HAGYATÉK
Kiadja: Magyar Egyesületek Szövetsége Pélmonostor Fõszerkesztõ: Sipos Zsivics Tünde Az elõszót írta és a kiadványt horvátra fordította: mag. Njari Denis A horvát szöveget lektorálta: prof. Èapo Dubravka A horvát fordítást szakmai szempontból ellenõrizte: dr. sc. Lehocki Samardžiæ Anna Grafikai- és tördelõszerkesztõ: Horvát Krisztián Borítóterv: Horvát Krisztián Megjelent a Horvát Köztársaság állami költségvetésének támogatásával Izdavaè: Savez maðarskih udruga uz finacijsku potporu Savjet za nacionalne manjine Nyomda/Tisak: Horvat Media Marketing Mihajla Klajna 13. 31309 Kneževi Vinogradi ISSN 1846-7296
Pélmonostor, 2014. Magyar Egyesületek Szövetsége
Hagyaték VIII. évfolyam 6. szám
Tartalom Szerkesztõi bevezetõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Nyári Denisz: Életrajz / Denis Njari: Životopis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 Nyári Denisz: Elõszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Bevezetõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 Kórógy történelme . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 Ágoston Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Ágoston Sándor Kórógyon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Az elsõ világháború után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 Összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 Üzenet hazulról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 A hazáért és királyért. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 Denis Njari: Predgovor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 Uvod. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 Povijest Koroða . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41 Šandor Agošton . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 Šandor Agošton u Koroðu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 Poslije Prvoga svjetskog rata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 Zakljuèna razmatranja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46 Poruka od kuæe. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 Za domovinu i za kralja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56
Szerkesztõi bevezetõ Az I. világháború kirobbanásának 100. évfordulója alkalmából állítottuk össze ezt a kiadványt, amelynek törzsét a Szlavón Múzeum kiadványgyûjteményében Nyári Denisz történész által fel lelt könyvecske képezi. Az 1915. decemberére keltezett szöveg szerzõje Ágoston Sándor, Kórógy akkori lelkésze, aki az egész kórógyi közösség nevében egy üzenetet fogalmazott meg a fronton levõ kórógyi katonáknak szent karácsony ünnepe alkalmából. A ritkaságszámba menõ forráskiadványnak a centenárium kapcsán folytatott kutatómunkánk során párja is akadt, amelyet a laskói magyar közösség lelkésze állított össze, amely egy koræbbi számban került kiadásra. Jelen kiadványhoz Nyári Denisz egy gazdag elõszót is hozzá tett, amely valójában kontextusba helyezi a most elsõ alkalommal horvát nyelven is közreadott forrásmunkát. Fogadják sok szeretettel! Sipos Zsivics Tünde szerkesztõ
9
Nyári Denisz
Denis Njari
Életrajz
Životopis
Nyári Denisz 1987. január 6-án született Verõcén, jelenleg Ernesztinben él. Miután befejezte a jezsuita gimnáziumot, az Eszéki Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem-horvát nyelv és irodalom szakán diplomázott. Jelenleg a Zágrábi Tudományegyetemen végzi doktori tanulmányait. Történelem, valamint horvát nyelv és irodalom tanárként tanít a Kórógyi Általános Iskolában és a gyakovói "Ivan Goran Kovaèiæ" Általános Iskolában. Mindeddig három könyve, egy tucat tudományos és szakmai tanulmánya jelent meg, mint elõadó részt vett már több nemzetközi jellegû történelmi tanácskozáson is. Leginkább a horvátországi magyarságot érintõ történelmi témákat kutatja.
Denis Njari roðen je 6. sijeènja 1987. godine u Virovitici, a trenutno živi u Ernestinovu. Nakon završene Isusovaèke klasiène gimnazije u Osijeku završava i preddiplomski te diplomski studij povijesti i hrvatskog jezika i književnosti na Filozofskom fakultetu u Osijeku. Trenutno pohaða doktorski studij povijesti na Sveuèilištu u Zagrebu. Uèitelj je povijesti i hrvatskog jezika u školi maðarske nacionalne manjine u Koroðu te radi kao uèitelj povijesti u Osnovnoj školi 'Ivan Goran Kovaèiæ' Ðakovo. Dosad je objavio tri knjige, dvadesetak znanstvenih i struènih radova, te sudjelovao na nekoliko meðunarodnih historiografskih znanstvenih skupova kao izlagaè. Ponajviše se bavi temama o maðarskoj nacionalnoj manjini u Hrvatskoj.
11
Nyári Denisz
Elõszó
Bevezetõ Az Ágoston Sándor által írt, az elsõ világháború különbözõ frontjain harcoló kórógyi katonákhoz intézett üzenet, több oknál fogva is lenyûgözõ "felfedezés". Elõször is azért mivel Kórógy teljes, valamikor igen gazdag forrásokat tartalmazó levéltári és történelmi anyaga elveszett, s e miatt tehát minden Kórógy történelmérõl talált feljegyzés igen nagy értéknek számít. Ezt támasztja alá a kórógyi anyakönyvek esete is, amelyeket a 18. század közepétõl biztosan, de valószínûsíthetõ, hogy még korábban is vezettek már. Az 1754. és 1777. közötti idõszak anyakönyvei azonban a második világháború alatt megsemmisültek, s vele együtt más levéltári és könyvtári anyag is. Ezt követõen az 1991-tõl tartó szerb megszállás alatt eltûntek az 1777. és 1796. közötti anyakönyvek is. Emellett felégették és megsemmisítették a gazdag és féltve õrzött Julián könyvtárat, az iskolai levéltárat és könyvtárat, s szinte a teljes egyházi levéltárat és könyvtárat is. Csupán nemrég derült ki, hogy ennek egy kis része, egészen pontosan a kórógyi református egyházközség négy 19. századi keltezésû jegyzõkönyve, melyet egy szerb katona a Honvédõ háború idején lopott el, az újvidéki Matica srpska kirendeltségéhez került, s ma ott õrizik õket1. Kórógy példáján megerõsödni látszik a régi latin közmondás "Habent sua fata libelli" (A könyveknek megvan a maguk sorsa.). A könyvecske egyetlen eredeti példányát, melynek átiratát mi is közreadjuk, az eszéki Szlavón Múzeum kiadványgyûjteményében õrzik. Sem az Országos Széchenyi Könyvtár, sem a zágrábi Nemzeti Egyetemi Könyvtár, sem más horvát levéltárak és intézmények, melyek törvényi hatáskörük által kötelesek lennének õrizni ebbõl egy-egy példányt, nem rendelkeznek ezzel a könyvvel. S ugyan ez a kis könyvecske nem nagy oldalszámú, mégis számos értékes adattal bõvelkedik a 20. század elejei Kórógyról. 1
Ilona Rajsli, Múltbéli tájak üzenete, Rubicon, Becse, 2011., 3. old.
15
A könyvben említésre kerülõ személyek leszármazottai ma is könnyen felismerik nagyapáik, dédnagyapáik neveit, vezetékneveit. Ezen kívül, egyetlen másik szlavóniai település - függetlenül attól, hogy ott a magyarok kisebbséget vagy többséget képeznek e - (tudomásom szerint) sem rendelkezik ilyen jellegû kiadvánnyal és ez által e kiadvány értéke még nagyobbnak minõsül. Az elsõ világháború kitörésének centenáriumán adjuk ki, amely mai szemszögbõl nézve, a kórógyi magyarok számára tragikusabb és hosszútávon rosszabb kimenetelû volt mint, ahogy azt az elsõ világháború folyamán, vagy közvetlen utána el lehetett képzelni2. Kórógy 1910-ben 1067 lelket számláló település volt, melybõl 1048 magyar volt, száz évvel késõbb 2011-ben, összesen 485 lakosa van és további fogyatkozás jeleit mutatja3. A helyi általános iskolának a 19. század végén közel 200 tanulója volt, manapság ennek egy tizedét teszi ki a tanulók létszáma. Ugyanabban az 1910-es évben a református gyülekezet Kórógyon 959 hívõbõl állt. Mára ez a létszám is jelentõsen csökkent a katolikus egyház javára. Ennek ellenére, ha nem vesszük figyelembe a horvát Baranyát, a Vukovár-Szerém megyei magyarságnak vagy talán egész Szlavóniának továbbra is Kórógy a legerõsebb védõbástyája. Az elsõ világháború folyamán a Kórógy közvetlen közelében fekvõ magyar többségû települések, mint például Antunovác, Lacháza és a valamikori eszéki Rétfalu, gyakorlatilag elveszítették magyar identitásukat, részen a többségi nemzetbe való önkéntes beolvadás révén, részben pedig a horvát lakosság, az említett településekre való, tervszerû és spontán betelepülése révén. Ezen települések õslakosságának magyar származásáról ma már csak a családnevek és családi emlékezet tanúskodik. Haraszti és Szentlászló valamelyest jobban megõrizte magyar identitását, de ezeken a településeken is jóval nagyobb a beolvadási arány, mint Kórógyon. Ugyanúgy, mint Kórógyon, itt 2
Az elsõ világháború kórógyi eseményeire való visszaemlékezéseket lásd: Bencze Sándor, Kel József, Kórógyi Tükör, 1., Hagyaték, Beli Manastir, 2009., 51-59. old., és: Bencze Sándor, Kései családsirató, 1-4, Hagyaték, Beli Manastir, 2012. Országos Statisztikai Hivatal, Horvátország települései 1857-2011., Korog
3
16
is igen aktív mûvelõdési egyesületek mûködnek, és más magyar és horvát társadalmi és politikai szervezetek. Kórógy legfontosabb elõnye, hogy Szlavóniában egyedül itt sikerült megõrizni a magyar tannyelvû központi általános iskolát, amely hatalmas oktatási és kulturális jelentõséggel bír a helyi közösség számára, akármilyen kicsi is az. Mindemellett a 18. századig visszanyúló hagyománnyal rendelkezik, kisebb nagyobb megszakításokkal az oszmán háborúk miatt egészen a 16. századig vissza lehet követni a létezését, ezáltal Horvátország és általában véve Szlavónia legidõsebb iskolái közé sorolható.
17
Kórógy történelme Két elmélet létezik Kórógy eredetérõl. A korábbi és hitelesebb szerint Kórógyot a 9. században alapították, azaz a magyar honfoglalás idején, amikor a magyarok letelepedtek a Pannon síkságon. A késõbbi verzió - amelyhez kapcsolódik a helyi legenda - szerint a tatárjárás után a 13. században alapították a települést. A településrõl írt elsõ írásos forrás 1269-bõl származik. Kórógy, egy ismert középkori, szlavóniai nemesi család nevét viseli, melynek tulajdonában volt Eszék város, és a valamikori Kórógyvár, mely a mai Csepin, Ivanovci és Lacháza által alkotott háromszög közepén helyezkedett el. A Kórógy család utolsó sarjai az oszmán háborúban vesztek el a 16. században, s váruk azóta üres és számos legenda tárgyát képezi4. A 16. században a kórógyiak áttérnek a református vallásra és református gyülekezetet alapítanak, amely még ma is létezik. Ennek keretében alapítanak iskolát is. A török uralom alatt a magyarok és a magyar települések száma Szlavóniában drasztikusan lecsökkent, a szántóföldek elparlagosodnak, Kórógy körül, pedig a Palacsa mocsár terjeszkedik. A 17. század végi osztrák-török harcok után, Kórógy az egyike azon csupán néhány szlavóniai településeknek, ahol megmaradt a magyarság. A 18. században Kórógyot megvásárolja a vukovári Eltz uradalmi birtokos, ez által a település újból fejlõdni és terjedni kezd, 1778-ban új, téglából épített templomot emelnek a régi fából épített templom helyett, mellette pedig iskolát is építenek. A 19. században Kórógy tovább fejlõdik, nõ a lakosság száma, akik nagycsaládi közösségekben élnek. A lakosok száma 1869-ben elérte az 1277 fõt. Ennek következtében épül fel Az 1869-1873 között épült az új (ma is álló) református templom, református templom 1943-ban melyet 1873-ban fejeznek be.
4
Bencze Sándor, Kel József, Kórógyi Tükör, 1., Hagyaték, Beli Manastir, 2009., 21-22. old.
