MARGITTAI GÁBOR
Szamár-sziget szellemkatonái A NAGY HÁBORÚ BALKÁNI HALÁLMARSA
4∞&£∞§™ 4∞&£∞§™
Az osztrák-magyar hadsereg el elŒl Œl menekül menekülŒ Œ szerb csapatok
Az első világégés döntő mozzanatai jószerével nyomtalanul vesztek ki a magyar közemlékezetből – bátran summázhatjuk száz évvel az események után. Ha lappang is valamiféle homályos vagy éppen hasznavehetetlenül tankönyvszagú töredék, azt egyrészt áthatja a nyugati történészek szemléletmódja és érvrendszere, másfelől romantikus képzetek övezik. A maroknyi honi szakember hősies – de meglehetősen remény-
R
osszabbul nem is végződhetett az 1914-es esztendő Ausztria– Magyarország számára. A nagy önbizalommal megindított keleti támadások hajszál híján katasztrófába torkollottak, a felfoghatatlan mértékű veszteségek mellett Magyarország lakossá ga saját bő rén tapasztalhatta meg, milyen az, amikor az orosz zászlóaljak elérik a hátorszá got. „Kutya Szerbia”, „a disznópásztorok földje” pedig a már 1912 óta tűzben edzett katonáival rombolta le a Monarchia illúzióját, hogy déli szomszédunk lerohanása nem lesz megerőltetőbb egy nyári had gyakorlatnál. 1914. december 15-én ért végett a k. u. k. haderő alig kéthetes pünkösdi királysága a megszállt Belgrádban, miután a végső ellencsapásra toborzott szerb erők utolsó erejükkel beszakították a kimerült 6. hadsereg arcvonalát, arra kényszerítve az osztrák–magyar csapatokat, hogy pánikszerűen meneküljenek a határfolyók túlpartjára. 1914 decemberének végére Szerbia újra csendes volt, földjét nem taposta ellenség – ha nem számítjuk azt a nyolcvanezer katonát, akik a nagyratörő hadműveletek során kerültek szerb hadifogságba.
A SZÖGESDRÓT KARRIERJE Kilencszáztizennégy nem „csupán” kizökkentette a 20. századot rendes kerékvágásából, de az első tömegháború tömeghadseregeinek tömegbörtönei
megtanították a világot arra is, hogy fogolylágert építeni és működtetni elsősorban logisztikai probléma. (A humanitás kérdésköre ebben a helyzetben természetesen már luxusnak számított.) A szögesdrót és a tehervagonok meg -gő zösök megkezdhették világraszóló karrierjüket a nagy háború fogolybirodalmaiban is – a niši tífuszbarakkoktól a szardíniai Szamársziget sátortáborain át egészen BelsőÁzsiáig, Japánig vagy éppen Latin-Amerikáig. Az egyszeri parasztember és kispolgár, aki addig jószerével el sem hagyta faluja vagy kisvárosa határait, most mehetett harcolni és raboskodni Damaszkuszba és Afganisztánba, Jeruzsálembe és Mexikóba, háromezer méter fölé, a gleccserekre és a tengerszint alá, a sivatagokba. Nehéz szabadulni attól a meggyőződéstől, hogy az első világháborús lágerek – akár Olaszországban, akár Franciaország „fekete kolostoraiban”, akár a romániai Sipotelében, netán Magyarorszá gon, a Vas vármegyei Ostffy asszonyfán – előképként, sőt kezelési útmutatóként szolgáltak annak, ami a náci haláltáborokban és a szovjet Gulagon ért tökélyre. A névvel, születési hellyel, nacionáléval rendelkező, halálában is azonosítható emberi élet iránti közöny vonta a legáthatolhatatlanabb drótkerítést e táborok köré. Valamint a közösségi szégyenérzet. A hadifoglyokat a szánalom és a család aggodalma mellett valamiféle számonkérés is sújtotta, kimondva-ki -
telen – harcot folytat sok százezer magyar érdemeinek és áldozatának elismertetéséért. Nem csoda, ha több mint nyolcvanezer osztrák–magyar katona úgy masírozott ki az életből és történetírásunkból, mintha ott sem lettek volna. Ők a Szamár-sziget szellemkatonái. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
27
4∞&£∞§™ 4∞&£∞§™
Császári és királyi katonák átkelése Szerbiába az 1915-ös offenzíva során
mondatlanul a gyávaság vádja: miért nem harcoltak az utolsó töltényig, miért adták meg magukat az ellenségnek, és miért tűrték el aztán gyalázatok sorát, amivel hazájuk és hadseregük megaláztatását mozdították elő? S ez a szégyen mardosta ma gukat a foglyokat is, miközben kényszermunkára vezényelték őket a bolgár határvidék hegyeibe vasútvonalat építeni, sáros utakat takaríttattak velük, vagy
4∞&£∞§™ 4∞&£∞§™
Hadifoglyok a halálmarsban valahol Albániában, Szász István fogoly fest festŒ Œ alkotása
28
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
arra szorították őket, hogy halott bajtársaikból rakjanak gúlát.
