JAMES HERRIOT A repülő állatorvos
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Vets Might Fly, 1973 Vet in a Spin, 1977 © James Herriot KÖNYVFAKASZTÓ BUDAPEST, 2002 © Hungarian Translation Bori Erzsébet, 2002 Szerkesztette Árokszállásy Zoltán Borítóterv KISSÍK FÉNYÍRDÁJA A kiadásért felel a KönyvFakasztó Könyvkiadó ügyvezetője Nyomdai előkészítés Unicus Nyomta és kötötte Akadémiai Nyomda Kft., Martonvásár Felelős vezető Reisenleitner Lajos ISBN 963 202 599 7
-1-
Kutyáimnak, Hectornak és Dannak, hűséges kísérőimnek
1. - Mozgás! - üvöltötte a kiképző tizedes. - Gyerünk, gyorsabban! Ő maga erőlködés nélkül vágtázott a lihegő, fújtató menetoszlop végén, onnan vezényelve bennünket. Én valahol a sor közepén ügettem szorgalmasan a többiekkel, és azon tűnődtem, meddig bírom még. Mellkasom fájdalmasan lüktetett, a lábizmaim tiltakoztak, én pedig megpróbáltam kiszámolni, hány mérföldet tehettünk már meg. Mit sem sejtettem, amikor felsorakoztunk odakint a körletünk előtt. Nem volt katonai felszerelésünk, gyapjúpulóvert és sportnadrágot viseltünk, tehát semmi sem utalt a küszöbön álló megpróbáltatásra. Úgy tűnt, hogy még a vidám kis londoni tizedes is felebarátainak tekint bennünket. Olyan nyájas arca volt. - Jaóvan, fijúk! - kiáltotta, rámosolyogva az ötven új repülősre. - Csak körülkocogjuk a parkot, kövessenek. Balra át! Kettőre indulj! Bal-jobb, bal-jobb, bal jobb! De ez már régen, nagyon régen volt, és mi még mindig itt kóválygunk a londoni utcákon, és nyoma sincs semmiféle parknak. Az a gondolat dobolt az agyamban, hogy én jó véleménnyel voltam a kondíciómról. Egy vidéki állatorvosnak, kivált a yorkshire-i Völgységben, esélye sincs arra, hogy kijöjjön a formájából; állandóan úton van, nagytestű állatokkal birkózik, mérföldeket gyalogol a félreeső istállók között, tehát erős és edzett - gondoltam én. De most új felismerések leptek meg. Helennel való házaséletem néhány hónapja alatt némiképp elpuhultam. Helen túl jól főz, én pedig túlságosan is lelkes híve voltam a tudományának. Ejtőzni a kandalló előtt a kanapén, mi sem volt annál édesebb. Megpróbáltam szemet hunyni a hasizmaim eltűnése, mellizmaim megereszkedése felett, de most mindez eszembe jutott. - Most már nincs messzi, fiúk! - csicseregte hátulról a tizedes, de nem kapott rá választrillákat a küszködő csapattól. Jó párszor mondta ezt már korábban, és már nem tudtunk hinni neki. De ezúttal úgy tűnt, hogy tényleg komolyan mondja, mert amikor befordultunk egy újabb utcasarkon, vaskerítést és fákat pillantottam meg az utca túlsó végén. Leírhatatlan volt a megkönynyebbülés. Már csak annyi erőm maradt, hogy bemenjek a kapun - megpihenni és kifújni magam, amire nagy szükségem volt, mert a lábam már kezdte fölmondani a szolgálatot. Áthaladtunk a néhány őszi levelet még őrizgető ágak boltíve alatt, és egy emberként álltunk meg, ám a tizedes továbbot intett. - Gyerünk, fiúk, körbe az ösvényen! - süvöltötte, és rámutatott a parkot körbefogó, széles, kitaposott földútra. Rámeredtünk. Ezt nem mondhatja komolyan! Tiltakozó moraj csapott fel. - Ne már, tizedes…! Legyen szíve, tizedes! A kis ember arcáról eltűnt a mosoly. - Azt mondtam, indíts! Gyorsabban, gyorsabban... egy-kettő, egy-kettő. Ahogy botorkáltam a fekete földúton, a megbarnult rododendronok és a kifakult fű között, egyszerűen nem hittem el. Túl hirtelen jött. Három napja még Darrowbyben voltam, énemnek fele még most is ott időzött, Helennel. Másik részem még kifelé bámult a taxi hátsó ablakán a cserepes háztetők mögött a reggeli napfényben elmaradó zöld dombokra; még ott állt a vonat folyosóján, amely elrobogott Dél-Anglia sík földjei mellett, és egyszerre nagy súly nehezedett a mellemre. Első találkozásom a RAF-fal a lordi krikettpályán esett meg. Egy halom kitöltendő űrlap, orvosi vizsgálatok, majd a rengeteg felszerelés átvétele. Egy bérházban szállásoltak el St. John's Woodban - luxuslakás lehetett, mielőtt a pazar berendezést eltávolították belőle. De a fürdőszoba -2-
nehéz szerelvényeit nem vihették el, és egyik legfőbb örömünk maradt az állandó melegvíz, amely egyetlen mozdulatunkra belezúdult a drága porcelánkádba. Az első mozgalmas nap végén visszavonultam az egyik ilyen zöldcsempés szentélybe, és felavattam egy híres új pipereszappant, amelyet Helen csomagolt be a zsákomba. Soha többé nem használtam. Az illatoknak túl nagy a felidéző erejük, és egyetlen szippantás belőle visszavisz a feleségemtől távol töltött első éjszakámhoz és mindahhoz, amit akkor éreztem. Tompa, üres sajgás volt, amely azóta sem szűnt meg igazán. A második napon megállás nélkül meneteltünk; oktatás, étkezés, oltás. Én szokva voltam az injekciós tűhöz, de sok bajtársamnak már a puszta látványa is betett. Különösen amikor az orvos vért vett; elég volt egyetlen pillantás a vénájukból csorgó sötét folyadékra, hogy a fiatalemberek hangtalanul leforduljanak a székről, nem egyszer négyesével-ötösével, a szanitécek pedig kaján vigyorral cipelték ki őket. A londoni állatkertben ettünk, ahol étkezéseinket majmok rikácsolása, oroszlánok bömbölése kísérte. De a közbenső időben meneteltünk, meneteltünk és meneteltünk, miközben új bakancsaink halálra gyötörtek bennünket. És ezen a harmadik napon még mindig ködben úszott minden. Ahogyan az első reggelen, most is a szemétládafedők hat órai csattogására ébredtünk; nem mondhatnám, hogy kürtre számítottam, de ez a zaj elviselhetetlen volt. Pillanatnyilag azonban csak az érdekelt, hogy körbefutottuk a parkot. Már csak néhány méterre voltunk a kaputól; odatántorogtam, és megálltam fújtató bajtársaim között. - Még egy kört, fiúk! - bömbölte a tizedes, és miközben mi döbbenten bámultunk rá, ő nyájasan mosolygott. - Nehéznek találják? Majd meglátják, mit kapnak az alapkiképzésen. Én itt csak gyöngéden megmozgatom magukat. Később még hálásak lesznek érte. Rajta, jobbra át, egy-kettő, egy-kettő! Keserű gondolatok szálltak meg, ahogy ismét nekilódultam. Még egy körbe belepusztulok efelől nem volt kétségem. Odahagytad szerető feleségedet és boldog otthonodat, hogy szolgáld a királyt és a hazát - ők pedig így bánnak veled. Nem igazság. Előző éjszaka Darrowbyről álmodtam. Ott voltam újra az öreg Dakin gazda tehénistállójában. A farmer türelmes tekintete, hosszú, lelógó bajusszal ékes arca nézett le rám a magasból. - Úgy vélekszek, a vén Bimbó a végit járja - mondta, és futólag megérintette az öreg tehén hátát. Hatalmas, munkában megkérgesedett keze volt. Dakin hórihorgas testén nem sok hús volt, de az igencsak megvastagodott ujjak egy küszködéssel telt életről tanúskodtak. Kiürítettem a fecskendőt, és bedobtam egy fémdobozba, amelyben a varráshoz szükséges eszközöket, szikéket és pengéket tartottam. - Ezt persze maga dönti el, Dakin gazda, de már harmadszor kell összevarrnom a csöcsét, és attól félek, hogy nem utoljára. - Kigyütt a formájábúl. - A farmer lehajolt és megvizsgálta az öltések sorát a négy hüvelyk hosszú sebhelyen. - Ki hinné, hogy ekkora baj van bélűle - csak mer' rálép egy másik tehén. - A tehénnek éles a patája - mondtam. - Majdnem, mint a kés. Ez volt a legrosszabb a nagyon öreg teheneknél. Leszállt a tőgyük, a csöcsük megnagyobbodott és lifegett, így ha lefeküdtek az állásukban, ez a létfontosságú tejtermelő szerv elterült az egyik vagy a másik oldalon, és útban volt a szomszéd tehénnek. Ha nem Mabelnek a jobb állásból, akkor Boglárkának a másik oldalon. Itt csak hat tehén állt a kis, kövezett padlójú, alacsony tetejű istálló farekeszeiben, és mindnek megvolt a neve. Ma már nem kapnak nevet a tehenek, és olyan gazdák sincsenek, mint Dakin volt, aki valahogy előteremtette a megélhetését a hat tejelő tehénből álló csordából, plusz néhány borjúból, disznóból és tyúkból. - Na, igen - mondta. - Azt gondolom, az öreglány nem vethet szememre semmit. Emlékszek arra az éccakára, mikor született, tizenkét éve már. Az öreg Daisy bornya vót, itten borjazta ebben az istállúban, egy zsákon, odakinn meg szakadt a hó. Azóta meg se tudom számlálni, hányezer gallon tejet adott - még ma is megad négyet. Nem tartozik hát nekem semmivel. Mintha tudná, hogy róla beszélünk, Bimbó elfordította a fejét és ránézett. Tipikus kiöregedett szarvasmarha volt: épp olyan szikár, mint a gazdája, kiugró medencecsonttal, megvastagodott, -3-
terebélyes lábbal és sok-sok gyűrűt számláló, görbe szarvval. Teste alatt az egykor magasan álló, feszes tőgy megnyúlva lógott le majdnem a földig. Békés, türelmes természetével is a gazdájára emlékeztetett. A varrás előtt helyi érzéstelenítőt adtam a tőgyébe, de ha nem adok, akkor sem hiszem, hogy megmoccant volna. A tőgyvarrást olyan helyzetben végzi az állatorvos, amelyben ideális célpontot nyújt a rúgáshoz: lehajtott fejjel, a hátsó lábakkal szemközt, de Bimbónál nem fenyegetett ilyen veszély. Soha életében nem rúgott meg senkit. Dakin felfújta a képét. - Nemigen van más hátra. Mennie köll. Szólok Jack Dodsonnak, hogy vigye ki őt a húspiacra csütörtökön. Evésre kicsit rágós lenne, de jó pástétom még lehet belűle. Tréfálkozni próbált, de nem tudott mosolyogni, ahogy nézte az öreg tehenet. Mögötte, a nyitott ajtón túl zöld domboldal ereszkedett alá a folyóhoz, és a tavaszi napsugár miriádnyi fénypászmája táncolt a szélesen elterülő, sekély víz tükrén. A parti kövek hófehéren ragyogtak végig a füves töltés mentén, amely beleolvadt a völgyi legelőbe. Gyakran gondoltam arra, hogy ez a kisbirtok ideális lakóhely lehetne; csak egy mérföldre van Darrowbytól, mégis félreeső hely, gyönyörű kilátással a folyóra és a lápvidékre. Egyszer említettem is ezt Dakinnek, mire az öregember savanyúan mosolygott. - Ja, de a kilátásbúl nemigen lehet megélni. Úgy esett, hogy megint kihívtak a farmra a következő csütörtökön, hogy „pucoljak ki” egy tehenet, amikor Dodson, a marhakupec megérkezett, hogy elvigye Bimbót. Már összeszedett egy csapat kövér ökröt és tehenet a többi farmról; ezek most odafent álltak egyik emberének őrizete alatt az úton. - Hát akkor, Dakin gazda - szólalt meg, amint benyomult az ajtón - nem nehéz kitalálni, melyiket akarja elvitetni. Azt az öreg gebét, ni. Bimbóra mutatott, és a kedvezőtlen jellemzés valóban ráillett a jól táplált szomszédai között ácsorgó csontos jószágra. A farmer egy pillanatig nem válaszolt, azután bement a tehenek közé, és gyöngéden megdörgölte Bimbó homlokát. - Ez vóna az, Jack. - Tétovázott, aztán levette a láncot a nyakáról. - Menjél, öreglány - mormolta, mire az elaggott állat megfordult és békésen kiballagott az állásból. - Na, gyerünk! - kiáltotta a kupec, a tehén farának szögezve a botját. - Ne bántsa őt! - dördült rá Dakin. Dodson meglepetve nézett rá. - Sose bántom őket, tudhassa. Éppen csak nógatom. - Tudom én, Jack, tudom, de nála nincsen szükség a botra. Oda megy, ahová akarja, mindig ilyen vót. Bimbó megerősítette a szavait, mert kibaktatva az ajtón a farmer egyetlen intésére megindult fölfelé a csapáson. Az öreggel együtt néztem, amint a tehén minden sietség nélkül fölfelé tart a dombon a hoszszú keki zubbonyt viselő Jack Dodsonnal a nyomában. Ahogy az ösvény bekanyarodott egy ritkás facsoport mögé, szem elől vesztettük az embert és az állatot, de Dakin még akkor is nézett utánuk, hallgatva a tehénpaták kopogását a keményre taposott földön. Amikor elhalt a hang, gyorsan hozzám fordult: - Jól van, doktor úr, lássunk hozzá a maga dolgához. Hozom a meleg vizet. Nem szólalt meg, amíg beszappanoztam a karomat és bedugtam a tehénbe. A méhlepény eltávolításánál már csak a művelet végignézése a kellemetlenebb, ezért mindig megpróbálok társalogni, miközben a tehénben turkálok. Ezúttal nehéz dolgom volt. Dakin csak mormogásokkal válaszolt az időjárásra, a krikettre és a tej árára tett megjegyzéseimre. A tehén farkát tartva ráhajolt szőrös hátára, és üres tekintettel eregette a füstöt a pipájából, amelyre a legtöbb farmer nagy bölcsen rágyújt a művelethez. És mivel nem ment a társalgás, természetesen úgy esett, hogy a munka is sokkal tovább tartott, mint máskor. Van, mikor a placenta egyszerűen fölemelkedik, de ezt most apránként kellett leválasztanom a méhlepényszigetekről, ötpercenként visszatérve a meleg vízhez, hogy a fertőzést elkerülendő, újraszappanozzam sajgó karomat. -4-
De végül csak befejeztem. Betettem egy pár hüvelygyűrűt, kibogoztam a magam elé kötött zsákot, és a fejemen át lehúztam az ingemet. A társalgás elhalt, és szinte nyomasztó volt a csend, amikor kinyitottuk az istálló ajtaját. Dakin megtorpant, keze a fogantyún. - Mi ez? - kérdezte halkan. Valahonnan a domb felől egy tehén patáinak kopogását hallottam. Két út vezetett a farmra, és a hang egy keskeny ösvény felől jött, amely fél mérfölddel a másik bejáraton túl ágazott bele a főútba. Miközben figyeltünk, a tehén megkerült egy kiálló sziklát, és felénk tartott. Bimbó közeledett fürgén, nagy tőgye himbálózott, és le nem vette a szemét a mögöttünk nyitva álló ajtóról. - Mi az ördög? - tört ki Dakinból, de az öreg tehén elügetett mellettünk, és habozás nélkül bemasírozott az állásába, ahol annyi éven át lakott. Kutatva beleszimatolt az üres jászolba, és ránézett a gazdájára. A gazda visszanézett rá. Szemei kifejezéstelen maradtak, de gyors egymásutánban eregette a füstfelhőket a pipájából. Egyszerre nehéz bakancsok csattogása hallatszott odakintről, és Jack Dodson nyomult be az ajtón. - Ó, hát itt vagy, te vén gazember! - hápogta. - Mán aszittem, megszökött! A farmerhoz fordult. - Sajnálom, Dakin gazda. A másik ösvény elejin egyszer csak sarkon fordút. Nem is láttam, merre mén. A farmer vállat vont. - Semmi baj, Jack. Nem a maga hibája. Szólnom kellett volna. - Szerencsére gyorsan meglett. - A kupec elvigyorodott, és megindult Bimbó felé. - Gyerünk, öreglány, hadd vezesselek ki onnét. De Dakin megállította a karjával. Hosszú csönd állt be, miközben Dodson és én meglepve bámultuk a gazdát, aki kitartóan nézte a tehenet. Volt valami megindító méltóság az öreg jószágban, ahogy ott álldogált a korhadt farekeszben, jámbor, türelmes tekintettel. És a méltóság diadalmaskodott a megnyúlt, felkunkorodott paták, a kiálló bordák, a csaknem a kövezetet súroló, megereszkedett tőgy siralmas látványa felett. Azután, még mindig szótlanul, Dakin sietség nélkül besétált a tehenek közé, majd halk fémcsörgés hallatszott, ahogy felerősítette a láncot Bimbó nyakára. Aztán elballagott az istálló végébe, és egy szénával rakott villával tért vissza, amelyet nagy szakértelemmel elhelyezett a jászolban. Bimbó csak erre várt. Szájába kapott egy falásnyit, és csöndes megelégedéssel rágcsálni kezdett. - Mi legyen, Dakin gazda? - kiáltott fel megütközve a marhakupec. - Várnak rám odafel! A farmer kiverte a pipáját az ajtófélfán, és elkezdett fekete dohányt tömni bele egy kopott bádogdobozból. - Sajnálom, hogy vesztegette az idejit, Jack, de néküle köll visszamenjen. - Nélküle? Mi a…! - Hát, talán bolondnak néz, de így áll a dolog. Az öreglány hazajött, és itthol is marad. Olyan pillantást vetett a kupecra, mint aki kimondta az utolsó szót. Dodson többször bólintott, aztán kicsoszogott az istállóból. Dakin követte, és utána szólt: - Megfizetem az idejit, Jack, írja a számlámhoz! Visszajött, meggyújtotta a pipát, és nagyot szívott belőle. - Doktor úr - mondta, miközben a füst a füle felé bodorult -, érzett már olyat, amikor valami történt, hogy annak úgy köllött történnie, és úgy a legjobb? - Igen, Mr. Dakin, nem is egyszer. - Na hát, eztet éreztem, amikor a Bimbó legyütt a dombrúl. - Odanyúlt, és megvakargatta a tehén farka tövét. - Mindég a kedvencem vót, és örülök, hogy visszagyütt. - De mi lesz a tőgyével? Én kész vagyok akárhányszor felvarrni, de... - Nem, fiam, mert lett egy ötletem. Csak úgy gyütt, miközben maga a pucolást csinálta, de azt gondútam, hogy mán késő. -5-
- Milyen ötlet? Az öreg bólintott, és lenyomkodta a dohányt a hüvelykujjával. - Fejés helyett szoptathatna két-három bornyat. A régi lóistálló üres - ellakhat ott, ahun senki nem tipor rá a tőgyire. Felnevettem. - Igaza van, Dakin gazda. Ott biztonságban lesz, és könnyedén elszoptatja azt a három borjat. Megdolgozik az ellátásáért. - Hát, mondtam már, hogy erre semmi szükség. Annyi év után nem tartozik nekem semmivel. - Halvány mosoly jelent meg az elnyűtt arcon. - Fő, hogy hazagyütt.
2. Köd gomolygott a menetelő emberek feje körül; sűrű, sárga, fémes ízű londoni köd. Nem láttam a menetoszlop elejét, csak az imbolygó lámpát, amelyet a vezető tartott. Ez a fél hetes séta a reggelihez volt talán a legrosszabb időszaka a napnak, amikor nyomott volt a kedélyem, és fájdalmasan gondoltam vissza az otthonomra. Darrowbyben is volt köd, de az vidéki köd volt, nem olyan, mint ez. Egy reggel elindultam a szokásos körutamra, a reflektorok fénye visszaverődött a köd szürke lepléről, semmit sem láttam szűkös fémdobozomból. De a Völgység felé tartottam az egyenletesen emelkedő úton, a motor dolgozott, aztán egészen váratlanul előbb reszkető ezüstté vékonyodott a köd, majd elenyészett. És ott, a ködtakaró felett, ragyogott a nap, és a lápvidék hosszú, zöld sávjai terültek ki a szemem előtt, diadalmasan nyújtózkodva az ég nyári kékje felé. Elbűvölve hajtottam bele a káprázatos fénybe, úgy bámulva kifelé a szélvédőn át, mintha még sohasem láttam volna a száraz haraszt bronzfoltjaival pettyezett füves dombhátakat, a fák sötét csoportjait, a szürke tanyaházakat és a hangamezők között kanyargó kőfalak végtelen mintázatát. Siettem, mint mindig, de meg kellett állnom. Félrehúzódtam a kocsival, Sam kiugrott és átvágtunk a mezőn; amíg a kopó futkározott a fénylő pázsiton, én álltam a fagyot feloldó meleg napsütésben, és visszanéztem a sötét, nyirkos takaróra, amely beborította az alacsonyan fekvő földeket, de idefönt szabadon hagyta ezt a csodavilágot. Én pedig belélegeztem az illatos levegőt, és hálásan tekintettem végig az üde zöld tájon, ahol dolgoztam és ahol megkerestem a kenyerem. Maradtam volna még, ide-oda bóklászva, figyelve a fölmeredt farokkal vizslató Samet, aki megszaglászta az árnyas zugokat, ahová nem hatolt be a napfény, kőkemény volt a talaj, és vastag zúzmara ropogott a füvön. De időre kellett mennem, nem is akárhová - a birodalom egyik főrendjéhez. Kelletlenül visszaültem az autóba. Lord Hultonnál kellett kezdenem a TB-teszteket fél tízkor, és ahogy megkerültem a XV századi udvarházat, hogy odahajtsak a mögötte álló tanyaépületekhez, baljós érzésem támadt: nyomát sem láttam állatoknak. Csak egy férfit láttam foltos, kék kezeslábasban, aki szorgalmasan kalapált egy ócska satut az aklokhoz vezető kapu közelében. Megfordult, amikor észrevett, és integetett a kalapáccsal. Kíváncsian közeledtem az apró alakhoz, akinek puha, szőkés haja a homlokába hullt, a kardigánja lyukas volt, a csizmájára rászáradt a gané. Azt várta az ember, hogy mindjárt így szól: - Aggyisten, doktor úr, hogy van mindég? De ő ezt mondta: - Herriot, drága barátom, végtelenül sajnálom, de erős a gyanúm, hogy nem egészen készültünk föl a fogadására. És babrálni kezdett a dohányszelencéjével. William George Henry Augustusnak, Hulton XI. márkijának mindig ott lógott a pipa a szájában, és vagy éppen megtömte, vagy éppen tisztogatta egy fém pipaszurkálóval, esetleg éppen megpróbált rágyújtani. Szívni viszont sohasem láttam. És ha feszült volt, mindezt egyszerre akarta csinálni. Láthatóan zavarban volt a felkészületlensége miatt, és amikor észrevette, hogy önkéntelenül is az órámra pillantok, még izgatottabb lett, kikapta a pipát a szájából, majd visszarakta, hóna alá csapta a kalapácsot, és kotorászni kezdett egy nagy gyufásdobozban.
-6-
Elnéztem a farmépületek mögött emelkedő földek felé. Messze a láthatáron apró figurákat vettem ki: vágtató állatokat, rohangáló embereket; távoli hangok is eljutottak hozzám: kutyaugatás, haragos szitkozódás, éles „Hó-ha!”, „Arra kerítsd!” és „Ül a kutya!” kiáltások. Felsóhajtottam. Így megy ez. Yorkshire-ben még az arisztokrácia is igen lazán bánik az idővel. Őlordsága nyilvánvalóan megsejtette érzéseimet, mert egyre jobban feszengett. - Ez nem volt szép tőlem, öregfiú - mondta, elszórva néhány gyufaszálat, és dohányszemcséket hullatva a kőre. - Megígértem, hogy fél tízre készen leszünk, de azok az istenverte jószágok nem akarnak együttműködni. Kényszeredetten elmosolyodtam. - Sose bánja, Lord Hulton, hiszen már jönnek is lefelé a dombról, és ma reggel amúgy sem sietek annyira. - Ó, nagyszerű, nagyszerű! - Megpróbált lángra lobbantani egy toronymagas dohánykupacot, amely erőtlenül sercegett, majd kibukott a pipa peremén. - De ezt nézze meg! Felszereltem egy satut. Egyszerűen idehajtjuk és befogjuk őket. Emlékezzen csak, mennyi gondot okoztak legutóbb. Bólintottam. Emlékeztem. Lord Hultonnak mindössze harminc szoptatós tehene volt, mégis három órás rodeóval járt a tesztek elvégzése. Kételkedve néztem a deszkákból és rozsdás vasból álló, rozoga alkotmányt. Kíváncsi leszek, hogyan kapják el ezzel az elvadult, mocsári teheneket. Nem akartam tovább feszíteni a húrt, de meggondolatlanul újra ránéztem az órámra, mire a kis ember olyan pillantást vetett rám, mint akit megütöttek. - A fenébe is! - tört ki. - Mit vacakolnak odafönt? Tudja, mit? Megyek, és segítek nekik. Kapkodva rakosgatta a kalapácsot, a dohányzacskót, a pipát és a gyufát egyik kezéből a másikba, míg végül elhatározta magát: letette a kalapácsot, a többit pedig a zsebébe dugta. Sietősen megindult, én pedig, mint már annyiszor, most is arra gondoltam, hogy nem sok hozzá fogható nemesúr élhet Angliában. Ha én márki volnék, gondoltam, akkor ilyentájt még ágyban heverésznék, esetleg éppen most húznám szét a függönyöket, hogy megnézzem, milyen idő lesz ma. De Lord Hulton egész nap dolgozik, csaknem olyan keményen, mint az emberei. Egyik reggel arra érkeztem, hogy az igencsak prózai ganajozással foglalatoskodik egy nagy kupac gőzölgő lótrágyán állva, amelyet vasvillával hányt egy szekérre. És mindig rongyokban járt. Feltételezem, hogy volt néhány előírásos ruhadarab is a szekrényében, de én még egy ilyet sem láttam rajta. Még a pipáját is a közönséges farmerek dohányával - Redbreast Flake-kel - tömte. Tűnődésemet paták robaja és vad kurjongatások szakították félbe; közeledett a Hultoncsorda. Az akol udvara perceken belül tele lett nyüzsgő élőlényekkel, testükből gomolygó felhőként szállt föl a gőzpára. A márki futva érkezett az épület sarka felől. - Jól van, Charlie! - üvöltötte. - Vidd az elsőt a satuhoz! Várakozással eltelve fújtatott a tüskés deszkák mellett, miközben a benti emberek kinyitották az udvari kaput. Zilált, veres szörnyeteg rontott ki odabentről, gyorsan befutott a szűk átjáróba, aztán óránként ötven mérföldes sebességgel rohant ki a másik végén, szarván és nyakán őlordsága mesterművének roncsaival. A csorda szorosan a nyomában. - Állítsátok meg őket! Állítsátok meg! - visította a kis főrend, mindhiába. A szőrös áradat kizúdult a nyíláson, és egy pillanat múlva az egész csorda vad vágtában tartott visszafelé a fennsíkra. Az emberek utána vetették magukat, és pár másodperc múlva Lord Hulton és én megint ott álltunk egyedül, bámulva az apró figurákat a horizonton, hallgatva a távoli „Hó-ha, hó-ha!”, meg „Arra kerítsd!” kiáltásokat. - Beismerem - motyogta lemondóan. - Nem mondhatni, hogy fényesen bevált, ugye? De a lordot kemény fából faragták. Megragadva a kalapácsot, töretlen lelkesedéssel látott munkához, és mire a vadállatok visszatértek, újjáépítette a satut, erős vaskorláttal zárva el a kijáratot, hogy megakadályozza a további kitöréseket. Úgy tűnt, hogy megoldódott a probléma, mert az első tehén a korláthoz érve békésen megállt, és a palánkok közötti nyíláson le tudtam nyírni a szőrt a nyakáról. Lord Hulton pompás kedélyállapotban letelepedett egy felállított olajoshordóra, ölébe véve a tesztnaplómat. - Majd én beírom magának - kiáltott oda. - Rajta, öregfiú! -7-
Kihúztam a mérőlécemet. - Nyolc, nyolc - mondtam. Ő leírta, és jöhetett a következő tehén. - Nyolc, nyolc - mondtam, és ő ismét a füzet fölé hajolt. Megérkezett a harmadik tehén: - Nyolc, nyolc. Majd a negyedik: - Nyolc, nyolc. Őlordsága felnézett a naplóból, és kérges tenyerével végigsimított a homlokán. - Herriot, drága fiam, nem lehetne kicsit változatosabban? Kezdem elveszíteni az érdeklődésemet.
Minden jól ment, míg meg nem érkezett az a tehén, amelyik az imént kitört. Könnyű karcolás látszott a nyakán. - Nézze már meg! - kiáltotta a főrend. - Nem lesz belőle baj? - Semmiség. Felületi horzsolás. - Rendben, de nem gondolja, hogy tennünk kéne rá valamit? Azt a... Már vártam. Lord Hulton nagy híve volt a May and Baker's-féle Propamidin kenőcsnek, azt használta a teheneinél minden kis vágásra és horzsolásra. Szerette. De sajnos nem tudta megjegyezni a nevét. Valójában az egész tanyán senki sem tudta kimondani, kivéve Charlie-t, az előmunkást, és ő is csak hitte, hogy tudja. Propopamidnak hívta, de őlordsága vakon bízott benne. - Charlie! - szólította. - Itt vagy, Charlie? Az előmunkás kilépett az állatok közül, és megbillentette a sapkáját. - Igenis, mylord. - Charlie, hogy hívják azt a csodaszert, amit Herriot doktortól kapunk... tudod, a sérült tőgyre meg ilyenekre. Pro... Pero... hogy a pokolba hívják? Charlie kivárt. Élete nagy pillanatai voltak ezek. - Propopamidnak, mylord. A márki hálásan csapott a kezeslábas térdére. - Az az, Propopamid! A fenébe, hogy sosem jön a nyelvemre. Jól van, Charlie. Charlie szerényen biccentett a fejével. Az egész tesztelés nagy előrelépést hozott a múltkorihoz képest, másfél óra alatt már végeztünk is vele. Csak történt egy végzetes baleset. A munka felénél járhattunk, amikor az egyik tehén holtan esett össze egy hypomagnesaemás rohamban, amely gyakori a szoptatós teheneknél. Váratlan, fájdalommentes halál ez, az orvosnak esélye sincs beavatkozni. Lord Hulton lenézett az állatra, amelyik az imént lehelte ki a lelkét. - Gondolja, hogy megmenthetjük a húsát, ha kivéreztetjük? - Nos, ez tipikus hypomag-eset. Nem lehet mérgező... próbálja meg. Azon múlik, hogy mit mond a vágóhídi felügyelő. A tehenet kivéreztették, berakták egy furgonba, és a főrend elhajtott vele a mészárszékre. Éppen akkor ért vissza, amikor befejeztük a tesztet. - Hogy ment? - érdeklődtem. - Átvették? A lord habozott. - Nem... nem, öregfiú - mondta bánatosan. - Sajnos, nem. - De miért? A felügyelő nem vette át a tetemet? - Nos... valójában el sem jutottam a felügyelőig... csak az egyik mészárossal beszéltem. - És mit mondott? - Csak két szót, Herriot. - Két szót? - Igen. Azt, hogy „Ki innen!” Bólintottam. - Értem. - Könnyű volt elképzelnem a jelenetet. A durva mészáros ránéz az apró, jelentéktelen alakra, és úgy dönt, hogy nem szakítja meg a munkáját holmi rongyos paraszt kedvéért. - Oda se neki, uram - mondtam. - Megpróbálta, és kész. - Igaz... igaza van, öregfiú. - Elejtett pár gyufaszálat, miközben vigasztalanul kotorászott a dohányos szerszámai között. Már beszálltam a kocsiba, amikor eszembe jutott a Propamidin. -8-
- Ne felejtsen el leküldeni valakit a kenőcsért, rendben? - Igaz is! Magam megyek le érte ebéd után. Nagyon bízom abban a Prom... Pram... Charlie! Ördög és pokol, minek is hívják? Charlie büszkén kihúzta magát. - Propopamidnak, mylord. - Ja igen, Propopamid! - A kis ember felnevetett, már ismét zavartalan volt a jókedélye. Derék legény vagy, Charlie, kincset érsz! - Köszönöm, mylord. - Az előmunkás a szakértők önérzetes arckifejezésével hajtotta vissza a csordát a legelőre. Fura dolog ez, de ha felkeresel egy ügyfelet valami miatt, akkor igen gyakran előfordul, hogy hamarosan ismét ki kell menned hozzá valami másért. Csak egy hét telt el, a körzet még mindig a tél vasmarkában vergődött, amikor felébresztett az ágyam melletti telefon. Az első ijedség után, amely meggyőződésem szerint nem tesz jót az állatorvos szívének, álmosan kinyúltam a takaró alól. - Igen? - nyögtem. - Herriot... mondom, Herriot... maga az, Herriot? - a hangból feszültség érződött. - Én vagyok, Lord Hulton. - Akkor jó... a fene essen belé, elnézést kérek. Szörnyen sajnálom, hogy felébresztettem... de van itt valami különös eset. - Halk motozás hangzott, amelyet a telefon körül szétszóródó gyufákra magyaráztam. - Valóban? - ásítottam, és önkéntelenül becsuktam a szemem. - Pontosan miről van szó? - Nos, ott ültem az egyik legjobb kocám mellett. Tizenkét csinos malackát ellett, de aztán történt valami furcsa. - Mire gondol? - Nehéz leírni, öregfiú... tudja... az izé... az alsó nyílás... egy nagy, hosszú, vörös, véres dolog lóg ki belőle. Felpattant a szemem, és a szám néma sikolyra nyílt. Méhelőesés! Nehéz munka a teheneknél, ujjgyakorlat a birkáknál, a disznóknál viszont gyógyíthatatlan. - Hosszú, véres...! Mikor? Hogyan? - dadogtam értelmetlenül. Nem volt miért kérdezősködnöm. - Ugorjon már be, drága fiam. Egy újabb malackát vártam, aztán ez jött ki. Csúnya végkifejlet. Lábujjaim begörbültek a takaró alatt. Hogyan mondhatnám meg neki, hogy öt méhelőeséses disznóval volt dolgom rövid pályafutásom során, és minden esetben kudarcot vallottam? Kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy nem lehet orvosolni. Mégis meg kellett próbálnom. - Máris indulok - motyogtam. Ránéztem az ébresztőórára. Fél hat volt. Rémes időpont, megkurtítja az éjszakai álmot, de arra sem ad esélyt, hogy a napi munka megkezdése előtt még visszafekhessem egy órára. És a házasságom óta csak még jobban utáltam, ha kivertek az ágyból. Helen volt olyan kedves, hogy visszaaludt, de nekem annál fájdalmasabb volt elszakadnom puha, meleg testétől, és nekivágni a kinti, barátságtalan világnak. A Hulton-tanyára vezető utamat nem tette felhőtlenné annak az öt másik kocának az emléke. Mindent megpróbáltam: teljes anesztéziát, csigával felhúztam és fejjel lefelé állítottam őket, öntözőcsőből vízsugarat irányítottam a kifordult szervre, és megállás nélkül toltam befelé, verejtékesen küszködve a nagydarab húsmasszával, amely csak nem akart bemenni azon a nevetséges kicsi lyukon. Minden esetben az volt az eredmény, hogy páciensem átalakult pástétommá, az én önbecsülésem pedig alaposan megcsappant. Holdtalan sötétség volt, és csak a disznóól ajtaján kiszűrődő halvány fény világított az épületek fekete tömegében. Lord Hulton a bejáratnál várt, és én úgy gondoltam, jobb, ha előre figyelmeztetem. - Meg kell mondanom, uram, hogy ez súlyos eset. Úgy tisztességes, ha tudja, hogy az ilyen disznók többnyire a mészárszéken végzik. A kis embernek elkerekedett a szeme, és lebiggyedt a szája sarka. -9-
- Jaj, ne! Fölöttébb kínos... az egyik legjobb állatom. Én... én ragaszkodom ahhoz a kocához. Kerek nyakú pulóvert viselt, ami annyira elnyűtt volt, hogy csaknem a térdéig nyúltak a kirojtosodott gyapjúszálak, és ahogy remegő kézzel pipára próbált gyújtani, nagyon védtelennek látszott. - De megteszem, ami tőlem telik - fűztem hozzá gyorsan. - Mindig van remény. - Derék ember maga! - Megkönnyebbülésében elejtette a dohányzacskóját, és ahogy lehajolt érte, a nyitott dobozból gyufák szóródtak szét a lába körül. Eltartott egy darabig, amíg összeszedtük őket, majd beléptünk a disznóólba. A valóság épp olyan rettenetes volt, amilyennek elképzeltem. Az egy szál villanykörte gyenge fényében hihetetlenül hosszú, szilárdnak tűnő vörös szövet nyúlt ki egy erős, fehér koca hátsó feléből, aki mozdulatlanul feküdt az oldalán. A tizenkét rózsaszín kismalac vadul birkózott és tülekedett az emlők sora előtt; úgy tűnt, hogy nem jutnak elég tejhez. Feltűrtem az ingem ujját, és belenyomtam a karom egy gőzölgő vödörbe. Közben tiszta szívemből azt kívántam, lenne bár a sertés méhe kicsi és kurta, nem pedig ilyen rettenetes formájú. Az is nyugtalanító gondolat volt, hogy ma éjjel nem számíthatok különösebb segítségre. Az emberek mindenféle trükköt alkalmaztak és a legkülönfélébb eszközöket, de itt, ebben a néma épületben nem volt más, csak a disznó, Lord Hulton és én. Őlordsága, ezt tudtam, készséges és igyekvő, de korábban már többször segített nekem, és használhatóságát nagyban korlátozta az a tény, hogy a keze mindig tele volt dohányos kellékekkel, és állandóan elpotyogtatta a dolgokat. Térdre ereszkedtem az állat mögött, azzal az érzéssel, hogy csak magamra számíthatok. És amint a karomba vettem a masszát, az a meggyőződés uralkodott el bennem, hogy ennek az esetnek is ugyanaz lesz a végkifejlete. Már maga a gondolat is nevetséges volt, hogy ez a dolog visszamegy oda, ahonnét jött, és hitem csak erősödött, amikor nyomni kezdtem. Nem történt semmi. Mélyen elaltattam a kocát, tehát nemigen dolgozott ellenem; egyszerűen arról volt szó, hogy a méh túl nagy. Megfeszített erővel sikerült visszatolnom néhány centit a vaginába, de amint elernyedtem, azonmód visszacsúszott. Ösztöneim azt diktálták, hogy haladéktalanul fújjam le az egészet; mindenképpen ugyanaz lesz a vége, és amúgy sem érzem magam túl jó erőben. Ami azt illeti, testemet-lelkemet ólomsúllyal gyűrte le a gyengeség, amely akkor fogja el az embert, ha hajnalban kell dolgoznia. Még egyszer megpróbálom. A földön fekve, meztelen mellkasommal a hideg betonon küszködtem, kigúvadt a szemem, elakadt a lélegzetem, a leghalványabb eredmény nélkül; eldöntöttem, hogy megmondom neki. Hátamra hengeredve felnéztem rá, ziháltam és várnom kellett, amíg újra lélegzethez nem jutok. Azt fogom mondani: - Lord Hulton, tényleg csak az időnket vesztegetjük itt. Ez reménytelen eset. Most hazamegyek, és reggel első dolgom lesz felhívni a mészárszéket. - A menekülés reménye csábító volt; talán még Helen mellé is visszabújhatnék egy órára. De amint az ajkaim formálni kezdték volna a szavakat, a kis ember olyan könyörgően tekintett le rám, mintha tudná, mire készülök. Megpróbált mosolyogni, de közben folyton aggódó pillantásokat vetett hol rám, hol a kocára. A jószág túlsó vége felől halk, békés nyögés emlékeztetett arra, hogy rajtam kívül más is érdekelt az ügyben. Nem szóltam egy szót sem. Visszahengeredtem a hasamra, lábamat nekifeszítettem az ól falának, és kezdtem elölről. Nem tudom, meddig feküdtem ott; nyomás, relaxálás, újra nyomás, miközben fújtattam, nyögtem, és a verejték végigfolyt a hátamon. A főrend hallgatott, de tudtam, hogy feszülten figyeli minden mozdulatomat, mert időről időre le kellett söpörnöm a gyufaszálakat a koca méhéről. Azután, minden különösebb ok nélkül, egyszer csak kisebbnek éreztem a karomra nehezedő húskupacot. Kétségbeesetten rábámultam. Semmi tévedés, már csak feleakkora volt. Ki kellett fújnom magamat, és rekedt kiáltás tört fel belőlem: - Istenemre! Azt hiszem, visszamegy a helyére! Megijeszthettem a pipatöméssel foglalatoskodó Lord Hultont, mert fojtott hangokat hallottam: - Mi... mi... akarom mondani, hiszen ez nagyszerű! - és közben dohányeső záporozott rám odafentről. - 10 -
És jól hittem. Összeszedve maradék erőmet, egy utolsó nagy nyomásra lefújtam vagy fél uncia Redbreast Flake dohányt a méhnyálkahártyáról, és nekiveselkedtem. Csodálatosképpen alig mutatkozott ellenállás, én pedig hitetlenkedve bámultam, hogyan tűnik el szem elől, diadalmasan és mesébe illően, a jókora szerv. Utánanyomultam a karommal, és eszeveszetten igyekeztem fölfelé tolni, jobbra-balra forgatva a csuklómat, amíg a méhkürt befelé nem hajlott. Miután tökéletesen biztos lettem abban, hogy minden a helyére került, még fekve maradtam egy kicsit, karom mélyen benn a kocában, homlokom a kövön. Tompán, kimerültségem ködén át hallottam Lord Hulton kiáltásait: - Kemény fickó! A fenébe is, remekül csinálta! Kemény fickó! - Szinte táncolt örömében. De engem új félelem lepett meg. Mi van, ha újra kijön? Gyorsan tűt és fonalat ragadtam, és néhány varrattal rögzítettem a vulvát. - Ide, fogja meg! - szóltam a lordra, és feléje nyújtottam az ollót. Lord Hulton asszisztálásával nem volt könnyű dolgozni. Hol a tűt, hol az ollót nyomtam a kezébe, majd parancsolóan visszakértem őket, amivel meglehetős pánikot keltettem benne. Kétszer a pipáját adta oda, hogy azzal vágjam el a fonalat, egyszer pedig azon kaptam magam, hogy a gyér fényben a pipaszurkálójába próbálom befűzni a selymet. A maga részéről őlordsága is szenvedett, mert időnként fojtott szitkozódást hallottam, amikor a tű megszúrta az ujját. De végül elkészültünk. Fáradtan álltam föl, nekitámaszkodtam a falnak, a szám tátva maradt, izzadtság csöpögött a szemembe. A kis ember tekintete csupa aggodalom volt, ahogy végignézett zsibbadtan lógó karomon, vérfoltos, mocskos mellkasomon. - Herriot, drága öreg cimbora, maga teljesen kikészült! És tüdőgyulladást fog kapni, ha sokáig áll ott félmeztelenül. Meleg italra van szüksége. Tudja, mit? Tisztálkodjon meg, öltözzön fel, én meg berohanok a házba valamiért. - Gyorsan elsietett. Sajgó izmaim csak nehezen engedelmeskedtek, miközben leszappanoztam magam, megtörülköztem, és belebújtam az ingembe. A csuklómra csatolva az órámat láttam, hogy elmúlt hét, és már hallottam is a munkások zaját az udvaron, akik hozzákezdtek a reggeli feladataikhoz. A zakómat gomboltam, amikor a kis főrend visszatért. Tálcát hozott, rajta kávé gőzölgött egy pintes bögrében és két vastag szelet mézes kenyér. Letette egy szénakötegre, széknek odahúzott egy felfordított kosarat, majd lehuppant egy dézsára. Úgy ült ott, mint egy mesebeli manó a gomba kalapján, átkulcsolta a térdét, és mohón lesett rám. - A szolgák még ágyban vannak, öregfiú - mondta. - Így magam készítettem ezt a kis harapnivalót. Lerogytam a kosárra, és nagyot húztam a kávéból. Fekete volt, erős, mint a lórúgás, és tűzként áradt szét elgyötört testemben. Aztán beleharaptam az első szelet kenyérbe: házi sütés volt, vastagon megkenve saját köpülésű vajjal, jó adag hangamézzel a tetején, azokból a kaptárakból, amelyek hosszú sorát gyakorta láttam a fönti mocsár peremén. Áhítattal behunytam a szemem rágás közben, majd újra a bögréért nyúltam, és fölnéztem a dézsán kuporgó alakra. - Azt kell mondanom, uram, hogy ez nem kis harapnivaló, hanem lakoma. Elképesztően finom minden. Pajkos jókedvvel ragyogott fel a képe. - Nos, a fenébe is... valóban úgy gondolja? Nagyon örülök. És remek munkát végzett, drága fiam. El sem mondhatom, milyen hálás vagyok. Lelkesülten folytattam az evést, és éreztem, hogy visszatér belém az erő, miközben ő aggodalmas pillantást vetett a kocára. - Herriot... azok a varratok. Nem nagyon tetszenek nekem... - Ja, igen - mondtam. - Egyszerű elővigyázatosság. Pár nap múlva kiszedheti őket. - Nagyszerű! De nem marad utánuk seb? Talán rá kéne tennünk valamit. Abbahagytam a rágást. Már megint kezdi. A Propamidin is kell neki ahhoz, hogy teljes legyen az öröme. - Igen, öregfiú, tennünk kell rá egy kis Prip... Prom... ó, ördög és pokol, nem jól mondom! Hátravetette a fejét és nagyot ordított: - Charlie! Az előmunkás megjelent az ajtóban, és megérintette a sapkáját: - Jó reggelt, mylord. - 11 -
- Jó reggelt, Charlie. Úgy látom, kell ennek a disznónak abból a csodálatos kenőcsből. Hogy a fenébe hívják? Charlie nyelt egyet és kihúzta magát. - Propopamidnak, mylord. A kis ember égnek dobta a karját gyönyörűségében. - Hát persze, Propopamid! Kíváncsi vagyok, hogy képes leszek-e valaha is kimondani ezt a szót. - Csodálattal nézett az előmunkására. - Charlie, te sose téveszted el - fogalmam sincs, hogyan csinálod. Charlie komoly meghajlással nyugtázta az elismerést. Lord Hulton ismét hozzám fordult. - Kaphatnánk egy újabb adag Propopamidot, Herriot? - Természetesen - válaszoltam. - Azt hiszem, van belőle a kocsiban. Ültem a kosáron, beszívtam a disznó, az árpaliszt és a kávé szagának egyvelegét, és úgy éreztem, mindjárt átcsapnak fölöttem a boldogság hullámai. Őlordsága nyilvánvalóan el volt bűvölve a dolgok szerencsés alakulásától, Charlie azt a fensőbbséges mosolyát viselte, amely mindig megjelent az arcán, amikor nyelvi tudományát fitogtatta, bennem pedig egyre magasabbra csapott az öröm. Benéztem a koca rekeszébe, és a látvány felért a jutalommal. A malackák, amelyek a művelet alatt egy nagy dobozban kucorogtak, már ismét az anyjuk mellett voltak, hosszú, rózsaszín sorban feküdtek, apró szájukkal a csöcsökön csüngve. A kocának láthatólag megindult a teje, mert most nem volt tülekedés a helyekért, csak elmélyült koncentráció. Jóvérű disznó volt, és ma ahelyett, hogy a mészáros kése alá került volna, a családja felnevelésével foglalatoskodik. És mintha csak olvasna a gondolataimban, elégedett nyögéseket hallatott, bennem pedig szétáradt a régi jó érzés, a jól végzett munka öröme, amelyhez elég a legkisebb siker is, és amely egy időre értelmet ad az életünknek. De volt még valami más is. Új gondolat fészkelte be magát elmémbe, amely újabb gyönyörűséget szerzett nekem. Ebben a szent pillanatban ki más mondhatná el magáról széles e Britanniában, hogy olyan reggelit eszik, amelyet egy márki készített el és szolgált föl neki személyesen?
3. Félek a fogorvostól. Különösen félek az idegen fogorvostól, ezért mielőtt jelentkeztem volna a RAF-nál, rendbe hozattam a fogaimat. Mindenki azt mondta, hogy a légierőnél nagyon szigorúan ellenőrzik a legénység fogait, és nem akartam, hogy valami ismeretlen nyúlkáljon a számba. Az embernek nem lehet egyetlen lyukas foga sem, nehogy akkor jöjjön rá a fogfájás, amikor fenn van a levegőben, így mondták. Ezért a behívásom előtt felkerestem az öreg Grover doktort Darrowbyben, és ő aggályosan elvégzett minden szükséges beavatkozást. Értette a dolgát, mindig finom volt és óvatos, tőle nem rettegtem úgy, mint a kollégáitól. Mindössze a torkom száradt ki és a térdem remegett, amikor felkerestem a rendelőjét, és ha mindvégig csukva tartottam a szememet, sikerült viszonylag könnyen túlesnem a kezelésen. A fogorvostól való félelem az egyik legrégebbi élményem, még a húszas évekből származik. Gyerekkoromban elvittek a szörnyű Hector McDarroch-hoz Glasgowban, és ő kezelt tizenéves koromig. Akkori barátaim elmondták, hogy ők is ugyanúgy féltek, és egy egész generációnak kell lennie olyan glasgowiakból, akik hasonlóképpen éreztek. Persze nem csak Hector tehetett róla. Az idő tájt igen primitív volt a felszerelés, és bármelyik fogorvosnál megpróbáltatást jelentett a vizit. De Hector a harsány nevetésével olyan hatalmas és nyomasztó volt, hogy az csak fokozta a kínokat. Valójában nagyon kedves ember volt, vidám és jó természetű, de mindezt semmivé tette lényének másik része. Akkoriban még nem találták föl az elektromos fúrót, vagy ha igen, Skóciába még nem jutott el, és Hector egy félelmetes lábhajtású masinával fúrta a lyukakat. Volt egy nagy kerék bőrszíj áttétellel, ez működtette a fúrót, és ahogy feküdtél a székben, két tárgy uralta a látványt: a füledbe zümmögő kerék, és Hector óriási térde, amely szinte az arcodba ért, miközben vadul hajtotta a pedált. - 12 -
A fogorvos messzi északról jött, a Felföldi Játékokon kiltben és szőrös bőrtüszővel övezve jelent meg, és úgy hajigálta a póznákat, mint a gyufaszálakat. Olyan nagy és erős volt, hogy mindig úgy éreztem magam abban a székben, mint aki reménytelenül csapdába esett; hatalmas alakja fölébem tornyosult, a kerék surrogott, a pedál kattogott. Igazából nem tette a lábát a mellkasomra, de anélkül is leterített. És nem zavartatta magát, amikor a fúrójával elérte a fog érzékeny részét; ügyet sem vetett fojtott kiáltásaimra, könyörtelenül végezte a dolgát. Az volt a benyomásom, hogy Hector szerint kényeskedés fájdalmat érezni, vagy talán azt a nézetet vallotta, hogy a szenvedés nemesíti a lelket? Akárhogy is, attól fogva határozottan jobban kedveltem az olyan kis termetű, halk szavú fogorvosokat, mint Grover. Megnyugtató volt arra gondolnom, hogy ha közelharcra kerülne a sor, jó esélyem volna a győzelemre és a menekülésre. Grover azt is megértette, hogy az emberek félnek, ami szintén nem ártott. Emlékszem, hogy kuncogott, amikor a nagydarab farmerekről mesélt, akik eljöttek hozzá fogat húzatni. Sokszor megesett, mondta, hogy át kellett mennie a rendelő túlsó végébe a műszereiért, és mire visszafordult, üres volt a szék. Ma sem élvezem, ha fogorvoshoz megyek, de azt el kell ismernem, hogy a modern módszerek csodálatosak. A székben ülve alig látok valamit a kezelésből. A fehér köpeny egyetlen gyors villanása után minden hátulról zajlik. Ujjak köröznek, tárgyak jönnek-mennek a számban, de még ha ki merem is nyitni a szemem, akkor sem látok semmit. Hector McDarroch ezzel szemben látható élvezetét lelte rettentő szerszámainak mutogatásában. Pontosan az orrom előtt szívta tele a fecskendőt a hosszú tűvel, és néhányszor a plafon felé spriccelte a kokaint, mielőtt rámtámadt volna. Még ennél is rosszabb volt, hogy foghúzás előtt hoszszan zörgött egy fémdobozban, borzalmas fogók egész sorát emelve ki belőle, amelyeket halkan füttyentgetve egyenként megvizsgált, mígnem kiválasztotta az igazit. Ilyen emlékektől gyötörve ültem tehát a repülősök hosszú sorában, amely az előzetes vizsgálatra várakozott, és hálát adtam magamban, hogy Grovernél már átestem a teljes ellenőrzésen. A hosszú terem végében egy fogorvos állt a szék mellett, és egyenként megvizsgálta a kékruhás fiatalembereket, majd megállapításait tollba mondta az asztalnál ülő szanitécnek. Remekül elszórakoztam a fiúk arckifejezésén, amikor elhangzott a diagnózis: - Három tömés, két húzás! Nyolc tömés! - A legtöbben elképedtek, egyeseket mintha villám sújtott volna, mások csaknem elsírták magukat. Egyik-másik megpróbált vitába szállni a fehér köpenyessel, de minden hiába; meg sem hallgatták őket. Megesett, hogy kis híján hangosan felnevettem. Mi tagadás, kissé aljasnak éreztem magam, amiért ilyen jól szórakozom, de végtére is csak magukat hibáztathatták. Ha ők is olyan előrelátóak lettek volna, mint én, akkor most nem volna mitől tartaniuk. Amikor elhangzott a nevem, magamban dúdolva vágtam át a termen, és könnyedén helyet foglaltam a székben. Az emberem nem sokat vacakolt. Gyorsan végigfutott a fogaimon, azután kivágta: - Öt tömés, egy húzás! Rugóként pattantam föl, és döbbenten rámeredtem. - De... de... - kezdtem volna sopánkodni -, én megnézettem a saját... - Kérem a következőt! - morogta a fogorvos. - De Grover doktor azt mondta... - Következő! Gyerünk! - ordította a szanitéc, és miközben eloldalogtam, könyörgő pillantást vetettem a fehér köpenyes alakra. De az a zápfogaim és metszőfogaim listáját sorolta, ügyet sem vetve rám. Még mindig remegtem, amikor a kezembe nyomták a végzetes cédulát. - Jelentkezzen holnap reggel a Regent Lodge-ban foghúzásra - mondta az ápolónő. Holnap reggel! Az istenit, ezek nem sokat vacakolnak! És mit jelentsen ez egyáltalán? A fogaim tökéletesen rendben vannak. Csak egy van, amelyikről lepattogzott egy kis zománc. Grover megnézte, és azt mondta, semmi baj nem lesz vele. Ahhoz a foghoz szoktam támasztani a pipámat nem létezik, hogy arról legyen szó. Aztán felmerült bennem az a nyugtalanító gondolat, hogy itt nem számít a véleményem. Amikor semmibe vették erőtlen tiltakozásomat, először kellett megtapasztalnom, hogy nem vagyok többé civil. - 13 -
Másnap reggel még alig halt el a szemétládafedelek zaja, amikor ráébredtem a szörnyű valóságra: ma fogják kihúzni a fogamat! Méghozzá nemsokára. A hátralévő órák növekvő nyugtalansággal teltek; reggeli sorakozó, menetelés a sötétben az étkezdébe. A főtt tojás és a bundás kenyér most még annyira sem vonzott, mint máskor, és még föl sem virradt a szürke nap, amikor már a Regent Lodge riasztó homlokzata felé tartottam. Miközben fölmentem a lépcsőn, izzadni kezdett a tenyerem. Azt sem szeretem, ha fúrják a fogamat, de a húzás határozottan még rosszabb. Lázadt bennem valami a gondolat ellen, hogy erőszakkal eltávolítsanak belőlem egy hozzám tartozó részt, még ha nem fáj is. Manapság persze, mondtam magamnak, amíg végigmentem a visszhangos folyosón, tényleg nem okoz fájdalmat egy foghúzás. Egy kis szúrás, aztán semmi. Ezt a megnyugtató gondolatot dédelgettem magamban, amikor beléptem a tágas várószobába, amelyből számos ajtó nyílt. Vagy harminc repülős üldögélt benne a legkülönfélébb arckifejezésekkel a bágyadt mosolytól az elszánt vakmerőségig. A fertőtlenítő kellemetlen szaga lengte be a helyiséget. Kiválasztottam egy széket, és letelepedtem. Elég régóta szolgáltam már a seregben ahhoz, hogy tudjam: itt mindenre jó sokáig kell várni, és nem láttam okát annak, hogy a fogorvosi vizittel más legyen a helyzet. Ahogy ott várakoztam, a balomon ülő ember kurta biccentéssel üdvözölt. Kövér fiú volt, zsíros fekete haja a pattanásos homlokába lógott. Noha nagy odaadással piszkálta a fogát egy gyufaszállal, nem sajnált tőlem egy elismerő pillantást, mielőtt erőteljes cockney tájszólásban megkérdezte: - Melyik rendelőbe mész, pajtás? Megnéztem a kártyámat. - A négyesbe. - A szencségit, pajtás, ezt kifogtad! - Kivette a gyufaszálat, és kárörvendően rám vigyorgott. - Kifogtam? Ezt meg hogy érted? - Hát te nem tudod? Ott a Hentes rendel. - A Hentes? - megborzongtam. - Ja, így híjják az ottani fogorvost. - Széles mosoly terült el a képén. - Kész gyilkos az a krapek, nekem elhiheted. Nagyot nyeltem. - Hentes? Gyilkos? Ugyan már. Egyik olyan, mint a másik, ebben biztos vagyok. - Csak ne legyél olyan biztos, pajtikám. Vannak jók, meg vannak rosszak, és az a krapek igazi gyilkos. Nem is vóna szabad hagyni. - Ezt meg honnan tudod? Legyintett. - Ó, vótam már itten egy párszor, és vérfagyasztó üvöltéseket szokok hallani abból a rendelőből. Aztán beszéltem is a fiúkkal, akik kijöttek onnét. És mindegyik úgy nevezte, a Hentes. Beletöröltem a tenyerem a durva kék nadrágomba. - Mesebeszéd, Biztos vagyok benne, hogy túloztak. - Na, majd meglátod, pajtás. - Folytatta a fogpiszkálást. - De nem mondhatod, hogy én nem szóltam. Majd más témákra tért át, de én alig figyeltem rá. Úgy rémlik, Simkin volt a neve, és nem repülős kadét volt, mint a többiek, hanem sorkatona a földi személyzetnél; a konyhán dolgozott. Rólunk, újoncokról megvetően beszélt, és kijelentette, hogy „ránk fér némi szolgálat”, mielőtt a Királyi Légierő igazi tagjai lehetünk. De feltűnt nekem, hogy a több éves szolgálat dacára még mindig csak AC2-es volt a besorolása, akárcsak nekem. Csaknem egy óra telt el, és a szívem gyors kalapálással felelt a négyes ajtó minden egyes nyitására. El kellett ismernem, hogy az onnan kilépő fiatalemberek némiképp megtörtnek látszottak, és mindegyik a szájára szorított kézzel távozott. - Egek! Nézd mán azt a szerencsétlen flótást! - intett Simkin rosszul leplezett elégedettséggel. - Kész vagyok! Na, az a nyomorult is megkapta a magáét. Csak annak örülök, hogy engem nem oda osztottak be. Éreztem, hogy nőttön nő bennem a feszültség. - Miért, te melyik rendelőbe mész? - kérdeztem. - 14 -
Kotorászott egyet a szájában a gyufaszállal. - A kettesbe, pajtás, Jártam már ott máskor is. Remek krapek, az egyik legjobb. Nem érzel semmi fájdalmat. - Szerencsés flótás vagy. - Ez nem szerencse, pajtás. - Szünetet tartott, majd felém bökött a gyufával. - Ismerem a dörgést, ennyi az egész. Ennek is megvan a módja. - Csippentett a szemével. A társalgás egyszerre félbeszakadt, mert kinyílt a rettegett ajtó, és megjelent az ápolónő. - Herriot, AC2!- szólított. Remegő tagokkal felálltam és nagy levegőt vettem. Az ajtó felé indultamban még elkaptam a Simkin arcán átfutó, szívből jövő örömöt. Tényleg pompásan érezte magát. Az ajtón belépve balsejtelmeim csak fokozódtak. A Hentes kiköpött Hector McDarroch volt: vagy száznyolcvannyolc centi magas, és egy rögbicsatár izmai dagasztották a fehér köpeny vállát. Minden erőm elhagyott, amikor szívélyesen felkacagott, és odamutatott a székre. Elhelyezkedtem, és úgy döntöttem, teszek egy utolsó kísérletet. - Erről a fogról van szó? - kérdeztem, megkocogtatva az egyetlen gyanúsítottat. - Arról bizony! - harsogta a Hentes. - Ő az! - Nos - folytattam könnyed nevetéssel -, azt hiszem, meg tudom magyarázni. Egy kis tévedés... - Igen... igen... - mormolta, miközben az orrom előtt szívta föl a fecskendőt, és néhányszor játékosan a levegőbe spriccelt. - Csak egy kis zománc, és Grover doktor azt mondta... Az ápolónő hirtelen hátra döntötte a széket, és én ott feküdtem félig kiterülve a fölöttem tornyosuló fehér köpenyes alakkal. - Tudja - hápogtam kétségbeesetten. - Nekem kell az a fog. Ahhoz támasztom ki... Erős ujjat éreztem az ínyemen, majd a tű behatolását. Megadtam magam a sorsomnak. Miután a nagy ember beadta a helyi érzéstelenítőt, letette az injekciós tűt. - Adjunk neki egy vagy két percet - mondta, és kiment a szobából. Amint becsukódott utána az ajtó, az ápolónő hozzám settenkedett. - Dilis ez a fickó! - suttogta. Félig fektemből bámultam föl rá. - Dilis? Ezt meg hogy érti? - Lökött! Nincs ki a négy kereke! Fogalma sincs a foghúzásról! - De... de hiszen fogorvos, nem? Elhúzta a száját: - Legalábbis azt hiszi magáról. De ennyit se konyít hozzá! Nem maradt időm megemészteni ezt a szívderítő információt, mert nyílt az ajtó, és visszajött a nagy ember. Felragadott egy rettentő fogót, én pedig becsuktam a szemem, hogy ne lássam, ahogy nekem esik. Bevallom, nem éreztem semmit. Tudtam, hogy ott forgolódik és rángat ide-oda, de a helyi érzéstelenítő jótékonyan teljesítette a feladatát. Azt mondogattam magamban, hogy mindjárt túl leszek rajta, amikor éles reccsenés hallatszott. Kinyitottam a szememet. A Hentes csalódottan meredt a fogóra, benne az én letört fogammal. A gyökér ott maradt az ínyemben. Az ápolónő „én megmondtam” tekinteteket vetett rám az orvos háta mögül. Csinos kis nő volt, de attól tartok, hogy a fiatalemberekben, akikkel itt találkozott, nem csapott magasra a libidó. - Ó! - A Hentes felnyögött, és kotorászni kezdett a fémdobozban, Egészen a McDarrochkorszakban éreztem magam, amint egyik fogót halászta ki a másik után, néhányszor összecsattantva őket, mielőtt hozzám mérte volna. De egyik sem felelt meg, és ahogy múlt az idő, úgy lettem kéretlen tanúja a fokozatos átmenetnek a szívélyességtől az elnémulásig; majd a pánik-közeli állapotig. A fogorvos nyilvánvalóan tehetetlen volt. Elképzelni sem tudta, hogyan szedje ki azt a gyökeret. Majdnem fél órán át tanácstalankodott, amikor megszállta az ihlet. Félrelökve a fogókat kiviharzott a rendelőből, majd kisvártatva egy tálcával tért vissza, amelyen egy hosszú vésőt és egy fémkalapácsot láttam. - 15 -
Intésére az ápolónő hátradöntötte a széket, amíg vízszintesen nem feküdtem. Láthatólag tudta a dolgát: gyakorlott mozdulattal átfogta a fejemet, és türelmesen várt. Ez nem lehet igaz, gondoltam, miközben az ember a számba igazította a vésőt, és megcélozta a kalapáccsal; de minden hitetlenkedésem semmivé foszlott, amikor a fémrúd lesújtott a fogam maradványára, amitől a fejem nekiütközött a kis ápolónő keblének. És ez így ment egy darabig. A Hentes odacsapott, a lány pedig erősen tartotta rángatózó fejemet. Eszembe ötlött, hogy mindig szerettem volna tudni, mit éreznek a csikók, amikor kiverem a farkasfogukat. Hát, most megtudtam. Mikor a Hentes végre abbahagyta a munkát, kinyitottam a szemem, és noha ekkor már mindenre el voltam készülve, mégis enyhe meglepődéssel észleltem, hogy a doktor hosszú selyemfonalat fűz be egy tűbe. Izzadt, és némiképp tanácstalannak tűnt, amikor ismét fölém hajolt. - Csak egy pár öltés - mormolta rekedten, és én újra becsuktam a szemem. Amikor fölálltam a székből, nagyon furcsán éreztem magam. A koponyám ellen intézett támadás hatása alatt kóválygott a fejem, és kivált különös érzés volt, ahogy a hosszú varratok dörzsölték a nyelvemet. Biztos vagyok abban, hogy tántorogtam, amint kiléptem a rendelőből, és ösztönösen a számra szorítottam a kezemet. Simkint pillantottam meg elsőnek. Ott volt, ahol hagytam, de valami változást észleltem rajta, amikor izgatottan magához intett. Odamentem, ő pedig megragadta a zubbonyomat. - Ezt képzeld el, pajtás! - hápogta. - Megváltoztatták a beosztást, és én is a négyesbe kerültem. - Nyelt egyet. - De te elég szörnyű állapotban jöttél ki onnan. Milyen vót? Ránéztem. Talán nekem is kijut egy kis öröm mára. Lerogytam a mellette álló székre és felnyögtem: - Isten az atyám, nem túloztál! Sose találkoztam még hozzá hasonlóval... kis híján megölt. Nem hiába nevezik Hentesnek! - De miért... mit... mit csinált veled? - Semmi különöset. Csak kiverte a fogamat egy vésővel és egy kalapáccsal, ez minden. - Ne mán! Csak tréfálsz, ugye? - Simkin halvány kísérletet tett egy mosolyra. - Becsületszavamra - mondtam. - Tessék, most hozzák ki a tálcát, nézd meg magad. Simkin rámeredt az ápolónő tálcáján heverő iszonyú szerszámokra, és holtra vált. - Szent ég! És mit csinált még? Egy pillanatra megfogtam az államat. - Hát, csinált valamit, amit még sohasem láttam. Akkora lyukat vágott az ínyemen, hogy utána össze kellett varrnia. Simkin hevesen rázta a fejét. - Nem, engem nem fogsz átverni! Ezt már nem veszem be! - Rendben - mondtam. - És ehhez mit szólsz? Előrehajoltam, beakasztottam az ajkamba a hüvelykujjamat, és felhúztam, hogy jól láthassa a hosszú varratot és az öltések vérfoltos végét. Hátratántorodott, remegett a szája széle, kimeredt a szeme. - Jesszusom! - nyögte. - Jesszusom... Sajnos, az ápolónő éppen ezt a kivételes pillanatot választotta arra, hogy megjelenjen az ajtóban, és beszólítsa Simkin AC2-t. A szerencsétlen fickó úgy pattant föl, mint akibe áramot vezettek. Azután lehajtott fejjel átvonszolta magát a várón. Az ajtóban visszafordult, vetett rám egy utolsó kétségbeesett pillantást, és én soha többé nem láttam. Ez az élmény csak fokozta rettegésemet a rám váró öt fogtöméstől. De nem volt miért aggódnom: semmiség volt az egész, amelyet hatékonyan és fájdalommentesen oldott meg a RAF egyik fogorvosa, aki mindenben különbözött a Hentestől. És mégis, sok évvel a háború után, a négyes szoba orvosa kinyújtotta kezét a múltból, és vállon ragadott. Valami éles kinövést észleltem a szájpadlásomon, és felkerestem Grovert, aki megröntgenezett, és elém tett egy csinos fényképet arról a végzetes foggyökérről, amely a véső és a kalapács ellenére még mindig a helyén volt. Grover kihúzta, és a történet ezzel véget ért. De a Hentest élesen megőrizte az emlékezetem, mert az átélt megpróbáltatáson túl állandóan eszembe juttatta az a szükségtelen foghíj a számban, amelynek peremén a pipám vészesen billegett. De leltem egy kis vigaszt. A négyes szobából távozva búcsúzóul kibabrálhattam valakivel, ami né- 16 -
miképp kárpótolt. Amikor kifelé támolyogtam, visszanézve még láthattam a nagy ember hátát, aki már újabb áldozatát terelte befelé. - Ami azt illeti - mondtam -, egy csomó fogat vertem már ki úgy, ahogy ön tette. Megfordult és rám meredt. - Tényleg? Maga fogorvos? - Nem - szóltam vissza a vállam felett. - Állatorvos vagyok.
4. Jobban kedvelem a nőket, mint a férfiakat. Előrebocsátom: semmi bajom a férfiakkal - elvégre magam is az volnék -, de a RAF-nál túlságosan sok volt belőlük. A szó szoros értelmében ezerszám tülekedtek, kiabáltak, szitkozódtak; nem volt menekvés tőlük. Egyik-másik a barátom lett, és az maradt mind a mai napig, de pusztán a tömeges fizikai jelenlétük is ráébresztett arra, hogy mennyire megváltoztam a házasságom néhány hónapja alatt. A nők finomabbak, lágyabbak, tisztábbak, egészében véve kedvesebb lények, és én, aki mindig is egynek éreztem magam a fiúkkal, arra a meglepő következtetésre jutottam, hogy inkább nőtársaságra vágyom. Minden újabb nap kezdetén rám nehezedett az az érzés, hogy kilöktek egy durvább világba, különösen azon a reggelen, amikor napos szolgálatba osztottak be, és abban a szadista élvezetben részesülhettem, hogy én csapkodom a szemétláda-fedeleket, és üvöltöm hangosan a folyosókon: - Ébresztő! Ébresztő! - Nem a szitkok és a mocskos megjegyzések bántottak legjobban, hanem a sötét szobákból hallatszó, erőteljes altesti zajok. Egyik páciensemre, Cedricre emlékeztettek, és abban a pillanatban máris Darrowbyben voltam, kezemben a telefonnal. A hang a kagyló túlsó végén furcsán tétova volt. - Doktor úr... hálás lennék, ha kijönne megnézni a kutyámat. Egy nő hívott, aki nyilvánvalóan a jobb körökhöz tartozott. - Persze. Mi a gond? - Hát, hogy is mondjam... úgy tűnik, hogy egyfajta... bélgáztól szenved. - Pardon? Hosszú hallgatás. - Túl sok... túl sok bélgáz van benne! - Hogy érti ezt? - Nos... azt hiszem, úgy kell mondani, hogy... bántják a szelek. A hang remegni kezdett. Úgy véltem, sejtem már a dolgot. - Úgy érti, a gyomrában...? - Nem, nem a gyomra. Jelentős mennyiségű szelet... bocsát ki a... - kétségbeesetten elfúlt a hangja. - Á, értem! - Egyszerre minden világos lett. - Tökéletesen értem, De ez nem tűnik igazán súlyosnak. Beteg az állatka? - Nem, más tekintetben nagyon is jól van. - Nos, ez esetben is úgy gondolja, hogy meg kellene néznem? - Ó, igen, feltétlenül, doktor úr. Azt szeretném, ha a lehető leggyorsabban kijönne. A helyzet immár... meglehetősen komoly. - Rendben - mondtam. - Ma délelőtt megnézem: Megmondaná a nevét és a címét? - Mrs. Rumney, Babér Villa. A Babér Villa nagyon szép ház volt a város szélén, az úttól távolabb, nagy kertben. Mrs. Rumney maga engedett be, és első látásra megdöbbentő hatást tett rám. Nem csak azért, mert elképesztően gyönyörű volt; valami nem evilági szellem lengte körül. Negyven körül lehetett, de olyan volt, akár egy XIX. századi regény hősnője: magas, sudár, éteri. Azonnal megértettem, miért volt olyan tétova a telefonban. Minden kifinomult ízlést és eleganciát sugárzott körülötte. - Cedric a konyhában van - mondta. - Odavezetem. - 17 -
Az újabb megdöbbenés akkor ért, amikor megláttam Cedricet. Hatalmas boxer rohant rám boldogan, mellkasomra téve a legnagyobb, legkeményebb mancsot, amellyel valaha is dolgom volt. Megpróbáltam lerázni, de ragaszkodott hozzám, üdvözülten a képembe lihegett, és az egész hátsó felét csóválta hozzá. - Ül a kutya! - szólt rá éles hangon a hölgy, majd, miután Cedric ügyet sem vetett rá, idegesen hozzám fordult: - Olyan barátságos. - Valóban - mondtam elfulladva. - Látom. - Végül sikerült félretolnom az óriási állatot, és bemenekülnöm egy biztonságos sarokba. - Milyen gyakran fordul elő ez a... ez a túlzott gázkibocsátás? Mintegy válaszképpen a kutya szinte kézzelfogható, kénes hullámot bocsátott ki, amely ott lebegett körülöttem. Úgy tűnt, hogy a velem való találkozás izgalmai aktiválták Cedric bélműködését. Ismét a falhoz szorultam, ami lehetetlenné tette, hogy első ösztönömet követve menekülőre fogjam, így csak a kezemet tettem az arcom elé néhány pillanatra, mielőtt megszólaltam volna: - Szóval erre gondolt? Mrs. Rumney egy csipke zsebkendővel legyezte az arcát és halvány pír gyúlt az orcáján. - Igen - válaszolta alig hallhatóan. - Igen... ez az. - Nos hát - mondtam fürgén. - Nincs miért aggódni. Menjünk át egy másik szobába, hogy megbeszélhessük az állat étrendjét és a többit. Kiderült, hogy Cedric meglehetősen sok húst eszik, én pedig rajzoltam egy kis táblázatot a csökkentett protein- és a megemelt szénhidrát mennyiségekről. Kaolin-antacid keveréket rendeltem neki este és reggel, majd elégedetten távoztam. Banális eset volt, és én tökéletesen megfeledkeztem róla, amíg Mrs. Rumney ismét rám nem telefonált. - Sajnos, Cedric nem javul, doktor úr. - Ezt szomorúan hallom. Még mindig... izé... még mindig... - egy ideig kerestem a szavakat. - Tudja, mit? Nem hinném, hogy bármit segítenék azzal, ha most személyesen odamennék, de azt hiszem, jót tenne, ha egy-két hétig egyáltalán nem adna húst neki. Tartsa kekszen és a sütőben megpirított barna kenyéren. Próbálkozzon meg ezzel, kapjon zöldséget, én pedig összeállítok egy port, amit az ételébe kell keverni. Esetleg elküldhetne érte. A por igencsak erős abszorbens keverék volt, és én meggyőződéssel hittem, hogy megoldja a dolgot, de egy hét múlva Mrs. Rumney megint felhívott. - Semmi javulás, doktor úr - Megint remegés lopózott a hangjába - Határozottan arra kérném, hogy jöjjön ki. Nem sok értelmét láttam megvizsgálni a tökéletesen egészséges állatot, de megígértem, hogy majd jelentkezem. Nehéz napom volt, és elmúlt már hat óra, mire megérkeztem a Babér Villába. Több autó állt a felhajtón, és odabent Mrs. Rumney éppen itallal kínálta a vendégeket: csupa jobb körökhöz tartozó, finom embert. Munkaruhámban némiképp bugrisnak éreztem magam az elegáns gyülekezetben. Mrs. Rumney már indult, hogy bevezessen a konyhába; amikor kivágódott az ajtó, és Cedric boldogan belevetette magát a társaságba. A támadás másodperceken belül levert a lábáról egy előkelő külsejű urat, amint a hatalmas mancsok rázúdultak a mellényére. Gombjait feláldozva tudott csak elmenekülni, mire a boxer egy hölgyet tüntetett ki figyelmével. Az a veszély fenyegetett, hogy azonnal elveszíti a ruháját, mert a boxer húzni kezdte róla. Az elegáns szalonban elszabadult a pokol. A rémült kiáltások közül kihallatszottak a háziasszony kétségbeesett könyörgései, miközben a hatalmas kutya körbeszáguldott a szobában. Ám nagyon hamar észre kellett vennem, hogy a helyzetet tovább súlyosbítja egy alattomos jelenség. A szoba levegőjét gyorsan átjárta az eltéveszthetetlen szellet, ami nyilvánvalóvá tette, hogy Cedric kellemetlen tünetei adnak hírt magukról. Mindent megtettem, hogy segítsek kiterelni az állatot, de az láthatóan nem ismerte az engedelmesség fogalmát, én pedig hiába kergettem. Ahogy múltak a kínos percek, először szembesültem a Mrs. Rumneyt nyugtalanító probléma teljes súlyával. A legtöbb kutya szellent alkalmanként, de Cedric más volt; ő szüntelenül ezt tette. És noha a hangtalan gázkibocsátások voltak ármányosabbak, kétség nem fért hozzá, hogy a jól hallhatóak fájdalmasabban érintik az előkelő társaságot. - 18 -
Cedric csak fokozta a hatást azzal, hogy minden reccsenő kilövés után kíváncsian hátratekintett, mintha tisztán látná a szökevény szelletet, és arra készülne, hogy elkapja. Örökkévalóságnak tűnt, mire kitettem a szűrét. Mrs. Rumney szélesre tárta az ajtót, nekem pedig sikerült arra kormányoznom a nagy kutyát, de ezzel még nem volt vége. Kifelé menet Cedric fürgén fölemelte a lábát, és erőteljes sugárral öntözte meg az egyik vendég makulátlan nadrágszárát. Az ominózus este után belevetettem magam a Mrs. Rumney felszabadításáért folyó küzdelembe. Éreztem, hogy nagy szüksége van a segítségemre, ezért gyakran felkerestem, és számtalan szerrel próbálkoztam. Siegfried kollégámmal is konzultáltam az esetről, aki orvosi szenet tartalmazó kekszet javallott. Cedric irgalmatlan mennyiséget fogyasztott el belőle szemmel látható élvezettel, de ez éppen úgy nem változtatott az állapotán, ahogy a többi gyógymód sem. Ezenközben sokat tűnődtem Mrs. Rumney rejtélyén. Sok éve élt már Darrowbyben, de a városiak alig tudtak róla valamit. Vitatták, hogy özvegy-e vagy külön él a férjétől. Ám engem nem ezek a dolgok érdekeltek: számomra az volt a legnagyobb misztérium, hogyan akadhatott össze egy olyan kutyával, mint Cedric. Elképzelni is nehéz lett volna a személyiségéhez kevésbé illő ebet. A sajnálatos kilövellésektől eltekintve is homlokegyenest ellenkezett a kettejük természete; a nagy testű, busa fejű, extrovertált állat tökéletesen kilógott az asszony finom környezetéből. El nem tudtam gondolni, hogyan találtak egymásra, de a vizitek során kiderítettem, hogy Cedricnek legalább egy rajongója van a háznál: Con Fenton nyugdíjas mezőgazdasági munkás, aki a kerti munkát végezte, és heti három napot töltött a Babér Villában. Amikor távozni készültem, a boxer utánam rohant a felhajtón, az öreg pedig leplezetlen csodálattal nézte. - A mindenit! - mondta. - Ez aztán a remek kutya! - Igen, Con, tényleg jó kutya. - És így is gondoltam. Cedricet nem lehetett nem szeretni, ha megismerte az ember. Végtelenül barátságos volt, minden komiszság nélkül, és bosszantó bolondériái mellett igazi jó kedély áradt belőle. Amikor elszakította az ember ruháját vagy lespriccelte a nadrágját, azt is a legteljesebb jóindulattal tette. - Nézze mán azokat a lábakat! - lehelte Con, elbűvölten gusztálva a kutya izmos combjait. Fogadok, úgy átugraná azt a kaput, mintha ott se vóna! Ezt nevezem kutyának! Miközben beszélt, az jutott eszembe, hogy alighanem azért vonzódik úgy Cedrichez, mert ő maga is éppen olyan, mint a boxer: nincs túlterhelve ésszel, bivalykötésű, erős vállú és széles arca mindig vigyorra áll - egy fajtába tartoztak. - Bezony, mindenki örül, ha az úrnő kiereszti űt a kertbe - folytatta Con. Mindig sajátos, szortyogó hangon beszélt. - Remek cimbora. Kutatóan néztem rá. Nem, nem valószínű, hogy feltűnt neki Cedric gyengéje, hiszen mindig a szabadban találkozott vele. A rendelőbe visszamenet azon borongtam, hogy tökéletesen eredménytelen volt a kezelésem. És noha nevetségesnek tűnt aggodalmaskodni egy ilyen eset miatt, semmi kétség, hogy a kérdés nem hagyott nyugodni. Még Siegfriedre is áttestáltam a gondjaimat. Ahogy kiszálltam a kocsiból, ő éppen kilépett a Skeldale-házból, és a karomra tette a kezét. - A Babér Villában jártál, James? És mondd csak - érdeklődött gondterhelten -, hogy van az a te szellentős boxered? - Sajnos, ugyanúgy - válaszoltam, mire munkatársam együttérzően megcsóválta a fejét. Mindketten tehetetlenek voltunk. Talán segített volna a bajon, ha már akkoriban is léteztek volna klorofiltabletták, de én már kimerítettem minden lehetőséget. Bizonyosnak tűnt, hogy nem fog változni a helyzet. Ami nem is lett volna olyan nagy baj, ha nem éppen Mrs. Rumney a kutya gazdája; észrevettem, hogy már a téma érintése is elviselhetetlen számára. Siegfried állatorvos hallgató öccse, Tristan sem tudott segíteni. Ha a gyakorlatra került a sor, nagyon megválogatta az őt érdeklő eseteket, de Cedric tünetei azonnal felkeltették az érdeklődését, és ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen az egyik vizitre. Soha többé nem vittem magammal, mert amint beléptünk, a nagy kutya azonnal felpattant az úrnője mellől, és egy különösen hangos gázrobbanással üdvözölt bennünket. Tristan teátrálisan előre lendítette a karját és deklamálni kezdett: - Szólj még, édes ajak, mely nem hazudott sosem! - 19 -
Ez volt az egyetlen vizitje. Elég bajom volt nekem nélküle is. Akkor még nem tudtam, hogy rövidesen még nagyobb csapás vár rám. Néhány nappal később újra telefonált Mrs. Rumney. - Doktor úr, az egyik barátnőmnek van egy helyes kis boxer szukája. Át akarja hozni, és pároztatni Cedric-kel. - Micsoda? - Pároztatni szeretné a szukáját a kutyámmal. - Cedric-kel? - Megmarkoltam az asztal szélét. Ez nem lehet igaz! - És... és gondolja, hogy... - Igen, persze. Megráztam a fejem, hogy szabaduljak a valószerűtlenség érzésétől. Felfoghatatlan volt számomra, hogy bárki is szaporítani akarja Cedricet, és ahogy tátogtam, kezemben a kagylóval, nyolc kis Cedric rémületes víziója jelent meg előttem, és mindegyik örökölte az apja tüneteit. Az ilyesmi persze nem örökletes. Összeszedtem magam, és megköszörültem a torkomat. - Akkor minden rendben, Mrs. Rumney, vágjon csak bele! Némi hallgatás után azt mondta: - Doktor úr, azt szeretném, ha felügyelné a párzást. - Igazán nem hinném, hogy szükség volna rám. - A tenyerembe vájtam a körmömet. - Azt hiszem, nélkülem is menni fog a dolog. - De én sokkal nyugodtabb lennék, ha itt volna. Jöjjön ki, kérem! - mondta könyörögve. A régóta visszafojtott nyögés helyett vettem egy nagy levegőt. - Jól van - mondtam. - Átmegyek holnap reggel. Egész éjjel fogva tartott a szörnyű érzés: újabb rendkívül kellemetlen együttlét vár rám ezzel a kitűnő hölggyel. Miért mindig csak ilyen ügyeket kell megosztanom vele? És tényleg a legroszszabbtól tartottam. Még a legegyügyűbb kutya is, amikor találkozik egy tüzelő szukával, ösztönösen tudja, mit kell tennie, de egy ilyen nehézfejű állat, mint Cedric... no, majd meglátjuk. És másnap reggel minden félelmem valóra vált. Trudy, a szuka helyes kis jószág volt, és látszott, hogy kész az együttműködésre. Cedric azonban, noha láthatólag örült a találkozásnak, nem adta jelét annak, hogy részéről is rendben lenne a dolog. Előbb megszaglászta, majd néhányszor buta képpel, lógó nyelvvel - körbetáncolta a szukát. Miután meghempergett a pázsiton, nekilódult, de előre nyújtva nagy lábát, leszegve a fejét - azaz játszani akart. Felsóhajtottam. Az történt, amire számítottam. A nagy legény nem tudja, mit kell tennie. Ez a pantomim folytatódott egy ideig, azután váratlanul, mintegy az érzelmi feszültség hatására, jelentkeztek Cedric tünetei. Gyakran hátrakapta a fejét, hogy megvizsgálja a farkát, mintha még sohasem hallott volna efféle hangokat. A körbetáncolás időnként gyors vágtába csapott át, míg végre tíz egymást követő körbefutás után mintha úgy döntött volna, hogy most már kezdenie kell valamit a szukával. Amikor megközelítette, visszatartottam a lélegzetemet, de Cedric a rossz végéről akart hozzákezdeni a művelethez. Trudy egészen idáig nagy türelemmel viselte az abszurd helyzetet, de az már neki is sok volt, amikor Cedric valahol a bal füle táján kezdett el szorgalmasan ügyködni. Éleset vakkantott, belekapott Cedric hátsó lábába, és rémülten elvágtatott. Ezután akárhányszor közeledett Cedric, Trudy vicsorogva elijesztette. Láthatólag nem volt elbűvölve a vőlegénytől, és én nem hibáztattam ezért. - Azt hiszem, elege lett belőle, Mrs. Rumney - mondtam. Annyi biztos, hogy nekem már elegem volt, ahogy a szegény asszonynak is - elfúló lélegzetéből, kipirult arcából és a zsebkendőjének sűrű legyezgetéséből ítélve. - Igen... igen... azt hiszem, igaza van - válaszolta. Trudyt tehát hazavitték, és így ért véget Cedric fedezőkutya karrierje. Ez az utolsó eset megérlelte bennem az elhatározást: beszélnem kell Mrs. Rumney-val. Néhány nap múltán felkerestem a Babér Villában. - Talán úgy gondolja, hogy semmi közöm hozzá - kezdtem. - De higgyen nekem, Cedric nem való magának. Annyira nem, hogy feldúlja az életét. Mrs. Rumneynak elkerekedett a szeme. - Hát... okoz némi problémát... de hát mit javasol? - Úgy gondolom, hogy másik kutyát kellene szereznie. Talán egy pudlit vagy egy corgit... valami kisebb fajtát, amit kézben tud tartani. - 20 -
- De doktor úr, én nem lennék képes eltaszítani magamtól Cedricet - és a szeme máris megtelt könnyel. - Én igazán szeretem őt... annak ellenére, hogy... - Nem, nem, hát persze hogy nem! - mondtam. - Én is kedvelem őt. Egyáltalán nem rossz kutya. De azt hiszem, kitaláltam valamit. Miért nem adja oda Con Fentonnak? - Connak? - Igen, ő imádja Cedricet, és a kutyának is jó dolga lenne az öregnél. Tágas rétek vannak a házikója körül, és néhány másik állatot is tart. Cedric kedvére rohangálhatna odakint, és Con mindig magával hozhatná, amikor itt dolgozik a kertben. Hetente háromszor láthatná is őt. Mrs. Rumney egy ideig csak nézett rám szótlanul, azután megkönnyebbülés és remény ült ki az arcára. - Azt hiszem, doktor úr, ez tényleg jó megoldás lenne. De biztos abban, hogy Con belemegy? - Fogadni mernék rá. A magafajta idős agglegények nagyon magányosak lehetnek. Csak egy dolog aggaszt. Eddig csak a szabadban találkoztak, és nem tudom, hogyan reagálna, ha bent a szobában Cedric elkezdi... szóval, amikor előjönnek a régi tünetek... - Ó, azt hiszem, ezzel nem lesz gond - vágott közbe gyorsan Mrs. Rumney. - Amikor nyaralni megyek, Con mindig magához veszi egy-két hétre, és sohasem említette, hogy bármi... bármi problémája... Megnyugodva álltam fel. - Hát ez nagyszerű. Azt javaslom, hogy most rögtön vigye át az öreghez. Néhány nap múlva felhívott Mrs. Rumney. Con kapva kapott a lehetőségen, és a páros láthatólag remekül kijött egymással. Mrs. Rumney pedig megfogadta a tanácsomat, és beszerzett egy pudlikölyköt. Hat hónapos koráig nem találkoztam az új kutyával; csak akkor hívott ki az úrnője, hogy kezeljem az enyhe ekcémáját. Helyet foglaltam az elegáns szalonban, és elnéztem Mrs. Rumneyt, aki hűvösen, kiegyensúlyozottan, nyugodtan ült, ölében a kis fehér kutyával, és meg kellett állapítanom, hogy szép és ideillő látványt nyújtanak. A puha szőnyeg, a leomló bársonyfüggönyök, törékeny asztalkák drága porcelánnal megrakodva, a bekeretezett miniatúrák - Cedricnek tényleg nem ez volt a megfelelő hely. Con Fenton házikója alig fél mérföldre volt innen, és visszafelé hajtva a rendelőbe hirtelen ötlettel odakanyarodtam az ajtaja elé. Az öreg ajtót nyitott, és amikor meglátott, boldog vigyor terült el széles képén. - Jöjjön be, fiatalember! - kiáltotta furcsán szortyogó hangján. - De örülök, hogy látom! Alig léptem be az apró nappaliba, szőrös alak vetette rám magát. Cedric semmit sem változott, és nekem úgy kellett odaverekednem magam a kandallónál álló törött karosszékhez. Con leült velem szembe, és amikor az eb felugrott, hogy képen nyalja, barátságosan megütögette a fejét az öklével. - Ülj mán le, te nagy buta kutya! - morgott rá szeretettel. Cedric boldogan terült el új gazdája lábánál a szőnyegen, és rajongva bámult föl rá. - Hát, doktor úr - folytatta Con, miközben összevágott némi brutális küllemű kapadohányt, és tömni kezdte a pipáját -, nagyon hálás vagyok ám, amiér' megszerezte nekem ezt a naccerű kutyát. Az ördögbe is, remek fickó ez, oda nem adnám semmi pénzér'. Nála jobb barátot kívánni se lehet. - Ennek örülök, Con - mondtam. - És látom, hogy a kutya is jól érzi itt magát. Az öreg meggyújtotta a pipáját és keserű füstfelhőt eregetett az alacsony, megfeketedett gerendák felé. - Alig van idebe'. Az ilyen erős kutyának le kell vezetni az energiáját. Ebben a pillanatban Cedric nyilvánvalóan mással volt elfoglalva, mert kilövellt belőle az ismerős gáz, amely még a pipaszagot is legyőzte. Con mintha nem vett volna tudomást róla, én viszont elviselhetetlennek találtam abban a szűk térben. - Nos - hápogtam. - Csak egy pillanatra néztem be, hogy lássam, hogy jönnek ki egymással. Most már mennem kell. - Gyorsan felpattantam, és az ajtó felé botladoztam, de a bűz hullámokban zúdult utánam. Ahogy elmentem az öreg vacsorájának maradékát szemlére tevő asztal mellett, meg- 21 -
akadt a szemem a házikó egyetlen ékén, a pompás szegfűcsokron egy repedt vázában. Egyetlen menedékként beletemettem orromat az illatos virágokba. Con elismerően nézett rám. - Haj, szép csokor, igaz-e? Az úrnő megengedte, hogy bármit hazahozzak a Babér Villa kertjéből, és a szegfű a kedvencem. - Jó ízlése van - mondtam, ki nem véve orromat a virágok közül. - Csak egy a baj - folytatta tűnődve az öreg. - Nem tudom teljesen kiélvezni űket. - Hogyhogy, Con? Párszor megszívta a pipáját. - Azt biztos hallja, hogy olyan furcsán beszélek... - Nem... nem mondhatnám. - Pedig úgy van. Ez van velem legénykorom úta. Kivették a mandulámat, oszt' elrontottak valamit. - Nagyon sajnálom - mondtam. - Semmi komoly, csak valami elveszett tűle. - Úgy érti...? - Lassan fény gyúlt az elmémben, ami megvilágította előttem az ember és a kutya rejtélyes egymásra találását és egy hosszú, boldog kapcsolat biztos alapjait. Sorsszerűnek tűnt. - Hát - közölte az öreg bánatosan -, tuggya, én egyáltalán nem érzem a szagokat.
5. Azt hiszem, arról jutott eszembe Wesley Binks és az az eset, amikor petárdát dobott a rendelő levélszekrényébe, hogy megláttam azt a londoni rendőrt, aki ujjával megfenyegetett egy komisz kölyköt. A petárda éppen a lábamnál robbant fel, amikor végigsiettem a hosszú átjárón, hogy ajtót nyissak a csöngetésre, én pedig nagyot ugrottam ijedtemben. Feltéptem a lakásajtót, és kinéztem az utcára. Üres volt, de úgy rémlett, hogy a sarkon, ahol Robson boltjának kirakatüvege visszaverte a lámpafényt, egy pillanatra feltűnik egy futó alak, és mintha nevetés elhaló hangját hallottam volna. Nem tehettem semmit, pedig tudtam, hogy Wes ott van valahol. Lemondóan visszabaktattam a házba. Miért üldöz engem ez a kölyök? Mit véthettem én ennek a tízéves fiúnak? Sohasem ártottam neki, mégis egy bosszúhadjárat céltáblája lettem. De talán nem is nekem szólt a dolog. Elképzelhető, hogy valamiképpen a tekintélyt vagy a társadalmi rendet képviseltem a szemében, de az is lehet, hogy csak kézre estem. Annyi biztos, hogy ideális alanya voltam az olyan apró csínyeknek, mint a becsöngetni és elszaladni, hiszen az ügyfelek miatt én nem kockáztathatom meg, hogy ne nyissak ajtót, ráadásul a rendelő és a műtő is jó messze volt a ház bejáratától. Néha a tető alatti garzonlakásból kellett lemásznom. Minden ajtóhoz vezető utam kész expedíció volt, és fenemód fel tudott dühíteni, ha kinézve azt láttam, hogy tisztes távolságban egy apró alak ugrándozik, és pofákat vág felém. A napi üzletmenetet azzal színesítette, hogy szemetet gyömöszölt a levélládába, kitépte a virágokat a keskeny kertsávból, amelyet a járókövek között létesítettünk, és sértéseket firkált a kocsimra. Tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen áldozat, hiszen mások is panaszkodtak rá: a zöldséges, akinek eltűntek az almái az üzlet előtti ládából, meg a fűszeres, aki akarata ellenére látta el őt ingyen keksszel. Ő volt a város vásott kölyke, akihez a legkevésbé sem illett a Wesley név: a szigorú metodista neveltetésnek még a nyomát sem lehetett felfedezni rajta. Voltaképpen semmit sem tudtam a családjáról - csak azt, hogy a város legszegényebb részén lakik, az „alvégen”, ahol a düledező viskók némelyike olyan állapotban volt, hogy ki kellett költöztetni a lakóit. Gyakran láttam ót kószálni a réteken és mezőkön, vagy horgászni a folyó békés kanyarulatában, amikor az iskolában kellett volna lennie. Ha ilyen alkalmakkor észrevett, válogatás nélkül szórta rám gúnyos megjegyzéseit, és ha történetesen vele voltak a cimborái, mindannyian hangosan nevettek a rovásomra. Bosszantó volt, de azzal nyugtattam magam, hogy nem a személyemnek szól. Felnőtt vagyok, és ennyi elég is, hogy kipécézzen. - 22 -
Wes kétségtelenül akkor aratta legnagyobb diadalát, amikor leszerelte a rácsot a Skeldaleház szenespincéjének tetejéről. A bejárati lépcsőtől balra volt a rács, alatta a meredek rámpa, amelyen a szenesek cipelték le a zsákokat. Nem tudom, hogy ösztönös sugallat vezérelte-e, de-pontosan a Darrowby Fesztivál napján emelte el a rácsot. Az ünnepségsorozat felvonulással kezdődött, amelyet a Houlton Rezesbanda vezetett, és manzárdszobánk ablakán kinézve láttam, hogy már mindenki odalent gyülekezik az utcán. - Nézd csak, Helen - mondtam. - A Trengate-től indul a menet. Ott van mindenki, akit ismerek. Helen a vállam fölött átlesve mustrálta a fiú- és lánycserkészek, meg a veteránok hosszú sorát, míg a fél város a járdákon összezsúfolódva bámészkodott. - Érdekes látvány, nem igaz? Menjünk le, és nézzük meg az indulást. Lemásztunk a hosszú lépcsőn, és Helen nyomában kiléptem az ajtón. Amint megjelentem a ház kapujában, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az érdeklődés középpontjába kerültem. A járdán ácsorgó városiak, akik türelmesen várták a felvonulást, most másfelé fordították a tekintetüket. Kis cserkészek integettek felém a sorból, az emberek pedig mosolyokkal és biccentésekkel üdvözöltek az utca túloldaláról. Tudni véltem, mi jár a fejükben: „Odanézz, kijött a házból a fiatal állatorvos! Nemrég nősült. Az ott mellette a felesége.” Kellemes érzés fogott el. Nem tudom, vajon minden újházas így van-e vele, de én nyugodt elégedettséget és boldogságot éreztem azokban az első napokban. És büszke voltam arra, hogy én vagyok itt az állatorvos, hogy jelentős szerepet töltök be a város életében. Mellettem a falon ott volt a táblám, fontos szerepem jelképe. Fontos ember lett belőlem, beérkeztem. Körbehordozva tekintetemet, méltóságteljes mosolyokkal fogadtam a köszöntéseket, időnként kecses mozdulattal integetve, mint egy főrang. Aztán észrevettem, hogy Helennek alig maradt helye mellettem, hát léptem egyet balra, ahol a rácsnak kellett volna lennie, és kecsesen lecsúsztam a pincébe. Drámaian hangzana, ha azt mondhatnám, hogy eltűntem szem elől; bárcsak eltűnhettem volna, mert ezzel elkerülöm a további kellemetlenségeket. De csak addig csúsztam lefelé a rámpán, amíg be nem szorultam, míg a fejem és a vállam kimeredt a résből. Bemutatóm nagy sikert aratott a közönség körében. Az egész fesztivál sem versenyezhetett vele. Egy-két közeli arc ijedtséget tükrözött, de az elsöprő reakció a hangos nevetés volt. A felnőttek még csak tartották magukat úgy-ahogy, ám a cserkészlánykák és kölykök fogékonyabb közönségnek bizonyultak: megbontva a sorokat, jobbra-balra dőltek a kacagástól, míg vezetőik megpróbálták helyreállítani a rendet. Zűrzavart idéztem elő a Houlton Rezesbandában is, amelynek tagjai már menetkészen álltak a parádéra. Ha már belekezdtek volna a játékba, most abba kellett volna hagyniuk, mert nem maradt bennük annyi levegő, amivel megfújhatták volna a hangszereket. Végül éppen két zenész nyúlt a hónom alá, és segített ki szorult helyzetemből. A feleségem nem vett részt a válság megoldásában, én pedig szemrehányó pillantásokat lövelltem felé, amikor felfedeztem, hogy az ajtófélfának dőlve törölgeti a szemét. Amint ismét utcaszintre kerültem, minden megvilágosodott. A szénport söpörtem le a nadrágomról, és igyekeztem hányavetinek tűnni, amikor észrevettem a széles jókedvében tomboló Wesley Binkset, amint diadalmasan rám, majd a pince fölötti lyukra mutat. Egészen közel állt, ott tülekedett a bámészkodók között, és most először vethettem szorosabb pillantást a vad tekintetű kis manóra, aki a bolondját járatja velem. Önkéntelen mozdulatot tehettem felé, mert egy utolsó rosszindulatú vigyorral eltűnt a tömegben. Később érdeklődtem iránta Helennél. Csak annyit tudott, hogy az apja eltűnt, amikor Wesley hatéves volt, az anyja újra férjhez ment, a fiú pedig vele és a mostohaapjával él. Úgy alakult, hogy nem sokkal ezután ismét alkalmam adódott a gyerek tanulmányozására. Egy héttel később, amikor nekem még mindig borzolta a kedélyemet ez a kínos eset, arra lettem figyelmes, hogy ott ül egyedül a várószobában. Egyedül, pontosabban egy girhes fekete kutyával az ölében.
- 23 -
Nem hittem a szememnek. Gyakran elképzeltem már a válogatott fordulatokat, amelyekkel egy ilyen alkalommal élnék, de az állat látványa visszatartott; ha állatorvosi minőségemben fordul hozzám, akkor nem eshetek neki egyből. Talán majd később. Fehér köpenyt öltöttem, és beléptem. - Nos, miben segíthetek? - kérdeztem hűvösen. A fiú felállt, és a magabiztossággal keveredő kétségbeesés az arcán elárulta, milyen nehezére eshetett belépnie ebbe a házba. - Valami van a kutyámmal - motyogta. - Jól van, hozd be ide - mondtam, és az átjárón keresztül bevezettem a rendelőbe. - Tedd az asztalra, légy szíves - mondtam, és amint felemelte a kis állatot, arra az elhatározásra jutottam, hogy nem szalaszthatom el a kínálkozó alkalmat. A vizsgálat közben oldottan társalogtam a közelmúlt eseményeiről. Semmi gorombaság, semmi körmönfont megjegyzés, csak szelíden kóstolgattam a gyereket. Már éppen azt akartam mondani: „És minek köszönhetem az ellenem elkövetett csínyeket?”, amikor jobban megnézve a kutyát minden másról megfeledkeztem. Nagyobbacska kölyökkutya volt, változatos keverék. Fényes fekete bundája labrador ősre vallott, míg hegyes orra és füle terrier beütésre utalt; de a hosszú, legyezőszerű farok és a csámpás mellső láb zavarba hozott. Mindent összevéve helyes kis jószág volt, bájosan kifejező pofával. De ami leginkább megragadta a figyelmemet, az a sárgás váladék volt a szeme sarkában, a gennyes-nyákos orrfolyás és a fényérzékenység, mert a kutya szeme fájdalmasan rándult össze az ablakon beáradó világosságtól. A szopornyica klasszikus tüneteit könnyű diagnosztizálni, de nemigen van rá hatásos gyógymód. - Nem tudtam, hogy van egy kutyád - mondtam. - Mióta van meg? - Egy hónapja. Egy haverom szerezte a hartingtoni kutyamenhelyről, és eladta nekem. - Értem. - Megmértem a lázát, és nem lepett meg, hogy 40 fokos. - Mennyi idős? - Kilenc hónapos. Bólintottam. A lehető legrosszabb kor. Folytattam a vizsgálatot, és feltettem a szokásos kérdéseket, pedig előre tudtam rájuk a választ. Igen, a kutya egy-két hete valahogy bágyadtabb lett. Nem volt igazán beteg, de kedvét vesztette, és néha köhögött. Amíg azonban nem kezdett el folyni a szeme és az orra, addig a fiú nem ijedt meg, és nem jutott eszébe, hogy orvoshoz kéne vinni. Pontosan ilyenkor kerülnek hozzánk ezek az esetek - amikor már túl késő. Wesley óvatosan válaszolgatott, lesütött szemmel, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban meghúzhatom a fülét. De miközben figyeltem őt, minden korábbi harag egyszeriben elszállt belőlem. Közelebbi szemrevételezés után csak egy elhanyagolt gyereknek tűnt a pokolfajzat. Kikandikált a könyöke a lyukas, piszkos kabátból, foszladozott a rövidnadrágja, de ami igazán szíven ütött, az a mosdatlan kis test savanyú szaga volt. Nem hittem volna, hogy ilyen körülmények között élnek még gyerekek Darrowbyben. Miután megfelelt a kérdéseimre, összeszedte a bátorságát, hogy ő is előrukkoljon a magáéval: - Mi a baja? Egy pillanatig haboztam. - Szopornyicája van, Wes. - Az micsoda? - Hát, egy csúnya fertőző betegség. Egy másik beteg kutyától kaphatta el. - És meggyógyul? - Remélem. Mindent megteszek, ami tőlem telik. - Nem voltam képes rászánni magam, hogy megmondjam egy ilyen kisfiúnak: a kutyája valószínűleg meg fog halni. Teleszívtam egy fecskendőt makterin-oldattal, amit akkoriban a szopornyica szövődményei ellen alkalmaztunk. Nem sokat használt, és még manapság, az antibiotikumokkal sem tudjuk igazán befolyásolni a végső kimenetelt. Ha a beteg a korai, vírusos stádiumban kerül hozzánk, akkor még segíthet rajta egy adag hiperimmun szérum, de az emberek rendszerint csak a következő stádiumban viszik orvoshoz a kutyájukat. - 24 -
A kutya halkan vinnyogott, amíg beadtam az injekciót, és a fiú gyöngéden megveregette a hátát. - Jól van, Herceg - mondta. - Így hívod át... Hercegnek? - Aha. - Megcirógatta a fülét, mire a kutya feléje fordult, megcsóválta hosszú farkát, és gyorsan megnyalta a kezét. Wes elmosolyodott, és amikor felnézett rám, egy pillanatra lehullott szurtos képéről a durva maszk, és a sötéten villogó szempárban őszinte öröm ragyogott. Elfojtottam magamban egy káromkodást: ettől csak rosszabb lett a dolog. Beleszórtam némi bórkistályt egy dobozba, és átadtam neki. - Oldd fel vízben, és ezzel tisztítsd a szemét és az orrát. Látod, hogy a váladéktól eldugult az orra, ha megtisztítod, jobban fogja érezni magát. Szó nélkül vette át a dobozt, és szinte ugyanazzal a mozdulattal letett az asztalra három shillinget és egy hatpennyst. Ennyi volt az átlagos tarifa, és nekem azon nyomban eloszlottak a fizetéssel kapcsolatos kételyeim. - Mikor hozzam vissza? - kérdezte. Habozva néztem rá egy pillanatig. Nem tehetek mást, mint hogy megismétlem az injekciót, de segíthet az bármit is? A fiú félreértette a bizonytalanságomat. - Tudok fizetni! - tört ki. - Megszerzem a pénzt! - Nem arról van szó, Wes. Csak gondolkodtam, hogy mikor volna megfelelő. Be tudnád hozni csütörtökön? Gyorsan bólintott, és kiment a kutyával. Amíg az asztalt fertőtlenítettem, rám tört a reménytelenség jól ismert érzése. A modern állatorvos ma közel sem találkozik annyi szopornyicás esettel, mint mi akkoriban, egyszerűen azért, mert a legtöbb ember a lehető leghamarabb védőoltást adat a kiskutyájának. De a harmincas években csak a legszerencsésebb ebek jutottak oltáshoz. Ez az a fajta betegség, amelyet nagyon könnyű megelőzni, de szinte lehetetlen gyógyítani. A rákövetkező három hétben elképesztő változás mutatkozott Wesley Binks magaviseletében. Hírhedten lusta kölyök volt, de most a szorgalom mintaképévé alakult, reggelente újságkihordást meg kertásást vállalt, segített elhajtani a jószágot az állatvásárra. És talán én tudtam egyedül, hogy mindezt Hercegért teszi. Két-három naponta hozta el a kutyáját, és fizette ki a vizit díját. Természetesen én csak a minimális összeget kértem el, a pénz nagy része más dolgokra ment el - friss húsra a hentestől, tejre és kekszre. - Ma nagyon jól néz ki Herceg - mondtam az egyik viziten. - Látom, új nyakörvet és pórázt vettél neki. A fiú félénken bólintott, aztán feltekintett rám sötét, kérlelő szemével: - Javult valamennyit? - Nos, nagyjából ugyanúgy van, Wes. Így szokott lenni. Sokáig nem történik semmi. - És mikor... mikor fog kiderülni? Egy pillanatig gondolkoztam. Talán nem fog annyit aggodalmaskodni, ha megérti a helyzetet. - A következőképpen áll a dolog. Herceg akkor lesz jobban, ha el tudja kerülni a szopornyica idegrendszeri szövődményeit. - Azok mik? - Görcsök, bénulás és egy vitustáncnak nevezett dolog, amitől rángatóznak az izmok. - És ha megkapja őket? - Akkor rosszak a kilátások. De nem minden kutyánál jelentkeznek. - Megpróbáltam bátorítóan mosolyogni. - És van valami, ami Herceg javára szól: az, hogy nem fajtiszta. A keverék kutyákban több az életerő, ami segít nekik leküzdeni a betegségeket. Végül is jól eszik és meglehetősen eleven, nem igaz? - De, elég virgonc. - Hát, akkor folytassuk. Beadok neki egy újabb injekciót. Három nap múlva megjelent a gyerek, és látszott az arcán, hogy fontos hírei vannak. - 25 -
- Herceg sokkal jobban van. Már száraz a szeme és az orra, és annyit eszik, mint egy disznó. - Lihegett izgalmában. Feltettem a kutyát az asztalra. Semmi kétség, rengeteget javult, és magam is kivettem a részem az örvendezésből. - Ez nagyszerű, Wes - mondtam, de a fejemben megszólalt a vészcsengő. Ha jelentkeznek az idegrendszeri tünetek, pontosan ezt az időt választják - amikor a kutya látszólag gyógyulóban van. Optimizmust kényszerítettem magamra. - Nos, akkor nem is kell többet visszajönnöd, de nagyon figyelj oda rá, és ha bármi szokatlant tapasztalsz, azonnal hozd be. A rongyos kis figura odavolt az örömtől. Szinte táncolva ment végig az átjárón a kedvencével, én pedig hőn óhajtottam, hogy ne találkozzam velük soha többé. Ez péntek este volt, és hétfőre már ki is ment az eset a fejemből, miután besoroltam a jól végződött kezelések közé. Akkor jelent meg a fiú a pórázon vezetett Herceggel. Az asztalnál ültem, és az adatokat vezettem be a vizitnaplóba. - Mi van, Wes? - Bedilizett. Nem vesztegettem az időt azzal, hogy átmenjek a rendelőbe, kipattantam az asztal mögül, és lekuporodva a földre szemügyre vettem a kutyát. Először nem láttam semmit, aztán egyszer csak észrevettem, hogy enyhén megrándul a feje. Rátettem a kezem a fejtetőre, és vártam. A tünet ismét jelentkezett: a halántékizom enyhe, de rendszeres rángása, amitől rettegtem. - Attól félek, hogy megkapta, Wes - mondtam. - De mi az? - Az egyik tünet, amiről beszéltem neked. Ez az, amit vitustáncnak hívnak. Reméltem, hogy megússzuk. A fiú hirtelen kicsinek és elveszettnek látszott, ahogy ott állt némán, az új bőrpórázt huzigálva az ujjaival. Akkora erőfeszítésébe került megszólalnia, hogy le kellett hozzá csuknia a szemét. - Meg fog... halni? - Vannak kutyák, akik túlesnek rajta, Wes. - Képtelen voltam megmondani neki, hogy én csak egyetlen ilyen esettel találkoztam. - Tudok adni néhány tablettát, ami segíthet. Mindjárt hozom. Átadtam neki pár szem arzéntablettát, amely az egyetlen lehetséges gyógyszer volt akkoriban. Azt sem tudtam, hogy használ-e egyáltalán, de nem tehettem semmi mást. Herceg betegsége a tankönyvek leírásait utánozta a következő két hét során. Sorra kifejlődött minden tünet, amelytől tartottam. A rángatózás a fejéről átterjedt a végtagjaira, aztán járás közben imbolyogni kezdett a hátsó fele. Fiatal gazdája rendszeresen behozta, én pedig végigmentem a műveleteken, egyszersmind megpróbáltam eloszlatni a hiú reményt. A fiú makacsul kitartott, továbbra is kihordta az újságot és végezte a többi munkát, és ragaszkodott ahhoz, hogy fizessen, holott én nem kértem tőle pénzt. Azután egyedül jelent meg egy délután. - Nem tudtam elhozni Herceget - motyogta. - Nem tud járni. Kijönne megnézni? Beszálltunk a kocsiba. Vasárnap délután volt, üresek voltak az utcák. A fiú bevezetett egy köves udvarra, és kinyitotta az egyik ott álló ház ajtaját. Amint beléptünk, szinte megtántorodtam a bűztől. A vidéki állatorvosok nem könnyen lesznek rosszul, de most éreztem, hogy forog a gyomrom. Mrs. Bink nagyon kövér volt, a piszkos ruha körülfolyta formátlan testét, amint cigarettával a szájában az asztalnál terpeszkedett. Egy képeslapot nézegetett, amely kis tisztáson feküdt előtte a mosatlan edények tornyai között; futó pillantást vetett ránk, és amikor odabiccentett, fejében megrezzentek a hajcsavarók. Az ablak alatti díványon elterülve, nyitott szájjal aludt a férje, sörgőzt hortyogva a levegőbe. A mosogatót, amely szintén zsíros edényekkel volt tele, undorító zöld nyák lepte be. Ruhák, újságok és más azonosíthatatlan szemét borította a padlót és minden talpalatnyi helyet, ráadásul teljes hangerővel bömbölt a rádió. Az egyetlen tiszta és új tárgy a kutya kosara volt a sarokban. Odamentem, és a kis állat fölé hajoltam. Herceg tehetetlenül nyúlt el a kosárban, csontsovány teste csillapíthatatlanul rángatózott. Besüppedt szeme ismét gennyes volt, apatikusan meredt maga elé. - 26 -
- Wes - mondtam -, engedd meg, hogy elaltassam. Nem válaszolt, és én hiába kezdtem el a magyarázatot, az üvöltő rádió elnyomta a hangomat. Az anyjára néztem. - Lehalkíthatnám a rádiót? - kérdeztem. Megrántotta a fejét, mire a gyerek odament, és elforgatta a gombot. A beálló csöndben ismét a fiúhoz fordultam. - Hidd el, nincs más megoldás. Nem hagyhatod, hogy ilyen szenvedések között múljon ki. Nem nézett rám: A kutyára szegezte kétségbeesett tekintetét. Aztán felemelte a kezét, és suttogva mondta: - Rendben. Kisiettem a kocsihoz a Nembutalért. - Ígérem, hogy nem fog fájdalmat érezni - mondtam, miközben megtöltöttem a fecskendőt. És a kis állat valóban csak sóhajtott egyet, majd mozdulatlanná merevedett, ahogy megszűnt benne a végzetes rángás. Zsebembe tettem a fecskendőt. - Akarod, hogy elvigyem, Wes? Értetlenül nézett rám, de az anyja közbeszólt: - Ja, vigye csak el innét! Nekem az első perctől nem tetszett, hogy behurcolta ide azt a dögöt. - És folytatta az olvasást. Gyorsan fölemeltem a kis testet, és kimentem. Wes utánam jött, és nézte, ahogy kinyitom a csomagtartót, és gyöngéden a fekete munkaköpenyemre fektetem a Herceget. Lecsuktam a tetőt, és láttam, hogy Wes az öklével a szemét dörgöli, miközben rázkódik a teste. A vállára tettem a kezem, ő pedig zokogva hozzám dőlt egy pillanatra, s nekem az jutott eszembe, vajon sírhatott-e így valaha, mint más kisfiúk, akik számíthatnak arra, hogy van, aki megvigasztalja őket? De kisvártatva erőt vett magán, és elmaszatolta a könnyeket piszkos arcán. - Visszamész a házba, Wes? - kérdeztem. Kacsintott, és már ismét a régi kemény arckifejezéssel nézett rám. - Nem én! - mondta, és sarkon fordult. Nem nézett vissza, miközben én figyeltem, ahogy átvág az úton, felmászik a falon, és elindul a réten át a folyó felé. Azóta is úgy él bennem, hogy Wes a régi életébe sétált akkor vissza. Attól fogva nem vállalt több alkalmi munkát, nem voltak többé hasznos időtöltései. Engem nem zaklatott tovább a csínytevéseivel, viszont egyre súlyosabb dolgokat művelt. Pajtákat gyújtott föl, bíróság elé került lopásért, és tizenhárom évesen már autókat fosztogatott. Végül javítóintézetbe került, és eltűnt a környékről. Senki sem tudta mi lett vele, és az emberek elfeledkeztek róla. Csak egy valaki emlékezett rá, a körzeti rendőr. - Az a Wesley Binks - mondta nekem egyszer tűnődve -, nem találkoztam még nála rosszabbal. Tudja, nem hinném, hogy valaha is létezett volna olyan valaki, bármilyen élőlény, akivel egy fikarcnyit is törődött volna. - Tudom, mire gondol, őrmester - válaszoltam. - De nincsen egészen igaza. Volt egy olyan élőlény...
