JAMES HERRIOT Kutyák a rendelőmben
2. javított kiadás A fordítás alapjául szolgáló kiadás James Herriot: DOG STORIES Pan Books, London, Sydney and Auckland, 1987 © James Herriot, 1986 Fordította SZÁSZ IMRE Ez a kiadvány a Gondolat Könyvkiadónál 1991-ben megjelent könyv alapján készült © Szász Imre örököse, Hungárián translation, 1991 Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezető igazgató Művészeti vezető: Vaisz György Tördelés: (VAGY) Nyomdai előállítás: Sylvester János Nyomda Kft., Szombathely, 2005 Felelős vezető: Varró Attila ügyvezető igazgató ISBN 963 539 496 9
Cedric A hang a vonal túlsó végén furcsán habozó volt. - Mr. Herriot... Nagyon hálás lennék, ha eljönne, és megnézné a kutyámat. Nő volt, nyilvánvalóan felsőbb osztálybeli. - Természetesen. Mi a baj? - Hát... szóval... Nos... mintha flatusa volna. - Tessék? Hosszú szünet. - Túl sok flatusa van. - Ezt hogy érti? - Hát... úgy is mondhatnánk talán... hogy szél van benne - A hang remegni kezdett. Valami kezdett megvilágosodni előttem. - Szóval, azt mondja, hogy a hasa... - Nem, nem a hasa. Meglehetősen sok... hát... szelet enged ki a... a... - A hangból kétségbeesés érződött ki. - Igen, igen! - minden egyszerre világossá vált. - Értem már. De hát ez nem olyan nagyon nagy baj. Beteg talán? - Nem, másképp egészséges. - És mégis azt akarja, hogy megvizsgáljam? - Igen, azt, Mr. Herriot. Szeretném, ha mihamarabb eljönne. Ez már komoly... komoly problémává vált. - Rendben van - mondtam. - Benézek ma délelőtt. Adja meg, kérem, a nevét és a címét. - Mrs. Rumney. A Babér-villában. A Babér-villa nagyon szép ház volt a város szélén. Nagy kert mélyén állt. Maga Mrs. Rumney engedett be, s végigfutott rajtam a meglepetés, mikor megláttam. Nem pusztán attól, hogy lenyűgözően szép volt - attól is, hogy valami nemesség sugárzott belőle. Úgy negyvenéves lehetett, s olyan volt, mint egy viktoriánus regény hősnője: magas, törékeny, éteri. Most már értettem, miért akadozott a hangja a telefonban. Egész lényéből sugárzott a magasabb ízlés és a finomság. - Cedric a konyhában van - mondta. - Odavezetem. Mikor Cedricet megláttam, megint csak meglepődtem. Egy óriási boxer vetette rám magát örömében, és kaparászta a mellemet. Régen nem láttam ekkora s ennyire elszarusodott mancsokat. Igyekeztem eltaszigálni magamtól, de egyre csak kapaszkodott rám, lázasan lihegett a képembe, és csóválta az egész hátsó felét. - Leül a kutya! - mondta éles hangon a hölgy, s amikor Cedric rá se hederített, idegesen felém fordult: - Olyan barátságos. - Igen - mondtam levegőért kapkodva. - Látom. - Végre sikerült a hatalmas állatot ellöknöm, és a biztonság kedvéért visszahúzódtam egy sarokba. - Milyen gyakran jelentkezik ez a... túlságos flatus? Mintegy válaszul csaknem tapintható kénes hullám csapott fel a kutyából, és körülörvénylett. Úgy tetszett, hogy megjelenésem aktiválta Cedric esendőségét. A falnak szorultan nem engedhettem az első reakciónak, hogy menedéket keressek, így hát néhány pillanatig eltakartam arcomat, mielőtt megszólaltam volna. - Erre gondolt? Mrs. Rumney csipke zsebkendőjével legyezett az orra előtt, és halvány pír futott át sápadt arcán. - Igen - felelte alig hallhatóan. - Igen... erre. - Ugyan már - mondtam könnyedén -, nincs itt semmi baj. Menjünk át a másik szobába, és beszéljük meg az étrendjét és egyebeket. Kiderült, hogy Cedric túl sok húst kap. Készítettem egy kis táblázatot, amely csökkentette a fehérjét, és külön szénhidrátot írt elő. Felírtam egy kaolin-antracid-keveréket is, amelyet este és reggel kell beadni, és magabiztos hangulatban távoztam. -2-
Ez is a jelentéktelen esetek közé tartozott. El is felejtettem, mikor Mrs. Rumney újra telefonált. - Úgy látom sajnos, Mr. Herriot, hogy Cedric állapota nem javult. - Sajnálattal hallom. Még mindig... szóval... még mindig... igen... igen... - Néhány pillanatra elgondolkodtam. - Van egy elképzelésem, nem hinném, hogy segítene, ha újra megvizsgálnám, de azt hiszem, egy-két hétre jó volna megvonni tőle a húst. Adjon neki kekszet és rozskenyeret, amit kiszántott a sütőben. Próbáljuk meg ezt zöldséggel, és adok valami port, amit belekever majd az ételébe. Talán el tudna jönni érte. A por nagyon erős nedvszívó keverék volt, biztosra vettem, hogy hatni fog, de egy héttel később Mrs. Rumney újra felhívott. - Semmi javulás, Mr. Herriot. - Hangjában fojtott remegést éreztem. - Szeretném... nagyon szeretném, ha megint eljönne, és megnézné. Nem láttam sok értelmét, hogy a teljesen egészséges állatot vizsgálgassam, de megígértem, hogy benézek. Zsúfolt napom volt, és csak hat óra után értem a Babér-villába. Több kocsi állt a kerti úton, s amikor beléptem a házba, láttam, hogy Mrs. Rumney koktélpartit ad néhány vendégnek magához hasonló felső osztálybeli, szemlátomást finom embereknek. Szinte szégyelltem magam munkaruhámban az elegáns gyülekezetben. Mrs. Rumney már éppen ki akart vezetni a konyhába, mikor kivágódott az ajtó, és Cedric boldogan berontott a társaság közé. Pár másodperc múlva egy emelkedett küllemű úr kétségbeesetten igyekezett elhárítani a támadását, s közben a nagy mancsok leszaggatták a mellényét. Néhány gomb árán megmenekült, s a boxer figyelme az egyik hölgy felé fordult. Ha le nem húzom róla a kutyát, elvesztette volna a ruháját. Az előkelő szobában kitört a pánik. A háziasszony panaszos könyörgése összekeveredett a rémült kiáltásokkal, miközben a nagy kutya körbevágtatott, de hamar rájöttem, hogy egy alattomosabb tényező is bonyolítja a helyzetet. A szoba légkörét hamarosan megtöltötte a félreismerhetetlen kipárolgás: Cedric szerencsétlen betegsége nyilvánvalóan erőre kapott. Igyekeztem az állatot kiterelni a szobából, de mintha nem ismerte volna az engedelmesség szót: hiába kergettem körbe-körbe. Ahogy múltak a kínos percek, ráébredtem, most először, micsoda szörnyű problémával kell Mrs. Rumneynak szembenéznie. A legtöbb kutya szellent néha, de Cedric más volt: állandóan csinálta. S bárha hangtalan fuvallatai alattomosabbak voltak, a hallhatóak keservesen nyomasztó helyzetet teremtettek ilyen társaságban. Cedric még súlyosbította is a dolgot, mert minden reszelős pöffentés után kérdően visszanézett a hátsó felére, aztán körbeugrándozta a szobát, mintha tisztán látná a menekülő zefírt, és mindenáron sarokba akarná szorítani. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire kitereltem. Mrs. Rumney tágra nyitotta az ajtót előttünk, de a nagy kutya még nem fejezte be. Útközben gyorsan felemelte a lábát, és erőteljes sugarat irányzott egy makulátlan nadrágszárra. Ez után az este után teljes erővel bevetettem magam a küzdelembe Mrs. Rumney oldalán. Éreztem, hogy nagyon nagy szüksége van a segítségre, gyakorta odamentem, és ezerféle gyógymódot kipróbáltam. Tanácskoztam kollégámmal, Siegfrieddel a problémáról, és ő széntartalmú keksz étrendet ajánlott. Cedric nagy mennyiségben ette a szenet, látható élvezettel, de - akárcsak a többi szer - ez sem hozott semmi változást az állapotában. Én egész idő alatt Mrs. Rumney rejtélyén tűnődtem. Évek óta Darrowbyban lakott, de az idevalók keveset tudtak róla. Bizonytalan volt, hogy özvegy-e, vagy elvált a férjétől. De engem ilyesmi nem érdekelt; számomra a legnagyobb titok az volt, hogyan került egyáltalán össze egy ilyen kutyával, mint Cedric. Nehéz lett volna a személyiségéhez kevésbé illő állatot elképzelni. Eltekintve sajnálatos gyengeségétől, a kutya minden tekintetben az ellentéte volt gazdasszonyának: nagy, nehézfejű, szertelen, extrovertált, aki sehogy sem illet bele Mrs. Rumney finom háztartásába. Sose tudtam meg, hogyan kerültek össze, de gyakori vizitjeim során rájöttem, hogy Cedricnek azért van egy csodálója. Con Fenton volt az, a nyugdíjas béres, aki általában hetente három napot a Babér-villa kertjében dolgozott. Mikor hazaindultam, a boxer utánam galoppozott a behajtóúton, s az öreg leplezetlen csodálattal nézte. -3-
- Azistenit - mondta -, emmán bíz derék kutya. - Igen, Con, igazán derék kutya. Komolyan beszéltem. Ha az ember megismerte Cedricet, óhatatlanul meg is szerette. Nagyon kedves, jóindulatú kutya volt, és nemcsak kábító gázok lengték körül, hanem vidámság is. A legszívélyesebb barátság szellemében tépte le az emberek gombjait, öntözte meg a nadrágjukat. - Nézze, micsoda lába van! - sóhajtotta Con, és elragadtatottan nézte a kutya izmos combját. - Annyi szent, hogy úgy át tunná ugrani azt a kaput, mintha ott se vóna. Ezt nevezem kutyának. Míg beszélt, felötlött bennem, hogy Cedric alighanem azért tetszik neki, mert ő maga is olyan, mint a boxer: nem terheli túl sok ész, ereje, mint a bivalyé, széles vállú, kerek arcán örökös vigyor - egy tőről metszették őket. - Aztat mindig szeretem, mikor a naccsága kiengedi a kertbe - folytatta Con. Mindig sajátos orrhangon beszélt. - Csuda mulaccságos. Jól megnéztem. Nem, aligha veheti észre Cedric baját, hiszen mindig a szabadban találkozik vele. A rendelőbe menet elborongtam rajta, hogy kezelésemmel semmi eredményt nem érek el. És bármily nevetségesnek látszott is, hogy ilyen eset miatt aggodalmaskodjam, a dolog kétségtelenül nyugtalanított. Mint már említettem, gondjaimat megosztottam Siegfrieddel. Éppen jött lefelé a Skeldale House lépcsőjén, mikor kiszálltam a kocsiból. Karomra tette a kezét. - A Babér-villában voltál, James? Mondd, hogy van a fingós boxerod? - érdeklődött részvevőén. - Még mindig csinálja, sajnos - feleltem, és kollégám együttérzően csóválta a fejét. Mindketten vereséget szenvedtünk. Ha akkoriban lettek volna klorofiltabletták, talán jutottunk volna valamire, de amit lehetett, megpróbáltam. Biztosnak látszott, hogy semmi sem változtat a helyzeten. És nem lett volna olyan nagy a baj, ha nem éppen Mrs. Rumney a kutya tulajdonosa. Úgy tapasztaltam, hogy pusztán megbeszélni vele az ügyet is majdnem elviselhetetlen. Siegfried diák öccse, Trisztán sem segített. Miközben a gyakorlati munkával ismerkedett, igencsak megválogatta az eseteket, amelyeket hajlandó volt tanulmányozni, de Cedric tünetei azonnal magukra vonták a figyelmét, és mindenáron velem akart jönni, legalább egy alkalommal. Másodszor nem vittem el, mert amikor bementünk, a nagy kutya felugrott úrnője oldala mellől, és mintegy üdvözlésül különlegesen zengő szellemest produkált. Trisztán drámai gesztussal tüstént kinyújtotta a karját, és szavalni kezdett: „Szólj, édes száj, mely sose hazudott.” Soha többé nem vittem magammal. Volt nekem elég bajom enélkül is. Annak idején még nem sejtettem, de nagyobb csapás is várt rám. Néhány nap múlva Mrs. Rumney újra telefonált. - Mr. Herriot, egyik barátnőmnek van egy édes kis boxer szukája. El akarja hozni, hogy bepároztassa Cedrickel. - Tessék? - Be akarja pároztatni a szukáját az én kutyámmal. - Cedrickel? - Megmarkoltam az íróasztal szélét. Ez nem lehet igaz. - És maga... maga beleegyezik? - Igen, természetesen. Megráztam a fejem, hogy a valószínűtlenség érzetét elhessegessem. Érthetetlennek találtam, hogy bárki is szaporítani óhajtja Cedricet, s ahogy tátott szájjal fogtam a telefonkagylót, ijesztő látomás úszott elém: nyolc kicsi Cedric, és mindnek ugyanaz a baja, mint az apjuknak. De persze az ilyesmi nem örökletes. Összeszedtem magam, és megköszörültem a torkom. - Rendben van, Mrs. Rumney, csak csinálja. Hosszú csend. - De Mr. Herriot, én azt szeretném, ha maga felügyelné a párzást. - De hát igazán nem hinném, hogy erre szükség volna. - Tenyerembe vájtam a körmömet. Azt hiszem, nélkülem is minden rendben lesz. - Ó, de én sokkal nyugodtabb lennék, ha maga itt volna. Kérem, jöjjön el - mondta könyörgősen. Ahelyett, hogy hosszan felnyögtem volna, mély lélegzetet vettem. - Rendben van - mondtam. - Holnap délelőtt ott leszek. -4-
Egész este gyötört a szorongás. Megint egy nagyon kínos találkozás ezzel a kifinomult aszszonnyal. Miért kell nekem mindig ilyesmiket megosztanom vele? És a legrosszabbtól féltem. Ha tüzelő szukával találkozik, a legbambább kankutya is tudja, mit kell tennie, de az ilyen vastagfejű állattal, mint Cedric, sose lehet tudni... És másnap délelőtt minden félelmem valóra vált. A szuka, Trudy, csinos kis jószág volt, és nagy hajlandóságot mutatott az együttműködésre. Cedric viszont, bár szemlátomást örült a találkozásnak, semmi jelét nem mutatta, hogy el akarja játszani a szerepét. Végigszaglászta a szukát, néhányszor körbetáncolta buta pofával, lógó nyelvvel. Aztán hentergett egyet a gyepen, majd a szukának rontott, s nagy mancsait szétnyomva, leszegett fejjel, játékra készen megtorpant. Felsóhajtottam. Éppen ettől féltem. A nagy mafla nem tudja, mit kell csinálnia. Ez a pantomim folytatódott egy ideig, és az érzelmi feszültség óhatatlanul erőteljesen előhozta a tüneteit. Gyakran megállt, hogy megvizsgálja a farkát, mintha ilyen hangokat még sohasem hallott volna. Néha táncolt, néha teljes erőből körbevágtatta a gyepet, és csak miután megtett vagy tíz kört, jutott arra az elhatározásra, hogy kellene valamit kezdenie a szukával. Visszafojtottam a lélegzetemet, mikor közeledett feléje, de sajnos a műveletek megkezdéséhez az ellenkező véget választotta. Trudy nagy türelemmel állta ezt az idétlenséget, de amikor Cedric a bal füle környékén kezdett buzgón ügyködni, megsokallta a dolgot. Éles vakkantással belecsípett a hátsó lábába, és Cedric rémülten elrohant. Attól fogva, valahányszor a közelébe jött, Trudy vicsorogva elűzte. Nyilvánvalóan kiábrándult a vőlegényéből, és ezt nem róhattam fel neki. - Azt hiszem, elege volt belőle, Mrs. Rumney - mondtam. Nekem biztosan elegem volt belőle, akárcsak szegény asszonynak, amennyire kissé akadozó lélegzetéből, kipirult arcából és zsebkendő-lobogtatásából megítélhettem. - Igen... igen... azt hiszem, igaza van - felelte. Így hát Trudyt hazavitték, és Cedric tenyészkan-pályafutása véget ért. Ez az utolsó epizód döntött. Beszélnem kell Mrs. Rumneyval. Néhány nap múlva benéztem a Babér-villába. - Azt gondolhatja, hogy semmi közöm hozzá - mondtam -, de őszintén hiszem, hogy Cedric nem magának való kutya. Annyira nem illik magához, hogy feldúlja az életét. Mrs. Rumney szeme nagyra tágult. - Igen... bizonyos tekintetben problémát jelent..., de mit javasolna? - Úgy gondolom, más kutyát kellene helyette szereznie. Talán egy uszkárt vagy egy corgit valami kisebbet, amit képes engedelmességre fogni. - De Mr. Herriot, nem hagyhatom, hogy Cedricet elaltassák! - Szeme hirtelen megtelt könynyel. - Igazán szeretem, annak ellenére, hogy... mindazok ellenére. - Nem, nem, nem! - mondtam. - Én is kedvelem. Nincs benne rosszindulat. De azt hiszem, van egy jó ötletem. Adja oda Con Fentonnak. - Connak? - Igen, nagy bámulója Cedrícnek, s a kutyának jó élete volna az öregembernél. Van valamennyi földje a háza mögött, és tart egypár állatot. Cedric ott kedvére futkoshatna, és Con elhozhatná magával, amikor kertészkedni jön. Hetente háromszor láthatná. Mrs. Rumney néhány másodpercig némán nézett rám, és láttam, hogy arcát lassan elönti a megkönnyebbülés s a remény. - Azt hiszem, Mr. Herriot, ez nagyon jól beválna. De biztos, hogy Con befogadja? - Fogadni mernék rá. Az ilyen öreg agglegény biztosan magányos. Csak egyvalami aggaszt. Eddig a szabadban találkoztak, és nem tudom, mi történik, ha a lakásban vannak, és Cedric elkezd... szóval, mikor a régi baj... - Ó, azzal nem lesz gond - vágott közbe gyorsan Mrs. Rumney. - Amikor nyaralni megyek, Con mindig hazaviszi egy-két hétre, és sohasem említett semmi... semmi szokatlant... ezzel kapcsolatban. Felálltam, hogy indulok. - Nagyszerű! Beszélje meg minél hamarabb az öreggel. Mrs. Rumney néhány nap múlva telefonált. Con kapott az alkalmon, hogy átveheti Cedricet, -5-
és úgy látszik, boldogan megvannak kettesben. Másban is megfogadta a tanácsomat, és szerzett egy uszkárkölyköt. Az új kutyát nem láttam, csak hathónapos korában, mikor úrnője felhívott, hogy gyógyítsam ki egy enyhe ekcémából. Ahogy ott ültem az elegáns szobában, s néztem a nyugodt, kiegyensúlyozott, tartózkodó Mrs. Rumneyt, ölében a kis fehér jószággal, óhatatlanul eszembe jutott: mennyire ide illő és rendjén való ez az egész jelenet. A pompás szőnyeg, a lecsüngő bársonyfüggönyök, a törékeny asztalok, s rajtuk a sok drága porcelán és bekeretezett miniatúra. Nem Cedricnek való hely ez. Con háza alig egy fél kilométerre állt, s hazamenet a rendelőbe, hirtelen ötlettel megálltam az ajtajánál. Kopogtatásomra kijött az öreg, és széles arca örvendezően mosolygott, amikor meglátott. - Gyüjjön be, fiatalember! - kiáltotta furcsa orrhangján. - Örülök, hogy látom. Alig léptem be a kis nappaliba, máris rám vetette magát egy szőrös test. Cedric egy cseppet sem változott, s úgy kellett utat vágnom magamnak a kandalló mellett álló törött karosszékig. Con leült velem szemben, s amikor a boxer felugrott, hogy megnyalja a képét, barátságosan a fejére csapott az öklével. - Üjj le, te nagy hüle melák - motyogta szeretettel. Cedric boldogan elfeküdt Con lábánál a szakadozott kandallóelőzéken, és imádattal nézett fel új gazdájára. - Hát Mr. Herriot - mondta Con, s felvagdosva valami gyilkos küllemű dohányt, megtöltötte a pipáját -, igencsak hálás vagyok magának, hogy megszerezte nekem ezt a naccerű kutyát. Biz' isten, csuda egy állat, el nem annám semmi pézér. Jobb barátot nem is kívánhatna az ember. - Hát ez nagyszerű, Con - mondtam. - És látom, hogy ez a nagy mafla igazán jól érzi itt magát. Az öreg meggyújtotta a pipáját, és egy maró füstgomolyag szállt fel az alacsony, megfeketedett gerendák felé. - Hát igen, alig gyün be a házba. Az illen nagy erős kutyának ki köll adni magábul a fölösleget. Ebben a pillanatban Cedric nyilván másféle fölösleget is kiadott magából, mert a belőle áradó ismerős csípős szag még a pipafüstöt is elnyomta. Con mintha észre sem vette volna, de én, benn a szűk, zárt helyen, fejbe vágónak éreztem. - Hát jól van - lihegtem -, csak beugrottam egy percre, hogy lássam, hogyan boldogulnak egymással. Mennem kell. Gyorsan felálltam, és az ajtó felé botorkáltam, de a szag hulláma utánam jött. Mikor elhaladtam az asztal mellett, amelyen ott állt még az öreg ebédmaradéka, észrevettem az egyetlen szemmel látható díszítést a házban: repedt vázában egy csokor pompázatos szegfűt. Ez menedéket kínált, és én beletemettem orromat az illatukba. Con helyeselve figyelt. - Ugye, szép virág? A naccsága a Babér-villában megengedi, hogy hazahozzak, amit akarok, és nekem mán a legkedvesebb a szegfű. - Igazán büszke lehet rá. Még mindig a szirmok közé rejtettem az orrom. - De azér van egy baj - mondta az öreg tűnődve. - Nem tudom egészen kiélvezni. - Miért nem, Con? Szívott egyet-kettőt a pipáján. - Azt hallja, ugyi, hogy ekkicsit furán beszélek? - Nem... nem... igazán nem. - Mán dehogy nem, tuggya azt maga jól. Legénykorom óta ilyen vagyok. Vót egy orrmandula-operációm, oszt valami félresikerült. - Ejnye, milyen kár - mondtam. - Hát iszen nem komoly dolog, de ettől elvesztettem valamit. - Úgy érti?... Valami kezdett derengeni az agyamban. Megvilágosodott, hogyan találhatott egymásra ember és kutya, miért oly tökéletesen jó a kapcsolatuk, s az is, hogy a jövőben is biztos boldogan fog-6-
nak együtt élni. Mintha a sors rendezte volna el. - Igen - folytatta az öreg bánatosan. - Nincsen szaglóérzékem. * A szörnyen kínos érzést, amit Cedric szerencsétlen gyengesége ébresztett bennem, főként Mrs. Rumney roppant finomsága és éterisége okozta. Gyötrelmes volt a földhözragadt ügyet megbeszélni vele. De van még valami. Negyven évvel ezelőtt ezt a témát lehetetlen lett volna jól nevelt társaságban felhozni. Manapság már nagyon más a helyzet, s erre döbbenten kellett ráébrednem, mikor egy elbűvölő öreg hölgy odajött hozzám egy harrogate-i üzletben, s kezét a karomra tette: - Ó, Mr. Herriot - mondta -, annyira tetszett nekem a története a fingós boxerről.
Wes Wesley Binks petárdát lökött be a rendelőajtó levélnyílásán. Az a fajta petárda volt, amit annak idején „durranónak” neveztek, és a lábamnál robbant fel, amikor végigsiettem a sötét folyosón, hogy a csöngetésre ajtót nyissak. Rémülten a levegőbe ugrottam. Kivágtam a bejárati ajtót, és kinéztem az utcára. Üres volt, de a sarkon, ahol az utcai lámpát visszatükrözte Robson kirakata, szemvillanásnyira megpillantottam egy menekülő alakot, és nevetés elmosódott visszhangját hallottam. Nem tehettem semmit, de tudtam, hogy Wes bujkál arrafelé. Fáradtan visszamentem a házba. Miért üldöz ez a fiú? Mi baja lehet velem egy tízéves gyereknek? Sohasem bántottam, mégis, mintha egy eltökélt hadjárat célpontja lettem volna. Vagy talán nem is nekem szólt személy szerint az egész. Lehet, hogy valami módon engem érzett a hatóság vagy a társadalmi rend képviselőjének, vagy talán csak a keze ügyébe estem. Kétségtelenül ideális áldozata voltam kis csínyeinek. Megnyomta a csengőt, elszaladt, én meg nem mertem semmibe venni a jelzést, mert lehetett volna egy páciens is, pedig a rendelő és a műtő jó messzire esett a ház bejáratától. Néha a tetőcserepek alatt meghúzódó egyszobás lakásomból rángatott le. Minden út az ajtóhoz valóságos expedíció volt, és mélységesen elkeseredtem, mikor odaérkezve csak egy ugrabugráló és grimaszoló alakot láttam a távolban. Váltogatta a módszereit: szemetet lökött be a levélnyíláson, kihúzkodta a virágokat abból a kis ágyasból, amelyet a kockakövek között igyekeztünk művelni, és illetlenségeket írt krétával a kocsimra. Tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen áldozat, mert hallottam panaszokat mástól is: a gyümölcsárustól, akinek almái eltűntek a bolt előtti ládából, a szatócstól, aki akarata ellenére kekszszel táplálta West. Ő volt a város rosszcsontja, és sehogy sem illett hozzá a Wesley név. Viselkedésében semmiféle jele nem mutatkozott a szigorú metodista nevelésnek. Tulajdonképpen semmit sem tudtam a családi életéről, csak azt, hogy a város legszegényebb negyedéből való, ahol egy sor roskadozó földszintes ház állt, néhányat állapota miatt már ki is ürítettek. Gyakran láttam kószálni a mezőkön és dűlőkön, vagy halászni a folyó csendes szakaszain, mikor iskolában kellett volna lennie. Ha ilyenkor meglátott, mindig valami gúnyos megjegyzést kiáltott felém, s ha történetesen a cimboráival volt, mindnyájan együtt nevettek a rovásomra. Boszszantott ugyan, de azt mondtam magamnak, ez nem nekem szól személy szerint. Felnőtt vagyok, s ez elég, hogy célponttá váljak. Wes legnagyobb diadalát kétségkívül akkor aratta, amikor kiemelte a pinceablak rácsát a Skeldale House bejáratánál. A rács a homlokzati lépcsőtől balra esett, s alatta meredek rámpa állt, ahová a szenesemberek a zsákjaikat öntötték. Nem tudom, hogy ihletett ráérzésből-e, de a Darrowby Gála napján csente el a rácsot. Az ünnepségek mindig azzal kezdődtek, hogy a houltoni fúvósbanda vezetésével a menet végigvonult a városon, s amikor lenéztem lakásunk ablakán, láttam, hogy már gyülekeznek odalenn az utcán. - Nézd, Helen - mondtam -, úgy látszik, a Trengate-től indulnak a felvonulók. Mindenki, akit ismerek, ott van. Helen áthajolt a vállam felett, és végignézett a fiú- és lánycserkészek és a veteránok hosszú során. A helybéli lakosság a járdán tolongva bámészkodott. -7-
- Mulatságos látvány, ugye? Menjünk le, és nézzük meg, hogyan indulnak. Lekocogtunk a hosszú lépcsősoron, és Helen mögött én is kiléptem az ajtón. Amikor megjelentem a bejáratnál, hirtelen ráébredtem, hogy én állok a figyelem középpontjában. A járdán álldogáló polgároknak, akik békésen várták, hogy elinduljon a felvonulás, most más néznivalójuk akadt. A kis cserkészek és farkaskölykök integettek a sorból, és az utca túloldalán is, jobbra-balra, az emberek bólintottak és mosolyogtak. Olvastam a gondolataikban. „Ott a fiatal lúdoktor, gyün ki éppen a házábul. Nemrég nősült. Az ottan mellette az asszonykája.” A jó érzés hulláma öntött el. Nem tudom, hogy más új házas ugyanígy érez-e, de azokban a kezdeti napokban a csendes békesség, a kiteljesedés boldogsága öntött el. Büszke voltam rá, hogy „lúdoktor” vagyok, és részese a város életének. Ott volt a névtáblám mellettem a falon, szilárd fontosságom jelképe. Tehetős ember lettem, beérkeztem. Körültekintve méltóságteljes kis mosolyokkal nyugtáztam az üdvözlést, olykor kegyesen felemeltem a kezemet, mint a tömeg előtt mutatkozó királyi fenségek. Aztán észrevettem, hogy Helennek nincs elég helye mellettem, így hát balra léptem, ahol a rácsnak kellett volna lennie, és elegánsan lecsúsztam a pincébe. Drámaivá tenné a jelenetet, ha azt mondanám, hogy eltűntem szem elől; bár így történt volna, mert akkor odalenn maradok, és elkerülöm a további kínos perceket. Valójában azonban csak egy darabig utaztam le a csúszdán, aztán fennakadtam, a fejem s a vállam kilógott az utcára. Kis mutatványomnak nagy sikere volt a nézők között. A gála felvonulása ezzel nem vetekedhetett. Némelyik közeli arc riadalomról árulkodott, de az általános fogadtatás hangos nevetés volt. A felnőttek egymást támogatták, de a kis cserkészek és farkaskölykök bizonyultak a leghálásabb nézőközönségnek: kiugráltak a sorból, és elgyengülve tántorogtak az úttesten, miközben vezetőik igyekeztek helyreállítani a rendet. A houltoni fúvósoknál is zűrzavart okoztam. Már emelték hangszereiket, indulásra készen, de ha muzsikálni készültek, ideiglenesen fel kellett hagyniuk ezzel a tervükkel, mert nem hinném, hogy bármelyiknek is maradt szuflája a fújáshoz. Mi több, a zenekar két tagja húzott fel, hónaljam alá fonva kezét. Feleségemnek semmi hasznát nem vettem e válságos helyzetben, és csak néztem fel rá szemrehányóan, amint az ajtófélfának dőlve a szemét törölgette. Mikor visszakerültem az utcaszintre, minden megvilágosodott. Miközben a szénport veregettem le a nadrágomról, és igyekeztem közönyösnek mutatkozni, észrevettem Wesley Binkset, aki vidámságában kétrét hajolva mutogatott felém és a pince felett tátongó lyuk felé. A nézők között egészen közel furakodott hozzám, s most nyílott módom rá először, hogy jól szemügyre vegyem a vad szemű manót, aki folyton gyötör. Talán öntudatlanul megmozdultam feléje, mert egy rosszindulatú búcsúvigyorral eltűnt a tömegben. Később megkérdeztem Helent, ismeri-e. Csak annyit tudott, hogy Wesleyt hatéves korában elhagyta az apja, az anyja újra férjhez ment, és a gyerek most vele és mostohaapjával él. Furcsa módon hamarosan megint jobban szemügyre vehettem. Úgy egy héttel később történt, s a szőröm még mindig felborzolódott egy kicsit a vasrácskalandtól, mikor ott találtam egyszál magában a váróban. Egyszál magában, nem számítva az ölében fekvő girhes, fekete kutyát. Alig hittem a szememnek. Gyakran elpróbáltam azokat a válogatott mondatokat, amelyeket ilyen alkalommal használni fogok majd, de az állat jelenléte megtorpantott: ha úgy jött hozzám, mint orvoshoz, nem kezdhetem azzal, hogy prédikálok. Talán majd később. Fehér köpenyt vettem, és bementem. - No, mi a baj? - kérdeztem hidegen. A fiú felállt, és egyszerre kihívó és kétségbeesett arckifejezése tisztán mutatta, hogy nem kevésbe került neki belépni ebbe a házba. - Valami vóna a kutyámmal - motyogta. - Rendben, hozd be. - Előrementem a folyosón a rendelőbe. - Kérlek, tedd az asztalra - mondtam, s amikor felemelte a kis állatot, úgy döntöttem, hogy nem hagyhatom elveszni ezt az alkalmat. Míg vizsgálom a kutyát, mellékesen beszélek az utóbbi idők eseményeiről. Nem kellemetlenül, nem okos mondatokban, csak úgy csendesen kitapintom a helyzetet. Már éppen kérdezni akar-8-
tam valami ilyesfélét: „Miért piszkálsz te engem mindig?”, mikor szemügyre vettem a kutyát, és minden másról elfeledkeztem. Még ki sem nőtt igazán a kölyökkutyakorból, és a korcsnál is korcsabb volt. Fényes, fekete szőre származhatott egy labradortól, a hegyes orr és a felálló fül terrierre emlékeztetett, de a hosszú, madzagszerű farokra és a gacsos térdű mellső lábakra nem találtam magyarázatot. Mindezzel együtt barátságosan kifejező pofájú, kedves kis jószág volt. De ami magára vonta teljes figyelmemet, az a szeme sarkában mutatkozó genny, s az orr fertőzött váladéka volt, és a fényiszony, ami kínosan pislogni kényszerítette a kutyát a rendelőablakokon beáramló világosságban. A klasszikus kutyaszopornyicát oly könnyű kutyáknál megállapítani, de nem sok öröme telik benne az embernek. - Nem tudtam, hogy van kutyád - mondtam. - Mióta van nálad? - Egy hónapja. Egy pofa kapta a kutya- meg macskaotthonbul Harringtonban, oszt elatta nekem. - Értem. Megmértem a kutya lázát, és nem lepődtem meg a negyven foktól. - Mennyi idős? - Kilenc hónapos. Bólintottam. A lehető legrosszabb életkor. Feltettem a további szokásos kérdéseket, de már tudtam a választ mindegyikre. Igen, a kutya egy-két hete kissé gyengélkedik. Nem, nem látszott igazán betegnek, de apatikus volt, és néha köhögött. És persze a fiú nem kezdett el aggódni, míg a kutya szeme és orra el nem kezdett nedvedzeni, és csak akkor hozta el hozzám. Általában ilyenkor kerülnek elénk ezek az esetek - mikor már késő. Wesley védekezően adta elő a tényeket, lesunyt szemöldökkel nézett, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban adhatok neki egy fülest. De ahogy figyeltem, minden indulatos érzés, amit korábban tápláltam iránta, gyorsan elpárolgott. Az ördögi manó közelebbről elhanyagolt gyermeknek bizonyult. Könyöke kiállt a koszos pulóver lyukain, rövidnadrágja is rongyos volt, de legjobban a mosdatlan kis testéből áradó savanyú szag döbbentett meg. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyerekek is vannak Darrowbyban. Sorra megválaszolta a kérdésemet, aztán nagy erőfeszítéssel ő is feltette a maga kérdését: - Mi baja van? Haboztam, egy pillanatig. - Szopornyicája van, Wes. - Az mi? - Hát egy csúnya, ragályos betegség. Biztos egy másik kutyától kapta. - Meggyógyul? - Remélem. Megteszem, amit lehet. Nem tudtam rászánni magam, hogy egy ilyen fiatal kisfiúnak megmondjam: a kutyája alighanem el fog pusztulni. Megtöltöttem a fecskendőt „vegyes macterinnal”, amit akkoriban a szopornyica másodlagos kórokozói ellen alkalmaztunk. Nem sokat használt, és a végeredményt még ma sem tudjuk nagymértékben befolyásolni a mindenféle antibiotikumunkkal. Ha a korai vírusos szakaszban kezdjük a kezelést, akkor egy adag hiper-immunszérum segíthet, de az emberek ritkán hozzák be a kutyáikat ebben a szakaszban. Beadtam az injekciót, a kutya kicsit felnyikkant, s a fiú kinyújtotta a kezét, és megveregette. - Nyugi, Vitéz - mondta. - Így hívod? Vitéznek? - Ja. Megmorzsolgatta a kutya fülét, s az állat megfordult, csapott egyet a furcsa farkával, és megnyalta gyorsan a gyerek kezét. Wes elmosolyodott és felnézett rám, s egy pillanatra lehullott a mocskos arcról a durva álarc, s a sötét, vad szemekből igazi öröm áradt. Magamban átkozódtam. Ettől minden még keservesebbé vált. Némi bórsavkristályt öntöttem egy dobozba, és átnyújtottam. -9-
- Oldd fel ezt vízben, és tisztogasd le vele a szemét és az orrát. Látod, mennyire el van dugulva az orralyuka - ezzel sokat segíthetsz. Szó nélkül átvette a dobozt, és szinte ugyanazzal a mozdulattal három shilling hat pennyt az asztalra pottyantott. Ennyi volt akkoriban egy vizsgálat ára. - Mikor gyüjjek vissza? - kérdezte. Egy pillanatig bizonytalanul néztem. Legfeljebb újra beadhatok egy injekciót, de mit számít az? A fiú félreértette habozásomat. - Tudok fizetni! - csattant fel. - Szerzek pízt. - Nem erre gondoltam, Wes. Azon töprengtem, mikor volna alkalmas. Talán elhozhatnád csütörtökön. Lelkesen bólintott, és elment a kutyájával. Fertőtlenítővel lepamacsoltam a vizsgálóasztalt, s közben elöntött a tehetetlenség ismerős érzése. A mai állatorvos feleannyi szopornyicás esettel sem találkozik, mint mi annak idején, egyszerűen azért, mert a legtöbb ember a lehető legkorábban beoltatja a kölyökkutyáját. De annak idején, a harmincas években, csak néhány szerencsés kutyát oltottak be. A betegséget oly könnyű megelőzni, de csaknem lehetetlen gyógyítani. A következő három hétben Wesley Binks jelleme hihetetlen változáson ment át. Eddig lusta naplopó hírében állt, de most a szorgalom példaképévé vált. Reggelente újságot hordott ki, aztán kertet ásott fel, segített jószágot terelni az állatvásárokon. Talán csak én tudtam, hogy mindezt Vitéz kedvéért teszi. Két-három naponta elhozta a kutyát, és fizetett, mint egy úr. Persze a lehető legkevesebbet kértem, de a pénz, amit keresett, másra ment el - friss húsra a hentestől, külön tejre és kekszre. - Vitéz ma nagyon elegáns - mondtam az egyik vizsgálaton. - Látom, új nyakörvet és pórázt vettél neki. A fiú félszegen bólintott, aztán felnézett rám, égő, fekete tekintettel. - Jobban van? - Nemigen változik az állapota, Wes. Így megy ez - hosszú ideig nem változik semmi. - Mikor... mikor tuggya majd? Gondolkodtam egy pillanatig. Talán kevésbé szorongana, ha megértené a helyzetet. - A következőről van szó. Vitéz meggyógyul, ha a szopornyica idegrendszeri komplikációit megússza. - Azok meg mik? - Rohamok, bénulás és az a choreának nevezett jelenség, amitől rángatóznak az izmok. - És ha megkapja űket? - Akkor rosszul áll az ügy. De nem fejlődnek ki minden kutyában - igyekeztem biztatóan mosolyogni. - És van még valami, ami Vitéz mellett szól - az, hogy nem fajtiszta. A korcsokban van valami, amit hibrid életerőnek nevezünk, s az segít ellenállni a betegségnek. Végül is egész jól eszik és elég élénk, ugye? - Ja, azzal nincs baj. - Hát akkor folytatjuk. Most újra adok neki egy injekciót. A fiú három nap múlva újra megjelent, és az arcáról leolvastam, hogy nagy újságot hozott. - Vitéz sokkal jobban van - mán nem csöpög a szeme meg az orra, és úgy fal, mint egy ló! zihált az izgalomtól. Az asztalra emeltem a kutyát. Kétségkívül roppantul javult az állapota, és én tőlem telhetőleg csatlakoztam az örömünnepséghez. - Nagyszerű, Wes - mondtam, de az agyamban egy figyelmeztető csengettyű csilingelt. Ha az idegrendszeri tünetek jelentkeznek, ez az a pillanat - épp amikor a kutya látszólag gyógyulóban van. Igyekeztem derűlátónak mutatkozni. - Hát szóval nem kell megint idejönnöd, de nagyon gondosan figyeld, és ha valami szokatlant látsz, hozd el. A rongyos kis alak pezsgett az örömtől. Csaknem táncolva ment végig a folyosón a kutyájával, és én forrón reméltem, hogy nem kell velük újra itt találkoznom. Ez péntek este történt, s hétfőre el is felejtettem az egészet, elraktam a kellemes emlékek csoportjába, mikor bejött a fiú, pórázon vezetve Vitézt. Felnéztem az íróasztal mellől, ahol éppen a naplót töltöttem ki: - 10 -
- Mi van, Wes? - Rángatózik. Nem mentem át a rendelőbe, hanem felpattanva az íróasztaltól lekuporodtam a padlóra, és erősen figyeltem a kutyát. Először nem láttam semmit, azután éppen csak hogy észrevettem, hogy enyhén bólogat. Koponyájára tettem a kezem és vártam. És éreztem azt, amitől rettegtem: a koponyaizmok gyönge, de ütemes rángatózását. - Sajnos, choreája van, Wes - mondtam. - Az mi? - Beszéltem róla neked. Néha vitustáncnak hívják. Reméltem, hogy nem kapja meg. A fiú hirtelen kicsivé és tehetetlenné vált: csak állt és csavargatta ujjai közt az új bőrpórázt. Olyan erőfeszítésébe került megszólalnia, hogy csaknem becsukta a szemét. - Meg fog halni? - Némelyik kutya túléli, Wes. - Nem mondtam meg neki, hogy csak egy ilyen esetet láttam. Vannak olyan tablettáim, amelyek talán segítenek. Hozok egypárat. Adtam neki néhány arzénos tablettát; ezt alkalmaztam az egyetlen sikeres kezelésnél, még csak azt sem tudtam, hogy ez használt-e annak idején, de nem volt másom. Vitéz choreája úgy alakult a következő két hétben, ahogy a tankönyvekben meg van írva. Mindaz, amitől féltem, felbukkant, megállíthatatlanul, egymás után. A reszketés átterjedt a fejéről a lábaira, aztán a hátsó része kezdett imbolyogni járás közben. Fiatal gazdája többször is behozta, és én végigcsináltam a ceremóniát, miközben igyekeztem világossá tenni, hogy az ügy reménytelen. A fiú makacsul kitartott, s közben buzgón hordta az újságot, végezte egyéb munkáit, és elszántan fizetett, bár nem akartam a pénzét. Aztán egy délután becsöngetett: - Nem tudtam elhozni Vitézt - motyogta. - Már nem tud járni. Kijönne megnézni? Beültünk a kocsimba. Vasárnap délután három órára járt, és az utcák csendesek voltak. Bevezetett egy kockaköves udvarba, és kinyitotta az egyik ház ajtaját. Mikor beléptem, mellbe vágott a bűz. A vidéki állatorvosnak ritkán támad hányingere, de most éreztem, hogy felfordul a gyomrom. A nagyon kövér Mrs. Binks formátlan, koszos ruhában, szájában cigarettával, a konyhaasztalra tehénkedett. Elmerült egy képeslapban, amely egy kis tisztáson feküdt a mocskos edények halmai között, és a hajcsavarjai megbiccentek, mikor futtában felnézett ránk. Az ablak alatti díványon mély álomban elnyúlva, nyitott szájából sörszagot hortyogva aludt a férje. A mosogatót, amelyben további zsíros edények halmozódtak fel, undorító zöld lepedék borította. Újság, ruha s mindenféle felismerhetetlen szemét takarta a padlót, s mindezek felett egy rádió üvöltött teljes hangerővel. Az egyetlen tiszta dolog a kutya kosara volt a sarokban. Odamentem, és a kis állat fölé hajoltam. Vitéz tehetetlenül hevert, csont és bőr teste fékezhetetlenül rángatózott. Apatikusan nézett beesett szemeivel, amelyeket megint elfutott a genny. - Wes - mondtam -, meg kell engedned, hogy elaltassam. Nem felelt, s amikor magyarázni kezdtem, az üvöltő rádió elnyomta a hangomat. Felpillantottam az anyára. - Lehalkítaná, kérem, a rádiót? - kértem. Fejét a gyerek felé rántotta, s az odament a rádióhoz, és elfordította a gombot. A beálló csendben megint elmondtam neki: - Hidd el, ez az egyetlen, amit tehetünk. Nem hagyhatod így, apránként elpusztulni. Nem nézett rám. Teljes figyelmét kétségbeesetten a kutyára összpontosította. Aztán felemelte a kezét, és azt suttogta: - Rendben. Kisiettem a kocsihoz a Nembutalért. - Szavamat adom, hogy nem fog neki fájni - mondtam, miközben megtöltöttem a fecskendőt. És csakugyan, a kis jószág csak sóhajtott egyet, mielőtt mozdulatlanná vált volna. A végzetes rángatózás végre megszűnt. Zsebre vágtam a fecskendőt. - Vigyem el magammal, Wes? Riadtan nézett rám, de az anyja közbevágott. - 11 -
- Igen, vigye el. Én amúgy se szerettem, hogy ez a dög itten van. - Tovább olvasott. Gyorsan felemeltem a kis testet, és kimentem. Wes követett és nézte, ahogy kinyitom a csomagtartót, és gyengéden leteszem Vitézt a munkaköpenyemre. Mikor lecsuktam a csomagtartót, belenyomta öklét a szemébe, és egész teste reszketni kezdett. Átfogtam a vállát, ő meg egy pillanatra nekem támaszkodott, és felzokogott. Eltűnődtem, hogy vajon tudott-e valaha is így sírni - mint egy kisfiú, akinek van vigasztalója. De hamarosan elhúzódott, és elmaszatolta a könnyeit piszkos arcán. - Visszamégy a házba, Wes? - kérdeztem. Pislogott, aztán a régi kemény kifejezésével nézett rám. - Én oszt nem! - mondta, aztán megfordult és elment. Vissza se nézett. Figyeltem, ahogy átvág az utcán, átmászik egy falon, és elvonul a mezőkön át a folyó felé. Azóta is úgy érzem, hogy Wes abban a pillanatban ment vissza a régi életébe. Attól fogva nem végzett alkalmi munkát, nem csinált semmi hasznosat. Engem ugyan nem piszkált többé, de lassan komolyabb vétségekbe keveredett. Pajtákat gyújtott fel, lopásért hatóság elé került, s mire tizenhárom éves lett, már kocsikat lopott. Végül javítóintézetbe küldték, s aztán eltűnt a környékről. Senki sem tudta, hova ment, és a legtöbben elfelejtették. Az egyik, aki nem felejtette el, a rendőr őrmester volt. - Az a Wesley Binks gyerek - mondta nekem töprengően -, hát, ha van gazember, az az volt. Tudja, azt hiszem, nem törődött az egy fikarcnyit senki élőlénnyel egész életében. - Megértem az érzéseit, őrmester - feleltem -, de nincs egészen igaza. Volt egy élőlény... * Mennyire igaz, hogy a fiatalok életét nagyon befolyásolja, ha van olyan állatuk, akit szerethetnek, s akiről gondoskodhatnak. Ez a történet a szopornyica rémségeit is bemutatja, s ha látom azt a rengeteg embert, aki a rendelőnkbe jön, hogy a kölyökkutyáját beoltassa, hálás vagyok, hogy ma már módunk van ezt a szörnyű betegséget visszaszorítani.
A bekötött ujj Disznókat heréltem, Rory fogta le őket. Több almot kellett sorra vennem, siettem, és nem vettem észre az ír béres növekvő aggodalmát. Fiatal főnöke fogdosta el, s adta Rorynak a malacokat, aki hassal felfelé tartotta őket a combja közé szorítva, s a lábukat széthúzva, s ahogy én gyorsan belemetszettem a herezacskóba és kihúztam a heréket, pengém szinte érintette a slicce táján Rory nadrágjának durva anyagát. - Az istenért, vigyázzon, Mr. Herriot! - szakadt ki belőle végre. Felnéztem a munkámból: - Mi a baj, Rory? - Ügyeljen rá, mit csinál azzal a kurva késsel! Úgy hadonász vele a lábam közt, mint egy kurva indián! Utóbb még kárt tesz bennem. - Úgy ám, Mr. Herriot, vigyázzon - kiáltotta a fiatal farmer. - Ne Roryt messe meg a malac helyett. Az asszonya soha meg nem bocsátaná magának. Hangos nevetésben tört ki, az ír béres félszegen vigyorgott, én kuncogtam. Erre fizettem rá, mert a pillanatnyi figyelmetlenségtől a penge belemetszett a bal mutatóujjamba. A borotvaéles kés mély sebet ejtett, s egy pillanat alatt szinte a környéket is elöntötte a vérem. Bármily hosszasan orvosolgattam is magam a kocsi csomagtartójából, a vörös szivárgás csak nem hagyott alább, s mikor végre elindultam, az ujjamat olyan nagy és esetlen pólya fogta körül, amilyet még életemben nem láttam. Végül is egy nagy vattapárnát kellett felraknom, és rettentő hosszú, nyolc centi széles gézzel rögzítettem. Már sötétben jöttem el a farmról. Egy késő decemberi délután, öt óra körül, amikor már régen eltűnt a fény, és csillagok kezdtek feltünedezni a fagyos égen. Lassan vezettem, a roppant ujj felfele meredt a kormánykerékről, s mutatta az utat a két fényszóró között, mint egy jelzőtorony. Egy kilométerre voltam Darrowbytól, s a kisváros fényei már fel-felpislogtak a csupasz útszéli ágak között, mikor egy kocsi jött szembe, elhaladt mellettem, aztán fékcsikorgást hallottam, ahogy meg- 12 -
állt, majd visszafordult. Megint elhaladt mellettem, kihúzott az útpadkára, s megpillantottam egy eszeveszetten integető kart. Megálltam. Egy fiatalember ugrott ki a vezetőülésből, és felém rohant. Benyomta a fejét az ablakon. - Maga az állatorvos? - Lélekszakadva, rémülten beszélt. - Igen, én. - Hála istennek! Átutazóban vagyunk Manchester felé, és ott voltunk a rendelőjében... mondták, hogy errefelé jött... leírták a kocsiját. Kérem, segítsen! - Mi a baj? - A kutyánk... ott van a hátsó ülésen. Egy labda akadt meg a torkán. Attól... attól félek, hogy már vége van... Kiugrottam a kocsiból, és rohantam előre az úton, mielőtt még a mondatot befejezte volna. Nagy, fehér személykocsi volt, s a sötétben a hátsó ülésről az ablakon kirajzolódó apró fejek jajongó kórusa hallatszott. Feltéptem az ajtót, és a jajongás most már összefüggő szavakká állt össze: - Ó, Benny, Benny, Beenny...! Homályosan egy nagy kutyát láttam elnyúlva négy kisgyerek térdén. - Ó, apu, meghalt, meghalt! - Vegyük ki - lihegtem. A fiatal férfi a mellső lábakat húzta, én alányúltam a testnek, amely szörnyű ernyedtséggel csúszott, hullott a betonra. Tapogattam a szőrös testet. - Francot se látok. Segítsen odább húzni. A tehetetlen tömeget a fényszóró ragyogásába vonszoltuk, s most már mindent láttam. Hatalmas, gyönyörű skót juhász volt, élete virágában, a szája tátva, nyelve kilógott, szeme élettelenül meredt a semmibe. Nem lélegzett. A fiatal apa egy pillantást vetett rá, aztán két kezével a fejéhez kapott. - Ó istenem, ó istenem!... - A kocsiból hallottam a felesége halk zokogását és az éles kiáltásokat a hátsó ülésről. - Benny... Benny... Megmarkoltam a férfi vállát, és rákiáltottam: - Mi van azzal a labdával? - A torkán akadt... órák hosszat dugdostam le az ujjamat a száján, de nem tudtam megmozdítani. - A szavak motyogva törtek elő a lehajtott fej alól. Bedugtam a kezem a kutya szájába, és én is éreztem. Egy tömör gumigömb, alig nagyobb egy golflabdánál, úgy beszorult a torokba, mint a dugó, és teljesen elzárta a légcsövet. Lázasan kaparásztam a sima, nedves felületet, de nem volt rajta fogódzó. Mintegy három másodperc alatt rájöttem, hogy ezen az úton semmilyen emberi igyekezet nem képes kivenni a labdát. Gondolkodás nélkül visszahúztam a kezem, betoltam a két hüvelykujjam az alsó állkapocs vége alá, és nyomtam egyet. A labda kirepült, elpattogott a jeges úton, és bánatosan kigurult a füves padkára. Megérintettem a szem szaruhártya-felületét. Nem volt reflex. Térdre roskadtam a reménytelen sajnálkozás súlya alatt, hogy nem tehettem meg ugyanazt egy kicsivel korábban. Más hasznosat most már nem tehetek, mint hogy elviszem a tetemet a végső eltakarítás céljából a Skeldale House-ba. Nem hagyhatom, hogy a család egy döglött kutyával utazzon Manchesterig. De szinte égetett a gondolat, hogy bár tehettem volna igazán valamit, és ahogy végigsimogattam az élénk színű bundát, hatalmas, bekötözött ujjam úgy állt el a kezemtől, mint tehetetlenségem jelképe. Ahogy bambán néztem az ujjamat, s kéztövem egy bordaközön nyugodott, mintha alulról valami halvány remegést éreztem volna. Rekedt kiáltással felegyenesedtem. - Még ver a szíve! Még nem halt meg! Mindent bevetettem, ami csak rendelkezésemre állt. De ott, azon a sötét, elhagyatott vidéki úton nem sok állt rendelkezésemre. Nem volt nálam élénkítő injekció, sem oxigénpumpa, sem intratracheális cső. De három másodpercenként megnyomtam a mellkasát a régi módszer szerint, és imádkoztam, hogy lélegezzen, mert a szeme még mindig a semmibe meredt. Időnként kétségbeesetten belefújtam a szájába, vagy keresgéltem a bordák között azt a majdnem észrevehetetlen szívdo- 13 -
bogást.
Nem tudom, melyiket vettem észre előbb: a szemhéj apró rezzenését vagy a bordák kis emelkedését, amitől bejutott a jeges yorkshire-i levegő a tüdejébe. Talán mindkettő egyszerre jelentkezett, de attól a pillanattól fogva minden olyan volt, mint egy csodálatos álom. Elfeledkeztem az időről, csak ültem, miközben a lélegzés mélyebbé és ütemessé vált, s az állat lassan felfogta a környezetét, s mire igazán körülnézett és kísérletképpen megrezgette a farkát, hirtelen ráébredtem, hogy minden ízületemben elmerevedtem és szinte odafagytam a földhöz. Némi nehézséggel felálltam, és elképedve néztem, ahogy a skót juhász tántorogva lábra áll. A fiatal apa visszavezette a kocsi hátsó üléséhez, ahol örvendező kiáltások fogadták. A férfi szinte kába volt. Mialatt a kutya magához tért, egyre csak ezt motyogta: - Maga csak úgy kipöckölte a labdát... csak úgy kipöckölte. Miért nem jutott ez nekem eszembe?... S amikor búcsúzás előtt megint felém fordult, mintha még mindig sokkos állapotban lett volna. - Nem is... nem is tudom, hogy köszönjem meg - mondta rekedten. - Ez valóságos csoda. Egy pillanatra nekidőlt a kocsinak. - És mennyi a honorárium? Mivel tartozom? Megdörzsöltem az állam. Gyógyszert nem használtam. Az egyetlen költségem az idő volt. - Öt shilling - mondtam. - És soha többé ne engedje ilyen kis labdával játszani. Átadta a pénzt, kezet nyújtott, és elment. A felesége, aki nem szállt ki a kocsiból, távozóban integetett, de a legnagyobb jutalmam az a homályos kép volt, ahogy a hátsó ülésen a kis karok a kutya köré fonódtak és lázasan ölelgették. És azok az éjszakában lassan elhaló, hálás és örömteli kiáltások: - Benny... Benny... Benny! Az állatorvos gyakran eltűnődik, hogy egy páciens gyógyulásában mennyi az ő érdeme. Az állat talán kezelés nélkül is meggyógyult volna - megesik ez néha, s nehéz biztosat mondani. De ha az ember a legcsekélyebb kétség nélkül tudja, hogy akár különleges fogások nélkül is, visszahúzott egy állatot a pusztulás pereméről az élő, lélegző világba, az olyan elégtétel, ami megmarad, balzsamként körülölelve az állatorvosi munka kényelmetlenségeit és kudarcait, és mindent helyrehoz. Benny esetében azonban van valami valóságon túli. Egyetlen pillantás erejéig sem láttam azoknak a boldog gyerekeknek az arcát, sem az anyjukét, aki az első ülésen kuporgott. Homályos képem van az apjukról, de hát nagyobbrészt a kezébe temette az arcát. Nem ismerném fel, ha az utcán találkoznék vele. Még a kutya is, a fényszórók természetellenes fényében, homályos emlék. A családnak is hasonló emlékei lehettek, mert egy hét múlva kedves levelet kaptam az anyától. Mentegetőzött, hogy oly szégyentelenül félrehúzódott, megköszönte, hogy megmentettem szeretett kutyájuk életét - most már úgy ugrabugrál a gyerekekkel, mintha mi sem történt volna -, és befejezésül sajnálkozott, hogy még a nevemet sem kérdezte meg. Igen, furcsa kaland volt, és a család nemcsak a nevemet nem tudta, hanem fogadni mernék, hogy nem ismernének fel, ha újra találkoznánk. Ha visszagondolok az ügyre, tulajdonképpen csak egyetlen tényező emelkedik ki belőle félreérthetetlenül és hatásosan: az én nagy fehér kötésű ujjam, amely állandóan ott meszelt a helyszín felett, csaknem saját személyiséggel és jelentőséggel. Biztosra veszem, hogy a család is erre emlékezett a legjobban, mert az anya levele így kezdődött: - Kedves, bekötözött ujjú állatorvos úr... * Jó volt azt a levelet olvasni sok évvel ezelőtt, de még jobb volt egy másik hölgy tájékoztatását megkapni. Azt írta, hogy pontosan ebbe a helyzetbe került: a labda megakadt a kutyája torkán. Ő is hiába próbálta kivenni a labdát a szájon keresztül, de aztán, amikor már-már feladta a reményt, eszébe jutott a könyvbeli epizód, és felnyomta a labdát az állkapocs mögül. Megköszönte, hogy megmentettem a kutyája életét, s bennem felvillant a gondolat, hogy noha könyveimnek nem az elsődleges célja a felvilágosítás, talán másokon is hasonlóképpen segítettek.
