Julie James. A hamis partner

Julie James A hamis partner

Pioneer Books 2012

Fordította Leyrer Ginda A fordítás az alábbi mű alapján készült: Julie James: Something about You Copyright © Julie James, 2010 Hungarian translation © Leyrer Ginda, 2011 Minden jog fenntartva!

Kiadja a Pioneer Books Könyvkiadó Kft., 2012 Felelős kiadó: a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő: Beke Csilla Borítóterv: Tabák Miklós ISBN 978-963-89423-3-3 Ajánlom a könyvet a JW Marriott San Francisco Hotelben a mellettem lévő szobában hancúrozóknak. Mert miközben a virgonckodásukkal ébren tartottak, ezt a történetet hoztam össze a fejemben.

Köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozom csodálatos szerkesztőmnek, Wendy McCurdynek az ösztönzésért és a bölcsességéért, és azért, hogy ő már akkor tudta, mit akarok ezzel a könyvvel, mielőtt még én ráébredtem volna. Köszönet Kathryn Tumennek, Katherine Pelznek és az egész csapatnak a Berkley-nél a segítségért. Hálás vagyok ügynökömnek, Susan Crawfordnak a bátorításért és lankadatlan jókedvéért, valamint Christine Gardának a remek ötleteiért és az elhivatottságáért. Külön köszönet Kati Dancynek a fantasztikus meglátásaiért és a kézirat átnézéséért. Még akkor is, ha teljesen ki van akadva, amikor Mr. Reynolds szóba kerül. Köszönet John Mehochkónak, amiért beavatott abba, milyen is az élete egy helyettes államügyésznek, és az apósomnak, aki a bűnügyi nyomozás részleteiről mesélt nekem. Áldásos, hogy olyan nagy számban találkoztam – online és személyesen – a kritikusokkal, az olvasókkal, a bloggerekkel meg a rajongókkal, ami egy írónak csak kijuthat. Ti, lányok – és pontosan tudjátok, kikre utalok, igazán nagyszerűek vagytok! Köszönet a barátaimnak és a családomnak a szeretetükért és a támogatásukért. És a fiamnak is, aki mindig rám mosolygott és kedves szavakat mondott nekem. És végül külön köszönöm csodálatos férjemnek, Briannek, hogy gyakorlatilag mindenhez hozzá tudott szólni (apám, de meg fogom bánni, hogy ezt leírtam!), valamint a folyamatos bátorításáért.

1. Chicagóban harmincezer hotelszoba van, de Cameron Lynde-nek sikerült azt az egyet megtalálnia, amelynek a szomszédságában egy párocska éppen szexmaratont tartott. – Igen! Ó, igen! IGEN! Cameron a fejére húzta a párnát, és arra gondolt – immár másfél órája folyamatosan –, valamikor csak befejezik. Hajnali három óra is elmúlt már, és bár semmi kifogása nem volt egy jó, kis, szaftos hotelszex ellen, ez a bizonyos menet már meghaladta a szaftos jelzőt, és egyenesen nevetségessé vált a tizennegyedik „ó-istenem-óistenem-ó-istenem” után. Ráadásul a szövetségi alkalmazottaknak járó kedvezmények ellenére sem igazán fért bele még egy éjszaka sem a Peninsulában egy helyettes államügyész költségvetésébe, így mostanra komolyan kezdett kiakadni azon, hogy egy szemhunyásnyit sem tud aludni. Bam! Bam! Bam! A túlméretezett ágy mögötti fal úgy rázkódott, hogy abba még az ágytámla is beleremegett, és Cameron magában elátkozta a frissen parkettázott szobáját, amely ilyen körülmények közé juttatta. Néhány nappal korábban, amikor a vállalkozó közölte vele, huszonnégy óráig nem szabad rálépnie a frissen lerakott padlóra, elhatározta, megjutalmazza magát egy, régóta kiérdemelt kényeztetéssel. A múlt héten ért véget egy, kimerítő, három hónapos tárgyalás, amelyben tizenegy vádlott szerepelt, akiket maffiabűncselekmények sorával vádoltak, köztük hét gyilkossággal és három gyilkossági kísérlettel. A tárgyalás minden résztvevőt kizsigerelt, de különösen őt és a másik helyettes államügyészt, akivel a vádat képviselték. Így amikor megtudta, házon kívül kell tartózkodnia, amíg a padló meg nem szárad, kihasználta az alkalmat a hétvégi lazításra. Mások talán valahova messzebbre vagy egzotikusabb helyre mentek volna, mint a három mérföldnyire fekvő hotel. Ám Cameront csak az érdekelte, kapjon egy, hihetetlenül túlárazott, egyúttal fantasztikusan felpezsdítő masszázst, kiegészítve a nyugodt, luxuskörülmények között eltöltött éjszakával, majd másnap késői reggelivel (szintén túlárazottal), amivel úgy teletömi magát, hogy megint eszébe jut róla, miért is igyekszik távol tartani magát a szállodákban kapható reggeliktől. Ehhez a tökéletes helyszín a Peninsula volt. Legalábbis azt hitte. –Te nagy, rossz fiú! Igen, ott, ó, igen… ott, ne hagyd abba! A fejére húzott párna egyáltalán nem tompította a nő sikoltozását. Cameron behunyta a szemét, és csendben fohászkodott. Kedves nagy, rossz fiú! Bármit is csinálsz most, ne lazsálj, amíg be nem fejezed! Ilyen buzgón nem imádkozott orgazmusért, amióta először – és utoljára – lefeküdt Jimmel, a borkereskedővel és -szakértővel, aki szerette volna „megtalálni önmagát”, ám akinek, úgy tűnt, fogalma sem volt arról, hogyan találja fel magát a női test útvesztőiben. Cameront a körülbelül hajnali fél kettőkor kezdődött nyögdécselés ébresztette fel. Kissé bódult állapotában az első gondolata az volt, valaki rosszul van a szomszéd

szobában. Ám a nyögések hamarosan már két különböző embertől származtak, majd következett a zihálás és a faldöngetés, végül a sikoltozás és az a hang, ami gyanúsan emlékeztetett az elfenekelésre. Akkor kezdett neki összeállni, mi is folyik valójában az 1308. szobában. Bumm–bumm–bumm–bumm–bumm–bumm. A szomszéd szobában lévő ágy gyorsuló tempóban ütődött a falhoz, és a matrac nyikorgása is egyre fülsiketítőbbé vált. Bosszúsága ellenére Cameron magában kalapot emelt a fickó előtt, bárki legyen is az, amiért ilyen kitartóan bírta az iramot. Valószínűnek tartotta, Viagrát vehetett be. Valahol hallotta, egy pasi egyetlen tablettától akár több, mint négy órán keresztül is akciózhat. Ledobta a párnát a fejéről, és a sötétben az éjjeliszekrényen lévő óra irányába pislogott. Az 3 óra 17 percet mutatott. Ha még valóban további két és negyed órát kell elviselnie, lehet, kénytelen lesz megölni valakit. Esetleg kezdhetné a recepcióssal, aki ebbe a szobába rakta. Egyébként nem kellene a szállodáknak átugorniuk a tizenharmadik emeletet? Most azt kívánta, bárcsak babonásabb lenne, mert akkor egy másik szobát kért volna. De még ennél is messzebb ment: bárcsak ne jutott volna eszébe ez az egész hétvégi lazítás, és inkább Collinnál vagy Amynél töltött volna néhány napot. Legalább most aludhatna, ahelyett, hogy nyögések és sikolyok kakofóniáját hallgatja. Ó, igen, a lány most már egyértelműen sikoltozott – jelenleg ez volt Cameron életének aláfestő zenéje. Ráadásul Collin sajtos és paradicsomos omlettet készített tojásfehérjéből, ami talán nem veszi fel a versenyt a Peninsula ínyencfalatjaival, ám eszébe juttatta volna, miért hagyták rá mindig a főzést, amikor a főiskola utolsó évében hárman szobatársak voltak. Bauuuuummmm! Bauuuuummmmm! Bauuuuuummmmm! Cameron felült az ágyban és az éjjeliszekrényen lévő telefonra pillantott. Nem akart az a finnyás vendég lenni, aki az ötcsillagos hotel minden szolgáltatását kritizálja. Ám a szomszéd szobából átszűrődő zaj már túl régóta tartott, és mostanra elérte azt a pontot, amikor úgy gondolta, talán mégis megérdemelne egy kis alvást az éjszakára csaknem négyszáz dollárba kerülő szobájában. Azt gyanította, eddig valószínűleg csak azért nem reklamált senki a hotel alkalmazottainál, mert az 1308. szoba a sarokban volt, így senki sem volt a túlsó oldalon. Cameron már-már felemelte a telefont, hogy tárcsázza a recepciót, amikor hirtelen meghallotta, a szomszéd pasi végre elérkezett a megváltó pillanathoz. Cupp! Cupp! – A francba! Elmegyeeeeeeeek! Még egy hangos nyögés. Majd… Mélységes csend. Végre. Cameron visszahanyatlott az ágyába. Köszönöm nektek, Peninsula Hotel istenei, hogy megengedtek nekem egy leheletnyi nyugalmat. Soha többé nem jogom a masszázsotokat túlárazottnak nevezni. Még akkor sem, ha mindannyian tisztában vagyunk vele, nem kerül 195 dollárba krémeket dörzsölni valakinek a hátába. Csak úgy mondom. Bevackolta magát a takaró alá, és az álláig felhúzta a krémszínű huzatot. A feje a párnába süppedt. Néhány percig így feküdt, aztán kezdett álomba merülni. Ekkor újra zajt hallott a szomszéd szobából, ajtócsukódás zaját. Feszülten figyelt. Majd… Semmi.

Minden csendes és nyugodt maradt, és az elalvás előtti utolsó gondolata az volt, megfejtette az ajtócsukódás rejtélyét. Az volt a sanda gyanúja, valaki éppen most kapott egy újabb kihagyhatatlan szextelefonhívást. Bumm! Cameron kis híján kiugrott az ágyból, a szomszéd szobában hallatszó zaj ugyanis a legszebb álmából keltette fel. Elfojtott sikoltást hallott, aztán az ágy újra a falhoz csapódott – hangosabban és erősebben, mint valaha –, mintha a benne fekvők ezúttal tényleg mindent beleadnának. Ránézett az órára: 4 óra 8 perc. Mindössze fél óra nyugalmat kapott. Egyetlen percet sem vesztegetett – már így is éppen elég sokat feláldozott a drága alvásidejéből ezeknek a nyomoroncoknak a kedvéért –, kinyújtotta a kezét és felkapcsolta az ágya mellett lévő lámpát. Néhányat pislogott, hogy hozzászokjon a hirtelen fényáradathoz, majd megragadta a telefonkagylót és tárcsázott. Egyetlen csörgést követően a vonal másik végén kellemes férfihang válaszolt. – Jó estét, Ms. Lynde! Köszönjük, hogy felhívta szolgáltatásunkat. Miben lehetek a segítségére? Cameron megköszörülte a torkát, ám még mindig kicsit rekedt volt, amikor kibökte: – Nézze, nem akarok ünneprontó lenni, de csináljanak valamit az 1308. szoba vendégeivel. Egyfolytában a falat döngetik. Nyögdécselnek, kiabálnak, és egymás fenekére csapkodnak az utóbbi két órában. Egész éjjel alig aludtam valamit, és most úgy hallottam, a huszadik menetre készülődnek, ami nekik nagyszerű, de nekem már nem annyira, és mostanra elértem oda, ami sok, az sok. Ugye, érti? A vonal másik végén a hang egyáltalán nem jött zavarba, mintha a Peninsula éjszakai szolgálata nap, mint nap hasonló esetekkel találkozott volna. – Természetesen, Ms. Lynde. Elnézést kérek a kellemetlenségért. Felküldöm a biztonsági szolgálatot, haladéktalanul nézzen utána a problémának. – Köszönöm! – mormogott Cameron, akit nem lehetett ilyen könnyen leszerelni. Úgy tervezte, reggel beszél a főnökkel, ám most csak egy csendes szobára és némi alvásra vágyott. Letette a telefont, és várt. Eltelt néhány perc, majd az ágy mögötti falra sandított. Az 1308. szoba furcsán elcsendesedett. Arra gondolt, a vendégek talán meghallották, hogy hívta az éjszakai ügyeletet, és bepanaszolta őket. A falak nyilván vékonyak voltak (erről már megbizonyosodott), na de ennyire? Hallotta, az 1308. szoba ajtaja kinyílik. A rohadékok éppen készültek megszökni. Cameron kiugrott az ágyból és az ajtóhoz rohant, elhatározva, legalább megpróbálja megpillantani a szexbajnokokat. Az ajtóhoz lapulva kilesett a kukucskálón, éppen akkor, amikor a szomszéd szoba ajtaja becsukódott. Egy röpke pillanatig senkit sem látott. Majd… Egy férfi lépett a látóterébe. Gyorsan mozgott, és a kukucskálón keresztül kissé torznak tűnt. Háttal állt neki, miközben elhaladt a szobája előtt, így Cameron nem látta túl jól. Nem tudta, hogyan nézhet ki egy tipikus szexbajnok, ám ez a példány magas volt, márkás farmert meg fekete bársonyzakót viselt szürke kapucnis pólóval. A kapucnit a fejére húzta, ami

elég szokatlan volt. Ahogy a férfi végighaladt a folyosón, és kinyitotta a lépcsőház ajtaját, a nőnek valami furcsán ismerősnek tűnt rajta. Ám mielőtt rájöhetett volna, mi az, az alak már a lépcsőházban járt. Cameron elhúzódott az ajtóból. Valami nagyon különös zajlott az 1308. szobában… Talán a pasi elmenekült a tett helyszínéről, mivel meghallotta, hogy felhívta az éjszakai szolgálatot, és magára hagyta a partnerét, hogy az egyedül oldja meg a problémát. Lehet, hogy házasember volt? Mindenesetre a nőnek az 1308-asban lesz mit megmagyaráznia, amikor a biztonságiak megérkeznek. Cameron úgy vélte – mivel már amúgy is ébren volt –,akár meg is várhatja a kukucskálónál a záró jelenetet. Nem mintha hallgatózott volna, vagy ehhez hasonló, de… Na jó, igen, hallgatózott. Nem kellett sokáig várnia. Két öltönyös férfi érkezett egy perc múlva, feltehetően a hotel biztonsági személyzetéből, és kopogtak az 1308. szoba ajtaján. Cameron a kukucskálón át figyelte, hogy a biztonságiak várakozón nézik az ajtót, majd amikor nem érkezett válasz, vállat vonva egymásra pillantottak. – Megpróbáljuk megint? – kérdezte az alacsonyabb biztonsági fickó. A másik bólintott, és bekopogott újra. – Szállodai biztonsági szolgálat – közölte. Semmi válasz. – Biztos vagy benne, ez az a szoba? – érdeklődött a másik. Az első megnézte a szobaszámot, majd bólintott. – Ja. Aki bepanaszolta őket, azt mondta, az 1308. szobából jött a zaj. Átpillantott Cameron szobája felé, aki egy lépést hátrált, mintha a két férfi megláthatná az ajtón keresztül. Hirtelen rájött, csak a Michigan Egyetem feliratú pólója és bugyi van rajta. Rövid szünet állt be. – Hát, én egy hangot sem hallok – állapította meg az első fickó. Harmadszor is bezörgetett az ajtón, ezúttal még hangosabban. – Biztonsági szolgálat! Nyissák ki! Még mindig semmi. Cameron visszalopózott az ajtóhoz, és megint kikukucskált. Látta, a biztonságiak bosszús pillantásokat váltanak egymással. – Lehet, a fürdőben vannak – vélekedett az alacsonyabb. – Talán újrakezdték – találgatta a másik. A két férfi az ajtóra tapasztotta a fülét. Cameron maga is fülelt, hall-e vízcsobogást a szomszédból, ám csend volt. A magasabb biztonsági felsóhajtott. – Ismered a szabályzatot, muszáj bemennünk. Kihúzott a zsebéből egy, valószínűleg minden ajtót nyitó kártyát. Végighúzta a zárban, és kitárta az ajtót. – Hello! Szállodai biztonsági szolgálat. Van itt valaki? – szólt be a szobába. Visszapillantott a válla fölött a társára, és megrázta a fejét. Semmi. Beljebb lépett, és intett a másiknak, hogy kövesse. Mindketten eltűntek odabent, kilépve Cameron látóteréből, és az ajtó becsukódott mögöttük. Rövid szünet következett, majd a nő hallotta a válaszfalon keresztül, az egyik őr felkiált: – A rohadt életbe! Összeszorult a gyomra. Tudta, bármi is történt az 1308. szobában, az nem lehet jó. Tanácstalan volt, mit tegyen, ezért a falra szorította a fülét, és tovább hallgatózott.

– Próbáld újraéleszteni, amíg én hívom a mentőket! – kiabált az egyik biztonsági. Cameron leugrott az ágyról – tanult elsősegélyt –, és az ajtóhoz rohant. Kinyitotta, és éppen belebotlott az alacsonyabb őrbe, aki kirontott az 1308. szobából. Amikor meglátta a nőt, felemelte a kezét, jelezve, tapodtat sem mehet tovább. – Hölgyem, kérem, menjen vissza a szobájába! – De meghallottam… gondoltam, segíthetek… én… – Ellenőrzésünk alatt tartjuk a helyzetet. Most pedig, kérem, menjen vissza a szobájába! Azzal elrohant. Az őr utasításának engedelmeskedve, Cameron a szobája küszöbén maradt. Körülnézett és látta, a többi szobában lévő vendégek is meghallották a felfordulást, és kifelé bámultak a folyosóra, ijedtséggel vegyes kíváncsisággal az arcukon. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után, ami azonban csak néhány perc lehetett, az alacsonyabb őr visszatért két mentőssel, akik hordágyat is hoztak magukkal. Miközben ezek hárman elsiettek Cameron mellett, meghallotta, a biztonsági elmagyarázza a helyzetet. – Az ágyon fekve találtuk meg… Nem reagált, így elkezdtük az újraélesztést, de nem néz ki jól… Ekkorra a szállodai személyzet több tagja is a helyszínre érkezett, köztük egy, szürke kosztümös nő, aki a hotel vezetőjeként mutatkozott be, és megkért mindenkit, maradjon a szobájában. Cameron hallotta, utasította a személyzetet, tartsák a folyosót és a liftet szabadon. A tizenharmadik emelet lakói egymás között sutyorogtak, és Cameron elkapott egy-egy szót, ahogy a szomszédos szobákban lévők azt kérdezgették egymástól, tudják-e, mi történt. Aztán mindenki hirtelen elhallgatott, amikor a mentősök megjelentek az 1308. szoba ajtajában. Sietve húzták ki a hordágyat a folyosóra. Ezúttal valaki feküdt rajta. Miközben elsiettek mellette, Cameron gyors pillantást vetett az illetőre. Ám ez is elég volt ahhoz, lássa, egy nőről van szó, akinek hosszú, vörös haja éles kontrasztot képezett a hordágy fehér lepedőjével és az ugyancsak hófehér szállodai köntössel, amit viselt. Még azt is látta, a nő nem mozdul. Miközben az egyik mentős a hordágyat tolta, a másik mellette rohant, oxigént pumpálva a nő arcát takaró maszkon keresztül. A két biztonsági őr megelőzte a mentősöket, gondoskodva arról, szabad legyen az út. Cameron – és nyilvánvalóan még néhány másik szállóvendég is – meghallotta, az egyik azt mondta a másiknak, a rendőrök már úton vannak. A rendőrség említésére kisebb felfordulás támadt. A vendégek követelték, árulják el nekik, mi folyik itt. A vezetőnő megpróbálta megőrizni a nyugalmát. – Megértem, hogy valamennyien aggódnak, és a legnagyobb sajnálatomat fejezem ki, amiért megzavarták az itt-tartózkodásukat. Nyugodt, megfontolt hangon szólt hozzájuk, ami nagyon emlékeztetett arra, amilyet Cameron az éjszakai szolgálat felhívásakor hallott. Eszébe jutott, vajon akkor is így beszélnek-e egymáshoz, amikor nincsenek vendégek a közelükben, vagy levetik a kedvességüket – és azt az akcentust, amely már-már európainak tűnt, habár valószínűleg wisconsini volt –, mihelyt az ebédlőbe lépnek.

– Sajnos, egyelőre csak azt tudom önöknek mondani, a helyzet nagyon súlyos, és talán bűncselekmény történt – folytatta a vezető. – Továbbítjuk az ügyet a rendőrségnek, és arra kérünk mindenkit, maradjon a szobájában, amíg a rendőrök megérkeznek, és felmérik a helyzetet. Lehetséges, néhányukkal majd beszélni szeretnének. Ekkor a vezetőnő pillantása Cameronra siklott. Miközben a többi vendég újra suttogni és morgolódni kezdett, odalépett hozzá. – Ön Ms. Lynde, igaz? Cameron bólintott. – Igen. A nő az ajtóra mutatott. – Ugye, nincs ellenére, ha visszakísérem a szobájába, Ms. Lynde? Ez volt a Peninsula Hotel-beli udvarias változat arra, „akár kényelembe is helyezheted magad, ugyanis itt maradsz, te kis hallgatózós picsa”. – Természetesen – válaszolta Cameron, aki még mindig az előző események okozta sokkhatás alatt volt. Helyettes államügyészként elégszer akadt dolga bűnesetekkel, ám ez most más volt. Ez nem olyan eset volt, amit a jogász hűvös kívülállásával szemlélt, és nem feküdtek előtte az FBI által takarosan előkészített bizonyító okiratok vagy a cselekményt követően készített helyszíni fotók. Ezúttal hallotta a cselekményt, látta az áldozatot, és – visszagondolva a bársonyzakós, kapucnis férfira – nagy valószínűséggel még azt a személyt is, aki a tettet elkövette. Ebbe a gondolatba beleborsózott a háta. Vagy netán abba – amire hirtelen rádöbbent –, még mindig a klimatizált folyosón álldogált, egy szál pólóban és bugyiban. Igazán elegáns! Olyan méltóságteljesen, ahogyan az melltartó és nadrág nélkül lehetséges, néhány centivel lejjebb rángatta a pólóját, és követte a hotel vezetőjét a szobájába.

2. Valami nem volt rendben. Cameron már majdnem két órája a hotelszobájában rostokolt, mialatt a Chicagói Rendőrkapitányság állítólag vizsgálta az ügyet. Eleget tudott a tetthelyekről és a tanúkihallgatásokról ahhoz, hogy belássa, ez nem szokványos. Először is, senki nem mondott neki semmit. A rendőrség nem sokkal az után érkezett meg, hogy a hotelfőnök a szobájába kísérte. Egy középkorú, kissé kopaszodó és meglehetősen fura, Slonsky nevű nyomozó mutatkozott be Cameronnak, aztán elfoglalta a szoba sarkában lévő karosszéket, és elkezdte felvenni a vallomását arról, mit hallott éjszaka. Bár kapott két másodpercet arra, magára kapjon egy szabadidőnadrágot és melltartót, még így is zavarba ejtőnek találta, hogy a rendőrség egy hotelágy szélén ülve hallgatja ki. Az első, amit Slonsky nyomozó kiszúrt, a félig üres borosüveg volt, amit a szobapincértől rendelt, és ami még mindig az asztal sarkán állt, ahol órákkal korábban hagyta. Ez rengeteg kérdést vont maga után arról, mennyi alkoholt fogyasztott este. Miután látszólag sikerült meggyőznie a férfit, nem, nem dühöngő alkoholista, és

igen, a vallomása legalább részben megbízható, túlléptek az ital témáján, majd az ügyésznő megjegyezte, Slonsky „nyomozóként” és nem „rendőrként” mutatkozott be. Megkérdezte, ez azt jelenti-e, hogy a gyilkossági csoporthoz tartozik. Tudni szerette volna ugyanis, mi történt az 1308. szobában lévő lánnyal. Slonsky válasza mindössze egy szúrós tekintet, valamint rövid vakkantás volt: – Itt én teszek fel kérdéseket, Ms. Lynde. Cameron alig fejezte be a vallomását, amikor egy másik, civil ruhás detektív dugta be a fejét az ajtón. – Slonsky! Jobb, ha most bemész oda! – mondta, miközben a fejével a szomszéd szoba felé intett. A nyomozó felállt, és még egy szigorú pillantást vetett Cameronra, akinek erről az jutott eszébe, biztosan otthon, a fürdőszobai tükör előtt gyakorolja ezt a nézést. – Nagyra értékelném, ha itt maradna a szobában, amíg vissza nem jövök – jegyezte meg a férfi. A nő elmosolyodott. – Hogyne, detektív. Azon töprengett, ha szóban lefokozná, vajon kapna-e valami választ, de végül meggondolta magát. Szinte egész életét zsaruk és FBI-ügynökök között töltötte, és nagyon tisztelte a munkájukat. Ám a mosolya azt volt hivatott közölni a férfival, nem sikerült megtörnie. – Boldogan működöm együtt önökkel mindenben. Slonsky gyanakodva végigmérte, talán azért, hogy megbizonyosodjon, vajon valóban iróniát hallott-e kicsengeni a hangjából. Cameron viszonozta a tekintetét. – Csak maradjon itt, a szobában – nyomatékosította a nyomozó, miközben kiment. Cameron legközelebb fél óra múlva látta viszont, amikor Slonsky benézett hozzá, közölje vele, néhány „előre nem látott körülmény” miatt nemcsak tovább kell a szobájában maradnia, mint azt előzőleg gondolták, de még őrt is állít az ajtaja elé. Hozzátette, „úgy rendelkeztek”, nem kezdeményezhet telefonhívást sem a szállodai telefonról, sem a mobiljáról, amíg be nem fejezik a kihallgatását. Életében először jutott Cameron eszébe, talán személyesen is slamasztikába került. – Én is gyanúsított vagyok az ügyben? – kérdezte a férfit. – Ezt nem mondtam. A fiatal nő érezte, ez nem számított hivatalos „nem”-nek. Amikor Slonsky megfordult, hogy kimenjen, még egy kérdést kiáltott utána. – Kik nem fejezik be? A nyomozó hátrapillantott. – Tessék? – Azt mondta az előbb, nem kezdeményezhetek telefonhívást, amíg be nem fejezik a kihallgatásomat – magyarázta Cameron. – Kikről beszélt? A detektív arcán látszott, nem szándékozik válaszolni erre a kérdésre. – Nagyra értékeljük a segítségét, Ms. Lynde. Most csak ennyit mondhatok. Néhány perccel az után, hogy Slonsky távozott, Cameron kinézett a kukucskálón, és – mint arra számítani lehetett – néhány férfi fejének a hátsó oldalát látta. Biztosan az ajtaja elé állított őrökét. Ellépett az ajtótól, és visszaült az ágya szélére. Az órára pillantott, és látta, már csaknem reggel hét óra. Bekapcsolta a tévét – végtére is

Slonsky egy szóval sem említette, hogy nem nézhet tévét –, és remélte, a híradóból talán megtudhat valamit arról, mi történt. Még mindig a távirányító gombjait nyomogatta és megpróbált rájönni, hogyan lehet elkapcsolni a hotel nyavalyás üdvözlő oldaláról, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Slonsky feje jelent meg a bejáratban. – Bocsánat, tévéznie sem szabad! Becsapta az ajtót. – Ezek a hülye vékony falak! – motyogta Cameron. Nem mintha bárki is hallhatta volna a megjegyzését. Bár kit tudja… – Könyvet legalább olvashatok, Slonsky nyomozó? – kérdezte az üres szobától. Egy hangot hallott az ajtón keresztül a folyosóról. – Hát persze. A falak valóban olyan vékonyak voltak, hogy érződött a mosolygás is a férfi szavaiban. – Ez kezd nevetségessé válni. Tudja, nekem is vannak jogaim. Cameron farkasszemet nézett az ajtaja előtt strázsáló zsaruval, elhatározva, ezúttal kiszed belőle valamit. A fiatal rendőr együttérzőn bólintott. – Tudom, asszonyom, és elnézést kérek, de parancsot teljesítek. Talán a frusztrációja okán, amiért már öt – igen öt – órája a hotelszobában kuksolt, de úgy érezte, megfojtja ezt a kölyköt, ha még egyszer „assszonyomnak” szólítja. Harminckét éves volt, és nem hatvan. Habár talán már nem volt joga „kisasszonynak” neveztetni magát, mivel a huszonkét éves rendőrre kölyökként gondolt. Miután elhatározta, az egyik rendőr kinyiffantása nem a legjobb módja a menekülésnek, mivel feltehetően még rajta kívül is több tucatnyian táboroztak az ajtaja előtt (biztosan nem tudhatta, mert még azt sem engedték neki, hogy kinézzen a folyosóra, nemhogy kitegye oda a lábát), új taktikára váltott. A fiatalember szemmel láthatóan meghajolt a hatóság előtt, és talán ezt ő is kihasználhatja. – Nézze, talán korábban említenem kellett volna, de helyettes államügyész vagyok. A chicagói irodán kívül dolgozom… – Ha Chicagóban lakik, miért tölti az éjszakáját hotelben? – vágott a szavába a rendőrfiú. – Felújíttattam a parkettámat. De a lényeg az… – Valóban? – Úgy tűnt, a fickót ez nagyon érdekli. – Én is éppen keresek valakit, aki felújítaná a fürdőszobámat. Az előző tulajok ocsmány, fekete-fehér márványt építtettek be, meg aranycsapokat, és ettől az egész úgy néz ki, mintha egy Playboyházból vágták volna ki. Nincs ellenére, ha megkérdezem, hogyan talált vállalkozót ilyen kisebb munkára? Cameron félrehajtotta a fejét. – El akarja terelni a szót ezekkel a kérdésekkel, vagy csak különös vonzalmat érez a felújítási munkálatok iránt? – Lehet, hogy az előző. Ugyanis az volt a határozott érzésem, különben hisztizni kezd. Cameron elnyomott egy mosolyt. A srác talán mégsem volt olyan zöldfülű, mint eddig gondolta.

– Na jó, térjünk a tárgyra! – mondta. – Nem tarthatnak itt az akaratom ellenére, hiszen már vallomást tettem Slonsky nyomozónak. Mindezt tudja, de ennél is fontosabb, én is tudom. Valami egyértelműen nincs rendben ezzel a nyomozással, és habár szívesen működöm együtt önökkel, és némileg megengedőbb vagyok merő kollegialitásból, de további információkra van szükségem, ha még itt akarnak tartani. Ha pedig maga nem tudja nekem megadni ezeket, semmi gond, de akkor, kérem, hívja ide Slonskyt vagy bárki mást, akivel beszélhetnék. A rendőr még mindig barátságos volt. – Nézze! Tudom, régóta ebben a szobában rostokol, de az FBI-os fickók azt mondták, beszélni akarnak magával, amikor végeznek a szomszédban. – Tehát az FBI vette a kezébe az ügyet? – Ezt talán nem lett volna szabad elárulnom. – Miért van felhatalmazásuk? – Cameron nem tágított. – Ez gyilkossági ügy, nem igaz? A fiatalember másodszor nem kapta be a csalit. – Sajnálom, Ms. Lynde, de meg van kötve a kezem. A megbízott ügynök nyomatékosan kijelentette, nem mondhatok erről semmit. – Akkor talán beszélnem kellene a megbízott ügynökkel. Ki az illető? Észak-Illinois-i ügyészként már sok chicagói ügynökkel dolgozott együtt. – Valami különleges ügynök, nem emlékszem a nevére – hangzott a válasz. – Habár, azt hiszem, talán ismeri magát. Amikor megbízott a szobája őrzésével, hozzátette, sajnál, amiért ilyen sokáig kell együtt lennem magával. Cameron megpróbálta rezzenéstelen arccal fogadni ezt a közlést, de látszott, roszszul esik neki. Igaz, nem voltak nagy haverok a legtöbb FBI-ügynökkel – sokuk még ma is őt hibáztatta azért a három évvel korábbi ügyért –, ám egy bizonyos ügynök kivételével, aki azonban, szerencsére, mérföldekre innen, Nevadában, Nebraskában vagy valami hasonló helyen volt, senkiről sem feltételezte az FBI-nál, úgy utálja őt, hogy nyíltan leszólja mások előtt. A rendőr bocsánatkérő arcot vágott. – Bármit is mondott, szerintem maga nem is olyan rossz. – Kösz! És ez a névtelen ügynök, aki azt állítja, ismer, mást nem mondott? – Csak még azt, hívjam őt nyugodtan, ha elkezd hisztizni. – Végigmérte a nőt. – De nem kezd el hisztizni, ugye? Cameron karba tette a kezét. – De, azt hiszem, elkezdek. – És ez még csak nem is lenne megjátszás. – Menjen, keresse meg az ügynökét, bárki is az, és mondja meg neki, a hisztis csajnak az 1307. szobában elege van abból, hogy szórakoznak vele. És még azt is mondja meg, nagyra értékelném, ha befejezné a hatalmaskodást, és leereszkedne annyira, hogy személyesen szóba álljon velem. Mivel szeretném tudni, meddig akar még itt tartani. – Ameddig megkérem rá, Ms. Lynde. A hang a bejárat felől jött. Cameron háttal állt neki, ám ezt a hangot bármikor felismerte volna – halk és puha, akár a bársony. Ez nem lehet igaz! Megfordult és végigmérte a férfit. Ugyanúgy nézett ki, mint három éve, amikor utoljára látta: magas volt, sötét hajú, szigorú arcú. Cameron nem is próbálta leplezni a hangjában az ellenszenvet.

– Pallas ügynök… Nem is tudtam, hogy visszatért a városba. Milyen volt Nevada? – Nebraska. A férfi jeges tekintetéből ítélve tudta, a napja, amely már így sem indult valami fényesen, most legalább ötvenszer csapnivalóbb lesz.

3. Cameron óvatosan figyelte, ahogy Jack, más néven Pallas különleges ügynök, a fiatal rendőrhöz fordul. – Köszönöm, uram. Átveszem az irányítást – mondta. A rendőr sietve visszavonult, egyedül hagyva a nőt a hotelszobában Jackkel. A férfi tekintete jéghidegen meredt rá. – Jó nagy balhéba keveredett. Az államügyésznő kihúzta magát. Eltelt már három év, de ez az alak még mindig képes volt megijeszteni. – Honnan tudhatnám? Köszönhetően magának, gőzöm sincs, mi folyik körülöttem. – Elhallgatott. Mindig is utálta, ha kihagyták valamiből. – Mi történt azzal a nővel a szomszédban? – Meghalt. Cameron bólintott. A chicagói rendőrség jelenléte ezt már többé-kevésbé elárulta, ám hogy ezt így, megerősítve hallotta, mégis szíven ütötte. Hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kiszabaduljon ebből a hotelszobából, de igyekezett, Jack előtt ne árulja el magát. – Sajnálom. – Csak ennyit mondott. A férfi az íróasztal előtti székre mutatott. – Nem foglalna helyet? Néhány kérdést szeretnék feltenni. – Ki szeretne hallgatni, Pallas ügynök? – Nem akar együttműködni velem, Ms. Lynde? Cameron erőltetetten felnevetett. – Miért? Csak nem akar sarokba szorítani? A férfi tekintete jéghideg és sötét maradt. Cameron nagyot nyelt, és emlékeztette magát, ne húzzon ujjat olyan pasival, akinél pisztoly van, és aki azzal vádolja, kis híján tönkretette a karrierjét. Jól emlékezett arra a három évvel korábbi napra, amikor először találkoztak, hogy megbeszéljék a Martino-ügyet. Addig soha nem dolgozott Jackkel, hiszen akkor még csak egy éve volt államügyész, a férfi pedig végig fedett ügynök volt. Meglepődött – de pozitív értelemben –, amikor a főnöke őt jelölte ki a Martino-ügyre, a kerület egyik legfontosabb ügyére. Rob Martin (alias Roberto Martino) széles körben ismert volt mind az FBI, mind az Egyesült Államok Államügyészi Hivatala előtt, mint az egyik legnagyobb chicagói bűnszervezet főnöke. A probléma ezúttal is az volt, vajon kellőképpen be tudják-e ezt bizonyítani. Pallas különleges ügynök éppen itt került a képbe. A találkozójuk előtt Cameron megtudta a főnökétől, Jack két évig fedésben dolgozott, és beszivárgott Martino szervezetébe, egészen addig, amíg az FBI vissza nem hívta, amikor lelepleződött.

Cameron főnöke nem részletezte ezt a visszahívást, csak annyit mondott, egy raktárban szorította őt sarokba Martino tíz embere, ám sikerült meglógnia, bár lövést kapott harc közben. Mást is megtudott: mire megérkezett az erősítés az FBI-tól, Jack már nyolcat kinyírt Martino embereiből. Nagy hatással volt rá, amikor a férfi három éve a partnerével együtt belépett a szobájába. Cameron gyanította, szinte mindenki ugyanígy reagált, aki először találkozott Jack Pallasszal: a ragadozó barna szem, a majdnem fekete haj és a sötét borosta olyan fickó benyomását keltette, akivel jobb, ha egy nő – vagy férfi – nem fut össze egy sötét utcában. A jobb karján gipszet viselt, valószínűleg a Martino embereivel folytatott harc közben szerzett sérülése miatt, és tengerészkék póló volt rajta farmerrel a szokásos öltöny-nyakkendő helyett, amit a legtöbb ügynök viselt. Első pillantásra Cameron nem lepődött meg, hogy az FBI őt választotta ki a titkos küldetésre. Három évvel később pedig – ahogy most ott állt vele szemben a szoba túlsó végében, ami hirtelen nagyon kicsi távolságnak tűnt, mivel a szemében düh parázslott –, az ezúttal rajta lévő öltöny-nyakkendő kombináció ellenére sem tűnt veszélytelenebbnek. – Szeretnék beszélni egy ügyvéddel – jelentette ki Cameron. – Maga is ügyvéd – válaszolta a férfi. – Továbbá nem gyanúsítjuk semmivel, úgyhogy nem is jogosult ügyvédi ellátásra. – Akkor miért tartanak itt? – Mert előmozdíthatja az ügyet. Ez marhaság volt. – Na jó, kössünk üzletet, mert fáradt vagyok, és nincs kedvem szórakozni! Úgyhogy, ha nem mondja el, mi folyik itt, fogom magam és elmegyek – fenyegette meg Cameron az ügynököt. Jack végignézett a szabadidőnadrágján és a Michigan Egyetem feliratú pólóján. Látszott rajta, nem vette komolyan a fenyegetését. Még szerencse, hogy már nem csak bugyiban volt. – Nem megy sehová! – Kihúzta a széket és rámutatott. – Üljön le! – Köszönöm, nem. Azt hiszem, inkább maradok az eredeti tervemnél, és elmegyek. Mielőtt a férfi bármit mondhatott volna erre, megragadta a táskáját és az ajtó felé indult. A francba a többi cuccával, majd később visszajön érte. – Klassz volt újra találkozni magával, Pallas ügynök. Örülök, hogy az alatt a három év alatt Nebraskában nem lett magából kisebb seggfej. Kinyitotta az ajtót, és kis híján az ott álló férfi karjaiba rohant. Az illető jól szabott szürke öltönyt és nyakkendőt viselt, Jacknél fiatalabbnak tűnt, és fekete bőrű volt. Lefegyverzőn Cameronra mosolygott, miközben óvatosan három Starbucks poharat egyensúlyozott a kezében. – Kösz, hogy kinyitotta nekem. Miről maradtam le? – Megyek a fenébe innen. És éppen most neveztem Pallas ügynököt seggfejnek. – Jó bulinak tűnik. Egy kis kávét? – Az egyik poharat az ügyésznő felé nyújtotta. – Wilkins ügynök vagyok. Cameron sokatmondó pillantást vetett hátra. – Jó zsaru, rossz zsaru? Csak ennyire képes, Jack? Pallas lassan végiglépdelt a szobán, és megállt a küszöbön a nő fölé magasodva.

– Fogalma sincs, mire vagyok képes – jegyezte meg. Miközben elvette az egyik pohár kávét Wilkinstől, Cameron újra emlékeztette magát, ne húzzon ujjat egy olyan pasival, akinél pisztoly van, és aki őt hibáztatja, amiért kis híján derékba tört a karrierje, és aki több, mint egy fejjel magasabb nála. Magában szentségeit, amiért edzőcipőt vett fel, mivel legalább tízcentis sarokra lett volna szüksége, hogy Jack Pallas szemébe nézhessen. Bár még úgy is csak az álláig ért volna. Nem is beszélve arról, hogy kivételesen hülye libának nézett volna ki Manoloscipőben és szabadidőgatyában. Wilkins rájuk mutatott a kávés pohárral. – Ti ketten ismeritek egymást? – Majdnem volt szerencsém Ms. Lynde-del együtt dolgozni egy ügyön – válaszolta Jack. – Majdnem? Ez meg mit jelent? – Wilkins Cameron felé fordult, mint aki hirtelen rájött valamire. – Várjunk csak. Cameron Lynde? Tudtam, valahonnan ismerős! Persze, az Államügyészi Hivatalból. – Világosbarna szeme felragyogott, ahogy elnevette magát. – Maga az, akiről Jack azt mondta… – Azt hiszem, mindannyian jól emlékszünk rá, mit mondott Pallas ügynök – vágott közbe Cameron. Három éve az ügynök szavait csaknem egy héten keresztül mindenfelé hallani lehetett az országos tévécsatornák híradásaiban. Cameron most nem szerette volna újra hallani, különösen úgy nem, hogy Jack közvetlenül mellette állt. Meglehetősen kellemetlen élmény volt már első alkalommal is. Wilkins bólintott. – Persze, semmi gond. – Jackre, majd a nőre nézett. – Szóval… ez most elég ciki. Hogy témát váltson, Cameron a kávéra mutatott. – Rendes vagy koffeinmentes? – Rendes. Hallottam, hosszú éjszakája volt. Elvette Wilkinstől az egyik poharat. Huszonhárom órája talpon volt, és az adrenalin egyedül már nem volt képes ébren tartani. Belekortyolt az italba, majd hálásan felsóhajtott. – Köszönöm! Wilkins is a kávéját kortyolgatta. – Látja, ennyi az egész! Csak három ember vagyunk, akik együtt kávéznak és beszélgetnek. Tehát mi a véleménye, gondolja, mégis itt marad, és elbeszélget velünk arról, mi történt tegnap éjjel? Cameron kis híján elmosolyodott erre. Legalább Wilkins kellemes, értelmes társaságnak bizonyult. Nem az ő hibája, hogy a partnerek összeállításakor nem volt szerencséje. – Ez nagyon jó! – mondta a férfinak. Wilkins elvigyorodott. – A kávé vagy a jó zsaru szerep? – Mindkettő. Ha maga szeretne kérdéseket feltenni, Wilkins ügynök, szívesen állok rendelkezésére. Cameron hátat fordított Jacknek, és visszament a szobába. A két ügynök a nyomában volt, miközben helyet foglalt az íróasztal előtt. Keresztbe tette a lábát, és a szemükbe nézett.

– Rendben. Beszélgessünk! Ha bárki más lett volna Cameron Lynde helyett, Jack talán szórakoztatónak találja a hozzáállását. Így viszont nem volt kedve nevetni. Valójában távolról sem találta viccesnek a helyzetet. Úgy döntött, hagyja, Wilkins irányítsa a kihallgatást az előző esti eseményekről. Nem azért, mivel a nőnek szemmel láthatóan semmi kedve nem volt vele társalogni – ugyanis nem érdekelte, mihez van kedve Ms. Lynde-nek, vagy mihez nem –, hanem inkább azért, mivel – a közös múltjukat tekintetbe véve egyáltalán nem meglepő módon – az ügyésznő sokkal szívesebben válaszolt a partnerének, mint neki. A nyomozásra koncentrált, és nem akarta, hogy személyes okok megzavarják. Amikor Wilkinsszel megérkeztek a Peninsulába, és Slonsky nyomozó megmondta nekik az 1307. szobában tartózkodó tanú nevét, Jack egy másodperc töredékéig azt hitte, az egész ügy átverés vagy valamiféle rossz vicc a Chicagóba való visszatérése alkalmából. Még amikor belépett a tett helyszínére, akkor is ezen a lehetőségen morfondírozott. Hiszen nem volt holttest, Slonsky azt mondta, a mentősök a Northwestern Memorial kórházba vitték az áldozatot abban a reményben, még újraéleszthetik. Aztán megnézte a videokazettát. Ezek után a Napnál is világosabbá vált, az a hívás, amelyet hajnali ötkor kapott a főnökétől, nézzen utána a chicagói rendőrség állításának, miszerint valami nem mindennapi ügybe botlottak, egyáltalán nem volt tréfa. Első dolga az volt, megállapítsa, vajon az FBI-nak van-e hatásköre az ügyben. És ennek eldöntésében Cameron Lynde-nek kulcsszerepe volt. Ha Jack elhitte a sztoriját, akkor az FBI-nak nem volt más választása, mint a kezébe venni a nyomozást. Ezért, bármennyire is szerette volna őt teljes egészében átpasszolni Wilkinsnek, magasabb rangú ügynökként jól tudta, ez az út nem járható. A szoba sarkában ülve Jack kedvére tanulmányozta a nő viselkedését, aki kimerültnek tűnt, ami nem is csoda. Ráadásul valami miatt alacsonyabbnak is látszott, mint amilyenre emlékezett. Talán azért, mivel három évvel korábban mindig munka közben találkoztak, amikor Cameron magas sarkú cipőt viselt. Igen, jól emlékezett Cameron Lynde-re és az ő magas sarkúira… Bár már három éve nem látta őt, Jack is meglepődött, milyen pontosan – és részletesen – fel tudta idézni a nőt, hosszú, gesztenyebarna haját, csillogó zöldeskék szemét és a viselkedését, amit valaha csodálatra méltónak talált. Majd eszébe jutott, egyáltalán nem meglepő, ha mindenre ilyen jól emlékszik. Végtére is FBI-ügynök volt, és a munkája azzal járt, hogy minden részletre emlékeznie kellett. Ám feltételezhetően az is hozzájárult ehhez, hogy Cameron Lynde – legalábbis rajta kívül mindenki ezt állította – kicseszettül gyönyörű volt. És Jack számára csak még kiborítóbbá tette a helyzetet, hogy a csaj történetesen egy szemét, kis dög is volt. Szerencsére, hosszú gesztenyebarna haját ezúttal lófarokba fogta, és zöldeskék szeme sem csillogott annyira a kialvatlanság miatt. A szabadidő naci és az egyetemi póló, amiket viselt, elég cuki öltözet volt, ám az előbb említett körülmények miatt Jack ettől könnyedén elvonatkoztatott.

– Szóval, amikor már másodszor vertek fel – magyarázta éppen Cameron –, akkor elhatároztam, felhívom az éjszakai szolgálatot. – Egy kicsit még térjünk vissza a korábbiakhoz! – Jack váratlan közbevetése a szoba sarkából kissé megijesztette Cameront. A férfi először szólalt meg azóta, hogy megkezdte a vallomását. – Mondja el, mit hallott közvetlenül az előtt, hogy elaludt volna! Mielőtt a szomszéd szobában újra kezdődött volna a lárma. Cameron habozott. Tudta, nem akar az ő kérdéseire válaszolni – valójában szóba sem akart állni vele –, ám mivel már megkezdte a vallomást, nem igazán volt más választása. – Hallottam, valaki becsukta az ajtót, mintha kiment volna a szobából. – Biztos benne, a bejárati ajtót hallotta? – Igen. – De nem nézte meg, hogy egyidejűleg távozott-e valaki? Cameron megrázta a fejét. – Nem. Utána egy időre csend lett a szobában. Úgy fél órára. – Beszéljen a zajokról, amik felébresztették! Cameron Jack felé fordult, mivel a férfi átvette a kérdezést. – Mit szeretne megtudni, Pallas ügynök? – tudakolta félig tréfás udvariassággal. – Most mondtam. Szeretném tudni, mit hallott. – Nagyjából ugyanazt, amit korábban – felelte a nő határozott hangon. Az ügynök biccentett. – Valóban? Azt állította, először a szomszéd szobában lévő személyek szeretkeztek. – Igen, úgy gondolom, a fenékpaskolás és a „mindjárt elmegyek” kiáltások eléggé erre utaltak. Jack felállt és közelebb lépett. – És amikor másodszor is felébredt, hallott fenékpaskolást? – Nem. A nő arckifejezéséből nyilvánvaló volt, egyáltalán nem tetszik neki a helyzet, hogy a kihallgatott szerepét kell játszania, és keresztkérdéseket kap. – És mi a helyzet a „mindjárt elmegyek” kiáltásokkal? Abból sem volt több? – Sikoltást hallottam. – De elnyújtott orgazmus hangjait nem? Dühösen nézett a férfira. – Pallas ügynök, a lényegre tapintott. Jack még közelebb lépett, és a nőre bámult. – Ms. Lynde, tudom, fáradt, de ez nem ok arra, hogy össze-vissza beszéljen. Cameron tekintete még dühödtebbé vált. Majd egy pillanatra elhallgatott, aztán bólintott. – Igaza van. – Az 1308. szobával közös falra pillantott. – Amikor másodszor is felébredtem, az ágyat hallottam a falnak ütődni, hangosabban, mint korábban. De csak néhányszor. Aztán, mint már mondtam, sikoltást hallottam. – Férfi vagy nő hangját? – Nőét. Fojtott hang volt, mintha az arcára takarót vagy párnát szorítottak volna. Cameron Jack felé fordult, mintha hirtelen leesett volna neki a tantusz. – Megfojtották, igaz? – kérdezte halkan.

Jack habozott, vajon megmondja-e neki, de tudta, előbb-utóbb kénytelen lesz felvilágosítani. – Igen. Cameron az ajkába harapott. – Én meg azt hittem, csak megpróbálják halkabban csinálni. Nem gondoltam… – Nagy lélegzetet vett. – Nem tudhatta – nyugtatta Wilkins. Jack sokatmondó pillantást vetett a társára, jelezve, elég a jó zsaruból. Nagylánynyal van dolguk, aki tudja kezelni a helyzetet. – Azt mondta Slonsky nyomozónak, felhívta a biztonságiakat. Utána a szoba elcsendesedett? – Majd ajtónyitást hallottam, így az ajtóhoz rohantam és kikukucskáltam – tette hozzá Cameron. – Csak kíváncsiskodott? Ügy tűnt, a csipkelődő hang felingerelte az ügyésznőt. – Hála istennek, igen – vágta rá. – Máskülönben nem lenne még ennyi információjuk sem. Tudom, még nem tudom, mit tudok… – Elővette a legkedvesebb mosolyát. – Továbbá, ha nem lettem volna ilyen kíváncsi, Pallas ügynök, nem történt volna meg ez az örömteli viszontlátás. Wilkins köhécselt, majd a kávéjába kortyolt. Nagyon úgy hangzott, mintha a kuncogását akarná leplezni. Jack viccesnek találta a megjegyzését. Régebben, amikor a Különleges Egység tagja volt, még mielőtt az FBI-hoz csatlakozott, kihallgatott már külföldi kémeket, terroristagyanús elemeket és különböző gerillahadseregek tagjait. Bizonyára meg tud birkózni a pimasz helyettes államügyésszel is. – Örömmel látom, a kávé kissé felélénkítette – jegyezte meg érzelemmentes hangon. – Most pedig elmondhatná nekem, mit látott, amikor teljesítette állampolgári kötelességét és kikémlelt a kukucskálón. Wilkins felemelte a kezét. – Hm, azt hiszem, itt újra nekem kéne átvenni az irányítást. Cameron és Jack egyszerre válaszolt: – Nem szükséges. – Egy férfit láttam kimenni a szobából, de ezt már biztosan tudja – válaszolta Jacknek. – Írja őt le! – Már leírtam Slonskynak. – Tegye meg ismét! Jack látta, Cameron szeme felvillan. Nem szerette, ha utasítgatták. Hát, az ő baja. – Öt láb tizenegy, talán hat láb magas – felelte. – Átlagos testalkatú. Farmer volt rajta, fekete bársonyzakó, és egy szürke kapucnis póló volt teljesen a fejére húzva, így nem láttam az arcát. – Nem gondolta, a kapucni viselése kissé fura? – tudakolta Jack. – Előtte fenékcsapkodást és olyan faldöngetést hallottam, hogy belerezgett az agyam. Az egész éjszakát egy kicsit furának tartottam, Pallas ügynök. A szeme sarkából Jack látta, Wilkins a plafon felé emeli a tekintetét, és ismét elnyom egy mosolyt.

– Biztos a férfi magasságában? – folytatta Jack a faggatózást. Cameron némi gondolkodás után válaszolt. – Igen. – És a súlya? A nő sóhajtott. – Nem vagyok túl jó ennek a megbecsülésében. – Azért próbálja meg! Tegyen úgy, mintha ez fontos lenne. A nő újra dühösen nézett rá. Majd Wilkinsre pillantott. – Maga mennyit nyom? – Na várjunk csak! Jacket miért nem kérdezi meg? – A férfi testalkata inkább a magáéra hasonlított. – Vagyis egy alacsonyabb fickóról van szó? – mondta Jack segítőkészen. Wilkins felé fordult. – Alacsonyabb? Tíz centivel magasabb vagyok az átlagnál. Továbbá inkább mokány vagyok. – Próbáljuk meg szűkíteni a kört! – tért vissza Jack a lényegre. – Az én súlyom kilencven kiló, Wilkins ügynöké hetvenöt lehet. Miután ezt tudja, hová helyezné azt a fickót? Cameron elgondolkodva az egyikről a másikra pillantott. – Kábé nyolcvan. Jack és Wilkins egymásra néztek. – Mi van? – kérdezte Cameron. – Mit mond ez maguknak? – Akkor még egyszer győződjünk meg róla, minden világos-e ezzel kapcsolatban. A férfi, akit kilépni látott a szobából a biztonságiak megérkezése előtt, öt tizenegy vagy hat láb magas volt, és úgy nyolcvan-nyolcvanöt kiló. Ezt akarta mondani? – Igen, ezt – bólintott a nő. – És úgy látom, minden szükséges információt kiszedett már belőlem. Így hát cserébe én is szeretnék néhányat. Először Wilkinsre nézett, aki Jackre pillantott. Ő némi habozás után háttal a falnak dőlt. – Oké. Lássuk, mennyit mondhatok magának! – És csak hogy tisztázzuk: mindaz, amit elmondok most, szigorúan bizalmas – figyelmeztette Jack. – Valójában, ha nem lenne államügyész, nem mondanék magának semmit. Cameron megértette a célzást: az ügynök szart sem akart neki elmondani, a főnöke azonban utasította, kollegialitásból köteles vele megosztani néhány dolgot. – Világos, mint a nap, Pallas ügynök – mondta. – Van, amit már magától is kitalált, így az előzményeket csak felvázolom – kezdte Jack. – Felhívta a biztonságiakat, ők megtalálták a halott nőt a szomszéd szobában, majd hívták a mentőket meg a rendőrséget. A chicagói rendőrök a helyszínre érkeztek. Látták, küzdelem nyomai vannak a szobában, és elkezdték a nyomozást. – Miféle küzdelem nyomait? – tudakolta Cameron. – Csak hogy időt nyerjünk, innentől kezdve tudatában kell lennie, ha nem közlök magával valamit, azt nyomós okból teszem.

Cameron a plafonra nézett, miközben a nyelvébe harapott. Halványlila gőze sem volt, hogy a chicagói hotelek szobáiban történt gyilkosságok és az FBI-t is érdeklő helyszínek közül miért éppen ide kellett Jack Pallasnak besétálnia. – Mialatt a chicagói rendőrség a szobában matatott, rábukkantak valamire a tévékészülék mögött. Egy videokamerára. – Felvette a gyilkosságot is? – kérdezte Cameron. Bárcsak minden bűneset ilyen formában kerülne az ügyészek elé! Jack megrázta a fejét. – Nem. A szalagon csak az van, ami a gyilkosság előtt történt. – A gyilkosság előtt? – Cameron az akrobatikus szexre gondolt, amelynek a hangját a falon keresztül hallotta. – Az biztosan nem akármilyen műsor. – Hát, az biztos – értett egyet Jack. – Különösen azért, mivel a kazettán szereplő fickó egy nős szenátor. Cameron szeme elkerekedett. Erre nem számított. Feltette a magától értetődő kérdést: – Melyik szenátor? Wilkins ügynök egy fényképet húzott elő az öltönye belső zsebéből, és átnyújtotta neki. A nő a fényképre pillantott, majd Jackre. – Ez Hodges szenátor. – Úgy, hát felismeri? – Persze, felismerem – felelte Cameron. Bill Hodges több, mint huszonöt éve képviselte Illinois államot az Egyesült Államok szenátusában. Az utóbbi időben pedig még a szokásosnál is többször látta az arcát a hírekben, mivel nemrégiben nevezték ki a banki, építésügyi és városfejlesztési szenátusi bizottság élére. Cameron visszaemlékezett a vörös hajú nőre, akit a mentősök hordágyán látott. – Az 1308. szobában nem a szenátor felesége volt, igaz? – Nem, nem ő volt. – Ki volt az? – Csak annyit mondhatok, Hodges szenátor jóval többet fizetett a múlt éjszakáért, mint egy parketta-felújításért. Bravó. – Egy prosti? –Azt hiszem, az ő szintjén lévő hölgyek inkább kísérőnek vagy hosztesznek szeretik nevezni magukat. – Honnan tudják máris mindezt? – Megvan a nő szolgáltatásainak a listája. A szenátor már csaknem egy éve rendszeresen találkozgatott vele. Cameron felállt, és fel-alá kezdett járkálni az ágya előtt, ugyanúgy, mintha egy új ügyön dolgozna. – És miért volt ott kamera? Ne mondják nekem, a szenátor olyan hülye, hogy azt hitte, titokban tarthat egy szexkazettát! – Megállt, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Nem… hát persze. Zsarolás. A chicagói rendőrség ezért hívta ki magukat. – Miután megnéztük a felvételt, nyilvánvaló volt, Hodges szenátornak gőze sem volt arról, hogy filmre veszik – mondta Wilkins.

– Magának kellett végignézni a kazettát? Mázlista! – jegyezte meg Cameron. – Nem egészen. De Jack közben a rossz zsarut játszotta Hodges szenátorral. – És én még azt hittem, csak az én kedvemért van itt. Wilkins elvigyorodott. – Á! Ezt a részét mindenkivel szereti eljátszani. Általában működik is, amilyen komor és szigorú tud lenni. Cameron Jack felé sandított, aki ismét elfoglalta az előző helyét a sarokban. Komor – tetszett neki ez a jellemzés. Találóbb volt, mint a sokkal általánosabb seggfej, amit az utóbbi három évben ő használt rá. Kíváncsi volt rá, vajon Jack Pallas valaha is elmosolyodott-e. Aztán eszébe jutott, neki aztán tökmindegy, megtette-e vagy sem. – A kazetta természetét figyelembe véve, normális esetben Hodges szenátor lenne a chicagói rendőrség első számú gyanúsítottja – közölte vele Jack. – A rendőrség már valószínűleg letartóztatta volna, ha maga nem lenne. – Tényleg így van? Jack ellökte magát a faltól, odalépett Cameronhoz, majd kitépte a fotót kezéből, és az arca elé tartotta. – Hagyjuk a szarakodást! Van annak bármennyi esélye, hogy az a fickó, akit látott a szobából kilépni öt perccel az előtt, hogy a biztonságiak megtalálták a halott lányt, ez az ember volt? Cameron habozott, mivel Jack váratlan támadó fellépése néhány pillanatra kizökkentette az egyensúlyából. A férfi még közelebb tolta a fotót. – Gyerünk, Cameron! Van rá esély, hogy ez a pasi volt az? A nő érezte, a gyomra összerándul, amikor Jack a keresztnevén szólította. Régen, nagyon rövid ideig már szólították egymást a keresztnevükön. Ám most elhessegette ezt a gondolatot, és az elé tartott fényképre koncentrált. Valójában meg sem kellett néznie. Hodges szenátor nemcsak alacsonyabb volt, de ha találgatnia kellett – és nyilvánvalóan azt kellett –, legalább száztíz kilót nyomott. Talán nem a legjobban látta a kukucskálón, de egyvalamiben bizonyos volt: – Nem ő az – jelentette ki. – Biztos benne? – kérdezte Jack. – Biztos. A férfi egy lépést hátrált. – Akkor Hodges szenátor hálával tartozik magának. Mivel a maga szava az egyetlen, ami miatt nem tartóztatják le gyilkosságért. Csend állt be a szobában. – Nincsen alibije? – tudakolta Cameron. Jack hallgatott. Ez a kérdés bizonyára abba a kategóriába tartozott, amelyikre nem volt hajlandó válaszolni. – Ezt „nem”-nek veszem – közölte Cameron. – Mi lenne, ha kérdezősködés nélkül megpróbálnám magam kitölteni a réseket? Szóval, ez a kísérő, aki Hodges szenátor szeretője volt, a nős szenátoré Illinois-ból… – Akit éppen most neveztek ki egy szenátusi bizottság élére – szólt közbe Wilkins. Aztán, amikor meglátta, milyen gyilkos tekintetet vet rá Jack, megvonta a vállát. – Mi van? Nekem nincs bajom vele, mint neked. Ráadásul hallottam, Davis azt mondta, mindent meg kell osztanunk vele, emlékszel?

Jack, ha lehet, még komorabb lett. – Tehát ez a kísérő elhatározza, megörökíti a szenátorral való hancúrozását, és később zsarolásra használja fel – folytatta Cameron. – Ma este is találkoztak, és megteszik, amit megtesznek, elég sokszor, egyébként még mindig azt hiszem, Viagra lehetett a dologban, majd a szenátor távozik. Húsz perccel később felbukkan a rejtélyes férfi. Küzdelem következik, és megöli a nőt. És mivel nincs nyoma erőszakos behatolásnak, feltehetjük, a nő ismerte őt, és beengedte a szobába. Eddig jól mondom? Wilkins lenyűgözve bólintott: – Nem rossz. – Magának nagyon hosszú éjszakája volt – szólalt meg Jack –, és nem akarjuk tovább feltartani, Ms. Lynde. Az FBI nagyra értékeli az együttműködését. Felvesszük önnel a kapcsolatot, ha további segítségre lesz szükségünk. Cameron csak nézte, ahogy a férfi megfordul, és az ajtó felé indul, nyilvánvalóan azzal a hibás feltételezéssel, már semmi megbeszélnivalójuk nem maradt. – Igazából még lenne egy kérdésem, Pallas ügynök – jegyezte meg. Jack visszanézett rá. – És mi lenne az? – Kimehetek végre ebből a hotelszobából?

4. Amikor Wilkins ügynök felajánlotta, Jackkel hazaviszik a hotelből, Cameron vonakodva beleegyezett. Bármennyire is igyekezett távol tartani magát a férfitól, nem akarta, Jack azt higgye, a viselkedése miatt megijedt tőle. Wilkins kocsijának hátsó ülésén ülve – legalábbis feltételezte, Wilkins kocsija, mivel ő vezetett, és Jackről egyébként sem tudta volna elképzelni, hogy Lexusa legyen – a fejét a hűvös bőrhuzatnak támasztotta, és kibámult az ablakon. Olyan sokáig volt a hotelszoba foglya, hogy a nappali világosság szinte elvakította, és szürreálisnak tűnt, amikor először kilépett az utcára. Már majdnem dél volt, és ő kis híján harminc órája nem aludt. Feltételezte, erre még a Starbucksnak sem lenne megoldása. Megpróbálva ellenállni a kocsi álmosító ringatásának, elfordult az ablaktól. Fejét a támlára hajtva, félig lehunyt szemmel tanulmányozta az előtte ülő férfit. Jack Pallas. Akár mulathatott is volna a szituáción, ha nem ennyire piszok fáradt. Továbbá általános szabályként úgy tartotta biztonságosnak, ha nem kezd el ostobán magában röhögcsélni két FBI-ügynökkel egy kocsiban ülve, akik közül az egyik oly mértékben ellenségesen viszonyult hozzá, hogy azt szinte tapintani lehetett. Nem mintha Cameront meglepte volna, hogy Jack így érez iránta. Nagyon is jól emlékezett az arckifejezésére, amikor közölte vele, nem fognak vádat emelni a Martino-ügyben. Már három éve történt, egy késő péntek délután. Nem sokkal korábban a főnöke, Silas Briggs, az Észak-Ilinois-i Körzet megbízott államügyésze a szobájába hívta. Azt mondta, a Martino-ügyről akar beszélni vele, és ő feltételezte, a vádakat akarja tisz-

tázni, amelyeket Martino szervezetének különböző tagjai ellen tervezett benyújtani. Ám amit ehelyett Briggs közölt vele, sokkhatásként érte. – Úgy döntöttem, nem emelünk vádat – jelentette ki az államügyész. Olyan gyorsan mondta, a nőnek alig volt ideje leülni, mintha minél előbb túl szeretett volna lenni az egész beszélgetésen. – Martino emberei vagy maga Martino ellen? – kérdezte Cameron, elsőként arra gondolva, Silas talán vádalkut kötött valakivel – vagy akár többekkel – a tanúvallomásukért cserébe. – Senkivel szemben sem – felelte a férfi ellentmondást nem tűrően. Cameron hátradőlt a székében. Szüksége volt némi időre, hogy mindezt felfogja. – Nem akarsz semmilyen vádat benyújtani? – Megértem, meglep ez a döntésem. Az nem kifejezés! – Az FBI már több, mint két éve dolgozik ezen az ügyön. Mindazzal az információval, amit Pallas ügynök fedésben összegyűjtött, elég bizonyítékunk van ahhoz, hogy Martinót az élete hátralévő részére hűvösre tegyük. Miért ne tennénk meg? – Te fiatal és buzgó vagy, Cameron, és ez tetszik nekem. Ez volt az egyik ok, amiért elhappoltalak a Hatcher és Thorntól – magyarázta Silas az ügyvédi irodára utalva, ahol a fiatal nő az előtt dolgozott, hogy az államügyészi hivatalba került. Cameron feltette a kezét. Igaz, újoncnak számított a munkában, és az is, buzgó volt, de már négyéves tárgyalótermi gyakorlat állt mögötte polgárjogi ügyvédként, mielőtt ügyész lett. Ám ha ennek ellenére Briggs úgy gondolta, még nem áll készen, nem szándékozott csupán a büszkesége védelmében keresztbe tenni az ügynek. – Várj csak, Silas! Ha ez azért van, mert szerinted még nem vagyok elég tapasztalt ehhez az ügyhöz, akkor add oda valaki másnak! Biztosan rosszul fog esni, és egy-két napig morcos képpel fogok fel-alá mászkálni az irodában, de majd túl leszek rajta. A fenébe is, még segítek is annak, akinek átadod az ügyet, és… Briggs nem hagyta, hogy végigmondja. – Az irodából senki sem fog vádiratot benyújtani. Pont. Túl régóta csinálom ezt ahhoz, tudjam, egy ilyen tárgyalás nagyon gyorsan két dolgot szokott eredményezni: médiacirkuszt és egy kicseszett, nagy, fekete lyukat az Egyesült Államok kormánya számára. Most úgy gondolod, elég bizonyítékunk van, de várj csak egy kicsit, mert miután nyíltan hadat üzenünk Martinónak, tele leszel tanúkkal, aki nem hajlandók vallomást tenni, vagy ami még rosszabb, eltűnnek vagy meghalnak, és mielőtt észbe kapnál, már kétheti tárgyalás van mögötted egy fia megdönthetetlen bizonyíték nélkül, és nem tudod teljesíteni azt az ígéretedet az esküdtszéknek, amelyet a bevezető beszédedben vázoltál. Cameron tudta, ebben a pillanatban valószínűleg okosabb lenne visszavonulnia. Ám képtelen volt megállni, hogy ne érveljen tovább: – De hát Pallas ügynök vallomása önmagában is elegendő ahhoz… – Pallas ügynök sok minden látott, de, sajnos, túl korán lebukott – vágott a szavába Briggs. – És bár nagyra értékelem azt a két évet, amit az ügy felgöngyölítésével töltött, de ha továbblépünk a vádemeléssel, és nem tudunk elérni ítéletet, minket fognak hibáztatni, nem Pallas ügynököt vagy bárkit az FBI-nál. Nincs kedvem az irodámat kitenni mindennek.

