kézzel fogta a babérkoszorút, hogy az elébe térdeplő bajnok homlokára tűzze, és mikor a dalia felcsapta sisakrostélyát, két égő tekintet kapcsolódott

Tótfalusi István: Operamesék A trubadúr

A harcias afrikai arabok – móroknak, szaracénoknak is hívták őket – a nyolcadik században törtek be Spanyolországba, és még hétszáz év múlva, történetünk idején is uralmukat nyögte az ország déli, nagyobbik fele. Az északi tartományok nem fordíthatták kardjukat a hódítók ellen, mert a hercegek és a nagyurak szüntelen viszálykodása emésztette a spanyolok erejét. Ebben a harcoktól zajgó, vérzivataros korban történt, hogy Aliaferiában, a nagyhatalmú Luna gróf kastélyában egy reggel a dajka vén cigányasszonyt talált a bölcső mellett, melyben a gróf szemefénye, kisebbik fia szendergett. Csak a gyermek jövőjét akarta megjósolni, mentegetőzött a kéretlen látogató. Estére a gyermek orcái már láztól tüzeltek, egész éjszaka álmatlanul hánykolódott. Semmi kétség: a csúf szipirtyó boszorkány volt, gonosz varázslattal rontotta meg a kis ártatlant. Hajnalban elszéledtek a gróf fegyveresei, és kisvártatva hozta is a megkötözött cigányasszonyt Ferrando, a csatlósok ifjú kapitánya. Még nem ért a nap delelőre, és már lobogott a máglya a szerencsétlen alatt – így szabták meg a babonás és kegyetlen kor íratlan törvényei. A véres látványosságra összecsődült tömegben az éber Ferrando felfigyelt egy csecsemőjét szorongató cigánylányra, aki rázkódott a tehetetlen zokogástól. Mikor a felcsapó lángok elnyelték az áldozat alakját, és csak sikolya hallatszott: „Bosszulj meg, lányom!”, a lány ajkai keserű átokra nyíltak, és a kapitány a zsivalygáson és a tűz ropogásán át is hallani vélte szavait: „Igen, megbosszullak, anyám!” Másnap a kisgyermek eltűnt a palotából. Az újabb kétségbeesett kutatás azonban eredménytelen volt, vagy inkább nagyon is szomorú eredménnyel járt. Egy közeli erdőben kis máglya hamvaira bukkantak, és – ó, szörnyűség! – egy kisded megszenesedett csontjai füstölögtek még közöttük! Ferrando – és mások is – igazolva látták a szörnyű gyanút: a boszorkány lánya bosszút állt anyjáért. Nem úgy az apa – ő soha sem akart megnyugodni a változtathatatlanban. Erősen hitt benne, hogy elrabolt gyermeke él valahol, szüntelen kerestette, és még halálos ágyán is erős esküt vett idősebb fiától, hogy amíg él, nem adja fel a kutatást eltűnt öccse után. Teltek, múltak az évek, az ifjú Luna gróf katonái élén sok nehéz csatában tüntette ki magát hűbérura, az aragóniai herceg zászlai alatt. A fényes udvari ünnepségeken a herceg legmagasabb kegyét élvezte: jobbján foglalhatott helyet, és ez történt ama verőfényes nyári napon is, mikor a vár udvarán pompás lovagi tornában mérték össze erejüket a spanyol tartományok legdaliásabb bajnokai. Luna gróf most e kegynek kétszeresen is örült, hiszen így közelről láthatta Leonóra grófnőt, a hercegnő első udvarhölgyét. Szerelemtől égő szemét le nem vette a gyönyörű leányról, és egész valóját elöntötte a boldogság, ha Leonóra olykor, piruló arcát legyezője mögé rejtve, visszapillantott rá. Hanem a grófnő egyre ritkábban méltatta figyelemre Luna hódolatát. Láthatólag a lovagi viadal kötötte le, és szép fehér kezei olykor lelkes tapsra verődtek össze. A gróf kedvetlenül pillantott ilyenkor a porondra. A taps egy éjfekete páncélba öltözött lovagnak szólt, aki pajzsán nem viselt címert, csak sárga sisakforgója hirdette, hogy a nagy ellenség, a navarrai herceg hívei közül való. Az ismeretlen lovag szemfényvesztő ügyességgel forgatta a kopját és a kardot, ellenfeleit könnyedén vetette ki a nyeregből, és hamarosan már csak másodmagával állt a küzdőtér homokján. Utolsó ellenfele, egy aragóniai vitéz, a nézők harsány biztatása közepette indult feléje. Még a hercegi páholy előkelőségei is megfeledkeztek az etikettről és helyükről felugrálva követték a küzdelmet. Hosszan tartott a viadal, a felvert por időnként eltakarta a daliákat. Az aragóniai kemény csapásai erejüket vesztve hullottak le a fekete lovag címertelen pajzsáról. – Nemtelen! – hánytorgott a grófban a nagyúri gőg, és erős sejtés támadt szívében: látta ő már ezt a bajnokot a csaták mezején. A navarrai herceg legkiválóbb hadvezére; úgy hírlik, cigánysorból küzdötte fel magát a nagyhírű vitézek közé. Az idegen lovag győzelmét csalódott moraj fogadta, csak Leonóra ült helyén sugárzó arccal. Reszkető 1

kézzel fogta a babérkoszorút, hogy az elébe térdeplő bajnok homlokára tűzze, és mikor a dalia felcsapta sisakrostélyát, két égő tekintet kapcsolódott egymásba. Luna gróf ajkába harapott. Az ő tekintete soha nem varázsolt ily égő pírt az imádott leány arcára. Ettől a naptól Leonóra mindegyre az égőszemű daliáról álmodozott, és mikor egy éjjel ékes szavú trubadúr szerelmes dala csendült fel a palota kertjében – szépmívű énekét az ő nevével zárta le a dalnok –, tudta már, hogy eljött érte álmai lovagja, életét kockáztatva az ellenséges földön. És minden éjet virrasztva töltött ablakában, hogy újra hallja a varázsos hangokat.(1) És lent, a Sargasto-palota lombjaitól rejtve virrasztott Luna gróf is minden éjen. Epedve nézett a grófnő kivilágított ablakába, és a féltés marta szívét, mert tudta, a mécs lángja nem őérte ég ott, imbolygó árnyakat vetve a szoba falaira. Egy holdfényes éjen újra felhangzott a trubadúr bűvös éneke. Árvaságát, hányatott életét panaszolta, és egy szerelmes szív vigaszáért esdekelt. Leonóra egy percet sem késlekedett, dobogó szívvel futott le a kertbe – egyenest az ott álló Luna gróf karjaiba. – Eljöttél, álmaim vitéze! – suttogta boldogan, mert nem ismerte fel a sötétben. – Álnok nő! – csendült egy fájdalmas hang, és a bokrok rejtekéből előlépett az énekes. Leonóra riadtan bontakozott ki a gróf karjaiból. – Ó jaj, megcsalt az éj sötétje! Hisz te vagy, akit vártalak, ölelj át, én szerelmem! – Ki vagy, merész idegen? – kiáltott haraggal Luna gróf. – Vagy nevedet gyáván eltagadod? – Tudd meg nevem: Manrico vagyok. – Te itt, urunknak ádáz ellensége? Az életeddel játszol! – Hívasd a palotaőrséget – szólt Manrico megvetően. – Vetélytársadtól így könnyen szabadulsz. – Nem úgy, szerelem tolvaja! – kiáltott gőggel a gróf. – Kardom fog végezni veled. Védd magad! A szerelmes leány hasztalan könyörgött, a bőszült férfiak közé vetve magát, a kardok már kiröppentek hüvelyükből, félre kellett állnia, és csak azért nem sikoltott rémületében, nehogy még nagyobb vészt idézzen szerelmesére. A pengék szikrát vetettek, az ádáz tusában Manrico kivetette a kardot a gróf kezéből, és Luna a földre hanyatlott. A trubadúr a végzetes döfésre emelte fegyverét, és ekkor furcsa érzés kerítette hatalmába. Gyilkos harcokon edzett karja nem engedelmeskedett akaratának, mintha egy hang ezt súgta volna: „Meg ne öld!” Leeresztette kardját. – Menj, gőgös gróf, megajándékozlak az életeddel. Egy koldus lovag is adhat alamizsnát. Luna grófot szüntelen mardosta a szégyen és a féltékenység, és várta az alkalmat a leszámolásra. Az alkalom hamarosan elérkezett. A gróf erős sereg élén messze behatolt a navarrai tartományba, és sikerült bekerítenie Manrico kisded csapatát. Hősies védekezésüket megtörte a túlerő, és a gróf csak akkor hagyta el az alkonyba borult csatateret, mikor fegyvernöke, a már ősz fürtű Ferrando megmutatta neki a fekete páncélt a földön heverő holtak között. A vesztett csata híre elérte a biscayai öböl partján táborozó cigányokat, és Manrico anyja, Azucena két erős férfi kíséretében a csatatérre sietett. Éjszaka, egy lámpás fényénél bolyongott a holtak mezején, és éjfél után lelt rá a jólismert páncélra. Felcsapta a sisakrostélyt, és azonnal látta, hogy fiát még nem hagyta el az élet. Segítőivel együtt gyengéden szekérre emelte, és a táborban sebeit kimosva gyógyításához fogott. Ő volt a tábor jövendőmondója és javasasszonya, ismerte a füvek és fák csodálatos gyógyító erejét. A sebláz napjaiban étlen, szomjan és álmatlanul őrizte a beteg ágyát, és hála az odaadó ápolásnak, Manricóba szemlátomást tért vissza az élet és az erő. A tábor apraja-nagyja aggódva leste gyógyulását – mind rajongva szerették őt, és büszkék voltak rá, aki az ő egyszerű 2

körükből híres lovaggá és költővé emelkedett. Mikor egy szép reggelen Manrico először lépett ki a sátorból, hogy megmártózzék a napfényben és nagyot szippantson a tenger sós leheletéből, a cigányok ujjongó énekbe kezdtek, és a dolgos kovácsok csengő kalapáccsal verték ki ütemét az üllőn. Azucena szeme büszkén pihent meg daliás fián, aki ruganyos léptekkel járta körül a tábort, mindenkihez volt egy jó szava, egy parolája, minden kis lurkó fejére egy simogatása. Az örvendetes gyógyulást pompás lakomával ünnepelték, ürük pirultak a nyárson és hatalmas bográcsban erőt adó húsleves fortyogott. Harsogott a tábor a vidám zsivajtól, csak Azucena ült némán, a már roskadó tűz lángjaiba meredve. – A máglyát látom, a máglyát! – tört fel belőle végül. – Iszonyú hangokat hallok, vérszomjas csőcselék üvölt, és lángok ropognak, és korbács csattog a hátán! Igen, a cölöphöz kötözték, jaj, nem látom már, csak a sikolya hallik! „Bosszulj meg, lányom!” Anyám, bosszút állok értedl Azucena sírva omlott a földre. A cigányok tisztelték fájdalmát, némán felálltak és sátraikba tértek. Manrico gyengéden átölelte anyja vállát. – Anyám, ketten vagyunk már. Mondd, mi bántja a szíved. Azucena letörölte könnyeit, és megsimogatta fiát.(2) – Ha a lángokat látom, mindig anyám máglyája rémlik elém. Az öreg Luna gróf adta halálra, mert ráfogták, hogy boszorkány, megrontotta a gróf kisgyermekét. De én bosszút fogadtam! – És megálltad? Azucena újra a lángokba meredt, szemében a téboly fénye égett, szavai szakadozottan buktak elő: – Máglyáért máglya, tűzért tűz, halálért halál! Elraboltam a gróf fiát, és máglyát gyújtottam az erdőn… Megesett volna a szívem a kis porontyon, hisz ott ült mellette az enyém is, úgy játszottak, mintha testvérek lettek volna… De a lángok közt újra anyámat láttam, sikolyát hallottam, és szemem elborult… Anyám, bosszút állok érted! Nyúlok érte, nem is tudom, mit teszek, vetem a tűzbe… szemem is eltakarom a szörnyű látványtól… ó jaj… Szavai zokogásba fúltak, Manrico már alig-alig értette: Ahogy felpillantok, nagy Isten!… Ott ül a fiam köpenykéjében… a gróf gyermeke! Fiam, egyetlen fiam hamvadt el a máglyán! – Mit hallok, anyám!? – kiáltott Manrico megdöbbenve. – A fiadról beszélsz? Én ki vagyok hát? Azucena zavartan pillantott rá. – A fiamról szóltam? Ó botorság! Úgy feldúl még ma is a szörnyű emlék, nem vagyok eszemnél, fecsegek összevissza… Mondd, drága Manricóm, nem voltam mindig jó anyád? Tehet többet anya fiáért, mint én tettem érted? Manrico szeretettel csitította a felzaklatott asszonyt. – Nyugodj meg, jó anyám, feledd a szomorú múltat. Fiad vagyok, és szeretlek. – Feledni? – kiáltott Azucena villámló szemekkel, és megragadta Manrico kezét. – Ha szeretsz, és jó fiam vagy, az én bosszúm köt téged is! Esküdj nekem, hogy nem nyugszol, míg meg nem ölöd az átkozott gróf fiát, az ifjú Luna grófot! Ó, miért nem sújtottál le rá akkor, a párviadalban? – Nem tudtam, anyám. Titkos hang szólalt meg bennem, az tiltotta megölnöm. – Ne hallgass a hangra! Ádáz és álnok a gróf, lám ő téged nem kímélt. És Manrico megesküdött, hogy többé ő sem kíméli a grófot. Rövidesen hírnök érkezett Ruiztól, Manrico kapitányától. „Castellor vára a kezünkben van”, szólt az üzenet, „a herceg rád bízta védelmét, jöjj, amint tudsz. Leonóra grófnő halálod hírét véve kolostorba vonul, ma este veszi fel a fátylat a közeli zárdában.” Manrico azonnal lovat nyergeltetett. Hiába tartóztatta anyja mondván, gyenge még, karja nem bírja a 3

fegyvert. Minden kérlelése kárba veszett, a trubadúr gyors búcsút vett a síró Azucenától és szélsebesen vágtatott Castellor felé. Ott fegyvereseket vett maga mellé, és épp akkor értek a zárdához, mikor a harangszó a szertartás kezdetét jelezte. Ekkor már egy másik fegyeres csoport is rejtőzött a zárda kertjében. Luna és katonái. Esztelen tervet forralt a gróf, ettől még Ferrando józan intése sem tántoríthatta el: az oltár lépcsőiről rabolja el Leonórát! És jött Leonóra az apácák élén; a kápolna előtt még búcsút vett társnőitől. – Ne sírjatok értem, kedveseim, megbékélt szívvel mondok búcsút e világnak, hol örömöm már nem lelhetem. Vár az oltár, hogy Jézus jegyesévé legyek. – Nem, soha! – kiáltotta Luna gróf előugorva rejtekéből. A jámbor zárdaszüzek riadva hátráltak, látva a fegyveres férfiakat a szent falak között. – Mit merészelsz, szentségtörő? – szólt Leonóra nemes haraggal. – Oltár elé csak velem állhatsz mint mátkám! E pillanatban Manrico lépett elő. Ki írhatná le a jelenlevők meglepetését? A grófnő tüstént megfeledkezett oltárról és fátyolról, áradó boldogsággal vetette magát lovagja karjaiba. – Élsz, mégis élsz, szerelmem, és eljöttél értem! Halálod hírét költötte a gróf, hogy elszakítson minket! – Tőlem már sem ember, sem Isten el nem szakíthat, imádott Leonórám Luna fogát csikorgatta emésztő dühében. – Nem voltam álnok! Láttam őt holtan a csatamezőn! A pokolból tértél vissza, cigányok fattya, hogy boldogságom újra elorozzad! De utolsó gaztetted ez! Kardjához kapott, Ferrando azonban megragadta karját. – Az istenért, gróf uram, itt vért nem onthatsz! Szembe szállnál a nagyhatalmú egyházzal? Most előlépett Ruiz Manrico katonáival. – Uram, az út szabad. Indulhatunk? – Velem jössz, én angyalom? – fordult Manrico szerelmeséhez. – Ahol te vagy, ott van az én helyem – volt a válasz. – Ezt tűrjem gyáván? – kiáltott bőszülten a gróf. – Előre, katonák! – Nem, uram – szólt csendesen Ferrando. – Itt hátrálni nem gyávaság. Nincs egy embered, ki e szent helyen kardot vonna érted. És a gróf egy gúzsba kötött oroszlán tehetetlen dühével nézte, hogy gyűlölt vetélytársa lovára emeli az imádott nőt, és elvágtat vele Castellor vára felé.(3) Másnap már megerősített sereg zárta ostromgyűrűbe Castellort. A készülő harc izgalmától forrt, zsibongott a katonák tábora. Hatalmas ostromgépeket vontattak helyükre, szablyákat köszörültek, vérteket tisztogattak, sátrakat cövekeltek. Volt keletje a markotányosnők borának, a zsoldos segédcsapatok katonái kockázással ütötték el a várakozás idejét. Luna gróf kemény léptekkel járta a tábort, és míg a harci készületet szemlélte, olykor komor pillantást vetett az erős várfalakra, melyek a boldog szerelmeseket rejtették. Egyszercsak hangos dulakodás zajára figyelt fel. Egy szakasz katonája megkötözött cigányasszonyt hurcolt feléje, szitkok és ütlegek kíséretében. – Az erdőben találtuk a banyát – jelentette a káplár. – El akart futni előlünk. Bizonyára az ellenség kémje. – Mi dolgod erre? – kérdezte szigorúan a gróf a lábai elé taszított fogolytól. 4

