elfujta a szel REGÉNY

elfujta a szel REGÉNY

margaret mitchell

Túl szép, hogy igaz legyen! Túl szép, hogy igaz legyen – dalolta Scarlett szíve, amint feltűnés nélkül beült a rózsaszínnel és sárgával díszített eladósátorba, ahol a McLure lányoknak kellett volna eladniuk a portékát. Egyévi keserves unatkozás után újra társaságba került! Őrjítő unalom hónapjai, suttogások és sóhajtások és fekete kreppfátylak után… Igen, itt van igazán, a legfényesebb összejövetelen, amelyet Atlantában valaha is rendeztek. Láthatja az embereket, hallhatja a zenét, megnézheti a csipkéket meg az új divatú ruhákat, amelyeket a híres Butler kapitány hozott hajóján Angliából… Ragyogó arccal nézett körül a teremben, amely még tegnap kopár, üres gyakorlóhelyiség volt, mennyit dolgozhattak ma a hölgyek, hogy így feldíszítették! Gyönyörű! Úgy látszik, Atlanta minden gyertyatartóját és minden szál gyertyáját idehozták. A mennyezet közepéről lógó csúnya, rozsdás láncú lámpa egészen átformálódott. Folyondár és vadszőlőinda díszítette. A falakon fenyőfaágak zöldelltek, szinte lugasokat alkotva a sarokban. Itt ülhetnek majd az idősebb hölgyek. És a zöld gallyak között mindenütt a Konföderáció zászlója, piros-kék alapon a csillagokkal. A zenészek emelvénye különösen szép volt. Szinte teljesen elborította az örökzöld. Mellette kétoldalt függött Davis elnök és Stephens, a georgiai származású alelnök, a konföderációsok két nagyjának arcképe. Alattuk úgy égtek a gyertyák, mint valami oltáron. Ebben a világításban valóban csak megilletődéssel lehetett feltekinteni a két közismert arcra, Davis hideg, aszkéta szemére, vékony, összeszorított ajkára és Stephens égő sötét szemére, amelyben betegség, fájdalom és az önmegtagadás diadala keveredett el egymással. A bizottság hölgyei olyan fontoskodva vonultak be, mint egy-egy teljes vitorlázatú hajó. Körülnéztek, elhelyezték a fiatalasszonyokat és lányokat az árusítófülkékben, aztán a tálalóba siettek, nyomukban lihegett Pittypat néni is. A muzsikusok hangoltak. Levi bácsi, Mrs. Merriwether kocsisa vezényelt, mint atlantai emberemlékezet óta mindig. Kopogására felfigyelt mindenki, minden szem őrá szegeződött, valamennyien tapssal köszöntötték, amint meghajolt, és halálos csendben hangzott fel a zene. Keringő, de most még

csak lassan, nem táncra. A tánc csak később kezdődik, ha a sátrak már mind kiürültek. Scarlett érezte, hogy gyorsabban kezd verni a szíve, amint a valcer édesbús melódiája odaszállt hozzá:

172

173

Lassan múlnak az évek, Lorena! A hó a fűre lehull, A nap lehanyatlik, s te nézed, Lorena!… Egy-kettő-három, egy-kettő-három… micsoda gyönyörű valcer!… Scarlett a karját kitárta, a szemét behunyta, és fejét ide-oda ingatta a bánatos, bűvös ritmusra. Úgy megindította a dal, hogy összeszorult a torka tőle. Mintha a zene varázslata bűvölte volna oda a katonákat, egyszerre trombitaszó és patkódobogás hallatszott odakintről, az utcáról a langyos esti levegőben. Nagy zűrzavar, lárma, kavarodás keletkezett. Kocsik érkeztek, fiatal lányok kacagtak, négerek veszekedtek, amint a lovakat elvezették. A terem egyszerre élni kezdett. Tele lett fiatal lányokkal. Lepketarka ruhákban jöttek, óriási krinolin ringott csípőjük körül, csipkés fehér nadrágjuk kikandikált alóla, és fehér válluk mezítelen volt. Sötét hajukat simán hátrafésülték a fülüktől. A hatalmas, nehéz chignontól olyan volt a fejük tartása, mintha gőgösen elnéznének a világ fölött. Voltak aztán aranyszőke leánykák, akik fürtös hajat viseltek, és fülönfüggőjük libegő hajfürtjeikkel együtt táncolt. Csipke, selyem, szalag – minden csempészett áru! Annál büszkébben és nagyobb örömmel viselték. Hiszen ez is a jenki blokád fölött aratott győzelmet jelentette! És mennyi virág! Apró tearózsa díszlett a rózsaszín fülecskék mögött, jázminág, vadrózsagally a ruhákon. Bimbók bukkantak elő a ráncok közül. Mielőtt az éjszaka elmúlik, ezek a virágok, mint értékes emlékek, ott lapulnak majd nagyrészt a szürke uniformisok mellzsebében… Rengeteg férfi keringett a teremben, akik közül Scarlett sokat ismert a kórháztermekből és a gyakorlóterekről.