18
Istentisztelet 1940, kórógyi templom belseje Lassan lecsapolják a környezõ Palacsa mocsarat, szabályozzák a nem mesze fekvõ Vuka folyót, valamint kivágják a környezõ erdõket, így a lakosság újabb termõföldekhez jutott5. A Julián Egyesület a 19. század végén gazdaságilag is és mûvelõdési szempontból is segítette Kórógy további fejlõdését, 1910-ben Kórógyot eléri a vasútvonal is. Érdekességként megemlíthetõ, hogy Tisza István, a magyar kormány valamikori kormányfõje 1918-ban, az elsõ világháború ideje alatt Kórógyon járt, valószínû, hogy ez volt az utolsó nyilvános megjelenése mielõtt merénylet áldozata lett. Ez alkalommal minden bizonnyal találkozott Ágoston Sándorral, Kórógy akkori tiszteletesével és megismerkedett az õ igen sikeres szolgálatával.
5
A bizalom pecséte alatt, Két püspöki vizitáció (1817 és 1885)., Exodus, 2004., 75-91., 412-416. old.
19
Ágoston Sándor Ágoston Sándor 1882. május 8-án született Bácsfeketehegyen, (amely ma egy vajdasági település Bácskába). Ott fejezte be a református egyház égisze alatt mûködõ népiskolát. Tízéves korában Kecskemétre kerül, s ott végzi középiskolai tanulmányait az ottani református gimnáziumban. Orvos szeretett volna lenni, azonban mivel édesapja alacsony fizetéssel rendelkezõ állami hivatalnok volt, nem tudta neki lehetõvé tenni az orvosi egyetemet. Így a budapesti Református Teológiai Akadémián6 tanult. Nem azért mert ez érdekelte, hanem mert itt volt a legolcsóbb a tandíj. Amikor a negyedik szemesztert is jeles eredménnyel fejezte be, katonaorvosi állami ösztöndíjra jelentkezett, kérvényét azonban visszautasították, így a teológusi pályán maradt. Tovább sem szeretett volna tiszteletesi pályára lépni, hanem filozófia tanár akart lenni. Mivel tehetséges diáknak bizonyult ösztöndíjat kapott, mely révén tanulmányait a svédországi Baselben folytathatta volna. Amikor már útrakész volt, Baskay Sándor püspök leállította és Kórógyra helyezte.
Ágoston Sándor Kórógyon Elsõ szolgálatát tehát épp Kórógyon tölthette, ahova 1904-ben, 22 évesen, Ágoston Sándor az akkori nyolcvan éves tiszteletes segédeként érkezett. Kórógy tiszteletesévé 1906-ban válik, és egy rövid megszakítással 1917. és 1919. között, amikor Eszékre volt helyezve, itt szolgál egészen 1921-ig. 1906-ban feleségül vette Tóth Erzsébetet, s házasságukból három lányuk született Kórógyon: Ilona (1908), Rózsa (1912-1914) és Erzsébet (1916)7. A középsõ gyermek, ahogy a kórógyi katonáknak szóló üzenetben meg is írta, egy és fél éves korában meghalt, gyönyörû síremléke még ma is megtalálható a kórógyi temetõben. Ágoston Sándor életrajzi írásában leírta, hogy a kórógyiak leginkább azért szerettek istentiszteltre járni, mert szerettek énekelni, hogy késõbb akiknek elment a hangja - asztmásak lettek, azzal magyarázták az istentiszteletrõl való kimaradást, ahogy õ is idézi õket, hogy "miért menjek istentiszteletre, ha már nem tudok többet énekelni". 6 7
Mák Ferenc, Egy lelkészsors, in: Napút, 8. szám, 2008., 55-59. old. Ágoston Sándor, Hogyan lettem lelkipásztor, Feketics, 1959., 1-11. old.
20
Ágoston igyekezett rámutatni a prédikáció fontosságára is, de magára a vallási közösség fontosságára is. Azt is leírja, hogy a prédikációról mindig konzultált elsõ feleségével, aki hasznos tanácsokkal látta el. Mivel Kórógy 24 kilométerre feküdt a legközelebbi várostól (Eszék), Ágoston orvos barátjától megkapta a legalapvetõbb gyógyszereket, amelyeket õ szükségesetén továbbadott a falubelieknek. Amellett, hogy tiszteletes volt, a helybéliek akkor is õt hívták segítségül, ha beteg volt a tehenük vagy a lovuk, így állatorvosként is mûködött a faluban, saját zsebkését használva különbözõ mûtétekhez. Önéletrajzi írásában feljegyezte, hogy a kórógyiak úgy mondták "Mikor nem voltam otthon, azt mondták: üres a falu. Mikor otthon voltam azt mondták: tele van a falu."8 Ez az anekdota mindent elmond arról, hogy befogadták és tisztelték õt Kórógyon az elsõ világháború elõtti és alatti években. Azon kívül, hogy Kórógyon tiszteletes volt, Ágoston volt megbízva a 19. században, Horvátország és Szlavónia vidékeire szórványosan betelepült református magyarok gondviselésével is. E miatt sokszor nem tartózkodott Kórógyon. Hogy megelõzze asszimilációjukat sokat utazott, számtalanszor megtörtént, hogy vagon kocsikban aludt, szétesõ parasztkocsikon utazott és mély sárban taposott, ilyen körülmények közepette alapított népkönyvtárakat, szervezett iskolákat, és mûködött, mint tanfelügyelõ a horvátországi és szlavóniai református iskolákban. 1911-ben kiadta a Vasárnap délután: Imák és elmélkedések címet viselõ könyvét Eszéken a Szlavóniai Magyar Újság nyomdájában. Ez a vaskos könyv számos prédikációt tartalmaz, melyeket minden bizonnyal a kórógyi 8
Ágoston, Hogyan lettem lelkipásztor., str. 4.
21
híveknek tartott, melyek nagy hozzáértést és egyszerûséget sugároznak, mégis szakmai és érdekes kifejezéskinccsel írja le elmélkedéseit egyes teológiai kérdésekkel kapcsolatban, ugyanakkor mindennapi témákat is feldolgoz.9 Az elsõ világháború alatt Ágoston táviratot kapott Budapestrõl, melyben a szórványban végzett munkája elismeréséül felkínálják neki a Debreceni és Hajdú megyei királyi felügyelõi helyet. Családja, rokonsága és barátai el voltak ragadtatva, minden irányból érkeztek az elismerések. Óriási elõrelépésnek számított ez, a falusi tiszteletesi poszt után az ország akkor legtekintélyesebb tisztjének a betöltése lett számára felkínálva.10 Visszaemlékezéseiben leírta, hogy egyedül egy régi barátjának volt szomorú az arca és csóválta a fejét. Ágoston ezt a felajánlást próbaként élte meg, és a számára felkínált ajánlatot visszautasította. Mégis, 1917-ben áthelyezték az eszéki gyülekezetbe, úgy vélték itt majd elõremozdítja a magyar nemzeti misszió helyzetét. Leírja, hogy Eszéken gyönyörû lakást kapott, mivel hogy az akkori kormány úgy vélte, hogy ez a lakás a magyarság szlavóniai képviselõjének a lakása. Visszaemlékezéseiben leírta, hogy nem érezte magát kényelemben, és hogy nem találta fel magát a vasúti munkások lelkészeként az elsõ világháború visszhangjában. A kórógyi tiszteletesi hely nem volt betöltve, így ott továbbra is õ tartotta a prédikációkat. Abban az idõben részt vett az Eszéken kiadásra kerülõ Szlavóniai Magyar Újság cikkeinek megírásában.11 Az elsõ világháború végeztével az eszéki vasúti munkások közössége gyakorlatilag megszûnt, Ágoston így nagy elégedettséggel várta ki Kórógyra való visszahelyezését. 9
Ágoston Sándor, Vasárnap délután: imák és elmélkedések, Szlavóniai Magyar Újság, Eszék, 1911., 238. old. Debrecen budapest után a legtöbb lakóssú város Magyarországon, de a legfontosabb kulturális és egyetemi központnak számít. Az elsõ világháború után a 72 királyi felügyelõ közül a legnagyobb tekintélynek épp a Debreceni örvendett. Lábadi Károly, Egyházak Alsó-Baranyában és Szlavóniában, HunCro, Eszék, 2012., 79., 181. oldalak.
10 11
22
Az elsõ világháború után Ágoston 1921-ben visszatért szülõfalujába, ahol 55 évig szolgált, mint tiszteletes, amelybõl 32 évet, mint fõesperes, majd mint püspök. Bácsfeketehegyen 1933-tól püspökként szolgál, egészen 1960-ban bekövetkezett haláláig. Felesége 1938-ban bekövetkezett halála után, a vukovári Kelecsényi Máriát vette el feleségül, akitõl 1940-ben ikerfiai születnek, Sándor és Zádor. Ágoston Bácsfeketehegyen 1923-ban református árvaházat nyitott, amely 1947-ig mûködött, amikor átvette a jugoszláv állam. Többek között megalapította a Jugoszláv Keresztyén Ifjúsági Egyesületet is 1928-ben. Ezt követõen megszervezte Bostonban a reformátusok világkonferenciáját, ez alkalommal meg is látogatta a magyar református közösségeket az USA-ban. 1939-ben kiadta a szakma által is megbecsült magyar református híveknek szánt énekeskönyvét, amelyet részben még ma is használnak. Kiadta a Magvetõ havilapot, az Árvaházi Naptárt, Házi Áhítat kiadványt a Jugoszlávia szerte szétszórattatásban élõ református gyerekek részére, stb.12 Ma Budapesten létezik egy, a nevét viselõ alapítvány is, Ágoston Sándor Alapítvány.
12
Orosz Attila, Egy püspök élete, Forum, Újvidék, 2002.. 87. old.
23
Összegzés Ágoston Sándor egy kivételes képességû, szorgalmas és sikeres lelkész, püspök, teológus, újságíró és jótét ember volt. Összesen 17 évet szolgált Kórógyon, 1904. és 1921. között és kitörölhetetlen nyomott hagyott a történelemben, nemcsak Kórógyéban hanem általánosságában a szlavóniai és horvátországi magyarságéban is. Tevékenysége ma leginkább Magyarországon és Vajdaságban elismert, szabadon elmondható, hogy Horvátországban szinte teljesen megfeledkeztek róla. Annak ellenére, hogy elég sok írott anyagot hagyott fenn, szabadon elmondhatjuk, hogy sikere még kifejezettebb az íratlan történelemben, melynek felismerésében csupán néhány töredék áll rendelkezésünkre, amelyek közül biztosan egy fontos mozzanat ez a kis kiadvány is, amely most elsõ alkalommal jelenik meg horvátra fordítva. Az az együttérzés, amelyet Ágoston felmutatott a gyülekezeti tagok iránt, amikor ezt a levelet megírta nekik, és azok a levelek, amelyeket, mint kiderül a könyvecskébõl, õ kapott a harctereken szolgáló gyülekezeti tagoktól, arra mutatnak rá, hogy a kórógyi tiszteletesi szolgálatot nem csak formálisan végezte, hanem sok szeretettel és õszinte lelkesedéssel. A kórógyiak nagyban hozzájárultak az elsõ világháborúhoz, mivel, hogy 132 férfi az akkori 1067 lakosból közvetlenül részt vett az osztrák-magyar hadsereg katonai akcióiban. Ebben a könyvecskében felsorolt adatok csak a világháború elsõ két évére (1914. és 1915-re) vonatkoznak, így a végsõ számadatok valószínûleg még ennél is magasabbak. Az elsõ világháború végén a kórógyiak a vesztesek oldalán találták magukat, ugyanúgy, mint a magyar és a horvát nemezt többi része, így az újonnan megalakult államban áldozatukat nem volt szabad még hangosan gondolni sem, pláne pedig írni. Tragikus sorsukról így most emlékezünk meg, 2014-ben az elsõ világháború kitörésének centenáriumán.
24
Üzenet hazulról a kórógyi katonáknak küldi szent karácsony ünnepére az egész község nevében
Ágoston Sándor lelkész
Eszék, 1915. Nyomatott a "SZLAVÓNIAI MAGYAR UJSÁG" nyomdájában.