– Irgalmazz, jó uram – sírta az asszony panaszosan. – Hisz tudod, milyen a cigány élete, fedele az ég, hazája minden út, minden erdő, berek, amerre veti sorsa. Szép, délceg fiam volt, de vándorútra kelt, és én csak utána járok egyre, mert senki másom nincs e világon. – Ez az arc… – mormogta maga elé Ferrando, emlékei közt kutatva. – Régóta élsz ezen a tájon? – kérdezte a gróf. – Régen, uram, kicsiny korom óta. – Egy grófi gyermeket elraboltak húsz éve, Aliaferiában. Nem hallottál felőle? – Nem, uram, soha – felelte rettegve a cigányasszony, de szeme elárulta riadalmát. – Ő az! – kiáltott Ferrando, és felragadta a földről. – Ezt az arcot nem lehet elfelejteni. Az átkozott némber áll itt, gróf uram, testvéred gyilkosa! A gróf azonnal parancsot adott, hogy verjék bilincsekbe a cigányasszonyt és ácsoljanak máglyát neki a tábor közepén. – Ó, jaj, fiam! – sikoltott Azucena, míg a durva katonák elhurcolták. – Miért nem jössz, Manrico, hogy segíts anyádon? – Manrico anyja! – kiáltott fel a gróf sötét gyönyörűséggel. – Nagy ég, a bosszúm kétszeres lesz! Kössétek ki őt, hogy a fia jól láthassa a várból! Luna gróf jól számított. Amint Manrico meglátta a cölöpnél vergődő Azucenát és a készülő máglyát, legjobb vitézeit vette maga mellé és szerelmesétől sietős búcsút véve kitört a várból, hogy hősies rohammal kiszabadítsa anyját. De a maroknyi csapatot körülözönlötte az ellenséges sereg. Reménytelen harc volt; Manrico súlyos sebektől borítva, de élve került ádáz ellene fogságába. A vezére nélkül maradt várőrség csak órákig védhette Castellort. A győztes katonái élén bevonuló Luna azonban hiába kutatta át a várat Leonóra után, Manrico néhány híve rejtekúton biztos helyre menekítette.(4) Leszállt az éj az Aliaferia palotára. Az egyik toronycellában Manrico és Azucena hevertek a földre szórt szalmán, a hajnalra várva, mely egyiküknek a vérpadot, másiknak a máglyát jelentette. A várudvaron Luna gróf utolsó rendelkezéseit adta a hajnali kettős kivégzésre. Magára maradva fel-alá járt, sötét és gyötrő kétségeibe mélyedve. A bosszú gyönyörűségét megrontotta az újabb kudarc: ismét elvesztette, talán már örökre, Leonórát, végzetes szerelmét. De nem! A mohos köveken könnyű léptek suhanását hallotta. Megfordult. A grófnő állt előtte. Luna szívében az öröm és a harag csatázott. – Miért jöttél ide? – Vérpadra küldöd Manricót, és még kérded, miért jövök? – Hogy kegyelmet adjak? Megháborodtál! Ha száz élete lenne, százszor sújtana bárdjával a hóhér! – Légy irgalmas, legyen a szíved nemes! – Távozz, grófnő, hiába kérlelsz. Már csak a bosszúnak élek, és nincs olyan ár, hogy lemondjak róla. – De van! – kiáltott kétségbeesetten Leonóra. – És én azt az árat kínálom érte. Magamat. – Jól hallok? – Az élő Istenre esküszöm, ha még e percben megnyílik Manrico börtöne, Leonóra a tiéd. – Nagy Isten, a régi álmom! – kiáltott Luna lázas örömmel. – A kulcsot hamar! Itt van, te nyisd meg a zárát. Míg a gróf átvette a kulcsot az előfutó őrtől, Leonóra észrevétlen felpattintotta a fedelet gyűrűjén és szemernyi port vett a szájába belőle. – Tiéd lesz Leonóra – suttogta maga elé –, de csak hűlt, néma teste. És megindult fel a torony lépcsőin, fáklyával a kezében. 5

A rideg cellában ketten készültek a szomorú halálra. Azucenát újra a régi rémképek gyötörték, a rá váró máglya gondolata eléje idézte a lángokat, melyekben anyja lelte halálát. Manrico gyengéden karjába vette a korán megöregedett kicsi asszonyt, csitítóan simogatta, és legszebb dalait dúdolta neki az ősi bércekről, hullámzó tengerről, a szülővidék tájairól, mígnem enyhet adó álom zárta le a meggyötört szemeket. Nyílt a börtönajtó. Manrico felpillantott. – Szemem káprázik a fáklyafényben? Te vagy, Leonórám! Immár boldogan halok meg! – Nem halsz meg – pihegte Leonóra. – Menj Manrico, siess, a börtön ajtaja tárva! Kiszabadítlak! – Mit mondasz? Igaz lehet? Hogyan? – Ne kérdezd, menj, amíg lehet! – Nélküled, Leonórám? De mondd, miért nem nézel a szemembe? Mi a szabadságom ára? Könyörgő szóra a gróf szíve meg nem indul! Nem szólsz? Jaj, értem már, eladtad magad az átkozottnak! – Ezt hiszed rólam? – zokogta a leány. – Jaj, Manrico, siessél! – Hűséged megszegted, szerelmemet megcsúfoltad! Mit érne az életem, amit így vásároltál meg? Jobb a vérpad is annál. Távozz tőlem, gyűlöllek! – Jaj, ne szólj így, Manrico, utolsó perceimben – suttogta Leonóra elhaló hangon, és a földre rogyott. Manrico megragadta hűlő kezét. – Mi történt, szólj, az istenért? – Nem hittem, hogy ily gyorsan hat a méreg. Nem akartam élve másé lenni, inkább tiéd leszek holtan. Ég veled, Manrico! – Leonóra! – borult rá zokogva a trubadúr. – Egy ilyen angyalt káromolni mertem! A belépő gróf egy pillantásra mindent megértett. Iszonyú haraggal kiáltott embereiért. Manricóra mutatott. – A vérpadra vele! Vigyétek! Kisvártatva Azucena felocsúdott álmából. – Manrico, fiam, hol vagy? Luna gróf a cella ablakánál állt. – Fiad a vérpadon van, fejét a tőkére hajtja. Csak intésemre vár a hóhér. – Az istenért, ne ints! – sikoltott Azucena. – Tudd meg… A gróf intett. Arcán a bosszú gyönyörűsége ragyogott fel. – Késő. Lehullt a feje. Azucena iszonyodva vágta Luna gróf szemébe: – Megölted az öcsédet! Ereje elhagyta, a szalmába roskadt, tébolyodott szemei előtt lángok lobogtak fel; úgy suttogta maga elé: – Anyám, jaj, bosszút álltam érted!

6

Giuseppe Verdi: A TRUBADÚR SZEMÉLYEK Luna gróf Leonóra Azucena Manrico Ferrando Ines Ruiz Öreg cigány Hírnök

bariton szoprán mezzoszoprán tenor basszus szoprán tenor basszus tenor

Apácák - A gróf kísérői - Fegyveresek - Cigányok. A cselekmény színhelye: részben Biscaya, részben Aragónia; kora: a XV. század eleje.

I. FELVONÁS 1. kép (Az Aliaferia palota előcsarnoka; éjszaka) FERRANDO Hej, ébredj, hej ébredj! A grófot mindnyájan ébren kell hogy várjuk, Ő most odakünn Leonóra ablakát őrzi vágyva És napról napra így virraszt. ŐRSÉG Csupa kétely a lelke, marja szívét a féltés. FERRANDO A trubadúr dalára ébred Remegve minden éjjel Tőle félti a szíve hölgyét. ŐRSÉG Rögtön elnyom az álom, ha nem mesélsz nekünk, Urunknak öccse, úgy hírlik, régen eltűnt, Hogy történt ez valóban? FERRANDO Mondjam el? Nos, jertek közelebb! ŐRSÉG Hadd halljuk! Figyeljünk, figyeljünk! FERRANDO Két fiút szült egykor a hitvestársa az öreg Luna grófnak. Kisebbiket, ki még csak csecsemő volt, hűséges dajka óvta, Egy éjjel elszunnyadt és kora reggel felébred, odanéz, Jaj, mit lát, ki áll ott a bölcső mellett? ŐRSÉG Mondd, ki volt ott, mondd, ki volt?

FERRANDO Förtelmes vén banya, cigány a vére! Szikrát szórt két szeme, vad tűzben égve! Nézte a bölcsőt az undok pára, Rettentő bűvszót mormolt a szája! Szörnyen elrémült, meglátván ezt a dajka, Sikolt, jaj, ordít, hogy künn mindenki hallja, S egy perc nem múlt tán még S már talpon a háznép, A csatlósok és a szolgák Mind rohannak termeken és folyosón át! Fölverte szörnyű szitkuk a házat, Űzőbe vették, ütötték-verték Az undok boszorkányt, úgy vallatták, Hogy mert a házba jönni, ott mit keresett?! ŐRSÉG Borzalmas némber, sátáni fajzat, Megverte szemmel a kisdedet! FERRANDO Esküdött, hogy csak fel akarta tárni A fiú horoszkópját. Hazugság! Este lázas lett a gyermek, szegény ártatlan jószág! A teste csupa tűz, minden tagja reszket, Alig volt benne élet, Csak sírt, csak sírt, átsírta az éjet! A nő megbabonázta! Rút boszorkánynak csúf lett a vége: Elfogtuk s máglyán hamvadt el élve. Ám maradt néki egy átkos lánya, Az bosszút forralt, árnyékként járva, Addig nem nyugszik, míg véghez nem vitte tervét, Eltűnt a gyermek és többé sehol se lelték. Ám ott, hol egykor a máglya fellobbant, Épp ott, ahol az ördöngős szipirtyó élte kilobbant, Ott leltük aztán, ó, jaj! egy gyermek testét Elégve félig, a pernye közt, Az elhamvadt kis csontokon még szállt a füst! ŐRSÉG Ah, szörnyű látvány, ah, gonosz ármány, Rémséges asszony, ah, borzalom! S az apja? FERRANDO Aztán nemsokára meghalt. De míg élt, Titkon azt remélte mindig, Hogy az ő fia megkerül egyszer élve, És a halálos ágyán nagy esküt vett a gróftól, Hogy eltűnt öccsét tovább nyomozza gondosan... Mindhiába! ŐRSÉG De hát a nő? Az sem került kézre, mondd!? FERRANDO Nyom nélkül eltűnt! Csak adná az Isten, én foghassam el!

ŐRSÉG De hátha már rá se ismersz? FERRANDO Bár azóta sok esztendő eltelt; ráismernék! ŐRSÉG Rászolgált rég, hogy a pokolra küldjék őt is, Úgy, mint az anyját. FERRANDO Ó, az anyja... Híre jár, Hogy néha látni őt a földön, Boszorkányos éjen kísért a lelke, A kósza félhomályban feltünedez mindig más alakban. ŐRSÉG Ez így van! Ez így van! Már látták az erdőn, a tornyon, a házon, Mint varjat vagy hollót, mely röpköd a fákon! Jön sokszor mint banka és máskor mint karvaly, Megy futva és szökve, ha ébred a hajnal! FERRANDO És szörnyethalt féltében egy grófi szolga, Ki egykor a vén banyát egy kővel megdobta, Úgy félt, a szegény, szörnyethalt, Meghalt, ó, mi szörnyű! ŐRSÉG Ah!... ah!... meghalt! FERRANDO A szolga egy éjjel egy barna vén baglyot lát Fönt az ágon, egy barna vén baglyot. ŐRSÉG Egy baglyot! FERRANDO A két szeme égett és egyre csak nézett! A hangja a csöndben oly huhogva szólt! ŐRSÉG Csak nézett! FERRANDO De akkor az éjfélt verte az óra... (egy harang éjfélt üt) ŐRSÉG Ah; Ah! Nézd, ott gunnyaszt az éjben. Az ördöngős rút boszorkány! Ah!

2. kép (A Sargasto palota kertje; éjszaka) INES Mondd, mire várunk? Éj van immár, jer hát! A hercegasszony látni óhajt, nem hallod?

LEONÓRA Még itt maradok, ma látnom kell a lantost! INES Veszedelmes játék a tűzzel... Ó, mondd el, Szólj hát, ez az érzés hogy lobbant lángra benned? LEONÓRA A harci tornán ott láttam, Hollószín páncélinge volt, fekete pajzsán nem viselt címert, Így nem tudták, hogy ki az, Aki a tornán oly könnyen lett az első, Én tűztem zöld babért a homlokára... Ámde később harcba ment el s nem láttam őt!... Nem láttam őt azóta, csak álmaimban, Így teltek hosszú hónapok, de most... INES Mi történt? LEONÓRA Elmondom! Az éj ezüstös fátyla szállt a néma messze tájra, Az ég sötétlő távolát a hold remegve járta... Megtöri ím az éjszakát gyönyörű bájos dallam! Egy hárfa édes hangja szólt a csöndes éjben halkan Egy mélabús, egy édes dal zengett az éjen át. Istenhez szállt föl a dal szava, fohász és kérelem volt, Egy nő nevével zárta le a verset: az én nevem volt! Futok a nyílt erkélyre ki, ah, ő volt, a dalnok! Nem hallja azt más földi lény, mit boldog szívem hallott! A földre szállt talán a menny s a szív a mennyben járt! INES Én rosszat sejtek, baj lehet ebből! Aggódom érted, Leonórám... LEONÓRA Ne aggódj! INES Oly baljós érzés támad fel bennem Ó, feledd el azt a rejtélyes férfit, Vesd ki szívedből! LEONÓRA Mit mondasz? Ó, hallgass! INES Baráti szómat hallgasd meg, kérlek! LEONÓRA át feledni! Jól hallom bár e szókat, De szívem nem érti meg! E szív, ha ver, ha dobban, E láng, ha ég, ha lobban, E vágy, ha forr, ha lobban, Csak őt várja, a hőst! Amit e szív remél és vár, Tiéd ah, minden álma! S ha már nem int az élet, Hadd jöjjön a halál! (Távoznak)

A GRÓF (megjelenik) Néma az éjjel! Nincs semmi nesz, Mélyen alszik a hercegasszony, de udvarhölgye ébren! Ó, Leonóra! Te virrasztasz ott fenn! Az éjjeli lámpa hívón reszket át a légben És ideszáll a fénye! Ah!... Olthatatlan lánggal ég a szívem érted! Látnom kell ma téged! Meg kell, hogy hallgass!... Megyek!... Érzem, a sorsom eldől ez órán!... (A távolból hárfaszó hangzik) A trubadúr!... Ó, balsors! MANRICO (a színfalak mögött) Aki a földön árva, Az utat oly búsan járja, Nem néz le rá az ég, Az Úr elhagyta rég, A hangja könnybe fúl, Ez ő, a trubadúr! A GRÓF Nagy Isten! Ó, féltés! MANRICO De hogyha érte lobban Egy szív csak érte dobban, A GRÓF Nagy Isten! Megöl a féltés! MANRICO Átjárja őt a vér A lelke újra él! Nincs több olyan nagy úr, Mint ő, a trubadúr! A GRÓF Semmi kétség! Jön Leonóra! (A gróf a köpenyébe burkolózik, Leonóra feléje siet) LEONÓRA (Luna grófhoz) Ó, lelkem álma! A GRÓF Mi ez? LEONÓRA Remegő szívvel várlak, régen elmúlt a rendes óra, Azt hittem, el sem jössz már! De a szívem új lángra gyullad, Végre itt van ő, kit szívem vár! MANRICO (a holdfényben láthatóvá válik; Leonórához) Te csalfa!

LEONÓRA Mi hang ez?! Ah! Álnok éjszaka, Megcsalt az éj sötétje! Nem őt kereste két karom, Nem néki szólt a hangom! Te vagy, kit várva vártam, Az álmom és a vágyam, Tiéd a szív, a lélek, amíg csak dobban, él! A GRÓF Ezt merted? MANRICO Ó égi angyal! A GRÓF Megöl, megfojt a düh! LEONÓRA (Manricóhoz) Imádlak! Ó szívem! MANRICO Ó, égi angyal... A GRÓF Ha gyáva nem vagy, szólj, ki vagy? LEONÓRA Nagy ég! A GRÓF No mondd, hogy hívnak? LEONÓRA Ah, irgalom! MANRICO Azt megtudod, Manrico vagyok! A GRÓF Te! Hogyan! Te itt vagy?! Nagy merészség! Te pártos harcban urunk ellen küzdesz, A herceg üldöztet, az életeddel játszol! MANRICO Ne késsél! Adj jelt, jöhet az őrség! Utadban állok, elbánhatsz vélem könnyen, Hívd a hóhért! A GRÓF Nem adlak hóhérkézre én, Majd végez veled a kardom! Gyerünk! LEONÓRA Állj meg! A GRÓF Még ma véred ontom én, Ez itt a bosszú perce!