6. Tristan sose nyert volna díjat a konyhaművészetével. Mi jobb kosztot kaptunk a RAF-nál, mint a háborús Anglia lakosainak zöme, de számomra ez sem állta ki az összehasonlítást Darrowbyvel. Azt hiszem, el voltam kényeztetve: először Mrs. Hall, azután Helen főzött rám. A Skeldale-házban ritka esetektől eltekintve úgy étkeztünk, mint a királyok; ezeket a ritka alkalmakat az jelentette, amikor Tristan volt a szakács. Az egyik reggelinél kezdődött, akkoriban, amikor még agglegény voltam, és Tristan társaságában foglaltam helyet a mahagóni ebédlőasztalnál. Berontott Siegfried, morgott valamit köszönésképpen, majd kávét töltött magának. Rendszerint szórakozottan megvajazott egy pirítóst, felvágott egy szelet sültszalonnát a tányérján, aztán egy perces néma rágás után úgy csapta le a kezét az asztalra, hogy mindannyiszor felugrottam tőle. - 27 -
- Megvan! - kiáltott föl. - Mi van meg? - érdeklődtem. Siegfried letette a kést meg a villát, és nekem szegezte az ujját. - Hát ez tényleg őrület, itt ülök és azon töröm a fejem, hogy mit tegyek, és akkor egyszerre beugrik. - Miért, mi a gond? - Mrs. Hall - mondta. - Épp az imént közölte velem, hogy beteg a nővére, és neki kell ápolnia. Úgy gondolja, hogy egy hétig lesz távol, én pedig azon töprengtem, hogy kire bízzam addig a háztartást. - Értem. - Aztán egyszer csak rájöttem. - Levágta egy főtt tojás sarkát. - Csinálja Tristan. - Mi? - kapta fel a fejét megütközve az öccse a Daily Mirrorból. - Még hogy én? - Igen, te! Te úgyis csak a fenekedet mereszted. Kifejezetten jót tenne neked némi hasznos elfoglaltság. Tristan elkínzottan nézett rá: - Mit értesz hasznos elfoglaltság alatt? - Nos, rendben tarthatod a házat - mondta Siegfried. - Nem várom el, hogy tökéletes rend legyen, de mindennap takaríts ki, és persze készítsd el az ételt. - Az ételt? - Hát persze - Siegfried hűvös tekintetet vetett rá. - Tudsz főzni, nem? - Hát izé... igen, kolbászt és krumplipürét. Siegfried fölényesen legyintett. - Na látod, nincs itt semmi probléma. Told már ide azt a sült krumplit, James! Némán elé toltam a tálat. Csak félfüllel figyeltem a beszélgetést, mert máshol jártak a gondolataim. Közvetlenül a reggeli előtt telefonált Ken Billings, az egyik legjobb farmer ügyfelünk, és az ő szavai jártak a fejemben. - Doktor úr, kimúlt az a borjú, amelyiket tegnap kezelt. Már a harmadikat veszítettem el ezen a héten, és teljesen meg vagyok döbbenve. Azt szeretném, ha még a délelőtt kijönne körülnézni. Szórakozottan kortyolgattam a kávét. Nem ő volt az egyetlen, aki megdöbbent. Három remek borjún mutatkoztak a heveny gyomorbántalmak tünetei, kezeltem őket, azok meg elpusztultak. Ez már önmagában is elég nagy baj volt, de az még nagyobb, hogy fogalmam sem volt, mi bajuk lehetett. Megtöröltem a számat, és gyorsan felálltam. - Siegfried, először Billingsékhez szeretnék kimenni. Azután végigjárom a többi címet, amit mára kiadtál. - Hát persze, James. - A főnököm nyájas és bátorító mosolyt küldött felém, rátett egy szelet bundás kenyérre egy gombát, és a szájához emelte. Nem volt nagyevő, de reggelizni szeretett. Útban a farm felé vadul pörgött az agyam. Mi mást tehetnék, mint amit eddig is tettem? Az ilyen homályos esetekben az ember hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy az állat valami roszszat ehetett. Időnként órákat töltöttem azzal, hogy mérgező növényekre vadásztam a legelőn, de Billings borjainál ennek nem volt értelme; sosem voltak még odakint, lévén egy hónapos szopós jószágok. Megvizsgáltam az elhullott állatok tetemét, de csak általános gyomor- és bélhurutot állapítottam meg. Elküldtem a veséjüket a laboratóriumba ólomvizsgálatra: az eredmény negatív volt. Épp úgy meg voltam döbbenve, mint az állatok gazdája. Mr. Billings az udvaron várt. - A legjobbkor telefonáltam! - szólt elfulladva. - A következő is megbetegedett. Berohantam vele az istállóba, és pontosan azt láttam, amitől féltem. A saját gyomrát rugdosó, rángatózó kisborjú,; aki időről időre meghemperedett a szénaágyon. Tipikus alhasi fájdalom. De vajon mitől? Végigcsináltam ugyanazt, amit a többiekkel. Hőmérséklet normális, tüdők tiszták, csak a bendő volt renyhe és kórosan puha, amikor megtapogattam a hasi részt. - 28 -
Amikor visszatettem a lázmérőt a tokjába, a borjú hirtelen összeesett, és görcsbe merevedett. Gyorsan nyugtatót adtam be neki, kalciumot és magnéziumot, de közben a hiábavalóság érzése kísértett. Ugyanezt megtettem korábban is. - Mi a fene ez? - kérdezte a farmer, a saját gondolataimat visszhangozva. Megrándítottam a vállamat. - Heveny gyomorhurut, Mr. Billings, de nem tudom az okát. Esküdni mernék, hogy ez a borjú evett valamit, ami mérgezi a gyomrát. - De a franc essék bele, ezek még csak tejet kapnak meg egy kis tápot - tárta szét karját a farmer. - Abba' csak nincs semmi, ami kárt tehet bennük. Elgyötörten mentem újra végig a rutineljárásokon; körülnéztem a borjú állásában, hátha találok valami áruló jelet. Akadt ott már ónfesték, birka-fürdetőszer kiszakadt csomagja. Elképesztő dolgokra lehetett bukkanni, ha az ember körülnézett egy tanyaépületben. De nem Mr. Billingsnél. Ő kínos rendet tartott, kivált a borjak helyén, nem is találtam semmilyen hulladékot az ablakokban vagy a polcokon. Ugyanez volt a helyzet a tejes dézsákkal, amelyeket minden etetés után makulátlanul tisztára súroltak. Mr. Billings nagyon vigyázott a borjaira. Két tizenéves fiát is nagyon érdekelte a mezőgazdaság, ő pedig pártolta, hogy megtanulják a gazdálkodás minden csínját-bínját. De a borjakat maga etette. - A borjak etetése a legfontosabb az egész állattartásban - szokta mondani. - Csináld velük végig az első hónapot, és már túl vagy a nehezin. Tudta, mit beszél. Az ő jószágai soha nem szenvedtek a szokásos gyerekbetegségekben: se hasmenés, se ficam, se tüdőgyulladás. Sokszor megcsodáltam őket, de ez csak még elviselhetetlenebbé tette a mostani szerencsétlenséget. - Rendben van - mondtam hamis könnyedséggel távozóban. - Talán ez nem lesz olyan súlyos. Hívjon fel holnap reggel. Borús kedélyállapotban jártam végig a többi címet, és még ebédnél is csak arra tudtam gondolni, mi történhetett, amikor Tristan felszolgálta az ételt. Teljesen megfeledkeztem Mrs. Hall távollétéről. A kolbász és a krumplipüré egyáltalán nem volt rossz, Tristan pedig bőkezűen mérte az adagokat. Mindhárman kiürítettük a tányérunkat rendesen, mivel a délelőtt a leghajszásabb időszak az állatorvosi praxisban, és délre mindig farkaséhes lettem. Még a délutáni vizitek alatt is Billings gazda problémáján járt az eszem, és amikor vacsorához ültünk, csak enyhén ütköztem meg azon, hogy már megint kolbászt és krumplit kapunk. - Még egyszer ugyanaz? - nyögött fel Siegfried, de megette ezt az adagot is, majd szó nélkül otthagyta az asztalt. A következő nap rosszul indult. Arra mentem le az ebédlőbe, hogy üres az asztal, és Siegfried mérgesen toporog. - Hol a fenében van a reggelink? - tört ki belőle. - És hol a fenében van Tristan? Végigcsörtetett az átjárón, és hallottam, hogy a konyhában ordítozik: - Tristan! Tristan! Tudtam, hogy csak az idejét vesztegeti. Az öccse gyakran elaludt, csak ma reggel ez némileg feltűnőbb volt. Főnököm őrjöngve száguldott végig a folyosón, én pedig kellemetlen jelenetre készültem, miután kiugrasztotta a fiatalembert az ágyból. De Tristan, mint mindig, ura volt a helyzetnek. Siegfried még a lépcsőn jött lefelé, hármasával véve a fokokat, amikor a lépcső tetején feltűnt az öccse, már a nyakkendőjét kötve nagy műgonddal. Ez elég rejtélyes volt. Mindig többet aludt, mint amennyi járt neki, de csak ritkán kapták rajta az ágyban. - Sajnálom, fiúk - mormolta. - Kicsit elaludtam. - Igen, de nem erről van szó! - kiáltotta Siegfried. - Hol az a rohadt reggeli? Tegnap megbíztalak valamivel! Tristan bűnbánatot mutatott. - Tényleg nagyon sajnálom, de tegnap késő estig fennmaradtam a krumplipucolás miatt. A bátyjának vörösre gyúlt a képe. - 29 -
- Ugyan már! - förmedt rá. - Hozzá sem kezdtél addig, amíg a Droversben el nem jött a záróra! - Hát, ez van. - Tristan nyelt egyet, és arcán megjelent a sértett méltóság jól ismert kifejezése. - Kicsit megszomjaztam tegnap este. Nem is csoda, annyi takarítás és portörlés után. Siegfried nem válaszolt. Egyetlen bőszült pillantást vetett csak a fiatalemberre, majd hozzám fordult. - Ma reggel be kell érnünk lekváros kenyérrel, James. Gyere át a konyhába, és... A telefon csengése félbeszakította a mondatot. Felemeltem a kagylót, és belehallgattam, de olyan arckifejezéssel, amely maradásra késztette Siegfriedet. - Mi történt, James? - kérdezte, amikor letettem a telefont. - Úgy festesz, mint akit gyomron rúgtak. Bólintottam. - Úgy is érzek. Billingsnek újabb borja pusztult el, és már megbetegedett a következő is. Szeretném, ha kijönnél velem, Siegfried. A főnököm néma csöndben állt, és a kis jószágot nézte. Az nem tudta már, mit csináljon magával kínjában: fölkelt, lefeküdt, rugdosott, jobbra-balra rázta a hátsóját. Miközben figyeltük, az oldalára dőlt, és kapálózni kezdett mind a négy lábával. - James - mondta halkan -, ezt a borjút megmérgezték. - Én is erre gondoltam, de hogyan? Mr. Billings közbevágott. - Ne mondjon már ilyet, Farnon doktor! Állandóan itten vagyunk, és ide nem juthat be semmilyen méreg. - Nos, vegyük végig még egyszer. - Siegfried körbesétált a borjúistállóban, ugyanúgy, ahogyan én tettem, és kifejezéstelen arccal tért vissza. - Honnan szerzi be a tápot? - kérdezte, szétmorzsolva az egyik kockát az ujjai között. Mr. Billings széttárta a karját. - A helyi malomból, Ryderstől. Űk a legjobbak. Igazán nem okolhatja űket. Siegfried nem szólt semmit. Ryders híres volt arról, hogy rendkívül gondosan készíti el a borjútápot. Siegfried sztetoszkópot és lázmérőt vett elő, megvizsgálta a beteg állatot, ujjaival végigtapogatta a szőrös hasfalat, és figyelte az állat képén, hogyan reagál. Ugyanezt tette a tegnapi betegemmel is, amelynek már csak üveges szeme és kihűlt teteme árulkodott szörnyű sorsáról. Majd gyakorlatilag ugyanazt a kezelést alkalmazta az állatoknál, mint én. Végül távoztunk. Az első fél mérföldet szótlanul vezette le, aztán hirtelen rácsapott öklével a kormányra. - Pedig méreg van a dologban, James! Holtbiztos! De vesszek meg, ha tudom, honnan kerül oda! Hosszúra nyúlt a vizit, és csak ebédidőben érkeztünk vissza a Skeldale-házba. Siegfriednek is Mr. Billings problémája járt a fejében, akárcsak nekem, és meg sem rezzent, amikor Tristan eléje tette a gőzölgő tálat a kolbásszal és a krumplipürével. Majd, miután beleszúrta villáját a pürébe, láthatólag felocsúdott merengéséből. - Te jóságos Isten! - kiáltott fel. - Megint ezt kapjuk? Tristan behízelgően mosolygott. - Hát igen. Mr. Johnson azt mondta, hogy ma különlegesen finom szállítmányt kapott. Kivételesen felséges, így mondta. - Valóban? - A bátyja fanyar tekintetet vetett rá. - Hát én nem látok semmilyen különbséget. Pont olyan, mint a tegnapi vacsora meg az ebéd. - Hangja előbb felemelkedett, majd alászállt. - A francba! - morogta, és elkezdte piszkálgatni az ételt. Azok a borjak nyilván elvették az étvágyát, és én pontosan tudtam, mit érez. Én minden nehézség nélkül belapátoltam az adagomat mindig is szerettem a kolbászt és a krumplipürét. De a főnököm rugalmas természet, és amikor késő délután újra találkoztunk, már a régi jó kedéllyel üdvözölt. - Ez a Billings-eset kiborított, annyit mondhatok, James - kezdte. - De meglátogattam néhány régebbi páciensemet, és azok szépen javulnak. Az ilyesmi mindig jót tesz az önbizalomnak. Igyál velem valamit. - 30 -
Benyúlt a kandallópárkány fölötti faliszekrénybe, elővette a gines üveget, és a két adag kitöltése után nyájasan nézte a nappaliban takarító öccsét. Tristan látványos műsort produkált, fel-alá járatta a szőnyegtisztítót, kipofozta a párnákat, mindent megtámadott a porronggyal, ami csak a szeme elé került. Sóhajtozott és nyögdécselt nagy erőfeszítésében, maga volt az űzött háziasszony szobra. Már csak a fejkendő és a bodros kötény hiányzott róla, hogy tökéletes legyen a kép. Kivégeztük az italunkat, majd Siegfried belemerült az „Állatorvosi Szemlé”-be, miközben ínycsiklandó illatok szállingóztak a konyha felől. Hét óra körül járhatott, amikor Tristan megjelent az ajtóban. - A vacsora tálalva - jelentette. Főnököm letette a lapot, és hatalmasat nyújtózott. - Helyes, éppen megéheztem. Követtem őt az ebédlőbe, és csaknem belerohantam a hátába, amikor hirtelen megtorpant. Hitetlenkedve meredt az asztal közepén álló tálra. - Csak nem az a francos kolbász és krumpli van megint! - bömbölte. Tristan a lábát húzogatta a padlón. - Nos, izé... igen, de tényleg nagyon finom. - Nagyon finom! Rémálmomban ne jöjjön elő az az istenverte koszt! Nem tudnál valami mást főzni? - Nos, én megmondtam - nézett rá Tristan sebzetten. - Megmondtam neked, hogy kolbászt és krumplipürét tudok főzni. - Igen, megmondtad! - kiabált a fivére. - De azt nem mondtad, hogy semmi máshoz nem értesz, csak ehhez! Tristan határozatlan mozdulatot tett, mire a bátyja elgyötörten roskadt le a székre. - Akkor rajta - sóhajtotta. - Tálald ki, és az Isten irgalmazzon nekünk. Szájába vett egy kis falást, aztán a gyomrához kapott, és halkan felnyögött. - Megöl ez a matéria. Alig hiszem, hogy átvészelem ezt a hetet. A következő nap drámaian indult. Éppen felkeltem az ágyból, és felvettem a köntösömet, amikor robbanás rázkódtatta meg a házat. Hangos „vhúúú” hallatszott, mintha szélroham söpörne végig a folyosókon és a szobákon, megrezegtetve az ablakokat, majd vészjósló csönd állt be. Kirohantam, és a lépcső tetején beleütköztem Siegfriedbe, aki egy pillanatig meredt szemmel bámult rám, majd lecsörtetett a lépcsőn. A konyhában a következő látvány fogadott minket: Tristan a hátán feküdt, körülötte szétszórt lábosok és tányérok. Több szelet szalonna és törött tojás borította a konyhakövet. - Mi az ördög folyik itt? - kiáltotta Siegfried. Az öccse lanyha érdeklődéssel tekintett föl rá. - Tényleg nem tudom. Meg akartam gyújtani a tüzet, és akkor bang! - Meggyújtani a tüzet? - Igen, az utóbbi két napban ez némi nehézséget okozott. Nem akart működni. Gondolom, nem ártana kitisztítani a kéményt. Ezek az öreg házak... - Jó, jó! - tört ki Siegfried. - Ezt tudjuk, de mi a fene történt? Tristan felült. Még most is, a tojás- és koromfoltokkal a képén, megőrizte a lelki nyugalmát. - Nos, gondoltam, felgyorsítom kicsit a dolgot (fékezhetetlen agyveleje folyvást új, energiatakarékos módszereket keresett). Éterbe mártottam egy rongyot, és bedugtam. - Éterbe?! - Nos, igen, végtére is az gyúlékony, nem? - Gyúlékony? - bátyjának elkerekedett a szeme. - Inkább robbanékony! Csoda, hogy nem röpítetted levegőbe az egész házat! Tristan felállt és leporolta magát. - Nos, annyi baj legyen. Mindjárt elkészítem a reggelit. - Felejtsd el. - Siegfried vett egy mély lélegzetet, majd odament a kenyértartóhoz, fogott egy cipót, és nekilátott felszeletelni. - A reggeli a kövön, egyébként is, mire feltakarítanád ezt a disznóólat, mi már itt sem vagyunk. Lekváros kenyér megfelel, James? - 31 -
Ismét együtt távoztunk. A főnököm elintézte, hogy Ken Billings megvárjon minket a borjak etetésével, hogy tanúi lehessünk az eseménynek. Nem volt kellemes a találkozás. Mindkét borjú kimúlt, és a farmer tekintetében kétségbeesés tükröződött. Siegfried egy pillanatra összeszorította az állkapcsát, majd intett a kezével. - Kérem, folytassa, Mr. Billings. Szeretném látni, hogyan eteti őket. A kis jószágok mindig hozzáférhettek a táphoz, mi pedig feszülten figyeltük, ahogy a gazda kitölti a tejet a dézsákba, a borjak pedig inni kezdenek. A szerencsétlen ember láthatóan föladta már a reményt, és apatikus viselkedéséből arra következtettem, hogy nem sok bizalma van újabb próbálkozásunkhoz. Nekem sem volt, de Siegfried úgy járkált föl-alá, mint a ketrecbe zárt vadállat, azt várva, hogy valami történni fog. A borjak kíváncsian emelték magasba nyálas orrocskájukat, amikor föléjük hajolt, de hozzám hasonlóan ők sem tudtak magyarázatot adni a rejtélyes esetre. Végignéztem az állások hosszú során. Még mindig több mint harminc borjú volt az istállóban, és az a rettenetes gondolatom támadt, hogy valamennyiükre átterjedhet a betegség. Ez járt a fejemben, amikor Siegfried ujjával rábökött az egyik dézsára. - Az mi? - vakkantotta. A farmer és én is odamentünk, és lenéztünk a kör alakú, egy centi átmérőjű, fekete tárgyra, amely a tej felszínén lebegett. - Valami piszok kerűtt bele - motyogta Mr. Billings. - Mingyá' kiveszem. - Azzal belenyúlt a dézsába. - Hagyja, majd én! - Siegfried óvatosan kihalászta, lerázta róla a tejet, és elmélyülten tanulmányozta. - Ez nem piszok - mormolta. - Nézze, homorú, mint egy kis csésze. - Megdörzsölte a hüvelyk- és a mutatóujja között. - Megmondom én, mi ez: var. De honnan a fenéből került ide? Vizsgálgatni kezdte a borjú nyakát és fejét, aztán megtapogatta a kis szarvcsonkokat, és megmerevedett. - Ennek érdes a felszíne. Látja, innen esett le a var. - Ráillesztette a kis kúpot a szarvrügyre, és az tökéletesen odapasszolt. A farmer megvonta a vállát. - Ja, értem mán. Úgy két hete lehet, hogy leszedtem mindnek a szarvát. - Mit használt, Mr. Billings? - kérdezte kollégám lágy hangon. - Hát valami új szert. Feller itten házalt vele. Csak meg kell véle festeni, oszt magától leesik, sokkal könnyebb, mint a régi marópálcával. - Megvan még az üveg? - Meg a', benn van a házba'. Mingyán hozom. Amikor a farmer visszatért, Siegfried elolvasta a címkét, és átadta nekem az üveget. - Antimonos kenőcs. Most már értem! - De... miről van szó? - kérdezte a farmer megzavarodva. Siegfried együttérzően nézett rá. - Az antimon halálos méreg, Mr. Billings. Persze, hogy könnyen lemarja a szarvat, de ha bekerül az ételbe, kész a baj. A farmer nagyot nézett. - Igen, a ménkű essék bele, amikor lehajtják a fejüket, hogy igyanak, akkor potyogtatják bele a tejbe! - Pontosan - mondta Siegfried. - Vagy amikor nekiütődik a szarvuk a dézsa szélének. Most pedig oldjuk meg a dolgot. Végigjártuk a borjakat, eltávolítottuk a halált hozó varokat, és simára dörgöltük a szarvacskáikat, és végül abban a biztos tudatban hajtottunk el, hogy ezzel lezárult e rövid, de fájdalmas epizód a Billings-borjak életében. A kocsiban kollégám rákönyökölt a kormányra, és tenyerébe támasztott állal vezetett. Gyakran tette ezt, ha elmélázó hangulatban volt, és mindannyiszor a frászt hozta rám vele. - James - mondta -, soha nem találkoztam még ilyesmivel. Ezt meg kéne írni. A próféta szólt belőle, hiszen éppen most írtam meg, és közben eszembe jutott, hogy az eset soha többé nem ismétlődött meg az azóta eltelt harmincöt év alatt. - 32 -
A Skeldale-háznál elváltunk, és mindenki ment a maga útján. Tristan, aki bizonyára ki akarta köszörülni a csorbát a robbantással indult reggel után, oly lázasan dolgozott a felmosóronggyal és a vödörrel a folyosón, mint Nelson admirális matrózai. De amikor Siegfried elhajtott, hirtelen félbeszakadt a munka, és amidőn, teletömve zsebeim az aznapi körúthoz szükséges eszközökkel, már távozóban benéztem a nappaliba, a fiatalember már kedvenc székében terpeszkedett. Bementem, és némi meglepetéssel fedeztem fel egy kolbásszal rakott serpenyőt a szén tetején. - Mi az? - kérdeztem. Tristan rágyújtott egy Woodbine-ra, kiteregette a Daily Mirrort, és felrakta a lábát. - Csak előkészítem az ebédet, öregfiú. - Idebent? - Igen, Jim, elegem van már a tűzhelyből, ráadásul a konyhában nincsen semmi kényelem. Arról nem beszélve, hogy milyen átkozottul messze van. Lenéztem a kunkorodó formákra. - Meg sem kell kérdeznem, mi lesz ma ebédre, igaz? - Nem hát, öregem. - Tristan angyali mosollyal tekintett föl az újságjából. Már elindultam kifelé, amikor valami szöget ütött a fejembe. - És hol a krumpli? - A tűzben. - A tűzben?! - Igen, bedugtam őket, hadd piruljanak egy kicsit. Felséges ízük lesz. - Ebben biztos vagy? - Tökéletesen, Jim. Én mondom neked, imádni fogod a főztömet, amíg csak élsz. Egy óra tájban tértem csak vissza. Tristan nem volt a nappaliban, de füst ülte meg a levegőt, és az égett avar kesernyés szaga ütötte meg az orromat. A konyhában találtam rá a fiatalemberre. Nyoma sem volt rajta az úri nonsalansznak, kétségbeesetten döfködött egy kupac elszenesedett gömböt. Rábámultam. - Mik ezek? - Azok a rohadt krumplik, Jim! Kicsit elbólintottam, és ez lett a vége! Óvatosan kettévágta az egyiket. A szénfekete gombóc közepén kivillant egy apró, márványosan világos folt - mindössze ennyi maradt az eredeti zöldségből. - Te jó ég, Tristan! Mit akarsz most tenni? Elkínzott pillantást vetett rám. - Kivájom mindnek a közepét, és összetöröm. Nem tehetek mást. Ezt nem tudtam volna végignézni. Fölmentem, megmosakodtam, majd elfoglaltam helyemet az ebédlőasztalnál. Siegfried már ott ült, és láttam rajta, hogy felderítette a reggeli aprócska győzelem. Joviálisan üdvözölt. - James, hát nem átkozott eset volt az ott Ken Billingsnél? De jól esik, hogy sikerült megoldani. Ám arcára fagyott a mosoly, amint Tristan megjelent, és letette elé a tálakat. Az egyikből az elmaradhatatlan kolbászok kandikáltak ki, míg a másik valami amorf, sötétszürke masszát tartalmazott, telehintve a legkülönbözőbb méretű, fekete idegen testekkel. - Megmondanád - érdeklődött Siegfried baljós nyugalommal -, mi ez? Az öccse legyintett. - Kolbász és tört krumpli - mondta könnyedén. Siegfried jeges pillantást vetett rá. - Ezt kérdezem -, és határozottan a sötét halomra mutatott. - Nos, izé, az a krumpli. - Tristan megköszörülte a torkát. - Sajnos, kissé megégett. A főnököm nem tett megjegyzést. Vészterhes nyugalommal kiszedett egy adagot a tányérjára, szájához emelte a villát, és lassan rágni kezdett. Egyszer-kétszer összerándult, amikor egy keményebb széndarab került a foga közé, azután lehunyta a szemét, és nyelt egyet. Egy pillanatra megmerevedett, aztán mindkét kezét a hasára szorította, és felugrott. - 33 -
- Nem, ebből elég! - üvöltötte. - Hajlandó vagyok mérgezéses eseteket vizsgálni a farmokon, de azt nem tűröm, hogy engem mérgezzenek a saját házamban! - Otthagyta az asztalt, és az ajtó felé csörtetett. - Átmegyek ebédelni a Droversbe! Útközben újabb görcs rántotta össze. Ismét a gyomrához kapott, és visszanézett. - Most legalább tudom, mit érezhettek azok a szerencsétlen borjak!
7. Az a gyanúm, hogy nem kellett volna a szikémet olyan közel villogtatnom Rory O'Hagan sliccéhez. Akkor ugrott be ez az eset, amikor a St. John's Wood-i szobámban ülve Black Állatorvosi szótárát olvasgattam. Túl testes kötet volt ez ahhoz, hogy magával cipelje az ember, és RAF-beli barátaim épp eleget ugrattak miatta, de én eldöntöttem, hogy igenis ezt fogom lapozgatni szabad perceimben, hogy legyen, ami az igazi életemre emlékeztet. Amikor eljutottam a K betűhöz és megütötte a szemem a „kasztráció” szócikk, azonnal Rory jutott az eszembe. Malacokat kasztráltam. Több almon kellett végigmennem, siettem, és nem vettem észre az ír tanyamunkás növekvő nyugtalanságát. Fiatal főnöke sorra megfogta és átadta Rorynak a kis jószágokat, aki a hátukra fordította őket, széttárt lábakkal beszorította a combjai közé, én pedig gyorsan bemetszettem a herezacskót és kihúztam a heréket, de közben a penge csaknem hozzáért a durva vászonnadrág sliccéhez. - Az Isten szerelmére, vigyázzon, doktor úr! - szaladt ki végül a száján. Felnéztem a munkámból. - Mi a baj, Rory? - Vigyázzon azzal a francos késivel! Ottan hadonászik vele a lábam közt, mint valami indián! Oszt' még engem is meg talál csúfítani. - Csak óvatosan, doktor úr! - kiáltott oda a fiatal farmer. - Nehogy Roryt miskárolja ki a disznó helyett. A felesége sose bocsátaná meg magának. - Hangosan hahotázott, az ír munkás szemérmesen vigyorgott, én pedig kuncogtam. Ez lett a vesztem, mert a pillanatnyi figyelmetlenség is elég volt ahhoz, hogy a penge beleszaladjon a bal mutatóujjamba. A borotvaéles szike mélyre hatolt, és azon nyomban mindent elöntött a vér. Azt hittem, sohasem fogom tudni elállítani. Még azután is szivárgott, hogy hosszan kezeltem magam a kocsi mentőládájában talált szerekkel, és végül egy ritka ügyetlen és túlméretezett kötéssel az ujjamon hajtottam el. Kénytelen voltam rátenni egy nagy gézpárnát, a rögzítéshez pedig több métert használtam el egy hét centi vastag mullpólyából. Sötétben jöttem el a farmról: öt óra körül egy késő decemberi napon, amikor korán leszállt az est, és a fagyos égen már feltünedeztek a csillagok. Lassan hajtottam, a hatalmas ujj elállt a kormánykeréktől, úgy mutatva az utat a reflektorfények között, mint egy irányjelző. Fél mérföldre járhattam Darrowbytól, és az út menti csupasz ágakon túl már megpillantottam a városka pislákoló fényeit, amikor autó közeledett, elhúzott mellettem, majd fékcsikorgást hallottam: a kocsi megállt, és visszafordult. Újra elhaladt mellettem, lehúzódott oldalra és egy hevesen integető kart láttam. Leálltam, mire egy fiatal férfi ugrott ki a vezetőülésről, és hozzám rohant. Bedugta a fejét az ablakon. - Maga az állatorvos? - Lihegett, és riadt volt a hangja. - Igen, én. - Hála Istennek! Útban vagyunk Manchester felé, és jártunk a rendelőjében... mondták, hogy vizitelni van... leírták a kocsiját. Kérem, segítsen! - Mi a baj? - A kutyánk... ott van a kocsi hátsó ülésén. Egy labda megakadt a torkában. Lehet... lehet, hogy megfulladt. Nem vártam meg, míg befejezi, hanem kiszálltam, és átszaladtam az úton. Nagy fehér szedán volt, a homályba borult hátsó ülésről tompa jajgatás hallatszott, és több apró fej körvonalait láttam az üvegen át. - 34 -
Feltéptem az ajtót, mire a jajgatókórus érthetővé vált: - Jaj, Benny, Benny, Benny...! Nehezen tudtam csak kivenni a sötétben a négy kisgyerek ölében fekvő nagy kutyát. - Jaj, papa, meghalt, meghalt! - Vegyük ki! - sóhajtottam. A fiatalember megragadta az állat mellső lábait, míg én a testét tartottam, amely ijesztő ernyedtséggel csúszott le és terült el az aszfalton. Kitapogattam a szőrös alakot. - Semmit sem látok! Segítsen arrébb húzni! Megragadtuk a tehetetlen testet, és odahúztuk a reflektorok fénykörébe. Hatalmas, gyönyörű skót juhász volt, a legszebb korban, de tátott szájjal, kilógó nyelvvel, élettelenül kimeredő szemmel. Nem lélegzett. A fiatal apa rápillantott, aztán a kezébe temette az arcát. - Jaj, Istenem, Istenem... - Az autóból meghallottam az asszony halk sírását és a gyerekek éles sikolyait a hátsó ülésről. - Benny, Benny... Megragadtam a férfi vállát és rákiáltottam. - Mit mondott arról a labdáról? - A torkában... Bedugtam az ujjaimat a szájába, de akármennyit próbálkoztam, meg se tudtam mozdítani. - Lehajtott feje miatt csak elfojtott motyogás volt a hangja. Lenyomtam a kezem az állat torkán, és könnyedén elértem a labdát. Tömör gumiból készült, akkora volt, mint egy golflabda, és dugóként szorult bele a gégébe, gyakorlatilag elzárva a légcsövet. Vadul tapogattam a nedves, sima felszínt, de semmilyen fogást nem találtam rajta. Három másodperc alatt beláttam, hogy nincs ember, aki ezzel a módszerrel bármit is elérne, így gondolkodás nélkül kirántottam a kezemet, összeakasztottam a két hüvelykujjamat az alsó állkapocs alatt, és megnyomtam. A labda kirepült, pattogott a jeges úton, majd begurult az út menti fűbe. Megérintettem a szaruhártyát. Nem volt reflex. Térdre ereszkedtem, és tehetetlen szánalom fogott el, hogy miért nem tehettem meg ezt egy kicsivel hamarabb. Így nem marad más dolgom, mint hogy elszállítsam a tetemet a Skeldale-házba. Mégsem hagyhatom, hogy a család egy döglött kutyával autózzék Manchesterig! De hevesen kívántam, bár tehetnék még valamit, és ahogy végigfuttattam a kezem a dús, színes bundán a bordák felett, mutatóujjam a hatalmas kötéssel úgy meredt föl, mint reménytelen helyzetem jelképe. Amikor üres tekintettel rámeredtem erre a bepólyált ujjra, miközben tenyerem a bordák fölött nyugodott, akkor éreztem meg a gyönge remegést. Rekedt kiáltással ugrottam talpra. - Még ver a szíve! Még nem halt meg! - Teljes erőből dolgozni kezdtem a kutyán. Ott, azon az elhagyatott, sötét, vidéki országúton nem volt mire támaszkodnom, Sem stimuláló injekció, sem oxigénpumpa, sem intubáló cső nem volt nálam. De a jó öreg módszerrel három másodpercenként megnyomtam a mellkasát a tenyeremmel, és imádkoztam, hogy kezdjen el lélegezni, mert a kutya szeme még mindig élettelenül meredt a semmibe. Újra meg újra kétségbeesetten belefújtam a torkába, vagy a bordákra tettem a kezem, hogy érzem-e az alig kivehető dobogást. Nem tudom, mire figyeltem föl először, az egyik szemhéj enyhe rándulására vagy a bordák kis emelkedésére, ahogy a fagyos yorkshire-i levegő beáramlott a kutya tüdejébe. Talán egyszerre történt mindkettő, de attól a pillanattól fogva minden álomszerű és csodálatos volt. Nem tudom, mennyi időt ültem ott, amíg a légzés méllyé és szabályossá nem vált, és az állat lassan észlelni kezdte a környezetét; amikor végre körülnézett és megpróbálkozott egy farkcsóválással, egyszerre ráébredtem, hogy minden tagom elzsibbadt, és majdnem odafagytam már a földre. Némi nehézséggel felálltam és hitetlenkedve figyeltem, ahogy a collie szédelegve feltápászkodik. A fiatal apa hátraterelte, ahol örömkiáltásokkal fogadták. Látszott, hogy a férfi meg van döbbenve. Az élesztés során végig motyorgott. - Csak úgy kiröpítette a labdát... kiröpítette. Nekem miért nem jutott eszembe? - És amikor indulás előtt hozzám fordult, még mindig sokkos állapotban volt. - Nem tudom... én nem is tudom, hogyan köszönjem meg - mondta kapkodva. - Ez igazi csoda. - Egy pillanatra nekidőlt az autónak. - És mennyi a honoráriuma? Mennyivel tartozom? Megdörgöltem az államat. Gyógyszert nem használtam. Az egyedüli költség az időm volt. - 35 -
- Öt shilling - mondtam. - És ne engedje, hogy megint ilyen kis labdával játsszon. Átadta a pénzt, kezet ráztunk, és elhajtott. A felesége, aki ki sem szállt a kocsiból, integetett, de a legnagyobb jutalmam az volt, hogy a kocsi után nézve még megpillanthattam a homályban a kutya köré fonódó kis karokat, és hallhattam a boldogságban úszó gyerekek hálás és örömteli kiáltásait az éjszakában. - Benny... Benny... Benny... Az állatorvosok gyakran eltűnődnek azon, vajon mennyi részük volt a páciens felgyógyulásában. Talán jobban ment volna kezelés nélkül - néha előfordul ilyesmi, de nehéz megbizonyosodni róla. Ám amikor egy szemernyi kétség nélkül tudod, hogy - még ha nem igényelt is különösebb fejtörést - sikerült visszahoznod egy állatot a halál torkából az eleven, lélegző világba, az olyan tartós megelégedettséget okoz, amely gyógyírt ad az állatorvosi praxis nyűgeire és kudarcaira, és mindenért kárpótol. Mégis, Benny esetében volt valami valószerűtlen az egészben. Igazából nem is láttam azoknak a boldog gyermekeknek az arcát, sem az első ülésen kuporgó anyjukét. Van egy halvány képem az apáról, de ő is majdnem egész idő alatt lehajtotta a fejét. Meg sem ismerném, ha szembe jönne velem az utcán. Még a kutya is, a reflektorok természetellenes fényében, csak egy elmosódó emlék. Úgy tűnt, hogy a család hasonlóképpen érez, mert egy hét múlva kedves levelet kaptam az anyától. Elnézést kért, amiért olyan gyáván kivonta magát a dologból, és megköszönte, hogy megmentettem szeretett kutyájuk életét, aki ma már úgy futkározik a gyerekekkel, mintha mi sem történt volna, és azzal zárta sorait, hogy sajnálja, amiért még a nevemet sem kérdezte meg. Igen, különös epizód volt ez, és nemcsak a nevemet nem tudták, de fogadni mernék arra is, hogy nem ismernének föl, ha újra találkoznánk. Valójában, visszatekintve a történetre, csak egy dolog emelkedett ki határozottan és élesen: a mutatóujjam a hatalmas pólyával, amely végig ott lebegett a jelenet fölött, már-már önálló életet élve. És bizonyos vagyok abban, hogy a család is erre emlékezett leginkább belőlem, mivel az anya levele így kezdődött: „Drága, bepólyált ujjú doktor úr!”
8. Londoni rabságom a végéhez közeledett. Csaknem leteltek a betörésünkre szánt hetek, és vártuk a hírt, hogy hol kapjuk majd meg az előzetes kiképzést. Vad találgatások keringtek. Aberystwythbe megyünk, Walesben; az nekem túl messze van, mert én északra vágytam. Vagy Newquaybe megyünk, Cornwallban: az még rosszabb. Tisztában voltam vele, hogy Herriot közlegény gyermekének küszöbön álló megszületése nem befolyásolhatja az általános háborús stratégiát, de én mégiscsak a lehető legközelebb akartam lenni Helenhez. Az egész londoni tartózkodás elmosódik az emlékezetemben. Talán azért, mert annyira új és más volt minden, hogy nem sikerült igazán feldolgoznom a benyomásokat, és persze azért is, mert állandóan fáradt voltam. Azt hiszem, mindannyian fáradtak voltunk. Nem sokan szoktuk meg, hogy minden reggel hatkor felverjenek álmunkból és állandó fizikai tevékenységgel töltsük az egész napot. Ha nem gyakorlatoztattak minket, akkor meneteltünk az étkezésekhez, az előadásokra, a megbeszélésékre. Az utóbbi pár évemet jobbára autóban töltöttem, és a lábam újrafelfedezése igencsak fájdalmas volt. Voltak idők, amikor azt sem értettem, mire való ez az egész. Mint a többi fiatalember, én is úgy képzeltem, hogy rövid előkészületek után beülök egy repülőgépbe, aztán megtanulok repülni, de kiderült, hogy ez még olyan messze van, hogy alig is került szóba. Az előzetes kiképzésen hónapokig fogjuk tanulni a navigálást, a repülés alapelveit, a morzét és sok más egyebet. Egyvalamiért hálás voltam: átmentem a matematika vizsgán. Mindig is az ujjaimon számoltam, ezt teszem ma is, ezért annyira féltem a dologtól, hogy még Darrowbyben, a behívásom előtt, eljártam a Légi Kiképző Hadtest óráira, mert felrémlettek előttem a hajdani matekórák vonatainak mérföld per órái és a kádakba be- és kifolyó víz gallonjai. De sikerült átmennem a vizsgán, és ezek után kész voltam szembenézni bármivel. - 36 -
Londonban ért néhány váratlan csapás. Sose hittem volna, hogy a valaha látott legmocskosabb sertéshizlaldában fogok majd ganajozni. Nem tudom, kinek támadt az a nagy ötlete, hogy a RAF összes ételmaradékát disznóhússá és szalonnává alakítsa át, de az biztos, hogy rengeteg munka volt vele. A valószerűtlenség érzése lett úrrá rajtam, amikor más vállalkozó kedvű repülősökkel együtt órákon át hordtam a trágyát és a moslékot. Máskor egészen mást éreztem. Egy este hárman úgy döntöttünk, hogy moziba megyünk. Nem ment könnyen, hogy elsők legyünk a vacsoráért sorban állók között, de csak így volt esélyünk odaérni a film kezdetére. Amikor feltárultak az állatkerti hatalmas étkezde kapui, mi elsőként léptünk be, de egy szakács-őrmester ezzel fogadott a bejáratnál: - Három önkéntest keresek mosogatásra, maga, maga és maga - s már terelt is bennünket. Minden bizonnyal vajszíve lehetett, mert megveregette a vállunkat, amikor elkeseredetten belebújtunk a zsíros kezeslábasokba. - Fel a fejjel, fiúk - mondta. - Gondoskodom róla, hogy utána remek vacsorát kapjanak. A barátaimat elvitték valahová máshová, én pedig magamra maradtam börtönömben egy fémcsúszda végénél. Hamarosan piszkos edények sora szánkázott lefelé a csúszdán, és nekem az volt a dolgom, hogy lekotorjam róluk az ételmaradékot, és továbbítsam őket a gépi mosóba. Aznap este tört krumpliban sült fasírt volt szalmaburgonyával, és ez a fogás mélyen belevésődött az emlékezetembe. Több mint két órán át álltam ott, miközben edények véget nem érő áradata zúdult rám; ezer és ezer tányér, mindegyiken fasírtmaradék és a zsíros szaftban úszó krumplidarabok. Ahogy a hússzagú gőzben szédelegtem, egy kis dallam motoszkált visszatérően a fejemben; mindig ezt dúdoltuk Siegfrieddel, miközben a RAF-behívónkra vártunk, ezt a népszerű kis versikét, amelyről azt hittük tudatlanságunkban, hogy a ránk váró új életet jellemzi: Hogyha nékem szárnyam volna Milyen más életem volna Egész nap fenn szárnyalnék Madárkákkal röpdösnék. De ebben a bűzlő üregben, ahol kezembe, arcomba, hajamba és bőröm minden pórusába beleivódik a fasírt és a sült krumpli szaga, nagyon távolinak tűntek azok a madárkák. Végül azonban lassulni kezdett a tálak áradata, mígnem teljesen leállt. Bejött az őrmester, és ragyogó arccal gratulált a jól végzett munkához. Visszavitt az étkezdébe, amelynek hatalmas, üres terében nem volt más, csak a két barátom. Mindketten kábán, kissé megdöbbent arckifejezéssel meredtek maguk elé, és majdnem bizonyos, hogy én is hasonlóképpen festhettem. - Üljenek le ide, fiúk - mondta az őrmester. Leültünk egymás mellett a szinte végtelenbe nyúló, hosszú asztal egy sarkában. - Megígértem, hogy jó vacsorát kapnak, igaz? Hát tessék. - És letett elénk három púpozott tányért. - Jó étvágyat! - mondta. - Fasírt és sült krumpli, dupla adag! Másnap kedvetlenebbnek kellett volna éreznem magam, mint valaha, de az áthelyezésről szóló hírek minden mást kivertek a fejemből. Túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen Scarboroughba rendeltek. Jártam már ott, és tudtam, hogy gyönyörű tengerparti város, de nem ennek örültem annyira: Hanem annak, hogy Yorkshire-ben van.
9. Amikor kimasíroztunk az állomásról, és Scarborough utcáin meneteltünk, alig tudtam elhinni, hogy ismét Yorkshire-ben vagyok. De ha bármilyen kétség lett volna még bennem, az is eloszlott azon nyomban, amint beszívtam a ropogós, szúrós levegőt. A puha londoni levegő még télen sem érződött ilyennek, én pedig félig lecsukott szemmel adtam át magam a tüdőmet elárasztó csípős ájernek. Tévedés ne essék, hideg volt. Yorkshire hideg hely, és még jól emlékszem a megdöbbenésre, amit a Darrowbyben töltött első telem beköszönte okozott. - 37 -
Nem sokkal előbb esett le az első hó, és én az ekék nyomát követve zötykölődtem a magas, fehér halmok között, amíg el nem értem az öreg Stokill gazda kapujához. Mielőtt kinyitottam volna a kocsiajtót, az üvegen át néztem az előttem feltáruló új világot. Fehér takaró borult a hegyoldalra és a kis farm tanyaházának és melléképületeinek tetejére. Még távolabb sima szőnyegként terült el a földeken, elrejtve az ismerős tereptárgyakat, a legelőt körülvevő kőfalakat, a patakot a völgy mélyén, ismeretlenné és izgalmassá formálva az egész tájat. De a különös szépség láttán érzett megindultságom egy csapásra megszűnt, amint kiszálltam, és belém mart a szél. A kelet felől süvítő sarkvidéki széllökések még hidegebbek lettek, ahogy végigsöpörtek a fagyott, fehér fennsíkok fölött. Vastag télikabát és gyapjúkesztyű volt rajtam, de a jeges szél a csontomig hatolt. Levegő után kapkodtam és nekivetettem a hátamat a kocsinak, hogy begomboljam a kabátot az állam alatt, aztán küszködve megindultam a szélben rázkódó, zörgő kapu felé. Nagy nehezen kinyitottam, bementem, a lábam alatt csikorgott a hó. A csűrt megkerülve láttam, hogy Stokill a trágyát villázza, barna nyomot hagyva az istálló és a trágyadomb között a fehérségben. - Na hát - mormolta maga elé a félig szívott cigarettával a szája sarkában. Elmúlt már hetven, de még mindig egyedül dolgozott a birtokon. Egyszer elmondta nekem, hogy harminc éven át napi hat shillingért robotolt mint tanyamunkás, mégis sikerült annyit összespórolnia, hogy megvehesse magának ezt a kis tanyát. Talán azért nem akarta másra bízni a munkát. - Hogy van, Mr. Stokill? - kérdeztem, de rögtön ezután szélroham söpört át az udvaron, jeges kézzel az arcomba markolt, és elállította a lélegzetemet, hogy egy „Au!” felkiáltással önkéntelenül is oldalra fordultam. Az öreg farmer meglepetten nézett rám, aztán körbetekintett, mintha csak most érzékelné a rossz időt. - Ja, fiam, ma reggel egy kicsit hegyesen fú. - Szikrák röppentek ki a cigaretta végéből, ahogy egy pillanatra a villára hajolt. Úgy látszott, nem nagyon védekezik a hideg ellen. Csak egy vékony keki zubbonyt húzott a rongyos sötétkék mellény fölé, ami egykor a legjobb öltönyéhez tartozhatott, és az ingének nem volt se gallérja, se gombja. Elnézve sovány állkapcsát a fehér borostával, kissé elröstelltem magam a huszonnégy évemmel, és egyszerre nem idevaló, városi puhánynak éreztem magam. Az öreg beszúrta a villát a trágyakupacba, és az épületek felé fordult. - Vóna itt mára egy pár szép eset magának. Gyüjjék be oda! Kinyitotta az ajtót, és én hálásan botladoztam be a szarvasmarhák finom melegébe, ahol néhány boglyas kis tinó álldogált a csánkig érő szalmában. - Ez vóna az - mutatott rá egy sötét vöröstarkára, amelyik felhúzta az egyik hátsó lábát. - Három lábon éldegél már egy pár napja. Aszondom, beléállt a bűz. Odamentem a kis jószághoz, de az az állapotát meghazudtolva ugrott el tőlem. - Be kéne terelnünk az átjáróba, Stokill gazda - mondtam. - Csak nyissa ki az ajtót, rendben? Amikor feltárult a durva faajtó, én a tinó mögé kerültem, és a nyílás felé hajtottam. Úgy tűnt, mintha egyenesen oda tartana, de a bejáratnál megállt, belesett az átjáróba, aztán kitört. Néhányszor körbe kergettem az udvaron, aztán újra próbálkoztam, ugyanazzal az eredménnyel. Úgy a hatodik kísérlet után már nem éreztem a hideget. Addig hajkurásztam a fiatal állatot, amíg megizzadtam, és szinte megfeledkeztem a kinti zord világról. És számítanom kellett arra, hogy még ennél is jobban kimelegszem, mert a tinó láthatólag élvezte a játékot, kapkodta a lábát, és boldogan ugrott meg minden újabb próbálkozásomra. Csípőre tettem a kezem, megvártam, amíg visszanyerem a lélegzetemet, majd a farmerhoz fordultam: - Ez így nem fog menni. Sose terelem be oda - mondtam. - Talán meg kéne próbálnunk kötelet vetni rá. - Nem, fiam, nem lesz rá szükség. Mingyár' áthajtjuk mi azon a kapun. - Az öregember elcsoszogott az udvar végébe, és egy öl tiszta szalmával tért vissza. Szétszórta a kapuban, majd tovább, az átjáróban, s hozzám fordult: - Na, most már hajthassa! Megböktem az ujjammal az állat farát, az pedig megindult előre, és habozás nélkül ügetett el a kapufélfák között, be az átjáróba. Stokill észrevehette a zavarodottságomat. - 38 -
- Aj, tuggya, nem szereti, hogy ki van kövezve. De ha betakarom szalmával, akkor mán jó neki. - Igen... igen, értem. - És lassan elindultam a tinó után. Valóban patabűzben szenvedett; ez a régies kifejezés a pata vágásában lévő üszkös szövet szagára utal, és nekem nem volt antibiotikumom vagy szulfonamidom. Manapság mi sem szebb és könnyebb annál, mint beadni egy injekciót, abban a biztos tudatban, hogy az állat egy-két nap alatt meggyógyul. De akkor nem tehettem mást, mint hogy birokra keltem a felhúzott hátsó lábbal, rézszulfát és fakátrány durva keverékével lekezeltem a fertőzött patát, majd gézpólyát tettem rá, és szoros kötéssel rögzítettem. Amikor végeztem, levetettem a kabátomat, és felakasztottam egy szögre. Már nem volt rá szükségem. Stokill elismerően szemlélte a művemet. - Ez mán döfi - mormolta. - Mostan nézze meg a malackákat ebben az ólban, mer' megy egy kicsit a hasuk. Aggyon nekik egy szúrást a tűjével. Különféle E-coli vakcináink voltak, amelyek néha használtak valamicskét az ilyen esetekben, így szép reményekkel léptem be az ólba. De sietve ki is léptem, mert a malackák anyja rossz szemmel nézte, hogy idegen sündörög a porontyai körül, és kitátott szájjal, hangosan röfögve rámrohant. Akkora volt, mint egy szamár, és amikor a hatalmas állkapocsban megvillanó nagy, sárgás agyarak a combom felé kaptak, tudtam, hogy ideje távoznom. Gyorsan kiugrottam az udvarra, és becsaptam magam mögött az ajtót. Töprengve néztem vissza az ólba. - Valahogy ki kell hoznunk onnan, mert csak utána láthatok munkához, Stokill gazda! - Aj, igaza van, fiatalember, mék is, oszt kihajtom. - És már indult is. Felemeltem a kezemet. - Nem, nem, majd én. - Nem hagyhattam, hogy ez a törékeny öregember menjen be, még le is döntheti és kárt tehet benne az a koca. Körülnéztem hát, hogy mivel védhetném meg magam. Megláttam egy viharvert lapátot a falnak támasztva, azt ragadtam fel. - Nyissa ki az ajtót, kérem - mondtam. - Most már hamarosan kihajtom onnan. Ismét belépve az ólba, magam előtt tartottam a lapátot, és megpróbáltam az ajtó felé terelni a hatalmas emsét. De hiába bökdöstem a hátsóját, erőfeszítéseim nem jártak sikerrel; ahogy köröztem, a koca makacsul szembefordult velem, nyitott szájjal, morogva. Amikor a fogai közé kapta a lapát vasát és elkezdte rángatni, feladtam a dolgot. Amikor kimenekültem az ólból, látom ám, hogy Stokill egy nagy tárgyat húz maga után a köves udvaron. - Mi az? - kérdeztem. - Szemetes kanna - morogta válaszképpen az öreg. - Szemetes kanna? Mi az ördög... Nem adott további magyarázatot, hanem bement az ólba. Amikor a koca rárohant, ő csak megvárta, amíg belenyomja a fejét a kannába, ő is rásegített, aztán elkezdte hátrafelé kiterelni a nyitott ajtón. Az állat csőbe volt húzva. Ahogy hirtelen ezen a különös, sötét helyen találta magát, természetesen megpróbált onnan kihátrálni, és a farmernak csak annyi dolga volt, hogy irányítsa. Mielőtt a disznó felfogta volna, hogy mi történik, már kinn is volt az udvaron. Az öreg szép nyugodtan lehúzta róla a kannát, és intett nekem: - Na, doktor úr, most mán bemehet. Húsz másodpercbe telt az egész. Akárhogy is, nagy megkönnyebbülés volt, és innen már tudtam a dolgom. Fogtam egy rozsdás vaslapot, amit a farmer odakészített, és berontottam a kismalacok közé. Sarokba akartam szorítani őket, és onnan már percek alatt végzek. De az anyjuk nyugtalansága az egész családra átragadt. Nagy alom volt, és a tizenhat rózsaszínű malacka úgy rohangált körbe, mint a versenylovak. Jó sok időm ment el arra, hogy vadul utánuk vetettem magamat, néhányukat a falhoz szorítottam a vaslappal, aztán csak néztem, hogy a fele rögtön kibújik a túlsó végén, és ez így mehetett volna a végtelenségig, ha nem érzek meg egy finom érintést a karomon. - Ájjon meg, fiatalember, ájjon meg - nézett rám kedvesen az öreg farmer. - Ha abbahaggya a futkorászást, ők is lenyugszanak, majd meglássa. Aggyon nekik egy percet. Elfulladva álltam mellette, és hallgattam, ahogy szólítgatja őket. - 39 -
- Cö-cö, cö-cö - mormolta Stokill, de nem mozdult. - Cö-cö, cö-cö. A malackák vágtája ügetéssé lassult, aztán, mintha csak hipnózisnak engedelmeskednének, egyszerre mind megállt, és egyetlen rózsaszín csoportot képezett a sarokban. - Cö-cö - mondta Stokill dícsérőleg, és szinte észrevétlenül közeledett feléjük a vaslappal. Cö-cö. Minden sietség nélkül lezárta a sarkot a vaslappal, és kitámasztotta a lábával. - Na most tegye a csizmája orrát a másik végihez, és ezzel megvónánk - mondta csendesen. Ezek után néhány perc alatt beoltottam az egész almot. Stokill nem mondta: „Na, most tanulhatott tőlem egyet-mást, nem igaz?” A hűvös, öreg tekintetben nyoma sem volt diadalnak vagy önelégültségnek. Csak annyit jegyzett meg: - Egész délelőtt dógoztatom, fiatalember. Mer' most meg egy tehenet kéne megnézni. Borsó van a csöcsiben. A „borsók” és más idegen testek a tőgyben elég gyakoriak voltak a kézzel fejés korában. Egy részük vándorló tejkő volt, mások apró, kocsányos tumorok, sérülések a tőgy belső hámján, effélék. Önmagában is változatos kis terület ez, ezért érdeklődéssel közeledtem a tehénhez. De nem juthattam messzire, mert Stokill a vállamra tette a kezét. - Várjon egy percet, doktor úr, még ne nyúljon a csöcsihez, mer' föl fogja rúgni. Öreg jószág ez. Várjon egy percet, amíg megkötözöm. - Rendben - mondtam. - De inkább majd én. Habozott. - Úgy gondolom, jobb vóna, ha én... - Nem, nem, Stokill gazda, erre semmi szükség, tudom én, hogy kell bánni egy rugós tehénnel - mondtam kimérten. - Volna kedves odaadni azt a kötelet? - De... huncut ám... rúg, mint a ménkű. Jó tejelő, de... - Ne aggódjon! - mondtam mosolyogva. - Majd én móresre tanítom. Elkezdtem letekerni a kötelet. Jól jött, hogy be tudom bizonyítani: én is értek valamelyest az állatokkal való bánásmódhoz, noha csak pár hónapja kaptam meg a diplomámat. És mindjárt más a helyzet, ha előre és nem utólag szólnak az embernek, hogy rugós a tehén. Egyszer csaknem az istálló másik végébe röpített egy tehén, és amikor feltápászkodtam, a farmer egykedvűen közölte: - Aj, ez mindig ezt csinájja. Igen, jó, hogy előre tudom, gondoltam, ahogy átvetettem a kötelet az állat derekán, a tőgye előtt, és szorosra húztam a hurkot. Pontosan úgy, ahogy a főiskolán tanították. Sovány, veres, rövid szarvú tehén volt gyapjas fejjel, és merengve nézett rám, amikor lehajoltam. - Jól van, kislány - mondtam nyugtatólag, alányúltam és gyöngéden megmarkoltam a tőgyét. Kinyomtam egy kis tejet, aztán éreztem, hogy valami elzárja a tej útját. Ez az, megvan, egészen nagy és rögzítetlen. Biztosra vettem, hogy ki tudom vezetni a nyíláson, anélkül hogy bele kéne vágnom a záróizomba. Határozottabb fogást kerestem, nagyot rántottam rajta, és abban a pillanatbán korbácsként csapott le egy patás láb, egyenesen a térdemre. Különösen fájdalmas tud lenni, ha ezen a ponton rúgják meg az embert, így egy darabig fél lábon ugráltam az istállóban, és halkan szitkozódtam. A farmer aggodalmas képpel járt a nyomomban. - Aj, de sajnálom, doktor úr, ravasz öreg tehén ez. Jobb, ha én... Felemeltem a kezemet. - Nem, Stokill gazda. Már megkötöztem, Csak nem vettem elég szorosra, ennyi az egész. Visszaóvakodtam az állathoz, meglazítottam a csomót, majd addig húztam, hogy már kidagadt bele a szemem. Mikor befejeztem, a tehén alfele a magasba emelkedett és elkeskenyedett, mint egy viktoriánus divathölgy darázsdereka. - Ez majd megfog - nyögtem, és újra lehajoltam. Néhányszor kispricceltem a tejet, amíg ismét meg nem jelent a „borsó”, egy rózsásfehér tárgy a tőgy nyílásában. Még egy kis nyomás, és kihalászhatom az injekciós tűvel, amit már oda is készítettem. Mély lélegzetet vettem, és keményen megmarkoltam a tőgyét. A pata ezúttal a lábszárcsontom közepén talált el. Már nem tudott olyan magasra rúgni, de így is elég fájdalmas volt. Leültem egy fejőszékre, felhúztam a nadrágom szárát, és megvizsgáltam - 40 -
a ledörzsölt bőrt, amely egy hosszú horzsolás végén lifegett, ahogy az éles pata végigszántott a lábamon. - Na, most már ölég volt, fiatalember. - Stokill levette a kötelemet, és együttérzően nézett rám. - Ennél nem jók a szokásos módszerek. Én fejem napjába' kéccer, én csak tudom. Fogott egy hosszú, mocskos kötelet, amely szemmel láthatóan sokat megért már, és rátekerte a tehén csánkjára. A másik végén volt egy hurok, amely éppen beleillett egy gyűrűbe az istálló falán. És éppen olyan hosszú volt, hogy kifeszüljön, enyhén hátrahúzva a tehén lábát. Az öreg bólintott. - Na, most próbálja meg! Azzal az érzéssel, hogy most már úgyis mindegy, újra megmarkoltam a tőgyét. És a tehén mintha csak beismerte volna a vereségét. Meg sem moccant, amíg erősen meg nem ragadtam, és ki nem piszkáltam a tej útjában álló tárgyat. Nem volt más választása. - Aj, köszönöm, fiam - mondta a farmer. - Győzelem. Sokat bajlódtam vele. El nem tudtam gondulni, hogy mi az. - Fölemelte az ujját. - Még egy utolsó munkája lesz. Egy fiatal üsző, valami baja lehet a gyomrának. Megnéztem az este, és nem volt valami jól. Odaki van, egy másik épületbe'. Fölvettem a kabátomat, kimentünk, és a szél vad örömmel üdvözölt minket. Ahogy megcsapott a pengeéles hidege, elfütyült a fülem mellett és könnyeket csalt a szemembe, görnyedtem húzódtam az istálló szélárnyékába. - Hol az az üsző? - tátogtam. Stokill nem válaszolt azonnal. Újabb cigarettára gyújtott, láthatóan mit sem törődve az elemek tombolásával. Felkattintotta egy ősöreg bronzöngyújtó tetejét, és megnyomta a hüvelykujjával. - Túl az úton. Odafenn. Követtem a mozdulatát a betemetett falakon, a keskeny úton túl, a felszántott hóbuckák között, odáig, ahol a domb meredeken emelkedni kezdett, és a fehérség megtörő íve beleolvadt az ólomszínű égbe. Semmit sem láttam, csak egy kicsi pajtát, a kövek egyetlen szürke foltját az utolsó domb hátán, tőlünk sok száz méterre, ahol a hegyoldal beleolvadt a fennsík lápvidékébe. - Sajnálom - mondtam, még mindig a falhoz húzódva. - Nem látok semmit. Az öreg, beleállva a szélbe, meglepetten nézett rám. - Nem látja? De hát ölég nagy az a pajta, hogy láthassa! - A pajta? - mutattam föl remegő ujjal a magasba. - Arra az épületre gondol? De hát ott nem lehet az üsző! - Ott van a'. Jó pár fiatal jószágot tartok azon a helyen. - De... de... - most már hápogtam. - Soha nem jutunk fel oda! Három láb mély a hó! Élvezettel fújta ki a füstöt az orrlikain. - Dehogynem, ne féljen attól. Csak várjon egy csöppet. Eltűnt az istállóban, én pedig néhány másodperc múlva belestem utána. Egy kövér, barna lovacskát nyergelt fel, én meg csak bámultam, ahogy kivezette a kis állatot, határozottan fellépett egy ládára, és nyeregbe szállt. Lenézett rám és vidáman odaintett. - Na, mehetünk. Megvannak a dolgai? Zavartam teletömtem a zsebemet. Egy üveg felfúvódás elleni keverék, a kanül a tűvel, egy csomag tárnics és hánytató nux vomica. Azzal a tudattal vettem magamhoz őket, hogy úgysem jutok fel arra a hegyre. Az út túloldalán ösvényt ástak a hóba, és Stokill azon haladt. Én a nyomában csúszkáltam, reménytelenül tekintve szét az előttünk elterülő érintetlen tájon. Stokill hátrafordult a nyeregben. - Fogja meg a ló farkát! - mondta. - Tessék? - Fogja meg a farkát! Mintha álmodnék, úgy markoltam meg a szúrós lószőrt. - Nem úgy, hanem két kézzel! - magyarázta türelmesen a farmer. - Most lesz jó, fiam. Akkor kapaszkodjék! Csettintett a nyelvével, mire a mokány kis ló elszántan ügetni kezdett, maga után húzva engem is. - 41 -
És könnyű volt! Az egész világ elmaradt mögöttünk, ahogy röpültünk fölfelé, én hátradőltem és élvezettel néztem, ahogy a kis völgy feltárja előttünk hosszú kanyarulatait, majd az egész Völgységet a körben tornyosuló nagy, fehér hegyekkel, amelyek a sötét felhőkig nyúlnak. A pajtánál a farmer leszállt a lóról. - Jól van, fiatalember? - Jól vagyok, Mr. Stokill. - És mosolyogtam magamban, ahogy bementem utána a kis épületbe. Ez az öregember egyszer elmesélte nekem, hogy tizenkét éves korában otthagyta az iskolát, míg én nagyobbrészt tanulással töltöttem az életem huszonnégy évét. Mégis, ha visszagondolok erre az iménti órára, csak egy következtetésre juthatok: sokkal többet tudott nálam.
10. Abban az évben nagy társasággal karácsonyoztam. A Grand Hotelben szállásoltak el minket. A masszív viktoriánus épület a tenger fölött egész Scarborough-t uralta tornyos pompájával, és a nagy ebédlőt zsúfolásig megtöltötte a több száz kiabáló repülős. A vasfegyelem is megenyhült néhány órára, hogy szabad utat engedjen a karácsonyi hangulatnak. Annyira más volt ez, mint a régebbi karácsonyaim, hogy mindörökre be kellett volna vésődnie az emlékezetembe, de én tudom, hogy a legjelentősebb karácsonyi emlékem mindig is egy bizonyos kismacskához fog fűződni. Akkor találkoztam vele először, amikor Mrs. Ainsworth egyik kutyáját kellett megvizsgálnom, és némi meglepetéssel pillantottam meg egy borzas fekete jószágot a kandalló előtt. - Nem tudtam, hogy macskájuk is van - mondtam. - Nincsen - mosolygott a hölgy. - Ő csak Debbie. - Debbie? - Igen, legalábbis mi így hívjuk. Kóbor macska. Benéz ide hetente kétszer-háromszor, mi pedig enni adunk neki. Nem tudom, hol lakik, de azt hiszem, többnyire az út menti farmok körül szokott kószálni. - Nem volt sosem olyan érzése, hogy szeretne itt maradni? - Nem - rázta a fejét Mrs. Ainsworth. - Félénk kis jószág. Csak besurran, eszik egy kicsit, aztán elillan. Van benne valami figyelemre méltó, de ő láthatóan nem akar sem engem, sem mást beengedni az életébe. Újra ránéztem a kis macskára. - De ma nem csak enni jött. - Igaza van. Fura dolog, de időnként beóvakodik ide a szalonba, hogy megüljön pár percig a tűznél. Mintha ilyenkor megengedne magának egy kis luxust. - Igen... értem, hogy mire gondol. - Semmi kétség, volt valami szokatlan a kis állat magatartásában. Egyenesen ült a vastag szőnyegen a kandalló előtt, amelyben izzott és lángolt a szén. Nem gömbölyödött össze, nem mosakodott, nem csinált semmit, csak mozdulatlanul nézett maga elé. És volt valami a poros, fekete bundájában, félig vad, girhes külsejében, ami közelebb vitt a megfejtéshez. Különleges esemény volt ez az életében, ritka és csodálatos pillanat, itt olyan kényelemben volt része, amelyről mindennapi életében nem is álmodhatott. Ahogy figyeltem, a macska megfordult, hang nélkül kiosont a szobából, és eltűnt. - Mindig így csinálja - nevetett Mrs. Ainsworth. - Tíz percet marad, nem többet, aztán távozik. Kövérkés, kellemes arcú, negyvenes asszony volt, olyan kliens, amilyenről az állatorvosok álmodnak: jómódú, nagylelkű, és három dédelgetett basset hound gazdája. Elég volt, hogy az egyik kutya szokásosan gyászos arckifejezése kissé bánatosabbra váljék, és én már rohanhattam is. Ma például az egyik basset fölemelte a mancsát és párszor megdörzsölte a fülét, mire a rémült gazdaszszony már futott is a telefonhoz. Így aztán gyakran viziteltem az Ainsworth-házban, ahol nem akadt túl sok munkám, viszont gyakran volt alkalmam találkozni a képzeletemet megmozgató kicsi macskával. Egy ízben éppen finom falatokat majszolt egy csészealjról a konyhaajtóban. Miközben figyeltem, ő sarkon fordult, és szinte lebegve szökkent ki könnyű lábain a hallba, majd be a szalon ajtaján. - 42 -
A három basset mind odabent volt, szunyókáltak a kandalló előtti szőnyegen, de láthatóan már hozzászoktak Debbie-hez, mert ketten csak unottan megszaglászták, míg a harmadik csak álmos félszemét nyitotta ki egy pillanatra, mielőtt visszacsukta volna ráncos szemhéját. Debbie a szokásos testtartásában ült meg közöttük: egyenes háttal, figyelmesen bámulta az izzó széndarabokat. Ezúttal megpróbáltam barátkozni vele. Óvatosan közeledtem, de ő félrehajolt előrenyújtott kezem elől. Ám türelmes igyekezetem és a behízelgő hangom hatására mégiscsak sikerült megérintenem és gyöngéden megcirógatnom az arcát egyik ujjammal. Egy pillanatra reagált is rá: fejét félrebillentette és hozzádörgölte a kezemhez, de kisvártatva már indulni készült. Amint kívül volt a házon, gyorsan futni kezdett az úton, aztán kiugrott a sövény egy résén, és utolsó pillantásommal már az esőáztatta mező füvén láttam elszáguldani a kis fekete alakot. - Kíváncsi vagyok, hová igyekszik - mormoltam magam elé. Mrs. Ainsworth tűnt föl a hátam mögött. - Ez az, amire sohasem sikerült rájönnünk. Csaknem három hónap telhetett el Mrs. Ainsworth legközelebbi jelentkezéséig; én már csodálkoztam is a bassetek hosszú tünetmentességén, amikor meghallottam a gazdájuk hangját a telefonban. Karácsony reggele volt, és Mrs. Ainsworth mentegetőzött. - Doktor úr, sajnálom, hogy éppen most kell zavarnom. Gondolom, karácsonykor magának is kijár a pihenés, mint mindenki másnak. - De a szokásos udvariassága sem tudta elrejteni a nyugtalanságot a hangjában. - Kérem, ne aggódjék emiatt - mondta. - Melyik kutyával van gond? - Nem a kutyákról van szó. Hanem... Debbie-ről. - Debbie-ről? Ott van a házában? - Igen... de valami nincs vele rendben. Kérem, jöjjön gyorsan. Ahogy áthajtottam a piactéren, újra arra gondoltam, hogy Darrowby karácsonykor olyan, mint az életre kelt Dickens-elbeszélés: az üres tér a kövezeten és a faragott szélű tetők ereszén megülő vastag hóval; a bezárt boltokkal és az összebújó házak ablakain kivilágító karácsonyfák színes fényeivel, amelyek hívogató meleget sugároznak a körben álló dombok hideg, fehér világában. Mrs. Ainsworth otthona csupa aranycsillám és angyalka volt, a pohárszéken italos palackok sorakoztak és a zsályával, hagymával töltött pulyka dús aromája lengedezett a konyha felől. De az asszony szemében fájdalmas kifejezés ült, amint bevezetett a szalonba. Debbie-t odabent találtam, de ezúttal minden más volt. Nem ült egyenes háttal a szokott testhelyzetében; mozdulatlanul feküdt az oldalán, szorosan hozzábújva egy apró fekete cica. Zavartam néztem őket. - Mi történt itt? - Nagyon különös - válaszolta Mrs. Ainsworth. - Már hetek óta nem láttam, azután két órával ezelőtt megérkezett, szinte betámolygott a konyhába, és a szájában hozta ezt a kiscicát. Bevitte a szalonba, letette a szőnyegre, és én először csak mosolyogtam az egészen. De aztán láttam, hogy nagy baj lehet, mert úgy ült ott, ahogyan szokott, de nagyon sokáig, több mint egy fél órán át, azután lefeküdt és nem mozdult többet. Letérdeltem a szőnyegre, végigfuttattam a kezem Debbie nyakán és bordáin: Soványabb volt, mint valaha, a bundája mocskos és kemény a rászáradt sártól. Nem mutatott ellenállást, amikor finoman kinyitottam a száját. A nyelve és a nyálkahártyája abnormálisan halvány volt, az ajkait jéghidegnek éreztem. Amikor felhúztam a szemhéját, és megláttam a halott fehér kötőhártyát; a lélekharang csengését hallottam magamban. Komor meggyőződéssel tapogattam meg az alhasát, mintha előre tudnám, mit fogok találni, és nem meglepetést, csak szomorúságot éreztem, amikor mélyen a zsigerek között kemény, lebenyes tömeget zártak körül az ujjaim. Előrehaladott nyirokrák. Gyógyíthatatlan és halálos. A szívére helyeztem a sztetoszkópomat, és hallgattam az egyre gyengülő, gyors szívverést, aztán fölegyenesedtem és letelepedtem a kandalló előtti szőnyegre. Éreztem a lángok forróságát az arcomon. Ainsworthné hangja mintha messziről jött volna. - Beteg, doktor úr? Tétováztam. - 43 -
- Igen... sajnos, igen. Rosszindulatú daganata van. - Fölálltam. - Az égvilágon semmit sem tehetek. Sajnálom. - Ó! - Ainsworthné a szája elé kapta a kezét, és elkerekedett szemmel nézett rám. Amikor újra meg tudott szólalni, remegett a hangja. - Hát akkor azonnal el kellene altatnia. Nincs mit tenni. Nem hagyhatjuk, hogy szenvedjen. - Mrs. Ainsworth! - mondtam. - Erre nincs szükség. Már haldoklik szegényke... kómában van, nem érez már semmit. Gyorsan elfordult tőlem, és nagyon mereven állt, miközben az érzéseivel küzdött. Aztán feladta a harcot, és térdre rogyott Debbie mellett. - Ó, szegény kis jószág! - zokogta, és újra meg újra megsimogatta a macska fejét, miközben csillapíthatatlanul potyogtak a könnyei a fénytelen szőrre. - Miken mehetett keresztül! Úgy érzem, többet kellett volna tennem érte. Néhány pillanatig hallgattam, átérezve Ainsworthné bánatát, amely éles ellentétben állt az ünnepi díszbe öltöztetett szoba ragyogó színeivel. Aztán gyöngéden megszólítottam: - Senki nem tett érte többet, mint maga. Senki nem volt annyira jó hozzá. - De itt kellett volna tartanom, kényelemben. Szörnyű lehetett neki odakint a hidegben, amikor ilyen rettenetesen beteg volt... gondolni sem tudok rá. És hozzá még kiscicái voltak... csak tudnám... csak tudnám, hogy hány? Vállat vontam. - Nem hinném, hogy valaha is megtudjuk. Talán csak ez az egy: Néha ez is megesik. És ezt elhozta ide, magának, nem igaz? - Igen... igaza van... elhozta. - Mrs. Ainsworth kinyújtotta a kezét, fölemelte és magához szorította a fekete csöppséget. Amint végigsimított ujjaival a sáros bundán, az apró száj hangtalan nyivákolásra nyílt. - Hát nem különös? Haldoklott és idehozta a kiscicáját. Éppen karácsony napján. Lehajoltam, és Debbie szívére tettem a kezem. Már nem dobogott. Felnéztem. - Sajnos, már ki is múlt. - Fölemeltem a kis testet, szinte pihekönnyű volt, belecsavartam a szőnyegre terített takaróba, és kivittem a kocsihoz. Amikor visszatértem, Mrs. Ainsworth még mindig simogatta a cicát. A könnyek már felszáradtak az arcán, és ragyogó tekintettel nézett rám. - Sohasem volt még macskám - mondta. Elmosolyodtam. - Hát, úgy néz ki, mintha most már lenne. Ehhez kétség sem fért. A cica hamarosan sima szőrű, csinos, zabolátlan természetű kandúrrá fejlődött, és a Buster nevet kapta. Mindenben ellentéte volt félénk kis anyjának. Ő nem élt titkos életet odakinn, a nagyvilágban; úgy járkált az Ainsworth-ház puha szőnyegein, mint egy király, és a mindig viselt díszes nyakörv csak emelte megjelenésének fényét. Látogatásaim során élvezettel figyeltem a fejlődését, de csak egy alkalom rögzült az emlékezetemben: egy másik karácsonyeste, éppen egy évvel az érkezése után. Szokásos körutamat jártam. Nem emlékszem rá, hogy kifogtam volna olyan karácsonyt, amikor nem kellett dolgoznom, mivel az állatok nem sejtették, hogy ünnep van; de az évek múlásával az ilyenkor érzett enyhe neheztelést filozofikus belenyugvás váltotta fel bennem. Végtére is, ha a fagyos időben felkapaszkodom a hegyi pajtákba, csak jobb étvágyam lesz a pulykához, mint azoknak a millióknak, akik az ágyban heverésznek vagy a kandalló előtt terpeszkednek; és erre csak rásegített az a számos aperitif, amellyel a vendégszerető farmerek megkínáltak. Rózsás ködben tartottam hazafelé. Túl voltam már jó néhány whiskyn - azon a fajtán, amelyet a hozzá nem értő yorkshire-iek úgy töltögetnek, mintha gyömbéres üdítő lenne - és Mrs. Earnshaw rebarbaraborából is ittam egy pohárral, amely egyenesen a lábujjaimba szaladt. Éppen elhaladtam Ainsworthné háza mellett, amikor meghallottam a kiáltást: - Boldog karácsonyt, doktor úr! A hölgy egy látogatótól búcsúzkodott az ajtóban, és vidáman integetett felém: - Jöjjön be egy italra, hogy felmelegedjék! Nemigen volt szükségem további felmelegítésre, de azért habozás nélkül lefékeztem a járda mellett. A házban ugyanaz az ünnepi hangulat fogadott, mint tavaly, a zsályának és a hagymának - 44 -
ugyanaz a fenséges illata ostromolta meg gyomornedveimet. De most nyoma sem érződött szomorúságnak, hiszen ott volt Buster. Egymás után ugrott neki a kutyáknak, felmeredő füllel, vadul villogó szemmel, lesújtott rájuk a mancsával, aztán elugrott. Ainsworthné nevetett. - Tudja, kiszekálja a lelküket. Nem hagy nekik békét. Igaza volt. A basseteknek Buster megjelenése olyasmit jelentett, mint egy tiszteletlen kívülálló betörése egy zártkörű londoni klubba. Hosszú ideig kimért eleganciával élték az életüket; rendszeres, idegi nyugtató séták a gazdasszonyukkal, kitűnő koszt jókora porciókban, zavartalan szunyókálások a szőnyegen és a karosszékben. Háborítatlan nyugalomban telt egyik napjuk a másik után. Aztán jött Buster. Aki ismét a legfiatalabb ebet táncoltatta, ezúttal oldalról böködve őt a fejével. Amikor mindkét mancsával püfölni kezdte, az már túl sok volt a bassetnek. Méltóságából kivetkőzve hempergett a földön a macskával, egy gyors lefolyású birkózómeccs erejéig. - Szeretnék mutatni valamit - vett elő Ainsworthné egy kemény gumilabdát a pohárszékből, és kiment a kertbe, Busterrel a nyomában. Eldobta a labdát a gyepen, a macska pedig utána iramodott a fagyott füvön át, csak úgy ugráltak az izmok fekete bundája alatt. Foga közé kapta a labdát, visszahozta a gazdasszonyának, a lába elé ejtette, majd várakozóan nézett rá. Az asszony újra elhajította a labdát, Buster meg visszahozta. Hitetlenkedve hápogtam. Egy retriever macska! A bassetek megvetően nézték. Nekik a méltóságukon aluli volt, hogy labdát kergessenek, de Buster újra meg újra ezt tette, mintha sohasem tudná megunni. Ainsworthné hozzám fordult. - Látott már valaha ilyet? - Nem - válaszoltam. - Igen figyelemre méltó macska. Az asszony megszakította Buster játékát, és visszamentünk a házba. Bent felemelte, az arcához dugta az arcát, és nevetett, ahogy a nagy macska dorombolt, és begörbített háttal, az örömtől szinte magán kívül dörgölőzött az arcához. Elnézve az egészség és megelégedettség eme szobrát, eszembe jutott az anyja. Túlzás volnae arra gondolnom, hogy a haldokló kis jószág utolsó erejével elcipelte kiscicáját az egyetlen, kényelmet és meleget nyújtó menedékbe, amelyet ismert, azt remélve, hogy itt gondoskodni fognak róla? Talán így volt. - Debbie örülne neki - mondta Ainsworthné. Bólintottam. - Igen, örülne... Éppen egy éve, hogy idehozta, ugye? - Igen - felelte, és újra magához ölelte Bustert. - Ő volt a legszebb karácsonyi ajándékom.
11. Hitetlenkedve bámultam a mérleg mutatóját. Hatvan kiló! Tizenkét kilót fogytam azóta, hogy behívtak a RAF-hoz. A scarborough-i Boots drogéria megszokott sarkába vettem be magam, mert szokásommá vált, hogy hetente megméredzkedjem, és valami morbid érdeklődéssel figyeljem előrehaladott súlycsökkenésemet. Hihetetlen volt, hiszen nem lehetett kizárólag a kemény kiképzés számlájára írni. Amikor megérkeztünk Scarboroughba, Barnes repülőszázados beszédet intézett hozzánk. Merengve nézett végig rajtunk, és azt mondta: - Nem fognak magukra ismerni, amikor eltávoznak innen. - Nos, az az ember nem tréfált. Egy percet sem tétlenkedtünk. Katonai kiképzés és alakizás, katonai kiképzés és alakizás, vég nélkül. Órákig hajladoztunk, nyújtóztunk és törzshajlítottunk a gyakorlótéren egy szál atlétatrikóban és tornanadrágban, a jéghideg tenger felől fújó szél ostorcsapásai alatt. Órákat meneteltünk üvöltöző őrmesterünk vezetésével: erőltetett menet, hosszú menet, felváltva. Még a navigációs órákra is alakiasan mentünk, lengő karral, egyenes derékkal. Rendszeresen felhajtottak bennünket a Várhegy tetejére, ahol minden elképzelhető eszközzel lőgyakorlatokat végeztünk: huszonkét kaliberessel, 22-es puskával, revolverrel, Browning gép- 45 -
fegyverrel. Még bábukat is szurkáltunk a bajonettünkkel. Közben pedig úsztunk, futballoztunk, rögbiztünk vagy mérföldeket futottunk a parton és a Filey felé eső sziklás magaslatokon. Eleinte túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy észrevegyem magamon a változást, de néhány hét múltán öt mérföldes futással akarták befejeztetni velünk a reggeli gyakorlatokat. A fürdőtől indultunk neki a hosszan elnyúló, üres tengerparton, majd az őrmester így kiáltott: - Rajta, fussanak el azokig a sziklákig! Lássuk, ki ér oda elsőnek! Valamennyien nekifeküdtünk az utolsó háromszáz méternek, és némi meglepődéssel konstatáltam, hogy én értem elsőnek célba - és még csak ki sem fulladtam. Ekkor ért a felismerés: Barnesnak igaza volt. Nem ismertem rá magamra. Amikor elváltam Helentől, dédelgetett ifjú férj voltam csinos kis tokával és kifejlődőfélben lévő úszógumival, mostanra viszont szikár és fáradhatatlan agár lett belőlem. Kétségtelenül jó erőnlétben voltam, de valami nem stimmelt. Nem kellett volna ennyit fogynom. Másnak is kellett lennie a háttérben. Ha egy férfi lesoványodik a felesége terhessége alatt, Yorkshire-ben összenevetnek a háta mögött, és azt mondják rá: „hordja” a magzatot. Én nem tudok nevetni az efféle megjegyzéseken, mert meg vagyok győződve arról, hogy én is „kihordtam” a fiamat. Ezt a következtetést a legváltozatosabb tünetekre alapozom. Túlzás volna azt állítanom, hogy reggeli rosszullétektől szenvedtem, de határozottan ez volt a gyanúm, amikor enyhe émelygést éreztem a nap korai szakaszában. Ezt Helen idejének közeledtével súlyosbodó rossz közérzet váltotta fel, és az a benyomás, hogy kitűnő kondícióm dacára megviseltnek és elesettnek érzem magam. Amikor a későbbiekben eltéveszthetetlen vajúdási görcsök jelentkeztek az alhasamban, minden kétségem eloszlott, és tudtam, hogy tennem kell valamit. Látnom kell Helent. Végtére is ott van annak a hegynek a túloldalán, amelyet jól láthattam a Grand Hotel felső emeleti ablakaiból. Lehet, hogy ez nem volt szó szerint igaz, de legalább Yorkshire-ben voltam, és a busz három óra alatt odavihetett volna. Csak az volt a bökkenő, hogy a kiképzés alatt nem járt eltávozás. Efelől nem is hagytak bennünk kétséget. Közölték, hogy itt olyan kemény a fegyelem és olyan szigorúak a szabályok, mint a gárdaezredben. A baba megszületésekor számíthattam ugyan kivételes eltávozásra, de én nem várhattam addig. És nem tántoríthatott el az a fenyegetés sem, hogy minden engedély nélküli távozási kísérlet kisebbfajta dezertálásnak minősül, és súlyosan büntetendő. Miként egyik bajtársam fogalmazott: - Volt, aki megpróbálta, és a futkosóra került. Nem éri meg, pajtás. Mégsem volt ez így rendjén. Normális körülmények között törvénytisztelő polgár vagyok, de most nem voltak skrupulusaim. Egyszerűen látnom kellett Helent. Titokban áttanulmányoztam a menetrendet, és kiderítettem, hogy van egy busz délután 2-kor, amelyik ötre ér Darrowbybe, visszafelé pedig hatkor indul Darrowbyból, és kilencre érkezik Scarboroughba. Hat órai utazás egyetlen óráért Helennel? Megéri! Eleinte nem találtam rá módot, hogyan juthatnék ki a buszpályaudvarra délután kettőkor, hiszen olyankor sohasem voltunk szabadok, de hamarosan váratlan lehetőség nyílt előttem. Egy pénteken ebédkor megtudtuk, hogy aznap már nem lesz több óránk, hanem a Grand Hotelban kell maradnunk estig. A legtöbb bajtársam boldogan rogyott le az ágyára, de én leosontam a hosszú kőlépcsőn, és kinéztem magamnak egy helyet az előcsarnokban, ahonnan szemmel tarthattam a kijáratot. A főbejárat egyik oldalán üvegfalú fülke állt, ott ültek a katonai rendőrök, akik ellenőrizték a kilépőket. Ma csak egy volt szolgálatban, én pedig kivártam, amíg megfordul és hátramegy a helyiség végébe - akkor szép nyugodtam elsétáltam mellette, és kimentem a térre. Ez szinte már túl könnyen ment; annál védtelenebbnek és feltűnőbbnek éreztem magam, amikor át kellett vágnom a Grand Hotel és a vele szemben sorakozó szállodák közötti tágas térségen. Valamivel jobb lett, amikor sikerült befordulnom a sarkon, és gyors léptekkel nyugatnak vennem az irányt. Most már csak egy kis szerencsére volt szükségem, és amint az izgalomtól kiszáradt szájjal haladtam az üres utcán, úgy tűnt, hogy megtaláltam. Derült égből villámcsapásként ért, amikor észrevettem, hogy két termetes katonai rendőr közeledik felém, de aztán különös nyugalom szállt meg. Kérni fogják az engedélyemet, amim nincs, majd tudni akarják, hogy mit keresek itt. Nem volna sok értelme azt felelnem nekik, hogy csak kiugrottam egy kicsit levegőzni - ez az utca egye- 46 -
nesen a buszpályaudvarra és a vasútállomásra vezet, és nem kell ahhoz lángelme, hogy leleplezze kisded tervemet. Mindegy, elbújni, elfutni nincs hová, így szórakozottan azon kezdtem el tűnődni, vajon volt-e már állatorvos a futkosón. Lehet, hogy történelmet fogok írni. Ekkor menetelő lábak ritmikus dobogását hallottam meg a hátam mögül, és a szokás szerint velejáró „bal-jobb, bal-jobb” vezényszavakat. Megfordultam és azt láttam, hogy hosszú, kék menetoszlop közeledik felém egy tizedessel az élén. Ahogy elmasíroztak mellettem, dobogó szívvel ismét odapillantottam a rendőrökre. Egymással nevetgéltek valamin; még nem vettek észre. Gondolkodás nélkül beálltam a sor végére, és néhány másodperc leforgása alatt sértetlenül elhaladtam a rendőrök mellett. Kétségbeesetten száguldoztak a gondolataim, de úgy tűnt, hogy az a legbiztosabb, ha maradok, ahol vagyok, amíg el nem jön a pillanat, amikor rugalmasan elszakadhatok a pályaudvar felé. Egy darabig élveztem kellemes inkognitómat, ám a tizedes a vezénylés közben egyszer csak hátranézett. Majd visszafordult, de aztán még egy, alaposabb pillantást vetett hátrafelé. Úgy tűnt, hogy valami felkelthette az érdeklődését, mert megrövidítette a lépteit, amíg szembe nem került velem. Ahogy méregetett, én is megnéztem őt a szemem sarkából. Töpörödött, csenevész figura volt, apró szeme vadul villogott ki halálfejszerű arcából. Hosszabb szünet után szólalt csak meg: - Ki a fene maga? - érdeklődött közvetlen modorban. Ez volt számomra a vesztes kérdés, de felcsillantott egy halvány reménysugarat is: a tizedes ugyanis szülővárosom eltéveszthetetlen akcentusával beszélt. - Herriot közlegény, tizedes úr. Második szakasz, negyedik repülőszázad. - Második szakasz, negyedik...! Ez itt az első szakasz, harmadik század. Mi a fenét keres itt? Magasra emelt karral, mereven előreszegzett tekintettel vettem egy mély lélegzetet. Köntörfalazni itt már hiábavaló lenne. - A feleségemet szeretném meglátogatni, tizedes úr. Hamarosan szül. Gyorsan rápillantottam. Nem olyan arca volt, amely leleplezi a gyengeséget, elárulja a meglepetést, de a szeme fokozatosan elkerekedett. - Meglátogatni a feleségét? Maga megőrült? - Nincs messze, tizedes úr. Darrowbyben lakik. Három óra busszal. Még ma este visszajövök. - Szóval visszajön? Inkább a fejét kéne megvizsgáltatnia. - Muszáj meglátogatnom! - Előre nézz! - üvöltött rá hirtelen az előttünk haladó emberekre. - Bal-jobb, bal-jobb! - Aztán visszafordult hozzám és úgy tanulmányozott, mint a természet hihetetlen csodáját. Én is kíváncsi voltam őrá, a két háború közti Glasgow nehéz éveinek e jellegzetes termékére. Satnya, alultáplált, de kemény és harcias, mint egy vadászgörény. - Nem tudja - szólalt meg sokára -, hogy eltávozást kap, amikor a felesége lebabázik? - Tudom, de nem várhatok addig. Engedjen el, tizedes úr. - Engedjem el?! Agyon akar lövetni? - Nem, tizedes úr, csak el akarok jutni a buszpályaudvarra. - Jézus szíve! - vetett rám egy utolsó, hitetlenkedő pillantást, majd felgyorsította a lépteit, és újra a menetoszlop élére állt. Amikor visszatért, újra végigmustrált. - Glasgow melyik részéből való? - Scotstounhillből - válaszoltam. - Hát ön? - Govanból. Picit felé fordítottam a fejemet. - Rangers-drukker, igaz? Nem változott meg az arckifejezése, de megrándult az egyik szemöldöke, és már tudtam, hogy megcsíptem. - Micsoda csapat! - mormoltam mély tisztelettel. - Hányszor álltam a lelátón az Ibroxban! Nem felelt rá semmit, én pedig elkezdtem sorolni a harmincas évek nagy Rangers csapatának játékosait: - Dawson, Gray, McDonald, Meiklejohn, Simpson, Brown! - A tizedes tekintete álmodozó kifejezést öltött, és mire végigmondtam Archibald, Marshall, English, McPhail és Morton nevét, már-már szelíd mosoly játszott az ajkán. - 47 -
Aztán megrázta magát, és visszatért rendes lelkiállapotába. - Bal-jobb, bal-jobb! - bömbölte. - Mozgás, mozgás, ne lazsáljanak! - aztán odavetette a foga között: - Ott a buszpályaudvar. Amikor elmasírozunk mellette, lelépni! Megint otthagyott, már a szakasz elején bömbölt, de én már láttam baloldalt a buszokat és a váróterem ablakait, átszáguldottam az úton, és beestem az ajtón. Lekaptam a sapkámat, és remegve bújtam meg az idősebb farmerek és asszonyaik között. Az üvegen láttam az utcán távolodó hosszú, kék menetoszlopot, és még hallottam a tizedes kiáltásait. De ő nem fordult vissza, csak távolodó hátát figyelhettem, a horpadt vállakat, az embereivel egy ütemre lépő görbe lábakat. Sosem láttam őt viszont, de mind a mai napig szívesen kimennék vele az Ibrox Parkba, a Rangers meccsére, és utána meghívnám kétszer fél pintre valamelyik govani kocsmában. Mellesleg az sem számított volna, ha a sorsfordító pillanatban az derül ki, hogy Celticdrukker, mert az ősellenség játékosait is fel tudtam volna sorolni, kezdve Kenneway-jel, Cookkal és McGonigle-lal. Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor jó szolgálatot tett nekem a futball alapos ismerete. A buszon ülve, még mindig az ölemben tartva a sapkám, hogy ne vonjam magamra a figyelmet, hirtelen belém döbbent, hogy egy-két mérfölddel eltávolodva a várostól, egészen más lett a világ. Ott mindenütt jelenvaló volt a háború, betöltötte az emberek testét, lelkét, gondolatait; az ezerszám nyüzsgő egyenruhás férfiak, a RAF-gépek és a katonai járművek, a rossz előérzetek és a feszültség szinte tapintható atmoszférája mind ugyanarra utalt. De ahogy a szürkéskék tenger eltűnt a városon túl emelkedő dombok mögött, és a busz továbbgurult nyugat felé, úgy vált a táj zavartalanul békésre a szemem előtt. A frissen szántott föld hosszú, nedves barázdái ragyogtak a sápadt februári napfényben, élénk kontrasztot képezve az aranyló gabonamezőkkel és a füves legelőkkel, ahol birkák gyülekeztek az etetővályúk körül. Itt nem fújt a szél sem, a füst egyenesen fölfelé szállt a tanyaházak kéményéből, az útszéli fák csupasz ágai mozdulatlanul meredtek bele a hideg égbe. Számos dolog vonta magára a figyelmemet. Egy férfi térdnadrágban és lábszárvédőben egy bála szénát vitt a vállán a szabadban legelő szarvasmarháknak; tanyamunkások egy csoportja a sövény nyesedékét égette, és a fa füstös illata beszivárgott az autóbuszba. Ahogy teltek az órák és kezdtek feltünedezni az első ismerős tájak, úgy lett egyre erősebb a vidék vonzása. Talán jobb is volt, hogy nem mentem el egészen Darrowbyig; Helenék háza az út közelében volt, így még valamivel a város előtt leszálltam. Egyedül volt otthon, és felkapta a fejét, amint beléptem a konyhába. Az öröm az arcán meglepetéssel keveredett; valójában mind a ketten meglepődtünk. Ő az én soványságomon, én meg az ő kövérségén. Helen, két héttel a szülése előtt, tényleg nagyon terebélyes volt, de nem lehetett annyira terebélyes, hogy köré ne tudtam volna fonni a karomat, és így álltunk sokáig a köves konyhában összeölelkezve, szótlanul. Tojást és sült krumplit készített nekem, és mellém ült, amíg ettem. Eléggé akadozva társalogtunk, és hirtelen rá kellett ébrednem, hogy amióta elváltam tőle, egészen más vágányokon haladnak a gondolataim. Abban a néhány hónapban új életem eseményei töltötték meg a fejemet - még a szám is ráállt a RAF szakkifejezéseire és szlengjére. Azelőtt, a kis garzonlakásban az eseteimről szoktunk beszélgetni, a körútjaimon tapasztalt furcsaságokról, de most, gondoltam elkeseredetten, nem sok értelme volna elmesélnem neki, hogy Philips repülős közlegény már megint a büntetőszázadba került, hogy a vektoralgebrától égnek áll a hajam, hogy Don McGregor esküszik rá: megfejtette Hynd őrmester valószínűtlenül fényes bakancsának a titkát. Mert itt mindez nem számított. Aggodalmaim eloszlottak, amint ránéztem Helenre. Sokat gondolkodtam azon, vajon jól van-e, és most itt volt, tele energiával, ragyogó szemmel, rózsás képpel, gyönyörű szépen. Csak egy hamis hang zavart, de arról sem ő tehetett. Kismamaruha volt rajta, amelyet az idő előrehaladtával egyre bővebbre lehetett engedni, mert az egyik oldala nem volt öszszevarrva. Utáltam azt a ruhát. Kék volt, magas, piros galléros, és én szegényesnek és csúnyának találtam. Tudtam, hogy most mindenkinek össze kell húznia a nadrágszíjat Angliában, és egyre több a silány áru, de arra szenvedélyesen vágytam, hogy a feleségem szebb ruhákban járhasson. Életemben csak nagyon ritkán fordult elő, hogy több pénzt akartam, mint amennyim van, és ez volt az egyik, mert a közlegényeknek járó napi három shilling zsoldból nem vehettem Helennek drága ruhákat. - 48 -
Elrepült az egy óra, alig érkeztem meg, és máris kint voltam újra az úton, a sűrűsödő sötétségben várva a scarboroughi buszt. A visszaút elég sivár volt, ahogy az elsötétített busz végigzötykölődött a sötétségbe borult falvakon és a hosszú kanyarokon. Hideg is volt, de én boldogan ültem ott Helen emlékébe burkolózva, mint egy meleg takaróba. Egész napom kész diadalmenet volt. Szerencsés fordulattal indultam útnak, és a Grand Hotelba való visszatérés sem okozott gondot, mivel az egyik cimborám volt őrségben, és persze simán beengedett. Lehunyt szemmel a homályban még mindig ott éreztem Helent a karjaimban, és mosolyogtam, ahogy magam elé idéztem kicsattanóan egészséges képét. Ő is remekül nézett ki, finom volt a tojás és a sült krumpli is, egyszóval nagyszerű volt minden. Kivéve azt a torz akkordot az isteni szimfóniában. Hű, de utáltam azt a ruhát!
12. - Hé, maga! Hova a pokolba megy? Ez volt a tipikus megszólítás a RAF Katonai Rendőrségének körében, és az az ember, aki így rám üvöltött, a tőlük megszokott erőszakossággal lépett fel. - Navigációs különórára, tizedes úr - válaszoltam. - Mutassa a papírját! Kikapta a kezemből, elolvasta és visszaadta anélkül, hogy rám nézett volna. Úgy surrantam ki az utcára, mint egy feltételesen szabadlábra helyezett rab. Nem mindegyik rendőr volt ilyen, de úgy tapasztaltam, hogy a legtöbbjük nem igazán vesz emberszámba. és hirtelen rájöttem valamire, aminek felismerése már azóta érett bennem, hogy beléptem a légierőhöz: nevezetesen, hogy jó ideig el voltam kényeztetve. Elkényeztettek, mivel mindig az állatorvosnak, egy tiszteletre méltó hivatás gyakorlójának kijáró megbecsüléssel bántak velem. Én pedig egészen természetesnek vettem ezt. Most viszont repülős közlegény vagyok, a legalacsonyabbrendű élőlény a RAF-nál, és a „Hé, maga” megszólítás pontosan tükrözte a pozíciómat. A yorkshire-i farmerek sem üdvözöltek forró öleléssel, de szolgálatba lépésem első napjai óta még nagyobbra értékeltem kedvességüket és udvariasságukat, hiszen ettől fogva nem tekintettem magától értetődőnek. Félreértés ne essék: minden munkakörben fel kell készülni egy adott mennyiségű szemtelenkedésre, és ez alól az állatorvosi praxis sem kivétel. Még ma is magam előtt látom, milyen megvetően mért végig például Ralph Beamish, a versenyló-idomár, amikor kiszálltam a kocsiból. - Hol van Farnon doktor? - morogta. Nyeltem egyet. Éppen elégszer hallottam már ezt, különösen a Darrowby környéki lovas társaság köréből. - Sajnálom, Beamish úr, de ő ma egész nap távol lesz, és gondoltam, jobb, ha kijövök, mintha holnapra halasztjuk a dolgot. Meg sem próbálta elrejteni a viszolygását. Felfújta kövér, vörös képét, mélyen a bricsesze zsebébe süllyesztette a kezét, és mártírképpel nézett föl az égre. - Hát akkor jöjjön utánam. - Sarkon fordult, és kurta, tömzsi lábain megindult az udvart szegélyező boxok felé. Titokban sóhajtottam, és követtem. Yorkshire-ben időnként kész istencsapása, ha az ember nem „lovas” állatorvos, kivált az olyan versenyistállókban, mint ez is, amely afféle lovas szentélynek számított. Siegfried ösztönös tehetségétől eltekintve is képes volt lovasnyelven társalogni. Nem került erőfeszítésébe, hogy hosszas eszmecseréket folytasson a négylábú páciensek tenyésztésének kérdéseiről; lovagolt, vadászott, ráadásul még hosszú, arisztokratikus arca, nyírott bajusza és ösztövér alakja is megfelelt a szerepnek. Az idomárok kedvelték, és egyik-másik - köztük Beamish is - halálos sértésnek vette, ha nem ő jelent meg elvégezni a megtisztelő feladatokat. Odaszólt az egyik legénynek, aki kinyitotta előttünk a boksz ajtaját. - Itt van bent - morogta. - Sántán jött meg a reggeli gyakorlatról. A legény kivezetett egy herélt pejt, és fölösleges volt, hogy a sérült láb azonosításához megjártassa az állatot: jól láthatóan bicegett a bal mellső lábára. - Azt hiszem, a válla rándult meg - mondta Beamish.
- 49 -
Átmentem a ló másik oldalára, és felemeltem a mellső lábát. Patakéssel megtisztogattam a szarut és a pata bevágását: nem láttam nyomát sérülésnek, sem érzékeny pontnak, amikor a kés nyelével megütögettem. Haladtam felfelé a pártától a csűdszőrzetig, és némi tapogatózás után megtaláltam a nyomásra fájdalmasnak mutatkozó helyet a metacarpus térd alatti részén. Felnéztem guggoló helyzetemből: - Úgy tűnik, itt van a baj, Beamish úr. Azt hiszem, a hátsó lábával sérthette meg magát. - Hol? - hajolt közelebb az idomár, hogy megvizsgálja a ló lábát. - Semmit sem látok. - Nem, mert a bőr nem sérült, de a ló megrándul, ha itt megnyomom. Beamish megbökte a helyet tömpe mutatóujjával. - Na igen - dörmögte. - De minden ponton megrándul, ha ilyen durván megnyomják, mint maga. Felszaladt bennem a pumpa erre a hangra, de megőriztem a hidegvéremet. - Biztos vagyok benne, hogy erről van szó. Gyulladáscsökkentő meleg dunsztkötést tennék a csűdjére, amit naponta kétszer hideg borogatással kéne váltogatni. - Hát, én meg abban vagyok biztos, hogy téved. Egyáltalán nem odalent van a baj. Látszik a ló lábtartásán, hogy a vállát fájlalja. - Intett a legénynek. - Harry, gondoskodj róla, hogy most rögtön meleg kötést tegyenek a vállára. Ha megütött volna, attól sem éreztem volna rosszabbul magam. Kinyitottam a számat, hogy vitába szálljak vele, de ő már ment is. - Van egy másik ló is, amit meg akarok nézetni - mondta. Odavezetett egy közeli boxhoz, és rámutatott egy nagy barna állatra, amelynek mellső inain jól látszottak a hólyaghúzó tapasz nyomai. - Farnon doktor fél éve vörös hólyagtapaszt tett a lábára. Azóta pihentetjük. Hamarosan egészséges lesz, mit gondol, ki lehet már vinni? Odamentem és végigfuttattam az ujjaimat a hajlítóizom inain, megvastagodásokat keresve. Nem találtam. Majd fölemeltem a ló lábát, és ahogy tovább vizsgálódtam, találtam egy érzékeny területet a hajlítóizom felületén. Fölegyenesedtem. - Kicsit még fájlalja - mondtam. - Azt hiszem, biztosabb, ha még bent tartják egy kis ideig. - Nem értek egyet - vakkantotta Beamish. A legényhez fordult. - Vezesd ki, Harry! Rábámultam. Szándékosan csinálja, hogy éreztesse a lekicsinylését? Azt próbálja értésemre adni, hogy semmibe vesz? Akárhogy is, kezdett már az idegeimre menni, és csak azt reméltem, hogy nem árul el lángoló arcom. - Még valamit - mondta Beamish. - Van odaát egy köhögős ló. Nézze meg, mielőtt elmegy. Egy szűk átjárón keresztül átmentünk egy kisebb udvarba, ahol Harry bement az egyik boxba, és megragadta az egyik ló kantárját. Én követtem, és elővettem a lázmérőmet. Ahogy hátulról megközelítettem a lovat, az hátracsapta a fülét, felnyihogott és ugrálni kezdett. Tétováztam, aztán intettem a legénynek. - Emelje föl a mellső lábát, amíg megmérem a lázát, rendben? - mondtam. A legény lehajolt, és megragadta a ló lábát, de Beamish közbelépett. - Hagyd csak, Harry, semmi szükség rá! Szelíd ez, mint a bárány. Egy pillanatig haboztam. Éreztem, hogy igazam van, de már így sincs nagy ázsióm ezen a helyen. Vállat vontam, fölemeltem a ló farkát, és a végbelébe dugtam a lázmérőt. Szinte egyszerre rúgott meg mindkét hátsó lábával, de emlékszem, hogy miközben hátrafelé kirepültem az ajtón, egészen tisztán arra gondoltam, hogy a mellkasomat épp csak súrolta az egyik patája, mielőtt a másik eltalálta volna a hasamat. De efölötti örömömet gyorsan beárnyékolta az, hogy a jobb hátsó lábával egyenesen az idegközpontot találta el a gyomrom közepén. Elterültem az udvar betonján, nyögtem és kétségbeesetten tátogtam, hogy lélegzethez jussak. Volt egy pillanat, amikor biztos voltam abban, hogy meg fogok halni, de végül segítségemre jött egy mély belégzés, és én, ha kínok között is, de ülő helyzetbe tornásztam magam. A nyitott ajtón át láttam a ló fejéhez hajló Harryt, aki rémült tekintettel meredt rám. Beamisht viszont a legkevésbé sem érdekelte az állapotom: a ló hátsó lábait vizsgálgatta aggodalmasan. Nyilvánvaló volt: csupán az nyugtalanítja, hogy vajon nem szenvedtek-e kárt az én undokul kemény bordáimmal való találkozástól. - 50 -
Lassan feltápászkodtam, és vettem pár mély lélegzetet. Alapos rúgást kaptam, de nem sérültem meg igazán. Feltételezem, hogy ösztönösen foghattam a markomba a lázmérőt; a kényes kis cső még mindig ott volt a kezemben. Nem éreztem mást, csak jeges dühöt, amikor visszamentem a boxba. - Emelje föl azt a nyavalyás lábát, ahogy kértem! - kiáltottam rá szegény Harryre. - Igen, uram! Sajnálom, uram! - Lehajolt, felemelte a ló lábát, és erősen behajlítva tartotta. Beamish-hez fordultam, hogy tesz-e megjegyzést, de az idomár hallgatott, kifejezéstelenül bámulva a lovat. Ezúttal sikerült baj nélkül megmérnem a lázát. Több mint 38 fokos volt. Átmentem a fejéhez, két ujjal feltártam az orrlikát, és nyákos-gennyes váladékot láttam benne. Az állkapocs alatti és a garaton túli mirigyek normálisak voltak. - Enyhe megfázás - mondtam. - Adok neki egy injekciót, és hagyok itt sulphonamidot, amit Farnon doktor is használ az ilyen esetekben. - Hogy meggyőzte-e Beamisht ez az utóbbi mondat, annak nem adta jelét, csak merev arccal figyelte, ahogy beadom a Prontosilt. Indulásom előtt még kivettem egy félfontos csomag sulphonamidot a kocsi csomagtartójából. - Adjon neki most rögtön három unciát ebből, egy pint vízben feloldva, aztán másfél unciát este és reggel, de ha két napon belül nem lesz sokkal jobban, értesítsen. Beamish komor képpel vette át a gyógyszert, én pedig kinyitottam a kocsiajtót, és elöntött a megkönnyebbülés, hogy véget ért ez a kellemetlen vizit. Úgy tűnt, mintha nagyon sokáig tartott volna, és nem arattam valami nagy dicsőséget vele. Már beindítottam a motort, amikor egy kis lovászgyerek rohant oda lihegve az idomárhoz: - Almira, uram! Azt hiszem, fuldoklik! - Fuldoklik? - Beamish rámeredt a fiúra, aztán villámgyorsan felém fordult: - Almira a legjobb kancacsikóm. Jobban teszi, ha siet! Tehát még nem végeztünk. Balsejtelemmel telve igyekeztem a tömzsi figura nyomában vissza az udvarra, ahol egy másik legény állt egy gyönyörű pejkanca mellett. Amint megláttam, mintha jéghideg kéz markolt volna a szívembe. A szokásos esetekkel elbánok, de ez valami más volt. A ló mozdulatlanul állt, és különös feszültséggel meredt maga elé. A bordák emelkedését és süppedését reszelős, bugyborékoló zihálás kísérte, és minden lélegzetvételnél vadul kitágultak az orrlikai. Sohasem láttam még lovat így lélegezni. És más tünetek is voltak: nyál folyt a szájából, és időről időre öklendezve felköhögött. A lovászhoz fordultam: - Mikor kezdődött ez? - Nem sokkal ezelőtt, uram. Egy órája néztem meg, és makkegészséges volt. - Biztos vagy benne? - Igen, én adtam szénát neki. Akkor még semmi baja nem volt. - Mi az ördög lehet vele? - kiáltott fel Beamish. Nos, jó kérdés volt, és én nem tudtam rá a választ. Miközben zavartan körbejártam az állatot, néztem reszkető tagjait és rémült tekintetét, egymást kergették a fejemben a gondolatok. Láttam már „fuldokló” lovakat - azt a fajta száraz fulladást, amikor a táplálék eltömíti a garatot -, de azok nem így néztek ki. Végigtapogattam a nyelőcsövét, de az tökéletesen tiszta volt. Ez a kanca úgy festett, mintha akadályozná valami a levegő beáramlását. De mi? és hogyan? Lehet, hogy idegen testet nyelt? Nincs kizárva, de én ilyet még sohasem láttam. - A fene egye meg, válaszoljon már! Mi ez? Mit csinál vele? - Beamish türelme fogytán volt, és én nem tudtam hibáztatni érte. Éreztem, hogy lélegzethez kell jutnom. - Egy pillanat, csak meghallgatnám a tüdejét. - Egy pillanat? - fakadt ki az idomár. - Az isten szerelmére, ember, nem sok pillanatunk maradt! Az a ló haldoklik! Nem kellett mondania. Magam is láttam a végtagok jellegzetes reszketését, majd a kanca kissé megtántorodott. Fogyott az időnk.
- 51 -
Kiszáradt szájjal hallgatóztam a mellkasán. Tudtam, hogy semmi baja a tüdejének - a baj valahol toroktájon volt -, de addig is nyertem egy kis gondolkodási időt. Még a sztetoszkóppal a fülemben is hallottam Beamish hangját: - Miért éppen ezzel kellett történnie? Sir Eric Horrocks ötezer fontot adott érte tavaly! Ő a legértékesebb állat az istállómban. Miért éppen vele történik ez? Miközben zakatoló szívvel végigtapogattam a bordákat, mélyen egyetértettem vele. Az isten szerelmére, miért kerültem bele ebbe a rémálomba? Ráadásul egy olyan emberrel, mint Beamish, aki nem bízik bennem! Előrelépett, és megragadta a karomat. - Biztos benne, hogy Farnon doktor nem elérhető? - Sajnos, igen - válaszoltam rekedten. - Több mint harminc mérföldre van innen. Az idomár láthatóan magába roskadt. - Hát ez van. Mindennek vége. Haldoklik. És igaza volt. A kanca dülöngélni kezdett, a légzése hangosabb és reszelősebb lett, mint valaha, alig tudtam a mellkasára szorítani a sztetoszkópot. Amikor éppen kitámasztottam a kezemet a véknyán, akkor vettem észre a kis kidudorodást a bőre alatt. Kör alakú folt volt, mintha egy pennyt nyomtak volna a szövet alá. Jól megnéztem. Igen, tisztán látható. és ott egy másik valamivel feljebb a hátán... és a harmadik, a negyedik... Hatalmasat ugrott a szívem... tehát erről van szó. - Mit fogok mondani Sir Ericnek? - nyögte az idomár. - Hogy megdöglött a kancája, és az állatorvos még annyit sem tudott megállapítani, hogy mi baja van? - Kétségbeesve nézett körül, mintha azt remélné, hogy Siegfried csodás módon előtűnik a semmiből. A vállam felett szóltam vissza neki, miközben már a kocsi felé szaladtam. - Egy szóval sem mondtam, hogy nem tudom! Urticariája van! Ott botladozott a nyomomban. - Urti... az meg mi? - Csalánkiütés - válaszoltam, az üvegeim között kotorászva az adrenalin után. - Csalánkiütés! - meresztette rám a szemét. - De hát az nem okozhat ilyet! Felszívtam 5 köbcenti adrenalint a fecskendőbe, és indultam vissza. - Semmi köze a csalánhoz. Allergiás reakció, ami többnyire ártalmatlan, de néhány ritka esetben ödémát okoz a légcsőben. Pontosan ezzel állunk szemben. Nem volt könnyű megtalálnom a tántorgó kanca vénáját, de pár pillanatra megnyugodott, én pedig benyomtam a hüvelykujjamat a nyaki barázdába. Ahogy megfeszült a nagy verőér, beleszúrtam a tűt, és belőttem az adrenalint. Aztán hátraléptem és megálltam az idomár mellett. Egyikünk sem szólalt meg. A vergődő állat látványa, a nehéz légzés hangja mindkettőnket megdermesztett. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban elpusztulhat, és elborzadtam a gondolattól. Amikor a kanca megbotlott, és kis híján elesett, még szorosabban markoltam meg a zsebemben a szikét, amit az adrenalinnal együtt vettem magamhoz. Jól tudtam, hogy okosabb lenne gégemetszést végeznem, de nem volt nálam tubus. Ha az állat elesik, bele kell vágnom a torkába, de elhessegettem magamtól. a gondolatot. Pillanatnyilag az adrenalin hatására vártam. Beamish reményvesztett gesztussal emelte fel a kezét. - Nincs segítség, ugye? - suttogta. Vállat vontam. - Van egy halvány esély. Ha az injekció időben csökkenti a légcsőben a folyadékot... még várnunk kell. Bólintott, és én az érzelmek egész sorát olvashattam le az arcáról; nemcsak a rettegést, hogy el kell mondania a rossz hírt a híres tulajdonosnak, de a lovat szerető ember fájdalmát is, akinek végig kell néznie egy gyönyörű állat szenvedését. Először azt hittem, hogy képzelődöm, de úgy tűnt, hogy a légzés már nem annyira reszelős. Aztán kétségek között vergődve észrevettem, hogy csökken a nyáladzás: a kanca már tudott nyelni. Attól a pillanattól hihetetlenül felgyorsultak az események. Az allergia tünetei drámai hirtelenséggel lépnek fel, de hála istennek, gyakran éppen olyan gyorsan tűnnek el a kezelés után. Tizenöt perc múlva a kanca már szinte egészségesnek látszott. Kicsit sípolt még a tüdeje, de már úgy tekintett körbe, mintha megszabadult volna a tehertől. - 52 -
Beamish, aki mintegy kábulatban figyelte a történteket, kihúzott egy maroknyi szénát az egyik bálából, és eléje tartotta. Az állat mohón kikapta a kezéből, és jóízűen rágni kezdte. - Nem tudom elhinni - motyogta maga elé az idomár. - Semmit se láttam még olyan gyorsan hatni, mint azt az injekciót. Úgy éreztem, mintha rózsaszín felhőn úsznék, és egy boldog áramlat elsodorta minden feszültségemet és nyomorúságomat. Hála istennek, a sok trauma között ilyen áldott pillanatai is vannak az állatorvosi munkának; a hirtelen átmenet a kétségbeesésből a győzelembe, a szégyenből a büszkeségbe. Szinte a föld fölött lebegve mentem a kocsimhoz, és ahogy beültem, Beamish bedugta a fejét a nyitott ablakon. - Doktor úr... - Nem az az ember volt, akinek könnyen jönnek a szájára a választékos kifejezések, a szabad ég alatt, a lovak hátán töltött sok-sok év alatt kicserzett arca rángatózott, miközben a szavakat kereste. - Doktor úr, most már úgy gondolom, nem kell ahhoz lovas embernek lenni, hogy valaki lovakat gyógyítson, nem igaz? Szinte könyörgést olvastam ki a szeméből, ahogy néztük egymást. Hirtelen elnevettem magam, mire megenyhült az arckifejezése. - Igaz - mondtam, és elhajtottam.
13. Van-e a kutyáknak humorérzékük? Én úgy éreztem, minden humorérzékemre szükségem van, amikor őrt álltam a Grand Hotel előtt. Éjfél elmúlt, csípős szél süvített át az üres téren, és én annyira fáztam meg unatkoztam, hogy már az is megkönnyebbülés volt, ha a puskatusra csapva szalutálhattam egy elhaladó tisztnek. Keserűen azon tűnődtem: miközben mindenféle romantikus elképzelésem volt a pilótaképzésről, a valóságban itt védelmezem az ellenségtől a scarborough-i Grand Hotelt. Kétségtelenül volt ebben valami komikus, és sejtésem szerint ez terelte a gondolataimat Bailes gazda Shep nevű kutyája felé. Bailes kis háza Highburn falu közepén állt, és az udvarát egy húsz méter hosszú folyosón lehetett megközelíteni, amelyet csupán vállig érő falak szegélyeztek. Bal oldalt a szomszéd háza állt, jobbra a farm előkertje. Ebben a kertben töltötte Shep a nap java részét. Nagy kutya volt, sokkal nagyobb, mint egy átlagos collie. Voltaképpen biztos voltam benne, hogy németjuhász vér is csörgedezik az ereiben, mert noha dús fekete-fehér bundája volt, de az erőteljes végtagok és a szép formájú, barna foltos fej a felálló fülekkel is jelentettek valamit. Shep határozottan különbözött azoktól a szikár kis állatoktól, amelyekkel napi körútjaim során találkoztam. Ahogy végighaladtam a falak között, a gondolataim már az istállóban jártak, amely éppen idelátszott az udvar túlsó végéből. Mert hogy Bailesék egyik tehene, név szerint Rose, olyan megfoghatatlan emésztési rendellenességben szenvedett, amely álmatlan éjszakákat szokott okozni az állatorvosoknak. Rendkívül nehéz ezeket diagnosztizálni. Az állat gyomra két napja korogni kezdett, elapadt a teje, és amikor tegnap megvizsgáltam, egyik lehetőség a másik után merült fel bennem. Drótot nyelt? Nem lehet, mert a negyedik gyomor összehúzódása normális volt, és az állat normális kérődző hangokat adott ki. Még egy kis szénát is elrágcsált, ha étvágytalanul is. Lehet, hogy elzáródás? Vagy részleges bélcsavarodás? A hasi fájdalomhoz kétség sem fért, és hozzá még az állandósult 39 fokos láz - mégiscsak drót lesz az! Persze gyorsan választ kaphattam volna, ha felnyitom a tehenet, de Bailes régi vágású gazda volt, és nem szívesen vette volna, ha biztos diagnózis hiányában belenyúlok a jószágába. Márpedig biztos diagnózisom nem volt, ezt el kellett ismernem. Mindenesetre úgy állítottam fel a tehenet, hogy egy félajtóra emeltem a két mellső lábát, és adtam neki egy erős, olajos hashajtót. - Bízzál Istenben, és tartsd tisztán a beleket - tanácsolta egyszer egy idősebb kollégám. Volt benne valami. Félúton járhattam a két fal között, abban reménykedve, hogy jobb állapotban látom viszont a páciensemet, amikor egyszerre, a semmiből egy harsogó hang szinte megrepesztette a dobhártyát a jobb fülemben. Megint Shep volt az. - 53 -
A fal éppen elég magas volt ahhoz, hogy a kutya felugorjon rá, és beleugasson az arra járók fülébe. Kedvenc foglalatossága volt ez, és engem sem először lepett meg vele; de még soha annyira, mint most. A kutya a másodpercnek arra a törtrészére időzítette az ugrást, amikor figyelmem a legmesszebbre kalandozott; pontosan akkor ugatott fel éles hangon, és a fogai csak centiméterekre voltak az arcomtól. Márpedig a hangja illett a termetéhez, harsányan és mélyen tört föl erőteljes mellkasának mélyéből és tátott szájából. Hatalmasat szökkentem, és amikor földet értem, zakatoló szívvel és zúgó fejjel, átnéztem a falon. De mint mindig, most is csak egy rohanó, szőrös alakot láttam eltűnni a ház sarka mögött. Rejtély volt ez az egész. Miért csinálja? Gonosz állat lenne, aki rosszat forral ellenem, vagy jó játéknak tartja csupán? Nem kerültem hozzá elég közel ahhoz, hogy megfejtsem a titkot. - Azt hiszem, elzáródása van - morogta Bailes sötéten. Összeszorítottam a fogamat. A farmerek idősebb nemzedéke „elzáródásnak” nevezte a hasi rendellenességek teljes skáláját. - Ezek szerint nem hatott az olaj? - Nem a', csak kis, kemény bogyókat nyomott ki tűle. Elzáródás lesz ez, én mondom magának. - Rendben van, Bailes gazda - mondtam kényszeredett mosollyal. - Megpróbálkozunk valami erősebbel. - Behoztam a kocsiból a gyomormosó berendezést, amelyet annyira kedveltem, és amely nagy bánatomra azóta eltűnt az életemből. A gyomorba vezetendő hosszú gumicső tartozott hozzá, egy fa szájpecek, és bőrszíjak a szarvak hátrafeszítéséhez. Miközben belepumpáltam az állatba két gallon, formalinnal és nátrium-kloriddal dúsított meleg vizet, úgy éreztem magam, mint a régi gárdát csatába vezénylő Napóleon a waterlooi síkon. Ha ez sem használ, akkor semmi. Mégsem töltött el a szokásos önbizalom. Itt nem stimmelt valami. De meg kellett próbálnom. Tennem kellett valamit, ami működésbe hozza a tehén belső szerveit, mert nagyon nem tetszett az, ahogy az állat kinéz. Még mindig hallatszott a halk korgás, és kezdett beesni a szeme - ami a legrosszabb jel a szarvasmarháknál. És már enni sem evett. Másnap reggel, amikor áthajtottam az egy utcás falun, megláttam a boltból kilépő Bailesnét. Lefékeztem mellette, és kidugtam a fejem az ablakon. - Hogy van Rose, Mrs. Bailes? Letette a földre a kosarat, és elkomorulva nézett rám. - Jaj, rosszul, doktor úr. Azt mondja az uram, hogy nem sok van már neki hátra. Ha őt keresi, akkor vágjon át azon a mezőn. Az ajtót javítja abban a kis pajtában. Nyomorultul éreztem magam, ahogy odahajtottam a mezőre vezető kapuhoz. A kocsit ott hagytam az úton, és eltoltam a reteszt. - A fenébe! A fenébe! - morogtam, miközben elindultam a zöldben. Nem tudtam szabadulni a rossz sejtelemtől, hogy itt tragédia készülődik. Ha megdöglik a tehén, az súlyos csapás lesz egy olyan kisbirtokosnak, akinek csak tíz tehene és néhány disznaja van. Tennem kéne valamit, és nyomasztó volt a gondolat, hogy eddig nem jutottam semmire. És mégis, mindezek dacára, éreztem, hogy béke tölti el a lelkemet. Széles mező volt, a távoli végén láttam a pajtát, és ahogy haladtam felé, a magas fű a térdemet borzolta. Ideje lett volna már lekaszálni, és én hirtelen ráébredtem, hogy nyár dereka van, melegen süt a nap, és mindenfelől árad felém a lucernából és a körülöttem növő, meleg fűből a kristálytiszta levegőbe felszálló illat. A szomszédos mezőn virágban állt a disznóbab, én pedig azon kaptam magam, hogy félig lehunyt szemmel, mélyen beszívom egzotikus illatát, mintha csak összetevőire akarnám bontani a pompás aromát. És az az áldott csend, az volt a legmegnyugtatóbb az egészben. Meg az egyedüllét. Szédült fejjel néztem végig a napfényben alvó mérföldekre elnyúló üres, zöld vidéken. Semmi sem moccant, hang sem hallatszott. És akkor, minden figyelmeztetés nélkül, valószínűtlenül harsány robaj rázkódtatta meg lábam alatt a földet. Egy rettenetes pillanatra hatalmas, szőrös test sötétítette el a kék eget, és egy vörös száj ugatott bele az arcomba. Szinte sikítva tántorodtam hátra, és rémülten tágra nyílt szemem a kapu felé rohanó Shepet látta eltűnni a fűben. Ott rejtőzött a mező közepén, a magas növényzet között, kivárta, hogy a közvetlen közelébe érjek, és csak akkor támadott. Vajon véletlenül került-e oda, vagy észrevette, hogy jövök, és mögém lopakodott? Sosem fogom megtudni, de az ő szempontjából abszolút sikeres volt a hadművelet, mert annyi biztos, hogy - 54 -
még életemben nem ijedtem meg ennyire. Szép számmal volt ilyesmire alkalmam, de ahogy ez a nagy kutya hirtelen rám ugatott ott a néma csöndben, az semmihez nem volt fogható. Hallottam esetekről, amikor a hirtelen stressz a belek akaratlan ürítéséhez vezet, és határozottan állíthatom, hogy ez alkalommal kis híján én is összecsináltam magam. Még mindig remegve érkeztem oda a pajtához, és Bailes jóformán szótlanul jött velem viszsza az úton át a farmhoz. Kínjaimat csak tetézte, amikor megláttam a páciensemet. Leaszott róla a hús, és beesett szemével apatikusan bámulta maga előtt a falat. A baljós korgás most még hangosabb volt. - Biztosan drótot nyelt! - motyogtam. - Engedje el egy pillanatra, legyen szíves! Bailes levette róla a láncot, és Rose végigment az istállón. A túlsó végében megfordult, és szinte szaladt vissza az állásába, meglehetős ügyességgel ugorva át a vízelvezető csatornát. Akkoriban Udall „Gyakorlati állatorvoslás” című munkája volt a bibliám, és a nagy ember azt állította, hogy ha egy tehén könnyedén mozog, akkor nem valószínű, hogy idegen test lehet a recésgyomrában. Megmarkolásztam Rose marját, és ő nem mutatott fájdalmat... nem, nem, valami más lesz itt a bibi. - Ez a legrosszabb elzáródás, amit csak láttam - mondta Bailes. - Adtam neki egy adagot abbúl a nagyon erős szerbűl ma reggel, de az se használt. A kezembe fogtam elgyötört homlokomat. - Mi volt az, Bailes gazda? - Mindig rossz jel, ha az ügyfél a saját szakállára nyúl gyógyszerhez. A farmer felnyúlt a telepakolt ablakpárkányra, és odaadott egy üveget. „Doktor Hornibrook gyomorelixírje. A legjobb orvosság minden szarvasmarha-betegségre.” A címkéről egy cilindert és császárkabátot viselő doktor nézett rám magabiztosan, miközben kihúztam a dugót és beleszagoltam az üvegbe. Könny szökött a szemembe, és hátratántorodtam. Olyan szaga volt, mint a tiszta ammóniának, de nem voltam abban a helyzetben, hogy fumigáljam. - Az az átkozott korgás! - Rázkódott meg a farmer válla. - Mi okozza? Nem volt értelme azt mondanom, hogy úgy hangzik, mintha hashártyagyulladás támadott volna meg egy bizonyos területet, mert nem tudtam, hogy azt mi okozza. Úgy döntöttem, hogy teszek egy utolsó kísérletet a gyomormosóval. Még mindig az volt a leghatékonyabb eszköz a fegyvertáramban, de ezúttal két font fekete melaszt is hozzáadtam a keverékhez. Akkoriban szinte mindegyik farmer tartott egy hordó melaszt a tehénistállóban, így csak oda kellett mennem a sarokba, és leemelnem a hordó fedelét. Gyakran elsirattam azóta a melaszos hordók eltűnését, mivel jó gyógyszer volt a szarvasmarha betegségeire, de ezúttal nem nagyon reménykedhettem benne. Lassan kifejlődő orvosi ösztönöm azt súgta, hogy valami alapvetően rosszul működik ennek az állatnak a belsejében. Legközelebb csak másnap délután mentem át Highburnbe. A kocsit a tanya előtt hagytam, és elindultam a két fal között, de megálltam és egy tehenet kezdtem el bámulni a mezőn, az út túlsó oldalán. Egy legelő volt az, annak a lucernásnak a szomszédságában, amelyen tegnap áthaladtam, és Rose volt az a tehén. Nem téveszthettem el szép sötétvörös színe és a bal oldalán díszelgő, focilabdaszerű fehér folt miatt. Kinyitottam a kaput, és pillanatok alatt elillant minden aggodalmam. Fantasztikus, csodás javulás mutatkozott, Rose valójában úgy festett, mint egy tökéletesen egészséges állat. Odamentem hozzá és megvakartam a farát. Jámbor jószág volt, és éppen csak odapislantott rám, miközben a füvet rágcsálta; a szeme sem volt már beesett, hanem tiszta és ragyogó. Megtetszhetett neki egy zöld sáv, távolabb a mezőn, mert lassan megindult arrafelé. Én, szinte transzban, követtem, ahogy lépkedett, bosszúsan rázogatva a fejét, hogy elhessentse a legyeket, éhesen szimatolva az ínycsiklandó füvet. A korgásnak nyoma sem volt, és a tőgye feszesen, telten csüngött alá a lábai között. Elképesztő volt a tegnap óta bekövetkezett változás. Hatalmas megkönnyebbülés járt át, és akkor megpillantottam Bailest, aki a szomszédos mezőt határoló falon mászott át éppen. Még mindig azon a csűrajtón dolgozott. Ahogy közeledett, együttérzés fogott el iránta. Vigyáznom kellett, hogy ne tűnjek túlságosan diadalittasnak. Kicsit kínosan érezheti most magát, miután tegnap a házi szereivel és a viselkedésével elárulta, hogy bizalmatlan irántam. De hát aggódott a szegény öreg - igazán nem hibáztathatom érte. Nem volna helyes, ha most túlzottan büszkélkednék. - 55 -
- Ó, jó napot, Bailes gazda! - köszöntöttem túláradóan. - Rose remekül néz ki, nem igaz? A farmer levette a sapkáját és megtörölte a homlokát. - Igen, mintha nem is ugyanaz a tehén vóna. - Nem hinném, hogy további kezelésre szorul - mondtam. Talán egy kis célzás nem árt meg, gondoltam bizonytalanul. - De az a tegnapi extra gyomormosás tényleg jót tett neki. - Az a pumpa? - vonta fel Bailes a szemöldökét. - Ja, annak aztán semmi köze hozzá. - Mi? Mit mond? Hiszen az gyógyította meg. - Az ugyan nem. A Jim Oakley kúrálta ki. - Jim... mi a fene... - Igen, Jim átgyütt tegnap este. Gyakran átgyün esténként, oszt' megnézte a tehenet, és megmondta, mit köll tenni. Mondhatom magának, hogy akkor mán haldoklott, egyáltalán nem tett neki jót az a pumpálás. Jim azt mondta, hogy futtassam ki a belit a mezőn. - Micsoda? - Na hát, ezt mondta. Látott ű már ilyet, és aztat is helyre hozta a futtatás. Hát kihajtottuk a Rose-t, megfuttattuk, és tényleg jót tett neki. Egybűl jobban nézett ki. Kiegyenesedtem. - És kicsoda - kérdeztem fagyosan - az a Jim Oakley? - Hát a postás. - A postás?! - Igen, de régebben tartott egy pár jószágot. Nagyon ért a jószághoz az a Jim. - Nem kétlem, de arról biztosíthatom, Bailes gazda... A farmer felemelte a kezét. - Szót se többet, fiam. Jim kúrálta ki, kár is vóna tagadni. Bárcsak látta vóna, ahogy meghajtotta. Öreg legény ő is, de azér' megfuttatta rendesen. Úgy futott, mint a nyúl - s még kuncogott is, ahogy felidézte. Ez már sok volt nekem. A farmer dicshimnusza alatt szórakozottan vakargattam a tehén farát, és bepiszkoltam a kezem. Összeszedve maradék méltóságomat odabiccentettem Bailesnek: - Hát, most már mennem kell. Megengedi, hogy kezet mossak a házban? - Menjen csak - válaszolta. - Az asszony majd ad meleg vizet. Ahogy ballagtam visszafelé a mezőn, egyre jobban nyomasztott az eset kegyetlen igazságtalansága. Szinte révületben haladtam át a kapun, majd az úton. Mielőtt beléptem volna az átjáróba a falak között, belestem a kertbe. Üres volt. A durva köveken baktatva még jobban belemerültem a bánatomba. Kétség nem fért hozzá, hogy ezúttal komplett idiótának bizonyultam. Bárhonnan néztem a dolgot, sehol sem találtam mentséget. Úgy tetszett, mintha nagyon sokára értem volna el a fal végét, de már fordultam volna jobbra, a konyhaajtó felé, amikor hirtelen lánc csörgését hallottam bal felől, és rám vetette magát egy bömbölő teremtmény, harsányan beleugatott az arcomba, majd eltűnt. Ezúttal azt hittem, hogy kiugrik a szívem. A legmélyebb rosszkedvben, önbizalmam fogytán végképp nem voltam fölkészülve Shepre. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy Mrs. Bailes időnként kiköti a bejárat melletti kutyaólhoz, hogy elijessze a nemkívánatos látogatókat. Nekidőltem a falnak, fülemben dobolt a vér, és tompán néztem a köveken tekergő hosszú láncot. Szót sem vesztegetek azokra az emberekre, akik elveszítik az önuralmukat az állatokkal szemben, de akkor valami megpattant az agyamban. Kitört belőlem minden frusztrációm, artikulátlanul üvöltözni kezdtem, megragadtam a láncot, és őrjöngve húzni kezdtem. Az a vesztemre törő kutya odabent van az ólban. Végre tudtam, hogy hol keressem, és eljött az idő, hogy felelősségre vonjam. A kutyaház három méterre lehetett tőlem, és eleinte semmit sem láttam. Csak a holt súlyt éreztem a lánc végén. Aztán, ahogy húztam könyörtelenül, feltűnt egy orr, majd a fej, végül a nagy állat egész teste, amint ott lógott tehetetlenül a nyakörvénél fogva. Nem akaródzott neki felállni és az üdvözlésemre sietni, de én nem ismertem szánalmat, centiméterről centiméterre húztam magam felé a köveken, amíg ott nem hevert a lábaimnál. Még mindig dühöngve lehajoltam hozzá, megráztam az öklöm az orra előtt, és pár centiméterről beleordítottam a képébe. - Te csirkefogó! Ha még egyszer ezt teszed velem, beverem azt a rohadt fejedet! Hallasz engem? Be fogom verni azt a rohadt fejedet! - 56 -
Shep rémülten forgatta a szemét, és a farka bocsánatkérően verdesett a lábai között. Amikor tovább üvöltöztem vele, behízelgő vigyorra húzta az ínyét, majd a hátára hengeredett, és félig behunyt szemmel, mozdulatlanul kinyúlt előttem. Tehát erről van szó: gyáva a kutya. Csalás volt a sok bősz támadás. Kezdtem lenyugodni, de azt akartam, hogy megtanulja a leckét. - Jól van, pajtás - suttogtam fenyegetően. - Ne feledd, amit mondtam! - Elengedtem a láncot, és utoljára még rákiáltottam. - Most pedig takarodj! Shep, szinte térden csúszva, behúzott farokkal kotródott vissza az óljába, én pedig bementem a házba, hogy megmossam a kezemet. Vereségem emléke jó ideig nem hagyott nyugodni. Nem volt kétségem afelől, hogy igaztalanul bántak velem, de immár idősebben és bölcsebben tekintve vissza az esetre, úgy ítélem meg, hogy tévedtem. A Bailes tehenének tünetei az oltógyomor kóros helyváltoztatására utalnak (amikor a jobb oldalról átcsúszik a bal oldalra), ám akkoriban még nem volt ismert ez az állapot. Manapság sebészeti beavatkozással orvosoljuk: egyszerűen visszatoljuk a helyére az elvándorolt szervet, és öltésekkel rögzítjük. De néha hasonló eredménnyel jár az is, ha ledöntjük a tehenet és átfordítjuk a másik oldalára, így hát miért ne válhatna be a futtatás is? Önként beismerem, hogy számtalanszor alkalmaztam Jim Oakley „futtasd ki a belit” módszerét, nem egyszer látványos sikerrel. Mind a mai napig sokat tanulok a farmerektől, de ez volt az egyetlen eset, amikor egy postástól tanultam. Meglepődtem, amikor egy hónappal később újra kihívtak Bailes valamelyik tehenéhez. Arra számítottam, hogy Rose-zal való felsülésem után inkább Jim Oakley segítségét veszi igénybe, ha baj van. De nem, a farmer hangja éppen olyan udvarias és barátságos volt a telefonban, mint máskor, és semmi jelét nem adta annak, hogy elvesztette irántam a bizalmát. Különös volt... A kocsit a farm előtt hagytam, majd óvatosan bekémleltem a kertbe, mielőtt a falak közé merészkedtem volna. Halk fémcsörgés jelezte, hogy Shep odabent lapul a kutyaólban, mire lelassítottam lépteimet: nem akartam, hogy újra meglepjen. Az átjáró végére érve megálltam, vártam egy darabig, de csak egy orrhegyet láttam, aztán még az is eltűnt a szemem elől. Tehát a kitörésem megtette a hatását a nagy kutyára - tudta, hogy többé nem tűröm el lehetetlen viselkedését. Mégsem éreztem jól magam, amikor a vizit után elhajtottam. Nem nagy dicsőség fölébe kerekedni egy állatnak, és az a kínos érzés gyötört, hogy legfőbb örömétől fosztottam meg Shepet. Végül is minden teremtménynek joga van valamilyen szórakozáshoz, és noha Shep hobbija időnként rossz hatást gyakorolt mások szívműködésére, mégiscsak az ő magánügye volt. Feszengve gondoltam arra, hogy elvettem valamit az életéből. És nem voltam büszke magamra. Ezért rossz előérzettel állítottam le a kocsit a Bailes-farm előtt, amikor legközelebb, de még azon a nyáron Highburnön át vitt az utam. A fehér és poros falusi utca szunyókálni látszott a délutáni napsütésben. Semmi sem mozdult a mindent beborító csendben - kivéve egy apró embert, aki a falak közötti átjáró felé igyekezett. Kövér volt és sötét bőrű, a falu szélén tábort vert cigány üstfoltozók egyike, és lábasokkal meg fazekakkal volt tele a karja. Leshelyemről a kerítés lécein át beláttam az előkertbe, ahol Shep hangtalanul meglapult a fal tövében. Elbűvölve figyeltem, ahogy az emberke minden sietség nélkül belép az átjáróba, a kutya pedig követi a fal túloldalán mozgó fejet. Félúton történt, ahogy számítottam rá. A tökéletesen időzített ugrás, a pillanatnyi szünet a tetőfokon, majd a harsány ugatás a gyanútlan fülbe. A hatás most sem maradt el. Hadonászó karokat láttam és repülő edényeket, amit hosszas fémcsörgés hangja kísért, majd, mint akit puskából lőttek ki, ismét feltűnt a kis ember, jobbra fordult, és elviharzott mellettem az utcán. Tekintetbe véve csaknem gömbölyű termetét, elképesztő sebességgel kapkodta kurta lábait, és meg sem állt, amíg be nem ért a faluszéli boltba. Nem tudom, miért éppen oda ment be, hiszen ott nem kaphatott a gyömbérnél komolyabb szíverősítőt. Shep látható elégedettséggel vette be magát ismét a fű közé, majd elhevert egy almafa hűvös árnyékában, és a mancsára fektetett fejjel, kényelembe helyezkedve várta a következő áldozatát. Magamban mosolyogva fordítottam el az indítókulcsot, és hajtottam tovább. Megállhattam volna a boltnál, hogy megmondjam a kis embernek: nyugodtan összeszedheti az edényeit, mert a - 57 -
legkevésbé sem kell attól tartania, hogy széttépik, de inkább átadtam magam a megkönnyebbülésnek, hogy mégsem oltottam ki a rettenthetetlenség szikráját a nagy kutyából: Shep tovább űzhette régi szórakozását.
