenvedélyes Fellini-filmből emelték volna ki, a szőrös mellkasú és bajszos olasz férfiak közül. Amíg ki nem nyitotta a száját. Attól kezdve született londoninak tűnt, és a romantikus gondolatok nyom nélkül elpárologtak a szemlélő fejéből. A lány hirtelen mocskos szájú és nem különösebben szép utcasarki ribanccá hitványodott. - Hello, hugi, hogysmint? - Sarah felhőtlen, könnyed természetét az egész szárny irigyelte. Úgy nézel ki. mint aki most vesztette el a szüzességét. Mély, telt hangú nevetése megfertőzött mindenkit. Még Mattynek is el kellett mosolyodnia. Rhianna biccentett a lánynak, aki egy szó nélkül magukra hagyta őket. - Jópofa lány, ez a Sarah. És akármit is mond, sosem volt meg nekem. Matty bólintott. - Ilyen a természete. Vannak ilyenek is. Sosem látják meg, mennyire elszarták az életüket. Mennyire irigylem őket. Rhianna csendben maradt. Mikor Matty ilyen, legjobb a kedvére tenni. - Minden oké? Matty megrázta a fejét. - Rám jött a börtönláz, ahogy Sarah mondaná. Ki vagyok bukva, magam alatt vagyok, szar az egész. Rhianna ellazult. Ezt már ismerte, ezzel tudott mit kezdeni. - Én mindig ezt érzem. Nyugton kell maradni, hátha elmúlik magától. Ha nem, gyújts rá. Utazz egyet. Verd ki a fejedből. Nálam ez be szokott jönni. - Gondolod, hogy Susan jól van? Annyira szörnyű volt. Még soha életemben nem hallottam ilyesmit. Mennyi fájdalom volt a hangjában. Igazi szívből jövő fájdalom. Rhianna elővett egy füves cigit, rágyújtott, és hangosan kifújta a füstöt. Odanyújtotta a cigit Mattynek, aki nagyot szippantott belőle.

- Tudod, mit gondolok? Azt gondolom, Matilda Enderby, hogy életedben először hatással van rád valaki. Igazából törődsz Susan Dalston sorsával, és most nem tudod, mihez kezdj ezzel. Nevetni kezdett, de Matty csak némán ült a priccsen. Körbenézett a cellában. Mindenfelé férfiak: férfiak a falakon, férfiak a magazinok borítóin, még a szagok is férfira vallottak. Fű, dohány, a nemiség áporodott bűze. Bár Rhianna nemi életében a férfiaknak már rég nincs szerepe. -Nem törődök Susan Dalstonnal. Csak éppen meg kell osztanom vele a zárkámat, és ha elment az esze, akkor jogom van tudni róla. Rhianna még mindig nevetett. - Már utánakérdeztem, úgyhogy ne aggódj. Jól van. Délután visszahozzák a szárnyba. Susan túlságosan is szereti a kölykeit ahhoz, hogy hosszabb időre kikapcsoljon. Nem ad rá esélyt, hogy azt mondhassák, nem alkalmas anyának. Ne aggódj, Matty. Az utolsó mondatot lassan, tagoltan ejtette. Mintha Rhianna a fejébe látna, és tudná, hogy aggódik, akármit is mond. Sarah visszaólálkodott a cellába. Hatalmas szemei csak úgy fénylettek az LSD-től, ahogy ledobta magát a másik priccsre. - Kibaszottul gyűlölöm ezt a helyet. Senki sem felelt. Ehhez nem volt mit hozzátenni. Susan a pszichiátert hallgatta. Idősebb férfi volt, festett barna hajjal és vizenyős szürke szemekkel. A hangját azért kedvelte. Mély búgó hangon beszélt, erős skót akcentussal, ami Susan eszébe juttatta a boldogabb időket. - Most hogy érzi magát, Susan? Milyennek látja az életét? Susan hosszan elgondolkodott. Mit is érzett? - Úgy érzem magam, mint otthon. Mikor végeztem mindennel. Mint amikor végeztem a mosással, hátraléptem, és elégedett voltam önmagammal. És akkor megláttam egy zoknit. Egy koszos zoknit, ami valahogy kikerülte a mosógépet. Erről szól az életem, hogy mindig van valami, ami váratlanul ér. Valami mindig elrontja a jó kedvem, az életem. McFadden doktor figyelmesen nézte az előtte ülő asszonyt, és elmosolyodott. Máris kedvelte - igazi filozófus a maga nemében. Egy álmodozó, akinek sosem volt rá ideje, hogy álmodozzon. És mint a többiek, ő sem tudja ezt magáról. - Szokott gondolni arra, amit tett? A nő fáradtan felsóhajtott. - Gondolni, doki? Ha a helyemben lenne, maga gondolna arra, amit tett? A férfi beharapta az ajkát, és elgondolkodott. Azután vállat vont. - Az attól függ, nem? Attól függ, hogy rossznak érzem-e, amit tettem? Susan elmosolyodott. - Csavaros agyú vén gazember maga. Jobb lesz, ha odafigyelek magára, igaz? - Magától, Susan Dalston, ezt hízelgő bóknak veszem. A férfi a jegyzeteiben később ezt írta: „Teli van bűntudattal, és szereti a gyerekeit, akiket neki kellene nevelnie, ha lenne igazság ezen a földön." Tudta, hogy a feljebbvalói utálják, hogy túl liberálisnak és meleg szívűnek tartják. De miután ennyi éven át hallgatta egyik szívfacsaró történetet a másik után, már képtelen lett volna másmilyen lenni. Wendy az ismerős fájdalomra ébredt; az égető érzésre a lábai között, mely

vizelés közben pokoli kínná erősödött. Bárcsak a szobájában lehetne, ahol azt a hűsítő és nyugtató oldatot tartja. Ez rendszeres időközönként előfordult vele - egy kis örökség az apjától, és emlékeztető arra, amit művelt vele. Wendy sokszor eltűnődött azon, hogy talán ez Isten büntetése. Apjának már megvolt, amikor őt megerőszakolta, és Isten nyilván azért adta pont neki, hogy meg tudja fertőzni vele Wendyt. Ennek sosem lesz értelme. Lehunyta a szemeit, és tovább álmodozott. Azt képzelte, hogy otthon van, az anyjával és a testvéreivel. Apja csodálatos módon meghalt egy autóbalesetben vagy tűzesetben, és ők valamennyien boldogok, jól tápláltak és elégedettek. A nappaliban ülnek, ketchup ízesítésű burgonyaszirmot esznek, és hozzá annyi üdítőt isznak, amennyi csak beléjük fér. A Bonanzát nézik a tévében, és a kis Rosie hol egyikük, hol másikuk ölében ül. Néha így is éltek, amikor apjuk egy másik nővel volt, egy másik életet élt. Ilyenkor valamennyien felengedhettek és boldogok lehettek, mintha a férfi távolléte tette volna valóságossá az életüket. Mindannyian úgy érezhették, nemcsak azért vannak, hogy üvöltözzenek velük és beléjük rúgjanak. Kate nagyi jön hozzájuk látogatóba, nagy halom csokival és cukorkával, és a kis Barrynek, aki imádja a pezsgőpor sercegését a nyelvén, külön ajándékot is tartogat. A nagyi külön elbeszélget mindannyiukkal, kedves és lágy hangján. Kate nagyi haldoklott, már nem látogathatta meg őket. Lesújtotta mindaz, ami azon az éjszakán történt, és a szíve mélyén jól tudta, hogy mit művelt a fia. Tudta, hogy képes volt rá, ami csak még inkább megkeserítette számára a tudatot. „A vér nem válik vízzé", bukkant fel Wendy fejében a gondolat, míg erővel félre nem söpörte. Rákényszerítené magát, hogy másra gondoljon, de a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Wendy sírva fakadt. A fájdalom nagyobb erővel mart belé, mint korábban bármikor. Amint megmozdult, az összes nedvedző sebet és hólyagot érezte a testében. Mintha megperzselték volna odabent. Megnyalta ajkait száraz nyelvével. Most leginkább egy kis jégre lett volna szüksége. A jég lehűtötte és elűzte a fájdalmát. A jég jó dolog. Mrs. Eappen lépett füstölögve a szobába, gondosan lelakkozott hajával és állig begombolt kardigánjában. -Nem kellene már felkelned, gyermekem? - A hangja szokás szerint rosszalló volt, mintha Mrs. Eappen szüntelenül valami illetlen és helytelen dologra számítana. Wendy nem szeretett csalódást okozni neki, és tudatos erőfeszítéseket tett rá, hogy rossz legyen, ha bármi mással nem tudja felvidítani Mrs. Eappent. -Nem érzem magam valami jól. Mrs. Eappen szigorú tekintettel végigmérte. Nyúzottnak, sápadtnak és betegesnek tűnt. Mintha őt is fájdalmak gyötörnék. - Minden rendben? Nincs szükséged orvosra? Aggodalom csendült ki a hangjából, és Wendy elég beteg volt hozzá, hogy értékelje ezt. - Minden oké. Csak a vérzésem. Mrs. Eappen gyanakodva nézte. - Nem egész egy hete volt meg a vérzésed. - Merev tekintettel mérte végig a lányt, majd felsóhajtott. - Szólok az orvosnak. Jobb az elővigyázatosság. Wendy tiltakozása győzte meg végérvényesen arról, hogy telefonálnia kell. Minél inkább tagadta a lány, hogy fájdalmai lennének, Mrs. Eappen annál inkább meggyőződött róla, hogy szükség van az orvosra. Az évek során mindent látott már - kötőtükkel és evőpálcikákkal

végrehajtott házi abortuszokat, és olyan lányokat, akik a saját ágyukban vetéltek el, anélkül, hogy egy pillanatig is gondoltak volna arra, milyen veszélynek teszik ki magukat vagy mekkora gondot okoznak másoknak. A doktor meg is érkezett, hogy egy hisztérikusan viselkedő fiatal lányt találjon, aki nem volt hajlandó engedni, hogy megvizsgálják. A jóakaratú kezek végül leszorították Wendyt az ágyra, és miután a takaró lekerült a testéről, fény derült szörnyű titkára. Hallotta, hogy a doktor halkan füttyent egyet, és Mrs. Eappen fojtott hangon felkiált. - Az Isten szerelmére, mi a baja a gyermeknek? Wendy aznap reggelen bukott le, amikor azt hitte, vacakabbul már nem érezheti magát. Hirtelen mindenféle ember vette körül, akik mind tudni akarták, mikor és kivel élt nemi életet. A mikor volt az, ami különösen izgatta őket. Különösen Mr. Pottert, aki rosszkedvű és bosszús volt. Megkönnyebbülés látszott az arcán, és ez keserűséggel töltötte el Wendyt. Wendy nem válaszolt. Nem sokat tudott az életről, de amit megtanult, azt a nagyi térdén tanulta. Az a Kate nagyi világosította fel, aki házilag sütött kenyér és 471 l-es parfüm illatát árasztotta. - Az emberek csak azt tudják, amit elmondasz nekik, gyermekem. Soha életedben ne felejtsd ezt el. Csak azoknak mondd el a titkaidat, akikről tudod, hogy meg is őrzik azt. Akik nem próbálják meg elferdíteni, amit mondasz nekik. Tarts titkot. Wendy most már értette, mit jelent megöregedni. Azt jelenti, hogy az ember olyasmit is tud, amit mások még nem. Azt jelenti, hogy próbálja figyelmeztetni őket azokra a veszélyekre, melyeket ő már leküzdött. Azt jelenti, hogy az ember fokozatosan kiürít magából mindent, kivéve az emlékeket és titkokat. Feküdt az ágyon, és hirtelen derűs nyugalom szállta meg. Nem fog mondani semmit. Hagyja, hogy a legvadabb elképzelésekkel álljanak elő, és közben még a felszínt se karcolják meg. Apja elment, és ő hálás ezért. Soha nem okozhatnak neki még egyszer ekkora fájdalmat. Még a nyavalya, amit tőle kapott, még ez sem fájhat annyira, mint ahogyan megkapta. Ártatlan, tágra nyílt szemekkel nézte őket. De felelni nem felelt egyiküknek sem. Tudta, hogy Mrs. Eappen azt gondolja, itt kefélt az orruk előtt. A tudat a maga alattomos, lázadó módján még örömöt is okozott neki. Huszonötödik fejezet Roselle egy Danny nevű sohói verőemberrel társalgott. Senki sem tudta a férfi vezetéknevét, és senkinek sem volt annyi vér a pucájában, hogy rákérdezzen. Hatalmas termetű ember volt, szénfekete, és jóvágású is, a maga kopasz, kigyúrt módján. A lányok szerették, és Danny szerette őket. De csak egy-egy éjszakára. Nehezebb volt őt elkapni, mint szifiliszt egy plébánostól, ahogy a lányok maguk közt jellemezték. Beszélni se sokat beszélt, ami épp megfelelt nekik. A klubban egész éjjel csak csacsogtak, ontották magukból az üres dumát. Csevegtek a férfiakkal, akik mind a tökéletes nőről álmodoztak, pedig az oly messze állt tőlük, mint hold a földtől. Belementek a játékba, és élvezték Dannyt. Higgadt erejét és szeretnivaló mosolyát, de mindenekelőtt a farkát, mely akkora volt, mint egy baseball- vagy egy krikettütő, attól függően, kivel beszélt az ember. Nevetett a tréfáikon, megértette boldogtalanságukat, és megajándékozta őket néhány óra ingyen szexszel.

Roselle jobban ismerte őt, mint bárki. Évek óta dolgoztak együtt, és ha bizalmas ügyről volt szó, Roselle csak őt hívta. Most is ott ült a székében, a sötéten fénylő bőrével és a titokzatos mosolyával, miközben beavatta a helyzetbe. - Mikor beszélünk a fickóval, azt akarom, hogy kényszerítsd be a kocsiba, de úgy, hogy a járókelőknek vagy bárki másnak fogalma se legyen róla, mi történik, érted? A férfi bólintott. Mindig így csinálja. Ezért elismert szakértője az emberrablásnak. - Azután te meg én egy kis istenfélelmet táplálunk a fickóba. Danny elvigyorodott, és máris alig várta, hogy belevágjanak. - Ha egy faszkalap, akkor rugdoshatom is? Roselle felnevetett. - Bízhatsz benne, hogy faszkalap, és rá is kell ijesztened. De előbb meglátjuk, hogy reagál, csak azután okozunk neki fájdalmat. Néha az erőszaktól való félelem rosszabb, mintha verik az embert. Majd meglátjuk. Danny felengedett. Kedvelte Roselle-t. A legtöbb nővel ellentétben ő úgy gondolkodott, mint egy férfi. A nő maga is egyedül élt, és jól megértette a félelem működését. Alfréd Potter valamivel fél kilenc után lépett ki a lakása ajtaján. Önkéntesként dolgozott a helyi ifjúsági klubban, és máris késésben volt. Látogatója akadt: egy Leyla nevű, tizenegy éves és a korához képest igen fejlett, bár meglehetősen aluliskolázott leány. Épp az ő esete, ami azt illeti. A szülei ragyogó embernek tartották, amiért segített neki a tanulásban és adott napokon foglalkozott vele. Végtére is, Mr. Potter szociális munkás, és mint ilyen, tudja, mi a dolga. Leyla szülei feltétlenül megbíztak benne. Leyla a maga részéről csendes, barátságos kislány volt, aki a mások érzései útján közelített a világhoz. Ha az emberek megelégedésére szolgált, ő is jól érezte magát. Ha feldühítette őket, sírva fakadt. Ha Mr. Potter megelégedésére szolgált, bolti sütit és Pepsit kapott, amihez otthon nem juthatott hozzá. Mr. Potter és Leyla meglehetősen hosszas eszmecserét folytatott aznap este, és a férfi egészen elfeledkezett az időről. Amikor kiléptek a lakásból, fogott a lánynak egy taxit, és integetett utána, míg el nem tűnt a szeme elől. Azután, eltelve az önelégültség és az elpusztíthatatlanság érzésével, begombolta kabátját, és miközben hátrasimította ritkás haját, peckesen megindult a járdán. Az a fekete férfi mintha körülötte sündörgött volna. Semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán, semmi a világon. Csak miután az acélkemény karok megragadták, és meghallotta a férfi szavait, csak akkor tudatosult Alfréd Potterben a veszély, melybe akaratán kívül került. De ekkorra már be is tuszkolták a meglehetősen fényűző autóba. A szomszédja, Mrs. Henderson integetett neki. és ő visszaintett. Mert a fekete férfi azt is közölte vele, ha nem viselkedik átlagosan, letépi a farkát és a levélrésen keresztül adja vissza neki. Hitt ennek a nagydarab, villogó szemű és vakítóan fehér fogsorú fekete embernek. Legalábbis, érvelt magában, nincs oka rá, hogy ne higgyen neki. A nagyon vonzó és nagyon elegáns nő lehúzódott a padkáról, és amíg Mrs. Hendersonnak integetett, Alfrédet már el is rabolták, és egyre sebesebben szállították végzete felé - bár így sem elég gyorsan, hogy magukra vonják a járókelők figyelmét. Közölték vele azt is, hogy tartsa a pofáját, amíg nem szólnak hozzá. Alfréd halálra rémült. Pontosan úgy, ahogyan két elrablója akarta. Nem okozott csalódást nekik. Sírva fakadt, mielőtt még elhagyták volna az utcáját, és mire elérték az országutat,

már vigasztalanul zokogott. Bárcsak mondanának már valamit, közölnék, hogy mit fognak csinálni. De senki nem szólt egy szót sem, és ő nem fogja megkockáztatni a fekete ember haragját. Roselle rájött, hogy nagyon is élvezi a helyzetet. - Még egy éjszaka a sitten? Micsoda vonzó perspektíva. Matty hangja megállás nélkül haladt át Susan fején. Úgy tűnt, Matty abba se hagyja, amíg halálra nem beszéli magát. - Figyelj csak, Matty, miért nem hallgatod meg inkább a levelem? Kíváncsi vagyok a véleményedre. Matty bólintott. Abbahagyta a járkálást is, és letelepedett Susan priccsére. -Na rajta. Susan megköszörülte a torkát, és belekezdett. - „Kedves Peter"... ez a neve. Matty felsóhajtott. - Hát, ezt még te sem tévesztheted el, nem igaz? Susan megköszörülte a torkát és folytatta. - „Kedves Peter, örülök, hogy írtál. Örülök, hogy hallok rólad. Remélem, jól vagy. Én sem panaszkodom, már ami a körülményeket illeti. A kölykök is jól vannak. Azt hiszem, hiányzom nekik, de ők is nagyon hiányoznak nekem. - Veled mi újság? Milyen Ausztrália és a hajó? Milyen egy olyan nagy hajón élni? Mit csinálsz a szabadnapjaidon? Vannak nők is a hajón - női matrózok meg ilyesmi? Ha, ha, ha. Kérlek írj mihamarabb, annyira örülök, hogy végre eszébe jutok valakinek a másik életből. A boldogabb időkből. írj mielőbb. Susan Dalston." Matty a tenyerébe temette az arcát, és hátravágta magát a priccsen. Susan bosszankodni kezdett. - Annyira azért nem rossz, nem? Matty feltornászta magát. - Susan Dalston, ez a legrosszabb levél, amit életemben hallottam. Mintha egy idióta írta volna. Susan csak most húzta fel magát igazán, és ezt nem is titkolta. - Te vagy egy kibaszott idióta. Te. Te nem értesz az égvilágon semmit. Szerintem ez egy jó levél. Kérdéseket tesz fel és válaszol meg. Matty kézfejével megtörölte a szemét, ahogyan mindig tette, amikor bosszús volt. - Ha meg akarod tartani Petert, ne küldd el ezt a levelet. Inkább írok egyet helyetted. Susan hevesen rázta a fejét. - Ó nem, te aztán nem. Én nem akarok tőle semmit, és ő sem akar semmit. Csak haverok vagyunk. Régi haverok az iskolából. Ő fogoly a maga hajóján, én pedig itt. Csak hallani akarunk egymásról, ez minden. Miért kell mindennek a szex, az udvarlás, meg a hapsik körül forognia? Matty megrázta a fejét, és elvigyorodott. - Mert ez tartja mozgásban a világot. Nők és férfiak, férfiak és nők. Minden erről szól. Susan felhorkant, és rágyújtott egy cigarettára. - A férfiak, akiket eddig ismertem, mást se okoztak nekem, csak fejfájást. Úgyhogy hagyd meg az ilyen süket szöveget a magadféléknek. Nekem egy haver is megteszi. Még csak az hiányozna idebent, hogy romantikus hülyeségekkel tömjem tele a fejem. A romantika a seggfejeknek való, Matty. Az olyan seggfejeknek, mint te, Sarah, meg a többiek, akik azt hiszik, minden rendbejön, ha egyszer kiszabadulnak innét. - Hát ide figyelj. Ideje, hogy valaki felnyissa a szemed. Ami veled történt, az már mindig is veled fog maradni. Ha valaha is összeszedsz egy másik hapsit, az folyton arra fog gondolni,

hogy talán őt is megölöd. Minél előbb rádöbbensz, mit tettél és mit okoztál a tetteddel, annál hamarabb boldogulsz. Matty meredten nézte, minden látható érzelem nélkül. - Tévedsz, Susan. Mi áldozatok vagyunk, és a rendes emberek annak is tekintenek bennünket. Susan gúnyosan rázta meg a fejét. Azután hirtelen felindulásából olyat mondott, amit sosem szabadott volna kimondania. - Te nem vagy áldozat, magad vallottad be, mikor a legutóbb elvodkázgattunk. Valójában egyikünk sem áldozat. Hozzámentünk ezekhez az emberekhez, és akkor is velük maradtunk, amikor rájöttünk, kicsodák valójában. Csapdába estünk, de mi ejtettük csapdába saját magunkat. Barry az apám volt, édes. Hozzámentem az apámhoz, ahhoz az emberhez, akinél jobban senkit sem gyűlöltem a világon. Áldozat voltam, rendben. Áldozatul estem annak, hogy mindenáron el akartam jönni otthonról, hogy próbáltam minél távolabb kerülni az öregemtől. Ez minden. Nincsenek nagy tervek, nagy ideálok. Pokolba az egésszel, csak az igazság számít, és mint tudjuk, az igazság mindig fájdalmas. Matty dermedten nézett. Ijesztőnek tűnt. Susan ráébredt, hogy túl messzire ment, de Isten a tanúja, Matty néha tényleg az idegeire megy. -Mit mondtam neked, amikor elvodkázgattunk? A hangja színtelen volt, de a tekintete éber, és Susan máris megbánta, hogy egyáltalán felhozta az egészet. - Nem sok mindent. Egyszerűen ráéreztem az igazságra, ez minden. De ne aggódj, én lennék az utolsó, aki elmondja, oké? Matty felállt, és akármilyen aprónak, törékenynek tűnt korábban, most csak úgy áradt belőle a fenyegetés. Susan is felegyenesedett, hogy nyilvánvalóvá tegye a kettejük közti magasság- és súlykülönbséget. - Nézd, Matty, ez az egész a te dolgod. Nekem semmi közöm hozzá. Épp elég bajom van azzal, hogy egybefogjam a testem és a lelkem, odafigyeljek a kölykeimre, és még leveleket is írogassak. Ha fel akarnám használni, amit hallottam, aligha beszélnék erről, nem igaz? Matty logikusnak találta, amit a másik mondott, és lassan elernyedt. - Egy csomó ostobaságot beszélek, amikor iszom, Sue. Nem kell mindent készpénznek venned. Susan megrázta a fejét. A feszültség elpárolgott a cellából, és Matty újra mosolygott. - Értem, mit akarsz mondani. Hogy őszinte legyek, nem sok mindenre emlékszem abból a beszélgetésből. Most pedig segíts megírni azt a levelet, rendben? Meghajtok a bámulatos szókincsed előtt. A vihar elvonult, de Susan ráébredt, milyen közel vitorlázott a szélhez. Arra is rádöbbent, hogy Matty Enderby veszélyes ember. Olyan ember, akit bölcsebb barátnak tartani, mint ellenségnek - ahogyan erre a férje is rájött. Alfréd Potter a széljárta erdőben ácsorgott, távol az otthon melegétől, és minden ruha nélkül. Még életében nem érezte magát ennyire védtelennek. - Jesszusom, micsoda löttyedt farok. Egyetértesz, Dan? A fekete ember némán bólintott. - Túl kevés egy igazi nőnek, Mr. Potter, ezért erőszakoskodik kislányokkal? Roselle hangja megremegtette a félhomályt, és a férfi végre pontosan tudta, mit akarnak tőle. Danny megragadta és teljes erejéből megrázta. - Válaszoljon a hölgynek, ha magához beszél, ember. Világos? Mr. Potter nem igazán tudta, mit felelhetne, így görcsösen rázni kezdte a fejét.

Roselle felnevetett. - Szóval azt mondja, hazudok? Maga nem egy parazita, egy utolsó szemétláda, aki a társadalom legvédtelenebb teremtményein élős-ködik. A gondjaira bízott gyermekeken, akik csak azért nem élhetnek otthon, mert a szüleik elcsesznék az életüket. Gondolja, hogy joga van ezt tenni? Mr. Potternek sírhatnékja támadt, annyira kiszolgáltatottnak, rémültnek és erőtlennek érezte magát. Mezítelen és fázik, idegenek könyörületére van bízva, két olyan emberre, akik láthatóan mindent tudtak róla. A gyerekekkel eltöltött csendes kis pásztoróráit, ahogyan ő az ilyen játszadozásokat nevezte. - Én nem mondtam, hogy hazudik, kisasszony. Gyűlölte magát, amiért a könyörgésig alázkodik. Ments meg a szo-rultságomból, Istenem, imádkozott, és soha többé a közelébe se megyek a gyerekeknek. Roselle elvigyorodott. - Milyen érzés ennyire védtelennek lenni? Hogy idegenek nézegetik, akik azt tesznek magával, amit akarnak? Csak mert erősebbek, gonoszabbak, könyörtelenebbek magánál? A férfi képtelen volt válaszolni. Nem volt mit válaszolni. - A magukfajták ettől indulnak be, igaz? A kislányok félelmétől, védtelenségétől. Ezt hívják erőszaknak, ha nem tudná. A legrosszabb fajta erőszaknak. Tudatosan vállalja ezt, és úgy tesz, mintha gondját viselné a gyerekeknek. Mint annak a kislánynak ott Walesben, mi is volt a neve? Roselle eljátszotta, hogy erősen gondolkodik, mintha nem jutna eszébe a lány neve. - Karén volt? Igen, Karén. Az a copfos kislány. Még mindig őrzi a fényképeit a lakásában. Voltunk a lakásában, Mr. Potter. Én és a barátom. Átkutattuk a holmiját. Láttuk a könyveit, a videóit, minden szarságot. Többet tudunk magáról, mint bárki a világon. A nő komolyan beszélt, és a hangja korbácsként csattogott. - Eljött Walesből, igaz, Mr. Potter? Ahogy eljött Newcastle-ből és Leedsből is. Mindig eljön, mielőtt kirúgnák, igaz? Mielőtt lelepleznék. Mindig akad, aki segít. Jó sokan vannak a magafajták. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, tudjuk, mit csinált, és figyeljük magát. És hogy óriási hibát követett el, amikor egy barátom, méghozzá nagyon is jó barátom, Wendy Dalston után kezdett koslatni. Tudja, magával ellentétben neki nagyon erős barátai vannak. De térjünk a lényegre. Nem hagyhatom, hogy szárazon megússza a dolgot, igaz? Meg kell értetnem magával, hogy pontosan mit is tett. Gondoskodnom kell róla, hogy legközelebb ilyesmi meg se forduljon a fejében. Ez pedig fájdalmas lesz önre nézve, sőt attól tartok, rendkívül fájdalmas. A férfi térdre bukott az aljnövényzetben. Érezte, ahogy a gallyak a térdébe fúródnak, és a mocsok lecsorog a lábszárán. - Kérem, kérem, ne bántsanak! Könyörgöm. Kérem, rossz a szívem... - Újra sírva fakadt. Görcsösen zokogott, és Roselle igazán jól szórakozott. - Mennyire szeretem, ha egy férfi könyörög. Könyörögj csak, szarevő. Most lebuktál. Lassan visszasétált a kocsijához, és ráhagyta Mr. Pottert Dannyre. Hogy Danny mit tesz vele, az csak rajta áll, így szólt a megállapodás. Olyan büntetést mér ki rá, amilyent szerinte az ilyen bűn érdemel. Roselle-nek volt egy olyan érzése, hogy Danny a szokásosnál is szigorúbban ítél majd, de egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy megsajnálja Alfréd Pottert. Colin nyugtalan volt. Ahogy a zöldre mázolt szobában ücsörgött a gyerekek hivatalból kirendelt gyámjával, keserűen emlékezett vissza Susan viselkedésére a legutóbbi

látogatásakor, és félénken rámo-solygott Miss Beachamre, aki biccentett felé, mintha biztosítani akarná róla, hogy ezúttal minden a legnagyobb rendben lesz. Kedvelte Miss Beachamet. Volt valami megnyugtató a személyiségében. Higgadt erélyességgel bánt a gondjaira bízott gyerekekkel, és ez nagy hatást gyakorolt a férfira. Nagy kár, hogy ennyire rút a külseje. Ezzel a jellemmel igazi nagyágyú lehetett volna belőle, ha Isten jónak látja a hozzáillő külsővel is megajándékozni. Miközben a gondolat átfutott az agyán, az is eszébe jutott, hogy ha hangot adna neki, Geraldine O'Hara egy szempillantás alatt a földbe dorongolná. Milyen könnyű a Geraldineféléknek feministának lenni. A külsejük alapján őket sosem ítélik meg hátrányosan, és nem kell megküzdeniük olyan előítéletekkel, mint neki és a Miss Beachamhez hasonló halandóknak. A gondolat megmosolyogtatta, és Miss Beacham, feltételezvén, hogy a mosoly neki szól, viszonozta azt. - Örülök, hogy mindketten egy időpontban jöttünk látogatóba, Colin. Utána talán együtt ebédelhetnénk, és tájékoztatnám a gyermekek fejlődésével kapcsolatos legújabb hírekről. A férfi bólintott. Egy másik dolog, amit nagyon kedvelt a nőben, hogy úgy evett, ahogyan a normális emberek szoktak. Nagy mennyiségben, és mindig olyan ételeket, melyek ártalmasak az egészségre. Susan gyerekeitől tudta, hogy a nő gyakran elviszi őket a gyorséttermekbe, ahol óriás shake-eket és fánkokat, sőt hamburgert és sült krumplit etet velük. Mindannyian szerették, különösen a legnagyobb lány. Colin Wendy szerepét is különösnek találta. Még akkor is, ha csak a kisebb gyerekek voltak otthon a kérdéses éjszakán, és ők is valamennyien megesküdtek rá, hogy nem láttak és nem hallottak semmit. Nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy ki vigyázott aznap este a gyerekekre? Képtelen volt elhinni, hogy Susan Alana gondjaira bízta volna őket, még ha váltig állította is, hogy így történt. Rosie nyilvánvalóan nem tud semmit, de még a kis Barry is csak annyit mondott, „Apu elment, és mi örülünk." Alana folyton azt ismételgette, hogy nem tud semmit, nem hallott semmit, nem látott semmit. Colin azonban kezdett rájönni, hogy ezúttal sem szabad megelégednie a látszattal. Az emberek ritkán figyeltek oda a gyerekeikre vagy kérték ki a véleményüket. Mintha a felnőttek gépiesen feltételezték volna, hogy nekik nincsenek gondolataik, vagy legalábbis önálló gondolataik. Susan gyerekei azonban agyafúrt, sokat tapasztalt kölykök, akiknek semmi sem kerüli el a figyelmét, még a legkisebb apróság sem. Minél többet gondolkodott erről, annál inkább gyanakodott - bár még most sem igazán tudta, egyáltalán miért kételkedik Susan meséjében. A nő ekkor lépett a szobába, mosolyogva és mentegetőzve. Szégyenlősen pillantott Colinra, és ösztönösen a nyakához kapta a kezét. - Hello, Colin, Miss Beacham. - A nő fesztelen viselkedését látva Colin is felengedett. - Hogy vannak a gyerekek, és mikor láthatom őket? Miss Beacham felé nyújtotta csontos kezét, és elmosolyodott. - Hello, Susan, jól néz ki, lepasszolt egy kis súlyfelesleget? Susan bólintott. Örült, hogy a másik felfigyelt a változásra.

- Hát, igen. Talán a koszt miatt van. Ehetetlen ez a moslék. -Megsimogatta a hasát. Lassan az úszógumim is leereszt. A két nő összenevetett, és Colin úgy érezte, mintha kirekesztették volna a beszélgetésből. - Talán nekem is le kellene csukatnom magam, lenne mit leadnom -tréfálkozott Miss Beacham. Mindketten újra felnevettek, és lassan feloldódott közöttük a feszültség. Colin legjobb meggyőződése ellenére elvigyorodott. A két nő leült az asztalhoz. Susan elővett egy szálat a cigarettásdobozból, amit Miss Beacham hozott neki. - Köszönöm, Miss Beacham, ez igazán rám fért. Unom már sodorni a cigiket. Colin némán szemrehányást tett magának. Neki ez miért nem jutott eszébe? Miss Beacham megköszörülte a torkát, és felsóhajtott. - Valamit el kell mondanom, Susan, mégpedig Wendyvel kapcsolatban. De mielőtt elkezdeném, előrebocsátom, hogy jól van, tényleg nincs komoly baj. Colin önelégült mosollyal figyelte őket az ablak mellől. Ő is pontosan ezt mondta, mielőtt a nő megpróbálta kiszorítani belőle a szuszt. Úgy döntött, nem is mozdul a helyéről, hátha Susan megint kijön a sodrából. Még az ügyeletes fegyőr is aggodalmas pillantásokkal méregette őket. - Úgy tűnik, Susan, hogy Wendy összeszedett egy amolyan betegséget. - Miss Beacham Susan szemébe nézett. - Attól tartok, egy nemi betegségről van szó. Tudom, hogy nem sok mindent tehet az ügyben, de miután a lány még nem érte el a tizenhat éves kort, úgy gondoltuk, tudatnunk kell önnel a történteket, még ha Wendyt gyámság alá is helyezték. - Talán tud valamit mondani erről? Esetleg nincs valami ötlete, hogyan szedhette össze? Az az igazság, hogy tudomásunk szerint az intézetben nem nyílt lehetősége rá, hogy rosszat tegyen. Remélem, megért? A szociális munkás felsóhajtott. - Jesszusom, Sue, még soha nem éreztem magam ennyire vacakul, amikor meg kellett mondanom valamit egy szülőnek. A könnyeivel küszködött, és Susan együttérzően ragadta meg a csuklóját az asztal felett. - Tudom, higgye el. Megértem magát. Colin döbbenten figyelte. Döbbenten és elképedten. Ha ő mondta volna ezt, Susan ellen mégegyszer vádat emelhettek volna gyilkosság miatt. A franc se tud kiigazodni a nőkön. - Mi az, amit elkapott? Susan hangja tompa volt, és rezignált. - Herpesznek hívják. Nem fogja elhinni, de olyasmi, mint a bárányhimlő. Az Államokból került át hozzánk, azt hallottam. Susan vállat vont. -Naná, hogy valami amerikai. Egy jó öreg brit nyavalya már nem elég ezeknek a kölyköknek, mi? Colin alig hitte, hogy Susan ennyire könnyen veszi a hírt, és magában feljegyezte, hogy az ezt követő látogatásokra feltétlenül hozza magával Miss Beachamet is. - Kezelhető? Nem veszélyes? A szociális munkás szomorúan rázta meg a fejét. - Úgy tűnik, nem sok mindent lehet tudni róla. A tudósok próbálják megfejteni. Reméljük, hamarosan jutnak valamire. Nem halálos betegség, úgyhogy nem kell aggódnunk. Wendy jól van. A leginkább talán attól fél, hogy maga megtudja. Susan komoran csóválta a fejét.

