HAGYATÉK
Kiadja: Magyar Egyesületek Szövetsége Pélmonostor
Szerkesztette: Sipos Zsivics Tünde Grafikai- és tördelõszerkesztõ: Karaszi Kornél Borítóterv: Karaszi Kornél
Megjelent a Horvát Köztársaság állami költségvetésének támogatásával Izdavaè: Savez maðarskih udruga uz finacijsku potporu Savjet za nacionalne manjine
Nyomda/Tisak: Daruvarska Tiskara d.d. Petra Zrinskog 24/2 43500 Daruvar
ISSN 1846-7296
Pélmonostor, 2012. Magyar Egyesületek Szövetsége
Hagyaték VI. évfolyam 7. szám
Tartalomjegyzék Szerkesztõi bevezetõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Bencze Sándor: Életrajz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 Bencze Sándor: Kései családsirató (4. rész) . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Szemelvények a kórógyi Palkó család életébõl . . . . . . . . . . . . 15 Kántor Uram, Kántor Uram, Bózsó Pisti . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Bába Dávity családhistóriája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 Emlékek az idõ tükrében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 Zsoltársors, családsors, életsors . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 Két testvér hat felesége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 A haraszti Csószo család . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 Papválasztás és más históriák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 Veszendõ értékeink. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 Séta az idõ hídján . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56 A Szekeres család tündöklése és romlása . . . . . . . . . . . . . . . . . 60 Darumadár útnak indul.... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 A kórógyi toronyóra. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70 Huszkics Sándor honvágya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73 Milkovics László „hazatalált”. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 76 Négy József a Mezei családban. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79 Megemlékezés a négy éve tartó hontalanságról . . . . . . . . . . . . 82 Ötödik éve hontalanságban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87 „Lesz-e még arcunk kétezerben?” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92
Szerkesztõi bevezetõ A kórógyi származású Bencze Sándor, a település krónikása, mintegy hatvan hajdani kórógyi család történetet írt meg. Az olvasmányosan megírt cikkek részletességüket és információértéküket tekintve kordokumentumként értékelhetõek. Bár a most közzétett történetek túlnyomó többsége már megjelent a vajdasági Magyar Szó napilapban és a Családi kör képes hetilapban, egy kötetben még nem láttak napvilágot. Folyóiratunk jelen számában a négy kötetes sorozat befejezõ számát olvashatják, amely a Kései családsirató címet viseli, s amelyben sorra közreadjuk Bencze Sándor ebben a tematikában megírt hatvan családtörténetét. Fogadják sok szeretettel! Sipos Zsivics Tünde szerkesztõ
9
Bencze Sándor
Életrajz 1920-ban, a kelet-szlavóniai Kórógyon születtem. A BAK - csillagkép jegyében, félig paraszt, félig kisiparos, ugyanakkor szegény családban. E jegyben születettekre, a csillagjósok szerint, az a jellemzõ, hogy a kora gyermekkorban nagyon betegesek, szinte alig maradnak meg. De ahogy az évek múlnak, úgy erõsödnek, egyre szívósabbak lesznek, hogy azután nagyon hosszú életet éljenek. A BAK-okról a csillagjósok még azt is elmondják, hogy jelszavuk az ambíciók. Hûvösek, éberek. Konstruktív, kitartó munkával és önuralommal elérik mindazt, amit akarnak. Semmi sem deprimálhatja õket, még akkor sem, ha az orruk elõtt dõl össze mindaz, amit addig felépítettek, akkor is képesek mindent elölrõl kezdeni. Ha képletben jól spektált, vagyis jó állású a SZATURNUSZ - bolygó, akkor olyan hatalmas erõt képviselnek, amely legyõzhetetlen, mint a kõszikla. Mit is mondhatok a leírt csillagjóslásra? Talán azt, hogy a benne foglaltak találóan rám illenek, még a hosszú élet is, amit megéltem. A személyiség jegyeimrõl szólva elmondom, hogy egész életemben óvatos voltam. Magamban tartottam titkaimat. Általában jól együtt lehetett velem mûködni, hisz parancsszó nélkül is eleget tettem a kéréseknek. Ám néha nagyon konok is tudtam lenni. Az iskoláimban teljes erõbevetéssel tanultam, s komolyan vettem. Talán gyengeségnek számít, hogy társaim elõtt nem szerettem magam elõtérbe tenni. Ott éreztem magam a legbiztonságosabban. A pénzzel kivételesen ügyesen bántam. Többet takarítottam meg, mint amennyit elköltöttem. Tízévesen nem mutattam nagy érdeklõdést a másik nem iránt, habár engem is foglalkoztattak a lányok. Csak hát, életkori sajátosságommal nagyon szégyenlõs voltam velük szemben. Nem mertem ezen a területen elõre lépni, amit késõbb behoztam. Mindig józanul gondolkoztam. Nem nagyon lázadoztam. Olyan voltam, mint aki nem akarja a világ rendjét semmiképpen felborítani. Szerettem a magam útját járni, mert biztos voltam benne, hogy értem a dolgomat. Mindezekrõl csak ennyit! Miután az államigazgatásban, különféle funkciókat betöltve, ledolgoztam a nyugdíjazásomhoz szükséges éveket, most már 34-ik éve, hogy nyugdíjas vagyok. Ám 92 éves fejjel is, szellemileg és fizikailag is egészséges vagyok. Naponta négy, öt órát olvasással töltök, no meg fizikailag is tevékenykedek a ház körül. Hát íme! Ezek voltak életem ösztönvilágának fontosabb dolgai. Egy élet elsuhanó emlékezete. A túlélõ vallomása: rügyfakadástól - lombhullásig. Most már csak azt várom, hogy megöljenek az évek s rám boruljon a közeli Napnyugta: a Halál vég nélküli éjszakája. Egyidejûleg dal, amelyet még nem mondtam végig. „Mert a kiszabott esztendõk letelnek, és én útra kelek és nem térek vissza… Napjaim elfogynak, s vár rám a sír… Ímé, ez a végszóm… A Mindenható feleljen meg nékem és írjon könyvet ellenem az én vádlóm.” (Jób könyve 16:22, 23, 31, 35) 11
Bencze Sándor
Kései családsirató (4. rész)
Szemelvények a kórógyi Palkó család életébõl1 Századunk elsõ felében, a kórógyi református templomtól nyugatra, a harmadik ház a Palkó János rendezett, telelakott családi háza. Népes volt ez a parasztcsalád hajdanán! A saját kis világukban olyanok voltak, hogy igyekeztek jó lenni mindenkihez. Önmegvalósításukban lelkük telitett volt az egyetemes emberi értékekkel: az egymás iránti szeretettel, megbecsüléssel, vallási buzgósággal, a valódi boldogsággal. A reális talajon álló családfõ, id. Palkó János azok közé a „kiválasztottak” közé tartozott, aki akkora kórógyi volt, hogy majd „szétrobbant” a szíve. A felesége, a takaros életvitelû Ambrus Mária volt a háziasszony. Az összetartozás és az erkölcsi életfelfogás boldog tudatában éltek. Öt gyermekük volt: Mária, János, Áron, Etelka és Julianna. Elsõdleges céljuk az volt, hogy szeretetben neveljék fel gyermekeiket. A családfõ és a felesége, valamint Mária lányuk és Áron fiuk nazarénusok, míg a többiek reformátusok voltak. Hogy jobban megérthessük ezt a családon belüli vallási osztozódást, el kell mondanom, hogy korábban, a nazarénus családtagok is a református vallás hitvallói voltak. Csak századunk tízes éveiben, amikor ez a vallási szekta nálunk is teret kezdett hódítani, lettek nazarénusok. Attól fogva, többé nem jártak a templomba, csak a nazarénus gyülekezeti házba. Mindamellett továbbra is fizették a református egyházközségnek, és a helyi református felekezeti iskola tanítóinak a lukmát, valamint a harangozónak járó harangozóbért. Ebbõl is látható, hogy õk továbbra is megmaradtak egyfajta „kriptoreformátusoknak”, akárcsak a többi, ottani nazarénus. Ugyanis, valamilyen elismert vallás tagjaink lenniük kellett, mivel a nazarénus szektát, az akkori állam hivatalos vallásnak nem ismerte el, csak tolerálta. Azt is el kell mondanom, hogy ez a beosztóban élõ család önerõbõl, kemény munkával, az isteni szeretet áldásával érte el sikereit, eredményeit, vagyis mindazt, ami akkor is, a falusi társadalmi ranglétrán az anyagi és az érzelmi jólétet jelentette. Csak hát, semmi sem tart örökké. És közben gyökeresen megváltozott a világ...
1
Megjelent in: Magyar Szó, 1997. szeptember 26. (péntek) számában
15
Hiába volt az áldott jó ember, id. Palkó János szívós, mint fán a kéreg, az ötvenes években, akárcsak a feleségének, távozniuk kellett az élõk sorából; elmentek a minden élõk útján. A CSALÁD TOVÁBBI SORSÁNAK ALAKULÁSA Az idõ tükrébe nézve, lássuk csak, mint is alakult a sorsa, a végzet és a kihívások csatájában, a történelmi hullámverésben, a kellõ történelmi tudattal rendelkezõ id. Palkó János és Ambrus Mária leszármazottainak. A legidõsebb lány, a házias Mária, még az elsõ világháború elõtt férjhez ment Kovács Istvánhoz. Egy gyermekük született: Dániel. Férje korai halála után újból férjhez ment a jómódú Losa Pálhoz, akivel szintén egy fia született. Az elsõ házasságából született fia rövid életû volt. Megbetegedett, és életének delén, az ötvenes években elhunyt. A második házasságából született fia, ifj. Losa Pál nagyon talpraesett, erõtõl duzzadó ember és igazi gavallér volt. Két évtizeden át anyagi érzelmi élt feleségével, Fábián Évikével. Egyetlen lányuk, Mancika már évtizedek óta Nyugaton él. Nem tudni mi okból, talán a pillanatnyi behatások alatt, ifj. Losa Pál 1960 februárjában, a közeli vasútállomáson, az Eszékrõl jövõ esti vonat elé vetette magát, amely darabokra tépte. Mindössze 41 éves volt. Megjegyzem, édesanya, akkor már nem élt. Amikor az eszéki belügyi szervek éjfélkor felzörgették a mit sem sejtõ édesapját, hogy menjen ki velük a vasútállomásra fia földi maradványainak azonosítása végett, amikor meglátta egyetlen gyermeke testének szerteszórt maradványait, a döbbenet szinte megbénította. Semmi mást, csak annyit tudott: „Miért, miért, édes fiam?” Majd hozzátette: „Ha még egyszer fiatal lehetnék, annyi gyermekem születne, amennyit az élet adna!” Késõ bánat... A Palkó házaspár sorrendben második gyermeke az 1907-ben született ifj. Palkó János, 1927-ben nõsült Szekeres Máriával. Négy gyermekük született: Erzsi, János, Dániel és Miklós. Szekeres Mári egy nyugodt és kiegyensúlyozott családi élet után, 1979-ben, 69 éves korában távozott az élõk sorából: az örök csend honába tért. A sok szomorúsággal járó, érzelmi katasztrófa után a férje is, miután több mûtéten átesett, 1981-ben, 74 évesen követte feleségét az örökkévalóságba. SZÉTSZÓRÓDVA A HÁBORÚ VIHARÁBAN Gyermekeik, miután felnõttek, családot alapítottak. A legidõsebb, Erzsi, Dezsõ Döme János felesége lett. Két gyermekük született: Mária és János. Az ösztönéletû Mária sikertelen elsõ házassága után újból férjhez ment, jelenleg 16
Eszéken él, második férjével, boldog házasságban. Második gyermekük, János, miután felnõtt, szintén megnõsült. Magas, szemrevaló, mindenhez értõ, egyfajta ezermester lett belõle. Két fiuk született: Adorján és Szabolcs. Érzelem dús életet élt feleségével, Máriával és gyermekeivel mindaddig, amíg 1991-ben el nem érkezett hozzánk is a történelmi idõk fenyegetése, káosza, ami romlásba döntötte õket. A nagy lelki egyensúllyal, önbizalommal rendelkezõ János rövidre szabott életében, a stabil családi háttérnek köszönhetõen mindent végigcsinált, amit a sors rámért. A maga útját járta, és a kétségek között vergõdõ, érte aggódó édesanyja könyörgésének ellenére 1991 augusztusának végén, több kórógyi fiatallal együtt, személygépkocsival végzetes útra Vinkovcira indultak. Sodródtak az örvény felé. Amikor a kórógyi határban, az ún. Teleki kutat elhagyták, fegyveres martalócok tüzet nyitottak rájuk, s János a helyszínen meghalt, többen közülük megsebesültek. Ezzel földi vándorútja, 30 évesen, idõ elõtt, tragikusan véget ért. Õ lett Kórógy elsõ mártírja az esztelen testvérháború vérzivatarában... Palkó János és Szekeres Mári második gyermeke János, 1935-ben született. Nõsülését követõen kiment a családi házból és feleségének, az egyke Magdika Ibolyának a házába költözött. Vasutas lett belõle, és évekkel késõbb, a régi ház helyén, korszerû családi házat és melléképületeket épített. Közben érkeztek a gyerekek: három lány és két fiú. Azóta ezek a gyerekek is felnõttek. Két lánya Magyarországon van férjnél. Az egyik az ormánsági Kisdobszán él, mint a Kórógyról elmenekült Vacsora Illés felesége. Ott, menekültként új egzisztenciát teremtettek. Saját házuk, földjük, jószágállományuk, rendezett kisgazdaságuk van, no meg négy szép gyermekük: három fiú és egy lány, akik tovább viszik az életet. Ebben a faluban, 16 Kórógyról elmenekült család él. A másik lányukat is Magyarországra sodorta a háború vihara, ahol melegszívû társra, odaadó férje talált. Lám, lám, az ember mégis csak legyõzhetetlen! A család többi tagja Magyarországról visszatért Horvátországba, és közülük egyesek Harasztiban telepedtek meg, ott élnek, mint menekültek... NYOMA VESZETT A HARCTÉREN A második Palkó fiú szívember Dániel, amikor élete érzelmi sorsfordulóhoz érkezett megnõsült a tiszta jellemû Kismartin Évikével, s õk az õsi Palkó családi házban maradtak. Két gyermekük született: egy fiú és egy lány. Közben a régi családi házat lebontották, és a helyén egy nagyon tetszetõs, piros préselt téglából álló családi házat építettek. Az évek során, anyagilag is rendbe jött a család. Mindenük megvolt a boldoguláshoz. A fiuk, ifj. Dániel, 1991. elején berukkolt katonának az akkori JNH-ba. A szülõk regrutabúcsúztatót rendeztek számára. Volt ott minden: malacpecsenye, kalács, itóka bõven, csak már az érezhetõen tornyosuló háborús veszély hatására, a jókedv hiány17
zott vendégeknél. Pár hónappal berukkolása után, az idõközben megkezdõdött háborúban, a Dani gyerek a kelet-szlavóniai harctérre került, ahol nyoma veszett. Az egyik ismerõsöm mesélte, aki vele együtt szolgált, hogy azokban a tragikus háborús idõkben Dániel gépjármûvére ismeretlen fegyveresek tüzet nyitottak, amikor is a mellette ülõ segédje megsebesült. Kiszállt a jármûbõl, hogy bekösse annak sebeit, s az óta nyoma veszett. Eltûnt az idõ ködében. Történt mindez egy õszi napon, az Ójankovác és az Ilaèa közötti térségben, az Úrnak az 1991. esztendejében... A legfiatalabb fiú, a tréfálkozókedvû Miklós Szentlászlóról nõsült. Egy ottani lány lett a felesége. Az lett a szeme gyöngye. Benne látta vágyai megtestesülését. Miután sikerült a házasság révébe beeveznie, a késõbbiekben családostól kiment a szülõi házból és a falu keleti peremén, anyai nagyapjának, néhai Szekeres Illésnek a tágas portáján, saját erõbõl egy szép családi házat épített. Három gyermekük van: két lány és egy fiú. A felesége a nyolcvanas években, vendégmunkásként kiment Svájcba, s „ott ragadt”. A nagy háborús veszedelem idején, 1991 nyarán az itthon maradt családtagok is utána mentek, nála leltek menedéket. Idõközben a nagyon szép virágszállá cseperedett idõsebb lányukon megakadt egy svájci férfinak a szeme: egybekeltek, egymáséi lettek... „Liliomszál, liliomszál…” Megjegyzem, akkor már a családapa, Miklós több mint egy évtizede betegeskedett, és 1996-ban 48 éves korában, távol otthonától, visszaadta lelkét teremtõjének... Az id. Palkó János és Ambrus második fia, Áron 1910-ben született, és mint már említettem, szintén nazarénus volt. 1932-ben besorozták katonának, ám ott, mivel vallási meggyõzõdése tiltotta a fegyverviselést, mángolva a nagy szeretettõl Isten és a vallás iránt, nem akart fegyvert fogni. Emiatt, az akkori jugoszláv katonai bíróság 11 évi börtönre ítélte. Csak 1941 áprilisában, a vajúdó idõben 9 évi raboskodás után, az akkori ország széthullásakor nyílt meg elõtte a börtönajtó és jöhetett haza otthonába. Itthon hamarosan megnõsült a szintén nazarénus Gajnok Juliskával. Két gyermekük született. Az ötvenes években ez a szelíd, szerény életvitelû, lelki harmóniával, józansággal megáldott Áron családostól kivándorolt Amerikába. Ott is hunyt el, évekkel ezelõtt. KETTÉTÖRT ÉLETÛ EMBEREK Palkó Etelka, id. Palkó János és Ambrus Mária második lánya 1912-ben született. Igaz szerelme, elsõ férje, a felfelé törekvõ, jómódú ifj. Györke Illés 1932-ben, pár hónapi házasság után elhunyt. A gyászév elteltét követõen Etelka férjhez ment a nála 17 évvel idõsebb, öntudatos, vakmerõ, özv. Szekeres Jánoshoz. Egy lányuk született: Etelka 1935-ben. Amikor 1991-ben elérkezett az életnehézségekkel teli, földmozgásszerû testvérháború, a már akkor 18
19 éve egyedül élõ Etelka néni a falu népével együtt, a túlélés reményében mindenét hátrahagyva világgá menekült, és a Svájcban élõ unokájánál talált menedékre. Sok keserûséggel, lelki viharokkal szívében az óta is ott él önmegadóan a sorsnak való alárendelésben, most már 85 évesen. A legfiatalabb Palkó lány, a tárgyi rendszeretetben ügyeit, dolgait harcosan kezében tartó Palkó Julianna 1914-ben született. 1932-ben férjhez ment az impulzív közvetlenségû Bencze Józsefhez. Egy lányuk van: Juliska. Az 1982-ben megözvegyült, de még mindig örökmozgó Palkó Julianna 1991 nyarán, amikor már ingoványos lett életük, s belezuhantak, az erõszak örvényébe, a rájuk zúduló pörölycsapások elõl menekülve családostól mindenüket hátrahagyván Magyarországra sodródtak. Kitaszított emberek, különleges politikai préda áldozatai lettek. Pedig milyen gazdagok voltak! Majd hónapokkal késõbb, miután az egész rokonság, az egész faluközösség oldott kéve módjára szétszóródott, visszatértek Kelet-Szlavóniába. Kicsit biblikus szóval mondva a megálmodott Sion helyett közülük többen is Vinkovcira és környékére kerültek. A megtartó reménységben ott élnek, mint háborús kárvallottak, kettétört életû emberek... Bizony, a történelem nem válogat! Azt mondják a bölcselõk, hogy a sors írja elõ és nem az emberen múlik, hogy mivé lesz életünk. Visszatükröztetvén a dolgokat, az élet küzdelmeinek színpadán, a kulturált Palkó õsöktõl leszármazott ivadékok sorsa így vált mára a múlt és a jelen üzeneteként, a számunkra zord és könyörtelen történelem részévé. A történelem nagy kereke pedig forog tovább... Ez a tragikus valóságunkat is tükrözõ Palkó család és ivadékainak „parányira zsugorodott”, valós története, melyben egy tágabb világ is magára ismerhet. Ilyen sok tragédia, ilyen rövid idõ alatt! Ehhez talán még csak annyit kellene hozzáfûznöm, hogy a sors igazságtalansága folytán, hogy is lehetne a folyammá duzzadt könnyeket letörölni, s a menekültek kényszerpályán mozgó lelkületén a tátongó sebeket begyógyítani? Igaz, a fegyverek elhallgattak, de a fájdalmak s az indulatok megmaradtak... Igazság és emberség, értelem és jog! Hol van az már?!
19
Kántor Uram, Kántor Uram, Bózsó Pisti2 „Kántor Uram, Kántor Uram, Bózsó Pisti! Énekével a kórógyi nagy templomot ékesíti. Szárnyal a szó, száll az ének, hangos szóval: Uram Isten, siess! Minket, megsegíteni...” Induljunk ki abból, hogy a régiek szerint, ezek a „vallási strófák” jártak szájról-szájra a faluban, amikor a húszas évek elején Bózsó Istvánt választotta meg az egyházközség világi kántorának. Hogy a Bózsó István családtörténete érthetõbb legyen, vissza kell mennünk több mint egy évszázadot a múltba, a XIX. századba. Amikor a XIX. század utolsó harmadában a több mint 4500 szlavóniai holdat (1 szlavóniai hold = 2000 négyszögöl) kitevõ Palác õsmocsárt /Moèvara Palaèa/, az ún. Babotai nagykanálissal és több kisebb, a nagykanálisba torkolló csatornával kiszárították, az itt nyert réti szûzföldet, a nagykanálistól délre, nem a kórógyiak kapták, ahogy azt korábban remélték, hanem másé lett. Akkor is a pénzé volt a végsõ szó. Az beszélt! A helyzet úgy alakult, hogy a nagykanálistól délre esõ rész nagy része a szûzföldeknek, a vukovári gróf Eltz birtokába került. Míg a nagykanálistól északra fekvõ terület jó része, a késõbbiekben egyes eszéki földbirtokosok: a Speiser, Reisner, Pfeiffer és Reiner tulajdona lett. A kanálistól délre esõ részén a volt õsmocsárnak az új tulajdonos, miután a gõzgépek vontatta ekékkel feltörette, s ezzel munkálás alá vonta a késõbbiekben gazdag termõfölddé alakított réti földet, azon több birtokrészleget, üzemegységet, ún. pusztát létesített. Ezeken a birtokrészlegeken, az uradalom tulajdonosa, külön-külön épületet emeltetett az intézõ és az üzemegység munkásaira közvetlenül felügyelõ ispán részére. A cselédek, bognárok, kovácsok, asztalosok... no meg a mezõgazdasági felszerelés és a jószág számára is megfelelõ objektumokat építetett. Így alakult ki a Kórógyhoz közeli Palacsa-puszta, Szilas-puszta, a távolabbi Mucsilla, ismertebb nevén a Ludvinci-puszta. Az ezeken a pusztákon élõ cselédek, béresek, kovácsok, bognárok, stb. nagy többségükben, mind magyarországról idetelepült nincstelenek voltak. Az utódaik Kórógy és Szentlászló közelsége folytán, mivel gyermekeik e két falu magyar tannyelvû, református felekezeti iskolájába jártak, évtizedeken át megõrizhették identitástudatukat. Abban az idõben, de még a két vi2
Megjelent in: Magyar Szó, 2000. június 2. (péntek) számban
20
lágháború közötti években is, az 1921. évi telepítések után még fennmaradt közeli pusztákon, a magyar volt a mindennapi egymás közötti beszédnyelv az urasági vezetõk és a cselédek között. Ezt azért is állíthatom, mert az eszéki nagybirtokosok pusztáin (Speiser, Reisner), gyermekkoromban 10-15 évesen alkalomadtán magam is számtalanszor dolgoztam 8 dináros éhbérért, mint napszámos, napfelkeltétõl, napnyugtáig. (Csak összehasonlításként mondom el: akkor a kocsmában 1 l bor 10 dinár és a mészárszékben 1 kg disznóhús szintén 10 dinár volt). Mivel az õsmocsár kiszárítása után akadtak még mélyedések, és fokokkal táplált árterületek, amelyek teljes egészében nem feleltek meg a mezõgazdasági mûvelésnek, azokon a területeken az uraság erdõt telepített. A régi öregek mesélték, hogy a XIX. század vége felé, tavaszjöttén, szinte az egész Kórógy „gyermekhada” no meg a felnõttek is, a nyárfastupperokat, dugványokat, dugdosta és a makkot... ültette a Nagypádon, a Csipkésen, a Maticában és a többi, erdõnek szánt települeten. Nos, mindezt azért említettem meg részletesebben, hogy eljussunk a Bózsó István családtörténetének fontosabb mozzanataihoz. Mert hát, ahol erdõ van, ott õrzõkre, gondozókra is szükség van. Így lettek a nevezett erdõkben, mint urasági alkalmazottak a fiatal erdõk telepítõi, gondozói: Paprika István, Bózsó István és Cserepes János Kórógyról, valamint Tordinac Pavao a közeli Tordafalváról-Tordinciról. Ezek az erdõõrök akkor még mindig kicsattanó életkedvvel, életerõvel teli fiatal emberek voltak. Ezért nem is csoda, ha az erdõtelepítésnél szorgoskodó, egyik-másik nõszemélynek megakadt a tekintete a „biztos állású”, valamelyik zöld egyenruhás erdõõrön. Ahogy gyermekkoromban a régiek számtalanszor mesélték, egy ilyen erdei munkán szövõdött össze, alakult ki a sors által intézett, testüknek tüzét csillapító szerelmi kapcsolat, a szélesebb látókörû Bozsó István és a fiatalsága ragyogó napjait elõ, „regényes életû”, személyre szabott menyecske, Borka Vica között. Megsértvén a házasság szentségét, ifjúságuk vétkeként, összeszûrték a levet. Habár BÓZSÓ István akkor már fiatal házas ember volt, mégis, a változatosság kedvéért, nem tudott a kihívásnak ellenállni. Végül is beadta a derekát. Rabul ejtette õt az élethabzsolóan élõ, s érzékeltetõen a kitörni készülõ vulkánra hasonlító BORKA Vica szemfényvesztõ, kihívó tekintete. Errõl a BORKA Vicáról el kell mondanom, hogy õ olyan asszony, „ritka plánta” volt, aki az anyaság örömét könnyét, soha nem ismerte...„ De búsan halt meg, mert gyermek néki nem adatott - mondja a költõ. ”A BORKA Vica sorsára, talán, a legjobban a következõ költõi gondolatok illenek:... „Ontottam a virágot, Virultam jóban-rosszban... Mások gyümölcsösödtek. Én mindig virágoztam!”