25
Kedves kórógyi testvérek! "Kegyelem néktek és békesség Istentõl, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adok az én Istenemnek minden ti rólatok való emlékezésemben, mindenkor minden én könyörgésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén." A ti kedves falutokból, szülõföldetekrõl általam küldi néktek az egész keresztyén köszég atyafiui köszöntését szent karácsony ünnepére. Oh de nehéz lesz nékünk karácsonyt ünnepelni nélkületek! Hiszen ha uj reggelre virradunk, akkor is az jár az eszünkben, milyen volt vajon a ti éjszakátok, volt-e csendes álmotok? Ha kenyeret szegünk, arra gondulunk, ti nem éheztek-e? Sokszor megfagy ajkunkon a nevetés, mert az jut eszünkbe nem e percben sóhajtottátok-e az utolsót. Ezért lesz nehéz örülnünk a karácsony ünnepének. Mert igaz ugyan, hogy mi békességben ünnepelünk, de ti ágyudörgés, fegyverropogás közt vagytok. Mi a szent asztalhoz járulunk, a kegyelemnek jegyeivel táplálkozunk, de ti - ki tudja - nem jártok-e ugyanakkor a kárhozat utján? Ha csak mindig azokra a lelki-testi veszedelmekre gondolnánk, melyek között forogtok, kétségbe kellene esnünk, de Istenben bizakodunk, aki titeket eddig is megszabaditott s benne reménykedünk, hogy ezután is meg fog szabaditani. Ti se aggógyatok azért mi felõlünk! Semmi nélkül nem szükölködünk, csak egyedül ti hiányoztok életünkbõl és ha titeket Isten kezébõl visszanyerünk, semmi azon kívül magunknak nem kivánunk. Ami kivánságunk e fölött még volt: a haza becsülete, békessége, virágzása, - az már a ti hõsi küzdelmeitek, véretek hullása árán biztositva van. Akárhol vagytok az árkokban, vagy kocsikon, - kórházban, vagy fogságban, rátok gondolunk e jeles ünnepen s kérve-kérjük a jó Istent, hogy legyen ott veletek, õrizzen meg, gyógyitson meg s hozzon vissza benneteket, mostan pedig adjon néktek békés karácsony ünnepet! Mikor pedig feljön majd a szent estén az elsõ csillag, mikor tudjátok, hogy mi itthon énekelni kezdünk, kezdjetek el ti is, hogy bár egymástól távol, de egy szivvel mondjuk az angyali verset: "Dicsõség magasságban az Istennek, Békesség légyen földön embereknek! És jó akarat mindenféle népnek És nemzetségnek" 26
Most pedig imatkozzál: Jó Isten édes Atyám! Hálával imádkozom hozzád, hogy sok veszedelem között is megtartottál engemet és meg engeted érnem szent fiad születésének ünnepét. Távol az én családomtól, otthonomtól, - itt az idegenben reménységgel könyörgök hozzád és alázattal kérlek, légy hozzám tovább is kegyelmes. Sokszor vétkeztem ellened, de íme midõn minden pillanatban a halálveszedelem szélén állok, büneimet megvallva és megbánva kérem a te irgalmadat. Bocsáss meg Uram nékem, szegény bûnösnek! Ne vedd el életemet, ne vedd el erõmet, adj hitet, adj reménységet és oltalmazz meg minden veszedlemtõl. Könyörgök hozzád családomért és minden szeretteimért. Légy nekik gyámoluk és védelmezõjük, minden gonosztól õrizd meg öket. Engemet-féltõ lelküket vigasztaljad és bátoritsad, hulló könnyeiket felszáritsad. Engedd uram Isten, hogy békén viszontláthassuk egymást. Könyörgök Uram hozzád ellenségeinkért is, kik életünk ellen, hazánk ellen, vagyonunk ellen törnek. Szabaditsd meg Uram õket a bûnnek ez igájából. Oldozd fel õket a gonoszságnak, büszkeségnek, vérkivánásnak köteleibõl. Tedd õket engedelmes szolgáivá a te szent fiadnak s kivántasd meg velük a békesség eme királyának egyedüli uralkdását az egész világ felett. Hallgass meg Uram engemet a te ma született szent fiad,- az Úr Jézus Krisztus érdeméért. Ámen. Kedves hiveim! Kelt levelem Kórógyon, 1915. deczember hó 10-én. Kivánom, hogy ezen pár sor irásom lelki-testi épségben és jó egészségben találjon mindnyájotokat. Az egész község nevében igaz szeretettel köszöntelek benneteket s küldöm e kis könyvecskét üzenetképpen megnyugtatásul, vigasztalásul és buzditásul szent karácsony ünnepére. Talán odaér akkora hozzátok, mire éljün a szent este, elcsendesül a falu s minden házból ének hangzik, a betlehemi angyalok éneke. Valósággal pedig hej - de messzi énekelünk egymástól! Mi itthon az õsi hajlékokban, ti pedig szerteszéjjel a nagyvilágban: Ki Szerbiában, ki a tiroli havasokon, ki az orosz sikságokon, ki pedig Szibériában, vagy Turkesztánban szomorú rabságban; - sokan pedig sehol, mert már nyugosznak a csöndes katona-sírok alatt. De legyetek bárhol, mindenütt rátok gondolunk, benneteket emlegetünk, értetek imádkozunk. Azóta, hogy elmentetek minden gondolatunk nálatok jár s legkedvesebb vendég házunkban a póstás. Az utcza-ajtóban várjuk már a rózsaszinû tábori 27
lapokat s ahová megérkezik egy, ott boldogan térnek nyugalomra, mert jó napjuk volt. Erre ti azt mondjátok, hogy nekünk is jó volna, ha sürübben kapnánk leveleket hazulról, de bezzeg, mi tizet is kûldünk, míg onnan egy érkezik. Pedig ne gondoljátok, hogy mi nem irunk. Én tudom, mennyi rengeteg levél megy innen hozzátok, de talán ép azért nem képes a posta eleget tenni, mert mindkét felõl oly sok levéllel terheljük. Mi is ép arról panaszkodunk, hogy tiz levelet is elküldünk hozzátok, míg tõletek egy érkezik. Hiszem azonban, hogy ez az én mostani levelem megérkezik mindnyájatokhoz. El is mondok benne mindent, amit csak tudok rólatok s magunkról a háboru kezdete óta. * * * Kezdem Gödöllei tanitó uron13, aki az elsõ helyet érdemli meg nemcsak annál a hûségnél fogva, mellyel a béke idején eklézsiánkban, iskolánkban, szövetkezetünkben tíz éve forgolódik, hanem annál fogva is, hogy valamennyitek között õ van a legnagyobb tûzben, a legveszélyesebb ponton. Kezdte a háborut a mult õsszel Szerbiában, a kivonulás után egész télen és tavaszon a Drina partján teljesített nehéz szolgálatot, május végén pedig az olasz határszélre került s azóta ott állja a legrettenetesebb tüzet a görzi hidfõ védelménél.14 A Podgora sziklái között az elsõ vonalon van, ahol óránként 500 - 800 nehéz gránát veri az állásokat. Istennek legyen hála, még sem meg nem sebesült, sem beteg nem volt; és bár majdnem mindnyájan voltatok már itthon egy-két napi szabadságra, õ még egy napra sem jöhetett haza. Tudom, hogy legtöbben szintén rettenetes idõket éltetek át. Irtózatos szenvedéseken mentetek keresztül s mindenütt becsülettel megálltátok a helyeteket. Adjatok hálát a jó Istennek, hogy megõrzöt a veszedelmek között, erõt adott a nélkülözések elviselésére, meghallgatta imádságaitokat s a mi naponkénti könyörgéseinket. A veszteségektõl ugyan minket sem kimélt meg az Úr. Amint könyvecskénk 9-ik oldalán olvashatjátok már tizen hõsi halált haltak közületek s ugyancsak tizen eltûntek, akikrõl ugyan hivatalos halálhír még nem érkezett, de legnagyobb részüknek visszajöveteléhez kevés reményt füzhetünk. Valamivel több a reménységünk azoknak viszontlátáshoz, akik hadifogságban kerültek. Ilyenek 21-en vannak. Szerbiából írtak öten: Bordi József, 13
Gödöllei Andor tanító 1904-ben érkezett Kórógyra. Igen népszerû volt és számos újítást igyekezett bevezetni a gazdasági és a mindennapi életbe egyaránt. Serkentette a méhészetet, a diákoknak tarott elõadások és a helybélieknek bemutatott gyakorlatokon keresztül egyaránt. Ágoston Sándor közeli mukatársaként tevékenykedett. 1918-február 18-án halt meg olasz hadifogságban. Gorica környékén található tartomány, a mai olasz szlovén határnál.
14
28
Pap József, id. Péter János, Pap Pál, Szilágyi Sándor. Szerbia leverése óta ezek miatt igen nagy aggodalomban vagyunk. Oroszországból 14-rõl kaptunk hirt. Kozár János, Péter Pista, T. Tóth József, Borka János, Bence István és Dorkó Ferenc kik együtt küzdötték végig a múlt õszi szerbiai hadjáratot, felkerültek Galiciába s itt orosz fogságba estek. Mind a hatan együtt vannak Tschembárban15. Kurucz János, Losa Pál és Gyöke Dani szintén együtt vannak Orengburg mellett16. Orengburgban van Sánta József is de más fogoly táborban. Patkó (Gyana) Illés Moskvából irt. Fidri József is orosz fogságban van. Legmesszibbre kerültek Kovács János és Izsák Sándor, kik Prsemyslben17 estek foglyul s Turkesztánban kerültel össze Azsiában Perovsk városában.18 Olasz fogságban csak ketten vannak Cserepes János Páviában és Kovács Illés Genovában. Kitüntetésben eddig - tudomásunk szerint -ketten részesültek. Péter Samu ulánus19, az oroszok erõs tüzelések daczára megmentette az ezred irattárát és pénztárát. Gyöke János ki közlegénybõl káplárrá lett, midõn gépfegyverét az ellenség eltalálta s elrontotta, az erõs ágyu-tüz dacára helyben maradt, ki javította a gépfegyvert s ezzel egy orosz rohamot visszavert, utána pedig rögtön lehetõvé és sikeressé tette a mi ellen - rohamunkat. Mindketten ezüst vitézségi érmet kaptak. Ilyen ruhán kívül csillogó érmet tehát eddig még csak ketten viselnek. Nem sokkal kevesebb azonban az értéke és becsülete annak a másfajta éremnek, mely nem kívül csillog, hanem a ruha alatt huzódik meg, melyet az ellenség fegyvere osztogat - a sebeket értem. Az ellenség által lõtt - és szurt seb is vitézségi érem, ha nem is a ruhán kívül viseljük. Emlék - és bizony sokszor szomoru emlék, - mikor csonkává, bénává teszi az embert. Ilyen vitézségi érmet is többen hordoznak már a kórógyiak közül: Tobi János, kinek egyik lábát granát szilánk érte s az operáczió után lába megrövidült és Cserepes Gergely, kinek több golyó-lövés érte, szintén a lábát s megbénult. Tóbi János még a Kádernál van, Cserepes Gergely a rokkant iskolában20. 15 16 17
18 19 20
A mai Belinsky település, Moszkava és Volvográg között valahol félóon helyezkedik el. Orosz város a kazahsztáni határhoz közel, közel az Európa és Ázsia közötti határvonalhoz. Prsemysl ostroma az elsõ világháború legnagyobb ostroma volt, amelyben az Osztrák-Magyar Monarchia nagy vereséget szenvedett. Az ostrom, megszakításokkal együtt 1914. szeptemberéstõl egészen 1915. márciusáig tartott, végül az oroszok gyõzelmével zárult, 110.000 osztrák-magyar katona esett itt hadifogságba. A mai Kyzylorda városa Kazahsztánban, közép Ázsiában, közel az üzbegisztáni határhoz. Karabély puskával felszerelet könnyûlovas katona. Rendszerint ezek rögtönzött épületek voltakm ahol ideiglenes szállást és ellátát tudtak biztosítani a lábadozó katonák azámára.