Erre Cameron már tényleg elhallgatott. Roberto Martinó és az emberei tartották a kezükben a drogcsempészet csaknem kétharmadát Chicagóban. Több, mint húsz kamu szervezeten keresztül mosták a pénzt, és kikészítettek, lefizettek, vagy megfenyegettek bárkit, aki az útjukba állt. Nem is beszélve arról, embert is öltek. Annak idején azért csatlakozott az államügyészi hivatalhoz, hogy lefüleljen olyan bűnözőket, mint Roberto Martino. Az édesapja meggyilkolását követő szörnyű időszakban ez a döntés volt az egyetlen – Collin és Amy támogatásán kívül –, ami a felszínen tartotta és motiválta. Valójában szeretett a régi munkahelyén dolgozni. Mivel az apja rendőr volt, az édesanyja pedig egészen addig bírósági tudósító, amíg el nem vált, és hozzá nem ment egy pilótához, akivel egy bírósági meghallgatáson találkozott (méghozzá a férfi válóperében), a családjának eléggé jól ment. Ám nem voltak túlságosan vagyonosak. Ezért Cameron nagyra becsülte a függetlenséget és a biztonságot, amit az a 250 ezer dolláros fizetés jelentett, amit a magánpraxisa negyedik évében keresett. Az édesapja büszke volt a sikereire. Miként azt Cameron megtudta a sorban részvétüket nyilvánító rendőröktől az apjáért tartott virrasztáson és a temetésen, állítólag folyton dicsekedett a partnerének és a többi rendőrhaverjának a lánya eredményeivel. Cameron közeli kapcsolatban maradt az apjával és annak családjával a szülei válása után, különösen azt követően, hogy az anyja Floridába költözött az új férjével, aki otthagyta a repülést nem sokkal az után, hogy Cameron megkezdte a jogi egyetemet. Az apja halála nagyon megviselte. Egy késő délután, a praxisa negyedik évében, az apja ügyeletes parancsnoka felhívta a munkahelyén azokkal a szavakkal, amelyektől az igazságszolgáltatásban dolgozó minden ember családja rettegett: az apjának haladéktalanul kórházba kell mennie. Mire hisztérikusan berontott a sürgősségi osztály ajtaján, már túl késő volt. Szótlanul állt a kórteremben, miközben a parancsnok elmondta neki, az apját egy drogkereskedő lőtte le, amikor kivonultak egy esethez, amiről azt hitték, egyszerű családi balhé. Az apja halála utáni néhány hétben olyan… szürkének érezte magát – ezt a szót használta a lelkiállapota leírására, amikor Collin megkérdezte, hogy van. Aztán öszszeszedte magát, és visszament a céghez. Az a tudat, hogy az apja olyan büszke volt rá, sok szempontból megkönnyítette ezt a döntést. Tudta, ő azt akarná, dolgozzon tovább, és lépkedjen felfelé a ranglétrán olyan magasra, amilyenre csak tud. Ám valami hiányzott az életéből. Négy héttel a temetés után a tárgyalóteremben jött rá, hogy mi. Arra készült, hogy egy bizonyítékról szóló beadványt megtámadjon, ami nem is olyan régen még rettentő fontos lett volna, ám az apja halála után kiábrándítóan jelentéktelen lett. A bírósági titkár éppen akkor hívta be az előtte lévő ügy szereplőit, Egyesült Államok kontra Markovitz. Egy sima, jogosulatlan fegyverbirtoklási ügy. Nem volt semmi felhajtás a tárgyaláson, csupán a vádlott nyújtott, be egy beadványt az egyik bizonyíték figyelmen kívül hagyásáról. Mivel tárgyalástechnikai szempontból a beadvány nagyon hasonló volt ahhoz, amelyikkel kapcsolatban neki érvelnie kellett aznap, odafigyelt, megpróbálva felmérni a bíró hangulatát. Rövid szóbeli vita után a bíró az állam javára döntött, és Cameron látta az elégedettséget a helyettes államügyész arcán.

Az apja halála óta egyszer sem érzett hasonló elégedettséget. Ám aznap reggel, miközben nézte, ahogy a vádlottat kivezetik bilincsben és narancssárga overálban, úgy érezte, valamit elértek, és nem számít, milyen jelentéktelen volt is az ügy. Igazságot szolgáltattak. Az apját lelövő fickó is bűnöző volt. Talán, ha több igazságot szolgáltatnának, talán, ha az a pisztoly nem lett volna kint az utcán, talán, ha az apja nem lett volna kint az utcán… Rájött, ő maga is tehet ennek érdekében. Azon a héten beadta a jelentkezését az államügyészi hivatalba. Az államügyészi munka egy aspektusára azonban Cameron nem számított, és ez a politika volt, ami minden kormányzati munkát átszőtt. Miközben Silasszel szemben ült aznap, arról beszélve, miért vonulnak vissza a Martino-ügyben, rájött, az államügyészi hivatal sem mentes ettől. Könnyedén kitalálhatta a főnöke valódi problémáját, ami egyszerűen az volt, nem akarta odatartani a nyakát és bebukni egy tárgyalást, amelyet minden országos lap, tévé és rádió közvetítene. Meglepte Briggs döntése. És frusztrálta. És undorral töltötte el a gondolat, hogy egy olyan alak, mint Roberto Martino ott folytathatja, ahol abbahagyta, méghozzá anélkül, bárki beleszólna a dolgába, mintha mi sem történt volna. Ám, sajnos, hacsak nem akarta visszaadni az államügyészi megbízatását abban a szent pillanatban, meg volt kötve a keze. Még csak egy éve volt a hivatalnál, így nem lett volna okos dolog nyíltan szembeszállni a főnökével ilyen fontos ügyben, amennyiben továbbra is a bűnözőket akarta üldözni. Így megtartotta magának a véleményét. – Oké. Nincs vád. – Összeszorult a gyomra, amikor hangosan kiejtette ezeket a szavakat. – Örülök, hogy megérted – mondta Silas bólintva. – És lenne még valami. Nem volt még alkalmam senkivel sem beszélni erről az FBI-tól. Valakinek közölni kéne Pallas ügynökkel, visszavonulót fújunk a Martino-ügyben. Úgy gondoltam, mivel ti jól megértitek egymást, talán jobb lenne, ha tőled hallaná. Ám ez olyan beszélgetésnek ígérkezett, amilyenhez Cameronnak semmi kedve sem volt. – Én meg azt hiszem, jobb lenne, ha ezt Pallas ügynök közvetlenül tőled hallaná. Különösen ha számításba vesszük, miken ment keresztül a nyomozása közben. – Csak az FBI-ügynöki munkáját végezte. Néha így alakulnak ott a dolgok. A főnöke hanghordozásából kihallotta, lezártnak tekinti a beszélgetést, így bólintott. Abban a pillanatban különben is nehezen tudott volna megszólalni. Briggs a szemébe nézett. – És csak hogy minden egyértelmű legyen, az FBI-nak elég csak annyit tudnia, nem lesz semmiféle vádemelés Martino és az emberei ellen. Ebben a hivatalban előírja a szabályzat, nem fűzünk megjegyzéseket a belső döntésekhez. Mivel Cameron továbbra is hallgatott, a férfi biccentett egyet. – Ebben az ügyben csapatjátékosra van szükségem, Cameron. Meg vagyok értve? Ó, persze, hogy értette. Silas vele fedezte önmagát, hagyta, ő vigye el a balhét, amiért futni hagyják Martinót. Ám ez benne volt a pakliban. Ő volt a főnök, nem is beszélve arról, nagyon fontos és megbecsült tagja a chicagói jogásztársadalomnak. Ami azt jelentette, Cameron csak egyvalamit mondhatott: – Vedd úgy, hogy el van intézve!

Jack figyelte, ahogy Wilkins belenéz a visszapillantó tükörbe. Az utas a hátsó ülésen egy ideje nagy csendben volt. – Elaludt? – kérdezte. Wilkins bólintott: – Hosszú éjszaka volt. – Ez igaz. Igyunk meg még egy kör kávét, mielőtt visszamegyünk. Amit az irodában adnak, annak húgyíze van. – Úgy értettem, neki volt hosszú éjszakája. Jack pontosan tudta, Wilkins hogyan értette. Ám igyekezett a lehető legkevesebbet gondolni a nőre. – Milyen fura, hogy ti ketten ilyen körülmények között találkoztok újra! – Wilkinsnek nyilvánvalóan nem esett le, hanyagolnia kellene a témát. Jack újra belenézett a visszapillantó tükörbe, meggyőződjön arról, Cameron valóban elaludt. – Fura lett volna bármilyen körülmény között találkozunk – mondta, s igyekezett halkan beszélni. Wilkins oldalra pillantott, levéve tekintetét az útról. – Megbántál bármit is? – Azzal kapcsolatban, amit mondtam? – Ja. – Csak azt, volt ott egy kamera is. Wilkins megcsóválta a fejét. – Juttasd eszembe, soha ne packázzak veled! – Soha nem packázz velem! – Köszi. Jack szeretett Wilkinsszel dolgozni. Először habozott, amikor a főnöke olyan fickóval párosította össze, aki éppen akkor végzett az Akadémián. Még jobban elbizonytalanodott, amikor meglátta, milyen drága öltönyben feszít Wilkins az első nap, amikor találkoztak. Ám a vigyorgás és a viccelődés mögött Wilkins sokkal nagyobb tudású volt, mint azt Jack első látásra gondolta, és ezt tisztelte benne, még akkor is, ha nem is lehetett volna különbözőbb a hozzáállásuk a legtöbb dologhoz. Ráadásul Jack örült neki, végre olyan partnere lesz, aki egyáltalán beszél, mivel a legutóbbi Nebraskában átlag 6,3 szót mondott naponta, és olyan keményfejű volt, hogy szöget lehetett volna vele beverni. A kiküldetések azzal a fickóval dögunalmasak voltak. Nem mintha a kiküldetések Nebraskában amúgy olyan marha izgalmasak lettek volna. Már csaknem eszét vesztette az unalomtól az utóbbi három évben, ami részét képezte a fegyelmi eljárásnak, amit az igazságügyi részleg kirótt rá. Jack újra a visszapillantó tükörbe sandított, hogy megnézze, Cameron még mindig alszik-e a hátsó ülésen. Nem volt egészen őszinte Wilkinshez, amikor azt mondta, semmit sem bánt meg a három évvel korábban történtekből. Mert volt, amit megbánt, hiszen amit mondott, arra nem volt mentség. Ezt már két másodperccel az után is tudta, hogy a szavak elhagyták a száját. Amikor megtudta, visszakerül Chicagóba, megfogadta, nem fog ezen többet rágódni. Sajnos, nem számolt azzal, már a legelső héten belefuthat Cameron Lynde-be. És a közelsége sok emléket felidézett benne.

Először is, még mindig nem felejtette el, a nő nem tudott ránézni aznap, amikor elmondta neki, mi van a Martinó-üggyel. Három évvel ezelőtt, egy péntek, késő délután Cameron felhívta, később beugrik az irodába beszélni vele és az akkori partnerével, Jack Dobbsszal. Amikor meghallotta a kopogást, és meglátta a küszöbön megálló államügyésznőt, rámosolygott. Jack tisztán emlékezett erre, talán azért, mivel annyira ritkán mosolygott azokban a napokban, hiszen nem volt sok mulatnivalója abban a két évben, amikor a Martinoügyön dolgozott. Még akkor is, őszintén szólva, tele volt a töke azzal, hogy olyan sokáig fedésben kellett dolgoznia, és gondjai voltak a normál életbe való visszailleszkedéssel. Éjszaka még mindig nem tudott aludni, ami szintén nem dobta fel túlságosan. Ám bármennyire is nehéz volt visszazökkennie az irodai rutinba, egy részét mégsem bánta, egész pontosan azt, hogy Cameron Lynde-del kellett dolgoznia. Valójában már el is kezdett aggódni, kicsit túlságosan is kedvére van a helyzet. Csupán szakmai dolgokról – a Martino-ügyről – beszéltek, de a néhány alkalommal, amikor kettesben voltak, érezte, valami vonzalom alakult ki köztük. Nem tudta, miként írja le ezt, de abban biztos volt, miatta azt kívánta, bárcsak ne lenne még mindig ennyire maga alatt. – Jöjjön be! – mondta neki Jack. Amikor Cameron belépett a szobába azon a péntek délutánon, kivételesen nem viszonozta a férfi mosolyát. – Dobbs ügynök is csatlakozik hozzánk? – kérdezte. – Már úton van. Üljön le, amíg várakozik! – Jack az íróasztala előtti székre mutatott. Cameron megrázta a fejét. – Köszönöm, inkább itt maradok. Az utóbbi egy hónapban Jack már megismerte őt annyira, hogy tudja, valami nincs rendben. Valami baj volt, mert a lány nem kezdte azzal a keménykedő, kötekedő, de mégis félig-meddig flörtölő viccelődéssel, ami az érintkezésük szokásos része volt, és amit a férfi élvezett. Nem is beszélve arról, nyugtalannak tűnt. Pallast rossz előérzet gyötörte. – Azt mondta, Martinóról akar beszélni. Talán valami probléma van az üggyel? Látta, a nő habozik. Bingó. Cameron az ajtóra pillantott. – Azt hiszem, meg kellene várnunk, amíg Dobbs ügynök ideér – javasolta, aztán idegesen az alsó ajkába harapott. Jack nem tudta eldönteni, mi volt aggasztóbb: a nő viselkedésének hirtelen megváltozása, vagy az, ő nem tudta levenni a szemét az ajkáról. Felállt az íróasztaltól, közelebb lépett, és becsukta az iroda ajtaját. Megállt Cameron előtt. – Valami nyugtalanítja. – Pallas ügynök, azt hiszem… A férfi a szavába vágott. – Szólítson Jacknek, oké? Azt hiszem, itt az ideje, a keresztnevünkön szólítsuk egymást.

Amikor a nő tekintete ismét az ajtóra siklott, a férfi valami olyat tett, ami mindkettejüket meglepte. Az ügyésznő felé nyúlt, és gyengéden megfogta az állát. – Mondja el nekem, Cameron! Mondja el, mi a baj! Amikor a nő csodálatos akvamarin szeme találkozott az övével, a férfi megborzongott – olyan volt, mint az áramütés, amivel Martino emberei kínozták a fogsága két napja alatt. Csak kimondhatatlanul kellemesebb. – Jack – suttogta. – Úgy sajná… A kopogás félbeszakította őket. Hátrébb léptek, miközben az iroda ajtaja kinyílt. Joe belépett, és meglepődött, hogy mindkettejüket ott találja. – Ó, helló! Bocs, hogy késtem. Leült az egyik székre Jack íróasztala előtt, hiszen már négy éve partnerek voltak, és otthon érezték magukat egymás irodájában. Keresztbe tette a lábát, és Cameronra nézett. –Jack azt mondta, Martinóról akar beszélni velünk. – Igen – bólintott Cameron. Merevnek és idegesnek tűnt, és furcsa módon egyedül Joe-ra fókuszált. – Csak tudatni akartam magukkal, meghoztunk egy döntést. Nem fogunk vádat emelni Roberto Martino ellen. Sőt senki ellen a szervezetéből, ha már erről van szó. Csend állt be a szobában. Jack törte meg a hallgatást: – Ezt nem mondja komolyan! Cameron még mindig nem nézett rá. – Tudom, egyikük sem erre a hírre számított. – Hogy érti, hogy nem emelnek vádat? – kérdezte Joe. Ő volt az összekötő Jack és az FBI között abban a két évben, amikor az ügynök fedésben dolgozott, és tudott minden mocskos ügyről Martino környezetében. – A hivatal úgy határozott, nincs elég bizonyíték ahhoz, hogy bíróság elé vigyük az ügyet – válaszolta Cameron. Jack megpróbálta – egyre nehezebben – visszafogni a dühét: – Baromság! Maga hozta meg ezt a döntést? Vagy Briggs? Joe felállt a székről, és elkezdett fel-alá járkálni. – Az a seggfej! Csak a saját hírnevével törődik – mondta undorral a hangjában. – Beszélni akarok vele – követelte Jack. Cameron végre megfordult és a szemébe nézett. – Semmi szükség nincs erre. Ez… az én ügyem. Én intéztem. – Csessze meg! Nem hiszek magának. Joe figyelmeztető pillantást vetett rá. – Jack! Cameron nyugodt maradt. – Megértem, milyen rosszul érinti ez… Jack egy lépéssel közelebb ment. – Rosszul érint? A rosszul nem elég jó kifejezés arra, amit most érzek. Elolvasta az aktákat, legalábbis ezt reméltem még egy perccel ezelőttig is, de most már nem vagyok benne biztos, mit csinálnak maguk az államügyészi hivatalban. Tudja, kicsoda Martino, és mit tett. Mi a francot képzelnek magukról?

– Sajnálom – mondta a lány tompán. – Tudom, mennyi energiát fordítottak erre a nyomozásra. Sajnos, ennél többet nem áll módomban közölni. – Dehogyisnem. Elárulhatná, Martino mennyit perkált le az államügyész asztalára, hogy megtörténjen ez a csoda. Ha nem Briggs hozta meg ezt a döntést, akkor… Jack elhallgatott, és tetőtől talpig végigmérte a nőt. – Joe, nem gondolod, kicsit meg kéne vizsgálnunk Ms. Lynde bankszámláit? Megnézni, nem utaltak-e rá nagyobb összeget az utóbbi időben? Cameron közvetlenül a férfi elé lépett, és egyenesen a szemébe nézett. – Nagyon rossz felé tapogatózik, Pallas ügynök. Joe közéjük állt. – Oké, azt hiszem, mindannyiunknak nagy levegőt kell vennünk, és egy kicsit le kell higgadnunk. Jack oda sem figyelt rá. – Magyarázatot követelek! – ismételte Cameronnak. A lány nem moccant, és mérgesen állta az ügynök tekintetét. – Rendben. Túl hamar lebuktatta magát. Remélem, kielégítő ez a magyarázat, mivel ennél többel nem szolgálhatok. A düh tetőtől talpig elöntötte a férfit. És vele együtt a bűntudat is. A nő szavai az elevenére tapintottak, hiszen mindennap vádolta magát azért, mert túl gyorsan lebukott. Jack hangja metszőn hideg volt: – Kifelé a szobámból! – Éppen menni készültem – jegyezte meg az ügyésznő. – Csak még valami. Ha valaha is azon töprengene, kihez voltam lojális, vagy mennyire elszántan végzem a munkámat, akár engem is megkérdezhet, Pallas ügynök. Ha viszont a bankszámláim körül szaglászik, jobb, ha van rá engedélye, vagy piszkosul jó ügyvédje. Joe irányába biccentett búcsúzóul. – Dobbs ügynök! – Majd sarkon fordult, és szó nélkül kiviharzott az irodából. Joe utána bámult. – Tudom, dühös vagy, Jack, és én is ölni tudnék, de légy résen! Cameron Lynde friss hús a hivatalban, de még akkor is helyettes államügyész. Talán nem a legjobb ötlet korrupcióval vádolni. Jack alig figyelt rá, és nem válaszolt. Csak egyvalamire tudott gondolni. Két év az életéből most folyt le a kanálisba. Joe hirtelen akcióba lendült. – Na jó, majd én beszélek Davisszel – mondta, a főnökükre utalva, aki a megbízott különleges ügynök volt. – Meglátom, ki tudjuk-e deríteni, mi folyik itt valójában. – Kifelé indult, és közben Jack vállára tette a kezét. – Addig is muszáj lenyugodnod. Menj haza, idd le magad, vagy bármi, csak menj ki ebből az irodából, mielőtt még mondanál valamit, amit aztán megbánsz! Jack bólintott. Két év. A liftben, miközben lefelé tartott, üres tekintettel bámult az ajtóra, azon morfondírozva, vajon Cameron Lynde-nek van-e halvány fogalma arról, min ment keresztül azért, hogy megszerezze azokat a bizonyítékokat, amelyeket most használhatatlannak minősített. Igen, idő előtt lebukott, de csak azért – egy olyan akcióban, amelynek

a kétharmada tiszta hülyeség volt, egyharmada pedig egy hatáskörért folyó vetélkedés –, mert a Kábítószer-ellenes Hivatal maga is küldött egy fedett ügynököt, hogy kapcsolatba kerüljön Martinóval. Jack kábé öt másodperc alatt rájött, ki a fickó. Martinónak tíz percébe került. És utasította Jacket, nyírja ki. Bár Jack elég sok disznóságot elkövetett már, nehogy leleplezze magát, mialatt Martinónak dolgozott, de addig a pillanatig sikerült elkerülnie, hogy bárkit eltegyen láb alól. Ám ezúttal Martino azt akarta, az ügynök holttestét terítsék a lába elé – üzenetnek szánta a KEH számára –, és bárhogy is ravaszkodott, Jack nem tudott volna produkálni valóságos holttestet. Így megpróbált időt nyerni. Éppen a KEHügynökhöz tartott, hogy figyelmeztesse, és mindkettejüket kimentse a slamasztikából, amikor Martino emberei elkapták őket. A KEH-ügynököt azonnal kinyírták. Így Martino véghezvitte a tervét, és még aznap este a hivatal chicagói székházának lépcsőjére tetette a testet. Jackkel kevésbé bánt kesztyűs kézzel. Ennyit elég is mondani. Jack fogságának második napján azonban Martino emberei végzetes hibát követtek el. Valójában egyetlen ember követte el a hibát, Vincent, Martino egyik kihallgatója, aki rövidre akarta zárni a kérdezősködést, és úgy döntött, leveszi a kötelet Jack kezéről. Az igaz, rögtön meg is bénította az egyik kezet azzal, hogy egy széles kést vágott Jack alkarjába, amivel azt a székhez szögezte. Ám egy óvatlan pillanatban Jack másik keze szabadon maradt. Martino bizonyára saját kezűleg belezte volna ki Vincentet ekkora hülyeség miatt. Már ha Jack a szabadon maradt kezével el nem kapja a fickó torkát, és a karjából kihúzott kést bele nem vágta volna. Jack szerencséjére, Vincentnél a kés mellett egy pisztoly is volt. Még nagyobb szerencséjére, a Különleges Egységnél olyan kiképzést kapott, hogy mindkét kezével magabiztosan tudott a pisztollyal bánni. Martino emberei számára azonban ugyanezek a dolgok már nem voltak olyan örömtelik. Igaz, egyikük volt olyan szerencsés, hogy meglőtte Jacket a kibontakozott tűzpárbaj kellős közepén, de nem élt elég sokáig utána, hogy dicsekedhessen is vele. Ám úgy tűnt, – az embereivel ellentétben – Martino a legszerencsésebb fickó a földkerekségen. Nemcsak nem volt a nyolc holttest között, amelyeket az FBI erősítésként megérkezett emberei összegyűjtöttek, miután végre betódultak a raktárba, de – a jelek szerint – Fortuna istenasszony akkor is rámosolygott, amikor az ügyét Cameron Lynde helyettes államügyész gyakorlatlan kacsójába irányította. Két év az életéből lefolyt a csatornába. Jack el sem akarta hinni. Ám a nő azt mondta, a vádemelésről való lemondás az ő döntése volt. Ha pedig ez igaz volt, akkor… nos, akkor menjen a francba! A lift leért a földszintre, és az ajtó kinyílt. Jack kilépett, és néhány riporter máris körülvette. Sajnos, ez nem volt szokatlan, mivel, elég ostoba módon, a média figyelmének középpontjába került a raktárban lezajlott lövöldözés után – nyolc lelőtt gengszter meglódította az emberek fantáziáját –, és azóta az újságírók mindig megjelentek körülötte, mihelyt Martino neve elhangzott a hírekben.

– Pallas ügynök! Pallas ügynök! – A riporterek egymást próbálták túlkiabálni és közelebb kerülni hozzá. Jack tudomást sem vett róluk, és a bejárati ajtó felé indult. A helyi NBCkirendeltség női tudósítója, akinek az érdeklődése Jack iránt az utóbbi időben már nem csak szakmai jellegűnek tűnt, mellé lépett, oldalán az operatőrrel. – Pallas ügynök, éppen most kaptunk hírt a Martino-ügyről. Mint az ügyért felelős FBI-ügynök, mit gondol arról, Roberto Martino szabad emberként sétálhat továbbra is Chicago utcáin? Jack arcába nyomta a mikrofonját. Talán a hosszas kialvatlanság volt az oka. Vagy talán azért volt, mert (a pszichológus szerint, akivel a parancsot követve minden héten konzultálnia kellett) maradt benne némi fojtott indulat a fedett munkája és a fogsága miatt. De az is lehetséges, volt valami köze ahhoz is, hogy az a fickó két napig kínozta. Ám mielőtt végiggondolta volna, mit beszél, Jack kapásból válaszolt a riporternőnek: – Azt gondolom, a helyettes államügyésznőnek a feje helyén egy popó van. Olyasvalakire kellett volna bízni ezt az ügyet, aki tökösebb ennél a csajnál, ha érti, mire gondolok. Chicago minden tévécsatornája ezzel a szózattal indította a hatórai híreket. Aztán újra műsorra tűzték 22 órakor is. Természetesen, ekkorra az országos tudósítókhoz is eljutott a hír, egy chicagói különleges ügynök élő műsorban szinte „lehülyepicsázott” egy helyettes államügyészt, és a megjegyzései azóta mindenhol hallhatók: a CNN-en, az MSNBC-n, a Today showban, a Nightline-ban, a Larry King Live-ban és minden említésre méltó műsorban. Nem is beszélve arról, a felvétel abban a kétes dicsőségben részesült, egy teljes hétig a You Tube legnézettebb videója volt. Mondani sem kell, Jack főnöke nem volt elragadtatva. – Elment a kicseszett maradék eszed is? – üvöltött Davis, amikor másnap reggel berángatta Jacket az irodájába. – Neked van segg a fejed helyén, Pallas, amiért ilyen baromságokat beszélsz az országos tévében. Onnantól kezdve Jack lejtőre került. Néhány feminista csoport kifejezte tiltakozását a médiában, azt állítva, Pallas megjegyzése arról, az ügyet valami „tökös” ügyészre kellett volna bízni – ha szó szerint értelmezték –, szexista kijelentésnek számított, és azt érzékeltette, csak férfi képes megbirkózni ilyen súlyos üggyel. Az Igazságszolgáltatási Bizottság ekkor lépett közbe. Davis, kezdeti kifakadása ellenére, két napig küzdött, hogy mentse, ami menthető. Hangsúlyozta, Jack Chicago legtehetségesebb és legelszántabb ügynöke, és azt javasolta fegyelmi büntetésként, az ügynök nyilvánosan kérjen bocsánatot Ms. Lynde-től és az Államügyészi Hivataltól, valamint helyezzék hat hónap próbaidőre. A bizottság ügyvédei azt mondták, megfontolják a javaslatait. Azon a hétfő reggelen Jack korán bement az irodájába, hogy megfogalmazza a bocsánatkérését. Tudta, túllőtt a célon azzal is, amit a riporternek mondott, de azokkal is, amiket előtte Cameron fejéhez vágott. Belátta, ócskán kezelte a helyzetet. Nagyon ócskán. A sokk és a frusztráció tetejébe, amit a nő bejelentése nyomán érzett, még az is bántotta és dühítette, hogy annyira megbízott Cameronban. Ám ebben a pillanatban még abban reménykedett, találnak valami kiutat, és továbbléphetnek az egész helyzeten.

Az irodája ajtaját előzőleg nyitva hagyta, és miután néhány percig a számítógép üres képernyőjét bámulta – a bocsánatkérés nem volt erős oldala –, meglepte, hogy hangokat hall Davis szobája felől. Addig azt hitte, egyedül ő van bent ilyen korán. Davis dühösnek tűnt. A folyosón keresztül Jack csak néhány szót tudott elcsípni, amikor a főnöke azt mondta: „marhaság” és „túlzás”. Mivel Jack senki más hangját nem hallotta, úgy vélte, Davis telefonon beszél. Ám mindegy volt, kivel beszél, mert Jack jól tudta, mi a téma. Felállt az asztalától, és az ajtó felé indult, amikor… Davis szobájának ajtaja kinyílt, és Cameron Lynde lépett ki. Amikor észrevette Jacket, megtorpant. Olyan kifejezés suhant át az arcán, amit a férfi jól ismert. Az évek alatt sokszor tanúja volt ennek a kifejezésnek, amikor valaki meglátta, közeledik felé. Lebukás. Cameron gyorsan kisimította az arcát, és nyugodtan állta a férfi tekintetét a folyosón keresztül. Majd megfordult és szó nélkül elment. Amikor a nyomában Davis is kilépett az irodából, ő is meglátta Jacket. Komoran megrázta a fejét. Aznap délután a fegyelmi bizottság kiadta a parancsot, Pallas ügynököt haladéktalanul el kell távolítani Chicagóból. Jack úgy gondolta, pontosan tudja, kinek köszönheti ezt. – Bármin is jár az agyad, jobb lenne, ha végre túltennéd magad rajta. Jack oldalra pillantott, és látta, Wilkins őt bámulja. – Semmin sem járt az agyam. – Tényleg? A kocsi ugyanis már három perce megállt, és azóta itt ülünk, ez előtt a ház előtt. Jack körülnézett, hogy felmérje a helyzetet, és tényleg – a francba! – egy helyben ültek. Jó érzés volt tudni, a roppant érzékeny, különleges ügynöki megfigyelőképessége még működik. A kocsi hátsó ülésén lévő tanújukat hibáztatta a helyzetért. Aki elterelte a figyelmét. Ideje volt véget vetni ennek. Átkiabált a válla fölött: – Most már elmehet, Ms. Lynde! Semmi válasz. Megfordult. – Ügy alszik, mint a bunda – jegyezte meg Wilkins. – Akkor csinálj valamit! Wilkins a visszapillantó tükörbe nézett. – Huhú, Cameron! – Huhú? Ez nagyon profin hangzik. – Hé, én vagyok a jó zsaru. Tőlem működik. – Wilkins visszatért a feladatához. – Cameron, megjöttünk! – Jackre sandított, majd suttogva megkérdezte: – Gondolod, ellenére van, ha Cameronnak szólítjuk? – Most, azt hiszem, bárminek szólíthatnád, nem bánná. Még néhány javaslata is lett volna ebben a témában. – Oké, életbe lép a B terv – határozott Wilkins. – Valakinek hátra kell mennie felébreszteni. – Jól hangzik. Tőled ez is működne.

– Én rád gondoltam. – Amikor Wilkins meglátta Jack arckifejezését, ártatlan szemmel pislogott rá. – Bocs, nekem itt kell maradnom a kormánynál. Az orra alatt mormogva, Jack kinyitotta az ajtót, és kiszállt, életében először szemrevételezve Cameron Lynde otthonát. Vagy legalábbis azt a helyet, ami feltehetően az otthona volt. Visszadugta a fejét a kocsiba. – Biztos vagy benne, ez az a cím? – Azt mondta Észak-Henderson 3309. Márpedig ez Észak-Henderson 3309 – válaszolta Wilkins. – Igen, de ez… – Jack megfordult, és eltűnődött, mi lenne a legjobb szó az elé táruló látvány jellemzésére. – Rohadt jó kis ház – csettintett Wilkins. Ez elég jól leírta. Ahogy Jack ott állt az utcán, az elegáns ház fölé magasodott, mind a három szintjével. Boltíves feljáró volt előtte, oszlopsorral, amely körbevette a bejáratot. Borostyán futotta be az egész épületet, és óriási kert látszott a jobb oldalon, ami egészen a hátsó garázsig elnyúlt. Úgy tippelt, a ház és a kert több ezer négyzetméteren terülhet el. Az első kérdés, ami felmerült benne az volt, állami fizetésből élő kormánytisztviselő hogyan engedhet meg magának ilyen kérót. Úgy tűnt, Wilkins ugyanezen töprengett. Áthajolt az ülésen, és kinézett az anyósülés ablakán. – Mit gondolsz? Gazdag férj? Jack eltöprengett ezen. Kellett lennie valami gazdag embernek a képben, mivel a nő egymaga biztosan nem engedhette meg magának ezt a házat. Vagy erről volt szó, vagy pedig nem tévedett olyan nagyot három éve, amikor azzal vádolta Cameront, ő is szerepel Martino fizetési listáján. Wilkins olvasott a gondolataiban. – Eszedbe ne jusson! Pontosan az ilyenek miatt kerültél bajba három évvel ezelőtt. Jack az államügyésznőre mutatott, aki édesdeden aludt a hátsó ülésen: – Csak szeretnék minél előbb visszamenni az irodába, mihelyt megoldottuk az itteni problémát. Megragadta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. – Gyerünk, Ms. Lynde! – szólt be parancsoló hangon. Semmi válasz. – Remélem, még életben van – jegyezte meg hátra fordulva Wilkins. Jack behajolt a hátsó ülésre. Cameront bámulta, és hallgatta, lélegzik-e. – Életben van. – Megrázta a nő vállát. – Gyerünk, ébresztő! Még mindig semmi. – Talán meg kéne csókolnod. – Jack dühös tekintete láttán Wilkins bocsánatkérőn elvigyorodott. – Miért ne, annál a mesebeli fickónál működött… Jack újra Cameron felé fordult, és végiggondolta a lehetőségeit. Megbökdöshetné néhányszor. Ez vonzó alternatíva volt. Nyakon önthetné hideg vízzel. Nagyon is vonzó. Ám a csajt ismerve, visszakézből pofon vágná, és ő Nebraskában találná magát, még mielőtt azt mondhatná, „fapapucs”. Így csak egy választása maradt. Átnyúlt Cameron mellett, és előredobta a táskáját. – Keresd meg a kulcsát! – mondta Wilkinsnek.

– Hülyéskedsz? Mi van, ha felébred és meglátja, a táskájában kutakodom? Nem nyúlok a táskájához! A táska tabu. – Vagy keresd meg a kulcsot, vagy gyere ide, és vidd be te őt! Wilkins egy darabig a táskát vizslatta, majd belenyúlt. – Megéri a kockázatot. Szeretném látni, ahogy megpróbálod. Tíz dolcsiba fogadok, felébred, és tökön rúg, mielőtt elérsz a bejárati lépcsőhöz. Jack is hetven-harminc százalék esélyt adott ennek. Utasította Wilkinst, nyissa fel a csomagtartót, majd megfogta a nő bőröndjét, és felvitte a bejárati ajtóig. Amikor viszszaért a kocsihoz, a táskát Cameron ölébe tette, elvette Wilkinstől a kulcsot, és zsebre vágta. Minden további totojázás nélkül a karjába kapta az alvó nőt, és kiemelte az autóból. Álmában Cameron hozzábújt, és a fejét a vállára hajtotta. Jack felvitte a lépcsőn, arra gondolva, az összes lehetséges jelenet közül, amiket elképzelt a Cameron Lyndedel történő legközelebbi találkozása esetére, ezzel nem számolt. Kíváncsi lett volna rá, mit képzelhetnek a szomszédok azt látva, amint fényes nappal az ölében viszi haza – már ha bármelyiküknek volt megfelelő távcsöve, amellyel megláthatta őket a kiterjedt városi birtokon keresztül. Jack lepillantott. A nő békésen szunyókált, és a férfi a másodperc törtrészéig együtt érzett vele a hosszú éjszakázás miatt. Mindent egybevéve, egészen jól bírta a gyűrődést. Egyik kezével kinyitotta a kovácsoltvas kaput, és felvitte Cameront a lépcsőn a bejárati ajtóig. A ház mérete miatt úgy gondolta, egészen biztosan nem egyedül lakik itt, és arra számított, valaki mindjárt kirohan aggódó arccal, és átveszi tőle az alvó nőt. Ám semmi ilyesmi nem történt. Jack a zsebébe nyúlt, kivette a kulcsot, és kinyitotta a bejárati ajtót. De még ekkor sem bukkant fel az aggodalomtól félőrült barát/férj/szerető. Lepillantott Cameronra, aki a mellkasára hajtott fejjel pihent. Nem mintha érdekelte volna, de bárki is volt az a fickó, elég nagy seggfej lehet, ha nem tűnt fel neki, a kedvese már több, mint tíz órája hiányzik. – Cameron, ébresztő! – A hangja szokatlanul gyengéd volt. Gyorsan meg is köszörülte a torkát. – Itthon van. Erre a nő megmozdult, Jack pedig letette a lépcsőfeljáróra, azonnal hátrálva egy lépést. Cameron egy pillanatig bizonytalanul állt ott, álomittasan, és úgy nézett Pallasra, mintha életében először látná. – Maga? – Én. Cameron pislogott, majd a kezével kaszált egyet a levegőben, álmos hangon hozzátéve: – Húzzon el! Nyomás! Bármennyire nagy örömmel tett volna ennek eleget Jack, ám először meg kellett győződnie arról, a nő biztonságban van. Végül is ő volt a koronatanújuk. A kezébe nyomta a táskát, amit Cameron kis híján leejtett, és letette a bőröndjét a bejárati ajtón belülre.

– A kulcsa a zárban van, el ne felejtse! Egyedül lakik itt? – Ez utóbbit csak szakmai felelősségérzetből kérdezte. – Nem mindennapi éjszakája volt. Talán nem szeretne egyedül maradni. Nézte, ahogy a nő kihúzta a kulcsot a zárból, majd visszadugta, aztán benyomta az ajtót, zavartan bámulva, hogy már nyitva találja. –Igen… azt hiszem, tényleg nem kéne egyedül maradnia – mondta Jack. Annak ellenére, hogy még nem tért egészen magához, Cameronnak sikerült megsemmisítő pillantást vetnie a férfira. – Majd felhívom Collint – motyogta. Aztán belépett és becsapta az ajtót az ügynök orra előtt. Aha. Tehát volt valami Collin. Jack gyorsan körülnézett, hogy meggyőződjön, biztonságosnak tűnik-e a ház. Utána visszatért a kocsihoz, és bemászott az ülésre. Wilkins széttárta a kezét. – Szóval? – Mehetünk – bökte ki Jack. – Biztos vagy benne, hogy nem hagyjuk egyedül? – Fel fogja hívni Collint. – Na, ez jó hír. És ki az a Collin? Jack megvonta a vállát. – Gőzöm sincs. Csak az a tuti, innentől a csaj az ő gondja, és nem az enyém. – Au! Ez egy kicsit erős! – Valójában sokkal erősebben akartam fogalmazni, de mostanra már óvatosabb lettem – tette hozzá Jack. – Hosszú éjszakánk volt. Ne feledkezz meg a kávéról az irodába visszafelé! Wilkins vigyorgott, miközben beindította a kocsit. – Tudod, azt hiszem, sokat tanulhatok tőled, Jack. Jack nem volt benne biztos, minek köszönheti ezt a megjegyzést. Ám az a lényeg, igaz volt. – Koszi – mondta. – Olyan pasas vagy, aki kimondja, amit gondol, ezt tisztelem benned. És fogadok, ezt te is tiszteled másokban. Á… már látta, hová akar a másik kilyukadni. – Csak bökd ki, ha valami nyomja a lelkedet, Wilkins! Wilkins megállt egy kereszteződésben. – A nővel való problémád a magánügyed. Csak azt akarom tőled hallani, ezek a problémák nem befolyásolják azt, ahogyan ezen az ügyön dolgozunk. – Nem befolyásolják. – Jó. És csak a saját épülésemre még valami… Úgy tervezed, morcos és hallgatag leszel minden egyes alkalommal, amikor meghallod a nevét? Jack csendben fürkészte a partnere arcát. Wilkins elmosolyodott. – Ezzel túl messzire mentem, igaz? – Tipikus kezdőkre jellemző hiba. Egy kérdéssel több, mint amennyire szükség lenne. – Megpróbálok odafigyelni rá.

– Tedd meg! Jack megfordult és kibámult az ablakon, élvezve a látványt, amely azóta nem tárult a szeme elé, amióta három éve elhagyta Chicagót. Néhány pillanat múlva újra megszólalt. – És még valami: megtiltom, hogy a tanúk előtt komornak nevezz. Ez tönkreteszi a hatást. – Vagyis szándékosan vagy ilyen? – Már évek óta fejlesztem a komorságomat. Wilkins meglepetten nézett rá. – Csak nem vicceltél az előbb? – Nem. És az utat figyeld, kezdőkém! Mert igazán morcos leszek, ha összetöröd a kocsit, mielőtt megkapnám a kávémat.

5. – Még mindig nem hiszem el, egyikünket sem hívtad fel a hotelből! Cameron érezte Collin hangsúlyából, a fiatalember nem tudja eldönteni, vajon aggódjon-e az előző éjszakai események miatt, vagy pedig dühös legyen, amiért most hall róluk először. Mentségére szólt, miután Jack és Wilkins hazahozta, az első gondolata az volt, felhívja Collint és Amyt. Ők hárman már az egyetem óta jó barátok voltak, és általában mindent megosztott velük. Ám aztán eszébe jutott, szombat van, ami azt jelentette, Collin dolgozott, Amy pedig nyakig belemerült az esküvői előkészületekbe, hiszen már csak két hét volt hátra a nagy napig, így inkább küldött mindkettejüknek egy SMS-t, akarnak-e együtt vacsorázni a Frascában aznap este. Ezt követőn bemászott az ágyába, és a következő hat órára kivonta magát a forgalomból. Az étteremben, mihelyt a pincérnő az asztalukhoz vezette őket, Cameron mesélni kezdte Collinnak és Amynek az előző éjszakát, nem téve említést Hodges szenátor szerepéről, mivel az FBI azt titokban akarta tartani. Látta, az asztal szemben lévő oldalán Collin egyre nyugtalanabb lesz, amint előrehalad a történetben. Néhány perce ugyanis beletúrt világosbarna hajába, és karba tette a kezét – márpedig általában akkor viselkedett így, amikor valami zavarta. Amy Cameron balján ült, és elegáns volt, mint mindig, méretre varratott barna ruhájában és vállig érő szőke hajával, amely mértani pontossággal volt levágva. Ő sokkal diplomatikusabban reagált Collinnál. – Úgy tűnik, elég sűrű éjszakád volt, Cameron. Nem lett volna szabad egyedül végigcsinálnod! – Felhívtalak volna – fordult Cameron Collin felé –, ha az FBI nem korlátozza a hívásaimat. – Aztán balra fordult, Amyhez. – És, igen, baromi sűrű éjszaka volt. Köszönöm, hogy aggódsz értem, Amy. A borospoharáért nyúlt, ám Collin az asztalon keresztül megragadta a kezét. – Állj! Tudod, én is aggódom. Cameron dühösen nézett rá, de nem húzta el a kezét. – Akkor ne azon nyavalyogj, hogy nem hívtalak fel!

Collin a szokásos ártatlan mosolyával nézett rá. Hiába látta már annyiszor ezt a mosolyt az utóbbi tizenkét évben, még mindig hatással volt rá. Többnyire. – Bocsánat – mondta Collin. – Kiborultam, amikor meghallottam a sztoridat, és nem megfelelően fejeztem ki az érzelmeimet. Ez egy olyan fiús dolog. – Megszorította Cameron kezét. – Nem tetszik nekem, hogy csak egy fal választott el egy gyilkosságtól, Cam. Furcsa zajok, titokzatos, kapucnis alak… Ez az egész olyan hitchcockosnak tűnik nekem. – És még el sem mondtam nektek a legnagyobb csavart – folytatta Cameron. – Az egyik FBI-ügynök, akit megbíztak az ügy felgöngyölítésével, Jack Pallas. Amynek egy percébe került, amíg leesett neki, kiről is van szó. – Várj csak… a Szívdöglesztő ügynök? – A Seggfej ügynök – igazította ki a barátnője. A Szívdöglesztő ügynök Jack régi beceneve volt, amit Cameron már nagyon régóta nem használt. Azóta, hogy megvádolta csúszópénz elfogadásával Roberto Martinótól. – Ez valóban jó kis csavar! És hogy van Seggfej ügynök manapság? – kérdezte Collin fanyarul. Cameron legjobb barátjaként kötelessége volt ellenséges érzelmekkel viseltetni Jack Pallas iránt. – Még lényegesebb kérdés, milyen érzés volt viszontlátni őt ennyi idő után? – tudakolta Amy. – Gúnyos megjegyzéseket és sértéseket vagdostunk egymás fejéhez egész idő alatt. Kellemes volt így a viszontlátás. – De még mindig olyan szívdöglesztő? – Amy gyors pillantást váltott Collinnal. – Egyikünknek fel kellett tennie ezt a kérdést… – Ez nem igazán tartozik ide, nem gondolod? – Cameronnak sikerült hűvösen megvető arcot vágnia, miközben belekortyolt a borába. Ám félrenyelt, levegőért kapkodott, és köhögni kezdett. Amy mosolygott. – Ezt igennek veszem. Cameron szalvétával megtörölte könnyező szemét, és segélykérőn Collin felé fordult. – Ne nézz így rám, ezúttal kimaradok ebből! – közölte a fiatalember. – Mindkettőtöket emlékeztetni szeretném, az a barom megalázott az országos tévékben. – Nem, az a barom saját magát alázta meg az országos tévékben – jegyezte meg Amy. Cameron szipogott, mert részben megenyhült, amikor ezt hallotta. – És még arra is szeretném felhívni a figyelmeteket, szintén miatta gyakorlatilag minden FBI-ügynök a chicagói körzetben három éve ellenségesen viselkedik velem. Ami nagyon viccessé tette a dolgokat, ha belegondolunk, napi szinten együtt kell dolgoznom az FBI-osokkal. – De nem kell újra találkoznotok, vagy igen? – érdeklődött Collin. – Ha van isten, nem. – Aztán Cameron komolyan végiggondolta ezt a lehetőséget. – Nem is tudom, talán ha még fel kell tenniük néhány kiegészítő kérdést. Egyet viszont mondhatok: ha még egyszer találkozom Jack Pallasszal, én fogom diktálni a fel-

tételeket. Múlt éjjel meglephetett, de legközelebb jobban fel leszek készülve. Legalább rendesebben felöltözöm. – Miért, hogy voltál felöltözve? – kérdezte Amy. – Szabadidőnaci volt rajtam, és edzőcipő – hördült fel Cameron. – Ennyi erővel meztelen is lehettem volna. – Az valóban sokkal érdekesebb kihallgatás lett volna. Collin férfias felsőbbrendűséggel dőlt hátra a székében. – Ti és a magas sarkú cipőitek! Szerencséd van, hogy nem bugyiban voltál. Azt szeretnéd jobban, vagy azt, az edzőcipődben hallgassanak ki? Cameron eltöprengett. – A bugyis változatban lehet rajtam magas sarkú? – Ez szónoki kérdés volt. Nem vagy komplett! – jelentette ki Collin. Cameron mosolygott. – De hát szeretem magam egy kicsit megnyújtani, hiszen egy százhatvan centis büntetőjogász vagyok. Egyébként meg hagyjál már békén! Amy bocsánatkérések közepette távozott, mihelyt befejezték a vacsorát, azzal mentegetőzve, másnap korán kell kelnie, mert találkozik a virágkötővel. Cameron és Collin még egy kör italra az étteremben maradtak, majd hazasétáltak Cameron néhány sarokra lévő házához. Hűvös októberi este volt. Cameron felhúzta a cipzárat a dzsekijén, és megkötötte az övet a derekán. – Nem hiszem, hogy Amy az esküvőig megússza idegösszeomlás nélkül. Egyfolytában mondom neki, engedje, hadd segítsek többet. – Tudod, milyen! Ötéves kora óta vár erre a napra – fűzte hozzá Collin. – Ha már a tervekről beszélünk, hogy alakul a lánybúcsúztató? – Az unokatesói szerint be kéne szereznünk egy sztriptíztáncost – felelte Cameron, a másik két koszorúslányra utalva. – Ám Amy megesketett mindenre, ami szent, semmi sztriptíz, semmi ízléstelen fátyol, és különösen semmi műpénisz. Így borkóstolóra és sütikre gondoltam nálam otthon, utána pedig beülünk valahova. Remélem, tetszeni fog neki. Ha megfoszt a főkoszorúslány rangtól, neked kell átvenned a stafétabotot, ugye, tudod? Collin átkarolta a barátnője vállát. – Akkor sem, ha száz évig élek, bébi. Cameron mosolygott, és a férfihoz bújt, jól érezte magát az izmos mellkasára dőlve. Cserébe Collin még erősebben magához ölelte. – Tudod, csak hülyéskedtünk az étteremben, ugye? – Tudom. – Mert mindketten nagyon aggódunk érted. – Ezt is tudom. Megálltak a lány háza előtt. Collin szembefordult vele, és látszott az aggódás világosbarna szemében. – Komolyan, Cam. Szem- és fültanúja voltál… hívd, aminek akarod… egy gyilkosságnak. Továbbá láttad a gyilkost elmenni. Nem szívesen megyek ebbe bele, de… van rá esély, észrevette, hogy meglested?

Cameron már jó néhányszor feltette saját magának is ugyanezt a kérdést az utóbbi tizenkét órában. – Egész idő alatt a csukott ajtó mögött voltam. És még ha meg is hallott, vagy esetleg gyanította, figyelem, semmiképpen sem tudhatja, ki vagyok. Az FBI és a rendőrség is titokban tartja a nevemet. – Nem volt valami jó éjszakád, mi? – Ez enyhe kifejezés. Collin a ház felé biccentett. – Akkor… szeretnéd, ha veled maradnék ma? Cameron elgondolkodott ezen. Az előző éjszaka bizarr eseményei után az a gondolat, hogy egyedül kell aludnia abban a nagy házban, nem volt túl vonzó. Ám azt is tudta, ha Collin ott marad, az néhány problémával járna. – Kösz, hogy felajánlottad. De Richard már így is úgy gondolja, túl sok időt töltesz velem. Megleszek egyedül is. Collin szeme megrebbent. – Valójában Richarddal úgy döntöttünk, kis szünetet tartunk. Cameront sokkolta a hír. Tudta, vannak gondjaik, és Richardot okolta értük. Mindig is kicsit nagyképű volt, és furcsán lekezelte Collint, akit pedig Chicago férfilakosságának a fele valósággal bálványozott. Ám mivel már három éve együtt voltak, a nő feltételezte, a helyzet majd magától megoldódik. – Mikor történt? – kérdezte. – Tegnap este. Azt mondta, meggondolta magát Amy esküvőjével kapcsolatban. A régi „de hát rosszul érezném magam” kifogással jött elő, ám igazából csak nem akar egész hétvégét feláldozni arra, hogy Michiganbe jöjjön. – Collin tréfás rémülettel hangsúlyozta a szót. – Hiába hivatkoztam arra, az esküvő egy szép hotelben lesz, hiszen ismered őt, ha már nem a Four Seasonsről van szó, úgy véli, sátortáborban van. Na mindegy, ezen veszekedtünk egy sort, aztán sok minden másról is, és most… most itt tartunk. – Gondolod, van rá esély, néhány nap alatt túl lesztek rajta? – kérdezte Cameron gyengéden. Collin megrázta a fejét. – Ha ennyit nem képes megtenni értem, akkor nem. Tudja, mennyit jelent nekem ez az esküvő, és azt hiszem, pont ez a baj. Része annak a hülye versengésnek, amit veletek folytat. Így hát ma este összecsomagolja a holmiját. Talán éppen most is azt csinálja. – Sajnálom, édesem. – Cameron átölelte a férfit. – Szóval akkor, azt hiszem, az igazi kérdés az: szeretnéd, ha veled maradnék ma éjjel? – Igen. – Collin kitárta a kaput. – De meg kell ígérned, hogy hagyod, hogy nagyon berúgjak. Cameron felsétált a lépcsőn. – Ha megígéred, te készítesz reggel kaját. – Bébi, mindig én készítek reggelit. Meg sem tudnál melegíteni valamit a mikrobán. – Az csak egyszer fordult elő. – Amikor végzősök voltak, de Collin azóta cukkolta vele. – Azon a hülye dobozon az állt, két-három percig, és én kettőre tettem be. Még mindig nem értem, hogyan gyulladhatott ki.

Az utca másik oldalán egy jelöletlen autóban Phelps és Kamin rendőr figyelte, amint a párocska felsétál a lépcsőn a bejárati ajtóig. – És ma éjjel ekkor látja őket bárki is utoljára – jegyezte meg Kamin elégedetten. – Összehajtogatta a Sun-Times példányát, mialatt a társa beindította a kocsit. – Egy percig nem voltam benne biztos, a fickó veszi a lapot. Úgy tűnik, nincs hová hazamennie. Phelps a szemét meresztette, hogy jobban lássa őket, miközben belépnek az ajtón. – Biztos vagy benne, Slonsky szerint a lányt kell lecsekkolnunk? – Mert a fickó piszok ismerősnek tűnik nekem. Csak azt nem tudom, honnan. Kamin megvonta a vállát. – Ebben nem segíthetek. Slonsky azt mondta, jöjjünk ide, a csaj házához, és győződjünk meg róla, biztonságban van. Én csak ezt tudom. – Talán egy kicsit még maradhatnánk, csak hogy biztosan minden oké legyen. Mivel nem akart valami veszélyes feladatba belekeveredni e helyett, Kamin elfogadta az érvelést: – Részemről rendben. A következő húsz percet csendben töltötték, amit csak a Kamin kezében lévő újság lapozása tört meg. A sporthíreket olvasta, amikor megállt. – Hé, nézz csak ide! – Phelps felé nyújtotta a lapot. – Ezt a fickót láttuk az előbb, nem? Phelps az oldal fölé hajolt, majd elégedetten dőlt hátra az ülésben. – Mondtam, hogy ismerős valahonnan. A város túlsó felében Jack újra Davis ordibálásának elmosódó zaját hallgatta. Legalább ezúttal biztos volt benne, nem miatta tört ki a balhé. Legalábbis nem közvetlenül. Wilkinsszel ők voltak az egyedüli ügynökök a hivatalban, tekintve, hogy éjjel tizenegy óra volt, és szombat. Az íróasztala előtti egyik széken üldögélve Wilkins a főnökük szobája felé mutatott. – Mindig ilyen? – Majd megszokod – válaszolta Jack. Valójában nem zavarta Davis alkalmankénti kifakadása, a hadseregben ugyanis jó néhány parancsnoka volt, akik még ennél is rosszabbak voltak. Hozzájuk hasonlóan Davis elég nyílt lapokkal játszó fickó volt, és a végsőkig lojális a nála dolgozó ügynökökkel. Keményen küzdött, hogy Jacket helyezzék vissza a chicagói hivatalba, amint újra elérhetővé vált a pozíció. Néhány perc múlva elült a zaj, és kinyílt Davis irodájának ajtaja. Kidugta a fejét, és körülnézett. – Pallas, Wilkins! Ide hozzám! Mindketten helyet foglaltak Davis irodájában, amelyről Jack mindig meglepetten állapította meg, nem sokkal nagyobb, mint a többi chicagói ügynöké. Úgy vélte, az FBI legalább valami szebb kilátást biztosíthatna a főnökének, mint egy parkolóház, cserébe a sok szar ügyért, amivel foglalkoznia kellett. Ám, ha jobban belegondolt, Davis valószínűleg maga választotta ki ezt a helyet abból a célból, hogy innen jól szemmel tarthasson mindenkit. Valóban nem sok minden kerülte el a figyelmét.

– Éppen most beszéltem Hodges szenátor egyik ügyvédjével – kezdte Davis. – Azt kérte, értesítsük minden egyes új fejleményről, amely felmerül a nyomozásunk során. – Mit mondtál neki? – kérdezte Wilkins. – Hogy én egy öregember vagyok. És feledékeny. És ha bárki más felhív ma este Hodges szenátor csapatából, akkor azt is elfelejthetem, hogy teljes titoktartást ígértünk az ügyben. Egy csomó káromkodás követte mindezt, de aztán… – Davis az elcsendesedett telefonra mutatott az íróasztalán. – Na, most, találjuk ki, hogyan fogjuk kezelni ezt a kuplerájt! – Jackre nézett. – Mi van a rendőrség nyomozásával? – Ted Slonsky nyomozó az összekötőnk, aki húsz éve van a pályán, és ebből legalább tízet töltött a gyilkossági csoportban. Szerinte az összes nyom, amit a szobában találtak, vagy az áldozaté, vagy Hodges szenátoré. Ondónyomokat találtak az ágyon, az asztalon és a mosdókagylón, a fürdőszobai szemetesben pedig jó néhány használt óvszer volt. Mind ugyanattól a férfitól származott. – Legalább tudjuk, Hodges szenátor a biztonságos szexet részesíti előnyben, amikor megcsalja a feleségét – jegyezte meg Davis. – Valami más? – Az áldozat mindkét csuklóján horzsolások voltak, amiket feltehetően a gyilkossal való dulakodás közben szerzett, miközben az lefogta és megfojtotta. – Találtak-e vérnyomokat? Hajszálat? Textilszálat? – Vért nem találtak. Mással kapcsolatban várjuk a labor visszajelzését – jelentette Jack. – A hotel biztonsági őreivel sem volt több szerencsénk. Nincsenek kameráik a folyosókon vagy a lépcsőházakban, és bár a lobbiban, a garázsban és más közös helyiségben van néhány, egyik felvételen sincs nyoma az emberünknek. Ami azt jelenti, eddig Ms. Lynde vallomása az egyetlen bizonyíték arra, ez a titokzatos második fickó létezik. Jack látta, Davis felvonja a szemöldökét az ügyésznő nevét hallva, ám egy szót sem szólt. Legalábbis egyelőre nem. –Jó, tehát most így állunk – mondta Davis. – Hivatalosan az FBI-nak csak a gyanítható zsarolási szállal kapcsolatban van hatásköre ebben a nyomozásban. Nem hivatalosan azonban van egy szenátorunk, akinek filmre vették a szexjeleneteit egy luxusprostival, akit néhány perccel később megfojtva találtak ugyanabban a hotelszobában, így tehát semmi esély rá, hogy kimaradjunk belőle. Gondolod, ez a Slonsky nyomozó akadékoskodni fog? – Nem valószínű. Megkönnyebbültnek tűnt, hogy mi is részt veszünk benne a szenátor belekeveredése miatt – válaszolta Jack. Davis bólintott. – Jó. Elméletek? Jack hallgatott, hagyta, a társa is szóhoz jusson. Wilkins kihúzta magát ültében. – Jelenleg két elméleten dolgozunk, mindkettő azon a feltételezésen alapul, az áldozat, Mandy Robards, be volt avatva a szenátor megzsarolásának tervébe. – Van alapja ennek a feltételezésnek? – A videokazettát a táskájában találtuk meg. A szalagon látszik, ő kapcsolta ki a felvevőt, miután a szenátor elment. Így, hacsak nem korai karácsonyi ajándéknak szánta a kazit, azt hiszem, eléggé bizton állíthatjuk, bűnös szándéka volt vele. Davis vigyorogva nézett Jackre. – „Bűnös szándéka”. Na, ez vár ránk, ha egy, Yale-ről szabadult fickót veszünk fel. – Még nem hallottad tőle, hogy tabu. Vagy hogy hallgatag és komor.

– Kicsoda komor? – Állítólag én. Wilkins nem hagyta annyiban. – Na ez is biztos vicc. – Davishez fordult. – Te is hallottad, ugye? A főnökük azonban nem válaszolt, mivel már elfordult és valamit a számítógépébe gépelt. – Nézzük, mit mond a Google! Á, itt is van! Komor: sötét, tartósan rossz hangulatú. – Davis visszafordult, és Pallas felé biccentett. – Tudod, azt hiszem, a szótár ezúttal nem tévedett, Jack. Tényleg olyan komor fajta vagy. – Majd Wilkinshez fordult. – És igen, ez vicc volt. Általában egy évbe telik, hogy Pallas ügynökből valaki humort facsarjon ki, de neked már most sikerült. Ezalatt Jack azon töprengett, miért is volt neki olyan fontos, hogy visszakerüljön Chicagóba. Legalább Nebraskában hagyták magában búslakodni. – Talán visszatérhetnénk az elméleteinkhez! – morogta. –Jó. Tehát az az első elméletünk, a lány tervelte ki a zsarolást, talán volt segítőtársa is, talán nem, és valaki rájött erre a szenátor környezetéből, ezért kinyírta, nehogy nyilvánosságra kerüljön a dolog – sorolta Wilkins. – De otthagyták a videokazettát – jegyezte meg Davis. – Talán nem is tudták, hogy a szobában van. Vagy talán bepánikoltak a lány megölése után, vagy valami megijesztette őket, például meghallották, a szomszéd szobában Ms. Lynde felhívta a biztonságiakat. Davis a tollával játszott, amíg ezt végiggondolta. – És a második elmélet? – A második elméletünk az, hogy az egész csapda volt, és valaki azért ölte meg a csajt, hogy ráfoghassák a szenátorra a gyilkosságot. Csak nem vették számításba, Ms. Lynde a szomszéd szobából meglesi az igazi gyilkost. – Ezt a két elméletet figyelembe véve, ki lehet a gyanúsítotti listánkon? – Valójában bárki, aki vagy szereti, vagy gyűlöli Hodges szenátort. – Örülök, hogy így leszűkítettük a kört. – Davis hátradőlt a székben, közben hangosan gondolkodott. – Mi következik abból, hogy Hodgest nemrégiben kinevezték a banki bizottság élére? – Ez olyan szál, amit megvizsgálunk – felelte Jack. – Engem csak az ellentmondások zavarnak. A tett helyszíne ugyanis tiszta, nem hagytak hátra megfogható bizonyítékot. Ez profira utal, aki tudta, mit csinál, vagy legalábbis előre végiggondolta. Ám maga a gyilkosság amatőr munkának tűnik, amit dühből követtek el. Hiszen a fojtogatás sokkal személyesebb, mint golyó a fejbe. Valami nem stimmel. Azt hiszem, először beszélnünk kell Hodges embereivel, és ki kell derítenünk, ki tudott arról, hogy szeretője van. – Nem biztos, hogy a szenátornak tetszeni fog a dolog. Vagy az ügyvédeinek – vélekedett Davis. – Ha nagyon akadékoskodnak, talán tisztázhatnánk velük, a szenátort csakis a teljes körű együttműködése mentheti meg attól, letartóztassák egy prosti meggyilkolása miatt – javasolta Jack. – Na jó. Tudasd velem, ha le kell rendezni Hodges ügyvédeit! És még valami: mi lesz a tanúnkkal? Úgy tűnik, a szenátor megfogta az isten lábát azzal, hogy Ms. Lynde ott volt a szomszéd szobában.

– Ami a lényeg, az ebben a szobában lévőkön kívül nagyon kevesen tudják, hogy volt tanú – mondta Wilkins. – Erről egyelőre hallgatunk, mint a sír. Udvariasságból Slonsky elküldött néhány járőrt a nő házához ma este, habár a rendőröknek nem mondták meg, pontosan miről van szó. Néhány perce telefonáltak, és jelentették, Ms. Lynde egy férfikísérővel tért haza, és minden rendben lévőnek tűnt. – Van okunk azt hinni, Ms. Lynde veszélyben van? – tudakolta Davis. – Nem, ameddig a kiléte titokban marad – válaszolta Wilkins. Davis látta, Jack habozik. – Jack, te másként gondolod? – Nem tetszik nekem, a koronatanú biztonsága attól függ, ki tartja a kilétét titokban. Ez felesleges kockázatnak tűnik. Davis bólintott. – Egyetértek. És ha Ms. Lynde helyzetét is figyelembe vesszük, szeretnék a szükségesnél is óvatosabb lenni. Politikai szempontból valóságos rémálom lenne, ha valami történne egy helyettes államügyésszel FBI-nyomozás közben. – Állandó megfigyelést állítunk fel – jelentette ki Jack. – Egyeztethetünk ebben a chicagói rendőrséggel. – Jó – értett egyet Davis. – Napi kétszeri jelentést kérek tőletek. Hétfő reggelre pedig van egy előre megbeszélt hívásom, amelyben tájékoztatom az igazgatót a nyomozás állásáról. Elvárom, ezen mindketten jelen legyetek. Most pedig, Wilkins, ha nem bánod, négyszemközt szeretnék beszélni Pallas ügynökkel. Jacket ez nem lepte meg. Amióta Cameron neve elhangzott, az a fura érzés motoszkált benne, kinéz neki egy alapos prédikáció. Davis megvárta, amíg Wilkins becsukja az ajtót. – Van okom aggódni, Jack? – Nincs. Davis éles tekintetű, szürke szeme Jackre szegeződött. – Úgy hallottam, Ms. Lynde nagyon szolgálatkész volt ebben a nyomozásban. – Így van. – Elvárom, ezt viszonozd. – Természetesen. Egy pillanatnyi csend állt be, és Jack tudta, a főnöke jól látja a merev állkapcsát és a testén végighullámzó feszültséget. – Nem akarok ebben keménykedni – mondta Davis barátságosan. – Ha gondot okoz, hogy vele kell együtt dolgoznod… – Nem lesz semmi gond. – Jack egyenesen a felettese szemébe nézett. Cameron Lynde egykor nagy gondot jelentett neki, de ezt a hibát nem követi el még egyszer. – Ez csak egy ügy a sok közül, és én így is kezelem. – Ms. Lynde-et értesíteni kell a megfigyelésről. Azt akarom, ne zavarja őt. Óhatatlanul beleavatkozunk a magánéletébe. – Nem probléma. Holnap reggel első dolgom lesz, hogy értesítsem. Miután néhány pillanatig Jacket fürkészte, Davis elégedettnek tűnt. – Jó. Ennyi. – Aztán Wilkins irodája felé mutatott. – Most pedig számolj be arról, hogyan szuperál a kölyök!

6. Miközben Collin kipakolta a kajákat, hallotta, Cameron odafent, a legnagyobb fürdőszobában kinyitotta a zuhanyt. Tapasztalatból tudta, ilyenkor hozzávetőleg huszonkét perce volt, amíg a barátnője újra felbukkan. Elegendő idő arra, hogy összeüssön valami reggelit. Bármikor benézett a hűtőbe, mindig jót mulatott azon, milyen kevéssé változtak Cameron főzési szokásai – vagy inkább azok hiánya – az egyetem óta. Elsősorban azon kuncogott jókat, hogy mennyire kiszámítható a fiatal nő. Tizenkét év ismeretség után Collin pontosan tudta, mit fog találni, ha kinyitja a hűtő ajtaját: doboz tojást, amit ki sem bontottak, és már négy hete lejárt a szavatossága, zacskó fánkot, három, különböző ízesítésű, szinte az utolsó cseppig kinyomott krémsajtos tubust, két tucat diétás Lean Cuisine-készételt a fagyasztóban, takarosan elrendezve a négy nemzetiség szerint (olasz, ázsiai, mexikói, kínai), valamint makarónit és sajtot. Ezért aztán elkerülhetetlenné vált aznap reggel egy gyors expedíció az élelmiszerboltba, ha Collin be akarta tartani az ígéretét, ő készíti a reggelit. Szerencsére, a bolt csak kétsaroknyira volt. Még nagyobb szerencséjére, pontosan szemben, az utca túloldalán volt egy kávézó, a Fixx, akiknek a latte a specialitásuk, és a „Smith and Wesson” annyi koffeint tartalmazott, hogy a legreménytelenebb éjszakai piásból is képes volt kiirtani a másnaposságot. Valójában Collin tisztában volt vele, körülbelül öt kortyot bír majd belőle inni, mielőtt a többit fintorogva kiborítja. Ám nem lehetett egy szava sem, hiszen mi egyebet várjon olyan cucctól, amit pisztolyról neveztek el. Talán ez is olyan pasis dolog. Talált egy, nagyobb serpenyőt a tűzhely fölötti szekrényben, igaz, nem is nagyon kellett keresnie, mivel ugyanott volt, ahol a legutóbbi itt alvásakor hagyta. Tett bele kis olajat, megpirított benne némi cukkinit és gombát, mialatt begyújtotta a sütőt. Úgy döntött, frittatát készít omlett helyett, amit Cameron előző este rendelt, mielőtt elköszöntek egymástól a lépcső tetején. A frittata maradékát meg is lehet melegíteni, gondolta, így Cameron ezen a napon akár kétszer is ehet olyan ételt, ami nem dobozból kerül elő. Collin úgy érezte, meg kell védenie a barátnőjét, most még inkább, mint általában. A lány kedvéért igyekezett ezt nem kimutatni, de nyugtalankodott, amiért szinte beleszaladt egy gyilkosba két nappal korábban. Természetesen, Cameron körömszakadtáig eljátszotta a kötélidegekkel rendelkező ügyész szerepét – ez is része volt a falnak, amit az apja halála után maga köré emelt –, de a fiatalember gyanította, sokkal rémültebb, mint azt mutatta. Az pedig egyáltalán nem segített, hogy az FBI Jack Pallasra bízta a nyomozást. Az előéletüket ismeretében az, hogy a férfi belekerült ebbe az ügybe, nyilván a maximumra csavarta Cameron félelmeit, nehogy valamiként kimutassa a gyengeségét. Jack Pallas váratlan felbukkanása Chicagóban valóban nagyon érdekes fejlemény volt. Collin emlékezett, Cameron mennyire dühös volt rá, jogosan, amiatt a „feje he-

lyén popó van” megjegyzés miatt. Ám arra is emlékezett, Cameron a dühe ellenére – és Collinon kívül ezt a pikáns részletet csak néhány ember ismerte – milyen elszántan próbálta rávenni a fegyelmi bizottságot arra, ne küldjék el Pallast Chicagóból. Mindig is érdekesnek találta ezt a kis ellentmondást. Collin éppen sajttal szórta meg a frittata tetejét, amikor megszólalt a csengő. Mivel ez nem az ő háza volt, és mivel Cameron nem mondta, bárkit is vár, nem vett róla tudomást. Mihelyt a serpenyőt a sütőbe helyezte, a csengő ismét megszólalt. Kétszer. Collin becsukta a sütő ajtaját. – Jól van, jól van – mormolta. Átment az ebédlőn és a nappalin, és a bejárati ajtóhoz lépett. Csak amikor a zárhoz nyúlt, hogy kinyissa a reteszt, vette észre, még mindig rajta van az edényfogó kesztyű. Levette az egyiket, és kinyitotta az ajtót. Két fickó állt a lépcsőn, akik meglepetten bámultak rá. Collin szeme átsiklott a jól szabott öltönyben feszítő alakon, és a magasabbikra tekintett, aki farmert és zakót viselt. Nocsak, nocsak… akármi legyen, ha ez nem maga Jack Pallas ügynök, teljes életnagyságban. Collin kihúzta magát. Lehet, már három éve történt, mégsem volt szükség bemutatkozásra. Pontosan tudta, ki ez a pasas mindabból a médiafelhajtásból, ami a Martino-ügy nyomozását körülvette, no meg a Cameronnal történt afférjából. Nem is beszélve arról, Jack Pallast nem volt könnyű elfelejteni. Egyértelműen nem az ő esete volt – tehát heteró –, de ez nem jelentette azt, nem volt világos számára, hogy egy piszkosul jóképű hapsi áll előtte. Vékony, izmos alakkal és olyan arccal, amelyet csak kis híján nem nevezhetünk túl szépnek, mégpedig a borotválatlansága miatt. Vagyis Jack Pallas olyan fickó volt, akinek láttán egy másik férfi egyáltalán nem örül, ha piros kockás edényfogó kesztyűt viselve áll előtte. Ám amikor már éppen kezdett önvédelemre berendezkedni, Collin észrevette, hogy közben Pallas őt tanulmányozza. És a fürkésző tekintet ezúttal talán csak az FBI-ügynök automatikus reakciója volt, Collin mégis úgy érezte, inkább alaposan végigméri. Ettől sokkal jobban, már-már nyeregben érezte magát, így elmosolyodott: – Uraim! Miben segíthetek? Jack tekintete a kockás kesztyűre esett. Hogy mire gondolt közben, nehéz lett volna megmondani. Kihúzta a zsebéből az igazolványát. – Jack Pallas vagyok, az FBI különleges ügynöke, ő pedig Wilkins ügynök. Cameron Lynde-del szeretnénk beszélni. – Zuhanyozik. Már egy ideje bent van, így szerintem nemsokára végez. – Collin a ház belseje felé mutatott. – Éppen főzök. Bejönnek? Collin nyitva hagyta az ajtót, megfordult, és elindult vissza a konyhába, hogy megnézze a frittatát. Miközben kivette és a pultra tette a serpenyőt, a szeme sarkából figyelte, ahogy a két ügynök belép a nappaliba, és becsukja az ajtót maga mögött. Látta, Jack gyors pillantással felméri a házat, és észreveszi a bútorok szinte teljes hiányát az első két szobában. Collin jól tudta, a pénztárcája szűkössége miatt Cameron minimalista stílusban rendezte be az otthonát. A nappali és az ebédlő nem volt a szíve csücske, ráadásul nem is túl gyakran fogadott vendégeket.