21
A kissé leegyszerûsített igazság érdekében - habár a részletek idõ múltával elmosódtak - azt is szeretném megemlíteni, hogy talán BÓZSÓ Pisti sem tudta-tudhatta, hogy évtizedek múlásával, amikor férfikorát az öregség lankadása váltja fel, az a gerjedelmes nõszemély, az évek szaladásával, ajkán már nem tûrt csókot, csak gúnymosolyt. Isten tudja miért, kihûlõ szívvel is, mindhalálig szeretni fogja õt. Azt is mesélték, hogy ezt a vénségét is ifjúan hordó BORKA Vicát, vénasszonyként is... „egy régi-régi tûz ûzte... vénen kiégette...” Kiszáradt életnedvvel is azért járt oly buzgón a templomba, hogy láthassa és néha szót válthasson ifjúkori tiltott szerelmével, az akkor már világi kántor BÓZSÓ Pistival. A két világháború közötti években, mint számrakó diák, magam is láttam és hallottam, amikor éneklés közben, az õ kimagasló erõsségû szopránjával, kihívó módon, többször is „birokra kelt” az énekvezér BÓZSÓ Pisti érces baritonjával... Hogy is mondja a költõ: ADY Endre: … „Illatos vánkosán a múltnak, Meg akarlak tartani téged, Ezért választom õrödül A megszépítõ messzeséget.” RÉSZLETESEBBEN A BÓZSÓ CSALÁDRÓL BÓZSÓ István és a DÖME Mári házasságából egy lány született: a falu õsi, népi kultúráján nevelkedõ, zsoltáros lelkû Éva. Miután felnõtté lett, élete részeként, megtalálta élete párját. Mint egykére, võt hoztak a házba. Az életet szolgáló, szegény, de nagyon fontos emberi értéktulajdonsággal rendelkezõ, istenfélõ, emberábrázatú értékekkel teli ember, PAPP Pál lett a férje. Errõl a PAPP Pálról azt is el kell mondanom, hogy minden mozdulata az életet szolgálta. Tudott örülni az életnek. Mindennek, amit a nap adott. Életmódban, magatartásban igazi kórógyi volt. Amíg Kórógyon éltem, nálánál szorgosabb iparkodóbb embert nem ismertem. Munkájában olyan volt, mint a megszállott. Lelkesen és diadalmasan dolgozott. Mivel a családnak kevés saját tulajdonú földje volt, sok feles földet tartottak. A kórógyi református egyházközség és a felekezeti iskola révén, a tanítók használatában levõ földek jó részét is õk mívelték. Nem tudom pontosan, de azt hiszem, hogy nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez a PAPP Pál a feleségével legalább 30 kat. hold földnek volt a mûvelõje. Három lovuk volt, tehenük, sertéseik... Emlékszem, gyermekkoromban, szezonban éjjel is kint tanyáztunk a szõlõben, az ottani gunyhóban. Ez a PAPP Pál, amikor a közeli toronyóra elütötte az éjfél utáni egy órát, három lóval, a bakra erõsített kétfejû ekével, a szõlõk melletti földúton már ment a felesben tartott eklézsia ottani földjére, az aratás utáni ugarolást elvégezni. Mire a nap felemelkedõben volt, õ már megugarolt legalább egy hold földet. Ennek a hajszolt életmódnak, munkának, késõbb meg is lett az eredménye: jómódú, középparasztok lettek. Az udvaruk közepén álló, kombinált
22
beosztású terjedelmes hambár és góré, évente megtelt az életet jelentõ búzával, árpával, kukoricával... VILLANÁSOK BÓZSÓ PISTI TOVÁBBI ÉLETÉBÕL A késõbbiekben, BÓZSÓ Pisti azzal a józansággal, amely a hozzá hasonló korú embert jellemzi, mintegy 20 éven át - 1920 - 1940 között - volt a helyi református egyházközség templomi, világi kántora. Azok az értékek, amelyeket akkori ténykedésével adott az egyháznak, nem évülnek el. Megemlítem, hogy akkor már rég levetette az erdõõri zöld egyenruhát és számot vetvén múltjával, szezonban, naphosszat, szinte minden idejét, megfontolt lassúsággal, természet közelben, a budárházikóval is ellátott, vasúton túli szõlõjében töltötte, azt gondozta és közben a Valkó folyóban halászgatott. Saját korábbi hibáiból tanulva, szigorú beosztással élve, majd minden nap megvásárolta az újságot. Közben érkeztek az unokák: 1922-ben Palika, 1924-ben Józsika és 1926-ban Ádámka. Õk lettek a nagyapa és az egész család szemefénye. Majd 1941-ben elborult a „felhõtlen” égbolt fölöttünk. Hozzánk is elérkezett a világháború vérzivatara. Aztán elszaladt az élet, s jött a halál. 1942-ben, BÓZSÓ István, ez a sokat tudó ember, 72 évesen, a sorsához szabott síri ágyon, az élõ Isten színe elé távozott, örökre. Közben csépelt az idõ, hatalmasan csépelt. Azokban az években a világháború tovább dühöngött. A sorscsapások nem kímélték meg ezt a családot sem. A bizonytalan jövõvel szemben, sodrásában a szörnymalomnak, a lágyszívû és senkinek sem ártó, törékeny lényû Palikát is elvitték katonának. A történelem gyászos és szégyenteljes szörnyûségében elnyelte õt a mérhetetlen szenvedéssel teli háború lángtengere: nyom nélkül tûnt el a háború poklában. A másik fiú, a saját útján haladó Józsika, tisztánlátó emberként, megértvén az idõk szavát, még idejében, 1943-ban, bekapcsolódott a népfelszabadító mozgalomba, és mint partizánharcos élte át a háborút. A CSALÁDI BOMLÁS KEZDETEI A világháború után a még eléggé fiatal édesanya, a negyvenes éveit taposó BÓZSÓ Éva-idõ elõtt elment az örök csend birodalmába. A feleség és az édesanya elvesztését talán legjobban a megözvegyült férj sínylette meg. Az idõ elrepült és nincs kizárva, hogy végzete az volt, hogy nélküle nem találta helyét a világban. Kisodródott a család vonzerejébõl és, hogy megoldja bensõ konfliktusait, egyfajta „családi önamputációval” Baranyában, egy ottani nõnél keresett megnyugvást. Késõbb megához vette a legfiatalabb fiát, Ádámot is. Ennek a személyi sorsa pedig úgy végzõdött, hogy sodródván végzete felé, abban a nagy-nagy fiatalságban, az életbõl kiábrándulva, önkezûleg vetett véget életének. Ahogy a költõ is mondja: ... „Úgy hullott bele a semmibe, Mint 23
lázadó tüzek az égen...” A kórógyi családi házban pedig József maradt felségével és a még élõ nagyanyával... Nem felejtvén el az élet átadásának õsi parancsát, nekik is három fiuk született: István, Pál és József. Amikor felnõtté lett, István Baranyába, Pélmonostorra került. A középsõ, akit Palkócskának becéztek, még néhány évesen elhunyt. A legfiatalabb Józsi pedig Észak- Bácskába egy ottani faluban találta meg boldogulását. ILLÚZIÓKBA MENEKÜLVE Amikor a pusztulás korszakában elérkezett a sorsfordító, 1991. esztendõ, az addigi világuk kezdett elsüllyedni. A társadalmi bomlás folyamatában nehéz volt követni az események alakulását. Benne volt a történelem és a végzet. A véletlenek játszottak közre. PAPP Józsefet és a feleségét is a sors ragadta magával. A szegénység és a reménytelenség légkörében, a menekülésben keresték a kiutat. Kényszerpályájuk során, kettõs mostohaságban, ég és föld között, bús hazátlanul, hajtotta õket a sors szele. Elõbb a mohácsi menekülttáborba kerültek. Az idõ telt, s múlt és a kálváriájuk tovább folytatódott. Majd több táborban való hánykódás után, a vései menekülttábor kollektív sorsú lakói lettek. Amikor 1998-ban a végzetes, elsodró és sötét út szabad lett számukra, az örvénylõ világban még nem tudták hová vezet. Amikor a nevezett évben, mint sorsa vert emberek, szívükben keserû és bölcs tanulságokkal hazatértek, otthon sem volt benne köszönet. Sem itt, sem ott, nem várta õket senki. A több mint 100 esztendõs, potenciálisan is népi építészeti mûemléknek is mondható családi háznak csak a romjai fogadták õket. A házat elfújta a történelem vérzivatara. Számukra ez lett a „senki földjeként” a sors félelmetes víziója és valósága. Itt töltötték le „virág-ifjúságban, virág-vénségben” életüket és most elõttük semmi, utánuk semmi. A szétroncsolt vidékû, régi ház udvarán, mint óriási ingásai az emberi sorsoknak, egy kis, hamarjában „összeeszkábált” szoba-konyhás épületben, ahol csak a szél zúg, meg a könnyek peregnek, várják sorsuk jobbrafordulását...„Óh, emlékek, emlékek, Csak egy kicsit ne bántanátok!”...
24
Bába Dávity családhistóriája3 Idõrendi sorrendbe állítva emlékeimet, kezdem azzal, hogy Bába Dávity polgári nevén: Varga Dávid - és a nála négy évvel idõsebb felesége - Boros Lídia - pirosi származásúak voltak. 1911-ben kerültek Kórógyra, s ott, a református templomtól keletre, a harmadik házat vásárolták meg, valamint hozzá 4 kat. hold földet. Ezt megelõzõen Bába Dávity uradalmi szolgálatban állott. Közel egy évtizeden át a vukovári gróf Eltz parádés kocsisaként dolgozott. Ott, az uradalom állatorvosai mellett sok mindent megtanult az állatok - lovak, szarvasmarhák - betegségeinek a gyógyításáról. A Dávity felesége ebbe a házasságba magával hozta az elsõ házasságból származó lányát, az 1902-ben született Jucit. S így, a Kórógyra való költözésükkor 3 tagú volt a család. Közös gyermekük nem volt. Megjegyzem, Boros Lídia szakképzett szülésznõ volt. Már a vukovári grófi uradalomban éveken át, az uraságnál dolgozók újszülöttei az õ segédletével jöttek a világra. Miután hozzánk kerültek, a kórógyi községi elõljáróság Boros Lídiát, a község bábaasszonyává nevezte ki. Mint olyan, egész a negyvenes évek elejéig, vagyis 30 éven át szinte a fél falu lakosságát - köztük engem is- õ segített a világra. A fejleményeket ismerve, szólnom kell még arról is, hogy azokban az évtizedekben, az ottani falvakban még ritka volt az állatorvos. Ezért, ha valakinek a kancájánál, vagy a tehenénél ellés közben komplikációk adódtak, mindjárt „futottak” a hozzáértõ Bába Dávityhoz, hogy segítsen világra hozni az új életet... Ez vonatkozott az állatok más megbetegedésére is. Akkor is õt hívták segítségül, s mindig önzetlenül segített a bajban. Mindezek után azt hiszem, nem meglepõ, ha azt mondom, hogy a falu népe, a jellegzetes közösségi megszólítási beszédmóddal összhangban, Lidi nénit Bába Lidinek, a férjét pedig Bába Dávitynak nevezte. A BÁBA DÁVITY TOVÁBBI CSALÁDI ÉLETÉBÕL Miután 1911-ben Kórógyra kerültek, Bába Dávity a társadalmi normákat betartva kevéske földjét mûvelte, a felesége meg, mint már említettem, „bábáskodott”. Mint szülésznõ, munkáján keresztül nemcsak Kórógyot látta el, hanem jöttek érte parasztkocsival a közeli falvakból is. Hogy levezesse a szüléseket. Ezért, a megújuló életû családoktól gyakorta szép jutalmat, ajándékot kapott. Jómódban éltek. Ám 1914 nyarán életük folyásába beleszólt a világtörténelem. Bába Dávityot, mint tartalékos szakaszvezetõt elvitték a há3
Megjelent in: Magyar Szó, 2000. március 4. (szombat) számban
25
borúba, melynek mindvégig aktív részese volt. Ennek ellenére még csak meg sem sebesült. 1915 nyarán Olaszország hadba lépése után az olasz frontra, az Isonzóhoz került. Majd Monte Grappa és Monte Pertico sziklába vájt kavernái-fedezékei lettek a harci állomáshelyei. Mesélte, hogy azokban a hegyi harcokban számtalan olasz rohamot vertek vissza, azt kiabálván a rohamozók felé: "Vissza, Digó! Vissza, Digól!... (A Digó az olaszok beceneve.) A világháború befejeztével hazajött Kórógyra, s ugyanazon az ösvényen járt, amit elhagyott. Közben peregtek az esztendõk és a Bába Dávity mostoha lánya - Boros Juci - nagylány lett és férjhez ment ifj. Mártin Jánoshoz, Öt gyermekük született: Erzsi, Jancsi, Etelka, Juci és Dániel. Gerinces jellemét szem elõtt tartva, a húszas és a harmincas években Bába Dávityot a kórógyi református egyházközség, mint az eklézsia önfeláldozó támaszát, két megbízatási idõszakban presbiterévé választotta. A templomi ülésrend szerint a presbiteri elsõ padban, a templomi oldalajtó bejáratánál volt az ülõhelye. Ilyen viszonylagos jólétben érkezett el számukra az 1939-es esztendõ, amikor Bába Dávity „nagy fába vágta a fejszéjét”. Az ún. Somfák nevû határrészben, értékteremtõen fél kat. holdat beültetett szõlõvel. Részben szõlõoltványokkal, részben simavesszejû szaporítóanyaggal. Ez a telepítése olyan jól sikerült, hogy néhány év elteltével már termõre fordult. Sajnos, idõközben megbetegedett a felesége, Boros Lidia, aki kétévi sínylõdés után, 1943-ban „mint Kórógy község 30 éven át hûséges bábaasszonya...” (így szól a sírfelirata) távozott az élõk sorából. BÁBA DÁVITY BEKAPCSOLÓDÁSA A NÉPFELSZABADÍTÓ MOZGALOMBA Bába Dávity már a két világháború közötti években is túllátott önmagán. Tisztában volt saját személyiségével, faluja múltjával, problémáival. Már akkor is a megmaradás ténye lebegett a szeme elõtt. Realitására jellemzõen, az igazságba, erkölcsbe vetett hite révén már akkor, jövõbelátóan, azt az elvet vallotta, hogy itt, ezen a tájon, ahol különféle népek, vallások, kultúrák élnek egymás mellett, nincs helye a szélsõséges nacionalizmusnak. Csak az egymás megbecsülésén és a tolerancia elvei alapján lehetséges a békés egymás mellett élés. Ellenkezõ esetben közösségi tragédia vár ránk - mondotta. Micsoda megérzése a századvég borzalmainak! A II. világháború válságos éveiben, még idejében döntõ elhatározásra jutott Bába Dávity. A valóságnak megfelelõen mérte föl a háborús helyzetet és a falu józanul gondolkodó személyeivel együtt, 1943-ban forradalmi módon megalakította a helyi népfelszabadító bizottságot, melynek õ lett a lelki mozgatója: az elnöke. Így lett elkötelezettje a születõ új társadalmi rendszernek Bába Dávity. Amint mesélte, nem volt könnyû dolga. Összetett sorskérdése26
ket kellett megfogalmaznia és véghezvinnie. Többször megtörtént, hol az egyik, hol a másik, hol pedig a harmadik háborús fél katonái jelentek meg a faluban. És bizony bölcs gondolkodásra és tettekre volt szükség ahhoz, hogy azok között a zavaros viszonyok között is megõrizze emberi méltóságát, a falu békéjét és kivezesse a félelembe horgonyzott falut a néha kilátástalannak tûnõ helyzetbõl. Neki mindez sikerült! Így a falu és a lakossága is minden nagyobb megrázkódtatás nélkül vészelte át a háború megpróbáltatásait. BÁBA DÁVITY ÉLETE II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN Mint már említettem, Bába Dávity elsõ felesége 1943-ban elhunyt. Az õ elhunyta után, a férfikor delén már túljutott Bába Dávity egyedül maradt gondjaival, bajaival. Pár évvel késõbb megnõsült a nála 14 évvel fiatalabb X. Y. özvegyasszonnyal. Sajnos, ahogy haladtak elõre az idõben, ez a második felesége is betegeskedni kezdett. Majd ágynak dõlt és ahol kezdet volt, ott vége lett. Több évi sínylõdés után, 1967-ben, 67 évesen õ is távozott az élõk sorából. Mivel nem találta helyét egyedül a világban, jöttek a meglepetések. Élete akkor újabb érzelmi sorsfordulóhoz érkezett. Egyfajta kiteljesedéssel, mintha új tavasz szállt volna vénülõ szívébe, újból nõsülésre szánta magát. Saját útját járva, a nálánál 33 évvel fiatalabb Borka Erzsikét-édesanyám legfiatalabb testvérét - választotta ki párjának. Ahogy mondta, számára õ nem egy asszony: az élet képmása volt. Erzsike akkor már négy éve özvegyen, egyedül élt a házában. Valami nagy üresség lehetett a szívében, mert egyetlen fia, Gyöke István már Svédországban élt. Mégis, Dávity apó házassági ajánlata teljesen felforgatta életét. Ám, mivel mellette, mint nyugdíjas mellett, anyagi szempontból biztonságosabbnak vélte további életét, elfogadta a „kihívást”. Biztonságot és melegséget keresett, s kapott Apó karjai között. S íme, az élet egymás mellé sodorta õket. Ily módon Bába Dávitynak Erzsike lett a harmadik felesége. Ezután már könnyebben mentek a dolgok. Isten Erzsikével kárpótolta õt az életben. Habár igaz, hogy Dávity apó akkor már 81 éves volt, de még mindig nagy akaraterejû és kitartó. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1967-ben, amikor összekerültek, még kétféleképpen folyt nálunk a gabona aratása. Habár a kombájnok már jelen voltak a gabona betakarításában, sok kistermelõ még idegenkedett az aratócséplõtõl. Inkább a régi, jól bevált aratási módot: a kaszával, sarlóval való betakarításnál maradt. Az utóbbiak közé tartozott a Bába Dávity földjét felesben mívelõ termelõ is. Ez az ember, néhány hasonló hozzáállású személlyel összefogva móvában - kalákában (Móba u kositbi) arattak. Az aratás egész ideje alatt, szokatlanul erõs lépésként Bába Dávity volt az öt kaszás között az elsõ: a vezérkaszás. Újdonsült felesége pedig a marokszedõje. Ebbõl is látható, hogy annyi év terheivel vállán-habár nem volt már Adonisznak nevezhetõ akaratereje és kitartása,
27
legendába illõ volt. Nem hiába mondta nekem akkor, mint új házasember: „Tudod, Sándor, én még mindig 18 évesnek érzem magam, minden tekintetben...” BÁBA DÁVITY UTOLSÓ ÉVEI Azóta sok minden történt. Múlt az idõ, s fordult a világ. Bába Dávityhoz ugyan kegyesek voltak az évek. Mégis, a továbbiakban az öregség lankadásában már csak a szõlõjében foglalatoskodott, amit példás rendben tartott. Már a negyvenes évektõl az évi szõlõtermése annyit tett ki, hogy a belõle sajtolt borból egész éven át volt neki elegendõ. Amikor pedig a cseresznyefái is óriásira nõttek, cseresznyepálinka is lett neki bõven. Szántóját már a háború után kiadta feles mívelésre, s így gondtalanul töltötte nyugdíjas éveit. Egyszerû hétköznapi szokása volt Bába Dávitynak, hogy szép idõben, idõre élõ történelemként kiült az utcára és hatalmas bajszát simogatva, pödörgetve, várta barátait, ismerõseit, hogy behívhassa õket egy pohárka borra, kupica pálinkára. Valahányszor otthon jártam, ha meglátott, mindig beinvitált borkóstolóra. Ilyenkor, a múlt emlékeinek a megszállottjaként mesélt. Vége-hossza nem volt az elsõ világháborús élményei felelevenítésének. A bor hatására, csak úgy piroslott az arca. Ilyenkor szépen, halkan, mindig rázendített a világháborúból ismert katonanótára: „nem látlak én téged többé, sohasem...” Majd következett az örökszép, régi sláger: „Mikor az est mesélni kezd...” Emlékszem, 1972-ben, egy évvel elhunyta elõtt is behívott magához. Miután megittunk néhány pohár vörösbort, megkért, menjek ki vele a szõlõjébe, hogy megmutassa micsoda óriás fürtû Afusz Ali fajtájú csemegeszõlõje van. Ki is mentünk és ott, a pudárgunyhója közelében, a lugas futtatású csemegeszõlõjén valóban csak úgy csüngtek az óriási szõlõfürtök. Akkor már panaszkodott a májára. Baljós kezdet volt az. Ahogy a napok egyre teltek, testi fájdalmak kezdték gyötörni. Végül is bevitték a kórházba és elkerülhetetlen volt a vég. Ott is hunyt el, 1973 májusában, 87 éves korában. A kórházban egy sokágyas kórteremben feküdt, majd amikor elérkezett végéhez, mielõtt meghalt, megkérte a mellette fekvõ betegtársát, a marincai Gubica Józsefet, hogy írja fel magának annak a zsoltárnak a címét, amelyet majd el fog énekelni. Hozzátette még azt is, hogy ha majd jönnek érte, hogy hazaszállítsák, mondja meg a feleségének azt. Hogy a zsoltárt azért énekelte el, mert egész életének az volt az irányadója, védelmezõje. Majd egy Istenhozzád és kézfogás után rázendített a LXXVII. zsoltár elsõ versére, amely így szól:
28
„Az Istenhez az én szómat Emelém kiáltásomat, Hogy felkiálték hozzá Beszédem meghallgatá, Mindennémû szükségemben Reménységem csak az Isten, Éjjel kezem feltartom Az égre hozzá nyújtom.” Miután elénekelte a mit sem értõ szobatársainak a zsoltárt, egy végsõ sóhajjal ajkán, megtisztult szívvel, az éltetõ lélek elszállt belõle. Ez a zsoltár volt az õ szellemi testamentuma, a túlélõkhöz való üzenete... róla elmondható, hogy az idõ nem telt el fölötte hiába. Hát, íme, ilyen ember volt Bába Dávity. Ezzel almanachja örökre bezárult. BORKA ERZSIKE VÉGZETE Bába Dávity távozásával az életbõl Borka Erzsike az örökkévalóságnak tûnõ idõben még 22 éven át élte özvegyi életét. A pillanatok elveszett buborékában nem is volt vele semmi baj egész 1991-ig. Akkor bekövetkezett a bomlás, az ország romlása, majd a széthullás folyamatában, lángokban állt az ország. A testvérháború, mint áradat, rákényszerítette, hogy a falu népével együtt elhagyja otthonát, szülõföldjét és a menekülésben keresse a kiutat az iszonyatból. Elõtte a bizonytalanság, mögötte a pusztulás dühöngött. A kettõs jövõkép tébolyával és a délibábos hazakép valótlanságával küszködve, magyarországi menekülttáborok lakója lett. A késõbbiekben, amikor a hátrahagyott házában még dúlt a háború, elfogadta sorsát. Elõbb Eszékre, majd Svédországba, ott élõ fiához került. Akkoriban talán úgy érezte, hogy abban a romboló idõben, egy reménnyel teli gályán fut egy számára érthetetlen, más világ felé, ahonnét csak haza, haza akart jönni. Késõbb, mindkét hazából kiárvulva, balladai sorsra emlékeztetõ módon, visszafojtott zokogással, 1995ben, 76 évesen hunyt el. Megölte õt a honvágy és az elvesztett otthon utáni fájdalom. Már csak hamvaiban térhetett haza. Otthon, a sorsához szabott síri ágyban lett eltemetve. A föld, amely ápolta, most már betakarta õt...