29
Tudtommal legelõször sebesült meg Gyöke Gergely 1914. aug. 18-án Szerbiában srapnel-golyót kapott a térdébe. Felgyógyult, visszament a harctérre s azóta nem tudunk róla. Sulyos sebet kapott Dotkó (Lukács) János az olasz harcztéren, a balkarja megmerevült, de talán még lehet rajta segiteni. Szintén sulyosabb sebe volt Gyöke Józsinak, de már szintén felgyógyult s a kadernál van. Szõllõskei Sándor már kétszer is megsebesült, egyszere meg a gránát temette el, többször volt itthon, most ismét a harcztéren van. Könnyebb sebeket kaptak, de felgyógyulván ismét visszamentek a harcztérre: Ambrus József, Szõlõskei István, Gajnok Istán, Kismartin István, Kudro Illés és Gál Illés; könnyebb szolgálatba kerültek: Fábián Miklós, Csepi György; a kaderhez visszament Pal János; még a lábbadozóban van Dezsõ István; felgyógyulásuk után a harczérre mentek s fogságba estek: Kurucz János, Sánta József, Fidri József. Palkó (Gyana) Illés megsebesülve esett orosz fogságba. Voltak azután olyanok is, akik sebeket ugyan nem kaptak, de annál sulyosabb betegségeken mentek keresztül. Ambrus Pál szakaszvezetöt félholtan hozták ki Szerbiából, hónapokig feküdt kórházokban, késöbb nagy nehezen hazajöhetett, a tavasz óta itthon van, felgyógyult s e hó 15-én ismét be fog vonulni. Pozsár József harasztii tanitó, aki szintén a mi fiunk21, már több mint egy éve kórházbán van. Szerbiában harcolt, a balcombjában belsõ inszakadás állott be s megbénult, de most már tud járni s talán még a harctérre is visszamehet. Bátyja Pozsár János szakaszvezetö sebet is kapott Galicziában, de sokkal sulyosabban megbetegedett. Itthon volt, felgyógyult, ismét visszament a harctérre. Ugyan igy voltak Dezsõ Illés huszár22 és Marton Dani tüzér. A harctéren megbetegedtek még s most könnyeb szolgálatban vannak Fábián István, Gál Sándor, Kovács Pál, Izsák János ulános; szintén beteg volt s még a kádernél van Döme Sándor. Kismartin József Szerbiában megsebesült, majd késõbb megbetegedett s e miatt most itthon van. Önként beálltak katonának ifj. Bencze István az ulánusokhoz, még Eszéken van; ifj. Péter Pista a gyalogsághoz, elment már a harctérre. Szintén a harctéren vannak: Izsák Pál, Gyöke Pál, Döme Illés, Pap Pál, Vacsora Illés, Palkó Illés mint gyalogosok; ifj. Tóth János és T. Tóth István pedig a tüzérségnél szolgálnak. ifj. Bencze Pál is a hadra kelt sereggel van. 21 22
Értsd: kórógyi A húszárok könnyûlovas katonák, ismer magyar katonai egység amely már a 14. század második felében dél Magyarországon a törtökáborúkban harcoltak. Az oszmánokkal vívottharcokon kívül, kiemelkednk még a Harmincéves háborúban (1618-1648), a napóleoni háborúkban, stb. a huszáregységek utoljára az elsõ világháborúban vettek részt katonai harcokban.
30
Sándor Ferenc, Szekeres István, Péter János és Losa István állomásõrségnél szolgálnak. Fábián Samu, Palkó Sándor, Béres Sándor, és Palkó Illés municiót szállitanak. Borka József szakaszvezetõ, Péter Mihály, Dorko Illés, Vacsora Ferencz, Varga Dávid, Paprika Pál, Paprika István és Záké István a trénnél vannak. Gajnok Pál négy hónapig tüzvonalban harcolt Szerbiában, most konyha-kocsis Bukovinában. Vacsora Illés, Tóth Pali és Gajnok Sándor élelmezési szolgálatban vannak, Deák András szakács Bukovinában; Bencze János és Izsák József D. négy hónapig Szerbiában horcoltak, most munkás-osztagba vannak beosztva. Pozsár János kocsis a távirdaépitészeknél. Mint civilkocsisok szolgálnak a hadrakelt sereg mellett N. Palkó (Gyana) János, T. Bogdán Gergely, Laboda Izráel, Laboda Pál, Kismartin János. A szanitéczeknél23 van Ferkó József. Mint lóápolók szolgálnak: Cserepes Ferenc, Palkó József, Tóth Mihály. Tisztiszolgák: Gyöke István, Palkó János, Pozsár Ferencz, Fábián Illés. A tábori postánál szolgál ifj. Péter János. Irodai szolgálatban van Kispalkó Illés. A kádernél vannak Fidri István és Fidri Pál ulánusok. Vasúti munkára vannak beosztva: Györke Illés, Bordi János és Losa János. Kiképzés alatt vannak: ifj. Ambrus János a szanitécseknél; Pozsár Illés és Gajnok Illés a gyalogságnál; Kozár Pisti, Szekeres János, Györke Józsi, N. Palkó (Gyana) Illés a varasdi huszároknál. Gyöke Áron mint civil kocsis szolgált az olasz harctéren, most beteg Nagyváradon24. Dezsõ István és Dezsõ Lajos munició-gyártásnál dolgoznak. Deák József és István itthon vannak, mint betegek. Végül pedig még azokról is megemlékezem, kik a háboru kitörésekor elmentek, mint civil kocsisok s csak hónapok múlva kerültek vissza, ki Szerbiából, ki Galicziából. Ezek: Tóth János, Tóth Sándor, Cserepes Illés és Gajnok Sándor. E szerint tehát összegezve a fentieket: hõsi halált haltak 10-en, eltüntek 10-en, hadifogságba kerültek 21-en, katonai szogálatban vannak 91-en, vagyis hiányzik a falunkból eddig 132 fiatal és javakorabeli férfi. Söt ennél még több is hiányzik, mert nemcsak közöttetek volt bõ aratása a halálnak, hanem az itthonmaradottak közül is sokan elmentek a "boldog város"-ba. Én is oda kisértem most egy éve gyönyörü kis leányomat: Rózsikát. Ismertétek mindnyájan a kis angyalt, szeretteitektõl értesültetek az engem és családomat ért sulyos csapásról és sokan irtatok is már a harctérrõl szép vigasztaló leveleket, az itthonaik pedig sok könyhullatással osztoztak a mi fájdolmunkban. Áldja meg az Isten érte õket is, titeket is. 23 24
Mozgó katonai kórház. A mai Oradea város Erdélyben, Romániában.
31
A felnõttek közül elhaltak: Cserepes Pál, Keresztes Ferencz, Vacsora Dávid, Ferkó István, Cserepes István, Molnár Mihály, Gyöke Gábor kovács, ifj. Fábián Dávid, Gyöke Ferencz, Csurman István kovács, Bali Éva, Kisgyöke Sándorné, Antal Julis, Kudro Éva, Tóth Pálné, Martin Pálné, Péter Borbála, Tóth Mária hajadon: a kicsinyek közül pedig Gyöke Géza, Szõllõskei Ilona, Szabó Julis, Kovács Márika, Miocza Illés, Cseperes János, Tóth Sára, Gyöke Sára, Gyöke Mária, Borka Julis, Bencze Mária, Palkó Zsófia, Sánta István, Kispalkó János és Tóth Pál. Ezen a réven is fogytunk tehát 37 lélekkel s a háboru kitörése óta csak 25-en szaporodtunk, esküvõ pedig egy sem volt. Amint a fentiekbõl látjátok bizony számban és erõben igen-igen megfogyatkoztunk. De azért hála Istennek mindenféle munka végbemegy igy is. Mindkét iskolában Bertalan Erzsike kisasszony tanit, ki ép' a mozgósitás napján váltott jegyet Gödöllei tanitó urral. El lehet mondani, hogy võlegényéhez méltó hõsiességgel végzi a kettõs munkát. A kántori teendõket25 a háboru kezdete óta Gál Sándor kurátor látja el, kinek ifj. Kisgyöke Sándor szokott segiteni. A hitelszövetkezetben Dávid Lajos szentlászlói tanitó úr végzi a könyvelést. Õt is szegényt nagy csapás érte, Lajos fia Szerbiában hadifogságban meghalt. Mindnyájan igaz részvéttel osztoznak mély fájdolmában. Az idei aratásnál nagy szerencsénk volt. Ide vetõdött valami véletlen következtében 70 orosz fogoly. Rögtön kiosztottuk õket egyes gazdákhoz. Mire levágták a buzát, kiderült a tévedés, hogy ezeknek nem ide kellett volna jönni s el is vitték õket. Jól jártunk velük, szorgalmasan dolgoztak s a nagy munka csakhamar bevégzõdött. Bizony a búza elég gyengén fizetett, mert sok helyen megnyomta a víz még a tavaszszal, bor nem termett semmi, de ez a legkisebb baj, a kukorica is gyengébb, mint tavaly volt, de azért meg lehetünk vele elegédve. Általában nem panaszkodhatunk a termésre, megadta az Isten a minden napi kenyeret, ha nem is olyan bõven, mint máskor. Akiknek pedig éppen semmi nem termett, azok kapnak hadisegélyt s igy senki sem éhezik. Hogy községünk a háboru daczára is elég jól gazdálkodik, arra csak annyit hozok fel, hogy eddig 1780 koronát adakoztunk hadi célokra s 80.000 ezer koronát jegyeztünk hadikölcsönre, mely az utolsó fillérig kész pénzben be is van fizetve. A templomba-járók és az urvacsorázók száma a háboru óta emelkedett. A férfiak ugyan kevesebben vannak, - hiszen nagyrészük bevonult - de az aszszonyok annál szorgalmasabb templombajárók lettek. Az estéli istentiszteleteinken, amit az iskolában szoktunk tartani, annyi a nép hogy még a folyosó25
Orgonás és karvezetõ.
32
kon is állnak s a nyitott ablakon át hallgatják az igét. Általában azt lehet mondani, hogy sokan megtanulták az Isten verõ kezét imádni, amit elmulasztottak akkor, midõn az a kéz csak az áldásokat osztogatta. Hosszura is nyult már levelem, de nem is csuda, hiszen mindenkirõl és mindenrõl akartam irni, ami csak titeket érdekel, még igy is - tudom - sok minden kimaradt. Karácsony ünnepén nagyon fog fájni a szivünk, hogy ti még most sem vagytok itthon. De azért bizzunk Istenben, majd csak eljön a ti dicsõséges vissztatérésetek nagy ünnepe. Sohasem látott még a mi templomunk olyan eget verõ örömet, mint amilyen lesz majd a hálaadásnak az a nagy napja. Sirva énekeljük a CXXVI-ik zsoltárt26, örömünkben sirunk! Addig is adjatok hálát az Istennek minden napért, mellyel közelébb segit ehhez a nagy naphoz. Imádkozzátok velünk együtt az imádságot s énekeljétek azt az éneket, amit kis könyvem elején küldök. Ez az ima s ez az ének kösse össze lelkeinket a szent karácsony ünnepén. Katonák! Munkások! Kocsisok! Sebesültek! Foglyok! Karácsony ünnepére az egész gyülekezet küldi néktek jó kivánságait. S küldöm az egész gyülekezettel jó kivánságaimat én is. Megáldjon, megsegitsen, megtartson, meggyógyitson s megszabaditson s hozzon vissza benneteket épségben és jó egészségben a mindenható Isten! Ezzel bezárom levelemet köszöntelek mindnyájotokat - szeretõ lelkészetek. Ágoston Sándor.
26
1 Mikor az Siont az Isten, Fogságból kihozá híven,Úgy mentünk, mint egy álomban, Víg nevetség volt szájunkban., Dicsekedtünk az mi nyelvünkkel, És éneklettünk nagy örömmel, Az pogány közt minden mondta: Ez nyilván az Isten dolga. 2 Az Úr mutatá hatalmát, Mivélünk tõn nagy csudákat, Azért õt dicsérjük itten, Örvendezzünk szíveinkben. Hozd ki, Úr Isten, az többit is, Vesd végét õ fogságoknak is, Mint az erõ s zúgó széllel, Mind ez föld megszárad széjjel. 3 Azkik nagy könnyhullatással, Búzát vetnek nagy bánattal, Aratáskor azok széllel, Aratnak nagy víg örömmel. Sírva mennek ki az vetésre, Az magot hintik keseregve, De az jó kévéket osztán, Béhordják nagy vigasságban.