- Láthatom? Miss Beacham bólintott. - Természetesen, pénteken valamennyien eljönnek, mint szokásosan. - És mi a helyzet ezzel az örökbefogadási cirkusszal? Mert meg akarom támadni, ahogyan azt Colinnal is közölni fogom. Susan a férfihoz fordult, és halványan elmosolyodott. - Nem vagyok hajlandó átengedni a kölykeimet senkinek, még a kedves Simpsonéknak sem. Szerzek valakit, aki segít megtartani Rosie-t, erre megesküszöm. Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem. És remélem, Miss Beacham, ön kitart mellettem. - Ó, Susan, bárcsak a gyermekeivel lehetne. Istenítik magát. Tudom, milyen csodálatos anyjuk lenne. Susan felsóhajtott. - Maga jó ember, Miss Beacham. A gyerekek szeretik, és ez mindent elmond. Ha a gyerekek nem fogadnak el valakit, akkor hajlamos vagyok azt hinni, hogy tudnak róla valamit, amit én nem. A kölykök könnyebben kiismerik az embereket. Elmosolyodott. Miss Beacham felállt, és mégegyszer kezet rázott vele. - Odakint megvárom, Colin. Most megyek, hogy bizalmasan tudjanak tárgyalni. Magához intett egy fegyőrt, aki kikísérte az épületből. Susan és Colin egymás szemébe nézett. - Ha én mondok magának ilyet, Susan, rég megpróbált volna megölni. A nő jót nevetett a férfi sértődöttségén. - Hát nem érti, Colin? Maga férfi. Nyilvánvaló, hogy megöltem volna. Ez a törvény. Szenvtelen közönnyel és színtelen mosollyal ejtette a szavakat. Colin legjobb meggyőződése dacára felnevetett. Ahogy Susan és a szolgálatos fegyőr is tette. A mosoly azonban nem jutott el a nő szeméig, és Colin gyanította, hogy csak eljátssza a kemény elítélt szerepét. A hír, amit az imént hallott a lányáról, belül bizonyára szétmarcangolta. Egész látogatás alatt egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Mrs. Eappen nem volt benne biztos, hogy mihez kezdjen ezzel a nővel, aki jól öltözött és láthatóan nincs híján a pénznek, ám a hangja valahogy nem illik a képbe. Ez összezavarta a szociális munkást. Roselle legjobb képessége szerint elmosolyodott, és mindent megtett, hogy udvarias maradjon. - Megértem, hogy Wendy beteg, de biztos vagyok benne, hogy engem szívesen lát. Mrs. Eappen zavarban volt, és egyáltalán nem élvezte ezt az érzést. Ami azt illeti, a háta közepére kívánta a látogatót. - Az anyja és én régóta igen közel állunk egymáshoz. Ha Susan itt lenne, egy pillanatig se habozna, hogy beengedjen-e a gyermekéhez. Akármi is történt vele. Mrs. Eappen tudta, hogy a nő sokszor találkozik Wendyvel, és néha egész hétvégére magával viszi. Ahogy tudta azt is, hogy van benne valami gyanús, amit azonban képtelen tetten érni. - Kívánja, hogy beszéljek a jogászaimmal, a Great Russell Street-i Eversham és Hope cégtől? Biztos vagyok benne, hogy ők megtalálják a kellő precedenst. Végtére is, az anya kérésére vagyok itt jelen. Tudom, hogy a gyermeket a gondjaira bízták, de ettől még nemcsak az ön kizárólagos felelőssége. Roselle csak süketelt, de ezt olyan meggyőződéssel

tette, hogy Mrs. Eappennek nem maradt egyéb választása, mint beengedni őt Wendy Dalstonhoz. Wendy arca valósággal kigyúlt, amikor Roselle-t bekísérték a szobájába. Miután összeölelkeztek, Roselle végigmérte a körülöttük ólálkodó zord asszonyt, és vidáman felkiáltott. - Szívesen innánk egy teát. Miután Mrs. Eappen kiviharzott a szobából, Roselle leült a lány ágyára, és vele együtt nevetett. - Szánalmas vén banya! Jesszusom, ezután az alakítás után meg| érdemelnék egy Oscart. Szóval, hogy vagy? A régi probléma? Wendy bólintott. Miután mindketten tisztában voltak a történtek jelentőségével, lehetőség szerint elkerülték ezt a témát. - Az eddigi legrosszabb, Roselle. Még sosem fájt ennyire. A fájdalom kihallatszott a hangjából, és nyomot hagyott az arcán is. Roselle még egyszer magához ölelte. - Hallottam Mr. Potterről, vagy hogy hívják, meg a késről. Te aztán nem hagyod magad. Nagy kár, hogy anyádban nincs meg ez a kurázsi. Felnevetett, és Wendy az igazsághoz híven felelt. - Szerintem benne is megvolt, míg az apám ki nem verte belőle. Ma megint sokat gondoltam rá. Nem tehetek róla. Olyan, mintha itt lenne a szobában, érzem a szagát... Kinézett az ablakon, hogy a könnyeit leplezze, és Roselle torka is elszorult. -Nos, van számodra egy jó hírem. Wendy reménykedve nézett fel rá. - Mr. Potter nincs többé. Megszűnt, felmászott a függönyön, hogy találkozzék teremtőjével, ahogy John Cleese mondaná. Most már csak volt szociális munkás. Wendy szemei akkorára kerekedtek, mint egy csészealj. - Most tréfálsz? Roselle megrázta a fejét. - Emlékszel még Dannyre, arra a nagydarab fekete fickóra, akinek bemutattalak? Wendy bólintott. - Nos, váltott egy-két keresetlen szót Alfréddel, és rábeszélte, hogy vonuljon vissza. Úgy tűnik, Mr. Potter balesetet szenvedett, méghozzá elég súlyos balesetet, és többet amúgy se tudna dolgozni. Nagy kár, nem igaz? Wendy beharapta az ajkát és megrázta a fejét. - Ez komoly? Roselle bólintott. - Ennél komolyabb már nem is lehetne, esküszöm rá, Isten engem úgy segéljen. Ebben a pillanatban az ajtó kivágódott, és a többi gyerek rontott be rajta. Alana a karján hozta Rosie-t, és önfeledten nevetett, míg valamennyien meg nem látták Roselle-t. - Ó, jó napot, kisasszony. Wendy felnevetett. - Ő nem kisasszony, hanem Roselle, Alana, te is tudod. Barry elvigyorodott, és olyannyira hasonlított az apjára, hogy Roselle-nek a szíve is belesajdult. Kinyitotta a táskáját, hogy csináljon valamit, és elővette a magával hozott édességet. Miután letették Rosie-t az ágyra, valamennyien gondolkodás nélkül bevetették maguk a takarók közé. Roselle felvette Rosie-t, aki tiszta volt és jó szagú, és figyelte a gyerekeket. Figyelte, ahogy igazi gyermek módjára viselkednek, és kiélvezik a néhány édességet, a törődést. Annyira elszomorodott, hogy legszívesebben megsiratta volna őket és

elvesztegetett életüket. Rosie, aki úgy döntött, megbarátkozik a látogatóval, ragacsos puszit nyomott Roselle arcára, mire mindannyian felkacagtak. Azután Mrs. Jane Simpson lépett a szobába, és bemutatkozott neki. Kedves asszony volt. Ahogy elvette tőle Rosie-t, Roselle látta az arcán, mennyire vágyakozik egy gyermek után, és félre kellett fordítania az arcát. - Rosie most hazamegy, gyerekek. - Jane hangja határozottan csengett. Barry ártatlan képpel nézett fel. - Miért, visszajött a mami? Reménykedés, sőt sóvárgás csengett a hangjában, és Roselle késztetést érzett rá, hogy felkapja a táskáját és elrohanjon. Itt hagyja ezeket a gyerekeket, akikről nem neki kell törődnie. Jane Simpson felsóhajtott. - Nem. Barry, édesanyád nem jött vissza, és sokáig még nem is fog. Barry, az örök optimista megvonta a vállát. - Majd megszökik és eljön értünk, mint a filmekben. - Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy anyjuk képes lenne ilyesmire. Gondoljon Mrs. Simpson bármit is. - Szerez egy pisztolyt vagy egy puskát, és... Alana megzavarta az álmodozásban. - Oké. Barry, vettük az adást. A fiút azonban nem lehetett ilyen könnyen elhallgattatni. - Igenis lehet! - kiáltotta akkora meggyőződéssel, amekkora csak tőle telt. Mrs. Simpson karján a síró Rosie-val elhagyta a szobát, és valamennyien elhallgattak. - Hiányzik Rosie, pedig mást se csinál, csak eszik és szarik. Alana ezúttal nagyot csapott Barry combjára. - Fejezd be, hallod? Mintha nem lenne épp elég bajunk anélkül is, hogy folyton káromkodsz és bajba keversz minket. Alana Roselle-hez fordult, és megvonta a vállát. - Bárcsak őt fogadná örökbe valaki, én magam írnám alá azokat a nyavalyás papírokat. Wendy és Roselle hangosan felnevetett. - Meg én is - toldotta meg Wendy. Barry felvette a kesztyűt. Félig lehunyta a szemét, és komolyan mondta: - Talán Steve Austinnek szüksége lenne egy kisfiúra? Vele szívesen elmennék. Bionikus ember lennék, és nem ennék semmi mást, csak Marsot meg Twixet. Szembefordult Roselle-lel. - Amikor valaki bionikus, többé nem kell rendes ételt ennie, mert már nem ember. Roselle bólogatott, mintha értené, miről beszél. - Értem. Alana elvigyorodott. - Te különben sem vagy ember, csak egy fiú! Barry ügyet sem vetett rá, csak felsóhajtott. - Amikor a mami hazajön, majd az leszek. És mindenféle ajándékokat is hozok neki, hogy boldog legyen. Roselle összeborzolta a haját. - Biztos örülni fog neked. Nagyon rendes kisfiú vagy, Barry. A fiú élvezte a figyelmet, de úgy tett, mintha gyűlölné, és ezzel megint megnevettetett mindenkit. És ha már ennyire belemelegedett a témába, és ilyen hálás közönség vette körül, nagyot kiáltott.

- Azután tudjátok, mit fogok csinálni? Megyek és visszalopom Rosie-t, hogy a mami otthon találja, amikor hazajön. Ez lesz a külön meglepetés. A fiú elégedetten sétált ki a szobából. Tudta, mikor kell magára hagynia közönségét, hogy az legközelebb is akarja. Ez is része volt Barry Dalston természetes bájának. - Tiszta dilis ez a Barry - mondta Alana, eltelve büszkeséggel. Azután Roselle-hez fordult és felsóhajtott. - Tizenegy éveseknek való könyveket olvas, pedig még csak kilenc. Ettől ilyen élénk a képzelete. Roselle kihallotta az anyáskodást a hangjából, és magához ölelte a kislányt. Ösztönös cselekedet volt, de egy életre barátjává tette vele Alanát, aki viszonozta az ölelést, és a törődés e kicsiny jelétől is sírva fakadt. Wendy vele tartott. Alana annyira felzaklatta magát, hogy beszélni is alig tudott. - Annyira hiányzik a mami, és most Rosie-t is elviszik, pedig senki se tudja, hogy milyen igazából. Azt adják neki, amit ők akarnak megszerettetni vele. Amiről azt gondolják, hogy szeretnie kell. Pedig ő a Mars csokit szereti, és nem a Milky Wayt, és szereti, mikor úgy teszel, mintha fejre ejtenéd, és szeret velem meg Barryvel aludni. Ez így nem igazság! Mi nem csináltunk semmit. Rosie csak hároméves, és szeret bennünket. Hogyan vehetik el tőlünk? Roselle szorosan magához ölelte a két lányt, és a könnyek előbuggyantak az ő szeméből is. A három lány összeölelkezett és úgy zokogott. Mrs. Eappen pontosan ebben a testhelyzetben talált rájuk. Végül is készített a vendégnek egy teát, és miután elégedetten látta, hogy az első benyomása helyesnek bizonyult, önelégült mosollyal távozott. Egye csak meg ez a borzalmas nőszemély, amit főzött. Pedig a sírás valóságos csodát művelt a két lánnyal és Roselle-lel. Szabadjára engedte az érzelmeiket, és mindannyiuknak megkönnyebbülést hozott. Alana elment, hogy megkeresse Barryt, és megossza vele Roselle ajándékát, egy ötfontos bankjegyet. Miután megint kettesben maradtak, Wendy belenézett Roselle szemébe, és megrázta a fejét. - Ez olyan szomorú, nem? Egyikük sem tett semmit. Mégis nekik kell szenvedniük. Bárcsak sose történt volna meg az az éjszaka. Roselle újra megragadta a lány karját, és felsóhajtott. - Mindannyiunkkal történnek rossz dolgok az életben. Én sem arról álmodtam, hogy azt fogom csinálni, amit. Tudnunk kell túltenni magunkat a dolgokon, szívem. Mindannyian ezt tesszük. - De mi lesz Rosie-val? Anya beleörül, ha elveszik tőle. Az életben többet nem lesz egy nyugodt éjszakája. Rosie az ő kisbabája, mindenki kisbabája, még apué is. Még ő is imádta. Mi sosem voltunk féltékenyek rá, valamennyien szerettük. Még Alana is, pedig Rosie érkezése előtt ő volt apa nagy kedvence. Készségesen félrelépett az útból, Rosie annyira különleges volt. A mamánál kellene maradnia, és ha rajtam állna, vele is maradna. Ez az egész az én hibám, Roselle. Én tehetek mindenről. Nem a mami. Én. Roselle megragadta a lány vállát és gyengéden megrázta. - Figyelj ide rám. Ami veled történt, az nem a te hibád. Apád a hibás, neki nem szabadott volna ezt tennie. A mamád csak azt tette, amit minden anya tett volna a helyében. Minden anya ezt tenné, ha valaki ekkora fájdalmat okozna a gyermekének. Úgyhogy fejezd be ezt a hülyeséget. Édesanyád büszke arra, hogy a védelmedre kelt. Hogy többé senki se tehessen veled ilyet. És hidd el nekem, ahogy apádat ismertem, ez újra és újra megtörtént volna. Ha

egyszer megúszta volna szárazon, azután már sportot űzött volna belőle. Édesanyád tudta ezt. Megbirkózott ezzel, ahogyan meg fog birkózni minden mással is, ami még történhet. Wendy sokáig némán meredt a komoly arcra, majd felsóhajtott. - Te ezt nem érted, Roselle, senki se értheti. Ha én nem lennék, a mami sose került volna börtönbe. A többieknek nem kellene gyerekotthonban élnie. Semmi sem változott volna meg ilyen drasztikusan. Anya sose gyilkolt volna, sose. Ahhoz túlságosan is félt tőle. Érted, amit mondok? Talán megpróbált volna elválni, vagy más módon szabadulni tőle. De sosem gyilkolt volna. Anya nem képes megölni senkit. Roselle döbbenten rázta a fejét. - Mindannyian képesek vagyunk a gyilkosságra, kedvesem. Ezt jelenti Káin bélyege a Bibliában. Képesek vagyunk embert ölni. Mindannyiunkban van egy határ, amit nem engedünk túllépni. Wendy szomorúan sóhajtott fel. - Éppen ezt próbálom elmagyarázni neked, Roselle. Nem anya ölte meg apát - én tettem. A szavak nyomán felizzani látszott a szoba levegője. - Mit mondasz? Wendy megnyalta az ajkait, majd lassan és tagoltan azt mondta: - Én öltem meg. Mindegy, mit mondanak mások. Én öltem meg. Én. Roselle még egyszer megszorította, ezúttal még erősebben. - Elég legyen abból, hogy folyton magadat hibáztatod. Nem változtathatsz azon, ami megtörtént, úgyhogy figyelj ide rám, méghozzá nagyon figyelj. Édesanyád börtönben ül, távol tőletek, és csak egy dolog tartja életben: az a tudat, hogy amit tett, a ti érdeketekben tette. Mindannyiatokért. Ugyan mi gátolta volna meg apádat abban, hogy később ne hajtson rá Alanára is? Úgyhogy próbáld kiverni a fejedből ezt az értelmetlenséget. A mamád fellebbezett, és én gondoskodni fogok róla, hogy enyhítsenek az ítéletén, akármit is mondjon, oké? Mától én is bedobom magam. Nincs miért aggódnod. Wendy szorosan magához ölelte, és Roselle érezte, hogy az egész teste elernyed a megkönnyebbüléstől. - Szeretlek, Roselle. Ahogyan anya is. - Én is szeretlek titeket, drágaságom. Mégegyszer összeölelkeztek, azután Roselle lassan felállt. Felvette a táskáját a földről, és előhúzott egy pakli Bensőn and Hedgest. -Nyisd ki azt az ablakot, ideje kimozdulnunk. Huszonhatodik fejezet Colin meglepetten látta az irodájában a nőt, akit épp az imént csodált meg az utcán. Tudta, hogy bárgyú mosoly ül az arcán, de képtelen volt nem gondolni a nő hosszú lábaira, ahogy kiszáll a kocsijából. Mindenki titkárnője, Callie őt nézte, majd vaskos birminghami akcentusával felkiáltott. - Vigyázz, Colin, még poros lesz a szemed. A hölgy valóságos, igaz, kedvesem? - Sugárzó mosolyt küldött Roselle felé. - Inna egy csészével? Roselle bólintott. Tetszett neki a lány, és tudta, hogy a fiatalember e pillanatban legszívesebben lemészárolná titkárnőjét. Miután az ajtó becsukódott, Colin sikertelenül próbált átköltöztetni egy papír- és dossziéhalmot az íróasztalával szemközti öblös fotelból. A papírok gúnyos sziszegéssel hulltak a padlóra, Roselle pedig lehajolt és szedegetni kezdte őket, miközben ismét felvillantotta Colin előtt krémszínű bőrét, mely láttán a férfi arca tovább vörösö-dött. Miután felállt, a nő a szemébe nézett és elmosolyodott.

- Magára férne egy tartós kapcsolat, fiatalember. A férfi, aki immár világítótoronyként lángolt, a kezét nyújtva segítette leülni, akár egy régimódi úriember. - Tehát, kisasszony... Mit tehetek önért? Roselle elmosolyodott. A résnyire szétnyíló ajkak olyan bujának és mézédesnek tűntek, hogy a férfin fizikai rosszullét vett erőt. - Mr. Jackson, Susan Dalston közeli barátja vagyok, és úgy döntöttem, segíteni fogok rajta, akár akarja, akár nem. Colin néhány pillanatig szólni sem tudott zavarában. - Mégis hogyan gondolja? Roselle fanyarul elmosolyodott. A türelmét alaposan próbára tették, és ez meg is látszott rajta. - Úgy gondolom, Mr. Jackson, hogy segíteni akarok kihozni a börtönből Susan Dalstont. Megvan rá a pénzem, hogy biztosítsam számára a lehető legjobb jogi képviseletet. Kész vagyok bármennyit fizetni, hogy hazakerüljön a gyerekeihez, ahová igazán tartozik. Colin meredten nézett az íróasztal túloldalára. Lehet, hogy épp most mondtak fel neki? - Miért most? Roselle vállat vont. - Mit számít az, mikor, miért vagy hogyan? Csak azt akarom, hogy találja meg a legjobb ügyvédet, aki csak van. Én állom a számlát, és beszélek Susannel is, hogy segítsen önmagán. Mint bizonyára rájött, eddig épp emiatt nem tudott kiszabadulni. Colin gyanította, hogy a nő sokkal többet tud, mint ő. Sejtette azt is, hogy nem számíthat a részéről választékos stílusra. Susanhez hasonlóan ő is csak annyit mondott, amennyit abban a pillanatban lényegesnek gondolt. Egyik sem könnyű eset. El kellett fogadnia ezt a tényt, de nem tudta megállni, hogy rá ne kérdezzen. - Mennyit tud? Roselle teljes szívéből felnevetett. - Eleget. Elintézek egy találkát Susannel, és magam beszélek vele. Maga addig utánajár, kit szerezhetünk meg magunknak. - Geraldine O'Hara valószínűleg a legjobb a maga nemében, de ő tényleg nem olcsó. Roselle bólintott. - Akkor őt kell megszereznie. El tudja intézni, hogy fogadjon bennünket? Colinnak tetszett a többes szám. Elmosolyodott. -Megpróbálhatom. Roselle előrehajolt a fotelban, és fátyolos hangon megkérdezte: - Hallott már valaha is a pozitív gondolkodás hatalmáról? Debbie figyelte, ahogy Jamesie induláshoz készülődik. A férfi szokás szerint remekül festett drága ruháiban. - Akkor ma nem dolgozol? A férfi szokás szerint ügyet sem vetett rá, és tovább szépítkezett. Debbie ellenállt a kísértésnek, hogy felhúzza magát. - Hazajössz vacsorára? A férfi elfordult az öltözőszekrénytől, és belenézett a szemébe. - Mit érdekel az téged?

Debbie fejében újra sikoltozni kezdett a hang, mely azt követelte, ne tűrje el, hogy így bánnak vele. Azt is tudta viszont, hogy ha viszonozni próbálja a sértést, csak ő keserüli meg. Jamesie mindenre erőszakkal válaszol. Ha megkérdezné tőle, hová megy, a férfi megütné, ahogy mindig is teszi. Pedig ő mást se csinál, csak próbálja megbékíteni. Tudta, hogy Carolhoz megy. Carolhoz, aki fiút szült neki. Carolhoz, az ő karcsú, szőke hajú és kék szemű barátnőjéhez. Carolhoz, aki mindig gúnyos kis félmosollyal néz rá, ha összefutnak a piacon. A lány szeméből kiolvashatta, mennyire ostoba volt, csakhogy Debbie ezt már régen tudta. Ehhez nem volt szüksége erre a kis kurvára. A tudattal kellett leélnie élete minden egyes napját. Öt gyermekét veszítette el. Az orvosok szerint képtelen kihordani egy kisbabát. A terhességek nyomot hagytak az alakján, ahogyan a mértéktelen evés, és az ital is. Kézfejével megtörölte a homlokát, és a lemondó gesztust látva Jamesie felnevetett. - Haszontalan kis lotyó vagy, Debs, tudsz róla? A nő belenézett férje arcába. - Muszáj tudnom, Jamesie, épp elégszer elmondod. Látta, hogy a férfi szemei összeszűkülnek, és az arca megkeményedik. - Kezdesz nagylány lenni, mi? Úgy gondolod, azt mondhatsz nekem, amit csak akarsz? A nő megrázta a fejét. A lázadás pillanata véget ért. - Dehogy, Jamesie. Tudod, hogy kis senki vagyok. A férfi megbökte a mellkasát csontos ujjával. - Ebben nagyon igazad van. A férfi félrelökte az útjából, és kisétált a hálószobából. Debbie gyűlölte magát, amiért utánamegy és felteszi az ostoba kérdéseit, de képtelen volt megállni, hogy ne tegye. - Hazajössz estére? Tegyek félre neked egy kis vacsorát, aztán megmelegíted a mikroban? Hallotta a könyörgést a saját hangjában, és érezte, mennyire reménytelen a vergődése. Magát gyűlölte ezért is. Amiért hagyja, hogy ez történjen. Jamesie visszafordult a lépcső aljában. - Csinálj, amit akarsz. A férfi felvette bőrkabátját, és Debbie próbálta leszedegetni a hajszálakat a válláról. A férfi úgy söpörte le a kezét, mintha fertőző lenne. - Kérlek, Jamesie, ma ne hagyj itt. Elmehetnénk valahová, vagy ilyesmi. A férfi gúnyosan felnevetett. Metszően kék szeme és sűrű fekete haja igazán vonzóvá tette. Még amikor dühös volt rá, akkor is kívánatosnak tűnt a szemében. - Mégis hová a francba mehetnénk? Bingózni? Még holtan se mutatkoznék veled, Debbie, ennyit magadtól is kitalálhatnál már. A férfi értetlenül meredt rá; megdöbbentette a kitartása, és hogy bármilyen rosszul bánik vele, mindig visszatér hozzá, csak hogy még egyszer belerúghasson. - Csak a tégla és a malter tart itt. Enyém ez a lakás, és azt akarom, hogy tűnj el innét. Tessék, kimondtam. Debbie megérezte az ismerős rosszullétet a gyomrában. Az egész belseje reszketni kezdett, mintha egy veszélyes utazásra készülődne. Tudta, hogy a férfi élvezi feszengését, ahogyan mindig is élvezte. - Te rohadt állat. A férfi elvigyorodott. - Látom kapiskálod. Úgy sétált ki a bejárati ajtón, mintha semmi gondja se lenne a világon. - Még mindig a levelekkel nyűglődsz?

Susan bólintott, és újra a munkája fölé görnyedt. Előtte megsodort cigaretták, egy gyufásdoboz és egy csésze tea feküdt az asztalon. - Igen. Ki kell valamit találnom Rosie-val kapcsolatban. A nővéremet, Debbie-t még nem próbáltam, bár nem fűzök hozzá túl nagy reményt. Ha Barry édesanyja nem lenne ilyen beteg, nem lenne semmi gondom. Matty megigazította a haját. - Beszéljek Geraldine-nal a nevedben, hátha tud mondani valamit? Susan felnézett rá. - Megtennéd? Tényleg? Matty elégedetten bólintott. - Hát persze. Szerintem is szégyen, ahogy elbántak veled. Rhianna itt járt, tudod. Sokat beszéltünk rólad. Én el se tudom képzelni, hogy kölykeim legyenek. Szerintem épp elég az embernek saját maga miatt aggódni. Susan rágyújtott egy kézzel sodort cigarettára, és mélyen leszívta a füstöt. - De gyűlölöm ezt. Az összes körmöm el fog sárgulni. A te ügyvéded igazi nagymenő, mi? Kár, hogy csak olyan ügyekkel foglalkozik, mint a tiéd. Matty felsóhajtott. - Az én ügyem olyan, mint a tiéd. Bántalmaztak, nem igaz? Ha segítenél magadon, már rég kikerülhettél volna. Susan sokáig csak nézett rá. - Minden, ami a bíróságon elhangzik, a nyilvánosság elé kerül, igaz? Matty leült a priccsére. -Nem feltétlenül, miért? Susan vállat vont. - Csak úgy érdekel, ez minden. Ezek szerint van rá lehetőség, hogy bizalmasan kezeljenek egy vallomást? Matty belenézett a szemébe. - Mint mondtam, ez attól függ. Néha, ha az elkövetés módja a szokásosnál is könyörtelenebb vagy visszataszítóbb, a bíró elrendelheti, hogy bizonyos részletek ne kerüljenek a napvilágra. Például a gyerekgyilkosságok, meg ilyenek. Az ilyesmihez semmi köze a nagyérdeműnek. Susan jól odafigyelt minden szavára. - Miért, mit szeretnél titokban tartani? - próbálkozott Matty. Susan nem felelt. - Ugyan már, Sue, mondd el. Csendes, meggyőzőnek szánt hangon beszélt. - Semmit. Épp csak érdeklődtem. Susan cellatársa láthatóan bosszankodva pattant fel a priccséről. - Ha elmondod, mi folyik itt valójában, tudok neked segíteni. Hidd el nekem, Sue, hogy tudok. Susan talán válaszolt is volna, de a cellaajtó kinyílt, és Blackstock fegyőr állt meg előttük. - Mi ez itt, kupaktanács? Gyerünk, Dalston, látogatója van. - Ki az? Az őr gúnyos pillantást vetett rá. - Miért, kinek üzent, hogy látni akarja? A hang nem tűrt ellentmondást, és Susan követte a fegyőrt a folyosón. Tudta, ki látogatta meg, és ennyi idő után először izgatottan és feszengve várta, hogy találkozzon vele. Csak remélni tudta, hogy helyesen cselekedett. Geraldine és Roselle csak egy pillantást vetett egymásra, és életre szóló barátság köttetett közöttük. A két nő, aki sok szempontból hasonlított egymásra és akiknek az életmódját

mégis egy egész világ választotta el egymástól, egy fényűző irodában találkozott Holbornban, és ösztönösen tudta, hogy meg fog barátkozni a másikkal. - Üljön csak le, készítek egy kávét. Hacsak nem szeretne valami erősebbet? Roselle elmosolyodott. - Egy jó adag konyakot nem utasítanék vissza. Éppen most szándékozom kiadni a legjobb barátom legféltettebb titkait. Jól jön minden korty bátorság. Geraldine mindkettőjüknek töltött egy italt, miután leült, Roselle-hez fordult, és megemelte poharát. - Akkor hát gyerünk, ki vele. Mielőtt még meggondolja magát, és csak elvesztegetné az időmet. - Roselle lágyan nevetett. Ez a nő ért a nyelvén. - Colin Jacksonra való tekintettel tudtam csak időt szakítani. Most már ne okozzon csalódást. Geraldine figyelte, ahogy Roselle egyetlen nekirugaszkodásra kiüríti a poharát. - Ez jólesett. Rendben, szóval az igazságot. Mindez közöttünk marad, igaz? Geraldine bólintott. - Természetesen. - Barry Dalston, hiszi vagy sem, de a szeretőm volt. Susan és én így barátkoztunk össze, ami szintén különösnek tűnhet. Susantől tudom, hogy a férje megerőszakolta a legidősebb lányát, Wendyt. Ez vitte rá Susant arra, hogy megölje. A lány herpeszt kapott a tulajdon apjától. Susan sosem beszélt erről senkinek, hogy Wendy nyugodtan élhesse az életét, és senki ne tudja meg, min kellett keresztülmennie. Geraldine levegőt is alig kapott a döbbenettől. - Szóval maga a férfi szeretője volt, plusz Susan barátnője, és Susan azért ölte meg a férjét, mert az megerőszakolta a lányát -jól értettem? Én azt hittem, Wendy otthon sem volt aznap éjjel. Roselle bólintott. - Mindenki így tudja. És most mit szándékozik tenni? - Azt hiszem, töltök még egy italt. Roselle elvigyorodott. - Tegye azt, én pedig elkezdem a legelejéről, helyes? Talán így jobban megérti majd a helyzetet. Geraldine szomorúan csóválta a fejét. - Remélem, bár úgy tűnik, erre még én sem vagyok felkészülve. June nyugodtan üldögélt az asztal túlsó felén, mint akinek semmi gondja a világon. Susan elmosolyodott. - Hello, anya. Hogy vagy? June végigmérte lányát, és felsóhajtott, majd rágyújtott egy cigarettára, hogy a zavarát leplezze. - Azt gondoltam, én vagyok az utolsó ember, akit látni akarnál. Susan még most is mosolygott, és viselkedése láttán June minden pillanattal jobban feszengett. - Te vagy az anyám. June közömbösen megvonta a vállát. - Erre aligha kell emlékeztetned, nem? - Akkor miért jöttél ide? A nő újra megvonta a vállát.

- Bárcsak ne vettem volna a fáradtságot, ha őszinte akarok lenni. Azt hiszem, a saját szememmel is látni akartam, hogy vagy. Ahogy te is mondtad, az anyád vagyok. Susan különösnek tűnt a szemében. Sokkal vékonyabb volt, és valósággal ragyogott, amit June korábban nem vett észre rajta. - Hát, azért idebent is van élet. Jót tesz neked a börtön, ha meg nem sértlek. Igazán jól nézel ki. June ennél közelebb már nem kerülhetett az anyai gyengédséghez, és Susan ennyiért is hálás volt. - Te is jól nézel ki. Tetszik a kabátod. Ez a bőrkabát volt June szeme fénye. -Nem mindennapi darab, az biztos. A nő újabb cigarettára gyújtott az előző csonkjáról. - Biztos nem volt olcsó. June utálkozva mérte végig. -Nem. És abból a pénzből vettem, amit a lapoktól kaptunk, Sue. Most már tudod. Susan fáradtan hunyta le a szemét. - Én nem akarok vitatkozni, anya, ami történt, megtörtént. Egy szívességet akarok kérni tőled. June sziszegve fújta ki a füstöt ajkai között. - Gondoltam, hogy ez lesz. Ha azt akarod, hogy vegyem magamhoz a kurva kölykeidet, úgy bele se kezdj. Nekem nem kellenek. Susan lehunyta a szemét, és nyugalmat erőltetett magára. - Nem ezt akarom, anya, soha nem engedném a gyerekeimet apa közelébe, és te is tudod, miért, igaz? Azt akarom, hogy próbáld rábeszélni Debbie-t, egy időre vegye őket magához. June felnevetett. - Most hülyéskedsz? Amellett az ír faszkalap mellett? Aki úgy látja, hogy elárultad a családod? Aki egy ócska ribancnak tart? Szegény Debbie-nek kell szenvednie miattad. - Nem, ez nem igaz, anya. Ne túlozz folyton. Az első perctől fogva veszekednek egymással. A fickónak egy másik nőtől van gyereke. June felsóhajtott. - Az a Carol egy ócska lotyó. Még a saját anyja és apja is megtagadta. Inkább rendesen felnevelték volna, nem igaz? Susan hitetlenkedve rázta a fejét. - Tudod mit, anya? Tudsz még meglepetést okozni. Több szeretőd volt, mint egy kikötői kurvának, és van pofád lotyónak hívni azt a lányt. A férjed a saját gyerekei után kajtatott, és te még csak a füled botját sem mozdítottad, igaz? Miattad és őmiatta kerültem ide. Képes vagy gyereknevelésről beszélni azok után, amit velem és Debsszel tettél... Amikor June próbált felállni, Susan szorosan megmarkolta a csuklóját. -Nem mész sehová, vagy azt a szaros fejed is letépem, megértetted, anya? June lerogyott a lányával szemközt, és érezte, ahogy a félelem végigcikázik a testén. - Ha belegondolok, hogy miattatok siklott ennyire félre az életem, meg tudnálak fojtani! Barry épp olyan volt, mint te és az apám, egy önző faszfej, aki csak magával törődött. Amilyen te még most is vagy. Tudod, mit műveltél a gyerekeimmel, amikor eladtad azt a sok szarságot a lapoknak róla és rólam? Amikor mindenért engem okoltál? Amikor azt sugalltad, hogy nem voltam alkalmas anyának? Bár annyi vér sosem volt a pucádban, hogy kiállj, és az emberek képébe mondd, mert te is tudtad, hogy egy szó se igaz belőle. Ha csak fele annyira szerettél volna bennünket, amennyire én szeretem a kölykei-met, minden rendben lett volna velem és Debsszel. Megesküdtem rá, hogy én másképp fogom csinálni, és így is lett. A kölykeim mindent megkaptak, amit egy gyereknek meg kell kapnia. Kaptak ruhát, kaptak ételt, és kaptak szeretetet - igazi szeretetet. És még most is kapnak. Látni akartalak, hogy

próbáljam elfelejteni a múltat, és próbáljak értelmet találni ebben az egészben, pedig tudnom kellett volna, hogy csak az időmet vesztegetem. Most menj, és baszódj meg. Elmondhatod majd a szomszédoknak, hogy láttad a lányodat, a kalapácsos gyilkost. Talán fizetnek érte néhány italt a kocsmában. Te kétszínű megkeseredett lotyó! June belesápadt a döbbenetbe. Belenézett Susan arcába, és évek óta most először érzett iránta némi vonzalmat. Talán még tiszteletet is. - Furcsa módját választod annak, hogy szívességet kérj az embertől. Csinálok egy teát, jó? Átlökte a cigarettás dobozt az asztalon. - Addig gyújts rá egy igazi cigire. Susan figyelte, ahogy végigsasszézik a szobán, makulátlan frizurájával, túlzottan új és túlzottan feszes ruháiban. Azt kívánta, bárcsak korábban megmondta volna neki, mit gondol róla. Ha másért nem is, de már ettől jobban érezte magát. Sokkal jobban. Akárhogy is történt, legalább látta az anyját. Valami oknál fogva Susannek még mindig szüksége volt rá. Bár fogalma sem volt arról, hogy miért. Bármelyik pillanatban megérkezhettek Simpsonék, hogy hazavigyék Rosie-t, aki meglátogatta a testvéreit. Mrs. Eappentől szendvicseket és teát kaptak. Mrs. Eappen aggódott Wendy miatt, aki igazán betegnek tűnt. - Ugyan már, Wendy, egyél valamit. A lány a fejét rázta. - Becsszóra, egy falat se menne belém. Barry elvett egy szendvicset a tálról. - Belém igen. Én bármit megeszek. Öntöttvasból van a gyomrom. A hangja eltelt büszkeséggel, és valamennyien jót nevettek rajta. Wendy hátradőlt a székben, és lehunyta a szemét. A kis Rosie elszundikált az ölében, és Wendy érezte a kislány frissen mosott hajának finom illatát. A kis dundi kezek egy pillanatra sem engedték el a melltartója pántját a pulóvere alatt. Wendy ösztönösen közelebb vonta magához a kislányt, és megpuszilta a feje búbját. - Ugye nem engedik, hogy örökbe fogadják? Mrs. Eappen vállat vont. - Én azt nem tudom. Édesanyádnak jogában áll harcolni érte, de ha nem áll elő egy családtag záros határidőn belül, attól tartok, elkerül hetetlen lesz az örökbefogadás. Wendy szórakozottan bólintott. - Ez akkor sem igazság. Mrs. Eappen megragadta a karját. -Tudom, édesem. Ekkor Colin lépett a szobába, az arcán sugárzó mosollyal. - Hello mindenkinek. A gyermekek viszonozták a mosolyát, még Wendy is. - Colin, ha tizenhat lennék, vállalhatnám én a gyámságot? - Talán, attól függ. Jó sok segítségre lenne szükséged. Wendy vállat vont. - Mindenkinek sok segítségre lenne szüksége, ha olyanokról kellene gondoskodnia, mint Barry. De most komolyan, lenne bármiféle esélyem? Colin vállat vont. - Utána nézhetek, de Rosie akkor is már egészen más tészta. Wendy arca kifejezéstelenné vált. Mintha valaki odabent lekapcsolta volna a villanyt. - Pedig épp Rosie-t akartam megkímélni ettől. Tudom, hogy Simpsonék nagyon rendes emberek, de anyát se tarthatják örökké bezárva, és ha hazajön, mindannyiunkat akarja majd. Tehát Rosie-t is. Csak van valaki, aki segíteni tud nekünk?