29
Emlékek az idõ tükrében4 Ebben a tûnõdésre alkalmat kínáló megemlékezésben, hagyományt és múltat idézve, a mögöttünk hagyott évszázad kórógyi nép életének olyan dolgairól lesz szó, amelyek, habár lelkemben hozzám nõttek, régen kikoptak a nép emlékezetébõl. Lényegében véve az egész már a múlté. Ami volt, tovaszállt. Minden megváltozott az óta. Hisz idõközben sorsszerûen bekövetkezett az, amitõl tartottunk... A falu zuhanásával a mélybe, a feje tetejére állt a tegnap hagyománya. Azt a világot, amit elhagytunk, soha többé nem láthatjuk... Most pedig térjünk rá a lényegre. KÉT KINYÉR, EGY TÁL LISZT A történelmi tények ismeretébõl fakadóan, a hajdani idõk hangulatát idézve mondom el, hogy miután a 19. század utolsó negyedében az Eszék és Vukovár között elterülõ Palác õsmocsarat (Moèvara Palaèa) kiszárították, annak a helyén, pár év elteltével, a földbirtokok tõkés módszerekkel való kiaknázásával, a földet megszerzõ tulajdonosok, virágzó agrikultúrát, uradalmi birtokokat létesítettek. Akkor került sor arra, hogy az Eszéktõl délre - a babotai nagykanálisig terjedõ szûzföldeken - az eszéki nagybirtokosok: a Pfeiffer, a Reisner, a Speiser, a Reiner stb. birtokába kerültek. Míg a nevezett kanálistól délre, többnyire a vukovári gróf Eliz lett a föld tulajdonosa... Az elsõ világháború befejezése után, az államosított uradalmi földeket az SZHSZ Királyság 1921-ben, a passzív vidéki telepeseknek juttatta és az uradalmi puszták helyén falvakat létesített. Így az addig ott uradalmi cselédként élõ, többféle áramlatnak kitett, többnyire magyar nincstelenek, a körülmények folytán, egyik napról a másikra otthontalanokká, kitaszítottakká lettek. Kicsúszott a lábuk alól a talaj. Hogy elõrelépve új életet kezdhessenek, ezek a természeti és szellemi nehézséggel dacoló emberek, hitet és emberséget sugározva, a környezõ falvakban és városokban telepedtek meg. Azok, akik a sorsnak elébe mertek menni, és volt rá anyagi lehetõségük (munkavezetõk, mesteremberek), még az elsõ világháború elõtt házat, egyesek földet is vásároltak a közeli falvakban. S nekik, a nagy földindulásban volt hova hazamenniük. A többiek pedig, mint napszámosok, kanászok, csordások, juhászok, házbérben lakva keresték meg kenyerüket a falvak jobb módú parasztjainál, vagy a jócskán megkurtított, még megmaradt uradalmi pusztákon. Még valamit kiemelnék: habár a többnyire római katolikus nincsteleneket, mint 4
Megjelent in: Magyar Szó, 2001. augusztus 24. számban
30
vérfrissítõ erõt, a falvak református törzslakossága befogadta, valamelyik, fokozott képzelõerõvel bõven megáldott, jó humorérzékû fûzfapoéta, az adott történelmi korszak hordalékaként, a beköltözöttek szegénységét tükrözve, viccelõdve, így szólalt meg: ... „Két kinyér, egy tál liszt! Pálinka, isteucsa (isten bizony) nincsen!” Más szóval ecsetelve a dolgot, ezzel arra célzott, hogy ezek a falu társadalmi ranglétrájának a legalacsonyabb fokán élõ becsületes emberek, amikor beköltöztek a faluba, nem volt egyebük, mint két kenyerük és egy tál lisztjük. Pálinkára már nem futott a pénzükbõl... Emlékszem, amikor az elemi iskolába jártam, az õshonos kórógyi családok gyermekei mellett szép számmal voltak már a szegény sorsú bevándoroltak gyermekei is. Akkor, a mögöttem ülõ padban ült, az egy osztállyal fölöttem járó, módos, Dezsõ Piko nagycsaládnak az egyik reményteljes sarja: a csapongó fantáziájú, piszkálódó típusú Piko Pisti is. Mellettem pedig Pekter Józsi, a törekvõ, egészséges gondolkodású, talpraesett bevándorolt, négygyermekes Pekter Mátyás napszámosnak a fia. A kamaszkor lázadásai közben, no meg, talán azért, hogy bosszantsa és emlékeztesse õt szegényes mivoltára, szintvallóan, alig hallhatóan, többször is azt mondogatta Pekter Józsinak: „...Két kinyér, ëgy tál liszt! Két kinyér, ëgy tál liszt! Pálinka, isteucsa nincsen!!”... Szegény Pekter Józsi! Mit is tehetett volna mást, mint a két ujját felemelve jelentette a tanítónak: „Tanító úr! Piko Pisti csúfol!” Mindazt mondja: „Két kinyér, egy tál liszt!...” Ezért a csalafintaságáért, büntetésként Piko Pisti a tanítótól megrovást és körmösöket kapott. Ha máskor is megismétlõdött a dolog, akkor segest is! Hogy mit nem produkált az élet! Ide tartozik az is, hogy ezeket a csipkelõdõ szavakat, kora gyermekkoromban a saját belsõ értékrendszere alapján gondolkodó dédapai nagybátyámtól, a hagyományõrzõ, kifogástalan szellemi erõnek örvendõ, jellemszilárd Gajnok Sándortól (1860-1937) is hallottam. Olyankor beszélt róla, amikor szóba kerültek a falu hajdani jöttmentjei, akik, addigra már az utókortól igazságot kaptak: egymáshoz tartozóan beilleszkedtek, integrálódtak és felszívódtak a faluközösségbe. Idõközben, többen közülük, mint a mesés gazdaságú Krõzus, gyakorlati életmódú, gazdag emberek lettek... A CSËKKAJGYÚJTÓRÓL Kora gyermekkoromban, nálunk, a faluban, nagy értéknek számított a gyufa. Az akkor ismert és pakliban forgalmazott ún. csëkkajgyújtó, vagyis a foszforos gyufa volt forgalomban. Boldogult nagybátyám, a szomszédban lakó, karakán férfiasságú Bencze Pál (1875-1930) hosszú szárú pipájára, a háza elõtti grádicson ülve mindig a csëkkajgújtóval, gyújtószállal gyújtott rá. Ez a fajta gyufa, akármilyen tárgyon, a falon, járdán, deszkán... húzva is lángra kapott, meggyulladt. 31
Mint már említettem, nagy úr volt nálunk akkoriban a gyufa. Ezért, reggelenként, nagyanyánk, Magdika Éva (1880-1951), amikor felkelt, mindig megnézte, hogy füstöl-e a szomszédék kéménye. Szinte mindig füstölt! Abban az 1700-as évek elején épült, több nemzedéket magábafoglaló nagycsaládi házban, az utcai nagyszoba mellett volt a szenesház, ahol, úgy is mondhatnám, hogy éjjel-nappal égett, vagy legalábbis pislákolt a tûz. Ilyenkor, nagyanyám a kezembe nyomta a szeneslapátot (parazsat hordó lapátot) mondván, menjek át Bacsóékhoz szénért, vagyis parázsért. A hozott parázzsal rakta meg azután nagyanyám nálunk a szenet, vagyis a tüzet. Így spórolta meg a tûz gyújtásához szükséges gyufát. A GYEREKEK SÓÉRT VALÓ KÜLDETÉSÉRÕL Mint 3-4 éves gyermekeknél általában, nálunk, testvéreknél is megesett néha, hogy éjjelenként az ágyba vizeltünk. Ilyenkor, a fejlett elõérzetû nagyanyánk, miután megdorgált, az illetõ testvéremnek, persze néha nekem is, a kezembe nyomta a faragott szakácskanalat és átküldött a szomszédba, Bacsóékhoz sóért. Amikor átmentünk és megmondtuk: „Bacsó ángyóka! Nagymama átküldött sóért!”... Ángyóka már tudta, hogy mirõl van szó, hisz ez régi szokás volt a faluban. Ilyenkor Ángyóka sem szó, sem beszéd, fogta a szakácskanalat és jó néhányszor az ülepünkre vágott vele, mondván, azért, hogy ilyen „csúfság” máskor meg ne történjen velünk. Persze, sót nem kaptunk. Csak sós könnyekkel szemünkben mentünk haza nagymamához. A KELET-SZLAVÓNIAI ÜCSÉKRÕL Hajdanán a kórógyiak, de a többi környezõ falvak lakosai is, józanul és megfontoltan cselekedve, többnyire Eszékre, az alsóvárosi Kraus és Engelhart malomba jártak õletni-búzát (õröltetni). No meg persze, az eszéki piacon értékesítették mezõgazdasági termékeiket. Ilyenkor gyakran megtörtént, hogy ott, a piacon, vagy valamelyik vendéglõben, illetve másutt a városban találkoztak össze az ismerõsök, no meg a rokonok. Persze se vége, se hossza nem volt a beszélgetésnek, a nõk részérõl pedig az apolgózásoknak (csókolózásoknak). Mondták is egymásnak... „Hisz, la'mi ücsék vagyunk!” … vagyis rokonok. Nálunk, hajdanán, az ücsék szónak kettõs kombinációs értelme volt. A konkrét esetben, a tájnyelvi szó köznyelvi alakváltozata szerint, a testvérek között a fiatalabb fiútestvért nevezték ücsémnek. Míg tágabb érelemben, a család egész lendéjét, a vér szerinti összrokonságot nevezték ücséknek. Gyermekkoromban gyakorta jártam a nagyszüleimmel gyalogosan, néha fogatos kocsival Harasztiban, az ottani ücséknél, rokonoknál. Ilyenkor a pedáns jellemû, józan realitású Csoszo rérikém - Pozsár János (1870-1942) tiszta jellemû menye, a szépséges Nancsi ángyika, akinek csak egy lánya volt: 32
Márika, a pillanatnyi behatások alapján, nem egyszer ölébe kapott és összevissza apolgatott, bucolgatott (csókolgatott) mondván: „... Gyere ëde kincsöm, Sándorka, ha apojjalak még, hiszë'la'mi ücsék vagyunk!”... Sajnos, ez az õsi forrású népnyelvi tájszó, mint sok más egyéb is régen kikopott az emlékezetbõl. Pedig nekem is sok ücsém van, de mára többnyire szétszóródtak a nagyvilágban, és felszívódtak a népek kohójában. A sors akarta így! Hogy bár emlékük fennmaradjon, íródott ez a megemlékezés.
33
Zsoltársors, családsors, életsors5 A kelet-szlavóniai református magyar családokban az õsi kálvini tradíciót követve hajdanán bevett szokás volt, hogy minden családban az adókönyvecske és a kalendárium mellett a nagyszobában a mestergerendán õrizték a nagyméretû szent Bibliát és a zsoltárkönyvet. Akkoriban az apáról fiúra szálló Biblia hátulján levõ üres lapokra, no meg a zsoltárkönyvbe jegyezték fel a családi történéseket: születéseket, házasságkötéseket, haláleseteket. Mellettük ott jegyezték fel a nagy veszteségekkel járó tûzeseteket, jégverést, nagy havat, hideget, meleget, árvizet és egyéb, az utókor számára fontosnak tartott eseményeket. Nálunk, az anyagi biztonságot adó Bencze családban is, ott, ahol a bölcsõm ringott - ilyen volt az élet rendje. A néhány Biblián kívül több zsoltárkönyvünk is volt, ami fontos részét képezte mindennapi életünknek. Természetes dolog volt, amikor templomba mentünk, mindenki a saját zsoltárkönyvét vitte magával. Emlékszem, közöttük is legpatinásabb a megboldogult nagyapámnak, id. Bencze Istvánnak (1875-1946) az 1860-as kiadású, díszkötéses zsoltároskönyve volt. Ebbe volt bejegyezve a következõ szöveg: „Vette Bencze István 1907-ben, 30 krajczárért.” Nos, emellett ebben a zsoltároskönyvben többféle, más feljegyzés is létezett. Például: „Magdika Mári meghaltak...” Közülük az elsõ nagyapámnak az apósa, a másik meg az apósának az anyja volt. Micsoda nagy tiszteletben tartotta a zsoltárt a köztiszteletben álló, prózai lelkû Nagyapám! Lelki szemeimmel látni vélem õt, mint annyiszor gyermekkoromban, amint vasár- és ünnepnapokon, kezében a zsoltárral, patkósarkos kopogós csizmában elindul a templomba, hogy ott, a kántor mellett, mint presbiter és kurátor, elfoglalja helyét az elsõ padban. Magam pedig egyidejûleg fönt a karzaton, számrakó kisdiákként, gondolatban büszkélkedtem nagyapámmal. Hol van már a hívõkkel teli templom? Hol a lelkészlak? Az iskola? Hol a valaha sokkal több, mint ezer lelket számláló református gyülekezet? Minden, minden a múlté már. Csak emlékük maradt meg lassan disszidáló lelkünkben! Kissé hosszúra nyúlt gyermekkori élményeim felelevenítése után a továbbiakban szeretnék rátérni a címben jelzett zsoltársorsra. Az új viharokkal teli, pusztulásunkat hozó, istentelen korban, pontosabban 1991. szeptember végén, amikor az emberek kézszorítás helyett ökölre mentek, a családunkban 5
Megjelent in: Magyar Szó, 1999. március 9. számban
34
addig ereklyeként õrzött Bibliák, zsoltárkönyvek és az összes többi érték, mind odaveszett. Mégis, az adott történelmi pillanatban, abban a zûrzavaros fejetlenségben is akadt ember, akinek az emberi méltósága, nemes érzelmekkel telített becsületessége távol állt a rombolástól. Így történhetett meg az a csodálatos dolog, hogy amikor a romboló idõ útján az üresen maradt családi hajlékokat a könnyû zsákmányszerzés reményében a gyülevész fosztogatók hada lepte el, a nagyapám becsben tartott, hányatott sorsú zsoltára is az udvarra, a sárba került. Késõbb, amikor a katonaság bevonult a lakossága nélkül maradt, kísértetté lett faluba, egyik, számunkra ismeretlen, de becsületes pancsovai tartalékos szerb katonának valószínûleg szemébe tûnt a sárban heverõ könyv. Felvette, majd amikor látta, hogy vallási dokumentumról van szó, maradandó példaként megtisztította, eltette. Hetek múltával, amikor egységével Erdõdre került, odaadta az egyik helybelinek, megkérvén õt, hogy majd egy békésebb idõben, ha az érzelmek elcsitulnak, juttassa vissza oda, ahonnét õ elhozta. Vagyis adja oda azoknak, akiket megillet. Talán a szívünk érzelmeit, gondolatait, fájdalmait átérzõ próféta szólt akkor belõle?! Azóta változtak az idõk. Az idõ múlásával a történelem forgandóságában emberi katasztrófákkal teli esztendõk jártak el fölöttünk. És ilyen elõzmények után láss csodát! Nemrég egy erdõdi származású eszéki mészáros kereste fel a halál árnyékának völgyébõl a Gondviselés által megmentett és Kórógyra hazatért legfiatalabb testvéremet: Borbálát. Az ismeretlen megkérte õt, mondja meg neki, ki volt az a Bencze István, akinek a neve bele van írva a zsoltárkönyvbe? Amikor a testvérem megmondta, hogy az a mi nagy elõdünk, a messze idõkbe veszett nagyapánk volt, anélkül, hogy bemutatkozott volna, átnyújtotta könnyekkel szépült testvéremnek nagyapánk féltve õrzött zsoltárkönyvét. Majd, mint aki jól végezte dolgát, szó nélkül elment... Mindez misztikusnak tûnt, de kézzelfogható. Számunkra megrendítõ üzenete van ennek a mementónak. Ebbõl kifolyólag valóságunk korszakváltó idején kétségkívül így fonódott újból össze a megkerült zsoltár jelképében az Istenben való hit, az összetartó erõ a család sorsával. Habár megkondult fölöttük a vészharang, a halálraszántak a romlás évei után föltámadtak, és egymásra találtak. Hisz az értékek bomlásával a halálra szánt néma zsoltár is több mint hét éven át „bolyongott”, akárcsak hontalanná lett testvéreim. Ennek ellenére ebben az idegenné lett, bomladozó nyelvû világban, ha „lehajtott fejjel” is, de méltósággal viselték el az élet viszontagságait, és túléltek minden szétszóródást, sorscsapást. Testvéreim is, annyi évi kényszerû hontalanság után, csak 1998 nyarán térhettek vissza kifosztott, romos otthonunkba. Majd a romok eltakarítása u35
tán Istenbe vetett hittel és segedelmével új családi hajlékot építettek. Ami igazán meglepõ, Borbáláék éppen akkor költöztek be új otthonukba, amikor a nagyapám családösszetartó erejû zsoltára is visszakerült övéihez. Isten útjai csodálatosak! Csak hát a sors és a jövõ iróniája az, hogy manapság már mind kevesebben vannak a faluban azok, akik lapozgatnák a megtartó erejû zsoltárkönyvet, és énekelnének is belõle... „Világméretû” dolgok ezek ottani továbblétezésünk számára. A tûznek nem szabad kialudnia, másképpen örökre elveszünk! Ez volna talán ennek az írásnak a lényege, üzenete. Egy történet, mint minden az életben: Zsoltársors, családsors, életsors...
36
Két testvér hat felesége6 A kórógyi anyakönyvi bejegyzések szerint néhai Szekeres Ilyés és néhai Szekeres István háromszor nõsültek. A családi hagyomány úgy tudta, hogy a Szekeres nagycsalád a múlt század végén Kórógy egyik alsó utcájában, az úgynevezett kutyaszorítóban, a még ma is álló (?), de idõközben némileg átalakított régi házban lakott. Az akkori kor íratlan szabályai szerint a két testvér hagyományosan a „kis” Szekeres család keretében, családbokorban, testvérekhez illõen, békességben, egyetértésben élt, munkálkodott. A család tagjai és a kései utódok is megõrizték az evangéliumhoz való ragaszkodás szellemét, református vallásuk mellett töretlenül kitartottak. Rendes egyházi életet éltek, s közülük ketten presbiterek is voltak. SZEKERES ILYÉS HÁROM HÁZASSÁGA Az 1868-ban született Szekeres Ilyés, amikor betöltötte 18. életévét, házastárs, asszony után nézett. Választása a házias nevelésû, vele egyidõs Bozsó Sárára esett, és 1886-ban lépett vele frigyre. Hét falura szóló lakodalmuk volt. Hattagú cigányzenekar, a szomszédos Márkusfalváról Piros Miska muzsikált. Ebbõl a házasságból 1887-ben Ilyés nevû fia született. Sajnos elsõ feleségével nem sokáig élhetett. A sors kegyetlen rendezõ ujja, az akkori kor népbetegsége: a hektika 1889-ben sírba vitte. A gyászév letelte után a kor szavára is hallgató Ilyés bátyánk 1891-ben, akkor már 23 évesen, újból lánykérõbe ment. Méghozzá a 16 esztendõs szomszédlányt, a gondos, szende kislányt, Paprika Julist kérte meg, azzal kötött házasságot. Érdekes mód, ha valaki akkoriban a szomszédból nõsült, akkor feléjük az a szólás járta, hogy „nagytekenyõben” húzták, vitték át a menyasszonyt a võlegény házába... Újból nagy lakodalmat csaptak. Méltót a nagycsalád õsi hírnevéhez. Természetesen a zenészek sem maradhattak el. Megint Piros Miska és zenekara muzsikált, kivilágos kivirradtig és még másnap is, egész estig. Habár feleségével jól megértették egymást, ebbõl a házasságából nem volt gyereke. Ez a házasság sem tartott sokáig. Mindössze néhány évig. Második felesége is meghalt, és Ilyés bátyánk, ez az egészséges humorú, kedélyes, mindig szellemeskedõ ember másodszor is megözvegyült. De nem sokáig maradt özvegy! Pár hónap elmúltával élete harmadszor is érzelmi sorsfordulóhoz érkezett. Akkor már 37 éves, nagybajszú, „korbéli” ember volt, és harmadszor is háztûznézõbe indult. Méghozzá nem is akármilyenbe! Fiatal, 18 éves volt szívének ér6
Megjelent in: Magyar Szó, 2000.
37
zelmi leányképe, választottja. A szigorú erkölcsû Ferencz Boriska, Ferencz János és Mária szépséges szép leánya. A sorsát egymaga irányító Ilyés bátyánk, falusi szokás szerint, egyik szombat este édesanyjával lánykérõbe ment a Ferencz János házába. Természetesen jövendõbelijével már elõzõleg titokban mindenben megegyeztek, mindent megbeszéltek, s így biztosra mentek. Ezzel ellentétben a leendõ menyasszony szüleinek errõl a készülõ frigypaktumról halvány sejtelmük sem volt. Ezért amikor a lánykérõk elõadták kiszínezett mondandójukat, jövetelük célját, a leendõ menyasszony édesanyja - Ferencz Mári - hirtelenében azt gondolta, hogy lánya kérõi a szép Boriskát Ilyés bátyánk elsõ házasságából származó, idõközben házasulandó korba cseperedett fia számára kérték meg. Amikor megmagyarázták, hogy Ilyés bátyánk nem a fia, hanem a saját részére kérte meg Boriska lányának kezét, Mári ángyó a meglepetéstõl szóhoz sem tudott jutni. Veretes kórógyi tájnyelven egyre csak azt hangoztatta, ismételgette: O a bóldogát, o a jószagúját të Ilyéske, mëg mind aszt gondoltam, hogy a zór Boriskámat a fijadnak, kicsí Ilyéskének kërted mëg, oszta të aszondod hugy néköd, magadnak... O a bóldogát, o a jószágúját të Ilyéske! Elye së ërtem még! Hogyan vëlág!... A pillanatnyi félreértés végül is szerencsésen elsimult, és Ilyés bátyánk 1905. január 22-én harmadszor is fiatal lánnyal állt az Úr asztalához. Akkor is nagy lakodalmat, dáridót csaptak. Volt dínomdánom, lakodalom! (Ezt a lánykérõt gyermekkoromban magától Ferencz Máriától több alkalommal is hallottam, disznótori tereferében. Ilyenkor amíg Mári ángyó a hajdani leánykérõt elevenítgette, a veje, Ilyés bátyánk, aki közben a hurkatöltõvel a kolbászt töltögette, mosolyogva csak annyit mondott: U'vót Anyámasszo'! Ú'vót Anyámasszo'!). A nevezett évben pár hónap eltérés volt csak Ilyés bátyánk és a fia, ifj. Szekeres Ilyés nõsülése között, aki 18 évesen, 1905. november 19-én vezette oltárhoz a 18 éves Tóth Tucak Évát. Ilyés bátyánknak ez a házassága is érzelmi házasság volt. Ebbõl a házasságból egy lánya született: Mária, aki 1926-ban az ifj. Palkó János felesége lett. Ez a lánya az élet örök érvényû szabálya szerint 1979-ben, 69 éves korában hunyt el, férje 1981-ben, 74 évesen távozott az élõk sorából. Ennek a sokgyermekes házaspárnak a sok-sok leszármazottja közül az 1991. évi háborús veszedelemben két unokája: ifj. Palkó Dániel és ifj. Kántor Janika lettek a háború áldozatai, mártírjai. A többiek a lehetetlenné vált világban lelkileg megnyomorítva mind elmenekültek, világgá futottak, a világ vándorai lettek... Ilyés bátyánk feleségével, Boris ángyóval, 1930-ban kivált a Szekeres nagycsaládból, vagyis elosztoztak, és a Fõ utcának a végén levõ, addig üresen álló, régi nádas házba költöztek. Ezzel a feleségével Ilyés bátyánk több mint 45 éven át élt, több fénnyel, mint árnyékkal átszõtt boldog házasságban, családi örömben, egyetértésben, egész 1950-ben bekövetkezett haláláig. 82 évet élt, de soha nem volt beteg. Szavai szerint tény 38
és való, hogy a fiatal feleségektõl kapta éltetõ elemként az életerõt, azok edzették, tették, ellenállóvá szervezetét betegségek, járványok ellen. Felesége, Boris ángyó 1961-ben, 75 éves korában hunyt el. Fia, ifj. Szekeres Ilyés sajnos már nem volt ilyen szerencsés. Az õ emberi útja eltûnt a szemük elõl, mint a búvópatak. Sohasem tudták meg a kétségbevonhatatlan igazságot. Egyszerûen nyoma veszett, eltûnt az elsõ világháború poklában, utódok nélkül. SZEKERES ISTVÁN HÁROM HÁZASSÁGA A másik testvér, Szekeres István 1876-ban született. Még nem töltötte be a 18. életévét, amikor 1894. november 21-én házasságot kötött a szintén 18 éves Losa Márival. Ebbõl a házasságból született 1897-ben János nevû fiuk. Ez a házasság rövid életû volt. Pár év után a felesége Istennek ajánlotta lelkét: meghalt. A gyászév letelte után, 1903. november 18-án, most már 27 évesen, újból megnõsült. A 19 éves Döme Dezsõ Évát vette el feleségül. Ez a házasság is, akárcsak az elõbbi, nem tartott sokáig. Nem egészen két év után elhunyt második felesége is. Az élet furcsa fordulatában mit is tehetett volna mást, hisz még csak 30 éves volt: 1906. november 21-én - Ilyés bátyjának a példáját követe - õ is harmadszor is megnõsült. Méghozzá egy szép, jómódú lánykát, a 17 éves Cserepes Juliskát vette feleségül. Ebbõl a házasságból egy lány és két fiú született: Julis, Pál és István. Ekkor már a Szekeres családbokorban három fiatal menyecske volt: a két testvéré és Ilyés bátyánk fiáé. A vonuló évek során a három menyecske õsi szokás szerint felváltva tartották rendben, tisztán a házat, naponta söpörték a ház elõtti utcarészt, az udvart és a szobákat, no meg estenként felváltva mosták a fa lavórban levõ vízben apósuk lábát... Amint láttuk, ez a testvér is, akárcsak az idõsebb bátyja, még egész fiatalon, háromszor nõsült. Így lett a két testvérnek - mint írásunk címe is elárulja - hat felesége. SZEKERES ISTVÁN ÉS UTÓDAI SORSÁNAK ALAKULÁSA Az 1876-ban született Szekeres Istvánt 1914-ben, a világháború kitörése után elvitték katonának, és a háború poklában nyomtalanul eltûnt a déli harctéren, 1915-ben. Az elsõ házasságból 1897-ben született János nevû fia szintén három évig volt a harctéren. Amikor 1918 õszén „leszerelt”, nem sokáig maradt otthon. 1919-ben egzisztenciális okokból võül ment a Szánki István családjába, annak a lányát, Szánki Julist vette el feleségül. Három gyermekük született: János, István és Julis. A szülõk, János és Julis, eléggé korán, az ötvenes években léptek ki az életbõl. A gyermekik is szerencsétlen sorsúak voltak. A fiuk, István 1945-ben, 20 évesen hirtelen elhunyt, a lányuk, Julis is mindössze 37 évet élt. A legidõsebb fiú, János, akinek messze távol három gyermeke van, 1991. szeptember 29-én, a falu lakosságának menekülé39
sekor nem menekült el feleségével és a többi utolsó menekülõvel. Italmámorában valahol elbújt, otthon maradt. Amikor másnap felébredt, már késõ volt a menekülésre... 1993 tavaszán ismeretlen körülmények között 73 éves korában hunyt el, Kórógyon. A Szekeres István harmadik házasságából született gyerekek sorsa pedig úgy alakult, hogy Julis a harmincas évek elején Baranyába ment férjhez. Hogy él-e még, nem tudom! A fia, István, mint ismert zenész és bortermelõ, 1988-ban, 74 évesen tette le a „lantot”, távozott az élõk sorából, hátrahagyván a faluból már korábban elkerült két lányát és három unokáját. Felesége, Szekeresné Gyöke Etelka, aki a népélet jeles ismerõje volt, nála korábban, 1981-ben, 62. életévében hunyt el. A huszadik századdal jó évtized híján egyidõs fiú, Pál 1940-ben házasodott Péter Máriával. Hat gyermekük született. Közülük négyet, egy fiút és három lányt felneveltek. Õk már korábban „kirepültek” a családi házból, családot alapítottak. Így a régi családi házban csak Pál és a felesége maradtak. Pali felesége 1984-ben, 62 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt. Reggel még semmire sem panaszkodott, délután, amikor a férje hazajött a szõlõbõl, a rekamién holtan találta... Pár hónap elteltével a magára maradt Szekeres Pál nagyon komolyan vette önmagát, és egy másik házassággal is megpróbálkozott, de nem sikerült: válás lett a vége közel a harmadik évezred küszöbéhez. 1990-ben, az egzisztenciateremtés céljából Szentlászlón megtelepedett fiához, Dánielhez költözött. Így az õsi családi ház üres maradt. És elérkezett az 1991-es, sok borzalommal teli esztendõ. Az év nyarán, hogy puszta létüket mentsék, az egész Szekeres família, mindenüket hátrahagyva, elmenekült. Magyarországon kötöttek ki, a szigetvári menekülttábor lakói lettek. Közben peregtek az események. Az évtizedekkel elõbb oly délceg, büszke tartású, nótás lelkû Szekeres Pál, aki hajdanán számos színdarab férfi fõszereplõje és a nõk kedvence volt, a szigetvári menekülttábor lakójaként már csak árnyéka volt önmagának. Jövõkép nélküli, megalázott, mindenébõl kifosztott egyszerû, hétköznapi felfogású ember lett belõle. Elkeseredésében, sorsának kilátástalanságában magára mutatva azt mondta: „Hol van ebben a semmiben a lélek?!” Ezek a szavak, akkor, ott egy hontalanná, földönfutóvá lett közösségnek a halálkiáltásaként hangzottak el... Késõbb, a háborús láz és gyûlölet némi lecsillapodása után - miután Eszéknél és környékén megszûntek a harcok - Szekeresék másokkal együtt a menekülttáborból, mint menekültek, Eszékre költöztek. Szekeres Pál 1994-ben, 82 éves korában távozott az élõk sorából, ott érte õt utol a kegyetlen halál. A rétfalusi temetõben helyezték örök nyugalomra... Emlékezés okáért jegyezzük meg: azokat a kórógyiakat, akik idõközben, mint menekültek Eszékre és környékére költöztek, elhalálozásuk után a nevezett temetõben te-
40
mették el. Ott kapnak a földönfutók végsõ nyugvóhelyet, "hogy bár ott, haló poraikban, a holtak birodalmában legyenek együtt, az egy nyelvcsaládhoz, egy faluközösséghez tartozó, hajdanvolt emberek"... Szomorú menekültsors! Szomorú halál! *** Hát ilyen emberek voltak ezek a „kis” Szekeresék, s ilyen tragikus sors jutott az utódoknak osztályrészül. Emléküknek tisztelegve a „kis” Szekeresékrõl szóló históriámat hadd fejezzem be egy régi kedvenc daluk máig hangzó szavaival: „...Nincs, ki húzza, nincs, ki járja, más a nóta. A világ is más az óta, más az óta”.