33
A hazáért és a királyért az édes otthonért és szeretteikért Hõsi halált haltak: Tóth Samu - 1911. nov. 7-én Szerbiában, Stitár községtöl 7 km-re észak felé egy erdöben. Dezsõ Pál - 1914. decz. 21-én Orosz-Lengyelországban, Petrikowban. Bálizs Péter - 1915. jan. 10-én Orosz-Lengyelországban, Petrikowban. Kovács István - 1915. febr. 15-én Galicziában, Nadwornánál. Szánki János - 1915. márcz. 15-én Olmützben. Dezsö Illés - 1915. márcz. 19-én Jablonkánál. Gyana János - 1915. márcz. 30-án Szerbiában egy bajtársa megmentése közben kapott betegség folytán itthon. Pap János - 1915. május 13-án Szerém megyében Dobrincin. Bencze József - 1915. julius 21-én Djakováron kórházban. Szekeres Illés - 1915. aug, 2-án Zágrábban az harcztéren kapott sulyos sebesülése következtében. A harctéren eltûntek: Gyöke József - több bajtárs állítása szerint Galícziában hõsi halált halt, de ez még hivatalosan nincs megerõsítve. Dorkó János és Cserepes Pál még 1914. aug. havában eltûntek Szerbiában. Posza Károly 1914. õszén Boszniában a Plócsa hegyen vívott ütközetben eltûnt. Dezsõ József többek állítása szerint meghalt a ruinai járvány kórházában 1914 decz. havában, hivatalos értesítés még nem jött róla. Miócza Illés és Dezsõ István több bajtárs állítása szerint hõsi halált haltak 1915. szept. Havában Oroszországban, de hivatalosan még ez sincs megerõsítve. Gyöke Gergely Szerbiában kapott sebeitõl felgyógyulván az északi harcztérre ment s már 11 hónapja nem írt. Keresztes Illés és Dezsõ Sándor az északi harcztéren eltûntek.
34
Kovács István
Bencze József
Miocza Illés
Dezsõ István
Tóth Samu
Gyana János
Bálizs Péter
Szekeres Illés
Denis Njari
Predgovor
37
Uvod Knjižica koju je Sándor Ágoston (Šandor Agošton) napisao i poruèio vojnicima iz Koroða koji su se nalazili na raznim bojištima u vrijeme Prvoga svjetskog rata fascinantno je 'otkriæe' iz više razloga. Kao prvo, gotovo je cjelokupna nekada bogata izvorna arhivska i povijesna graða naselja Koroða nepovratno izgubljena i zbog toga je svaki pronaðeni zapis o povijesti Koroða dragocjen. To se može ocrtati na primjeru matiènih knjiga roðenih, vjenèanih i umrlih koje je Koroð sigurno imao od sredine 18. stoljeæa, a vjerojatno i ranije. No, matièna knjiga za razdoblje od 1754. do 1777. godine uništena je za vrijeme Drugoga svjetskog rata, kao i dio druge znaèajne arhivske i knjižne graðe. Zatim je tijekom srpske okupacije od 1991. godine nestala matièna knjiga za razdoblje od 1777. do 1796. godine. Osim toga, spaljena je i uništena cjelokupna bogata i brižljivo skupljana julijanska knjižnica, školski arhiv i knjižnica, kao i sav inventar te gotovo cjelokupna župna arhiva i knjižnica. Tek je u najnovije vrijeme ustanovljeno da je jedan manji dio, toènije èetiri knjige zapisnika reformirane koroðanske župe iz 19. stoljeæa ukrao jedan srpski vojnik za vrijeme Domovinskoga rata i zatim ih preprodao Matici srpskoj koja ih sada èuva u Novome Sadu.27 I tako se upravo na primjeru Koroða potvrðuje latinska izreka 'Habent sua fata libelli' (Knjige imaju vlastitu sudbinu.). Jedini poznati saèuvani originalni primjerak knjižice èiji pretisak donosimo èuva se u hemeroteci osjeèkoga Muzeja Slavonije. Državna knjižnica Szécsényi u Budimpešti, Nacionalna sveuèilišna knjižnica u Zagrebu, hrvatski državni arhivi i ostale institucije koje bi ju prema zakonitosti svoga djelovanja trebale èuvati, nemaju je. Iako nevelika brojem stranica, obiluje dragocjenim podatcima o Koroðu poèetkom 20. stoljeæa. Potomci osoba navedenih u knjižici i danas æe lako prepoznati imena i prezimena svojih pradjedova. Osim toga, nijedno drugo slavonsko mjesto s veæinskim ili manjinskim maðarskim stanovništvom nema (prema mojim spoznajama) takve knjižice i zbog toga je njena vrijednost još veæa. Objavljujemo ju na stogodišnjicu poèetka Prvoga svjetskog rata, koji je promatrajuæi iz današnje perspektive, bio i dramatièniji i dalekosežniji pa i tragièniji za Maðare u Koroðu nego što se tijekom samoga Prvoga svjetskog rata, a i neposredno poslije njega, moglo zamisliti.28 Koroð, 1910. godine mjesto s 1067 stanovnika, od èega 1048 Maðara, stotinu godina poslije, 2011. bilježi ukupno 485 stanovnika s daljnjim 27 28
Ilona Rajsli, Múltbéli tájak üzenete, Rubicon, Becse, 2011., str. 3. O memoarskim sjeæanjima o Prvome svjetskom ratu u Koroðu vidjeti i u: Sándor Bencze, József Kel, Kórógyi Tükör, 1., Hagyaték, Beli Manastir, 2009., str. 51-59., te u: Sándor Bencze, Kései családirató, 1-4, Hagyaték, Beli Manastir, 2012.
39
trendom smanjivanja.29 Mjesna osnovna škola koja je krajem 19. stoljeæa brojala i do 200 uèenika godišnje danas broji desetinu nekadašnjega broja uèenika. Iste 1910. godine, i reformirana crkvena zajednica u Koroðu broji 959 èlanova. Danas je i ona znaèajno prorijeðena u korist katolièke crkve. Unatoè svemu, Koroð i dalje ostaje najsnažnije uporište maðarske nacionalne manjine u Vukovarsko-srijemskoj županiji pa èak i u cijeloj Slavoniji, ne raèunajuæi hrvatsku Baranju. Naselja u bližoj okolici Koroða tijekom Prvoga svjetskog rata s apsolutnom maðarskom veæinom kao Antunovac, Vladislavci i današnje osjeèko naselje Retfala gotovo su u potpunosti izgubili svoj maðarski identitet, dijelom dobrovoljnom asimilacijom u veæinsko hrvatsko stanovništvo, a dijelom planskom i neplanskom kolonizacijom hrvatskoga stanovništva u njih. O maðarskom podrijetlu starosjedilaèkoga stanovništva tih naselja danas svjedoèe samo njihova prezimena i dijelom obiteljska sjeæanja. Hrastin i Laslovo su pak nešto bolje saèuvali svoj maðarski identitet od prethodno spomenutih, no i u njima se primjeæuje znatno veæi stupanj asimilacije nego u Koroðu. Imaju, kao i Koroð, uspješna i aktivna kulturno-umjetnièka društva kao i lokalne društvene i politièke maðarske i hrvatske organizacije. No, najvažnija prednost Koroða jest u tome što je on danas jedino mjesto u Slavoniji koje je zadržalo matiènu osnovnu školu na maðarskom jeziku, koja ima ogromno obrazovno i kulturno znaèenje za lokalnu zajednicu, kolikogod ona mala bila. Osim toga, ima neprekinutu tradiciju djelovanja od 18. stoljeæa, a s prekidima zbog ratova s Osmanlijama još od sredine 16. stoljeæa, èime se ujedno svrstava i u najstarije osnovne škole u Hrvatskoj i Slavoniji uopæe.
29
Državni zavod za statistiku, Naselja i stanovništvo RH 1857-2011., Korog
40
Povijest Koroða Postoje dvije teorije o osnutku naselja Koroð. Starija i vjerojatnija, koja njegov osnutak svrstava u kraj 9. stoljeæa, odnosno prvi val naseljavanja Maðara u Panonsku nizinu i mlaða, uz koju se veže i mjesna legenda, o osnutku nakon provale Tatara sredinom 13. stoljeæa. Prvi pisani spomen naselja je iz 1269. godine. Koroð nosi ime poznate srednjovjekovne maðarske slavonske plemiæke obitelji Kórógy koja je meðu ostalim bila i vlasnikom grada Osijeka, te danas ruševne utvrde Koroðvar koja se nalazi otprilike u središtu trokuta izmeðu Èepina, Ivanovca i Vladislavaca. Posljednji Koroði izumrli su u borbi s Osmanlijama u 16. stoljeæu i otad je njihova utvrda napuštena i predmetom mnogih legendi.30 U 16. stoljeæu Koroðani prelaze na reformiranu vjeroispovijest i osnivaju kalvinsku župu koja postoji do danas. U okviru nje osniva se i škola. Tijekom osmanlijske vlasti broj Maðara i maðarskih naselja u Slavoniji se drastièno smanjuje, oranice se zapuštaju i širi se moèvara Palaèa oko Koroða. Nakon austrijskih ratova za osloboðenje od Osmanlija krajem 17. stoljeæa Koroð ostaje jedno od svega nekolicine sela u Slavoniji u kojima su se Maðari održali. U 18. stoljeæu, 1731. godine, Koroð kupuje vukovarski vlastelin Eltz, selo se ponovno poèinje razvijati, rasti, 1778. godine gradi se crkva od nova crkva od cigle koja zamjenjuje staru drvenu, a uz nju i nova školska graðevina. U 19. stoljeæu Koroð se i dalje razvija, raste broj stanovnika, mještani žive u velikim obiteljskim zadrugama, a broj stanovnika 1869. godine doseže 1277. Kao posljedica toga podiže se nova (današnja) crkvena graðevina reformirane crkve koja je dovršena 1873. godine. Polako se isušuje i okolna moèvara Palaèa, regulira obližnja rijeka Vuka i sijeku šume te mještani dobivaju nove obradive površine.31 Julijansko društvo krajem 19. stoljeæa gospodarski i kulturno dodatno potpomaže razvitak Koroða, a 1910. godine dolazi i željeznica. Zanimljivo je napomenuti da je István Tisza, nekadašnji predsjednik maðarske vlade, bio u Koroðu 1918. godine, za vrijeme Prvoga svjetskog rata, što mu je vjerojatno bio posljednji javni nastup prije nego je postao žrtvom atentata. Tom se prilikom sasvim sigurno susreo i s dotadašnjim koroðanskim župnikom Šandorom Agoštonom i njegovom vrlo uspješnom službom.
30 31
Sándor Bencze, József Kel, Kórógyi Tükör, 1., Hagyaték, Beli Manastir, 2009., str. 21-22. A bizalom pecséte alatt, Két püspöki vizitáció (1817 és 1885)., Exodus, 2004., str. 75-91., 412-416.
41
Šandor Agošton Šandor Agošton roðen je 8. svibnja 1882. godine u Feketiæu, danas selu u vojvoðanskom dijelu Baèke (Bácsfeketehegy), gdje je i završio puèku školu koja je djelovala pri reformiranoj crkvi. U dobi od deset godina odlazi u Keèkemet (Kecskemét) gdje je završio srednju školu, reformatsku gimnaziju. Htio je postati lijeènik, no buduæi da je njegov otac bio službenik s malom plaæom, nije mu mogao priuštiti studij medicine. Stoga je studirao na budimpeštanskoj reformiranoj teološkoj akademiji (Református Teológiai Akadémia),32 ne zato što ga je zanimala nego jer je školarina bila najjeftinija. Kad je završio i èetvrti semestar s odliènim uspjehom, prijavio se za državnu stipendiju za vojnoga lijeènika, no odbijen je, te je ostao teologom. Meðutim, i dalje nije planirao postati župnikom, nego je želio biti uèitelj filozofije. Buduæi da je bio talentiran, dobio je stipendiju za nastavkom obrazovanja u Bazelu u Švicarskoj. Kada je veæ bio spreman za put, biskup Šandor Baksay ga je zaustavio i uputio u Koroð.