- 14 -
Shep mániája Mr. Bailes kis háza nagyjából Highburn falu közepén állt, s hogy az ember bejusson az udvarba, vagy húsz métert kellett gyalogolnia másfél méteres falak között. Balra esett a szomszéd ház, jobbra a farm előkertje. Shep ebben a kertben leskelt majd egész nap. Hatalmas kutya volt, sokkal nagyobb az átlagos skót juhásznál. Mi több, szentül hiszem, hogy német juhász vér folyt benne, mert noha pompás fekete-fehér bundát hordott, volt valami gyanút keltő az izmos végtagokban és a nemes, barna árnyalatú, fejről felhegyesedő fülekben. Egészen más volt, mint azok a girhes kis állatok, amelyekkel mindennapos körútjaim során találkozni szoktam. Miközben a falak között ballagtam, eszem már a tehénistállóban járt, amely éppen csak idelátszott a farmudvar végéből. Mivelhogy Beiles egyik tehene, a Rose nevű, olyasfajta homályos emésztési zavarban szenvedett, ami megrontja az állatorvos álmát, mert oly nehéz diagnosztizálni. Az állat két nappal ezelőtt nyögni kezdett, elapadt a teje, s amikor tegnap megvizsgáltam, bizonytalanul mérlegeltem a különböző lehetőségeket. Talán drót? De a negyedik gyomor megfelelően öszszehúzódott, és elegendő kérődző hangot hallottam. Meg hát, kelletlenül ugyan, de evett egy kis szénát. Impaktálódott volna... Vagy részleges bélcsavarodás?... Kétségkívül hasi fájdalmak gyötörték, és a hőmérséklete a talányos 39 fokig emelkedett - ez bizony nagyon is drótra vallott. Persze eldönthettem volna a dolgot, ha felnyitom a tehenet, de Mr. Bailes régimódi ember volt, és nem tetszett neki a gondolat, hogy fejest ugrom a tehenébe, hacsak biztos nem vagyok a diagnózisomban. De nem voltam - ez tagadhatatlan tény. Félúton jártam a falak között, azzal a derűs reménnyel, hogy betegem állapota javult, mikor a semmiből rémisztő hang robbant bele a jobb fülembe. Shep volt az megint. A falat éppen elég magasra rakták ahhoz, hogy a kutya felugorjon és beleugasson az arra járók fülébe. Kedves mutatványa volt ez, és rám már régebben is lecsapott, de ilyen sikeresen, mint most, még soha. Másfele jártak a gondolataim, és a kutya tizedmásodpercre pontosan számította ki az ugrását, úgyhogy az ugatása a legmagasabb kerítésrésznél tört rám, s foga csak centiméterekre volt az arcomtól. Hangja illett a termetéhez: hatalmas melléből kitörő nagy bikabőgés zengett elő tátott állkapcsai közül. Magasra felszökkentem a levegőbe, s amikor dobogó szívvel és zúgó fejjel földet értem, átmeredtem a falon. De mint mindig, csak az elfelé vágtató szőrös testet láttam, amint eltűnik a ház sarka mögött. Ez volt az, amit nem értettem. Miért csinálja? Vad természetű állat, és rosszat forral ellenem, vagy jó viccnek tekinti az egészet? Soha nem kerültem elég közel hozzá, hogy ezt kiderítsem. Nem éppen derűs lelkiállapotban, rossz hírek ellen felvértezve érkeztem a tehénistállóba, és ott valóban rossz hírek vártak rám. Csak rá kellett néznem a farmer arcára, már tudtam, hogy a tehén állapota rosszabbodott. - Úgy gondolom szorulása van - motyogta Mr. Bailes borúsan. A fogamat csikorgattam. Az idősebb farmerek nemzedéke a gyomortáji betegségek egész skáláját „szorulásnak” minősítette. - Szóval, az olaj nem segített? - Egyáltalán nem, csak kis kemény bogyókat potyogtat. Amondó vagyok, hogy ez mán igazi szorulás. - Rendben, Mr. Bailes - mondtam fanyar mosollyal. - Valami erősebbel kell próbálkoznunk. Behoztam a kocsiból a gyomormosó készletet, amelyet annyira szerettem, s amely oly sajnálatosan eltűnt az életemből. A hosszú gumi gyomorcső, a fa szájpecek, amelyet bőrszíjakkal kellett a szarvak mögé erősíteni. Miközben a tehénbe pumpáltam a formalinnal és konyhasóval dúsított majd' tíz liter vizet, úgy éreztem magam, mint Napóleon, mikor harcba küldi a gárdát Waterloonál. Ha ez nem segít, akkor semmi sem segít. Másnap reggel éppen a falu egyetlen utcáján vezettem, amikor megpillantottam a boltból kilépő Mrs. Bailest. Kiálltam az út szélére, és kidugtam a fejem az ablakon. - Hogy van Rose, Mrs. Bailes? Letette kosarát a földre, és komoran rám nézett. - 15 -
- Nem jól, Mr. Herriot. Az uram aszongya, egyre rosszabbul van. Ha beszélni akar vele, mennyen át azon a réten. Ott javítja annak a kis csűrnek az ajtaját. Hirtelenjében nagyon nyomorultul éreztem magam, miközben a mezőre nyíló kapuhoz vezettem. Kint hagytam a kocsit az úton, és felemeltem a reteszt. - A francba! A francba! A francba! - motyogtam, ahogy átvágtam a zöld mezőn. Kísértett a rossz érzés, hogy odaát egy kis tragédia van kibontakozóban. Ha az állat elpusztul, az rettenetes csapás egy tíz tehenet és néhány disznót tartó kis farmernak. Kell, hogy segíteni tudjak valamiképpen, és leverő érzés, hogy nem jutok semmire. És - mindezek ellenére - békesség öntötte el a lelkemet. A nagy mező másik végén láttam a pajtát, s menet közben a magas fű súrolta a térdemet. A rét megérett a kaszálásra, s hirtelen rádöbbentem, hogy nyár derekán járunk, melegen süt a nap, és minden lépésemre körém emelkedik a lóhere és a meleg fű illata a kristálytiszta levegőben. Valahol a közelben egy táblán teliben virágzott a salátabab, s ahogy az egzotikus illat felém sodródott, félig behunyt szemmel szívtam be, mintha a csodálatos keverék alkotóelemeit akarnám megkülönböztetni. És a csend - az volt csak léleksimogató. Meg az érzés, hogy egyedül vagyok. Kábán körülnéztem a napfényben alvó üres zöld végtelenen. Semmi sem mozdult, egyetlen hang sem hallatszott. Aztán teljesen váratlanul a lábam előtt hihetetlen hangerővel felrobbant a föld. Egy szörnyű pillanatig eltakarta a kék eget egy hatalmas szőrös test, és egy vörös száj „vau”-t hörgött az arcomba. Csaknem sikítva hátratántorodtam, s riadtan kimeredő szemmel néztem, amint Shep teljes sebességgel eltűnik a kapu irányában. A mező legközepén, a mély növényzetben rejtőzve addig várt, míg a szembogaramat is láthatta, és csak akkor támadt rám. Hogy véletlenül került-e oda, vagy megpillantott, mikor megérkeztem, és lesben állt, azt sohasem fogom megtudni, de a maga szempontjából az eredmény nagyon is kielégítő volt, mert még soha életemben nem ijedtem meg ennyire. Olyan életet élek, amely tele van félelemmel és riadalommal, de az üres tájból bömbölve felemelkedő nagy kutya felülmúlhatatlan volt. Hallottam olyan esetekről, amikor a hirtelen rémület és stressz a belek akaratlan kiürítését okozta, és nincsen semmi kétségem afelől, hogy ez alkalommal jártam a legközelebb e keserves baleset lehetőségéhez. Még akkor is remegtem, mikor a csűrhöz értem, és alig tudtam kinyögni pár szót, mikor Mr. Bailes az úton átvágva a farmhoz vezetett. Betegem látványa még tetézte is a bajt. A hús leolvadt róla, és beesett szemmel, közönyösen meredt a falra. A baljós nyögés hangosabbá vált. Úgy döntöttem, hogy még egyszer megpróbálkozom a gyomormosással. Ez volt még mindig a leghatásosabb a fegyvertáramban, de ez alkalommal egy kiló melaszt is hozzátettem a keverékhez. Csaknem minden farmer tartott egy hordóval a tehénistállójában, csak oda kellett mennem a sarokba, és kinyitnom a csapot. Csak másnap délután jutottam újra Highburnbe. Kinn hagytam a kocsit a farm előtt, s már elindultam a két fal között, mikor az út túloldalán, a legelőn megpillantottam egy tehenet. A tehén Rose volt, a tegnapi rét melletti mezőn. Nem tévedhettem - a szép sötétvörös jószág bal oldalán sajátos, futball-labdaszerű fehér folt díszelgett. Kinyitottam a kaput, s a gondjaim pillanatokon belül elpárologtak. Káprázatosan, csodával határos módon magához tért, sőt teljesen egészséges állatnak látszott! Odamentem hozzá, és megvakartam a farka tövét. Jámbor jószág volt, csak hátranézett rám fűevés közben, s a szeme már nem süppedt be, hanem telten csillogott. Ahogy átfutott rajtam a megkönnyebbülés hulláma, láttam, hogy a szomszédos föld felől Mr. Bailes mászik át a falon. Alighanem még mindig a pajta ajtaját javítgatta. Miközben közeledett, hirtelen részvét fogott el. Vigyáznom kell, hogy ne mutatkozzam diadalmasnak - végtére is szegény fickó nagyon aggódott. Nem, helytelen volna túlontúl hetykélkedni. - Békességes jó reggelt, Mr. Bailes - mondtam széles jókedvvel. - Rose nagyon jól néz ki ma, ugye? A farmer levette a sapkáját, és megtörölte a homlokát. - Hát igen, egészen más tehén lett mára. - Nem hiszem, hogy tovább kell kezelni - mondtam. Haboztam. Egy kis célzás nem árthat. De jó, hogy tegnap még egyszer kimostam a gyomrát! - 16 -
- Az a pumpálás? - Mr. Bailes felhúzta a szemöldökét. - Annak oszt semmi köze ehhez. - Hogy... hogy érti ezt? Hát attól gyógyult meg. - Dehogy attul, fiatalember, dehogy attul. Jim Oakley gyógyította meg. - Jim... mi a csuda? - Egen, Jim átgyütt tegnap este. Esténkint gyakran be szokott nézni. Csak egy pillantást vetett a tehénre, és megmondta, mit köll csinálni. Én mondom magának, olyan vót, mint akinek mingyár vége - az a pumpálás nem használt semmit. Jim aszonta, futtassam meg rendesen a mezőn. - Micsoda? - Igen, aszonta. Látott már ilyen teheneket, és egy jó nagy futás mindig meggyógyította őket. Így hát kihoztuk Rose-t ide, és azt tettük, amit mondott, és biz' isten, attul rendbe gyütt. Mingyár jobban nézett ki. Kihúztam magam. - És kicsoda az a Jim Oakley? - kérdeztem jegesen. - Hát ki vóna, a postás. - A postás? - Egen, de néhány esztendeje tartott pár állatot. Jim nagyon ért a jószághoz. - Biztosan, de én mondom magának, Mr. Bailes... A farmer felemelte a kezét: - Nem köll errül többet beszélni, fiatalember. Jim meggyógyította, ez az igazság. Bár látta vóna, ahogy hajkurássza körbe-körbe. Olyan idős, mint én, de biz' isten nagyot rohangászott. Ez a Jim, ez fenemódra tud futni. - Felkuncogott az emléktől. Ebből elegem volt. A farmer dicsőítő beszéde alatt szórakozottan vakargattam a tehén farkát, és bepiszkoltam a kezem. Összeszedve méltóságom maradékát, odabiccentettem Mr. Bailes-nek. - Hát mennem kell. Megengedi, hogy bemenjek a házba kezet mosni? - Csak tessék! - felelte. - Az asszony ad majd meleg vizet. Nagyon hosszú időnek tetszett, míg elértem a fal végéig, s amikor éppen jobbra akartam fordulni a farm konyhájának ajtaja felé, balról hirtelen lánc csörrent, aztán egy bömbölő lény vetődött rám, hatalmasat vakkantott a képembe, s már el is tűnt. Ezúttal úgy éreztem, elállt a szívverésem. Legyőzött állapotomban képtelen voltam Shepet elviselni. Teljesen elfeledtem, hogy Mrs. Bailes olykor kikötötte a kutyaházhoz, hívatlan vendégek elriasztására. Félig a falnak roskadtam, fülemben zúgott a vér, és tompán néztem a macskaköveken kanyargó hosszú láncot. Nem kedvelem azokat, akiket egy állat feldühíthet, de bennem is megpattant valami. Összefüggéstelen ordítozásban kitört belőlem minden keservem, megragadtam a láncot, és eszeveszetten húzni kezdtem. Kínzóm, a kutya, ott benn van a kutyaólban. Tudom, hogy hol lehet elkapni, és ezúttal elintézem vele az ügyet. A kutyaól vagy három méterre volt tőlem, s először nem láttam semmit. A lánc végén csak a holt súly volt. Aztán, ahogy könyörtelenül húztam, előtűnt egy orr, aztán egy fej, aztán a nyakörvén ernyedten lógó nagy állat. Nem mutatott semmi hajlandóságot, hogy felkeljen és üdvözöljön, de én nem kegyelmeztem, és centiméterenként végighúztam a kövön, míg a lábaim előtt nem feküdt. A dühtől magamon kívül leguggoltam, megráztam öklöm az orra alatt, és pár centiméterről a képébe ordítottam. - Te ronda dög! Ha még egyszer megcsinálod, szétverem azt a kurva fejedet! Hallod, tisztára szétverem azt a kurva fejedet! Shep riadtan forgatta a szemét, és farka bocsánatkérően verdesett a lába között. Én tovább üvöltöttem vele, erre hízelgő vigyorral felhúzta ínyét a felső fogsorán, majd végül a hátára hengeredett, s mozdulatlanul, félig behunyt szemmel feküdt. Most már tudtam. Barátságos állat. Az a sok vad támadás csak játék. Kezdtem lecsillapodni, de azért azt akartam, hogy megtanulja a leckéjét. - Rendben van, barátom - suttogtam fenyegetően. - Ne felejtsd, amit mondtam. - Elengedtem a láncot, és egy utolsót kiáltottam: - Mars vissza! Shep, csaknem térden, erősen behúzott farokkal visszarohant az óljába, én meg elindultam a ház felé, hogy kezet mossak. - 17 -
Meglepődtem, mikor vagy egy hónappal később megint kihívtak Mr. Bailes egyik tehenéhez. Úgy éreztem, hogy a Rose-zal elért eredményeim után Jim Oakley szolgálatait fogja igénybe venni baj esetén. De nem, hangja a telefonban éppoly udvarias és barátságos volt, mint mindig, semmivel sem érzékeltette, hogy elvesztettem volna a bizalmát. Különös... Az úton hagytam a kocsit, és gyanakvóan benéztem az előkertbe, mielőtt a két fal között elindultam volna. A halk fémcsilingelés elárulta, hogy Shep ott lapít az óljában. Lelassítottam a lépteimet: engem ugyan még egyszer nem fog meglepni. Az ösvény végén megtorpantam, s vártam, de csak egy orrhegyet láttam, amely csendesen eltűnt, míg ott álltam. Kitörésemet tehát megértette a nagy kutya - tudta, hogy nem tűröm tovább a hülyéskedését. És mégsem éreztem jól magam, mikor a vizsgálat után továbbmentem. Az állat feletti győzelem üres győzelem, s az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy megfosztottam legfőbb örömétől. Végül is, minden élőlénynek joga van valamiféle szórakozásra, s noha Shep bolondériája olykor szívrohamot is okozhat, mégiscsak az övé, lényének része. Nyugtalanító volt az a gondolat, hogy valamit kiszakítottam az életéből. Nem voltam rá büszke. Így azután, mikor később a nyár folyamán átautóztam Highburnön, várakozva megálltam Bailesék farmja előtt. A falu utcája fehéren és porosan szunyókált a délutáni napfényben. A mindent beborító csöndben semmi sem mozdult - kivéve egy apró termetű embert, aki a falak közti bejárat felé ballagott. Kövér volt és nagyon sötét bőrű - üstfoltozó a falun kívül álló táborból -, és egy halom lábast és fazekat cipelt. Őrhelyemről beláthattam a kerítésrácsok között az előkertbe, ahol Shep hangtalanul lopakodva elfoglalta helyét a kőfal mögött. Lenyűgözve figyeltem, ahogy az ember kényelmesen befordul a bejárón, és a kutya követi a fal felett haladó test nélküli fejet. Ahogy vártam is, félúton történt. A tökéletesen időzített ugrás, a pillanatnyi megtorpanás az ív csúcsán, aztán a roppant „vau”, bele a gyanútlan fülébe. Úgy hatott, ahogy szokott. Egy pillanatra csapkodó karokat és röpködő edényeket láttam, majd hosszabb fémes csattogás hallatszott, és a kis ember úgy bukkant elő, mint egy rakéta, jobbra fordult, és tőlem elfelé elvágtatott az utcán. Csaknem gömbölyű testfelépítését figyelembe véve bámulatos sebességet hozott ki magából, kurta lába úgy járt, mint a dugattyú, s meg sem állt, míg el nem tűnt a boltban a falu túlsó végén. Nem tudom, miért ment be oda, mert ott bizony gyömbérszörpnél hatásosabb szíverősítőt nem talált. Shep szemlátomást igen elégedetten visszaballagott, és elnyúlt egy hűvös folton a fűben, az almafa árnyékában, fejét a mancsára ejtette, és kényelmesen várt következő áldozatára. Magamban mosolyogtam, mikor felengedtem a kuplungot és elindultam. Megállok a boltnál, és megmondom a kis embernek: nyugodtan összeszedheti a lábosait, nem fogják darabokra szaggatni. De a legerősebb érzés a megkönnyebbülés volt, hogy nem fosztottam meg a nagy kutyát életkedvétől. Shep még mindig megtalálta a szórakozását. * A kutyák szeretnek játszani, vagy keresnek maguknak valamilyen mulatságot, s ezért úgy érzem, hogy az embereknek tulajdonképpen két kutyát kellene tartaniok, akkor azok nem éreznék magukat magányosnak. Ez azonban gyakran kényelmetlen vagy lehetetlen, így hát minél többet tud játszani a gazda a kutyájával, annál jobb. Meglepően sok mindent lehet csinálni - kötélhúzást, apportírozást, még bújócskát is. Néha persze a kutya megtalálja a maga mulatságát - mint Shep is.
Mick Utálatos, nedves este volt, már kilenc órára járt, és én még mindig dolgoztam. Szorosabban markoltam a kormányt, és fáradt izmaim ösztökélésére halk nyögéssel más testhelyzetbe csúsztam az ülésen. Miért választottam ezt a szakmát? Kereshettem volna könnyebbet - például a szénbányászatot vagy fadöntést. Már három órával korábban is kezdtem sajnálni magamat, mikor áthaladtam Darrowby piacterén, útban egy elletéshez. A boltok zárva voltak, és a téliesen permetező eső nyu- 18 -
galmat érzékeltetett, elvégzett munkát, kandallótüzet, könyvet, szállongó dohányfüstöt. Mindez az enyém lehetett volna, s ráadásul még Helen is, az egyszobás lakásunkban. Azt hiszem, a tőr akkor döfött igazán mélyre, amikor megláttam a kocsirakomány fiatalt, indulóban a „Hajcsár” elől: három lányt és három fiatal fickót, amint kiöltözve, nevetgélve nyilvánvalóan valami táncmulatságra vagy összejövetelre indultak. Mindenkire kényelem várt és jó mulatság, mindenkire, kivéve Herriotot, aki a hideg, nedves hegyek és elkerülhetetlen kemény munka felé csörömpöl. És az eset sem volt éppen lélekvidító. Egy girhes kis üsző feküdt az oldalán egy összetákolt, nyitott elejű fészerben, amelyet elborítottak a régi konzervdobozok, féltéglák és más limlom - azt sem láttam, miben botlom el, mert az egyedüli világítást egy rozsdás petróleumlámpa szolgáltatta, amelynek lángja pislogott és imbolygott a szélben. Két órát töltöttem abban a fészerben, centiméterenként húzva elő a borjút. Nem farfekvés volt, csak megszorult a borjú, de az üsző egyszer sem állt lábra, s én az egész időt a földön, téglák és konzervdobozok között hengergőzve töltöttem, csak néha álltam fel, hogy odadideregjek a vizesvödörhöz, miközben az eső jegesen csapkodta mellem és hátam összehúzódó húsát. És most hazafelé tartottam, merevre fagyott arccal, a bőröm perzselt a ruhám alatt, s úgy éreztem magam, mintha néhány erős ember a fejem búbjától a talpamig lelkesen rugdosott volna majdnem egész este. Csaknem belefulladtam az önsajnálatba, mikor befordultam Coptonba, ebbe az aprócska faluba. A nyár meleg napjaiban idilli hely volt, mindig Perthshire egyik szögletére emlékeztetett: egyeden utcája átölelte a zöld hegyoldal alsó lejtőit, és a fák sötét hulláma magasra felnyúlt a hangás fennsíkokig. De ma éjjel halott és fekete volt, az eső átcsapott a reflektorok előtt, neki a szorosan bezárt házaknak; csak a falu legközepén látszott valami halvány sugár, ahol a falusi ivó fénye lágyan a patakzó úttestre esett. Megállítottam a kocsit a „Róka és Agarak” imbolygó cégére alatt, és hirtelen elhatározással benyitottam. Jól fog esni egy kis sör. Kellemes meleg csapott meg, mikor beléptem az ivóba. Pult nem volt, csak magas hátú padok és tölgyfa asztalok álltak a meszelt falak mentén a látnivalóan farmerkonyhából átalakított helyiségben. Az egyik végén tűz ropogott egy régi fekete tűzhelyben, s felette a falióra túltiktakolta a beszéd moraját. Nem volt olyan eleven, mint a modern helyek, de békés volt. - Szóval, Mr. Herriot, munkából jön - mondta a szomszédom, mikor leereszkedtem a padra. - Igen, Ted, honnan tudja? Az ember ránézett a piszkos esőköpenyemre és a gumicsizmámra, amelyet rest voltam levenni a farmon. - Hát ez nem az ünneplőruhája, az orra hegyén vér van, a fülén meg tehénszar. Ted Dobsonnak, a harmincas éveiben járó tagbaszakadt tehenésznek hirtelen kivillant fehér foga a széles vigyorban. Én is mosolyogtam, és zsebkendőmbe törülköztem. - Nem vicces, hogy az ember olyankor mindig meg akarja vakarni az orrát? Körülnéztem a szobában. Egy tucat ember iszogatott söröskorsókból, néhányan dominóztak. Mindnyájan béresek voltak, velük szoktam találkozni, mikor a hajnal előtti sötétben kihívtak az ágyamból: akkor görnyedt, formátlan, ócska nagykabátba burkolt alakok voltak, bicikliztek ki a farmra, fejüket lesunyva esőben, szélben, tudomásul véve kemény életük tényeit. Olyankor gyakran eszembe jutott, hogy velem ilyen csak néha esik meg, ők azonban minden reggel ezt csinálják. És heti harminc shillingért csinálják: ahogy itt elnéztem őket, némi szégyen fogott el. Mr Waters, a kocsmáros, akinek neve olykor ugratásra csábított, megtöltötte a poharamat, magasra tartva kancsóját, hogy létrehozza a kívánatos habot. - Tessék, Mr. Herriot, ez annyi, mint hat penny. Ócsón számítom. Minden csepp sört abban a kancsóban hozott fel a pincében álló fahordókból. Forgalmas intézménynél ez nagyon célszerűtlen lett volna, de a „Róka és Agarak” ritkán telt meg zsúfolásig, és Mr. Waters kocsmárosként nem gazdagodhatott meg. De a szobával szomszédos kis istállóban négy tehenet tartott, ötven tyúk kapirgált a hosszú hátsó kertjében, és minden évben felnevelt néhány alom malacot a két kocájától. - Köszönöm, Mr. Waters. Jót húztam a pohárból. A hideg ellenére is megizzadtam, és kiszáradt torkom lelkesen fogadta a dús, ízes barna sört. Jártam már itt néhányszor, és minden arc ismerős volt. Kiváltképp Albert - 19 -
Close-é, a nyugalomba vonult öreg juhászé, aki ugyanazon a helyen ült minden este, egy pad végében, egész közel a tűzhöz. Úgy ült, mint mindig, keze és álla a hosszú kampósboton nyugodott, amelyet egész munkás életében használt, a szeme üresen előremeredt. Félig a pad, félig az asztal alatt elnyúlva feküdt a kutyája, Mick; maga is öreg és nyugalomba vonult, mint a gazdája. Az állat nyilvánvalóan élénken álmodott; mancsa-görcsösen kaparászott a levegőben, ajka és füle rángatózott, majd elfojtott vakkantás tört ki belőle. Ted Dobson oldalba bökött, és felnevetett. - No hiszen, az öreg Mick még most is birkát terel. Bólintottam. Nem sok kétség férhetett hozzá, hogy a kutya álmában fénykorát éli át újra, lekuporodik és felpattan, széles ívben körülrohanja a legelő szélét gazdája füttyszavára. És Albert? Mi bujkál azok mögött az üres szemek mögött? Elképzeltem fiatalságában, ahogy járja a szeles fennsíkokat, megy végtelen mérföldeket haraszton, sziklán, patakon át, belenyomva azt a kampósbotot a földbe minden lépésnél. A Völgység juhászainál egészségesebb embereket bajos lett volna találni, a szabadban éltek minden időben, s esőben, hóesésben csak egy zsákot dobtak a vállukra. És most itt ült Albert, megtört, köszvényes öregemberként, és közönyösen meredt előre ócska tweedsapkájának foszlott ellenzője alól. Észrevettem, hogy éppen kiürítette a poharát, és odamentem hozzá a szoba másik végéből. - Jó estét, Mr. Close - mondtam. Tölcsért formált fülénél a kezéből, és felpislantott rám. - Mi? Megemeltem a hangom. - Hogy van, Mr. Close? - kiáltottam. - Nem panaszkodhatok, fiatalember - motyogta. - Nem panaszkodhatok. - Kérhetek magának valamit inni? - Igen, köszönöm. - Remegő ujját a pohárra irányította. - Önthet egy kortyocskát ebbe, la. Tudtam, hogy a kortyocska fél litert jelent, és intettem a kocsmárosnak, aki gyakorlottan megdöntötte a kancsóját. Az öreg juhász felemelte az újratöltött poharat, és felnézett rám. - Egészségire - dörmögte. - Minden jót - mondtam, és már visszamentem volna a helyemre, mikor az öreg kutya felült. Kiabáló beszélgetésem a gazdájával álmából ébreszthette fel, mert álmosan nyújtózkodott, néhányszor megrázta a fejét és körülnézett. Amikor megfordult és rám nézett, hirtelen megdöbbentem. A szeme szörnyű volt. Voltaképpen alig láttam, ahogy fájdalmasan felém pillogott a gennyáztatta szempillák függönye mögül. Csúf váladékpatakocskák sötétlettek kétoldalt az orra fehér szőrén. Feléje nyújtottam a kezem, és a kutya kurtán megcsóválta a farkát, mielőtt becsukta és végképp csukva tartotta volna a szemét. Úgy látszott, így jobban érzi magát. Albert vállára tettem a kezem. - Mr. Close, mióta ilyen a kutya? - He? Fokoztam a hangerőt. - Mick szeme! Nagyon csúnya. - Hát igen. - Az öreg megértése jeléül bólogatott. - Ekkicsit megfázott. Mindig hajlamos vót rá, kölyökkora uta. - Ez nem puszta megfázás, a szemhéja beteg. - Mi? Mély lélegzetet vettem, és teljes hangerővel kiabáltam. - Befordult a szemhéja. Ez komoly dolog. Az öregember megint bólintott. - Igen, sokat fekszik fejjel az ajtó tövinél. Ott igen huzatos. - Nem, Mr. Close! - bömböltem. - Annak semmi köze hozzá! Ennek a betegségnek entropion a neve, és csak operációval lehet gyógyítani. - Úgy, úgy, fiatalember. - Kortyintott egyet a söréből. - Csak ekkis megfázás. Mán kölyökkorában is hajlamos vót... - 20 -
Fáradtan hátat fordítottam, és visszamentem a helyemre. Ted Dobson kérdően nézett rám. - Miről vót szó? - Randa dolog ez, Ted. Entropionnak azt nevezzük, mikor a szemhéj befele fordul, és a szempillák dörzsölik a szemgolyót. Nagyon sok fájdalmat okoz, néha fekélyesedést, még vakságot is. Még enyhe esetben is fene kényelmetlen a kutyának. - Értem - mondta Ted tűnődve. - Észrevettem, hogy már régóta koszos a Mick szeme, de mostanság még tovább romlott. - Igen, néha így történik, de néha vele születik. Gondolom, Micknek mindig megvolt valamennyire, de most hirtelen ilyen szörnyűséggé fejlődött. Megint az asztal alatt türelmesen ülő, még mindig csukott szemű öreg kutya felé fordultam. - Szenved tűle? Vállat vontam. - Hiszen tudja, milyen az, ha egy porszem belekerül a szemébe vagy csak egyeden szempilla is befelé fordul. Egészen biztosan nagyon nyomorultul érzi magát. - Szegény öreg. Nem tuttam, hogy ilyen baja van. - Szívott egyet a cigarettáján. - És operációval meg lehet gyógyítani? - Igen, Ted. Ez az egyik legörvendetesebb munka az állatorvosi praxisban. Mikor befejezem, mindig úgy érzem, valami jót tettem azzal a kutyával. - Azt mán meghiszem. Jó érzés lehet. De gondulom, drága mulaccság. Fanyarul elmosolyodtam. - Attól függ, honnan nézi. Aprólékos munka, időbe kerül. Többnyire egy fontot kérünk érte. Egy embersebész nevetne ekkora összegen, de az öreg Albertnek még ez is sok lett volna. Néhány pillanatig mind a ketten hallgattunk, s néztük a szoba túlsó végében az öregembert, a kopott kabátját, a töredezett bakancsra boruló rojtos nadrágszárat. Egy font kétheti öregségi nyugdíj. Egy vagyon. Ted hirtelen felállt. - Akárhogyan is, valakinek meg köll mondani neki. Majd én megmagyarázom. Átvágott a szobán. - Iszol még egyet, Albert? Az öreg juhász szórakozottan felpillantott rá, aztán a megint üres poharára mutatott. - Igen, önthetsz még egy kortyocskát ebbe, la, Ted. A tehenész intett Mr. Watersnek, aztán lehajolt. - Megértetted, amit Mr. Herriot mondott, Albert? - Meg hát... Micknek kicsit megfázott a szeme. - Nem azt mondta. Nem arrul van szó! Ez en... en... valami más. - Mindig megfázik a szeme - motyogta Albert, poharába süllyesztve az orrát. Ted üvöltött tehetetlenségében. - Te lüke vénember! Ügyejj arra, amit mondok. Meg köll gyógyítani és... De az öregember már messze járt. - Mán kölyökkorában hajlama vót néki... mindég... Bár Mick elvonta figyelmemet akkor a magam bajáról, azoknak a szemeknek az emléke még napokig kísértett. Alig vártam, hogy kezelhessem őket. Tudtam, hogy egyórai munkával átvinném a kutyát egy olyan világba, amelyet talán már évek óta nem élvezett, s minden ösztönöm azt súgta, hogy siessek vissza Coptonba, hajítsam a kutyát a kocsiba, és hozzam vissza Darrowbyba az operációra. Nem izgatott a pénz, de ilyen módon mégsem lehet egy praxist fenntartani. Rendszeresen láttam sánta kutyákat a farmokon, aszott macskákat az utcán, és oly jó lett volna mindegyiküket kézbe kapni és tudásom szerint kezelni. Mi több, próbálkoztam is vele, de nem sokra jutottam. Ted Dobson szabadított meg a kínlódásomtól. Egy este bejött a városba a testvérét meglátogatni, s ott találtam a rendelő ajtajában kerékpárjára támaszkodva, vidám, tisztára csutakolt arca úgy világított, hogy szinte beragyogta az utcát. Egyenesen a tárgyra tért. - Megcsinálná azt az operációt Micken, Mr. Herriot? - Igen, persze... de hát a... - 21 -
- Az rendben lesz. A fiúk a „Róka és Agarak”-ban tesznek rula. Kiszeggyük a klubpénztárbul. - A klubpénztárból? - Igen, minden héten félreteszünk egy kicsit egy nyári kirándulásra. Egy tengerparti útra vagy ilyesfélére. - Hát ez nagyon kedves magától, Ted, de biztos benne? Nem veszi senki rossz néven? Tedd nevetett. - Aj, semmi az, nem hiányzik az az egy font. Úgyis túl sokat iszunk azokon a mulaccságokon. - Szünetet tartott. - A fiúk mind azt akarják, hogy megcsinálja - mán kurvára az idegeinkre megy, ahogy nézzük azt az öreg kutyát, mióta maga elmagyarázta. - Hát ez nagyszerű - mondtam. - Hogy hozza be? - A gazdám odaaggya a furgonnyát. Szerda este jó lesz? - Kitűnő. Néztem, ahogy elkerekezik, aztán visszafordultam a folyosón. Mai szemmel nézve úgy tetszhet, hogy túl nagy hűhót csaptunk egy font miatt, de akkoriban az igen számottevő összeget jelentett, s ezt valamennyire érzékeltetheti az a tény, hogy állatorvosként a kezdő fizetésem heti négy font volt. Szerda estére kiderült, hogy Mick operációja valamiféle gálaünnepséggé vált. A kis furgont dugig megtöltötték a „Róka és Agarak” törzsvendégei, mások pedig, kerékpárjukon gördültek elő. Az öreg kutya félve sompolygott végig a folyosón a műtőhöz, orrlyuka meg-megrándult az éter és fertőtlenítő ismeretlen szagától. Mögötte vonult a béresek zajos tömege, nehéz bakancsuk csattogott a padlóburkoló lapokon. Trisztán, aki az altatást végezte, felemelte a kutyát az asztalra, én meg végigfuttattam tekintetem a sóvár várakozással rám meredő arcok szokatlan látványán. Általában nem szeretem, ha laikusok végignézik az operációt, de minthogy ezek az emberek vállalták fel az ügyet, joguk volt ott maradni. A lámpafényben most néztem meg először jól Micket. Csinos, rajzos bundájú állat volt, leszámítva a szörnyű szemét. Miközben az asztalon ült, résnyire kinyitotta, és rám lesett egy fájdalmas pillanatig, aztán megint lehunyta a vakító lámpafényben. Úgy éreztem, így tölti az egész életét: néha óvatosan és röviden ráhunyorog a környezetére. Az intravénás barbiturátinjekció olyan volt, mintha szívességet tettem volna neki: megszabadítottam egy időre a gyötrelmétől. Mikor öntudatlanul az oldalán feküdt, elvégezhettem első vizsgálatomat. Szétnyitottam a szemhéjakat, s meghökkentem az összefonódott szempilláktól, amelyek úsztak a könnyben és a váladékban; régóta tartó szaruhártya-gyulladást állapítottam meg, de óriási megkönnyebbülésemre úgy találtam, hogy a szaruhártya nem fekélyesedett el. - Tudják - mondtam -, ez most nagyon ronda, de nem hiszem, hogy maradandó károsodást okozott volna. A béresek nem törtek ki ugyan éljenzésben, de nagyon örvendeztek. A karneváli légkört fokozta csevegésük és nevetésük, s amikor beirányoztam a szikémet, eszembe villant, hogy soha még ilyen zajos környezetben nem operáltam. Csaknem gyerekes örömmel tettem meg az első metszést: annyira vártam már ezt a pillanatot. A bal szemen kezdtem: a szemhéj szélével párhuzamosan egész hosszában végigvágtam, aztán félkört kanyarítottam a késsel, hogy a szem feletti szövetből egy centit belefoglaljak. Csipesszel megfogtam a bőrt és lehúztam, s amikor a vérző seb széleit varratokkal összehúztam, roppant elégtétellel figyeltem, hogyan emelkednek a szempillák messze fel a szaruhártya felületéről, amelyet talán éveken át irritáltak. Az alsó szemöldökről kevesebb bőrt vágtam le - onnan sohasem kell levenni olyan sokat -, aztán nekiláttam a jobb szemnek. Derűsen metszegettem, mikor ráébredtem arra, hogy a zaj elült; hallatszott némi motyogás, de a csevely és a nevetés megszűnt. Felnéztem, és megpillantottam a nagy Ken Appletont, a Laurel Grove-i kocsist; persze hogy rajta akadt meg a szemem, mert százkilencven centi volt, s olyan termetű, mint a kezére adott igáslovak. - A szentyit, de meleg van itten - suttogta, s láttam, hogy komolyan beszél, mert csurgott arcán a verejték. Elmerültem a munkámban, másképp észrevettem volna, hogy nemcsak izzad, hanem holtsá- 22 -
padt is. Éppen lehúztam a bőrt a szemhéjáról, mikor Trisztán ordítását hallottam: - Kapják el! Barátai, akik körbefogták a nagy embert, megtámasztották, s ő lassan lecsúszott a földre, s ott is maradt, békés álomban, míg az utolsó öltésen is túl nem jutottam. Aztán, mikor Trisztánnal ketten rendet csináltunk és elraktuk a műszereket, feleszmélt, és társai talpra segítették. Most, hogy a metszések befejeződtek, visszatért az élet a társaságba, és Kennek állnia kellett egy kis ugratást, pedig nem csak az ő arca vált holtsápadttá. - Azt hiszem, jót tenne egy korty whisky, Ken - mondta Trisztán. Kiment a szobából, és visszatért egy üveggel, amelyet jellegzetes vendégszeretettel szétosztott a társaságban. Mérőedények, csőrös poharak, kémcsövek léptek szolgálatba, s hamarosan zsibongó tömeg fogta körül az alvó kutyát. Mikor a furgon végre elpöfögött az éjszakába, még hallottam egy darabig a dalolást a zsúfolt tehertérből. Tíz nap múlva visszahozták Micket, hogy kiszedjem a varratokat. A sebek szépen gyógyultak, de a szaruhártya-gyulladás nem múlt el, s az öreg kutya még mindig fájdalmasan pislogott. Egy hónapba tellett, mire munkám végső eredményét szemügyre vehettem. Megint éppen hazafele tartottam Coptonon keresztül egy késő esti vizitből, s a „Róka és Agarak” világos bejárata eszembe juttatta a kis operációt, amelyet az új feladatok torlódásában szinte elfelejtettem. Bementem, és leültem az ismerős arcok körében. Minden kísértetiesen olyan volt, mint azelőtt. Az öreg Albert Close a szokásos helyén, Mick elnyúlva az asztal alatt, rángatózó lábai megint csak élénk álomra utaltak. Sokáig figyeltem, aztán nem álltam tovább. Mintha mágnes húzott volna, átvágtam a szobán, és lekuporodtam mellette. - Mick! - mondtam. - Ébredj fel, öreg fiú. A kapálózó lábak elnyugodtak, és egy hosszú percig visszafojtott lélegzettel néztem a felém forduló bozontos fejet. Aztán valamilyen boldog hitetlenséggel rájöttem, hogy egy megfiatalodott kutya tágra nyílt, tisztán csillogó szemébe nézek. Mintha édes forralt bor futott volna át az ereimen, mikor rám nézett lihegő vigyorral, nyitott szájjal, farkával a kőlapokat söpörgetve. Nem láttam sem gyulladást, sem váladékot, és a szempillák tisztán, szárazon és lágyan íveltek el a szaruhártyától, amelyet oly sokáig dörzsöltek, szurkáltak. Megsimogattam a fejét, s elnézve, hogyan tekint szét élénken az öreg kutya, eltelve szabadsága gyönyörűségével, ízlelgetve az új világot, amely kinyílt előtte, beleborzongtam az örömbe. Láttam, hogy Ted Dobson és a többiek cinkosan rám mosolyognak, mikor felemelkedtem. - Mr. Close - kiáltottam -, kérhetek valamit inni? - Igen, önthet egy kortyocskát ebbe, la, fiatalember. - Mick szeme sokat javult. Az öreg megemelte a poharát. - Egésségire. Igen, ekkicsit megfázott. - De Mr. Close... - Ammán csúnya dolog, ha megfázik a szem. A vén szamár mindég ottan fekszik az ajtó lyukánál, és úgy gondulom, megint megfázik. Mindig hajlama vót rá, kölyökkora uta. * Nagy örömmel írok azokról az operációkról, amelyek egy állat gyors és áldásos gyógyulását eredményezik. Az entropion operáció pontosan ezt teszi, és elég rendszeres a praxisunkban, bár általában nem olyan színdús körülmények között, mint aznap este, mikor Mick az asztalon feküdt, és a barátságos béresek köréje zsúfolódtak. Van azonban még valami: mai ügyfeleink jobban méltányolják a munkánkat, mint annak idején a jó öreg Albert Close az enyémet.
Sztrichnin A férfi zaklatottan zihált a rendelő lépcsőjén. - Nem megy, nem tudom behozni. Merev, mint a deszka. Összeszorult a gyomrom. Már megint. - Jasperről van szó? - Igen, kinn van a kocsi hátsó ülésén. - 23 -
Kirohantam a járdára, és kinyitottam a kocsi ajtaját. Azt láttam, amitől féltem: egy csinos dalmatiner nyúlt el szörnyű tetanuszos görcsben, a gerince begörbült, feje kétségbeesetten hátrafeszült, a lába, mint négy fapálca kapaszkodott a semmibe. Nem álltam le beszélgetni, hanem visszarohantam a házba injekciós tűért és orvosságért. Behajoltam a kocsiba, a kutya feje alá nyomtam némi papírt, beadtam az apomorfint, és vártam. Az ember aggodalmas szemmel nézett rám. - Mi a baja? - Sztrichninmérgezés, Mr. Bartle. Hánytatót adtam neki. Miközben beszéltem, az állat kiadta gyomortartalmát a papírra. - Ettől rendbe jön? - Azon múlik, mennyi méreg szívódott fel. - Nem akartam megmondani, hogy ez csaknem mindig halálos, és hogy hat kutyát kezeltem ugyanilyen állapotban az utóbbi héten, és mind kimúlt. - Reméljük a legjobbakat. Figyelte, ahogy egy másik fecskendőt barbituráttal töltök meg. - Most mit csinál? - Elaltatom. - Beleszúrtam a tűt a radiális vénába, és lassan becsöpögtettem a folyadékot a kutya véráramába. A feszes izmok elernyedtek, s az állat mély álomba merült. - Már jobban néz ki - mondta Mr. Bartle. - Igen, de az a baj, hogy ha az injekció hatása elmúlik, megint elfoghatja a görcs. Mint mondtam, azon múlik, mennyi sztrichnin jutott be a szervezetébe. Tartsa csendes helyen, ahol a lehető legkevesebb a zaj. Bármilyen hangtól rájöhet a görcs. Ha kezd magához térni, hívjon fel. Visszamentem a házba. Hét eset egy hét alatt! Tragikus volt és szinte hihetetlen, de nem maradt bennem kétség. Ez szándékos gonoszság. Valami pszichopata a városunkban mérget rak ki, hogy kutyákat pusztítson el. A sztrichninmérgezés időről időre felbukkan. Vadőrök és mások használják a halálos vegyületet, hogy a kártevőket elpusztítsák, de rendszerint nagyon óvatosan kezelik, és olyan helyre teszik ki, ahol a háziállatok nem férnek hozzá. A baj akkor kezdődik, mikor egy lyukat ásó kutya véletlenül ráakad a méregre. De ez más eset volt. Valahogy figyelmeztetnem kellett a kutyatulajdonosokat. Felvettem a telefont, és beszéltem a Darrowby and Houlton Times egyik riporterével. Megígérte, hogy beteszi a történetet a következő kiadásba, azzal a tanáccsal, hogy tartsák pórázon a kutyákat, és másként is vigyázzanak jobban a kedvenceikre. Aztán felhívtam a rendőrséget. Az őrmester végighallgatta beszámolómat. - Úgy van, Mr. Herriot, egyetértek azzal, hogy valami flúgos alak tevékenykedik, és ki fogjuk vizsgálni az ügyet. Kérem, adja meg a szóban forgó kutyatulajdonosok nevét... Köszönöm... köszönöm. Megkeressük ezeket az embereket, és megkérdezzük a helyi patikusokat, hogy vett-e valaki sztrichnint mostanában. És persze nyitva tartjuk a szemünket, ha netán valaki gyanúsan viselkedne. Azzal az érzéssel tettem le a telefont, hogy talán tettem valamit e nyomasztó eseménysorozat megállítására, de nem tudtam szabadulni attól a borús előérzettől, hogy további bajokat hoz a közeljövő. Hangulatom azonban enyhült, amikor megpillantottam Johnny Cliffordot a váróban. Johnny mindig jókedvre hangolt, mert mindig optimizmust sugárzott, és arcán sosem változott a vidám vigyor, pedig vak volt. Nagyjából velem korúnak gondoltam. Szokásos tartásában ült, fél keze a vezetőkutyáján, Ferguson. - Már megint eljött a felülvizsgálat ideje, Johnny? - kérdeztem. - De el ám, Mr. Herriot, megint eljött. Gyorsan telt el ez a hat hónap. - Nevetett, és felém nyújtotta a törzslapját. Leguggoltam, és belenéztem a gazdája mellett mozdulatlanul és méltóságteljesen ülő nagy német juhász képébe. - Na és hogy van Fergus mostanában? - Ó, nagy formában van. Jól eszik, és csupa élet. - A kutya fején nyugvó kéz átcsúszott a fülek felé, és alul a farok egy párat söpört a váró padlóján. Ahogy elnéztem a fiatalember büszkeségtől és szeretettől felfénylő arcát, újra rájöttem, mit jelent neki ez a kutya. Elmesélte, hogy amikor romló látása a húszas éveinek elején teljes vakságba - 24 -
váltott, nagy kétségbeesés töltötte el, ami nem csökkent, míg el nem küldték, hogy vezetőkutyával gyakoroljon, s ott nem találkozott Fergusszal. Ugyanis nemcsak egy másik élőlényt talált, aki szemeként szolgált, hanem barátot és társat is, akivel napjainak minden percét megosztotta. - Hát akkor lássunk hozzá - mondtam. - Állj fel egy pillanatra, öreg, amíg megmérem a hőmérsékletedet. Normális volt. Végigvizsgáltam a nagy állat mellkasát sztetoszkóppal, s hallgattam a megnyugtató, egyenletes szívverést. Mikor szétsimítottam a szőrt a kutya hátán és nyakán, hogy megvizsgáljam a bőrét, felnevettem. - Csak pazarlom az időmet, Johnny. Tökéletesen rendben tartja a bundáját. - Hát igen, nem múlik el nap, hogy ne fésülném át alaposan. Láttam már, hogyan csinálta: fáradhatatlanul fésülte-kefélte a puha szőrpamatokat, hogy még fényesebbé váljanak. „Milyen szép kutyája van” - ennél kedvesebbet Johnnynak nem lehetett mondani. Határtalanul büszke volt erre a szépségre, bárha maga sohasem látta. A vakvezető kutyák kezelését mindig is az állatorvos egyik leghálásabb feladatának tartottam. Megtiszteltetés, ha az embernek módjában áll ügyelni és figyelni ezekre a nagyszerű állatokra, nemcsak azért, mert magas fokon képezték ki őket, és nagyon értékesek, hanem azért is, mert képviselik azt, ami mindig is az életem központját, lényegét jelentette: a kölcsönös bizalomteli és szeretetteljes kapcsolatot ember és állat között. Az ember alázatossá vált, ha ezekkel a vak emberekkel találkozott, s én ilyenkor új erővel láttam neki munkámnak, újra ráébredve, milyen szerencsés vagyok. Kinyitottam a kutya száját, és bepillantottam a hatalmas, csillogó fogak sorára. Ez a művelet némelyik német juhásznál hazárdjáték a veszéllyel, de Fergusnál az ember szétfeszíthette a nagy állkapcsokat, s szinte közéjük dughatta a fejét, ő legföljebb a fülemet nyalta volna meg. Igazából már neki is kezdett. Arcom megfelelő lőtávolságban volt, s Fergus nagy, nedves nyelvével szépen végignyalta. - Hé, várj egy kicsit, Fergus! - Elhúzódtam, és megtöröltem arcom a zsebkendőmmel. - Ma már mosdottam. És különben is, csak kis kutyák nyalogatják az ember képét, nem nagy, kemény német juhászok. Johnny hátravetette a fejét, és hangos kacagásban tört ki. - No hát, keménység aztán nincs benne. Ennél barátságosabb kutya nincs a világon. - Ilyen kutya kell nekem - mondtam. Kézbe vettem a fogtisztítót. - Van egy kis lerakódás az egyik hátsó fogán. Mindjárt lekaparom. Megcsináltam, s utána fültölcsérrel benéztem a füleibe. Gangrénát nem találtam, csak egy kis fülzsírt kellett kitisztogatnom. Aztán végigvizsgáltam a lábát, mancsát és karmait. Ezek a lábak mindig lenyűgöztek: szélesek, hatalmasak voltak, a nagy lábujjak szétterültek. Ilyen nagynak kellett lenniük, hogy megtartsák a nagy testet és a végtagok tetemes csontjait. - Minden rendben, Johnny, kivéve egy furcsa karmot. - Hát persze, azt mindig vissza köll meccenie, ugye? Éreztem, hogy mán megint megnőtt. - Igen, az a lábujj mintha kissé görbe volna, másképp együtt kopna a többivel a sok séta során. Ugye jó mulatság egész nap sétálni, Fergus? Elkaptam a fejem az újabb arcnyalogatás elől, és rázártam a körömvágót a körömre. Nyomnom kellett, majd kiguvadt a szemem, mire a túlnőtt darab hangos reccsenéssel le nem pattant. - A mindenit, elpusztítunk néhány körömvágót, ha minden kutyának ilyen a karma - lihegtem. - Ahányszor idejön, mindig tönkretesz egyet. Johnny megint nevetett, és azzal a nagyon beszédes mozdulatával leejtette kezét a nagy fejre. Kézbe vettem a törzslapot, és beírtam a kutya egészségi állapotát mindazzal együtt, amit elvégeztem. Aztán ráírtam a dátumot és visszaadtam. - Ennyi mostanra, Johnny. Kitűnő egészségi állapotban van, és semmi tennivalóm vele. - Köszönöm, Mr. Herriot. Hát akkor legközelebb megint eljövök. A fiatal férfi megfogta a pórázt, és én kikísértem kettejüket a folyosón és a bejárati ajtón. Néztem, ahogy Fergus megáll a járdaszegélynél, s megvárja, amíg egy kocsi elhalad, mielőtt átvágnának az úttesten. - 25 -
Nem jutottak messzire, mikor egy bevásárlószatyros nő megállította őket. Élénken beszélni kezdett, és többször lenézett a nagy kutyára. Fergusról beszélt, és Johnny, a nemes fejen nyugtatva kezét, bólintott és mosolygott. Fergusról mindig szívesen beszélt. Nem sokkal délidő után Mr. Bartle telefonált, és azt mondta, hogy Jaspernél újra mutatkoznak a görcsök, így hát mielőtt leültem volna ebédelni, odasiettem a házához, és megismételtem a barbiturátinjekciót. Mr. Bartle volt a helyi malmok tulajdonosa, és marhatakarmányt termelt a körzetnek. Nagyon éles eszű ember volt. - Mr. Herriot - mondta -, kérem, ne értsen félre, én nagyon bízom magában, de csakugyan nem tud semmi mást tenni? Nagyon szeretem ezt a kutyát. Tehetetlenül vállat vontam. - Sajnálom, de semmi mást nem tudok csinálni. - Nincs ellenszere ennek a méregnek? - Sajnos, nincsen. - Hát... - Feszült arccal lenézett az eszméletlen állatra. - Mi történik? Mi történik Jasperrel, mikor úgy kimerevedik, mint az imént? Én ugyan laikus vagyok, de szeretem megérteni a dolgokat. - Megpróbálom elmagyarázni. A sztrichnin felszívódik az idegrendszerbe, s ezáltal fokozódik a gerinc vezetőképessége. - Az mit jelent? - Azt jelenti, hogy az izmok érzékenyebbé válnak a külső ingerekre, és a legcsekélyebb érintéstől vagy hangtól vadul összehúzódnak. - De miért nyúlik ki így a kutya? - Mert a kifeszítőizmok erősebbek, mint a hajlítók, ezért a háta ívbe hajlik és a lábai kifeszülnek. Bólintott. - Értem, de... úgy tudom, ez rendszerint halálos. Mi az, ami... ami megöli őket? - Megfulladnak a légzőközpont bénulása vagy a rekeszizom összehúzódása miatt. Talán többet is szeretett volna kérdezni, de a témát fájdalmasnak érezte, és elhallgatott. - Szeretném, ha egyvalamit tudna, Mr. Bartle - mondtam. - Az állapot majdnem bizonyosan nem jár fájdalommal. - Köszönöm. - Lehajolt, és futtában megsimogatta az alvó kutyát. - Szóval semmi mást nem lehet csinálni? A fejemet ráztam. - A barbiturát visszafogja a görcsöket, és abban kell reménykednünk, hogy nem szívódott fel túl sok sztrichnin. Majd telefonálok, vagy ha rosszabbul van a kutya, hívjon fel. Pár perc alatt ideérek. Elmenőben azon tűnődtem, milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy Darrowby paradicsoma a kutyabarátoknak is, a kutyagyilkosoknak is. Mindenfelé füves ösvények vezetnek: a folyó mentén, a hegyoldalakba felkapaszkodva, zölden és csábítóan kanyarogva a magas csúcsok hangájában. Gyakran sajnálom a nagyvárosok állattartóit, mikor kutyasétáltatásra alkalmas helyet keresnek. Itt Darrowbyban kedvünkre válogathatunk. De a kutyamérgező is. Észrevétlen leejthette halálos csaliját száz különféle helyen. Éppen végeztem a délutáni rendeléssel, mikor megszólalt a telefon. Mr. Bartle jelentkezett. - Megint elővették a görcsök? - kérdeztem. Nem felelt azonnal. - Nem, sajnos Jasper elpusztult. Többé nem tért magához. - Ó... borzasztóan sajnálom. Tompa kétségbeesés fogott el. Ez volt a hetedik pusztulás a héten. - Köszönöm a kezelést, Mr. Herriot. Biztosra veszem, hogy nem lehetett megmenteni. Fáradtan letettem a telefont. Igaza van. Senki és semmi sem segíthetett ebben az esetben, de ez nem vigasztalt meg. Ha az ember állatpáciense elpusztul, az mindig vereség. Másnap egy farmon jártam, s a farmer felesége odaszólt: - Azt üzenik, hogy hívja vissza a rendelőt. Helen hangját hallottam a telefon másik végén. - Épp most jött be Jack Brimham a kutyájával. Azt hiszem, megint egy sztrichnines eset. Elnézést kértem, és teljes sebességgel visszahajtottam Darrowbyba. Jack Brimham építőmester volt. Egy egyemberes vállalkozást üzemeltetett, s bármi munkát végzett - tetőt, falat, ké- 26 -
ményt javított -, a kis fehér szálkás szőrű terrierje vele ment, és a férfi rendszerint látta a kis állatot, amint a téglarakások között szimatol, vagy felfedezi a környező földeket. Jack is barát volt. Gyakran megittam vele egy sört a „Hajcsár” fogadóban. Felismertem a furgonját a rendelő előtt. Végigügettem a folyosón, s ott találtam a rendelőben, az asztal fölé hajolva. Kutyája abban a testtartásban nyúlt el, amitől rettegtem. - Vége, Jim - motyogta. Néztem a szőrös kis testet. Nem mozdult, a szemek érzéketlenül néztek. A lábai, még holtában is, kinyúltak az asztal sima felszínén. Bár nem volt értelme, becsúsztattam a kezem a combja alá, és kerestem a combi ütőeret, de nem volt pulzus. - Sajnálom, Jack - mondtam. Egy pillanatig hallgatott. - Olvastam róla az újságban, Jim, de sose hittem volna, hogy velem is megeshet. Ez egy baromállat lehet. Bólintottam. Jack barázdált arcú, kemény yorkshire-i volt, szerettem a jó humorérzékét és a tisztességét, és azt, hogy szíve melegét mind a kutyájának adta. Nem tudtam, mit mondjak. - Ki csinálja ezt? - mondta félig magának. - Nem tudom, Jack. Senki sem tudja. - Hát szeretnék öt percet kettesben eltölteni vele. Karjába vette a merev kis testet és kiment. Aznapi bajaim még nem értek véget. Este 11 óra volt, és éppen lefeküdtem, mikor Helen oldalba bökött: - Azt hiszem, valaki kopog a bejárati ajtón, Jim. Kinyitottam az ablakot, és kinéztem. A lépcsőn az öreg Boardman állt, a sánta első világháborús veterán, aki időnként ház körüli munkát szokott végezni nekünk. - Mr. Herriot - szólt fel -, elnézést, hogy illen későn zavarom, de Dugó beteg. Jobban kihajoltam. - Mit csinál? - Ollan, mint egy darab fa, merevforma, oszt fekszik az oldalán. Nem vesződtem az öltözködéssel, csak ráhúztam a kord munkaruhámat a pizsamámra, és kettesével vettem lefele a lépcsőt. Felkaptam a gyógyszerszobában, amit kellet, és kinyitottam a bejárati ajtót. Az ingujjas öregember elkapta a karomat. - Gyüjjön gyorsan, Mr. Herriot! Előttem sántikált kis házáig, amely vagy húszméternyire állt a sarkon túl a mellékutcában. Dugó éppolyan volt, mint a többi. A kövér spániel, amelyet oly sokszor láttam kocogni a felső kerten át a gazdájával, abban a rémisztő testhelyzetben feküdt a konyhakövön, de hányt, s ez adott némi reményt. Beadtam az intravénás injekciót, de amikor kihúztam a tűt, megszűnt a lélegzés. Mrs. Boardman hálóingben és papucsban térdre esett, és kinyújtotta remegő kezét a mozdulatlan állat felé. - Dugó... - Megfordult, és tágra nyílt szemmel rám meredt. - Meghalt. Az öregasszony vállára tettem a kezem, és néhány együttérző szót mondtam. Kezdek belejönni, gondoltam komoran. Kifele menet visszanéztem a két öregre. Boardman a felesége mellett térdelt, és még azután is hallottam a hangjukat, hogy becsuktam az ajtót: - Dugó... ó, Dugó! Csaknem tántorogva tettem meg azt a pár lépést a Skeldale House-ig, s mielőtt bementem volna, megálltam az üres utcán, beszívtam a hűvös levegőt, és igyekeztem lecsillapítani száguldó gondolataimat. Dugó pusztulásával nagyon közel csapott le a ménkű. Ezt a kutyát mindennap láttam. Tulajdonképpen mindegyik elpusztult kutya régi barátom volt - ilyen kisvárosban, mint Darrowby, az ember személyesen megismeri a pácienseit. Hogyan fog ez végződni? Nem sokat aludtam aznap éjjel, és a következő pár nap alatt úrrá lett rajtam a szorongás. Minden telefoncsengésnél újabb mérgezésre számítottam, és vigyáztam arra, hogy saját kutyámat, Samet ki ne engedjem a kocsiból a város körzetében. Hála a munkámnak, módomban állt megfuttatni kilométerekkel távolabb, a dombok tetején, de még ott is a közelemben tartottam. A negyedik nap valamelyest megnyugodtam. Talán véget ért a rémálom. A Houlton Road végén, a szürke földszintes házak sora előtt vezettem haza késő délután, mikor egy asszony futott ki - 27 -
integetve az úttestre. - Ó, Mr. Herriot - kiáltotta, mikor megálltam -, éppen a telefonfülkéhez indultam, mikor megláttam. A járda mellé álltam. - Maga Mrs. Clifford, ugye? - Igen. Johnny most gyütt haza, és Fergus furcsán viselkedik. Összeesett, oszt csak fekszik a földön. - Jaj, nem! Jeges rémület futott át rajtam, s egy pillanatig képtelen voltam megmozdulni, csak néztem az asszonyt. Aztán kivágtam a kocsiajtót, és besiettem Johnny anyja után az utolsó házba. Hirtelen megtorpantam a kis szobában, és iszonyattal néztem lefelé. A pompás, méltóságteli állat puszta látványa, amint tehetetlenül kaparászott a linóleumon, szentségtörés volt, de a sztrichnin ilyesmivel nem törődik. - Szent isten! - ziháltam. - Hányt, Johnny? - Igen, anyám aszongya, okádott a háccsó kertben, amikor hazaértünk. - A fiatalember nagyon egyenesen ült egy széken a kutya mellett. Még most is kiült valami félmosoly az arcára, de érzett rajta a feszültség, mikor kinyújtotta a kezét a megszokott mozdulattal, és nem találta a fejet, amelynek ott kellett volna lennie. A barbiturátosüveg imbolygott reszkető kezemben, mikor megtöltöttem a fecskendőt. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy ugyanazt csinálom, amit a többiekkel csináltam - mindegyikkel, amelyik elpusztult. Lábamnál Fergus kétségbeesetten zihált, aztán mikor fölébe hajoltam, hirtelen mozdulatlanná vált, és elfogta a szörnyű, jellegzetes görcs: a nagy lábak, amelyeket oly jól ismertem, vadul kinyúltak a térbe, a fej groteszkül hátrafeszült a gerinc fölé. Ilyenkor pusztultak el, mikor az izmok teljesen összehúzódtak. Ahogy a barbiturát belefolyt az ereibe, az ernyedés jeleit lestem, de nem jelentkeztek. Fergus vagy kétszer olyan súlyos volt, mint a többi áldozat, és a fecskendő pumpáját teljesen benyomtam, eredmény nélkül. Gyorsan felszívtam még egy adagot, és kezdtem benyomni. Egyre nőtt bennem a feszültség, ahogy láttam, mennyit adok be. Az ajánlott adag egy köbcenti volt két és fél testkilogrammonként, ennél több megölheti az állatot. Néztem a fecskendő üvegcsövén a fokbeosztást, és kiszáradt a szám, mikor az adag messze túlkúszott a biztonságos határon. De tudtam, hogy fel kell oldanom a görcsét, és állhatatosan tovább nyomtam a fecskendőt. Abban a komor tudatban, hogy ha az állat kimúlik, sohasem fogom megtudni, hogy a sztrichnint vagy magamat kell-e okolnom a pusztulásáért. A nagy kutya a halálos adagnál többet kapott, mire visszatért a béke a feszes testbe, s hátraereszkedve a sarkamra még ekkor is szinte féltem odanézni, mert hátha én okoztam a végét. Egy hosszú, gyötrelmes pillanatig mozdulatlanul és látszólag élettelenül feküdt, aztán a bordák csaknem észrevehetetlenül elkezdtek emelkedni, ahogy a lélegzés újra megindult. Még most is csupa feszültség voltam. Oly mélyen elaltattam, hogy éppen csak élt, de tudtam, hogy megmenteni csakis akkor van reményem, ha ebben az állapotban tartom. Elküldtem Mrs. Cliffordot, hogy telefonálja meg Siegfriednek: jó darabig itt kell maradnom, azután odahúztam egy széket, és hosszú várakozásra készen letelepedtem. Teltek az órák, Johnny meg én csak ültünk, s köztünk feküdt a kutya kinyúlva. A fiatalember higgadtan, önsajnálat nélkül tárgyalta meg velem az esetet. Nem érzékeltette, hogy többről van szó, mint arról, hogy egy kedves állat ott fekszik a lábánál - kivéve azokat az árulkodó mozdulatokat, mikor kinyúlt, hogy megsimogassa a fejet, amely nem volt ott. Ferguson többször mutatkoztak annak a jelei, hogy újra elfogja a görcs, s én minden alkalommal visszaküldtem mélységesen mély érzéketlenségébe, ismételten a szakadék széléig taszítva, abban a biztos tudatban, hogy ez az egyetlen lehetőség. Jóval éjfél után léptem ki álmosan a sötétbe. Teljesen elerőtlenedtem. Rettenetes feszültséget jelentett nézni, amint az élet éppen csak pislog a barátságos, okos, engem mindig képen nyaló állatban. Aludt, mikor otthagytam, még mindig az altató hatása alatt, de mélyen és szabályosan lélegzett. Ha felébred, újra kezdődik a rettenetes folyamat? Nem tudtam, de nem maradhattam tovább. Más állatokkal is kell foglalkozni a praxisban. De aggodalmam korán felriasztott másnap reggel. Hét harmincig csak hánykolódtam, s azt - 28 -
mondtam magamnak, így nem lehet állatorvosi munkát végezni, az ember nem élhet így. De szorongásom erősebb volt, mint az ésszerűség hangja, és reggeli előtt kisurrantam a városvégi kis házba. Az idegeim úgy feszültek, mint az ijhúr, mikor bekopogtam. Mrs. Clifford nyitott ajtót, s már éppen rá akartam zúdítani a kérdéseimet, mikor Fergus kibaktatott a belső szobából. Még mindig kicsit kábán mozgott a hatalmas adag barbituráttól, de vidáman, nyugodtan; a tünetek elmúltak, megint visszatért régi énje. A tiszta öröm rohamában letérdeltem, és kezem közé fogtam a nagy fejet. Játékosan felém nyújtotta nyálas nyelvét, úgy kellett eltolnom magamtól. Utánam jött a nappaliba, ahol Johnny az asztalnál teát ivott. A kutya elfoglalta szokásos helyét: egyenesen és büszkén ült gazdája mellett. - Iszik egy csészével, Mr. Herriot? - kérdezte Mrs. Clifford, megemelve a teáskannát. - Köszönöm, az nagyon jólesne - feleltem. Soha tea jobban nem ízlett, s míg szürcsöltem, a fiatalember mosolygó arcát figyeltem. - Micsoda megkönnyebbülés, Mr. Herriot! Egész éjszaka virrasztottam mellette, és hallgattam a toronyóra ütéseit. Nem sokkal négy után már tudtam, hogy nyertünk, mert hallottam, hogy talpra áll, és eltántorog jobbra-balra. Akkor már nem aggódtam tovább, csak hallgattam, ahogy a lába kopog a linóleumon. Csudálatos vót! Felém fordította a fejét, és én elnéztem a kissé felfelé forduló szemeket a vidám arcban. - Fergus nélkül elveszett lettem volna - mondta halkan. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg. De ahogy büszkesége és öröme, a nagykutya fején nyugtatta a kezét, úgy éreztem: ennél a mozdulatnál nagyobb köszönetet nem kívánhatok. * Ezzel befejeződött a sztrichninmérgezés ragálya Darrowbyban. Az idősebbek még ma is beszélnek róla, de senkinek soha a leghalványabb sejtelme sem volt, ki lehet a gyilkos, és ez a mai napig rejtély maradt. Úgy érzem, hogy a rendőrség ébersége és a sajtó nyilvánossága elriasztotta a torz lelkű embert, de akárhogy is, a dolog abbamaradt, s azóta csak véletlen esetek fordultak elő. Nekem ez az egész eseménysor a kudarc és tehetetlenség szomorú emlékeként maradt meg. Csak Fergust sikerült meggyógyítanom, s ma sem tudom, miért tért magához. Talán szerepet játszhatott benne az, hogy veszélyes mennyiségű injekciót adtam be neki kétségbeesésemben, de talán csak nem evett meg annyi mérget, mint a többi. Ezt sohasem fogom megtudni. De a következő években, ha a pórázán méltóságteljesen lépkedő kutyával találkoztam, amint gazdáját tévedhetetlen biztonsággal vezette Darrowby utcáin, mindig ugyanaz az érzés fogott el. Ha csak egyetlenegyet menthettem meg, örülök, hogy Fergus volt az. Tegnap olvastam az újságban, hogy egy vidéki városon szándékos sztrichninmérgezési hullám söpört végig. Tehát, még mindig folytatódik. Még mindig vannak köztünk ilyen emberek. És sajnos, nem fedeztük fel az ellenszert. Én csak azzal értem el sikert, hogy elaltattam az áldozatokat, és nagyon hosszú ideig álomban tartottam őket. A sztrichnin olyan veszedelmes, hogy a Földművelődési Minisztérium engedélyével lehet csak beszerezni. Ezt az engedélyt, amely megszabja a szer mennyiségét és a felhasználás célját, be kell mutatni a gyógyszertárban, de minden elővigyázatosság ellenére még ma is előfordulnak tragédiák.