ELFELEDETT EXODUS A szerbiai fogságba került osztrák–magyar katonáknak – „kik az első parancsszóra harcba vonultak s kiknek egy szerencsétlen kimenetelű hadművelet következtében a dicsőség babérkoszorúja
helyett a Kálvária rögös útja s a mártíromság töviskoszorúja jutott osztályrészül”, amint Szöllősy Aladár írja Szerb hadifogság című, forrásértékű naplójában – különösen mostoha sors adatott. A szenvedésnek és az értelmetlen megpróbáltatásoknak olyan sorozatán kellett átmenniük, amely még az első világháború legkegyetlenebb esemé nyei közül is kiemelkedik. Éppen ezért értelmezhetetlen, hogy az ő kénysze-
4∞&£∞§™
A menekül menekülŒ Œ szerb királyi udvar és vezérkar átkelése az albániai Vezír hídon 1915 telén
4∞&£∞§™
rű exodusuk szinte nyomtalanul tűnt el történeti emlékezetünkből. Aki túlélte a szerbiai hadműveleteket, és viszonyla gos testi épségben esett hadifogságba, 1915 első hónapjaiban jó eséllyel került egy közép- vagy dél-szerbiai meszesgödör mélyére. A harcok – ideiglenes – befejeztét követően Szerbiában középkori állapotok uralkodtak: a harcmezőn, az országutak mentén békés egyetértésben oszladoztak szerb és osztrák–magyar katonák ezrei, a folyók és források megteltek fertőző hullákkal, állati dögökkel. Dühöngött a tífusz, a kolera, a vérhas, a skarlát, a fekete himlő – a járványokat nem lehetett megállítani. Jobban hullottak az emberek, mint a háború alatt. A niši legénységi tábor a legpokolibb járványteleppé vált az 1915 elején kitört ragályban. Rohadt szalmán, szemetes földön, egymás hegyén-hátán fetrengve agonizáltak a sokszor ruhátlan katonák, ezer közül negyven-ötven fő maradt elfogadható állapotban. Az egészségeseket összerakták a betegekkel, és a fogoly szemtanúk leírásai szerint megesett, hogy addig tartották zárva a barakkokat, amíg mindenki
meg nem halt odabent. Nišben akkor már egyes számítások szerint negyvenezer fogoly volt, ebből 740 tiszt – utóbbiak jóval szerencsésebb körülmények között vészelhették át a járványt. Ilyesmiről például csak hírből hallhattak: „Mellettem egyik oldalról egy tüdővészes, a másik oldalról egy vérhasban szenvedő bajtársam feküdt. Egyik sem tudott mozdulni, s így nekem aránylag kényelmes helyzetem volt e két szerencsétlen bajtársam között. […] Jobb oldali szomszédom lázas álmában, önkívületében folyton kiabált, köpködött; bal oldali, vérhasban szenvedő szomszédom pedig tehetetlenségéből származó szennyével rontotta a levegőt. De legalább, ha ilyen körülmények között is, helyem volt.” Mindenesetre 1915 nyarára enyhült a szerbiai fo golytáborok lo gisztikai problémája: a k. u. k. hadifoglyok körülbelül 85 ezer főre duzzadt létszáma néhány hónapon belül 35 ezer fő re csökkent. Amikor 1915. október 6-án a központi hatalmak tüzérségi előkészítését követően megkezdő dött az osztrák–magyar és német alakulatok átkelése a szerbiai határfolyókon, a túlélőkben remény ébredt: Ništ hama-
rosan elérik a bolgár szövetségesek, és véget érhet az egyéves nyomorúság. Ám a szenvedések valójában csak most kezdődtek. Október 19-én sorakozót vezényeltek a lá gerek udvarán, és megindult az a menet, amely balkáni halálmars néven rögzült a maroknyi életben maradt emlékezetében.