Felnézett Colinra és Mrs. Eappenre. - Ami azt illeti, épp erről akartam beszélni veled, Wendy. Valamikor. Ha majd késznek érzed rá magad. Colin bátorítóan mosolygott, de a lány nem viszonozta a gesztust. - Miről? - Megint az a kifejezéstelen arc. - Van néhány dolog, amit meg kell kérdeznem tőled. Csak néhány apróság, amit tisztázni szeretnék. Belenézett a lány arcába, és Wendy lesütötte a szemét. Mrs. Eappennek feltűnt a lány rémült arckifejezése, és eltűnődött rajta, hogy időnként mi minden fordulhat meg abban a csinos kis fejben. Wendy többet meg se szólalt, és ezzel mindenki jókedvét elrontotta. Mrs. Eappen némán figyelte a lányt, aki mintha folyton a szakadék peremén egyensúlyozott volna. Nem is csoda, egy ilyen családi tragédia után. June végighaladt a Debbie házához vezető ösvényen, és elnyomta cigarettáját a bejárati ajtó mellé függesztett növénykosárban. Elmosolyodott. Debbie még most is odafigyel a kirakatra, mikor pedig az örege képes alávágni bárkinek, aki még nem érte el a hatvanötöt és kitapintható a pulzusa. A kis Carol se tarthatja meg sokáig, bármennyire is igyekszik, legalábbis June ezt a szóbeszédet hallotta. Mindenesetre jobb munkát végez, mint az ő lánya. Carol legalább rendszeresen találkozik a férfival, amit Debbie már nem mondhat el magáról. Az ajtót maga Debbie nyitotta ki, kipirosodott és felpüffedt arccal. Ajka lebiggyedt a szegletekben, ami duzzogó, gyerekes kifejezést kölcsönzött az arcának. - Az ég szerelmére, hogy tudsz így kinézni! Nem csoda, hogy az öreged inkább haza se jön, csak ne kelljen látnia a képes feledet. Debbie könnyekben tört ki, és June elfurakodott mellette, hogy belépjen az előszobába, majd onnét a konyhába. Mielőtt folytatta volna, feltette a kannát a tűzhelyre, és felmérte a ház minden apró részletét. - Ez a hely túl tiszta, Debs. Olyan, mint egy nyavalyás kórterem. Kinyitotta a szekrényt, és elővett két fehér bögrét. - Igaz, hogy a kis ribanc megint terhes Jamesie-től? - Beszéd közben cukrot és kávét lapátolt a bögrékbe. - Ha így van, most már tényleg betelt a pohár. Én és az apád folyton csak szégyenkezünk. Épp elég baj, hogy egy lányunk börtönbe került gyilkosságért, most még a másik is szégyent hoz ránk. Debbie leült a kis reggelizőpulthoz, mely egykor a szeme fénye volt, és elzárta agyát a külső ingerektől. Csak így tudott boldogulni az anyjával. - Itt ragadtál Rainhamben, ebben a szarfészekben, ahol csupa bizarr figura lakik. Ezek még egymással se állnak szóba... - Csak velünk nem állnak szóba, anya. Főleg mióta közölted Mrs. Blackkel a szomszédban, hogy odatartanád a férjének, ha egyszer alkalmad nyílna rá. June vállat vont. - Oda is tartanám, bízhatsz benne. Az egy igazi férfi. De az asszony! Micsoda felkapaszkodott ribanc. Sosem kellett volna eljönnöd az East Endről, egyikteknek sem. Ott legalább rajta tarthatnád a szemed Jamisie-n is. Micsoda egy faszfej. - Forró vizet töltött a bögrékbe, és bőszen kavargatni kezdte. - Ma találkoztam Susannel. June elégedetten látta a lánya arcán eluralkodó döbbenetet.

- Mit csináltál? June tejet töltött a kávéba, és az egész munkalapot végiglötykölte. Debbie most az egyszer nem tért ki a hitéből. - Tényleg elmentél meglátogatni Susant? Hogy van? Nem hiszem el, hogy még szóba áll velünk azután, ami az újságokban megjelent. June tudomást se vett róla. - Megért minket, Susannek mindig is vágott az esze. Akárhogy is, látni akar. Rágyújtott egy cigire, Debbie pedig gépiesen felállt, és kinyitotta a hátsó ajtót. Jamesie utálta, ha valaki a házban dohányzott. - Miért akar látni? June elvigyorodott, kimutatva jókora sárguló fogait. - Azt akarja, hogy vigyázz a kis Rosie-ra, amíg kiszabadul. - Biztos csak hülyéskedett. June halálos komolyan rázta a fejét. - Hát nem. Örökbe akarják adni annak a párnak, Simpsonéknak, és Susan persze úgy érzi, hogy ezért érdemes felhúznia magát. Ezért fordult a családjához segítségért és támaszért. Debbie némán hallgatta anyja önelégült hangját, és rádöbbent, hogy June még annál is ostobább, mint amilyennek gondolta. - Ez a legkevesebb, amit megtehetünk érte, nem igaz? Úgy értem, ő odabent van, aligha teheti meg. És meg kell adni, Susan jó volt anyának. Az utolsó mondatot kelletlenül, vonakodva mondta ki. June csodálkozva látta lánya kétkedő arckifejezését. - Még a lapokban is, bármit mondtam, azt mindig elismertem, hogy Susan jó volt anyának. Debbie felállt, lassan és határozottan. Amikor megszólalt, a hangok mély morgásként törtek fel a torkából. Az anyja ezúttal túl messzire merészkedett. Minden gonoszkodó megjegyzése, minden gúnyos szava újra felhangzott Debbie fejében, és a túlcsorduló érzelmek két rövid szóban sűrűsödtek össze. - Kifelé, anya. June elsápadt. - Micsoda? Debbie korántsem gyengéden az ajtó felé lökte. - Hallottad. Takarodj innét a francba. Tűnj el. June kis híján felbukott a keskeny közlekedőben. Miután sikerült eltaszítania magától lányát, sziszegve fordult ellene. -Ne merj engem kidobni, te haszontalan kis lotyó! Debbie most már nevetett, és June nem tudta, mit csináljon. - Mi a francot nevetsz, te ostoba liba? Debbie addig nevetett, hogy a könnyek is patakzani kezdtek az arcán. - Életemben nem találkoztam még egy ilyen szar alakkal, anya, tudtad ezt? Szegény Susan egyfolytában azért aggódik, hogy a gyerekei idegenekhez kerülnek, te pedig le se szarod az egészet. Mit ajánlott neked, mi? Mit kellett ajánlania a saját anyjának, hogy rávegye, tegyen meg neki egy szívességet? Valami újabb szaftos kis történetet a sajtónak? Gyerünk, anya. Tényleg érdekel, áruld csak el. June alig látott a méregtől és sértődöttségtől. - Te kis ribanc! Tényleg azt hiszed, hogy jobb vagy nálam, mi? Te, meg ez a kibaszott ház azzal a flancos pázsittal? A bársony függönyökkel meg a háromrészes kosztümökkel? Te tényleg azt hiszed, hogy te szartad a spanyolviaszt, mi? Hát ide figyelj, te úrihölgy. Nincs semmid, se kölyköd, se férjed, se önálló életed. Az én Susanemben legalább van egy kis spiritusz. Benne legalább volt annyi, hogy hazavágja azt a rohadékot, aki nem hagyta élni.

Neked ehhez nem lenne elég vér a pucádban, igaz? Az embered egy másik nővel él, egy másik családdal, és benned még annyi sincs, hogy elküld a bús francba. Susan megérti, hogy miért tettem azt, amit. Ő legalább tisztában van a pénz értékével. Veled ellentétben neki meg kellett szenvednie mindenért, amije csak volt. Milyen nagyra vagytok ezzel a kurva házzal, de hadd mondjak neked valamit. Egy ház az csak ház, és feldughatod magadnak, ha nem vagy benne boldog. Körbemutatott maga körül. - Gondolod, hogy mert takarítasz és mosol, attól boldog leszel? Hát nem leszel.Tudom, mekkora seggfej vagyok, éveken át tökéletesítettem magam, míg ilyen lettem. De neked milyen mentséged van? Rosszindulatú, megkeseredett, szánni való szipirtyó lett belőled. Susannek volt vér a pucájában a szemembe mondani, mit gondol rólam, de még mindig tudja, hogy bármit is tettem, attól az anyja vagyok. Ennyit még én is tudok. Márpedig te vagy a nővére, és könnyen magadhoz vehetnéd azt a kölyköt. Isten a tanúm rá, neked úgyse nagyon lesz sajátod... Mindketten elnémultak, mintha csak most döbbentek volna rá, milyen messzire mentek. - Jesszusom, Debs, ezt nem gondoltam komolyan. - Takarodj, anya. És ezúttal ne gyere vissza soha többet. June védelmezőn húzta magára hosszú bőrkabátját, és csendesen felelt. -Nem jövök vissza, Debs. De mielőtt elmegyek, figyelj egy kicsit rám. Susan és te testvérek vagytok, és én vagyok mindkettőtök anyja, akár tetszik, akár nem. Menj és látogasd meg. Próbálj segíteni neki. Ő is megtenné ezt érted, ezt még neked is tudnod kell. Ha fordítva történt volna, neked még kérned sem kellene, igaz? Nem szívesen mondom ezt, de ha mindent egybeveszünk, Susan különb valamennyiünknél. Szégyellem magam, amiért eddig nem értettem ezt meg. June elhagyta a házat. Debbie némán figyelte, ahogy elsétál az ösvényen a kapuhoz. Miután betette az ajtót, visszament a konyhába, és elkezdte felszámolni a rendetlenséget, melyet az anyja csinált. Ahogy elővette a fertőtlenítőt a mosogató alól és kiöntötte a konyhapultra, a szúrós szagtól könnybe lábadt a szeme. Lenézett kivörösödött kezeire, a forró víz és a fertőtlenítőszerek nyomaira. Körbehordozta tekintetét a konyhán, a tökéletesen illeszkedő konyhabútoron és a makulátlanul tiszta padlón, és azt kérdezte magától, mi az ördögöt keres itt. Jamesie inkább tölti az idejét azzal a kis lotyóval, abban az egyszobás tanácsi lakásban - bár a legszívesebben megtartaná Carolt a kisfiút, és ezt a házat is. Szívesen venné, ha ő eltakarodna innét. Azóta nem járt haza rendesen, hogy a kisfia megszületett. Kit próbál bolondítani azzal, hogy még egyben tarthatja a házasságát? Carol készített Jamesie-nek egy szendvicset és egy csésze teát. A konyha parányi volt, de ügyesen berendezték a faliszekrényekkel. Nem mintha a nő bajlódott volna azzal, hogy bármit is elrakjon. A hálószoba vasalatlan ruhákkal volt teli, a nappali játékokkal. A konyhában mintha bomba robbant volna. Ha helyet akart csinálni magának, mindent egy halomba kellett söpörnie. A tisztaság Carol számára olyasmi volt, ami nélkül még nyugodtan leélte az életét. Sosem látta értelmét, hogy házimunkára vesztegesse az idejét, mikor annyi minden mást is csinálhatott. Jamesie beleharapott a szendvicsébe, és jóízüt nevetett a kis Jamesie-n, aki minden áron tornyot akart emelni az építőkockáiból. Miközben Carol készített egy szendvicset magának is, folyton őt szó-longatta.

- Ezt nézd meg, Cal. Nézd csak, mit épített. Ügyes kis fickó. És micsoda vállai vannak. Nagy melák lesz belőle. A dicsérő szavak megállás nélkül áradtak a férfiból, és Carol boldogan sütkérezett a fényükben. Abban a pillanatban, amikor Jamesie meglátta a ráncos, kivörösödött kis ábrázatot, magához kötötte a férfit. Megcirógatta a hasát. Máris egy újabb gyermek növekedett benne, és most már kétség sem férhetett hozzá, hogy Jamesie kivágja Dagadt Debbie-t a házból, amit az annyira szeretett. Carolt ez egy cseppet sem zavarta. Ami azt illeti, úgy gondolta, hogy az egészet Debbie könyörögte ki magának. Ha egy nőnek bármi is fontosabb a saját uránál, akkor végtelenül ostoba. Ahogy Carol a díványon ült és elnézte az egymással játszadozó két fiút, tunyán és alattomosan mosolygott, mint egy macska, amelyik egy különösen nagy és szaftos patkányra bukkant. Pontosan így történt, bár ennek aligha volt tudatában. Wendy a szobájában ücsörgött, és a lebukó napot figyelte, mely most tűnt el a közeli házak mögött. Beláthatott a kertekbe, és gyakran megfigyelte az ott pihenő családokat. Látta, ahogy kertészkednek és a kinyitható székekben olvasgatnak. Látta a kacsaúsztatóknál játszadozó gyerekeket. Hallotta a nevetgélést, s az esti szél jóvoltából néha a távoli beszélgetések és civakodások hangjai is elértek hozzá. Irigyelte a biztonságos otthonokban élő gyerekeket, a szép ruháikat és a gondoskodó szüleiket. Leginkább a szüleik miatt irigyelte őket. Mit meg nem adna érte, ha anyja átkarolná és a fülébe súgná, hogy most már minden a legnagyobb rendben lesz. Lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Egy hosszú pillanatig nem mozdult. Azután odalépett a szekrényhez és kihúzott egy fiókot. Odabent egy üveg Paracetamol tabletta lapult. Gyengéden végigsimított az üvegen. Kétségbeesett késztetést érzett rá, hogy bevegye őket, egyiket a másik után. Lenyeli az összeset. Ha ő elmegy, minden jobb lesz. Ő az oka mindennek. Ha nem lett volna otthon aznap éjjel... Ha ő is elmegy hazulról a kisebbekkel... Ha nem lett volna apja útjában, mindez sosem történik meg. Rosie nem élne Simpsonékkal, és a másik kettő is a saját ágyában alhatna. Ő okozott minden bajt, ő forgatta fel annyi ember életét; minden csak jobb lesz, ha ő elmegy. Csak igazságot tenne, ha elvenné a saját életét, miután oly sokakét tönkretette. Arra gondolt, amit aznap Colin mondott neki. Colin tudja, hogy valami nincs rendben, és próbálja kiszedni belőle, miért maradt a nagymamájánál, amikor a többi gyerek Alana gondjaira volt bízva. Egy másik gyerek gondjaira. Wendy nem válaszolhat neki. Az anyja akár örökké a börtönben ülne, nehogy bárki is megtudhassa, mi történt a lányával. Hogy mit tett a lánya. Tudta, hogy soha nem mondhatja el, még ha akarná is, mert ezzel összetörné az anyja szívét. Kinyitotta az üveget, és kiszórta a tablettákat. Azután leült az ágyra, töltött magának egy nagy pohár narancslevet, és megragadta a gyógyszeres üveget. Érezte, ahogy a veríték végigcsorog a tenyerén és átszivárog az ujjai között. Semmi mást nem kell tennie, mint bevenni ezeket a tablettákat. Azután minden jobb lesz. Huszonhetedik fejezet - Hogy mit csinált? Ezt miért nem mondta eddig? Susan alig hitt a fülének. Mikor közölték vele, hogy a lánya öngyilkosságot kísérelt meg, úgy érezte, mintha az egész világ romba dőlt volna körülötte.

Az őrség parancsnoka annyira megsajnálta az előtte ülő asszonyt, hogy már attól tartott, sírva fog fakadni. - Figyeljen rám, Susan, minden rendben van. Komolyan. Nem akartuk ezért felkelteni az éjszaka közepén. Nem láttuk semmi értelmét, hogy felzaklassuk. Én döntöttem így. Susan nem válaszolt neki, és úgy nézett körül az irodában, mintha bármelyik pillanatban megnyílhatna előtte a szabadulás útja. - A gyermekem, az én kislányom az intenzívre került, és maga nem akarta, hogy aggódjak? Mrs. Carlin szomorúan csóválta a fejét. - Jelen pillanatban nem tehet semmit, Susan. Úgy éreztem, helytelen lenne felzaklatnom, amikor úgysem tud tenni semmit az ügy érdekében. Susan belenézett a jóindulatú arcba, és úgy sziszegte. - Imádkozhattam volna, legalább ennyit tehettem volna. Mrs. Carlin megkerülte az asztalt, felvette a csésze gőzölgő teát és Susan kezébe adta. - Igya ezt meg. Megpróbálok kijárni az igazgatónál egy látogatást Sue kétségbeesetten markolászta a súlyos fehér bögrét. -Nem fognak kiengedni, igaz? Mrs. Carlin mélyen barázdált arca ellágyult beszéd közben. - Mindent megpróbálunk Susan.Nem tehetünk mást, mint próbálkozunk. Wendy fáradt volt, annyira nagyon fáradt. Ahogy a kórházi ágyon feküdt és hallgatta a zajos mozgolódást maga körül, a teljes reménytelenség tudata újra elborította. Még arra is képtelen, hogy megölje magát. A kedves arcú, kék szemű és lángoló vörös hajú ír nővér bedugta a fejét az ajtó résén. - Egy csésze kávét, kedvesem? Vagy talán egy pohár vizet? Wendy bágyadtan elmosolyodott. Akkora szomorúság ült az arcán, hogy a nővért már az is lehangolta, ha ránézett. Belépett a szobába, leült az ágy szélére és kedvesen elmosolyodott. - Ugyan már, beszélgessünk egy kicsit. Annyira szívesen vagyok olyanokkal, akik korban közelebb állnak hozzám. Isten tudja, miért, de az angolok olyan tartózkodóak, és a főnővér igazi satrafa. Wendy szomorúan mosolygott. - Hamarosan hazaküldenek? A nővér vállat vont. - Honnét tudhatnám? Ezek nem mondanak semmit, amíg csak részidőben dolgozom itt. Félresimított egy hosszú hajtincset Wendy homlokából. - Milyen klassz hajad van. Több havi fizetésem odaadnám, ha ilyen hajam lehetne. Milyen sürü és puha. Lefogadom, hogy ragadnak rád a srácok? A lány megsemmisítő pillantása láttán azonnal rájött, hogy rossz oldalról közelített. Wendy elhúzódott tőle, és kimérten válaszolt. -Nem akarom, hogy ragadjanak rám a srácok, kösz szépen. Csak azt akarom, hogy békén hagyjanak. - Eleged van az egészből, igaz? Mindannyian ezért vagyunk itt. De hidd el nekem, hamarosan egészen másképp fogsz érezni. Ezért kellett... tudod, azt tenned? Őszintén érdeklődött iránta, és Wendy a másik lányban mintha önmagát látta volna, aki próbált beilleszkedni a felnőttek világába, de fogalma sem volt róla, hogyan tegye. Nem felelt neki, és sokáig néma csendben üldögéltek. - Egyszer talán mindannyian tapasztaltabbak leszünk. Nincs más választásunk. Bele kell tanulnunk. A lány halkan, meggyőző erővel beszélt.

- Én máris túl sokat tudok, és már eszem ágában sincs beilleszkedni. Wendy hangja olyan vigasztalanul és reményvesztetten csengett, hogy a fiatal nővér teljesen lehangolódott. - "Ne engedd, hogy újra erőt vegyen rajtad a bánat. Az élet Isten nagy ajándéka, de hogy mihez kezdesz vele, az csak rajtad áll. Egy apró botlástól még nem törik el az ember lába, ahogy a mamám szokta mondani. Hat hónap múlva már azt se fogod tudni, mi bajod volt a világgal. Wendy mosolyogva hallgatta az anyáskodó nővért. Bárcsak ő is ilyen lehetne, ilyen jó kedélyű nagylány, keményített uniformisban és kényelmes cipőkben. - Hat hónap múlva még mindig velem lesznek a problémáim, és a helyzet csak rosszabb lehet, jobb nem. Hidd el, én tudom. Hat hónap múlva Rosie már sehol sem lesz. Rosie, mindenki szeme fénye és büszkesége. - Nem tudhatod biztosan. Minden változik. Változnia kell. Erről szól az egész élet, nem? A haladásról, a változásokról. Wendy belenézett a lány kedves, szeplős arcába, és nagyot sóhajtott. - Azt hiszem, most már meginnám azt a teát. A nővér felpattant az ágyról, és elvigyorodott. - Amúgy Orla vagyok. Orla O'Halloran. Wendy elmosolyodott. - Engem Wendy Dalstonnak hívnak. Orla hangosan felnevetett. - Mintha nem tudnám a nevedet. Ott van az ágyad felett. Vidáman szökdécselve elhagyta a szobát, Wendy pedig visszahanyatlott a hűvös párnákra. Félig örült, félig sajnálkozott, amiért az életvidám lány itt hagyta. A boldog emberek, döntötte el magában, csak fárasztják. Ő pedig kívül-belül halálos fáradtnak érezte magát, mintha már száz évet megélt volna. Geraldine az irodájában rágta át magát Susan Dalston anyagán, és megszenvedett az olvasmánnyal. Miközben átnézte a tanúvallomásokat és a rendőrségi jelentéseket, egyre dühösebb lett. Nyilvánvalóan látszott, hogy a rendőrök feltétel nélkül elfogadták Susan történetét, és még csak egy kérdést se tettek fel neki, pedig a tanúvallomása teli volt ellentmondásokkal. Persze azt is tudta, hogy ezeket az embereket - akik számtalan alkalommal jártak az asszony házában, és akik pontosan tudták, milyen bánásmódban részesül nap mint nap -könnyen meg lehetett győzni. Barry öt nappal korábban bántalmazta Susant, és az asszony azután döntött úgy, hogy megöli a férjét, miután hazatért a helyi kocsmából, ahol a saját szavai szerint Jól elszórakozott". Ha ilyen jó kedvében volt, miért éppen ezt az éjszakát választotta arra, hogy egy kalapáccsal péppé verje a férje fejét? Amíg semmi sem marad belőle? A halottkém jelentése szerint Susan gyors egymásutánban és nagy erővel sújtott le a férfira. A maga nagy bölcsességében azt is megállapította, hogy már az első néhány csapás végzett Barry Dalstonnal. De akkor miért folytatta a nő még vagy tizenöt percen keresztül? Most, hogy Geraldine hallotta az igazságot, mindent más színben látott. Ugyanakkor az egész még mindig olyan képtelennek tűnt. Még ha tudta is, hogy mit művelt a férfi Wendyvel. Mintha Susan Barry Dalston nyomát is ki akarta volna törölni ebből a világból. Mintha meg akarta volna semmisíteni. Elővette a pszichiátriai jelentéseket. Valamennyi azt tanúsította, hogy Susan ép és tiszta elmével cselekedett. Susan maga is azt állította, hogy ép és tiszta elmével cselekedett. Folyton ezt ismételgette. „Újra megtenném, ha lehetőségem lenne rá." Miért nem próbálta meg menteni a tettét? A lányt a tulajdon apja erőszakolta meg. Még herpesszel is megfertőzte, ami könnyedén bizonyítható a bíróság előtt. Érthető persze, hogy Susan nem akarja az emberek tudomására

hozni, ami történt. Egy anya sem akarná, hogy a gyermekének ezzel a szégyennel kelljen leélnie az egész életét. Csakhogy a lánynak segítségre van szüksége, ennyit Susannek is meg kell értenie. Hozzáértők segítsége és tanácsai nélkül nem tudja helyre tenni magában az erőszakot és édesanyja tettét. Azt Susan Dalston se gondolhatja, hogy a lány magától jobban lesz. Ráadásul az apa megfertőzte a lányt egy olyan betegséggel, amelytől soha többé nem szabadulhat meg. Susannek, mint a lány anyjának tudnia kell, hogy az egész trauma végül Wendyn fog lecsapódni. Tényleg azt hiszi, hogy jót tesz a lányával, ha úgy csinál, mintha semmi sem történt volna? Hogy a lány képes boldogulni az anyja nélkül? Hogy a többi gyerek elboldogul nélküle? Susan minden emberi számítás szerint jó és gondoskodó anya, aki imádja a gyermekeit, és tisztességesen felnevelte őket annak ellenére is, hogy olyan férfival élt együtt, aki kutyába se vette. Ez így nem jön össze. Kellett lennie még valaminek, valami mélyebb megfontolásnak, és amíg Geraldine erre nem jött rá, addig Susan Dalstonnak a börtönben kellett rohadnia. A bíróságon úgy állították be, hogy bár néha megverte a feleségét és kisstílű bűnöző volt, Barry Dalston aznap este csupán felöntött a garatra, és amíg ártalmatlanul feküdt az ágyában, a felesége hideg vérrel lemészárolta. Barry Dalstont megölte egy asszony, aki túlsúlyos, visszataszító, és pont úgy néz ki, mint egy gyilkos. Olyasvalaki, aki hirtelen támadt szeszélyéből képes agyonverni a férjét. És Susan Dalston minden tőle telhetőt megtett, hogy ezt a képet erősítse. A lapok fényképein egy kemény arcú asszony jelent meg,aki gúnyosan mosolygott a kamerába. A tárgyalóteremben hangosan nevetett, amikor a férje életét taglalták. Amikor szeretetreméltó csirkefogót csináltak belőle. Egy alapjában véve rendes fickót, aki a körülmények áldozata lett. Aki sosem tanulhatott. És aki hazament a családjához, csak hogy egy szörnyeteg lemészárolja. Susan a maga védelmében sosem próbált azzal érvelni, hogy a férfi másmilyen volt. Hogy rendszeresen verte, szó szerint kirugdosta belőle a gyerekeket, az öklével és a szavaival kínozta egész házasságuk alatt. Hogy megtagadott tőle mindent, a gyengédségtől egészen a pénzig. Hogy összeadta magát mindenkivel, és hosszan tartó viszonyt folytatott egy volt prostituálttal, aki csodálatos módon Susan legjobb barátnője és pártfogója lett. Roselle beszélt neki ezekről, de Geraldine sok mindent kikövetkeztetett a rendőrségi jelentésekből és a tanúvallomásokból is. Susant még a saját családja is elárulta, sőt kiárulta a szennylapoknak. Miféle ember képes a gyermeke nyomorúságát fontokra, shillingekre és pennykre váltani? Ez önmagában mindent elmondott Susan életkörülményeiről és neveltetéséről. A saját szülei képesek voltak eladni Susan lelkét. És most már Geraldine kötelessége, hogy beszéljen Susan Dalstonnal, és rávegye, hogy tisztázza magát. És ez, döntötte el magában, nem lesz könnyű feladat. De ha törik, ha szakad, ő akkor is ki fogja hozni Susant a börtönből. Ez mostantól fogva személyes ügy. Ez lesz Geraldine O'Hara keresztesháborúja. Barry, Alana és Rosie a kis szobában ücsörögtek, amit az otthon az ilyen csendes együttlétekre tartott fenn. A szobát leginkább olyankor használták, amikor a gyerekekkel rossz hírt kellett közölni, vagy valamiért meg kellett nyugtatni őket. Miss Beacham, aki a szabadnapját áldozta fel, csak hogy velük lehessen, haraggal vegyes szomorúsággal nézett végig a Dalstonokon.

Ahogy ő látta, Susan Dalstonnak rég otthon kellett volna lennie a kölykeivel. Gyakran látta, hogy olyan gyerekeket, akik apjuk rossz bánásmódjától szenvedtek, rövid pihenés után hazaküldtek, ahol pontosan ugyanaz a rossz bánásmód várt rájuk. Őket már nem fenyegette ez a veszély, ha anyjuk gondoskodhatott róluk. Susant mégis bezárva tartották, és megakadályozták abban, hogy felnevelje a gyerekeit. Az egész rendszer alapjaiban rossz. Az általa birtokolt hatalom gyakran megrémítette Miss Beachamet. A hatalom rémítette, mely egy ilyen hatóság kezében összpontosult. Elvárták tőlük, hogy naponta súlyos döntéseket hozzanak, melyek egész életeket változtattak meg alapjaiban. Barry és Alana egymás kezét szorongatta. Még a kis Rosie is érezte, hogy valami nincs rendjén, és csendesen játszadozott néhány építőkockával. Miss Beacham tudta, hogy Simpsonék ma nem is akarták behozni, de úgy gondolták, hogy a jelenléte megnyugtatja a másik két gyereket. Jól gondolták. Ezek a gyerekek erősen kötődtek egymáshoz, és ez is az anyjuk érdeme. Sosem vetélkedtek egymással, ahogyan az otthonba kerülő gyerekek szoktak. Sok szülő istenítette valamelyik gyerekét, míg a többinek egész életében keményen meg kellett küzdenie a figyelméért. Az elfogadásért. Hány ilyen esetet látott már. Ez a négy kölyök imádta egymást, mindig megtapsolta a másik eredményeit és odafigyelt egymásra. Ha valamelyiküknek jól ment, vele örültek a többiek is. Egyikük sem próbálta lesajnálni vagy nevetségessé tenni a másik érdemeit, ahogyan azt a legtöbb gondozásba adott gyereknél megfigyelte. Kinyitotta a táskáját, és elővett két Twixet, Barry kedvenc csokiját. A fiú hálásan mosolygott, és letette a csokikat maga elé az asztalra. - Az enyémet elteszem Wendynek, ha majd visszajön. Alana kibontotta a sajátját és megfelezte vele. Miss Beacham könnyes szemmel figyelte nagylelkűségüket. Látta, hogy Barry letör egy kis darabkát és habozás nélkül Rosie nyitott szájába teszi. Számára ez volt a természetes. Rosie olyan volt, mint a Dalston család kabalája. Ameddig ő biztonságban volt, addig egyiküknek sem kellett félnie. Miss Beacham felállt, és összecsapta a tenyerét, mire mind a három gyerek felpattant. -Nos, azt hiszem, ideje indulni a kórházba, nem igaz? Alana és Barry elvigyorodott. - Tényleg? Mrs. Eappen azt mondta, hogy nem mehetünk be. - Tudom mit mondott, de szerintem sokkal jobb kedvetek lesz, ha végre találkozhattok a nővéretekkel. És van egy olyan érzésem, hogy Wendy is jobban lesz, ha meglát titeket. Alana felkapta a kis Rosie-t, és mindannyian kisiettek a szobából. Mrs. Eappen látta, hogy valamennyien beszállnak Miss Beacham kocsijába, és kiszaladt az otthon kavicsos ösvényére. - Mégis mit csinál? Miss Beacham becsukta az ajtót, és magával húzta az ingerült asszonyt, hogy távolabb kerüljenek a kocsitól és a gyerekektől. - Elviszem őket a kórházba, így csak ártunk nekik. Mrs. Eappen felsóhajtott. - Szigorúan megtiltottam magának, Miss Beacham, hogy elvigye őket a kórházba, és ezt maga is tudja. Miss Beacham elmosolyodott.

- Szereti, ha megtilthat valamit az embernek, igaz, Mrs. Eappen? Nos, ma francokat se érdekel, mit mondott. Elviszem ezeket a gyerekeket, hogy meglátogassák a nővérüket, és ha ez magának nem tetszik, hát szarok rá. Mrs. Eappen modellt állhatott volna a döbbenet szobrához. Képtelen volt felelni, miközben Miss Beacham visszasétált a kocsijához. Ahogy kinyitotta az ajtót, Miss Beacham mosolyogva fordult hozzá a válla felett. - Mellesleg, ma szabadnapos vagyok. Úgyhogy nem kell megjátszanom magam. Remélem, megértett. Mrs. Eappen némán figyelte, ahogy legjobb szociális munkása megfordult a kavicsos úton és elhajt a kórház irányába. Óvatosan körülnézett, hátha kihallgatta őket valaki. Miután elégedetten látta, hogy nem, lassan visszasétált a makulátlanul tiszta és lehangoló gyermekotthonba. Susant az A-szárnyból érkezett Miss Henninghez. egy harsány és jó kedélyü fegyőrhöz bilincselték. Amikor besétáltak a Southend kórházba, látta, hogy az emberek nyíltan megbámulják, és tudatos erőfeszítéseket tett, hogy tudomást se vegyen róluk. Ő is megbámulna valakit, ha az össze lenne bilincselve egy smasszerral. Ilyen az emberi természet, nincs ebben semmi személyes. Miután beszálltak a liftbe, és megindultak felfelé a lánya szobájához, érezte, hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából. Kiléptek a liftből, és egy kedves fiatal ír nővér várakozott rájuk. - Á, maga biztosan Wendy anyja. Nem tudja, hogy jön, úgy gondoltuk, hadd legyen neki igazi meglepetés. Csodálatos kislánya van, Mrs. Dalston. Susan elmosolyodott, és türelmetlenül követte a nővért végig a folyosón, majd keresztül egy nagy kórtermen, egészen a kis szobáig. A függönyt összehúzták az ágy körül, hogy megóvják a lányt a kíváncsi pillantásoktól. Wendy felragyogott, amikor végre meglátta őt, és ez többet ért számára, mint a világ összes aranya. - Anya? - ismételgette a lány újra meg újra, egyre hangosabban, míg végül felsikoltott örömében. A lány olyan erővel ölelte magához, hogy a Susanhez bilincselt őrt is lerántotta az ágyra. - Ó, anya, mi történt? Hogyan engedtek el ide? Szorosan markolta anyja kezét, mintha félne őt elengedni. - Engedélyeztek egy különlátogatást. Ó, Wendy, ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyen butaságot. Majd beleörültem az aggodalomba, amikor meghallottam, mi történt. ígérd meg, Wendy, jó? ígérd meg] Susan lenézett gyönyörű kislányára, aki előtt ott állt még az egész élet, és érezte, hogy a könnyek újra marni kezdik a szemét. - Belehalnék, ha bármi történne veled, szívem. Mindig csak rád gondolok. Hogy idekint vagy és éled a saját életed. Kérlek, soha többé ne hidd, hogy ez a megoldás a problémáinkra. Semmi nem lehet annyira rossz, hogy megöld magad miatta. Semmi. A fegyőr esetlen mozdulattal felállt, és lekapcsolta a bilincset. - Tíz percet adok, Dalston. Majd odakintről figyelem. Susan hálásan mosolygott. -Nem megyek sehová. így is alig látom a kölykeimet. Nem fogom kockáztatni még ezt is, esküszöm. A nő hitt neki. - Kap néhány percet, hogy magukban legyenek, oké? A fegyőr torka elszorult. Kedvelte Susan Dalstont, és tudta, hogy számíthat rá.