A szürke egyenruhás férfiak között egyetlen tarka uniformis tűnt fel, amely úgy hatott, mint valami trópusi madár tollazata. Egy louisianai zuáv tiszt, bő, kék-fehér csíkos nadrágban, csontszínű lábszárvédőben, szűk kis piros kabátban. Fekete, majomképű, nevető szemű férfi volt, fekete selyemkendővel kötötte fel a karját. Maybelle Merriwether gavallérjául szegődött, és René Picard volt a neve. Úgy látszik, az egész kórház kivonult, vagy legalábbis mindenki, aki mozogni tudott. S itt voltak mindnyájan a vasúti, postai, kórházi és élelmezési szolgálatból Macon és Atlanta között. Milyen boldogok voltak a hölgyek! Mennyi pénzt szereznek ma éjjel! Újabb zaj hallatszott az utca felől, kocsisok kiáltoztak, lábak topogtak. A honvédség és a milícia érkezett ragyogó egyenruhákban. Sok fiatal, csinos fiú, minden ragyogott rajtuk, az arcuk, a hajuk, az egyenruhájuk zsinórzata és aranyos gombja, és mind azt remélte, jövőre már ő is harcolni fog csak eltartson addig a háború, de voltak közöttük idős emberek, akik azt kívánták, bár lennének fiatalabbak és csatlakozhatnának katona fiaikhoz. És volt köztük néhány katonaköteles korú is, akik nem húzták úgy ki magukat, mint a náluk idősebbek vagy fiatalabbak. Sokan összeráncolt homlokkal és talán először kérdezték hangosan: miért nincsenek ezek Lee, a déliek főparancsnoka mellett, kint a fronton. A nyári langyos levegőben illatszerek, hajpomádé, virág, égő gyertyák szaga keveredett a porral, amit felvert a tömeg. A nagy zajban úgyszólván semmit sem lehetett hallani. A karmester körülnézett, lekopogta a zenekart, s abbahagyta a Lorenavalcert. A következő pillanatban harsogva zúgott fel az induló: A kék zászló lobog… Egyszerre száz és száz torok kezdte rá az éneket. Ujjongva dalolták. A városi önkéntes őrsereg trombitása is felkapaszkodott az emelvényre, és rákezd-

174

te teli tüdőből. Az ezüst csengésű rivalgás végigszárnyalt a termen. Libabőrös lett a lányok karja az izgalomtól, és megborzongott a háta mindenkinek: Hurrá! Hurrá! A déliek jogáért, A kék zászló lobog, lobog… Csillagja ragyogva ég… Rázendítettek a második versszakra is. Scarlett, amint a többiekkel együtt énekelte, ott hallotta maga mellett Melanie édes, magas szopránhangját, amely tiszta volt, csengő, őszinte, akár az ezüsttrombita zengése. Megfordult. Melly két kezét a keblére szorítva állt, szemét behunyta, és két kis könnypatak folyt lefelé az arcán. Mikor a zene elhallgatott, kinyitotta a szemét, rámosolygott Scarlettre, és félig szégyenlősen, félig nevetve mentegetőzött: – Olyan boldog vagyok – suttogta –, és olyan büszke a katonáinkra, hogy nem tehetek róla, sírnom kell. Mélységes, szinte fanatikus fény volt a szemében, amely átvilágította és csodálatosan széppé tette vékony arcocskáját. És minden asszony szemében ott égett ugyanaz a fény. Ott ragyogott a büszkeség minden arcon, akár fiatal volt és rózsaszín, akár ráncos, amint a férfiak felé fordult: leány a vőlegényéhez, anya a fiához, feleség a férjéhez. Mind, a legcsúnyább as�szonyok is megszépültek ettől a benső ragyogástól, amit az az érzés ad, hogy szeretik és védik őket, s ők ezerszeresen akarják viszonozni a szeretetet és szerelmet. Szerették a férfiakat, bíztak bennük, rájuk bízták magukat, s hitték, hogy utolsó leheletükig védik őket. Mi baj érhet ilyen asszonyokat, amilyenek ők, ha ez az acél védőgát áll köztük és a jenkik között? A világ hajnalpirkadása óta voltak-e már ilyen férfiak, ilyen hősök, ilyen meg nem alkuvók, ilyen gálánsak, ilyen gyengédek? Mi más jöhet, mint fölényes győzelme annak az ügynek, amely annyira igazságos és jogos, mint az övék? Az Ügyet ők éppen úgy szerették, mint a férfiak, szolgálták szívvel-lélekkel; erről beszéltek, erre gondoltak, erről álmodtak – az Ügyről, amelyért ha kell, feláldozzák 175