14. Úgy gondolom, ha egyszer bűnre adod a fejed, később egyre könnyebben megy a dolog. Csak elkezdeni nehéz. Legalábbis én így láttam, ismét fenn ülve a buszon, mert másodszor is meglógtam. Egyáltalán nem okozott gondot kisurranni a Grand Hotelból, végig Scarborough utcáin, ahol nyoma sem volt katonai rendőröknek, és ügyet sem vetett rám senki, amikor hanyagul besétáltam a buszpályaudvarra. Február 13-a volt, szombat. Helen erre a hétvégére várta a gyereket. Bármelyik percben megindulhatott a szülés, és én képtelen voltam belenyugodni, hogy itt ülök tőle néhány mérföldre, és nem tehetek semmit. Se mára, se holnapra nem voltak óráink, tehát nem fogok lemaradni semmiről, és az én jelenlétem sem fog hiányozni senkinek. Pusztán formális függelemsértést követek el, de hát nincs más választásom. Akárcsak az első alkalommal, most is látnom kellett Helent. Nem maradok soká, gondoltam, miközben a házuk jól ismert kapuja felé tartottam. Bementem, és csalódottan néztem körbe az üres konyhában - valamiért biztosra vettem, hogy ott fog várni rám, kitárt karral. A nevét kiáltottam, de semmi sem mozdult a házban. Még ott hallgatóztam, amikor egy befelé nyíló ajtón át megjelent az apósom. - Fia született - mondta. Megkapaszkodtam az egyik szék hátában. - Micsoda? - Fia született - ismételte meg vérlázító nyugalommal. - Mikor? - Pár perce. Éppen most telefonált Brown nővér a szülőotthonból. Furcsa, hogy csak úgy besétált ide. Ahogy ott kapaszkodtam a székbe, fürkésző pillantást vetett rám: - Nem kér egy kis whiskyt? - Whiskyt? Nem. Miért? - Hát, kicsit sápadtnak tűnik, fiam. Mindenesetre nem ártana, ha enne valamit. - Nem, köszönöm, nem, azonnal oda kell mennem. Elmosolyodott. - Ne siessen úgy, fiam. Egy ideig még úgysem engedik be hozzá. Egyék inkább valamit. - Sajnálom, de nem megy. Megengedi... megengedi, hogy elvigyem a kocsit? Még akkor is remegtem egy kissé, amikor elhajtottam. Legalább felkészített volna az apósom, mondhatta volna például, hogy „Nagy újságom van a számára” vagy valami ilyesmit, de a puszta bejelentés, csak úgy, magában, minden körítés nélkül, bizony váratlanul ért. Amikor lefékeztem a Brown-féle szülőotthon előtt, még mindig nem tudtam felfogni, hogy apa lettem. Hivatalosan Greenside Szülőotthonnak hívták a helyet, de valójában Brown nővér lakóháza volt az. A nővér benne volt a hivatalos bába-jegyzékben, és általában két-három helybeli asszony szült nála egyszerre. Maga nyitott ajtót, és összecsapta a kezét. - Herriot doktor! Maga aztán gyorsan ideért! Hogy kerül ide? - Derűs, fürge, huncut tekintetű kis asszony volt. Zavartan mosolyogtam: - Hát, éppen benéztem az apósomhoz, és tőle hallottam a hírt. - Még annyi időt sem hagyott nekünk, hogy rendesen megmosdassuk a kis legényt - mondta. - De annyi baj legyen, jöjjön be és nézze meg. Remek kisbaba, négy kiló. Mintha álmodnék, úgy mentem be utána a kis házba, föl a lépcsőn, be egy hálószobába. Helen kipirultan feküdt az ágyban. - Szervusz - mondta. Odamentem és megcsókoltam. - Milyen volt? - kérdeztem idegesen. - 58 -
- Szörnyű - válaszolta Helen minden lelkesedés nélkül. Aztán a mellette álló kiságy felé intett a fejével. Életem első pillantását vetettem a fiamra. A kis Jimmy színe téglavörös volt, az arca puffadt és formátlan. Ahogy fölé hajoltam, az állához rántotta parányi ökleit, és úgy festett, mintha valami rettenetes harc dúlna a bensejében. Az arca kidagadt és elsötétült, vonásai eltorzultak, és a püffedt arc mélyéről vészjóslóan meredt rám a szeme, miközben a nyelvét kidugta a szája sarkán. - Édes Istenem! - kiáltottam fel. A nővér ijedten nézett rám. - Mi baj? - Hát, olyan furcsán néz ki ez a kicsi, nem gondolja? - Micsoda? - meredt rám bőszen. - Hogy mondhat ilyet, doktor úr? Hiszen gyönyörű ez a kisbaba! Ismét odapislantottam a rácsos ágyra. Jimmy bandzsítva nézett vissza rám, az arca bíborszínt öltött, és nyálbuborékok jelentek meg az ajkán. - Biztos benne, hogy jól van? - kérdeztem. Az ágy felől fáradt kuncogás hallatszott, de Brown nővér nem élvezte a dolgot. - Jól van, mondja meg, hogy mire gondol! - húzta ki magát peckesen. Csoszogtam a lábammal. - Nos, izé... nincs neki semmi baja? Már attól féltem, hogy megüt. - Hogy képzeli? Egyáltalán, miről beszél? Életemben nem hallottam még ekkora ostobaságot! - Kérdően nézett az ágy felé, de Helen, kimerült mosollyal az arcán, lecsukta a szemét. Félrevontam a feldühödött asszonykát. - Nézze, nővér, nincs véletlenül egy másik csecsemő is a háznál? - Másik micsoda? - kérdezte fagyosan. - Csecsemő... egy másik újszülött. Akivel össze tudnám hasonlítani Jimmyt. Óriásira tágult a szeme. - Összehasonlítani?! Doktor úr, egy percig nem hallgatom tovább magát, most már elég legyen ebből! - Kérem, nővérke! - ismételtem. - Van itt még egy csecsemő? Hosszú szünet következett, mialatt a nővér úgy meredt rám, mint valami új és felfoghatatlan jelenségre. - Hát... Dewburnné ott fekszik a szomszéd szobában. A kis Sidney majdnem egyszerre született Jimmyvel. - Megnézhetném? - unszoltam könyörögve. A nővér tétovázott, aztán szánakozó mosoly ült ki az arcára. - Hát maga... maga... várjon egy percet. Átment a másik szobába, ahonnét fojtott hangokat hallottam. Majd visszatért és intett, hogy kövessem. Dewburnné a hentes felesége volt, jól ismertem. A párnán nyugvó arca épp olyan vörös és fáradt volt, mint Helené. - Ó, doktor úr, igazán nem számítottam magára! Azt hittem, hogy a seregben van. - Ott is vagyok a légierőnél, Mrs. Dewburn. De most... izé, eltávozást kaptam. Belenéztem a kiságyba. Sidney szintén sötétvörös volt és puffadt, és mintha ő is birkózott volna önmagával. E belső harc az eltorzuló arcvonásokban adott hírt magáról, majd egy fogatlan vicsorgásban tetőzött. Önkéntelenül hátraléptem. - Milyen szép gyerek - mondtam. - Igen, valóban gyönyörű - válaszolta meghatottan az anya. - Hát, tényleg fantasztikus. - Még egy hitetlenkedő pillantást vetettem a rácsos ágyra. - Nos, nagyon köszönöm, Dewburnné. Igazán kedves magától, hogy megnézhettem a kicsit. - Ugyan, doktor úr, maga a kedves, hogy érdeklődik iránta. Az ajtón kilépve nagy levegőt vettem és megtörültem a homlokomat. Hatalmas megkönynyebbülést éreztem. Sidney ugyanis még Jimmynél is rémesebben festett. - 59 -
Amikor visszamentem Helen szobájába, Brown nővér az ágy szélén ült, és a két nő láthatólag rajtam nevetett. Persze, visszanézve magam is tudom, hogy ostobán viselkedtem. Mind Sidney Dewburn, mind a fiam ma már nagy, erős és feltűnően jóképű fiatalember, tehát alaptalanok voltak a félelmeim. A kis nővér csúfondárosan nézett rám. Azt hiszem, megbocsátott nekem. - Ha jól sejtem, a borjakat meg a kiscsikókat persze szépnek látja az első perctől fogva? - Mi tagadás - válaszoltam. - Szerintem szépek is. Mint mondottam volt, nem vagyok egy ötletgyáros, de Scarboroughba visszamenet a buszon ördögi terv fogamzott meg elmémben. Rendkívüli eltávozást fogok kapni, de miért venném igénybe éppen most? Helen még két hétig bent marad a szülőotthonban, és nem volna semmi értelme egyedül ténferegnem Darrowbyben. Inkább két hét múlva kéne megkapnom azt a táviratot, amely értesít a gyermek megszületéséről, és akkor a családdal együtt tölthetném a szabadságomat. Érdekes, hogy e vonzó gondolat milyen gyorsan söpörte el erkölcsi skrupulusaimat, de végül is, mondtam magamban, kinek ártanék vele? Nem tartok igényt semmilyen különleges elbánásra, éppen csak az időponton változtatnék egy kicsit. Ezzel igazán nem mérnék megrendítő csapást sem a RAF-ra, sem Nagy-Britannia hadviselésére úgy általában. És még jóval azelőtt, hogy az elsötétített jármű begördült volna a városba, eldöntöttem, hogy másnap írok egy barátomnak Darrowbybe, és elrendezem vele a távirat dolgát. De korántsem voltam én olyan megrögzött bűnöző, mint gondoltam, mert ahogy múltak a napok, úgy kezdtek el rágni a kétségek. A kiképző táborban szigorú szabályok uralkodtak. Nagy bajba kerülnék, ha kiderül a turpisság. De a Helennel töltendő szabadság képe minden más meggondolást elsöpört. Aztán elérkezett a végzetes nap. Éppen az ágyunkon heverésztünk ebéd után a szobatársaimmal, amikor erőteljes hang harsant fel a folyosón. - Herriot közlegény! Gyerünk, Herriot, álljon elő! A gyomrom összerándult. Valahogy nem számítottam rá, hogy Blackett repülő főtörzsőrmester fogja intézni a dolgot. Gondoltam, majd jön egy szakaszvezető vagy egy tizedes, legfeljebb az egyik őrmester, de nem a nagy ember maga. Blackett repülő főtörzsőrmesternek mogorva embernyúzó kinézete volt; ösztövér, 188 centiméter magas alakja, széles, csontos válla és markáns arca már önmagában is megtette a hatását. Általában az altisztek elé kerültünk a vétségeinkkel, de ha Blackett repülő főtörzsőrmester vette kezébe a dolgot, akkor azt megemlegettük. Újra felharsant a kiáltás. Ugyanaz a mélyről jövő, bömbölő hang, amely reggelenként a gyakorlótéren visszhangzott a fülünkben. - Herriot! Álljon elő, Herriot! Fürgén ügettem ki a szobából, végig a folyosó fényesre sikált padlóján. Majd merev vigyázzban megálltam a hórihorgas ember előtt. - Jelen, főtörzsőrmester úr! - Maga Herriot? - Igenis, főtörzsőrmester úr! A két ujja között tartott távirat finoman súrolta a nadrágja szövetét, ahogy előre-hátra járt a keze. Fájdalmasan nekilódult a szívverésem, amíg arra vártam, hogy mi fog történni. - Na, fiam, örömmel közlöm, hogy a felesége szerencsésen túl van a szülésen. - Szeméhez emelte a táviratot. - Azt írják, hogy „fiú, mindketten jól vannak. Brown nővér.” Hadd gratuláljak elsőként. A kezét nyújtotta, és amikor megfogtam, elmosolyodott. Egyszerre egészen úgy festett, mint Gary Cooper. - Most pedig azonnal indul, és meglátogatja őket, értve vagyok? Bambán bólintottam. Azt gondolhatta rólam, hogy érzéketlen alak vagyok. A vállamra tette a kezét, és bevezetett a napos szobába. - Gyerünk, semmirekellők, mozgás! - Erőteljes orgánuma szárnyalt az asztaloknál ülő repülősök feje fölött. - Ez most fontos. Egy újdonsült apáról van szó. Eltávozási engedély, vasúti menetlevél, zsold, villámgyorsan! - 60 -
- Igenis, főtörzs. Máris, főtörzs. - Kopogni kezdtek az írógépek. A nagy ember odalépett a falon lógó vasúti menetrendhez. - Nem is kell olyan messzire mennie. Lássuk csak... Darrowby, Darrowby... igen, három húszkor indul innen Yorkba egy vonat. - Megnézte az óráját. - Még eléri, ha igyekszik. Amikor újra megszólalt, attól féltem, hogy a föld alá süllyedek szégyenemben. - Indulás vissza a szobába csomagolni! Addig elkészítjük az iratokat. Átöltöztem a kimenő ruhámba, összepakoltam a zsákomat, a vállamra dobtam, aztán siettem vissza a napos szobába. A repülő főtörzsőrmester ott várt rám. Kezembe nyomott egy hosszú borítékot. - Minden benne van, és bőven maradt még ideje. - Végignézett rajtam, körbesétált és megigazította a rangjelzést a sapkámon. - Így, nagyon jó. Nem engedhetjük el rendetlen külsővel az aszszonykához, nem igaz? - Újra rám villantotta a Gary Cooper-mosolyt. Jóképű, barátságos tekintetű ember volt, csak idáig nem vettem észre. Végigkísért a folyosón. - Ez az első fia, igaz? - Igenis, főtörzs úr! Bólintott. - Hát, nagy nap ez a mai. Nekem három is van. Már nagyobbacskák, mégis nagyon hiányzik, hogy nem láthatom őket a nyavalyás háború miatt. Igazán irigylem magát, hogy csak besétál hozzájuk ma este, és életében először megpillantja a fiát. Forró hullámként borított el a lelkifurdalás, és ahogy megálltunk a lépcső tetején, meg voltam győződve arról, hogy bűntudatos tekintetem és lapos pillantásaim el fognak árulni. De ő nem is figyelt rám igazán. - Tudja, fiam - mondta halkan, elnézve valahová a fejem felett -, ez lesz élete legboldogabb időszaka. A főlépcsőt nem volt szabad használnunk, ezért a keskeny személyzeti lépcső kövein csattogtam lefelé, amikor újra meghallottam az erőteljes hangot. - Adja át nekik üdvözletemet! Csodálatos időt töltöttem Helennel, nagyokat sétáltunk, felfedeztük a babakocsi-tologatás gyönyörűségét, a kis Jimmy külseje pedig időközben fantasztikus átalakuláson ment át. Sokkal jobban jártam így, mintha a hivatalosan engedélyezett időpontban kapom meg az eltávozást, és kétség sem fért ahhoz, hogy tervem sikerrel járt. Mégsem tudtam büszkélkedni vele. Győzelmem fénye elhomályosult, és mind a mai napig fenntartásokkal gondolok erre az esetre. Blackett repülő főtörzsőrmester mérgezte meg az örömömet.
15. - Kicsit dilis lehetsz, ha vidéki állatorvos vagy - mondta a fiatal repülős nevetve, de én úgy éreztem, van is némi igazság a szavaiban. Előbb ő beszélt nekem a civil foglalkozásáról, és amikor én ismertettem vele a munkám időbeosztását és körülményeit, hitetlenkedve csóválta a fejét. Volt idő, amikor tiszta szívemből egyetértettem volna vele: például amikor már kilenc óra volt, undorító, nyirkos este, és én még mindig dolgoztam. Erősebben markoltam a kormánykereket, és kihúztam magam az ülésen, halkan felnyögve fáradt izmaim tiltakozására. Miért választottam ezt a hivatást? Lehetett volna valami könnyebb, úriasabb szakmám is mint például a szénbányászat vagy a vízvezeték-szerelés. Három órája kezdtem el sajnálni magamat, amikor egy borjaztatásra menet áthajtottam Darrowby piacterén. A boltok zárva, még a szitáló téli eső is nyugodalmat sugallt, a munka végét, kandallókat, könyveket, gomolygó dohányfüstöt. Mindez megvolt nekem is, plusz Helen, odahaza a manzárdlakásban. Azt hiszem, az tette be nekem végképp a kaput, amikor megláttam azt a fiatal társaságot, amelyik akkor indult el a Drovers elől; három lány és három fiú; kiöltözve és nevetve, nyilván táncolni mentek, vagy valamilyen mulatságba. Mindenki pihent, mindenki jól érezte magát; mindenki, - 61 -
kivéve doktor Herriotot, aki a hideg, nyirkos hegyek felé zötykölődött, ahol vesződséges munka várt rá. Páciensem látványa sem tudott javítani a kedvemen. Csontos kis üsző hevert az oldalán az omladozó, nyitott színben, öreg bádogkannák, féltéglák és más kacatok társaságában; nem nagyon tudtam, mibe botlom bele, mert csak egy füstös olajlámpa világított, amelynek lángja hajladozott és reszketett a szélben. Két órája dolgoztam már a színben, centiméterenként húzva kifelé a borjút. Nem rendellenes fekvés okozta a bajt, csak a szűk szülőcsatorna, de az üsző nem állt lábra, így végig a földön kellett feküdnöm, a téglák és kannák között hemperegve, csak arra az időre állhattam föl, amíg eltántorogtam a vizesdézsáig, miközben a jeges eső végigvert borzongó mellemen és hátamon. És most hazafelé hajtok, az arcom merevre fagyott, felhorzsolt bőröm sajog a ruha alatt, és úgy érzem magam, mintha egy csapat erős, felbőszült férfi tetőtől talpig összerugdosott volna. Már csaknem elmerültem az önsajnálatban, amikor beértem a Copton nevű kis faluba. Meleg nyári napokon idilli hely volt ez, mindig Perthshire egy zuga jutott róla eszembe, a zöld hegyoldal alsó lejtőit körülölelő egyetlen utcájával és a fák sötét csoportjával, amely magasan felkúszott a hangás fennsíkra. De ma este halott, fekete helynek láttam esőverte, bezárt házaival a reflektorok fényében; csak egyetlen, halvány fény világolt a falu közepén, amelyet a kocsma lámpája vetett a kanyargó útra. Leállítottam a kocsit „A rókához és a kopókhoz” címzett kocsma himbálózó cégére alatt, és mintegy ösztönösen kinyitottam az ajtót. Kellemes meleg csapott meg a kocsmába lépve. Nem volt pult, csak magas támlájú padok és tölgyfa asztalok sorakoztak az egyszerű falusi konyhából kialakított helyiség fehérre meszelt falai mentén. Az egyik szögletben álló megfeketedett, öreg tűzhelyben fahasábok ropogtak, és a falióra tiktakolása hallatszott a hangok mormolásába szőve. Nem volt olyan mozgalmas hely, mint a modern kocsmák, de nyugalom honolt benne. - Látom, munkából jön, doktor úr - szólított meg a szomszédom, amikor lehuppantam mellé a padra. - Igen, Ted, honnan tudja? A férfi végignézett mocskos viharkabátomon és a gumicsizmán, amelynek lecserélésével már nem bajlódtam a farmon. - Hát, ez nem éppen a vasárnapi ruhája, aztán meg véres az orra és tehénszaros a füle. - Ted Dobson nagy darab tehenész volt, harmincegynéhány éves, és amikor hirtelen rám vigyorgott, kivillantak fehér fogai. Én is elmosolyodtam, és elővettem a zsebkendőmet. - Furcsa, hogy ilyen időben mindig rájön az emberre az orrfújás. Körülnéztem a teremben. Vagy egy tucat férfit láttam pintes korsókkal, néhányan dominóztak. Csupa tanyamunkás; ilyenekkel szoktam találkozni, amikor még pirkadat előtt kiugrasztanak az ágyból; görnyedt alakok, a szél és az eső miatt behúzott nyakkal tekernek ki a farmra nagykabátban, beletörődve nehéz sorsukba. Gyakran gondoltam arra akkoriban, hogy ezt nekem csak időnként kell megtennem, de nekik minden áldott reggel. És heti harminc shillinget kapnak érte; már a puszta látásukra elszégyelltem magam egy kicsit. Waters, a kocsmáros teletöltötte a poharamat, magasra emelve a kancsót, hogy a sör jó habos legyen. - Tessék, doktor úr, hat penny lesz. Magának megszámítom féláron. A kancsó sör minden egyes csöppje a pincében álló fahordókból származott. Egy forgalmas műintézetben ez a módszer tökéletesen alkalmatlan lett volna, de „A róka és a kopók” ritkán volt tele, és Waters nem is gazdagodhatott volna meg a kocsmárosságból. De négy tehenet tartott az ivó melletti istállóban, ötven tyúk csipegetett a hosszan elnyúló hátsó udvarban, és a két kocája minden évben ellett egy alomra való malacot. - Köszönöm, Waters. - Nagyot húztam a korsóból. A hideg ellenére megizzadtam a munkában, és a sűrű, ízletes sör jólesően oltotta a szomjamat. Jártam már itt néhányszor korábban is, és az arcok mind ismerősek voltak. Különösen az öreg Albert Close-é, a nyugalomba vonult juhászé, aki minden este ott ült ugyanazon a helyen, a pad tűzhelyhez közelebbi végében. - 62 -
Most is úgy üldögélt ott, mint máskor, állát a hosszú pásztorboton nyugtatva, amely végig vele volt a munkás években, és üres tekintettel meredt maga elé. Félig a pad, félig az asztal alatt elnyúlva hevert Mick nevű kutyája, éppoly vén és kiszolgált, mint a gazdája. Láthatóan egy mozgalmas eseményről álmodott, mert hevesen csapkodott a mancsával, rángatózott a szája és a füle, majd fojtott ugatást hallatott. Ted Dobson megbökött, és elnevette magát. - Úgy látom, az öreg Mick még mindig terelgeti a birkákat. Bólintottam. Nem sok kétségem volt afelől, hogy a kutya a régi szép időket éli újra, amikor a gazdája füttyére megfeszített izmokkal kilőtt, és széles ívet kanyarított futtában a legelő körül. Albert maga is így lehetett vele. Mit láthat ez az üres szempár? Elképzeltem őt fiatalon, a szélfútta fennsíkokat róva, végtelen mérföldeken át lápvidékeken, sziklákon és hegyi patakokon keresztül, minden lépésnél a földbe szúrva ezt a botot. Nincs egészségesebb ember a völgységi pásztornál, aki télen-nyáron szabad levegőn van, s esőben-hóban csak egy zsákot vet a vállára. És most itt ült Albert, megtört, csúzos vénemberként, és apatikusan bámult ki az ősöreg, rongyos tweedsapka ellenzője alól. Észrevettem, hogy üres a pohara, és odamentem hozzá. - Jó estét, Mr. Close! - mondtam. A füléhez tette a kezét és rám pislogott. - He? Megemeltem a hangom: - Hogy van, Mr. Close? - Nem panaszkodhatok, fiatalember - motyogta. - Nem panaszkodhatok. - Nem inna még egy sört? - Köszönöm. - A poharára mutatott reszketeg ujjával. - Jöhet belé egy csepp, fiatalember. Tudtam, hogy a csepp egy pintet jelent, és odaintettem a kocsmárost, aki szakértően kezelte a kancsót. Az öreg pásztor megfogta az újratöltött korsót, és felnézett rám. - Egészségére - dörmögte. - A legjobbakat - mondtam, és már indultam volna vissza, amikor a vén kutya feltápászkodott. Fölverhette álmából, amikor hangosan beszéltem a gazdájához, mert álmosan nyújtózkodott, néhányszor megrázta a fejét és körbenézett. Ahogy felém fordult és rám emelte a tekintetét, belém markolt a döbbenet. Szörnyű volt a szeme. Valójában alig is láttam a bedagadt szemet, ahogy gyötrelmesen pislogott rám a gennytől ragacsos szempillák közül. Csúnya, sötét váladék csorgott az orra két oldala mentén a fehér szőr között. Felé nyújtottam a kezem, mire a kutya gyorsan megcsóválta a farkát, majd becsukta a szemét, és ki sem nyitotta többé. Úgy tűnt, hogy ettől jobban érzi magát. Albert vállára tettem a kezem. - Mr. Close, mióta ilyen? - He? Növeltem a hangerőt. - Mick szeme! Nagyon rossz állapotban van! - Ja, igen. - Az öregember egyetértően bólintott. - Kicsit huzatot kapott. Kölyökkora óta odaki' van a huzatba'. - Nem, ez nem a huzat, hanem a szemhéja miatt van. - He? Vettem egy nagy levegőt, és kieresztettem a hangomat. - Befelé fordult a szemhéja! Ez elég súlyos! Az öregember újra bólintott. - Ja, sokat fekszik odaki' az ajtó előtt. Huzatos hely az. - Nem, Mr. Close! - ordítottam. - Ennek semmi köze a huzathoz. Ez egy entropion nevű betegség, amit műtéttel lehet gyógyítani! - Igaza van, fiatalember. - Belekortyolt a sörébe. - Kissé huzatot kapott. Kölyökkora óta odaki' van... Lemondóan hátat fordítottam neki, és visszamentem a helyemre. Ted Dobson kérdőn nézett rám. - 63 -
- Miről van szó? - Ez egy csúnya dolog, Ted. Az entropion az a betegség, amikor a szemhéj befelé fordul, és a szempillák dörzsölik a szemgolyót. Nagyon fájdalmas, és néha fekélyesedést, sőt vakságot is okoz. De mindenképpen átkozottul rossz a kutyának. - Értem - mondta Ted elgondolkozva. - Észrevettem, hogy az öreg Micknek már jó ideje csipás a szeme, de mostanában még rosszabbra fordult. - Igen, néha előfordul ilyen is, de ez többnyire veleszületett rendellenesség. Gondolom, Micknek mindig is hajlama volt rá, de valamilyen okból hirtelen került ilyen rettenetes állapotba. Újra a vén kutya felé fordultam, aki szorosan lezárt szemmel, békésen üldögélt az asztal alatt. - Azt mondja, szenved tőle? Széttártam a karomat. - Hát, tudja, milyen az, ha belemegy akár csak egy porszem vagy egy szempilla az ember szemébe. Azt kell mondanom, hogy elég nyomorultul érezheti magát. - Szegény öreg jószág. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyű neki. - Cigarettára gyújtott. - És az operáció segítene rajta? - Igen, Ted, az ilyen műtét az állatorvos egyik legnagyobb sikerélménye. Ha elvégeztem egy ilyet, mindig azt éreztem, hogy sokat segítettem a kutyán. - Azt el is hiszem. Jó érzés lehet. De nagyon sokba kerül, jól sejtem? Fanyarul mosolyogtam. - Attól függ, honnan nézzük. Pepecselős munka, ami sok időbe telik. Általában egy fontot számítunk fel érte. - Egy embergyógyász csak nevetne ezen az összegen, de Albertnek így is túl sok lett volna. Pár pillanatig mindketten hallgattunk, néztük az öregembert, az elnyűtt kabátját, a viseltes nadrág kirojtosodott szárát a repedezett bakancs felett. Az az egy font két heti nyugdíját teszi ki. Neki kész vagyon. Ted hirtelen felállt. - Kérsz még egyet, Albert? Az öreg pásztor üres tekintettel bámult rá, aztán a poharára bökött. - Ja, tőthetnél belé egy cseppet, Ted. A tehenész odaintette Mr. Waterst, aztán lehajolt az öreghez. - Értette, amit a doktor úr mondott, Albert? - kiabálta. - Ja... ja... Micknek egy kis huzatot kapott a szeme. - Nem, egyáltalán nem ezt mondta! Ez... ez most valami más. - Folyton huzatot kap - motyogta Albert a pohárba dugott orral. Ted elkeseredetten bömbölt. - Maga siket vénség! Figyeljen már arra, amit mondok! Gondját kellene neki viselni és... De az öreg most sem értette. - Kölyökkora óta... mindig odaki' vót... Noha Mick akkor elterelte a figyelmemet a magam bajáról, utána napokig kísértett annak a beteg szemnek az emléke. Nagyon szerettem volna meggyógyítani. Tudtam, hogy egy órai munkával olyan jó állapotba hozhatnám a vén ebet, amilyenben már évek óta nem volt része, és a szívem azt súgta, hogy rohanjak vissza Coptonba, tegyem be Micket a kocsiba, és elhozzam ide, Darrowbybe, a rendelőbe. Nem a pénz miatt fájt a fejem, de hát így mégse lehet működtetni egy praxist. Rendszeresen kerültek utamba sánta kutyák a farmokon, girhes macskák az utcákon, és milyen jó lett volna lehajolni hozzájuk, és legjobb tudásom szerint segíteni rajtuk! Ami azt illeti, néha meg is próbáltam, de nem sokra mentem vele. Végül Ted Dobson oldotta meg a problémámat. Egyik este bejött a városba meglátogatni a nővérét, és biciklijére támaszkodva megállt a rendelő ajtajában. Vidám, tisztára mosott képe úgy fénylett, mintha meggyulladt volna. Egyenesen a tárgyra tért. - Megcsinálná azt a műtétet az öreg Micknek, doktor úr? - Igen, persze, de... hogy gondolja? - 64 -
- Arra ne legyen gondja. Majd mi elrendezzük „A róka és a kopók”-ban a fiúkkal. Kivesszük a pénzt a klubkasszából. - Klubkasszából? - Ja, minden héten beteszünk egy keveset a nyári kirándulásra. Lemegyünk a tengerpartra, vagy ilyesmi. - Hát, ez nagyon kedves magától, Ted, de jól meggondolta? Mindenki benne van? Ted nevetett. - Igen, egy fontot nyugodtan rászánhatunk. Amúgy ennél sokkal többet költünk italra. - Elhallgatott. - A fiúk mind azt szeretnék, hogy legyen meg a műtét, kezd már az idegeinkre menni annak a kutyának a látása, amióta maga elmondta azt a dolgot. - Hát ez nagyszerű - mondtam. - Hogyan fogja idehozni? - A főnök kölcsönadja a furgonját. Csütörtök este megfelel? - Remek. - Néztem, ahogy elhajt, majd bementem, és elindultam visszafelé a folyosón. Mai szemmel úgy tűnhet, hogy túl nagy hűhót csaptunk az egy font körül, de akkoriban ez még igen szép összeg volt: az összehasonlítás kedvéért elmondom, hogy állatorvosként heti négy font volt a fizetségem. Csütörtök estére kiderült, hogy Mick szemműtétje ünnepi eseménynek ígérkezik. A kis teherautó tele volt A róka és a kopók törzsvendégeivel; aki nem fért be, az kerékpáron érkezett. Az öreg kutya félénken osont végig a folyosón a műtőbe, orrlyukait megreszkettette az éter és a fertőtlenítő szokatlan szaga. A nyomában ott tolongott a tanyamunkások zajos hada, nehéz bakancsuk csattogott a kövezeten. Tristan, aki az altatást végezte, föltette a kutyát az asztalra, míg én körbehordoztam a pillantásomat a szokatlan csoportosuláson; az arcok mohó várakozással néztek vissza rám. Rendes körülmények között nem szeretem, ha laikusok is jelen vannak az operációnál, de mivel közösen állták a számlát, mindannyian maradhattak. A lámpa fényében először vehettem jobban szemügyre Micket. Csinos, formás jószág volt, a szörnyű betegségétől eltekintve. Az asztalon ülve résnyire nyitotta a szemét, kínlódva nézett rám egy pillanatig, majd újra elrejtette az éles fény elől; így telhetett el az élete, gondoltam, csak egyegy óvatos és gyors pillantást vetve a környezetére. Az intravénás barbiturát beadása jótétemény lehetett neki, mert egy időre megszabadította a szenvedéstől. És amikor már öntudatlanul feküdt az oldalán, végre elvégezhettem az első vizsgálatot. Szétválasztottam a szemhéjakat, a könnytől és váladéktól ragacsos szempillákat. Régóta tartó keratitiszt és kötőhártya-gyulladást láttam, de legnagyobb megkönnyebbülésemre a szaruhártya még nem fekélyesedett el. - Tudják - mondtam -, rossz állapotban van, de nem hiszem, hogy jóvátehetetlen károsodás érte volna. A tanyamunkások nem törtek ki üdvrivalgásban, de rendkívül elégedettnek látszottak. A karneváli hangulatot tovább emelte fecsegésük és nevetésük, és amikor felemeltem a szikét, belém döbbent, hogy még sohasem operáltam ilyen zajos környezetben. De csaknem vidáman ejtettem meg az első bemetszést; olyan régen vártam már erre a pillanatra. A bal szemmel kezdtem: a szemhéj szélével párhuzamosan pontosan akkora vágást húztam, majd a kés félköríves fordulatával valamivel kevesebb, mint egy centiméternyi szövetet metszettem ki a szem fölött. Fogóval félrehúztam a bőrt, és amint öltésekkel összevarrtam a vérző seb száját mélységes megelégedettséggel láttam, hogyan emelkednek ki a szempillák, eltávolodva a szaruhártya felszínétől, amelyet talán éveken át irritáltak. Az alsó szemhéjról kevesebb bőrt kellett eltávolítanom - az sohasem ad olyan sok munkát -, majd hozzáláttam a jobb szemhez. Boldogan vagdostam, amikor feltűnt, hogy elcsendesedett a zsivaj; csak halk suttogás hallatszott, de az ugratások és nevetések megszűntek. Felpillantottam, és a nagy Ken Appletonon, a Lauren Grove lovászán akadt meg a szemem, ami nem csoda, hiszen százkilencvenhárom centi magas volt és épp olyan kemény kötésű, mint az igáslovak, amelyeket gondozott. - A fenébe, de meleg van itt - suttogta, és láttam, hogy komolyan beszél, mert veríték gyöngyözött az arcán. - 65 -
Ha nem merülök úgy bele a munkámba, azt is észrevehettem volna, hogy nemcsak izzad, de halálosan sápadt is. Éppen a bőrt húztam le az állat szemhéjáról, amikor meghallottam Tristan kiáltását: - Kapják el! A nagydarab embert a mellette álló társak támasztották meg, amikor lassan lecsúszott a padlóra és ott maradt fekve, békés álomban, amíg be nem végeztem az utolsó öltést. Amikor feltakarítottunk Tristannal és elpakoltuk a műszereket, akkor kezdett magához térni, a barátai pedig talpra segítették. Most, hogy befejeződött a hentesmunka, a társaságba is visszatért az élet, és kötekedni kezdtek Kennel, pedig nem ő volt az egyetlen, aki falfehérre vált. - Azt hiszem, jót tenne magának egy korty whisky, Ken - mondta Tristan. Kiment a műtőből, és egy palackkal tért vissza, amelyet a rá jellemző szívélyességgel széttöltögetett. Csőrös poharakat, mérőedényeket és kémcsöveket vettünk használatba, és hamarosan zajos csoportosulás támadt az alvó kutya körül. Amikor a furgon végre elhúzott az éjszakában, vidám énekszó hallatszott ki a zsúfolt raktérből. Tíz nap múlva visszahozták Micket, hogy kivegyem a varratokat. A sebek szépen begyógyultak, de a keratitisz nem szűnt meg, és az öreg kutya még mindig fájdalmasan pislogott. Jó egy hónap kellett hozzá, hogy láthassam a munkám végső eredményét. Egy esti hívás után hazafelé menet ismét Coptonon hajtottam keresztül, amikor „A rókához és a kopókhoz” címzett kocsma fénye eszembe idézte a kis műtétet, amelyet csaknem elfeledtetett már velem a sok új munka. Bementem, és leültem az ismerős arcok közé. A dolgok baljósan változatlannak tűntek. Az öreg Albert a szokásos helyén, Mick elnyúlva az asztal alatt; rángatózó lába tanúsága szerint most is egy mozgalmas álomba merülten. Hosszan bámultam, aztán egy ponton túl nem bírtam tovább. Mintha mágnes húzna, úgy vágtam át a termen, és leguggoltam mellé. - Mick! - szólítottam. - Hé, ébredj, öregfiú! A végtagok rángása csillapodott, majd egy hosszú perc elteltével, amely alatt visszatartottam a lélegzetemet, a borzas fej felém fordult. Én pedig hitetlenkedve, mégis üdvözülten tekintettem bele a kutya kerek, tiszta, ragyogó szemébe; valósággal megfiatalodott. Mintha meleg bor áradt volna szét az ereimben, amikor rám nézett, lihegő vigyorra nyílt a szája, és lelkesen verte farkával a kocsma kövezetét. Se gyulladás, se váladék, és a tiszta, száraz szempillák tisztes távolságban fogták puha körbe a szaruhártya felszínét, amelyet olyan sokáig dörzsöltek és horzsoltak. Megsimogattam az állat fejét, és ahogy felélénkülve körbeforgatta, engem mély boldogság töltött el, látva ezt a felszabadulásán örvendező vén jószágot, amint magába szívja az újra felfedezett világot. Ahogy felálltam, észrevettem, hogy Ted Dobson és a társai cinkosan öszszemosolyognak. - Mr. Close! - kiáltottam. - Nem iszik egyet? - Ja, tőthetne belé egy csöppet, fiatalember. - Mick szeme sokkal jobban van! Az öreg fölemelte a poharát. - Egészségére. Ja, csak egy kis huzatot kapott. - De Mr. Close! - Csúnya dolog, ha huzatot kap az ember szeme. De ez a vén jószág mindig ottan hever a küszöbön, és asszem, hogy megin' huzatot fog kapni. Kölyökkora óta odaki' vót...
- 66 -
16. Ahogy a mosdókagyló fölé hajoltam és elfogott egy újabb, heves köhögőroham, egyre inkább erőt vett rajtam az a kényelmetlen érzés, hogy csak csavar vagyok a gépezetben. Ég és föld volt a különbség a jelenlegi helyzetem és a régi, állatorvosi életem között, amikor magam döntöttem el, hogy s mint intézem a dolgokat, míg a RAF-ban mások hoztak meg valamennyi engem érintő döntést. Nem tudtam kibékülni azzal, hogy báb legyek, mivel a magamfajta alacsony rangú repülősök életét olyan elképzelések és ötletek sora irányította, amelyet annyira magas állású személyek találtak ki, akikkel mi még csak nem is találkoztunk. És jó pár olyan ötletük támadt, amelyet én őrültségnek tartottam. Például ki határozhatott úgy, hogy a hálótermeink valamennyi ablakát nyitva kell tartani, végig a yorkshire-i tél során, hogy szabadon behatolhasson az egészséges nyirok a sötét óceánról, és álmunkban rátelepedjen jéghideg ágyunkra? Nem is maradt el az eredmény: egységünknek majdnem mindegyik katonája torokgyulladást kapott, és a Grand Hotel reggelenként erősen emlékeztetett egy tüdőszanatóriumra, amikor felhangzott a köhögő és szipákoló kórus. Újra rám tört a köhögés, görcsbe rántotta a testemet, azzal fenyegetve, hogy kiugrik a szemgolyóm. Nagy volt a kísértés, hogy beteget jelentsek, de még nem tudtam rászánni magamat. A legtöbb srác egészen addig kitartott, amíg nem szökött égbe a láza, de mostanra, február végére, szinte valamennyien eltöltöttek már pár napot a kórházban. Én azon kevesek között voltam, akik még nem. Talán a virtusnak is volt némi szerepe az ellenállásomban - mivel a többséget tizennyolctizenkilenc éves fiúk alkották, és én viszonylag öregnek számítottam a huszonegynéhány évemmel , de más okok is vezettek. Először is, elég gyakori volt, hogy felöltöztem, de aztán nem tudtam megenni a reggelit, mert rosszul lettem. De akkor már túl késő volt. Ha nem jelentesz beteget még hét óra előtt, akkor végig kell szenvedned a napot. A másik ok az volt, hogy nem szerettem a betegek díszmenetének látványát. Amikor törülközővel a nyakamban kiléptem a folyosóra, ott állt egy őrmester, olvasta a listát, és közben teleszívta a tüdejét. - Betegek, díszmenethez sorakozó! - kiabálta. - Gyerünk, gyerünk, mutassák meg magukat! A különböző hálótermekből lassan gyülekezni kezdtek a boldogtalan maródiak, végigcsoszogtak a linóleumon, mindegyiknél ott volt a „kis felszerelés”, a pizsamát, vászoncipőt, kést, villát, kanalat tartalmazó oldalzsák. Az őrmester ismét elüvöltötte magát: - Sorakozó! Gyerünk, emberek, mozogjanak, mintha élnének! Néztem az összebújó, sápadt és remegő fiatalembereket. A legtöbben köhögtek és szipákoltak, az egyik meg úgy szorította a kezét a hasára, mintha vakbél-perforációja lenne. - Díszmenet! - bömbölte az őrmester. - Díszmenet, vi-gyázz! Díszmenet, pi-henj! Vi-gyázz! Balra át! In-dulj! Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! A szerencsétlen társaság kínlódva elbaktatott. Csaknem egy mérföldet kellett menetelniük az esőben a gyengélkedőig, amely egy másik parti szállodában kapott helyet, én pedig azzal a megerősödött elszánással tértem vissza a hálóterembe, hogy inkább kitartok, amíg lehet. Ugyancsak általános rémületet keltett közöttünk az a magas helyről származó elképzelés, hogy nem elég, ha a kiképzés során körbefutjuk Scarborough-t; rendszeres időközönként meg kell állnunk és árnyékbokszolást mímelnünk, mintha verekednénk egymással. Ez az ötlet túl vadnak tűnt ahhoz, hogy igaz legyen, de maga az őrmester adta elő nekünk, aki futtatni szokott bennünket. Valami igen magas rangú tiszt fejéből pattanhatott elő, talán abban a meggyőződésben, hogy ez majd növelni fogja a harci kedvünket. Mi azonban eleinte inkább meg voltunk rettenve, beleértve az őrmestert is, aki nem lelkesedett azért, hogy a levegőt csépelő eszelősök bandájával mutatkozzék a városban. Hál’ istennek akadt valaki, aki nemet mondott az elképzelésre, amely így szerencsésen elvetélt. De sosem felejtem el azt az egyet a sok briliáns ötlet közül, mely szerint üvöltenünk kellett a kiképző gyakorlatok végén. Nem elég, hogy mérföldeket futottunk a terepen, aztán még órákig alakiztunk az esőverte sétányon, miközben a hideg szél libabőrösre csípte a tagjainkat. Annyira jól teljesítettük ezeket a gyakorlatokat, hogy eldöntetett: bemutatót fogunk tartani egy látogatóba érkező légimarsall előtt. Nemcsak a mi rajunk, hanem együtt a sok repülőszázad, a Grand Hotel előtt. - 67 -
Hónapokig készültünk a nagy napra, újra meg újra gyakoroltuk ugyanazokat a mozdulatsorokat, amíg csak tökéletesen nem ment. Eleinte a hordómellű kiképző őrmester elüvöltött parancsait hajtottuk végre, de később, ahogy beletanultunk, már elég volt csak annyit mondania: - Harmadik gyakorlat, rajta! - És végül már csak halkan belefújt a sípjába, hogy kezdhetjük a következő gyakorlatot. Tavaszra már tényleg lenyűgöző látványt nyújtottunk. Rövidnadrágos és atlétatrikós férfiak százai mozogtak egy emberként a téren, míg a kiképző őrmester a bejárat fölötti balkonról irányított bennünket; ugyanitt fog majd állni a légimarsall társaságában a nagy napon. A drámai hatást a néma csend keltette: az egyetlen szó nélkül, csupán sípszóra hullámzó végtagok és hajladozó testek erdeje. Minden nagyszerű volt, amíg valaki ki nem találta, hogy csatakiáltás is kell. Addig némán vonultunk ki a térről a gyakorlat végén, de ezt nyilvánvalóan nem találták elég hatásosnak. Mostantól az utolsó gyakorlat végrehajtása után számolnunk kellett ötig, majd felugrani a levegőbe, teljes hangerővel felüvölteni, és utána rohanva távozni a térről. El kell ismernem: remek ötletnek tűnt. Néhányszor elpróbáltuk, aztán már beleadtunk apaitanyait, úgy üvöltöttünk, mint a dervisek, majd villámgyorsan szétfutottunk a teret körülfogó szállodák közötti utcákban. Odaföntről, a balkonról valóban hatásos lehetett. A fehérbe öltözött férfiak tömege templomi csöndben végrehajtja a gyakorlatokat, majd pár másodpercre tökéletesen mozdulatlanná dermed, míg a legvégén vad üvöltésben tör ki és eltűnik, kiürítve a visszhangzó teret. És ennek az utolsó simításnak volt még egy üdvös vonatkozása: újabb bizonyságot adott a bennünk rejtőzködő agresszivitásról. Az ellenségnek nyilván inába szállna a bátorsága ennek a vérfagyasztó rivalgásnak a hallatán. Az őrmesternek némi gondja támadt az egyik emberrel a rajunkból, egy Cromarty nevű hórihorgas, vöröshajú ifjúval, aki előttem állt a sorban, tőlem pár lépéssel jobbra. Úgy tűnt, hogy Cromarty nem képes átvenni a kellő lelkesedést. - Rajta, fiam - mondta neki az őrmester. - Adjon már bele egy kis vadságot! Úgy kéne üvöltenie, mint egy bestia. De maga úgy fest, mint egy vöröshajú jótündér! Cromarty próbálkozott, de láthatóan nem volt ínyére a dolog. Ugrott egyet és egy mentegetőző kézmozdulat kíséretében elhaló kiáltást hallatott. Az őrmester végigsimított a haján. - Nem, ne így! El kell engednie magát! - Körülnézett. - Devlin, hozzám! Mutassa meg neki, hogy kell ezt csinálni! Devlin, egy vigyorgó ír srác, kilépett a sorból. Ez volt az ő nagy pillanata. Előbb ellazult, majd váratlanul feldobta magát a levegőbe, szétvetett karral és lábbal, miközben rémisztő, vadállati üvöltés tört elő kitátott szájából. Az őrmester önkéntelenül hátralépett. - Köszönöm, Devlin, kitűnően csinálta - mondta kissé bizonytalanul, majd Cromartyhoz fordult: - Most láthatta, fiam, mit várok magától. Próbálja meg így. Cromarty bólintott. Hosszú, komoly képe volt és látszott rajta, hogy tényleg szeretne megfelelni. Ettől fogva minden nap figyeltem, és kétségtelen javulást tapasztaltam. Fokozatosan leépültek a gátlásai. Úgy tűnt, hogy a természet is megjutalmazza erőfeszítéseinket, mert kék éggel és meleg napsütéssel virradt ránk a nagy nap. A térre kimasírozó sok száz ember egyénileg is felkészült. Mindenki frissen mosdva, megnyiratkozva, makulátlan fehér rövidnadrágban és atlétatrikóban. Felsorakoztunk, és mozdulatlanul várakoztunk a Grand Hotel frissen festett kapujával szemben, míg odafönt, a balkonon, meg nem villant a légimarsall sapkájának arany rangjelzése. A scarboroughi RAF-tisztek krémjének gyűrűjében állt, a sarokban pedig megpillantottam az őrmesterünket, fehér díszegyenruhában, amint a szokottnál is jobban kifeszítette a mellkasát. A háttérben ragyogott a tenger és az aranyló öböl kanyarulata, egészen a Filey-szirtekig. Az őrmester fölemelte a kezét. Belefújt a sípjába, és mi elkezdtük. Volt valami szívet melengető abban, hogy része lehetek ennek az olajozott gépezetnek. Csodálatos érzés töltött el, hogy eggyé válhatok a sok lábbal és kézzel, amely együtt mozdul az enyémmel. Erőfeszítés nélkül dol- 68 -
goztunk. Tíz gyakorlatot mutattunk be, mindegyik végén tíz másodpercre vigyázzba merevedtünk, majd sípszóra folytattuk. Tökéletes mutatványunkat élvezve csak úgy röpült az idő. A kilencedik gyakorlat végén ismét éber lettem, vártam a sípszót és számoltam magamban. Semmi sem moccant, mélységes csönd telepedett ránk. Azután, a mozdulatlan sorok közül, váratlanul, mint egy felrobbanó bomba, az előttem álló Cromarty hadonászó végtagokkal és lángoló vörös hajjal kilőtte magát a levegőbe és hoszszú, lelkes üvöltésben tört ki. Akkora erőt adott az ugrásba, hogy úgy tűnt, mintha csak sokára érne földet, de még utána is visszhangzott a fülsiketítő ordítás. Cromartynak végül sikerült. Olyan vad és harcias üvöltést produkált, olyan magasra szökkent, amilyet az őrmester kívánt. Csak egy baj volt: hogy mindezt túl korán tette. Amikor megszólalt az utolsó gyakorlat kezdetét jelző sípszó, sokan meg sem hallották a zajban, mások viszont összezavarodva lekésték a csatlakozást. A keletkezett zűrzavarban a végső üvöltés és a szétrohanás keserves csalódást okozott. A magam részéről, noha felugrottam pár centire a földről, képtelen voltam bármilyen hangot kiadni. Ha Cromarty nem egy jótékony demokrácia fegyveres erejében teljesített volna szolgálatot, akkor valószínűleg szó nélkül elvezetik és agyonlövik. De így mit is tehettek volna vele? Még az sem volt megengedett, hogy az altisztek szitkozódjanak előttünk. Együtt éreztem a kiképző őrmesterrel. Bizonyára sok mindent szeretett volna tenni, de nagy bánatára meg volt kötve a keze. Láttam őt később Cromartyval. Odatolta a képét a fiatalemberéhez. - Maga... maga... - Eltorzult az arca, ahogy a szavakat kereste: - Maga egy TEHETETLEN ALAK! Sarkon fordult, és behúzott nyakkal távozott. Biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban ő is úgy érezte: csupán egy csavar a gépezetben.
17. Nem tagadom, hogy amikor visszatekintek a Darrowbyben töltött életemre, rózsaszín fényben látom az egészet, pedig néha szomorú dolgok is az eszembe jutnak. Például az a kétségbeesett, levegőért kapkodó ember a rendelő ajtajában. - Baj van, nem tudom behozni! Olyan merev, mint egy deszka! Összeszorult a gyomrom. Még egy nehéz eset. - Hogy érti ezt, Jasper? - Ott fekszik a kocsim hátsó ülésén. Átrohantam az úttesten, és kinyitottam a kocsi ajtaját. Azt láttam, amitől tartottam: egy szép dalmatinert, de rettenetes merevgörcsbe feszülve, ívbe hajló gerinccel, kínjában hátravetett fejjel, a semmibe meredő négy merev lábbal. Nem vesztegettem az időt magyarázatra, hanem visszaszáguldottam a házba az injekciós tűért és a gyógyszerekért. Behajoltam a kocsiba, újságpapírt tettem a kutya feje alá, beadtam neki az apomorphint, és vártam. A férfi aggodalmas tekintettel nézett rám: - Mi ez? - Sztrichninmérgezés, Bartle úr! Az imént hánytatót adtam neki. Miközben beszéltem, az állat kiadta gyomra tartalmát a papírra. - Ettől jobban lesz? - Attól függ, mennyire szívódott fel a méreg. - Nem volt szívem megmondani neki, hogy ez a mérgezés szinte minden esetben halálos, sem azt, hogy az elmúlt héten hat kutyát kezeltem ugyanezzel, és valamennyi elpusztult. - Reménykedjünk - mondtam. Bartle figyelte, ahogy barbiturátot szívok fel egy újabb fecskendőbe. - Most mit csinál? - Elaltatom. - Becsúsztattam a tűt a radiális vénába, és ahogy lassanként bejuttattam a folyadékot a kutya vérkeringésébe az állat mély álomba merült. - Most már jobban néz ki - mondta Bartle. - 69 -
- Igen, de akkor lesz baj, amikor elmúlik az injekció hatása, és visszatér a görcs. Mondom, minden azon múlik, hogy mennyi sztrichnin került a szervezetébe. Tartsa őt nyugalomban, és lehetőleg ne üssenek zajt, mert az is kiválthatja a rohamot. Ha látja, hogy kezd magához térni, hívjon fel! Visszamentem a házba. Hét eset egyetlen héten! Tragikus és alig hihető, de immár semmi kétségem nem lehetett. Csakis ártó szándék állhat mögötte. Valami őrült a mi kis városunkban szándékosan mérgezi a kutyákat. A sztrichninmérgezés néha véletlenül is bekövetkezik, hiszen a vadőrök vagy mások ezt a halálos mérget alkalmazzák a kártevők elpusztítására, de általában nagy elővigyázattal járnak el, és olyan helyre teszik, ahol háziállatok nem férhetnek hozzá. Csak akkor van baj, ha egy kutya véletlenül kikaparja a mérget. De ez most más eset. Valahogy figyelmeztetnem kell a gazdákat. Fölemeltem a telefont, és felhívtam a Darrowby and Houlton Times egyik riporterét. Megígérte, hogy beteszi a hírt a következő számba azzal a figyelmeztetéssel, hogy tartsák pórázon a kutyákat, és általában jobban ügyeljenek a háziállatokra. Azután a rendőrséget hívtam. Az őrmester végighallgatta a beszámolómat. - Rendben, doktor úr, én is úgy látom, hogy valami eszelős keze van a dologban. Mindenképp kivizsgáljuk az ügyet. Adja meg nekem az érintett kutyák gazdáinak a nevét... köszönöm... köszönöm. Felkeressük őket, és a helyi gyógyszertárat is ellenőrizzük, hogy ki vásárolt mostanában sztrichnint. És persze nyitva tartjuk a szemünket, hogy nem viselkedik-e gyanúsan valaki. Azzal az érzéssel tettem le a telefont, hogy ezzel talán sikerül megállítanunk a tragikus események sorozatát, de nem tudtam megszabadulni attól a baljós előérzettől, hogy további szerencsétlenségek várnak ránk. De máris felderült a kedvem, amikor Johnny Cliffordot pillantottam meg a váróban. Johnny társaságában mindig jól éreztem magam, mert vak létére is töretlen volt az optimizmusa, és boldog mosoly ült az arcán. Nagyjából velem egykorú volt. A szokásos pózban ült ott, egyik kezét Fergus, a vakvezető kutya fején nyugtatva. - Hát újra itt van a felülvizsgálat ideje? - kérdeztem. - Ahogy mondja, doktor úr. De milyen gyorsan elszaladt ez a hat hónap! - Nevetve nyújtotta oda a kartonját. Leguggoltam, és belenéztem a nagy német juhász pofájába, aki mozdulatlanul és méltóságteljesen ült a gazdája mellett. - És hogy van Fergus? - Remek formában van. Jól eszik, és nagyon eleven. - A fejen nyugvó kéz megindult a füle felé, mire a kutya másik végén a farok végigsöpörte a váróterem padlóját. Ahogy ránéztem a fiatalember büszkeségtől és szeretettől ragyogó arcára, újra ráébredtem, hogy mit jelent neki ez a kutya. Elmesélte, hogy amikor húszegynehány évesen a gyengénlátása rohamosan haladt előre a teljes vakságig, úrrá lett rajta a kétségbeesés, mely csak akkor enyhült, amikor beutalták egy vakvezető kutyás tanfolyamra, és találkozott Fergusszel. Mert többet kapott egy élőlénynél, aki neki adta a látását: Fergusben barátra és társra talált, akivel életének minden percét megosztotta. - Hát akkor lássunk hozzá - mondtam. - Állj fel egy percre, öregfiú, amíg megmérem a lázadat. - A hőmérséklete normális volt. Ezután sztetoszkóppal hallgattam meg a nagy állat mellkasában a megnyugtató egyenletességgel verő szívet. Amikor szétválasztottam a szőrét a nyaka és a háta mentén, hogy megvizsgáljam a bőrt, elégedetten fölnevettem. - Csak az időmet vesztegetem, Johnny. Tökéletesen rendben tartja a bundáját. - Nem telik ám el nap, hogy ki ne keféljem. Láttam már, hogyan keféli és fésüli fáradhatatlanul, hogy még fényesebben ragyogjon a kutya dús, erős szőre. A legnagyobb bók, amit Johnny kaphatott, az volt, hogy milyen gyönyörű a kutyája. Határtalanul büszke volt a szépségére, még ha ő maga nem láthatta is. A vakvezető kutyák kezelése mindig is az állatorvos leghálásabb feladatának tűnt előttem. Előjognak tekintettem, hogy vizsgálhatom és gyógyíthatom ezeket a pompás állatokat, nemcsak azért, mert magasan képzettek és értékesek, hanem azért is, mert ők képviselik a legtökéletesebb formában azt, amit életem lényegének és legbelső magvának tekintek: ember és állat kölcsönös egymásrautaltságon, bizalmon és szereteten alapuló kapcsolatát. - 70 -
A vakokkal való találkozásaim alázatra tanítottak, hogy még inkább megbecsüljem az egészség adományát. Kinyitottam a kutya száját, és megnéztem a hatalmas, ragyogó fogsort. Más farkaskutyáknál ez kockázatos lett volna, de ha Fergusnek feszítettem szét az állkapcsát, akár a fejemet is bedughattam volna a szájába. Nem fenyegetett nagyobb veszély, mint hogy megnyalja a fülemet. Pontosan ezt tette most is. Szinte odatartottam az arcom, ő pedig gyorsan végigszántotta nagy, nedves nyelvével. - Hé, álljon meg a menet, Fergus! - húzódtam félre, elővéve a zsebkendőmet. - Ma már mosakodtam. Különben is, ilyet csak kiskutyák tesznek, nem egy ilyen nagy német juhász! Johnny elhúzta a kutya fejét és nagyot nevetett. - Nem tesz ő semmi rosszat, ő a legszelídebb kutya, akivel csak találkoztam. - Ezt már szeretem - mondtam. Kézbe vettem a fogkaparót. - Láttam egy kis fogkövet az egyik hátsó fogán, mindjárt eltávolítom. Amikor végeztem, belenéztem a füleibe az auriszkóppal. Nem volt üszkös, csak egy kevés fülzsírt töröltem ki belőle. Ezután a lábait vizsgáltam meg, beleértve a talpakat és a körmöket is. Mindig elbűvöltek ezek a lábak: szélesek voltak és erőteljesek, nagy, szétálló ujjakkal. Épp ekkorának kellett lenniük, hogy elbírják a hatalmas testet és a végtagok nehéz csontjait. - Minden rendben, Johnny, kivéve azt az egy furcsa körmöt. - Azt megint le kell vágnia, ugye? Éreztem, hogy újra megnőtt. - Igen, ez a köröm valahogy begörbül egy kicsit, ezért nem kopik úgy, mint a többi a sok sétában. Sokat sétálgatsz a gazdáddal, ugye, Fergus? Elhárítottam egy újabb képen nyalást, majd befogtam a csípőbe a körmöt. A szemem is kidagadt az erőlködéstől, mire egy hangos reccsenéssel sikerült eltávolítanom a túlnőtt szarudarabot. - Jól néznénk ki, ha minden kutyának ilyen erős lenne a körme - mondtam lihegve. - Nem győznénk csípőfogóval. Johnny erre is fölnevetett, és beszédes mozdulattal rátette a kezét a nagy fejre. Fogtam a kartont, rávezettem a vizsgálat eredményét és az elvégzett munkát. Aztán ráírtam a dátumot, és visszaadtam. - Végeztünk, Johnny. A legjobb egészségben van, és semmi más dolgom nincs már vele. - Köszönöm, doktor úr! Viszlát legközelebb! - A fiatalember megfogta a pórázt, én pedig kikísértem őket a folyosón át a kijárathoz. Figyeltem, ahogy Fergus megáll a járda szélén, majd megvár egy elhaladó autót, mielőtt átkelne az úton. Alig tettek meg pár lépést, amikor megállította őket egy bevásárlókosaras asszony. Lelkes beszédbe kezdett, és közben újra meg újra lenézett a nagy kutyára. Fergusról beszélt, Johnny pedig az állat nemes fején nyugtatva kezét bólogatott és mosolygott. Fergus volt a kedvenc témája. Bartle déli tizenkettő körül telefonált, és elmondta, hogy Jaspernek ismét görcsei vannak, én pedig még ebéd előtt odarohantam, hogy újabb barbiturát-injekciót adjak neki. Bartle az egyik helyi malom tulajdonosa volt, ő látta el szarvasmarhatáppal a környéket. És igazán kitűnő ember volt. - Doktor úr - mondta -, kérem, ne értsen félre. Tökéletesen megbízom magában, de valóban nincs más segítség? Annyira szeretem ezt a kutyát. Tehetetlenül vonogattam a vállamat. - Sajnálom, de mást nem tehetek. - De hát nincs ellenszere ennek a méregnek? - Nincs, nagyon sajnálom, de nincs. - És... - nézett le elkeseredetten az öntudatlan állatra -, mi ez az egész? Mi történik Jasperrel, amikor úgy megmerevedik? Én csak egy laikus vagyok, de szeretném megérteni. - Megpróbálom elmagyarázni - mondtam. - A sztrichnin bekerül az idegrendszerbe, és felfokozza a gerincvelő ingerületvezető képességét. - Ez mit jelent? - Azt, hogy az izmok érzékenyebbek lesznek a külső ingerekre, ezért a legfutóbb érintés vagy halk zaj is heves összehúzódásokra készteti őket. - De miért feszül meg úgy a kutya? - 71 -
- Mert a feszítőizmok erősebbek, mint a hajlítóizmok. Ez okozza, hogy a hát ívbe feszül, és a lábak szétmerednek. Bólintott. - Értem, de... gondolom, hogy többnyire halálos. De mi az, ami... amibe belehalnak? - A halál oka a fulladás, amelyet a légzőközpont megbénulása vagy a rekeszizom összehúzódása okoz. Lehet, hogy mást is akart még kérdezni, de olyan fájdalmas volt számára, hogy inkább elhallgatott. - Egy valamit szeretném, ha tudna, Bartle úr - mondtam. - Majdnem bizonyos, hogy nem szenved. - Köszönöm. - Lehajolt és futólag végigsimított az alvó kutyán. - Tehát semmit sem lehet tenni? Megráztam a fejem. - A barbiturát meggátolja a görcsöket, mi pedig reménykedjünk, hogy nem szívódott fel túl sok sztrichnin. Később majd visszatelefonálok, vagy hívjon maga, ha rosszabbra fordulna a helyzet. Perceken belül ide tudok érni. Hazafelé hajtva azon tűnődtem, milyen ironikus, hogy Darrowby igazi paradicsom a kutyagyilkosoknak, akárcsak a kutyabarátoknak. Mindenütt füves területek vannak, akár a folyó mentén kószálunk, akár megmásszuk a dombokat, buja zöld hívogat még a hangás hegytetőkön is. Sokszor sajnáltam a nagyvárosi kutyatulajdonosokat, akik csak nehezen találnak megfelelő helyet a sétáltatásra. Itt Darrowbyben meg nem győz válogatni az ember. Akárcsak a méregkeverő. Számtalan helyen teheti ki észrevétlenül a halálos csalétket. Éppen befejeztem a délutáni rendelést, amikor megszólalt a telefon. Bartle hívott. - Újra görcsei vannak? - kérdeztem. Csönd volt a vonalban. - Nem, azt hiszem, Jasper kimúlt. Nem is tért magához. - Nagyon sajnálom. - Tompa kétségbeesést éreztem. Ez volt a hetedik ilyen haláleset ezen a héten. - Hát, köszönjük a kezelést, doktor úr. Biztos vagyok benne, hogy nem lehetett megmenteni. Nyomott hangulatban tettem le a telefont. Igaza volt. Senki és semmi nem segíthetett ebben az esetben, de ettől még nem lett könnyebb a helyzet. Ha végül meghal az állat, azt mindig vereségként éli át az ember. Másnap egy farmra igyekeztem, ahol a farmer felesége azzal a telefonüzenettel fogadott, hogy hívjam vissza a rendelőt. Helen hangját hallottam a vonalban. - Jack Brimham most hozta be a kutyáját. Azt hiszem, megint egy sztrichninmérgezés. Elnézést kértem, és lóhalálában visszahajtottam Darrowbybe. Jack Brimham építőmunkás volt. Egyszemélyes vállalkozást vezetett, és bármilyen munkát végzett, legyen az tetőjavítás, egy fal vagy egy kémény felhúzása, ott volt mellette a kis fehér, drótszőrű terrier, ott szaglászott a téglarakások között, vagy felfedező utakat tett a szomszédos réten. Jack is a barátom volt. Gyakran megittam vele egy sört a Drover's Armsban, és most felismertem a furgonját a rendelő előtt. Végigszáguldottam a folyosón, és ott találtam őt a vizsgálóban az asztal fölé hajolva. Az volt a helyzet, amitől rettegtem: a kutyája görcsbe merevedve feküdt az asztalon. - Meghalt, Jim - mormolta. Ránéztem a borzas kis jószágra. Nem mozdult, és üres volt a tekintete. A lába még holtában is kimeredt az asztal sima lapján. Nem volt értelme, de azért odatettem a kezemet a belső combjára, a verőeret keresve. Nem volt pulzusa. - Sajnálom, Jack - mondtam. Egy pillanatig nem válaszolt. - Olvastam a dologról az újságban, Jim, de nem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet. Micsoda gazember! Bólintottam. Brimham barázdált arcú férfi volt, jó humorú, öntörvényű, nyakas yorkshire-i, aki szívből szerette a kutyáját. - 72 -
- Ki csinálja ezt? -- kérdezte, félig-meddig önmagától. - Nem tudom, Jack. Senki sem tudja. - Hát, én nagyon szeretnék találkozni vele, öt percre, nem többre. - A karjába vette a merev kis testet, és kiment. De nekem még nem értek véget a bajaim aznapra. Este 11 felé járt, nemrég feküdtem le, amikor Helen megbökdösött. - Úgy hallom, Jim, valaki kopog odalent az ajtón. Kinyitottam az ablakot és kinéztem. Az öreg Boardman, az első világháború sánta veteránja, aki alkalmi munkákat vállalt nálunk, állt odalent a lépcsőn. - Doktor úr - szólt föl az ablakba -, nagyon sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, de Patch beteg. Még jobban kihajoltam. - Mi baja van? - Merev, mint a fadarab, és az oldalán fekszik. Nem bajlódtam az öltözködéssel, csak felrángattam a pizsama fölé a kord munkásruhámat, és kettesével véve a fokokat leszaladtam a lépcsőn. Magamhoz vettem, amire szükségem lehetett, és kinyitottam a ház ajtaját. Az öreg ingujjban állt ott, és egyből megragadta a karomat. - Siessünk, doktor úr! - Előttem bicegett a kis házig, ami vagy húsz méterre állt tőlünk a mellékutcában. Patch ugyanolyan állapotban volt, mint a többi betegem. A kövér spániel, akit olyan gyakran láttam totyorászni a gazdája mellett a felső udvarban, most abban a szörnyű pozitúrában hevert a konyha kövén, de legalább hányt, ami némi reményre adott okot. Beadtam neki az intravénás injekciót, de amint kihúztam a tűt, leállt a légzése. Boardmanné hálóingben és papucsban térdre borult, és kinyújtotta reszkető kezét a mozdulatlan állat felé. - Patch... - felém fordult és tágra nyílt szemmel nézett rám. - Meghalt! Az idős asszony vállára tettem a kezem, és mondtam pár együttérző szót. Sötéten arra gondoltam, hogy már gyakorlatom van benne. Indulóban visszanéztem a két öregre. Már Boardman is ott térdelt a felesége mellett, és még a becsukott ajtón át is hallottam a hangjukat: - Patch... jaj, Patch! Csaknem rohanva tettem meg a néhány lépésnyi távot a Skeldale-házig, de mielőtt bementem volna, megálltam az utcán, beszívtam a hűvös levegőt, és megpróbáltam visszafogni száguldó gondolataimat. Patch halálával túlságosan közel jutott hozzánk a szerencsétlenség. Naponta láttam azt a kutyát. Valójában valamennyi elpusztult kutya jó barátom volt - egy ilyen kis városban, mint Darrowby, az ember személyesen ismeri a betegeit. Hol és mikor lesz ennek vége? Nem sokat aludtam aznap éjjel, és a következő napok aggodalommal teltek. Minden telefonhíváskor újabb mérgezésre számítottam, és a város területén egyszer sem engedtem kiszállni a kutyámat, Samet a kocsiból. Hála a munkámnak, megtehettem, hogy mérföldekkel messzebb futtassam meg a lápvidéken, de még ott is állandóan szemmel tartottam. A negyedik nap után engedett bennem a feszültség. Talán vége van már a rémálomnak. Késő délután hazafelé hajtottam a Houlton Road végét szegélyező szürke házikók sora között, amikor egy asszony szaladt ki integetve az utcára. - Jaj, doktor úr! - kiáltotta, amikor megálltam. - Éppen a telefonfülkéhez indultam, hogy felhívjam magát. Megálltam a járda mellett. - Mrs. Clifford, ugye? - Igen, Johnny most szólt, hogy Fergus olyan furcsán viselkedik. Összeesett, és elterült a padlón. - Jaj, ne! - Jeges borzongás futott végig rajtam, és egy pillanatig csak bámultam az asszonyt, mert meg sem tudtam szólalni. Aztán kivágtam a kocsi ajtaját, és besiettem Johnny anyja nyomában az utolsó házba. A kis szobában megtorpantam, és borzadva meredtem magam elé. A pompás, méltóságteljes állatnak már a puszta látványa is szentségtörés volt, ahogy tehetetlenül kaparászta a linóleumot, de a sztrichnin persze senkinek sem kegyelmez. - Istenem! - sóhajtottam. - Hányt a kutya, Johnny? - 73 -
- Igen, mondta a mamám, hogy a hátsó kertben lett rosszul, amikor megjöttünk. A fiatalember egyenes derékkal ült a széken, a kutyája mellett. Még most is halvány mosolyt láttam a szája sarkában, de feszültnek tűnt, ahogy a régi mozdulattal az állat fejére akarta tenni a kezét, de nem találta ott a szokott helyen. A barbiturátos üveg lötyögött reszkető kezemben, amikor teleszívtam a fecskendőt. Megpróbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy ugyanazt teszem, amit a többivel is - akik mind odavesztek. Fergus kétségbeesetten kínlódott a lábamnál, de amikor föléje hajoltam, hirtelen megmerevedett és rettenetes görcsökbe rándult a teste; az ismerős, erőteljes végtagok vadul rángatóztak, a fej eltorzulva feszült hátra a gerinc felé. Ebben az állapotban pusztultak el mind, amikor az izmok teljesen összehúzódtak. Ahogy a barbiturát bejutott a véráramba, azt vártam, hogy oldódni fog a görcs, de ez nem következett be. Fergus vagy kétszer akkora volt, mint a többi áldozat, és a dugattyú eredménytelenül érte el a henger végét. Gyorsan felszívtam még egy adagot, és megkezdtem a befecskendezését, de nőttön nőtt bennem a nyugtalanság, látva, mekkora mennyiséget adok be. Az ajánlott dózis fél köbcenti volt testsúly-kilogrammonként, ennél több az állat halálát okozhatta. Figyeltem a fecskendő üveghengerének fokbeosztását, és kiszáradt a torkom, ahogy a mennyiség jóval a biztonságos határ fölé kúszott. De tudtam, hogy muszáj tovább oldanom a görcsöt, és egyre csak nyomtam a dugattyút; mindezt abban a komor tudatban, hogy ha most elpusztul a kutya, sosem fog kiderülni, vajon a sztrichnin végzett-e vele, vagy én. A nagy állat már jóval többet kapott a halálos dózisnál, mire elnyugodott a görcsös test, de én még akkor sem lélegezhettem fel, és alig mertem rápillantani, attól tartva, hogy megöltem. Egy hosszú, gyötrelmes pillanatig mozdulatlanul és látszólag élettelenül feküdt ott, aztán lassan, szinte észrevehetetlenül megremegett a bordaketrec, ahogy visszatért a légzés. De még akkor is ideges voltam. Olyan mély volt az altatás, hogy a kutya épp hogy csak élt, ám tudtam, hogy nincs más esélyem, mint ebben az állapotban tartani. Kiküldtem Mrs. Cliffordot, hogy telefonáljon Siegfriednek, és mondja meg: egy ideig még itt leszek elfoglalva, aztán odahúztam magamnak egy széket, és felkészültem a várakozásra. Órákon át ültünk ott Johnnyval, köztünk a kutya. A fiatalember nyugodtan és önsajnálattól mentesen beszélt az esetről. Nyoma sem volt annak, hogy több forog kockán, mint egy háziállat kivéve azt a beszédes mozdulatot, amikor kinyújtotta kezét az állat feje felé, ami nem volt ott. Fergus többször is jelét adta, hogy újból erőt vesznek rajta a görcsök, de én mindannyiszor visszakormányoztam a mélységes érzéketlenségbe, azzal a végzetes bizonyossággal tolva őt túl újra meg újra a határon, hogy ez az egyetlen reményünk. Jóval elmúlt már éjfél, amikor álmosan kibotorkáltam a sötétbe. Üresnek éreztem magam. Rettenetes feszültséget okozott, ahogy figyeltem ennek a barátságos, okos, arcot nyaldosó állatnak a pislákoló életét, aki tehetetlenül és mit sem sejtve feküdt a földön, de én alvásra kényszerítettem még mindig aludt, de mélyen és szabályosan lélegzett. Felébred-e és visszatérnek-e a félelmetes görcsök? Nem tudtam, de maradni sem bírtam tovább. Várt a praxis és a többi állat, amelyeket szintén el kellett látni. Ám a szorongás már korán elűzte az álmomat másnap reggel. Fél nyolcig csak toporogtam, és azt mondogattam magamnak, hogy ez nem helyes viselkedés egy állatorvos részéről, hogy így nem lehet élni. De a józan ész hangjánál erősebb volt bennem az aggodalom, és még reggeli előtt kisettenkedtem és felkerestem az út menti kis házat. Az idegeim pattanásig feszültek, amikor bekopogtam az ajtón. Mrs. Clifford nyitotta ki, és én már készültem őt elárasztani a kérdéseimmel, amikor Fergus imbolygott elő a belső szobából. Kissé még kába volt a hatalmas adag barbituráttól, de nyugodt és boldog; a tünetei megszűntek, és ő újra olyan volt, mint régen. A legtisztább öröm áradt szét bennem. Letérdeltem, és a kezem közé fogtam a nagy fejet. Játékosan végignyalt nedves nyelvével, alig tudtam megszabadulni tőle. Bekísért a nappaliba, ahol Johnny az asztalnál ülve teázott. Fergus felvette szokásos testhelyzetét, egyenes háttal és büszkén helyet foglalt a gazdája mellett. - Iszik egy csészével, doktor úr? - kérdezte Mrs. Clifford a teáskannára mutatva. - Szívesen, Mrs. Clifford, köszönöm - válaszoltam. - 74 -
Soha olyan jól nem esett még nekem tea, mint akkor, a fiatalember mosolygó arcát nézve kortyolgatás közben. - Micsoda megkönnyebbülés, doktor úr! Egész éjjel fenn maradtam vele, és hallgattam a templom toronyórájának ütéseit. Négy óra körül éreztem meg, hogy győztünk, mert hallottam, ahogy lábra áll, és dülöngélve elindul. Akkor már nem aggódtam, csak füleltem, hogyan kopog a körme a linóleumon. Csodálatos volt! Felém fordította a fejét, és én belenéztem a kissé kifordult szempárba a derűs arcon. - Elveszett lettem volna Fergus nélkül - mondta halkan. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. De ahogy öntudatlanul ráhelyezte a kezét a nagy kutya fejére, aki legnagyobb büszkesége és öröme volt, úgy éreztem, hogy ez a mozdulat volt az egyetlen köszönet, amire vártam. Ezzel lett vége a sztrichninmérgezési sorozatnak Darrowbyben. Az idősebb emberek máig emlegetik, de senki még csak nem is sejtette a gyilkos kilétét, és az eset azóta is rejtély maradt. Azt hiszem, hogy a rendőrség ébersége és a sajtó nyilvánossága megijesztette a torz lelkű embert, mindenesetre abbamaradt a dolog, és attól fogva csak véletlen mérgezések fordultak elő. Bennem a kudarc és a frusztráció szomorú emlékeként őrződött meg. Fergus volt az egyetlen gyógyult betegem, és azt sem tudom biztosan, hogy mi segített rajta. Talán az, hogy életveszélyes dózist fecskendeztem bele, mert annyira kétségbeesetten akartam tenni valamit, de az is lehet, hogy kevesebb mérget evett, mint a többi. Sosem fogom megtudni. De az eltelt évek során, ahányszor csak láttam a pórázon vezetett, fenségesen lépkedő nagy kutyát, aki tévedhetetlen biztonsággal kormányozta a gazdáját Darrowby utcáin, mindig ugyanazt éreztem: ha az volt a sors akarata, hogy csak egy kutyát mentsek meg a sok közül, akkor örülök, hogy éppen Fergus lehetett az.
18. Ahogy az idős hölgy felém nyújtotta a teáscsészét, megrándult bennem egy érzékeny ideg. Pontosan úgy nézett ki, mint Beckné asszony. Az egyik helyi egyházközség összejövetelt rendezett a magányos repülősök szórakoztatására, én átvettem a csészét, visszaültem, és szinte képtelen voltam levenni a szemem a hölgy arcáról. Mrs. Beck! Már láttam is magam előtt, ahogy ott áll a rendelő ablakánál. - Hát, nem gondoltam volna, hogy maga ilyen szívtelen ember, doktor úr. - Remegett az álla, és szemrehányóan nézett fel rám. - De Mrs. Beck! - mondtam. - Biztosíthatom róla, hogy a legkevésbé sem vagyok szívtelen. Pusztán arról van szó, hogy nem végezhetek el egy komoly műtétet tíz shillingért. - Hát én azt reméltem, hogy megtesz ennyit egy magamfajta szegény özvegyasszonynak. Elgondolkodva vizsgálgattam tömzsi, alacsony termetét, kicsattanó orcáját, a takaros kis kontyba fogott dús, szürke haját. Tényleg szegény özvegy lenne? Minden okom megvolt a kételkedésre. A közvetlen szomszédja Raytonban megerősítette a gyanúmat. - Mesebeszéd, doktor úr - mondta. - Mindenkinél ezzel próbálkozik, de én tudom, hogy szép kis vagyona van. Több birtoka is van a környéken. Vettem egy nagy levegőt. - Mrs. Beck, sokszor adunk árengedményt olyan embereknek, akik nem tudnának többet fizetni, de amit maga kér, azt mi luxusműtétnek tekintjük. - Még hogy luxus! - hápogta a hölgy. - Hiszen elmondtam magának, hogy Georgina nem győzi kihordani a kiscicákat. Folyton vemhes, és én nagyon aggódom érte. Már aludni sem tudok a nyugtalanságtól, hogy mikor jön a következő - forgatta a szemét. - Megértem, és nagyon sajnálom. De újra csak azt mondhatom, hogy az ivartalanítás az egyetlen megoldás a problémára, az pedig egy fontba kerül. - Annyit én nem tudok fizetni. Széttártam a karom. - És azt kéri tőlem, hogy vállaljam el fele áron? Külön, csak magának? Nevetséges. Ez a műtét azt jelenti, hogy eltávolítjuk a méhet és a petefészkeket, teljes altatásban. Egy ilyen műtéthez az anyag sem jön ki tíz shillingből. - 75 -
- Ó, milyen kegyetlen maga! - Elfordult, kinézett az ablakon, és rázkódni kezdett a válla. Hát nem esik meg a szíve egy szegény özvegyen? Ez így ment már tíz perce, és lassan fel kellett fognom, hogy egy nálam erősebb jellemmel kerültem szembe. Az órámra pillantottam - már el kellett volna indulnom, és egyre nyilvánvalóbbá vált előttem, hogy ezt a csatát el fogom veszíteni. Sóhajtottam. Lehet, hogy tényleg szegény özvegy. - Rendben van, Mrs. Beck. Megcsinálom tíz shillingért, most az egyszer. Kedd délután megfelel? Elpenderült az ablaktól, és mintegy varázsütésre mosoly jelent meg az arcán. - Tökéletesen megfelel! Ez igazán kedves magától. Elhúzott mellettem, én pedig követtem őt a folyosón. - Még valamit! - mondtam, miközben kitártam előtte az ajtót. - Hétfő déltől ne adjon semmit enni Georginának. Üres gyomorral kell behoznia. - Behoznom? - Beckné maga volt a megdöbbenés szobra. - De hát nekem nincsen autóm! Úgy gondoltam, hogy eljön érte! - Úgy gondolta? De Rayton öt mérföldre van! - Igen, utána pedig hazahozná. Én nem tudom megoldani a szállítást. - Elhozni, megoperálni, és még vissza is vinni? Mindezt tíz shillingért? Még mindig mosolygott, de már hideg fény villant a szemében. - Nos, beleegyezett az árba: tíz shilling. - De... de... - Már megint kezdi? - Eltűnt a mosoly, és Beckné félrebillentette a fejét. - Én csak egy szegény... - Rendben, rendben - mondtam gyorsan. - Kedden jelentkezem. Amikor eljött a kedd délután, átkoztam magam a gyengeségemért. Ha behoznák azt a macskát, kettőkor megoperálhatnám, és fél háromkor már indulhatnék is vizitelni a farmokra. Bánom is én, ha fél órát veszteségesen dolgozom, de így meddig fog tartani? Kifelé menet benéztem a nappali nyitott ajtaján. Úgy tudtam, hogy Tristan tanul, de mély álomba merült kedvenc karosszékében. Bementem, lenéztem rá, elbűvölve attól a zavartalan nyugalomtól, amelyet csak kivételesen jó alvóknál látni. Sima és békés volt az arca, akár egy csecsemőé, a képregénynél kinyitott Daily Mirror a mellkasára esett, és a Woodbine kialudt lelógó kezében. Gyöngéden megráztam. - Nem volna kedved velem jönni, Triss? Egy macskáért megyek. Lassan tért magához, nyújtózkodva és ásítva, de gyorsan visszanyerte alapjában nyájas természetét. - Hát persze, Jim - mondta egy utolsót ásítva. - Kész örömmel. Beckné a raytoni út közepe táján lakott, a bal oldalon. „Jázmin Lak” - olvastam a fényesre festett kapun, és amikor beléptünk a kertbe, kinyílt a ház ajtaja, és az apró hölgy vidáman integetett felénk. - Jó napot, uraim. Örülök, hogy megjöttek. - Bekísért minket a nappaliba, ahol a jó minőségű, masszív bútorok nem éppen szegénységről árulkodtak. Egy mahagóni szekrény nyitott ajtaján át poharak és palackok sorát pillantottam meg. Scotchot, Cherry brandyt és sherryt sikerült azonosítanom, mielőtt a térdével benyomta volna az ajtót. Rámutattam egy spárgával átkötött kartondobozra. - Tehát abba tette bele? Nagyon helyes! - Nem, áldja meg az Isten, ő a kertben van. Ott szokott játszani délután. - A kertben? - kérdeztem idegesen. - Akkor hozza be kérem, mert sietnünk kell. A kikövezett konyhán át jutottunk el a hátsó ajtóhoz. Az ilyen vidéki házak mögött többnyire meglepően nagy földek vannak, és Mrs. Beck birtoka igencsak csinos volt. A szépen nyírt gyepet virágágyak szegélyezték, a napfényben ragyogó színekben játszottak az almák és a körték a fák lombjai között. - Georgina! - fuvolázta Mrs. Beck. - Merre vagy, cicuskám? Macskának nyoma sem volt, mire ő pajkos mosollyal fordult hozzám. - Szerintem játszik velünk egy kicsit. Ő már csak ilyen, tudja. - 76 -
- Valóban? - mondtam minden lelkesedés nélkül. - Hát, remélem, hogy hamarosan előkerül. Tényleg nincs sok... Abban a pillanatban egy nagyon kövér cirmos ugrott ki egy krizantémbokorból, átsüvített a pázsiton és eltűnt a rododendronok között. Tristan szorosan a nyomában. A fiatalember bevetette magát a növények közé, mire a macska kibukkant az ágyás túlsó végén, néhány szökelléssel átszelte a gyepet, és fönn termett egy göcsörtös fán. Tristannak harci tűz gyúlt a szemében, és fölkapott néhány lehullott almát a földről. - Mindjárt leszedem onnan azt a csirkefogót - suttogta, és már célzott is. Megragadtam a karját. - Az ég szerelmére, Triss! - sziszegtem. - Ezt nem teheted. Dobd el az almákat! - Tessék? Ja, igazad van. - Ledobta az almákat, és elindult a fa felé. - Akkor majd máshogyan kapom el. - Várj egy kicsit! - húztam vissza a kabátjánál fogva. - Majd én. Te maradj a fa alatt, és próbáld meg elkapni, ha leugrik. Tristan csalódott képet vágott, de én fenyegető pillantást vetettem rá. A macska mozgásából arra következtettem, hogy elég, ha a társam kissé túlzásba viszi az igyekezetet, és a macska meg sem áll a szomszéd megyéig. Elkezdtem megmászni a fát. Szeretem a macskákat, mindig is szerettem őket, és mivel úgy gondolom, hogy az állatok ezt megérzik, általában a legnehezebb esetekkel is képes vagyok elbánni. Nem túlzás azt mondani, hogy büszke vagyok a macskás technikámra; most sem számítottam problémákra. Enyhén kifulladva értem el a legfelső ágig, és kinyújtottam a kezem az összegörbült állat felé. - Cicc-cicc - hízelegtem ellenállhatatlan macskahívó hangomon. Georgina hidegen nézett rám, és nem reagált, csak még jobban meggörbítette a hátát. Még tovább nyújtózkodtam az ágon. - Cicc-cicc. - Hangom akár az olvasztott méz, az ujjam a macska orra előtt. Most gyöngéden megvakargatom a képét, és nyert ügyem van nála. Ez mindig beválik. - Pfú! - fújt rám figyelmeztetően Georgina, de én nem hátráltam meg, hanem megérintettem a szőrt az álla alatt. - Pfú-pfú - Georgina prüszkölt, majd egy villámgyors balhorog, amely után véres seb maradt a kézfejemen. Dühös morgások közepette visszavonultam a sebeimet ápolni. Odalent Mrs. Beck gyöngyözően kacagott. - Jaj, ugye milyen kis csibész? Annyira játékos a szentem! Felhorkantam és újra megindultam fölfelé az ágon. Ezúttal, gondoltam elszántam, ravaszabb leszek. Most gyorsan elkapom a grabancát. Mintha csak olvasna a gondolataimban, a kis állat odaszökkent az ág végére, amely meghajlott a súlya alatt, ő pedig könnyedén leugrott a fűre. Tristan azonnal pattant, teljes súlyával rávetette magát, és elkapta a hátsó lábát. Georgina hátra pördült, és habozás nélkül belemélyesztette a fogát Tristan hüvelykujjába, de ő rugalmasnak bizonyult. Egyetlen fájdalmas üvöltés után villámsebesen fogást váltott, megragadta a macska nyakát, s egy pillanattal később már magasra tartotta a vadul kapálózó jószágot a levegőben. - Megvan, Jim! - jelentette boldogan. - Elkaptam. - Ügyes vagy. El ne engedd! - mondtam fojtott hangom, és a lehető leggyorsabban lekúsztam a fáról. Ami azt illeti, túl gyorsan, mert egy eltéveszthetetlen reccsenő hang azt jelezte, hogy egy darabon kiszakadt a zakóm könyöke. De most nem törődhettem ilyen bagatell ügyekkel. Futva betereltem Tristant a házba, és kinyitottam a kartondobozt. Akkoriban még nem voltak speciális macskakosarak, ezért Georgina foglyul ejtése igencsak nehézkesnek bizonyult, mert a macska hol itt, hol ott próbált kibújni, miközben keserves nyávogással tiltakozott a megalázó bánásmód ellen. Kimerítő tíz percbe tellett, amíg rácsuktuk a fedelet, de a sok méter erős spárgával körültekert roskatag kartondobozt sem éreztem elég biztonságosnak, amikor kicipeltem a kocsiba. - 77 -
Mrs. Beck fölemelte az ujját, midőn indulni készültünk. A mondandójára várva én a kikarmolt kezemet vizsgálgattam gondosan, Tristan pedig a szájába vette a hüvelykujját. - Doktor úr, remélem, gyöngéden fog bánni vele - mondta aggodalmasan. - Nagyon félénk, tudja. Alig fél mérföldet tehettünk meg, amikor harci zajokat hallottam hátulról. - Vissza! Menj vissza! Menj vissza, te rohadék! - Hátrapillantottam. Tristan bajban volt. Georginát láthatóan nem ijesztette meg a kocsi mozgása, újra meg újra kidugta karmos mancsát a doboz résein. Majd dühösen prüszkölő feje is megjelent, egészen a nyakáig. Tristan elszántan nyomogatta vissza az előtüremkedő testrészeket, de kétségbeesett kiáltásai elárulták, hogy a csata vesztésre áll. Utolsó sikolyát az elkerülhetetlenség érzésével fogadtam. - Kiszabadult, Jim! Kiszabadult a rohadék! Hát ez nagyszerű. Aki vezetett már olyan autót, amelyben egy hisztérikus macska garázdálkodik, az el tudja képzelni a helyzetemet. Ráborultam a volánra, ahogy a szőrös jószág hol balról, hol jobbról ugrott nekem, vagy végigkarmolta a tetőt és a szélvédőt, miközben Tristan hiába próbálta elkapni. De a könyörtelen sors nem érte be ennyivel. Egy pillanatra elnémult társam fújtatása és nyögése, hogy vérfagyasztó sikolyt hallasson helyettük. - Szarik a rohadék, Jim! Mindent összeszarik! A macska nyilvánvalóan be akarta vetni minden rendelkezésre álló fegyverét, és Tristannak kár is volt szólnia. Az orrom megelőzte a bejelentését, és lázasan tekertem lefelé az ablakot. De ugyanolyan gyorsan már tekertem is visszafelé, ahogy elképzeltem, hogy Georgina megszökik és eltűnik a nagy, büdös semmiben. Az út további részére gondolni sem szeretek. Megpróbáltam szájon át lélegezni, Tristan pedig sűrű felhőkben fújta a Woodbine füstjét, de a szag így is rettenetes volt. Közvetlenül Darrowby előtt megállítottam a kocsit, és egyesült erővel hajszát indítottunk az állat ellen; néhány újabb sebesülés, köztük egy, az orromon esett különösen fájdalmas karmolás árán sarokba szorítottuk, és viszszazártuk a dobozba. Georgina még a műtőasztalon is bemutatott egy-két trükköt. Étert és oxigént használtunk az altatáshoz, ő pedig képes volt visszatartani a lélegzetét, amíg a maszk a pofáján volt, aztán váratlanul új erőre kapott, amikor azt hittük, hogy már alszik. Mindketten leizzadtunk, mire végül elnyugodott. Gondolom, elkerülhetetlen volt az is, hogy nehéz műtétünk legyen. A macska méhtelenítése meglehetősen célirányos művelet, és manapság számos ilyen műtétet végzünk minden komplikáció nélkül, de a harmincas években, különösen a vidéki praxisban még ritka volt, ennélfogva sokkal nagyobb vállalkozásnak számított. Ezen a területen is kialakítottam a magam tapasztalatát arról, hogy mit tartok előnyösnek és hátrányosnak. Például arra jöttem rá, hogy a sovány macska könnyebb eset, mint a kövér. Georgina pedig rettenetesen kövér volt. Amikor felnyitottam a hasát, tengernyi háj bukott elő mindent elborítva, és idegtépően sokáig tartott, amíg kiemeltem a bél részeit vagy az omentumot a csipeszemmel, rosszkedvűen megvizsgáltam, majd visszahelyeztem őket. Mire sikerült végül befognom a fémpofák közé a rózsaszínű petefészket és kihúznom a méh puha szövetét, erős fáradtság lepett meg. Valójában rutinműtét volt, én mégis mélységes kimerültséget éreztem, mire elhelyeztem az utolsó öltést is. Betettem az alvó macskát a dobozba és odaintettem Tristant: - Gyere, vigyük haza, mielőtt felébred! - Elindultam a folyosón, de ő a karomra tette a kezét. - Jim - mondta ünnepélyesen. - Tudod, hogy a barátod vagyok. - Hát persze, Tristan. - Bármit megtennék érted, Jim. - Ebben nem kételkedem. Vett egy mély lélegzetet. - Egyvalamit kivéve. Nem ülök be még egyszer abba a rohadt kocsiba. Lemondóan bólintottam. Még csak nem is hibáztathattam érte. - Rendben van - mondtam. - Akkor indulok egyedül. - 78 -
Beszállás előtt fenyőillatú fertőtlenítővel fújtam be az utasteret, de nem sokat segített. Egyedül az a remény éltetett, hogy Georgina nem ébred fel Rayton előtt, ám ez is meghalt bennem, amikor elértem Darrowby piacterét. Felállt a szőr a hátamon, ahogy meghallottam a baljós kapirgálást a hátsó ülésre helyezett dobozból. Olyan volt, mint a távoli méhzümmögés, de én tudtam, mit jelent: múlóban van az altató hatása. Ahogy kijutottam a városból, ráléptem a gázra. Ritkán tettem ilyet, mert valahányszor negyven mérföld fölé vittem a sebességet, a motor és a karosszéria olyan zajos tiltakozásba kezdett, hogy mindig attól féltem, mindjárt szétesik az egész. De most nem törődtem ezzel. Összeszorított foggal száguldottam, tekintetemet előre szögezve, de nem láttam sem az országutat, sem a mellettem rohanó kőfalakat; minden figyelmem a hátam mögé irányult, ahol egyre közelebbről és egyre dühösebben hallatszott a kurrogás. Amikor mérges nyivákolássá erősödött, amelyet a kartondobozt szaggató vad karmok zaja kísért, elkezdtem remegni. Amikor behajtottam Raytonba, hátrapillantottam. Georgina már félig kinn volt a dobozból. Hátranyúltam, megragadtam a nyakát, és amikor a fékre lépve megálltam a Jázmin Lak kapujánál, a másik kezemmel az ölembe tettem a macskát. Elernyedtem az ülésen, és hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal kieresztettem a visszatartott levegőt. Merev arcvonásaim már-már mosolyba fordultak, amikor megláttam a kertben tevékenykedő Mrs. Becket. Örömkiáltással vette át tőlem Georginát, de rémült hápogásba kezdett, amikor felfedezte a leborotvált területet és a két varratot a macska hasán. - Jaj, drágaságom! Mit tettek veled azok a csúnya bácsik? - Magához ölelte az állatot, és rám meredt. - Az állatka jól van, Mrs. Beck, erről biztosíthatom - mondtam. - Ma este adjon neki egy kis tejet, holnap pedig valami szilárd ételt. Nincs miért aggódnia. Elbiggyesztette a száját. - Akkor jó. Most pedig... - vetett rám egy oldalpillantást -, gondolom, kéri a pénzét? - Nos, hát... - Itt várjon. Mindjárt hozom. - Sarkon fordult, és bement a házba. Nekidőltem a bűzlő kocsinak, a kezemen és az orromon sajogtak a karmolások, a zakóm könyökén lifegett a szakadás, és testileg-lelkileg kimerültnek éreztem magam. Egész délután nem végeztem mást, mint egy macska ivartalanítását, de tudtam, hogy ma már nem leszek képes többre. Apatikusan figyeltem a kerti úton közelgő hölgyet. Erszény volt nála. A kapunál megállt és rám nézett. - Tíz shilling, ugye? - Úgy van. Egy ideig kotorászott az erszényben mielőtt - bánatos tekintettel - kiemelt volna egy tíz shillingest. - Jaj, Georgina, Georgina, milyen sokba kerülsz te nekem! - sóhajtozott. Óvakodva előre nyújtottam a kezem, de ő visszahúzta a bankjegyet. - Egy pillanat, majdnem elfelejtettem. Ki kell majd vennie a varratokat, igaz? - Igen, tíz nap múlva. Elszántan szorította össze a száját. - Nos, akkor rengeteg időm van még fizetni, hiszen úgyis visszajön. - Vissza? De hát azt csak nem várja el... - Mindig is azt tartottam, hogy nem helyes előre kifizetni egy munkát - mondta. - Lehet, hogy addig valami szörnyűség történik Georginával. - De... de... - Nem, már döntöttem - mondta. Visszatette a pénzt, végleges elhatározással becsukta az erszényt, és elindult a ház felé. A kerti út közepén járt, amikor mosolyogva visszanézett a válla fölött. - Igen, ezt fogom tenni. Majd akkor fizetek, amikor visszajön.
- 79 -
19. Lejárt az időnk Scarboroughban. A sors iróniája, hogy éppen akkor távoztunk, amikor a város már a szebbik arcát mutatta. Májusi napfényben sorakoztunk fel reggel hétkor a Grand Hotel előtt, ugyanúgy, ahogy a yorkshire-i tél során tettük, többnyire sötétben, sokszor az arcunkba verő jeges esőben. De most megsajdult a szívem, amikor a fejek fölött elnéztem a sziklák alatt egészen a szirtfokig elnyúló gyönyörű öblöt, a hívogató fehér homokot, a víz szikrázó és ragyogó kék tükrét, beszívtam a tenger mindent átható, sós, hínáros illatát, amely nyaralások emlékét idézte és mindazét a boldogságét, amely elveszett a háborúban. - Vi-gyázz! - dördült el felettünk Blackett repülő őrmester ordítása, ahogy ott álltunk egyenesen a sorban, teljes menetfelszerelésben, a hátizsákunk kartonlapokkal kimerevítve, hogy kellőképpen szabályos formát vegyen fel, a hajunk rövidre vágva, a bakancsunk fényesre suvickolva, a gombjaink úgy ragyogtak, mint az arany. Tudtunkon kívül a Tízes Alapkiképző Osztag edzett és fegyelmezett egységgé formált bennünket, amely alapvetően különbözött a hat hónappal ezelőtt besorozott szedett-vedett, éretlen társaságtól. Mindannyian átmentünk a vizsgákon, és nem voltunk többé közlegények, hanem repülő tiszthelyettesek, és Herriot közlegény napi három shillinges zsoldja egyszeriben a szédítő hét shilling három pennys magasságba szökött. - Jobbra át! - hangzott fel újra az üvöltés. - Balra in-dulj! Magasra lendített karral, egyszerre lépve utoljára masíroztunk a Grand Hotel előtt. Vetettem egy búcsúpillantást az impozáns épületre - mint egy ékszereitől megfosztott, méltóságteljes régi dáma - és megfogadtam valamit. Egyszer még visszajövök ide, amikor vége lesz a háborúnak, és megnézem a Grand Hotelt igaz valójában. Megtartottam a fogadalmat. Évekkel később Helennel ültem a süppedős fotelokban a szálló halljában, ahol annak idején a katonai rendőrök ordítoztak velünk. Teát és süteményt felszolgáló pincérek suhantak a vastag szőnyegeken, miközben a zenekar a „Rose Marie” részleteit játszotta. Este az elegáns étteremben vacsoráztunk, amelynek hosszú üvegfala a tengerre nézett. Ez a helyiség volt az a hideg, nyitott terasz, ahol megtanultam olvasni a világítótorony Aldis lámpájának hunyorgó fényjeleit, de most kellemes melegben ettük a roston sült nyelvhalat, és figyeltük a kikötő és a város felvillanó fényeit az esti sötétedésben. De mindez még csak a távoli jövő volt akkor, amikor menetelő lábunk visszhangot vert a vasútállomásra vezető Huntriss Row kövén és a hosszú, kék sorok végleg elhagyták a teret. Nem tudtuk, hová megyünk, minden bizonytalan volt. Black Állatorvosi kézikönyve ott lapult a zsákomban, a kartonlapok között. Oda nem illő tárgy volt, de a régi szép időkre emlékeztetett, és reményt adott arra, hogy egyszer még visszatérnek.
20. - Már csak így megy a világon: szegénynek jut a robot, gazdagnak élvezet... Terepgyakorlaton voltunk, sátrakban laktunk Shropshire távoli vidékén, és most valamennyiünket - sok száz napbarnított férfit - összetereltek egy hatalmas sátortető alá, arra várva, hogy egy látogatóba érkezett dandártábornok beszédet intézzen hozzánk. A nagy ember előtt egy élveteg őrmester uralta a terepet, aki azzal múlatta az időt, hogy beszédes mozdulatokkal kísért trágár nótákba avatott be minket. - Gazdagnak az élvezet... - de az „élvezet” helyett ritmikusan döfölt a karjával. Figyelmemet a jobb oldalamon álló repülős vonta magára. Karcsú, rózsaszín képű fickó, tizenkilenc éves lehetett, és ahogy föl-le ugrált, az arcába hullott puha, szőke haja. Lelkesen vetette bele magát a mulatságba, teli torokból ordítva a csúnya szavakat, eszelős vigyorral utánozva az őrmester mozdulatait. Ez a fiatalember, mint később megtudtam, egy püspök fia volt. Ezt a kiképzést együtt csináltuk végig az oxfordi egyetem repülős századával. Miután három napon át pucoltam a krumplit eme előkelő és jól nevelt fiatalemberek társaságában, nagyon jó ismeretségbe kerültem velük. A közös krumplipucolás páratlan lehetőséget nyújt arra, hogy közelebb - 80 -
kerüljünk embertársainkhoz, és miközben számtalan edényt töltöttünk meg munkánk gyümölcseivel a hosszú órák során, ledőltek közöttünk a korlátok, és a harmadik nap végére már nem sok titkunk maradt egymás előtt. A püspök fia rendkívül mulatságosnak találta, hogy egy okleveles állatorvos otthagyja a praxisát, hogy helyette gumók ezreiről hámozza le a héjat a haza szolgálatában. Én viszont az ő bolondozásában leltem kedvemet. Kedves, szeretetre méltó fickó volt, de sóváran lesett minden alkalomra, amikor sikamlós témák kerültek elő. Azt mondják, a lelkészfiúk mind megvadulnak egy kicsit, amikor hosszú pórázra engedik őket, és úgy sejtem, hogy a püspöki palotából szabadulva még ellenállhatatlanabb lehet a nagyvilág vonzereje. Újra rápillantottam. Rengetegen ordítoztak körülötte, de az ő hangja, amint élvezettel formálta az illetlen szavakat, kiemelkedett a többi közül, és a vezénylő őrmester leghívebb tanítványaként vett részt a közös tevékenységben. Annyira más volt itt, mint Darrowbyben. A RAF-nál már az első napokban megtapasztalt káromkodások és gátlástalan társalgások döbbentettek rá arra, talán életemben először, hogy milyen közösségből szakadtam ki. Mert sokszor gondoltam arra, hogy az emberiség történelmének talán legkevésbé szabados társadalmát a harmincas évek vidéki Yorkshire-ének földművelői alkották. A farmerek ki sem ejtettek a szájukon olyasmit, aminek bármi köze volt a szexhez és a testi működésekhez. Ez időnként megnehezítette a munkámat, mert ha az állat betegsége akár a legtávolabbi kapcsolatban állt is a nemiséggel, akkor a gazdája nem bocsátkozott részletekbe, amikor Helen vagy Miss Harbottle vette föl a telefont. - Azt szeretném, ha kijönne a doktor úr, és megnézné a tehenemet - ez volt a legtöbb, ameddig elmentek. Ez a mostani eset elég jellemző volt, és én némileg bosszúsan pillantottam Mr. Hoppsra. - Miért nem mondta meg, hogy nincs peteérése a tehénnek? Erre már van egy új injekció, de azt nem hoztam magammal. Nem tarthatok mindent a kocsiban, ezt beláthatja. A farmer a cipőjét tanulmányozta. - Hát, egy hölgy vette föl a telefont, csak nem mondhattam meg neki, hogy Hópehely nem akar bikázni. - Félénken nézett föl rám. - Azért tud rajta segíteni? Sóhajtottam. - Talán tudok. Hozzon egy vödör meleg vizet és szappant. Miközben beszappanoztam a karomat, némi csalódottságot éreztem. Szívesen kipróbáltam volna azt az új Prolan injekciót. Másfelől viszont egy végbélen át elvégzett vizsgálat mindig tartogatott izgalmakat. - Fogja meg, kérem, a farkát - mondtam, és óvatosan becsúsztattam a kezem a záróizmok között. Annak idején sok ilyen vizsgálatot végeztünk. A szakma csak a legutóbbi időkben jutott el odáig, hogy a szarvasmarhák terméketlensége már nem megfejthetetlen rejtély: Akkoriban sok ilyen vizsgálatot végeztünk, amelyek, mint mondtam, különös vonzerővel bírtak. Siegfried a rá jellemző tömörséggel fogalmazta ezt meg valamelyik reggelen. - James - mondta -, többet lehet tanulni egy tehén seggéből, mint egy tucat enciklopédiából. És én pontosan tudtam, hogy mire gondolt, miközben befelé araszoltam az állatba. A végbél falán át megragadtam a méhnyakat, annak mentén eljutottam a jobb méhkürtig. Tökéletesen rendesnek találtam, akárcsak a petevezetéket. A következő pillanatban már a dió nagyságú petefészek köré fonódtak az ujjaim; de ez a dió igencsak dudoros, konstatáltam magamban mosolyogva. A duzzanat nem volt más, mint a corpus luteum, azaz a sárgatest, amely hatással volt a petefészek működésére, megakadályozva a normális ciklus beindulását. Finoman kitapogattam a duzzanat tövét, leválasztottam a petefészekről, és éreztem, ahogy eltűnik valahol odabent. Nagyon helyes, pontosan erre volt szükség, én pedig boldogan pillantottam a farmerra a tehén háta fölött. - Azt hiszem, megoldottam a dolgot, Hopps gazda. Egy-két napon belül helyrejön, és már viheti is hozzá a bikát. Visszahúztam a csaknem a vállamig beszennyeződött karom, és nekiláttam a mosakodásnak. Ez volt az a pillanat, amikor az állatorvosi hivatásról rózsaszín álmokat dédelgető fiatalemberek úgy - 81 -
döntenek, hogy inkább ügyvédek vagy ápolónők lesznek. Számos tizenéves ifjú fordult meg mellettem, hogy megismerkedjen a praxissal, és úgy találtam, hogy minél előbb megtapasztalják a munkánk realitásait, annál jobb. Egy éhgyomorra végzett vemhességi vizsgálat vagy valami hasonló nagyon alkalmas arra, hogy elválassza a tiszta búzát az ocsútól. Azzal a jóleső gondolattal távoztam a tanyáról, hogy tényleg tettem valamit, és nem kis megkönnyebbülést szerzett, hogy Hopps gazda szégyenlőssége ellenére sem volt fölösleges a vizit. Akármilyen különös, de amint visszaértem a rendelőbe, máris új példán szemlélhettem ugyanazt a tárgyat. A kisbirtokos Pinkerton úr ült az irodában Miss Harbottle íróasztala mellett. Mellette a skót juhászkutyája. - Mit tehetek önért, Pinkerton úr? - kérdeztem, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. A farmer tétovázott. - A kutyámról van szó... izé, nincs jól. - Ezt hogy érti? Beteg? - Lehajoltam és megsimogattam a kócos fejet, és ahogy a kutya örömében felugrott, a farka tamtamot vert az íróasztal oldalán. - Nem, nem, amúgy jól van. - Látszott, hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát. - Akkor mi a baj? Nekem teljesen egészségesnek tűnik. - Igen, de kicsit aggódom. Tudja, a... - lopva Miss Harbottle felé sandított. - A ceruzája... - Mit mond? Enyhe pír lepte el Pinkerton sovány orcáját. Rémülten pillantott ismét Miss Harbottle felé. - Hát... a ceruzája. Valami nincs rendben a ceruzájával. - És egyetlen rángatózó mozdulattal valahová a kutya hasa felé mutatott az ujjával. Odanéztem. - Sajnálom, de én nem látok rajta semmi rendelleneset. - Pedig van vele valami. - A farmer arca eltorzult kínos zavarában, és egészen közel hajolt hozzám. - Van ott valami - suttogta rekedten. - Jön ki valami a... a ceruzájából. Letérdeltem, jobban megnéztem, és egyszerre minden világos lett. - Erre gondol? - mutattam rá az apró ondócsöppre a kutya fitymájának végén. Mereven biccentett, az arca a legnagyobb zavart tükrözte. Felnevettem. - Nincs miért aggódnia. Ez tökéletesen normális. Egyfajta túlfolyás. Fiatal kutyáról van szó, nem igaz? - De, még csak tizennyolc hónapos. - Na hát, ez az. Teli van életörömmel. Bőséges koszt, kevés munka, nem így van? - Hát, tényleg jól van tartva. Mindenből a legjobbat kapja. És igaza van, mert nem sok munkát adok neki. - Hát, csak erről van szó. - Kinyújtottam a kezemet. - Szigorítson egy kicsit az étrendjén, és tegyen róla, hogy többet mozogjon, majd megoldja a dolgot. Pinkerton rám bámult. - De nem csinál semmit a... a... - és ismét ijedt tekintetet küldött a titkárnőm felé. - Nem, nem - mondtam. - Biztosíthatom róla, hogy nincs semmi baja a... a ceruzájának. Nincs ott semmi baj. Láttam, hogy egyáltalán nem sikerült meggyőznöm, ezért bedobtam a trükköt. - Tudja, mit, adok neki egy kis enyhe nyugtatót. Az is segít valamit. Átmentem a gyógyszertárba és beleszámoltam néhány tablettát egy dobozba. Visszamentem az irodába, és egy megnyugtató mosoly kíséretében átnyújtottam a farmernak, de annak csak még elkeseredettebb kifejezést öltött az arca. Látható volt, hogy nem magyaráztam meg elég érthetően a dolgot, és miközben végigkísértem a folyosón a bejáratig, megállás nélkül beszéltem, egyszerű szavakba öntve a dolgot, amelyeket egészen biztosan megért. Ahogy megállt a lépcső tetején, utoljára még biztatóan megveregettem a vállát, és noha szinte már kifulladtam a fecsegésben, jobbnak láttam, ha a távozása előtt még egyszer összefoglalom számára a dolgot. - Ez tehát a helyzet - mondtam könnyed nevetéssel. - Csökkentse az ételt, futtassa meg sokszor, este és reggel pedig adjon be neki egy-egy szem tablettát. - 82 -
A farmernak úgy megnyúlt a képe, hogy attól féltem, mindjárt elerednek a könnyei; majd leballagott a lépcsőn az utcára. Menet közben tett néhány bizonytalan mozdulatot, aztán sarkon fordult, és panaszos hangon megszólalt. - De doktor úr... mi van a ceruzájával? Amikor pedig a kis Gilby nyögve elterült az istállója kövezetén, nekem az volt az első gondolatom, hogy ez nem igazság, miért éppen vele kellett ennek történnie? Mert benne végletesen testesült meg a korszakot jellemző természetes tapintat és zárkózottság. Még külső megjelenésében is volt valami éteri; ötvenegynehány kiló, apró csontra feszülő bőre alatt nem volt egy deka háj sem, és ötven éve dacára finom és ártatlan, szinte gyerekes volt az arca. Soha senki nem hallotta még szitkozódni vagy vaskos kifejezéseket használni; voltaképpen ő volt az egyetlen farmer, aki ténylegesen trágyának nevezte a tehénszart. Ezen felül, szigorú metodistaként, nem ivott, és nem hódolt más világi örömöknek sem, továbbá sohasem hazudott. Egészében véve annyira jó ember volt, hogy ha nem róla lett volna szó, hát mélységes gyanút ébresztett volna bennem. Csakhogy módom volt megismerni Gilbyt. Helyes kis ember volt, és makulátlanul tisztességes. Az életemet is rábíztam volna. Ezért lettem olyan szomorú, amikor ott láttam feküdni a földön. Nagyon gyorsan történt az egész. Éppen csak beléptünk az istállóba, és ő rámutatott a csaknem az ajtóval szemben álló, fekete Angus tehénre. - Ő az. Kicsit megfázhatott. - Tudta, hogy meg akarom majd mérni az állat lázát, és megragadta a farkát, még mielőtt egyik lábával átlépte volna a csatornát, hogy beférkőzhessen a tehén és a szomszédja közé. Ekkor történt a baleset, amikor Gilby a legrosszabb helyzetben, széles terpeszben állt. Nem lepődtem meg túlságosan, mert az a farok már akkor rosszindulatúan csapott egyet, amikor beléptünk, és én amúgy is tartok egy kissé a fekete tehenektől. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem örül váratlan megjelenésünknek, és villámsebesen rúgott ki a jobb hátsó lábával; pontosan a két szétterpesztett lába találkozásánál rúgta telibe gazdáját éles patájával. A farmer csak egy ócska, agyonmosott kezeslábast viselt, amely semmilyen védelmet nem nyújt az ilyen alattomos támadás ellen. Én megrázkódtam, amikor a tehén lába rémisztő döndüléssel ismét földet ért, de Gilby egyáltalán nem mutatott érzelmeket. Úgy esett el, mint akit sortűz terített le, és mozdulatlanul hevert a kövön, két kezét az ágyékára szorítva. Csak hosszú másodpercek múltán kezdett el halkan nyögdécselni. Ahogy a segítségére siettem, úgy éreztem, nem helyes, hogy tanúja lettem ennek az emberi méltósága ellen elkövetett merényletnek. Tudtam: a kis farmer szívesebben meghalt volna, semhogy ebben a méltatlan pózban mutatkozzék, a földön fetrengve, fájdalmasan markolászva számára megnevezhetetlen testrészét. Letérdeltem a kövezetre, és megveregettem a vállát, miközben ő a maga néma harcát vívta a fájdalommal. Egy idő múltán már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felüljön, én pedig a karommal támogattam, miközben verejték lepte zöldre vált arcát. Akkor kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, amikor a kezét ugyan elvette már a zavarba ejtő pontról, de nyilvánvaló volt, hogy mélységesen szégyelli magát, amiért ilyen méltatlan állapotban mutatkozott előttem. Furcsán tehetetlennek éreztem magam. A kis ember nem tudta levezetni az indulatait a szokásos módon, azaz a jószág és általában a sors átkozásával, és azzal sem segíthetett magán, hogy egy-két vaskos kifejezés kíséretében nevetéssel üti el a dolgot. Megesett az ilyesmi akkoriban, megesik ma is, és rendszerint bővérű megjegyzésekkel szokás kommentálni, amelyek gyakran utalnak tréfásan az áldozat jövőbeli szexuális életének kilátásaira. És sosem tévesztik el jótékony hatásukat. De itt, Gilby istállójában csak kínos csend honolt. Egy idő után lassan visszatért a szín az arcába, és a kis ember nagy nehezen feltápászkodott. Vett néhány mély lélegzetet, majd boldogtalanul nézett rám. Láthatólag úgy gondolta, hogy magyarázattal, sőt bocsánatkéréssel tartozik ízléstelen viselkedéséért. Teltek a percek, a feszültség nőttön nőtt. Gilby szája egyszer-kétszer megrándult, mintha szólni akarna, de látszott, hogy nem találja a megfelelő szavakat. Végül úgy tűnt, mintha döntésre - 83 -
jutott volna. Megköszörülte a torkát, megfontoltan körülnézett, majd a fülemhez vitte a száját. És egyetlen, rekedten elsuttogott, bizalmas bejelentéssel világította meg az eseményt: - A legkényesebb ponton talált el, doktor úr! Említettem már korábban a yorkshire-iek testi működéseket illető szemérmességét, ami bizony számos további gondom forrása lett. Az egyik kisebb nehézség, amellyel valamennyi vidéki állatorvos szembekerül, hogy a hoszszú körutak során eljön az a pillanat, amikor vizelnie kell. Amikor Yorkshire-be érkeztem, mi sem tűnt természetesebbnek, mint elvonulni a tehénistálló egyik sarkába, hogy ott könnyítsek magamon, és felfoghatatlan volt számomra, hogy ez bárkit is zavarba hozhat a velem azonos neműek közül. De hamarosan kiviláglott, hogy a farmerek ilyenkor feszengeni kezdenek, amiről toporgó lábuk, kényszeres másfelé nézésük és hasonlók árulkodtak. Kísérleteim, hogy nevetéssel üssem el a dolgot, rendre kudarcot vallottak. A vállam felett átvetett tréfás megjegyzéseket: - „Csak kicsavarom kissé a répát”, vagy „Adok egy kicsit a lovaknak” - komoly bólogatásokkal és helyeslő motyorgásokkal kísérték. Sokszor megesett, hogy érkezésemkor rögtön be kellett surrannom valamelyik elhagyatott melléképületbe, de túl gyakori volt, hogy a farmer utánam jött, rajtakapott és pipacspirosan húzódott vissza. Maguk a farmerek is csak nehezítették a helyzetemet ama vendégszerető szokásukkal, hogy minden alkalommal hatalmas bögre teákat nyomtak a kezembe. Időnként nem tudtam rászánni magam, hogy ilyesmivel zavarba hozzam őket, és inkább a szabad ég alatt végeztem el a dolgomat. De még ez is veszélyekkel járt, mert noha én mindig egy elhagyatott útszakaszt választottam, ahol az ember nem járta lápvidék terült el előttem egészen a szemhatárig, hogy aztán másodpercek leforgása alatt autóktól feketélljen az út, amelyek szédítő sebességgel közelednek felém, és persze mindegyiket nő vezeti. Csak szégyenkezve tudom felidézni azt az esetet, amikor egy autónyi középkorú asszonyság állt meg mellettem, hogy hosszasan kérdezősködjék a Darrowbybe vezető legrövidebb útról, miközben nekem árulkodó, sötét tócsa keletkezett a lábam körül. De úgy gondolom, hogy minden szabályra van kivétel, és volt eset, amikor másképp reagáltak szorult helyzetemre. Már elfogyasztottam a szokásos mennyiségű teát, és mindennek tetejébe egy kedves fickó még pár üveg barna sört is kinyitott, miután véget ért a borjak kasztrálásának fáradságos munkája a bádogtetejű istállóban. Mire megérkeztem az öreg Ainsleyhez, már erősen szólított a természet. De a farmon senki sem mutatkozott. Lábujjhegyen belopakodtam az istállóba, beslisszoltam az egyik sarokba, és mély megkönnyebbüléssel megeresztettem a csapot. Még javában zubogtattam a fölös folyadékot, amikor nehéz bakancsok zaját hallottam meg a hátam mögött. Az öreg felhúzott vállal, zsebre dugott kézzel állt mellettem és figyelt. Jaj nekem, már megint, gondoltam, de nem tehettem semmit. Elgyötört mosollyal pillantottam rá a vállam fölött. - Elnézést, hogy ilyesmire használom az istállóját, Ainsley gazda - mondtam, reményeim szerint könnyed, tréfás tónusban. - De nem volt más választásom. Nagy úr a szükség. És az is lehet, hogy gyönge a hólyagom. Az öregember közömbösen bámult rám néhány pillanatig, majd komolyan bólogatni kezdett. - Ja, tudom én, tudom én - mondta komoran. - Maga is olyan, mint én, doktor úr. Folyton pisálnia köll.