A BALKÁNI HALÁLMARS A központi hatalmak előretörése következtében ugyanis egész Szerbia rémült menekülésbe kezdett, miközben a súlyos veszteségeit kiheverni képtelen, ám makacs ellenállást tanúsító szerb hadsereg utóvédharcokat folytatott a dicsőséges vereségek helyszínén, a koszovói Rigómezőn. Az utak zsúfolásig teltek földönfutókkal, hátráló csapatfoszlányokkal; és ma ga Petar Karađorđević szerb király is hol gyalog, hol ökrös szekéren követte népét és seregét a száműzetésbe, egyszersmind népmesei hőssé avatva a nyugati sajtóban. Az osztrák–magyar hadifoglyokat semmilyen körülmények között nem kívánták hátrahagyni a szerbek, a sebesülteket, betegeket is szekérre rakRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
29
4∞&£∞§™
A túlél túlélŒ Œ osztrák–magyar hadifoglyok behajózása Valónában – útban a Szamár-sziget felé
4∞&£∞§™
ták, és amíg el nem fogytak a dűlőutak az albániai havasok lábánál, egészen addig hurcolták őket magukkal. Többek között egy Aggházy Kamil nevű, súlyosan sérült századost is, aki végül a koszovói Prizrenből tért haza, hogy aztán lerakhassa a mai Hadtörténeti Intézet és Múzeum alapjait a budai Várban. Hogy mi tör tént a bal ká ni ha lálmars során, azt magyar fogoly tisztek és ba kák nap ló jegy ze tei ből tud juk. „Borzalom látni szegényeket. Csak kevésnek van cipője; csupasz testük kilátszik, mert csak lyu kas, sza ka do zott rongyokba vannak öltözve. Napok óta egy falatot sem ettek, mindnyájan piszkosak. Hosszúra nőtt, elhanyagolt haj és szakáll fedi csontokra száradt sárga arcukat, amelyből a végletekig elcsigázott test és lélek bamba tekintetével pislog szenvedő szemük. Szegények a poklok kínját szenvedték át már eddig is, de ki tudja, mi vár még rájuk? Hiszen a mi sorsunk az övékéhez képest valóságos jólét, pedig már mi is emberfelet ti gyöt rel me ket ál lunk ki” – ír ta Szakraida István hadnagy, a 37. gyalogezred ifjú tisztje a hegyekben bolyongó osztrák–magyar bakákról. „Meredek sziklafalak, szédítő szakadékok,
30
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
zúgó hegyi patakok váltakoztak útta lan útjainkon. Kiszenvedett katonáink holttestei s döglött málhásállatok hullái voltak az útmutatók. A lemaradt vándorok helyzete borzalmas. Együtt megy a mi legénységünk az átvonult szerb ka to na ság le ma ra dott jai val. Nem őrzi már őket senki, együtt tartja őket az éhség, a gyöngeség. […] a mi legénységünk s a szerb katonák közös tűz mellett ülnek” – jegyezte föl Szöllősy Aladár is. A k. u. k. fogolysereg nagy része a Niš–prepoplaci há gó–Pristina–Priz ren–Ljumkula–Peshkopi–Ohrid–Elbasan–Ka va ja–Fie ri–Va lo na -út vo na lon menetelt ki az életből. A 35 ezres létszám az út végére alig 24 ezresre fogyatkozott. Ellátás nélkül, téli időjárási viszonyok között kellett átkelniük kétezer méter magas havasokon, járhatatlan mocsarakon, összesen 800900 kilométert gyalogolva, miközben a szerb ke ret le gény ség ke gyet le nül hajszolta és fosztogatta a hadifoglyokat. Koszovó és a hegyvidék albán lakossága azonban különös rokonszenvvel viseltetett a magyar katonák iránt, és so ka kat el búj ta tott kö zü lük kémény ben, pad lá son – az éle tü ket mentve meg ezzel.