ugyanezeket a nagyszerű férfiakat, és olyan büszkén viselik gyászukat, mint amilyen büszkén férfiaik a nemzeti lobogót lengetik. Magasra áradt a lelkesedés és büszkeség a szívükben, mert a végső győzelmet ott látták a küszöbön. Stonewall Jackson diadalai, a hétnapos csata Richmondnál, a jenkik veszteségei mind ezt bizonyították. De hogyan is várhattak volna mást, mikor olyan vezetőik vannak, mint Lee és Jackson? Még egy győzelem, és a jenkik térden állva fognak békéért könyörögni. Akkor aztán mindenki hazajön, megcsókolja övéit, és kacag örömében. Csak egy győzelmes csata még, és vége a háborúnak! Igaz, itt is, ott is örökre üresen marad egy-egy hely az asztalnál, és sok gyermek soha nem fogja ismerni az apját… igaz, vannak és lesznek jeltelen sírok Virginia patakjai mentén és a tennessee-i csöndes hegyek között. De nagy ár ez az Ügy győzelméért? Selymet, teát, cukrot nehéz kapni, de ezen igazán csak tréfálni lehet. Meg aztán a vakmerő csempészek áthoznak mindent, úgyszólván a jenkik orra előtt. Raphael Semmes és a konföderációs haditengerészet hamarosan felülkerekedik a jenkik zárlatával szemben, s a kikötők nyitottak lesznek ismét. Hiszen Anglia is a segítségükre siet, mivel az angol gyárak nem kaptak gyapotot, és kénytelenek voltak leállni. Amellett az angol arisztokrácia is természetesen a konföderációsokkal rokonszenvez – az egyik arisztokrácia a másikkal –, a dollár szerelmesei a jöttment jenkik ellen. Suhogott az asszonyok selyemruhája, kacagott mindenki. Scarlettnek, amint a termet nézte, eleinte izgatott boldogsággal dobogott a szíve, hogy végre emberek között lehet megint. De amint lassan észrevette, hogy minden arcon ott ragyog a lelkesedés, amelyet ő egyáltalán nem érzett, az öröme kezdett alábbhagyni. Megijesztette és leverte ez a felfedezés. Nem látta már olyan gyönyörűnek a termet, olyan tündérinek a báli ruhás lányokat. Egy hirtelen önmagába néző pillanat megértette vele – és a szája is tátva maradt tőle –, hogy egy szikrányit sem osztozik a többi asszony tüzes büszkeségében, önfeláldozó lelkesedésében, rajongásában. Mielőtt fegyelmezhette volna gondolatait azzal, hogy ilyesmit önmagának sem mondhat, mert az

bűn, már megvillant az agyában, hogy az Ügy mindenestül üres szó a számára, és hogy unja a beszédet, és unja a fanatikus lelkesedést. Az Ügy nem tűnt fel szentnek előtte. A háborút nem látta fenségesen nagy dolognak, hanem elemi csapásnak, amely, mint valami vak és vad szörnyeteg, férfiakat öl rakásra, pénzt pusztít, és kényelmetlenné teszi az ember életét. Bevallotta önmagának, hogy unja az örökös varrogatást, a kötszertekerést, a tépéscsinálást. És, ó, unja, rettenetesen unja az ápolást. Unja és utálja és gyűlöli. És fél a halál árnyékától, amely ráterül a sápadt, beesett arcokra. Gyorsan körülnézett, amint ezek az áruló, szentségtörő gondolatok átvillantak az agyán, hogy vajon nem látja-e meg valaki rajta. Ó, miért is nem tudja azt érezni, amit a többi asszony? Ők teljes szívvel, őszintén szolgálnak az Ügynek. És ha valaki csak sejtené is, hogy… Nem, soha nem szabad senkinek sejtenie! Tovább kell játszania a hősi halott özvegyének szerepét. Különös érzés volt így állni egyedül a rajongó asszonyok között. Mintha elhagyatott lenne. Árva. Életében nem érzett még ilyent. Eleinte megpróbálta eltagadni önmaga előtt a gondolatait, de a kemény őszinteség, amely a jelleméhez tartozott, nem engedte. És mialatt Melanie-vel együtt árulta a sátorban levő kézimunkákat, gondolatban igazolni próbálta magát. Nem volt nehéz. A többi asszony egyszerűen ostoba és hisztérikus. Nevetséges ez a nagyhangú beszéd az Ügyről és a háborúról. A férfiak sem különbek náluk. Neki van egyedül egészséges észjárása, amit ír apjának köszönhet. Ő nem lesz bolond, hogy feláldozza magát az Ügyért, de olyan bolond sem lesz, hogy kiszolgáltassa a többieknek a gondolatait. Hogy meghökkenne mindenki, ha most felkapaszkodna az emelvényre, és azt mondaná, hogy legokosabb lenne azonnal megszüntetni a háborút, mindenki menjen haza, termessze tovább a gyapotját, és legyenek újra vidám mulatságok, a fiúk udvaroljanak, és ő hordhasson almazöld ruhákat, mint régen…! A McLure lányok sátra, mint ahogyan Mrs. Merriwether mondta, a terem végén volt, s nem keltett nagy feltűnést. Néha hosszú idő múlt el, anélkül hogy egyetlen érdeklődő is közeledett volna. Scarlettnek nem volt más dolga,