41
A haraszti Csószo család7 Mielõtt hozzákezdenék a haraszti Csószo polgári nevén: Pozsár-család kordokumentum értékû históriájának a megírásához, néhány mondat erejéig - a régiek elbeszélése és részben saját gyermekkori élményeim alapján szólnom kell a kórógyiak, a szentlászlóiak és a harasztiak egymás közötti viszonyáról az egykor volt idõkben, a letûnt évszázadok tükrében. A nem felejtõ, megõrzõ idõben hallom még a régi idõk üzenetét. Idézgetem újra meg újra eseményeit... Ahogy a régi írásokból - anyakönyvi adatokból tudjuk, e falvak magyarsága - szem elõtt tartva a vérfrissítést - évszázadokon át szoros rokoni kapcsolatokban állt egymással. Az akkori idõkben ez a vérfrissítés úgy történt, hogy majd minden ötödik házasság a másik faluból való nõsüléssel, illetve oda való férjhez menéssel végzõdött. Ennek következtében gyakoriak voltak a rokoni látogatások. A látogatások fogatos kocsin való utazással, illetve gyalogszerrel történtek. Ez a közlekedési mód érvényben volt egészen a gépkocsik tömegesebb elterjedéséig és az aszfalt utak kiépítéséig. A kórógyiak Harasztiba való utazása és fordítva, parasztkocsival úgy történt, hogy kövesúton utaztak Szentlászlón át Ernyesztinig. Onnan pedig a hátralevõ 6 kilométert földúton tették meg utazásuk céljáig. Amikor gyalog mentek, a férfiak kezükben görbebottal keltek útra. Az asszonyok pedig kezükben kis ajándékcsomaggal vagy a nélkül „meneteltek.” Szentlászlóig a közút mellett formálódott gyalogúton mentek, majd azon át, kövesúton tovább, e falu temetõjéig. A temetõnél lekanyarodtak a kövesrõl, és az északnyugat felé vezetõ földúton - lénián - folytatták útjukat egész a Valkó folyón át ívelõ közúti hídig. Itt, a híd közelében álló utászháznál volt a pihenõjük. Ennek az üresen álló épületnek a fala, ajtaja, ablaka, tele volt írva arra járók nevével, mókás üzeneteivel, jelszavaival. No meg a Lanka felé vezetõ kövesútra nézõ falán az õrháznak - a harmincas években - egy óriási, nagy kürtõorrú, tátott szájú, nyelvelõ, emberábrázatú karikatúra volt szurokkal rárajzolva, a következõ felirattal: „Dr. Csurman Esvány, advokat, Kórógy.” Azokban az években, amikor a kórógyiak parasztkocsikon Lankára jártak az útkarbantartásnál kulukolni - ingyen munkát végezni - jókat röhögtek rajta... A gyalogosok ennél az õrháznál értek ki a Valkó folyóhoz. Onnan már a folyó töltésén kialakított gyalogúton folytatták további útjukat, mintegy 4 km hosszan, Haraszti irányában. Harasztitól mintegy 2 km távolságban tért le a gyalogút a töltésrõl, és irányt változtatva ment egyenesen Harasztiba. 7
Megjelent in: Magyar Szó, 2000. március 18. (szombat) számban
42
CSÓSZO RÉRIKÉMÉKRÕL Csószo rérike - polgári nevén: Pozsár János - szegény gyerek volt. Anyagi háttér nélkül, már gyermekkorában a „más kapcája”, kanásza lett. Róla mondta egy haraszti atyafi, hogy a szegénységénél csak a becsületessége volt nagyobb. Amikor nõsülésre szánta rá magát, az õsök szellemét, lelkét õrizve, akkor is csak a szegény lányok közül választhatott magának feleséget. Sok évvel ezelõt, a XIX. század utolsó évtizedében lett házas ember, amikor nõül vette a puritán erkölcsû, egyszerû életmódú haraszti Magdika Máriát - nagyanyám, Magdika Éva apjának, Magdika Illyésnek a testvérét. Miután kezükbe vették, sorsuk irányítását, nem ismertek akadályt. Csószo rérikém paraszti bölcsességgel, hitelpénzbõl kezdte vásárolni az életet jelentõ földeket. Amikor kitört az elsõ világháború, a mindennapok gondjai között is, új értékeket teremtve, már telkes gazdának számított, gazdag ember hírében állott. Mikor a háború befejeztével a hitel értéke semmivé lett, sajátságos helyzetébõl kifolyólag megszabadult eme anyagi tehertõl. Attól kezdve a család sorsa további pozitív irányban folytatódott. A húszas évek végén már Haraszti legmódosabb polgárai között tartották számon Csószoékat. Egyetlen gyermekük volt: Ferenc, aki szintén szegény, de nagyon csinos lányt, M. Nancsit vette el feleségül. Egy lányuk született: Márika. Akkor már szolgákat tartottak, napszámosokkal végeztették a határi munkákat. Négy igás lovuk, több tehenük, sok sertésük... No meg, szinte az egész határi szezonban náluk dolgozott a Csószo Mári néném testvére lányának, Magdika Estörnek a férje: Kürtös Miska is. Ez a Kürtös Miska szálfatermetû, sovány ember volt. Szeretett sûrûn a pohár fenekére nézni, de azért a munkáját mindig pontosan elvégezte. Többször is megtörtént, hogy a falu ráérõi, akik mindig valamilyen huncutságon törték a fejüket, megvárták, amikor Kürtös Miska - akit becézve Miska bópának neveztek - Csószoéktól hazafelé ment. Megállították és különféle beköpésekkel, ugratásokkal fûszerezve „dolgukat”, hórukk! Kiáltással a levegõbe emelték, és teljes erõvel a járdához ütötték, de úgy ám, hogy csakúgy nyekkent. „Rokantoták, hu'alacsonyabb lëgyön” - mondták. Valahogy úgy, ahogy a korszak kovácsai szokták a forrón izzó kocsi tengelyt rokkantani. Már a fentiekbõl látható, hogy nagyanyánk, Magdika Éva haraszti származású volt. Így nekünk, testvéreknek, Pozsár Jánost és Kürtös Miskát is, az évszázados népi megszólítási rend alapján Csószo réikének, illetve Miska rérikének kellett nevezni. Miska rérikének és feleségének, Estör nényének nem volt gyermeke. Mindössze 3 kat. hold földön gazdálkodtak. De mivel két igás lovuk volt, Miska réröm dolgozott Csószoéknál is. 1930-ban nagy csapás érte Kürtöséket. Egy éjjel, mindössze pár méterrel a szobától, ahol aludtak, az istállóból ellopták mindkét lovukat. Ez számukra egyenlõ volt a teljes tönkre43
menéssel. Soha nem jutottak nyomára a lovaknak, sem a tolvajoknak. Hogy pótolják a kárt, Csószoék segítették ki õket a bajból. Miska réröm 1937-ben, nagy hirtelenséggel hunyt el. Éppen a Csószoék földjén dolgoztak. Õ a lovait hajtva boronálta a földet, majd egy pillanatban orra bukott, s meghalt. Csószo Ferenc bátyám vette észre a bajt, látván, hogy a lovak mennek, de nincs a hajtójuk: Miska rérikém... Ennyi volt az élete. 57 évet élt. CSÓSZOÉK TOVÁBBI ÉLETÉRÕL Gyermekkoromban nagyszüleimmel gyalogosan, néha kocsival gyakran jártam Harasztiban. Nagyapámról szólva, elmondhatom, hogy nem volt részeges ember, de nagyon szerette a pálinkát. Amikor az övé elfogyott, útra keltünk Harasztiba, a sógorához, Csószo rérikéhez, akinek mindig volt pálinkája, mert hát pálinkafõzõ kazánja is volt. Akkor még élt a szentlászlói származású Haraszti szülikém, Lapis Estör (1856-1938) nagyanyám édesanya. Szülikémnek az udvarában volt egy nagy körtefa, amely minden évben tele volt augusztusban érõ körtével. Szülikém ilyenkor megüzente, hogy menjünk körtét szedni, mert beérett. Hoztunk is haza belõle mindig, jócskán. Egy alkalommal, amikor már nagyobbacska voltam, „szájtátva” hallgattam a nagyapám, id. Bencze István (1875-1946) és Csószo rérikém „politizálását”. Nagyapám pálinkázott, rérikém pedig pálinkás teát szürcsölgetett. Elõször is azzal hozakodtak elõ, hogy kevés a gyerek, és hogy Harasztiban már 1925-ben bezárták a református felekezeti elemi iskolát. Azóta csak horvát nyelven folyik a tanítás. Közben nagyon sokat emlegették az akkor még nagyon távolinak tûnõ 2000. esztendõt mint a jó és a rossz, az élet és a halál, a lét és a pusztulás egyfajta „vízválasztóját”. Abban mindketten egyetértettek, hogy ha valami csoda nem történik, itt 2000-ben már nem lesz magyar. „Sógor! Sógor! Kiveszünk, me'nincs púré! Nincs púré!...” (púré: gyerek) - mondogatta Csószo rérike. Azt hiszem, „látnok” elõdeim nem sokat tévedtek az évszám megjelölésében. Talán 10-15 esztendõt? Bár tévednék! Késõbb a harasztiak szerencséje az volt, hogy a harmincas évek derekán Újvidékrõl Harasztiba került a lánglelkû, megújító szellemû Kincses Zoltán református lelkész. Majd õt követõen, a hasonló lelkületû Gyurkovics Ernõ. Apostoli feladatukkal kiállták a történelmi próbát, mert széles körû vallási, mûvelõdési és más tevékenységükkel megállították, sõt visszafordították azt az asszimilációs folyamatot, megszüntették azt a társadalmi közönyt, amely a falu õsi etnikumát már-már létében fenyegette. Munkájukkal felélénkítették az életet, s olyan identitástudatot megõrzõ folyamatot indítottak el, amilyenre sem azelõtt, sem az óta nem volt példa a faluban. Ennek a folyamatnak szinte az egész ifjúság, no meg az önkéntes tûzoltók is, ilyen vagy olyan módon, a részesei voltak. "Az érdem nem hull ki az idõbõl" - mondja a bölcselet. Kár, hogy 44
Gyurkovics tiszteletes távozásával ez a pozitív folyamat már nem volt pótolható. Azóta a hajdan népes kálvinista közösség is a múlté már. Lelkipásztoruk sincs. Pásztor nélkül pedig a nyáj szétszéled, elvész. Ez pedig, az idõ folyamatos rejtelmességében a vég közeledtét vetíti elõre... Visszakanyarodván Csószoék további sorsához, megemlítem, hogy nekik volt a faluban, de a környéken is, a harmincas évek derekán, elõször fajtiszta Yorkshire tenyészkanuk. Csószo rérikém volt a Gyura névre hallgató, nagyon szelíd tenyészkannak a gondozója. Amikor rászólt: „... Na, Gyura”..., már ment is hozzá és dörgölõzve röfögött gazdájára. Néhány év elmúltával, miután Gyura megtette a magáét, ivartalanították, meghizlalták és levágták. Csak a vágás után mérték le a súlyát: 404 kg volt benne. Abban az idõben mindez soha nem látott ritkaságnak, eseménynek számított. Lett is belõle annyi kolbász, amennyit sem addig, sem azóta nem láttam. KIALVÓBAN AZ ÉLET TÁPLÁLÓ GYÖKEREI 1940 telén jött az üzenet: Magdika Mária, Csószo rérikém felesége 70 évesen hirtelen meghalt. „Az élet bora elapad, az élet lombja hull, hull, s eltemet” - mondja a költõ... Hónapokkal késõbb, az év õszén, a 16 éves Csószo Márika férjhez ment a gazdag és szintén egyke, 20 esztendõs Máté Janihoz. Két testben egy lélek lettek. Egy lányuk született: Márika. Sajnos, az ifjú pár boldogsága nem tarthatott sokáig, jövõjük elõttük állt, de elvették tõlük. 1941 õszén, háborús körülmények között, Máté Janikát behívták sorkatonai szolgálatra. Elõször Péterváradon szolgált, majd „összeköttetései” révén közelebb került otthonához. Apósa segítségével sikerült neki elérnie, hogy nem kellett neki veszélyes helyeken szolgálni. Igy habár katonai mundérban, de sikerült neki a háborús éveket átvészelni. Közben, 1942-ben, a földi életére kitûzött feladatok elvégzése után, Csószo rérikém, 72 évesen, az örökkévalóságba távozott. Majd elérkezett a korszakváltó 1945. esztendõ, amikor „megfordult” a világ. Az események sodrásában Máté Janika gyalog indult el haza, meleg otthona felé, családjához. Családi tûzhelyétõl nem messze, az egyik szomszédos faluban egy eszelõs senkiházi, paranoiás lelkületû személy megállította õt. Hiába könyörgött neki Janika, hogy ne bántsa, hisz senkinek sem ártott semmit... A sötét lelkû egyén kegyetlenül lelõtte. Késõbb jött az igazság pillanata: a bosszúálló sors, a kérlelhetetlen örök igazság, amely, ebben a tragédiában, ha megkésve is, igazságot szolgáltatott. Mint a helyzet ismerõi mesélték, valószínûleg lelkifurdalása lehetett a számtalanszor elátkozott elkövetõnek, mert letargiába esett, magába zárkózottan viselkedett, majd öngyilkos lett. A sors érdeme szerint megjutalmazta. Tetteiért az Úristen ítélõszéke elõtt adott számot. „Ugyan mennyi áldozat vár áldozatra, néma zsoltárt hagyva hátra?!” Sokkoló dolgok ezek! 45
EPILÓGUS Az 1945. évi ragédia uán sem állt meg az élet. Pár évvel késõbb jött az elsõ, majd a második földreform, amely jócskán megkurtította a gazdagabb családok vagyonát. Ahogy haladtunk elõre az idõben, minden megváltozott. Máté Márika nagylánnyá fejlõdött, majd férjhez ment egy eszéki fiatalemberhez. Egy fiuk van: Tibor, aki oly átéléssel beszéli azt a csodálatosan zengõ haraszi tájnyelvet, hogy szinte élvezet hallgatni. Idõk múltával, a hetvenes években, elõbb Csószo Ferenc bátyám, majd Nancsi ángyom is távozott az élõk sorából. A Csózso családi házban csak Csószo Márika maradt egyedül, összetört ifjúságának álmaival, ellobogott vágyaival, fakuló emlékeivel. Késõbb hozzáköltözött özvegy anyósa is. A nyolcvanas években többször is jártam náluk. Márika, megnyugodván a mindenható Isten akaratában, akkor már jócskán benne járt az idõben, de még mindig, ha nem is a régi fényében, fenntartotta a maradék birtokot. Nem akarta megadni magát az idõnek, habár az már eljárt fölötte. Érezte, mondta, hogy a tönkretett ifjúságát, elvesztett családi boldogságát, amit egy esztelen, átkos emberi kéz elvett tõle, nem pótolhatta már senki és semmi... Ilyen szomorú sors jutott osztályrészül Csószo Márikának. Nehogy mindez feledésbe menjen, nekik, Csószoéknak és Harasztinak állít emléket ez a megemlékezés.
46
Papválasztás és más históriák8 Villanások a hajdani Kórógy életmorzsáiból I. Papválasztás volt a húszas évek elején Kórógyon. Mivel két jelölt volt, a lakosság is két részre szakadt. Az egyházközség tagjainak egyik része Sebestyén Palcsit, a néhai Sebestyén Pál kórógyi református lelkész egyik leszármazottját támogatta, azt akarta papnak, míg az ellentábornak a jelöltje Kovácsy József lelkész volt. Az ingoványos talajú, széthúzó idõben, céljaik elérése érdekében mindkét tábor kortéziát, választási hadjáratot indított. Kortesek járták végig a falut. Bizalomkeltõen agitáltak, kérték a híveket, hogy aláírásukkal nyilvánítsák ki véleményüket, kit akarnak papnak a két jelölt közül. A rossz nyelvek szerint, az agitáció hevében a két tábor hívei keményen összekülönböztek. Jártukban-keltükben a hétköznapok nyelvén szócsatákat vívtak egymással, ami sok, addigi barátságot, rokoni köteléket megnyirbált, széttépett. A papválasztáson végül is a Sebestyén-pártiak maradtak alul. Ahogy a másik fél mondta: megbuktak. A vesztesek táborához tartozott a jámbor lelkû, becsületben megõszült Palkó (Fülöp) Sándor is, aki egyben hûséges presbitere volt a helyi református egyházközségnek, no meg buzgó templomba járó... Nem értette meg és nem tudta elviselni táborának e nem várt kudarcát, amely nagyon nagy sebet ejthetett a lelkén, mert „meghasonlott” önmagával. Annyira bántotta életének eme nagy „buktatója”, ez a méltósága elvesztésével egyenlõ sikertelenség, hogy végül is „beteljesedett rajta végzete”. Örvénybe került, ahonnét nem tudott kievickélni. Végsõ elkeseredésében soha többé nem tette be lábát a templomba. El akart felejteni mindent. Majd a szükségbõl erényt kovácsolva, új mozgásirányt szabva életének vallást változtatott, és a feleségével együtt elment nazarénusnak a hívõk közé. Ott járta tovább élete útját mindhalálig... A gyõztes tábor egyik ismeretlen fûzfapoétája, gyõzelmük örömére, no meg a vesztesek bosszantására, a következõ mókás strófát fundálta ki: „Van énnéköm kispejlovam fekete, Mëgbukott a Gajnok Boris ezredje! Polity Apó a kapitány, Nëm mondhati Söböstyénnek dobor dán!” 8
Megjelent in: Magyar Szó, 1998. szeptember 17. (csütörtök) számban
47
Polity Apó a Palkó (Fülöp) Sándornak volt a gúnyneve. Apró termete miatt, a fél decis pálinkás üveghez mintázódva Politynak nevezte õt a falu népe. A Gajnok Boris pedig kortesvezér volt a Sebestyén-pártiak táborában. II. Kórógyon a nazarénus (hívõ) vallási szekta elsõ tagjai az Gyöke Gergely bognár és asztalosmester, valamint id. Gajnok István földmûves voltak. A nazarénus gyülekezet elsõ imahelyisége is Gajnok István házában volt. Gajnok István apja - csúfnevén: Fata Apó egy alkalommal, borgõzös állapotban, nagy káromkodások közepette kiverte a gyülekezeti helyiség ablakait. Ezen annyira megütköztek ezek a jámbor, becsületes lelkû emberek, hogy az elsõ világháború elõtti évben-1913-ban - megvásárolták a ma is meglévõ imaházukat. Az épületet Mozgó Apótól - polgári nevén: Miócza Gergelytõl vették meg. Ezt a Miócza Gergelyt azért nevezték Mozgó Apónak, mert volt egy értelmi fogyatékos, súlyos mozgáskorlátolt fia: Laci, aki sem járni, sem mászni nem tudott, csak mozgott. Ezért lett a falu nyelvében Mozgó Laci a neve, az apjáé pedig Mozgó Apó. Az Amerikát is megjárt öreg Gyöke Gergelynek szárazkapu bejáratú keresztháza volt a Fõ utcán, közel a falu keleti pereméhez. A kapubejárat fölötti hosszú, deszkából készült cégtáblán a két világháború közötti években a következõ szöveg volt olvasható: „Grga Gyöke kolár i stolár Kórógy”. III. Kovácsy József lelkipásztor idejében, de késõbb is, vegyes összetételû templomi énekkar mûködött, melynek Záké János református kántortanító volt a karnagya. A Hozsanna énekeskönyvbeli énekeket tanultak, de népdalokat is énekeltek, több szólamban. Ezeket az énekszámokat jeles ünnepeken, továbbá fõpapok és közismert világi személyek látogatása alkalmával adták elõ a templomban, néha esti bibliaórán az iskolában. A húszas évek elsõ felében történt a következõ mókás história. A Kovácsy József lelkész feleségének 1923-ban megszületett a Józsika utónevû elsõszülött fia. Az énekkar aznap este is énekpróbát tartott a református templommal átelleni elemi iskola nagytermében, melynek tagja volt az akkor 22 éves P. Pál is. Nem tudni miért, de feltehetõleg azért, hogy „mûveltségét” a többiek elõtt fitogtassa „úri” módon, „uras” szavakba öltve akarta magát kifejezni, ami végül is balul ütött ki. Ezért jóhiszemû steril erõlködéssel a következõ szavakkal fordult az ott levõ apához: „...No, Tisztölendõ Úr, hát a Tisztölen48
dõ Asszonka mëgelõtt-ë szërëncsésen?!” Hallván a nem odavaló szavakat, Kovácsy Tiszteletes elõször elvörösödött, majd miután az énekkar tagjain kitört a visszafojtott röhögés, meglepetésében csak azt tudta mondani: „Ejnye, Palikám, talán csak nem állat a feleségem!” Az embert néha pofonok is érik az életben. (Gajnok Etel /1898-1987/ visszaemlékezése nyomán). IV. A múlt század derekán, a jómódú kórógyi Dezsõ Piko nagycsaládnak jól jövedelmezõ vízimalma volt Vukováron, a Dunán. Benne dolgozott, szorgoskodott a nagycsalád egyik legényfia: Piko József. Amikor házasulandó korba került - úgy 18 éves lehetett - egy augusztus végi napon elment hozzá az édesapja és az édesanyja, hogy tudassák vele itt az ideje, hogy megházasítsák. Persze elõzõleg már otthon, a nagycsaládi kupaktanács kiszemelte számára a jövendõbelijét, amit a lány szüleivel is megbeszéltek. Így biztosra mentek fiukhoz a vízimalomba, hisz annak töretlen ifjúi álmát még nem nyugtalanították az élet haszontalanságai, semmiségei, problémái... A családi hagyomány szerint, amikor a szülõk Vukovárra értek, mindjárt elõhozakodtak jövetelük céljával és zamatos kórógyi tájnyelven, a következõképpen adták elõ mondókájukat: „O, të Józsika, o' të Józsika! Emeë, ejüttünk, me'ú gondoltok, hu'massá ëtt van a térekelet (az õsz) oszta majd mëgzázasíccsunk, me'hiszë 'la' áravaló vagy má'hu' mëgházasoggy! Oszta 'majd' mëgkërjök aszt a szëpsëgös szëp, dologtorkos, jóravaló Pétör Évikát, oszta' hamacsa majd' hojan jó lësz!” Volt is foganatja ezeknek a serkentõ szavaknak, mert a leendõ võlegény, pár pillanatnyi gondolkodás után csak annyit mondott: „Jó 'van apika! Jó 'van anyika! Ha kiejtõknek szëpcse, néköm is szëpcse! Ha kijetöknek jó lësz, néköm is jó lësz!” Mindössze ennyibõl állott és ezzel be is fejezõdött a házasságkötéssel kapcsolatos beszéd a szülõk és a fiuk között. Így házasították meg és így nõsült meg Dezsõ Piko mint a többi korabeli fiatal - a szülõk akarata szerint élt, szeretett, gondolkodott, dolgozott. A szülõi párválasztás jól sikerült. Dezsõ Piko Józsi az év õszén az ezermester Péter Ferenc lányát - Peter Évikét - vette el feleségül. A hagyomány úgy tudja, hogy Péter Ferenc, hosszú évek során 36 darab, díszesen kicifrázott kócsagot készített, amelyek sajnos, a történelem viharaiban, sorra mind elkallódtak. 49
A Dezsõ Piko Józsi birtokában volt egy 1780-ban kiadott Szent Biblia is, melynek hátlapjára, õsi szokás szerint õ saját kezûleg írta be a következõ szöveget, amelyet elsõ gyermekének keresztelése alkalmával, az egybegyûlt vendégek elõtt fogalmazott meg: „Atyánk áld meg egybe gyülésünk Adj minékünk békességet Áld meg akit küldöttél nékünk Azt a kicsiny kis vendéget Tartsd meg sok idõkre Szülõk örömére Hogy idõ telvén Lehessen új polgár A haza és az ország Segedelmére” 1863. (Gyöke/Piko) Etelka /1919-1981/ visszaemlékezése nyomán.) 1998. IX. 2.
50
Veszendõ értékeink9 A kórógyi év végi jeles napokról Mint az mindig is lenni szokott, az egyszerû falusi nép, a régi paraszti életben sokat adott a szint, a változatosságot hozó jeles napok, jeles névnapok megünneplésére, ami mind szépen beilleszkedett a falu hagyományos rendjébe, tömegkultúrájába. Más szóval: az általános szellemi klímában a falu népe magábaolvasztotta a szokásokat. Az újesztendõ közeledtével nem árt feleleveníteni, ha csak pillanatokra is, örök tanúságképpen az utókornak, azt a régi világot, azt az értékrendet, a korabeli falu szellemi életének tükrözõjét, amely az óta már örökre eltûnt a történelmi idõk változásaiban: a történelem süllyesztõjében. Félrebillentvén korszakok függönyét, a hitelesség érdekében, szólnom kell arról is, mint egyfajta kuriózumról, hogy õsi hagyomány, a múlt karácsony közeledtével a felnõtté válás elõtt, az élettel teli gyerekek fantáziája már lázban égett. „Ünneplõbe öltözötten”, önmagukat is keresve, tele önbizalommal nagyban készülõdtek a kántálásra, arra a szerepre, amely rájuk várt: hogy névnapjukon, méltó módon felköszöntsék, eláldják az ünnepelteket: az Ádámokat, Évákat, Istvánokat, Jánosokat, Dávidokat, no meg az újesztendõt. A két világháború közötti években eléggé ritka volt az a ház, amelyben nem élt István vagy János utónevû személy. Évából és Dávidból már kevesebb volt, míg Ádámból addigra csak kettõ maradt: Papp Ádám és Györke Ádám. Pedig régebben, a múlt században, az Ádám nagyon divatos utónévnek számított nemcsak nálunk, hanem a többi kelet-szlavóniai magyar faluban is. Példát teremtõ esetként, a parasztsors felsejlõ változásaiban nagyon várta már ezeket a jeles napokat, a fejük fölött süvítõ gyermeksereg. Mert hát a sorsmegállásban lehetõség nyílt egy kis pénzszerzésre, és a felhevített gyermeki képzelet levezetésére... ÁDÁM- ÉS ÉVA-NAPI KÖSZÖNTÕK Az akkori kor meghatározott értékrendje szerint, a kántálás december 24-én, Ádám és Éva napján kezdõdött. Mégpedig úgy, hogy a délelõtt az Ádámokat, délután pedig az Évákat köszöntöttük fel. Majd karácsony másnapján az Istvánokat, a rákövetkezõ napon pedig a Jánosokat érte ez a megtiszteltetés. Õket követõen a Dávidok, majd az újesztendõ felköszöntése, el9
Megjelent in: Magyar Szó, 1997. december 16. (kedd) számban
51
áldása következett. Többnyire kettesben jártuk a falut, s a kapott pénzt, 15-30 dinárt egyenlõ részre osztottuk. Mielõtt útra keltünk, jól feltérképeztük az egész települést. Ily módon pontosan tudtuk, hol, melyik házban él felköszönteni való személy. Hogy teljes legyen az élet krónikája, Ádám és Éva napján az elsõ felköszöntés mindig a jó személyi adottsággal rendelkezõ Györke Ádámnál és a feleségénél, Borka Évánál - Vica ángyónál volt. Olyan ritka, egyedi család volt a faluban ez a Györke család, ahol a férj és a feleség a bibliai elsõ emberpár: Ádám és Éva nevét, ahova Ádám és Éva napján délelõtt és délután is illett bekopogni, megjelenni. Magányosan éltek. Senkijük sem volt, csak õk maguk. Az évszázadok során apáról-fiúra átörökítõdött, szebbnél szebb névnapi köszöntõk közül nem volt nehéz kiválasztani és lángoló glóriaként, szavakban az ünnepeltek köré csavarni a nekik legmegfelelõbbeket. Körülrakva magam a múlt emlékeivel, íme, ízelítõnek néhány köszöntõ: „Szerencsés jó reggelt kívánok, ez házban nagynak és kicsinek, de legkivált Ádámnak, melynek felvirradtunk piros, szép hajnalára. Az égnek megszámlálhatatlan csillagára. Annyi áldás légyen az Ádámnak a fején, amennyi fûszál van Kórógynak mezején. Nyíljon meg az égnek minden dicsõsége, amely dicsõségnek sose legyen vége. Ámen!” A következõ felköszöntõ éneket a XLII. zsoltár dallamára énekeltük: „Serkenj fel, miért aluszol! Az Ádám hogy megérte. Múzsálj mind új nótákra! Szíve Istenét kérte. Kelj fel, miért szunnyadozol! Hogy ez napra felvirradván, Jutott éj hajnalára. életében megmaradván. Ámen.” Itt van még ez a következõ, csodálatos, régi ízeket, színeket õrzõ felköszöntõ is: „Azér jûttem az fagyon, Boroskancsó forogjon, Hogy megmongyam mi vangyon. az kántáló is igyon. Máma Ádám napja vagyon, Elmontam az rigmusom, Tíkot csapjanak agyon. Aggyák meg az garasom!” 52
Megjegyzem, a régi világban, a tyúkok többnyire az udvarban levõ fákon éjszakáztak, és ha tyúkhúst akartak enni a háziak, akkor közülük valaki, talán a legügyesebb, etetés közben megkullározta a kiszemelt „áldozatot” s odavágott a kolozsbottal, amelytõl az elkábult, felfordult. Tudván hogy Ádám és Éva napján ki lesznek téve a kántáló gyerekek rohamának, a hordó hasú Gyökre Ádám apó már napokkal elõbb egy egész marék fél dinárost szerzett be a közeli Zsidó Apó (Háhn Sándor) kocsmárostól és szatócstól, amelybõl minden kántálónak fél-fél dinárt adott. Az akkor két skatulya gyufa árának felelt meg. Amikor az Apó pénze elfogyott, bezárta a kaput, ezzel jelezvén hogy-mai szóval mondva-, inszolvens, fizetésképtelenné lett. Igaz, megtörtént másoknál is, hogy kántáláskor zárt kapukra találtunk. Az ilyen helyeken, pénz hiányában, nemkívánatosak a kántálók. Máskülönben Ádám apó nagyon víg kedélyû, tréfálkozó kedvû ember volt. Magában hordozta azt az értékrendet, amelyet gyermekkorában megtanult. A feleségérõl - Borka Vicáról - azt rebesgették kortársai, hogy fiatal korában olyan tüzes lávához hasonlítható, nagyon heves vérû, kéjesen ábrándozó, több szeretõt tartó menyecske hírében állott. Az a hír járta róla, hogy akkor is, amikor már megvénült és gebe termetûvé lett, azért járt olyan buzgón és rendszeresen a templomba, hogy láthassa hajdani szerelmét: Bózsó Pistit, a kántort. Ugyanis, fiatal korában ez az ember volt Vica ángyó egyik szeretõje ... „Szerelmes ember örökké fiatal.” Ez a Györke Ádám mesélte, hogy amikor már a házassági kihülés folytán Ámor nyilai eltompultak, s a láva tüze is kialudt, Szilveszterkor, vacsora után, kissé összebújtak „melegedni”, múltat idézni. A bimbós tavasznak kedves illatára emlékezve megérezték a bölcsõt, s a bizonytalan új esztendõre gondolva, Ádám apó maga bánatát sírta bele, múltja árán, a kórógyi éjszakába. Ilyenkor, a sors akaratából, a következõ, mókás szövegû strófával kedveskedett vele együtt vénült élete párjának: „O'të édös feleségöm, szomorú vénségöm. Ha meghalol ki fog néköm sütni, fõzni, sõprünyéllel ütni, verni?! O'të ídes feleségöm, szomorú vénségöm.” Egyszerûen mondva: boldogságra vágyott! Álmodni azért szabad... Az elpazarolt napok, évek, évtizedek után, nagy árvaságukban, régóta már minden ketten kiléptek ebbõl az árnyékvilágból, s elmentek a soha vissza nem térõk útján. Azóta, az idõkoptatta fejfájuk is eltûnt, s a sírjuk is jeltelenné lett az elárvult kórógyi temetõben... Egyszer minden álom, minden utazás véget ér...