LEONÓRA Az égre kérlek! A GRÓF Jer velem! MANRICO Gyerünk! LEONÓRA Mi lesz ma itt? A GRÓF Jer velem! MANRICO Gyerünk! LEONÓRA Sikolyom vesztét okozhatja, érzem! Állj meg! A GRÓF Nem! Ó, a bősz féltés már fölgyulladt, S ég e szívben szörnyű lángja! És e láng még ma vérbe fullad, Itt a dalnok végórája! Gaz vetélytárs, most reszkess, mert véged, Átkos véred porba hull, Csalfa lány, kit bírni vágyol. Meghal most a trubadúr! LEONÓRA Ah, ne mondd ezt, ne szólj így, ó kérlek! Ó, ne vádolj, durván ne vétkezz! MANRICO Büszke gőgje nem rémít engem, Éles kardom szívedbe mártom! A GRÓF Csalfa! LEONÓRA Kérlek, engedj a józan észnek, Mert csak egy van, aki vétkes! MANRICO Boldog mámorral tölt el szerelmed, Ez ad erőt, én édes párom! A GRÓF Bárhogy lángolsz, s ver szíved érte, bár lángol szíved, LEONÓRA Sújts le énrám a kegyetlen karddal, Rajtam töltsd ki vad bosszúvágyad, Mert a szívem csak őérte lángol, Hozzád más nem fűz, csak gyűlölet!

MANRICO Ah, a sorsod ím eldől ma itten, Reszkess, itt van a halálos órád, Már a sorsod a kezemben tartom, Már a sorsod az én kezemben van! A GRÓF Ez a láng még ma vérbe fullad, Itt a szerelmesed végórája! Bárhogy lángol, ver érte a szíved, Ő nem lesz soha tiéd, már ő nem lesz soha tiéd! A szívem mélyén féltés lángol, Csalfa lány, kit bírni vágyol, Meghal most a trubadúr! (Az ellenfelek összecsapnak)

II. FELVONÁS l. kép (A cigányok tábora a biscayai öböl mentén) CIGÁNYOK Tűnik az égről a zordon felleg, Fönn a hegyormon a hajnal ébred, Mintha a bánatos özvegy a fátylat elveti, S int neki újra az élet! Már hív a munka, rajta, kopácsolj! Vándor cigánylegény ha megpihen az úton, Ki az, akit karjába zár? Ki az, ki gondját elűzi csókkal? A szép cigányleány! Bort ide nékünk, Forrjon a vérünk! Kedvet ad a bor, a tüze éltet! Íme a hajnal ébred! A fénye, mint drága ékszer, úgy csillog a borban! Már hív a munka! AZUCENA Rőt lángok égnek, sisterg a máglyatűz, Egy bőszült hordát vérszomja arra űz. Ujjong a kéjtől vad gúnykacajba csapva át, Tíz durva porkoláb vonszol egy asszonyt, Eltorzult arccal bámul a csürhenép, Oly rút a tűzláng, oly rémes, oly véres az ég, Lángban áll az ég! Rőt lángok égnek, ott áll az áldozat, Látom zilált haját, testén a rongyokat, Hallom, hogy jajgat, rémes a vészsikoly! Rá visszhang válaszol Fenn és lenn a völgyben, Aztán beáll a csönd, meghalt, ó szörnyűség! Oly rút a tűzláng, oly rémes, oly véres az ég, Lángban áll az ég

CIGÁNYOK Oly gyászos ez a dal! AZUCENA Szomorú ének, Olyan gyászos, mint az élet, Benne még a múltak árnya! (Manricóhoz) Te állj bosszút! Ó, állj bosszút! MANRICO Ezt mormolja szüntelen! EGY ÖREG CIGÁNY Pajtások, új nap virrad, lesz munka és kenyér: Ott lenn a város megadja azt minékünk! CIGÁNYOK Hát menjünk! Hát menjünk! Vándor cigánylegény ha megpihen az úton, stb. (Távoznak) MANRICO Senki sincs itt, hát mondd el, Hogy is volt az a rémtett? AZUCENA Neked még nem mondtam el? Téged az élet, az ifjúi becsvágy tőlem oly messze elvitt! Nos halld, mi szörnyű vége lett anyámnak: Luna grófnak apja ráfogta, hogy boszorkány, S megverte szemmel két fia közül a kisebbet. Ott végezték ki máglyán, ahol most a tűz ég! MANRICO Mily rémes emlék! AZUCENA Pribékek, még szinte látom, Kihozták láncra verve, Fiam én ölbe tartva Néztem sírva és remegve, És kértem, "anyám, egy szót még!" Sok ember utamba állott, A hangja is oly gyönge volt, Csak ment és meg sem áldott. Rácsattogott a korbács, És kard sebezte a testét, Míg durván, mint egy állatot, A vesztőhelyre lökték. Most szólt s megtört a hangja: "Te állj bosszút ezért!" A hangját most is hallom, És látom az égre tárt kezét! MANRICO Mi volt a bosszúd? AZUCENA Imádta kisebb fiát a gróf úr, Hát elraboltam orvul, Hogy prédául vessem a tűznek.

MANRICO A tűznek? Nagy ég! Mit mondasz? AZUCENA Keserves jajszavát hallva, Megesett a szívem rajta, Hisz a fiam ott volt! De akkor, mint kósza rémkép, Lázbeteg lélek álma, Feltűnt újra minden! Anyámnak kínhalála, Ott hozzák, lobog a máglya! Az arca mint egy holté, Sóhajt és jajgat és kiált és sikolt, Utolsó szavát megértem: "Ó, állj bosszút!"... A kezem kinyúl remegve, Ez itt a kisfiú, fogom, Viszem a tűzhöz, ráhajítom! Önkívületben voltam, Nem tudtam, mit cselekszem... Mikorra fölocsúdtam, Elhamvadt már a kisded, Hogy szertenézek aztán, Mit látok, ó, nagy Isten?! A grófi gyermek élt még! MANRICO Ah, mit mondasz? AZUCENA Az én fiam volt, ki elpusztult a máglyán! MANRICO Borzalom! AZUCENA Ah! MANRICO Borzalom! AZUCENA A fiam volt, kit tűzbe dobtam! MANRICO Ó, jaj! Borzalom! AZUCENA Vérem még jéggé dermed Most is, ha rágondolok, Megborzadok! Megborzadok! MANRICO Nem vagyok fiad?... Ki vagyok akkor, hadd tudjam! AZUCENA Fiam vagy, hidd el! MANRICO De hisz azt mondtad...

AZUCENA Mit mondtam, botorság! Úgy földúl most is még az a szörnyű emlék, Ha össze-vissza fecsegek, Ha el akarom mondani, hogy volt? Szólj hát, nem voltam mindig jó anyád, Manrico? MANRICO Jó anya voltál! AZUCENA Hogy élsz, hogy meg nem haltál, ki tette? Egy éjjel hírt kaptam, hogy elestél a harcban, Sírva jártam a csatatéren, hol a holtakat egy sírnak adják, Mikor megtaláltalak, a szíved még vert, Nem őriztem ágyad hű anyai szívvel? S nem az én hű ápolásom hozta a gyógyulást Sok sebedre? MANRICO Itt a mellemen a sebhely... Mert meg nem futottam soha! Amikor fölbomlott a csapat, Magam álltam az ellenséggel szemközt, A bőszült Luna nekem rohant sok emberével, Elestem, de meg nem adtam magam! AZUCENA Mért is nem szúrtad le akkor azt a grófot, Mikor csak vele vívtál páros viadalt?! Mért tétováztál szívébe döfni kardod? MANRICO Ó anyám! Magam sem tudtam, hogy történt! AZUCENA Mért szántad őt? Mért szántad őt? MANRICO Már a grófot a kardom eltalálta, S térdre rogyva a végső percét várta, Villant a pengém a vészes támadásra, Hogy az életét kioltsam egy csapásra! Kardom nem sújtott le, félúton megállott, Mintha visszatartaná egy titkos varázslat, Szívem vérét megdermeszté a borzadály, mely elbűvölt, Egy égi szózat szállt a légben és azt súgta: "meg ne öld!" AZUCENA Ám a grófnak szíve durva, Meg nem nyílik égi szóra, Meg nem nyílik mennyei szóra! Bár te jó vagy, meg nem indul, És nem hajlik semmi jóra. És ha a végzet újra kedvez, És ha a gróffal újra kiállhatsz, Éles kardod meg ne álljon, Szúrja, döfje át a gazt! Öld meg a gazt, ne kíméld, ne kíméld! Öld meg értem a gaz grófot, Érje szívét ím e kard, döfje szívét át e kard!

MANRICO Halljad esküm: Itt a kardom, ölje meg az ádáz grófot, Döfje szívét át e kard, Sújtsa szívét át e kard, Döfje szívét át e kard!... (Kürtszó hallatszik) Hallod a kürtszót? A hírnök megjött, lássuk! AZUCENA Te állj bosszút! MANRICO (a közeledő hírnökhöz) Jer közelebb! A csatatérről hoztál-e jó hírt? HÍRNÖK Íme egy levél, Válaszolj reá! (Átad egy levelet) MANRICO (olvassa) "A kezünkben van Castellor, Vezérűnk, Urgel herceg, ezennel rád bízza a vár védelmét. Mihelyt tudsz, késedelem nélkül jöjj! Tudatom még, hogy halálodnak álhírét kapván, A közeli zárdában még ma este fátylat ölt Leonóra." Irgalmas Isten! AZUCENA Mi történt? MANRICO (a hírnökhöz) Csak gyorsan! Siess és mondd meg, lovamat nyomban nyergeljék fel! HÍRNÖK Futok. AZUCENA Manrico! MANRICO Az idő sürget, röpülj és rohanj, várj, ott lenn a völgyben! (A hírnök elsiet) AZUCENA Manrico, mi történt? MANRICO Istenem, ne engedd, hogy őt elveszítsem! AZUCENA Félrebeszél! MANRICO Ég áldjon!

AZUCENA Nem! Maradj, kérlek! MANRICO Hagyj mennem! AZUCENA Maradj! Ó, halld anyád szavát! El ne menj, ó, édes gyermek, Ez a kéz, e kar nem is enged! Gyönge kézzel, vérző szívvel Az anyád kér és nem is enged el! Nézd, a könnyem ontom érted, Ó, ne hulljon drága véred! Minden cseppje, melyet ontasz, Önnön szívem vére az! Ah!... Ne menj el! MANRICO Megyek én, e perc az élet, Szerelem, megyek én tevéled! A halál sem áll az útba, Már megyek én, mert hív az élet! AZUCENA Ne menj el! MANRICO Ne is állj az útba gyáván, Megyek én a szélnek szárnyán, Szerelem visz innen messze, Megyek én, amerre hív! AZUCENA Nézd, a könnyem ontom érted! MANRICO Áldjon Isten, áldjon Isten! Ah kérlek, mennem kell!

2. kép (Egy zárda előtt, Castellor vára közelében) A GRÓF Senkit se látok, még a zárdaszűzek énekét se hallon Legjobbkor jöttem! FERRANDO Merész a játék, meg ne bánja, gróf úr! A GRÓF Mit bánom?! A büszkeségem és a szívem sérelem érte, Itt tenni kell! Ügy látszott már, minden akadály félre hárult A vágyam elől, a trubadúr nem él, De van új vetélytárs: az oltár! De nem! Mást nem illet Leonóra! Leonóra enyém lesz!...

Tündöklőbb az ő orcája, Mint a csillag ott fönn az égen, Újra él, ha nézek rája, Újra él a vágyam. Minden álmom és reményem. Hozzá száll, csak hozzá e lélek, Boldogságom tőle várom én! át ha látom, vigaszt érzek Enyhül a láz szívem rejtekén. (Harangoznak) Harangszó! Nagy ég! FERRANDO A szertartás megkezdődik nyomban! A GRÓF Mielőtt fölszentelnék, én elrablom! FERRANDO Csak lassan! A GRÓF Hallgass, és tedd azt, mit mondok: Ott a fák közt rejtőzve várjatok! Néhány perc még s ő az enyém! Szívem csak érte lángol! FERRANDO, A GRÓF EMBEREI Ne szólj, gyerünk, elrejt a lomb, Se szó, se hang vigyázz! Ne szólj, gyerünk, csak semmi nesz, A gróf marad csak itt! A GRÓF Ma dönt a sors, a végzet, E percre réges-régen várok, De semmitől se félek, Akármi jő, én készen állok, Készen állok én! Az éggel szembeszállok Szerelmemért, ha kell, Ó, attól, kit hőn imádok, Az ég se választ el, Attól, kit oly forrón imádok, Immár az ég se választ el! Én ma itt az éggel szembeszállok, Mert tőle az sem választhat el! APÁCÁK (a színfalak mögött) E földi élet gondja Már szívedet ne nyomja, Minden csak dőre álom, minden csak lenge árny, Itt megpihen a lelked, fátyolod égi szárny! A GRÓF (elrejtőzve) Tüzel a vágy, hajszol a vér, Enyém legyen, enyém csupán!

FERRANDO, A GRÓF EMBEREI (elrejtőzve) Csak bátran állj, övé legyen, övé csupán! APÁCÁK (megjelennek) Távol föld porától éghez emeljed orcád! Az igaz cél vár itt reád! (Leonóra jön Inessel és női kísérettel) LEONÓRA Ó, mért e könnyek? INES Te elmégy, elválaszt tőlünk a zárda! LEONÓRA Ó, édes lányok, Az élet nem adhat nékem se fényt, se rózsát. Csak gyászt és bút! Reményem őbenne van, Aki az árvát szánja, segíti S irgalmaz annak, ki megszenvedett. Kit elvesztettem itt lenn, Majd egyesít az Isten Vele újból, ott fenn. Ne sírjon senki, jertek, Vár rám az oltár! A GRÓF (előlép rejtekéből) Nem, soha! INES, APÁCÁK A gróf! LEONÓRA Ó, nagy ég! A GRÓF Oltárhoz vélem mehetsz csak, mint a mátkám! INES, APÁCÁK Mily vakmerőség! LEONÓRA Te őrült, mit merészelsz?! A GRÓF Magammal viszlek! (Megjelenik Manrico) LEONÓRA, INES, A GRÓF, FERRANDO, APÁCÁK, A GRÓF EMBEREI Ah!...

LEONÓRA Te élsz, vagy én csak álmodom? Te vagy, te jó, te drága! Te vagy, én égi csillagom, Itt állsz, csodák csodája! Kit már a mély sír magába zárt, Az itt van, eljött ma értem! Fönn járok-e az égben, Vagy földre szállt az ég? A GRÓF Lám, hát a sírok mélyéből A holtak visszajárnak! MANRICO Nem föld alatt, de már ismét nem e földön jártam... A GRÓF Sátán a prédát visszaadja, Csakhogy nékem ártson! MANRICO Kaptam a harcban sok sebet és már a véget vártam _ Pártomra állt a kegyes ég, És megmentett az Isten! Már végem van, azt hittem, S a kocka megfordult, Pártomra állt a kegyes ég, Az éltem újból visszaadta! Ez volt ám a nagy csoda! A GRÓF Ám, hogyha nem vagy rém, ha élsz, A szívem újra vádol! Az életeddel játszol És menj, amíg mehetsz, ó menj! LEONÓRA Ó, az égben veled vagyok én! Te élsz, vagy én csak álmodom, Én égi csillagom! Csodák csodája, Te szép, te drága, A mennybe szálltam én, Avagy leszállt az ég? Ez ő, a hű, a szép, a jó. INES, APÁCÁK Akibe vetéd bizalmadat, Megszánt most az ég ura! FERRANDO, A GRÓF EMBEREI (a grófhoz) Isten ellen kelsz harcra, Aki neki oltalma! RUIZ, MANRICO EMBEREI (előretörnek) Urgel éljen! MANRICO Bajtársak, ti vagytok?!

RUIZ Menjünk! MANRICO (Leonórához) Viszlek magammal! A GRÓF Mit merészelsz? LEONÓRA Ah! MANRICO (a grófhoz) El innen! A GRÓF Tőlem elrablod őt? Nem! (a kardjához kap) RUIZ, MANRICO EMBEREI Nincs észnél! FERRANDO, A GRÓF EMBEREI Ne vívj, jó uram! A GRÓF Dőljön össze a föld és az ég! Semmit sem bánok már, Mindegy: élet, halál! LEONÓRA Félek tőle... INES, APÁCÁK Lásd, az Isten ezt így rendelé! MANRICO Percnyi nyugtod többé az életben már ne legyen! RUIZ, MANRICO EMBEREI Menjünk, menjünk! (Manricóhoz) A sorsod ma csak jót ígér! FERRANDO, A GRÓF EMBEREI Menjünk, menjünk! (a grófhoz) Itt engedni nem gyávaság! LEONÓRA Fönn járok-e az égben, avagy leszállt a menny?! Vagy tán leszállt a menny! INES, APÁCÁK Így rendelé az ég... MANRICO Menjünk, Leonóra, jöjj!

RUIZ, MANRICO EMBEREI Menjünk, Manrico, jöjj! FERRANDO (a grófhoz) Hallgass rám! A GRÓF EMBEREI ( grófhoz) Hallgass rá!