Helyettesítés Kettesben reggeliztünk Siegfrieddel a nagy ebédlőben. Kollégám felpillantott a levélből, amelyet éppen olvasott. - James, emlékszel Stewie Brannanra? Mosolyogtam. - Hogyne emlékeznék. Nem akármilyen nap volt az a brawtoni lóversenyen. Élesen emlékezetembe vésődött Siegfried szeretetre méltó egyetemi haverja. - Hát nem akármilyen. - Siegfried kurtán bólintott. - Szóval levelet kaptam tőle. Már hat gyereke van, és bár nem panaszkodik, nem hinném, hogy az élet éppenséggel táncmulatság egy - 29 -
olyan porfészekben, mint Hensfield. Kiváltképp, ha alig tud megélni belőle. - Elgondolkodva húzkodta a füle cimpáját. - Tudod, James, jól jönne neki egy kis pihenés. Hajlandó lennél odamenni és két hétig ellátni a praxisát, hogy ő a családjával nyaralni mehessen? - Persze. Örömmel. De neked egymagadban itt kicsit hajszás lenne az életed. Siegfried legyintett. - Jót fog tenni nekem. Egyébként is ez csendes időszak itt. Még ma írok neki. Stewie mohón kapott az alkalmon, és néhány nap múlva úton voltam Hensfield felé. Yorkshire a legnagyobb megye Angliában, és alighanem a legváltozatosabb. Alig hittem a szememnek, mikor röpke két órával azután, hogy elhagytam Darrowby szép füves domboldalait és kristálytiszta levegőjét, gyárkémények erdejét láttam kisarjadni korombarna burkolatukból. Ez az ipari West Riding volt, s olyan sötét és sátáni gyárak mellett haladtam el, amilyet csak rossz álmomban láttam, valamint jellegtelen, komor házak - munkáslakások - hosszú sorai előtt. Minden fekete volt: a házak, a gyárak, a falak, a fák, még a környező domboldalak is, mindent bekent és bepiszkított a füst, amely száz és száz okádó kéményből áradt a város fölé. Stewie rendelője a komorság kellős közepén állt: kormos kövekből épült házsor közepén egy borús épület. Megnyomtam a csengőt, s közben elolvastam a festett cégtáblát: „Stewart Brannan, a Királyi Állatorvosi Szövetség tagja, állatorvos és kutyaspecialista.” Eltűnődtem, mi volna a véleménye a Királyi Szövetségnek a szöveg végéről, amikor kinyílt az ajtó, s előttem állt a kollégám. Szinte kitöltötte a bejáratot. Ha lehet, még kövérebb volt, mint azelőtt, de csak ebben változott. Minthogy augusztusban jártunk, nem várhattam, hogy a bolyhos sötétkék kabátját viselje, de máskülönben olyan volt, amilyennek Darrowbyban láttam: nagy, húsos, nyájas arc, zsíros fekete haj, amely az örökké izzadni látszó homlokra simult. Kinyúlt, megragadta a kezemet, és örvendezve behúzott az ajtón. - Jim! Örülök, hogy látlak! - Átölelte a vállamat, s úgy vezetett át a sötét előszobán. - Kedves tőled, hogy így kisegítesz. A család boldog - mindenki a városban van, hogy bevásároljanak a nyaralásra. Lefoglaltunk egy szobát Blackpoolban. - Állandó mosolya még szélesebbé vált. Bementünk egy hátsó szobába, ahol barna linóleumpadlón rozoga konyhaasztalféle állt. Mosogatót láttam a sarokban, néhány üvegekkel megrakott polcot és egy fehérre festett szekrényt. A levegőben karbol és macskahúgy enyhe illata terjengett. - Itt vizsgálom az állatokat - mondta Stewie elégedetten. Órájára nézett. - Öt óra húsz, öt harminckor kezdődik a rendelés. Addig körülvezetlek. Nem tartott soká, mert nem sok látnivaló volt. Tudtam, hogy van Hensfieldben egy divatosabb állatorvosi rendelő is, és hogy Stewie a város szegényeiből él: az egész berendezkedés vékonypénzű praxisra vallott. Mindenből csak egy volt - egy egyenes sebvarrótű, egy görbe tű, egy olló, egy fecskendő. Szűkös volt a gyógyszerválaszték is, az orvosságosüvegek és tégelyek sorozata viszont elképesztő. Sokféle különös formájú üveg állt ott - ilyen furcsa darabokat gyógyszertárban még sose láttam. Stewie mintha a gondolataimban olvasott volna. - Nem valami fényes, Jim. Nincs előkelő praxisom, és nem keresek sokat, de éppen futja a háztartásra, s ez a legfontosabb. A mondat ismerős volt. „Futja a háztartásra” - így fogalmazta meg, mikor először találkoztam vele a brawtoni lóversenyen. Ez lehetett élete vezércsillaga. A szoba végét függöny zárta el, amelyet kollégám most félrehúzott. - Ezt mondhatnám várónak. - Mosolygott, amikor némi meglepetéssel néztem a három fal mellett felállított fél tucat faszékre. - Nincs cicoma, nincsenek sorok az utcán, de megélünk. Stewie néhány ügyfele már megérkezett: két kislány egy fekete kutyával, egy micisapkás öregember, madzagon vezetve a terrierjét, és egy tizenéves fiú, nyúllal a kosárban. - Rendben - mondta a nagydarab ember -, elkezdjük. - Elővett egy fehér köpenyt, elhúzta a függönyt, és kiszólt: - Az elsőt kérem. A kislányok az asztalra tették kutyájukat. Hosszú farkú keverék volt, s a félelemtől reszketve állt, szeme aggodalmasan forgott a fehér köpeny láttán. - Nyugalom, pajtás - dörmögte Stewie -, nem foglak bántani. - Megsimogatta, megveregette a kutya remegő fejét, aztán a lányokhoz fordult: - Mi a baj? - A lába rossz, lesántult - felelte az egyik. Mintha megerősíteni akarná, a kis kutya felemelte egyik mellső lábát, és szánalmas kifeje- 30 -
zéssel a levegőben tartotta. Stewie átfogta a végtagot hatalmas markával, és roppant óvatosan végigtapogatta. Tüstént felfigyeltem rá, milyen gyengéd ez a nagy, lomha mackós ember. - Nem tört el semmije - mondta. - Csak kimarjult a válla. Pihentessétek néhány napig, és dörzsöljétek be ezzel reggel és este. Valami híg fehér kenőcsöt töltött egy mércés üvegből az egyik furcsa alakú palackjába, és átnyújtotta. Az egyik kislány kinyújtotta a kezét, és nyitott tenyerében előmutatott egy shillinget. - Köszönöm - mondta Stewie mindenféle meglepetés nélkül. - Viszontlátásra. Ellátott még néhány beteget, s aztán, mikor a függöny felé tartott, két szutykos utcakölyök jött be az ajtón a szoba másik végében. Ruháskosarat hoztak, amelyben roppant vegyes összeállítású üvegnemű volt. Stewie a kosár fölé hajolt, mustárospoharakat, befőttesüvegeketek, ketchupospalackokat emelt ki, és a szakember magatartásával megvizsgálta őket. Végül dönteni látszott. - Három penny - mondta. - Hat penny - mondták az utcakölykök egyszerre. - Négy penny - nyögte Stewie. - Hat penny - zengték kórusban az utcakölykök. - Öt penny - dörmögte kollégám makacsul. - Hat penny! - diadal csengett a kiáltásban. Stewie felsóhajtott. - Na jól van! Átnyújtotta az érmét, és rakosgatni kezdte az üvegeket a mosogató alá. - Lekaparom a címkét, és jól kiforrázom őket, Jim. - Értem. - Sokat spórolok vele. - Igen, persze. A furcsa alakú orvosságosüvegek titka hirtelen megoldódott. Az utolsó ügyfél fél hétkor jött be. Figyeltem, ahogy Stewie gondosan megvizsgál minden állatot, és célszerűen kezeli a betegségüket, korlátolt készleteinek határain belül. Általában egy vagy két shillinget számított fel, s így kiderült, miért képes éppen csak a háztartásra valót megkeresni. Még valamit észrevettem: az emberek láthatóan mind kedvelték. Nem a határozott fellépése miatt, hanem mert barátságosan és figyelmesen dolgozott. Úgy éreztem, ebből van mit tanulni. Utolsónak egy testes, kimért modorú és nagyon szabályosan beszélő hölgy jött be. - A kutyámat megharapták a múlt héten - jelentette ki -, és attól félek, hogy a seb elfertőződött. - Értem - bólintott Stewie komolyan. A banánujjak pókhálófinom érintéssel megvizsgálták a duzzanatot az állat nyakán. - Hát bizony, elég csúnya. Ha nem vigyázunk, itt tályog keletkezhet. Jó időbe tellett, míg lenyírta a szőrt, kitamponozta a mély sebet hidrogén-peroxiddal. Aztán befújt némi sebhintőport, vattaréteget tett rá, és átpólyázta. Ezután antistaphylococcus-injekciót adott be, és végül átnyújtott egy fertőtlenítőfolyadékkal színültig töltött mártásosüveget. - Használati utasítás a címkén - mondta, és hátralépett, mikor a hölgy várakozva kinyitotta a retiküljét. Stewie arcának időnkénti rángatózásán, szempilláinak verdesésén megmutatkozott a hosszú belső harc, de végül is kihúzta magát. - Ez - mondta elszántan - három shilling és hat penny lesz. Stewie mértékével mérve hatalmas honorárium volt, más állatorvosi intézményeknél azonban alighanem csak a minimum, és nem értettem, hogyan kereshet bármennyit is az üzleten. Mikor a hölgy eltávozott, a házban hirtelen hatalmas lárma tört ki. Stewie angyalian rám mosolygott: - Ez Meg a gyerekekkel. Gyere, ismerkedj meg velük. Kimentünk a hallba, az elképzelhetetlen hangzavar kellős közepébe. Gyerekek kiabáltak, sivítottak, nevettek, ásók és vödrök csattogtak, nagy labda pattogott faltól falig, s mindezek tetejébe egy kisbaba üvöltött csillapíthatatlanul. Stewie behatolt a tömeg közepébe, és elővonszolt egy apró asszonyt. - 31 -
- Ő a feleségem - mormogta csendes büszkeséggel. Úgy nézett rá, mint egy filmsztárra bámuló kisfiú. - Jó napot kívánok - mondtam. Meg Brannan kezet fogott velem, és elmosolyodott. Csak a férje szemében látszott ragyogónak. Még érződött rajta elnyűtten a csinosság, de arcán megmutatkoztak a nehéz évek nyomai. Elképzeltem, hogyan él mint anya, háziasszony, szakácsnő, titkárnő, adminisztrátor és állatápoló. - Ó, Mr. Herriot, olyan kedves magától és Mr. Farnontól, hogy így kisegítenek. Úgy várjuk már az utazást! Szemében némi kétségbeesés csillogott, de a tekintete kedves volt. Vállat vontam. - Örömmel, Mrs. Brannan. Én biztosan élvezni fogom a munkát, és remélem, maguk pompásan nyaralnak. Komolyan beszéltem; látszott rajta, hogy ráfér a pihenés. Bemutatták a gyerekeket, de nem tudtam igazán megkülönböztetni őket. A csecsemőt leszámítva, aki fáradhatatlanul bömbölt, azt hiszem, három kisfiú és két kislány volt, de nem vagyok benne biztos - túl gyorsan mozogtak összevissza. Csupán vacsora közben hallgattak el rövid ideig, mikor Meg enni adott nekik és nekünk egy üstféléből, amelyben birkahús, krumpli és sárgarépa úszkált. Nagyon jóízű volt, s utána puding következett lekvárral a tetején. A zűrzavar hamarosan megint kitört, amint a gyerekek bekapták a vacsorájukat, és játszani kezdtek a szobában. Azt meglehetősen kínosnak találtam, hogy a két nagyfiú egy jókora új festett labdát dobált egymásnak az asztalon keresztül, miközben mi ettünk. A szülők nem szóltak rájuk. Meg, úgy éreztem, azért, mert mostanra már nem törődött vele, Stewie pedig sose is törődött. Csak egyszer, mikor a labda közvetlenül az orrom előtt suhant el, és csaknem elsodort egy tele kanál pudingot, tiltakozott az apjuk. - Ejnye, ejnye - dörmögte szórakozottan, és a labdadobálás áthelyeződött az asztal közepe felé. Másnap elbúcsúztam a családtól. Stewie kicserélte a rozoga Austin Hetesét egy nagy, rozsda borította nyolchengeres Fordra. A kormánykerékhez ült, és derűs megelégedettséggel integetett a repedt oldalablakon át. Mellette Meg az arcára erőltetett egy zaklatott mosolyt, s a többi ablaknál mindenfelé gyerekek és kutyák viaskodtak a jobb kilátásért. A kocsi elindult, egy babakocsi, több bőrönd és egy babaágy kezdett imbolyogni a tetőn, a gyerekek üvöltöttek, a kutyák ugattak, a kisbaba bömbölt, s aztán eltűntek. Mikor visszatértem a házba, körülfogott a szokatlan csönd, s a csönddel halvány bizonytalanság szállt meg. Két hétig nekem kell vinnem a praxist, s a gyéren felszerelt rendelő emléke nem sok bizodalommal töltött el. Nem voltak megfelelő műszerek ahhoz, hogy komoly problémával megbirkózzam. De könnyen megnyugtattam magam. Amit eddig láttam, abból úgy tűnt, ez nem az a hely, ahol drámai események történnek. Stewie egyszer elmondta, hogy főképp bakmacskák heréléséből él, és úgy gondoltam, ha az ember hozzáad még néhány fültályogot és más kisebb betegséget, kész az egész. A reggeli rendelés megerősíteni látszott ezt a benyomást: néhány egyszerű ember kissé beteg házikedvencét hozta el, és én vidáman méricskéltem ki Stewie szerény gyógyszerkészletét mindenféle húskrémes és majonézes üvegcsékbe. Csak egy nehézségem támadt: az asztal minduntalan összeroskadt, ha ráemeltem egy állatot. Valami homályos oknál fogva behajtható lábai voltak, amelyeket fémtámasztók tartottak alul, és ezek kényes helyzetekben gyakorta kiakadtak, ami által a páciens hirtelen a padlóra csúszott. Idővel rájöttem a titkára, s egyik lábamat a vizsgálat alatt nekinyomtam a kitámasztóknak. Fél tizenegyre járhatott, mikor utoljára elhúztam a függönyt, s a váró üres volt - csak a félreismerhetetlen kutya- és macskaszag terjengett a levegőben. Mikor bezártam az ajtót, eszembe jutott, hogy alig van tennivalóm délutánig. Darrowbyban rohanvást indulnék, hogy megkezdjem a hosszú, egész napos vidéki körutazást, de itt majdnem minden munkát az állatorvos házában végeztek el. Azon tűnődtem, mivel töltsem az időt az egyetlen feljegyzett vizit után, mikor megszólalt a csengő. Aztán megint megszólalt, s utána valaki eszeveszetten verni kezdte az ajtót. Keresztülsiettem az elfüggönyözött várón, és elfordítottam a kilincset. Jól öltözött fiatal pár állt a lépcsőn. A férfi - 32 -
karjában egy arany labrador volt, mögöttük a járdaszélen csillogó kocsi vontatta lakókocsi állt. - Maga az állatorvos? - lihegte a lány, a húszas éveiben járó, aranybarna hajú, nagyon csinos nő. Szeméből sütött a rémület. Bólintottam. - Igen, én vagyok. Mi a baj? - A kutyánk. - A fiatalember rekedt hangon beszélt, az arca holtsápadt volt. - Elütötte egy kocsi. Ránéztem a mozdulatlan testre. - Súlyosan megsérült? Néhány pillanatig nem szólt senki, aztán a lány szinte suttogva azt mondta: - Nézze meg a hátsó lábát. Előreléptem, s ahogy bepillantottam a férfi karja hajlatába, a dermedtség hulláma öntött el. A végtag csak lógott csánktól lefele. Nem eltört, hanem levált az ízületnél, s mintha csak egy bőrdarabkán himbálózott volna. Az éles reggeli napfényben a csupasz csontvégek émelyítő fénnyel csillogtak. Eltartott egy ideig, míg döbbenetemből magamhoz tértem, és ráébredtem, hogy ostobán bámulok az állatra. S amikor megszólaltam, a hangom mintha nem lett volna az enyém. - Hozzák be - motyogtam, s ahogy előrementem a rossz szagú várón át, megrohant a felismerés: mennyire tévedtem, mikor azt hittem, hogy itt soha nem történik semmi. * A helyettesítés különleges alkalom arra, hogy az ember meglássa: hogyan él a másik. Ezerféle módon lehet egy kis praxist vinni, és Stewie Brannan meglehetősen bizarrul rendezte el a magáét. A sors furcsa fintora volt, hogy életem egyik legtraumatikusabb és legnehezebb esete Stewie rendelőjében kerüljön elém, ahol félelmetesen kevés orvosság és műszer állt rendelkezésemre.
Kim Széthúztam a függönyt, a fiatalember bebotladozott, és letette terhét az asztalra. Most már jól láttam az egészet, a közúti baleset tipikus jeleit: a fényes aranyszőrzetbe vadul belenyomott piszkot, a sok zúzódást. De az a szétroppantott láb nem volt tipikus. Ilyet még sohasem láttam. Keservesen a lány felé fordítottam tekintetemet. - Hogy történt? - Egy szemvillanás alatt. - Könny szökött a szemébe. - Lakókocsis nyaralásra indultunk. Nem akartunk Hensfieldben meghálni (ezt meg tudtam érteni), de megálltunk újságot venni, Kim kiugrott a kocsiból, és akkor történt. Néztem az asztalon mozdulatlanul kinyúló nagy kutyát. Feléje nyújtottam a kezem, és finoman végigsimítottam ujjaimmal a nemes vonalú fejet. - Szegény gyerek - dörmögtem, s a szép mogyorószín szemek egy pillanatra felém fordultak, és a farok párat csapott az asztaldeszkán. - Honnan jönnek? - kérdeztem. - Surreyből - felelte a férfi. Fiatal, jómódú tőzsdeügynöknek látszott, olyannak, amilyent e megye neve felidéz. Megdörzsöltem az állam. - Értem... - Az alagút végén egy pillanatra felvillant a menekülés útja. - Talán ha ideiglenesen bekötözöm, vissza tudják vinni a saját állatorvosukhoz. A fiatalember futólag a feleségére nézett, aztán megint rám. - És mit csinálnának ott vele? Amputálnák a lábát? Hallgattam. Ha egy állat ilyen állapotban érkezik ama nagymenő déli rendelők egyikébe, ahol bőven rendelkezésre áll a képzett asszisztencia és a teljes sebészi eszköztár, valószínűleg ezt tennék vele. Ez volna egyedül ésszerű. A lány félbeszakította gondolataimat. - 33 -
- Különben is, ha egyáltalán meg lehet menteni a lábát, most kellene valamit csinálni vele. Ugye, így van? Könyörgően nézett rám. - Igen - mondtam rekedten. - így igaz. Vizsgálni kezdtem a kutyát. A bőrhorzsolódások jelentéktelenek voltak. Sokkot kapott, de a rózsaszín nyálkahártyáiból arra következtettem, hogy nincs belső vérzése. Nem érte komoly sérülés, kivéve azt a szörnyű lábat. Feszülten néztem, s döbbenettel töltött el a sípcsonti és lábtövi ízület forgóinak sima, csillogó felszíne. Volt valami szégyentelen abban, ahogy egy élő állaton így kitárulkozott. Mintha a csánkot valami brutális, kutakodó kéz szakította volna fel. Lázasan keresgélni kezdtem a házban, fiókokat húzogattam ki, szekrényeket, bádog- és papírdobozokat nyitogattam. Minden apró felfedezésnél megdobbant a szívem: egy üveg, benne alkoholban sebvarró fonál; egy csomag sebpólya, egy fecskendősdoboz jodoform és - valóságos kincs egy üveg barbiturát altató. Leginkább antibiotikumra lett volna szükségem, de értelmetlen lett volna keresni, mert még nem fedezték fel. De forrón reméltem, hogy találok húsz-harminc gramm szulfanilamidot, ebben azonban csalódnom kellett, mert Stewie készletei nem voltak ilyen bőségesek. Mikor rábukkantam egy doboz gipszkötésre, valami mintha bekattant volna. Akkoriban, a harmincas évek végén, a spanyol polgárháború élénken élt az emberek emlékezetében. A végkifejlet káoszában nem volt elég gyógyeszköz, hogy a szörnyű sebeket kezeljék. Gyakran gipszbe fogták, s hagyták őket, ahogy a zord kifejezés mondta, „főni a saját levükben”. Az eredmények néha meglepően jónak bizonyultak. Megfogtam a kötést. Tudtam, mit fogok csinálni. Vad eltökéltségtől hajtva beszúrtam a tűt a radiális vénába, és lassan benyomtam az altatót. Kim pislogott, lustán ásított, és elaludt. Gyorsan kiraktam soványka fegyverzetemet, aztán jobb helyzetbe akartam igazítani a kutyát. De elfeledkeztem az asztalról, s amikor megemeltem a hátulját, az asztal összerogyott, és a kutya tehetetlenül a padló felé csúszott. - Fogják meg! Rémült kiáltásomra a férfi megragadta a mozdulatlan testet, én meg visszaraktam a támaszokat a lyukakba, és megint vízszintesbe állítottam a falapot. - Nyomja alá ott a lábát - ziháltam, aztán a lányhoz fordultam: - Kérem, maga is tegye ugyanezt a másik végén. Az asztalnak nem szabad összeroskadnia, ha már munkához kezdtem. Némán engedelmeskedtek, s ahogy rájuk néztem, amint mindketten az asztallap alá nyomták a lábukat, mélységes szégyenérzet fogott el. Miféle helynek gondolhatják ezt? De ezután hosszú időre mindkettőről megfeledkeztem. Előbb visszatettem az ízületet a helyére, becsúsztatva a sípcsonti-lábtövi forgó éleit a sípcsont további végének vájataiba, ahogy anynyiszor tettem az egyetemen, az anatómiai laboratóriumban. És egy szikrányi reménnyel észrevettem, hogy némelyik ínszalag épen maradt, s ami még fontosabb, néhány jó ér még mindig lenyúlt a végtag alsó részébe. Szótlanul kitisztogattam és fertőtlenítettem a területet, jodoformot fecskendeztem minden résbe, és varrni kezdtem. Varrtam a végtelenségig, összehúztam a sérült inakat, megrepedt forgóburkot és hüvelyt. Meleg volt a reggel, s a rendelő ablakán betűző naptól verejték lepte el a homlokomat. Mire összevarrtam a bőrt, kis patak folyt le az orromon, és lecsöpögött a hegyéről. További jodoform következett, majd a sebpólya, és végül két gipszkötés, amely a csánk fölött kezdődött, s lefelé szilárdan átfogta a lábat. Kiegyenesedtem és szembenéztem az ifjú párral. Meg sem moccantak kényelmetlen pozitúrájukban, csak tartották egyenesen az asztalt, de én úgy bámultam rájuk, mintha most látnám őket először életemben. Megtöröltem a homlokomat, és mély lélegzetet vettem. - Készen van. Én úgy gondolom, jó volna egy hétig háborítatlanul hagyni, aztán megmutatni egy állatorvosnak ott, ahol éppen vannak. Egy pillanatig hallgattak, aztán megszólalt a lány: - Én azt szeretném, ha maga nézné meg. - A férje egyetértően bólintott. - Igazán? - Meglepődtem. Úgy véltem, soha többé nem akarnak látni sem engem, sem a bü- 34 -
dös várómat vagy az összecsukló asztalomat. - Igen, persze - mondta a férfi. - Oly sokat fáradozott vele. Akármi történik is, mélységesen hálásak vagyunk önnek, Mr. Brannan. - Ó, nem én vagyok Mr. Brannan, ő szabadságon van. Én a helyettese vagyok, a nevem Herriot. Kezet nyújtott. - Még egyszer köszönöm, Mr. Herriot. Én Peter Gillard vagyok, ő a feleségem, Marjorie. Kezet fogtunk, aztán karjába vette a kutyát, és kivitte a kocsihoz. A következő napokban minduntalan eszembe jutott Kim lába. Időnként úgy éreztem, őrült voltam, hogy meg akartam menteni egy végtagot, amelyet mindössze egy bőrdarab kötött a kutyához. Még csak nagyjából hasonló esettel sem volt dolgom soha, és szabad perceimben lelki szemeim előtt elúszott az eset az összes kiszámíthatatlanságával. Bőven adódtak szabad perceim, mert Stewie praxisa nyugodalmas volt. A napi három rendeléstől eltekintve nem sok minden történt, s kiváltképp ismeretlen volt itt a Darrowbyban oly gyakori, kellemetlen reggeli előtti hívás. Bannanék a házat és engem egy idősebb, agyonrúzsozott özvegy, Mrs. Holroyd gondjaira bíztak, aki virágos köpenyben csoszogott ide-oda, amelyen hamu görgött le az özvegy szájában örökké fityegő cigarettáról. Nem szeretett korán kelni, de hamarosan beidomított: miután több reggelen át nem találtam meg őt, elkezdtem magam elkészíteni a reggelimet, és ebben maradtunk. Máskor azonban nagyon jól gondomat viselte. Úgynevezett paraszti ételeket nagyon jól főzött, és nagy, ízletes ebédeket tolt elém naponta, egy „Tessék, lelkem”-mel, majd rendületlenül figyelt, míg enni nem kezdtem. Az egyetlen, ami zavart, a hosszú, remegő hamuujj volt, amely mindig az ételem fölé lógott Mrs. Holroyd szerves részéről, a cigarettáról. Telefonüzeneteket is átvett, ha nem voltam otthon. Nem sok külső vizitre hívtak, de kettő megmaradt az emlékezetemben. Az elsőnél ránéztem a jegyzettömbre, s ezt olvastam Mrs. Holroyd gondos, hátradűlő kézírásában: „Menjen Mr. Pimmarovhoz, és vizsgálja meg Buldogot”. - Pimmarov? - kérdeztem. - Egy orosz úr? - Nem tom, lelkem, nem kérdeztem tüle. - Külföldinek hangzott? Úgy értem, hibásan beszélt angolul? - Á, dehogy, lelkem, éppolyan yorkshire-i vót, mint én. - Na mindegy, Mrs. Holroyd. Mi a címe? Meglepődve nézett rám: - Hunnan tudnám? Nem monta. - De... de Mrs. Holroyd! Hogyan menjek ki hozzá, ha nem tudom, hol lakik? - Ammán a maga dóga, lelkem. Elképedtem. - De hát, biztosan megmondta. - Hát fiatalember, ő csak annyit mondott, hogy Pimmarov. Aszonta, maga tudni fogja. Előrenyomta az állát, a cigarettája megremegett, s mereven nézett. Talán voltak hasonló jelenetei Stewie-vel is, de nekem kétségtelenül tudtomra adta, hogy a kihallgatásnak vége. Napközben igyekeztem nem rágondolni, de nyugtalanított a tudat, hogy valahol a környéken van egy maródi buldog, akin nem segíthetek. Reméltem, hogy nem valami végzetes betegség. Este hétkor egy telefonhívás megszabadított a félelmemtől. - Az állatorvos beszél? A hang nyers és barátságtalan volt. - Igen... az vagyok. - Hát mán egész álló nap magát várom. Mikor gyün már, hogy megnézze azt a francos buldogomat? Derengeni kezdett. De hát... ez a kiejtés... nyoma sincs benne a Kremlnek... árnyalata sem a sztyeppének. - Elnézést kérek - hadartam. - Sajnos valami kis félreértés támadt. Én végzem most Mr. Brannan munkáját, és nem ismerem a körzetet. Remélem, nincs a kutyájának komoly baja. - Nem, nem, csak egy kicsit kehül, de meg akarom nézetni. - 35 -
- Persze, persze, máris megyek, Mr... hm... - Pym a nevem, a roffi posta mellett lakom. - Roff? - Igen, három kilométerre Hensfieldtül. Megkönnyebbülve sóhajtottam. - Rendben, Mr. Pym. Máris megyek. - Köszönöm. - A hang megenyhült. - Most már tuggya, ki vagyok, igaz? Pym, a roffi posta mellett. Vakító fény villant fel. Pym a roff...! Milyen egyszerű magyarázat. Mrs. Holroydnak sok üzenetét találtam nagyon egyéninek, de némi gondolkodás után rendszerint megfejtettem őket. Egy bizarr feljegyzés azonban a hét vége felé fejbevágott: „Johnson, Hátsó Dűlő, 12., cserkész szifilisz.” Jó darabig küszködtem vele, mielőtt félénken megközelítettem volna Mrs. Holroydot. Pogácsának gyúrta a tésztát, és nem nézett fel, mikor beléptem a konyhába. Idegesen dörzsölgettem a kezem. - Mrs. Holroyd, látom, felírta, hogy ki kell mennem Mr. Johnsonhoz. - Úgy van, lelkem. - Ez... szóval rendben van, de a másik részét nem értem, a cserkész szifiliszt. Oldalvást rám pillantott. - Hát így köll írni azt a szót, nem igaz? Eccer megnéztem az orvoskönyvben itt a házban mondta védekezően. - Igen, persze, jól írta. Csak a cserkész. A szemei veszélyesen megvillantak, s egy füstpamacsot fújt felém. - Hát aszonta az a pofa. Háromszor is megismételte. Nem lehetett félreérteni. - Értem. De nem mondta meg, milyen állatról van szó? - De nem ám. Ennyit mondott csak, semmi többet. - Egy szürke hamuszálka bukott a vájdlingba, s tüstént belegyúródott a pogácsákba. - Tuggya meg, hogy én megteszek minden tülem telhetőt. - Persze, Mrs. Holroyd - mondtam sietve. - Most átugrom a Hátsó Dűlőre. És Mr. Johnson másodperceken belül mindent helyreigazított, miközben a telkén álló ólhoz vezetett. - A disznóm beteg, főnök. Csupa nagy piros főt. Gondulom, sertés erisiplisz. Csak ő az erizipiliszt (vörhenyt) erisiplisznek ejtette, és amúgy is gombócosan beszélt. Igazán nem hibáztathattam Mrs. Holroydot. Ilyen apró dolgok tették élénkké a hetet, de a feszültség egyre fokozódott, ahogy Kim viszszatértét vártam. S még a hetedik nap beköszöntével sem szűnt meg a szorongás, mert Gillardék nem jelentek meg a reggeli rendelésen. Mikor a délutáni időpontban sem bukkantak fel, arra a következtetésre hajlottam, hogy józan belátással visszamentek délre, egy modernebb intézménybe. De fél hatkor megérkeztek. Tudtam, mielőtt még elhúztam volna a függönyt. A végzet szaga bontott el mindent, elöntötte a házat, s amikor kiléptem a függönyön, mellbe vágott a rothadás émelyítő bűze. Üszkösödés. Ettől féltem egy héten át, s most testet öltött. Vagy fél tucat ember volt a váróban, s mindnyájan olyan messze húzódtak az ifjú pártól, amilyen messze csak tudtak, azok meg kényszeredett mosollyal néztek rám. Kim megpróbált felállni, de én csak a lógó, használhatatlan végtagot néztem, amelyről hajdani kőkemény gipszem ázott redőkben lógott. Persze hogy Gillardék jöttek utolsónak, s nekem előbb a többi állatot kellett megnéznem. Megvizsgáltam őket, és a nyomorúság és szégyen kábaságában írtam elő a kezelésüket. Mit tettem azzal a kinn várakozó gyönyörű kutyával! Eszelős voltam, hogy ezzel a kísérlettel próbálkoztam. Egy üszkös láb azt jelenti, hogy talán még az amputáció is elkésett, s nem mentheti meg az életét. Valószínű a szeptikus halál, és mi a fenét tehetnék én ellene ebben a rozoga rendelőben? Mikor végre rájuk került a sor, Gillardék bejöttek a közöttük sántikáló Kimmel. Külön is a szívembe döfött, hogy megint ráébredtem, milyen csinos állat. A nagy aranyfej fölé hajoltam, s a barátságos szemek egy pillanatra az enyémbe néztek, s a farok meglengett. - 36 -
- Rendben - mondtam Peter Gillardnek, s a kutya mellkasa alá dugtam a karom. - Maga fogja meg a hátsó végét, és felemeljük. Mikor felraktuk a nehéz kutyát az asztalra, az ingatag tákolmány azonnal szétesett, de a két fiatal ezúttal felkészült rá, és a kitámasztók alá dugta a lábát, mint egy jól képzett csapat, míg az asztallap vízszintesbe nem állt újra. Kimet az oldalára fektetve megtapogattam a kötését. Általában idő, türelem és egy speciális fűrész kell hozzá, hogy az ember a gipszet levegye, de ez egy bűzlő massza volt. Reszketett a kezem, mikor ollóval hosszában felvágtam a kötést és eltávolítottam. Felkészültem a halott, hideg, zöld húsú végtag látványára, de bár itt mindent elöntött a genny és a váladék, a kilátszó hús meglepően egészségesen rózsaszín volt. Kezembe vettem a kutya mancsát, és a szívem nagyot dobbant. A mancs melegnek érzett, s annak a láb is, fel a csánkig. Nem üszkösödött el. Hirtelen elgyengülve nekitámaszkodtam az asztalnak. - Elnézést a szörnyű szagért. A genny és a váladék egy héten át bomlott a kötés alatt, de a trutymó ellenére sem olyan rossz, mint amilyentől féltem. - Gondolja... gondolja, hogy meg tudja menteni a lábát? - Marjorie Gillard hangja remegett. - Nem tudom. Biz' isten, nem tudom. Annyi mindennek kell még történnie. De azt mondhatom, hogy ez ideig rendben van a dolog. Szesszel alaposan kitisztogattam a területet, jodoformport szórtam rá, új sebpólyát és két új gipszkötést tettem fel. - Most már sokkal jobban érzed majd magad, Kim - mondtam, és a nagy kutya a neve hallatára farkával a deszkára csapott. A gazdihoz fordultam. - Egy hétig még gipszben szeretném tartani. Mit akarnak csinálni? - Ó, itt maradunk Hensfield környékén - felelte Peter Gillard. - Találtunk helyet a lakókocsinak a folyónál - egész tűrhető. - Rendben van, akkor viszontlátásra szombaton. Néztem, amint Kim kisántikál, magasra tartva új fehér gipszét, s amikor visszamentem a házba, úgy futott át rajtam a megkönnyebbülés, mint egy meleg hullám. De az agyam hátsó részében egy hang óvatosságra intett. Még hosszú út van hátra... * Milyen szerencsém volt, hogy akkoriban még frissen élt az emlékezetemben a spanyol polgárháború. Nem mertem volna Kim lábát gipszbe burkolni, ha nem olvasok azoknak a katonáknak a csodálatos gyógyulásáról, akiknek szörnyű sebeit más módon nem lehetett kezelni.
Az alkalmi pálya A második héten nem történt semmi különös. Kaptam egy enyhén illetlen levelezőlapot Stewie-től és a blackpooli torony látképét a feleségétől. Dög meleg van, és ez életük legjobb nyaralása. Igyekeztem magam elé képzelni őket vidámságukban, de néhány hetet várnom kellett a bizonyítékra: egy fürdői fotográfus fényképére. Az egész család a tengerben áll, s boldogan vigyorog a kamerába, miközben a vízfodrok a bokájukat nyaldossák. A gyerekek vödröket és ásókat lóbálnak, a baba görbe lábai harangoznak a víz fölött, de igazán Stewie vonta magára a figyelmemet. Az üdvözült megelégedettség mosolya sugárzott a csomóra kötött zsebkendő alól, és erős nadrágtartó fogta a buggyos vászonnadrágot, amelyet illedelmesen lábikráig feltűrt. A nyaraló brit atya őstípusa volt. Hensfieldi küldetésem utolsó eseményeként kilátogattam az agárpályára. Stewie-nek megbízatása volt, hogy minden második pénteken megvizsgálja a kutyákat. A hansfieldi stadion kívülről nézve nem volt éppen lenyűgöző. A kormos dombok egyik természetes mélyedésébe építették, és összeeszkábált deszkakerítés fogta körül. Hideg este volt, s ahogy a bejárat felé haladtam, hallottam a hangosbeszélő bádogzengedezését. George Formby énekelte a „Mosom az ablakokat” kezdetű dalt, és pengette híres ukuleléjét. Sokféle agárpálya van. Én egyetemistaként ismerkedtem meg velük, állatorvosok kíséreté- 37 -
ben, akik a Nemzeti Agárklub áldásával végezték munkájukat, de ez egy engedély nélküli, „alkalmi”, s merőben más pálya volt. Tudom, hogy sok nagyon tiszteletreméltó alkalmi pálya van, de ezen valami züllött légkör érződött. Igen, gondoltam fanyarul, épp az a fajta hely, amit Stewie gondjaira bíznak. Először az igazgató szobájába kellett mennem. A kemény tekintetű Mr. Coker fényes, vékony csíkos öltönyt viselt, s kurtán bólintott, mielőtt alaposan végigmért volna. - A maga kötelessége itt merő formalitás - mondta, és mosolyra facsarta az arcát. - Nem lesz semmi gondja. Az a benyomásom támadt, hogy csendes megelégedéssel mér fel tetőtől talpig, észreveszi gyűrött zakómat és nadrágomat, és élvezi nyilvánvaló fiatalságomat és tapasztalatlanságomat. Működésben tartotta a mosolyát, miközben elnyomta a szivarját. - Remélem, kellemes estéje lesz. - Köszönöm - feleltem, és kimentem. Megismerkedtem a bíróval, az időmérővel és más tisztségviselőkkel, majd lementem egy hosszú, üveg elejű ivóba, amely a pályára nézett. Hirtelenjében nagyon idegennek éreztem itt magamat. A hely gyorsan megtelt, s az arcok körülöttem más mintára készültek, mint az egészséges vidéki arcok Darrowbyban. Mintha igen sok teveszőr kabátos kövér ember lett volna itt, közönséges szőke nők kíséretében. Ravasz képű egyének tanulmányozták a versenyprogramot, és feszülten meredtek a fogadótáblán villogó számokra. Az órámra néztem. Ideje megvizsgálni a kutyákat az első verseny előtt. „Mosom az ablakokat”, bömbölte George Formby, miközben a pálya szélén a kifutó, egy dróthálóval körülvett, kikövezett térség felé tartottam. Öt kutyát vezetgettek körbe, s én középen állva figyeltem őket egy-két percig. Aztán megállítottam őket, s egyiktől a másikhoz menve a szemükbe néztem, megvizsgáltam a szájukat, nyáladzik-e, s végül megtapogattam a hasukat. Mindegyik élénknek és normálisnak látszott, kivéve a négyes számút, amelynek hasa táját meglehetősen teltnek éreztem. Az agárnak csak könnyű étkezést szabad kapnia a versenynap reggelén, s utána semmit. Az emberhez fordultam, aki az állatot tartotta. - Kapott ez a kutya enni az utolsó egy-két órában? - kérdeztem. - Nem - felelte. - Reggeli óta nem kapott semmit. Ahogy újra végigtapogattam a kutya gyomrát, úgy éreztem, hogy a nézők közül sokan erősen figyelnek. De ezt puszta képzelődésnek minősítettem, és a következő állathoz léptem. A négyes számú a második favorit volt, de attól a pillanattól fogva, hogy elhagyta indítóállását, lankadtan mozgott. Utolsónak futott be, s a pálya túloldaláról, a sötétből viharos pfujolás tört fel. Az éji levegőben szállongó megjegyzések egy részét sikerült megértenem. „Nyisd ki azt a kurva szemedet, doktor!”, hangzott az egyik: És a hosszú, fényesen kivilágított ivóban láttam, hogy az emberek oldalba bökik egymást és rám néznek. Elfutott a méreg. Talán némelyik úriember odalenn úgy véli, hogy kihasználhatja Stewie távollétét. Engem valószínűleg könnyen elintézhetőnek gondolnak. Mikor újból a kifutóba mentem, mindenfelől barátságos bólintások és nyájas vigyorok köszöntöttek. Csak úgy áradt a kedélyes vidámság. Körbejártam a kutyákat. Valamennyit rendben találtam, míg az ötös számúhoz nem érkeztem, s ez alkalommal nem tévedhettem. Tapogató ujjaim alatt a has feszesen kidagadt, és az állat halkan felnyögött, mikor megnyomtam. - Ezt a kutyát ki kell venni a versenyből - mondtam. - Teli a hasa. A tulajdonos ott állt a kutyaápoló mellett. - Ezt aztán nem! - tört ki. - Egy falatot sem evett. Felegyenesedtem, és az arcába néztem, de a szeme kerülte az enyémet. Ismertem néhány trükköt: egykilónyi felsál a verseny előtt; egy tálka kenyérbél és egy liter tej - a kenyér rövid idő alatt gyönyörűen megduzzad. - Akarja, hogy meghánytassam? - Lassan továbbléptem. - Van a kocsimban gyomorszonda egy-kettőre megtudhatjuk. Az ember felemelte a kezét. - Nem, nem, nem akarom, hogy a kutyámmal vacakoljon. - Rosszindulatúan rám meredt, és durcásan elballagott. Alig értem vissza az ivóba, máris hallottam a felhívást a hangosbemondón: „Kérjük az állat- 38 -
orvost, hogy jelentkezzen az igazgató irodájában.” Mr. Coker felnézett az íróasztaláról, és a cigarettafüst fellegén át rám meredt. - Maga kivett egy kutyát a versenyből. - Úgy van. Nagyon sajnálom, de tele van a hasa. - De a mindenségit...! - Felém bökött az ujjával, aztán lecsillapodott, és gyötrelmes mosolyt erőltetett az arcára. - Ide figyeljen, Mr. Herriot, az ilyen ügyekben ésszerűen kell cselekednünk. Biztos vagyok benne, hogy érti a mesterségét, de nem gondolja, hogy esetleg tévedhet? - Széles mozdulattal meglengette a szivarját. - Végül is bárki tévedhet, ezért talán szíveskedne újra megfontolni az ügyet. Még szélesebbre húzta a mosolyát. - Sajnálom, Mr. Coker, de ez lehetetlen. Hosszú csend következett. - Ez tehát az utolsó szava? - Igen. A mosoly eltűnt, fenyegetően rám meredt. - Ide figyeljen - mondta -, maga elcseszte ezt a futamot, és ez komoly dolog. Nem szeretném, ha ez megismétlődne, érti? - Vadul eldörzsölte a szivarját és előrenyomta az állát. - Remélem, nem lesz több bajunk egymással. - Én is remélem, Mr. Coker - mondtam kifele menőben. A következő alkalommal hosszúnak éreztem az utat a kifutóig. Mostanára már nagyon sötét lett, hallottam a tömeg moraját, a fogadóügynökök kiáltását és George-nak és az ukuleléjének még mindig teljes hangerejét. „Ó, ne fújj, hideg szél”, bömbölte. Ez alkalommal a kettes számú kutya volt az. Éreztem a feszültséget, mikor megvizsgáltam, és ugyanolyan duzzadt hasat találtam. - Ez nem indulhat - mondtam, és a néhány sötét pillantást nem számítva, senki sem vitatkozott velem. Azt mondják, a rossz hír gyorsan terjed. Alig indultam el visszafelé, mikor George-ot kikapcsolták, és a hangosbeszélő felszólított, hogy jelentkezzem az igazgató irodájában. Mr. Coker most már nem az íróasztala mögött ült. Zaklatottan fel-alá járkált, s amikor meglátott, még egyszer végiggyalogolta a szobáját, mielőtt megállt volna. Az arckifejezése gyűlölettől sugárzott, és nyilvánvalóan úgy döntött, hogy a kemény bánásmód a célszerű. - Mi a francot játssza itt az eszét! - horkant rám. - Tönkre akarja tenni a versenyt? - Nem - feleltem -, csak eltiltottam egy kutyát, amely alkalmatlan volt a versenyzésre. Ez a feladatom. Ezért vagyok itt. Az arca mélyvörösbe váltott. - Nem hiszem, hogy tudja, miért van itt. Mr. Brannan elmegy nyaralni, és itthagy bennünket egy magafajta okoskodó bürokrata kényére-kedvére, aki itt uraskodik, és elrontja a mások szórakozását. De majd elmondom neki. - Mr. Brannan ugyanazt csinálta volna, amit én. Minden állatorvos ezt csinálta volna. - Egy frászt! Nekem ne meséljen, maga még zöldfülű. - Lassan közeledett felém. - De egyet mondhatok. Ebből elegem van. Értse meg egyszer s mindenkorra - elegem van ebből az ostobaságból. Hagyja abba! A szívem vadul dobogott, amikor lementem, hogy a következő futam kutyáit megvizsgáljam. Miközben az öt állatot vizsgáltam, a tulajdonosok és a kutyaápolók hipnotikusan rám meredtek, mintha valami furcsa eszelős volnék. A pulzusom lassan csillapodott: most nem találtam egyetlen teli hasat sem, és megkönnyebbülve pillantottam vissza a sorra. Már-már elindultam, mikor észrevettem, hogy az egyes számú kutya valahogy furcsa. Visszamentem, és lehajoltam hozzá, s igyekeztem rájönni, mi az, ami magára vonta a figyelmemet. Aztán rájöttem. Álmosnak látszott. A feje kissé lecsüggött, s egész magatartásán közöny érződött. Felemeltem az állát és belenéztem a szemébe. A pupillák kitágultak, s időnként halvány rándulás futott át a szemen. Kétségem sem lehetett - valami nyugtatót adtak neki. Elkábították. Az emberek a kifutóban nagyon csendesen álltak, mikor felegyenesedtem. Néhány percig kifelé néztem a dróthálón a fényesen megvilágított zöld pályára, s az esti levegő hűvösen simogatta az arcomat. George még mindig nyomta a hangszórókból. - 39 -
„Ó Mr. Wu - trillázta -, mit tehetek?” Én azonban tudtam, mit kell tennem. Megveregettem a kutya hátát. - Ez nem indulhat - mondtam. Nem vártam meg a közleményt, s félúton jártam az igazgató irodájához vezető lépcsőkön, mikor stadionszerte szétbömbölték az óhajt, hogy szíveskedjek jelentkezni. Kinyitottam az ajtót, félig-meddig arra számítva, hogy Mr. Coker rám ront és megtámad, de meglepődve láttam, hogy az íróasztalánál ül és kezébe temeti az arcát. Egy ideig álldogáltam a szőnyegen, aztán felemelte kísérteties ábrázatát. - Hát lehetséges ez? - suttogta kétségbeesetten. - Megint meg tette? Bólintottam. - Sajnos igen. Ajka remegett, de nem szólt, és egy kurta, hitetlenkedő szemrevételezés után megint kezébe ejtette a fejét. Vártam egy-két percig, de mivel úgy maradt, teljesen mozdulatlanul, rájöttem, hogy a kihallgatásnak vége, és távoztam. A következő futam kutyáinál semmi hibát nem találtam, s amikor kiléptem a kifutóba, szokatlan csend fogott körül. Nem értettem, miért szólal meg ismét a hangosbemondó: „Kérjük az állatorvost...” De ez alkalommal a kifutóhoz hívtak, s arra gondoltam, hogy valamelyik kutya talán megsebesült. Akárhogy is, megkönnyebbülés volna némi igazi állatorvosi munkát végezni a változatosság kedvéért. De amikor odaértem, egyetlen állatot sem láttam, csak két embert, akik kövér társukat a karjaikban tartották. - Mi van? - kérdeztem az egyiktől. - Hát az Ambrose leesett a tribün lépcsőin, oszt lenyúzta a bőrt a térdirül. Rámeredtem. - De én állatorvos vagyok, nem orvos. - Nincs orvos a pályán - motyogta. - Azt gondoltuk, be tuggya kötözni. Na mindegy, ez már ilyen furcsa este volt. - Tegyék le arra a padra - mondtam. Felhajtogattam a nadrágját, s kibontakozott egy meglehetősen undorító, kövér, grüberlis térd. Ambrose-ból tompa nyögés tört fel, mikor megérintettem a csekély horzsolást a térdkalácson. - Semmiség - mondtam. - Épp csak lehorzsolódott a bőr. Ambrose remegve nézett rám. - Igen, de lehet belülié rosszabb is, igaz? Nem akarok vérmérgezést kapni. - Jól van, kenek rá valamit. Belenéztem Stewie orvosi táskájába. Csekély választék kínálkozott, de találtam jódtinkturát, egy keveset öntöttem belőle egy vattacsomóra, és kitamponáltam a sebet. Ambrose élesen felvisított. - A francokat, ez fáj! Micsinál velem? - Lába felrándult, és élesen belevágott a könyökömbe. Úgy látszik, még az emberbetegek is megrúgnak. Biztatóan mosolyogtam. - Ne féljen, nem fog sokáig égetni. Most bekötözöm. Bepólyáztam a térdét, lehajtogattam a nadrágját, és megveregettem a kövér ember vállát. - Tessék, jobb, mint új korában. Felállt a padról, bólintott, egy fájdalmas fintort vágott, s távozni készült. De mintha egy megkésett gondolat villant volna fel benne: előhúzott egy maréknyi aprópénzt a zsebéből. Mutatóujjával keresgélt egy darabig köztük, aztán kiválasztott egy pénzdarabot, és a markomba nyomta. - Fogja - mondta. Ránéztem a pénzdarabra. Egy hatpennys volt, az egyetlen honorárium, amit a magamfajtának orvoslásáért kaptam. Hosszú ideig bután bámultam, és mikor végül felpillantottam azzal a félig kialakult gondolattal, hogy Ambrose fejéhez vágom a honoráriumát, ő már a tömeg közé sántikált, és hamarosan eltűnt a szemem elől. Az ivóban tompán bámultam az üvegablakon át a pályán körülvonuló kutyákat, mikor egy kéz fogta meg a karomat. Megfordultam, s felismertem azt az embert, akire már korábban is felfigyeltem. Egy három férfiből és három nőből álló csoporthoz tartozott, a feszes öltönyt viselő férfiak - 40 -
sötét hajúak és idegen formájúak voltak, a nők hangosak és túlöltözöttek. Valami baljós légkör sugárzott róluk, és emlékszem, hogy úgy véltem: kétség nélkül a maffia tagjai közé sorolhatnám őket. A férfi az arcomhoz dugta az arcát, s futtában éles, szúrós szemeket és egy ragadozó mosolyt érzékeltem. - Egészséges a hármas szám? - suttogta. Nem értettem a kérdést. Látnivalóan tudta, hogy én vagyok az állatorvos, és az is nyilvánvaló volt, ha egyszer indulni engedtem a kutyát, akkor egészségesnek ítéltem. - Igen - feleltem. - Igen, egészséges. A férfi élénken bólogatott, és cinkos pillantást vetett rám félig lehunyt szemhéja alól. Viszszatért barátaihoz, rövid, bizalmas megbeszélést tartott velük, aztán mindnyájan megfordultak és helyeslően néztek rám. Megzavarodtam, mikor eszembe villant, hogy azt hihetik: bizalmas tippet adok neki. A mai napig sem tudom biztosan, de azt hiszem, erről volt szó, mert amikor a hármas szám alaposan lemaradt a versenyen, magatartásuk drámaian megváltozott és néhány sötét pillantást vetettek felém, amitől még inkább maffiózónak látszottak, mint eddig. Az utolsó verseny után végignéztem a hosszú ivón. A legtöbb asztalt elfoglalták azok, akik le akartak hajtani még egy búcsúpoharat, de találtam egy üreset, és fáradtan leroskadtam mellé egy székre. Stewie megkért, hogy maradjak még fél órát a befejezés után, s ellenőrizzem, hogy minden kutya épségben távozott, és én ragaszkodtam ehhez a megegyezéshez, bár mit sem kívántam jobban, mint hogy elszabaduljak innen, és soha többé ne jöjjek vissza. George még mindig zengzetesen énekelt a hangosbeszélőből: „Fél tízre mindig ágyban vagyok”, trillázta, és én úgy éreztem, ez bölcs dolog. Sokan azok közül, akikkel összecsaptam, az ivópultnál gyülekeztek: Mr. Coker és más tisztségviselők és kutyatulajdonosok. Folyt az oldalba böködés és a suttogás, és nem kellett külön hangsúlyozni, ki a tárgya a beszélgetésüknek. A maffia is megtette a magáét vad oldalpillantásokkal. Csaknem testileg éreztem a nekem csapódó ellenséges hullámokat. Borús gondolataimat egy fogadási ügynöknek és a könyvelőjének megérkezése szakította félbe. Az ügynök leroskadt velem szemben egy székre, és kiborította nagy bőrtáskája tartalmát az asztalra. Életemben nem láttam még ennyi pénzt. Csak néztem őt az ötfontos, egyfontos és tízshillinges bankjegyek hegye fölött, amelynek oldalain fémpénzek patakjai és csermelyei csorogtak le. Azok ketten nekiálltak, hogy módszeresen megszámolják a zsákmányt, én pedig, megigézetten néztem. Már félig készen voltak, mikor az ügynök észrevette, hogy nézem. Talán azt hitte, irigy vagyok, vagy nagyon szegény, vagy csak szerencsétlen, mert egy elkóborolt félkoronás mögé nyomta az ujját, és ügyesen odapeckelte felém a sima felületen. - Vegyél magadnak egy pofa italt, fiam - mondta. Most másodszor kínáltak nekem pénzt az utóbbi órában, s most is csaknem annyira megdöbbentem, mint először. Az ügynök egy pillanatig kifejezéstelenül rám meredt, aztán elvigyorodott. Vonzóan csúnya, jóindulatú arca volt, ösztönösen rokonszenvesnek találtam, s hirtelen hálát éreztem iránta, nem a pénz miatt, hanem azért, mert egy barátságos arcot látok. Az egyetlen egész este. Visszamosolyogtam. - Kösz - mondtam. Felvettem a félkoronást, és odamentem a pulthoz. Másnap reggel azzal a tudattal ébredtem, hogy ez az utolsó napom Hensfieldben. Stewie délben várható. Mikor széthúztam az immár ismerős függönyt a reggeli rendelésnél, még mindig homályos kedvetlenség töltött el, a kutyapályán töltött szerencsétlen estém másnapossága. De amikor kinéztem a váróba, mindjárt felderült a kedvem. Csak egy állat várt a mindenféle székek között, de az az állat Kim volt, a hatalmas, aranyszínű és gyönyörű Kim, aki ott ült a gazdái között, s amikor meglátott, söprő farokkal és vigyorgó pofával felugrott. Nyoma sem volt a szagnak, amely korábban annyira elborzasztott, de ahogy a kutyát néztem, más ütötte meg az orrom - a siker édes, édes illata. Mert a sérült lábát a földre tette, nem nehezedett ugyan rá, de határozottan lerakta, mikor körbetáncolt. - 41 -
Egy szemvillanás alatt visszatértem a saját világomba, és Mr. Coker meg az előző este eseményei egy rossz álom oszló ködévé váltak. Alig vártam, hogy megvizsgálhassam. - Tegyék az asztalra - kiáltottam, s aztán elnevettem magam, mikor a két Gillard gépiesen az összerogyó támaszok alá nyomta a lábát. Már ismerték a rendet. Alig tudtam visszafogni magam, hogy örömömben táncolni ne kezdjek, mikor levettem a gipszet. Volt valamelyes váladék, de amikor letisztogattam, mindenütt egészséges, új szövetet találtam. A szétzúzott ízületet rózsaszín hús kötötte össze, és simán eltakarta az eredeti sérülést. - Most már rendbe jön a lába? - kérdezte Marjoire Gillard halkan. Ránéztem, és elmosolyodtam. - Igen, rendbe jön. Most már biztos. - Megdörzsöltem alul a nagy kutya állát, és a farok eszeveszetten csapkodni kezdte a deszkát. - Az ízület valószínűleg merev marad, de az nem baj, ugye? Felraktam Stewie utolsó kötését, aztán leemeltük Kimet az asztalról. - Végeztünk - mondtam. -Vigyék el két hét múlva az állatorvosukhoz. Utána már nem hiszem, hogy szüksége lesz kötésre. Gillardék elindultak útjukra dél felé, s pár órával később visszaérkezett Stewie és családja. A gyerekek nagyszerűen lebarnultak, még a most is elszántan bömbölő babát is szépen megfogta a nap. Meg orráról lehámlott a bőr, de ő maga csodálatosan kipihentnek látszott. A nyitott gallérú inget viselő, főtt rák arcú Stewie mintha felszedett volna pár kilót. - Ez a nyaralás megmentette az életünket, Jim - mondta. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg, és kérlek, mondd meg Siegfriednek, hogy nagyon hálásak vagyunk! Szeretettel nézte a házon átzúduló, kavargó fészekalját, aztán, mint akinek most jut eszébe, felém fordult. - Minden rendben a praxisban? - Igen, Stewie, minden. Persze volt benne rossz is, meg jó is. Nevetett. - Így van ez mindnyájunknál. És csakugyan úgy éreztem, minden rendben van, mikor kifelé tartottam a füstből. Néztem, ahogy a házak megritkulnak, aztán elmaradnak mögöttem, s végül kinyílt előttem tisztán és szabadon az egész világ, s megláttam a Darrowby fölé magasodó hegyek zöld vonalát. Gondolom, mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy a jóra emlékezzünk, de nekem történetesen nem is volt másra lehetőségem. Következő karácsonykor levelet kaptam Gillardéktól, egy csomó fénykép kíséretében, amelyeken egy nagy, aranyszínű kutya átszökell a kapu felett, magasra ugrik a labdáért, büszkén parádézik szájában a bottal. Azt írták, a merevség alig észlelhető a lábában, teljesen egészséges. Így hát, ha visszagondolok Hensfieldre, még ma is leginkább Kimre emlékszem. * Tudom, hogy balszerencsémre kellett közreműködnöm egy engedély nélküli „alkalmi” pályán, de ez az élmény kigyógyított minden hajlandóságból, hogy ezzel keressem meg a kenyeremet. A történet vége azonban egyike a legboldogabb diadalmaimnak - megmentettem Kim lábát. Milyen furcsa és csodálatos ez a végeredmény! Ha ma bejönne a rendelőnkbe egy kutya, az összes antibiotikumunk és felszerelésünk ellenére sem remélhetném, hogy összezúzott lába különbül meggyógyulhatna. A régi sebészek gyakran beszéltek a „dicséretes gennyről”. Ez most már jelent számomra valamit.
Jingo és Skipper Az állatoknak szükségük van barátra. Figyeltek már valaha is két állatot a mezőn? Tartozzanak bár különböző fajhoz - például egy póni és egy birka -, de mindig együtt vannak. Az állatok közötti bajtársiasság mindig lenyűgözött, és gyakran eszembe jut Jack Sanders két kutyája mint a kölcsönös ragaszkodás tökéletes példája. Az egyiket Jingónak hívták, s amikor befecskendeztem a helyi érzéstelenítést a szögesdrót - 42 -
tépte seb mellé a bőrébe, az erőteljes fehér bullterrier csak egyszer nyikkant fel. Aztán úgy döntött, hogy megadja magát a sorsának, és állhatatosan előrenézett, miközben nyomtam a fecskendőt. Közben elválaszthatatlan barátja, Skipper, a corgi, gyengéden harapdálta Jingo hátsó lábát. Furcsa volt két kutyát látni az asztalon egyszerre, de tudtam a kapcsolatukról, és nem szóltam, mikor gazdájuk mindkettőt az asztalra emelte. Miután befecskendeztem a seb körüli területet, varrni kezdtem, és Jingo szemlátomást megkönnyebbült, mikor észrevette, hogy nem érez semmit. - Ebből talán megtanulod, Jingo, hogy ezután kerüld a szöges drótkerítéseket - mondtam. Jack Sanders nevetett. - Nemigen hinném, Mr. Herriot. Azt hittem, tiszta a terep, mikor reggel levittem a sétányra, de észrevett egy kutyát a kerítés túloldalán, és úgy süvített át, mint a puskagolyó. Szerencsére egy agár volt, és nem érte utol. - Rémes alak vagy, Jingo - paskolgattam meg páciensemet, és a nagy, római orrú pofa fültől fülig húzódó vigyorral felém fordult, a túlsó végén pedig örvendezve csapkodott a farok. - Hát nem furcsa - mondta a gazdája -, hogy mindig keresi a verekedést, az emberek meg a gyerekek viszont azt csinálhatnak vele, amit akarnak? A világ legjámborabb kutyája. Befejeztem a varrást, és beleejtettem a sebvarrótűt a műszerasztalon álló tálkába. - Ne felejtse el, hogy a bullterrier egy ősi angol harci kutya, és Jingo csak a régi ösztönnek engedelmeskedik. - Ó, ezt tudom. De örökké kémlelnem kell a látóhatárt, ha elengedem a pórázról. Semmilyen kutya nincs biztonságban tőle. - Csak ez itt, Jack - nevettem, és a kis corgira mutattam, aki ráunt társa lábára, és most a fülét rágicsálta. - Igen, hát nem csudálatos? Azt hiszem, büntetés nélkül leharaphatná Jingo fülét. Csakugyan csudálatos volt. A corgi a tizenegyedik évében járt, és merev mozgásán, romló látásán megmutatkozott a kora, a bullterrier viszont csak hároméves volt, ereje és képességei teljében. Zömök, hordó mellkasú csont- és izomköteg: félelmetes állat. De amikor a fülrágás túlságosan erőszakossá vált, egyszerre csak megfordult, és gyengéden hatalmas állkapcsai közé fogta Skipper fejét, míg a kis állat abba nem hagyta. Azok az állkapcsok lehettek volna olyan kegyetlenek, mint egy acélcsapda, de szerető ölelésben tartották az apró fejet. Tíz nap múlva gazdájuk visszahozta mind a két kutyát a rendelőbe, hogy kivegyem a varratokat. Gondterheltnek látszott, mikor felemelte a kutyákat az asztalra. - Jingo nincs igazán jól, Mr. Herriot - mondta. - Vagy két napja nem eszik, és nagyon levert. Lehetséges az, hogy a seb elfertőződött, és abba betegedett bele? - Igen, persze. - Aggódva pillantottam a kutya oldalának arra a részére, ahol összevarrtam, és ujjaim végigtapogatták a hosszú heget. - De itt semmi nyoma a fertőzésnek. Sem duzzanat, sem fájdalomérzés. Gyönyörűen begyógyult. Hátraléptem, és végignéztem a bullterriert. Furcsán kedvetlen volt, behúzta a farkát, a szeme tompán előrebámult. Még az sem mozdította ki apátiájából, hogy barátja buzgón csócsálta egyik mancsát. Skippernek szemlátomást nem tetszett, hogy így semmibe veszik. Áthelyezte hadműveleteit az első fertályra, és nekilátott a nagy kutya fülének. Mivel munkálkodása még most sem keltett figyelmet, erőteljesebben kezdett rágni és cibálni, féloldalra húzva a nagy fejet, de ami Jingót illeti, mintha a corgi ott sem lett volna. - Hé, ebből elég, Skipper - mondtam. - Jingónak ma nincs kedve a huzakodáshoz. Óvatosan letettem a kis kutyát a földre, s ő mindjárt méltatlankodva körözni kezdett az asztallábak mentén. Alaposan megvizsgáltam a bullterriert, de az egyetlen jelentős tünet a magas láz volt. - Negyven fok, Jack. Nagyon beteg, ez nem kétséges. - De mi a baja? - Ilyen magas lázzal csak valamilyen akut fertőzése lehet. De pillanatnyilag nehéz megtalálni. Kinyúltam, és végigsimítottam a széles koponyát, végigfuttattam ujjaimat a fehér pofa hajlatán, miközben lázasan gondolkodtam. - 43 -
A farok egy pillanatra megrezdült a csánkok között, és a barátságos szemek előbb felém, majd a gazda felé fordultak. Ez a szemmozgás magára vonta a teljes figyelmemet. Azonnal felhúztam a felső szemhéját. A kötőhártya a megszokott rózsaszínűnek látszott, de a sima, fehér szemhártyán nagyon halvány sárgaságot véltem felfedezni. - Sárgasága van - mondtam. - Észrevett valami szokatlant a vizeletében? Jack Sanders bólintott. - Most, hogy említi, igen, észleltem. Láttam, hogy felemeli lábát a kertben, és a vizelet egy kicsit sötétnek látszott. - Az epepigmentációtól. - Óvatosan megnyomtam a hasát, és a kutya kicsit megvonaglott. Igen, itt nyilvánvalóan érzékeny. - Sárgaság? - A kutya gazdája rám bámult az asztal fölött. - Hol kaphatta volna? Megdörzsöltem az állam. - Ha ilyen állapotban látok kutyát, mindenekelőtt két dologra gondolok - foszformérgezésre és leptospirosisra. A magas lázra való tekintettel leptospirosisra szavazok. - Megkaphatja másik kutyától? - Meg, de még inkább patkányoktól. Érintkezésbe kerülhet patkánnyal? - Igen, időnként. A sétány végén az öreg tyúkól teli van velük, és Jingo néha bemegy utánuk. - Hát akkor ez az. - Vállat vontam. - Nem hinném, hogy tovább kell keresgélnünk az okozóját. Lassan bólintott. - Már az is valami, hogy tudjuk, mi a baja. Így most nekiállhat helyrepofozni. Egy pillanatig némán néztem rá. Sehogy se jó ez. Nem akartam nyugtalanítani, de nagyon intelligens és józan eszű ember volt, a negyvenes éveiben járt, és a helyi iskolában tanított. Úgy éreztem, meg kell neki mondanom a teljes igazságot. - Jack - mondtam -, ez szörnyű nehezen kezelhető betegség. Ha van valami, amit nem szeretek látni, az egy sárgaságban szenvedő kutya. - Úgy érti, komoly? - Sajnos, igen. A halálozási arány nagyon magas. Együtt éreztem vele, mikor megláttam arcán hirtelen kiülni a fájdalmat és aggodalmat, de jobb volt most a figyelmeztetés, mint később a megrázkódtatás, mert tudtam, hogy Jingo pár napon belül elpusztulhat. Még ma, harminc évvel később is összerázkódom, ha meglátom azt a sárgás elszíneződést egy kutya szemében. A penicillin és más antibiotikumok hatnak valamennyire a leptospirosist okozó organizmusra, de a betegség még mindig gyakorta végzetes. - Értem, értem... - Rendezgette a gondolatait. - De biztosan tud valamit csinálni. - Igen, persze - mondtam élénken. - Beadok neki egy nagy adag antileptospiral-szérumot és néhány orvosságot szájon át. Nem teljesen reménytelen. Beadtam a szérumot, azzal a tudattal, hogy nem sokat használ ebben a stádiumban, de mással nem szolgálhattam. Beinjekcióztam Skippert is, azzal a kellemesebb érzéssel, hogy ez megvédi a fertőződéstől. - Még valamit, Jack - tettem hozzá. - Ez a betegség emberekre is ártalmas, tehát tartson be minden higiéniai rendszabályt, ha Jingóval foglakozik. Világos? Bólintott, és levette a bullterriert az asztalról. A nagy kutya, mint a legtöbb páciensem, igyekezett elsietni a rendelő fehérköpenyes-antiszeptikus légköréből. Ahogy végigbaktatott a folyosón, a gazdája élénken felém fordult. - Nézze csak! Nincs olyan nagyon rossz állapotban, ugye? Nem szóltam. Tiszta szívből reméltem, hogy igaza van, de ezzel csak elhessegettem a meggyőződést, hogy a kedves állat halálra van ítélve. Úgyis megtudom hamarosan. Már másnap megtudtam. Jack Sanders reggel kilenc előtt telefonált. - Jingo nincs valami jól - mondta, de hangjának remegése meghazudtolta a könnyed fogalmazást. - Ó. - Elfogott az oly ismerős levertség. - Mit csinál? - Sajnos semmit. Nem eszik egy falatot sem... csak fekszik... élettelenül. És néha hány. Erre számítottam, de mégis legszívesebben belerúgtam volna a mellettem álló íróasztalba. - Helyes, máris megyek. - 44 -
Jingo ma nem fogadott farokcsóválva. A tűz előtt kuporgott és ernyedten bámulta a parazsat. Szemében a sárga szín mély narancsvörösbe váltott, és a hőmérséklete még mindig roppant magas volt. Megismételtem a széruminjekciót, de a nagy kutya rá sem hederített a tűszúrásra. Mielőtt távoztam volna, végigfuttattam kezem a sima fehér testen, és Skipper, mint mindig, böködte barátját, de a belső nyomorúságába süllyedt Jingo gondolatai másfele jártak. Naponta meglátogattam, és a negyedik napon az oldalán fekve, csaknem kómában találtam. A kötőhártyája, a szeme fehérje és a száj nyálkahártyája piszkos csokoládészínben játszott. - Szenved? - kérdezte Jack Sanderts. Egy pillanatig haboztam. - Őszintén szólva, nem hiszem, hogy fájdalmai volnának. Émelygés, hányinger igen, de úgy vélem, más nem. - Szeretném, ha tovább próbálkoznánk - mondta. - Nem akarom, hogy elaltassa, még ha reménytelennek látja is a dolgot. Annak látja, ugye? Határozatlan mozdulattal válaszoltam. A megzavarodott Skippert figyeltem. Felhagyott piszkálódó hadműveleteivel, és zavarodottan szimatolta körül barátját. Csak egyszer húzta meg kicsit az egyik érzéketlen fülét. A tehetetlenség érzetével végeztem munkámat, és azzal a kellemetlen sejtelemmel távoztam, hogy többé nem fogom Jingót élve látni. S bár számítottam rá, Jack Sanders telefonjával másnap reggel rosszul kezdődött a nap. - Jingo kimúlt az éjjel, Mr. Herriot. Úgy gondoltam, jobb, ha megmondom. Azt mondta, ma délelőtt idejön. - Igyekezett tárgyilagosnak hangzani. - Nagyon sajnálom, Jack. Igazából számítottam rá... - Igen, tudom. És köszönet azért, amit tett. Az még rosszabbá tette a dolgot, ha az emberek ilyenkor kedvesek voltak. Sanderséknek nem volt gyerekük, és imádták az állataikat. Tudtam, mit érez. Ott álltam, kezemben a telefonkagylóval. - Hát még ott van Skipper, Jack. Kicsit sután hangzott, de az egy megmaradt kutya is vigasz, bármily öreg állat is. - Igaz - felelte. - Nagyon hálásak vagyunk Skipperért. Folytattam a munkámat. A betegeink néha elpusztulnak, s ha már túljutottam rajta, szinte megkönnyebbültem, kiváltképp, hogy tudtam: Jingo esetében a vég kikerülhetetlen volt. De ezen az ügyön nem jutottam még túl. Nem egészen egy hét múlva Jack Sanders újra telefonált. - Skipper - mondta. - Ugyanaz van vele, mint Jingóval. Jeges kéz markolt bele a gyomromba, és csavart egyet rajta. - De hát... de hát az nem lehet! Védőoltást adtam neki. - Hát nem tudom, de nyomorultul kókadozik, és alig eszik valamit. Nagyon gyorsan romlik az állapota. Kirohantam, és a kocsiba ugrottam. Míg a város széle felé vezettem, ahol Sandersék laktak, dobogott a szívem, és rémült gondolatok kavarogtak a fejemben. Hogy fertőződhetett meg? Nem nagyon bíztam a szérumban mint gyógyszerben, de védőoltásként hatásosnak véltem. Másodszor is beoltottam a biztonság kedvéért. Az a gondolat, hogy ezek az emberek mindkét kutyájukat elveszthetik, fájdalmas volt, de azt a lehetőséget, hogy a másodikban én vagyok a hibás, elviselhetetlennek éreztem. A kis corgi kedvetlenül ballagott át a szőnyegen, amikor meglátott, s én gyorsan feltettem a konyhaasztalra. Csaknem feltéptem a szemhéját aggodalmamban, de sem a szeme fehérjén, sem a száj nyálkahártyáin nem mutatkozott sárgaság. A hőmérséklete teljesen normális volt, s rajtam átfutott a megkönnyebbülés hulláma. - Leptospirosisa nincs, az biztos - mondtam. Mrs. Sanders összekulcsolta a kezét. - Hála istennek! Biztosra vettük, hogy ugyanaz. Olyan szörnyű rosszul néz ki. Alaposan átvizsgáltam a kicsi állatot, s végül zsebre tettem a sztetoszkópomat. - Nem találok semmi komolyat. Van egy kis szívzöreje, de ezt már tudjuk egy ideje. Végtére is öreg már. - Gondolja, hogy Jingo után epekedik? - kérdezte Jack Sanders. - Igen, határozottan. Olyan jó barátok voltak. Biztos nagyon egyedül érzi magát. - 45 -
- De túljut majd rajta, ugye? - Persze. Hagyok itt enyhe nyugtatót, az biztos segíteni fog. Néhány nap múlva a piactéren találkoztam Jackkel. - Hogy van Skipper? - kérdeztem. Fújt egyet. - Nagyjából ugyanúgy. Talán egy kicsit rosszabbul. A baj az, hogy gyakorlatilag semmit sem eszik, egyre soványabb. Nem tudtam, mit tehetnék még, de másnap arra jártomban benéztem Sandersékhez. Megdöbbentett a kis corgi állapota. Kora ellenére olyan hetyke és fürge volt, s amíg Jingo élt, kétségtelenül ő volt a vezérkutya. Most azonban teljesen leeresztett. Fénytelen szemmel nézett rám, mikor bejöttem, aztán mereven a kosarába vánszorgott, s ott összegömbölyödött, mint aki ki akarja zárni a világot. Megint megvizsgáltam. A szívzörej kissé erősebb volt, de azonkívül nem látszott semmi, csak az, hogy öreg, roskatag, s hogy vége van. - Tudja, nem vagyok benne biztos, hogy Jingóért epekedik - mondtam. - Lehet, hogy elérte az öregség. Végtére is tizenkettő lesz tavasszal, ugye? Mrs. Sanders bólintott. - Igen. Szóval úgy gondolja, hogy ez a vég? - Lehetséges. Tudtam, mire gondol. Pár héttel ezelőtt két egészséges kutya hentergőzött és játszott ebben a házban, s most talán hamarosan egy sem lesz. - És nem tud semmit csinálni? - Adhatok egy digitalissorozatot a szívére. És talán behozhatnának vizeletmintát. Szeretném látni, hogyan működik a veséje. Megvizsgáltam a vizeletet. Volt benne egy kis fehérje, de nem több, mint amennyire az ember ilyen korú kutyánál számít. A vesegyulladást mint okot elvetettem. A következő napokban más dolgokkal próbálkoztam: vitaminokkal, vassal, roborálószerrel, szerves foszfáttal, de a kis állat állapota egyre romlott. Úgy egy hónappal Jingo pusztulása után megint kihívtak. Skipper a kosarában feküdt, s amikor szóltam neki, lassan felemelte a fejét. Pofája beesett, csont és bőr volt, és fátyolos szeme a felismerés jele nélkül nézett rám. - Gyere, öreg - mondtam biztatóan. - Mozdulj már ki onnan. Jack Sanders a fejét rázta. - Nem megy, Mr. Herriot. Most már egyáltalán nem hagyja el a kosarát, s ha kiemeljük, csaknem túl gyönge ahhoz, hogy járjon. Még valami... bepiszkít ide a konyhába éjszaka. Ezt eddig sose csinálta. Mintha egy szomorú harang szólalt volna meg. Minden, amit mondott, a szenilitás utolsó stádiumába érkezett kutyára vallott. Igyekeztem megválogatni a szavaimat. - Sajnálom, Jack, de úgy látszik, az öreg fiú az út végére ért. Én nem hiszem, hogy a bánkódás volna mindennek az oka. Egy pillanatig hallgatott. Feleségére nézett, aztán le a boldogtalan kis jószágra. - Persze, nekünk is ez járt az eszünkben. De reméltük, hogy elkezd enni. Mit... mit javasol? Nem tudtam kimondani a végzetes szavakat. - Úgy hiszem, nem hagyhatjuk szenvedni. Már csak egy kis csontváz, és nem hiszem, hogy bármi öröme telne az életben. - Értem - mondta. - És egyetértek. Egész nap itt fekszik, nem érdekli semmi. - Elhallgatott, és újból a feleségére nézett. - Mondok valamit, Mr. Herriot. Aludjunk rá még egyet. De úgy gondolja, hogy nincs remény? - Igen, Jack. Öreg kutyákkal gyakran ez történik a végén. Skipper összeroppant... sajnos, azt hiszem, befejezte. Mélyet lélegzett. - Rendben, ha nem jelentkezem holnap reggel nyolcig, kérem, jöjjön, és altassa el. Nem nagyon bíztam abban, hogy felhív, és nem is hívott. Házasságunknak abban a korai időszakában Helen az egyik helyi molnár titkárnőjeként dolgozott. Együtt kezdtük a napot: lementünk egyszobás lakásunkból a hosszú lépcsősoron, és én kikísértem a bejárati ajtóig, mielőtt nekiin- 46 -
dultam volna a körutamnak. Aznap reggel szokás szerint megcsókolt, mielőtt kilépett volna az utcára, de azután kutatóan rám nézett. - Nagyon csöndes voltál a reggelinél, Jim. Mi a baj? - Tulajdonképpen semmi. Beletartozik a munkámba - mondtam. De hogy továbbra is állhatatosan nézett, gyorsan beszámoltam neki Sandersékről. Megérintette a karomat. - Ez nagyon szomorú, Jim, de nem hagyhatod, hogy a nyomasztó eseteid lehangoljanak. Így nem tudsz tovább dolgozni. - Á, hiszen tudom én. De hát lágyszívű vagyok, az a bajom. Néha arra gondolok, nem kellett volna állatorvosnak mennem. - Ebben tévedsz - mondta. - Másnak el sem tudlak képzelni. Megteszed, amit meg kell tenned, és úgy teszed meg, ahogy a legjobb. - Megint megcsókolt, megfordult, és lefutott a lépcsőn. Késő délelőttre járt, mire megálltam Sandersék háza előtt. Kinyitottam a csomagtartót, kivettem a fecskendőt és a koncentrált altatót tartalmazó üveget, amely békés és fájdalommentes véget vet az öreg kutya életének. Mikor beléptem a konyhába, egy kövér, fehér kis kutyakölyköt láttam kacsázni a kövezeten. Meglepődve néztem. - Hát ez mi? Mrs. Sanders kényszeredetten elmosolyodott. - Beszélgettünk Jackkel tegnap. Nem tudjuk elviselni a gondolatot, hogy ne legyen egy kutyánk sem, így aztán átmentünk Mrs. Palmerhez, aki Jingót tenyésztette, és volt egy alom eladó kölyke. Mintha a sors akarta volna. Őt is Jingónak hívjuk. - Micsoda remek ötlet! - Felemeltem a kölyköt, amely tekergőzött a kezemben, kéjesen nyögdécselt, és igyekezett képen nyalni. Ettől, gondoltam, könnyebbé válik kellemetlen feladatom. - Azt hiszem, nagyon ésszerűen döntöttek. Feltűnés nélkül kivettem zsebemből az altatós üveget, s odamentem a sarokban álló kosárhoz. Skipper most is érdektelenül összegömbölyödött, mint tegnap, s felvillant a vigasztaló gondolat, hogy nem csinálok mást, csak továbbtaszítom kicsit az úton, amelyen már elindult. Átdöftem az üveg gumikupakját a tűmmel, s már kezdtem volna felszívni a barbiturátot, mikor észrevettem, hogy Skipper felemeli a fejét. Állát a kosár peremére téve, mintha a kölyköt figyelte volna. Szeme fáradtan követte az apróságot, amint az odament a tejestálhoz, és buzgón lefetyelni kezdett. És feszült kifejezésében volt valami, amit régóta nem láttam rajta. Teljesen mozdulatlanul álltam, s a corgi néhány kísérlet után álló helyzetbe emelkedett. Csaknem kiesett a kosárból, és reszkető lábbal tántorgott a kövezeten. Mikor odaért a kölyökhöz, egy ideig imbolyogva állt, ösztövér karikatúrája régi magának, s miközben hitetlenkedve figyeltem, előrenyúlt, és szájába fogta a kis fehér fület. A sztoicizmus nem a kölyökkutyák erénye, és Második Jingo élesen felvisított, mikor a fogak megcsípték. Skipper nem törődött vele, üdvözült odaadással tovább rágcsált. Visszadugtam az üveget és a fecskendőt a zsebembe. - Hozzanak neki valami ennivalót - mondtam csendesen. Mrs. Sanders kisietett a kamrába, és egy csészealjon néhány húsdarabot hozott be. Skipper még néhány pillanatig folytatta a fülcsócsálást, aztán komótosan végigszimatolta a kölyköt elejétől végéig, mielőtt a csészealj felé fordult volna. Alig volt jártányi ereje, de kivett egy darab húst, s állkapcsa lassan mozogni kezdett. - Szent isten! - tört ki Jack Sanders. - Napok óta most eszik először! A felesége megragadta a karomat. - Mi történt, Mr. Herriot? Csak azért vettük meg a kölyköt, mert nem akartuk, hogy a ház kutya nélkül maradjon. - Hát nekem úgy tetszik, most megint két kutyájuk van. - Az ajtóhoz mentem, és visszamosolyogtam a két emberre, akik elbűvölve nézték, hogy nyeldes a corgi, s hogyan kezd neki eltökélten a következő húsdarabnak. - Isten velük, nekem mennem kell. Vagy nyolc hónappal később Jack Sanders bejött a rendelőbe, és feltette Második Jingót az asztalra. A kutya a fajtájára jellemző széles mellkasú, erőteljes lábú, pompás állattá fejlődött. Nyá- 47 -
jas pofája és csapkodó farka erősen emlékeztetett elődjére. - Egy kis ekcémája van a mancsán - mondta, aztán lehajolt és felemelte Skippert. E pillanatban nem érdekelt a páciensem. Minden figyelmem a corgi felé fordult, aki kigömbölyödötten és csillogó szemmel majszolta a nagy, fehér kutya hátsó lábát, a régi lendülettel és elevenséggel. - Nézze meg az ember! - dörmögtem. - Mintha visszafordítanák az órát. Jack Sanders nevetett: - Hát csakugyan. Csuda nagy barátok, úgy, mint régen. - Gyere ide, Skipper! - Elkaptam a kis corgit és átvizsgáltam. Mikor befejeztem, egy pillanatig még fogtam, miközben ő igyekezett visszakepeszteni a barátjához. - Ha hiszi, ha nem, azt hiszem, még jó néhány éve van. - Igazán? - Jack Sanders szeme ironikusan megvillant. - Úgy tetszik, mintha valamikor régen azt mondta volna, hogy a napjai meg vannak számlálva. Hogy vége. Felemeltem a kezem. - Tudom, tudom. De néha oly jó tévedni. * Ez egyike az állati kapcsolat fontosságát érzékeltető kedves emlékeimnek. Az állatgyógyászat pszichológiai része roppant érdekes. Ha az állat úgy érzi, nincs miért élnie, gyakran kimúlik, és ez érvényes minden állatfajra: például a juh túléli a nehéz ellést, ha van egy báránya, amelyről gondoskodjon. Skipper esete a legörvendetesebb bizonyítékok egyike. Persze a társa elvesztése minden kutyára másképpen hat. Némelyek csak rövid ideig bánkódnak, mások viszont nagyon hosszan gyászolnak.