21. Apró képek sorjáznak az emlékezetemben. Az első napok a Skeldale-házban. Még a RAF előtt, még Helen előtt... Siegfrieddel reggeliztünk a nagy ebédlőben. Kollégám fölnézett a levélből, amelyet olvasott. - James, emlékszel Stewie Brannanre? Elmosolyodtam. - Nehéz lenne elfelejteni. Nagy nap volt az ott a brawtoni lóversenyen. - Azóta is élénk emlékeket őrzök Siegfried szeretetre méltó állatorvos barátjáról. - 84 -
- Igen... az volt - ismerte el Siegfried egy rövid fejbólintással. - Nos, tőle kaptam ezt a levelet. Már hat gyereke van, és jóllehet nem panaszkodik, én nem hinném, hogy habostorta lenne az élete egy olyan szeméttelepen, mint Hensfield. Kivált ha az ember épp hogy csak megél a munkájából. - Elgondolkodva húzogatta a fülcimpáját. - Tudod, James, igazán megérdemelne egy kis szabadságot. Hajlandó lennél odamenni és átvenni a praxisát pár hétre, hogy nyaralni mehessen a családjával? - Hát persze. Örömmel. De akkor te eléggé be leszel itt fogva, nem gondolod? Siegfried legyintett. - Még jót is tenne nekem. Amúgy sincs most nagy hajtás. Akkor még ma írok neki. Stewie kapva kapott a lehetőségen, és pár nap múlva már úton is voltam Hensfieldbe. Yorkshire Anglia legnagyobb grófsága, és valószínűleg a legváltozatosabb is. Alig hittem a szememnek, amikor alig két órával azután, hogy elhagytam Darrowby ragyogó, zöld dombjait és kristálytiszta levegőjét, gyárkémények erdejét láttam, amelyek barna füstöt eregettek az égnek. A West Riding-i iparvidéken jártam, olyan sötét és sátáni malmok mellett hajtottam el, amelyekről nem is álmodtam volna, majd csúnya, jellegtelen házak hosszú sorai között, ahol a munkások éltek. Minden fekete volt: a házak, a malmok, a falak, a fák, de még a környező dombok is, mindent beszennyezett és bekormozott a füst, amelyet száz meg száz kürtő okádott a városra. Stewie rendelője a város közepén volt: komor ház, kormos kövekből épült teraszon. Megnyomtam a csengőt, és megnéztem a festett táblát a kapu mellett: Stewart Brannan okleveles állatorvos és kutyaspecialista. - Eltűnődtem rajta, vajon mit szólna a Royal College ehhez az utóbbi minősítéshez, de már nyílt is az ajtó, és ott állt előttem a kollégám. Szinte betöltötte a kapunyílást. Kövérebb volt, mint valaha, de ettől eltekintve mit sem változott. Ilyenkor, augusztusban nem számíthattam arra, hogy a sötétkék, bolyhos felöltője lesz rajta, de ezen kívül éppen úgy festett, ahogy Darrowbyból emlékeztem rá: nagy, húsos, nyájas arc, a mindig verejtéktől gyöngyöző homlokába lógó, zsíros fekete haj. Megragadta a kezemet, és kitörő örömmel terelt be a házba. - Jim! De jó, hogy itt vagy! - A vállamra tette a karját, úgy vezetett végig a sötét folyosón. Nagyon szép tőled, hogy vállaltad ezt a dolgot. A család izgalomban ég, mindannyian a városba mentek, hogy bevásároljanak a nyaralásra. Kibéreltünk egy lakást Blackpoolban. - Örök mosolya még szélesebb lett. Bementünk egy hátsó szobába, ahol egy rozoga konyhaasztal állt a barna linóleumon. Az egyik sarokban mosogatóvályút láttam, néhány polcot palackokkal, és egy fehérre festett szekrényt. A levegőben enyhe karbol- és macskahúgyszag terjengett. - Itt vizsgálom az állatokat - közölte Stewie elégedetten. Az órájára pillantott. - Öt óra húsz. Fél hatkor kezdődik a rendelés. Addig mindent megmutatok. Nem tartott sokáig, hiszen nem sok látnivaló akadt. Tudtam, hogy van egy divatosabb állatorvosi rendelő is Hensfieldben, és Stewie megélhetése a város szegényeire épül. Az egész környezet mintapéldája volt a filléres praxisnak. Úgy tűnt, hogy minden műszerből csak egy darab van neki: egy egyenes varrótű, egy görbe tű, egy olló, egy fecskendő. Volt még egy alapvető orvosságokat tartalmazó gyógyszertár, és egy mindenféle palackokból és köcsögökből álló üvegkészlet. A palackok jó része igencsak különleges alakú volt - sose láttam még ilyen bizarr állatorvosi felszerelést. Stewie mintha csak olvasott volna a gondolataimban. - Semmi rendkívüli, Jim. Nincs elegáns praxisom, és nem keresek sokat, de el tudom tartani a családot, és ez a legfőbb. Eltartani a családot - ismerős fordulat. Akkor is így fogalmazott, amikor először találkoztam vele a brawtoni lóversenyen. Úgy tűnt, ez lehet élete vezércsillaga. A szoba végét függöny zárta el, amelyet kollégám most félig elhúzott. - És ez volna itt a váró - mosolygott, miközben én némi meglepődéssel néztem végig a három fal mentén körberendezett, különféle faszékeken. - Nem szokott tömve lenni, nem állnak sorok az utcán, de megvagyunk. Stewie néhány ügyfele már meg is érkezett: két kislány egy fekete kutyával, egy vászonsapkás öregember egy kötélen vezetett terrierrel, egy kamaszfiú egy nyúllal a kosarában. - Rendben - mondta a nagy ember. - Kezdjük el. - Fehér köpenybe bújt, széthúzta a függönyt és kiszólt: - Kérem az első beteget. - 85 -
A kislányok rátették a kutyát az asztalra. Az eb több fajta bonyolult keveréke volt, félelemtől remegve állt az asztalon, és riadtan meredt a fehér köpenyre. - Jól van, öregfiú - mormolta Stewie. - Nem akarlak én bántani. - Megsimogatta, megveregette a reszkető fejet, majd a lányokhoz fordult. - Mi baja? - Sántít az egyik lábára - felelte valamelyikük. A közlést mintegy megerősítendő, a kiskutya fölemelte a mellső lábát, és szánalmas arckifejezéssel előre nyújtotta. Stewie nagy kezébe fogta a végtagot, és végtelen gyöngédséggel megtapogatta. A látvány azonnal szíven ütött: ennek a nagy medve embernek a gyöngédsége. - Nem tört el semmije - mondta. - Csak megrándította a vállát. Próbáljátok pihentetni néhány napig, este és reggel pedig kenjétek be ezzel. Elvett egyet a furcsa formájú palackok közül, beletett valami fehér, híg kenőcsöt, és átnyújtotta. Az egyik kislány odatartotta a kezét, és szétnyitotta az ujjait: egy shilling volt a tenyerében. - Köszönöm - mondta Stewie minden meglepődés nélkül. - Viszontlátásra. Számos további beteget vizsgált meg, és amikor már készült összehúzni a függönyt, két szurtos utcagyerek lépett be a váró ajtaján. Ruháskosarat cipeltek, amely tele volt a legkülönfélébb üvegáruval. Stewie a kosár fölé hajolt, szószos üvegeket, uborkás üvegeket, ketchupos palackokat emelt ki belőle, és szakértő szemmel vizsgálgatta őket. Jó idő elteltével aztán látszott, hogy döntésre jutott. - Három penny - mondta. - Hat penny - mondták egyszerre a kölykök. - Négy penny - nyögte Stewie. - Hat penny - ismételték kórusban a fiúk. - Öt penny - közölte makacsul a kollegám. - Hat penny! - A felkiáltás már-már diadalmasan hangzott. Stewie sóhajtott. - Rendben van. - Átadta a pénzt, és elkezdte bepakolni az üvegeket a mosogató alá. - Egyszerűen levakarom a címkéket, és jól kifőzöm őket, Jim. - Értem. - Jelentős megtakarítás. - Igen, hogyne. - Hirtelen megoldódott hát a különös formájú palackok rejtélye. Már fél hét volt, amikor az utolsó ügyfél is kilépett a függöny mögül. Figyeltem, ahogy Stewie gondosan és hosszadalmasan megvizsgálja az állatokat, és amennyire korlátozott lehetőségei engedik, szakértő kezelést nyújt nekik. Az árak egy és két shilling között mozogtak, és nem volt nehéz megérteni, miért van az, hogy éppen csak a család eltartására futja. Még valami feltűnt nekem: az emberek kivétel nélkül szerették őt. Nem „viselkedett”, hanem kedves volt és figyelmes. Úgy éreztem, sokat tanultam tőle. Az utolsó ügyfél egy választékos modorú és választékosan fogalmazó, testes hölgy volt. - A múlt héten megharapták a kutyámat - közölte -, és attól félek, hogy elfertőződik a sebe. - Valóban - bólintott Stewie komolyan. A banánujjak finom érintéssel tapogatták ki a megduzzadt területet. - Tényleg elég csúnya. Ha nem kezeljük, tályogot kaphat. Ráérősen hajtogatta félre a szőrt, és hidrogénperoxiddal tisztogatta meg a mély harapás nyomait. Ezután beszórta hintőporral, majd gézpólyát tett rá, és kötéssel rögzítette. Végül beadott egy staphylococcus elleni injekciót, és átadott a hölgynek egy akriflavin oldattal csurig megtöltött szószos üveget. - A címkén ott van a használati utasítás - mondta, és hátralépett, amikor a hölgy várakozóan kinyitotta az erszényét. Hosszú belső harc vette kezdetét, amely meg-megránduló arcában és rebbenő szemhéjában adott hírt magáról, de végül kiegyenesítette a derekát. - Ez annyi, mint - mondta eltökélten - három shilling hat penny. Hatalmas összeg volt ez Stewie mércéjével mérve, de az állatorvosi szakmában valószínűleg ez lehetett a minimális díj, és én sehogyan sem tudtam rájönni, mi lehetett az ő haszna benne. Midőn a hölgy távozott, váratlan morajlás zúgott fel a házban. Stewie sejtelmes mosollyal pillantott rám. - 86 -
- Megjött Meg a gyerekekkel. Gyere, és ismerkedj meg velük! Kimentünk az előszobába, ahol hihetetlen hangzavar fogadott bennünket. Gyerekek kiabáltak, visítottak és nevettek, homokozó vödrök és lapátok zörögtek, egy nagy labda pattogott faltól falig, és a hangzavart szűnni nem akaró csecsemősírás koronázta meg. Stewie lazán benyúlt a tömegbe, és előhúzott belőle egy kicsi asszonyt. - Íme, a feleségem - mondta csöndes büszkeséggel. Úgy nézett rá, mint kamaszfiú az ünnepelt filmsztárra. - Örvendek - mondtam. Meg Brannan mosolyogva kezet fogott velem. Ha volt is benne bármi ragyogó, azt csak a férje látta. Még őrizte az egykori báj romjait, de az arca nehéz évekről tanúskodott. Elképzeltem, milyen élete lehet, amelyben egyszerre kell anyaként, háziasszonyként, szakácsnőként, titkárnőként és asszisztensként helyt állnia. - Ó, doktor úr, nagyon szép magától és Farnon doktortól, hogy így segítenek rajtunk. Annyira várjuk már a nyaralást. - A szemében halvány kétségbeesés villant, de nem veszítette el a kedvességét. Megrántottam a vállam. - Örömmel teszem, Mrs. Brannan. Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogom, és remélem, hogy pompás vakációban lesz részük. - Komolyan gondoltam; látszott az asszonyon, hogy nagy szüksége lenne kikapcsolódásra. Bemutattak a gyerekeknek is, de nem nagyon sikerült őket megkülönböztetnem egymástól. Azt hiszem, a kisbabán kívül, aki teli torokból, fáradhatatlanul bömbölt, három kisfiú és két kislány lehetett, de nem esküdnék meg rá - ahhoz túl gyorsan mozogtak. Csak a vacsoránál hallgattak el egy rövid időre, amíg Brannanné megetette őket egy üstszerű edényből, amelyben ürühús, krumpli és sárgarépa úszkált. Nagyon finom volt, utána pedig hatalmas adag tejes-rumos zselét kaptunk, lekvárral a tetején. Amint a gyerkőcök sebesen belapátolták a kosztot, folytatták a játékot, és újrakezdődött a tombolás. Az zavart a legjobban, hogy a két legnagyobb fiú egy jókora, új, színes labdát dobált egymásnak az asztalon keresztül, miközben mi még vacsoráztunk. A szülők nem is reagáltak rá. Meg, érzésem szerint azért nem, mert átmenetileg felhagyott a gyerekneveléssel, Stewie pedig soha nem is próbálkozott meg vele. Csak akkor szólt rájuk, amikor közvetlenül az orrom mellett zúgott el a labda, és kis híján kiverte a kezemből a zselével teli kanalat. - Ejnye-bejnye! - mormolta szórakozottan, mire a dobálózás kicsit arrébb folytatódott. Másnap reggel kikísértem a távozó családot. Stewie lecserélte a rozzant Austin hetesét egy rozsdamarta, nagy Ford V nyolcasra. A kormánynál ülve integetett, és csöndes derűvel mosolygott kifelé a repedezett oldalablakon át. A mellette ülő Megnek csak egy zaklatott mosolyra futotta, míg a többi ablak mögött a kutyák és a gyerekek sokasága vadul küzdött az előnyösebb helyekért. Ahogy elindult az autó, egy gyerekkocsi, számos bőrönd és egy kosár billegett veszélyesen a tetején, a gyerekek ordítottak, a kutyák ugattak, a csecsemő bömbölt, majd mindannyian eltűntek. Visszatérve a házba szokatlan csend vett körül, és a csendet egy kis rossz érzés kísérte. Pár hétig nekem kell ellátnom a praxist, és a szerényen felszerelt rendelő nem volt éppen megnyugtató. Egyszerűen hiányoznak a műszerek egy súlyosabb probléma megoldásához. De aztán gyorsan meggyőztem magamat. Abból, amit eddig láttam, nem úgy tűnt, hogy komoly gondokkal kellene számolnom. Stewie egyszer elmondta, hogy megélhetésének alapját a kandúrok miskárolása adja, és úgy gondoltam, hogy ehhez legfeljebb néhány fülfekély és apróbb betegség járulhat. A délelőtti rendelés csak megerősítette ezt a benyomásomat: néhány egyszerű ember jelent meg hasonlóképpen egyszerű házikedvencével, amely kisebb beavatkozásra szorult, én pedig boldogan mértem bele az orvosságot a szószos palackokba és pástétomos üvegekbe Stewie szerény gyógyszertárából. Csak egy problémám adódott, mégpedig az asztallal, amely folyton össze akart dőlni, amikor rátettem az állatokat. Valamely obskúrus okból összecsukható lábai voltak, amelyeket fémpeckek rögzítettek az asztallap alatt, és ezek hajlamosak voltak elcsúszni a kritikus pillanatban, így aztán a páciens hirtelen leszánkázott a földre. Egy idő után kiismertem a dolog működését, és vizsgálat közben az egyik lábamat odaszorítottam a megbízhatatlan peckekhez. - 87 -
Fél tizenegy felé járhatott, amikor a függönyt elhúzva azt láttam, hogy kiürült a váró, csak a sajátos kutya-macska szag terjengett még a levegőben. Az ajtót bezárva rádöbbentem, hogy nem sok dolgom maradt a délutáni rendelésig. Darrowbyben ilyenkor vágtam neki a hosszú körutaknak a vidéken, de az itteni munka szinte kizárólag a helyi rendelésből állt. Éppen azon tűnődtem, mivel fogom elütni az időt a határidőnaplóban szereplő egyetlen külső vizit után, amikor megszólalt a csengő. A csengetést heves dörömbölés követte. Sietve félrehajtottam a függönyt, és kinyitottam az ajtót. Jól öltözött fiatal pár állt a lépcső tetején. A férfi egy arany labradort tartott a karjában, hátuk mögött, egy nagy, fényes autóhoz kötve lakókocsi parkolt a járda mellett. - Maga az állatorvos? - zihálta a lány Huszonéves lehetett, gesztenyebarna hajú, rendkívül vonzó, de a szemében rettegés ült. Bólintottam. - Igen, én vagyok. Mi a baj? - A kutyánk. - A fiatalember hangja rekedt volt, az arca halott sápadt. - Elütötte egy autó. Odapillantottam a mozdulatlan, sárga szőrű alakra. - Súlyosan megsebesült? Néhány másodpercig csönd volt, aztán a lány szólalt meg, szinte suttogva: - Nézze meg a hátsó lábát! Előre léptem, odapislantottam a férfi karjának hajlatára, és megfagyott bennem a vér. Az állat lába bénán lógott a csánkról. Nem eltört, hanem térdből le volt metélve, és úgy tűnt, mintha csak egy darab bőr tartaná a helyén. Az éles délelőtti napfényben fehéren és baljósan ragyogtak a kiálló fehér csontok. Eltartott egy darabig, amíg úrrá lettem az első döbbeneten, és ráébredtem, hogy csak állok ott, és ostobán bámulom a kutyát. Amikor megszólaltam, idegenül hatott a hangom. - Hozzák be - motyogtam, és miközben végigvezettem őket az illatozó várón, belém hasított a felismerés, hogy mekkorát tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy itt sohasem történik semmi.
22. Félrehúztam a függönyt, a fiatalember pedig becipelte és az asztalra tette az állatot. Most már jól láttam az autóbaleset tipikus jeleit: az aranysárga bundába mélyen beleivódott piszkot, a rengeteg horzsolást. De az a szétroncsolt láb nem volt tipikus. Soha azelőtt nem találkoztam még ilyennel. A lány felé fordítottam a tekintetemet: - Hogyan történt? - Egy pillanat alatt. - Könnyek lepték el a szemét. - Nyaralni indultunk a lakókocsival. Hensfieldben nem akartunk megállni - (ezt meg tudtam érteni) -, csak újságot akartunk venni, de Kim kiugrott a kocsiból, és akkor történt. Ránéztem az asztalon mozdulatlanul elnyúló nagy kutyára. Gyöngéden végigsimítottam a remekbe formált fejet. - Szegény jószág - mormoltam, és akkor egy pillanatra rám emelte mogyoróbarna szemét, és bágyadtan megcsóválta a farkát. - Honnan jönnek? - kérdeztem. - Surreyból - válaszolta a fiatalember. Pontosan úgy festett, ahogy a hely neve sugallta: jómódú tőzsdeügynöknek. Megdörzsöltem az államat. - Értem... - Mint fény az alagút végén, hirtelen megcsillant előttem a menekülés útja. - Talán ha ideiglenesen összevarrnám, visszavihetnék a saját állatorvosukhoz. A férfi gyorsan ránézett a feleségére, aztán vissza rám: - És mit csinálnának ott vele? Amputálnák a lábát? Hallgattam. Ha egy állatot ilyen állapotban bevisznek egy jól ellátott déli rendelőbe, amely képzett személyzettel és teljes sebészeti felszereléssel rendelkezik, akkor valószínűleg ez fog történni. Ez az egyetlen észszerű eljárás.
- 88 -
- Igen - mondtam rekedten. - Igaza van. - Vizsgálni kezdtem a kutyát. A horzsolások a bőrön jelentéktelenek voltak. Sokkos állapotba került, de a rózsaszín nyálkahártya arra utalt, hogy nincs belső vérzése. A szörnyen szétroncsolt lábon kívül nem szenvedett komoly sérülést. Elborzadva néztem a lábtő izület fényesen csillogó felszínét. Szinte obszcén látvány egy eleven állaton. Mintha brutális kezek törték volna le a csánkját. Lázas kutatásba kezdtem a helyiségben, fiókokat húztam ki, szekrényeket nyitogattam, fémés papírdobozokban kotorásztam. Minden egyes felfedezés megdobogtatta a szívemet: bélhúr egy spirituszos üvegben, egy csomag kötszer, egy szórófejes palack jodoformmal, és - igazi kincsként egy üveg barbiturát érzéstelenítő. Leginkább persze antibiotikumra lett volna szükségem, de azt hiába is kerestem volna, mert még nem találták föl. Nagyon reméltem, hogy találok legalább egy-két uncia sulphanilamidot, ám ebben csalódnom kellett, mert Stewie készlete ehhez nem volt elég gazdag. Viszont egy dobozban orvosi gipszre bukkantam, amiről eszembe jutott egy megoldás. Akkoriban, a harmincas évek végén a spanyol polgárháború még élénken élt az emberek emlékezetében. Az utolsó idők kaotikus állapotában már nem voltak megfelelő orvosszerek a súlyos sebesülések ellátására. Gyakori eset volt, hogy begipszelték és úgy hagyták őket, a némiképp cinikus, „hadd főjön a saját levében” formula jegyében. Néha meglepően jó eredménnyel. Fogtam a kötszert. Már tudtam, hogy mit fogok csinálni. Az eltökéltség lázában égve szúrtam bele a tűt a radiális vénába, és lassan befecskendeztem az altatószert. Kim pislogott, lustán ásított, majd álomba merült. Gyorsan a kezem ügyébe rendeztem szegényes készletemet, majd a megfelelő helyzetbe akartam fordítani a kutyát. De megfeledkeztem az asztalról, és amint megemeltem az állat hátsó felét, az egész szerkezet megbillent, és a kutya megállíthatatlanul szánkázott lefelé az asztalról. - Kapja el! - Kétségbeesett kiáltásomra a fiatalember megragadta a tehetetlen jószágot, én visszaillesztettem a peckeket a résbe, és újra szintbe hoztam az asztallapot. - Támassza meg a lábával - ziháltam, majd a lányhoz fordultam. - Volna olyan kedves ugyanezt tenni a másik végével? Az asztalnak nem szabad még egyszer felbillennie, miután elkezdtem. Némán engedelmeskedtek, és ahogy rájuk néztem, amint mindkettő alulról nyomta fölfelé az asztalt a lábával, mélységesen elszégyelltem magam. Mit gondolhatnak, miféle hely ez? De innentől hosszú időre megfeledkeztem mindenről. Először is visszaillesztettem a helyére az ízületet, becsúsztatva a lábtő forgó éleit a sípcsont térd felőli végének barázdáiba, pontosan úgy, ahogyan azt olyan sokszor gyakoroltam a főiskola anatómiai laborjában. Némi reményt adott, hogy az ínszalagok egy része sértetlen volt, és, ami ennél is fontosabb, jó néhány ép véredény futott le a végtag alsó részébe. Egy szót sem szóltam, amíg meg nem tisztítottam és fertőtlenítettem a területet, majd jodoformot pumpáltam minden egyes hasadékba, és hozzákezdtem a varráshoz. Fáradhatatlanul öltögettem, összevarrva a szétszakadt ínszalagokat, izületi tokot, izomhüvelyt. Meleg délelőtt volt, és ahogyan a nap betűzött a rendelő ablakán, veríték ütközött ki a homlokomon. Mire a bőrt is összevarrtam, már kis patakként csordogált végig az orromon, és cseppenként hullott le az orrom hegyéről. Majd ismét jodoform következett, ezután a kötözés, végül a gipszelés, amely szilárd burkot képezett a csánktól kezdve végig az egész lábon. Kiegyenesedtem, és szembe fordultam a fiatal párral. Meg sem moccantak kényelmetlen testhelyzetükben, amellyel egyenesen tartották az asztalt, de én úgy pillantottam rájuk, mintha először látnám őket. Megtöröltem a homlokomat és nagyot sóhajtottam: - Nos, ennyi volt. A magam részéről így hagynám egy hétig, és azután keressék fel a helyi állatorvost. Egy pillanatig hallgattak, majd a lány szólalt meg. - Jobban szeretném, ha maga nézné meg. - A férje egyetértően bólintott. - Igazán? - kérdeztem elképedve. Azt hittem, soha többé nem akarnak visszajönni hozzám, a szagos várómba meg a roskatag asztalomhoz. - Hát persze, ez csak természetes - mondta a férfi. - Sokat kínlódott vele. Bármi történjék, mi rendkívül hálásak vagyunk önnek, Brannan doktor. - 89 -
- Én nem Brannan vagyok, ő szabadságon van. Csak ideiglenesen helyettesítem, és Herriotnak hívnak. A fiatalember a kezét nyújtotta. - Még egyszer köszönjük, doktor úr. Én Peter Gillard vagyok, ő pedig a feleségem, Marjorie. Kezet ráztunk, majd karjába vette a kutyát és kivitte az autóhoz. A következő néhány napban nem ment ki a fejemből Kim lába. Volt, hogy úgy éreztem, őrültség volt kezelnem egy olyan lábat, amelyet már csak egy bőrdarab tartott a helyén. Soha nem találkoztam még csak hasonlóval sem, és üres perceimben folyton az a csánkízület és a felmérhetetlen következmények lebegtek előttem. Jó sok ilyen percem akadt, mivel Stewie-nek nyugodt praxisa volt. A napi háromszori rendelésen kívül csak kevés munka várt rám, és itt teljesen ismeretlen volt a reggeli előtti hívás, ami oly sok kellemetlenséget szerzett nekem Darrowbyben. Brannanék Mrs. Holroyd gondjaira bízták a házat és engem is. Az ápolatlan külsejű, koros özvegy virágmintás otthonkában mászkált a házban, és szertepotyogtatta a hamut az örökké a szájában fityegő cigarettáról. Nem volt korán kelő, amihez gyorsan hozzászoktam, és az első néhány reggel után, amikor nyomát sem láttam, megtanultam reggelit készíteni magamnak; ez így is maradt. Ám más tekintetben nagyon is gondomat viselte. Született szakácstehetség volt, rendszeresen nagy adag, finom kosztot tálalt elém, „Nesze, aranyom!” felkiáltással, majd közönyösen figyelte, ahogy eszem. Egyedül az özvegy szerves részét képező cigaretta végén hosszúra növő hamu zavart, amely folyton ott reszketett az ételem fölött. Mrs. Holroyd vette át a telefonüzeneteket is, amikor én távol voltam. Nem volt túl sok külső vizit, de kettő közülük megmaradt az emlékezetemben. Az elsőnél azt olvastam Mrs. Holroyd gondos, hátrafelé dőlő kézírásával a jegyzettömbön: „Kimenni Mr. Pimrovhoz, megnézni a bulldogot”. - Pimrov? - kérdeztem tőle. - Orosz ez az úriember? - Nemtom, aranyom; nem kérdeztem. - Értem, de nem tűnt idegennek? Arra gondolok, hogy nem törte-e az angolt? - Nem a', aranyom. Éppen olyan yorkshire-i, mint én. - Mindegy, ne is törődjön vele, Mrs. Holroyd. Hol lakik? Meglepetten nézett rám. - Honnan tudjam? Nem mondta. - De... de Mrs. Holroyd, hogyan menjek ki hozzá, ha nem tudom, hol lakik? - Hát, azt már magának kell tudnia, aranyom. Kész voltam. - De hát csak megmondta magának. - Nem a', fiatalember, ű csak annyit mondott, hogy Pimrov. Aszondta, ebbűl tunni fogja. Felszegte az állát, a cigaretta megremegett a szájában, és mereven nézett szembe velem. Talán Stewie-vel is voltak hasonló esetei, de nem hagyott bennem kétséget afelől, hogy részéről vége a beszélgetésnek. Napközben megpróbáltam nem gondolni rá, de nyugtalanított az a tudat, hogy valahol a környéken vár rám egy kezelésre szoruló bulldog. Csak abban reménykedhettem, hogy nem súlyos az állapota. Este hétkor a telefon vetett véget a félelmeimnek. - Az állatorvossal beszélek? - A hang mogorva volt és rossz kedvű. - Igen, én vagyok az. - Nos, egy álló napja várom magát. Mikor jön már ki, hogy megnézze a rühös bulldogomat? Fény gyúlt az agyamban. Csakhogy... az akcentus... nyoma sincs benne a Kremlnek, sem a végtelen sztyeppéknek. - Végtelenül sajnálom - hebegtem. - Attól tartok, adódott egy kis félreértés. Én csak helyettesítem Brannan doktort, és nem ismerem a körzetét. Remélem, hogy nincs komoly baja a kutyának. - Nincs, nincs, csak köhög egy kicsit, és szeretném, ha megnézné. - Persze, hogyne, máris megyek, Mr... izé... - Pym vagyok, és rögtön a posta mellett van a házam a Roff nevű faluban. - 90 -
- Roffot mondott? - Ja, két mérföldre van Hensfieldtől. Megkönnyebbülten sóhajtottam. - Nagyszerű, Mr. Pym, mindjárt ott vagyok. - Köszönöm - mondta sokkal barátságosabb hangon. - Na, most mán tuggya, ki vagyok. Pym Roffból. Minden világos lett. Pym Roffból, hát persze! Mitől is lenne orosz akcentusa? Mrs. Holroyd számos rejtélyes üzenetet közvetített, de némi fejtörés után rendszerint sikerült őket megfejtenem. De a hét második felében egy igen furcsa beírás ütötte meg a szemem. Csak enynyi volt: Johnson, 12 Back Lane Tiszta Harry szifilisz”. Hosszan birkóztam a szöveggel, mielőtt óvatosan megkörnyékeztem Mrs. Holroydot. Éppen fánktésztát dagasztott, és fel sem nézett, amikor beléptem a konyhába. - Mrs. Holroyd - dörzsöltem idegesen a kezemet. - Ha jól értem, azt írta ide, hogy menjek ki Mr. Johnsonhoz. - Úgy van, aranyom. - Nos, izé... remek, de nem egészen értem a másik részét... a Tiszta Harry szifiliszt. Oldalról felém sandított. - Hát így kell azt a szót leírni, vagy nem? Egyszer megnéztem odahaza egy orvosi könyvben - válaszolta védekezően. - Igen, hogyne, nagyon helyesen írta le. Nem az a baj, hanem a Tiszta... meg a Harry. Vészterhesen villant meg a szeme és a képembe fújta a füstöt. - Hát pedig ezt mondta az a fickó. Háromszor is elismételte. Nem téveszthettem el. - Értem. És említette, hogy milyen állatról van szó? - Nem a'. Azt mondta, amit oda írtam. És semmi egyebet. Hosszú hamucsík hullott a vájdlingba, amelyet Holroydné azonmód beledolgozott a tésztába. - Megteszem, ami tőlem telik, tudja! - Hát persze hogy tudom, Mrs. Holroyd - mondtam gyorsan. - Már indulok is a Back Lanere. Mr. Johnson pedig másodpercek alatt helyre tette a dolgokat, amikor kiérkezve odavezetett az ólhoz. - A disznómmal van baj, főnök. Nagy, veres, foltok gyüttek ki rajta. Asszem, disznó erysipelas. Csak annyi történt, hogy ő ariszipilesznek ejtette az orbáncot, és amúgy is kásásan beszélt. Nem tudtam hibáztatni Mrs. Holroydot. Ehhez hasonló apróságok színesítették a hetet, de bennem csak egyre nőtt a feszültség, ahogy közeledett Kim visszatérésének napja. És attól csak még nyugtalanabb lettem, hogy Gillardék nem jelentek meg a hetedik napon a délelőtti rendelésen. Amikor délutánra sem jöttek meg, arra a következtetésre jutottam, hogy okosabbnak látták visszamenni délre, és felkeresni egy korszerűbb rendelőt. De fél hatkor mégiscsak megérkeztek. Tudtam, még mielőtt elhúztam volna a függönyt. Megelőzte őket a pusztulás szaga, betöltötte az egész rendelőt, és amikor kiléptem a függöny mögül, szinte mellbe csapott a rothadó hús förtelmes szaga. Gangréna, azaz üszkösödés. Az ettől való félelem üldözött egész héten, és most itt van. Vagy fél tucat ember ült a váróban, és mindenki a lehető legmesszebbre igyekezett elhúzódni a fiatal házaspártól, akik feszült mosollyal tekintettek rám. Kim megpróbált felemelkedni, amikor meglátott, de én csak azt a hasznavehetetlenül lógó végtagot láttam, amelyet felázott cafatokban borított az egykor szilárd gipsz. Hát persze hogy Gillardék voltak az utolsók, és én kénytelen voltam előbb megvizsgálni a többi beteget. Nyomorúságos állapotban, szégyentől gyötörve végeztem a kezeléseket és adtam ki az utasításokat. Mit tettem azzal a gyönyörű kutyával odakint? Őrült voltam, hogy egyáltalán próbálkoztam. Az elüszkösödött láb azt jelentette, hogy talán már az amputálással is elkéstünk, ha meg akarjuk menteni az életét. Minden bizonnyal vérfertőzésben fog elpusztulni, és én mi a francot kezdhetek vele ebben a hitvány rendelőben? - 91 -
Amikor végre Gillardékre került a sor, bejöttek a kettőjük között sántikáló Kimmel, és szenvedéseimet csak tetézte, amikor újra szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire szép ez a kutya. Lehajoltam a nagy, arany színű fejhez. Kim egy pillanatra rám emelte barátságos tekintetét és megcsóválta a farkát. - Rendben - mondtam Peter Gillardnek a mellem előtt összefogott karral. - Önök fogják meg hátul, és tegyük föl az asztalra. Ahogy az asztalra emeltük a nehéz állatot, a rozoga tákolmány azonnal szétesett, de ezúttal már a fiatalok résen voltak, és jól képzett szakemberekként kitámasztották a lábukkal a peckeket, amíg az asztallap egyenesbe nem került. Megpiszkáltam a gipszet az oldalán fekvő Kim lábán. Általában idő és türelem kellett hozzá, hogy egy speciális fűrésszel eltávolítsam a gipszet, de ez itt nem volt más, csak bűzlő pép. Remegett a kezem, amint ollóval levágtam róla a kötést, és leemeltem. Felkészültem a legrosszabbra: a kihűlt, elhalt végtag, a zöldes hús látványára, ám itt a mindent elborító genny és a savós váladék ellenére maga a hús meglepő módon egészséges rózsaszín volt. Kezembe vettem a lábat, és nagyot dobbant a szívem, mert meleg volt, akárcsak a lábszár, egészen a csánkig. Nem is volt elüszkösödve. Hirtelen gyengeségemben az asztalnak kellett támaszkodnom. - Elnézést kérek a szörnyű szagért. A genny és a váladék egy héten át erjedt a gipsz alatt, de a csúnya látvány ellenére nem olyan rossz a helyzet, mint hittem. - Gondolja... gondolja, hogy meg tudja menteni a lábát? - kérdezte remegő hangon Marjorie Gillard. - Nem tudom. Az igazat megvallva, nem tudom. Annyi minden történhet. De annyit mondhatok, hogy idáig jól ment a dolog. Alaposan megtisztítottam a sérült részt alkohollal, befújtam jodoformmal, friss gézt tettem rá, és két újabb gipszkötést. - Most már sokkal jobban fogod érezni magad, Kim - mondtam, és a nagy kutya a neve hallatán megkopogtatta farkával az asztalt. A gazdáihoz fordultam: - Azt szeretném, ha még egy hétig rajta maradna a gipsz. Mik a terveik? - Itt maradunk Hensfield környékén - válaszolta Peter Gillard. - Találtunk egy helyet a lakókocsinak a folyó mellett, egészen kellemes. - Nagyszerű, akkor jövő szombaton találkozunk. - Figyeltem, ahogy Kim kifelé biceg, magasra tartva a lábát a friss, fehér kötéssel, és amikor visszamentem a házba, forró hullámként öntött el a megkönnyebbülés. De az agyam egy hátsó rekeszében megszólalt egy figyelmeztető hang. Messze van még ennek az ügynek a vége...
23. A második hét eseménytelenül telt el. Kaptam egy kissé illetlen képeslapot Stewie-től és a blackpooli torony látképét a feleségével. Perzselően meleg nyár volt, és ők életük legjobb vakációját élvezték. Megpróbáltam elképzelni, hogyan múlathatják az időt, de a bizonyítékra - egy tengerparti fényképész felvételére - még várnom kellett néhány hetet. Az egész család a tengerben állt, és boldogan vigyorgott bele a lencsébe, miközben hullámok csapkodtak a bokájuk körül. A gyerekek vödrökkel és lapátokkal felszerelkezve, a bébi a víz felé nyújtózkodott görbe lábacskájával, de Stewie bűvölt el a legjobban. Megelégedett mosoly ragyogott a képén a fején megcsomózott zsebkendő alatt, széles nadrágtartó rögzítette a bő flanellnadrágot, amely lábszárközépig fel volt hajtva. A nyaraló brit családapa archetípusa. Hensfieldi tartózkodásom utolsó eseménye a helyi agárversenyen tett látogatás volt. Stewie megbízatásához tartozott, hogy minden második pénteken megvizsgálja a kutyákat. A hensfieldi sportpálya egy természetes mélyedésben épült a kormos hegyek között, és rozoga deszkapalánk körítette. Hűvös este volt, és amikor odahajtottam a bejárathoz, meghallottam a recsegő hangszórók bömbölését. George Formby énekelte a „When I'm Cleaning Windows” című számot, és pengette hozzá híres ukuleléjét. - 92 -
Sokféle agárverseny van. Személyes tapasztalatom még diákkoromból származik, amikor csatlakoztam a Nemzeti Agárverseny Klub égisze alatt működő állatorvosokhoz, de ez itt nem volt hivatalos vagy „jegyzett” futtatás, és igencsak másképp festett. Tudom, hogy számos nevezetes, magasan jegyzett verseny létezik, ez viszont szánalmas képet mutatott. Ez a hely, gondoltam fanyarul, éppen beleillik Stewie praxisába. Először meg kellett jelennem az igazgató irodájában. Coker úr kemény tekintetű férfiú volt fényes, halszálkás öltönyben, kurtán odabiccentett, és csak azután kezdett el méregetni. - Itteni feladata merőben formális - közölte kényszeredett mosollyal. - Semmivel sem kell törődnie. Az volt a benyomásom, hogy csendes elégedettséggel vizsgálgat tetőtől talpig, beleértve gyűrött zakómat és nadrágomat, nyilvánvaló fiatalságomat és feltehető tapasztalatlanságomat. Még akkor is mosolygott, amikor elnyomta a szivarját. - Nos, remélem, kellemes estéje lesz. - Köszönöm - feleltem, és távoztam. Találkoztam a bíróval, az időmérővel és más hivatalos személyekkel, majd bementem a bárba, amelynek hosszú üvegfala a versenypályára nézett. Hirtelen megéreztem, hogy idegen környezetben vagyok. A helyiség gyorsan megtelt, és a körülöttem gyülekező arcokat egészen más fából faragták, mint Darrowbyben a falusiakat. Itt teveszőr kabátos kövér férfiak alkották a többséget, festett szőkeségekkel a karjukon. Sipista külsejű figurák tanulmányozták a versenylapokat, és bámulták meredten a totalizatőr táblán villogó számokat. Az órámra néztem. Itt volt az ideje, hogy megnézzem az első versenyen induló kutyákat. „Amikor ablakot tisztítok” - bömbölte George Fornby, miközben megkerültem a pályát, hogy eljussak a kifutóhoz, egy kikövezett, drótsövénnyel kerített ketrechez. Öt kutyát vezettek körbe, én pedig középen álltam, és egy-két percig figyeltem őket. Aztán leállítottam a sétát, és egyenként odamentem hozzájuk, megvizsgáltam a szemüket, ellenőriztem a nyálelválasztást, majd végül megtapogattam a hasukat. Valamennyi egészségesnek és normálisnak tűnt, kivéve a négyes számút, amelyiknek kissé puffadt volt a hasa. Az agarak csak keveset kapnak enni a verseny reggelén, azután már semmit, így odafordultam az emberhez, aki pórázon tartotta az állatot: - Kapott enni ez a kutya az utóbbi egy-két órában? - kérdeztem. - Nem - válaszolta. - Semmit nem evett reggeli óta. Ahogy újra végigfuttattam az ujjaimat a hasfalon, olyan érzésem volt, mintha a bámészkodók szokatlanul feszült figyelemmel követnének. De elhessegettem azzal, hogy csak képzelődöm, és átmentem a következő állathoz. A négyes számú volt a második favorit, de attól a pillanattól, hogy rajthoz állt, csak vánszorgott. Utolsónak végzett, és a pálya túloldaláról méltatlankodó zúgás hallatszott a sötétben. Sikerült kivennem néhány megjegyzést is, amit idáig hozott az esti levegő. - Nyisd ki azt a francos szemedet, te állatorvos! - kiáltotta valaki. És itt, a hosszú, kivilágított bárban azt láttam, hogy az emberek egymást bökdösik, és engem néznek. Elfutott a harag. Lehet, hogy a lenti urak közül egyesek úgy gondolják, hogy hasznot húzhatnak Stewie távollétéből. Úgy látszik, engem könnyű esetnek ítéltek. Következő látogatásomkor a kifutóban barátságos biccentések és vigyorok fogadtak mindenfelől. Határozottan joviális volt a légkör. Amikor megnéztem a kutyákat, mindet rendben találtam, amíg el nem jutottam az ötös számúhoz. Ezúttal nem lehetett tévedés. A hasfal feszesen gömbölyödött kutató ujjaim alatt, és az állat halkan felnyögött, amikor megmarkoltam. - Ezt a kutyát ki kell zárni a versenyből - mondtam. - Tele van a hasa. A tulajdonos ott állt a kifutófiú mellett. - Az lehetetlen! - tört ki. - Nem kapott semmit! Fölegyenesedtem, és farkasszemet néztem volna vele, de ő nem állta a tekintetemet. Ismertem pár trükköt: néhány font hús a verseny előtt; egy tál zsemlemorzsa tejjel leöntve - a morzsa rövid idő alatt szépen megszívja magát. - Akarja, hogy meghánytassam? - és már indultam is. - Van a kocsimban mosószóda. Gyorsan kideríthetjük. - 93 -
Az ember fölemelte a kezét. - Nem, nem, nem akarom, hogy vacakoljon a kutyámmal. - Sötét pillantást vetett rám és mogorván elvonult. Alig értem vissza a bárba, amikor megszólalt a hangosbeszélő: - Az állatorvost várják az igazgatói irodában. Coker felnézett az asztala mögül, és a szivar gomolygó füstjén át méregetett. - Eltiltott egy kutyát a versenytől. - Így van, sajnálom, de tele volt a hasa. - De a nemjóját...! - mutatott rám az ujjával, aztán meggondolta magát, és torz mosoly ült ki az arcára. - Nézze, doktor úr, ezekben a helyzetekben észszerűen kell eljárnunk. Nem kétlem, hogy érti a dolgát, de nem gondolja, hogy esetleg tévedhetett? - Széles kört írt le a szivarral. - Végül is mindannyian tévedhetünk, ezért talán volna olyan kedves felülbírálni magát. - És még szélesebb mosolyt küldött felém. - Nem, sajnálom, Coker úr, de ez lehetetlen. Hosszú szünet következett. - Ez az utolsó szava? - Ez. Eltűnt a mosoly, és Coker fenyegető pillantást vetett rám. - Hát ide figyeljen! - mondta. - Tönkretette ezt a versenyszámot, és ez komoly dolog. Ne forduljon elő még egyszer, megértette? - Heves mozdulattal kioltotta a szivarját, és előretolta az állát. - Remélem, nem lesz több gondunk magával. - Én is remélem, Coker úr - mondtam, és távoztam. A következő vizitnél valahogy hosszúnak tűnt az út a kifutóig. Már nagyon sötét volt, de tisztán hallottam a tömeg zúgását, a bukmékerek kiáltásait és a még mindig teljes hangerővel bömbölő George-ot az ukuleléjével: - Ó, csak hideg szél ne fújjon! - dalolta. Ezúttal a kettes számú kutya volt az. Ereztem a feszültséget, miközben vizsgáltam, és megállapítottam, hogy ennek is ugyanúgy gömbölyödik a hasa. - Ezt vegyék ki! - mondtam, és a sötét pillantásoktól eltekintve senki sem ellenkezett. Azt mondják, a rossz hír gyors lábakon jár, és én éppen csak elindultam visszafelé, amikor George-ot kikapcsolták, és a hangosbeszélő az igazgatói irodába szólított. Coker most nem ült ott az asztalánál. Idegesen járkált föl-alá a szobában, és amikor meglátott, tett még egy gyors kört, mielőtt leállt volna. Harag tükröződött az arcán, és nyilvánvaló volt, hogy eldöntötte: legjobb lesz, ha keményen lép föl. - Mi a fészkes fenét képzel maga? - förmedt rám. - Tönkre akarja tenni az egész versenyt? - Nem - válaszoltam. - Csak kitiltottam még egy kutyát, mert nem volt alkalmas a futtatásra. Ez a dolgom. Ezért vagyok itt. Sötét bíborvörösre vált az arca. - Nem hiszem, hogy tudja, miért van itt. Brannan doktor szabadságra megy, és rábíz minket egy ilyen magafajta okostojásra, aki elkezd itt szívóskodni, és elrontja az emberek mulatságát! De várjon csak, majd én mindent elmondok neki! - Brannan doktor is azt tette volna, amit én. Bármelyik állatorvos ezt tenné. - Mesebeszéd! Ne akarjon engem kioktatni, magának még ott a tojáshéj a seggén. - Lassan megindult felém. - De annyit mondok, hogy elég volt! Vegye tudomásul, egyszer és mindenkorra, hogy elég volt ebből a képtelenségből! Hagyja abba! Hevesen dobogott a szívem, amikor lementem ellenőrizni a kutyákat a következő verseny előtt. Miközben az állatokat vizsgáltam, a tulajdonosok és a kifutófiúk hipnotikus tekintettel meredtek rám, mint valami különös torzszülöttre. Csak akkor vált normálissá a pulzusom, amikor megállapítottam, hogy ezúttal nincsenek teli hasak, és távozóban megkönnyebbülten pillantottam végig a felsorakozott állatokon. Ekkor vettem észre, hogy az egyes számú kicsit furcsán viselkedik. Viszszamentem, lehajoltam hozzá, és megpróbáltam rájönni, mi volt az, ami felkeltette a figyelmemet. Aztán felismertem az okát: a kutya álmosnak látszott. A feje lefelé billent, és egészében apatikusnak tűnt. - 94 -
Fölemeltem az állát, és belenéztem a szemébe. A pupillák kitágultak, és időnként kissé megrándult a szeme. Semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy valamilyen nyugtatót kapott. Elkábították. A kifutóban tartózkodó emberek nagy csöndben voltak, amikor fölegyenesedtem. Néhány pillanatig a fényesen kivilágított, zöld arénát bámultam a drótkerítésen át, és éreztem az arcomon az éjszaka hűvös levegőjét. Továbbra is George énekelt a hangszórókból. - Ó, Mr. Wu! - trillázta. - Most mit tegyek? Hát én tudtam, hogy mit kell tennem. Megveregettem a kutya hátát. - Ezt vegyék ki! - mondtam. Nem vártam meg, amíg újra szólítanak, és már félúton jártam az igazgatói iroda felé, amikor az egész sportpályáját betöltve felharsantak a hívó szavak. Amikor kinyitottam az ajtót, félig-meddig arra számítottam, hogy Coker rám rohan és letámad, de meglepődve láttam, hogy ott ül az asztalnál, és a tenyerébe temeti az arcát. Egy ideig csak álldogáltam a szőnyegen, amíg végre felém fordította kísértetiesen sápadt arcát. - Igaz ez? - suttogta kétségbeesetten. - Újra megtette? Bólintottam: - Sajnos, muszáj volt. Coker ajka megremegett, de nem szólt semmit, és egy rám vetett kurta, hitetlenkedő pillantás után újra a tenyerébe rejtette az arcát. Vártam még egy-két percig, de amikor nem mozdult, rájöttem, hogy vége az audienciának, és elhagytam a szobát. A következő futam előtt semmit nem tapasztaltam a kutyákon, és ahogy kiléptem a kennelből, különös nyugalom szállt meg. Magam sem értettem, amíg meg nem szólalt a hangosbeszélő: - Az állatorvost kérik... - De ezúttal a kifutóba szólítottak, és én arra gondoltam, hogy megsérülhetett valamelyik kutya. Akárhogy is, kimondott megkönnyebbülést jelentene, ha adódna itt valami igazi állatorvosi teendőm. De amikor megérkeztem, nyomát sem láttam állatoknak; csak két ember támogatott egy kövér harmadikat. - Miről van szó? - kérdeztem tőlük. - Ambrose leesett a lépcsőn a lelátón, és lehorzsolta a térdét. Rábámultam. - De hiszen én állatorvos vagyok! - Más orvos nincs a pályán - motyogta. - Gondoltuk, maga is el tudná látni. Láttam: ez már csak egy ilyen különleges este. - Ültessék le arra a padra - mondtam. Feltűrtem a nadrágszárát, amely alatt visszataszítóan hájas, gödrös térd tárult elém. Ambrose tompa nyögést hallatott, amint megérintettem a jelentéktelen horzsolást a térdkalácsán. - Semmi komoly - mondtam. - Csak egy kis helyen ledörzsölődött a bőre. Ambrose reszketve nézett fel rám. - Igen, de baj lehet belőle, nem? Nem akarok vérmérgezést kapni. - Rendben van, teszek rá valamit. - Belenéztem Stewie orvosi táskájába. A választék szerény volt, de találtam jódtinktúrát, amelyből rácsöpögtettem egy keveset egy gézpólyára, és rászorítottam a sebre. Ambrose éles kiáltásban tört ki. - Jesszusom, ez fáj! Mit csinál maga velem? - Előrelendült a lába, és telibe találta a könyökömet. Na hiszen, még az emberi pácienseim is rúgnak. Megnyugtatóan mosolyogtam rá: - Ne aggódjék, nem fog sokáig csípni. Máris bekötözöm. Bekötöztem a térdét, lehajtottam a nadrágszárát, és megveregettem a kövér férfi vállát. - Tessék, olyan lesz, akár új korában. Leszállt a padról, bólintott, aztán fájdalmas grimasszal a képén indulni készült. De mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, és egy marék aprót vett elő a zsebéből. Mutatóujjával turkált egy darabig az érmék között, majd kiemelt egyet és a kezembe nyomta. - Tessék - mondta. - 95 -
A pénzre néztem. Egy hatpennys volt, az egyetlen honoráriumom, amelyet a saját fajtám kezeléséért kaptam. Hosszan és ostobán meredtem rá egy ideig, majd azzal az éppen megformált gondolattal pillantottam föl, hogy Ambrose fejéhez vágom a paraszolvenciáját, de a férfi már visszabicegett a tömegbe, és eltűnt a szemem elől. A bárban apatikusan bambultam kifelé az üvegen át a pályán felvonuló kutyákra, amikor egy kezet éreztem a vállamon. Megfordultam, és ráismertem arra a férfira, akit már korábban kiszúrtam magamnak. Egy három férfiból és három nőből álló csoporthoz tartozott; a férfiak sötét, szűk öltönyt viseltek és idegennek látszottak, a nők hangosak voltak és túlöltözöttek. Volt bennük valami baljós, és emlékszem, az jutott róluk az eszembe, hogy minden további nélkül elmennének gengsztereknek. A férfi az enyémhez tolta a képét, és én közelről láthattam fekete, szúrós szemét és ragadozó mosolyát. - Formában van a hármas? - suttogta. Nem értettem a kérdést. Úgy tűnt, tudja, hogy én vagyok az állatorvos, és az csak nyilvánvaló, hogy ha jóváhagytam az állat versenyeztetését, akkor egészségesnek kellett találnom. - Igen - válaszoltam. - Jó formában van. A férfi vidoran bólintott, és értő pillantást vetett rám félig lehunyt szemhéja alól. Visszament, és rövid, bensőséges tárgyalásba bocsátkozott a barátaival, majd mindannyian felém fordultak, és helyeslően néztek rám. Össze voltam zavarodva, de aztán beugrott, hogy alighanem úgy vették, mintha bizalmas tippet adtam volna nekik. Mind a mai napig nem vagyok ebben biztos, de erről lehetett szó, mert amikor a hármas helyezés nélkül fejezte be a versenyt, drámai változás állt be a magatartásukban, és sötét pillantásokat vetettek rám, ami csak megerősített abban a hitben, hogy gengszterekkel állok szemben. Fő, hogy az este hátralévő részében már nem akadt gondom a kifutóban. Nem kellett kizárni több kutyát, szerencsére, hiszen így is éppen elég ellenséget szereztem egyetlen este leforgása alatt. Az utolsó futtatás után körülnéztem a hosszú bárban. A legtöbb asztal foglalt volt, az emberek bejöttek még egy utolsó italra, de felfedeztem egy szabad helyet, és kimerülten roskadtam le a székre. Stewie megkért, hogy maradjak még egy félórát a verseny vége után, hogy megbizonyosodjam róla, minden kutya épségben távozik-e, én pedig betartottam a szavam, noha semmi másra nem vágytam jobban, mint eltűnni innen, és sohasem térni vissza. George még mindig rezegtette a hangját a megafonokban. - Fél tízkor ágyba bújok - búgta, és én csak egyet tudtam érteni vele. A bárpultnál csoportosultak azok az emberek, akikkel összeütközésbe keveredtem: Coker és a többi hivatalosság, meg a kutyatulajdonosok. Nagyban ment a bökdösődés meg a suttogás, és nem volt nehéz kitalálnom, hogy miről folyik a tárgyalás. A bűnbanda is megtette a magáét vad oldalpillantásaival, és szinte éreztem, ahogy elborítanak az ellenséges hullámok. Komor gondolataimnak egy bukméker és a segédje vetett véget. A buki lehuppant velem szemben egy székre, és az asztalra borította egy nagy bőrtáska tartalmát. Soha életemben nem láttam annyi pénzt. Ötös, egyfontos és tízshillinges bankók hegye meredezett az orrom előtt, az aprópénz kis patakjai és mellékágai pedig körülfolyták a hegy lábát. A két férfi elkezdte módszeresen szétválogatni és megszámolni a zsákmányt, míg én hipnotizálva bámultam. A hegy már a felére csökkent, amikor a buki elkapta a pillantásomat. Azt hihette, hogy irigyen nézem, mert szegény vagyok és nyomorult, mivel egy elgurult félkoronás mögé helyezte az ujját, és rutinos mozdulattal elém pöckölte az asztalon. - Vegyen magának egy italt, fiam - mondta. Az utóbbi órában másodszor sértettek meg pénzzel, és most is hátrahőköltem, akárcsak az első alkalommal. A buki közönyösen nézett rám egy pillanatig, aztán elvigyorodott. Vonzóan csúnya, nyájas arca volt, ami elsőre megtetszett nekem, és hirtelen hálát éreztem iránta, nem a pénz miatt, hanem a barátságos mosolyáért. Ez volt az egyetlen barátságos arc ma este. Visszamosolyogtam. - Köszönöm - mondtam neki. Fogtam a félkoronást, és odamentem a bárpulthoz.
- 96 -
Másnap reggel azzal a tudattal ébredtem, hogy ez lesz az utolsó napom Hensfieldben. Stewie érkezése délre volt várható. Amikor a délelőtti rendeléskor széthúztam a már ismerőssé vált függönyt, még mindig enyhén nyomottnak éreztem magam, másnaposan kóvályogva a tegnapi, rosszul sikerült este után az agárversenyen. De amikor kipillantottam a váróba, egyből felderült a kedvem. Csak egy állatot láttam a szedett-vedett székek között, de az Kim volt, az erős, aranyszínű, gyönyörű kutya. Ott ült a gazdái között, és heves farkcsóválással, nevető szájjal szökkent fel a láttomra. Nyoma sem volt a szagnak, amely korábban úgy elborzasztott, és amikor a kutyára tekintettem, valami egészen mást szimatoltam meg - a siker édes illatát. Mert az a láb érintette a földet; nem helyezte rá a súlyát, de határozottan kopogott vele a padlón, miközben körülöttem ugrándozott. Egy pillanat alatt újra a régi voltam megint, Coker és a tegnap este történtek úgy foszlottak semmivé, mint egy rossz álom. Alig vártam, hogy elkezdhessem a vizsgálatot. - Tegyék az asztalra - kurjantottam, majd elnevettem magam, mert Gillardék automatikusan odanyomták a lábukat a kilazulni kész peckek alá. Mostanra jól beletanultak. Vissza kellett fognom magam, hogy ne lejtsek örömtáncot, amikor levettem a gipszet. Volt még ott egy kis váladék, de amikor letöröltem, egészséges, sarjadzó szövetet láttam mindenütt. Rózsaszínű, friss hús fogta körül az ízületet, beborítva és elrejtve a sebesülés helyét. - Most már megmenekül a lába? - kérdezte halkan Marjorie Gillard. Mosolyogva néztem rá: - Igen. Most már semmi kétség. - Meg, vakartam a nagy kutya állát, és Kim boldogan söpört végig farkával az asztalon. - Valószínűleg merev marad az ízület, de ez nem oly nagy baj, ugye? Feltettem rá Stewie utolsó gipszkötését, azután leemeltük a kutyát az asztalról. - Hát, ennyi volt - mondtam. - Két hét múlva vigyék el őt az állatorvosukhoz. Úgy gondolom, hogy azután már nem lesz szüksége kötözésre. Gillardék elindultak déli otthonuk felé, és néhány órával később megérkezett Stewie a családdal. A gyerekek barnára sültek, a most is elszántan bömbölő csecsemő szintén kapott egy kis színt. Megnek lehámlott a bőr az orráról, de csodálatosan kipihentnek tűnt. Stewie, nyitott nyakú ingben és rákvörös képpel, láthatólag felszedett pár kilót. - Ez a nyaralás megmentette az életünket, Jim - mondta. - Azt sem tudom, hogyan köszönjem meg neked, és kérlek, tolmácsold Siegfriednek, hogy mennyire hálásak vagyunk. - Gyöngéden nézett végig a házat elárasztó, zajos aprónépen, majd újra hozzám fordult. - Minden rendben volt a praxissal? - Igen, Stewie. Persze voltak kudarcok is a sikerek mellett. Felnevetett. - Ez már csak így szokott lenni. - Hát igen, de most már minden rendben van. És valóban rendjén lévőnek látszott minden, amint kihajtottam a füstből. Figyeltem, ahogy egyre zsugorodtak, majd elmaradtak mögöttem a házak, mígnem tisztán és szabadon kitárult előttem az egész világ, és megpillantottam a Darrowby körül emelkedő dombok zöld körvonalait. Úgy gondolom, mindannyian hajlamosak vagyunk rá, hogy csak a jóra emlékezzünk, de mint kiderült, nekem nem is volt más választásom. Karácsonykor levelet kaptam Gillardéktól, benne egy fotósorozat egy nagy, aranyszínű kutyáról, amint kinyitja a kaput, magasra ugrik a labdáért, büszkén szalad egy bottal a szájában. A lábában nyoma sincs merevségnek, írták, tökéletesen egészséges. Így hát, akárhányszor Hensfield jut az eszembe, mindig Kim az, akire a leginkább emlékszem.
24. A RAF-ban folyton ordítoztak. Az altisztek szinte megállás nélkül kiabáltak velem vagy másvalakivel, és jó néhányuknak jelentékeny hangereje volt. De nem hiszem, hogy hangerő dolgában bármelyikük is túlszárnyalta volna Len Hampsont. - 97 -
Len farmjára tartottam, de hirtelen késztetésnek engedve leállítottam a kocsit, és egy pillanatra a kormánykerékre hajtottam a fejemet. Forró, csöndes nyári késő délutánra járt, és ez volt a völgység egyik legbékésebb zuga, a környező dombok megvédték a heves szelektől, amelyek mindent elaszaltak a hanga és a szívós mocsári fű kivételével. Itt nagy fák, dús lombú tölgyek, szilek és szikomorfák álltak fenségesen a zöld horpadásokban és mélyedésekben, ágaik meg sem rezzentek a szélcsendes levegőben. Amerre csak elláttam a füves síkon, sehol semmi mozgás, nesz sem hallatszott, csak egy méh zümmögése és a távoli birkabégetés. A nyitott ablakon át belopództak a nyár aromái, a meleg fű, a lóhere és a rejtett virágok illata. De az autó belsejében versenyre kellett szállniuk a mindent átható tehénszaggal. Az előző órám ugyanis azzal telt, hogy beoltottam ötven rideg marhát, és most itt ültem piszkos bricsesznadrágban, átizzadt ingben, és álmosan néztem a békés tájat. Kinyitottam az ajtót, mire Sam kiugrott, és berohant a közeli erdőbe. Követtem őt a hűs árnyékba, a lehullott fenyőtűből és levelekből felhalmozódott avar titokzatos, nyirkos illatába, amely a sűrűn álló fatörzsek sötét szívéből származott. Valahonnan a magas ágak közül a világ legmegnyugtatóbb hangját, az örvösgalamb búgását hallottam. Aztán, noha a farm két mérföldre volt innen, Len Hampson hangját. Nem a jószágot hívta haza, vagy efféle. Csak a családjával társalgott, a maga megszokott, folyton üvöltő módján. Behajtottam a farmra, és ő kinyitotta a kaput, hogy beengedjen az udvarba. - Jó napot, Hampson gazda - mondtam. - NAHÁT, DOKTOR ÚR! - bömbölte. - CSODÁS NAPUNK VAN! A hangorkán hátravetett egy lépéssel, de a gazda három fia elégedetten mosolygott. Nem vitás, hogy hozzászoktak. Tisztes távolságban maradtam. - Azt kérte, hogy nézzem meg az egyik disznaját. - IGEN, EGY JÓ ZSÍRSERTÉST. BAJA VAN! MÁR KÉT NAPJA NEM ESZIK! Bementünk a disznóólba, és mindjárt észrevettem a beteget. A nagy, fehér jószágok legtöbbje hátrahúzódott az idegen láttán, de egyikük mozdulatlanul állt a sarokban. Ritka eset, hogy egy disznó ellenállás nélkül hagyja megmérni a lázát, de ez meg se moccant, amikor a végbelébe dugtam a lázmérőt. Csak hőemelkedése volt, mégis az enyészet légköre lengte körül az állatot: a háta kissé meggörnyedt, nem akart mozogni, és beesett, rémült volt a szeme. Len Hampson vörös képére pillantottam, aki behajolt az ól palánkja felett. - Hirtelen kezdődött ez, vagy fokozatosan? - kérdeztem. - EGÉSZEN HIRTELEN! - A zárt térben fülsiketítő volt a teli torokból elüvöltött válasz. HÉTFŐ ESTE MÉG MAKKEGÉSZSÉGES VOLT, KEDD REGGELRE MEG MÁR ÍGY NÉZETT KI! Megtapogattam a disznó hasát. Az izomzat feszes volt, kemény, mint a deszka, így bajos volt kitapintanom a gyomortartalmat, de érintésre puhának tűnt az egész terület. - Találkoztam már ilyennel - mondtam. - Ennek a disznónak bélszakadása van. Akkor fordul elő, amikor verekszenek vagy birkóznak egymással, különösen tele hassal. - MOST MI LESZ VELE? - Hát, a gyomortartalom bejut a hasüregbe, és hashártyagyulladást okoz. Boncoltam már fel ilyen disznókat, mind tele voltak összenövésekkel. Összenőttek a hasi szervek. Attól félek, hogy nagyon kicsi a gyógyulás esélye. Hampson levette a sapkáját, megvakarta kopasz fejét, majd visszatette a kiszolgált tökfödőt. - A ROSSEBB EGYE MEG! PEDIG MILYEN JÓ DISZNÓ! NINCS SEMMI REMÉNY? Mélységes csalódottsága dacára még mindig teli torokból ordított. - Attól tartok, hogy nincs. Az ilyen disznók rendszerint alig esznek, és végelgyengülésben pusztulnak el. Tényleg az volna a legjobb, ha most levágná. - NEM, EZ NEM TETSZIK NEKEM! NEM SZERETEM MEGADNI MAGAM. NEM TEHETNÉNK VALAMIT? AMÍG ÉLÜNK, REMÉLÜNK, NEM IGAZ!? Elmosolyodtam. - Én is úgy gondolom, hogy mindig van remény, Hampson gazda. - 98 -
- HÁT AKKOR RAJTA, PRÓBÁLJUK MEG! - Rendben van - vontam meg a vállam. - Nincsenek erős fájdalmai, inkább csak rosszul érzi magát, így, gondolom, nem okozunk kárt a kezeléssel. Itt hagyok magának egy adag port. Miközben kifelé igyekeztem az akolból, nem lehetett nem észrevennem, milyen pompás formában van a többi disznó. - Szavamra - mondtam -, ezek a disznók nagyon jól néznek ki. Sose láttam még remekebb kondát. Jól tarthatja őket. Ez hiba volt. A lelkesedés csak újabb decibeleket adott a farmer hangerejéhez. - ÚGY BIZA! - bömbölte. - JÓ KOSZTON KELL TARTANI A JÓSZÁGOT, HOGY HASZNOT HAJTSON! Még akkor is zúgott a fejem, amikor elértem a kocsit, és felnyitottam a csomagtartót. Átadtam neki egy csomaggal az én jól bevált sulphonamid poromból. Sokszor művelt már csodákat az érdekemben, de most nem sokat vártam tőle. A sors iróniája, hogy az ordítás bajnokától egyből a suttogás bajnokához vitt az utam. Mert Elijah Wentworth mindig csak sotto voce társalgott. Wentworthre locsolócsővel a kezében találtam rá a tehénistállóban. Jöttömre megfordult, és a megszokott, komoly arckifejezéssel nézett rám. Magas, sovány férfi volt, nagyon pontosan és körültekintően fogalmazott, és noha kemény paraszti munkát végzett, ez nem látszott a megjelenésén. A benyomást csak erősítette az öltözködése, amely inkább illett volna egy irodai alkalmazotthoz, mint egy farmerhoz. A fején újnak látszó puhakalap ült. Alaposan megfigyelhettem, hiszen olyan közel jött hozzám, hogy csaknem összeért az orrunk. Gyorsan körbepillantott. - Doktor úr - suttogta -, tényleg súlyos az eset. - Mindig úgy beszélt, mintha ünnepélyes és titkos közlés volna minden szava. - Ezt szomorúan hallom. Mi a baj? - Arról a szép nagy bikáról van szó, doktor úr. Hirtelen lebetegedett. - Még közelebb hajolt, hogy egyenesen a fülembe suttoghasson. - TBC-re gyanakszom. - És megnyúlt arccal lépett hátra. - Ez valóban rosszul hangzik - mondtam. - Hol van az állat? A farmer begörbítette az ujját, és odavezetett egy különálló rekeszhez. A bika keresztezett herefordi fajta volt, amelynek négy és fél mázsát kellett volna nyomnia, de ösztövérnek és elaszottnak tűnt. Meg tudtam érteni Wentworth aggodalmát, de nekem volt már annyi klinikai tapasztalatom, hogy kételkedjem a TBC-ben. - Köhög? - kérdeztem. - Nem, sose köhög, de kicsit rángatózik. Alaposan megnéztem az állatot, és felfedeztem néhány tünetet - ödémát az állkapcson, a pókhasú kinézetet, a nyálkahártya sápadtságát -, amely megerősítette a diagnózist. - Azt hiszem, májmételye van, Wentworth gazda. Mintát veszek a trágyából, és megvizsgáltatom, vannak-e benne mételypeték, de azonnal el akarom kezdeni a kezelést. - Májmétely? Hol kapott volna olyat? - Rendszerint egy nedves legelőn kapják. Hová hajtotta ki mostanában? A farmer kimutatott az ajtón. - Amoda. Mindjárt odavezetem. Pár száz métert tettünk meg, átmentünk egy-két kapun, és kiértünk a nagy, sík mezőre a domb lábánál. A tocsogós talaj, a nedves fűcsomók világossá tették a történteket. - Éppen ilyen helyeken lehet megkapni - mondtam. - Mint tudja, ez egy élősködő, ami a májat támadja meg, de az életciklusa egyik szakaszában csigában élősködik, csigák pedig csak ott vannak, ahol víz van. Lassan és ünnepélyesen bólogatott, majd körülnézett, és én tudtam, hogy mondani akar valamit. Újra nagyon közel hajolt, majd aggodalmasan pásztázni kezdte a vidéket. Mérföldeken át üresen nyúlt el körülöttünk a füves síkság, de ő mintha ennek ellenére attól tartott volna, hogy kihallgatnak bennünket. Csaknem összesimult az arcunk, úgy suttogta a szavakat a fülembe: - Tudom én, ki tehet erről. - 99 -
- Tényleg? Ki az? Előbb gyorsan ellenőrizte, hogy nem bújt-e ki valaki a földből, aztán újra megcsapott meleg lehelete. - A földbirtokos. - Mire gondol? - Semmit nem fog tenni az érdekemben. - Előbb szembe fordult velem, jelentős pillantást vetett rám, és csak azután tért vissza a fülemhez: - Évek óta ígéri, hogy lecsapoltatja ezt a mezőt, de nem tett semmit. Hátraléptem. - Értem, de ezen nem tudok segíteni, Wentworth gazda. De azért van egy-két dolog, amit megtehetünk. Rézszulfáttal ki lehet pusztítani a csigákat, majd később elmagyarázom a módját, de addig is gyógyszert adok a bikájának. Volt velem a kocsiban hexaclorethan, azt belekevertem egy palack vízbe, és beadtam az állatnak. Hatalmas teste dacára nem mutatott ellenállást, amikor megfogtam az alsó állkapcsát, és leöntöttem a torkán az orvosságot. - Nagyon gyenge, igaz? - kérdeztem. A farmer űzött tekintetet vetett rám. - Az. Attól félek, hogy ennek már befellegzett. - Ne adja fel a reményt, Mr. Wentworth! Tudom, hogy most ijesztően néz ki, de ha valóban májmételye van, akkor a kezelés sokat fog javítani rajta. Értesítsen az állapotáról. Úgy egy hónappal később történt, piacnapon, hogy a kövezeten felállított bódék között sétáltam. A Drovers' Arms bejárata előtt a szokásos farmergyülekezet: beszélgettek egymással, üzletet kötöttek a marhahajcsárokkal és a gabonakereskedőkkel, miközben a teret betöltötték az árusok kiáltásai. Különösen a cukorkás bódé tulajdonosa vonta magára a figyelmemet. Papírzacskó volt a kezében, amelyet telerakott mindenféle édességgel, és megállás nélkül kommentálta a műveletet rezes hangján. - Finom mentadrazsék! Ízletes likőrös bonbonok! Mit szólna egy kis savanyúcukorhoz? Pár szelet csokoládéhoz? Tegyünk még hozzá egy kis tejkaramellát! Egy szép darab törökmézet! - Majd diadalmasan magasra emelte a megtömött zacskót: - Tessék! Tessék! Ide! Ide! Lenyűgöző, gondoltam, miközben továbbmentem. Hogy csinálja? Éppen a Drovers ajtaja előtt haladtam el, amikor egy ismerős hang utánam ordított. - HÉ, DOKTOR ÚR! - Semmi kétség, ez Len Hampson. Vörös képpel és vidáman ugrott elém. - EMLÉKSZIK ARRA A DISZNÓRA, AMIT GYÓGYÍTOTT NÁLAM? - Láthatóan legurított már néhány piaci sört, és hangosabban bömbölt, mint valaha. Az egy csoportba verődött farmerek a fülüket hegyezték. Semmi sincs olyan izgalmas, mint egy másik farmer jószágainak a betegsége. - Hát persze, Mr. Hampson - válaszoltam. - HÁT AZ NEM GYÓGYULT MEG! - Valóban? Sajnálom. - NEM AZ. SOSE LÁTTAM MÉG DISZNÓT OLYAN GYORSAN KIMÚLNI! - Ez történt? - EGÉSZEN LEASZOTT RÓLA A HÚS! - Milyen kár. De, ha vissza tud emlékezni, én ezt jósoltam... - CSONTTÁ-BŐRRÉ ASZOTT! - A süvöltő hang végigsöpört a piactéren, elnyomva az árusok kiáltásait. A cukorkás bódéban álló férfi félbehagyta tevékenységét, és a többieknél is élénkebben figyelt. Feszengve néztem körül. - Nos, Mr. Hampson, én akkor figyelmeztettem magát... - OLYAN VOLT, AKÁR EGY KÉT LÁBON JÁRÓ CSONTVÁZ! SOSE LÁTTAM MÉG ILYET! Rájöttem, hogy Len a legkevésbé sem panaszkodik. Csak elmeséli nekem a dolgot, de ezzel együtt is azt szerettem volna, ha abbahagyja. - Nos, köszönöm, hogy elmondta nekem - feleltem. - De most már tényleg mennem... - 100 -
- NEM TUDOM, MI VOLT AZ A POR, AMIT ADOTT NEKI! Megköszörültem a torkomat. - Valójában az... - BÁRMI VOLT IS, SEMMIT SEM HASZNÁLT NEKI! - Értem. Nos, mint említettem, sietnem kell... - A MÚLT HÉTEN KIHÍVTAM MALLOCKOT, HOGY CSAPJA FEJBE. - Jaj, istenem... - KUTYAELEDELKÉNT VÉGEZTE AZ A SZEGÉNY JÓSZÁG! - Hát ez bizony... - HÁT, ÖRÜLÖK, HOGY TALÁLKOZTUNK, DOKTOR ÚR! Sarkon fordult és elment, rezegő csendet hagyva maga után. Azzal a kényelmetlen érzéssel, hogy a figyelem középpontjába kerültem, sietős távozásra szántam el magam, amikor valaki finoman megfogta a karomat. Odafordulva Elijah Wentworthöt pillantottam meg. - Doktor úr - suttogta. - A bikáról van szó. Rámeredtem, megütközve ettől a véletlen egybeeséstől. A farmerek is csak bámultak, de várakozóan. - Parancsoljon, Wentworth gazda! - Hát akkor elmondom magának. - Nagyon közel jött és belelehelt a fülembe. - Kész csoda volt. Rögtön jobban lett, miután maga kezelte. Hátra léptem. - Ó, ez nagyszerű! De volna kedves hangosabban beszélni, alig hallom, amit mond! - Reménykedve tekintettem körbe. De ő utánam jött, és a vállamra fektette az állát. - Igen, nem tudom, hogy mit adott neki, de csodás egy szer volt, alig hittem a szememnek. Napról napra javult az állapota. - Remek! De beszéljen már egy kicsit hangosabban! - kérleltem. - Kövérebb lett, mint valaha. - Az alig hallható suttogás gyönge szellőként birizgálta az arcomat. - Biztos vagyok benne, hogy nagydíjat fog kapni a vásáron. Ismét hátrébb léptem. - Igen... igen... mit is mondott? - Biztos voltam benne, hogy meg fog dögleni, doktor úr, de maga megmentette a tudományával - mondta, de minden szavát pianissimóban sóhajtotta bele az arcomba. A farmerek nem hallottak semmit, elvesztették az érdeklődésüket, és ismét egymás közt kezdtek el társalogni. És, miközben a cukorkaárus újfent töltögetni kezdte a zacskókat és fennhangon kínálgatni a portékáját, Wentworth megint közelebb lépett, és halkan a fülembe súgta a titkát: Ez volt a legbriliánsabb és legcsodálatosabb gyógyítás, amit valaha láttam.
25. Nem mindennapi dolog, hogy az ember öregnek érzi magát a huszonegynéhány évével, de velem éppen ez történt. A RAF-ban szerzett barátaim között volt pár korombeli is, de többnyire tizennyolc-tizenkilenc éves fiúk vettek körül. Mintha a sorozó bizottság ezt az életkort tekintette volna ideálisnak a pilóták, navigátorok és légi tüzérek kiképzésére, és én sokat morfondíroztam azon, vajon hogyan jutottunk be ide mi, idősebb úriemberek. Sokat hecceltek ezek a fiúk. Nem elég, hogy házas voltam, de már apa is, amiért vénembernek tekintettek, és az egészben az volt a legszomorúbb, hogy én is öregnek éreztem magamat a társaságukban. Mindannyian remekül mulattak: futottak a helybeli lányok után, ittak, táncoltak, összejövetelekre jártak, elragadta őket az a léha gondtalanság, amely a háborús időket jellemzi. Gyakran gondoltam arra, hogy ha pár évvel korábban történik mindez, ugyanezt tenném én is. De most már nem tetszett nekem. Énem egyik fele ott maradt Darrowbyben. Napközben elegendő nyomás nehezedett rám ahhoz, hogy lekösse a gondolataimat, de esténként, amikor nyugton hagytak, másra sem vágytam, mint azokra az egyszerű dolgokra, amikkel Helennel szoktuk töl- 101 -
teni az időt: a hosszú kártyacsatákra kis garzonlakásunk kandallója előtt, az izgalmas játszmákra a „Lőj a félpennyssel” táblán; még karikákat is szoktunk dobálni egy falra szögezett deszkából kiálló fogasokra. Gyerekjátékok egy fárasztó munkával töltött nap után, de sok év távolából visszatekintve is tudom, hogy azóta sem volt olyan jó életem. Egyik éjjel, elalvás előtt történt, hogy Helen szóba hozta Granville Bennettet. - Jim - mormolta álmosan. - Bennett ma megint telefonált. A felesége pedig a múlt héten. Annyira szeretnék, ha velük vacsoráznánk. - Igen... igen... - Pillanatnyilag nem akartam semmiről társalogni. Olyan jó volt így. A kihunyó lángok fényeket és árnyakat táncoltattak a mennyezeten, Oscar Rabin a „Deep Purple”-t játszotta az ágyunk melletti rádióban, amit Ewan Rosstól kaptunk nászajándékba, és csak nemrégiben arattam váratlan győzelmet a „Lőj a félpennyssel”-ben. Helen nagyon értett ehhez a játékhoz, rutinos mozdulatokkal irányította a pénzdarabot a táblán, és összpontosítás közben csücsörített a szájával. Persze ő gyerekkora óta játszotta, én meg csak kezdő voltam, így nem csoda, hogy csak ritkán sikerült nyernem. De ma este igen, és most remekül éreztem magam. A feleségem megbökött a térdével. - Jim, nem értelek. Miért nem lépsz már ebben az ügyben? Pedig azt mondtad, hogy kedveled Granville-t. - Hát persze, remek fickó, igazán remek. - Mindenki kedvelte Granville-t, de ugyanakkor sok életerős férfi beosont egy mellékutcába, ha közeledni látta. Nem szívesen mondtam volna el Helennek, hogy akárhányszor összefutok vele, az a vége, hogy berúgok. Pontosan tudtam, hogy Granville nem akar semmi rosszat, ez az egész csak a végtelen nagylelkűségének a természetes következménye. De akkor is. - És azt mondtad, hogy a felesége is nagyon helyes. - Zoe? Igen, aranyos. - Az is volt, de hála a férjének, soha sem találkozott velem másféle állapotban, mint részegen. A lábujjaim begörbültek a takaró alatt. Zoe szép volt, kedves és okos - az a fajta nő, nem éppen arra vágysz, hogy tántorogva és csukladozva lásson. Éreztem, hogy az arcom vöröslik a szégyentől a sötétben. - Hát akkor - folytatta Helen, azzal a konoksággal, amely a legaranyosabb nőkből sem hiányzik: - Miért nem fogadjuk el a meghívásukat? Szívesen találkoznék velük, és kicsit kellemetlen is, hogy folyton idetelefonálnak. Az oldalamra fordultam. - Rendben, valamelyik nap majd elmegyünk hozzájuk, ígérem. De ha nem nőtt volna ki az a kis szemölcs Sam ajkán, nem hiszem, hogy elmentünk volna. Akkor vettem észre a borsószemnél nem nagyobb kinövést, amikor sutyiban egy csokis keksszel etettem a vadászkopónkat. Tipikus jóindulatú tumor volt, és ha bárki más kutyájáról lett volna szó, gyors helyi érzéstelenítés után egy pillanat alatt lecsípem. De mivel Sam volt az, elsápadtam és fölhívtam Granville-t. A saját állataimért ugyanúgy aggódtam mindig, mint egy idős hölgy, és azt gyanítom, hogy a legtöbb kollégám is így van vele. Szorongva hallgattam a csöngetést a vonal másik végén, majd megszólalt a jól ismert, erőteljes hang. - Itt Bennett! - Halló, Granville, én... - Jim! - Hízelgő volt a kitörő öröm. - Hol bujkáltál eddig, pajtás? Nem tudhatta, hogy milyen közel jár az igazsághoz. Elmeséltem Sam dolgát. - Nem hangzik vészesnek, öregfiú, de szívesen megnézem. Tudod, mit? Már mióta próbálunk idecsalni, mi lenne, ha magaddal hoznád a kutyát? - Hát... - Egy egész este Granville kezei között: elég hátborzongató kilátásnak tűnt. - Ne köntörfalazz, Jim. Van egy kitűnő indiai étterem Newcastleban. Zoe és én boldogan vinnénk el oda mindkettőtöket. Itt volna az ideje, hogy találkozzunk a feleségeddel, nem igaz? - Igen... hogyne... indiai étterem? - Igen, pajtás. Fantasztikus curryk, enyhe, közepes és erős, mint a lórúgás. Hagymás bhaji, bárány, isteni nankenyér... Az agyam sebesen járt. - 102 -
- Vonzóan hangzik, Granville. - Ez így elég biztonságosnak tűnik. Granville veszélyesebb volt a saját felségterületén, és ha Newcastle-ba megyünk, az negyvenöt perc oda, negyvenöt vissza. Az étteremben eltöltünk mondjuk másfél órát. Tehát az este nagy részében biztonságban lennék. A házában egy keveset időznénk, indulás előtt - egyedül ez adott okot aggodalomra. Hátborzongató volt, de mintha csak olvasott volna a gondolataimban. - Mielőtt elindulunk, kimegyünk egy kicsit a kertembe. - A kertedbe? - Ezt némiképp furcsállottam, mert éppen november volt. - Igen, öregfiú. Istenem, talán büszke a kései krizantémjaira. De úgy éreztem, hogy innen sem fenyeget komolyabb veszély - Rendben van, Granville. Mit szólsz a szerda estéhez? - Remek, remek, remek, alig várjuk, hogy láthassuk Helent. Szerdán az a fajta tiszta, fagyos késő őszi idő volt, amely délutánra párássá változik, és este hatra az egész vidéket olyan sűrű köd lepte el, amilyet még Yorkshire-ben is ritkán látni. Ahogy a kis kocsinkkal belehajtottunk a ködbe, az orrom majdnem a szélvédőt verte, és az üvegnek motyogtam oda. - Az Isten szerelmére, Helen, nem érünk ma este Newcastle-ba! Tudom, hogy Granville jól vezet, de most tíz méterre sem látni. Csaknem lépésben tettük meg a húsz mérföldes utat Bennették házáig, és komolyan fellélegeztem, amikor megpillantottam a sötétségből kibontakozó, ragyogóan megvilágított bejáratot. Granville, hatalmasan és jelentékenyen, mint mindig, a hallban várt ránk kitárt karral. Sosem lehetett őt szégyenlősséggel vádolni, és most medveként nyalábolta át a feleségemet. - Helen, cicuskám! - mondta, és hosszú, szerető csókot nyomott az arcára. Aztán felbukott levegőért, egy percig nagy tetszéssel méregette Helent, majd újra megcsókolta. Én közben illedelmesen kezet fogtam Zoéval, aztán bemutattuk egymásnak a két lányt. Mondhatom, jól mutattak egymás mellett. A vonzó nő az ég ajándéka, de két vonzó nő együtt a legritkább adomány. Helen sötét hajú és kék szemű, Zoe barna és szürkészöld a szeme, de mindkettő kedves és mosolygós. Zoe a szokásos hatást tette rám. Most is feltámadt bennem a régi vágy, hogy a legjobb formámat mutassam előtte, sőt annál is jobbat. Lopva belepillantottam az előszobai tükörbe. Makulátlan öltönyben, tiszta ingben, frissen borotválva: biztos voltam benne, hogy a jóképű, fiatal állatorvos, a magas erkölcsiségű és kifogástalan magaviseletű újdonsült férj kívánatos képét sugárzom. Magamban hálaimát rebegtem, hogy egyszer végre színjózanon és normálisan jelenhetek meg Zoe előtt. Ma este kitörlök minden rossz benyomást az emlékezetéből. - Zoe, édesem! - fuvolázta Granville. - Vidd ki Helent a kertbe, amíg én megnézem Jim kutyáját. Összerándultam. A kertbe, ebben a ködben? Nem értettem a dolgot, de túlságosan aggódtam Samért, így nemigen törődtem vele. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és a kopó berobogott a házba. Kollégám örömmel üdvözölte: - Gyere csak, gyere, barátocskám! - Aztán kieresztette a hangját: - Phoebles! Victoria! Gyertek gyorsan, ismerkedjetek meg Sammel! Betotyogott a hájas staffordshire bullterrier, szorosan a nyomában a yorkshire terrier, aki fogait villogtatva üdvözölte nyájasan a jelenlevőket. Miután a kutyák megismerkedtek és kölcsönös bókokat váltottak, Granville a karjába vette Samet. - Erre gondoltál, Jim? Emiatt aggódtál? Némán bólintottam. - Te jó ég, veszek egy nagy levegőt, és máris eltüntetem onnan a nyavalyást! - Hitetlenkedve vigyorgott rám. - Jim, öregfiú, miért vagy úgy oda a kutyádért? - Miért hívod Phoebét Phoeblesnek? - vágtam vissza gyorsan. - Hát tudod... - Granville megköszörülte a torkát. - Hozom a felszerelésemet. Várj egy percet. Eltűnt, majd egy fecskendővel és ollóval tért vissza. Fél köbcenti elég volt a helyi érzéstelenítéshez, ezután lecsípte a szemölcsöt, tett rá egy kis vérzéscsillapítót, és elengedte a kutyát. A mű- 103 -
tét mindössze két percet vett igénybe, de még e rövid beavatkozás alatt is megmutatkozott Granville kivételes kézügyessége. - Tíz guinea lesz, doktor úr! - közölte, majd nagyot nevetett. - Gyere, menjünk ki a kertbe. Sam nagyon jól fogja érezni magát a kutyáimmal. Kivezetett a hátsó ajtón, és a sűrű ködben elbotorkáltunk egy sziklakert, majd néhány rózsaágyás mellett. Azon tűnődtem, hogy a fenébe gondolhatta, hogy bármit is megmutathat ilyen időben, amikor megérkeztünk egy kőből épült kerti lakhoz. Kitárta előttem az ajtót, és én beléptem Aladdin kivilágított, ragyogó barlangjába. A szó szoros értelmében mindennel felszerelt bár volt. A túlsó végében fényes pult sörcsapokkal, mögötte palackok sora az összes elképzelhető italféleséggel. Középen pattogott a tűz, és vadásznyomatok, rajzok, színes plakátok néztek le ránk a falakról. Tökéletesen eredeti volt. Elképedt arcom láttán Granville nagyot nevetett. - Na, mit szólsz, Jim? Gondoltam, nem volna rossz ötlet berendezni egy saját kocsmát a kertben. Egész kellemes, nem? - Igen... valóban... elbűvölő. - Hát akkor - csusszant be kollégám a pult mögé -, mit isztok? Helen és Zoe sherryt kért, én pedig gyorsan kikötöttem egy elég ártalmatlan ital mellett. - Gin-tonikot kérek, Granville. A lányok rendes mennyiségű sherryt kaptak, de amikor a nagy ember odatartotta a poharamat a falon elhelyezett gines üveghez, mintha csillapíthatatlan remegés vett volna erőt a kezén. A palack azzal a fajta dugóval volt felszerelve, amely a pohár pereméhez nyomva pontosan egy adagot ad ki. De Granville beledugta az üveg nyakát a pohárba, és úgy járt le-fel a karja, mintha görcsöt kapott volna. Nyilvánvaló volt, hogy egy adag gin helyett legalább hat lesz az eredmény, és már tiltakozni akartam, amikor elvette a poharat, és gyorsan tonikot, jeget és citromkarikát adott hozzá. Tartózkodva néztem. - Szép nagy adag, nem igaz? - Ugyan, pajtás, szinte csak tonik van benne. Hát, egészségünkre, nagyszerű, hogy eljöttetek. És tényleg az volt. Granville-ék nagylelkű, szívélyes emberek és állatorvos család, akárcsak mi. Hirtelen elöntött a hála azért a barátságért, amelyet mindig is mutatott irántam, és amint belekortyoltam az italba, amely mellbevágóan erős volt, most is csak azt éreztem, amit máskor: hogy egy ilyen baráti kapcsolat az egyik legnagyobb ajándék, amit a foglalkozásomnak köszönhetek. Granville a kezét nyújtotta. - Na, még egyet, pajtás. - Nos, nem volna ideje indulni? Szörnyű időnk van, igazából fogalmam sincs, hogy jutunk el Newcastle-ba ebben a ködben. - Ugyan már, öregfiú! - Átvette tőlem a poharat, a gines üvegért nyúlt, és újra csak görcsös rohamot kapott a felsőkarja. - Nem ügy, Jim. Egyenesen végig az északi úton, amit úgy ismerek, mint a tenyeremet, alig félóra az egész. Mind a négyen a tűz körül álltunk. A lányoknak persze rengeteg mondanivalójuk volt egymásnak, míg Granville meg én, mint minden állatorvos, a szakmáról beszélgettünk. Csodálatos, milyen könnyűnek tűnik az állatorvosi praxis egy meleg szobában, jó társaságban és némi alkohollal a gyomorban. - Még egyet az útra, Jim - mondta kollégám. - Tényleg nem, Granville, elég volt - válaszoltam határozottan. - Induljunk. - Ejnye, Jim! - A jól ismert, sértett kifejezés jelent meg az arcán. - Nem kell rohanni. Nézd, iszunk még egy utolsó pohárral, és közben mesélek neked arról a kitűnő étteremről. Újra odament a gines palackhoz, és ezúttal olyan sokáig tartott a roham, hogy már arra gyanakodtam, nem volt-e Granville régebben maláriás. Pohárral a kézben belefogott az előadásba. - Nem csak a curryjük jó, hanem az egész konyha. - Az ajkához vitte az ujjait és elismerően cuppantott a levegőbe. - Hihetetlen ízek, a kelet minden fűszere, Jim. Hosszú fejtegetésbe kezdett, amelynek szívesen végét vetettem volna, mert egyre éhesebb lettem tőle. Nehéz napom volt a farmokon, és az esti lakomára számítva csak nagyon keveset ettem, - 104 -
és miközben a kollégám élénk taglejtésekkel kísérve festette le előttem a ritka fűszerekkel ízesített húsokat és halakat, amelyekhez sáfrányos rizst szolgálnak fel, majdnem elcsöppent a nyálam. Fellélegeztem, amikor sikerült kivégeznem a harmadik nagy pohár italt is, Granville pedig megkerülte a bárpultot, mintha indulni készülne. Már kifelé tartottunk, amikor egy férfi bukkant fel az ajtóban. - Raymond! - kiáltott fel boldogan Granville. - Gyere be, szeretném, ha megismerkednél Jim Herriottal. Jim, ő az egyik szomszédom, és nagyon szeret kertészkedni, igaz, Raymond? A férfi válaszként felvihogott. - Úgy van, öregfiú! Gyönyörű ez a kert! A barátom máris a pult mögött termett. - Igazán innunk kell egyet Raymonddal. Úgy éreztem magam, mint aki csapdába esett, ő pedig újra odatartotta a poharamat a palackhoz, újabb görcs vett rajta erőt, de úgy látszott, hogy a lányok nem bánják a dolgot. Még mindig elmerülten társalogtak, nem véve tudomást az idő múlásáról és a mardosó éhségről. Raymond már menni készült, amikor beugrott Tubby Pinder. Ő is lelkes kertész volt, és már meg sem lepődtem azon, hogy szintén nagy darab, vörös képű és szívélyes ember. Tubbyval is innunk kellett egyet, és némi riadalommal észleltem, hogy a Parkinson-kór tüneteinek ismételt bemutatása után Granville új gines palackot volt kénytelen kibontani a kiürült régi helyett. Ha az első tele volt, akkor én ittam ki csaknem az egészet. Alig tudtam elhinni, amikor végül belebújtunk a kabátunkba a hallban. Granville szinte dorombolt elégedettségében. - Tetszeni fog nektek az a hely. Én pedig élvezettel vezetlek majd be benneteket az étlap rejtelmeibe. Odakint a köd sűrűbb volt, mint valaha. Kollégám kihozta a garázsból a hatalmas Bentleyt, és ünnepélyesen befelé terelt minket, Helent és Zoét hátra ültette, úgy kotkodácsolva körülöttük, mint egy tyúkanyó, majd engem segített be az utasülésre, akár egy nyomorék vénembert, a lehető legkényelmesebbre állítva be a székemet, eligazgatta a kabátomat, megmutatta, hogyan működik a szivargyújtó, kivilágította a kesztyűtartót, és megérdeklődte, melyik rádióműsort hallgatnám a legszívesebben. Végül maga is helyet foglalt a kormánykerék mögött, testesen és méltóságosan. A, szélvédőn túl egy pillanatra kettévált a köd, és láthatóvá tette a meredek, csaknem függőlegesen leszakadó füves töltést a házzal szemben, majd összecsukódott, mint egy mocskos, sárga függöny, újra láthatatlanná téve mindent. - Granville - mondtam. - Sose jutunk el Newcastle-ba ebben a ködben. Több mint harminc mérföld. Felém fordult és gyöngéden rám mosolygott. - Tényleg nincs miért aggódnod, pajtás. Fél órán belül ott leszünk, és dúskálni fogunk a remek ételekben. Tandoori csirke, a kelet minden fűszere, öregfiú! Ne fájjon a fejed, tényleg ismerem az utat. Ki van zárva, hogy eltévedjek. Beindította a motort, magabiztosan gázt adott, de sajnos ahelyett, hogy a jól bejáratott utat választotta volna, egyenesen fölhajtott a füves töltésre. Úgy tűnt, észre sem veszi, hogy a nagy kocsi orra egyre magasabbra emelkedik, de amikor elértük a negyvenöt fokos szöget, Zoe halkan megszólalt hátulról: - Granville, drágám, a fűre hajtottál! Kollégám némi meglepetéssel pillantott körül. - A legkevésbé sem, szerelmem. Emlékezz csak vissza, itt egy kicsit meredek az út. - És nem vette le a lábát a pedálról. Nem szóltam semmit, miközben a lábam fölfelé, a fejem hátrafelé billent. Volt egy pont, amikor majdnem függőlegesen állt a Bentley, már azt hittem, hogy fejreállunk, majd újra Zoe hangját hallottam: - Granville, drágám! - Volt egy csöppnyi türelmetlenség a tónusában. - Felhajtasz a töltésre. Ezúttal a férje hajlandónak látszott egy kis engedményre. - Igen... igen, cicám - mormolta, miközben ott lógtunk ég és föld között, mind a négyen fölfelé nézve a ködrejtette égre. - Lehet, hogy letértem egy kicsit. - 105 -
Rálépett a fékre, mire a kocsi ijesztő sebességgel repült visszafelé a sötétségbe. Egy döccenés és a hátulról jövő csikorgó hang állított meg bennünket. Megint Zoe szólalt meg: - Nekimentél Mrs. Thompson falának, drágám! - Tényleg, édesem? Egy pillanat. Mindjárt sínen leszünk. - Töretlen önbizalommal engedte fel a kuplungot, és nagy erővel törtünk előre. De csak két másodpercig. Tompa csattanás hangzott fel a homályból, amelyet üveg- és fémcsikorgás követett. - Drágám! - csivitelte Zoe. - Ez a harminc mérföld per órás tábla volt. - Valóban, angyalkám? - Granville megdörgölte kezével az ablakot. - Tudod, Jim, a látási viszonyok nem ideálisak. - Kis szünetet tartott. - Talán nem volna rossz ötlet, ha elhalasztanánk ezt az utazást a legközelebbi alkalomra. Visszamanőverezett a nagy autóval a garázsba, és mi kiszálltunk. Gondolom, mintegy öt métert tehettünk meg a Newcastle-ba vezető útból. Visszatérve a kerti bárba Granville hamarost újra formába lendült. Cseppet sem bántam, mert korábbi aggodalmaim tökéletesen elenyésztek. Boldog ködben lebegtem, és nem tanúsítottam ellenállást, amikor kollégám további adagokat rázott ki nekem a gines palackból. Hirtelen felemelte a kezét. - Biztos vagyok benne, hogy mindenki éhes. Együnk hot dogot! - Hot dogot? - kiáltottam. - Ragyogó ötlet! - Bár csak igen távolról emlékeztetett a tandoori csirkére, én most már mindenre nyitott voltam, ami ehető. - Zoe, édesem! - szólt Granville. - Jól jönne az a nagy szafaládékonzerv, ha felmelegítenéd. A felesége indult a konyhába, de Helen megfogta a karomat. - Jim - mondta -, szafaládé...? Tudtam, mire gondol. Elég jó az emésztésem, de van néhány dolog, amit nem ehetem. Egyetlen szafaládé is elég, hogy felborítsa az egész anyagcserémet, de abban a pillanatban ez elhanyagolható apróságnak tűnt. - Jaj, ne aggódj már, Helen! - suttogtam, és magamhoz öleltem. - Nem fog megártani. Amikor Zoe visszatért a koszttal, Granville elemében érezte magát: hosszában kettévágta a fűszeres, füstölt kolbászkákat, mustárt kent rájuk, és betette őket egy kiflibe. Ahogy az elsőbe beleharaptam, úgy éreztem, sosem ettem még ennél finomabbat. Boldogan rágcsáltam, és nehezemre esett megértenem korábbi, nevetséges előítéletemet. - Na, még egyet, öregfiú? - nyújtott oda Granville egy megtöltött kiflit. - Naná! Fantasztikus íze van. A legjobb hot dog, amit valaha ettem! - Gyorsan befaltam, és már vettem is el a harmadikat. Azt hiszem, már az ötödiken is túl voltam, amikor a barátom oldalba vágott. - Jim, pajtikám - mondta tele szájjal. - Nem kéne ezt az ételt egy kis sörrel leöblíteni? Mit szólsz hozzá? Széles mozdulatot tettem: - Dehogynem! Nem illik hozzá ez a rohadt gin! Granville csapolt két pintet. Erős, ízes ale volt, amely hűs hullámokban folyt végig felizgatott nyálkahártyámon, hogy úgy éreztem, éppen erre vágytam egész életemben. Fejenként három pintet ittunk meg, hozzá lement még egy-két hot dog, és én egészen eufórikus állapotba kerültem. Helen időről időre felém küldött nyugtalan pillantásai a legkevésbé sem aggasztottak. Jelezni próbálta, hogy ideje lenne hazamenni, de én abszurdnak tartottam az ötletet. Remekül éreztem magam, gyönyörűnek láttam a világot, és ez a privát kocsma volt a világ legkedvesebb zuga. Granville letette a félig megevett hot dogját. - Zoe, kincsem, de jól esne most valami édesség! Nem hoznál nekünk abból a nyalánkságból, amit tegnap készítettél? Zoe egy tál dúsan krémezett süteményt tett elénk. Nem vagyok édesszájú, és rendes körülmények között ki szoktam hagyni az étkezéseknek ezt a részét, de most gyönyörűséggel haraptam bele Zoe egyik művébe. Mutatósan volt elkészítve, és csokoládét, marcipánt, karamellt és még mást is éreztem benne. A harmadik sütemény fogyasztása közben kezdtem rosszul érezni magam. Ráébredtem, hogy már nem csevegek vidáman, hanem már csak Granville beszél, és miközben ostoba képpel - 106 -
hallgattam, meglepődve észleltem, hogy két arcot látok az arca helyén, amelyek hol szétválnak, hol összeolvadnak. Megdöbbentő jelenség volt, és akárkire néztem, ugyanezt tapasztaltam. És már egyáltalán nem éreztem olyan egészségesnek magam. Már nem áramlott olyan fürgén a vér az ereimben, kimerült voltam, és hányinger kerülgetett. Addigra már elvesztettem az időérzékemet. Nem kétséges, hogy a társalgás tovább folyt közöttünk, de semmire sem emlékszem belőle; a következő emlékem az, hogy a társaság feloszlott. Granville felsegítette Helenre a kabátot, és megkezdődött a vidám búcsúzkodás. - Kész vagy, Jim? - kérdezte élénken a barátom. Bólintottam, lassan feltornáztam magam, és amikor megtántorodtam, Granville átkarolt, és úgy támogatott el az ajtóig. Odakint felszállt a köd, fényesen ragyogtak a csillagok a falu felett, de a tiszta, hűvös levegő csak fokozta a rosszullétemet; úgy botorkáltam ki a sötétbe, mint egy alvajáró. Amikor odaértem a kocsihoz, hosszú, heves görcs futott végig rajtam, rémületesen idézve eszembe a szafaládét, a gint meg a többit. Felnyögtem, és ráborultam a kocsi tetejére. - Talán jobb volna, ha maga vezetne, Helen - mondta a kollégám, Ki akarta nyitni az ajtót, amikor a tehetetlenség szörnyű érzésével csúszni kezdtem lefelé. Granville megragadta a vállamat. - Jobb lesz hátra ültetni - jelentette ki, és megkezdte betuszkolásomat az ülésre. - Zoe, édesem, Helen, drágám, fogjátok meg kétfelől a lábát! Remek, most én átkerülök a túlsó oldalra, és behúzom. Megkerülte a kocsit, kinyitotta az ajtót, és a vállamnál fogva rángatott. - Húzza kicsit maga felé, drága Helen! Most egy kicsit énfelém! Egy csipetnyit magad felé, Zoe cicám! Most egy kicsit vissza! Remek, remek! Láthatólag élvezte a munkát. Úgy működött, mint egy bútorszállító szakember, és a fejemet megülő ködön át keserűen eltűnődtem, vajon hány magatehetetlen alakot tuszkolt már be a kocsijába a vele töltött este után. Végül helyre kerültem, félig elnyúlva a hátsó ülésen. Az arcom nekiszorult az ablaknak, és kívülről nézve igencsak groteszk látványt nyújthattam belapult orrommal és üveges fél szememmel, amellyel kifelé meredtem az éjszakába. Nagy nehezen sikerült fókuszálnom, így láthattam, amint Zoe aggodalmasan néz rám. Megpróbált búcsút inteni, de nekem csak az arcom rándult meg válaszképpen. Granville gyöngéden megcsókolta Helent, majd becsapta a kocsiajtót. Távozóban még belesett rám és meglendítette a karját: - Remélem, hamarosan viszontlátlak, Jim. Pompás este volt! - Nagy arcán boldog mosoly terült szét, és miközben kihajtottunk, az volt az utolsó benyomásom, hogy Granville rendkívül elégedett.
26. Távol Darrowbytól, egészen más körülmények között módom volt messzebbről és tárgyilagosabban megítélni bizonyos dolgokat. Számos kérdést tettem föl magamnak. Például: mitől is volt olyan sikeres a munkakapcsolatom Siegfrieddel? Máig is csodálkozom ezen, holott már harmincöt éve űzzük együtt boldogan az ipart. Tudom, hogy rögtön ösztönös rokonszenvet éreztem iránta, amikor megpillantottam a Skeldale-ház kertjében azon az első délutánon, de úgy érzem, más oka is van, hogy ilyen jól kijövünk egymással. Talán azért, mert ellentétesek vagyunk. Siegfriedet folyvást arra készteti nyughatatlan természete, hogy próbálja megváltoztatni a dolgokat, míg én irtózom minden változástól. Őt a legtöbben briliáns elmének tartják, engem még a legjobb barátaim sem neveznének annak. Ő fáradhatatlanul ontja a legkülönfélébb - kitűnő, kétes és hajmeresztő - ötleteket. Nekem viszont ritkán támadnak ötleteim. Ő szeret vadászni, célba lőni és horgászni; én jobban szeretem a futballt, a krikettet és a teniszt. És még folytathatnám - például külsőleg is ellentétesek vagyunk -, mégis jól megértettük egymást. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak köztünk konfliktusok. Az évek során számos apróságon különböztünk össze. - 107 -
Az egyik, ha jól emlékszem, a műanyag kálciumfecskendő volt. Ez újdonságnak számított, így Siegfriednek tetszett, míg én ugyanebből az okból mélységes gyanakvással fogadtam. Kételyeimet csak erősítette, hogy nehezen boldogultam vele. Azóta már leküzdöttem a problémákat, de kezdetben túl kiszámíthatatlannak találtam ezt az eszközt, és inkább mellőztem. Kollégám kérdőre vont, amikor meglátta, hogy a rendelő csapjánál mosom el a fecskendőmet. - Az Isten szerelmére, James, te még mindig ezt a régi vackot használod? - Igen. - Ki sem próbáltad az újat? - De igen. - És? - Nem boldogulok vele, Siegfried. - Ezt meg hogy érted? Kiráztam a vizet a csőből, összehajtogattam és beletettem a tokjába. - Hát, amikor a legutóbb használtam, szanaszét spriccelt a kalcium. Sok vesződség van vele. A kabátomat is bepiszkítottam. - De James! - nevetett hitetlenkedve. - Ez őrültség! Hiszen egy gyerek is elboldogulna vele. Nekem semmi problémát nem okoz. - Elhiszem - mondtam. - De ismersz. Nekem nincs semmi technikai érzékem. - Az ég szerelmére, ehhez nem kell technikai érzék! Direkt hülyéknek készült. - De nem nekem. Elegem van belőle. Kollégám a vállamra tette a kezét, és türelmes arckifejezéssel méregetett. - James, James, kitartóbbnak kellene lenned! - Felemelte az ujját. - Tudod, felmerül itt egy másik szempont is. - Éspedig? - A fertőtlenítés kérdése. Honnan tudod, hogy tiszta az a hosszú gumicső, amit használsz? - Nos, használat után mindig elmosom, kifőzött tűt használok, és... - De hát nem látod be, hogy olyasmivel vesződsz, ami már eleve adott a műanyag kiszerelésben? Minden tasakban azonnali használatra kész, steril eszköz van! - Ezt mind tudom, de mi haszna, ha nem vagyok képes a tehenekre alkalmazni? - kérdeztem panaszosan. - Mesebeszéd, James! - Siegfried most komoly képet öltött. - Csak egy kis alkalmazkodásra volna szükség a részedről, és hangsúlyoznám, hogy ez a makacsság reakciós gondolkodásra vall. Nyomatékosan figyelmeztetlek, hogy haladnunk kell a korral, és valahányszor azt az elavult eszközt használod, retrográd módon viselkedsz. Ott álltunk farkasszemet nézve, mint már annyiszor, kölcsönös egyet nem értésben, mígnem Siegfried váratlanul elmosolyodott. - Figyelj csak, ha jól tudom, te most ahhoz a tejlázas tehénhez készülsz, amelyiket John Tillotéknál kezeltem. Ha jól értem, még nem jött rendbe. - Így van. - Nos, megtennéd nekem, hogy kipróbálod rajta ezt az új eszközt? Gondolkoztam egy pillanatig. - Rendben van, Siegfried, adok neki még egy sanszot. Amikor kiértem a farmra, biztonságos magányban találtam rá a tehénre az egyik legelőn, egy boglárkáktól hímes rét közepén. - Néhányszor megpróbált lábra állni - mondta a farmer. - De nem nagyon sikerült neki. - Valószínűleg kell még ide egy injekció. - Odamentem a kocsihoz, amelyen bukdácsolva és zötykölődve hajtottam idáig a mező buckáin és barázdáin át, és kivettem az egyik műanyag tasakot a csomagtartóból. Mr. Tillot felvonta a szemöldökét, amikor meglátta, mi van a kezemben. - Ez az az új dolog? - Igen, Mr. Tillot, a legújabb találmány. Tökéletesen steril. - Bánom is én, nekem akkor se teccik! - Nem? - 108 -
- Nem! - De... miért nem? - Megmondom magának. Farnon doktor ezt használta az egyik reggel. Belefröcskölt a szemembe, jutott a fülembe is, a maradék meg a nadrágjára folyt. Nem hinném, hogy a tehénbe is jutott vóna belűle! Eszembe jut egy másik eset is, amikor Siegfried beavatkozott a dolgomba. Egy idős nyugdíjas kis keverék kutyát vezetett végig a folyosón a nyakára kötött kötélen. Rácsaptam a vizsgálóasztalra. - Ide tegye fel, legyen szíves - mondtam. Az öreg lassan lehajolt, nyögve és fújtatva. - Várjon egy kicsit! - veregettem meg a vállát. - Majd én. - És feltettem a kis kutyát az asztallapra. - Köszönöm, uram. - A férfi felegyenesedett és megdörzsölte a hátát, majd a lábát. - Isiászom van, és nem nagyon bírok emelni. Bailey vagyok, és ott lakom a tanácsi házakban. - Rendben, Mr. Bailey, mi a gond? - Köhög. Folyton köhög. És utána öklendezik. - Értem. Mennyi idős? - A múlt hónapban volt tíz éves. - Igen... - Megmértem a lázát és hosszan kopogtattam a mellkasát. Miközben a sztetoszkóppal hallgatóztam, bejött Siegfried, és kotorászni kezdett a szekrényben. - Krónikus bronchitisze van, Mr. Bailey - mondtam. - Sok öreg kutya szenved tőle, akárcsak az idős emberek. Felnevetett. - Az ám, időnként magam is kehes vagyok. - De remélem, hogy nincs nagyon rossz állapotban. - Nem, nem. - Szerencsére a kutyája sem. Adok neki egy injekciót és néhány tablettát, az majd segít rajta valamit. De attól tartok, hogy nem fog teljesen elmúlni a köhögése. Hozza őt vissza, ha rosszabbra fordul a helyzet. Élénken bólintott. - Igen, uram. Nagyon köszönöm, uram. Siegfried még akkor is a szekrényben matatott, amikor beadtam az injekciót, és kiszámoltam húsz szemet az új MCB 693 tablettákból. Az öregember érdeklődéssel figyelte, azután a zsebébe tette őket. - Mennyivel tartozom, doktor úr? Ránéztem a nagy gonddal megkötött, viseltes nyakkendőre, a kirojtosodott inggallérra, az elnyűtt, régi zakóra. Bailey nadrágja a térdén meg folt foltozva, de egy lyukon át kivillant a rózsaszín bőr. - Semmivel, Mr. Bailey. Csak ügyeljen rá. - Hogyan? - Nem kerül semmibe. - De... - Ne aggódjék emiatt, tényleg. Csak figyeljen oda, hogy rendszeresen beadja neki a tablettákat. - Persze, uram, és nagyon köszönöm. Nem hittem volna... - Tudom, tudom, Mr. Bailey. Hát, a viszontlátásra, és hozza őt vissza, ha pár napon belül nem javulna az állapota. Alig halt el az öregember csoszogó lépteinek zaja, amikor Siegfried kibújt a szekrényből. Egy lovakhoz való fogászati csipeszt tolt a képembe. - Istenemre, azt hittem, már sose találom meg. Biztos vagyok benne, hogy direkt eldugod előlem a dolgokat, James! Elmosolyodtam, de nem szóltam semmit, és miközben visszahelyeztem a fecskendőt az állványra, a kollégám új témát nyitott. - 109 -
- James, nem szívesen említem, de nem vall meggondolatlanságra a részedről, hogy ingyen dolgozol? Meglepetve néztem rá. - Ez egy idős nyugdíjas. Látom rajta, hogy szűkölködik. - Talán igen, de azt tudnod kéne, hogy ez nem ingyenes szolgáltatás. - De hát csak a legritkább esetben, Siegfried... csak az ilyen esetekben... - Nem, James, még esetenként sem. Ez egyszerűen ellentmond a józan észnek. - De láttam, hogy te is... többször is láttam! - Hogy én? - Elkerekedett a szeme a döbbenettől. - Soha! Én túlságosan is józanul gondolkodom ahhoz, hogy ilyet tegyek. Minden rettenetesen drága lett. Példának okáért, nem MCB 693 tablettákat osztogattál most el? Az Isten szerelmére, tudod te, mennyibe kerül annak darabja? Három pennybe. Ez így nem helyes; sohasem dolgozhatsz fizetség nélkül. - De a fene egye meg, te is megteszed! - törtem ki. - A múlt héten is... Siegfried megálljt intett felemelt kezével. - Kérlek, James, kérlek. Sokat képzelődsz, az a te bajod. Nagyon elkeseredetten pillanthattam rá, mert közelebb lépett, és megveregette a vállamat. - Higgy nekem, fiacskám, én megértelek. Téged a lehető legjobb szándék vezérelt, és én is éreztem már kísértést, hogy ugyanezt tegyem. De határozottnak kell lenned. Nehéz időket élünk, és meg kell keményítened magadat, ha talpon akarsz maradni. Ehhez tartsd magad a jövőben. Csak semmi Robin Hood-tempó, mert ezt nem engedhetjük meg magunknak. Bólintottam, és kissé zavarodottan folytattam a munkámat, de gyorsan elfelejtettem az incidenst. Eszembe sem jutott volna többé, ha egy hét múlva meg nem jelenik újra Bailey. Ismét ott volt a vizsgálóasztalon a kis kutya, és Siegfried injekciót adott be neki. Nem akartam beleavatkozni, ezért kifordultam a folyosóra, és bementem a ház frontján lévő irodába, hogy beírjak valamit az orvosi naplóba. Nyári délután volt, nyitva állt az ablak, és a félig elhúzott függönyön át kiláttam a bejárat előtti lépcsőkre. Írás közben hallottam, hogy Siegfried és az öreg a kijárat felé tart. Megálltak a lépcsőn. A kis kutya a madzag végén éppen úgy festett, mint korábban. - Rendben van, Mr. Bailey - mondta a kollégám. - Csak ugyanazt mondhatom magának, amit Herriot doktor. Attól tartok, hogy élete végéig megmarad a köhögése, de ha rosszabbul lesz, akkor hozza be vizsgálatra. - Így lesz, uram - mondta az öreg, és a zsebébe nyúlt. - És mennyi lesz a fizetség, kérem? - A fizetség, ja, igen... a fizetség... - Siegfried néhányszor megköszörülte a torkát, de mintha még ezután sem tudott volna beszélni. Hol a keverék kutyára nézett, hol a viseltes ruhájú öregre. Aztán lopva hátralesett, majd rekedt hangon suttogta: - Nem kell fizetnie, Mr. Bailey. - De doktor úr, nem járja, hogy... - Psszt! Psszt! - Integetett Siegfried az öreg orra előtt. - Egy szót se erről! Nem akarom, hogy bárki is megtudja. Miután elhallgattatta Baileyt, elővarázsolt egy nagy zacskót. - Száz M&B tabletta van benne - mondta, és nyugtalan pillantást vetett a háta mögé. - Hoszszú távon szüksége lesz rá, úgyhogy most jól ellátom belőle. Láttam, hogy kollégám is észrevette a lyukat a nadrág térdén, mivel előbb sokáig nézett lefelé, majd a zsebébe nyúlt. - Várjon egy kicsit! - Tele volt a keze mindenféle tárggyal. Néhány pénzérme kiesett és legurult a lépcsőn, miközben válogatott az ollók, lázmérők, madzagok és sörnyitók között. Végül sikerrel járt a keresésben, és előhúzott egy bankjegyet. - Tessék, itt van egy font! - suttogta, és megint idegesen hárította el az öreg megszólalási kísérleteit. Bailey rájött, hogy hasztalan vitatkoznia, és zsebre tette a pénzt. - Hát, köszönöm, doktor úr. Majd elviszem belőle Scarboroughba az asszonyt. - Jól teszi, öregem - mormolta Siegfried és bűntudatosan nézett körbe. - És most menjen! Az öregember ünnepélyesen megemelte a sapkáját, és nehézkesen kicsoszogott az utcára. - Hé, várjon csak! - szólt utána a kollégám. - Mi baja van? Nagyon nehezen mozog. - Ez az átkozott isiász. Sokáig tart, amíg lassan megteszem azt a hosszú utat. - 110 -
- És gyalog megy a tanácsi házakig? - dörzsölgette az állát tanácstalanul Siegfried. - Szép út. - Még utoljára belesett a folyosóra, aztán intett a kezével. - Nézze, itt áll a kocsim - suttogta. - Üljön be gyorsan, hazaviszem. Volt néhány heves és gyors vitánk is. Az ebédlőasztalnál ültem, a könyökömet dörgölve és hajlítgatva. Siegfried, aki lelkesen szeletelte a rostonsült ürühúst, felpillantott a munkájából. - Mi a baj, James? Reuma? - Nem, egy tehén megöklelt a szarvával ma reggel. Egyenesen a könyökcsontomon talált. - Kellemetlen. El akartad kapni az orrát? - Nem, injekciót adtam be neki. Kollégám egy szelet húst tett a tányéromra, de megállt a keze a levegőben. - Injekciót? Odafönt? - Igen, a nyakába. - Oda szoktad beadni? - Igen, mindig. Miért? - Mert, ha megengeded, hogy beleszóljak, az elég kényes hely. Én a farukba szoktam adni. - Igen? - Szedtem ki magamnak egy adag tört krumplit. - És mi a baj a nyakkal? - Nos, megkaptad rá a választ, nemde? Hogy mást ne mondjak, túlságosan közel van a szarvához. - Oké, de a fara meg túlságosan közel van a hátsó lábához. - Ugyan már, James, magad is jól tudod, hogy a tehenek nagyon ritkán rúgnak a farukba adott injekció után. - Meglehet, de abból egy is elég. - És a rohadt szarvából mennyi az elég? Nem válaszoltam, Siegfried pedig jól meglocsolta a pecsenyeszafttal mind a kettőnk tányérját, és nekiláttunk az evésnek. De alig nyelte le az első falatot, máris folytatta a támadást. - Van még valami, hogy a far kézre esik. A te módszeredhez be kell nyomakodni a tehenek közé. - Igen, és? - Csak annyi, hogy összepréselhetik a bordáidat, és ráléphetnek a lábadra. - Igaz - vettem el egy kis zöldbabot a tálról. - A te módszereddel meg jó esély van arra, hogy a képedbe pottyanjon a tehéntrágya. - Mesebeszéd, James, csak kifogásokat keresel! - Vadul belevágott az ürühúsba. - Egyáltalán nem - mondtam. - Komolyan gondolom. Mellesleg te sem találsz meggyőző érveket a nyak ellen. - Hogy nem találok? Mert eddig nem is kerestem. De most elkezdem. Például a nyak sokkal érzékenyebb. - A far sokkal jobban ki van téve a fertőződésnek - vetettem ellen. - A nyak izomzata sokszor gyenge - vágott vissza Siegfried. - Nem találsz rajta megfelelő felületet, ahová belenyomhatnád a tűt. - Viszont ott nincsen útban a farok - morogtam. - A farok? Mi az ördögről beszélsz? - A rohadt farokról! Akkor nincs gond, ha tartja valaki, de ha nem, akkor olyan, mint egy fenyegetően suhogó korbács. Siegfried gyorsan megrágta és lenyelte a falatot a szájában. - Korbács? Az Isten szerelmére, mi dolgod lehet neked a farokkal? - Akad egy pár - replikáztam. - Lehet, hogy te szereted, de én nagyon nem, ha a képembe csapkod egy tehénszaros farok. Súlyos csend állt be, majd kollégám vészjósló nyugalommal szólalt meg. - Van még valami a farokkal? - Igen, van. Vannak tehenek, amelyek kiverik a kezedből a fecskendőt a farkukkal. Egyszer az egyik a falnak csapta a nagy, 50 köbcentis injekciós tűmet, ahol az ripityára tört. Minden teli lett üvegcseréppel. - 111 -
Siegfried kissé elvörösödött, és letette az evőeszközt. - James, nem szívesen alkalmazok rád ilyen kifejezéseket, de kénytelen vagyok közölni veled, hogy szemenszedett ostobaságokat, marhaságokat és zöldségeket beszélsz. Zord tekintetet vetettem rá. - Szóval ez a véleményed? - Ez, James. - Hát jó. - Jó. - Oké. - Rendben van. És némán folytattuk az étkezést. De a rákövetkező napokban folyton az eszembe jutott a beszélgetésünk. Siegfried nem mindennapi meggyőző erővel rendelkezett, és engem nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy lehet valami abban, amit mondott. Egy héttel később történt, hogy fecskendővel a kézben megtorpantam, mielőtt befurakodtam volna két tehén közé. Az állatok, mint mindig, most is megsejtették a szándékomat, és csontos hátsójukat egymásnak feszítve eltorlaszolták előttem az utat. Szavamra mondom, Siegfriednek igaza lehet! Miért verekedjem be magam közéjük, amikor a másik végük itt kínálja magát az orrom előtt? Döntöttem. - Fogja meg, kérem, a farkát - mondtam a farmernak, és belenyomtam a tűt a tehén farába. A tehén meg sem moccant, és amikor beadtam az injekciót, majd kihúztam a tűt, enyhe szégyenérzet fogott el. A farizom szilárd felülete, a far könnyű hozzáférhetősége - tökéletesen igaza volt a kollégámnak, én pedig megveszekedett bolond vagyok. Tudtam már, hogyan fogok eljárni a jövőben. A farmer nevetve lépett át a szennyvízelvezető csatornán. - Furcsa, hogy maguk mind a maguk módján csinálják. - Ezt meg hogy érti? - Hát, itt járt tegnap Farnon doktor, és injekciót adott annak a másik tehénnek. - Igen? - Hirtelen fény gyúlt az agyamban. Lehetséges, hogy nem Siegfried az egyetlen rábeszélő tehetség a praxisunkban...? - És mi történt? - Csak annyi, hogy neki más a szisztémája. Ő nyakba adja az injekciót.