III. FELVONÁS l. kép (Luna gróf tábora Castellor vára előtt) A GRÓF FEGYVERESEI Most még tréfa, kocka, kártya, Aztán majd más nóta járja, Ezt a kardot, mely ma fénylik, Holnap rőt vér festi végig! Itt a várva-várt segítség, Ők a harcot értik jól, Újra kezdődhet az ostrom, El fog esni Castellor, Elvész Castellor! FERRANDO Úgy van, vitézek! Ma jó hírt kaptam: Mindjárt itt lesz Luna gróf, És élünkre áll hadvezérként. Ha ő parancsol, biztosan győz a fegyverünk, Lesz gazdag zsákmány, miénk lesz a vár majd! A GRÓF FEGYVERESEI Az lesz ám a víg tánc! Harsan a kürt, pereg ám a dob a harci indulóra, Büszke bástya ostromára! Hős lobogónk, mely a szélben leng, kibontjuk és kitűzzük Holnap már a vár fokára! Győzelem virágát letépjük mi majd nemsokára, Mert sikerrel bíztató a harc! Bőven aratjuk a zsákmányt és a glóriát, Reánk derül dicsőség napsugára! Éljen Luna gróf; a hadvezér! Hol ő csatáz, csak ott terem babér! Nincs oly veszély, mely minket visszatart! Indulunk a vár ostromára már, - Sok kemény vitéz hősi tettre kész, Egy se gyáva, mind szilaj, merész, Bármily ellenséggel szembenéz, Hol legnagyobb a vész!

A GRÓF (kilép sátrából) Ő, és a vetélytárs most együtt vannak, Ez a gondolat rág szívemen, ez gyötri lelkem. Ő és a vetélytárs! De holnap, mihelyt virrad a hajnal, Új harcot vívok érte! Ö, Leonóra! (megjelenik Ferrando) Mi baj? FERRANDO A tábor környékén egy cigányasszony kóborolt. Az őrszem a jelt megadta mindjárt, A nő futni próbált, Az őrök mindjárt látták, hogy az ellentábor kémje, Űzik őt!... A GRŐF És elérték? FERRANDO A foglyunk! A GRÓF Láttad-e őt? FERRANDO Nem, csak az őrség tisztje mondta el, Hogy mi történt! (Fegyveresek hozzák a megkötözött Azucenát) A GRÓF Itt a nő! FEGYVERESEK No csak boszorkány, előre! AZUCENA Hagyj békén! FEGYVERESEK Előre! AZUCENA Mit kiabáltok? FEGYVERESEK Előre! AZUCENA Sok durva zsoldos! Mi rosszat tettem? A GRÓF Meglátjuk! Felelj, ha kérdelek, Hazudni ám ne merj! AZUCENA Kérdezz! A GRÓF Hová mégy?

AZUCENA Nem tudom! A GRÓF Mit? AZUCENA Cigányélet vándorélet, Járunk úttalan úton, amerre visz a jó sors! A háztetőnk az ég, a lelkünk hazátlan... A GRÓF Honnan jössz? AZUCENA Biscayából, ott éltem eddig, Oly szomorú ott minden, puszták a bércek! A GRÓF Biscayából? FERRANDO Mit hallok?! Ah, rosszat sejtek! AZUCENA Éltem kenyéren és vízen, De a szívem nem volt árva Fiam volt, szép, derék, délceg, Elhagyott és el is felejtett. Én most őt keresve járok, Egyre sírok, egyre várok, Hiszen ő volt minden kincsem, Érte gyötri lelkem a gond, Mert a földön semmim sincsen, Ha őt már többé nem láthatom! FERRANDO Ó, az arca! A GRÓF Mondd, te régóta itt élsz ezen a tájon? AZUCENA Réges rég! A GRÓF Egy grófi sarjról tudsz-e, mondd, Szülői mellől kicsi korban elrabolták most húsz éve S e tájra hozták. AZUCENA De te ki vagy? Szólj! A GRÓF Az eltűnt fiú bátyja! AZUCENA Ah! FERRANDO Ő!

A GRÓF Te nem tudsz róla semmit? AZUCENA Én nem, nem!... Most engedjetek el! A fiam hot van? FERRANDO Meg ne mozdulj! AZUCENA Ó, jaj! FERRANDO Itt áll a borzadályos asszony, Itt a bűnös némber! A GRÓF Mit mondasz? FERRANDO Ez asszony... AZUCENA (Ferrandóhoz) Hallgass! FERRANDO Ez asszony volt a gyermekgyilkos! A GRÓF Hah, átkozott! FEGYVERESEK Ő a gyilkos! AZUCENA Ne higgy neki! A GRÓF Most megvagy, többé nem menekszel! AZUCENA Ah! A GRÓF Tegyétek rá a béklyót! AZUCENA Ó, Isten, ó, Isten! FEGYVERESEK Ordíthatsz! AZUCENA Ó, mért nem jössz te, ó, Manrico, szívem sarja, Mért nem jössz, hogy meggyötört anyádon segíts?! A GRÓF Ez Manricónak az anyja!

FERRANDO Reszkess! A GRÓF A sors kezembe adta az anyját!... _ FERRANDO Reszkess! Reszkess! AZUCENA Ah!... Csak így tovább, ti hóhérok, csak kínozzatok lassan, A lelketek vad bosszúját töltsétek jól ki rajtam, De várj, nagyúr, hisz lát az Isten fönn a mennyben! Reszkess, az árva gyenge nőt nem hagyja el az ég! Reszkess, majd meglakolsz ezért! Nem hagyja el, megbüntet egyszer még az Isten, Reszkess, megbüntet még! A GRÓF A te fiad a trubadúr, aki utamba állott! Megállj, lakolsz, hisz ezzel gyűlölt vágytársam szívét éri bántalom! Kimondhatatlan kéjes érzés áraszt el, Hogy végre öcsémnek kegyetlen kínhalálát Véres kézzel megtorolhatom, Hogy végre bosszút állhatok. A gyűlölt vetélytárs lakolni fog, A gyűlölt vetélytárs most végre meglakol. FERRANDO A máglyát rakják már neked, Reszkess, ha fellobog a láng, El fogsz égni nemsokára! De ez csak testi szenvedés, Lelked még szörnyűbb büntetés Lesz: a pokol tüze várja! FEGYVERESEK Számodra, átkozott banya, Ó, készül már a máglya, De azzal büntetésed, Még nem lesz kiállva! A pokol tüze vár reád, Most megbűnhődsz a bűnödért! Hogy megbűnhődjél egészen Az iszonyú bűnödért bűnhődni fogsz, Bosszút áll a testvéréért, s magáért!

2. kép (Terem Castellor várában) LEONÓRA Mért e dobszó, s e rémes harci lárma? MANRICO Mert nagy veszély van. Hiába titkolózni immár, Holnap, ha kél a hajnal, megindul az ostrom.

LEONÓRA Nagy ég, mit mondasz? MANRICO Bízom benne, hogy visszaverjük őket, Van sok bátor emberem, mind lelkes, elszánt, (Ruizhoz) Te menj! Nézz szét a sáncon, Rendben van-e minden? Követlek mindjárt Megbízom benned! (Ruiz távozik) LEONÓRA Oly bús a mi nászunk, Az ég is olyan gyászos! MANRICO Ó, ne gondolj a bajjal, Te drága angyal! LEONÓRA Bár tudnám! MANRICO Ó, jöjj, az édes álom Valóra váljon, Soha már el ne szálljon! Ah, édes párom, drága nőm, az oltár fűzzön össze S nem rémít akkor a halál, kardomat vér fürössze! De hogyha meg van írva tán A sorsom fönn az égben. Ha meg van írva, hogy csatán Kiontsam ifjú vérem, Még ott is akkor a szívem Csak téged lát, csak érted ég És ott fönn várok rád híven, Ha befogad az ég! LEONÓRA A templom égi hangja vár. MANRICO A templom égi hangja vár. LEONÓRA Szívünkre vár a boldogság. MANRICO Szívünkre száll e hang. LEONÓRA Kössön az oltár össze véled s a szűzi tiszta vágy MANRICO Az kössön össze véled, s e szűz tiszta láng. LEONÓRA Kössön az oltár össze. RUIZ (beront) Manrico!

MANRICO Szólj! RUIZ A cigánynő... jer hát, nézd mennyi fáklya!... MANRICO Nagy Isten! RUIZ A keze gúzsban... és ott készen áll a máglya! MANRICO Nagy ég! A szívem megremeg! Felhő borul a szememre! LEONÓRA Te reszketsz! MANRICO Ha tudnád, ki az ott?! Az én... LEONÓRA Beszélj! MANRICO Az anyám! LEONÓRA Ah! (távozik) MANRICO Ott viszik szegényt! Ó, iszonyat! Szívem elakadt, megfúlok! (Ruizhoz) Hívd össze gyorsan a hívek csapatát, Menj! Menj! Siess! Rohanj! (Ruiz elrohan) Ó, szörnyű máglya, Roppan már lángja, Felforr a vérem, a lelkem űz! Hamvadjon el a tűz, Oltsd el a lángot, Ha kardot rántok, Vér oltja el! Ki lenne gyáva, Ha anyja várja, Ha már a máglya lánggal lobog! Drága az élted, Hadd küzdjek érted, Megváltlak téged, vagy meghalok! Megmentlek én, vagy meghalok! RUIZ, FEGYVERESEK (elősietnek) Csatára, csatára, csatára-harcra fel! MANRICO Anyám, nem hagylak! Megvívok érted És megváltlak téged És hogyha kell, veled halok!

RUIZ, FEGYVERESEK Csatára, csatára, csatára-harcra fel! Mi készen állunk harcolni véled, Diadal, vagy halál!

IV. FELVONÁS 1. kép (Luna gróf várának udvara; éjszaka) RUIZ Itt volnánk. Ez itt a börtön, Hol számos hívünket foglyul tartják a győzők, Itt szenved ő is, a hős Manrico! LEONÓRA Jól van, elmehetsz, én miattam nincs mit félned, Még megmenthetem talán. Nem félek én, E méreg megvéd akárki ellen! E zord fekete éjben itt vagyok közeledben, drágám, S te nem tudsz róla! Te halkan lengő lágy esti szellő, Te vidd el hozzá a szívem fájó sóhaját. Vágyódva száll a sóhajom, Halld meg, ó, árva, bús rabom, Elküldöm ajkam lágy szavát Hozzád a börtönrácson át! A lelkem, mely feléd száll, Azt súgja, hogy remélj és várj, A szíved nem fáj oly nagyon, Ha érzed, hogy rólad én álmodom. De azt ne sejtsd, mily fájdalom, mily kín emészt, Ne éld át velem e szenvedést! KAR (a színfalak mögött) Légy bűnöshöz irgalommal Isten, Ne űzd el őt trónod zsámolyától, , Lelke bármennyit vétkezett is itt lenn, Lelje meg üdvét, ha a menny kitárul! LEONÓRA Mily hang, milyen ének! Megszólal a végzet, Ki bánja az életet, Ha jő a Halál! A sorsomat érzem, Megreszket a testem, a lelkem, a vérem, A szóm elakad, ah, a szívem sem ver! MANRICO (a börtönből) Ah! Kínos átkos óra! Ha meg van írva már, Ah, jöjjön értem, hadd jöjjön már a halál, Leonóra!.. LEONÓRA Ó, jaj!

MANRICO Az Isten áldjon téged! LEONÓRA Elhagy a lélek! Ó, rémes a börtön. KAR (a színfalak mögött) Miserere! LEONÓRA Se napja, se fénye, S kit zord falak éje zár, Nem lát soha már! Leoldom a láncát, De hátha a börtön a hősömet élve nem adja ki már, Ah, ha élve nem adja ki már! MANRICO Véremet ontom érted, Holtomban áldlak! Emlékezz rám, ne feledj el soha, Leonóra, az Isten áldjon téged! LEONÓRA Ah, elfeledni téged, feledni téged! Elhagy a lélek! Feledni téged, soha! KAR (a színfalak mögött) Légy irgalmas őhozzája, légy irgalmas! Miserere! Miserere! Miserere! A GRÓF (kilép az udvarra; kísérőihez) Hajnalban Manricóra vár a vérpad, anyjára meg a máglya! Ha rosszra használom a teljhatalmat, Mit rámbízott a herceg; A nő vétkes, aki a végzetem lett! Ő hol lehet most? Bevettük Castellort, de nem találtuk a várban, Kerestettem, de mennyit! nem lett meg mégsem! Ó, hol vagy, Leonóra? LEONÓRA (előlép a sötétből) Előtted állok! A GRÓF A hangja! Te vagy valóban? LEONÓRA Hisz látod. A GRÓF Mért jössz e helyre? LEONÓRA Vérpadra hurcoljátok őt ma, És te még kérded?

A GRÓF Kegyelmet adjak? LEONÓRA A kegyes, irgalmas Égre kérlek, mentsd meg! A GRÓF Ezt kéred tőlem? LEONÓRA Ne ölj!... A GRÓF Nem vagy észnél! LEONÓRA Ne ölj! A GRÓF Hogy én kíméljem a kedvesed? LEONÓRA Légy irgalmas, az égre kérlek! A GRÓF Már csak a bosszúnak élek! LEONÓRA Ne öld meg őt, könyörgök, ne bántsd! A GRÓF Menj, menj! LEONÓRA Sírok, a könnyem fájva hull, Porba omlik, lásd, a térdem! Könnyem, ha néked nem elég, Úgy ontsd ki bátran vérem! Döfjed át szívemet, Ah, ontsd ki bátran a vérem, Csak tépjed vérző lelkemet, De ne bántsd a trubadúrt! A GRÓF Ah, mit nekem a szóbeszéd, Én bosszút állok rajta, Ha meghal ott a vérpadon, Ez nyugtom visszaadja. LEONÓRA Ölj meg hát! A GRÓF S habár néki adtad szívedet, De ő mégsem lesz tied! LEONÓRA Kérlek! A GRÓF Ne kérlelj!

LEONÓRA Irgalom! A GRÓF Nincs olyan ár, hogy én kegyelmet adjak! Nincs oly ár! LEONÓRA Mégis tudom, van ára és én azt megadom! A GRÓF Mondd, mi az, mi ár az? Szólj! LEONÓRA Én magam! A GRÓF Ezt fölajánlod? LEONÓRA És teljesítem azt, mit most ígérek! A GRÓF A régi álom! LEONÓRA Ha megnyílik a börtön zára néki, S Manrico szabad lesz s mehet innen, Tiéd a kezem! A GRÓF De esküdj! LEONÓRA Ó, halld nagy Isten, nagy Isten, Te halljad az esküm! A GRÓF Hahó! (Utasítást ad egy őrnek) LEONÓRA (magában) Tiéd leszek, de csak már mint halott! (Mérget vesz) A GRÓF Ő élni fog! LEONÓRA Ő élni fog, mily boldogság, Az Istent áldva áldom, A fény legyőzte a homályt, A hű szív úr a halálon! Nem rémít engem a vak éj, Szárnyam én kibontom És haldokolva mondom, Drága, csak te élj!

A GRÓF Hadd halljam azt a drága szót, A szívem újra éled, Élni, ah együtt veled Öröm lesz megint az élet! LEONÓRA (magában) Ő él! A GRÓF Enyém vagy, ó, hadd hallanom, Elérem szívem álmát, Kételkedésem árnyát Elűzi egy szavad, ah! Egy szavad elűzi lelkem árnyát, Szívem, újra mondd ki! Az esküd!... LEONÓRA Igen! A GRÓF Gondolj rá! LEONÓRA Szavamnak állok én! Ő élni fog, mi boldogság! A GRÓF Enyém, enyém, mi boldogság, Ah, újra szép az élet! Az álom mi szép, a szívem újra él!

2. kép (Luna gróf várának börtöne) MANRICO Anyám, nem alszol? AZUCENA Mindhiába várom, Csak nem jön álom E fáradt szemre! Imádkozom. MANRICO Tán a zord, nyirkos éj hidege gyötri tested? AZUCENA Nem, de mintha sírboltban élnék, Oly szomorú e börtön, szinte megfulladok, Szabadulni vágyom. MANRICO De hogy? AZUCENA Értem ne búsulj, Mit árthat nékem akárhány kegyetlen hóhér?!

MANRICO Mit mondasz? AZUCENA Nézz rám! Homlokomra írta a túlvilág jegyét már a zord halálnak ujja. MANRICO Ah! AZUCENA Itt találják majd a testemet némán, hidegen, Már csak egy hulla lesz! MANRICO Hallgass! AZUCENA Nem hallod? Jön is értem a durva porkoláb, Készen a máglya ott künn, Ó, védj meg engem, fiam! MANRICO Ne félj, nem jön érted senki! AZUCENA A máglya... MANRICO Csak agyrém, amit képzelsz! AZUCENA A máglya, a máglya, oly rémes látvány! MANRICO Ó, anyám! AZUCENA Egy reggel jó nagyanyádat elhurcolták, Hogy égjen a máglyán. Már lobogtak a lángok, nézik, a ruhája ég, A haja meggyúl és fölszikrázik az égre, A két szeme kifordul, jaj, eltorzul az arca... Borzalmas látvány, megdermed a vérem! MANRICO Ha szeretsz még, úgy hallgass a szómra, A fiad az, aki esdekelve kérlel, Ó, ne gondolj a múltra, feledj el mindent, mi fájhat, Hadd jöjjön az álom! AZUCENA Így lassan elnyom az álom, gyermekem, Pillám lehúnyom, elalszom csendesen, Ám ha a máglyán felcsap a láng, E borzalmas percben hagyj el, fiam! MANRICO Küldjön az Isten a lelkedre békét, Legyen az álmod zavartalan!