53
A FÉL FALU NÉVNAPOT ÜNNEPEL István és János napján szinte az egész falu ünnepi lázban égett. Hiszen, mint már említettem, közel a fél falu férfinépe ezt a két utónevet viselte. Ekkor már nemcsak a gyerkõcök, hanem a felnõtt rokonok, komák, barátok is elmentek István-, majd János-napot köszönteni. Evés, ivás mellett vigadtak, énekeltek, mókáztak. E napok elmúltával jöttek az aprószenek, amikor a gyerekek, ritkábban a felnõttek is, „HÓRÓGYIS! HÓRÓGYIS!” mágikus szókiáltások mellett monyaróvesszõvel - mogyoróvesszõvel - veregették egymást azért, hogy a jövõ évben védve legyenek a gonosztól, bizonyos betegségektõl: hogy ne legyenek rihesek, bibícsösök (kelésesek), hogy ne nõjjön a nyakukon, vagy a homlokukon gügû, egyfajta zsírcsomó kinövés, stb. Amíg ez a vesszõzés tartott, szünet nélkül folyt a kiabálás: „Hórógyis! Hórógyis!” A lelkek mély tengerében ez olyannak tûnt, mint valami pogány kori tündérálom. Épp úgy, mint, ahogy a költõ mondja: „Álmodik a nyomor!” Dávid napján már nem volt olyan káprázatos lótás-futás, mert mindössze nyolc jómódú Dávid élt a harmincas évek elsõ felében a faluban. Ezek a következõk: Borka Dávid, id. Dezsõ (Dóci) Dávid, ifj. Dezsõ (Dóci) Dávid, Fábián Dávid, Kismartin Dávid, id. Lukó Dávid, ifj. Lukó Dávid és Varga Dávid. A köztiszteletben álló, egyenes, gerinces magatartású id. Lukó Dávidnál, pár mondat erejéig kissé meg kell állnunk. Az õ házában a kántálókat külön megtiszteltetés érte. Ott egymást követõén két Dávidot kellett felköszöntenünk. S mindkettõ egy-egy dinárral jutalmazta igyekezetünket. Miután elmondtuk s elénekeltük a rájuk illõ köszöntõinket, a költõi ihletettségû öreg Lukó Dávid, a múló napfényben, mintegy magát is fényesre simogatva, no meg önmagát is kifejezve, nagy egyszerûséggel a következõ mókás dalocskát öregesen énekelve viszonozta köszöntõinket: „Összeszedtem hetvenhét sziklaszukli szakácsot. Fõzzön néköm levesbõl, kilikuli kalácsot. Sürög, forog a hetvenhét szakács, (de) a levesbõl úgy sem lett kõtkalács.” Így kerek a világ! - szokta ilyenkor mondani. Azóta már az egész, utódok nélküli Lukó család eltávozott az élõk sorából. A bonyolódó társadalomban, halálukkal halott lett a hajdan oly fényes életû családi ház is... Az említett Dávid közül az utolsó, az 1991. évi menekülés elõtt, a „dúsgazdag” Kismartin Dávid 1996 márciusában, házat és hazát elhagyva földönfutó nincstelenként hunyt el, felesége karjai közt, a vései menekülttáborban. Hiába, az élet is tele van rejtelmekkel! Erre mondják: neki, sajnos, ezt hozta az élet!
54
SZILVESZER-NAPI SZOKÁSOK Az esztendõ utolsó napjához, a Szilveszterhez is érdekes szokás fûzõdik. Tekintet nélkül arra, hogy milyen napra esett, aznap istentisztelet volt a református templomban. Csakhogy akkor nem ünneplõ ruhában, hanem hétköznapi öltözékben, vagyis ahogy nálunk mondják, hétköznaposan mentek a templomba és az évszázados templomi ülésrend szerint foglalták el helyüket a padban. Dicséretes, hogy ezen a napon, még azok is elmentek a prédikációra, akik egész éven keresztül kerülték az Isten házát. Szilveszter napján az istentisztelet a következõ, lélekemlõ énekkel kezdõdött: „Ismét egyik esztendeje, Istentõl kimért ideje, telék el a mulandóságnak...” Az említett jeles napokkal telített hét után már „kopogtatott” az újesztendõ. Amikor az elköszönõ óesztendõ utolsó éjjelén a sok évszázados toronyóra elverte a tizenkettõt - a féléjjelt -, a kórógyi muzsikusok, két zenekar - a Kispalkó Illés népi zenekara és a Dezsõ Piko F. István tamburazenekara, az akkori szellemi áramlatban elkezdték a falut járni. A muzikális érzékû emberek háza elõtt leálltak, s elkezdék húzni, s énekelni az: „Ez esztendõt megáldjad, Ez esztendõt megáldjad kegyelmedbõl ÚRISTEN...” kezdetû újévi éneket. Utána, ha a házigazda kijött, pár dinárral jutalmazta a zenészeket, majd folytatták útjukat tovább, mindaddig, amíg körbe nem járták az egész falut. Utoljára hagyták azt a családot, azt a házat, ahová meghívták õket újévi pecsenyére. Nem dáridóztak. Néhány nóta elhúzása, eléneklése után a Himnusz és a Szózat hangjaival zárták az ünneplést. S mindenki ment a saját otthonába, kipihenni az éjszaka fáradalmait, zajzáporos eseményeit... Sajnos, régóta hallgat már a kórógyi hegedû! Régen nem sír fel a nóta benne! A kórógyi kovácsok is (akkor öten voltak) szakmájukhoz illõen köszöntötték az újesztendõt. Az éjfél elõtti percekben kivitték a házuk elõtti kishídra a kovácsüllõt, majd meggyújtották az üllõ négyszögletes két oldalüregébe tömött puskapor kanócát. Pár másodperc után, a puskapor ágyúszerû dördüléssel robbant... Harangzúgás közepette így köszöntötték az újesztendõt... S végezetül megemlítem, hogy a kisgyerekek, a következõ kedves szavakkal köszöntötték szeretteiknek az újesztendõt: „Kicsi vagyok, székre állok, Boldog újesztendõt kíványok!” Az eredeti bölcsõ melegének emlékeiben, a múlt, s a távolság ködében, íme, ilyenek voltak hajdanán az év végi jeles napok, névnapok, szokások, emberek. Mindez a felépített álomvilág, mesevilág, ahol a valóság is álomnak tûnt, ma már csak történelem a sorsdöntõ események immár végeláthatatlan sorozatában...
55
Séta az idõ hídján10 1941. június 22. - 2001. június 22. A történelemben gyökerezõ 1941 júniusában falragaszokon hirdették, hogy június 22-én a délelõtti órákban nagygyûlést rendez az új államhatalom Vinkovcin, és ezen a többi között felszólal majd egy miniszter is: dr. Mile Budak. Mindig kíváncsi természetû voltam, s elhatároztam, odautazom, és megszemlélem az eseményt. A nagy nap vasárnapra esett, és verõfényes volt a reggel. Azokban az órákban már útra készen álltam, vártam az indulás, pillanatát. Amíg a puritán jellemû, világot látott nagyapám, id. Bencze István (1875-1946), valamint édesapám, ifj. Bencze István (1896-1960) szívükben vallásos áhítattal a templomba készülõdtek, addig én a házunk udvarán, a szomoszédos ház falából mintegy 30 cm hosszúságban az udvarunkba nyúló vastag talpfán üldögéltem, gondolkoztam. Ahogy ott üldögéltem, akkor mondta el nagyapám, hogy azon a helyen szokott nyáridõben szabad idejében üldögélni dédapám, Bencze Sándor (1848-1896) is. Elmélázván a hallottakon, a régmúlton, valahogy úgy 7 óra után betért hozzánk ifj. Péter Pisti (1897-1971), és a következõ szavakkal fordult a vele majd egykorú édesapámhoz: ... „Bencze, tudod-e hogy mi az újság?!”... Édesapám nemleges válaszára azt mondta: ... „Éppen most hallgattam Dóciéknál a pesti rádiót, bemondta, hogy ma hajnalban a németek óriási katonai erõkkel megtámadták az oroszokat!”... Ezekre a szavakra nagyapám, sok titok tudója, a múlt és a jelen közötti kapcsolat tárgyilagos józanságával prófétikusan a következõket mondta: ... „Na, most aztán Hitler eltalálta, hogy kit kell megtámadnia! Ha odavezényli is az egész ármádiáját, akkor sem tudja azt az óriási országot meghódítani! Úgy jár majd, mint a nagy Napóleon! Az is mindig mindenfelé gyõzött, de amikor ráment az oroszokra, beletört a bicskája! A dermesztõ orosz telet és az óriási orosz teret õ sem tudta legyõzni!... Így jár majd Hitler is! Meglátjátok!”... Szó, ami szó, pár nappal a német-szovjet háború kitörését követõven Kassa bombázása ürügyén Magyarország is belépett a háborúba. Hadat üzent a Szovjetuniónak. Hallván a sorsfordító, tragikus eseményt, „átrepülvén az idõben”, nagyapám gondolkodó, bölcs parasztember módján, saját etikai töltésében, nemzetféltéséhez fûzõdõ jó elõérzéssel a következõ szavakra fakadt:..."Szegény Magyarország! Szegény magyarok! Most már õk is osztozni fognak a németek és Hitler sorsában! Ez pedig pusztulást, vért, romokat hoz magával... Lelki szemeimmel szinte már látom a gyönyörû pesti hidak és az 10
Megjelent in: Magyar Szó, 2001. jólius 5. (csütörtök) számban
56
ország pusztulását... Könnyek árját, százezrek pusztulását látom az orosz hómezõkön!... Ezek az országvesztõ nagyurak nemcsak siketök, de egyben vakok is!"... Megjegyzem, nagyapám az elsõ világháború idején több mint 3 évet volt orosz hadifogságban. S igazat adott neki a sors az eljövendõ zord események felvázolásában. Jól ismerte az ottani körülményeket, a végtelen nagy országot, s méltán feltételezhette, hogy mi lesz ennek a véres „kalandnak” a vége és az ára. UTAZÁSOM TÖRTÉNÉSEI De hogy a témánál maradjak, elindultam a vasútállomásra. Amikor úgy 9 óra körül beértem a városba, ott már nagyban zajlott az élet. Sok-sok falragasszal, plakáttal volt tele a város. Szövege magyarra fordítva kijárási tilalmat rendelt el a megalázott szerbek és zsidók számára. Ekkor lett érthetõ számomra az a dolog, hogy a szerbek lakta Gabos és Oszró (Ostrovo) vasútállomásán senki sem szállt fel a vonatra. Bizony, akkor már nemcsak a falak, hanem az emberi sorsok is repedeztek... Amikor a katolikus plébániatemplom elõtti parkhoz értem, már tele volt a környék kíváncsi polgárokkal. A Városi Pince (Gradski podrum) közelében megálltam, szétnéztem. Német katonákat láttam, amint vidáman, gondtalanul csevegve sétáltak a korzón. Átellenben, a toleráns múlt örökségeként a Zsinagóga impozáns épülete emelkedett a magasba. Egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy a történelem hordalékában tobzódó, néhány kulturbundos egyenruhába öltözött, érzékfogyatékos fiatal, nagy kiabálások közepette minden látható ok nélkül elkezdte beverni a Zsinagóga ablakait... Szívet repesztõen csörömpölt az üveg, törtek az ablakok, az emberi sorsok. Õk pedig zúztak, törtek mindent, amit csak értek. Közben ordítoztak, káromkodtak... Gondoltam is magamban: Nesze neked, Új Európa! Nesze neked, Új Világrend! Beteg a világ, nagyon beteg! - suttogtam. Tovább morfondírozván az járt az eszemben, hogy vajon mi is lesz ezzel az új világrenddel, ha már a kezdetén a dilettáns tömegek így viszonyulnak a mássághoz?! Vajon ki érti ezt? Lesújtott volna ránk a görög tragédiák végzetszerûsége?! Micsoda keserves fintora a világtörténelemnek, hogy a sors inkább kegyetlen, mint igazságos? - morfondíroztam tovább... A VINKOVCI NAGYGYÛLÉS Mai ismereteimmel visszatekintve lelki szemeimmel szinte látom, amint a fejesek - a történelem leendõ koldusai - világosbarna egyenruhában már elfoglalták helyüket a park szélén álló díszemelvényen. Majd az új világrend
57
szabályai szerint, karfelemeléssel üdvözölték az elõttük falvanként elvonuló, színpompás horvát népviseletbe öltözött zenekarok kíséretében vidáman daloló, táncoló fiatalokat, idõsebbeket. A tömegek Mirkovci irányából fordultak be a fõtérre. A csoportok elején a legmagasabb személy vitte a nemzeti színû zászlót, a mellette levõ pedig a falu nevét viselõ táblát. A látottakból ítélve a más nemzetiségû falvak lakói nem voltak képviselve a felvonulók között. Miután a felvonulók tömege elfoglalta helyét a parkban és az utcákon, valamint a díszemelvény elõtt és körülötte, dr. Mile Budak megtartotta lelkesítõ, buzdító beszédét. Hogy mirõl beszélt, azt már nem tudnám megmondani, mert az engem akkor sem nagyon érdekelt. Arra emlékszem, hogy a tömeg lelkesen éltette, zsiviózta õt. Mindezt látván, gondolatokba merülve, ifjúságom tiszta lelki énjével kérdeztem önmagamtól: mi történik itt! Ebben a süllyesztõ világú, nagy történelmi hullámverésben talán a hatalmát vesztett régi rendszer átka fogant meg? Vagy egy percnyi szélcsend a készülõ ítéletidõ elõtt? S hogyan eligazodni életünk eme útvesztõiben? Nem tudom! Egyelõre vártam, mit rejt magában az idõ méhe... Hát így kezdõdött! Késõbb, minket is magával rántva elindult a Sors, a mostoha, az idõtlen jövõbe! Mivel a vonatom hamarosan indult hazafelé, otthagytam az éljenzõ tömeget, s elindultam a vasútállomásra. Elegem volt mindabból, amit láttam, hallottam. Legjobban mégis a német-orosz háború aggasztott... Hazafelé menet sokat gondolkodtam a hallottakon s azon, hogy megkezdõdött a nagy leszámolás a két antagonista nagyhatalom: a náci Németország és a bolsevik Szovjetunió között. Talán a legnagyobb, a legvéresebb és a legkegyetlenebb háború vette kezdetét e nappal? - töprengtem tovább. Néhány hét elteltével megérkezett a válasz: belháború a volt Jugoszlávia területén és emberek százezreinek pusztulása, menekülése e véres téboly elõl... Akkor még nem tudtam, nem tudhattam, hogy mindez csak egyfajta „elõjátéka” lesz annak a még szörnyûbb tragédiának, mészárlásnak, népvándorlásnak, rombolásnak, ami 50 év múlva fog itt bekövetkezni. A NÉMET-SZOVJET HÁBORÚ ELÕTTI HETEKRÕL Az 1941. június 22-én megkezdõdött német-szovjet háború elõtti hetek egyes eseményei nagyon is befolyásolták a szlavóniai magyarság késõbbi sorsát. Az 1941. április 10-én Zágrábban kikiáltott Független Horvát Állam megszervezésével új államhatalmat kaptunk, amely sûrítve adta a problémákat. Hamarosan intézkedett, az elsõ világháború után Horvátországba telepített szerb dobrovoljacoknak - ottani magyar nyelven mondva vojacoknak el kellett hagyniuk otthonukat, és helyükbe horvát telepeseket ültettek. A talajuk vesztett vojacok elûzésére 1941 júniusában, nem sokkal a német-szov58
jet háború kitörése elõtti napokban került sor. Mindenüket ott kellett hagyniuk, csak a legszükségesebb személy holmijukat vihették magukkal. A poros úton emberek "poroszkáltak" hosszú sorban. Sorsok, emberi tragédiák árnya szorult közéjük. Kisebb-nagyobb batyu a hátukon, a hónuk alatt... Akárcsak ötven évvel késõbb a menekülõ szlavóniai magyaroknál és másoknál. Ki hogyan gyõzte. A vasútállomásokon marhavagonokba rakták õket. Majd kitaszítottként, megcsúfoltként irány az ismeretlen jövõ! „ÖTVEN ÉV MÚLVA UTÁNUNK JÖTTÖK!” A vojacok elûzése utáni pokoli zûrzavarban a Tízparancsolatot betartó és az okkult tudományokkal is „kacérkodó” melegszívû édesanyám, Benczéné Borka Mária (1900-1981) egy reggel, nyoszolyájából felkelve, sírva mesélte csodálatos éjjeli álomlátását. Azt álmodta, hogy a kórógyi református templomban sok-sok fekete ruhába öltözött, fekete fejkendõs szerb vojac asszony magyarul énekelte a „Minket, Úristen, elhagyál, és reánk megharagudtál”... kezdetû zsoltárt. Majd a templomi nagykar egyik sarkából fénycsóva sugárzott. S ebbõl a fénycsóvából egy „égi hang” azt kiáltotta: „Ötven év múlva utánunk jöttök!” Mélyen elgondolkodtam a hallottakon. Azt hiszem, ehhez nem kell külön kommentár... Még édesanyám életében, a hatvanas és a hetvenes években, fáradt világvándor módjára gyakrabban jártam haza a szülõi házba megpihenni és eltemetett álmaimra emlékezni. Ilyenkor a mindig újságolvasó és a világ eseményeit nyomon követõ édesanyám számtalanszor mondogatta: ... „Jaj, Sándorka, mi lësz ëtt, ha Tito mëkhal! Mi lësz ëtt, ha Tito mëkhal?!”... Egyszerû paraszti eszével õ már akkor felfogta, megérezte az akkor még nagyon távolinak tûnõ, de a mélyben már morajló történelmi vihar közeledtét, amely Tito halála után mintegy tíz évvel, vagyis 1991-ben, már véres orkánná fejlõdve, elérte Kórógyot és környékét is. Rombolást, vért, pusztulást, menekülést, könny-és menekültáradatot söpörve maga elõtt, széttépte, darabokra, alkotó elemeire szaggatta a második világháború véres tüzében összekovácsolódott titói Jugoszláviát... Tehát az ötven évvel elõbb hallott isteni szózat: „Ötven év múlva utánunk jöttök!”, pontosan bekövetkezett, beteljesedett. De ezt már édesanyám, szerencséjére, nem érhette meg... Sic erat in fatis! Így rendelte a sors!