Seth Pilling és az ő csekély tudománya
- Az a fiatal Herriot egy tökfej! Az ilyen kijelentés nem fokozza az ember önbizalmát, s a jó barna sör egy pillanatra ecetté vált a számban. Egy nyugodalmas korsót iszogattam egymagamban a „Korona és Horgony” „menedékében”, egy esti kólikás betegtől hazafele menet, és a szavak világosan áthallatszottak a kocsmai rész rácsozatán. Kissé arrébb csúsztam, hogy belássak a fényesen kivilágított terembe. A beszélő Seth Pilling volt, alkalmi munkás és közismert figurája Darrowbynak. Munkásnak nevezték, de a valóságban nem munkálkodott mértéktelenül, és vaskos alakja, vörös, húsos arca rendszeresen feltűnt a munkaerő-közvetítőnél, ahol a munkanélküli segélyét felvette. - Gőze sincs róla. Nem ért az a kutyákhoz. - A nagy ember egy kortyra lehajtott vagy fél korsó sört. - Tehenekhöz jó keze van - vágott közbe egy másik hang. - Ammeglehet, de én most nem azokrul a kurva tehenekrül beszélek - vágott vissza Seth megsemmisítően. - Én kutyákrul beszélek. Kutyát gyógyítani, ahhoz tudomány köll. Megszólalt a harmadik ember: - Hisz állatorvos. - Egen, tudom, hogy az, de sokféle állatorvos van, és ez egy kutyaütő. Mesélhetnék néhány dógot errül a pofárul. Úgy mondják, hogy a hallgatózó sohasem hall magáról jót, és tudtam, hogy az ésszerű az volna, ha most tüstént kimennék, és nem hallgatnám, hogyan mocskol engem ez az ember egy zsúfolt ivóban. De persze nem mentem. Beteges érdeklődéssel, minden idegszálammal és rostommal hallgatózva ott maradtam. - Milyen történeteket, Seth? A társaságot éppúgy érdekelte a dolog, mint engem. - Hát - felelte -, sokszor hoztak hozzám az emberek kutyákat, akiket elpancserkodott. - Te értül a kutyákhó, Seth, igaz? Talán vágyálom volt, hogy parányi gúnyt véltem felfedezni az utolsó megjegyzésben, de ha volt is benne, Mr. Pilling rá se hederített. Széles, buta képe öntelt vigyorba gyűrődött. - 48 -
- Hát azt elmondhatom, hogy nem sok van, amirül én nem tudok. Egész életemben kutyák közt éltem, meg osztán tanulmányoztam is a munkát. - Megint jót hörpintett a sörből. - Teli van a ház könyvvel, oszt el is óvastam mind. Én osztán ismerem az összes betegségüket, meg az orvosságát is mindnek. Megszólalt egy másik ember az ivóban: - Sose fogott ki rajtad a kutyabetegség, Seth? Szünet támadt. - Hát azt nem mondom, hogy soha - mondta a tárgyilagosság kedvéért. - Ritkán fog ki rajtam, de ha kifog, nem megyek Herriothoz. - A fejét rázta. - De nem ám, átugrok Brawtonba, és konzultálok Dennaby Broome-mal. Jó barátom. A menedék csendjében ittam pár kortyot. Dennaby Broome egyike volt a sok kuruzslónak, akik nyüzsögtek akkoriban. Az építőiparban kezdte - a pontosság kedvéért: mint vakoló - és titokzatosan, szabályos felkészülés nélkül az állatorvoslás területére sodródott, s abból szépen megélt. Ezzel nem volt semmi bajom - mindnyájunknak meg kell élni. Különben is ritkán zavart, mert Brawton nagyrészt kívül esett a körzetünkön, de az odavaló kollégáim mondtak néhány barátságtalan szót róla. Magamban meg voltam győződve róla, hogy sikerét jórészt zengzetes nevének köszönheti. Nekem ezek a szavak: „Dennaby Broome”, mélységesen imponáltak. - Dennaby és én jó barátok vagyunk, oszt gyakran tanácskozunk kutyákrul - folytatta Seth. De bizony még a saját kutyámat is elvittem eccer hozzá, oszt szép kutya, igaz? Lábujjhegyre álltam és belestem az ivóba. Éppen csak láttam Seth keeshondját (holland spitz): ott ült a lábánál. Csinos, pompásan fénylő bundájú jószág volt. A nagy ember lehajolt, és megveregette a rókaforma fejet. - Ez osztán értékes állat. Nem bíznám rá olyan palira, mint Herriot. - De hát mégis, mi a baj Herriottal? - kérdezte valaki. - Majd én megmondom. - Seth megütögette a fejét. - Nincsen neki sok idefönn. Többet nem akartam hallani. Letettem a poharamat, és kilopózkodtam az éjszakába. Ez után az élmény után jobban odafigyeltem Seth Pillingre. Gyakran láttam a városban kóvályogni, mert annak ellenére, hogy roppant tudománnyal rendelkezett nagyon sok tárgykörben, gyakran volt munka nélkül. Nem csak kutyaszakértő volt - előadott a „Korona és Horgony”-ban politikáról, kertészetről, kalitkás madarak tartásáról, mezőgazdaságról, a nemzetgazdaság helyzetéről, krikettről, horgászatról és sok másról. Nagyon kevés téma volt, amit tágas elméje könnyedén be ne fogadott volna, így hát meglepőnek látszott, hogy munkaadói nagyon rövid idő után lemondtak szolgálatairól. Kutyáját rendszerint magával vitte kóborlásaira, és a vonzó állat lassan alkalmatlanságom jelképévé vált. Ösztönösen kitértem Seth útjából, de egy reggel szinte belebotlottam. A piactéri kis fedett megállónál történt, egy csomó ember várta a brawtoni buszt. Köztük volt Seth Pilling és a keeshond, s amikor pár lépésre elmentem mellettük útban a postára, önkéntelenül megálltam, és csak néztem. A kutyát alig lehetett felismerni. A sűrű, elálló, hamuszürke szőrzet, amelyet oly jól ismertem, megritkult és elfénytelenedett. A dús gallér, a fajta jellemzője, semmivé sorvadt. - A kutyámat nézi? - Mr. Pilling meghúzta a pórázt, és védőn maga felé húzta a kis állatot, mintha attól félne, hogy ráteszem fertőző kezemet. - Igen... elnézést, de nem lehet nem észrevenni. Valami bőrbetegsége van? A nagy ember megvetően lenézett rám. - Egen, egy kicsinke. Viszem át Browtonba Dennaby Broome-hoz. - Értem. - Egen, úgy gondultam, jobb, ha olyanhoz viszem, aki ért a kutyákhoz. - Széles vigyorral körülnézett a váróban álldogálókon, akik érdeklődéssel hallgatták. - Mer ez ám értékes kutya. - Abban biztos vagyok - mondtam. Még jobban megemelte a hangját. - Hanem azért kezeltem én a magam módszereivel is. - Nem kellett mondania. Erős kátrányszag terjengett, s a kutya szőrét valami olajos anyag csíkozta. - De jobb biztosra menni. Nagy szerencse, hogy olyan emberhez mehetünk, mint Dennaby Broome. - Az. Tekintélyesen végignézett a hallgatóságán. - Legkivált ilyen értékes kutyával. Ezt nem pisztergálhatja akárki jöttment. - 49 -
- Hát remélem - mondtam -, hogy sikerül rendbe hozni. - Meglesz. - A nagy ember élvezte a közjátékot, és felnevetett. - Maga affelül csak ne aggóggyék. Ez a kis társalgás nem vidította fel a napomat, de újabb okot adott, hogy figyelemmel kísérjem Mr. Pillinget. A következő két hétben mélységes érdeklődéssel szemléltem járás-kelését, mert a kutyája ijesztő gyorsasággal hullatta el a szőrét. Mi több, az állat egész magatartása megváltozott: nem a régi, fürge módján ügetett, hanem úgy húzta egyik lábát a másik után, mintha halálán volna. Ez időszak végén döbbenten láttam, hogy a nagy ember mintha egy megnyírt birkát vezetne pórázon. Ez maradt a gyönyörű keeshondból, de amikor feléjük közeledtem, a gazdája észrevett, és elsietett az ellenkező irányba, maga után vonszolva a szerencsétlen állatot. Néhány nappal később azonban sikerült szemügyre vennem a kutyát. Ott találtam a Skeldale House várószobájában, ezúttal nem a gazdája, hanem úrnője társaságában. Mrs. Pilling nagyon mereven ült, s amikor megkértem, hogy jöjjön a rendelőbe, talpra ugrott, elvonult mellettem, és gyorsan végigdübögött előttem a folyosón. Apró termetű, de széles csípőjű, vaskos nő volt, mindig gyorsan járt, feje minden lépésre támadóan bólintott, állát előreszegte. Sohasem mosolygott. Mesélték, hogy Seth Pilling nagy beszélő odakint, de a saját fedele alatt halálosan fél a kis feleségétől. S amikor az összeszorított ajkú, lángoló szemű arc felém fordult, el is hittem. Lehajolt, erős karját a keeshond alá dugta, és felemelte az asztalra. - Nézze meg a kutyámat, Mr. Herriot! - csattant rám. Megnéztem. - Szent isten! - nyögtem. A kis állat csaknem teljesen megkopaszodott. A bőre száraz, pikkelyes és ráncos volt, s a feje úgy lógott, mintha nyugtatót kapott volna. - Ugye meg van lepve? - vakkantotta az asszony. - Nem csuda. Szörnyű állapotban van. - Sajnos, igen. Nem ismertem volna meg. - Nem, senki sem ismerte vóna meg. Nekem ez a kutya a legdrágább a világon, oszt most nézze meg! - Elhallgatott, és párat horkantott. - És tuggya, ki a felelős ezért? - Hát... - Persze hogy tuggya! Az én drágalátos uram. - Megállt, és hevesen lélegezve rám meredt. Mit gondul a férjemrül, Mr. Herriot? - Tulajdonképpen nem ismerem jól... - Hát én osztán ismerem, és egy szamár. Egy nagy szamár. Mindent tud, oszt nem tud semmit. Addig vacakolt a kutyámmal, míg tönkre nem tette. Nem szóltam. A keeshondot tanulmányoztam. Most nézhettem meg először közelről, és biztosra vettem, hogy tudom a baj okát. Mrs. Pilling még jobban kinyomta az állát, és folytatta. - Az uram először aszonta, ekcéma. Az? - Nem. - Aztán aszonta, rüh. Az? - Nem. - Tudja, micsoda? - Igen. - Megmondaná nekem, kérem? - Mixödéma. - Mix...? - Várjon - mondtam. - Meg akarok bizonyosodni felőle. - A sztetoszkópomért nyúltam, és a kutya mellkasára tettem. És - ahogy vártam - ott volt a bradycardia, a pajzsmirigy-elégtelenség okozta lassú szívverése. - Igen, az. Semmi kétség. - Minek hívják? - Mixödéma. Pajzsmirigy-elégtelenség - van a nyakában egy mirigy, és az nem végzi rendesen a feladatát. - És attul kihullik a szőre? - Igen. És ezt a pikkelyességet és a bőrráncosodást is az okozza. - De iszen folyvást alszik. Az mit jelent? - 50 -
- Még egy klasszikus tünet. Az ilyen betegségben szenvedő kutyák nagyon levertté válnak, elvesztik minden energiájukat. Kinyúlt, és megérintette a kutya bőrét, amely csupasz és zsugorodott volt ott, ahol valamikor dúsan pompázott a bunda. - És meg tuggya gyógyítani? - Igen. - No, Mr. Herriot, ne ércsen félre, de nem lehet, hogy téved? Biztos benne, hogy az a mixinyavalya? - Persze hogy biztos vagyok. Világos eset. - Magának talán világos. - Elvörösödött, s mintha a fogát csikorgatta volna. - De nem világos annak az én okos uramnak. A nagy lajhár! Ha arra gondolok, mi mindent művelt az én drága kutyámmal - meg tudnám ölni! - Hát, gondolom, csak jót akart, Mrs. Pilling. - Nem érdekel, hogy mit akart, megkínozta ezt a szegény kutyát a nagy marha. De csak kerüljön a kezembe! Egy kúrára való tablettát adtam neki. - Ez pajzsmirigy-kivonat. Adjon be neki egyet reggel, egyet este. Adtam neki egy üveg káliumjodint is, mert ilyen esetekben hasznosnak találtam. Kétkedve nézett rám. - De hát, csak be köll dörzsölni valamivel a bőrit. - Nem - feleltem. - A bőrkezelés egyáltalán nem használ. - Azt akarja mondani - bíborvörösre változott, és megint horkantani kezdett -, azt akarja mondani, hogy az a sok üveg koszos vacak, amit az uram rákent, tisztára fölösleges vót? - Sajnos, igen. - Megölöm! - tört ki. - Csupa koszos, olajos mocsok vót! És az a finom alak Brawtonban, valami szörnyű kenőcsöt kűdött - sárga vót, és bűzlött tüle minden. Tönkretette a szőnyegeimet meg a jó székhuzataimat! Kén, bálnaolaj és karbolsav, gondoltam. Remek régimódi alkotórészek, de ebben az esetben teljesen haszontalanok és határozottan emberellenesek. Mrs. Pilling lerakta a keeshondot a padlóra, és végigmenetelt a folyosón, leszegett fejjel, széles vállát meggörnyesztve. Hallottam, amint menet közben magában motyog. - Uramisten, csak érjek haza. Majd ellátom a baját, el én, biz' isten. Természetesen érdekelt páciensem javulása, és amikor nem láttam úgy két héten át, csak arra következtethettem, hogy Seth Pilling kerül. Egy alkalommal csakugyan úgy véltem, hogy látom őt és a kutyát eltűnni egy mellékutcában, de biztos nem lehettem benne. Véletlenül pillantottam meg kettejüket. Egy sarkon a piactérre fordultam be kocsival, s szembetalálkoztam egy férfival s egy kutyával, akik az egyik sátortól jöttek elfelé a macskaköveken. S amikor kikukucskáltam az ablakon, elakadt a lélegzetem. Már ilyen rövid idő alatt egészséges új szőrpihék borították az állat bőrét, és már-már a régi elevenségével lépkedett. A gazdája megfordult, mikor lelassítottam. Egyetlen űzött pillantást vetett rám, aztán rántott egyet a pórázon, és elbattyogott. El tudtam képzelni, milyen kavargás van az elméjében, hogyan küszködnek benne az érzelmek. Nyilvánvalóan azt akarta, hogy a kutyája meggyógyuljon, de ne így. És a sors cinkelt kártyával játszott szegény ember ellen, mert a gyógyulás hihetetlenül gyors volt. Láttam már néhány látványos kigyógyulást a mixödémából, de ilyen drámait, mint a keeshondé, még soha. Mr. Pilling szenvedései különböző úton-módon jutottak tudomásomra. Hallottam például, hogy megváltoztatta az ivóhelyét, és most esténként a „Vörös Medvé”-be jár. Olyan kis helyen, mint Darrowby, a hír gyorsan körbepattog, és el tudtam képzelni, hogy a béresek a „Korona és Horgony”-ban csendesen elszórakoztak volna amúgy yorkshire-i módra a szakértővel. De fő vértanúságát otthon szenvedte el. Vagy hat héttel azután, hogy a kutya kezelését befejeztem, Mrs. Pilling megint elhozta a rendelőbe. Mint korábban is, könnyedén az asztalra emelte, és rám nézett komor, mosolytalan arccal, mint mindig. - 51 -
- Mr. Herriot, azér gyüttem, hogy megköszönnyem - mondta -, és gondultam, szívesen megnézné most a kutyámat. - Úgy is van, Mrs. Pilling. Kedves, hogy eljött. - Ámulva néztem a vastag, bozontos, fényes új bundát, a csillogó szemeket, az élénk kifejezést. - Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy teljesen meggyógyult. Bólintott. - Én is így gondulom, és hálás vagyok azér, amit tett. Kikísértem a bejáratig, s amikor kivezette kutyáját az utcára, megint felém fordította kemény kis arcát. Amikor szigorú szemével a szemembe nézett, nagyon fenyegetőnek látszott. - Van még valami - mondta. - Soha meg nem bocsátom az uramnak, amit a kutyámmal tett. Biz' isten megcsapdostam egy bottal a nagy marháját. De nem hagyom neki elfelejteni, amíg él. Ahogy elindult az utcán a fürgén ügető kis állattal, elteltem kellemes érzelmekkel. Mindig szívmelegítő ilyen szép gyógyulást látni, de ez esetben volt még külön prémium is. A kis Mrs. Pilling jó darabig pokollá fogja tenni az ura életét. * Nem sok kellemetlen alak szerepel a könyveimben, de Seth Pilling közéjük tartozik. És bár bűnös gyönyörűséget találtam megpróbáltatásaiban, mégis érzek a szívemben szánalmat is iránta. Hihetetlen balszerencse volt, hogy egy olyan hivatásos mindentudó, mint ő, szembekerüljön egy mixödéma-betegséggel, amely viszonylag ritka, de könnyen és drámaian gyógyítható, ha az ember igazán felismeri.
A kóbor kutya A kis kutyát egyik piacnapi expedíciónkon pillantottuk meg Siegfrieddel a bódék között. Ha csendes volt a rendelő, gyakran átballagtunk együtt a macskaköveken, és váltottunk pár szót a „Hajcsár” fogadó ajtajában összegyűlt farmerekkel. Néha behajtottunk egy-két esedékes számlát, vagy némi munkát verbuváltunk a következő hétre - s ha ilyesmi nem történt is, élveztük a szabad levegőt. A kutyára azért figyeltünk fel, mert ültében pitizett a süteményes stand előtt. - Nézd azt a kis jószágot - mondta Siegfried -, vajon honnan került ide? Míg beszélt, az árus odadobott egy kekszet, amit a kutya mohón lenyelt, de amikor a férfi előkerült és kinyújtotta a kezét, a kis állat elügetett. Megállt azonban egy másik standnál, amelynél élelmiszert árultak: tojást, sajtot, vajat, tortát és pogácsát. Habozás nélkül megint leült pitizni, szilárdan, mint a szikla, laffogó mancsokkal, várakozóan felszegett fejjel. Oldalba böktem Siegfriedet. - Már megint csinálja. Kollégám bólintott. - Igen, kedves jószág, ugye? Milyen fajtának mondanád? - Korcsnak leginkább. Olyan, mint egy kis barna juhászkutya, de van valami más is benne talán terrier. Hamarosan egy buktát majszolt, s most odamentünk hozzá. Mikor a közelébe értünk, csendesen beszélni kezdtem hozzá. - Jó kutya - mondtam, s leguggoltam egy méterre tőle. - Gyere ide, hadd nézzünk meg. Szembefordult velem, és egy pillanatig két barátságos barna szem bámult rám egy különlegesen vonzó pofából. Válaszul szavaimra a bojtos farok csapott párat, de ahogy közelebb araszoltam, a kutya megfordult és sietség nélkül elsétált a piacnapi tömegben, míg el nem tűnt a szemem elöl. Nem akartam ügyet csinálni a találkozásból, mert sose tudtam előre megjósolni Siegfried magatartását a kis állatokkal kapcsolatban. Elsősorban a lóorvoslás érdekelte, és gyakran mosolyogva nézte, hogy én kutyák és macskák után szaladgálok. Mi több, akkoriban Siegfried erősen ellenezte azt, hogy az emberek házi kedvencként tartsanak állatokat. Fennszóval meg is hirdette véleményét e tárgyban - azt mondta, tisztára ostobaság -, annak ellenére, hogy ő maga öt kutyát hurcolászott a kocsijában. Most, harmincöt év múlva, éppoly - 52 -
erősen pártolja a házi kedvenceket, noha manapság már csak egy kutya utazik vele. Mint mondtam, nehéz volt kiszámítani magatartását e téren, tehát önmegtartóztatóan nem követtem a kis állatot. Ott álltam, mikor odajött hozzám egy fiatal rendőr. - Egész délelőtt figyeltem azt a kis kutyát, ahogy koldul a standok között - mondta. - De éppúgy, mint magának, nekem sem sikerült a közelébe jutnom. - Igen, furcsa dolog. Láthatóan barátságos, és mégis fél. - Úgy gondolom, kóbor kutya. Mr. Herriot. Engem is érdekelnek a kutyák, és úgy hiszem, a legtöbbet ismerem errefelé. De ez idegen. Bólintottam. - Biztos vagyok benne, hogy igaza van. Akármi megtörténhetett ezzel a kutyával. Talán valaki rosszul bánt vele, és elszökött, vagy kidobhatták egy kocsiból. - Igen - felelte. - Van néhány kedves ember errefelé. Egyszerűen nem értem, hogyan hagyhatnak el egy tehetetlen állatot azzal, hogy éljen meg, ahogy tud. Többször megpróbáltam megfogni, de nem megy. A kutya emléke egész nap elkísért, s még mikor lefeküdtem is aznap este, képtelen voltam elhessegetni a kis barna jószág nyugtalanító képét, amint egy idegen világban kóborol, és az általa ismert módon pitizve segítséget kér. Ugyanazon hét péntek estéjén estélyi öltönyünkben cicomáztuk magunkat Siegfrieddel, felkészülve az East Hirdsley-i vadászbálra, vagy tizenöt kilométerre tőlünk. Keserves megpróbáltatás volt, mert akkoriban keményített ingmellet, merev, magas gallért viseltünk, és én egyre-másra hallottam a fantáziadús kifejezések robbanását az inggombjaival küszködő Siegfried szobájából. Én még rosszabb helyzetben voltam, mert kihíztam az öltönyömet, s bár sikerült rögzíteni a fojtogató gallért, úgy kellett belepréselnem magam a szmokingba, amely kegyetlenül belevágott a hónaljamba. Úgy-ahogy sikerült felöltenem a teljes parádét, és éppen néhány óvatos lélegzetvétellel próbálkoztam, mikor megszólalt a telefon. Az a fiatal rendőr volt, akivel a hét elején beszélgettem. - Itt van az a kutya, Mr. Herriot. Tudja, amelyik pitizett a piacon. - Igen? Sikerült valakinek megfognia? Kurta csend. - Hát nem igazán. Egyik emberünk találta meg az út mentén fekve, a várostól úgy két kilométerre. Baleset érte. Elmondtam Siegfriednek. Az órájára nézett. - Mindig így megy, James. Éppen, amikor elindulnánk. Már kilenc óra van, és úton kellene lennünk - gondolkodott egy pillanatig. - Mindenesetre ugorj át és nézd meg, én megvárlak. Jobb lenne, ha együtt mennénk erre a bulira. Miközben a rendőrség felé tartottam, forrón reméltem, hogy nem lesz sok dolgom. A vadászbál sokat jelentett a főnökömnek, mert ilyenkor összegyűlik a körzet lószerető társasága, és ő remekül érzi magát, csevegve, iszogatva a rokonlelkekkel, bár táncra ritkán kapható. Továbbá: szerinte az üzletnek is jót tesz, ha az ember társadalmilag is találkozik az ügyfelekkel. A kutyaólak az udvar végén voltak, a rendőrség mögött. A rendőr odavezetett, és kinyitotta az egyik ajtót. A kis kutya teljesen mozdulatlanul feküdt az egyetlen izzó fényében, s amikor lehajoltam és megsimogattam a barna bundáját, kurtán megmozdult a farka a fekhelye szalmájában. - Legalább a farkát képes csóválni - mondtam. A rendőr bólintott. - Hát igen, látnivaló, hogy jó természetű kis vacak. Megpróbáltam megvizsgálni amennyire lehetett, anélkül, hogy hozzányúlnék. Nem akartam fájdalmat okozni neki, és nem lehetett tudni, mennyire sérült meg. De bizonyos dolgok nyilvánvalóak voltak első pillantásra is: többféle szakított sebet láttam, az egyik hátsó lábának tartása félreérthetetlenül jelezte a csonttörést, és a szája szélén vér volt. Ez származhatott a megsérült fogaktól is. Finoman megemeltem a fejét, azzal, hogy belenézek a szájába. A jobb oldalán feküdt, és amikor a feje körbefordult, mintha valaki az arcomba vágott volna. A jobb szemét durván kinyomták a szemgödörből, és úgy burjánzott, mint valami ocsmány kinövés a pofacsont felett: nagy, csillogó gömb, s a szempillák becsúsztak a szemhártya fehér tere - 53 -
mögé.
Sokáig guggoltam ott, döbbenten a szörnyűségtől, s ahogy vánszorogtak a másodpercek, néztem a kis kutya képét, s ő nézett engem - bízóan, azzal az egy lágy, barna szemével, s értelmetlenül bámulva azzal a groteszk gömbbel a másik oldalon. A rendőr hangja félbeszakította gondolataimat: - Csúnyán néz ki, ugye? - Igen, igen... elütötte valami jármű, talán vonszolta is, a sebekből ítélve. - Mi a véleménye, Mr. Herriot? Tudtam, mire gondol. Az ésszerű az lett volna, ha kivezetem ezt a magára hagyott lényt a világból. Súlyosan megsérült, s nem tartozik senkihez. Gyorsan ható nagy adag altató - véget érnének a gyötrelmei, és mehetnék a bálba. De a rendőr semmi ilyesmit nem mondott. Talán ő is, mint én, annak az egy bízó szemnek a mélyébe nézett. Gyorsan felálltam: - Telefonálhatok? A vonal másik végén Siegfried hangja sistergett a türelmetlenségtől. - A mindenit, James, már fél tíz van! Ha elmegyünk erre az izére, akkor el kell indulnunk, különben akár ne is menjünk! Egy súlyosan sérült kóbor kutya. Nem látom olyan nagy problémának. - Tudom, Siegfried, sajnálom, hogy feltartalak, de nem tudok dönteni. Szeretném, ha idejönnél, és elmondanád a véleményedet. Csend, azután hosszú sóhaj. - Rendben van, James. Ott leszek öt perc múlva. Némi feltűnést keltett, mikor belépett a rendőrségre. Siegfried még a köznapi munkaruhájában is előkelőnek látszott, de ahogy frissen fürödve és borotválva, a szmoking és a csillogó fehér ing fölé dobott teveszőr kabátban bevonult a kapitányságra, volt valami hercegi benne. Az ott ülő emberek tiszteletteli pillantásokat vetettek rá, aztán előlépett az én fiatal rendőröm. - Erre, uram - mondta, s visszamentünk a kutyaólhoz. Siegfried nem szólt, miközben a kutya fölé görnyedt, s végignézte, mint én, anélkül, hogy hozzáért volna. Aztán óvatosan megemelte a fejét, és a szörnyű szem ránézett. - Szent Isten! - mondta halkan, s hangja hallatára a hosszú, bolyhos farok végigsöpört a talajon. Néhány pillanatig mozdulatlanul és mereven figyelte a kutya képét, miközben a legyező farok zizegett a szalmában. Aztán felegyenesedett. - Vigyük vissza - dörmögte. A rendelőben elaltattuk a kis állatot, s ahogy ott feküdt eszméletét vesztve az asztalon, alaposan megvizsgálhattuk. Néhány perc múlva Siegfried belenyomta a sztetoszkópját a fehér köpenye zsebébe, és mindkét kezével az asztalra támaszkodott. - Kifordult szemgolyó, törött combcsont, számtalan mély vágás, törött körmök. Elszórakozhatunk vele éjfélig, James. Nem szóltam. Főnököm meghúzta a csokornyakkendője csomóját és kipattintotta a felső inggombot. Lehántotta a kemény gallért, és ráakasztotta a sebészlámpa kereszttartójára. - Istenem, de jólesik - motyogta, és kezdte a sebvarró anyagokat kirakni. Ránéztem az asztal fölött. - És a vadászbál? - A vadászbál le van tojva - mondta Siegfried. - Lássunk munkához. És munkálkodtunk is, hosszú ideig. Én is felakasztottam a galléromat a kollégámé mellé, s a szemmel kezdtük. Tudom, hogy mindketten ugyanazt éreztük - meg akartunk szabadulni ettől a szörnyűségtől, mielőtt bármi mást csinálnánk. Lemostam a szemgolyót és széthúztam a szemhéjat, miközben Siegfried visszaillesztette a szemgödörbe. Nagyot sóhajtottam, mikor minden eltűnt, és csak a szaruhártya maradt látható. Siegfried elégedetten kuncogott. - 54 -
- Most megint olyan, mint egy szem. Kézbe vett egy szemfenék-vizsgálót, és a szem mélyébe kukucskált. - És nincs nagyobb károsodás - lehet, hogy éppoly jó lesz, mint új korában. De azért varrjuk össze a szemhéjat, hogy néhány napig védje. Az eltört combcsont végei nagyon elmozdultak, és, keservesen tudtuk csak helyükre igazítani őket, mielőtt rátettük volna a gipszet. De ezzel is végeztünk, és nekiláttunk a sok vágás és szakadás hosszadalmas összevarrásának. Ezen külön dolgoztunk, és hosszú ideig csend volt a műtőben, kivéve az olló nyisszentését, mikor lenyírtuk a barna szőrt a sebek körül. Tudtam, és Siegfried is tudta, hogy csaknem biztosan fizetség nélkül dolgozunk, de a legnyugtalanítóbb gondolat az volt, hogy minden erőfeszítésünk ellenére is el kell esetleg altatnunk. Még mindig a rendőrség felügyelete alá tartozott, s ha senki sem jelentkezik érte tíz napon belül, jön az euthanázia. És ha az előző gazdit csakugyan érdekelte a sorsa, miért nem keresték meg a rendőrséget már régen? Mire befejeztük a munkánkat és lemostuk a műszereket, elmúlt éjfél. Siegfried beleejtette az utolsó sebvarrótűt a tálcába, és nézte az alvó állatot. - Azt hiszem, kezd magához térni - mondta. - Vigyük át a tűzhöz, és mi ihatunk egyet, míg eszméletre tér. Egy pokrócon áthordágyaztuk a kutyát a nappaliba, és letettük a fényesen égő széndarabok elé egy szőnyegre. Kollégám kinyújtotta hosszú karját a kandalló feletti üvegajtós szekrényig, és leemelt egy whiskysüveget meg két poharat. Itallal a kézben, gallértalanul, még mindig ingujjban, keményített plasztronban és paszomántos nadrágban, amiről eszünkbe jutott az elszalasztott tánc, hátradőltünk a kandalló két oldalán, s köztünk békésen elnyúlt a betegünk. Most már jobb látványt nyújtott. Egyik szemét lezárták a védőöltések, és lába mereven kinyúlt a fehér burkolatában, de tiszta volt, rendezett, ellátott. Mintha tartozott volna valakihez - de ez ugyancsak kétséges volt. Csaknem hajnali egyre járt, és jól leapasztottuk az üveget, mikor a bozontos barna fej megmozdult. Siegfried előrehajolt, megérintette az egyik fület, és a farok azonnal csapkodni kezdte a szőnyeget, és egy rózsaszín nyelv lustán megnyalta az ujját. - Milyen remek kis kutya - dörmögte Siegfried, de hangjában volt valami tartózkodás. Tudtam, hogy ő is aggódik. Két nap múlva kivettem a varratot a szemhéjból, és örömmel láttam meg alatta a normális szemet. A fiatal rendőr is úgy örült, mint én. - Na nézd csak! - kiáltott fel. - Az ember nem is sejtené, hogy valami baj volt. - Igen, remekül javul. A duzzanat és a gyulladás teljesen eltűnt. - Haboztam egy pillanatig. Érdeklődött már utána valaki? A fejét rázta. - Még senki. De még van hátra nyolc nap, és mi itt jól gondját viseljük. Többször ellátogattam a rendőrségre, és a kis állat leplezetlen örömmel üdvözölt, félelme teljesen elmúlt, begipszelt végtagján felágaskodott a lábam mellett, csapkodó farokkal. De baljós érzésem egész idő alatt fokozódott, s a tizedik nap csaknem rettegve mentem a rendőrségi kutyaólhoz. Nem hallottam semmit. Tennivalóm kikerülhetetlennek látszott. Elaltatni öreg vagy reménytelenül beteg kutyákat gyakran jótékony cselekedet, de ugyanazt tenni egy fiatal, egészséges állattal - iszonyatos. Gyűlöltem, de egy állatorvosnak ezt is meg kell tennie. A fiatal rendőr az ajtóban állt. - Még mindig semmi újság? - kérdeztem, s ő a fejét rázta. Elmentem mellette, be az ólak közé, és a kis jószág felágaskodott a lábam mellett, mint mindig, és fénylő szemmel, nyitott szájjal az arcomba nevetett. Gyorsan elfordultam. Most azonnal meg kell tennem, különben soha nem tudnám elvégezni. - Mr. Herriot - a rendőr a karomra tette a kezét. - Azt hiszem, én hazaviszem. - Maga? - Rábámultam. - Igen, én. Sok kóbor kutya kerül ide, és én sajnálom is őket, de hát nem fogadhatja be mindet az ember, igaz? - Hát nem - mondtam. - Nekem is ez a problémám. - 55 -
Lassan bólintott. - De ez valahogy más, úgy látom, éppen a legjobb pillanatban került ide. Két kislányom van, és már nyúznak egy ideje, hogy szerezzek nekik kutyát. Ez a kis vacak éppen megfelelőnek látszik. Meleg megkönnyebbülés öntött el. - Teljesen egyetértek. Áldott jó természetű. Fogadok, hogy remekül ellesz a gyerekekkel. - Jó. Akkor ez el van intézve. Gondoltam, előbb kikérem a tanácsát. - Boldogan mosolygott. Úgy néztem rá, mintha még sohasem láttam volna. - Mi a neve? - Phelps - felelte. - Phelps közrendőr. Jóképű fiatalember volt, tiszta bőrű, vidám, kék szemű, s szilárd megbízhatóság érzett róla. Ellen kellett állnom a késztetésnek, hogy megszorítsam a kezét és a hátára veregessek. De sikerült megőriznem a szakmai tekintélyem. - Hát ez kitűnő. - Lehajoltam és megsimogattam a kis kutyát. - Ne feledje el elhozni a rendelőbe tíz nap múlva, hogy kiszedjük a varratokat, és úgy egy hónap múlva le kell vennünk a gipszet. Siegfried szedte ki a varratokat, és én csak négy hét múlva láttam a páciensünket. Phelps közrendőr nemcsak a kutyát, hanem a hat- és kilencéves kislányait is magával hozta. - Azt mondta, mostanában kell leszedni a gipszet - jegyezte meg, és én bólintottam. Lenézett a gyerekekre. - Gyerünk, ti ketten, tegyétek fel az asztalra. A kislányok buzgón karjukba vették új barátjukat, s amikor felemelték, a farok vadul csapkodott, és a tágra nyílt száj boldogan lihegett. - Úgy látszik, jól bevált - mondtam. Mosolygott. - Az nem kifejezés! Csuda jól illik a gyerekekhez. El nem tudom mondani, mennyi örömet adott nekünk. Igazi családtag. Elővettem a kis fűrészemet, és kezdtem nyeszetelni a gipszet. - Ez szerintem oda-vissza érvényes. A kutya szereti a biztos otthont. - Hát ennél biztosabbat nem kaphatott volna. - Végigcsúsztatta kezét a barna bundán, és nevetve odaszólt a kutyának. - Ezt kapod, öreg, amiért piacnapon a standoknál koldulsz. Most már a törvény kezében vagy. * Ez a történet sok mindent érint abból, ami az állatorvosi pályát olyan csábítóvá teszi. A pitiző kutya kedvessége, az egész kiszámíthatatlansága, például az, hogy a végén keményített ingben operáltunk, és az emberek jósága, ez esetben a fiatal rendőré. És persze az a gyakori eset, hogy egy vonzó kis állat jó otthonra talál. Az a tény, hogy a végén belekerültek a gyerekek is, kiteljesíti a derűs történetet.
Az ellopott kocsi - Ó, Mr. Herriot! - mondta Mrs. Ridge örvendezve. - Valaki ellopta az éjjel a kocsinkat! Sugárzó mosollyal nézett rám. Megálltam a háza bejáratánál. - Mrs. Ridge, őszinte sajnálattal hallom. Hogyan...? - Igen, igen, alig várom, hogy elmondhassam! - Hangja remegett az izgalomtól és örömtől. Valami csavargók járhattak erre éjszaka, és én olyan buta vagyok, sose zárom be a kocsit. - Értem... Milyen balszerencse! - De jöjjön be - kuncogta. - Bocsásson meg, hogy itt várakoztatom az ajtóban, de még most is úgy meg vagyok zavarodva. Bementem mellette a nappaliba. - Hát ez érthető. Nagy megrázkódtatás lehetett. - Megrázkódtatás? Ó, hát nem érti, mit akarok mondani? Csodálatos dolog. - Tessék? - Igen, persze! - Összecsapta a kezét, és felnézett a mennyezetre. - Tudja, mi történt? - Igen, hogyne - mondta. - Épp most mesélte el. - 56 -
- Nem, a felét sem mondtam el. - A felét sem? - Nem, de üljön le. Tudom, hogy hallani akarja az egészet. Hogy megmagyarázzam mindezt, vissza kell mennem tíz napot, addig a délutánig, amikor Mrs. Ridge könnyezve futott fel a Skeldale House lépcsőin. - A kiskutyámat baleset érte - lihegte. Elnéztem mellette. - Hol van? - A kocsimban. Nem tudtam, szabad-e megmozdítanom. Átvágtam a járdán, és kinyitottam a kocsiajtót. A cairn terrier, Joshua, nagyon csendesen feküdt egy takarón a hátsó ülésen. - Mi történt? Eltakarta a szemét. - Szörnyű volt! Tudja, gyakran játszik a házunkkal szemben, a farmer mezején. Vagy fél órával ezelőtt kergetni kezdett egy üregi nyulat, és egy traktor kereke alá szaladt. Arcáról a mozdulatlan állatra pillantottam, aztán megint az arcára. - Átment rajta a kerék? Bólintott, s arcán csorogtak a könnyek. Megfogtam a karját. - Mrs. Ridge, ez nagyon fontos. Teljesen biztos benne, hogy a kerék átment a testén? - Igen, biztos vagyok. Láttam az egészet. Nem hittem, hogy életben van, mikor odarohantam, hogy felemeljem. - Nagy lélegzetet vett. - Gondolom, ezt nem élheti túl, igaz? Nem akartam elszomorítani, de lehetetlennek látszott, hogy egy ilyen apró kutya túlélheti azt, ha az a nagy súly összenyomja. Elkerülhetetlen a súlyos belső sérülés, nem is beszélve a törött csontokról. Szomorú volt látni a kis homokszín testet mozdulatlanul, érzéketlenül feküdni, amikor annyiszor elnéztem, hogyan rohangászik és ugrál a mezőn. - Nézzük meg - mondtam. Bemásztam a kocsiba, és leültem a kutya mellé. Roppant óvatosan végigtapogattam a végtagjait, és azt vártam, hogy bármely pillanatban megérzem a súrlódást, ami a csonttörést jelzi. Nagyon lassan alája csúsztattam a kezem, s minden centiméteren magam tartottam a súlyát. Joshua csak egyszer jelzett: amikor megmozdítottam a medence táját. A legjobb jel a száj és a szem nyálkahártyáinak rózsaszíne volt, így valamivel reményteljesebben fordultam Mrs. Ridge-hez. - Tiszta csoda, de úgy látszik, nincs belső vérzése, és egyik végtagja sem tört el. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a medence csontja megrepedt, de ez nem olyan nagy baj. Végighúzta az ujját elmaszatolódott arcán, és tágra nyílt szemmel rám nézett. - Gondolja, hogy életben marad? - Nem akarok hiú reményeket támasztani, de pillanatnyilag nem találok semmilyen súlyos sérülésre utaló jelet. - De hát ez lehetetlen! Vállat vontam. - Egyetértek, annak látszik, de ha megúszta, azért úszta meg, mert puha talajon volt, s az engedett, mikor a kerék lenyomta. Mindenesetre röntgenezzük meg, hogy biztosak legyünk a dolgunkban. Akkoriban, akárcsak a legtöbb nagy állatpraxisnak, nekünk sem volt röntgengépünk, de a helyi kórház szükség esetén kisegített. Odavittem Joshuát, és a kép megerősítette a diagnózisomat: medencecsont-repedés. - Nem sokat tehetek - mondtam a kutya gazdájának. - Az ilyen sérülés rendszerint magától gyógyul. Egy ideig nehezen fog tudni a hátsó lábán megállni, és hetekig gyenge lesz a hátulja, de a pihenés és az idő meg kell hogy gyógyítsa. - Ó, csodálatos! - Nézte, ahogy visszateszem a kis állatot a hátsó ülésre. - Szóval, akkor egyszerűen csak ki kell várni. - Ebben bízom én is. Aggodalmam, hogy Joshuát valami belső károsodás érte, megszűnt két nap múlva, mikor újra láttam. A nyálkahártyái mély rózsaszínben játszottak, és minden természetes funkciója működött. - 57 -
Mrs. Ridge azonban még mindig aggodalmaskodott. - Olyan szomorú a kis jószág - mondta. - Nézzen rá, teljesen élettelen! - Tudja, biztosan csupa horzsolás és sajgás attól, hogy úgy összenyomták. És erős sokkot is kapott. Türelmesnek kell lennie. Mialatt beszéltem, a kis kutya felállt, néhány métert kóválygott a szőnyegen, aztán megint leroskadt. Nem mutatott semmi érdeklődést sem irántam, sem a környezete iránt. Mielőtt elmentem volna, adtam az asszonynak néhány szaliciltablettát. - Ezek segíteni fognak a közérzetén - mondtam. - Szóljon, ha az állapota nem javul. Szólt is, negyvennyolc óra sem telt el. - Szeretném, ha kijönne, és megint megnézné Joshuát - mondta a telefonba. - Nem tetszik nekem. A kis állat olyan volt, mint korábban. Néztem, ahogy ott fekszik elanyátlanodva a szőnyegen, a fejét a mancsán nyugtatva bámul a kandallóba. - Gyerünk, Joshua, öreg szivar - mondtam. - Most már igazán jobban erezhetnéd magad. Lehajoltam, és végigdörzsöltem ujjam a szálkás bundán, de sem a szóra, sem a mozdulatra nem válaszolt. Mintha ott sem lettem volna. Mrs. Riege aggodalmasan felém fordult. - Azóta mindig ilyen. És tudja, milyen szokott lenni. - Igen, valóságos tűzgolyó volt. - Megint eszembe jutott, hogyan ugrált a lábam körül, hogyan bámult fel rám várakozóan. - Nagyon furcsa. - És még valami - folytatta Mrs. Ridge. - Egy hang sem jön ki belőle. Tudja, ez mindennél jobban aggaszt, mert mindig olyan jó kis házőrző volt. Hallottuk, hogy ugat, mikor a korai posta megérkezett, megugatta a tejesfiút, a szemetest, mindenkit. Sose csaholt feleslegesen, de mindig tudatta, ha valaki erre járt. - Igen... Erre is emlékeztem. A felcsapó hanghullámra, valahányszor megnyomtam a csengőt. - És most csak ez a szörnyű némaság. Emberek jönnek-mennek, de fel se néz rájuk. - Lassan megrázta a fejét. - Ó, csak egyszer ugatna! Csak egyetlenegyszer! Gondolom, az azt jelentené, hogy jobban érzi magát. - Valószínűleg - mondtam. - Mit gondol, van valami más baja is? - kérdezte. Gondolkodtam egy-két pillanatig. - Nem, biztos vagyok benne, hogy nincs. Legalábbis fizikai baja nincs. Szörnyű félelmet élt át, és begubózott. Idővel majd átesik rajta. Elfelé menet úgy éreztem, legalább annyira igyekszem magamat is meggyőzni, mint Mrs. Ridge-et. És minthogy a következő pár napban minduntalan rossz hírekkel szolgált a kis kutyáról, az önbizalmam kezdett elpárologni. Egy héttel a baleset után megint könyörögve kért, hogy menjek el hozzájuk. Joshua semmit sem változott. Levert volt, behúzta a farkát, szomorúan nézett, és még mindig nem adott ki hangot magából. Ürnője szemlátomást teli volt feszültséggel. - Mr. Herriot - mondta - mit tehetünk? Már aludni sem tudok miatta. Elővettem a sztetoszkópomat, a hőmérőt, és újra megvizsgáltam a kis állatot. Aztán fejtől farokig végigtapogattam. Befejezvén, a szőnyegen guggolva felnéztem Mrs. Ridge-re. - Semmi újat nem találok. Egyszerűen türelmesnek kell lennie. - De eddig is ezt mondta, és én úgy érzem, ezt nem bírom sokáig. - Még mindig nem ugat? A fejét rázta. - Nem, és azt várom a legjobban. Eszik valamicskét, járkál valamicskét, de soha egy hangot sem hallat. Tudom, nem aggódnék tovább, ha egyszer is hallanám ugatni, de így az a szörnyű érzésem van, hogy el fog pusztulni. Reméltem ugyan, hogy a következő vizitem vidámabb lesz, de bármennyire megkönnyebbültem is Mrs. Ridge nagy jókedvétől, meg is lepődtem. Leültem a nappali egyik kényelmes székébe. - 58 -
- Remélem, hamarosan visszaszerzik a kocsiját - mondtam. Könnyedén legyintett. - Ó, persze, valamikor valahol majd előkerül. - De hát, ez biztosan nagyon bosszantó. - Bosszantó? Egy cseppet sem. Olyan boldog vagyok. - Boldog? Attól, hogy elvitték a kocsit...? - Nem attól. Joshua miatt. - Joshua? - Igen. - Leült a szemközti székbe, és előrehajolt. - Tudja, mit csinált, mikor azok az emberek elmentek a kocsival? - Nem tudom. Mondja meg. - Ugatott, Mr. Herriot! Joshua ugatott! * Gondolom, azért írtam meg ezt a történetet, mert soha senkit nem ismertem, aki örült volna annak, hogy a kocsiját ellopták. Igazából azonban nem kellett volna nagyon meglepődnöm. Ismételten megfigyeltem, hogy kedvencük gyógyulása kiemeli az embereket mindennapos bajaikból. Mindenki tudja, hogy az első ugatás gyakran azt jelzi: túl vagyunk a legrosszabbon, és a kutya hamarosan meggyógyul. Mit számít ehhez mérve egy ellopott kocsi?