AZUCENA Oly jó lesz otthon kettesben véled, Várnak, mint hajdan, az ősi bércek, Dalolsz majd nékem, fölzeng a lantod, Álomba ringat el a régi dal! MANRICO Küldjön az Isten a lelkedre békét, Virrassza álmod az égi kar! AZUCENA A lantod húrján majd fölzeng az ének, Szelíden elringat a régi dal... MANRICO Majd virrassza álmod az égi kar! Anyám, csöndben álmodj! (Leonóra belép a börtön ajtaján) Mi ez?! Szemem káprázik a fáklyafényben? LEONÓRA Valóban én vagyok, Manricóm! MANRICO Te vagy, Leonóra! Ah! hogy most ér ily mennyei boldogság, Most, hogy meg kell halnom, e végső órán! LEONÓRA Nem kell, hogy meghalj, kiszabadítlak! MANRICO Hogyan? Ezért jöttél? Nem értem. LEONÓRA Menj máris, az Isten áldjon, nincs idő, siess! MANRICO S te nem jössz velem? LEONÓRA Itt kell maradnom! MANRICO De mért? LEONÓRA Fuss, rohanj! MANRICO Nem! LEONÓRA Jaj, ha késel, MANRICO Nem! LEONÓRA Veszve minden!

MANRICO Vesszek el inkább! LEONÓRA Gyorsan, gyorsan! MANRICO Nem! LEONÓRA Menj el innen! MANRICO Vesszek el inkább! Mondd, mersz-e hát szemembe nézni? Megváltasz engem, de milyen áron? Te nem felelsz? Ó, mért is kérdem?! Tudom, a gróf úr! Ah, értem már, értem! Megvetlek téged, mert szíved eladtad... LEONÓRA Ezt hiszed rólam? MANRICO Hűséget szegtél, te csalfa nő! LEONÓRA Hamis a vád, mellyel vak dühödben illetsz, Ó, hogyha tudnád, kit sebzel ily kegyetlen szóval! MANRICO Te álnok! LEONÓRA Manrico, kérlek, menekülj gyorsan, az idő sürget, elér a vég. Ha itt maradsz, elér a vég Menekülj gyorsan, amíg nem késő Elér a végzet, ha itt maradsz. Menj el kérlek, baj lesz, félek Elér a vég, ha nem sietsz. MANRICO Eladtad a szerelmedet. Nem! Mit ér az élet Nem Megvetlek téged Eladtad szíved lelked. ó, csalfa nő Hagyj el engem, szégyen, szégyen. AZUCENA Ah!... Oly jó lesz otthon kettesben véled, stb. MANRICO Most távozz! LEONÓRA Mért nem menekülsz? Nézz rám, nem látod, Hogy sápad arcom?

MANRICO Menj, én gyűlöllek, verjen meg átkom! LEONÓRA Ó jaj, ne mondd ezt! Ne káromolj, de mondj egy hő imát A lelkemért e szörnyű órán. MANRICO Ó jaj, rosszat sejtek, Nagy ég! Mi történt?! LEONÓRA Manrico! MANRICO Leonóra! Felelj hát, szólj már, Leonóra! LEONÓRA Itt a végső órám. Ő jaj, mi gyötrelem, Nem hittem, hogy a méreg Ily gyorsan hat reám! MANRICO Ó, szörnyűség! LEONÓRA Érzed, e kéz mily hideg, De szívem perzsel, mint égő parázs. MANRICO Nagy ég, mi történt!? LEONÓRA Semhogy élve bírjon más, Inkább érted meghalok! MANRICO Ó, átok, egy ilyen angyalt káromolni mertem én! LEONÓRA Az erőm fogytán! MANRICO Ó, légy erős! LEONÓRA Meghalok, érzem, jaj, végem, Manrico! MANRICO Ah! A GRÓF (belép és meglátja a haldokló Leonórát) Ah! LEONÓRA Irgalmas Isten, bocsásd meg minden vétkem! A GRÓF A csalfa engem nem szeret, őérte halni kész!

LEONÓRA Semminthogy élve bírjon más, Inkább érted meghalok, Manrico! Ég áldjon! MANRICO Ó, átok, egy ilyen angyalt Káromolni mertem én! Leonóra! (Leonóra meghal) A GRÓF Engem a csalfa megvet, őérette halni kész... A vérpadra véle! MANRICO Anyám, az Isten áldjon! AZUCENA Manrico!... Ó, hol vagy, fiam?! A GRÓF A vérpad alján! AZUCENA Az égre, állj meg! A GRÓF Látod? AZUCENA Isten! A GRÓF Már vége! AZUCENA Megölted az öcsédet! A GRÓF Ó, borzalom! AZUCENA Anyám, bosszút álltam érted! A GRÓF Halál reám!

VERDI, Giuseppe: A TRUBADÚR / IL TROVATORE Dramma in 4 parti Libretto di Salvatore Cammarano Personaggi: •

Il Conte di Luna (baritono)

•

Leonora (soprano)

•

Azucena (mezzosoprano)

•

Manrico (tenore)

•

Ferrando (basso profondo)

•

Ines (soprano)

•

Ruiz (tenore)

•

Un vecchio Zingaro (basso)

•

Un Messo (tenore)

• Compagne di Leonora e Religiose, Familiari del Conte, Uomini d'arme, Zingari e Zingare L'avvenimento ha luogo parte in Biscaglia, parte in Aragona. Epoca dell'azione: il principio del secolo XV L'argomento è tolto da un dramma di ANTONIO GARCIA GUTIERREZ che porta lo stesso titolo.

Parte Prima: Il Duello Scena I Atrio nel palazzo dell'Aliaferia. Da un lato, porta che mette agli appartamenti del Conte di Luna Ferrando e molti Familiari del Conte giacciono presso la porta; alcuni Uomini d'arme passeggiano in fondo Ferrando (parla ai famigliari vicini ad assopirsi) All'erta, all'erta! Il Conte n'è d'uopo attender vigilando; ed egli talor presso i veroni della sua cara intere passa le notti. Famigliari Gelosia le fiere serpi gli avventa in petto. Ferrando Nel Trovator, che dai giardini move notturno il canto, d'un rivale a dritto ei teme. Famigliari 1

Dalle gravi palpebre il sonno a discacciar, la vera storia ci narra di Garzia, germano al nostro Conte. Ferrando La dirò: venite intorno a me. (I Familiari eseguiscono) Armigeri (accostandosi pur essi) Noi pure... Famigliari Udite, udite. (Tutti accerchiano Ferrando) Ferrando Di due figli vivea padre beato il buon Conte de Luna: fida nutrice del secondo nato dormia presso la cuna. Sul romper dell'aurora un bel mattino ella dischiude i rai; e chi trova d'accanto a quel bambino? Coro Chi?... Favella... Chi? Chi mai? Ferrando Abbietta zingara, fosca vegliarda! Cingeva i simboli di maliarda; e sul fanciullo, con viso arcigno, l'occhio affiggea torvo, sanguigno!... D'orror compresa compresa è la nutrice... acuto un grido, un grido all'aura scioglie; ed ecco, in meno che il labbro il dice, i servi, i servi accorrono, i servi accorrono in quelle soglie; e fra minaccie, urli, percosse, e fra minaccie, urli e percosse la rea discacciano ch'entrarvi osò, la rea, la rea discacciano ch'entrarvi osò, la rea, la rea discacciano ch'entrarvi osò. Coro Giusto quei petti sdegno commosse; l'insana vecchia lo provocò. Ferrando Asserì che tirar del fanciullino l'oroscopo volea... Bugiarda! Lenta febbre del meschino la salute struggea! Coverto di pallor, languido, affranto ei tremava la sera, il dì traeva in lamentevol pianto... ammaliato egli era! 2

(Il Coro inorridisce) La fatucchiera perseguitata fu presa e al rogo fu condannata: ma rimaneva la maledetta figlia, ministra di ria vendetta!... Compì quest'empia nefando eccesso!... Sparve il fanciullo, e si rinvenne mal spenta brage nel sito istesso ov'arsa un giorno, ov'arsa un giorno la strega venne... e d'un bambino... ahimè!... l'ossame bruciato a mezzo, bruciato a mezzo, bruciato a mezzo, fumante ancor, bruciato a mezzo, fumante ancor, bruciato a mezzo, fumante ancor! Coro Ah scellerata! oh donna infame! Del par m'investe ira ed orror! Alcuni E il padre? Ferrando Brevi e tristi giorni visse: pure ignoto del cor presentimento gli diceva, che spento non era il figlio; ed, a morir vicino, bramò che il signor nostro a lui giurasse di non cessar le indagini... Ah! fûr vane!... Armigeri E di colei non s'ebbe contezza mai? Ferrando Nulla contezza. Oh! dato mi fosse rintracciarla un dì! Famigliari Ma ravvisarla potresti? Ferrando Calcolando gli anni trascorsi... lo potrei. Armigeri Sarebbe tempo presso la madre all'inferno spedirla. Ferrando All'inferno? È credenza che dimori ancor nel mondo l'anima perduta dell'empia strega, e quando il cielo è nero in varie forme altrui si mostri. Famigliari (con terrore) È vero! Armigeri (con terrore) 3

È vero! Famigliari È vero! Armigeri È ver! Armigeri Sull'orlo dei tetti alcun l'ha veduta! in upupa o strige talora si muta! Famigliari In corvo tal'altra; più spesso in civetta, sull'alba fuggente al par di saetta! Ferrando Morì di paura un servo del conte, che avea della zingara percossa la fronte! (Tutti si pingono di superstizioso terrore) morì, Armigeri (come un lamento) Ah!... Ferrando morì, Armigeri Ah!... Ferrando morì di paura, Armigeri morì! Ferrando morì, Famigliari Ah!... Ferrando morì, Famigliari Ah!... Ferrando morì di paura! Famigliari morì! Ferrando Apparve a costui d'un gufo in sembianza nell'alta quiete Coro D'un gufo!... Ferrando di tacita stanza!... Coro 4

D'un gufo!... Ferrando Con occhio lucente guardava... guardava, il cielo attristando Coro Guardava!... Ferrando d'un urlo feral! Coro Guardava!... Ferrando Allor mezzanotte appunto suonava... (una campana suona improvvisamente a disteso la mezzanotte) Ferrando, Coro Ah! Ah! sia maledetta la strega, la strega infernal! Ah!... (I Famigliari corrono verso la porta, gli uomini d'arme accorrono in fondo; )

Scena II Giardini del palazzo. Sulla destra marmorea scalinata che mette agli appartamenti. La notte è inoltrata; dense nubi coprono la luna. Leonora ed Ines Ines Che più t'arresti?... l'ora è tarda: vieni: di te la regal donna chiese, l'udisti. Leonora Un'altra notte ancora senza vederlo! Ines Perigliosa fiamma tu nutri!... Oh come, dove la primiera favilla in te s'apprese? Leonora Ne' tornei. V'apparve bruno le vesti ed il cimier, lo scudo bruno e di stemma ignudo, sconosciuto guerrier, che dell'agone gli onori ottenne... Al vincitor sul crine il serto io posi... Civil guerra intanto arse... nol vidi più! Come d'aurato sogno fuggente immago! Ed era volta lunga stagion... ma poi... Ines Che avvenne? Leonora Ascolta. Tacea la notte placida 5

e bella in ciel sereno; la luna il viso argenteo mostrava lieto e pieno... quando suonar per l'aere, infino allor sì muto, dolci s'udiro e flebili gli accordi d'un liuto, e versi melanconici e versi melanconici un trovator cantò. Versi di prece, ed umile, qual d'uom che prega Iddio: in quella ripeteasi un nome... il nome mio!... Corsi al veron sollecita... Egli era, egli era desso!... Gioia provai che agl'angeli solo è provar concesso!... Al core, al guardo estatico la terra un ciel sembrò, la terra un ciel, un ciel sembrò. Al cor, al guardo estatico la terra un ciel sembrò, la terra un ciel sembrò! Ines Quanto narrasti di turbamento m'ha piena l'alma!... Io temo... Leonora Invano! Ines Dubbio, ma tristo presentimento in me risveglia quest'uomo arcano! Tenta obliarlo... Leonora Che dici! oh basti! Ines Cedi al consiglio dell'amistà. Cedi. Leonora Obliarlo! Ah! tu parlasti detto, che intender l'alma non sa. Di tale amor, che dirsi mal può dalla parola, d'amor che intendo io sola, il cor il cor il cor s'inebriò. Il mio destino compiersi non può che a lui dappresso... S'io non vivrò per esso, per esso, per esso, 6

per esso morirò! S'io non vivrò per esso, per esso io morirò, ah sì, per esso morirò, per esso morirò, morirò. Ines (da sè) Non debba mai pentirsi chi tanto un giorno amò! Non debba mai pentirsi chi tanto amò! Leonora Di tale amor, che dirsi mal può dalla parola, d'amor che intendo io sola, il cor il cor il cor s'inebriò. Il mio destino compiersi non può che a lui dappresso... S'io non vivrò per esso, per esso, per esso, per esso morirò! s'io non vivrò per esso, per esso io morirò, ah sì, per esso morirò, per esso morirò, morirò. ah sì, per esso morirò, per esso morirò, ah sì per esso morirò, per esso morirò, morirò! Ines Non debba mai pentirsi chi tanto un giorno amò, Non debba mai pentirsi chi tanto un giorno amò, chi tanto un giorno, un giorno amò! (Ascendono agli appartamenti)

Scena III Conte Tace la notte! Immersa nel sonno, è certo, la regal signora... ma veglia la sua dama!... Oh! Leonora! tu desta sei... mel dice da quel verone tremolante un raggio della notturna lampa... Ah! l'amorosa fiamma m'arde ogni fibra! Ch'io ti vegga è d'uopo... che tu m'intenda... 7

Vengo... A noi supremo è tal momento. (Cieco d'amore avviasi verso la gradinata. Odonsi gli accordi d'un liuto: egli s'arresta) Il Trovator! Io fremo! Manrico (il Trovatore) (fra le piante) Deserto sulla terra, col rio destino in guerra, è sola speme un cor, è sola speme un cor, è sola speme un cor... un cor al Trovator! Conte Oh detti!... Io fremo! Manrico Ma s'ei quel cor possiede, bello di casta fede, Conte Oh detti! Manrico è d'ogni re maggior, Conte Oh gelosia!... Manrico è d'ogni re maggior, è d'ogni re maggior, maggior il Trovator! Conte Non m'inganno... Ella scende! (S'avvolge nel suo mantello)

Scena IV Leonora e il Conte Leonora (correndo verso il Conte) Anima mia! Conte (Che far?) Leonora Più dell'usato è tarda l'ora; io ne contai gl'istanti co' palpiti del core!... Alfin ti guida pietoso amor fra queste braccia... Manrico Infida!... (La luna mostrasi dai nugoli, e lascia scorgere una persona, di cui la visiera nasconde il volto) 8

Scena V Manrico e detti Leonora Qual voce!... Ah, dalle tenebre tratta in errore io fui! (riconoscendo entrambi, e gettandosi ai piedi di Manrico, agitatissima) A te credei rivolgere l'accento, e non a lui... A te, che l'alma mia sol chiede, sol desìa... Io t'amo, il giuro, t'amo d'immenso, eterno amor! Conte Ed osi? Manrico (sollevando Leonora) Ah! più non bramo! Conte Avvampo di furor! Avvampo di furor! Leonora Io t'amo! Io t'amo! Manrico Ah! più non bramo! Conte Se un vil non sei, discovriti. Leonora (Ohimè!) Conte Palesa il nome. Leonora (sommessamente a Manrico) Deh, per pietà... Manrico (sollevando la visiera dell'elmo) Ravvisami, Manrico io son. Conte Tu!... Come? Insano, temerario! D'Urgel seguace, a morte proscritto, ardisci volgerti a queste regie porte? Manrico Che tardi?... Or via, Ie guardie appella, ed il rivale 9

al ferro del carnefice consegna. Conte Il tuo fatale istante assai più prossimo è, dissennato! Vieni... Leonora Conte! Conte Al mio sdegno vittima, è d'uopo ch'io ti sveni... Leonora Oh ciel! t'arresta. Conte Seguimi... Manrico Andiam... Leonora (Che mai farò?) Conte Seguimi... Manrico Andiam... Leonora (Un sol mio grido perdere lo puote!) M'odi... Conte No! Di geloso amor sprezzato arde in me tremendo il fuoco! Il tuo sangue, o sciagurato, ad estinguerlo fia poco! (a Leonora) Dirgli, o folle, io t'amo, ardisti!... Ei più vivere non può... Un accento proferisti, che a morir lo condannò... un accento proferisti che a morir lo condannò! Leonora Un istante almen dia loco il tuo sdegno alla ragione: Manrico Del superbo è vana l'ira; ei cadrà da me trafitto: Conte Folle! 10