Šandor Agošton u Koroðu Agoštonovo prvo namještenje bilo je dakle upravo u Koroðu gdje 1904. godine, u dobi od 22 godine, dolazi kao pomoænik tadašnjem osamdesetogodišnjem župniku. Koroðanskim župnikom postaje 1906. godine i na tom mjestu ostaje do 1921. godine, uz kratki prekid u razdoblju od 1917. do 1919. godine kada je služio u Osijeku. Godine 1906. oženio je Elizabetu Toth i s njom imao tri kæeri koje su se rodile u Koroðu: Ilonu (1908.), Ružu (1912-1914.) i Elizabetu (1916.).33 Ruža, kako se navodi i u Poruci koroðanskim vojnicima, nakon jedne i pol godine života je preminula te se njezin prekrasan nadgrobni spomenik i danas nalazi na groblju u Koroðu. Šandor Agošton navodi u svojoj autobiografiji da su Koroðani pohodili crkvu ponajviše zato jer su voljeli pjevati, pa su tako oni koji bi izgubili glas, ili kako on navodi - dobili astmu, prestali pohaðati crkvu rekavši 'Zašto da idem u crkvu, kada više ne mogu pjevati'. Agošton im se pak znaèajno trudio ukazati i na važnost propovijedi, ali i same crkvene zajednice. Navodi i da se o svojoj propovijedi uvijek konzultirao sa svojom prvom suprugom, koja mu je davala korisne primjedbe. Buduæi da se Koroð nalazio 24 kilometra od najbližeg grada (Osijeka), Agošton je od prijatelja lijeènika dobio najnužnije lijekove koje je on zatim prema potrebi dijelio ljudima u selu. Osim što je bio župnik, 32 33
Mák Ferenc, Egy lelkészsors, u: Napút, br. 8., 2008., str. 55-59. Sándor Ágoston, Hogyan lettem lelkipásztor, Feketics, 1959., str. 1-11.
42
Koroðani su ga pozivali kada su imali bolesne krave i konje te je na taj naèin djelovao u selu i kao veterinar, pa èak ponekad koristeæi i svoj džepni nožiæ za priruène operacije. U svojoj autobiografiji Agošton navodi da su Koroðani znali reæi: 'Mikor nem voltam otthon, azt mondták: üres a falu. Mikor otthon voltam azt mondták: tele van a falu.' (Kada nisam bio kod kuæe rekli bi: prazno je selo. Kada sam bio kod kuæe: selo je puno.).34 Ta anegdota govori dovoljno o njegovoj prihvaæenosti i znaèaju koji je imao u Koroðu u razdoblju prije i tijekom Prvoga svjetskog rata. Osim što je bio župnik u Koroðu, Agošton je istovremeno bio i skrbnik za sve raspršene reformirane Maðare koji su se naseljavali po Hrvatskoj i Slavoniji tijekom 19. stoljeæa. Kao rezultat toga, èesto je izbivao iz Koroða. Kako bi sprijeèio njihovu asimilaciju mnogo je puta, kako sam navodi èesto spavao i po vlakovima, vozio se rasklimanim grubim seljaèkim kolima i gazio kroz duboko blato, osnivao narodne knjižnice, organizirao škole, te djelovao i kao školski nadzornik za protestantske vjerske škole u Hrvatskoj i Slavoniji. Godine 1911. izdao je knjigu Vasárnap délután: imák és elmélkedések (Nedjeljno poslijepodne: molitve i razmišljanja) u Osijeku, u tiskari Szlavóniai Magyar Újság (Slavonske maðarske novine). Ta opširna knjiga obiluje i propovijedima koje je zasigurno držao u Koroðu te o visokoj razini umješnosti i jednostavnom, no ipak struènom i zanimljivom izražavanju i promišljanju o raznim teološkim pitanjima, no i svakodnevnim temama.35 Tijekom Prvoga svjetskog rata Agošton je dobio telegram iz Budimpešte da je njegov rad na brizi o maðarskoj dijaspori prepoznat i da mu je stoga ponuðeno mjesto kraljevskog nadzornika u Debrecenu i županiji Hajdú. Njegova obitelj, rodbina i prijatelji bili su oduševljeni, primao je èestitke sa svih strana. Bilo je ogromno postignuæe nakon seoskoga župništva dobiti tada najugledniji položaj u državi.36 U svojim memoarima navodi da je jedino smrknuto lice nakon te ponude bilo ono jednoga njegova starog prijatelja koji je u negaciji odmahivao glavom. Agošton je tu ponudu shvatio kao iskušenje i odbio ponuðeni mu položaj. Ipak, godine 1917. dobio je župu u Osijeku, gdje se smatralo da æe bolje doprinositi maðarskoj nacionalnoj misiji. Navodi kako je u Osijeku dobio prekrasan stan, buduæi da je i stan trebao biti u skladu s ugledom predstavnika maðarstva u Slavoniji, kako je tada smatrala vlada. U memoarima meðu34 35 36
Ágoston, Hogyan lettem lelkipásztor., str. 4. Sándor Ágoston, Vasárnap délután: imák és elmélkedések, Szlavóniai Magyar Újság, Osijek, 1911., str. 238. Debrecen je po broju stanovnika drugi najveæi grad u Maðarskoj nakon Budimpešte, no smatra se najvažnijim kulturnim i sveuèilišnim središtem. Nakon Prvoga svjetskog rata od 72 položaja kraljevskih nadzornika, onaj u Debrecenu smatrao se najuglednijim.
43
tim navodi kako se tamo nije osjeæao ugodno i kako se nije pronalazio u ulozi dušobrižnika ponajviše osjeèkih željeznièarskih radnika u jeku Prvoga svjetskog rata. Mjesto župnika u Koroðu nije bilo popunjeno, tako da je i dalje tamo održavao propovijedi. Od aktivnosti u kojima je takoðer sudjelovao u to doba bilo je pisanje èlanaka za osjeèki tjednik na maðarskom jeziku Szlavóniai Magyar Újság.37 Po završetku Prvoga svjetskog rata, maðarska zajednica željeznièarskih radnika u Osijeku praktièno je u potpunosti nestala te je Agošton s velikim zadovoljstvom doèekao povratak u Koroð.
37
Lábadi Károly, Egyházak Alsó-Baranyában és Szlavóniában, HunCro, Osijek, 2012., str. 79., 181.
44
Poslije Prvoga svjetskog rata Godine 1921. Agošton se vraæa u svoje rodno mjesto gdje je kao pastor služio 55 godina, od èega 32 godine kao arhiðakon, a kasnije kao biskup. U Feketiæu služi dakle kao biskup od 1933. godine sve do svoje smrti 1960. godine. Nakon smrti njegove supruge 1938. godine ženi se za Vukovarku Mariju Kelecsényi s kojom je 1940. godine dobio sinove blizance Šandora i Zádora. U Feketiæu je Agošton 1923. godine otvorio reformirano sirotište koje je djelovalo do 1947. godine kada ga preuzima jugoslavenska država. Osnovao je meðu ostalim i Kršæansko društvo mladih u Jugoslaviji (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) 1928. godine. Nakon toga je organizirao svjetsku reformatsku konferenciju u Bostonu te je tom prilikom posjetio i maðarske reformirane zajednice u SAD-u. Godine 1939. izdao je u struci vrlo cijenjenu crkvenu pjesmaricu za reformirane maðarske vjernike, koja se djelomièno i danas koristi. Izdavao je mjeseèni list Sijaè (Magvetõ), zatim godišnjak Kalendar Sirotišta (Árvaházi Naptár), publikacije Kuæna pobožnosti (Házi Áhita) za reformiranu djecu raspršenu po Jugoslaviji itd.38 Danas postoji i zaklada s njegovim imenom sa sjedištem u Budimpešti (Ágoston Sándor Alapítvány).
38
Attila Orosz, Egy püspök élete, Forum, Novi Sad, 2002. str. 87.
45
Zakljuèna razmatranja Šandor Agošton bio je iznimno sposoban, marljiv i uspješan župnik, biskup, teolog, novinarski suradnik i dobrotvor. Ukupno je 17 godina služio kao župnik u Koroðu, od 1904. do 1921. godine i ostavio neizbrisiv trag u povijesti ne samo Koroða nego i opæenito slavonskih i hrvatskih Maðara. Danas je njegova uloga uglavnom prepoznata u Maðarskoj i Vojvodini, no slobodno se može reæi da je u Hrvatskoj njegov rad gotovo u potpunosti zaboravljen. Iako je ostavio i dosta pisanih tragova, slobodno se može zakljuèiti da je njegov uspjeh bio još i izraženiji u onoj nezapisanoj povijesti, o èemu nam nedvojbeno svjedoèe tek poneki fragmenti, od kojih je svakako vrijedan dio i ova knjižica koja se sada po prvi puta donosi u hrvatskom prijevodu. Suosjeæanje koje je Agošton pokazivao za svoje župljane šaljuæi im ovo pismo, ali kao što doznajemo i iz konteksta, brojna pisma koja je primao od svojih župljana s bojišnice, ukazuju na to da dužnost župnika Koroða nije samo formalno odraðivao, nego ju je obavljao s mnogo ljubavi i s iskrenim oduševljenjem. Koroðani su pak dali ogroman doprinos u Prvome svjetskom ratu, buduæi da je 132 muškarca od tada ukupno 1067 stanovnika izravno sudjelovalo u vojnim akcijama Austro-Ugarske vojske. A podatci u ovoj knjižici odnose se samo na razdoblje prvih dviju godina rata (1914. i 1915.), tako da su ukupni brojevi zasigurno još i veæi. Završetkom Prvoga svjetskog rata Koroðani su se našli na poraženoj strani, kao i ostatak maðarskog i hrvatskog naroda, tako da o njihovoj žrtvi u novonastaloj državi nije bilo uputno ni glasno razmišljati, a kamo li pisati. Stoga se njihovih tragiènih sudbina prisjeæamo sada, 2014. godine, na stogodišnjicu izbijanja Prvoga svjetskog rata.
46
Poruka od kuæe poslana koroðanskim vojnicima za božiæne blagdane u ime cijele opæine
Šandor Agošton39 župnik
Izdano u tiskari 'Slavonskih maðarskih novina' Osijek, 1915. 39
U prijevodu su 'prevoðena' odnosno transkribirana i imena i prezimena s maðarskog na hrvatski pravopis, buduæi da je takva praksa zapoèeta veæ nakon Prvoga svjetskog rata u Kraljevini Srba, Hrvata i Slovenaca, a zatim nastavljena u socijalistièkoj Jugoslaviji te su tako i do danas mnoga maðarska prezimena (i iz) Koroða u službenom hrvatiziranom obliku.
47
Draga koroðanska braæo! Milost Vam i mir želim od Boga našega Oca i Gospodina Isusa Krista! Zahvaljujem dragom Bogu na svakoj svojoj uspomeni na vas, u svako doba u svim svojim molitvama s velikom radošæu molim za svakoga od vas. Iz vašeg dragog sela, s vaše rodne zemlje (grude), šaljem vam u ime cijele kršæanske opæine pozdrav na sveti blagdan Božiæa. O, kako æe nam biti teško slaviti Božiæ bez vas! Jer kako novo jutro sviæe, ujedno razmišljamo kakva je tek vaša noæ bila, o kakva li je bila? Jeste li mirno spavali? Ako naèimamo kruh, mislimo o tome, jeste li vi gladni? Više puta nam rijeèi zastanu u grlu na spomen vaših imena, zato što nam u trenu padne na pamet uzdišete li po posljednji put! Zbog toga æe nam biti teško radovati se božiænim blagdanima. Zato je tako uistinu, dok mi u miru obilježavamo blagdane, vi ste u topovskoj grmljavini i doslovce u oružanoj paljbi. Mi idemo k svetom stolu, milošæu se hranimo, ali vi - tko zna - ne idete li istodobno putem smrti? Ako uvijek mislimo samo na duševno, tjelesnu opasnost u kojoj se nalazite, moramo se brinuti, ali imamo povjerenja u Boga, koji je vas i dosada takoðer spašavao, u njemu je naše nadanje, kako æe vas i nakon ovoga osloboditi. Vi se ništa ne brinite za nas! Ni u èemu ne oskudijevamo, samo jedino nam vi nedostajete iz naših života i ako nam vas Bog iz svoje ruke opet vrati, ništa osim toga ne želimo za sebe. Želja koja nam je još ostala neispunjena, osim onih gore je: èast, mir i procvat domovini - kao što veæ vaša herojska borba i prolijevanje krvi osigurava. Bilo gdje da ste, u rovovima, ili vagonima, bolnici ili zatvoru, na vas mislimo na ovaj izvrstan blagdan i molimo dobroga Boga da tamo bude s vama, da vas èuva i održava zdravima i vrati vas natrag, a sada neka vam podari mirne božiæne blagdane! No kad doðe u svetoj veèeri prva zvijezda, tada æete znati da mi kod kuæe poèinjemo pjesmu, zapoènite i vi, tako da, iako smo udaljeni jedni od drugih, ipak s jednim srcem kažemo anðeoske stihove. "Slava Bogu na visini na zemlji mir ljudima: dobre volje svim narodima i nacionalnostima!