Miután kettesben maradtak, anya és lánya újra összeölelkezett. - Miért csináltad, kis szívem? Wendy felsóhajtott, és anyja vállára hajtotta a fejét. - El kell mondanod az igazat, anya, képtelen vagyok magamban tartani. Egyszerűen nem megy. Susan lemondást hallott lánya hangjában. A mérhetetlen szomorúság mintha átáramlott volna az ő testébe is, hogy örökre a részévé váljon. - Tévedsz, szívem. Magadban kell tartanod, különben ez az egész értelmetlen volt. Nem te vagy a hibás, ezt ne felejtsd el. Én döntöttem úgy, hogy azt teszem, amit tettem. Én döntöttem. Ha bárkinek is elmondod, ami történt, nem érsz vele semmit. Különben is, senki se hinne neked. Túl sok idő telt el azóta. - De mi lesz Rosie-val és Simpsonékkal? Nem engedhetjük, hogy elvigyék. Már arra is gondoltam, hogy elszököm vele. Végiggondoltam, hogy mit tehetnék, de egyik terv se működött. Csak halogatni tudnám az örökbefogadást. És ha elveszik tőlünk Rosie-t, abba beleroppan a család, tudom, hogy így lesz. Susan magához vonta lányát és szorosan átölelte. - Ez legyen az én gondom. Már dolgozom rajta. Hidd el, meg fogom oldani. ígérem neked, hogy minden rendben lesz. - De ha elmondanád nekik, anya hidd el, én képtelen vagyok tovább magamban tartani. Nem tudok együtt élni a tudattal, hogy az egész az én hibám. Én okoztam mindent, és ezt te is tudod. Neked nem kellett volna belekeveredned,anya.Nem szabadott volna engednem, hogy megtudd, mit tett velem. De annyira megrémültem, és gondolkodás nélkül azt tettem, amit mondott. Most már tudom, hogy rosszat tettem. Nyugton kellett volna maradnom, és elvinnem a balhét. Susan belenézett lánya arcába, a gyönyörű és fiatal arcba, melybe mintha a világ valamennyi fájdalmát belevésték volna. - Figyelj rám, Wendy, méghozzá nagyon figyelj. Gondoskodom Rosie-ról, erre megesküszöm. Valahogy elintézem ezt a fellebbezést. Hamarosan találkozom egy új ügyvéddel, akit Roselle szerzett nekem. Mindent megteszek, hogy a végére járjunk ennek. Te csak tartsd meg magadban a titkod. Felejtsd el. Tudom, hogy iszonyú nehéz, de így lesz a legjobb. Gyengéden megpuszilta lánya arcát. - Engedd, hogy elintézzem ezt, drágaságom. Kérlek, engedd, hogy a magam módján gondoskodjak rólatok. Wendy sírva fakadt. Susan odaszorította a mellkasához, a haját simogatta, és becéző szavakat sugdosott a fülébe. - Hagyd, hogy a mami intézze el a dolgot, szívem. Ha nem így lesz, az egész életemet értelmetlenné teszed. Ti vagytok az én életem értelme, a legjobb dolog, ami csak történt velem. És te vagy az elsőszülött kislányom, az én kis bogaram, ugye tudod? Wendy görcsösen bólintott. - Szerintem akkor is el kellene mondani az igazat, anya. Egy napon úgyis ki fog derülni. Susan megcirógatta az arcát, és elmosolyodott. - Ki mondja? Csak mi ketten tudjuk, mi történt aznap éjjel, és én tagadni fogok mindent, abban biztos lehetsz. Ha valaha is úgy gondolnád, hogy elmondod az igazat, jusson ez eszedbe. És ne felejtsd el, annyira szeretlek, hogy az életemet is odaadnám érted. Csak hogy neked legyen esélyed az életben. Legalább kis esélyed legyen. Te is megtennéd ezt a te lányodért, Wend. tudom, hogy megtennéd. Engedd, hogy én intézzem el a dolgot, rendben? Hiszen egy anya pontosan erre való.

Ekkor kinyílt az ajtó, és amikor megfordult, Susan a többi gyermekét látta a szobába rontani, Miss Beacham társaságában. Valamennyiüket a karjába zárta. Tudta, hogy épp most zsarolta meg a lányát, és kikényszerítette, hogy hallgasson mindarról, ami azon az éjszakán történt, de nem volt más választása. Mikor a kis Rosie cuppanós puszit nyomott az arcára, érezte, hogy helyesen cselekedett, Wendy érdekében. A gyermek ajándék, és egy anyának minden áron meg kell védelmeznie őt. Ilyen egyszerű. Matty szokásos eleganciájával vonult be a beszélőre. Ha azonban közelebbről is megvizsgálta valaki, feltűnhettek neki a finom ráncok a szeme körül és a szája szegletében. Gyorsan körbepillantott a helyiségben, és a tekintete egy sötét hajú, testes nőn állapodott meg, aki magában ült az asztalnál. Matty odasétált hozzá, az arcán széles mosollyal. - Hello, Angéla. A nő gúnyosan elmosolyodott, és miután rágyújtott egy cigarettára, a szemébe nézett. - Még itt is megjátszod magad, igaz? Adod a közömböst. Semmi sem izgat fel, mi? Matty elvigyorodott. - Miért kellene izgulnom? Most, hogy eljöttél, legalább kapok egy jó feketét meg csokit a szemközti büféből. Különben sem hinném, hogy nem a testvéri szeretet vezérelt ide. Angéla felállt, és elővette erszényét a táskájából. - Ezt telibe találtad. Látom, az eszed még megvan. Matty figyelte, ahogy elsétál a büfé pultjához. Angéla olcsó ruhákat és elnyűtt cipőt viselt. Elmosolyodott, ahogy nővére engedelmesen megvette, amit kért tőle. Könnyebben fog menni, mint számította. Amikor visszaült az asztalhoz, Matty megszólalt. -Ne is mondd, Angéla, elfogyott a pénzed. A másik elvigyorodott. - Ezt is eltaláltad. Matty vállat vont. - Nos, csak az idődet vesztegeted. Az enyém mind elment az ügyvédre. A testvére szomorúan csóválta meg a fejét. - Nagy kár. Később talán el is mehetnék ehhez a te ügyvédedhez. Biztosan érdekelné, amit tudok. Aztán itt vannak még az újságok, úgy hallom, jól fizetnek. Matty mélyen a szemébe nézett. - És mégis mit mondanál nekik, Angéla? A nő állta a tekintetét, bár érezte, ahogy a félelem megbizsergeti a testét. - Kezdetnek mindjárt a családunk történetét. Ami azt illeti, senki sem hitte volna rólad, még azután se, hogy a szennylapok világgá kürtölték az egészet. Még anya se. Igaz, nála ez nem csoda. Ilyen fokú agykárosodással? Matty lehunyta a szemét. Még most sem adta jelét érzelemnek. - Az baleset volt, Angéla, te is tudod. A nő elvigyorodott. - Kis híján halálos baleset, nem igaz? Szegény anya. Két emelet magasból zuhant rá a betonjárdára, miközben az ablakot pucolta. Azt persze mindketten jól tudjuk, hogy anya életében nem pucolt meg egyetlen ablakot se. De hát ez nem oszt, nem szoroz, ugye? Bedugtuk egy otthonba, és felosztottuk a holmiját. Ahogy az a jó testvéreknél szokás. Csakhogy én feléltem a saját részem, és azt hiszem, kérnék egy keveset a tiédből is. Úgy tudom, hamarosan úgyis hazajössz, és nem szeretném, ha bármi is hátráltatná az ügyedet, ugye megérted? Matty belekortyolt a hideg kávéba, és felsóhajtott.

- Baleset volt, mindenki úgy tudja. -Nem, mindenki úgy gondolja, és ez nagy különbség. Matty most először szorongani látszott, és Angéla egészen kivirult, hogy sikerült sarokba szorítania testvérét. - Most Mattynek hívatod magad. Egész más, mint a Tilda. De hát megváltoztattad a vezetékneved is, nem igaz? Ami azt illeti, megváltoztattál mindent magaddal kapcsolatban. Gondolod, hogy az emberek nem fognak eltűnődni rajta, miért tetted, ha ráirányítom a figyelmüket egy-két dologra? Matty felállt, és véget vetett szenvedésének. - Hamarosan üzenetet küldök. Hadd gondolkodjam, azután megmondom, mit fogok tenni. Angéla elmosolyodott. Tudta, hogy szerencsésen megúszta az összecsapást, és hogy nincs értelme tovább feszíteni a húrt. Különösen nem a testvérénél. -Nem is érdekel, hogy van a mama? Matty komor pillantást vetett rá. - Ugyan mi a francért érdekelne? Gyors léptekkel, de nyugodtan távozott. Angéla mosolyogva figyelte. Susan ünnepelt hírességként tért vissza a szárnyba. A többiek körülvették és a kérdéseikkel ostromolták. Még a smasszerek is örültek, amiért Susant kiengedték meglátogatni a lányát. Rhianna utat tört magának a csődületben és magával vitte a cellájába. Miután becsukta az ajtót, elővett egy üveg konyakot és a magasba emelte. - Ünnepeljünk! Hogy van a kislány? Susan felsóhajtott. - Minden oké. Nem volt olyan igazi kísérlet. A kis szentem, azt se tudja, hogyan ölje meg magát. Azt hiszem, most mindennél többet ért, hogy találkozhatott velem. Rhianna magához ölelte. - Nagyszerű csaj vagy, Susan Dalston, remélem tudod. Ma az egész szárny neked szurkolt. Mintha ez az egész velünk is megtörtént volna. Susan elfogadta a felkínált konyakot. Miután nagyot kortyolt az italból, hálásan elmosolyodott. -Tudom. Igazán szerencsés vagyok a fogoly társaimmal. Majdnem annyira, mint a kölykeimmel. Rhianna szélesen elmosolyodott. - Tudjuk, Susan. Ma még a smasszerek is miattad aggódtak. Mindenkit megviselt a dolog. - Hol van Matty? - Susan most jött csak rá, hogy őt még nem látta. Rhianna komoran csóválta meg a fejét. - Úgy jött vissza a beszélőről, mint akit seggbe rúgtak. Franc se tudja, mi történt vele, de te is ismered Mattyt. Jobb nem kérdezni. Örülök, hogy nem vele vagyok egy cellában, annyit mondhatok. Susan vállat vont. - Idővel hozzászoknál. Rhianna mindkettőjüknek töltött még egy becsületes adagot. - Mindenhez hozzá lehet szokni, legalábbis azt mondják. Franc se tudja, ahhoz is hozzászoktam már, hogy idebent vagyok. Olyan sokat voltam már itt, hogy ide fogják küldeni a nyugdíjamat is! Susan vele nevetett. Addig nevettek, míg ki nem fogytak a levegőből, azután Rhianna komolyan így szólt: - Megérdemelnéd, hogy otthon legyél a kölykeiddel, Susan, ezért próbáld meg dűlőre vinni azt a fellebbezést. Ez a te érdeked is, remélem tudod?

Susan belenézett a másik nő sötétbarna szemébe, melyek elteltek szeretettel és aggódással. - Igazi jó barát vagy, ugye te is tudod? És igazad van. Ki kell jutnom innét. Csak azt nem tudom, hogyan. Előbb még egy csomó dolgot el kell rendeznem. És rengeteget kell gondolkodnom. Rhianna értetlen pillantást vetett rá. - Mit kell ezen gondolkodni? Szükségük van rád. ezért ki kell jutnod. Susan egy utolsó zajos korttyal kiürítette a poharát. - Bárcsak ilyen egyszerű lenne. De sajnos nem az, és se neked, se másnak nem mondhatom el, mi nehezíti meg ennyire. Rhianna megtöltötte a poharát. - Tartsd meg a titkodat magadnak, Susan, másunk úgysem maradt ezen a helyen. Csak a saját gondolataink. Ekkor Matty dugta be a fejét az ajtón, és torz mosolyt erőltetett az arcára. - Hallom, minden rendben, Sue? Susan bólintott. Örült, hogy újra láthatja cellatársát. -Nem maradt egy kis ital? - érdeklődött Matty. Rhianna megtöltött neki egy poharat. - Minden oké, Matty? Mintha rossz hírt kaptál volna. Hogy ment a látogatás? A nő megvonta karcsú vállát, és felkacagott. - Rajtam van a börtönláz, ez minden. Rhianna magasba emelte a poharát. - Erre iszunk, lányok. A börtönlázra, és hogy egy napon találkozunk az igazival. Matty kotorászni kezdett a zsebében, majd átnyújtott Susannek egy borítékot. - Ha már az igaziról beszélünk, ez ma jött. Amikor meglátta Peter kusza sorait, Susan érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet. - Odavan érted, kislány. Postafordultával írhatta, hogy ilyen hamar megjött. Susan zsebébe dugta a levelet, és az örömtől kipirosodott arccal nézett rájuk. Többé sem Matty, sem Rhianna nem említette azt a levelet. Mintha mindketten tudták volna, hogy Susan meg akarja tartani magának. Megrémítette saját boldogsága, és ők meg tudták ezt érteni. A börtön ezt műveli az emberrel. Huszonnyolcadik fejezet - Peter levele jókedvre derítette. Susan elolvasta, és elmenekült a hűtőhajók, a napfény és a bajtársiasság színes világába. A férfi mindent elmesélt neki a hajószakácsról, egy Bobby nevű homokosról, és leírta erőfeszítéseit, hogy ő tűnjön a legkülönb hímnek a hajón, miközben mindenki tudta róla, hogy buzi. Mesélt a szállásáról, egy aprócska kajütről, mely Susant sok tekintetben a saját zárkájára emlékeztette. Elmondta, mennyire örül, hogy hírt hallhat felőle, és sokáig elidőzött közös iskoláskori emlékeiknél. Susan újra maga előtt látta a hó borította teleket és hosszú forró nyarakat, ahogy a férfi felidézte az eseményeket, melyek huszon-egynéhány évvel ezelőtt történtek. Éppen erre volt szüksége. Barátok voltak, akik régóta ismerték már egymást, és akiknek oly sok bepótolnivalója akadt. A romantikának már nem jutott hely, és Susannek épp így felelt meg. A többiek folyton Peterrel ugratták, de ő tudta, hogy a férfi nem akar tőle mást, csak a barátságát. Hiszen Peter jóképű és kedves. Messze különb, mint amilyet ő érdemel.

Annak azonban örült, hogy akad egy igaz barátja, egy levelezőtársa. Valaki, akit még a régi időkből ismert. Még mielőtt fejre állt volna a világ. Mikor még nem volt más, csak a jó öreg Susan McNamara. Eltette a levelet a szekrényébe, és gondolatban visszakanyarodott Barryhez. Peter szavai nyomán feléledtek benne iskolás éveinek emlékei, és eszébe jutott, hogy úgy tekintett Barryre, mintha ő lett volna a válasz az imádságaira. Az érintése lángra gyújtotta, a hangja muzsika volt a füleinek. A férfi alakja tűnt fel előtte, arctalanul, és a gyomra abban a pillanatban fellázadt. Érezte, ahogy a reggelije emelkedni kezd benne. Félresöpörte a képet, és kényszerítette magát, hogy a lányára gondoljon. Wendyre gondolt. A veríték filmrétegként borította be a testét, és ő megérezte a rettegés fanyar bűzét. Ha Wendy beszél, újra a feje tetejére áll minden, és a lányának szembesülnie kell a következményekkel. Susan ezt soha nem engedhette meg. Geraldine körülnézett a lakásában. Ahogy megszólalt a csengő, gépiesen eligazított egy fehér párnát a díványon, és elrendezte a haját. Mégegyszer utoljára megnézte magát a bejárati ajtó melletti antik tükörben. Azután kinyitotta az ajtót. Colin Jackson pontosan úgy festett, mint mindig - mintha csak most mászott volna ki az ágyból, ahol egész éjjel ruhástól aludt. A haja szerteszét állt, a farmerjét mintha egy nálánál kétszerte nagyobb illetőre szabták volna. Övet kellett vennie, hogy le ne essen róla. Ramones feliratú pólót hordott, hozzá egy elnyűtt pár bakancsot. Amint vetett egy pillantást a fehér padlószőnyegre, eltűnődött rajta, hogy talán le kellene vetnie. Geraldine arcáról leolvashatta a választ. Még az ajtón kívül kibújt a csizmájából, és elvörösödött, amikor eszébe jutott a jobb zokniján tátongó lyuk. Geraldine kedvesen elmosolyodott. - Csak jót tesz velem, Colin. Eszembe juttatja, milyen is fiatalnak lenni. A férfi elvigyorodott, kimutatva vakítóan fehér fogait. - Már nem vagyok éppen fiatal. Közel járok a harminchoz. Követte a nőt az előszobán át, és elámult a környezet fényűző voltán. A lakást mintha egy lakberendezési magazinból vágták volna ki. Reakcióját látva a nő elégedetten elmosolyodott. A tölgyfa asztalon egy palack bor és két öblös pohár állt. Colin szendvicseket és egy kisebb tortát is látott. Letelepedett a sötétkék damaszt szófára, a kontrasztos fehér párnák közé, és azonnal ide nem illőnek érezte magát. Geraldine nem azt éreztette vele, hogy olyan, mint egy túlméretes egyetemista, aki megütötte a főnyereményt. Töltött neki egy pohár pincehideg bort, és leült mellé. - Ha leporolta a szemét, ideje visszatenni őket a helyére. Dolgunk van, emlékszik? A nő fehér selyemnadrágot és hozzá illő blúzt viselt. A finom anyagon keresztül Colin ki tudta venni a sötét mellbimbókat, és eltűnődött, hogyan lesz képes egyetlen értelmes mondatot is kinyögni anélkül, hogy említené őket. - Igyon, és próbáljon ellazulni, ez most sokáig fog tartani. A férfi sokatmondóan elvigyorodott. - Ha a jövő héten találkozom Susannel, le kell tudnom rakni elé valami konkrétumot. Roselle elmondott egyet s mást, ami egészen új megvilágításba helyezi a történteket, ám ugyanakkor meg is nehezíti a helyzetünket. Úgy tűnik, Barry Dalston megerőszakolta a legidősebb lányát.

Colin bólintott. Az agya újra teljes fordulaton járt, és Geraldine megjelenése másodlagos tényezővé silányult. - Tudtam. Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy Susan elhallgat valamit. Imádja a kölykeit, és sosem hagyná, hogy ilyen könnyen megfosszák tőlük. Belekortyolt a borába. - Az a szemétláda. Gondolom, a herpeszt is tőle kapta. Geraldine bólintott. - Fekete-fehéren ott áll a halottkém jelentésében. Nem használták fel, mert senki sem tulajdonított neki jelentőséget. Legalábbis nekem ezt mondták. Úgy tűnik, az senkinek sem jutott eszébe, hogy így alapjaiban változna a férfi megítélése. Igazi nőfaló volt, aki válogatás nélkül lefeküdt bárkivel, és nyilvánvalóan tudott a betegségéről, amikor megerőszakolta a saját lányát. Roselle hosszú időn át volt a barátnője. "Ne kérdezze, hogy mit látott benne. Azt feltételezhetjük, hogy vele nem így viselkedett. Roselle talán azt gondolta, hogy meg tudja változtatni, épp elég ilyen ostoba nő van a világon. Habár Roselle nem ostoba, legalábbis nekem nem úgy tűnt. A férfiakat illetően talán kevésbé elővigyázatos, mint mi többiek. Colin elvigyorodott. - Ezen a többieken az olyan nőket érti, amilyen maga is? Geraldine bosszankodott, és ennek jelét is adta. - Még nem találkoztam olyan férfival, aki megérte volna, hogy rá fecséreljem az időmet. Higgye el, épp elég férfi próbálta elérni nálam, hogy az ő szemszögéből lássam, de én mindegyiket idejekorán kiismertem. Ezt a képességet már egészen korán elsajátítottam. Colin ezt sajnálattal hallotta. A nő igazán vonzó és kívánatos, és a tény, hogy nemsokára eléri a negyvenet, inkább hozzátesz, mintsem elvesz a varázsából - a szavai azonban aggszűz nénikéjét juttatták Colin eszébe, akinél nagyobb férfi gyűlölőt még nem hordott a hátán a föld. - Tudja, azért nem vagyunk mindannyian ilyenek. Geraldine a szemébe nézett. - Csakugyan? Ezt örömmel hallom. Akkor most térjünk vissza Susan Dalstonhoz. A nő felkapta a borospoharát, és ezzel le is zárta a kötetlen beszélgetést. Colin figyelte, ahogy a gondosan kirúzsozott ajkak a pohár száját cirógatják, és magában felsóhajtott. Miért cicomázza ki magát ennyire, ha esze ágában sincs vonzani a férfiakat? - Susan egy közeli ivóban szórakozott. Wendy vigyázott a gyerekekre. Barry öt napja távol volt - Roselle azt is tudja, melyik nőnél, ha szükségünk lenne rá. A lány a házi feladatát csinálta. Az apja a nappali padlóján erőszakolta meg. Amikor Susan hazajött, az összes gyereket ott találta, és elküldte Wendyt az anyósához. Egy nagyon kedves, de nagyon beteg idős hölgyhöz, aki meggyőződésem szerint mindenre hajlandó, csak hogy kihozza Susant a börtönből. A hatóságok sosem tudták meg, hogy aznap éjjel Wendy is otthon volt. Még Susan szomszédja, Doreen is falazott neki. - Úgy tűnik, mindenki azonosult Susan szempontjával. Azt tette, amit kellett, és így a lányának nem kell egész életében azzal a szégyennel élnie, hogy a saját apja megerőszakolta. Colin nem felelt azonnal. Felállt, odalépett az ablakhoz, és kinézett a Temzére. - Azért ebben van is valami, nem? Geraldine nem válaszolt, és tudta, hogy nem is várnak tőle választ. A férfi próbálta elrendezni magában a hallottakat. - Ha Susan mindezt ilyen sokáig magában tartotta, és ebben a tudatban üli le a büntetését, akkor soha nem fogja bevallani a nyilvánosság előtt. Ezzel azért tisztában van, ugye, Geraldine? A nő belekortyolt a borba, és hagyta, hogy a férfi szavai leülepedjenek benne. Még most sem felelt. A férfi elfordult az ablaktól.

- Miért van az, hogy Roselle magának mondta el, és nem nekem? Geraldine végtelenül nőies és kecses mozdulattal vállat vont. Colin azonban észre sem vette ezt. Dühösnek, sértődöttnek és megalázottnak érezte magát. - Egy férfiban nem lehet megbízni, igaz? Valamennyien egyformák vagyunk, ugye? Legalábbis a Geraldine-ok és Roselle-ek szemében. Mi csak szarevők vagyunk, igaz? Igaz? A nő hűvös pillantást vetett rá. - Ezt igazából tőle kellene megkérdeznie. Nem tudom, miért döntött úgy, hogy nekem mondja el, és nem magának. Talán mert könnyebb egy nővel megosztania a barátja személyes és féltett titkait. Talán mert az én irodám jobb, előkelőbb és költségesebb. Tényleg nem tudom. Csak azt tudom, hogy minden lehetséges eszközzel segítenünk kell Susan Dalstonnak. Még akkor is, ha kerülő úton kell kihoznunk onnét. Colin nem volt biztos benne, hogy jól hallotta. - Mégis miről beszél? Geraldine felsóhajtott, és újratöltötte a poharukat. - Arra gondolok, fiatalember, hogy talán meg kell őriznünk Susan titkát, és más módon kell visszaadnunk őt a gyermekeinek, ahová igazából tartozik. A férfi döbbenten meredt rá. - Ezt nem mondhatja komolyan! Geraldine felnevetett. - Nézze, Colin. Ha egy asszony több mint két évet ül börtönben, csak hogy megvédje a gyerekét, akkor igazán megérdemel minden segítséget, amit megadhatunk neki. Az ügyfeleim közt van Matilda Enderby, aki mögött ott áll az összes feminista szervezet. Vegye úgy, hogy már ki is szabadult. Mégis, idebent - kopogtatta meg a mellkasát - fikarcnyi kétségem sincs, hogy az a nő meggyilkolta a férjét, és még élvezte is. Tudja, mi mindennap egy vékony cérnaszálon egyensúlyozunk. Ha valaki bűnös is, nekünk kötelességünk a legjobb tudásunk szerint megadni a jogi képviseletet. Mindegy, mit csinált az ügyfél. Még a pedofileknek is kijár a teljes jogi képviselet. Tehát éppúgy megilleti Susan Dalstont, mint Matty Enderbyt vagy a cukros bácsit. Engem rendszerint a szakma egyik legjobbjának tartanak. A nevem önmagában garancia arra, hogy valaki tisztességes eljárásban részesül. Ezt maga is tudja. Az apám, Terence O'Hara a maga korának legnagyobbja volt. Úgyhogy elhiheti nekem, segíteni akarok Susan Dalstonnak, és ingyen is meg fogom csinálni, ha nem lesz más. Azt akarom, hogy legalább egyszer egy rendes emberen segítsek, olyasvalakin, aki nem azt érdemli, hogy bezárva tartsák. Ebben a nyomorúságos, hitvány életben legalább egyszer érezni akarom, hogy van értelme annak, amit csinálok. Colin úgy meredt rá, mintha még sosem látta volna. A nő szen-vedélyessége önmagában elég volt ahhoz, hogy meggyőzze a férfit. Colin leült mellé, és elmosolyodott. - Nem is tudtam, hogy nyomorúságos az élete. A férfi körülnézett a drága lakásban, és most először figyelt fel a falak és bútorok csupaszságára. Sehol egy fotó, sehol egy kis emléktárgy, semmi. A szinte steril környezetben sehol nem látta jelét annak, hogy itt Geraldine él. A nő szemében végtelen magányt látott, és ez elszomorította. - Akkor egy csónakban evezünk? - kérdezte Geraldine alig hallhatóan. A férfi bánatosan elmosolyodott. Mennyire jóképűnek és mennyire fiatalnak tűnt most. - Hát, úgy tűnik, nem igaz? Debbie besétált a kórházi szobába, és kezében görcsösen szorongatva édességgel teli táskáját, mosolyogva nézett le unokahúgára. - Szia, szívem, hogy érzed magad?

Wendy annyira megdöbbent Debbie nagynéni látványától, hogy egyszerre kezdett el sírni és nevetni. - Egy pillanatra azt hittem, anyu jött el. Gyere és ülj le, nagyon örülök, hogy itt vagy, tényleg. Debbie odalépett hozzá, és leült az ágy mellé állított székre. Két éve nem látta már Wendyt, aki rengeteget változott ez idő alatt. A lány már-már kész nőnek tűnt apjától örökölt sűrű hajával, és telt melleivel, melyek Susant juttatták az eszébe. - Felnőttél, úgy látom. Wendy bólintott. Nagynénje szörnyen nézett ki. Debbie néni, aki követett minden divatot, most öregnek és fáradtnak tűnt. Nem festette magát, a haja rendezetlenül és csapzottan lógott. Jellegtelen ruhadarabokat viselt. A megjelenése elszomorította Wendyt, noha maga sem tudta, miért. Debbie elkapta a tekintetét, és elmosolyodott. - Hosszú volt az út, kedvesem. Nos, hogy vannak a kölykök? -Nemsokára itt lesznek. Miss Beacham, a gyámunk elhozza őket. Ő olyan kedves velünk, Debbie. Mielőtt elvennék tőlünk, annyit láthatjuk Rosie-t, amennyit csak akarjuk. Debbie torka elszorult a lány reményvesztett hangja hallatán. - Levelet kaptam a mamádtól, szívem. Arra kért. hogy tartsam rajtatok a fél szemem. Wendy felült az ágyban. - Találkoznom kell egy pszichiáterrel. Hogy elmondjam, miért akartam hazavágni magam. Mintha a helyzet nem lenne elég egyértelmű! Mindegy, nemsokára visszamehetek az otthonba. Bárcsak ne tettem volna meg, Debbie. Annyi bánatot okoztam anyának, és ő úgysem tud segíteni rajtunk, nem igaz? Debbie a félig felnőtt teremtésre meredt, és mardosni kezdte a bűntudat, amiért meg sem próbált segíteni a kölyköknek, miután Susant leültették. - Hogy van Jamesie bácsi? Wendy csak udvariasságból érdeklődött, és ezt nem is próbálta leplezni. Debbie elmosolyodott. - Ahogy szokott, szívem. Ő már nem fog megváltozni, mindig ugyanaz a seggfej lesz. Mindketten nevetni kezdtek, bár egyikük sem tudta volna megmondani, mit találnak olyan nevetségesnek. - Hogy van a nagyi és nagyapa? - Ugyanúgy. Még mindig seggfejek. Újra felnevettek, és Miss Beacham elégedetten hallgatta a nevetést, amint a gyerekekkel az oldalán besétált a szobába. Ha Wendy így tud nevetni, akkor már túl van a nehezén. Barry és Alana lépett be, kettejük között Rosie-val. A kislány tündéri jelenség volt sárga ruhácskájában, a hozzávaló cipőben, és a nagy kalapban, amit a kedves Simpsonék vettek neki. Odaszaladt az ágyhoz és dundi karjait nyújtogatva azonnal kikövetelte, hogy Debbie az ölébe ültesse. Debbie felemelte a gyönyörű gyermeket és elmosolyodott. Rosie boldogan viszonozta a mosolyt, és kimutatott az ablakon. - Kert. Kutyus. Mindannyian hallották, hogy a távolban felugat egy kutya, és nevetni kezdtek. Rosie a korához képest még mindig keveset beszélt, de az utóbbi néhány hétben egyre több új szót szedett fel. Barry, miután kiszimatolta az édességet, fesztelen könnyedséggel fordult nénikéjéhez. - Felakasszam neked a fogasra?

Azután kinyitotta a kézitáskát, és matatni kezdett a zsákmányban. Alana félénken mosolygott Debbie-re, aki visszamosolygott rá. Miss Beacham szótlanul állt, míg Wendynek eszébe nem jutott a jó modor, és be nem mutatta őket egymásnak. - Ő a mamám nővére, Debbie néni. Miss Beacham, a kirendelt gyámunk. A két nő biccentett egymásnak. Debbie annyira idegennek érezte magát közöttük, hogy szólni sem mert. Mardosta a bűntudat, amiért arra vesztegette az idejét, hogy próbált megtartani egy férfit, aki nem volt jó hozzá és nem is lesz az soha, miközben ennek a négy gyermeknek nemcsak az apjuk, de az anyjuk elvesztését is meg kellett szenvednie. - Ugye szép itt, Debbie néni? Később kimegyünk a tengerpartra. Miss Beacham megígérte. Barry hanghordozása tudatta mindenkivel, különösen Miss Beachammel, hogy ő menni fog, akárhogyan is határozzanak a többiek. - Miért nem tart velünk, Debbie? A gyerekek biztos örülnének. Alana arcáról nem ezt lehetett leolvasni, de a kis Rosie valósággal ragyogott a nénikéje ölében, és úgy mosolygott, mintha értené, miről van szó. Debbie nem válaszolt, de elmosolyodott, és ez is megtette válasz helyett. Később, amikor azt figyelte, ahogy a gyerekek játszadoznak és egymás társaságát élvezik, és látta, mennyire szeretik egymást, Debbie irigyelte Susant, amiért minden esélytelensége ellenére sikerült elérnie mindezt. Sikerült felnevelni négy gyönyörű gyermeket, akik még a lába nyomát is megcsókolták. Még akkor is, ha távol volt tőlük, vagy még annál inkább. Ha másra nem is volt jó ez a látogatás, legalább a saját életét más színben látta. - Minden rendben, Matty? - Ha még egyszer megkérdezed, felrobbanok. Susan vállat vont. -Nem nézel ki túl jól. Olyan lehangolt vagy. Aggódom miattad, ez minden. Matty felállt, és rendezgetni kezdte a frizuráját. Miközben szakértő kezekkel copfot font magának, szomorúan mondta: - Előfordul, Susan, hogy a múlt utolér, és neked már nincs kedved hadakozni vele. Nem, hadd fogalmazzam ezt át. Többé nem vagy abban a helyzetben, hogy hadakozz vele. - Mit akarsz ezzel, Matty? - Csak amit mondtam. Elérkeztem az életem igazi vízválasztójához. Susan felnevetett. - Miket nem mondasz, Matty. Én azt hittem, az a vízválasztó, ahová az emberek azelőtt jártak, hogy feltalálták volna a lehúzós vécét. Matty játékosan belemarkolt a hajába. - A vízválasztó az, amikor történik valami, és neked döntened kell. Olyan döntést kell hoznod, ami befolyásolja egész hátralévő életedet. Néha eltűnődöm rajta, mit is csinálok. Ezen a helyen sétálhatunk és beszélgethetünk, de alapjában véve foglyok vagyunk. Bármit is csinálsz, bármit is gondolsz, foglyok vagyunk, és ezt mi is tudjuk. Másra se tudunk gondolni, csak hogy kikerüljünk innét, és visszajussunk a másik világba. A te esetedben ez azt jelenti, hogy visszajuss a családodhoz. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy alapjában véve én egy önző ember vagyok. Mindig is az voltam, és a börtön sem változtatott meg. Talán még önzőbb vagyok, mint ezelőtt. Te megtanultad, hogy önzőbbnek kellett volna lenned. Ha az vagy, most nem lennél itt. Ugyanazt tetted, amit én, megvédted magad. Csak velem ellentétben neked mindenki hisz. - Fejezd be, Matty. Rajtad tényleg rajtad van a börtönláz. Úristen, a fellebbezésed már rég lefutott ügy. Még a filmsztárok is melléd állnak, és azt mondják, nem szabadott volna, hogy lecsukjanak. És mim van nekem? Miattam senki se fogja összetörni magát.