176

177

mint hogy irigyen nézze a boldog zsibongást. Melanie érezte, hogy rosszkedvű, de ezt azzal magyarázta, hogy Charlie miatt fáj a szíve, és meg sem próbálta beszélgetéssel zavarni. Scarlett mogorván és hallgatagon ült a helyén. Még Davis és Stephens felvirágzott képei sem tetszettek neki. Olyan, gondolta, mint valami oltár, ott az Atya és a Fiú, még csak a Szentlélek hiányzik. Aztán hirtelen mentegetni kezdte magát önmaga előtt, de dacosan ötlött eszébe: Igazán mindenki úgy viselkedik, mintha szentek lennének, és nem közönséges emberek, ráadásul nem is jó kiállásúak. Nem látta Davis arcában, ebben a hideg, értelmes, kemény arcban azt az embert, aki vállán viseli egy új nemzet harcának terheit. Nem, most nem volt boldog, pedig eleinte örült, hogy itt lehet. De már nem elégedett meg azzal, hogy nézheti a többit. Részt szeretett volna venni a mulatságban. Senki nem törődött vele. Ő volt az egyetlen fiatal teremtés, akinek nem akadt udvarlója. Holott eddig egész életében a társaság középpontja volt. Igazság ez? Tizenhét éves, és alig bírja nyugton tartani a lábát, úgy szeretne végigcsúszni a parketten… táncolni… Tizenhét éves, és a férje ott fekszik az Oakland-temetőben, a kisfia meg Pittypat néninél a bölcsőben, és mindenki azt hiszi, hogy most aztán meg lehet az életével elégedve. Holott fehérebb a válla, keskenyebb a dereka, apróbb a lába, mint az összes itt levő fiatal lánynak… Itt ülni özvegyasszonyi méltósággal, mikor még csak tizenhét éves! Halkan beszélni, lesütni a szemét, ha csinos férfi téved a sátor közelébe! A legcsúnyább lányoknak is minden ujjukra akadt egy udvarló. És… ó… olyan szép, olyan szép ruhája volt valamennyinek! Ő meg itt ül, meleg fekete tafotában, a ruha ujja a csuklóig ér, és a nyaka fel van gombolva az álláig. Nincs rajta egyetlen szalag vagy csipkedarab. Nincs rajta ékszer, Ellen régi ónix gyásztűjén kívül. Így kell néznie a lányokat, akik csinos fiúk karján suhannak el mellette. És miért? Mert Charles fekete himlőt kapott. Legalább a harctéren esett volna el, hogy hencegni lehetne vele! 178

Lázadozva könyökölt a pultra, dacolva Mammy örökös figyelmeztetésével, hogy csúnya és ráncos lesz a könyöke. Mit bánja ő most már a könyökét, ha csúnya is lesz? Lehet, hogy soha nem mutathatja meg már senkinek. Éhesen nézte az elsuhanó krinolinokat, a sárga selymet virágos girlanddal, a rózsaszín szatént tizennyolc fodorral, keskeny fekete bársonyszalaggal szegve, az égszínkék tafotát tízyardnyi széles szoknyával és könnyű csipkedísszel. Fehér vállakat, a csábító virágokat… Maybelle Merriwether a szomszéd fülkénél állt meg a kis zuávval, almazöld tarlatánruhájában. Milyen jól állna nekem ez a ruha, gondolta Scarlett vad irigységgel. Olyan vastag a dereka, mint valami bikáé. A zöld az én színem. Miért is viselnek a szőkék zöldet? Olyan a bőre tőle, mint az állott sajt. És én soha többé nem vehetek fel ilyen színű ruhát, még akkor sem, ha elmúlik a gyász ideje. Még akkor sem, ha valamiképpen szerét ejtem, hogy újra férjhez menjek. Akkor is szürke, barna meg lila színű ruháim lesznek… Egy pillanatig elkesergett a sors igazságtalanságán. Milyen rövid volt a gondtalanság, szép ruhák, vidám mulatozás ideje! Az ember férjhez megy egykettőre, akkor aztán tompa színű ruhákat visel, gyermekei születnek, meghízik, és bálok alkalmával a sarokba ül. Legfeljebb a saját férjével járhat el egy-egy táncot, vagy valami vállalkozó öregúrral, aki egyre a lábára tapos. Ha másképpen viselkedik, akkor kígyót-békát kiáltanak rá. Érdemes az embernek kislánykorában egyre csak azt tanulni, hogyan legyen csinos, és hogyan foghatja meg a férfiakat, s az egésznek csak egy-két évig vegye hasznát? Öreg hölgyekkel kedvesnek, ártatlannak, gyámoltalannak illett lenni, s olyan butuskának, amennyire csak lehetett, mert az öreg hölgyek nyelve éles, és olyan féltékenyen figyelik a fiatal lányokat, mint a macska az egeret. Azonnal észrevesznek minden apró hibát. Öreg urak iránt vidám, hetyke és majdnem, de csak majdnem kacér viselkedés volt az ajánlatos, hogy a vén bolondok hiúságának jólessék. Fiatal asszonyokkal és lányokkal szemben újra más a jó módszer. Csupa cukor és méz csöpögjön az ember szavaiból. Ha tízszer találkozol velük, tízszer csókolóztok össze. 179