27. A lapát nyelére támaszkodtam, letöröltem a szemembe csorgó verítéket, és végignéztem a poros zöld fűben körülöttem álldogáló férfiak százain. Még mindig tartott a terepgyakorlat. Legalábbis ők így nevezték. Én viszont azt gyanítottam, hogy egyszerűen nem tudják, mit kezdjenek ennyi kiképzésre vezényelt repülőssel, és ezt a módszert azért találta ki valaki, hogy ne legyünk láb alatt. Akárhogy volt is, éppen víztárolót építettünk valahol Shropshireben, ahol egész sátorváros nőtt ki a földből, amely az elhelyezésünket szolgálta. Senki sem volt tökéletesen biztos a víztárolóban, de nyilvánvalónak tűnt, hogy építünk valamit. Kaptunk kék vászonruhát, csákányt, lapátot, és ötletszerűen ástunk a köves domboldalban órákon át. De én nekikeseredve arra számítottam, hogy lesz ez még rosszabb is. Az idő csodálatos volt, és mi élveztük, hogy egész nap a szabadban vagyunk. Lenéztem a dombról, végigpásztázva tekintetemmel az édesen illatozó vidéket; szelídebb táj volt ez, mint a Yorkshire-ben magam mögött hagyott meredek hegygerincek és mocsarak, és végtelenül megnyugtató. A fákon túl idelátszó városi háztetők is sok jót ígértek. A tűző napon töltött órák után, amikor a kövekből felszálló por cserepesre szárította az ajkunkat, gargantuai szomjúság vett rajtunk erőt, amelyet gondosan eltettünk estére, amikor kiengedtek minket a táborból, hogy aztán a hűvös tavernákban, a falusiak társaságában csillapítsuk sok-sok pint mennyei almaborral. Nem hinném, hogy ma is kapni még olyat. Engem zavart egy kicsit, hogy sátorban kell aludnom. Minden reggel, amikor felébredtem a sátor vékony falán áttűző napsütésre, úgy éreztem, mintha újra a Firth of Clyde fölötti dombok közt - 112 -
lennék, amikor még csak nem is álmodtunk a háborúról. Erre utalt a forró vászon árasztotta sátorszag, a földre terített gumiszőnyeg, a letaposott fű és a zümmögő legyek is, amelyek felhőkben köröztek a sátorpózna fölött. Egy pillanat alatt visszakerültem Rosneathbe, és amikor kinyitottam a szemem, azt vártam, hogy Alex Taylort és Eddie Hutchinsont, a gyerekkori barátaimat pillantom meg magam mellett a hálózsákokban. Húsvéttól októberig ugyanis minden hétvégén kempingezni jártunk Rosneathbe, magunk mögött hagyva Glasgow füstjét és szennyét; és itt, Shropshire-ben, a felkavaró sátorszagban is azt a kis fenyőerdőt láttam magam előtt a sátron túl és a patakig futó zöld hegyoldalakat, még messzebb a Gareloch hosszú, kék, csillogó tükrét Argyll nagy hegyei alatt. Mára közönséges hellyé vált Rosneath és a Gareloch, de nekem kisfiú koromban valóságos tündérország volt, ahol a világ minden csodáját és szépségét megtaláltam. Különös volt a visszatérésem tizenéves korom idejébe, hiszen Alex a Közel-Keleten volt, Eddie Burmában, én pedig egy másik sátorban, egészen más fiatalemberek társaságában. Mégis olyan volt, mintha eltűnt volna a közben eltelt idő, és Darrowby, Helen, állatorvosi pályám minden küzdelme nem is létezett volna. Pedig a Darrowbyben töltött évek voltak a legfontosabbak az életemben. Felültem és leráztam magamról a látomást, azon tűnődve, mennyire összezavarta a gondolataimat a háború. De hangsúlyozom, hogy Shropshire-ben egészen jól éreztem magam. Az egyetlen bajom a víztároló volt, vagy az az egyéb valami, amit a hegyoldalban ástunk. Nem tudtam igazán lelkesedni érte. Ezért hegyeztem úgy a fülemet, amikor az őrmesterünk egy reggel bejelentést tett: - A helyi farmerek segítséget kérnek az aratáshoz - közölte a reggeli sorakozónál. - Van önként jelentkező? Elsőnek tettem föl a kezemet, és pár pillanatnyi tétovázás után többen is követték a példámat, de a legjobb barátaim közül egyik sem jelentkezett. Amikor megszervezték a dolgot, engem egy Edwards nevű farmerhez osztottak be három másik repülőssel együtt, akik egy másik szakaszban voltak, és nem ismertem őket. Edwards másnap megérkezett, és beültetett bennünket egy tipikus, ódivatú farmerkocsiba. Én elöl, mellette kaptam helyet, a másik három pedig hátul. Semmi mást nem kérdezett, csak a nevünket, mintha úgy gondolta volna, hogy semmi köze a civil életünkhöz. Harmincöt éves lehetett, koromfekete haja és napégette arca volt, amelyből szinte kivilágított fehér foga és égszínkék szeme. Jóindulatú vigyorral nézett ránk, amikor begurultunk a farmjára. - Hát itt volnánk, fiúk - mondta. - Itt várja magukat a munka. De én alig figyeltem rá. A környezetet pásztáztam, amely néhány hónapja még szerves része volt az életemnek. A kövezett udvart, a tehénistállóba, a csűrbe, a disznóólba és a lóistállóba vezető ajtók sorát. Egy öregember a trágyát hordta ki az istállóból, és amikor felénk szállt az érett tehéngané illata, az egyik társam elfintorította az orrát. De én úgy szívtam be, mint a parfümöt. A farmer kivezetett minket a mezőre, ahol egy kombájn dolgozott, hosszú, aranyló gabonakévéket hagyva maga után. - Rakott már valaki kévét maguk közül? - kérdezte. Némán ráztuk a fejünket. - Nem baj, hamar beletanulnak. Maga jöjjön velem, Jim! Szétszéledtünk a tágas mezőn, három társam egy-egy idősebb férfi felügyeletére bízva, én pedig Edwards keze alatt. Nem tartott sokáig, míg rájöttem, hogy nekem jutott a neheze. A farmer felemelt két kévét, a hóna alá csapta őket, arrébb ment pár lépéssel, és keresztben egymásnak támasztotta őket. Én követtem a példáját, amíg nyolc kévéből össze nem állt a köteg. Megmutatta, hogyan kell belenyomni a földbe, hogy egyenesen álljon, és időnként meglökdöste a térdével, hogy kiegyensúlyozza. Én igyekeztem, ahogy tudtam, de sokszor ledőltek a kévéim, úgy kellett utánuk ugranom és visszatennem őket. És észrevettem, hogy Edwards kétszer olyan gyorsan dolgozik, mint a három öregember. Mi már majdnem végeztünk a sorral, amikor ők még alig a felénél tartottak, sajgó karom és hátam pedig jelezte, hogy komoly megpróbáltatásnak vagyok kitéve. Így folytattuk még vagy két óra hosszat; lehajolni, felemelni, lehajolni, felemelni, és haladni előre pillanatnyi megállás nélkül. Amikor megismertem a falusi életet, az volt róla a legerősebb benyomásom, hogy a földművelés a kenyérkeresés legnehezebb módja, és ezt most magam is megtapasztalhattam. Közel jártam ahhoz, hogy végigzuhanjak a tarlón, amikor Edwardsné felbukkant a - 113 -
mezőn a kisfiával és a kislányával. Kosarakat cipeltek, amelyek a tízórainkat tartalmazták: ropogós almás lepényt és almaboros korsókat. A farmer csúfondárosan figyelte, ahogy boldogan lerogyok, és úgy vetem rá magam az italra, mint a szomjhalál szélére került sivatagi vándor. Felséges volt a saját sajtolású almabor, és én behunyt szemmel nyeldekeltem. De jó is volna, gondoltam, kifeküdni most a napra egy gallonnal a kezem ügyében ebből a pompás italból, de Edwardsnak más tervei voltak. Én még mindig a lepényt rágcsáltam, amikor ő már visszatért a kévékhez. - Jól van, fiam, folytassuk - vetette oda, és én visszaálltam a taposómalomba. A déli szünetben kenyeret, sajtot és újabb adag almabort kaptunk, majd dolgoztunk tovább inunk szakadtáig. Mindig is hálás voltam a RAF-nak, mert sokat tett a fizikai erőnlétemért. Amikor behívtak, már éppen a legjobb úton voltam afelé, hogy eltunyuljak Helen kényeztető keze alatt. Túl sok jó koszt és a fotel adta örömök felfedezése: kezdtem elhízni. De a RAF mindent megváltoztatott, és most már nem hiszem, hogy valaha is elhagyom magam. Biztos vagyok benne, hogy a Scarboroughban töltött hat hónap után nem maradt rajtam egyetlen fölösleges deka sem. Menetelés, alakizás, kiképzés, futás - minden gond nélkül le tudtam futni öt mérföldet akár a tengerparton, a magas parton, a sziklák között. Tényleg jó erőben voltam, amikor megérkeztem Shropshire-be. De nem olyan jó erőben, mint Edwards. Ő csupa izom volt. Nem nőtt túl nagyra, de megvolt benne ugyanaz az acélos kitartás, mint a yorkshire-i farmerokban. Fáradhatatlannak tűnt, alig izzadt meg, miközben haladt előre a sorban, a kifakult, gallértalan ing ujjából kidagadtak barna karjának izmai, és megerőltetés nélkül szaporázott kissé görbe lábain. Az egyetlen értelmes dolog az lett volna, ha megmondom neki kereken, hogy nem tudok lépést tartani vele, de a büszkeség ördöge rákényszerített, hogy ne maradjak el tőle. Az ebédszünetben enyhe szánalommal nézett rám, ahogy ott álltam hátamra tapadt inggel, nyitott szájjal kapkodva a levegőt. - Jól dolgozik, Jim - mondta, majd, mintha csak most venné észre a kimerültségemet, félszegen megemelte a lábát. - Tudom én, hogy maguk, városi fiúk nincsenek hozzászokva ehhez a munkához és... nos... ez nem erő kérdése, hanem érteni kell a módját. Amikor aznap este visszavitt minket a táborba, hallottam, hogyan nyögdécselnek a társaim a hátsó ülésen. Ők is megkínlódtak, de nem annyira, mint én. Néhány nap múltán már kezdtem kitanulni a csínját-bínját, és noha még mindig a végsőkig igénybevett, az összeesés réme nem fenyegetett többé. Edwards konstatálta a fejlődésemet, és játékosan hátba vágott. - Na, mit mondtam? Csak érteni kell a módját! De újabb megpróbáltatás várt rám, amikor megkezdtük a kévekötegek asztagba rakását. Fel kellett villázni a kévéket a kordéra, odafönt összekötözni őket, aztán újra ledobálni, bár egyre magasabbra, ahogy nőtt az asztag. Döbbenten tapasztaltam, hogy a kévézés ehhez képest könnyű munka. Edwardsné is részt vett ebben a munkafázisban. Fönn állt az asztag tetején, és szakértő mozdulattal továbbadta a kévéket a férjének, aki elrendezte őket. Én, mint képzetlen munkaerő, odalenn álltam és robotoltam, mint még soha. Majd' beszakadt a hátam, és a vasvilla nyele feltörte a tenyeremet. Mégsem voltam elég gyors Edwards tempójához, aki kénytelen volt leugrani mellém segíteni; ő is vasvillát ragadott, és laza csuklómozdulatokkal dobálta felfelé a kévéket. Ugyanúgy nézett rám, mint korábban, és ugyanazokkal a szavakkal bátorított: - Remekül halad, Jim. Csak érteni kell a módját. De több tekintetben is kárpótolva voltam. Leginkább azzal, hogy újra falusi emberek között lehettem. Edwardsné a maga cseppet sem látványos módján igyekezett vendégszerető fogadtatásban részesíteni ezt a négy megzavarodott, otthonától messzire került fiút, és minden este pompás vacsorával vendégelt meg bennünket. Sötét hajú volt, akár a férje, a szeme nagy, a szája mosolygós, az alakja karcsú és formás. Nem is igen tudott volna elhízni, hiszen meg sem állt a munkában. Ha nem kint a földeken hordta a gabonát, mint akármelyik férfi, akkor sütött-főzött, ellátta a gyerekeket és tisztán tartotta a nagy tanyaházat.
- 114 -
Nagyon vártam és azóta sem felejtettem el azokat az esti étkezéseket. Párolgó nyúlpástétom frissen szedett zöldbabbal és krumplival. Áfonyalepények, almás piték bőven megöntözve sűrű krémmel. Házi kenyér és házi sajt. Mind a négyen élveztük a változatosságot a RAF kosztja után. Azt mondták, hogy az egész seregben a repülősök kapják a legjobb ellátást, és én ezt el is hittem, de egy idő után már nem ízlett annyira. Lehet, hogy a tömegkonyha miatt, de kezdtem ráunni. A farm asztalánál ülve figyeltem a körülöttünk serénykedő Edwardsnét, a közönyösen faló férjét és a két gyereket: a tízéves kislányt, akin látszott, hogy éppen olyan vonzó lesz, mint az anyja, és a mokány, barna bőrű, nyolcéves fiúcskát, és újra meg újra megállapítottam, milyen jófajta népek ezek. A tudós közgazdászok, akik azzal jönnek, hogy nincs szükség brit mezőgazdaságra, és hogy nemzeti parkokká kellene átalakítani a farmjainkat, nem akarnak tudomást venni arról az elég nyilvánvaló veszélyről, hogy akkor egy ellenséges ország egy hét alatt kiéheztethetne és megadásra kényszeríthetne minket. Számomra mégis az volna a legnagyobb tragédia, ha az Edwardsékhoz hasonló emberek fajtája kihalna. Egy késő délutánon erőtlenebbnek éreztem magam, mint valaha. Mellettem Edwards gazda úgy dobálta a kévéket, mintha nem is lenne súlyuk, míg én nyögtem és erőlködtem. A farmert később elhívták egy borjadzó tehénhez, és ahogy fürgén lepattant az asztagról, megveregette a villára hajló vállamat. - Oda se neki, Jim! - nevetett. - Csak érteni kell a módját. Egy óra múlva bementünk enni a konyhába, és Edwardsné közölte, hogy a férje még mindig a tehén mellett van. Gondjai támadtak az elletéssel. Határozatlanul tébláboltam az ajtóban. - Nem baj, ha kimegyek megnézni, hogy halad? Elmosolyodott. - Menjen csak, ha akar. Addig melegen tartom az ételét. Átvágtam az udvaron és bementem az istállóba. Az egyik öregember egy nagy testű, rövid szarvú vörös tehén farkát tartotta, és közben zavartalanul pöfékelt a pipájából. A derékig levetkőzött Edwards karja vállig benne volt a tehénben. De ez most egy másik Edwards volt. Háta és mellkasa izzadságtól fénylett, verejték gyöngyözött a homlokán, és cseppekbe gyűlve csöpögött le az orra hegyén. Nyitott szájjal zihált, és úgy nyögött, mintha rettenetes harc dúlna a bensejében. Ködös tekintettel nézett felém. Először mintha meg sem látott volna, annyira elmerült a küzdelemben, aztán felismert. - Hahó, Jim! - lihegte elfulladva. - Nagy munkában vagyok. - Sajnálattal hallom. Mi a baj? Válaszolni akart, de hirtelen eltorzult az arca. - Jaj! Ez a vén bajkeverő! Megint agyonlapítja a karomat. El fogja törni, még mielőtt bármit végeznék! - Elhallgatott, lehajtotta a fejét, amíg erőt gyűjtött, aztán megint rám nézett. - Rosszul fekszik a borjú, Jim. Csak a farka van a szülőcsatornában, és nem tudom elkapni a hátsó lábát. Farfekvés. A kedvenc magánszámom, de a farmereknek mindig beletörik a bicskájuk. Nem hibáztathatom őket érte, hiszen nekik nem volt alkalmuk tanulmányozni Franz Benesch „Állatorvosi szülészet” című klasszikus művét, amely kristálytiszta magyarázatot ad az ellés mechanizmusáról. Egy mondata örökre belevésődött az emlékezetembe: „Antagonisztikus erők egyidejű kifejtésére van szükség”. Benesch rámutat, hogy az inadekvát fekvések korrekciója érdekében egyszerre kell húzni és tolni, ami viszont lehetetlen, amikor az ember egyik keze benne van az erőlködő tehénben. Mintha csak a gondolatmenetemet akarná igazolni, Edwards újra kitört: - A fenébe, megint elszalasztottam! Megállás nélkül tolom elfele a csánkját, de mire megragadhatnám a lábát, az öreg tehén mindent visszalök nekem. Egy órája küszködök már vele, és kezdek kikészülni. Sosem hittem volna, hogy ilyet fogok hallani ettől a kemény kis embertől, de most láthatóan kínlódott. Nagy darab, erős tehén volt, a háta akár egy ebédlőasztal, és könnyedén visszaverte a farmer minden próbálkozását. Yorkshire-ben nem sok rövid szarvú vörös tehenet látni, de az a né- 115 -
hány konok volt és erős, mint egy elefánt; már a gondolata is elcsüggesztett, hogy egy teljes óráig harcoljak vele. Edwards kihúzta a karját, és egy pillanatra ráborult az állat szőrös hátsó felére. A tehenet nem zavarta az apró emberi lény működése, de a farmer halálosan kimerült. Rázogatni kezdte érzéketlenül lógó ujjait, majd rám nézett. - Istenemre! - nyögte. - Egészen elzsibbasztott. Alig érzem a karomat. Nekem nem kellett magyaráznia. Számtalanszor tapasztaltam meg ugyanezt. Az olyan rideg tudományos kifejezések közepette, mint pozícióba helyezés”, „visszaemelés”, „rossz fekvés” és „ellenirányú nyomás”, maga Benesch is kénytelen volt megjegyezni, hogy „az orvost erősen igénybe veszi”. Edwards nyilván mélységesen egyetértett volna vele. A farmer kifújta magát, és odament a padlóra tett melegvizes vödörhöz. Megmosta a karját, majd visszatért a tehénhez, de az arcáról rettegést lehetett leolvasni. - Tudja, mit? - szólaltam meg. - Engedje meg, hogy segítsek. Bágyadtan elmosolyodott. - Köszönöm, Jim, de ebben nem tud segíteni. Nem tudjuk áthelyezni a lábait. - Pontosan erről van szó. Én meg tudom csinálni. - Micsoda? - Ha segít egy kicsit. Van itt kéznél zsineg? - Igen, több méter is, de értse meg, fiam, hogy ehhez a munkához tapasztalat kell. Magának fogalma sincs... Elhallgatott, mert látta, hogy már bújok is ki az ingemből. Túl fáradt volt ahhoz, hogy elkezdjen vitatkozni. Az inget felakasztottam egy szögre a falban, a vödör fölé hajoltam, beszappanoztam a karomat, és amint megéreztem a fertőtlenítő szagát, ellenállhatatlanul megrohantak az emlékek. Kinyújtottam a kezem, és Edwards szó nélkül beletetette a hosszú kötelet. Megmártottam a vízben, aztán gyorsan hurokcsomót kötöttem az egyik végére, és becsúsztattam a kezemet a tehénbe. És valóban, ott volt a farok az ismerős helyen, a borjú medencecsontjai között. Igen, én direkt szerettem a farfekvéses eseteket, és szinte kéjes élvezettel futattam végig a kezem a szőrös végtagon, amíg el nem értem az apró lábig. Egy pillanat műve volt rátenni a hurkot a csűdjére és meghúzni, miközben kivezettem a kötél szabad végét a patás ujjak között. - Fogja meg - mondtam a farmernak -, és húzza egyenletesen, amikor szólok. Rátettem a kezem a csánkra, és elkezdtem tolni befelé, a méh belsejébe. - Most húzza! - mondtam. - De óvatosan! Ne rángassa! Mint az alvajáró, tette, amit mondtam, és a láb másodpercek alatt kicsúszott a vulvából. - Az ördögbe is! - mondta Edwards. - Most a másikat! - vetettem oda, miközben leemeltem a hurkot. Megismételtem a műveletet, a farmer pedig elkerekedett szemmel húzta a kötelet. Egy pillanat múlva a másik sárga és nyirkos kis pata is csatlakozott a párjához. - Ördög és pokol! - kiáltott fel Edwards. - Rendben - mondtam. - Fogja meg az egyik lábát, és néhány rántással kihúzzuk belőle. Mindketten megragadtunk egy-egy lábat, hátra dőltünk, de a nagy tehén elvégezte helyettünk a munkát, mert egyetlen erőteljes lökéssel a karomba pottyantotta a nedves, ficánkoló kisborjút. Megtántorodtam, és lehuppantam vele a szalmára. - Szép, nagy bikaborjú, Mr. Edwards - mondtam. - Jó lenne, ha kicsit ledörgölné. A farmer hitetlenkedő pillantást vetett rám, majd csomóba fogott némi szénát és szárogatni kezdte a kis jószágot. - Megmutatom, mit kell tennie - mondtam -, ha legközelebb farfekvéssel akad dolga. Egyszerre kell húzni és tolni, ezért kell a kötél. Miközben maga visszafelé nyomja a csánkot a kezével, addig valaki más húzza a lábat, de jegyezze meg, hogy a borjú pataujjai között kell kivezetnie a kötelet, mert ez fontos. Ez felemeli az éles kis patát, és így nem sérti meg a hüvelyfalat. A farmer némán bólintott, és folytatta a dörgölést. Amikor befejezte, tanácstalanul rám meredt, és hangtalanul mozgott az ajka, mielőtt meg tudott volna szólalni: - Mi a... honnan a fenéből tudja maga mindezt? Megmondtam neki. - 116 -
- Maga csirkefogó! Persze erről mélyen hallgatott! - Eddig nem kérdezte. Megvakarta a fejét. - Hát, nem akarom kikérdezni a fiúkat, akik eljönnek segíteni. Vannak, akik nem szeretik... elhalkult a hangja. Megtörülköztünk, és szó nélkül belebújtunk az ingünkbe. Mielőtt kimentünk volna, visszanézett a borjúra, aki már buzgón kísérletezett a talpra állással, miközben az anyja nyalogatta. - Eleven kis jószág - mondta. - És kis híján elveszítettük. Igazán hálás vagyok. - A vállamra tette a karját. - Na, akkor menjünk, állatorvos uram, és együk meg a vacsorát. Az udvar közepén megállt és bánatosan pislogott rám. - Képzelem, mekkora bolondnak nézett, hogy egy teljes óráig küszködtem vele, majd bele nem döglöttem, aztán jött maga, és pár perc alatt megoldotta. Pipogya kislánynak érzem magam. - Egyáltalán nem az, Edwards gazda - válaszoltam. - Ez... - egy pillanatig tétováztam - ez nem erő kérdése, csak érteni kell a módját. Bólintott, aztán megmerevedett, és hosszú másodpercekig meredten bámult rám. Hirtelen kivillantak a fogai, ahogy egyre szélesebb vigyor terült el a barna képén, amely hangos hahotába torkollott. Még akkor is megállíthatatlanul nevetett, amikor megérkeztünk a házhoz, és kinyitottam a konyha ajtaját. Nekidőlt a falnak, és a szemét törölgette. - Ördögfióka! - mondta. - Most visszaadta a kölcsönt, ugye?
28. Végül elindítottak bennünket a repülőiskolába. Windsorban volt, ami nem tűnt távolinak a térképen, de ez tipikus háborús utazásnak bizonyult, folytonos megállásokkal, átszállásokkal és végtelen várakozásokkal. Egész éjszaka mentünk, és csak sűrű megszakításokkal tudtunk aludni. Egy kis névtelen állomás várótermének asztalánál sikerült egy órai pihentető szundikáláshoz jutom, és a kemény, párna nélküli nyughely dacára boldogan álmodtam vissza magam Darrowbybe. A Nether Lees farm felé zötyögtem a hepehupás úton, markolva a rángatózó kormánykereket. Már láttam odalent a házat, megfakult, vörös cserepei kikandikáltak az árnyat adó fák lombja közül, és a tanyaépületek mögött bozótos domboldal emelkedett a mocsárig. Odafönt gyérebben elszórva, satnyán nőttek a fák. Még magasabban csak kő és kavics volt, a dombtetőn pedig a lápvidék terült el hívogatóan a napfényben a maga érintetlen, zavartalan magányában. A tágas zöld térségen sebhelynek látszott az a terület, ahonnét réges-régen kibányászták a köveket a masszív farmházak megépítéséhez és a tartós falakhoz, amelyek évszázadok óta tűrték a zord időjárás szüntelen ostromát. Azok a házak és azok a hosszan kígyózó falak bizonyára még akkor is ott fognak állni, amikor nekem már az emlékem is elenyészett. Helen is ott volt velem az autóban. Szerettem, ha velem jött a körútjaimra, és a farmon tett vizit után megmásztuk a domboldalt. Zihálva szívtuk be a haraszt illatát, és egyre izgatottabbak lettünk, ahogy közeledtünk a csúcshoz. Aztán fenn voltunk a dombtetőn, szemben a tágas lápvidékkel, és a tiszta yorkshire-i szél felhőárnyakat kergetett a zöld és a barna foltok fölött. Helen keze meleg volt az enyémben, így bolyogtunk a hanga közt, zöld szigetecskéken keltünk át, melyeket bársonypázsittá rágcsáltak a legelő birkák. Helen fölmutatott az ujjával az égre, ahonnét egy póling magányos kiáltása szállt végig a vad táj fölött, és az arcába hulló sötét hajtincs mögül csodálattal ragyogott ki a szeme. Arra ébredtem, hogy valaki finoman rázza a vállamat, visszatérítve a sziszegő gőz, a csattogó bakancsok közé. Az asztallap nyomta a csípőmet, a hátizsákomon fekve elmerevedett a nyakam. - Megjött a vonat, Jim! - Egy repülős társam nézett le rám. - Nem szívesen keltettelek fel: mosolyogtál álmodban. Két órával később, izzadtan, borotválatlanul, kialvatlanul, menetfelszereléssel megpakolva kivonszoltuk magunkat a windsori repülőtérre. Egy barakkban ülve csak félig figyeltünk oda a tizedesre, aki fogadó beszédet tartott nekünk. Aztán hirtelen ráeszméltem a szavaira. - 117 -
- Van még valami - mondta. - Ne felejtsék el, hogy mindig legyen maguknál a dögcédulájuk. Múlt héten két bombatámadást kaptunk, néhány fickó a felismerhetetlenségig megégett, és egyiknél sem volt dögcédula. Nem tudtuk, melyik melyik. - Kérlelően tárta szét a karját. - Az ilyesmi rengeteg munkát ad nekünk, tehát ne felejtsék el, amit mondtam. Egy pillanat alatt valamennyien magunkhoz tértünk, és feszülten figyeltünk. Alighanem mások is úgy gondolkoztak, mint én - eddig a pillanatig csak játéknak tűnt, hogy repülősök vagyunk. Kinézve az ablakon láttam a lobogó szélzsákot, a hosszan, laposan elnyúló zöld térséget, a szétszórtan álló repülőgépeket, a tűzoltókocsit, az alacsony faházikók összevissza csoportját. Itt kezdődött el minden.
29. Nagyon más egyenruha volt ez. A vidéki állatorvos gumicsizmája és térdnadrágja a múlt ködébe veszett, amikor belebújtam a bő repülősruhába, felhúztam a birkabőr bakancsot és a kesztyűt - először a selyemből készültet, rá az ormótlan nagyot. Annyira új volt mindez, és én határozott büszkeséget éreztem. A bőrsisak és a szemüveg következett, majd az ejtőernyő: a szíjakat átvetettem a vállamon, utána a lábam között, és becsatoltam a mellemen, mielőtt kibotorkáltam volna a repülős barakkból a napsütötte füves térségre. Ott várt rám Woodham repülőfőhadnagy. Ő lesz az oktatóm, de olyan neheztelő pillantást vetett rám, mint akit nem lelkesít ez a kilátás. Sötét hajával, kisfiús külsejével erősen emlékeztetett azokra a képekre, amelyeket az angliai csata pilótáiról láttam, és valóban - akár valamennyi instruktorunk - át is élte történelmünk eme válságos korszakát. Ide mintegy nyaralni küldték őket a roppant vállalkozások után, de ők állítólag pikniknek érezték ehhez képest az ellenséggel való közelharcot. Rettenthetetlenül néztek szembe a Luftwaffe haderejével, de tőlünk pánikba estek. Miközben átvágtunk a gyepen, az egyik barátomat láttam leszállni. A kis kétfedeles gép lelassult, és őrülten körözni kezdett az égen. Épp hogy elkerült egy facsoportot, majd a földtől ötven lábnyira úgy zuhant le, mint egy kő, kerekeivel a talajnak ütődve magasra pattant, még egyszer a földhöz vágódott, majd némi kanyargás után megállt. A hátsó ülésből kiemelkedő sisakos fej megrándult, bólintott, mintha valami éles megjegyzést intézett volna az első ülésből kilátszó fejhez. Woodham repülőfőhadnagy arca kifejezéstelen volt, de én tudtam, hogy mire gondol. Most rá vár ugyanez. A Tiger Moth nagyon kicsinek és magányosnak tűnt a széles zöld mezőn. Felmásztam, becsatoltam magam az ülésbe, az oktatóm pedig beült mögém. Végigment velem a kötelező lépéseken, amelyeket hamarosan álmomban is fújni fogok, mint egy verset. A szerelő megforgatta néhányszor a propellert, hogy beindítsa. Azután „Kontakt!”, a szerelő megpörgette a légcsavart, felbőgött a motor, a kerekek elől kivették a bakokat, és mi elindultunk, bukdácsolva a füvön, majd hirtelen és szinte hihetetlenül fölemelkedtünk, felszárnyaltunk a nyári égre, magasan az elszórt barakkok fölé, amíg ki nem tárult alattunk Dél-Anglia szelíd vidékének mintázata. Egyszerre ujjongás fogott el, nemcsak azért, mert élveztem az új élményt, hanem azért is, mert olyan régóta vártam már erre a pillanatra. A kiképzés, a menetgyakorlatok és a navigációs leckék hónapjai mind azt a célt szolgálták, hogy egyszer a levegőbe emelkedjem, és íme, most megtörtént. Woodham főhadnagy hangját hallottam az interkomban: - Mostantól maga vezet. Fogja a botkormányt, és tartsa erősen! Figyelje a mesterséges horizontot, és tartsa az irányt! Látja azt a felhőt előttünk? Célozza be, és igazítsa hozzá a gép orrát! Megmarkoltam a botkormányt kesztyűs kezemmel. Ez nagyszerű. És nem is nehéz. Azt mondták, hogy a repülés nem nagy ügy, és igazuk volt. Gyerekjáték. Menet közben lepillantottam az ascoti lóversenypálya mélyen alattunk fekvő dísztribünjére. Boldog mosoly terült el a képemen, amikor egy hang reccsent a fülembe: - Nyugalom, az isten szerelmére! Mi a fenét szórakozik? Nem értettem, mire céloz. Tökéletesen nyugodtnak éreztem magam, és azt hittem, jól csinálom, de belenézve a tükörbe azt láttam, hogy az oktatóm meredt szemmel néz rám a szemüvege mögül. - 118 -
- Nem, nem, nem! Piszkosul nem jó ez így! Nyugodjon meg, nem hallja, nyugodjon meg! - Igen, uram - nyökögtem, és abban a pillanatban nagyon ideges lettem. El sem tudtam képzelni, mi baja lehet a hadnagynak, de miközben fokozódó kétségbeeséssel meredtem hol a mesterséges horizontra, hol a repülőgépnek a felhőre irányuló orrára, a hang az interkomban egyre dühösebb lett. Én nem érzékeltem, hogy bármi gond lenne, mégsem hallottam mást, csak szitkozódást és nyögéseket, amelyek végül sikolyban tetőztek: - Vegye le róla a francos kezét, érti?! Már nem élveztem a repülést, sőt kezdtem nyomorultul érezni magam. És mint mindig, amikor bajba kerültem, Helen és a magam mögött hagyott, boldogabb életem jutott eszembe. A nyitott ülésben mennydörgött a szél a fülembe, életszerűvé téve az agyamban formálódó képeket. Ott is üvöltött a szél, de kívülről verte a manzárdlakás ablakát. November elején jártunk, és az áldott ősz brutális hirtelenséggel váltott át sarki hidegbe. Két hete áztatta már a jeges eső a yorkshire-i Völgység szürke városkáit és falvait, kacsaúsztatókká változtatva a mezőket és cuppogós sártengerré a farmok udvarát. Mindenki náthás volt. Egyesek influenzáról beszéltek, de akármi volt is, megtizedelte a lakosságot. Fél Darrowby ágynak esett, a másik fele meg egymásra prüszkölt. Magam is borotvaélen táncoltam, a tűznél kuporogva, antiszeptikus tablettákat szopogatva, és mindig összerándultam, valahányszor nyelnem kellett. Kapart a torkom, és vészjóslóan viszketett belül az orrom. Borzongtam, miközben az eső dobolva zúdította a vizet az ablaküvegre. Egyedül láttam el a praxist. Siegfried elutazott néhány napra, és nem engedhettem meg magamnak, hogy beteg legyek. Minden a mai estétől függött. Ha idehaza maradhatnék, aztán aludhatnék egy jót, le tudnám gyűrni a kórt, de ahogy rápillantottam az éjjeliszekrényen álló telefonra, olyannak láttam, mint egy kushadó, ugrásra készülő vadállatot. Helen a kandalló túloldalán ült, és kötött. Ő nem volt megfázva sohasem kapta el. És én már házasságunknak azokban az első napjaiban is úgy éreztem, hogy ez nem igazság. Még most, harmincöt évvel később is így áll a dolog: ha elkezd folyni az orrom, megneheztelek rá, amiért nem hajlandó velem szenvedni. Közelebb húztam a székemet a tűzhöz. Az ilyen vidéki praxis sok éjszakai munkával jár, de talán most szerencsém lesz. Nyolc óra volt, és eddig még semmi; hátha a sors úgy rendeli, hogy ebben a szánalmas állapotban ne űzessem ki a nyirkos sötétségbe. Helen befejezett egy sort, és fölemelte a félkész művet. Nekem kötött pulóvert. - Hogy tetszik, Jim? - kérdezte. Mosolyogtam. Volt valami a mozdulatában, ami mintha közös életünk foglalata lett volna. Kinyitottam a számat, hogy azt mondjam neki, egyszerűen nagyszerű, amikor felberregett a telefon, de olyan hirtelen, hogy elharaptam a nyelvemet. Reszketve emeltem föl a kagylót, miközben borjadzó tehenek rettentő látomásai vonultak el előttem. Egy óra ing nélkül végképp eldöntené a sorsomat. - Snowden vagyok Long Pasture-ből - recsegte egy hang. - Hallgatom, Mr. Snowden! - Erősen megmarkoltam a kagylót. Egy pillanat múlva feltárul a végzetem. - Van itt egy nagy bornyú. Rosszul néz ki, és nagyon nyög. Kijönne? Mélységes megkönnyebbülést éreztem. Valószínűleg gyomorpanaszai vannak. Rosszabb is lehetett volna. - Rendben, húsz percen belül ott vagyok - mondtam. Ahogy visszafordultam barátságos, meleg kis szobánk felé, rámtört az élet igazságtalanságának érzése. - Ki kell mennem, Helen. - Jaj, ne! - De, igen, és attól tartok, hogy náthás leszek - nyafogtam. - És hallod, hogy esik? - Igen, jól fel kell öltöznöd, Jim. Mogorván néztem rá. - Az a hely tíz mérföldnyire van, és jó időben is elég barátságtalan. Sehol egy meleg zug. Rámutattam kaparó torkomra. - Más se hiányzik nekem, mint kimenni. Biztos, hogy lázam van. - 119 -
Nem tudom, hogy minden állatorvos a feleségét hibáztatja-e, amikor nem kívánt hívást kap, de isten bocsássa meg, én egész életemben így voltam vele. Helen nem neheztelt, csak rám mosolygott. - Tényleg sajnálom, Jim, de reméljük, hogy nem fog sokáig tartani. És kapsz egy csésze forró levest, amikor megjössz. Sértetten bólintottam. Igen, legalább van mire várnom. Helen ma marhahúslevest főzött, jó sűrűt, sok hússal, zellerrel és sárgarépával, olyan finomat, amely a halottat is föltámasztja. Megcsókoltam a feleségemet, és kikecmeregtem az éjszakába. A Long Pasture tanya a kicsiny Dowset faluhoz tartozott, és én már sokszor végighajtottam a hozzá vezető keskeny úton. Felfelé kanyargott a vad vidéken, és nyári napokon a kopasz, magányos hegyek valami derűs szépséget árasztottak; fátlanok, ridegek voltak, de tiszta szél söpört végig a mérföldeken elnyúló mezőkön. Ám ma este, ahogy boldogtalanul pislogtam kifelé a bepárásodott szélvédőn a láthatatlan vidékre, közel nyomult a fekete tömeg, és el tudtam képzelni a magasba szökő, könnyező kőfalak csúcsait, ahol eső veri a lápvidéket, eláztatva a hangát és a harasztot, felkavarva és folyékony sárrá változtatva a mocsári víz sötét tükrét. Amikor megpillantottam Snowdent, ráébredtem, hogy én még valójában egész jól vagyok. Ő láthatóan már egy ideje küszködhetett a mindenkit leverő betegséggel, de, miként a többi farmer, ő sem hagyhatta abba egy pillanatra sem a nehéz munkát. Nedvedző szemmel nézett rám, reszelős köhögés tört föl belőle, amibe majdnem beleszakadt, és bevezetett a tanyaépületek közé. Magasba emelte a kezében tartott olajlámpást, amikor beléptünk egy huzatos pajtába; a gyönge fényben különféle terményeket vettem ki, köztük egy halomban krumplit, egy másikban marharépát, az egyik sarokban pedig egy összetákolt ketrecben állt a betegem. Nem az a kéthetes borjúbébi volt, amire számítottam, hanem egy kis termetű, hat hónapos állat, már csaknem tinó korú, de nem túl fejlett, a „rossz fajta” minden jelével: sovány volt és pókhasú, világos vöröstarka bőre túllógott a hasán. - Mindég rossz bornyú vót - zihálta Snowden két köhögés között. - Sose bírt meghízni. Ma délután elállt kicsit az eső, akkor kiengedtem a friss levegőre, és tessék, így néz ki. Bemásztam a rekeszbe, és miközben becsúsztattam a lázmérőt a végbélbe, tanulmányoztam a kis jószágot. Nem mutatott ellenállást, amikor gyöngéden arrébb toltam, lecsüggesztette a fejét, és beesett szemével apatikusan bámult maga elé a földre. De az a hang volt a legrosszabb, amit kiadott. Rosszabb volt, mintha korgott volna a gyomra - inkább hosszú, fájdalmas nyögéseket hallatott újra meg újra. - Nagyon úgy néz ki, hogy a gyomrával van baj - mondtam. - Melyik legelőn volt délután? - Semelyiken, csak a gyümölcsös körül engedtem járkálni pár órát. - Értem. - Megnéztem a lázmérőt. A normálisnál alacsonyabb hőmérsékletet mutatott. Gondolom, hozzáfért ott valamennyi gyümölcshöz. Snowdenre rátört egy újabb köhögőroham, és neki kellett dőlnie a rekesz falának, amíg ismét lélegzethez nem jutott. - Ja, teli van a fű almával meg körtével. Idén igazán jó vót a termés. Rányomtam a sztetoszkópot a hasfalra, és az egészséges gyomor normális hullámzása és bugyborékolása helyett csak halotti csendet észleltem. Kitapogattam az oldalát, és a tipikus puffadásos telítettségre ismertem. - Nos, Mr. Snowden, azt hiszem, teli van a hasa gyümölccsel, amitől teljesen megrekedt az emésztése. Rossz állapotban van. A farmer megrántotta a vállát. - Hát, ha felfúvódott egy kicsit, majd egy jó adag lenolaj kipurgálja. - Sajnos, ez nem ilyen egyszerű eset - mondtam. - Súlyos az állapota. - Hát akkor mi legyen vele? - Megtörölte az orrát, és mogorván nézett rám. Tétováztam. Kegyetlenül hideg volt az öreg épületben, kezdtem elgémberedni, és fájt a torkom. Helen, a manzárdlakás és a meleg kandalló gondolata elviselhetetlenül vonzó volt. De volt már dolgom ilyen elzáródásokkal, és hiába próbáltam meg hashajtóval kezelni őket. Ennek az állatnak már kis híján a halálos szintre zuhant a hőmérséklete, és beesett a szeme - ha nem teszek valamilyen radikális lépést, reggelre elpusztul. - 120 -
- Csak egyféleképpen menthetjük meg - mondtam. - Mégpedig rumenotómiával. - Mivel? - Műtéttel. Fel kell nyitni az első gyomrot, és kiszedni belőle mindent, aminek ott semmi keresnivalója. - Biztos benne? Nem lehet, hogy egy jó pint lenolaj is meghajtja? Az sokkal eccerűbb vóna. Az már biztos. Egy pillanatra úgy ragyogott fel előttem Helen és a kandalló, mint gyémánt a barlangban, de aztán ránéztem a borjúra. Vézna volt, hosszú szőrű, teljesen jelentéktelennek látszott, végtelenül sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak. A világ legkönnyebb dolga volna a sorsára hagyni a sötétben, hadd nyögdécseljen itt hajnalig, - Egészen biztos vagyok benne, Snowden gazda. Annyira gyönge, hogy azt hiszem, helyi érzéstelenítéssel fogom csinálni, de ehhez szükségünk lesz némi segítségre. A farmer lassan bólintott. - Rendben van, akkor lemegyek a faluba, és áthívom George Hindleyt. - Újabb gyötrelmes köhögés. - De a fenébe, hogy pont ma este kell ezt csinálni! Biztos, hogy torokgyulladásom van. A bronchitis elég gyakori betegség volt a farmerek között, és semmi kétség, hogy az öreg is ettől szenvedett, de távozása után lanyhult az együttérzésem, mert magával vitte a lámpást, én meg ott maradtam a vaksötétben. Sokféle istálló van. Némelyik kicsi, barátságos, szénaillatú, de ez itt borzalmas volt. Jártam már itt nyári délutánokon, de a málló falak és korhadt gerendák nyirkos homálya akkor is úgy fogott körül, mint egy ragacsos lepedő, és odafent, a pókhálós szarufák között semmibe veszett a nyár minden melege és puhasága. Úgy véltem, hogy akik csillogó szemű elképzeléseket táplálnak a tanyasi életről, azoknak be kéne nézniük ebbe a pajtába, mert ez igencsak szemléletes képet ad a paraszti világ komor és kellemetlen másik oldaláról. Most magamra maradtam ezen a helyen, hallgattam, hogyan rángatja a szél az ajtót, miközben fütyültek körülöttem a minden irányból betörő légvonatok, és a törött tetőcserepek résein át jeges vízcsöppek hullottak vigasztalanul a fejemre és a nyakamba. És ahogy múltak a percek, egyik lábamról a másikra ugráltam abban a hiú reményben, hogy ettől majd fölmelegszem. A völgységi farmer nem sietős fajta, nem is számítottam gyors visszatérésre, de az áthatolhatatlan sötétségben eltöltött negyedóra után keserű gondolataim támadtak. Hol a pokolban van ez az ember? Talán teát főznek maguknak George Hindley-vel, vagy leültek egy gyors dominópartira? Már remegett a lábam, mire feltűnt az olajlámpás a bejáratban, és Snowden beterelte a szomszédját. - Jó reggelt, George - mondtam. - Hogy van? - Nem valami jól, doktor úr - szipogta a jövevény. - Nem elkapott ez a... ha-ha-hapci!... rohadt nátha? - Beletrombitált egy vörös zsebkendőbe, és könnyes szemmel pillantott rám. Körülnéztem. - Nos, akkor fogjunk hozzá. Szükségünk lesz egy műtőasztalra. Behoznának néhány szénabálát? A két férfi kibaktatott, majd visszatért, két-két szénabálát cipelve. Amikor egymásra rakták őket, a magasság éppen megfelelt, de elég roskatag tákolmány volt. - Kéne valami deszka a tetejére. - Ráleheltem fagyos ujjaimra és toporogtam a lábammal. Nincs valami ötletük? Snowden megdörzsölte az állát. - De, rátehetnénk egy ajtót. - Kicsoszogott az udvarra a lámpással, én pedig figyeltem, hogyan küszködik, hogy leemelje a tehénistálló ajtaját a sarokvasakról. George kiment, hogy segítsen neki, és miközben a két férfi szorgoskodott, én komoran gondoltam arra, hogy az állatorvosi műtétekkel semmi bajom nincs, de az előkészületek a sírba visznek. Végre a két ember visszabotladozott a pajtába, ráfektette az ajtót a bálák tetejére: készen állt a műtő. - Fektessük föl - ziháltam. Felemeltük a tehetetlen kis jószágot a rögtönzött asztalra, és a jobb oldalára fektettük. Snowden a fejét tartotta, George pedig, a másik végén állva, a farkát. Gyorsan kiraktam a műszereimet, levettem a kabátomat és a zakómat, majd felgyűrtem az ingem ujját. - A francba! Nincs meleg víz! Hozna nekem, Mr. Snowden? - 121 -
Most én tartottam a fejet, és újabb végtelen várakozás következett, amíg a farmer bement a házba. Ezúttal még rosszabb volt, mert közben már levetettem magamról a meleg ruhát, és belém mart a hideg, miközben elképzeltem a farm konyháját, a meleg víz lassú kimeregetését a vízmelegítőből a vödörbe, majd a komótos visszautat a pajtába. Amikor Snowden végre megérkezett, fertőtlenítőt tettem a vödörbe, és erőteljesen lecsutakoltam a karomat. Aztán lenyírtam a szőrt a borjú bal oldaláról, és helyi érzéstelenítőt szívtam a fecskendőbe. De injekciózás közben újabb nehézség tépázta meg reményeimet. - Alig látok valamit - néztem oda tehetetlenségre kárhoztatva a répaszeletelő tetejére állított olajlámpásra. - Rossz helyen van az a lámpa. Snowden szó nélkül otthagyta a helyét, és rákötött egy hosszú kötelet egy gerendára. A végét átvetette egy másikon, rögzítette, és ezzel a módszerrel sikerült felfüggesztenie a lámpát a borjú fölé. Sokat segített, de sokáig is tartott, és mire végzett vele, nekem már minden reményem elszállt, hogy megúszhatom a náthát. Teljesen átfagytam, és égető érzés gyötörte a mellkasomat. Tudtam: hamarosan ugyanolyan állapotba kerülök, mint a segédeim. A bronchitis elkerülhetetlen. Mindegy, legalább elkezdhettem végre. Rekordsebességgel bemetszettem a bőrt, az izmokat, a peritoneumot és a hasfalat. Egyik karomat mélyen bedugtam a megnyitott szervbe, áthatoltam a gyomortartalom erjedő masszáján, és egyszeriben megoldódott minden gondom. A bendő alján több réteg alma és körte feküdt, egyik-másik megrágva, de a többségük egészben és érintetlenül. A szarvasmarhák nagy falásokkal nyelik le a táplálékot, és csak utóbb rágják meg kényelmesen, de nincs az az állat, amelyik vissza tudná kérődzni ezeket a gyümölcsöket. Boldogan pillantottam fel. - Pontosan úgy van, ahogy gondoltam. Tele van nyers gyümölccsel a gyomra. - Kh-kh! - válaszolta Snowden. Sokféle köhögés van; ez itt hatalmas volt és mindent betöltő, elindult a szöges bakancs sarkától, és meg sem állt az arcomig. Eddig nem tűnt föl, mennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyok, hiszen a borjú fejéhez hajló farmernek csak pár centire volt a feje az enyémtől. - Khh-kh! - hangzott fel újra, és megindult ellenem a második vírustámadás. Snowden láthatólag nem volt tisztában (vagy nem törődött) a cseppfertőzéssel, én pedig, mindkét kezemmel a páciensben, nem tehettem ellene semmit. Ösztönösen elfordítottam az arcomat a másik irányba. - Hap-ci! - vette át a „szót” George. Ez nem köhögés volt, hanem tüsszögés, de ugyanúgy kórokozókat zúdított rám. Rá kellett ébrednem, hogy nincs menekvés. Reménytelenül csapdába estem kettejük között. De, mint említettem, harci szellememet jelentősen növelte a siker. Fürgén kapkodtam kifelé a bajhozó gyümölcsöket, és perceken belül almák és körték borították a pajta padlóját. - Ebből már boltot lehetne nyitni - nevettem. - Kh-kh! - válaszolta Snowden. - Hap-ci! - kontrázott George, csak hogy ki ne maradjon. Amikor az utolsó almát és körtét is belegurítottam a sötétségbe, újra bemosakodtam, és nekiláttam a varrásnak. Ez a leghosszadalmasabb és legfárasztóbb része a rumenotómiának. A diagnózis és a felfedezés izgalmai kihunytak, eljött az ideje az oldott csevegésnek, a vidám történeteknek, amelyekkel el lehet ütni az időt. De itt, a lámpa sárga fénykörében, ahol belekapott a lábamba a környező homályból támadó szél, miközben újra meg újra jeges esőpatakocskák csorogtak végig a hátamon, nem jutott eszembe egyetlen mulatságos történet sem, s a maguk bajával elfoglalt sorstársaimnak sem volt kedvük az évődéshez. Félig már visszavarrtam a bőrt, amikor bizsergést éreztem az orromban. Abba kellett hagynom a munkát, és kiegyenesedtem. - Ha - ha - hapci! - Majd a karommal megdörzsöltem az orromat. - Kezdi már - jelentette be George komor elégedettséggel. - Igen, elkapta - helyeselt Snowden, látható derültséggel. Nem aggódtam túlságosan. Már régóta eldöntöttem magamban, hogy vesztettem. A hosszas ingujjban fagyoskodás a két oldalról záporozó kórokozók nélkül is megtette a magáét. Megadtam magam a sorsomnak, sőt, miután elhelyeztem az utolsó öltést, és segítettem levenni a borjút az asztalról, elégedettség töltött el. A szörnyű nyögdécselés megszűnt, és a kis jószág úgy nézett körül, - 122 -
mintha visszatért volna valahonnan. Nem volt éppen vidám, de én tudtam, hogy már nincsenek fájdalmai, és nem is fog kimúlni. - Tartsa jól, Snowden gazda! - mondtam, és nekiláttam lemosni a műszereket a vödörben. Tegyen köré zsákokat, hogy meg ne fázzon! Két hét múlva eljövök kiszedni a varratokat. Az a két hét nagyon lassan telt el. A megfázás után, ahogy számítottam rá, elszabadult a pokol, megjött az elkerülhetetlen bronchitis és a hozzá társuló köhögés, amely a Snowdenével vetekedett. Snowden sosem volt túlzottan lelkes, de azt vártam volna, hogy mutat némi örömet, amikor megjelentem a varratszedésre. Hiszen a borjú egészséges volt és eleven, olyannyira, hogy hajkurásznom kellett. A mellkasomban égő tűz dacára könnyűvé tett a siker mámora. - Lám - kezdtem túláradóan -, milyen jól van! Egy szép napon még jó bika válik belőle. A farmer kedvetlenül rántotta fel a vállát. - Igen, az meglehet. De arra a sok hűhóra nem lett vóna szükség. - Micsoda? - Ja, beszéltem rúla egy-két emberrel, és ők aszonták, hogy fölösleges vót felnyitni. Elég lett vóna neki egy pint olaj, ahogy én mondtam. - Snowden gazda, biztosíthatom, hogy... - És most majd fizethetem a nagy számlát. - És mélyen a zsebébe dugta mindkét kezét. - Higgye el, meg kellett csinálni. - Nem, egyáltalán nem. - Sarkon fordult, de távozóban még visszanézett a válla felett: - Jobb lett vóna, ha ki se gyün. Három kört tettem meg Woodham repülőfőhadnaggyal, és a harmadik alatt már egészen nyugodtan viselkedett. Nyilvánvaló volt, hogy jól csinálom, és én újra élvezni kezdtem a dolgot. A repülés csodálatos. Megint megszólalt a hang az interkomban: - Megengedem, hogy most egyedül landoljon. Elmondtam magának, hogyan kell csinálni. Tehát rajta, maga vezet. - Én vezetek - válaszoltam. Valóban elmondta - újra meg újra -, hogyan kell csinálni, és biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi gond. Ahogy lefelé ereszkedtünk, előbb a fák csúcsai tünedeztek föl, majd megjelent alattunk a repülőtér füve. Eljött az igazság pillanata. Óvatosan visszahúztam a botkormányt, azután a megfelelőnek ítélt pillanatban elrántottam magam felé. Talán egy picit elsiettem, mert párszor nekicsapódtunk a földnek, emiatt megfeledkeztem a lábkormányrúdról, és irányvesztetten száguldoztunk a talajon, mire sikerült megállnunk. Amikor leállt a motor, nagy levegőt vettem. Ez volt az első landolásom, és nem is ment olyan rosszul. Mióta felszálltunk, egyre jobban vezettem, és bíztam benne, hogy első kísérletemmel jó benyomást tettem az oktatómra. Kimásztunk a gépből, majd néhány szótlan lépés után Woodham főhadnagy megállt és hozzám fordult. - Hogy hívják? - kérdezte. Tessék, nem megmondtam? Tudja, hogy jól csináltam. Érdeklődik irántam. - Herriot vagyok, uram - válaszoltam büszkén. Néhány másodpercig méregetett. - Nos, Herriot - morogta -, ez rettenetes volt. Sarkon fordult, és otthagyott. Lebámultam a nagy birkabőr bakancsba bújtatott lábamra. Igen, csak az egyenruha más, de a dolgok nem sokat változtak.
30. - Nagy az isten állatkertje, nem igaz, pajtás? A repülős rám vigyorgott a barakk asztala fölött. Végighallgattuk egy harmadik társunk monológját, aki az imént távozott, miután ismertette a terveit az előléptetése esetére. Azt a benyomást keltette bennünk, hogy jóformán egyedül fogja megnyerni a háborút. - 123 -
Valóban sokféle ember volt a RAF-nál, és az iménti „zrikálás” mindennapos volt ott, ahol különböző típusú emberek verődtek össze. Az állatok is sokfélék. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a farmokon kezelt páciensek mind egyformák, ám a tehenek, malacok, birkák és lovak éppúgy lehetnek szeszélyesek, szelídek, gonoszak, kezesek, undokok és kedvesek. Volt például egy bizonyos, Gertrude nevű disznó, de mielőtt rátérnék, előbb Mr. Barge-ról kell beszélnem. Manapság ügynököknek nevezzük azokat a fiatalembereket, akik a gyógyszergyárak megbízásából felkeresik az állatorvosokat, de álmában sem jutott volna eszébe senkinek, hogy Barge-ra alkalmazza ezt a megjelölést. Pedig egyértelműen a Cargill és Fiai Finomvegyiművek ügynöke volt 1850 óta, és már annyira öreg, hogy alighanem kezdettől fogva nekik dolgozhatott. Tél végi fagyos délelőtt volt, amikor kinyitottam a Skeldale-ház kapuját, és megpillantottam a lépcső tetején álló Barge-ot. Néhány centire megemelte fekete puhakalapját ezüstös hajának gyér fürtjei felett, és jóindulatú mosoly ült ki rózsaszín arcára. Mindig úgy üdvözölt, mint a legkedvesebb fiát, én pedig kitüntetésnek vettem, mert Barge úr kivételes tiszteletnek örvendett. - Doktor úr! - mormolta, és kissé meghajolt. A meghajlás roppant méltóságteljes volt, és jól illett a sötét felöltőhöz, a csíkos nadrághoz és a fényes bőrből készült aktatáskához. - Fáradjon be, Mr. Barge! - mondtam, és bevezettem a házba. Mindig déltájban érkezett, és ottmaradt ebédre. Ifjú főnököm, Siegfried Farnon, akit nem volt könnyű lenyűgözni, hasonló tisztelettel bánt vele, és e látogatások valójában ünnepi alkalmaknak számítottak. A mai ügynök berobban, röviden eltársalog az orvossal az antibiotikumokról és szteroidokról, odavet egy-két szót az árengedményekről, meg néhány prospektust az asztalra, és elsiet. Bizonyos értelemben még sajnálom is ezeket a fiatalembereket, mert, néhány kivételtől eltekintve, mind ugyanazokat a cikkeket árulják. Ezzel szemben Barge - ahogyan akkoriban még mindenki - vastag katalógust cipelt magával, amely tele volt egzotikus orvosszerekkel, és mindegyiket egyetlen cég gyártotta. Az ebédlőben Siegfried kihúzta az asztalfőn álló széket: - Foglaljon helyet, Mr. Barge! - Nagyon kedves. - Az öregúr kurtán biccentett a fejével, és elfoglalta a helyét. Szokás szerint az étkezés alatt szó sem eset üzletről, és Barge csak a kávé felszolgálása után tette ki az asztalra a termékjegyzéket, de olyan hanyagul, mintha a látogatásnak ez a momentuma csak jelentéktelen mellékkörülmény volna. Siegfried és én végigböngésztük a füzetet, ízlelgetve a varázslatos elnevezéseket, amelyeket a tudomány szele mára kisöpört a szakmánkból. Közben a főnököm időről időre leadott egy rendelést. - Azt hiszem, nem ártana pár tucat szirupos orvosság, Mr. Barge. - Nagyon köszönöm. - Az öregúr kinyitott egy bőrkötéses noteszt, és ezüsttollal beírta a megrendelést. - És kezdünk kifogyni a lázcsillapítóból is, nem igaz, James? - nézett rám Siegfried. - Igen, abból is kérünk egy tételt. - Roppant hálás vagyok - lehelte Barge, miközben szorgalmasan írt. A katalógust lapozgatva főnököm sorra közölte a kéréseit. Fél gallon salétromsav, ugyanannyi formalin, kasztráló fogók, bróm, fakátrány - csupa olyasmi, amit ma már nem használunk -, és Barge komoly bólintással és egy „Igazán köszönöm”-mel vagy „Nagyon köszönöm”-mel nyugtázta őket, majd működésbe hozta az ezüst tollat. Siegfried végül hátradőlt a székén. - Nos, Mr. Barge, azt hiszem, ez minden, hacsak nincs számunkra valami újdonsága. - Történetesen van, doktor úr - ragyogott fel a szeme. - Ajánlani tudom önnek legújabb termékünket, egy csodálatos nyugtatót, a neve Relaxa. Abban a pillanatban felkaptuk a fejünket Siegfrieddel. Minden állatorvos heves érdeklődést mutat a nyugtatók iránt. Áldásként fogadunk bármit, ami könnyebben kezelhetővé teszi a pácienseinket. Barge ecsetelni kezdte a Relaxa egyedülálló tulajdonságait, mi pedig további információkat kértünk. - Mi a helyzet a rossz anyakocákkal? - érdeklődtem. - Tudja, azokkal, amelyek rátámadnak a kicsinyeikre. Nem hinném, hogy azoknak is használ. - 124 -
- Drága fiatalúr! - Barge ehelyt olyan sajnálkozó mosolyt küldött felém, amilyennel egy püspök tekintene a vétkes segédlelkészre -, a Relaxát pontosan erre fejlesztették ki. Elég egyetlen injekció a megellett kocának, és megszűnik a probléma. - Ez nagyszerű - mondtam. - És hatással van az autózást rosszul tűrő kutyákra is? Az öreg arc nemes vonásain csöndes diadalérzet ragyogott fel. - Még egy klasszikus indikáció, doktor úr! A tabletta kiszerelésű Relaxa pontosan erre a célra készült. - Pompás. - Siegfried kiitta a kávéját, és felállt. - Küldjön belőle egy nagyobb mennyiséget. És most, ha megbocsát, indulnunk kell a délutáni körútra, Mr. Barge. Nagyon köszönjük a látogatást. Kezet ráztunk egymással, Barge ismét megemelte a puhakalapját a lépcső tetején, és ezzel véget ért az ünnepélyes vizit. Egy héten belül megjött az áru a Cargill és Fiaitól. Annak idején mindig teásládákban szállították ki a gyógyszereket, és amikor leemeltem a fatetőt, érdeklődéssel tanulmányoztam a Relaxa szépen becsomagolt fioláit és tablettáit. Rejtelmes módon nyomban igény is mutatkozott az új termékre. Még aznap bejelentkezett hozzám Ronald Beresford, a városi bank egyik igazgatója. - Doktor úr! - mondta. - Mint tudja, hosszú évekig dolgoztam itt, de most felajánlották egy nagyobb bankfiók vezetését az ország déli részén, így holnap elindulunk Portsmouthba. - Hórihorgas magasából nézett le rám azzal a mosolytalan tekintettel, amely olyannyira jellemző volt rá. - Portsmouth? Az bizony messze van. - Bizony, vagy háromszáz mérföld. És van egy problémám. - Csak nem? - De igen, sajnos. Nemrég vettem egy féléves cocker spánielt. Remek kutya, de az igazat megvallva, furcsán viselkedik az autóban. - Mit ért ez alatt? Tétovázott. - Nos, éppen odakint van. Ha van egy perce, megmutatnám. - Természetesen - mondtam -, máris mehetünk. Kimentünk a kocsihoz. Az utasülésen helyet foglaló Beresfordné épp olyan kövér volt, mint amilyen sovány a férje, de ugyanaz a szigorú, ellentmondást nem tűrő modor jellemezte. Hűvösen biccentett felém, de a bájos kis jószág az ölében annál lelkesebb fogadtatásban részesített. Megsimogattam a hosszú, selymes füleket. - Aranyos kis fickó. Beresford lapos pillantást vetett rám. - Igen. Coco a neve, és tényleg nagyon helyes. Addig nincs is baj vele, amíg be nem indul a motor. Beszálltam hátulra, ő pedig elindította a kocsit. És azonnal kiderült, hogy miről is beszélt. A spániel megmerevedett, fölszegte a fejét, hogy az orra a tető felé irányult. Csücsörített az ajkával, és a legmagasabb regiszterben kezdett el üvölteni. - Húú, húú, hhú! - süvöltött Coco. Tényleg megdöbbentem, mert soha nem találkoztam még ilyen súlyos esettel. Nem tudom, hogy a vonyítás tökéletesen szabályos ritmusa, az élessége, fülsértő tónusa vagy szűnni nem akarása volt-e az, ami az agyamra ment, de tény, hogy elég volt két percet autózni a városban, és már zúgott tőle a fejem. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, amikor végre visszaértünk a rendelő elé. Beresford leállította a motort, és mintha ezzel a hangot is lekapcsolta volna, mert a kis állat abban a pillanatban megnyugodott, és nyalogatni kezdte a kezemet. - Igen - mondtam -, ez kétségtelenül probléma. Idegesen igazgatta a nyakkendőjét. - És minél tovább autózunk, annál hangosabb lesz. Menjünk még egy kicsit, hogy lássa... - Nem, nem - vágtam közbe gyorsan. - Erre semmi szükség. Pontosan értem, hogy mire gondolt. De azt mondja, hogy Coco csak nemrégóta van önöknél. Szinte még kölyök. Biztos vagyok benne, hogy idővel megszokja az autózást. - 125 -
- Ez nagyon valószínű. - Beresford hangjában neheztelést éreztem. - De én a holnapi napról beszélek. Portsmouthba kell mennem a feleségemmel és ezzel a kutyával, de az a tabletta, amivel próbálkoztunk, semmit sem használ. Egy teljes nap azzal a borzasztó üvöltéssel elképzelhetetlen volt, de abban a pillanatban megjelent előttem Barge képe. Kiterjesztett szárnyakkal lebegett előttem, mint egy koros őrangyal. Micsoda hihetetlen szerencse! - Történetesen - kezdtem megnyugtató mosollyal - van egy új orvosság erre a problémára, és véletlenül éppen ma kaptunk belőle egy adagot. Jöjjön be, és máris odaadom. - Hála az égnek - vizsgálgatta Beresford a tablettákat. - Tehát fél órával indulás előtt beadok neki egyet, és az mindent megold? - Pontosan - válaszoltam derűsen. - És adok még pár szemet a további utazásokhoz. - Roppant hálás vagyok, nagy gondot vett le a vállamról. Beresford kiment a kocsihoz, én pedig figyeltem, ahogy beindítja a motort. Erre, mintegy válaszként, a hátsó ülésen fölemelkedett a kis barna fej, és megnyíltak az ajkak. - Húú-húú-húú-húú! - üvöltötte Coco, a gazdája pedig kétségbeesett pillantást vetett rám, miközben elhajtottak. Egy ideig még ott maradtam a lépcsőn, és hitetlenkedve füleltem. Darrowbyben sokan nem szerették Beresfordot, valószínűleg a hűvös modora miatt, de én úgy véltem, hogy nem rossz ember, és szívből együtt éreztem vele. A kocsi már rég eltűnt szem elől a Trengate sarkon túl, de Coco még mindig hallható volt. - Húú-húú-húú-húú! Aznap este hét óra körül Will Hollin hívott telefonon. - Gertrude elkezdett malacozni! - közölte izgatottan. - És harapdálja a kölykeit! Ez bizony rossz hír volt. A kocák időnként rátámadtak a kismalacokra a szülés után, és el is pusztították volna, ha nem helyezik őket biztonságba. És ez persze azt jelentette, hogy szoptatásról szó sem lehet. Nehéz ügy volt ez mindig, különösen ebben az esetben, mivel Gertrude fajtiszta koca volt drága jószág, amelyet azért szerzett be Will Hollin, hogy javítsa a sertések vérvonalát. - Hány malacot ellett eddig? - kérdeztem. - Négyet, és mindre rátámadt. - Feszült volt a hangja. Ekkor jutott eszembe a Relaxa, és újra csak áldani tudtam érte Barge-ot. Belemosolyogtam a kagylóba. - Van egy új termék, amit bevethetek, Hollin gazda. Éppen ma érkezett. Máris indulok. Átbaktattam a gyógyszertárunkba, kinyitottam a fiolákat tartalmazó dobozt, és gyors pillantást vetettem a használati utasításra. Igen, itt van: tíz köbcenti intramuszkulárisan, és a koca húsz perc múlva elfogadja a malacokat. Hollin farmja nem esett messze, de amíg vezettem a sötétben, elmélázhattam azon, hogyan avatkozott be a sors keze a mai eseményekbe. A Relaxa reggel érkezett meg, és azóta már két sürgős igény mutatkozott rá. Semmi kétség, Barge-ot az ég küldte - talán mint két lábon járó bizonyítékát annak, hogy az életünkben minden eleve elrendeltetett. Erre a gondolatra bizseregni kezdett a tarkóm. Alig vártam, hogy beadhassam a kocának az injekciót, és fürgén bemásztam az ólba. Gertrude nem fogadta lelkesen a combjába szúrt tűt, és fenyegető röfögéssel vetette rám magát. De mielőtt menekülőre fogtam volna, még bele bírtam nyomni a tíz köbcentit. - És most csak ki kell várni a húsz percet? - kérdezte Hollin a korlátnak dőlve, aggodalmasan méregetve a disznaját. Ötvenegynehány éves, keményen dolgozó kisbirtokos volt, és én tudtam, milyen sokat jelent neki ez az állat. Már a számon volt a megnyugtató válasz, amikor Gertrude egy újabb rózsaszín kismalacot ellett. A farmer behajolt az ólba, és gyöngéden odatolta az apró jószágot az oldalán fekvő koca emlőjéhez, de amint a malacka orra hozzáért a csecshez, a nagy disznó morogva és sárga fogait villogtatva pattant fel. A farmer gyorsan kikapta a malackát, és betette a testvérei mellé egy magas kartondobozba. - Látja, mit csinál, doktor úr? - 126 -
- Persze, hogy látom. Hány malac van már a dobozban? - Hat. Szép nagyok mind. Megnéztem a kis állatokat. Valamennyinek klasszikus, nyújtott testű alakja volt. - Tényleg szépek. És úgy fest, mintha még nem lenne vége az ellésnek. A gazda bólintott, és tovább vártunk. Nagyon hosszúnak tűnt az a húsz perces várakozás, de végül megfogtam néhány malackát, és bemásztam az ólba. Oda akartam tenni őket az anyjukhoz, amikor az egyik felvisított. Gertrude erre felbőszült üvöltést hallatott, száját kitátva támadásba lendült, én pedig olyan fürgén menekültem, hogy magam is meglepődtem. - Nem tűnik valami álmosnak - mondta Hollin. - Hát nem... valóban. Talán várnunk kellene még egy kicsit. Adtunk neki még tíz percet, majd újra próbálkoztam - ugyanazzal az eredménnyel. Felszívtam még tíz köbcenti Relaxát, majd egy órával később beadtam egy harmadik injekciót is. Kilenc órára Gertrude tizenöt szép kismalacot ellett, és hatszor kergetett ki engem és a kölykeit az ólból. Ha ez egyáltalán lehetséges, valamivel inkább élénkebb és elevenebb volt, mint amikor megérkeztem. - Na, megtisztult - mondta Hollin gyászosan. - Úgy néz ki, hogy befejezte az ellést. - Szomorú pillantást vetett a dobozba. - És most itt van tizenöt kismalacom anyatej nélkül. El fognak pusztulni nekem. - Nem úgy van a'! - A hang a nyitott ajtó felől jött. - Nem fogod elveszíteni űket. Megfordultam. Hollin papa állt az ajtóban, manóképén a szokásos mosollyal. Bevonult az ólba, és megbökdöste Gertrude oldalát a botjával. A disznó morgással és fenyegető pillantással válaszolt, de az öregember arcán csak még szélesebb lett a mosoly. - Mingyán gatyába rázom a vén disznót - mondta. - Gatyába rázza? - kérdeztem feszengve. - Hogyan? - Le kell őt nyugtatni, tuggya. Vettem egy nagy levegőt. - Na igen, Mr. Hollin, én is pontosan ezen dolgozom. - Csakhogy nem jól csinájja, fiatalember. Összehúzott szemmel néztem rá. A mindentudó ember, aki felelőtlen tanácsokat osztogat nehéz helyzetben, jól ismert figura minden állatorvos számára, akit el kell tudni viselni, de Hollin papa esetében nem éreztem a szokásos bosszúságot. Kedveltem őt. Remek ember volt, egy remek család feje. Négy fia közül Will volt a legidősebb, és számos unokája is itt gazdálkodott a környéken. Akárhogyan is, de nyomorultul éreztem magam. Egyszerűen nem voltam abban a helyzetben, hogy okoskodjam. - A legújabb gyógyszert adtam be neki - motyogtam. Az öreg a fejét rázta. - Nem gyógyszer köll neki, hanem ser. - Mi? - Ser, fiatalember. Egy kevés jó ser. - Odafordult a fiához. - Van egy tiszta vödröd, Will fiam? - Igen, van egy frissen kifőzött vödör a tehénistállóban. - Jól van, akkor én elugrok a kocsmába. Nemsoká jövök. - Hollin papa sarkon fordult, és sietve eltűnt a sötétségben. Lehetett már vagy nyolcvan éves, de hátulról nem látszott többnek huszonötnél - egyenes tartású volt, széles vállú és délceg. Will Hollin és én nem sokat tudtunk mondani egymásnak. Ő átadta magát a csalódottságának, én pedig a szégyenemnek. Nagy megkönnyebbüléssel fogadtuk, amikor visszatért Hollin papa egy zománcozott vödörrel, ami csurig volt töltve a barna lével. - Istenemre - kuncogott -, látnotok kellett volna azokat az arcokat a Szekér és Lovakban. Szerintem sose hallottak még kétgallonos rendelésről. Eltátottam a számat. - Két gallon sört hozott? - 127 -
- Úgy van, fiatalember, és mindet meg fogja inni a koca. - Ismét a fiához fordult: - Régóta nem kapott már inni, igaz, Will? - Igaz. Meg akartam itatni, amikor végzett a malacozással, de még nem adtam neki. Hollin papa megfogta a vödröt. - Akkor már jó szomjas lehet. Behajolt a deszkafal mögött, és sötét vízesésként zúdította bele a sört az üres vályúba. Gertrude gyanakodva közeledett, és beleszagolt a furcsa folyadékba. Rövid habozás után beledugta az orrát, kortyolt egyet, és másodperceken belül szorgos lefetyelés hangjai töltötték be az ólat. - Szavamra, ízlik neki! - kiáltotta Will. - Még szép - közölte a papa derűsen. - Ez John Smith legjobb söre. A disznó meglepően rövid idő alatt végzett a két gallonnal, majd tisztára nyalta az egész vályút, mielőtt otthagyta volna. Semmi késztetést nem mutatott arra, hogy visszaheveredjék a szalmára, hanem járkálni kezdett az ólban. Időnként odament a vályúhoz, hogy megnézze, nem fakadt-e még egy kis sör benne, és fel-felnézett a palánk fölött behajló három arcra. Az egyik alkalommal elkaptam a pillantását, és hitetlenkedve konstatáltam, hogy a korábban vészjóslóan villogó tekintetben most nyájas derű honol. Némi jóindulattal még azt is mondhattam volna, hogy a disznó mosolyog. Ahogy múltak a percek, egyre bizonytalanabbá vált a mozgása. Időnként megbotlott, és kis híján elesett, végül eltéveszthetetlen csuklást hallatva lerogyott a szalmára, majd az oldalára hengeredett. Hollin papa kifejezéstelenül vizsgálgatta néhány másodpercig, hamisan fütyörészve, azután benyúlt az ólba, és megbökte botjával a koca húsos combját, de a mozdulatlanul heverő állat csak halk és kéjes mormolással reagált. Gertrude merevrészeg volt. Az öregember a kartondobozra mutatott. - Most már beteheted hozzá a kicsiket. Will bement az ólba néhány kismalaccal, majd még egyszer fordult. Mint minden újszülöttnek, a malackáknak sem kellett elmagyarázni, hogy mit tegyenek. Tizenöt éhes kis száj vetette rá magát a csöcsökre, én pedig vegyes érzelmekkel szemléltem a látványt, amelyet reményeim szerint a modern állatorvos-tudománynak kellett volna megteremtenie: a malackák hosszú, rózsaszín sorát, amint szívják magukba az életadó folyadékot. Nos, én kudarcot vallottam, és ezt egy nyolcvanéves öregember dörgölte az orrom alá két gallon erős sörrel. Nem volt túl felemelő érzés. Zavartam csuktam össze a Relaxa fioláit tartalmazó dobozt, és feltűnés nélkül elindultam a kocsim felé, amikor Will Hollin utánam szólt: - Jöjjön be egy kávéra, mielőtt elmenne, doktor úr! - Barátságos volt a hangja, és semmi nem utalt benne arra, hogy egész este nem sok hasznomat vették. Bementem a konyhába és leültem az asztalhoz. Will oldalba bökött: - Hé, ezt nézze meg! Elém tartotta a vödröt, amelynek az alján még jó adag sör lötyögött. - Jobb lesz, mint a kávé, kitelik belőle néhány pohárral. Igyunk egyet! Miközben a poharakat kereste, megérkezett Hollin papa. Felakasztotta a kalapját és a botját a fogasra, és összedörgölte a kezét. - Nekem is adj egy poharat, Will - mondta. - Úgy számoltam ki az adagot, hogy maradjon hármunknak is. Másnap reggel hajlamos lettem volna keserűen rágódni ezen a megszégyenítő élményen, de még reggeli előtt kihívtak egy méhelőeséses tehénhez, és nincs jobb orvosság a sötét gondolatokra, mint egy órai megfeszített munka. Reggel nyolc óra volt, amikor visszahajtottam Darrowbybe, és lefékeztem a piactéri benzinkútnál, amely épp akkor nyitott. Kellemesen üres aggyal figyeltem Bob Coopert, ahogy betölti a tankba a benzint, amikor meghallottam a hangot a távolból. - Húúú-húúú-húúú-húúú! - 128 -
Remegve pásztáztam körbe a teret. Sehol egy autó, de a borzalmas vonyítás ellenállhatatlanul közeledett, majd befordult a sarkon Beresford kocsija, és egyenesen felém tartott. Behúzódtam a benzinkút mögé, de mindhiába. Észrevettek, és a kockaköveken zötykölődő autó pontosan mellettem fékezett le. - Húúú-húúú-húúú-húúú! - Ilyen közelségből elviselhetetlen volt a hang. Kikukucskáltam a kút mögül, és a bankigazgató kigúvadt szeme meredt rám a letekert ablakon át. Leállította a motort, mire Coco nyomban abbahagyta az üvöltést, és barátságosan csóválta a farkát üdvözlésképpen. Ám a gazdája cseppet sem látszott barátságosnak. - Jó reggelt, doktor úr! - mondta komor képpel. - Jó reggelt - válaszoltam rekedten, és kényszeredett mosollyal odahajoltam az ablakhoz. Önnek is, Mrs. Beresford! A hölgy hervasztó pillantást vetett rám, és mondani készült valamit, de a férje megelőzte: - Beadtam egyet azokból a csodálatos új tablettákból, ahogyan tanácsolta. - Az álla enyhén reszketett. - Valóban? - Valóban, és mivel nem hatott, beadtam még egyet. - Szünetet tartott. - Mivel ez sem járt eredménnyel, megpróbálkoztam egy harmadikkal, majd egy negyedikkel. Nyeltem egyet. - Tényleg? - Tényleg. - Hideg tekintetet vetett rám. - És arra a következtetésre jutottam, hogy ez a tabletta nem ér semmit. - Nos... izé... nagyon úgy fest... Fölemelte a kezét. - Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodására. Épp elég időt vesztettem már, és még háromszáz mérföld áll előttem. - Őszintén sajnálom... - kezdtem, de már felhúzta az ablakot. Beindította a motort, mire Coco abban a pillanatban az üvöltő farkas kicsinyített szobrává merevedett: orrot föl, ajkakat csücsöríteni. Néztem a teret megkerülő kocsi után, ahogy eltűnt a dél felé vezető út kanyarulatában. De még azután is hosszan hallottam Coco vonyítását. - Húúú-húúú-húúú-húúú! Hirtelen gyengeség tört rám, neki kellett támaszkodnom a benzinkútnak. Szívből sajnáltam Beresfordot. Mint mondtam, meg voltam győződve arról, hogy rendes ember. Sőt, meglehetősen kedveltem őt, de ezzel együtt hálás voltam a sorsnak, hogy valószínűleg soha többé nem találkozom vele. Barge látogatásaira rendszerint három havonta került sor, és legközelebb csak június közepén foglalta el a helyét az ebédlőasztalnál. Ezüstös feje ragyogott a nyári napfényben, miközben a kávéját kortyolgatta, és udvariasságokat mormolt. Az étkezés végén megtörölte a száját a damasztszalvétával, és látható sietség nélkül kitette a terítőre a brosúráját. Siegfried elvette és föltette a szokásos kérdést: - Van valami újdonsága, Mr. Barge? - Drága uram - az idős gentleman mosolya azt sugallta, hogy bár fel nem foghatja, miért, mégis szeretetre hangolja az ifjúság bohósága. - A Cargill and Fiai soha nem indítana útnak új termékek nélkül, melyeknek többsége speciális, és valamennyi hatásos. Ezúttal is számos remek gyógyszert ajánlhatok önöknek. Kiadhattam valami fojtott hangot, mert felém fordult és kérdőn tekintett rám. - Mondott valamit, fiatalúr? Nyeltem néhányat, kinyitottam a számat, de elborítottak a jóindulat hullámai, és tehetetlennek bizonyultam ennyi emberi méltósággal szemben. - Nem... valójában nem, Mr. Barge - válaszoltam. Tudtam, hogy sosem lennék képes akár egy rossz szót is ejteni a Relaxáról...
- 129 -
31. Most, hogy a repülős iskolában szembekerültünk a való élettel, még erősebbek lettek azok a kötelékek, amelyek a társaimmal összefűztek. Bajtársiasságunk erősen hasonlított Siegfrieddel és állatorvos hallgató öccsével, Tristannal való kapcsolatomra. Csak odahaza, Darrowbyben nem a repülési gyakorlatok tartottak nyomás alatt, hanem az állatorvosi praxis mindennapi kihívásai. Létünket a hirtelen és váratlan riasztások kormányozták. Tristan azonban nem hagyta magát. Egy este kettesben ültünk a Skeldale-ház nagyszobájában, amikor fülsértő hangon megszólalt a telefon. Tristan kinyúlt a székéből, és fölvette a kagylót. - Halló, ki az? - érdeklődött. Figyelmesen hallgatott pár másodpercig, majd megrázta a fejét. - Nem, nem, nagyon sajnálom, de Mr. Farnon nincs itthon. Igen, igen, megmondom neki, ha hazajön. Pá-pá. Tristan kényelmesen elhelyezkedett a Daily Mirror mögött, és éppen rá akart gyújtani egy Woodbine-ra, amikor ismét megszólalt a telefon. - Ja, ja, szép jóestét, hogy van? Hogy mondja? Csak egy mély hangú morajt hallottam a vonal másik végén, és Tristan hirtelen felegyenesedett ültében. Az újság és a cigaretta a földre esett. - Igen, Mr. Mount - mondta készségesen. - Ez csak természetes, Mr. Mount, haladéktalanul átadom az üzenetét. Nagyon köszönöm a hívását, viszonthallásra. Visszaomlott a székébe, és fölfújta az arcát. - Mr. Mount volt az. - Rájöttem. És azt is láttam, hogy letörölte a mosolyt a képedről, Triss. - Hát, igen... kissé váratlanul ért. - Fölvette a Woodbine-t, és elgondolkozva rágyújtott. - Kétségtelen - mondtam. - Egyébként mit akart? - Holnap reggel meg kell nézni az egyik igáslovát. Valami baj van a hátsó lábával. Feljegyeztem egy noteszlapra, majd ismét a fiatalemberhez fordultam. - Nem tudom, hogy szakítasz rá időt mozgalmas szerelmi életedben, de mintha ennek a gazdának a lánya körül legyeskednél, jól mondom? Tristan kivette a cigarettát a szájából és a parazsat kezdte tanulmányozni. - Igen, ami azt illeti, tényleg randevúztam párszor Deborah Mounttal. Miért kérded? - Semmi különös. Elég tiszteletet parancsoló méretei vannak az öregnek, nem gondolod? Magam elé képzeltem a Mounttal való utolsó találkozásomat. Illett hozzá a neve: valóban hegytömbként tornyosult a többiek fölé. Meghaladta a százkilencven centit, a vállain, amelyek olyanok voltak, akár a lápvidék nagy kőtömbjei, amelyekre a farmja épült, sziklaként ült a feje kiugró állával, pofacsontjaival és szemöldökével. Sose láttam az övénél nagyobb kezet, vagy háromszor akkora volt, mint az enyém. - Hát, nem is tudom - felelte Tristan. - nem rossz ember. - Egyetértek, egy szavam sem lehet rá. - Mount mélyen vallásos volt, és szigorú, de igazságos ember hírében állt. - Éppen csak nem szeretném, ha odajönne hozzám, és azt kérné, hogy ne játsszam a lánya érzelmeivel. Tristan nyelt egyet, és futó ijedtség villant meg a szemében. - Ez nevetséges. Deborah és én pusztán baráti kapcsolatban vagyunk. - Nos, ezt örömmel hallom - mondtam. - Állítólag nagyon vigyáz rá az apja, és nem szívesen érezném a nyakam körül azokat a hatalmas mancsokat. Tristan hűvös pillantást vetett rám. - Szadista állat vagy, Jim. Csak mert néha élvezem kicsit a női társaságot... - Felejtsd el, Triss, csak tréfáltam. Nincs miért aggódnod. Ígérem, hogy holnap egy szóval sem fogom említeni az öreg Mountnak, hogy bevetted Deborah-t a háremedbe. - Elhajoltam a felém repülő párna elől, és átmentem a gyógyszertárunkba, hogy összekészüljek a holnapi körútra. De másnap reggel, amikor megláttam a tanyaépületből kilépő Mountot, rá kellett ébrednem, hogy a tréfám telibe talált. Alakja egy pillanatig betöltötte az ajtónyílást, majd döngő léptekkel át- 130 -
vágott a kikövezett udvaron, s amikor fölém tornyosult, elzárta előlem a napot, és jókora területet árnyékba borított körülöttem. - Az a fiatalember, Tristan - kezdte minden bevezető nélkül -, kicsit furcsán beszélt tegnap este a telefonban. Miféle szerzet? Felnéztem a fölém magasodó nagy fejre. Rezzenéstelen szürke szempár meredt rám a kiálló szemöldök alól. - Tristan? - kérdeztem remegve. - Ó, remek srác. Tényleg rendes gyerek. - Hm. - A hatalmas férfiú nem vette le rólam a szemét, és kétkedve dörzsölte az állát banánszerű ujjával. - Nem iszik? Mount köztudottan ellensége volt az alkoholnak, és nem lett volna bölcs dolog azt válaszolnom, hogy Tristan népszerű és megbecsült figura a helyi műintézetek legtöbbjének. - Ó, izé... - motyogtam. - Alig valamicskét... a legszigorúbb mértékletességgel. Abban a percben Deborah lépett ki a házból, és elindult az udvar felé. Virágos kartonruhát viselt. Tizenkilenc éves volt, ragyogó aranyhaja a vállát verdeste, és a falusi lányok kicsattanóan egészséges szépsége sugárzott róla. Mentében rámmosolygott, nekem pedig megdobbant a szívem a felvillanó fehér fogak és meleg barna szempár láttán. Akkor még nem ismertem Helent, és élénk érdeklődést tanúsítottam minden csinos lány iránt. Utánafordulva mustrálni kezdtem a lábát. Ekkor éreztem meg az apa szinte tapinthatóan rám nehezedő tekintetét. Visszafordultam, és új kifejezést láttam feltűnni a szemében - sötét rosszallást, amely megfagyasztotta bennem a vért, és határozott döntésre késztetett. Deborah igazi kis csinibaba, tényleg nagyon jól néz ki, de nem, nem, soha... Én nem vagyok olyan bátor, mint Tristan. Mount hirtelen elfordult. - A ló az istállóban van - morogta. Akkoriban, a harmincas évek végén már sok igáslovat kiszorított a földekről a traktor, de a legtöbb farmer megtartott néhányat; talán mert mindig lovakkal dolgoztak, és hozzátartoztak az életükhöz, de talán csak azért, mert büszkék voltak ezekre a szép állatokra, mint amilyen most előttem állt. Pompás közép-angliai tenyésztés, testvérek között is megvan tizennyolc marok. A csupa izomerő szobra volt, de amikor a gazdája beszélt, a nagy, fehér foltos fej mélységes szelídséggel fordult felénk. A farmer megveregette az oldalát. - Jó fajta ez a Bobby, de kicsit aggódom érte. Először azt a furcsa szagot vettem észre a hátsó lába körül, azért néztem meg jobban. Sose láttam még ilyet. Lehajoltam, és megmarkoltam a hosszú, szálas szőrt a ló csüdje alatt. Bobby nem ellenkezett, amikor a térdemre helyeztem nagy, lapát alakú lábát. Betöltötte az ölemet, de nem a mérete volt az, ami megdöbbentett. Nem csak Mount gazda nem látott még ilyet. A talp nyers, nedves massza volt, amelyből bűzös váladék szivárgott, de ami még ennél is jobban elborzasztott, az a beteg pata minden repedéséből kitüremkedő kinövések tömege volt. Olyanok voltak, mint a mérges kalapos gombák - hosszú szemölcsök elszarusodott fedőréteggel. Olvastam már erről a könyveimben: anyarozsnak hívják, de azt álmomban sem hittem volna, hogy ilyen tömegben fordulhat elő. Egymást kergették a gondolataim, miközben a ló háta mögött hajladozva felemeltem a másik lábat is. Ugyanolyan volt. Ugyanolyan szörnyű. - Mi ez? - kérdezte Mount, és újra magamon éreztem rezzenéstelen, szúrós tekintetét. Fölegyenesedtem és megdörzsöltem a kezem. - Patafekély, de nagyon csúnya eset. - Mindent tudtam a betegség elméletéről, sőt tele voltam töltve elmélettel, de átvinni ezeket a gyakorlatba ennél az állatnál, az kicsit más. - Hogyan akarja meggyógyítani? - Mountnak megvolt az a kellemetlen tulajdonsága, hogy azonnal a lényegre tért. - Nos, látja, itt le kell vágni azt a sok fölösleges szarut meg a kinövéseket, aztán leégetni a felszínt - válaszoltam, és így elmondva egész könnyűnek tűnt. - Magától nem javulna meg? - Nem, ha így hagyja, akkor szétesik a talpa, és előbb-utóbb ki fog türemkedni a csont. És a szaru mögött felgyűlt váladék miatt le fog válni a pata. A farmer bólintott. - 131 -
- Akkor nem fog tudni járni, és az Bobby végét jelentené. - Sajnos, igen. - Hát, rendben van. - Mount felvetette a fejét, mint aki döntő elhatározásra jutott. - Mikor akarja megcsinálni? Csúnya kérdés volt, hiszen én pillanatnyilag nem az időponton, hanem a módszeren törtem a fejemet. - Nos, lássuk csak... - A farmer közbevágott. - Egész héten a szénagyűjtéssel leszünk elfoglalva, magának pedig segítségre lesz szüksége. Mit szólna jövő hétfőhöz? Elborított a megkönnyebbülés hulláma. Hála az égnek, hogy nem a holnapot mondta. Legalább kaptam egy kis gondolkodási időt. - Jó lesz, Mr. Mount. Nekem is megfelel. Vasárnap már ne adjon neki enni, mert el kell majd altatnom. Miközben kihajtottam a farmról, sötét érzések kerítettek hatalmukba. Nem fogom-e elpusztítani ezt a gyönyörű állatot a tudatlanságommal? A patafekély mindig is kellemetlen betegség volt, és eléggé gyakori az igáslovak korában, de ez itt elütött a szokásos esetektől. Nem kétséges, hogy a kortársaim láttak már Bobby lábához hasonlót, de a modern idők ifjú állatorvosait inkább egy elsárgult lapra emlékeztetnék a patkolókovácsok hajdani kézikönyvéből. Mint mindig, ha bonyolult esetem akadt, haladéktalanul töprengeni kezdtem rajta. Vezetés közben számos eljárást futtattam végig a fejemben. Ledöntené azt a hatalmas lovat egy kloroformos maszk? Vagy össze kell szednem Mount valamennyi emberét, és kötelekkel a földre vinnünk? De az olyan lenne, mintha a Szent Pál-katedrálist akarnánk ledönteni. És azután még mennyi ideig tartana, amíg eltávolítanám az összes kinövést, azokat a szörnyű burjánzásokat? Tíz percen belül nyirkos lett a tenyerem, és kísértés fogott el, hogy Siegfriednek passzoljam át az ügyet. De visszatartott az a meggondolás, hogy nemcsak a farmerek bizalmát kell megnyernem, hanem az új főnökömét is. Nem lenne nagy véleménye egy önálló munkára képtelen segéderőről. Azt tettem, amit akkor szoktam, amikor nyugtalanít valami: lehajtottam az útról, kiszálltam a kocsiból, és elindultam egy ösvényen befelé a lápra. Az ösvény a Mount-farmra néző vizenyős fennsík alatt futott, és amikor már messze magam mögött hagytam az utat, elterültem a fűben, és lenéztem a mélyen alattam fekvő napsütötte völgybe. A legtöbb helyen hallani valamit - madárcsicsergést, távoli motorzajt -, de itt tökéletes volt a csend, csak a szél sóhajtott a hegytetőn, megzörgetve körülöttem a harasztot. A farm a vad vidék egyik védett pontján feküdt; dús, széles mezők, ahol jó legelőre talált a csorda, és a lekaszált fű szabályos rendekben sorakozott. Megnyugtató látvány volt; idefent, a széljárta magasban, áldott békére találtam. Béke honolt a sok mérföld hosszan elnyúló lápvidéken, békét lehelt a csönd, a csomós fű és a fekete, tőzeges föld. A széna bódító illata lengett a meleg nyári légben, és újra csak azt éreztem, hogy elszállnak a gondjaim. Még ma, annyi év után is áldom a jó sorsomat, hogy oly sokszor találok lelki nyugalomra odafönt, a magasban. Szelíd eltökéltséggel álltam talpra. Majd csak megoldom valahogy. Bizonyára meg tudom csinálni, és nem is kell Siegfriedet zaklatnom vele. Neki amúgy is más járt az eszében, amikor ebédnél találkoztam vele. - Benéztem délelőtt Granville Bennett rendelőjébe Hartingtonban - mondta, és kivett magának egy adag újkrumplit, amit aznap szedtek a kertben. - És meg kell mondanom, nagy hatást tett rám a várószoba. Az a sok képeslap. Tudom, hogy az itteniek nem igénylik a szórakoztatást, de sok farmer fordul meg a várónkban. - Mártást öntött a tányérja szélére. - Tristan, rád bízom a dolgot. Nézz be Garlowhoz, és rendelj meg néhány alkalmas hetilapot, rendben? - Oké - válaszolta a diák öccs. - Még ma délután elintézem. - Remek - folytatta boldogan a rágást Siegfried. - Minden területen haladnunk kell a korral. Egyél még egy kis krumplit, James, tényleg nagyon jó.
- 132 -
Tristan azonnal akcióba lépett, és két nap múlva ízléses folyóirat választék jelent meg a váró asztalán és polcain: The Illustrated London News, Farmer's Weekly, The Farmer and Stockbreeder, Punch, De mint mindig, Tristan most sem tudta megállni, hogy vissza ne éljen a helyzettel. - Ezt nézd meg, Jim! - suttogta egy délután, és bevezetett az ajtón. - Találtam egy kis ártatlan szórakozást. - Mármint? - néztem körül értetlenkedve. Tristan nem felelt, hanem odamutatott az egyik polcra. A jámbor lapok között volt egy német naturista magazin, tetőtől talpig meztelen emberek fotójával a címlapon. Még a mai szabados légkörben is fejcsóválást váltana ki, de a harmincas évek vidéki Yorkshire-jében kész botrány volt. - Ezt meg honnan a csudából szerezted? - hápogtam, és gyorsan belelapoztam. Belül is ugyanaz volt. - És mi az ördögnek? Tristan elfojtott egy kuncogást. - Egy évfolyamtársam adta. Jó móka titokban belesni ide, és azt látni, ahogy egy szolid polgár nézegeti, amikor azt hiszi, hogy senki sem látja. Volt néhány igazán sikeres felfedezésem. A legjobb fogás eddig egy városi tanácsnok, egy békebíró és egy laikus pap. A fejem ráztam. - Attól félek, hogy a tűzzel játszol. Mi lesz, ha Siegfried rájön? - Ettől nem tartok - mondta. - Ritkán jön be ide, és akkor is sietősen. Különben is, jól el van dugva. Vállat vontam. Tristan éles ésszel volt megáldva, amit irigyeltem tőle, de ő többnyire rosszra használta. Ám pillanatnyilag nem volt időm a kis trükkjeire. Lázasan dolgozott az agyam. Fejben éjjel és nappal már számtalan módszerrel kábítottam el és ezerszer operáltam meg a lovat. Nappal, miközben a kocsit vezettem, még istenes volt, de az ágyban végrehajtott műtétek elég furcsára sikeredtek. Végig az volt az érzésem, hogy nem stimmel valami, hogy fatális hiba csúszott a számításba, amikor úgy képzeltem, hogy egyetlen operációval eltávolíthatom a rémes kinövéseket. Végül feladtam a büszkeséget. - Siegfried! - mondtam egyik délután, amikor ráérősebb volt a praxis. - Van egy elég bonyolult lóesetem. Főnökömnek felcsillant a szeme, és a szája fölött mosolyra húzódott a kis, homokszínű bajusz. A „ló” varázsszó mindig megtette a hatását. - Valóban, James? Meséld el. Elmondtam neki. - Igen... igen - mormolta. - Talán az lesz a legjobb, ha együtt nézzük meg. A Mount-farm elhagyatott volt, amikor megérkeztünk. Mindenki a mezőn dolgozott nagy erőkkel, amíg be nem esteledett. - Hol van? - kérdezte Siegfried. - Odabent. - És bevezettem az istállóba. Főnököm felemelte a ló hátsó lábát, és halkan füttyentett. Majd átment a másikhoz, és azt is megvizsgálta. Egy teljes percen át bámulta a rothadó, bűzlő patából kitüremkedő undok gombákat. Felegyenesedve kifejezéstelenül nézett rám. Eltelt pár másodperc, mire megszólalt: - És te csak úgy ki akartál ide ugrani hétfőn, ledönteni ezt a nagy lovat a fűbe, és megcsinálni a dolgot? - Igen - válaszoltam. - Ezt terveztem. Különös mosoly jelent meg munkaadóm arcán. Csodálkozást, együttérzést, derűt és némi elismerést fedeztem fel benne. Végül felnevetett és megrázta a fejét. - Ah, az ifjonti bohóság - mormolta. - Ezt meg hogy érted? - Végtére csak hat évvel voltam fiatalabb Siegfriednél. Hozzám lépett, és megveregette a vállamat. - Nem gúnyolódni akarok, James. Ez a legrosszabb patafekély, amivel életemben találkoztam, pedig láttam már jó néhányat. - Úgy érted, nem tudom egy menetben elvégezni? - Pontosan erről van szó. Ez itt jó hat hetes munka, James. - 133 -
- Hat hetes? - Igen, és három ember kell hozzá. Be kell vinnünk ezt a lovat a Skeldale-ház egyik üres állásába, aztán mi ketten meg egy patkolókovács nekiláthatunk a munkának. És minden nap le kell kezelnünk a lábát a kalodában. - Értem. - Igen, igen - Siegfried belemelegedett a témába. - A legerősebb maratóra lesz szükség, azaz salétromsavra, és különleges patkó kell a lábára, ami enyhíti a talpra nehezedő nyomást. - Elhallgatott, alighanem azért, mert látta rajtam, hogy kezdek megzavarodni, és visszafogottabb hangnemben folytatta: - Higgy nekem, James, ezt kell csinálni. Ellenkező esetben le kéne lőni ezt a gyönyörű lovat, mert ilyen állapotban nem húzná sokáig. Bobbyra néztem, aki ismét felénk fordította fehér foltos fejét. A belé fúródó golyó gondolata elviselhetetlen volt. - Rendben, legyen, ahogy mondod, Siegfried - motyogtam, és ekkor Mount hatalmas alakja sötétítette el az istálló bejáratát. - Jó napot kívánok, Mr. Mount - mondta a főnököm. - Remélem, elégedett a szénaterméssel. - Köszönöm, Farnon doktor, nagyon jól haladunk. Szerencsénk van az időjárással. - A nagy ember kíváncsian nézett egyikünkről a másikunkra, mire Siegfried gyorsan folytatta. - Herriot doktor megkért, hogy jöjjek ki megnézni a lovát. Átgondolta a dolgot, és úgy döntött, hogy jobb lenne, ha nálunk kezelnénk néhány héten át. Én pedig egyetértek vele. Nagyon súlyos eset, és a folyamatos kezelés növelné a gyógyulás esélyét. Isten áldjon meg, Siegfried, gondoltam. Arra számítottam, hogy komplett tökfilkóként kerülök ki ebből az ügyből, de hirtelen minden a legjobban alakult, és csak gratulálni tudtam magamnak már nem először, hogy olyan munkaadót fogtam ki, aki sosem áztat el engem. Mount levette a kalapját, és a karjával letörölte a verítéket a homlokáról. - Persze, ha mind a ketten úgy gondolják, legyen úgy, ahogy Bobbynak a legjobb. Ő a kedvenc lovam. - Igen, remek állat, Mount gazda. - Siegfried körbejárta a nagy lovat, megpaskolta, megsimogatta, majd a kocsihoz menet könnyedén társalgott a farmerral. Nekem mindig nehezemre esett beszélgetnem ezzel az imponáló méretű férfiúval, aki kollégám társaságában meglepően beszédesnek mutatkozott. Egyszer-kétszer kis híján még el is mosolyodott. Bobby másnap megérkezett a Skeldale-ház udvarába, és amikor felmértem a kezeléssel járó kemény munka mennyiségét, rájöttem, mennyire esztelen kísérlet lett volna, hogy egy ember egy menetben végezze el. Pat Smith, a patkolókovács is munkába állt a teljes felszerelésével együtt, és hárman felváltva távolítottuk el a burjánzó kinövéseket és a beteg szövetet, amíg csak az egészséges szaru maradt meg. Siegfried a savval kiégette a területet, majd kenderkóc-kötegekbe bugyolálta a talpat, amit Pat a láb alá fölhelyezett fémlappal rögzített. A kezelés sikeréhez szükség volt a nyomást enyhítő kenderkócra is. Egy hét elteltével már magam végeztem a napi leégetést. Ekkor kezdtem el belátni a kaloda hasznosságát, amelynek masszív deszkáit mélyen beleverték az udvar köveibe. Nagyon megkönnyítette a kezelést, hogy bevezethettem Bobbyt a kalodába, befogtam a lábát, és olyan helyzetben rögzítettem, amilyenben csak akartam. Pat Jenner időnként átjött ellenőrizni a patkókat, és éppen együtt dolgoztunk az udvaron, amikor meghallottam a kis Austinom ismerős hangját a ház mögötti gyepen. Kitárult a nagy, kétszárnyú kapu, és amikor felnéztem, megpillantottam a felénk tartó kocsit. Pat is azt nézte, kigúvadt szemmel. - A rohadt életbe! - kiáltotta, és nem tudtam hibáztatni érte, mert az autóban nem volt senki. Legalábbis úgy látszott, hiszen üres ülésekkel közeledett a gyepen. Egy sofőr nélkül száguldó autó nem mindennapi látvány, és Pat percekig csak tátogni tudott. Aztán, éppen amikor meg akartam neki magyarázni a dolgot, Tristan éles kurjantással felugrott a padlóról. - Halihó! - visította. Pat ledobta a kalapácsát, és hátrahőkölt. - Az ég szerelmére! - sápítozott. - 134 -
Engem nem nyűgözött le a produkció, mert már jól ismertem. Ha az udvarban voltam, és meghallottam a kiáltozást, tudtam, hogy Tristan jön a kocsival az utcáról a ház mögé, és ezt olyan sokszor megtette, hogy óhatatlanul unalmassá vált számára, és mindenféle rendhagyó manőverekkel kezdett el kísérletezni. Némi gyakorlás után elsajátította a „sofőr nélküli” technikát. Lábával a gázpedálon, egyik kézzel a kormányon kuporgott a padlón, és kis híján halálra rémített, amikor először láttam. De mostanra hozzászoktam, és blazírtan fogadtam a mutatványt. Pár nap múlva tanúja lehettem Tristan másik kis mókájának is. Ahogy befordultam a Skeldale-ház folyosóján, azt láttam, hogy a váró résnyire nyitott ajtajánál leskelődik. - Úgy néz ki, hogy fogtam egy áldozatot - suttogta. - Lássuk, mi történik. - Halkan megtolta az ajtót, és lábujjhegyen beljebb óvakodott. A nyíláson bekukucskálva láthattam, hogy valóban sikerrel járt. Egy férfi állt háttal neki, mélyen elmerülve a nudista magazinban. Lassan forgatta a lapokat, és olykor mintegy elbűvölten a franciaablakból beáradó fény felé tartotta a képeket, hogy ide-oda ingatva a fejét, minden szögből szemügyre vehesse őket. Úgy festett, mintha legszívesebben itt töltené az egész napot, de amikor meghallotta Tristan tökéletesen időzített köhécselését, úgy dobta el a képeslapot, mintha megégette volna a kezét, gyorsan felkapott egy Farmer's Weekly-t, és megfordult. Ekkor derült ki, hogy Tristan győzelme felér egy vereséggel. Mount volt az. A nagydarab farmer Tristan fölé tornyosult, és összeszorított fogai közül dörmögte mély basszushangján: - Hát maga az? - Gyors pillantást vetett a zavarbaejtő magazinra, majd vissza a fiatalemberre, és barázdált arcában fenyegetően szűkült össze a szeme. - Igen... igen... igen, Mr. Mount - válaszolta Tristan határozatlanul. - Hogy van, Mr. Mount? - Jól. - Remek... remek... nagyszerű. - Tristan hátrált néhány lépést. - És hogy van Deborah? A bozontos szemöldök alatt még keskenyebbé vált a szemrés. - Ő is jól van. Végtelennek tetsző csend telepedett rájuk, és én megszántam a fiatalembert. Nem volt valami felemelő találkozás. Tristannak végre sikerült magára erőltetnie egy bágyadt mosolyt. - Nos akkor... izé... mit tehetünk önért, Mr. Mount? - Jöttem megnézni a lovamat. - Igen, hát persze, természetesen. Azt hiszem, Herriot doktor itt van valahol. A hosszú kerten át kivezettem a nagy embert az udvarra. Tristannal való találkozása nyilvánvalóan megtette a hatását, amely nem volt kedvező a fiatalemberre nézve. A farmernak még akkor is villámlott a tekintete, amikor kinyitottam a boksz ajtaját. De azonnal megenyhült az arckifejezése, amint megpillantotta a boldogan szénát rágcsáló Bobbyt. Odament és megveregette a nyakát. - Hogy van? - Ó, nagyon jól. - Fölemeltem a hátsó lábát és megmutattam neki a fémlapot. - Levehetem, ha látni szeretné. - Nem, nem, nem akarok beleavatkozni a munkába. Nekem elég annyi, hogy minden rendben van. Még néhány hétig folytattuk a maratást, mígnem Siegfried végre elégedetten konstatálta, hogy nyoma sem maradt a betegségnek. Ekkor felhívta Mountot, hogy másnap reggel elviheti a lovát. Mindig jólesik egy kis siker, így büszkén álltam a főnököm háta mögött, amikor fölemelte Bobby lábát, és megmutatta az eredményt az állat gazdájának. Az üszkös talpszövet helyén tiszta, sima volt a felszín, jele sem volt váladéknak. Mount nem volt az a könnyen lelkesedő típus, de most láthatóan le volt nyűgözve. Szaporán bólogatott, majd így szólt: - Hát ez igazi győzelem. Nagyon elégedett vagyok. - 135 -
Siegfried visszahelyezte a ló lábát a földre, és megnyerő mosollyal fölegyenesedett. Derűs hangulat lengte be az udvart, amikor a hátsó gyep felől meghallottam a kocsi hangját. Tiltakozva rándultam össze. Jaj, ne, Tristan, ne most; kérlek. Hát nem tudod... Lábujjaimat begörbítve várakoztam, de láttam, hogy minden elveszett, amikor az autó áthajtott a kétszárnyú kapun. Látszólag nem vezette senki. A közelgő katasztrófa szörnyű tudatában figyeltem, ahogy megáll pár lépésnyire Siegfriedtől és Mounttól, akik hitetlenkedve meresztették a szemüket. Pár másodpercig nem történt semmi, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül, rugóként pattant ki Tristan feje az ablakon. - Juhé! - süvöltötte, de menten ráfagyott a boldog vigyor a képére, amikor felfogta, hogy a bátyja és Mount arca mered vissza rá. Siegfried felháborodott arckifejezését már ismertem, de a farmeré egyértelműen fenyegetőbb volt. A kőarcban csak keskeny rés volt a szeme, állkapcsa előreugrott, és vadul remegett szemöldökének bozontja. Semmi kétségem nem maradt, hogy végső elhatározásra jutott Tristannal kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy a fiatalember már eleget szenvedett, ezért egy-két hétig kerültem a témát, de aztán egyszer a Skeldale-ház nagyszobájában üldögélve csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy nem találkozik többé Deborah-val. - Úgy tűnik, megtiltotta neki az apja - mondta. Együttérzően néztem rá, de nem szóltam semmit. Végül is, ez a kapcsolat eleve balcsillagzat alatt született.
32. „Körök és döccenők”, így hívták. Fölszállás, körözés a mező felett, majd landolás, újra meg újra. Egy ezzel töltött teljes óra a fülembe bömbölő Woodham repülőfőhadnaggyal több volt, mint elég, és nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor végre kiszállhattam a gépből. Távozó oktatómhoz odalépett egy másik tiszt. - Hogy boldogulsz vele, Woody? - kérdezte tőle mosolyogva. Woodham repülőfőhadnagy nem lassította le a lépteit és a fejét sem fordította felé. - Ne is kérdezd - felelte nagyot sóhajtva, és ezzel el volt intézve a dolog. Tudtam, hogy nem nekem szánta őket, mégis megütöttek a szavai. Meg sem jött a kedvem, amíg be nem léptem a barakkba, ahol repülős társaim vidám üdvözlése fogadott. - Helló, Jim! Hogy ment, Jim? - hangjuk úgy hatott rám, mint a balzsam. Végignéztem a priccseken elnyúló, olvasó vagy dohányzó fiatalembereken, és rájöttem, hogy szükségem van rájuk és a barátságukra. Az állatok is így vannak vele. Szükségük van barátokra. Láttak már két állatot együtt a mezőn? Lehet, hogy nem is ugyanahhoz a fajhoz tartoznak mondjuk egy póni meg egy birka -, mégis együtt vannak. Mindig elbűvölt ez az állatok közötti bajtársiasság, és gyakran eszembe jut Jack Sanders két kutyája, mint a kölcsönös odaadás legjobb példái. Az egyiket Jingónak hívták, és amíg befecskendeztem az érzéstelenítőt a szögesdrót tépte seb mellé, az erős bullterrier csak egyet nyüszített. Aztán úgy döntött, hogy megadja magát a sorsának, és egykedvűen meredt maga elé, miközben én belenyomtam a tűt. Ezalatt elválaszthatatlan barátja, a Skipper nevű corgi gyöngéden harapdálta Jingo hátsó lábát. Furcsa volt, hogy két kutya van egyszerre az asztalon, de ismertem a kettejük közötti kapcsolatot, és nem tettem megjegyzést, amikor a gazdájuk mindkettőt fölrakta az asztalra. Miután lekezeltem a seb körüli területet, megkezdtem a varrást, Jingo pedig észrevehetően ellazult, amikor rájött, hogy nem érez semmit. - Ebből majd megtanulod, Jing, hogy a jövőben kerüld el a szögesdrót-kerítéseket - mondtam. Jack Sanders felnevetett. - Kétlem, doktor úr. Azt hittem, tiszta a levegő, amikor ma reggel szabadon engedtem, de ő meglátott egy kutyát a kerítés túloldalán, és úgy lőtt ki, mint a nyíl. Szerencsére agár volt, és nem tudta elkapni. - 136 -
- Folyton frászt hozol a gazdádra, Jing - simogattam meg a betegemet, és a nagy római arcélű fej fülig érő vigyorral fordult felém; miközben a farkával boldogan söpört végig az asztalon. - Igen, ez elég meglepő, nem? - kérdezte a gazdája. - Mindig verekedni akar, az embereknek meg a gyerekeknek még sincs rá egy rossz szavuk. Ű a világ legjobb természetű kutyája. Befejeztem a varrást, és bedobtam a tűt egy tálba az állványon. - Hát ne felejtse el, hogy a bullterrier eredetileg angol harci kutya, és Jing csak az ősi ösztöneinek engedelmeskedik. - Tudom én azt. Csak állandóan résen kell lennem, amikor leveszem róla a pórázt. Egyetlen kutya sem lehet tőle biztonságban. - Kivéve ezt az egyet, Jack - mutattam nevetve a kis corgira, aki ráunt a barátja lábára, és most a fülét rágcsálta. - Igen, ez fantasztikus. Azt hiszem, leharaphatná Jing fülét is anélkül, hogy büntetéstől kellene tartania. Valóban csodálatos volt. A corgi tizenegy éves múlt, és a mozdulatok merevségében, a romló látásban már kezdett kiütközni rajta a kora, míg a bullterrier mindössze három évesen ereje teljében volt. Szögletes, hordószerű mellkasával a pompás állat olyan volt, akár egy csont- és izomköteg. De amikor túlságosan elfajult a fülharapdálás, beérte azzal, hogy odafordult és gyöngéden hatalmas állkapcsai közé vette Skipper fejét, amíg a kis jószág visszavonulót nem fújt. Az az állkapocs olyan, akár egy acélcsapda, de szerető öleléssel fogta át az apró fejet. Tíz nap múlva a gazdájuk visszahozta a kutyákat a rendelőbe, hogy kiszedhessem a varratokat. Aggodalmasnak látszott, amikor feltette őket az asztalra. - Jingo egyáltalán nincs jól, Doktor úr- mondta. - Már napok óta nem eszik, és siralmas látványt nyújt. Megbetegedhet attól, ha elfertőződik a sebe? - Hát persze. - Alaposan megvizsgáltam az összevarrt területet az oldalán, végigtapogatva ujjaimmal a hosszú sebet. - De itt a leghalványabb nyoma sincs fertőzésnek. Se duzzanat, se fájdalom. Szépen gyógyul. Hátraléptem, és végignéztem a bullterrieren. Furcsán lehangolt volt, lógatta a farkát, és teljes érdektelenséggel meredt maga elé. Apátiáján mit sem enyhített az egyik mancsát szorgalmasan harapdáló barátja. Skippernek láthatóan nem tetszett, hogy ennyire semmibe veszik. Áttette működését a társa másik testrészére, és most a nagy kutya fülét kezdte el rágcsálni. Mivel erőfeszítései továbbra sem jártak eredménnyel, beleerősített, és egyre nagyobbakat harapott, egyik oldalról a másikra rángatva a masszív fejet, de Jingo úgy viselkedett, mintha ott sem lenne. - Hé; elég lesz, Skipper - mondtam. - Jing most nincs olyan hangulatban, hogy gorombáskodj vele. - Gyöngéden felemeltem, és letettem a padlóra, ahol sértett járkálásba kezdett az asztal lábai között. Alaposan megvizsgáltam a bullterriert, de csak a magas lázat tudtam megállapítani. - Negyven fok, Jack. Nagyon beteg, efelől semmi kétség. - De mi a baja? - Ilyen magas lázzal csakis akut fertőzése lehet. De pillanatnyilag nehéz megmondani az okát. - Megsimogattam a széles fejet, és miközben végigfuttattam ujjaimat a fehér bundán, sebesen járt az agyam. Az állat egy pillanatra felkapta a farkát, és rám, majd a gazdájára emelte barátságos tekintetét. A szemnek ez a mozgása volt az, ami megragadta a figyelmemet. Gyorsan felhúztam a szemhéját. A kötőhártya normális rózsaszínűnek tűnt, de az ínhártya sima fehérjében felfedeztem egy nagyon halvány sárga árnyalatot. - Sárgasága van - mondtam. - Észrevett valami furcsát a vizeletén? Sanders bólintott. - Igen, most, hogy mondja. Láttam, hogy fölemeli a lábát a kertben, és kicsit sötétnek tűnt a vizelete. - A vesepigmentek miatt. - Finoman megtapogattam a hasát, mire a kutya kissé összerándult. - Igen, határozottan lágy a terület. - Sárgaság? - Bámult rám a gazdája az asztal túlsó oldaláról. - Hol kaphatta meg? Megdörzsöltem az államat. - 137 -
- Nos, ha ilyen állapotban látok egy kutyát, két dolog jut először az eszembe: a foszformérgezés és a leptospirosis. A magas lázat tekintve most az utóbbira tippelek. - Egy másik kutyától kaphatta el? - Lehetséges, de valószínűbb, hogy patkánytól. Érintkezik patkányokkal? - Időnként igen. Elég sok van belőlük a régi csirkeólban a réten túl, és Jing néha bemászik oda utánuk. - Ez lesz az - mondtam. - Nem hiszem, hogy érdemes lenne tovább kutatnunk az okát. Lassan bólintott. - Egyébként is, az egy dolog, hogy tudjuk, mi a baja. Az a lényeg, hogy elkezdje meggyógyítani. Egy percig némán néztem rá. Nem olyan egyszerű dolog ez. Nem akartam őt elkeseríteni, de tudtam róla, hogy a helyi iskolának ez a negyven éves tanára kivételesen értelmes és éles eszű ember. Úgy éreztem, hogy meg kell mondanom neki a teljes igazságot. - Jack - kezdtem. - Ezt szörnyen nehéz kezelni. Ha van valami, amit gyűlölök, az a kutyák sárgasága. - Úgy érti, hogy súlyos? - Sajnos, igen. Nagyon magas a halálozási arány. Együtt éreztem vele, amikor megláttam az arcán megjelenő fájdalmat és szorongást, de jobb, ha most előkészítem, mint ha váratlanul érné a sokk, mert tudtam, hogy Jingo pár nap alatt elpusztulhat. Még most, harminc évvel később is összerándulok, amikor meglátom azt a sárga elszíneződést egy kutya szemében. A penicillinnek és a többi antibiotikumnak van némi hatása a leptospirosist okozó organizmusra, de a betegség még mindig túl gyakran végzetes kimenetelű. - Értem... értem... - szedte össze magát Jack. - De azért csak tehet valamit? - Hogyne, persze - mondtam gyorsan. - Beadok neki egy nagy adag ellenszérumot, és kap néhány szájon át szedhető gyógyszert is. Nem teljesen reménytelen a helyzet. Befecskendeztem a szérumot, abban a tudatban, hogy nem sokat fog segíteni ebben a stádiumban, de ennél többet nem tehettem. Skippernek is adtam egy injekciót, de neki legalább azzal a boldog érzéssel, hogy meg fogja védeni a fertőzéstől. - Még valamit, Jack - tettem hozzá. - Ezt a betegséget az ember is elkaphatja, ezért kérem, hogy Jingo gondozásakor tartsák be a higiéniai rendszabályokat. Bólintott, és levette a bullterriert az asztalról. A nagy kutya, akár a legtöbb páciensem, igyekezett minél előbb megszabadulni a rendelő fehér köpenyes, fertőtlenítő szagú levegőjéből. Ahogy végigügetett a folyosón, a gazdája lelkesen fordult hozzám. - Ezt nézze meg! Nem is látszik olyan betegnek, nem igaz? Nem válaszoltam. Teljes szívemből reméltem, hogy igaza van, de a lelkem mélyén azért nagyon tartottam attól, hogy ez a gyönyörű állat halálra van ítélve. Akárhogy is, hamarosan kiderül. Már másnap kiderült. Jack Sanders még reggel kilenc előtt odatelefonált. - Jing nincs túl jól - mondta, de a hangja remegése meghazudtolta könnyed szavait. - Ó - nyögtem fel, és elfogott a keserűség jól ismert érzése. - Mi van vele? - Attól tartok, hogy nagy baj van. Nem akar enni... csak fekszik... szinte élettelenül. És időnként hány. Az történt, amit vártam, mégis azon kaptam magam, hogy belerúgok a mellettem álló asztalba. - Rendben, máris indulok. Jing ezúttal nem fogadott farkcsóválással. A tűz előtt kuporgott, és kifejezéstelenül bámulta a szenet. A szeme fehérje narancssárgára színeződött, és továbbra is égbe szökött a láza. Beadtam egy újabb adag szérumot, de a nagy kutya meg sem rezzent, amikor beleszúrtam a tűt. Távozás előtt végigsimítottam a puha, fehér szőrét, Skipper pedig szokás szerint odabújt a barátjához, de Jingónak másutt jártak a gondolatai, és átadta magát saját nyomorúságának. Naponta kimentem hozzá, és a negyedik napon már majdnem kómás állapotban találtam. A kötőhártya, a szemfehérje és a száj nyálkahártyája piszkos csokoládészínű volt. - Szenved? - kérdezte Jack Sanders. Egy pillanatig tétováztam. - Nem, nem hiszem, hogy fájdalmai volnának. Rosszullét, émelygés, az igen, de ez minden. - 138 -
- Akkor szeretnék még próbálkozni - mondta. - Még nem akarom, hogy elaltassa, noha tudom, hogy reménytelennek látja. Igaz? Tétova mozdulatot tettem. És Skippert figyeltem, aki zavarodottnak tűnt. Felhagyott a barátja nyaggatásával, és csak tanácstalanul szagolgatta. Mindössze egyszer harapott nagyon finoman a fülébe. A reménytelenség érzésével eltelve végeztem a munkám, és azzal a kínos előérzettel távoztam, hogy Jingót nem látom többé élve. És noha számítottam rá, Jack Sanders másnap reggeli telefonja tönkretette a napomat. - Jing meghalt az éjjel, Doktor úr. Gondoltam, jobb, ha tudja. Azt mondta, hogy visszajön ma délelőtt. - Megpróbált tárgyilagos maradni. - Sajnálom, Jack - mondtam. - De várható volt... - Igen, tudom. És köszönöm mindazt, amit tett. Attól csak rosszabb lett, amikor az emberek igyekeztek jól viselni a dolgot. Sanderséknek nem volt gyerekük, és imádták az állataikat. Tudtam, mit éreznek. Álltam a telefonkagylóval a kezemben. - Gondoljon arra, Jack, hogy ott van még maguknak Skipper. - Kicsit sután hangzott, de a megmaradt kutya tényleg vigaszt jelenthetett, noha már öreg volt. - Így van - válaszolta. - Nagyon örülünk Skippernek. Folytattam a munkámat. A betegek időnként meghalnak, és szinte megkönnyebbülés, amikor vége van, kivált olyan esetben, mint Jingóé, amikor tudni lehet, hogy a vég elkerülhetetlen. De mégsem lett vége. Egy hét sem telt bele, és Jack Sanders megint telefonált. - Skipperről van szó - mondta. - Mintha ugyanolyan állapotban lenne, mint Jing. Hideg kéz markolt bele a gyomromba, és nagyot csavart rajta. - De... ez lehetetlen! Védőoltást adtam neki! - Hát, én nem tudom, de siralmas állapotban van, és alig eszik. Rohamosan gyengül. Kirohantam, és bevágódtam a kocsiba. Amíg kihajtottam a város szélére, ahol Sandersék laktak, vadul vert a szívem, és rémképek sorjáztak a fejemben. Hogyan kaphatta meg a fertőzést? Gyógyszerként nem sokat vártam a szérumtól, de védőoltásként tökéletesen megbíztam benne. A biztonság kedvéért még egy második injekciót is beadtam neki. Szörnyű volt elképzelnem, hogy most ezek az emberek mindkét kutyájukat elveszítik, de az a gondolat végképp elviselhetetlen volt, hogy a második haláleset az én lelkemen szárad. A kis corgi szerencsétlenül bóklászott a szőnyegen, amikor megérkeztem, Óvatosan föltettem őt a konyhaasztalra. Szinte felrántottam a szemhéját aggodalmamban, de nyoma sem volt sárgaságnak sem a szeme fehérjén, sem a száj nyálkahártyáján. A hőmérséklete is tökéletesen normális volt, úgyhogy fellégezhettem. - Nincs leptospirosisa - mondtam. Sandersné összecsapta a kezét. - Ó, hála az égnek! Biztosak voltunk benne, hogy ez ugyanaz a betegség. Olyan rémesen néz ki. Tüzetesen megvizsgáltam a kis állatot, és amikor befejeztem, visszatettem a sztetoszkópot a zsebembe. - Nos, nem találtam semmi komolyat. Kicsit zörög a szíve, de ez már megvan egy ideje. Végül is öreg már. - Gondolja, hogy Jing miatt van így oda? - kérdezte Sandersné. - Igen, hiszen olyan jó barátok voltak. Elveszettnek érezheti magát. - De ebből majd kigyógyul, ugye? - Hát persze. Hagyok itt pár szem enyhe nyugtatót neki, ez biztosan segíteni fog. Pár nappal később a piacon találkoztam Jackkel. - Hogy van Skipper? - kérdeztem. Megnyúlt a képe. - Nagyjából ugyanúgy. Talán kicsit rosszabbul. Az a baj, hogy gyakorlatilag nem eszik, nagyon lesoványodott. Nem tudtam, mit tehetnék még, de másnap, amikor arra jártam, benéztem Sandersékhez. - 139 -
Megdöbbentett a kis corgi látványa. Éltes kora dacára azelőtt eleven és pimasz volt, és amíg Jing élt, vitán felül ő volt a főnök kettejük között. De most rettenetesen leromlott. Tompán nézett rám, amikor beléptem, aztán nehézkesen bemászott a kosarába és összegömbölyödött, mintha ki akarná zárni a külvilágot. Újra megvizsgáltam. A szívzörej kicsit rosszabbnak tűnt, de semmi mást nem találtam azon kívül, hogy nagyon öregnek és megviseltnek látszott. - Tudja, kezdek kételkedni benne, hogy tényleg a barátját siratja-e - mondtam. - Inkább arról lehet szó, hogy erőt vett rajta a kora. Végül is tizenkét éves lesz a tavaszon, nem igaz? Sandersné bólintott. - De igen. Gondolja, hogy... ez már a vég? - Lehetséges. - Tudtam, mi jár a fejében. Néhány hete még két egészséges kutya futkosott és játszott ebben a házban, de hamarosan már egy sem lesz. - És semmit nem tehetünk ellene? - Megpróbálkozom egy digitalis kúrával a szívére. És esetleg behozhatna egy vizeletmintát is. Látni szeretném, hogyan működik a veséje. Elemeztem a vizeletet. Volt benne némi fehérje, de nem több, mint amennyire egy ilyen korú kutya esetében számítani lehet. Tehát a vesebajt kizárhattam. Ahogy teltek a napok, több mindennel megpróbálkoztam: vitaminokkal, vastablettával, szerves foszfátokkal, de a kis állatnak folyamatosan romlott az állapota. Úgy egy hónappal Jing halála után ismét házhoz hívtak. Skipper a kosarában feküdt, és amikor szólítottam, lassan fölemelte a fejét. Sovány és elgyötört volt a képe, zavaros szemmel nézett rám, de nem ismert meg. - Gyere ide, pajtás - hívtam bátorító hangon. - Hadd lássam, hogyan mászol ki onnan. Jack Sanders megrázta a fejét. - Nem fog menni, doktor úr. Soha nem jön már ki a kosarából, és ha kivesszük is, túl gyenge ahhoz, hogy járjon. És még valami... éjszaka összepiszkítja a konyhát. Azelőtt sosem csinált ilyet. Mintha megkondították volna a vészharangot. Minden, amit csak mondott, a szenilitás utolsó stádiumában lévő kutyára utalt. Kerestem a megfelelő szavakat. - Sajnálom, Jack, de ez nagyon úgy hangzik, mintha az út végére ért volna a kisöreg. Nem hinném, hogy a bánat ilyet okozhatna. Egy ideig hallgatott. Ránézett a feleségére, aztán a szánalmas kis jószágra. - Hát persze, ez nekünk is megfordult a fejünkben. De reménykedtünk, hogy hátha elkezd enni. Mit... mit javasol? Nem tudtam rászánni magam a végzetes szavak kimondására. - Úgy érzem, nem nézhetjük tétlenül, ahogy szenved. Szinte csak csont és bőr, és nem hiszem, hogy talál még bármi örömet az életben. - Értem - mondta Sanders. - És egyetértek. Egész nap csak hever, nem érdekli semmi. - Szünetet tartott, és megint ránézett a feleségére. - Tudja mit, doktor úr? Hadd aludjunk rá még egyet. Tényleg azt gondolja, hogy nincs remény? - Igen, Jack. Az öreg kutyák gyakran válnak ilyenné a végén. Skippernek elfogyott az ereje... attól tartok, befejezte. Jack nagy levegőt vett. - Rendben van, ha nem jelentkezünk holnap reggel nyolcig, akkor kérem, hogy jöjjön ki és altassa el. Nemigen reménykedtem a hívásukban és nem is futott be. Házasságunknak abban a kezdeti szakaszában Helen titkárnőként dolgozott egy malomban. Többnyire együtt indultunk el, együtt másztunk le a hosszú lépcsőn a manzárdlakásból, és az ajtóban köszöntünk el, majd elindultam a napi körútra. Aznap reggel is megkaptam a szokásos búcsúcsókot, mielőtt kiléptünk volna az utcára, de Helen utána kutatóan nézett rám. - Nagyon szótlan voltál a reggelinél, Jim. Mi a baj? - Semmi különös. Csak a munka - mondtam. De amikor továbbra sem vette le rólam a szemét, gyorsan elmeséltem neki Sandersék esetét. A karomra tette a kezét. - 140 -
- Szörnyű ez, James, de nem hagyhatod, hogy a szomorú esetek így lehangoljanak. Nem bírnád sokáig. - Persze, tudom. De lágy szívű vagyok, ez az én bajom. Néha arra gondolok, hogy nem lett volna szabad állatorvosnak mennem. - Ebben tévedsz - mondta. - El sem tudnálak képzelni másnak. Most pedig megteszed, amit meg kell tenned. - Újra megcsókolt, majd megfordult, és leszaladt a lépcsőn. Már jócskán benne jártunk a délelőttben, amikor lefékeztem Sandersék háza előtt. Felnyitottam a csomagtartót, és kivettem a fecskendőt és az üvegcsét a koncentrált altatóval, amely békésen és fájdalommentesen tesz pontot az öreg kutya életének végére. Az első dolog, amit a konyhába lépve megpillantottam, a kövön totyogó fehér, kövér kutyakölyök volt. Elképedve néztem le rá. - Hát ez meg mi? Sandersné feszülten mosolygott. - Beszélgettünk tegnap Jackkel. Nem tudtuk volna elviselni, hogy egyáltalán ne legyen kutyánk, ezért elmentünk Mrs. Palmerhez, akitől Jingót is vettük, és kiderült, hogy éppen van egy eladó alma. Úgy éreztük, ez nem lehet véletlen. És neki is a Jingo nevet adtuk. - Ragyogó ötlet! - Fölemeltem a kölyköt, aki kapálózott a kezemben, kövér ember módjára szuszogott, és megpróbált képen nyalni. Úgy éreztem, hogy ez az új fejlemény megkönnyíti kínos feladatomat. - Véleményem szerint nagyon okosan döntöttek. Diszkréten kivettem a zsebemből az altatós üveget és a tűt, és már éppen fel akartam szívni a barbiturátot, amikor megláttam, hogy Skipper fölemeli a fejét. A kosár szélére támasztva az állát mintha a kölyköt figyelte volna. Nehézkesen követte a szemével az apró jószágot, amint odamegy a tálkához, és szorgalmasan lefetyelni kezdi a tejet. Volt valami az érdeklődő tekintetében, ami már régóta hiányzott belőle. Némán figyeltem, ahogy a corgi komoly erőfeszítések árán talpra áll. Szinte kizuhant a kosárból, és reszketeg lábain imbolygott a padlón. Miután elvonszolta magát a kölyökig, tántorogva megállt, úgy maradt egy ideig, önmaga ösztövér karikatúrájaként, és miközben hitetlenkedve nézem, előrenyúlt és a szájába vette a kis fehér fület. A kölyökkutyákra nem jellemző a sztoikus nyugalom: Második Jingo élesen felvisított, amikor elkapták a fülét. De Skipper nem zavartatta magát, odaadó buzgalommal folytatta a harapdálást. Visszasüllyesztettem a zsebembe a fecskendőt és a fiolát. - Adjanak neki enni - mondtam halkan. Sandersné kisietett a kamrába, és egy csészealjra tett néhány falat hússal tért vissza. Skipper egy kicsit még folytatta a fülmajszolást, azután ráérősen végigszaglászta a kölyköt tetőtől talpig, mielőtt a csészealjhoz fordult volna. Alig volt ereje rágni, de a szájába vett egy adag húst, és lassan őrölni kezdte az állkapcsai között. - Jóságos ég! - tört ki Jack Sandersből. - Napok óta először eszik! A felesége megragadta a karomat. - Mi ez, doktor úr? Mi csak azért vettük a kölyköt, hogy ne maradjon a ház kutya nélkül. - Nos, nekem úgy tűnik, mintha újra ketten lennének. - Az ajtóhoz mentem, és visszamosolyogtam a két emberre, akik megbűvölten nézték, ahogy a corgi lenyeli a falatot, és elszántam nekilát a következő húsdarabnak. - Viszlát, akkor én mennék is. Úgy nyolc hónappal később Jack Sanders jelent meg a rendelőben, és feltette az asztalra Jingo Kettőt. Szép állattá fejlődött, a fajtájára jellemző széles mellkassal és erőteljes lábakkal. Barátságos arca és farkcsóválása határozottan emlékeztetett az elődjére. - Egy kis ekcéma van a talppárnái között - mondta Jack, majd lehajolt és fölemelte Skippert. Abban a pillanatban nem tudott érdekelni a betegem. Minden figyelmem a kövérkés, csillogó szemű corgira irányult, aki régi életereje és virgoncsága teljében harapdálta a nagy kutya hátsó lábát. - Nézze meg az ember! - mormoltam. - Mintha visszaforgatták volna az idő kerekét. Jack Sanders felnevetett. - Igen. Nagy barátok lettek, úgy, mint rég. - 141 -
- Gyere csak ide, Skipper! - Elkaptam a kis corgit, és megvizsgáltam. Amikor végeztem, még visszatartottam egy pillanatra, miközben ő megpróbálta visszaverekedni magát a barátjához. Tudja, biztos vagyok benne, hogy még évekig elélhet. - Komolyan? - Jack Sandersnek pajkos fény csillant meg a szemében. - De nekem úgy rémlik, mintha a múltkor azt mondta volna, hogy lejárt az ideje, vége van. Fölemeltem a kezemet. - Tudom, tudom. De néha olyan jólesik tévedni.