Mivel Collin elég gyakran tartózkodott itt, hozzászokott a gyér dekorációhoz, az egyszerű bőr karosszékhez és az olvasólámpához a kandalló előtt, amik az egyedüli berendezései voltak a nappalinak, és a szerény négyszemélyes asztalhoz és székekhez, amik szinte eltörpültek a tágas, boltozatos mennyezetű ebédlőben. Megkockáztatott egy sejtést, Jack éppen azon töpreng, ha valaki megengedhet magának ekkora házat, miért hagyja félig üresen. Collin levette az edényfogó kesztyűt. – Zavarba hoznak azzal, hogy ott téblábolnak. Miért nem jönnek beljebb? Én meg megyek, megnézem, hogy áll Cam, és megmondom neki, itt vannak. Jack tekintetét végig magán érezte, amíg felment a tágas lépcsőn az emeletre. A másodikon belépett a jobb oldali első szobába, a tulajdonosi lakosztályba. A zuhany még mindig nyitva volt, így bekopogott, majd résnyire nyitotta az ajtót. – Vendégeid vannak, bébi – mondta, ügyelve arra, a hangja semmit se áruljon el. – Az FBI akar beszélni veled. Becsukta az ajtót, aztán lement a földszintre, ahol a konyhában találta a két ügynököt. – Már nem kell sokat várni. Kérnek valamit inni? – Én nem kérek, köszönöm, Mr… – Jack biccentett. – Bocsánat, nem emlékszem a nevére. – Collin. Látta, ez Jacknek nem mond semmit. Wilkins arcán viszont felismerés suhant át. – Megvan! Maga Collin McCann – lelkesedett. Collin elvigyorodott. Ó… a rajongói! Soha nem unta meg a velük való találkozást. – Bevallok mindent. Wilkins izgatottan toporgott. – Tudtam, már amikor az ajtót kinyitotta, hogy valahonnan ismerős, de csak most esett le. Nem egészen úgy néz ki, mint az újságban a képen. – A szakáll lesz az oka. A húszas éveim végén volt az a szerencsétlen ötletem, hogy megnövesztem. Megpróbáltam rávenni őket, cseréljék ki a fotót, de állítólag a tizennyolc és harmincöt év közötti olvasóknak bejön. Jack az egyikről a másikra nézett. – Valamiről lemaradtam? – Ő Collin McCann – nyomatékosította Wilkins. – Tudod, a sportújságíró. Jack megrázta a fejét. Fogalma sem volt. Collin megpróbálta eldönteni, mennyire sértődjön meg ezen. Wilkins magyarázni kezdett: – Hetente megjelenő rovata van a Sun–Timesban, ahol közvetlenül a csapatoknak ír. Tudod, „Kedves Vezető!”, „Kedves Edző” és a többi és a többi. Javaslatokat tesz az átigazolásokra, kik legyenek a kezdőjátékosok, hogyan fejleszthetnék a csapatot, meg hasonlók. – Visszafordult Collinhoz. – Marha jó levelet írt Piniellának múlt héten. Collin kuncogott. Azzal elég sok Cubs-szurkolót kiborított. – Valakinek el kellett mondania. Amikor az emberek már nem perkálnak le dollár ezreket a bérletekért egy olyan klubért, amelyik nem nyert bajnokságot 1908 óta, talán a tulajdonosok és a vezetőség végre találnak rá motivációt, hogy összehozzanak egy csapatot, amelyik méltó a szurkolóira. Wilkins a partnerére sandított, és látszott rajta, szégyelli magát miatta. – Komolyan, Jack, azt hiszem, te vagy az egyetlen fickó ebben a városban, aki nem olvasta azt a cikket. Collin McCann a chicagói pasasok Carrie Bradshaw-ja.

– Talán Terry Bradshaw-t akartál mondani – helyesbített Jack. – Nem, Carrie – ismételte meg Wilkins. – Tudod, Sarah Jessica Parker a Szex és New Yorkból. Csend állt be, mialatt Jack és Collin is Wilkinsre bámult, komolyan aggódva a férfiak sorsát illetően. Wilkins idegesen mocorgott. – A volt barátnőm nézette velem, még amikor együtt jártunk. –Ja, jobb, ha ragaszkodsz ehhez a sztorihoz – javasolta Jack, majd Collinhoz fordult: – Bocs, hogy nem ismertem meg. Egy ideig ki voltam vonva a forgalomból. – Á, igen? A Sun-Times nem jut el Nebraskába? – bökte ki Collin meggondolatlanul. Hoppá! Meglátta a villanást Jack szemében, és úgy olvasott az ügynök gondolataiban, mintha azok egy buborékban megjelentek volna a feje felett, akár egy képregényben. Szóval… tudja, hol voltam az utóbbi három évben. A nő tehát beszélt rólam ennek a bohócnak. Ki ez és mennyit tud? Kivéve a sportról, amiben, úgy tűnik, nagy szakértő. – Valójában úgy értettem, amikor utoljára ebben a városban éltem, fedésben dolgoztam, és nem volt túl sok időm újságolvasásra. Jack a pultnak dőlt, és végignézett a konyhán, azon a helyiségen, amely sokkal közelebb állt Cameron szívéhez, olyannyira, hogy nemrégiben átépíttette. A tekintete a parkettára siklott. – Nagyon szép padló. Klassz ez a hely. – Átadom a bókjait Cameronnak – ígérte Collin. – Ó, azt hittem, maga is itt lakik. – Nem, csak látogatóban vagyok. Mély, füstös női hang szakította őket félbe. – És hívatlan vendégeket engedsz be a házamba. A három férfi megfordult, és meglátta az ajtóban álló Cameront. Farmerben volt, és szürke pólóban, amely feszesen simult a mellére, hosszú haját pedig valami laza lófarok-konty keverékbe fogta össze. Imádnivalóan festett ebben a hétvégiesen laza stílusban. Collin állt a legmesszebb a bejárattól, ahonnan jól látta Jacket. És bár csak egy pillanat műve volt az egész, biztos volt benne, az ügynök jól megnézte Cameront, mielőtt felvette rezzenéstelen arckifejezését. Érdekes. Cameron karba tette a kezét. – Pallas ügynök… micsoda meglepetés! Nem tudtam, hogy ma reggelre találkozónk van. – Körülnézett, és a hangja egyszeriben barátságosabbá vált. – Hello, Wilkins ügynök! Örülök, hogy újra találkozunk. Sajnálom, hogy megvárakoztattam. – Semmi gond. Kicsit elbeszélgettünk Collin barátjával – mondta Wilkins. Cameron most Collin felé fordult. – Beszélhetnék veled egy percre? – Persze, drágám. – Collin követte a barátnőjét a nappaliba. Amikor biztonságos hallótávolságon kívülre kerültek, Cameron megbökte a mellkasán. – Mit keres ez a lakásomban? – suttogta. – Felmutatta az igazolványát. És szigorúan néztek rám. Úgy gondoltam, jobb, ha együttműködöm. A lány újra megbökte.

– Nem akarom, hogy a lakásomban legyen. – Sajnálom. Nem gondoltam, hogy így kiborít Jack Pallas látványa. Cameron mérges lett. – Nem borított ki. Csak jobban szeretek a saját szabályaim szerint játszani. Ami azt jelenti, az irodámban akarok lenni, ahol felkészült vagyok egy üzleti megbeszélésre. Collin tekintete a lány meztelen lábára esett. Emlékezett rá, megfogadta, elfogadhatóbban fog felöltözni a Jack Pallasszal való legközelebbi találkozására. – Minden egyes alkalommal, amikor összefutsz vele, egyre kevesebb ruhadarab van rajtad. Ilyen iramban meztelenül fogsz állni előtte, mielőtt észbe kapsz. Ekkor valami nagyon furcsa történt. Cameron elpirult. – Teljes mértékben képes vagyok a ruháimat magamon tartani a jelenlétében, köszönöm szépen – mondta rózsaszínbe fordult arccal. Collin alig hitt a szemének. Nem is emlékezett rá, a barátnője mikor pirult el utoljára egy pasi miatt. Ez egyre izgalmasabb. – Élőben még jobban néz ki – jegyezte meg a fiatalember, megragadva az alkalmat, kicsit tovább puhatolózzon. – Nem csoda, hogy Szívdöglesztő ügynöknek nevezted el. Cameron megsemmisítő pillantást vetett rá. – Itt van a szomszéd szobában. Tehát most ne menjünk bele ebbe a témába! Collin tetőtől talpig végigmérte. – Elég feszültnek tűnsz. Mikor volt részed utoljára szexben? –Jézusom, Collin… ez nem a megfelelő idő és hely! A férfi vigyorgott. – Rendben, majd később folytatjuk ezt a témát. Úgyis mennem kell. Itt hagylak téged és a fiúkat, hogy megdumáljátok a dolgaitokat. Cameron összevonta a szemöldökét. – De hát készítettél reggelit! Legalább maradj itt enni! Isteni illata van. Collin közelebb hajolt, és gyengéden homlokon csókolta a lányt. – Így több marad neked. Sokkal nagyobb szükséged van a házi kajára, mint nekem. Cameron megcirógatta az újságírót az álla alatt. – Már megint a fagyasztómban kutakodtál, ugye? – Szánalomra méltó, bébi. Szánalomra méltó. Amikor Cameron visszament a konyhába Collinnal, legelőször az tűnt fel neki, mintha Jack zavarban lenne. Talán nem túl boldog attól, a vasárnap délelőttjét vele kell töltenie. – Sajnálom, ha megzavartunk valamit – szabadkozott az ügynök. – Valójában semmit. Már indulni készültem – mondta Collin. – Dolgoznom kell. Wilkins arca felderült. – A következő heti cikken? Elárulna belőle valamit? Nagy rajongója vagyok – magyarázta Cameronnak. Mivel Wilkins olyan helyes fickó volt, Cameron inkább nem vágott grimaszt. A pasasok folyton áradoztak Collinról, ami, őszintén szólva, igencsak kedvezett a nagyra nőtt egójának. – Nagyon tehetséges író – helyeselt a nő diplomatikusan.

Collin nevetett. – Mintha tudnád! Mikor olvastál utoljára tőlem valamit? A lány legyintett. – Minden cikkedet elolvasom. – Tényleg? Miről szólt a múlt heti? – Valami sportról. Collin Wilkins és Jack felé fordult. – Hát ezért maradok a fiúknál… Cameron figyelte, amint a két ügynök lassan felfogja Collin szavainak értelmét. Wilkins pislogott. – A rohadt életbe! Nem tudtam, hogy maga… – zavartan elhallgatott. – Egy Sox-szurkoló? Ezt sokszor megkapom – ugratta Collin. Aztán megpuszilta Cameront az arcán. – Köszönöm a vendéglátást, Cam. Ha el tudsz viselni egy második lelkizést, később felhívlak, és elmesélem, hogyan alakultak a dolgok Richarddal. Remélem, amikor összepakolta a cuccait, legalább a CD-it is elvitte. Mert lehet, melegek vagyunk, de… Enya? Szerinted? – Búcsúzásul biccentett, és mindkét férfitól elköszönt. – Wilkins, örültem a szerencsének. Mindig jó érzés rajongókkal találkozni. Remélem, a többi ügynök nem sokat fogja cukkolni, amikor a partnere elárulja, hogy Carrie Bradshaw-t emlegette. Ami pedig magát illeti, Pallas ügynök, mint férfi a férfinak mondom, ha megint sértegetni meri a barátnőmet az országos tévében, akkor… – Aztán hirtelen elhallgatott. A szobában mindenki csendben várakozott. Jack felvonta a szemöldökét. – Igen? Collin meglepetten fordult Cameronhoz: – Nem tudok mit mondani. Megterveztem ezt az egész kilépőt, és valami nagy, macsós fenyegetéssel akartam lezárni, de amire odajutottam, semmi sem lett belőle. A francba! – Úgy tűnt, elégedetlen magával, ám a következő pillanatban megrántotta a vállát. – Na, jó! Később találkozunk! Kiment anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna.

7. Miután Collin kitette a lábát, Cameron megvonta a vállát a két ügynök előtt. – Néha egy kicsit féltékenykedik. Nem bocsánatkérőn, inkább magyarázatként mondta. Bár az igazat megvallva, sokkal hosszabb időbe telne egy délelőttnél, ha meg akarná magyarázni azt a csodát, akit Collinnak hívnak. – Mióta barátok maguk ketten? – kérdezte Wilkins. – Az egyetem óta. Az utolsó évünkben együtt laktunk hármasban egy másik barátunkkal, Amyvel. Cameron a frittatára sandított, és rájött, rettentő éhes. Jackre pillantott, aki még mindig a pultnak dőlve állt, és látszott rajta, nem tervez gyors távozást. A nő sóhajtott. Úgy tűnt, ezúttal a reggelije mellé zord arcú FBI-ügynököt is kap.

– Feltételezem, a Hodges-nyomozással van kapcsolatban a látogatásuk. – Odalépett a mosogató fölötti szekrényhez, és leemelt három tányért. Egyet odanyújtott Wilkinsnek, és a frittatára mutatott. – Vegyen belőle! Ha csak fele olyan jó, mint Collin omlettjei, akkor biztosan nem akarja kihagyni. Jacknek is nyújtott egy tányért, elkapva a férfi meglepett tekintetét. Az biztos, sok a hibája, de az, hogy a vendégeivel udvariatlan lenne, nem tartozott közéjük. Helyesebben: nem elviselhetetlenül udvariatlan a vendégeivel. Ám mivel ez a bizonyos vendég kijelentette róla az országos tévében, nem volt elég tökös, még most is számíthatott különböző sértésekre és rejtett szurkapiszkákra. – Köszönöm, nem kérek – mondta Jack zavartan. – Már… ettem az előbb. Cameron villát és szalvétát vett elő magának és Wilkinsnek, magán érezve Jack tekintetét. De nem vett róla tudomást. Aztán egy darabig habozott az evőeszközös fióknál, nem tudván, mit is használ az ember a frittata feldarabolásához. Pizzaszeletelőt? Tortavágót? – Mit szólna egy spatulához? – Cameron látta, Jack mulat rajta. – Az a lapos fémtárgy, hosszú nyéllel, a bal kezénél. – Tudom, mi az a spatula – biztosította a férfit. És még azt is tudta, hogyan kell használni – grillezett sajtos szendvicsek megfordításához. Egyike volt ugyanis azoknak az ételeknek, amiket el tudott készíteni anélkül, hogy odaégetné. Az esetek felében. Vagy talán negyven százalékában. Kivett magának egy nagy adag frittatát, és leült a pultnál Jackkel szemben. Furcsa érzés volt a jelenléte a konyhája falai között. Túl intim helyzet volt. – Van már megfogható szál a nyomozásban? – kérdezte Cameron két falat között. – Még nem – válaszolta Jack. – Várjuk a labor jelentését, és az elkövetkező napokban kikérdezzük Hodges szenátor embereit. Ennek a látogatásnak a magát érintő biztonsági intézkedések a tárgya. Cameron kezében megállt a villa, és letette a tányérját a konyhapultra. Nem tetszett neki, amit hallott. – Miféle biztonsági intézkedések? – Megfigyelés alá szeretnénk helyezni. A fiatal nő érezte, a gyomra összeszorul. – Gondolják, ez szükséges? – Vegye úgy, hogy óvatossági intézkedés. – De miért? Van okuk azt hinni, veszélyben lehetek? – Aki ennek a nagy hírverést kapott gyilkosságnak a tanúja volt, azt mindenképpen megfigyelés alá helyeztetném. – Jack megkerülte az egyenes választ a kérdésre. – Ez nem válasz. – Cameron a másik ügynökhöz fordult. – Gyerünk, Wilkins! Maga a jó zsaru. Álljon mellém! Wilkins elmosolyodott. – Meglepő módon nem gondolom, hogy Jack ezúttal a rossz zsarut próbálja játszani. Ő javasolta, hogy védelemét kapjon. – Ha erről van szó, akkor marha nagy slamasztikában lehetek. Bármennyire is hihetetlennek tűnt, Cameron meg mert volna rá esküdni, Jack kis híján elmosolyodott erre.

– Nincsen slamasztikában – mondta. – De ha ettől jobban érzi magát, itt politikáról van szó. Davis nem engedi, bármi baja essen egy helyettes államügyésznek FBInyomozás közben. – Még mindig csak kerülgeti a forró kását. Hogyan lehetnék veszélyben, ha a gyilkos nem is látott? –Van néhány elméletünk arról, mi történhetett a hotelszobában – magyarázta Jack. – Az ösztöneim azt súgják, valaki Hodges szenátorra próbálta kenni a gyilkosságot. Ha erről van szó, mihelyt az a valaki megtudja, az FBI nem tartóztatta le Hodgest, el fog rajta gondolkodni, miért. És bár a maga szerepe ebben az ügyben szigorúan titkos, nagy elővigyázatlanság lenne a részünkről, ha figyelmen kívül hagynánk a kiszivárogtatás lehetőségét. Szeretném, ha felkészülnénk erre az eshetőségre. – De hát alig láttam a fickót! – méltatlankodott Cameron. – Akár az utcán is szembejöhetne velem, akkor sem ismerném fel. – Pontosan ezért helyezzük megfigyelés alá. Cameron elhallgatott. Persze, mindig is tudta, komoly a helyzet – végtére is egy nőt megfojtottak –, de a péntek éjjel óta elteltek órákban, talán naivan, azt remélte, a Mandy Robards titokzatos halálában és a Hodges szenátor zsarolási ügyében való részvétele véget ért. Felemelte a kezét, és megcsípte az orrnyergét, mivel érezte, a feje kezd megfájdulni. – Bármelyik másik hotelben is megszállhattam volna aznap éjjel, de nem… nekem pont a Peninsulába kellett mennem. – Vigyázni fogunk magára, Cameron. Ezekre a váratlan együttérző szavakra a lány felnézett. Úgy tűnt, mintha Jack még mondani szeretne valamit, ám az arca hirtelen újra szenvtelenné vált. – Végül is maga a koronatanúnk – tette hozzá. – Szóval maguk ketten fognak megfigyelni, vagy más ügynököt is beavatnak? – kérdezte Cameron. – Valójában, mivel az FBI-nak van elsődleges hatásköre a nyomozásban, a chicagói rendőrség fogja irányítani a személyi védelmet – mondta Wilkins. Szóval nem Jack jog vigyázni rá. – Ó, akkor jó! A gondolat, hogy állandó kapcsolatban kellene lennie a férfival, kikészítette. Nem mintha nem tudna vele bánni, hanem mert semmi kedve nem volt egész nap azt nézni, ahogy komoran méregeti. Az a sötét, átható tekintet bárkit nyugtalansággal töltött volna el. – És hogyan fog működni ez az őrizet? Ügyészként látott már esetet, ahol a tanút megfigyelés alá helyezték – általában, miként Jack is mondta, megelőző óvatosságként –, ám ezt a saját bőrén még sosem tapasztalta. – Egy autó fog állni a háza előtt, amikor itthon van, és a rendőrök elkísérik munkába és haza is. Amikor az irodájában van, az épület biztonsági rendszere elég védelmet nyújt – felelte Jack. Cameron bólintott. Az államügyészi hivatal irodái a Dirksen Szövetségi Épületben voltak, együtt az Észak-Illinois-i Körzeti Bírósággal és a Hetedik Körzeti Fellebbviteli

Bírósággal. Aki csak betette a lábát az épületbe, fémdetektorokon kellett áthaladnia, annak pedig, aki az ő emeletére tartott, először azonosítania kellett magát. – Mi van akkor, ha nem munkába vagy haza megyek? – Hanem hová? – Mit tudom én, ahová általában járok. Boltba. Edzőterembe. Vagy a barátaimmal ebédelni. Szándékosan nem említette, szerda estére randija is van, mivel úgy vélte, ez az információ senkire sem tartozik rajta kívül. Igaz, Collin és Amy tudták, de az nem számított. Ők mindent tudtak. – Hát, azt hiszem, akkor hozzá kell szoknia egy rendőrautó látványához a bolt, az edzőterem és azok előtt a helyek előtt, ahová a barátaival megy ebédelni – magyarázta Jack. – És mondanom sem kell, vigyázzon magára. A rendőri védelem megelőző intézkedés, de nem lehetnek ott mindenütt. Ismerős helyeken kell maradnia, és szüntelenül résen kell lennie. – Értem. Nem sétálhatok sötét sikátorokban, miközben a mobilomon beszélek, nem kocoghatok éjszaka az iPodommal, nem nézhetem meg, ki motoszkál az alagsorban. – Komolyan remélem, mindezeket amúgy sem teszi. – Persze, hogy nem. Jack szigorúan bámult rá. Cameron feszengett. – Jó, talán néha. Már előfordult, a Black Eyed Peast hallgattam az éjszakai kocogásom közben. Energiát adnak egy hosszú munkanap után. Úgy tűnt, Jacket nem győzte meg ez a kifogás. – Nos, maga és a Peas mostantól idebent fognak futni, futópadon. Mivel tudta, Wilkins is ott van, és nyilvánvalóan szórakoztatónak találja a kettősüket, Cameron visszanyelte a csípős megjegyzést. Harmincezer hotelszoba van Chicagóban, és ő éppen azt az egyet választotta, amelyik visszavezette hozzá.

8. – Egyáltalán nem kíváncsi rá, mi a fenét csinál az FBI? Annak ellenére, hogy félhomály volt a helyiségben – szándékosan a bár legsötétebb sarkában álló asztalt választották –, Grant Lombard jól látta, hogy Alex Driscoll, Hodges szenátor személyzeti főnöke nagyon ideges. Mind a hanghordozásából, mind a bárban ide-oda cikázó tekintetéből tudta, olyasvalakivel van dolga, aki kis híján összecsinálja magát. – Persze, kíváncsi vagyok – felelt Grant. – De ha noszogatjuk az FBI-t, attól nem leszünk okosabbak. És Hodges börtönbe kerülhet. Driscoll közelebb hajolt, és suttogóra fogta a hangját: – Nem tetszik ez nekem. Valamit eltitkolnak. Tudni szeretném, miért nem tartóztatták még le. – Mit mondanak az ügyvédek? Azért a pénzért, amit nekik fizetnek, valamit igazán mondhatnának.

– A kis pöcsök szerint csak nyugton kell maradnunk. – Akkor talán jobb, ha ezt teszik. – Grant belekortyolt a sörébe. Általában nem ez volt a kedvenc itala, de valami erősebbtől csökkent volna a koncentrációs képessége és az emberismerete. – Én viszont úgy gondolom, a szenátor személyi testőreként némileg több érdeklődést is tanúsíthatna – sziszegte Driscoll. Felvette az egyik szalvétát, amit a pincérnő az italaikkal együtt vitt, és megtörölte vele a homlokát. Grant felfigyelt erre a mozdulatra. Őszintén csodálkozott rajta, hogy Driscoll egyáltalán túlélte valamiféle roham vagy idegösszeomlás nélkül az FBI kihallgatását. – Csak azt mondom, nagyon óvatosan kell kezelnünk a helyzetet. Hodges kérte meg, beszéljen velem? – kérdezte Grant, habár már előre tudta a választ. Hodges semmit sem tehetett anélkül, hogy ő ne tudott volna róla. – Természetesen, nem. Olyannyira hálás, hogy az FBI nem tartóztatta le, manapság még pisilni sem megy el anélkül, hogy előtte ne egyeztetett volna Jack Pallasszal. – Driscoll hosszan belekortyolt a jeges whiskyjébe, amitől szemmel láthatóan megnyugodott. Vagy erről volt szó, vagy pedig taktikát változtatott, és sokkal jobb színész volt, mint Grant gondolta róla. – Nézze, Grant, mi egy ideje már együtt dolgozunk. Szóval elég hosszú ideje van már itt, hogy tudja, ilyen botrányt nem lehet sokáig eltitkolni. Végül valaki köpni fog a sajtónak. Márpedig a szenátor első számú tanácsadójaként meg kell ezt akadályoznom. Csírájában kell elfojtanom az ilyen kísérleteket. Grant úgy tett, mintha elgondolkodna. Amint azt remélte, Drsicoll ettől még idegesebb lett. – Az isten szerelmére, Grant, ne tegyen úgy, mintha egy kicseszett cserkészfiú lenne! Már egy éve segít falazni Hodgesnak azzal a kurvával való viszonyában. Grant Driscoll szemébe nézett. – Mit akar tőlem? – Tudja meg, mit tud az FBI! – Ha a huszonöt ügyvédjük nem tudja kideríteni, miből gondolja, nekem sikerülni fog? – Magának más módszerei vannak – mondta Driscoll. – A múltban mindig kisegített minket a pácból. – Az én módszereim nem olcsók. – Mondjon bármilyen árat, azzal a feltétellel, hogy megkapom a válaszaimat. Meg akarom tudni, mit rejteget az FBI, méghozzá gyorsan. – Driscoll felállt, és előhúzta a tárcáját. Néhány bankjegyet dobott az asztalra. – És ne felejtse el, közvetlenül nekem kell jelentenie! Hodges mit sem tud erről, és nem is tudhatja meg. – Szerencséje van a szenátornak, itt van maga, aki kitakarítja utána a disznóólat – jegyezte meg Grant. Driscoll felvette a poharát, és a borostyánsárga italt bámulta. – Ha csak a felét is tudná! – Egy hajtásra kiitta a whiskyt, letette a poharat, majd elment. Grant is belekortyolt a sörébe, és arra gondolt, milyen remek, hogy Driscoll ilyen paranoiás idióta. A személyzeti főnök utasítását ürügyként használva ugyanis minden eszközt nyugodtan latba vethet ahhoz, hogy kiderítse, mit tud az FBI, és ami még fontosabb,

mennyire kell izgatnia magát a nyomozással kapcsolatban. Valamit elhallgattak, s azt még egy Driscollhoz hasonló barom is észrevette. És ha hozzávesszük mindazt, amit Grant tudott a tett helyszínéről – ami, természetesen, szinte minden volt –, csak egyetlen magyarázat lehetett arra, hogy az FBI még nem tartóztatta le Hodges szenátort Mandy meggyilkolásáért, találtak valamit, ami elkerülte az ő figyelmét. És bármennyire is nyugodtnak tűnt kívülről, ez a lehetőség egyre rohadtabbul idegesítette. Talán mert az az eshetőség, hogy valami elkerülte a figyelmét, nem is volt egészen képtelen ötlet. Végül is elég sietősen távozott, miután megölte azt a szajhát. Mandy Robardsot. Ha nem az ő bőréről lett volna szó, Grant jót röhögött volna a helyzet iróniáján. A csaj még halálában is cseszegette az embereket. Tehetséges prostinak kellett lennie ehhez. Márpedig a nő tehetséges volt, ha a Hodges által elmondott sztoriknak csak a fele is igaz. Már majdnem három éve dolgozott Hodgesnak. Mivel a fickó szenátor és egyben rendkívül gazdag ember is volt (a CNN legutóbbi becslése alapján a nettó vagyona 80 millió dollár körül volt), már évek óta személyi testőrt alkalmazott. Amikor az előző testőre három éve átment a titkosszolgálathoz, egy ismerősük ajánlotta Grantet helyette. Grant általában szívesen végezte a munkáját Hodges mellett. Egyértelműen érdekes volt. Röviden összefoglalva: minden valóságos és potenciális fenyegetéssel foglalkozott, ami vagy közvetlen, vagy közvetett veszélyt jelentett a szenátorra és a politikai pályafutására. A személyi testőreként mindenhova vele utazott, és ő biztosította az összeköttetést Hodges, valamint a különböző külső biztonsági és nyomozóhatóságok között, akikkel együttműködtek. Vagyis mindenkivel: az állami és a szövetségi hivatalnokokkal, akik a halálos fenyegetéseket vizsgálták, amiket a szenátor néha kapott, vagy a Capitolium és a Szenátori Irodaház biztonsági személyzetével. Az utóbbi három évben Grant a szenátor egyik legbizalmasabb embere lett. Valójában olyasmiket is tudott, amiket még Driscoll sem. Miként azt is, hogy az egész azzal a rohadt Viagrával kezdődött. Hodges azt állította, azért kezdte szedni a kis kék tablettákat, hogy „rendbe jöjjenek a dolgok” a feleségével, és Grant ezt el is hitte neki. A szenátor alapjában véve jószívű fickó volt, jobb ember, mint néhány politikus, akikkel Grant találkozott (márpedig az ő munkakörében már jó néhánnyal találkozott), de mint a legtöbbjük, ő is érzékeny volt a hízelgésre, és hamis legyőzhetetlenség-tudatba ringatta magát. Így, amikor a kis kék pirulák hatása érződni kezdett, és Hodges kissé fickósabb lett a kelleténél, elkezdett magának megengedni – finoman fogalmazva – némi hölgytársaságot. Néhány hónapon belül kialakult egy szokás: amikor az üzleti ügyei miatt a szenátor éjszakára kénytelen volt a városban maradni, inkább egy hotelben szállt meg ahelyett, hogy hazaautózott volna a North Shore-on fekvő birtokára. Ezeken az éjszakákon Grant szervezte meg, hogy egy lány is ugyanabban a hotelben szálljon meg. Hodges talán okosabb volt, mint a legtöbb hűtlen férj, vagy paranoiásabb, vagy mindkettő, mert soha nem hagyta, a lányok a szobájába menjenek. Lakást sem volt hajlandó vásárolni a városban, hogy azt használja a házasságon kívüli afférjai lebo-

nyolítására, attól félt ugyanis, az újságírók kiszúrnák a helyet, és megfigyelnék, kik jönnek és mennek arrafelé. Mandy Robards nem az első lány volt, akit a „kísérőket” szolgáltató ügynökség küldött, de már egy éjszaka után Hodges kedvence lett. A szenátor tudta nélkül Grant magára vállalta azt a feladatot, hogy a hotel előtt a kocsijában megvárta, amíg a nők „biztonságosan távoztak a helyszínről” (vagyis eltakarodtak a hotelből az éjszaka közepén, és senki sem látta meg őket). Kezdetben az, hogy megvárta a lányokat, részben emberbaráti cselekedet volt – végül is az ő dolga volt védelmezni a szenátort –, de gyorsan belátta, milyen értékes lehet, ha annyi információt gyűjt össze a szenátor mocskos kis titkáról, amennyit csak lehet. Az autóból szemmel tartotta azt a néhány lányt, akiket a szenátor ágyba vitt, miközben azok ki-bementek a hotelből. Mandy nem volt a legcsinosabb köztük – valójában a lángvörös haján kívül a külseje eléggé közönséges volt –, de Grant sejtette, ez részét képezi a vonzerejének. Talán az a tény, nem volt lélegzetelállítón dögös, megkönnyítette a szenátor számára, hogy elhiggye röpke négy óra hosszára, a lány azért volt vele, mert valóban kedvelte őt, és nem azért, mert távozáskor kétezer dollárt kapott tőle készpénzben. Grant azonban az opportunistát látta meg Mandyben. A harmadik látogatása után, mivel talán ekkor érezte meg, hogy nyeregben van az öregnél, elkezdte a kis üzelmeit. Igaz, Grantnek még hónapokba telt, amíg rájött. Kilépett a hotelből – ezúttal a Four Seasonsből –, majdnem négy órával az után, hogy bement, és meglepte a testőrt azzal, nem szállt be a mellette elhaladó egyik üres taxiba sem. Általában a lányok minél gyorsabban elhúztak a hotelből, talán hogy lezuhanyozzanak. Ehelyett ő várt egy ideig, majd megfordult, és az ő kocsija felé indult a magas sarkú fekete bőrcsizmájában. Bekopogott az ablakán, és amikor Grant lehúzta, lejjebb hajolt. – Inna velem valamit a bárban? – kérdezte érzéki hangján. Bár általában egy ilyen meghívás egy nőtől bizonyos következtetéseket vonna maga után, Grant ezúttal érezte, most nem erről van szó. Igaz, jóképű fickó volt, és minden nap dolgozott azon, hogy szinten tartsa az izomzatát, amit tengerészgyalogos éveiben szedett magára, de tudta, a csaj csak most szállt ki egy másik pasas ágyából – méghozzá a főnökéjéből –, így az a gondolat, hogy valamit akarna tőle, eléggé elképzelhetetlennek tűnt. Ezért feltételezve, valami egyébről van szó, így hát beleegyezett. Az igazat megvallva, furdalta a kíváncsiság. Egy óra múlva pedig még kíváncsibb lett, amikor kilépett a bárból, és semmi mást nem kapott Mandytől, mint kellemes csevegést egy ital felett. Úgy tűnt, a csajt minden érdekelte róla és a körülményeiről, ám magáról csupán egy apró (és nem túl érdekfeszítő) részletet árult el. – Tudja, én nem akarok örökké kísérő maradni – mondta nagyot sóhajtva a nő. Na ne már, tényleg? A férfi nem gondolta volna, a prostiknak ilyen remek jövőbeli elgondolásaik vannak. Ám megtartotta magának a véleményét. A szenátorral való következő találkozás után Mandy újra meghívta őt egy italra, majd legközelebb ismét. Szokássá vált köztük, és nem telt sok időbe, a beszélgetésük már nem volt olyan általános. Mindezzel együtt, mivel mindketten a szokásosnál jóval óvatosabbak voltak, öt hónapnyi tapogatózás után végre elérkeztek a lényeghez. A zsaroláshoz.

Az egész attól működött, hogy a szívük mélyén mindketten hazárdjátékosok voltak. Grant kedvenc játéka a póker volt, és néhány húsbavágó veszteség az éjjeli játékasztaloknál nem vált igazán a javára. Mandy játéka a szex volt, és az ügynökségre várt, hogy a telitalálatot a lába elé hajítsa. Amikor a házas szenátor Illinois-ból felbukkant a hotelszobája küszöbén, tudta, megtalálta. A közösen kidolgozott tervüknek három része volt. Felveszik videóra, ahogy Hodges olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyek bőven meghaladják a szokásos szenátor–választópolgár viszonyt. Ez után Mandy átadja Hodgesnak a videó másolatát a követeléseivel. Amikor Hodges felfogja a zsarolást, a legbizalmasabb alkalmazottjához, a személyi testőréhez fordul majd tanácsért. Grant eljátssza, hogy végiggondolja az összes lehetőséget. Végül a befolyását felhasználva lebeszéli a szenátort, hogy a hatóságokhoz forduljon, és vonakodva bár, de közli vele, nincs más választása, mint fizetni. Gondosan kidolgozták a tervet, és csak személyesen találkoztak. Nem telefonáltak vagy e-maileztek. Nem hagyhattak nyomokat, amelyek egymáshoz kapcsolták volna őket. Elhatározták, csak egyszeri üzlet lesz, ami után elválnak útjaik. Mandy otthagyja az ügynökséget, és elköltözik a városból, míg Grant ott folytatja, ahol abbahagyta: a mit sem sejtő szenátor alkalmazásában. Abban is megegyeztek, ötszázezer dollárt kérnek. Majd úgy döntöttek, az nem elég, és felkerekítették egymillióra. Hodgesnak ez nem volt eget rengető összeg, mivel a családja alapította az ország egyik legnagyobb élelmiszerbolt-hálózatát, és egy futballcsapattal is rendelkezett, így gond nélkül ki tudta volna csengetni a pénzt. Ám ahhoz elég lett volna, hogy Grantet újra talpra állítsa a játékveszteségei után, és több, mint elég lett volna Mandynek az újrakezdéséhez. Megegyeztek, igazságosan elfelezik az összeget. Vagy legalábbis Grant így gondolta. Az akciót akkorra időzítették, amikor a szenátor hivatalos volt egy, ezerdolláros belépődíjú, jótékonysági eseményre, amit egy gyerekkórház javára rendeztek, és utána a városban éjszakázott. Hodges megkérte Grantet, intézze el a „szokásos tennivalókat”, és a férfi ezt meg is tette. A Peninsulában szállt meg, ahol Hodges rendszeres vendég volt, és Grant jól ismerte a hotel alaprajzát. Nem sokkal korábban a biztonságiak körbevezették, mivel a szenátor fia, menye és két unokája is itt szállt meg, és többé-kevésbé minden tudnivalót közöltek vele, beleértve azt az információt is, amire a legnagyobb szüksége volt, hol vannak a hotel kamerái. Mandy az 1308. szobát kérte, ahol már korábban is megfordult. Az elhelyezkedése miatt tökéletesen megfelelt a céljainak: sarokban volt, pontosan szemben a lépcsőházzal, ami biztosította Grantnek a lehetőséget, minél kisebb feltűnést keltve osonjon be, majd ki a szobából. No és külön örömet szereztek neki a tizenhármas számhoz kapcsolódó baljós képzetek. Más a helyében talán bűntudatot érzett volna, amiért a főnökétől kizsarol egymillió dollárt, különösen mivel ez a főnök méltányosan és tisztelettel bánt vele. Ám Grant nem ilyen ember volt. Hodges szenátor gyarló volt. Persze, Grantnek is voltak hibái, hiszen kinek nincsenek, de a szenátor hozta magát olyan helyzetbe, hogy kiszolgáltatta magát másoknak, és bolondot csinált magából. Valamint a fickónak több pénze volt, mint bűne, és Grant nem látott semmi kivetnivalót abban, a vagyona egy részét az ő pénztárcájába csoportosítsák át. Számításba véve mindazt, amit a szenátor intim ügyeiről

tudott, már amúgy is megdolgozott azért a pénzért, pusztán azzal, hogy tartotta a száját. Amikor végre elérkezett az a bizonyos éjszaka, kezdetben minden jól ment. Miután Hodges elindult a hotelba a jótékonysági est után – milyen figyelmes! –, felhívta a feleségét, hogy jó éjszakát kívánjon. Grant a kocsijával egy sötét mellékutcába hajtott, néhány sarokra a hoteltól, és gyorsan levette feltűnő öltönyét meg nyakkendőjét, amelyet mindig hordott, amikor a szenátorral volt. Magára kapott egy jellegtelen, fekete zakót, kapucnis pólót és farmert – olyan öltözéket, amelyben sokkal kevésbé ismernék fel, ha esetleg valaki mégis kiszúrná, ahogy az 1308. szoba körül ólálkodik. Néhány perccel később leparkolt az autójával, és belépett a hotelba a hátsó bejáraton át, megkereste a lépcsőházat, amely egyenesen Mandy szobájához vezette, és felrohant a tizenhárom lépcsőfordulón. Mivel percre pontosan időzítette az akciót, tudta, Mandy éppen akkor érkezett és a szobában várt rá. Volt nála egy kis videokamera, amelyet a férfi utasítására vásárolt egy, Wells utcai kémboltban. Grant felállította a kamerát, fél perc alatt elmagyarázta Mandynek, hogyan működik, majd elrejtette a tévé mögött, amely célszerűen pontosan a franciaágy előtt volt. – Miért van rajtad kesztyű? – kérdezte Mandy, kiszúrva a fekete bőrkesztyűket, miközben Grant dolgozott. Visszagoldolva, Grantnek talán kicsit körültekintőbben kellett volna válaszolnia erre a kérdésre, mivel ez volt az első jel, ami a későbbi problémákra utalt. – Csak elővigyázatosság – mondta félvállról, miközben még egy résnyire kinyitotta a szekrényajtót, és meggyőződött róla, a kamera nem látszik. – Miért vagy olyan elővigyázatos? – tudakolta a lány. Amikor Grant megfordult, látta, Mandy karba tett kézzel figyeli. Sőt gyanakodva összehúzta a szemét. – Úgy érted, azért vagy elővigyázatos, ha Hodges esetleg még sem áll kötélnek, és a zsarukhoz fordul, ne legyen semmiféle bizonyíték arra, te is benne voltál? Erről az elővigyázatosságról beszélsz? Mandy talán nem a legcsinosabb luxusprosti volt, akit Grant valaha látott, de a legbutább sem, az biztos. Sajnos, nem volt elég ideje, hogy alaposabban felmérje a helyzetet. – Egy amerikai szenátort készülünk megzsarolni, Mandy. Ám az nagy valószínűséggel nem marad titokban Hodges számára, te benne vagy. Ugyanis te vagy az, akivel lefekszik, ugye, emlékszel? Nem is beszélve arról, te fogod neki megtenni az üzleti ajánlatot. – Vicces, most, amikor elmondod, úgy tűnik nekem, mintha csak én dolgoznék meg ezért a pénzért – mondta a lány. – Nem is beszélve arról… – utánozta a férfit gúnyosan –, én viszem el az egész balhét. A francba a nőkkel! Tudhatta volna, az utolsó pillanatban kezd majd el hisztériázni. Grant megragadta a lány vállát, és kis híján jól megrázta. – A te terved volt ez, Mandy, nem emlékszel? És ez egy jó terv. Csak higgadj le, és csináld végig! Eltelt egy perc, mire Mandy bólintott. – Igazad van – sóhajtott. – Bocs, Grant. Azt hiszem, kezdek ideges lenni. – Ne legyél ideges! – nyugtatta a férfi. – Csak annyit kell tenned, bekapcsolod a kamerát, amikor Hodges bekopog. De győződj meg róla, a szekrényajtókat ugyano-

lyan helyzetben hagyd, mint most vannak. Aztán kapcsold ki a kamerát, mihelyt a pasas elmegy. A többi nem különbözik attól, amit máskor is csinálsz. Én a kocsimban leszek, lent az utcán. Kapcsold le és fel háromszor az ablak melletti lámpát, amikor készen vagy. Akkor feljövök, megnézem a kazettán, minden rendben van-e, utána szépen elmész, mint minden más éjszaka is. – Köszi, főnök. Van még valami? – Igen. Csináld jól! És úgy is csinálta. A tervnek megfelelően Grant visszament a hotelba, mihelyt meglátta a megbeszélt jelet az ablakban, felsietett a szobába. Amikor Mandy beengedte, kihúzta a kamerát a tévé mögül, és megnézte a kazettát. Az elején kezdte, majd gyorsan előrepörgette a szalagot. Helyenként megállította, belenézzen, de a hangot nem erősítette fel. Hamarosan Hodges szenátor rettenetesen bánni fogja, valaha is találkozott Ms. Mandy Robardsszal, de legalább ezen az éjszakán kellő módon hangot adott az örömének, hogy együtt lehet vele. – Tetszik, amit látsz? – kérdezte Mandy, miközben helyet foglalt az ágyon a hotel egyik köntösében. – Csak ellenőrzöm, a felvétel végig rendben van – közölte vele Grant. A zsarolási videók varázsa a részletekben rejlett. Azok a kutyapózban felvett menetek önmagukban is megérnek vagy ötszázezret. Grant továbbra is gyorsított módban nézte a felvételt, ahogy a szenátor vicces sebességgel mozgott, Mandyt döfködve és az ágyat rázva, amíg a végére nem ért. Aztán lelassította, és elismerőn nézte, amikor ahhoz a részhez ért, Mandy nagyon okosan a kamera elé irányította Hodgest, ott fizesse ki készpénzben a szolgálatait, mielőtt elment. A szalagon az utolsó jelenet az volt, ahogy Mandy kikapcsolta a kamerát. Miután vége lett, Grant kivette, és átadta a kazettát Mandynek. A megállapodásuk szerint a lány készít egy másolatot, mielőtt megmutatná a felvételt Hodgesnak. – Szép munka – dicsérte meg. Mandy mosolygott, és lecsusszant az ágyról. – Kösz! Felvette a táskáját az asztalról, és beletette a kazettát. Majd az asztalnak dőlve a férfit fürkészte. – Bocs, az előbb úgy kiakasztottalak. – Grant keze felé mutatott. – Ezek a kesztyűk felidegesítettek egy kicsit. De igazad van, ez komoly ügy, és óvatosnak kell lennünk. Megértem, hogy elővigyázatos vagy, és tudom, te is meg fogod érteni, én miért vagyok az. A szeme felvillant, és Grantnek ez nem tetszett. – Mit kellene megértenem? Válasz helyett Mandy a köntöse zsebébe nyúlt, Grant pedig ösztönösen megragadta a pisztolyát, amit mindig a vállára erősített hámban tartott. Ám a lány gyorsabb volt nála, és amikor kihúzta a kezét a zsebéből, a férfi valami ezüstszínű tárgyat pillantott meg benne. Egy kis magnót. Grant megkönnyebbülten felsóhajtott. – Jézusom, Mandy! Mi a franc ez? – Már mondtam, az én elővigyázatossági intézkedésem.

Megnyomta a lejátszás gombját a felvevőn, halkra állította a hangot, de azért elég hangosra ahhoz, Grant tisztán hallja. – Bocs, Grant. Azt hiszem, kezdek ideges lenni. – Ne legyél ideges! – nyugtatta a férfi. – Csak annyit kell tenned, bekapcsolod a kamerát, amikor Hodges bekopog. De győződj meg róla, a szekrényajtókat ugyanolyan helyzetben hagyd, mint most vannak. Aztán kapcsold ki a kamerát, mihelyt a pasas elmegy. A többi nem különbözik attól, amit máskor is csinálsz. Én a kocsimban leszek, lent az utcán. Kapcsold le és fel háromszor az ablak melletti lámpát, amikor készen vagy. Akkor feljövök, megnézem a kazettán, hogy minden rendben van-e, utána szépen elmész, mint minden más éjszaka is. – Köszi, főnök. Van még valami? – Igen. Csináld jól! Mandy elégedetten vigyorogva kapcsolta ki a magnót. – Az a kémbolt, ahová elküldtél, nagy ötlet volt. – Feltartotta a hangfelvevőt. – Nem semmi, milyen kisméretű cuccokat tudnak manapság gyártani. Amikor az előbb itt voltál, nem vetted észre, hogy ez a zsebemben van. – Legközelebb meg foglak motozni – jegyezte meg Grant gúnyosan. – Mit akarsz a kazettával, Mandy? – Újra akarom tárgyalni az egyezségünk feltételeit. – Úgy gondolod, a felénél többet kéne kapnod? – Úgy gondolom, mindet meg kéne kapnom. – És én ebbe miért mennék bele? – Mert ha nem mész bele, odamegyek Hodgeshoz ezzel a felvétellel, és elmondom neki, az egész a te ötleted volt – felelte a nő. – És el is hinné neked? – A férfiak sok mindent elhisznek, amikor a péniszükkel gondolkodnak. – Mandy nyomatékul megrázta a felvevőt. – És különben sem kell nekem hinnie. Minden itt van ezen. Imádom, ebből a kis részletből úgy tűnik, mintha az egész a te ötleted lett volna – mondta. – Mintha te beszéltél volna rá erre az egészre. És, persze, pontosan ezt mondanám Hodgesnak is. Vagy a rendőrségnek. Grant tudta, nem lenne szabad felidegesítenie magát. Pláne bepánikolnia. Ám érezte, a düh lassan fellángol benne. Emellett furcsán nyugodtnak érezte magát. – Nem mondok le a pénz feléről – jelentette ki. Mandy megvetően kacagott. – A feléről? Mintha akár a tizedét is megérdemelnéd! Én találtam ki, és én végeztem az összes munkát. Egyedül azért volt rád szükségem, hogy Hodges ne forduljon a zsarukhoz. És ezt még mindig megteszed nekem, ha nem akarsz húsz évre a dutyiba vonulni egy szövetségi alkalmazott zsarolásáért. Továbbá, ha én ezt elbukom, akkor bízhatsz benne, te is. – Elmosolyodott. – Bocs, Grant. Ám ahogy mondtuk, ez egyedülálló lehetőség. A legtöbbet kell kihoznom belőle. Olyan büszke volt magára a csaj. Olyan önelégült és magabiztos. Túl magabiztos. Miközben Grant ott állt, a pisztolyát a lányra szegezve, csak egy gondolat járt a fejében. Ez a büdös kurva nem fog túljárni az eszén! Mandy visszacsúsztatta a kis felvevőt a zsebébe, és minden aggodalom nélkül a férfi kezét nézte. – Elteheted azt a pisztolyt, Grant. Mindketten tudjuk, nem fogsz lelőni.

Hátat fordított neki, és a fürdőszoba felé indult. Grant a kabátja alá nyúlt, és a pisztolyt visszatette a hámba. – Igazad van. Nem foglak lelőni. Minden figyelmeztetés nélkül rávetette magát – élvezve, hogy a nő nem számított erre –, megragadta a torkát, majd az ágyra rántotta. Olyan lendülettel esett rá, hogy az ágy hangosan a falnak ütődött. Mielőtt Mandy sikolthatott volna, Grant már lefogta, kezét a szájára tapasztotta, és az ágy újra a falnak csapódott, amikor leszorította. – Nem tudod, kivel szórakozol. Pedig tudnod kéne, ki itt a főnök, te kurva! – sziszegte. Mandy szeme elkerekedett – a férfi hirtelen dühkitörése végre egy kis tiszteletet és félelmet ébresztett benne –, és elkezdett védekezni. Grant megragadta az egyik párnát a feje mellett, és az arcára szorította. A nő hadonászott a karjával, az ujjai a férfi arcát karmolták, a lábaival pedig rugdosott, megpróbálva megszabadulni tőle. Talán nem ilyen bánásmódhoz szokott az ágyban, gondolta Grant, miközben a könyökével és a mellkasával a párnára nehezedett, majd megragadva a nő csuklóját, a térde alá szorította a kezét. Ekkor Mandy már kétségbeesetten küzdött. Grant egy darabig hagyta vergődni a kurvát, mivel borzongató, mámorító érzés töltötte el a nő félelme és a fölötte gyakorolt hatalma miatt. Már-már elvette az arcáról a párnát, készen arra, meglássa a szemében az alávetettséget, amikor eszébe jutott, ez olyan keményfejű, rafkós ribanc, aki valójában soha nem vetné alá magát neki, és azt is tudta, soha nem lett volna szabad megbíznia benne. Ebben a pillanatban gyűlölte magát, amiért olyan naiv volt. Tudta, nem számít, a csaj mit mondana, nem számít, mit ígérne, soha többé nem tudna elhinni egy szót sem, ami elhagyná a hazug kis pofáját. Minden egyezségük ellenére egy vasat sem fog kapni a nő miatt, és ami még rosszabb, átverte őt. Persze, elvehetne tőle a felvételt, de soha nem bízhatna benne, hogy befogja a száját, és mindig felhasználhatná ellene azt az információt, hogy meg akarta zsarolni a szenátort. Még ha rá is tudná venni, tűnjön el, mindig azért aggódhatna, mikor bukkan fel újra, és követel valamit. Egy dolgot biztosan tudott: nem akarta az élete hátralévő részét azzal tölteni, hogy tart ettől a nőtől. Nem akarta, hogy ilyen hatalma legyen fölötte. Arról volt szó, partnerek lesznek, de mostanra mindenki magáért küzdött. Más lehetőséget nem látott. Így hát ott tartotta a párnát, ahol volt. Hosszabb időben telt, mint gondolta. A lány egyre gyengébben küzdött, ám kitartott, és csak több, mint két perc elteltével vált mozdulatlanná. Grant csak ekkor merte elvenni a párnát róla a kesztyűs kezével. Mandy szeme nyitva volt, és üresen bámult. Amikor az élettelen testet nézte, Grant első gondolata az volt, milyen meglepő, nem érez semmit. Nem hogy megbánást, de… semmit. Habár a tengerészgyalogosoknál szolgált, addig még nem ölt meg senkit, és mindig azt hitte, az valami nagy dolog lehet. Hmmm. Úgy tűnik, nem az. Grant felült, és elsimította a homlokába hullott hajtincset. Lemászott Mandy holttestéről, arra gondolva, jobb, ha minél előbb lelép. Gyorsan. A gondolatai száguldottak, az adrenalin elárasztotta a testét, és egy-két percre volt szüksége, hogy kitisztuljon a feje. Meglepődött rajta, milyen gyorsan kitalálta, mi a megoldás. A szenátor.

Hodges ujjlenyomatával volt tele a szoba. A kísérő csajok ügynökségének bizonyára megvannak az adatai arról, ő volt Mandyvel aznap éjjel. És ha itt hagyja a kazettát a szenátor és Mandy szeretkezéséről, az elegendő lesz a hatóságnak az indíték bizonyításához. Hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság, vélhetik. A nő megpróbálta megzsarolni a szenátort, és amikor az rájött, bepánikolt és megölte. Ez elegendő lesz, gondolta Grant. Elégnek kell lennie. Nem mintha lett volna más választása. Nem volt az embernek sok választása, amikor váratlanul halott szajhával találja magát egy szobában. A terv: tűnj el, de gyorsan! Bónusz B terv: kend rá valaki másra! Grant Mandy köntösének a zsebébe nyúlt, és kivette a magnót. Betette a farmere hátsó zsebébe, és meggyőződött róla, a zakója eltakarja. A kazettát és a videokamerát visszatette a tévé mögé, majd az ajtóhoz sietett. Még gyorsan a fejére húzta a póló kapucniját. Végül is nem tudhatta, valaki nem látja-e meg. Most pedig be kellett fejeznie, amit elkezdett. Grant maga mellé tette az üres sörösüveget, és kivette a tárcáját, hogy hozzáadjon még néhány dolcsit Driscoll bankóihoz. Amikor kilépett a bárból, és az utcára ért, felhajtotta a kabátja gallérját, hogy védekezzen a hűvös őszi szél ellen, amely a tó felől fújt. Vonat húzott el valahol a közelben, a sötétben láthatatlan síneken. Grant visszaemlékezett Driscoll utasítására. Tudja meg, mit akar az FBI! Minden oka megvolt neki is, hogy ezt tegye. Nem lesz könnyű megszerezni az információt, ezt tudta, de az agya már beindult. Jack Pallas talán problémát jelenthet – ha a róla szóló, mindenfelé keringő történeteknek csak a fele is igaz –, de Pallas sok ellenséget szerzett olyan körökben, ahol nem szabad ellenségeket szerezni, és Grant úgy érezte, ezt az előnyére fordíthatja. Az FBI nyilvánvalóan tudott valamit. Habár nem eleget ahhoz, hogy az elvezesse őket hozzá – még –, de nem szerette az elvarratlan szálakat. Mihelyt rájön, hol van az elvarratlan szál, elhatározta, gondja lesz rá. Csaknem tizenöt évig mások titkait és hazugságait próbálta leplezni. Ezzel is ugyanolyan távolságtartó pontossággal fog eljárni. Nem hagyja, hogy még egyszer átcsesszék. Nem követ el több hibát. Innentől kezdve az ő kezében lesz az irányítás. És bármit megtesz, hogy ez így is maradjon.

9. Szerda délutánra, amikor Cameron elindult a bíróságra egy előzetes meghallgatásra, már majdnem úgy érezte, mintha az élete visszatért volna a rendes kerékvágásba. Majdnem. Szerencsére, a rendőri védelem kevésbé volt tolakodó, mint attól előzőleg tartott. Szinte alig vette észre a rendőröket, akik a nappali műszakra voltak kijelölve – reggel hat órakor kezdték a szolgálatot a háza előtt, miközben még aludt, köszöntésként biccentettek neki, amikor kiállt az autójával munkába menet, követték a belvárosban

lévő irodájába, majd semmi dolguk nem volt, amíg át nem adták a szolgálatot az éjszakásoknak este hatkor. Jó néhányszor meg kellett jelennie a bíróságon azon a héten, de mivel mind az Észak-Illinois-i Körzet, mind a Hetedik Körzeti Fellebbviteli Bíróság termei ugyanabban az épületben voltak, mint az államügyészség irodái, nem volt szüksége rendőri kíséretre. Nem rossz meló ez nekik, gondolta Cameron, olyasvalakire vigyázni, aki a város egyik legbiztonságosabb, legjobban őrzött épületében dolgozik. Talán holnap kicsit megvicceli őket, és kiszalad a Starbucks-ba, csak hogy ne unatkozzanak annyira. Az éjszakai műszakban őrködök már más helyzetben voltak. Vették a fáradságot és bemutatkoztak neki már a megfigyelés első napján, és a helyzet fonáksága ellenére Cameron hamar megkedvelte Kamin és Phelps rendőröket. Az utóbbi három éjszaka egyfajta szertartást alakítottak ki: a rendőrök hazakísérték őt a munkából, végigvizsgálták a házat, hogy meggyőződjenek róla, minden rendben van, majd odakint várakoztak a civil autójukban, mialatt a lány átöltözött a melegítőjébe, majd elkísérték a három sarokra lévő edzőterembe, aztán haza. Persze, kissé fura volt, amikor felnézett a futópadról, két rendőrt látott a büfében, akik őt figyelték, de ilyenkor emlékeztette magát, ennek az alternatívája az, hogy meggyilkolják, ettől pedig hamar túltette magát a helyzet rendkívüliségén. Már számtalanszor újra végigjátszotta a fejében azt a pillanatot, amikor a kukucskálón keresztül látta, a gyilkos elhagyja az 1308. szobát. Ám minél többször gondolta végig, annál biztosabb volt benne, a fickó semmiképpen sem vehette észre őt. Egyszer sem nézett az ajtó irányába, és a mozdulataiban sem volt semmi, ami arra utalt volna, tudja, nézik. És nagyon nem szerette volna, ha ebben az egyben bebizonyosodik, téved. Amikor arról volt szó, bármi kapcsolat lehet közte és egy gyilkos között, aki párnával fojtott meg egy nőt, egészen biztos volt benne, a legnagyobb óvatosságra van szüksége. És amíg el nem kapják a fickót, sokkal jobban érezte magát így, hogy az FBI és a chicagói rendőrség rajta tartja a szemét. Amint az várható volt, az előzetes meghallgatás, amelyre Cameront aznap délután beosztották, gond nélkül lezajlott. Az előző heti tárgyalótermi győzelme óta most jelent meg először a bíróságon. Jó érzés volt újra ott lenni, ámbár nem kimondottan ezzel az üggyel kapcsolatban. A vádlott ugyanis egy zsaru volt a Cook megyei seriff irodájából, akit azzal vádoltak, „szabadúszóként” bocsátotta áruba a szolgálatait tizenkét állítólagos drogügyben, amelyeket az FBI állított fel csapdaként. Cameronnak egyáltalán nem szerzett örömet az, hogy egy rendőrt kellett vádolnia. Ám mégis ragaszkodott az ügyhöz – ha volt valami, ami jobban zavarta egy közönséges bűnözőnél, az egyenruhás bűnöző volt. A vádlott az édesapja hivatását mocskolta be. És pont ezért Cameron egyáltalán nem érzett együtt vele. Az ügy miatt biztosan nem lesz túl népszerű a seriff hivatalában, de ezzel együtt kell élnie. Ha csak olyan ügyeket fogadna el, amelyek népszerűvé teszik, akkor semmivel sem lenne jobb Silasnél. – Van hozzáfűznivalója, ügyésznő? Cameron felállt, hogy megszólítsa a bírót. – Igen, bíró úr, csak néhány kérdés. A tanúk emelvényéhez lépett, ahol Trask ügynök várakozott. Ő volt az utolsó tanúja aznap délutánra, és úgy érezte, a bíró már alig várja, hogy végezzenek.

– Trask ügynök, a kihallgatás során a vádlott ügyvédje feltett önnek néhány kérdést azokról az ügyletekről, amiket a vádlottal folytatott, amíg fedésben dolgozott. A vádlottal folytatott megbeszélésein rátértek olyan témákra, amelyekben ő felajánlotta, védelmet biztosít önnek a droggal való kereskedés esetére? Az FBI-ügynök bólintott. – Az egyezségünk kristálytiszta volt. Fizetek a vádlottnak ötezer dollárt. Cserébe ő vállalta, őrködik, és készen áll közbelépni arra az esetre, ha rendőrök próbálnák megakadályozni a drogüzletet. – Volt-e bármilyen esély arra, a vádlott nem tudhatta, nyíltan drogokkal üzletel? – kérdezte Cameron. Trask ügynök megrázta a fejét. – Semmi. Minden egyes adásvétel előtt meggyőződtem róla, a vádlottnál van a fegyvere, majd megbeszéltem vele az ügyletben szereplő heroin és kokain mennyiségét. Ekkor megérkezett a partnerem a helyszínre, úgy téve, mintha vásárolni akarna, és a vádlott segített a kábítószeres csomagokat az autóhoz vinni. Egy alkalommal még tréfált is velem és a partneremmel, milyen hülyeség az éjszaka közepén gyorséttermek parkolójában bonyolítani az üzletet, mert szerinte ez lenne az első hely, ahol ő és a többi rendőr keresné az ilyen tranzakciókat. Azt is közölte velünk, ha ő kereskedne drogokkal, akkor inkább a vasútállomást választaná. Az ügyvéd felállt a helyéről. – Tiltakozom! Ez csak szóbeszéd. Térjünk a lényegre! Cameron a bíróhoz fordult: – Ez csak előzetes meghallgatás, bíró úr. – Elutasítva. Cameron befejezte a hozzászólását, aztán elfoglalta a helyét az ügyészi asztalnál. Mivel túlterhelt irodájában eleve kevés munkatársa volt, ráadásul ez csak előzetes meghallgatás volt az egyértelműnek tűnő ügyben, csak egymaga ült ott. A bíró az ügyvéd felé fordult. – Szeretne ön is kérdéseket feltenni? – Nem, bíró úr. Trask ügynök elhagyta a tanúk emelvényét. Majd miközben elhaladt Cameron asztala előtt, nagyon furcsa dolog történt. Barátságosan biccentett az államügyésznő felé. Cameron pislogott, mivel nem volt biztos benne, jól látta-e. Talán az ügynöknek ideges fejrángása van, amit eddig nem vett észre. Az utóbbi három évben ugyanis az FBI-ügynökök, akikkel együtt dolgozott, levegőnek nézték, mihelyt elhagyták a tanúk emelvényét, nemhogy barátságosan biccentettek volna neki. Mivel Jack már visszatért, nyilván úgy döntöttek, „megbocsátják” az állítólag elkövetett bűneit. – Ügyésznő? – kérdezte a bíró. Felállt. – Nincs több tanú, bíró úr. A bíró ismertette a döntését: – A ma meghallgatott tanúvallomások alapján, együtt az FBI beadványával, amely a kormányzat panaszával érkezett, úgy látom, indokolt ezt az ügyet tárgyalásra bocsátani. A tárgyalást december tizenötödikére, délelőtt tíz órára tűzöm ki.

Még elrendeztek néhány nélkülözhetetlen dolgot, majd mindenki felállt, miközben a bíró elhagyta a tárgyalótermet. Az ügyvéd suttogott valamit a vádlott fülébe, mielőtt Cameronhoz lépett volna. – Szeretnénk peren kívüli megegyezést kötni – mondta. Cameront ez nem lepte meg, de nem is érdekelte. – Bocs, Dan. De nem megyek bele. – Volt még néhány rendőr a Cook megyei seriff hivatalában, akik ugyanezt csinálták. Az ügyfelem meg tudja adni a nevüket. – Már megvan a nevük Alvareztől – tudatta, egy másik emberre utalva, akit az FBI szintén letartóztatott, egy civil, aki ugyancsak „biztosítást” nyújtott egyéb hamis drogügyletekhez. – De Alvarez nem volt ott a június negyedikei találkozón – érvelt Dan. Cameron felvette az aktatáskáját. – Ha annyira érdekelne a június negyedikei találkozó, akkor hozzád fordultam volna az ajánlatommal, és nem Alvarez ügyvédjeihez. Dan lehalkította a hangját. – Gyerünk, Cameron, mondj valamit, amivel az ügyfelem elé állhatok! Bármit. – Oké. Mondd meg neki, nem tárgyalok mocskos kezű zsarukkal. Dan erre lekurvázta, aztán sarkon fordult, maga után húzva az ügyfelét is. Cameron megvonta a vállát, miközben utánuk nézett. De jó is volt újra a bíróságon! Amikor késő délután visszaért az irodájába, néhány órát azzal töltött, hogy telefonhívásokra válaszolt, és megpróbálta szűkös idejébe valahogyan bepréselni egy beadvány megírását, ami a következő hétre volt esedékes. Fél hétkor feladta, és befejezte az aznapi munkát. A napnak soha nem volt elég órája, különösen nem ennek. Miután megbeszélte Phelpsszel és Kaminnel, az esti randijára készült Maxszel, a befektetési bankárral, akivel a Bloomingdale’s mozgólépcsőjén találkozott. Úgy tűnt, tetszik nekik a sztori. Néhány héttel korábban ugyanis, amikor cipőt vásárolt az egyik ebédszünetben, és a lefelé menő lépcsőn éppen visszafelé tartott az irodájába, a telefonja rezegni kezdett, jelezve, üzenete érkezett. Látta, a bíróságtól kapott értesítést egy döntésről, amire már régóta várt, így megállt a lépcső alján, hogy elolvassa a döntést. Ám amikor végzett, megfeledkezett róla, hol is van, és visszalépett a lépcső elé, egyenesen egy onnan lelépő férfi útjába. Összeütköztek, és Cameron elejtette a táskáját meg a bevásárlószatyrát. – Ó, te jó ég! Bocsánat! – szabadkozott, miközben botladozva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. – Nem figyeltem. Ekkor látta meg a magas fickót, aki előtte állt. Nemcsak magas volt, de szőke, bronzbarna bőrű és jóképű is. Így most már nagyon figyelt. Szerényen elmosolyodott. – Ó, helló! A férfi is megszólalt: – Azt hiszem, elejtett néhány dolgot. Lehajolt, hogy felvegye a fiatal nő táskáját és szatyrát, amitől Cameron teljesen elájult. Micsoda úriember! És milyen jól nézett ki a tengerészkék öltönyében, ami jó drága volt, a szabásából ítélve.