VESZTEGZÁR AZ OLASZ SZIGETEN Valona kikötő jében hajózták be a túlélőket, itt már az olasz hadsereg vette át őrzésüket. A tervek szerint Itália hagyományos vesztegzárszigetére, a Szardínia északnyugati sarkantyújánál fekvő Asinarára szállították volna őket, hogy néhány hét lábadozást követően szétszórják a k. u. k. katonákat az ország különféle lágereiben. Mindez azonban csak terv maradt. A tengeri átkelés során ezrek vesztek oda végelgyengülésben vagy betegségekben. Nevüket meg nem őrizve temették őket hullámsírba. Az Asinarai-öbölben hónapokra halászati tilalmat rendeltek el. Asinarán, azaz a Szamár-szigeten a foglyok partraszállását követően azonnal kitört a kolera. A halálosan legyengült k. u. k. katonák tehát ahelyett, hogy révbe értek volna, arra kényszerültek, hogy a természetes vízforrás nélküli, legfeljebb néhány száz ember ellátására alkalmas karantén- és börtönszigeten küzdjenek meg az epidémiával. Az olasz katonai hatóságok sem voltak felkészülve ekkora fogolytömeg befogadására, arra pedig végképp nem, hogy csontsovány-
ra fogyott, félig megtébolyodott élőhalottakat kell táborokban szétszórniuk. Nem cso da, hogy 1916 nyarára már csak 16 ezren voltak életben azok közül, akik 1914 nyárutójától kerültek szerb hadifogságba. Addigra ugyan fölépültek a sátortáborok a festői tengeröblökben, és etnikai hovatartozás szerint fölálltak a lá gerzónák. Ám a Szamár-sziget az utolsó remények temetőjévé vált az osztrák–magyar hadifoglyok számára. Aki túlélt szerb fogságot, balkáni halálmarsot, asinarai kolerát és az őrök kegyetlenkedéseit, azt újra behajózták, hogy Franciaország kényszermunkatáboraiba vigyék a marhaszállító gőzösök gyomrában. Oda, ahonnan még a Szamár-sziget is paradicsomi helynek látszott.
A 22 698-AS FOGOLY A Szamár-sziget hősi halottainak sorsát nyomozva szembesülnünk kellett az írott források szegényességével. Hadifogoly-leszármazottaknak köszönhetően azonban áttanulmányozhattuk azokat a tiszti és legénységi feljegyzéseket, amelyek a halálmars és az itáliai fogság során születtek. Többek között a legreménytelenebb pillanatokat is megörökítő Szakraida Istvánét, aki hazatérte után nevét Szentidayra magyarosította. Egyik fia, László vitte tovább a katonai hagyományokat. 1942 őszén páncélostisztként ő is tüdőlövést kapott az orosz fronton a partizánoktól, akárcsak édesapja a szerbiai Jadar folyó völgyében a nagy háború legelején – így éppen otthon lábadozott, amikor megtörtént a doni áttörés. A második világháború magyar halálmarsát tehát csak hajszál híján kerülte el. Szentiday-Szakraida István a harmincas években a honvédelmi minisztériumban dol gozott, sebesülési és visszacsatolási kitüntetés büszke birtokosa volt, Signum Laudisszal dekorálták, és Finnországtól is elismerést kapott. A család „természetesen” mindent elveszített 1945 után. Életmódjukon és társadalmi bázisukon kívül többek között Nyíregyháza-Sóstóhegyen lévő földbirtokukat is. A szamár-szigeti és cittaducalei fogolytábor túlélője először földmérősegédként járta az országot, majd éjjeliőrként kereste a kenyerét, miközben szlovák, német, francia, olasz és szerb nyelven adott magánórákat. „Amíg a családi ezüstből futotta”, igyekeztek megóvni a régi életforma maradékát, nívóját. De a katonatiszt mindvé-