Leonora io, sol io di tanto foco son, pur troppo, la cagione! Manrico il mortal, che amor t'ispira, dall'amor fu reso invitto. Conte Dirgli t'amo... Leonora Piombi, piombi il tuo furore Manrico (al Conte) La tua sorte è già compita... Conte oh folle, ardisti!... Leonora sulla rea che t'oltraggiò... Manrico l'ora omai per te suonò... Conte oh folle, ardisti!... Leonora vibra il ferro in questo core, che te amar non vuol nè può. Manrico il suo core e la tua vita il destino a me serbò! Conte Il tuo sangue, o sciagurato, ad estinguerlo fia poco! Dirgli, o folle, io t'amo, ardisti!... Ei più vivere non può... no, ei più vivere non può, no, no, non può, no, no, non può, no, ei più vivere non può, Ah! di geloso, di geloso amor sprezzato arde in me tremendo il foco, arde in me tremendo il foco! Un accento proferisti, un accento proferisti, che a morir lo condannò, che a morir lo condannò lo condannò ah sì un accento proferisti che a morir lo condannò, Leonora Piombi, ah! piombi il tuo furore sulla rea che t'oltraggiò... vibra il ferro in questo core che te amar non vuol nè può 11

che te amar non vuol nè può, no, no, non vuol, non vuol nè può Manrico La tua sorte è già compita... l'ora omai per te suonò... il suo core e la tua vita il destino a me serbò a me serbò a me serbò, sì, il destino a me serbò... Conte che a morir lo condannò, lo condannò, Leonora te amar non vuol nè può... Manrico la tua vita il destino a me serbò... Conte a morir lo condannò, che a morir lo condannò, lo condannò, Leonora te amar non vuol nè può, no, non può, no, non può, non può. Manrico la tua vita il destino a me serbò, sì, serbò, sì, serbò, sì, il destino a me serbò. Conte a morir lo condannò, a morir, a morir lo condannò, lo condannò, (I due rivali si allontanano con le spade sguainate; Leonora cade, priva di sentimenti)

Parte Seconda: La Gitana Scena I Un diruto abituro sulle falde di un monte della Biscaglia; Nel fondo, quasi tutto aperto, arde un gran fuoco. I primi albori. Azucena siede presso il fuoco, Manrico le sta disteso accanto sopra una coltrice, ed avviluppato nel suo mantello; ha l'elmo ai piedi e fra le mani la spada, su cui figge immobilmente lo sguardo. Una banda di zingari è sparsa all'interno Coro di Zingari Vedi! le fosche notturne spoglie de' cieli sveste l'immensa vôlta: sembra una vedova che alfin si toglie 12

i bruni panni ond'era involta. (danno di piglio ai ferri del mestiere) All'opra, all'opra! Coro Dagli. Coro Martella. (I cori batteranno a tempo i martelli sulle incudini. I Bassi faranno il colpo in tempo, i Tenori il contratempo.) Coro Chi del gitano i giorni abbella? Coro Chi del gitano i giorni abbella, chi? chi i giorni abbella? Coro Chi del gitano i giorni abbella? Coro La zingarella! Coro (Si fermano un poco dal lavoro, e dicono alle donne) Versami un tratto; lena e coraggio il corpo e l'anima traggon dal bere. (le donne mescono in rozze coppe) Coro Oh guarda, guarda... del sole un raggio Coro brilla più vivido nel tuo bicchiere! Coro brilla più vivido nel mio bicchiere! All'opra, all'opra... Chi del gitano i giorni abbella? Coro Chi del gitano i giorni abbella, chi? chi i giorni abbella? Coro La zingarella, la zingarella, Coro La zingarella. Azucena (Canta; gli zingari le si fanno allato) Stride la vampa! la folla indomita corre a quel fuoco, lieta in sembianza! Urli di gioia intorno echeggiano; cinta di sgherri donna s'avanza; sinistra splende sui volti orribili la tetra fiamma che s'alza, che s'alza al ciel che s'alza al ciel! Stride la vampa! giunge la vittima 13

nero vestita, discinta e scalza; grido feroce di morte levasi; l'eco il ripete di balza in balza; sinistra splende sui volti orribili la tetra fiamma che s'alza, che s'alza al ciel che s'alza al ciel! Coro di Zingari Mesta è la tua canzon! Azucena Del pari mesta che la storia funesta da cui tragge argomento! (rivolge il capo dalla parte di Manrico, e mormora sommessamente) Mi vendica... mi vendica! Manrico (L'arcana parola ognor!) Un Vecchio Zingaro Compagni, avanza il giorno: a procacciarci un pan, su, su! scendiamo per le propinque ville. Coro Andiamo. Coro Andiamo. (ripongono sollecitamente nei sacci i loro arnesi e discendono giù alla rinfusa per la china) Coro (allontanandosi) Chi del gitano i giorni abbella? Coro (allontanandosi) Chi del gitano i giorni abbella? Coro Chi? chi? Coro chi i giorni Coro abbella? Coro Chi del gitano i giorni abbella? Coro La zingarella! Coro la zingarella! Manrico (sorgendo) Soli or siamo! Deh, narra quella storia funesta. Azucena E tu la ignori, tu pur!... Ma, giovinetto, i passi tuoi 14

d'ambizion lo sprone lungi traea! Dell'ava il fine acerbo è quest'istoria... La incolpò superbo conte di malefizio, onde asseria côlto un bambin suo figlio... Essa bruciata venne ov'arde quel foco! Manrico (rifuggendo con raccapriccio dalla fiamma) Ahi! Sciagurata! Azucena Condotta ell'era in ceppi al suo destin tremendo; col figlio sulle braccia, io la seguia piangendo. Infino ad essa un varco tentai, ma invano, aprirmi... invan tentò la misera fermarsi e benedirmi! ché, fra bestemmie oscene, pungendola coi ferri, al rogo la cacciavano gli scellerati sgherri... Allor, con tronco accento, ``mi vendica...'' sclamò... Quel detto un'eco eterna in questo cor, in questo cor lasciò. Manrico La vendicasti? Azucena Il figlio giunsi a rapir del conte; lo trascinai qui meco... le fiamme ardean già pronte. Manrico (con raccapriccio) Le fiamme?... Oh ciel!... tu forse?... Azucena Ei distruggeasi in pianto... io mi sentiva il core dilaniato, infranto!... Quand'ecco agl'egri spirti, come in un sogno, apparve la vision ferale di spaventose larve!... Gli sgherri!... ed il supplizio!... la madre smorta in volto... scalza, discinta!... il grido... il grido... il noto grido ascolto... ``Mi vendica!...'' La mano convulsa stendo... stringo la vittima... nel foco la traggo, la sospingo!... Cessa il fatal delirio... l'orrida scena fugge... la fiamma sol divampa, e la sua preda strugge! Pur volgo intorno il guardo, e innanzi a me vegg'io dell'empio conte il figlio! Manrico Ah, che dici? Azucena Il figlio mio, Manrico Ah! Azucena mio figlio avea bruciato! Manrico 15

Quale orror! Azucena Ah! Manrico Quale orror! oh quale orror! Azucena Mio figlio! mio figlio! Il figlio mio! il figlio mio avea bruciato! Manrico Orror! Quale orror! Quale orror! Azucena Sul capo mio le chiome sento drizzarsi ancor! drizzarsi ancor! drizzarsi ancor! (Azucena ricade trambasciata sul proprio seggio; Manrico ammutolisce, colpito d'orrore e di sorpresa.) Manrico Non son tuo figlio!... E chi son io? chi dunque? Azucena (interrompendo) Tu sei mio figlio! Manrico Eppur dicesti... Azucena Ah forse?... Che vuoi! Quando al pensier s'affaccia il truce caso, lo spirto intenebrato pone stolte parole sul mio labbro... Madre, tenera madre non m'avesti ognora? Manrico Potrei negarlo? Azucena A me, se vivi ancora, nol dêi? Notturna, nei pugnati campi di Pelilla, ove spento fama ti disse, a darti sepoltura non mossi? La fuggente aura vital non iscovrì, nel seno non t'arrestò materno affetto?... E quante cure non spesi a risanar le tante ferite! ... Manrico (con nobile orgoglio) Che portai nel dì fatale... ma tutte qui, nel petto... Io sol, fra mille già sbandati, al nemico 16

volgendo ancor la faccia!... Il rio De Luna su me piombò col suo drappello: io caddi... però... da forte io caddi! Azucena Ecco mercede ai giorni, che l'infame nel singolar certame ebbe salvi da te! Qual t'acciecava strana pietà per esso? Manrico Oh madre!... non saprei dirlo a me stesso! Strana pietà! strana pietà! Mal reggendo all'aspro assalto, ei già tocco il suolo avea: balenava il colpo in alto che trafiggerlo, trafiggerlo dovea... quando arresta, quando arresta un moto arcano, nel discender, nel discender questa mano... le mie fibre acuto gelo fa repente abbrividir! mentre un grido vien dal cielo, mentre un grido vien dal cielo che mi dice: ``non ferir!'' Azucena Ma nell'alma dell'ingrato non parlò del ciel un detto, non parlò del cielo un detto! Oh se ancor ti spinge il fato a pugnar col maledetto, a pugnar col maledetto, compi, o figlio, qual d'un Dio, compi allora il cenno mio Sino all'elsa questa lama vibra, immergi all'empio in cor, vibra, immergi all'empio in cor! Sino all'elsa questa lama, questa lama vibra, immergi all'empio in core, vibra, immergi all'empio in cor! Sino all'elsa questa lama, questa lama vibra, immergi all'empio in core, vibra, immergi all'empio in cor, all'empio in cor, sì! vibra, immergi all'empio in cor, vibra, immergi all'empio in cor! Manrico Sì, lo giuro: questa lama scenderà dell'empio in core, scenderà dell'empio in cor! Sì, lo giuro: questa lama scenderà dell'empio in core, 17

scenderà dell'empio in cor, dell'empio in cor, sì! scenderà dell'empio in cor, scenderà dell'empio in cor! Manrico (Odesi un prolungato suono di corno) L'usato messo Ruiz invia... (dà fiato anch'esso al suo corno) Forse... Azucena (resta concentrata quasi inconsapevole di ciò che succede) ``Mi vendica!''

Scena II Messo e detti Manrico (al Messo) Inoltra il piè... Guerresco evento, dimmi, seguia? Messo (porgendo il foglio) Risponda il foglio che reco a te. Manrico (leggendo la lettera) ``In nostra possa è Castellor; ne dêi tu, per cenno del prence, vigilar le difese. Ove ti è dato, affrettati a venir. Giunta la sera, tratta in inganno di tua morte al grido, nel vicin chiostro della croce il velo cingerà Leonora.'' (con dolorosa esclamazione) Oh giusto cielo! Azucena (scuotendosi) (Che fia?) Manrico (al Messo) Veloce scendi la balza, E d'un cavallo a me provvedi. Messo Corro. Azucena (frapponendosi) Manrico! Manrico Il tempo incalza... Vola... m'aspetta del colle ai piedi. (Il Messo parte frettolosamente) Azucena E speri? e vuoi? Manrico (Perderla?... Oh ambascia!... perder quell'angel?...) Azucena (È fuor di sé!) Manrico (postosi l'elmo sul capo ed afferrando il mantello) Addio! 18

Azucena No... ferma... odi... Manrico Mi lascia... Azucena (autorevole) Ferma... Son io che parlo a te! Perigliarti ancor languente per cammin selvaggio ed ermo! Le ferite vuoi, demente! riaprir del petto infermo? No, soffrirlo non poss'io... il tuo sangue è sangue mio!... Ogni stilla che ne versi tu la spremi dal mio cor! tu la spremi dal mio cor! tu la spremi dal mio cor! ah! ah! tu la spremi, spremi dal cor! Manrico Un momento può involarmi il mio ben, la mia speranza!... No, che basti ad arrestarmi terra e ciel non han possanza... Azucena Demente! Manrico Ah! mi sgombra, o madre, i passi... Guai per te s'io qui restassi! ... tu vedresti a' piedi tuoi spento il figlio di dolor. Azucena No, soffrirlo non poss'io!... Manrico Guai per te s'io qui restassi! ... Azucena No, soffrirlo non poss'io... il tuo sangue è sangue mio!... Ogni stilla che ne versi tu la spremi dal mio cor! Manrico Tu vedresti a' piedi tuoi spento il figlio di dolor!... Tu vedresti a' piedi tuoi spento il figlio di dolor! Azucena Ferma, deh! ferma. Manrico Mi lascia, mi lascia... Azucena 19

M'odi, deh! m'odi. Ah! ferma... m'odi, son io che parlo a te, parlo a te, ferma, ferma, ah ferma, ferma, ferma... deh! ferma, ferma, ah ferma, ferma, ferma. Manrico (Perder quell'angelo!...) Mi lascia, mi lascia... addio! mi lascia, mi lascia, mi lascia, mi lascia... deh! lascia, addio! mi lascia, addio. addio. (Manrico si allontana, indarno trattenuto da Azucena)

Scena III Atrio interno di un luogo di ritiro in vicinanza di Castellor. Alberi in fondo. È notte. Il Conte, Ferrando ed alcuni seguaci innoltrandosi cautamente avviluppati nei loro mantelli Conte Tutto è deserto; né per l'aura ancora suona l'usato carme... In tempo io giungo! Ferrando Ardita opra, o signore, imprendi. Conte Ardita, e qual furente amore ed irritato orgoglio chiesero a me. Spento il rival, caduto ogni ostacol sembrava a' miei desiri; novello e più possente ella ne appresta... l'altare... Ah no! non fia d'altri Leonora!... Leonora è mia! Il balen del suo sorriso d'una stella vince il raggio; il fulgor del suo bel viso novo infonde, novo infonde a me coraggio. Ah! l'amor, l'amore ond'ardo le favelli in mio favor, sperda il sole d'un suo sguardo la tempesta del mio cor. Ah! l'amor, l'amore ond'ardo le favelli in mio favore, sperda il sole d'un suo sguardo la tempesta del mio cor. Ah! l'amor, l'amore ond'ardo le favelli in mio favor, sperda il sole d'un suo sguardo la tempesta, ah! la tempesta del mio cor. (Odesi il rintocco de' sacri bronzi) Qual suono! oh ciel... 20

Ferrando La squilla vicino il rito annunzia. Conte Ah! pria che giunga all'altar... si rapisca. Ferrando Ah bada!... Conte Taci!... non odo... Andate. Di quei faggi all'ombra celatevi. (Ferrando ed i seguaci si allontanano) Ah! fra poco mia diverrà... Tutto m'investe un foco! (Ansioso e guardingo osserva dalla parte ove deve giungere Leonora) Coro di Seguaci Ardir! andiam, celiamoci fra l'ombre, nel mistero, nel mister! ardir! andiam... silenzio! si compia il suo voler, il suo voler! Ferrando, Coro di Seguaci Ardir! andiam, celiamoci fra l'ombre, nel mister! ardir! ardir! andiam... silenzio! si compia il suo voler! ardir! Conte Per me ora fatale, i tuoi momenti affretta affretta: la gioja che m'aspetta, gioja mortal non è, gioja mortal no, no, no, non è. Invano un Dio rivale s'oppone all'amor mio non può nemmen un Dio, donna, rapirti a me, non può rapirti a me! Coro Ardir! ardir! Ferrando, Coro Ardir! ardir! Conte non può nemmen, nemmen un Dio, Coro ardir! ardir! Ferrando, Coro ardir! ardir! Conte rapirti a me, rapirti a me, no, no, non può rapirti a me, 21

no, no, no, non può nemmen un Dio, o donna, rapirti a me, Ferrando, Coro silenzio, ardir! ardir! celiamoci fra l'ombre, nel mister, ardir, ardir, celiamoci fra l'ombre, nel mister. Coro ah silenzio, ardir! ardir! celiamoci fra l'ombre, nel mister, ardir, ardir, celiamoci fra l'ombre, nel mister. (Il Conte s'allontana a poco a poco, e si nasconde col coro fra gli alberi) Conte Ardir! celiamoci, celiamoci fra l'ombre, nel mister, sì, ardir! celiamoci, celiamoci fra l'ombre, nel mister, celiamoci fra l'ombre, nel mister, celiamoci fra l'ombre, nel mister, ardir! andiam, ardir! andiam! Ferrando, Coro Ardir! celiamoci, celiamoci, ardir! celiamoci, celiamoci, celiamoci fra l'ombre, nel mister, celiamoci fra l'ombre, nel mister, ardir! andiam, ardir! andiam! Coro interno di Religiose Ah! se l'error t'ingombra, o figlia d'Eva, i rai, presso a morir, vedrai che un'ombra, un sogno fu, anzi del sogno un'ombra la speme di quaggiù! Conte (nascosto fra le piante) No, no, non può Ferrando, Coro di Segauci del Conte (nascosti fra le piante) Corraggio, ardir! Conte nemmen un Dio Ferrando, Coro si compia il suo, Conte rapirti a me, Ferrando, Coro il suo voler! Conte rapirti a me! Coro di Religiose Vieni e t'asconda il velo 22

ad ogni sguardo umano; cura o pensier mondano qui vivo più non è. Al ciel ti volgi e il cielo si schiuderà per te. Conte No, no, non può Ferrando, Coro di Segauci Corraggio, ardir! Conte nemmen un Dio Ferrando, Coro si compia il suo, Conte rapirti a me, Ferrando, Coro il suo voler! Conte rapirti a me! No, no, non può nemmen un Dio rapirti a me, rapirti a me! no, no, non può nemmen un Dio rapirti a me, rapirti a me, no, no, non può rapirti a me, no, no, non può rapirti a me! Coro di Religiose Al ciel ti volgi, e il ciel si schiuderà per te, si schiuderà il ciel per te! Ferrando, Coro di Seguaci Corraggio, ardir! Corraggio, ardir! si compia il suo, il suo voler! corraggio, ardir! corraggio, ardir! si compia il suo, il suo voler! corraggio, ardir! corraggio, ardir!