59
A Szekeres család tündöklése és romlása11 A CSALÁDRÓL, ÁLTALÁNOSSÁGBAN SZEKERES Ilyés és SZEKERES János családi háza a Körömcse nevû falurészben állt Kórógyon. Az õ portájuk volt az egyik legtágasabb és legrendezettebb a faluban. Az udvar utcafelõli része magas téglafallal volt bekerítve. Úgy nézett ki, mint valami kisebb várkastély. A ház mögötti udvarrész, deszkakerítéssel volt körülvéve. Az egész udvar téglázott. Körös-körül tágas gazdasági épületek: nagy góré, istállók, pajta, pince, stb. Ennek a családnak hajdanán több mint 50 kat. hold szántója, l hold szõlõje és nagydarab szilvása volt. A XX. század húszas, harmincas éveiben, és részben a negyvenes években voltak a leggazdagabbak. Ez az idõszak volt a Innen, kezdetben lágy ívben, majd pár évtized múlva hatalmas „bukvencet” vetve, meredek szögben tûnik el a falu pusztulásának iszonyatában. Fénykorában, hatan laktak a családban. A legidõsebbek, a magtalan SZEKERES Ilyés és felesége, LABUDA Sára voltak. Velük egy háztartásban élt az ifjabb testvér, a rövid, vastagnyakú, tömött, SZEKERES János és a felesége, SZÁNKI Boris, valamint a két, gyengeelméjû fiuk: János és Dániel. A genetikai törvényszerûségek szerint, ez a két gyermek volt az élet iszonyú fonákja. Az anyai ágon öröklõtt gyógyíthatatlan baj, a bambaság és idiotizmus váltakozva mutatkozott meg náluk. Akárcsak anyai nagybátyjuknál, SZÁNKI Jancsinál. Öt évig jártak az elemi iskola elsõ osztályába. Mégsem tudták elsajátítani az osztály tananyagát. Mindezek ellenére SZEKERESEK voltak õk is, csak rejtélyesen és kajánul. Arcukon a félkegyelmûek jóindulatú, boldog kis vigyorával, õk voltak a görbe tükör. A nevezett idõszakban, a család tagjai keményen dolgoztak. Bizonyították létüket, intézték sorsukat. Volt nekik öt lovuk, három kocsijuk, gazdasági felszerelésük, több szarvasmarhájuk, sertésük, birkájuk, rengeteg baromfijuk. A nagyon összetartó, kicsi közösségükben dologtorkosok, iparkodóak voltak valamennyien. Így ötvözõdtek, s állították maguknak magasra a mércét. Az volt a jelszavuk: dolgozni, alkotni, jelet hagyni. Szezonban, már az éjfél utáni órákban talpon voltak a férfiak, szolgák. Etették, itatták a jószágot, s már a hajnali harangaszó megpendülése elõtt, fogatos kocsikkal mentek a határba szántani, vetni... Akkoriban, nálunk, az ilyen emberekre azt szokták mondani, hogy talán még a fekete mágia sem tudna nekik ártani. De hát, senki sem lát a jövõbe! 11
Írta: Bencze Sándor, 2002. április 10-én
60
Hogy milyen gazdagok voltak, azt mi sem bizonyítva jobban, mint az hogy aratás után, behordáskor, két napon át tartott a munka. Családi és rokoni összefogással, 8-10 bürfás kocsival hordták be a gabonát a házuk mögötti portarész végében kialakított szérûbe. Ilyenkor, a nagybajszú fehér kötényes Ilyés bácsi, hogy fitogtassa gazdagságukat, kiállt az utcára, s buzgalmában, kezében borral teli üveggel és pálinkával teli iccés üveggel várta a gabonával megrakott kocsikat. Az utcai bejáratnál leállította õket, majd a karóra erõsített üveget, az elmúlt idõk szépségével arcán, a következõ horvát szövegû rigmus kíséretében nyújtotta fel a kocsik tetejében ülõknek: „ ... Jedemo, pijemo, ko spahija živimo!” Vagyis: eszünk, iszunk, mint az uraság, úgy élünk! A dologban a humor az, hogy ez, az Ilyés bácsi által az itteni szlávok nyelvébõl átvett strófa, alighanem át-át szõtte paraszti életüket. Mert hát a szomszédos szláv lakosságú falvak módos gazdáinak volt ez a szállóigéje, akkoriban. Ezzel jelezték, nyilvánították ki jólétüket, gazdagságukat, amely az uraságéval vetekedett... Az Ilyés bácsi strófái úgy hangzottak, mint a világtörténelem fenyegetõ, kihívó kijelentései a jövõnek. Persze, õ azt hihette, hogy az élet nekik mindent megadott, amit valaha ígért. Akkor még nem is sejtette, hogy a Sors mennyire forgandó, és valahol, távol az idõben, a történelem körforgásában, egy borzalmas korszak poklában, lélegzet megállító meglepetésekkel tûnik majd el az õsök hagyatéka, az összekuporgatott tekintélyes vagyon. A Sors kegyetlenül elbánt velük. Az azóta kiteljesedett jövõ, a korszak következetességének töretlen, mértani egyenesét vonta meg itt is. Évtizedek távlatából most már elmondhatom, hogy ennek a családnak is beteljesedett, s az 1991. esztendõvel lezárult itteni sorsa. Az élet oldotta meg a kérdést, amely néha banálisan és váratlanul lép közbe. A TÖRTÉNELEM SODRÁSÁBAN Az elsõ halott a családban SZEKERES János elsõ felesége, SZÁNKI Boris volt, aki fiatalon, 1932-ben hunyt el. Így a két, szellemi fogyatékos 8 és 6 éves gyerek, félárván maradt. Özvegyen maradt férje, SZEKERES János, akit szívós emberpéldánynak formált a természet, közel 40 évesen, hamarosan újból megnõsült. Szomjasan a szeretetre, az elhunyt nagygazda, ifj. GYÖRKE Ilyés özvegyét, a szépséges szép, 21 esztendõs PALKÓ Etelkát vette el feleségül, 1933-ban. Ebbõl a házasságból született 1935-ben leányuk, Etelka, Lánya születésekor, János bácsi, valahol a remény bizonytalan fellegeiben lebegett. Ennek az új életnek e gyarló világ eme édes jövevényének annyira megörült, hogy abban az évben fõzött szilva pálinkájából egy 200 literes teli hordót "lepecsételt", s azt mondta, hogy majd csak a lánya lakodalmára fogja 61
felverni. Habár ez a második feleség, a tehetséges és jó modorú asszony azt akarta, hogy lányuk mellé, fiuk is legyen, János bácsi nem állt kötélnek. Azon volt, hogy a házában több bölcsõt ne ringassanak. Azt mondta: Nem akarom, hogy a vagyon szétszóródjon, s hogy a gyermekeim koldusok legyenek! No meg azt is megfogadta: Ha megéri, lányát nem fogja soha paraszthoz adni feleségül, csak úrhoz! Így már érthetõbb a dolog. Azt remélte, hogy majd a lánya fogja megmenteni a család ivadékainak becsületét, méltóságát. A vízbe fúlónak az utolsó szalmaszálba való kapaszkodása volt ez az át nem gondolt, kilátástalan reménykedés. REPÜL A NEHÉZ KÕ A második halott a családban Ilyés bácsi volt, 1953-ban, 78 évesen hunyt el, tragikus hirtelenséggel. A Nagykanális töltésén, a vashídnál levõ szõlõültetvényébõl este, hazafelé ballagva érte õt utól a kegyetlen halál. A gyalogúton orra bukott, s meghalt. Ekkor ébredtek rá a házbeliek arra, hogy valami elmúlt, s valami megváltozik, de hogy mi, és hogyan, azt nem tudták önmaguknak sem megfogalmazni. Csak a súlyát és a sötétségét érezték, és azt, hogy a család sodródik az örvény, a pusztulás felé, amit nem lehet megakadályozni. A következõ halott a családban Ilyés bácsi özvegye, LABUDA Sára volt. Róla, János bácsi azt mondta, hogy õ a család lelke, összetartója, oszlopa. Vagyis: a genius loci, a ház védõszelleme. Több mint 80 évet élt és a hatvanas években hunyt el. János bácsi akkor még élt. Látván immár felnõtté cseperedett, idióta fiainak kilátástalan jövõjét, tehetetlenség fogta el. Nagy bánat nyomta lelkét. Egy világ dõlt össze benne. Mindezek ellenére szinte éjjel-nappal dolgozott, úgy, mintha örökké élne, s hogy fenntartsa, a háború után, az álam részérõl jócskán megkurtított családi vagyonát. Azokban az években, az új idõk új szellemét még csak homályosan fogta fel SZEKERES János. Ám tudta, érezte, hogy mindazért, ami õt körülveszi, s azért, amit valaha elmulasztott, egyszer majd fizetni kell. A SZEKEREScsalád még élõ tagjai, akkor már haladtak sorsuk különbözõ beteljesülése, a megsemmisülés végsõ állomása felé. Közben elérkezett a család számára oly végzetes 1964-es esztendõ. Akkor János bácsi már nagyon elhízott „nyak nélküli”, pirospozsgás arcú ember volt, az emberi jólét „mintapéldánya.” Egy délután, a sertéseket etette éppen, amikor kezében a moslékos edénnyel orra bukott, s megadta magát a halál rettentõ parancsának. Mindössze 69 esztendõt élt. Úgy vitte magával sírjába titkát, mint bizonyos fényjelenségét a csillagos égbolt, amelynek egyelõre nincs magyarázata. Ebben a váratlan, borzalmas eseményben az özvegye égi
62
jeladást látott. Halálával oda lett minden. Nem volt többé remény a maradék vagyon megtartására. Apja halála után pár évvel, 1969-ben, elsõszülött fia, a magtalan János, 45 éves korában, hasonló tragikus hirtelenséggel vesztette életét. Ekkor már a SZEKERES- vagyon jócskán megtépázott volt. Ami a háború utáni két államosításból megmaradt, annak is a fele elúszott már. A családi házban ekkor már csak PALKÓ Etelka és a másik idióta fiú, Dániel maradtak. A lovakat, a szerszámot, és más felszerelést, Etelka már korábban eladta, mert valamibõl csak élni kellett. Közben, a Dani gyerek, többnyire csak másoknál dolgozgatott azért, amit megevett és megivott. SZEKERES Dániel, mint a falu igazi árvája, 52 évesen, 1978-ban, alkoholmámoros állapotban, amikor a GYÖKE Áron közén hazafelé ballagott, orra bukott, s meghalt. Hazánk égboltja akkor még nem volt fekete, de a láthatárt néha villanások szabdalták. A gyûlöletévek hosszú során át gyülemlett, s csak az alkalomra várt, hogy kirobbanjon. Halálával ez a nagy múltú parasztcsalád férfiágon kihalt. Utána a családi házban, 13 éven át csak PALKÓ Etelka éldegélt, jövõkép nélkül tengõdött. Összecsaptak fölötte az élet hullámai. Ez a 13 esztendõ, és benne a léleknyomorító testvérháború alatt Etelka minden reménye szertefoszlott. 1991. kora õszén, a végveszély óráiban, Kórógy lakosságának világgá menekülésekor, õ is elmenekült. Svájcban, ott élõ lányunokájánál kötött ki. Amikor már lecsillapodtak a „kardcsörtetõ” kedélyek, a menekült kórógyiak is visszatérhettek feldúlt, romos otthonaikba. Akkor hozták haza PALKÓ Etelkát is a Svájcban élõ unokái, s helyezték el ez egyik kórógyi rokonánál, DEZSÕ PIKO Magdolnánál. Késõbb visszament Svájcba. Mint a párját vesztett árva madár, ott is hunyt el 2001-ben, 89 éves korában... Az élet törvénye néha nagyon kegyetlen is tud lenni. SZEKERES ETELKA ÉLETÉBÕL Mielõtt befejezném a Szekeresek továbbgondolkodtató, tanulságos és szomorú történetét, adós maradtam még a legifjabb SZEKERES, az 1935ben született Etelka életének ismertetésével. Ami az õ sorsát illeti, az apja valóban kiválasztotta számára férjül, ahogy õ hajdanán mondta: az igazi „urat.” Etelka 1955-ban, 20 évesen ment férjhez, az eszéki VARGA Jánoshoz. Mint a mesében, hét falura szóló lakodalmat csaptak, s a vendégek, rangjukhoz illõen, mindenféle jóval „fejedelmi” ajándékokkal halmozták el az ifjú párt. A võ Kórógyra költözött. A fiatalok a Jancsi bácsi megöröklött másik házában élték életüket, János az egyik eszéki gyárban dolgozott. Naponta utazott munkahelyére és vissza. Két lányuk született. Miután felnõttek, itt hagyták a szétporló szülõföldet és vendégmunkásként kimentek Svájcba. Ott is 63
maradtak. Mindkettõnek bosnyák vendégmunkás lett a férje. S így már õk, õsi etnikumuk számára elvesztek. VARGA János a késõbbiekben az alkohol rabja lett, majd megsiketült. Italtól gõzös állapotban számtalanszor fettrengett, még az utcán is. Szánalomra méltó ember lett belõle. Szerencse hogy az apósa ezt már nem érte meg. Így nem láthatta, hogy milyen „uri” embert választott férjül egyetlen lányának. Jancsi és Etelka is, a testvérháború kitörésekor, 1991-ben, szinte az utolsó pillanatokban menekültek el Svájcban élõ lányaikhoz. Késõbb, 1998-ban mindketten visszatértek Horvátországba és a Slavonska Pozega-i szociális otthonban lettek elhelyezve, állami költségen. Abban az évben, ott hunytak el mindketten, pár napos különbséggel. A kórógyi temetõben alusszák örök álmukat. Sic fata tulerunt! Így akarta a sors!
64
Darumadár útnak indul...12 A kórógyi Balaton Ferenc (1884-1962) az elsõ világháború elõtt, mintegy tíz éven át, a MÁV-nál dolgozott, mint mozdonyvezetõ. Személyileg a vinkovci vasúti csomóponthoz tartozott. Ott kapta munkabeosztását, fizetését. Abban az idõben a jó hangú vasutasok dalárdát alakítottak, melynek elsõ tenorja éppen Ferenc bácsi volt. Az akkori országban számos sikeres fellépésük volt, népdalokat, nótákat és más zeneszámokat adtak elõ több szólamban. Olyan tisztán csengõ, érces hangja volt, hogy otthon, disznótorban, amikor az egyik legkedvesebb nótáját, a „Darumadár útnak indul” kezdetût énekelte, még a lámpa fénye is kialudt. Hát, íme, ilyen ember volt Ferenc bácsi fiatal korában. Azt hiszem, ebben van egy kis nosztalgia is. A BALATON CSALÁD ÉLETÉBÕL 1916-ban Ferenc bácsi, miután az egyik kezére megsérült, otthagyta a biztos megélhetést nyújtó vasutat. Hazajött Kórógyra, és jövõt vázolóan benõsült a Csurman Pista bácsi családjába. Annak lányát, Julist vette el feleségül. A feleségének 8,5 hold földje, vagyis ahogy akkoriban mondták: egy fertálynyi földje volt, amibõl, sok jószágot tartva, ha szerényen is, de megéltek. Csurman Pista bácsi ezt követõen nemsokára távozott az élõk sorából, s így Ferenc bácsi lett volna az új gazda, de nem így történt. A felesége nem akarta átengedni a családvezetési gyeplõt. Azon volt, mint az õsközösségi matriarchátusban, hogy õ legyen a családi hierarchia csúcsán. Hogy az õ kezében legyen a „kormánypálca”. habár ez a szerep, bizonyos szituációkban, Ferenc bácsinak „házi feladatként” talán megalázónak tûnhetett, de az érzelmi stabilitás érdekében, ha nehéz szívvel is, belenyugodott. A kapcsolatuk akkor még mindent kibírt. Ezek voltak az elsõ nagy villanásai közös életüknek. Persze a késõbbiekben, a családi egyensúlyteremtés céljából gyakran kijátszotta feleségének ezt a „vezetõ” szerepét, ami nagyon sok nézeteltérésnek lett az okozója. Ilyen súrlódások alkalmával Julis nene mindig azzal érvelt az „ellenzéki árnyékkormánynak”, hogy az övé a vagyon, a hatalom. Hisz Ferenc bácsinak semmije sincs az egy f...n kívül. Ezért kuss, a helye! Ha a családon belül ilyen is volt a szerepmegosztás, a polgári életben az okos, kiváló világlátású és értékrendû emberként ismert Ferenc bácsinak a rátermettségét a közéletben, a társadalmi történésekben több kimagasló posztja is bizonyította. Határozott elképzelései voltak az életrõl. Életét izgalmas 12
Megjelent in: Családi kör, 2009. augusztus 27.
65
pillanatok és sok keserûséget hordozó, tragikus események kísérték. 1920-ban, az impériumváltozás után, õ lett az akkori kórógyi közigazgatási község bírója. Mozgástere keretében az illetéseknél minden nehézségek ellenére sokszor síkra szállt a közjó, a falu érdekében. Késõbb hosszú éveken át presbitere volt a kórógyi református egyházközségnek. A templomban mindig a világi kántor mellett, a presbiterek elsõ padjában ült. Érces hangjával mindig kitûnt a zsoltárok éneklésében. Majd 1935 és 1938 között újból Kórógy közigazgatási község bírója lett. Ezekben az években a kedélyeket felkavarták az élet viharos politikai történései, a társadalmi változások súlyos nyomokat hagytak a falu életében, amelyek még éveken át éreztették negatív hatásukat. Három gyermekük született: Margit, Feri és Julis. Margit 1928-ban, 10 évesen, pár napi betegeskedés után elhunyt. A Feri fiukat tanították. Eszéken járt a kereskedelmi középiskolába. Õ volt a falu elsõ középiskolása. 1940-ben érettségizett. A szülõk úgy tervezték, hogy majd egyetemre megy. Így idõvel valamilyen kimagasló személy, nagy úr lesz belõle. Ám jött az 1941. évi jugoszláviai háború, amely keresztülhúzta Feri és a szülõk számításait. Az év májusában Feri Pécsett járt a nagynénjénél. Marasztalták: maradjon, járjon ott egyetemre. Sajnos nem hallgatott a józanész szavára: a végzet útját választotta. Hazajött. Itt a késõbbi események úgy alakultak, hogy a dübörgõ történelem beavatkozott életébe. Hû akart maradni az õt teremtõ világhoz, és 1942 áprilisában be kellett rukkolnia az akkori horvát hadseregbe. A diákezredben kapott beosztást. Abban a történelemformáló periódusban, amikor a háború volt az életforma és a fegyverek beszéltek az értelem helyett, lézengõ egyedekké zilálódott a közösség. Feri 1942. június 12-én, mint a diákezred hathetes katonája, a nyugat-szlavóniai Komagovinánál, 23 évesen elesett. Állítólag az egyik bajtársa gépfegyverezte le csak azért, mert a gondolkodásmódja, haladó politikai nézete elütött a többiekétõl. Ezért kellett meghalnia. Ez rettenetes csapás volt a család számára. Egy egész világ omlott össze bennük. Szinte egész életüket, anyagi jólétüket, minden pénzüket a fiukra költötték, reá áldozták. Csak hogy valaki és valami legyen belõle. S íme, mi lett a vége: a felismerhetetlenségig összeroncsolt tetem. Az édesapja, Ferenc bácsi ment el érte, hogy hazahozassa. Az apja is csak a fogairól ismerte fel a jobb sorsot érdemelt fiának a földi maradványait. Ferinek olyan temetése lett, amilyent addig a falu népe még nem látott. Az egész falu, de még a környezõ falvakból is eljöttek tisztelõi, ismerõsei, hogy végtisztességet adjanak ifj. Balaton Ferencnek. Nem kétséges, ezt a tragédiát a háziak soha nem tudták kiheverni. Még a feledtetõ idõ sem oldotta meg! Nem tapasztotta be a lelkükön ejtett hatalmas sebet.
66
BALATON JULIS HÁZASSÁGA A második világháború után a nagylánnyá cserepedett Balaton Julis 1946-ben férjhez ment a szorgalmas, ügyes kezû Gyöke Jancsihoz, Gyöke Áron egyik fiához. Ez a Gyöke Jancsi a háború alatt a rendfenntartóknál szolgált. 1943-ban, amikor otthon járt szabadságon, italozás közben összeszólalkozott az egyik erdésszel, s a Nagykocsmában megkéselte. Nagyon megijedhetett, mert nem ment vissza állomáshelyére, hanem mindjárt átszökött Magyarországra. A Pécs melletti Lampásvölgyben kötött ki, ahol akkor már egy egész kórógyi kolónia alakult ki szökevényekbõl. Mindnyájan a mezõgazdaságban dolgoztak. Mint ilyenkor lenni szokott, a János gyerek is megismerkedett egy pécsi fiatal özvegyasszonnyal, X.Y.-nal, akihez hamarosan, szoros érzelmi szálak kapcsolták. Peregtek a hétköznapok, s hogy szebbé tegyék életüket, magától szállta meg õket az ihlet: álszemérem nélkül egymáséi lettek. Életközösségre léptek, ami a késõbbiekben sorsdöntõen tragikus lett életükben. A háború után, 1945-ben Jancsi hazahozta az asszonyt a szülõi házba, Kórógyra. A családi házban akkor a szülõkön és az öccsén kívül ott élt még bátyja, Áron a feleségével és a gyermekeik. Így nagyon is népes volt a család. A két menyecske: a pécsi jövevény és ifj. Gyöke Áron hitvese, Palkó Julis az elsõ napokban szépen megvoltak egymással. Ám hetek múltával Palkó Julis egyre kiállhatatlanabbul viselkedett a pécsi menyecskével szemben. Úton-útfélen különféle megaláztatásokkal és más módon bosszantotta, és elviselhetetlenné tette számára az életet. Ezért a pécsi menyecske egy szép napon az istállóban felakasztotta magát. Jancsi csak akkor érezte át igazán, hogy milyen törékeny az élet. Nagyon megsiratta tragikus sorsú élettársnõjét. Minden este kiment a sírjához a temetõbe. Ott jajveszékelt. Rótta a bûneit. Mindhiába! A halottat nem lehetett feltámasztani... Nála az idõ, a múló idõ hamarosan betapasztotta a sebeket. 1946 õszén feleségül vette a vele egyidõs Balaton Julist. Nem maradtak a szülõi házban. Vásároltak egy hajlékot, s jövõjüket építve nem egy helyben toporogtak: keményen dolgoztak, élték életüket. Az idõ nagy kereke pedig forgott tovább. JULIS NENE „DIKTÁTORI URALKODÁSA” Mielõtt tovább folytatnám sorsuk alakulását, menjünk vissza az idõben egy évtizedet. Már említettem, hogy a Julis nene milyen diktátori módon próbált „uralkodni” a családban. Íme, néhány esete: A szüretet követõen, miután megtisztult a bor, a pincében levõ hordókat, a donganyilásnál, polyvás sárral letapasztotta, vagyis „lepecsételte”, nehogy a férje és a fia beleigyanak. A fertályos pálinkáshordót ( 12,5 liter) pedig felvitte a kovácsmûhely padlására. Ott az egyik sarokban elrejtette: letakarta. Ám Ferenc bácsi sem volt rest. Megtalálta a hordót, s nádszálon addig kortyolgatta a pálinkát, mígnem a 67
hordó kiürült. Bizarr ötlet, nemde? Hogy álcázza tettét, Ferenc bácsi az üres hordót leöntötte egy vödör vízzel, amely hamarosan megjelent a kovácsmûhely falán. Mintha mit sem tudna a dologról, megkérdezte a feleségét: Te, asszony! Milyen víz az a mûhely falán? Amikor ezt a Julis nene meglátta, összecsapta a kezét, s elkiáltotta magát: Jézus Mária!, a pálinkám! Biztos az abroncs pattant el rajta! - mondta. Ezzel futott is fel a padlásra. Ám amikor körülszaglászta a hordót, észrevette, hogy az nem pálinkaszagú, hanem víz. Elkanyarította, de úgy ám, hogy az nem tûr nyomdafestéket. Tényként említem meg azt is, hogy hiábavaló volt a Julis nene „pecsétje” is a boroshordókon, mert azt a két férfi, amikor megszáradt, egyszerûen leemelték, majd használat után a helyére illesztették. Nádszálon nap-nap után iszogatták a bort. Legényemberként több alkalommal magam is részese voltam ezeknek a borivásoknak. Mire a Julis nene észbe kapott, már volt is, nem is bor a hordóban... Hát, íme, ilyen volt, s így mûködött a Julis nene parancsuralma a családban. Ez a Julis nene egy kis beszédzavarban is szenvedett, kissé dadogott. Különben nagyon szorgalmas volt. Ezt azért is mondom, mert amikor már az élet alkonyi csendjét érezte, akkor is iparkodott. Amikor késõ õsszel, parasztkocsival mentek a határba kukoricát törni vagy szárat vágni, õ hátul ült, a férje mögött, a kiszéken. A hideg ellen pedig úgy védekezett, hogy egy nagy, régi fazékba parazsat öntött, annál melegedett. Miközben a fogatuk végighaladt az utcán, a kocsijukból csak úgy emelkedett, karikázott fel a füst a magasba. A SZÜLÕK ÉS A VÕ HALÁLA Balaton Ferenc bácsihoz a végsõ naplemente egy termékeny, hosszú földi lét után, elkerülhetetlen pontossággal, 78 éves korában, 1962. december 5-én megérkezett: az asztalnál ülve lépett ki az életbõl. Útra kelt a Darumadárral. Arra a hosszú útra tért, amelyrõl, mint az említett nóta is mondja: ..."De ahova én elmegyek, Ott nincs tél, sem kikelet. Nincs szerelem, nincsen féltés, Nincsen onnan visszatérés, sohasem." Özvegye, Julis nene, a vénség együgyû, de elkerülhetetlen valóságában 1965-ben, 81 évesen hunyt el. Már alig bírt járni, még akkor is nagy volt benne a munkaakarat. Égett benne a munkaláz. Az tartotta benne a lelket. Amikor kapálni ment a szõlõbe, a kapát már úgy húzta maga után, mert képtelen volt a vállára emelni, de ment. Mielõtt meghalt, meghagyta a lányának, hogy nem akar a férje mellett elporladni. Temessék a szülei mellé. Ott akar végleg megnyugodni... A szülõk halála után Gyöke Jancsi és a felesége, Balaton Julis eladták a házukat, és felköltöztek a megüresedett Balaton-felé házba, amely a községházától a templom irányában másodikként helyezkedik el. Néhány év eltel68
tével a házat lebontották, és a helyen tetszetõs új családi házat építettek. Az udvarban pedig gazdasági épületeket emeltek. No meg egy óriási górét, amely minden évben megtelt sárga arannyal: kukoricával. Éjt nappallá téve dolgoztak, gürcöltek, s jómódúak lettek. Mindkét lányukat: Irént és Julist is taníttatták. Irén Szabadkán járt a tanítóképzõbe, Julis pedig Eszéken az egészségügyi középiskolába. Azóta már régen mindketten családot alapítottak. Gyermekeik, unokáik vannak... Ahogy múltak az évek, a szívósságáról és a kitartásáról ismert Gyöke Jancsi, a rengeteg munka következményeként, már nem bírta a munkatempót, az iramot: megbetegedett. Ezután már csak a gyötrelmek sora jellemezte életét. Mintegy két éven át betegeskedett, hadakozott a kérlelhetetlen elmúlással. Eszéken, kórházi kezelésen is volt. Mindhiába! Nem volt segítség! A késõbbiekben már csak mankókkal járt. Ekkor már tisztán látta maga elõtt a sorsát, végzetét. 1989 decemberében, 69 évesen, az élettõl való búcsúvételekor visszaadta lelkét teremtõjének. Mielõtt meghalt, szembenézett önmagával. Marta a lelkifurdalás. Rádöbbenvén hajdani, jóvátehetetlen mulasztására, úgy rendezte dolgát, hogy meghagyta a feleségének: bármi történjék is, õt a volt pécsi élettársnõje mellé temessék a kórógy temetõben. Mellette akar elporladni. Talán így akart vezekelni, s ha megkésve is jóvátenni mindazt a mulasztást, amit régen porladó tragikus sorsú élettársa irányában elkövetett. Mindig lelkiismeret-furdalása volt. Önmagát okolta a haláláért. Hisz mégiscsak õ volt az, aki 1945-ben rábeszélte az asszonyt, hogy hagyja ott a hazáját, otthonát, mindenét, és jöjjön vele Kórógyra: a halálba. A sors mindig kiegyenlíti a számlát! A férje halála után özvegye, Julis, teljesen megtört: megvénült. Majd amikor 1991-ben, a sorsharag nyomán megkezdõdtek az igen baljós események - a háborús drámák -, amelyek a falu lakosságának a világgá meneküléséhez vezettek, õ is csomagolt: készült a menekülésre. Abban a végítéletszerû kavargásban otthagyta õseinek véráztatta szülõföldjét, s mindenét hátrahagyva elmenekült. A gyötrelmes pusztulás után, a hontalanság ridegségében, menekültként elõször az isztriai tengerparton levõ menekülttáborban elmélkedett az élet mulandóságáról. Majd innen Eszékre sodródott ott élõ lányához, Julishoz. Ott is hunyt el 1996. július 13-án. A rétfalusi temetõben helyezték örök nyugalomra. Halálával a Balaton család kihalt. Ennek a családnak a története az itt élõ kis népek tragédiáját is jelképezi... Elvégeztetett!
69
A kórógyi toronyóra13 VALLÁSI ÉRTÉKEINKRÕL Mielõtt 1869-1873 között, a kibontakozó polgári jellegû fejlõdés idõszakában megépült a ma is álló kórógyi református templom, az egyházközség tagjai 7 éven át, vagyis 1862-tõl arról vitatkoztak, hol épüljön fel az új templom. A körömcsei falurészben lakó polgárok azt javasolták, hogy az új templom ott, a régi templom helyén épüljön fel, míg a többi falurész lakói - a lakosság nagyobb része - azon igyekeztek, hogy az új templom a falu szûkebb központjában álljon. Végül is a tömeg, a kor hangulata és vágya diadalmaskodott. Majd elkészült a templom tervrajza, felvásárolták a szükséges portokát, és 1869 õszén megkezdõdött a templomépítés. Érdekes, hogy a falu akkori földesura, a vukovári Eltz gróf felajánlotta, hogy az épülõ templom céljaira díjmentesen a kórógyiaknak ajándékozza a régóta kihasználatlanul heverõ, nagyméretû toronyóráját. A továbbiakban az ezzel kapcsolatos eseményeket ismertetem. A TORONYÓRA REGÉNYES TÖRTÉNETE Régen kikopott már az emlékezetbõl, hogy mikor és honnét került a népdalban is megénekelt kórógyi toronyóra a mai helyére: a kórógyi templomtoronyba. Mindenekelõtt azt kell elmondanom, hogy a korábbi, 1778-ban épült és az 1870-és években lebontott kórógyi református templomnak - mivel kisebb méretû volt - nem volt toronyórája. Azt is meg kell említenem, hogy boldogult nagyapám, id. Bencze István (1875-1946) két megbízatási idõszakban kurátora-gondnoka volt a kórógyi református egyházközösségnek, így sok mindent tudott és mesélt a régi világ dolgairól, eseményeirõl. Gyermekkoromban számtalanszor elmondta, hogy a kórógyi toronyóra nagyon régi szerkezet. Elbeszélése szerint akkor került Kórógyra, amikor elõdeink a jelenlegi templomot építették. A KÓRÓGYIAK ÚJ FÖLDESURA Tényként kell elfogadni, hogy a török hódoltság utáni idõkben, a jobbágyfelszabadulásig, a kórógyiak a vukovári Eltz gróf családjának voltak a jobbágyai. Feltehetõen jól végezték munkájukat, mert mielõtt felépült az új temp13
Megjelent in: Magyar Szó, 1991. április 8. számban
70
lom, a római katolikus vallású, német származású gróf a kórógyi református egyházközségnek, az itteni magyaroknak kínálta fel ajándékként az impozáns óraszerkezetet, amely aztán felkerült, beépült a templomtoronyba. Azóta is, egész 1983-ig, az utolsó harangozó elhunytáig (aki karbantartója, felhúzója, olajozója is volt az órának), rendszeresen mûködött az óra mutatója, sétálója, és télen-nyáron, évtizedeken keresztül dolgozott a kis-és nagykalapács, s a harangokra mért zengõ ütéseivel messzire hallatszott idõt jelzõ hangja. Szorgalmasan verte a múló idõt jelzõ fertályokat, órákat, amit a torony mind a négy oldalán, mind a négy égtáj felé egy-egy számjeggyel ellátott, messzirõl is jól látható óramutató jelzett... AZ ÓRA UTAZÁSA ORSZÁGOKON KERESZTÜL A dolog érdekessége továbbá, hogy az órát a grófi család még 1736-ban hozta magával régi hazájából, Vukovárra, vagyis amikor a németországi Mintzból Vukovárra, új birtokának székhelyére költözött. Mielõtt azonban a grófi család elfoglalta új otthonát, a toronyóra korábban õseik várkastélyának tornyában közel 200 éven keresztül „morzsolgatta” a múló idõt. Megjegyzem, hogy amikor Karl Filip Eltz 1736-ban Ferdinand Kuefesteintõl 175 000 rajnai forintért megvásárolta a vukovári birtokot a hozzá tartozó 33 faluval együtt, a birtok székhelyén a grófi család még nem rendelkezett rangjához méltó lakóépülettel. A történelmi hûség kedvéért azt is meg kell említenem, hogy az említett gróf a birtokot pár évvel korábban, 1728-ban háborús érdemeinek elismeréséül hûbérbirtoki adományként kapta VI. Károly Habsburg császártól és királytól (O. Placido Belavic: Crtice iz prošlosti Vukovara, Vukovár, 1927). Készülõdvén, a kastélyépítésre, a gróf valószínûleg úgy tervezte, hogy majd a Nyugatról behozott órát a felépülendõ kastélyának tornyába építteti be. Az impozáns méretû Duna-parti kastély 1749-1751 között fel is épült, de nem kapott megfelelõ tornyot. A 19. század elején a kastély mellett megépült a családi templom (kápolna) is, azonban kicsiny méreténél fogva tornyában nem volt lehetõség az óra beépítésére. Ily módon feleslegessé vált, több mint 100 éven át elraktározva várta a sorsát, azt a pillanatot, hogy amikor majd megépül egy megfelelõ épület, akkor méltó, helyét elfoglalja. Igaz, a 18. század folyamán, és késõbb is, sorra épültek az uradalom szépen fejlõdõ falvaiban a karcsú tornyú templomok, azonban egyiknek a tornya sem volt megfelelõ, az óraszerkezet elhelyezésére. Végül is erre az alkalomra akkor került sor, amikor a kórógyi templom, a környék legnagyobb falusi temploma felépült. Ökrös szekereken, diadalmenetben szállították akkor az ajándékot a hívek Vukovárról Kórógyra... Az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy a toronyóra akkor már közel 400 éves volt. Úgy érzem, hogy mindezek után nem túlzás, ha azt állítom,
71
hogy ez a ma is üzemképes toronyóra most már megközelítõleg 500 éves lehet, ami nem kis idõ, még a hasonló matuzsálem korú órák esetében sem. Az sincs kizárva, hogy az újkor hajnalán „született”. Azt is állíthatom, hogy ez a csodálatos szerkezet annyi évszázad után is az akkori órásmestereknek a kézügyességét, szakmai tudását, szakmai szeretetét, pontosságát dicséri, jelképezi... Kár, hogy ma már nincs, aki mûködtesse, aki gondozza, pedig valamikor, a szegény világban újévkor, harangozóválasztáskor sok szegény ember vágyott arra, hogy harangozó, óragondozó legyen, s így biztosítsa családjának a mindennapi betevõ falatot. Ma senki sem akar harangozó óragondozó lenni. Ma már a harangozás is mûvi úton, az elektronika segítségével, gombnyomással történik. Kissé tréfára fordítván a szót, úgy látom, most már nálunk is beteljesedett az a régi, tréfás szólás: „Szegény az eklézsia, pap a harangozó!” Csak hát Kórógyon nem a pap a harangozó, hanem a kurátor. Õ nyomkodja a villanygombot, a kapcsolót, amikor meg kell szólaltatni a búgó, öblös hangú harangokat... S végezetül ki kell jelentenem, hogy a kórógyi toronyóra, mint igazi vallási és világi értékû óramatuzsálem, rászolgált arra, hogy az illetékesek is felfigyeljenek rá, s a bádoggal bevont tetejû toronnyal és a templommal együtt megóvják az idõ romboló vasfogától, a pusztulástól.