Cameron cipős doboza kinyílt, és kikandikált belőle az ezüstszínű, pántos Miu Miu-tűsarkú egyik sarka. – Szép cipő – jegyezte meg a bronzbőrű félisten elismerőn, átnyújtva a lánynak a szatyrot és a táskát. Felvonta a szemöldökét. – Valami különleges alkalomra lesz? – A legjobb barátnőm esküvőjére – válaszolta Cameron. – Én vagyok az első koszorúslány. Azt mondta, felvehetünk ezüst cipőt, de most már nem vagyok benne biztos. Remélem, tetszeni fog neki. A bronzbőrű félisten elmosolyodott. – Nos, én nem ismerem a menyasszonyt, de azt tudom, a barátja meg lesz vele elégedve. – A barátom, hát igen… ezen a részen még dolgoznom kell – bökte ki Cameron. A bronzbőrű félisten a kezét nyújtotta. – Ebben az esetben, a nevem Max. Öt perccel később Cameron mobilszámával felszerelkezve távozott. – És akkor mi lett volna a neve, ha van barátod, aki elkísér az esküvőre? – cukkolta őt Collin, amikor aznap este felhívta. Erre letette a kagylót, és inkább Amyt hívta. – Tízcentis sarok? Biztos vagy benne, képes leszel abban végigmenni a templomon? – érdeklődött a barátnője. – Nem ez a sztorim lényege – közölte vele Cameron. – Elhozod a pasit az esküvőre? – Tudod, abban a hat percben, amennyit beszéltünk, valahogy ezt elfelejtettem megkérdezni. – Ja, persze. – Amy egy darabig hallgatott. – De tegyük fel, ha elhoznád az esküvőre, mit gondolsz, a steaket vagy a lazacot részesítheti előnyben? Mivel péntekig véglegesítenem kell a számokat a szervezőnél. Mintha Cameronon már így is nem lett volna elég nyomás, hogy találjon magának kísérőt az esküvőre, most a meggondolatlansága azzal fenyegetett, a Világ Legtökéletesebb Esküvőjének pontosan megtervezett gépezetét teljes káoszba taszítja. – Majd később visszatérhetünk erre, Ame? – kérdezte. Ám csaknem három héttel később még mindig nem tudott Amy kérdésére válaszolni. És nem csak a steak vagy lazac dilemmára. Annak ellenére, hogy már volt néhány randijuk, még mindig nem döntötte el, meghívja–e Maxet az esküvőre. Ha Chicagóban lenne az esemény, ez nem is lenne kérdés. De nem volt benne biztos, egy egész hétvégét el akar vele tölteni Michiganben, közös hotelszobában. Az biztos, nagyon klasszul nézne ki a karján bevonulva az esküvőre – ezt a szempontot nem hagyhatta figyelmen kívül –, de őszintén szólva, a pasi az első találkozásukon nem egészen olyan volt, mint amilyennek elképzelte. Először azt hitte, Max azért kérte el olyan gyorsan a telefonszámát, mivel magabiztos volt. Mostanra rájött, kényszerből cselekedett olyan gyorsan. A fickó ugyanis munkamániás volt: munka közben evett, ivott, abból merített energiát. Cameron megértette, ha valakinek fontos a karrierje – ő is ebbe a kategóriába sorolta magát, de az alatt a három hét alatt, amikor találkozgattak, Maxnek két randijukat is el kellett halasztania. Bocsánatot kért, de akkor is, az figyelmeztető jel volt. De ma este dönteni fog. Egyedülálló harmincas nőként nem volt ideje ilyesmikkel szórakozni. Vagy kellett Max, vagy nem.

Amikor mindennel végzett, Cameron kikapcsolta a számítógépét, és becsomagolta az aktatáskáját. Már rajta volt a kabát, és indulni készült, amikor megszólalt a telefonja. Látta, Silas keresi, és egy pillanatig arra gondolt, nem veszi fel. Ám mivel a főnöke irodája a folyosó végi sarokban volt, kétségtelenül tudta, ő még nem ment el. Így aztán felkapta a telefont. – Szia, Silas! Még egy perc, és már nem találtál volna bent. Éppen indultam haza. –Jó, kifelé menet gyere be hozzám! – Azzal lerakta. Cameron a kagylóra bámult. Silasszel mindig olyan remek beszélgetéseik voltak. Ez részben biztosan az ő hibája volt. Soha nem tudta magát túltenni azon, a férfi vele vitette el a balhét a Martino-ügyben. És amennyit látott a többi helyettes államügyész esetében, abból gondolta, nem ez volt az első ilyen trükkje. Az utóbbi három évben jó néhányszor végignézte, ahogy Silas hagyta, a helyettesei tartsák a hátukat abban az esetben, ha kritika érte a hivatalt, ám akkor ő állt be a reflektorfénybe, amikor valami jelentős győzelmet arattak. Sok helyettes államügyész úgy vélte, ez a munkakörük része, és Cameron részben meg is értette ezt. Több kollégája, akárcsak ő, nagy jogi cégek alkalmazottjaként dolgozott azt megelőzően, hogy az államügyészi hivatalba került, és úgy gondolta, a dolgok egyszerűen így működnek. A felkapott ügyvédek mindig learatták a babérokat, míg a ranglétrán lejjebb elhelyezkedők végezték el a munkát, arra várva, egy nap ők is felemelkednek, és majd nekik is a kezük alá dolgoznak mások. Ez volt a jogászi életciklus. Különben sem tehettek volna sok mindent Silas ellen. A főnöke a legjobban ahhoz értett, hogyan teremtsen kapcsolatot nagy hatalmú személyekkel (mivel ügyeket már régóta nem tárgyalt). Eredetileg is így szerezte meg a pozícióját. És mivel az ügyészeket maga az amerikai elnök nevezte ki, néhány előre nem látható körülményt leszámítva, semmi olyasmi nem történhetett, ami alapján megszabadulhattak volna Silastől vagy bárki mástól az Észak-Illinois-i hivatalból, legalábbis a következő választásig. Mindez nem jelentette azt, Cameron egyszerűen mindent hajlandó volt lenyelni, egyáltalán nem. Sok minden megváltozott a kapcsolatukban az utóbbi három évben. Már nem volt gyakornok ügyész, sőt neki volt a legtöbb ügye az egész hivatalban, és bármikor képes volt csaknem hetvenöt ügyet vinni egyszerre, amelyek közül néhányat már tárgyaltak, néhány pedig nyomozati szakaszban volt. Ezen kívül neki volt a legjobb ítéleti aránya az Észak-Illinois-i Körzet bűnügyi részlegében dolgozó, 130 ügyész közül, márpedig ez a tény meglehetősen nélkülözhetetlenné tette, és ezért sokkal több mindent engedhetett meg magának. Mindezek miatt egyfajta hallgatólagos egyezség létezett közte és Briggs között: egészen addig, amíg a tárgyalótermi sikerei jó fényben tüntették fel a hivatalt, a főnöke nem keresztezte az útját. Így aztán sikerült kialakítaniuk legalább elviselhető munkakapcsolatot. Ám ez kétségkívül kényes kapcsolat volt. Silas megkövetelte a lojalitást – vagy legalábbis annak a látszatát – a helyettes államügyészeitől, és Cameron folyamatosan úgy érezte, óvakodnia kell tőle. Bár magára vállalta a Martino-ügy bukásának következményeit, a férfi tisztában volt azzal, ez nem tetszett neki, és azóta folyamatosan szemmel tartotta. Ezért a főnöke soha nem tudhatta meg, Cameron miként lépett közbe, hogy segítsen Jacknek három évvel korábban.

Silas minden követ megmozgatott a fegyelmi bizottságnál, azt követelve, Jacket rúgják ki a nem megfelelő viselkedése és a meggondolatlan szavai miatt. Cameron sejtette, ez elsősorban nem azért volt, mivel Briggs megsértődött a nevében, hanem azért, a figyelmet inkább erre terelje a lényeg helyett, miszerint nem fognak vádat emelni a Martino-ügyben. Silasnak sejtelme sem volt, Cameron szintén felvette a kapcsolatot a fegyelmi bizottsággal – egy régi iskolatársa révén –, és ő is intézkedett a színfalak mögött, megpróbálva rávenni őket, kirúgás helyett inkább helyezzék át Jacket. Hogy nyomatékosítsa az álláspontját, még Davis irodáját is felkereste egy kora reggelen, néhány nappal Jack nyilvános szereplése után. Tudta, ez kockázatos, de azt is tudta, Davis is küzd Jackért, és az ösztönei azt súgták, megbízhat benne. Felvázolta neki a helyzetet, hogy Silas Jack kirúgásáért lobbizik, és átadta a férfinak a fegyelmi bizottságnál lévő kapcsolata nevét. Jobb, ha két ember dolgozik a színfalak mögött egy helyett, mondta Davisnek, majd megkérte, senkinek se árulja el a látogatása célját. – Miért teszi ezt? – kérdezte Davis, miközben az irodája ajtajáig kísérte. – Azok után, amiket Jack mondott magáról, azt hittem, boldog lenne, ha látná, repül az FBItól. Már Cameron is feltette magának ugyanezt a kérdést. A választ egyszerűen az elveivel tudta indokolni. Nem számított, milyen dühös volt Jackre a megjegyzései miatt, amikor a munkájáról volt szó, félretette a személyes érzéseit. Még ebben az ügyben is. Ő olvasta az aktákat. Silas ezt nem tette meg, mint ahogy a fegyelmi bizottság fejesei sem. És hitte, bárki, aki tisztában van azzal, mi zajlott le az alatt a két nap alatt, amit Jack Martino embereinek karmai között töltött, teljes tiszteletet érez a fickó hivatástudata iránt. Talán a személyisége még fejlődésre szorult, de ettől még fantasztikus FBI-ügynök volt. – Maga szeretné, ha Jacket kirúgnák? – kérdezte válasz helyett Davistől. – Természetesen, nem. Ő talán a legjobb ügynök nálunk. – Egyetértek. – Ezzel Cameron kinyitotta az ajtót, és kilépett az irodából… Majd meglátta Jacket, aki a folyosón állt, és őt bámulta. Egy pillanatra bepánikolt, hiszen senki sem tudhatta meg, hogy ott járt. Ám kisimította a vonásait, és rezzenéstelen arccal hagyta el az épületet. Tudta, Jack mit gondolt róla, és milyen következtetésekre jutott aznap. Azt hitte, ő érte el, hogy áthelyezzék, sőt talán azt is feltételezte, aznap reggel azért ment el Davishez, hogy bepanaszolja. Sajnos, ez ellen nem sok mindent tehetett. Megkerülte Silast azzal, hogy megpróbálta megvédeni Jacket, és a főnökénél ez megbocsáthatatlan árulásnak számított. Nem volt kétsége afelől, Briggs azonnal kihajítaná, ha valaha is rájönne. Így hát lenyelte a békát, és hagyta, Jack a legrosszabbat higgye róla. Hiszen már úgyis megvolt róla a véleménye a Martino-ügy miatt. Még egy kis olaj a tűzre igazán nem rontott sokat a helyzeten. Amikor Cameron odaért Silas irodájához, bekopogott az ajtón. A férfi intett, menjen beljebb. – Cameron! Foglalj helyet! Belépett az irodába – a még kormányzati viszonylatban is tágasnak számító és gazdagon dekorált helyiségbe –, és leült az egyik székre az íróasztal előtt.

– Bocsánat, de nem érek rá sokáig. Egy órán belül oda kell érnem valahova, és előtte még haza is kellene mennem. – Nem tartalak fel sokáig – mondta Briggs. – Csak meg akartam győződni róla, jól vagy. Tudod, azok után, amiken múlt hétvégén keresztülmentél. Habár a szavai barátságosak voltak, a szemében türelmetlenség csillant, vagy talán még düh is. Cameron megfontoltan válaszolt, mert nem sejtette, a férfi mennyit tud. – Jól vagyok. Köszönöm a kérdést. – Nem kell a formaságokra szorítkoznod, Cameron! Mindent tudok a Robardsnyomozásról. Az FBI igazgatója ma délután felhívott Washingtonból, hogy elmondja, mennyire nagyra értékelik a hivatalunk együttműködését ebben az ügyben. Persze, fogalmam sem volt, miről beszél. Gondolom, feltételezte, képben vagyok, ha egyszer az egyik helyettes ügyészünk szemtanú volt egy bűncselekményben, amelybe egy szenátor is belekeveredett, és akit állandó megfigyelés alá helyeztek. Azt hiszem, a helyében én is ezt feltételeztem volna. Mivel a dolog így napvilágra került, Cameron megpróbálta menteni a menthetőt. El tudta képzelni, mennyire nem tetszett Silasnak, az FBI-főnök hívása ilyen váratlanul érte. – Sajnálom, hogy ilyen kínos helyzetbe kerültél Godfrey-val – mondta. – Az ügyben eljáró FBI-ügynökök azt mondták, senkinek sem beszélhetek a történtekről. – Értem én, szigorúan bizalmas ügyről van szó, de tudatában kell lennem, milyen veszélyek fenyegetik az egyik munkatársamat. – Ha bármilyen konkrét fenyegetés ér, tudatni is fogom veled. Eddig azonban csak megelőző intézkedések történtek. – Cameron nem tudta volna megmondani, ez megbékítette-e a férfit, vagy sem. Úgy vélte, legjobb elterelni a figyelmét, és témát váltani. – Nem tudom, az igazgató említette-e, Jack Pallas irányítja a nyomozást. Silas szeme elkerekedett. – Pallas visszatért? Mikor? Cameron megvonta a vállát. – Azt hiszem, nemrég. A lényeg az volt, legalábbis az ő szempontjából, Jack visszatért, és – legalábbis időszakosan – újra összekuszálta az életét. – És mi a véleményed? Jack megdörzsölte az arcát, és az asztal másik oldalán ülő Wilkinsre nézett. – Az a véleményem, ha életemben soha többé nem találkoznék egy ügyvéddel sem, még az is túl hamar lenne. Mint arra számítottak is, a hotel kameráinak felvételei semmilyen nyomot nem tartalmaztak, és mostanra Hodges szenátor és az emberei kihallgatásánál tartottak. Természetesen, a politikus ügyvédei igyekeztek annyira megnehezíteni a helyzetüket, amennyire csak lehetett. De legalább néhány dolgot megtudtak. Például Hodges egy-két munkatársa bevallotta, tudott a luxusprostikkal fenntartott viszonyairól, és egypáran azt is, ismerték Mandy Robardsot. Alex Driscoll, a szenátor személyzeti főnöke, valamint Grant Lombard, a személyi testőr volt az első két ember, akit kihallgattak. Amikor megkérdezték, mind Driscoll, mind Lombard azt állította, otthon aludt Mandy Robards meggyilkolásának idején.

Egyik férfi esetében sem tudták sem megerősíteni, sem cáfolni ezt. Mindketten elismerték, tudtak Hodges viszonyáról Mandy Robardsszal. Sőt azt is, tudták, a gyilkosság éjszakáján a szenátor vele találkozott. Lombard intézkedett ugyanis a kísérő csajokat biztosító ügynökségnél (Hodges elárulta, „alkalmanként” ő kérte meg a testőrét, hogy ezt megtegye), Driscoll pedig a szenátorral volt a jótékonysági rendezvényen, és – állítása szerint – akkor szerzett tudomást a szenátor tervéről, hogy Robardsszal fog találkozni aznap éjjel. Sem Lombard, sem Driscoll nem volt valami bőbeszédű Hodges viszonyait illetően, ám a szenátor testőreként és személyzeti főnökeként ez nem is volt elvárható tőlük. És bár nem volt alibijük, de azt állították, otthon voltak a gyilkosság időpontjában és egyedül aludtak (Driscoll elvált volt, Lombard pedig agglegény), amiben szintén nem volt semmi szokatlan. Igaz, mindkettőjükre illett az a vázlatos leírás, amelyet Cameron adott a férfiról, akit az 1308. szobából látott kimenni. Jack tudta, ez nem túl sok, de azért elegendő ahhoz, hogy mindkét férfit alaposabban megvizsgálják. – Szerezzük meg Driscoll és Lombard híváslistáját, és vessük össze őket Mandy Robardséval! – mondta Jack Wilkinsnek. – És a hitelkártyájuk adatait is be kell szereznünk az utóbbi két évről. Meglátjuk, találunk-e valami rendkívülit. Időközben meg kell kezdenünk azoknak a kihallgatását, akiket Hodges a lehetséges ellenségeit tartalmazó listára írt fel. Wilkins bólintott, a telefon pedig ebben a pillanatban megszólalt. Jack látta, az iroda egyik biztonsági embere hívja. – Pallas – szólt bele a kagylóba. – A chicagói rendőrségtől Kamin és Phelps rendőr van itt, és önt keresi. Azt mondják, van a maga számára valamijük Slonsky nyomozótól – tudatta az esti műszak biztonsági őre. – Köszönöm. Küldje fel őket! Jack letette a kagylót, és Wilkinsre nézett. – Kamin és Phelps vannak itt. – Összeráncolta a szemöldökét. – Nem ezeket a fickókat bízta meg Slonsky Cameron őrzésével? Wilkins az órájára pillantott. – Ők az éjszakai beosztottak, azt hiszem. – Akkor mit keresnek itt? – Ezt tőlük kell megkérdezned. – Wilkins érezte, Jacknek egyre kevésbé tetszik ez a helyzet. – Próbálj velük normálisan viselkedni, Jack! Ne feledd, velük együtt dolgozunk ezen az ügyön! Amikor Kamin és Phelps megérkezett az irodába, Wilkins felállt a székéből, és szívélyes mosollyal üdvözölte őket. – Hello, uraim! Mi hozta ide önöket ma este? Az idősebb zsaru bemutatkozott, majd a fiatalabbat is bemutatta. – Bob Kamin vagyok, ő pedig a partnerem, Danny Phelps. – Átnyújtott egy, nagyméretű, lepecsételt borítékot. – Slonsky nyomozó kért meg rá, hozzuk ezt el maguknak. Azt mondta, a laboreredmény van benne, amire régóta várnak. Jack felállt az asztala mellől, és átvette a borítékot Kamintől.

– Kösz. – Elkapta Wilkins pillantását, és visszanézett rá, jelezve, minden rendben. – Szóval… valamiért azt hittük, magukat bízták meg Ms. Lynde megfigyelésével. Biztosan tévedtünk. – Nem, ez így is van – vágta rá Kamin. – Mi vagyunk az éjszakai műszak. Klassz kis csaj. Sokat dumálunk vele, miközben az edzőterembe megyünk. – Akkor viszont Wilkins ügynökkel együtt nagyon szeretnénk megtudni, miért vannak most itt, ahelyett, hogy vele lennének? Kamin legyintett. – Minden rendben. Tudja, cseréltünk egy másik zsaruval. – Cseréltek? Elmondaná, ez hogyan működik? – kérdezte Jack. –Azért van ez, mert a csajnak fontos randija van ma este. Jack biccentett. – Randija? Phelps vette át a szót. – Ja, tudja… Maxszel, a befektetési bankárral, akivel a Bloomingdale’s mozgólépcsőjén találkozott. – Erről valahogy lemaradtam. – Pedig marha jó sztori – biztosította őt Kamin. – A lány beleütközött a pasiba a mozgólépcsőn, és amikor kinyílt a bevásárlószatyra, az ürge azt mondta neki, tetszik a cipője. – A… a Nagy Találkozás – jegyezte meg Wilkins vigyorogva. Jack megsemmisítő pillantást vetet rá. – Miről beszélsz? – Tudod, a Nagy Találkozás – magyarázta Wilkins. – A romantikus vígjátékokban így nevezik azt a pillanatot, amikor a fiú és a lány először találkoznak. – Elgondolkodva megdörzsölte az állát. – Nem is tudom, Jack… Mert ha megvolt a Nagy Találkozása egy másik pasassal, az semmi jót nem jelent neked. Jack törte a fejét, ez meg mi a fenét akar jelenteni. Phelps megcsóválta a fejét. – Á, én nem vonnék le végleges következtetéseket! A nő ugyanis nem tudja, hányadán áll ezzel a fickóval. Gondjai vannak neki ugyanis azzal, hogy a munkáját elválassza a magánéletétől. Pedig Cameronon nagy a nyomás Amy esküvője miatt, mert már csak tíz napja van rá, hogy szerezzen egy pasit, aki elkíséri oda. – Ő az első koszorúslány, tudja – toldotta meg Kamin. Jack felváltva bámult mindhármukra. A szájuk mozgott, és hangokat is adtak ki, mégis olyan volt, mintha valami érthetetlen nyelven beszélnének. Kamin Phelpshez fordult. – Komolyan, szerintem Collinnal kéne mennie, most, hogy ő és Richard szakítottak. – Igen, de hallottad, mit mondott. Neki és Collinnak nem kellene mankóként használniuk egymást, mert már kezd belezavarni a többi kapcsolatukba. Ez hihetetlen! Jack beletúrt a hajába, kísértést érezve, hogy tépni kezdje. Ám akkor Cameron Lynde-nek köszönhetőn már kopasz foltja is lenne, és ez még inkább feldühítené. – Visszatérhetnénk a cserebere kérdésére?

– Igen, bocs. Slonsky javasolta. Kiderült, a Spiaggiában van a randi. Ismeri? – kérdezte Phelps. Jack bólintott. Még sosem járt ott, de ismerte. Az ötcsillagos étterem – a város egyik legjobbja – a Magnificent Mile legészakibb pontján helyezkedett el, és arról volt ismert, hogy csodálatos kilátás nyílt belőle a Michigan-tóra. – Slonsky ismer egy zsarut, aki esténként ott vállal biztonsági szolgálatot, és azt mondta, kitervelte, őrá bízza Ms. Lynde-t, amíg az étteremben van, mivel ő már úgyis jól ismeri az épület alaprajzát, meg ilyesmi – magyarázta Kamin. Phelps megbökte a könyökével. – Mondd el a többi részét is! Kamin összefűzte a karját a mellkasa előtt. – Slonsky még azt is mondta, az a fickó jobban beleolvad az étterem környezetébe, mint mi. Bármit is jelentsen ez. Jack tekintete Kamin kopott farmerjére esett, amelynek mindkét szárán valami titokzatos piros pecsét éktelenkedett. A maga részéről csilis hotdogot jelölt volna meg gyanúsítottként. – Így aztán kitettük őt az étteremnél, meggyőződtünk róla, biztonságban bement, aztán majd visszamegyünk érte, amikor végez. Fel fog hívni minket – tette hozzá Phelps. Jacknek nem tetszett ez a kis terv. Nem ragadtatta el, hogy Slonsky egy új fickót jelölt ki Cameron védelmére. Habár, miután három percet eltöltött Phelpsszel és Kaminnel, arról sem volt meggyőződve, velük kapcsolatban nyugodtabb lehetett volna az ügyésznő védelmét illetően. Ám semmi konkrét oka nem volt rá, hogy bepanaszolja őket, ráadásul a nyomozásnak ez a része Slonsky felelőssége alá tartozott, és úgy tűnt, ő végiggondolta a dolgokat. Viszont az emlegetett randinak a ténye elég volt ahhoz, hogy pocsék hangulatba kerüljön. Ahelyett, hogy bármi megjegyzést is tett volna, amivel elárulja magát, inkább köszönetet mondott Phelpsnek és Kaminnek, hogy elhozták a laboreredményt, és hagyta, menjenek békével. Még mielőtt újra elkezdenének hadoválni Cameronról és Maxről, a fickóról, aki baromira nem érdekelte, no és a Nagy Találkozásukról, vagy mi a francról. Azt mondta neki, tetszik a cipője? Na és? Neki az egész inkább Béna Találkozásnak tűnt. – Büszke vagyok rád, Jack – jelentette ki Wilkins, miután Kamin és Phelps elmentek. – Egyetlen komor pillantásod sem volt. – Még mindig ez a témánk? Mielőtt Wilkins válaszolhatott volna, Jack telefonja ismét megszólalt. Felvette és beleszólt. – Pallas. A vonal másik végén a diszpécser, aki kezelte a hivatal központi számára érkező hívásokat, közölte vele, Collin McCann hívását várakoztatja. Jack a homlokát ráncolta. – Kapcsolja! – Bocsánat, hogy zavarom – kezdte Collin azonnal, mihelyt létrejött a kapcsolat. – De Cameronról van szó, és nem tudtam, ki máshoz fordulhatok. Tudom, az ügy, amibe keveredett, szigorúan bizalmas. – Valami baj van? – kérdezte Jack, s ezt hallva Wilkins is felfigyelt.

– Talán semmiség az egész – válaszolta Collin. – Ma este randija van. Talán csak… kicsit szórakozott volt. Jack a fogát csikorgatta. Ha még egyszer valaki megemlíti ezt a nyavalyás randit… – De? – Nem veszi fel a mobilját. Már jó néhányszor hívtam, és mindig a hangpostára kapcsol. – Lehet, hogy kikapcsolta – vélekedett Jack. Nem szeretné, ha bárki megzavarná az estéjét Maxszel, akinek nyilvánvalóan nőicipő-fétise van. – Ez nem túl valószínű – erősködött Collin. – Még egyszer sem kapcsolta ki azt az izét, amióta én ismerem. A munkája miatt mindig be van kapcsolva. Jack ezen elgondolkodott. – Oké, utánanézünk. Letette a kagylót, és Wilkinshez fordult. – McCann volt az. Azt mondja, Cameron nem veszi fel a mobilját. Lehet, csak a térerővel van gond, de utána kell néznünk. Felkapta a telefont, és hívta Slonskyt. Amikor a nyomozó nem válaszolt, üzenetet hagyott neki, hívja vissza. Jack a homlokát ráncolta. – Phelps vagy Kamin nem említették véletlenül annak az új fickónak a nevét, akit megbíztak a nő őrzésével? Wilkins megrázta a fejét. – Nem. Jack gyorsan kikereste a Spiaggia étterem számát, és tárcsázta. Húsz másodperccel később letette a kagylót, láthatóan egyre nyugtalanabban. – Géphang válaszolt, néhány perc múlva próbálkozzak újra, ha munkaidőben hívom őket. Nagyon segítőkész! – méltatlankodott Wilkinsnek. – Megvan Phelps vagy Kamin telefonszáma? – Nincs. Nagyszerű. Egyértelmű volt, ezen haladéktalanul változtatni kell. – Hívd fel az őrsöt, és hagyj nekik üzenetet! Jó lenne, ha el tudnék érni bárkit, aki tud valamit. –Az étterem csak két mérföldre van innen – mondta Wilkins. – Én itt maradok, és próbálom elérni a chicagói rendőrséget vagy Cameront, te meg menj, és nézz ott körül. Ahogy te vezetsz, negyedóra alatt megjárod oda-vissza. Jack bólintott, neki is valami hasonló járt a fejében. Rengeteg ártalmatlan oka lehetett annak, hogy Cameron nem veszi fel a telefonját. Ám annak az egy, nem annyira ártalmatlan oknak a gondolata elég volt ahhoz, ahogy cselekedjen. Gyorsan. Felkapta a kulcsát, és a farmerja farzsebébe tette. – Phelps és Kamin látták, amikor bement az étterembe, így legalább ennyit tudunk. Ha eléred az éttermet, tudd meg, minden rendben van-e ezzel a zsaruval, akire Slonsky rábízta. Bárki is legyen az. Aztán hívj fel! Az a legvalószínűbb, ez az egész csak vaklárma. – És ha nem vaklárma? Jack kinyitotta az íróasztala felső fiókját, és kivette a tartalék pisztolyát, egy, kisméretű Glock 27-est. A bokája köré szíjazta. – Akkor én azzá teszem, mihelyt odaérek. Mivel senki sem szórakozhat a tanúival. Még ezzel a mostanival sem.

Hat perccel később, miután a sebességkorlátozást bőven átlépve keresztülszáguldott a városon, olyan gyorsan, ahogyan csak egy gyakorlott sofőr és igazolvánnyal rendelkező FBI-ügynök tud repeszteni halálfélelem és a letartóztatás veszélye nélkül, Jack leparkolt a Magnificent Mile egyes számú épülete előtt. A Triumphját az utcán hagyta, majd a lobbiban lévő biztonsági őrnek felmutatta az igazolványát, nehogy feltartóztassák. Aztán felrohant a mozgólépcsőn, és belépett a Spiaggia étterem márvány előterébe. A főpincér előlépett a sarokból, aggodalmas kifejezéssel az arcán. – Bocsánat, remélem, nem kellett sokáig várnia. Többen vannak ma este, mint amire számítottunk. Segíthetek? – Mire végre levegőt vett, a tekintete Jack farmerjára esett, és gyanakodva méregette. Az ügynöknek még mindig a kezében volt az igazolványa. –Jack Pallas, FBI. Az egyik vendégüket keresem, Cameron Lynde-et. Sötét hajú nő, korai harmincas, kábé százhatvan centi. A főpincér az igazolványt tanulmányozta. – Andy azt mondta, nem adhatom ki ezt az információt. És azt különösen aláhúzta, hívjam fel, ha bárki ilyesmire kér ma este. Legalább a chicagói zsaruk ezt jól csinálták. – Megmondom, mi legyen. Hívja fel őt, és mialatt ezt teszi, én körülnézek. Jack minden további hűhó nélkül belépett az étterembe, és gyorsan felmérte a környezetet. Az étterem két emeleten helyezkedett el: volt egy fő étkezőhelyiség, míg az alsó szinten az asztalokat látványos, a padlótól a mennyezetig érő üvegablakok választották el egymástól. A cikornyás csillárok ellenére félhomály uralkodott az étteremben – valószínűleg azért, hogy ezzel is hangsúlyozzák a Michigan-tóra nyíló kilátást –, és néhány percbe telt, amíg a férfi végignézte az első szinten elhelyezkedő vendégeket. Mivel itt nem látta Cameront, az erkély korlátja felé sietett, és kihajolva az alsó asztalok körül is kereste őt. Meg is látta balról a másodiknál ülve, az ablak mellett. Egyedül. Egy pillanatig muszáj volt megállnia, és… csak nézett. Mivel lenyűgöző volt az erkélyről elé táruló látvány. És ezúttal nem a tóról volt szó. A gyertyák halvány fénye kiemelte a nő hosszú gesztenyebarna hajában megcsillanó világosabb szálakat. Ujjatlan fekete ruhát viselt, amely a csodálatos test minden egyes körvonalát remekül visszaadta. Cameron a mellette lévő ablakon bámult kifelé. Jack figyelte, hogy belekortyol a kezében tartott borospohárba. Szomorúnak tűnt. Az órájára pillantott, majd keresztbe tette a lábát, amitől láthatóvá vált a ruhája felvágása a combján. Pallas kiszúrta, csak egy itallap van az asztalon. Nem kellett hozzá különleges ügynöknek lennie, kitalálja, mi történt. Nem mintha érdekelte volna, vagy ilyesmi, de ez a híres Max nagy barom lehetett, ha egy ilyen csajt egyedül hagyott üldögélni az étteremben. A mobilja rezegni kezdett a kabátja zsebében. Elővette, és látta, a társa hívja. – Éppen most beszéltem az éttermi zsaruval. A neve Andy Zuckerman. Azt mondja, Cameron rendben van – közölte Wilkins.

– Már kiszúrtam – erősítette meg Jack. – Úgy tűnik, jól van. Megtudom, mi a gond a mobiljával, utána visszahívlak. Kikapcsolta a telefont, és elindult a nő asztala felé.

10. Cameron az órájára pillantott, s közben azon gondolkodott, mennyi idő után kezd szánalmas látványt nyújtani egy nő, aki egyértelműen randihoz öltözve egyedül üldögél egy asztalnál a város egyik legromantikusabb éttermében. Azt tervezte, kiissza a borát. Egy, 2006. évi Stag’s Leap petite syrah-t rendelt, mert nem akarta, hogy az estéje teljes kudarcba fulladjon. Max cserbenhagyta. Persze, elméletileg nem hagyta őt cserben, hiszen SMS-ezett neki – ó, igen, SMSezett, mintha nem lett volna egy perce, legalább felhívja –,elhúzódott a találkozója az egyik ügyfelével, és nem tud odaérni. Ám ez nem sokat javított Cameron helyzetén, mivel már megérkezett az étterembe és az asztalához vezették, mire megkapta az üzenetet. Egy italt rendelt, amikor a pincér megjelent az asztala mellett, remélve, eljátszhatja a sikkes, nemtörődöm dámát, aki ma este csak azért van egyedül, mert nehéz napja volt a munkában, és gyakran lazít ötcsillagos éttermekben gazdag aromájú desszertborral. Ám ha számításba vesszük a felsliccelt ruháját és a hihetetlenül magas sarkú cipőjét (és ha már ő maga is ezt mondja!), kételkedett, mindezt bárki, a pincért is beleértve, bevenné. Mivel nem válaszolt rögtön Max üzenetére, először ugyanis kicsit le akart higgadni, a férfi új SMS-t küldött neki, áttehetnék-e máskorra a randijukat. Már megint. Válaszul küldött neki egy üzenetet, előbb megnézi a naptárában, van-e másik, Soha Fel Nem Bukkanó barátja, aztán majd nyilatkozik. Utána, arra számítva, erre Maxnek lesz egy-két megjegyzése, lehalkította a telefonját, mivel nem akarta zavarni a többi vendéget a sorozatos SMS-ek pittyegésével. Sőt ebben a pillanatban azt sem akarta, hogy Max őt zavarja. Ivott a borából, aztán kinézett az ablakon, megcsodálta a kilátást, és elgondolkodott mindazon, amin egy magányos harmincas nő egyedül ülve egy étteremben el szokott gondolkodni. A legjobb barátnője férjhez menni készült, és neki senkije sem volt, aki elkísérné az esküvőre. Collinon kívül senkivel sem oszthatta meg ezt a pillanatot, de ő nem számított. Nem ez volt a világ legnagyobb problémája, ezt belátta – különösen, ha belegondolt, mennyivel komolyabb gondok gyötörték mostanában –, de igazán nem bánta volna, ha a sors elé rendel egy-két portékát a férfiakat árusító részlegéből. – Mi történt Maxszel? Meglepődve a hang hallatán, Cameron megfordult, és Jacket pillantotta meg, aki az asztala mellett állt. A sors nyilvánvalóan tréfát űzött vele. Cameron a homlokát ráncolta. – Mit keres maga itt? Tökéletes. Pont az a férfi, akivel a legnagyobb kedve volt ma este találkozni.

– Nem vette fel a telefonját. Valami gondja van vele? – Jack elégedetlennek tűnt. Micsoda meglepetés! – Szerintem jól működik. – Cameron a táskájába nyúlt, és kivette, hogy megnézze. Majd rájött, mi is történt. – Ó! Levettem a hangot. Biztosan nem hallottam meg a hívásokat az étterem zaja miatt. – Felnézett a férfira. – Megpróbált felhívni? Valami baj van? – Collin szólt nekünk. Nem tudta elérni, ettől ideges lett, és felhívott. Aztán mi sem tudtuk elérni magát vagy az éttermet, így ide jöttem – felelte Jack. Cameron beletúrt a hajába, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Hosszú nap állt mögötte: volt egy köre a vele szemben érvelő ügyvéddel a bíróságon, egy köre Silasszel, majd a barátja cserben hagyta a randijukon. Pallas arckifejezéséből ítélve most megint megkapja majd a magáét valakitől, és nem volt benne biztos, elég ereje maradt hozzá. – Bocsánat – mondta. – Nem gondoltam bele, amikor lehalkítottam a telefonomat. Elnézést kérek, hogy miattam kellett végigrohannia a városon a nagy semmiért. Szidjon össze, ha akar, ezúttal megérdemlem. Jack leült a vele szemben lévő székre. – Miután ezt elismertem – folytatta Cameron –, rá szeretnék mutatni, Zuckerman rendőr már itt van a bárpultnál, és egész este szemmel tart, így hát semmi okom nem volt feltételezni, bármiféle veszélyben lennék. És csak a jegyzőkönyv számára jegyezném meg, senki sem hívta fel a figyelmemet arra, folyamatosan bekapcsolva kell tartanom a mobilomat. Ha ezt a megfigyelés részének tekinti, akkor ezt világosan ki kellett volna jelentenie, hogy elkerüljük az ehhez hasonló helyzeteket. Oké, talán maradt még kis ereje ahhoz, hogy Jackkel is megküzdjön ma este. A férfi az asztalra támaszkodott. – Ez a legpocsékabb bocsánatkérés, amit valaha hallottam. – Volt rá lehetőségem, hogy végiggondoljam a dolgokat. Mivel láttam, én csak úgy harminc százalékban vagyok hibás, így csupán a bocsánatkérés harminc százalékát kaphatja meg. – Értem. Cameron várta, az ügynök mondjon még valamit. – Ez minden? Azt hittem, még nincs vége. Tudja, ezzel a sok komorsággal és morcossággal. – Még hozzátehetek néhány csúnya szót is, ha akarja. A nő még időben megállta, el ne mosolyodjon. – Nem szükséges, de köszönöm az ajánlatot. Egy darabig csendben ültek, óvatosan méregetve egymást. – Még mindig nem árulta el, mi történt a randijával – kezdte Jack. – A partneremnek az utolsó pillanatban közbejött valami. Három hét alatt már harmadszor. – Cameronnak fogalma sem volt, miért tette hozzá ezt az utolsó mondatot. A férfi sötét szeme az arcát fürkészte. – Remélem, aznap több szerencséje volt a cipő kiválasztásával. A fickó mindig képes volt meglepetést szerezni. – Honnan tudja, hogyan találkoztam Maxszel? – kérdezte Cameron.

– Kamin és Phleps az információ valódi tárháza. Úgy tűnik, iszonyú jól szórakoznak a feladatuk teljesítése közben. – Bármilyen megdöbbentő, néhányan szeretetre méltónak találnak. – Valaha én is szeretetre méltónak találtam – jegyezte meg Jack halkan. Olyan csend állt be, mint amikor a közmondásos angyal átrepül a szobán. Az utóbbi egy hétben Jackkel egyfolytában kerülgették a forró kását, de egy szót sem ejtettek a múltról. Ám most, hogy a férfi felhozta a témát, Cameron vagy visszakozik, vagy ő is belecsap a lecsóba. Márpedig nem volt az a visszakozós típus. – Kölcsönös volt ez az érzés. A férfi ezen elgondolkodott. – Most, hogy együtt dolgozunk, talán tisztázhatnánk, mi történt három évvel ezelőtt. Cameron belekortyolt a borba, megpróbált lazának tűnni. Gondosan megválogatta a szavait. – Nem hiszem, hogy bármit mondhatnánk, ami előbbre vinné az ügyünket. Jack meglepte őt a válaszával: – Rosszul tettem, hogy azokat a dolgokat mondtam a riporternek. Rögtön, miután kimondtam, tudtam. Azok… nehéz idők voltak nekem. Szerettem volna bocsánatot kérni magától. De soha nem volt rá alkalmam. Úgy volt, ahogy Cameron gondolta. Jack őt hibáztatta azért, hogy áthelyezték, és fogalma sem volt arról, milyen közel állt az FBI-tól való elbocsátáshoz. Az egyik része nagyon szerette volna neki elmondani az igazságot és tisztázni az egész helyzetet. Ám akkor a férfi olyan dühös volt rá a Martino-ügy miatt – valójában minden miatt –,nem tudta, hogyan reagált volna. Logikusan gondolkodva semmi oka nem volt rá, hogy megbízzon Jackben. Így aztán továbbra is kerülte a témát. – Nagyra értékelem a bocsánatkérését – mondta szenvtelenül, remélve, ezzel vége szakad a társalgásnak. A férfi vonásai megkeményedtek. – Ez minden? – Nem sokkal többet tudok mondani arról, ami régen történt. Anélkül, hogy kockáztatná, az információ Silas fülébe jut. – Elmesélhetné, miért tette. Tudom, ki volt akadva azok miatt, amiket mondtam, de valóban annyira zavarta a jelenlétem, hogy az egész városból ki kellett hajítania? Cameron tudta, most kell befejezni a beszélgetést. – Nem jó ötlet, hogy ezt felhozzuk. Jack előrehajolt, sötét szeme csillogott az asztal közepén álló gyertyák halvány fényében. – Láttam, ahogy aznap reggel kijött Davis szobájából, Cameron. A lány kezdte elveszíteni a fejét a dühtől. Ő is előrehajolt, és közvetlen közelről Jack szemébe nézett. – Csak azt látta, amit látni akart – vágott vissza. Látta a férfi arcán a meglepetést, és tudta, túl sokat mondott. – A fenébe, Jack! Hagyjuk ezt az egészet. Felállt az asztaltól és kiment. Egy szót sem mert szólni többet.

11. Mialatt a lobbiban várakozott, Cameron felvette a kabátját, és megkötötte az övet a derekán. Enyhe volt az októberi este Chicagóban, ám mivel mégiscsak chicagói októberről volt szó, ez az „enyhe” kifejezés meglehetősen relatívnak számított egy ujjatlan ruhában. – Innen megoldom egyedül is, bajtárs. Köszönöm. Jack hangja hallatán mind Cameron, mind a rendőr, akit Slonsky Kamin és Phelps helyettesítésére jelölt ki, megfordult. Látták, ahogy a férfi lefelé lépked a mozgólépcsőn. – Köszönöm, Pallas ügynök, de semmi szükség erre – jegyezte meg a lány hűvösen. – Itt maradok Zuckerman rendőrrel, amíg Kamin és Phelps meg nem érkezik. Jack tudomást sem vett róla, és felmutatta az igazolványát Zuckermannek. – Jack Pallas vagyok. Néhány perce a partneremmel beszélt telefonon, így tudhatja, az FBI illetékes abban a nyomozásban, amelyikben Ms. Lynde is érdekelt. Majd én gondoskodom róla, hogy biztonságban hazaérjen. Cameron látta, Zuckerman rendőr bólint, majd jó éjszakát kíván neki. Miután elment, dühösen nézett Jackre. – Miért csinálta ezt? – Mert még nem fejeztük be a beszélgetésünket. – Higgye el, befejeztük! A férfi megrázta a fejét. – Nem. – Közelebb lépett, olyan közel, Cameronnak hátra kellett dönteni a fejét, hogy az arcába tudjon nézni. – Mit értett azon, amikor azt mondta, azt láttam, amit látni akartam aznap reggel? – A nő arcát fürkészte, válaszokat keresve. – Mi mást kellett volna látnom? Cameron kitartott. – Ha ez egy kihallgatási technika, nálam nem működik. – Én baromi jó vagyok ebben, tudja, ha arról van szó. – Akkor milyen szerencse, hogy nincs szándékomban hosszan csevegni magával. – Talán a hazafelé vezető úton meggondolja magát. Cameronnak egy percig tartott, amíg felfogta, ez mit jelent. – Nem megyek magával haza! Jack bólintott. – Már felhívtam Kamint és Phelpset, és megmondtam nekik, a házánál találkozunk. – Miért? – Mert még nem fejeztük be a beszélgetésünket. – Jack halványan elmosolyodott. – Mi a baj? Csak nem fél tőlem? Cameron felhúzta a szemöldökét. Na még csak az kellene! – Na, jó. Essünk túl rajta! Hol van az autója. – A lakásom előtt áll az utcán. – A lány mögé mutatott. – Azzal megyünk. Cameron megfordult, és egy motort látott az épület előtt parkolni. Nem volt nagy szakértője a motoroknak – sőt kifejezetten távol állt tőle –, így amikor Collin később

félbeszakította őt ennél a pontnál, miközben elmesélte az este történéseit, és vagy ötezer kérdést tett fel arról, milyen fajta motorral volt Jack aznap este, a legtöbb, amit mondhatott, az volt, nem Harley volt, és nem is valami sportrobogó. Ezüst és fekete volt, és egyértelműen amolyan rosszfiú-motor, állapította meg, ahogy alaposabban megnézte. Ám mégis olyan visszafogottan, finoman rosszfiús. Jól illett Jackhez. De azért mégiscsak egy motorbicikli volt. – Nem ülök rá erre – jelentette ki Cameron. – Soha nem ült még motoron? – kérdezte Jack. – De nem ám! Nem nekem találták ki. – Honnan tudja, hogy nem magának találták ki, ha még nem ült rajta? – Először is, veszélyes. – Nem, ha jó kezekben van. – Jack a motorhoz lépett és felszállt rá. Cameron válaszolni akart erre, ám a torkán akadt a szó. A fenébe is, a férfi baromi jól nézett ki a motorján. Pallas biccentett. – Gyerünk, szálljon fel! A lány közelebb lépett. – Hogy a csudába üljek fel erre ruhában? Jacknek a szeme sem rebbent. – A combján a felvágás segíteni fog. Aha! Kiszúrta a felvágást. Cameron felhúzta a szoknyáját, és felmászott, közszemlére bocsátva a lábát a műveletben. Gyorsan megigazította a kabátját, takarjon, miközben azon töprengett, vajon Jack mennyit látott. Az arckifejezéséből ítélve nagyon is sokat. – Ó igen… éppen erre való ez a ruha… – mondta melegebb csillogással a szemében, mint amilyet Cameron megszokott tőle. A nő a csuklójára tekerte a táskáját, és az ölébe tette. Körülnézett, hol vannak az ülés melletti kapaszkodók. – Mibe fogódzkodjak? – Belém. Milyen kézenfekvő! – Talán mégis inkább ragaszkodnom kellene Kaminhez és Phelpshez – mondta idegesen. – Túl késő megfutamodni. – Jack hátranyúlt mellette, és előreemelt egy bukósisakot. – Sosem tudhatja, még a végén lehet, hogy tetszeni fog. – Átnyújtotta a sisakot. – Tegye ezt fel! – És maga? – kérdezte Cameron. – Én így is megvagyok. Ettől talán óvatosabban fog vezetni. Legalábbis a lány ezt remélte. A fejére csúsztatta a sisakot, miközben Jack berúgta a motort, ami hangosan felbőgött. Gondolkodás nélkül megragadta a férfi derekát, és közelebb csúszott, hogy jobban tudjon kapaszkodni. Mielőtt elindultak volna – mivel nagyon is lehetséges volt, hogy ezek lesznek az utolsó szavai –, felhajtotta a sisak ellenzőjét, és előrehajolt, megpróbálva túlkiabálni a motorzúgást.

– Ne kövessen el őrültséget! Én vagyok az első koszorúslány a barátnőm, Amy esküvőjén, és meg fog ölni, ha talpig gipszben jelenek meg a templomban. Továbbá van egy tízcentis tűsarkúm, amit direkt arra az alkalomra vettem, és nem mutatna jól mankóval. – Azzal lehajtotta az ellenzőt. Jack megfordult, és újra felhajtotta az ellenzőt. – Ne aggódjon! Mivel ez az első alkalom, különösen gyengéd leszek. – Kacsintott egyet, és visszahajtotta az ellenzőt. Cameron újra felhajtotta. – Jó duma. El kellene ájulnom ettől a… Jack hátranyúlt, és újra lehajtotta az ellenzőt. – Bocs, nincs több beszéd! Eltereli a vezető figyelmét. A sisak mögött Cameron frusztráltan harapdálta az ajkát. Ha mindketten meghalnak ezen a hülye motoron, ki lesz akadva, nem az övé volt az utolsó szó. Ám ahogy elhagyták az épületet, a lány motorbicikliktől való félelme hamar túltett a Jack iránt érzett dühén. Szorosan ölelte Pallas derekát. A Michigan Avenue-n haladtak, és egy sarokkal odébb, ahol a Lake Shore Drive-ra kellett volna fordulniuk, pirosat kaptak. Cameron az ellenzőn keresztül figyelte, ahogy a kereszteződés lámpája sárgára, majd pirosra váltott, ekkor behunyta a szemét, és amikor zöldet mutatott a jelzés, lélegzetelállító sebességre kapcsolva elindultak. Amikor újra kinyitotta a szemét, az Oak Street-i aluljárón száguldottak keresztül, majd hirtelen már fent is voltak a szabad levegőn, jobb oldalukon a végtelen Michigan-tó látványával. A tó félelmetes hullámai a hullámtörőket csapkodták, és Cameron nem tudta megállni, ne pillantson hátra, és ne csodálja meg kedvenc kilátását a városra: a Hancock-épületet és a többi felhőkarcolót, ahogy fenségesen magasodnak a tó fölé, akárcsak a Ferris-óriáskerék csillogó fényei a Navy Piernél. Minden fagyos februárban, amikor azt kérdezte magától, miért is kell Chicagóban élnie, ez a látvány adta meg a választ. Visszafordult, majd közelebb húzódott Jackhez, miközben villámgyorsan elhaladtak a Lincoln Park-i állatkert és a kikötő mellett. A levegő csípős volt, de a kabátja elég jó hőszigetelőnek bizonyult. És bármennyire is nehezen vallotta be magának, a motorozás… eszméletlen jó volt. A szervezete tele lett adrenalinnal, és néhány perccel később, amikor lelassítottak, hogy a Lake Shore-ról beforduljanak a Belmont Harborra, felnyitotta a sisak ellenzőjét. – Menjünk a hosszabb úton! – mondta lélegzetvisszafojtva Jack fülébe. Bár nehéz volt megállapítani a motorzúgástól, de szinte biztos volt benne, a férfi elnevette magát. Amikor lelassítottak, Cameron lazított, és már nem szorította annyira Jack derekát. A jobb keze szinte magától végigsimította a férfi hasát, és érezte, Jack hasizmai válaszul kőkeményen összehúzódnak. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdett a szexről fantáziálni. Mentségére szóljon, először is ott volt a legjóképűbb pasi, akit életében látott – és most meg is érintette –, no és az sem segített, hogy tulajdonképpen a lábaival fogta át a férfit. Miközben szépen lassan haladtak végig a mellékutcákon, Cameron megpróbált másra koncentrálni. Ám amikor megálltak egy kereszteződésnél, és látta, Jack keze hogyan fogja meg azt a kormányszerű izét, amivel beindította a motort – ami szinte felért egy simogatással –, és elképzelte, mi mást simogathatna még az a kéz, a férfi erős keze, amely fel tudná őt emelni, le tudná fogni, meg tudná fordítani, a fal-

hoz tudná szorítani… akkor rádöbbent, már annyira belejött a képzelgésbe, hogy nehezen tudna belőle kikecmeregni, így hát jobb, ha átengedi magát az egésznek. A fejében éppen elértek a legjobb részhez. Képzeletben átírta azt a múltkori jelenetet, amikor Jack és Wilkins elmentek hozzá megbeszélni a megfigyelést, csakhogy ezúttal csupán ő és Jack volt ott (igaz, arról fogalma sem volt, a férfi miként jutott be a házába, de ez nem is volt fontos), és ő éppen akkor lépett ki a zuhany alól (tökéletes sminkben és frizurával, magától értetődően). Jack a hálószobában várta (ez a cselekedet a valóságban kissé szatírszerű lenne, de szükséges volt ahhoz, hogy siettesse a cselekményt), és valami szellemeset mondott arról, reméli, Cameron együttműködő tanú lesz, ő pedig valami hasonlóan szellemessel vágott vissza (azt még nem gondolta végig, mit mondott, de ebben a pillanatban a párbeszéd feleslegessé is vált). Ekkor a törölközőjét a földre ejtette, közelebb lépett, és minden további szócséplés helyett az ágyra vetették magukat, és… Megálltak a háza előtt. A motor leállt, és Cameron pislogva tért vissza a valóságba. Némi időre volt szüksége ahhoz, hogy magához térjen, és megpróbált arra koncentrálni, hogy a pasas, akivel van, nem más, mint Jack Pallas, aki már eddig is elég gondot okozott neki a rövid, de annál viharosabb közös múltjukban. Jack észrevette, a lány nem mozdul, ezért hátrafordult, és felnyitotta az sisakellenzőt. – Jól van? Cameron sietve válaszolt: – Persze. Nagyon jól. Levette a sisakot, átnyújtotta a férfinak, és még egy nemtörődöm tekintetet is sikerült összehoznia. Vagy legalábbis azt hitte. Jack alaposan megnézte. – Maga elpirult? Cameron megvonta a vállát. – Azt nem hiszem. Talán csak a szél csípte ki az arcomat. – De hiszen sisakot viselt! Na jó. Ideje menni! A lány leszállt a motorról, olyan gyorsan, ahogy csak tudott a ruhájában és a magas sarkújában. Mivel Jack a járdaszegély mellett parkolt le, így a kis emelkedő könynyebbé tette neki a manővert. Búcsúzóul energikusan biccentett egyet. – Köszönöm a fuvart. Jó éjt! – Megfordult és a kapu felé indult. – Várjon! Ellenőriznem kell a lakását. Cameron megállt. Erről meg is feledkezett. – Na, akkor siessünk! – szólt vissza a válla fölött. Odaért a kapuhoz, és a kilincs felé nyúlt, amikor a férfi keze megérintette az övét. – Alig várja, hogy megszabaduljon tőlem? – kérdezte. Cameron megfordult. – Igen. Jack elhallgatott, mintha valami olyasmit látna, amire nem számított. Aztán egy lépést tett a nő felé. – Miért néz így rám? – tudakolta. Ajjaj. Baj van. Cameron megpróbálta adni az értetlent:

– Hogyan? Kinyitotta a kaput, és a lépcső felé hátrált. A férfi egyre közeledett hozzá. – Hát így. Cameron megfogta a kőpárkányt, és lassan fellépdelt a lépcsőn. – Csak képzelődik. Jack komótosan megcsóválta a fejét. – Nem. – Biztosan felizgatott az első motorozásom – füllentett az ügyésznő. No, meg az is, amiről képzelődött. Szégyentelen! Jack összeszorította a száját. – Jézusom, Cameron! – Miközben követte a lányt az ajtóig, az arca félig dühös volt, félig… nahát… valami egészen más. – Mi a fenét kéne tennem, amikor így néz rám? – Ne is törődjön vele! Koncentráljon arra, hogy utál engem! – Próbálok. Erősen próbálkozom. Az ajtóhoz szorította Cameront, aki arra gondolt, vajon a férfi hallja-e a szívverését, olyan erősen dobogott. Jack a lány csípőjére tette a kezét. Egy érintés, semmi több, Cameronnak mégis elakadt a lélegzete. Háttal az ajtónak, csak a mellkasa mozgott, gyorsan és szaggatottan lélegzett az izgalomtól. Jack tekintete a félig szétnyílt ajkára esett. A másik kezét a tarkójára tette, és felemelte a fejét, sötét szemével pedig csak bámult, olyan forrón, hogy a lány a gyomrában is érezte. Tudta, ellökhetné, ha akarná. De nem akarta. A férfi tekintete ellágyult. – Cameron – mondta fojtott hangon, és a lány úgy érezte, mintha menten elolvadna. Tudta, Jack mire készül, így behunyta a szemét, és érezte, ahogy az ajka könnyedén az övéhez ér, amikor hirtelen… Megállt. Cameron zavartan nyitotta ki a szemét, és látta, Jack visszahúzódott. – Nem vagyunk egyedül – mondta a férfi rekedten, így ő is kinézett Pallas válla felett, és észrevett egy ismerős autót a ház előtt parkolni. Phelps és Kamin. – Mióta vannak itt? – kérdezte. – Csak most érkeztek. Hallottam, amikor megállt a kocsi. – Jack a ház ajtajára mutatott. – Megvan a kulcsa? Cameron bólintott, megpróbált józanul gondolkodni. – A táskámban. Kivette a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Jack ellépett mellette és bement. – Maradjon az ajtóban, hogy Kamin és Phelps láthassák! Ezzel bement, hogy átkutassa a lakást. Cameron állt és várt, közben pedig próbálta megérteni, mi zajlott le közte és Jack között. Lassan sikerült felfognia, kis híján óriási hibát követett el, habár a teste nem nagyon volt hajlandó ugyanezt gondolni.

Uralkodj magadon, mondta magának, miközben Jack lejött a lépcsőn a második emeletről. – Minden rendben – tudatta, ahogy közeledett. Cameron ellépett a küszöbről, tudva, jelenleg a távolságtartás a legjobb védekezés. Jack felfigyelt a hátrálására. – Ne felejtse el az ajtót bezárni mögöttem! – jegyezte meg barátságtalanul, s azzal kiment az ajtón. Jack leszaladt a lépcsőn, és közben megpróbálta kitalálni, mikor lett belőle ekkora idióta. Majdnem megcsókolta. Ha Kamin és Phelps abban a pillanatban nem érkeztek volna meg, megteszi. Egyértelműen rossz ötlet. Legalább ebben, úgy tűnt, egyetértettek. Egy pillanatra megbolondította az a tekintet, ahogyan a lány akkor nézett rá – bármit is jelentett az –, amikor leszállt a motorról, de most már újra visszatért a józan esze. A nő a tanúja volt. Még fontosabb azonban, hogy Cameron Lynde-nek hívták, ami azt jelentette, el a kezekkel tőle. Amikor utoljára a közelébe került, megégette magát. Nagyon. Nem szeretett volna megint úgy járni. Jól érezte magát újra Chicagóban. Mivel magányosan élt, nem volt sok barátja, de a húga és a kétéves unokaöccse a város közelében élt. Ezúttal örökre a városban akart maradni, és ez azt jelentette, nem cseszhette el a dolgokat, különösen akkor nem, ha Cameron is érintve volt. Jack körbejárta a házat, és látta, minden ablak és ajtó zárva. Amikor végzett, becsukta a kaput maga után, és a járda mellett parkoló autóhoz tartott. Fogalma sem volt, Kamin és Phelps mennyit látott, de mivel nem vigyorogtak, vagy kajánkodtak, miközben közeledett hozzájuk, ezt jó jelnek vélte. Amikor melléjük ért, lehúzták az ablakot, és Jack tudta, bajban van, mihelyt meglátta az idősebb zsaru arckifejezését. Kamin elismerőn vigyorgott. – Szóval ezért akarta őt maga hazahozni az étteremből. Phelps is közelebb hajolt a másik ülésről. – Ez azt jelenti, mégsem Maxszel, a befektetési bankárral megy az esküvőre? Na ennyit arról, hogy a kollégák semmit sem láttak.

12. A város nyugati felében Grant felvette a pókerarcát, miközben a bár felé közeledett, amely fölött egy villogó, piros neonfény hirdette: Club Rio. A hám és a pisztolya nélkül meztelennek érezte magát, ám arra a helyre csak egy öngyilkosjelölt lépett volna be fegyverrel. Kinyitotta az ajtót, mire a helyiségből hangos salsa ritmusa szűrődött ki. Mihelyt betette a lábát, feketébe öltözött, fülhallgatós gorilla lépett oda hozzá. Megkérdezte tőle, hol találja Mr. Blacket – a kapcsolata csak annyit mondott neki, keresse Mr. Blacket. A gorilla a klub hátsó részében lévő néhány üres box felé mutatott.

Grant a sarokban lévőt választotta, és leült. Nem volt valószínű, hogy a zenétől bárki is hallaná őt és Mr. Blacket, ám számításba véve a kockázatot és a látogatása célját, nem szerette volna, ha bárki kihallgatja őket. Egy pincér megkérdezte, mit rendel, és ő kért egy whiskyt tisztán. Nem tervezte, hogy megissza, de a látszat sokat jelentett az ehhez hasonló helyzetekben, és nem akart túlságosan idegesnek vagy gyanakvónak tűnni. Miután egy pincérlány az asztalára tette az italát, hátradőlt a boxban, és érdeklődést mímelve figyelte a táncosokat a terem közepén. A második szám felénél magas, vékony, negyvenes férfi jelent meg az asztalánál. Nyakban kigombolt fehér inget viselt, amelyet sötétkék farmerjára engedett, és rövidre nyírt, platinaszőke haja volt. A karjai, amelyeket a feltűrt ingujjak látni engedtek, tetoválással voltak tele. Nem egészen ilyennek képzelte a fickót. – Maga Mr. Black? – kérdezte Grant. – Talált, süllyedt – mondta férfi kissé rekedtes hangján. Leült az asztal szemközti oldalán. – Úgy hallottam, egy FBI-nyomozással kapcsolatos információkat szeretne megtudni, Mr. Lombard. Grant úgy döntött, inkább nem kérdezi meg, honnan tudja a nevét. – Hallottam, hogy Roberto Martino talán segíthet nekem. Mr. Black cigarettára gyújtott, és a füstöt átfújta az asztalon. – Mr. Martino nem segít senkinek, Mr. Lombard. Az emberek segítenek neki. Áruljon el valamit! Hodges szenátor tudja, hogy idejött? Grant úgy döntött, azt sem kérdezi meg, honnan tudják, kinek dolgozik. – Nem szükséges, hogy tudjon róla. A személyzeti főnöke küldött magukhoz – felelte, eljátszva, kizárólag Driscoll utasítása nyomán cselekedett. Nem mintha bárki tudomást szerezne erről a találkozóról. A Club Rio olyan hely volt, ahol tudtak titkot tartani. – Miért érdekelne engem Hodges szenátor személyzeti főnöke? – tudakolta Mr. Black. – Egy nagyon befolyásos ember hallgat a véleményére. A Hodges szenátorral való kapcsolat egy nap még jól jöhet a főnökének. Mr. Black végiggondolta mindezt, mialatt szippantott egyet a cigarettájából. – Talán igen. Talán nem. – Talán jobban érdekelné a dolog, ha megtudná, Hodges szenátornak és Mr. Martinónak van egy közös ellensége. – Martinónak sok ellensége van. Ennél sokkal egyértelműbben kell fogalmaznia. – Jack Pallas. – Grantnek feltűnt a Mr. Black szemében megcsillanó felismerés. – Tehát ismeri? Mr. Black bólintott. – Igen. Ismerem Jack Pallast. Habár más neve volt, amikor megismertem. – A férfi most már sokkal izgatottabbnak tűnt. – Mit tud maga Pallasról? – Tudom, beszivárgott a szervezetükbe – válaszolta Grant. – És elárulta Martinót, ráadásul jó néhány emberüket kinyírta. Mr. Black csak egy idő után szólalt meg: – Mégis mit akar, Lombard? – Pallas irányítja azt a nyomozást, amelybe Hodges is belekeveredett. Az FBI eltitkol előlünk valamit. A szenátor személyzeti főnöke megkért rá, tudjam meg, mi az.

Természetesen, nagyon hálás lenne a segítségükért. Mint a szenátor főtanácsadója, reméli, egy nap viszonozhatja a szívességet. – Valamennyit szépített Driscoll szavain, de Grant úgy gondolta, ha Martino valamikor megpróbálja majd behajtani a tartozást, az már Driscoll baja lesz, nem az övé. Mintha valaki titokban odahívta volna, egy pincérnő jelent meg a semmiből, és egy hamutálcát tett le Mr. Black elé. A férfi leverte a hamut, majd körbeforgatta a végét a tálcán, hogy lekerekítse. Újra beleszippantott, és Grant jól látta, az ajánlatán gondolkodik. – Úgy is tekintheti, azzal, ha nekünk segít, keresztbe tehet Pallas nyomozásának – tette hozzá Grant. – Bármit is titkoljon, elég fontos lehet ahhoz, hogy nem szeretné, ha napvilágra kerülne. Mr. Black fanyar mosollyal dőlt hátra a boxban. – Eléggé biztosnak tűnik abban, csak úgy, puszira megkapja tőlünk ezt az információt. Azt hiszem túlbecsülte az ellenszenvet, amit Martinó Pallas iránt érez. – Valóban? Mr. Black újra hallgatott. Miután ismét a cigarettájába szippantott, felállt. – Várjon itt! Grant halkan felsóhajtott. Hacsak nem néhány gengszterrel és egy nejlonnal bélelt csomagtartójú autóval tér vissza a pasas, úgy tűnik, jó úton halad afelé, hogy megtudja, amit meg szeretne tudni. Mr. Black néhány perc múlva tért vissza. Egy összehajtott papírlapot lökött elé az asztalon. – Ez a fickó segíteni fog magának. Ezen a címen találkozhat vele szombat este tíz órakor. Most aztán az adósunk lett, Lombard. Nem a személyzeti főnök vagy bárki más, hanem maga. Ezért remélem, bármit is tudhat ez a fickó, megéri magának. Grant érezte, elönti a düh, ámbár óvakodott, nehogy ez meglátsszon rajta. Ő is remélte, az információ ér annyit. Nagyon is számított erre. Kihajtotta a papírt, amin egy név és egy cím állt. Felnézett, mivel biztos volt benne, szórakoznak vele. – Ez nem lehet igaz. – De igen. – Mr. Black ellépett a boxból, és eltűnt a tömegben. Grant visszapillantott a kezében tartott cetlire. Ez meglepő fordulat volt. Személyesen nem ismerte az illetőt, de a nevet igen. Bárki, akinek kapcsolata volt az amerikai politikai élettel és az igazságszolgáltatással, különösen Chicagóban, ismerte. Silas Briggs.

13. Jack az órájára nézett, amikor Wilkinsszel leszálltak a repülőről. A járat késése miatt három óra időhátrányba kerültek. A légi közlekedés örömei. Kiszámítható módon, már akkor is pocsék hangulatban volt, mielőtt kiderült a járat késése. Davis hívta őket, mialatt a felszállásra vártak, megkérdezze, mi újság a nyomozásban. Jack tudta, az igazgató nógatja a főnöküket, ami azt jelentette, az meg őket nógatja. Sajnos, Jacknek kevés jelentenivalója volt.

Az utóbbi három napot kihallgatásokkal töltötték, ám nem sok mindent tudtak meg. Kezdésként lenyomozták Mandy Robards régi ügyfeleit és barátait, keresve valakit, aki esetleg féltékeny lehetett a Hodges szenátorral való viszonya miatt. Ebben az irányban azonban semmi nyomra nem bukkantak. Habár Mandy nagy kedvencnek számított az ügyfelei körében a szakmai tudása miatt, egyikük sem – miként egyik régi barátja sem – tűnt különösebben elkeseredettnek azért, mert más férfiakkal is lefeküdt. Csak néhányuknak volt egyáltalán bármilyen érzelmi kapcsolatuk a lánynyal. Mandy azt tette – s úgy tűnt, remekül, amit elvártak tőle a munkájában, de közben igyekezett nem sok személyes kapcsolatot kialakítani. Furcsa módon, Jack közel érezte magához a Mandy Robardsról kirajzolódó képet. Néhány szakmában szükség volt bizonyos távolságtartásra, az érzelmek kikapcsolására, elvégezhessük a kötelességünket. Ez volt az egyik oka annak, az a Cameronnal kapcsolatos kifakadása a riporternek őt magát jobban meglepte, mint bárki mást, mert nagyon ritkán veszítette el a fejét, még a legveszélyesebb helyzetekben sem. Az a nő viszont valami bosszantó képességgel rendelkezett ahhoz, rövid úton kiborítsa. A hét leírására is a kiborító volt a legmegfelelőbb jelző. Az utóbbi időben úgy tűnt, Jack két lépést sem tud megtenni anélkül, ne botlana bele valakibe, akinek mintha más dolga sem lenne, csak hogy őt kiakassza. A Wilkinsszel megtett útja közben is egyik dühítő esemény érte a másikat. Előző nap New Yorkba repültek, megvizsgáljanak néhány személyt, aki ellenszenvet táplálhatott Hodges iránt. Ez a lista főként azon a tényen alapult, a fickót nemrég nevezték ki a bankügyi, lakásügyi és városrendezési szenátusi bizottság élére. Hodges tántoríthatatlan híve volt a szigorúbb szabályozásnak és a pénzügyi intézmények felügyeletének, különösen a Wall Street-i befektetési bankokénak és a fedezeti alapokénak. Elnökként az első lépése az volt, a szenátusi meghallgatások egész sorozatát indította el a nem megfelelő kereskedelmi gyakorlattal és a tőzsde összeomlásával kapcsolatban, ami meglehetősen népszerűtlenné tette őt a Wall Street fejesei körében. Jack nem gondolta volna, még azoknál az ügyvédeknél is nehezebben kezelhető csapatot találhat, mint akik Hodgest képviselték. A New York-i útja azonban bebizonyította, tévedett. Bár Wilkinsszel találkozhattak a legtöbb fedezeti alap és befektetési bank vezetőjével, aki a listájukon volt, a négyszemközti beszélgetés kiharcolása azonban szinte lehetetlennek tűnt. Igaz, a legtöbbjük végül beadta a derekát Jack kitartását látva, mások inkább Wilkins kellemes modorának dőltek be. Egypár makacs fickó azonban kerek perec elutasította, bárkivel szóba álljon az FBI-tól. Mindent egybevéve, hosszú napok sora állt mögöttük. Amíg ők New Yorkban voltak, megkért néhány nyomozati szakértőt a hivatalukban, állítsanak össze egy aktát mindazoknak a fotójával, akiket az utóbbi héten kihallgattak. Az eredeti tervük, még a késés előtt, az volt, Wilkinsszel beugranak az irodába, magukhoz veszik az aktát, majd áthajtanak Cameronhoz, és megmutatják neki a fotókat. Jack remélte, felismer valakit, akit akkor este korábban, még a gyilkosság előtt látott, esetleg a lobbiban, az étteremben vagy – még inkább – a tizenharmadik emeleten. – Mit gondolsz? – kérdezte Wilkins, mialatt végighaladtak a United terminálján, a parkolóház felé tartva, ahol az előző reggel a kocsijukat hagyták. Megnézte az óráját. – Negyed nyolc van. Gondolod, túl késő van elmenni Cameronhoz? Azt mondtam

neki, már délután nála leszünk. Ő meg közölte, estére programja van, így lehet, már nincs is otthon. Pallas a társára pillantott. – Miféle programja? Wilkins megvonta a vállát. – Azt nem mondta. Miért? – Semmi. Csak úgy kérdeztem. – Jack elővette a mobilját, és hívta Kamint. A szerdai fiaskó után elkérte mind az ő, mind Phelps számát, hogy bármikor elérhesse őket. Kamin felvette a telefont, és biztosította, az ügyésznő még mindig otthon van. – Úgy tűnik, nem is megy sehová. Néhány barátnője érkezett meg, és láthatóan nagyon jól érzik itt magukat – magyarázta. Jack megköszönte, majd befejezte a beszélgetést, mert nem akarta megadni a zsarunak az esélyt, hogy megjegyzéseket tegyen arra, amit majdnem meglátott szerda este. A „majdnem” volt a kulcsszó Jack számára, mert ha valóban megcsókolja Cameront, el kellene a dolgot ismernie, még ha csak önmaga előtt is. De mivel csak majdnem volt csók, továbbra is úgy tehetett, mintha mi sem történt volna. És pontosan ezt is tervezte csinálni. – Miért nem hívod egyszerűen Cameront, és kérdezed meg tőle, beugorhatnánk-e? – faggatta Wilkins. – Mert azt fogja mondani, nem, és én nem várhatok ezzel holnapig – mondta Jack. Másnap ugyanis ez első szabadnapja lesz azóta, hogy visszakerült Chicagóba, és el akarta vinni az unokaöccsét a Shedd Akváriumba. – Hétfőn meg visszamegy az irodájába, ott pedig nem szeretnék vele beszélni. Senki sem tudhat arról, velünk együtt dolgozik ezen az ügyön. – Ha látni akarod őt, Jack, nyugodtan megmondhatod. – Igen, látni akarom őt… hogy megmutassam neki a fotókat. Wilkins megveregette a társa vállát. – Ragaszkodj csak ehhez a változathoz, haver! Néha az önfejűség a visszájára sül el. Ez is egy ilyen alkalom volt. Jack Cameron háza előtt állt, és az elé táruló látványt figyelte. Amennyit az ablakon keresztül láthatott, abból arra következtetett, tizenöt-húsz nő lehet odabent. – Úgy emlékszem, azt mondta, néhány barátnője van itt – jegyezte meg szemrehányón Kaminnek. Phelpsszel és Wilkinsszel négyesben egymás mellett álltak, a rendőrök kocsijának dőlve, és az utcáról figyelték, amint egy késői húszas, korai harmincas éveiben járó nő, farmerben és magas sarkúban, és rózsaszín ajándékzacskóval a kezében felsétál Cameron bejárati lépcsőjén, majd becsönget az ajtón. Karcsú, divatosan öltözött, szőke nő nyitott ajtót. Hangos sikítozás hallatszott, majd átölelték egymást, aztán az ajtó becsukódott, és újra csend lett. Kamin megvonta a vállát. – Akkor még csak néhány barátnő volt. – Nem gondolja, érdemes lett volna megemlíteni a telefonban, lánybúcsúztató bulit tartanak ma este? – Nem gondoltam, hogy azt tervezi, ma este idejön, Pallas ügynök. Jack elhallgatott, belátva, ezt a helyzetet csak saját magának köszönheti.