Scena IV Leonora con Ines e seguito muliebre, poi il Conte, Ferrando, Seguaci, indi Manrico Leonora Perchè piangete? Ines Ah! dunque tu per sempre ne lasci! Leonora O dolci amiche, un riso, una speranza, un fior la terra non ha per me! Degg'io 23

volgermi a Quei che degli afflitti è solo sostegno, e dopo i penitenti giorni può fra gli eletti al mio perduto bene ricongiungermi un dì. Tergete i rai e guidatemi all'ara... (incamminandosi) Conte (irrompendo ad un tratto) No... giammai!... Ines, Coro Il Conte! Leonora Giusto ciel! Conte Per te non havvi che l'ara d'imeneo... Ines, Coro Cotanto ardìa!... Leonora Insano! e qui venisti?... Conte A farti mia. (Comparisce Manrico) Leonora, Ines, Conte, Ferrando, Coro Ah! Leonora E deggio e posso crederlo? Ti veggo a me d'accanto! È questo un sogno, un'estasi, un sovrumano incanto! Non regge a tanto giubilo rapito il cor sorpreso! Sei tu dal ciel disceso, o in ciel son io con te? sei tu dal ciel disceso, o in ciel son io con te? Conte Dunque gli estinti lasciano di morte il regno eterno! Manrico Né m'ebbe il ciel, né l'orrido Varco infernal sentiero... Conte A danno mio rinunzia le prede sue l'inferno! Manrico Infami sgherri vibrano mortali colpi, è vero! 24

Conte Ma se non mai si fransero, si fransero de' giorni tuoi gli stami, se vivi e viver brami, Manrico potenza irresistibile hanno de' fiumi l'onde! Leonora O in ciel, in ciel son io con te? Manrico ma gli empi un Dio confonde! quel Dio soccorse a me, sì, sì, quel Dio soccorse a me... Conte se vivi e viver brami, fuggi da lei, da me, fuggi da lei, fuggi da me... Leonora È questo un sogno, un sogno, un'estasi, un sogno, un'estasi, è questo un sogno, un sogno, un'estasi, un sogno, un'estasi, sei tu dal cielo, sei tu dal cielo, sei tu dal ciel disceso, dal ciel, o in ciel son io, o in ciel son io, o in ciel son io con te? Ines, Coro di Donne (a Leonora) Il cielo in cui, in cui fidasti ah! pietade avea di te, pietà, pietade avea di te, pietade avea di te. Manrico Ma gli empi un Dio, un Dio confonde! quel Dio soccorse soccorse a me, soccorse a me, soccorse a me, quel Dio soccorse a me, soccorse a me. Conte Se vivi e viver, viver brami, fuggi, fuggi da lei, da lei, da me, se vivi e viver, viver brami, fuggi, fuggi da lei, da lei, da me, se viver brami, se viver brami, se viver brami, fuggi, fuggi da lei, da me. Ferrando (al Conte) Tu col destin contrasti: suo difensore, suo difensore egli è, tu col destin contrasti, suo difensore, suo difensore egli è, ah sì, tu col destin contrasti, 25

suo difensore egli è. Coro di Seguaci (al Conte) Tu col destin, col destin contrasti: suo difensore egli è, ah sì, ah col destin contrasti, suo difensore egli è.

Scena V Ruiz, Coro di Seguaci di Manrico Urgel viva! Manrico Miei prodi guerrieri! Ruiz Vieni... Manrico (a Leonora) Donna, mi segui. Conte (opponendosi) E tu speri? Leonora Ah! Manrico (al Conte) T'arresta... Conte (sguainando la spada) Involarmi costei! No! Ruiz, Seguaci di Manrico (accerchiando il Conte) Vaneggi! Ferrando, Seguaci del Conte Che tenti, Signor? (il Conte è disarmato da quei di Ruiz) Conte (con gesti ed accenti di maniaco furore) Di ragione ogni lume perdei! Leonora M'atterrisce! m'atterrisce! ah! m'atterrisce! Ines, Coro di Donne Ah! sì il ciel pietade avea di te. Manrico Fia supplizio, fia supplizio, fia supplizio la vita per te. Ruiz, Seguaci di Manrico (a Manrico) Vieni, vieni, vieni, la sorte sorride per te. Conte Ho le furie nel cor! ho le furie nel cor! ho le furie nel cor! Ferrando, Seguaci del Conte (al Conte) Cedi, cedi, cedi, or ceder viltade non è. Leonora Sei tu dal ciel disceso, 26

o in ciel son io con te? sei tu dal ciel disceso, o in ciel son io con te? con te, in ciel con te? Ines, Coro di Donne Pietade avea di te. Manrico, Ruiz, Seguaci di Manrico Vieni.. ah vieni, vieni. Conte Ho le furie in cor! Ferrando, Seguaci del Conte Cedi... ah cedi, cedi. (Manrico tragge seco Leonora. Il Conte è respinto, le donne rifuggono al cenobio. Scende subito la tela)

Parte Terza: Il Figlio della Zingara Scena I Accampamento. A destra il padiglione del Conte di Luna, su cui sventola la bandiera in segno di supremo comando; da lungi torreggia Castellor. Scolte di Uomini d'arme dappertutto; alcuni giuocano, altri puliscono le armi, altri passeggiano, poi Ferrando dal padiglione del Conte Alcuni uomini d'arme Or co' dadi, ma fra poco giocherem ben altro gioco! Altri uomoni (che puliscono le armature) Quest'acciar, dal sangue or terso, fia di sangue in breve asperso! (Un grosso drappello di Balestrieri traversa il campo) Primi Il soccorso dimandato! Secondi Han l'aspetto del valor! Tutti Più l'assalto ritardato or non fia di Castellor, più l'assalto ritardato or non fia di Castellor, no, no non fia più, no, no non fia più Ferrando Sì, prodi amici; al dì novello è mente del capitan la rôcca investir d'ogni parte. Colà pingue bottino 27

certezza è rinvenir più che speranza. Si vinca; è nostro. Tutti Tu c'inviti a danza! Squilli, echeggi la tromba guerriera, chiami all'armi, alle pugne, all'assalto: fia domani la nostra bandiera di quei merli piantata sull'alto. No, giammai non sorrise vittoria di più liete speranze finor! Ivi l'util ci aspetta e la gloria, ivi opimi la preda e l'onore, Ivi opimi la preda e l'onor! Squilli, echeggi la tromba guerriera, chiami all'armi, alle pugne, all'assalto: fia domani la nostra bandiera di quei merli piantata sull'alto. No, giammai non sorrise vittoria di più liete speranze finor! Ivi l'util ci aspetta e la gloria, ivi opimi la preda e l'onor! ivi l'util ci aspetta e la gloria, ivi opimi la preda e l'onor, Coro ivi opimi la preda, la preda e l'onor! Coro l'onor! Coro ivi l'util ci aspetta e la gloria, ivi opimi la preda e l'onor, Coro ivi opimi la preda, la preda e l'onor! Coro l'onor! Coro ivi opimi la preda, la preda e l'onor, ah sì la preda e l'onor, ah sì la preda e l'onor. No, giammai non sorrise vittoria di più liete speranze finor! ivi l'util ci aspetta e la gloria, ivi opimi la preda e l'onor, la preda e l'onor, la preda e l'onor! (Si disperdono)

28

Scena II Il Conte, uscito dalla tenda, volge uno sguardo bieco a Castellor Conte In braccio al mio rival!... Questo penslero come persecutor demone ovunque m'insegue... In braccio al mio rival!... Ma corro, surta appena l'aurora, io corro e separarvi... Oh Leonora! (Odesi tumulto)

Scena III Entra Ferrando Conte Che fu? Ferrando Dappresso il campo s'aggirava una zingara: sorpresa da' nostri esploratori, si volse in fuga; essi, a ragion temendo una spia nella trista, l'inseguîr... Conte Fu raggiunta? Ferrando È presa. Conte Vista l'hai tu? Ferrando No; della scorta il condottier m'apprese l'evento. (Tumulto più vicino) Conte Eccola.

Scena IV Azucena, con le mani avvinte, è trascinata dagli esploratori Coro d'Esploratori Innanzi, o strega, innanzi... Azucena Aita!... 29

Coro Innanzi! Azucena Mi lasciate... Coro Innanzi! Azucena Ah furibondi! Che mal fec'io? Conte S'appressi. (Azucena è tratta innanzi al Conte) A me rispondi e trema dal mentir! Azucena Chiedi. Conte Ove vai? Azucena Nol so. Conte Che!.. Azucena D'una zingara è costume mover senza disegno il passo vagabondo, ed è suo tetto il ciel, sua patria il mondo. Conte E vieni? Azucena Da Biscaglia, ove finora le sterili montagne ebbi a ricetto! Conte (Da Biscaglia!) Ferrando (Che intesi!.. oh!.. qual sospetto!) Azucena Giorni poveri vivea, pur contenta del mio stato; sola speme un figlio avea... Mi lasciò!... m'oblìa, l'ingrato! Io, deserta, vado errando di quel figlio ricercando, di quel figlio che al mio core pene orribili costò! Qual per esso provo amore, 30

qual per esso provo amore, madre in terra non provò. Ferrando (Il Suo volto!) Conte Di'... traesti lunga etade tra quei monti? Azucena Lunga, sì. Conte Rammenteresti un fanciul, prole di conti, involato al suo castello, son tre lustri, e tratto quivi? Azucena E tu... parla... sei?... Conte Fratello del rapito. Azucena (Ah!) Ferrando (notando il terrore di Azucena) (Sì!) Conte Ne udivi mai novella? Azucena Io?... no... Concedi che del figlio l'orme io scopra. Ferrando Resta, iniqua... Azucena (Ohimè!) Ferrando Tu vedi chi l'infame, orribil opra commettea! Conte Finisci... Ferrando È dessa. Azucena (piano a Ferrando) Taci! Ferrando È dessa che il bambino arse! 31

Conte Ah! perfida! Coro Ella stessa! Azucena Ei mentisce... Conte Al tuo destino or non fuggi. Azucena Deh! Conte Quei nodi più stringete. (I soldati eseguiscono) Azucena Oh Dio! oh Dio!... Coro Urla pur! Azucena (con disperazione) E tu non vieni, o Manrico, o figlio mio? non soccorri all'infelice madre tua? Conte Di Manrico genitrice! Ferrando Trema! Conte Oh sorte! in mio poter! Ferrando trema! trema! Conte Oh sorte! Azucena Ah!... Deh! rallentate, o barbari, le acerbe mie ritorte... Questo crudel martirio è prolungata morte! D'iniquo genitore empio figliuol peggiore, trema... v'è Dio pei miseri, v'è Dio pei miseri, trema! trema!... v'è Dio e Dio ti punirà. Conte Tua prole, o turpe zingara, 32

colui, quel traditore? potrò, potrò potrò col tuo supplizio ferirlo in mezzo al cor! Gioia m'innonda il petto, cui no, non esprime il detto! ah meco il fraterno fraterno cenere piena vendetta avrà! Ferrando, Coro Infame pira sorgere, ah, sì, vedrai, vedrai tra poco, vedrai vedrai tra poco... né solo tuo supplizio, né solo tuo supplizio sarà terreno foco! Azucena Deh! rallentate, o barbari, le acerbe mie ritorte... Questo crudel supplizio è prolungata morte! D'iniquo genitore empio figliuol peggiore, trema... v'è Dio pei miseri, v'è Dio pei miseri... trema! trema!... v'è Dio e Dio ti punirà, ah sì, ah sì, v'è Dio pei miseri, e Dio ti punirà, ah sì, ah sì, v'è Dio pei miseri, e Dio ti punirà, sì... punirà ti punirà, ti punirà, ti punirà! Conte Tua prole, o turpe zingara, colui, quel seduttore? Meco il fraterno cenere piena vendetta avrà, vendetta avrà, vendetta avrà, vendetta avrà, meco il fraterno cenere piena vendetta avrà, sì sì piena vendetta avrà, piena vendetta avrà, piena vendetta avrà, piena vendetta avrà, piena vendetta avrà, piena vendetta avrà, piena vendetta avrà, piena vendetta avrà, piena vendetta avrà, piena vendetta avrà, vendetta avrà, vendetta avrà! Ferrando Le vampe dell'inferno a te fian rogo eterno! Ivi penare ed ardere l'alma dovrà, l'alma dovrà, l'alma dovrà! 33

ivi penar, penar ed ardere l'anima tua dovrà, ivi penar, penar ed ardere l'anima tua dovrà, ivi penar, penar ed ardere l'anima tua dovrà, l'anima tua dovrà, ivi penar, penar ed ardere l'anima tua dovrà, l'anima tua dovrà, penar, penar dovrà, penar, penar dovrà, penar dovrà, penar dovrà! Coro Le vampe dell'inferno, le vampe dell'inferno a te fian rogo eterno! Ivi penare ed ardere, ivi penare ed ardere... penar dovrà, ivi penar, penar ed ardere l'anima tua dovrà, dovrà, dovrà, penar l'anima tua dovrà, l'anima tua dovrà, dovrà, dovrà, penar l'anima tua dovrà, l'anima tua dovrà, penar dovrà, penar dovrà, penar dovrà, penar dovrà! Al cenno del Conte i soldati traggono seco loro Azucena. Egli entra nella tenda, seguito da Ferrando.

Scena V Sala adiacente alla cappella in Castellor, con verone in fondo. Leonora Quale d'armi fragor poc'anzi intesi? Manrico Alto è il periglio... Vano dissimularlo fora! Alla novella aurora assaliti saremo. Leonora Ahimè!... che dici? Manrico Ma de' nostri nemici avrem vittoria... Pari abbiamo al loro ardir, brando e coraggio. (a Ruiz) Tu va... le belliche opre, nell'assenza mia breve, a te commetto. Che nulla manchi!... (Ruiz parte) 34

Scena VI Leonora Di qual tetra luce il nostro imen risplende! Manrico Il presagio funesto, deh! sperdi, o cara! Leonora E il posso? Manrico Amor, sublime amore, in tale istante ti favelli al core. Ah sì, ben mio, coll'essere io tuo, tu mia consorte, avrò più l'alma intrepida, il braccio avrò più forte;. Ma pur se nella pagina de' miei destini è scritto ch'io resti fra le vittime, dal ferro ostil trafitto, ch'io resti fra le vittime, dal ferro ostil trafitto, fra quegli estremi aneliti a te il pensier verrà, verrà, e solo in ciel precederti la morte a me parrà, fra quegli estremi aneliti la morte a me parrà, parrà, e solo in ciel precederti la morte a me parrà, la morte a me, a me parrà, e solo in ciel, e solo in ciel precederti la morte a me parrà, la morte a me parrà. Odesi il suono dell'organo della vicina cappella Leonora L'onda de' suoni mistici pura discende al cor, al cor! Vieni; ci schiude il tempio gioie di casto amor! Vieni; ci schiude il tempio gioie di casto amor, Manrico L'onda de' suoni mistici pura discende al cor! ci schiude il tempio gioie di casto amor! 35

ci schiude il tempio gioie di casto amor, Leonora, Manrico ah! gioie di casto amor, ah! gioie di casto amor, di casto amor, di casto amor, di casto amor! (Ruiz entra frettoloso) Ruiz Manrico? Manrico Che? Ruiz La zingara, vieni, tra' ceppi mira... Manrico Oh Dio! Ruiz Per man de' barbari accesa è già la pira. Manrico (accostandosi al verone) Oh ciel! mie membra oscillano... Nube mi copre il ciglio! Leonora Tu fremi! Manrico E il deggio!... Sappilo; io son... Leonora Chi mai? Manrico Suo figlio!. Ah! vili!... il rio spettacolo quasi il respir m'invola!... Raduna i nostri... affrettati, Ruiz... va... va... torna... vola! (Ruiz parte frettoloso) Di quella pira l'orrendo foco tutte le fibre m'arse, avvampò!... Empi, spegnetela, o ch'io fra poco col sangue vostro la spegnerò! Era già figlio prima d'amarti, non può frenarmi il tuo martir... Madre infelice, corro a salvarti, o teco almeno corro a morir, o teco almen corro a morir, o teco almen, o teco a morir! Leonora Non reggo a colpi tanto funesti... 36

Oh, quanto meglio saria morir! Oh, quanto meglio saria morir! Manrico Di quella pira l'orrendo foco tutte le fibre m'arse, avvampò!... Empi, spegnetela, o ch'io fra poco col sangue vostro la spegnerò! Era già figlio prima d'amarti, non può frenarmi il tuo martir... Madre infelice, corro a salvarti, o teco almeno corro a morir, o teco almen corro a morir, o teco almen, o teco a morir! (Ruiz torna con Armati) Ruiz, Coro All'armi! all'armi! all'armi! all'armi! all'armi! all'armi! all'armi! all'armi! Eccone presti a pugnar teco, o teco a morir. Manrico Madre infelice! corro a salvarti, o teco almen, o teco almen, corro a morir. Manrico All'armi! all'armi! all'armi! Ruiz, Coro All'armi! all'armi! all'armi, all'armi, all'armi! Manrico parte frettoloso, seguito da Ruiz e dagli armati, mentre odesi dall'interno fragor d'armi e di bellici strumenti.