Más asszonyok férjét békén hagyd, még ha a saját hajdani gavallérod lett volna is. Különben azt mondják rólad, hogy kacér vagy, és nem fog udvarolni neked többé senki. Nőtlen férfiakkal szemben… ó, ez egészen más! Halkan kacaghatsz, szemükbe tekintve, s ha odarohannak, és kíváncsian kérdik, mit nevettél, egyszerűen megtagadhatod a választ, és még hangosabban nevethetsz, s hagyhatod, hogy találgassák, mire gondolsz. A szemeddel akármit ígérhetsz, ami kívánatossá teszi számára, hogy nagy diplomáciai nehézségek árán ravaszul kivihesse, hogy egyedül maradjon veled. Akkor aztán, ha megpróbál megcsókolni, lehetsz nagyon, nagyon sértődött vagy nagyon, nagyon haragos. Hagyd, hogy mentegetőzzék, amiért ilyen alávaló dolgot cselekedett, és végül bocsáss meg neki olyan kedvesen, hogy addig kerülget, míg másodszor is neki nem rugaszkodhat. Néha, de nem gyakran, megengeded, hogy megcsókoljon! (Ellen és Mammy erre már nem tanították, ez Scarlett külön tapasztalata volt, s úgy találta, nagyon célirányos módszer.) Akkor aztán sírni illik, és azt mondani, hogy nem is tudod, mi történt veled, és hogy most már bizonyosan nem fog tudni tisztelni többé. Akkor a férfi megtörli a szemed a saját kendőjével, és rendszerint házassági ajánlatot tesz, hogy megmutassa, mennyire tisztel. És azután… azután… Ó, mennyi mindenféle érdekes tanulnivaló akad a nőtlen urakkal kapcsolatban, s mind Scarlett kisujjában volt: az oldalpillantások, a félmosolygás legyezője mögül, a ringó léptek ütemére ringó krinolin, mint valami virágharang… könny, mosoly, kacagás, hízelgés, édes, gyöngéd, megértő szavak… Ó, mindazok a tudományok, amelyekben sohasem csalódott… csak Ashley esetében… Minek tanulja meg mindezt az ember, hogy rövid néhány hónapig használja, s aztán egész életére el kelljen felejteni? Milyen nagyszerű lenne, ha sohasem menne valaki férjhez, de mindig szép maradna, világoszöld ruhában táncolna, és sokan, sokan udvarolnának neki! Csak az a baj, hogy ha soká megy így, akkor vénlány lesz az ember, mint India Wilkes, és mindenki azt mondja: szegényke. Nem, mégis jobb férjhez menni… Ó, milyen

utálatos az élet! De miért is kellett éppen Charleshoz mennie, hogy tizenhat éves korában vége legyen minden szépnek? Haragos és bánatos tűnődése abbamaradt. A tömeg hátrálni kezdett, és a falakhoz torlódott, a hölgyek óvatosan leszorították krinolinjukat, nehogy ferdére nyomja valaki, és több lássék ki csipkés alsónadrágocskáikból, mint ahogy illik. Scarlett lábujjhegyre állt, és látta, hogy a helyőrség parancsnoka áll fel a dobogóra. Harsány vezényszavakat kiáltott, és a városi őrség tagjai vigyázzba álltak, és odasorakoztak eléje. Néhány pillanatig gyakorlatoztak a terem közepén, homlokukon kövér izzadságcseppek gyöngyöztek, de a nézősereg lelkesen tapsolt. Scarlett is önkéntelenül összeverte néhányszor a tenyerét, kötelességszerűen, és amint a katonák lassan elvonultak a limonádés- és puncsossátrak felé, úgy érezte, hogy most alkalmas a pillanat, hogy elkezdje az Ügy iránti közömbösségének ügyes leplezését. Melanie-hez fordult: – Nagyszerűen festenek! – mondta elragadtatott hangon. Melanie a kötött holmival vesződött a pultnál. – A legtöbben sokkal jobban festenének szürke egyenruhában, méghozzá Virginiában, a fronton – vetette oda, és nem is igyekezett lehalkítani hangját. Néhány büszke anya ült a közelben, fiuk itt volt a milícia szolgálatában. Meghallották a megjegyzést. Mrs. Guinan előbb elvörösödött, aztán elfehéredett. Huszonöt éves Willie fia is itt volt az előbbi parádén. Scarlett is elképedt, mindenkitől inkább várt volna ilyen haragos szavakat, mint éppen Melanie-től. – De Melly!? – Tudod, hogy igazam van, Scarlett. Nem a kisgyerekekre és az öregurakra gondolok. De a milícia tagjai közül a legtöbb kifogástalanul alkalmas arra, hogy puskát vegyen a kezébe, és a frontra menjen, és ez az, amit még ebben a percben meg kellene tennie. – De… de… – dadogott Scarlett, aki sohasem gondolt még erre. – Valakinek itthon is kell maradnia…