– Mit gondolsz, mi van a rózsaszín zacskókban? – kérdezte Wilkins őszinte kíváncsisággal a hangjában. Phelps állt mellette, hasonlóan tágra nyílt szememmel és lenyűgözve. – Ez játék. Minden lány vásárol egy bugyit, olyat, amit általában ő maga is viselne. A menyasszonynak ki kell találnia, ki vette az egyes bugyikat. Ha nem találja el, innia kell egy pohárral. Ha eltalálja, a többi lány iszik. – Cameron tartott tőle, Amy túl ízléstelennek tartja ezt a játékot, de az unokatesók ragaszkodtak hozzá – tette hozzá Kamin. Jack végignézett rajtuk. – Maguk aztán jól belekeveredtek. Phelps vigyorgott. – Ha egy Cameronhoz hasonló csaj bugyikról beszél, akkor odafigyel az ember. – És te, Jack? Te meg tudnád csinálni? – firtatta Wilkins. – Mit? – Húsz különböző bugyi. Ki tudnád találni, melyik Cameroné? Pallast már kérdezgették úgy is, hogy kést szegeztek neki, úgy is, hogy pisztolyt fogtak rá, de – a fenébe is – eddig még egy kérdés sem hozta ilyen zavarba. Mivel ettől a lány bugyijára gondolt. – Nem értem, miért kéne ebben szakértőnek lennem – válaszolta morcosan. – Gondolod, te kitalálnád? – Nem, de én nem próbáltam megcsókolni három nappal ezelőtt – vágta rá Wilkins. Jack dühösen Kaminre és Phelpsre nézett. – Maguk ketten mindent elfecsegnek, nem igaz? – Aztán Wilkins felé biccentett. – Jobb, ha indulunk. A társa megrázta a fejét. – Szó sem lehet róla! Azért jöttünk, hogy megmutassuk Cameronnak azokat a fotókat, és meg is tesszük. Jack a házra mutatott. – Nem gondolhatod komolyan, bemegyünk oda. Wilkins szeme izgatottan csillogott. – Ó, dehogyisnem, én bizony bemegyek! És te is jössz, társam! – Te, aki azt mondtad, egy táskában kutatni tabu? Egy lánybúcsúztató buliba bepofátlankodni még annál is rosszabb. Wilkins a tenyerét dörzsölte. – Tudom. De soha többé nem lesz ilyen jó indokom rá. – Te FBI-ügynök vagy, Sam – emlékeztette Jack. – És egyedülálló fickó is, Jack. Ebben a házban pedig húsz gyönyörű csaj van, akik isznak és a bugyijukat mutogatják. Semmi kétség, bemegyek. – Ellökte magát az autótól, és a ház felé indult. – Könnyen beszélsz, jó zsaru. Én vagyok az, aki elviszi ezért a balhét – mormolta Jack, miközben követte. Wilkins vigyorgott. – Tudom. Éppen ezért lesz olyan élvezetes.

Cameron a hűtő előtt állt, megpróbálva helyet találni a tálcáknak, amelyeken maradék sajtok, gyümölcsök és sütik voltak. Amy unokatestvére, Jolene lépett mellé az ajtó mögül. – Mikor jön már a vetkőzős csávó? Cameron megrázta a fejét. – Mondtam, nem lesz vetkőzés. Lehalkította a hangját. Ha Amy csak egyszer is meghallja aznap este a „vetkőzés” szót, kitörne a balhé. Első koszorúslányként még egy listát is kapott a lánybúcsúztató bulin elfogadható programokról és viselkedésről, és a meztelen férfitestek mutogatása nem szerepelt rajta. Nem meglepő módon, Amy másik unokatestvére, Melanie is megjelent a hűtőajtó mellett. Akárcsak a zsák meg a foltja, mindig együtt voltak, és ha egyikük felbukkant, a másikra is biztosan számítani lehetett. – Úgy gondoltuk, csak azért mondtad, nehogy Amy megsejtsen valamit – jegyezte meg Melanie. Cameron már észrevette, az unokanővéreknek volt egy furcsa, passzív-agresszív szokásuk, miszerint mindig többes számban beszéltek magukról, amikor a nemtetszésüket fejezték ki valamivel kapcsolatban. – Igen, azt hittük, csak azért volt a felhajtás, minél nagyobb legyen aztán a meglepetés – tette hozzá Jolene. – Ha pénz kérdése az egész, mi szívesen beszálltunk volna – jelentette ki Melanie. Cameron a nyelvébe harapott. Szóval a meztelenkedő fickóért nem sajnáltak volna sem pénzt, sem időt. Két olyan dolgot, amivel eddig nem nagyon kényeztetek el. Ám a koszorúslány-kollegialitás jegyében megeresztett egy mosolyt. – Nem a pénzről van szó. Megígértem Amynek, nem lesz sztriptíz. Bocs. Cserébe ő is megígértette ugyanezt Amyvel arra az esetre, ha ő menne férjhez. Bár ez nem volt túl valószínű mostanában, számításba véve, a) nem volt barátja, sőt b) még csak jelöltje sem a posztra. Egyértelműen balszerencsés időszakot élt át, először Maxszel, majd azzal a bizarr, majdnem-csók jelenettel a lépcsőn Jackkel. Biztosan poszttraumás sokk. Egyértelműen. Végül is fültanúja volt egy gyilkosságnak – az ember ilyen helyzetben természetes módon furcsán, zavartan viselkedik. Amy lépett be a konyhába. – Valaki van az ajtóban, Cameron. Egy férfi. Az unokatesók szeme felcsillant, miközben mohón egymásra néztek: a meztelenkedő pasas megérkezett. Amy vádlón a barátnőjére mutatott. – Pedig megígérted. Ha ez az, amire gondolok, tudd meg, tízszeresen kapod viszsza, amikor rád kerül a sor. Cameron mosolygott, miközben elhaladt Amy mellett, hogy kinyissa az ajtót. – Nyugi. Ez valószínűleg a limuzin vezetője, és szól, hogy megérkezett. Amy a sarkában volt, ahogy kimentek a konyhából, majd balra fordult, és felrohant a lépcsőn. – Komolyan, Ame, ez nem sztriptízes – nevetett Cameron. – Csak rendbe hozom a sminkemet – szólt vissza Amy futás közben. Cameron kinézett a kukucskálón. Meglepődött, hogy mégsem a limó vezetője az. Kinyitotta az ajtót.

– Wilkins ügynök! – Kilépett, és félig behúzta maga mögött az ajtót, hogy nyugodtan beszélhessenek. – Valami baj van? Wilkins mosolygott. – Úgy tűnik, valami buli van magánál. Ünnepelnek valamit? – Ez a barátnőm, Amy lánybúcsúztatója. – Egy lánybúcsúztató, nem mondja! Nahát, bárcsak előbb tudtuk volna! – Tudtuk? – kérdezte Cameron. – Jack is itt lófrál valahol. Valamit mondott arról, megnézi, a ház körül minden rendben van-e. Ez az FBI kódja a kukkolásra. Egyébként csak meg akartuk mutatni magának azokat a fotókat. – Oldalra hajolt, megpróbálva belesni az ajtón. – Azt hittem, azt délutánra terveztük. – Késett a hülye repülőnk. De minden rendben, ha most nem ér rá. Látom. Majd valamikor máskor visszajövünk. – Wilkins a lányra ragyogtatta a legszebb józsarumosolyát. Cameron elismerőn bólintott. – Nem rossz. És ezúttal még csak kávét sem hozott. Végezhetünk húsz perc alatt? – Tizenöt – ígérte Wilkins. Cameron intett, hogy menjen be. – Mindenkinek azt fogom mondani, az egyik ügyem miatt van itt. A többi lánynak, természetesen, nem beszéltem erről az egészről. A többinek, Amyn kívül, aki Collinhoz hasonlóan tudta, megelőző intézkedésként meg is figyelik. A mögöttük lévő ajtó kinyílt. Jolene és Melanie álltak a küszöbön. – A többi lánynak miről nem beszéltél? – kérdezte Jolene. Meglátta Wilkinst, és elmosolyodott. – Tudtam! Cameron, te tényleg jól átvertél minket! Tudtam, hogy nem fogsz cserben hagyni. – Tetőtől talpig gondosan végigmérte az ügynököt. – Hmmm. Kicsit vékonynak tűnik. Jobban teszi, ha szemből csinálja. – Elnézést? – Azt hiszik, maga sztriptízes – magyarázta Cameron. Wilkins ezt láthatóan dicséretnek vette. – Ó, bocsánat, hölgyem. Csak FBI-ügynök vagyok. Melanie kacsintott. – Hát persze, hogy az. – Nem kellene valamilyen egyenruhában lennie? – érdeklődött Jolene. – Attól az egész hitelesebb lenne. – Én különleges ügynök vagyok. Csak a gyakornokok viselnek egyenruhát. Jolene és Melanie egymásra néztek. – Hát ez valami új. Cameron éppen javasolni akarta Wilkinsnek, mutassa meg a lányoknak az igazolványát, amikor Jack felért a lépcsőn. – Bocsánat, hogy késtünk – mondta kurta biccentéssel. Az unokanővéreknek leesett az álluk, amikor megpillantották. Farmerben volt, sötét zakóban és kigombolt nyakú ingben. Cameron tudta, kívülállóként mit látnak: magas alakot, jóképű arcot, bla-bla-bla, és a szexi, karcsú testet, amely mindenféle bűnökre csábít. De kit érdekelt? Ő aztán nem törődött ilyesmikkel. Jolene megfogta Cameron ruhaujját, és félrevonta a lányt.

– A rohadt életbe, mennyit fizettél ezért? – suttogta. Cameron hallgatott. – Tudod, az ügynökség nem árulta el. Valakinek meg kéne kérdezni, mennyit kér a teljes levetkőzésért. Jolene és Melanie egymásra néztek. – Majd mi megkérdezzük. Cameron magában mosolygott, miközben a lányok Jackhez közeledtek.

14. – Ez elfogadható ár. Cameron hátrafordult a szekrénytől, amiben valamit keresett, és meglátta Jacket az ajtóban. Egy másodpercig tartott, amíg leesett neki, majd elmosolyodott. – Bocsánat. Megigazította a pulóverét, egy vékony, kivágott fekete darabot, amelyet a derekán meg kellett kötni. Miközben a poharakért nyúlt, a pulóver lecsúszott a válláról, szabaddá téve a kombinéja pántját. Jack nem szólt semmit, amíg vissza nem húzta a pulóvert. Aztán a polc irányába biccentett, amely felé a lány nyúlt. – Segítsek? Közelebb lépett, és letette a pultra az aktát, ami addig a kezében volt. – Hm… hát persze. Szükségünk van még poharakra. És, a jelek szerint, tizenkét centis sarkakat kell elkezdenem hordani. – A polcra mutatott. – Azokat ott, a bal oldalon. Nem is tudtam, hogy ennyi borospoharam van. – Mennyi kell? – Most elég kettő. Jacknek alig kellett felemelnie a karját, hogy levegye a poharakat, majd átnyújtotta őket a lánynak. Cameron elvette tőle, és meglepődött, hogy kettejüknek sikerült hétköznapi párbeszédet lebonyolítaniuk. Reménykedve, a férfi nem tesz megjegyzéseket a múltkori estére, elfordult, és a poharakat a központi konyhaszigetre tette. – Wilkinsszel gyakran állítanak be hívatlanul lánybúcsúztató bulikba? – kérdezte, miközben megtöltötte a két poharat. Ha ő hétköznapian viselkedik, talán Jack is úgy fog, és akkor meg is feledkezhetnek az ajtaja előtt legutóbb történtekről. Pallas a pultnak támaszkodott. – Csak a jegyzőkönyv számára: Wilkins ötlete volt, hogy jöjjünk be. – Egyébként hol van Wilkins? – kérdezte Cameron. – A nappaliban, tizennyolc lánnyal körülvéve, akik mind azt hiszik, ő a sztriptízes. Úgy véltem, legjobb, ha inkább kihúzódom ide. – Ennyit arról, hogy nem hagyják cserben egymást. – Ha elkezd üvölteni, figyelmeztető lövéseket adok le, és bemegyek, hogy kiszabadítsam. – Jack felemelte az aktát. – Megnézhetjük ezt? Nem akarom sokáig elvonni a buliból.

Cameron bólintott, és leült a pulthoz. Jack fényképeket kezdett rakosgatni a gránitlapra. Miután letette az első kettőt, kis szünetet tartott, alaposan végigmérve a lányt. – Mi az? – kérdezte Cameron. – Mennyit ivott ma este? – tudakolta a férfi gyanakodva. – Nem annyit, hogy aggódnia kelljen. De jó, már megint visszatért a komorság! Cameron már-már hiányolta. – Mennyit? – ismételte meg Jack. – Csak egy pohár bort – felelte a lány. – Nem terveztem, hogy fényképeket fogok nézegetni a konyhámban ma este. – És mi van a felessel? – kérdezte a férfi. – Milyen felessel? – Tudja, a bugyis játéknál. – Jack zavartan fészkelődött, mintha túl sokat mondott volna. Cameron felvonta a szemöldökét. – Mennyit tud a bugyis játékról, Pallas ügynök? – kérdezte tréfás kihallgató stílusban. Jack grimaszolt. – Többet, mint szeretnék. Na most… lássuk a fotókat! Még további hármat a pultra tett, mielőtt újra megszólalt. – Mi lesz a bugyikkal a játék után? – A menyasszony megtartja őket a nászútjára. – Ó. Jack folytatta a fotók kipakolását, összesen tizenötöt rakott ki. – Most pedig mindet nézze végig alaposan! Talán valakit közülük látott a liftben. Esetleg az egyikük elment maga mellett a lobbiban vagy a folyosón. Ha bármelyiket ezek közül a fickók közül összefüggésbe hozhatnánk a hotellal aznap este, az nagy áttörés lenne az ügyben. – Gondolom, mindegyikük tagadja, hogy a Peninsulában lett volna a kérdéses éjszakán. – A gyilkosság időpontjában igen. Jack két fényképre mutatott. – Ez a két fickó Hodges személyzetéhez tartozik: Alex Driscoll, a személyzeti főnöke és Grant Lombard, a testőre. Mindketten azt mondják, másnap hajnalban a hotelba mentek. A vallomásuk szerint Hodges felhívta őket, miután kihallgattam. Cameron elsőként Driscoll és Lombard fényképére koncentrált, majd egyenként mindegyiket megnézte. Amikor végzett, visszaadta a képeket. – Sajnálom. Egyikük sem tűnik ismerősnek. – Az utóbbi egy hétben eszébe jutott bármi más a férfival kapcsolatban, akit aznap éjszaka látott? Cameron egy pillanatra elgondolkodott. Valami valóban lehetett, valami az emlékezete bugyraiban… ám bármi is volt, nem tudta megragadni. – Nem jut eszembe semmi más. Minden olyan gyorsan történt. Jack beletúrt a hajába, és egy pillanatra behunyta a szemét. Ettől a mozdulattól hirtelen olyan… normális lett. – Fáradtnak tűnik – jegyezte meg Cameron.

A férfi kinyitotta a szemét, a vonásai kissé ellágyultak. – Csak volt néhány kimerítő napom. – Hát itt vagy! – Amy lépett be a konyhába. – Cameron, mi ez a bugyis játék? Nem emlékszem, ez rajta lett volna az elfogadható programok listáján. – Beszéld meg az unokatestvéreiddel, az ő ötletük volt! – Első koszorúslányként a te kutya kötelességed kézben tartani az ilyen eseményeket! Cameron nevetett. – Kutya kötelességem? Nem vetted még észre, milyen röhejesen viselkedsz ezzel kapcsolatban? – Ezzel kapcsolatban egyáltalán nem vagyok képben. – Amy figyelme Jack felé fordult. – Pallas ügynök… Milyen klassz magával személyesen is találkozni! Természetesen, felismerem abból az időből, amikor még a hírekben szerepelt. Jé, miért is? Ó, igen… Amikor a fél világgal közölte, a legjobb barátnőmnek popó van a feje helyén. Jack Cameron felé fordult. – Sorba állítja őket, hogy mind leordítsák a fejemet, valahányszor betévedek ide? – Nem, de ez tök jó ötlet a legközelebbi alkalomra. Cameron Amynek magyarázta: – Már Collinnal is találkozott múlt vasárnap. – Ó! És ki a jobb „dühös barát”? Én vagy Collin? – Jól indítotok. De aztán hamar kifulladtok. – A francba! A szeme sarkából látva, Cameron meg mert volna rá esküdni, Jack megpróbált elnyomni egy mosolyt. – Azt hiszem, megyek és felszedem Wilkinst – mondta a férfi. – Ha meghallja, kezdődik a bugyis játék, soha nem tudom innen kirángatni. Cameron, köszönöm, hogy időt szánt rám. Nem kell kikísérni! Amy várt, amíg Jack kilép a konyhából. – Alig tudta levenni rólad a szemét ebben a cuccban. Cameron lenézett, és látta, a pulcsija megint leesett a válláról. Biztosan kinyúlt ez a vacak, amikor kézzel próbálta kimosni ahelyett, hogy tisztítóba adta volna. Felhúzta a vállára. – Nem vettem észre, hogy egyszer is rám nézett volna. – Akkor nézett, amikor hozzám beszéltél – árulta el Amy. – Egyébként Wilkins ügynök azt javasolta, inkább ők jönnek el velünk a bárba a kint posztoló két fickó helyett. Cameron határozottan csóválta a fejét. – Szó sem lehet róla! – Már késő. Én már igent mondtam. – Ma fenének csináltál ilyet? – Mert kíváncsi vagyok, mi fog ebből kisülni ma este. A lépcsőn álltam, amikor Jack először megjelent az ajtóban, és láttam, hogy néztél rá, Cam. Cameron elkeseredetten feltartotta mindkét kezét. – Miért, mégis hogy néztem rá? Bárhogy is történt, ezentúl mindent el fog követni, ne forduljon elő még egyszer. Amy vigyorgott.

– Ismered azt a Tom és Jerry epizódot, amikor Tom már napok óta nem evett, ezért amikor meglátja Jerryt, sonkának képzeli? Na, valahogy úgy. – Szó sem lehet róla! Jack Cameron bejárata előtt állva veszekedett Wilkinsszel. Lehet, hogy társak voltak, ám valahol mégis meg kellett húznia a határt. Soha többé lánybúcsú, sem bugyis játék, sem Cameron abban a fekete pulóverben és szürke selyemkombinéban, no meg ceruzaszoknyában, ami túlságosan is sokat megmutatott formás lábaiból. Mert ha még több jut neki ezekből, már maga sem fogja tudni, miért is nem kedveli a lányt. – Túl késő. Már elmondtam Phelpsnek és Kaminnak, mi fogjuk felügyelni Cameront a következő néhány órában – mondta Wilkins. Jack kinézett. A zsaruk kocsija még mindig az utcán parkolt. – Még nem mentek el. Megmondom nekik, visszatérünk az eredeti tervhez. – Voltál már a Manor House-ban, Jack? Jack grimaszt vágott. – A megbízatásunk nem arról szól, hogy valami menő klubba menjünk. – Ezt nemleges válasznak veszem – jegyezte meg Wilkins. – Én már jártam ott. Csak néhány hónapja nyílt meg. Hatalmas, háromemeletes. A századfordulón épült udvarháznak. Ismered ezeket a régi házakat. Jó sok szoba és folyosó. No és sötét sarkok, mivel a klubban félhomály van a hangulat miatt. Rengeteg rejtekhely adódik, ahová el lehet bújni. A klubban tömeg lesz, és hangos a zene. Igazán könnyű bajba kerülni egy ilyen helyen, ha nem a megfelelő emberek vigyáznak rád. – Wilkins komoly képet vágott. – Cameron az én tanúm is. Kamin és Phelps remek fickók, de ez olyan megbízatás, amit inkább magam végeznék. Ha nincs ellenedre. Jack hallgatott, mivel szüksége volt néhány másodpercre, hogy megrágja a falat lepényt, amit éppen akkor tett a szájába. – Na, ezzel megfogtalak, így van? – vigyorgott Wilkins, újra visszatérve régi önmagához. – De ne csinálj belőle nagy ügyet! Meglepő módon, minden szökőévben egyszer még én is tévedhetek. Aznap este tíz órakor Grant az autójában várakozott azon a helyen, amit Mr. Black mondott neki. A címről kiderült, elhagyott raktár a város nyugati végében. Már vagy öt perce ott ücsörgött, amikor rájött, ez ugyanaz a raktár, amelyik három éve szerepelt a hírekben. Annak a lövöldözésnek a legendás helyszíne, ami Jack Pallas és Martino emberei között történt. És ha a pletykák igazak, akkor ez az a hely, ahol Pallast két napig kínozták, mielőtt meglógott. Grant egyre nyugtalanabb lett. Lehetséges volt, hogy csapdába csalták. Ám elvetette ezt a gondolatot, valószínűbbnek találva, Mr. Black azért választotta ezt a helyszínt, hogy emlékeztesse rá, mi történt azokkal, akik elárulják Martinót. Nem mintha neki lennének ilyen szándékai. Meggyilkolt egy nőt. Grantet nem nagyon izgatta ez a tény, s ha egyáltalán izgatta valami, az az volt, hogy el kellett takarítania a maga mögött hagyott kuplerájt. Átlépett egy határt. Mert bár a munkakörében rengeteg kellemetlen alakkal volt már dolga, ám a Roberto Martinóhoz hasonlókkal üzletelni egészen más kategória volt. Sajnos, azonban nem volt

választása, tekintve, hogy az FBI irányította a gyilkosság nyomozását. Biztos volt benne, jobban tudná kezelni a helyzetet, ha csak a chicagói rendőrséggel lenne dolga. Ám Jack Pallas aggasztotta, és az, amit az ügynök tudhatott. És nagyon nem szeretett ilyenek miatt aggódni. Grant kavicsok csikorgását hallotta, és látta, egy fekete Mercedes áll meg a raktár előtt. Kiszállt a kocsijából és közelebb ment. A Mercedes ajtaja kinyílt, és a vezető kiszállt. Grant elvigyorodott. Martinónak tényleg nagy hatalmú haverjai vannak. – Államügyész úr! Milyen vicces, hogy ilyen körülmények között kell találkoznunk! Silas Briggs körülnézett. Bosszúsnak és idegesnek tűnt. Martino valóban rövid pórázon tarthatta. – Általában nem így intézem a dolgaimat, Lombard – közölte. Grant hanyagul a Mercedesnek dőlt. – Nekem is ez az első ilyen alkalom. De a szenátornak szüksége van a segítségére, és Mr. Black azt mondta, számíthatok magára. – Mit szeretne megtudni a szenátor? – Bármilyen információt. Az FBI valamit eltitkol, és nekünk tudnunk kell, mi az. Briggs megvetően felkacagott. – Szóval Hodges valóban kinyírta azt a kiscsajt, he? A fenébe is, nem hittem volna, hogy képes ilyesmire. Magának pedig el kell takarítani a mocskot, nem igaz? – Valami ilyesmi. Silas gondosan végigmérte Grantet. – Hmm… vagy talán egyáltalán nem is a szenátorról van szó. Talán a saját maga mocskát kell eltakarítania. Grant közelebb lépett. – Talán nem kellene ennyit kérdezősködnie. Inkább elárulhatna néhány dolgot a Robards-gyilkosság nyomozásáról. Az államügyész igazán nagyon igyekezett, ne tűnjön idegesnek, de Grant mégis látta a szemében, hogy az. Nem tökös fickó. Egyértelműen szégyent hozott a hivatalára. Nem hitte, hogy sokba kerülhetett Martinónak, hogy megvásárolja. – Az a nyomozás szigorúan bizalmas – jelentette ki Silas. – Örülök neki. Most pedig elég a mellébeszélésből, és ki vele, mit tud Pallas! Grant látta, Silas homlokán verejtékcseppek jelentek meg. – Megmondtam, bizalmas. Még engem sem avattak be. – Miért kéne hinnem magának? – kérdezte Grant. – Nem szívesen köpném el a médiának, hogy Chicago államügyésze kenőpénzt fogad el az ország egyik legnagyobb maffiavezérétől. Még több verejték. Briggs haja alól egy kis patak bukkant elő. Grant közelebb hajolt. Most kezdett érdekessé válni a dolog. – Mért habozik? Silas megköszörülte a torkát. – Van egy tanú. Grant önvédelmi ösztöne azonnal működésbe lépett, és elöntötte a fekete epe. Egy tanú. Megragadta Silas gallérját, és elégedetten vette tudomásul a döbbent és rémült kifejezést a szemében.

– Mennyit tud ez a tanú? – Kis híján az államügyész arcába köpött. – Nem tudom. Ez az igazság. – Silas dadogott. – Pallas védelme alatt áll a nő. Ez minden, amit tudok. Esküszöm. A nő. Szóval egy nő. Egy másik kicseszett csaj. Grant még szorosabban fogta Silas gallérját. – Hogy hívják? Mivel Briggs nem szólalt meg, Grant újra alaposan megrázta. – Válaszoljon! Silas nagyot nyelt. – Cameron Lynde.

15. Mihelyt megérkeztek a Manor House-ba, köszönhetően Cameron jó néhány héttel korábbi foglalásnak (és valószínűleg ugyancsak köszönhetően Jack FBIigazolványának), az egész társaságot azonnal a VIP-terembe kísérték. Jack Cameron mellett lépdelt a csillárokkal megvilágított folyosón, és alaposan körülnézett. – Érdekes hely – jegyezte meg. Tényleg az volt. A Manor House méltó volt a nevéhez. A klubnak jó néhány helyisége volt a három emeleten, és minden egyes szobában századfordulós berendezés, hűen a ház eredeti stílusához. Volt könyvtár, dolgozószoba, sőt még billiárdszoba is. Olyan, mint egy társasjáték, viccelődött Cameron Collinnak, miután egyszer beugrott lecsekkolni a helyet a lánybúcsú helyszínéül. Mint azt jól tudta, hiszen múltkor körbevezették az épületben, a VIP-szoba – az úri lakosztály – az emeleten volt. A társaság fellépdelt a széles tölgyfa lépcsőkön, elöl Wilkinsszel, leghátul pedig Jackkel és Cameronnal. Amikor felértek, és beléptek a VIP-helyiségbe, a lány látta, a férfi szeme felcsillan. – Nagyon érdekes. – Állapította meg ismét, és a méretes, cirádás fatámlával rendelkező ágyra, igen, ágyra, pillantott a szoba sarkában. Cameron figyelte, ahogy Amy és a többi lány ráveti magát az ágyra, majd az italrendelés komoly foglalatosságának szentelik figyelmüket. Az unokanővérek indítottak, Buttery Nipple koktélért kiabálva. – Egy évet adok a helynek, hogy elveszítse az újdonság varázsát – mondta Jacknek. Amy lépett oda hozzájuk, és kinyújtotta a kezét. – Nézd, mit adott Jolene! Egy nyaklánc volt a kezében, kis pénisz alakú gyöngyökkel, amelyekre egy-egy óvszer volt húzva. – Hiszen mindig is ilyen szerettél volna! Egy pénisz-nyaklánc. Talán ez lehet az a valami új, amit az esküvődön viselsz – javasolta Cameron. – Szabadulj meg tőle! – kérte Amy. – És tegyél róla, ne legyen több ilyen! – Teszek róla.

Cameron és Jack együtt figyelték, hogy Amy visszamászik az ágyra, és követeli, mindenki nyissa ki a táskáját, hogy megvizsgálhassa. – Úgy tűnik… kicsit túl komolyan veszi – vélekedett Jack. Cameron betette a nyakláncot a táskájába. – Csak nehezen viseli ezt az időszakot. Hála istennek, egy hét múlva vége lesz, és túl leszünk az esküvőn. Valójában nagyon kedves lány. Nem mintha erről most beszélni akart volna, de az édesapja halála után Amy Isten ajándéka volt neki. Mivel Cameron egyetlen gyermeke volt az évek óta elvált szüleinek, az apja temetésének minden felelőssége a vállára hullott. Az ő állapotában ez enyhén szólva is túl soknak bizonyult. Ekkor Amy szó nélkül megjelent a küszöbén egy bőrönddel a kezében, beköltözött hozzá két hétre, és mindent elintézett, amit ő egyedül nem tudott volna. Cserébe Cameron vállalta, megbirkózik ezzel a koszorúslány-őrülettel. Wilkins lépett oda hozzájuk, valamivel a kezében, amiről Cameron úgy gondolta, szódavíz. – Amikor utoljára itt voltam, nem jutottam be a VIP-szobába. – A pincérlányra bámult, aki egy üveg vodkával és csillagszóróval a kezében haladt el mellettük. – Senki sem mondta, a pincérek századelős stílusban vannak felöltözve. Ja, és csillagszórókkal. Cameron Jack felé fordult: – Talán két év is kell, hogy elvesszen az újdonság varázsa. – Na, ezt nevezem én feladatnak! Jack a pultos felé intett, még egy szódavizet kérve. – Érezd jól magad, amíg teheted! – tanácsolta Wilkinsnek. – Mivel nem mindegyik ügy lesz ilyen. – Tényleg, jobb, mint Nebraska? – viccelődött Wilkins. Jack Cameronra pillantott, aki a szoba másik végében az ágyon ült. Amyvel és két másik lánnyal nevetgélt, miközben valamit mesélt. Miközben mutogatott, a válláról lecsúszott a pulóver, újra felfedve a bőrét és a kombiné vékony pántját. A férfi figyelte, ahogy a barátnője karjára teszi a kezét, amitől a kombiné pántja is lejjebb csúszott, és láthatóvá vált valami, ami fekete csipkés melltartónak tűnt. –Valóban nem is rossz – mormolta. Aztán megfordult, és meglátta a társa arckifejezését. – Nehogy kimondd! – Mit? – kérdezte Wilkins ártatlanul. – Ó… úgy érted, ne tegyek megjegyzést azzal kapcsolatban, le sem veszed róla a szemed, amióta betettük ide a lábunkat? Erről ne beszéljek? – Ez a dolgom, mindkettőnk dolga, hogy őt figyeljük. Wilkins bólintott. – Hát persze. Jack valamit dörmögött az orra alatt. Nebraskában az ember legalább nyugodtan ránézhetett egy nőre szigorúan szakmai okokból. Még egy pillantást vetett a lányra, csakis biztonsági okból, és figyelte, ahogy a pulóver ismét lecsusszan a válláról, lassan lefelé, incselkedve vele, egyre lejjebb csúszva, felfedve a krémszínű bőrt és azt a vékony szürke pántot, amit könnyedén kettéharaphatna.

Egy váll. Csak nem veszíti el a fejét egy váll miatt?! Káromkodott egyet, majd Wilkinshez fordult. – Különben is, mi ez a hülye pulóver? Miért nem tud rendesen felöltözni? Rossz méretet vett? Komolyan, valakinek rá kellene terítenie egy kabátot arra a nőre. – Hátrébb lépett a bárpulttól. – Körbenézek egy kicsit. Figyeld, minden rendben van-e! Amy előrehajolt, és Cameron fülébe súgta. – Oké, most fel-alá járkál. – Nem kell tudósítanod minden mozdulatáról – súgta vissza Cameron. – Ha tudni akarom, mit csinál, megnézem magamnak. Természetesen, pontosan ezt tette. Egy gyors pillantást vetett a szobán keresztül, és látta, ahogy Jack körbesétál a bárban, majd visszanéz. Amikor látta, Cameron őt figyeli, megfordult és elindult felé a szobában, akár egy párduc az áldozata felé. A tekintete alapján – függetlenül attól, mit akar mondani – küldetést látszott teljesíteni. Amy Cameron mellett ült, és elkerekedett szemmel, megbűvölve bámulta a férfit, amint teljes életnagyságban közeledett feléjük. – Meggondoltam magam, Cameron. Ha az egész tényleg csak egy fedőakció volt, és valóban vetkőzni fog ma este nekünk, azt hiszem, nem szólok érte. Nem, egyáltalán nem lesz ellenvetésem. Ezeket a szavakat hallva a többi lány elhallgatott. Amy tekintetét követve valamennyien a közeledő Jackre néztek. A férfi megállt az ágy előtt, amelyen a nők elnyúlva heverésztek, akár egy kisebbfajta hárem, és Cameronra szegezte a tekintetét. – Beszélnem kell magával! – Oké. Beszéljen! – Négyszemközt. Cameronnak nem tetszett, hogy Jack ugráltatja, de nem akart balhézni, mivel hátha valami biztonsági ügyet akar megbeszélni vele. Nemtörődöm módon lecsúszott az ágyról – hoppá, ismét felcsúszott a szoknyája, fura, ez mindig a férfi közelében történik –, és követte Jacket a VIP-szobán kívülre. Az ügynök megfogta a karját, és a folyosón egy halványan kivilágított sarokba vezette. – Nem akar megölni, ugye? – kérdezte a lány. A férfi arckifejezéséből ítélve ez csak félig volt vicces. – Ma még nem. Elengedte a nő karját, és fel-alá kezdett járkálni előtte. Cameronnak fogalma sem volt, Pallas mitől ilyen ideges, ám jó alaposan megnézte, és elégedetten vette tudomásul, egyáltalán nem tűnik sonkának a szemében. Inkább olvasztott csokival leöntött süteménynek. Olyan desszertnek, amelyik bűnre csábít, ízletes és forró, az ember lánya még a tányért is megnyalja utána. Ilyen volt Jack Pallas. Cameron összeszedte magát. – Találjam ki, vagy elmondja, mit akar? – Azt hiszem, jól tudja. A fenébe! Azt a soha meg nem történt dolgot fogja előhozni a lépcsőn… – A nyomozásról van szó? – kérdezte reménykedve. Jack sötéten nézett rá, ami eszébe juttatta, miért nem érdemes vele szórakozni.

Cameron a falnak támaszkodott, arra gondolva, akár kényelembe is helyezheti magát. Jack megállt előtte és végigmérte. – Be fogjuk fejezni a beszélgetést, amit a múltkor elkezdtünk. – Közelebb lépett, és az egyik kezét a lány mellett a falnak támasztotta. – Azt mondta, csak azt láttam aznap reggel Davis irodájában, amit szerettem volna. Magyarázza meg! Cameron elszántan nézett az ügynök szemébe. Ne higgye, bármit is kiszedhet belőle! Igaz, előbb-utóbb biztosan sikerülne neki, előbb-utóbb bárkiből kiszedne bármit. Ám ő immúnis volt ezzel az úgynevezett szexuális vonzerővel szemben… Szent ég, de jó illata van! Talán a samponja lehet? Nem lehet arcszesz ezzel a borostás, éppenmost-keltem-fel képpel. Határozottan immúnis volt. – Már megint itt tartunk? – kérdezte közömbösséget tettetve. Jack a másik kezét is mellé támasztotta, és így csapdába ejtette. A lány felmérte a lehetőségeit. Józan ész csak most ne hagyj el! – Azt hiszem, ez kimeríti a személyes szabadság korlátozását, Pallas ügynök. – Lehet. De nem fogok illegális kihallgatást lefolytatni. – A lány szemébe nézett. – Kezdjük az elején! Három évvel ezelőtt. Martino. Azt mondta nekem, a vádak ejtése a maga döntése volt. – Gondolja, most kell lefolytatnunk ezt a beszélgetést? Így? – Cameron a testi közelségükre utalt. A férfi lassan elmosolyodott. A hangja most mélyebb, füstösebb lett. – Szerintem ez tökéletes alkalom. – A pillantása azonban nem rezzent. – Kezdjen el beszélni, Cameron! Láttam, kijött Davis szobájából azon a reggelen. Miért volt ott? És akkor hirtelen minden elsötétült körülöttük, a lámpák kialudtak a klubban. Cameron érezte, Jack megragadja a karját. Azt is érezte, férfi másik keze súrolja a mellét, miközben a zakója alá nyúl a fegyveréért. A szemét megpróbálta a sötétséghez szoktatni, miközben nevetést és hangokat hallott a VIP-szobából. Ennek ellenére a klub csendesnek hatott. Egy percig tartott, amíg felfogta, a zene elhallgatott. – Elment az áram? – kérdezte Jacktől. – Úgy tűnik. Közeledő lépteket és padlórecsegést hallottak. Jack elhúzta őt a faltól. – Álljon mögém! – utasította. Megfordult, a pisztolyát maga elé tartva. A testét pajzsként használta a lány előtt. – Jack. Én vagyok. – Wilkins hangját hallották a sötétben. – Jól vagytok? Pallas leeresztette a pisztolyt. Megfogta Cameront, és elvezette a folyosóról oda, ahol a holdfény besütött az ablakon, és jobban látták egymást. – Az egész épületben kiment az áram? – kérdezte. – Amennyire én tudom – felelte Wilkins. A tekintete Cameronra esett. A lány eddig még soha nem látta Wilkinst ilyen komolynak. És ez mindennél jobban megijesztette. – Gondolja, ennek valami köze van hozzám? – tudakolta. Egyikük sem válaszolt a kérdésére. – Menj, és nézd meg, mi van! – mondta Jack a társának. – Én itt maradok vele. Hívj a mobilomon, ha megtudsz valamit! Wilkins bólintott és elment. Jack megfogta Cameron kezét.

– Maradjon mellettem! Cameron szédült attól, milyen gyorsan történt minden. Megpróbált nyugodt maradni. – Valami biztonságosabb helyre viszem, amíg meg nem tudjuk, mi történt – jelentette ki Jack. Elkezdte magával húzni, ám kis híján beleszaladtak Amybe, aki a VIP-szoba küszöbén állt. A tekintete Jack pisztolyára esett. – Mi folyik itt? Hová viszi őt? – Tovább kell mennünk! – súgta Jack Cameron fülébe. – Minden rendben van – nyugtatta a lány Amyt. – Maradj a többiekkel! Mielőtt bármi mást mondhatott volna, Jack megragadta a karját és elvezette. Jack miközben a sötétben megpróbált tájékozódni, végigvezette Cameront a sűrűn álló emberek közt, akik a folyosón várakoztak. Olyanokon, akik – vele ellentétben – élvezték az áramszünet izgalmait. Az ügynöknek zárt térre volt szüksége, lehetőleg olyanra, amit be lehetett zárni. Mivel a másodikon nem látott ilyet, talált egy hátsó lépcsőt, és felvezette Cameront. Az első ajtó a jobb oldalon csukva volt. A vállával benyomta, és berontott. A szoba kicsi volt. Valójában egy iroda. Az íróasztalnál egy férfi és egy lengén öltözött nő ugrott szét. – Mi a franc van? – kérdezte a férfi, félig bosszankodva, félig ijedten. – Ki maga? – kérdezte Jack. – A főnök. És maga ki a franc? Jack az ajtóra mutatott. – Kifelé! – Kopjon le! Ez az én irodám. Jack ezúttal a pisztolyával mutatott az ajtóra. – Kifelé! A főnöknek erre leesett az álla, és bólintott. – Megyünk. – Megragadta a lányt, és kiviharzott. Jack bereteszelte mögöttük az ajtót. Elengedte Cameron kezét, hogy megvizsgálhassa a szobát. Kis sezlon a déli fal mellett, acél irattartópolc és íróasztal egy forgószékkel volt az összes bútor. Nem voltak szekrények, sem másik ajtó, de volt nagyméretű ablak, amely a vészkijáratra nyílt. Megvizsgálta az ablakot, és látta, könnyen ki lehet nyitni. Ha bármi vész fenyeget, ez megteszi kijáratnak. Észrevette, Cameron elcsendesedett, így felé fordult. – Jól van? – Jól vagyok. – A lány nyugtalanul járkált fel-alá a szobában. – Jöjjön el az ajtótól! – utasította Jack. – És az ablakoktól. Maradjon a szoba közepén! – Rendben. Bocs. Az íróasztalhoz lépett és mögé állt. Lepillantott a táskájára, majd letette az asztalra, mintha a kezét szabadon szeretné tudni. – Ez valószínűleg csak egy véletlen, ugye? – Majd megmondom, mi ez, ha megtudom.

A holdfényben Jack látta, a lány idegesen az ajkát harapdálja. Majd összeszedte magát, és bólintott. – Értem. Jack érezte, valami Cameron felé vonzza. – Ha ettől jobban érzi magad, leszarom, ki jön be azon az ajtón, egy ujjal sem nyúlhat magához. A lány meglepetten a férfira bámult a sötétben. Jack megfordult, az ajtóhoz lépett és hallgatózott. Az utasításait követve Cameron elhallgatott. A szobában kísérteties csend uralkodott, amit csak a férfi mobiltelefonjának csengése tört meg. Jack kivette a telefonját, látta, Wilkins hívja, így felvette. – Mondjad! – Minden rendben. – Mit találtál? – kérdezte, egyelőre a helyén maradva az ajtónál. – Az egész épületben elment az áram – mondta Wilkins. – Felhívtam az irodánkat, kapcsolják nekem az áramszolgáltatót, ahol biztosítottak, náluk van a probléma. Azt mondták, a szerelőik már dolgoznak a hiba javításán. Jack az ablakhoz lépett, kinézett, és látta, a környező házakban is sötét van. Halkan szólt a telefonba. – Van rá bármennyi esély, hogy ez csapda? – Nem valószínű. Beszéltem a kerületért felelős igazgatóval és a szerelők műszaki vezetőjével. Egy földalatti vezetékkel van gond, mivel egy éjszakai építőbrigád az utca másik végén álló templom vízvezetékét próbálta megjavítani, de túl mélyre fúrtak. Csak véletlen egybeesés, Jack. Az ablakból Jack látta az építőmunkásokat a templom előtt, és az áramszolgáltató vállalati furgonjait. Visszanézett Cameronra. Még akkor is egymást nézték, amikor befejezte a beszélgetést. – Kösz. Találkozunk a VIP-szobában. – Hol vagytok most? – kérdezte Wilkins. – Egy irodában a harmadikon. Néhány percen belül lent leszünk. – Eltette a telefont és a fegyverét is. – Biztonságban vagyunk. A lány fellélegzett. – Jól van. Na, ez nem volt benne a ma esti programban. – Végigsimította a szoknyáját, és felvette a táskáját. A pulóvere megint lecsusszant a válláról. – Akkor most visszamegyünk a többiekhez? – Igen. Az ajtó felé indult, és Jack követte. A kilincs felé nyúlt, majd megállt, és a válla fölött visszapillantott. A pulóver ismét szabadon hagyta a vállát. – Köszönöm, hogy… – Elhallgatott. – Mi a baj? Jack mögötte állt, és azt a lehetetlen szürke pántot bámulta. Azon kapta magát, azt igyekszik eldönteni, vajon a selyempánt puhább-e, vagy a lány bőre. Bár ha volt kis esze, meg sem próbálja megválaszolni ezt a kérdést. Mindenesetre Cameron felé nyújtotta a kezét. Megfogta a pulcsiját, és gyengéden visszahúzta a vállára. Megállt, amikor a kombiné pántjához ért. – Ez az izé egész este az őrületbe kerget – mormolta. Cameron hangja kissé reszketett.

– Azt hiszem… tönkretettem, amikor utoljára kimostam. Sokatmondó csend ereszkedett közéjük. – Mennünk kell! – bökte ki végül Jack. Ki kellett jutniuk ebből az irodából, még mielőtt valami olyat tenne, amit később megbánna. Amit mindketten megbánnának. A lány bólintott, megfordult és kireteszelte az ajtót. Megfogta a kilincset… majd megállt. A férfi arra várt, hogy Cameron kinyissa az ajtót. Amikor ez nem történt meg, átnyúlt fölötte, és a kezét a lányéra tette. – Cameron, ki kell mennünk innen! – mondta fojtott hangon. – Tudom. Mégsem mozdult egyikük sem. Aztán Jack levette a kezét Cameronéról és a reteszhez nyúlt. Tudta, nem lenne szabad. De mégis újra bezárta az ajtót. Hallotta, Cameron szaporán lélegzik. Mielőtt észbe kapott volna, elsimította a nő hosszú haját a válláról, és lehajolt, hogy megcsókolja a nyakát. Megkapta a választ a kérdésére. A selyem puhasága meg sem közelítette a lány bőréét. Cameron halk nyögéssel a férfi mellkasának dőlt. Egy pillanatra eszébe jutott, mit művel és miért. Majd érezte, Jack szája forró ösvényként végighalad a nyakán, és úgy döntött, egyelőre nem gondolkodik ilyesmiken. A férfi keze a lány csípőjére vándorolt, aki nem tudta, Jack fordította-e meg, vagy ő magától csinálta, talán a kettő egyszerre történt, ám hirtelen szemben találta magát vele. Látta a villanást Jack szemében, és felé nyúlt, éppen abban a pillanatban, amikor a szájuk találkozott. Arra számított, hogy Jack csókja kemény, sőt talán dühös lesz, ám ehelyett… érzéki volt. Nem sietett el semmit, ízlelgette őt a szájával, az ajkával, a nyelvével. Amikor a keze a tarkójára tapadt, és közelebb húzta magához, Cameron leejtette a táskáját a földre, és az ujjait a férfi sűrű hajába mélyesztette. Mindketten az ajtónak ütődtek. Jack megfogta a lány állát, miközben a szája továbbra is az övére tapadt. Cameron érezte, a férfi át akarja venni az irányítást, ám még nem akarta neki teljesen átadni, két kezébe fogta Jack arcát, és kissé lelassította a csókot. Mivel most ő irányított, kicsit incselkedett vele, gyengéden megharapta az alsó ajkát, és a nyelvével végigsimította. Ezt megismételte, játszadozva vele, irányítva a dolgokat. Jack felnyögött, majd megragadta a lány kezét, és az ajtóhoz szorította. Megint túl későn jutott eszébe, Jack Pallasszal nem szórakozhat az ember. Jack a nyelvét az övére szorította követelőző csókjával. A lába közé furakodott, olyan szorosan, hogy Cameron jól érezte az erekcióját. Szinte minden érzelmét el tudta rejteni az áthatolhatatlan falai mögé, ám ebben a pillanatban a teste leleplezte, elárulva az egyetlen dolgot, amit a lány tudni akart. Akarta őt. Ettől a tudattól kissé elszédülve, Cameron behunyta a szemét, miközben Jack forrón ismét a nyakát csókolgatta. Borostás állkapcsa dörzsölte a lány bőrét, és az erotikus élmény a teste minden egyes idegszálát lángba borította. – Jack… – suttogta. – Mondd! – súgta a férfi a fülébe.

Jacknek új oldala volt ez. Eltűnt a szenvtelen, fegyelmezett külső. Cameron most az egyszer semmi mást nem látott, csak… őt. Vergődött a szorításában, tehetetlen volt a leszorított csuklójával. – Hadd érintselek meg! Többet akart látni, érezni belőle. A férfi visszahúzódott, és majdnem felfalta a szemével, minden egyes centimétert magába szíva. Elengedte a kezét, és figyelte, ahogy a lány leveszi a zakóját. Cameron a kezeit a Jack vállára erősített hámon keresztül a mellkasára csúsztatta, és érezte a kemény izmokat. Részegítőnek találta, ilyen erő és hatalom van szó szerint a kezében. – Ez csak kölcsönösen működik, bébi – mondta Jack fojtott hangon. Olyan vadul csókolta meg, hogy a lánynak a lélegzete is elakadt. A férfi türelmetlen mozdulatokkal kigombolta a pulóverét, és lecsúsztatta a vállán. – Látnom kell téged – dadogta a szájára szorított szájjal. Letolta a kombinéját és a melltartóját, mire Cameron felsóhajtott, ahogy a levegő hűvössége megcsapta szabaddá tett melleit. A férfi az ujjaival cirógatta a mellbimbóit, amíg a lány remegni nem kezdett. Amikor a tenyerébe vette a mellét, és kissé megemelte, Cameron meghajlította a hátát, hogy ezzel is közelebb kerüljön hozzá. Ekkor Jack lehajtotta a fejét, és a szájába vette a mellbimbót. A lányt hirtelen olyan forróság öntötte el a lába között, hogy kis híján ott helyben a padlóra roskadt. Jack lassan nyalogatni kezdte a kemény bimbót, aztán először gyengéden, majd mohón megharapta az ágaskodó, rózsaszín gombot. Ezalatt a kezét a kombiné alá csúsztatta, és az ujjai a másik bimbót kezdték simogatni. Cameron kiszolgáltatottnak, ám egyúttal hihetetlenül érzékinek érezte magát. És bár a fejében egy hang arra figyelmeztette, hagyja abba, egy másik, ördögi hang azt mondta neki, azonnal adja meg magát, és hagyja, hogy megtörténjen. Jack lejjebb húzta a nő kombinéját, és szájával a másik mellét kereste. Cameron felnyögött, és már tudta, nem az ő kezében van az irányítás. Ekkor hangos kopogás hallatszott az ajtó másik oldaláról. Mindketten összerezzentek. Amy hangját hallották. – Cameron? Itt vagy bent? Cameron és Jack megdermedtek, amikor a kilincs a lány csípőjénél megmozdult. Amy újra beszólt az ajtón. – Cameron? Jól vagy? Valaki más is volt vele a folyosón. – Azt mondta, már vissza kellett volna jönniük hozzánk a VIP-szobába, nem igaz? Wilkinst hallották. – Jack ezt mondta. – Próbálja újra hívni a mobilján! Jack mobilja megszólalt a zakóban, amit Cameron előzőleg a padlóra dobott. A lány a férfira nézett. Valami létrejött közöttük… de már el is illant. Elengedték egymást és hátrébb léptek. Jack felvette a zakóját a földről, és megkereste a telefonját. Miközben biztosította Wilkinst, jól vannak, és pillanatokon belül kimennek, Cameron felvette a táskáját a földről, ellépett az ajtótól, felhúzta a kombinéját és megigazította a melltartóját. Az ablakhoz állt, hálásan a sötétségért, amely elfedte a helyzet kínosságát.

Éppen az övét igazította meg, amikor Jack megszólította a szoba túlsó végéből. – A kombinéja pántja elszakadt – mondta halkan. – Tudom. A pántot a pulóvere alá tűrte, remélve, a másik tartani fog. Ha nem, Amynek és Wilkinsnek nem mindennapi látványban lesz része. Az ajka fájdalmas és dagadt volt, ám ezzel kapcsolatban nem sok mindent tehetett. Az ajtóhoz lépett. – Készen áll? – kérdezte Jack. – Persze. Jól vagyok. Valójában ez nem volt igaz, de mivel odakint vártak rájuk, nem volt idő rá, hogy elemezze az érzéseit. Tudta, ez lenne a legjobb alkalom egy szellemes megjegyzésre vagy egy viccre, bármire, ami újra visszazökkenti a régi kerékvágásba, és helyre teszi a szituációt Jackkel. Ám nem jutott semmi az eszébe. – Ki kell mennünk! Jack először habozni látszott, majd visszakapcsolt hétköznapi módba, és kinyitotta az ajtót. A lány ellépett mellette, hogy kimenjen a folyosóra, és egy röpke pillanatra egymás szemébe néztek. Ez volt az egyetlen jele annak, ami lezajlott közöttük. Amy a félhomályos folyosón várakozott Wilkinsszel. Először mindketten zavartnak tűntek, majd meglepettnek. Cameron próbált lazán viselkedni, amint odalépett hozzájuk. – Vártunk egy kicsit, hogy biztosan biztonságban legyünk. Amy félrevonta. – Aggódtam érted, amikor nem jöttetek vissza. – Tudom. Bocsánat. Amy végignézett rajta. – Ez egy új módja a kombiné viselésének? Cameron lenézett, és látta meztelenül maradt vállát. Most már a szürke kombinépánt sem volt rajta. Elhatározta, elégeti ezt a vacak pulcsit, amint hazaér.

16. Cameron kopogást hallott az ajtaján, így felnézett a számítógépe mögül. Rob Merrocko, az egyik helyettes államügyész, akinek mellette volt az irodája, kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét. – Hogy ment a mai vádemelés? – A pofa azt állítja, nem bűnös, mint arra számítottunk is – válaszolta Cameron. – De ez meg fog változni. Egy esküdtszék két másodperc alatt elsikálná ezt a fickót. A vádlottat, egy fiatal futballedzőt az egyik északi kerületből azzal vádolták, pedofil képeket tartott a gépén. Ha az ügyvédjének egy csepp józan esze van, nem engedi, hogy eljussanak a tárgyalásig. Ronda egy ügy volt, és egyike azoknak, amelyekkel kapcsolatban Cameron csak nehezen tudta megőrizni a higgadtságát. Már önmagában az, hogy egy fedél alatt kellett lennie a vádlottal, undorral töltötte el, és érzelmileg teljesen kimerítette.

– Miért vállalsz el még mindig ilyen ügyeket? – kérdezte Rob. – Add le az egyik újoncnak! Ez igazából nem az ő stílusa volt, de azért Cameron megeresztett egy mosolyt, értékelve az együttérzést. – Minden rendben lesz. – Fáradtan végigsimította a haját, majd hátradőlt a székében. – És hogy mennek a te dolgaid? – Épp most vádoltam meg egy önkormányzati képviselőt csúszópénz elfogadásával. – Az klassz – mondta Cameron elismerőn. – Inkább erről beszéljünk! A következő néhány percben tárgyalótermi horrortörténeteket meséltek egymásnak, pletykáltak egy különösen rossz modorú bíróról a körzetükből, és megbeszélték, melyik törvényszéki szolgát bízzák meg az előkészítő tárgyalóterem kitakarításának elrettentő feladatával. Cameron titkárnőjének hívása szakította őket félbe. – Collin van itt – közölte, amikor Cameron felvette a kagylót. Nem volt szükség a családnevet is hozzátenni, mivel az utóbbi négy évben a titkárnő már hozzászokott a férfi rendszeres látogatásaihoz. – Kösz, küldd be! Biccentett Robnak, aki búcsúzóul integetett neki. Körülbelül húsz másodperccel később a helyét Collin foglalta el. – Szörnyű volt a hangod telefonban – mondta már a küszöbről, arra a gyors beszélgetésre utalva, amelyet egy órával korábban folytattak. – Azért jöttem, hogy elraboljalak. – Kemény napom volt a bíróságon. – Cameron megnézte az óráját. – Négy óra van. Nem tudok még elmenni. Nem lenne… tisztességes. Collin nevetett. – Kikészíted magad mostanában a munkával, Amy lánybúcsúztatójával és még valamivel, amiről itt nem beszélhetünk. Szükséged van egy kis lazításra. Gyerünk, ügyésznő! Meghívlak egy körre a 404 Wine bárban. Ez nagy kísértés volt. Cameron a férfit fürkészte. – Éppen most fejeztél be egy cikket, nem igaz? – Ezt mindig meg tudta állapítani. – Olyan nagy baj az, hogy a legjobb barátommal szeretnék eltölteni egy kis időt, amikor neki kifejezetten rossz napja volt? – kérdezte az újságíró ártatlanul. – Hogy én véletlenül szintén kifejezetten szellemes és alapos voltam ma írás közben, nos, arról annyit, azt majd meglátod a holnapi számban. Hosszadalmas iromány lesz a sportról a fényképem alatt. Cameron gúnyosan rámosolygott – nagyon vicces. Ám az íróasztalán tornyosuló munkák ellenére, és annak dacára, hogy érezte, Collin most megint az elviselhetetlen nagyképűség állapotában leledzik, azt gondolta, egy ital a legjobb barátjával nem is hangzik olyan rosszul. Így első alkalommal az ügyészként eltöltött négy éve alatt, mindenkit, beleértve saját magát is, alaposan megdöbbentett azzal, hogy korábban távozott. Harper rendőr belépett a konyhába, miután megvizsgálta a második és a harmadik emeletet Cameron házában. – Minden rendben. – A társára nézett, Regan rendőrre, aki a földszintet nézte végig. – És nálad?

Regan bólintott. – Nálam is. Cameron elkísérte őket az ajtóig, majd bezárta mögöttük. – És most mit csinálnak? – kérdezte Collin. A pultnál üldögélt, miközben a zsaruk átkutatták a házat. – Elkísérnek minket a bárba, és odakint várnak, amíg az éjszakai műszak meg nem érkezik. – Miért érzem azt, sokkal izgalmasabb a helyzet, amikor Jack Pallas is itt van? – ugratta Collin. – A dolgok Jackkel az utóbbi időben kicsit… bonyolulttá váltak – közölte Cameron. A „bonyolult” mindenképpen megfelelő jelző volt a helyzet leírására. Szombat este, amikor Jackkel újra csatlakoztak Amyhez, Wilkinshez és a lánybúcsú többi résztvevőjéhez, alig szóltak két szót egymáshoz – az ő részéről a két szó a „köszönöm szépen” volt, amikor Jack és Wilkins meggyőződtek róla, hogy a ház biztonságos, amikor őt és Amyt hazavitték, míg a Jack részéről elhangzott két szó a „nagyon szívesen” volt. Azóta nem is hallott róla. A maga részéről semmi gond nem volt ezzel. Tényleg. Az utóbbi öt napban volt rá elég ideje, hogy végigelemezze az érzéseit. Persze, Jackkel megtették mindazt egy szűkös irodában, egy éjszakai klubban, amit soha nem vallana be, ám úgy vélte, ez csak annak a poszttraumatikus stressznek volt a része, amivel az utóbbi időben küzdött. Kis híján elveszítette az eszét az ijedtségtől az áramszünet idején, könnyen felhúzta magát, és Jack merő véletlenségből pont ott volt. A mellbimbójával a szájában. Mondd! Hadd érintselek meg! Cameron egy kicsit mindig kimelegedett, valahányszor visszagondolt arra az estére. Egyértelműen létezett egy szint, amelyen Jackkel nem voltak kommunikációs problémáik. Collinnak elmesélte a szombat este történteket, igaz, kihagyta a legütősebb részeket. Ami furcsa volt, tekintve, hogy mindig mindet elmondott neki. Ám néhány dolog közte és Jack között olyan… bizalmas volt. – Úgy tűnik, marha jó bulit hagytam ki – vélekedett Collin, amikor a lány befejezte az elbeszélést. – És ezek után mi lesz veled és Jackkel? – Semmi – hangsúlyozta Cameron. Vajon Collin nem figyelt oda, amikor a poszttraumatikus stresszt elemezte? Legalább hatszor megtette. – Az az este semmit sem jelentett. Hiba volt. A fiatalember kételkedve nézett rá. – Bébi, remélem, legalább magadat be tudod csapni ezzel. Nem, nem igazán. – Jól van. Fizikailag tényleg vonzódom Jackhez – ismerte el Cameron. Óriási lépés volt, hogy legalább ezt kimondta hangosan. – De ki ne esne ebbe a hibába? Láttad őt… – Karcos jóképűség, szex egy pisztolyhámban… Na ja, el tudom képzelni. – Igen. Ám le tudom küzdeni a fizikai vonzalmat. Úgy értem, harmincmillió emberrel közölte, a fejem helyén egy popó van. Mit szólna bármelyik öntudatos nő, ha beleesnék egy ilyen alakba? – Kissé vicces lenne – értett egyet Collin.

– Ráadásul nem is kedvel engem – tette hozzá Cameron. Collin bólintott. – Ez az, ami nyugtalanít? – Nem, semmi sem nyugtalanít. A közös múltunkra tekintettel ugyanis butaság lenne azt gondolnom, a szombat esti események bármi mást mutatnának Jack részéről, mint pusztán fizikai vonzalmat. – Cameron kis szünetet tartott. – Külön szerencse, hogy mindketten ugyanazt gondoljuk a dologról. Úgy tűnt, Collint szórakoztatja a lány helyzetelemzése. – Azt hiszem, szükséged van néhány italra, hogy túltedd ezen magad. Cameron legyintett. – Nem kell semmin túltenni magam. – Aztán a ruhájára mutatott. – De muszáj átöltöznöm, mielőtt elindulunk a bárba. – Felmegyek veled – mondta Collin, és a bárszékről leszállva követte Cameront kifelé a konyhából. – Meg akarom nézni a vendégszobát. Nincs meg a Soxmelegítőfelsőm, és lehet, hogy itt hagytam, amikor utoljára nálad aludtam. Vagy Richard csórta el, amikor kiköltözött. Cameron a barátja után lépkedett a lépcsőn. – Beszéltél vele azóta? – Egyszer sem. Azt reméltem, talán felhív vagy legalább e-mailt küld. Ám nyilvánvalóan… Mindkettejüket váratlanul érte a támadás. Sötét ruhás alak vetette rájuk magát, amikor a második emeletre értek. Egy villanás volt az egész, és szemfényvesztő gyorsasággal történt. Mivel Collin előtte állt, Cameron nem látta, honnan került elő az alak. Valamivel fejbe vágta az újságírót, mire az felnyögött és a padlóra roskadt. Cameron a nevét sikoltotta. A talpig feketébe öltözött férfi megfordult. Símaszk volt rajta, amely az egész arcát eltakarta, leszámítva három kis lyukat, amelyek szabadon hagyták a szemét és a száját. A lány látta, fekete kesztyűt is visel. A kezében tartott tárgy pedig egy pisztoly volt. Egyenesen a lányra szegezte. Cameron úgy érezte, mintha a lábát betonba öntötték volna. Lenézett a padlóra, ahol Collin feküdt mozdulatlanul. A férfi a pisztollyal közelebb lépett hozzá. Cameron lassan hátrálni kezdett a lépcsőn. A támadó követte. – Mit akar? – kérdezte alig hangosabban, mint egy suttogás. A férfi még egy lépést tett felé, majd fekete kesztyűs kezével rámutatott. Téged.

17. Jack az utca sarkán szállt le a Triumphról egy nyitott parkolóban, és a jelöletlen rendőrkocsihoz ment, ami Cameron háza előtt állt. Lassan lépegetett odáig, kiélvezve a negyedórás motorozást a tó mentén. Három héten belül el kell tennie a motort télre,

és bár a hideg időre tartogatott járműve, egy Ford LTD Crown Victoria praktikus volt, de mégsem ugyanolyan érzés azzal száguldani. Miközben az ügynök feléjük tartott, Harper, a nappali műszak rangidős zsaruja letekerte az ablakot a vezetőülés mellett. – Néhány perccel ezelőtt ment be. McCann-nel van. Jack tudomásul vette az információt, habár nem örült neki, hogy Cameron nincs egyedül. Előzőleg felhívta az irodáját, és meglepődött, amikor a titkárnője közölte, az ügyésznő korábban ment haza. Ez abban a pillanatban szerencsés fejleménynek tűnt, mivel különben is jobban szeretett volna vele négyszemközt beszélni, és az otthona erre megfelelőbb helynek tűnt. Megköszönte a zsaruknak az információt, és a kapu felé indult. Az utóbbi néhány napban igyekezett halogatni ezt a beszélgetést. Főként azért, mivel maga is meglepődött a szombati viselkedésén. Nem tartotta magát impulzívnak. Ha valaki az ő szakmájában impulzív, az könnyen otthagyhatja a fogát. Vagy még rosszabb történhetett vele. Ő egyszer már átélte a legrosszabbat Martino markában, és tudta, csak ezért maradhatott meg, mert megőrizte a józan eszét a fájdalom közepette is, és az alatt a végtelennek tűnő három nap alatt kivárta a legmegfelelőbb pillanatot a támadásra. Nyugtalanította, ami közte és Cameron között történt a Manor House-ban. Kizökkentette az egyensúlyából. Pedig nem túl gyakran veszítette el a fejét mások közelében. Az olyan… sebezhetővé tette az embert. A nő valahogy a védelmi vonalai mögé furakodott. Ezért most azt súgták az ösztönei, tartsa magát olyan távol tőle, amennyire csak lehetséges, és viselkedjen vele még keményebben, mint korábban. Végigcsinálja még a Robards-nyomozást, utána pedig elmegy, anélkül, hogy hátranézne. Kivéve egy dolgot. Azt láttad, amit látni akartál. Ez az elszólás azóta nem hagyta nyugodni, amióta először hallotta a nőtől. Ki a fene értette, mit akart ezzel? Ám ha volt bármi más magyarázat arra, miért volt Cameron Davis irodájában aznap reggel – aznap, amikor a fegyelmi bizottság áthelyezte őt –, meg akarta tudni, mi az. Muszáj volt megtudnia. Így ezúttal nem szándékozott elmenni, amíg a nő nem beszél. Kiszedi belőle, amit tudni akart. Ma. Jack felment a lépcsőn a bejárati ajtóig. Becsöngetett és várt. Semmi válasz. Újra megpróbálta. Még mindig semmi. Jack visszanézett a rendőrök kocsijára, amely mögötte parkolt az utcán. Az anyósülésen Regan rendőr letekerte az ablakot, és megvonta a vállát. – Talán a hátsó részen vannak. McCann mondott valamit egy italról, mialatt átvizsgáltuk a házat. Talán hátul ülnek és isznak, vagy ilyesmi. Harper rendőr kiszállt a kocsiból. – Szeretné, ha megnéznénk magával? Talán csak hátul ült és iszogatott. Ám ez a talán nem volt elegendő.

Jack kettesével vette a lépcsőket. – Egyikük elől marad és próbálkozik a csengővel! A másik a ház keleti felére megy! Volt ott egy kapu, ami megakadályozta a ház körbejárását, de mégsem ártott azt is ellenőrizni. Jack elővette a pisztolyát, és az ellenkező irányba ment, oldalról megkerülve a házat. Az ablakok érintetlennek tűntek, és amikor mindegyiken óvatosan benézett, semmit sem látott. Hallani sem hallott semmit. Csendben lépdelt a ház körül, amíg a hátsó udvarba nem jutott. Látta, Cameron és Collin nincsenek ott, ezért felment a hátsó lépcsőkön, és a hátát a ház falának vetette. Egyik oldalán az ajtó volt, a másikon egy ablak. A teljes ablak üvegből volt, kivéve a tömör tölgyfa keretet. Ám legalább függöny volt rajta, ami mögé elrejtőzhetett. Anynyira rejtve akart maradni, amennyire csak lehetséges volt, miközben belesett az ablakon. Semmi. A konyhában és a nagyszobában senki sem volt. Nem menne el itthonról rendőri kíséret nélkül. Jack szorosabban fogta a pisztolyát. A szemével a házat kutatta, miközben megpróbált takarásban maradni. Ekkor valami olyasmit vett észre, amitől a pulzusa szaporábban kezdett verni. A konyha túlsó végében hatalmas tükör függött a benti lépcsővel szemben. Meglátta Cameront a tükörben, a lépcsőn állt. Egy fekete maszkos férfi volt mögötte, és pisztolyt tartott a fejéhez. Megszólalt a bejárati ajtó csengője, és a maszkos férfi abba az irányba nézett, nyilvánvalóan a pisztollyal kényszerítve Cameront, hallgasson. A ház keleti végéből valami csörömpölés hallatszott, és Jack lebukott az ablakból. A hang a kapu felől érkezett, és ő magában szitkozódott, melyik zsaru volt olyan ügyetlen, hogy ekkora zajt csapott. Újra belesett az ablakon. Cameron és a maszkos férfi eltűnt. Tudta, csak felfelé mehettek a lépcsőn. Jack a tűzlépcső felé rohant, ami az emeleti erkélyre vezetett, ügyelve arra, semmilyen zajt ne keltsen. Felért a második emeletre, és a nagyobb hálószobába nyíló erkélyajtóhoz ugrott. Egyik kezével megvizsgálta a kilincset. Zárva volt. Továbbra is igyekezett takarásban maradni, de belesett az ajtón. Látta, Cameron belép a hálóba, a fegyveressel a nyomában. A férfi az egyik karjával a nő nyakát szorította, maga előtt tolva őt, a másik kezével pedig a pisztolyt tartotta a fejéhez. – Egyszer sem láttam az arcát – mondta Cameron. – Nem szükséges ezt tennie. Hallva a lány hangjában bujkáló félelmet, Jacket elöntötte a düh. Felemelte a pisztolyát, hogy az ablakon keresztül belőjön. Ám a férfi észrevette a mozgást. Hátranézett, meglátta Jacket az ablakon át, és maga elé rántotta Cameront, hogy kivédje a lövést. Mivel Jack nem akarta tovább Cameront a fegyveressel egyedül hagyni még egy pillanatra sem, hátrált egy lépést, és kétszer belelőtt az üvegajtóba. Aztán bevetette magát a szobába.