Susan felnevetett. - Legyél megint jókedvű. Ha hagyod magad elszomorítani, máris megtörtek. Én is mindennap magamra erőszakolom a vidámságot. Ráveszem magam, hogy szembenézzek a világgal. A kölykeim levélel lendítenek át a holtponton. Muszáj kezdened valamit az életeddel. Neked mindennél inkább arra van szükséged, hogy végre másra is gondolj. Tegyél magadnak egy szívességet. Matty megkerülte a priccset, és megállt előtte, hogy a vállára tegye a kezét. - Susan, te vagy az első ember, akivel törődök. Azt mondtam, hogy beszélek az ügyvédemmel, de nem tettem. Nem beszéltem vele, mert arra gondoltam, foglalkozzon csak velem és az én ügyemmel. Hát ilyen ember vagyok én. Nem segítettem neked, amikor megtehettem volna. Nincsenek nemes tulajdonságaim, úgyhogy ne is feltételezz rólam ilyeneket. Igazi szociopata vagyok, Susan. Biztos figyelmeztettek rá, hogy figyelj oda az ilyenekre. Óvakodj tőlem. A magamfajták csak pusztítanak. Elpusztítunk mindent, amihez csak érünk, mert azt akarjuk. Nem bújhatunk ki a bőrünkből. Én vagyok Barry, egy vorfzó arc és egy karcsú alak mögé bújva. Ne csinálj úgy, mintha bármi másnak tartanál. Susan belenézett a komoly arcba, és szomorúan felsóhajtott. - Nem ilyen vagy. A lelked mélyén éppoly boldogtalan és elveszett vagy, mint én. Szükséged van rá, hogy beszélgess valakivel, hogy kiadd magadból a romlottságot. Nem vagyok agyzsugorító, de arra magamtól is rájöttem, hogy nem te tehetsz mindenről. Az emberek hatással vannak egymásra. A szülők nevelik a kölykeiket, a férjek és feleségek megváltoztatják egymást. Nem csinálok úgy, mintha olyan agyas lennék, mint te, Matty. Tehetséges vagy, igazi agy gép. Nézz magadba és segíts magadon, mert a végén úgyis mindannyiunknak ezt kell tennünk. Belenézünk a tükörbe, és olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk. A két nő sokáig csendben üldögélt, végül Matty törte meg a csendet. - Hisz éppen ez az. Magamba néztem, Susan, és tudom, milyen vagyok. Ezt próbálom elmondani neked. Most már jól ismerem magam, kívül-belül. Épp ez hangol le ennyire. A múlt előbb-utóbb utoléri az embert, függetlenül attól, mekkora agygép. A múlt a jövő, de erre nem döbbensz rá addig, míg újra szembe nem kell nézned vele. Susan görcsösen rázta a fejét. - Tévedsz, Matty, nagyon tévedsz. A másik elmosolyodott. Mindig ezt az apró félmosolyt vetette be, ha meg akarta kedveltetni magát valakivel. - Tévedek? Egészen biztos vagy ebben, Susan? Geraldine kinyújtózkodott. Fáradt volt, de sokkal jobban érezte magát, mint mielőtt az egész délutánt végigbeszélgette Colinnal. Korábban kinyitott még egy palackot, és most érezte, ahogy a szeme lecsukódik. A fehérbor mindig ilyen hatással volt rá. Colin annál elképesztőbb ütemben nyelte a bort. Látta, hogy a férfi újra teletölti a poharakat, és megadta magát a holnap óhatatlanul bekövetkező másnaposságnak. Kedvelte a férfit. Könnyed volt, egyszerű és kedves. Nagyon kedves. - Gondolja, hogy Susan együttműködik velünk? Tudom, hogy ez az egész nagyon hatásosan hangzik, de csak ebben a környezetben. A végén úgyis az számít, ami ő akar, és nem amit mi akarunk. Geraldine elfogadta a bort, és vállat vont. - Szerintem azok után, ami Wendyvel történt, bármire hajlandó lesz, csak hogy kikerüljön.

Colin nem volt erről meggyőződve. - Ha zárt tárgyalást kapnánk, elmondhatnánk az igazat, és szerintem ez a legtöbb, amiben reménykedhetünk. Ráadásul az igazságot ez esetben sokkal nehezebb cáfolni, mint bizonyítani, nem igaz? - Várunk és meglátjuk, mit gondol Susan a tervünkről. Jelen pillanatban ez minden, amit tehetünk. Hagyjuk ezt most. A férfi leült mellé. - Fáradtnak tűnik. - Félig részeg vagyok! Sosem voltam valami nagyivó. A férfi elvigyorodott. - Akkor azért nem mindenben ütött az apjára, ugye? Már-már legendákat mesélnek az ivászatairól. Majdnem mint az ügyeiről, amiket megnyert. Geraldine nem válaszolt. -Nem hiányzik? A nő egy hosszú pillanatig némán meredt a borospohárra. -Nem, ami azt illeti. Sosem szerettem. Colin megütközött a szavain, és ezt le se tagadhatta volna. - Mások szerették. Tipikus, jóvágású ír fickó volt. Olyan aggyal, mint egy számítógép, és azzal a természetes bájjal, ami mindenki kedvenc cimborájává tette. Csak tudja, Colin otthon, a feleségével és a lányaival már erőszakos fráter volt. Nagydarab, kötekedő, részeges fajankó. Egyszóval, nem, egyáltalán nem hiányzik. - Én sosem gondoltam... A férfi erőtlen, elhaló hangon beszélt. - Senki sem gondolta. Aligha kürtölhettük világgá, nem igaz? Még a halála után is jó képet vágtunk az egészhez. Ezt szokás tenni, nem? Amikor meghalt, épp egy tizenhét éves prostituálttal múlatta az időt. Az ügyvédi irodájába vitte, Holbomba. A barátai falaztak neki, maga is tudja, milyen a jogi szakma. Ezért is kasztlizták be Matty Enderbyt, mert a férje közülünk való volt. Ügyvéd. Bár ettől függetlenül van egy olyan érzésem, hogy az a nő hidegvérrel gyilkolta meg Victor Enderbyt. Az életben semmi sem egészen olyan, amilyennek látszik, nem? Maga mindenki mással együtt valóságos szentnek gondolta az apámat, az igazság bajnokának és a kisember védelmezőjének. Hát tudja meg, szart se érdekelték az ügyfelei. Csak egy számított neki, a győzelem. Az jelentett számára mindent. Colin nem szólt. Nem volt mit mondania, és Geraldine hirtelen megsajnálta, amiért a nyakába zúdította a bajait. Részeg volt. Még életében nem rúgott be ennyire. Veszedelmes állapotba került, és ezt nálánál jobban senki sem tudta. A férfi karjára tette a kezét, és elmosolyodott. - Sajnálom, Colin. Nem kellett volna beszélnem erről. A férfi barátságosan elmosolyodott. Geraldine tudta, hogy a titka biztonságban lesz nála. - Azt hiszem, ezt el kellett mondania. Életében egyszer mindenkinek ki kell mondania, ami a szívét nyomja. A nő bólintott, és belekortyolt a borába, azután elnyúlt a puha párnákon és felsóhajtott. - Az én családom unalmasan átlagos - mondta a férfi. - Kedves mama, kedves papa, kedves testvérek. Két évvel ezelőttiig még én is velük éltem. Az utolsó szavakat szinte szégyenlősen mondta. A nő a vállára tette a kezét. - Akkor maga nagyon, nagyon szerencsés. A férfi újra elvigyorodott. - Úgy tűnik. Nincsenek féltett titkaim, mint a legtöbb embernek. Olyan az életem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kedves lakás, kedves nyaralások, kedves minden. Csakhogy mindez mérhetetlenül unalmas. Geraldine egyetlen korttyal bevégezte az italát.

- Ne hagyja magát félrevezetni, Colin. Vannak, akik mindent megadnának egy kedves, biztonságos és unalmas életért. Higgye el. A férfi belenézett a szemébe - Elhiszem, Geraldine, elhiszem. Jamesie besétált a házba, arcán a szokott bosszús kifejezéssel. Az asztalon kiadós vacsorát és desszertet talált. Éhes volt az egész napi munka után, és várakozással tekintett a vacsora elé. Debbie megrakta a tányérját marhasülttel, sült krumplival és zöldségekkel. Még a kedvenc karórépáját is elkészítette neki. A férfi vasárnap mindig hazajött. Ez volt az egyetlen nap, amikor számítani lehetett rá. A vasárnapi ebéd már-már rituálévá vált. A férfi vasárnap mindig túlórázott, és megkereste a sültrevalót, ahogy ő fogalmazott. Debbie persze tudta, hogy a pénz Carolhoz és a fiúhoz vándorol. Ezután pedig már az újszülötthöz is, akivel Carol úton-útfélen henceg. Debbie elmosolyodott, ahogy nekilátott az evésnek. - Elégedett vagy magaddal? - mordult fel a férfi. A nő újra elmosolyodott. -Nos, igen. Tegnap elmentem meglátogatni Susan kölykeit. - Tényleg? Hát akkor van miért örülni, mert többé be nem teszed oda a lábad. Beleharapott a sültbe, és egyenetlen fogait látva Debbie eltűnődött rajta, hogy ez eddig miért nem tűnt fel neki. A férfi teli szájjal csámcsogott, szokása szerint. - Ennyi? - kérdezte Debbie közömbös hangon. Jamesie letette a kést és a villát a tányérra, és belenézett a szemébe. -Igen, ennyi. A nő tovább evett, mintha mi sem történt volna. - Hallod, amit mondok, Debbie? Képes vagy felfogni? - Kedves kölykök, Jamesie. Sue igazán jó anya. Korábban ezt sosem ismertem volna be. Mindig olyan igazságtalannak éreztem, hogy ilyen gyerekei vannak, amikor nekünk nem jut semmilyen. Még gyűlöltem is érte. Jamesie úgy meredt a feleségére, mintha bármelyik pillanatban elrabolhatták volna az idegenek. - Az egy vérengző picsa! Mindig is az volt. Te és az a vérző szíved. Maradj távol azoktól a kölyköktől. Neked nem lehet, és érd be ennyivel. - Nem, de neked lehet, igaz? Hallom, Carol megint várandós. Naná, hogy tőled. Még akkor is, ha összefeküdt a fél környékkel. Carolt még anyám is lenézi, és ez nagy szó, hidd el. A férfi belenézett felesége arcába, és fogalma sem volt róla, mihez kezdjen ezzel a változással. Debbie, a kis feleség, aki hálás volt azért is, ha láthatta, és aki mindent megtett volna érte. mostanra nyom nélkül eltűnt. A helyébe egy metsző tekintetű és hűvös mosolyú asszony lépett. - Kikönyörgöd magadnak a verést, Debbie. Figyelmeztetlek. A nő felkacagott, és folytatta az evést. - Ha még egyszer megütsz, csúnyán rá fogsz faragni, Jamesie, hidd el nekem. A férfi hátralökte a székét, és a csikorgó hangot felerősítették a kis konyha falai. Debbie még előtte talpon volt. A hússzeletelő kést tartotta a kezében. - Gyerünk, te dagadt állat! Gyere csak, ha kapni akarsz abból, amit Barry Dalston kapott. Tisztában vagyok a jogaimmal, te faszfej. Megtarthatom magamnak az egész házat, erről lemondhatsz. Nincs itt semmilyen jogod. Kiokosítottak, fiú. Mondd csak meg annak a fasztarisznya Carolnak, hogy sosem fogja átlépni a küszöbömet, se ő, se a kurva kölykei.

Elegem van már belőled és a kurvádból. Elegem van belőled, és abból, amit te akarsz. Én hol vagyok, mi? Mi lesz velem, a feleségeddel? Mi van akkor, ha most én akarok változtatni? Még mindig a feje felett tartotta a kést, mint aki bármelyik pillanatban kész használni. - Tedd le azt a kést, Debbie, figyelmeztetlek. A nő megrázta a fejét. - Takarodj innét, te patkány, és menj vissza ahhoz, akivel idáig voltál. Elegem van. Végre elegem van. Most már akkor se kellenél, ha gyémántok potyognának a farkadból és parfümöt finganál. Kotródj innét. Minden, amit valaha művelt vele, rá volt írva a nő arcára, és benne volt a szavaiban. A férfi lenézett a vacsorájára. Mardosta az éhség, és tudta, hogy Carol legfeljebb szendvicset tud adni neki. Az otthon kényelme hirtelen nagyon is vonzónak tűnt a számára. Debbie lassan megkerülte az asztalt. - Kotródj, Jamesie. Takarodj vissza hozzá. Nem akarlak többé látni. Nem tűrlek meg a konyhámban. Ez az én házam. Én takarítom, én festettem ki, és tartottam fenn helyetted. És most már az enyém. Ahogy tett még egy lépést, a férfi hátrálni kezdett előle. Végül egy szó nélkül elhagyta a házat. Debbie bereteszelte mögötte az ajtót, és nagyot sóhajtott. Megtette, végre megtette. A férfi elment. Huszonkilencedik fejezet Rhianna Mattyt figyelte, aki magában ücsörgött, komor és sápadt arccal, csüggedt tekintettel. Borzalmas volt ránézni is. Még a haja is élettelennek tűnt. Rhianna átvágott a társalgón, hogy beszéljen vele. Ahogy felé közeledett, Matty felkiáltott. -Ne most, Rhianna. Nem vagyok abban a hangulatban. Rhianna azért odaült mellé. A társalgóban hangzavar uralkodott. Üvöltött a tévé. és a rádió hiába próbálta túlharsogni. Egy természetfilm ment, a Túlélés. Jegesmedvék kergették egymást a sarki jégen, a párosodás reményében. A fogva tartottak vaskos megjegyzéseket tettek. A rádióból közben áradt a popzene. A helyiség túlsó végében néhányan kártyáztak, kávéztak és dohányoztak. A levegőben gomolygó áporodott füsttől az egész helyet a züllöttség atmoszférája ülte meg. Matty továbbra is keresztülnézett rajta, míg Rhianna továbbra is várta, hogy a másik beszéljen. Sarah őgyelgett oda hozzájuk, kitágult pupillákkal és némán mozgó ajkakkal. - Szereznél egy italt, Rhianna? Hitelbe, hogy úgy mondjam. Míg meg nem kapom a következő részem? Rhianna megrázta a fejét. - Nincs az az isten. Túlságosan ki vagy bukva, Sarah. Ha nem vigyázol, elalszol, és azzal annyi. Véged lesz. Sarah felsóhajtott. - Egész jól hangzik. Matty dühösen felpattant, és teljes erőből pofon vágta. -Neked minden jól hangzik, te ostoba kis kurva. Matty hangja eltelt gyűlölettel. - Mit nyafogsz itt nekünk? Előzetesben vagy valami piszlicsáré kis váddal. Mire tárgyalnak, le is töltöd az idődet, úgyhogy hagyj minket békén, és tartsd meg magadnak a bajaidat, rendben? Teljes erőből hátrébb lökte a lányt.

- Gyerünk, kotródj innét, mielőtt elvesztem a béketűrésem. Te elkényeztetett kis kóristalány. Fejezd be a nyavalygást, és tartsd távol magad tőlem, ha nem akarod, hogy szétszabjam a képed. Az ütés legalább olyan erős volt, mint amilyen váratlan. Senki se nézte volna ki Sarahból, hogy képes ilyenre. A többiek elcsendesedtek. Sarah bizonytalan lábakon állt Matty előtt, ökölbe szorított ujjai elfehéredtek. A tévében David Attenborough tovább ecsetelte a sarki jégsapka érdemeit, míg a rádióban a Sister Sledge énekelte, hogy „Mi egy család vagyunk". - Csak gyere, ha ilyen tökös vagy. Próbálj megütni. Sarah készen állt a harcra. Matty kifejezéstelen tekintettel meredt rá, majd még egyszer ellökte magától. - Kevés vagy ahhoz, hogy leálljak veled. Nem veszed észre magad, kis ribanc? Sarah még egyszer megütötte. Matty arca kivörösödött az ütés nyomán. Felkapta vastag falú fehér bögréjét az asztalról, és olyan erővel csapott le a másik arccsontjára, amennyire csak tőle telt. A csésze darabokra tört, és a lány előbb térdre zuhant, azután elterült a kemény padlón. Ekkor tört csak ki a zűrzavar. Mindenütt fegyőrök hemzsegtek. Matty bárgyún vigyorgott, miközben elvezették. Az ügyeletes egy havi bérét tette volna rá, hogy Enderby sosem vetemedne erőszakra. Most látta csak, mekkorát tévedett. Rhianna az eszméletlen lánnyal maradt, míg meg nem érkezett az orvos, azután visszatért a cellájába... Odabent leült az ágyra, kezébe temette arcát, és elgondolkodott a rendszeren, amely képes a Matty-féléket összezárni Sarahval és a hozzá hasonló taknyosokkal. Susan robbant be a zárkába. - Igaz, hogy Matty kikészítette szegény kis Saraht? Rhianna bólintott. -Nincs jól, valami történt vele a múlt héten. A beszélőn. Rhianna a fejét rázta. - Ne keress neki mentségeket, Susan. Előbb-utóbb mindenképp kikészített volna valakit. Itt így mennek a dolgok. Belenézett barátnője arcába. - Ha nem vagy ilyen, amikor megérkezel, majd ilyen leszel, amikor eltávozol. Ezt ne felejtsd el. Susan otthagyta, és visszatért a saját zárkájába. Körbenézett a szűkös helyen, Matty hajápolóin és sminkkészlete-in. Látta a keféket és a kondicionálókat. Iszonyú szomorúság tört rá. Vajon ilyen lesz életének elkövetkező szakasza? Erőszakos epizódok és egyensúlyát vesztett emberek? Mindig új cellatársak, mindig új arcok? Úgy érezte, a falak egyre közelebb araszolnak hozzá, és erővel kellett legyűrnie a rajta elhatalmasodó pánikot. Matty épp most cseszte el a fellebbezését. Ha bekasztlizzák, vége van. És Susan a lelke mélyén érezte, hogy a másik épp ezt akarta. Roselle hét közben szerette leginkább a klubot. Ilyenkor csendesebb, nyugodtabb volt minden. Még a táncosnők se produkálták magukat, csak végigmentek az unalomig ismételt mozdulatsorokon, abban a biztos tudatban, hogy az őket figyelő férfiak úgyse akarnak tőlük túl sokat. Ilyenkor mindenki feloldódott.

Átsétált a táncparketten, és látta, hogy Denise vetkőzőszámán van a sor. Kedvelte Deniset, a nagydarab lányt, akinek akkora didkói voltak, hogy a derekát verték, és olyan combjai, hogy diót törhetett volna köztük. A férfiak is szerették; mert a legtöbbjük számára megkapható volt, és a férfiakat alapjában véve csak ez érdekelte. A férfiak fizettek a nőknek, akiket egyébként nem kaphattak volna meg - ilyen egyszerű az egész. A gondolat mosolygásra késztette Roselle-t, és Bolond Mary, az egyik sokat tapasztalt lány vele nevetett. Bolond Mary hétköznaponkéntjárt csak be, és jól tudta, hogy az ő korában és megjelenésével a hétvégén esélye se lenne. Mary általában olcsó pezsgőt ivott. Mary általában mindent megivott. Roselle úgy nézett rá, mintha először látná - ráncok a szem körül és a száj szegletében, kemény pillantás, távolságtartó mosoly. - Adnál egy kis előleget, Roselle? Roselle a fejét rázta. - Az az isten nincs, Mary. Ha előleget adnék, eltűnnél, és elmennél egy másik helyre, míg ott is el nem adósodsz, azután pedig próbálnád visszakönyörögni magad. Ismerlek már. Maryt egy cseppet sem sújtotta le a róla kialakult kép. Ami azt illeti, csak még harsányabban nevetett. - Igaz, de majd megdöglök egy italért. Roselle egyetlen szó nélkül otthagyta, de a bárnál odaszólt a csaposnak, hogy adjon Marynek egy nagy adag vodkát. Bárcsak olyan kemény lenne, mint amilyennek mutatja magát. Az előcsarnokban gyakorlottan felmérte a terepet. Mindent rendben talált. Linette, a göndör hajú, ártatlan tekintetű és spanyolos külsejű lány ült a recepciós pult mögött. Csípője, mint egy hadihajó, mellei kemények és peckesek. Nem is reménykedett másban, mint hogy a pult mögött maradhat. Csak akkor fanyalodtak rá, ha zsúfolásig telt a hely, és minden lányt elvittek. Linette mindennek a tetejében még beszédhibás is volt. Roselle nem szólt hozzá. Kilépett a hűvös éjszakába. Harry Allbright, az ajtónálló elmosolyodott. - Kellemes este. Roselle bólintott, de nem felelt. Harry kétségkívül Isten ajándéka. Nem iszik, nem dohányzik, és még védőruhában se menne a lányok közelébe. Gyűlöli őket. Rendes felesége van, rendes kölykei, és rendes háza Beacontree-ben. -Nyugtalannak tűnsz, kislány. Minden oké? A férfi hangja nyers volt, de Roselle igazi érdeklődést hallott ki belőle. Roselle elmosolyodott. - Kicsit le vagyok hangolódva, ez minden. A férfi ingerülten rázta meg nagy busa fejét. - A klubok miatt van. Ez a sok kibaszott hivalkodás, mennyire gyűlölöm. De legalább a számláim tudom fizetni. A nő némán hallgatta. - Ezek mind ócska ribancok. Lehangolnak mindenkit az életvitelükkel. Nincs bennük tisztelet, az a baj. Nem tisztelik önmagukat, és nem tisztelnek mást se. Roselle visszasétált a klub melegébe. Legjobb szándéka ellenére Harry csak még inkább lehangolta.

Joseph sítáborba ment az iskolával. A gondolat felvidította. Mindent meg fog adni a fiúnak, amit csak képes megadni. Szeretetet és pénzt. Mindent, amit ő nem kapott meg. Ekkor Wendyre gondolt, meg a többiekre. De főként Wendyre. Az irodájában elővette a fényképet, amit a fiókjában tartogatott. Magáról és Barryről. A férfi gyönyörű volt, akár egy divatmodell. A szemei mosolyogtak, és boldognak, igazán boldognak tűnt. Azután Roselle kinyitotta a táskáját, hogy elővegye a fényképet, melyet a lakásban készített magáról és Wendyröl. A lány szinte megszólalásig hasonlított az apjára. Mégis, a gyermeket, aki Roselle lassan a sajátjaként szeretett, erőszakkal magáévá tette a férfi, akit egykor szeretett. Miért nem látta Barryt olyannak, amilyen valójában volt? Pedig a lelke mélyén ismerte őt. Azon az éjszakán, amikor Susan felbukkant, régi elnyűtt kabátjában és terhesen, egyetlen penny nélkül - Roselle már akkor tudta, kivel adta össze magát. Míg Iván el nem jött, csak Barry Dalstonokat ismert. Barryvel újra alászállt a mocsokba, és ez jobban megrémítette, mint bármi más. Soha többé nem engedheti, hogy ez megtörténjen. Wendy kedvéért, és talán a hozzá hasonlók kedvéért is. Ez a tapasztalat Barryvel és a családjával alapjaiban változtatta meg Roselle-t. Arra késztette, hogy nézzen önmagára és az életére, és addig változtasson a dolgokon, amíg lehet. Kezdve mindjárt a klubbal. Egy napon el fogja adni, amint szegény Iván kileheli az utolsót, és pihenni tér valami szépen gondozott zsidó temetőbe. Megszabadul mindettől, és új életet kezd, tiszteletreméltó életet, talán egy kis borozóban vagy étteremben. Valahol, ahol felszabadulhat, ahol undor vagy reményvesztettség nélkül tekinthet a vendégeire. Ahol a pincérnők kívül-belül tiszták. Ahol törvényesen keresik és törvényes dolgokra költik a pénzt. Susan Dalston tette vonzóvá mindezt a szemében. Susan és az ő szüntelen küzdelme, hogy a felszínen maradjon, hogy tisztességes életet és esélyt biztosítson a kölykeinek. Roselle ráborult az asztalra, és úgy zokogott, mint még soha életében. Istenhez könyörgött, hogy a barátnője megértse, miért kellett visszaélnie a bizalmával és elmondania Geraldinenek az igazat. Isten segítségét kérte, hogy megtarthassa az egyetlen igaz barátságot, melyet életében kötött. June és Joey a hatalmas, vadonatúj tévé előtt ültek, és a Profikat nézték. June a szokásosnál is többet ivott. Mikor Joey látta, hogy újabb bőkezű adag whiskyt tölt a csiszolt üveg pohárba, meg is jegyezte: - Nem maradhat belőle egy csepp se, igaz? A nő felé fordult alkoholtól csillogó tekintetével. - Rám fér. Ma újabb levelet kaptam a mi Susanünktől. Joey égnek emelte a tekintetét. - Helyben vagyunk. Mit művelt már megint? June vállat vont. - Nem művelt semmit. Susan soha nem művelt semmit, tudod? Nem úgy, mint mi. Nem úgy, mint mi. A férfi ingerülten hunyta le a szemét. -Nem akarod újra kezdeni, ugye? Megölte Barryt, és bármilyen is volt, ezt nem érdemelte. June megrázta a fejét. - Nagyon is megérdemelte, Joey, már évekkel ezelőtt megérdemelte volna. Szarba se vette Susant. Miért csinálunk még mindig úgy, mintha nem tudnánk az igazságot? Összeszedtük magunkat, pénzt kerestünk Susan és a kölykök nyomorúságán, és soha egy pennyt se adtunk nekik. Még egy kibaszott csokira se telt. Joey unott mozdulattal lekapcsolta a tévét. - Fejezd már be, June. Menj inkább Debbie-hez. Az is szép kis firma. Honnét a pokolból szedtünk két ilyen kölyköt? Két kibaszott nebántsvirág.

June egy kortyra kiürítette a poharát. - Susannek igaza volt, hogy nem akarta ideengedni a lányokat. Igaza volt ebben is. Ezt még te se tagadhatod. Láttam, hogy néztél Wendyre. Ahogy Susanre. Fél életedben a lányod után koslattál. Emlékszel, amikor rajtakaptalak vele a konyhában? Tudtam, hogy rá akarsz hajtani, és féltékeny voltam rá. A férfi meredten nézte a képernyőt. June a részegek kitartásával rázta a fejét. - Ennyi év alatt végig miattad gyűlöltem. Pedig mi vagy te, Joey? A szarevő, Joey. Egy szarevő vagy, semmi több. Debbie elment meglátogatni a kölyköket, és odáig volt a gyönyörűségtől. Azt mondta, baszódjak meg, és tudod mit, igaza van. Mikor az ember eléri ezt a kort, nem marad neki más, csak a gyerekei és az unokái. Hallom, ahogy a nők azt mondogatják, „Elviszem a kis unokáimat az állatkertbe vagy a múzeumba." Sokkal több időt szentelnek az unokáiknak, mint a kölykeiknek valaha. Nem is ok nélkül, igaz? Ők a jövő, a következő generáció. És mi van nekünk, neked és nekem, mi? Egy baszott nagy tévénk és egy rendes lakásunk,amit Susan nyomorúságán kerestünk. Joey úgy meredt a képernyőre, mintha süket lenne, mintha a szavak nem érnének el hozzá. - Debbie mindennap bemegy abba az otthonba. Minden egyes nap. A kölykök új életcélt adnak neki. Talán én is bemegyek. Azt mondja, a kis Rosie egy tündér, és Barry Junior is megéri a pénzét. Alana és Wendy igazi kis szépségek. Wendy öngyilkos akart lenni, Joey. Az a kislány megpróbálta kicsinálni magát. - Azt hittem, elküldött a faszba. Akkor meg honnét tudsz ennyi mindent? June felnevetett. - Persze, hogy elküldött a faszba, de nem gondolta komolyan. Csak veszekedtünk. A legjobb családban is megesik. Visszamentem, mintha mi se történt volna, és minden rendben ment. Debbie ajtót mutatott Jamesie-nek is. Joey felé fordult a fotelban, és üvölteni kezdett. - Engem ez nem érdekel, June! Ha anyáskodni akarsz, hát csak rajta. Én nem vagyok rá kíváncsi. June újratöltötte a poharát, és belekortyolt az égető folyadékba. -Naná, hogy nem vagy rá kíváncsi. Épp ez a baj, hogy soha nem is voltál. A férfi gúnyosan elvigyorodott. - Egy kicsit későn kezdesz el aggódni, nem gondolod? Most már hiába akarsz gondoskodó anyuka lenni. June a poharára meredt. - Késő van, Joey. Épp ez a baj. A férfi megnézte a feleségét, igazán megnézte magának, és felsóhajtott. June öregnek tűnt. A festék és a frizura alatt a felesége megöregedett. Mindketten megöregedtek. - Én még itt vagyok neked, June. A nő belenézett az arcba, látta a gyűlölködés barázdáit a malacszemek körül, látta a kegyetlenül lebiggyedő ajkakat. Felsóhajtott. - Ez igaz, Joey. Akkor miért nem vidítasz fel? A férfi visszatért a Profikhoz, és csak remélni merte, hogy June visszatér a szokásos önmagához, méghozzá minél hamarabb. Ez az új June kezdett nagyon az idegeire mászni. Susan mosolyogva fogadta Colint, majd a vele érkező nőre sandított, és udvariasan biccentett. Geraldine nem volt felkészülve Susan megjelenésére. A nő egészen másmilyennek tűnt, mint amire a fényképek alapján számított. Bár Susan Dalston az életben

se lesz karcsú, a túlsúly eltűnt a testéről, egészséges és sportos ember benyomását keltette, és Geraldine tisztán ki tudta venni a csípője vonalát is. A haját takaros fonatokban hordta, és a diszkrét smink évekkel megfiatalította. Geraldine felé nyújtotta manikűrözött kezét, és elmosolyodott. - Geraldine O'Hara. Örülök, hogy találkoztunk. Susan szélesen elmosolyodott. - Szóval Matty mégis beszélt rólam? Majd kiugrott a bőréből örömében. Barátnője már több mint egy hete a szigorítottban ült. Senki sem tudta, mi történik vele, hogy érzi magát. - Jól van? - kérdezte Susan nyugtalanul. Geraldine vállat vont. -Nem találkozhat senkivel. Attól tartok, még velem se. Susan a homlokát ráncolta. Colinra meredt, majd az őrre, aki közönyösen vonta meg a vállát, mintha azt mondaná, mi közöm ehhez az egészhez? - Értem. Akkor hogyan került ide? Susannek rossz érzése támadt, olyan érzése, mintha belerángatnák valamibe. Ez a nö nem afféle zugügyvéd, mint Colin, hanem igazi nagyágyú; olyasvalaki, akire odafigyelnek. - Roselle jött el hozzám... Susan úgy érezte, mintha hirtelen az egész helyiség eltelt volna nyirkos levegővel. Feltartotta a kezét. -Nekem erre nincs pénzem, hölgyem, úgyhogy legjobb lesz, ha be is fejezzük, oké? - Susan, tudjuk, mi történt. Tudunk mindent. Susan elfehéredett. Geraldine szinte suttogva beszélt tovább. - Mi csak segíteni akarunk, ez minden. -Nekem nincs szükségem a segítségére, hölgyem. Köszönöm szépen. Megvagyok Colinnal. A férfi megcsóválta a fejét. - Legalább végighallgatna bennünket? Susan görcsösen rázta a fejét. -Nincs mit mondanom. Menjenek, kérem, és hagyjanak békén. - Tudjuk, mit tett Barry Wendyvel. Tudunk mindent, Susan. -Nem tud maga semmit, hölgyem. És bármit is tud, én letagadom. Hát nem látja, mit csinál Wendy? Mit csinál Roselle? Bármit hajlandók bevallani, csak hogy kihozzanak innét. Még olyasmit is, ami nem igaz. - Az egészből semmi se igaz, Susan? - Akármit is mondanak. - Most már tényleg pánikba esett. - Talán elintézhetnék egy zárt tárgyalást. Senkinek sem kell megtudnia semmit - toldotta meg Geraldine sietve. - Menjenek innét, mind a ketten. Susan a fegyőrhöz fordult. - Vigyen vissza a zárkámba, végeztem itt. - Talán meg kellene hallgatnia őket, Dalston. - Igen? Magának meg tartania kellene a pofáját és végeznie a munkáját! - Rosie-t örökbe fogják adni, a többi kölyköt pedig különböző otthonokban helyezik el. Tényleg ezt akarja, Susan? Hát nem szenvedtek még épp eleget? Wendy öngyilkos akart lenni amiatt, ami történt. Pszichiáterre lenne szüksége, hogy feldolgozza a történteket. Azt gondoltam, maga a legjobbat akarja nekik. Akkor miért nem akar kikerülni innét? Geraldine hangja üvöltéssé erősödött a kis helyiségben. Úgy tűnt, lepattan a falakról, és egyszerre ostromolja minden oldalról. Susan habozni kezdett, és Geraldine megragadta a lehetőséget.

- Én haza tudom juttatni. Vissza a gyerekeihez. Nevem van a szakmában, és kész vagyok viszonzás nélkül segíteni magának. A semmiért. Egyetlen pennyt se kérek. És úgy gondolja meg, hölgyem, hogy nem fogok még egyszer ajánlkozni. Az erős és határozott hang hallatán Susan végre ráébredt, hogy a szabadulás egyetlen esélyét dobja el magától, ha most nemet mond. Geraldine sokatmondó pillantást vetett az őrre. - Magamra hagyna az ügyfelemmel, kérem? A fegyőr gondolkodás nélkül kisétált a helyiségből. - Ha nem akarja, hogy mindez napvilágra kerüljön, fogunk találni más megoldást. Megígérem. Susan végigmérte a makulátlanul öltözött nőt. - Miért akar segíteni rajtam? Mit számítok én magának? - Susan, bárcsak tudná, milyen sokat számít egy csomó embernek, nem utolsó sorban a saját gyerekeinek. Tudjuk, mit művelt Barry a lányával. A tulajdon lányával. Tudjuk, hogy el kellett pusztítania őt azért, amit tett. Mi a maga oldalán állunk, szeretném, ha ezt megértené. Colinhoz fordult megerősítésért, és a férfi elmosolyodott. - Nyugodjon meg. És ne hagyja kicsúszni a keze közül ezt az esélyt, mert nem lesz még egy. - Van más választásom? Geraldine megnyugodott, bár ő sem tudta volna megmondani, miért tölti el olyan jó érzéssel, hogy ez az asszony elfogadja a segítségét. Miért érzi ennyire helyesnek, ami tesz. - A kórházi jelentések szerint nemi betegséget kapott a férjétől, és emiatt elvetélt. Egy másik gyermekét a tettlegessége következtében veszítette el. Rendszeresen bántalmazta magát. Ha csak ezt felhasználom, kihozhatom innét, és soha senkinek nem kell megtudnia az igazat. Még a saját anyja is hajlandó Barry ellen tanúskodni. Megesküszöm rá, hogy kihozom innét, ha engedi, hogy lerántsam a leplet a közös életükről. Susan elmosolyodott. - Kate igazán gyűlölte, áldja meg az isten. Visszaült az asztalhoz, és Geraldine-ra meredt. - Figyelembe fogják venni a törvényszéki vizsgálat eredményét is, igaz? Mármint az ügyészség? Geraldine meghökkent a kérdéstől. - Azzal biztosan előjönnek, hogy újra és újra használta azt a kalapácsot, igen. Ez minden, amit fel tudnak mutatni, a gyilkosság elkövetésének módját. Én viszont szerzek egy pszichiátert, aki tanúsítja hogy ez az éveken át elszenvedett bántalmazások természetes következménye. Hiszen ez az igazság, nem? Susan szórakozottan bólintott. - De a törvényszéki vizsgálatok... csak van ott más is? Tudja, minták meg ilyesmi? - Mit akar azokkal a jelentésekkel? Nincs bennük semmi más, csak hogy Barryt több ízben megütötte azzal a kalapáccsal. Ennyit magunktól is tudunk. Semmi mást nem kell tennünk, mint bemutatni a tényeket, és ezzel jelentéktelenné tenni ezt a tényt. Olyan asszonyként kell mutatkoznia, aki még a saját tárgyalásán is sokkos állapotban volt. Aki úgy érezte, bűnhődnie kell azért, amiért elvette Barry életét. Még ha az az élet nem is érte meg, hogy élete végéig bűnhődjön miatta. Susan felnézett rá, és elvigyorodott. - Kezdem megkedvelni magát. Geraldine viszonozta a gesztust. - Én is magát. Gondoltam, hogy így lesz. Colin szótlanul figyelte őket, és közben újra elmerengett a nők egymás iránti ösztönös rokonszenvén.