48
Sada se pak pomoli! Dragi Bože, dragi Oèe! Sa zahvalnošæu se molimo tebi, što si nas od mnogih opasnosti saèuvao, da doživimo blagdan roðenja tvoga svetog sina. Daleko sam od moje obitelji, od moga doma, ovdje u tuðini s nadom molim te i ponizno preklinjem, smiluj mi se još više. Mnogo puta sam zgriješio protiv tebe, ali u svakom trenutku kad se nalazim na rubu smrti, kajem se za svoje grijehe i tražim tvoju milost. Oprosti mi, Gospodine, siromašnome grješniku! Nemoj oduzeti moj život, ne oduzimaj mi snagu, daj mi vjeru, daj mi nadu i štiti me od svih opasnosti. Molim te za svoju obitelj i sve koje volim. Budi tješitelj i zaštitnik, od svakog zla èuvaj. I mene i njegove uplašene duše utješi i ohrabri, suze koje padaju osuši. Daj Gospodine Bože, da u miru još jednom vidimo jedan drugoga. Molim te, Gospodine, i za naše neprijatelje, koji su protiv našeg života, protiv tebe, koji razbija našu imovinu. Izbavi ih, Gospodine, od jarma grijeha u njima. Oslobodi ih od uzdi zloæe, oholosti, krvožednosti. Uèini ih poslušnim slugama svoga svetog sina, i željnima mira i jedinoga gospodstva ovoga kralja na cijelome svijetu, èuj me Gospodine, za zasluge tvoga danas roðenoga svetog sina Gospodina Isusa Krista. Amen. Dragi vjernici! Datirano pismo u Koroðu, 10. prosinca 1915. Želim da vas ovih nekoliko redaka naðe u duhovnom i tjelesnom zdravlju. U ime cijele opæine s istinskom ljubavi pozdravljam vas i šaljem vam ovu malu knjižicu kao poruku utjehe, radosti i bodrenja na sveti blagdan Božiæa. Možda tada kada do vas stigne, veæ doðe sveta veèer, umiri se selo i iz svake kuæe odjekuje pjesma, pjesma betlehemskih anðela. U stvarnosti hej, koliko li smo udaljeni dok pjevamo zajedno! Mi smo kod kuæe u našim drevnim domovima, vi pak na svim stranama bijeloga svijeta: netko u Srbiji, netko u snježnom Tirolu, netko u ruskim ravnicama, netko pak u Sibiru ili u Turkestanu u tužnom ropstvu, drugi veæ negdje poèivaju ispod tihih vojnièkih nadgrobnih spomenika. Ali gdje god da ste, mislimo na sve vas, sve vas spominjemo, za vas molimo. Otkako ste otišli, sve naše misli su s vama, a najdraži gost u kuæi je poštar. Na uliènim vratima èekaju još ružièasti vojni listovi i ako nekome dolazi jedan, tamo se sretno vraæa pokoj, jer je bio dobar dan. Na to vi kažete da bi bilo dobro da èešæe dobivate pisma od nas od kuæe, ali dok mi deset pošaljemo, dotle jedno nama dolazi od vas. Zato nemojte misliti da mi ne pišemo. Ja znam, koliko mnogo pisama ide odavde prema vama, ali možda baš zato poš49
ta ne može obaviti svoj posao, jer s obje strane toliko mnogo pisama upuæujemo. I mi se stalno žalimo na to da, deset pisama vama pošaljemo, dok jedno pismo od vas stiže. Nadam se i tome da æe i ovo moje sadašnje pismo stiæi do svih vas. Nadalje takoðer govorim u njemu sve, što znam o vama i o nama od poèetka rata. Zapoèinjem s gospodinom uèiteljem Gödöllöi,40 koji zaslužuje biti na prvom mjestu ne samo zbog svoje odanosti s kojom je u doba mira u našoj crkvi, u našoj školi, u našoj zadruzi djelovao deset godina, nego i zbog toga što je on u najveæoj vatri od svih, na najopasnijoj toèki. Ušao je u rat prošle jeseni u Srbiji, nakon povlaèenja tijekom cijele zime i proljeæa na obali Drine izvršavao je teške dužnosti, krajem svibnja pak dospijeva na talijansku granicu i otada tamo snosi najužasniju vatru (paljbu) u obrani mostobrana u Goriškoj.41 Na prvoj je liniji, izmeðu stijenja Podgore, na poziciji gdje na sat 500-800 teških granata udara. Bogu hvala, još nije ozlijeðen niti je bio bolestan, i dok ste gotovo svi vi bili kod kuæe na dopustu barem dan-dva, on još ni jedan dan nije mogao doæi kuæi. Znam da veæina vas takoðer proživljava užasne trenutke. Prošli ste kroz strahovite patnje, ali ste uvijek zadržavali svoje poštenje. Zahvaljujte dobrom Bogu što vas je saèuvao od opasnosti, neka vam da snage da izdržite teškoæe, neka èuje vaše molitve i naše svakodnevne molitve. Ni nas nije isto tako nije Gospodin poštedio od gubitaka. Kao što možete proèitati na 9. stranici naše knjižice veæ ih je deset junaèki poginulo i takoðer deset nestalo, o kojima još nije stigla službena obavijest o smrti, ali za najveæi dio njih postoji malo nade da æe se vratiti. Nešto je više nade za ponovno viðenje onih koji su zapali u zarobljeništvo. Takvih ima 21. Iz Srbije ih piše petero: Josip Bordi, Josip Pap, Ivan Peter stariji, Pavao Pap, Šandor Silaði. Od poraza Srbije uistinu smo u velikoj brizi za njih. Iz Rusije smo primili vijest od 14-ero: Ivan Kozar, Stjepan (Pišta) Peter, Josip T. Toth, Ivan Borka, Stjepan Bence i Franjo Dorko koji su bili zajedno do kraja prošle jeseni u vojnom pohodu na Srbiju, otišli su u Galiciju i ondje pali u rusko zarobljeništvo. Sva šestorica zajedno su u Èembaru.42 Ivan 40
Uèitelj Andor Gödöllei došao je u Koroð 1904. godine. Bio je vrlo omiljen i pokušao je uvesti brojne novine u gospodarski i svakodnevni život Koroða. Poticao je i razvoj pèelarstva, od poduka koje je držao djeci u školi do praktiènih primjera mještanima. Blisko je suraðivao sa Šandorom Agoštonom. Preminuo je 18. veljaèe 1918. godine u talijanskom ratnom zarobljeništvu. Pokrajina koja se prostirala oko Gorice, danas na granici izmeðu Italije i Slovenije. Današnji grad Belinsky, smješten na otprilike polovici puta izmeðu Moskve i Volgograda.
41 42
50
Kuruc, Pavao Losa i Danijel Ðeke su pak zajedno u Orenburgu.43 U Orenburgu je takoðer i Josip Šanta, ali u drugom zatvorenièkom logoru. Najdalje su otišli Ivan Kovaè i Aleksandar (Šandor) Ižak, koji su u Pšemislu44 zarobljeni i zajedno su u Turkestanu u gradu Perovsku u Aziji.45 U talijanskom zarobljeništvu su samo dvoje; Ivan Èerepeš u Paviji i Ilija Kovaè u Genovi. Odlikovani su - koliko mi znamo - dvojica - Samuel Peter ulan,46 koji je usprkos snažnoj ruskoj paljbi spasio pukovnijsku arhivu i blagajnu. Ivan Ðeke koji je od obiènog vojnika došao do èina kaplara, kada je uspio pogoditi i uništiti neprijateljsku strojnicu usprkos snažnoj topovskoj vatri, zatim je ostao na mjestu, popravio strojnicu i njome odbio jedan ruski juriš i zatim pak odmah uspješno uèinio još jedan protuudar. Obojica su zaslužili srebrnu medalju za hrabrost. Ovakve medalje koje se sjaje na odjeæi samo dvojica nose. No nije nimalo manje vrijednosti i èasti medalja druge vrste koja nije sjajna izvana, nego se nalazi pod odjeæom, koju dodjeljuje neprijateljsko oružje - prostrijelna rana. Prostrijelne i ubodne rane dobivene od neprijatelja takoðer su medalja za hrabrost, ako se i ne nose izvana na odjeæi. Uspomena je - a sigurno i tužna uspomena - kada je èovjek postao osakaæen, paraliziran. Takvu medalju za hrabrost veæ nose od Koroðana: Ivan Tobi, kojemu je jednu nogu pogodio iver47 granate i nakon operacije su mu odrezali nogu i Grgur Èerepeš, u kojemu je više zrna metaka završilo i kojemu je takoðer noga oduzeta. Ivan Tobi još uvijek je u svom odjeljenju, a Grgur Èerepeš je u vojnoj bolnièkoj baraci. invalid u školi.48 Koliko ja znam, prvi je ranjen Grgur Ðeke 18. kolovoza 1914. godine u Srbiji, kada je dobio šrapnel u koljeno. Oporavio se i vratio na bojno polje i otad ne znamo više ništa o njemu.
43 44
45 46 47 48
Ruski grad blizu granice s Kazahstanom, blizu granice Europe i Azije. Opsada Pšemisla u Poljskoj bila je najveæa opsada u Prvom svjetskom ratu u kojoj je Austro-Ugarska doživjela težak poraz. Opsada je s prekidima trajala od rujna 1914. do ožujka 1915. godine, a završila je pobjedom Rusa i zarobljeništvom 110.000 austrougarskih vojnika. Današnji grad Kyzylorda u Kazahstanu, u središnjoj Aziji, u blizini granice s Uzbekistanom. Laki konjanik naoružan karabinskom puškom. Geler, krhotina granate koja se nakon udarca deformirala i odbila dalje proizvodeæi oštar zvuk. U pravilu su to bile improvizirane, montažne zgrade za privremeni smještaj i/ili oporavak vojnika na bojištu.
51
Tešku ranu zadobio je Ivan (Lukaè) Dotko na talijanskom bojištu, paralizirana mu je lijeva ruka, no tome se možda još može pomoæi. Isto tako težu ranu dobio je i Josip Ðeke, ali se veæ oporavio i u postrojbi je. Šandor Suluškei veæ je dvaput ranjen, jednom ga je granata zatrpala, više je puta bio kod kuæe, a sada je ponovno na bojištu. Lakše su ozljede zadobili, ali su se oporavili i opet vratili na bojište: Josip Ambruš, Stjepan Suluškei, Stjepan Gajnok, Stjepan Kišmartin, Ilija Kudro i Ilija Gal; u lakšu su službu upuæeni: Nikola Fabian, Ðuro Èepi; u odjeljenje se vratio Ivan Palko; još uvijek se oporavlja Stjepan Deže; nakon oporavka vratili su se na bojište i završili u zarobljeništvu: Ivan Kuruc, Josip Šanta, Josip Fidri, Ilija (Ðana) Palko ranjenici su u ruskom zarobljeništvu. Postoje takoðer i oni koji nisu zadobili takve rane, ali su preživjeli teže bolesti. Vodnika Pavla Ambruša su iz Srbije iznijeli u polumrtvom stanju, mjesecima je ležao po bolnicama, kasnije je s velikim poteškoæama došao kuæi, od proljeæa je kod kuæe, oporavio se i 15. ovoga mjeseca ponovno ide u rat. Josip Požar, hrastinski uèitelj, koji je takoðer i naš sin,49 sada je veæ više od godinu dana u bolnici. Borio se u Srbiji, stradala mu je tetiva s lijeve unutarnje strane bedra, nije se mogao kretati, ali sada veæ može hodati i možda æe se još vratiti i na bojište. Njegov stariji brat (bátjya) vodnik Ivan Požar zadobio je ranu u Galiciji, ali mnogo teže se razbolio. Bio je kod kuæe, oporavio se, i ponovno se vratio na bojište. Tako su bili i husar50 Ilija Deže i topnik Danijel Marton. Na bojnom polju su se razboljeli i sada su u lakšoj službi Stjepan Fabian, Šandor Gal, Pavao Kovaè, ulan Ivan Ižak; takoðer je bio bolestan i još je u odjeljenju Šandor Deme. Josip Kišmartin u Srbiji je ranjen, zatim se kasnije razbolio i sada je kod kuæe. Dobrovoljno su se prijavili u vojnike Sjepan Bence konjanicima, još uvijek je u Osijeku; Stjepan (Pišta) Peter u pješaštvo, a veæ je otišao na bojište. Takoðer su na bojištu: Pavao Ižak, Pavao Ðeke, Ilija Deme, Pavao Pap, Ilija Vaèora, Ilija Palko u pješaštvu; Ivan Toth mlaði i Stjepan T. Toth pak služe u topništvu (artiljeriji). Pavao Bence mlaði takoðer je otišao u rat s vojskom. Franjo Šandor, Stjepan Sekereš, Ivan Peter i Stjepan Losa služe u postaji (állomásõrség). 49 50
Misli se: Koroðanin. Husari su laki konjanici, poznate maðarske vojne postrojbe koje se pojavljuju veæ u drugoj polovici 14. stoljeæa u južnoj Maðarsku u ratovima s Osmanlijama. Osim u ratovima s Turcima, istièu se i u Tridesetogodišnjem ratu (1618-1648), napoleonskim ratovima i dr., a njihove postrojbe po posljednji puta sudjeluju u vojnim operacijama upravo za Prvoga svjetskog rata.