180

181

Mit is mondott neki a minap Willie Guinan, hogy mentegesse magát, amiért még mindig Atlantában van? – Valakinek itthon is kell maradnia, hogy védje a vidéket a lerohanástól. – Senki sem rohanja és akarja lerohanni a vidéket – állapította meg Melly hidegen, és egy csoport milicista felé pillantott. – A lerohanástól legjobban úgy védhetnek meg bennünket, ha Virginiába, a frontra mennek, és harcolnak a jenkik ellen. Ami pedig azokat a beszédeket illeti, hogy a milícia azért marad itthon, hogy megakadályozza a négerek lázadását – ez a legostobább dolog, amit valaha is hallottam. Miért lázadnának fel? Ez csak a gyáváknak való mentség. Fogadok, hogy egy hónap alatt legyőznénk a jenkiket, ha az állam egész milíciája mind elmenne Virginiába. Ezt lefogadom. – De Melly! – kiáltotta Scarlett megdöbbenten. Melly lágy tekintetű szeme haragosan villogott: – Az én férjem nem félt elmenni, és a tied se. És én szívesebben látnám mind a kettőt holtan, mint gyávának… Ó, drágám, bocsásd meg, hogy ilyen kíméletlen voltam… Megsimogatta Scarlettet, aki kerekre tágult szemekkel bámult rá. De nem Charles miatt döbbent meg, hanem Ashleyre gondolt, arra, hogy ő is meghalhat. Meade doktor jött oda hozzájuk. – Lám, lám, hölgyeim – hajlongott a doktor –, ez igazán szép dolog. Tudom, mekkora áldozatot kellett hozniuk a közért, hogy eljöttek ide csendes, gyászos otthonukból. De az ügyért mindent el kell viselni. Jutalmul elmondok egy titkot… Van valami meglepetésem, ami sok pénzt hoz majd a kórházaknak, de attól félek, hogy az idősebb hölgyek közül néhányan nagyon meg fognak botránkozni. Kecskeszakállát tépegetve vidáman nevetett. – Igazán? Igazán? – lelkesedett Scarlett. – Ó, mondja el! – Hm… Jobban meggondolva, arra a meggyőződésre jutottam, hogy mégsem mondom el senkinek előre. De ígérjék meg, hogy maguk ketten

a pártomon lesznek, ha a nőegylet elnöksége ki akarna seprűztetni a városból. Utóvégre a kórházak ügye a fontos… Majd meglátják! Soha ilyen nem esett még ebben a városban. Méltóságteljesen sétált tovább az egyik sarok felé, ahol néhány tekintélyes hölgy ült. Melanie és Scarlett összenéztek, és meg akarták beszélni, mi lehet ez a nagy titok, de éppen ebben a pillanatban két öregúr csoszogott oda. Utóvégre öreg férfi is jobb, mint semmilyen, gondolta Scarlett. A két vén harcos továbbvonult a limonádéssátrak felé. Más vevők jöttek, bár az ő sátruk korántsem volt olyan látogatott, mint ahol Maybelle Merriwether meg a többi fiatal lány viháncolt. A zenekar újra rázendített, és Scarlett úgy érezte, megőrül. Táncolni akart, táncolni. Dühösen verte lábával a taktust, és zöld szeme szinte szikrát hányt. A terem másik végében egy frissen érkezett férfi felfigyelt a morcos arcra és a villámló, ferde szemekre. Csöndesen elmosolyodott, ahogy észrevette bennük a kihívást, amely egyformán szólt minden férfinak. Az újonnan érkezett fekete posztóruhát viselt. Széles válla kimagaslott a többiek közül. Csípője meglepően keskeny volt, s finom cipőbe bújtatott lába feltűnően kicsiny. Hollófekete haja, kurtára nyírt fekete bajusza idegenszerűvé tette a túlnyomóan szőke, hosszú bajuszt viselő katonatisztek között. Látszott rajta, hogy szenvedélyes és nagy természetű ember, s amit megkíván, azt meg is szerzi magának. Tökéletes nemtörődömséggel mozgott az emberek közt, és merész szempillantásában gonosz, gúnyolódó vidámság csillant meg, amint Scarlettre nézett. Scarlett megérezte, hogy figyelik. Találkozott a tekintetük. Valahol a lelke mélyén megszólalt a figyelmeztető csengő: ez az ember ismerős. De nem tudta, ki lehet. És az első férfi volt hónapok óta, aki leplezetlen érdeklődést árult el iránta. Nem tehetett róla, visszamosolygott rá, majd mikor a férfi meghajtotta a fejét, ő is bólintott. Hanem amikor a férfi újra felemelte a fejét, és könnyed léptekkel közeledett hozzá, Scarlett egyszerre rémülten a szája elé kapta a kezét. Tudta már, ki ez.