Theo, a „kocsmaterrier” A „Hajcsár” fogadóban voltam, és hallgattam, mit mond George Wilks, az árverésvezető. - Azt hiszem, ez a legjobb kocsmaterrier, amit valaha is láttam. - Lehajolt a pult fölül, és megveregette Theo bozontos fejét, amely kilógott gazdája széke alól. Rájöttem, hogy a „kocsmaterrier” nem rossz meghatározás. Theo kicsi és nagyobbrészt fehér volt, bár oldalán itt-ott fekete csík húzódott, és a pofáját bozontos szőrpamacs fogta körül, amitől kétségtelenül vonzóvá, de titokzatosabbá is vált. Nemrégiben megtetszett nekem az egyik skót kolléga mondása, aki egyik hölgy ügyfele szuttyongatására, hogy határozza meg a kutyája fajtáját, végül így felelt: „Asszonyom, azt hiszem, a legjobb, ha egyszerűen küsded barna ebnek híjjuk.” Ugyanilyen szellemben Theót bízvást mint küsded fehér ebet írhatnánk le, de Yorkshire-ben a „kocsmaterrier” kifejezést jobban értik. Gazdája, Paul Cotterell lenézett magas ülőkéjéről. - Mit mond ez rólad, öregfiú? - dörmögte vontatottan, s hangja hallatára a kis állat sóváran, farkcsóválva kiugrott rejtekhelyéről. Theo élete jelentős részét töltötte e szék négy fémlába között, mint ahogy gazdája is magán a széken. Úgy éreztem, hogy ez mindkettejüknek puszta időpocsékolás. Gyakran vittem be én is a kutyámat, Samet ivókba, s ilyenkor ott kuporgott a székem alatt, de ez velünk csak alkalmilag történt meg - talán egyszer-kétszer hetente -, míg Paul Cotterellnél állandó rítus volt. Nyolc órától fogva minden este ott ült a „Hajcsár” fogadó bárpultjának a végében, előtte söröspohár, s egy kis görbe pipa a szájában. Ilyen fiatal embernél - a harmincas éveinek végéhez közeledő agglegény volt -, tanult és intelligens embernél ez terméketlen életmódnak látszott. Mikor a pulthoz közeledtem, felém fordult: - Hello, Jim, mit kérhetek neked? - Köszönöm szépen, Paul - feleltem. - Egy korsó sört. - Pompás. - Könnyed udvariassággal a csaposlányhoz fordult. - Ha lenne olyan kedves, Moyra. Iszogattuk a sörünket és cseverésztünk. Ezúttal a brawtoni zenei fesztiválról, s aztán áttértünk a zenére általában. Mint minden tárgykörben, amiről beszélgettünk, erről is sokat tudott. - Szóval, nem nagyon szereted Bachot? - érdeklődött lustán. - Nem, nem igazán. Némelyik művét igen, de egészében jobb szeretem azt, ami érzelemmel telibb. Elgart, Beethovent, Mozartot. Még Csajkovszkijt is - gondolom, ti sznobok, mélységesen - 59 -
lenézitek. Vállat vont, néhányat pöfékelt a kis pipájából, és fél szemöldökét felhúzva, félmosollyal végigmért. Gyakran nézett így, s ettől az az érzésem támadt, hogy monoklit kellene viselnie. De nem dicsérte lelkesen Bachot, noha ő lehetett a kedvenc zeneszerzője. Sohasem lelkendezett semmiért, és szokott fura arckifejezésével figyelt, amikor én Elgar hegedűversenyének lázas dicshimnuszát zengtem. Paul Cotterell Dél-Angliából jött, de a helybéliek ezt már régen megbocsátották neki, mert szeretetre méltó, szórakoztató fickó volt, s mindig kész arra, hogy egy italt fizessen bárkinek a „hajcsár”-beli saroküléséről. Nekem a tipikusan angol vonzereje tetszett: könnyed volt, erőfeszítés nélküli. Sose izgatta fel magát, mindig udvarias volt és magának való. - Ha már itt vagy, Jim - mondta -, nem néznéd meg Theo lábát? - Hogyne! - Állatorvosoknál ez foglalkozási ártalom: bárhova megy is társaságba, mindenki biztosra veszi, hogy legfőbb szórakozása, ha tanácsokat osztogathat, és tüneteket mondanak el neki. - Emeljük fel. - Ugrás, öreg szivar. Paul a térdére ütögetett, s a kis kutya örömtől csillogó szemmel felugrott és leült. Mint mindig, arra gondoltam, hogy Theónak filmeznie kellene. Azzal a furcsa, bozontos, röhögős pofájával tökéletes filmkutya lett volna. Az emberek sokat fizetnek világszerte azért, hogy olyan kutyákat lássanak a mozikban, mint ő. - Jól van, Theo - mondtam, és felnyaláboltam a gazdája térdéről -, mi a baj? Paul a jobb mellső lábára mutatott a pipája szárával. - Ott van valami. Kicsit sántított néha az utóbbi néhány napban. - Értem. - Hátára fordítottam a kis állatot, aztán felnevettem. - Hiszen csak az egyik körme tört le! Itt lóg egy kis darabja. Valószínűleg beleakadt egy kőbe. Várj egy pillanatig. Benyúltam a zsebembe az ollóért, amely mindig ott lakozott. Gyors nyisszantás, és kész volt a munka. - Ennyi az egész? - kérdezte Paul. - Igen, ennyi. Az egyik szemöldökét gúnyosan felhúzta, s úgy nézett Theóra. - Szóval emiatt csináltad azt a nagy hűhót. Buta, vén egér. - Pattintott az ujjával. - Helyedre. A kis kutya engedelmesen a szőnyegre ugrott, és eltűnt a szék alatti menedékben. Ebben a pillanatban villanásszerűen ráéreztem Paul vonzerejére, amit oly sokszor csodáltam és irigyeltem. Nem törődött igazán semmivel. Szerette a kutyáját, persze. Mindenüvé magával vitte, rendszeresen megfuttatta a folyóparton, de hiányzott belőle az a szorongás, az a csaknem kétségbeesett aggodalom, amit oly sokszor láttam ügyfeleim szemében, ha a kutyájuknak akárcsak a legköznapibb bajával kellett foglalkoznom. Túlontúl is aggódtak, akárcsak én a magam állatai miatt. És persze, igaza volt. Könnyebb és kényelmesebb így élni. Ha az embernek fontos valami, akkor sebezhetővé válik. Paul teljesen vértezetten járta az útját. A vonzó könnyedség, a laza jómodor, a rendíthetetlenség - mind abban a tényben gyökerezett, hogy semmi sem érintette nagyon mélyen. Röpke jellemdiagnózisom ellenére is irigyeltem. Engem az érzelmeim mindig nagyon könynyen elsodortak: milyen nagyszerű lehet olyannak lenni, mint Paul! S minél tovább gondolkodtam, annál világosabban láttam, hogy áll össze az egész. Sohasem volt elég fontos neki, hogy megnősüljön. Még Bach is beleillett a képletbe a matematikai zenéjével. - Azt hiszem, ezért a súlyos műtétért jár még egy korsó, Jim - mondta szokott féloldalas mosolyával. - Hacsak nagyobb honoráriumot nem kérsz. Nevettem. Mindig szeretni fogom. Mindnyájan különbözőek vagyunk, s úgy kell viselkednünk, ahogy a természetünk parancsolja. De amikor megemeltem a második korsót, megint a gondtalan életére gondoltam. Jó állása van a brawtoni állami hivatalban, otthoni felelőssége semmi, és minden este ugyanazon a bárszéken ül, sörét iszogatva, széke alatt a kutyájával. Az égvilágon semmi gondja. Különben is, hozzátartozott Darrowby világához, amit szerettem, s mivel mindig utáltam a változást, bizonyos értelemben megnyugtató volt, hogy bármelyik este bemegy az ember a „Hajcsárba, ott találja Paul Cotterellt a sarokban, s Theo bozontos pofája kikukucskál rá alulról. - 60 -
Így éreztem aznap este is, mikor zárórához közel bekukkantottam. - Gondolod, hogy gilisztája van? - a kérdés jellemzően könnyed volt. - Nem tudom, Paul. Miért kérded? Szívott egyet a pipáján. - Hát csak azért, mert mintha lesoványodott volna az utóbbi időben. Föl, Theo! A gazdája térdén kuporgó kis kutya éppoly elevennek látszott, mint mindig, s amikor kinyúltam és felemeltem, megnyalta a kezemet. De a bordái meglehetősen kiálltak. - Hát igen - mondtam. - Lehet, hogy fogyott egy kicsit. Láttad, hogy gilisztát ürít? - Igazából nem. - Darabokat sem - a fenekéhez tapadó fehér szelvényeket? - Nem, Jim. - Fejét rázta és mosolygott. - De nem nézegettem meg túlontúl közelről, barátom. - Oké - mondtam. - Adjunk neki mindenesetre gilisztahajtót. Holnap este hozok néhány tablettát. Itt leszel? Felhúzódott a szemöldöke. - Ezt nagyon valószínűnek tartom. Theo annak rendje-módja szerint megkapta a gilisztahajtó tablettáit, s utána több héten át túlságosan sok dolgom volt, semhogy benézzek a „Hajcsár”-ba. Végül is egy szombat este kerültem elő. Teljes erővel tombolt az Adéta Klub bálja. A bálteremből ritmikus dübörgés hallatszott, a kis ivó zsúfolásig tele volt, és a dominózók a nagy nyomás alatt egy sarokba szorultak a rájuk zúduló szmokingok és kivágott hátú ruhák áradatában. A zajban és hőségben a pult felé furakodtam, arra gondolva, hogy a hely felismerhetetlen. De egyvalami nem változott: Paul Cotterell a bárszékén a pult túlsó végében. Odafurakodtam melléje, s láttam, hogy a szokásos tweedzakóját viseli. - Semmi tánc, Paul? Félig lehunyta a szemét, lassan csóválta a fejét, és rám nézett a kis görbe pipája fölött. - Nem nekem való, öregfiú - dörmögte. - Túlságosan emlékeztet a munkára. Lefelé pillantottam, és láttam, hogy még valami nem változott. Theo is ott volt, s óvatosan távol tartotta orrát a kavargó lábaktól. Két sört rendeltem, és megpróbáltunk társalogni, de nehéz volt túlkiabálni a bábeli hangzavart. Karok nyomultak be közöttünk a pult felé, vörös arcok nyomakodtak a miénkbe, hangos üdvözlő szavakkal. Többnyire csak nézelődtünk körbe-körbe. Aztán Paul felém hajolt, és a fülembe mondta: - Beadtam azokat a tablettákat Theónak, de egyre csak fogy. - Igazán? - feleltem ordítva. - Ez szokatlan. - Igen... talán megnézhetnéd. Bólintottam, ő pattintott az ujjával, a kis kutya egy szemvillanás alatt a térdén termett. Kinyúltam, a magam térdére emeltem, és mindjárt éreztem, hogy könnyebb. - Igazad van - mondtam. - Még mindig fogy. Ölemben egyensúlyozva a kutyát lehúztam a szemhéját, és láttam, hogy a kötőhártya halvány. Megint kiabáltam: - Vérszegény. Végigtapogattam a pofáját, és az állkapocs összeszögelése mögött nagymértékben megnövekedett hátsógarat-nyirokmirigyet találtam. Meglepődtem. Lehet, hogy valami száj- vagy torokfertőzése van? Tehetetlenül körülnéztem, és forrón azt kívántam, bárcsak ne mindig egy ivóban kérné ki Paul a véleményemet a kutyájáról. Szerettem volna megvizsgálni az állatot, de nem rakhattam le a pulton álló poharak közé. Igyekeztem a kutyát jobban kézbe fogni, azzal a szándékkal, hogy belenézek a torkába, miközben a kezem lecsúszott a mellső lába mögé, s a szívem hirtelen megdobbant, mikor a hónalji mirigyet megérintettem. Az is mértéktelenül megnőtt. Visszacsúsztattam ujjaimat a véknyába, s kitapintottam a lágyéktáji mirigyet: akkora volt, mint egy tojás. A prescapuláris is megnőtt, s ahogy lázasan tapogatóztam, rájöttem, hogy minden felszíni mirigy normális nagyságának sokszorosára duzzadt. Hodgkin-kór. Néhány pillanatig elfeledkeztem a kiabálásról, a nevetésről, a zene fojtott bömböléséről. Aztán Paulra néztem, aki higgadtan, pipájából pöfékelve figyelt. Hogyan mondhatom - 61 -
meg neki ilyen környezetben? Megkérdezné, mi a Hodgkin-kór, és nekem el kell magyaráznom, hogy a nyirokrendszer rákosodása, és hogy a kutyája biztosan elpusztul. Lázas gondolataim közben megsimogattam a bozontos kobakot, és Theo komikus pofaszakállas feje felém fordult. Emberek lökdösődtek mellettünk, kezek nyúltak ki, és whiskyt, gint, sört húztak el az arcom mellett, egy kövér ember a nyakam köré fonta a karját. Oldalt hajoltam. - Paul - mondtam. - Mi van, Jim? - Nem hoznád be... nem hoznád be Theót holnap reggel a rendelőbe? Tíz órakor. Szemöldöke egy pillanatra felszaladt, aztán bólintott. - Rendben, öregem. Ki sem ittam az italomat. Furakodni kezdtem a kijárat felé, és ahogy a tolongás összezárult mögöttem, hátrapillantottam. A kis kutya farka éppen eltűnt a szék alatt. Másnap, mint nemegyszer, a kora reggel úgy köszöntött rám, hogy már hatkor elkezdtem forgolódni, s végül csak a mennyezetet bámultam. Még azután is, hogy a lábam letettem a földre, és hoztam Helennek egy csésze teát, végeérhetetlennek tetszett a várakozás, míg el nem érkezett a rettegett pillanat, mikor szembenéztem Paullal a vizsgálóasztal s a köztünk álló Theo fölött. Azonnal megmondtam neki. Nem jutott eszembe semmilyen tapintatosabb megközelítés. Arckifejezése nem változott, de kivette pipáját a szájából, merően rám nézett, aztán a kutyára, aztán megint rám. - Ó - mondta nagysokára. - Értem. Nem szóltam, s ő lassan végigfuttatta kezét a kis állat hátán. - Egészen biztos vagy benne, Jim? - Teljesen biztos. Irtóra sajnálom. - Nem lehet gyógyítani? - Vannak különböző enyhítőszerek, de sohasem tapasztaltam, hogy bármelyik is használt volna, Paul. A végeredmény mindig ugyanaz. - Igen... - lassan bólintott. - De nincs olyan nagyon rossz állapotban. Mi történik, ha nem csinálunk semmit? Nem feleltem azonnal. - Szóval, ha a belső mirigyek megnőnek, különböző dolgok történnek. Ascites - vizenyősség - alakul ki a hasüregben. Hiszen láthatod, hogy máris van egy kis hordóhasa. - Igen... most, hogy mondod, én is látom. És még? - Ahogy a mellkasi mirigyek megnőnek, zihálni kezd majd. - Már észrevettem. Egy kis séta után elfogy a szusz. - És egyre soványabb és egyre erőtlenebb lesz. Paul pár pillanatig a lábát nézte, aztán felém fordult. - Szóval ez azt jelenti, hogy elég nyomorúságos lesz a hátralévő élete. - Nyelt egyet. - És milyen hosszú lesz az? - Pár hét. Nem egyforma. Talán három hónap is lehet. - Hát, Jim - hátrasimította a haját -, ezt nem engedhetem. Az én felelősségem. Most rögtön el kell altatnod, mielőtt szenvedni kezdene. Egyetértesz? - Igen, Paul, ez a legkíméletesebb. - Megteszed most mindjárt... amint kimentem az ajtón? - Meg - feleltem. - És biztosítalak róla, hogy semmit sem fog érezni. Arcára furcsa kifejezés merevedett. Szájába dugta a pipáját, de az kialudt, így aztán a zsebébe nyomta. Aztán előrehajolt, és egyszer meglegyintette a kutyája fejét. A bozontos pofa az orrát körülfogó mókás szőrcsomóval feléje fordult, és néhány pillanatig nézték egymást. Megtartottam az ígéretem. - Jó gyerek, derék öreg Theo - dörmögtem, és újra meg újra megsimogattam a pofáját és a füleit, míg a kis jószág békésen el nem szunnyadt. Mint minden állatorvos, gyűlöltem ezt a feladatot, bármily fájdalommentes volt is, de mindig megvigasztalt az a gondolat, hogy az utolsó, amit ezek a tehetetlen állatok érzékelnek, egy ba- 62 -
rátságos hang zenéje és egy gyengéd kéz érintése. Meglehet, érzelgős vagyok. Nem úgy, mint Paul. Ő gyakorlatias és teljesen racionális módon cselekedett. Képes volt a helyes elhatározásra, mert nincs kiszolgáltatva az érzelmeinek. Később, a vasárnapi ebéd közben, amit nem élveztem annyira, mint máskor, beszéltem Helennek Theóról. Mondanom kellett valamit, mert finom párolt húst készített a gázrezsón, egyetlen főzési alkalmatosságunkon, és én nem méltányoltam eléggé a művészetét. Asztalként szolgáló padunk mellett ülve lenéztem rá. Ma nekem jutott a magas szék. - Tudod, Helen - mondtam -, ez tanulságos lecke volt nekem. Ahogy Paul viselkedett. Én a helyében hímeztem-hámoztam volna, s igyekszem halogatni az elkerülhetetlent. Gondolkodott egy pillanatig. - Sokan így tennének. - Igen, de ő nem. - Letettem késemet-villámat, és a falra meredtem. - Felnőtt emberként viselkedett. Gondolom, Paul olyan személyiség, amilyennel könyvekben találkozunk. Jól alkalmazkodik a helyzethez, és teljesen öntörvényű. - Gyerünk, Jim, edd meg az ebédedet. Tudom, hogy szomorú ügy, de meg kellett csinálni, s most nem szabad magadat emésztened. Paul az Paul, te meg te vagy. Újra nekiláttam a húsnak, de nem tudtam elnyomni a magam kisebbrendűségének fokozódó érzetét. Aztán, mikor oldalra pillantottam, láttam, hogy a felségem felmosolyog rám. Hirtelen magabiztossá váltam. Úgy látszott, legalábbis ő nem bánja, hogy én vagyok én. Ez vasárnap történt, és kedd reggel szemölcskenőcsöt adtam Mr. Sangsternek, aki néhány fejőstehenet tartott az állomás környékén. - Nyomkodja rá a tőgyre az esti és reggeli fejés után - mondtam. - Azt hiszem, egy-két héten belül lehullanak a szemölcsök. - Köszönöm. Átadott egy félkoronást, s míg azt belepottyantottam az íróasztalfiókba, megint megszólalt. - Hát az a szegény Paul Cotterell. - Mi van vele? - Azt hittem, hallotta - mondta. - Meghalt. - Meghalt? - Bután bámultam rá. - Hogyan... mi... - Ma reggel találták meg. Ő maga tette. Mindkét kezemmel az íróasztalra támaszkodtam. - Úgy érti... öngyilkos lett? - Igen, aszongyák. Bevett egy csomó tablettát. Mindenki erről beszél. Az előjegyzési naplóra görnyedtem, és csaknem vakon nézegettem a bejelentések listáját. A farmer hangja mintha messziről jött volna. - Ez biza nagyon szomorú dolog. Rendes ember vót. Úgy gondulom, mindenki szerette. Később a nap folyamán éppen Paul lakása mellett mentem el, mikor megpillantottam háziasszonyát, Mrs. Claytont az ajtóban. Megálltam, és kiszálltam a kocsiból. - Mrs. Clayton - mondtam -, még most sem hiszem el. - Én sem, Mr. Herriot. Szörnyű dolog. - Arca sápadt volt, a szeme vörös. - Hat évig lakott nálam, olyan volt, mintha a fiam lett volna. - De mi a csudáért...? - Ó, hát azért, mert elvesztette a kutyáját. Egyszerűen nem bírta ki. Az elkeseredés hatalmas hulláma borított el, de az asszony a karomra tette a kezét. - Ne nézzen úgy, Mr. Herriot. Nem a maga hibája. Paul elmesélte az egészet, és senki sem menthette volna meg Theót. Ebbe emberek is belehalnak, hát még kutyák. Tompán bólintottam, s ő folytatta. - De mondok valamit bizalmasan, Mr. Herriot. Paul nem volt képes elviselni azt, amit maga és én elviselünk. Ilyennek született, tudja, állandóan depressziós volt. - Depressziós, Paul...? - Igen. Régóta orvosi felügyelet alatt állt, és rendszeresen szedett orvosságot. Mindig vidámnak mutatta magát, de évek óta sűrűn megtámadta valami idegbántalom. - Idegbántalom... Nem is álmodtam... - 63 -
- Nem, senki sem, pedig beteg volt. Úgy vettem ki, hogy boldogtalan gyerekkora volt. Talán azért szerette annyira a kutyáját. Túlságosan is kötődött hozzá. - Igen... igen. Elővette az összegyömöszölt zsebkendőjét, és kifújta az orrát. - Szóval, ahogy mondtam, szegény fiúnak nehéz sora volt majdnem egész életében, de bátran viselte. Nem tudtam mit mondani. Elindultam, ki a városból, és a nyugodt zöld hegyek csendes ellenpontjául szolgáltak mindannak a kavargásnak, ami betöltheti az ember lelkét. Ennyit Herriotról, az emberismerőről. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, de Paul olyan bátorsággal vívta meg titkos csatáját, hogy mindenkit félrevezetett. Eltűnődtem a Paultól kapott leckén. Ez a lecke más volt, mint aminek először hittem, és azóta sem felejtettem el, hogy számtalan olyan ember van, mint Paul, aki nem az, aminek látszik. * Nem nagyon kellemes erre visszaemlékezni, s elszomorított, mikor megírtam. De megtörtént. Egyedülálló, szerencsétlen epizód volt az életemben, és különösen tragikus módon világított rá arra, hogy milyen fontos szerepet játszhat a kedvenc állat egy zaklatott ember életében. Még ma is látom Pault a „Hajcsár” sarkában, s a széke alól kikukucskáló kis kutyáját. A könnyedségnek és megelégedésnek ez a képe a váratlan tragédia előjátéka volt.
Kaparj Paul Cotterell halálának döbbenete sokáig elkísért, sőt érzem, hogy sose jutottam túl rajta, mert noha a társaság a „Hajcsár” ivójában rég kicserélődött, s én egyike vagyok a kevés harmincöt évvel ezelőttről itt maradt arcoknak, még ma is látom a hetyke alakot a sarokszéken, s az alóla kikandikáló bozontos pofát. Nem szerettem volna, ha ez az élmény megismétlődik az életemben, és mégis, hátborzongatóan csaknem ugyanilyen helyzetbe kerültem nem sokkal később. Alig egy hét telhetett el Paul temetése után, mikor Andrew Vine behozta a foxterrierjét a rendelőbe. Felraktam a kis kutyát az asztalra, és gondosan megvizsgáltam mind a két szemét. - Sajnos, rosszabb lett - mondtam. A férfi minden előjel nélkül rábukott az asztalra, és két kezébe temette az arcát. Vállára tettem a kezem. - Mi van, Andrew? Mi a baj? Először nem felelt, csak görnyedt groteszkül a kutyája mellett, és nagy zokogás rázta a testét. Végre megszólalt, de a két kezébe beszélt, a hangja rekedt és kétségbeesett volt. - Nem bírom! Ha Kaparj megvakul, én öngyilkos leszek! Rémülten és hitetlenkedve néztem a lehajtott fejét. Ez nem történhet meg újra. Nem ilyen hamar Paul után. De voltak hasonlóságok. Andrew is a harmincas éveiben járt, s agglegényként a terrier volt állandó társa. Albérletben lakott, s úgy látszott, nincsenek gondjai, de a félénk, önbizalom nélküli ember magas, görnyedt alakjával, sápadt arcával mintha nagyon is sérülékeny lett volna. Jő néhány hónappal ezelőtt vizsgáltatta meg velem először Kaparjt. - Azért neveztem el így, mert kölyökkora óta nagy lyukakat kapar a kertben - mondta félmosollyal, és csaknem aggodalmasan nézett rám a nagy, sötét szemével. Nevettem. - Remélem, nem azért hozta el, hogy kigyógyítsam belőle, mert erről semmilyen orvosi könyvben nem olvastam. - Nem, nem, valami másról van szó. A szeméről. És ez a baja is megvan kölyökkora óta. - Igazán? Mondjon többet róla. - Szóval, mikor megvettem, váladékos volt a szeme, de a tenyésztő azt mondta, biztos valami belement, az ingerli, és hamarosan ki fog tisztulni. És ki is tisztult. De egészen sose jött rendbe. - 64 -
Valami mintha mindig bántotta volna a szemét. - Hogy érti? - A szőnyeghez dörzsöli a pofája oldalát, és erős fényben pislog. - Értem. Magam felé fordítottam a kis állat képét, és figyelmesen megnéztem a szemhéját. Míg Andrew beszélt, egyre járt az agyam, és biztos voltam benne, hogy entrópiát (befelé forduló szemhéjat) vagy a szemgolyót dörzsölő külön, feleslegesen fejlődő szempillasort találok, de egyiknek sem láttam semmi jelét. A szaruhártya felszíne is normálisnak látszott, leszámítva talán azt, hogy a szemlencse és a szivárványhártya mélyebb szerkezetét nem lehetett olyan könnyen meghatározni, mint általában. Odamentem a szekrényhez a szemfenéktükörért. - Hány éves a kutya? - Úgy egyéves. - Szóval vagy tíz hónapja megvan ez a baja. - Igen, olyanformán. De nagyon változó, többnyire egészségesnek látszik, aztán vannak napok, amikor félig lehunyt szemmel fekszik a kosárban, és az ember tudja, hogy valami baj van. Nem igazán fáj neki. Inkább kellemetlennek mondanám. Bólintottam, és reméltem, hogy sugárzik rólam a bölcsesség, de az egész együtt sem jelzett semmi felismerhetőt. Bekapcsoltam a szemfenékvizsgáló kis lámpáját, és a mélyébe néztem a legvarázslatosabb és legkifinomultabb szervnek, a lencsén át a retina csillogó szövevényéig, benne az optikai papilláig és a szétágazó vérerekig. Semmi hibát nem találtam. - Még most is ás gödröket? - kérdeztem. Ha tanácstalan vagyok, gyakran kapkodok bármilyen szalmaszál után, és eszembe jutott: hátha a kutya valami talajirritációtól szenved. Andrew a fejét rázta. - Nem, mostanában már nagyon ritkán. És különben is, a rossz napjai sohasem esnek egybe az ásással. - Érdekes. - Megdörzsöltem az állam. Andrew gondolatai nyilvánvalóan megelőzték az én gondolataimat. Elfogott a tanácstalanság kényelmetlen érzése. Az ügyfelek egyre csak hozzák a „beteg szemű” kutyáikat, és mindig látok, felfedezek valami okot. - És véleménye szerint a mai egyike a rossz napjainak? - Hát reggel úgy gondoltam, de most mintha jobban lenne. Azért még most is pislog egy kicsit, nem gondolja? - Igen... talán. Kaparj mintha nem szívesen nyitotta volna ki teljesen a szemét a rendelő ablakán beözönlő napsugárban. És időnként csukva tartotta egy-két másodpercig, mintha valami bántaná. De a fene egye meg, semmi sem kínált fogódzót. Nem mondtam meg a gazdinak, hogy fogalmam sincs róla, mi a baja a kutyájának. Efféle megjegyzés nem erősíti a bizalmat. Ehelyett szakmai buzgalomba menekültem. - Adok szemcseppeket - mondtam élénken. - Naponta háromszor nyomjon néhány cseppet a szemébe. És értesítsen arról, hogy javul-e. Lehet, hogy valami régi fertőzése van. Átadtam egy üveg kétszázalékos bórsavoldatot, és megveregettem Kaparj fejét. - Remélem, ez rendbe hoz, barátom - mondtam, és kurta farka válaszul megbillent. Élénk kicsi állatnak látszott, vonzónak és jó természetűnek, és a sima szőrű fajta szép példányának a hosszú fejével, nyakával, hegyes orrával és pompásan egyenes végtagjaival. A kutya leugrott az asztalról, és izgatottan körültáncolta gazdája lábát. Nevettem. - Alig várja, hogy kimehessen, mint a legtöbb páciensem. - Lehajoltam és játékosan rácsaptam a farára. - Biz' isten, nagyon jó kondiban van. - Jó kondiban van. - Andrew büszkén mosolygott. - Gyakran eszembe jut, hogy a szemétől eltekintve tökéletes kis élő gépezet. Ha látná kinn a réten! Úgy fut, mint egy agár. - El is hiszem. Tartsuk a kapcsolatot. Kikísértem őket az ajtóig, és a következő páciens felé fordultam, áldott gyanútlanságomban nem is sejtve, hogy pályafutásomnak egyik legkétségbeejtőbb, legtraumatikusabb esetével találkoz- 65 -
tam.
Ezután már erősen odafigyeltem Kaparjra és a gazdájára. Az érzékeny, szeretetre méltó Andrew egy mezőgazdasági vegyi vállalat képviselője volt, s akárcsak magam, ideje nagy részében kocsival járta Darrowby körzetét. Mindig magával vitte a kutyáját, és úgy futtában elszórakoztam azon, hogy a kis állat mindig feszülten bámult ki a szélvédőn, mancsát vagy a műszerfalon, vagy gazdájának a sebességváltót markoló kezén nyugtatva. Most azonban, hogy a személyes érdeklődésemet is felkeltette, felfedeztem a nyilvánvaló örömet, amivel a kis állat környezetének minden apró részletét befogadta. Semmi sem kerülte el a figyelmét napi körútjaikon. Sem az út a kocsi előtt, sem a házak és emberek, a fák és földek, amelyek elsuhantak az ablak mellett - ezekből állt össze a világa. Találkoztam egyszer vele, mikor Samet futtattam meg a felföldi haraszton, amely a dombvidék szeles csúcsain terül el. Májusban jártunk, a levegő lágy volt, s az egyheti napsütés felszántotta a zöld gyalogutakat, amelyek a hanga közt kanyarogtak. Láttam, amint Kaparj fehér csikként átvillan a bársonyos talajon, s amikor észrevette Samet, odarohant hozzá, hívogatóan forgott előtte egy pillanatig, aztán visszavágtatott Andrew-hoz, aki egy természet formálta kerek réten állt a nyers, barna burjánzás közepette. Ott a rekettyebokrok teljes sárga pompájukban lángoltak, s a kis kutya körbe-körbe rohant az arénában, megmámorosodva egészségétől és gyorsaságától. - Hát ez az, amit az élet igazi élvezetének neveznék - mondtam. Andrew félszegen elmosolyodott. - Igen, hát nem csudaszép? - motyogta. - Mi van a szemével? - kérdeztem. Vállat vont. - Van, amikor jó, van, amikor nem annyira jó. Nagyjából ugyanolyan, mint eddig. De annyi igaz, hogy mintha könnyebb volna, mikor beadom a szemcseppeket. - De azért néha még mindig vannak rossz napjai? - Igen... őszintén szólva, vannak. Olykor mintha nagyon kínlódna. Megint felcsapott bennem a tehetetlenség. - Menjünk vissza a kocsihoz - mondtam. - Nézzük meg. Felraktam Kaparjt a motorháztetőre, és megint megvizsgáltam. A szemhéjon semmi rendelleneset nem találtam. Féltem, hogy legutóbb talán valami elkerülte a figyelmemet - de ahogy az éles napfény keresztülvágott a szemgolyóin, éppen csak a leghalványabb felhősséget fedeztem fel a szaruhártyán. Enyhe elszarusodás, ami korábban nem volt látható. De miért... miért? - Valami erősebb kenőcsöt kell neki adnunk - kotorásztam a kocsi csomagtartójában. - Van valami nálam. Most kipróbáljuk az ezüstnitrátot. Andrew úgy egy hét múlva behozta a kutyáját. A szaruhártya elszíneződése elmúlt - alighanem a ezüstnitrát tüntette el -, de a kiváltó ok megmaradt. Valami elszomorítóan nagy baj volt itt. Valami, amit nem tudtam diagnosztizálni. Most kezdtem el igazán aggódni. Ahogy teltek a hetek, bombáztam azokat a szemeket mindennel, amit a könyv ajánl: higanyoxiddal, chinosollal, cink-szulfáttal, ichtiollal és seregnyi más szerrel, amelyeket ma már eltemetett a történelem. Nem álltak rendelkezésemre a modern, kifinomult antibiotikumok és szteroidkenőcsök, de ha állnak, sem mentem volna velük semmire. Ezt ma már tudom. Az igazi lidércnyomás akkor kezdődött, amikor észrevettem, hogy az első pigmentsejtek kezdik megtámadni a szaruhártyát. Baljós barna pöttyök gyülekeztek a limbusnál, és sötét fonalakat bocsátottak ki a sima hártya felé, amely Kaparj ablaka volt a világra. Láttam már ilyen sejteket. Ha felbukkantak, rendszerint maradtak is. És nem engedték át a fényt. A következő hónap során folyvást küzdöttem ellenük szánalmas orvosságaimmal, de egyre beljebb kúsztak, lassan, de könyörtelenül elhomályosítva és leszűkítve Kaparj látómezejét. Andrew is észrevette őket, s amikor behozta a rendelőbe a kis kutyát, aggodalmasan összefonta és szétnyitotta a két kezét. - Hát, Mr. Herriot, egyre kevesebbet lát. Tudom. Még mindig kinéz a kocsiablakon, de régebben mindenfélét megugatott, ami nem tetszett neki - például más kutyákat -, most meg nem veszi észre őket. Lassan... lassan megvakul. - 66 -
Legszívesebben üvöltöttem vagy az asztalt rugdostam volna, de mivel ezzel semmire sem megyek, csak néztem Andrew-t. - Az a barna valami, ugye? - mondta. - Mi az? - Pigmentszarusodásnak hívják, Andrew. Olyankor szokott bekövetkezni, ha a szaruhártya a szemgolyó eleje - hosszan gyulladásban volt. Nagyon nehéz kezelni. Megteszem, ami tőlem telik. Nem sok telt tőlem. A lassú, kúszó hullám könyörtelenül terjedt, és ahogy a pigmentsejtek egyre vastagabban és vastagabban rakódtak le, a kialakuló réteg csaknem feketévé vált, és mocskos színű függönyt húzott Kaparj s azon látnivalók közé, amiket oly érdeklődve figyelt. Egész idő alatt emésztett az aggodalom, a tehetetlen keserűség, amikor a kikerülhetetlenre gondoltam. Andrew akkor roppant össze, mikor öt hónappal az első vizsgálat után újra megnéztem a kutya szemét. Az eredeti szaruhártyaszerkezetből alig látszott valami, az egészet barnásfekete, áttetsző réteg borította, amelyben csak aprócska rések engedtek teret egy-egy pillanatra a látásnak. Közeledett a vakság. Megint megveregettem Andrew vállát. - Gyerünk, Andrew. Jöjjön ide, és üljön le. - Odahúztam a rendelő egyetlen faszékét. Odabotorkált, és szinte leroskadt a székre. Ott ült, tenyerébe hajtva a fejét egy ideig, aztán rám emelte könnyfoltos arcát, amelyre kiült a kétségbeesés. - A gondolatát sem tudom elviselni - lihegte. - Egy kedves kis jószág, mint Kaparj! Mindenkit szeret. Mivel érdemelte ezt ki? - Semmivel, Andrew. Megesnek ilyen szomorú dolgok. Borzasztóan sajnálom. Jobbra-balra görgette a fejét. - Ó, istenem, neki ez még rosszabb! Látta a kocsiban: annyira érdekli minden! Nem volna érdemes élnie, ha megvakul. És én sem akarok tovább élni! - Nem szabad így beszélnie, Andrew - mondtam. - Ez értelmetlen. - Haboztam. - Kérem, ne sértődjön meg, de azt hiszem, el kellene mennie az orvosához. - Ó, én folyton orvoshoz járok - felelte tompán. - Most is tele vagyok gyógyszerrel. Azt mondja, hogy depresszióban szenvedek. A szó úgy csengett, mint egy gyászos lélekharang. Elöntött a rémület attól, hogy ilyen rövid idővel Paul után hallom. - Mióta van ez? - Hetek óta. Úgy látszik, romlik az állapotom. - Volt már ez korábban is? - Nem, soha. - Kezét tördelte és a padlót nézte. - Az orvos azt mondja, ha szedem az orvosságot, elmúlik, de én már kikészültem. - De az orvosnak igaza van, Andrew. Követnie kell az utasítást, és akkor teljesen rendbe jön. - Nem hiszek benne - motyogta. - Minden nap mintha egy évig tartana. Én nem tudok semminek sem örülni. És amikor reggel felébredek, mindig rettegek attól, hogy szembe kell néznem a világgal. Nem tudtam, mit mondhatnék, hogyan segíthetnék. - Hozhatok egy pohár vizet? - Nem... köszönöm, nem. Halálsápadt arcát megint felém fordította, és a sötét szemekben szörnyű üresség tátongott. - Minek folytatni? Tudom, hogy szerencsétlen leszek egész hátralevő életemben. Nem vagyok pszichiáter, de annál több eszem volt, semhogy ilyen állapotban lévő embernek azt mondjam: szedje össze magát. És hirtelen valami ihlet villant fel bennem. - Rendben - mondtam. - Legyen szerencsétlen egész hátralévő életében, de amíg itt van, gondoskodnia kell erről a kutyáról. - Gondoskodni róla? Mit tehetek én? Megvakul. Most már senki semmit nem tehet érte. - Téved, Andrew. Most kell csak igazán tenni valamit érte. A maga segítsége nélkül vége van. - Hogy érti? - Úgyis viszi sétálni - hozzá kell szoktatnia bizonyos csapásokhoz és ösvényekhez, hogy ismerős terepen kocoghasson, félelem nélkül. Tartsa távol a lyukaktól és árkoktól. - 67 -
Elfintorodott. - Igen, de nem lesz többé öröme a sétában. - De lesz - mondtam. - Majd meglátja. - Igen, de... - Ott az a szép nagy rét a háza mögött, ahol Kaparj futkosni szokott. Mindig figyelnie kell, hátha otthagytak valamit a fűben, aminek nekifuthat. És a szemcseppek. Azt mondja, megkönnyebbül tőlük. Ki fogja beadni őket, ha nem maga? - De Mr. Herriot... látta, hogyan nézelődik mindig a kocsiból, mikor magammal viszem... - Ezután is fog nézelődni. - Még ha nem is lát? - Igen. - Karjára tettem a kezem. - Meg kell értenie, Andrew, hogy ha egy állat elveszti a szeme világát, nem ébred rá, mi történt vele. Tudom, hogy szörnyű dolog, de nem megy át olyan lelki gyötrelmen, mint egy ember. Felállt, és hosszú, remegő lélegzetet vett. - De én szenvedem meg a gyötrelmet. Már régóta rettegtem tőle, hogy ez bekövetkezik. Aludni sem tudtam, mert folyton ezen járt az eszem. Olyan kegyetlen és igazságtalan, hogy egy védtelen állatot sújtson ilyesmi, egy kis jószágot, aki soha senkinek sem ártott! - Megint tördelni kezdte a kezét, és fel-alá járkált a szobában. - Maga csak önmagát kínozza! - csattantam fel. - Ez részben a maga baja. Felhasználja Kaparjt, hogy megbüntesse magát, ahelyett, hogy valami hasznosat csinálna. - De hát mit tehetek, ami igazán ér valamit? Mindaz, amiről beszélt... az nem adhat neki örömteli életet. - De adhat. Kaparj még hosszú évekig boldogan élhet, ha maga gondoskodik róla. Magán múlik. Mint aki álmodik, lehajolt, karjába fogta a kutyát, és kicsoszogott a folyosón a bejárati ajtóig. Miközben lement a lépcsőn az utcára, utánaszóltam. - Tartsa a kapcsolatot az orvosával, Andrew! Szedje az orvosságot, és ne felejtse... - Megemeltem a hangom, s már kiabáltam. - Ne felejtse, hogy kötelessége a kutyájáról gondoskodni! Paul miatt teli voltam szorongással, de ezúttal nem következtek megrázó, tragikus események. Ehelyett gyakorta láttam Andrew Vine-t, néha a városban vezette pórázon Kaparjt, olykor a kocsijában keretezte be a kis fehér fejet a szélvédő, de leggyakrabban a folyó menti réten találkoztunk, ahol úgy látszott, tanácsomnak megfelelően újra és újra a jó, akadálytalan csapásokat járta. A folyó mentén állítottam meg egy nap. - Mi újság, Andrew? Mosolytalanul nézett rám. - Ó, hát egész jól eligazodik. Mindig szemmel tartom. Azt a rétet odafenn elkerülöm, sok mocsaras szakasz van benne. - Helyes, erről van szó. És maga, hogy érzi magát? - Igazán érdekli? - Igen, persze. Megpróbált mosolyogni. - Ma jó napom van. De teli vagyok feszültséggel, és szörnyen boldogtalannak érzem magam. Rossz napjaimon rettegek, kétségbeesek, teljesen elveszettnek érzem magam. - Ezt igazán sajnálom, Andrew. Vállat vont. - Ne higgye, hogy fürdök az önsajnálatban. Maga kérdezte. Különben is, van egy módszerem. Minden reggel belenézek a tükörbe, és azt mondom: „Oké, Vine, kezdődik egy kurva, rohadt nap, de el kell végezned a munkádat, és gondoskodnod kell a kutyádról.” - Ez nagyon jó, Andrew. És el fog múlni. Az egész elhalványul, és egy nap rendbe jön majd. - Ezt mondja az orvosom is. - Oldalvást rám pillantott. - De közben... - Lepillantott a kutyájára. - Gyere, Kaparj. Megfordult és hirtelen elindult, nyomában a kocogó kis kutyával, és volt valami a válla állásában és az előreszegezett fejtartásában, amitől feltámadt bennem a remény. Sugárzott róla a vad elszánás. - 68 -
Reményeim beigazolódtak. Andrew is, Kaparj is átvészelte a válságot. Ezt pár hónap múlva már tudtam, de emlékezetemben a legutolsó képként egy két évvel későbbi találkozás maradt meg, mindkettejükkel. A Darrowby fölötti fennsíkon történt, ahol először pillantottam meg Kaparjt vidáman rohangálva a rekettyebokrok között. Elég jó állapotban volt, szabadon futkosott a sima zöld gyepen, szimatolt a növényzetben, időnként mélységes megelégedéssel felemelte a lábát a domboldal mentén felfutó terméskő falnál. Andrew felnevetett, mikor megpillantott. Meghízott egy kicsit, és egészen más embernek látszott. - Kaparj ennek a sétaútnak minden centiméterét ismeri - mondta. - Azt hiszem, ez a kedvenc helye. Láthatja, mennyire jól érzi magát. Bólintottam. - Hát az biztos, hogy vidám kis kutyának látszik. - Igen, csakugyan vidám. Jó élete van, és őszintén szólva gyakran elfelejtem, hogy nem lát. Egy kis szünetet tartott. - Igaza volt akkor ott a rendelőben. Megmondta, hogy így fog történni. - Hát ez nagyszerű, Andrew - mondtam. - És maga is boldog, ugye? - Az vagyok, Mr. Herriot. Hál' isten, az vagyok. - Árnyék futott át az arcán. - Ha eszembe jut, milyen állapotban voltam akkor, el sem hiszem, milyen szerencsés vagyok. Mintha egy sötét völgyben lettem volna, és apránként kikapaszkodtam a napfényre. - Látom. Most aztán igazán újjászületett. Elmosolyodott. - Még ennél is jobb a helyzet - jobb vagyok, mint annak előtte. Az a szörnyű élmény jót tett nekem. Emlékszik, hogy azt mondta, kínzom magamat? Rájöttem, hogy egész nap azt csináltam. Az élet minden kis balszerencséjét megmarkoltam, és a fejemet vertem vele. - Nekem aztán nem kell mondania, Andrew - jegyeztem meg bánatosan. - Én magam is nagymestere vagyok ennek. - Hát igen, sokan vagyunk így, gondolom. De én szakemberré váltam benne, és tessék, hova jutottam! Nagyon sokat segített, hogy gondoskodnom kellett Kaparjról. - Arca felfénylett, és előremutatott a fűben. - Odanézzen! A kis kutya egy ócska kerítést vizsgálgatott, néhány korhadó deszkát, amelyek alighanem egy régi birkaakol maradványai voltak, és miközben figyeltük, könnyedén átugrott az oszlopok között a túloldalra. - Remek! - mondtam boldogan. - Az ember azt hihetné, nincs semmi baja. Andrew felém fordult. - Mr. Herriot, ha ilyesmit látok, eltűnődöm. Képes lehet erre egy vak kutya? Gondolja... gondolja, hogy esetleg lát valamicskét? Haboztam. - Lehet, hogy átlát egy kicsit azon a pigmentáción, de nem sokat - egy parányi fényt és árnyékot talán. Őszintén szólva, nem tudom. De akárhogy is, annyira otthonossá vált az ismerős környezetben, hogy ez nem sokat számít. - Igen... igen. - Andrew filozofikusan elmosolyodott. - Hát most már tovább kell mennünk. Gyere, Kaparj! Pattintott az ujjával, és elindult egy csapáson, amely élénkzöld ujjként nyúlt be a hangába, tisztán és töretlenül mutatva a napos égalj felé. Kutyája előtt szökellt, nem is ügetve, hanem vágtatva. Nem titkolom, hogy sohasem jöttem rá, mi okozta Kaparj vakságát, de a modern szemsebészet fejlődésének fényében azt hiszem, a karatitis sicca nevű betegség. Ezt annak idején nem ismerték, s ha felismerem is, nem sokat tehettem volna ellene. Az elnevezés jelentése: „a szaruhártya kiszáradása”, és akkor következik be, ha a kutya nem termel elég könnyet. Manapság mesterséges könnyek bevezetésével kezelik, vagy bonyolult operációval, amely átköti a nyálvezetékeket a szemhez. De mindezek ellenére még ma is tapasztalom, hogy a szörnyű pigmentáció győz a végén. Ha visszatekintek az egész epizódra, hálát érzek. Sokféle dolog segítheti az embert, hogy kimásszon a depresszióból. Többnyire a családja - az a tudat, hogy a feleségének és gyerekeinek ő a támasza -, néha egy ügy, amiért dolgozni lehet, Andrew Vine esetében azonban ez az ügy egy kutya volt. - 69 -
Gyakran eszembe jut az a sötét völgy, amely akkoriban körézárult, és meg vagyok győződve róla, hogy Kaparj pórázának a végén kapaszkodott ki belőle. * Ez gyönyörűséges ellentéte az előző történetnek, és jó példa arra, milyen terápiás haszonnal járhat, ha valaki állatot tart. Minden kétséget kizáróan tudom, hogy pusztán együtt lenni egy kutyával és beszélni hozzá, felvidít és megnyugtat - reggeli társalgásom a kutyámmal felkészít aznapra -, s Andrew életét a Kaparjról való gondoskodás felelőssége mentette meg. E történet arra is alkalmat adott, hogy leírjak egy esetet, mikor a kutya megvakul. Ezt nézni is szívszorító, és a tulajdonosnak még keservesebb. Remélem, sikerült rámutatnom, hogy az állatok csodálatos módon tudnak alkalmazkodni ehhez a szerencsétlenséghez, mert nagy vigasz az embernek, ha tudja, hogy kedvence a maga módján így is boldog lehet.
Trisztán megmenekül A duzzadt fül fölé emeltem a késemet. Trisztán, félkönyékkel fáradtan az asztalra támaszkodva, az altatómaszkot tartotta az alvó kutya orránál, mikor belépett a szobába Siegfried. Futtában a betegre pillantott. - Igen, az a vérömleny, amiről meséltél, James. - Aztán az asztal felett az öccsére nézett. Uramisten, te aztán jól kinézel ma reggel! Mikor jöttél haza az éjjel? Trisztán felemelte sápatag képét. Szeme véreres csík volt a duzzadt szemhéjak között. - Hát nem is tudom igazán. Gondolom, elég későn. - Elég későn! Négykor értem haza egy fialásból, és akkor még nem voltál itthon. És hol a fenében voltál egyáltalán? - A kocsmárosok bálján. Ami azt illeti, nagyon jó buli volt. - Azt meghiszem! - horkantott Siegfried. - Egyet sem hagynál ki, igaz? Céldobók vacsorája, harangozók kirándulása, a Galamb Klub táncestélye és most a kocsmárosok bálja. Ha valahol valami rendes ivászat van, te azt megtalálod. Ostromállapotban Trisztán mindig megőrizte méltóságát, és most maga köré vonta, mint egy kifosztott köpenyt. - Le kell szögeznem - mondta -, hogy a Kocsmárosok Társaságának sok tagja a barátom. Bátyja arca kivörösödött. - Azt meghiszem! Meggyőződésem szerint nincs még egy ilyen kurva jó vendégük, mint te. Trisztán nem felelt, ehelyett gondosan ellenőrizte az oxigén beáramlását az éteres palackba. - És még valami - folytatta Siegfried. - Egyre csak azt látom, hogy vagy egy tucat különböző nővel flangérozol, miközben a vizsgádra kellene készülnöd. - Ez túlzás. - Az ifjú ember sértett pillantást vetett bátyjára. - Megvallom, szívesen elidőzöm olykor női társaságban - akárcsak te magad. Trisztán a védekezés legjobb formájának a támadást tartotta, és ez elevenbe vágott, mert csinos lányok serege ostromolta Siegfriedet a Skeldale House-ban. De bátyja csak egy pillanatra hökkent meg. - Te csak ne törődj velem! - kiáltotta. - Én letettem minden vizsgámat. Most rólad van szó. Vagy nem láttalak a „Hajcsár” új csapos lányával a minap este? Gyorsan becsúsztál egy kapualjba, de hétszentség, hogy téged láttalak! Trisztán a torkát köszörülte. - Az könnyen meglehet. Mostanában összebarátkoztunk Lydiával. Nagyon helyes lány. - Biztosan az. De én másról beszélek: arról, hogy esténként maradj itthon a könyveiddel, ahelyett, hogy innál és szoknyára vadásznál. Világos? - Tökéletesen. Trisztán kecsesen lehajtotta a fejét, és elcsavarta az altatógép gombját. Bátyja gyászosan, zihálva nézte pár pillanatig. Ezek az összecsapások mindig megviselték. Aztán hirtelen elfordult és kiment. Amint az ajtó becsukódott, Trisztán tartása összeomlott. - Figyeld az altatót egy pillanatra, Jim - nyöszörögte. - 70 -
A sarokba ment a mosdóhoz, megtöltött egy mérőedényt hideg vízzel, és egyetlen hosszú kortyban megitta. Aztán vattát vizezett be a csap alatt, és a homlokára nyomta. - Bárcsak ne jött volna be! Nincs hangulatom most az emelt hanghoz és a dühös szavakhoz. - Felnyúlt egy nagy üveg aszpirinért, lenyelt néhányat, és újabb gargantuai korttyal leöblítette őket. - Rendben van, Jim - motyogta, mikor visszajött az asztalhoz, és megint átvette a maszkot. - Gyerünk. Megint az alvó kutya fölé hajoltam. Egy Hamish nevű skót terrier volt, úrnője, Miss Westerman két napja hozta be. Miss Westerman nyugdíjas tanítónő volt, és mindig úgy éreztem, nem eshetett nehezére rendet tartani az osztályában. A szemembe meredő fagyos, fakó szemek rádöbbentettek, hogy olyan magas, mint én, és az izmos vállak között a szögletes áll kiteljesítette a félelmetes benyomást. - Mr. Herriot - kaffogta -, szeretném, ha megnézné Hamisht. Remélem, nincs komoly baja, de a füle nagyon megdagadt és fáj. Ott ugye nem kapnak... izé... rákot? - Az állhatatos tekintet egy pillanatra megrebbent. - Ez nagyon valószínűtlen. Megemeltem a kis állat állát, és megnéztem a bal fülét, amely oldalt a pofája fölé kornyadt. Egész feje félreállt, mintha lehúzná a fájdalom. Óvatosan megemeltem a fülét, és mutatóujjammal megérintettem a feszes duzzanatot. Hamish visszanézett rám, és felnyüszített. - Igen, tudom, öreg fiú. Érzékeny, ugye? Miss Westerman felé fordultam, és csaknem beleütköztem rövidre vágott hajú, vasszürke fejébe, amely a kutya fölé hajlott. - Fülhematómája van - mondtam. - Az meg mi a csuda? - Akkor következik be, ha a kis véredények a bőr és a porcogó között megpattannak, kifolyik a vér, és ilyen akut duzzanatot okoz. Megveregettem a szurokfekete bozontos bundát. - De mi az oka? - Rendszerint ekcéma. Rázta a fejét az utóbbi időben? - Most, hogy említi, igen. Mintha valami a fülibe ment volna, és szabadulni akarna tőle. - Szóval ettől pattantak meg az erek. Látom, hogy van egy kis ekcémája, de ennél a fajtánál ez elég ritka. Bólintott. - Értem. És hogy tudja meggyógyítani? - Sajnos, csak operációval. - Ó istenem! - Szájához kapta a kezét. - Ennek nem nagyon örülök. - Nincs miért aggódnia - mondtam. - Egyszerűen csak kiengedjük a vért, és összevarrjuk a fül rétegeit. Ha nem csináljuk meg hamar, nagyon fog neki fájni, és a végén karfiolfüle lesz, ami nem volna jó, mert olyan csinos kis jószág. Ezt komolyan mondtam. Hamish büszke járású, formás kis kutya volt. A skót terrier nagyon vonzó teremtés, és gyakran panaszkodom, hogy olyan keveset látni ezekben a mai modern időkben. Némi habozás után Miss Westerman beleegyezett, és megállapodtunk, hogy két nap múlva lesz az operáció. Mikor behozta Hamisht, odatette a karomba, újra és újra megsimogatta a fejét, aztán Trisztánra, majd rám, és megint Trisztánra nézett. - Vigyáznak rá, ugye? - mondta, és az áll előreugrott, a halványkék szemek szinte döftek. Egy pillanatig úgy éreztem magam, mint a csintalanságon kapott kisfiú, s gondolom, kollégám is így érzett, mert nagyot szusszant, mikor a hölgy eltávozott. - A mindenit, Jim, ez kemény csaj - motyogta. - Nem szeretném magamra haragítani. Bólintottam. - Igen, és a legdrágább kincse ez a kutya, hát végezzük jól a dolgunkat. Siegfried távozása után megemeltem a fület, amely mostanra duzzadt kúppá változott, és bemetszettem a belső bőrt. A kiömlő felgyülemlett vért egy zománcos edénybe fogtam fel, aztán több nagy vérrögöt nyomtam ki a seben át. - Nem csuda, hogy szegény jószágnak fájdalmai voltak - mondtam halkan. - Sokkal jobban fogja érezni magát, amikor felébred. - 71 -
Megtöltöttem a bőr és porcogó közötti üreget szulfanilamiddal, aztán összevarrtam a rétegeket egy sor gomb segítségével. Az embernek valami ilyesmit kellett csinálnia, másképp a fül pár napon belül újra feltöltődik. Eleinte, mikor fülhematómát operáltam, kitömtem a belső részt gézzel, aztán a fejhez pólyáltam a fület. A gazdák gyakran kis főkötőt csináltak, hogy a kötés a helyén maradjon, de egy élénk kutya rendszerint hamar megszabadult tőle. A gombsor sokkal jobban működött, és egybetartotta a rétegeket, csökkentve ezáltal a deformálódás veszélyét. Ebédidőre Hamish magához tért az altatásból, s bár még mindig kába volt, mintha máris megkönnyebbült volna attól, hogy duzzadt füle leapadt. Miss Westerman eltávozott, és este szándékozott a kutyájáért jönni. A kis kutya, összegömbölyödve a kosarában, türelmesen várakozott. Uzsonnaidőben Siegfried átnézett az asztal felett az öccsére. - Brawtonba megyek néhány órára, Trisztán - mondta. - Maradj itthon, és add át Miss Westermannak a kutyáját, amikor érte jön. Nem tudom, hogy pontosan mikor érkezik. - Kivett egy kanál dzsemet. - Szemmel tarthatod a beteget, és tanulhatsz is valamennyit. Ideje, hogy végre egy estét itthon tölts. Trisztán bólintott. - Helyes, meglesz. De láttam rajta, hogy nem lelkesedik. Mikor Siegfried elment, Trisztán megdörzsölte az állát, és tűnődve kinézett a francia ablakon át a sötétedő kertre. - Ez határozottan kínos, Jim. - Miért? - Lydiának ma szabad estéje van, és én megígértem, hogy találkozunk. - Egy dallamtöredéket fütyült a fogai között. - Kár volna elszalasztani az alkalmat, amikor olyan szépen alakulnak a dolgok. Úgy érzem, hogy tetszem a lánynak. Pontosabban, azt teszi, amit akarok. Ámulva néztem rá. - Uramisten, én azt hittem, egy kis nyugalmat, csendet és korai lefekvést akarsz az elmúlt éjszaka után. - Én ugyan nem - mondta. - Alig várom, hogy újra kezdhessem. És csakugyan üdének és élettelinek látszott, a szeme csillogott, az arca megint kiszínesedett. - Ide hallgass, Jim - folytatta. - Nem maradhatnál te a kutyával? Vállat vontam. - Sajnálom, Trisz. Vissza kell mennem Ted Binns tehenéhez - fel a Völgység végébe. Csaknem két óra hosszat távol leszek. Néhány pillanatig hallgatott, aztán felemelte az ujját. - Azt hiszem, megvan a megoldás. Nagyon egyszerű, tulajdonképpen tökéletes. Idehozom Lydiát. - Mi?! Ide, a házba? - Igen, pontosan ebbe a szobába. Hamisht a kosarával a kandalló mellé teszem, és Lydia meg én ülhetünk a díványon. Nagyszerű! Mi lehetne kellemesebb egy hideg téli estén? És nem kerül pénzbe. - De Trisz! Nem gondolsz Siegfried ma reggeli prédikációjával? Mi van, ha korán hazajön, és itt ér kettőtöket? Trisztán rágyújtott egy Woodbine-ra, és bodor füstfelhőt fújt ki. - Nem fordulhat elő. Te mindig ilyen apróságok miatt aggódsz, Jim. Ha Brawtonba megy, mindig későn jön haza. Semmi probléma. - Hát csináld a saját fejed szerint - mondtam. - De azt hiszem, keresed a bajt. Különben is, nem kellene a bakteriológiát tanulnod? Nincs messze a vizsga. Angyalian mosolygott a füstön át. - Ó, majd gyorsan átolvasom idejében. Ezzel nem vitatkozhattam. Nekem mindent vagy hatszor át kellett olvasnom, mire megtanultam, de az ő eszével a gyorsolvasás biztosan elegendő lesz. Elindultam a betegemhez. Nyolc óra körül érkeztem vissza, s mikor kinyitottam a bejárati ajtót, eszembe sem jutott Trisztán. Ted Binn tehene nem reagált a kezelésemre, s azon kezdtem tűnődni, jó nyomon járok-e. - 72 -
Ha kétségeim vannak, szeretem tanulmányozni a témát, s a könyvek a nappali polcain voltak. Végigsiettem a folyosón, és kicsaptam az ajtót. Egy pillanatig zavarodottan álltam, igyekezve gondolataimat összeszedni. A díványt közel húzták a tűzhöz, a levegőben cigarettafüst és parfümillat sűrűsödött, de nem láttam senkit. A legfeltűnőbb jelenség a franciaablak függönye volt. Lassan lefele hullámzott, mintha valami tárgy épp most vágódott volna át rajta nagy sebességgel. Keresztülvágtam a szobán, és kikukucskáltam a sötét kertbe. Valahonnan a félhomályból csoszogó zajt, majd egy dobbanást és elfojtott kiáltást hallottam, aztán zörgést, majd éles vinnyogást. Egy ideig hallgatóztam, aztán, ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, végigmentem a magas téglakerítés mellett vezető hosszú ösvényen az alsó udvarig. Az udvar ajtaja nyitva állt, akárcsak a hátsó alléra nyíló nagy kétszárnyú kapu, de életnek semmi nyomát nem láttam. Lassan visszamentem a magas öreg ház tövében világító meleg fénynégyszög felé. Éppen be akartam csukni a franciaablakot, mikor óvatos mozgás zaja és izgatott suttogás ütötte meg a fülemet. - Te vagy az, Jim? - Trisz! Honnan az ördögből kerültél elő? A fiatalember lábujjhegyen belopakodott mellettem a szobába, és aggodalmasan körülnézett. - Szóval te voltál az, nem Siegfried? - Igen, most jöttem haza. Leroskadt a díványra, és a kezébe ejtette a fejét. - Az istenit! Pár perccel ezelőtt itt feküdtem, Lydiával a karomban. Békességben a világgal. Aztán hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. - De hát tudtad, hogy hazajövök. - Igen, ki is akartam szólni, de valamilyen oknál fogva azt gondoltam, „Szent Isten, ez Siegfried!” Mintha az ő lépteit hallottam volna a folyosón. - Aztán mi történt? A haját pödörgette. - Hát pánikba estem. Édes dolgokat suttogtam Lydia fülébe, és a következő percben felkaptam, lerántottam a heverőről, és kilöktem a francia ablakon. - Hallottam egy dobbanást... - Igen, az Lydia volt, amikor beleesett a sziklakertbe. - Aztán valami magas hangú kiáltást. Sóhajtott, és lehunyta a szemét. - Az Lydia volt a rózsabokrok közt. Szegény leány, nem ismeri a terepet. - A mindenit, Trisz - mondtam. - Kérlek, ne haragudj. Nem kellett volna így rátok rontanom. Valami más járt az eszemben. Fáradtan felemelkedett, és kezét a vállamra tette. - Nem a te hibád, Jim, nem a te hibád. Te figyelmeztettél. - Kinyúlt egy cigarettáért. - Nem tudom, hogy fogok legközelebb ez előtt a lány előtt megállni. Egyszerűen kihajítottam az alléra, és azt mondtam neki, hogy sebesen pucoljon haza. Biztos azt hiszi, tisztára féleszű vagyok. - Tompán felnyögött. Igyekeztem vidámnak mutatkozni. - Ó, majd megdumálod megint. Jót fogtok nevetni rajta. De nem figyelt rám. Szeme a rémülettől tágra nyílva elnézett mellettem. Lassan felemelte reszkető ujját, és a kandalló felé mutatott. Szája mozgott egy darabig, mielőtt hang jött volna ki belőle. - Jézus, Jim, eltűnt! - lihegte. Egy pillanatig azt hittem, a megrázkódtatástól elment az esze. - Eltűnt...? Mi tűnt el? - A kurva kutya! Itt volt, mikor kirohantam. Pontosan itt. Kirohantunk a kertbe, de hasztalan keresgéltünk. Visszajöttünk zseblámpákért, és újra keresgélni kezdtünk, végigcserkészve az udvart, a hátsó allét, s egyre csökkenőbb reménnyel kiabáltuk a kis kutya nevét. Tíz perc múlva visszavánszorogtunk a fényesen kivilágított szobába, és egymásra bámul- 73 -
tunk.
Trisztán adott elsőnek hangot gondolatainknak. - Mit mondunk Miss Westermannak, amikor megérkezik? A fejemet ráztam. Az értelmem nem vállalta fel a gondolatot, hogy megmondjuk a hölgynek: elvesztettük a kutyáját. Ebben a pillanatban megszólalt a bejárati ajtó csengője a folyosón, és Trisztán szinte felszökkent a levegőbe. - Úristen! - makogta. - Ez ő lesz. Menj elébe, Jim! Mondd meg neki, hogy az én hibám volt mondj, amit akarsz -, de én nem merek elébe állni! Kihúztam magam, végigvonultam a padlóburkoló lapok hosszú szakaszán, és kinyitottam az ajtót. Nem Miss Westerman állt ott, hanem egy jó formájú platinaszőke nő, aki dühösen meredt rám. - Hol van Trisztán? - csattant fel olyan hangon, hogy abból érezhettem: nem csak egyetlen kemény nőszeméllyel kell számolnunk ma este. - Hát... szóval... - Hiszen tudom, hogy odabenn van! Mikor elrobogott mellettem, észrevettem, hogy némi sár van az arcán, és a haja sajnálatosan összekuszálódott. Követtem a szobába, ahol becserkészte barátomat. - Nézd meg a kurva harisnyámat! - robbant ki. - Tönkrement! Trisztán idegesen lenézett a formás lábakra. - Bocsáss meg, Lydia. Veszek neked másikat. Biz' isten, drágám. - Hát ajánlom is, te szarházi! - felelte a lány. - És ne nevezz engem drágámnak - így még soha meg nem bántottak! Minek csináltad ezt a cirkuszt? - Félreértés volt. Hadd magyarázzam meg... - Trisztán odament hozzá, hősiesen arcára kényszerítve egy elbűvölő mosolyt, de a lány hátralépett. - Maradj csak ott! - mondta jegesen. - Ma estére elegem volt belőled. Kivonult, és Trisztán nekitámasztotta a fejét a kandallópárkánynak. - Így ér véget egy édes barátság, Jim. - Aztán felrázta magát. - De meg kell találnunk a kutyát. Gyerünk. Én elindultam az egyik irányba, ő a másikba. Holdtalan, áthatolhatatlanul sötét éjszaka volt, és egy szurokfekete kutyát kerestünk. Azt hiszem, tudtuk, hogy reménytelen, de meg kellett próbálnunk. Az olyan kisvárosban, mint Darrowby, az ember hamarosan kikeveredik a vidéki utakra, ahol nincs világítás, s ahogy összevissza botorkáltam, hiábavalóan meresztve szememet a láthatatlan rétekre, az egész tevékenység célszerűtlensége egyre nyilvánvalóbbá vált. Időnként bekerültem Trisztán vadászterületére, és hallottam kétségbeesett kiáltásait visszhangozni az üres tájban. - Hamiish! Hamiish! Hamiish!... Fél óra múlva találkoztunk a Skeldale House-ban. Trisztán rám nézett, s amikor a fejemet ráztam, mintha magába roskadt volna. A mellkasa fel-alá járt, ahogy lélegzetért kapkodott. Nyilvánvalóan futott, míg én csak ballagtam, és gondolom, ez így volt természetes. Mindketten kínos helyzetbe kerültünk, de a végső, megsemmisítő csapás óhatatlanul őt éri majd. - Hát a legjobb lesz, ha megint kimegyünk az utcára - zihálta, s miközben beszélt, megint megszólalt a kinti csengő. A szín azonnal lefutott az arcából. Belemarkolt a karomba. - Ez most biztos Miss Westerman. Úristen, már jön is! Gyors lépések hangzottak a folyosóról, és kinyílt a nappali ajtaja. De nem Miss Westerman jött be, hanem újfent Lydia. A díványhoz masírozott, lenyúlt alája, és előhúzta a kézitáskáját. Nem szólt egy szót sem, csak megsemmisítően viszonozta Trisztán egy oldalpillantását, mielőtt távozott volna. - Micsoda éjszaka! - nyöszörögte Trisztán, homlokára téve a kezét. - Ezt már nem sokáig bírom. A következő egy órában számtalan portyára indultunk, de nem találtuk Hamisht, és senki sem látta. Arra jöttem be, hogy Trisztán egy karosszékbe roskadt. A szája nyitva volt, és a súlyos - 74 -
kimerültség minden tünete felfedezhető volt rajta. Fejemet ráztam, ő is a fejét rázta, s ekkor megszólalt a telefon. Felvettem a kagylót, hallgattam egy percig, aztán az ifjú emberhez fordultam. - El kell mennem, Trisz. Mr. Drew öreg lovának megint kólikája van. A karosszék mélyéről kinyújtotta a kezét. - Nem hagyhatsz itt, Jim! - Sajnálom, muszáj. De nem leszek el sokáig. Csak másfél kilométer innen. - És ha Miss Westerman megérkezik? Vállat vontam. - Egyszerűen bocsánatot kell kérned. Hamish biztosan előkerül, talán majd reggel. - Könnyű ezt mondani... - Végighúzta a kezét a gallérja belső részén. - És még valami. Siegfried. Mi van, ha megérkezik, és kérdezősködik a kutya felől? Mit mondok neki? - Ó, emiatt nem kell aggódnod - feleltem könnyedén. - Mondd azt, hogy túlságosan lefoglalt a „Hajcsár” csaposlánya a díványon, semhogy ilyesmivel vacakolhattál volna. Meg fog érteni. De humorizálási kísérletem hamvába holt. Az ifjú ember hideg tekintettel végigmért, és remegő kézzel meggyújtott egy cigarettát. - Azt hiszem, mondtam már neked, hogy van benned valami ocsmány, kegyetlen hajlam. Mr. Drew lova csaknem felgyógyult, mire odaértem, de azért adtam neki egy enyhe nyugtatóinjekciót, mielőtt hazaindultam volna. Hazaúton felvillant bennem egy gondolat, és körbementem a városszéli úton ahhoz a modern földszintes házsorhoz, ahol Miss Westerman lakott. Leállítottam a kocsit, és bementem a tízes szám kerti ösvényén. Ott volt Hamish a tornácon, kényelmesen összekuporodva a lábtörlőn, s enyhe meglepetéssel nézett fel rám, amikor fölébe hajoltam. - Gyerünk, barátom - mondtam. - Neked több eszed volt, mint nekünk. Miért nem gondoltunk erre eddig? Beraktam az utasülésre, s amikor elindultam, feltette mancsait a műszerfalra, és érdeklődve bámult ki a reflektorfényben kibontakozó útra. Igazán flegma kis eb volt. A Skeldale House előtt hónom alá fogtam, és már éppen le akartam nyomni a bejárati ajtó kilincsét, de megtorpantam. Trisztán a sikeres beugratások hosszú sorát követte el már az én kontómra - hamis telefonhívásokat, a kísértetet a szobámban és sok mást -, sőt bármilyen jó barátok voltunk is, el nem szalasztott volna egyetlen alkalmat sem, hogy átverjen. Ebben a helyzetben, fordított alapállásban, nem ismerne kegyelmet. Rátettem ujjam a csengőgombra, és hosszú másodpercekig nyomtam. Egy ideig sem hang, sem mozgás nem hallatszott belülről, és én elképzeltem a lapító alakot, amint összeszedni igyekszik bátorságát, mielőtt végzete elébe menne. Aztán felgyulladt a fény a folyosón, s ahogy várakozva bekukucskáltam az üvegen át, láttam, hogy egy orr bújik elő a távoli fordulóban, és nagyon óvatosan egy aggodalmas szem követi. Fokonként az egész arc előaraszolt, s amikor Trisztán felismerte vigyorgó képemet, dühkiáltás tört ki belőle, és felemelt ököllel rontott végig a folyosón. Őszintén hiszem, hogy kétségbeesett állapotában rám támadt volna, de Hamish látványa minden mást elfeledtetett vele. Elkapta a szőrös jószágot, és dédelgetni kezdte. - Jó kis kutya, szép kis kutya - búgta, a nappaliba baktatva. - Milyen gyönyörű jószág vagy te! Szeretettel a kosárba fektette, és Hamish, miután egy „sziasztok, megint itt vagyok” pillantást vetett maga köré, oldala mellé fektette a fejét, és azonnal elaludt. Trisztán ernyedten a karosszékbe zuhant, és üveges szemmel bámult rám. - Megmenekültünk, Jim! - suttogta. - De ezt az estét sohasem fogom elfelejteni. Kurva sok kilométert futottam, és csaknem elment a hangom a sok kiabálástól. Olyan vagyok, mint akit letaglóztak. Én is roppantul megkönnyebbültem, és a katasztrófa fenyegető közelségét akkor fogtuk fel igazán, mikor Miss Westerman tíz perc múlva megérkezett. - Ó, drágám! - kiáltotta, mikor Hamish nyitott szájjal, vadul imbolygó farokkal felugrált rá. Úgy aggódtam miattad egész nap! Tartózkodóan szemügyre vette a kutya fülén a gombsort. - 75 -
- Ó, most sokkal jobb, hogy eltűnt az a szörnyű duzzanat. És milyen csinos munkát végeztek! Köszönöm, Mr. Herriot, és magának is köszönöm, fiatalember. Trisztán, aki talpra tápászkodott, kissé meghajolt, mikor kikísértem a hölgyet. - Hozza vissza hat hét múlva, hogy kivegyük a varratokat - kiáltottam utána, mikor már kiment, aztán visszasiettem a szobába. - Siegfried most állt meg a ház előtt. Jobb lesz, ha úgy teszel, mintha tanultál volna. A könyvespolchoz rohant, levette Gaiger és Davis Bakteriológiáját és egy jegyzetfüzetet, majd a székébe szökkent. Mire fivére bejött, már teljesen elmerült a könyvben. Siegfried odament a kandallóhoz, és megmelegítette a kezét. Elégedettnek és oldottnak látszott. - Most beszéltem Miss Westermannal - mondta. - Nagyon meg van elégedve. Jó munkát végeztetek mind a ketten. - Köszönöm - mondtam. Trisztán azonban túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy válaszoljon: lelkiismeretesen tanulmányozta a könyvet, és ismételten jegyzeteket firkált a füzetbe. Siegfried odament az ifjú ember széke mögé, és beletekintett a nyitott kötetbe. - Ó, igen, Clostridium septicum - dörmögte, és jóváhagyóan mosolygott. - Ezt érdemes megtanulni. Folyton kérdik a vizsgákon. - Futólag az öccse vállára tette a kezét. - Örülök, hogy tanulni látlak. Túl sokat züllöttél az utóbbi időben, és az árt az egészségednek. Jót tesz majd, hogy egy estét a könyveiddel töltöttél. Ásított, nyújtózkodott, és az ajtó felé indult. - Megyek és lefekszem. Nagyon álmos vagyok. - Kezét a kilincsre téve megállt. - Tudod, Trisztán, igazán irigyellek. Nincs jobb, mint egy kellemes, nyugodalmas este otthon. * Az, hogy a páciens megszökik, egyáltalán nem ritka. Megesett ez már sok állatorvossal, kiváltképp a harmincas években, amikor a kisállatmunka nagyon is melléktevékenység volt még, és kevés szervezett ápolást biztosító intézmény adódott. A szökés különösen nyomasztó élménynek bizonyult, ha olyan félelmet keltő személyek is szerepeltek az ügyben, mint Miss Westerman és Siegfried. Érdekes továbbá említést tenni egy sikeres kis operációról - a fülhematóma kezeléséről. Ami nagyon gyorsan megszünteti a fájdalmat. Élvezetem telt abban is, hogy feljegyezhettem egy tipikus epizódot Trisztán szerelmi életéből.