- Akkor ezek szerint elmondjuk az igazságot, de nem a teljes igazságot. Ezt akarja? - Dióhéjban, igen. - De a jelentésekben... mi lesz, ha utánajárnak és próbálnak előásni valamit? - Mit például? - kérdezte Colin élesen. Susan vállat vont. - Mit tudjam én? Maguk a szakértők. Geraldine egyenesen a szemébe nézett. - Van valami, amit megtalálhatnak? Susan kikerülte a választ. - Tényleg a semmiért csinálja ezt? Geraldine vállat vont. - Roselle azt mondta, ő állja a számlát. Majd meglátjuk. Ha veszítek, egy pennyt se fogok kérni. Susan még egyszer végigmérte, a kézzel varrott cipőktől a drága frizuráig, majd felsóhajtott. -Ne hagyja abba, kezd meggyőző lenni. Ez olyasmi volt, amit Geraldine O'Harának még életében nem kellett csinálnia. Az emberek rendszerint neki könyörögtek, hogy vállalja el az ügyüket; az ő világában már csak így mentek a dolgok. Ha valakinek megvolt a tapasztalata, az megfizettette ezt az ügyfeleivel. Erre jön egy elítélt gyilkos, aki neki tesz szívességet azzal, hogy elfogadja a hozzáértését, az idejét, a segítségét. Geraldine felnevetett. - Akkor ráhajtunk. Susan a kezébe temette arcát; Wendyre, Rosie-ra, Barryre és Alanára gondolt. Négy gyermekére, akik annyira különbözőek, mégis oly egyformák. Vissza kell térnie hozzájuk, és ez a jól ápolt, kedvesen mosolygó nő olyannak tűnik, aki ezt képes elintézni. Wendynek segítségre van szüksége. Nem hagyták nyugodni ezek a szavak. Wendynek és mindannyiuknak egy valamire van szüksége: az édesanyjukra. Elérkezett az ideje, hogy Susan Dalston hazatérjen. Matty a szigorítottban ült. Nem kaphatott levelet, nem olvashatott, és nem hallgathatott rádiót. Ez nem is zavarta. Egész nap a priccsen ült, mozdulatlanul. Az ügyeletes kinyitotta az ajtót. Vékony, szögletes arcú asszony volt, aki bolondult a Daniel Steele könyvekért. Matilda Enderby aggodalommal töltötte el. - Hozzak egy csésze kávét vagy valamit? Matty úgy meredt rá, mintha most látná először. - Hogyan? - Jól hallotta. Akar egy kávét vagy sem? -Nem, köszönöm. Jól vagyok. Az őr kisétált a zárkából és bezárta. Legalább megpróbált könnyíteni Matty helyzetén. Most már nyugodtan visszatérhetett az észbontóan csinos asszonyokkal és ármánnyal teli másik világba. Matty a falfirkákra meredt, és elmosolyodott. Némelyikük egészen szórakoztató volt a maga darabos és disznó módján. Próbált ezekre összpontosítani, de folyton csak Victort látta, szerencsétlen Victort, amint előtte áll, és könyörög, hogy mondja el neki, miért olyan boldogtalan mellette. Miért ennyire visszahúzódó és rosszindulatú. Miért érzi magát ennyire nyomorultul. Az a zavart tekintet, ahogy görcsös mozdulattal hátrasimítja a haját. Ki tudta tapintani a kést az abrosz alatt. Tudta, hogy ott van, hogy csak rá várakozik, és ez olyan jó érzéssel töltötte el. Amikor a férfi ide is követte, gyengéden végigsimított a pengén, és úgy érezte, élet és halál urává lép elő. Ez olyan féktelen, vad érzés volt. Megtanulta a házi feladatát. Egyetlen döfés, egyenesen a szívbe. Egyetlen döfés. egy kétségbeesett asszony utolsó segélykiáltása. Elment az orvoshoz is, megmutatta neki a zúzódásait. Beszélt a férje kegyetlenségéről. A dührohamairól.

Mennyire döbbentnek tűnt Victor, amikor megszúrta. Ott térdepelt előtte a földön, fájdalmasan eltorzult, sápadt arccal. Már azt hitte, soha nem fog elpatkolni. Még amikor ott feküdt a fehér járólapokon, és a vére tócsába gyűlt körülötte, még akkor is arra gondolt, hogy túl fogja élni. Tíz percig ott állt felette, míg meg nem győződött róla, hogy meghalt. Nem bízta a véletlenre. Azután az az utolsó szörnyű, gurgulázó hang. Az volt a legborzalmasabb. Készített magának egy italt, egy gin-tonikot, és egy hajtásra kiitta, mielőtt felvette a kagylót és belesikoltott. Élete nagy alakítása. Tucatnyi újságírónak is elmesélte a történetét, ő lett minden bántalmazott asszony őstípusa. És erre most felbukkan Angéla. Az a dagadt picsa. Ráveszi, hogy elveszítse a fejét és rátámadjon Sarahra. Mattynek valami jót kell kitalálnia Angéla számára; valamit, amire nem számít. Valami különlegeset, amit az anyja is kapott. A gondolat mosolyt ébresztett benne. Talán egy tűz... a tűz megtisztít. És Angélának meg kell tisztulnia. Mindig is olyan mocskos gondolatai voltak, olyan mocskos szája. Matty felkelt a priccsről, és megdöngette a cellaajtót. Az ügyeletes odarohant. Az ő felelőssége, nehogy öngyilkosságot kövessen el. - Most elfogadnám azt a kávét. Hirtelen sokkal jobban érzem magam. Az őr barátságosan elmosolyodott. - Talán enne is valamit, mit gondol? Matty napok óta nem evett, és most jött csak rá, hogy farkaséhes. - Azt hiszem, le tudnék gyűrni néhány falatot. - Talán egy szendvicset? Matty vidáman felnevetett. - Én egy grillezett csirkecombra gondoltam, de egy szendvics is megteszi. Harmincadik fejezet Roselle hozta el Wendyt az otthonból. Ahogy átsétált a bejárat kettős ajtószárnyán és meglátta a körülötte őgyelgő gyermekeket, a már megszokott szomorúságot érezte. Eldobott, nem kívánatos gyermekek, minden színben és méretben. Szívszaggató látvány. A gyerekek tapasztalatlan elméjükkel is pontosan tudják, hogy értéktelennek tekintik őket. Látni lehetett az arcukon, a mozgásukon, a tetteiken. A megkeseredett tizenévesek unottan pöfékeltek, míg a kisebbek a ház körül ücsörögtek, és bámultak bele a világba, melybe sosem lesznek képesek beilleszkedni - legalábbis nem igazán, nem teljesen. Máris romlottak, és máris hozzászoktak, hogy átnéznek rajtuk, hacsak nem tesznek valamit, amivel magukra vonják a figyelmet. Valami értelmetlen, erőszakos vagy önpusztító tettet. Susan gyermekeinek is ez lehetne a végzete, de történjék bármi, ők mindig tudni fogják, hogy az anyjuk imádja őket. Roselle elsétált az irodához, és halkan bekopogott. Mrs. Eappen lekicsinylő hangja hallatszott. - Várjon. Roselle tudta, hogy az ablakon át is felismeri a látogatóit. Azt is tudta, hogy Mrs. Eappen nem biztos benne, mit gondoljon róla. Az autójáról, a ruháiról, a drága karórájáról. Tudta, hogy összezavarja Mrs. Eappen jóról és rosszról alkotott fogalmait. Roselle arra is felfigyelt, hogy a nő folyton védekező pozícióba kényszeríti. Azon kapta magát, hogy olyan szavakat

használ, mint „faszkalap" és „hapsi", melyek egyébként eszébe se jutnának. Ő soha nem szokott így beszélni, az Isten szerelmére! Mrs. Eappen közel öt percen át várakoztatta, mielőtt egyetlen kurta paranccsal bebocsátotta volna. - Bejöhet. Amint belépett a helyiségbe, Roselle egy szemvillanás alatt visszatért saját iskolás éveibe. Úgy érezte, mintha megint bajban lenne, pedig tudta, hogy mindez képtelenség. Rég felnőtt már, nem gyerek többé. A Mrs. Eappen-félék azonban komoly gondot fordítanak arra. hogy mindenkit úgy kezeljenek, mintha tizenkét éves lenne. A nő a maga hűvös, kritikus modorában tetőtől-talpig végigmérte. - Á, Digby kisasszony. A „kisasszonyt" úgy hangsúlyozta, mintha minden nő selejtes lenne, aki az ő korában még nem férjezett. - Mit tehetek önért? „Dögölj meg", futott át Roselle agyán, de tudta, hogy ezt most nem engedheti meg magának. - Szokás szerint azért jöttem, hogy elvigyem Wendy Dalstont. Úgy gondoltam, bedobunk egy teát a Claridge's-ben, azután esetleg beugrunk a Regent Streetre egy kicsit vásárolgatni. Tudom, hogy alig várja már. Botrányos modorban beszélt. Ő is tudta, és ez megelégedésére szolgált, különösen akkor, amikor Mrs. Eappen bosszúsan hunyta le a szemét. - Értem. Az nem jutott eszébe, hogy a megpróbáltatásai után még mindig fáradt és hajlamos a depresszióra? - A mai nap után nem lesz az, erre mérget vehet. Sikerült kicsikarnom egy látogatási engedélyt a magam és az ő számára. Végre láthatja az anyját. Roselle a végére tartogatta a nagy durranást, és megelégedéssel látta, hogy a másik elsápad. Mielőtt Mrs. Eappen újra szóra nyithatta volna a száját, Roselle egyszerűen kisétált a zsúfolt irodából, melynek falait Micimackó képei és a gyermekek fejlődését ábrázoló grafikonok díszítették. Mrs. Eappen mindig is tárgyakként és statisztikai adatokként kezelte a gondjaira bízott gyerekeket, és ezt Roselle komoly hibájának tartotta. Wendy egymagában ücsörgött az előtérben. Roselle elnézte egy pillanatig. Farmerjában és fekete pólójában mintha máris kész nő lett volna, még festék nélkül és lófarokba kötött dús hajával is. Elmosolyodott, ahogy meglátta Roselle-t. Épp amikor odaléptek a kocsihoz, Debbie szállt ki egy taxiból. Jobban nézett ki, mint hónapok óta bármikor. A nyúzott kifejezés eltűnt az arcáról, és a szeme körül ülő ráncok is mintha csak a túl sok nevetéstől származtak volna. Az arca vidám jelleget kölcsönzött egész lényének. - Jól vagy, szívem? Elmentek egyet sétálni? Wendy bólintott, és bemutatta egymásnak a két nőt. Roselle érezte, ahogy a ravasz, kék szempár felméri az alakját. - Sokat hallottam rólad, Roselle. Susan nővére vagyok, mintha még nem tudnád. Debbie szavai arról árulkodtak, hogy nem sokat tud róla, és Roselle-t ez egy cseppet sem zavarta. - Eltartott egy ideig, míg elkezdtem látogatni a kölyköket, de legalább itt vagyok...

Debbie ennél közelebb sosem jutott ahhoz, hogy bocsánatot kérjen, amiért ilyen sokáig magukra hagyta őket. Roselle elmosolyodott. - Hová viszed őket? - A házamba. Gondoltam, szívesen eljátszadoznának a kertben. Mindjárt vége a nyárnak. Gondoltam, csinálok nekik egy kis kaját, kicsit elkényeztetem őket. Kedves helyen lakom. És jó csendes is. Roselle bólintott. - Szereztem egy látogatási engedélyt. Elmegyek Wendyvel, hogy meglátogassuk az anyját, és megpróbálom rábeszélni, hogy működjön együtt az új ügyvédjével. Ha magától még nem jutott volna el ide. Debbie bólintott. - Susan beszélt nekem róla. Tegnap kaptam tőle levelet. Ha ez vigasztal, úgy tűnik, végre vette a lapot. Végre látja a fényt az alagút végén, ahogy ő fogalmazott. Wendy egész végig egyetlen szót sem szólt, de ezt egyikük sem vette észre. Mindkettőjüket lekötötte, hogy felmérjék a másikat. - Hát, akkor jó mulatást. Debbie elvigyorodott. - Remélem, az lesz. Sok időt kihagytam, és kárpótolni akarom érte a kölyköket. Roselle szomorúan elmosolyodott. - Meg is érdemlik. Rendes kölykök. Boldogan integetve váltak el. Roselle figyelte a tömzsi kis asszonyt, amint húsos lábain szinte végigszáguld a kerti úton, hogy minél előbb láthassa unokahúgait és unokaöccsét. Wendy beült a kocsiba, mielőtt megszólalt volna. - Anya nem fogja engedni, hogy az igazság kitudódjon. Senkinek. Roselle elgyötört pillantást vetett rá. - Anyád ez egyszer azt fogja tenni, amit mondanak neki. Most pedig lazítsunk és érezzük jól magunkat, oké? Kihajtott az otthon kapuját, de a nap varázsa valahogy máris megkopott. Wendy zaklatottnak, lehangoltnak tűnt. Roselle erőt vett magán, és megkereste a Radio One-t. Tudta, hogy a lány szereti a legújabb popslágereket. Ez talán majd felvidítja. Mattyt kiengedték a szigorítottból a többiek közé. A nők, akiket ő segített a tanácsaival, odagyűltek köré, és ő elcsodálkozott rugalmasságukon. Azok után is képesek aggódni érte, amit tett. Sarah barátságtalan, de tiszta tekintettel követte minden mozdulatát. Matty elmosolyodott és odaintett a lánynak, aki láthatóan megnyugodott. A sérelmeknek ideális táptalaj a fegyház környezete, és apró-cseprő ügyek végére sokszor valamilyen erőszakos cselekedettel tettek pontot. Ha az embernek nincs más dolga különösen a szigorítottban -, akkor sokszor a bosszún töri a fejét. Főként a Matty-félék nehezítették meg az itteni életet. Velük és a hozzá hasonlókkal mindenki elővigyázatos volt, hiszen még csak valódi indokra sem volt szükségük ahhoz, hogy erőszakosak legyenek. Bármikor és bármi beindíthatta őket. Susan megőrizte közös zárkájuk eredeti állapotát, és ez mosolygásra késztette Mattyt. - Egész álló nap csak takarítottam. Susan hangja nyugtalanul csengett, és ez valami oknál fogva csak még inkább lehangolta Mattyt. Körülnézett, ha már ezt várták tőle, és elbűvölően mosolygott. - Mintha el sem hagytam volna. Susan felhorkant.

- Láttad volna nemrég. Úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna. De hát ismersz, hugi, mindenem a rend és a tisztaság. Rhianna érkezett, és tette még zsúfoltabbá a zárkát. - A tornateremben voltam, most hallottam csak, hogy kiengedtek. Élesen metszett arca várakozással tekintett Mattyre, aki igazi aggódást és barátságot olvasott le róla. - Hogy van Sarah? - kérdezte. Rhianna vállat vont. - Elvitte a bulit, mint várható volt. Azt mondta, ő kötött beléd, megütött és belekényszerített a verekedésbe. A szokásos. Matty lassan bólintott. - Ezt gondoltam. Nem mondtak semmit, igaz? Még mindig nem tudom, hogy vádat emelnek-e, vagy szemet hunynak. Rhianna elmosolyodott. - Dehogy emelnek vádat. A lány se hülye. Tudja a dolgát. Nem lesz hátulütője a dolognak. Matty egy pillanatig nem válaszolt. - Hát jó. Majd meglátjuk. Rhianna és Susan összenézett. Nem erre számítottak. - Minden oké, Matty? Nincs szükséged valamire? - Hiszitek vagy sem, de csak egy kis békességre és csendre van szükségem. Levelet akarok írni. A másik kettő elvigyorodott. - Kinek? Matty komolyan nézett rájuk. - A nővéremnek. - Nem is tudtuk, hogy van nővéred! - kiáltott hitetlenkedve Rhianna. - Sok minden van, amit nem tudtok rólam, lányok. Ha nem vigyázok, egy nap még rájöttök mindenre. Matty elnevette magát, és a két nő vele nevetett. Pedig mindannyian tudták, hogy akármin is nevetnek, az a legkevésbé sem mulatságos. Egyáltalán nem az. Rhianna gyengéden kirángatta Susant a zárkából, hogy Matty nekikezdhessen a levélírásnak. Rhianna cellájában ültek le, ahol sokatmondóan egymásra néztek. - Megváltozott, ugye? - jegyezte meg Susan. Rhianna bólintott. - Igen, és ha szabad ezt mondanom, őrültebb, mint a legőrültebb fickó, aki valaha is láttam. Szinte érezni, ahogy sugározza magából a rosszindulatot. Te nem vagy ideges, Sue? Én az lennék a helyedben. - Úgyse tehetek ellene, nem igaz? Az a nővér nem kis fejfájást okozhat neki, ahogy elnézem. Remélem, a levelétől meggondolja magát; épp elég bajom van anélkül is, hogy Matty miatt aggódnék. Rhianna megrázta a fejét. - Minél előbbre tűzik ki a tárgyalásod, annál jobb. Susan láthatóan felélénkült. - Azt hiszem, ezzel a Geraldine-babával tényleg lesz esélyem. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá Matty, hogy az én ügyemet is elvállalta. -Vigyázz, Susan. Figyelj nagyon oda. Ez a Matty képes akármire. Susan vállat vont - Majd helyrejön, ha újra berázódik a többiek közé. És Sarah sok bosszúságot megtakarított neki, nem? Amikor magára vállalta az egészet. Matty is túlteszi magát rajta, ahogy mi mindannyian. Rhianna nem felelt.

Susan fejében egymást érték a Wendyvel és Roselle-lel kapcsolatos gondolatok. Végre láthatja a barátnőjét, aki két éve felé se dugta az orrát. Alig várta már a látogatást. Csodálatos érzés lesz. - Akárhogy is, ma újra látom a lányomat, és a legjobb barátomat, Roselle-t. Olyan régen nem találkoztunk, hogy egész felizgultam a lehetőségtől. Alig várom, hogy a saját szememmel is lássam, mennyit változott az elmúlt pár évben. Rhiannát is megfertőzte Susan lelkesedése. - Roselle kicsoda? Folyton róla beszélsz, de a nevét se tudom. - Roselle Digby. A Sohóban él. Rhianna elképedt. - De nem az a Roselle Digby, aki azt a klubot viszi a Dean Streeten? A hanghordozása elmondott mindent, és Susan felnevetett. - Pontosan az. Ő és én évek óta ismerjük egymást. A legjobb haver. Ő ajánlotta fel, hogy kifizeti ezt a Geraldine-t, bár a nő azt mondja, hogy ingyen is megcsinálja, ha nem lesz más. - Azt lefogadom. Ezzel a címlapra kerülhet, az biztos. Rhianna le volt nyűgözve, és ez látszott is rajta. - Már rég engedned kellett volna, hogy kipattanjon a titkod. Úgy kezeltek volna, mint egy királyi fenséget. Susan boldogan sóhajtott fel. - Talán igen, talán nem. A lényeg, hogy most összejöjjön, nem igaz? Rhianna elmosolyodott. - Ki fogsz jutni innét, Susan. Van egy olyan érzésem. - Úgy érzem, nekem is. Végre van valami, amit érdemes várnom, tudod? Rhianna pontosan tudta, mit akart ezzel mondani, és egy futó pillanatig még féltékeny is volt a másikra. - Pontosan tudom, hogy érzel. Hidd el nekem, tudom. Geraldine-t meglepte, mennyire megváltozott Matty. Ha ez lehetséges, még vékonyabbnak tűnt, és az arca is kipirosodott, mintha kocogott volna, ami végképp lehetetlen ezen a helyen. - Hello, Matty. Vegyem úgy, hogy tudok mindent? A nő bólintott. - A lány kezdte. Ilyesmi sokszor előfordul, Geraldine. Meg kellett védenem magam. Geraldine nem volt ebben olyan biztos. - Nos, akárhogy is, de kitűzték a tárgyalás időpontját. Mától számítva négy hétre, november harmadikára. Megfelel így? Matty elmosolyodott, és az arca lefegyverzően bájosnak tűnt a kora délutáni napfényben. -Nagyszerű. Alig várom már. Kislányos hangon beszélt, és Geraldine leküzdötte magában a visszatetszést, amit valahányszor érzett, ha ezzel az ügyféllel tárgyalt. - Minden rendben lesz, legalábbis a sajtóból ítélve. A légkör kedvez az ilyen ügyeknek. Az embereket érdeklik a megvert és megalázott feleségek. Ilyen a politika. Törvényeket hoznak és tartatnak be. Azt hiszem, jó esélye van rá, hogy hazamehessen. Matty újra elmosolyodott. - Helyes. Mert ez a hely kezd már az idegeimre menni. Magam mögött akarom hagyni Victort és ezt az egészet. Új életet akarok kezdeni. - Nehéz lesz maga mögött hagyni, ha könyvet akar írni róla, nem igaz? Geraldine nem tudott ellenállni a kísértésnek, és Matty újra vállat vont. Még a szokásosnál is közönyösebben.

- Ha az emberek kíváncsiak a történetemre, miért ne mesélném el nekik? Más asszonyok is erőt meríthetnek belőle, és elhagyhatják erőszakos férjeiket, mielőtt még túl késő lenne. Én túl későn szálltam ki, és láthatja, mi történt velem. Tanmesékre mindig szükség van, nem? A nő mindenre talál önigazolást, gondolta Geraldine, és ejtette a témát, de az továbbra is ott függött a fejük felett, és nehézkessé tette a beszélgetést. - Susan Dalstont is én képviselem - folytatta Geraldine, hogy témát váltson. - Tudta? Matty elsápadt, és hátrasimította a haját. Geraldine azonnal megértette, hogy ezzel a dühét próbálja palástolni. -Nem. Senki sem bajlódott azzal, hogy felvilágosítson. Legkevésbé a saját jogi képviselőm. - Ugyan már, Matty, nyugodjon meg. Sok ügyfelem van, ezt maga is tudja. Mindig bajban lévő asszonyokat képviselek, és ez a leírás pontosan ráillik Susan Dalstonra. A gyermekeinek szüksége van rá. Neki is szüksége van rájuk. Ha van olyan nő, akit soha nem szabadott volna lecsukni, akkor az Susan Dalston. A legszörnyűbb dolgokat szenvedte el, és ezt bizonyítani is tudom. Kiviszem innét és hazajuttatom. Alig várom már. Az első pillanatban megkedveltem. Matty nem válaszolt. A kinti zajokat hallgatta. Látogatási idő volt, és idáig hallatszott a férjek és barátok, kölykök és anyukák cseveré-szése. A jogi képviselőjét nem számítva Mattyt egészen idáig csak egyszer látogatták meg, és e nélkül is jól meglett volna. - Majd elfelejtettem, felhívott egy nő és beszélni akart velem magáról. Angéla vagy ki. De végül nem jött. Nem tudja, miről lehet szó? Matty arckifejezése nem változott. Tudta, Geraldine szándékosan hozta fel a témát, hogy lássa a reakcióját. - Talán egy újságíró. Nem ismerek semmilyen Angélát. Miért, olyan fontosnak tűnt? Megint az az ártatlan tekintet. Geraldine megborzongott. - Nem. Csak különösnek találtam, ez minden. Azt gondoltam, talán a segítségére lehet. - Az egyetlen ember, aki a segítségemre lehet, az maga, Geraldine. Nincs senki másom. - Ott vannak még a feministák is. Őket se felejtse el. Matty meredten nézett rá. - És mit érek velük? Maga a kulcsfigura, nem? Maga nélkül itt rohadhatnék meg. Nem, minden magán múlik, Geraldine. Hogy is mondjam el, mit érzek? Geraldine-nak az a határozott benyomása támadt, hogy Matty a lelke mélyén kineveti, és tudta, hogy semmit se tehet ez ellen. Mindenkinek megjár egy pártatlan tárgyalás, akánnit is gondoljon róla a jogi képviselője. Geraldine azt is tudta, hogy Matty szabadon bocsátása előfutára lehet egy folyamatnak, mely révén igazságosabb büntetésre számíthatnak az olyan asszonyok, akik rákényszerültek a bűnelkövetésre. Mint Susan Dalston és a hozzá hasonlók. Akkor hát miért nem tud együtt érezni ezzel az asszonnyal? Miért érzi úgy, hogy nagy hibát követ el, amikor őt képviseli? Mindenki más csodálatosnak tartja Mattyt. Ő az álomügyfél: intelligens, ravasz, választékos és nagyon vonzó. A szíve mélyén azonban tudta, hogy Matilda Enderby hidegvérű, számító gyilkos, és ez elkeserítette Geraldine-t. Matty mindig is így hatott rá. Susan meglátta lányát és barátnőjét a látogatóhelyiség kopár fala közt, és vigyorgott, mint a fakutya. Roselle-t addig ölelte magához, míg az ügyeletes szét nem választotta őket. Leültek a rozoga asztalhoz, és kettesben maradtak, amíg Wendy elment a kávékért és egy kóláért. - Állati dögösen nézel ki, Roselle. Ez fantasztikus. Mintha egy percet se öregedtél volna. Susan hangja eltelt csodálattal. - Te se nézel ki rosszul, kislány. Leadtál egy keveset. Susan felsóhajtott.

- Ez a hely jobb, mint egy egészségfarm. Bárcsak évekkel előbb agyoncsaptam volna Barryt, meg se kellett volna híznom. Susan örült barátnője bókjának, és ez meg is látszott rajta. - Alig vagyok hatvan kiló. Úristen, úgy érzem magam, mintha én lennék Twiggy. Susan finom vonásai valóban hangsúlyosabbá váltak, és bár sosem volt szép, most kimondottan vonzónak tűnt. A tény örömmel töltötte el Roselle-t. - Wendy hogy van? - kérdezte Susan aggodalmas hangon. - Sokkal jobban. Szerintem az lendítette át a holtponton, hogy talán nemsokára megint otthon leszel. Ó, és azt hallottam, az örökbeadás is zöld utat kapott. - Roselle felemelte a kezét, hogy elhallgattassa Susant, mielőtt az belekezdene. - Geraldine majd gondoskodik róla, hiszen ez is része az érvelésnek, hogy mennyire jó anya voltál. Úgyhogy ne aggódj. Megvan rá a dohányom, hogy akár kétezerig függőben tartsam az ügyet. Susan érezte, ahogy a teste ellazul. - Jó barátom vagy, Roselle. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. Ha mást nem is. de a gyerekeket Barrytől kaptam, és különös módon téged is, nem igaz? Roselle megszorította a kezét. - Én is Barrytől kaptalak téged, rajtad keresztül pedig Wendyt. Annyira szeretlek benneteket, hogy többet jelentetek a számomra, mint egy család. Kivéve persze az én Joemat. - Hát persze. Ő hogy van? Roselle lelkesen mesélni kezdett a fiáról és az ő érdemeiről, Susan pedig örömmel hallgatta. A könnyei is kicsordultak a boldogságtól, olyan sokat jelentett neki, hogy végre hús-vér valójában is találkozhatott barátnőjével. A beszélőre érkezett többi nő hitetlenkedve nézte Susan Dalstont és Roselle Digbyt. Susan egész eddig nem sejtette, mennyire közismert Roselle, és most azt is megértette, miért tartózkodott barátnője mindaddig a látogatástól. Igazi hírességnek számított a börtönlakók körében. Iván nője, így hívták, noha a kettejük kapcsolata már hosszú évekkel ezelőtt véget ért. Susan szinte élvezte az általuk keltett felbolydulást. - Ha én ezt tudtam volna, már régen kikönyörögtem volna, hogy meglátogass. Ezen a helyen elkel minden kis segítség. Az egyik fogoly megállt az asztaluk mellett, hogy odabiccentsen Susannek és Roselle-nek. Wendy közben visszatért a kávéval, és izgatottan mesélte: - Mindenki rólatok beszél a büfében. Csupa jó dolgot, persze. Roselle belekortyolt a kávéba, és elvigyorodott. - Mernének mást mondani? - Azután hirtelen témát váltott, és feltette Susannek a legégetőbb kérdést. - Mit gondolsz Geraldine O'Haráról? -Nagyszerű ember, Roselle. Ő képviseli Mattyt, a cellatársamat is. - Geraldine azt mondja, hogy az egész lefutott ügy, és nemsokára hazamész. - Hát, majd meglátjuk. Nekem is van egy ilyen érzésem, de nem merem beleélni magam. Ezen a helyen az végzetes lehet. Az embernek mindig a legrosszabbra kell számítania. Minden, amit ezen felül kapunk, már kész főnyeremény. Wendy is odafigyelt a beszélgetésre. - Akkor mondd el nekik az igazat, anya. Legyünk túl rajta egyszer és mindenkorra. Susan odafordult a lányához, és kényszeredetten felelt. - Épp eleget tudnak, szívem, hogy kivigyenek innét. Nem kell belekevernünk téged is. Wendy a szemébe nézett.

- Még mindig nem érted, igaz, anya? Talán azért kell elmondanunk az igazat, hogy az emberek jobban megértsenek, és ezáltal én is jobban megértsem magam. Hogy próbáljak értelmet találni az életemben. Susan belenézett a gyönyörű zaklatott arcba. -Nincs semmi, amit meg kellene értened, szívem. Olyan helyzetbe kerültél, amit képtelen voltál befolyásolni. Tudom, hiszen magam is így éltem éveken át. Az apám kihasznált, ahogyan kihasznált mindent és mindenkit. Most már tisztán látom. Éjjelente csak fekszem az ágyamon, és azon tűnődöm, miért engedtem neki ekkora hatalmat felettünk. Milyen ostoba voltam. Évekkel ezelőtt dűlőre kellett volna vinnem a dolgot. Hagynom kellett volna, hogy ő egye meg, amit főzött. De sose tettem. Hagytam mindent a maga útján haladni. És miért? Ezért? Ha most kinyitod a szád, az olyan, mintha az én arcomba köpnél. Vésd ezt az eszedbe, kincsem. Wendy egy hosszú pillanatig némán meredt rá. - Ez most nem rólad szól, anya. Ennyit még én is látok. Egy bűntettről van szó, és arról, hogy ki követte el. És nekem vállalnom kell a felelősséget a tetteimért. El kell fogadnom a büntetést azért, amit tettem. Roselle figyelte az anyát és már-már felnőtt lányát, és lenyűgözte, ahogyan egymásra hatnak. Mintha bármelyik pillanatban össze-ugorhatnának. - Nyugodjatok már meg. A közbeszólás nyomán mindketten félrekapták tekintetüket. Susan előrehajolt a székében. - Nem mondod el senkinek, megértetted? Ha megteszed, meghazudtollak. Azt mondom, hogy így akarsz kiszabadítani innét, és hinni is fognak nekem. Elhiheted. Valami zajlott a szeme előtt, és Roselle nem tudta biztosan, mi az. - Épp elég bajom van Rosie-val és a kedves Simpsonékkal, Barry iskolai munkájával és Alana boldogtalanságával, anélkül is. hogy ezt művelnéd, megértetted? Nincs szükségem még erre is, Wend. Nincs szükségem rá, hogy emiatt is aggódjak. Susan hangja megreszketett a túlcsorduló érzelmektől. - Újra tárgyalják az ügyemet, és minden kezdődik elölről, úgyhogy hagyd ezt most. Kérlek, hagyd ezt, és ha majd hazajövök, mindent megbeszélünk. Megígérem neked, drágaságom. Wendy felállt az asztaltól, és kisietett az előtérbe, ahonnét a mellékhelyiségek nyíltak. Susan elkapta Roselle pillantását. - Ez csakis kettőnkre tartozik. Roselle lassan bólintott. - Nagyon úgy tűnik. Ahogy Geraldine mondaná, a zárt tárgyalás majd megteszi a csodát. Nézd, amit Barry művelt vele, az mentesít téged minden bűnöd alól, de akár akarod hallani, akár nem, Wendynek segítségre van szüksége, hogy jobban érezhesse magát. Hát nem látod, Susan? Ez a gyerek tele van bűntudattal és lelkifurdalással. Szüksége van rá, hogy el tudja fogadtatni magával, ami történt. Hogy megszabaduljon a terhétől. Susan nem felelt. Mérföldekre járt onnét, a kis házban, ahol mégegyszer letekintett férje holttestére. - Ő már nem gyermek, Sue, hanem kész nő. Barry is látta ezt. Most csak rajtad áll, hogy tudasd vele, felnőttnek és egyenrangú partnernek látod. Olyasvalakinek, aki képes az önálló döntésre. Vele történt, Sue. Vele történt, és nem veled. El kell rendeznie magában a dolgot, különben megint csak Barry fog győzni, hát nem érted? Még mindig ő irányít benneteket. Susan nem válaszolt. Nem volt mit mondani. Wendy visszatért. Mosolyogva fordult az anyjához.