72
Huszkics Sándor honvágya14 Huszkics Sándor napszámos családban született 1945-ben Kórógyon, anyai nagyapja, Ferkó János éveken keresztül a falu kanásza volt. Édesanyja, Ferkó Margit is napszámból tengette életét. Ily módon akkoriban a Sándor gyerek sem dúskálhatott, inkább szûkölködött a földi javakban.. Ám nem olyan fából faragták, hogy belenyugodjon a szegénységbe. Tanulni, érvényesülni akart. Már akkor azt vallotta: „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulok...” Az általános iskola befejezése után hamarosan a vasúthoz került, a vinkovci vasúti csomópontra, ahol több szakmai tanfolyamot fejezet be, s végül is mozdonyvezetõ lett belõle. Ez pedig már rangnak számított ott is. Teltek, múltak az évek, évtizedek, és Sándor hosszú vonatszerelvényeivel 1967 és 1991 között járta az országot, de a szíve mindig csak övéi köze húzta, haza. Minden szabad idejét szülõfalujában töltötte, abban a faluvégi, nádfödeles kicsi házban, ahol a világra jött, s ahol boldog gyermekkora volt... A daliás, érett fiatalemberré cseperedett Sándor jövõt építõ elméjében megfogalmazódott a nõsülés gondolata is. Hogy ez sikerülhessen, elõször is házról kellett gondoskodnia. A hetvenes években a vasúttól kapott lakásépítési hitelbõl a vityillója mellett egy pazar kinézésû, padlásszobás családi házat épített, s korszerûen berendezte. Ebben a házban élt édesanyjával egész 1991 õszéig. Közben a családalapítás gondolata, valamilyen oknál fogva, mind késõbbre tolódott. Abban az idõben szabad idejét többnyire a vadászat és a halászat töltötte ki. Jeles napokon, összejöveteleken õ volt a szakács, mert a szakácsmûvészethez, a vadas ételek elkészítéséhez igazán értett. Alkalomadtán fõzte a bográcsos ínyencségeket: a halászlét, a különféle helyi jellegû gulyásételeket... TÁBORBÓL KANADÁBA Akkor már a távolban dübörgött a történelem, s elérkezett a mindnyájunk számára tragikus idõszaka, a vérzivataros 1991-es esztendõ. Azon a nyáron nálunk felfordult a világ. A romok közt és a vérfolyamban eltûnt az ország, amely addig közös fedelet jelentett számunkra. Akkor már Sándor sem mehetett be munkahelyére, Vinkovcira. A kilátástalan nyomorúság lidérce nehezedett rá: Kórógyon ragadt, ahol naponta egyre-másra fõzte a még otthon maradt maroknyi embernek, jószággondozónak, „házõrzõnek” a reá jellemzõ ételeke. 1991. szeptember 29-én az esti órákban az utolsókkal együtt me14
Megjelent in: Családi kör, 1996. augusztus 22.
73
nekült el a faluból és kerülõ úton jutott el Magyarországra. Ott elõbb a mohácsi menekülttábor lakója volt, ahol megszûntek a családok közötti társadalmi különbségek: egyenlõk lettek a nincstelenségben, hazátlanságban. A késõbbiekben, sorstársaival együtt, megjárta a balatonfûzfõi, zánkai és a nagyatádi menekülttábort, s 1993-ban a vései táborban állapodott meg. Ott sem volt azonban nyugta! 1994 novemberében repülõre ült, s elutazott Kanadába, a számára ismeretlen, távoli világba, szerencsét próbálni. Calgaryban, apai nagybátyjánál lelt meleg családi otthonra. Kanadai tartózkodása kuriózum a maga nemében. Sándor így emlékezik ottani napjaira: - A nagy jómódban nem kellett semmit sem dolgoznom. Csak vadászni és halászni járogattam el. S akkor a rokonság azt akarta, hogy nõsüljek meg egy ottani gazdag nõvel, akinek a férjen kívül mindene megvan, s mellette gondtalanul élhettem volna mindhalálig. Persze, nem álltam kötélnek! Pedig, ahogy mondani szokás, úgy éltem volna, mint Marci hevesen! Amíg kint tartózkodtam, nagybátyámmal turistaként bejártuk Észak-Amerikát. Többek között voltunk San Franciscóban, Las Vegasban, Montanában és másutt is. Zsebpénzt, annyit kaptam, amennyit csak akartam. Mégis, hiába volt körülöttem fény és ragyogás, a pazarul berendezett, 8x4 méteres, meleg vizes medencével ellátott családi villa, valahogy nem leltem helyemet. Életidegenkét úgy éreztem magam, miként a madár, melynek fészkét elsodorta a vihar. Mehettem bárhová, lakhattam bárhol, mégis az volt az érzésem: csak Kórógyon vagyok otthon. Hiányzott a munkaterápia! A magasságos ég a megmondhatója annak is, hogy késõbb valami furcsa érzés fogott el, amit addig soha nem éreztem. Ezt az érzést pedig úgy hívják: Honvágy! Aki nem élte át, nehéz annak megértenie, mi is az a honvágy! Ott maradt a szívemben, s útvesztõbe kerültem. Akkor éreztem át igazán, hogy hazát ugyan cserélhettem, de lelket nem. Lelkileg nagyon megszenvedtem azt, hogy elszakadtam a hazai földtõl, régi környezetemtõl. Hogy honvágyamat mérsékeljem, szinte naponta telefonálgattam a vései menekülttáborba az édesanyámnak, hogy az ottaniakkal elbeszélgessek, hogy legalább halljam a számomra drága, ékesen hangzó, õsi kórógyi beszédet, amelytõl oly messzire sodort a sorsom. Csak a telefonbeszélgetésekre havonta több mint 600 dollárt költöttem... Mégis egyedül voltam otthoni emlékeimmel. Nekem akkor az ottani kilátástalanság egy örökkévalóságnak látszott. Örökmozgó és tenni akaró ember voltam világéletemben, s nem tudtam, nem bírtam ott, abban a számomra idegen világban gyökeret ereszteni új egzisztenciát teremteni. Valami a szívemben egyre csak azt súgta: Haza! Haza! Haza! Nem bírtam tovább, mindennél erõsebb volt a honvágy. Abból merítettem erõt és hitet az óriási távolság leküzdésére, a hazatérésre. Hát bizony, a sors nem válogat. Olykor a leg-
74
következetesebb embert is furcsa helyzetbe sodorja. A sors írja elõ és nem az emberen múlik, mit cselekszik... És Huszkics Sándor otthagyott mindent: a nagy gazdagságot, a gondtalan életet, a nõül kiszemelt asszonyt és visszajött a nyomorúságba, a kettétört életû, megalázott, kiszolgáltatott, boldogtalan lelkû, hontalan véreihez: a vései menekülttáborba, abba a kultúrába, amelybõl éltetõ nedveit szívta magába. Amikor 1996 februárjában a Ferihegyi repülõtérrõl megékezett Vésére a menekülttáborba, az õt váró kórógyi hontalanok láttán zokogott a meghatottságtól, a boldogságtól. Akkor érezte át igazán, hogy nincs szebb érzés az összetartozás boldog tudatánál. Még a nincstelenségben sem... ÉL A REMÉNY Miután visszatért Vésére, habár nem maradt senkije, csak a puszta léte, nem roppant össze. Többször is járt a Balatonon, hogy megtalálja azt a „meseházat”, azt az eladásra kínált nyaralót, amelyet majd a nagybátyjától kapott valutából megvásárol magának. Józan eszére hallgatva azt reméli, majd csak akad valahol olyan, az élet értelmét keresõ és értõ nõ is, aki majd hozzákapcsolja sorsát az övéhez és kéz a kézben járják majd a világot. Bízik abban, hogy a politikai õrültségek elmúltával, egy békésebb, gyûlöletmentes világban sor kerül majd arra is, hogy a nagyvilágból majdan visszatérõ maradékkal együtt õ is hazatér szülõföldjére, a megsemmisülésre ítéltetett Kórógyra, feldúlt otthonába. További éveit pedig, részben otthon, részben a balatoni nyaralójában fogja egy szeretõ feleség és születendõ gyermekei között leélni. Sajnos, egyelõre mást nem tehet: várja, mit rejt magában az idõk méhe. Mert hát nála is beigazolódni látszik az a szólás: „Csak aki gyökeret ereszt alul, hoz termést felül.”
75
Milkovics László „hazatalált”15 Különös élettörténete van Milkovics Lászlónak. Érdemes megismerkedni vele. Fiatal, életerõs, belsõ értékrendet kialakító családban született 1968ban, Kórógyon. Évtizedeken át gyermekkacagástól volt hangos a családi házuk Milkovicséknak. Négy fiútestvér képezi a család éltetõ erejét, biztosítja a családnév további fennmaradását. A már családos József, János és László, no meg a felnõtt testvérek és a szülõk szeme fénye, büszkesége: a kései háborús „jövevény”, Istvánka. László a pékszakmát a Kórógy melletti Szilason, az ottani emberséges mesternél, Milos Karannál tanulta ki. Amíg Kórógyon élt, szabad idejében, tíz éven át az ifjúsági zenekar egyik oszlopos tagjaként muzsikált. Amikor 1991 szeptemberében, a testvérháború iszonyatában, a végromlás állapotába került Kelet-Szlavóniában megszûnt a régi világrend, szülõfaluja fölött összecsaptak a hullámok: égett a világ körülötte... Mivel megingott életének szokásrendje, 1991. szeptember 29-én Lászlót édesapja menekítette ki a faluból, vitte gépkocsival Magyarországra, a Szigetvár közelében levõ Kisdobszára-Kórógy testvérfalvába. Akkor már, a puszta megmaradás reményében, Horváth István ottani polgármester önzetlen melegséggel átszõtt biztató szavainak a hatására, számos kórógyi család talált ott menedékre, új otthonra. Közben László örök optimista édesapját és testvéreit sokfelé szólította a történelem. A kor kiszolgáltatottainak érezték magukat: szétszóródtak Kelet-Szlavóniában. Ám a családi összetartozás tápláló életet adó hajszálgyökereit a megpróbáltatás esztendei szétroncsolni nem tudták. Ott sem lettek aposztaták-hitehagyott emberek. ÚJ ÉLET HAJNALÁN Annyi sorscsapás után László, mint élelmiszeripari szakmunkás, hamarosan munkát talált. A szigetvári sütõiparban helyezkedett el. Nehéz évek következtek... Életútját járva, jövõbe vetett bizakodó tekintettel, két éven keresztül naponta utazgatott Kisdobszáról Szigetvárra és vissza. Majd amikor Ámor - a szerelem istene - megérintette, élete érzelmi sorsfordulóhoz érkezett: gyorsan lángra lobbant, a szívére hallgatva megnõsült. Egy kisdobszai, szeretetre méltó szende kislányt, a szépérzékû, most 22 éves Egyed Csillát vette el feleségül, aki anyagi és érzelmi téren hozzásegítette élete céljának eléréséhez. Azok voltak a nagy pillanatai sarjadó közös életüknek... Akkor ka15
Megjelent in: Családi kör, 1996. augusztus 15.
76
pott igazi értelmet az életük. Ahogy mondani szokás: „a szerelem a fény az ember életében, a házasság pedig számla a fényért”. Azt is mondják: fény és árnyék az egész élet... Ám az a latin szólás is igaz: „Amor omnia vincit!” A szerelem mindent legyõz! Vagyis egyik dolog a másik után következik. Közös életük hajnalán, az új otthonra vágyó László a tehetõs, bölcs filozófiájú és gyors felfogású apósának anyagi segítségével egy régi családi házat vásárolt. Majd a tágas portán bankhitelbõl péküzemet létesített, amelybe a legkorszerûbb Daub-turbotern márkájú (használt) sütõkemencét vásárolt 27 000 DEM-ért. Azóta László, mint vállalkozó kisiparos, pékmesterként dolgozik. Sikerült az élet viharaiban helytállnia! Van tíz munkása és naponta 1500 kg kenyeret, valamint 3000 darab péksüteményt - kiflit és zsemlét - süt, amelyet az egyik kórógyi származású munkása hord szét kenyérszállító gépkocsival a mintegy 30 elárusító helyre a környezõ falvakba és Szigetvárra. Lászlónak a környezetbe való beilleszkedésével, s megjelenésével az ottani kenyérpiacon, új jelleget kapott a mindennapi kenyér. A szülõföld szereteteként „kórógyi ízû” kenyeret és „kórógyi zsíros kiflit” süt, ami új ízt, új zamatot hozott, s nagyon kelendõnek bizonyult a fogyasztók körében. Eladatlan áruja szinte nincsen. A HAJDANI KÓRÓGY ÉLTETÕ SZELLEME Néhány év után a nagy megérzõ képességû Milkovics László tavaly és az idén a régi háza mellett, egy ott megtelepedett kórógyi ezermester, Dezsõ Piko János kivitelezésében több mint 200 négyzetméter alapterületû emeletes családi házat épített, amely már csaknem teljesen kész. Már csak a fürdõszobákat kell felszerelni, meszelni és festeni. Ez az új ház jelenti számára a képzeletbeli otthon melegével bélelt szülõföldet: a hajdani Kórógyot. Hogy is mondja a szólás? Minden nehézséget legyõz az akarat! A családi ház építése mellett Milkovics László 4 ha szántó is vásárolt, és jövõbe vetett bizakodó tekintettel tervezget. Hatalmas tervet kovácsol. A falun átvezetõ fõút mellett telket szeretne vásárolni, amelyen malmot és még korszerûbb, elárusító üzlettel ellátott pékséget építtet. Ha az élet küzdelmeiben ez a terve sikerül, akkor majd fokozott kötelességtudattal a saját malmában õrölt lisztbõl fogja sütni a "kórógyi ízû" kenyeret és péksüteményt... Merész terv, de amilyennek Lászlót ismerem, meg is fog valósulni. Persze apósa anyagi segítségével. S végezetül szót kell még ejtenünk Milkovics László szûkebb családjáról is. Tizenegy hónapos, tipegetõ kisfia van: Ádám. A pirkadat jeleként, a bibliai elsõ ember nevét adták neki a szülõk, hogy majd a családi múlt örökségeként, a jövõ reményeivel egyetemben, õt kövessék a többi gyerekek. Mert gyermek nélkül nincs családi öröm, nincs jövõ. László szám szerint is erõsnek, életerõsnek szeretné látni családját... 77
A természet törvénye szerint új szokásokat, friss vért hoztak a hányatott életû kórógyi menekültcsaládok ide, az egykézõ Ormánságba. Például a Nagydobszán megtelepedett Vacsora Illésnek 4 gyermeke: 3 fia és 1 lánya, öccsének, Ernõnek pedig 1 fia és 2 lánya van. De az a létszám még nem végleges. És Milkovics László sem akarna tõlük, lemaradni. Rájuk igazán nem jellemzõ az abiózis, az életképtelenség. Ahogy már mondtam: Milkovics Lászlóék is négyen testvérek: négy fiú, s egyik szebb derekasabb, dolgosabb, mint a másik. Szinte öröm õket nézni, amikor mindnyájan összejönnek, családostul, a már új hazában, új gyökereket eresztett, végleg megtelepedett kisdobszai testvérüknél, Milkovics Lászlónál... Ez az élet rendje! Övék a jövõ!
78
Négy József a Mezei családban16 Kezdem azzal, hogy a kórógyi Mezei József 1937-ben, 27 évesen alapított családot, lett szellemileg önálló. Az akkor 20 esztendõs, nagy lelki nyitottságú Kisgyöke Juliannával sikerült neki a házasság révébe beeveznie. Ragaszkodásból táplálkozó kapcsolatuk sorsszerû, küzdelmes és dolog teli volt. Azokban az években szegény sorsú volt a család, és a fiatalok, hogy fenntarthassák magukat, a közeli eszéki nagybirtokosok pusztáira jártak napszámba dolgozni. Ebben a családban született 1939-ben fiuk, József, aki már gyermekkorában elkötelezettje lett a népzenének. A kórógyi általános iskolában, Lebár Lajos tanító keze alatt tanulta meg a kottát, s kezdett hegedülni, énekelni, ami késõbb egész életében a zene elkötelezettjévé tette. Igazi szívemberként képes volt megállni helyét a világban. 35 éven át õ volt a kórógyi népi zenekar prímása. Ez volt a jelszava: „Ha nincsenek dalnokok, a költõ szava elvész!” Ezért mi sem természetesebb, mint az, hogy amikor 1964-ben megszületett a fia, az is már anyatejjel együtt szívta magába a zene szeretetét. Ez a harmadik József is, a született optimista, apja nyomdokain járva, a népzene mellett kötelezte el magát. Õbelõle is prímás lett, az ifjúsági zenekaré: a hiteles magyar dallamvilág hûséges tolmácsolója. Ebben az Isten teremtette csodálatos világban, mint valami ritka forrása a népzenének, a népdalnak, több mint tíz éven át lelkesítõ hatású muzsikájával szórakoztatta a fiatalokat, idõseket egyaránt. Ez így tartott egészen 1991-ig, népünk történelmi kálváriájáig: a délszláv testvérháború kitöréséig. Akkor már ez a harmadik József is nõs volt. Az egyenes, tiszta jellemû, gazdag érzelemvilágú Vacsora Márta lett a felesége, no meg lányuk is született 1990-ben. Kölcsönös szeretetben és tiszteletben így lett négynemzedékes ez a belsõ értékrendet kialakító család. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az elmúlt évtizedek során, a kor lehetõsége adta szorgos munkával, takarékos falusi életvitellel Mezeiék szépen gyarapodtak. Kis gazdaságukat teljesen gépesítették, új házat, gazdasági épületeket emeltek, és saját 20 kataszteri holdjukon kívül feles és bérelt fölfon is gazdálkodtak: a falu tehetõs gazdái lettek. Tisztázták és vállalták a maguk identitását, s ezért anyagi és érzelmi szempontból mindenük megvolt a boldoguláshoz.
16
Megjelent in: Hét Nap, 1997. január 2.
79
SZÉTSZÓRÓDVA A TÖRTÉNELEM VIHARÁBAN Azokban az 1991. évi zsákutcás történelmi napokban, amikor „polgári jogot” nyert a lakosság elûzése, kirablása, meghurcolása, a Mezei család sem várta be a háborús körülmények folytán bekövetkezõ legrosszabbat. Az erõszaktól való félelmükben a faluközösség felbomlásakor s a lakosság menekülésekor rendkívül kemény leckét kaptak az élettõl. Mezeik is „vándorbot”-ot vettek a kezükbe: mindenüket hátrahagyva otthagyták a sokszínû, viharvert, hullaszagú õsi szülõföldet, s a föld népével együtt földönfutók, hontalanok, nincstelenek lettek. A nagy sietségben még a hangszereik is odavesztek. Elborította õket a fekete semmi. Lelkükben is mindent felemésztettek a lángok. A koromsötétnél is sötétebb jövõ elé néztek. Kegyetlen sors, kegyetlen végzet! Kórógy sokfelé szaladt népének részével õk Magyarországra menekültek, a zánkai menekülttábor lakói lettek. De a szülõföld, a szülõfalu, a szülõi ház a lelkükben élt tovább. Ám a sors hamarosan újból szétforgácsolta õket. A legifjabb József feleségével és kislányával 1991 õszén, magához való ésszel, menekültként, Németországba került. Kicsapta õket végzetük az „élet nagy legelõ”-jére, hogy találják fel magukat. Habár arrafelé másképpen mûködnek a dolgok, nem lett úrrá rajtuk a kishitûség, sikerült nekik a beilleszkedés. A saját útjukat járva többféle munkát végeztek: merészen szembenéztek a sorsváltozással, a kor kihívásaival, spóroltak a jövõnek, bízva abban, hogy egyszer majd csak visszatérnek, s legyen egy kis megtakarított pénzük hozzá. Közben peregtek az évek. Az örökkévalóságnak tûnõ romlás évei alatt a Magyarországon maradt családtagok, élõ tanúiként a kornak, melyben élünk, sérült önérzettel, leértékelõdött önbecsüléssel, a vései menekülttáborba kerültek, ahol az isteni gondviselés megõrizte õket. LETELEPEDÉS MAGYARORSZÁGON Amikor 1995-ben a német illetékesek megvonták tõlük a menekültstátust, visszaértek Magyarországra, az ottmaradt családtagokhoz, a vései táborba. Ott újból pályamódosításra késztette õket az élet. Szerencsére a négyévi németországi munkájuk eredményeként annyi megtakarított márkájuk volt, hogy Szigetvárott egy berendezett, emeletes családi házat vásárolhattak. A sors különös véletlenjének köszönhetõleg és a 86 esztendõs, emberségben megvénült dédapa nagy-nagy örömére ily módon megõrizte megtartó erejét a család. Sikerült nekik az élet viharaiban helytállniuk. Közben a legfiatalabb Mezei házaspárnál ismét „kopogtatott” az új életet jelképezõ gólyamadár. 1995 vége felé fiúgyermekkel örvendeztette meg õket a sors. Azt mondják ilyenkor az emberek, hogy nincs helye szomorúságnak, amikor új élet születik! A családi hagyomány régi, valós értékútjait járva ez a várva várt kedves kis jövevény szintén a József utónevet kapta... 80
Ezzel megvalósult ennek az összetartó családnak a régi álma: megérték azt az idõt, hogy négynemzedékes családjukban négy József utónevû családtag legyen. Ez pedig a mai, morális kötõszövete nélküli társadalomban igazán örvendetes és dicséretes eseménynek számít. Talán azért is mondta annak idején a fiára oly büszke édesapa: Így jár az, aki boldog akar lenni! Ebben rejlene a magyarázat? S végezetül el kell mondanom azt is, hogy ez a viszontagságos életsorú, fejlett igazságérzetû, nagy megérzõ képességû fiatal Mezei József természeténél fogva is olyan ember, akinek az átvészelt sorscsapások ellenére mindig sikerült átvergõdnie az élet emelte akadályokon. Az élet kiszámíthatatlan mivoltát tükrözi az is, hogy most is feltalálta magát. Összehozta õt a közös menekültsors a Kórógyról szintén elmenekült kebelbarátjával, a nagyfokú tárgyi és szellemi rendszeretetérõl ismert Milkovocs Lászlóval, régi zenekarának megbecsült tagjával. Most az tervezik, hogy ott is majd bekapcsolódnak a népzenét, népdalt ápolók népes táborába. Mert hát az õ zenei hitvallásuk az, hogy a zenei anyanyelv a hovatartozás kulcsa... Az õ zenei hovatartozásuk pedig már évtizedekkel ezelõtt eldõlt, akkor, amikor igaz elkötelezettjei lettek a népdalnak, népzenének. Milkovics Lászlónak a Szigetvár közelében levõ Kisdobszán jól menõ, tíz munkást foglalkoztató péküzeme, háza, családja és befolyásos családi háttere van. József is nála lelt munkát, kenyeret, anyagi biztonságot. Ezzel korábbi életformája jobbra fordult. Most, mint élelmiszer-ipari munkás Milkovics László gépjármûvével naponta szállítja, hordja szét a kenyeret, péksüteményt a környezõ falvakba és a Szigetvárott levõ több mint 30 elárusító helyre. Hálát is ad a sorsnak, hogy így történt! Végül is valahol minden összefügg, és eljön mindennek az ideje, csak ki kell tudni várni-mondta ifj. Mezei József... Lehet, hogy mégis van igazság?! Nincs szükség további szavakra! Az élet megy tovább!