52
Samuel Fabian, Aleksandar (Šandor) Palko, Aleksandar (Šandor) Bereš i Ilija Palko dostavljaju strjeljivo. Vodnik Josip Borka, Mihael, Peter, Ilija Dorko, Franjo Vaèora, David Varga, Pavao Paprika, Stjepan Paprika i Stjepan Zake su na teretnom vlaku. Pavao Gajnok èetiri se mjeseca borio na prvoj crti bojišnice u Srbiji, sada je u vagonu-kuhinji u Bukovini; Ivan Bence i Josip D. Ižak èetiri su se mjeseca borili u Srbiji, sada su dodijeljeni radnièkom odjelu. Ivan Požar je koèijaš pri odredu telegrafskih inženjera. Kao civilni koèijaši služe u vojnim odredima Ivan (Ðana) N. Palko, Grgur T. Bogdan, Izrael Laboda, Pavao Laboda, Ivan Kišmartin. U sanitetu51 je Josip Ferko. Kao konjušari služe: Franjo Èerepeš, Josip Palko, Mihael Toth. U èasnièkoj službi su Stjepan Ðeke, Ivan Palko, Franjo Požar, Ilija Fabian, u vojnoj pošti služi Ivan Peter mlaði. U uredskoj službi je Ilija Kišpalko. U konjanièkom odredu (ulani) su Stjepan Fidri i Pavao Fidri. Za željeznièki rad odreðeni su Ilija Ðerke, Ivan Bordi i Ivan Losa. Na vojnoj obuci su; Ivan Ambruš mlaði u sanitetu, Ilija Požar i Ilija Gajnok u pješaštvu, Stjepan (Pišta) Kozar, Ivan Sekereš, Josip Ðerke, Ilija (Ðana) N. Palko s varaždinskim husarima. Aron Ðeke služi kao civilni koèijaš na talijanskom bojištu, a sada je bolestan u Velikom Varadinu.52 Stjepan Deže i Ladislav Deže rade u proizvodnji strjeljiva. Josip Deak i Stjepan Deak su kod kuæe, kao bolesnici. Na kraju se takoðer prisjeæam još i onih koji su po izbijanju rata otišli kao civilni koèijaši, a vratili se tek mjesecima poslije, jedni iz Srbije, a drugi iz Galicije. To su: Ivan Toth, Aleksandar (Šandor) Toth, Ilija Èerepeš i Aleksandar (Šandor) Gajnok. Navedeno se može sažeti ovako: junaèki su poginuli u borbi 10-ero, nestalo je 10-ero, u ratnom zarobljeništvu je završio 21, u vojnoj službi je 91, ili iz našega sela nedostaje 132 mlada i sredovjeèna muškarca. Doista ih još i više nedostaje, jer nije samo meðu vama bila žetva umrlih, nego je i meðu onima koji su ostali kod kuæe mnogo onih koji su otišli u 'sretan grad'. I ja sam ondje otpratio sad veæ prije godinu dana prekrasnu malu kæi: Rožiku (Ružicu). Poznavali ste se svi maloga anðela, zanimali ste se svi s ljubavlju za mene i moju obitelj koja je pretrpjela ozbiljan udarac i mnogo ste pisali takoðer i s bojišta utješna pisma, a vaši su i kod kuæe su s mnogo suza dijelili našu bol. Bog ih blagoslovio zbog toga, kao i vas. Od odraslih su preminuli: Pavao Èerepeš, Franjo Keresteš, David Vaèora, Stjepan Ferko, Stjepan Èerepeš, Mihael Molnar, kovaè Gabor Ðeke, David 51 52
Pokretna vojna bolnica. Današnji grad Oradea u Transilvaniji (Erdelju) u Rumunjskoj.
53
Fabian mlaði, Franjo Ðeke, kovaè Stjepan Èurman, Eva Bali, supruga Šandora Kišðeke, Julija Antal, Eva Kudro, supruga Pavla Toth, supruga Pavla Martina, Borbala Peter, neudana Maria Toth, od mališana pak: Gejza Ðeke, Ilona Suloškei, Julia Sabo, Marika Kovaè, Ilija Mioca, Ivan Èerepeš, Sara Toth, Sara Ðeke, Maria Ðeke, Julia Borka, Maria Bence, Sofia Palko, Stjepan Šanta, Ivan Kišpalko i Pavao Toth. Tako smo se dakle smanjili za 37 duša od poèetka rata i za samo 25 se uveæali (novoroðenih), vjenèanje pak nije bilo nijedno. Kao što možete vidjeti iz gore navedenoga uistinu smo se smanjili i u broju i u snazi. Ali zato hvala Bogu svi poslovi se i ovako uspješno dovršavaju. U obje škole poduèava gospoðica Eržika Bertalan, koja je upravo na dan mobilizacije razmijenila zavjete s uèiteljem Gödöllöi. I može se reæi da je dostojno zaruèniku junaèki završila dvostruki posao. Dužnost kantora53 od poèetka rata obavljao je kao kurator54 Šandor Gal kojemu pomaže Šandor Kišðeke mlaði. U kreditnoj zadruzi knjigovodstvo je vodio laslovaèki gospodin uèitelj Ladislav David. Njega je jadnoga takoðer pogodio težak udarac, sin Ladislav mu je preminuo u ratnom zarobljeništvu u Srbiji. Svi mi dijelimo iskreno suosjeæanje s njegovom boli. Imali smo jako puno sreæe s ovogodišnjom žetvom. Nekim sluèajem našlo se ovdje 70 ruskih zarobljenika. Odmah su ih rasporedili odreðenim gazdama. Nakon što su požnjeli pšenicu, ispostavilo se da je rijeè o pogrješci, jer oni nisu trebali ovdje doæi i odstranjeni su. Dobro smo prošli s njima, marljivo su radili i velik su posao brzo dovršili. Sigurno je da je pšenica dosta slabo plaæena, jer je na dosta mjesta voda pritisnula još od proljeæa, vino nije rodilo ništa, ali je to najmanji problem, kukuruz je slabiji nego što je bio prošle godine, ali to još uvijek može biti dovoljno. Opæenito, na prinos se ne možemo žaliti, Bog nam je osigurao svakidašnji kruh, iako ne u izobilju kao obièno. Onima pak kojima ništa nije urodilo dobivaju vojnu pomoæ i tako nitko ne gladuje. Da se u našoj opæini unatoè ratu dosta dobro gospodari, za to samo toliko navodimo, da smo do sada u ratne ciljeve poklonili 1780 kruna i pribilježili 80.000 tisuæa kruna ratnoga zajma, što je do posljednjega filira takoðer plaæeno u gotovom novcu. Broj osoba koje pohaðaju crkvu i tijelo Kristovo poveæao se od poèetka rata. Muškaraca je tako manje - buduæi da je veæina otišla - ali žene su postale marljivije vjernice. Na veèernjem bogoslužju, koje se obièno održava u školi, ima toliko naroda da stoje još i u hodnicima i kroz otvorene prozore slušaju 53 54
Orguljaš i zborovoða. Staratelj.
54
Rijeè Božju. Opæenito se može reæi da su mnogi nauèili voljeti Božju ruku i kada udara, što su zaboravili èiniti dok je ta ruka dijelila blagoslove. Previše sam odužio pismo, ali to i nije èudno, jer sam htio pisati o svima i o svemu, što samo vas zanima, ali iako je tako - znam - još mnogo toga je izostavljeno. Na blagdan Božiæa mnogo æe nas boljeti srce, jer vi još uvijek niste kod kuæe. Ali zato se povjeravamo u Boga, samo zato da veæ jednom doðe veliki blagdan vašeg slavnog povratka. Nikada još nije vidjela naša crkva takvo sjajno veselje do neba kakva æe veæ biti zahvala za taj veliki dan. Zapjevajmo plakanje CXXVI (126.) psalma,55 u veselju plaèemo! Dotad zahvaljujte Bogu za svaki dan, èime nam pomaže da budemo bliže tom velikom danu. Molite zajedno s nama molitvu i pjevajte tu pjesmu, što sam vam poslao na poèetku knjižice. Ta molitva i ta pjesma neka poveže naše duše na blagdan svetoga Božiæa. Vojnici! Radnici! Koèijaši! Ranjenici! Zarobljenici! Za božiæne blagdane cijela zajednica šalje vam dobre želje. I s cijelom zajednicom i ja vam takoðer šaljem svoje dobre želje. Blagoslovio, pomogao, saèuvao, ozdravio i oslobodio i vratio vas natrag na sigurno i u dobro zdravlje svemoguæi Bog! S ovime zatvaram svoje pismo s pozdravima svima - srdaèno vaš župnik. Šandor Agošton
55
126. psalam (Jeruzalemska Biblija) 'Kad Jahve vraæaše sužnjeve sionske, bilo nam je k`o da snivamo. Usta nam bjehu puna smijeha, a jezik klicanja. Meðu poganima tad se govorilo: "Velika im djela Jahve uèini! Velika nam djela uèini Jahve: opet smo radosni! Vrati, o Jahve, sužnjeve naše k`o potoke negepske! Oni koji siju u suzama, žanju u pjesmi. Išli su plaèuæi noseæi sjeme sjetveno: vraæat æe se s pjesmom, noseæi snoplje svoje.'
55
Za domovinu i za kralja za dragi dom i njihovu ljubav Junaèki su poginuli Samuel Toth, 7. studenog 1911., 7 km sjeverno od opæine Štitar u jednoj šumi. Pavao Deže, 21. prosinca 1914. u Rusiji-Poljskoj, u Petrikowu. Petar Baliž, 10. sijeènja 1915. u Rusiji-Poljskoj, u Petrikowu. Stjepan Kovaè, 15. veljaèe 1915. u Galiciji, u Nadworni. Ivan Sanki, 15. ožujka 1915. u Olmucu. Ilija Deže, 19. ožujka 1915. u Jablonkanalu. Ivan Ðana, 30. ožujka u Srbiji tijekom spašavanja jednoga suborca zadobio bolest. Ivan Pap, 13. svibnja u srijemskoj županiji u Dobrincima. Josip Bence, 21. lipnja 1915. u ðakovaèkoj bolnici. Ilija Sekereš, 2. kolovoza 1915. u Zagrebu od posljedica teških ozljeda zadobivenih na bojišnici. Nestali na bojišnici: Josip Ðeke - prema više njegovih suboraca junaèki je poginuo u Galiciji, ali to još nije službeno potvrðeno. Ivan Dorko i Pavao Èerepeš još u mjesecu kolovozu 1914. nestali su u Srbiji. Karlo Posa u jesen 1914. u Bosni na brdu Ploèa nestao je za vrijeme bitke. Josip Deže - prema više tvrdnji umro je (u ruinai) u bolnici od epidemije u mjesecu prosincu 1914., službena obavijest još nije došla. Ilija Mioca i Stjepan Deže prema tvrdnjama više suboraca junaèki su poginuli u mjesecu rujnu 1915. u Rusiji, ali službeno to još nije potvrðeno. Grgur Ðeke u Srbiji je zadobio ranu, ozdravio je i otišao na sjevernu bojišnicu i veæ 11 mjeseci nije pisao. Ilija Keresteš i Šandor Deže nestali su na sjevernom bojištu.
56
Stjepan Kovaè
Josip Bence
Ilija Mioca
Stjepan Deže
Samuel Toth
Ivan Ðana
Petar Baliž
Ilija Sekereš