182

183

Úgy állt ott, mintha villámcsapás érte volna. Az utolsó pillanatban megfordult, menekülni próbált. De ruhája beleakadt egy szögbe. Kétségbeesetten rángatta. A férfi már odaért. – Bocsánat, megengedi? – hajolt oda, és kiszabadította a ruhafodrot. – Igazán nem is reméltem, O’Hara kisasszony, hogy itt találhatom. Különös, lágy, kellemes hangja volt. Mint az andalító zene, de benne volt a charlestoniak elhúzott kiejtése is. Scarlett könyörgő pillantással nézett fel rá. Arca égett az emlékezés szégyenétől, hiszen ez az ember tanúja volt annak a jelenetnek Ashleyvel. Két szénfekete szem könyörtelenül vidám pillantásával találkozott. Ó, ez a szörnyeteg, aki úrilányokat csábít el, és akit nem fogadnak a társaságban, aki azt merte neki mondani, és joggal, hogy ő nem úrilány… Melanie odafordult hozzájuk, és Scarlett most először életében örült, hogy a sógornője mellette van. – Ó… igazán ön az, Mr. Rhett Butler? – mondta kedves mosollyal, és odanyújtotta a kezét. – Azt hiszem, már találkoztunk. – Eljegyzésének boldog napján – bólintott a férfi, és a keze fölé hajolt. – Igazán kedves, hogy emlékszik rám, asszonyom. – Mi járatban ilyen messze vidéken, Mr. Butler? – Ó, mindenféle unalmas üzleti ügyem van itt, Mrs. Wilkes. Lehet, hogy ezentúl nagyon sokszor ellátogatok ide a városukba. Rájöttem, hogy nem elég, ha áthozom a portékát. – Ha áthozza… – kezdte Melly gondolkozva és meglepődve, aztán egyszerre felragyogott az arca. – Ó, hát ön az a híres Butler kapitány, aki annyi borsot tör a jenkik orra alá? Aki áttörte a blokádot? Tudja-e, hogy minden lány a maga ruháiban táncol itt ma este? Scarlett, képzeld! Nem nagyszerű?… Mi az, rosszul érzed magad, drágám? Scarlett egy székre hanyatlott. Milyen rettenetes! Azt remélte, soha többé nem kell látnia ezt az embert, aki most felkapta a pulton heverő fekete legyezőt és aggódva, komoly arccal, de csillogó szemmel kezdte legyezni.

– Nem csoda, ha rosszul lett, O’Hara kisasszony, nagyon meleg van itt. Ne vezessem egy nyitott ablakhoz? – Nem! – förmedt rá Scarlett kurtán, hogy Melly meglepődött. – Nem tudja, kérem, hogy ő a sógornőm? A bátyámhoz ment férjhez – mondta halkan és gyorsan Melly, és gyöngéden, simogatóan nézett Scarlettre. – Ez igazán nagyon kedves. Talán kedves férjeikkel is lesz szerencsém ma este találkozni? Boldogan újítanám fel a kitüntető ismeretséget. – Az én férjem Virginiában van – mondta Melly, és büszkén felemelte a fejét. – De Charles… ő már… – Meghalt – mondta Scarlett kurtán. Majdnem kiabált. Mit akar még mindig itt ez az ember? Miért nem megy tovább? – Ó, ó, drága hölgyeim – mentegetőzött a kapitány –, ezer bocsánat… kérem, felejtsék el, milyen tapintatlan voltam. Meg fogják engedni, hogy teljes részvétem kifejezése mellett vigasztalásukra hozzam fel, milyen szép és dicső dolog a hazáért meghalni. Aki a hazáért hal meg, örökké él. Pontosan ugyanazt mondta, amit minden déli ember mondott volna hasonló esetben, de egy szavát sem gondolta komolyan. Melanie égő könnyek közül mosolygott rá, de Scarlett úgy érezte, mintha valami vadállat rágná a belsejét. Tehetetlen düh fogta el. Ennek az embernek minden szava gúny. Nagyon jól tudja ő, hogy nem szerette Charlest. Csak Melly lehet olyan bolond, hogy nem lát át a szitán. – Hála istennek, csak senki ne is lásson át a szitán! – gondolta rögtön utána hideg rémülettel. – Csak nem fogja elmondani ez az ember, amit tud? Hiszen nem úriember… és sohasem lehet tudni, mi telik ki az ilyen kalóztól. Szeme sarkában valami kis gúny vigyorgott, ami nagyon bántotta Scarlettet. Egyenesen kihívásnak érezte a tekintetét. Hirtelen kirántotta kezéből a legyezőt. – Már jól vagyok – mondta nyersen. – Nem kell hogy lelegyezze a hajam a fejemről!