33. - Az a fiatal Herriot rohadtú' nehézfejű. Egy ilyen megjegyzés nem szokta erősíteni az ember morálját, és egy pillanatra még a jó sör is megecetesedett a számban. Egymagamban ültem be egy szolid korsóra a Korona és Horgony egyik sarkába egy kólikás betegtől hazafelé menet, és az ajtón át tisztán hallottam a szavakat a söntésből. Feltehetően azért jutott eszembe ez a régi eset, mert arra a következtetésre jutottam, hogy Woodham főhadnagy, a repülőoktatóm, nem tartja valami sokra az intelligenciámat. Kissé arrébb ültem, hogy beleshessek a fényesen kivilágított helyiségbe. Seth Pilling volt a beszélő, alkalmi munkás és jól ismert figura Darrowbyben. Munkásnak mondták, valójában minden alap nélkül, mert testes figurája és húsos, vörös képe gyakoribb látvány volt a munkaközvetítőben, ahol fölvette a segélyét. - Há' nem tud az semmit. Fogalma sincs a kutyákrú'. - A nagy darab férfi egy hajtásra vagy fél pint sört zúdított le a torkán. - A tehenekhő eléggé ért - szólt közbe valaki. - Lehet, de én most nem a francos tehenekrő beszélek - vágott vissza Seth. - Hanem a kutyákrúl. Azokhó aztán érteni kell. Most egy harmadik ember szólalt meg: - De hát állatorvos, nem? - A' hát, én is tudom, de sokféle állatorvos van, és ez kontár. Mesélhetnék ezt-azt rúla. Azt mondják, hogy aki hallgatózik, az sose hall jót magáról, és tudtam, hogy okosabb volna menten elpályáznom innen, nem pedig végighallgatnom, miként tépázza meg Pilling a tekintélyemet a söntés népes közönsége előtt. De persze maradtam. Maradtam, és morbid kíváncsisággal hegyeztem a fülemet. - Mit mesélhetnél, Seth? - a társaság épp olyan kíváncsi volt, mint én. - Na hát - kezdte -, azok a népek, akik hozzám hozták el a kutyájukat, elmondták, mennyi bajt csinált. - Te aztán mindent tudsz a kutyákról, nem igaz, Seth? Talán csak bebeszéltem magamnak, hogy a megjegyzésnek gúnyos felhangja volt, de ha volt is, Pillingről lepergett. Széles, ostoba képe önelégült vigyorra húzódott. - Úgy hidd el, hogy nincs olyan, amit én ne tudnék róluk. Velük tőtöttem az egész életemet, és kitanultam a dógot. - Megint belehúzott a sörébe. - Meg tele van a házam könyvekkel, és mindet elóvastam. Mindent tudok a betegségükről meg a gyógyításukról. Ismét közbeszólt valaki: - Sose mondtál még csődöt kutyaügyben, Seth? Csönd támadt. - Hát nem akarom azt mondani, hogy nem - felelte taktikusan. - Nagyon ritka az az eset, de ha arra kerülne a sor, akkó' se ehhez a Herriothó' mennék. - Megrázta a fejét. - Nem én, inkább átugornék Brawtonba, oszt Dennaby Broome-mal tanácskoznám meg a dógot. Nagyon jó barátom. Csendesen iszogattam a sörömet ott a zugolyban. Dennaby Broome egyike volt azoknak a sarlatánoknak, akik oly bőven teremtek még azokban az időkben. Az építőiparban kezdett - egészen pontosan vakolómunkásként -, majd rejtélyes módon és minden iskolai végzettség nélkül átnyergelt az állatorvoslásra, amiből vígan megélt.
- 142 -
Nem vádolhattam ezért, hiszen mindenkinek élnie kell valamiből. Ami azt illeti, csak a legritkább esetben zavarta a köreimet, mivel Brawton jórészt kívül esett a körzetünkön, de az ottani kollégáknak volt róla egy-két rossz szavuk. - Pontosan ezt tenném - ismételte Seth. - Nagy barátok vagyunk Dennabyvel, és sokat tárgyalunk kutyaügyben. Egyszer még a saját kutyámat is hozzá vittem el, jó, mi? Lábujjhegyre állva lestem be a söntésbe. Sikerült is megpillantanom a Seth lábánál ülő holland kopót. Csinos jószág volt dús, csillogó bundával. A nagy ember lehajolt, és megveregette a rókaszerű fejet. - Értékes állat. Nem bíznám olyan emberre, mint az a Herriot. - De hát mi a fene bajod van Herriottal? - kérdezte valaki. - Mingyá' elmondom azt is. - Seth végigsimított a kutya fején. - Nem sokra vitte eddig. Többet már nem akartam hallani. Letettem a poharamat, és kiosontam az éjszakába. Az eset után jobban odafigyeltem Seth Pillingre. Gyakran lehetett őt látni a városban, mert (dacára a számos területen felhalmozott mérhetetlen tudásának) többnyire munka nélkül volt. Amúgy nemcsak a kutyákhoz értett, hanem a politikában, a kertészkedésben, a madarászatban, a nemzetgazdaságban, a krikettben, a horgászatban és számos más témában is ő osztotta az észt a Korona és Horgonyban. Nem sok olyan tárgy akadt, amelyet ne tudott volna könnyedén átfogni kivételes intellektusával, ezzel szemben a munkaadói rendre igen hamar megelégelték a szolgálatait. Rendszerint a kutyájával csatangolt, és a szép állat már-már az inkompetenciám jelképévé vált a szememben. Ösztönösen igyekeztem elkerülni a találkozást, de egy délelőtt egyenesen beléjük futottam. A piactéri buszmegállóban történt, ahol jó páran várták a brawtoni járatot. Köztük Seth Pilling és a holland kopó. A postára tartottam, és ahogy pár lépésnyi távolságban elhaladtam mellettük, önkéntelenül is megtorpantam és rájuk meredtem. Alig lehetett ráismerni a kutyára. A sűrű, felálló, hamuszürke bunda, amelyet olyan jól ismertem, megritkult és fényét vesztette. A fajtára jellemző, vastag gallér a nyaka körül szinte teljesen eltűnt. - A kutyámat nézi? - Pilling szorosabbra vette a pórázt, és védelmezően közelebb húzta magához a kis állatot, mintha attól félne, hogy megérintem ragályos kezemmel. - Igen... elnézést, de lehetetlen volt nem észrevennem. Bőrbetegsége van? A nagy ember megvető tekintetet vetett rám. - Igen, de jelentéktelen. Éppen Brawtonba mék vele, hogy megmutassam Dennaby Broomenak. - Értem. - Igen, gondútam, jobb, ha lássa valaki, aki ért a kutyákho'. - Vigyorogva hordozta körül a szemét a buszmegállóban várakozókon, akik érdeklődve figyelték a jelenetet. - Mer' ez egy értékes kutya ám. - Valóban az - mondtam. Még jobban fölemelte a hangját. - De én is kezelem űtet a saját szeremmel. - Fölösleges volt mondania. A kutyát erős kátrányszag lengte körül, és a szőrén zsíros foltok éktelenkedtek. - De biztos, ami biztos - folytatta Pilling. - Még szerencse, hogy itten van Dennaby Broome, akihő' fordúni lehet. - Hát persze. Seth elégedetten nézett végig a közönségén. - Különösen, ha ilyen értékes kutyája van az embernek. Az ilyet nem viszi az ember holmi kispistához. - Nos - mondtam -, remélem, hogy rendbe jön. - Abban biztos lehet. - A nagy ember élvezte a közjátékot, és önelégülten nevetett. - Emiatt aztán ne fájjon a feje! A találkozás nem derítette fel a napomat, de eggyel több okot adott arra, hogy figyeljem Pillinget. A rákövetkező két hétben a legnagyobb érdeklődéssel követtem a mozgását, mivel a kutyája riasztó gyorsasággal veszítette el a szőrét. És ez a legkevesebb: az állat egész viselkedése megváltozott, nyoma sem maradt a régi, fürge járásának, hanem úgy vonszolta magát, mint akibe már csak hálni jár a lélek.
- 143 -
A végén már elborzadva konstatáltam, hogy a nagy ember egy megnyírt birkára emlékeztető állatot vezet a pórázán. Ez lett a gyönyörű holland kopóból, de amikor megindultam feléje, a gazdája észrevett, és elsietett az ellenkező irányba, maga után húzva a szerencsétlen jószágot. Ám néhány nappal később sikerült közelről is megnéznem a kutyát. A Skeldale-ház várójában ült, és ezúttal nem a gazdája, hanem annak a felesége volt vele. Mrs. Pilling nagyon egyenesen ült, és amikor megkértem, hogy fáradjon be a rendelőbe, felugrott, elmasírozott mellettem és gyors léptekkel haladt végig a folyosón. Nagyon alacsony volt, de széles csípejű és testes, mindig gyorsan járt, erőteljesen lökve előre a fejét és az állát minden lépésnél. Sohasem mosolygott. Hallottam, hogy Seth Pilling csak házon kívül olyan nagyszájú, otthon az asszony az úr. És ahogy felém fordult az arc az összeszorított szájjal és a vadul villogó tekintettel, nem is tudtam csodálkozni a dolgon. Lehajolt, átfogta a kopót erős karjaival, és föltette az asztalra. - Nézze csak meg a kutyámat, doktor úr! - dörrent rám. Megnéztem. És meghűlt bennem a vér. - Te jó ég! A kis állat csaknem teljesen megkopaszodott. A bőre száraz, pikkelyes és ráncos volt, a fejét meg úgy lógatta, mintha elkábították volna. - Most meglepődött, igaz? - csattant fel az asszony. - Nem is csoda. Szörnyű állapotban van, ugye? - Sajnos, igen. Nem ismertem volna rá. - Nem, senki sem ismerne rá. Imádom ezt a kutyát, és most nézze meg! - Szünetet tartott, és párszor fölhorkant. - És azt is tudom, hogy ki a felelős ezért! - Nos... - Igen. A férjem. - Elhallgatott, és zihálva nézett fel rám. - Mi a véleménye a férjemről, doktor úr? - Valójában alig ismerem. Én... - Hát én ismerem, és tudom, hogy egy tökfilkó. Egy nagy tökfej. Azt hiszi, mindent tud, közben meg semmit se. Addig kísérletezett az én jó kutyámmal, amíg tönkre nem tette. Nem válaszoltam. A holland kopót néztem. Most először volt alkalmam rendesen megvizsgálni, és biztos voltam benne, hogy tudom a baj okát. Pillingné előretolt állal folytatta: - A férjem először azt mondta, hogy ekcéma. Az? - Nem. - Aztán azt mondta, hogy rüh. Az? - Az sem. - És maga tudja, hogy mi ez? - Igen. - Megmondaná nekem? - Hát persze. Mixödéma. - Mixö... - Várjon egy percet - mondtam. - Egészen biztos akarok lenni a dolgomban. - Elővettem a sztetoszkópot, és rátettem a kutya mellkasára. És ott volt a bradycardia, amire számítottam, a lassú, nagyon lassú szívverés. - Igen, az. Kétség sem férhet hozzá. - Hogy is mondta? - Mixödéma. Pajzsmirigy-elégtelenség. Egy mirigy a nyakban nem működik megfelelően. - És emiatt hullott ki a szőre? - Igen. Ez okozza a bőr jellegzetes pikkelyességét és ráncosságát is. - Igen, de még a fél életét is átalussza. Erre mit mond? - Újabb tipikus tünet. Ez a betegség nagyon letargikussá teszi a kutyákat, felemészti minden energiájukat. Az asszony megérintette a kutya csupasz, száraz bőrét, amelyet hajdan dús szőr ékesített. - És meg tudja gyógyítani? - Igen. - 144 -
- Nos, doktor úr, ne értsen félre, de nem lehet, hogy téved? Biztos benne, hogy arról a mix... izéről van szó? - Természetesen. Egyértelmű az eset. - Talán magának egyértelmű. - Elvörösödött és mintha a fogát csikorgatta volna. - De az én nagyokos férjemnek nem volt az. A semmirekellő! Ha arra gondolok, hogy miken ment keresztül a kutyám, hát meg tudnám ölni. - Nos, feltételezem, Mrs. Pilling, a férje azt hitte, hogy jót tesz neki. - Nem érdekel, mit hitt. Az a sültbolond megkínozta ezt a szegény kutyát. De kerüljön csak a kezem közé... Elláttam Pillingnét tablettákkal. - Ez itt pajzsmirigykivonat, adjon be neki egy-egy szemet este és reggel. - Adtam egy üveg káliumjodidot is, mert úgy tapasztaltam, hogy jót tesz ilyen esetekben. Kételkedve nézett fel rám. - Biztos benne, hogy nem kell semmivel kezelni a bőrét? - Nem - válaszoltam. - A bőr kezelése semmit sem használ. - Úgy érti... - bíborvörösre vált az arca és újra felhorkant. - Úgy érti, hogy az a sok üveg mocskos kenőcs, amit a férjem rákent, csak merő időpocsékolás volt? - Sajnos, igen. - Én megölöm azt az embert! - tört ki. - Az a sok ragacsos, zsíros vacak! És az a csodabogár brawtoni fickó is küldött valami rémes folyadékot, sárga volt és minden bűzlött tőle. Teljesen tönkretette a szőnyegemet és a bútorhuzatot! Kén, bálnaolaj és karbolsav, gondoltam. Kitűnő, régi alapanyagok, de ez esetben semmire sem jók, viszont jó nagy kárt tudnak tenni a környezetben. Pillingné letette a kutyát a földre, végigrobogott a folyosón, leszegett fejjel, begörbítve széles vállait. Hallottam, hogy egész úton morog magában. - Istenemre, csak érjek haza. Most megkapja a magáét, de meg ám! Természetesen érdekelt a páciensem gyógyulása, de mivel két héten át egyszer sem láttam, arra a következtetésre jutottam, hogy Seth Pilling kerül engem. Egyszer őt véltem látni a kutyájával besurranni egy mellékutcába, de nem lehettem biztos a dolgomban. Legközelebb véletlenül találkoztam össze velük. Éppen megkerültem a piacteret a kocsimmal, amikor az egyik bódénál megláttam a férfit a kutyájával. Kibámultam az ablakon, és elállt a lélegzetem. Már ez alatt a rövid idő alatt egészséges, új szőr fedte az állat bőrét, és szinte a régi élénkségével szedegette a lábát. A gazdája hátrakapta a fejét, amikor lelassítottam mellettük. Űzött pillantást vetett rám, majd megrántotta a pórázt, és elsietett. El tudtam képzelni a lelkében dúló vihart, az ellentétes érzések küzdelmét. Semmi kétség, szerette volna, ha meggyógyul a kutyája, de nem így. És mint kiderült, minden összeesküdött szegény ember ellen, mert a gyógyulás hihetetlenül gyors volt. Láttam már néhány látványos kigyógyulást a mixödémából, de egyik sem volt ilyen drámai. Több forrásból is értesültem Seth Pilling szenvedéseiről. Hallottam például, hogy törzshelyet változtatott, és újabban a Vörös Medvébe jár esténként. Egy ilyen kis helyen, mint Darrowby, gyorsan terjednek a hírek, és volt egy olyan gyanúm, hogy a farmerek a Korona és Horgonyban megengedtek maguknak egy kis ártatlan yorkshire-i szórakozást szakértőnk rovására. De a legfőbb mártírium odahaza várta. Mintegy hat héttel az első vizsgálat után Pillingné visszahozta a kutyát a rendelőbe. Most is könnyedén emelte föl az asztalra, majd a szokásos komor és mosolytalan arccal nézett rám. - Doktor úr - mondta -, csak azért jöttem, hogy megköszönjem, meg aztán gondoltam, kíváncsi rá, hogy mi lett a kutyámmal. - Valóban, Mrs. Pilling. Kedves magától, hogy eljött. - Csodálattal néztem a dús bunda fényes, új szőrét, a ragyogó szempárt, az élénk arckifejezést. - Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy ismét a régi. Bólintott. - Én is így gondolom, és hálás vagyok azért, amit tett. - 145 -
Kikísértem a kapuhoz, és amikor kivezette a kutyát az utcára, még egyszer felém fordította kerek kis képét. Amikor az enyémbe mélyesztette szúrós szemét, igazán fenyegetőnek tűnt. - Még valamit - mondta. - Sosem bocsátom meg az emberemnek, amit a kutyával csinált. Istenemre, megkapta tőlem a magáét. És még nincs vége! Ahogy elindult az utcán, a kis állat fürgén kocogott mellette, engem pedig örömteli érzések töltöttek el. Mindig szívmelengető látvány egy ilyen csodás gyógyulás, de ezúttal tanultam meg, miért mondják: legszebb öröm a káröröm.
34. - Ma pedig - mondta Woodham repülő főhadnagy - megpróbálkozunk néhány új dologgal. Dugóhúzóval, szárnybillentéssel és azzal, hogyan lehet kijönni a zuhanórepülésből. - Hangja gyöngéd volt, és mielőtt föltette volna a sisakját, felém fordította sötét, szépen metszett, mosolygós arcát. Amíg átbaktattunk a gyepen, arra gondoltam, hogy milyen jó gyerek ez. Akár barátok is lehetnénk. De mindig ilyen volt a földön. És mindig egészen más a levegőben, Azóta sem értem. A repülés egyáltalán nem jelentett gondot, és miközben pörögtünk, zuhantunk és vitorláztunk a nyári égbolton, minden utasítása egyszerűnek és könnyen kivitelezhetőnek tűnt. De hamarosan, ahogy az lenni szokott, jött a feketeleves. - Nem megmondtam, hogy húzza ellenkező irányba az oldalkormányt és billentse meg a szárnyat? - üvöltötte bele az interkomba. - Igen, uram - válaszoltam, a helyett a sokkal ideillőbbnek tűnő felelet helyett, hogy: „Miért, szerinted most mit csinálok, te barom?” - amit a civil életben mondtam volna. Kigúvadt szemekkel meredt rám a tükörben. - Na, mi a francért nem csinálja? - A hang éles visításba csapott át. - Elnézést, uram. - Na, emelje fel a gépet! Újra megpróbáljuk. És az Isten szerelmére, szedje már össze magát! Ismét ugyanazok a dugóhúzók és zuhanórepülések. A legkisebb nehézséget sem okozta, hogy kijöjjek belőlük, de néha arra kellett gondolnom, hogy az oktatóm elvesztette az eszét. Bőszült ordítások visszhangoztak a fülemben: - Oldalkormányt egészen vissza és hozza egyenesbe a botkormányt! Egyenesbe! Nem hallja!? Te jó ég! Persze előbb-utóbb pánikba estem és kapkodni kezdtem. Egyik pillanatban egy vasútállomás pörgött előttem szédítő iramban, azután semmi, csak az üres ég, majd másodperceken belül mezők és fák rohantak felém. Észveszejtő sebességgel váltották egymást a dolgok, csak a villogó szem a tükörben és a vad üvöltés nem változott. - Hozza egyenesbe, maga szerencsétlen! Célozza meg azt a felhőt! Figyelje a mesterséges horizontot! Nem tudja, mire való a magasságmérő? Megmondtam, hogy maradjon ezer lábon, de mintha a falnak beszélnék! Egy idő után egyfajta tompultság vett rajtam erőt, értelmetlen szavak zsongtak a fejemben, az egyik mondat tökéletesen ellentmondott a másiknak. Kétségbeesetten igyekeztem követni az utasításokat, de egyre jobban összezavarodtam. Máskor is éreztem már ezt. Ismerős emlékek gomolyogtak az agyamban, aztán beugrott. Olyan volt ez, mintha Birtwhistle-éknél lettem volna. Birtwhistle-ékkel az volt a baj, hogy mindannyian egyszerre beszéltek. A gazda folyton az állatairól értekezett, a felesége a családi ügyekre összpontosított, míg Lent, az erős, tizennyolc éves fiút csakis a futball érdekelte. Nellie-t vizsgáltam éppen, azt a nagy fehér tehenet, amelyik mindig az ajtóval szemben állt a szürke kőistállóban. Néhány hete lesántult, és egyáltalán nem tetszett nekem a kinézete. - Volna szíves fölemelni a lábát, Len? - kértem. Nagyszerű, hogy itt van ez az izmos óriás, aki el tudja kapni az állat hátsó lábát, és nem kell fáradságos munkával fölemelni a gerendán átvetett kötéllel. A pata a nagy kezekben nyugodott, és láthattam, hogy félelmem nem volt alaptalan. A hasadt körmök közötti rész tiszta volt, de az interphalangeális izület körül jellegzetes duzzanat mutatkozott. - 146 -
Fölnéztem kuporgó testhelyzetemből. - Látja ezt; Mr. Birtwhistle? Fölfelé terjed a gyulladás. - Ja, ja... - A farmer odanyomta az ujját a gyulladt területre, és Nellie összerándult. - Eléggé fölhúzódott mán azon a lábán, ni. Gondútam, hogy ez csak egy kis patabűz és tettem rá... - Az ördögbe is! - vágott közbe Len. - A fiúk szép győzelmet arattak Hellerby ellen szombaton. Johnnie Nudd berámolt nekik egy párat, és... - ...tettem marószódát a körme közibe. - Mr. Birtwhistle mintha nem is hallotta volna a fiát, de hát ez mindig így ment. - Minden reggel és este tettem rá. Én mondom, hogy nincs antúl jobb. Fog egy tyúktollat és... - ...nem volnék meglepve, ha most szombaton is sikerülne neki - folytatta Len zavartalanul. Csúcs az a csatár, amikor... - …csak belemártya abba a folyadékba, és aztán bedugja a tollat a paták közibe. Olyan az, akár... - ...a jobb lábára kapja a labdát. Csak megcélozza és... Fölemeltem a kezemet. - Álljunk meg egy pillanatra! Mr. Birtwhistle, meg kell értenie, hogy ennek a tehénnek nem patabűze van. Ez itt gennyes izületi gyulladás, itt ni, közvetlenül a pata mellett. Nem akarok túlzásokba esni, de elgennyesedett az izületi üreg, és ez nagyon csúnya dolog. Birtwhistle lassan bólintott. - Úgy érti, hogy ez valami sipoly? Akkor legjobb volna fölvágni. Akkor kigyün a genny és... - ...mint a rakéta - folytatta Len. - Én mondom magának, hogy Johnnie egyszer még megnyeri a bajnokságot a Darlingtonnak, és akkor... Mindig is úgy gondoltam, hogy illik ránézni arra, aki beszél hozzánk, de ha ketten beszélnek egyszerre, az némiképp megnehezíti a dolgot, különösen ha az egyikük előttünk guggol, a másik meg a hátunk mögött áll. - Köszönöm, Len - mondtam. - Most már leteheti a lábát. - Fölegyenesedtem, és valahová kettejük közé irányítottam a tekintetemet. - Ezzel a betegséggel az a baj, hogy nem lehet egyszerű felvágással kikezelni. Nagyon gyakori, hogy szétbomlasztja az izület puha felszínét, az pedig pokolian fájdalmas. Nellie csak egyetérthetett velem. A külső köröm volt gyulladt, és szegény széles terpeszben állt, hogy a belső körömrészre helyezhesse a testsúlyát. A gazda feltette az elmaradhatatlan kérdést: - És mihez fogunk kezdeni vele? Abban a kínos meggyőződésben, hogy nem sokat számít, mit teszünk, próbáltam megfelelni: - Sulphanilamid hintőport adok neki, és arra kérem, hogy naponta háromszor borogassa. - Borogatás? - ragyogott fel a farmer. - Ahhó' nagyon értek. Mindig is... - Ha a Darlington szerződtetné Johnnie Nuddot, fogadok, hogy... - Várjon egy kicsit, Len - mondtam. - Milyen dunsztkötést használ, Mr. Birtwhistle? - Tehénganajt - válaszolta a farmer magabiztosan. - Semmi nem húzza ki úgy a rosszat, mint a jó tehénszar! Használtam én már aztat... - ...Átjárnék inkább Darlingtonba ahelyett, hogy a Vércsék meccseit nézzem - vágott közbe Len. - Kíváncsi volnék, hogy boldogul Johnnie a profik között, mert... Mosolyt erőltettem magamra. Magam is kedvelem a futballt, és meghatónak találtam, hogy Len a nemzeti bajnokság tágasabb panorámájával szemben előnyben részesít egy falusi csapatot, amelyik húsz néző előtt játszik. - Igen, igen, Len, tökéletesen megértelek. - Majd az apjához fordultam. - Én egészen másfajta dunsztkötésre gondoltam, Mr. Birtwhistle. A farmernak megnyúlt a képe és legörbült a szája. - Hát, én ugyan nem tanákoztam még antúl jobbal, mint a tehénganaj, pedig egész életemben jószágot tartottam. Összeszorítottam a fogamat. Ez az ősi orvosszer nagy tiszteletnek örvendett a harmincas évek völgységi farmereinek körében, és az volt a bökkenő, hogy gyakran valóban hatásosnak bizonyult. Semmi kétség, hogy a meggyűlt területen alkalmazott szarvasmarha-trágya jelentős hámmennyiséget bocsát ki, ráadásul gyulladásgátló hatása is van. Akkoriban számos hagyományos - 147 -
gyógymóddal kellett megismerkednem, szívtam is a fogamat, de a tehéntrágyát soha nem írtam elő, és ezen most sem akartam változtatni. - Talán igen - mondtam határozottan -, de én most inkább a kaolinra gondoltam. Küldjön el érte valakit a rendelőbe. Csak melegítse fel egy fazék forró vízben, és tegye rá a lábára. Órákon át tartja a meleget. Birtwhistle nem mutatkozott túlzottan lelkesnek, ezért újabb kísérletet tettem. - De ha akarja, használhat korpát is. Látom, hogy van ott egy Zsákkal. Erre felderült egy kicsit. - Ja... az mán jó lesz. - Rendben, tegyen rá napjában háromszor meleg korpát, használja a hintőport, és néhány nap múlva visszajövök, hogy megnézzem. - Tudtam, hogy a farmer megteszi, amit mondtam, mert lelkiismeretes állattenyésztő volt, de volt már dolgom ilyen esetekkel, és nem nagyon örültem nekik. Talán nincs is még egy betegség, ami olyan gyorsan legyengít egy jó tehenet, mint a fájós láb. Nagy, kövér állatok csonttá-bőrré asznak néhány hét leforgása alatt a gennyes izületi gyulladással járó fájdalmak miatt. De azért reménykedtem. - Meglesz, doktor úr- mondta Birtwhistle. - És most gyüjjön be a házba. Az asszony főzött magának egy jó teát. Ritkán utasítok vissza egy ilyen meghívást, de abban a tudatban léptem be a konyhába, hogy most fordulnak csak igazán keményre a dolgok. - Tessék, doktor úr- mondta a farmer felesége, és ragyogó mosollyal nyújtotta felém a gőzölgő bögrét. - Találkoztam tegnap a kis feleségével a piacon, és elmondta, hogy... - És gondújja, hogy az a maga hintőpora csudát tesz vele? - Nézett rám aggodalmasan a férje. - Nagyon remélem, mer' a Nellie igen jó tejelő. A legutóbbi fejéskor adott az vagy... - A Vércsék Dibham ellen játszanak a Hulton-kupában - kapcsolódott be Len is. - Az lesz csak a meccs! A múltkor is... Birtwhistle-né levegővétel nélkül folytatta: - ...milyen szépen berendezkedtek ott a Skeldale-ház fölső emeletén. Kellemes lehet odafönt azzal a szép kilátással, hogy... - ...öt gallont, és amikor lebornyazott... - ...kis híján legyőztek minket, de a fenébe is, én mondom, hogy... - ...egész Darrowbyt belátják onnan. De egy ilyen kövér asszonynak, mint én, nem lenne az jó. Mondom is a feleségének, hogy csak annak való olyan helyen lakni, aki fiatal és sovány: Az a sok lépcső és... Nagyot kortyoltam a bögréből. Ezzel végre sikerült egy pontra függesztenem a szememet és összpontosítanom a figyelmemet, miközben szünet nélkül folyt körülöttem a beszéd. Rendkívül fárasztónak találtam, hogy egyszerre kövessem mind a három Birtwhistle-t, és az persze végképp lehetetlen volt, hogy egy időben nézzek rá mindegyikre és megfelelő arckifejezéssel fogadjam eltérő mondanivalójukat. Ami leginkább meglepett, hogy egyikük sem haragudott a másikra azért, mert a szavába vágott. Soha nem mondtak olyat, hogy; „Most én beszélek, ha nem vetted volna észre”, vagy „Ne szakíts félbe!”, vagy „az Isten szerelmére, fogd már be!”. Tökéletes összhangban éltek egymással, miközben mind a hárman egyszerre beszéltek, és egyikük sem szentelt egy parányi figyelmet sem a másik szavainak. Amikor a rákövetkező héten újra megnéztem a tehenet, még rosszabb állapotban találtam. Birtwhistle gazda hiába követte híven az utasításaimat, Nellie alig bírt bicegni is, amikor behozta őt a legelőről. Len is ott volt, hogy tartsa a lábát, én pedig komoran szemléltem a megnövekedett duzzanatot. A pata tövéből egyenesen terjedt fölfelé a körmök hasadékáig, és a tehén az ujjam legenyhébb érintésére is fájdalmasan rántotta fel a lábát. Nem sokat mondtam, mert tudtam, milyen sors vár Nellie-re, és tudtam azt is, hogy Birtwhistle nem nagyon fog örülni, ha közlöm vele. Amikor legközelebb, a hét végén, ismét kimentem, csak rá kellett néznem a farmer arcára, hogy lássam: minden félelmem valóra vált. Magába volt roskadva és némán vezetett be az istállóba. - 148 -
Nellie most már csak három lábon állt: annyit sem kockáztatott meg, hogy gyulladt lábával egy pillanatra hozzáérjen a köves padlóhoz. És ami ennél is rosszabb, a kiszáradás előrehaladott állapotában volt: a két héttel ezelőtti ragyogó szőrű, egészséges állat csontsoványra aszott. - Félek, hogy elpusztul - motyogta Birtwhistle. A tehenek hátsó lábát nehéz fölemelni, de ma nem volt szükség segítségre, mert Nellie-t már semmi nem érdekelte. Megvizsgáltam a feldagadt körmöt. Hatalmasra duzzadt, és a csúnya, nagy daganatból genny szivárgott. - Látom, hogy a hasítékból jön - mutatott oda a farmer az ujjával a rothadó területre. - De hiába folyik ki, nem javul tűle. - Nos, erre nem is lehetett számítani - válaszoltam. - Emlékezzék vissza, megmondtam, hogy az izületen belül van a baj. - Hát, megesik az ilyen - mondta. - Jobb volna kihívni Mallockot. Alig ad ez már tejet, szegény öreg jószág, kiszáradt, mint a kóró. Mindig meg kellett várnom, hogy emlegetni kezdjék a dögnyúzó embert, mielőtt elmondhattam volna, hogy mi a teendő. Az első pillanattól fogva operálni kellett volna, de csak az időmet pocsékoltam volna a farmer győzködésével. A szarvasmarha körmének amputációja mindig borzalommal töltötte el a farmereket, és tudtam, hogy még most sem lesz könnyű meggyőznöm Birtwhistle-t. - Nincs itt szükség mészárosra - mondtam. - Van rá más megoldás is. - Más megoldás? De `iszen már mindent megpróbáltunk. Lehajoltam és újra fölemeltem a lábat. - Nézzen ide. - megmarkoltam a belső körmöt és könnyedén megfordítottam. - Ez a fele tökéletesen egészséges. Semmi baja. Elbírná Nellie teljes súlyát. - Ja, de hát ... mi van azzal a másikkal, amelyik beteg? - El tudnám távolítani. - Úgy érti, hogy... levágni? - Igen. Hevesen rázta a fejét: - Nem, nem, azt nem akarom. Eleget szenvedett már. Sokkal jobb lesz, ha elküldetek Jeff Mallockért, aztán végezze a dógát. Már megint. A farmerek nem éppen anyámasszony katonái, de ebben a beavatkozásban van valami, ami elborzasztja őket. - De Mr. Birtwhistle! - mondtam. - Hát nem érti? Ettől azonnal megszűnne a fájdalom! Enyhülne a nyomás, és a teljes súlyát a másik körömre tudná helyezni. - Azt mondtam, nem, doktor úr és komolyan is gondúltam. Maga mindent megtett, de én nem hagyom levágatni a lábát, és kész. Sarkon fordult és elindult. Tehetetlenül néztem utána. Semmit nem gyűlölök úgy, mint rábeszélni valakit arra, hogy operáltassa meg az állatát; egyszerűen azért, mert ha bármi rosszul sikerül, akkor én leszek a hibás. De mivel biztos voltam benne, hogy egyetlen órai munkával vissza tudnám adni ennek a jó tehénnek a régi egészségét, nem hagyhattam annyiban a dolgot. Kivágtattam az istállóból. A farmer már az udvar közepén járt, útban a telefon felé. Zihálva értem utol, amikor belépni készült a tanyaház ajtaján. - Mr. Birtwhistle, figyeljen rám egy percet! Én egy szóval sem mondtam azt, hogy le kell vágni a lábát. Csak az egyik körmét. - Hát az a fél lába, nem igaz? - nézett le a saját lábára. - Nekem az is túl sok. - De a tehén meg sem érezné - rimánkodtam. - Teljes érzéstelenítésben csinálnám. És egészen biztos vagyok benne, hogy sikerülne. - Doktor úr, én ezt el sem tudom képzelni. Nem teccik az ötlet. És még ha sikerülne is, csak egy nyomorék tehenet nyernék vele. - A legkevésbé sem. Nőne ott neki egy kis szarucsökevény, és akár fogadni is mernék, hogy észre sem lehet majd venni a dolgot. Hosszú, lapos pillantást vetett rám, és éreztem, hogy gyöngül. - 149 -
- Mr. Birtwhistle! - ütöttem tovább a vasat. - Nellie egy hónapon belül ugyanolyan kövér tehén lenne, és öt gallon tejet adna naponta. Ostobaságokat beszéltem - nem ajánlom a módszert egyetlen állatorvosnak sem -, de mintha valami őrület szállt volna meg. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy kutyatápot csináljanak ebből a tehénből, amikor meggyőződésem, hogy helyre tudom hozni. És volt még valami: megízleltem már azt a (talán gyerekes) örömöt, amikor sikerült megszüntetnem egy állat kínjait, és látványos gyógyulást elérnem. A szarvasmarha-sebészetben nem sok olyan operáció akad, amellyel ez elérhető, de a körömamputáció speciel ezek közé tartozik. - Mikor akarja csinálni? - kérdezte. - Holnap. - Rendben. Mennyi segítség kell hozzá? - Semennyi, csak maga és Len. Tízkor itt leszek. Másnap melegen sütötte a nap a hátamat, amikor kipakoltam a felszerelésemet egy kis réten a ház közelében. Sok nagy állatot operáltam már ilyen környezetben; illatos, zöld mezőben, háttérben a farm szürke kőépületei, még távolabb a dombok szelíd halmai, amelyek lágyan simultak bele a fehér bárányfelhős égbe. Sokáig tartott, amíg kivezették Nellie-t, holott nem kellett sokat jönnie, de amikor megláttam a csontos madárijesztőt, ahogy kínok közt vonszolja magát, a levegőben lógatva hasznavehetetlen lábát, egyszerre esztelenségnek tűntek tegnapi merész szavaim. - Rendben van - mondtam. - Állítsák ide. Itt jó lesz. - Nem messze, a fűben feküdt a tálcám a fűrésszel, a kloroformmal, a kötszerekkel, a tamponokkal és a jodoformmal. Elhoztam a hosszú kötelemet is, amellyel földre szoktuk vinni a szarvasmarhákat, de volt egy olyan érzésem, hogy Nellie-nél nem lesz rá szükség. Igazam volt. A pofájára tettem a maszkot, kloroformot öntöttem a szivacsra, és a nagy, fehér tehén szinte hálásan rogyott le a hűvös zöld pázsitra. - A Vércsék nagy meccset játszottak szerda este - kuncogott vidáman Len. - Johnnie Nudd nem rúgott gólt, de Len Bottomley... - Remélem, jót cselekszünk - motyogta Birtwhistle. - Ahogy ez kitámolygott ide, hát azt mondanám, hogy merő időpocsékolás az egész... - ...bebombázott nekik párat. - Len arca felderült az emléktől. - Szerencsések a Vércsék, hogy két olyan játékosuk van, mint... - Tartsa erősen azt a lábat, Len! - mordultam rá, végre az ő játékszabályaikat követve. - Maga meg, Mr. Birtwhistle, tartsa lenn a fejét! Nem hinném ugyan, hogy mozogni fog, de ha mégis, akkor több kloroformot adunk neki. A tehenek jól reagálnak a kloroformos altatásra, de nem szeretem, ha túl sokáig tart az érzéstelenítő hatása, mert visszakérődzhetik az ételt. Sietnem kellett. Gyorsan elkötöttem a patát, olyan erősen, hogy elszorítsam az ereket, majd hátranyúltam a tálcára a fűrészért. A könyvek tele vannak a körömamputáció alapos leírásaival, amelyekben sok szó esik ívelt bemetszésekről, bőrtükrözésről, amely feltárja az erek hálózatát, meg hasonlókról. De én több száz körmöt távolítottam el teljes sikerrel, és elég volt hozzá néhány gyors, határozott vágás. Nagy levegőt vettem: - Tartsa erősen, Len. - És munkához láttam. Néhány pillanatig csönd volt, csak a fém ritmikus csikorgása hallatszott a csonton, majd ott feküdt a beteg köröm a fűben. Sima szarucsonk maradt a helyén, amelynek néhány kapilláris eréből vér spriccelt elő. Egy görbe ollóval gyorsan eltávolítottam a csontmaradványokat a második ujjpercről, azután felemeltem a lábat. - Ezt nézzék meg! - kiáltottam. - Már csaknem szétrothadt! - És megmutattam a felbomlott szövetet az izületben és körülötte. - Látják ezt a sok gennyet? Nem csoda, hogy szenvedett. - Hamar felitattam a vért, megtisztogattam a felszínt, és beszórtam jodoformmal, majd vastag gézpólyát tettem rá, és felkészültem a kötözésre. Miközben letéptem a papirost a fehér géztekercsekről, egyszerre bűntudat fogott el. Annyira belemelegedtem a munkámba, hogy goromba voltam velük. Nem is válaszoltam Lennek, amikor a - 150 -
kedvenc csapatáról mesélt. De most, a kötözés percei alatt sort keríthetek egy kis barátságos évődésre. - Hé, Len - mondtam -, amikor a Vércsékről beszél, sohasem emlegeti azt, amikor öt-nullára kikaptak a Willertontól. Hogy is volt az? A fiatalember azzal válaszolt, hogy habozás nélkül rám vetette magát, és vadul a homlokomba öklelt. A dróthajú, busa fej támadása olyan volt, mintha egy gyapjas bika jött volna nekem; hanyatt zuhantam a fűben. Először csillagokat láttam, de aztán elvesztettem az eszméletemet. Mielőtt öntudatlanságba zuhantam volna, utoljára még elképedést és hitetlenkedést éreztem. Magam is szerettem a futballt, de azt soha nem gondoltam volna, hogy Lent tettlegességre ragadtatja a Vércsék iránti rajongása. Mindig olyan udvarias és szelíd fiúnak tűnt. Úgy sejtem, hogy csak pár másodpercig voltam eszméletlen, de az a gyanúm, hogy sokkal tovább feküdtem volna kiterülve a hűvös talajon, ha nem dörömböl bennem a tudat, hogy egy műtét kellős közepén volnék, vagy mi. Nellie még mindig békésen aludt a zöld hegyek karéjában. Birtwhistle gazda fogta a nyakát, de közben aggodalmasan nézett rám. Len pedig arccal lefelé, ájultan feküdt a tehén hátán. - Nem sérült meg, Doktor úr? - érdeklődött Birtwhistle. - Nem... nem... semmi komoly. Mi történt? - Szólnom kellett vóna. Nem bírja a vért látni. Ez a nagy anyámasszony katonája. - A farmer riadt pillantást vetett szendergő fiára. - De sose láttam még ilyen hirtelen kinyúlni. Egyenesen felöklelte magát. Oldalra hengerítettem a fiatalember tehetetlen testét, és folytattam a munkát. Lassan és gondosan végeztem a kötözést, mert fennállt a posztoperatív vérzés veszélye. Több réteg cinkoxidos ragtapasszal koronáztam meg a művemet, majd a farmerhoz fordultam. - Most már leveheti róla a maszkot, Mr. Birtwhistle. Végeztünk. Már a felszerelésemet mostam a vödörben, amikor Len felült, csaknem ugyanolyan hirtelen, ahogyan elzuhant. Halálosam sápadt volt, de a megszokott barátságos mosolyával nézett rám. - Mit is mondott a Vércsékről, Doktor úr? - Semmit, Len - válaszoltam gyorsan. - Abszolúte semmit. Három nap múlva visszamentem és levettem az eredeti kötést, ami kőkemény volt a rászáradt vértől és váladéktól. Újra behintőporoztam a csonkot, tiszta pólyát tettem rá, és bekötöztem. - Most már sokkal jobban érzi magát - mondtam, és Nellie tényleg jóval elégedettebbnek tűnt. Már rá is támaszkodott egy kicsit az operált lábára - elég bizonytalanul, mintha maga sem tudná elhinni, hogy az a szörnyűség elmúlt az életéből. Amikor végeztem, nagyot fohászkodtam magamban. Egy dolog tehetné tönkre az operáció sikerét, ha a gyulladás átterjedne a másik körömre. Akkor valóban nincs más hátra, mint a mészáros, és nyomában a rettenetes csalódás. De Nellie-nek nem ez lett a sorsa. Amikor a második kötést is levettem, csaknem begyógyult már a lába, és utána csak sokára láttam újra, vagy öt héttel a műtét után. Végeztem Birtwhistle malacainak beoltásával, majd - mintegy mellékesen - megkérdeztem tőle: - És hogy van Nellie? - Gyüjjön és nézze meg maga - válaszolta a farmer. - Pont az út menti legelőn van. Kettesben vágtunk át a réten, ott állt a fehér tehén a társai között, lehatott fejjel, buzgón ropogtatva. És jó sok füvet elropogtathatott azóta, hogy utoljára láttam, mert igencsak meghízott. - Gyere, Nellie! - A farmer megbökte az oldalát a hüvelykujjával, mire a tehén tett néhány lépést, azután megállt, és nekilátott egy újabb fűcsomónak. Sántaságnak a leghalványabb nyoma sem mutatkozott rajta. - Hát ez nagyszerű - mondtam. - És tejel is már? - Mi az hogy! Megint megaggya az öt gallont! - Kivett a zsebéből egy alaposan megtömött dohányszelencét, felnyitotta és elővarázsolt belőle egy ősrégi órát. - Tíz óra van, fiatalember. Len most megy be a házba teát inni meg harapni valamit. Bejönne egy csészére? Behúztam a nyakamat, és követtem őt a házba, ahol azonnal kitört a szóáradat.
- 151 -
- Valami nagyon vicces történt szombaton - mondta Len harsogó nevetéssel. - Walter Gimmett volt a bíró, és két büntetőt is megadott a Vércsék ellen. És tudja, mit csináltak a fiúk? Fogták és... - Jaj, hát nem szomorú, ami az öreg Brenttel történt? - billentette oldalra a fejét Mrs. Birtwhistle, miközben ájtatos tekintetet vetett rám. - Szombaton temettük, és... - Tudja, doktor úr- csatlakozott a férje is. - Azt gondútam, hogy csak a bolongyát járattya velem, amikor aszonta, hogy fog még öt gallont adni a Nellie. Soha nem... - ...fenéken billentették a szerencsétlent. Na, az se ad több büntetőt a Vércsék ellen. De azt látnia kellett volna... - ...ma lett volna a kilencvenedik születésnapja annak a szegény öregnek. Szerették őt a faluban, és nagyon sokan kijöttek a temetésére. A tiszteletes azt mondta, hogy... - ...hittem vóna. Gondútam, talán magára szed egy kis húst, oszt' akkó levágjuk. De milyen hálás vagyok magának... Ahogy ott álltam és elfehéredő ujjpercekkel markoltam a bögrét, véletlenül megpillantottam az arcomat a mosogató fölötti repedt tükörben. Ijesztő volt, mert üveges tekintettel meredtem a semmibe, és szinte a felismerhetetlenségig eltorzultak a vonásaim. Valami idióta mosoly ült ki az arcomra: nem csoda, hiszen egyszerre próbáltam lereagálni Walter bíró vicces fenéken billentését, szegény Mr. Brent szomorú halálát és Birtwhistle gazda megható háláját Nellie operációjának sikeréért. Olyannyira elkedvetlenített a saját látványom, hogy hamarosan kimentettem magam, és távoztam. A férfiak még javában falták Birtwhistle-né almás süteményeit, de akkor sem maradt abba az élénk társalgás, amikor eljöttem. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, hirtelen nagy béke szállt meg. A megnyugvás érzése akkor is velem maradt, amikor beszálltam a kocsiba, kihajtottam az udvarból, és rátértem a keskeny mellékútra. Még akkor is, amikor száz méter megtétele után leállítottam az autót és letekertem az ablakot, hogy még egy pillantást vessek a betegemre. Nellie most a fűben hevert. Teleette magát, és kényelmesen ledőlve kérődzött. Nincs megnyugtatóbb látvány a farmokon dolgozó állatorvosnak, mint ez a lassú, komótos őrlés. Egészséget jelez és megelégedettséget. A tehén rám pillantott a kőfal fölött, és a fehér fej, a nagy, jámbor szemek csak fokozták a jelenet békéjét, kiemelték a csöndet, amely a tanyaház bábeli nyelvzavara után körülfogott. Nellie nem tudott beszélni, de azok a lassan mozgó állkapcsok mindent elmondtak nekem, amit csak tudni akartam.
35. Nem sok dolog van, ami úgy meg tud indítani, mint egy könyörgő kutya. Azt; amelyikről szó van, egy lámpavashoz kötötték ki egy windsori üzlet előtt. A kutya mereven a bolt ajtajára szögezte a tekintetét, csak arra várva, hogy kijöjjön a gazdája, és néma könyörgésként újra meg újra két lábra ágaskodva pitizett. A repülést délutánra halasztották. Így mindannyian hozzájutottunk egy kis pihenéshez, és szó mi szó, az oktatóink is kilazíthatták feszülő idegeiket, de nekem elég volt ránéznem arra a kutyára, hogy elfelejtsem a RAF összes nyűgét, és visszaképzeljem magam Darrowbybe. Akkor vettük észre a kis kutyát a bódék között, amikor a piactéren ődöngtünk Siegfrieddel. Ha nem akadt dolgunk a rendelőben, gyakran sétáltunk ki a piactérre, hogy váltsunk pár szót a Drovers' Arms bejárata körül gyülekező farmerekkel. Néha egy-egy kintlevőségünket is sikerült behajtanunk, vagy néhány megrendelést szereznünk a következő hétre - és ha semmi ilyesmi nem történt, legalább élveztük a szabad levegőt. A kis kutya azzal hívta fel magára a figyelmünket, hogy leült a süteményes bódé előtt, és pitizett. - Nézd csak! - mondta Siegfried. - Kíváncsi lennék, honnan került ide. Közben a bódé tulajdonosa odadobott neki egy süteményt, amit a kutya mohón bekapott, de amikor a férfi kijött a pult mögül, és feléje nyújtotta a kezét, a kis állat elszaladt.
- 152 -
Kisvártatva megállt egy másik bódénál, ahol háztáji termékeket árultak. Tojást, sajtot, vajat, süteményt és fánkot. Habozás nélkül letelepedett, két lábra állt és kinyújtott manccsal, könyörgő tekintettel várakozott. Megböktem Siegfriedet: - Oda nézz, megint kunyerál! Kollégám bólintott. - Igen, elbűvölő kis jószág, nem igaz? Milyen fajtának nézed? - Szerintem keverék. Olyan, mint egy kis barna juhászkutya, de más is van benne, talán terrier. Nem sok időbe telt, hogy odadobjanak neki egy falatot. Ezúttal közelebb mentünk hozzá, és behízelgő hangon megszólítottam: - Hahó, kiskutya! -, és egy méterre tőle leguggoltam. - Gyere ide, hadd nézzelek meg! Felém fordult, és egy pillanatra rám emelte barátságos, barna szemét és kivételesen bájos kis pofáját. Szavaimra válaszul megcsóválta a bojtos farkát, de amint pár centit közelítettem hozzá, elfordult és minden sietség nélkül elindult a piaci tömegben, amíg szem elől nem veszítettük. Nem akartam terveket szőni a találkozásunkról, mert nem tudtam igazán eligazodni Siegfried kisállatokkal kapcsolatos nézetein. Elsősorban a lovak érdekelték, és sokszor mulattatta, hogy én mennyire odavagyok a kutyákért és a macskákért. Tény, hogy akkoriban Siegfried erősen ellenezte a házi kedvencek tartásának még a gondolatát is. Meglehetősen ingerülten reagált a témára, megveszekedett ostobaságnak nevezte - ezzel szemben az autójában öt válogatott eb utazott vele mindenhová. Most, harmincöt évvel később, már igen erősen pártolja a kisállattartást, de már csak egy kutyája van. Tehát nehéz lett volna kiszámítanom a reakcióját, így inkább visszafogtam magam, és nem követtem a kis állatot. Ahogy álltam ott, egy fiatal rendőr jött oda hozzám. - Egész délelőtt figyeltem, hogy koldul az a kis kutya a bódék között - mondta. - De nekem sem sikerült közelebb jutnom hozzá, mint magának. - Igen, elég furcsa. Láthatóan barátkozó, mégis fél. Kíváncsi vagyok, ki lehet a gazdája. - Szerintem kóbor kutya, doktor úr. Érdekelnek a kutyák, és azt gondolom, hogy mindegyiket ismerem a környéken. De ezt még sohasem láttam. Bólintottam. - Biztos, hogy igaza van. Sok minden történhetett. Talán rosszul bántak vele és megszökött, vagy kidobták egy kocsiból. - Igen - válaszolta. - Vannak ilyen kedves népek. Elfacsarodik a szívem, ha eszembe jut, hogy képesek kitenni egy védtelen állatot, hogy éljen meg, ahogy tud. Többször is megpróbáltam megfogni, de nem sikerült. Egész nap nem tudtam kiverni a fejemből a kutyát; még este, az ágyban sem szabadulhattam a kis barna jószág képétől, aki magányosan bolyong a nagyvilágban és úgy kér segítséget, ahogy tud. Akkoriban még agglegény voltam, és azon a héten, péntek este alaposan kicsíptük magunkat Siegfrieddel, mert a tíz mérföldre lévő East Hirdsley vadászbáljába készültünk. Az öltözködés abban az időben nehéz feladat volt, mert még a keményített ingmellek és a magas, merev gallérok járták, így a gombokkal vesződő Siegfried szobájából válogatott szitkok szűrődtek ki. Én még nála is rosszabb helyzetben voltam, mert kinőttem az öltönyömet, és miután sikerült begombolnom a fojtogatóan szoros gallért, még bele kellett préselnem magam a szmokingba, amely hónaljban kegyetlenül vágott. Amikor, minden nehézséget legyőzve, végre teljes díszben voltam, és óvatosan meg akartam próbálkozni néhány lélegzetvétellel, megszólalt a telefon. Az a fiatal rendőr jelentkezett, akivel a téren beszélgettem. - Itt van nálunk az a kutya, doktor úr! Tudja, amelyik a piactéren koldult. - Tényleg? Ezek szerint valakinek sikerült megfognia. Csönd lett a vonalban. - Nem, nem éppen. Az út mentén talált rá az egyik emberünk a várostól egy mérföldnyire, és behozta ide. Baleset érte. Szóltam Siegfriednek, aki az órájára nézett. - 153 -
- Mindig ilyenkor adódik valami, nem igaz, James? Amikor éppen indulni akarunk. Kilenc óra van, és már úton kéne lennünk. - Gondolkozott egy pillanatig. - Mindegy, ugorj oda és nézd meg, én itt várlak. Jobb volna, ha együtt mehetnénk el abba a bálba. Útban a rendőrőrsre forrón kívántam, hogy ne legyen túl sok tennivalóm. Ez a vadászbál sokat jelentett a főnökömnek, mert ott összegyűlt a vadásztársaság az egész környékről, és bár Siegfried alig táncolt, mindig remekül érezte magát, mert végre rokonlelkekkel társaloghatott és iszogathatott. Ezen kívül pedig meg volt győződve róla, hogy üzleti szempontból is előnyös a társasági érintkezés a kliensekkel. A kennelek az őrs mögött, az udvar végében voltak. A rendőr odavezetett, és kinyitotta előttem az ajtót. A kis kutya nagyon csöndesen feküdt az egy szál égővel megvilágított helyiségben, és amikor lehajoltam és megsimogattam barna bundáját, a farkával bágyadtan végigsöpört a szalmaágyon. - Farkat csóválni mindenesetre még tud - mondtam. A rendőr bólintott. - Hát, semmi kétség, hogy barátságos kis jószág. Megpróbáltam őt lehetőleg úgy megvizsgálni, hogy ne érjek hozzá. Nem akartam fájdalmat okozni neki, és elsőre nem látszott, hogy mennyire súlyos a sérülése. De bizonyos dolgok így is nyilvánvalóak voltak: számos horzsolást láttam, és ahogy behajlott a hátsó lába, az eltéveszthetetlenül törésre utalt, ráadásul véres volt a szája. Ez egy fogsérüléstől is lehetett, ezért gyöngéden felemeltem a fejét, hogy belenézhessek a szájába. A jobb oldalán feküdt, és ahogy elfordítottam a fejét, úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. A jobb szeme kifordult az üregéből, és úgy lógott a pofacsont fölött, mint valami szörnyű kinövés, egy nagy, csillogó gömb a szemfehérje mögé begyűrődött szemhéjakkal. Úgy tűnt, hogy nagyon régóta guggolok már ott a perverz látványtól lenyűgözve; teltek a másodpercek, és én csak bámultam bele a kis kutya képébe, ő pedig visszanézett rám - az ép, barna szeméből bizalom sugárzott, míg a másik, torz szemgolyó kifejezéstelenül meredt a semmibe. A rendőr hangja törte meg a révületemet. - Csúnya állapotban van, igaz? - Igen... igen... egy autó üthette el, és a sebekből ítélve még vonszolhatta is egy darabig. - Mi a véleménye, doktor úr? Tudtam, mire céloz. Az egyetlen ésszerű dolog az lett volna, ha kiiktatjuk ezt a senkinek sem kellő teremtményt a világból. Súlyosan megsebesült, ráadásul valószínűleg nem tartozik sehová. Egy nagy adag gyorsan ható altató, és megszűnnének a fájdalmai, én pedig mehetnék a bálomba. De a rendőr nem mondott semmi ilyesmit. Talán ő is belenézett abba a mélységes bizalmat tükröző fél szembe. Gyorsan fölálltam. - Használhatnám a telefont? A vonal másik végén türelmetlenség hallatszott Siegfried hangjában: - A pokolba, James, már fél tíz van! Ha oda akarunk érni, azonnal el kell indulnunk, különben megette a fene az egészet. Egy kóbor kutya, súlyos sebekkel? Nem értem, mi itt a probléma. - Tudom, Siegfried. Sajnálom, hogy feltartalak, de nem tudok dönteni. Szeretném, ha idejönnél és megnéznéd. Csönd, majd egy hosszú sóhaj. - Rendben van, James. Öt percen belül ott vagyok. Belépése kisebb felbolydulást okozott a rendőrőrsön. Siegfried még a munkaruhájában is választékos külsővel rendelkezett, de amikor frissen mosdva és borotválkozva, a ragyogó fehér ing és fekete nyakkendő fölé vetett teveszőr felöltőben beviharzott az őrsre, úgy festett, akár egy earl. Tiszteletteljes pillantások kereszttüzében vonult ki az udvarra egy rendőr vezetésével. - Erre tessék, uram - mondta a fiatalember, és megint átvágtunk az udvaron. Siegfried nem szólt semmit. Lehajolt a kutyához, és ugyanúgy érintés nélkül kezdte vizsgálgatni, akárcsak én. Majd óvatosan fölemelte a fejét, és meglátta a szörnyű szemet. - 154 -
- Istenem! - mondta részvéttel, és a hang hallatán a hosszú, borzas farok végigsöpört a padlón. Siegfried néhány másodpercig szótlanul bámult a kutya képébe; a csöndben csak a szalma zizegése hallatszott, ahogy az állat a farkát csóválta. Főnököm végül fölegyenesedett. - Vigyük be - mormolta. A rendelőben elaltattuk a kis jószágot, és amikor már öntudatlanul feküdt az asztalon, végre alaposan megvizsgálhattuk. Pár perc múltán Siegfried visszahelyezte a sztetoszkópot a fehér köpenye zsebébe, és mindkét tenyerét kitámasztotta az asztalon. - Kifordult szemgolyó, combcsonttörés, ismeretlen számú horzsolás, törött körmök. Ez legalább éjfélig el fog tartani kettőnknek. Nem válaszoltam. A főnököm meglazította a fekete nyakkendőt, és kigombolta a legfelső inggombját. Lefejtette magáról a gallért, és felakasztotta a műtőslámpa keresztrúdjára. - Micsoda megkönnyebbülés! - motyogta, és elkezdte kipakolni a varróeszközöket. Ránéztem az asztal felett. - És mi lesz a vadászbállal? - A fenébe a vadászbállal! - felelte Siegfried. - Lássunk munkához! Hozzáláttunk, és ez jó időre lefoglalt minket. Én is felakasztottam a galléromat a kollégámé mellé, majd a szemmel kezdtük. Tudtam, hogy ugyanarra gondolunk mind a ketten: mielőtt bármit mást csinálnánk, ettől a borzadálytól kell megszabadulnunk. Én benedvesítettem a nagy szemgolyót, és széthúztam a szemhéjakat, míg Siegfried finoman visszamesterkedte a szemet az üregébe. Fellégeztem, amikor a helyére került, és már csak a szaruhártya volt látható. Siegfried elégedetten kuncogott. - Szinte úgy fest, mint egy rendes szem, nem igaz? - Fogta az opthalmoszkópot, és belenézett. - Nem látok nagyobb kárt, még az is lehet, hogy olyan lesz, mint régen. De a biztonság kedvéért pár napra összevarrjuk a szemhéjakat. A törött sípcsont két fele csúnyán elvált egymástól, és sokat kellett bajlódnunk, amíg sikerült pontosan összeillesztenünk őket, mielőtt begipszeltük volna a végtagot. De végül ezzel is megvoltunk, és nekiláthattunk a számos vágás és horzsolás összeöltésének. A munkának ezt a részét már külön-külön végeztük, és hosszú ideig nem hallatszott más a műtőben, mint az ollók csattogása, amelyekkel levágtuk a barna szőrt a sebek körül. Tudtuk, hogy szinte bizonyosan fizetség nélkül dolgozunk, de a legzavaróbb mégis az a gondolat volt, hogy végül hiábavalónak bizonyulhat minden erőfeszítésünk, mert el kell az állatot altatnunk. Egyelőre azonban a rendőrség felügyelete alatt állt; csak ha tíz napig senki sem jelentkezik érte, akkor jön az eutanázia. De ha az egykori tulajdonosokat valóban érdekelte volna a sorsa, akkor miért nem próbáltak kérdezősködni utána a rendőrségnél, még mielőtt... Éjfél múlt, mire befejeztük a munkát és elmostuk a műszereket. Siegfried beledobta az utolsó varrótűt is a tálba, és szemügyre vette az alvó állatot. - Azt hiszem, kezd magához térni - mondta. - Vigyük át a tűzhöz, és igyunk egyet, amíg felébred. Pokrócra tettük, majd átcipeltük a kutyát a nappaliba, és lefektettük a szőnyegen a vörösen izzó széndarabok előtt. Kollégám felnyúlt a kandallópárkány fölötti üvegajtós szekrénybe, elővette a whiskys üveget és két poharat. Itallal a kézben, gallér nélkül, még mindig ingujjban, fehér, keményített ingmellben és paszomántos nadrágban voltunk, ami az elszalasztott bálra emlékeztetett minket; hátradőltünk a székben a kandalló két oldalán, míg kettőnk között békésen aludt a betegünk. Már sokkal megnyugtatóbb látványt nyújtott. Egyik szemét lezárták a védő öltések, a hátsó lába mereven nyúlt el a fehér gipszben, de rendes, tiszta, ápolt külsőt mutatott. Úgy festett, mintha tartozna valahová - noha efelől persze komoly kétségeink voltak. Csaknem hajnali egy óra lett, és már jócskán a fenekére néztünk a palacknak, amikor megmozdult a kócos, barna fej. - 155 -
Siegfried előrehajolt, és megérintette az állat egyik fülét, mire a farka azonnal végigsöpört a szőnyegen, és rózsaszínű nyelvével megnyalta Siegfried ujjait. - Mennyire aranyos ez a kis kutya - mormolta kollégám, de valahogy messziről jött a hangja. Tudtam, hogy ő is aggódik. Két nappal később kiszedtem a varratokat a szemhéjból, és örömmel fedeztem fel alattuk az ép szemet. A fiatal rendőr velem együtt örült. - Nézze meg az ember! - kiáltott föl. - Meg nem lehet mondani, hogy bármi baj érte. - Igen, csodálatosan rendbe jött. És eltűnt az összes duzzanat és bevérzés is. - Egy pillanatig tétováztam. - Érdeklődött már utána valaki? Megrázta a fejét. - Még senki. De van még nyolc napunk, és mi addig is gondját viseljük. Többször is felkerestem a rendőrőrsöt, és a kis állat leplezetlen örömmel üdvözölt. Minden félelme elpárolgott, begipszelt lábára állva rám támaszkodott a mancsával, és hevesen csóválta a farkát. De ahogy telt az idő, úgy erősödtek bennem a rossz sejtelmek, és a tizedik napon szinte rettegve léptem be a rendőrőrsre. Nem hallottam semmit. A lépés elkerülhetetlen volt. Elaltatni egy öreg vagy gyógyíthatatlan beteg kutyát gyakran könyörületes cselekedet, de egy fiatal, egészséges kutya estében elviselhetetlen. Gyűlöltem, de ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyek alól nem bújhat ki az állatorvos. A fiatal rendőr ott állt az ajtóban. - Még mindig semmi hír? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. Bementem a kennelbe, és a kis, kócos jószág megint felugrott rám, s ragyogó szemmel, nyitott szájjal az arcomba nevetett. Gyorsan elfordultam. - Azonnal meg kell tennem, különben nem leszek képes rá. - Doktor úr- a rendőr a karomra tette a kezét -, úgy gondoltam, hogy magamhoz veszem. - Igen? - bámultam rá. - Úgy van. Sok kóbor kutya fordul meg itt, és hiába sajnálom őket, nem szerezhetünk mindegyiknek otthont, igaz? - Sajnos, igaz - válaszoltam. - Nekem is ez a problémám. Lassan bólogatott. - De valahogy ez más, és úgy érzem, hogy a legjobbkor érkezett. Van két kislányom, akik állandóan rágják a fülemet, hogy szerezzek nekik egy kutyát. Ez a kis jószág éppen jó lenne. Forró megkönnyebbülés öntött el. - Tökéletesen egyetértek. Valóban nagyon jó természetű kutya. Lefogadom, hogy remekül ki fog jönni a gyerekekkel. - Jó, akkor ez el van intézve. Gondoltam, hogy azért kikérem a tanácsát. - És boldogan mosolygott. Úgy néztem rám, mintha most látnám először. - Hogy hívják? - Phelps - válaszolta -, Phelps közrendőr. Jóképű, fiatal fickó volt, tiszta arcú, vidám, kék szemű, és szolid megbízhatóságot árasztott maga körül. Alig tudtam megállni, hogy ne kezdjem el szorongatni a kezét és veregetni a vállát. De sikerült megőriznem orvosi méltóságomat. - Nos, ez remek. - Lehajoltam és megsimogattam a kis kutyát. - Ne felejtse el behozni a rendelőbe tíz nap múlva, hogy kivegyük a varratokat, és egy hónap után a gipszet is leveszem. Végül Siegfried szedte ki a varratokat, és én csak négy héttel később láttam viszont a páciensünket. Phelps közrendőr nemcsak a kutyát, hanem a négy- és hatéves kislányokat is magával hozta. - Azt mondta, hogy ilyentájt lehet levenni róla a gipszet - közölte, és én bólintottam. Lenézett a gyerekekre. - Akkor rajta, tegyétek fel az asztalra. - 156 -
A kislányok lelkesen nyalábolták át új kedvencüket, és miközben ráemelték az asztalra, a kutya boldogan csóválta a farkát, és széles mosolyra húzódott a szája. - Úgy tűnik, bevált a terve - mondtam. Elmosolyodott. - Az nem kifejezés. Imádják egymást. El sem tudom mondani, mennyi örömöt szerez nekünk. Családtag lett nálunk. Fogtam a kis fűrészemet, és nyiszálni kezdtem a gipszet. - Ez fordítva is igaz lehet - mondtam. - Egy kutyának szerető otthonra van szüksége. - Hát, ennél szeretőbbre aligha találhatott volna. - Végigsimított a barna bundán, és nevetve szólította meg a kis kutyát. - Így jár az, kisöreg, aki koldulni mer a piacon: a törvény kezére jut!
36. Amikor beléptem a RAF-hoz, volt egy titkos félelmem. Egész életemben szédülős voltam, és még ma is elég lenéznem akár a legkisebb magasságból, hogy elfogjon ez a félelmetes pánikérzés. Mi lesz akkor, gondoltam, ha majd repülni fogok? Nem lett semmi. A legteljesebb nyugalommal tudtam letekinteni a nyitott pilótaülésből az alattam elterülő sok száz méteres mélységbe, tehát a félelmem alaptalannak bizonyult. Állatorvosi praxisomban is voltak azonban félelmeim; eleinte a Mezőgazdasági Minisztériumtól való rettegés szorította leginkább a szívemet. Lehet, hogy különösen hangzik, de így igaz. A papírmunka ijesztett meg - az a rengeteg nyomtatvány. Ami a minisztériumi munka gyakorlati részét illeti, szerénytelenül kijelenthetem: azzal sosem volt gondom. Gondolataim gyakorta forogtak a tuberkulin-tesztek körül, amelyeket el kellett végeznem - lenyírni egy kis területet pontosan a megfelelő helyen az állat nyakán, bevezetni a tűt a vastag bőrbe, és befecskendezni egytized köbcenti oltást. Hill gazda farmján történt, hogy elégedetten figyeltem az injekciós tű nyomán megjelenő intrakután „borsót”. Ha ez feltűnt a bőr alatt, akkor tudtam, hogy rendben elvégeztem a feladatot. - Ez a hatvanötös - mondta a farmer, majd enyhén sértett kifejezés jelent meg az arcán, amikor látta, hogy ellenőrzöm a számot az állat fülében. - Csak az idejét vesztegeti, doktor úr. Megvan a teljes lista, minden a legnagyobb rendben. Direkt magának írtam le, hogy magával vihesse. Nekem azért voltak kételyeim. Minden farmer meg volt győződve arról, hogy hibátlan az állomány nyilvántartása, de én többször is pórul jártam már. Mintha sajátos tehetségem lett volna ahhoz, hogy az összes lehetséges adminisztrációs hibát elkövessem, és ehhez nem volt szükségem a farmerek segítségére. De mégis... nagy volt a kísértés. Ránéztem a durva ujjak között tartott hosszú számsorra. Ha elfogadnám a listát, rengeteg időt takaríthatnék meg. Még több mint ötven állat várt rám itt, és további két csordát kellett volna tesztelnem még ebéd előtt. Az órámra pillantottam. A fenébe is! Tetemes csúszásban voltam, és a tehetetlen bosszúság jól ismert érzése fogott el. - Rendben, Mr. Hill, elfogadom és nagyon köszönöm. - A zsebembe tettem a papírost és elindultam az istállóban, viharsebesen megnyírva és beoltva az állatokat. Egy héttel később a következő rémisztő üzenet várt a határidőnaplómban: „Hívja fel a minisztériumot!” E Miss Harbottle kézírásával bejegyzett mondat mindannyiszor megfagyasztotta bennem a vért. Egyszerűen csak annyit jelentett, hogy telefonálnom kell a Mezőgazdasági Minisztérium helyi hivatalába, de valahányszor a titkárnőnk leírta ezeket a szavakat, tudtam, hogy már megint bajban vagyok. Remegő kézzel nyúltam a kagyló felé. Most is, mint mindig, Kitty Pattison vette fel a telefont, és sajnálkozást éreztem ki a hangjából. Ez a kedves lány irányította az iroda személyzetét, és mindent tudott a vétkeimről. Igaz, hogy ha valami apró-cseprő dologról volt szó, akkor néha ő maga hozta a tudomásomra, de ha igazán súlyos bűnt követtem el, akkor a főnökével, Charles Harcourt körzeti felügyelővel kellett beszélnem. - Á, doktor úr! - üdvözölt Kitty vidáman. Tudtam, hogy együtt érez velem, de ez mit sem segített rajtam. - Mr. Harcourt szeretne magával beszélni. - 157 -
Na tessék! Ettől a baljós mondattól mindig elállt a szívverésem. - Köszönöm - mondtam rekedtem, és egy örökkévalóságig vártam, amíg odakapcsoltak. - Herriot! - dörgött bele a hang a telefonba. Nyeltem egyet. - Jó napot, Mr. Harcourt! Hogy van? - Megmondhatom önnek, hogy vagyok. Rohadt ideges vagyok, ha éppen tudni akarja! Nagyon is el tudtam képzelni a jóképű, kolerikusan elszíneződött arcot, amint még vörösebbre változik, és szikrákat hány a szeme. - Sőt, rohadtul dühös vagyok! - Jaj, istenem! - Maga csak ne jajgasson. Legutóbb is ezt tette, amikor állítólag azt a Frankland-tehenet tesztelte, amelyik akkor már két éve megdöglött! Ez igen figyelemre méltó volt, kíváncsi lennék, hogy csinálta. Most pedig ellenőrzöm a High View-i Hill-farmon végzett tesztjét, és itt van két tehén, a 74-es és a 103-as, akiket maga, úgymond, beoltott. De a nyilvántartásunkból kiderül, hogy mind a kettőt eladták hat hónappal ezelőtt a brawtoni állatvásáron. Egyszóval maga újabb orvosi csodát produkált! - Sajnálom... - Ne sajnálja, barátom, ez igazán fantasztikus teljesítmény volt magától! Itt vannak előttem a számok, a bőrvastagság, az összes adat. Látom, hogy mindkét állatot vékony bőrűnek találta, jóllehet abban az időben tíz kilométerre voltak onnét. Ilyen messzire ellátni nem csekélység! - Nos, én... - Elég, Herriot. Ne mentegetőzzék. Elegem van ebből a komédiából. Még egyszer és utoljára közlöm magával, és remélem, hogy megértett. - Szünetet tartott, és én szinte láttam, hogyan húzza ki széles vállát, miközben belemordul a telefonba: - Nézzen bele az álllatnak abba a rohadt fülébe! Sietve válaszoltam: - Ezt fogom tenni, Mr. Harcourt, biztosíthatom róla, hogy mostantól... - Rendben, rendben, de van itt még valami. - Még valami? - Igen, még nem fejeztem be. - A hang fáradt színezetet öltött. - Megkérhetem, hogy próbáljon visszaemlékezni, melyik tehenet helyezte a TB-rendelet hatálya alá a Low Parks-i Wilsonfarmon? A tenyerembe vájtam a körmömet. Veszélyes vizek felé hajóztunk. - Igen. Emlékszem rá. - Hát akkor, Herriot fiam, emlékszik-e arra a kis beszélgetésre, amelyet a nyomtatványokról folytattunk? - Charles megpróbált türelmes lenni, mert jól nevelt ember volt, de ez sokba került neki. - Nem mondtam akkor, hogy nyújtson be valamit? - De igen, persze. - Akkor miért nem küldte be a mészáros tanúsítványát? - A tanúsítványt... nem küldtem...? - Nem, nem küldte - mondta. - És ezt őszintén szólva nem értem. Lépésről lépésre végigvettem magával legutóbb, amikor szintén elfelejtette benyújtani az értékbecslési megállapodás egy példányát. - Jaj, tényleg sajnálom. Mély sóhaj hallatszott a vonal másik végén. - És ehhez nincs mit hozzátenni. - Elhallgatott. - Megmondom, mit fogunk csinálni. Menjünk végig még egyszer a folyamaton, rendben van? - Igen, hát persze. - Helyes - mondta. - Először is, ha fertőzött állatot talál, kitölti a B 205-ös űrlapot, amely az állat elzárását és elkülönítését előíró végzés. Ezután - és hallottam, ahogyan az ujján számolja a felsorolt pontokat - következik a B 207-es űrlap C változatának kitöltése, a felszólítás az állat levágására. Majd a B 208-as D változata, azaz a halotti bizonyítvány. Azután a B 196-os, az állatorvosi felügyelő jelentése. Azután a B 209-es, az értékbecslési megállapodás, míg abban az esetben, ha a tulajdonos ellenkezik, ott van a B 213-as, az értékbecslő kirendelése. Azután a B 212-es, az értesítés a tulajdonosnak a vágás helyéről és idejéről, végül a B 230-as a kötelező tisztításról és fertőtlenítésről. A fenébe, ezt egy gyerek is meg tudja jegyezni. Pofonegyszerű, nem igaz? - 158 -
- Igen, igen, hogyne, tökéletesen. - Nekem a legkevésbé sem volt egyszerű, de ezt bölcsen elhallgattam. Harcourt eddigre szépen lenyugodott, nem akartam újra feltüzelni. - Nos, nagyon köszönöm, Mr. Harcourt - mondtam. - Igyekezni fogok, hogy többé ne legyen semmi gond. - Azzal az érzéssel tettem le a telefont, hogy sokkal rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok, de ezzel együtt még jó ideig feszültek az idegeim. Az volt a legfőbb baj, hogy a minisztériumi munkára kétségbeejtően szüksége volt a gyakorló állatorvosnak. Azokban a bizonytalan időkben ez volt az első számú kereseti forrásunk: a TB-rendelet végrehajtása. Amikor fertőzött tehenet talált az állatorvos, kötelessége volt gondoskodnia arról, hogy az állatot azonnal levágják, mert a teje veszélyt jelentett az emberekre. Ez egyszerűen hangzik, de sajnos a törvény azt is előírta, hogy minden egyes boldogtalan állat balsorsának egész tengernyi nyomtatvány kitöltésével kell emléket állítani. Nemcsak az volt a gond, hogy olyan sok űrlap volt, de ráadásul ezeket döbbenetesen sok helyre kellett megküldeni. Néha az volt a benyomásom, hogy csak nagyon kevesen vannak Angliában, akik nem kapnak belőlük. Charles Harcourt mellett az érintett farmer, a rendőrség, a minisztériumi főosztály, a mészáros és a helyi hatóság is szerepelt a címzettek között. És csaknem mindig sikerült megfeledkeznem valamelyikükről. Visszatérő rémálmaimban a piactér közepén láttam magamat, amint hisztérikusan nevetve nyomtatványokat szórok szét az arra járók között. Ráadásul a mai eszemmel nehéz elhinnem, miért is csináltam, amikor e sok testi-lelki megpróbáltatás mindöszsze egy guinea tizenhat pennyt hozott a konyhára egy-egy elhalálozott jószág után. Alig két nappal a kerületi felügyelővel folytatott eszmecsere után újabb tehenet kellett a TBrendelet hatálya alá helyeznem. Amikor az űrlapok kitöltésére került a sor, aggodalommal eltelve ültem le a rendelő asztalához, újra meg újra végigmentem minden papíron, majd sorba rendeztem és egyenként borítékoltam őket. Ezúttal nem lehetett bennük hiba. Magam vittem el a postára, és néma fohász kíséretében dobtam be őket a postaládába. Charles másnap reggel megkapja, és hamarosan kiderül, ha megint elkövettem valamit. Amikor két nap is eseménytelenül telt el, már azt hittem, hogy biztonságban vagyok, de amikor a harmadik nap délelőttjén két vizit között beugrottam a rendelőbe, a következő üzenet fogadott: „Hívja fel a minisztériumot!” Kitty Pattison hangja feszültnek tűnt. És még csak meg sem próbálta leplezni. - Ó, igen, doktor úr- mondta sietősen. - Mr. Harcourt kért meg, hogy telefonáljak magának. Máris kapcsolom. Csaknem megállt a szívem, miközben a szokásos üvöltésre vártam, de amikor egy nyugodt hang szólalt meg a vonalban, csak még jobban megrémültem. - Jó napot, Herriot. - Charles kurta volt és személytelen. - Arról a tehénről szeretnék magával beszélni, amelyikre a legutóbb alkalmazta a rendeletet. - Igen? - nyögtem. - De nem telefonon át. Azt szeretném, ha bejönne ide a hivatalba. - A... hivatalba? - Igen, méghozzá most rögtön, ha lehet. Letettem a telefont, és remegő térdekkel mentem ki a kocsihoz. Charles Harcourt ezúttal valóban ki van borulva. Valami visszafojtott dühöt éreztem a hangjában, és hogy be kell mennem a hivatalba... ez csak a legsúlyosabb kihágás esetén fordult elő. Húsz perccel később már a minisztérium kirendeltségének folyosóján visszhangoztak a lépteim. Mereven mozogtam, akár a halálraítélt, miközben elhaladtam az ablakok előtt, amelyek mögött a gépírónők dolgoztak, majd megálltam a folyosó végén a „Kerületi felügyelő” feliratú ajtónál. Vettem egy utolsó, szorongó lélegzetet, és bekopogtam. - Jöjjön be. - A hang még mindig nyugodt és fegyelmezett volt. Charles mosolytalanul nézett fel az íróasztalától, amikor beléptem. Hellyel kínált, de közben jeges pillantást vetett rám. - Herriot! - kezdte. - Most aztán tényleg benne van a slamasztikában! Charles annak idején őrnagy volt a pandzsábi lövészeknél, és ebben a pillanatban úgy nézett ki mintha még mindig az volna. Jó külsejű férfi, tiszta arcú, pirospozsgás, erőteljes arccsonttal a határozott áll fölött. A vészterhesen villogó szempárba nézve az ötlött fel bennem, hogy csak egy bolond húzna ujjat egy ilyen emberrel - és közben megvolt az a rossz sejtelmem, hogy én pontosan ezt tettem. Kiszáradt torokkal várakoztam. - 159 -
- Tudja, Herriot - folytatta -, a legutóbbi telefonbeszélgetésünk után a TB-nyomtatványokról, azt hittem, hogy végre egy kis nyugtom lesz magától. - Nyugta...? - Igen, tudom, hogy ostobaság volt részemről, de miután nem sajnáltam az időt, hogy végigmenjek magával a folyamaton, tényleg azt gondoltam, hogy odafigyel rám. - Én odafigyeltem! - Igen? Remek. - Hervasztó pillantást vetett rám. - Ez esetben feltételezem, hogy még nagyobb ostobaság volt tőlem arra számítani, hogy betartja az utasításaimat. Balgaságomban azt hittem, hogy érdekli mindaz, amit elmondtam. - Mr. Harcourt, én tényleg... - Akkor miért - dörrent rám minden előzetes figyelmeztetés nélkül, akkorát csapva nagy öklével az asztalra, hogy táncba kezdtek a tollak és a tintatartók - , mi a fészkes fenéért szórakozik velem? Ellenálltam a vágynak, hogy megfutamodjam. - Szórakozom... nem egészen értem... - Nem?! - Továbbra is az asztalt verte. - Akkor majd elmondom magának. Az egyik állatorvosi felügyelő kint járt azon a farmon, és azt tapasztalta, hogy maga nem rendelte el a tisztítást és fertőtlenítést. - Nem tettem volna? - Nem, bizony hogy nem tette! Nem a farmernek juttatta el a felszólítást, hanem ideküldte nekem. Azt akarta talán, hogy én menjek ki és fertőtlenítsem azt a helyet, igen? Szeretné, ha megjelennék ott, fognám a slagot és... csak mondja, ha ez a kívánsága, mert máris indulok! - Jaj, nem, nem, dehogy! Harcourt láthatóan nem volt megelégedve a hatalmas zajjal, mert most már mindkét kezével verte az asztalt, fülsiketítően dobolva a fán, miközben vadul szikrázott a szeme. - Herriot! - bömbölte. - Már csak egy dolgot szeretnék megtudni magától. Kell magának ez a rohadt munka, vagy sem? Csak mondja meg, és én kiadom valaki másnak. Akkor talán mindkettőnknek nyugodtabb lehetne az élete! - Kérem, Mr. Harcourt, szavamat adom önnek, hogy... én... mi... mi tényleg akarjuk ezt a munkát. - És ezt a legteljesebb őszinteséggel mondhattam. A nagy ember visszasüppedt a székébe, és néhány pillanatig némán méregetett. Aztán az órájára nézett. - Tíz perccel múlt dél - mormolta. - Itt az ideje, hogy igyunk egy sört ebéd előtt a Vörös Oroszlánban. A kocsmában nagyot húzott a poharából, gondosan visszatette maga elé az asztalra, aztán elgyötört tekintettel fordult felém. - Tudja, Herriot, néha szívből kívánom, hogy hagyjon fel ezzel a dologgal. Látja, mennyire ki tud hozni a sodromból. Hittem neki. Az arca mintha veszített volna egy kicsit a színéből, és enyhén reszketett a keze, amikor ismét fölemelte a poharat. - Őszintén sajnálom, Mr. Harcourt, nem tudom, hogyan fordulhatott elő. Ezúttal mindent megpróbáltam, hogy jól menjen, és a jövőben is mindent el fogok követni, hogy ne okozzak galibát. Bólintott néhányat, majd megragadta a vállamat. - Jó, jó... igyunk rá még egyet. Odament a pulthoz, meghozta az italokat, majd egy barna borítékot húzott elő a zsebéből. - Egy kis nászajándék, Herriot. Hallottam, hogy nemrégiben nősült, fogadja el ezt a feleségemtől és tőlem a jókívánságainkkal együtt. Nem tudtam, mit mondjak. Kibontottam a csomagolópapírt, és egy kis barométert pillantottam meg. Elöntött a szégyen, és kinyögtem pár köszönő szót. Ez az ember a minisztérium területi kirendeltségének volt a vezetője, én pedig az ő legújabb és legalacsonyabb rangú beosztottja. Ez még hagyján, de biztos voltam abban, hogy több gondot okoztam neki, mint az összes alárendeltje együttvéve - olyan voltam, mint egy elemi csapás. Semmilyen értelmes oka nem lehetett annak, hogy barométert ajándékozzon nekem. - 160 -
Ez az élmény csak fokozta rettegésemet a nyomtatványoktól, olyannyira, hogy forrón reméltem: jó sokáig nem lesz dolgom tüdővészes állattal. Ám úgy rendelte a sors, hogy a következő napokban egymást érték a klinikai vizsgálatok, és én az elkerülhetetlenség érzésével szemrevételeztem Mr. Moverley ayrshire-i tehenét. A halk köhécselés állított meg, és késztetett arra, hogy alaposabban is megnézzem, ami nagyon gyorsan lelohasztotta a kedvemet. Újabb eset: a csontos testre ráfeszül a bőr, a légzése kissé szapora, és hallom azt a mély hangú köhögést is. Szerencsére ma már nem találkozni ilyen tehénnel, de akkoriban nagyon is gyakori volt ez a betegség. Megkerültem az állatot, és megvizsgáltam a fejénél a falat. A durva köveken tisztán látszottak az árulkodó köpetek. Gyorsan mintát vettem belőlük egy üveglapra. A rendelőbe visszaérkezve a Ziehl-Nielson-eljárással kezeltem a mintát, majd betettem a tárgylemezt a mikroszkóp alá. A tuberkulózis-bacillusok apró, vörös, irizáló, halálos csoportjai csak úgy nyüzsögtek a sejtekben. Nem mintha szükségem lett volna a bizonyítékra, de ott volt előttem. Moverley gazda persze nem volt boldog, amikor másnap reggel közöltem vele, hogy le kell vágni a tehenét. - Semmi komoly, csak meghűlt egy kicsit - morogta. A farmerek sohasem örültek, ha egy magamfajta alacsony rangú bürokrata kivonta a forgalomból egy tejelő tehenüket. - De sejtem, hogy nincs értelme vitatkozni. - Biztosíthatom, Mr. Moverley, hogy nincs semmi kétség. Tegnap este megvizsgáltam a mintát, és... - Jó, ne is beszéljünk róla. - A farmer türelmetlenül legyintett. - Ha az a rohadt kormány aszondja, hogy a tehénnek vesznie kell, akkor az úgy is lesz. De kártérítést, azt kapok, nem igaz? - Igen, persze. - Mennyit? Gyors fejszámolást végeztem. A rendelet szerint az állat értékét úgy kell megszabni, mintha jelenlegi állapotában hirdetnék meg eladásra. A minimális ár öt font, és semmi kétség, hogy ez a kiszáradt tehén ebbe a kategóriába esik. - A rendelet értelmében öt fontot - mondtam. - Francokat! - válaszolta Moverley. - Kijelölhetünk egy értékbecslőt, ha tőlem nem fogadja el. - Ugyan, essünk túl rajta. - Láthatóan utálkozott, én pedig nem tartottam okos dolognak közölni vele, hogy csak egy részét kapja meg az öt fontnak, a halotti bizonyítványtól függően. - Rendben van - mondtam. - Akkor szólok Jeff Mallocknak, hogy minél előbb jelentkezzen a tehénért. Kevésbé zavart, hogy népszerűtlenné váltam Moverleynél, mint a rám váró félelmetes nyomtatványok kitöltése. A puszta gondolatától is elöntött a veríték, hogy újabb téves küldeményt indítok útnak Charles Harcourt hivatalába. Aztán megszállt az ihlet. Az ilyesmi nem túl gyakran esik meg velem, de most briliáns ötletem támadt. Addig nem postázom a nyomtatványokat, amíg nem ellenőriztetem Kitty Pattisonnal. Alig vártam, hogy beindíthassam a tervet. Szinte vidáman raktam ki magam elé az űrlapok hosszú sorát, aláírtam őket és megcímeztem a különböző rendeltetési helyekre szánt borítékokat. Majd felhívtam a minisztérium kirendeltségét. Kitty kedves volt és türelmes. Biztos vagyok benne, hogy megértette: én ugyan lelkiismeretesen végzem a munkámat, de az adminisztrációhoz analfabéta vagyok, és együtt érzett velem. Amikor végeztem a lista beolvasásával, Kitty gratulált nekem. Szép munka, doktor úr, ezúttal semmit nem kevert össze. Most már csak a mészáros aláírására és a halotti bizonyítványra van szüksége, és be van fejezve a nagy mű. - Az isten áldja meg, Kitty - mondtam. - Megnyugtatta a lelkemet. Valóban ezt tette. A megkönnyebbülés boldog érzése áradt szét bennem. Az a tudat, hogy ezúttal nem kell Charles visszahívásától tartanom, olyan volt, mint a felhők között áttörő nap. Dalolni volt kedvem, miközben befordultam Mallock udvarába, és elintéztem vele, hogy elszállítsa a tehenet. - 161 -
- Holnapra legyen meg, Jeff, hogy ellenőrizhessem - mondtam, és könnyű szívvel indultam utamra. Nem értettem, mit akarhat Moverley, amikor másnap a farm bejáratából integetett felém. Közelebb érve láttam, hogy rendkívül felindult. - Hé! - kiáltotta. - Most jövök a piacról, és mondja az asszony, hogy itt járt Mallock! Mosolyogtam. - Így van, Mr. Moverley. Hát nem emlékszik, mit mondtam, hogy ide fogom küldeni a tehénért? - Ja, tudom én azt - szünetet tartott és rám bámult. - De nem jó tehenet vitt el! - Nem jót... hogyhogy? - Hát úgy, hogy nem azt a tehenet vitte el, hanem a legjobbat a csordámbúl! Egy fajtiszta ayrshire-it! A múlt héten vettem Dumfriesban, és csak ma reggel érkezett meg. Páni rémület fogott el. Azt mondtam a mészárosnak, hogy azt a tehenet hozza el, amelyik el van különítve a többitől egy állásban az udvaron. Namármost természetesen az új állat is külön állásba került, amikor megérkezett. Ijesztő tisztasággal láttam magam előtt, ahogy Jeff és az embere feltereli a rámpán a kocsijára. - Ezért maga a felelős! - Rázta felém az ujját fenyegetően a farmer. - Ha megöleti a jó tehenemet, azér' maga fog felelni! Nem kellett mondania. Nekem kell felelnem, méghozzá jó pár ember, köztük Charles Harcourt előtt. - Azonnal telefonálni kell a mészárszékre! - hápogtam. A farmer legyintett. - Már megpróbáltam, de nem vették föl. Én mondom magának, Mallock le fogja vágni, mielőtt közbeléphetnénk. Tuggya, mit fizettem azért a tehénért?! - Ne törődjön most ezzel! Merre ment Mallock? - Aszongya az asszony, hogy Grampton fele, vagy tíz perccel ezelőtt. Beindítottam a motort. - Talán más állatokat is be kell gyűjtenie. Utána megyek. Összeszorított foggal, kigúvadt szemmel repesztettem a gramptoni úton. A most fenyegető katasztrófa minden eddigit fölülmúlt. A rossz űrlap is elég nagy baj, de a rossz tehén jóvátehetetlen. Mégis megtörtént. Charles ezért keresztre fog feszíteni. Jó ember, de ezek után nem lesz más választása, mert a minisztériumi fölöttesei úgyis megneszelik ezt szörnyű baklövést, és vért akarnak majd látni. Vadul, de mindhiába pásztáztam a gramptoni farmok bejáratát, amikor elhajtottam előttük, és amikor kiértem a faluból a nyílt országútra, már elviselhetetlenre nőtt bennem a feszültség. Azt mondogattam magamnak, hogy fölösleges reménykednem, amikor a messze távolban, egy facsoporton túl megpillantottam Mallock furgonjának ismerős tetejét. Magas, fakeretes jármű volt, nem téveszthettem el. Egy diadalüvöltést elfojtva ráléptem a gázra, és a vadász megszállott lelkesedésével vetettem magam a zsákmány után. De nagyon messze volt, és egy mérföld után rá kellett jönnöm, hogy szem elől veszítettem. Az évek során nagyon sok minden rögzült az emlékezetemben, de a Nagy Tehénhajsza vésődött belém a legmélyebben. Még ma is érzem azt a rettenetet. Újra meg újra megpillantottam a furgont az ösvények és mellékutak labirintusában, de mire odaértem a helyszínre, a zsákmány már eltűnt egy domb mögött, vagy alábukott a széles tájék egy mélyedésében. Folyton csalódnom kellett abban a várakozásomban, hogy néhány falu bejárása után Mallock egyszer csak visszafordul Darrowby felé. Nem tette, mert nyilván más dolga is volt errefelé. Úgy éreztem, hogy nagyon hosszúra nyúlik az üldözés, és a legkevésbé sem találtam szórakoztatónak. Jeges rémület szorította el a szívemet, és szélsőséges érzések - a remény és a kétségbeesés - között hányódva már közel jártam a teljes kimerüléshez. Már mélységesen neki voltam keseredve, amikor végre egy egyenes útszakaszon megláttam magam előtt a magas teherautót. Most megvagy! A legnagyobb sebességre sarkallva kis kocsimat elébe vágtam, és addig nyomtam a dudát, amíg meg nem állt. Elfulladva húzódtam le az útszélre és odaszaladtam, hogy megmagyarázzam neki a dolgot. De ahogy feltekintettem a vezetőfülkébe, lehervadt a mosoly az arcomról. Nem Jeff Mallock volt az. Nem a megfelelő embert követtem. - 162 -
A „dögös ember” vezette a kocsit. Pontosan olyan típusú furgonja volt, mint Mallocknak, azzal járta a vidéket Yorkshire-szerte és összeszedte mindazt, ami a döglött állatokból nem kellett a mészárosoknak. Különös foglalkozás volt, és különös volt az ember is, aki űzte. Szúrós szeme kíváncsian villogott a kopott katonasapka alól. - Mi van, főnök? - Kivette a cigarettát a szájából és baráti közvetlenséggel kiköpött az útra. Rekedt hangon szólaltam meg: - Én... elnézést kérek. Összetévesztettem az autóját a Jeff Mallockéval. Nem változott az arckifejezése, de enyhén megrándult a szája sarka. - Ha Jeffet keresi, hát szerintem már visszaérhetett az udvarába. - Megint kiköpött, majd visszatette a szájába a cigarettát. Tompán bólintottam. Az biztos, hogy Jeff már visszaért - jó régóta. Nem a megfelelő járművet üldöztem több mint egy órán át, a tehén már régen megdöglött, és most ott lóg a kampón. A mészáros gyorsan és ügyesen dolgozott, és nem vesztegette az idejét, amikor beszállította a neki rendelt állatokat. - Hát, akkor én megyek is - mondta a dögös ember. - Viszlát, főnök. - Rám kacsintott, beindította a motort, és a nagy jármú eldübörgött. Visszamentem a kocsimhoz. Most már nem volt miért sietnem. És különös módon most, hogy már minden elveszett, felengedett bennem a feszültség. Voltaképpen nagy nyugalom fogott el, és vezetés közben hideg tárgyilagossággal kezdtem el felmérni a jövőmet. Az holtbiztos, hogy kihajítanak a minisztériumi szolgálatból, és most azon tűnődtem könnyedén, vajon ünnepélyes keretek között fogják-e megtenni: például szertartásosan széttépik a körzeti állatorvosi működési engedélyemet, vagy valami ilyesmi? Megpróbáltam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy esetleg a minisztériumon kívül mást is érdekelhet-e eme legújabb sikerem. Mondjuk mi a helyzet a Royal College-dzsal? Az is kizárhatja az embert egy ilyen ballépésért? Hát, nem lehetetlen, és derűs lelkiállapotomban eljátszottam néhány ötlettel, hogy milyen alternatív foglalkozások közül választhatnék. Gyakran megfordult bennem, milyen érdekes lenne antikváriumot nyitni, és most, hogy komolyan is fontolóra vettem a dolgot, biztos voltam abban, hogy erre valóságos esélyem volna Darrowbyben. Jóleső érzéssel láttam magam a poros kötetek sorai között. Ha úri kedvem úgy diktálja, leemelek egyet a polcról, vagy csak bámulok ki az ablakon az utcára biztonságos kis világomból, ahol nincsenek formanyomtatványok, telefonok és főleg nem olyan értelmű üzenetek, hogy hívjam fel a minisztériumot! Darrowbyben minden sietség nélkül hajtottam be a mészáros udvarába. A kéményéből fekete füstöt eregető komor kis épület előtt hagytam a kocsit. Benyomtam a lengőajtót, és megláttam Jeffet: egy halom tehénbőrön üldögélt, és egy szelet almás lepényt tartott vérfoltos ujjai között. És igen, ott volt, éppen a háta mögött ott lógott a kampóról két fél marha, a földön pedig a tüdők, a belek és más belső szervek - nyilván Moverley gazda fajtiszta ayrshire-i tehenének szomorú maradványai. - Helló, Jeff! - mondtam. - Nahát, doktor úr! - Jeff boldog mosolyt küldött felém, amely igaz tükre volt személyiségének. - Éppen falatozom egy kicsit. Szeretek ilyenkor harapni valamit. - Belemélyesztette fogát a tésztába, és nagy odaadással rágott. - Értem. - Bánatosan pásztáztam a felfüggesztett tetemet. Kutyaeledel lesz belőle, és annak is kevés. Az ayrshire-i nem kövér fajta. Azon tűnődtem, hogyan adjam tudtára a dolgot, de ő szólalt meg elsőnek. - Sajnálom, hogy már most megjött, doktor úr- mondta és megragadott egy zsíros teásbögrét. - Miért? - Hát, el akartam készülni az állattal, mire megjön, de egy kicsit korán érkezett. Rábámultam. - De... hiszen látom, hogy elkészült - és körbemutattam. - Nem, nem, ez nem az - mondta. - Úgy érti... hogy ez nem Moverley tehene? - Pontosan. - Nagyot húzott a bögréből, és megtörölte a száját a keze fejével. - Először ezzel kellett végeznem. Moverley tehene még odakint van a kocsiban. - És él? - 163 -
Ezen a kérdésen kissé meghökkent. - Hát persze. Hozzá se nyúltam. Szép tehén amúgy, ahhoz képest, hogy kényszervágni kell. Kis híján elájultam a megkönnyebbüléstől. - Nem kell kényszervágni, Jeff. Nem a jó tehenet hozta el. - Nem a jót? - Mallock soha semmin nem lepődött meg, de most láthatóan érdekelték a további részletek. Elmondtam neki az egész esetet. Amikor befejeztem, rázkódni kezdett a válla, és a rózsaszínű arcban megvillantak a szép, kék szemek. - Azt a mindenségit! - motyogta, és halkan nevetni kezdett. Nem volt semmi mértéktelen a vidámságában, és a legkevésbé sem hozta ki a sodrából mindaz, amit elmondtam. Hogy csak az idejét vesztegette, vagy hogy a farmer mérges volt, az őt egyáltalán nem zavarta. Újra ránézve Jeff Mallockra, ahogy már annyiszor, most is elképedtem azon, hogy a beteg állatok tetemei és a kórokozó baktériumok között eltöltött életpálya micsoda lelki nyugalmat plántált belé. - Visszamegy és kicseréli a tehenet? - kérdeztem. - Persze, máris. Nem történt semmi baj. Szerencsére nem szeretem elsietni az evést. - Elégedetten böffentett. - És maga hogy van mindig, doktor úr? Ennie kéne valamit, hogy ne veszítse el az erejét. Elővett még egy bögrét, letört egy jókora darabot a lepényből, és felém nyújtotta. - Nem... nem... nagyon köszönöm, Jeff, igazán kedves magától, de nem... most nem tudnék enni... Megvonta a vállát, rám mosolygott, majd a pipájáért nyúlt, ami egy birka koponyáján nyugodott. Kihúzott néhány kilógó dohányszálat, gyufát vett elő, rágyújtott, majd kényelmesen visszatelepedett a bőrökre. - Hát akkor viszlát később - mondta. - Ha estére idejön, minden készen fogja várni. - Lehunyta a szemét, és újra megrázkódott a válla. - Remélem, hogy most már a jó tehenet hozom el! Több mint húsz éve is meglehet már annak, hogy utoljára a TB-rendelet hatálya alá helyeztem egy tehenet, mert a betegség gyakorlatilag megszűnt létezni. A „Hívja fel a minisztériumot!” üzenet nem fagyasztja már meg bennem a vért, és a lelki békémet feldúló, rettenetes űrlapok használatlanul, megsárgulva pihennek valahol egy fiók mélyén. Mindez már rég eltűnt az életemből. Eltűnt Charles Harcourt is, de azért naponta gondolok rá, valahányszor rápillantok a kis barométerre, ami még mindig ott lóg a falamon.
37. - Ó, doktor úr! - mondta üdvözülten Mrs. Ridge. - Múlt éjjel valaki ellopta a kocsinkat. - És ragyogó mosollyal nézett rám. A barakkban feküdtem a priccsemen Winkfieldben, és a rádiót hallgattam, amelyben arról győzködték az embereket, hogy a háborús időkre való tekintettel ne használják a kocsijukat, amikor ennek a hölgynek a furcsa viselkedése jutott eszembe gyakorló állatorvos koromból. A házuk ajtajában álltam. - Mrs. Ridge, szörnyen sajnálom. Hogyan... - Igen, igen, alig várom, hogy elmondhassam magának! - A hangja remegett az izgalomtól és az örömtől. - Valami csavargók kószáltak erre tegnap éjjel, de én vagyok a bolond, miért kellett nyitva hagynom az autót? - Értem. Milyen kellemetlen! - De jöjjön már be! - kuncogott. - Bocsásson meg, hogy itt ácsorogtatom az ajtóban, de azt se tudom, hol áll a fejem! Beléptem vele a hallba. - Hát, ez nagyon is érthető. Elég megrázó élmény lehetett. - Megrázó? De hiszen maga nem is tudja, hogy miről beszélek. Csodálatos volt! - Micsoda? - Az hát! - Tapsikolni kezdett, és fölnézett a mennyezetre. - Tudja, mi történt? - Nos, ami azt illeti... - mondtam. - Hiszen épp most mesélte el. - 164 -
- De nem, még a felét sem mondtam el. - Nem? - Nem bizony. De üljön már le! Tudom, hogy az egészet hallani akarja. Hogy megmagyarázzam a dolgot, vissza kell mennem arra a tíz nappal korábbi délutánra, amikor Mrs. Ridge könnyek között csöngetett be a Skeldale-házba. - A kiskutyámat baleset érte - hüppögte. A háta mögé pillantottam. - Hol van? - A kocsiban. Nem tudtam, hogy meg szabad-e mozdítani. Átvágtam a járdán és kinyitottam az ajtót. Joshua, a cairn-terrier nagyon csöndesen feküdt a hátsó ülésre terített takarón. - Mi történt vele? - kérdeztem. Eltakarta a szemét. - Ó, szörnyűség! Tudja, gyakran játszik azon a réten a házunkkal szemben, és amikor egy félórája kergetni kezdett egy nyulat, egy traktor kerekei alá rohant. Az asszonyról a mozdulatlan állatra néztem, majd vissza Mrs. Ridge arcára. - Átmentek rajta a kerekek? Bólintott, és könnyek záporoztak a két orcáján. Megfogtam a karját. - Mrs. Ridge, ez nagyon fontos! Abszolúte biztos abban, átment a testén a kerék? - Igen, ez egészen biztos. A szemem láttára történt. Azt hittem, hogy már nem is él, amikor odafutottam hozzá, hogy felemeljem. - Nagyot sóhajtott. - Attól félek, hogy ezt nem éli túl, igaz? Nem akartam elkeseríteni, de nem tűnt valószínűnek, hogy egy ilyen kis kutya túlélje a súlyos traktorral való találkozást. A törött csontokon kívül még komoly belső károsodást is kellett szenvednie. Szomorú látvány volt a kis homokszínű kutya, amint ott feküdt némán és érzéketlenül, pedig milyen sokszor láttam őt rohangálni és szökellni a réten. - Megvizsgálom - mondtam. Bemásztam a kocsiba, és leültem mellé. A legnagyobb óvatossággal tapogattam meg a végtagjait, minden másodpercben a reccsenő hangot várva, amely törést jelez. Nagyon lassan alácsúsztattam a kezemet, megérintve minden apró testrészét. Joshua csak arra reagált, amikor megmozdítottam a derekát. A legkedvezőbb jel a szem kötőszövetének és a száj nyálkahártyájának rózsaszíne volt, ezért reménytelibb hangulatban fordultam vissza Mrs. Ridge-hez. - Csodával határos módon úgy tűnik, hogy nincs belső vérzése, és nem tört el egyik lába sem. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy eltört a medencecsontja, de ez nem olyan rettenetes. Letörölte arcáról a könnyeket és tágra nyílt szemmel nézett vissza rám. - Tényleg úgy gondolja, hogy életben marad? - Nos, nem akarok hiú reményeket kelteni, de pillanatnyilag nem találom nyomát komoly sérülésnek. - De ez nem túl valószínű. Széttártam a karomat. - Egyetértek, de ha mégis megúszta, akkor csak arra tudok gondolni, hogy puha volt a talaj, és ez mentette meg, amikor a kerék átgördült rajta. Mindenesetre röntgeneztessük meg, hogy meggyőződhessünk a dologról. Akkoriban nem volt saját röntgen-gépünk, ahogy a legtöbb nagy állatorvosi rendelőnek sem, de a helyi kórház szükség esetén kisegített bennünket. Most is oda vittem el Joshuát, és a felvétel megerősítette a medencecsont-törés diagnózisát. - Nem sokat tehetünk - mondtam a kutya gazdájának. - Ez a fajta törés rendszerint magától gyógyul. Valószínűleg nehézséget okoz majd neki egy ideig, hogy a hátsó lábára álljon, és több hétig gyenge lesz a hátsó fele, de a pihenés és az idő meg fogja hozni a gyógyulást. - Ez nagyszerű! - Figyelte, ahogy visszafektettem a kis állatot a hátsó ülésre. - Gondolom, akkor nincs mit tenni, csak várni. - Magam is így gondolom.
- 165 -
A félelmeim, hogy Joshua talán mégis szenvedett valamilyen belső károsodást, végképpen semmivé foszlottak, amikor két nappal később újra megvizsgáltam. A nyálkahártya egészségesen rózsaszínű volt, és minden létfontosságú szerve rendesen működött. Mrs. Ridge azonban még mindig aggódott. - Olyan bánatos kis jószág lett belőle - mondta. - Nézzen csak rá, alig van benne élet. - Nos, meg kell értenie, hogy megsebesült, és fájdalmai lehetnek a balesete után. És erős sokk is érte. Türelmesnek kell lennie. Miközben beszéltem, a kis kutya felállt, pár lépést elbotladozott a szőnyegen, majd ismét lerogyott. Nem mutatott érdeklődést irántam, sem a környezete iránt. Távozásom előtt átadtam a gazdájának néhány szalicilát tablettát. - Ez javítani fog a rossz közérzetén - mondtam. - Értesítsen, ha nem javul az állapota. Értesített - mégpedig negyvennyolc órán belül. - Szeretném, ha kijönne és újra megnézné Joshuát - mondta a telefonban. - Egyáltalán nem vagyok nyugodt. A kis állat olyan volt, mint legutóbb. Lenéztem rá, ahogy apatikusan hevert a szőnyegen, mancsára hajtott fejjel, a tűzbe bámulva. - Gyere ide, Joshua, öregfiú - mondtam. - Most már biztosan jobban érzed magad. - Lehajoltam és megsimogattam a drótszőrű bundát, de sem a szavaimra., sem a simogatásra nem reagált. Mintha ott sem lettem volna. Mrs. Ridge szorongva fordult hozzám: - Folyton ilyen. Pedig tudja, hogy igazából milyen szokott lenni. - Igen, csupa energia. - Újra felidéztem a lábam körül ugrándozó, érdeklődő tekintetű kutyát. - Valóban nagyon különös. - És van még valami - folytatta. - Nem ad ki egyetlen hangot sem. És tudja, ez az, ami a legjobban aggaszt, mert mindig olyan jó jelzőkutya volt. Jelezte, amikor megérkezett a reggeli posta, megugatta a tejesembert, a szemetest, mindenkit. Sose volt nagy ugató, de mindig tudatta velünk, ha valaki közeledett. - Igen... - Erre is jól emlékeztem. A hangorkánra, amely fogadott, valahányszor megnyomtam a csengőt. - És most csak ez a síri csend. Az emberek jönnek-mennek, és ő még csak fel sem néz. Lassan ingatta a fejét. - Ó, bárcsak ugatna! Csak egyszer! Azt hiszem, az már azt jelentené, hogy jobban van. - Valószínűleg - mondtam. - Nem gondolja, hogy valami más baja is lehet? - kérdezte. Gondolkoztam egy darabig. - Nem, meggyőződésem, hogy nem. Legalábbis nem fizikailag. Rettenetesen megijedt, és most magába zárkózik. De idővel majd feloldódik. Azzal az érzéssel távoztam, hogy ezt nemcsak Mrs. Ridge, hanem a magam meggyőzésére is mondtam. És ahogy múltak a napok, a telefonban pedig csak rossz híreket hallottam a kis kutya állapotáról, lassan megcsappant a magabiztosságom. Egy héttel a baleset után Mrs. Ridge rimánkodva kérte, hogy újból menjek ki hozzájuk. Joshua mit sem változott. Apatikus, a farkát behúzza, a tekintete bánatos - és még mindig néma. A gazdasszonya láthatóan ideges volt. - Doktor úr! - mondta. - Mit tegyünk? Már aludni sem tudok a nyugtalanságtól. Elővettem a sztetoszkópot és a lázmérőt, és újra megvizsgáltam a kis állatot. Majd alaposan végigtapogattam a fejétől a farkáig. Amikor befejeztem, feltornáztam magam a szőnyegről, és ránéztem Mrs. Ridge-re. - Nem találtam semmi újat. Egyszerűen türelemmel kell lennie. - De ezt már mondta, és én úgy érzem, hogy nem bírom már sokáig. - Még mindig nem ugat? A fejét rázta. - Nem, pedig ez az, amit a legjobban várok. Eszik egy keveset, járkál egy keveset, de soha egy hangot nem hallunk tőle. Tudom, hogy nem nyugtalankodnék többet, ha ugatni hallanám, csak egyszer is, de így nem tudok szabadulni attól a szörnyű érzéstől, hogy meg fog halni... - 166 -
Reméltem, hogy a következő látogatásom már vidámabb lesz, de miközben nagy megkönynyebbüléssel tapasztaltam Mrs. Ridge emelkedett hangulatát, némileg meglepőnek is találtam. Ültem a szalon legkényelmetlenebb székén, és vártam. - Hát, remélem, hogy hamarosan visszakapja a kocsiját - mondtam. Nagyvonalúan legyintett. - Ó, majd csak megkerül valahol, ebben biztos vagyok. - De addig is... el tudom képzelni, mennyire ideges lehet. - Ideges? A legkevésbé sem! Boldog vagyok! - Boldog? Mert ellopták a kocsiját? - Nem, dehogy. Joshua miatt. - Joshua miatt? - Igen. - Leült velem szemben egy székre és előre hajolt. - Tudja, mi történt, amikor azok az emberek elhajtottak a kocsival? - Nem, mondja már meg! - Ugatott, doktor úr! Joshua ugatott!
38. A winkfieldi repülőiskolában annyira jó volt a koszt, hogy azt regélték: a bázis közelében lakó repülősök inkább nem mennek egy napos eltávozásra, nehogy lemaradjanak valamilyen ételkülönlegességről. Lehet, hogy nehéz elhinni, de nekem gyakran megfordult a fejemben, hogy a háborús idők Nagy-Britanniájában nem sok embernek volt olyan jó dolga, mint annak a maroknyi fiatalembernek, aki a Windsor melletti füves síkságon elszórt fabarakkokban éldegélt. Nem mintha francia séfek főztek volna ránk. Két őszülő, idősebb férfi volt a szakács - két vászonsapkás, pipázó civil, akik mosolytalanul és hallgatagon végezték a munkájukat. Azt beszélték róluk, hogy első világháborús tábori szakácsok, de bárhonnan származtak is, igazi művészek voltak. Az egyszerű raguk és lepények új értelmet nyertek a kezük alatt, és még a krumplijuk állaga is tökéletes volt. Ezért hatott meglepetésként, amikor a bal oldali szomszédom ledobta a kanalát ebéd közben, eltolta maga elől a tányért és felnyögött. Kecskelábú asztaloknál ettünk, hosszú sorokban, és én közvetlenül jobbra ültem a fiatalembertől. - Mi a baj? - kérdeztem tőle. - Nem ízlik ez a remek bundás alma? - Nem a kajával van a gond. - Pár másodpercre a kezébe temette az arcát, azután rám emelte elkínzott tekintetét: - Ma délelőtt körözéseket és emeléseket gyakoroltunk Routledge-dzsal, és kihajtotta a belemet, nem engedett egy perc megállást sem. Egyszerre az én ebédem is elveszítette az ízét. Tudtam, hogy miről van szó. Woodham repülőfőhadnagy ugyanazt csinálta velem. Társam egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett rám, majd maga elé meredt. - Egy valamiben biztos vagyok, Jim. Sose lesz belőlem pilóta. Szavai megfagyasztották bennem a vért. Azt a meggyőződést fogalmazta meg, amely fokozatosan rajtam is úrrá lett. Mintha képtelen volnék előrejutni - bármit tettem, az rossz volt, és kezdtem elveszíteni a hitemet. Mint minden társam, én is azt reméltem, hogy pilóta lesz belőlem, de minden, Woodham repülőfőhadnaggyal végrehajtott gyakorlat után nevetségesebbnek tűnt az az elképzelésem, hogy valaha is egyedül vezethetek egy repülőgépet. És ma délután 2-kor ismét órám volt. Amikor jelentkeztem a főhadnagynál, ugyanolyan nyugodt és barátságos volt, mint mindig egészen addig, amíg fel nem szálltunk, és el nem kezdődött az ordítozás. - Nyugi! Az isten szerelmére, nyugodjék már meg! -, vagy: - Nem megmondtam, hogy hozza egyenesbe a botkormányt?! Hát süket maga? - És végül, az első kör után, amikor némi zökkenő után megálltunk a gyepen: - Ez aztán siralmas egy leszállás volt! Próbálja meg újra! A második kör alatt Woodham feltűnően csendes volt. És jóllehet megkönnyebbülést kellett volna éreznem, én inkább baljósnak találtam ezt a szokatlan békességet. Ez csak egyetlen dolgot jelenthetett: végképp eldöntötte, hogy reménytelen eset vagyok. Amikor földet értünk, rám szólt, - 167 -
hogy állítsam le a motort, és kimászott a vezetőülésből. Hozzáláttam, hogy kikössem magam és utána menjek, de intett, hogy még várjak. - Maradjon ott, ahol van - mondta. - Most fel fog szállni. Rámeredtem a repülős szemüvegen keresztül. - Micsoda? - Azt mondtam, hogy szálljon fel. - Úgy érti, hogy egyedül? Én egyedül... - Hát persze. Aztán keressen meg a barakkban, ha leszállt és begurult. - Sarkon fordult, és elindult a füvön. Vissza sem nézett. Néhány perc múlva odajött hozzám egy szerelő, miközben én reszketve kuporogtam az ülésben. Kiköpött a földre, majd mélységes undorral nézett rám. - Figyelj, pajtás - mondta. - Ez itt egy jó gép, amiben ülsz. Egyetértően bólintottam. - Nos hát, nem szeretném... nem szeretném összetörve látni, érted? - Értem. Vetett rám egy utolsó megvető pillantást, majd odament a propellerhez. Pániktól sújtva sem felejtettem el a rutinműveleteket, amelyeket olyan alaposan belém vertek. Sosem gondoltam, hogy egyszer még élesben lesz szükségem rájuk, de most automatikusan ellenőriztem a vezérművet - az oldalkormányt, a csűrőlapot, az emelőt. Üzemanyag be, kapcsoló ki, szelep elzárva, majd kapcsoló be, szelep kissé megnyitva. - Kontakt! - kiáltottam. A szerelő megforgatta a légcsavart és a motor felbőgött. Teljesen megnyitottam a szelepet, és a Tiger Moth előrelódult a gyepen. Ahogy növeltem a sebességet, előrehúztam a botkormányt, hogy megemeljem a gép farkát, majd, ahogy újra visszatoltam, megszűnt a bukdácsolás, és simán felemelkedtünk a levegőbe, magunk alatt hagyva a repülőtér végében álló hosszú ebédlőbarakkot. Ujjongó diadalérzés szállt meg. A lehetetlen valóra vált. Fenn voltam a magasban, egyedül repültem, végre igazán én repültem! Mindeddig annyira biztos voltam a kudarcban, hogy most hatalmas megkönnyebbülés öntött el. Valójában úgy átjárta minden porcikámat, hogy hosszú ideig csak lebegtem odafönt, és magamban vigyorogtam; mint a bolond. Amikor végre magamhoz tértem, boldogan néztem le. Ideje volna most már megfordulni, de amint lefelé bámultam, kijózanított a rideg valóság. Egyetlen tereptárgyat sem ismertem föl az alattam elterülő nagy tablón. És valahogy minden kisebbnek látszott a szokottnál. Kiszáradt torokkal pillantottam rá a magasságmérőre. Több mint hatszáz méter magasan voltam. És egyszerre belém vágott, hogy Woodham repülőfőhadnagy ordibálása nem volt értelmetlen: okosan beszélt, jó tanácsokat adott, és abban a pillanatban, amint először szálltam fel egyedül, mindet figyelmen kívül hagytam. Nem néztem ki magam előtt egy felhőt, nem figyeltem a mesterséges horizontot. Nem tartottam a szememet a magasságmérőn. És eltévedtem. Szörnyű érzés volt, a tökéletes elszigeteltség érzése, miközben kétségbeesetten pásztáztam a széles vidéket egyetlen ismerős tereptárgy után kutatva. Mit kell tennem ebben a helyzetben? Repüljem be egész Dél-Angliát, amíg nem találok egy legelőt, ami elég nagy ahhoz, hogy leszállhassak, azután induljak szánalmas utamra, vissza Winkfieldbe? De így tökéletes idiótaként fogok feltűnni, és még arra is kitűnő esélyeim vannak, hogy összetörjem a szerelő imádott repülőgépét, sőt talán még magamat is. Az volt a gyanúm, hogy így vagy úgy, de ez a repülés mindenképpen emlékezetes lesz. Furcsa dolgok történtek már néhány bajtársammal is - sokan tengeri betegek lettek és elhányták magukat a pilótaülésben, az egyik belehajtott a sövénybe, egy másik az első önálló repülésén egyre csak körözött a reptér fölött - hétszer kerülte meg, mire összeszedte a bátorságát a landoláshoz, miközben az oktatója vért izzadt és szitkozódott odalent. De még senki nem tévedt el úgy, mint most én. Senki nem tűnt el a semmiben és tért vissza gyalogszerrel, repülőgép nélkül. A rám váró sors látomása rémisztő távlatokat nyitott előttem, a szívem már majd kiugrott a helyéről, amikor messze balra megpillantottam az ascoti lóversenypálya nagytribünjének ismerős tömegét. Csaknem elsírtam magam örömömben, arra vettem az irányt, és perceken belül már ott röpültem a teteje fölött, ahogy már annyiszor tettem. És odalent, mélyen alattam és kellemetlenül gyorsan közeledve feltűnt a repülőteret övező facsoport, és azon túl a széles zöld mező fölött lobogó szélzsák. De még mindig túl magasan voltam - 168 -
- innen soha nem tudnám időben levinni a gépet, hogy elérjem a leszállósávot, tehát még egy kört kellett tennem. Belém hasított a küszöbön álló megszégyenülés réme. Mindenki engem fog figyelni odalentről, és páran majd jót nevetnek, hogy Herriot több száz lábbal túlment a célon, és kénytelen újabb kört tenni a felhők között. De min is töröm én a fejemet? Hiszen - hála Woodham repülőfőhadnagynak - tudom én a módját, hogyan veszíthetek gyorsan a magasságomból. Ellentétes pozícióba tenni az oldalkormányt és a botkormányt. Százszor is elmondta, hogyan kell megbillenteni a szárnyat, amit most tiszta erővel megtettem, s amelynek hatására a kis gép úgy tekergett, akár egy repülő rák, és megindult lefelé, egyenesen a fák irányába. És szavamra, bevált! Rohant felém a zöld liget, és mire észhez kaptam volna, már kis híján az ágakat súroltam. Egyenesbe hoztam a gépet, és irányt vettem a hosszú leszállósáv felé. Ötven láb magasságban ráfordultam, majd fokozatosan visszahúztam a botkormányt, és már ott is voltam a föld fölött, amikor a kormány a hasamnak csapódott. A futómű épp csak megremegett, amikor érintkezésbe került a földdel, én pedig egyenesben tartottam a botkormányt, amíg meg nem állt a gép. Akkor begurultam, kimásztam a pilótaülésből és elindultam a barakkba. Woodham repülőfőhadnagy az asztalnál ült, csészével a kezében, és felnézett rám, amikor beléptem. Már levetette a repülőruhát, és a katonazubbonyt viselte a szárnyakkal, amelyekről valamennyien álmodtunk, és a Hadi Érdemkereszttel. - Á, Herriot! Éppen kávézom. Velem tart? - Köszönöm, uram. Leültem, ő pedig egy csészét tolt elém. - Láttam a landolását - mondta. - Ragyogó, egészen ragyogó volt. - Köszönöm, uram. - És azt a szárnybillentést is. - A szája sarka felfelé görbült. - Valóban jól sikerült, mesterien. A kávéskanna után nyúlt, közben folytatta: - Igazán remekül csinálta, Herriot. Szólórepülés kilenc óra oktatás után. Ragyogó. De én ebben soha, egy percig sem kételkedtem. A csészém fölé tartotta a kannát. - Hogy szereti a kávét, feketén vagy fehéren?