- Hiányzol, anya, és azt szeretném, ha többé nem nyomasztana ez az egész. De ehhez az kell, hogy ne próbálj mindenáron megvédeni. Arra van szükségem, hogy kitudódjon az igazság. Azt akarom, hogy az emberek megtudják, mi történt. - Senkinek sem kell megtudnia, drágám. Wendy belenézett anyja szemébe. - Aznap éjjel azt mondta nekem, hogy nem vagyok az övé. Azt mondta, hogy nagyapa az igazi apám. Egyszer megkérdeztelek erről, és azóta se válaszoltál rá. Tudnom kell, anya. Tudnom kell, ki vagyok és honnét jövök. Bármi áron. Semmi sem lehet szörnyűbb annál, ahogy most érzem magam. Valahányszor felkelek, minden egyes nap, amikor ott fekszem az ágyamon, rá kell kényszerítenem magam, hogy szembenézzek egy újabb bűntudattal és gyűlölettel teli napnak. Susan a fejét rázta. Amikor válaszolt a lányának, szavai lényének legmélyéből törtek elő. - Barry volt az apád. Bárcsak mást mondhatnék neked, hidd el. Wendy bólintott. - Tudtam. De biztosnak kellett lennem. Érted, miért, ugye? Susan szomorúan bólintott. - Hát persze, hogy értem, szívem. Ezért akarom annyira, hogy vége legyen. Hogy ne kelljen újra és újra végigélned az egészet. Hogy ne kelljen szembenézned a következményekkel. Idővel minden megfakul, minden, ígérem neked. Idővel mindent helyrehozok, szívem, hidd el. Wendy nagyot sóhajtott. - Az igazságot még te sem változtathatod meg, anya. Felöltöztetheted, átszabhatod, de az igazság az igazság marad, akármit is mondasz. Belenézett Roselle szemébe. - Én öltem meg apát. Nem anya. Én voltam. Megöltem egy konyakosüveggel. Halott volt, mielőtt anya hazaért volna. Igaz, anya? Susan a csésze kihűlt kávéra meredt, és nem válaszolt. Nem volt mit mondania. Harmincegyedik fejezet Roselle az ágyon ült, és a jókora adag konyakot kortyolgatta. Még most sem tért magához a döbbenetből. Miért nem jött rá magától? Miért nem gyanította sosem, hogy Wendy ölte meg Barryt? De hát miért kellett volna gondolnia rá? Hogyan sejthette volna bárki is? Wendy gyermek volt, áldozat. És most minden eddiginél súlyosabb válság elé néztek. Ha Wendy elmondja az. igazat - márpedig úgy tűnik, elszánta rá magát -, akkor a lány sokkal rosszabb helyzetbe kerül, mint amilyent el tud képzelni. Elítélik, ahogyan az anyját is. és mivel túl fiatal a börtönhöz, valószínűleg egy zárt nevelőintézetbe kerül. Ami felér a börtönnel. Roselle átsétált a hálószobába, és letekintett az alvó lányra. Wendy már attól megkönnyebbült, hogy neki elmondta az igazságot. Már most sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt. Még Mrs. Eappen is megérzett valamit, és különösebb ellenkezés nélkül engedte, hogy Wendy nála töltse az éjszakát. Mérhetetlenül hosszúnak tetsző idő után most először fordult elő, hogy egyetlen Dalston sem volt Mrs. Eappen gondjaira bízva. A másik három gyerek a nénikéjénél aludt. Roselle megkönnyebbülést vélt kihallani a hangjából, mikor Mrs. Eappen közölte vele a tényt, és sokatmondóan elmosolyodott. A vén szipirtyó állandóan róluk beszélt; úgy tűnt, mostanság nincs is más beszédtémája. Csak a kalapácsos gyilkos gyerekei. Mi lesz, ha rájön, hogy éppen az egyik leány az igazi bűnös? Mennyire fogja élvezni a helyzetet.

Roselle belekortyolt a konyakba. Szegény Susan, mindvégig ártatlan volt. Ott ült a börtönben, és végighallgatta ezt a sok szarságot, miközben tudta, hogy nem kellene ott lennie. Fel tudja-e mérni Wendy valaha is, mekkora áldozatot hozott érte az anyja? Hogy mi mindentől kímélte meg? Ő is megtette volna a fiáért, ezt jól tudta. De nem hitte, hogy Susan akár csak egyszer is sejtette volna mindezt Wendyvel. Susan nem ostoba. Tudja, hogy a napvilágra került titok elveszti minden varázsát, és emiatt könnyebb felfedni, újra és újra. Ettől akarta megóvni Wendyt. Most, hogy a titok végre kipattant, a lány talán szükségét érzi majd, hogy a háztetőkről kiáltsa világgá. Roselle visszatért a nappaliba, és felhívta Ivánt. - Szükségem lenne egy telefonszámra, minél előbb. Elmosolyodott, és udvariasan folytatta. - Igen, tudom mennyi az idő, Iván. De ez most vészhelyzet! Miután visszatette a kagylót, letelepedett a díványra és meggyújtott egy cigarettát. Átkozottul hosszú lesz ez az éjszaka. Susan a priccsén feküdt, és lázasan gondolkodott. Wendy kifecsegett mindent. Bármennyire is bízott Roselle-ben, tény, hogy az igazság kitudódott. És a kitudódott igazság veszedelmes dolog. Néha sokkal több kárt okoz, mint bármilyen hazugság. Egész életében tudta ezt. Apja és anyja jól megtanították neki a leckét. Kezébe temette arcát, és felsóhajtott. Matty lecsusszant a priccséről és odatérdelt mellé. - Azt hittem, nem is beszélsz velem, Matty. Alig szóltál, mióta visszajöttél a beszélőről. Matty nem felelt neki azonnal, és Susan a félhomályban is látta, mennyire fénylők és csillogóak a szemei. - Nem elég, hogy elveszed tőlem a barátaimat, az ügyvédemet is akarod? Ezt kapom tőled azért, amiért ilyen kedves voltam veled, amiért a barátommá fogadtalak? Matty olyan csendesen és visszafogottan beszélt, hogy Susan azon tűnődött, talán nem jól hallotta. - Ha belegondolok, mi mindent megtettem, megosztottam a zárkámat valakivel, akit még takarítónőnek se alkalmaznék. Mégis azt várták tőlem, hogy segítsek neked és legyek kedves így hát a szárnyaim alá vettelek. Próbáltam neked segíteni, pedig épp olyan vagy, mint a többiek - egy önző, haszonleső féreg. - Micsoda? Miről beszélsz? Susan Dalstonnak már más se hiányzott erre az éjszakára. Matty elmosolyodott. - Ó, nagyon is kiismertelek. Ismertem a fajtádat, Susan. Ti vagytok a világ haszonlesői. Neked adtam a barátságomat, és mint mindenki más, te is visszaéltél vele. A saját céljaidra használtad. De ezúttal nem úszod meg szárazon. Ezúttal beleköpök a levesedbe. Megöllek, mielőtt mindent elvennél tőlem. Susan nem válaszolt. Érezte, ahogy a hideg fém a torkának feszül, és gyanította, hogy valamilyen fegyver lehet. Matty mintha csak magában beszélt volna. - Mindvégig... mindent nekem kellett csinálni. Különben semmi sem lett volna, nem igaz? Olyan vagy, mint Angéla, mint az anyám, mint Victor. Nélkülem ti semmik vagytok. Susan hallgatózott. A távolban lépteket hallott, ahogy az ügyeletes körbejárt. A kémlelőnyílás nemsokára kinyílik, és egy szem kukucskál be, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van. Csakhogy nincs minden rendben, és Susan ezt nem lesz képes megmondani az őrnek. - Victor is elkövette ezt a hibát... Beszélt rólam az embereknek. Elmondta, mennyire megváltoztam. Pedig nem változtam meg, egy cseppet sem... csak épp nem színleltem tovább. Nem színleltem, hogy minden milyen jó, és én mennyire szerelmes vagyok belé.

Nem tettem úgy, mintha törődnék vele. El tudod képzelni, milyen nehéz volt, Sue? Színlelni, hogy törődök egy ilyen ocsmány, unalmas emberrel? Egy olyan emberrel, aki mellett majd elaludtam? Néha még az arcába is ásítottam. Ásítottam, a szeme láttára, és ő úgy tett, mint aki észre sem veszi. Most veled kell elbánnom. Azzal, akit a barátommá fogadtam, vagy legalábbis úgy tettem. Beszélni akartam Geraldine-nal az ügyedről, de te hátba támadtál, igaz? Hátba támadtál és elvetted őt tőlem. Már nem kedvel, mert itt vagy neki te. Mennyire éreztem ezt rajta. Ma valósággal feszengett a társaságomban, mert önmagát látta bennem. Ahogy mindannyian. A kémlelőnyílás résnyire kinyílt. - Minden rendben? Matty sugárzóan elmosolyodott. - Csak beszélgetünk. Nem tudunk aludni. A kémlelőnyílás bezárult, a súlyos léptek tovább haladtak. Susan levegőhöz se jutott. Félt bármilyen neszt kelteni, nehogy ezzel még jobban magára szabadítsa Mattyt. A másik nő mozdulatlan maradt, mozdulatlan és néma. Hosszú percek után szólalt csak meg. ugyanazon a halk, dallamos hangon. - Most Angéla tesz próbára, és idebentről semmit sem tehetek. Szokás szerint mindenemet el akarja venni. Mindenem, amim csak van. Mindent akar. Az emberek mindig eszközt látnak bennem, mely révén elérhetik a saját céljaikat. Már gyermekkoromban is olyannak láttak, akivel számolni kell. Elbánok Angélával, már azt is tudom, hogyan. Úgyhogy egyedül te maradsz, igaz? Susan halálra rémült. Tudta, hogy Matty akármire képes. - Mit akarsz tenni? Matty elmosolyodott, széles és barátságos mosollyal, mely még a félhomályban is megszépítette az arcát. - Azt teszem, amit szoktam. Meg foglak ölni. Geraldine a telefon kitartó csörgésére ébredt. Felvette a kagylót és belesóhajtott egy fáradt hallót. Ahogy meghallotta Roselle hangját, azonnal teljes öntudatra ébredt, és izgatottan ült fel az ágyban. - Honnan a pokolból tudta meg az itthoni számom? Roselle lágyan felnevetett. - Meg lenne lepve, mi mindenre vagyok képes. Megadom a címem, legjobb lesz, ha azonnal idejön. És mielőtt közbeszólna, nem, ez nem várhat reggelig, és ha megtudja, amit én tudok, hálás lesz nekem, amiért felhívtam. Higgyen nekem. Tíz perccel később Geraldine már London utcáin száguldott. Izgatott volt, kimerült, de mindenekelőtt bosszús. Wendy kilépett a hálószobából. A nappali lágy fényeiben igazi felnőttnek tűnt, és annyira hasonlított az apjára, hogy Roselle megkövült csendben nézte. - Az ügyvéd volt? Anya ügyvédje? Roselle bólintott. - Helyes. Csinálhatok magamnak egy csésze kávét? Roselle újra bólintott. A lány immár kész nő, a szó minden értelmében. Képes lesz bármelyikük is irányítani? Meg tudják majd akadályozni abban, amire készül? Roselle valahogy kételkedett ebben. Jamesie a macskának vágott kis ajtón keresztül jött be a házba. Ha átpréselte a karját és felnyúlt, ki tudta nyitni a hátsó ajtót. Ezt soha nem mondta el Debbie-nek, mert valamiért volt egy olyan érzése, hogy egy nap még a hasznára lehet. Szokás szerint igaza lett. Ahogy

halkan betette az ajtót maga mögött, elmosolyodott. Most aztán alaposan megfingatja Debbie-t. Ahogy megfordult, egy kisfiút látott a konyha ajtajában ácsorogni. Jamesie hitetlenkedve rázta meg a fejét. Csak nem merte... Átvágtázott a konyhán, immár azzal se törődve, ha meghallják, és felkapcsolta a lámpát. - Szia, te itt laksz? Barry elfelejtette őt; elfelejtette, hogy kicsoda. - Hol van Debbie néni? Egy mély hang felelt neki, és a hang hallatán összerezzent. - Itt van velem, haver. Hallottuk, hogy megjöttél, és üdvözölni akartunk. June hangja most is fülsértő volt. Jamesie bosszúsan hunyta le a szemét. Ahogy belépett a nappaliba, először azt hitte, hogy rossz helyre jött. A szoba a feje tetején állt, legalábbis Debbie mértékével mérve. Most először valóban belakták. Ott volt a három kölyök; a kis Barry most kuporodott össze nénikéje ölében. - Mi szél hozott ide? Carol kitette a szűröd, igaz? - érdeklődött June. Nem felelt neki, és Debbie hangosan felnevetett. - Most fejen találtad a szöget, anya. Nos, Jamesie, attól tartok, nincs szerencséd. Telt ház van, és egy darabig az is lesz. - Ez az én házam, Debbie. Én mondom meg, ki megy és ki marad. June alig emelte fel a hangját. - Nos, a férjem, Debbie apja más véleményen van. Jobb, ha erre mindjárt most figyelmeztetlek. Ami azt illeti, Joey fel van háborodva, amiért így bánsz az ő kicsi lányával. Mindig is az én Debbie-m volt a kedvence. Mindent megtenne érte. Jamesie úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolászná a torkát. Feleségére nézett, és az ártatlan tekintettel nézett vissza rá. -Ne aggódj, nem mondtam el neki mindent. Mostanra már hallottál volna felőle, ha így lenne, nem gondolod? Jamesie sarkon fordult, és kisétált a házból. Mindannyian tudták, hogy soha nem fog visszatérni. June lányához fordult, és elnevette magát. - Legalább egyszer kapóra jön az apád, mi? Még akkor is, ha csak arra jó, hogy a kölyköket meg az öregeket ijesztgesse. Valamennyien felnevettek. Még a kis Rosie is. Alana, aki mindig meglátta a felkínálkozó lehetőséget, felemelte a hangját. - Kaphatnánk egy forró kakaót, amitől újra elálmosodnánk? - Amit csak akartok, most az egyszer. Rafinált a kislány - jegyezte meg June kedvesen. Debbie elvigyorodott. - Remélem, okos lány lesz belőle. Tényleg azt kívánom. June az unokájára nézett, és egy pillanatra felizzott benne a szeretet. - Az lesz. Ebben az anyjára ütött. Sokat el lehet mondani Susanről, de azt nem, hogy ostoba. Debbie hangja elkomorodott. - Sajnos az volt, anya, épp ez a baj. Mindketten azok voltunk. De nem ezek a kölykök. Majd én megmondom nekik, mire figyeljenek oda, nehogy ők is beleessenek ugyanebbe a hibába. June egy ideig nem felelt. Azután halkan azt mondta: - Igen, szívem. Ez egy jó ötlet.

Susan teste elzsibbadt. Több mint egy órája ugyanabban a helyzetben feküdt, és túl rémült volt ahhoz, hogy megmoccanjon. Matty a torkához tartotta a pengét, és tovább beszélt. Susan úgy érezte, megháborodik, ha nem nyújtózkodhat ki. - Geraldine Roselle-en keresztül jutott el hozzám, Matty. Esküszöm. A nö a fejét rázta. -Ne hazudj nekem. Átkutattad a holmimat, figyeltelek. Elolvastad a leveleimet. Te kétszínű bestia. Susan óvatosan megrázta a fejét. - Én sose tennék ilyet, Matty, te is tudod. Érezte, ahogy egy izzadtságcsepp végigszalad a homlokán, és koppanva hull a kemény párnára. Matty újra felnevetett. - Dehogyisnem. Susan, nem tudnál ellenállni a kísértésnek. Ki tudna? Én is tucatszor átkutattam a holmidat. Még azután is, hogy Rhianna próbált leállítani. Rhianna is inkább hozzád húz, igaz? Mindenki téged akar, és nem engem. Vajon miért? Reményvesztett és elkeseredett volt a hangja. Susan sietett megnyugtatni. -Nem, ez nem igaz. Mindenki a pokolba kíván, te is tudod. Érezte, hogy a penge átmetszi a bőrét, és nagyot nyelt. - Megvágtál, Matty. Érzem, érzem a vért. És így is volt. A vér végigiramodott a nyakán és elvegyült a verítékével. Csak nem itt fog meghalni, a Holloway fegyház zárkájában, mint Matty Enderby bomlott agyának újabb áldozata? Geraldine némán hallgatta végig Roselle-t. Valahányszor Wendyhez fordult, átérezte a lány fájdalmát és rettegését. Szörnyű lehetett ennyi ideig magában tartani egy ilyen titkot, és most hagyni, hogy más is megtudja. Megerőszakolta a saját apja, azután ő lett felelős a haláláért, de végignézte, ahogy az anyja viszi el a balhét. És a lelke mélyén mindvégig szenvedett, képtelen volt normális életet élni. Geraldine tudta, hogy érez. Nem ugyanez történt a saját apjával is? Túlságosan is barátságos volt a gyerekeivel. Annyira barátságos, hogy az anyjuk idővel nem is merte kettesben hagyni vele őket. Mégsem tudott elválni tőle, és a kényelmes élettől, amit biztosított a számára így hát maradt, és nekik meg kellett tanulniuk együtt élni az apjukkal, miközben egyre idősebbek és okosabbak lettek, és már korántsem látták játéknak mindazt, amit az apjuk művelt velük. Egyedül akkor mutatott irántuk vonzódást, azokban a szörnyű játékokban. Ez az ő öröksége. Az egyik lánya feleségül ment egy férfihoz, aki akár ő is lehetne, a másik időnként már-már kórosan viszolyog a férfiaktól. Geraldine tudta, hogy már sohasem élhet rendes életet. - Mit akarsz tenni, Wendy? A lány mélyet sóhajtott, és gyönyörű arcába barázdákat vont az aggódás. - Maga szerint mit kellene tennem? Geraldine belekortyolt a konyakjába és a kávéjába, majd megrázta a fejét. - Tényleg nem tudom. Jogi szempontból nézve anyád akár holnap kijöhetne. De azután... te is tudod. Téged zárnának a helyébe. És mindketten tudjuk, hogy édesanyád nem azért csinálta végig az egészet, hogy ezt lássa. Szerintem csak az igazság egyik felét kellene elmondanod, hogy az apád mit tett veled. Azt hiszem, ezzel most már édesanyád is kiegyezne, nem? De kész vagy-e elmondani mindezt a világnak, az itt a kérdés? Wendy szomorúan bólintott.

- Ennyi idő alatt, végig magamba fojtottam. Minden egyes nap, minden órában, minden percben. Végignéztem, ahogy leírtak bennünket, mint családot. Megtettem mindent, amit csak Mrs. Eappen és a hozzá hasonlók kitaláltak. Próbáltam magamra találni, de idebent másra se vágytam, csak hogy meghaljak és vége legyen. Nem bírom így tovább. Beteggé tesz az emberek törődése, minden kedves szótól csalónak érzem magam, és el akarom mondani mindenkinek, hogy fejezzék ezt be. Ne legyenek ilyen kedvesek, mert én egy rettenetes ember vagyok. Rettenetes ember, aki megölte az apját egy üres üveggel, és hagyta, hogy az anyját csukják le helyette. Négy gyermek anyját; négy olyan gyerek anyját, akiknek mindennél inkább szükségük van rá, mert másuk sincs ebben az életben. Wendy kéretlen egyszerűséggel, érzelmek nélkül ejtette a szavakat. Ez volt az igazság. - Ha beszélsz, akkor éppen őt köpöd arcul, Wendy. Tudod, hogy így van. Tedd, amit Geraldine mond. Meséld el, mi vezetett a gyilkossághoz, és hagyd a többit - könyörgött Roselle. - Anya az elkövetés módja miatt kapott ilyen súlyos ítéletet. Csakis azért kellett elpusztítania apa arcát, hogy ne látszódjanak rajta a nyomok. Hogy azok ne kerülhessenek a törvényszéki jelentésbe. Nem volt rá más oka. Ha akkor és ott felhívja a zsarukat, ez az egész nem történik meg. Mindannyian tudjuk ezt. Geraldine egyre ingerültebb lett, és ennek jelét is adta. -Nézd, Wendy, édesanyád azért tette ezt, hogy ne téged vegyenek elő, és hajlok arra, hogy egyetértsek vele. Azt gondolom, az anyai ösztön vezérelte, és féltett téged, ahogyan mindig is. Azok után, amit érted tett, most már nem hagyhatod cserben. Wendy maga elé meredt. A lábujjaival idegesen kaparászta a szőnyeget, s ezzel emlékeztette rá Geraldine-t és Roselle-t, hogy még mindig gyermek, bármennyire is rákényszerítették, hogy felnőjön. Valamennyien elhallgattak, és próbálták összeszedni a gondolataikat. Végül Roselle szólalt meg. - Ugyan már, szívem. Épp eleget tudunk, hogy kihozzuk őt a börtönből. Hagyd ezt ennyiben. Az ő kedvéért. Susan érezte, ahogy a penge még mélyebbre hasít. Hátralendítette a karját, és olyan messzire lökte magától Mattyt, amennyire csak tudta. Vagyis, a cella szűkösségét figyelembe véve, nem elég messzire. Matty nekivágódott a szekrénynek, és ettől kivágódtak az ajtók, a polcok tartalma pedig a padlóra zúdult. A fémszekrény egyszerre látta el a gardrób, a fésülködö asztal és a könyvespolc funkcióját. Ahogy eldőlt, Matty eltűnt a könyvek, ruhák és evőeszközök alatt. Susan lekecmergett a priccséről. Látta, hogy ugyanekkor Matty is talpra áll, és hallotta az ügyeletes dübörgő lépteit, ahogy a hirtelen zaj forrását kutatja. A cellán belül zajló összetűzéseket talán nem is zavarták volna meg, ha nem állt volna fenn a veszélye, hogy a nők fegyvereket is használhatnak. A fegyőrök amúgy vonakodtak beavatkozni a személyes nézeteltérésekbe. Ha viszont olyan rendkívüli esemény történt, amelyben valaki komolyan megsérült, akkor óhatatlanul vizsgálatot indítottak. így, miután meghallotta a zajokat Enderby zárkájából, az ügyeletes a szokásosnál is gyorsabban kapkodta a lábát. Matty talpra állt, de erősen támolygott. Széles mozdulattal meglendítette a pengét. Amint Susanre rontott, egyenesen az arcára támadt, és minden erejével megpróbált beléhasítani. - Megöllek, Dalston. Letépem az arcod, és végignézem, ahogy döglődsz. Ahogy végignéztem Victor halálát is.

Susan halálra rémült. Matty eszelősnek tűnt a félhomályban -olyasvalakinek, aki képes beváltani a fenyegetését. Susan megragadta Matty torkát, és félig odarángatta, félig nekipréselte a priccseknek, majd előrerúgott, ahogy a penge vészes közelségbe került a szeméhez és a nyakához. Azután hátravetette a fejét, és teljes erőből lefejelte a sikoltozó nőt. Még Matty is összerogyott ekkora csapás alatt. Susan érezte, hogy az ujjak görcsösen próbálnak belé kapaszkodni, és a penge belehasít a fülébe, ami csak még több erőt és adrenalint adott a másiknak. Susan rájött, hogy Matty elszállt, az agya teljesen elborult. A szemei vérben úsztak, ami ördögi külsővel ruházta fel. - Megöllek, Dalston, most figyelj. Matty Susan arcával és nyakával egy vonalban újra lecsapott a pengével, és teli torkából nevetett. - Halott vagy, Dalston. Susan újra lefejelte. És ezúttal részesült abban az elégtételben, hogy Matilda Enderby elterült a padlón. Mikor a cellaajtó felpattant, Susan mérhetetlen megkönnyebbülést érzett. De Matty újra felpattant. A penge a tenyerébe vágott, de ő mégsem érzett semmit, semmi fájdalmat. Ahogy Susanra rontott, a fogait vicsorította, akár egy vadállat. Az ügyeletes megkövülten figyelte, ahogy Susan hátrahúzza húsos öklét, majd belecsap Enderby vicsorgó arcába. Mérhetetlenül hosszúnak tűnő idő után Matilda Enderby végre harcképtelenné vált. Még így is sikerült jó tíz másodpercig talpon maradnia, mielőtt a padlóra rogyott volna. Senki sem ment a közelébe. Mindenki arcán ott ült a rettegés. Susan gúnyos arccal odafordult az ügyeleteshez. - Kösz, hogy segített. June lefektette a gyerekeket. A kis Barry felé tartotta a karját, és puszit kért. June habozni kezdett, majd elmosolyodott, és magához szorította a zömök kis testet. Csodálatos érzés volt. - Szeretlek, nagyi. June szemei megteltek könnyekkel. Végre megértette, mit jelent szeretni egy gyermeket. Talán ha fiúgyermekei lettek volna... A hímekhez mindig jobban vonzódott. - Én is szeretlek, kisember. - A szavak ösztönösen törtek elő belőle. - A mamit azért jobban szeretem. June elmosolyodott. - Hát persze. És most aludj. Ahogy kisétált a szobából, Debbie odakint várta. - Imádnivalók, igaz, anya? June bólintott, de nem válaszolt. Túlságosan meghatódott ahhoz, hogy beszélni tudjon. - Ha Susan kijön, vége lesz mindennek, ugye tudod? Debbie fáradtan sóhajtott. - Tudom, anya. De még ha nem is tarthatom meg őket, legalább megismertek. Tudják, hogy van egy második otthonuk is, ha szükségük lenne rá. June meredten nézte. - Mondjak valamit, Debbie? Debbie megrázta a fejét. - Mit? - Tényleg rendes csaj vagy.

Debbie felnevetett, de June azt sem mulasztotta el észrevenni, hogy nem viszonozza a bókot. Susan a priccsén ült és reszketett. Iszonyú hideg lett, hogy az ajtó tárva-nyitva állt. Az ügyeletes, Leslie Gardiner hozott neki egy csésze forró teát. Egy takarót is terített Susan vállára. - Maga reszket. Az orvosok nemsokára itt lesznek, csak előbb el kell látniuk Mattyt. Susan bólintott. -Nagyon megütötte? Susan belenézett a nő arcába, és maró gúnnyal felelt. - Még szép, hogy nagyon megütöttem. Egy kést szegezett a nyakamnak, nem? Az őr felsóhajtott, és újabb kísérletet tett. - Hányszor ütötte meg? - Tudom, hogy különös, de nem jutott eszembe számolni. Túlságosan lekötött, ahogy próbáltam életben maradni. Miért? Az őr felvonta a szemöldökét. - Csak hogy el ne felejtsem, mennyire nem ajánlatos magát felbőszíteni, Dalston. - Ennyire rossz a helyzet? Gardiner szomorúan elmosolyodott. - Mondjuk úgy, hogy Enderby nem volt eszméleténél, és egyikünk se találta a pulzusát. Mondjuk úgy, hogy rossz passzban volt, oké? Susan visszanyelte feltörő rettegését. -Nézze, kést fogott rám, és mindenfélét összehordott rólam. Nincs ki mind a négy kereke, maga is tudja. Gardiner belekortyolt a saját teájába, majd megkínálta egy cigarettával. - Hát, miattam nem kell aggódnia. De számítson rá. hogy az elkülönítőbe teszik. Legalábbis addig, míg le nem folytatják a vizsgálatot. Susan halálra rémült. Más se hiányzott neki. Roselle belépett a hálószobába, és a takarókon át magához ölelte Wendyt. - Minden rendben? A lány bólintott. Az arca kisimult és ezért kislányosabbnak tűnt. - Sokkal jobban érzem magam, hogy ezt kiadhattam magamból. Éjszakákon át feküdtem éberen, és csak őt láttam magam előtt. Azután azt, ahogy megütöm azzal az üveggel. Az a hang, Roselle, az a borzalmas hang. Mint egy csikorgás. Valahányszor rágondolok, elfog a rosszullét. Azután eszembe jut Kate nagyi, és az arca, amikor rájött, hogy a fia mit művelt velem. Az a viszolygás a mozdulataiban, a szemeiben. Rettenetesen éreztem magam. Adott egy whiskyt, utána lefürdetett. Végigsikált, tetőtől talpig. Azután jöttél te. már jóval később, amikor már aludtam. Elvittél magaddal, és én annyira örültem neked. Borzalmas lehetett Kate nagyi számára, hogy látott engem, és folyton arra emlékeztettem, milyen törtelmet segített a világra. - Azután anya megtette, amit tett. Amikor először hallottam, olyan hálás voltam neki. El akartam rejtőzni mindenki elől. De örökké nem tarthatod magadban a dolgokat, Roselle, bármennyire is szeretnéd. Van, amit nem lehet eltitkolni. Roselle megpuszilta a homlokát. - Azt hiszem, te erről sokkal többet tudsz, mint én, kedvesem. Sokat tanulhatok tőled. - A mamám képtelen lenne bárkinek ártani. Még apának se. Csak azt tudja, hogyan ártson önmagának.

Susan a cella sötétjében ücsörgött. Tudta, képtelen lenne most aludni. Nem állt szándékában bántani Matty Enderbyt, sem senki mást, mégis ezt tette. Susan lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Úgy érezte magát, mint Barryvel; mint amikor nem tudta, mit tegyen vagy gondoljon. Érdekes fordulat lenne, hogy most, amikor végre esélye nyílna kikerülni innét, végleg lesittelnék gyilkosságért vagy emberölésért. Az élet úgy szar, ahogy van. Azt viszont tudta, hogy Gardiner hisz neki. Mióta nekiugrott Sarahnak, minden smasszer tudta, hogy Matty nincs eszénél. Susan gondolatai vadul kergetőztek. Csakhogy Sarah elvitte a balhét. Magára vállalt mindent. Mihez kezdjen most? Susan újra járkálni kezdett a szűk cellában, és úgy érezte, mintha a falak egyre közelebb araszolnának hozzá. Ha Matty meghal, feladhatja a reményt, hogy valaha is kiszabadul innét. Susan lerogyott a padlóra, és keservesen zokogni kezdett. A csapda újra rázárult. Visszajutott oda, ahonnét elindult. A saját zárkájába, ahol lesz ideje azon merengeni, hogy mi a franchoz kezdjen. Az az érzése támadt, hogy bárhol is legyen, Barry most biztosan rajta röhög. Matty felnyitotta szemét a vakítóan fehér fényre és fejében tomboló éles fájdalomra. Fiatal orvos hajolt fölé. Érezte az arcszesz és a cigarettafüst illatát. - Végre visszatért. A hang meglepően mélyen zengett. Matty alig húszévesnek nézte a férfit. Meredten nézett fel rá. - Mi történt? Az orvos nem válaszolt. Inkább felvette a lázlapját és írogatni kezdett. Matty lehunyta a szemét és újra elaludt. A pszichiátriai osztály fiatal orvosa elkeseredetten csóválta a fejét. A nő máris hazavágott két férfi ápolót és egy betegszállítót, tönkretette a kezelőt, és őt magát is megtámadta. És mindennek éppen aznap éjjel kellett történnie, amikor egyedül van szolgálatban. Két további Librium injekció kellett, míg le tudták nyugtatni annyira, hogy visszategyék rá a szíjakat. A férfi azt kívánta, bárcsak eszméletlen maradna, és hogy a nő, aki ide juttatta, most itt lenne mellette. Isten a tanúja, nagy hasznát vennék. Semmire se vágyott kevésbé, mint hogy Matty Enderby magához térjen. Épp elég kárt okozott már így is. Harminckettedik fejezet Az XJLz egész szárny csendes volt. A mennyezetről mindenfelé karácsonyi dekorációk függtek, melyek ünnepélyessé próbálták varázsolni a komor helyet. A háttérben csendesen szólt a rádió, és ment a tévé. A nők céltalanul őgyelegtek, kortyolgatták a kávéjukat, dohányoztak, és suttogva beszéltek, mintha félnének megtörni a varázst. Rhianna, aki immár elítéltként a fogolyszállító autóra várt, a negyediken sétálgatott, és megállt Susan cellája előtt. Még most is érezte a dezodor illatát; látta a hanyagul az ágyra vetett hajkefét; megmosolyogta a kölykök képeit a falakon. A szokásos rendetlenség.

Hiányozni fog neki Susan, tényleg hiányozni fog. De ezt se bánta. Alig várta, hogy Susant kiengedjék. Mindannyian alig várták, a foglyoktól a smasszerekig. Mattyre már csak a poszterei emlékeztettek. Úgy tűnik, Broadmoorba már nem akarta magával vinni őket. Van ott épp elég kacat, amivel gondoskodhatnak a lelki békéjéről. Rhianna néha még most is kapott tőle levelet, teli hol burkolt fenyegetésekkel, hol a töretlen barátság bizonygatásával. Matty végérvényesen átlépte a határt, és már képtelen volt megkülönböztetni a képzelgést a valóságtól. Depixolon élt, és átmerengte a napjait. Paranoiás lett. Rhiannának nevethetnékje támadt, valahányszor ezt hallotta. Hiszen a börtön épp arra való, hogy valamennyiüket paranoiásokká tegye. Becsukta az ajtót, és lassan elindult lefelé a lépcsőn. Menet közben elvigyorodott és felvillantotta tökéletes, fehér fogsorát. Az egyik alatta elhaladó őr felnézett rá, és megvonta a vállát. Még mindig nem kaptak semmilyen hírt. Viszont ráértek kivárni. Ha másuk nem is, idejük az volt bőven. Övék volt a világ minden ideje. A legtöbben mást se csináltak életükben, csak várakoztak. June és Joey a kocsmában ültek. June többet ivott, amennyit ilyen korai órán illett volna, de ettől még jól érezte magát. Joey öregnek tűnt. Évek óta most először látta tisztán; most először tanulmányozta alaposabban, és ismerte fel, mennyire romlott. Egész élete az arcára volt írva; arckifejezése és teste, az undorító sörhastól a hajszálvékony erekkel behálózott szederjes arcig, a túl sok ivászatról és kurvázásról tanúskodott. June magában elmosolyodott. A férfinak manapság már csínján kellett bánnia az itallal, a többiről nem is beszélve. Ujabban a szíve is rendetlenkedett, ami szintén nem múlt el nyomtalanul felette. Már egy hete nem ivott, és szó szerint salátákon élt. Ma azonban ő is visszatért a „kulturált" iváshoz. June figyelte, ahogy egy deci italt két korttyal küzd le, és újra elmosolyodott. June évek óta most először gondolt az ő Jimmyjére. A szeme is könnybe lábadt. Mennyivel jobban gondoskodott volna róla Jimmy, ha meg tudja tartani. A férfi volt az ő egyetlen esélye a jobb életre. Érezte, ahogy a torka elszorul. Az emberek még mindig azt hiszik, hogy Joey vágta haza. Az eset része lett a helyi folklórnak. Még a feltörekvő zöldfülűek is megadták ezért az illő tiszteletet, italt fizettek Joeynak és egyenrangúként kezelték. Pedig ha tudnák! Joey a vállára tette súlyos kezét, és elvigyorodott. A tekintetével azonban már az új pincérnőt vizslatta, egy bögyös és elutasító tekintetű szőkét. Nem mintha a férfi észrevette volna a tekintetéből áradó viszolygást. Joey sosem nézte meg egy nő arcát, amíg le nem fektette. June ennek is tudott örülni, hogy van még élet a vén csatalóban. Bármennyire is gyűlölte Joey-t, még mindig törődött vele. Olyan megszokás volt ez, amit hosszú évekkel ezelőtt vett fel, és azóta is képtelen volt levetkőzni. Mint a dohányzás. Az ember tudja, hogy a bagó fogja megölni, és mégis, az az első slukk ébredés után... - Kapkodhatnának egy kicsit. Már alig látok a pipától. A férfi vállat vont. -Ne szívd magad. Nemsokára megtudod. June ingerülten csattant fel. - Mégiscsak a lányunk, a tulajdon vérünk... Joey kiürítette a poharát, és felállt. Meg akarta kukkolni a kismadár bögyeit, amíg alkalma nyílt rá. A lány kettőkor végzett. - Ha te mondod, June. Ha te mondod.