184

185

– Scarlett, édesem – rémült meg Melanie. – Meg kell bocsátania, Butler kapitány. Nem tud magán uralkodni, ha szegény Charles nevét hallja. Hiszen egyáltalán nem kellett volna ma még eljönnünk. Tudja, mi még mindig gyászban vagyunk, és ez a zene, ez a vidámság… szegény kislány… – Értem – hajolt meg a férfi, kissé talán mesterkélt komolysággal, de ahogyan most Melanie felé fordult, és kedves, lágy tekintetével találkozott a tekintete, megváltozott az arca, és őszinte tisztelet, megbecsülés, nemes érzések kifejezése jelent meg rajta. – Úgy látom, bátor kis asszonyka maga, Mrs. Wilkes. És én?, lázadozott gondolatban Scarlett, rólam egy szót se szól. Melanie mosolyogva köszönte meg a bókot, és három lovastiszt felé fordult, akik megálltak, és a dísztárgyak között válogattak. Amint alkudozni kezdtek, Melanie teljesen elmélyedt a vitában, és elfeledkezett minden másról. Scarlett ülve maradt, legyezte magát nagy legyezőjével, nem nézett fel, csak azt kívánta, hogy bár megint a hajóján lenne már Butler. – Rég meghalt a férje? – Igen. Majdnem egy éve már. – És sokáig volt férjnél? Bocsássa meg, hogy kérdezősködöm, de régóta nem jártam errefelé. – Két hónapig – mondta kelletlenül Scarlett. – Nagy tragédia – mondta a férfi. Scarlett hallgatott, és a legyezőjét nézte. – Most van azóta először társaságban? – Tudom, hogy mindenki különösnek tartja – kezdte Scarlett hirtelen a mentegetőzést. – De a McLure lányoknak, akiké ez a sátor volt, hirtelen el kellett utazniuk, és így… – Semmi áldozat nem elég nagy az Ügyért – mondta ünnepélyesen Butler. Scarlett már majdnem felelt valami gorombaságot, de idejében lenyelte. Alapjában véve csakugyan úgy áll a dolog, hogy nem az Ügy miatt van itt, hanem azért, mert unta az otthon ülést.

– Mindig az volt a meggyőződésem – mondta eltűnődve a kapitány –, hogy a mi özvegyi szokásaink, az, hogy fekete kreppfátyolban járatjuk őket, és eltiltjuk minden szórakozástól, semmivel sem kevésbé kegyetlenek, mint a hindu hagyományok. – Milyenek azok? – Indiában ugyanis, ha egy férfi meghal, nem temetik el, hanem elégetik, és az özvegye maga is felmászik a máglyára, és ott ég el, férje holttestével együtt. – Borzalmas! Miért? És a rendőrség engedi? – Az olyan özvegy, aki nem követi a szokást, lehetetlenné lesz a társadalomban. Senki rá nem néz. A derék hindu matrónák egyebet sem tesznek, csak az ő becsületét szapulják. Azt mondják, nem viselkedett úrihölgy módjára. Szakasztott úgy beszélnek, mint ahogyan magáról beszélnének itt a sarokban, ha ma nem fekete, hanem piros ruhában jött volna el, és velem táncolná a négyest. Őszintén szólva, elviselhetőbbnek gondolom, ha valakit elevenen megégetnek, mint ha elevenen eltemetik. – Hogy meri azt mondani, hogy engem elevenen eltemettek? – Maga barbárnak tartja a hindu szokást. De mondja: lett volna mersze eljönni ma este akkor is, ha a Konföderációnak nem lett volna szüksége a segítségére? Scarlett nem hagyta magát. – Természetes, hogy nem jöttem volna el. Nagyon furcsa lett volna. Kegyetlenség. Mintha én a férjemet… nem sze… A férfi szeme várta a folytatást, cinikus mosolygás ült az arcán. De Scarlett nem bírta folytatni. Nem, azért sem engedi, hogy olyan gúnyos és részvétteli udvariassággal mondjon megint valamit. Milyen rettenetes, rettenetes dolog, ha az embernek olyan férfival van dolga, aki nem úriember. Úriember mindig úgy tesz, mintha elhinné, amit a hölgy mond. Ez hozzátartozik a déli udvariassághoz. De ez az ember örül, ha olyasmit mondhat, amiről más nem beszél.

186

187

– Nos? Lélegzet-visszafojtva várom a folytatást. – Maga igazán rettenetes! – mondta tehetetlenül Scarlett, és lesütötte a szemét. Butler rákönyökölt a pultra, és egészen a füléhez hajolt, aztán sziszegve suttogta, mint ahogyan a vidéki színpadokon szokták a fekete lelkű bajkeverők: – Ne rettegj, ó, szép hölgy! Titkod biztonságban el van temetve lelkem mélyén. – Hogyan mondhat ilyent? – pillantott fel Scarlett égő arccal, szemrehányóan. Butler mosolygott. – Mit mondjak? Azt akartam, hogy megnyugodjon. Inkább azt mondtam volna, hogy: légy enyém, gyönyörű hölgyem, különben elárullak?… Scarlett látta, hogy a szeme olyan vidám és tréfás, mint valami kisfiúé. Hirtelen felkacagott. Butler is nevetett, mégpedig olyan hangosan, hogy a közeli sarokból mind arrafelé néztek a mamák. És amikor meglátták, milyen jól mulat a szegény Charles Hamilton özvegye egy ismeretlen fekete ruhás férfival, fejcsóválva hajoltak közelebb egymáshoz.

188