39. Én voltam a harmadik az ötven fős egységünkből, aki már egyedül repült, ami különös büszkeséggel töltött el, mivel a legtöbb társam mindössze tizennyolc vagy tizenkilenc éves volt. Nem mondták ugyan, de sokszor volt olyan benyomásom, hogy úgy érzik: egy magamfajta korosodó úriembernek, akinek már felesége és gyereke van, semmi keresnivalója a repülős kiképzésen. Bizonyos szempontból persze igazuk is volt. Valószínűleg én jobban kötődtem az otthonomhoz, mint ők. Amikor a reggeli sorakozónál az őrmesterünk kiosztotta a postát, én eltettem a leveleimet, hogy kivárjam, amíg pár percre egyedül maradhatok, és majd csak akkor olvassam el, mekkorára nőtt, mennyit hízott a kis Jimmy, milyen megnyilvánulásait mutatja a kivételes intelligenciának, sőt lángelmének, amelyet Helen neki tulajdonított. Elszalasztottam a csecsemőkorát, és ez mélyen elszomorított. Még ma is sajnálom, mert ez csak egyszer adatik meg az életben, és nagyon rövid ideig tart. De megvan még az a levélköteg, amelyet a büszke anya írt, hogy követni tudjam a kicsi fejlődésének minden bámulatos állomását, és amikor újraolvasom őket, szinte olyan, mintha a magam szemével láttam volna mindezt. Akkoriban ezek a levelek már-már fájdalmasan idézték elém az otthon kényelmét, noha voltak esetek, amikor korántsem volt olyan kellemes az élet Darrowbyben... Azt hiszem, a kora reggeli hívások télvíz idején, azok voltak a legrosszabbak. Nagyon is mindennapi élmény volt álmos szemmel belépni egy tehénistállóba hajnali hatkor egy borjaztatásra, de Blackburn gazda farmján más volt a helyzet, méghozzá több okból is. Először is, rendszerint egy aggodalmas képű farmer fogadott, aki beszámolt a vajúdás kezdetéről és a borjú fekvéséről, de itt úgy éreztem magam, akár egy hívatlan látogató. Másodszor, hozzászoktam a farekeszekre osztott, kikövezett istállókhoz, amelyekben néhány tehén álldogál és - 169 -
egyetlen olajlámpás világít, itt pedig hosszú, széles betonutca terült el a szemem előtt a ragyogó villanyfényben, amelynek mentén látszólag végtelen sorban álltak a tehenek a tekergő csövekkel öszszekötött fémbokszokban. Harmadszor, a kora reggel békéje helyett vödrök csörgése, a fejőgépek ritmikus pumpálása és egy bömbölő rádió fogadott. És fehér köpenyes, fehér sapkás férfiak nyüzsögtek mindenütt, akik ügyet sem vetettek rám. Az új, nagy tejgazdaságok egyikében voltam. A tehén mellett, a fejőszéken kuporgó egyetlen figura helyett, aki halk „ne, te, ne!” biztatásokkal csalja elő a tejet az állatból, itt személytelen sürgés-forgást láttam. Beléptem és megálltam az ajtóban, miközben odakint hideg hó szitált a fekete égből. Otthagytam a meleg ágyat és az asszonyt, hogy idejöjjek, és még csak köszönésre sem méltattak. Aztán észrevettem a tulajdonost, aki egy vödörrel sietett el mellettem. Ugyanolyan fürgén mozgott, mint az emberei. - Hé, Mr. Blackburn! - kiáltottam. - Maga telefonált, hogy borjazik az egyik tehene? Megállt, és egy pillanatig megrovóan nézett rám. - Ja, igen... igen... ott találja jobbra. - Egy világos tarka tehén felé mutatott, valahol az istálló közepe táján. Nem volt nehéz ráismerni, mert ez volt az egyetlen állat, amelyik feküdt. - Mióta tart? - kérdeztem, de mire megfordultam, Blackburn már eltűnt. Utána szaladtam, és a tejes ház sarkánál értem el, hogy ismét feltehessem neki a kérdést. - Ja, tegnap este kellett volna megborjaznia. Valami baja lehet. A hűtőberendezésen át a köpülőbe öntötte a tejet. - Belenézett már? - Nem, nem volt rá időm. - Űzött pillantást küldött felém. - Kicsit megkéstünk ma reggel a fejéssel. Nem várathatjuk meg a tejesembert. Értettem a sietség okát: a sofőrök, akik begyűjtötték a tejet a nagy tejgyárak számára, igen vad férfiak voltak. Rendes körülmények között talán nyájas férjek és apák, de szörnyű dühkitörésekre voltak képesek, ha egy percig is megváratták őket. Nem hibáztattam őket érte, hiszen hatalmas területet kellett bejárniuk, számos farmot felkeresniük, de láttam már olyat, hogy kihozták őket a sodrukból, és akkor félelmetesek tudtak lenni. - Rendben van - mondtam. - Kaphatok meleg vizet, szappant és törölközőt? Blackburn egy fejmozdulattal a tejes ház egyik sarkába mutatott. - Magának kell összeszednie, ami kell. Ott mindent megtalál. Nekem most itt van dolgom mondta, azzal gyorsan faképnél hagyott. Láthatólag jobban tartott a tejesembertől, mint tőlem. Megtöltöttem egy vödröt, kerestem egy szappant, és átvetettem a vállamon egy törülközőt. Amikor visszatértem a betegemhez, hiába kerestem a táblát a nevével. Akkoriban a legtöbb tehénnek ott állt a neve a rekeszén, de itt sehol egy Riska, Alíz vagy Virág, csak számok. Mielőtt levetettem volna a zakómat, belepillantottam a fülébe, ahol a krémfehér bőr felszínén tisztán látszottak a tetovált számjegyek. Ő volt a nyolcvanhetes. Még nagyobb bajba kerültem, amikor már levetettem az ingemet is. Egy efféle modern istállóban nincsenek falba vert szögek, ahová föl lehetne akasztani az ember holmiját. Kénytelen voltam egy csomóba fogni a ruháimat és átmenni velük a tejesházba. Ott találtam egy zsákot, amit egy hosszú spárgával magam elé köthettem. Továbbra sem törődött velem senki, így visszamentem, beszappanoztam a karomat és beledugtam a tehénbe. Hosszan be kellett vezetnem, mire elértem a borjút, amely elég különös volt ahhoz képest, hogy már tegnap éjjel világra kellett volna jönnie. A kis állat feje búbját érintettem meg először; az orra lefelé mutatott, ahelyett hogy a vaginán át a külvilág felé nyomakodott volna, míg a lábait maga alá húzta. És észrevettem valami mást is. A karom bevezetése nem váltott ki semmilyen feszítő mozgást a tehénből, meg sem próbált lábra állni. Valami más baja is volt ennek a Nyolcvanhetesnek. Ahogy ott feküdtem a betonon, vállig még mindig benne a tehénben, fölemeltem a fejemet és végigtekintettem a halványpiros és fehér foltos, szőrös háton, és amikor elértem a nyakig, már tudtam, hogy nem kell tovább keresnem. Tisztán látszott oldalt a csomó. A mellére támaszkodó Nyolcvanhetes nyúzottan és érdeklődés nélkül meredt maga elé a falra, de az a kis csomó a nyakában mindent elárult nekem. - 170 -
Felálltam, megtörültem a karomat, és Blackburn keresésére indultam. Egy kövér barna jószág mellett hajladozva találtam rá: a fejőgépet szerelte le a tőgyéről. A vállára tettem a kezemet. - Tejláza van - mondtam. - Ajjaj! - válaszolta, majd fölemelte a vödröt, ott hagyott és elindult az istálló ajtaja felé. Én a nyomában. - Ezért nem tud nyomni. A méhe elvesztette a tónusát. Sosem borjadzik meg, ha nem kap kalciumot. - Értem. - Még mindig nem nézett rám. - De ad neki, ugye? - Igen - mondtam a gazda távolodó hátának. Odakint a sötétben még mindig szállingózott a hó, és én eljátszottam a gondolattal, hogy fölöltözöm. De akkor újra le kellett volna vetkőznöm, tehát úgy döntöttem, hogy nyomban nekilátok. Kinyitottam a kocsi csomagtartóját, és úgy tűnt, hogy nagyon sok időbe telt, amíg megtaláltam az üvegeket és a szelepes csövet, miközben a hópelyhek belepték meztelen bőrömet. Az istállóba visszatérve ráérő ember után néztem, aki a segítségemre lehetne, de a lázas tevékenység mit sem csillapult. Egyedül kell hát az oldalára hengerítenem a tehenet és beinjekciózni a tejeret. A siker attól függött, mennyire kómás az állat. Eléggé az lehetett, mert amikor nekivetettem a lábamat az acélcsőnek, és mindkét kezemmel nekifeszültem a vállának, ellenállás nélkül átfordult. Az egyetlen gondot az okozta, hogy a földön elterülve bekerültem a jobb oldali szomszéd tehén alá, és az ingerlékenynek tűnő jószág nem túlságosan örült, amikor két gumicsizmás láb kapálózott a hátsójánál. Nem kevés fájdalommal járt, amikor rálépett a bokámra, majd néhány jól irányzott rúgást helyezett el a combomon, de nem mertem mozdulni, mert a kalcium szépen csordogált. Amikor kiürült a palack, visszatérdeltettem páciensemet az előbbi helyzetébe, majd újabb üveg kalciumot, magnéziumot és foszfort juttattam be a bőre alá. Mire befejeztem és szétoszlattam a beadott folyadékot, a Nyolcvanhetes határozottan boldogabban festett. Nem siettem a felszerelésem elmosásával és elpakolásával, sem a karom ismételt beszappanozásával, mert tudtam, hogy a beteg percről percre jobban visszanyeri az erejét. Az intravénás kalcium villámszerű hatása mindig is csöndes örömöt szerzett nekem, és amikor visszadugtam a karomat, jelentős változást tapasztaltam. A korábban renyhe méh beszívta a kezemet, és amikor a tehén hosszú, görcsös erőlködésbe kezdett, hátrafordította a fejét, rámnézett, és fojtott bőgésre nyitotta a száját. Nem a fájdalom hangja volt, hanem mintha csak azt akarta volna mondani: - Ismét itt vagyok a vártán. - Jól van, öreglány - válaszoltam. - Nem megyek el innen, amíg be nem fejezzük. Máskor talán féltem volna, hogy meghallják, amint beszélgetek egy tehénnel, de itt a nagy csörömpölésben és a folyamatosan üvöltő rádió zajában erre nem volt semmi esély. Tudtam, hogy vissza kell irányítanom a borjút a helyes pozícióba, és ez időbe telik, de elfogott az a különös érzés, hogy csapatot alkotunk az állattal, hiszen a jelen körülmények között senki a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította irántunk. Ahogy feküdtem ott arccal a betonon, ami idővel egyre keményebbnek tűnt, az arra járók pedig folyton belebotlottak kilógó végtagjaimba, nagyon egyedül éreztem magam. Csak ketten voltunk, a Nyolcvanhetes meg én. Az alkalom ünnepélyessége is hiányzott. A nehéz borjaztatásokért sokszor nyújtott kárpótlást az a tudat, hogy igazi kis dráma részese vagyok. Az aggódó farmer, a bámészkodó munkások, a borjú, sőt talán az anya elvesztésének veszélye mindig lenyűgöző előadás volt, és kétségtelenül az állatorvos játszotta benne a főszerepet. Lehet, hogy amúgy gazember volt, de itt mégis sztár. Most meg csúszó-mászó nulla vagyok, a „futottak még” kategóriából. Így álltak a dolgok. És mégis... mégis... ugyanaz a munka várt rám. Megemeltem a borjú alsó állkapcsát, és ahogy a tehén tolt rajta egyet, átjuttattam a medence peremén. Majd megragadtam az apró lábakat, és miközben egy újabb görcsös erőfeszítés felém lökte a kis teremtményt, kiegyenesítettem őket. Most már határozottan jó úton volt kifelé. Nem siettettem a dolgokat - csak feküdtem ott, és hagytam, hogy a tehén dolgozzék. Az volt a legrosszabb pillanat, amikor odajött egy ember, hogy rátegye a fejőgépet a jobbomon álló, temperamentumos tehén tőgyére. Ahogy a munkás be akart lépni mellé, az állat fordult egyet, fölemelte a farkát, és beterítette trágyával a hátamat. - 171 -
A munkás visszanyomta a helyére, rátette a fejőgépet, majd fölkapta a slagot, ami munkára készen tekergőzött az istálló padlóján. Egy pillanattal később jeges víz zúdult rám a vállamtól a csípőmig, azután a segítőkész munkás még meg is szárogatott egy tőgytörlő kendővel. - Nagyon köszönöm - tátogtam. És tényleg hálás voltam neki. Ezen a reggelen ez volt az első figyelmes gesztus, amelyben részesültem. Fél óra múlva a borjú lábai megjelentek a vulvában, s utánuk egy nedves orr, melynek orrlyukai megnyugtatóan remegtek. De nagy volt az a láb - bikaborjú lesz ez, és igencsak szűk helyen át kell a világra segítenem. Felültem, és két kezembe kaptam a csúszós csánkokat. Hátradőltem, a lábamat nekivetettem a szennycsatornának, és újra megszólítottam a Nyolcvanhetest. - Rajta, öreglány! Néhány erős tolás, és megvagyunk. A tehén a hasfal nagy erejű összehúzásával válaszolt, mire a borjú felém szánkázott, és miközben húztam kifelé, egy pillanatra feltűnt előttem a széles homlok és egy kissé zavaros szempár. Azt reméltem, hogy a füle is átcsúszik, de a tehén ismét elernyedt, és a borjúfej eltűnt odabent. - Na még egyszer, öreglány! - rimánkodtam, és ezúttal úgy tűnt, a tehén is eldöntötte, hogy elég volt a játszadozásból, fejezzük be a dolgot. Hosszan megfeszült, ami előrelendítette a borjú fejét és vállát, én húzni kezdtem, és csak egy pillanatra fogott el a szokásos pánik, hogy a csípője beszorul a medencébe. De ez a borjú nem akadt el, hanem szépen belecsúszott az ölembe. Némiképp elfulladva tápászkodtam fel, hogy szétválasszam a hátsó lábakat. És tényleg ott volt az apró here; helyre kis bikaborjat segítettem a világra. Szénát markoltam ki a bálából, megszárogattam, és a kis jószág perceken belül felült, szimatolni kezdett, és érdeklődéssel tekintett körül. És nem ő volt az egyetlen érdeklődő. Az anyja - amíg a lánc engedte - hátratekerte a fejét, és elbűvölten nézte a kis jövevényt, majd fülsiketítő bőgést hallatott. Újra megragadtam a mellső lábakat és odahúztam a borjút a tehén elé, aki rövid vizsgálódás után hozzálátott, hogy fejétől a farkáig végig nyalogassa. Azután, miközben én gyönyörködve néztem őket, a tehén lábra állt, hogy a kis jószág minden eldugott részéhez hozzáférhessen. Mosolyogtam magamban. Összehoztuk. A tehén leküzdötte a tejlázat, és szült egy eleven kis bikaborjat. A Nyolcvanhetes rendbe jött. Blackburn odajött, megállt mellettem, én pedig tudatára ébredtem, hogy megszűnt körülöttem a nyüzsgés. A farmer levette fehér kalapját és letörölte homlokáról a verítéket. - Kihajtottuk magunkat, szavamra! Kevés volt az ember ma reggel, és biztos voltam benne, hogy lekéssük a tejesembert. Félelmetes alak, nem vár egy percet sem, volt, hogy traktorral kellett utána vinnem a tejet. Ahogy befejezte a mondókáját, egy tyúk röppent le éles kárálással a jászolról. Blackburn odanyúlt, és kiemelt a szénából egy frissen tojt, még meleg tojást. Egy pillanatig vizsgálgatta, aztán hozzám fordult. - Reggelizett már? - Természetesen nem. - Hát, mondja meg az asszonykának, hogy ezt süsse meg magának - mondta, és odaadta a tojást. - Nagyon köszönöm, Mr. Blackburn. Biztosan ízleni fog. Bólintott, és mozdulatlanul nézte a tehenet és a borjat. A tejgazdaság működtetése az egyik legnehezebb kenyérkereset, és ez a kora hajnali felfordulás mindennapos volt a gazda életében. De tudtam, hogy elégedett a munkámmal, mert hirtelen hozzám fordult, és boldog vigyor jelent meg a barázdált arcán. Minden figyelmeztetés nélkül barátságosan mellbe bökött. - Jó öreg Jim! - mondta, és otthagyott. Felöltöztem, beszálltam a kocsiba, és a tojást gondosan rátettem a műszerfalra, majd nagy nehézségek árán elhelyezkedtem az ülésen, mert a locsoláskor befolyt a gatyámba a piszkos víz, ami elég kényelmetlenné tette a kuporgást. Miközben hazafelé hajtottam, a sötétség szürkére ritkult az új nap beköszöntét jelezve, és lassan kiemelkedett a dombok fehér tömege a halvány, puha és elmondhatatlanul hideg fényben. Figyeltem a műszerfalon ide-odaguruló tojást, és mosolyogtam magamban. Felidéztem Blackburn váratlan vigyorát, még a bökését is éreztem a mellkasomon, és mélységes megnyugvás - 172 -
töltött el: a rendszer változhat, de a tehenek, a borjak és a yorkshire-i farmerek ugyanazok maradnak.
40. A napi hét shilling három pennys zsoldomból, amiből még lejött a feleségem és a gyerekem eltartásának összege, akkor sem tudtam volna nagy életet élni, ha akarok, de egyik este Windsorban úgy döntöttem, hogy kirúgok a hámból és iszom egy pohár sört. Amikor benyomtam a kocsmaajtót, egy férfit pillantottam meg elsőnek a bárpult sarkánál, egy kis kutyával a széke alatt. Egy ilyen kis jószág látványa azonnal visszaröpített régi életembe, és szinte hallottam George Wilks, a kikiáltó hangját a darrowbyi Drovers’ Armsban. - Szerintem ez a legjobb „pub terrier”, akit valaha láttam. - Lehajolt a bárpultnál, és megveregette Theo borzas fejét, aki a gazdája széke alatt hevert. Belegondoltam, hogy ez a pub terrier nem is rossz elnevezés. Theo apró volt, majdnem tiszta fehér, bár néhány fekete sávval az oldalán, és orrán egy szőrpamaccsal, ami tagadhatatlanul bájossá, ám még inkább rejtélyessé tette. Mélyen egyetértettem azzal a skót kollégával, aki nemrégiben, amikor egy hölgy mindenáron a véleményét akarta hallani a kutyája fajtájáról és vérvonaláról, végül így felelt: - Asszonyom, azt hiszem: a törpe, barna kutya besorolás illene rá a legjobban. Ugyanezen az alapon Theót törpe, fehér kutyának lehetne nevezni, de Yorkshire-ben jobban értenék a „pub terrier” minősítést. Paul Cotterell, a gazdája lenézett rá a magas bárszékről. - Hallod, mit mondanak rólad, öregfiú? - mormolta egykedvűen, és az ismerős hangot hallva a kis állat fürgén felpattant a helyéről, és hevesen csóválta a farkát. Theo életének tekintélyes részét töltötte ama négy fémláb között, amelyik a gazdája székét tartotta. És én gyakran gondoltam úgy, hogy ez mindkettejük részéről elvesztegetett idő. Én is sokszor vittem magammal a kocsmába a saját kutyámat, Samet, ahol ő is lekuporodott a székem mellé, de míg ez nálam alkalmi látogatás volt - legfeljebb hetente egyszer vagy kétszer -, addig Paul Cotterell esetében szigorú rituálé. Minden este nyolctól ott ült a Drovers' Arms bárpultjának végében, előtte a pintes korsó, szájában a kis görbe pipája. Egy magafajta fiatalembernek - a harmincas éveinek végén járó agglegény volt - az ő képzettségével és intelligenciájával elég üresnek tűnt ez az életmód. Amikor odaléptem a pulthoz, megszólított: - Helló, Jim, hadd hívjam meg egy italra! - Ez nagyon kedves magától, Paul - válaszoltam. - Meginnék egy sört. - Remek. - Fesztelen udvariassággal fordult a csaposlányhoz: - Megengedi, hogy zavarjam, Moyra? Iszogattuk a sörünket és beszélgettünk. Ezúttal a brawtoni zenei fesztivál volt a téma, amiről áttértünk általában a zenére. Mint minden más tárgyban, ami szóba került közöttünk, ebben is nagy jártasságot árult el. - Tehát nem túlzottan rajong Bachért? - érdeklődött könnyedén. - Nem, nem igazán. Van, amit szeretek tőle, de jobban kedvelem az érzelmesebb zenéket: Elgart, Beethovent, Mozartot. Meg Csajkovszkijt. Gondolom, maguk, szakértők őt eléggé lenézik? Vállat vont, megszívta a pipáját, és fél szemöldökét felvonva, bágyadt mosollyal nézett rám. Gyakran reagált így, és nekem az volt az érzésem, hogy monoklit kellene viselnie. De nem kezdett el áradozni Bachról, noha úgy vettem ki, hogy ő a kedvenc zeneszerzője. Sohasem árult el lelkesedést semmi iránt, és fura arckifejezéssel hallgatta az én ömlengésemet Elgar hegedűversenyéről. Paul Cotterell Dél-Angliából származott, de a helybeliek ezt már rég megbocsátották neki, mert szívélyes volt és szórakoztató, mindig kész bárkit meghívni egy italra a Drovers' sarkában. Számomra abban rejlett a vonzereje, hogy annyira angol volt: könnyed és fesztelen. Sosem jött izgalomba, mindig udvarias volt és mélységesen tartózkodó. - Ha már itt van, Jim - mondta -, nem tenné meg, hogy megnézi Theo lábát? - Dehogynem. - Az állatorvos egyik foglalkozási ártalma, hogy bárhol jelenik meg társaságban, biztosra veheti, hogy tanácsokat kell adnia és tüneteket meghallgatnia. - Emeljük föl! - 173 -
- Ugorj ide, öregfiú! - Paul a térdére ütött, a kis kutya fölugrott, megült a gazdája ölében, és örömtől ragyogó szemmel tekintett rá. Én meg csak arra tudtam gondolni, amire oly gyakran, hogy Theónak filmekben kéne szerepelnie. Tökéletes kutyasztár volt azzal a mókás szőrpamaccsal a nevető képén. Az emberek szerte a világon jó pénzt fizetnének, hogy ilyen kutyát lássanak a moziban. - Jól van, Theo - mondtam, és átvettem a gazdájától. - Mi a gond? Paul a jobb mellső lába felé bökött a pipájával. - Az ott. Az utóbbi néhány napban kicsit sántít rá. - Értem. - A hátára fordítottam a kis jószágot, azután felnevettem. - Ó, csak letört az egyik körme, és lelóg az a kis darab. Beakadhatott valami kőbe. Várj csak egy kicsit! - A zsebembe nyúltam az ollóért, amit mindig magamnál hordtam. Egy gyors mozdulat, és már meg is voltunk. - Ennyi az egész? - kérdezte Paul. - Igen. Gúnyosan felvonta a szemöldökét, és Theóra nézett. - Hát ezért kellett akkora hűhót csapnod? Buta öreg kutya. - Pattintott az ujjával. - Vissza a helyedre! A kis állat engedelmesen leszökkent a szőnyegre, és eltűnt a szék alatti menedékében. És abban a pillanatban megvilágosodott előttem Paul jelleme - a sokat csodált és irigyelt vonzerejének a titka. Hogy igazából semmit nem vesz komolyan. Természetesen szerette a kutyáját. Mindenhová magával vitte, rendszeresen megfutatta a folyónál, de nyoma sem volt benne annak a szorongásnak, annak a már-már kétségbeesett aggodalomnak, amelyet oly sokszor láttam az ügyfeleim szemében, amikor akár a legártalmatlanabb probléma miatt megmutatták nekem a kedvencüket. Ők nagyon is komolyan vették a dolgot. És magam is így voltam ezzel, ha a saját állataimról volt szó. Paulnak persze igaza volt. Mennyivel könnyebb és kellemesebb így élni. Az aggodalom sebezhetővé tesz minket, míg ő gondtalanul élte világát. Ez a vonzó könnyedség, a fesztelen jómodor, a zavartalanság mindez abból eredt, hogy valójában semmi nem érintette túl mélyen. A jelleméről alkotott gyorsfénykép ellenére változatlanul irigyeltem őt. Rajtam nagyon is könnyen eluralkodnak az érzéseim; jó lehet olyannak lenni, mint Paul. És minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább összeállt a kép. Sosem vette a fáradságot, hogy feleséget keressen magának. Még Bach is beleillett a formába azzal a matematikai zenéjével. - Azt hiszem, inni kell még egyet erre a fontos műtétre, Jim - villantotta rám tartózkodó mosolyát. - Vagy magasabb honoráriumra gondolt? Elnevettem magam. Bár olyan lehetnék, mint ő. Mindannyian mások vagyunk, és ennek megfelelően viselkedünk, de a második poharamba bámulva megint csak az ő gondtalan élete járt a fejemben. Jó állása volt a brawtoni kormányhivatalnál, nem voltak családi kötelezettségei, és minden este itt itta a sört ugyanezen a széken, a kutyájával a lábánál. Nem volt az égvilágon semmi gondja. Akárhogy is, hozzátartozott Darrowby világához, része volt valaminek, amit szerettem, és mivel mindig gyűlöltem a változást, bizonyos értelemben megnyugtató volt tudni, hogy bármelyik este megyek is be a Drovers' Armsba, ott fogom találni Paul Cotterellt a sarokban, és Theo szőrös képe fog kikandikálni a széke alól. Pontosan ezért kukkantottam be egyik este, nem sokkal zárás előtt. - Lehet, hogy bélférge van? - A rá jellemző módon, mintegy mellékesen vetette fel a kérdést. - Nem tudom, Paul. Miből gondolja? Megszívta a pipáját. - Ó, csak mintha kicsit fogyott volna mostanában. Ide, Theo! A kis kutya fölugrott a gazdája térdére, vidáman, mint mindig, és amikor megfogtam és az ölembe tettem, megnyalta a kezemet. De én is láttam, hogy kiállnak a bordái. - Hm, valóban - mondtam. - Talán tényleg fogyott valamicskét. Látott férgeket a székletében? - Azt éppen nem. - És kis fehér pálcikákat a hátsója körül? - Nem, Jim - rázta meg a fejét mosolyogva. - De annyira nem is figyeltem, öregfiú. - Oké - mondtam. - Azért féregtelenítsük a biztonság kedvéért. Holnap este hozok neki pár tablettát. Itt lesznek? - 174 -
Felszaladt a szemöldöke. - Azt hiszem, ez több mint valószínű. Theo megkapta a féregtablettákat, aztán az ezt követő hetekben túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy benézzek a Droversbe. Legközelebbi látogatásom egy szombat estére esett, és sikerült belecsöppennem a Sportklub báljának kellős közepébe. A táncteremből ritmikus dübörgés hallatszott, a kis söntés zsúfolásig megtelt, a szegény dominósok egy sarokban szorongtak a szmokingos férfiak és estélyi ruhás hölgyek gyűrűjében. A zajban és melegben elverekedtem magam a bárpultig, és az járt a fejemben, hogy alig lehet ráismerni erre a máskor csöndes helyre. De egy valami nem változott - Paul Cotterell most is ott ült a székén a pult sarkában. Mellé nyomakodtam, és láttam, hogy a megszokott tweedzakóját viseli. - Maga nem táncol, Paul? Félig lehunyt szemmel lassan megrázta a fejét, és rám mosolygott görbe pipája felett: - Nem nekem való, öregfiú - mormolta. - Túl fárasztó. Amikor lepillantottam, láttam, hogy más is van, ami nem változott. Ott ült Theo, és megpróbálta behúzni az orrát a kaszáló lábak elől. Most én rendeltem két sört, és megpróbáltunk beszélgetni, de nehéz volt túlkiabálnunk a bábeli zűrzavart. Karok nyúltak be közöttünk a pult felé, vörös képek nyomakodtak felénk üdvözlő szavakat ordítva. Inkább csak bámészkodással töltöttük az időt. Aztán Paul közelebb hajolt, és egyenesen a fülembe beszélt: - Beadtam Theónak azokat a tablettákat, de még jobban lefogyott. - Tényleg? - üvöltöttem vissza. - Ez szokatlan. - Igen... esetleg nem nézné meg? Bólintottam, mire ő pattintott az ujjával, és a kis kutya abban a pillanatban a térdére szökkent. Átvettem az ölembe, és azonnal észleltem, hogy mennyivel könnyebb lett. - Igaza van. Tényleg tovább fogyott. A térdemen egyensúlyozva a kutyát lehúztam az egyik szemhéját, és láttam, hogy halvány a kötőhártyája. Ismét elüvöltöttem magam: - Vérszegény! - Végigtapogattam a fejét, és az álla alatt fölfedeztem a jócskán megnagyobbodott nyirokmirigyeket. Ez különös volt. Lehet, hogy szájüreg- vagy torokgyulladása van? Kétségbeesetten néztem körül, és hevesen kívántam, bárcsak Paul ne mindig a kocsmában konzultálna velem a kutyájáról. Szerettem volna megvizsgálni az állatot, de nem rakhattam fel a bárpultra a poharak közé. Próbáltam jobb fogást találni rajta, hogy belenézhessek a torkába, amikor a mellső lábai mögé tévedt a kezem, és amikor megérintettem a hónaljmirigyet, egyszerre elállt a szívverésem. Az is meg volt duzzadva. Kitapogattam a lágyékot, és az ottani mirigy is tojás nagyságúra nőtt. Vadul tapogatóztam tovább, és azt kellett tapasztalnom, hogy valamennyi nyirokmirigye többszöröse volt a normális méretnek. Hodgkin-kór! Néhány pillanatig nem is érzékeltem a kiabálást és a nevetést, a zene harsány zaját. Azután Paulra néztem, aki a pipájából pöfékelve, hűvös nyugalommal nézett vissza rám. Hogyan mondjam meg neki ebben a környezetben? Azt kérdezné, hogy mi az a Hodgkin-kór, és akkor el kéne magyaráznom, hogy nyirokrák, azaz halálos betegség. Vágtattak a gondolataim, miközben simogattam a kócos fejet, és Theo felém fordította mókás kis képét. Emberek tülekedtek mögöttünk, kezek nyúltak át a gines és whiskys poharakért, söröket emeltek fel az orrom előtt, egy kövér ember a nyakam köré fonta a karját. Közelebb hajoltam: - Paul! - Igen, Jim? - Elhozná... elhozná Theót holnap délelőtt a rendelőmbe? Vasárnap tíz óra tájban. Egy pillanatra fölfelé rándult a szemöldök, majd bólintott. - Rendben, öregfiú. Nem vesződtem azzal, hogy kiigyam az italomat. Az ajtó felé nyomakodtam, és a tömeg összezárult körülöttem. Visszanéztem. Éppen akkor tűnt el a kis kutya farka a szék alatt. - 175 -
Másnap korán reggel ébredtem, már hajnali hatkor hánykolódni kezdtem az ágyban, aztán csak bámultam a plafont. Még azután is, hogy fölkeltem és bevittem Helennek a teát, végtelennek tűnt a várakozás, amíg el nem jött a rettegett pillanat - amikor ott álltam a rendelőben Paullal szemben, közöttünk az asztalon Theo. Egyenesen megmondtam neki. Nem tudtam jobbat kitalálni. Mit sem változott az arckifejezése, de kivette a pipát a szájából, erősen rám nézett, majd a kutyára, s megint vissza rám. Ó - mondta végül. - Értem. Nem mondtam rá semmit, ő pedig lassan végigfuttatta a kezét a kis állat hátán. - Egészen biztos benne, Jim? - Tökéletesen. És szörnyen sajnálom. - Nem gyógyítható? - Többféle enyhítőszer is van, de én nem tapasztaltam, hogy bármelyik is segített volna. A végeredmény mindig ugyanaz. - Igen... - bólintott lassan. - De nem látszik annyira betegnek. Mi történik, ha nem teszünk semmit? Pár másodpercig hallgattam. - Nos, Paul, a belső mirigyek megnövekedése többféle következménnyel jár. Ödéma, azaz hasvízkór alakul ki a hasüregben. Tulajdonképpen már most is mutatkozik rajta a pókhasúság. - Igen... Most, hogy mondja, én is látom. És még? - Ahogy a nyirokmirigyek egyre nagyobbak lesznek, fulladozni fog. - Ezt már észrevettem. Elég egy rövid séta, és már liheg. - És egyre soványabb és leromlottabb lesz. Paul a cipőjét bámulta egy ideig, aztán megint rám emelte a tekintetét. - Tehát az a lényeg, hogy szörnyen fogja érezni magát a hátralévő életében. - Nyelt egyet. És mennyi ideje van még? - Néhány hete. Ez változó. Talán három hónapja. - Nos, Jim - hátra simította a haját. - Én ezt nem hagyhatom. Én felelek érte. El kell altatnia, még mielőtt igazi fájdalmai lesznek. Egyetért velem? - Igen, Paul, ez a leghumánusabb megoldás. - Megcsinálná most rögtön... amint kiteszem a lábam az ajtón? - Igen - válaszoltam. - És megígérem, hogy semmit nem fog érezni. Furcsán eltökélt kifejezés jelent meg az arcán. Visszatette a pipát a szájába, de kicsúszott, így inkább eltette a zsebébe. Majd odahajolt, és megveregette a kutya fejét. Az állat feléje fordította mókás képét a szőrpamaccsal az orrán, és néhány másodpercig csak nézték egymást. - Viszlát, öregfiú - motyogta Paul aztán, és gyorsan kiment a szobából. Betartottam az ígéretemet. - Jó fiú, jó öreg Theo - mormoltam és újra meg újra megsimogattam a fejét meg a füleit, míg a kis állat békésen el nem aludt. Ugyanúgy gyűlöltem ezt, mint bármelyik állatorvos, de mindig megnyugvást jelentett az a tudat, hogy ezek a menthetetlen állatok egy baráti hangot hallanak és egy simogató kezet éreznek utoljára. Talán szentimentális vagyok. Nem úgy, mint Paul. Ő gyakorlatiasan és tökéletesen racionálisan cselekedett. Képes volt a legokosabb lépést választani, mert nem hagyta, hogy úrrá legyenek rajta az érzelmek. Később, a vasárnapi ebéd közben, amelyet most nem tudtam úgy élvezni, ahogy szoktam, elmondtam Helennek Theo esetét. Mondanom kellett valamit, mert pompás sültet alkotott a gázkarikán, ami az egyetlen főzési lehetőségünk volt, én pedig nem méltányoltam eléggé a tehetségét. Ültünk az asztalnál, és én lenéztem rá. Most nekem jutott a magas szék. - Tudod, Helen - kezdtem -, nagy leckét kaptam ma. Abból, ahogyan Paul viselkedett. Én az ő helyében bizonytalankodtam volna, megpróbáltam volna elodázni az elkerülhetetlent. Helen gondolkodott egy percig. - Hát, nagyon sokan ugyanezt tették volna. - 176 -
- Igen, de ő nem ezt tette. - Leraktam a kést és a villát, s csak bámultam a falat. - Felnőtt módra viselkedett. Úgy gondolom, hogy Paul egyike azoknak a személyiségeknek, akikről annyit olvasunk. Kiegyensúlyozott, tökéletesen adekvát. - Elég, Jim, folytasd az ebédet. Tudom, hogy szomorú dolog, de meg kellett tenni, és most nem szabad vádolnod magadat. Paul az Paul, te pedig te vagy. Visszatértem az ételemhez, de nem tudtam elnyomni magamban az alkalmatlanság elhatalmasodó érzését. Aztán oldalra pillantottam, és láttam, hogy a feleségem mosolyog rajtam. Hirtelen megnyugodtam. Úgy tűnt, legalább ő cseppet sem bánja, hogy ilyen vagyok. Ez volt vasárnap, kedd délelőtt pedig egy adag szemölcsirtó folyadékot adtam át Sangster gazdának, aki néhány tejelő tehenet tartott az állomás mellett. - Kenje be ezzel a tőgyét reggel és este, fejés után - mondtam. - Azt fogja tapasztalni, hogy egy-két hét múlva leesnek a szemölcsök. - Köszönöm. - Átadott egy félkoronást, amit betettem az asztalfiókba, miközben megjegyezte: - Szomorú dolog, ami Paul Cotterelllel történt, nem igaz? - Mire gondol? - Azt hittem, hallott róla - mondta. - Meghalt. - Meghalt?! - bámultam rá ostobán. - Hogyhogy? - Ma reggel találtak rá. Végzett magával. Két kézzel támaszkodtam az asztalra. - Úgy érti... úgy érti, hogy öngyilkos lett? - Ja, azt mondják. Bevett egy csomó gyógyszert. Az egész város erről beszél. Azon kaptam magam, hogy meredten bámulom a naplóban a hívások listáját, anélkül, hogy látnám őket, és mintha nagyon messziről hallanám a farmer hangját. - Mondhatom, szomorú eset. Jó gyerek volt. Amennyire én tudom, mindenki kedvelte. Még aznap Paul lakása felé vitt az utam, és a kapuban megpillantottam a szállásadónőjét, Mrs. Claytont. Megálltam és kiszálltam a kocsiból. - Mrs. Clayton! - mondtam. - Egyszerűen nem tudom elhinni. - Én sem, doktor úr, ez szörnyű! - Sápadt volt az arca, a szeme vörösre sírva. - Hat éve lakott nálam, olyan volt, mintha a fiam lenne. - De hát miért... - Mert elveszítette a kutyáját. Nem bírta elviselni. Elborított a kétségbeesés hulláma. Mrs. Clayton a karomra tette a kezét. - Ne így fogja fel, doktor úr! Nem a maga hibája volt. Paul mindent elmondott nekem. Senki nem tudta volna megmenteni Theót. Az emberek is belehalnak az ilyenbe, nemhogy a kutyák. Tompán bólintottam, és ő folytatta: - De elmondok magának bizalmasan valamit, doktor úr. Paul nem bírt annyit elviselni, mint maga vagy én. Ilyen volt az alkata, tudja, depresszióban szenvedett. - Depresszióban? Paul? - Igen, régóta kezelték már vele, és rendszeresen gyógyszereket szedett. Bátran viselte a dolgot, de évek óta idegrendszeri problémákkal küzdött. - Idegrendszeri problémák... Álmomban sem gondoltam volna... - Nem, senki nem gondolta volna, pedig ez volt az igazság. Boldogtalan gyerekkora volt, ahogy kivettem. Talán ezért szerette annyira a kutyáját. Túlságosan is ragaszkodott hozzá. - Igen... igen... Claytonné elővett egy összegyűrt zsebkendőt, és kifújta az orrát. Hát, ahogy mondtam, nehéz élete volt szegény fiúnak, de hősiesen viselte. Nemigen volt már mit mondani. Kihajtottam a városból, és a békés, zöld hegyek éles kontrasztot mutattak mindazzal, ami feldúlja az emberi lelket. Ennyit az emberismeretemről. Nem is tévedhettem volna nagyobbat, de Paul annyira bátran vívta a maga titkos harcát, hogy mindenkit megtévesztett vele. Eltűnődtem azon a leckén, amelyet tévhitem szerint feladott nekem, pedig valójában egy másik leckét kaptam, amelyet azóta sem felejtettem el: számtalan olyan ember van, mint Paul, aki nem az, akinek látszik. - 177 -
41. A Paul Cotterell halála okozta megrázkódtatást sokáig nem tudtam kiheverni, sőt, azt kell mondanom, hogy azóta is bennem van, mert hiába cserélődött ki azóta a Drovers közönsége, ahol most én vagyok az egyik legrégebbi törzsvendég, még ma is magam előtt látom a pult sarkában álló bárszéken azt a hanyag figurát és a szék alól kikandikáló bozontos fejet. Olyan élmény volt ez, amelyet soha többé nem akartam átélni, ám közvetlenül azután oktalanul mégis beleszaladtam egy hasonlóba. Egy hét sem telhetett el Paul temetése óta, amikor Andrew Vine behozta a foxterrierjét a rendelőbe. Föltettem a kis kutyát az asztalra, és gondosan megvizsgáltam mind a két szemét. - Sajnos, ez csak romlott - állapítottam meg. A férfi minden előzetes figyelmeztetés nélkül ráborult az asztalra, és a kezébe temette az arcát. A vállára tettem a kezemet. - Mi baj, Andrew? Mi bántja ennyire? Először nem válaszolt, hanem úgy maradt összeroskadva a kutyája mellett, és egész testét rázta a zokogás. Amikor végre megszólalt, a tenyerének beszélt és rekedt, kétségbeesett volt a hangja: - Nem bírom elviselni! Ha Digger megvakul, én megölöm magam! Elborzadva és hitetlenkedve meredtem a lehajtott fejre. Nem történhet meg még egyszer, ráadásul rögtön Paul halála után! Pedig sok hasonlóság volt köztük. Andrew is a harmincas éveiben járó agglegény volt, és ez a terrier az elválaszthatatlan társa. Bérelt lakásban élt, látszólag gondtalanul, noha félénk, szerény ember volt, törékeny külsejű, ösztövér testtel és sápadt orcával. Jó néhány hónappal ezelőtt beszélt először Digger panaszairól. - Azért nevezem így, mert kölyökkora óta nagy lyukakat ás a kertben - mondta bátortalan mosollyal, és szinte félve nézett rám nagy, barna szemével. Elnevettem magam. - Remélem, nem azért hozta be, hogy ebből kigyógyítsam, mert ilyen betegséget nem ismer a tudomány. - Nem, nem, valami másról van szó. A szeméről. Azzal is kölyökkora óta vannak gondok. - Tényleg? Mondja el, kérem. - Nos, amikor megvettem, már akkor is gennyes volt a szeme, de a tenyésztő azt mondta, hogy csak belekerülhetett valami, ami irritálja, és hamarosan rendbe fog jönni. Így is történt. De sohasem jött rendbe egészen. Valami kis kellemetlensége mindig van a szemével. - Hogy érti ezt? - A szőnyeghez szokta dörzsölni a fejét, és pislog a napfényben. - Értem. - Magamhoz húztam a kis állat pofáját, és jól megnéztem a szemhéjakat. Már akkor beindult az agyam, amikor a gazdája beszélt, és biztos voltam benne, hogy vagy entropiont (befelé forduló szemhéjat) vagy distichiasist (a szemgolyót dörzsölő harmadik sor szempillát) fogok találni, de egyikre sem utalt semmi. A szaruhártya felszíne is normálisnak tűnt, kivéve talán a lencsék és az írisz mélyét, amelyet a szokásosnál nehezebben lehetett kivenni. Kivettem a szekrényből a szemtükröt. - Mennyi idős most? - Körülbelül egy éves. - Tehát mintegy tíz hónapja lépett ez föl? - Igen, nagyjából. De változik az erőssége. Többnyire nincs gond vele, de vannak napok, amikor csak fekszik a kosarában félig lehunyt szemmel, és látni rajta, hogy nem stimmel valami. Nem hinném, hogy fájdalmai vannak. Inkább kellemetlenség, ahogy mondtam. Bólintottam, és szívből reméltem, hogy okosnak látszom, mert sajnos egyik tünet sem volt ismerős. Bekapcsoltam a kis lámpát az ophtalmoszkópon, és belebámultam a legvarázslatosabb és legfinomabb szerv mélységeibe, a lencsén át a retina ragyogó szerkezetébe a látóközponttal és az ágas-bogas vérerekkel. Nem fedeztem fel semmilyen rendellenességet. - Ás még lyukakat? - kérdeztem. Amikor tanácstalan vagyok, gyakran kapaszkodom szalmaszálakba, és megfordult bennem, hogy nem talaj-irritációtól szenved-e a kutya. - 178 -
Andrew a fejét rázta: - Nem, most már csak nagyon ritkán, és a rossz napjainak semmi közük nincs az ásáshoz. - Valóban? - kérdeztem az államat dörzsölve. Láttam, hogy ő előttem jár egy lépéssel, és kényelmetlenül éreztem magam, mert nem volt semmilyen elképzelésem. Az emberek gyakran hozták be a kutyájukat „szembajjal”, de azoknak rendre megtaláltam az okát. - És a mait is rossz napnak nevezné? - Nos, reggel így gondoltam, de azóta mintha javult volna egy kicsit. Most is sokat pislog, nem gondolja? - Igen, talán így van. - Digger mintha nem szívesen nyitotta volna tágra a szemét a rendelő ablakán beáradó napsütésben. Időről időre le is csukta egy-két másodpercre, mintha bántaná valami. De a fenébe is, nem láttam semmi nyomot, amelyen elindulhattam volna. Nem mondtam meg a gazdájának, hogy fogalmam sincs, mi lehet a kutyájával. Az ilyen vallomások nem erősítik az orvos iránti bizalmat. Ehelyett lázas szakmai tevékenységbe menekültem. - Adok magának egy folyadékot - mondtam élénken. - Csepegtessen a szemébe naponta háromszor. És értesítsen, hogy javul-e. Lehet, hogy valamilyen elhúzódó fertőzéssel állunk szemben. Átadtam egy üvegcse két százalékos bórsavat, és megveregettem Digger fejét. - Remélem, ez majd rendbe hoz, öregfiú - mondtam, ő pedig válaszképpen megcsóválta a farokcsonkját. Lelkes kis állat volt, bájos, jó természetű és formás példánya simaszőrű fajtájának, hosszú fejjel és nyakkal, hegyes orral és szép, egyenes lábakkal. Leugrott az asztalról és izgatottan ugrált a gazdája lába körül. Felnevettem. - Szeretne már menni, mint a legtöbb páciensem. - Lehajoltam, és játékosan megveregettem az oldalát. - Szavamra, nagyon jó formában van! - Valóban - mosolygott büszkén Andrew - Sokszor eszembe jut, hogy a szemétől eltekintve tökéletesen működő kis gépezet. Ha látná őt a réten! Úgy fut, mint egy agár! - El tudom képzelni. Jelentkezzen majd, jó? - intettem nekik búcsút az ajtóban, majd visszatértem a munkámhoz, boldog tudatlanságban afelől, hogy pályám egyik legkínosabb és legfájdalmasabb esete előtt állok. Az első látogatás után különös figyelemmel követtem Diggert és gazdáját. Andrew, ez az érzékeny, szeretetre méltó ember, egy mezőgazdasági vegyszereket gyártó cégnek volt a képviselője, és hozzám hasonlóan állandóan utazgatott Darrowby körzetében. Mindig vele volt a kutyája, és én futólag korábban is észleltem, hogy a kis állat folyton ott bámul kifelé az ablakon, mancsát hol a műszerfalra téve, hol a sebességváltót kezelő gazdája kezén nyugtatva. De most, hogy személyesen is érdekeltté váltam, felfigyeltem arra a nyilvánvaló élvezetre is, amellyel a kis kutya fogadta be környezetének minden részletét. Semmit nem mulasztott volna el napi körútjaik során. Előttük az utat, a mellettük elsuhanó házakat, embereket, fákat és földeket ezekből állt számára a világ. Összetalálkoztam velük egyszer, amikor Samet futtattam a hegyek széljárta csúcsát koronázó lápvidéken. De akkor május volt, kellemes a levegő, és az egy hetes napsütés felszárította a hangában kanyargó ösvényeket. Láttam, hogy Digger villámként cikázik a bársonyos talajon, és amikor észrevette Samet, odarohant hozzá, incselkedve megállt előtte egy pillanatra, majd visszaszaladt Andrewhoz, aki egy kis természetes tisztáson állt a barna bozót közepén. Dús virágjában állt a sárga zanót, és a kis kutya újra meg újra körbeszáguldozta a terepet, átadva magát az egészség és a gyorsaság élvezetének. - Ezt nevezem életörömnek - jegyeztem meg. Andrew félénken mosolygott. - Igen, gyönyörű - mormolta. - Hogy van a szeme? - kérdeztem. Vállat vont. - Néha jól, néha nem olyan jól. Nagyjából ugyanúgy, mint korábban. De az igaz, hogy láthatólag sokat segít, amikor a szemébe csöpögtetek. - De még mindig vannak olyan napjai, amikor elesettnek tűnik? - Igen... azt kell mondanom, hogy igen. Néhanapján még kínlódik vele. Újra elfogott a tehetetlen bosszúság. - Menjünk vissza a kocsihoz! - mondtam. - Vetnék rá egy pillantást. - 179 -
Föltettem Diggert a motorháztetőre, és ismét megvizsgáltam. A szemhéjakon nem láttam semmi rendellenességet - mert az járt a fejemben, nem néztem-e el valamit legutóbb -, de ahogy az éles napfény megvilágította a szemgolyót, nagyon jelentéktelen homályosságot észleltem a szaruhártyán. Enyhe keratitisz volt, amelyet akkor nem vettem észre. De miért? Miért? - Adnék neki valami erősebb folyadékot. - Kotorászni kezdtem a csomagtartóban. - Itt kell lennie valahol. Próbálkozzunk meg az ezüstnitráttal. Egy héttel később Andrew behozta őt a rendelőbe. A szaruhártya elszíneződése megszűnt valószínűleg az ezüstnitrát hatására -, de a mélyebben rejlő baj változatlanul megmaradt. Valami még mindig nem volt rendjén. Valami, amit nem tudtam diagnosztizálni. Ekkor kezdtem el komolyan aggódni. Ahogy múltak a hetek, úgy bombáztam a kutya szemét mindennel, ami csak létezett: higanyoxiddal, chinosollal, cinkszulfiddal, ichtiollal és megannyi más szerrel, ami azóta eltűnt a történelem süllyesztőjében. Nem álltak még rendelkezésemre a modern antibiotikumok és szteroidok, amelyek amúgy sem segítettek volna. Ma már tudom. Az igazi rémálom akkor vette kezdetét, amikor felfedeztem a szaruhártyát ellepő első pigmentsejteket. Fenyegető barna foltok tűntek fel a limbuson, és sötét nyúlványokat bocsátottak arra az érzékeny hártyára, amely Digger világra nyíló ablaka volt. Láttam már ilyen sejteket korábban is. És átlátszatlanok voltak. A következő hónap során harcba szálltam velük szánalmas fegyverzetemmel, miközben lassan, de megállíthatatlanul terjeszkedtek befelé, elhomályosítva és beszűkítve Digger látóterét. Andrew is észrevette őket, és amikor behozta a kis kutyát a rendelőbe, aggodalmasan tördelte a kezét. - Tudja, egyre kevesebbet és kevesebbet lát, doktor úr. Pontosan tudom. Még mindig kinéz a kocsi ablakán, de azelőtt mindent megugatott, ami nem tetszett neki, például az idegen kutyákat, most pedig nem veszi már észre őket. Lassan elveszíti a látását. Üvölteni szerettem volna, vagy belerúgni az asztalba, de mivel úgysem segített volna, csak ránéztem. - Az a barna dolog okozza, igaz? - kérdezte. - Mi az? - Pigmentes keratitisznek hívják, Andrew. Akkor szokott fellépni, amikor a szaruhártya, ami a szemgolyó külsejét borítja, hosszú időn át gyulladásban volt, és nagyon nehéz kezelni. De megteszem, ami tőlem telik. De ez nem volt elég. A lassú, lopakodó terjeszkedés könyörtelenül folytatódott, és ahogy a pigmentsejtek egyre sűrűbben és vastagabban lepték és sötétítették el a felszínt, úgy ereszkedett szürke függöny Digger és a világ minden dolga közé, amelyet azelőtt olyan mohó érdeklődéssel figyelt. Engem pedig egyre mardosott az aggodalom, és tehetetlen kínok között vártam az elkerülhetetlent. Az első vizsgálat után öt hónappal észleltem először, hogy Andrew összeomlott. Ekkor már alig látszott valami a kutya szaruhártyájának eredeti szerkezetéből; barnásfekete homály borult rá, amelyen csak apró pontok engedték át egy-egy villanásra a látványt. Vészesen közeledett a vakság. Újra megveregettem a férfi vállát. - Nézze, Andrew. Jöjjön ide, és üljön le. - Odahúztam neki a rendelő egyetlen faszékét. Odavánszorgott, és szinte lerogyott a székre. Tenyerébe temetett fejjel ült ott, és csak nagy néha emelte rám könnyáztatta szemét, feldúlt arcát. - Nem bírom elviselni a gondolatát - zihálta. - Egy ilyen barátságos kis lény, mint Digger, aki mindenkit szeret. Mivel érdemelte ki ezt a sorsot? - Semmivel, Andrew. Vannak az életben ilyen szomorú dolgok. Szörnyen sajnálom. Jobbra-balra ingatta a fejét. - Jaj, istenem, neki a legrosszabb. Látta őt a kocsiban, mennyire kíváncsi volt mindenre. Mit sem ér már neki az élet, ha elveszíti a látását. És akkor én sem akarok tovább élni! - Nem beszélhet így, Andrew - mondtam. - Ez erős túlzás. - Tétováztam. - Kérem, ne vegye sértésnek, de orvoshoz kellene fordulnia. - Állandóan orvoshoz járok - válaszolta tompán. - Most is tele vagyok gyógyszerekkel. Az orvos szerint depresszióm van. A szó megkondította bennem a gyászharangot. És nem sokkal Paul halála után rettenetes pánikot küldött rám. - 180 -
- Mióta tart már ez az állapot? - Hetek óta. És egyre csak rosszabb lesz. - Korábban is átélt már ilyet? - Nem, soha. - A kezét tördelte és maga elé meredt. - Az orvos azt mondja, hogy ha rendszeresen szedem a tablettákat, akkor ki fogok gyógyulni belőle, de én már nem bírom tovább. - De az orvosnak igaza van, Andrew. Ki kell tartania, és akkor rendbe fog jönni. - Nem hiszem - motyogta. - Minden nap egy évnek tűnik. Semmit nem tudok élvezni. És minden reggel, amikor fölébredek, rettegek szembenézni az élettel. Nem tudtam, mit mondjak, hogyan segíthetnék. - Adhatok egy pohár vizet? - Nem... köszönöm, nem. Felém fordította holtsápadt arcát, sötét szemét, és megrémültem, milyen üres a tekintete. - Mi értelme van az egésznek? Tudom, hogy szerencsétlen leszek egész életemben. Nem vagyok pszichiáter, de volt annyi eszem, hogy felfogjam: egy Andrew állapotában lévő embernek hiába is mondanám, hogy szedje össze magát. Hirtelen megszállt az intuíció. - Jól van - mondtam. - Legyen szerencsétlen egész életében, de egyelőre fontos dolga van: törődnie kell a kutyájával. - Törődnöm vele? Hát mit tehetnék érte? Meg fog vakulni. Senki nem segíthet rajta. - Ebben téved, Andrew. Pontosan itt kezdődik a maga feladata. Rá lesz utalva a maga segítségére. - Hogy érti ezt? - Nos, ismeri azokat a helyeket, ahol sétáltatja. Úgy kell szoktatnia, hogy mindig ugyanazokon az ösvényeken és csapásokon járjon, ahol az ismerős terepen biztonsággal futkoshat. És tartsa távol a gödröktől és árkoktól. Eltorzult az arca. - De hát többé nem fogja élvezni a sétát. - De igen - mondtam. - Meg fog lepődni, mennyire. - De hát... - És ott van az a szép, tágas rét a háza mögött, ahol szaladgálni szokott. Állandóan szemmel kell tartania, és gondoskodnia arról, hogy ne legyen semmi a fűben, aminek nekimehet. És a szemcseppek. Maga mondta, hogy jobban érzi magát tőlük. Ki fog neki csöpögtetni, ha maga nem? - De doktor úr... maga látta, hogyan nézelődött ott mellettem a kocsiban… - Ezután is nézelődni fog. - Úgy is, hogy már nem lát? - Igen. - A karjára tettem a kezemet. - Értse meg, Andrew, amikor egy állat elveszíti a látását, akkor nem fogja fel, hogy mi történt vele. Szörnyű dolog, tudom, de az állatnak ez nem okoz olyan lelki kínokat, mint az embernek. Felállt és hosszú, szaggatott sóhaj tört föl belőle. - De nekem lelki kínokat okoz. Olyan régóta rettegek már ettől. Se éjjelem, se nappalom, folyton ez jár a fejemben. Annyira kegyetlen és igazságtalan, hogy ilyesmi történjék egy védtelen állattal... egy kis teremtéssel, aki soha senkinek sem ártott! - Ismét tördelni kezdte a kezét, és fel-alá járt a rendelőben. - Maga kínozza saját magát! - mondtam élesen. - Részben ez is a baja. Önmaga megbüntetésére használja fel Diggert, ahelyett, hogy a hasznára fordítaná. - De mit tehetnék olyat, ami tényleg használ? Mindaz, amiről itt beszél... ezek még nem teszik boldoggá az életét. - De igen, azzá tehetik. Diggerre még hosszú, boldog évek várnak, ha maga is úgy akarja. Csakis magán múlik. Mintha álmodna, úgy hajolt le hozzá, karjára vette a kis kutyát és kivonszolta magát a kapuhoz. Ahogy ment le a lépcsőn az utcára, utána szóltam. - És látogassa továbbra is az orvosát, Andrew! Rendszeresen szedje a tablettákat. És ne feledje - emeltem fel a hangom, hogy szinte már kiáltottam -, ne feledje, hogy kötelességei vannak a kutyájával szemben! - 181 -
Paul halála után borotvaélen táncoltam, de ezúttal nem sokkoltak tragikus hírekkel. Viszont gyakran láttam Andrew Vine-t: időnként a városban vezette pórázon Diggert, máskor az autójából kandikált ki a kis állat feje, mindig a szélvédő mögött, de legtöbbször a folyó menti réten, ahol a tanácsomat követve ugyanazokat a jó, tágas sétautakat járták újra meg újra. Akkor is a folyónál voltak, amikor egy szép napon megállítottam őket: - Hogy mennek a dolgok, Andrew? Mosolytalanul nézett rám. - Hát, egész jól eligazodik. Én meg rajta tartom a szememet. És mindig elkerülöm vele a szemközti rétet, mert az tele van süppedős részekkel. - Igen bölcsen teszi. És maga hogy van? - Tényleg tudni akarja? - Hát persze. Megpróbált mosolyogni. - Nos, ma egész jó napom van. Általában feszült vagyok, és szörnyen boldogtalan. A rossz napjaimon meg szorongó, kétségbeesett és végtelenül magányos. - Sajnálom, Andrew. Vállat vont. - Ne higgye, hogy sajnáltatni akarom magam. Maga kérdezte. Egyébként van egy szisztémám. Minden reggel megnézem magam a tükörben, és azt mondom: „Oké, Vine, kezdődik egy újabb rettenetes nap, de te meg fogod tenni a kötelességedet, és gondoskodni fogsz a kutyádról.” - Nem rossz ez, Andrew. És el fog múlni. Egy nap minden megváltozik, és ismét jól fogja érezni magát. - Ezt mondja az orvos is. - Lapos pillantást vetett rám. - De addig... - Lenézett a kutyájára. Gyere, Digger! Megfordult, és hirtelen elsietett a nyomában ügető kis kutyával, de volt valami a válla tartásában, az előre szegezett fejében, ami reményt adott. Rettenthetetlen elszántság sugárzott belőle. Reményeim valóra váltak. Andrew is, Digger is sikerrel vette az akadályt. Pár hónap elteltével már biztos voltam a dolgomban, de az utolsó képet egy két évvel későbbi találkozásunkról őrzi az emlékezetem. Egy fennsíkon láttam meg őket Darrowby fölött, ugyanott, ahol először pillantottam meg a zanótosban boldogan rohangászó Diggert. Most sem tűnt különösebben elesettnek: önfeledten futkosott a puha, zöld talajon, szaglászta a növényeket, és mélységes elégedettséggel emelte föl a lábát a hegyoldalnak felfutó löszfal tövében. Andrew nevetett, amikor megpillantott. Meghízott, és egészen más embernek látszott. - Digger minden centiméterét ismeri ennek a terepnek - közölte. - Azt hiszem, ez a kedvenc helye, látja, milyen jól érzi magát. Bólintottam. - Boldog kis kutyának látszik. - Igen, valóban boldog. Jó élete van, és megmondom őszintén, néha el is felejtem, hogy nem lát. - Szünetet tartott. - Igaza volt aznap a rendelőben. Maga megmondta előre, hogy így lesz. - Hát ez nagyszerű, Andrew - mondtam. - És maga is boldog, ugye? - Az vagyok, doktor úr. Hála istennek, az vagyok. - Árnyék futott át az arcán. - Ha arra gondolok, milyen volt régebben, el sem akarom hinni, mennyire szerencsés vagyok. Mintha egy sötét völgyben jártam volna, ahonnét lépésről lépésre kapaszkodtam ki a napfényre. - Értem. És most ugyanolyan jól érzi magát, mint annak előtte. - Elmosolyodott. - Nem, jobban, mint annak előtte. Ez a szörnyű élmény megváltoztatott. Emlékszik, mit mondott? Hogy gyötröm magamat. Rájöttem, hogy mást se tettem egész idő alatt. Az élet minden kis nehézségét erre használtam. - Nekem nem kell magyaráznia, Andrew - mondtam derűsen. - Magam is hajlamos vagyok erre. - Hát igen, azt hiszem, vagyunk így egy páran. De én már kiismertem ezt a dolgot, és tudom, hová vezet. Sokat segített, hogy gondoskodnom kellett Diggerről. - Felragyogott az arca, és a fűbe mutatott. - Ezt nézze meg! - 182 -
A kis kutya egy régi kerítést vizsgálgatott; a megmaradt, korhadt palánkok valószínűleg egy juhaklot fogtak körül egykoron, és miközben figyeltük, Digger minden nehézség nélkül ugrott át a rések között a túloldalra. - Remek! - mondtam elismerően. - El sem hinné az ember, hogy bármi baja van. Andrew hozzám fordult. - Doktor úr, én nem győzök csodálkozni, ha ilyesmivel találkozom. Képes lehet erre egy vak kutya? Mit gondol... mit gondol, lehetséges volna, hogy mégis lát egy kicsit? Haboztam. - Talán láthat valamit a pigmentrétegen át, de nem sokat, egy villanásnyi fényt és árnyékot, talán. Tényleg nem tudom. De akárhogy is, olyan jól kiismerte már a terepet, hogy nem sokat számít. - Igen... igen - mosolygott Andrew bölcsen. - Hát akkor mi mennénk is. Gyere, Digger! Pattintott az ujjával, és elindult az ösvényen, amely élénkzöld szalagként kanyargott a hanga közt, tisztán és élesen mutatva a napos égbolt felé. A kutyája előtte szaladt, nem is ügetésben, hanem igazi vágtában. Nem csináltam titkot abból, hogy annak idején nem sikerült rájönnöm Digger megvakulásának okára, de a szemgyógyászat modern felfedezéseinek fényében arra hajlok, hogy a keratitisz egy különleges változatától szenvedett. Ezt akkoriban még nem ismerték, de még ha tudtam volna róla, akkor sem igen segíthettem volna. Itt a szaruhártya szárazságáról van szó, ami akkor lép fel, ha nem termelődik elég könny. Manapság mesterséges könnyek becsöpögtetésével kezelik, vagy egy komplikált műtéttel, amelynek során a szemhez terelik a nyálvezetéket. De mindezek ellenére még ma is elhatalmasodik az a szörnyű pigmentáció. Ha visszatekintek erre a történetre, hálát adok az égnek. Sok minden segíthet az embereknek, hogy kimásszanak a depresszióból. Elsősorban a családjuk - az a tudat, hogy a feleségük és a gyerekeik rájuk vannak utalva -, néha egy ügy, amiért munkálkodnak, de Andrew esetében a kutyája volt az. Gyakran gondolok arra a sötét völgyre, amely bezárult körülötte, és meggyőződésem, hogy Digger pórázába kapaszkodva sikerült kijutnia belőle.
42. Most, hogy túl voltam az első szólórepülésemen, kezdtem csak értékelni az oktatóm erényeit. Semmi kétség, Woodham repülő főhadnagy nagyon jó tanár volt. Háború volt, nem lehetett hát finomkodni. Neki az volt a dolga, hogy halogatás nélkül felküldje a levegőbe a zöldfülű ifjakat, és pontosan ezt tette velem. Annak idején én is tanárnak képzeltem magam azokkal a fiúkkal szemben, akik a praxist tanulmányozni jöttek Darrowbybe. Ebben a szerepben látom most magamat, amint elnézően mosolygok az egyik diákomon. - Ilyesmit nemigen látni a vidéki praxisban, David - mondtam. Ő volt az egyik fiatalember, aki esetenként elkísért a körutakra. Tizenöt éves volt, és akárcsak a többiek, ő is azt hitte, hogy állatorvos szeretne lenni. De pillanatnyilag kissé zavartnak tűnt. Igazán nem hibáztathattam érte. Először járt itt, és arra számított, hogy kemény és zűrös nap vár rá a yorkshire-i Völgység egyik nagy állatorvosi körzetében, aztán megjelent ez a hölgy a pudlival és Emmeline-nel. A hölgy útját a rendelőbe vezető folyosón át sípoló hangok jelezték, amelyet egy kis gumibaba adott ki. Lucy minden sípolásra megtett néhány vonakodó lépést, amíg egy utolsó pumpálás fel nem csalta a vizsgálóasztalra. Ott állt remegve, és üres tekintettel nézett maga köré. - Sehova sem akar menni Emmeline nélkül - magyarázta a hölgy. - Emmeline? - A baba. - Fölemelte a gumijátékot. - Amióta elkezdődtek a bajok, Lucy rendkívül ragaszkodik hozzá. - Értem. És mi a baj? - Nos, két hete mehet ez már. Olyan egykedvű és furcsa, alig eszik valamit. Elvettem a lázmérőt a hátam mögött álló kocsiról. - 183 -
- Rendben, akkor vizsgáljuk meg. Ha egy kutya nem eszik, akkor ott tényleg baj van. A hőmérséklete normális volt. Gondosan meghallgattam a mellkasát a sztetoszkóppal, de nem találtam semmi rendelleneset. Egyenletesen vert a szíve. Óvatosan végigtapogattam a hasát, minden eredmény nélkül. A hölgy megsimogatta Lucy göndör feje búbját, és a kis állat szomorúan tekintett rá nedves szemével. - Most már igazán aggódom érte. Nem akar sétálni sem. Emmeline nélkül ki sem tudjuk csalogatni a házból. - Tényleg? - Egy lépést sem hajlandó tenni, csak ha csipogtatjuk Emmeline-t, és ezért csak kettesben lehet őket kivinni. De még ilyenkor is csak vonszolja magát, mint egy öreg kutya, pedig alig három éves. Tudja, milyen eleven volt azelőtt. Bólintottam. Tudtam. A kis pudli tele volt energiával. Láttam őt rohangálni a folyó menti réten, labdát kergetett, és hatalmasakat ugrott a levegőbe. Valamilyen súlyos betegségben kellett szenvednie, de pillanatnyilag tanácstalan voltam. Nem bántam volna, ha a hölgy abbahagyja a csipogtatást Emmeline-nel. Gyors pillantást vetettem Davidre. Csak az imént magyaráztam el neki, hogy ez egy tudományos pálya, és nagyon jónak kell lennie fizikából, kémiából és biológiából, ha be akar jutni az állatorvosi iskolába. A mostani jelenet nem nagyon illett bele ebbe a képbe. Talán tudományosabb alapra kellene helyeznem a társalgást. - Milyen tünetei vannak még? - kérdeztem. - Köhögés, székrekedés, hasmenés? Szokott vonyítani fájdalmában? A hölgy a fejét rázta. - Nem, semmi ilyesmi. Csak totyorog, szánnivaló tekintettel néz ránk és Emmeline-t keresi. Atyaég, már megint. Megköszörültem a torkomat. - Soha nem hány? Étkezések után sem? - Soha. Ha eszik egy keveset, utána rögtön megkeresi Emmeline-t, és beviszi a kosarába. - Valóban? Nos, úgy látom, hogy itt nincs különösebb tennivaló. Biztos benne, hogy nem szokott sántítani? A hölgy mintha oda sem figyelt volna rám. - És amikor bevitte Emmeline-t a kosarába, akkor körbejár és a takaróját húzogatja, mintha fekvőhelyet készítene a játékbabának. A fogamat csikorgattam. Sose hagyja már abba? Aztán villámfény gyúlt az agyamban. - Várjon egy percet - mondtam. - Azt mondja, hogy fekvőhelyet csinál? - Igen, hosszan kaparászik, aztán lefekteti Emmeline-t. - Igen, igen. - A következő kérdés mindent eldönt. - Mikor tüzelt utoljára? A hölgy megütögette az arcát az ujjával. - Lássuk csak. Május közepén, úgy kilenc héttel ezelőtt. Megoldódott a rejtély. - Fordítsa meg, legyen szíves! Miközben a hátára fektetett Lucy nagy odaadással bámulta a rendelő mennyezetét, én kitapogattam az emlőmirigyeit. Meg voltak duzzadva. Finoman megnyomtam az egyik emlőbimbót, és megjelent egy tejcsöpp. - Álterhesség - mondtam. - Az meg mi az ördög? - nézett rám elkerekedő szemmel a hölgy. - Ó, egyáltalán nem ritkaság egy szukánál. Azt képzeli, hogy kölykei lesznek, és amikor itt lenne az ideje, ilyesmiket kezd el csinálni. A fekvőhelykészítés tipikus tünet, de némelyiknek még a hasa is kigömbölyödik. És mindenféle furcsa dolgot művel. - Isten az égben, milyen különös! - nevetett a hölgy: - Lucy, te buta kis jószág, fölöslegesen ijesztgetsz minket. - Rám nézett az asztal felett. - Meddig tart ez az állapot? Megnyitottam a melegvizet, és mosni kezdtem a kezem. - Nem sokáig. Adok neki pár szem tablettát. Ha egy héten belül nem javul a helyzet, hozza őt vissza. De nincs miért aggódnia, még ha kicsit tovább tartana is, a végén mindenképpen olyan lesz megint, mint régen. - 184 -
Odamentem a gyógyszertárhoz, egy dobozba számoltam a pirulákat és átnyújtottam. A hölgy megköszönte, majd kedvencéhez fordult, aki a köves padlón ülve álmodozva bámult a levegőbe. - Gyere, Lucy - mondta, de a pudli ügyet sem vetett rá. - Lucy! Nem hallottad? Indulás! Fürgén kilépett a folyosóra, de a kis állat csak oldalra billentette a fejét, és mintha egy belülről jövő muzsika hangjainak adta volna át magát. Egy perc múlva visszatért a gazdája, és elkeseredetten nézett rá. - Igazán utálatos vagy: Úgy látom, nincs más megoldás. - Kinyitotta a táskáját és elővette a gumibabát. Emmeline sípolásba kezdett, mire a pudli nedvesen úszó, rajongó szemmel tekintett föl rá. Csip-csip, csip-csip. - A hang távolodott a folyosón és Lucy megbűvölten követte, amíg el nem tűntek az átjáró kanyarulatában. Mentegetőző vigyorral fordultam Davidhez: - Jól van - mondtam -, ideje indulnunk. Tudom, hogy a farmon folyó munka érdekli, és biztosíthatom arról, hogy az tökéletesen más lesz, mint amit itt látott. Már a kocsiban ülve folytattam. - Kérem, ne értsen félre. Szó sincs róla, hogy lenézem a kisállatok gyógyítását. Sőt, azt kell mondanom, hogy ez nagy tudást követelő ága a hivatásunknak, és a magam részéről úgy gondolom, hogy a kisállat-gyógyászat hatalmas kihívást jelent. De kérem, hogy ne Emmeline-ről ítéljen. Annyi az egész, hogy volt egy mókás esetünk, mielőtt körútra indulunk. - Hová megyünk? - kérdezte a legényke. - Nos, Mr. Rington hívott ki, mert a dalmata szukájának teljesen megváltozott a viselkedése. Annyira különös dolgokat művel, hogy nem is akarta behozni a rendelőbe. - Mit gondol, mi baja lehet? Gondolkoztam egy pillanatig. - Kicsit ostobán hangzik, de ami először eszembe jutott, az a veszettség. Ez a legszörnyűbb kutyabetegség, de hála az égnek, eddig sikerült távol tartanunk ettől a vidéktől, hála a szigorú karanténnek. De a főiskolán annyira belénk verték az ismérveit, hogy nem tudom kiűzni a fejemből, jóllehet nem számítok arra, hogy találkozom vele. De a dalmata esetében bármi szóba jöhet. Remélem, hogy még nem vadult meg, mert ebben az esetben el kéne altatnom, amit gyűlölök. Rington első szavai nem derítettek fel. - Tessa most már igazán megvadult, doktor úr! Levertséggel és morgással kezdődött néhány napja, és őszintén szólva most már nem merném idegenek közé vinni. Ma reggel elkapta a postás bokáját. Rendkívül kínos. Rosszkedvű lettem. - Tehát megharapott valakit. Ez hihetetlen, hiszen olyan szelíd volt. Mindig azt csináltam vele, amit akartam. - Tudom, tudom - mormolta. - A gyerekeket is imádta. Magam sem értem. De jöjjön, és nézze meg. A dalmata a nappali sarkában ült, és mogorván pillantott ránk, amikor beléptünk. Ő volt az egyik legkedvesebb páciensem, ezért nyugodt szívvel közeledtem feléje. - Helló, Tessa! - mondtam, és kinyújtottam a kezemet. Rendszerint farokcsóválással és kéznyalással köszöntött, de ma tökéletesen mozdulatlan maradt, és hangtalanul húzta szét az ajkát, hogy kimutassa az ínyét. Nem közönséges morgás volt: mintha zsinóron járt volna a felső ajka. Volt benne valami ijesztő. - Mi a hézag, öreglány? - érdeklődtem, de megint csak a fogát mutatta válaszképpen. És ahogy értetlenül rámeredtem, láttam, hogy valami ősi gyűlölet süt a szeméből. Tessára nem lehetett ráismerni. - Doktor úr... - Szólt rám aggodalmasan a gazdája. - Én a maga helyében nem mennék hozzá közelebb. Hátráltam egy lépést. - Igen, igaza lehet. Nem hiszem, hogy együttműködne, ha meg akarnám vizsgálni. De mindegy is, mondja el, mit tapasztalt. - Nos, nem nagyon tudok mit hozzátenni - mondta tanácstalanul Rington. - Annyira más lett... Ilyen. - 185 -
- Jó az étvágya? - Igen, azzal nincs gond. Mindent megeszik, amit elé tesznek. - Egyáltalán nincsenek szokatlan tünetei? - Semmi, eltekintve a megváltozott vérmérsékletétől. A családtagok még elboldogulnak vele, de szinte bizonyos vagyok abban, hogy minden idegent megharapna, aki a közelébe merészkedik. Hátrasimítottam a hajamat. - Történt változás a családi körülményekben? Újszülött? Változás a személyzetben? Idegenek megjelenése a háznál? - Nem, semmi ilyesmi. Minden a régi. - Azért kérdem, mert időnként féltékenység vagy utálat miatt viselkednek így az állatok. - Sajnálom - tárta szét a kezét Rington. - Itt minden úgy van, mint azelőtt. De ma délelőtt az jutott eszébe a feleségemnek, hogy Tessa talán még mindig neheztel ránk azért, mert három hétig idebent tartottuk, amíg tüzelt. De ez már régen volt, úgy két hónapja. Sarkon fordultam és ránéztem. - Két hónapja? - Igen, nagyjából. Lehetséges, hogy megint? Intettem a gazdájának: - Volna kedves felállítani a két hátsó lábára? - Így? - Átkulcsolta a dalmata mellkasát, felemelte és szembe fordította velem. Arról volt szó, amire gyanakodtam. A legkevésbé sem lepődtem meg, amikor megláttam a két sor megduzzadt emlőbimbót. Nem volt rá szükség, de előrehajoltam és megnyomtam az egyik bimbót, amelyből fehér sugár tört elő. - Tele van tejjel - mondtam. - Tejjel? - Igen, álterhessége van. Ez a szokatlanabb tünetek egyike, de adok önnek néhány tablettát, és Tessa rövidesen ugyanolyan szelíd lesz, mint régen. Amikor visszaültünk a kocsiba, nagyon is el tudtam képzelni, mit gondol magában a tanítványom. Azon tűnődhet, hogy jön ide a kémia, a fizika meg a biológia? - Sajnálom, David - mondtam. - Én nem győzök beszélni magának az állatorvos életének változatosságáról, miközben most két egyforma esetet látott. De máris meglátogatjuk a farmokat, és, mint mondtam, egészen más dolgokat fog tapasztalni. Úgy értem, ez a kettő tisztán pszichológiai eset volt. A vidéki praxisra nem ez a jellemző. Kicsit nyers, de valóságos és földközeli. Ahogy behajtottunk a farm udvarára, megpillantottuk a farmert, aki egy zsákot cipelt. Kiszálltunk Daviddel. - Beteg az egyik disznaja, Fisher gazda? - Ja, egy nagy koca. Ideát van. - Bevezetett minket az ólba, és rámutatott egy hatalmas, fehér disznóra, amelyik az oldalán hevert. - Mán napok óta beteg - mondta. - Alig eszik, fitymálja az ételit. Oszt folyton csak döglik. Gondolom, ereje sincs lábra állani. Miközben beszélt, én bedugtam a lázmérőt a disznó végbelébe. Most kihúztam, de azt láttam, hogy normális a hőmérséklete. Meghallgattam a mellkast, végigtapogattam a hasfalat, és nőttön nőtt bennem a zavar. Semmi rendellenes. Belenéztem a vályúba. Csordultig tele volt friss moslékkal és vízzel - érintetlenül. Pedig nincs az a disznó, amelyik ne szeretne enni. Megböktem a combját az öklömmel. - Gyerünk, állj föl! - És nagyot csaptam az oldalára. Egy egészséges disznó felpattant volna, de ez meg se mozdult. Igyekeztem elrejteni a tanácstalanságomat. Mert itt nagyon nem volt rendjén valami. - Korábban is volt már beteg, Mr. Fisher? - Nem a, ez aztán soha, mindig is eleven coca vót. Föl nem érem ésszel. Magam is így voltam vele. - Az a gyanús - mondtam -, hogy nem úgy fest, mint egy beteg állat. Nem reszket, nem ideges, csak fekszik itt, és nem törődik a világgal. - 186 -
- Úgy, ahogy mondja, doktor úr. Él ez, mint Marci Hevesen, de se nem mozdul, se nem eszik. Elég fura, nem? Bizony fura volt. Leguggoltam, és úgy figyeltem a nagy kocát. Előrenyúlt, és az orrával finoman megbökdöste a szalmát a feje körül. Beteg disznó nem tesz ilyet. Ez a jó közérzet jele. És azok a kis nyögések, amelyek a mellkasa mélyéről törtek föl. Mélységes megelégedettséget fejeztek ki, és volt valami ismerős ezekben a hangokban... motoszkált valami a fejemben, de még nem jöttem rá, mi az. Pedig ugyanerre utalt, amikor a koca még jobban az oldalára hengeredett, mintha odakínálná telt hasát. Milyen sokszor tanúja voltam én már ennek - a boldog hangoknak, az óvatos mozdulatoknak. És akkor rájöttem. Hát persze! Úgy viselkedett, mint egy megellett disznó, csak éppen nem voltak malacai. Elfogott a hitetlenkedés. Ez nem lehet, könyörgök, harmadszor már ne! Sötét volt az ólban, nem láthattam jól az emlőmirigyeket. A farmerhoz fordultam: - Nyissa már meg kicsit azt az ajtót, legyen szíves! Ahogy beáradt a napfény, minden világossá vált. Merő rutin volt kitapintani a megduzzadt csöcsöket, és látni a nyomásra a falra fröccsenő tejet. Lemondóan egyenesedtem föl, és arra készültem, hogy előálljak a szokásos bejelentéssel, amikor David megelőzött. - Álterhesség? - kérdezte. Tompán bólintottam. - Az meg mi? - érdeklődött Fisher. - Nos, a kocája azt képzeli, hogy viselős - mondtam. - Sőt mi több, hogy már meg is ellett, és most szoptatja a képzeletbeli kicsinyeit. Ugye maga is látja? A farmer halkan füttyentett. - Igen... igen, igaza lesz. Éppen azt teszi... és még teccik is neki. - Levette a sapkáját, megvakarta a feje búbját, majd visszatette a sapkát. - Hát, ez nekem magas. Ki hallott még ilyet? Davidnek persze ez már nem volt újdonság. Fejből tudta a leckét, úgyhogy nem akartam újabb kiselőadással fárasztani. - Nincs miért aggódnia, Mr. Fisher - mondtam gyorsan. - Küldjön be valakit a rendelőbe, és majd adok valamit, amit a moslékjába kell keverni. Hamarosan rendbe jön. Ahogy mentem kifelé az ólból, a disznó a legmélyebb elégedettség hangján felsóhajtott, és óvatosan, nehogy kárt tegyen képzelt családjában, helyzetet változtatott. Visszanéztem rá, és szinte magam is láttam a lelkesen szopó rózsaszín malackák hosszú sorát. Megráztam a fejem, hogy elűzzem a látomást, és kimentem a kocsihoz. Már nyitottam az ajtót, amikor futva megérkezett a farmer felesége. - Most telefonáltak a rendelőből, doktor úr. Azt kérik, hogy menjen ki Mr. Rogershez a Keleti Farmra. Van ott egy borjadzó tehén. A körút kellős közepén előálló vészhelyzet rendszerint bosszantó volt, de ma megkönnyebbüléssel fogadtam a hírt. Megígértem ennek a gyereknek, hogy megmutatom neki az igazi falusi praxist, és már kezdtem kínosan érezni magam. - Na, David - mondtam felszabadult nevetéssel, amikor elhajtottunk. - Bizonyára úgy gondolja, hogy minden páciensem neurotikus. De most valami valóságosat fog látni. A borjadzó tehénben nincs semmi megfoghatatlan. Ez a mi földhözragadt munkánk kemény része. Gyakran komoly fizikai erőfeszítést igényel megküzdeni egy nagy tehénnel, de nem szabad elfelejtenie, hogy az állatorvost csak akkor hívják ki, ha rosszul helyezkedik el a borjú. A Keleti Farm fekvése mintha csak a szavaimat támasztotta volna alá. Hegyoldalban zötykölődtünk fölfelé egy szűk csapáson, amelyet nem gépjárművekre terveztek, és megrándultam, amikor a kipufogó beleütközött a kiálló kövekbe. A farm csaknem a meredély szélén billegett, mögötte a lápvidéktől elhódított, ugaron hagyott földek nyúltak el egészen a horizontig. A kopott kövek és a törött tetőcserepek a szürke ház koráról tanúskodtak. Rámutattam a ma már alig látható számjegyekre, amelyeket a kapu fölötti kőgerendába véstek. - Mit mond magának az a dátum, David? - 1666, a nagy londoni tűzvész - vágta rá azonnal. - 187 -
- Helyes. Furcsa elgondolni, hogy ezen a helyen építkeztek akkor, amikor az öreg London leégett.
Rogers egy gőzölgő vödörrel és törölközővel jött elénk. - Kinn van a mezőn, doktor úr, de nyugodt tehén az, könnyű lefogni. - Rendben. - Követtem a gazdát a kapun át. Ez is kisebb bosszúság volt, hogy a farmer nem hozta be nekem a tehenet, de megint csak úgy éreztem, hogy ha David állatorvos akar lenni, akkor tudnia kell, hogy a munkánk egy része a szabadban folyik, gyakran hidegben és esőben. Még most, ezen a júliusi délelőttön is hűvös szellő csiklandozta a mellemet, amikor kibújtam az ingemből. A Völgység magasabb részein soha nem volt túl meleg, de én otthon éreztem itt magamat. Otthonos volt a türelmesen álldogáló tehén, amelyet a farmer tartott a kötőféken, a magas fűbe állított vödör, az a néhány, szélgyötörte, csenevész fa az élénkzöld mezőben. Végre a saját elememben lát ez a fiú, gondoltam. Vállig beszappanoztam a karomat. - Tartsa a farkát, David! Most mindjárt kiderítem, miféle munka vár ránk. Ahogy becsúsztattam a kezemet a tehénbe, az jutott eszembe, hogy nem is bánnám, ha nehéz borjadzás lenne. Ha látja a kölyök, hogyan gürcölök, akkor legalább hiteles képe lesz a rá váró életről. - Néha eltart egy óráig vagy tovább is - mondtam. - De jutalmul világra segíthetsz egy új élőlényt. Látni a földön tekergő újszülött borjat az egyik legnagyobb gyönyörűség ebben a hivatásban. Előre nyúltam, a fejem tele lehetőségekkel. Keresztbe áll? Hátranéz a feje? Farfekvés? De ahogy a nyitott méhszájon át benyomultam az uterusba, mind jobban nőtt a megdöbbenésem. Üres volt. Visszahúztam a karomat, és egy pillanatig ráborultam a szőrös hátra. A nap történései egyre valószerűtlenebbeknek tűntek. Aztán fölnéztem a farmerra. - Ebben a tehénben nincsen borjú, Mr. Rogers! - Mi!? - Nincs itt semmi. Már korábban megborjadzott. A farmer körbenézett, végigpásztázva a füves térséget. - Hát akkor hol a rossebbe van? Múlt éjjel fájásai vótak, oszt gondútam, hogy borjadzani fog, de reggel semmit se tanáltam. Egy kiáltás vonta magára a figyelmét. - Hé, Willie! Figyejj mán, Willie! - Bob Sellars volt az, a szomszéd farmról. A húsz méterre lévő kőkerítésnek támaszkodott. - Mi van, Bob? - Gondútam, jobb, ha tudod. Láttam ma reggel, hogy a tehened eldugja a bornyát. - Eldugja? Mit nem mondasz? - Nem tréfálok ám, Willie. Eldugta amott az árokba, és amikor a bornyú ki akart gyönni, mindig visszanyomta. - De... de én ezt nem értem. Sose hallottam még ilyet. Hát maga, doktor úr? Ráztam a fejemet, de a dolog valahogy beleillett az egész napi munkámat átható fantáziavilágba. Bob Sellars átmászott a falon. - Jó van, ha nem hiszel nekem, akkor megmutatom. - Elindult a rét túlsó vége felé, ahol a fal tövében egy kiszáradt árok futott. - Itt van, ni! - mondta diadalmasan. És valóban ott volt. Az apró vöröstarka borjút félig elrejtette a magas növényzet. Kényelmesen összegömbölyödött fűágyában, és mellső lábaira hajtotta a fejét. Amikor a kis állat meglátta az anyját, feltápászkodott, és ügyetlenül ki akart mászni az árokból, de mire felkapaszkodott volna, a tehén, elszabadulva a kötőfékről, leszegte a fejét és gyöngéden visszanyomta. Bob izgatottan hadonászott. - Ottan vannak, hát nem megmontam, hogy eldugta! Rogers nem szólt semmit, én pedig széttártam a karomat, de a kikapaszkodással még kétszer próbálkozó borjat az anyja ismét határozottan visszatolta a fejével az árokba. - 188 -
- Hát, alig hiszek a szememnek - mormolta a farmer, félig önmagának. - Öt borja vót mán neki, és mindet elvettük tűle azon nyomban, ahogy mindenki teszi. Lehet, hogy ezt meg akarta tartani magának. Nem tudom... nem tudom... - Tanácstalanul elhallgatott. Később, miközben visszafelé zötyögtünk a köves úton, David hozzám fordult. - Gondolja, hogy az a tehén tényleg eldugta a borját? Hogy megtarthassa magának? Reménytelenül meredtem a szélvédőre. - Hát, mindenki azt válaszolná erre, hogy lehetetlen, de látta, mi történt. Én is csak azt mondhatom, amit Rogers gazda, hogy nem tudom. - Elhallgattam, mert a kocsi beleszaladt egy keréknyomba, és nagyot rántott rajtunk. - De furcsa dolgokkal találkozik néha az ember a mi pályánkon. A diák elgondolkozva bólintott. - Igen, nekem is úgy tűnik, hogy furcsa élet a maguké.
43. - Volna kedve kockázni a halállal? Cramond repülőszázados rámnézett, és pajkos mosoly jelent meg koboldarcán. Repülős öltözékben ültem az asztal mellett, vártam, hogy vizsgára szólítsanak, de most gyorsan felálltam. - Úgy érti... hogy menjek önnel, uram? - De még mennyire! - Nos, éppen arra várok, hogy... - Tudom én azt. - Fölényesen legyintett. - De nem kell úgy sietni. Addig van még ideje egy kis mulatságra is. - Ahogy parancsolja, uram - mondtam, és követtem őt kifelé a barakkból. Senki sem tudta biztosan, milyen beosztásban van Cramond repülőszázados az iskolánkban. Nem tartozott az oktatók közé - jóval idősebb volt náluk -, de a tiszttársai nyilvánvaló respektussal voltak iránta, és úgy tűnt, mintha egyfajta szabadúszói státuszt töltene be. Időről időre leereszkedett egy-egy gyanútlan pilóta-tanonchoz a szokásos kérdéssel: - „Volna kedve kockázni a halállal?” -, amelyet mindannyiszor sétarepülés követett szédítő akrobatamutatványokkal, amelyek a földről nézve ámulatot keltettek, ám a levegőben inkább rosszullétet. Az ilyen menetek után többször láttam, hogy a jelöltek elzöldült arccal szédelegnek ki a Tiger Mothból, és nemigen volt rá magyarázat, hogy miért műveli ezt velünk a százados. De ahhoz nem fért kétség, hogy briliáns pilóta volt. Azt beszélték, hogy akrobata volt Alan Cobham híres légi cirkuszában, de a RAF-ban rengeteg pletyka járta - például az is, hogy brómozzák a teát -, úgyhogy nem tudhattam, mi az igazság. Tény viszont, hogy kellemes várakozásokkal szálltam be a gépbe. Történjék bármi, én nem leszek rosszul, hiszen kitűnő gyomorral vagyok megáldva, amelynek nem árt a mozgás. A mértéktelenség katasztrofális hatással tudott lenni az emésztőrendszeremre, de máskülönben védett voltam. Hajóztam én már kis lélekvesztőben kilences erősségű szélben, amikor a hivatásos legénység is kínok közt fetrengett a priccsén, míg a szárazföldi patkány Herriot élvezettel hízott a napi négyszeri étkezésen. Hamarosan jó okom lett örülni ennek az adománynak, mert Cramond repülőszázados ijesztően vezette a kis gépet: felvitte a magasba, majd úgy vitorlázott lefelé, mint a hulló őszi levelek, hurkokkal és dugóhúzókkal tarkítva. Többnyire élveztem a dolgot, mert a százados szeretetre méltó ember volt, és derűsen, barátságosan mosolygott rám a tükörből. Repertoárja bemutatását folyamatos megjegyzésekkel kísérte. - Most jön Cramond híres macskajaj-kúrája - jelentette be egy vad manőver előtt, amelynek a fejjel lefelé repülés volt az alapeleme. Egy magamfajta kezdőnek furcsa élmény volt, hogy csak a szíjak tartanak, miközben felnézek a tanyaházakra és lenézek a felhős égre. Ez volt az egyetlen eset, amikor nem éreztem túl jól magam, mert a pilótafülke oldalához sodrott drótkötéllel hozzáerősített vászonszíjak idegesítően pattogtak és nyikorogtak, miközben fejjel lefelé lógtam. Elég messze volt a föld, és biztos, ami biztos, az egyik kezemet rajta tartottam az ejtőernyő kioldóján. - 189 -
Azon tűnődtem, vajon meddig maradunk ebben a helyzetben, amikor megfordította és zuhanórepülésbe vitte a gépet. Süvítettünk egyre lefelé, orrunkkal egyenesen becélozva a földet, és én már eldöntöttem, hogy bele fogunk állni a talajba, amikor Cramond egyenesbe hozta a repülőt, és elsuhantunk egy hosszú búzamező fölött, de olyan alacsonyan, hogy a kerekeink súrolták az arany kalászokat. - Ez szép volt, nem igaz? - mormolta Cramond repülőszázados. Szép volt, valóban. Akkoriban még nem műtrágyáztak, és a gabonatáblában növő vadvirágok illata beáradt a nyitott pilótafülkébe. A mámorító illat eszembe juttatta azt az időt, amikor piknikeztünk Helennel. A pikniknek számos előzménye volt. Azzal kezdődött, hogy rajtakaptam Helent a kamrában, amint lopkodja a kásának való zabot. Ott állt kezében a zacskóval, kanalazta a szájába a darát, és bűntudatosan bámult rám, amikor lebuktattam. - Már megint! - kiáltottam. Kiragadtam a zacskót a kezéből. - Majdnem üres! Mennyit eszel meg egy héten? Döbbent arccal nézett rám, és a fejét rázta: - Nem tudom. - De Helen, ez nyers zabdara! Nem volna szabad így enned, pláne nem egy egész zacskóval! El fogod rontani a gyomrodat. - Eddig nem volt tőle semmi bajom. - Remegett a kanál a kezében, és láttam rajta, hogy szeretne még enni belőle. - De miért nem főzöd meg és eszel rendes kását? Az még jót is tenne neked. - Nem kívánom a rendes kását - közölte duzzogva. Lemondó pillantást vetettem rá, és otthagytam. Nem volt tapasztalatom a terhes nőkkel, de hallottam már az efféle kívánósságról, és tudtam, hogy tiszteletben kell tartani. Helen esetében a naranccsal kezdődött a dolog. Narancs reggel, délben és este, de annak még örültem is, hiszen tele van vitaminnal, ezért csak hasznára lehetett. De nem tartott soká a narancs-korszak, mert jött a zab, és én elkezdtem aggódni. Fölösleges volt. Egy-két hét múlva a zab elveszítette minden vonzerejét, és Helen átállt a tejsodóra. Jó sűrűre főzte, rengeteg tejjel, és noha pohár helyett kancsószámra itta, meg voltam győződve róla, hogy áldásos hatása van. A tejsodó-korszak eltartott egy darabig. Bármit csináltam is a kis manzárdlakásban, Helen mintha mindig ott hajladozott volna a tejsodós edény fölött, és kanalazta befelé rendületlenül, miközben magába merült tekintettel nézett rám. Amikor a kertben dolgoztam, csak fel kellett pillantanom a tető alatti kis ablakra, hogy meglássam kifelé tekintő, elragadtatott arcát és kezében a le-föl járó tejsodós kanalat. Egy ilyen tápláló eledel csak hasznára lehet a feleségemnek és a magzatnak, gondoltam, de még mielőtt hármat számoltam volna, beütött a szag-katasztrófa. Tökéletesen váratlanul jött. Mindketten elfogadtuk, hogy az étkezőhelyünk meglehetősen primitív. Az egész csak csupasz deszkákból, egy fapadból a fal mellett és egy gázkarikából állt. De elég is volt ennyi, ezért rázott meg annyira, amikor Helen panaszkodni kezdett. Ebédeltünk éppen, amikor körülnézett és gyanakvón szimatolni kezdett. - Olyan furcsa szag van itt - mondta. - Furcsa szag? Mire gondolsz? - Teljesen meg voltam zavarodva, mert ha volt valami, ami kicsit idegesített ifjú feleségemben, hát az, hogy túl sok időt töltött a lakásunk súrolásával és takarításával. Ott ugyan nem lehetett semmilyen szag. De valahogy mégis csak volt, minden áldott nap. Valahányszor megmásztuk a konyhánkba vezető sok lépcsőt, hogy leüljünk ebédelni, Helen szinte azonnal elfintorította az orrát, ahogy becsuktuk magunk mögött az ajtót. A hét végén aztán robbant a bomba. - Jim! - jelentette be gyászosan. - Én egyszerűen nem tudok itt enni! Nem bírom ezt a szagot. Ez súlyos gond volt. Az ebéd volt a napi főétkezésünk, és Helen egy ideje már alig reggelizett. Még a tejsodó számomra oly megnyugtató fogyasztása is alábbhagyott. Ha ez így megy tovább, Helen alultáplált lesz. Ritka ötleteim egyike mentette meg a helyzetet. - Járjunk el ebédelni - mondtam. - Hová? - 190 -
- A Lilac Caféba. Azt mondják, nagyon jó. Bizonytalanul bólintott. - Rendben van, próbáljuk meg. Mert itt képtelen vagyok enni. Pár héten át abban a meggyőződésben éltem, hogy a probléma megoldódott. A Lilacben remek volt a koszt, és még a szűkös anyagi keretünket sem terhelte meg túlságosan. Egy shilling hat pennyért levest, húst, krumplit, kétféle zöldséget, almás lepényt és szószt, kávét és kekszet kaptunk. Helennek minden ízlett, én pedig büszke voltam magamra. A Lilac csak piaci napokon volt tele, amikor a farmerek az asszonyaikkal zsúfolásig megtöltötték a helyet, és egy ilyen napon ütött be a krach. A kávémat szürcsölgettem és társalogtam a szomszéd asztalnál ülő dundi hölgyekkel, amikor a feleségem megbökött. - Jim! - suttogta, és én mindjárt rosszat sejtettem, amikor megláttam a már jól ismert, űzött tekintetét -, olyan furcsa szag van itt. Rábámultam. - Miféle szag? Ugyanaz, mint otthon? - Nem - rázta meg a fejét elkeseredetten. - De furcsa. - De Helen, csak képzelődsz. - Hátraszegtem a fejem és színpadiasan beleszimatoltam a levegőbe. - Én semmit sem érzek. De ő már ment is kifelé, én pedig lemondóan konstatáltam, hogy vége a Lilac-korszaknak. A következő napokban kipróbáltuk a Dickon Street Cafét. Sokkal kisebb volt, a koszt pedig határozottan lehangoló, de Helen elégedettnek tűnt, tehát én is az voltam. Végtére is, mondtam magamnak, miközben egy kemény húsdarabon rágódtam, ő vár gyereket, nekem meg az a dolgom, hogy a kedvére tegyek. Abban reménykedtem, hogy a dolgok nem fordulnak még rosszabbra, amikor odahajolt hozzám az asztal fölött. - Érzed? - kérdezte elkerekedő szemmel. Éreztem, mégpedig kétségbeesést. - Mire gondolsz? - Olyan furcsa szag van itt. Nem tudom elhinni, hogy te... - Megrovóan nézett rám. - Nem, én tényleg nem - mondtam. - De annyi baj legyen, holnap keresünk egy új helyet. Darrowbyben nem volt túl sok vendéglő, úgyhogy már csak egy maradt. Egyszerűen csak a tulajdonos, Mrs. Ackerley nevén emlegették, egy apró helyiség volt az egész az asszony mellékutcai házában. A konyha mindent alulmúlt, és Mrs. Ackerley maga sem lehetett túlzott bizalommal iránta, mert minden ajánlatához hozzáfűzte: - Vagy mégse? - Mit szólnának a májhoz, vagy mégse? Hát a bundás virslihez, vagy mégse? - A desszerttel ugyanez volt a helyzet: - Gyümölcsrizs, vagy mégse? Minden rosszul volt elkészítve, nem győztem csodálkozni a hűséges törzsvendégeken: egy öregemberen, aki a cipőboltban dolgozott, egy középkorú vénlány tanítónőn és egy sápadt, gyomorbajos küllemű fiatalemberen, akiben a bank egyik tisztviselőjére ismertem. Mindennap itt ettek, és én rádöbbentem, hogy Darrowby társadalmának ezidáig ismeretlen rétege mutatkozott meg előttem. Helen némiképp humorosnak találta a helyzetet. - Akkor megyünk a „Vagy Mégsé”-be? - kérdezte minden délben, én pedig ezt jó jelnek tekintettem. De nem tudtam elűzni a sötét gyanút, hogy Mrs. Ackerley helye sem lesz hosszú életű. Éppen valami különösen lehangoló küllemű káposztát piszkálgattam a tányéromon, amikor meghallottam, hogy Helen nagy levegőt vesz. Kihúzta magát ültében, és úgy szimatolt bele a levegőbe, mint a szagot fogott kopó. - Jim - mormolta fenyegetően -, olyan furcsa... Fölemeltem a kezemet. - Oké, oké, nem is kell mondanod. Menjünk. Kritikussá vált a helyzet. Nem maradt több étterem, de evés nélkül mégsem élhettünk. Helen jött rá a megoldásra. - Gyönyörű idő van - mondta, és belém karolt. - Holnap rendezzünk pikniket. Darrowby egyik nagy előnye, hogy nem kell messzire menni, ha az ember el akarja hagyni a várost. Másnap letelepedtünk egy füves töltésen, és kicsomagoltuk a szendvicseket. Kellemesen sü- 191 -
tött a szeptemberi nap, nekivetettük a hátunkat az átmelegedett szürke köveknek, és álmodozva néztük az alattunk rohanó folyót. A töltésen túl arany búzatábla ringatózott, és könnyű szellő rezgette az érett kalászokat, terelte felénk a növények édes illatát. Helen felszeletelt egy paradicsomot, sót szórt rá és mély megelégedettséggel sóhajtott. - Olyan jó illat van itt! - mondta.
44. Az orvos letette az esetem leírását tartalmazó dossziét, és barátságos mosollyal nézett rám az asztal felett. - Sajnálom, Herriot, de meg kell műtenünk magát. A szavak, akármilyen tapintatosan mondta is, arculcsapásként értek. A repülőiskola után a Manchester melletti Heaton Parkban állomásoztunk, és úgy hallottam, hogy két napon belül megkapom a pilótai kinevezésemet. Végre úgy tűnt, hogy minden sínen van. - Műteni? Ez biztos? - Sajnos, tökéletesen biztos - mondta, és látszott rajta, hogy érti a dolgát. Repülő alezredes volt, a civil életben szinte bizonyosan specialista, és egy közönséges orvosi vizsgálat után kerültem hozzá. - Itt van ez a régi műtéti heg, amit a leletek közt említenek - folytatta. - Már átesett sebészeti beavatkozáson, igaz? - Igen, néhány évvel ezelőtt. - Nos, attól tartok, hogy újra jelentkezik az a dolog, és kezelést igényel. Éreztem, hogy kifogytam a szavakból, már csak egy kérdésem maradt. - Mikor? - Haladéktalanul. Napokon belül. Rábámultam. - De az egységem a hét végén indul a tengeren túlra. - Hát, ez sajnálatos. - Széttárta a karját és újra rám mosolygott. - De ők maga nélkül is elindulhatnak. Maga pedig kórházban lesz. Hirtelen rámtört a veszteség érzése: valami véget ért számomra, és ez az érzés akkor is velem maradt, amikor elhagytam a repülő alezredes irodáját. Fájdalommal töltött el a felismerés, hogy az az ötven ember, akivel végigizzadtam az utat idáig, akivel közösen éltem át megannyi új élményemet, a barátom lett. Az első idomítás a londoni St. John's Woodban, a kemény kiképzés a scarborough-i táborban, a „ráerősítő edzés” Shropshire-ben és végül a repülőleckék Winkfieldben; mindez összekötött bennünket, és ma már nem egyénként gondoltam magamra, hanem egy csoport tagjaként. Alig is tudtam felfogni, hogy mostantól magamra maradok. A többiek is sajnálkoztak, legkedvesebb pajtásaim már-már gyászos képpel néztek rám, de túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy sok figyelmet szentelhessenek nekem. Ide-oda rohangáltatták őket, eligazításokon vettek részt, felszerelést kellett vételezniük, lázban égett az egész egység - kivéve engem. Én csak ültem az ágyam szélén a hullámpala barakkban, míg körülöttem tetőfokára hágott az izgalom. Azt hittem, fel sem fog tűnni a távozásom, de amikor megkaptam a parancsot és felkészültem az indulásra, a zsákom zsebébe rejtve egy borítékot találtam, tele értékes kuponokkal, amelyeket cigarettára lehetett beváltani azokban a nehéz időkben. Úgy tűnt, hogy szinte mindenki hozzájárult, és ez az utolsó gesztus elszorította a torkomat, miközben magányosan baktattam át a táboron. A kórház Creden Hillben volt, Hereford mellett, és most úgy gondolom: a katonaélet egyik vigasza, hogy az ember nem érezheti magát túl sokáig egyedül. A hosszú kórterem ágyai tele voltak olyan fiatalemberekkel, akiket hozzám hasonlóan elszakítottak a bajtársaiktól, és most alig várták, hogy barátságokat köthessenek. Az operációm előtti néhány nap során elég jól megismertük egymást. A bal oldali ágyon fekvő beteg azzal töltötte az idejét, hogy szívfájdító verseket írt a barátnőjének, és ragaszkodott hozzá, hogy strófáról strófára nekem is felolvassa őket. A jobb oldali társam szemlélődő típusnak tűnt. Mindenki Sammynek hívta, amire ő csak morgással válaszolt. - 192 -
Amikor megtudta, hogy állatorvos vagyok, kihajolt az ágyból, és magához intett. - Elegem van már azokból, akik Sammynek hívnak - közölte erős birminghami tájszólásban. - Merthogy nem Sammy a nevem, hanem Desmond. - Tényleg? De akkor miért hívnak úgy? Még közelebb hajolt. - Pontosan erről akarok veled beszélni. Te állatorvos vagy, te értesz ezekhez a dolgokhoz. Azért hívnak úgy, mert valami baj van velem. Amiatt vagyok itt. - De miért vagy itt? Mi a bajod? Körülnézett, majd bizalmasan odasúgta: - Túl nagy a golyóm. - Micsoda? - Az egyik golyóm hatalmasra nőtt. - Ó, értem, vagyis nem értem... - Elmondom, miről van szó. Itt a kórteremben mindenki azt mondja, hogy az orvosok le fogják vágni... hogy olyan leszek, mint Sammy Hall. Bólintottam. A főiskolai emlékek idéződtek fel bennem. Akkoriban volt egy ilyen népszerű dalocska: „Sammy Hall a nevem, csak egy golyóm van nekem...” - De ez ostobaság, hiszen csak ugratnak - mondtam. - A megnagyobbodott herének számtalan oka lehet. Emlékszel, minek nevezték az orvosok? Összeráncolta a homlokát. - Fura nevet mondtak. Valami vori vagy vari... - Úgy érted, varicocele? - Az az! - emelte föl a kezét. - Pontosan ezt mondták. - Nos, akkor nincs miért aggódni - feleltem. - Herezacskó-visszértágulat. Egyszerű kis beavatkozás. Semmiség az egész. - Azt mondod, hogy nem fogják levágni a golyómat? - Úgy van. Csak kiszednek belőle néhány fölösleges véredényt, ez minden. Ne félj. Hátrazuhant a párnára, és lángoló tekintettel meredt a plafonra. - Köszönöm, pajtás - lehelte. - Megmentetted az életemet. Holnap visznek műteni, és én már napok óta rettegek. Egész nap olyan volt, mintha kicserélték volna, mindenkivel nevetett és tréfálkozott, és másnap reggel, amikor megérkezett a nővér, hogy beadja neki a műtét előtti injekciót, utoljára még könyörgő szemmel nézett rám. - Nem csaptál be, pajtás, igaz? Nem fogják... Fölemeltem a kezemet. - Biztosíthatlak, Sammy... akarom mondani, Desmond, hogy nincs miért aggódnod. A szavamat adom rá. Újra az a boldog mosoly terült szét az arcán, és ott is maradt, amíg be nem tolta a kerekes hordágyat egy szanitéc, hogy átszállítsa a műtőbe. Reggelenként a „vérkocsi” nagy forgalmat bonyolított, és az volt a szokás, hogy mindenkit megéljeneztek, mielőtt kigurították volna. Az áldozatok legtöbbje bágyadt integetéssel válaszolt, mielőtt becsapódott volna mögötte a lengőajtó, de amikor azt láttam, hogy Desmond széles vigyorral búcsúzik, és magasba emeli a hüvelykujját, úgy éreztem, hogy tényleg tettem érte valamit. Másnap reggel én is sorra kerültem. Nyolc óra körül megkaptam az injekciómat, és mire megjött a kocsi, már kellemesen szédelegtem. Lehúzták rólam a pizsamát, és belebújtattak egy hálóingszerűségbe, amelyet pertlikkel kötöttek meg a nyakamon, és rám adtak egy vastag gyapjúzoknit. Ahogy a szanitéc kifelé gördített, felharsant a szobatársak bátorító kórusa, nekem pedig sikerült a rituális karlengetéssel távoznom. Következett a lehangoló utazás a fehér csempés folyosókon, majd kocsistól betoltak az aneszteziológiára. Amint beértünk, kinyílt a szemközti ajtó, és teleszívott fecskendővel egy orvos közeledett felém. Egy ijesztő pillantásra feltárult előttem a műtő, a hosszú asztal fölött égő lámpákkal és a várakozó sebészekkel. Az orvos felgyűrte a ruhám ujját, és sebbenzinnel bedörgölte a karomat. Úgy döntöttem, hogy eleget láttam, és lehunytam a szememet, de egy kiáltásra ismét felnyitottam. - 193 -
- Te jó ég, csak nem Jim Herriot? Felnéztem a fecskendős emberre. Teddy McQueen volt az, az iskolatársam, akivel azóta nem találkoztam. A torkom kiszáradt az injekciótól, de úgy éreztem, hogy muszáj mondanom valamit. - Hahó, Teddy! - nyögtem ki. Elkerekedett a szeme. - Mi a fenét keresel te itt? - Mégis, mit gondolsz? - kérdeztem vissza. - Meg fognak operálni. - Azt tudom, hiszen én vagyok itt az altatóorvos, de emlékszem, hogy az iskolában állatorvosnak készültél. - Úgy van. Állatorvos vagyok. - Igen? - Megdöbbenés ült ki az arcára. - És mi az ördögöt keres egy állatorvos a RAF-nál? Jó kérdés volt. - Pár shillinget, Teddy - válaszoltam. Újra nevetni kezdett. Láthatólag roppant mulatságosnak találta a helyzetet. - Hát, Jim, én ezt nem tudom felfogni. - Fölém hajolt és csillapíthatatlanul vihogott. - El tudod képzelni, hogy így találkozunk annyi év után? - Az egész teste rázkódott a nevetéstől, és a könnyeit törölgette. Én meg feküdtem a „vérkocsin” a hálóingemben és a gyapjúzoknimban, és csattanós válasz után kutattam eltompult agyamban, amikor kiszólt egy hang a műtőből. - Mi tart annyi ideig, McQueen? Nem várhatunk itt egész délelőtt! Teddy abbahagyta a röhögést. - Bocsáss meg, öreg cimbora - mondta. - De várnak odabent. - Belenyomta a tűt a karomba, és az volt az utolsó emlékem, ahogy mosolygó képe eltűnik a szemem elől. Három hetet töltöttem Creden Hillben, és a vége felé a majdnem gyógyultaknak megengedték, hogy bejárjanak a közeli városkába, Herefordba. Ez elég kínos volt, mivel a kórházi kék-fehér csíkos inget és vörös nyakkendőt kellett viselnünk, és a tiszteletteljes pillantásokból nyilvánvaló volt, hogy az emberek háborús sebesülteknek néznek minket. Amikor egy első világháborús veterán odajött hozzám, és megkérdezte: - Hol szerezted a sebedet, pajtás? -, soha többé nem mentem be a városba. A hála érzetével hagytam el a RAF kórházát - különösen a keményen dolgozó, vidám ápolónőknek voltam hálás. Sokat korholtak minket, hogy fecsegünk lámpaoltás után, meg cigarettázunk a takaró alatt, vagy rendetlen az ágyunk, de én nem győztem csodálni az odaadásukat. Feküdtem az ágyon, és eltűnődtem azon, mi késztet arra egy lányt, hogy a betegápolás nehéz munkáját válassza. Mert törődik az emberek sorsával? Mert működik benne a természetes gondoskodási ösztön? Bármi legyen is, abban biztos voltam, hogy erre születni kell. Bizonyos állatok személyiségében is megvan ez a vonás, amelynek eleven példája volt Judy, Eric Abbot juhászkutyája. Először akkor találkoztam Judyval, amikor Eric tinójának „fanyelvét” kezeltem. Fiatal jószág volt, és a farmer sajnálkozva vallotta be, hogy elhanyagolta, mert olyan volt, akár egy négy lábon járó csontváz. - A fenébe is! - morogta Eric. - Kiment a többivel a távoli legelőre, és nekem észre kellett vóna vennem. Álmomba’ se gondútam, hogy ilyen állapotba kerül. Amikor actinobacillosis támadja meg a nyelvet, az azonnali kezelést igényel, amikor megjelennek a nyáladzás tünetei és a duzzanat az alsó állkapocs alatt. Ellenkező esetben a nyelv egyre keményebb lesz, míg végül kitüremkedik a szájból, és olyan merevvé nem válik, mint a fadarab innen a betegség népi elnevezése. Ez a csontsovány kis jószág már ebbe a stádiumba jutott, és nemcsak hogy szánalmas, de kissé komikus látványt is nyújtott, amikor úgy tett, mintha fel akarna öklelni. Ezzel a nyelvvel egyszerűen nem tudott enni, és a szó szoros értelmében az éhhalál küszöbére került. De mintha már ez sem érdekelte volna. - Van egy lehetőség, Eric - mondtam. - Minden gond nélkül beadok neki egy intravénás injekciót, mert úgysincs már ereje ellenállni. - 194 -
A korszak új és hatásos gyógymódja volt a vénába fecskendezett nátriumjodid. Az eredmény igazán látványos volt. Korábban a farmerek jódtinktúrával ecsetelték a nyelvet, és a fárasztó kezelés vagy használt, vagy nem. A nátriumjodid csodálatos javulást eredményezett, és napokon belül megmutatkozott a hatása. Bevezettem a tűt a nyaki érbe, és fejjel lefelé fordítottam az átlátszó folyadékot tartalmazó üvegcsét. 8 grammot szoktam feloldani 200 ml desztillált vízben, és nem tartott sokáig, amíg lefolyt. Már csaknem kiürült az üveg, amikor észrevettem Judyt. Tudatában voltam annak, hogy végig ott ül mellettem egy nagy kutya, de az injekciózás során egyre közelebb nyomult a fekete orr, míg épp hogy hozzá nem ért a tűhöz. Azután az orr a legnagyobb alapossággal oda-vissza megszaglászta az üvegbe vezető gumicsövet. Amikor kihúztam a tűt, az orr a beinjekciózott bőrfelületet kezdte el vizsgálgatni. Majd kinyúlt egy nyelv, és módszeresen nyalogatni kezdte a tinó nyakát. Leguggoltam és úgy figyeltem. Az állat részéről több volt ez, mint puszta kíváncsiság; a kutya egész viselkedése intenzív érdeklődést és aggodalmat fejezett ki. - Tudja, Eric - mondtam -, az a benyomásom, hogy ez a kutya nemcsak figyel engem, hanem ellenőrzi is a munkámat. A farmer felnevetett. - Ebben igaza van. Fura öreg szuka ez a Judy, olyan, mint egy ápolónő. Ha bárhol baj van, azonnal szolgálatba lép. Erővel sem lehetne távol tartani. Judy a neve hallatára gyorsan felpillantott. Formás jószág volt; a színe más, mint a rendes skót juhászoké, mert a szokásos fekete és fehér bundát változatos árnyalatú barna és szürke sávok tarkították. Lehet, hogy keverék volt, de a végeredmény vonzóra sikerült, és a hatást csak fokozta a ragyogó szempár, a barátságos mosolyra álló száj. Megdörgöltem a füle tövét, amelyre hatalmas farkcsóválással válaszolt - nemcsak a farkát csóválta, hanem az egész hátsó felét. - Úgy látom, jó természete van. - Nagyon is - mondta a farmer. - És ez még semmi. Bután hangzik, de azt gondolom, hogy ez a Judy gondot akar viselni a farm összes jószágára. Bólintottam. - Elhiszem. És most fektessük a tinót a mellére. Lehajoltunk, és a gerince alá csúsztatva a kezünket hasra fordítottuk a tinót. Mindkét oldalról kitámasztottuk szénabálákkal, majd ráterítettünk egy lópokrócot. Ebben a helyzetben már nem látszott olyan csenevésznek, mint korábban, de kiaszott feje a szájából kilógó merev és hasznavehetetlen nyelvvel, meg a szalmára folytonosan csorgó nyál nem sok jót ígért. Kíváncsi voltam, viszontlátom-e még elevenen. Judy azonban nem akarta osztani a pesszimizmusomat. A pokróc és a bálák kimerítő szagvizsgálata után a tinó fejéhez került, bátorítóan megnyalta a borzas fejebúbját, majd kényelmesen elhelyezkedett az állattal szemben, akár a szemét a betegen tartó éjszakás nővér. - Ott fog maradni? - néztem vissza az ajtó résén át. - El se mozdul onnan, amíg a tinó meg nem gyógyul vagy ki nem múlik - válaszolta Eric. Ilyenkor van elemében. - Nos, sose lehet tudni, talán azzal, hogy ott ül, erősíti benne az élniakarást. A tinónak tényleg segítségre van szüksége. Próbálja életben tartani tejjel és zabkásával, amíg hatni nem kezd az injekció. Ha megissza, nagyon jót fog tenni neki, ha nem, akkor itassa üvegből. De óvatosan, nehogy megfulladjon! Egy ilyen eset a szokásosnál is izgalmasabb tud lenni, mert tényleg hatásos gyógyszer volt rá - nem sok efféle létezett annak idején. Így alig vártam, hogy visszamenjek megnézni, sikerült-e kirángatnom az állatot a halál torkából. De tudtam, hogy időt kell adnom az orvosságnak, ezért öt napig távol maradtam. Amikor végigmentem az udvaron az istálló felé, tudtam, hogy itt már nem lesz helye kételynek. Vagy megdöglött, vagy a legjobb úton van a gyógyuláshoz. Lépteim zaja a kockaköveken nem maradt észrevétlen. A félajtó fölött megjelent Judy feje a kihegyezett fülekkel. Győzelmi mámor fogott el. Ha a „nővérke” még a helyén van, akkor a betegnek életben kell lennie. És gyanúmat csak erősítette, hogy egy másodpercre eltűnt a nagy kutya, - 195 -
majd minden erőfeszítés nélkül átrepült az ajtó felett, ugrándozni kezdett körülöttem, és lelkesen csóválta a farkát. Mindent megtett, hogy értésemre adja: kitűnően alakulnak a dolgok. Odabent a tinó még mindig a szalmán hevert, de amikor felém fordult, láttam, hogy egy szénacsomó van a szájában. Maga a nyelv eltűnt az ajkak között. - Hát ez győzelem, nem igaz? - kérdezte az udvarról belépő Eric. - Kétség nem fér hozzá - feleltem. - A nyelve sokkal puhább, és látom, hogy már az evéssel is próbálkozik. - Az nem nagyon megy még neki, de szépen issza a tejet meg a zabkását. Időnként már lábra is áll, de még nagyon gyenge. Elővettem a következő üveg nátriumjodidot, és megismételtem a kezelést, miközben a vadul szimatoló Judy megint csak odadugta az orrát a tűhöz. Le nem vette a szemét a beinjekciózott felületről, és annyira koncentrált, olyan hevesen szívta be a gyógyszer szagát, hogy benne rekedt a levegő, és egy nagyot kellett fújnia, mielőtt folytatta volna a vizsgálódást. Amikor befejeztem, újra elfoglalta helyét a tinó fejénél, és távozóban észrevettem, hogy a szalmában erősen himbálja a hátsó felét. Ez némiképp zavarba ejtett, amíg rá nem jöttem, hogy csak a farkát csóválja ültében. - Nos, Judy elégedett a dolgok állásával - jegyeztem meg. A farmer bólintott. - Igen. Szereti hasznossá tenni magát. Tudja, minden újszülött bornyat megnyalogat, amint a világra gyün, és ugyanezt teszi a kiscicákkal is. - Kész bába, nem? - Rá lehet mondani. És van még egy fura dolga. Kint lakik a jószággal az istállóban. Szép, meleg kutyaólja van, de oda se dugja az orrát. Ott tölti az éjszakákat a jószág közt a szalmán. Egy héttel később néztem meg újra a tinót: ezúttal már úgy rohangált körbe az istállóban, mint egy versenyló, amikor megközelítettem. Amikor sikerült végre sarokba szorítanom, és elkaptam az orrát, lihegtem, de boldog voltam. Becsúsztattam az ujjaimat a szájába: a nyelv rugalmas volt, már majdnem egészséges. - Beadok még egy injekciót, Eric - mondtam. - A fanyelv átkozottul makacs betegség, ha nem sikerül tökéletesen kikezelni. - Elkezdtem kitekerni a gumicsövet. - Jut eszembe, sehol sem látom Judyt. - Szerintem úgy gondújja, hogy ez mán meggyógyult, meg különben is mással van elfoglalva. Nézzen csak oda! Átnéztem az alacsony ajtó felett. Judy fontoskodva ügetett át az udvaron. Valami volt a szájában, valami sárga és pelyhes. Még jobban kihajoltam. - Mit visz? - Egy csirkét. - Csirkét? - Igen, vagy egy fészekalja szaladgál ottan. Még csak egy hónaposak, és úgy látszik, az öreg szuka azt gondújja, hogy jobb helyen vannak az istállóban. Ágyat csinált nekik odabe', és megpróbálja összeterelni őket. De az aprójószág nem haggya magát. Figyeltem Judyt, ahogy eltűnik az istállóban. Kisvártatva újra felbukkant, és egy csapat kiscsirke felé tartott, amelyek boldogan kapirgáltak a kövek között. Gyengéden fölkapta az egyiket, és bevitte az istállóba, de amint belépett, megjelent az ajtóban az előző csirke, hogy visszatotyogjon a társaihoz. Nehéz idők jártak Judyra, de én tudtam, hogy nem adja fel, mert ilyen a természete. Judy, a kutyanővérke, szolgálatban van.
45. A RAF-kórházban szerzett tapasztalataim elgondolkodtattak. Állatorvosként hozzászoktam, hogy a kés az én kezemben van, ami kedvemre való is volt.