Szinte alig vette észre a körülötte repkedő üvegszilánkokat. Az egyik térdére zuhant, végigcsúszott a padlón, majd felegyenesedett, pisztolyát a fegyveresre szegezve… … akinek a karja Cameron nyakát szorította, és a pisztolyát a nő fejéhez tartotta. – Engedje el! – ordította Jack. A maszkos még szorosabban fogta Cameron nyakát. Pajzsként használva a nőt, kihátrált a hálóból a folyosóra. Jack utánuk ment, pisztolyát a férfi felé irányította, készen állva arra, a megfelelő pillanatban tüzeljen. – A házat körülvették a rendőrök. Csapdában van. Tegye le a fegyverét, és engedje el a nőt! Anélkül, hogy a szeme rebbent volna, gyorsan felmérte a fickót. Öt láb negyven magas, kábé hetvenöt kiló. Cameron leírása csaknem teljesen pontos volt. A maszk résein keresztül Jack még egy további információt is megtudott: a férfinak barna szeme volt. A maszkos Jack figyelmeztetésére megtorpant. Majd a pisztoly csövét belenyomta Cameron halántékába. Jack megértette az üzenetet. Vissza. A szemét és a pisztolyát a célponton tartotta. – Ha lelövi, elveszíti a pajzsát. Futólag Cameronra pillantott. A nő arca sápadt volt. Pislogott, és egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Jack igyekezett szenvtelen maradni. Ám életében először valódi félelmet érzett. A maszkos férfi a lépcső felé hátrált, és a szeme sarkából Jack látta Collin mozdulatlan testét a folyosón elterülve. A támadó magával vonszolta Cameront az emeletre, kis híján megfojtva, ahogyan rángatta, Jack pedig követte, miközben a fejében végigfuttatta a ház alaprajzát, amelyet a két biztonsági ellenőrzése idején raktározott el. – Ha ki akar jutni ebből a házból, el kell engednie – figyelmeztette Jack. – Egy tanúval nem menekülhet el. A férfi nem reagált. A harmadik emeleten a lépcső nyitott erkélyre vezetett, amelynek ferde teteje volt, kis ablakkal. Jack bal oldalán egy iroda volt. Jobbra nagy, üresen álló szoba nyílt. Habár innen nem láthatta, tudta, van egy ajtó az északi falon, ami a tetőre vezet. A maszkos alak habozás nélkül a jobb oldali szobába húzta Cameront. Jack követte, felismerve, bármennyi időt is töltött el várakozással a fickó a házban, elég volt ahhoz, hogy megismerje a beosztását. A férfi a kifelé vezető ajtó felé tartott. Rövid szünet állt be, amíg arrébb mozdult, majd Cameron nyakát fogva a testéhez szorította a nőt a könyökével és a felkarjával. Ezúttal felfelé tartotta a pisztolyt, a lány álla alá szorítva a csövét. A szabad kezével hátrafelé nyúlt, és kinyitotta az ajtót. Cameron helyzete olyan veszélyes volt, Jack nem is gondolhatott arra, hogy tüzeljen – ha csak egy kicsit is elmozdítja a betolakodó a karját, mindennek vége lett volna. Valamit mondania kellett, hogy biztassa. – Cameron, nézz rám!

–Jack… – suttogta a lány, és könyörgőn a szemébe nézett. A földszintről valami zajt hallottak, mintha fa recsegett volna – ajtó betörése – éppen abban a pillanatban, amikor a maszkos férfi kinyitotta az ajtót, és kivonszolta magával Cameront. A pisztolyát két kezébe fogva Jack követte őket ki a tetőre. Mögöttük a házfal és a szoba eltakarta a kilátást az utcára, ami azzal járt, Jack nem tudta megfigyelni, mit művelnek a rendőrök odalent. A férfi egyenletesen és gyorsan mozgott a tető túlsó oldalán lévő fal felé. Cameront mindvégig maga előtt tartotta, egyetlen esélyt sem adva Jacknek. Szó nélkül a falnak vetette a hátát, amely a hátsó udvar fölé magasodott. Oldalra pillantott, és Jack feltételezte, a tűzlépcsőt keresi, ami egy emelettel alattuk volt. Majd megfordult és Pallasra nézett. Minden egy másodperc alatt játszódott le: a férfi hirtelen elvette a pisztolyát Cameronról, Jackre szegezte, majd meghúzta a ravaszt. – Ne! – kiáltotta a lány. A pisztoly felé kapott, éppen amikor az elsült, így a golyó a falat találta el, centikre Jack fejétől. Cameron szembe került a fickóval, miközben birkóztak. Jack nem találhatta el így a férfit, ezért inkább rájuk vetette magát. A pisztoly ismét elsült, és Cameron megtántorodott. – Cameron! – üvöltötte Jack. Elkapta a nőt, mielőtt az a földre esett volna. Látta, vér borítja el a blézerét. Mialatt ő a karjában tartotta Cameront, a maszkos férfi levetette magát az emeletről a tető másik végébe, és elérte a tűzlépcsőt. – Elmenekül – motyogta Cameron döbbent, sápadt arccal. – Hagyj, menj utána! Még csak az kéne! Harper és Regan kirontottak az ajtón, pisztollyal a kezükben. – Lerohant a tűzlépcsőn! – ordította Jack, miközben leeresztette Cameront, hogy jobban szemügyre vehesse a sebét. A zsaruk azonnal a tűzlépcső felé futottak, majd lebuktak, mivel lövések hallatszottak lentről. Csend állt be, bizonyára a fickó meglógott, a zsaruk pedig utána vetették magukat. Jack Cameronnal törődött. A zakójából elővette a telefonját, és mentőket meg erősítést hívott. – Collin jól van? – kérdezte, amint az ügynök letette a telefont. – Egy mentő már úton van. Most már minden rendben. – Jack levette a lány blézerét. – Jézusom, Cameron, hogy gondoltad ezt? – Nem hagyhattam, hogy csak úgy lelőjön. – Nem ez lett volna az első alkalom. – Pallas látta, a nő vállából szivárog a vér. Nem vesztegette az időt, kigombolta a blúzát, és félrehúzta, hogy jobban megnézhesse. Cameron behunyta a szemét. – Mondd meg az igazat! Mennyire súlyos? Jack habozott. A lány bepánikolt. – Istenem, ennyire súlyos? Jack úgy döntött, jobb, ha megmondja neki. – A lövéseket osztályozó tízes skálán… ez…

Cameron szeme elkerekedett. – … olyan kettes súlyosságú lenne. A lány felült. – Kettes? De hát átvérzett a blézerem! Ne mondd, hogy ez csak egy vacak kettes! – Tény, már sok lőtt sebet láttam, így lehet, hogy enyhébben ítélem meg – mondta Jack, Cameron vállát törölgetve a blézerrel. – De az a lényeg, hogy rendbe fogsz jönni. Elszorult a torka. Valóban már sok mindent látott az FBI-nál és a Különleges Harci Alakulatnál, de nem hitte, valaha is elfelejti azt a jelenetet, amikor a lány megtántorodott a lövés után. – Akár kettes, akár nem, akkor is fáj. Piszkosul. – Jól van. Legalább legközelebb jobban meggondolod, hogy kis híján lelöveted-e magad, amiért egy fegyveres fickót megtámadsz. – Nahát, ha ez a köszönet, azt hiszem, utoljára fordult elő, hogy helyetted lelövetem magam. – Ebben biztos lehetsz – mormolta Jack. Cameron halványan, incselkedve rámosolygott. – Maga aggódott értem, Pallas ügynök? – A hangjából ítélve már nincs ok aggodalomra. Sziréna hangját hallották, mentőautó állt meg a ház előtt. – Talán most már menned kéne. Elkapni azt a fickót – figyelmeztette Cameron. Jack lenézett a karjában lévő nőre. – Igen, tényleg mennem kéne – mondta rekedten. És ott maradt, ahol volt.

18. Az utca Cameron háza előtt teljesen felbolydult. Rendőrautók, jelöletlen rendőr- és FBI-autók meg mentő vették körül az épületet, zsaruk és FBI-ügynökök nyüzsögtek mindenfelé. Wilkins nem sokkal a mentősök után érkezett egy FBI-csapattal. Rövidesen Slonsky nyomozó is előkerült a saját embereivel. A mentősök, akik bekötötték a vállát, a járdán parkoló mentőautóhoz vitték Cameront. A kocsi hátsó ajtaja nyitva volt, odabent Collin ült, s az ablakon keresztül az utcát nézte. Egy másik mentős a szemét vizsgálta, agyrázkódás tüneteit kereste. Mihelyt meglátta Cameront, Collin félrelökte a mentőst és kiugrott az autóból. – Ó, hála istennek! – A karjába vette a barátnőjét, és megszorította. – Nem hagyták, hogy megnézzelek. Azt mondták, addig senki sem mehet a közeledbe, amíg nem biztosak benne, a fickó már nincs a környéken. – Slonskytól tudom, a mellékutcákban elveszítették szem előtt. Collin hátrább hajolt. A szeme a véres blúzra szegeződött. – Amikor meghallottam, hogy lelőttek, kis híján újra elájultam. – Jól vagyok – nyugtatta meg a lány. – A mentősök azt mondták, a sebet talán öszsze kell varrni néhány öltéssel, de szerencsém volt. A golyó csak a vállam tetejét sú-

rolta. – Felemelte a kezét, és félresimította a fiatalember haját, óvatosan, nehogy megérintse a csúnya horzsolást a fején. – És te? Nagyon fáj a fejed? Collin megérintette a sebet. – Szörnyen. De a büszkeségem sokkal jobban megsérült. Annyira sajnálom, Cam! Ha belegondolok, mi történhetett volna… Jobban kellett volna vigyáznom rád! A lány megfogta a kezét, és megszorította. – A végén minden jóra fordult. – Szerencse, hogy idejében érkezett a felmentő sereg – tette hozzá Collin. Cameron tudta, soha nem fogja elfelejteni a látványt, ahogy Jack berontott az üvegajtón keresztül, hogy megmentse. Amikor a tetőn voltak, mielőtt a mentősök megérkeztek, észrevett egy vágást Jack arccsontja felett. Majd amikor a férfi felállt, hogy helyet adjon a mentősöknek, további vágásokat látott a kezén. Látványos jelei voltak annak, micsoda veszélynek tette ki magát. Érte. Slonsky nyomozó az egyik rendőrkocsi mellett állt, Harperrel és Regannel beszélt. Amikor meglátta Cameront a mentő mellett, elindult felé. – Mindjárt befejezzük a ház átkutatását – mondta neki. – Az embereim elkísérik a kórházba, és majd ott felveszik a vallomását. – A szart veszik fel. Amikor Jack hangját meghallotta, Cameron megfordult, és látta, ahogy az ügynök kisiet a kapun, Wilkinsszel a nyomában. Jack Harperhez és Reganhez lépett. – Melyikük vizsgálta át a hálószobát? Harper kiegyenesedett, mint aki a legrosszabbra számít. – Én voltam. – Bement a gardróbba? – Benéztem oda is, igen. Jack várta a folytatást, arcán a düh látható jeleivel. – De nem… nem mentem be a gardróbba – ismerte el Harper. Slonsky is melléjük lépett. – Mit találtak odabent? – kérdezte a két ügynöktől. – Néhány ruhát levertek a fogasról az ajtó mögött – válaszolta Wilkins. – És van két cipőnyom a szőnyegen. Körülbelül negyvenkettes méret, azt hiszem – toldotta meg Jack. – Az emberei többé nem dolgoznak ezen az ügyön, Slonsky. És ne is próbálkozzon szarakodni nekem a hatáskörökkel! A tekintetéből ítélve jobban tette mindenki, ha nem vitatkozik vele. Cameron a mentőnek dőlt, hogy összeszedje magát. Collin keze megérintette az övét. – Jól vagy? Bólintott. – Csak gondolkodom. És próbálok nem hányni. A gyilkos a hálószobájában, a gardróbban rejtőzött. Furcsa módon, mindazok közül, ami délután történt, ez sértette a legjobban. És valami nem hagyta nyugodni: aznap szokatlanul korán jött el a munkából, abban az időben még nem kellett volna otthon lennie… A zsaruk és az FBI megvizsgálták az összes ajtót és ablakot, és nem találták sehol erőszakos behatolás jeleit, vagyis a gyil-

kos tudta, hogyan kell kinyitni egy zárat úgy, hogy ne hagyjon látható nyomot maga után. Az egész támadás alatt ijesztően nyugodtan viselkedett, és egyszer sem szólalt meg. Következésképpen nem egy amatőrrel volt dolguk. A fickó tudta, hogy mit csinál. Ám Cameron azt feltételezte volna, egy profi éjszaka tör be a házába. Délután négy óra sokkal kockázatosabb időpont volt – az emberek kutyát sétáltatnak, a gyerekeikért mennek az iskolába, és hazafelé tartanak a munkából. Ezek szerint a gyilkos tudta, megfigyelés alatt áll. Tisztában volt vele, az egyetlen esélye akkor adódik arra, hogy bejusson a házba, amikor ő a munkahelyén van. Mert amikor hazaér, a rendőrök folyamatosan szemmel tartják a környezetét. Cameron visszagondolt a pillanatra, amikor először meglátta a férfit lemenni a lépcsőn, hogy elkapja őt. A félelmetes fekete maszkra és a kesztyűkre, no meg a pisztolyra emlékezett, amelyet a gazember a halántékához és az álla alá szorított. Az elsülő fegyver zajára. Hetekig rémálmai lesznek, efelől semmi kétsége nem volt. És hirtelen letaglózta az a gondolat, hogy a támadó figyelte őt, ismerte a napirendjét… Bár szerette azt hinni magáról, erős nő, de ez csaknem meghaladta az erejét. Csaknem, hangsúlyozta saját magának. Lehet, hetekig rémálmai lesznek, de nem fogja hagyni, hogy ez a seggfej, legyen bárki is, kikészítse. És ha mégis sikerülne neki, nos, akkor meg kell találnia a módját, hogy ezt ne mutassa ki. Miután befejezett egy, szemmel láthatóan igencsak heves vitát Slonskyval, Jack odalépett hozzá. – Elkísérlek a mentőben. Wilkins követni fog minket a kocsival. Mindkettőtök vallomását felvesszük a kórházban. – Legalább az enyém rövid lesz, tekintve, a padlón hevertem az egész esemény alatt. Milyen okos és bátor voltam! – fakadt ki Collin, undorral a hangjában. Aztán bemászott a mentőbe. – Beszéltem Davisszel – mondta Jack Cameronnak. – Miután végeztünk a kórházban, látni akar téged, engem és Wilkinst az irodájában. – A tekintete a lány vállára esett. – Hallottam, össze kell majd varrni. Ebben a pillanatban az arca rendkívül komoly volt. – Ó, ne! Már megint! – fakadt ki Cameron. – Ha továbbra is ilyen kedves leszel, jó esély van rá, hogy helyben elájulok. Pedig úgy terveztem, a támadás miatti minden kiborulást későbbre halasztok, amikor újra az otthonom biztonságában leszek. Jack egy pillanatig méricskélte. – Te nem ilyen vagy, Cameron Lynde. Majd nyújtotta a kezét, hogy besegítse a lányt mentőautóba.

19. Cameron és Wilkins a Davis irodája előtti székeken várakozott. Már majdnem este 9 óra volt, és az FBI-ügynökök kíváncsian bámultak rá, miközben lassan elszállingóztak hosszúra nyúlt munkanapjuk után. Davis elsőként Jackkel akart beszélni. Magára maradva Wilkins felállt, és fel-alá járkált a szobában. Cameron jól látta, nehezen viseli a mellőzést. Őszintén szólva, ő

is. Tettetett ásítással hátrahajtotta a fejét, és Davis irodájának üvegablakához dőlt. A függöny be volt húzva, így nem láthatott semmit, de ha esetleg egy-két szót elkaphatna… – Én már próbálkoztam vele – mondta Wilkins. – Túl halkan beszélnek. – Mit gondol, miről csevegnek? – Magáról. – Én is tudom, hogy rólam, de pontosabban miről? Wilkins az ajtóra pillantott. – Nem tudom. Cameron elvette a fejét az ablaktól. – Gondolja, Jack bajban van? Wilkins rövid szünet után válaszolt. – Nem vagyok ott, hogy tudjam. Az ajtó hirtelen kinyílt, és Davis lépett ki rajta. Biccentett Wilkins felé, majd Cameronra mutatott. – Ms. Lynde, kérem, csatlakozzon hozzánk az irodámban! A nő követte. Jack egy asztalnak támaszkodott a szoba sarkában. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Cameron helyet foglalt az íróasztal előtt, a Jackhez közelebbi széken. Wilkins a másik oldalán ült le. Davis karba tette a kezét, miután leült. Akárcsak múltkor, amikor az ügyésznő három évvel korábban nála járt, komoly kifejezés látszott az arcán. – Ms. Lynde, mint az ügy nyomozásával megbízott különleges ügynök, szeretném a legmélyebb sajnálatomat kifejezni. Mindenesetre felhívtam a dologra a chicagói rendőrség illetékeseinek a figyelmét. Mindent elkövetek, hogy az ön felügyeletét ma délután ellátó rendőrök megfelelő büntetésben részesüljenek. Nagyon feldühített mindaz, ami történt. Megígérem, többé nem fordul elő. – Köszönöm. Szerencsére, Pallas ügynök ott volt. Megérdemli a dicséretet a mai akciójáért. El sem tudom képzelni, mi történt volna, ha akkor nem bukkan fel – mondta Cameron. – Jack és én már beszéltünk erről. Egyetértek vele, az FBI-nak kell átvenni a védelmét. A mai támadás miatt kijelölünk egy ügynököt, aki egész idő alatt maga mellett lesz. Beköltözik a házába, és mindenhová magával megy. Megkértem Jacket, mint az ügy vezető nyomozóját, vállalja el ezt a feladatot. Beleegyezett. Cameron ügyelt rá, semmivel se reagáljon erre. A szeme sarkából látta Jacket. A férfi arckifejezése is semleges maradt. Furcsa volt így ülni mellette Davis szobájában, úgy téve, mintha minden maradna a régiben, mindannak ellenére, ami szombat este történt közöttük. – Attól tartok, ez a védelemnek egy sokkal tolakodóbb formája lesz – folytatta Davis –, de, sajnos, ezzel kapcsolatban nincs sok választásunk. – Higgyen nekem, nálam senki sem szeretné jobban, ha a mai incidens soha többé nem ismétlődhetne meg – jelentette ki Cameron. – Így hát nem bánok némi kényelmetlenséget. – Mivel Jack fogja végezni a védelmi feladatokat, szükségünk van valakire, aki a nyomozás napi ügyeit bonyolítja – fordult Davis Wilkinshez. – Sam, Jack téged javasolt, hogy mindenben helyettesítsd őt. Biztosított róla, készen állsz erre a felelősségre.

Rá egyáltalán nem jellemző módon, Wilkins meg sem tudott szólalni, és néhány pillanatot várt, mielőtt válaszolt a főnökének. – Értékelem a bizalmat, amit Jack… és te… belém helyeztetek. De Jack és én társak vagyunk, különböző feladatokkal, és én jobban szeretnék mellette maradni ebben a nyomozásban. Davis nevetett. – Ó, ne aggódj, ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőle! Még mindig társak maradtok, csak különböző feladatkörrel. Jack Ms. Lynde mellett lesz, te meg a csapatot vezeted itt, az irodában. Wilkins vigyorgott. – Ebben az esetben szívesen elfogadom a megbízatást. – Gondoltam, hogy így lesz – jegyezte meg Davis. – Most pedig el kell gondolkodnunk azon, ami ma történt. Hogy a fenébe tudta meg Mandy Robards gyilkosa, hogy Cameron kicsoda? Az FBI-tól csak mi hárman tudjuk, és az igazgató, aki tisztában van a nyomozásban játszott szerepével. Wilkins, szerintem az első dolgod az legyen, hogy összeállítasz egy listát a chicagói rendőrségen azokról, akik tudtak róla. A mai támadás valamit biztossá tesz: valaki szivárogtatott. Ám ezt még az előnyünkre is fordíthatjuk. Mihelyt megtaláltuk a téglát, felhasználhatjuk, hogy elvezessen minket a gyilkoshoz. – Legyél óvatos, hogyan közelítesz a chicagói rendőrséghez ebben! – figyelmeztette Jack a társát. – A zsaruknak nem fog tetszeni, hogy valakit közülük gyanúsítunk a kiszivárogtatással, akár szándékosan, akár véletlenül tette, így hát ne ronts ajtóstól a házba! – Ne izgulj, az óvatosság az egyik erősségem! – mondta Wilkins. – És nem csak a chicagói zsarukat kell számításba vennünk. Szombaton húsz nő látta a lánybúcsúban, hogy Cameron a védelmünk alatt állt. Közülük bárki továbbadhatta az információt egy nem megfelelő személynek. – Megmondhatom a nevüket, de nem hiszem, hogy közülük valaki is szivárogtatott volna – vélekedett Cameron. – Egyiküknek sem volt fogalma arról, miért állok a maga és Jack védelme alatt. Jack a lányhoz fordult. – Mi a helyzet a barátaival és a családjával? Elmondott nekik bármit? – Collin és Amy tudnak valamennyit, de semmi konkrétat. És ők tudják tartani a szájukat. Másnak nem beszéltem erről. Davis hátradőlt a székében. – Tehát a chicagói zsarukra kell koncentrálnunk, továbbá, csak a biztonság kedvéért, azokra a nőkre, akik szombat este Cameronnal voltak. Egyébként, Jack, nem emlékszem, az utolsó beszámolódban egy szóval is említetted volna, hogy Wilkinsszel lánybúcsún vettetek részt a hétvégén. Furcsa, hogy ez így kimaradt. – Az utolsó pillanatban döntöttem úgy, annak az éjszakai klubnak a biztonsági paramétereire alapozva, amelyet Ms. Lynde tervezett meglátogatni. – Jó válasz – bólintott Davis. – És nem is viccel – helyeselt Wilkins, szemmel láthatóan lenyűgözve. – Ha már mindenkit sorra veszünk, aki tudhatott a részvételemről a Robardsnyomozásban, meg kell említenem Silast is. Godfrey-től hallott róla – mondta

Cameron az FBI igazgatójára utalva. – Úgy tűnik, múlt héten felhívta Briggst, megköszönve neki az együttműködésemet a nyomozásban. Az államügyész nevének hallatán Davis egy darabig nem szólalt meg. – Lehetségesnek tartja, Silas bárkinek beszélt a maga szerepéről az ügyben? – Az Egyesült Államok államügyészeként ennél több esze lehetne – válaszolt Cameron. – Én is ezt remélem – tette hozzá Davis. A beszélgetés során rátértek Jack és Wilkins múltkori New York-i útjára. Miközben Cameron hallgatta, ahogy Jack tájékoztatja Davist, a szemét nem tudta levenni a férfi arcán lévő vágásról. A sebészeten, ahol öt öltéssel összevarrták a „kettes súlyosságú” lőtt sebesülését, egy orvos felajánlotta, hogy egy nővér rendbe hozza az ügynök arcán és kezén lévő vágásokat. Ő azonban elhárította ezt, és nem mozdult Cameron mellől. Annyi minden történt közöttük az utóbbi néhány napban: először az, ami meg sem történt a háza lépcsőjén, majd a szombat este, amit még csak meg sem említenek. Cameronnak fogalma sem volt, mi is zajlik közte és Jack között az utóbbi időben, ám miközben a férfi arcán éktelenkedő vágásra nézett, egy dolgot jól tudott. Megbízott benne. És mivel mostantól fogva ő lesz az, aki éjjel-nappal vigyáz rá, tudta, ennek a bizalomnak kölcsönösnek kell lenni. Ami azzal járt, el kell neki mondania mindent, ami három évvel korábban történt. Méghozzá aznap este. Amikor este Grant bement a lakásába, megállt a küszöbön, arra számítva, mindjárt a falhoz szorítják és megbilincselik. De nem történt meg. Nagy levegőt vett, megnyugodva kissé, Pallas nem azonosította őt a maszkos férfiként. Ám meddig maradhat titokban ez a tény, abban nem volt biztos. Ha az mondja, a délután nem úgy alakult, ahogy tervezte, még a közelében sem járt volna a valóságnak. Nem kapcsolta fel a lámpákat, miközben végigment a lakáson, és minden ablakon kinézett. A harmadik emeletről minden gyanúsnak tűnő mozgást alaposan megfigyelt az utcán – idegen autókat látott parkolni, kutyasétáltatókat, akik véletlenszerűen jelentek meg ezen az éjszakai órán, és egy hajléktalant, aki pont a háza mögötti sikátorban esett össze. De semmi különös nem tűnt fel. Már másodszor abban a két hétben, amióta Mandy Robards megpróbálta megzsarolni, iszonyú dühös volt. Most pedig már paranoiás is. Nem valami jó kombináció. Nem volt szó arról, hogy Cameron Lynde olyan korán hazaér aznap. És arról sem, egy barátját magával viszi – nem mintha túl nehéz lett volna őt kiiktatni. A kinti autóban posztoló rendőrökkel is könnyedén elbánt volna. Ám nem állt készen egy összecsapásra Jack Pallasszal. Nem számított arra a dühre, ami megjelent az ügynök szemében, amikor berontott az üvegajtón keresztül. Miként arra sem, hogy a nő – aki addig eléggé jól viselkedett – megpróbálja majd kiverni a pisztolyt a kezéből. Tudta, szerencséje volt, amiért meglóghatott, amikor semmi sem a tervei szerint alakult. Ám hála istennek, a jövőben nem kellett csak a szerencsére számítania.

Miután megnyugodott, hogy a lakását nem figyelik, a hálószobájába ment és levetkőzött. Mint ahogy már vagy százszor aznap este, végiggondolta a támadást és az azt követő eseményeket, és megpróbálta megtalálni a pillanatokat, amikor a legsebezhetőbb volt. Senki sem látta az arcát. A hangját sem hallotta senki, mivel még csak el sem köhintette magát a támadás alatt. Ujjlenyomatot sem hagyott, hála a kesztyűknek. A szökése is elég jól sikerült, csak azt a két semmirekellő zsarut kellett kicseleznie, akik közül az egyik már jobb napokat is látott, a másik meg még annyi idősnek sem látszott, hogy elvezethessen egy rendőrautót. Chicago krémje. Háromsaroknyira a nő házától hagyta le őket egy mellékutcában, majd megfordult és az ellenkező irányba futott fél mérföldet a parkolóhoz, ahol a kocsiját hagyta. Felkapta a hátizsákot, amit egy kukába tett útközben. Mire a parkolóba ért, megszabadult a maszktól, a kesztyűktől és a dzsekitől, és egyszerűen egy olyan férfi volt, aki fekete nadrágot és hoszszú ujjú pólót visel, miközben a sporttáskáját cipeli a késő délutáni edzés után. Miután elérte a kocsiját, elhajtott, és néhány mérfölddel távolabb bement egy mellékutcába, ahol átöltözött abba az öltönybe, amit az autóban hagyott. A hátizsákot, a maradék fekete ruhával és még néhány téglával, a Chicago folyó mélyére hajította. Grant meztelenül a fürdőszobába lépett és kinyitotta a zuhanyt. Miközben a pára megtöltötte a helyiséget, szemügyre vette magát a tükörben. Volt egy gyenge pontja. Nem volt alibije. Nem számított rá, hogy szüksége lesz rá. Persze, mihelyt a folyóba dobta a hátizsákot, azonnal az esti programjára sietett: a River Westen egy bárban találkozott egy régi barátjával, aki a Tribune-nál dolgozott. Kitudódott, egy drága luxusprostit megöltek a város egyik legelőkelőbb szállodájában, és az a pletyka terjengett, Hodges szenátor neve is szerepelt az ügyfelei listáján. A barát, aki jó néhány szívességgel tartozott neki, amiért jó néhányszor előre értesítette a szenátor politikai tevékenységéről, felhívta, igyanak meg együtt valamit, és közben beszélgessenek. Grant kíváncsi volt rá, a szenátor neve vajon potenciális gyanúsítottként merült-e fel, és a barátja mennyit tud az FBI-nyomozásról. Ám kiderült, nagyon keveset, és a testőrnek az volt az érzése, ezúttal belőle próbálnak meg kicsikarni információkat. A találkozó után visszament a szenátor irodájába, és részt vett néhány megbeszélésen a személyzet magasabb rangú tagjaival és Hodges két ügyvédjével. A szenátor előzőleg azt tervezte, a következő héten visszatér Washingtonba, ám az FBI figyelmeztetése miatt, hogy nem hagyhatja el az államot, alternatív terveket kellett kialakítani, így mindenki azon töprengett, hogyan magyarázzák meg a programváltozást anélkül, hogy a sajtó bármi összefüggést sejtsen a Mandy Robards-gyilkossággal. Grant titokban nagyon élvezte ezeket a megbeszéléseket. A lehalkított hangokat, a feszültségtől vibráló szobákat és az aggodalmas pillantásokat amiatt, hogy a sajtó és – te jó ég! – még a gyilkos is tudhatott arról, a szenátornak viszonya volt Mandyvel. Fogalmuk sem volt arról, az ember, akiről beszélnek, ott ül az asztaluknál. És tudott mindenről. Miután a megbeszéléseknek vége lett, Grant hazavezetett, kisebb kerülővel, hogy meggyőződjön róla, senki sem követi. Mindent egybevéve, az egész napja olyan volt, mint a többi, ha valaki megkérdezné – kivéve azt az egy órát. Valamit ki kell találnia, hogy kitöltse azt az űrt, csak hogy felkészüljön minden eshetőségre.

Visszaemlékezett arra a pillanatra a Lynde-házban, amikor Cameron először meglátta őt a lépcsőn – ahogy hátrált egy lépést, és azt suttogta: Mit akar? Azt akarta, ne kelljen mindig hátrafelé pillantgatnia, amikor besétál a lakásába. Azt mondta a nő, nem tudja, ki ő. Habár szerette azt hinni, az emberek igazat mondanak, amikor a hideg vasat a fejükhöz nyomták, nem volt benne biztos, hihet neki. Szerencsére, nem is kellett. Az ügyésznő érdekében remélte, hogy igazat mondott. Mandy megölése majdnem tökéletes volt, kis híján művészi is. A város legjobb FBI-ügynökét jelölték ki az ügy kivizsgálására, és még mindig nem volt a kezükben semmi ellene. És nem is lesz egészen addig, amíg Cameron Lynde illendően viselkedik. Természetesen, megelőző intézkedéseket kellett tennie, hogy megtudja, ha ez mégsem így van. Annyira hülyék voltak mind! Pallas, a zsaruk, mindegyikük. Az orruk előtt volt a megoldás, és nem látták. Ha tudta volna, hogy ilyen könnyen meg lehet úszni egy gyilkosságot, már régen megpróbálja.

20. Ő és Jack együtt fognak élni. A helyzet gyakorlati nehézségei csak akkor jutottak Cameron eszébe, amikor már az autóban ült, és Jack South Loop-beli lakásába tartottak. A férfi megkérte Wilkinst, tegye ki őket, hogy felvehesse az autóját meg még „néhány cuccot”. Amint elhagyták az FBI-épületét, Jack hátrahajolt az ülés fölött, és megkérdezte Cameront, meg akar-e tudni valamit arról, hogyan működik a felügyelet. A lány hanyagul azt válaszolta, nagy hirtelen semmi sem jut az eszébe. Ám ez nem volt igaz. Nagyon sok kérdése volt. Először is, mit tervez Jack, hol fog aludni? Azért továbbra is eljárhat dolgozni napközben az ügyészségre? Az ügynök elvárja tőle, főzzön neki, amíg a házában lakik? (Ez egyértelműen a leggyorsabb módja lett volna annak, hogy mindkettőjüket eltegyék láb alól.) Normális, hétköznapi dolgokat fognak együtt csinálni, mint amilyen a tévézés? (Erről eszébe jutott, le kell majd törölnie a Nagy Ő epizódjait a digitális lejátszólistájáról.) És mit tervez Jack, hol fog aludni? (Ez a bizonyos kérdés olyan nagy részt foglalt el a gondolataiban, hogy újra és újra felbukkant.) Egyáltalán egyedül hagyhatja őt bármikor is, például amikor zuhanyozik? Vagy, kizárólag biztonsági okokból, jobban tenné, ha ilyenkor csatlakozna hozzá? – Csak néhány perc lesz az egész – mondta Jack, miközben felfelé mentek a liftben a negyedik emeleti loftlakása felé. Végigmérte a vendégét. – Jól vagy? Úgy tűnt, mintha elvesztetted volna a fonalat egy pillanatra. – Még mindig hatással van rám, ami ma történt – felelte Cameron, és abban reménykedett, nem fog spontán módon elégni a liftben arra a gondolatra, hogy Jack meztelenül zuhanyozik. Amikor felértek a negyedikre, a férfi a folyosó végén lévő lakáshoz vezette. Kinyitotta az ajtót, és beinvitálta.

Cameron nem tudta, mit várjon a Pallas-rezidenciától. Talán valami sivár és spártai helyet, minimalista bútorzattal és sok szürkeséggel? Ám nem ezt találta, amikor belépett a küszöbön. A falak burkolatlan téglából voltak, a mennyezet pedig boltozatos volt. A loft stílust követve az alsó szint egybe volt nyitva: a nappali egyenesen egy modern konyhába torkollott, valamint még egy kis szobába és dolgozószobába az előszoba jobb oldalán. Volt második szint is, és a függőlépcső kis erkélyhez vezetett fel. Mögötte nyitva volt a tejüveg ajtó, így láthatta a férfi hálószobáját. Enyhén szólva is sokkal barátságosabb és szívmelengetőbb volt a lakás annál, mint amire számított. Ám nem ez lepte meg elsősorban. Amire felfigyelt, azok a könyvek voltak. Jack nappalijában egy teljes falat megtöltött a több száz kötet, takarosan elrendezve. És jó néhány volt a dohányzóasztal alatt is. – Nahát! – álmélkodott Cameron, közelebb lépve a polcokhoz. – Micsoda gyűjtemény! – Mindenféle műfaj keverékének tűnt, volt ott fikció és dokumentumírás, kemény és puha fedelű kötet. – Biztosan nagyon szeretsz olvasni. Jack megvonta a vállát. – Betölti a szabadidőmet. Cameron nagyon szeretett volna ilyen könyvgyűjtemény birtokosa lenni, s a házával kapcsolatos egyik terve éppen az volt, a harmadik emelet egy részét könyvtárrá alakítja át. Nem mintha lett volna ideje annyit olvasni, amennyit szeretett volna, mivel a szabadideje nagy részét Amynek és Collinak szentelte. Ezért elgondolkodott, vajon Jacknek van-e Amyje vagy Collinja az életében. Vagy egyáltalán bárkije. Olyan szörnyen… magányosnak tűnt. A férfi az emeletre mutatott. – Megyek, összeszedem a dolgaimat. Kérsz valamit inni? – Nem, semmit, köszönöm. Amint egyedül maradt, Cameron tüzetesebben átnézte a nappalit, megpróbált találni valamit, ami némi bepillantást biztosíthatott volna neki abba a rejtélybe, ami Jack Pallas volt. A fekete kanapéval szemben nagyméretű lapos tévé állt – magától értetődő volt, hogy nagy a tévé, mert bármennyire is rejtélyes Jack, mégiscsak pasi –, és még annyi derült ki a dohányzóasztal alatt lévő könyvekből, érdekelték a feketefehér fotók. A kanapé melled asztalon lévő néhány képkeret ragadta meg a figyelmét. Kíváncsian közelebb ment. A fényképek egyike évekkel korábban készült, Jack és még néhány fickó volt rajta West Pointban, a diplomaosztásuk idején, valamennyien az ünnepi egyenruhában, szürke zubbonyban, kesztyűben, fehér nadrágban és katonasapkában. Cameron felvette a képet. Jack arcán széles és pimasz vigyor, és karjával átölelte a mellette álló két fiú vállát. A mosolya ragadta meg a lányt. Láthatóan egészen más volt akkor, mint akit ő ismert. Aztán a következő keretet vette szemügyre. Ebben fekete-fehér fotó volt egy húszas évei végén járó nőről, aki nevetve hintáztatott egy kisfiút. A nőnek sötét szeme és egyenes, vállig érő haja volt, amit pánttal szorított hátra. Nagyon hasonlított Jackre. – A húgom és az unokaöcsém – hallott egy hangot a háta mögül. Ijedten fordult hátra. Jack állt mögötte tele tömött táskával a lábánál. Cameronnak fogalma sem volt, mióta állhatott ott.

Miközben visszatette a képeket a helyükre, megpróbálta leplezni, mennyire kíváncsi volt. – Sokat találkozol velük? – Nem volt jellemző, amíg Nebraskában voltam. De, remélem, most majd igen. – A nagy táskát fél kézzel a vállára dobta. – Mehetünk? Cameron nem állta meg, miközben végignézett a férfin, hogy ne emlékezzen a Manor House-ban történtekre. Az erős vállakra és karokra, amelyek az ajtóhoz szorították, a férfi karcsú csípőjére és izmos combjára, amit forrón a testéhez nyomott, a kemény mellkasra és hasfalra, amit éppen csak elkezdett felfedezni a kezével. És a szemében a lángoló vágyra. Most pedig a mellette lévő hálószobában fog aludni. Talán jobb lenne, ha inkább megkockáztatná a gyilkos visszatérését. Amikor visszaértek Cameron házába, Jack első hivatalos teendője az volt, végignézte, vajon az ajtókat és az ablakokat az ő kívánsága szerint javították-e meg; először a bejárati zárat, majd a hálószobába nyíló erkélyajtót ellenőrizte. Miként azt előírta, az ügynökség átküldött egy szerelőbrigádot, erősítsék meg az ajtót, és takarítsák el az üvegszilánkokat. A lány gyanakodva szemlélte a munkájukat. – Mindenesetre megvan benne az a „vandalizált” stílus, amit a felújításkor követni akartam. – Viszont biztonságos. A stílussal majd ráérünk később is foglalkozni – mondta Jack. Aztán Cameronnal az oldalán alaposan végignézte a szobákat, amíg meg nem győződött arról, minden rendben. Nem volt ez rövid folyamat, tekintve a ház méretét… – Valamikor férjnél voltál? – kérdezte, amikor kinyitotta a gardróbot az egyik vendégszobában. – Nem – felelte a nő, láthatóan meglepődve a kérdésen. Ez kizárja a gazdag férj elméletet, gondolta Jack. Még egy rejtély, aminek a végére kell járnia. A harmadik feladat a listáján az volt, hogy berendezkedjen. A Cameronhoz legközelebb lévő szobát választotta – amelyben, szerencsére, az egyéb vendégszobákkal ellentétben volt bútor –, és kicsomagolta a táskáját. A zakóját felakasztotta a gardróbban. A tartalék pisztolyát az éjjeliszekrényre tette, majd kihúzta a sarokban álló komód egyik fiókját. Egy férfi-szabadidőfelsőt pillantott meg benne. Visszatolta a fiókot, és inkább egy másikat választott. Az esti tennivalók listáján a negyedikhez ért: vigyáznia kell Cameronra. A lány elég jól játszotta a kemény ügyészt, és úgy tett, mintha a szeme sem rebbent volna a délután történtek miatt. Ám Jack látta a szemében a fáradtságot a házához vezető autóút alatt, kihallotta az idegességet a gúnyos megjegyzései mögül, amikor kommentálta a megerősített erkélyajtót, és észrevette, egy pillanatig habozott, amikor előtte felment a másodikra a lépcsőn; bizonyára visszaemlékezett a maszkos betolakodó támadására. Úgy vélte, Cameron már órák óta nem ehetett. Ez akár jó kezdet is lehet. Megállt a hálószobája ajtajánál, hogy hallgatózzon, majd lement a lépcsőn a konyhába. Megta-

lálta a műkajákkal telepakolt fiókot és viharvert menüt egy néhány saroknyira lévő kínai étteremből, amiből arra következtetett, azt biztosan kedveli a nő. Fogalma sem volt, vajon mit szeretne enni, így egy csomó dolgot rendelt – a fenébe is, majd az FBInak kiszámlázza. Másrészt, így biztos marad későbbre is. A hűtőjét és a fagyasztóját látva úgy tűnt, Cameron még nála is pocsékabb szakács. Hála istennek, létezik házhoz szállítás, mivel egy, Jack méretű férfi maximum néhány óráig bírná a szűkös fagyasztott kaján. Egy alkalommal Kolumbiában, a dzsungelben kellett jó ideig kihúznia négy másik fickóval a Különleges Alakulattól, ám még ott is nagyobb fejadagjaik voltak, mint ezekben a dobozokban. Aztán az italszekrényt vizsgálta át az ebédlőben. Ebből úgy tűnt, a lány szereti a bort, méghozzá a vöröset, így újra biztosra ment, és egy cabernet-t választott. Akár bevallotta Cameron, akár nem, Jack tudta, szüksége lesz némi segítségre ahhoz, hogy elaludjon aznap este. Mialatt a zuhany hangját hallgatta odafentről, a konyhába ment, és töltött neki egy pohár vörösbort. Néhány perccel később csengettek, és némi zavar után, mivel Jack igazoltatta a házhoz szállítót, majd felhívta az éttermet, hogy meggyőződjön, valóban ő-e az, minden készen állt. Jack a pultra tette a kajás zacskókat, megfogta a borospoharat, és elindult felfelé. Cameron félig nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, miként arra Pallas megkérte. A férfi bekopogott. – Gyere be! – mondta halkan. Jack a vállával benyomta az ajtót, majd odalépett a gardróbja előtt álló lányhoz. – Azt gondoltam, talán jól esne egy pohár bor, hogy könnyebben… Elhallgatott, amikor Cameron megfordult, mert megdöbbent azon, amit látott. A nő szeme könnyes volt. Hát persze, jött rá. Ebben a gardróbban rejtőzött a gyilkos, őrá várva. Letette a borospoharat a padlóra, és mellé állt. – Cameron… most már minden rendben. Te is tudod, ugye? A lány pislogott, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Ez kikészítette Jacket. Átkarolta és magához húzta Cameront. A fülébe súgta: – Nem jön még egyszer a közeledbe, bébi, megígérem. Egy ujjal sem nyúlhat hozzád. Cameron a férfi mellkasához szorította az arcát, és belesett a gardróbba. Jack meg mert volna esküdni, hogy szipogást hallott. – Olyan szép ez a ruha! – suttogta végül a lány. Jack is benézett. Egy hosszú, sötétrózsaszín selyemruha függött a gardrób előterében. Fogalma sem volt, ennek láttán miért sír a lány, ám úgy vélte a körülmények miatt, az a legjobb, ha bólint, és mindenben egyetért. Talán a gyilkos összegyűrte, vagy valami ilyesmi. – Nagyon szép ruha – helyeselt. Cameron ezüst magas sarkú cipőre mutatott a gardrób padlóján. Közvetlenül a ruha alatt helyezte el, mintha egy láthatatlan nő viselte volna őket. – És a cipő… – Könnyes szemmel felpillantott a férfira. – Olyan jól illik hozzá, nem gondolod? – Ja! Talán hagyni kellene a vacsorát, és inkább azonnal ágyba dugni Cameront. Nem nagyon volt formában, az biztos.

Jack megköszörülte a torkát. Az ilyen dolgokhoz Wilkins egészen biztosan jobban értett volna. – Most pedig nem akarod többé felvenni ezt a cipőt, mert… a gyilkos talán hozzáért? Az ördögbe is, miket nem mondott?! Talán a cipő éppen olyan tabunak számított, mint a táska vagy a lánybúcsú. Cameron elhúzódott tőle, és furcsán nézett rá. – Micsoda? Ó, ugyan már, ne nézz ilyen majomnak, Jack! Ez koszorúslányruha. Azért borultam ki, mert Amy barátnőm esküvőjén kellene viselnem. Ezen a hétvégén, Michiganben. A mai felfordulás miatt teljesen megfeledkeztem róla. – Felsóhajtott. – Azt fogod mondani, nem mehetek, ugye? Jack végiggondolta az új információt. – Michiganben hol? – Traverse Cityben, egy hotelben. Amy sok szünidőt töltött ott a szüleivel gyerekkorában. Évek óta tervezi az esküvőt. Nagyon sokat jelent neki. – Cameron kényszeredetten elmosolyodott. – Úgy tűnik, mégis Collinnak kell lennie az első koszorúslánynak. Ki lesz akadva. Jack keresztüllátott a mosolyon. Lehetetlen volt nem észrevenni, milyen közeli kapcsolatban van a barátaival. Traverse City több száz mérföldre volt a detroiti irodájuktól, de talán megkérhetné a főnökét, intézzen el néhány dolgot. Mindenki tartozott egypár szívességgel Davisnek. – El tudlak vinni az esküvőre – mondta. – Igazán? Gondolod, elég biztonságos? – Feltéve, néhány ügynököt erősítésként mozgósítani tudunk a detroiti irodánkból. Valójában nagyon egyszerű az egész. Mivel ez nagy ház, jó nagy területen kell figyelnem téged. Ezért azt terveztem, beszereltetek kamerákat, riasztót és mozgásérzékelőket. Így a hétvégén valaki meg tudná oldani ezt a technikusaink közül, és amikor visszajövünk az esküvőről, már minden kész is lesz. Cameron felsóhajtott, meglepődve, de megkönnyebbülve is. – Nagyszerű. Rendben. Ez… könnyebben ment, mint gondoltam. Jack bólintott. De várjunk csak egy pillanatot! Hirtelen maga sem tudta eldönteni, mérges-e vagy elképedt. Egyik ujját a melegítőnadrág derekába akasztotta, amibe a lány előzőleg átöltözött, és közelebb húzta. – Átvertél azokkal a könnyekkel, Cameron? A lány elszántan nézett vissza rá, látszólag megsértődve a feltételezés miatt. – Na, ne hülyéskedj! Azok után, amilyen napom ma volt, nem ejthetek néhány könnycseppet? Ugyan már! – Jack várt. – Ez az esküvő nagyon fontos nekem. Nem hiszem el, hogy kételkedsz bennem! Komolyan, Jack, a könnyek valódiak voltak. A férfi még mindig várt egy kicsit. Végül úgyis beszélni fog. Végül mind beszélnek. Cameron nyugtalanul fészkelődött a tekintete súlya alatt. – Jó, rendben. Néhány könnycsepp valódi volt. – Végigmérte az ügynököt. – Te aztán jól csinálod ezt! Pallas elvigyorodott. – Tudom.

Felvette a borospoharat a padlóról, és átnyújtotta. A lány lement utána a konyhába, ahol azonnal észrevette a zacskókat a pulton. – Ülj le, amíg mindent előkészítek! – mondta Jack. – Nem szeretném, ha kifárasztanád magad ebben az érzelmileg labilis állapotodban. Cameron figyelte, ahogy kiszedi a fehér dobozokat a zacskókból, és elé teszi őket a pultra. Felnézett, amikor a férfi abbahagyta. – Ez… lenne a terítés – jelentette be Jack. Cameron nevetett. – Hű, te aztán tudod, hogyan kell levenni egy nőt a lábáról! Megragadta az evőpálcikákat és a legközelebbi dobozt, s nem tűnt különösebben zavartnak a hiányos teríték miatt. Először a Robards-nyomozásról beszéltek evés közben. Majd, miközben elkezdtek összepakolni, Cameron a férfi Nebraskában eltöltött három évére terelte a szót, ami előzőleg tabutéma volt köztük. Mivel tisztában volt a téma buktatóival, Jack elhatározta, beszámol neki az egyik utolsó ottani feladatáról, amikor egy bankrablót kellett elfogniuk, akit a helyi média „Popsi Banditának” nevezett, mivel a fickó szerette a hátsója vazelinlenyomatát ott hagyni az általa kirabolt bankautomaták mellett az ablakon. Cameron megpróbált nem nevetni, miközben kidobálta az üres dobozokat. Ám nem sikerült neki. – Bocsánat. Biztos vagyok benne, nagyon fontos ügy volt. Hogyan kaptátok el a betörőt? – Újra nevetni kezdett. – Levetettétek a gyanúsítottakkal a gatyájukat, majd sorba állítottátok őket? – Ha, ha – gúnyolódott Jack, miközben átnyúlt mellette, hogy kidobjon valamit. – Nem, azért kaptuk el a fickót, mert vazelines maradt a keze, ahogy bekente a fenekét az egyik akciója során. Így hagyott néhány ujjlenyomatot, és megtaláltuk az adatbázisban. Korábban már letartóztatták egy éjjel-nappali kirablása miatt. – Bárcsak láthattam volna, amikor letartóztatod! – mókázott Cameron a pultnak dőlve, és belekortyolt a borba. – A karrierem csúcspontja volt – mondta Jack szárazon, és a maradékokat egy műanyag dobozban a hűtőbe tette. Becsukta az ajtót, és látta, a lány hirtelen komoly arccal fürkészik. – Mi a baj? – kérdezte. – Valamit el kell mesélnem neked – felelte. – Arról, mi történt három éve… Nem én intéztem el, hogy Nebraskába kerülj. Jack megtörölte a száját, miközben felfogta, ez mit is jelent. – Beszélj!

21. Jack fel-alá járkált s szobában, amíg Cameron mesélt. A Martino-üggyel kezdte, mert úgy vélte, az a legjobb, ha az elejétől mond el mindent. Beszélt Silas döntéséről, hogy nem emelnek vádat, és az utasításáról, hogy nem beszélhet az FBI-nak vagy bárki másnak erről a döntésről.

– Akkoriban újonc voltam a hivatalban. Nem akartam kihúzni a gyufát – magyarázta. – Ma már másként alakulna az akkori beszélgetésünk. Aztán minden mást is elmondott: Silas kísérleteit, hogy kirúgassa Jacket, a saját kapcsolatát a fegyelmi bizottságban, a találkozóját Davisszel, hogy tájékoztassa a helyzetről, sőt még a válaszát is, amikor a különleges ügynök megkérdezte, miért akar segíteni Jacknek. – Elismerem, az áthelyezésed Nebraskába nem volt valami fényes eredmény, de még mindig jobb, mint egy kirúgás – mondta. – A körülmények közepette ez volt minden, amit tehettem. Amikor befejezte, Jack egy szót sem szólt. Eltelt egy pillanat, és… Még mindig nem mondott semmit. Majd rászegezte a tekintetét a lányra, és elindult felé a szoba túlsó végéből. Cameron felkészült a legrosszabbra. Ezzel a tekintettel vagy meg fogja ölni, vagy… Megcsókolta. Forrón, követelőzőn, a nyelvét a szájába dugva. Amikor elszakadtak egymástól, mindketten levegő után kapkodtak. – Miért nem mondtad ezt el három éve, mielőtt elmentem? – kérdezte. – Közölted harmincmillió emberrel, egy popó van a fejem helyén. Vicces, ez menynyire visszatart egy lányt attól, hogy értelmes beszélgetéseket folytasson. Jack mosolygott. – Ez igaz. És akkor mi legyen most velünk? Mintha Cameron tudta volna. – Azt hiszem, meg kell egyeznünk az itt-tartózkodásod szabályairól. Ebben a házban fogsz lakni. Velem. Jack visszahúzódott. – Jól van. Szabályok. Remek ötlet. – A kezét végighúzta a haján, aztán a lány mellett a pultnak dőlt. Szakadozottan vette a levegőt, majd végignézett Cameronon. – Szerintem az első szabály az legyen, nem rohangálsz szűk pólókban és cicanadrágban. – Jó. Abban a pillanatban, ahogy megborotválkozol. Jack végigsimította az állát, és elmosolyodott. – Kedveled a borostát, vagy nem? Valóban? A férfi összeszorította a száját. – Figyelmeztettelek, ne nézz így rám! Cameron látta a szemében fellobbanó lángot és a belső küzdelmet. A fenébe is! Közelebb húzódott hozzá és megcsókolta. Mintha nem akarna sokat teketóriázni – ami Cameronnak pont megfelelt –, Jack megragadta a fenekét, és felemelte magához. Még mindig csókolózva, a lány a férfi csípője köré fonta a lábát, miközben az kivitte őt a konyhából, aztán fel a lépcsőn. – Ez rossz ötlet lehet – mondta Cameron, miközben a kezével Jack izmos karját és vállát simogatta, csodálkozva azon, milyen könnyedén viszi őt. Jack merészen megharapta a lány alsó ajkát. – Akkor mondd, hogy hagyjam abba! Mondd, nem szabad veled közelebbi kapcsolatba kerülnöm, amíg a tanúm vagy! Cameron beletúrt a férfi sűrű, sötét hajába.

– Ez valóban bonyolultnak hangzik. A lépcső tetején Jack a falhoz nyomta és belecsókolt a nyakába. – Szólj, ha lassítsak! – mormolta a lány nyakához szorított szájjal. Cameron behunyta a szemét, és halkan felnyögött. – Talán jobban tennéd. Addig mocorgott, amíg a két lába közé nem vette a férfit, és a combjai között érezhette a farmerjában duzzadó keménységet. Jack felszisszent, és bevitte a lányt a hálószobába. – Mondd azt, ez csak valami hőskomplexus nálad, mivel ma megmentettem az életedet! – Gondolom, ez teljességgel lehetséges. A férfi az ágyra fektette, és föléje hajolt. A hangja rekedt volt. – Mondd meg, ha nem akarod, Cameron! A lány végigsimította a Jack arcán lévő vágást. – Bocs. De ezt nem fogom mondani. Jack megcsókolta, és ebben a pillanatban mindkettejükben egy csapásra megváltozott valami. Cameron a férfi hámja felé nyúlt, ám fogalma sem volt róla, hogyan kell levenni azt az izét. Jack keze szerte a lány testén vándorolt. Megragadta a pólója alját, hogy a fején keresztül lehúzza róla. – Vigyázz a varratokra! – mormolta Cameron Jack szájára tapadva. – Basszus! – sziszegte Jack, és hirtelen lehengeredett róla. – Ne! Hová mész? Ha bárhová máshova, mint egy óvszerért, nem fogja megválogatni a szavait. És lesznek köztük trágár kifejezések is. – Ma lövést kaptál – mondta Jack zihálva. – Semmi baj – nyugtatta Cameron, kinyújtva felé a kezét. – Ez csak kettes súlyosságú, emlékszel? Jack megragadta a kezét, és leszorította az ágyra. A lány elégedetten nézett rá. – Na, így mindjárt jobb. – Jézusom, Cameron, csak most jöttem rá, mekkora seggfej voltam az utóbbi három évben! Ne hagyd, hogy ma este is az legyek! Legalább ezt a részét hadd csináljam jól! Ma bántottak, sebezhető vagy. Nem akarok visszaélni vele. A lány mérgesen bámult rá – De szarul választottad ki az időpontot a megjavulásra! Azt hittem, tisztáztuk a dolgot. – Hidd el, nekem sem könnyű ez! – Jack felkelt az ágyról. – Egyébként is, ma éjjel pihenned kell. És ha most nem megyek el, nem fogsz pihenni, az biztos. Kinyújtotta a kezét, és felsegítette a lányt. Cameron felállt, és elkísérte az ajtóig. A férfi egy pillanatra megállt a küszöbön, és nézte. A haja kócos volt, a szeme pedig forró csokoládéra emlékeztetett. Bugyilerángató szemek, kivéve, hogy ezúttal nem lesz itt semmiféle bugyilevétel. A lány az ajtófélfának támaszkodott, közvetlenül Jack mellett. – Tudod, reggel talán már hálás leszek azért, hogy ma este úriemberként viselkedtél. – De most? – Most ennél sokkal kellemetlenebb érzéseket táplálok irántad.

A férfi elmosolyodott. – Ehhez már hozzászoktam. – Megfordult és elindult a folyosón a vendégszoba irányába. De mielőtt belépett, még megállt. – Egyébként van a fiókomban egy férfiszabadidőfelső. – Egy fehér Sox-felső? – kérdezte Cameron. – Igen. – Colliné. Biztosan itt felejtette, amikor itt aludt. – Biztos, csak barátok vagytok? – kérdezte Jack gyanakodva. Ezen Cameron elnevette magát. – Igen. – És biztos vagy benne, hogy meleg? – Tuti. Jack elégedetten bólintott. – Jó éjt, Cameron! Aznap éjjel akkor látta őt utoljára a lány. Jack átöltözött melegítőbe és pólóba, de a pisztolyt a lábszárához szíjazva magán hagyta. A szobája küszöbén hallgatózott, hall-e a szomszédból a lefekvéshez készülődést jelző hangokat. Ráérősen tett-vett. Megnézte a BlackBerryjén, van-e e-mailje az irodai címén. Amikor ezzel végzett, egy kispárnát az ágytámlához dobott, és lefeküdt, a karját a feje alá téve. Arra gondolt, olvas a könyvből, amit magával hozott, de ehhez túl ideges volt. A biztonság kedvéért még egy fél órát várt, miután odaát elültek a zajok. Akkor felkelt, és kiment a folyosóra. Halkan belépett Cameron hálószobájába, megállt az ajtóban, és egy darabig hallgatta a lány puha, egyenletes lélegzését. Megnyugodva, hogy elaludt, a szoba sarkába ment és leült a földre, közvetlenül a megerősített ajtó mellett, ami az erkélyre és a tűzlépcsőre vezetett. A fejét a falnak támasztotta. Itt üldögélt a sötétben és figyelt. Tudta, előbb-utóbb el fog aludni – ennél már kényelmetlenebb pozíciókban is aludt –, ám az felszínes, nyugtalan álom lesz. Ha szükséges, egy pillanat alatt készen áll. Isten irgalmazzon annak, aki megpróbálna ide bejutni!

22. Cameron zavartan ébredt másnap reggel. Beletelt kis időbe, mire túltette magát a rossz álmok hatásán, és megnyugtatta magát, valóban csak álmodott. Felült és hallgatózott, hall-e zajt a házban. Néma csend volt, bár igaz, ami igaz, Jacket csak akkor hallotta, amikor a férfi is úgy akarta. Egy másodperc töredékéig eltöprengett, vajon kellene-e aggódnia miatta, majd megnyugodott, hiszen a) mégiscsak Jackről volt szó, és b) ha bármi történt volna vele, akkor most ő sem üldögélne itt az ágyban, butaságokon gondolkodva, mivel ő is halott lenne.

Furcsán érezte magát, amiért még mindig az ágyban fekszik, tudván, a férfi már ébren van valahol a házban. Felkelt hát, és bement a fürdőszobába. Megmosta a fogát, majd kinyitotta a zuhanyt, hogy megmelegedjen a víz, mire levetkőzik. Sérült vállába bele-belehasított a fájdalom, miközben kiegyenesítette a karját, hogy levegye a pólóját. Kicsit megemelte a kötést, és megnézte a tükörben, rendben van-e a seb. Félig sem volt tréfa úgy zuhanyozni és hajat mosni, hogy közben a vállát olyan szárazon tartsa, amennyire csak lehet. Az orvos utasítása szerint az első huszonnégy órában nem érhette víz a sebet. Elkelt volna kis segítség a zuhanyozóban, ám ez csak akkor lett volna megvalósítható, ha egy bizonyos valaki nem dönt úgy, itt az ideje úriemberként viselkedni. Ekkor néhány Jackre vonatkozó keresetlen kifejezés következett. Fürdés után feltett némi sminket, mielőtt lement a földszintre. A haját vizesen hagyta, arra gondolva, úgyis hiába vacakolna vele, mivel Amy próbavacsorája előtt úgyis meg kellene ismételnie az egész műveletet. Bement a konyhába, ahol Jacket a pultnál ülve találta, a munkájába merülve. A férfi a számítógépe fölött a lányra pillantott. – Jó reggelt! Aztán újra ránézett, ezúttal hosszabban. Cameron ugyanis valószínűleg „elfelejtett” melltartót felvenni. Még egy hoppá! – Már megint velem szórakozol? – kérdezte a férfi. – Próbálj megbirkózni vele! Éppen elég volt, hogy kiszedjem a balzsamot a hajamból, haver. Jack ezen elgondolkodott egy pillanatig. – Gőzöm sincs, hogy ez mit jelent. Az biztos. Cameron látta, egy kanna frissen főtt kávé várja a pulton. Felsóhajtott. Ez a pasi hihetetlen – egyre nehezebbé tette, hogy undok legyen vele. Pedig olyan jó volt ebben. Kivette a bögréjét a szekrényből, és töltött magának. Belekortyolt a kellemesen meleg italba, és kezdte ismét embernek érezni magát. – Elfoglaltnak tűnsz. – Nehéz napunk lesz ma – mondta Jack. Rövid ujjú, szürke pólójában, farmerjában és nedves hajával hanyagul jóképű volt, és nagyon ébernek tűnt. Ebből Cameron arra következtetett, biztosan jót aludt a vendégszobában. Pallas a képernyőt nézte összeráncolt homlokkal. – Akadozik az interneted. A lány a pulthoz lépett, és a férfi melletti székre ült. – Eddig soha nem volt ilyen problémám. Amikor a számítógépre pillantott, meglátta a forradást Jack alkarján; rövid ujjúban nehéz volt nem észrevenni. Egyenetlen volt, csúf és arasznyi hosszú. Tudta az eset aktáiból, a karja másik felén is van egy heg, ahol a kés vége kijött. Egy szót sem szólt azonban, nem akarta zavarba hozni Jacket. – Nem túl esztétikus, igaz? A nő magában szitkozódott, amiért ilyen tapintatlan volt. Amúgy ismét beigazolódott, az ügynök figyelmét nem kerüli el semmi. – El sem tudom képzelni, mennyire fájhatott.

Felnézett, és látta, a férfi figyeli. – Egy kicsit jobban, mint a „kettes súlyosságú”. – Aztán másra terelte a szót. – Tehát ma még ötórányi autóút áll előttünk. Ez azt jelenti, legkésőbb tizenegykor el kell indulnunk, hogy időben odaérjünk a próbára. – Fel kell hívnom Collint – mondta Cameron, hirtelen észbe kapva. – Miután Richard cserbenhagyta, úgy volt, együtt megyünk le. – Én már beszéltem vele. Reggel telefonált, megkérdezte, hogy vagy. A saját kocsijával jön. – Felvetted a telefonomat? Úgy tűnt, Jacket mulattatja a kérdés. – Csak nem baj? – A jelek szerint formában vagy, mert a kezedben tartasz mindent. –Talán nem árt, ha tisztázunk valamit. Nem számít, mi történt tegnap este… – De hát semmi sem történt tegnap este, nem emlékszel? – … amikor a biztonságodról van szó, ez ugyanolyan, mint bármely másik megfigyelési helyzet. Ami azt jelenti, én vagyok a főnök egész hétvégén, és tovább is, amíg el nem kapjuk az a fickót. – Ezzel lezártnak tekintette a témát, és felvett egy rózsaszín Post-itet a pultról. – A barátnőddel, Amyvel is beszéltem az esküvőről. Cameron a falon lévő órára pillantott. – Már Amyvel is beszéltél? De hiszen még csak fél kilenc van! – Megtaláltam a számát a mobilodban. Meg kellett kérnem, küldje át a meghívottak listáját. Az FBI-csapat, akik a hotelnél várnak, biztonsági ellenőrző pontot fognak felállítani az esküvőn. Csak az mehet be, aki rajta van a listán. – Fogadok, Amy el volt ragadtatva ettől… – Így igaz. Azt mondta, ettől az esküvő még exkluzívabb lesz. Tovább lapozgatott a Post–itek között. – Megkért, adjak át néhány üzenetet, szóról szóra. Először is, azt mondja, ne felejtsd el azt a különleges ékszert, amit tőle kaptál, mivel tudod, mennyi időt töltött a kiválasztásával, és milyen fontos, hogy kitűnj a többi koszorúslány közül. Másodszor, arra kér, vedd ki az összes főiskolai berúgós sztorit a tósztod piszkozatából, amit múlt héten küldtél át neki. Harmadszor, ne úgy vedd az első és a második üzenetét, mintha nem aggódna nagyon, de nagyon amiatt, ami tegnap történt veled, és teljesen meghatja, hogy még így sem hagyod ki az esküvőt. Végül azt kérdezi, nem bánnád-e, ha úgy tennénk a hétvégén, mintha a pasid lennék, mivel nem szeretné, ha a többi vendég azt hinné, azért őriz az FBI, mert valami maffiózó nőszemély vagy. – Jack letette a jegyzeteit. – Azt mondtam neki, semmi gondunk az utolsó ponttal. Azzal, hogy úgy tesznek, mintha együtt lennének. – Tehát most már többes szám első személy vagyunk? A férfi elvigyorodott. – Legalábbis erre a hétvégére, édes. Egyébként nem lesz nehéz elhitetni magunkról, mivel egy szobában fogunk aludni. Na tessék! Az ötórás autóút hamar eltelt. A dolgok igencsak megváltoztak Jack számára, különösen amióta megtudta az igazságot arról, mi történt valójában három évvel korábban. Éppen ezért rengeteg

kérdést tett fel, mert minél többet meg akart tudni Cameronról. És azért is, mivel el szerette volna terelni a saját figyelmét arról, milyen dögösen néz ki a lány a szűk farmerban, a térdig érő lovaglócsizmában és az elefántcsontszínű, V-nyakú pulóverében. Ez az öltözék egyértelműen a vezetést veszélyeztető faktor volt, mivel már a társalgásban beállt első rövid szünet alatt elkezdett ábrándozni a lány meztelen testéről, ahogy a csizmát viselve rajta lovagol, és ettől csaknem félrekapta a kormányt. Az út felénél járhattak, amikor végre elértek egy témához, amire Jack igencsak kíváncsi volt. Már előzőleg is töprengett azon, hogyan vezethetné elő tapintatosan, ám Cameron megelőzte. – Miért kérdezted, házas voltam-e? A férfi óvatosan választotta meg a szavait. – A házad túl nagy egy embernek. Azt gondoltam, talán valaki más is lakott ott veled. A nő kinyújtóztatta a lábát, hogy kényelmesebben üljön. Jack igyekezett az útra és nem a pimasz csizmára figyel Többnyire sikerült neki. – Majdnem belehalsz a kíváncsiságba, hogyan engedhetem meg magamnak, ugye? – kérdezte Cameron vidáman. – Mivel azzal vádoltalak, kenőpénzeket fogadsz el, amikor legutóbb pénzügyekről beszéltünk, mindenképpen jogod van azt mondani, semmi közöm hozzá. Ám ha úgy gondolod, megosztod velem az információkat, érdeklődve hallgatom. Cameron nevetett. – Akár jogász is lehetnél ezzel a nyakatekert válasszal. Egyébként nincs benne semmi különös, örököltem. A nagymamám évekig lakott benne. Az apám ott nőtt fel. Mivel egyke volt, az övé lett volna a ház, amikor a nagyi meghalt. Csakhogy ő már korábban meghalt, ráadásul a szüleim régen elváltak, így én kaptam meg, mint apa egyetlen gyereke. Először el akartam adni, ám meggondoltam magam. A nagymamám halála bizonyos fokig váratlan volt… úgy tűnt, feladta, miután apát megölték. Mivel őt és apát egymás után elveszítettem, nem tudtam elviselni a ház elvesztésének gondolatát. Azt hiszem, mindketten örülnének neki, hogy megtartottam. Jack oldalra pillantott, megpróbálva eldönteni, vajon van-e olyan szoros a kapcsolatuk, feltegye a következő, magától értetődő kérdést. Tekintve mindazt, ami az utóbbi huszonnégy órában történt köztük, úgy vélte, igen. – Hogyan halt meg az apád? Cameron egy darabig hallgatott, így a férfi azt hitte, nem is fog válaszolni. – Zsaru volt itt, Chicagóban. Négy évvel ezelőtt megölték kötelességteljesítés közben. A társával együtt kihívták egy, családon belüli erőszaknak tűnő ügyhöz egy lakóházba, egy másik lakó értesítette a rendőrséget. Senki sem nyitott ajtót, de hallották, egy nő sikoltozik odabent, így apámék elkérték a kulcsot a háziúrtól. Amikor bejutottak, mindenfelé kábítószert találtak, és rájöttek, nem családon belüli erőszak volt, hanem egy drogos nő őrjöngött, azért üvöltözött, mert azt hitte, a két díler át akarja verni. Ahogy azok meglátták apát és a társát, elkezdtek lövöldözni. A másik rendőrt a lábán találták el, a háziurat pedig a vállán. Apa követte az egyiket a hálószobába, ahol a harmadik fickó próbált meglógni az ablakon keresztül. Bepánikolt, és meglőtte apát a mellkasán meg a gyomrán. Jack el tudta képzelni, mekkora fájdalmat okozott ez a lánynak.