A bár felé támolygott - testes, ötvenes férfi, több számmal kisebb öltönyben, a szeme alatt sötét karikákkal, közönyösen lebiggyedt ajkakkal. June az italára meredt. Hogy tudták így elvesztegetni az életüket? Rosie csak az elmúlt órában háromszor rángatta végig a Wool-worth's-ben vásárolt ezüst műfenyőt Debbie nappaliján. A többi gyerek ezt mulatságosnak találta, de Debbie kezdett kifogyni a türelemből. Rosie most csípőre tett kézzel megállt, és úgy kiáltotta: - Rossz vagy, Rosie! A másik két gyerek még harsányabban nevetett, és még Debbie sem bírta megállni mosoly nélkül. A jobbik énje alig várta már, hogy Susant kiengedjék, ám a régi, önző én halálra rémült ennek valószínű következményeitől. A kölykök alig néhány hónap alatt olyannyira belopták magukat a szívébe, hogy most ölni is képes lett volna értük. Ők mutatták meg neki, milyen az élet, amelyben Jamesie is akkora élvezetet lelt. Most értette csak, hogyan lehetett Carolnak ekkora hatalma felette. Valahányszor látta azokat a pici, boldog arcokat, újra megértette, miről is szól az élet. És Susan meg fogja ezt osztani velük, van annyira rendes, hogy ezt tegye. Már ha kiengedik. Most a kis Barry kapta fel a fát, hogy a szoba sarkába vontassa. Alana összegyűjtötte a szétszórt színes gömböket és egyéb karácsonyfadíszeket. A fiú egy pillanatra sem vette le a szemét az ajándékokról; valamennyi takarosan becsomagolva várta, hogy a kis kezek feltépjék a papírt és felfedjék az odabent elrejtett kincseket. - Ilyen szép karácsonyunk még sose volt, Debbie néni. Barry nem tudott a fellebbezésről. Senki sem akart hiú reményeket ébreszteni benne, legkevésbé az édesanyja. Alana felnézett a nénikéjére, és kényszeredetten elmosolyodott. Mindkettőjükben megvoltak ugyanazok a családi vonások. Sokan azt is hitték, hogy Alana Debbie leánya. Debbie szorosan magához ölelte a kislányt. - Minden rendben lesz, szívem. Alana komor pillantást vetett rá. - Hányszor hallottuk ezt már, Debbie. Mindannyian. Az apró arc kiürült, mintha felélte volna az összes érzelmet, és most várná, hogy újra megteljen. - Csináljak egy teát? Debbie bólintott. Szólt a rádió a konyhában, és tudta, hogy nemsokára következnek a hírek. Alana hallgatni akarta, hátha megtud valamit. Debbie eközben ellenőrizte a telefonvonalat, aznap már vagy tizenötödször. Meg fog valaha is csordulni, hogy feloldja ezt a feszültséget? Felkapta Rosie-t és magához ölelte; belepuszilt a sűrű göndör fürtökbe és élvezte az apró test melegét. Rosie elmosolyodott és viszonozta a puszit. Ez a feltétlen szeretet kis híján Debbie eszét vette. Fogalma sem volt, hogyan bír meglenni majd nélküle. Wendy az Old Bailey lépcsőjén ücsörgött. Figyelte az utcán sétálgató embereket, akik valamennyien külön életet éltek és külön célok felé tartottak. Roselle odalent állt a járdán, és dühödten fújta a füstöt. Aznap legalább a harmincadik cigarettáját szívta. Wendy figyelte, ahogy elpöcköli a csikket, és máris újabb szálra gyújt.

Wendy maga is szívesen rágyújtott volna, de megígérte anyjának, hogy le fog szokni, és ez így is lesz. Pedig ilyen erős még sohasem volt a kísértés. A hátsója elzsibbadt a beton lépcsőfoktól. Felállt, és érezte, ahogy a vér szétárad a lábában és a lábfejében. A bizsergés emlékeztette rá, hogy még él. Elnézett abba az irányba, ahol kordonok mögött várakoztak a tévékamerák és a riporterek, és elmosolyodott. Még senki sem fedezte fel, hogy ki ő; Geraldine gondoskodott erről. Egy darabig még megmaradhat csinos kamasznak, aki - Roselle jóvoltából - elegáns fekete kosztümöt visel. Mindent Roselle-nek köszönhet. A cipőt, a táskát, még a frizuráját is. Ilyen csodálatos barátnője nem lesz mégegy. Wendy hamarosan olyan kamasz lesz, akit megerőszakolt a tulajdon apja. Aki miatt az anyja addig ütötte a férjét, míg az felismerhetetlenné nem vált. Nemsokára benne lesznek minden lapban. Geraldine figyelmeztette őket erre, és mindannyian készen álltak. Legalábbis úgy gondolta, hogy készen áll. Akárhogy is, most már nincs visszaút. Wendy csak abban reménykedhetett, hogy ez elég lesz a felmentéshez, és anyját haza fogják engedni, hogy újra ura legyen az életének és a gyerekei életének. Visszaengedik oda, ahová tartozik, és ahonnét sosem szabadott volna kiszakítani. Anyja feláldozta érte mindenét, még a gyermekeit is. Wendy egész életében emlékezni fog erre. Mondjon Mrs. Eappen, amit csak akar. Az anyja száz Mrs. Eappennel felér. Akár ezerrel is. Az anyja igazi hős, és az ő szemében mindig is az lesz, akármi történjék ma itt. Azért reménykedett benne, hogy minden az elvárások szerint alakul. Máskülönben Wendy Dalston nem lehet biztos benne, hogy képes lesz együtt élni önmagával. Épp eleget gyötrődött eddig is. Nem tudta, pontosan mi fog történni, ha bezárva tartanák az anyját. Pedig jó esély kínálkozott erre azután is, hogy a bíróság mérlegelte a közakaratot, és látta az odakint felvonuló feminista szervezeteket. Különösen a férfiak tartották az esetet a többi gyilkosságnál is szörnyűbbnek. Az rettentette őket, hogy Susan nemcsak megölte a férfit, de megfosztotta őt a személyiségétől is. Csak egy mániákus képes több mint százszor lesújtani az áldozatára. Geraldine azonban vitába szállt velük, és állította, hogy Susan Dalston a bűnelkövetés pillanatában nem volt józan ítélőképessége birtokában. Ki akarta irtani férjét a világból, annyira megdöbbentette és elborzasztotta a tény, hogy az képes volt megerőszakolni a saját lányát. A firkászoknak megint lesz miről írniuk. Eltűnik Barry Dalston, a szeretnivaló csirkefogó, és helyébe a valóság lép - a beteg, erőszakos és perverz vadállat, aki tönkretette a saját lánya életét. Geraldine előre látta ezt. Amit csak lehetett, összekapart a férfiról, hogy az igazsághoz hű képet alakítson ki róla. A szennylapok eddig azt hitték, Barry Dalston meghalt és a mennybe került. Most mindenki Susan anyjának vérét követelte. Wendy remélte, hogy megkapják. Nagyobb szüksége volt az anyjára, mint eddig bármikor. Susannek csalódást okozott a fegyőr; egy idősebb asszony acélszürke hajjal és kiálló fogakkal. Egyike volt a smasszereknek, akik kötelességüknek érezték pálcát törni az elítéltek felett. Susan sokszor találkozott már a fajtájával. Konokul ragaszkodnak a nagykönyvhöz, és sosem szegnék meg a szabályokat. Susan rágyújtott egy cigarettára, és langyos kávéját kortyolgatta. Kétszer is megpróbált beszélgetésbe elegyedni a nővel, és mindkétszer kudarcot vallott. Szinte a testén érezte a felőle áradó rosszindulatot.

A zárka ajtaja kinyílt, és Susan felpattant a helyéről. Egy másik fegyőr érkezett, hogy az utálatos képű elmehessen vacsorázni. Susan teste elernyedt. Lehet, hogy egész nap így fog menni, és még másnap is. A fellebbezéseknél nem szokatlan az ilyesmi. Látta, ahogy a másik nő letelepszik a kemény székre, és elmosolyodik. Susan visszamosolygott rá. Ez a smasszer szívesen lemondana a vacsoráról, csak hogy vele lehessen. Susan tudta ezt; látta a nő izgatott tekintetében és nyugtalan kézmozdulataiban. Susan még egyszer elmosolyodott, szélesen és barátságosan. - Milyen odakint? Az őr elvigyorodott. - Mindenki úgy gondolja, hogy ki fog jutni. Én is ebben reménykedem, kedvesem, higgye el. Susant határtalan örömmel töltötte el a barátságos hang. - Hát, tudja isten, megfizettem az árát. Pedig sem ő, sem Roselle egy pennyt nem fizetett. Geraldine ingyen vállalta az ügyet, még a saját költségeit se fizettette meg. Ahogy ő látta, az egész női nemet vette a védelmébe. Az olyanokat, mint Susan, akikért senki sem emelt szót, és akikkel bármi megtörténhetett a saját otthonában. Ahogy most visszagondolt Barryre, mintha az egész valaki mással történt volna. Egy másik Susan Dalstonnal. Valakivel, akit egykor ismert. Nem érezte úgy, mintha személyesen is érintve lenne. Időnként már arra se emlékezett pontosan, hogyan nézett ki Barry. Ha látta is az arcát, mindig olyannak látta, amilyen egészen fiatal korában lehetett. Még a kölykök előtt. A legszebb éveit vesztegette el egy férfira, akinek semmi másért nem kellett, csak mert az apja hírhedt gonosztevő volt. Egy csatornatöltelék. Miért nem látta ezt akkor? Miért tartotta magát ennyire értéktelennek, hogy feltételek nélkül mindent elfogadott? A fejét csóválta, ahogy az élet visszásságaira gondolt. Mielőtt az ember észrevenné magát, máris ott áll négy gyerekkel, véraláfutásos szemekkel, és a feje felett egy kiadós börtönbüntetéssel. Susan előhúzta a levelet a zsebéből, és újra elolvasta. Peter a legjobbakat kívánta neki. Igenis vannak rendes emberek a világon, csak neki az átlagosnál is tovább tartott, míg találkozott velük. Különös, mégis igaz - férje legnagyobb szerelme lett a legjobb barátnője, míg a sorban utána egy elítélt prostituált és tolvaj következett. Rhianna és ő közelebb álltak egymáshoz, mint valaha. Susan nem tudta, mire ment volna nélküle a Mattyvel való összeütközés után. És most újra azt csinálhatja, amihez a legjobban ért. Várakozik. Susan Dalston egész életében várt valamire, és egészen mostanáig még csak nem is tudott erről. Mindig azt várta, hogy történjen valami. Valami, ami jobbá teszi az életét. Most úgy tűnt, ha képes még egy kicsit várni, elérkezik ez a pillanat. Doreen máris megbánta, amiért áthívta Ivyt, hogy várják ki együtt az ítéletet. Az öregasszony a halálba idegesítette. - Susan már kisbaba korában is a kedvencem volt. Doreen úgy meredt Ivyre, mintha magába inná valamennyi szavát, miközben azon tűnődött, hogy az öregasszony kezd szenilis lenni. Mindenki tudja, mennyire megkeserítette Susan gyerekkorát, még ha a gyilkosság után a védelmére is kelt. Elérkezett a hírek ideje, és mindkét asszony megkövült csendben hallgatta, hátha mondanak valamit Susan ügyéről.

Doreen körülnézett a lakásban. Végigmérte a karácsonyfát és az ajándékokat, és arra gondolt, barátnője megoszthatja-e vele mindezt. Rágyújtott egy Bensőn and Hedgesre, és mélyen leszívta a füstöt. Ivy hangja rángatta vissza a valóságba. - Úgy értem, ha meg is ölte, nem olyan, mintha egy valóságos személyt ölt volna meg. Barry nem volt olyan, mint egy adófizető polgár. Én abban a pillanatban megutáltam, mikor először láttam. Figyelmeztettem is Sue-t, megbánod, ha vele kezdesz, de persze nem figyelt rá. Elvette az eszét a szerelem. Doreen a másik asszony szemébe nézett. - Ivy, szívem? -Mi? - Fogd már be a pofád! Ivy lebiggyesztette az ajkait, és felsóhajtott. Azután töltött magának még egy adag whiskyt, és újra beszélni kezdett. Az öregek otthonában Kate Dalston felült az ágyában. Egy tévékészüléket állítottak a szobájába, melyen épp valamilyen bárgyú délutáni szappanopera ment. Levette a hangot a távirányítóval, és hátradőlt a párnákra. Itt mindenki olyan kedves vele. Barátságosak, kedvesek, és odafigyelnek rá. Kate szeretett itt lenni. Amolyan híresség lett az utóbbi időben, és ezt ő is tudta. Amikor Debbie elhozta a gyerekeket, hogy láthassák a nagyanyjukat, a bentlakók egymást ölték, hogy láthassák őket. Teáscsészéket és süteményes tálakat használtak ürügyként, hogy vethessenek egy pillantást a kalapácsos gyilkos porontyaira. Kate már rég nem törődött ilyesmivel. Az egészsége végérvényesen megromlott azon az éjszakán, amikor Wendy eljött hozzá, véresen és összeverve, és ő rádöbbent, hogy mindezért a fia a felelős, akit ő nevelt, táplált, és istenített. A sokk kis híján elvitte. Néha még ma is nehezére esett elhinni, hogy ez történt. Ám ennek ellenére megírta a tanúvallomását, melyet a bíróság előtt kellett felolvasni, és ebben plasztikus részletességgel emlékezett meg róla, hogyan bánt a fia a feleségével és a kölykeivel. Gondoskodott róla, hogy megismerjék az igazi arcát, és lemossák Susanről a rátapadt mocskot. Kate úgy érezte, megfizetett mindenért, ami ebben az ügyben őt terhelte. Végül is, ezt a vadállatot ő szülte a világra. Barry Dalston az ő fia. Ha valaki tudja, milyen szar alak volt, az csakis ő. Imádkozott érte, hogy a tanúvallomása hazajuttassa a lányt a családjához, ahová igazán tartozik. Kate újra érezte a mellkasát feszítő fájdalmat, és próbálta egyenletessé tenni a légzését. Nem sok maradt neki, és csak abban reménykedett, hogy még viszontláthatja Susant. Hogy újra megérintheti az arcát és a kezeit, és elmondhatja neki, mennyire szereti, és milyen nagyra becsüli azért, amit tett. Amiért a saját kezébe vette az ítélkezést. Kate utolsó kívánsága az volt, hogy kezet szoríthasson azzal, aki megölte a fiát. Magához vette a rózsafüzérét, és tovább mormolta az Üdvözlégy Máriákat. A Mi Asszonyunk meg fogja érteni, hiszen ő maga is anya volt. Ő tudja, milyen nehéz anyának lenni. Szemvillanásnyi időre Kate visszatért Skóciába, a férje és a kisfia társaságába. Milyen gyönyörű gyermek volt Barry, mindenki megcsodálta. Látta őt maga előtt az első iskolanapján, kis matrózblúzában és rövidnadrágjában. Hová lett az a kisfiú? Honnét jött ez a férfi? Ez a gonosz ember. A bűnöző. Az erőszaktevő.

A könnyek marni kezdték a szemét, és sósságuk emlékeztette rá, hogy még életben van. Életben van, és az ő kisfia halott. Kate szorosabban markolta a rózsafüzért, a szemek a bőrébe vájtak. Lehunyta a szemét, és ajkai némán mozogtak az imádságban. Kate Dalston minden tőle telhetőt megtett. Közeledett a teaidő, de a foglyok vonakodtak elhagyni a társalgót. Ahogy felsorakoztak az uzsonnaosztáshoz, valamennyien a lehető legkevesebb zajt ütötték. Rhianna magában ücsörgött, és várta, hogy Sarah kihozza az ételét. Blackstock fegyőr mellé telepedett. - Még életemben nem aggódtam ennyire, egy fogoly miatt sem. Rhianna felnevetett. - Mindig van első alkalom, úgy hallottam. - Kedvelem Susant. Ahogy mindenki. - Miért ne kedvelné? Rendes ember. Sok ilyen van még itt, ha rászánná az időt, hogy meglássa őket. - Most hallottam, hogy Mattyt kóros elmebetegnek nyilvánították, és határozatlan időre gyógyintézetbe csukták. Rhianna vállat vont. - Mi ebben az újság? Mondjon olyat, amit még nem tudok. Az őr körülnézett a helyiségen. - Akkor most figyeljen. Felállt, és egy tálcával döngetni kezdte az asztalt. A foglyok elcsendesedtek. A fegyőr hangja felerősödött a társalgó szűkös falai között. - A feljebbviteli bíróság ma szabadlábra helyezte Susan Dalstont... Kitört a hangzavar. A foglyok kiáltozni kezdtek és összeölelkeztek. Az őrök kiáltozni kezdtek és összeölelkeztek a foglyokkal. A hír többi részére senki sem volt kíváncsi. A káosz futótűzként terjedt át a szárnyról az egész börtönre. Tányérok csörrentek, lábak dobogtak, hangok harsantak. Fülsiketítő volt a hangzavar. Rhianna és Blackstock elvigyorodott. Rhianna ökölbe szorította ujjait, és felugrott a levegőbe. - Igen! - kiáltozta újra és újra. Az igazgató az irodájában ülve engedélyezett magának egy félmosolyt, mielőtt beleszólt volna a hangosbeszélőbe. - Hagyják őket. Hadd tombolják ki magukat. Alana felsikított, Barryvel együtt. Rosie csatlakozott hozzájuk, már csak megszokásból is. Debbie félig kacagva, félig zokogva ölelte magához valamennyiüket. Azután bement a kamrába, és előhozta a hatalmas epertortát. Véget ért, a húga végre hazatérhet. Alana szorosan ölelte magához. - Köszönünk mindent, Debbie néni. Annyira kedves voltál. Szeretlek. Debbie szomorúan vette a karjaiba. - Én is szeretlek mindannyiatokat, szívem. Ezt sose felejtsd el. Itt mindig otthon lesztek. Ugye tudod? Alana a boldogságtól könnyes szemmel bólintott. Barry, aki sosem ment el a kínálkozó lehetőség mellett, beletúrt ujjával az eperkrémbe, és falatozni kezdett. Ez oldotta a feszültséget. Azután már mindenki kézzel-lábbal esett neki a tortának. Hamarosan lázas küzdelem vette kezdetét, és miközben imádott konyhája a szeme előtt vált romhalmazzá, Debbie úgy nevetett, mint még életében soha.

June meglátta a pezsgős palackot, és Joey-ra nézett. A férfi elvi-gyorodott. - Még korábban hoztam. Tudtam, hogy ünnepelni akarsz majd. Az öreg Jonesey azt mondta, hogy ő állja a cehet. Nem megható? June felvette a poharát és köszöntőt mondott. - A kislányomra, aki végre hazatért. Joey bólintott, és egy hajtásra kiitta a poharát. Azután hangosan böfögött egyet. - Megihatod az egészet, engem csak megfingat. De azért megfogta a felesége kezét, és June hálásan elmosolyodott. Ennyi harc után, ennyi gond és szívfájdalom után, amit egymásnak okoztak, életük alkonyán végre egy pár lettek. Susan a kocsiban ült, és az Old Bailey-től tartott célja felé, melyet csak Geraldine és Roselle ismert. Egy essexi házhoz hajtottak, melyet Roselle Iván közvetítésével szerzett. A bérleti díj meglehetősen borsos, viszont tényleg nem lesz a közelükben egy teremtett lélek se. Susan ott összeszedheti magát. - Alig hiszem el! Alig hiszem el, hogy kint vagyok. Wendy szorongatta Susan egyik kezét, Roselle a másikat. Geraldine az első ülésen ült, Roselle barátja, Danny mellett. A férfi vigyáz rájuk addig, amíg levakarják magukról a lapokat, és elülnek az ügy hullámai. - Colin pezsgővel és marhasülttel vár bennünket, Sue. Ma igazi bulit tartunk. Azután reggel első dolgunk lesz elmenni a kölykökért és teljessé tenni az életedet. Susan odafordult Geraldine-hoz. - Hogyan köszönhetném meg? A nő elvigyorodott. - Úgy, hogy végre a saját nyamvadt kis életedet fogod élni! Geraldine szavai nyomán valamennyien elnevették magukat, és a feszélyezettség végérvényesen szertefoszlott. Roselle némán ült, csordultig telt szívvel. Barryt látta maga előtt, azt a Barryt, akit szeretett. A férfit, aki annyira rajongott a kis Rosieért, hogy nem tudott elválni tőle. Látta őt a lakásában, ahogy pelenkát cserél, és szívfájdítóan szép arca önfeledt mosolyra húzódik. Lehunyta a szemét, és érezte, ahogy a könnyek végigperegnek az arcán. Susan megragadta a kezét. Roselle odafordult hozzá, és tudta, hogy Susan ugyanazt látja, amit ő. Megsejtette, mi jár a fejében. - Tudom, szívem, tudom. De ő elment, és mi itt vagyunk. Wendy hangja lelke legmélyéről tört elő. - Ámen. Kate Dalston négy nappal később távozott el, azon a napon, hogy végre megfoghatta menye kezét, és elmondhatta, mennyire szereti és tiszteli őt. Békében halt meg, tiszta lelkiismerettel. Susan Dalston tett róla, hogy így legyen. EPILÓGUS - Ki gondolta volna? Megértük a századfordulót. Az új évezredet. June hangja fátyolos lett a könnyektől. Debbie felnevetett. - Apa imádta volna, az évszázad ivászata! June vele nevetett. - Várj csak, hogy odajussak. Megtépem, amiért hagyta, hogy ma este egyedül rúgjak be. Debbie átkarolta anyja vállát. -Nem vagy egyedül, itt vagyunk veled.

- Csak három hónap kellett volna, hogy ő is lássa az évszázad végét. De mindig is ez volt vele. Mindig túl korán ment el. Akármi is történt az évek során, a férfi mégis hiányzott neki. June újabban törékenynek és öregnek tűnt. A kötekedő és részeges hárpia végre bevallotta, hogy kifogyott a szuszból. Öregség és magány várt rá. Átkarolta gyerekeit és unokáit, és próbált megbecsülni minden pillanatot, amit a társaságukban tölthetett. Örült, amiért megbocsátották neki elmúlt életét. Ivy a fotelban ücsörgött, és kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé, miközben próbálta megérteni, mi történik körülötte. June a combjára fektette a kezét. - Minden oké, kislány? Ivy dühödt mozdulattal lökte el magától. - Ki a franc vagy te? És mit keresel a házamban? Debbie hajolt fölé. - Mindannyian Susannél vagyunk, nagyi, nem emlékszel? Ivy belenézett a barátságos szempárba, és elmosolyodott. - Szóval akkor kiengedték? Már épp ideje volt. - Szenilis vén banya - zsörtölődött June. Egy nagy tál étellel Wendy lépett a szobába. - Tedd le, Debbie, míg hozom a többit. Debbie elvette a nehéz tálcát, és felmordult. -Ne emelgess a te állapotodban. Wendy elvigyorodott. -Ne legyél ilyen. Csak gyereket várok. Ez nem betegség. Debbie felhorkant. Tisztes és kövér matrónává nőtte ki magát, akit a gyerekek tréfából második anyjuknak szólítottak. Még mindig a rainhami házban élt, melyet azóta is szüntelenül takarított - ám ezzel együtt is sokkal boldogabb volt. Az évek múltával Susan és Debbie egyre közelebb került egymáshoz, és mára elválaszthatatlanok lettek. Naponta legalább ötször telefonáltak egymásnak, és mindenen megosztoztak. Susan hangja hallatszott a konyha felől. - Hagyd már lógni, Debs. Mindenki jót nevetett. Wendy férje lépett a szobába. David Hart magas, jó megjelenésű és csendes férfi volt, aki imádta tűzről pattant feleségét. - Itt van Geraldine, láttam, ahogy megjött. Nézzétek csak meg az új kocsiját. Egy Mercedes kabrió. „Az ő korában", erről árulkodott a férfi hanghordozása, és valamennyien újra felnevettek. Geraldine ötvennégy éves korára is jobban nézett ki, mint a legtöbb nő huszonöt évesen. Nem ment férjhez, és elégedett is volt ezzel az állapottal. Még mindig kizárólag nőket képviselt. Susan rontott nagy garral a szobába, telt kebleivel, a nevetéstől kipirosodva, és csinos frizurájával. Alig hasonlított már az asszonyra, aki egykor Barry Dalston felesége volt. Jobban nézett ki, mint életében bármikor, és tudta is ezt. Susan végre az lett, ami mindig is akart lenni: magabiztos és önálló asszony, aki a családja körében él, minden komolyabb probléma nélkül. Még most is gyermekei éltették, körülöttük forgott minden, és a kölykök legalább annyira szerették őt, amennyire Susan szerette őket. - Láttátok Geraldine-t? Geraldine épp mögötte lépett a szobába, és vigyorogva nézett körül, a hóna alatt két pezsgősüveggel. A háttérben Robbie Williams énekelt, megadva az est alaphangulatát. Alana következett, a nyomában Barryvel.

- Minden rendben, Ger? Csodásan nézel ki. - A fiú tényszerű megállapítást tett. - Kösz. Te se nézel ki rosszul. Barry szájon csókolta. Huszonnégy évesen a fiú kiköpött mása volt az apjának, de a személyisége és a gondolkodása szerencsére homlokegyenest mást mutatott. Számítástechnikával foglalkozott és huszonöt lepedőt keresett egy évben. Susan mindenkinek eldicsekedett ezzel, aki hajlandó volt őt meghallgatni. Pedig néha mennyire fájt, ha a fiára nézett. Geraldine hasznossá tette magát az ételek körül, majd amikor a bejárati ajtó kinyílt, és Doreen lépett a házba, újra kitört a hangzavar. - Jesszusom, Sue, lehetetlen találni egy taxit. Háromszoros pénzt kellett fizetnem. A hangját még a hátsó kertben is hallani lehetett. Még mindig vékony volt, még mindig melíroztatta a haját, és a cigaretta még mindig folyton ott csüngött a szája szegletében. Néhány ránctól eltekintve mintha mit sem változott volna. - Az én Michael-om tízkor jön értem, hogy elvigyen a házába. Mintha éppen ma éjjel kívánkoznék ahhoz a nyüves feleségéhez. Wendy nevetve csókolta meg. - Eszméletlen egy tyúk, Dor néni, azt meg kell adni neki. - Mind azok, a fenébe is. Én nem tudom, hogy alakult ez így. Kész csoda, hogy meghívtak magukhoz. Odahajolt Ivy széke fölé. - Minden rendben, Ivy? - A szokásosnál is hangosabban kellett beszélnie. Ivy boldogan bólogatott. - Itt van már az én Joey-m, kedves? Doreen a fejét rázta. - Remélem nincs, ma este jól akarjuk érezni magunkat. Még June is jót nevetett ezen. Susan a konyhában átkarolta Wendyt. - Biztos, hogy minden rendben, szívem? Olyan sápadtnak tűnsz. Wendy vállat vont. -Minden rendben, anya. David odafigyel rám. - Igazán rendes ember. Remélem, a többiek is ilyen jól választanak, ha eljön az ideje. A hangja eltelt reménykedéssel, és Wendy újra megölelte. - Belegondolni is rossz, hogy a történelem megismételheti önmagát. Wendy nem válaszolt. Inkább témát váltott. - Előléptették. Az angol tanszék vezetője lett. Későbbre tartogattam a hírt, de azt akartam, hogy te tudd meg először. Susan a karjára csapott. - Ez már lefutott menet volt. Mikor olyan keményen dolgozott érte. - Ő jó ember, anya, nem kell folyton aggódnod miatta. - Inkább Rosie miatt aggódom. Túlságosan is szép. Nem minden büszkeség nélkül mondta ezt. Geraldine kijött a konyhába, és Wendyhez fordult. - Remélem, a baba nem a ma éjszakát választja. Szerintem az egész városban nem találni egy ügyeletes szülészt. Wendy megpaskolta a pocakját. - Amit nem lehet elmondani például a kocsmárosokról.

Az ünnepségek napok óta tartottak már. Az áramkimaradásokról és számítógépleállásokról szóló hírek feledésbe merültek az izgalomban, hogy mindannyian a történelem részesei lehetnek. A nappaliban June kiáltozni kezdett. - Kapcsoljátok be a tévét, Angus Deayton csinálja azt az év végi műsorát. - Az a címe, hogy az évvége, nagyi. - Jóképű fickó, néhány éve még szívesen ráhajtottam volna. - Mennyire örülne, ha tudná. Rosie hangja pajkosan csengett. Mindenki felé fordult, amint a szobába lépett. Egyszerűen bámulatos jelenség volt. Hosszú szőke hajával és mélykék szemeivel úgy festett, mint a tökéletes nő számítógép alkotta képmása. Nővérnek tanult, és bizony sokak pulzusa gyorsabban vert a láttára. Alana, aki már osztályos nővér volt, komolyan odafigyelt rá. A két lány nagyon közel került egymáshoz. Rosie nem is sejtette, hogy mennyire gyönyörű; éppen ez aggasztotta annyira Susant. A legkisebb lány azonban dacolt minden szorongásával, ment a saját feje után, és láthatóan kézben tartotta az életét. Alana elvigyorodott, amint June újra felkiáltott. - Különben, most az lenne a címe, hogy a századvége. Rosie és Alana felmordultak. Mindig Juné kellett legyen az utolsó szó. - Ha te mondod, nagyi. - A BBC kapcsolatban van a világ többi részével. Ezúttal látni lehet mindent, ami a bolygón történik. June láthatóan örült, hogy részese lehet ilyen nagyszabású eseménynek. Susan kicserélte anyja üres poharát egy telire. - Elalszik, mire elkezdődne a buli, és át is alussza az egészet -jósolta meg. - Ivyvel együtt. Ivy bólintott. -Nem láttad a fogam, Sue? - Ott van a szádban, nagyi! - felelt Susan, hogy mindenki hallhassa. - Barry, segítenél kipakolni a kocsit? A fiú megindult Geraldine nyomában. Roselle ekkor parkolt le az utcán. Dannyvel volt, immár állandó társával. Valamiért tökéletesen illettek egymáshoz; összekötötte őket a kölcsönös tisztelet, és a mély vonzalom, mely dacolt korral és bőrszínnel. Roselle végigmérte a családi házat, a széles felhajtóval és a kivilágított ablakokkal. Mindez a lehető legmesszebb állt a szerény kezdetektől, de ha valaki, hát Susan megérdemelte, hogy így éljen. Mindezt a lapoknak és az életéről írt könyvnek köszönhette. Gyalog sétáltak fel a kocsibejárón, hogy egy kicsit még élvezhessék egymás társaságát. A konyhában iszonyú hőség uralkodott, és Susan kinyitotta a hátsó ajtót. Érezte, hogy gyengéd kezek tolják ki a kertbe, majd hátulról átkarolják. Hűvös ajkak érintették a tarkóját. - Boldog vagy, Susan? Most, hogy mindannyian itt vannak veled? Susan hátrafordult, és átadta magát Peter ölelésének. - Ez életem második legboldogabb éjszakája. - Megérdemled, hidd el nekem. A férfi ragyogóan festett, és még most sem merte egészen elhinni, hogy Susan a felesége. Számára egy álom vált valósággá. Valahányszor ránézett, a kamaszlányt látta, akivel együtt járt iskolába, és aki akkoriban még azt is alig tudta, hogy a világon van.

Amikor éjszakánként szeretkezett vele, olyan féktelen szenvedély lett úrrá rajta, mely meghazudtolta csendes hétköznapi megjelenését. És Susan ugyanígy érzett. Sosem hitte volna, hogy ez lehetséges. Hogy bárki érintése ennyire boldoggá teheti, és ekkora élvezetet okozhat. Barry esetében arról szólt az egész, hogy a férfi magáévá tette, ő pedig hagyta. Susan félresöpörte az emlékfoszlányt. Nem fogja hagyni, hogy elrontsa az estéjét. Épp elég estéjét elrontotta. Peter igazi apja volt a gyerekeknek, és ő már ezért is szeretni tudta volna. Újra megcsókolta, ezúttal még szenvedélyesebben. - Te sosem mégy el a lehetőség mellett, igaz, Susan? A hang mélyebben zengett, de ugyanazzal a szeretettel. - Ó, Rhianna, hát eljöttél? A nő elvigyorodott. - Csak nem gondoltad, hogy épp ma este hagylak magadban búslakodni? - Rhianna kibejárt Susan életében. Nem változott. Susannek volt egy olyan érzése, hogy ma este fel fog bukkanni. Valahogy úgy tűnt. helyénvalónak, hogy valamennyien együtt legyenek ezen a jeles eseményen. - Colin és a kölykök most érkeztek meg. A felesége nincs vele. Susan a homlokát ráncolta. - Megint különváltak! Nem baj, legalább Geraldine-nak jobb kedve lesz! Hallotta, hogy Colin három lánya önfeledten sikongat, és June visszakiabál nekik. A gyerekek szerettek idejárni, bár az anyjuk közönségesnek találta Susant és a családját. Susan elmosolyodott, ahogy erre gondolt. Colin felesége ostoba tyúk, aki hisz a középosztály tisztességében, Tony Blairben, a Marks and Spencer's-ben és a gyógynövényekben. Az igazi londoniak számára a Feng Shui kifejezés egyenértékű lett a „baszd meg"-gel, és még Colin egyik gyereke is ebben az értelmében használta. Susan tudta, hogy őt hibáztatják ezért is. Pedig Colin nélküle még most is kirendelt védő lenne, és éhbérért dolgozna. Az ö ügye tette ismertté, és Colin hálás is volt ezért. A feljebbviteli döntés után sem távolodtak el egymástól; valamennyien barátok maradtak. A férfi elmosolyodott. - Ma benne leszel a tévében, Susan. Összeszedik az évszázad nagy sztorijait. Susan bosszúsan vonta össze a szemöldökét. - Én nem nézem azt a szarságot. Ma este bulizni akarok. A férfi arcon csókolta. Susan, mint mindig, most is Chloé-illatot árasztott. - Zajos egy csapat, nem mondom. Colin elvigyorodott. - Csak ha veled vannak, Sue. Te így hatsz az emberekre. - Hát már mindenről én tehetek? Később, miután valamennyien köszöntötték az új évezredet, Susan körbenézett a családján és a barátain. Olyannak látta őket, amilyenek egykor voltak - fiatalabbnak és valahogy bizakodóbbnak. Látta Ivyt, aki mosolygott és nevetett, pedig még most sem értette, mi folyik körülötte, és eltűnődött azon, mit tesz az öregkor az emberekkel. Manapság már mindenki kedvelte Ivyt, és az öregek otthonában is szeretettel vették körül. Ismerték csak volna harapósabb korában ... Susan látta barátait, akik valamilyen formában mind megtalálták a boldogságot. Örült, hogy itt vannak és vele töltik az ünnepet.

Most már Susan White-nak hívják. Új személyiség és új asszony. Ahogy Peter megszorította a kezét, eltöltötte a hála, amiért a férfi az első pillanattól kezdve azzal a szeretettel és tisztelettel veszi körül, amire egész életében sóvárgott. Ezek az érzések csak erősödtek az évek múltával. Semmi, ami a múltban történt, nem változtathatott azon, amit sikerült elérnie. Négy boldog gyermek, útban egy unoka, számtalan jó barát. Mi mást akarhatott ettől az új évezredtől? Máris megkapott mindent, amire szüksége volt, és amire kislányként annyira áhítozott. Érezte, hogy Peter kezét biztonságban tudhatja az övében, és boldogan mosolygott a férfira. Jól tudta, ha végre ágyba kerülnek, még hosszú órákig szó sem lehet alvásról, és ezt egyáltalán nem bánta. El sem tudott volna képzelni kellemesebb időtöltést. A gondolat nyomán tovább szélesedett a mosolya, és ahogy Roselle felé fordult, a tekintetük találkozott. Roselle külön, bensőséges köszöntőre emelte a poharát, csak a kettejük számára. Susan ugyanígy tett. A maguk módján mindketten Barry áldozatai voltak, és a kötelék egyre csak szorosabbra fonódott közöttük. Joseph New York-ban élt a feleségével, és Susan tudta, hogy mióta Roselle eltemette Ivánt és a fia megtudta az igazat a kezdetekről, egyre jobban eltávolodott az anyjától. Hát, Joseph csak sajnálhatja - bár Susan tudta, hogy Roselle másként érzi. Olyan mélyen átérezte barátnője fájdalmát, mintha a sajátja lett volna. Ahogy Danny karja átölelte Roselle-t, barátnője felnevetett, és Susan újra feloldódott. Geraldine, aki egyre nyíltabban flörtölt Colinnal, June székének karfáján ült. Ahogy lenézett az anyjára, Susan szemei pajkosan felcsillantak. Mindenki rég elfeledkezett már June-ról. - Nem megmondtam? Átaludta az egészet!

Vége!