81
Megemlékezés a négy éve tartó hontalanságról17 „Ölelj, ölelj, hát kõszívû hant. Mind jó fiad, ki itt ölelsz alant.” (Füst Milán: Szózat a sírból) Most van négy esztendeje annak a borzalmas napnak, amikor a történelmi sorsforduló drámai pillanataiban, az ezer esztendõ szellemi hagyatékát õrzõ kelet-szlavóniai település, Kórógy, 1991. szeptember 29-én, õsi etnikumában elpusztult. Azon a történelmi tragédiájú estén, amikor csõdöt mondott az értelem, a nappali világosságot árasztó világító lövegek robbanása közepette, a falu maradék lakói is, az õrület elõl, ûzött vadként hagyták el történelmi önmegtartó erejét vesztett szülõfalujukat, otthonukat, romossá tett templomukat, s elõdeik sírját. Elherdálták jelenüket, megvonták tõlük a jövõre való jogot, megölték lelküket... A történelmi igazsághoz tartozik, hogy a falu népe nem akarta ezt a véres testvérháborút. Ez a tény rendkívül fontos, mert az bizonyítja, hogy ezek az egyszerû emberek, egymást segítve, továbbra is békében akartak élni szomszédaikkal, mind a szerbekkel, mind a horvátokkal... S valóban, a falu békés természetû lakói jövõjüket nem az öldöklésben, hanem a békés termelõ munkában vélték megtalálni. Nem az õ hibájuk, hogy ez nem sikerült. A kialakult helyzetben, máról holnapra egy válságperiódus kellõs közepén találták magukat: akaratuk ellenére belesodródtak a háborúba, s belepusztultak. Fájdalom, szomorúság tölti el szívemet, amikor e sorokat papírra vetem. Itteni véreink ma is tartó exodusának: és két háborús mártírunknak az emlékét idézi, menti át az utókornak ez a megemlékezõ história. Két, jobb sorsra érdemes fiatalember egyéni tragédiájáról szól ez a megemlékezés: két család kissé rövidített krónikája, ami egyben Kórógy közösségi tragédiája is. Íme, a história. IFJ. PALKÓ DÁNIEL BERUKKOLÁSA Ifj. Palkó Dániel az id. Palkó Dániel és Kismartin Évike egyetlen fia, szemefénye volt. Szép, új családi házuk, portájuk a református templomtól nyugatra másodikként helyezkedett el. Az ügy elõzménye az, hogy 1991. kora tavaszán Dánielnek jött a katonai behívó. Menni kellett katonának. Mintha va17
Megjelent in: Magyar Szó, 1995. szeptember 26. számban
82
lami már akkor éreztette volna az emberekkel az idõk fordulatát: az eljövendõ rettenetet. A regrutabúcsúztatóra meghívott vendégek, a terítéken levõ malacsült és a jó itóka mellett is gondterheltek, hallgatagok voltak. Koccintáskor nem vígadtak, mint ilyenkor szoktak. Érezték, hogy tájainkon is valami készül, hogy a társadalom szekere elindult a lejtõn, de hogy hol fog megállni, hogy mint és hová fog fejlõdni a dolog-a forrófejû állami vezetõk, a történelmi hullócsillagok rövidlátó politikájának a színjátéka-, azt akkor még senki sem tudta sem magának, sem másnak megmagyarázni. Ezért a regrutabúcsúztató után a szülõk és a vendégek is nehéz szívvel vettek búcsút a leendõ kiskatonától. Azt talán mondani sem kell, hogy álmukban sem gondolták, hogy búcsúzó kézszorításukkal, ölelésükkel örökre istenhozzádot mondtak egymásnak... A Hadak útján már száguldott Kórógy felé az Égfutár! Most pedig tegyünk egy kis kitérõt, és amíg ifj. Palkó Dániel a néphadsereg katonájaként ismerkedik a korszerû háborús hadviselés, az öldöklés módszereivel, nézzük meg, mint alakult a sorsa egyik unokatestvérének, édesanyja legfiatalabb öccse fiának: ifj. Dezsõ Döme Jánosnak, ismertebb nevén Kántor Janinak. De ez már egy másik történet. KÁNTOR JANIKA TRAGÉDIÁJA A kiegyensúlyozott életet élõ Dezsõ Döme család a nyolcvanas évek elsõ felében közel a falu központjához egy „csupa üveg” emeletes családi hazát épített magának. Mind a ház, mind a hatalmas méretû új gazdasági épületek az ezermester Kántor Janika rátermettségét, keze munkájának eredményét dicsérték. A ház szorgos lakói sok jószágot, különösen fejõs tehenet tartottak, s hetenként két alkalommal szállították gépkocsival tejtermékeiket az eszéki piacra. Szóval anyagi szempontból mindenük megvolt és vallásosságukban is példát mutattak. Sajnos, ezt a harmonikus családi életet kettészakította a háborús borzalmakkal teli 1991-es esztendõ. A történelem beleavatkozott életükbe, s a háború véres vihara romba döntötte terveiket, életüket. Rossz irányba billentette az élet az egyensúlyban levõ családi harmóniát... 1991 nyarán, amikor már Eszéknél, Tenjánál, Vukovárnál... dörögtek a fegyverek, Kórógy zaklatott népe - látván a küszöbön álló ínséges idõket - hamarjában nem tudta mit is cselekedjen. Abban a végítéletszerû kavargásban, az év augusztusában, amikor már mind több aknagránát hullott a falura a Kántor Janika felesége két kisgyermekükkel és több más kórógyi gyerekkel és asszonnyal állami költségen az Adriai-tengerben levõ Drvenik szigetére távozott, hogy ott várják be a békésebb napokat, amik, sajnos, nem következtek be. Idõközben Kántor Janinak is jött váratlan kihívás: döntenie kellett, vagy elviszik katonának a horvát gárdába, vagy mint „önkéntes rendõr” otthon, a falu83
ban marad. Az utóbbit választotta. Olyan sorskérdések ezek, amelyek legközvetlenebbül befolyásolták az események további alakulását. A gondolat lényegét kifejtve úgy tûnik, hogy ennek a végzetes választásnak döntõ szerepe volt abban, hogy Kántor Janika elindult a halál felé vezetõ úton... Amikor Janika kézhez vette a rendõri egyenruhát, a látnoki erõvel megáldott édesanyja-Palkó Erzsébet-lélektani valóságában a szívéhez kapott, s csak ennyit mondott: - Jaj, Janikám, végünk van! - Sajnos, igaza lett! A háborús vihar nyomán felborul az életrendben, 1991. augusztus 30-án az esti órákban öt kórógyi fiatal gépkocsiba ült, hogy Vinkovcin, a községi védelmi törzstõl segítséget, erõsítést kérjen a falu védelmére, mert az utóbbi napokban mind erõsebben lõtték, aknagránátokkal ostromolták a falut. Amikor gépkocsijukkal a falu határában levõ Telek nevû határrészbe érkeztek, az ún. fekete pontnál az emberi tragédiákban örömüket lelõ, ismeretlen fegyveresek sortüzet zúdítottak a gépkocsijukra. Ebben az apokaliptikus leszámolásban „számlarendezésben” a lövéssorozattól a helyszínen meghalt a gépkocsit vezetõ Kántor Janika. A vele utazó Dezsõ Pikó V. István, Gyöke Lajos, Gyöke Vilmos, ifj. Gyöke József és ifj. Gudinyacki Julie Gyuszi könnyebben megsebesültek. Menekült, ki merre látott! Vér folyt mindenfelé! A tragédiát követõen, miután, kissé összeszedték magukat, a könnyebben sérültek hazavitték Kántor Janika lepedõbe csavart, véres holttestét. Amikor az édesanyja meglátta fia tetemé, letaglózta, a döbbenet. A látvány iszonyúbb volt a tömegsírnál. Olyasmit érezhetett, amelyen már csak a Jóisten tudott volna segíteni. Rémületében, mint az õrült vetette magát a fia tetemére és csak zokogta: - Édös, egyetlen fijacskám, Janikám! E vótál életöm koronája!... Ugye mondtam, könyörögtem, hogy Janika ne menj! Janika, ne mennyj, me'lelünnek! Nem hallgattál rámi! Most eme mi lett belõle!... De mi lesz mivelünk is, ki tuggyal!?... Abban a feje tetejére állított világban az össztársadalmi méretû agóniában, a háború kirobbantotta életszakadékban a pásztor nélkül maradt nyáj, az egész falu még otthon levõ népe drámai körülmények kísérte ki utolsó útjára, a csend honába ezt a szerencsétlen, jobb sorsa érdemes, 30 éves fiatalembert. A Drvenikben levõ feleségét és két gyermekét repülõvel hozták haza a temetésre. Az örök igazság eszméjében az Istenhez fordultak... Hogy biztosíthassák a vallási temetést, Baranyából, Kopácsról hozták el, nagy kerülõvel és veszedelemben az ottani református papot. Akkor, azon a temetésen szóltak utoljára a kórógyi harangok. Azóta már azok is meghaltak! Akkor énekelte a gyászoló gyülekezet, félõ, hogy utoljára a kórógyi temetõben, a szellemi arculatának meghatározójaként ismert 90. zsoltárt: „Tebenned bíztunk eleitõl fogva”. Demonstráció is volt ez a temetés. Tiltakozás, a halál, a gyûlölet, az öldöklés ellenében, az éltért, az életben maradásért, a faluért...
84
S vitte, vitte a szél elriasztó figyelmeztetésként az ének hangját, s a harangok zúgásának üzenetét, a faluostromlók irányába, hogy tudják: itt egy halálra ítélt, békés szándékú, maroknyi népcsoport, õsi etnikum zokogja a világba szíve fájdalmát, lelke bánatát, megértést, békét kérve, esdekelve az elvakult hatalmasoktól, hogy hagyják: mert elveszünk... Sajnos, akikhez intézték, nem értették meg az ének és a harang üzenetét. Tovább ostromolták, lõtték a falut. Bibliai értelemben, kiáltó szó volt ez a pusztából. Visszhangtalan maradt. Hogyan egyeztetõ ez össze az Úristennel!? Az utókorra vár ezeknek az eseményeknek a megítélése. Négy hétre rá elérkezett a megítélése. Négy hétre rá elérkezett 1991. szeptember 29., a rettegve várt végítélet napja. A még otthon marad lakosság, a vérfürdõ elõl, mindenét hátrahagyva menekült a nagy ismeretlenbe, a nagy semmibe. Földönfutók, hontalanok lettek... IFJ. PALKÓ DÁNIEL TITOKZATOS ELTÛNÉSE Amíg Kórógy ostroma folyamatos volt, sûrûsödtek az események, jöttek a félelmetes forgószelek, s a falu õrzõi, védõi nem is tudták, hogy abban a pokoli zûrzavarban, az általános õrületben, az ostromló katonaság soraiban, rövidebb ideig ott volt ifj. Palkó Dániel sorkatona is. Nagyon mostoha lett hozzá a sors. A pár hónapos katonai kiképzés után egységét a kelet-szlavóniai harctérre irányították. Így került Kórógy környékére. Valamilyen úton-módon sikerült neki hírül adni, hogy mily fájó lélekkel szemléli szülõfaluja pusztulását, s hogyan fohászkodik Istenéhez, hogy bár csak egy golyó se találna célba. Közben olyan furcsa érzés szállta meg, úgy érezte, mintha minden kilõtt golyó a falu fölé érve koporsószöggé válna, s azzal a sok koporsószöggel fogják majd késõbb leszögezni azt az óriási méretû, képzeletbeli koporsót, amelybe a befolyásos katonapolitika irányítói Kórógyot eltemetik... Eltorzultak az értékek. Az emberek között vesztes lett az igazság. Ez volt ifj. Palkó Dániel utolsó híradása arról, hogy még életben volt. Késõbb, titokzatos módon nyoma veszett. Vesztett emberi sors! A menekülttáborban élõ, hontalanná lett szülei az óta is hiába kutatnak, kérdezõsködnek felõle. Senki sem tud semmit és semmit sem tudhattak meg sorsának további alakulásáról, végzetérõl... Ifj. Palkó Dániel belezuhant az erõszak örvényébe és a falu végítélete elõtt nyomtalanul eltûnt a testvérháború vérzivatarában. Istentelen kor! Négy év telt el az óta, és a kórógyi házak táját embermagasságú gaz, kóró lepte be. Ez valóban õrület, mert a történelem sorsforgásában, az alagút végén még nem látható az a reménysugár, amely ott felsejlik...
85
Ezt a tragikus megemlékezést fejezzük be nagy költõnk, Ady Endre A szétszóródás elõtt címû versének soraival: „Minket korszakok tüze-dühe nem edzett. S fölolvaszt a világ kohója, s elveszünk, mert elvesztettük magunkat. Hát népét Hadúr is szétszórja.”
86
Ötödik éve hontalanságban18 „ ... Hol van a jó kórógyi nép? Talán vihar, szél szórta szét?...” (Kovács János: Visszavágyódás) Az õsi otthonából elûzött kórógyi nép már ötödik éve fogyasztja a hontalanság, a bizonytalanság, a kivetettség keserû kenyerét. Sok minden történt az óta földönfutóvá lett véreinkkel. Évek sora szól szenvedéseikrõl, megpróbáltatásaikról. A viharos történelmi események sodrásában úgy szétszóródtak, mint a Próféta népe a világban. Íme, szétszóródásuk szomorú lajstroma: Horvátországban vannak legtöbben. Itt 13 község területén mintegy 350-en élnek. Magyarországon 20 településen majd 250-en, míg a többiek, további nyolc országban, szerte a nagyvilágban, egész a legtávolabbi Ausztráliáig. Mi is történt velük az óta, amióta életük mérföldköveként földönfutók, hontalanok lettek? Az évek során közülük többen is „elmentek a fényes nyári porban”, csontjaik szerte a nagyvilágban porladoznak. Egyesek - az idõsebbek, a munkaképtelenek - kegyelemkenyéren, menekülttáborokban, lassú pusztulásra ítéletek: sorsuk az elhagyatottság. Azok, akik már nem alkalmasak munkára, és nem tudják napszámból pótolni a szegényes, egyhangú tábori kosztot, bizony nem nagyon dicsekedhetnek. A többiek, akiknek van mibõl, nem sokat adnak a tábori elemózsiára. Megveszik a szükséges élelmiszert, és szobájukban készítik el a kívánt ebédet, vacsorát. Tehát a sok üres szólam ellenére is, az évek során itt is megtörtént a rétegezõdés. A Magyarországra menekültek között szép számmal vannak olyanok is többnyire a falun élõk -, akik megõrizvén szülõföldjük szellemiségét új hazájukban, új otthont megélhetést teremtettek maguknak, családjuknak. Vannak közöttük olyanok is, akik honosították magukat. Nem is tudom, mi lenne akkor, ha rendezõdnének a dolgok, ha beköszöntene a várva-várt béke, s hogyha egyszer véget érne ez a nemzetrészek pusztulását elõidézõ anyagi és szellemi barbarizmus? Vajon van-e olyan szeretetmágnese a világnak, amely visszahúzná õket bölcsõhelyükre, az õsi gyökerekhez, vagy pedig továbbra is ott folytatnák életüket, ahol az elmúlt évek során új gyökérszálakat eresztettek, ahol már most „otthon” érzik magukat? Olyan kérdések ezek, amelyekre nagyon nehéz megfelelõ választ adni.
18
Megjelent in: Magyar Szó, 1995. november 12. számban
87
A MENEKÜLTEK ELHELYEZÕDÉSE A legtöbb kórógyi menekült - mintegy százan - a vései menekülttábor lakója. Különös kegye a sorsnak az, hogy az ormánsági Dobszán majd ötvenen kaptak hittestvéreiktõl oltalmat, menedéket, s leltek meleg családi otthonra. Baján harminc körül van a menekült véreink száma. Ezeket az utóbbiakat a magyarországi nazarénus hittestvéreik karolták fel, s biztosították számukra a javakat: családi otthont, munkaeszközöket, földet... A nevezett és a más magyarországi településeken élõ menekültjeinknek - kivéve a menekülttábor lakóit -, talán már nem is olyan keserû a hontalanság kenyere, mint gondolnánk. Hogyisne! Náluk már nincs létbizonytalanság?! Fáradhatatlan munkával biztosították egzisztenciájukat. Az új családi tûzhelyek melegét árasztják már otthonaikban a szeretet lángjai a benne élõknek. Sokan közülük szinte „õshonos” lakói lettek új lakhelyüknek. Mindenük megvan, akárcsak õsi otthonukban volt, a hajdani Kórógyon. Csak a lelkük vágyik vissza õsi szülõföldjükre. Például a Dobszán élõ Vacsara Ilyés népes famíliájában, ezekben az években eléggé gyakori vendégnek számított, az új életet jelképezõ gólyamadár. Egyik fiának - Ernõnek - már négy gyermeke született, és ez a család is, munkája révén, nagyon jól beilleszkedett új környezetébe. Ez mondható el a Dezsõ Piko János családjáról, továbbá a Siklóson élõ Györke Dánielrõl, a Kölkeden otthonra lelt Kismartin Dánielrõl, a Baján megtelepedett két Izsák testvér nagycsaládjáról, és sokan másokról. Az elmúlt években lakodalom is volt jó néhány, no meg gólyamadár kelepelés is... Sajnos, nemcsak a gólyamadár látogatta menekült véreink hajlékát, a kérlelhetetlen kaszás is eléggé gyakori vendég volt náluk. A kelet-szlavóniai harci cselekmények idején, 1991 õszén a következõ fiatal véreink lettek mártírok a halában: ifj. Dezsõ Döme (Kántor) János, Gyöke József, Gyöke Tibor és Szilovics József, valamint az eltûnt ifj. Palkó Dániel. 1993 tavaszán gyanús körülmények között távozott az élõk sorából Kórógyon a 73 éves Szekeres Szánki János. Megsebesültek: Dezsõ Piko V. István, Gyöke Lajos, Gyöke Vilmos, ifj. Gyöke József, ifj. Gudinyaciki Julie (Gyuszi), Szõlõskei János, Deák Róbert, ifj. Zámecsnik József és Milkovics József. (Csak mellékesen említem meg, hogy a szomszédos Szentlászlón - 1991 õszén - a több mint három hónapon át tartó ostrom idején, az egyenlõtlen harcban, több mint ötvenen estek el: Polgári áldozataik is jócskán voltak.) AZ IDÕKÖZBEN ELHUNYTAKRÓL A továbbiakban nézzük, a teljesség igénye nélkül, az utolsó „sorakozót”, az elhunytak névsorát. A szülõföldjüket szeretõ, hozzá kötõdõ emberek többnyire oly észrevétlenül mentek el, mintha itt sem lettek volna. Megtették útjukat Isten felé. A magyarországi menekülttáborokban a kórógyiak közül a 88
következõket ragadta el a halál: A zánkai menekülttáborban, 96 éves korában ment el a minden élõk útján Gyöke Boris. Õ volt a menekülésben levõ falu elsõ, egyben legidõsebb halottja. A balatonfûzfõi menekülttáborban hunyt el, 85 éves korában özv. Kismartin Etelka és a 72 éves özv. Tóth Mária. A vései menekülttáborban vett búcsút az élettõl 58 éves korában a hányatott sorsú Fábián János. Lelkileg nem bírta már tovább az idegölõ jövõtlen élet nyomorúságát, és önpusztítóan, ön kezûleg vetett véget életének. Továbbá itt hunyt 77 évesen Káposztás József, 82 évesen Bece Erzse, 78 éves korában Tóth Tucak István, valamint 72 éves korában Gyöke Gábor és 90. életévében id. Pozsár Dániel. A vései menekülttábor lakójaként vett búcsút ettõl az árnyékvilágtól, 63 éves korában Hucek József, a hajdani „kórógyi nábob”. Nagyon sikeres embernek számított a faluban. Nagy szorgalommal és kitartással dolgozott családja boldogulásáért. Amit anyagi szempontból el akart érni, azt elérte. Csak éppen a menekülésre nem számított, azt nem akarta. Mégis azt lett a veszte. Sorsa feletti bánatában, önmarcangolóan ott fejezte be életét. A nyolcvanas években három padlásszobás családi házat épített. Egyet magának, egyet-egyet pedig a családból kirajzott egyik fiának és egyik lányának. Ezt az óriási vagyont kellett neki 1991-ben otthagynia, és minden nélkül, ûzött vadként a nagyvilágba, a végpusztulásba elmenekülni. 1992-ben Dobszán hunyt el 75 éves korában a nagy társadalmi tekintélyt élvezõ Fábián Antal János ezermester, fûrésztelep tulajdonos. Õ volt a gépek fortélyának jeles ismerõje, aki a gépek zakatolása nélkül nem tudott meglenni. A „véletlen” úgy hozta, hogy ez a talpraesett ember háromszor nõsült életében. Mindhárom alkalommal Etel nevû lány lett a felesége. Az elsõ felesége Pozsár Etel volt, a második Záké Etel, a harmadik pedig Palkó Etel. Az elsõ kettõvel egy-egy lánya van, az utóbbival kettõ. Hiába volt meg benne az akart, hogy fiú utódja is szülessen. Nem adatott meg neki a fiú utód, aki biztosította volna a családnév további fennmaradását. Fábián Antal János jóval több, mint 20 évvel ezelõtt üzemi balesetet szenvedett. Munkavégzés közben a keretes fûrészgép tengelye elkapta a ruháját, s addig forgatta maga körül, amíg az apja le nem állította a gépet. Csak hosszú kórházi kezelés után került haza roncsolt lábakkal, nyomorékként. Mindezek ellenére, mankó segítségével járva is tovább folytatta a munkát, mert hát Õ, olyan volt... És amikor eljött 1991 késõ nyara, amikor az aknagránátok az Õ két új házára és üzemére is mind gyakrabban hullottak, kénytelen volt mindenét hátrahagyva, koldus módjára elmenekülni. Családjával együtt Kórógy testvérfalvában, az ormánsági Dobszán kötött ki. Ott talált jó emberek segítségével új otthonra, megértésre. A falu népe befogadta. Ott is távozott az élõk sorából. Földi maradványai is ott nyugszanak. Az Eszéken meghúzódott véreinknél is aratott a halál: itt hunyt el 85 éves korában Miskoczi Zsófia, 82 évesen Szekeres Pál, 75 é89
ves korában Bálizs Julis és ebben az évben itt vetett ön kezûleg véget életének Szántó János. Idegileg nem bírta már tovább a kilátástalanságot és borotvapengével átvágta a torkát, s elvérzett. Svédországban hunyt el 76 éves korában Borka Erzsébet. Hamvait hazahozták és a rétfalusi temetõben kapott nyugvóhelyet. Szintén, mint menekült Svájcban hunyt el Gál Etel 73 évesen. Az egyik szociális otthonban, Bácskában pedig 83 évesen Szilágyi Etel néni, a régi népélet jeles ismerõje. Õt a kórógyi temetõben, volt férje családi sírboltjában helyezték örök nyugalomra. AZ ÚJABB MENEKÜLTEKRÕL Most, miután szóltunk a régi menekültekrõl, nem lehet említés nélkül hagyni az újabb menekülteket sem, akik ez év augusztus elején újból kezükbe vették a vándorbotot. Az újabb horvátországi hadmûveletek miatti félelmükben ezek az emberek - magyarok és nem magyarok - most már harmadszor lettek földönfutók. Õk elõzõleg 1991 késõ nyarán hagyták el otthonaikat, s menekültek Magyarországra. Majd 1992-ben az Eszék és Vinkovci környéki harcok megszûnése után „hívó szóra” visszatértek Eszékre, Vinkovcira és azok környékére. Azóta, mint menekültek, abban a térségben éltek, tartózkodtak. Felettébb elkeserítõ az, hogy amikor ez év augusztusának elején a kelet-szlavóniai elválasztó vonalnál is, provokatív módon eldördültek a fegyverek, ezek a szerencsétlenek, mintegy 500-an, félelmükben újból Magyarország felé vették az irányt. Horvátországi autóbuszok szállították õket a határig, s ott, egy sportlétesítményben, a betonpadlón töltötték az éjszakát, majd másnap reggel mentek át "kegyelemkenyérre" a vései menekülttáborba és máshova. Micsoda kegyetlensége ez az életüknek! Ebben az utóbbi menekülthullámban érkezett Magyarországra a Vinkovci „magyar nábob”: Orbán József is, akit a leggazdagabbnak tartanak a városban. A Vukovári utcában, közel a vasúti aluljáróhoz áll a nagyméretû családi háza, benne két üzlettel, udvari lakásokkal, teljes mezõgazdasági felszereléssel. Több mint száz hold földet mûvelt két fiával: a két méternél magasabb Imrével és Tiborral... Orbán József az elsõ feleségét 1991 novemberében, Vinkovci ostromakor veszítette el. A harcok hevében annyi ideje, de kurázsija sem volt, hogy megássák felesége sírját. Az egyik ismerõse engedte át neki a saját családi sírboltját, hogy abban helyezzék el ideiglenesen feleségének, néhai Pásztor Máriának a koporsóját... Ez az ember az idén is több mint 300 mázsa búzát termelt ki. S most, íme, neki is menekülnie kellett. Újdonsült kórógyi feleségével, Palkó Évikével, õ is a vései menekülttábor lakója lett. Azt mondta: osztozni akar a kórógyiak szenvedésében, sorsában... Ezekbõl az utóbbi menekültekbõl a napokban többen is visszatértek Horvátországba: bíznak a békés rendezésben. 90
Más tragédiáktól sem mentes a vései menekülttábor. Nemrég egy 51 éves baranyai menekült asszony hunyt el tragikus hirtelenséggel. A kórógyiak és mások mellett vannak ott vajdasági menekültek is, magányos, fiatal emberek. Ezek a menekültek, az évek során, a világból és az emberekbõl is kiábrándulva annyira elvesztették reményüket, jövõképüket, hogy az alkohol mámorába menekültek. Néhányan annak rabjai lettek. Ilyen és hasonló tragédiák kísérik a most már ötödik éve tartó hontalanságukat, az ott meghúzódott, talajvesztettek életét.
91
„Lesz-e még arcunk kétezerben?” 19 Amikor 1998-ban és késõbb, a történelmi kihívások ellenére, a falu korábbi lakosságának mintegy 60-70 százaléka hazatért ínséges hontalanságából, megkezdték az új élet építését a romokon. Sokan azt hitték, hogy hamarosan minden a régi lesz. Sajnos, tévedtek. Egyébként tény az, hogy a falu ostromának idején, 1991-ben, a megrongálódott házak helyén az állami újjáépítési alapból 40 padlásszobás családi házat építettek, amelyekbe már beköltöztek tulajdonosaik. (Szentlászlón 90-en). Az is való, hogy ott, ahol van fiatal munkaerõ és mezõgazdasági felszerelés, ott már közös életük munkájának eredményeként, jószággal teli istállók, kukoricával teli górék vannak az udvarban. Ám ami talán a legfájdalmasabb: kevés az utánpótlás. Az élet nem igyekezett jóvátenni azt, amit elmulasztott. Szétfoszlottak az illúziók, mert kevés a gyermek. Mindössze öt diák jár az itteni magyar tannyelvû általános iskolába. (Megjegyzem: a testvérháború elõtt közel százan voltak. Az 1913/14-es tanévben, a hat osztályban pedig 150-en.) A többiek, mivel a nyolcesztendei kényszerû szétszóródás idején horvát tannyelvû iskolákba jártak, mára teljesen elvesztették identitástudatukat. Õket megemésztette a világ kohója! Többen közülük már nem is akarják beszélni elõdeik nyelvét. Nehéz történelem járja a falu utcáit. Beleremeg a lelkem, ha arra gondolok, hogy mire teljesen újjávarázsolják, a helyi református templomot, az csak egyfajta „emlékmûként” fog szolgálni ahhoz, hogy hirdesse, hogy hajdanán, majd ezer éven át, népes magyar etnikum élt itt kontinuitásban, amelyet megsemmisített az ezredvég testvérháborúja, vérzivatara. Ami pedig a templom felújítását illeti, tény, hogy magyarországi pénzsegélybõl az egész tetõszerkezetét kicserélték. A vízelvezetõ csatornákat is felszerelték, falait kívülrõl fehérre meszelték. A templom farán a régi csillag is a helyén van már. Mint isteni fény, messze fénylõen visszaveri a nap fényét, s úgy ragyog, mint a rubin. Olyan ez az újból felállított csillag, mint a fényár, amely megvilágítja a visszatérõk számára a hazafelé vezetõ utat. A rosszra fordult idõjárási viszonyok miatt, a kivitelezõk az eddigiekben nem tudták a csonka templomtornyot teljesen befejezni. Ezért az ez évi, december 22-ére tervezett templomszentelés egy késõbbi idõpontra kitolódik. Az elmondottak alapján, az idei karácsonyt az idegenbõl hazatért családok csonka tornyú templomban fogják köszönteni... 19
Megjelent in: Magyar Szó, 1999.
92
Hogy szépen zárjuk mondandónkat, mondjuk együtt a költõvel: „Hiába mondod: hogy hiába Bevésõdtek a kor falába Mint kõzetbe hullt levelek A mélyben élnek újra S az idõ lassan legyalulja a rájuk zúdult hegyeket.”
93