- 196 -
Eszembe jutott, mennyire boldog voltam azon a délelőttön, pár évvel korábban, ahogy egy dagadt fülre tettem a késemet. Tristan kimerülten támaszkodott a könyökére, míg a másik kezével az altatómaszkot szorította egy öntudatlan kutya orrára, amikor megjelent Siegfried. Rövid pillantást vetett a páciensre: - Á, ez az a hematómás eset, amelyikről beszéltél, James? - Azután az öccsét vette szemügyre az asztal másik oldalán. - Te jó ég, remekül festesz ma reggel! Mikor jöttél haza az éjjel? Tristan ráemelte sápadt arcát. Véreres szeme alig látszott ki a duzzadt szemhéjak résén. - Nem is tudom pontosan. Meglehetősen későn, azt hiszem. - Meglehetősen későn! Én hajnali négykor érkeztem vissza egy disznóelletésről, és akkor még nem voltál itthon. Mellesleg hol a fenében voltál? - Az italmérési engedéllyel rendelkező vendéglősök bálján. Nagyon jól sikerült. - Azt elhiszem! - horkant fel Siegfried. - Te aztán egy alkalmat sem hagysz ki, igaz? A dartsdobálók vacsorája, a harangozók partija, a galambászok táncestje, most pedig az italmérési engedéllyel rendelkező vendéglősök bálja. Ha ivászatot rendeznek valahol, te feltétlenül értesülsz róla. Tristan a támadások kereszttüzében mindig megőrizte a méltóságát, és úgy vonta maga köré, mint viseltes köpenyt. - Ami azt illeti - mondta -, számos barátom van az engedéllyel rendelkező italmérők között. A bátyja elvörösödött. - Azt meghiszem! Az a gyanúm, hogy te lehetsz a legjobb fogyasztójuk. Tristan nem felelt, hanem gondosan ellenőrizte az éteres palackba áramló oxigént. - Még valamit - folytatta Siegfried. - Vagy egy tucat különböző nő körül látlak legyeskedni. Miközben a vizsgádra kellene készülnöd. - Ez erős túlzás. - A fiatalember fájdalmas tekintetet vetett rá. - Beismerem, hogy időnként szívesen időzöm női társaságban, akárcsak te. Tristan úgy vélte, hogy a támadás a legjobb védekezés, és ezúttal talált, mivel Siegfriedet csinos lányok egész hada tartotta állandó ostrom alatt a Skeldale-házban. De ezzel csak átmenetileg tudta visszaverni a fivére rohamát. - Ne velem foglalkozz! - kiáltotta. - Én letettem a vizsgáimat. Most rólad van szó! Nem téged láttalak a Drovers' új csaposlányával valamelyik este? Gyorsan besurrantál egy boltajtón, de rohadtul biztos vagyok benne, hogy te voltál az. Tristan megköszörülte a torkát. - Az bizony meglehet. Újabban összebarátkoztam Lydiával, igazán helyes lány. - Nem mondtam, hogy nem az. Én azt mondtam, hogy itthon akarlak látni esténként a könyveid mellett, ahelyett, hogy italoznál és a nőket hajkurásznád. Világos? - De még mennyire. - A fiatalember kecsesen lehajtotta a fejét, és elfordította az altatókészülék gombját. A bátyja fenyegetően meredt rá még néhány pillanatig, nehezen szedve a levegőt. Ezek a fegyelmezések sokat kivettek belőle. Aztán sarkon fordult, és sebesen távozott. Tristanról azonnal lehullott a látszat-méltóság, mihelyt az ajtó becsukódott. - Figyelj már egy percig az altatóra, Jim! - nyögte. Odament a mosogatóvályúhoz, töltött magának egy nagy korsó hideg vizet, és hatalmas kortyokban nyelte. Aztán benedvesített a csap alatt egy törlőkendőt, és a halántékára szorította. - Bárcsak ne most jött volna ide. Nincs hangulatom az emelt hanghoz és a goromba szavakhoz. - Elővett egy nagy üveg aszpirint, s lenyelt pár szemet egy újabb gargantuai mennyiségű vízzel. - Rendben, Jim - mormolta az asztalhoz lépve, és újra átvette a maszkot -, folytassuk. Visszahajoltam az alvó kutya fölé. Egy Hamish nevű skót terrier volt az, két nappal ezelőtt hozta be a gazdája, Miss Westerman. A nyugdíjas tanítónőről mindig az volt a benyomásom, hogy nem sok gondja lehetett az osztálya fegyelmezésével. Egyenesen az enyémbe mélyesztette szúrós, halványkék szemét, tudatosítva bennem, hogy ugyanolyan magas, mint én, és az izmos vállak között leszegett szögletes álla csak fokozta jelenléte súlyát. - Doktor úr - közölte katonásan -, szeretném, ha megnézné Hamisht. Nagyon remélem, hogy nem komoly a dolog, de erősen megduzzadt és érzékeny a füle. Nem lehet rákos, ugye? - Egy pillanatra megrebbent a kemény tekintet. - 197 -
- Nem, ez egészen valószínűtlen. - Fölemeltem a kis kutya állát, és megnéztem a bal fülét, amely ráborult a fél pofájára. Az állatnak ferde volt a képe, mintha megnyúlt volna a fájdalomtól. Óvatosan megemeltem a fület, és megérintettem a duzzanatot a mutatóujjammal. Hamish rám nézett és felnyüszített. - Igen, tudom, öreg cimbora. Érzékeny, ugye? - Ahogy Miss Westerman felé fordultam, kis híján beleütköztem a fémes szürke haj keretezte fejébe, amelyet egészen közel tolt a kis kutyához. - Fül-hematómája van - mondtam. - Az meg mi? - Akkor keletkezik, amikor a bőr és a fülkagyló porcogója közötti kis vérerek megpattannak, és az áramló vér miatt akut pangás alakul ki. Megveregette a kutya borzas, fekete bundáját. - De mi okozza? - Általában üszög. Nem rázogatta a fejét mostanában? - De igen, most, hogy mondja. Mintha a fülébe került volna valami, amitől szeretne megszabadulni. - Nos, ettől pattannak meg a vérerek. Látom is, hogy enyhén üszkös a füle, pedig ez nem jellemző a fajtájára. Bólintott. - Értem? És hogyan lehet ezt gyógyítani? - Sajnos, csak műtéttel. - Jaj nekem! - A szájához kapta a kezét. - Erre nem számítottam. - Nincs miért aggódnia - mondtam. - Annyi az egész, hogy lecsapoljuk a vért, aztán összeöltjük a fül rétegeit. Ha nem végezzük el gyorsan, sokat fog szenvedni, és végül karfiolfüle lesz, amit nem akarhatunk, hiszen olyan helyes kis jószág. Őszintén beszéltem. Hamish peckes járású, takaros kis kutya volt. A skót terrier igazán vonzó teremtés, gyakran sajnálkozom, hogy manapság alig látni néhányat. Némi habozás után Westerman kisasszony belenyugodott a dologba, és megegyeztünk, hogy két nap múlva lesz az operáció. Amikor behozta a kutyát, a karomba tette, aztán újra meg újra megsimogatta a fejét, miközben hol Tristanra, hol meg rám nézett. - Vigyáznak rá, ugye? - kérdezte felvetett állal, és a szemembe mélyesztette halványkék szemét. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy rajtakapott kisfiú, és az a gyanúm, hogy a kollégám is így volt vele, mert nagyot sóhajtott, miután a hölgy távozott. - Szavamra, Jim, ez aztán határozott nő - motyogta. - Nem szeretnék tengelyt akasztani vele. Bólintottam. - Igen, és nagyon nagyra van a kutyájával, tehát kifogástalan munkát kell végeznünk. Siegfried távozása után felemeltem a fület, amely egy duzzadt kúphoz hasonlított, és belemetszettem a bőr mélyebb rétegébe. Ahogy előtört a felgyülemlett vér, felfogtam egy zománcozott tálkába, majd több nagy vérrögöt távolítottam el a sebből. - Nem csoda, hogy szenvedett ez a szegény kis állat - mondtam együttérzően. - De ha fölébred, már sokkal jobban fogja érezni magát. Sulphanilamidot szórtam a bőr és a porc közé, majd megkezdtem a rétegek összevarrását, egy sor kapcsot is elhelyezve az öltések között. Amikor először operáltam fül-hematómát, gézt tettem belülre, azután kötéssel rögzítettem a fület a fejhez. A gazdák gyakran húztak kis sapkát a kutyára, hogy helyén tartsák a kötést, de egy elevenebb kutya általában gyorsan megszabadult tőle. A kapcsok jobb megoldást jelentettek, mert együtt tartották a rétegeket, csökkentve a torzulás kockázatát. Hamish déltájban ébredt fel az altatásból, és noha még eléggé kába volt, máris látszott rajta a megkönnyebbülés, miután lelohadt a duzzanat a fülén. Miss Westermannek egész nap dolga volt, és a megbeszélés szerint csak este jött volna érte. A kis kutya összegömbölyödött a kosarában, és angyali türelemmel várakozott. Teánál Siegfried az öccsére pillantott az asztal felett. - Néhány órára átmegyek Brawtonba, Tristan - mondta. - Azt szeretném, ha itthon maradnál, és átadnád Miss Westermannek a kutyáját, amikor megérkezik. Nem tudom pontosan, mikor jön. - 198 -
Kikotort egy kanál dzsemet. - Tartsd rajta a szemed a páciensen, és közben tanulj is. Itt az ideje, hogy itthon tölts egy estét. Tristan bólintott. - Rendben, ezt fogom tenni. - De láttam rajta, hogy nem túl lelkes. Amikor Siegfried elhajtott, Tristan megdörzsölte az állát, és tűnődve nézett ki a franciaablakon a sötétedő kertbe. - Hát, ez rendkívül kellemetlen, Jim. - Miért? - Nos, Lydia éppen ma szabadnapos, és azt ígértem neki, hogy érte megyek. - Halkan fütyörészett a bajusza alatt. - Kár volna elvesztegetni ezt a lehetőséget, amikor ilyen szépen kezdenek alakulni a dolgok. Határozottan úgy érzem, hogy kedvel engem az a lány. Mondhatnám úgy is, hogy a tenyeremből eszik. Kérdőn néztem rá. - Istenemre, azt hittem, hogy jól fog jönni egy kis nyugalom és a korai lefekvés a tegnap éjszaka után! - Csak nem nekem - mondta. - Alig várom, hogy újra kívül legyek. És tényleg frissnek és üdének tűnt, a szeme csillogott, az arca kipirult. - Nézd, Jim - folytatta. - Ugye nem számíthatok arra, hogy te majd őrzöd ezt a kutyát? Széttártam a karomat. - Sajnálom, Triss. Vissza kell mennem Ted Binns tehenéhez, egyenesen a Völgység tetejére. Legalább két óráig távol leszek. Néhány másodpercig hallgatott, aztán fölemelte az ujját. - Azt hiszem, megtaláltam a megoldást. Egyszerű, de nagyszerű. Ide fogom hozni Lydiát. - Micsoda? A házba? - Igen, mégpedig ebbe a szobába. Hamisht kosarastól odateszem a tűz elé, mi meg a pamlagra ülünk Lydiával. Csodálatos! Mi lehetne ennél kellemesebb egy téli estén? Ráadásul pénzbe se kerül. - De Triss! Hiszen csak ma délelőtt szidott le Siegfried! Mi lesz, ha korábban ér haza, és rajtakap benneteket? Tristan rágyújtott egy Woodbine-ra, és nagy füstfelhőt eregetett. - Erre semmi esély. Miért aggódsz minden apróság miatt, Jim? Siegfried Brawtonból mindig későn szokott hazajönni. Ez nem lehet probléma. - Nos, érezd jól magad - mondtam. - De én azt hiszem, hogy kihívod magad ellen a sorsot. Amúgy sem ártana, ha foglalkoznál egy keveset a bakteriológiával. Nyakadon a vizsga. Angyali mosollyal nézett rám a füstfelhőből. - Ó, majd gyorsan átolvasom az egészet, ha itt lesz az ideje. Nem szállhattam vitába vele. Én mindent hatszor végigolvastam, amíg végre belém vésődött, de az ő agyával egy gyors átfutás is elég lehet. Mentem a dolgomra. Nyolc óra körül érkeztem haza, és nem Tristan járt a fejemben, amikor kinyitottam a kaput. Ted Binns tehenének nem használt a kezelés, és felmerült bennem, hogy rossz úton járok. Ha nem voltam biztos a dolgomban, inkább utánanéztem, a könyvek pedig a nappaliban voltak a polcon. Végigsiettem a folyosón, és belöktem az ajtót. Egy pillanatig döbbentem álltam és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. A pamlagot odahúzták a tűzhöz, a levegőben vágni lehetett a parfümillattal keveredő dohányfüstöt, de senki sem volt a szobában. A legzavarbaejtőbb dolog a franciaablak elé húzott hosszú függöny volt, amely lassan hullámzott. Félrehúztam, és kinéztem a kertbe. Léptek zaját hallottam valahonnan a homályból, tompa puffanást, elfojtott kiáltást, majd dobogást, amelyet egy éles sikoly követett. Egy darabig csak fülelve álltam ott, de amikor hozzászokott a szemem a sötétséghez, elindultam a magas téglafal tövében a hátsó udvarra vezető hosszú ösvényen. A kertajtó nyitva állt, akárcsak a hátsó gyep kettős kapuja, de nem észleltem mozgást. Lassan visszaindultam a magas, régi házból sugárzó meleg fény felé. Már éppen be akartam csukni a franciaablakot, amikor lopakodó lépteket és türelmetlen suttogást hallottam. - Te vagy az, Jim? - Triss! Hová a fenébe szöktél? - 199 -
A fiatalember lábujjhegyen óvakodott be utánam a szobába, és aggodalmasan nézett körbe. - Tehát te jöttél meg, nem Siegfried. - Igen, most érkeztem. Lerogyott a pamlagra, és a karjára fektette a fejét. - A fenébe! Én csak ledőltem ide néhány percre Lydiával. Békében a világgal. Minden csodálatos volt. Aztán meghallottam, hogy nyílik a kapu... - De tudtad, hogy én vagyok az. - Igen, kiáltottam is neked, de valamiért az jutott eszembe, hogy te jó ég, és ha mégis Siegfried az? Mintha az ő lépteire ismertem volna a folyosón. - És mi történt azután? A hajába túrt az ujjaival. - Hát, pánikba estem. Édes dolgokat suttogtam Lydia fülébe, aztán a következő másodpercben megragadtam, ledobtam a pamlagról és kilöktem a franciaablakon. - Puffanást hallottam... - Igen, Lydia nekiment a sziklakertnek. - Aztán meg éles kiáltásokat... Felsóhajtott és becsukta a szemét. - Az is Lydia volt, a rózsabokrokban. Szegény kislány, nem ismeri a kertünket. - Jézusom, Tristan - mondtam. - Szörnyen sajnálom. Nem lett volna szabad így rád törnöm. De elgondolkoztam valamin. Fáradtan felemelkedett, és a vállamra tette a kezét. - Nem a te hibád, Jim, nem tehetsz róla. Te figyelmeztettél. - A cigarettája után nyúlt. - Nem tudom, hogy nézzek ezek után annak a lánynak a szemébe. Kitessékeltem a rétre, és azt mondtam neki, hogy rohanjon haza, ahogy tud. Biztos azt hiszi, hogy tök hülye vagyok. - Tompán felnyögött. Megpróbáltam vidámnak mutatkozni. - Ó, majd csak kibékíted. Utólag már csak nevetni fogsz az egészen. De Tristan nem figyelt rám. Rettegés ült a tekintetében, ahogy átbámult a vállam fölött. Lassan fölemelte reszkető ujját, és a kandalló felé mutatott. Kinyílt a szája, de csak másodpercek múlva bírt megszólalni. - Úristen, Jim, eltűnt! - hápogta. Egy pillanatig azt hittem, hogy elvette az eszét a sokk. - Eltűnt? Mi tűnt el? - Az a rohadt kutya! Amikor kirohantam, még ott volt. Pontosan ott! Lenéztem az üres kosárra, és mintha egy hideg kéz markolta volna meg a torkomat. - Jaj, csak ezt ne! A nyitott ablakon át juthatott ki. Bajban vagyunk! Kirohantunk a kertbe, és átkutattuk - mindhiába. Visszamentünk lámpáért, és még egyszer átkutattuk a kertet, majd az udvaron és a ház mögötti gyepen kiabáltuk a kis kutya nevét, de egyre fogyatkozó reménnyel. Tíz perc próbálkozás után visszatértünk a fényesen megvilágított szobába, és egymásra bámultunk. Tristan öntötte először szavakba a gondolatainkat. - Mit fogunk mondani Miss Westermannek, ha megjön? A fejemet ráztam. Visszariadtam attól a kilátástól, hogy tudomására kell hoznunk a hölgynek: elveszett a kutyája. Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő, és Tristan nagyot ugrott rémületében. - Te jó ég! - tátogott. - Ez ő lesz! Menj ki hozzá, Jim. Mondd el, hogy én tehetek róla, vagy amit akarsz, de én nem merek eléállni. Behúztam a vállamat és végigmentem a hosszú folyosó kőlapjain, hogy ajtót nyissak. Nem Miss Westerman volt az, hanem egy formás, platinaszőke lány, aki mérgesen meredt rám. - Hol van Tristan? - vetette oda olyan hangon, amiből rá kellett jönnöm, hogy nem csak egy határozott hölggyel kell elbánnunk ma este. - Nos, ő... - Tudom, hogy bent van! - Ahogy elviharzott mellettem, láttam, hogy sáros a nyaka, és szörnyen borzas a frizurája. Követtem őt a szobába, ahol nekitámadt a barátomnak. - 200 -
- Nézd meg a harisnyámat! - tört ki belőle. - Tönkrement! Tristan idegesen szemlélte a formás lábakat. - Sajnálom, Lydia, majd veszek neked egy másikat. Becsületszavamra, drágám. - El is várom, te gazember! - válaszolta. - És ne nevezz drágádnak! Soha életemben nem sértettek meg ennyire. Mit képzelsz te magadról? - Félreértés történt. Hadd magyarázzam meg... - Tristan merész elszánással mosolyt erőltetett az arcára, és közelebb lépett hozzá, de a nő kitért előle. - Ne nyúlj hozzám! - közölte fagyosan. - Mára már elegem van belőled. Kirohant, Tristan pedig a kandallópárkányra hajtotta a fejét. - Vége a szerelmi kapcsolatnak, Jim. - Aztán megrázta magát. - De meg kell találnunk azt a kutyát. Gyere. Én mentem az egyik irányba, ő a másikba. Holdtalan éjszaka volt, és egy fekete kutyát kerestünk az áthatolhatatlan sötétségben. Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy reménytelen, mégis muszáj volt megpróbálnunk. Egy olyan kis városban, mint Darrowby, gyorsan ki lehet érni az országútra, ahol nincs semmi világítás; botladozva haladtam előre, és reménytelenül pásztáztam a láthatatlan vidéket. Tevékenységem hiábavalósága egyre nyilvánvalóbbá vált. Időnként kereszteztem Tristan hatókörét, és ilyenkor hallottam, hogyan visszhangzanak kétségbeesett kiáltásai az elhagyatott vidéken. - Haa-mish! Haa-mish! Haa-mish! Fél óra múltán a Skeldale-házban találkoztunk. Tristan rám nézett, és amikor megráztam a fejem, láthatóan magába roskadt. Úgy hullámzott a mellkasa, mintha légszomj gyötörné. Nyilvánvaló, hogy ő rohangált, míg én csak baktattam, ami megítélésem szerint elég természetes volt az adott helyzetben. Mindketten bajban voltunk, de a végső, megsemmisítő csapás mégiscsak őt fogja sújtani. - Nos, jobb, ha visszamegyünk az útra - zihálta, és akkor ismét megszólalt a kapucsengő. Azonnal kifutott a szín az arcából és belemarkolt a karomba. - Ez csakis Miss Westerman lehet. Te jó ég, már jön is! Gyors léptek koppantak a folyosón, és kinyílt a nappali ajtaja. De nem Miss Westermann jött, hanem ismét Lydia. A pamlaghoz masírozott, benyúlt alája, és kihalászta a retiküljét. Egy szót sem szólt, de olyan pillantást vetett távozóban Tristanra, ami megfagyasztotta benne a vért. - Micsoda éjszaka! - nyögte, és a halántékára szorította a tenyerét. - Nem bírom tovább. A következő órában számtalan kísérletet tettünk, de nem leltük meg Hamisht, és bárkit kérdeztünk, senki nem látta. Végül egy karszékbe rogyva találtam Tristant elnyílt szájjal, a teljes kimerültség összes jelével. Megráztam a fejemet, ő is megrázta az övét, és akkor megszólalt a telefon. Felvettem a kagylót, hallgattam egy percig, majd a fiatalemberhez fordultam. - Beteghez kell mennem, Triss. Mr. Drew öreg pónija megint kólikás. A szék mélyéről kinyúlt egy kar. - Nem teheted meg, hogy itt hagysz, Jim. - Sajnálom, de muszáj. Nem leszek el sokáig. Közel van. - De mi lesz, ha megjön Miss Westerman? Széttártam a karomat. - Akkor elnézést kell kérned tőle. Hamish előbb-utóbb elő fog kerülni, legkésőbb reggelig. - Te könnyen beszélsz... - Az ujjaival benyúlt a gallérja alá. - És még valami... mi lesz Siegfrieddel? Mi lesz, ha megjön, és megkérdezi, hol van a kutya? Mit mondjak neki? - Ó, emiatt igazán kár aggódnod - válaszoltam könnyedén. - Mondd azt, hogy túlságosan el voltál foglalva a pamlagon a Drovers csaposlányával ahhoz, hogy ilyesmire figyelni tudtál volna. Meg fogja érteni. De kudarcot vallottam a feszültség oldására tett kísérletemmel. A fiatalember hideg tekintettel nézett rám, és remegő kézzel cigarettára gyújtott. - Azt hiszem, említettem már neked, Jim, hogy van benned valami csúnya kíméletlenség. Mr. Drew pónija már csaknem rendbe jött, amikor kiérkeztem, de azért kapott egy enyhe nyugtató injekciót, mielőtt távoztam volna. Hazafelé menet valami szöget ütött a fejembe, és tettem egy kitérőt a városszéli modern bungalósorhoz, ahol Miss Westerman is lakott. Leparkoltam, és odamentem a tízes számú házhoz. - 201 -
Ott találtam Hamisht a tornácon, kényelmesen összegömbölyödve a lábtörlőn. Amikor föléje hajoltam, némiképp meglepetten nézett föl rám. - Gyere, öreg fiú - mondtam. - Neked több eszed van, mint nekünk. Hát miért nem gondoltunk erre korábban? Elhelyeztem az utasülésen, s amikor elhajtottam, föltette a mancsát a műszerfalra, és érdeklődve nézett ki a reflektorok fényétől megvilágított útra. Kötélidegzetű kis jószág, nem mondom. A Skeldale-ház előtt a karomba vettem, és már nyitni akartam a kaput, amikor megtorpantam. Tristan rengeteg borsot tört már az orrom alá - hamis telefonhívások, a kísértet a hálószobámban és még sorolhatnám -, és hiába voltunk jó barátok, egy alkalmat sem hagyott ki, hogy a bolondját járassa velem. Ebben a helyzetben, ha fordítva lennének kiosztva a szerepek, kíméletlen lenne velem. Rátettem az ujjam a csengőgombra, és hosszú másodpercekig nyomtam. Egy ideig sem hangot; sem mozgást nem érzékeltem odabentről, és nagyon is el tudtam képzelni a gyáva alakot, ahogy megpróbálja összeszedni a bátorságát az ajtónyitáshoz. Aztán meggyulladt a villany az átjáróban, és ahogy kíváncsian belestem az üvegen át, egy orr jelent meg a folyosó túlsó végén, amelyet némi idő múlva egy ijedt szempár követett. Majd fokozatosan képbe került az egész feje, és amikor ráismert a vigyorgó képemre, dühödt kiáltást hallatott, és öklét rázva rohant végig az átjárón. Tényleg azt hittem, hogy elkeseredésében képes volna rám támadni, de amikor meglátta Hamisht, elpárolgott a haragja. Megragadta a szőrös kis teremtést, és becézgetni kezdte. - Jó kis kutya, aranyos kis kutya - duruzsolt neki, miközben bevitte a nappaliba. - Milyen gyönyörű kutyus vagy te! - Gyöngéden betette a kosárba, és Hamish, egy amolyan „nocsak, már megint itt vagyok” tekintettel a lábára hajtotta a fejét, majd azonnal elaludt. Tristan erőtlenül zuhant bele egy karosszékbe, és égő szemmel meredt rám. - Meg vagyunk mentve, Jim - suttogta. - De ez után az éjszaka után én már soha többé nem leszek a régi. Mérföldeket rohangáltam, és majdnem elment a hangom a sok ordibálástól. Azt kell mondanom, hogy ki vagyok ütve. Én is hatalmas megkönnyebbülést éreztem, és amikor tíz perc múlva megérkezett Miss Westerman, az is tudatosult bennem, hogy micsoda katasztrófa hárult el a fejünk felől. - Ó, drágaságom! - kiáltott fel, amikor Hamish körbeugrálta kitátott szájjal, vad farkcsóválások közepette. - Annyira aggódtam érted egész nap! Tartózkodóan vizsgálgatta a fület a kapcsokkal. - Ó, sokkal jobban néz ki anélkül a szörnyű daganat nélkül. Igazán szép munkát végeztek. Köszönöm, doktor úr, és magának is, fiatalember. Tristan, aki rogyadozó lábbal állt föl, most könnyedén meghajolt, én pedig kikísértem a hölgyet. - Hozza vissza hat hét múlva, hogy kiszedjem a varratokat! - szóltam utána, majd beszaladtam a szobába. - Siegfried most fékezett le odakint! Tegyél úgy, mintha tanulnál. Tristan odarohant a könyvespolchoz, lekapta Gaiger és Davis Bakteriológiáját, majd egy jegyzetfüzettel visszaült a karszékbe. Amikor belépett a bátyja, ő már mélyen elmerült a tanulmányaiban. Siegfried a tűzhöz ment, hogy megmelegítse a kezét. Kipirult és szalonspicces volt. - Az imént beszéltem Miss Westermannel - mondta. - Nagyon elégedett. Jó munkát végeztetek mind a ketten. - Köszönöm - mondtam, de Tristan túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy válaszoljon, a könyv lapjait forgatta, és szorgalmasan jegyzetelt a füzetébe. Siegfried odalépett a fiatalember széke mögé, és belepillantott a nyitott könyvbe. - Ó, igen, a clostridium septique - mormolta elnéző mosollyal. - Ez fontos dolog. Úgy látszik, újra meg újra előjön a vizsgákon. - Futólag az öccse vállára tette a kezét. - Örülök, hogy tanulni látlak. Túl sokat maradoztál ki mostanában, és ez csak ártalmadra volt. De egy könyvek mellett töltött este igazán jót tesz neked. Ásított, nyújtózkodott, és az ajtó felé indult. - Megyek lefeküdni. Kissé álmos vagyok. - A kilincsre tette a kezét, és visszafordult. - Tudod, Tristan, szinte irigyellek. Semmi sem ér fel egy otthon töltött nyugodt estével. - 202 -
46. Amikor elbocsátottak a kórházból, arra számítottam, hogy egyenesen elindítanak a tengerentúlra, és azon tűnődtem, visszakerülhetek-e a régi egységemhez, a barátaim közé. Ám meglepve értesültem arról, hogy két hétre be kell vonulnom egy szanatóriumba, mielőtt további intézkedést hoznának. Puddlestone-ban, Leominster mellett volt a szanatórium egy szép udvarházban, amelyet több hektáros, gyönyörű kertek vettek körül. Egy jó kedélyű, idős matróna vezette, akivel mi, szerencsés repülősök, kellemes krokettjátszmákat vívtunk; vagy sétálgattunk az erdő hűvösében; itt könnyű volt azt képzelni, hogy nincs is háború. Két hét itteni gyógykezelés után éreztem, hogy visszatér belém az erő. Nemsokára, gondoltam, visszatérhetek a feladatomhoz. Puddlestone-ból Manchesterbe és megint a Heaton Parkba kerültem; ezúttal fölöttébb furcsa volt, hogy a kiterjedt barakktáborban állomásozó több ezer kékruhás között egy sincs, aki ismerne engem. Kivéve persze a repülő alezredest, aki beutalt a kórházba. Érkezésemkor ismét előtte kellett megjelennem, ő pedig rögtön a tárgyra tért. - Herriot - mondta -, maga sajnos soha többé nem repülhet. - De... megoperáltak... már sokkal jobban vagyok. - Tudom, de többé nem lehet első osztályú egészségügyi besorolása. Hivatalosan visszaminősítették, és biztos vagyok benne, hogy megérti: minden pilótának első osztályúnak kell lennie. - Igen... persze. Belepillantott a kezében tartott aktába. - Látom, hogy állatorvos. Hmmm... ez problémát jelent. A visszaminősített repülősöket általában a földi személyzethez osztják be, de a magáé kiemelt foglalkozás. Tényleg nem teljesíthet szolgálatot másutt, csak a repülősöknél. Igen... igen... majd meglátjuk. Mindez tökéletesen személytelen és hivatalos volt. Az a néhány szó annak az embernek a szájából nem adott teret a vitára, és egy csapásra végett vetett a jövőmnek a RAF-nál. Szinte bizonyos voltam abban, hogy ha nem repülhetek, akkor le fognak szerelni, és miközben távoztam a repülő alezredes irodájából, és lassan visszaindultam a barakkomba a park túlsó végében, mérlegre tettem hozzájárulásomat a brit honvédelemhez. Nem adtam le egyetlen éles lövést sem. Krumplihegyeket hámoztam meg, tömérdek csajkát mosogattam el, árkokat ástam, disznókat etettem, mérföldeket meneteltem, szünet nélkül alakiztam, és végül, csodával határos módon, megtanultam repülni - mindezt semmiért. Elhaladtam a nagy étkezde mellett, és a hangszórókból a fülembe bömbölt a RAF indulója. Az ismerős hangok eszembe juttatták az élményeimet, a sok barátomat, és hirtelen szörnyen magányosnak éreztem magamat. Beszélgetni szerettem volna valakivel. Új érzés volt ez számomra, és ott, abban a valószerűtlen környezetben, kezdtem ráébredni arra, mennyire élveztem annak idején a farmerokkal való csevegést az állatorvosi vizitek során. A vidéki praxis egyik legkellemesebb oldala ez, de az ember közben nem feledkezhet meg a munkáról sem, különben nagy bajba kerülhet. Nem sokon múlt például, hogy Dugglebynél nem kerültem a legnagyobb bajba. Kisbirtokos volt, aki néhány anyakocát tartott Darrowbyn kívül, a vasúti síneken túl található, düledező ólakban, és felhizlalta a malacaikat. Emellett bolondja volt a krikettnek, mindent tudott a játék elméletéről és történetéről, és képes volt órákig beszélni róla. Sose unta el. Én hálás hallgatója voltam, mivel a krikett mindig is elbűvölt, bár Skóciában nőttem fel, ahol nemigen játsszák. Ahogy a malacok között járkáltam, csak a figyelmem egy részét összpontosítottam az állatkákra - a másik felét az a nagy zöld, ovális pálya kötötte le Headingleyben, ahol Yorkshire hősei küzdöttek. - Istenemre, látnia kellett volna Len Huttont szombaton - közölte mélységes tisztelettel. Száznyolcvan, és közben esélyt sem adott az ellenfélnek. Fantasztikus volt nézni. - És meggyőzően utánozta a nagy ember visszaütését. - Igen, el tudom képzelni - bólogattam mosolyogva. - Azt mondja, Mr. Duggleby, hogy lesántultak ezek a malacok? - Ja, feltűnt ma reggel, hogy egyik-másik húzza a lábát. És tudja, Maurice Leyland is majdnem olyan jó volt. Nem akkora nagymenő, mint Len, tudja, de szavamra, felér vele. - 203 -
- Igen, bátor kis játékos az a Maurice - mondtam. Lehajoltam, a farkánál fogva felkaptam egy malackát és bedugtam a végbelébe a lázmérőt. - Emlékszik rá, meg Eddie Paynterre azon a barátságos meccsen Ausztrália ellen? Merengő mosoly jelent meg az arcán. - Hogy emlékszem-e? Istenemre, hát el lehet azt felejteni? Nagy nap volt az. Kihúztam a hőmérőt. - Lázas ez a kis jószág. Valami fertőzés lesz itt, talán izületi gyulladás. - Tovább haladtam az apró, rózsaszín lábak között. - De furcsa ez az egész, hiszen nincsenek megdagadva az ízületek. - Szerintem Bill Bowes mindjárt a meccs elején ki fogja ütni Somersetet. Ez a pálya nagyon fekszik neki. - Igen, ő tényleg nagy játékos - mondtam. - Szeretem nézni az ilyen gyors dobókat. Gondolom, maga mindet látta már, Larwoodot, Voce-t, G. O. Allent meg a többit... - Igen, láttam. Egész nap el tudnám nézni őket. Megragadtam egy másik sánta malackát, és megvizsgáltam. - Ez is elég különös, Mr. Duggleby. Legalább a fele a malacoknak sántának tűnik ebben az ólban, de nem találom az okát. - Hát, talán az lesz az oka, amit említett. Izületi gyulladás. Arra meg adhat nekik egy injekciót, nem igaz? Addig is elmesélem magának, hogy volt, amikor Wilfred Rhodes nyolc wicketet ért el egyetlen délutánon. Teleszívtam a fecskendőt. - Rendben van, legjobb lesz, ha mindet beoltom. Van magánál egy tintaceruza? A farmer bólintott, én pedig fölemeltem az egyik kis állatot, amely azonnal tiltakozó sivalkodásba fogott. - Soha nem láttam még a jó öreg Wilfredhez foghatót! - kiáltotta túl Duggleby a hangzavart. - Fél három volt, és zuhogni kezdett az eső a pályán, amikor a csapatkapitány átadta neki a labdát. Mosolyogtam és fölemeltem a fecskendőt. Olyan kellemesen telt az idő ezeket az emlékeket hallgatva. A legnagyobb elégedettséggel készültem belenyomni a tűt a rózsaszínű combocskába, amikor az egyik kismalac harapdálni kezdte a gumicsizmám sarkát. Lenéztem a lábamat körbefogó kis állatokra, amelyek mind fölfelé bámultak rám, megriadva a társuk éles visításától. Még mindig Wilfred Rhodeson járt az eszem, amikor észrevettem valamit, ami úgy nézett ki, mint egy kis fehér csomó az egyik felfelé kunkorodó orrocska végén. És megláttam egy másikat, meg egy harmadikat is. Egészen mostanáig nem láthattam a képüket, mert össze-vissza szaladgáltak előlem, de most egyszerre megszólalt a vészcsengő a fejemben. Lenyúltam és elkaptam egy malacot; amikor megnyomtam a duzzanatot az orrán, jeges szél támadt körülöttem, elűzve a krikett, a napfény és a zöld fű kellemes képét. Nem csomó volt az, hanem ciszta, egy érzékeny hólyag, amely már enyhe nyomásra is kipukkadt. Éreztem, hogy remeg a karom, ahogy megfordítottam a malackát, hogy megvizsgáljam az apró patákat. További cisztákat fedeztem fel, laposabbakat és kiterjedtebbeket, de mind ugyanarról a borzalmas történetről meséltek. Kiszáradt szájjal vettem föl még két malacot. Ugyanabban az állapotban voltak. Ahogy a farmer felé fordultam, éreztem, hogy meggörnyeszt a szánalom, már-már a bűntudat nyomasztó súlya. Ő még mindig mosolygott, s alig várta, hogy folytathassa a történetét, én viszont a legrosszabb hírrel készültem szolgálni neki, amit csak állatorvos mondhat egy tenyésztőnek. - Mr. Duggleby! - kezdtem. - Sajnos, telefonálnom kell a Mezőgazdasági Minisztériumba. - A minisztériumba? Minek? - Hogy közöljem velük a száj- és körömfájás gyanúját. - Száj- és körömfájás? Az lehetetlen! - Sajnos, erről van szó. - Biztos benne? - Nem az én dolgom ezt kimondani, Mr. Duggleby. Ezt majd egy minisztériumi hivatalnok fogja megtenni. De nekem most azonnal oda kell telefonálnom. Valószínűtlen volt, hogy telefon legyen ezen a helyen, de Duggleby kicsiben szénszállítással is foglalkozott a környéken. Gyorsan elértem a minisztériumot, és sikerült beszélnem Neville Craggszel, az egyik főállású tisztviselővel. - 204 -
Felnyögött. - Ez rémesen hangzik, Jim. Mindegy, maradjon ott, amíg oda nem érek! Duggleby kérdőn nézett rám a farm konyhájában. - Most mi lesz? - Most itt kell velem maradnia egy darabig - mondtam. - Nem mehetek el innen, amíg engedélyt nem kapok rá. Egy pillanatig hallgatott. - Mi lesz, ha igaza van? - Attól félek, hogy le fogják vágni a malacait. - Mindet? - Így szól a törvény, nagyon sajnálom. De kártérítést fog kapni. Megvakarta a fejét. - De lehet, hogy meggyógyulnának. Miért kell mindet levágni? - Tökéletesen igaza van - tártam szét a karomat. - Sok állat valóban meggyógyul, de a szájés körömfájás igen erősen fertőző. Amíg ezeket gyógyítjuk, addig átterjedhet a járvány a szomszédos farmokra, majd tovább az egész megyére. - Igen, de hát a költségek... Ez a sok levágás több ezer fontba is belekerülhet. - Egyetértek, de e nélkül még többe is kerülhetne. Az elhullott állatok értékén túl számítsa bele a tejveszteséget és a húsveszteséget a tehenek, disznók, birkák esetében. Több millióra jönne ki minden évben. Még szerencse, hogy Nagy-Britannia szigetország. - Azt hiszem, igaza van. - A pipájáért nyúlt. - És egészen biztos benne, hogy ez az? - Igen. - Hát akkor ez van - mormolta. - Van ilyen. A régi yorkshire-i mondás. Hányszor hallottam már olyan körülmények között elhangzani, amelyek közt a legtöbb városi ember, beleértve magamat is, a falba verné a fejét. Duggleby kisbirtoka egy időre halálosan csöndes lesz, de ő csak megszívja a pipáját, és ennyit mond: - Van ilyen. Nem tartott sokáig, hogy a minisztériumban meghozzák a döntést. A fertőzés forrása csaknem bizonyosan valamilyen importált húskészítmény lehetett, amelyet Duggleby nem főzött meg elég alaposan, amikor moslékot készített belőle. A diagnózist megerősítették, és tizenöt mérföld sugarú körben zárlatot rendeltek el. Én fertőtlenítettem magamat és az autómat, majd hazamentem. Levetkőztem, a ruháimat elvitték kifüstölni, én pedig beültem egy forró fertőtlenítő fürdőbe. A gőzben heverve elmerengtem azon, hogy mi történhetett volna. Ha nem veszem észre a betegséget, és vidáman folytatom az utamat, pusztulás és katasztrófa járt volna a nyomomban. Mindig lemostam a csizmámat, amikor távoztam egy farmról, de azok a kismalacok megrágcsálták a hosszú kabátom szegélyét, aztán ott van a fecskendőm és a lázmérőm is. A következő utam Terence Bailey kétszáz, rövidszarvú tejelő tehénből álló pedigrés csordájához vitt volna; a híres tejgazdaságot nemzedékek megfeszített munkája teremtette meg. Az egész világból érkeztek oda vásárolni, és én mindent tönkretehettem volna. Azután ott volt maga Duggleby. Elképzeltem, ahogy bejárja a környéket a szeneskocsijával, és közben terjeszti a ragályt. Az is valószínű, hogy kivitt volna néhány malacot a vásárra, ahonnét egész Yorkshire-re és azon túl is elterjedhetett volna a fertőzés. Könnyű volt elképzelni egy nagy járvány - egy milliókat felemésztő, országos katasztrófa - kitörésének kezdetét. Ha mostanáig nem izzadtam volna, akkor most a puszta gondolatától is kiütött volna rajtam a víz. Beléphettem volna azon állatorvosok szerencsétlen társaságába, akik elmulasztották időben fölismerni a száj- és körömfájást. Ismertem közülük néhányat, és vérzett értük a szívem. Olyan könnyen megtörténhet az ilyesmi. Elfoglalt emberek próbálnak megvizsgálni rugdalódzó, kapálódzó állatokat sötét épületekben, miközben az eszük félig talán már a következő hívásokon jár. És a többi kockázati tényező: a tökéletes váratlanság, az atipikus esetek, a számos figyelem-elterelő körülmény. Az én figyelmemet a krikett terelte el, és ez csaknem a vesztemet okozta. De megmenekültem, és alámerülve a forró vízben, néma hálaimát rebegtem magamban. Később, teljesen új ruházatban és műszerekkel, folytattam körutamat, és belépve Terence Bailey hosszú istállójába, ismét áldottam a jószerencsémet. A lelkiismeretesen gondozott, gyönyörű állatok hosszú sora, a csánkok között magasan feszülő, kemény tőgyek, a formás fejek; a szalmában - 205 -
álló erős lábak - a tökéletes szarvasmarha mintapéldányai testesültek meg ezekben a pótolhatatlan jószágokban. Amint megerősítik a száj- és körömfájás jelenlétét egy körzetben, feszült várakozás kezdődik. A farmerek, az állatorvosok, de legfőképp a minisztérium tisztviselői azt lesik, hogy nem terjedt-e tovább a járvány már a diagnózis előtt, és felkészülnek a telefonhívásokra, amelyek az életüket feldúló és rettegett járvány kiterjedt pusztítását adják hírül. A városlakóknak a száj- és körömfájás kitörése valami távoli dolog, amiről az újságokban olvasnak. De a falusiaknak azt jelenti, hogy mészárszékké és halotti máglyává változnak át a békés farmok. Vártunk Darrowbyben. És ahogy múltak a napok, és nem kaptunk ijesztő híreket sánta vagy nyáladzó állatokról, úgy tűnt, hogy a Duggleby-farmon történt epizód csak annyi volt, aminek reméltük: elszigetelt eset, amelyet egy kisebb mennyiségű import hústermék okozott. Szinte úsztam a fertőtlenítőben minden egyes farmon, erős Lysololdattal locsoltam a lábbelimet és a védőruhámat, amitől már bűzlött a kocsim, és bizony mindig fintorogtak, ha beléptem egy boltba, a postára vagy a bankba. Közel két hét múltán már jó okkal kezdtem biztonságban érezni magamat, de amikor hívást kaptam a híres Bailey-farmról, meghűlt bennem a vér. Maga Terence Bailey telefonált. - Kijönne megnézni a teheneimet, doktor úr ? Az egyiknek hólyagok vannak a tőgyin. - Hólyagok! - Hatalmasat ugrott a szívem. - Nyáladzik is, vagy lesántult? - Nem, nem, csak azok a csúnya hólyagok. Valami folyadék van bennük. Elszorult torokkal tettem le a kagylót. Egyetlen csúnya hólyag is épp elég lenne. Néha így kezdődik a teheneknél. Szinte rohantam a kocsihoz, és egész úton úgy cikáztak a gondolataim, mint a villám. Bailey-ék farmjára mentem ki közvetlenül Duggleby után. Lehet, hogy én vittem át a fertőzést? De hiszen közben átöltöztem, megfürödtem, új lázmérőt és műszereket vettem magamhoz! Mi mást kellett volna még tennem? És a kocsim kerekei? Hiszen azokat is fertőtlenítettem, egyszerűen nem lehetek én a hibás, de... de... A gazda felesége fogadott. - Akkor vettem észre, doktor úr, amikor ma reggel megfejtem ezt a tehenet. - A csordát még mindig kézzel fejték, és a keményen dolgozó család hagyományai szerint Mrs. Bailey is kivette a részét az esti és a reggeli fejésből a férjével és a munkásaikkal együtt. - Amint kézbe vettem a csöcsét, láttam, hogy bántja valami - folytatta. - Azután sok kis hólyagot fedeztem fel, meg egy nagyot. Azért sikerült megfejnem, és a legtöbb kis hólyag kipukkadt, de a nagy még mindig ott van. Lehajoltam és alaposan megvizsgáltam a tőgyet. Úgy volt, ahogy mondta - sok apró, kifakadt ciszta és egy érintetlen, nedvedző nagyobb. A látvány magáért beszélt, és szó nélkül folytatva a munkámat, megfogtam a tehén orrát és lehúztam a fejét. Kifeszítettem a száját, és kétségbeesetten vizslattam az ajkait, az arcát, a fogínyét. Azt hiszem, el is ájultam volna, ha bármit találok, de minden tiszta volt és normális. Egyenként felemeltem mind a két mellső lábát, és szappanos vízzel letisztítottam a patákat semmi. Kötelet hurkoltam a hátsó lábára, átvetettem egy gerendán, és egy férfi segítségével felhúztuk a talpát. További dörzsölés és vizsgálat következett, eredménytelenül, aztán ugyanezt megismételtem a másik hátsó lábával is. Mire végeztem, megizzadtam, de nem lettem okosabb. Megmértem a tehén lázát, és kissé magasnak találtam, majd fel s alá kezdtem járni az istállóban. - A többi tehénnel nincs valami baj? - kérdeztem. Mrs. Bailey a fejét rázta. - Nem, csak ezzel az eggyel. - Jó külsejű, harmincas nő volt, a szabadban dolgozók pirospozsgás arcával. - Mit gondol, mi lehet ez? Nem mertem megmondani neki. Itt van egy jószág cisztával a tőgyén egy száj- és körömfájás zárlat alá vett körzet kellős közepén. Egyszerűen nem vállalhattam a kockázatot. Értesítenem kell a minisztériumot. - 206 -
De még ekkor sem voltam képes kimondani a rettenetes szavakat. Csak annyit bírtam kinyögni: - Megengedi, hogy telefonáljak? Meglepettnek látszott, de gyorsan elmosolyodott. - Hát persze. Jöjjön be a házba. Ahogy végigmentem az istállón, újra megnéztem a gyönyörű teheneket, és odakint, a karám udvarán a fiatal üszőket és a kisborjakat. Mindegyiken látszott a Bailey-vérvonal, amelyet generációk szorgos tenyésztése és válogatása teremtett meg és tett tökéletessé. De egy emberre is veszélyes kórokozó nincs tekintettel az ilyen dolgokra, és ha igazolódnak a félelmeim, akkor pár óra leforgása alatt mindez eltűnik a föld színéről. Bementünk a farm konyhájára, és Mrs. Bailey egy ajtóra mutatott a helyiség végében. - Ott van a telefon az első szobában - mondta. Lerúgtam a gumicsizmámat, és harisnyás lábbal lépegettem a kövön, amikor csaknem átestem Gileson, a család egyéves vasgyúróján, aki az utamba totyogott. Lehajoltam, hogy arrébb tegyem, ő pedig a világ legszélesebb vigyorával nézett föl rám. Az anyja felnevetett. - Vigyázzon vele! Eleven kis ördög, és most fáj a karja, amióta himlőoltást kapott. - Szegénykém - mondtam szórakozottan, és megsimogattam a fejét, majd kinyitottam az ajtót, miközben már a rám váró, kellemetlen telefonhíváson járt a fejem. Alig pár lépést tettem meg a szőnyegen, amikor hirtelen megtorpantam. Sarkon fordultam és visszanéztem a konyha felé. - Himlőoltást mondott? - Igen, az összes többi gyerek is kapott a maga idejében, de egyiket sem viselte meg ennyire. Minden nap ki kell cserélnem a kötését. - Kicseréli a kötését... és aztán megfeji a tehenet? - Igen, ahogy mondja. Egyszerre fény gyúlt bennem, és napfény áradt szét a sötét, zaklatott világban. Visszamentem a konyhába, és becsuktam magam után az ajtót. Mrs. Bailey egy pillanatig némán nézett rám, aztán tétován megszólalt: - Nem akar telefonálni? - Nem... nem... - válaszoltam. - Meggondoltam magam. - Értem. - Felvonta a szemöldökét, és nem tudott mit mondani. Aztán elmosolyodott, és fölemelte a teáskannát. - Nos, nem inna meg egy csésze teát? - Köszönöm, az jól jönne. - Boldogan rogytam le az egyik nehéz faszékre. Mrs. Bailey föltette a teát, és hozzám fordult. - Jut eszembe, meg se mondta még, hogy mi baja a tehénnek. - Igen, persze, elnézést - mondtam könnyedén, mintha csak elfelejtettem volna. - Himlős. És úgy néz ki, hogy magától kapta el. - Tőlem? Hát ezt meg hogy érti? - Nos, a vakcina, amivel beoltják a gyerekeket, tehénhimlő-vírusból készül. Maga vitte át a kezével a kicsiről a tehénre. - Mosolyogtam, és élveztem a kivételes pillanatot. Kissé elnyílt a szája, azután kuncogni kezdett. - Jaj nekem, nem is tudom, mit fog szólni a férjem! Életemben nem hallottam még ilyenről. A szeméhez kapta az ujjait. - Pedig mindig úgy vigyázok. Csak mostanában kicsit sok a gond szegény fiacskám karja miatt. - Nem komoly a dolog - mondtam. - Van egy kenőcsöm odakint az autóban, ami elég gyorsan meggyógyítja. Ittam a teát, és közben Gilest figyeltem. Az alatt a rövid idő alatt felforgatta a konyhát, s most éppen azzal volt elfoglalva, hogy kirámolja a sarokban álló szekrényt. Lehajolt, kidugta a kis fenekét, és mélységes odaadással dobálta maga mögé az edényeket, fedőket, keféket, amíg ki nem ürítette a polcokat. Akkor körülnézett, újabb elfoglaltságot keresve, és amikor felfedezte az én kinyújtott lábamat, odatotyogott.
- 207 -
A zokniba bújtatott lábujjaim vonták magukra a figyelmét, és ahogy mozgatni kezdtem őket, odakapott kövér kis kezével. Amikor végül megragadta az öregujjamat, vigyorogva felnézett rám, kivillantva négy apró fogát. Őszinte szeretettel mosolyogtam vissza rá, miközben szétáradt bennem a megkönnyebbülés. Nem pusztán hálás voltam neki - igazán kedvemet leltem benne. És kedvelem máig. Giles ma már az ügyfelem, termetes farmer saját családdal, mindent tud a fajtiszta tehenekről, de megőrizte barátságos természetét és széles vigyorát; talán csak annyit változott, hogy immár több foga van. De azt sose fogja megtudni, milyen közel álltam ahhoz, hogy a himlőoltása szívrohamot váltson ki belőlem.
47. Körülnéztem a bakancshalmok és feltornyozott inghegyek között, az üres polcsorokon és rekeszeken. A Heaton Park-i raktárba osztottak be, élő bizonyságául annak, hogy a RAF számára komoly problémát jelentek. A nagy hadigépezet ekkor már meglehetősen olajozottan működött, folyamatosan ontotta a pilótákat, navigátorokat és géppuskásokat, illetve különböző kisegítő feladatokat jelölt ki nekik, ha nem feleltek meg a követelményeknek. Az óramű pontosságú szerkezet zavartalanul üzemelt, hacsak nem zökkentette ki valami a ritmusából. Én bizony homokszem voltam a gépezetben, és a visszajelzésekből minduntalan arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyos fokú fejtörést okozok az adminisztrációnak. Azt nem feltételezem, hogy Mr. Churchillnek álmatlan éjszakái lettek volna miattam, de miután nem repülhettem és nem kerülhettem be a földi személyzetbe sem, nyilvánvaló volt, hogy kissé nehéz eset vagyok. Láthatóan senkinek nem volt még dolga kiképzett állatorvossal a légierőnél. Az persze elkerülhetetlennek tűnt, hogy előbb-utóbb visszaküldenek a praxisomba, de láttam, hogy a RAF-nak bele fog telni némi időbe, amíg kibocsát a civil életbe. Ehhez végig kellett járnom a megfelelő lépcsőfokokat, noha némelyik tökéletesen értelmetlennek tűnt. Az egyik elbeszélgetés három tiszt előtt folyt. Nagyon kedvesek voltak, ültek egy asztal mögött, és barátságosan, megnyugtatóan mosolyogtak. Láthatóan az volt a feladatuk, hogy megfelelő földi elfoglaltságot találjanak nekem. Azt hiszem, pszichológusok lehettek, mert mindenfélét kérdeztek tőlem, bólogattak és egész idő alatt nyájasan mosolyogtak. - Nos, Herriot - mondta a középső tiszt. - Meg fog oldani néhány alkalmassági tesztet. Két napot vesz igénybe, holnap kezdi, és úgy vélem, hogy a végére mindent tudni fogunk magáról. - És nevetett. - Nincs miért aggódnia. Még az is lehet, hogy élvezni fogja. Valóban élveztem. Hosszú ív papírosokat töltöttem ki a válaszaimmal, diagrammokat rajzoltam, különböző alakú fadarabokat illesztettem be lyukakba. Egész szórakoztató volt. További két napot kellett várnom, amíg visszaidéztek a bizottság elé. A három tiszt, ha lehet, még barátságosabb volt, mint azelőtt, és egyfajta fojtott izgalmat érzékeltem rajtuk. Szélesen mosolyogtak, miközben a középső beszélt. - Herriot, tényleg rájöttünk valamire magával kapcsolatban - mondta. - Valóban? - Igen. Rájöttünk, hogy kivételes műszaki érzéke van. Rábámultam. Megdöbbentő hír volt, mert addig úgy tudtam: ha létezik műszaki analfabéta, hát James Herriot az. Utálom a motorokat, kerekeket, dugattyúkat és fogaskerekeket. Képtelen vagyok bármit megjavítani, és ha egy szerelő megpróbál elmagyarázni nekem egy problémát, hát biztosan nem értem meg. Közöltem ezt a tisztekkel, mire a három mosoly némiképp megfagyott. - De hát - mondta a bal szélső tiszt - maga nyilván autót vezet, mert erre szüksége van a hivatása gyakorlásához. - Igen, uram. Évek óta vezetek autót, de fogalmam sincs, hogyan működik, és ha lerobban, segítséget kell hívnom. - Értem, értem. - A mosolyok még halványabbak lettek, és a három fej összehajolva suttogni kezdett egymással. Végül a középső előrehajolt az asztal felett. - 208 -
- Tudja, mit, Herriot? Nem akar meteorológus lenni? - De, az nagyon tetszene - válaszoltam. Együtt éreztem velük, hiszen annyira kedvesek voltak hozzám, az alkalmassági tesztekben viszont azóta sincs bizalmam. Arra persze a leghalványabb esély sem volt, hogy csakugyan meteorológus legyek, és feltételezem, hogy végül így lettem raktáros. Életem egyik legbizarrabb korszaka volt ez, szerencsére rövid, de mozgalmas. Közölték, hogy jelentkezzem Weekes tizedesnél a raktári barakkban, én pedig nekivágtam a Heaton Park-i utak labirintusának, ahol most csupa idegen közlekedett. Weekes tizedes kövér volt, és egy pillanat alatt felmért szakértő szemével. - Herriot? Hát itt hasznossá teheti magát. Valójában nem lesz sok dolga. Ez nem a főraktár. Elsősorban a mosodából érkező ruhákat és a megjavított lábbeliket tároljuk itt. Miközben beszélt, megjelent egy szőke fiatalember. - Morgan közlegény, jelentkezem - mondta. - A bakancsomért jöttem. Újratalpalták. Weekes odafordította a fejét, és akkor pillantottam meg a cipők valóságos hegyét. - Ott lesz. Mindegyiken rajta van a címke. A fiatalember meglepettnek tűnt, de bement a pult mögé, és válogatni kezdett a sok száz egyforma, fekete lábbeli között. Közel egy órájába került, míg megtalálta a sajátját, miközben a tizedes a legteljesebb közönnyel cigarettázott. Amikor a közlegény végre előásta a bakancsot, Weekes szó nélkül kipipálta a nevet egy hosszú listán. - Na, ezt fogja maga csinálni - közölte velem. - Semmi az egész. Nem túlzott. Nem sok mozgás volt abban a raktárban. Elég volt egy-két nap, hogy rájöjjek, micsoda édes életet teremtett itt magának Weekes. A raktárosság tiszteletreméltó foglalkozás, de nem úgy, ahogyan ő csinálta. A megszámlálhatatlan rekesz, polc és falfülke a nagy barakkban mind el volt látva betűkkel és számokkal, és minden bizonnyal azokban kellett volna rendszerezni a raktárba érkező szállítmányokat, hogy könnyebben megtalálják őket. Csak hát ehhez dolgozni is kellett volna, amit pedig a tizedes láthatóan nem szeretett. Amikor megjöttek a cipők, csak leborították őket a padlóra, míg a mosott ruha zsineggel átkötött, egymásra rakott csomagjai, legfelül az inggel, kék hegyeket képeztek, amelyek már-már a mennyezetig értek. Három nap elteltével nem bírtam tovább. - Nézze - mondtam -, jobban telne az idő, ha volna valami dolgom. Nem bánja, ha elkezdem felrakni ezeket a polcokra? Sokkal könnyebb lenne aztán megkeresni. Weekes tovább tanulmányozta a képeslapot - nagyon szeretett olvasni -, és először azt hittem, hogy nem is hallotta, mit mondtam. Azután a szája sarkába tolta a cigarettát, és rám pillantott a füstfelhőn át. - Egyszer és mindenkorra jegyezze meg, bajtárs - vetette oda -, hogy ha akarok valamit, akkor majd szólok, hogy csinálja meg. Itt én vagyok a főnök, és én adom a parancsokat, értette? - És újra elmerült a magazinban. Lerogytam a székembe. Semmi kétség, megsértettem a munkafelügyelőmet, aki azt várja tőlem, hogy minden maradjon csak úgy, ahogy van. Persze a „felügyelő” megnevezés nem igazán illett Weekesre, mert másnap, egy utolsó agymosás után eltűnt, és a reggelenkénti öt perces eligazításon túl nem is jelent meg többé. Nem volt semmi dolgom, csak ücsörögtem a fapult mögött, kipipáltam a bejövő és kimenő bakancsokat és ingeket, s olyan érzésem volt, hogy csak egy vagyok a sok, nem megfelelő helyen lévő ember közt, aki rabszolgasorsra jutott. Végtelenül kínos volt figyelnem a holmijukat kereső fiúkat, és egy életre meggyőződhettem a brit fajta hosszútűréséről. Mivel én voltam ott, úgy gondolták, hogy én vagyok felelős az egész rendszerért, de annak dacára, hogy alacsony rangban voltam, senki nem bántalmazott fizikailag. A legtöbben csak dohogtak és morgolódtak kutatás közben, és egy nagydarab fickó odajött egyszer a pulthoz és így szólt: - Rendbe rakhatnád ezeket a bakancsokat, ahelyett hogy itt mereszted a fenekedet, te lusta dög! - De nem vágott orrba, amit őszintén csodáltam. Akkor is zavaró érzés volt, hogy számos rendes fiatalember osztozik a véleményében, és azon kaptam magam, hogy megállás nélkül behízelgően mosolygok. - 209 -
Csak egyszer fordult elő, hogy kis híján meglincseltek. Egy délután váratlanul egész tömeg jelent meg a raktár előtt. Rendkívüli eltávozást kaptak, és több száz ember gyülekezett odakint a betonon és a füvön. A tiszta ruhájukat akarták - méghozzá gyorsan, mert indult a vonatuk. Egy pillanatra pánik tört rám. Nem engedhetem be mindet, hogy küzdjenek meg az ingükért. Aztán megvilágosodásom támadt. Felragadtam egy kupac lapos csomagot az asztalról, és kikiáltottam a címkére írt nevet. - Walters! - És valahonnan a hullámzó fejek közül egy készséges hang visszafelelt: - Jelen! Beirányoztam a forrást, a hüvelyk- és a mutatóujjam közé fogtam a csomagot, és egy fonákütéssel átröpítettem a tömeg fölött. - Reilly! - Jelen! - McDonald! - Jelen! - Gibson! - Jelen! Egészen belejöttem, hibátlanul lődöztem a kék pakkokat a tulajdonosok felé, de meglehetősen lassú módszere volt ez a kiosztásnak. Az a malőr is megesett olykor-olykor, hogy röptében kioldódott a zsineg, és a gallérok lehulltak a fölfelé tartott arcokra. Néha az ingek szabadultak ki a csomagolásból, és a földre estek. Nem sok idő múlva a készséges hangok haragossá váltak. Miközben elröpítettem és célba juttattam a lövedékeket, sértések özöne zúdult rám. - Lekéstem miattad a vonatomat, te semmirekellő gazember! - Rohadt lógós, fogdába akarsz kerülni? Akadtak aztán erősebb kifejezések is, amelyeket inkább nem örökítenék meg, de különösen eleven emlékem maradt meg egy fiatalemberről, aki a porból szedte össze a holmiját, majd nagy léptekkel megindult felém. Odatolta az arcát az enyémhez. Jóllehet a harag eltorzította a vonásait, láttam rajta, hogy amúgy kedves, jóarcú fiú. Udvarias srácnak képzeltem, aki sohasem káromkodik, de ahogy a szemembe fúrta a tekintetét, remegett a szája és rángatózott az arca. - Ez... ez... - dadogta -, ez egy rohadék rendszer! - Ezt vágta a képembe, majd távozott. Tökéletesen egyetértettem vele, de folytattam a csomagok fáradságos kiosztását, miközben valahol az agyamban folyton azt kérdezte egy hang: hogy jön ehhez James Herriot, az Állatorvosok Királyi Társaságának tagja és a RAF kiképzett pilótája? Fél óra elteltével látszólag mit sem csökkent a tömeg nagysága, és növekvő nyugtalanságot érzékeltem a várakozó arcok soraiban. Hirtelen egy emberként megindultak, és egyetlen, hatalmas hullámban zúdult rám a sűrű embermassza. Hátrahőköltem, magamhoz szorítva egy kupac inget, abban a meggyőződésben, hogy ez az a pillanat, amikor nekem jönnek és megvernek. De a félelmem alaptalannak bizonyult. Csak gyorsabb kiosztást akartak, és vagy tízen berontottak mellém a pult mögé, és követték a példámat. Míg eddig csak egyesével vitorláztak a csomagok a levegőben, most elsötétítette az eget a sok repülő tárgy. A lövedékek nem egyszer összeütköztek röptükben. Gallérok úsztak, zsebkendők libegtek, alsógatyák ejtőernyőztek kecsesen a légben, de az elviselhetetlenül hosszúra nyúlt kaotikus szakasz után a legutolsó repülős is összeszedte a szétszóródott holmiját, és megvető pillantást vetve rám távozott. Egyedül maradtam a barakkban azzal a szomorú felismeréssel, hogy igencsak alacsony a presztízsem, és azzal a hasonlóképp szomorú meggyőződéssel, hogy a RAF még mindig nem tudja, mit is kezdjen velem.
- 210 -
48. A pokol tornácán töltött időmbe csak az hozott átmeneti megkönnyebbülést, hogy néha kiengedtek a táborból Manchesterbe. Gondolom, újdonsült apaságomnak tudható be, hogy mindig megnéztem magamnak az utcán látott babakocsikat. Többnyire nők tolták őket, de előfordult az is, hogy férfit láttam babakocsival. Feltételezem, hogy városban nem szokatlan ez a látvány, de egy elhagyatott lápvidéki úton megérdemel egy pillantást. Különösen, ha egy hatalmas kutya ül a babakocsiban. Pontosan erre lettem figyelmes Darrowby fölött, a hegyekben valamelyik délelőtt, és lelassítottam, amikor elhajtottam mellettük. Láttam már korábban is a furcsa párt - sőt elég gyakran az utóbbi néhány hétben -, és tudtam, hogy a férfi a kutyával csak nemrég költözhetett a környékre. Ahogy elhaladt mellettük a kocsi, a férfi megfordult, elmosolyodott, és fölemelte a kezét. Ritka kedves mosolyt láttam azon a nagyon barna arcon. Egy negyvenéves arcon, gondoltam, míg az ugyanolyan barna nyakán nem láttam sem gallért, sem nyakkendőt, csak egy kopott csíkos inget, amelyet a hideg idő ellenére sem gombolt össze a mellkasán. Óhatatlanul találgatni kezdtem, ki vagy mi lehet. A szalonnás szarvasbőr golfdzsekiből, kordnadrágból és masszív bakancsból álló öltözék nem sokat árult el. Egyesek talán az alacsonyabb néposztályba sorolták volna, de valami méltóságot és energiát sugárzott magából, ami ellentmondott ennek a minősítésnek. Letekertem az ablakot, és az éles yorkshire-i szél belemart az arcomba. - Csípős időnk van ma - mondtam. A férfi meglepettnek tűnt. - Igen - válaszolta -, én is úgy érzem. Ránéztem az öreg, rozsdás babakocsira és benne az egyenes háttal ülő nagy állatra. Kuvasz és kopó keveréke volt, és büszke tekintettel nézett vissza rám. - Szép kutya - mondtam. - Igen, Jake-nek hívják. - A férfi megint elmosolyodott, kimutatva szabályos fogsorát. Nagyszerű pajtás. Búcsút intettem és elhajtottam. A tükörben még láttam a felszegett fejjel, fürgén lépkedő széles vállú alakot és a babakocsiban szoborszerűen ülő Jake barna foltos, nagy testét. Nem kellett sokáig várnom, hogy ismét találkozzam a különös párossal. Egy igásló fogazatát vizsgáltam éppen egy farm udvarán, amikor az istálló feletti hegyoldalban térdelő alakot láttam meg egy kőfal előtt. Mellette babakocsi, a fűben pedig egy nagy kutya üldögélt türelmesen. - Nézzen csak oda egy pillanatra! - mutattam a hegyre. - Nem tudja, ki az ott? A farmer nevetve válaszolta: - Roddy Travers. Nem ismeri? - Nem igazán. Váltottunk néhány szót valamelyik nap az úton, ez minden. - Persze, az úton - bólintott. - Ott lehet találkozni vele. - De mit csinál? Honnan került ide? - Valahonnét Yorkshire-ből, de pontosan nem tudom, és nem hinném, hogy bárki tudja. De egyet mondhatok: nagyon ügyes keze van. - Igen - feleltem, figyelve milyen szakértelemmel rakja egymásra a lapos köveket, hogy kijavítson egy lyukat a falban. - Nem sokan értenek ahhoz, amit most csinál. - Így van. A falazás szakértelmet kíván, de kihalófélben van ez a mesterség. Roddynak jó keze van hozzá, de máshoz is ért: kerítést emelni, árkot ásni, nyájat őrizni, nála egyre megy. Felemeltem a fográspolyt, és reszelni kezdtem néhány éles peremet a ló rágófogain. - És mennyi ideig marad itt? - Hát, amint végez azzal a fallal, továbbáll. Tudnék még neki munkát adni, de soha nem marad meg sokáig egy helyen. - De hol van az otthona? - Sehol - nevetett fel megint a farmer. - Roddy már csak ilyen. Minden értéke ott van abban a babakocsiban. A következő néhány hétben megenyhült a csípős tavaszi levegő, és a napfényben kivirágzott a kankalin a füves töltéseken. Gyakran láttam távolról Roddyt, hol az úton, hol ásóval a kézben, - 211 -
szorgos munka közben az árokparton a földek mentén. Jake mindig vele volt, mellette ugrándozott, vagy csak figyelte, ahogyan dolgozik. De nem futottunk össze, amíg ki nem mentem Pawson gazdához, hogy beoltsam a birkáit vesesorvadás ellen. Háromszázan voltak; egyenként beterelték őket egy kis rekeszbe, ahol Roddy tartotta nekem az állatokat. Úgy láttam, ebben is szakértő. A vad hegyi birkák úgy süvítettek el mellette, mint a puskagolyó, de ő minden nehézség nélkül megragadta őket a gyapjuknál, akár ugrás közben is, és úgy tartotta a mellső lábukat, hogy szabaddá váljék az a kis csupasz terület a térdük táján, amelyet mintha csak az állatorvos tűjének teremtett volna az anyatermészet. Odakint, a széljárta domboldalban jellegzetes testtartásában ült a nagy kuvasz, és nem túl nagy érdeklődéssel figyelte a farm rekeszek körül ólálkodó kutyáit, de eszébe sem jutott csatlakozni hozzájuk. - Nagyon fegyelmezett kutya - mondtam. Roddy mosolygott. - Igen, Jake soha nem rohangál össze-vissza, nem ijesztgeti az embereket. Tudja, ott kell ülnie, amíg nem végzek, és ott is marad. - És ahogy elnézem, ezt nem is bánja - pillantottam át a kuvaszra, aki akár a megelégedés szobra lehetett volna. - Csodálatos élete lehet, beutazza magával a fél világot. - Úgy is van - szólt közbe Pawson, aki újabb birkákat terelt a rekeszhez. - Nincs semmi gondja, akárcsak a gazdájának. Roddy nem szólt egy szót sem, de amikor berohant a következő birka, fölegyenesedett és nagyot fújt. Keményen dolgozott mostanáig, kis patakokban folyt az izzadtság a homlokán, de ahogy körbenézett a széles lápvidéken, úgy éreztem, mélységes derű tükröződik az arcán. Kisvártatva megszólalt: - Azt hiszem, igaza van. Nem nagyon van miért aggódnunk, nekem meg Jake-nek. Pawson hamiskásan mosolygott. - Szavamra, Roddy, ezt jól megmondta. Se feleség, se gyerekek, se életbiztosítás, se hitelkeret a bankban, igencsak nyugodt élete lehet. - Én is úgy gondolom - mondta Roddy. - Viszont pénzem sincs. A farmer kérdően nézett rá. - Hát akkor hogy is van ez? Mégiscsak nagyobb biztonságban érezné magát, ha volna egy kis megtakarított pénze, nem? - Nem, nem. Azt nem viheti magával az ember az útján, és ameddig megvan a megélhetése, addig mindene megvan, ami szükséges. Nem mondott semmi újat, mégis egy életre megjegyeztem a szavait, mert olyantól hallottam, akinek a szájából mindez hitelesen hangzott. Amikor befejeztem az oltást, és a birkák boldogan széledtek ismét szét a szabad mezőben, odafordultam Roddyhoz. - Hát, köszönöm szépen. Sokkal gyorsabban ment így a munka, hogy olyan ügyesen tartotta őket. - Elővettem egy csomag Gold Flake-et. - Nem kér egy cigarettát? - Nem, köszönöm, doktor úr. Nem dohányzom. - Nem? - Nem, és nem is iszom. - Kedvesen rám mosolygott, és sugárzott róla a fizikai és szellemi tisztaság. Nem iszik, nem dohányzik, mindig a szabad ég alatt van, nincsenek földi javai és ambíciói - és mindezt ott láttam a ragyogó szempárban, az üde bőrében és erős, izmos alakjában. Nem volt robusztus, de elpusztíthatatlannak látszott. - Gyere vacsorázni, Jake - mondta, és a nagy kuvasz örömmel pattant. Odamentem, és megszólítottam a kutyát, ő pedig heves farkcsóválással válaszolt, és fölnézett rám formás, barátságos képével. Megsimogattam a hosszú, hegyes fejét, és megdörgöltem a füle tövét. - Gyönyörű kutyája van, Roddy, és nagyszerű pajtás, ahogy maga mondta. Bementem a házba kezet mosni, és az ajtóból visszanéztem rájuk. A fal védelmében ültek; Roddy egy termoszt és ételt vett elő, Jake pedig izgatottan figyelte. Sütött rájuk a fényes nap, de a szél elfütyült a fejük fölött a fal tetején. Teljes kényelemben és nyugalomban érezhették magukat. - 212 -
- Független ember, tudja - jegyezte meg a farmer felesége, amikor megálltam a mosogató mellett. - Szívesen látnánk vacsorára, de ő inkább odakint eszik a kutyájával. Bólintottam. - És hol alszik, miközben a farmokat járja? - Bárhol - válaszolta. - Szénapajtában, csűrben, néha a szabadban, de amikor nálunk van, akkor odafönt az egyik szobában. Pontosan tudom, hogy bármelyik farmer beengedné őt a házába, mert mindig makulátlanul tiszta. - Értem. - Leakasztottam a törölközőt az ajtóról. - Érdekes figura, igaz? Elmélázva mosolygott. - Bizony az. Csak ő meg a kutyája! - Kiemelt a sütőből egy szelet ínycsiklandózó, forró sonkát, és letette az asztalra. - De mondok én magának valamit. Rendes fickó az. Roddy Traverst mindenki szereti, mert igazán jó ember. Roddy egész nyáron itt maradt Darrowby környékén, és már hozzászoktam a látványához a farmokon, vagy babakocsit tolva az út mentén. Amikor esett az eső, földig érő, viseltes gabardinkabátot húzott, máskülönben az ismerős golfdzseki és kordnadrág volt rajta. Nem tudom, hol szedte össze a ruhatárát. Fogadni mertem volna, hogy sosem járt golfozni életében, és ez csak az egyik apró rejtély volt, amely körülvette. Egy október eleji napon kora reggel pillantottam meg egy hegyi ösvényen. Kőkeményen fagyott az éjszaka, és a falakon túl a zsombékos legelőkön minden egyes fűszálat zúzmara lepett. A szememig be voltam bugyolálva és a térdemhez kellett ütögetnem kesztyűs kezemet, hogy megmozgassam elgémberedett ujjaimat, de amikor lefékeztem és letekertem az ablakot, azt láttam, hogy Roddyn most sincs összegombolva a gallér nélküli ing. - Jó reggelt, doktor úr- mondta. - Örülök, hogy látom. - Elhallgatott, és rám villantotta derűs mosolyát. - Van még néhány hétre szóló munkám az út mentén, aztán odébbállok. - Értem. - Eléggé ismertem már ahhoz, hogy ne kérdezzem meg, hová tart. Inkább lenéztem Jake-re, aki a növényzetet szagolgatta. - Látom, ma négy lábon közlekedik. Roddy nevetett. - Igen, néha sétálni szeret, néha meg kocsizni. Ahogy a kedve tartja. - Jól van, Roddy - mondtam. - Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Minden jót! Integetett, és könnyű léptekkel elindult a fagyos úton, én pedig úgy éreztem, hogy szegényebb lesz nélküle az életem. De tévedtem. Még aznap este nyolc óra körül megszólalt a kapucsengő. Ajtót nyitottam, és Roddyt láttam meg a lépcső tetején. Háta mögött, alig kivehetően a párás sötétségben, parkolt az elmaradhatatlan babakocsi. - Szeretném, ha megnézné a kutyámat, doktor úr- mondta. - Miért, valami baj van? - Nem tudom pontosan. Valamilyen rohamai vannak... eszméletét veszti... - Eszméletét veszti? Ezt nehéz elhinni Jake-ről. Tényleg, hol van? A háta mögé mutatott. - A kocsiban, egy takaró alatt. - Rendben van - mondtam, és kitártam az ajtót. - Hozza be! Roddy biztos kézzel kormányozta fel a rozsdás, öreg járművet a lépcsőkön, majd zörögve, nyikorogva végigtolta a folyosón, be a rendelőbe. Ott, a fényesen kivilágított helyiségben lehajtotta a tetejét, és felemelte a takarót, amely alatt Jake feküdt. Párnaként a nevezetes gabardinkabát szolgált a feje alatt, körülötte pedig gazdája földi javai kaptak helyet: madzaggal átkötve egy váltás ing és zokni, egy csomag tea, egy termosz, kés, kanál és egy katonai oldalzsák. A nagy kutya rémült szemmel nézett fel rám, és amikor megsimogattam, éreztem, hogy egész testében reszket. - Hagyjuk ott egy kicsit, Roddy - mondtam. - És mesélje el pontosan, hogy mit tapasztalt. Összedörzsölte a tenyerét és remegtek az ujjai. - Hát, csak ma délután kezdődött. Kutya baja se volt, játszott a réten, aztán kitört rajta egy roham. - 213 -
- Hogy nézett ez ki? - Mintha megragadták és aztán az oldalára fordították volna. Feküdt ott egy darabig, levegőért kapkodott és nyáladzott. Már azt hittem, hogy ott helyben kimúlik. - Elkerekedett a szeme, és legörbült a szája a szörnyű emlék hatása alatt. - Mennyi ideig tartott? - Csak pár pillanatig. Aztán felkelt, és meg nem mondta volna senki, hogy mi történt vele. - De megismétlődött? - Igen, újra meg újra. Halálra rémített vele. De a kettő között megint normális volt. Teljesen normális, doktor úr! Nagyon úgy hangzott, hogy kezdődő epilepsziáról van szó. - Mennyi idős a kutya? - kérdeztem. - Öt múlt februárban. Nos, ehhez kicsit idős már. Elővettem a sztetoszkópomat, és meghallgattam a szívét. Erősen figyeltem, de csak a megriadt állat gyorsabb szívverését hallottam. Semmi abnormálisat. A hőmérő sem jelzett lázat. - Tegyük át őt az asztalra, Roddy! Maga hátul fogja! A nagy állat tehetetlen volt a karunkban, amikor ráemeltük az asztal sima lapjára, de miután lefektettük, félénken körülnézett, majd lassan, óvatos mozdulatokkal felült. Miközben néztük, odakapott, megnyalta a gazdája arcát, és megbillegette a farkát a hátsó lábai között. - Ehhez mit szól? - kiáltott fel a férfi. - Megint jól van! Mintha semmi baja nem lett volna. És valóban, Jake gyorsan visszanyerte az öntudatát. Néhányszor vágyakozva pillantott le a padlóra, majd hirtelen leugrott, odafutott a gazdájához, és a mellére tette a mancsát. Figyeltem a két lábon álló kutyát, amint lelkesen csóválja a farkát. - Hát, ez igazi megkönnyebbülést jelent. Nem tetszett, ahogy az előbb kinézett, de akármi okozta is, úgy tűnik, hogy most már rendben... A boldog áradozás bennem szakadt. Rámeredtem a kuvaszra. Mellső lába már megint a földön volt, a szája kitátva, mintha levegőért kapkodna. Zihálva, fuldokolva összeesett a padlón, nekiverődött a babakocsi kerekeinek, és az oldalára zuhant. - Ördög és pokol! Gyorsan... tegyük fel újra! - Megragadtam az állat törzsét, és visszafektettük az asztalra. Hitetlenkedve bámultam az előttem fekvő nagy testet. Most nem kapkodott levegőért - egyáltalán nem lélegzett, öntudatlan volt. Megfogtam a belső combját, és kitapintottam a pulzust. Még vert, gyorsan és gyengén, de már nem lélegzett. Itt halhat meg nekem bármelyik pillanatban, és én állok csak tehetetlenül, csődöt mondott minden tudományom. Végül kitört belőlem a tehetetlen harag, és tenyeremmel meglapogattam a kutya bordáit. - Jake! - üvöltöttem. - Jake, mi van veled? Mintegy válaszképpen a kuvasz azon nyomban többször is nagy levegőt vett, felnyílt a szemhéja, és eszméletére térve nézelődni kezdett, de még mindig halálosan meg volt rémülve, és bénán feküdt, miközben gyöngéden megsimogattam a fejét. Hosszú csönd állt be, míg az állat rettegése lassan alább nem hagyott, azután felült az asztalon, és ránk szegezte a tekintetét. - Hát ez az - mondta halkan Roddy - Pontosan ugyanígy történik. El nem tudom képzelni, mi ez, pedig azt hittem, hogy értek valamit a kutyákhoz. Nem szóltam egy szót sem. Magam sem értettem semmit, pedig én állatorvos volnék. Végül annyit mondtam: - Roddy, ez nem roham volt. A kutya szabályosan fuldoklott. Valami akadályozza a légzését. - Kivettem a fejlámpát a fölső zsebemből. - Megvizsgálom a torkát. Szétfeszítettem Jake állkapcsát, leszorítottam a nyelvét a mutatóujjammal, és bevilágítottam a torkába. Jó természetű kutya volt, aki nem tiltakozott, amikor a szájában matattam, de hiába láttam be a fényben a légcsőbe, nem találtam semmi oda nem valót. Pedig kétségbeesetten reménykedtem egy megakadt csontocskában, de nem volt ott más, csak a rózsaszín nyelv, az egészséges mandulák és a ragyogó fogak. Minden tökéletesnek tűnt. - 214 -
Kicsit félrebillentettem a fejét, amikor éreztem, hogy ismét megmerevedik, és már hallottam is Roddy kiáltását: - Megint elájul! Valóban úgy történt. Iszonyodva meredtem a lehanyatló barnafoltos testre, amely újra végigzuhant az asztalon. És megint tágra nyílt a száj, nyálbuborékok jelentek meg az ajkakon. És ismét leállt a légzés, mozdulatlanná vált a bordaketrec. Ahogy múltak a másodpercek, ránehezedtem a tenyeremmel a mellkasára, de ezúttal ez nem használt. Lehúztam az alsó szemhéjat a kimeredő szemgolyóról - a kötőhártya kék volt, Jake tehát nem él már sokáig. Lesújtott a dolog tragikuma. Ő nemcsak egy kutya, hanem a családját jelenti ennek az embernek, és itt haldoklik a szemem előtt. Abban a pillanatban hallottam meg a gyenge hangot. Fojtott köhögés volt, amely alig is mozdította a kutya ajkait. - A fenébe! - kiáltottam. - Fuldoklik! Mégiscsak kell ott lennie valaminek. Újra megragadtam a fejét, a szájába toltam a lámpámat, és amíg élek, hálás leszek a sorsnak, hogy ugyanabban a másodpercben ismét felköhögött a kutya, feltárultak a gégeporcok, és megpillanthattam minden baj okozóját. Odabent, a gégefedő mögött a másodperc tört részére megláttam egy sima, kerek tárgyat, nem nagyobbat, mint egy borsószem. - Azt hiszem, egy kavics lesz az - rebegtem. - A gégéjében. - Úgy érti, hogy az ádámcsutkájában? - Pontosan, és úgy működik ott, mint egy golyós szelep, újra meg újra elzárva a légcsövet. Megráztam a kutya fejét. - Látja, most egy pillanatra elmozdítottam. Mindjárt magához tér. Jake lassan visszanyerte az eszméletét, és egyenletesen lélegzett. Roddy végigsimított a fején, a hátán és az izmos hátsó lábakon. - De... de... megint meg fog történni, igaz? Bólintottam. - Sajnos, igen. - És nem lehet, hogy egyszer túl sokáig tart, és abba bele fog pusztulni? - Nagyon sápadt lett. - Pontosan ez a helyzet, Roddy. Ki kell szednem azt a kavicsot. - De hogyan? - Gégemetszéssel. Méghozzá rögtön. Nincs más megoldás. - Rendben. - Nyelt egyet. - Csinálja. Nem hiszem, hogy kibírnám, ha újra elájulna. Tudtam, mit érez. Remegni kezdett a térdem, és szentül meg voltam győződve arról, hogy ha Jake még egyszer összeesik, azt én se bírom ki. Ollót ragadtam, és levágtam a szőrt a kutya nyakáról. Nem mertem általános anesztéziát alkalmazni, ezért helyi érzéstelenítővel fújtam be a területet, mielőtt fertőtlenítettem volna. Szerencsére voltak frissen kifőzött műszereim a sterilizálóban, csak kivettem a tálcát és rátettem az asztal mellett álló kocsira. - Tartsa erősen a fejét! - mondtam rekedten, és megragadtam egy szikét. Átvágtam a bőrt, az izomburkot, a sterno-hyoid és az omo-hyoid izmok vékony rétegeit, míg fel nem tárult a gége ventrális felszíne. Ez volt az, amit még soha nem csináltam élő kutyával, de a kétségbeesés legyőzte bennem a bizonytalanságot, és másodpercek leforgása alatt átmetszettem a vékony hártyát és megnéztem a belsejét. Ott volt. Valóban egy kavics, szürke, síkos és apró, de ahhoz elég nagy, hogy öljön. Gyorsan és tisztán ki kellett halásznom, anélkül, hogy belenyomnám a légcsőbe. Hátranyúltam és kotorászni kezdtem a tálcán, amíg nem találtam egy széles csipeszt, amelyet a sebre irányítottam. A nagy sebészek keze, efelől nem volt kétségem, nem remeg úgy, mint az enyém, de nem is lihegnek annyira, mint én. Összeszorítottam hát a fogamat, bevezettem a csipeszt, és a kezem varázslatos biztonsággal tartotta az eszközt, miközben befogtam vele a kavicsot. Még a lihegést is abbahagytam. Ami azt illeti, egyáltalán nem vettem levegőt, miközben lassan, óvatosan kiemeltem a fényes kis tárgyat a nyíláson át, és halk koppanással leejtettem az asztalra. - Ez az? - kérdezte Roddy szinte suttogva. - Ez. - Tűt és varróselymet vettem elő. - Most már minden rendben lesz. - 215 -
Az összevarrás csak néhány percet vett igénybe, és mire befejeztem, Jake teljesen éber lett, ragyogott a szeme, és türelmetlenül mozgatta a mancsát, bármire készen állva. Úgy tűnt: tudja, hogy véget értek a megpróbáltatásai. Roddy tíz nap múlva visszahozta, hogy kiszedjem a varratokat. Ez pontosan arra a napra esett, amikor távozni készült Darrowbyből, és miután kihúztam azt a néhány selyemszálat a szépen begyógyult sebből, kikísértem őt az ajtóig, miközben Jake a lábunk körül futkározott. A Skeldale-ház előtti járdán ott állt egész rozsdás pompájában az ősöreg babakocsi. Roddy hátrahajtotta a fedelét. - Ugorj, pajtás! - mondta, és a nagy kutya minden erőfeszítés nélkül odaszökkent a megszokott helyére. Roddy mindkét kezével megmarkolta a fogantyút, és ahogy az őszi nap hirtelen áttört a felhőkön, megvilágította az immár ismerős, a mindennapi élet részét képező jelenetet. A golfdzseki, a nyitott ing a barna mellkason, a kocsiban ülő szép állat, amint természetes méltósággal nézeget maga köré. - Hát viszontlátásra, Roddy - mondtam. - Gondolom, visszatér még ide egy napon. Megfordult és újra láthattam a mosolyt az arcán. - Én is azt hiszem, hogy még visszajövök. Tolni kezdte a kocsit, a különös jármű nyikorogva megindult, Jake kissé megingott, és így távolodtak az utcán. Megjelent előttem az a kép, amit akkor éjjel láttam, amikor Roddy a rendelőben felemelte a kocsitakarót. Az oldalzsák, benne a borotva, a törölköző, a szappan és még pár dolog. A csomag tea és a termosz. És még valami: egy kicsike nyakörv Talán Jake-é volt kölyökkorában, talán egy másik kedves kutyáé. Újabb kis titok a különös ember körül. Igaza volt a farmernek: Roddy összes földi javai ott voltak abban a babakocsiban. És úgy tűnt, nem is vágyott többre, mert amikor befordult a sarkon, és eltűnt a szemem elől, még hallottam, ahogy fütyörészik.
49. Eastchurchbe küldtek Sheppey szigetén, de tudtam, hogy ez már az utolsó állomás. Ahogy végignéztem az emberek rendetlen során, tudtam, hogy itt nem leszek tagja a díszszázadnak. Belesajdult a szívem, hogy mit szóltak volna ehhez a látványhoz a scarboroughi kiképző központban. Eszembe jutottak a kék emberoszlopok a Grand Hotel előtt, amikor mindenki vigyázzban állt, nem nézve se jobbra, se balra. Fénylett a bakancsunk, a gombjaink mintha csak aranyból lettek volna, és meg sem moccantunk, miközben a repülő őrmester körbevezette a tisztet a reggeli sorakozón. Én ugyanúgy nyögtem, mint a többiek a szigorú fegyelem alatt, a rengeteg dörzsölés és fényesítés, csuklóztatás, menetelés és fenyítés miatt, de most, hogy már vége, helyesnek és értelmesnek tűnt fel előttem, sőt hiányzott. Az itteni repülősök cseverésztek egymás között, időnként a cigarettájukba is beleszívtak lopva, miközben velünk szemben az őrmester felolvasta a nevünket egy listáról, és kijelölte a napi kényelmes feladatunkat. Ezen a reggelen sokáig tartott a névsorolvasás az ív papírosokra rótt ceruzás megjegyzések miatt. Egy nagydarab ír egyre türelmetlenebb lett, és végül kitört belőle a bosszúság: - Az ég szerelmére, őrmester, kíméljen meg minket ettől. Már fáj a lábam a sok állástól! Az őrmester még csak fel sem nézett. - Fogja be a száját, Brady - válaszolta. - Akkor léphet le, amikor én mondom, egy perccel sem előbb. Így mentek a dolgok Eastchurchben, a RAF nagy elosztótáborában, ahonnan az értesüléseim szerint végül is kiselejtezték a fölösleges embereket. Mindenféle rendű és rangú repülőssel volt tele a tábor, akik egyvalamiben megegyeztek: mindannyian vártak. Néhányan az új beosztásukra, de a legtöbben arra, hogy leszereljék őket. Az egész helyet a lemondás hangulata uralta. Elfogadtuk, hogy előbb-utóbb mindenki sorra kerül. Fenntartották a fegyelem látszatát, de a legnagyobb jóindulattal gyakorolták. És, mint mondtam, mindenki várt valamire. - 216 -
Úgy látszott, hogy a kis Ned Finch ott a yorkshire-i Völgység legtávolabbi sarkában szintén vár valamire. Eszembe jutott, hogyan kiabált vele a főnöke. - Az ég szerelmére, csinálj már valamit! Semmi hasznodat nem veszem! Daggett gazda megragadott egy elugrani készülő borjat, és igen dühösnek tűnt. Ned közömbösen nézett vissza rá. Az arca nem fejezett ki semmilyen érzelmet, de a halványkék szempárból most is azt olvastam ki, amit már annyiszor: mintha arra várna, hogy történjék valami, noha erre nem sok reménye van. Lanyha kísérletet tett rá, hogy elkapjon egy borjat, de az elszáguldott mellette; ekkor egy másiknak a nyaka köré fonta a karját, mire a három hónapos, mokány kis állat maga után húzta pár méteren, majd lerázta magáról, és Ned elterült a szalmában. - Ó, a fene egye meg, itt van egy másik, doktor úr! - kiáltotta Daggett, felém tolva a szőrös nyakat. - Úgy néz ki, hogy mindet nekem kell elkapnom! Beinjekcióztam az állatot. Húsz borjat kellett beoltanom tüdőgyulladás ellen, és Ned csak kínlódott. Apró termetével és vékony, madárcsontú végtagjaival mindig is olyan benyomást keltett, hogy nem a neki megfelelő munkát végzi; pedig egész életében tanyamunkás volt, és most már elmúlt hatvan éves, őszül, kopaszodik, kissé meggörnyedt, de még mindig küszködik. Daggett kinyújtotta a karját, és amikor elhúzott mellette az egyik borzas jószág, nagy keze közé ragadta a fejét, majd megmarkolta a fülét. A kis állat láthatóan rájött, hogy fölösleges kapálóznia, és ellenállás nélkül hagyta, hogy beleszúrjam a tűt. Az istálló túlsó végében Ned belenyomta a térdét az egyik borjú oldalába, és tessék-lássék a fal felé szorította. Nem sokat ért el vele, és a főnöke megsemmisítő pillantással jutalmazta. Úgy fejeztük be a munkát, hogy a kis ember alig is segített benne, és amikor kiléptünk az udvarra, Daggett megtörölte a homlokát. Hideg novemberi nap volt, mégis alaposan megizzadt, és egy pillanatra a falnak dőlt, ahogy a kopár lápvidék felől fújó szél belekapott hórihorgas, majd' százkilencven centi magas testébe. - Szavamra, mihaszna kis ember ez - nyögte. - Nem tudom, mit kezdjek vele. - Morgott magában egy darabig, aztán felkiáltott: - Hé, Ned! A kis ember, aki eddig céltalanul toporgott a kövezeten, odafordította hegyes képét, és megadó, mégis várakozással teli szemmel nézett rá. - Vidd be azokat a gabonás zsákokat a magtárba! - rendelkezett a főnöke. Ned szó nélkül ment a kocsihoz, és nagy erőlködve a vállára vett egy zsákot. Ahogy kínlódva vonszolta föl magát a kőlépcsőkön, törékeny kis lábai remegtek és meghajlottak a súly alatt. Daggett a fejét csóválta, majd hozzám fordult: - Tuggya, mi a baj vele? - Nem. Mire gondol? - Hát hogy tuggya-e, mér nem képes elkapni a bornyakat? Én úgy véltem, hogy Ned nem elég nagy vagy nem elég erős hozzá, és az ügyességnek is híján van, de csak ingattam a fejemet. - Nem - mondtam. - Miért? - Hát majd én megmondom. - Daggett lopva körülnézett az udvaron, mielőtt halkan megszólalt volna. - Túlságosan szereti a fényes életet. - Mi? - Aszondom, hogy odavan a fényes életér'. - Fényes élet? Itt? Daggett közelebb hajolt. - Minden este átjár Bristonba. - Bristonba? - Elnéztem a magányos farmon túl a három mérföldre, a Völgység túloldalán lévő falu felé. Ez volt az egyetlen település ezen a kopár vidéken, ahol néhány ősrégi ház bújt meg sötéten és némán a zöld hegyoldalban. Magam elé idéztem, ahogy esténként sárgán pislákol az olajmécsesek lángja az ablakokban, de ezeket igazán nem lehetett fényesnek nevezni. - Nem értem. - Hát... eljár a kocsmába. - Á, szóval a kocsmába.
- 217 -
Daggett lassan és jelentőségteljesen bólintott, de én még mindig nem értettem. A Hulton Arms egyszerű kocsma volt, ahol megihatott az ember egy-két pohár sört, és ahol néhány öregember dominózott esténként. Az én elképzelésem szerint nem egészen ilyen egy bűntanya. - És be szokott rúgni? - kérdeztem. - Nem, nem - rázta a fejét a farmer. - Nem errűl van szó. Hanem az éjszakázásrul. - Későn jár haza? - De még mennyire! - Elkerekedett a szeme a mélyen ülő üregekben. - Néha fél tízig vagy tízig is kimarad! - A mindenit, valóban? - Ez olyan igaz, ahogy itt állok. És ez még semmi. Mer' másnap osztán nem tud fölkelni. Én mán elvégeztem a félnapi munkát, mire ő egyáltalán hozzáfog. Akár hiszi, akár nem, de néha reggel hét is van már, mire dologho lát! - Te jó ég! Daggett fáradtan vállat vont. - Hát most mán tuggya. Gyüjjön be a házba, biztos szeretne kezet mosni. A hatalmas, köves konyhában odahajoltam a régi mosogató barna kővályúja fölé. A Scar Farm négyszáz éves volt, és a különböző bérlők nem sokat változtattak rajta VIII. Henrik kora óta. Göcsörtös gerendák, durva, meszelt falak és nehéz faszékek. De a kényelem sosem volt döntő szempont Daggettnek vagy a feleségének, aki most forró vizet mert a tűzhely szélébe süllyesztett primitív tartályból a mosdódézsába. Facipőben kopogott a kövezeten, a haját szorosan hátrafésülte barázdált arcából, és kis kontyba csavarta a feje tetején, a dereka körül nyers, zsákvászon kötény. Nem voltak gyerekei, de örökös munkából állt az élete; megállás nélkül dolgozott a házban vagy a házon kívül. A helyiség egyik sarkából falépcső vezetett a mennyezetbe vágott nyíláshoz: odafönt a padláson aludt Ned. Közel ötven éve lakott ott a kis ember, azóta, hogy még gyerekként, közvetlenül az iskola után munkába állt a mostani Daggett gazda apjánál. És egész idő alatt nem jutott messzebbre Darrowbynél, és nem csinált semmi mást a napi munkáján kívül. Se felesége, se barátja; így élte le az életét, amely vég nélküli fejésből, etetésből, ganajozásból állt, na meg a várakozásból. Azt gyanítom, hogy egyre fogyó reménnyel várta, hogy történjék vele valami. Az autó kilincsével a kezemben visszanéztem a Scar Farmra, a megroskadt tetőre, a nagy kőgerendára az ajtó fölött. Hűséges képet adott lakóinak kemény életéről. A kis Ned nem volt az állatgondozók gyöngye, és tökéletesen érthető volt a főnöke bosszúsága. Daggett nem volt kegyetlen vagy igazságtalan ember. Őt és a feleségét megkeményítette és szárazra aszalta a létfenntartás könyörtelen ridegsége a magas Pennine-hegység e magányos zugában. Itt nem volt kényelem, nem volt cicoma. A kőfalak, a gyér fű, a korcs fák, a keskeny út, amelyet tehéntrágya borított. Itt minden az alapvető dolgokra szorítkozott, és kész csoda, hogy a völgységiek legtöbbje Daggettékkel ellentétben vidám és jó kedélyű ember volt. De ahogy elhajtottam, magával ragadott a táj komor szépsége. Az ereszkedő hegyoldalak varázslatosan életre keltek, ahogy a felhőkön áthatolt egy napsugár, meleg arany fénnyel árasztva el a kopár hajlatokat. Hirtelen szemembe ötlött a zöld számtalan finom árnyalata, a magas csúcsokról lefelé terjeszkedő száraz haraszt bronzbarna színe, mindennapi élőhelyem egész nyugodt fensége. Nem kellett messzire mennem a következő hívásra. Csak egy mérföldnyire volt, mégis egészen más légkör fogadott. Miss Tremayne, egy gazdag déli hölgy megvásárolt egy düledező udvarházat, és sok ezer fontos költséggel luxuslakássá alakította. Ahogy csikorogtak a lépteim a kavicsos úton, felnéztem a nagy, ólomüveggel berakott ablakokra, a sima, frissen festett kövekre. Elsie nyitott ajtót. Ő volt Miss Tremayne szakács- és házvezetőnője, és én nagyon kedveltem. Ötven éves lehetett, nem magasabb százötven centinél, és olyan gömbölyű, akár egy labda; a lába kurta és görbe a szoros, fekete ruhában. - Jó napot, Elsie - mondtam, mire gyöngyöző kacagásban tört ki. Nem annyira a figyelemre méltó külsejét, mint inkább ezt kedveltem benne. Harsányan nevetett mindenen, még a saját szavain is. - Jöjjön be, doktor úr, ha-ha-ha! - mondta. - Kicsit szeles idő van ma, he-he, de azt hiszem, délutánra elül, hi-hi-hi! - 218 -
Valahogy túlzottnak tűnt ez a nagy jókedv, és tulajdonképpen nem is nagyon lehetett érteni, amit Elsie mond, de az összbenyomás szívderítő volt. Bevezetett a szalonba, ahol az úrnője némi nehézséggel emelkedett föl a székből az üdvözlésemre. Miss Tremayne idős hölgy volt, akit félig nyomorékká tett az ízületi gyulladás, de különösebb panasz nélkül viselte az állapotát. - Á, doktor úr! - mondta. - Milyen jó, hogy eljött! - Félrebillentette a fejét, és olyan ragyogó mosollyal nézett rám, mintha régóta nem lett volna már része ilyen örömteli eseményben. Ő is túláradóan boldog személyiség volt, és mivel három kutyája, két macskája és egy koros szamara is volt, számos alkalmam volt megismerkedni vele, amióta fél éve a Völgységbe költözött. A mostani vizit célja a szamár túlnőtt patájának a rendbe hozása volt, és ehhez egy csípőfogót és egy kovácskést tartottam a jobb kezemben. - Ó, tegye már le azokat a csúnya szerszámokat - mondta. - Elsie majd behozza a teát, biztos vagyok benne, hogy van ideje egy csészére. Készségesen helyet foglaltam az egyik pompás, kárpitozott széken, és körülnéztem a kényelmes szobában, amíg vissza nem tért Elsie, úgy gördülve végig a szőnyegen, mintha kerekeken gurulna. Letette a tálcát a mellettem álló asztalra. - Tessék a teája - mondta, és úgy erőt vett rajta a nevetés, hogy meg kellett kapaszkodnia a székem hátában. Nyaka mintha nem is lett volna, és egész kövér kis teste rázkódott a nevetéstől. Amikor összeszedte magát, visszagurult a konyhába, és hallottam, hogy zörög az edényekkel. Furcsa temperamentuma mellett remek szakács volt, és mindenben hatékony, amihez csak hozzányúlt. Kellemes tíz percet töltöttem Miss Tremayne és a tea társaságában, majd kimentem és felkerestem a szamarat. Amikor végeztem, megkerültem a házat, és elhaladva a konyha előtt, megláttam Elsie-t a nyitott ablakban. - Nagyon köszönöm a teát, Elsie - mondtam. Az apró termetű nőnek meg kellett kapaszkodnia a mosogató szélében, hogy tartani tudja magát. - Ha-ha-ha, nem tesz semmit. Semmiség, he-he-he, az egész, ha-ha, hi-hi-hi! Tűnődve szálltam be a kocsiba, és amikor elhajtottam, az a zavarbaejtő gondolat járt a fejemben, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg valami szellemeset találok mondani Elsie-nek. A végén még kárt teszek benne... Nem sokkal később megint ki kellett mennem Mr. Daggetthez, hogy megnézzek egy tehenet, amelyik nem akart felállni. A farmer szerint megbénult. Szemetelő esőben autóztam kifelé; már kezdett sötétedni, amikor délután négy óra körül megérkeztem. Megvizsgálva a tehenet, arra a következtetésre jutottam, hogy pusztán csak rossz testhelyzetben fekszik a helyén, és beszorulhatott a lába a rekesz törött deszkái közé. - Azt hiszem, csak durcáskodik, Mr. Daggett - mondtam. - Néhányszor megpróbált felállni, és most úgy döntött, hogy elege van. Vannak ilyen tehenek. - Lehet, hogy igaza van - válaszolta a farmer. - Ez mindég is buta tehén volt. - És elég nagy darab is. Nem lesz könnyű megmozdítani. - Leemeltem egy kötelet az istálló faláról, és a csánkjai köré kötöztem. - Én hátulról nyomom a lábát, maguk pedig Neddel elölről húzzák! - Húzzuk? - Daggett keserű pillantást vetett a kis emberre. - Ez még a rizspuding bőrit se tuggya lehúzni. Ned nem szólt semmit, csak tompán bámult maga elé, a kezét lelógatta a törzse mellett. Úgy tűnt, mint akit nem érdekel az egész, mintha itt sem lenne. Bizonyára másutt járt az esze, már ha a tekintete - amely üres volt, céltalan, és mint mindig, várakozó - a gondolatait tükrözte vissza egyáltalán. Bementem a rekesz végébe, és erőteljesen meglöktem a tehén lábait, míg a két férfi húzta. Legalábbis Daggett húzta, nyitott szájjal, lihegve az erőlködéstől, míg Ned bávatagon tartotta a kötelet. Centiméterről centiméterre fordult meg a nagy állat, amíg sikerült majdnem a rekesz közepére vontatni, és már kiáltani akartam, hogy elég, amikor a kötél elszakadt, és Daggett hanyatt vá- 219 -
gódott a kemény kövezeten. Ned persze nem esett el, hiszen ő nem iparkodott, és a földön elnyúló főnöke tehetetlen dühvel meredt rá. - Te kis gazember, hagytad, hogy egymagam erőlköggyek! Nem is tudom, mér bajlódok veled, te rohadék mihaszna! Abban a pillanatban a tehén, ahogy számítottam rá, lábra állt, a farmer pedig ráripakodott a kis emberre: - Indujj mán, a fene vigyen el, hozzál szalmát, és dörgöld meg a lábát! Biztosan elmacskásodott. Ned ügyetlenül felmarkolt egy kevés szalmát, és lagymatagon masszírozni kezdte a tehenet. Daggett fölült, és a hátát fájlalva odament az állathoz, hogy ellenőrizze, nem szorult-e meg a lánc a nyaka körül. Még mielőtt ellépett volna mellőle, a nagy állat hirtelen megfordult, és egyenesen a farmer lábára lépett patás csülkével. Ha nehéz bakancsot viselt volna, akkor ez nem lett volna akkora tragédia, de az az ősöreg, szakadt gumicsizma egyáltalán nem nyújtott védelmet. - Au! Au! Au! - üvöltött fel Daggett, és öklével verte a tehén szőrös hátát. - Szájj le rúlam, te istenverése! - De hiába erőlködött, hiába lökdöste, nem tudta megmozdítani az öt mázsás jószágot. Csak akkor szabadult meg, amikor a tehén arrébb csúsztatta a lábát, és tapasztalatból tudtam, hogy ez a csúsztatás a legrosszabb az egészben. Daggett fél lábon ugrált, kezében dajkálva sebesült lábfejét. - A rohadt életbe! - hörögte. - Ó, a rohadt életbe! Ekkor pillantottam oda véletlenül Nedre, és elképedve láttam, hogy az apatikus kis arcot egyszerre boldog vigyorra húzza szét a frenetikus jókedv. Arra sem emlékszem, hogy valaha mosolyogni láttam volna, és kiülhetett a döbbenet a képemre, mert a főnöke gyorsan odakapta a fejét, és rábámult. Ekkor, mintegy varázsütésre, visszakerült a bánatos maszk Ned arcára, és folytatta a dörzsölgetést. Daggett kisántikált velem a kocsihoz, és amikor be akartam szállani, oldalba bökött. - Nézze csak! - suttogta. Ned tejes sajtárral a kézben, szokatlanul energikusan mozgott az istállóban. A főnöke fanyarul elmosolyodott. - Ez az egyetlen alkalom, amikor igyekszik. Alig várja, hogy mehessen a kocsmába. - Igen, de hát azt mondta, hogy nem részeges. Akkor mi rossz van abban? A besüppedt szempár megrovóan nézett rám. - Látom mán, hogy nem hisz nekem. Pedig rossz vége lesz, ha így folytatja. - De hát egy-két pohár sör még nem... - De nem csak arrúl van szó. - Óvatosan körülnézett. - Nők is vannak! Hitetlenkedve nevettem. - Ne mondja már, Mr. Daggett, miféle nők? - Ott a kocsmában - mormolta. - A Bradley-lyányok. - A földbirtokos lányai? Hát, ezt már tényleg nem tudom elhinni. - Rendben van, azt hisz, amit akar. De ő szemet vetett rájuk. Tudom, én csak eccer jártam abban a kocsmában, de láttam, amit láttam. Nem tudtam, mit válaszolhatnék erre, de alkalmam sem lett volna rá, mert a gazda sarkon fordult, és bement a házba. Egyedül maradva a hideg sötétségben néztem a tanyaház fölém tornyosuló, ösztövér sziluettjét. A kihunyó novemberi fényben eső verte a durva köveket, szél kapott belé a kéményből szállingózó vékony füstgomolyba, tépett pamatokat szaggatva belőle a nyugati égbolt halványuló kékjébe. A hegy uralta az egész tájat, fenyegető, alaktalan, fekete tömegével. A konyhaablakon át láttam az olajmécsesből a csupasz asztalra vetülő halvány fényt, a barátságtalan tűzhelyet a haldokló, erőtlen lángokkal. Ezek jelentették Ned Finch fényes életét, és én meg tudtam érteni az érzéseit. A Scar Farm után olyan lehetett neki Briston, mint másnak MonteCarlo. Ez a kép annyira élénken megőrződött az emlékezetemben, hogy az aznapi két vizitem után elhatároztam: teszek hazafelé egy néhány mérföldes kitérőt. Átvágtam a Völgységen, és fél kilenc tájban behajtottam Bristonba. Nem volt könnyű megtalálni a Hulton Armst, mert nem volt kivilá- 220 -
gítva a bejárata, és cégére sem volt. De én makacsul kerestem, mert kíváncsi voltam, mi állhat Daggett vádló szavainak hátterében. Végre felfedeztem a kocsmát. Olyan ajtaja volt, mint egy közönséges háznak, csak egy kopott fatáblát akasztottak föléje. Odabent folyt a szokásos dominóparti, és néhány farmer beszélgetett halkan egymással. A Bradley-lányok, két egyszerű, de kellemes arcú negyvenes nő a tűzhely két oldalán foglaltak helyet, és ott volt Ned is egy pohár sörrel. Leültem mellé. - Jó estét, Ned! - Nahát, doktor úr! - mormolta szórakozottan, és különös, várakozó tekintettel nézett rám. Az egyik Bradley-hölgy letette a kötését és odajött. - Egy pint barnát kérek - mondtam. - Maga mit iszik, Ned? - Köszönöm, semmit, doktor úr. Elég lesz ez nekem. Már a második pohárnál tartok, és tudja, nem vagyok valami nagy ivó. Miss Bradley felnevetett. - Igen. Soha nem iszik többet két pohárnál, de ez a kettő jól esik neki, nem igaz, Ned? - Igaz bizony. - Felnézett a nőre, aki kedvesen mosolygott vissza rá, mielőtt elindult volna a sörömért. Ned belekortyolt a poharába. - Igazából csak a társaság kedvéért járok ide, doktor úr. - Hát persze - mondtam. Tudtam, hogy mire gondol. Valószínű, hogy többnyire magában üldögélt, de itt meleg, kényelmes, barátságos légkör volt körülötte. Egy nagy fahasábból pattogó szikrák szálltak föl a széles kéménybe, villanylámpák világítottak, és whisky-reklámokkal telefestett tükrök szórták a fényt. Egészen más volt ez, mint a Scar Farm. A kis ember nem beszélt sokat. Még egy óráig iszogatta a sörét, miközben kopogtak a dominók az asztalon, és én lehajtottam még egy pinttel. A Bradley-lányok kötögettek, nagy fekete kannában teát főztek a tűzön, és amikor fel kellett állniuk, hogy kiszolgálják a vendégeket, Ned mellett elhaladva néha játékosan megsimogatták az arcát. Mire kiitta az utolsó csöppet is, és távozni készült, háromnegyed tízet mutatott az óra, és neki még át kellett kerülnie a Völgység túlsó oldalára. Ned ma éjjel is kimaradt. Korai tavaszi kedd, ebédidő. Helen keddenként mindig húst sütött és vesepástétomot készített, nekem pedig egész délelőtt ezen járt az eszem. Ezen a délelőttön a szokásosnál is nagyobb vonzerőt gyakorolt rám az ebéd gondolata, mert megkezdődött a bárányoztatás, s miközben ingujjban dolgoztam a csípős szélben, egyre éhesebb lettem. Helen felszeletelte a mesterművét, és a tányéromra halmozta az ízes falatokat. - Ma reggel a piacon találkoztam Miss Tremayne-nel, Jim. - Igen? - Olvadoztam a gyönyörtől, miközben a feleségem abbahagyta a pástétom lapátolását, felvágott pár szem hajában főtt krumplit és házivaj-darabkákat szórt a gőzölgő felületre. - Igen, azt kérte, hogy menj el hozzá ma délután, ha lesz időd, mert csöpögtetni kellene Wilberforce fülébe. - Ez mindenképpen belefér az időmbe - mondtam. Wilberforce Miss Tremayne öreg cirmosa volt, és pontosan ilyen munkára vágytam a kimerítő délelőtt után. Éppen a számhoz emeltem a megrakott villát, amikor Helen folytatta. - Ó, és mesélt valami érdekeset is: - Valóban? - kérdeztem szórakozottan, és rágni kezdtem az ételt. - Arról a kis nőről, aki nála dolgozik. Elsie-ről. Ismered? Bólintottam és újabb falatot tettem a számba. - Hát persze. - Nos, elég meglepő, gondolom, de Elsie férjhez megy. Félrenyeltem a pástétomot. - Micsoda? - Tényleg. Lehet, hogy a vőlegényt is ismered. - Miért, ki az? - Az egyik szomszédos farmon dolgozik. Ned Finch a neve. - 221 -
Ezúttal teljesen elakadt a lélegzetem, és Helennek hátba kellett veregetnie, miközben én köpködtem és öklendeztem. Amikor sikerült végre megszabadulnom egy torkomon akadt krumplihéj-darabkától, csak akkor bírtam rekedten kinyögni: - Ned Finch? - Igen, ezt a nevet mondta. Úgy ettem végig az ebédet, mintha álmodnék, de mire befejeztem, már el tudtam fogadni a megdöbbentő hírt. Úgy Helen, mint Miss Tremayne értelmes ember - nem tévedhettek ekkorát. És mégis... a valószínűtlenség érzésétől még akkor sem szabadulhattam, amikor lefékeztem az öreg udvarház előtt. Szokás szerint Elsie nyitott ajtót. Egy pillanatig rajta felejtettem a szemem. - Mit hallok, Elsie? Kuncogni kezdett, de rövidesen már egész gömbölyű testét rázta a nevetés. A vállára tettem a kezem. - Igaz ez? A nevetgélés hatalmas kacagórohamba torkollt, és ha nem fogja a kilincset, hát biztos vagyok benne, hogy elesett volna. - Igen, de még mennyire - hápogta. - Végre megtaláltam a nekem való férfit, és össze fogunk házasodni! - Kénytelen volt az ajtónak támaszkodni, hogy lábon maradjon. - Nos, ezt örömmel hallom, Elsie. Remélem, hogy boldogok lesznek. Nem volt ereje megszólalni, csak bólogatott, továbbra is az ajtóba kapaszkodva. Majd bevezetett a szalonba. - Üljön le, hi-hi-hi! - vihogta. - Hozom a teát, ha-ha-ha! Miss Tremayne elnyílt ajkakkal és csillogó szemmel fogadott. - Ó, doktor úr, hallotta már? - Igen, de hogyan... - Úgy kezdődött az egész, hogy néhány friss tojást kértem Mr. Daggett-től. Ned hozta el őket a biciklijén, és ez eldöntötte a sorsukat. - Hiszen ez csodálatos! - Igen, és a szemem előtt történt minden. Ned besétált ezen az ajtón a kosarával, Elsie éppen akkor szedte le az asztalt, és... doktor úr... - Miss Tremayne összecsapta a kezét, lelkesen mosolygott, és forgatta a szemét. - Ó, doktor úr, szerelem volt az első látásra! - Igen, igen, ez nagyszerű! - helyeseltem. - És attól a naptól Ned gyakran járt errefelé, most pedig minden este ott ül Elsie-nél a konyhában. Hát nem romantikus? - De, nagyon is. És mikor határozták el, hogy összeházasodnak? - Ó, Ned egy hónap múlva felvetette a kérdést, és én annyira boldog vagyok, mert Ned olyan aranyos kis ember, nem gondolja? - De, valóban - mondtam. - Nagyon jóravaló. Elsie közben kuncogva, vihorászva megjelent a teával, majd eltakarva az arcát a kezével kiszaladt nagy zavarában. Miss Tremayne kitöltötte a teát, én pedig beültem az egyik karosszékbe, és az ölembe vettem Wilberforce-ot. A nagy macska dorombolt, miközben az üszkös fülébe csöpögtettem a folyadékot. Krónikus volt a fülbaja - nem volt nagyon rossz állapotban, de időnként fájt neki, és ilyenkor kezelni kellett. Mivel Miss Tremayne nem szívesen bajlódott a csöpögtetéssel, kénytelen voltam a szolgálatára állni. Ahogy kifordítottam a macska fülét, és gyöngéden bedörzsöltem az olajos szerrel, kéjesen felnyögött, és a kezemhez dörgölte a fejét. Szerette, ha bekentem ezt a számára elérhetetlen, érzékeny területet, és amikor befejeztem, összegömbölyödött a térdemen. Hátradőltem, és belekortyoltam a teámba. Abban a pillanatban, a fájós hátammal és vállammal, a rengeteg, szabad ég alatti kézmosástól kivörösödött és berepedezett kezemmel, ezt éreztem az állatorvosi pálya legkellemesebb részének. Miss Tremayne folytatta: - Az esküvő után rendezünk egy kis ünnepséget, és a boldog pár birtokba veszi a rezidenciáját. - 222 -
- Úgy érti, hogy itt fognak lakni a házban? - Igen, természetesen. Rengeteg szoba van ebben a nagy öreg kastélyban, és berendeztem nekik két szobát a keleti szárnyban. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól meglesznek ott. Ó, anynyira izgatott vagyok! Újratöltötte a csészémet. - Mielőtt elmegy, kérje meg Elsie-t, hogy mutassa meg magának a jövendő lakosztályát. Kifelé menet a kis asszony elkalauzolt a ház túlsó végébe. - Ez az, hi-hi-hi! - mondta. - Itt fogunk ülni esténként, ez meg, ha-ha-ha, jaj istenem, a hálószobánk! - Szédülten kóválygott egy darabig, aztán megtörölgette a szemét, és a véleményemet kérdezte. - Tényleg nagyon kedves, Elsie - mondtam. Élénk színű szőnyegek, virágmintás bútorhuzatok és egy szép mahagóni támlás ágy alkotta a berendezést. Mindez igencsak távol állt a Daggették padlásától. És ahogy Elsie-re néztem, rájöttem, mit szerethet Ned a menyasszonyában. A nevetést, a melegséget, az életkedvet és - efelől nem volt kétségem - a szépséget és a ragyogást. Abban a bárányoztatási időszakban szinte az összes farmot végigjártam, és a maga idejében benéztem Daggetthez is. Egy szép ikerpár születésénél segédkeztem, de még ez sem tudta felderíteni. Fölemelte a fűről a törülközőt, és felém nyújtotta. - Hát, mit is mondhatnék Nedről? Összeszűrte a levet egy nővel, pont úgy, ahogy megjósoltam. - Megvetően felhorkant. - Ide vezetett a sok kujtorgás és szoknyavadászat, de én előre tudtam, hogy rossz vége lesz ennek. A napsütötte réten át visszaballagtam a farmra, és amint elhaladtam az istálló ajtaja előtt, Ned éppen akkor tolta ki onnan a talicskát. - Jó napot, Ned - köszöntöttem. Futó pillantást vetett rám. - Hogy van, doktor úr? De valami változást érzékeltem benne, és eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy mi az: végre eltűnt a szeméből a várakozás, amelyet olyan régóta láttam már benne, hogy egészen megszoktam. Hiszen mégis megtörtént az, amire várt.
50. Az Eastchurchben összeverődött embertömeg dacára elszigeteltnek és magányosnak éreztem magam. Ez az öreg Pottsot juttatta eszembe állatorvosi napjaimból. Ő is hasonlóan érezhetett. - Hogy van, doktor úr? - szólított meg egy nap. Hétköznapi kérdés, de az öregember sóvárgó, már-már kétségbeesett hangja nyomatékossá és jelentőségteljessé tette. Szinte minden nap találkoztam vele. Kiszámíthatatlan életembe nem volt könnyű bármilyen rendszerességet vinni, de ebéd előtt szívesen kószáltam a folyóparton Sam nevű vadászkopóm társaságában. Ilyenkor szoktunk találkozni Potts-szal és Nippel, öreg juhászkutyájával - ők is erre szerettek sétálni. Az öregnek ott állt a háza a folyómenti földeken túl, és sokat csavargott erre. Sok visszavonult farmer megtartott egy darabka földet és néhány jószágot, hogy legyen mivel elfoglalnia magát, és meg tudja könnyíteni az átmenetet a munkás élet és a hirtelen rászakadt semmittevés között, de Potts egy olyan faházba költözött, amelynek csak egy kis kertje volt, és látszott rajta, hogy nem nagyon tudja mivel kitölteni az idejét. Valószínűleg az egészségi állapota kényszerítette erre. Amikor megállt előttem, a botjára támaszkodott, és elkékült arca, nehéz légzése elárulta, hogy beteg a szíve. - Köszönöm, jól, Mr. Potts - válaszoltam. - És ön hogy érzi magát? - Tűrhetően, fiam. Csak hamar elfogy a levegőm. - Köhögött néhányat, aztán föltette az elmaradhatatlan kérdést: - Aztán mivel töltötte a mai délelőttöt? - És feszült, érdeklődő tekintettel nézett rám. Nyilvánvaló volt, hogy valóban kíváncsi rá. Gondolkodtam egy pillanatig. - 223 -
- Nos, lássuk csak - mindig igyekeztem részletes választ adni, mert tudtam, hogy sokat jelent neki. Visszaidézi a régi életét, amely nagyon hiányzott neki. - Volt néhány purgálásom, megnéztem egy lesántult bikát, két tehenet kezeltem tőgygyulladással, egyet meg tejlázzal. Hevesen bólogatással követte minden szavamat. - A mindenit! - kiáltott fel. - Átkozott egy dolog az a tejláz. Legénykoromba úgy hullottak tűlle a jó tehenek, akár a legyek. A legjobb tejelőket vitte el a harmadik vagy a negyedik bornyadzásuk után. Nem bírtak lábra állni, és hiába próbálkoztunk bármivel, megdöglöttek, egytől egyig. - Igen - mondtam. - Fájdalmas lehetett ez akkoriban! - De aztán... - mosolyodott el derűsen és megbökte a mellkasomat a mutatóujjával -, azután elkezdtük felfújni a tőgyüket egy biciklipumpával, és úgy higgye el, hogy talpra álltak és elindultak. Kész csoda volt. - Szeme lázasan csillogott az emlékezéstől. - Tudom, Mr. Potts, én is felfújtam egy párat, csak én nem biciklipumpát használtam. Volt ehhez egy kis felszerelésem. A fekete doboz a fényes hengerekkel és a szűrővel azóta a házi múzeumba került, és ott is van a legjobb helyen. Megoldottam vele néhány nehéz helyzetet, de soha nem tudtam kiűzni a tudatomból a lappangó félelmet, hogy tuberkulózist terjesztek vele. Hallottam már ilyet, és örültem, amikor megjelent a kalcium-bórglukonát. Míg én beszéltem, Sam és Nip mellettünk játszott a fűben. Figyeltem, ahogy a kopó körbeugrálja az öreg állatot, miközben Nip merev tagokkal kapkod utána a mancsával, és boldogan csóválja a farkát. Látszott rajta, hogy ugyanúgy élvezi ezeket a találkozásokat, mint a gazdája, és erre a kis időre mintha levetné a ránehezedő évek súlyát, ahogy ott hemperegnek a földön Sammel, játékosan harapdálva egymást. Elsétáltam az öreg farmerral a kis fahídig, ahonnan hazafelé indultam. Figyeltem őket, amint lassan átbaktatnak a keskeny pallókon a folyó túlsó partjára. Samet és engem szorított az idő, de nekik nem volt semmi dolguk. Más alkalmakkor is láttam Pottsot, például piaci napokon céltalanul ténferegni a bódék között, vagy ott állni a farmerek körének szélén, akik a Drovers' Arms előtt gyülekeztek, hogy találkozzanak a marhakupecekkel, a takarmány-kereskedőkkel, vagy csak egymást közt beszélgessenek a dolgokról. De láttam őt az állatvásáron is, ahogy a botjára támaszkodva egykedvűen figyelte, amint a kikiáltó pergő nyelvvel elhadarja az eladott és megvett állatok adatait. És végig tudtam, hogy milyen üresség lakhat benne, mert neki egy tehene, egy szál birkája sem áll a rekeszek hosszú sorában. Nem vett már részt semmiben, öreg volt és megviselt. A halála előtti napon is találkoztam vele. A szokásos helyen, a folyóparton állva néztem egy zsombékos szigetről felszálló szürke gémet, amint lustán átrepül a földek felett. Az öreg megállt előttem, és a két kutya baráti birkózásba kezdett. - Hogy van, doktor úr? - Potts szünetet tartott, és a bot fölé görnyedt, amellyel egy fél évszázadon át járta a farmját. - Mi jót csinált ma? Talán egy árnyalattal kékebb volt most az arca, és sípolva vette a levegőt felfúvódott ajkai között, de máskülönben nem láttam rajta, hogy rosszabb lenne az állapota a szokásosnál. - Máris elmondom, Mr. Potts - feleltem. - Kicsit fáradt vagyok. Jó nehéz csikóztatásom volt ma reggel, több mint két órán át tartott, és fáj belé minden porcikám. - Csikóztatás? Biztos rosszul fekütt az a csikó, ugyi? - Igen, keresztbe feküdt, és sokat kellett küszködnöm, amíg megfordítottam. - Szavamra, az tényleg nehéz munka. - Elmosolyodott, ahogy felidézte magában. - Emlékszik-e még arra az igáslúra, améket nálam elletett? Nem sokkal aztán lehetett, hogy dógozni gyütt Darrowbybe. - De még mennyire, hogy emlékszem - válaszoltam. És arra is emlékszem, milyen szíves volt hozzám az öregember. Látta, hogy fiatal vagyok még, zöldfülű és bizonytalan, s vette a fáradtságot, hogy a maga nyugodt módján önbizalmat öntsön belém. - Igen - folytattam -, vasárnap késő éjjel volt, és jó sokat küszködtünk vele, maga meg én, de végül sikerrel jártunk, nem igaz? Kihúzta magát, és egy pillanatra túlnézett rajtam, valamire, amit én nem láthattam. - Pontosan így volt. Szép munkát végeztünk mi ketten. Akkor még volt erőm húzni-vonyni. - 224 -
- Volt bizony. Ehhez nem férhet kétség. Nehezen szívta be és fújta ki a levegőt jellegzetesen fittyedt ajkai közt. Aztán különös méltósággal fordult hozzám: - Szép idők vótak azok, doktor úr, ugye? - Azok voltak, Mr. Potts, valóban. - Igen, igen. - Lassan bólintott. - Sok szép napom vót nekem. Nehéz, de szép. - Lenézett a kutyájára. - És az öreg Nip végig ott vót velem, nem igaz, kisöreg? Szavai felidézték bennem azt a napot, amikor először találkoztam Mr. Potts-szal. Egy kisszéken kuporgott, az egyik tehenét fejte, sapkás feje neki-nekiütődött az állat szőrös oldalának, ahogy a tőgyét húzogatta, és Nip egy követ ejtett a cipője orrára. A farmer lenyúlt érte, két ujja közé fogva fölemelte a követ, és kihajította a nyitott ajtón át az udvarba. Nip boldogan vetette magát utána, és másodperceken belül visszarohant vele, újra a cipőre helyezte a követ, és reménykedve lihegett. Nem kellett csalódnia. A gazdája automatikusan megismételte a dobást, és látszott, hogy mindig ezt teszi. Miközben hosszan figyeltem a játékot, rájöttem, hogy ez mindennapos szertartás lehet kettejük között. A végtelen türelem és ragaszkodás benyomását keltette bennem a jelenet. - Hát akkor, doktor úr, mi elindulunk - mondta Potts, visszarántva engem a jelenbe. - Gyere, Nip! - Intett a botjával, és én addig néztem utánuk, amíg egy földre hajló fűzfaág el nem rejtette a szemem elől az öreget és a kutyáját. Ekkor láttam őt utoljára. Másnap a benzinkutas mellékesen megjegyezte: - Na, az öreg Mr. Pottsnak is betelt az ideje. Ennyi volt az egész. Nem volt nagy hűhó, csak egy maroknyi régi barát jött el a temetésre. Engem fájdalmasan érintett. Megint eltűnt egy ismerős arc, amelynek mozgalmas életemben is megéreztem a hiányát. Tudtam, hogy a napi beszélgetéseink jobb kedvre derítették, de elkeserített az a tudat, hogy mostantól már semmit nem tehetek Mr. Pottsért. Úgy két héttel később történt, hogy amint kinyitottam Sam előtt a rétre vezető kaput, rápillantottam az órámra. Fél egy - rengeteg időnk van még az ebéd előtti sétára, és a hosszú, füves térség üresen terült el előttünk. Aztán balról észrevettem egy magányos kutyát. Nip volt az, és miközben figyeltem, elindult, tett néhány határozatlan lépést a fűben, majd megfordult, és visszaült a hátsó kert kapujába. A szokott útvonal helyett most a ház felé kerültem, amíg oda nem értem az öreg kutyához. Céltalanul nézelődött maga körül, de a láttunkra mintha új élet költözött volna belé: megszaglászta Samet, engem pedig farkcsóválással üdvözölt. A kapu túloldalán Mrs. Potts palántázott, nehézkesen hajladozva az ültetőkanállal. - Hogy van, Mrs. Potts? - kérdeztem. Erőlködve egyenesítette ki a derekát. - Köszönöm a kérdését, doktor úr, megvagyok. - Odajött hozzám, és rátámaszkodott a kapura. - Látom, az öreg kutyát nézi. Biztos vagyok benne, hogy hiányzik neki a gazdája. Nem szóltam semmit, ő meg folytatta. - Rendesen eszik, és én sok jó ételt adok neki, de én nem tudom elvinni sétálni. - Megnyomogatta a hátát. - Reumás vagyok, doktor úr, és épp elég nekem elvégezni a házi meg a kerti munkát. - Meg tudom érteni - mondtam. - És gondolom, egyedül nem megy el sétálni. - Nem, úgy nem. Azon az ösvényen járt mindennap. - Rámutatott egy kitaposott, kanyargós földútra a fű között. - De most nem megy messzebb néhány méternél. - Hát igen, a kutyák is igénylik a társaságot, akárcsak mi. - Lehajoltam és megsimogattam az öreg állat fejét és fülét. - Nem volna kedved velünk tartani, Nip? Elindultam az ösvényen, ő pedig habozás nélkül követett. Ott ügetett Sam oldalán vidáman lengő farokkal. - Ezt nézze meg! - kiáltott fel az idős hölgy. - Hát nem nagyszerű? Nip kedvenc útvonalát követve lementünk a folyóhoz, ahol sötéten és némán hullámzott a víz a göcsörtös fűzfák ágai alatt. Azután átkeltünk a hídon, és velünk szemben kiszélesedett a folyó sekély, kavicsos medre, majd mormolva, fecsegve surrant tovább a kövek között. - 225 -
Béke volt itt, csak a víz hangja és a madarak csipogása hallatszott, s ahol szétvált a leveles ágak függönye, idelátszottak a zöld domboldalak. Figyeltem az előttem ugrándozó két kutyát, és gyorsan döntöttem: rendszeressé teszem ezeket a sétákat. Attól a naptól fogva megváltoztattam az útvonalamat, és először mindig a Pottsházhoz mentem. Nip újra boldog volt, Samnek is tetszett az ötlet, nekem pedig különös megnyugvást hozott, hogy mégiscsak tehetek még valamit Mr. Pottsért.
51. Tudtam, hogy életemben véget ért egy fejezet, amikor becsaptam magam mögött a fülke ajtaját, és bepréselődtem egy szabad helyre a kövér polgári szolgálatos nő és az alvó tizedes közé. Gondolom, teljesen szabályosan bocsátottak el a seregből. Elvették a kék egyenruhámat és kiutaltak helyette egy „leszerelő ruhát”, azaz egy durva, barna szövetből készült öltönyt bíbor csíkokkal, amelyben úgy festettem, mint egy régi vágású gengszter, viszont megtarthattam a RAF-tól kapott inget, nyakkendőt és a fényes bakancsot, amelyek már annyira hozzám nőttek. Néhány holmim, köztük az Állatorvosi kézikönyv, ott volt a fejem fölötti csomagtartóba tett kis papírbőröndben, amelyet oly nagy előszeretettel használtak a hadsereg alacsonyabb rangú tagjai. Ez volt mindem vagyonom, pedig jó hasznát vettem volna egy felöltőnek, hiszen hideg volt a vonaton, és hosszú út várt rám Eastchurchtől Darrowbyig. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elpöfögtünk és elzötyögtünk Londonig, ahol hosszan kellett várakoznom, mire felszállhattam egy észak felé tartó vonatra. Éjfélre járt, mire elindultunk, és azután még hét óra hosszat ültem elgémberedett lábbal, vacogó foggal a hidegben és a sötétben. Az utolsó útszakaszt busszal tettem meg, ugyanazzal a zörgő kis járművel, amellyel az első munkahelyemre mentem sok évvel ezelőtt. Még a sofőr is ugyanaz volt, és mintha megállt volna az idő, amikor a hajnali fényben kiemelkedtek a kék messzeségből a hegyek, és megpillantottam az ismerős farmépületeket, a füves lejtőkön kanyargó kőfalakat és a fák karéját a folyó mentén. Fényes nappal volt már, amikor szedelődzködni kezdtem a piactéren, és elolvastam a sarki bolt tábláját: Darrowbyi Értékesítési Szövetkezet. A nap már magasra hágott, felmelegítve a házak öreg tetőcserepeit a zöldellő hegyhátak hátterében. Leszálltam, a busz pedig folytatta útját, otthagyva engem a bőröndömmel a megállóban. Minden olyan volt, mint rég. Az illatos levegő, a csönd és a kockakövek; sehol senki, csak néhány öreg ember ült az óratorony alatt. Az egyikük rám nézett. - Nahát, doktor úr! - mondta halkan, mintha csak tegnap találkoztunk volna. Előttem a Trengate, amely a zöldségesen túl eltűnt szem elől a kanyarban. A csendes utcák legtöbbjét eltakarta előlem a templom, és hiába, hogy rég nem jártam már erre, csukott szemmel is láttam a Skeldale-házat, az öreg téglafalakon felkúszó borostyánnal keretezett kis ablakokkal a tető alatt. Ez volt az a hely, ahol újra kell kezdenem az életemet; ahol ki kell derítenem, mi mindent felejtettem, és beválok-e még állatorvosnak. De most nem oda tartok, még nem... Sok minden történt ama első nap óta, hogy munkát keresve megérkeztem Darrowbybe, és most egyszerre ráébredtem, hogy nem sokat változott a helyzetem: Nem volt más földi javam, mint az öreg bőrönd meg az öltöny, amit viseltem, és nagyjából ennyit birtoklok most is. Kivéve egyetlen, csodálatos dolgot. Ott volt nekem Helen és Jimmy. Ez mindent megváltoztatott. Nem volt pénzem, sem házam, amelyet a magaménak mondhatnék, de bármely tető, amely alatt ott él a feleségem és a fiam, személyes és különleges hely a számomra. Velük van Sam is, és várnak rám. A városon kívül laknak, ami jókora gyalogút innét néztem le bakancsom tompa orrára, amely kikandikált a bíborcsíkos nadrág alól. A RAF nemcsak repülni tanított meg, hanem menetelni is; mit nekem az a néhány mérföld? Felragadtam papírmasé bőröndömet, és elindultam a téren át bal-jobb, bal-jobb - a hazafelé vezető úton.
- 226 -