Roddy Travers és Jake Gondolom, nem szokatlan, ha egy férfi babakocsit tol a városban, de elhagyatott hegyvidéki utakon az ember jobban megnézi magának. Kiváltképp, ha a babakocsi utasa egy nagy kutya. Ezt pillantottam meg egy délelőtt a Darrowby fölötti hegyekben, s lelassítottam, mikor megelőztem őket. Már észrevettem a furcsa párost - az utóbbi hetekben többször is -, s nyilvánvaló volt, hogy a férfi és a kutya mostanában költözött a környékre. Mikor a kocsi melléje ért, a férfi oldalt fordult, elmosolyodott és felemelte a kezét. Ritka kedves mosoly világította meg a nagyon barna arcot. Egy negyvenéves arc, gondoltam. Alatta barna nyak, amelyet nem fogott körül sem gallér, sem nyakkendő, és egy kifakult csíkos ing, nyitva a csupasz mellkason, noha hideg volt. Óhatatlanul eltűnődtem rajta, kicsoda-micsoda ez az ember. Az öltözék: kirojtozódott szarvasbőr golfzakó, kordnadrág és nehéz bakancs, nem sok eligazítást nyújtott. Némelyek talán közönséges csavargónak minősítették volna, de valamilyen céltudatos, energikus magatartás érződött róla, s ez nem illett bele a képbe. Lecsavartam az ablakot, és az éles márciusi yorkshire-i szél belecsípett az arcomba. - Csípős idő van - mondtam. A férfi mintha meglepődött volna. - Igen - mondta egy pillanattal később. - Olyasforma csakugyan. Az ósdi, rozsdás babakocsira pillantottam, s a benne felegyenesedve ülő állatra. Keverék volt, nagyobbrészt agár, és rendíthetetlen méltósággal nézett vissza rám. - 76 -
- Helyes kutya - mondtam. - Igen, Jake-nek hívják. - Az ember megint elmosolyodott, és kivillant szabályos fogsora. Naccerű kutya. Intettem, és továbbhajtottam. A visszapillantóban láttam a zömök alakot, amint szaporán lépked, felemelt fejjel, egyenes vállal, és láttam, kiemelkedve a babakocsi közepéből, mint egy szobrot, Jake hatalmas, pöttyös testét. Nem kellett sokáig várnom, hogy a furcsa párral újra találkozzam. Egy igásló fogait vizsgáltam éppen egy farmudvarban, amikor az istállón túl a domboldalon, a terméskő fal mellett térdeplő alakot pillantottam meg. És mellette a babakocsit meg a fűben türelmesen ülő nagy kutyát. - Hé, várjunk csak - mutattam a domb felé. - Az kicsoda? A farmer nevetett. - Az Roddy Travers. Ösmeri? - Nem én. Váltottam vele pár szót a minap az úton, ennyi az egész. - Hát persze, az úton. - Bennfentesen bólintott. - Hát úgy bizony, ott szokott az ember Roddyval találkozni. - De hát ki ez az ember? Honnan jött? - Valahunnan Yorkshire-ból, azt mán nem tudom, hunnan, oszt nem hinném, hogy bárki is tudná. De egyet mondhatok - mindenféle munkát meg tud csináni. - Igen - feleltem, s néztem, amint ügyesen egymásra rakja a lapos kőlapokat, hogy kiigazítsa a beroskadt falat. - Nem sokan tudnák megcsinálni azt, amit most csinál. - Ammán igaz. A falépítés szakmunka és kihalóban van, de Roddy aztán ért hozzá. De megcsinál ő mindent - sövényt, árkot, ügyel a jószágra - neki mindegy. Felemeltem a fogreszelőt, és csiszolni kezdtem a ló zápfogainak néhány éles sarkát. - És meddig marad itt? - Hát, ha befejezte a falat, továbbmegy. Jó hasznát venném, ha megmaradna itt egy darabig, de sehun sem áll meg sokáig... - Nincs neki otthona valahol? - Hát az nincs. - A farmer megint felnevetett. - Roddynak nincs semmije. Azon a babakocsin kívül nincs neki semmije. A következő hetekben, miközben a nyers tavasz lágyabbá vált, és a napfény kihozta a kankalinok tarka foltjait a füves partokon, eléggé sűrűn láttam Roddyt, néha az országúton, néha buzgón forgatva az ásót a földeket körülvevő árkokban. Jake mindig vele volt, olykor ott sündörgött körülötte, máskor nézte, hogyan dolgozik. De személyesen nem találkoztunk, csak amikor Mr. Pawson birkáit oltottam be vesezsugorodás ellen. Háromszázat kellett sorra vennem. Csoportokban hajtották be a nyájat egy kis kifutóba, ott Roddy elkapta és lefogta őket nekem. Láttam, hogy ehhez is ért. A vad hegyi juhok úgy zúgtak el mellette, mint a puskagolyó, de ő erőfeszítés nélkül kapta el a gyapjukat, olykor a levegőben, és fogta a mellső lábukat, hogy feltárja azt a csupasz, tiszta bőrfelületet a könyék mögött, amelyet a természet is mintha az állatorvos tűjének tartogatott volna. A nagy agárkeverék egyenesen ült kint a szélfútta lejtőn, jellegzetes tartásában, enyhe érdeklődéssel figyelve az aklok körül buzgón kóválygó farmbéli kutyákat, de semmi módon nem avatkozott közbe. - Jól betanította - mondtam. Roddy elmosolyodott. - Igen. Jake sose rohangászik összevissza, sose bosszantja az embereket. Tuggya, hogy ott köll ülnie, amíg nem végzek, és ott is ül rendesen. - És úgy látszik, jókedvvel csinálja. - Megint a kutyára pillantottam: a megelégedettség képe volt. - Csuda jó élete lehet, hogy így vándorolhat mindenfele magával. - Ebben igaza van - vágott közbe Mr. Pawson, miközben újabb juhcsoportot terelgetett be az akolba. - Semmi gondja a világon, akárcsak a gazdájának. Roddy nem szólt, de miközben a birkák betódultak, felegyenesedett, és hosszú, erős lélegzetet vett. Keményen dolgozott, homlokán kis verejtékpatak folyt le, de ahogy végigtekintett a tágas haraszton és dombvidéken, úgy éreztem, teljes békességet olvashatok le az arcáról. Pár pillanat múlva megszólalt. - 77 -
- Gondulom, ez így igaz. Nekünk, kettőnknek Jake-kel nem sok gondunk van. Mr. Pawson cinkosan mosolygott. - Biz' isten, Roddy, ennél igazabbat sose szóltál. Se asszony, se gyerek, se életbiztosítás, se adósság a banknál - te aztán igazán békében élsz. - Gondulom, igen - mondta Roddy. - Másrészt meg nincs pénzem. A farmer, csúfolódó pillantást vetett rá. - Azám, hogy állunk a pénzzel? Nem éreznéd magad nagyobb biztonságban, ha vóna egy kis félretett lóvéd? - Nem, nem! Az ember nem viheti magával odaátra, és amíg ki tudja fizetni azt, ami köll, ölég píze van. Ezek a szavak nem voltak túl eredetiek, de egész életemen át elkísértek, mert Roddy mondta őket, és oly nagy hittel mondta. Mikor befejeztem az oltást, és kihajtottuk a jerkéket, hogy boldogan visszabaktassanak a nyitott mezőkön, Roddyhoz fordultam. - Nagyon szépen köszönöm. Sokkal jobban tudok dolgozni, ha van egy jó fogóemberem, mint maga. - Elővettem egy csomag Gold Flake-et. - Rágyújt? - Nem, köszönöm, Mr. Herriot. Nem dohányzok. - Igazán? - Igen. És nem is iszok. Kedvesen rám mosolygott, és megint éreztem a testi-lelki tisztaságot. Se ital, se cigaretta, örökké a szabad levegőn való mozgás, anyagi javak és ambíciók nélkül - mindez megmutatkozott a felhőtlen szemekben, az üde bőrön és a kemény, izmos testen. Nem volt nagyon nagy ember, de elpusztíthatatlannak látszott. - Gyerünk, Jake, ebédidő van - mondta, és a nagy agárkorcs boldogan körülugrálta. Odamentem, és szóltam a kutyához, s az nagy testcsóválással válaszolt, csinos képéről sugárzott a barátságosság. Megsimogattam a hosszú, hegyes fejet, és megcsiklandoztam a fülét. - Szép kutya, Roddy. Naccerű kutya, ahogy mondta. Bementem a házba, hogy kezet mossak, s mielőtt beléptem volna, visszapillantottam kettejükre. Egy fal oltalmában ültek, Roddy elővett egy termoszt és egy élelmiszeres csomagot, Jake pedig sóváran figyelte. Dőlt rájuk a kemény, éles napfény, a szél meg elfütyült a fal teteje felett. Látszott rajtuk a nagy-nagy kényelem és békesség. - Független ember - mondta a farmer felesége, miközben a konyhai mosogató mellett álltam. - Szívesen látom egy kis ebédre, de inkább kinn marad a kutyájával. Bólintottam. - Hol alszik, mikor így vándorol a farmok körül? - Ó, akárhol - felelte. - Szénapajtában, magtárban vagy néha kinn a szabadban, de ha nálunk van, fenn alszik az egyik emeleti szobánkban. Biztosan tudom, hogy bármelyik farmer szívesen beengedné a házába, mert mindig makulátlanul tisztán tartja magát. - Értem. - Előhúztam a törülközőt az ajtó mögül. - Érdekes ember, ugye? Tűnődően elmosolyodott. - Azt meghiszem. Kettesben a kutyájával. - Kivett egy illatos tál meleg sült sonkát a sütőből, és az asztalra tette. - De egyet mondhatok. Rendes fickó. Mindenki szereti Roddy Traverst. Nagyon kedves ember. Roddy egész nyáron át Darrowby körzetében maradt, s megszoktam, hogy ott látom a farmokon, vagy kocsiját tolni az országúton. Ha esett, túl hosszú, rongyos gabardiner kabátot viselt, máskor azonban csak a golfzakót és a kordnadrágot. Nem tudom, honnan gyűjtötte össze a ruhatárát. Fogadni mertem volna, hogy soha életében nem járt golfpályán, s ez megint csak egyike volt az őt körülvevő apró titkoknak. Október elején kora reggel az egyik hegyi úton pillantottam meg. Keményen fagyott éjjel, és a fűcsomós legelők a falakon túl kegyetlenül dermedeztek a fehér szorításban, minden egyes fűszálat merev tokjába bújtatott a dér. Az orrom hegyéig bebugyoláltam magam, és kesztyűs ujjaimat a térdemhez veregettem, hogy felengedjenek, de amikor megálltam és lecsavartam az ablakot, az első, amit megpillantottam, a gallértalan, begombolatlan ingből kilátszó csupasz mellkas volt. - 78 -
- Jó reggel, Mr. Herriot - mondta. - Örülök, hogy talákszunk. - Elhallgatott, és felvillant nyugodalmas mosolya. - Van vagy kétheti munkám errefelé, oszt utána továbbmegyek. - Értem. - Most már elég jól ismertem, semhogy megkérdezzem, hova tart. Ehelyett lenéztem Jake-re, aki a növényzetet szaglászta. - Látom, ma gyalog jár. Roddy nevetett. - Igen, néha szeret gyalogolni, néha meg kocsizni. Ahogy kedve tartja. - Rendben, Roddy - mondtam. - Biztos találkozunk még. Minden jót. Intett, majd hetykén továbbindult a jeges úton, és én úgy éreztem, egy gazdag szín tűnik el az életemből. De tévedtem. Aznap este nyolc óra tájban megszólalt a bejárati csengő. Én mentem ki, és ott találtam Roddyt a bejárati lépcsőn. Mögötte, alig láthatóan a fagyos sötétben, ott állt az elmaradhatatlan babakocsi. - Szeretném, ha megvizsgálná a kutyámat, Mr. Herriot - mondta. - Miért, mi a baj? - Igazábul nem is tudom. Olyanféle ájulási rohamai vannak. - Ájulási rohamai? Ez nem vall Jake-re. Egyébként is, hol van? Maga mögé mutatott. - A babakocsiban, a takaró alatt. - Rendben. - Szélesre tártam az ajtót. - Hozza be. Roddy ügyesen felbirkózta a rozsdás, öreg járművet a lépcsőn, és nyikorogva, zörögve végigtolta a folyosón a rendelőbe. Ott, a lámpák erős fényében kipattintotta a rögzítőket, lerántotta a takarót, és kitárta az alatta elnyúlt Jake-et. A kutya feje az ismerős gabardine nagykabáton nyugodott, s körülötte ott feküdtek gazdája evilági javai: egy madzaggal átkötött tartalék ing- és zokniköteg, egy csomag tea, egy termosz, kés és kanál, valamint egy volt katonai hátizsák. A nagy kutya rémült szemmel nézett fel rám, és amikor megveregettem, éreztem, hogy egész teste reszket. - Hagyja ott feküdni egy pillanatig, Roddy. És mondja el, mi történt. Összedörzsölte a tenyerét, s az ujjai remegtek. - Hát csak ma délután kezdődött. Olyan egészséges vót, mint a makk, ugrándozott a fűben, oszt egyszerre görcsöt kapott. - Hogy érti? - Szóval olyan merevforma lett, és az oldalára dőlt. Ott feküdt egy darabig, zihálva meg nyáladzva. És mondhatom, aszittem, vége van. Szeme kitágult, és a szája sarka megrándult az emléktől. - Meddig tartott ez? - Csak olyan pár pillanat formán. Oszt utána felállt, és az ember azt hitte vóna, nincs semmi baja. - De aztán újra jött? - Egen, újra meg újra. Majd belebolondultam. De közben, meg rendben vót. Rendben vót, Mr. Herriot. Mindez baljósan úgy hangzott, mint az epilepszia kezdete. - Hány éves? - kérdeztem. - Öt múlt februárban. Ahhoz egy kicsit öreg már. Elővettem a sztetoszkópot, és meghallgattam a szívét. Feszülten figyeltem, de csak egy ijedt állat rohanó szívverését hallottam. Itt semmi rendellenes nem mutatkozott. A hőmérő sem mutatott hőemelkedést. - Tegyük az asztalra, Roddy. Maga fogja a hátsó végét. A nagy állat ernyedten feküdt karjainkban, mikor a sima felületre emeltük, de pár pillanatnyi fekvés után félénken körülnézett, s aztán lassan, óvatosan felült. Miközben néztük, előrehajolt, és megnyalta a gazdája arcát, miközben a farka csapkodott a lába között. - Most nézze meg! - kiáltott Roddy. - Megint jól van. Az ember aszinné, semmi baja. És Jake csakugyan gyorsan visszanyerte magabiztosságát. Párszor bizonytalanul a padlóra nézett, aztán hirtelen leugrott, a gazdájához ballagott, és a mellkasára rakta a mancsát. - 79 -
Néztem a két lábon álló, vadul farkcsóváló kutyát - hát ez mindenképpen jó jel. Nem tetszett, ahogy ott feküdt, de bármi kínozta is, úgy látszik, rendbe jött. Mindjárt... Boldog gondolataim itt elakadtak. Meredten bámultam az agárkorcsot. A mellső lába megint a padlón volt, és a szája tágra nyílva kapkodott levegő után. Eszelősen lihegett és bukákolt, aztán végigtántorgott a szobán, nekiütközött a babakocsi kerekének, és az oldalára zuhant. - Mi a ménkű...! Gyorsan, tegyük fel megint! Elkaptam az állatot a derekánál, és visszaemeltük az asztalra. Hitetlenkedve néztem az elfekvő, nagy testet. Most már nem kapkodott levegőért - egyáltalán nem lélegzett, eszméletlen volt. Benyomtam az ujjam a combja alá, és éreztem az érverését. Még mindig működött, gyorsan és gyengén, de a kutya nem lélegzett. Bármelyik pillanatban kimúlhat, én meg itt állok, tanácstalanul, egész tudományos felkészültségem csődjével. Végül kirobbant belőlem a tehetetlenségem, és a tenyeremmel rácsaptam a kutya bordáira. - Jake! - ordítottam. - Jake, mi a bajod? Mintegy válaszul nagy, reszelős lélegzetet vett, szemhéja remegve öntudatra nyílt, és körülnézett. De még mindig halálosan rettegett, és mozdulatlanul elnyúlt, mikor gyengéden megsimogattam a fejét. Hosszas csend után az állat rémülete lassan elapadt. Utána felült az asztalon, és békésen nézegetett bennünket. - Na tessék - mondta Roddy halkan. - Megint ugyanaz. Én nem tudom, mi a csuda ez, pedig aszittem, tudok valamit a kutyákrul. Nem szóltam. Én se tudtam, mi a csuda ez, márpedig én állítólag állatorvos volnék. Végre megszólaltam. - Roddy, ez nem roham. Fulladozott. Valami akadályozza a légzését. - Kivettem a zseblámpámat a felső zsebemből. - Belenézek a torkába. Szétfeszítettem Jake állkapcsait, mutatóujjammal lenyomtam a nyelvét és bevilágítottam lámpámmal a mélységbe. Afféle jó természetű kutya volt, aki nem tiltakozott, miközben körbetapogatóztam, de annak ellenére, hogy a garatot alaposan megvilágítottam, semmi bajt nem találtam. Kétségbeesetten reméltem, hogy egy megakadt csontdarabra bukkanok valahol, de hiába pásztáztam végig a rózsaszín nyelvet, egészséges mandulákat, fénylő zápfogakat. Minden tökéletesen rendjén valónak látszott. Kicsit jobban megdöntöttem a kutya fejét, mikor éreztem, hogy megmerevedik, és hallottam Roddy kiáltását. - Megint elájul! És csakugyan, elájult. Rémülten néztem, hogy a pöttyös test kicsúszik a kezem közül, és megint elnyúlik az asztalon. És a száj megint szélesre feszült, és hab bugyborékolt az ajkak köré. Mint korábban is, megszűnt a légzés, és a mellkas mozdulatlanná vált. Múltak a pillanatok, és én kezemmel vertem a mellkasát, de most ez nem használt. Lehúztam az alsó szemhéjat a kimeredt szemgolyóról - a kötőhártya kék volt. Jake a végét járta. Rám zuhant az egész tragédiája. Itt nemcsak egy kutyáról volt szó, ez a kutya egy ember egész családját jelentette, és én végignézem, hogyan pusztul el. Ebben a pillanatban egy gyenge hangot hallottam. Fojtott köhögés volt, amely alig mozdította meg a kutya szájaszélét. - Az istenit! - kiáltottam. - Fuldoklik. Valami van ott lenn. Megint elkaptam a fejét és belenyomtam a zseblámpát a szájába. Mindig hálás leszek érte, hogy a kutya abban a pillanatban felköhögött, mert kinyíltak a gégeporcogók, és megpillanthattam a baj okozóját. Ott, a lehajló gégefedő mögött egy kurta pillanatra megláttam egy sima, kerek, borsónál nem nagyobb tárgyat. - Azt hiszem, kavics - lihegtem. - Benn a gégéjében. - Úgy érti, az ádámcsutkájában? - Igen, és úgy működik, mint egy golyós szelep, időnként elzárja a légzőcsövét. - Megráztam a kutya fejét. - Nézze, pillanatnyilag kimozdítottam. Kezd magához térni. Jake megint életre kelt, és egyenletesen lélegzett. Roddy végigsimította a kutya fejét, a hátát, s a hátsó lábak nagy izmait. - 80 -
- De... de megint meg fog történni, ugye? Bólintottam. - Sajnos, igen. - És egyszer aztán nem fog magához térni, és akkor vége? - Nagyon elsápadt. - Olyanformán, Roddy. Ki kell vennem azt a kavicsot. - De hogyan...? - Belevágok a gégefőbe. Most mindjárt. Csak ezt lehet csinálni. - Rendben van. - Nagyot nyelt. - Kezdjünk hozzá. Nem bírnám ki, ha még egyszer elnyúlna. Értettem, mire gondol. Remegni kezdett a térdem, és határozottan úgy éreztem, hogy ha Jake még egyszer összeesik, én is összeesem. Fogtam egy ollót, és lenyírtam a gége hasi felületéről a szőrt. Nem mertem általános altatót használni, helyi érzéstelenítővel fecskendeztem be a területet, mielőtt letamponoztam volna fertőtlenítővel. Szerencsére a sterilizátorban frissen kifőzött műszerkészlet feküdt. Kivettem a tálcát, és az asztal mellett álló görgőkocsira tettem. - Fogja szilárdan a fejét - mondtam rekedten, és megragadtam egy szikét. Átvágtam a bőrt, az izomburkot, a szegycsonti, nyelvcsonti és a lapockacsonti izmok vékony rétegét, míg fel nem tárult a gége hasi felülete. Ezt élő kutyán még sohasem próbáltam, de a kétségbeesés elűzött minden habozást, s csak néhány másodpercbe telt, hogy átvágjam a vékony hártyát, és bepillantsak a belső részbe. És ott volt. Csakugyan kavics, szürke, csillogó, apró, de ahhoz elég nagy, hogy öljön. Ki kellett halásznom, gyorsan és határozottan, anélkül, hogy a légcsőbe lökném. Hátrahajoltam és keresgéltem a tálcán, míg egy széles pengéjű fogót nem találtam, azzal aztán megcéloztam a sebet. Biztosra vettem, hogy a nagy sebészek keze nem remeg ennyire, nem is zihálnak úgy, mint én. De összeszorítottam a fogam, bevezettem a fogót, és a kezem mintegy varázsütésre megszűnt remegni, mikor a fogót a kavicsra szorítottam. Már nem is ziháltam. Mi több, lélegzetet sem vettem, miközben a fényes kis tárgyat lassan és óvatosan kihúztam a metszésen át, és halk koppanással az asztalra ejtettem. - Ez az? - kérdezte Roddy szinte suttogva. - Ez az. - Kinyúltam a tűért és a sebvarró fonálért. - Most már minden rendben van. A varrás csak pár percet vett igénybe, s mire végeztem, Jake csillogó szemmel, türelmetlenül mozgó mancsokkal jelezte, hogy áll elébe bárminek. Mintha tudta volna, hogy keservei véget értek. Roddy tíz nap múlva, éppen azon a napon, mikor el akarta hagyni Darrowby körzetét, viszszahozta, hogy kiszedjem a varratot. Miután kiszedtem a néhány öltés selyemfonalat a szépen gyógyuló sebből, kikísértem a bejárati ajtóig, s közben Jake a lábunk körül ugrándozott. Kinn a járdán a Skeldale House előtt ott állt az ósdi babakocsi, magas, rozsdás méltóságában. Roddy hátrahúzta a takarót. - Föl, öreg! - dörmögte, s a nagy kutya könnyedén felugrott szokott helyére. Roddy két kézzel megmarkolta a babakocsi fogantyúját, s ahogy az őszi napfény hirtelen áttört a felhőkön, egy ismerőssé vált, mindennapos jelenetet világított meg. A golfzakót, a nyitott inget és barna mellkast, az egyenesen ülő szép állatot, amely természetes előkelőséggel nézegetett körbe-körbe. - Hát viszlát, Roddy - mondtam. - Gondolom, előkerül majd errefele megint. Megfordult, s ismét felvillant az a mosoly. - Igen, úgy gondolom, visszagyüvök majd. Megtolta a kocsit, s elindultak. A furcsa jármű csikorgott, Jake enyhén imbolygott, ahogy végigmentek az utcán. Aznap este a rendelőben megint eszembe jutott, mit láttam a takaró alatt. A hátizsákot, amelyben bizonyára a borotváját, törülközőjét, szappanát meg néhány más holmiját tartja. A csomag teát és a termoszt. És még valamit. Egy apró kutyanyakörvet. Talán Jake-é lehetett kölyökkorában, vagy egy másik szeretett állaté. Ettől egy kicsivel még titokzatosabbá vált Roddy... és mást is megvilágított. Az a farmer igazat mondott: Roddy minden vagyona ott volt a babakocsiban. * Nemrégen megkeresett egy újságíró, és megkért, hogy ismertessem meg néhány különleges helybéli emberrel. „Ilyen nincs”, feleltem. Talán kissé elnagyolt válasz volt, de annyi igaz, hogy - 81 -
azok a csudálatos régi falusi alakok, akik oly gazdag talajául szolgáltak az írásaimnak, már nincsenek közöttünk. Már nem hallom a régi yorkshire-i tájszólást és kifejezéseket. Az oktatás, a televízió, a rádió és a könnyű utazási lehetőségek úgy átcsiszolták az embereket, hogy ma már olyanok, mint bárhol másutt. Egy Roddy Traverst már nem talál az ember. Öreg darrowbybeliek még ma is szeretettel beszélnek róla, felidézve a napbarnított embert, aki babakocsin tolja a nagy kutyát az országutakon. Jake jól illet hozzá, és valahányszor egy agárkorcsot látok, mindig eszembe jut állatorvosi pályafutásom egyetlen esete, amikor idegen tárgyat távolítottam el a gégéből.
Nip és Sam - Hogy van, Mr. Herriot? Megszokott szavak, de az öregember hangjából kicsapó csaknem kétségbeesett feszültség türelmetlenné és jelentőségteljessé tette őket. Csaknem mindennap találkoztunk. Kiszámíthatatlan életemben nehéz volt bármit is rendszeresen csinálni, de szerettem egyet sétálni ebéd előtt a folyó mentén, akárcsak a kopóm, Sam. Ilyenkor találkoztunk Mr. Pottsszal és Nippel, öregedő juhászkutyájával - szokásaik hasonlítottak a mieinkhez. Háza a tóparti rétek szélében állt, és sokat sétált errefelé a kutyával. Sok nyugdíjas farmer megtartott egy darabka földet és néhány állatot, hogy elfoglalja magát, és könnyebbé tegye az átmenetet lázasan tevékeny életmódjából az egész napos pihenésbe, de Mr. Potts egy kis földszintes házat vett, parányi kerttel, és az idő szemlátomást lassan telt. Talán egészségi állapota miatt. Ahogy most szemben állt velem, botjára támaszkodva, kékes orcái lélegzetével együtt emelkedtek-süllyedtek. Egészen nyilvánvalóan szívbajos volt. - Köszönöm, jól, Mr. Potts - feleltem. - És maga? - Hát csak tűrhetően, fiam. Hamar kifulladok. - Köhögött néhányat, aztán feltette az elkerülhetetlen kérdést: - Oszt mivel foglalatoskodott ma délelőtt? Most tágult ki igazán érdeklődővé a szeme. Csakugyan érdekelte. Egy pillanatig tűnődtem. - Lássuk csak! - Mindig igyekeztem aprólékos választ adni, mert tudtam, hogy ez sokat jelent számára, és felidézi azt a világot, ami hiányzik neki. - Elintéztem néhány ellés utáni kipucolást, megvizsgáltam egy sánta tinót, kezeltem két tőgygyulladásos tehenet és egy harmadikat tejlázzal. Minden szóra sóváran bólintott. - A szencségit! - kiáltott fel. - Az nyomorúságos dolog, az a tejláz. Surbankó koromban úgy hullottak tüle a tehenek, mint a legyek. Csupa jó tejelő, a harmadik, negyedik borja után. Nem tudtak lábra állni, oszt mi mostuk őket mindenfélével, de elpusztultak, egytül egyig. - Igen - mondtam. - Borzasztó lehetett akkoriban. - Hanem aztán - mondta derűsen, belenyomva mutatóujját a mellkasomba - elkezdtük felfújni a tőgyüket biciklipumpával, és tuggya mit? - fölpattantak, oszt elsétáltak. Mintha varázslat lett vóna. Szeme csillogott az emléktől. - Tudom, Mr. Potts, én is felfújtam néhányat, csak nem éppen biciklipumpával. Volt egy kis felfújószerkezetem. Az a fekete doboz a fényes hengereivel és szűrőjével ma a személyes múzeumomban van, s oda is való. Kimentett néhány nehéz helyzetből, de a háttérben mindig ott lappangott a tuberkulózis terjesztésétől való emésztő félelem. Hallottam ilyen esetekről, és boldog voltam, mikor a kalcium boroglutinát a színre lépett. Míg mi beszélgettünk, Sam és Nip egymással játszadoztak mellettünk a füvön. Elnéztem, ahogy a kopó körültáncolja az öreg állatot, miközben Nip farkát csóválva örömében, merev ízületű lábával nyúlkál utána. Láttam, hogy éppúgy élvezi ezeket a találkozásokat, mint a gazdája, és rövid időre megfiatalodik, mikor a hátára fordul, és Sam ott áll fölötte, gyengéden rágicsálva a szügyét. A kis fahídig ballagtam az öreg farmerral, ott vissza kellett fordulnom, s hazaindulnom. Néztem, amint kettesben átbotorkálnak a keskeny gerendacsíkon a folyó túlsó partjára. Samre és rám sürgős munka várt, de nekik semmi más tennivalójuk nem volt. Miközben céltalanul mászkáltam az árusok között piacnapon, vagy a szélén álltam annak a farmercsoportnak, amely a „Hajcsár” fogadóban összegyűlt, máskor is találkoztam Mr. Pottsszal, - 82 -
aki azért jött oda, hogy marhakereskedőkkel, marhaabrak-ügynökökkel találkozzon, vagy egyszerűen csak üzleti ügyekről beszélgessen. Vagy láttam olykor a vásártéri árverésen; botjára támaszkodva hallgatta a kikiáltó gyorstüzelő kántálását, bágyadtan nézegetve az eladott és megvett állatokat. S ilyenkor tudtam, hogy valami üresség van benne, hiszen nem álltak marhái az állásokban, sem birkái a kifutók hosszú sorában. Túllépett már ezen, befejezte. Láttam a halála előtti napon. A szokott helyen álltam a folyó partján, s figyeltem, ahogy egy gém felemelkedik egy káka övezte szigetről, és lustán elszárnyal a rétek fölött. Az öregember megállt, amikor mellém ért, a kutyák pedig nekikezdtek baráti birkózásuknak. - Kijött, Mr. Herriot? - Elhallgatott, és lehajtotta fejét a botjára, amelyet fél évszázadon át bele-beledöfött a farmja füvébe. - Mit csinált ma? Talán sötétebb árnyalatú volt arcán a kék szín, s lélegzés közben a levegő sípolva jött ki öszszecsücsörített ajkai között, de igazából nem emlékszem rá, hogy rosszabbul nézett volna ki, mint máskor. - Elmondhatom, Mr. Potts - feleltem. - Kissé elfáradtam. Egy igazán keserves csikóellésbe keveredtem ma reggel - több mint két óra hosszat tartott, és minden tagom fáj. - Csikóellés? Gondulom, rosszul feküdt a csikó. - Igen, keresztbe, és sokat küszködtem, míg átfordítottam. - Az bizony isten kemény munka. - Emlékezően elmosolyodott. - Emlékszik arra a clydesdale-i kancára, amit megelletett nálam? Alighanem a legelső munkáinak egyike vót, mikor Darrowbyba gyütt. - Persze hogy emlékszem. És arra is emlékeztem, milyen kedves volt az öreg. Látta, hogy fiatal, bizonytalan zöldfülű vagyok, és a maga csendes módján igyekezett megnyugtatni és önbizalmat önteni belém. - Igen - folytattam -, vasárnap, késő este volt, és alaposan meg kellett küszködnünk vele. Csak ketten voltunk, de azért sikerült, igaz? Kihúzta magát, és szeme egy pillanatig elnézett mellettem -, valami olyat látott, amit én nem láttam. - Biz úgy igaz. Megdógoztuk ketten, maga meg én. Akkor még tuttam egy kicsit húzni is, nyomni is. - Az biztos. De még mennyire tudott. Nehezen vett levegőt, s megint azzal a furcsán csücsörített ajakkal fújta ki. Aztán különös méltósággal felém fordult. - Szép napok voltak, Mr. Herriot, igaz? - Bizony azok voltak, Mr. Potts. - Ugyám. - Lassan bólogatott. - Sok ilyen napot megéltem. Nehéz, de szép napot. - Lenézett a kutyájára. - És az öreg Nip megosztotta velem őket, ugye, öregfiú? Szavai emlékezetembe idézték a legelső alkalmat, amikor Mr. Pottsszal találkoztam. Egy fejőszéken ült és kevés tehene egyikét fejte, sapkás fejét belenyomva az állat szőrös oldalába, s miközben a csecseket húzkodta, az öreg Nip egy követ pottyantott a csizmája orrára. A farmer lenyúlt, két ujja közé fogta a követ, és kihajította a nyitott ajtón át az udvarba. Nip boldogan vágtatott utána, pillanatokon belül visszatért, a csizmára tette a követ, és várakozóan lihegett. Nem kellett csalódnia. Gazdája gépiesen megismételte a dobást, mintha ezt csinálná állandóan, s ahogy újra meg újra végignéztem, rájöttem, hogy ez mindennapos szertartás kettejük között. Végtelen türelem és odaadás érzete csapott meg. - Hát akkor, Mr. Herriot, mi továbbmegyünk - mondta Mr. Potts, és visszarántott a jelenbe. Gyere, Nip. Intett a botjával, s én utánanéztem, míg egy mélyen lelógó fűz el nem rejtette az embert és a kutyáját a szemem elől. Ekkor láttam utoljára. Másnap a benzinkutas futólag megjegyezte: - Szóval az öreg Mr. Potts befejezte. Ennyi volt az egész. Semmi izgalom, és csak néhány öreg barátja jött el a temetésre. Fájdalmasan nyilallt belém, hogy megint eltűnt egy ismerős arc, s hiányozni fog zsúfolt életemből. Tudtam, hogy mindennapos beszélgetéseink felvidították, de szomorú belenyugvással érez- 83 -
tem, hogy már semmi mást nem tehetek Mr. Pottsért. A kutyák szeretik a rendszeres programot. Egyik fő gyönyörűségük, ha várnak valamire, s az a valami bekövetkezik. Lehet az egy étkezés vagy a házbeliek valamelyikének hazaérkezése. Nipnél ez a gazdájával való napi séta volt a folyó mentén. Mindig meleg szívvel gondoltam farmer barátaimra, akik megosztották velem kezdeti küszködésemet, s ez az érzés csak erősödött az évek folyamán, de különösen most, hogy én is e szövetségeknek több mint fél évszázadára tekinthetek vissza. Mr. Potts esetében örömömre szolgált megmutatni, hogy az állatorvosi szolgálat sok mindent magában foglalhat.
Judy, az ápolónő Judyval, a juhászkutyával akkor találkoztam először, mikor Eric tinóját „fanyelv” ellen kezeltem. A tinó nagyon fiatal volt, s a farmer bánatosan beismerte, hogy nem ügyelt rá, ezért lett ilyen négy lábon járó csontváz. - A mindenit! - dörmögte Eric. - Kinn járt a csapattal a messzi legelőkön, oszt nem vettem észre. Nem tudtam, hogy ilyen állapotba jutott. Ha Actinomyces boovi (egyfajta baktérium) támadja meg a nyelvet, a kezdet kezdetén kezelni kell, amint a nyálazás és az állkapocs duzzadásának első jelei mutatkoznak. Másképp a nyelv mind keményebbé válik, míg végül kinyúlik elöl a szájból, oly keményen, mint a fa. Innen kapta a betegség régi nevét. A csont és bőr kis jószág eljutott eddig az állapotig, úgyhogy nemcsak szánalmasnak, hanem kicsit komikusnak is látszott, mintha csúfolódna velem. De ilyen nyelvvel egyáltalán nem tudott enni, és a szó szoros értelmében lassan éhen halt. Mozdulatlanul feküdt, mint akinek már semmi sem számít. - Egy jó azért van benne, Eric - mondtam. - Nem lesz nehéz neki intravénás injekciót adni. Nincs ereje ellenállni. Akkoriban az új gyógymód a vénába adott nátrium-jodid volt - modern és látványos. Azelőtt a farmerek jódtinktúrával kenték be a nyelvet, s ez a fárasztó eljárás néha használt, néha nem. A nátrium-jodid varázslatosan javított a helyzeten, és pár napon belül megmutatkozott az eredménye. Bedöftem a tűt a nyaki érbe, és fejre állítottam a folyadékos palackot. Nyolc gramm jodidot szoktam használni 2,25 deci desztillált vízben, s nem tartott soká, míg lefolyt. Tulajdonképpen a palack már csaknem kiürült, mikor tudomást vettem Judyról. Egész idő alatt tudtam, hogy egy nagy kutya ül mellettem, de amikor az injekció a végéhez közeledett, egy fekete orr egyre közelebb és közelebb nyomult, míg végül már csaknem hozzáért a tűhöz. Aztán az orr végigment a gumicsövön a palackig, s megint vissza, teljes odaadással szimatolva. Mikor kihúztam a tűt, az orr alaposan áttanulmányozta az injekció helyét. Aztán felbukkant egy nyelv, és módszeresen nyalogatni kezdte a tinó nyakát. Hátraguggoltam a sarkamra, és figyeltem. Itt nem puszta kíváncsiságról volt szó: a kutya magatartásában minden erős érdeklődésre és aggodalomra engedett következtetni. - Tudja, Eric - mondtam -, úgy érzem, hogy ez a kutya nem egyszerűen figyel engem, hanem felügyel az egész műveletre. A farmer nevetett. - Ebben igaza van. Ez a Judy, ez egy furcsa jószág, afféle ápolónő. Ha valami baj van, tüstént szolgálatba áll. Neve hallatára Judy gyorsan felnézett. Helyes állat volt; nem a megszokott színű, hanem mindenféle hullámos barna és szürke vonalak tarkították, amelyek egybekeveredtek a szokásos farmer skót juhász fekete és fehér foltjaival. Talán valami kereszteződés miatt, de az eredmény nagyon vonzó volt, s a hatást még fokozta az élénken csillogó szem, a barátságosan nevető száj. Kinyúltam és megcsiklandoztam a füle fonákját, és a kutya hatalmas farkcsóválásba kezdett, nemcsak a farkával, hanem az egész hátsó részével. - Gondolom, igen jó természetű. - Az bizony - mondta a farmer. - De nem csak arról van szó. Tán bolondságnak hangzik, de azt hiszem, Judy felelősséget érez a farm minden jószágáért. - 84 -
Bólintottam. - Elhiszem. No de fordítsuk ezt a tinót a szügyére. Letérdeltünk a szalmára, és a hátgerinc alá dugva a kezünket, átfordítottuk a tinót, míg a szügycsontján nem nyugodott. Megtámasztottuk szalmabálákkal mindkét oldalon, aztán leterítettük lópokróccal. Ebben a helyzetben már nem látszott olyan reménytelen esetnek, mint korábban, de vállán erőtlenül imbolygott a csontsovány fej a haszontalanul kimeredő nyelvvel, és a nyál megállíthatatlanul csöpögött a szalmára. Nem tudtam, hogy látom-e még elevenen. Judy azonban mintha nem osztotta volna pesszimizmusomat. Miután alaposan végigszimatolta a pokrócot és a bálákat, előrejött, biztatóan végignyalta a bozontos homlokot, aztán kényelmesen elhelyezkedett a tinóval szemben, nagyon olyanformán, mint az éjszakai nővér, aki szemmel tartja a betegét. - Itt fog maradni? - Becsuktam a fél ajtót, és utoljára még visszapillantottam. - Igen, innen el nem mozdítja semmi, míg a tinó el nem pusztul vagy meg nem gyógyul - felelte Eric. - Elemében van. - Az ember sose tudja, hátha azzal, hogy itt ül, valami életkedvet ad a tinónak. Annak biztosan minden segítség elkel. Tartsa életben tejjel és zabkásapéppel, míg az injekció hatni nem kezd. Ha megissza, nagyon sokat segít rajta, ha nem, üvegből kell beleöntenie. De vigyázzon, mert megfullaszthatja az állatot. Az ilyen eset többet nyújtott a megszokott izgalomnál, mert olyan terápiás szert használtam, amely csakugyan hatott. Ez pedig akkoriban nem volt gyakori. Így hát, alig vártam hogy visszamehessek és lássam: sikerült-e visszahúzni a tinót a halál pereméről. De tudtam, hogy időt kell adnom a gyógyszernek, s öt napig nem mentem oda. Mikor az udvaron át az istálló felé tartottam, tudtam, hogy vége minden kétségnek. Vagy elpusztult a tinó, vagy a gyógyulás útjára lépett. Lépteim zaja a kockaköveken nem maradt észrevétlen. Judy fülét hegyezve kidugta a fejét a fél ajtó fölött. A diadal kicsi hulláma csapott fel bennem. Ha az ápolónő még mindig szolgálatban van, akkor a beteg nyilván él. S még biztosabbra vettem, mikor a nagy kutya eltűnt egy másodpercre, aztán könnyedén átrepült az ajtón és odaügetett hozzám, hátsó felét örömteli csavarulatokba tornászva. Mintha a maga módján mindenáron azt akarná kifejezni, hogy minden rendben van. Benn az istállóban a tinó még mindig feküdt, de hátrafordult, hogy megnézzen, és láttam, hogy néhány szál széna lóg ki a szájából. A nyelv eltűnt az ajkak mögött. - Győztünk, igaz? Eric Abbot is bejött az udvarról. - Kétségkívül - mondtam. - A nyelve sokkal puhább, és látom, megpróbál szénát enni. - Igen, de nem megy még neki, a tejet és a kását viszont rendesen falja. Egyszer-kétszer felkelt, de nagyon tántorog a lőcsein. Újabb üveg nátrium-jodidot vettem elő, és megismételtem az injekciót. Judy orra megint csaknem hozzáért a tűhöz, olyan buzgón szimatolt. Szeme roppant figyelemmel az injekció helyére irányult, hevesen igyekezett az egészet kiélvezni, időnként erőseket horkantva, mielőtt a felügyeletet tovább folytatta volna. Mikor végeztem, elfoglalta helyét a tinó fejénél, s amikor már indulóban voltam, észrevettem, milyen kéjesen csavargatja a szalmába ágyazott csípőjét. Kicsit értetlenül néztem, míg rá nem jöttem, hogy ülő helyzetben csóválja a farkát. - Hát úgy látom, Judy meg van elégedve a dolgok alakulásával - mondtam. A farmer bólintott. - Igen. Szereti, ha övé a felelősség. Tudja, minden újszülött borjút jól végignyal, amint az a világra jön, és ugyanígy tesz, ha valamelyik macskának kölykei születnek. - Szóval afféle bábaasszony? - Van benne valami. És van még egy fura szokása - az istállókban lakik a jószággal. Van neki rendes, meleg kutyaóla, de rá se hederít - az állatokkal alszik a szalmában minden éjszaka. Egy hét múlva újra meglátogattam a tinót, s ezúttal már úgy vágtázott az istállóban, mint egy versenyló, mikor közeledtem feléje. Mire végre sikerült sarokba szorítanom, és elkaptam az orrát, kifogytam a szuszból, de boldog voltam. Becsúsztattam ujjaimat a szájába: a nyelve hajlékony volt - 85 -
és csaknem normális. - Még egy adagot, Eric - mondtam. - A fanyelv piszkosul szeret visszatérni, ha az ember nem pucolja ki teljesen. - Kezdtem letekerni a gumicsövet. - Jut eszembe, nem látom Judyt. - Gondolom, úgy véli, a tinó meggyógyult, és különben is, más dolga akadt ma reggel. Látja odaát? Kinéztem az ajtón. Judy fontoskodva, peckesen ment végig az udvaron. Valamit vitt a szájában - egy sárga, pelyhes tárgyat. Jobban kinyújtottam a nyakam. - Mit visz? - Csirkét. - Csirkét? - Igen, most szaladgál épp szanaszét egy fészekalja. Csak egy hónaposak, és az öreg szuka úgy gondolja, jobb helyük vóna az istállóban. Ágyat csinált nekik ott benn, és megpróbálja körülfeküdni őket. De ezek az apróságok nem akarják. Néztem, ahogy Judy eltűnik az istállóban. Hamarosan megint kijött, odaügetett a kockakő között vidáman csipegető csapatnyi apró csirkéhez, és óvatosan felnyalábolt egyet. Buzgón visszament az istállóba, de mikor beléptem, az előző csirke feltűnt az ajtóban és kitotyogott, hogy a barátaihoz csatlakozzon. Judynak keserves munkája akadt, de tudtam, hogy kitart, mert ilyennek született. Judy, az ápolónő, most is szolgálatban volt. * A gondoskodás ösztöne az állatban legnyilvánvalóbban az anyai érzésben nyilvánul meg, ami a legerőteljesebb és a legáltalánosabban megfigyelt sajátságok egyike, de Judy az egyetlen általam ismert állat, akinek figyelme kiterjedt minden teremtmény társára. Ahogy Eric Abbot mondta, akkor volt elemében, ha betegség ütött ki a jószág között. Született ápolónő eb volt, és oly egyedülálló a tapasztalatomban, hogy sokszor eltűnődtem: találkozott-e valaki is hozzá hasonlóval.
Myrtle - Óó... ó-ó-ó! A szívszakasztó zokogás kitépett az álomból. Éjfél után egyre járt, s az ágy melletti telefon ismerős csörgése után egy borjúellést bejelentő farmer mogorva hangjára számítottam. Ehelyett ezt a szörnyű hangot hallottam. - Ki az? - kérdeztem kissé elakadt lélegzettel. - Mi az a nagy baj? Nyelést hallottam a vonal másik végén, aztán egy férfihang, zokogással meg-megszakított esdeklését. - Humphrey Cobb vagyok. Az istenért, gyüjjön ki, és vizsgálja meg Myrtle-t! Asziszem, a végét járja. - Myrtle? - Igen, szegény kis kutyám! Fene rossz állapotban van. Ó-ó-ó-ó! Remegett kezemben a kagyló. - Mit csinál? - Zihál, oszt levegőért kapkod. Asziszem, mindgyár vége lesz. Gyűjjön gyorsan! - Hol lakik? - A Cedar House-ban. A Hill Street végin. - Ismerem. Hamar ott leszek. - Köszönöm, köszönöm. Myrtle-nek mán nincs sok hátra. Rohanjon, rohanjon! Kiugrottam az ágyból, és odasiettem a fal mellett álló székhez, amelyre ruháimat raktam. Siettemben a sötétben mindkét lábamat a kordnadrág egyazon szárába dugtam be, és teljes hosszamban végigzuhantam a padlón. Helen megszokta már az éjszakai hívásokat, és gyakran csak félig ébredt fel. Én a magam részéről mindig igyekeztem nem zavarni, azért öltöztem anélkül, hogy a lámpát felgyújtottam volna. Az éjszakai lámpából, amelyet a kis Jimmy kedvéért égettünk a lépcsőfordulóban, jött valami - 86 -
halvány derengés. Most azonban összeomlott a rendszer. Elzuhanó testem dobbanásától Helen felült. - Mi van, Jim? Nagy nehezen talpra álltam. - Semmi baj, Helen. Elbotlottam. - Felkaptam az ingemet a szék támlájáról. - De miért rohangálsz összevissza? - Rettentő sürgős eset. Sietnem kell. - Rendben van Jim, de nem jutsz oda hamarabb, ha így folytatod. Csillapodj le. Feleségemnek persze igaza volt. Mindig irigyeltem azokat az állatorvosokat, akik szorongató helyzetben is megőrzik nyugalmukat. Én nem ilyennek születtem. Levágtattam a lépcsőn, ki a hosszú kerten át a garázsba. Cedar House csak másfél kilométerre feküdt, s így nem jutott túl sok időm az eseten töprengeni, de azért mire megérkeztem, nagyjából úgy döntöttem, hogy az ilyen akut nehézlégzés oka valószínűleg szívroham vagy hirtelen allergia. Csengetésemre válaszul felgyulladt a tornácon a villany, és ott állt előttem Humphrey Cobb. A hatvanas éveiben járó köpcös kis ember volt, akinek a megjelenését még feltűnőbbé tette csillogó kopasz feje. - Ó, Mr. Herriot, jöjjön be, jöjjön be! - kiáltotta szenvedően, és csorogtak arcán a könnyek. Köszönöm, hogy fölkelt, és elgyütt segíteni az én szegény kis Myrtle-men. Amint megszólalt, csaknem elszédültem a feltörő whisky-gőzöktől, és amikor végigment előttem az előszobán, láttam, hogy enyhén tántorog. Betegem egy kosárban feküdt a tűzhely mellett, a jól felszerelt, nagy konyhában. Meleg érzés fogott el, mikor felfedeztem, hogy kopó, éppúgy, mint az én kutyám, Sam. Letérdeltem és közelről szemügyre vettem. Szája nyitva volt, a nyelve kilógott, de nem volt nyomorúságos állapotban. Mi több, mikor megveregettem a fejét, a farka nekicsapódott a takarónak. Szívszaggató jajongás ütötte meg a fülemet. - Mit gondul, Mr. Herriot? Ugye a szívivel van baj? Ó, Myrtle, Myrtle! A kis ember kedvence fölé kuporodott, és visszafojthatatlanul ömlöttek a könnyei. - Tudja, Mr. Cobb - mondtam -, én nem látom nagyon betegnek, tehát ne izgassa fel magát túlságosan. Engedje, hogy megvizsgáljam. A kutya bordáira tettem a sztetoszkópomat, és hallgattam a pompás, erős szív egyenletes dobogását. A hőmérséklete normális volt, s éppen a hasát tapogattam, mikor Mr. Cobb megint kitört. - Az a baj - zihálta -, hogy nem törődök ezzel a szegény kis állattal. - Hogy érti? - Hát egész nap odavótam Catterickben a lóversenyen, oszt fogadtam meg ittam, oszt a kutyám meg eszembe se jutott. - Egész idő alatt egyedül volt a házban? - Nem, az asszony vele vót. - Hát akkor? - Kezdtem a dolgot egyre kevésbé érteni. - Ő biztos adott neki enni, meg kiengedte a kertbe. - Igen, igen - mondta kezeit tördelve. - De nem vóna szabad itthagynom. Annyira szeret! Miközben beszélt, éreztem, hogy a fél orcám bizsereg a hőségtől. A problémám hirtelen megoldódott. - Túl közel tette a tűzhelyhez - mondtam. - Azért zihál, mert nagyon melege van. Kétkedve nézett rám. - Ippeg ma vittük arrébb a kosarát. Néhány új padlólapot köllött lerakatnunk. - Helyes - mondtam. - Vigye vissza, és nem lesz semmi baja. - De Mr. Herriot. - Az ajka megint remegni kezdett. - Másrul is szó van itt. Szenved. Nézze meg a szemeit! Myrtle-nek a fajtájára jellemző szép, nedves szeme volt, és tudta is használni. Sokan azt hiszik, hogy a spániel a bajnok, ha lélekkel telinek kell látszani, de én magam a kopóra voksolok. És Myrtle értette a dolgát. - Emiatt kár aggódnia, Mr. Cobb - mondtam. - Higgye el, nincs semmi baja. Még mindig szerencsétlennek látszott. - 87 -
- De nem csinál vele semmit? Ez az állatorvosi gyakorlat egyik nagy kérdése. Ha az ember „nem csinál semmit”, elégedetlenek vele. S ez esetben Mr. Cobb jobban rászorult a kezelésre, mint a kedvence. De azért nem szándékoztam tűt szúrni Myrtle-be, hogy gazdája kedvére tegyek. Elővettem egy vitamintablettát a táskámból, és benyomtam a kis állat nyelve fölött. - Tessék - mondtam. - Ez biztos jót tesz neki. És végül is nem vagyok teljesen sarlatán, gondoltam, ártani biztosan nem fog. Mr. Cobb szemlátomást megkönnyebbült. - Ja, ez mán döfi. Most mán megnyugodtam. - Bevezetett egy fényűző szalonba, és bizonytalanul az italos szekrény felé kóválygott. - Iszik valamit, mielőtt elmegy? - Nem, köszönöm - mondtam. - Inkább nem, ha nem veszi rossz néven. - Hát én iszok egy kortyot. Hogy rendbe hozzam az idegeimet. Annyira kiborultam. Jókora adag whiskyt öntött egy pohárba, és székkel kínált. Hívogatott az ágyam, de leültem, és néztem, ahogy iszik. Elmondta, hogy nyugalomba vonult bukméker a West Ridingból, és csak egy hónappal ezelőtt jött Darrowbyba. Bár most már nincs közvetlen kapcsolata a lóversenyzéssel, még mindig szereti ezt a sportot, és el nem szalasztana egy észak-angliai versenynapot. - Mindég taxit fogadok, hogy odavigyen, és igen jól szórakozom. Sugárzott az arca, amikor felidézte a régi jó időket, aztán arca egy pillanatra megremegett, és visszatért rá a búbánatos kifejezés. - De elhanyagolom a kutyámat. Itthun hagyom. - Szamárság - mondtam. - Láttam a mezőn Myrtle-lel. Jól meg szokta futtatni, igaz? - Igen, sokat járunk mindennap. - Hát akkor meg igazán jó élete van. Csak valamiért a fejébe vette ezt a csacsiságot. Boldogan rám mosolygott, és löttyentett magának pár ujjnyi whiskyt. - Derék gyerek maga. Ugyan mán, igyon legalább egyet, mielőtt elmegy! - Rendben van, de csak keveset. Míg ittunk, egyre nyájasabbá vált, míg végül szinte már imádattal nézett rám. - James Herriot - mondta kásásán. - Gondulom, Jimnek szólíttyák. - Hát, igen. - Én Jimnek hívom magát, maga meg engem, Humphreynak. - Oké, Humphrey - mondtam, és kiittam az utolsó korty whiskymet. - De most már igazán mennem kell. Kinn az utcán a karomra tette a kezét, és arca megint komollyá vált. - Köszönöm, Jim. Myrtle igazán nem volt jól ma este, és én nagyon hálás vagyok. Hazafele menet ráébredtem: nem sikerült meggyőznöm arról, hogy a kutyájának nincs semmi baja. Biztosra vette, hogy megmentettem az életét. Szokatlan vizit volt ez, s minthogy éjjel kettőkor a whisky égette a gyomromat, arra a megállapításra jutottam, hogy Humphrey Cobb fura kis ember. De kedveltem. Ez után az éjszaka után elég gyakran láttam, amint Myrtle-t futtatja a mezőn. Csaknem gömbszerű alakjával mintha pattogott volna a fűben, de a modora mindig visszafogott és ésszerű volt, kivéve, hogy folyvást hálálkodott, amiért a kutyáját visszahúztam a halál torkából. Aztán újra megismétlődött az eset. Nem sokkal éjfél utánra járt, s amikor felemeltem az ágy melletti telefont, már hallottam a kétségbeesett sírást, mielőtt a kagylót a fülemre tettem volna. - Ó... Ó... Jim! Myrtle nagyon rosszul van! Kijössz? - Most... most mi a baja? - Rángatózik. - Rángatózik? - Igen. Szörnyűmód rángatózik. Gyere, Jim fiam, ne várakoztass. Hótt ideges vagyok. Biztosra veszem, hogy szopornyicája van. A fejem kóvályogni kezdett. - Nem lehet szopornyicája, Humphrey. Nem így, egy pillanat alatt. - Könyörgök, Jim! - folytatta, mintha nem hallotta volna, mit mondtam. - Légy jó haver! Gyere, és nézd meg Myrtle-t? - 88 -
- Jól van - mondtam fáradtan. - Ott leszek pár percen belül. - Ó, Jim, te rendes gyerek vagy, igazán rendes gyerek. A hang elhalt, mikor letettem a telefont. A szokásos tempóban öltözködtem, nem olyan pánikban, mint először. Mintha az első eset ismétlődött volna meg, de miért éppen éjfél után? Útban a Cedar House felé úgy döntöttem, hogy ez is csak vaklárma, de az ember sose tudhatja. A tornácon a whiskygőznek ugyanaz a kábító hulláma borított el. Humphrey, szipogva és jajgatva, egyszer-kétszer nekem dőlt, miközben a konyhába vezetett. A sarokban álló kosárra mutatott. - Ott van - mondta, s megtörölte a szemét. - Most értem vissza Riponbul, és így találtam. - Megint lóverseny? - Igen, megjáccottam a lovakat, ittam, és hagytam a szegény kutyámat, itthun senyvedni. Rohadt alak vagyok, úgy bizony. - Szamárság, Humphrey! Már mondtam a múltkor is. Semmi rosszat nem teszel vele, ha itthagyod egy napra. Különben is, mi az a rángatózás? Nem látom, hogy baja volna. - Igen, abbahagyta, de mikor bejöttem, így járt a hátsó lába - kezével rángatózó mozdulatot tett. Magamban felnyögtem. - Lehet, hogy vakaródzott, vagy egy legyet zavart el. - Nem, ez több vót annál. Láttam, hogy szenved. Csak nézd meg a szemit. Láttam, mire gondol. Myrtle kopószemei nagy érzelemtavak voltak, s mélységükből könynyen kiolvashatta az ember a megindító szemrehányást. A feleslegesség érzésével megvizsgáltam. Tudtam, mit fogok találni: semmit. De mikor megpróbáltam megmagyarázni a kis embernek, hogy kedvence rendben van, nem hitte el. - Aggy neki ollyan csodatablettát - könyörgött. - Utolján az gyógyította meg. Úgy éreztem, meg kell nyugtatnom, Myrtle tehát újabb vitaminadagot kapott. Humphrey roppantul megkönnyebbült, és átimbolygott a szalonba a whiskysüveghez. - Kell egy kis szíverősítő a sokk után - mondta. - Ugye, te is iszol egyet, Jimmy fiam? Ezt a pantomimot gyakorta előadtuk a következő néhány hónapban, mindig lóverseny után, és mindig éjfél és egy óra között. Kellő alkalmam volt a helyzetet elemezni, és elég nyilvánvaló végkövetkeztetésre jutottam. Ideje nagy részében Humphrey normálisan lelkiismeretes kutyatulajdonos volt, de jókora adag alkohol elfogyasztása után érzései ragacsos szentimentalizmusba és bűntudatba torzultak. Mindig kimentem, ha hívott, mert tudtam, hogy kétségbeesne, ha elutasítanám. Humphreyt kezeltem, nem Myrtle-t. Mulatságomra egyszer sem adott hitelt szabadkozásomnak, hogy a vizit felesleges volt. Mindig biztosra vette, hogy varázstablettám mentette meg a kutyája életét. Ne feledjék el, számításba vettem azt a lehetőséget is, hogy Myrtle szándékosan dolgozza meg azokkal a bánatos szemeivel. A kutyalélek nagyon is képes a helytelenítésre. Én csaknem mindenhová magammal vittem a kutyámat, de ha otthon, hagytam, mert Helennel moziba mentünk, sértődötten az ágyunk alá feküdt, s amikor előkerült, gondosan nem vett tudomást rólunk egy-két óra hosszat. Összeszorult a gyomrom, mikor Humphrey közölte, hogy úgy döntött: bepároztatja Myrtle-t. Tudtam, hogy a terhesség rengeteg zaklatást jelent majd nekem. Így is történt. A kis emberen sorozatban tört ki a szeszes vakrémület, mindannyiszor ok nélkül, és a kilenc hét alatt rendszeres időközökben képzeletbeli tüneteket fedezett fel Myrtle-n. Roppantul megkönnyebbültem, mikor a kutya öt egészséges kölyköt szült. Most már, gondoltam, valamelyest békém lesz. Igazság szerint már nagyon belefáradtam Humphrey éjszakai szamárságaiba. Mindig ügyeltem rá, hogy ne utasítsam vissza az éjszakai vizitet, de Humphrey ezt az elvet a tűréshatárig feszítette. Egyszer meg kellett neki mondanom. A roppanás akkor következett be, mikor a kölykök pár hetesek voltak. Szörnyű napot csináltam végig, reggel ötkor egy méhelőreeséses tehénnel kezdtem, s utána órák hosszat róttam az országutat, elszalasztottam az étkezéseket, késő este pedig minisztériumi kérdőívekkel csatáztam, amelyeket, úgy éreztem, helyenként rosszul töltöttem ki. - 89 -
Írnoki ügyetlenségem mindig bosszantott, s mikor dögfáradtan ágyba másztam, a fejem még mindig zúgott a tehetetlenségtől. Hosszú ideig hiába igyekeztem megfeledkezni a kérdőívekről, és csak jóval éjfél után aludtam el. Mindig kísért az az ostoba képzelődés, hogy körzetem tudja, mikor van kétségbeejtő szükségem egy egész éjszakás alvásra, hogy azután kajánul beleavatkozzon. Mikor a telefon felharsant a fülem mellett, meg sem lepődtem igazán. Fáradt kezemet kinyújtottam a kagylóért, s láttam, hogy az ébresztőóra világító számlapja 1.15-öt mutat. - Halló - nyögtem. - Ó... ó-ó-ó! - A válasz túlontúl ismerős volt. Összeszorítottam a fogam. Éppen ez kell nekem. - Humphrey! Most meg mi a baj? - Ó, Jim, Myrtle igazán haldoklik! Tudom. Gyere fiú, gyere gyorsan! - Haldoklik? - Néhány reszelős lélegzetet vettem. - Ezt meg honnan veszed? - Hát fekszik az oldalán, és reszket. - Van még valami? - Igen, az asszony aszongya, Myrtle zaklatottnak látszott és mereven lépkedett, mikor kiengedte délután a kertbe. Én nemrég jöttem vissza Redcarból. - Szóval, lóversenyen voltál? - Igen... és elhanyagoltam a kutyámat. Egy semmirekellő vagyok, egy igazi semmirekellő. Behunytam szemem a sötétben. Humphrey képzeletbeli tüneteinek se vége, se hossza. Most reszket a kutya, zaklatottnak látszik, mereven lépked. Volt már zihálás és rángatózás, fejbólogatás és fülrázás. Mi jön ezután? De ami elég, az elég. - Ide figyelj, Humphrey - mondtam -, semmi baja a kutyádnak. Már sokszor megmondtam... - Ó, Jim fiam, siess! Óóóó-óóó! - Nem megyek, Humphrey. - Nem, ne mondd ezt! Látom, hogy gyorsan gyengül. - Komolyan gondolom. Csak pocsékolnám a magam idejét és a te pénzedet, tehát feküdj le. Myrtle rendben lesz. Reszketve feküdtem a takaró alatt, és rájöttem, hogy hívást visszautasítani fárasztó dolog. Biztosra vettem, hogy kevésbé kimentő lett volna, ha felkelek és végigcsinálok megint egy színjátékot a Cedar House-ban, mint életemben először nemet mondani. De nem mehetett így tovább. Véget kellett vetnem neki. Még mindig gyötört a lelkiismeret-furdalás, mikor nyugtalanul elszunnyadtam. Szerencse, hogy a tudatalatti alvás közben is tovább működik, mert hirtelen felébredtem. Az ébresztőóra 2.30at mutatott. - Uramisten! - kiáltottam a sötét mennyezetre meredve - Myrtle- nek rángógörcse van! Kikepesztettem az ágyból, és magamra dobáltam a ruhámat. Valami zajt csaphattam, mert meghallottam Helen álmos hangját. - Mi van? Mi a baj? - Humphrey Cobb! - ziháltam, miközben megkötöttem a cipőfűzőmet. - Humphrey... de azt mondtad, hogy sose sürgős... - Most az. A kutyája haldoklik. - Megint az órára néztem. - Sőt lehet, hogy már kimúlt. Felkaptam a nyakkendőmet, aztán visszadobtam a székre. - A fene ott egye! Erre nincs szükségem. - Kirohantam a szobából. A hosszú kerten át, s a kocsiban agyam elismételte a Humphrey által elmondott esettanulmányt. Kis szuka, öt kölyköt szoptat, szorongás jelei és merev járás ma délután, és most fekszik és reszket. Klasszikus gyerekágyi rángógörcs. Kezelés nélkül gyorsan végzetessé válik. És már csaknem másfél óra eltelt, mióta telefonált. Gondolni sem akartam rá. Humphrey még mindig fenn volt. Nyilvánvalóan az üveggel vigasztalta magát, mert alig állt a lábán. - Hát eljöttél, Jim fiú - motyogta pislogva. - Igen, hogy van...? - Ugyanúgy... - 90 -
Marokra fogva a kalciumot és az intravénás fecskendőt berohantam mellette a konyhába. Myrtle karcsú teste tetanuszos görcsben nyúlt el. Kapkodott a levegő után, erőteljesen reszketett, és nyálbuborékok csepegtek a szájából. Szeme elvesztette lágyságát, és eszelősen előre meredt. Szörnyű látvány volt, de élt... élt. Kiraktam a nyivákoló kölyköket egy közeli szőnyegre, gyorsan lenyírtam és letamponoztam a radiális véna feletti területet. Beszúrtam a tűt a véredénybe, és végtelenül óvatosan, nagyon lassan nyomni kezdtem a fecskendőt. Ennek a betegségnek a kalcium az orvossága, de egy hirtelen nagy adag biztosan megöli a pácienst. Több percbe telt, míg kiürítettem a fecskendőt, aztán hátraereszkedtem a sarkamra, és vártam. Ilyen esetben néha altatóra is szükség van, nem csak kalciumra, és ott volt kéznél a nembutal és morfium. De idővel Myrtle lélegzete lelassult, és a merev izmok kicsit fellazultak. Mikor már visszanyelte a nyálát és hátranézett rám, tudtam, hogy megmarad. Vártam, hogy végtagjaiból elmúljon az utolsó remegés is, mikor éreztem, hogy a vállamra vernek. Humphrey állt ott, kezében a whiskysüveggel. - Ugye iszol egyet, Jim? Nem kellett nagyon rábeszélni. A tudattól, hogy csaknem felelős lettem Myrtle pusztulásáért, enyhe sokkot kaptam. Még mindig reszkető kézzel emeltem meg a poharat, és alig nyeltem le az első kortyot, mikor a kis állat kiemelkedett a kosárból, és odament a kölykeihez, hogy megvizsgálja őket. Némelyik rángógörcsös eset lassan javul, mások viszont látványos gyorsasággal, és az idegrendszerem érdekében hálás voltam, hogy ez a gyorsak közé tartozik. Mi több, a gyógyulás szinte hihetetlen volt, mert Myrtle, miután végigszimatolta a családját, odajött az asztalhoz, hogy üdvözöljön. Szeméből sugárzott a barátságos érzés, és farkát magasan csóválta, igazi kopó módra. A fülét simogattam, mikor Humphrey rekedt kacagásban tört ki. - Tudod, Jim, ma éjjel rájöttem valamire. - Kissé vontatottan beszélt, de azért eszénél volt. - Mire, Humphrey? - Rájöttem, rájöttem, hihihi... hogy milyen nagy szamár vótam én az utóbbi időben. - Hogy érted ezt? Felemelte a mutatóujját, és bölcsen intett vele. - Hát te mindég aszontad, hogy semmiért húztalak ki az ágybul, és csak képzelődök, mikor asziszem, hogy beteg a kutyám. - Igen - mondtam. - így van. - Oszt én sose hittem neked, igaz? Hiába beszéltél. Most mán tudom, hogy mindég igazad vót. Bolond vótam, és igen sajnálom, hogy annyiszor zaklattalak éccaka. - Emiatt ne aggódj, Humphrey. - Igen, de nincs az rendjén. - Vidám képű, farkcsóváló kis kutyája felé intett. - Nézd csak meg. Akárki láthassa, hogy Myrtle-nek nem vót semmi baja ma éjjel. * Hála az égnek az olyan emberekért, mint Humphrey Cobb. Akkoriban, sok évvel ezelőtt, csaknem megőrjített, de ma, ha eszembe jut, elmosolyodom. Az is jó, hogy a rángógörcsről írhatok. Ez is olyan végzetes betegség, amit gyorsan és könnyen lehet gyógyítani. A kalcium az ellenszere annál jobbat azóta sem találtak ki. Az is érdekes, hogy bár Humphrey egy hirtelen villanással felismerte ésszerűtlen viselkedését, mégis hosszú éveken át folytatta könnyes éjszakai telefonhívásait.