Parte Quarta: Il Supplizio Scena I Un'ala del palazzo dell'Aliaferia: all'angolo una torre, con finestre assicurate da spranghe di ferro. Notte oscurissima. Si avanzano due persone ammantellate: sono Leonora e Ruiz. Ruiz (sommessamente) Siam giunti; ecco la torre, ove di Stato gemono i prigionieri... Ah! l'infelice ivi fu tratto! Leonora Vanne... lasciami; né timor di me ti prenda. 37

Salvarlo io potrò forse. (Ruiz si allontana) Timor di me?... Sicura, presta è la mia difesa! (I suoi occhi figgonsi ad una gemma che fregia la sua destra) In quest'oscura notte ravvolta, presso a te son io, e tu nol sai!... Gemente aura, che intorno spiri, deh, pietosa, deh, pietosa, gli arreca i miei sospiri! D'amor sull'ali rosee vanne, sospir dolente, del prigioniero misero conforta l'egra mente... com'aura di speranza aleggia in quella stanza, lo desta alle memorie, ai sogni, ai sogni dell'amor! ma deh! non dirgli improvvido, le pene, le pene, le pene del mio cor, deh! non dirgli improvvido le pene del mio cor, le pene, le pene del cor. (Suona la campana dei morti) Coro interno Miserere d'un'alma già vicina alla partenza che non ha ritorno; miserere di lei, bontà divina; preda non sia dell'infernal soggiorno. Leonora Quel suon, quelle preci, solenni, funeste, empiron quest'aere di cupo terror! Contende l'ambascia, che tutta m'investe, al labbro il respiro, i palpiti al cor, il respiro, i palpiti al cor, Manrico (dalla torre) Ah! che la morte ognora è tarda nel venir a chi desia, a chi desia morir!... Addio, addio, Leonora, addio! Leonora Oh ciel! sento mancarmi! Coro interno Miserere d'un'alma già vicina alla partenza che non ha ritorno; miserere di lei, bontà divina; preda non sia dell'infernal soggiorno. Leonora Sull'orrida torre 38

Coro interno Miserere! Leonora ahi! par che la morte Coro interno miserere! Leonora con ali di tenebre Coro interno miserere! Leonora librando si va... Coro interno miserere! Leonora Ah forse dischiuse Coro interno miserere! Leonora gli fian queste porte sol quando cadaver già freddo sarà, quando cadaver già freddo sarà. Coro interno miserere! Manrico Sconto col sangue mio l'amor che posi in te!... Non ti scordar, non ti scordar di me, Leonora, addio, Leonora, addio, addio! Leonora Di te, di te scordarmi! di te, di te scordarmi! di te scordarmi! di te scordarmi! Sento mancarmi... Manrico Sconto col sangue mio l'amor che posi in te! Non ti scordar, non ti scordar di me, Leonora, addio. Coro interno Miserere! miserere! miserere! miserere! Leonora Di te scordarmi! di te scordarmi! di te! Manrico Leonora, addio! Coro interno 39

miserere! miserere! o con te per sempre unita Leonora Di te! di te! scordarmi di te! Leonora Tu vedrai che amore in terra mai del mio non fu più forte: vinse il fato in aspra guerra, vincerà la stessa morte. O col prezzo di mia vita la tua vita io salverò, o con te per sempre unita nella tomba scenderò! Con te per sempre unita sì, nella tomba scenderò! O col prezzo di mia vita la tua vita io salverò, o con te unita nella tomba scenderò! O con te per sempre unita nella tomba scenderò con te per sempre, per sempre unita nella tomba scenderò! Ah sì! con te con te nella tomba scenderò! Ah sì! con te con te nella tomba scenderò, scenderò, scenderò, scenderò!

Scena II S'apre una porta; n'escono il Conte ed alcuni seguaci. Leonora è in disparte Conte Udiste? Come albeggi, la scure al figlio, ed alla madre il rogo. (I seguaci entrano nella torre) Abuso forse quel poter che pieno in me trasmise il prence! A tal mi traggi, donna per me funesta! Ov'ella è mai? Ripreso Castellor, di lei contezza non ebbi, e furo indarno tante ricerche e tante! Ah! dove sei, crudele? Leonora (avanzandosi) A te davante. Conte Qual voce!... come!... tu, donna? 40

Leonora Il vedi. Conte A che venisti? Leonora Egli è già presso all'ora estrema, e tu lo chiedi? Conte Osar potresti?... Leonora Ah sì, per esso pietà, pietà domando... Conte Che! tu deliri! Leonora Pietà! Conte Tu deliri! Leonora Pietà! Ah!.. Io del rival sentir pietà? Leonora Clemente Nume a te l'ispiri... Conte Io del rival sentir pietà? Leonora Clemente Nume a te l'ispiri... Conte È sol vendetta mio Nume, vendetta è sol mio Nume vendetta è sol mio Nume... Leonora Pietà! pietà! domando pietà! pietà! pietà! domando pietà! Conte Va! va! va! va! va! va! Leonora (si getta disperatamente a suoi piedi) Mira, di acerbe lagrime spargo al tuo piede un rio: non basta il pianto? svenami, ti bevi il sangue mio... svenami, svenami, ti bevi il sangue mio... Calpesta il mio cadavere, ma salva il Trovator! Conte Ah! dell'indegno rendere 41

vorrei peggior la sorte fra mille atroci spasimi centuplicar sua morte... Leonora Svenami... Conte Più l'ami, e più terribile divampa il mio furor, più l'ami, e più terribil divampa il mio furor! Leonora Calpesta il mio cadavere, ma salva il Trovator! Mi svena, mi svena, calpesta il mio cadaver, ma salva, salve, deh! salva, salva il Trovator! Conte Più l'ami, e più terribile divampa il mio furore, più l'ami, e più terribil divampa il mio furor! e più terribile divampa il mio furor! Leonora lo salva, lo salva, lo salva, lo salva. Calpesta il mio cadavere, ma salva il Trovator! Conte Più l'ami, e più terribile divampa il mio furor! Più l'ami, e più terribile divampa il mio furor! (Il Conte vuol partire. Leonora si avviticchia ad esso) Leonora Conte!... Conte Né cessi? Leonora Grazia! Conte Prezzo non havvi alcuno ad ottenerla... Scostati. Leonora Uno ve n'ha... sol uno! ed io te l'offro. Conte Spiegati, qual prezzo, di'? 42

Leonora (stendendogli la destra con dolore) Me stessa! Conte Ciel!... tu dicesti?... Leonora E compiere saprò la mia promessa. Conte È sogno il mio? Leonora Dischiudimi la via fra quelle mura... Ch'ei m'oda, che la vittima fugga, e son tua. Conte Lo giura. Leonora Lo giuro a Dio, che l'anima tutta mi vede! Conte Olà! (si presenta un custode; il Conte gli parla all'orecchio. Leonora sugge il veleno chiuso nell'anello) Leonora (M'avrai, ma fredda, esanime spoglia.) Conte (a Leonora, tornando innanzi) Colui vivrà. Leonora (da sè con giubilo) (Vivrà! Contende il giubilo i detti a me, Signore... ma coi frequenti palpiti mercè ti rende il core! Or il mio fine, impavida, piena di gioia attendo... potrò dirgli, morendo: salvo tu sei per me!) Conte Fra te che parli?... Volgimi, Volgimi, mi volgi il detto ancora, o mi parrà delirio quanto ascoltai finora... Leonora (Vivrà!..) Conte Tu mia!... tu mia! ripetilo... il dubbio cor serena... Ah! ch'io lo credo appena, udendolo da te! ah!.. lo credo appena, 43

udendolo da te! Leonora (da sè con giubilo) (Vivrà! contende il giubilo i detti a me, Signore... Potrò dirgli, morendo: salvo tu sei per me! salvo tu sei, tu sei per me! ah! salvo tu sei per me! salvo tu sei, tu sei per me! ah! salvo tu sei per me, tu sei per me!) Conte Tu mia, tu mia, tu mia, tu mia, ah! tu mia! ah! ch'io lo credo appena, appena, tu mia, tu mia, tu mia, tu mia, ah! tu mia! ah! ch'io lo credo appena, appena! Leonora Andiam... Conte Giurasti... Leonora Andiam... Conte Pensaci! Leonora È sacra la mia fè! (Vivrà! contende il giubilo i detti a me, Signore... Potrò dirgli, morendo: salvo tu sei per me, ah, salvo tu sei per me, ah, salvo tu sei per me, tu sei per me, tu sei per me!) Conte Tu mia! tu mia! ripetilo... il dubbio cor serena... lo credo appena, udendolo da te, sì udendolo da te, sì udendolo da te, da te, da te, da te, da te! (Entrano nella torre)

Scena III 44

Orrido carcere: in un canto finestra con inferriata; porta nel fondo; smorto fanale pendente dalla volta. Azucena giacente sovra rozza coltre; Manrico seduto a lei dappresso. Manrico Madre, non dormi? Azucena L'invocai più volte, ma fugge il sonno a queste luci!... Prego. Manrico L'aura fredda è molesta alle tue membra, forse? Azucena No; da questa tomba di vivi solo fuggir vorrei, perché sento il respiro soffocarmi. Manrico (torcendosi le mani) Fuggir! Azucena (sorgendo) Non attristarti: Far di me strazio non potranno i crudi! Manrico Ahi, come? Azucena Vedi?... le sue fosche impronte m'ha già segnato in fronte il dito della morte! Manrico Ahi! Azucena Troveranno un cadavere muto, gelido!... anzi uno scheletro! Manrico Cessa! Azucena Non odi?... gente appressa... i carnefici son!... vogliono al rogo trarmi!... Difendi la tua madre! Manrico Alcuno, ti rassicura, Azucena (senza badare a Manrico) Il rogo!... Manrico alcuno... qui non volge. Azucena (con ispavento) Il rogo!.. il rogo!.. il rogo!... parola orrenda! Manrico 45

Oh madre!.. oh madre!.. Azucena Un giorno turba feroce l'ava tua condusse al rogo!... Mira la terribil vampa! Ella n'è tocca già!.. già l'arso crine al ciel manda faville!... Osserva le pupille fuor dell'orbita loro! Ahi, chi mi toglie a spettacol sì atroce! (cade tutta convulsa tra le braccia di Manrico) Manrico Se m'ami ancor, se voce di figlio ha possa d'una madre in seno, ai terrori dell'alma oblìo cerca nel sonno, e posa e calma. (la conduce presso alla coltre) Azucena Sì la stanchezza m'opprime, o figlio... alla quïete io chiudo il ciglio... Ma se del rogo arder si veda l'orrida fiamma, destami allor... Manrico Riposa, o madre; Iddio conceda men tristi immagini al tuo sopor. Azucena >(tra il sonno e la veglia) Ai nostri monti... ritorneremo... l'antica pace... ivi godremo!.. tu canterai... sul tuo lïuto... in sonno placido... io dormirò... Manrico Riposa, o madre; io prono e muto la mente al cielo rivolgerò. Azucena tu canterai... sul tuo lïuto... in sonno placido... io dormirò... Manrico La mente al cielo rivolgerò. Azucena (addormentandosi a poco a poco) tu canterai... sul tuo lïuto... in sonno placido... io dormirò... io dormirò... io dormirò... io dormirò... io dormirò... io dormirò... Manrico La mente al cielo rivolgerò. Riposa, o madre, riposa, o madre la mente al cielo rivolgerò.... (Manrico resta genuflesso accanto alla madre)

46

Scena ultima S'apre la porta, entra Leonora Manrico Che!.. Non m'inganna quel fioco lume?... Leonora Son io, Manrico... Mio, Manrico! Manrico Oh, mia Leonora! Ah! mi concedi, pietoso Nume, gioia sì grande anzi ch'io mora? Leonora Tu non morrai... Vengo a salvarti... Manrico Come!... A salvarmi?.. Fia vero! Leonora Addio!... Tronca ogn'indugio... t'affretta... parti!.. (accennandogli la porta) Manrico E tu non vieni? Leonora Restar degg'io! Manrico Restar! Leonora Deh!.. fuggi!... Manrico No... Leonora >(correndo verso l'uscio) Guai se tardi! Manrico No... Leonora La tua vita!... Manrico Io la disprezzo!... Leonora Parti, parti. Manrico No. Leonora La tua vita!... 47

Manrico Io la disprezzo... Pur... Figgi, o donna, in me gli sguardi... Da chi l'avesti?... ed a qual prezzo?... Parlar non vuoi?... Balen tremendo!... Dal mio rivale!... Intendo, intendo! Ha quest'infame l'amor venduto... Leonora Oh, quanto ingiusto! Manrico venduto un core che mio giurò! Leonora Oh come l'ira ti rende, ti rende cieco! oh quanto ingiusto, crudel, crudel sei meco! Manrico Infame! Leonora T'arrendi, fuggi, o sei perduto, nemmeno il cielo salvar ti può! Manrico Ha quest'infame l'amor venduto... Leonora Oh come l'ira ti rende, ti rende cieco! Manrico venduto un core che mio giurò! Leonora oh come l'ira ti rende, ti rende cieco! Manrico Infame! Leonora oh quanto ingiusto, crudel, crudel sei meco! T'arrendi, fuggi, o sei perduto, nemmeno il cielo salvar ti può, nemmeno il ciel salvar ti può, nemmeno il ciel salvar ti può, Ah! fuggi, fuggi, o sei perduto, nemmeno il cielo salvar ti può. Ah! fuggi, fuggi, o sei perduto, nemmeno il cielo salvar ti può ah fuggi, fuggi, o sei perduto, nemmeno il ciel salvar ti può, salvar ti può, ah fuggi, fuggi, o sei perduto, nemmeno il ciel salvar ti può, salvar ti può, salvar ti può, salvar ti può, nemmeno il ciel salvar ti può, nemmeno il ciel salvar ti può... Manrico Ha quest'infame venduto amor, 48

che mio giurò! No! Ha quest'infame... No!.. l'amor venduto... venduto un cor, che mio, che mio giurò! venduto un cor, che mio, che mio giurò! un cor, un cor, che mio giurò! venduto un cor che mio giurò! venduto un cor che mio giurò... Azucena >(tra il sonno e la veglia) Ah!... Ai nostri monti ritorneremo... l'antica pace ivi godremo... tu suonerai sul tuo lïuto... in sonno placido io dormirò... in sonno placido dormirò... in sonno placido dormirò... tu canterai ah! io dormirò... ah! in sonno placido io dormirò... (Leonora è caduta a' piedi di Manrico) Manrico Ti scosta! Leonora Non respingermi... Vedi?... languente, oppressa, io manco. Manrico Va... ti abbomino... ti maledico... Leonora Ah, cessa, cessa! Non d'imprecar, di volgere per me la prece a Dio è questa l'ora! Manrico Un brivido corse nel petto mio! Leonora (cade bocconi) Manrico! Manrico (accorrendo a sollevarla) Donna! svelami... narra. Leonora Ho la morte in seno... Manrico La morte! Leonora Ah! fu più rapida la forza del veleno ch'io non pensava! Manrico 49

Oh fulmine! Leonora Senti... la mano è gelo... (toccandosi il petto) ma qui, qui, foco terribil arde!... Manrico Che festi, o cielo! Leonora Prima che d'altri vivere... io volli tua morir!... Manrico Insano!... ed io quest'angelo osava maledir! Leonora Più non resisto! Manrico Ahi misera!... Leonora Ecco l'istante!... io moro... (entra il Conte, e si ferma sulla soglia) Leonora (stringendogli la destra in segno d'addio) Manrico! Manrico Ciel! Conte Ah! Leonora Or la tua grazia, padre del cielo, imploro. Manrico Ah! volle me deludere e per costui morir! Leonora Prima che d'altri vivere, io volli tua morir! Manrico Insano! ed io quest'angelo osava maledir! ed io quest'angelo osava, ed io quest'angelo osava maledir! ed io quest'angelo osava, ed io quest'angelo osava maledir! Leonora! ah! ahi misera! Conte Ah! volle me deludere, e per costui morir! 50

ah! volle me deludere, e per costui morir, e per costui morir, ah! volle me deludere, e per costui morir, e per costui morir! ah! morir! Leonora prima che d'altri, d'altri vivere, io volli tua morir! prima che d'altri, d'altri vivere, io volli, volli tua morir! prima che d'altri, d'altri vivere, io volli tua morir! prima che d'altri, d'altri vivere, io volli, volli tua morir! Manrico! addio... io moro... (spira) Conte (indicando agli armati Manrico) Sia tratto al ceppo! Manrico (partendo fra gli armati) Madre! oh madre, addio. Azucena (destandosi) Manrico!... Ov'è mio figlio? Conte A morte corre. Azucena Ah ferma!... M'odi! (Il Conte trascina Azucena presso la finestra) Conte Vedi?... Azucena Cielo! Conte È spento. Azucena Egli era tuo fratello! Conte Ei!... quale orror! Azucena Sei vendicata, o madre! (cade a pie della finestra) Conte (inorridito) E vivo ancor! FINE dell'OPERA

51