gig megőrizte erejét: 1981-ben, 85 esztendősen halt meg. Kardja a mai napig a kertjük végében van elásva, vezérkari ezredesi egyenruháját, kitüntetéseit, kéziratos feljegyzéseit a dédunoka most is nagy becsben őrzi. A békéscsabai 101. gyalogezred közkatonáját, Marek Jánost – aki távirati stílusban megírt naplójával számtalan érthetetlen mozzanatot világított meg – a hírhedt csóti hadifogoly-leszerelő tábor igazolványa szerint mint francia hadifoglyot vonták ki a katonai szolgálatból 1920. május 16-án. 1921. március 17-én házasodott meg Mezőberényben. 1939-ben a debreceni apostoli kormányzóság igazgató-tanítói címmel ruházta fel. Majd a Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium – az iskolai időt és a hat háborús évet is beszámítva 46 év hivatali szolgálat után – 1944. szeptember 1-jén nyugdíjazta. A fogságban hihetetlen életerőt és gyakorlati érzéket felmutató Marek János 1962-ben halt meg. És akik soha nem kerültek haza? A családok nem felejtenek. Egyik nap csörög a telefon: idős férfihang a vonalban. Követte asinarai cikkeinket, és remény éledt benne. Arra kér, segítsünk megtalálni nagyapját. Csupán annyit tud róla, hogy Olaszországban tűnt el az első világháborúban, soha nem tért haza. Három hivatalban kutatott utána sikertelenül. A nagyapát Varga Lászlónak hívták, római katolikus napszámos volt, a Szolnok megyei Meggyes-tanyán született 1880-ban, öt gyereket hagyott maga után. A telefonáló elküldte az adatokat levélben is, az alábbi aláírással: „Egy 86 éves unoka, aki sajnos nem látta nagyapját!” Néhány nap türelmet kértünk. Először bécsi levéltárosainkat kérdeztük. Semmi nyom. Böngészni kezdtük a 41 ezer osztrák–magyar hősi halott nevét tartalmazó olasz listát, s Varga Laios és Varga Marton között rábukkantunk egy névre: „Varga Laszlo, Rakus, 1880, Janoshida (Ungheria), 13.3.19, Osp. mil.– Portotorres.” Varga László 1919. március 19-én hunyt el, s a szardíniai Porto Torres katonai kórházában vették nyilvántartásba – a Szamár-sziget szomszédságában. Előkerítettük a korabeli kórházi adatlapot is. Ebből kiderült: Varga László, a 8. gyalogezred 11. századának katonája, a 22 698-as számú fo goly, a Szolnok megyei Jánoshida lakosa ekkor és ekkor adta ki a lelkét. Ez már elegendő a megkérdőjelezhetetlen azonosításhoz. Nevet kapott hát egy újabb ismeretlen katona!
KÖNYVAJÁNLÓ
Ez a könyv a szenvedésrŒl szól. Azoknak a magyaroknak a szenvedésérŒl, akik a háború kegyetlen kiszámíthatatlansága folytán 1914-ben vagy 1915-ben a szerb hadszíntérre kerültek, hadifogságba estek, elmondhatatlan kínok árán túlélték az albániai halálmenetet, végül a Szardínia melletti Asinara fogolytáboraiba szállították Œket. Margittai Gábor nekik állít emléket. Kénytelen vagyok bevallani, hogy negyedszázados hadtörténészi pályám alatt aligha olvastam ennél megrendítŒbb szöveget. Margittai sokat tud hŒseirŒl: újságírói munkája során történészeket megszégyenítŒ alapossággal és kitartással kereste meg a halálmenet résztvevŒinek emlékeit. Éveken át kutatta az asinarai táborok történetét a helyszínen éppúgy, mint levéltárak és könyvtárak dokumentumai között. A narratíva, amelyet összeállított, magával ragadja az olvasót fordulatosságával, elképesztŒ átélhetŒségével és a borzalmak élénk, már-már naturalisztikus ábrázolásával. Nehéz szabadulni a könyv hatása alól.
Aki a könyvet ajánlotta:
POLLMANN FERENC hadtörténész
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
31