Vénusz A béres bement a tehenek közé, és megfogta a paciensem farkát. Mikor megláttam a frizuráját, mindjárt tudtam, hogy Josh Anderson megint működésbe lépett. Vasárnap reggel volt, és minden beleilleszkedett a képbe. Kérdeznem sem kellett. - Járt tegnap este a „Nyúl és Fácán”-ban? - érdeklődtem könnyedén, miközben bedugtam a hőmérőmet. A béres bánatosan végigsimította a fejét. - 91 -
- Hát jártam, a fene egye meg. Messzirül látszik, ugye? Az asszony azóta is folyvást gyötör. - Gondolom, Josh egy pohárral többet ivott a kelleténél. - Ahogy mongya. Több eszem lehetett volna, minek választottam a szombat estét. A magam hibája.
Josh Anderson a helyi borbélyok egyike volt. Szerette a munkáját, de a sört is szerette. Sőt egyenesen imádta, olyannyira, hogy minden este magával vitte az ollóját és a nyírógépét az ivóba. Egy korsó áráért bárkit gyorsan fazonra igazított a férfivécében. A „Nyúl és Fácán” törzsvendégeit sose lepte meg, ha valamelyik ügyfél mozdulatlanul ült a vécéülőkén és Josh körül csitt-csattolta a fejét. Egy hatpennys korsó sörért ez olcsó volt, de Josh ügyfelei tudták, hogy kockázatot vállalnak. Ha a borbély mértékletesen fogyasztott, viszonylag sértetlenül megúszták, mert a hajvágás színvonala Darrowby körzetében nem volt nagyon magas, de ha ivászatában túljutott egy bizonyos ponton, szörnyű dolgok történhettek. Arról ugyan senki sem tudott, hogy levágta volna valakinek a fülét, de ha az ember vasárnap és hétfőn a városban mászkált, alighanem találkozott néhány felettébb különös frizurával. Megint megnéztem a béres fejét. Tapasztalatból úgy ítéltem, hogy Josh valahol a tíz korsó szintnél járhatott, mikor csinálta. A jobb oldalszakállt gondosan levágta a szemvonal alatt, a bal viszont nem létezett. Fenn a hajba szeszélyesen belemetszett, helyenként csupasz csíkokat hagyva, másutt hosszú, imbolygó fürtöket. Hátul nem láttam, de biztosra vettem, hogy az is érdekes lehet. Egy copf vagy akármi más lappanghat odatúl. Igen, állapítottam meg, határozottan tízkorsós. Tizenkét vagy tizennégy korsó után Josh hajlamos volt minden óvatosságot szélnek ereszteni, és egyszerűen végigszántani áldozata fejét a nyírógéppel, csupán egy hajcsomót hagyva meg legelöl. A klasszikus fegyencstílus, amely arra kényszerítette az ügyfelet, hogy állandóan mélyen a szemébe húzott sapkával járjon a rákövetkező hetekben. Én mindig ügyeltem a biztonságra, s ha le kellett vágatni a hajamat, Josh üzletébe mentem, ahol a szigorú józanság állapotában működött. Ott ültem néhány nap múlva, soromra várva, Sam kutyámmal a székem alatt, s amint munkája közben figyeltem a borbélyt, az emberi természet csodája különleges sugárzással fénylett fel előttem. Egy testes ember ült a székben, s a fehér kendő alatt vöröslő arcának tükörképe pár másodpercenként eltorzult a fájdalomtól. Mert az egyszerű igazság az volt, hogy Josh nem vágta, hanem tépte a hajat. Nemcsak azért tette ezt, mert felszerelése ódon volt és ki kellett volna élezni, hanem azért is, mert kialakított egy bizonyos csuklómozdulatot a nyírógépével, amely minden húzás végén kiszakította a hajszálakat a tüszőből. Sose szánta rá magát, hogy villany-nyírógépet vegyen, de nem hinném, hogy az, sajátos technikája miatt valamit is változtatott volna a helyzeten. Csuda volt, hogy valaki is elment Josh-hoz hajat vágatni, mert volt másik borbély is a városban. Véleményem szerint azért mentek, mert mindenki szerette Josht. A boltban ülve elnéztem, hogyan dolgozik. Az ötvenes éveiben járt, apró ember volt, teljesen kopasz, szinte csúfságára a polcain álló hajnövesztők sorának. A nyájas mosoly mintha sohasem hagyta volna el az arcát. A mosolya és nagy, furcsán álmatag szeme szokatlanul vonzóvá tette. Aztán meg oly nyilvánvalóan szerette embertársait. Mikor ügyfele, szemlátomást megkönynyebbülve, hogy vége a megpróbáltatásnak, felállt a székről, Josh ott sürgölődött körülötte, lekefélte, megveregette a hátát, és vidáman csevegett. Látni lehetett, hogy nemcsak a haját vágta le annak az embernek, hanem élvezte a kellemes társadalmi találkozást is. A nagy farmer mellett Josh még a szokottnál is kisebbnek látszott. Apró emberpihének, s mint gyakran, most is elálmélkodtam azon, hogyan tudja azt a sok sört befogadni. Persze idegeneket gyakran csodálkozásra késztet, hogy az angolok milyen hatalmas mennyiségű barnasört képesek elfogyasztani. Én még ma sem tudok ezzel vetekedni, pedig negyven éve élek Yorkshire-ban. Talán glasgow-i neveltetésemnek tulajdonítható, hogy két vagy három korsó után kényelmetlen érzés fog el. Különös módon nemigen emlékszem, hogy a hosszú éveken át részeg yorkshire-it láttam volna. Természetes tartózkodásuk felenged, és fokozatosan mind kedélyesebbé válnak, ahogy a hosszú zuhatag leömlik torkukon, de ritkán esnek el, ritkán művelnek ostobaságot. Például Josh. A hét minden estéjén nyolc korsót nyel el, szombat kivételével: akkor meg- 92 -
emeli a fogyasztását tíz-tizennégy korsóig, de nem nagyon látszik meg rajta. Szakmai ügyessége látja kárát, de ennyi az egész. Most felém fordult. - Mr. Herriot, örülök, hogy látom. - Megmelegített mosolyával, és nagy szeme a csaknem misztikus mélységével megsimogatott, mikor odairányított a székhez. - Nagyon jól van? - Köszönöm, Mr. Anderson, kitűnően. És maga? - Finoman, uram, finoman. - Kezdte a kendőt az állam alatt begyűrni, aztán örvendve felnevetett, mikor kis kopóm bekocogott a redők alá. - Halló, Sam, látom, itt vagy szokás szerint. - Lehajolt, és megsimogatta a kutya formás fülét. - A mindenit, Mr. Herriot, ez aztán hűséges barát! Ha módja van rá, le nem veszi magáról a szemeit. - Így igaz - mondtam. - És én sem szeretek sehová menni nélküle. - Megpördültem a székemen. - Jut eszembe, nem kutyával láttam magát a minap? Josh, kezében az ollóval, megállt. - Bizony azzal látott. Egy kis szukával. Kóbor kutya - a yorki kutyák és macskák menedékétől kaptam. Most, hogy a gyerekeink mind elmentek hazulrul, kedvünk támadt az asszonnyal egy kutyára, és irtóra szerettyük. Én mondom magának, csuda kis jószág. - Milyen fajta? - Hát ezt kérdezheti. Eccerü korcs, gondulom. Nem látom rajta a pedigré nyomát se, de nincs az a kincs, amiért odaadnám. Már éppen helyeselni akartam, mikor felemelte a kezét. - Várjon egy pillanatig, lehozom. Az üzlet fölött lakott, és lába dübörgött a lépcsőn, amikor karjában lehozta a kis szukát. - Itt van, Mr. Herriot. Mi a véleménye róla? Lerakta a kutyát a padlóra, hogy szemügyre vehessem. Néztem a kis állatot. Világosszürke szőre nagyon hosszú és bodros volt. Első pillantásra egyenesen apró wensleydale birkának látszott. Kétségkívül zavarba ejtő leszármazású kutya volt, de a lihegő száj és az imbolygó farok jó természetre vallott. - Tetszik - mondtam. - Azt hiszem, nagyon jól választott. - Mi is úgy gondoljuk. - Elhallgatott, simogatta új kedvencét, és észrevettem, hogy újra meg újra a mutató és hüvelykujja közé kapja a hosszú szőrt és finoman dörzsölgeti. Kicsit furcsának látszott, de aztán eszembe jutott, hogy ezt szokta tenni emberi ügyfeleivel is. - Vénusznak neveztük el. - Vénusznak? - Igen, mert olyan szép. - Nagyon komolyan beszélt. - Ja, igen - mondtam. - Értem. Kezet mosott, felkapta az ollóját, és marokra fogta néhány hajfürtömet. Megint láttam, hogy megdörzsöli a hajamat az ujjai között, mielőtt vágni kezdené. Nem jöttem rá, miért csinálja, de túlontúl is más foglalkoztatott, semhogy eltűnődjek rajta. Felkészültem. De az ollóval nem is volt olyan rossz - csak egy kényelmetlen rántás, mikor a tompa élek összeértek. Mikor azonban a nyírógép után nyúlt, megmarkoltam a szék karfáját, mintha fogorvosnál volnék. Addig nem történt semmi rossz, míg a tarkómon húzta végig a szerkezetet: attól a rántástól a végén, amivel kitépte az utolsó csomókat a gyökereiből, grimaszokat vágott felém az arcom a tükörből. Egyszer-egyszer önkéntelenül is kitört belőlem egy „huuu!” vagy „auuu!”, de Josh semmi jelét nem adta, hogy meghallaná. Emlékszem, hogy éveken át ültem ebben az üzletben, s hallgattam az ügyfelek félig elfojtott fájdalomkiáltásait, de a borbély sohasem látszott tudomást venni róluk. Igazság szerint, noha a legkevésbé sem volt arrogáns vagy önhitt, különlegesen tehetséges borbélynak tartotta magát. Most is, amikor a végső fésüléssel elrendezte a hajamat, láttam az arcáról sugárzó büszkeséget. Oldalra billentett fejjel ismételten végigpaskolta a hajamat, megforgatta a széket, és minden szögből szemügyre vett, itt-ott egy-egy finnyás kiigazítást eszközölt, mielőtt odatartotta volna a kézitükröt, hogy én is láthassam. - Tetszik, Mr. Herriot? - kérdezte azzal a csendes örömmel, ami a jól végzett munkából fakad. - 93 -
- Remek, Mr. Anderson, nagyon jó. - A megkönnyebbülés melegséggel töltötte el a hangomat. Örvendezve kissé meghajolt. - Hát igen, tuggya, levágni könnyű a hajat. A titka az, hogy mit haggyon meg az ember. Ezt már százszor hallottam tőle, de kötelességtudóan nevettem, miközben ő végighúzta keféjét a zakóm hátulján. Akkoriban ugyan gyorsan nőtt a hajam, de nem volt időm rá, hogy elmenjek ismét levágatni, mielőtt ő megjelent volna a bejárati ajtómnál. Éppen teáztam. Kibattyogtam a bejárathoz a csengő makacs csilingelésére. Karjában tartotta Vénuszt, de a kutya rettentően különbözött attól a nyugodt kis állattól, akit az üzletében láttam. Nyál bugyborékolt a szájából, öklendezett, és eszelősen kaparta mancsával a képét. Josh csupa kétségbeesés volt. - Fuldoklik, Mr. Herriot. Nézze meg! Elpusztul, ha nem csinál valamit nagyon gyorsan! - Várjunk egy pillanatig, Mr. Anderson. Mondja el, mi történt. Lenyelt valamit? - Igen, egy csirkecsontot. - Egy csirkecsontot! Nem tudja, hogy kutyának nem szabad csirkecsontot adni? - Igen, igen, tudom, hogyne tudnám, mindenki tuggya, de vacsorára csirkét ettünk, és kilopta a csontot a szemétvödörbül, a kis hülye. Jól belerágott, mielőtt észrevettem vóna, oszt most megfullad. - Remegő szájszéllel meredt rám, csaknem elsírta magát. - Nyugodjon meg - mondtam. - Nem hiszem, hogy Vénusz fulladozik. Abból ítélve, ahogy a mancsával kapar, azt hiszem, valami megakadt a szájában. Mutató- és hüvelykujjammal megmarkoltam a kis állat állkapcsát, és szétfeszítettem. És a megkönnyebbülés hullámával fedeztem fel az állatorvosnak oly ismerős látványt: egy hosszú csontszilánkot, amely szorosan megakadt a hátsó zápfogak között, és mintegy sorompóként állt keresztben a szájpadlás mentén. Mint mondtam, ez közönséges eset a praxisunkban, és szerencsés is, mert ártalmatlan, és könnyű eltávolítani egy fogómozdulattal. A gyógyulás azonnali, minimális szakértelem kell hozzá, és a diadal nagyon jóleső. A borbély vállára tettem a kezem. - Ne aggódjon, Mr. Anderson, csak egy csont akadt meg a foga között. Menjünk át a rendelőbe, és egy szempillantás alatt kiveszem. Láttam, hogy a borbély megkönnyebbülten ballag a folyosón a ház hátsó része felé. - Hála istennek, Mr. Herriot. Már aszittem, vége, biz' isten aszittem. Nagyon megszerettük ezt a kis vacakot. Nem bírnám elviselni, ha elpusztulna. Könnyedén felnevettem, az asztalra tettem a kutyát, és levettem egy erős fogót. - Biztosíthatom, hogy arról nincs szó. Egy perc és kész. Az ötéves Jimmy otthagyta az uzsonnáját, és utánunk sündörgött. Enyhe érdeklődéssel figyelte, ahogy becéloztam a műszert. Ötéves létére is sokszor látott ilyesmit, és nem érezte nagyon izgalmasnak. De az állatorvosi munkában az ember sohasem tudhatja előre, tehát érdemes odafigyelni, mert mulatságos dolgok történhetnek. Zsebébe dugta a kezét, és ide-oda hintázgatott a sarkán, miközben halkan fütyörészve figyelt. Rendszerint egyszerű a dolog: az ember kinyitja a szájat, megszorítja a fogóval a csontot, és kiveszi. De Vénusz visszahőkölt a csillogó fémtől, akárcsak a borbély. A kutya szemében tükröződő rémület sokszorosára nőtt a gazdája szemében. Igyekeztem nyugtatgatni. - Ez semmi, Mr. Anderson. Egyáltalán nem okozok neki fájdalmat, csak egy pillanatig tartsa szilárdan a fejét. A kis ember mély lélegzetet vett, megragadta a kutya nyakát, szorosan becsukta a szemét, és elfordította a fejét, amennyire csak tudta. - Na most, kicsi Vénusz - búgtam -, meg foglak gyógyítani. Vénusz szemlátomást nem hitt nekem. Erőteljesen küszködött, a kezemet kaparta, s mindezt gazdája furcsa, jajongó hangokkal kísérte. Mikor sikerült a fogót bedugnom a szájába, összezárta elülső fogait a műszeren, és vadul tartotta. Elkezdtem vele birkózni, de Mr. Anderson nem bírta to- 94 -
vább, és elengedte. A kis kutya leugrott a padlóra, és folytatta a magával való küszködést, Jimmy nagy érdeklődésére. Inkább bánatosan, mint dühösen néztem a borbélyra. Ez nem neki való. Fakezű, amint azt a borbélykodása is bizonyítja, és teljesen képtelennek látszik rá, hogy megtartson egy vergődő kutyát. - Próbáljuk meg újra - mondtam vidáman. - Most itt a padlón. Talán az asztaltól fél. Ez igazán apró kis beavatkozás. A kis ember összeszorított ajakkal, résnyire zárt szemekkel lehajolt, és kinyújtotta remegő kezét a kutyája felé, de valahányszor megérintette, az arrébb csúszott, míg végül Josh nagy, remegő sóhajjal, arccal előre a kőlapra bukott. Jimmy kuncogott. A dolog egyre érdekesebbé vált. Talpra segítettem a borbélyt. - Mondok valamit, Mr. Anderson. Adok neki egy rövid ideig ható altatót. Az megszabadít a csatától és küszködéstől. Josh elsápadt. - Elaltatja? - Rémület vibrált a szemében. - Nem lesz semmi baja? - Persze hogy nem. Csak bízza rám, és jöjjön vissza érte úgy egy óra múlva. Akkor már járni fog. - Kezdtem az ajtón át a folyosóra irányítani. - Biztos benne? - Szánalmas tekintetet vetett a kedvencére. - Azt csináljuk, amit köll? - Egészen biztosan. Ha így folytatjuk, csak felzaklatjuk. - Hát, jól van, akkor elmegyek a bátyámhoz egy órára. - Pompás. Vártam, míg a bejárati ajtó becsukódott mögötte, aztán gyorsan előkészítettem egy adag pentothalt. A kutyák nem vitézkednek annyira, ha nincs jelen a gazdájuk, és én könnyedén felraktam Vénuszt a padlóról az asztalra. De a száját még mindig szorosra zárta, és mellső lábát készenlétben tartotta. Nem fogja tűrni, hogy a szájával vacakoljak. - Rendben van, öreglány, legyen a kedved szerint - mondtam. Megragadtam a lábát a könyök fölött, s lenyírtam egy részt a megemelt radiális véna fölött. Akkoriban Siegfried is, jómagam is gyakran kénytelenek voltunk segítség nélkül altatni kutyákat. Csuda, mit meg nem tud csinálni az ember, ha rákényszerül. Vénuszt nem érdekelte, miben ügyködöm, amíg távol tartottam magam a képétől. Belecsúsztattam a tűt a vénába, megnyomtam a dugattyút, és harcias tartása másodperceken belül felengedett, feje lelankadt, és egész teste elernyedt az asztalon. Átfordítottam. Mélyen aludt. - Most már semmi gond, Jimmy fiam - mondtam. Erőfeszítés nélkül szétnyitottam a fogsorát a mutató és hüvelykujjammal, megfogtam a csontot a fogóval, és kivettem a szájából. - Semmi nem maradt benn. Nagyszerű. Kész vagyunk. Beleejtettem a csirkecsont-darabot a szeméttartóba. - Igen, ezt így kell csinálni, fiam. Semmi megalázó tusakodás. Ez a profi módszer. Fiam kurtát bólintott. A dolog megint unalmassá vált. Izgalmasabb eseményekben reménykedett, mikor Mr. Anderson elnyúlt a rendelő padlóján, de ez szelíd história volt. Már nem mosolygott. Az én elégedett mosolyom is elmerevedett kissé. Gondosan figyeltem Vénuszt, s láttam, hogy nem lélegzik. Igyekeztem nem tudomást venni a belém nyilalló gyomorgörcsről, mert mindig is ideges altatóorvos voltam, és ez nem tölt el büszkeséggel. Ha fiatal kollégáim operációját figyelem, még ma is megvan az a csúf szokásom, hogy a páciens mellkasi falára teszem a kezemet, a szív fölé, és pár pillanatig tágra nyílt szemmel, mereven állok. Tudom, hogy a fiatal orvosok utálják, ha rémületet és reménytelenséget árasztok, és egyszer majd kemény szavakkal közlik velem, hogy menjek ki, de nem tehetek ellene semmit. Miközben Vénuszt figyeltem, azt mondtam magamnak, mint mindig, hogy nincs veszély. A megfelelő adagot kapta, és különben is, az ember gyakran találkozik ezzel a légzésszüneti szakaszszal, ha pentothalt használ. Minden normális volt, de azért én egyre csak imádkoztam, hogy kezdjen el már lélegezni. A szíve még mindig szabályosan vert. Néhányszor lenyomtam a bordákat - semmi. Ujjaimmal dobolni kezdtem az asztalon, és közelről néztem a kis állatot, s közben láttam, hogy Jimmy - 95 -
éppoly feszülten figyel engem. Az állatorvoslás iránti mélységes érdeklődése az állatok, a farmerek, a szabad levegő iránti vonzalmából épült fel, de valami még külön színt adott hozzá: sohasem tudhatta, apja mikor csinál valami vicceset, vagy mikor történik vele valami vicces. A napi körutak kiszámíthatatlan buktatóin mindig jót lehetett nevetni, és fiam tévedhetetlen ösztönével úgy érezte, hogy most is valami hasonló fog történni. Megérzése helyesnek bizonyult: hirtelen felkaptam Vénuszt az asztalról, hiábavalón megráztam néhányszor a fejem felett, aztán teljes vágtában elindultam a folyosón. Hallottam magam mögött a kis papucsok buzgó csoszogását. Kicsaptam az oldalajtót is, kivágódtam a hátsó kertbe. Megálltam a keskeny résznél - nem, itt nincs elég hely -, és folytattam eszelős rohanásomat, míg a nagy pázsitra ki nem értem. Itt leejtettem a kis kutyát a fűre, és imádkozó tartásban térdre estem mellette. Kalapáló szívvel vártam, vártam, de a bordák nem mozdultak, és a szemek nem látón meredtek előre. Hát ez nem lehet igaz! Megragadtam Vénusz hátsó lábát, mindegyiket külön kézbe fogva, és forgatni kezdtem a fejem felett. Néha magasabban, néha alacsonyabban, de tekintélyes sebességgel, mert minden erőmet beleadtam a mozdulatba. A mesterséges lélegeztetésnek ez a módja mintha mára kiment volna a divatból, de akkoriban nagyon népszerű volt. Annyi biztos, hogy fiam teljes mértékben helyeselte. Annyira nevetett, hogy elesett, és elnyúlt a füvön. Mikor megálltam, és a még mindig mozdulatlan bordákat bámultam, felkiáltott: - Még apu, még! És csak pár másodpercig kellett várnia, hogy apu megint akcióba lépjen, és Vénusz megint úgy zúgjon a levegőben, mint egy szárnyra kelt madár. Ez felülmúlta Jimmy legszebb reményeit. Alighanem azon gondolkodott már, érdemes volte otthagynia a lekváros kenyerét, hogy megnézze az öreg mutatványát, de milyen fenségesen kárpótlódott érte! Az egész a mai napig olyan elevenen él bennem: a feszültségem és a kétségbeesésem, hogy netán a páciensem minden ok nélkül kimúlik, és a háttérben a fiam elfojthatatlan, vékony hangú nevetése. Nem tudom, hányszor álltam meg, hányszor ejtettem a mozdulatlan testet a fűbe, s kezdtem újra a pörgetést, de végül az egyik szünetben megemelkedett a mellkasi fal, és a szem pislantott egyet. A megkönnyebbülés sóhajával elnyúltam a hűvös gyepen, és figyeltem a zöld fűszálak között, ahogy a lélegzés szabályossá válik, Vénusz megnyalja a száját és körülnéz. Nem mertem azonnal felállni, mert a kert öreg téglakerítése még mindig imbolygott körülöttem, s biztosra veszem, hogy elestem volna. Jimmy csalódott volt. - Nem csinálod tovább, apu? - Nem, fiam, nem. - Felültem, és az ölembe húztam Vénuszt. - Most már vége. - Nagyon mókás volt. Miért csináltad? - Hogy a kutya levegőt vegyen. - Mindig ezt kell csinálni, hogy levegőt vegyenek? - Nem, hál' isten, nem nagyon gyakran. - Lassan talpra álltam, és visszavittem a kis állatot a rendelőbe. Mire Josh Anderson megérkezett, kedvence már majdnem normálisnak látszott. - Egy kicsit még kába az altatástól - mondtam. - De már nem sokáig. - Hát ez nagyszerű. És az a ronda csont...? - Kinn van, Mr. Anderson. Visszahökkent, mikor kinyitottam a kutya száját. - Látja? - mondtam. - Nyoma sincsen. Boldogan elmosolyodott. - Volt valami gondja vele? A szüleim úgy neveltek, hogy inkább becsületes legyek, mint ravasz, s csaknem kibuggyant belőlem az egész történet. De miért nyugtalanítsam ezt az érzékeny kis embert? Attól nem vidul fel, sem a belém vetett hite nem erősödik meg, ha elmondom, neki, hogy a kutya számottevő ideig csaknem halott volt. Nagyot nyeltem. - 96 -
- Semmi az égvilágon, Mr. Anderson. Sima operáció volt. - A legártatlanabb hazugság volt, de így is csaknem a torkomon akadt, és elöntött a bűntudat érzése. - Nagyszerű, nagyszerű. Nagyon hálás vagyok, Mr. Herriot. - A kutya fölé hajolt, és megint láttam, milyen furcsán morzsolja a szőrszálakat az ujjai között. - Lebegtél a levegőben, Vénusz? - dörmögte szórakozottan. Bizseregni kezdett a tarkóm. - Miért... miért mondja ezt? Felém fordította a szemeit, azokat a nem evilági mélységet sugárzó szemeket. - Hát... gondulom, lebegett, amíg aludt. És felgyütt bennem ez a furcsa érzés. - Hát igen, szóval... rendben. - Bennem is furcsa érzés jött elő. - Most vigye haza, és tartsa nyugalomban egész nap. Egyre csak tűnődtem, miközben a teámat ittam. Lebegve... lebegve... Két hét múlva megint Josh borbélyszékében ültem, felkészülve a megpróbáltatásra. Rémületemre rögtön a félelmes nyírógéppel kezdte. Rendszerint ollóval fogott hozzá, és fokozatosan haladt előre, de most azonnal a mélyvízbe dobott. A fájdalmat enyhítendő, hangomban némi hisztériával csevegni kezdtem. - Hogy van... au... Vénusz? - Nagyon jól, nagyon jól. - Josh gyengéden rám mosolygott a tükörből. - Azóta egyformán van. - Hát... au, jaj... nem számítottam semmi bajra. Mint mondtam... au... apróság volt az egész. A borbély kikapott egy újabb hajcsomót azzal az utánozhatatlan csuklómozdulatával. - Az az igazság, Mr. Herriot, hogy nagyszerű, ha az ember bízik az állatorvosban. Tudtam, hogy a kiskutyánk jó kezekben van. - Nagyon köszönöm, Mr. Anderson, ezt... jaj... nagyon jó hallani. - Örültem, de még bennem lappangott a bűntudat. Belefáradtam abba, hogy beszélni próbáljak, miközben rángatózó arcomat figyelem a tükörben, így hát másra igyekeztem összpontosítani. Ezt a trükköt alkalmazom a fogorvosnál is, bár nem nagyon működik, de míg a kis ember a hajamat tépdeste, tőlem telhetően a kertünkre gondoltam a Skeldale House-ban. A gyepet most már igazán meg kellene nyírni, és neki kell esni azoknak a gazoknak is, ha lesz egy szabad percem. Odáig jutottam a tűnődésben, hogy ideje volna tán némi műtrágyát adni a paradicsomnak, mikor Josh lerakta a nyírógépet, és kézbe vette az ollót. Felsóhajtottam és megkönnyebbültem. A következő menet csak enyhén lesz kellemetlen, és ki tudja, hátha kiélezte az ollót a legutolsó találkozásunk óta. Elmém a paradicsomok elragadó témájánál járt, mikor a borbély hangja visszarántott a valóságba. - Mr. Herriot. - Egy hajfürtömet babrálgatta az ujjaival. - Én is szeretek kertészkedni. Csaknem kiugrottam a székből. - Ez meglepő. Éppen a kertemen gondolkodtam. - Igen, tudom. - Szeme valahová a távolba tekintett, miközben egyre pödörgette hajamat a mutató- és hüvelykujjával. - Tuggya, átjön a hajon. - Mi? - A gondolata. Átjön hozzám. - Mit mond? - Igen. Csak gonduja el. A haj belemegy a fejibe, és felszív valamit az agyábul, és felhozza hozzám. - Ugyan, ne vicceljen. - Hangosan felnevettem, de nem egészen természetesen. Josh a fejét rázta. - Nem viccelek, nem mókázok, Mr. Herriot. Negyven éve csinálom ezt, és egyre-másra megesik velem. Elhűlne belé, ha elmondanék néhány gondolatot, ami fölgyütt. Higgye el, nem beszélhetek róluk. Összébb húzódtam a fehér törülközőm alatt. Persze tiszta képtelenség és szamárság, de szigorúan elhatároztam, hogy sose gondolok Vénusz altatására hajvágás közben. * Ez egyike a legnagyobb élvezettel megírt emlékeimnek, mert annyi szokatlan van benne. Például az ember ma már nem talál olyan borbélyokat, mint Josh Anderson. Egyvalamit elfelejtet- 97 -
tem megemlíteni a történetben: Josh trafikos is volt, és rendszeresen megesett, hogy lerakta nyírógépét hajvágás közben, cigarettát adott el egy vevőnek, és miután hosszan társalgott az időjárásról, krikettről és más témákról, zavar nélkül folytatta félbehagyott tevékenységét. Azután: Vénusz nagyon szokatlan megjelenésű kutya volt, tulajdonképpen sem előtte, sem utána nem láttam hozzá hasonlót. És a hajamon kiáradó gondolataim? Abszurdum, de még ma is eltűnődöm rajta.
Mézes - Ez Mézes - mondta Rose nővér. - Miatta hívtam ki. Néztem a kutya fülén és oldalán a halvány, csaknem mézárnyalatú szőrt. - Látom, miért adta neki a nevét. Biztosan ragyog a napfényben. A nővér nevetett. - Igen, történetesen éppen sütött a nap, mikor megláttam, és egyszer csak úgy magától jött a neve. - Oldalt rám pillantott. - Mint tudja, jó névadó vagyok. - Semmi kétség - mondtam mosolyogva. Szokott kis évődésünk volt ez. Rose nővérnek jó névadónak kellett lennie, hogy elkeresztelje a háza mögött álló kis kutyamenedékhelyen átáramló, kitaszított állatok végtelen sorát. Intézményét kis bemutatókkal, jótékonysági bazárok rendezésével és saját pénzből tartotta fenn. De nemcsak a pénzét áldozta rá, hanem a drága idejét is, mert mint ápolónővér, egész életét az emberi faj szolgálatának szentelte. Gyakran megkérdeztem magamtól, hogyan talál rá időt, hogy az állatokért is küzdjön. Ez rejtély volt számomra, de csodáltam érte. - Honnan került ide? - kérdeztem. Rose nővér vállat vont. - Hebbleton utcáin kóborolt. Senki sem ismeri, és a rendőrségnél sem érdeklődtek utána. Nyilván kilökték. Éreztem, hogy a szokott düh összeszorítja a torkomat. - Hogy tehették ezt egy ilyen szép kutyával? Csak úgy otthagyják, hogy álljon meg a maga lábán? - Ó, az ilyen embereknek néha meglepő indítékai vannak. Ebben az esetben, azt hiszem, azért történt, mert Mézesnek egy kis bőrbetegsége van. Talán megriasztotta őket. - Elvihették volna állatorvoshoz - dörmögtem, miközben kinyitottam a kifutó ajtaját. Láttam néhány csupasz foltot a lábujjak körül, és amikor letérdeltem, hogy megvizsgáljam a lábait, Mézes odanyomta orrát az arcomhoz, és a farkát csóválta. Felnéztem rá, a lógó fülére, éles vonalú pofájára és bizalommal teli szemére, amelyet elárultak. - Agárpofája van - mondtam. - De honnan jön a többi? Maga szerint milyen fajta? Rose nővér nevetett. - Ó, hát kész rejtvény. Van elég gyakorlatom a tippelésben, de itt csődöt mondok. Arra gondoltam, hogy talán egy elcsavargott kopó bepárzott esetleg egy labradorral vagy dalmatinerrel. Én sem tudtam. A barna, fekete és fehér foltokkal tarkított test nem illett a kopóhoz. Nagy lába volt, örökké mozgó vékony farka, és bundáján mindenütt finoman ragyogott az aranyfény. - Hát akármi is - mondtam -, csinos kutya és jó természetű is. - Igen, nagyon aranyos. Nem lesz nehéz otthont találni neki. Ideális családi kedvenc. Mit gondol, hány éves? Mosolyogtam. - Az ember sohasem tudhatja, de van benne valami kamaszos. - Kinyitottam a száját, és megnéztem az elszínezetlen fogak sorát. - Véleményem szerint kilenc-tíz hónapos. Nagyra nőtt kutyakölyök. - Én is így gondolom. Igazán nagy lesz, mire teljesen felnő. Mintha igazolni akarná a nővér szavait, a fiatal szuka felágaskodott, és mellső lábát a mellemre rakta. Megint megnéztem azt a nevető száját és azokat a szemeket. - Mézes - mondtam -, te igazán szeretetre méltó kutya vagy. - Úgy örülök neki - mondta Rose nővér. - Meg kell szabadulnunk ettől a bőrbajtól, amilyen gyorsan csak lehet, utána aztán nekiállhatok otthont keresni neki. Csak valami kis ekcémája van, - 98 -
ugye? - Meglehet... meglehet... valami csupaszságot látok a szeme körül és a pofáján is. A bőrbaj, kutyáknál éppúgy, mint az embernél, bonyolult dolog, eredete gyakran rejtélyes, és nehéz gyógyítani. Megtapogattam a szőrtelen területeket. Nem tetszett a láb-pofa kombináció, de a bőr száraz és egészséges volt. Talán jelentéktelen dolog. Elűztem magamtól a kísértetet, amely egy kurta pillanatra felbukkant. Nem is akartam gondolni rá, és eszem ágában sem volt Rose nővért megijeszteni. Elég gondja van anélkül is. - Igen, valószínűleg ekcéma - mondtam könnyedén. - Dörzsölje be ezt a kenőcsöt az érintett területekre este és reggel. Átadtam a cink-oxidlanolinos dobozt. Talán kicsit régimódi gyógyszer volt, de éveken át jó szolgálatot tett, és megfelelő táplálkozással párosítva használnia kell. Eltelt két hét, és megkönnyebbülésemre nem hallottam Mézes felől. Annak a gondolatnak is örültem, hogy mostanára már talán jó otthonra talált, olyan emberek között, akik méltányolják. Nagy megrázkódtatással hozott vissza a valóságba egyik reggel Rose nővér telefonja. - Mr. Herriot, azok a csupasz foltok nem javulnak. Sőt terjednek. - Terjednek? Hova? - Fel a lábán és a pofáján. A kísértet, szájalva és hadonászva, talpra ugrott. Jaj, csak azt ne, kérem szépen. - Máris megyek, nővér - mondtam, és útban a kocsi felé, felkaptam a mikroszkópot. Mézes ugyanúgy üdvözölt, mint korábban, vidám szemmel és csapkodó farokkal, de engem émelygés fogott el, mikor megláttam a pofa szakadozott szőrtelenedését és a lábakról felém meredő csupasz bőrt. Megfogtam a fiatal állatot, és közel húztam, a csupasz területeket szaglászva. Rose nővér meglepődve nézett rám. - Mit csinál? - Igyekszem felfedezni az egérszagot. - Egérszagot? És érzi? - Igen. - És az mit jelent? - Rühöt. - Jaj istenem! - A nővér a szája elé kapta a kezét. - Az csúf dolog, ugye? - Aztán jellegzetes mozdulattal hátrahúzta a vállát. - Volt már dolgom rühvel korábban is, és elbírok vele. Mindig sikerült meggyógyítanom kénfürdővel, de olyan nagy a veszély, hogy megfertőzi a többi kutyát. Igazán nagy gond. Hirtelen fáradtság öntött el, letettem Mézest, és felegyenesedtem. - Igen, de maga rühatkára gondol nővér. Sajnos, ez sokkal rosszabb. - Rosszabb? Miért? - Hát az egész kinézete szőrtüszőatkára utal. Bólintott. - Hallottam már róla. És az veszélyesebb? - Igen... - Essünk túl a legrosszabbon. - Gyakran gyógyíthatatlan. - Jaj istenem, fogalmam sem volt róla! Nem nagyon vakarózott, tehát nem nyugtalankodtam. - Igen, éppen ez az - mondtam fanyarul. - Ha rühatkájuk van, a kutyák csaknem szüntelenül vakaróznak, és mi meg tudjuk gyógyítani őket, de a szőrtüszőatka csak enyhe, kényelmetlen érzetet okoz, és rendszerint mi veszítünk. A kísértet mostanára már nagyra nőtt gondolataimban, és ezt a szó szoros értelmében mondom, mert ez a bőrbetegség a diplomázásom óta kísértett. Sok szép kutyát kellett elaltatnom rendkívül hosszú kezelési kísérletek után. Kivettem a mikroszkópot a kocsi hátsó üléséről. - De lehet, hogy csak vaklármát csapok. Remélem. Ezzel tudok csak biztosat mondani. Mézes bal mellső lábán volt egy kopasz folt, azt megnyomtam és megvakartam egy szikével. Rátettem a kaparékot és váladékot egy üveglapra, hozzáadtam pár csepp kálium-hidroxidot, és egy másik üveglappal lefedtem. Várakozás közben Rose nővér adott egy csésze kávét, azután felállítottam a mikroszkópot a - 99 -
konyhaablak fényében, és belenéztem a szemlencsébe. És ott volt. Összehúzódott a gyomrom, mikor megláttam, amit nem akartam látni: a rettegett atkát, a Demodex canist: a fejét, a tort a nyolc vaskos lábbal és a hosszú, szivar forma potrohot. És nem csak egyet láttam. Csak úgy nyüzsögtek a mikroszkóp egész mezejében. - Hát ez a baj, nővér - mondtam. - Semmi kétség. Sajnos. A szája sarka legörbedt. - De... semmit sem tudunk tenni ellene? - De igen, megpróbálhatjuk. És mindent beleadunk, mert megkedveltem Mézest. Ne gyötörje halálra magát. Már meggyógyítottam néhány Demodex-esetet fennállásom óta, és most is ugyanazt a szert fogom használni. - Kimentem a kocsihoz, és keresgélni kezdtem a csomagtartóban. - Itt van. Odylen. - Felmutattam neki a dobozt. - Megmutatom, hogy használja. Nehéz volt a kenőcsöt a fertőzött területekbe bedörzsölni, mert Mézes a farkát csóválta és nyaldosott, de végül is sikerült. - Tegye meg ezt mindennap - mondtam -, és hívjon fel úgy egy hét múlva. Az Odylen néha igazán hatásos. Rose nővér előreszegte az állát, azzal az elszántsággal, ami oly sok állatot megmentett. - Nyugodjon meg, nagyon gondosan fogom csinálni. Biztos vagyok, hogy sikerülni fog. Nem látszik olyan rossznak a helyzet. Nem szóltam, s ő folytatta. - De mi lesz a többi kutyámmal? Nem fertőződnek meg? Fejemet ráztam. - Ez egy másik furcsasága a szőrtüszőatkásságnak. Nagyon ritkán terjed át más állatra. Korántsem olyan ragályos, mint a rühatka, így hát nem nagyon van oka emiatt aggódni. - Ez is valami. De hogyan kapja meg a kutya ezt a betegséget? - Ez is rejtély - mondtam. - Az állatorvosi szakma nagyjából meg van győződve róla, hogy minden kutya bőrében van bizonyos számú szőrtüszőatka, de hogy miért okoznak rühesedést az egyik állatnál, és miért nem a másiknál, azt sohasem magyarázta meg senki. Az átöröklésnek van valami köze hozzá, mert néha több kutyánál is felbukkan ugyanabban az alomban. De érthetetlen ügy. Otthagytam Rose nővért az odylenes dobozával. Talán ez kivételes eset lesz a betegségről szerzett tapasztalataimban. Ezt kellett remélnem. A nővér egy hét múlva jelentkezett. Pontosan alkalmazta az Odylent, de a betegség tovább terjedt, fel a lábakon. Kisiettem, és félelmeim igazolódtak, mikor megláttam Mézes képét. A fokozódó szőrtelenség eltorzította, s amikor eszembe jutott a szépség, ami első vizitemnél megfogott, a látvány szinte fejbe csapott. Farokcsóváló vidámsága nem csökkent, s ettől az egész mintha még keservesebbé vált volna. Valami mást kellett próbálnom, s tekintettel arra, hogy a staphylococcusok másodlagos bőr alatti elszaporodása hátráltatja a gyógyulást, adtam a kutyának egy staphylococcus antitoxinos injekciót. Elkezdtem a Fowler-arzénoldat-kezelést is, amely akkoriban bőrbetegségek gyógyításában volt népszerű. Tíz nap múlva kezdtem reménykedni, és keserű csalódást éreztem, mikor Rose nővér telefonált, éppen reggeli után. Remegett a hangja. - Mr. Herriot, Mézes egyre betegebb. Semmi sem használ. Már-már arra gondolok, hogy... A mondat közepén félbeszakítottam. - Rendben, egy órán belül ott vagyok. Ne adja fel még a reményt. Olykor hónapokba telik, míg ebből a betegségből kigyógyulnak. Miközben a menedékhely felé hajtottam, pontosan tudtam, hogy szavaim csak megnyugtatásul szolgálnak. Nem volt bennük igazi tartalom. De szerettem volna valami vigasztalót mondani, mert Rose nővér iszonyodott attól, hogy egy kutyát elaltassunk. A kezén átmenő több száz állatból emlékezetem szerint csak néhánnyal vallott kudarcot. Öreg, krónikus vese- vagy szívbetegségben szenvedő kutyákkal, amelyek reménytelen állapotban voltak, vagy szopornyicában szenvedő fiatal állatokkal. A többiekkel addig küszködött, míg meg nem gyógyultak annyira, hogy új otthonukba - 100 -
költözzenek. És nem csak Rose nővéren múlott - én magam is visszariadtam a gondolattól, hogy ezt tegyem Mézessel. Volt valami ebben a kutyában, ami megfogott. Még akkor sem volt fogalmam róla, mit fogok csinálni, amikor odaértem, s amikor megszólaltam, magam is félig-meddig meglepődtem azon, amit mondtam. - Nővér, én most elviszem magammal Mézest. Akkor magam kezelhetem mindennap. Magának van elég dolga a többi kutyájával. Tudom, hogy megtett mindent, amit lehet, de ezt a feladatot én most magamra vállalom... - De... maga nagyon elfoglalt ember. Hogy jut rá ideje? - Kezelhetem esténként és bármikor a szabad perceimben. Így állandóan ellenőrizhetem az állapotát. Eltökélt szándékom, hogy meggyógyítom. Útban a rendelő felé, meglepett érzésem mélysége. Egész pályafutásom során gyakran éreztem a kényszerítő vágyat, hogy meggyógyítsak egy állatot, de ilyen erősen, mint Mézes esetében, még soha. A fiatal szuka boldog volt, hogy velem lehet a kocsiban. Mint mindent, ezt is játéknak tekintette, s ide-oda fickándozott, a fülemet nyalta, a műszerfalra tette a mancsát, és bámult ki a szélvédőn. Néztem a betegségtől sebhelyes, Odylennal bekent boldog pofáját, és rácsaptam a kormányra. A Demodex okozta rüh szörnyű, de ebben az egy esetben le fogom győzni. Ezzel elkezdődött életemnek egy furcsa epizódja, amely ma is oly elevenen él bennem, mint jó harminc évvel ezelőtt. Nem voltunk berendezkedve kutyák elszállásolására - kevés állatorvos volt akkoriban -, de kényelmes kvártélyt csináltam neki a régi istállóban, hátul az udvarban. Az egyik állást elkerítettem furnérlappal, és szalmaágyat raktam bele. Kora ellenére az istálló masszív épület volt, és nem engedte át a huzatot. Itt kényelmes helye lesz Mézesnek. Egyre nagyon vigyáztam. Helent távol tartottam az ügytől. Emlékeztem rá, mennyire lesújtotta, mikor befogadtuk Oscart, a macskát, aztán vissza kellett adnunk jogos tulajdonosának, s tudtam, hogy hamarosan megszeretné ezt a kutyát. De magamról megfeledkeztem. Az állatorvos nem sokáig tartana ki mesterségében, ha túlságosan közel engedné magához a betegeit. Tapasztalatból tudtam, hogy a legtöbb kollégám éppúgy szereti az állatokat, mint a tulajdonosuk, de mielőtt még ráébredtem volna, mi történik, túlontúl közel engedtem magamhoz Mézest. Magam etettem, cseréltem alatta az almot és végeztem a kezelését. Ahányszor csak lehetett, kimentem hozzá napközben, de ha ma gondolok rá, mindig az esti órák jutnak eszembe. Késő novemberre járt, mikor nem sokkal négy óra után beáll a sötétség, s az utolsó néhány vizit már vaksi tapogatózás volt tehénistállókba. Amikor hazajöttem, mindig behajtottam az udvarra a Skeldale House mögé, és ráirányítottam fényszóróimat az istállóra. Mikor kinyitottam az ajtót, Mézes mindig ott állt, készen arra, hogy üdvözöljön, mellső lábát a furnérlapra támasztva, s hosszú, sárga füle ragyogott a fénysugárban. Ez a kép maradt meg bennem a mai napig. Kedélye sohasem változott, és farka megállás nélkül söpörte a szalmát, miközben én elvégeztem rajta az összes kellemetlen műveletet, bekentem érzékeny bőrét a kenőccsel, staphylococcus antitoxinos injekciót adtam be, majd újabb bőrkaparékot vettem, hogy ellenőrizzem állapotát. Múltak a napok, a hetek, de javulást nem tapasztaltam, s kissé elkeseredtem. Adtam neki kénfürdőt, bár a múltban ezzel semmit sem értem el, és végigmentem a piac kínálta összes szabadalmaztatott szeren. Az állatorvosi gyakorlatban minden rezisztens betegség kitenyészt egy csomó kuruzsló „kúrát”, és már számát sem tudtam a samponoknak és öblítőknek, amikkel lefürdettem a fiatal állatot, abban a reményben, hogy a kétségeim ellenére hátha van bennük valami varázsszer. E reflektorfényes esti találkozások részévé váltak az életemnek, és azt hiszem, vakon folytattam volna akármeddig, de egy nagyon sötét este, mikor eső verte az udvar kockakövét, mintha először láttam volna meg igazán a fiatal kutyát. A betegség átterjedt az egész testére, és csak szőrcsomók és ritkás pamacsok maradtak rajta. A hosszú fülek már nem voltak aranyszínűek. Csaknem csupaszok voltak, akárcsak Mézes egész pofája és feje. Bőre mindenütt megvastagodott és megráncosodott, és kékes színbe váltott. S amikor megnyomtam, genny és savó szivárgott lassan az ujjaim köré. Hátrahanyatlottam, és leültem a szalmára, miközben Mézes farkát csóválva, nyalogatva körülöttem ugrált. Szörnyű állapota ellenére a természete nem változott. De ez nem mehetett így tovább. Tudtam, hogy ő meg én elérkeztünk az út végére. Miközben - 101 -
gondolkodtam, a fejét simogattam, és vidám szeme oly szánalmasnak látszott a madárijesztő pofában. Keserűségem sok mindenből állt össze: túlontúl megszerettem, nem sikerült meggyógyítanom, és nem volt senkije, csak Rose nővér és jómagam. És még valami: mit mondok e kedves hölgynek magabiztos szavaim után? Másnap délig tartott, míg összeszedtem magam, hogy felhívjam. Igyekezetemben, hogy tárgyilagos legyek, csaknem bárdolatlan voltam. - Nővér - mondtam -, sajnos azt hiszem, Mézessel befejeztük. Mindent kipróbáltam, és egyre rosszabbá vált az állapota. Azt hiszem, a legkíméletesebb az volna, ha elaltatnánk. Kihallott hangjából a megdöbbenés. - De hát... ez szörnyű. Egy bőrbetegség miatt. - Tudom, ezt gondolja mindenki. De ez rettenetes betegség. Legsúlyosabb formájában tönkreteheti egy állat életét. Mézes biztosan nagyon kellemetlenül érzi magát, és hamarosan fájdalmai lesznek. Nem szabad tovább szenvednie. - Ó... hát megbízom az ítéletében, Mr. Herriot. Tudom, nem csinálna semmit, ami nem feltétlenül szükséges. - Hosszú csend következett, és tudtam, hogy uralkodni akar a hangján. Aztán nyugodtan megszólalt. - Szeretnék odamenni és megnézni, amikor szabadulni tudok a kórházból. - Kérem, nővér - mondtam kérlelően -, jobb volna, ha nem jönne. Újabb szünet, aztán: - Rendben van, Mr. Herriot. Mindent magára bízok. Utána sürgős vizitre kellett mennem, és a rám zúduló munka lefoglalt egész délután. Voltaképpen sohasem szűntem meg gondolni arra, amit el kellett végeznem, de legalább a másféle nyomás megakadályozta, hogy mániákusan csak arra gondoljak. Mint mindig, szuroksötétben hajtottam be az udvarra, és kinyitottam a garázsajtót. Olyan volt minden, mint mindig. Mézes ott állt a fényszóró sugarában, mancsát a furnérra téve, teste imbolygott a farkcsóválástól, nyitott szája lihegett a gyönyörűségtől, ahogy üdvözölt. Zsebembe raktam a barbiturátot és a fecskendőt, mielőtt bemásztam volna az óljába. Hosszú ideig foglalkoztam vele, simogattam és beszéltem hozzá, miközben ő felugrált rám. Aztán megtöltöttem a fecskendőt. - Leül a kutya - mondtam, és Mézes engedelmesen leereszkedett a hátsó részére. Megragadtam a jobb lábát a könyök fölött, és kinyomtam a radiális vénát. Nem kellett nyírnom - a szőr mind eltűnt. Mézes érdeklődve nézett rám, azon tűnődve, miféle új játék ez, s én közben belecsúsztattam a tűt a vénába. Ráébredtem, hogy nem kell a megszokott mondatokat mondanom.: „Semmit sem fog érezni. Ez csak túladagolt altató. Könnyű halál.” Nem állt mellettem gyászoló gazdi. Csak mi voltunk, ketten. - Jó kutya, Mézes, jó kislány - motyogtam, s ő leroskadt a szalmára. Meg voltam győződve róla, hogy igazat beszélnék, ha a fenti mondatokat elmondanám. Semmit sem érzett játékossága és a teljes megsemmisülés között, és ez könnyű menekülés volt abból a börtönből, amely hamarosan kínzókamrává változott volna. Kiléptem az ólból, lekapcsoltam a kocsi fényszóróját, és a sötét hidegben az udvar soha még ilyen üresnek nem látszott. A hosszú hetek óta tartó küszködés után a kudarc és bukás érzése zúdult rám, de a végén legalább megóvtam Mézest a végső nyomorúságtól; a belső tályogoktól és vérmérgezéstől, ami a kifejlődő és gyógyíthatatlan szőrtüszőatkás rühben szenvedő kutyára vár. Hosszú ideig nyomasztott a súlya, és még ma, sok év után is érzem. Mert Mézes tragédiája az volt, hogy túl korán született. Manapság a legtöbb Demodex okozta rühöt gyógyítani tudjuk organo-foszfátokkal és antibiotikumokkal, de sem egyik, sem másik nem állt rendelkezésemre, mikor szükségem lett volna rájuk. Ez ma is szörnyű betegség, de mi türelmesen küzdöttünk vele modern fegyvereinkkel, és a legtöbb csatát megnyertük az utóbbi években. Több pompás kutyát ismerek Darrowbyban, amelyik túlélte, s amikor meglátom őket az utcán, egészségesen, fényes szőrűen, felidéződik bennem Mézes képe. Mindig sötét van, és mindig ott áll a reflektorok fényében. * Még a mai, modern időkben is összeszorul a szívem, ha olyan kutyát látok, amelynek csupasz foltok vannak a lábán meg a pofáján, és egérszaga van, bár a kilátások sokkal jobbak, mint hajdanán. De a szőrtüszőatkás rüh rettegett betegség, mert riasztó, csaknem elfogadhatatlan a gon- 102 -
dolat, hogy egy állat bőrbajban elpusztulhat. Gyakran eltűnődöm rajta, miért olyan eleven és fájdalmas Mézes emléke. Vidám és szeretetre méltó kis lény volt végig a betegségében, de sok ilyen kutyát ismertem. Talán nem maradt volna meg ilyen világosan az emlékezetemben, ha napjaink acél kutyaóljaiban kezeltem volna, nem pedig az akkor rendelkezésünkre álló kezdetleges körülmények között. Az az öreg istálló ma már nincs használatban, de bármikor végigmegyek az udvaron, benézek azon a sötét ajtónyitáson, és eszembe jut a hosszú küzdelem, amelyet Mézes is, én is elvesztettünk.
Örülni az életnek - Hát egy állatorvosnak soha sincs békessége? - gondoltam fortyogva, miközben kocsimmal Gilthorpe falu felé rohantam. Vasárnap este nyolc óra, és én itt rovom az utat egy kutyához, amely tizenöt kilométerre lakik, s amely Helen szerint, aki átvette az üzenetet, már több mint egy hete betegeskedik. Egész délelőtt dolgoztam, aztán a délutánt a hegyekben töltöttem a gyerekekkel és barátainkkal. Régi heti programunk volt ez, amelynek segítségével sikerült az évek során a körzetnek csaknem minden zugát felfedeznünk. Jimmy gyors ütemet diktált szívós fiatal haverjaival, s nekem Rosie-t a vállamon kellett vinnem a legmeredekebb emelkedőkön. Vacsora után a szokott napirend következett: fürdés, meseolvasás, aztán az ágy mindkettőjüknek, és én végre letelepedhettem a vasárnapi újságokkal, s hallgathattam a rádiót. És most mégis visszakerültem a taposómalomba, s néztem a szélvédőn át az utakat és kőfalakat, amelyeket napról napra láttam. Mikor kifelé tartottam Darrowbyból, a kisváros utcái üresek voltak a sűrűsödő szürkületben, és a házakról az a bensőséges légkör sugárzott, amely karosszékek, pipák, kandallók képét idézi fel, s most, amikor a domboldalakban a farmok lámpáit láttam pislogni, magam elé képzeltem az állattenyésztőket, akik vízszintes helyzetben, elégedetten szunyókálnak. Egyetlen kocsival sem találkoztam a sötétedő országúton. Senki sem mozdult ki, csak Herriot. Szinte lubickoltam az önsajnálat teknőjében, mire megálltam Gilthorpe túlsó végén, a földszintes terméskő házak sora előtt. Mrs. Cundall, Chestnut Row 4., írta Helen a papírdarabra, s amikor kinyitottam a kaput és beléptem az aprócska kertbe, agyam lázasan azokkal a félig kialakult gondolatokkal foglalkozott, amelyeket el fogok majd mondani. Pár éves állatorvosi tapasztalatom megtanított arra, hogy nem érdemes tiltakozni azért, mert ésszerűtlen időpontokban hívnak ki. Nagyon jól tudtam, hogy szavaimat nem fogják fel, és ezután is megteszik majd, de ennek ellenére mondanom kellett valamit, ha másért nem, azért, hogy én magam megkönnyebbüljek. Nem kell gorombának és modortalannak lenni, csak határozottan kifejteni az álláspontomat, azt, hogy az állatorvosok is szeretnek megpihenni vasárnap este, mint mindenki más; hogy nem vesszük rossz néven, ha sürgős esetben ki kell jönnünk, de rossz néven vesszük, ha olyan állatokhoz kell kiszállnunk, amelyek már egy hete betegek. Beszédemet már elég jól megformáltam, mire a kis, középkorú asszony kinyitotta az ajtót. - Jó estét, Mrs. Cundall - mondtam kissé mereven. - Ó, Mr. Herriot. - Félénken elmosolyodott. - Még nem találkoztunk, de láttam magát sétálni Darrowbyban piacnapokon. Jöjjön be. Az ajtó egyenest az alacsony mestergerendájú, kis nappalira nyílt, s első pillantásra felmértem a szedett-vedett bútorzatot, a megkopott aranykeretbe foglalt néhány képet. Aztán észrevettem, hogy a szoba túlsó végét részben elfüggönyözték. Mrs. Cundall félrehúzta a függönyt. Keskeny ágyban egy férfi feküdt, egy csontvázsovány férfi, akinek szeme az elsárgult arc mély üregeiből tekintett rám. - A férjem, Ron - mondta vidáman az asszony. A férfi elmosolyodott, és köszöntésül felemelte csontsovány karját a paplanról. - És itt van a betege, Hermann - folytatta az asszony, és az ágy mellett ülő kis tacskóra mutatott. - Hermann? - 103 -
- Igen, úgy gondoltuk, hogy nagyon jó név egy német wurst kutyának. - Mindketten nevettek.