– Basszus, Cameron… úgy sajnálom! – Némi fejszámolás után kitalálta. – Ez négy éve volt. Utána csatlakoztál az Államügyészi Hivatalhoz. – Bárcsak azt mondhatnám, ügyészként az első dolgom volt eltakarítani az útból azt a mocskot, aki megölte apát! Nem mintha megengednék, hogy azt az ügyet tárgyaljam. – Elfogták a fickót? Cameron bólintott. – Elismerte az emberölést a bíróságon. Gyors, eseménytelen tárgyalás volt. Olyan… bevégezetlen. – De most más mocskokat takarítasz el az útból. – Ez jóval kielégítőbb. Egy darabig csendben voltak. – Mindig meglepsz valamivel, Cameron. A lány elmosolyodott ezen. – Ez nagy dicséret olyasvalakitől, aki tudja, hogyan kell embert ölni gémkapoccsal. Jack meglepetten nézett rá. – Tudsz a gémkapocsról? – Megdörzsölte az állát. – Na, az tényleg nem volt semmi. Még tőlem sem. Cameron döbbenten bámult rá. A férfi elnevette magát. – Csak hülyéskedtem. Hát persze. Tűzőgéppel talán, de nem gémkapoccsal. – Ha már a munkánkról beszélünk, valami mást is meg akartam kérdezni arról, ami Davis irodájában merült fel. Említetted, Silas tud a kapcsolatodról a Robardsüggyel. – Úgy tűnt, a főnöködet is érdekelte ez. – Azon jár az eszem, Silas lebeszélt a Martino-ügy tárgyalásáról három évvel ezelőtt. Az egy dolog, amikor azt hittem, te, az ügyész, aki átnézte az összes aktát, úgy döntöttél, nincs elég bizonyíték a tárgyaláshoz. De most, hogy tudom, Silas nyomására nem emeltél vádat az ügyben, nem tetszik nekem ez az egész. Nem bízom benne. Cameron elgondolkodott ezen. Jack látta, minden eshetőséget számba vesz. – Ezzel nagyon óvatosnak kell lennünk – mondta. – Briggs az államügyész. Nem kezdhetjük el gyanúsítgatni csak valami rossz előérzet miatt. Te aztán mindenkinél jobban tudod, milyen bosszúszomjas. – Csak azt szeretném, hogy gondolkodj el ezen. Óvatosnak kell lenned Silasszel! Éppen jól jön, hogy hétfőtől veled leszek munka közben is, mert így alkalmam lesz szemmel tartani azt a rohadékot. Ha csak egy ferde pillantást is vet rád, lehet, kipróbálom a gémkapcsos ötletedet. Cameron a férfi felé fordult. – Ez elég durva volt. – Most, hogy tudom, ő cseszett ki velem három éve, az érzéseim iránta, hogy a te szavaiddal éljek, nem túl kellemesek. – Mindkettőnk érdekében remélem, vissza tudod fogni magad előtte. Jack az útról a nőre emelte a tekintetét. – A hadseregben és az FBI-nál töltött éveim alatt csak egy személy akadt, akinek a jelenlétében nem tudom visszafogni magam.

A nő erre elmosolyodott, de nem szólt semmit. Hátradőlt az ülésen, és az egyik, pimasz csizmás lábát keresztbe tette, Jack irányába. A férfi küzdött a lovaglós fantázia ellen, ami ismét megjelent a lelki szemei előtt. – Észrevetted, hogy a leállósávon haladunk? – Köszi, hogy figyelmeztetsz, Cameron.

23. Jack utasítása szerint egy hátsó bejáraton léptek be a Grand Traverse Resort Hotelba, és azonnal a menedzser irodájába vezették őket. Cameron korábban még soha nem szállt meg ezen a helyen, de látta, Amyre miért gyakorolt akkora hatást: luxusberendezésével, több, mint hatszáz szobájával, csodálatos partjával, a tóra nyíló kilátással és egy, minden elképzelhető szolgáltatást nyújtó wellnessrészleggel a hely valóban nagyszerű volt, a szó minden értelmében. Még Jack is, aki előzőleg kijelentette, átviszi őt egy másik szállodába, ha nem lesz száz százalékig elégedett a hely biztonsági paramétereivel, elfogadhatónak ítélte. – Megteszi – felelte a lány ki nem mondott kérdésére, miközben a fehér márványés cseresznyefa borítású folyosókon végigsétáltak. A férfi már beszélt a főnökkel telefonon, és általánosságban felvázolta neki a helyzetet, nem fedve fel semmilyen részletet. Az irodában kért egy térképet a hotel alaprajzával, amit magánál tartott, és kihangsúlyozott egy, nagyon lényeges pontot: hármukon kívül senki sem tudhatta, hol van Cameron szobája. Kért privát konferenciatermet, ahol találkozhatott a hotel biztonsági főnökével, és amit ő, valamint a Detroitból érkező másik két ügynök dolgozószobaként használhat a hétvégén. Ezt követőn megkérdezte a menedzsert, az esküvői vendégeket egymás szomszédságában szállásolták-e el. – Igen, a menyasszony maga foglalt le egy egész részt – válaszolta a menedzser. – Az esküvői vendégek mind ott szálltak meg. – Tökéletes. Törölje Cameron foglalását, és adjon nekünk egy szobát David Warner név alatt! Helyezzen minket a Toronyba! – mondta Jack a hotel tőszomszédságában álló tizenhét emeletes épületre utalva. – David Warner? – kérdezte Cameron, miután a menedzser magukra hagyta őket, hogy elhozza a kulcsukat. – Egy régi álnevem – felelt Jack. – Á, álnév. És akkor én ki vagyok? – Erre a hétvégére, feltételezem, Mrs. David Warner vagy. – Hm. Nem az a típus vagyok, aki felveszi a férje nevét. Nem nagyon tetszik ez nekem. – Két napig lehetsz az a típus. – Nahát, Mr. David Warner eléggé parancsolgatónak tűnik. A menedzser bedugta a fejét az ajtón. – Bocs. Elfelejtettem említeni, a Toronyban csak standard szobák vannak, nem lakosztályok. Gyanítom, jobban szeretnének különálló ágyakat franciaágy helyett. Cameron és Jack egymásra nézett. Egyikük sem szólalt meg.

A menedzser a küszöbön toporogni kezdett. – Visszatehetem önöket a hotelba, ha nagyobb szobát szeretnének. Jack megrázta a fejét. – Nem, távol szeretnék maradni a többi vendégtől. Márpedig a toronyház biztonságosabb hely. Nincsenek erkélyek, kintről elérhető ablakok, és csak egy ajtón közelíthetők meg a szobák. – Két különálló ágyat kérünk – mondta Cameron a menedzsernek, arra gondolva, ez a legjobb, amit mondhat. A menedzser bólintott. – Remek. – Azzal ismét elment. Húsz perccel később, amikor elkezdtek kicsomagolni, a nő észrevette, a két egyszemélyes ágy, illetve az egy kétszemélyes ágy között nincs túl nagy különbség. A végeredmény így is, úgy is az, hogy Jack és ő egy szobában fognak megszállni. És korábban még azt gondolta, közel 500 négyzetméteres házban együtt lakni túl nagy kísértés… A küszöbről figyelte, ahogy Jack átvizsgálja a gardróbot és a fürdőszobát. Amikor végzett, a lányhoz lépett. – Szóval? Melyik ágy lesz az? – Bocsánat? A férfi elnevette magát Cameron arckifejezését látva. – Melyik ágyat választod? Ráteszem a bőröndötlet, hogy kicsomagolhass. – Ja… az ajtótól távolabb lévőt. – Jó válasz. A lány nézte, ahogy Jack az ágyra emeli a bőröndjét, majd a saját táskáját is ráhajítja az ajtó közelében lévőre. Hirtelen feszültnek érezte magát. Amikor idáig Jackkel fizikai közelségbe kerültek egymással, örült, hogy az rögtönzött helyzetekben történt. Ám most, a két ágyat bámulva, azon kapta magát, arra gondol, amire minden egyedülálló harmincas nő gondolna, amikor hotelszobában száll meg egy férfival, akihez igazán vonzódik, és aki a jelek szerint szintén vonzódik hozzá, és akivel eddig még nem feküdt le. Minden elhatározása és fennhéjázása ellenére úgy érezte, kezd beleesni Jackbe. Előző nap még – szent ég, tényleg csak egy napja történt? – azt mondta Collinnak, közöttük csak fizikai vonzalom létezik. Igaz, ezzel még saját magának is hazudott. Ráadásul azóta sok minden történt. Ám eddig még soha nem kívánta annyira, hogy tévedjen, mint most. Rábízta az életét Jackre. Feltételezte, a következő kérdés az, vajon a szívét is rábízhatja-e. Figyelte, amint Jack néhány összetekert zoknit dob az éjjeliszekrény fiókjába. Aztán levette a zakóját, így láthatóvá vált a pisztolyt tartó hám, és Eszméletlenül Veszélyes Különleges Ügynöknek nézett ki. Ám az a hétköznapi mozdulat, ahogy a zokniját a fiókba dobta, egy pillanatra hétköznapi fickónak tüntette fel. –Jól vagy? – kérdezte a lánytól, aki még mindig a küszöbön állt. Cameron elmosolyodott. – Hát persze. Közelebb lépett, és megállt a két ágy között, felmérve a terepet. – Ez Jerikó falaira emlékeztet.

– A… Bibliából? Cameron nevetett. – Nem. Az Ez történt egy éjszakából. – Még mindig nem értelek. M történt egy éjszaka? – Tudod, a film. Ez történt egy éjszaka. – Látta, a férfi megrázza a fejét. – Tényleg nem tudod? Meg kéne nézned! Klasszikus. Clark Gable és Claudette Colbert menekülnek valahová, és megállnak éjszakára egy motelben. Nem házasok, de úgy kell tenniük, mintha azok lennének, ezért, a tisztesség kedvéért, Gable egy szárítókötelet húz ki a szoba közepén, és ráterít egy takarót. Ezt nevezte „Jerikó falainak”. Jack elterült az ágyon, karját a feje alá téve. Mivel férfiból volt, természetesen, már végzett is a kicsomagolással, miközben Cameron alig kezdte el. – Na, és a filmben mi történik az után, hogy felállítják Jerikó falait? – kérdezte. – Elég érzékivé válik a helyzet. Clark Gable megkérdezi Claudette Colbert-t, érdekli-e, ahogy egy férfi levetkőzik. Majd fogja magát, és a nő előtt leveszi a ruháit. – Csajos filmnek tűnik. Fogadok, Wilkins már vagy tízszer látta. – És jól tette. Azt hiszem, a férfiak tanulhatnának egyet s mást az úgynevezett „csajos filmekből”. – Mégis mit? – Hát azt, hogyan gondolkodnak a nők. Mivel lehet levenni őket a lábukról. – Ha tudni akarom, hogyan gondolkodnak a nők, megkérdezem tőlük. – Jack ajka ravasz mosolyra húzódott. – És ha tudni akarom, mivel lehet őt levenni a lábáról, nos, azt is megkérdezem tőle. – Hm… Cameron valamit mormolva a fürdőszobába ment. A férfiak lehetetlenek – olyan földhözragadtak, meg hasonló. Kicsomagolta a fogkrémjét, a fogkeféjét, a sampont és a balzsamot. Letette őket a márványpolc egyik oldalára, mintegy azt sugallva ezzel, csakis erre a négy termékre lesz szüksége a hétvége alatt. Végtére is Jack férfi volt, így nem kellett tudnia arról, mi zajlik a színfalak mögött. Hogy még vagy tizennégy üveg és tubus lapult a bőröndjében. Amikor kijött a fürdőszobából, látta, Jack az ablak mellett áll, ami a szoba egyik falát szinte teljesen betöltötte. Intett neki. – Gyere csak ide egy percre! Odament. Jack meglepte azzal, hogy a karjába vonta, háttal a mellkasának, úgy, hogy lássa, mi van az ablakon kívül. A szobájuk élénk színű erdőkkel borított dombokra és gyümölcsösökre, valamint az East Grand Traverse-öbölre nézett. –Tetszik nekem ez a kilátás – suttogta rekedtes hangon a lány fülébe. Cameron a fejét a férfi mellére hajtotta – ritkán adódott ilyen nyugodt pillanatuk abban a káoszban, ami az utóbbi néhány hétben jellemezte az életüket. Megfogta Jack karját, és szorosabban maga köré fonta. – Nekem is. A főpróbát követő vacsorához Amy az egész Aerie Lounge-ot lefoglalta, amely a torony tizenhatodik emeletén helyezkedett el. Cameron és Jack szobájától rövid liftútnyira volt. Ám az már kellemetlenebb volt a lánynak, hogy Amy unokatesói sarokba szorították a padlótól a mennyezetig érő, öbölre néző ablakoknál, és barkochbát

akartak játszani vele Jackről. Mivel felismerték őt a lánybúcsúból, nem nyugodtak azóta, hogy Cameron besétált vele az oldalán a főpróbára. Így megkönnyebbült, amikor érezte, valaki megfogja a könyökét, és ismerős hangot hall a bal oldaláról. – Bocsánat, hogy félbeszakítom önöket, hölgyeim. Elrabolom Cameront néhány pillanatra. – Kérlek, ne csak néhány percre! – suttogta, miközben Collin a szoba túlsó felébe vezette. Cameron üdvözlésül mindkét oldalról arcon csókolta a fiatalembert. Mivel Amy felkérte az újságírót, ő olvasson fel az esküvőn, neki is meg kellett jelennie a főpróbán. Ám Cameron eddig a főkoszorúslányi teendőit intézte, és nem jutott hozzá, hogy beszéljen vele. – Már a próbán is akartam szólni, elképesztően jól nézel ki ma este. Imádom ezt a tengerészkék zakót és nyakkendőt. – Richardtól kaptam tavaly karácsonykor – mondta Collin. Cameron látta a fájdalmat a szemében, és tudta, a barátja milyen ritkán mutatja ezt ki. – Minden rendben? Collin bólintott. – Csak… végig kell gondolnom néhány dolgot. Harmincas, meleg férfi vagyok, partner nélkül, és ötödik kerék a barátnőm esküvőjén. Ilyesmiket. – A lány szemébe nézett. – Mindezek tetejében még hiányzik is. – Richard nem normális – jelentette ki Cameron. – És nem vagy ötödik kerék. Különben nekem is csak hamis partnerem van ezen az esküvőn. Collin erre elfintorodott. – Ha már itt tartunk, nagyon úgy tűnik, ez nem sokáig marad így. Végigmérte a lány karamellszín koktélruháját és magas sarkúját. Mivel Cameron válla megfájdult, miközben megkísérelte a haját kiegyenesíteni, így végül az egészet kontyba fogta össze, és inkább a füstösre sminkelt szemekre koncentrált. – Meglep, hogy Pallas egyáltalán kiengedett a szobából ebben a cuccban – tette hozzá. – Legalábbis nem egy jó órás késéssel a próbáról. – Hogy megkockáztassam Amy haragját? Szó sem lehet róla, az a nő még engem is megfélemlít – hallották meg Jack hangját maguk mögött. Miközben a férfi csatlakozott hozzájuk, a kezét futólag Cameron hátára tette. A lány szemben állt a tömeggel, így senki sem látta a mozdulatot, ám a teste már ettől a futó érintéstől is felforrósodott. – Úgy gondoltam, innál valamit. – A férfi egy pohár vörösbort nyújtott át neki. Cameron elmosolyodott. Részben azért, mivel húsz perccel korábban, mielőtt az unokatesók elkapták volna, éppen a bárhoz indult, részben pedig azért, mivel alig akart magához térni attól, milyen szexi volt Jack a szürke zakójában és a nyitott nyakú fekete ingében. – Kösz! – mondta. Jack közelebb hajolt, és a lány egy pillanatig azt hitte, meg fogja csókolni. – Nem említetted, hogy az esküvő szabadtéren lesz – súgta.

– Nem is gondoltam bele. Abból, amit Amy elárult a szervezésről, nem úgy tűnt, sok időt töltünk majd a szabad ég alatt. Talán baj? Nem szerette volna még jobban megnehezíteni a férfi dolgát. – Megígértem, elhozlak erre az esküvőre. Megoldom ezt is. Háttal a többi vendégnek, hogy senki se lássa, Jack az ujjait Cameronéba fűzte, és közelebb húzta a nőt; olyan halkan beszélt, hogy senki más ne hallja. – Tudod, Collinnak igaza van. Nagy veszélynek teszed ki magad azzal, hogy így nézel ki ma este, Cameron Lynde. – Mielőtt elment, a hüvelykujjával még végigsimította a lányét. Cameron figyelte, ahogy Jack az ajtó melletti bárpulthoz megy, ahol a két detroiti FBI-ügynök ült. A borát kortyolgatva élvezte a lehetőséget, hogy kedvére nézheti őt. Pallas italt hozott neki és megdicsérte a megjelenését. Ez a hamis partnerség minden percben egyre valóságosabbá vált. Cameron Collinhoz fordult. – Ez azt jelenti, én vagyok a leghülyébb ezen a világon, igaz? Mármint az a tény, hogy boldog és izgatott vagyok, pedig egy pszichopata gyilkos van a nyomomban. Collin ránézett. – Tudod te jól, mit jelent ez. És a poharát a lányéhoz koccintotta. Aznap este később Jack az ágyban üldögélt, egy párnát a háta mögé gyűrve, miközben a mobilján beszélt. Felhívta Wilkinst, megtudakolja, van-e fejlemény a nyomozásban, azt remélve, valami előkerült a chicagói zsaruk kihallgatása során. Ám eddig, sajnos, egyikükről sem tűnt úgy, hogy kiszivárogtatta volna az információt Cameron érintettségéről az ügyben. – Mi helyzet nálad? – kérdezte Wilkins. – Jól mulatsz odaát? Cameron ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy kidugja a fejét a fürdőszobából. – Hé! Nem tudod, hogyan kell meleg vizet csiholni ezen a helyen? – Öt percig nyitva kell hagyni a csapot – válaszolta Jack, majd visszaemelte a füléhez a telefonhoz. – Egy szobában laktok, vagy mi? – érdeklődött Wilkins. Jack visszagondolt rá, hogyan festett Cameron abban a karamellszín ruhában. Addig még sohasem látta őt ilyen frizurával, sem ezzel a csábító sminkkel. Kifinomultnak, mégis ágyba csalogatónak nézett ki, és ennek eredményeként egész este kezdődő erekciója volt. Vagy már nem is csak kezdődő, amikor látta, hogyan ette ki a koktélcseresznyét Collin italából. Még szerencse, hogy asztal mögött állt ebben a pillanatban. Befejezte a beszélgetést, még mielőtt Wilkins elkezdte volna feltenni azokat a kérdéseit, amelyekre nem szándékozott válaszolni. Végül is joga volt a magánélethez, és amikor Cameronnal együtt volt, ezt még inkább vallotta. Letette a telefont, és a fejét az ágytámlának döntötte. Tudta, mit kell tennie. Kikészült tőle, de tudta. Elővette a számítógépét, és megpróbálta munkával elterelni a figyelmét. Nem nagyon járt sikerrel, és éppen ez volt a probléma. Cameron végzett a fürdőszobában, és kilépett a szobába. Az első, amit Jack észrevett, a ruhája volt. Összevonta a szemöldökét.

– Ennél hiányosabb öltözéked nem volt? A lány végignézett a hálóruháján, ami velúr szabadidő-együttes volt. – Van rajtam nadrág, póló és cipzáros-kapucnis felső. Jack elégedetlenül mordult fel. Cameron az ágyának a Jackéhez közelebbi oldalára ült le. – Valaki kicsit idegesnek tűnik. Igen, valaki az is volt. Mert az a valaki a helyes dolgot igyekezett cselekedni, annak ellenére, hogy valaki más folyamatosan gyötörte őt. Édes Jézus, neki háttal éppen lehajolt az ágyra, hogy megigazítsa a párnákat, és az a velúr naci úgy feszült azon a hihetetlen fenekén, ami olyan jól illene a markába, miközben nyalogatná… – Na jó, takarodó van! Holnap nehéz napunk lesz. Jack lekapcsolta a lámpát az éjjeliszekrényen, és az utolsó, amit látott a szoba elsötétedése előtt, Cameron döbbent arckifejezése volt. Nem izgatta. Ha még egy pillantást vet rá, annyi lett volna neki. – Ezt úgy értsem, most aludni fogunk? A sötétben a lány hangja incselkedőnek tűnt. A férfi elgondolkodott, mit is tegyen most. Felkelt az ágyból és átment Cameronéhoz. A szeme hozzászokott a sötéthez, és látta őt a takaró alatt, a holdfénytől megvilágítva. Leült mellé az ágy szélére. – Megpróbálok a munkámra összpontosítani, Cameron. Ezen a hétvégén a te biztonságod a legfontosabb nekem. – Persze. Csak ugrattalak, Jack. – Holnap fokozottan ébernek kell lennem, különösen most, hogy megtudtam, az esküvő szabadtéren lesz. Ez átírja a szabályokat, így mindennél fontosabb, hogy koncentrálni tudjak. – Értem, tényleg, nem is kell folytatnod. A holdfényben a lány szemei úgy csillogtak, mint kövek a patakban. Jack nem tudta megállni, ne nyújtsa ki a kezét, és ne érintse meg hosszú sötét haját, ami szétterült a párnán. – Azt hiszem, meg fogok könnyebbülni, amikor ennek az esküvőnek vége lesz. Látta, Cameron mosolyog. –Te és mindenki más is meg fog könnyebbülni, aki kapcsolatban volt Amyvel az utóbbi nyolc hónapban. – Jól van. Örülök, hogy erről ugyanazt gondoljuk. Jack feljebb húzta Cameron takaróját. – Most pedig, bármi is történik, hagyd magadon ezt a takarót! Gondolj rá úgy, mint egy huszonegyedik századi Jerikó falaira. A lány zavartan nézett rá. – Oké… – Ígérd meg, Cameron! Bármi is történik. – Megígérem. Miért? – Mert most jóéjtpuszit fogok neked adni. Ezzel előrehajolt és a száját a lányéra szorította. Ő a hajába túrt, és viszonozta a csókot, mohón keresve a nyelvét. A következő pillanatban Jack már rajta feküdt. A takaró alatt Cameron széttárta a lábát, és a férfi mohón közé siklott. Olyan kemény

volt, mint egy szikla, és a nő még a takarón keresztül is érezte a lüktetést, mire megemelte a csípőjét, amitől Jack kis híján elveszítette a fejét. – Tönkreteszed az ügynöki karrieremet – mormolta érzéki hangon. – Mihelyt magamévá teszlek, nem leszek képes másra gondolni, csak hogy újra meg újra meg akarom tenni. Kezével a takaró széle felé nyúlt. Korábban még a golyók sem tudták megállítani, és ez csak takaró volt. – Meglátod, milyen jó lesz neked is… – Belecsókolt Cameron nyakába, végigcsókolta a torkát, egyre lejjebb akart menni, megízlelni őt mindenhol. Cameron szaggatottan lélegzett. – Ez nem fair, ahogy te játszol! – Ám nem dobta le magáról a takarót. Jack belefúrta a fejét a párnába, s megpróbálta visszanyerni az önuralmát. Felkelt az ágyból, és felkapta a pisztolyát az éjjeliszekrényről. Átnyújtotta a lánynak. – Vedd magadhoz! Cameron szeme elkerekedett, meglepődött, de némileg mulatott is a helyzeten. – Oké, ha le kell lőjelek ahhoz, hogy távol tartsalak, azt hiszem, egyszerűen csak dobjuk be a törölközőt, és hagyjuk a fenébe az egész esküvőt. – Nem engem kell lelőnöd. Azt szeretném, ha a következő öt percben szemmel tartanád az ajtót. Én veszek egy hideg zuhanyt.

24. – Nem feküdnél már le vele végre? Cameron körülnézett a szalonban. – Talán megismételhetnéd kicsit még hangosabban, Ame. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki hallotta a hajszárítóktól. Szerencsére, Jack odakint állt őrt, megkímélve őt a barátnője néhány kínos megjegyzésétől. Amikor megérkeztek, átvizsgálta az egész fürdőt és szépségszalont, majd elfoglalta a helyét az ajtónál, ami az egyetlen ki- és bejárat volt. Amyvel egymás mellett ültek, és az utolsó simításokat végezték rajtuk. – Tudod, olyan sok minden zajlott le közöttünk – emlékeztette Cameron. – Például az a kissé zűrös történet a fegyveres betolakodóval, aki a saját házamban támadott rám. Amy arca azonnal sajnálkozó kifejezést öltött. – Igazad van. Butaság volt tőlem, hogy ezt mondtam. Sokkal fontosabb dolgok járnak a fejedben, mint az én esküvőm. Cameron és Amy egymásra néztek a tükörben. – Hű, ezzel még saját magamat is megleptem – mosolyodott el Amy. – Szerencsére, már csak néhány óráig kell elviselned engem. Fogadok, alig várod, hogy vége legyen. –Ne hülyéskedj! Sehol máshol nem lennék szívesebben ezen a hétvégén, mint itt. Még akkor is, ha tényleg az agyamra mész. Amy nevetett és megtörölte a szemét.

– Hagyd abba! Meg fogsz ríkatni ezzel a sok érzelgős marhasággal. A sminkes, aki éppen a pirosítót tette fel Amyre, szigorúan felemelte az ujját. – Ne nyúljon a szeméhez! Ez az egyik legszebb művem. Cameronra is ráparancsolt a lila hajú, tetovált és piercinges kozmetikus, aki sminkelte: – Nézzen a földre! A lány engedelmeskedett, megpróbált nem pislogni, mialatt a nő egy második réteg szempillafestéket vitt fel rá. – Vízálló, ugye? – kérdezte Amy a saját kozmetikusától. – Hát persze – biztosította a nő. – Most már felnézhet – mondta Lilahaj, miután végzett. Cameron Amyre pillantott a tükörben. – Továbbá, általában az a szabály nálam, nem fekszem le egyetlen fickóval sem, amíg randira nem hívott legalább egyszer. – Szerintem ezt még túl is teljesítette, amikor megmentette az életedet. – És múltkor rendelt nekem kaját, habár, azt hiszem, az FBI-nak számlázta ki. Ez nem számít, ugye? Lilahaj befejezte a pirosító felvitelét Cameron arcára. – Várjon csak! Arról a barna hajú pasasról beszélnek, aki az előbb bejött magukkal? Aki megmotozott, mielőtt kisminkeltem volna? Cameron fintorgott. – Bocsánat érte. – Semmi baj. A hónap legjobb élménye volt. – Lilahaj hitetlenkedve bámult rá. – Ezzel a fickóval kapcsolatban vacillál? Drága, csak ragadja meg ezt a csődört, és lovagolja meg, akár egy tehenészlány! – Nem… igazán ismerem magát, de kösz a tanácsot. Lilahaj kacsintott. – Benne van az árban. Mit gondol a sminkről? Cameron szemügyre vette magát a tükörben. A haját leengedték, hullámokat fésültek bele, és így sokkal sűrűbbnek látszott, mint amit ő magától valaha is el tudott érni. A smink pedig, ami felvitel közben iszonyú soknak tűnt, most tökéletesnek látszott, az ajka teltebb, az arccsontja hangsúlyozottabb, a szeme pedig csillogóbb lett. – Klassz. Amy felhördült: – Klassz? Hagyjál már! A barátnője mögé gurult a székével. Kissé ziláltan, ám mégis elegánsan festett feltűzött hajával a fátyol alatt, de még mindig farmerban és kigombolt fehér ingben volt. Átkarolta Cameront. – Szerencséd, hogy így szeretlek, különben nem hagynám, hogy ilyen szép legyél az esküvőmön. – Te is gyönyörű vagy, Ame! Cameron nem túlzott, a farmert és a kigombolt inget leszámítva, Amy maga volt a megtestesült mesebeli királylány. – Aaron el fog ájulni, amikor majd meglát a templomban. – Jobban teszi, ha nem. Nagyon rosszul mutatna az esküvői videón. A két barátnő felkacagott, majd Amy izgatottan sóhajtott:

– És most? Segítesz felvenni a ruhámat? Cameron bólintott. – Mi az hogy! – Mi a helyzet O’Donnell és Rawling ügynökkel? Miért nem hozhattuk magunkkal csak Jacket? – kérdezte Cameron, miközben követte Amyt a szalonon kívülre. A két férfi néhány lépéssel mögöttük baktatott. – Mert őt is meghívott vendégnek tekintem, márpedig közülük te vagy az egyetlen, aki ismer minden titkos előkészületet. Egyébként is szüksége volt néhány percre, hogy elkészüljön. Cameron óvatosan lépett át az ezüst magas sarkújában a járdáról a fehér futószőnyegre. A gyepen keresztül az óriási, kupolás, fehér sátorhoz tartottak, amelyet az öbölre néző dombon emeltek. Cameron aprókat lépkedett koszorúslányruhájában, habár valószínűleg nem volt erre akkora szükség. A ruha ugyanis szűk volt, ám az egyik oldalán felsliccelve, ami megkönnyítette a járást. Az utóbbi nyolc hónapban Amy szőrszálhasogatásának egyetlen kellemes hozadéka ez az öltözék volt; ugyanaz a szín és anyag, mint amit Melanie és Jolene viselt, ám más stílusú. Kifejezetten neki választotta ki, újságolta el annak idején Amy. Viszont amikor hozzátette azt is, a ruha fuksziaszínű, Cameron kis híján visszaadta a főkoszorúslányi megbízatást. Aztán meglátta a ruhát, amit a barátnője neki nézett ki. Elölről is csinos volt a nyakba kötős pánttal, ám ez semmi volt a hátához képest. Egész pontosan: a ruha hátának teljes hiányához képest. Ezek után Cameron befogta a száját, és megfogadta, semmibe sem szól bele, amit Amy az esküvővel kapcsolatban kitalál. – Biztos vagy benne, hogy idekint kell mászkálnod a ruhádban? – kérdezte Cameron, a kötelességtudó főkoszorúslány idegesen. – Mi van, ha elesel, és a fűtől zöld folt lesz rajta, vagy valami hasonló? Amikor Amy megvette ezt a ruhát, Cameronnak a lélegzete is elakadt az árától. Egy pánt nélküli, elefántcsontszínű taft Carolina Herrera volt, olyan rafinált fodrokkal, amelyek egy, tizenkilencedik századi báli ruhának is becsületére váltak volna. Amy megvonta a vállát. – Akkor, azt hiszem, majd kénytelen leszek megoldani. Cameron pislogott. – Oké. Ki vagy te, és mit tettél a barátnőmmel? Amy nevetett, miközben a futószőnyeg végére értek. Várt, amíg Rawling ügynök belép a sátorba, és mindent átvizsgál. Amikor a férfi bólintott, megfogta Cameron kezét. – Szóval, amikor a vendégek belépnek a sátorba a főbejáraton – behúzta magával a lányt –, ezt fogják látni. Egy pillanatra Cameronnak elakadt a szava. Lélegzetelállító látvány volt. Másként egyszerűen nem lehetett jellemezni. A sátor bejáratánál álltak, az oltárral szemben. A fehér futószőnyeg középen folytatódott, kettéválasztva az ezüst és fehér székekből álló sorokat, ahol a vendégek fognak ülni. A szőnyegen fuksziaszínű és vörös rózsaszirmok és mindenféle árnyalatú levelek voltak elszórva, amelyeken majd Amy és a koszorúslányok lépkednek. A szőnyeg

mentén, egészen az oltárig, magas tartókban pislákoló gyertyák álltak. Maga az oltár sem mindennapi látvány volt: további fehér és ezüst gyertyákkal világították meg, valamint fuksziaszínű és vörös rózsákkal díszítették. Cameron még életében nem látott ilyen szépet. A leglenyűgözőbb részlet azonban a sok ezernyi apró, ezüst lámpa volt, amiket elegánsan rendeztek el a sátor mennyezetén. Éjszaka feltételezhetően úgy fog majd kinézni, mint a csillagfényes égbolt. Cameron beljebb lépett a sátorba, és mindent alaposan megnézett. – És lesz itt egy hárfás is a bejáratnál, aki játszani fog, mialatt a vendégek elfoglalják a helyüket – folytatta Amy. – A szertartás fél hétkor kezdődik, ami pontosan a naplemente időpontja. Utána, amíg mi fényképezkedünk és a vendégek koktélokat meg aperitifeket isznak kint a füvön, ahol átjöttünk, felállítják az asztalokat a fogadáshoz. Vonósnégyes lesz a szertartás alatt, majd zenészek a fogadás közben. Itt egy táncparkett lesz… Ó, említettem már a lámpákat? Látod, itt vannak elrejtve. Alig tudtuk kitalálni, mi a fenét csináljunk a rengeteg vezetékkel… Amy elhallgatott, és aggodalmasan a barátnőjére nézett. – Nem mondtál még semmit. Gondolod, túlzásba estem? Cameron megrázta a fejét. – Nem. Megcsináltad, Amy! Valóban ez a valaha volt legtökéletesebb esküvő. Amy mosolygott. – Kislány koromban minden május elsején ide jöttünk. Azt hiszem, kilencéves lehettem az első alkalommal. Már akkor is tudtam, ezen a helyen akarok majd férjhez menni. Mindketten megfordultak, amikor egy mérges hangot hallottak meg feléjük közeledni a kinti ösvényen. – Mondtam Amynek, húsz percig lehet veletek, fiúk – tett szemrehányást Jack O’Donnell és Rawling ügynöknek, akik a sátor bejáratánál álltak. – Már majdnem huszonöt perc telt el, és én… Cameron hátrapillantott a válla felett, amikor Jack belépett a sátorba. A férfi először a ruhája hátát látta meg. Vagyis annak teljes hiányát. Menet közben megtorpant. – Ó! – Egy pillanatig még rajta tartotta a szemét, mielőtt Amyhez fordult, körbemutatva. – Ez a hely csodásan néz ki, Amy. Nagyszerű munkát végeztél. Amy elmosolyodott: – Hamar magadhoz tértél, Jack. Cameron közelebb lépett, és megérintette a férfi arcát, nem tudott ellenállni a kísértésnek. – Megborotválkoztál. Szemügyre vette a klasszikus vonásokkal rendelkező markáns arcot, ami eddig a borosta alatt rejtőzött, és megállapította, milyen hihetetlenül jóképű a férfi a szürke öltönyben. Illegális, hogy egy pasi engedély nélkül így mászkáljon. Jack elvigyorodott, miközben a lány a sima állát szemrevételezte. – Ne aggódj! Kábé két óra múlva visszanő. – Ezúttal még jobban végigmérte Cameront. – Elképesztően nézel ki! Mögöttük Amy megköszörülte a torkát. – Nem szeretnék zavarni, de van ez az esküvő, amit intéznünk kell… Cameron, megvan a ma esti programod?

– Igen, a táskámban. – Jack? A férfi megveregette a zakóját. – Mind a hat oldal itt van. – Ahogy azt a második oldalon jeleztem, öt perc múlva várlak titeket a gyepen az esküvői partiképekhez. – Amy Cameronra mutatott. – Nehogy elkéss, és én megbánjam, hogy téged választottalak Collin helyett! – Tényleg volt neki is esélye? – kérdezte Cameron kissé sértetten. – Csak rövid ideig. De attól féltem, a tósztja tele lenne érthetetlen sportpéldázatokkal. – Amy arca szigorú volt. – Tőled sokkal jobbat várok. Megfordult, és miközben elment, az elefántcsontszínű taftruhája suhogott. Jack bólintott Rawlings és O’Donnell ügynöknek, akik kiléptek a sátorból, magukra hagyva őket. Barátságos mosollyal Cameronhoz fordult, és felé nyújtotta a kezét. – Készen állsz rá? A lány megfogta a kezét, az ujjait az övébe fonva. – Hát persze. Taps és éljenzés közepette Jack visszakísérte Cameront az asztalukhoz. Közelebb hajolt, hogy gratuláljon neki a beszédéhez, ám Collin megelőzte, a poharát megemelve. – Fantasztikus tószt volt – mondta lelkesen. – Egy kis nevetés, némi könnyezés. Komolyan, lepipáltad a vőfélyt is. Cameron leintette a fiatalembert, miközben helyet foglalt közte és Jack között, és rápillantott az asztaluknál ülő másik párra. A vőlegény barátai, súgta előzőleg Jacknek. Amy tervének a része volt az is, hogy bátorítsa a keveredést és a beszélgetést a vendégek különböző csoportjai között. Valójában Jack már tudta, kik azok, kik a barátaik és az egész hátterüket, miként azt is, nem volt priuszuk, mivel elküldte a nevüket Wilkinsnek ellenőrzés céljából, mihelyt bemutatkoztak neki. Miközben Jack Cameron mögött állt, és kihúzta neki a székét, megpróbált mindenre koncentrálni, kivéve a selymes meztelen bőrt az ujjai hegyénél. Nagyon rafinált volt, ahogy a ruha éppen csak eltakarta a nőt, pontosan a háta aljáig. Ha még egy centivel lejjebb lenne a kivágás, talán megpillanthatná a… Úgy tűnt, kezdi elveszteni az eszét. – Nem úgy van, hogy a koszorúslányruhának rondának kell lenni? – kérdezte, amikor helyet foglalt a lány mellett. – Mintha Amy hagyta volna, hogy ezen az esküvőn bármi is ronda legyen – jegyezte meg Cameron. Aztán az asztal alatt a kezét a férfi combjára tette, és gyengéden megszorította. Jacknek a lélegzete is elakadt, és összeszorította a fogát. A lány másik oldalán ülő Collinra azonban semmiféle hatással nem volt a barátnője megjelenése. Ám azért Jack óvatosan szemmel tartotta, úgy vélte, nem árt vigyázni. Meleg vagy nem, legjobb barát vagy nem, egyetlen hímnemű egyén sem közelíthette meg Cameront néhány centire, amíg ebben a ruhában volt. – Az egyetlen kritikám a beszéddel kapcsolatban az, nem tettél rólam annyi említést, amennyit megérdemeltem volna – panaszkodott Collin.

Cameron legyintett. – Eleget beszéltem rólad. Elmeséltem, hogyan laktunk együtt az utolsó tanévben, vagy nem? Még azt is, hogyan készítettél palacsintákat nekem és Amynek, amikor hazaértünk a kocsmákból. – Beszélhetnénk a fiúkról is, akikkel aznap éjjel találkoztunk – magyarázta Collin Jacknek. Jacket ez kifejezetten érdekelte. Továbbá szüksége volt valamire, ami eltereli a figyelmét Cameronról ebben a ruhában. – Hogyan találkoztatok ti hárman? Cameron felelni akart, amikor Collin felemelte a kezét félbeszakítva őt. – Hm. Mivel senki sem kért fel rá, én is mondjak tósztot ezen az esküvőn, majd most megválaszolom ezt a kérdést. Ráadásul jobban el tudom mondani a történetet nálad. – Előrehajolt a székében, drámaian lehalkítva a hangját: – Sötét, viharos éjszaka volt. Cameron az égnek emelte a tekintetét. – Jaj, ne! Collin ismét felemelte a kezét. – Mi van? Tényleg sötét és viharos éjszaka volt. Pontosan tudom, hiszen hazakísértelek aznap este, emlékszel? – Újra Jackhez fordult. – Másodévesek voltunk. Az egyetemi kollégiumban laktam, és nehéz időszakom volt a főiskolán, azzal küszködtem, elfogadjam-e, hogy meleg vagyok. Baseballos ösztöndíjjal kerültem a Michiganre, és a homoszexualitás nem volt elfogadott sportolói körökben. Aztán az év elején a kollégiumom egyik este bulit rendezett, és odakint zuhogott az eső. A bejárati ajtónál álldogáltam, a szokásos italomat szürcsölve, ami akkor Jim Beam volt kólával, amikor Cameron beállított, egy piros ernyő alatt összekapaszkodva Amyvel és egy másik lánnyal. Mind nevettek, majd amikor összecsukták az ernyőt, Cameron belépett a szobába, és megrázta a haját. Olyan volt, mintha egy filmből lépett volna elő. Ő volt a legszebb lány, akit valaha láttam. Jack az evőeszközeivel játszadozott. Ez a történet nagyon könnyen rossz irányba fordulhatott… Amikor a keze végül a húsvágó késen állapodott meg, talán nem volt puszta véletlen. – Beszélgetni kezdtem vele, és rögtön jól megértettük egymást – folytatta Collin. – Elkezdtünk találkozgatni órák után és hétvégeken, és én tudtam, ha valaha is nővel fogok járni, akkor csakis ővele. Néhány héttel később a szobámban voltunk egy szombat este, és én mindent előre elterveztem: ez lesz az a nap, amikor a tettek mezejére lépek. A kanapén üldögéltünk, a rádiót hallgatva, a nyolcvanas évek számait nyomták, éppen a „Bette Davis Eyes” volt műsoron. Cameron felsóhajtott, hátrahajtotta a fejét a kanapén, és azt mondta: „Én is szeretem ezt a számot.” Tudtam, ez a megfelelő pillanat. Így hát fölé hajoltam és megcsókoltam. Cameron levette a kezét Jack combjáról, és kihúzta a húskést a markából, ami valami rejtélyes módon odakerült. A férfi ártatlan pillantást vetett rá. Mintha egy ujjal is hozzányúlna a drága Collinjához… amikor tanúk vannak körülöttük. A történet csattanójához közeledve – szerencséjére, csak átvitt értelemben –, Collin folytatta. – A csók eltartott egy darabig, és én azt mondtam magamban: „oké, lehet, hogy ez mégis működik”. Így hát visszahúzódtam, lássam, ő mit szólt hozzá. Rám bámult

kissé gúnyosan, majd azt mondta – Cameronra mutatott –: „egy bélyeg is jobban felizgulna, amikor megnyalom, mint te.” Jack elnevette magát. Collin vigyorogva megcsóválta a fejét. – Tudom, tudom. Jack, elárulhatom neked, kiborultam. De csak egy pillanatra, mivel felemelte a kezét, megfogta az arcomat, majd azt mondta: „Collin, mi barátok vagyunk, rendben?” És én akkor tudtam, még néhány hét ismeretség után is, ez a személy nagyon fontos része lesz az életemnek. Így hát bólintottam, miután ő tovább beszélt: „Jól van. Akkor hallgass ide! Erőt kell venned magadon, és el kell ismerned végre, meleg vagy!” – Collin Cameronra nézett. – Felszabadító élmény volt ilyen kerek perec hallani ezt. Így hát másnap elhatároztam, egy egészen más buliba megyek, a campus másik végébe. És életemben először megcsókoltam egy férfit. – Patricket – mondta Cameron. – Emlékszel rá? – Persze, hogy emlékszem. A lány elmosolyodott. – És amikor aznap éjjel hazamentem, Cameron volt az első, akit felhívtam, hogy beszámoljak róla. Cameron a fiatalember kezére tette a kezét. – Igazad van. Sokkal jobban meséled el a történetet nálam. – Tetszik nekem – mondta egy hang a hátuk mögött. – Eddig még sosem hallottam. Jack ösztönösen az öltönye alatti hámra tette a kezét, amikor mindhárman megfordultak, és megláttak egy szőke, izmos férfit az asztalukhoz közeledni. Collin szólalt meg először, döbbenten bámulva: – Richard! Jack megnyugodott a név hallatán. Az exbarát, aki nem akart eljönni az esküvőre. – Te mit keresel itt? – kérdezte az újságíró. Richard arca megtelt érzelemmel, amint megpillantotta Collint, majd összeszedte magát, és körülnézett a fogadáson. – Szóval ez lenne Michigan. Nem is rossz. Kínos csend állt be, mivel Collin nem szólt semmit. Richard zavartan fészkelődött. Jack Cameron fülébe suttogott. – Mi lenne, ha elmennénk táncolni? – Ez remek ötlet – válaszolta a lány. Sietve köszöntek Richardnak, mielőtt a táncparkettre indultak, hogy magukra hagyják őket. Cameron hátrapillantott a válla felett, Jack pedig követte a tekintetét, és látták, Richard helyet foglal Collin mellett, és úgy tűnt, ő vitte a prímet a beszédben. Ám Collin legalább meghallgatta, és egy alkalommal a kezét Richard székének a támlájára tette. Cameron elmosolyodott a látványra, és visszafordult Jackhez. A férfi a táncparkett hátsó sarkába vezette, ahol maguk lehettek, s egyúttal szemmel tarthatta a többieket. Egyik kezével megfogta a lányét, míg a másikkal szorosan magához ölelte, miközben táncoltak. Tökéletesen összeillettek: a magas sarkúban Cameron feje pontosan Jack álláig ért. – Köszönöm neked ezt. És mindent. Nélküled nem lehetnék itt ma este – mondta Cameron.

– Csak azt sajnálom, ilyen körülmények között kell itt együtt lennünk. – Ha mások lennének a körülmények, egyáltalán nem is lennél itt. – Közelebb húzódott a férfihoz. – Örülök, hogy te sétáltál be a hotelszobámba aznap éjjel, Jack. Pallas mosolygott. – Micsoda változás! Két hete még utáltál mindent azzal kapcsolatban, hogy én sétáltam be a szobádba aznap éjjel. – Az a beszélgetés egészen másként hangozna most. Először is… nem hiszem, hogy lenne bármilyen beszélgetés – tette hozzá a lány mély hangon. Jack a szemébe nézett. – Nem állok jót magamért, Cameron. Vigyázz, mit mondasz! A lány megrázta a fejét. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy itt hagyjuk ezt az esküvőt. – Ha most elmegyünk, már nem lesz visszatérés. Egész éjjel az enyém leszel. Cameron szeme felcsillant. – Megígéred? Jacknek több sem kellett. Megragadta a kezét, és levezette a táncparkettről, a sátor főbejárata felé. Megállt Rowlings ügynök előtt, aki egész este ott őrködött. – Visszamegyünk a szobánkba – mondta Jack. – Te és O’Donnell mostantól a Torony recepcióján fogtok őrködni. A lifteknél és a vészkijáratnál egyaránt. Kivezette Cameront a sátorból. Nem törődött azzal, merre fut a fehér szőnyeg, ő ellenkező irányba indult a füvön keresztül a Torony felé. És a szobájuk felé. Cameron egy pillantást vetett rá. – Klassz. Rawlings valószínűleg pontosan tudja, mit fogunk csinálni. – Cameron, ahogy ma este kinézel, az esküvőn minden férfi pontosan tisztában van vele, mit tervezek csinálni veled. – Hé, talán ez a legszexibb dolog, amit egy férfi valaha is… A francba! Tönkremegy a cipősarkam ezen a füvön. Folyton belesüppedek. Anélkül, hogy lelassított volna, Jack a karjába emelte, és úgy vitte tovább. – Egyszerűen levehettem volna a cipőmet – mondta Cameron mosolyogva. – Nem tudnám kivárni, amíg kikötöd azokat az átkozott pántokat. Bevitte a Torony recepciójára, letette, majd beléptek a liftbe. Megnyomta az emeletüket jelző gombot. Abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódott, a lány felé nyújtotta a kezét. Jack elkapta Cameront, és megfordította, háttal a mellkasához szorítva. – Még ne, bébi! – suttogta rekedten a fülébe. – Be kell vigyelek a szobádba biztonságosan. Szorosan fogta a csuklóját, nehogy a nő megérintse, mivel sejtette, akkor nem bírná tovább. Cameron hátrahajolt, és incselkedve hozzádörgölőzött az éppen hogy csak ki nem villanó fenekével. A fenébe is! Jack nyögött egyet. Arra gondolt, megnyomja a vészleállító gombot, felhúzza a lány szoknyáját, és magáévá teszi itt, a liftben. De bármennyire is felizgatta az a gondolat, hogy Cameron a magas sarkújában, a lift falának dőlve a nevét nyögdécseli, mialatt hátulról belehatol, ma este, az első együttlétükkor nem így fog megtörténni a dolog. Lehajtotta a fejét, és belecsókolt Cameron nyakába; nem akart a szájához közelebb férkőzni. Ajka alatt érezte a lány lüktető pulzusát.

– Emlékszel, amikor azt mondtam, én vagyok a főnök. Ez ma estére is vonatkozik, Cameron. A nő mindentudó mosollyal lehunyta a szemét, és oldalra hajtotta a fejét, hogy a férfi jobban hozzáférjen a nyakához. – Majd meglátjuk. Majd meglátják, értett egyet Jack. Abban a pillanatban, ahogy a szobájukba érnek. A lift sípolt, jelezve, megérkeztek az emeletükre. Az ajtó kinyílt, és Jack gyengéden megpaskolta Cameron fenekét, hogy sürgesse.

25. Ahogy végigsiettek a folyosón, Cameron teste bizsergett a várakozástól. Jack még alig nyúlt hozzá, és máris teljesen felizgult. A férfi kinyitotta az ajtót, előreengedte, majd a kulcsot odadobta a sarokban álló asztalkára. Miközben a szokásos átvizsgálást végezte, Cameron észrevette, a takarítók rendbe tették az ágyakat, és egy hangulatlámpát is égve hagytak. A táskáját az éjjeliszekrényre tette. Amikor Jack végzett, szembefordult vele, és arra gondolt, ha a férfi azon nyomban nem csókolja meg, akkor mindjárt megfullad a szobát betöltő szexuális feszültségtől. Arra számított, Jack ráveti magát és a legközelebbi ágyra dönti. De nem ezt tette. Hanem karba fonta a kezét. – Elgondolkodtam a Jerikó falairól. Valójában nem is a falakról, hanem arról a másik részről. Ahol meg kell mutatnom, hogyan vetkőzik le egy férfi. A szoba hőmérséklete hirtelen annyira megemelkedett, hogy a tévé képernyője bepárásodott tőle. Cameron alig volt képes elrebegni a választ: – Rendben. Figyelek. Jack elsőként a zakóját vette le, és láthatóvá vált a pisztolytartó hámja. Gyorsan azt is eltávolította és az asztalra tette. A keze a nyakkendője felé mozdult. Meglazította a csomót, aztán levette azt is, Cameronnak pedig vissza kellett fognia magát, nehogy odarohanjon hozzá, és letépje a többi holmit róla. A férfi szeme megcsillant, és nem vett le több ruhadarabot. – Bocs, de ez a huszonegyedik századi verzió. – És mi következik most a huszonegyedik századi verzióban? – Te veszed le a ruhádat. Nos, jó. – Nincs sok minden alatta – mondta a lány. Nem is lehetett a ruha szabása miatt. – Pont erre számítok. Cameron a cipzár felé nyúlt, amely a ruha oldalán futott végig, és lassan lehúzta. Utána, továbbra is Jack szemébe nézve, kikötötte a nyakában lévő pántot. A ruha suhogva a lábaihoz csúszott. Úgy állt a férfi előtt, hogy csak egy apró fekete selyemtanga volt rajta. No meg az ezüst magas sarkúja.

A mellbimbója megkeményedett a szoba hűvös levegőjében. Vagy talán Jack tekintetétől. A férfi szemét elhomályosította a vágy, ahogy a lány testének minden centiméterét végigmérte, Cameron pedig még soha nem érezte magát szexibbnek – és merészebbnek –, mint eközben. – Te következel! – mondta. Jack kigombolta az ingét, majd levette, így csak egy szűk, fehér póló volt rajta, amin keresztül átsejlettek erős mellizmai. Cameron alig várta, hogy megérinthesse. Mintha Jack megérezte volna ezt, közelebb lépett hozzá. A lány pulzusa egyre hevesebben vert, ahogy a férfi közeledett felé, ám még mindig nem érintette meg. – Most rajtad a sor – szólt Jack. A lány felnyúlt a füléhez, és levette az antikolt ezüstfüggőit, amit szintén Amy választott ki neki, és a földre ejtette. – Ez csalás! – háborgott a férfi. – Rajtad négyszer annyi ruha volt, mint rajtam. Jack egy gyors mozdulattal a fején keresztül lehúzta a pólóját. – Így már jobb? A fenébe is… igen. Cameron egy darabig nem mozdult, csak bámulta a férfit. A kemény izmokat… a feszes, kockás hasat… a lámpafényben csillogó sötét mellszőrzetet… minden egyes centiméterét végig akarta kóstolni. Aztán egy pillanatra magához tért a szédületből, és valami mást is észrevett. Hát persze. Meg is feledkezett a sebhelyekről. Három éve olvasta az aktákat, amelyek nagyon részletesen beszámoltak arról a pokolról, amiben Martino emberei részesítették Pallast abban a két napban, amíg fogva tartották. Ám nem gondolt azokra a fizikai nyomokra, amiket ez a pokol hagyott hátra. Látta a cigaretta és az áram okozta égési sebeket a jobb vállán, majd a késnyomokat végig az oldalán és a bordái alatt, végül a tekintete megállapodott a negyeddolláros méretű kerek sebhelyen a mellkasa bal oldalán – ez attól a golyótól származott, amit akkor kapott, amikor megpróbált megszökni. Cameron felemelte a fejét, és a tekintete találkozott Jackével. A férfi figyelmesen nézte, felmérve a reakcióját. A lány közelebb lépett hozzá, és a tenyerét mellkasára tette. Gyengéden megcsókolta a sebhelyeket a vállán. Ugyanezt csinálta a mellkasán lévőkkel is, majd lejjebb hajolt, és a bordái alatt meg az oldalán is végigfuttatta az ajkát. Végül, nem tudva ellenállni a kísértésnek, a nyelvével végigsimította a hasán lévő szőrt, ami a köldökénél kezdődött, és eltűnt az övcsat mögött. Jack felemelte Cameront, és olyan vad tekintettel meredt rá, ami bármilyen más körülmények között rémisztő lett volna. Gyengéden hátrafelé tolta a lányt, akinek nem volt szüksége biztatásra, hogy hanyatt feküdjön az ágyon, amikor megérezte a szélét a térdhajlatában. – Még mindig sokkal több ruha van rajtad, mint rajtam – mondta Cameron a könyökére támaszkodva. – Ezen tudok segíteni.

Cameron nézte, ahogy Jack kikapcsolja az övét, majd kigombolja a nadrágját. A szemét le sem vette az előtte fekvő testről, miközben lehúzta a sliccét. Cameron alig pillantotta meg a szürke boxeralsót, mert a férfi villámgyorsan lecsúsztatta azt is a nadrágjával, a zoknijával és a cipőjével együtt. Aztán teljes pompájában állt ott előtte. Cameron soha, de soha többé nem fogja őt csokis sütihez hasonlítani. Miután megpillantotta Jack meztelen testét, minden más finomság elveszítette a vonzerejét számára. Természetesen, a szeme arra a testrészére szegeződött, ami nagy volt, kemény és készen állt mindenre. És az egész az övé volt. Jack leereszkedett az ágyra, Cameron pedig a hátára feküdt. A férfi sötét, tüzes tekintetétől és a várakozástól egész testében remegett, ám ő még mindig nem érintette meg. Pallas a nő meztelen teste felé biccentett. – Válassz, mi a következő. Azt szerette volna, ha könyörög? Már csaknem ott tartott. – Istenem, Jack… érints már meg… A férfi elmosolyodott. Maga volt az ördög. – Válassz! – ismételte. – A cipőt hagyom magamon – mondta Cameron elszántan. – Reméltem, hogy ezt fogod mondani. A férfi keze a lány csípője felé indult, majd lehúzta a bugyiját a lábán és a cipőn keresztül. Utána megcsókolta Cameron térdét, és a szája lassan elindult felfelé a combján, végig a csípőjén, a hasán, a mellei közötti résen és a nyakán át, amíg végül el nem érte a száját. A lány felnyögött, amikor végre az ajkán érezte Jackét. A férfi a karját a háta mögé csúsztatta, és felhúzta őt annyira, hogy most már ült, a lábával körülfonva Jack csípőjét. – Olyan gyönyörű vagy, Cameron! – mondta a férfi, és az ujjait végigfuttatva a lány arcán. – Mindannak ellenére, ami történt, az utóbbi három évben annyiszor feküdtem álmatlanul az ágyamban rólad álmodozva. – Miről álmodoztál? – kérdezte Cameron, kezével a férfi mellkasát simogatva. – Hogy ezt csináljuk. A nő mellét a szájához emelte. A nyelve selymesen, nedvesen siklott végig a mellbimbóján, és addig nyalogatta, szopogatta, amíg Cameron már kis híján elveszítette az eszét. Ekkor a másik melle fölé hajolt, amelynek a bimbója már kemény és feszes volt, és az érintésére várt. Gyengéden a két kezébe fogta a mellet, és a rózsaszín bimbót a szájába vette. A lány ringatózni kezdett az ölében, még többre vágyva. Miközben a szája még mindig a melleket dédelgette, Jack a két kezét a lány csípőjére tette. Egyik megragadta a fenekét, míg a másikat a lába közé csúsztatta. Ujjaival megkereste a rejtett kincset a combok között, és széthajtotta a nedves, lágy rétegeket. Amikor megtalálta a befelé vezető utat, a hüvelykujjával cirógatta, oda-vissza masszírozva, amíg Cameron teste rázkódni nem kezdett. Ekkor az egyik ujját, majd rögtön a másikat is belecsúsztatta. A lány lélegzete is elakadt, ahogy az ujjak ki-be csúszkáltak, újra meg újra, olyan ritmusban, amitől majdnem eljutott a csúcsra. Két kezébe vette Jack arcát, és odahajolt, hogy forrón megcsókolja. Miközben a nyelvük egymásba gabalyodott, Cameron le-

csúsztatta a kezét Jack mellkasán, a hasán, és még lejjebb, ahol az ujjai végre megtalálták a kemény és lüktető férfiasságát. Tenyerébe vette, és hallotta, Jack lélegzetvétele szaporább lesz. Elkezdte a férfit cirógatni. – Erről is álmodoztál, amikor álmatlanul feküdtél éjszaka? – Ujjai körkörös mozdulatokkal a hatalmasra duzzadt hímtagot simogatták. Jack behunyta a szemét, és felnyögött. – Basszus, igen… A lány lejjebb vitte a kezét, és marokra fogta őt, miközben ezt suttogta a fülébe: – Arra is gondoltál, hogy a számat is használom? – Jézusom! – motyogta Jack, és mielőtt Cameron észbe kaphatott volna, már hanyatt is feküdt, a férfi pedig a lábai közé furakodott. Jack levette a cipőjét, még mielőtt tiltakozhatott volna. – Bármennyire is szexi ez a tűsarok, nem szeretnék még több sebhelyet a testemen – zihálta. – Van óvszer az éjjeliszekrényemben – mondta Cameron, ugyancsak levegő után kapkodva. – Nekem is. Sok. – Vegyél ki egyet! Most! Jack oldalra nyúlt, és kirántotta a fiókot, csaknem teljes egészében. Gyorsan megtalálta, amit keresett, és a csomagolás leszakítása zene volt Cameron füleinek. – Hadd húzzam fel rád! – kérte sürgetve. – Ha te csinálod, lehet, végzünk, még mielőtt elkezdtük volna. Attól a látványtól, ahogyan Jack felhúzta az óvszert, a nő még jobban felizgult, és vágyakozón megemelte a csípőjét. – Jack… A férfi fölé hajolt. Megragadta a kezét, és a feje fölött az ágyra szorította. – Itt vagyok – súgta a fülébe. Cameron a combja között érezte őt, forrón, keményen és harcra készen állva. Lassan hatolt belé, egészen kitöltötte. – Tedd szét a lábad, bébi! Hadd jöjjek! – sürgette. Cameron engedelmeskedett, és a férfi egyre mélyebbre hatolt benne, majd lassan, ritmikusan mozogni kezdett. Szabadon maradt kezével a nő csípőjét tartotta, miközben ki és be csúszkált, mintha az ágyhoz akarná szögezni. A lány befogadta fájdalmasan gyengéd mozdulatait, újra meg újra, amíg kis híján a csúcsra nem ért. Ekkor Jack visszahúzódott, magára hagyva őt olyan sokáig, hogy az már egy örökkévalóságnak tűnt. Cameron a férfi nevét nyögte, megőrülve az érintéséért, ám ő szorosan odafogta a csuklóját az ágyhoz. Aztán Jack lassan teljesen kihúzódott belőle, majd apró lökésekkel izgatta. – Kérlek, Jack! – könyörgött végül a lány. Ekkor a férfi elengedte a kezét, és amikor Cameron felnézett, látta, csakhamar ő is elélvez. – Szorítsd a lábadat a csípőmre! – mondta Jack rekedten. Így is tett, és a férfi olyan mélyre hatolt, amennyire csak tudott. – Istenem, Cameron, olyan jó érzés! – nyögte. A lány a férfi hátára csúsztatta a kezét, majd a lábát még szorosabbra fonta a csípőjén, hogy még mélyebbre hatolhasson, mert arra vágyott, hogy egészen betöltse. A

melle Jack mellkasához dörzsölődött, miközben ő egyre keményebben és gyorsabban mozgott benne, majd elmozdította a csípőjét, megcélozva azt a pontot, amitől a lányt elöntötte a gyönyör. A kezét a feneke alá csúsztatta, és szorosan tartotta őt a lökései ellenében. Közben mohón simogatta. – Imádok benned lenni, bébi! Három éve szeretnélek magamévá tenni. Most érezni akarom, hogy elélvezel. Cameronnak több sem kellett. Megragadta a férfi vállát, és felsikoltott, amikor felért a csúcsra, Jackbe kapaszkodva, mialatt a gyönyör újabb és újabb hullámai rázták meg a testét. Jack hosszan és erősen döfködött, miközben a lány orgazmusának hullámai szorosan fogták, majd követte őt a csúcsra. Cameron éppen abban a pillanatban nyitotta ki a szemét, amikor a férfi elveszítette minden önuralmát, a nevét suttogta, miközben megremegett, felnyögött és még egyszer mélyre hatolt, mielőtt leroskadt az ágyra. Egymás mellett feküdtek, levegő után kapkodva. Jack az arcát a lány mellé, a párnába temette. Ő szólalt meg először. – Hű! Cameron felé fordította a fejét, az arcát az övéhez szorította. – Én is ugyanezt akartam mondani. Ez egyszer Jack örült, hogy képtelen egy-két óránál többet aludni egy huzamban. Felébredt, látta, még sötét van, és megnézte az éjjeliszekrényen lévő órát. Még hajnali négy sem volt. Cameron mellette feküdt, összekuporodva. Mindketten meztelenek voltak. Az első kör után a lány felvette a bugyiját és Jack ingét, amit a férfi nagyon szexinek talált, különösen a kócos hajával együtt. Valójában olyan szexinek, hogy… Pedig egyszer már figyelmeztette, mi fog történni, ha ilyen cuccokat hord a közelében. Pallas aggódott, a második menet talán durvább lesz, mint az első, bár ezért nagyobb részben a lányt hibáztatta. Mert mintha az nem lett volna elég, hogy a fekete bugyiját és az ő ingét viselte, miután levette őket, hanyatt fektette Jacket, és a szájával kezdte kényeztetni, ami a legédesebb tortúrának bizonyult, amiben valaha része volt. Használta a nyelvét, a kezét, és addig kínozta, amíg a férfi teljesen eszét nem vesztette, és fel nem emelte az ölébe, és ott magáévá nem tette, meg nem állva addig, amíg a lány nyögve és kiáltozva ismételgette a nevét, és le nem roskadt a párnára. Nem tudott betelni vele. Jacket ez egy kicsit meg is riasztotta, mivel korábban még sosem érzett ilyesmit senki iránt. Már majdnem harmincöt éves volt, és nem lehetett egészen ártatlannak nevezni, hiszen jó néhány nővel lefeküdt már, még olyanokkal is, akikkel fedett ügynökként találkozott. Ám minden eddigi kapcsolata alkalmi volt, amit mindig tisztázott is, mielőtt elkezdte. A múltban a munkáját használta kifogásként, nehogy valakivel komolyabbra forduljon a kapcsolata. Most rájött, az igazival már nem akar kifogásokat keresni. A lány fölé hajolt, halkan suttogva a nevét. Tudta, telhetetlen, önző alak, amiért felébreszti, de imádta megnyugtató közelségét, s ez a kapcsolatuk természetéről mindent elmondott neki, anélkül, hogy akár egyiküknek is meg kellett volna ezt szavakban fogalmaznia. Nem is beszélve arról, hogy az utolsó együttlétük már jó pár

órája volt, ráadásul Cameron meztelenül feküdt mellette. Vagy ülhet a sötétben merevedéssel, vagy megpróbálhat tenni valamit ez ellen, gondolta magában. Újra a nevén szólította, mire Cameron megmozdult. Szembefordította magával a lányt, majd a nyakába csókolt, miközben mindketten az oldalukon feküdtek. Az ajka levándorolt a mellei közé, majd a nyelvével megtalálta a mellbimbóját. Cameron mosolyogva ébredt. – Hmm… Előrenyúlt, megérintette a férfit, mire Jack felsóhajtott, amint a lány keze a mellkasát és a hasát simogatta. Aztán a keze lejjebb csúszott, és megtalálta a fájdalmasan kemény erekcióját. Erre Cameron szeme incselkedve felcsillant. – Már megint itt tartunk? – Úgy tűnik, a közeledben mindig ez van. A lány az egyik lábát a férfi csípőjére csúsztatta. – Én így szeretem. Jacknek nem volt szüksége több biztatásra. Hátranyúlt és kivett egy óvszert az éjjeliszekrényből. Miután felhúzta, megragadta Cameron csípőjét, és lassan behatolt a forró, nedves mélységbe. Egyik kezébe vette a fenekét, és lassú, egyenletes ritmusban elkezdte előre-hátra mozgatni a csípőjét. Amikor hallotta, a lány felnyög, megállt. – Rossz neked? Cameron behunyta a szemét, és ő is mozgatni kezdte a csípőjét, hozzásimulva a férfihoz, mélyebbre húzva őt magába. –Tökéletes. Megengedem, hogy minden éjjel így ébressz fel. Jack lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lányt. Ő volt a legszerencsésebb fickó a világon.

26. Másnap a villás reggelinél Collin Cameron mellé ült. Jack egy pillanattal előbb ment el, hogy felvegye a mobilját. – Szóval? – kérdezte, miközben elhelyezkedett. Cameron letette a villájára tűzött szedres palacsintát, készen rá, hogy bekapja. – Szóval? Collin általában nem teketóriázott, amikor valamiről beszélni akart. – Fáradtnak tűnsz ma reggel – jegyezte meg, miközben szemével Jack felé intett, aki az egész falat betöltő ablaknál állt, és a mobilján beszélt. – Te is elég kimerültnek látszol – válaszolt Cameron, Richard felé biccentve, aki Amy és Aaron asztala felé indult, hogy gratuláljon nekik. – Egész éjjel fent voltunk, és megdumáltuk a dolgokat. Ennyi az egész – mondta Collin. – Hát én nem mondhatom el ugyanezt… – Akkor jó. Ideje volt már. Hadd halljam!