- Persze - mondta. - Kitűnő név. Olyan Hermann-formájú. A kis állat felbámult rám, csillogó szemmel, barátságosan. Lehajoltam, megsimogattam a fejét, és rózsaszín nyelve végigfutott az ujjaimon. Megsimogattam a fényes szőrét. - Nagyon egészségesnek látszik. Mi a baj? - Ó, általában jól van - felelte Mrs. Cundall. - Jól eszik és a többi, de az utóbbi héten valahogy furcsán állt a lábán. Nem aggódtunk, de ma este összeroskadt, és nem tudott felállni. - Értem. Észrevettem, hogy nem akart felkelni, mikor megveregettem a fejét. A kis kutya alá nyúltam, és óvatosan talpra segítettem. - Gyerünk, öreg fiú - mondtam. - Gyerünk, Hermann, lássam, hogy tudsz járni. Bátorításomra tett néhány habozó lépést, de a hátsó fele egyre jobban imbolygott, s hamarosan megint ülő tartásba roskadt. - A hátsó része, ugye? - kérdezte Mrs. Cundall. - A mellső lábán jól megáll. - Ez az én bajom is - dörmögte Ron halk, rekedt hangon, de mosolygott, és a felesége nevetett, és megveregette a paplanon nyugvó kart. Térdemre vettem a kutyát. - Igen, kétségtelenül a hátsó része gyöngült el. Végigtapogattam a gerinccsigolyákat, lassan araszolva, s lestem a fájdalom legkisebb jelét. - Megsérült? - kérdezte Mrs. Cundall. - Valaki megütötte? Általában nem engedjük ki egyedül, de néha kilopózkodik a kertkapun. - Mindig fennáll a sérülés lehetősége - mondtam. - De lehet más oka is. És lehetett - seregnyi más, kellemetlen ok. Sehogy sem tetszett a kis kutya kinézete. Gyűlöltem ezt a jelenséget a kutyaorvoslásban. - Megmondaná, mit gondol igazában? - kérdezte az asszony. - Szeretném tudni. - Szóval egy sérülés okozhat vérömlenyt, zúzódást vagy ödémát - ez folyadék -, s ez mind hathat a hátgerincére. Egy csigolya repedése is lehet, de nem hinném. - És a többi ok? - Van még elég. Daganat, csontkinövés, tályog vagy porckorongok is nyomhatják a gerincvelőt. - Porckorongok? - Igen, azok a porcogóból és rostos szövetből álló kis párnák a csigolyák között. Hosszú testű kutyáknál, mint Hermann, néha belenyomulnak a gerinccsatornába. Őszintén szólva, azt hiszem, ez okozza a tüneteket. Ron rekedt hangja hangzott fel az ágyból. - És mik a kilátásai, Mr. Herriot? Hát ez volt a nagy kérdés. Teljes gyógyulás vagy gyógyíthatatlan bénulás. Bármelyik megtörténhet. - E pillanatban nagyon nehéz megjósolni - feleltem. - Adok neki injekciót és tablettákat, és meglátjuk, mi történik a következő néhány napban. Beinjekcióztam egy érzéstelenítőt és pár antibiotikumot, majd kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba. Akkoriban még nem voltak szteroidok. Ennyit tehettem. - Mr. Herriot - mosolygott rám biztatóan Mrs. Cundall -, Ron ilyen tájban minden este megiszik egy üveg sört. Nem csatlakozna hozzá? - Hát... nagyon kedves, de nem akarom megzavarni... - Ó, nem zavar. Örülünk, hogy itt van. Kiöntött két pohár barna sört, feltámasztotta párnákkal a férjét, és leült az ágy mellett. - Dél-Yorkshire-ből jöttünk, Mr. Herriot. - mondta. Bólintottam. Észrevettem, hogy más tájszólást beszélnek, mint a helybeliek. - Igen, Ron balesete után jöttünk ide, nyolc éve. - Mi történt? - Bányász voltam - mondta Ron. - Rám szakadt a boltozat. Eltört a hátam, összezúzódott a - 104 -
májam, és még sok más belső sérülésem vót, de két társam meghalt ugyanabban az omlásban, tehát szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. - Ivott egy korty sört. - Életben maradtam, de a doktorok aszongyák, soha többé nem tudok járni. - Borzasztóan sajnálom. - Nem, nem - folytatta a rekedt hang. - Örülök az életnek, és sok mindenért hálát kell adnom. Nem nagyon szenvedek, és enyim a világ legjobb felesége. Mrs. Cundall nevetett. - Miket beszél! De nagyon örülök, hogy Gilthorpe-ba jöttünk. Szabadságra mindig a Völgységbe jártunk. Szerettünk gyalogolni, és oly jó volt elkerülni a füstből és a kémények közül! A régi házunk hálószobájából csak a sok téglafalat láttuk, de itt éppen Ron mellett van ez a nagy ablak, és mérföldekre elláthat. - Igen, igen - mondtam. - Ez nagyon szép hely. A falu a hegyoldal egyik magas gerincén ült meg, s az ablakból messze el lehetett látni a folyóhoz lefutó és a túloldalon magasan a vadon fenyérbe felkapaszkodó zöld völgyoldalon. E látvány oly sokszor elcsábított körútjaim során, és a levegős csúcsokra kapaszkodó füves ösvények szinte hívogattak. De Ron Cundallt hiába hívogatnák. - Hermannt is jó, hogy megvettük - mondta. - Kicsit magányosnak szoktam érezni magam, amikor az asszony bement Darrowbyba vásárolni, de ezzel a kicsi vacakkal minden egészen más. Ha az embernek kutyája van, sosincs egyedül. Mosolyogtam. - Milyen igaza van. Jut eszembe, hány éves a kutya? - Hat - felelte Ron. - A legszebb férfikorban, igaz, öreg fiú? Leejtette a karját az ágy mellett, és ujjai megmorzsolgatták a sima füleket. - Úgy látszik, ez a kedvenc helye. - Igen, furcsa, de mindég itt ül. Az asszony viszi sétálni, meg ő eteti, de hozzám nagyon hűséges. Ott van a kosara, de ez az igazi helye. Csak le kell nyúlnom, és itt van. Már sokszor tapasztaltam mozgáskorlátozott embereknél, hogy a kutyájuk a közelükben marad, mintha tudatában volna a vigasztalói és baráti szerepnek. Kiittam a sörömet és felálltam. Ron felnézett rám. - Én tán e kicsit hosszabban eliszogatom a magamét. - Félig teli poharára pillantott. - Régebben ledöntöttem hat korsót is, mikor kimentünk a haverokkal, de tuggya, ezt az egy üveget is épp annyira élvezem. Furcsán változhatnak a dolgok. Felesége tréfásan dorgálva fölé hajolt. - Igen, ideje volt jó útra térned. Most már rendes ember vagy, igaz? Mindketten nevettek, mintha ez megszokott tréfálkozás lett volna kettejük között. - Köszönöm a sört, Mrs. Cundall. Kedden benézek, hogy meg vizsgáljam Hermannt. - Elindultam az ajtó felé. Mielőtt kiléptem volna, intettem az ágyban fekvőnek, a felesége pedig, a karomra tette a kezét. - Nagyon hálásak vagyunk, hogy vasárnap ilyen későn este kijött, Mr. Herriot. Nagyon rossz érzés volt, hogy fel kellett hívnunk, de meg fogja érteni, hogy szegény kis jószág alatt csak ma rogytak így össze a lábai. - Ó, persze, persze, ne aggódjon. Egyáltalán nem vettem rossz néven. Ahogy hazafele vezettem a sötétben, tudtam, hogy nem vettem rossz néven - most már. Miután beléptem a házba, kicsinyes ingerültségem két percen belül elpárolgott, csak az alázatosság érzete maradt meg bennem. Ha annak az embernek odabenn sok mindenért hálásnak kell lennie, mit szóljak én? Nekem megvan mindenem. Csak azt kívántam, hogy eloszlathassam a kutyával kapcsolatos rossz előérzeteimet. Hermann tünetei valami végzeteset sejtettek, s közben tudtam, hogy meg kell gyógyítanom. Kedden ugyanolyan, vagy talán kicsit rosszabb állapotban volt. - Azt hiszem, jó volna, ha magammal vinném a rendelőbe megröntgeneztetni - mondtam Mrs. Cundallnak. - A kezelés, úgy látszik, nem használ. A kocsiban Hermann boldogan összekuporodott Rosie ölében, és nyájasan tűrte a simogatását. - 105 -
Nem kellett érzéstelenítenem vagy elaltatnom, mikor újonnan szerzett röntgengépünkbe helyeztem. A hátsó része magától is mozdulatlan maradt. Megítélésem szerint túlságosan is mozdulatlan. Nem értettem igazán a röntgenképek elemzéséhez, de arról megbizonyosodhattam, hogy a gerincoszlop nem tört el. Csontkinövésnek sem láttam jelét, de úgy véltem, két csigolya között csökkent a távolság, s ez alátámaszthatja gyanúmat, hogy egy korong kinyomódott. Akkoriban még senki sem hallott a rétegfelvételről, tehát nem tehettem mást, mint folytattam a kezelést, és reménykedtem. A hét végére reményem nagyon elvékonyodott. A szalicilátokat régi orvosságokra cseréltem, például nux vomica tinktúrára és más ősi serkentő gyógyszerekre, de amikor Hermannal szombaton találkoztam, már képtelen volt felállni. Megnyomkodtam a hátsó lábujjait, és sikerült valami halvány reflexmozgást kicsikarnom, de gyötrelmes bizonyossággal tudtam, hogy nincs messze a teljes hátsó részi bénulás. Egy hét múlva átélhettem a kellemetlen élményt, hogy sejtésem a lehető legklasszikusabb értelemben igazolódott. Mikor beléptem Cundalék házának ajtaján, Hermann elébem jött, s köszöntött, mellső részében vidáman és barátságosan, de hátsó végtagjait tehetetlenül húzta maga után. - Jó napot, Mr. Herriot. - Mrs. Cundall elgyötört mosolyt küldött felém, és lenézett a szőnyegen békaként elterülő kis jószágra. - Mi a véleménye? Lehajoltam, és kipróbáltam a reflexeket. Semmi. Vállat vontam, és képtelen voltam megszólalni. Néztem az ösztövér alakot az ágyban, s a kart, amely - mint mindig - kinyúlt a paplanon. - Jó reggelt, Ron - mondtam, amilyen vidáman csak tudtam, de nem kaptam választ. Az arc elfordult az ablak felé. Odamentem az ágyhoz. Ron szeme mereven nézte a fenyér és a dombok pompás panorámáját, a folyó kavicsait, amelyek fehéren csillogtak a korai napfényben, a szürke falak cikcakkját a zöld háttér előtt. Arca kifejezéstelen volt. Mintha nem is tudta volna, hogy ott vagyok. Visszamentem a feleségéhez. Nem hiszem, hogy valaha is ilyen nyomorultul éreztem magam. - Haragszik rám? - suttogtam. - Nem, nem erről van szó. - Elém tartott egy újságot. - Irtóra felidegesítette. Megnéztem az újságlapot. Fenn nagy kép volt, egy Hermannhoz teljesen hasonló tacskó képe. Ez a kutya is megbénult, de a hátsó felét egy kis négykerekű taliga támasztotta alá. A képen látnivalóan úrnőjével játszott. Tulajdonképpen egész vidámnak és normálisnak látszott, leszámítva azokat a kerekeket. Ron, mintha meghallotta volna a papírzörgést, mert feje gyorsan átfordult. - Mi a véleménye errül, Mr. Herriot? Egyetért vele? - Hát... nem is tudom, Ron. Szemre nem tetszik, de gondolom, a hölgy a képen úgy vélte, ez az egyetlen lehetőség. - Igen, talán. - A rekedt hang remegett. - De én nem akarom, hogy Hermann ide jusson. - A kar lehullott az ágy mellett, és az ujjak körbetapogatták a szőnyeget, de a kis kutya még mindig az ajtó közelében feküdt elterülve. - Ugye nincs remény, Mr. Herriot? - Kezdettől fogva rosszak voltak a kilátások - mondtam. - Ezek nagyon nehéz esetek. Igazán sajnálom. - Nem, nem magát hibáztatom - mondta. - Maga megtette, amit tudott, mint ahogy azért a kutyáért a képen is megtett az állatorvosa mindent, amit tudott. De nem használt, igaz? Most mit csinálunk - elaltatjuk? - Nem, Ron, ezt verje ki most a fejéből. A bénulásos esetek néha maguktól meggyógyulnak, hosszú hetek múlva. Ki kell tartanunk. E pillanatban őszintén nem tudom azt mondani, hogy nincs remény. Elhallgattam egy pillanatra, aztán Mrs. Cundallhoz fordultam. - Az egyik problémát a kutya természetes testműködése okozza. Ehhez ki kell vinnie a kertbe. Ha finoman megnyomkodja a hasa mindkét oldalát, arra ösztönzi, hogy vizeljen. Biztosra veszem, hogy hamarosan beletanul. - Persze, persze - felelte. - Bármit megteszek, ha van remény. - Van, higgye el nekem, hogy van. - 106 -
Hazamenet a rendelőbe ez a gondolat kalapált az agyamban. A remény nagyon csekély volt. Néha előfordul természetes gyógyulás, de Hermann nagyon rossz állapotban volt. Elfojtott nyögéssel gondoltam a lidérces légkörre, ami egyre jobban körülfogta a Cundallékkal való kapcsolatomat. A béna férfi és a béna kutya. És miért kellett annak a képnek megjelennie az újságban éppen most? Minden állatorvos ismeri azt az érzést, hogy a végzet ellen dolgozik, és most ez az érzés nyomasztott, noha a csillogó napfény elborította a kocsit. Mindezek ellenére pár naponként visszamentem. Néha esténként vittem magammal pár üveg barna sört, és megittam Ronnal. Ő maga és a felesége mindig derűs volt, de a kis kutyán a javulásnak a legcsekélyebb jele sem mutatkozott. Még mindig húzta maga után a hátsó végtagjait, ha elém jött köszönni, és bár mindig visszatért őrhelyére a gazdája ágya mellé, belenyomva orrát Ron kezébe, kezdtem beletörődni a bizonyosságba, hogy egy nap az a kar leereszkedik a paplanról, és Hermann nem lesz ott. Az egyik ilyen viziten kellemetlen szag ütötte meg az orromat, amikor beléptem a házba. Volt benne valami ismerős. Szimatoltam, és Cundallék bűntudatosan néztek egymásra. Némi hallgatás után Ron szólalt meg. - Az az orvosság, amit Hermannak adok. Fenemód büdös, de állítólag jót tesz a kutyának. - Igen? - Hát szóval... - Ujjai zavartan kaparászták az ágyneműt. - Bili Noakes ajánlotta. Régi haverom - együtt dolgoztunk az aknában -, és meglátogatott a hét végin. Van neki néhány whippetje. Igen ért a kutyákhoz, és elküldte ezt a szert Hermannak. Mrs. Cundall a szekrényhez ment, és félénken a kezembe nyomott egy sima üveget. Kihúztam a dugót, és ahogy feltört a szörnyű bűz, hirtelen kitisztult az emlékezetem. Asafoetida, a sarlatán gyógyszerek közönséges alkotóeleme a háború előtt, de még ma is ott lapul egy-egy gyógyszertár polcain és az olyanok gyógyszeres dobozában, akik maguk szeretik gyógyítani az állataikat. Magam sosem írtam fel a szert, de állítólag jót tesz kólikás lovaknak és emésztési bajokkal küszködő kutyáknak. Érzésem szerint népszerűségét kizárólag annak a feltételezésnek köszönhette, hogy ha egy szer ennyire bűzlik, akkor kell valami varázserejének lennie. Egyet azonban biztosan tudtam: Hermannak semmi módon nem használhat. Visszanyomtam a dugót. - Szóval ezt adják neki? Ron Bólintott. - Igen, naponta háromszor. Nemigen szereti, de Bili Noakes nagyon hisz benne. Aszongya, több száz kutyát meggyógyított vele. - A mélyen ülő szemek néma könyörgéssel néztek rám. - Rendben van, Ron - mondtam. - Folytassák. Reméljük, beválik. Tudtam, hogy az ördöggyökér nem árthat, s mivel az én kezelésem eredménytelennek bizonyult, nem állt módomban fölényesen viselkedni. De legfőbb szempontom az volt, hogy ha e két kedves ember előtt felvillant egy parányi remény, én azt nem akarom kioltani. Mrs. Cundall mosolygott, és Ron arckifejezése felengedett. - Remek, Mr. Herriot - mondta. - Örülök, hogy nem bánja. Magam tudom adagolni a kisöregnek. Legalább van valami tennivalóm. Úgy egy héttel az új kezelés után átutazóban Gilthorpe-on, benéztem Cundallékhoz. - Hogy van ma, Ron? - kérdeztem. - Remekül, Mr. Herriot, remekül. Mindig ezt mondta, de ma valami új élénkség mutatkozott az arcán. Lenyúlt, és az ágyra emelte a kis kutyát. - Idenézzen! Két ujja közé csípte a kis mancsot, és a láb halvány, de határozott visszahúzódással válaszolt. Csaknem elestem nagy sietségemben, hogy megfogjam a másik lábat. Az eredmény ugyanaz volt. - Uramisten, Ron - lihegtem -, a reflexek visszatérnek! Felnevetett a maga halk, rekedt nevetésével. - Bili Noakes szere hat, ugye? Sokféle érzelem, főleg szakmai szégyen és sértett hiúság csapott fel bennem, de csak egy - 107 -
pillanatra. - Igen, Ron - feleltem -, csakugyan. Semmi kétség. Felmeredt rám. - Szóval Hermann meg fog gyógyulni? - Hát még korai beszélni róla, de én úgy látom. Több hétbe tellett, míg a kis tacskó teljesen felépült, és persze az egész spontán gyógyulás volt, semmi szerepet nem játszott benne az ördöggyökér vagy akár az én buzgólkodásom. Még ma is, harminc évvel később, mikor ezeket a rejtélyes hátbajokat szteroidokkal, széles spektrumú antibiotikumokkal és olykor kolloidális kalciummal kezelem, gyakran eltűnődöm, hányan gyógyultak volna meg a segítségem nélkül. Elég sokan, gondolom. Sajnos, a modern gyógyszerek ellenére, ma is kudarcot vallunk néha, és a sikeres végkimenetelt mindig mélységes megkönnyebbüléssel veszem tudomásul. De a megkönnyebbülés érzése soha olyan erős nem volt, mint Hermann esetében, és élénken emlékezetemben él utolsó látogatásom a gilthorpe-i házban. Történetesen ugyanolyan időpontra esett, mint az első, este nyolc órára, s amikor Mrs. Cundall bevezetett, a kis kutya vidáman felugrált rám, mielőtt visszatért volna ágy menti helyére. - Nahát, ez nagyszerű - mondtam. - Már úgy tud vágtatni, mint egy versenyló. Ron lehullatta a kezét, és megsimogatta a finom fejet. - Hát nem remek? A mindenit, keserves időszak vót. - Mennem kell. - Búcsúzóul megveregettem Hermann fejét. - Csak benéztem hazafelé menet, hogy minden rendben van-e. Most már nem kell többet jönnöm. - Nem, nem - mondta Ron. - Ne rohanjon el. Van ideje meginni velem egy üveg sört, mielőtt elmegy. Leültem az ágy mellett, és Mrs. Cundall kezünkbe nyomta a poharunkat, aztán az ágy mellé húzott magának egy széket. Éppolyan volt, mint a legelső este. Sört töltöttem magamnak, és néztem kettejüket. Arcukról sugárzott a barátságosság, és ettől elámultam, mert Hermann megmentésében éppenséggel nem játszottam hősi szerepet. Szemükben mindaz, amit csináltam, ügyetlen és hatástalan lehetett, s biztosan meg voltak győződve arról, hogy minden elveszett volna, ha Ron régi szénbányász haverja nem lép közbe, és könnyedén rendbe nem hozza a dolgot. Legjobb esetben is csak kedves tökfejnek tarthatnak, és a világ minden magyarázata és érvelése sem változtathat ezen. De, bár önérzetem megsérült, nem nagyon törődtem vele. Tragédia helyett szerencsés befejezés tanúja lehettem, és ez fontosabb volt a kicsinyes önigazolásnál. Magamban elhatároztam, hogy sohase mondok semmit, ami e diadalról alkotott képüket elronthatná. Éppen meg akartam inni az első kortyot, amikor Mrs. Cundall megszólalt. - Ez az utolsó látogatása, Mr. Herriot, és minden jól végződött. Azt hiszem, valami tósztfélét kellene innunk. - Egyetértek - mondtam. - Lássuk hát, mire. Igen, megvan. - Felemeltem a poharamat. Igyunk Bili Noakesra. * Többek közt az is tönkreteheti az állatorvos napját, ha meglát egy hosszú testű kutyát, amelynek hátsó tagjaiból elvész az erő. A kilátások mindig borúsak. Hermann esete különösképpen nyomasztó volt, hiszen ő olyan fontos szerepet játszott bátor gazdája életében. Nem sokat tanultam a gyógyulásából, mert nagyobbrészt spontánnak látszott, de Ron Cudalltól megtanultam a leckét, hogy örüljek az életnek.
Rip Összerezdültem, mikor Jack karcsú alakját megroppantották a tehén bordái, de Jack maga fel se vette. A szeme kicsit kidülledt, és a sapkája a fél fülére csúszott, de újra megmarkolta a tehén farkát, és bakancsát megint a kockaköveknek feszítve felkészült az újabb akcióra. A tehén méhét akartam Lugol-féle jóddal átöblíteni. A háború után így kezelték általában a méhbelhártya-gyulladás miatt meddővé vált teheneket, de be kellett hozzá vezetni a hosszú fém - 108 -
Nielsen-katétert a méhnyakon át, és ez a tehén nem lelkesedett érte. Valahányszor igyekeztem átjuttatni a katétert a méhnyaki redőn, vehemensen hátraperdült, s a farmer, mivel legfeljebb ötven kilót nyomhatott, ismételten nekivágódott a szomszéd tehénnek. Most azonban úgy éreztem, nyerni fogok. A cső ügyesen becsúszott a méhbe, s ha a tehén pár pillanatig nyugton marad, végezhetünk a munkával. - Fogja, Jack - lihegtem, s kezdtem bepumpálni a jódot. Amint a tehén megérezte a becsöpögő folyadékot, megint megpördült, s a két nagy jószág közt összenyomódó farmer szája tágra nyílt. S amikor egy pata ereszkedett a lábujjaira, halk nyögés tört fel belőle. - Ez most pompás. Kihúztam a katétert és hátraléptem, miközben arra gondoltam, hogy ez a tehén nagyon kevéssé készséges páciens volt. Jack azonban, úgy látszik, nem osztotta a nézetemet. Megtaposott lábával sántikálva a tehén elejéhez ment, és átölelte a nyakát. - Derék jány vagy te - dörmögte, és nekinyomta arcát a durva szőrzetű állnak. Ámulva néztem. Jack mindig így viselkedett. Mélységesen szeretett minden élőlényt, embert és állatot a farmján, és azok - ritka kivétellel, mint például a most kezelt tehén - viszonozták ezt az érzést. Az ölelkezés után kinyomakodott és átugrotta a trágyacsatornát. Arcán a szokásos mosoly. Nem a tipikus pirospozsgás farmerarca volt, hanem sápadt és beesett, mintha tulajdonosa jó néhány éjszakán át nem aludt volna, és az orcák meg a homlok mély redői idősebbnek mutatták Jacket a maga negyven événél. De a mosolya sugárzott, mint valami belső fény. - Vóna még némi dóga nálam, Mr. Herriot. Először is, szeretném, ha inyekciót adna az egyik tinónak. Kicsinyég köhög. Átvágtunk az udvaron, s közben Jack juhászkutyája, Rip nagy élvezettel körültáncolta a gazdáját. A farmbéli kutyák gyakran sunnyogó, bujkáló állatok, de Rip úgy viselkedett, mint egy boldog házi kedvenc. A farmer lehajolt, és megveregette. - Hé, barátom, hát te is jössz? A kutya újabb örömkitörésekkel válaszolt, s közben egy kisfiú és egy kislány, a Scott család két legifjabb tagja is csatlakozott hozzánk. - Apu, hová mégy? Apu, mit csinálsz? - kiabálták. Ha kijöttem erre a farmra, rendszerint gyerekek is belekeveredtek a vizitbe, tehenek lába között mászkáltak, gyakran hátráltatták a munkát, de Jacket ez sohasem izgatta. A tinó mély szalmában feküdt az állásban. Hatalmas állat volt és látnivalóan nem nagyon beteg, mert békésen kérődzött, mikor beléptünk. - Nem igazábul beteg - mondta Jack. - Tán csak megfázott egy kicsit. De hallottam eccerkéccer köhögni, oszt gondulom, jót tenne neki egy inyekció. A tinónak kis hőemelkedése volt. Megtöltöttem a fecskendőt a penicillinszuszpenzióval, amihez az állatorvosi szakma az utóbbi időben jutott hozzá. Ráhajoltam az állatra, szokás szerint gyorsan rácsaptam a szőrös hátsó részre, és bedöftem a tűt. Ekkora állatot beinjekciózni bármelyik farmon meglehetős probléma lett volna, talán hajszolódni kellett volna körbe-körbe az állásban, de ez a tinó még csak talpra sem állt. Senki sem fogta le, de tovább kérődzött, s csupán enyhe érdeklődéssel nézett vissza, mikor belenyomtam a tűt mélyen az izmába. - Arany gyerek. Nagyon jó gyerek. - Jack pár pillanatig vakargatta a szőrös koponyát, mielőtt kimentünk volna. - Oszt van még néhány bárány, amit kéne néznie - mondta, és bevezetett egy félkör alakú akolba. - Én még ilyet életemben se láttam. Az akolban számos juh és bárány volt, de azért könnyen felfedezhettem, miről beszél a farmer. Több bárány billegett a hátsó lábán és ketten csak pár imbolygó lépést tudtak tenni, mielőtt oldalukra roskadtak volna. Jack felém fordult. - Mi van velük, Mr. Herriot? - 109 -
- Enzootikus ataxia - feleltem. - Enzootikus... Az meg micsoda? - Rézelégtelenség. Agydegenerálódást eredményez, és attól gyengül el a hátsó felük. Ez a tipikus tünet, de néha bénulást vagy rohamokat okoz. Furcsa betegség. - Hát ez érhetetlen - mondta a farmer. - Ezeknek a jerkéknek állandóan ott vót a réznyaló. - Sajnos, az nem elég. Ha túl sok megbetegedés fordul elő, be kell oltani a jerkéket rézzel a vemhesség fele idején, hogy a következő alkalommal ne jöjjön elő. Felsóhajtott. - Nohát, most mán tuggyuk, mi ez, oszt helyrehozhattya ezeket a bárányokat. - Sajnálom, Jack - feleltem -, erre nincs orvosság. Csak a megelőzés. - Nohát, ez nagy bukfenc. - A farmer hátratolta a sapkáját. - Osztán mi lesz ezzel a társasággal itten? - Azok, amelyek csak billegnek, kinőhetnek kövér báránnyá, de abban a kettőben nem nagyon bízom. - Az oldalán fekvő két bárányra mutattam. - Részben már megbénultak. Őszintén szólva, azt hiszem, a legirgalmasabb... Most tűnt el Jack arcáról a mosoly. Mindig eltűnt, ha csak felvetettem is, hogy egy állat életét be kellene fejezni. A vidéki állatorvos kötelessége, hogy tanácsot adjon ügyfelének, ha a kezelés nyilvánvalóan nem térül meg. Mindig gondolnia kell a farmer anyagi érdekeire. Ez a módszer a legtöbb helyen működött, de Jack Scottnál nem. Mondja csak az ember neki, hogy szabaduljon meg egy tehéntől, amely a fele tőgyét masztitisz következtében elvesztette, s a függöny máris leereszkedik a mosolygó arcra. Több állata volt a farmon, amelyek aligha hozhattak neki pénzt, de a barátai voltak, s örömmel hagyta őket csalinkázni. Mélyen a zsebébe nyomta a kezét, és lenézett az elnyúlt bárányokra. - Fáj nekik, Mr. Herriot? - Nem, Jack, nem. Nem fájdalmas betegség. - Rendben, ezt a kettőt megtartom. Ha nem tunnak szopni, majd etetem én űket. Szeretem megadni a lehetőséget. Mondania se kellett. Mindennek megadta a lehetőséget. Egyetlen farmer sem szereti a báránytáplálás külön munkáját, kivált nem, ha a kis jószágok hibásan születtek, de tudtam, hogy Jackkel kár vitatkozni. Ő így szokta. Mikor újra kiértünk az udvarra, rátámaszkodott egy istállórekesz fél ajtajára. - Arra mindenképp gondulnom köll, hogy legközelebb aggyak rezet azoknak a jerkéknek. Miközben beszélt, egy hatalmas fej bújt ki az ajtó felett. Ez volt a bikaistálló, és a nagy shorthorn odabenn tisztelegni óhajtott. Nyalogatni kezdte hátul Jack nyakát, s amikor az érdes nyelv ismételten a szemére taszította a sapkát, a farmer szelíden tiltakozott. - Hadd abba, George, te buta jószág. Hogy gondulod te ezt? - De közben hátranyúlt, és megcsiklandozta az állat állát. George arckifejezése inkább kutyára, mint bikára emlékeztetett. Elbambult tekintettel, hízelkedni vágyón még gyorsabban nyalogatta, lökdöste orrával a gazdáját, annak ismételt tiltakozása ellenére. Sok farmon az ekkora bika életveszélyes volna, de George csak egyike volt Jack játszótársainak. Ahogy elmúlt a bárányellés ideje és mentünk bele a nyárba, örömmel láttam, hogy Jack odaadása kifizetődött. A két félig bénult bárány életben maradt és fejlődött. Néhány lépés után még mindig lerogytak, de képesek voltak már csipegetni a gyorsan növő füvet, és agysorvadásuk szerencsére nem fokozódott. Egy októberi nap, mikor a fák a Scott-farm körül meleg színekben lobbantak fel, Jack leintett, ahogy elhaladtam a kapuja előtt. - Megállna egy percre, és megnézné Ripet? - Arca aggodalmas volt. - Miért, beteg? - Nem, nem, csak lesántult, de nem tudom meggyógyítani. Nem kellett messze mennem, hogy megtaláljam Ripet - sose távolodott el nagyon a gazdájától -, s megdöbbentem, mikor megláttam, mert a jobb mellső lábát tehetetlenül húzta. - Mi történt vele? - kérdeztem. - 110 -
- A teheneket terelte, amikor az egyik kirúgott és mellbe találta. Azóta egyre jobban sántít. A fura az, hogy nem találok semmi hibát a lábán. Rejtély. Rip élénken csóválta a farkát, miközben végigtapogattam a lábát a mancsától a lapockáig. A végtag nem fájt, seb, sérülés sem volt rajta, de a kutya összerándult, mikor elhúztam kezemet az első bordáján. Könnyen diagnosztizálhattam. - Radiális bénulás - mondtam. - Radiális... az meg mi? - A radiális ideg az első borda felett megy el, és a rúgás biztosan megsértette a bordát és az ideget. Ez kikapcsolta a nyújtóizmokat, ezért nem tudja előrerakni a lábát. - Ez aztán faramuci. - A farmer végigsimogatta a bozontos fejet és a pofa finom fehér rajzolatát. - Rendbe gyün? - Rendszerint soká tart - feleltem. - Az idegszövet lassan regenerálódik, hetekbe, hónapokba is beletelhet. A kezelés nem nagyon számít. A farmer bólintott. - Hát jó, akkor várunk. Hanem azért - s a ragyogó mosoly megint elöntötte az arcát - még mindig meg tuggya hajtani a tehenet, akármilyen sánta is. Belészakadna a szíve, ha nem tunna dógozni. Ez a Rip, ez szereti a munkáját. Visszaúton a kocsihoz oldalba bökött, és kinyitotta egy kamra ajtaját. A sarokban szalmafészekben egy macska ült apró kölykeivel. Kettőt felemelt, mindegyiket egy-egy kérges kezében tartva. - Nézze meg ezeket a kis vacakokat. Ugye aranyosak? - Az arcához szorította őket, és nevetett. Beindítottam a motort, s úgy éreztem, kellene valami biztatót mondanom. - Ne aggódjon túlságosan Rip miatt, Jack. Ezek az esetek rendszerint idővel meggyógyulnak. De Rip nem gyógyult meg. Lába hónapok múlva is használhatatlan volt, s izmai nagyon elsorvadtak. Úgy látszik, az ideget helyrehozhatatlan károsodás érte, s elszomorító volt a gondolat, hogy ez a kedves kis állat élete hátralevő részében háromlábú marad. Jack nem rendült meg, és állhatatosan vallotta, hogy Rip így is jó munkakutya. Az igazi csapás egy vasárnap reggel ért bennünket, miközben Siegfrieddel felosztottuk a körutakat az irodában. A csengetésre én nyitottam ajtót, és ott láttam a lépcsőn Jacket, karjában a kutyájával. - Mi történt? - kérdeztem. - Romlott az állapota? - Nem, Mr. Herriot. - A farmer hangja rekedt volt. - Ez most más. Elütötték. Megvizsgáltuk a kutyát a műtőasztalon. - Combcsonttörés - mondta Siegfried. - De belső sérülésnek nincs jele. Pontosan tudja, mi történt vele? Jack a fejét rázta. - Nem, Mr. Farnon. Kifutott a falu uccájára, oszt elkapta egy kocsi. Visszavonszolta magát az udvarba. - Vonszolta? - Siegfried nem értette. - Igen, a törött lába ugyanazon az ódalon van, mint az a másik dolog. Társam fújt egyet. - Ja igen, a radiális bénulás. Emlékszem, beszéltél róla, James. Rám nézett az asztal fölött, s tudtam, hogy ugyanazt gondolja, amit én. Törés és bénulás egyazon oldalon félelmetes kombináció. - Rendben, lássunk hozzá - dörmögte. Begipszeltük a lábat, és én kinyitottam Jack öreg kocsijának ajtaját, amíg ő befektette Ripet a hátsó ülésre. Aztán rám mosolygott az ablakon át. - Templomba viszem délelőtt a családot, s ha már ott vagyok, mondok egy kis imát Ripért. Utánanéztem, míg be nem fordult az utcasarkon, s amikor megfordultam, ott állt mellettem Siegfied. - Remélem, hogy rendbe jön - mondta gondterhelten. - Jack nehezen viselné el, ha nem így - 111 -
lenne. - Megfordult, és gondosan leporolta réztábláját, amely új helyre került a falon. - Igazán figyelemre méltó fickó. Azt mondja, imádkozik a kutyájáért, és erre nála senki sem alkalmasabb. Emlékszel, mit mondott Coleridge? „Az imádkozik legjobban, ki mindeneket, kicsit és nagyot legjobban szeret.” - Igen - mondtam. - Ez Jack, annyi biztos. A farmer hat hét múlva hozta el a kutyáját a rendelőbe, hogy levegyük a gipszet. - Levenni a gipszet sokkal tovább tart, mint feltenni - mondtam, miközben kis fűrészemmel dolgoztam. Jack nevetett. - Azt osztán látom. Kemény anyag, nehéz átvágni. Sose szerettem ezt a munkát, és hosszúnak tetszett az idő, mire ujjammal szétfeszítettem a fehér tekercset és lebontogattam a láb szőréről. Megtapogattam a törés helyét, és a kedvem mélyre zuhant. Alig mutatkozott valami gyógyulás. Mostanára már egészséges hegszövetnek kellett volna ott lennie, de én éreztem, hogy a törött csont két szabad vége úgy mozgott egymással szemben, mint valami zsanér. Nem jutottunk előbbre. Hallottam, hogy Siegfried az üvegek között kotorászik a gyógyszerszobában, és szóltam neki. Megtapogatta a lábat. - A fene egye meg. Ez is olyan eset! Még csak ez hiányzott. - A farmerre nézett. - Újra meg kell próbálnunk, Jack, de nagyon nem tetszik. Új gipszet raktunk fel, és a farmer bizakodóan mosolygott. - Gondulom, egy kicsivel több idő köll neki. Legközelebb majd rendbe lesz. De nem úgy történt. Siegfried és én együtt vettük le a második gipszet, de a helyzet gyakorlatilag nem változott. A törés körül kevés gyógyuló szövet mutatkozott, szinte semmi. Nem tudtuk, mit mondjunk. Még manapság is, a kifinomult csontszögezési eljárások után is találunk eseteket, amikor a csont nem hajlandó összenőni. Ezek ma is éppúgy kétségbe ejtenek, mint aznap délután, mikor Rip a rendelő asztalán feküdt. Én törtem meg a csendet. - Sajnos, Jack, most is ugyanolyan. - Úgy érti, nem forrt össze? - Igen, úgy. A farmer megdörzsölte ujjával a felső ajkát. - Akkor nem nehezedhet arra a lábára? - Az képtelenség volna. - Hát... hát akkor várunk, oszt meglátjuk, mi lesz vele. - De Jack - mondta Siegfried gyöngéden -, nem lehet vele semmi. Egy kutya nem élhet úgy, hogy két használhatatlan láb van egyazon oldalon. Megint ránk telepedett a csend, és láttam, hogyan ereszkedik az ismerős függöny a farmer arca elé. Tudta, mire gondolunk, és nem fogadta el. Sőt azt is tudtam, mit fog kérdezni. - Szenved? - Nem, nem szenved - felelte Siegfried. - A törés már nem fáj, és a bénulás amúgy is fájdalommentes, de nem érti, hogy nem fog tudni járni? Jack azonban már karjába kapta a kutyát. - Hát mindenesetre megaggyuk neki a lehetőséget - mondta, és kiment a szobából. Siegfried az asztalra támaszkodott és tágra nyílt szemmel rám nézett. - Hát erről meg mit gondolsz, James? - Amit te - feleltem borúsan. - Szegény Jack. Mindig mindennek megadja a lehetőséget, de ezúttal reménytelen az ügy. De tévedtem. Jó néhány héttel később kihívtak a Scott-farmra, hogy megvizsgáljak egy beteg borjút, s elsőnek Ripet pillantottam meg, amint hajtotta be a teheneket fejesre. Jobbra-balra futkosott a csorda mögött, bevezette őket a legelőről a kapun át, s én ámulva néztem. Nem bírt el egyik jobb oldali lába sem számottevő súlyt, mégis vidáman rohangált. Ne kérdezzék, hogyan csinálta, mert fogalmam sincs róla, de valahogy fenntartotta a testét a két erős bal lábával, és a sérült lábak mancsa éppen csak súrolta a füvet. Talán kialakított valami egyensúlyozó - 112 -
mutatványt, mint az egykerekes biciklista, de, mint mondom, egyszerűen nem tudom. És csodálatos módon még mindig a régi, barátságos Rip volt, csóválta a farkát, amikor meglátott, és lihegett az örömtől. Jack nem dörzsölte az orrom alá, hogy „ugye megmondtam”, pedig nem bántam volna, anynyira felvidított, hogy a kis állat a legkedvesebb munkáját végzi. * Azt hiszem, a szokatlan eseteket igyekszem megírni. Jack Scott az egyetlen általam ismert farmer, aki eltökélten nem engedte, hogy bármelyik állatát elaltassuk, és Rip az egyetlen kutya az én ismeretségi körömben, amely képes volt futni, noha egyazon oldalon mindkét lába használhatatlanná vált. Mindig úgy gondolok Jackre, mint olyan emberre, akinek van hite, és jó volt látni, hogy ez a hit elnyeri jutalmát Rip esetében.
Ruffles és Muffles Milyen rémes kis kutyák! Ez az érzés ritkán fogott el, mert csaknem minden kutyapáciensemben találtam valami vonzót. De Ruffles és Muffles esetében ez nem sikerült. Akárhogy igyekeztem is, nem találtam bennük szeretetre méltó vonást, csak kellemetlent - például azt a mindig egyforma módot, ahogy otthonukban üdvözöltek. - Le! Le! - kiáltottam, mint mindig. A két kis állat - két fehér West Highland-i terrier - a hátsó lábán állt, és vadul kaparászta a nadrágom szárát a mellső mancsával. Nem tudom, hogy túlságosan érzékeny-e a sípcsontom, de a hatás gyötrelmes volt. Miközben lábujjhegyen elhátráltam, mint a hátrafelé tipegő balett-táncos, a szoba visszhangzott Mr. és Mrs. Whithorn vidám nevetésétől. Ezt mindig nagyon mulatságosnak találták. - Hát nem aranyosak? - zihálta két nevetésroham között Mr. Whithorn. - Ugye milyen kedvesen köszöntik a drágák? Ebben én nem voltam olyan biztos. Amellett, hogy felkarmolták a húsomat a szürke nadrágomon át, félig nyitott szájjal, remegő ajakkal, jellegzetes fogcsattogással, fenyegetően meredtek fel rám. Nem igazán morogtak, de barátságosak sem voltak. - Gyertek, drágáim. - A férfi karjaiba vette a kutyákat, és mind a kettőt szeretetteljesen pofán csókolta. Még mindig kuncogott. - Hát nem megfizethetetlen, Mr. Herriot, hogy ilyen szeretettel köszöntik magát, és aztán nem akarják kiengedni? Nem szóltam, csak némán masszíroztam a nadrágomat. Az igazság az volt, hogy ezek az állatok mindig összekarmoltak belépésemkor, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megharapják a bokámat távozásomkor. Közben pedig minden lehetséges módon zaklattak. A furcsa az volt, hogy mindketten öregek voltak már - Ruffles tizennégy, Muffles tizenkét éves -, s az ember azt várta volna, hogy jellemük némileg lágyabbá válik, de nem így történt. - Szóval - mondtam, miután meggyőződtem róla, hogy sebeim jelentéktelenek -, úgy hallom, Ruffles lesántult. - Igen. - Mrs. Whithorn megfogta a kutyát, és felrakta az asztalra, amelyet már leterített újságpapírral. - A bal mellső lába. Ma reggel kezdődött. Nagyon gyötrődik szegénykém. Óvatosan megfogtam a lábat, aztán elkaptam a kezem; a fogak az ujjamtól alig pár centire csattantak össze. - Ó, drágaságom! - kiáltott fel Mrs. Whithorn. - Annyira fáj neki! Vigyázzon Mr. Herriot, olyan ideges, és azt hiszem, fájdalmat okoz neki. Mély lélegzetet vettem. Erre a kutyára szájhurkot kellett volna feltennem mindjárt az elején, de korábban már megdöbbentettem és felháborítottam Whithornékat ezzel a javaslattal, tehát anélkül kellett boldogulnom. Különben sem voltam kezdő a játékban. Nagyon kitanult harapónak kellett annak lennie, aki engem elkap. A kutya lába köré hajlítottam a mutatóujjamat, és újra megnéztem. A következő harapás előtti röpke pillanatban láttam, amit akartam. A lábujjak között egy vöröses duzzadt csomót. - 113 -
Ujjközi ciszta! Nevetséges, hogy az állatorvosnak házhoz kelljen jönnie ilyen jelentéktelen baj miatt. De Whithornék mindig határozottan visszautasították, hogy kutyáikat a rendelőbe hozzák. „Megrémíti a drágákat”, mondták. Hátraléptem az asztaltól. - Csak egy ártalmatlan ciszta, de tudom, hogy fájdalmas, tehát azt tanácsolom, hogy áztassák meleg vízben, míg ki nem fakad, az enyhíti a fájdalmat. Sok kutya maga is kifakasztja azzal, hogy rágcsálja, de a kezeléssel felgyorsíthatják a folyamatot. Antibiotikumot szívtam fel a fecskendőbe. - Senki sem tudja biztosan, mi okozza az ujjközi cisztát. Nem találtak sajátos okozati organizmusokat, de fertőzés ellen adok neki egy injekciót. Sikerült beadnom úgy, hogy grabancánál fogva tartottam a kis állatot, aztán Mrs. Whithorn felrakta a másik kutyát az asztalra. - Ha már itt van, vizsgálja meg őt is - mondta. Ez rendszerint így történt, és én végigtapogattam az acsargó fehér szőrcsomót, aztán megvizsgáltam sztetoszkóppal, és meghőmérőztem. Az öreg kutyákra jellemző bajok nagy része őt is sújtotta - ízületi gyulladás, vesegyulladás és egyebek, beleértve a szívzörejt, amelyet nehezen lehetett meghallani a torkában visszhangzó rosszindulatú hörgéstől. Befejezvén a vizsgálatot, elláttam különböző gyógyszerekkel, és indulni készültem. Ilyenkor kezdődött vizitem távozási szakasza, és ezt Mr. és Mrs. Whithorn még jobban élvezte, mint az érkezést. A szertartás sohasem változott. Gazdáik kárörvendő kuncogása közepette a két kis kutya elhelyezkedett az ajtóban, elbarikádozva az utamat. Ajkukat felhúzták a fogukról. A rosszindulat megtestesítői voltak. Hogy elvonjam őket őrhelyükről, egy cselt csináltam jobbra, aztán az ajtóhoz rohantam, de az ujjaimmal a kilincsen meg kellett fordulnom és elhárítanom a bokám után kapkodó éhes állkapcsokat, s ahogy megpördültem a sarkamon, korábbi finom balettlépéseim egy klumpás tánc ormótlanabb ugrándozásaivá váltak. De kimenekültem. Néhány gyors utolsó lökés a lábammal, és kinn voltam a szabadban, hálásan bevágva magam mögött az ajtót. Éppen kiszuszogtam magam, amikor megérkezett kék furgonjával Doug Watson, a tejesember. Tartott néhány tehenet egy kisbirtokon, a város szélén, és azzal növelte a jövedelmét, hogy kialakított egy vevőkört Darrowby polgárai között. - Jó reggelt, Mr. Herriot! - A ház felé intett. - Azokat a kutyákat nézte meg? - Igen. - Azok biz' rusnya dögök. Nevettem. - Hát nem nagyon kedvesek. - Biz'n isten, így igaz. Mindég óvakodnom köll, mikor beadom a tejet. Ha az ajtó nyitva van, rögvest nekem esnek. - Azt elhiszem. Tágra nyílt a szeme. - A lábamra mennek. Néha olyan vagyok, mint egy kurva bohóc, ahogy ott félbolondul ugrándozom mindenki szeme láttára. Bólintottam. - Ismerem ezt az érzést. - Az embernek mozognia köll, vagy elkapják - mondta. - Idenézzen! - Kidugta a lábát a kocsiból, és rámutatott az egyik gumicsizmája sarkára - mindig gumicsizmát viselt a körútjain. Mindkét oldalán csinos lyukat láttam. - Az egyik ottan kapott el, épp a minap. Átharapta egész a bőrömig. - Szent isten, melyik volt az? - Azt biz én nem tudom. Hogy is híjják űket? - Ruffles és Muffles - feleltem. - A szentségit! - Doug álmélkodva nézett rám. Az ő kutyáját Morzsának hívták. Néhány pillanatig gondolkodott, aztán felemelte az ujját. - De mondok én magának valamit, tán el se fogja hinni. Azok a kutyák igazán helyesek vótak kicsiny korukban. - 114 -
- Tessék? - Nem viccelek. Mikor idegyüttek, ollyan baráccságosak vótak, mint a legbaráccságosabb kutya. Ez még a maga idegyüvetele előtt vót, de így igaz. - Nahát, ez érdekes - mondtam. - Mi történhetett velük? Doug vállat vont. - Isten tuggya, de néhány hónap alatt mindegyik hamissá vált, oszt azóta csak egyre komiszabbak lettek. Egyre csak Doug szavaira gondoltam, míg vissza nem értem a rendelőbe. A West Highland-i terrier tapasztalataim szerint rendkívül szeretetreméltó fajta. Siegfried benn volt a gyógyszerszobában, éppen az adagolást írta fel egy üveg kólikakeverékre. Megemlítettem neki a helyzetet. - Igen - mondta. - Én is így hallottam. Voltam párszor Whithornéknál, és tudom, miért olyan utálatosak azok a kutyák. - Igazán? Miért? - A gazdáik teszik őket ilyenné. Sose szólnak rájuk, és állandóan nyalják-falják őket. - Lehet, hogy igazad van - mondtam. - Én is mindig szeretgetem a kutyáimat, de attól a sok csókolgatástól, dédelgetéstől majd elhányja magát az ember. - Úgy van. Az ilyen túlzás rosszat tesz a kutyának. És még valami: az a két kutya az úr a házban. A kutya szeret engedelmeskedni. Biztonságérzetet ad neki. Hidd el nekem, hogy Ruffles és Muffles vidám és jó természetű volna, ha kezdettől fogva irányították volna őket. - Az nem kétséges, hogy ők parancsolnak most a várban. - De még mennyire - mondta Siegfried. - És tulajdonképpen utálják ezt. Ha Whithornék levennék a rózsaszín szemüvegüket, és normálisan bánnának velük! De most már sajnos késő. - Zsebre vágta a kólikakeveréket, és kiment. Teltek a hónapok, néhányszor kimentem Whithornékhoz, és előadtam a szokásos tánclépéseket, aztán furcsamód mind a két öreg kutya elpusztult pár héten belül. Viharos életük ellenére békés véget értek. Rufflest egy reggel kimúlva találták a kosarában, Muffles pedig kiment a kertbe, hogy aludjon egyet az almafa alatt, és többé nem ébredt fel. Ez mindenesetre irgalmas vég volt. Nem bántak velem nagyon jól, de örültem, hogy megúszták mindazt, ami legjobban feldúlt a kisállatpraxisban. Az utcai balesetet, a lappangó betegséget, az euthanáziát. Mintha életem egy fejezete lezárult volna, de rövidesen ezután felhívott Mr. Whithorn. - Mr. Herriot - mondta -, megint vettünk két West Highland-it és szeretném, ha kijönne és beoltaná őket szopornyica ellen. Örvendetes változás volt, hogy amint beléptem a szobába, két farkcsóváló kölyökkutya jött elém. Tizenkét hetesek voltak, és nagy jóindulattal néztek fel rám. - Gyönyörűek - mondtam. - Milyen nevet adtak nekik? - Ruffles és Muffles - felelte Mr. Whithorn. - Szóval ugyanazt? - Igen, meg akartuk elevenen őrizni a drágaságaink emlékét. - Megragadta a kölyköket, és csókokkal borította el őket. Az oltás után sokáig nem találkoztam a kiskutyákkal. Úgy látszik, nagyon egészségesek voltak. Csaknem egy évvel később hívtak ki újra, hogy vizsgáljam meg őket. Mikor beléptem a nappaliba, Ruffless és Miffles II. egymás mellett ült a szófán. Tartásuk furcsán mozdulatlan volt. Amint közeledtem, hidegen meredtek rám, aztán mintegy adott jelre kivicsorították a fogukat, és halkan, de fenyegetően morogtak. Dermesztő érzés futott át rajtam. Ez nem ismétlődhet meg. De amikor Mr. Whithorn az asztalra emelte Rufflest, s én elővettem dobozából a fültükröt, hamar ráébredtem, hogy a sors visszaforgatta az órát. A kis állat szőrét borzolva, bizalmatlanul nézett. - Kérem, fogja meg a fejét - mondtam. - Először a fülét szeretném megvizsgálni. Mutató- és hüvelykujjam közé fogtam a kutya fülét, és óvatosan bevezettem a fültükröt. Szememet a műszerre illesztettem és a külső hallójáratot vizsgáltam, mikor a kutya támadásba lendült. Gonosz hörgést hallottam, és ahogy visszarántottam a fejemet, az összecsapódó fogak szele megcsapta az arcomat. Mr. Whithorn hátrahajolt, és átengedte magát a derűnek. - Na nézd csak a kis majmot! Ha- 115 -
ha-ha, ő aztán nem hagyja, hogy vacakoljanak vele. - Egy ideig az asztalra tenyerelt, s rázta a nevetés, aztán megtörölte a szemét. - Ó, istenem, istenem, micsoda eredeti alak! Csak bámultam rá. Az a tény, hogy könnyen egy orrtalan állatorvossal állhatna szembe, neki, úgy látszik, nem számított. Aztán a feleségre néztem, aki mögötte állt. Ő is éppoly vidáman nevetett. Mi értelme volna megpróbálni észre téríteni ezeket az embereket? Teljesen belebolondultak a kutyáikba. Mást nem tehetek, folytatom a munkát. - Mr. Whithorn - mondtam feszesen -, fogja meg kérem még egyszer, és most erősen markolja meg a két kezével a nyakát mindkét oldalon. Aggályosan nézett rám. - De nem fog fájni a drágámnak? - Nem, persze hogy nem. - Rendben van. - Arcát a kutya pofájához nyomta, és szeretetteljesen suttogta: - Apu megígéri, hogy finom lesz, angyalkám. Ne aggódj, szívecském. Megfogta a nyak laza bőrét, ahogy mondtam, és én óvakodva újrakezdtem a műveletet. Miközben a belső fülbe kémleltem és hallgattam Mr. Whithorn édeskedő dörmögését, feszült készenlétben vártam a következő robbanást. De amikor egy vad kaffantással bekövetkezett, rájöttem, hogy nem fenyeget veszély, mert Ruffles másfelé fordította a figyelmét. Elejtettem a fültükröt és hátraugrottam, s láttam, hogy a kutya a gazdája hüvelykujjának bögyébe mélyeszti a fogát. És nem volt ez közönséges harapás. A kutya egyre csak fogta az ujjat, és mélyen belerágott a húsba. Mr. Whithorn fülsiketítő fájdalomkiáltásban tört ki, mielőtt lerázta volna magáról a kutyát. - Te rohadt, büdös dög! - visította, és a sebesült kezét fogva körbeugrálta a szobát. Nézte a két mély lyukból ömlő vért, aztán Rufflesre meredt. - Te kurva kis disznó! Siegfried szavaira gondoltam, s arra az óhajára, hogy ezek az emberek ésszerűbben bánjanak a kutyájukkal. Hát ez kezdetnek talán megteszi. * Különös dolog, hogy némelyik tulajdonosnak minden kutyája kedves, másé meg mind rosszindulatú. Ügyfeleink túlnyomó többsége barátságos farokcsóválókat nevel fel generációkon át, mások meg hosszú évek óta olyan kutyákat hoznak a rendelőnkbe, amelyeknek egyetlen életcélja mintha az volna, hogy kikapjanak egy darabkát az állatorvosból. És ezek az utóbbi tulajdonosok sem kényeztetik el mindig a kedvencüket - nem ennyire egyszerű a dolog. Bár tudnám az okát.
A szemétládás kutya A rendelő folyosójának félhomályában azt hittem, valami ocsmány daganat lóg oldalt a kutya pofáján, de amikor közelebb jött, láttam, hogy csak egy sűrített tejes konzervdoboz. Nem mintha sűrített tejes konzervdobozok gyakorta virágoznának kutyák képén, de megkönnyebbültem, mert tudtam, hogy megint Brandy került elém. Felraktam az asztalra. - Brandy, már megint a szemetesvödörben kurkásztál. A nagy arany labrador bocsánatkérően vigyorgott, és igyekezett képen nyalni. Nem sikerült, mivel nyelve beszorult a konzervdobozba, de kipótolta farka és hátsó része vad csóválásával. - Ó, Mr. Herriot, bocsásson meg, hogy megint zaklatom! - Mrs. Westby, a kutya csinos, fiatal gazdája bánatosan mosolygott. - Nem hajlandó a szemetesvödröt békén hagyni. Néha le tudjuk venni a dobozt mi is a gyerekekkel, de ez nagyon beszorult. A nyelve beakadt a tető alá. - Igen... igen... - Végighúztam ujjamat a cakkos fémperemen. - Ez kicsit kényes. Nem akarjuk, hogy megvágja a száját. Mikor a fogóért nyúltam, eszembe jutott: hányszor segítettem már ilyesformán Brandyn. Páciensem volt ez a hatalmas, esetlenül futkosó, butácska állat, akinek a szemetesvödörben való kurkászás a mániájává vált. Szerette kihalászni a konzervdobozokat és kinyalni az ízes maradékot, de a nyalogatást olyan odaadással végezte, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre nyomakodott, míg végül fennakadt. Családja vagy jómagam újra és újra megszabadítottuk a gyümölcssalátás, darált marhahúsos, főtt babos, leveses dobozoktól. Talán nem is volt olyan konzerv, amit ne szeretett volna. - 116 -
Megfogtam fogómmal a fedelet, és óvatosan teljes hosszában hátrahajlítottam, míg le nem tudtam emelni a nyelvéről. Egy pillanattal később ez a nyelv összevissza nyálazta az arcomat: Brandy így fejezte ki örömét és háláját. - Vissza, te hüle kutya! - mondtam nevetve, s elnyomtam magamtól a lihegő pofát. - Igen, gyere le, Brandy! - Mrs. Westby leemelte az asztalról, és keményebben megdorgálta. - Hiába csapsz most akkora hűhót, elegem van ebből a históriából. Abba kell hagynod. A szidás nem hatott a csóválódó farokra, s láttam, hogy az asszony mosolyog. Az ember nem tudta nem szeretni Brandyt, mert csupa ragaszkodás és türelem volt, a legparányibb rosszindulat nélkül. Láttam, amikor a Westby gyerekek - három lány és egy fiú - a lábainál fogva, fejjel lefelé hurcolászták, vagy babakocsiban tolták, néha csecsemőöltözékben. Azok a gyerekek mindenfélét játszottak vele, de ő jó kedéllyel tűrte. Sőt biztos vagyok benne, hogy élvezte is. Brandynek más különcségei is voltak, nem csak a szemetesvödröket szerette. Egyik délután Westbyék macskáját vizsgáltam, és észrevettem, hogy a kutya furcsán viselkedik. Mrs. Westby egy karosszékben kötött, a legidősebb lány pedig a kandalló előtti szőnyegen guggolt velem, és tartotta a macska fejét. A zsebemben turkáltam a hőmérőért, mikor észrevettem, hogy Brandy beoson a szobába. Titokzatoskodva haladt át a szőnyegen, és kiszámított könnyedséggel ült le úrnője elé. Néhány pillanat múlva kezdte hátulját felfele nyomni a szék előtt, az asszony térde felé. Mrs. Westby szórakozottan elengedte egyik kezével a kötést, és lelökte a kutyát, de az azonnal újrakezdte a faremelést. Elképesztő módja volt ez a mozgásnak, a dereka nagyon lassú rumbaritmusban mozgott, ahogy centiméterenként feljebb emelkedett, s az aranyszínű pofára egész idő alatt közönyös és ártatlan kifejezés ült, mintha semmi sem történne. Lenyűgözve abbahagytam a hőmérő keresését és figyeltem. Mrs. Westby elmerült valami bonyolult kötési feladatban, és mintha nem is vette volna észre, hogy Brandy feneke szilárdan megtelepedett farmerba öltöztetett formás térdein. A kutya szünetet tartott, mint aki tudomásul veszi, hogy az első szakasz sikeresen befejeződött, aztán nagyon óvatosan megerősítette állását: mellső lábaival felfelé nyomta magát a szék elején, egy alkalommal szinte fejen állva. E pillanatban, éppen mikor egy utolsó hátraemelkedés beletelepítette volna a nagy kutyát az ölébe, Mrs. Westby befejezte a bonyolult rész kötését, és felnézett. - Ejnye Brandy, de buta vagy! A kutya hátuljára tette a kezét, és minden teketória nélkül lecsúsztatta a szőnyegre, ahol Brandy elfeküdt, és nedves szemmel nézett fel rá. - Mi volt ez? - kérdeztem. Mrs. Westby nevetett. - Ó, ez a régi farmer. Amikor kicsi kölyök korában Brandy idekerült, órák hosszat dajkáltam a térdemen, és sokat hordtam ezt a farmert. Azóta, bár már felnőtt kutya, valahányszor meglátja rajtam, mindig a térdemre akar ülni. - De miért nem ugrik fel? - Megpróbálta, de kikapott érte. Nagyon jól tudja, hogy egy nagy labrador nem ülhet az ölemben. - Ezért cserkeli be lopva? Kuncogott. - Úgy van. Ha valamivel elfoglalom magam - kötök, vagy olvasok -, néha sikerül csaknem egészen feljutnia, és ha a sárban játszott, teljesen összepiszkol, és át kell öltöznöm. Ilyenkor aztán igazán összeszidom. Az ilyen páciens, mint Brandy, színesebbé tette a napi körútjaimat. Ha a magam kutyáját sétáltattam, gyakran láttam a folyó menti réten játszani. Nagyon meleg napokon sok kutya bement a vízbe, hogy egy botot kihozzon, vagy csak azért, hogy lehűljön, de míg azok becsúsztak és nyugodalmasan úsztak, Brandy sajátos módon fürdőzött. Néztem, ahogy kifut a folyópartra, s vártam, hogy megáll, mielőtt a vízbe lép. Ehelyett azonban előreugrott, széttartott lábbal, afféle fecskefejesben, és úgy lebegett egy pillanatig a levegőben, mint a repülő róka, mielőtt nagy csattanással a mélységbe hullott volna. Úgy éreztem, ez egy nagyon boldog extrovertált lény mutatványa. Másnap ugyanazokon a réteken valami még rendkívülibbet tapasztaltam. Az egyik sarokban - 117 -
van egy kis játszótér: néhány hinta, egy körhinta és egy csúszda. Brandy a csúszdán szórakozott. Tevékenységéhez szokatlanul komoly magatartást vett fel, és nyugodtan várakozott a sorban álló gyerekek közt. Mikor rákerült a sor, felment a lépcsőn, lecsúszott a fémlejtőn, méltóságteljesen és fontoskodva, aztán kimért léptekkel körbement, és megint beállt a sorba. Társai, a kislányok és kisfiúk ezt természetesnek tekintették, de én nehezen tudtam elszakadni a látványtól. Elnéztem volna egész nap. Gyakran elmosolyodtam magamban, mikor Brandy bolondságai eszembe jutottak, de akkor nem mosolyogtam, mikor Mrs. Westby behozta a rendelőbe néhány hónap múlva. Szeles vidámsága eltűnt, csak vonszolta magát a folyosón a rendelőig. Mikor felemeltem az asztalra, észrevettem, hogy nagyon lefogyott. - Mi a baj, Mrs. Westby? - kérdeztem. Gondterhelten nézett rám. - Már néhány napja gyengélkedik, bágyadt, köhög, és nem nagyon eszik, de ma délelőtt már nagyon betegnek látszott, és láthatja, hogy kezd zihálni. - Igen... igen... - Miközben bedugtam a hőmérőt, néztem a mellkas gyors emelkedését meg süllyedését, és észrevettem, hogy Brandy tátva tartja a száját, és a szeme tele van szorongással. Nagyon nem jól van. A hőmérséklete negyven fok volt. Elővettem a sztetoszkópomat és meghallgattam a tüdejét. Egy öreg skót doktor egyszer a fülem hallatára azt mondta egy súlyos beteg melléről, hogy úgy szól, mint egy „sípláda”, és ez a leírás illett Brandyére is. Nyikorgás, zihálás, csikorgás, bugyborékolás - mindezt hallottam, s mögöttük az erőlködő lélegzetvételt. Visszaraktam zsebembe a sztetoszkópot. - Tüdőgyulladása van. - Ó, istenem! - Mrs. Westby kinyúlt, és megérintette a ziháló mellkast. - Az súlyos, ugye? - Igen, sajnos. - De... - Könyörögve pillantott rám. - Úgy tudom, nem halálos, mióta az új gyógyszerek kijöttek. Haboztam. - Igen, ez így van. Embereknél és a legtöbb állatnál a szulfamil-amid-tartalmú gyógyszerek és ma már a penicillin teljesen megváltoztatták a képet, de a kutyákat ma is nehéz meggyógyítani. Ma, harminc évvel később, még mindig ez a helyzet. A penicillint követő antibiotikumok teljes fegyvertára - a sztreptomicin, ciklinek és szintetikumok, továbbá az új, nem antibiotikus gyógyszerek és szteroidok - ellenére, még mindig rettegek kutyáknál a tüdőgyulladástól. - De nem tartja reménytelennek? - kérdezte Mrs. Westby. - Nem, egyáltalán nem. Csak figyelmeztetni akartam, hogy sok kutya érthetetlenül nem reagál a kezelésre. De Brandy fiatal és erős. Jó esélye kell hogy legyen. Szeretném tudni, hogy szedte össze. - Én, azt hiszem, tudom, Mr. Herriot. Úgy egy hete úszott a folyóban. Igyekszem nem vízbe engedni ebben a hideg időben, de ha lát egy úszó fadarabot, egyenesen fejest ugrik a közepébe. Látta már - ez is egyik fura szokása. - Igen, tudom. És reszketett utána? - Igen. Rögtön hazavezettem, de nagyon fagyos, hideg nap volt. Éreztem, hogy remeg, mikor megtörölgettem. Bólintottam. - Biztosan ez okozta. De lássunk hozzá a kezeléshez. Adok neki egy penicillininjekciót, és holnap benézek magukhoz, hogy megismételjem. Nincs elég jól ahhoz, hogy bejöjjön a rendelőbe. - Rendben, Mr. Herriot. Van még valami? - Igen, van. Szeretném, ha csinálna neki egy úgynevezett tüdőgyulladás-kabátot. Vágjon két lyukat egy régi takaróba a mellső lábainak, és varrja bele végig a háta mentén. Ha akarja, használhat egy régi szvettert, de a mellét melegen kell tartani. Csak szükségre engedje ki a kertbe. Másnap benéztem, és megismételtem az injekciót. Nem sok változást láttam, még négy napon át adtam neki injekciót, és szomorúan rájöttem, hogy Brandy olyan, mint sok más kutya - nem hat rá a gyógyszer. A hőmérséklete kicsit alább szállt, de alig evett, és egyre soványabb lett. Szulfapiridin-tablettákat adagoltam neki, de nem értek semmit. Múltak a napok. Brandy tovább köhögött, zihált, és mind mélyebbre süllyedt az üres tekinte- 118 -
tű letargiába. Egyre közelebb jutottam ahhoz a végkövetkeztetéshez, ami pár héttel ezelőtt még lehetetlennek látszott: ez a boldog, ugráló állat el fog pusztulni. De Brandy nem pusztult el. Túlélte. Ennél többet nem mondhattam róla. Lement a hőmérséklete, javult az étvágya, és felmászott valamilyen alkonyati lét fennsíkjára, s készségesen ottmaradt. - Ez már nem Brandy - mondta Mrs. Westby néhány héttel később egy látogatásomkor. Beszéd közben megtelt a szeme könnyel. A fejemet ráztam. - Sajnos, tényleg nem. Ad neki csukamájolajat? - Igen, mindennap. De semmi sem használ neki. Miért ilyen, Mr. Herriot? - Kigyógyult egy nagyon súlyos tüdőgyulladásból, de hátramaradt a krónikus mellhártyagyulladás, összenövések és valószínűleg másfajta tüdőkárosodás is. Úgy látszik, hogy megragadt ebben az állapotban. Az asszony megtörölgette a szemét. - Megszakad a szívem, hogy ilyennek látom. Csak ötéves, de olyan, mint egy nagyon öreg kutya. És annyira teli volt élettel! - Szipogott és kifújta az orrát. - Ha eszembe jut, mennyit szidtam, hogy belemászik a szemetesvödörbe és összesározza a farmeremet. Úgy szeretném, ha néha régi mókás csínyjét ma is előadná! Kezemet mélyen a zsebembe dugtam. - Sohasem csinál ilyesmit mostanában? - Nem, csak téblábol a házban. Még sétálni sem akar. Miközben néztem, Brandy felállt a helyéről a sarokban, és lassan odabaktatott a kandallóhoz. Ott állt egy pillanatig, soványan, élettelen tekintettel, s mintha most vett volna csak észre, a farka vége rángott egy kurtát, aztán köhögött, nyögött, és letottyant a kandalló előtti szőnyegre. Mrs. Westby igazat mondott. Olyan volt, mint egy nagyon öreg kutya. - Gondolja, hogy mindig ilyen marad? - kérdezte. Vállat vontam. - Reménykednünk kell. De mikor kocsiba ültem és elindultam, nem sok remény élt bennem. Láttam tüdőkárosult borjakat súlyos tüdőgyulladás után. Meggyógyultak, de „gyenge jószágnak” nevezték őket, mert egész életükre soványak és bágyadtak maradtak. Az emberorvosnak is van elég „melles” ember a listáján; azok is nagyjából ugyanilyen állapotba kerültek. Teltek a hetek, a hónapok, és én csak akkor láttam a labradort, amikor Mrs. Westby pórázon sétáltatta. Mindig az volt a benyomásom, hogy nem szívesen mozog, és úrnőjének nagyon lassan kell ballagnia, hogy lépést tudjon tartani vele. Látása elszomorított, ha eszembe jutott a régi galoppozó Brandy, de azt mondtam magamban, legalább az életét megmentettem. Többet most már nem tehettem érte, és erőnek erejével igyekeztem nem gondolni rá. Sőt egyenesen igyekeztem elfelejteni Brandyt, és ez elég jól sikerült is egy februári délutánig. Előző éjjel úgy éreztem, a poklokat járom meg. Hajnali négyig kezeltem egy kólikás lovat, és éppen ágyba másztam azzal a jóleső tudattal, hogy az állat megnyugodott és nincsenek fájdalmai, mikor kihívtak egy borjazáshoz. Sikerült kivennem egy nagy, eleven borjút az apró üszőből, de az erőfeszítés kiszívta erőm maradékát is, és mire hazakerültem, már késő volt lefeküdni. A reggeli körúton végigvonszolódva olyan fáradt voltam már, hogy testetlennek éreztem magam, és ebéd közben Helen aggodalmasan figyelte, hogyan biccen fejem az étel fölé. Két órakor néhány kutya gyűlt össze a váróban, és én gépiesen, félig lezáruló szemhéjam mögül kancsítva vizsgáltam meg őket. Mire az utolsó páciensemmel is végeztem, már majdnem állva aludtam. Olyan érzésem volt, mintha nem is volnék ott. - A következőt kérem - motyogtam, mikor kilöktem a várószoba ajtaját és hátraléptem, várva a szokásos látványt: a folyosóra kivezetett kutyát. De ezúttal minden egészen másképp történt. Ott állt ugyan egy ember az ajtóban, s vele egy kis uszkár, de valamitől egyszerre tágra nyílt a szemem: a kutya felegyenesedve, a hátsó lábain járt. Tudtam, hogy félig alszom, de azért csak nincsenek látomásaim! Bámultam a kutyát, de a kép nem változott: a kis jószág kidüllesztett mellkassal, felemelt fejjel, peckesen, mint a katonák, kimenetelt az ajtón. - Jöjjön utánam, kérem - mondtam rekedten, és elindultam a kőpadlón a rendelő felé. Fél- 119 -
úton meg kellett fordulnom, hogy ellenőrizzem a szemem tanúságát, s most is ugyanazt láttam: az uszkár még mindig a két hátsó lábán gondtalanul masírozott a gazdája oldalán. A férfi láthatta arcomon a meghökkenést, mert hirtelen harsány nevetésben tört ki. - Ne rémüljön meg, Mr. Herriot - mondta. - Ezt a kis kutyát cirkuszban idomították, mielőtt hozzám került volna. Szeretek hencegni a kis mutatványaival. Ettől igazán megdöbbennek az emberek. - De még mennyire - mondtam lélegzetelakadva. - Csaknem rám jött a szívbaj. Az uszkárnak nem volt semmi baja, csak a körmét kellett levágni. Mosolyogva az asztalra emeltem, és működésbe léptem a körömollóval. - Gondolom, a hátsó körmeit nem kell levágni - mondtam. - Azokat magától elkoptatja. - Jólesett, hogy valamelyest magamhoz tértem, és már egy kis tréfálkozással is megpróbálkoztam. Mire azonban befejeztem, megint elfogott a korábbi álmosság, és úgy éreztem, mindjárt öszszecsuklom, mikor a férfit és kutyáját a bejárati ajtóhoz kísértem. Néztem, hogyan üget a kis állat végig az utcán - ezúttal a hagyományos módon -, s hirtelen eszembe jutott, hogy hosszú ideje nem láttam kutyát szokatlanul és mulatságosan viselkedni. Ahogy Brandy viselkedett régen. Kedves emlékek hulláma öntött el. Nekidűltem az ajtófélfának, és lehunytam a szemem. Mikor kinyitottam, láttam, hogy Brandy fordul be a sarkon Mrs. Westbyvel. Orrát teljesen eltakarja egy nagy, vörös paradicsomleveses doboz, és vadul nekifeszül a póráznak és csapkod a farkával, mikor meglát. Ez bizonyára hallucináció. A múltba tekintek vissza. Azonnal le kell feküdnöm. De még ott álltam az ajtófélfának dőlve, mikor a labrador felszökellt a lépcsőn, és megpróbálta - a konzervdoboz miatt sikertelenül - megnyalni az arcomat, így aztán megelégedett azzal, hogy kedélyesen felemelte a hátsó lábát a legalsó lépcsőnél. Belebámultam Mrs. Westby sugárzó arcába. - Mi... mi...? Csillogó szemével és széles mosolyával még csinosabb volt, mint máskor. - Nézze, Mr. Herriot, nézze! Jobban van, jobban van! Abban a pillanatban teljesen felébredtem. - És... és gondolom, azt akarja, hogy levegyem a konzervdobozt. - Ó, igen, igen, kérem! Minden erőmet össze kellett szednem, hogy feltegyem a kutyát az asztalra. Nehezebb volt, mint a betegsége előtt. Kinyúltam az ismerős fogóért, és lassan kifelé fordítottam a doboz cakkos szélét az orról és a szájról. A paradicsomleves egyik kedvence lehetett, mert mélyen belefúrta magát, s beletelt némi időbe, mire lehúzhattam a konzervdobozt a pofájáról. Elhárítottam nyálas támadását. - Látom, megint rájár a szemetesvödörre. - Igen, elég rendszeresen. Jó néhány dobozt magam vettem le róla. És jár a csúszdára is a gyerekekkel. - Boldogan mosolygott. Eltűnődve kivettem sztetoszkópomat fehér köpenyem zsebéből, és meghallgattam a kutya tüdejét. Csodálatosan tiszta volt. Némi reszelősség itt-ott, de a régi kakofónia elmúlt. Rátámaszkodtam az asztalra, s a hála és a hitetlenség elegyével néztem a nagy kutyára. Olyan volt, mint régen, szertelen, s teli az élet örömével. Nyelve boldog vigyorban lógott elő, és a rendelő ablakán besütő nap megcsillant aranybundáján. - De Mr. Herriot - kérdezte Mrs. Westby tágra nyílt szemmel -, hogy a csudába történt ez? Mitől lett jobban? - Vis medicatrix naturae - feleltem mélységes tisztelettel. - Tessék? - A természet gyógyító ereje. Amivel egyetlen állatorvos sem vetekedhet, ha egyszer működésbe lép. - Értem. És nem tudhatja előre, mikor fog ez megtörténni? - Nem. Néhány másodpercig hallgattunk és simogattuk a kutya fejét, fülét, oldalát. - Erről jut eszembe - mondtam -, ismét érdeklődést tanúsít a farmer iránt? - 120 -
- De még mennyire! Ebben a pillanatban is a mosógépben van. Csupa sár az egész. Hát nem nagyszerű? * Az olyan kutyák, mint Brandy, mindig derűsebbé tették az életemet. Azok, amelyek mulatságos dolgokat csinálnak és megnevettetnek. Brandy született komédiás volt, még a szemetesvödörrel való kalamajkáinak is adódott mulatságos oldala, de tüdőgyulladása elég hosszú időre letörölte arcomról a mosolyt. Jólesik a könyvemet olyan történettel befejezni, amely Brandyről, erről az eredeti kutyajellemről szól, s amely jól végződik. A mai napig sem tudom igazából, miért lett jobban, de ez nem számít.
- 121 -