Cameron kinyitotta a száját, hogy belekezdjen, mert el akarta mesélni Collinnak a Jackkel töltött éjszakát, hiszen mindent el szokott mondani neki. Majd egy pillanatig habozott, s végül mosolyogva becsukta a száját. – Ennyire jó volt, hé? – tudakolta Collin nevetve. A lány elpirult és legyintett. – Mondd el, hogyan mentek a dolgok Richarddal! Megbeszéltetek mindent? – Még kell némi finomhangolás, de szerintem újra össze fogunk költözni. Cameron örült a hírnek. Ha Collin arra vágyott, hogy kibéküljön Richarddal, akkor ő is ezt akarta. – Alaposan megmostad a fejét? – Nem volt rá szükség. Magától is elmondott mindent, nekem csak hallgatnom kellett. Az asztaluktól együtt figyelték, Richard megrázza Aaron kezét, és átöleli Amyt. Néhány méterre onnan Jack befejezte a beszélgetést, majd rögtön újabb hívást kezdeményezett, miközben végig Cameronon tartotta a szemét. A lányra kacsintott, mire ő elmosolyodott. – Teljesen bele vagy zúgva – állapította meg az újságíró. Collin megjegyzése kettős hatást ért el. Először is, Cameron rájött, a barátjának mennyire igaza van. Másodszor, furcsa módon, a gondolatai hirtelen komolyra fordultak. Vagy talán – a nemrégiben történtek fényében – nem is olyan furcsa módon. Rádöbbent ugyanis, amíg a nyomozás miatt életveszélyben van, Jack is abban van. Miként mindenki más is a közelében. Collint már megtámadták… és mi lett volna, ha valami történik az esküvőn vele vagy Amyvel? Bízott Jackben – és általában az FBIban –, hogy megvédik őket, de akkor is. Ameddig Mandy Robards gyilkosa szabadlábon volt, mindig lesz oka a rettegésre. Ez az FBI ügye volt, és ő mindent az utasításaik alapján tett. Ám titokban egy ötletet dédelgetett a fejében, ami talán felpörgetheti az eseményeket. Mindannyiuk érdekében. Jack befejezte a telefonálást, és visszatért az asztalukhoz. – Milyen a palacsinta? – kérdezte, miközben leült. – Finom. Kivel beszéltél? – A házadban beszerelték és élesítették a biztonsági rendszert. Ettől sokkal jobban érzem magam. Jack felvette a villáját, és ellopott egy falatot Cameron tányérjáról. – Igazad van. Nagyon jó. A biztonsági rendszerrel kapcsolatos megjegyzése szöget ütött a nő fejébe. – Tudod, ahogy elnéztelek bevetés közben ezen a hétvégén, meg vagyok lepve, amiért nyugodt voltál egyfolyosónyira tőlem azon az első éjszakán a házamban. Amíg itt voltunk, félóránál többre nem veszítettél szem elől. – Észrevette, hogy Jack különös arckifejezéssel néz rá. – M van? – Csak hogy mindent tisztázzunk… Nem veszítettelek szem elől aznap éjjel. A szobádban aludtam a padlón. Vagyis inkább a falnak támaszkodva. – Miután a lány nem szólalt meg, még hozzátette: – Nem említettem, mert nem akartalak megijeszteni. Cameron megrázta a fejét. – Nem, megértem. Csak… nem tudtam, hogy ezt is megtetted értem. Jack lehalkította a hangját, hogy Collin ne hallja:

– Ne vágj ilyen komoly képet! Hidd el, múlt éjszaka bőven kárpótoltál érte! Cameron elmosolyodott, nem akarta elrontani a hangulatot. – Bocs. De azért örülni fogok, ha már vége lesz ennek a nyomozásnak. – Nemsokára vége lesz. Megígérem – nyugtatta Jack. A lány bólintott. Mivel erre nem is tudott mit mondani. Nem sokkal a villásreggeli után útra keltek. Cameron nem akarta kihívni a sorsot maga ellen, hiszen egész hétvége csodálatos volt, és azt akarta, továbbra is az maradjon. Rengeteg ideje volt a hazafelé vezető úton gondolkodni. Töprengett a lehetséges következő lépésen a Robards-nyomozásban, ám nem akarta felhozni, amíg vissza nem érnek a házába. Miután Jack majd meggyőződik róla, a biztonsági rendszer valóban működik, és miután kicsomagolják az esküvői bőröndöket, Cameron remélte, leülhetnek és elbeszélgethetnek az ötletéről. Volt egy olyan érzése, a férfinak nem fog különösebben tetszeni, legalábbis első hallásra biztosan nem. A rövidebb őszi napok miatt már kezdett sötétedni, amikor Jack beállt a kocsival a garázsba. Azt mondta a lánynak, ott várjon, amíg meg nem nézi, hogy a hátsó udvar biztonságos-e. Utána visszatért, megfogta a bőröndöket, letette őket a hátsó bejáratnál, és bekísérte Cameront a házba. A nő már a garázsból kilépve észrevette az új erkélyajtót az emeleti erkélynél. – Pont olyan, mint régen volt – jegyezte meg. – Mondtam a biztonságiaknak, a hétvégén cseréljék ki. Szükség volt rá az új riasztókhoz. A férfi kinyitotta a hátsó ajtót, néhány percig még kint várakoztatta Cameront, majd intett neki, bemehet. A lánynak minden csendesnek és biztonságosnak tűnt, de követte Jacket szobáról szobára, miközben az végigvizsgálta a házat, és várta, ő is megerősítse ezt az érzését. – Minden rendben – mondta Pallas végül, amikor végigjárták az utolsó, a harmadik szintet is. Ettől Cameron könnyebben lélegzett, és még inkább ellazult, miután Jack odavitte őt a riasztórendszer irányítógombjaihoz a tetőtérre vezető ajtó mellett. Néhány gombot megnyomott, majd megmutatta, hogyan működik. – Minden ajtón riasztó van, és minden szinten törésérzékelő az ablakokon. Az egész házat beélesítheted azzal, ha megnyomod ezt a gombot, itt. Ekkor felvillan ez a vörös fény, és tudhatod, biztonságban vagy. Mindig be kell élesítened a rendszert. Egy kis késleltetést programoztam be, de csak tíz másodperced van, miután beléptél a házba, hogy kikapcsold, mielőtt a riasztó megszólal. A biztonságiak minden ajtó mellé felrakták a gombokat, így elég időd lesz rá, csak be kell ütnöd a kódot. – Mi a kód? – Neked kell kiválasztanod, bármilyen négy számjegyből álló kombinációt, amit könnyen megjegyzel. De ne a születési évedet vagy valami hasonló kézenfekvő számot válassz! Jack figyelte, ahogy Cameron beüti a kódot. – M ez az öt-kettő-kettő-öt? – Ez adja ki a Jack nevet a telefon billentyűin. Ezt elég könnyen megjegyzem.

Visszamentek a földszintre. A férfi a lány bőröndjét a folyosón hagyta, így Cameron megfogta, hogy felvigye a hálószobájába kicsomagolni. Ekkor Jack átölelte, és maga felé fordította. – Akarsz beszélni arról, ami egész délután a fejedben járt? – A szeme kutatva pásztázta a nő arcát. – Olyan csendes voltál végig az úton. Persze, hogy észrevette. – Tényleg van valami, amiről szeretnék beszélni veled – ismerte el a lány. – De úgy gondoltam, előbb helyezzük magunkat kényelembe. – Látta, Jack állkapcsa makacsul összeszorul. – Gondolom, nem nagyon van ínyedre ez a terv? Jack kézen fogta, és a konyhán keresztül a nagyszobába vezette. – Jól gondolod. A férfi intett neki, foglaljon helyet a kanapén. – Hogy lehet az, amikor így beszélgetünk, úgy érzem magam, mintha előttem és mögöttem is tükrök lennének, az arcomba pedig reflektor világítana? – Akkor megkíméllek a szokásos kihallgatási technikáktól, és rögtön a lényegre térek. Rólunk van szó? – Micsoda? – Ami zavar téged, az velünk kapcsolatos? Cameron furcsa pillantást vetett rá. – Dehogy! Ez életem legcsodálatosabb hétvégéje volt. Miért lenne hirtelen problémám velünk kapcsolatban? Látta, a feszültség eltűnik a férfi arcáról, aki azonnal le is ült mellé a kanapén. – Akkor jó. – Jack elvigyorodott, és a karját a kanapé támlájára támasztva kényelembe helyezte magát – Tudod, nekem is. Mármint a legcsodásabb hétvégém volt. – De akkor sem fog tetszeni, amit mondani készülök. Jack elkomorodott. – Most már a szemembe világítasz? – kérdezte Cameron incselkedve. – Azt hiszem, átugrom a világítást, és rögtön a gémkapcsos technikával kezdem, amiről a múltkor beszéltünk, ha nem fogsz bele rögtön. – Csak ígérd meg, átgondolod, amit mondani fogok, mielőtt válaszolnál. Pallas a szemébe nézett sötét, ragadozó tekintetével. – Rendben – egyezett bele végül. Cameron maga alá húzta a lábát. –Természetesen, nagyon aggódom a Robards-nyomozás miatt. Ez iszonyú terhet rak rám, és mindenkit veszélybe sodor, akit csak ismerek. Tudom, a csapatod mindent megtesz, ami tőlük telik, de eddig még semmi eredményt nem tudtak felmutatni. – Jack arckifejezéséből látta, nem örül, amiért erre emlékezteti. – Utálom, hogy annak a seggfejnek a térfelén pattog a labda, és én csak ülök itt, és arra várok, hogy megint a torkomnak essen. Egyértelmű volt, Jack erre még kevésbé szívesen emlékezett. – Ám talán van egy mód, hogy a kezembe vegyem az ügyet – folytatta a lány. – És mégis hogyan csináljuk? – érdeklődött Pallas. – Erről gondolkoztam a kocsiban. És eszembe is jutott valami. Arra már rájöttünk, valaki szivárogtatott, így esetleg ezt a javunkra fordíthatjuk. Tudjuk, a gyilkos tisztában volt azzal, hogyan kerülje el a hotel biztonsági kameráit. De mi lenne, ha elterjesztenénk, az egyik ügynökötök talált valakit, aki kézi kamerát használt a

Peninsulában aznap este. Ott töltötte a szabadságát, vagy legénybúcsú volt, valami ilyesmi. Közhírré teszed, hogy ez a vendég lefilmezett egy férfit szürke kapucnis pólóban, zakóban és farmerben, aki nem sokkal Mandy meggyilkolása után lépett ki az épületből. Azt mondanád, az FBI laborjában megpróbálják feljavítani a képet, hogy látni lehessen a fickó arcát, és reményeid szerint hamarosan azonosítani fogjátok. Bizonyára a hír eljut a mi emberünkhöz is. Jack felállt a kanapéról. Furcsa, hogy korábban Cameron úgy érezte, képtelen kitalálni, mi is jár a férfi fejében. Most ugyanis a napnál is világosabb volt, mennyire nem tetszik neki ez az ötlet. –Te is olyan jól tudod, mint én, egy pasi szürke kapucnis pólóban, aki nem sokkal a gyilkosság után lépe ki a hotelből, önmagában nem bizonyít semmit – mond Jack. – Te vagy az egyetlen, aki a személyt a gyilkossághoz kötheted. Az egyetlen. És a gyilkos tudja ezt. Vagyis a javaslatod csak annyit jelent, további indokot adunk Mandy Robards gyilkosának arra, hogy el akarjon tenni láb alól. – Azt javaslom, motiváljuk a gyilkost oly cselekedetre, amire felkészülhetünk. – A rohadt életbe! Azt akarod, csaliként használjalak? Azt akarod, kiprovokáljam, a fickó megint rád támadjon? – Igen, szerintem ez olyan lehetőség, amit meg kell fontolnunk. – Nem! – Azt mondtad, elgondolkodsz rajta, mielőtt válaszolsz. – Már gondolkodtam. – Jack egyenesen a szemébe nézett. – És inkább a padlódon fogom tölteni az elkövetkező húsz évet, mint hogy újra szándékosan veszélybe sodorjalak. Amikor Cameron ezt hallotta, felkelt a kanapéról, és odament hozzá. – Tudod, ez után a hétvége után nem hagynám, hogy padlón feküdj. Ám Jacknek nem volt kedve viccelődni. Hátrább lépett a lánytól, az ablakhoz. – Komolyan beszélek, Cameron. – Ha te vigyázol rám egy csapat FBI-ügynökkel, akiket előre idehívnánk, nem gondolod, hogy biztonságban lennék? Ha ügyészként ezzel az ötlettel jönnél hozzám, és helyeselném az ilyen típusú akciót. Különösen ennyire kiemelt ügyben. – Ha ügyészként ilyennel állnék elő nálad, megkérdeznél a kockázatokról. És én elmondanám, senki, még én sem garantálhatok ilyen akció közben teljes biztonságot. Másokkal talán vállalnám ezt a kockázatot. De veled nem. Csend állt be közöttük, amit végül Cameron tört meg: – Beleegyeztem, hogy te vagy a főnök. Szóval, ha nem tartod ezt jó ötletnek, hagyom a fenébe. Egyelőre – tette hozzá. Tudta, Jack most duzzogni akar, de az nem fog neki összejönni. Mert ő nem fogja hagyni. – Nem ígérhetem, többé nem állok elő vele. Elég nehéz eset tudok lenni, ha egyszer a fejembe veszek valamit. Látta, a férfi szeme vidáman megcsillan. – Mikor egyeztél bele, hogy én vagyok a főnök? – kérdezte. – Azt hiszem, erről lemaradtam. – Ez inkább indirekt megállapodás volt. Nem utasítottam el, amikor két alkalommal is felhoztad. Jack megcsóválta a fejét. – Micsoda jogász vagy te! – Felsóhajtva kinézett az ablakon. – Valójában jó ötletnek tartom, Cameron. És éppen annyira szeretném, hogy vége legyen ennek az

egésznek, mint te. – Visszafordult az ablak felé és kibámult, miközben gondolkodott. Kezével megtörölte a száját. – Nem is tudom, ha találnánk egy hasonmást… egy női ügynököt, aki hasonlít rád, aki ide költözhetne a házba helyetted… – Megfordult. – Talán ha… – Hirtelen elhallgatott, meglátva a lány arckifejezését. – Mi az? Mi a baj? Az, amit az előbb csinált. Amikor megtörölte a száját. Cameronnak erről eszébe jutott valami – a kirakósnak az a darabja, amelyik hiányzott a Mandy Robards-gyilkosság óta. Volt valami abban a pillanatban, amikor meglátta a gyilkost a kukucskálón, ahogy kiment Mandy szobájából. Valami, amit eddig nem tudott megragadni. Az, ahogy a dzsekije félrehúzódott a vállán, amikor kinyitotta a lépcsőház ajtaját. Valami tárgynak a körvonala látszott a zakója alatt, ugyanolyan, amit éppen most látott Jacknél, amikor megtörölte a száját. Cameron meglepetten bámult Pallasra. – Nem tudom, van-e ennek jelentősége… de meglehetősen biztos vagyok benne, a fickó, aki megölte Mandy Robardsot, pisztolyt viselt a zakója alatt azon az éjszakán, amikor megfojtotta a lányt.

27. Jacknek beletelt kis időbe, amíg felfogta, mit hallott. – Egy pisztolyt? Ezt meg miből gondolod? Cameron a férfi válla felé mutatott. – Volt valami tárgy a dzsekije alatt. Azt hiszem, ő is hámot viselt. Mivel FBIügynökökkel dolgozom, talán ezerszer is láttam már ezt, ám tudatosan soha nem figyeltem rá. De most, hogy felemelted a kezed és megtörölted a szád, megláttam kipúposodni a vállad alatt, ott… – Elhallgatott, mintha nem lenne benne biztos, hogyan írja le. – Láttad a pisztolyom körvonalát. Cameron bólintott. – És biztos vagy benne, ugyanezt láttad a fickónál, aki kijött Mandy Robards szobájából? – Igen. Mindig is éreztem, volt még valami, csak nem tudtam rájönni, mi az – magyarázta a nő. – Segít az, hogy a férfi pisztolyt viselt? Jack végiggondolta ezt az új fejleményt. Olyan keveset tudtak a gyilkosról, hogy minden segítséget jelentett. Ez az információ pedig kifejezetten sokat érhetett. – Azt mindenesetre különösnek találom, hogy megfojtotta Mandy Robardsot, amikor pisztoly volt nála. – A pisztoly nagy zajt csap. – Igen, valóban. Habár egy profi hangtompítót is vitt volna, hogy ez ne legyen gond. Most még inkább úgy gondolom, mint eddig, ezt a gyilkosságot nem tervezték el előre. – Talán egy féltékeny barát volt. Esetleg kérdőre vonta Mandyt Hodges szenátor miatt, és a dolog elmérgesedett – találgatta Cameron. Jack megrázta a fejét.

– Ezt az eshetőséget már megvizsgáltuk. A hám viszont érdekes fejlemény. Talán te nem ismerted fel, de egy hozzáértő azonnal kiszúrta volna. Ez igencsak kockázatos lépés volt az itteni fegyvertartást korlátozó intézkedések miatt – jelentette ki a férfi, arra utalva, a chicagói lakosoknak tilos fegyvert birtokolni és maguknál tartani. – Ebből arra következtetek, a fickónak engedélye volt, hogy rejtett fegyvert viseljen. – Úgy érted, mint egy rendőr? Vagy mint egy ügynök? – Talán… – Jack egy pillanatra elhallgatott. Majd valami eszébe jutott. Kilépett a folyosóra, és kicipzározta a sporttáskáját, amit előzőleg kint hagyott. Kivette az ügy aktáit, amiket az esküvőre is magával vitt, ugyanis mindent lefénymásolt, az eredetiket pedig Wilkinsnél hagyta. Kinyitotta a gyilkossággal kapcsolatban kihallgatott emberek fotóit tartalmazó aktát. Megtalálta a fényképet, amit keresett, és jobban megnézte. Érdekes. Átnyújtotta Cameronnak, aki felismerte. – Ez azokból a fotókból van, amiket a lánybúcsú estéjén mutattál. – A neve Grant Lombard – mondta Jack. – Hodges szenátor személyi testőre. Neki van pisztolya, észrevettem, amikor kihallgattam. Megvannak a szükséges engedélyei, és mivel Mandyt megfojtották, a pisztolynak nem volt jelentősége. Emlékszem rá a kihallgatásról. Olyan kimért, profi típus. A magassága öt láb tizenegy lehet, és a hetvenöt kiló is stimmel, így hát illik rá a leírás. Úgy emlékeztem, barna szeme van, de ellenőrizni akartam a fényképen. – A fickónak, aki megtámadott, barna szeme volt – jegyezte meg Cameron. – Igen, az. – Egészen véletlenül van Grant Lombardnak alibije Mandy Robards meggyilkolásának éjszakájára? – Azt mondta, otthon aludt. Egyedül – felelt Jack. – Tekintve a gyilkosság időpontját, ebből nem sok mindenre következtethetünk – vélekedett Cameron. – Ez igaz. Bár talán meg kellene kérdeznem tőle, van-e alibije arra az időre, mikor téged megtámadtak. Cameron újra a fényképre nézett. – Biztosan nem tud előállni az „otthon aludtam” kifogással délután fél ötre. Azt hiszem, elég sok minden van, ami miatt érdemes ennek utánanézni. Jack kihúzta a zsebéből a mobilját, és felhívta Wilkinst. A társa nem vette fel, így üzenetet hagyott neki. – Wilkins, Jack vagyok. Lehet, van valamim a Robards-ügyben. Egy nyom, aminek érdemes utánanézni. Hívj vissza, mihelyt megkaptad az üzenetet! Majd akkor elmondok mindent. Letette a telefont, és örült, végre van egy követhető nyom két hét kutatás és sötétben való tapogatózás után. – Senkinek sem beszélünk erről, kivéve Wilkinst és Davist – figyelmeztette Cameront. – Legalábbis egyelőre. Nem akarom megkockáztatni, hogy ne megfelelő fülekbe jusson, hogy esetleg többet tudsz, mint azt eredetileg feltételeztük. Bár ezt hangosan nem mondta ki, de Jack tudta, Cameron ügyészként tisztában van vele, a pisztoly kulcsfontosságú bizonyíték lehet. Ha Lombardról valóban kide-

rül, ő az, akit keresnek, akkor Cameron váratlanul belebotlott abba az egy dologba, ami alapján végül letartóztathatják. Ettől a gondolattól az ügynök nagyon nyugtalan lett. – Bocsánat, ez nem jutott eszembe korábban – mentegetőzött a lány. – Akkor éjszaka a hotelben arra figyelmeztettél, ne legyek felületes. Előbb is gondolhattam volna erre. – Úgy tűnt, igencsak dühös magára. – Azok után, hogy annyiszor faggattam a végkimerülésig egy-egy tanút, hogy emlékezzen vissza még valamire. Most aztán én is így jártam. Jack felé nyújtotta a kezét. – Tudom, ez rossz hír számodra, Cameron, de te is csak ember vagy. – Csitt… ezt évekig sikerült eltitkolnom. A férfi elmosolyodott, majd megcsókolta a lány homlokát. – A titkod nálam jó helyen van. Cameron hozzábújt, fejét a vállára hajtva. – És akkor hogy lesz ezek után ma éjjel? Jack átölelte. – Sajnos, ez azt jelenti, dolgoznom kell. Van néhány dolog, aminek utána akarok nézni. Cameron hátrahajolt, kezét végigsimítva Jack mellkasán. – Miféle dolog? És ami még fontosabb: mennyi ideig fog tartani? – kérdezte játékos mosollyal. Két napig kínozták Martino emberei, gondolta Jack, és egyszer sem tört meg, egy szót sem árult el. Ám ez a nő egy mosollyal a kisujja köré csavarta egyetlen másodperc alatt. Tudta, olyan gyorsan el kellene futnia az ellenkező irányba, ahogy csak tud. Ehelyett megcsókolta Cameront. A lány először játékosan visszacsókolta, amíg a férfi el nem irányította őt a pultig. Ekkor Jack a nyelvét a szájába csúsztatta, a kezét pedig a csípőjére tette. – Mennem kell dolgozni – mondta, majd megcsókolta Cameron nyakán azt a helyet, amelyikről tudta, megőrjíti. – Valóban – helyeselt Cameron, miközben a keze lefelé vándorolt Jack hasán. – Nekem meg ki kell csomagolnom. – Elmegyek veled a lépcsőig. Útközben végig csókolóztak, miközben a férfi maga előtt tolta a nőt, keresztül a konyhán a lépcsőig. Mire odáig értek, Jack keze már valahogy Cameron blúza alá került. – Szóval feljössz, ha befejezted a munkát? – kérdezte a lány. – Igen, nem fog soká tartani. Utána megint hosszan csókolóztak, majd hirtelen a lépcsőn találták magukat, Jack Cameron lába között volt. Felhajtotta a nő blúzát, és lehajolt, végigvezetve az ajkát a hasán. A lány visszatartotta a lélegzetét. – Jó, most már megyek. – Igen. Menj!

Jack felemelte a fejét, és megcsókolta. Csak még egyszer, utoljára. Majd érezte, Cameron lehúzza a sliccét, benyúl a boxeralsójába, ő pedig felnyögött, ahogy a lány a kezébe vette. Lenézett rá, és látta a szemében a szikrát. A fenébe is, a munka még várhat néhány percet! – Maradt még óvszer a bőröndödben? – kérdezte Jack rekedten, akinek legalább annyi józan esze maradt, hogy erre is gondoljon, miközben a lány egy pillanatra sem engedte el. Ennek a nőnek hihetetlen keze van! – A külső zsebben – válaszolt Cameron. Jack hátralépett, káromkodva kereste az óvszert, aztán rájött, rossz zsebben kotorászik. Végül megragadott egy csomagot, és visszament. A rohadt életbe! A kis boszorkány átvette a kezdeményezést azzal, hogy lehúzta a farmerját. De azt a pimasz csizmát magán hagyta. – Tudod, magas sarkú nélkül meztelennek érzem magam – búgta Cameron. Jack a lépcsőre hajította az óvszert. Levette a zakóját, kibújta a hámjából, és azt is az óvszer mellé tette a lépcsőre. – Csússz fel két lépcsőfokot! – utasította a lányt. Cameron engedelmeskedett. Jack széthúzta a lábait, és közéjük térdelt egy alsóbb lépcsőfokon. Látta, a lány szeme elkerekedik, amikor az egyik lábát a vállára fektette, majd a másikkal is ugyanígy tett. Érezte, Cameron megremeg, amikor lehajolt és megnyalta a bugyija felső, csipkés szélét. – Jack… – mormolta, ujjaival a férfi hajába túrva. A férfi belefűzte az ujját a bugyi derekába, és néhány centiméterrel lejjebb húzta. Lehajtotta a fejét. Cameron felnyögött. – Istenem, te vagy az ördög… Ennél többet nem is tudott mondani.

28. Cameron a gardróbban egy cipzáras ruhazsákba tette a koszorúslányruhát, amikor észrevett egy alakot a bejáratnál. – Csak nem a „Bette Davis Eyes”-t énekelted? – kérdezte Jack halvány mosollyal. Cameron elpirult, mivel észre sem vette, mit csinál. Egy észvesztő dupla orgazmus Jackkel, és már énekelni is elkezdett. – Csak egy kicsit dudorásztam – felelte hanyagul. Jack bólintott. – Azt hittem, ez Collinnal a közös dalod. A lány erre elnevette magát. – Nincsen közös dalom vele. Csak szeretem ezt a dalt. A férfi ettől egy kicsit megnyugodott. – Túl lassú az internetes kapcsolatod.

Hála istennek, a férfi valamin ki volt akadva! Ezt a Jacket tudta kezelni. Az a Jack, aki a kezébe vette az arcát, miközben a legromantikusabb és legszexibb dolgokat suttogta a fülébe, amiket valaha hallott, miközben szeretkeztek a lépcsőn, az egy egészen más kategória volt. – Már a múltkor is mondtad – emlékeztette a lány. – Korábban soha nem volt gondom vele. Valami extra gyors ügynökprogramot próbálsz futtatni? – Igen. De még az is túl lassú. A szemében csillogó játékos fénytől Cameron gyomra összeszorult. Hát ilyen az, amikor valakibe belezúg az ember… – várjunk csak, még nem tartunk itt, mondta saját magának. Hiszen még csak – mennyi is? – két napja járt együtt Jackkel. – Remélem, nem várod, hogy én oldjam meg ezt a dolgot – mondta. – Ha van valami probléma, én mindig kikapcsolom a gépet, majd újra be. Ha ettől sem jön rendbe, hívom Collint. Jack karba fonta a kezét. – Azt hiszem, meg kell beszélnünk ezt a Collin-függőséget. Mivel új úr van a háznál. – Hmm. Ez egy kicsit túl macsós az én ízlésemnek – jegyezte meg Cameron roszszallón. Megpróbált nem túl felizgultnak tűnni. – Megnézem odafent a te számítógépedet – szólt Jack. – Lehet, az egyik szomszédod lopkodja a WIFI-det. Könnyű ezt megtenni a városban, amilyen közel állnak egymáshoz a házak. Mi a jelszavad? – Nem lesz rá szükséged. Mindig bekapcsolva hagyom a gépet, csak hibernálom, amikor nem használom. Pallas rosszalló tekintetet vetett rá. – Azt hiszem, most már tudom, miért van problémád az internettel. – Egyébként mit próbálsz csinálni a laptopodon? – kérdezte Cameron. – Csak néhány dolgot, amit szeretnék előkészíteni, mire Wilkins telefonál. Innen is fel tudok kapcsolódni az FBI hálózatára. Szeretnék még egy pillantást vetni Lombard mobilhívásainak a listájára, amit néhány héttel ezelőtt szereztünk meg. És még azon is agyaltam, le kéne követni a telefonját, habár ehhez szükségem lesz az egyik műszaki fickóra. Akkor kideríthetjük, hol járt – legalábbis a telefonjával – az utóbbi pár napban. Cameron felakasztotta a koszorúslányruhát az ajtó mögötti fogasra. Visszanézett Jackre a válla felett. – Engedély nélkül ez elég illegálisnak tűnik. – Sok homályos zóna van aközött, mi legális és mi illegális. – Ezt meg sem hallottam, ügynök. – Nem is mondtam semmit, ügyésznő. Amikor felért a harmadikra, Jack balra fordult, és bement a dolgozószobába. Cameron íróasztala az előkertre és az utcára néző ablakkal szemben állt. Az asztalhoz lépett és leült. Megmozdította az egeret, s a számítógép képernyője azonnal felvillant. Talán csak újra kell indítania a rendszert, mivel a lány már ki tudja mióta bekapcsolva hagyta. Mégis meg akart győződni róla. Megnézte, hány gép van rákapcso-

lódva a routerre, mert ahogy már említette, lehetséges volt, valaki lopkodja a WIFI-t, és emiatt lassult le minden. Egy percbe telt, amíg felállt a rendszer. Amit ekkor látott, attól hátrahőkölt. Ez nem lehet igaz! Tizenöt gép használta Cameron vezeték nélküli kapcsolatát. Jack csak kettőről tudott, a saját laptopjáról és Cameron számítógépéről. És mi a franc volt a többi tizenhárom? Az még elképzelhető volt, hogy az egyik szomszéd lopkodja a jelet, esetleg egy házaspár, de az nem volt valószínű, tizenhárom szomszéd használta a lány internetjét. De talán nem is tizenhárom számítógép volt az, hanem valami más. Így következő lépésként ezt nézte meg. Lehívta az első készülék adatait. Furcsa. Audiojelet sugárzott. Ám Jack semmit sem hallott. Felhangosította Cameron gépét. Még mindig semmi. Megnézte a következő készüléket, ez is audiojeleket sugárzott. Ám most sem hallott semmit. Mi a franc? Gyorsan ellenőrizte a többi jelet – mind audio volt –, és végül a nyolcadikon talált valamit, amit sugárzott. Egy halkan dúdoló női hang volt. Egy mély hang, amit jól ismert. A „Bette Davis Eyes”–t énekelte. Cameron. A hálószobájában. Jack hallotta egy fiók nyitódását, majd egy cipzárt, ahogy a lány folytatta a kicsomagolást. A rohadt életbe! Szándékosan elkezdett az ujjaival dobolni az asztalon – elég zajt csapva egy teszthez, de nem túl nagyot –, és gyorsan végignézte a maradék készülékeket. Tudta, végül mire fog bukkanni. Amikor megtalálta az utolsó audiojelet, az asztalon kopogó ujjainak a zaja visszhangzott Cameron számítógépében, tisztán és egyértelműen. Jack hangosan káromkodott volna, ha megteheti. Az egész rohadt házat bepoloskázták. A gondolatok száguldoztak a fejében. A maszkos férfi… csütörtök délután… azt feltételezték, arra várt, hogy Cameront megtámadja, amikor hazatér a munkából. Pallas azonban most rájött, Mandy gyilkosa nem azért volt a házban délután fél ötkor, hogy kijátssza a rendőri felügyeletet, hanem egészen más tervei voltak. Hallgatózni akart. Ki akarta deríteni, mit tud Cameron. Manapság a poloskának is nevezett mikrofonok kisebbek, mint valaha, kisebbek egy gombnál is. És csak egy számítógépre, egy vezeték nélküli hálózatra és a megfigyelő készülékek IP címére volt szükség. Nem sokkal nehezebb, mint egy, házi megfigyelőkamera felállítása, különösen olyan valakinek, aki ért hozzá. Jack elővette a BlackBerryjét. Szerencsére, most, hogy tudták, miben sántikál a gyilkos, a maguk javára fordíthatták a dolgokat. Feltételezve, Mandy gyilkosa szorgalmasan hallgatózik a poloskákon keresztül, lenyomozhatták az összeköttetést annak a számítógépnek az IP címével, amelyen keresztül csinálta. És ha egyszer a kezükben van ez az információ, megtalálhatják nemcsak a számítógépet, hanem a gyilkost is.

Jack e-mailt kezdett írni Wilkinsnek, mivel sem őt, sem mást a hivatalból nem tudott hívni, hiszen lehallgatták. Majd megállt, arra gondolva, még gyorsabb lenne Cameront a kocsijába ültetni, és onnan lefolytatni a hívást. Át kellene neki adnia egy írott üzenetet, amiben felvázolja a helyzetet, mivel mostantól nem beszélhettek semmiről, amitől a gyilkos szagot foghatna – hiszen éppen most is lehallgathatta őket. Jack gyomra összerándult. A gyilkos most is lehallgathatta őket. Ha egyfolytában lehallgatta őket, akkor minden egyes szót hallott, amit ő és Cameron aznap este mondott. A beszélgetés részletei a fülében visszhangoztak: Meglehetősen biztos vagyok benne, a fickó, aki megölte Mandy Robardsot, pisztolyt viselt a zakója alatt azon az éjszakán, amikor megfojtotta a lányt. A neve Grant Lombard. Ő Hodges szenátor személyi testőre… Illik rá a leírás… Grant Lombardnak van alibije Mandy Robards meggyilkolásának éjszakájára. Talán meg kéne kérdeznem, van-e alibije arra az időre, amikor téged megtámadtak. Aztán Jacknek egy másik beszélgetés is eszébe jutott, ami korábban zajlott le, és a vér is megfagyott az ereiben. A riasztó kikapcsolásához csak üsd be a biztonsági kódot! Mi az az öt-kettő-kettő-öt? Ez adja ki a Jack nevet a telefon billentyűin. Ezt könnyen megjegyzem. A gyilkos ismerte a riasztó kódját. – Cameron – suttogta Jack, miközben a szíve a torkába ugrott. Egyedül hagyta a lányt… Ezúttal nem hallotta őt… Túl nagy a csend a második emeleten… Jack ledobta a BlackBerryjét, és a pisztolytartó hámja felé nyúlt. – Ne mozdulj, rohadék! – parancsolta egy halk hang a háta mögött. Egy pisztoly élesítésének félreismerhetetlen hangja visszhangzott a szobában. Kezével a hámon, Jack hátranézett a válla felett. Meglátta a küszöbön álló férfit, aki egyenesen a fejére célzott a pisztolyával. – Lombard! – hörögte. – Majdnem megelőztél, Pallas. Majdnem – mondta Lombard. – Most pedig vedd le a hámot! Lassan. Az első dolog az volt, amit Jack kiszúrt, Lombardnak nincs hangtompító a fegyverén. Ami azt jelentette, Cameron még mindig életben van egy emelettel lejjebb. Lombard először az ügynököt akarta eltenni láb alól. – Azt mondtam, vedd le a hámot! Most! – ismételte meg a testőr halkan. Jack a támadója arckifejezését nézte, és látta, nem blöfföl. Kikapcsolta a hámot, és letette a padlóra. Nem tenne azzal szívességet Cameronnak, ha Lombard ripityára lőné az agyát itt és most a dolgozószobában. – Rúgd ide hozzám! – utasította Lombard. Jack engedelmeskedett. A szemét nem vette le a fegyver ravaszáról. Csak egy mozdulat, és máris leesne a székről. Vesd le magad a padlóra, húzd magad elé az asztalt pajzsként! Nem a legjobb terv, de több a semminél. Ekkor Lombard változtatott a játékszabályokon. – Cameron Lynde – kiáltott hangosan. A hangja visszaverődött a folyosó falain. – Pisztolyt szegezek a barátod fejéhez. Ha nem leszel a lépcsőfeljárón három másodpercen belül, megölöm. Jack igyekezett nyugodt és megfontolt maradni: – Menj ki a házból Cameron! Majd én elintézem. Lombardnak a szeme sem rebbent.

– Három másodperc, Cameron. Egy, kettő… – Ne! Ez az egyetlen, reszketeg szó a lépcsőfordulóról hallatszott, fél emelettel alattuk. – Jó kislány vagy, Cameron – közölte Lombard. Mind a hárman ebben a helyzetben maradtak. Lombard a küszöbön, pisztolyt szegezve Jack fejére, Cameron pedig kívül a látóterén, a másik oldalon, félúton két emelet között. – Ha lövést hallok, rohanni fogok – szólt fel a lány. – És tudom, igazából én vagyok az, akit akar. – Egyiküket sem akarom bántani. Tudom, hogyan oldhatjuk ezt meg – magyarázta Lombard. – Egy szavát se hidd el ennek a szemétládának, Cameron! Menj ki a házból azonnal! – utasította Jack a lányt. – Üzletet akarok kötni – vágott a szavába Lombard. – Ez minden. Maga államügyész, Cameron. Maga segíthet. És ez a pisztoly a kezemben jó ok arra, hogy segítsen. Tudok néhány dolgot. Például annak a személynek a nevét, aki beköpte nekem. Nagy halról van szó. Maga elkaphatja a segítségemmel. Négyszemközt kéne erről beszélnünk. Honná tudjam, nem egy telefonnal áll ott, és éppen a rendőrséggel beszél? Így hát jöjjön fel lassan a lépcsőn, maga elé tartva a kezét! Most, Cameron! Vagy Pallas meghal. Ez már-már meggyőzően hangzott. Jack imádkozott, hogy Cameron ne dőljön be neki. – Ez csapda Cameron! Ha feljössz azon a lépcsőn, mindketten meghalunk. Csend állt be. A lány furcsa módon hallgatott. Valószínűleg a lehetőségeit mérlegelte. Jack tudta, hogy itt az idő cselekedni. Az ő fejében csak egy lehetőség volt, az, minél távolabb tartsa Cameront Lombardtól. Nem számít, mibe kerül. Azt mondta, rohanni fog, ha lövést hall. Erre építhetett. Magára vonja Lombard figyelmét, és ezzel esélyt ad a nőnek a menekülésre. Nem áll meg, amíg el nem éri Lombardot, s nem számít, mi találja el közben. Mások is megpróbálták már megölni. Cameron kedvéért szívesen kipróbálta, ennek a seggfejnek több szerencséje van-e, mint a többieknek. Felkészült a támadásra. Lombard szemöldökén verejtékcseppek jelentek meg. Megint leszólt Cameronnak, a hangja feszült és ideges volt: – Két kicseszett másodperce van, Cameron, úgyhogy húzza fel ide a seggét, vagy intsen búcsút Jacknek. – Oké. Jövök – kiáltott fel Cameron gyorsan. Ám ekkor már nem volt a lépcsőfordulóban. Ajtónyitást lehetett hallani, a folyosóról jött, az alattuk lévő emeleten. Nyikorgás hallatszott, majd valami fémes csörgés. – Pisztolyért ment a kis kurva! – sziszegte Lombard. Szerencsére, Jack nála sokkal jobban ismerte a ház alaprajzát. Nem pisztolyért ment, gondolta, mert felismerte, a lány mit tervez. Egy kicseszett zseni volt. Az ajtó, amit kinyitott, és ami a lépcsőhöz a legközelebb volt, a gardróbja volt. És bár nem volt ott elrejtve egy pisztoly sem – legalábbis Jack nem tudott róla –, volt ott valami más, ami segíthetett rajtuk.

Az áramkör főkapcsolója. Lombard felkiáltott, mivel elege lett: – Csesszétek meg mind a ketten! Összehúzott szeme Jackre fókuszált. Minden egyszerre történt. Meghúzta a ravaszt, miközben Jack a földre vetette magát, számítva rá, mi következik. Odalentről pedig hangos kattanás hallatszott, és… Minden fény kialudt a házban. A pisztoly szikrázott a sötétben, és a golyó Jack feje fölött süvített el. Az ügynök egy pillanatot sem vesztegetve felpattant, és Lombard felé rohant. Ám ő gyorsabban reagált a hirtelen sötétségre, mint azt Pallas remélte, mert már a folyosón menekült. Vadul lövöldözött maga mögé, és golyók a falba ütődtek Jack mellett, aki azonban nem állt meg. Közvetlenül a lépcső előtt érte utol Lombardot, és felismerte az esélyét. Felugrott, majd teljes súlyával rávetette magát. Egyszerre nyúlt a támadó pisztolya felé, és közben nyomta hátra a férfit, teljes erejéből a fakorlátnak szorítva. Jack felkészült a következőkre – ami fájni fog –, aztán nekiütődtek a korlátnak, ami hangos recsegéssel eltört. A két férfi egymásba kapaszkodva harmincöt lábnyit zuhant a lépcsőházban. A földszinti folyosón értek földet. Jack hallotta a csonttörés iszonytató hangját, amikor Lombard fölött a földnek ütődött. A másik felkiáltott. Jack ösztönösen a testőr pisztolya felé nyúlt, amitől a fogát csikorgatta a mellkasába hasító fájdalom miatt – néhány bordáját biztosan eltörte. Miközben az esés miatt fellépett szédülést próbálta leküzdeni, ellökte magát Lombardtól, felállt, és rászegezte a fegyvert. Jack egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét, és az ingujjával letörölte a vért a homlokáról. Az egyik golyó olyan közel csapódott mellette a falba, hogy a vakolat egy darabja megvágta. – Majdnem sikerült, Lombard – zihálta. – Majdnem. Jack lépteket hallott odafentről. Felnézett, és látta, Cameron lefelé rohan a lépcsőn. Amikor észrevette őt, megállt a földszint és az első emelet közti lépcsőfordulón, és megkönnyebbülten a falnak dőlt. Jack rájött, Lombarddal valószínűleg mellette zuhantak le a lépcsőházban. A lány döbbent arccal felpillantott az emeletre, felmérte a harmincöt láb mélységet, majd visszanézett a férfira. – Istenem, Jack! A holdfényben észrevette Lombardot is, és nagyot nyelt. A testőr a padlón feküdt Jack előtt, a jobb lába furcsa szögben a teste alá szorult. Szaporán lélegezve a jobb karját a mellkasára szorította, és ellenségesen nézett Pallasra. Az események forgatagában Jack nem számolta, hogy Lombard hányszor lőtt rá. Kinyitotta a tárat, hogy megnézze, van-e még benne töltény. Három golyó maradt benne – több, mint elég. Visszacsukta a fegyvert. Neki és Lombardnak volt egy be nem fejezett ügye. – Menj fel a hálószobádba, Cameron! Ne gyere ki, amíg nem szólok! – mondta. A lány bólintott. – Jó. Kérek erősítést és hívok mentőt. – Ne hívj senkit! Csak menj fel! Cameron szeme elkerekedett.

– Mit akarsz csinálni? – Azt neked nem kell tudnod. Helyettes államügyész vagy. Nem vehetsz részt ebben! Lombard szeme ijedten kitágult. Cameron habozott a lépcsőfordulón állva, és egy pillanatig Jack azt hitte, nem fog hallgatni rá. – Oké – egyezett bele végül. Elment, és néhány másodperc múlva hallatszott, a hálószoba ajtaja becsukódik mögötte. Pallas újra Lombard felé fordította a tekintetét, aki verejtékben úszva feküdt a padlón a lábai előtt. – Amikor odafent voltunk, említettél valakit, aki elmondta, Cameronnak köze van a Robards-ügyhöz. Tudni akarom, ki volt az. Lombard köhögött, és nyöszörgött a fájdalomtól. – Kapd be, Pallas! – Ezt talán később. Még el sem kezdtük. – Akkor is kapd be! Jack leguggolt mellé. – Egész idő alatt kihallgattál engem és Cameront – mondta halkan. Lombard nevetni próbált, ám a hangja üresen csengett. – Majdnem minden szót hallottam. Imádtam azt a részt, amikor nem voltál hajlandó megbaszni, miután meglőttem a vállát. Olyan puha pöcs vagy, mint a többi, Pallas! Egy nő miatt. Lehet, hogy Lombard puha pöcsnek tartja Cameron miatt, gondolta Jack, ám ezen az estén éppen a lány adott erőt neki. – Mivel hallgatóztál, pontosan tudod, mit jelent ő nekem. Bárkit megölnék, ha egy ujjal is hozzányúl – közölte nyugodt, hűvös hangon. – Mondd a nevet, és akkor veled kivételt teszek! Lombard még mindig hallgatott. Ám már nem vágott olyan fensőbbséges képet. Jack közelebb tartotta a pisztolyt. – Meglőtted őt. Láttalak, ahogy fogtad ezt a fegyvert és az álla alá szorítottad. Pont így… – Megragadta Lombard állát, és odaszorította a pisztolyt. A férfi arca megrándult, és nehezen lélegzett az orrán keresztül. Jack még erősebben nyomta a fegyver csövét, belevájva azt a bőrbe. – Adj nekem okot rá, hogy meghúzzam a ravaszt! Anynyira vágyom erre, azt el sem tudom mondani! – Egyezzünk meg! – bökte ki Lombard összepréselt ajkai között. Jack bólintott. – Azt hiszem, most valóban komolyan mondod. A pisztolyt Lombard homlokára szorította. – Íme, az üzlet, amit ajánlok: áruld el, amit tudni akarok, és akkor nem kell majd elmondanom a halottkémnek, önvédelemből lőttem a két szemed közé. A testőr nagyot nyelt. Először hallgatott, de Jack jól látta a szemében a változást. A vereséget. Lombard elernyedt a padlón, és végül közölte a nevet, amire Pallas várt. – Silas Briggs.

Kevesebb, mint tíz perccel az után, hogy Jack erősítést kért, a ház zsúfolásig telt emberekkel, egyesek egyenruhában voltak, mások nem. Elmondta a mentősöknek, mi történt Lombarddal, majd röviden tanácskozott Wilkinsszel és a zsarukkal. Jack Wilkins mellett állt, nézte, a mentősök nyakmerevítőt tesznek a megbilincselt Lombardra, és hordágyat toltak alá. Felpillantott Cameronra. A lány a lépcsőn üldögélt, amióta a rendőrök és az FBI megérkeztek. A férfi érezte rajta, nem akar közelebb kerülni a támadójához, miközben az a padlón feküdt a lépcső alján. Remélte, őt nem akarja így elkerülni. – Szeretnék egy kicsit egyedül maradni Cameronnal – mondta Wilkinsnek. – El tudnád intézni? Wilkins bólintott. – Hogyne. Majd vigyázok, hogy mindenki idelent maradjon. Jack felvett egy takarót, amit a mentősök hoztak be, átlépett Lombardon a lépcsőre, és felfelé indult. Letérdelt, és a takarót Cameron vállára terítette. – Jól vagy? A lány megrázta a fejét. – Nem. Jack érezte, reszket. Felsegítette, majd felvezette a lépcsőn, a hálószobába. Becsukta maguk mögött az ajtót, megfogta a kezét, és leültette az ágyra. – Mondj valamit, Cameron! Bármit. A lány hangja távolinak tűnt, amikor válaszolt: – Amikor leszólt odafentről, éppen itt álltam, e mellett az ágy mellett. – A homlokát ráncolta. – Azt próbáltam eldönteni, melyik bugyit vegyem fel éjszakára, azon gondolkodva, a fekete vagy a piros tetszene-e neked jobban. – A hangja elcsuklott. – Akkor ez a furcsa hang lekiáltott, hogy pisztolyt szegezett a fejedhez, és azzal fenyegetett, három másodperced van az életből. Jack letérdelt elé a padlóra. – Olyan nagyszerű voltál! Az, hogy lekapcsoltad az áramot, a legokosabb dolog volt, amit tehettél ebben a helyzetben. A lány megtörölte a szemét. – Persze. Marha nagy hős vagyok! Te leveted magad a lépcsőről. Én meg lekapcsolom a villanyt. – Ez… nagyon fontos villanykapcsolás volt. Cameron szipogott. Az orra kivörösödött, a smink elkenődött a szeme alatt. Jack megállapította, még sosem látott senkit ilyen szépnek. Ha belegondolt, mi történhetett volna… milyen közel volt ahhoz, hogy elveszítse őt… – Már megint milyen komoly képet vágsz! – Cameron megérintette az arcát, és aggódva nézett végig rajta. – Megsérültél? Biztosan, hiszen akkorát zuhantál. – Lehet, eltört egy-két bordám – felelt Jack. – Micsoda? Szólnunk kell az egyik mentősnek, hogy vizsgáljon meg. Lehet, belső vérzésed van. – Jól vagyok. Majd szólok valakinek később, amikor végeztem ezzel az egésszel. Cameron megrázta a fejét. – Nem később, Jack! Most! Nem vagy legyőzhetetlen, tudd meg! – Csitt… ezt évek óta igyekszem titokban tartani.

A lány erre végre elmosolyodott. Jack felkelt és mellé ült az ágyra. Cameron a vállára hajtotta a fejét. – Tudod, nem jöttem be a szobámba. Az emeleti folyosón maradtam és hallgatóztam. – Gondoltam. Cameron feléje fordította a fejét. – Azok a dolgok, amiket Lombardnak mondtál… Blöfföltél? Jack átgondolta a választ. Sok mindent mondott Lombardnak. De akár tetszik, akár nem, az a férfi is ő volt, aki azokat a mondatokat kiejtette. – Számít ez? – kérdezte a lánytól. Ő egy pillanatig hallgatott, aztán megrázta a fejét. – Nem.

29. – Valaki beszélni akar veled, Cameron. A nő a számítógépén lévő órára pillantott. Nem sokkal múlt két óra, ami meglepte. Annyira belemerült az ügyiratok olvasásába és a jegyzetelésbe, még ebédelni is elfelejtett. – Kösz, Elaine. Van ennek a valakinek neve? – Megnézte a naptárát. Nem volt megbeszélt találkozója senkivel erre a délutánra. A hangszórón keresztül a recepciós hangja suttogássá halkult: – Nem mondhatom meg. Azok után, amiken az utóbbi időben keresztülment, Cameronnak ez egyáltalán nem tetszett. Felvette a telefont. – Legalább ismerem ezt a személyt? – Igen. Az biztos – válaszolta Elaine. – Akkor miért nem tudhatom meg, ki az? – Fogalmam sincs. Csak azt mondta, kérjelek meg, gyere ki ide. Ó, pont ide néz! Mennem kell! – Elaine gyorsan letette a kagylót. Cameron is letette. Majd végiggondolta a lehetőségeket. Jack vagy Collin? Bármelyikük is volt, biztosan el akarja vinni ebédelni, gondolta. Márpedig majdnem éhen halt. Felállt az íróasztaltól és kiment a folyosóra, azon töprengve, mire ez a nagy titkolózás. Az ösztönei azt súgták, biztosan Jack az. Az utóbbi néhány hétben gyakran beugrott hozzá az irodába, szakmai és személyes okokból egyaránt. Amikor a férfira gondolt, mindig elmosolyodott. Lombard letartóztatása óta Jack szinte minden éjszakát a házában töltött, az egyetlen kivétel az volt, amikor ő töltötte az éjszakát a férfi lakásában. Hét közben elfoglaltak voltak, mivel mindketten belevetették magukat a munkába a támadás éjszakája után, ám kárpótolták egymást ezért esténként és hétvégenként. Jack eldöntötte, ő fogja megjavítani a lépcső korlátját, és még néhány felújítást is megcsinál a házban, Cameron pedig elhatározta, segít neki, ami azt jelentette, sarokban üldögélt, bort iszogatott, és az egyik könyvet olvasta abból a több százból, amelyek a férfi gyűjteményéből lassan átkerültek őhozzá. Néha

felpillantott, és valami oda nem illő megjegyzést tett, majd valamikor a második pohár környékén észrevette, Jack izmai hogyan feszülnek a pólója alatt munka közben, és milyen jól néz ki izzadtan és koszosan, és hoppá, egyszer csak a padlón voltak, izzadva és koszosan, igaz, nem olyasvalami miatt, amihez kalapács és szög kellett. Legjobban azonban azt szerette, amikor beszélgettek – akár egy moziból kijövet, akár egy étteremben vacsora közben, vagy az ágyon heverészve, fejét Jack mellkasára hajtva, miközben elmesélte neki a régi ügyeit és az édesapjával kapcsolatos emlékeit. Szerencsére, az őket körülvevő médiafigyelem hamar lecsillapodott, amit már mindketten nagyon vártak. Az utóbbi két hétben a legnagyobb sztori a sajtóban az Észak-Illinois-i Körzet államügyészének a megvádolása és az ebből következő lemondása volt. Mindent egybevéve, Cameron úgy vélte, Silas letartóztatása simán ment. A Lombard támadását követő hétfőn „véletlenül” éppen a recepciónál volt, amikor Jack és Wilkins megjelent a letartóztatási paranccsal. Silas üvöltözött és káromkodott, különösen, amikor Jack a csuklójára kattintottá a bilincset. Néhány másik helyettes államügyésszel együtt Cameron látta, Jack mindvégig nyugodtan és profin viselkedett. Valamit halkan Briggs fülébe súgott, mire az bólintott, viszont az alsó ajka reszketni kezdett. Érdekes módon, ezek után egy hangot sem lehetett tőle hallani. A Silast övező botrányt követően Grant Lombard következett, végtére is nem mindennap történik meg, hogy egy szenátor személyi testőrét letartóztatják egy callgirl meggyilkolásáért Chicago egyik legelőkelőbb szállodájában. Ez a letartóztatás azonban, sajnos, azonnal a reflektorfénybe repítette Cameront és Jacket. A támadás után lehetetlen volt eltitkolni azt a tényt, a lány bizonyos értelemben az ügy tanúja. A média sebesen összekötötte őt és Jacket a három évvel korábbi, látszólag nagyon emlékezetes „popó van a feje helyén” megjegyzéssel. Habár Jack szavainak sorozatos felidézése nem volt kedvére való, Cameron igyekezett szórakozásként felfogni az ominózus jelenet újranézését. Egyszer még egy vicces megjegyzést is megengedett magának, miközben Jack megpróbálta kiszedni a távirányítót a kezéből, hogy kikapcsolja a tízórás híreket. Incselkedve azt mondta, majd a gyerekeiknek is meg kell mutatniuk a felvételt annak bizonyítékaként, hogy első látásra egymásba szerettek. Amikor aztán Jack ezt hallva nem állt fel azonnal a kanapéról és nem ment világgá, hanem ellenkezőleg, nagyon is gyengéd lett, a lány ezt annak tudta be, hogy teljesen nem akasztotta ki. Most, Jack váratlan látogatására készülve, Cameron szaporábban lépkedett, és a sarkon befordulva az iroda recepciójára érkezett. A férfi azonban nem volt ott. Sőt az egész váróterem üres volt. A recepciós pultnál Elaine feltette a kezét. – Azt mondta, nem akar itt kint várakozni. Inkább valami privát helyen akar veled beszélni. Silas régi irodájába kísértem, mivel azt most úgysem használja senki. Nagyon fura, gondolta Cameron. Kíváncsibban, mint valaha, átment a várótermen és a folyosón a szemközti oldalra. Amikor Silas régi irodájához ért, magas, jól megtermett férfit látott az ajtó előtt állni. Az biccentett, miközben Cameron közeledett. – Bemehet, Ms. Lynde. Fél szemmel a férfit figyelve, óvatosan kinyitotta az ajtót, és belépett. Egy kövérkés férfi – rövidre nyírt ősz hajjal és méregdrága öltönyben – állt az ablak előtt, és a Michigan-tóra nyíló kilátást csodálta. Amikor Cameron belépett, megfordult és kedvesen rámosolygott.

– Jó napot, Ms. Lynde! Köszönöm, hogy hajlandó velem találkozni anélkül, hogy előre megbeszéltük volna. Cameron becsukta az ajtót maga mögött. – Hodges szenátor! – mondta meglepetten. – Örülök, hogy találkozhatunk. Mi… hozta ma ide az irodánkba? A nem mindennapi kapcsolatuk és annak ellenére, hogy jóval többet tudott a szenátor magánéletéről, mint amennyit valaha is szeretett volna, eddig még soha nem beszéltek egymással. Hodges közelebb lépett hozzá. – Azt hiszem, mindketten tudjuk, ennek a látogatásnak már régen meg kellett volna történnie, Cameron. Szólíthatom Cameronnak? – Leült az egyik bőrfotelbe Silas régi íróasztala előtt. – Kérem, foglaljon helyet! Cameron bólintott. – Köszönöm. Tekintve mindazt, ami azon az éjszakán a Peninsulában történt, furcsa volt Silas régi irodájában üldögélni Hodgesszal. Igaz, bárhol furcsa lett volna vele üldögélni. – Nagyon sok mindennel adósa vagyok önnek, Cameron, és személyesen szerettem volna köszönetet mondani – kezdte Hodges. – Abból, amit Davis különleges ügynök elmondott, ön egyetlen szavával megakadályozta, hogy letartóztassanak, és nyilvánvalóan megmentette a szenátori székemet is. Akár ártatlan vagyok, akár nem, soha nem hevertem volna ki a botrányt, hogy belekeveredtem egy ilyen gyilkossági ügybe. Nem is beszélve a… kapcsolatomról Ms. Robardsszal. – Örülök neki, szenátor. De őszintén mondom, az üggyel foglalkozó FBI-csoportot illeti minden dicséret. Én csak rosszkor voltam rossz helyen. – Kis híján meggyilkolták, amiért akkor ott volt – folytatta Hodges. – El sem tudom mondani, mennyire sajnálom. Mennyire sajnálok mindent. Bolondul cselekedtem, és a tetteim miatt mások szenvedtek. Sok esetben nem is akárhogyan. – A szenátor szeme elhomályosult. Cameron bólintott, és nem igazán tudta, mit mondjon. A Hodgesszal folytatott beszélgetés kijózanító volt. Annak ellenére, hogy Mandy Robards szándékai a szenátorral messze nem voltak tisztességesek – Jack elmondta, amit Lombard bevallott neki a zsarolási tervről –, az egész eset szomorú bizonyítéka volt annak, egyesek meddig képesek elmenni a pénzért. Vagy elkeseredettségből. – Elszomorítottam – jegyezte meg Hodges. –Jól vagyok. Csak megkönnyebbültem, hogy az egésznek vége. – Valójában még nincs mindennek vége – igazította ki Hodges. – Silas Briggs lemondása azt jelenti, fontos feladat áll előttem. Mint Illinois állam vezető szenátorának, az én kötelességem javaslatot tenni az elnöknek az új államügyész személyét illetően. És azt hiszem, már meg is találtam a megfelelő jelöltet. – Jelentőségteljesen elhallgatott. Cameron meglepetten hátrahőkölt. – Engem? Hodges bólintott. – Magát. Cameron próbálta eldönteni, mi erre a jó válasz.

– Nagyra értékelem, hogy rám gondolt, szenátor. Valóban. De ha őszinte lehetek, nem gondolom, hogy pusztán hálából fel kellene ajánlania nekem ezt az állást. Nem is várom el öntől. A férfi erre elmosolyodott, mintha tetszene neki a válasz. – Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogja mondani. Így hát biztosítom, ennek semmi köze a hálához. Miután a Briggs elleni vádak nyilvánosságra kerültek, semmiképpen nem szeretném kockáztatni, hogy egy olyan jelöltet válasszak, aki nem teljes mértékben alkalmas az állásra. Ha valami, akkor a velem való kapcsolata még ön ellen is szólt. Cameron hitte is meg nem is. Hodges elnevette magát. – Még mindig nem győztem meg? – Ha valóban komolyan kérdezi, akkor nem, még mindig nem. –Jó ég, nem vicceltek, amikor azt mondták, maga kemény dió lesz! – mormolta Hodges. – Jól van. Felvázolom önnek a helyzetet, a tényeket, amelyek meggyőztek engem, amikor a csapatom előállt a nevével. Önnek van a legjobb tárgyalási eredményességi statisztikája a kerület helyettes államügyészei között. A bírók, igen, beszéltünk velük is, azt mondták, bátor és kitartó a tárgyalóteremben. Briggs után, őszintén, pont erre van szüksége a hivatalnak. Jók az egyéb paraméterei is: alsó középosztálybeli háttérrel rendelkezik, elvégezte a jogi egyetemet, az apja rendőrként hősi halált halt, és a média máris úgy véli, vasból van, amiért túlélte a Lombarddal kapcsolatos megpróbáltatásokat. Ám ami a leginkább meggyőzött, Cameron, és tudom, ezzel kapcsolatban nagyon szerény és szűkszavú, az az, hogy a főállamügyész kérésére már amúgy is ideiglenesen maga vezeti a hivatalt Silas távozása óta. Mivel látom, még nem égette le a házat, úgy gondolom, tényleg van tehetsége ehhez a munkához. Vagyis… feltéve, ha ön is akarja. Cameronnak hevesebben dobogott a szíve. A fenébe is, ez tényleg vele történik. További meggyőzésre nem volt szüksége. – Megtiszteltetés számomra, szenátor, hogy alkalmasnak talál a feladatra. Hodges megkönnyebbültnek tűnt. – Jól van. És őszintén megmondva, nem nagyon volt B tervünk. Egy kicsit meg is izzadtam a zakóm alatt. Cameron nevetett. – A jövőben igyekszem kevesebb nehézséget okozni. Hodges barátságosan mosolygott, miközben kezet ráztak. – Intézze úgy a dolgokat, Cameron, ahogyan jónak látja! Felálltak a fotelből és együtt mentek az ajtóig. – Örülök, hogy ezt mondta, szenátor… Mivel remélem, megérti, Silastól eltérően én nem csak bábfigura leszek itt. Az a szándékom, továbbra is tárgyalok ügyeket. – Az ön statisztikájával annyi ügyet tárgyal, amennyit akar. Csak mindig nyerje is meg őket! – Egy kacsintás kíséretében Hodges kinyitotta az ajtót, és biccentett az ott álló őrnek. Cameron nézte, ahogy elmennek. Egyedül állt Silas irodájában, és megpróbálta felfogni a tényt, jó esélye van arra, ez az ő irodája lesz a nem túl távoli jövőben. Cameron Lynde, az Egyesült Államok államügyésze. Ez egészen jól hangzik.

Mosolyogva indult vissza a nemsokára csak „volt irodájába”, olyan gyorsan, ahogy a méltósága és a tízcentis sarkai engedték. Amikor odaért, becsukta az ajtót, hogy senki se zavarja, majd leült az íróasztalhoz, és felvette a telefont. Természetesen, Jacket hívta elsőként, és mindent elmesélt neki. Amikor befejezte a mondandóját, érezte a férfi hangján, mosolyog a vonal másik végén. – Gratulálok, ügyésznő! – mondta Jack. – Megérdemli. De azt is érezte a hangján, valamit eltitkolt. – Te már tudtad, ugye? Jack nevetett. – Oké, már tudtam. Davis elkottyantotta, két ügynököt megbíztak nálunk az átvilágításoddal. Így hát ezen a héten minden estére foglaltam asztalt a Spiaggiában, és csak Hodgesre vártam, hogy közölje veled. Úgy gondoltam, végre megkaphatod a vacsorádat ott, és ez a legmegfelelőbb alkalom rá. Lehetetlen alak – a kedvességével meg mindennel. – Még mindig próbálom megállapítani, miként is érzek azzal kapcsolatban, te előbb tudtad, mint én. – Ne legyél emiatt csalódott! – évődött Jack. – Az a tény, hogy már napok óta röhejesen büszke vagyok rád, mit sem változtat azon, te milyen izgatott lehetsz miatta. Ráadásul én mindig csaknem mindent tudok. Talán jobb is, ha elkezdesz ehhez hozzászokni. – És ebben a pillanatban le is teszem a kagylót. – Meg akarsz tőlem szabadulni, hogy hívhasd Collint? – ugratta Jack. – Nem! – tiltakozott Cameron nyomatékosan. A fenébe is, ez a pasi tényleg tudott mindent. Két héttel később aztán újabb alkalmuk volt az ünneplésre. Bár Jack egy kicsit kevésbé volt lelkes ezzel kapcsolatban. – Boldog szülinapot, Jack! – mondta Cameron, amikor várakozás közben leültek az egyik asztalhoz a bárban. Erre az estére a Socca étterembe hozta el a férfit, néhány sarokra a házától. – Harmincöt év. Azt hiszem, ez megérdemel egy-két ajándékot. Jack a szemöldökét ráncolta. – Cameron, megmondtam, ne vegyél semmit! – Én viszont úgy gondoltam, ez az egyik olyan utasításod a sok közül, amit egyszerűen elengedek a fülem mellett. Kihúzott két borítékot a táskájából, és a férfi elé tette az asztalra. Az egyik nagyméretű volt, és közel egy centi vastag, a másik kisebb, és valamilyen tárgy volt benne. – Válassz! Jack a nagyobb borítékot vette fel. – Jó választás – jegyezte meg Cameron. Pallas kinyitotta a borítékot, és vastag, sokoldalas dokumentumot talált benne. Kihúzta és széthajtotta. Az irat tetején lévő nevek azonnal a szemébe szöktek. AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK kontra ROBERTO MARTINO és társai

Hivatalos vádirat volt, amit maga az államügyész, Cameron írt alá, és amiben megvádolt harmincnégy tagot Martino szervezetében – Roberto Martinót is beleértve – több, mint százrendbeli szövetségi és állami törvénysértéssel. Szinte minden benne volt, kezdve a maffia-bűncselekménytől a drog- és fegyvercsempészeten át a súlyos testi sértésig, gyilkossági kísérletig és gyilkosságig. Jack csendben lapozta végig a vádiratot. Amikor nagyjából a felénél tartott, lassított, és figyelmesen olvasta végig a KEH-ügynök halálát leíró részleteket – akit megpróbált figyelmeztetni – és a saját megkínzását Martino emberei által. Mindezek hosszan, alapos részletességgel voltak rögzítve. – Nem érdekel, ha semmi mással nem tudom megfogni őket. Egyedül ezért is lecsukatom valamennyit – ígérte Cameron halkan. – Jövő héten be is nyújtom. Úgy gondoltam, akár egy szenzációval is bemutatkozhatok az új posztomon. Jack visszacsúsztatta a vádiratot a borítékba. Ez aztán tényleg szenzáció lesz. Átnyúlt az asztalon, és ujjait Cameronéiba fűzte. Ő tudta, mit jelent ez a vádemelés Jacknek, a férfi pedig azt, nem csak miatta csinálta az egészet. – Biztos vagy benne? – Hát persze. Már három éve bíróságra akartam vinni. – Elszabadulhat a pokol – figyelmeztette Jack. – Óvatosan kell kezelned ezt az ügyet! Lombard és Silas kispályások Roberto Martinóhoz képest. – Sokat gondolkodtam rajta, hogyan kell ezt intéznünk – mondta Cameron. – Az összes ügynököt be akarom vetni a chicagói irodából, sőt néhány embert máshonnan is, és a letartóztatásokat egyidejűleg fogjuk megejteni. Egy jól összehangolt rajtaütéssel csapunk le Martinóra és az embereire, nehogy legyen idejük a visszavágásra. Szükségem van valakire, akiben megbízhatok, hogy vezesse az akciócsoportot. Azt gondoltam, te elvállalhatnád Martino letartóztatását. Jack végiggondolta Cameron szavainak a jelentőségét. És volt egy rész, amitől némileg bepánikolt. Cameron előbbre hajolt, félreértve Jack arckifejezését. – Azt hittem, örülnél annak, ha saját kezűleg bilincselhetnéd meg Martinót. – A fenébe is, persze! – Akkor mi van? – Csak eszembe jutott, államügyészként olyan pozícióban vagy, ahol a felettesemnek számítasz. Cameron felvonta a szemöldökét. – Igaza van, Pallas ügynök. Valóban új úr van a háznál. – Ez kedves. Mennyi ideje vársz rá, hogy ezt a szemembe mondhasd? Cameron felnevetett. – Kábé két hete. – Jack elé tolta a másik borítékot. – Ne feledkezz meg a második ajándékodról! A férfi felvette a borítékot. – Azt hiszem, semmi sem múlhatja azt felül, hogy megkaptam tálcán az esküdt ellenségem fejét. Feltépte a borítékot, majd kihúzta belőle a tartalmát. Tévedett. Kulcsok voltak benne, és egy garázsnyitó. Egy pillanatra megfeledkezve magáról – az ő esetében ez ritkaság volt –, felnézett Cameronra.

– Ez azt jelenti, amit én gondolok? – Ez attól függ, mit gondolsz, mit jelent. Ha azt hiszed, azt jelenti, arra kérlek, költözz össze velem, akkor jól hiszed. – A nő arca komollyá vált. – Ha azt is hiszed, minden reggel azzal a gondolattal ébredek, vajon mivel érdemeltem ki, hogy visszatérj az életembe, nos, azt is jól hiszed. Jack egy darabig úgy ült ott, mint akit villámcsapás ért. Eddig még életében nem mondott neki senki ilyesmit. – Gyere ide! – mondta fojtott hangon. Megragadta Cameron székét, és magához húzta. Megcsókolta. Először gyengéden, majd a keze a hátára vándorolt, és szorosabban magához ölelte, miközben az érzelmei úrrá lettek rajta. Hátrébb hajolt, hogy a szemébe nézhessen. – Szeretlek, Cameron. Ugye, tudod? A lány viszonozta a csókot, majd a fülébe súgta. – Én is szeretlek. Jacknek minden lélekjelenlétére szüksége volt, nehogy felkapja a nőt, ki ne vigye az étteremből, és ne vonszolja haza abban a pillanatban. Mindaz, amit mondott, megtetézve a fekete pulcsival, a szűk szoknyával és a magas sarkúval, amit viselt, megőrjítette. Cinkosan rámosolygott. – Remélem, nem bánod, ha ma este kihagyjuk a desszertet. Egyedül akarok lenni veled. Itt epedek el érted. –Te jó ég, Jack! Ezzel a tekintettel azonnal egy szobát kéne kivennetek. De próbálj meg ezúttal olyat választani, ahol nincs egy hulla a szomszédban! Amikor meghallotta az ismerős férfihangot, Jack az orra alatt káromkodott egyet. – Komolyan, Cameron. A barátaid a lehető legjobban időzítenek. Megfordult és látta, hogy Collin áll ott. – Boldog szülinapot, haver! – vigyorgott Collin, és hátba vágta. Mögötte Jack megpillantotta Wilkinst, Richardot és Amyt a férjével. – Meghívtam néhány barátot, hogy megünnepeljük a születésnapodat – mondta Cameron ártatlan arccal. Feltette a kezét. – Meglepi! – Mi valahogyan benne vagyunk a csomagban – magyarázta Collin. – Vedd úgy, mint egy közös ajándékot mindannyiunktól: öt, alapvetően bosszantó és folyton tolakodó, új, jó barát. – Ez olyan ajándék, ami soha nem fogy el – tette hozzá Wilkins. Jack elvigyorodott. – Meg vagyok hatva. Komolyan. És mivel úgy tűnik, beköltözöm Cameronhoz, hadd legyek az első, aki kimondja, mindig szívesen látunk benneteket a házunkban. Feltéve, ha minimum negyvennyolc órával előbb értesítetek az érkezésetekről. Amikor a hosztesz előkerült, hogy az asztalukhoz kísérje őket, Cameron kicsit félrevonta Jacket a társaság többi tagjától. – Ugye, nem baj? – kérdezte. – Dehogy! Klassz! – Megcsókolta a nő homlokát. – Köszönöm! Cameron a nyaka köré fonta a karját. – És hogy válaszoljak az előző kérdésedre, nem bánom, ha kihagyjuk a desszertet. Valójában tartogatok valami finomságot neked, amikor hazaérünk. Jacknek ez tetszett. – Valami előleget kaphatok?

– Én is benne vagyok, a bilincsedet viselve. Jézus, merevedés! Az a gondolat, hogy Cameron meztelenül csak neki van kiszolgáltatva, az egész testét kizökkentette az egyensúlyából. Jack behúzta egy sarokba, ahol senki sem láthatta őket. – A fenébe a vacsorával! Most azonnal hazamegyünk! – nyögte. Cameron játékosan megrázta a fejét. – Nem hagyhatjuk itt a partidat ilyen korán! Az illetlenség lenne. Válaszul az incselkedésére, Jack a falnak támasztotta mindkét kezét, csapdába ejtve a lányt. – Szóval, Ms. Lynde… ezentúl így mennek majd a dolgok magával? Cameron szeme megvillant. – Úgy ám. Mindig.