Julie James GYAKORLAT TESZI A MESTERKEDŐT. Pioneer Books A fordítás az alábbi mű alapján készült: Julie James: Practice Makes Perfect

Julie James

GYAKORLAT TESZI A MESTERKEDŐT

Pioneer Books 2013

A fordítás az alábbi mű alapján készült: Julie James: Practice Makes Perfect Copyright ©Julie James, 2009 Hungarian translation © Dörnyei Julianna Katalin, 2012 Minden jog fenntartva!

Kiadja a Pioneer Books Könyvkiadó Kft., 2013 www.pioneerbooks.hu www.facebook.com/pioneerbooks e-mail: [email protected] Felelős kiadó: a Kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő: Beke Csilla Borítóterv: Tabák Miklós

ISBN 978-963-896-485-4 Jacksonnak

Köszönetnyilvánítás Szeretném megköszönni az ügynökömnek, Susan Crawfordnak, ezt a csodálatos kalandot, az összes útmutatását és a lelkesedését. Folyamatos hálámat szeretném kifejezni Dick Shepherdnek, aki vállalta a kockázatot, amikor egy chicagói ügyvéd elmesélte neki, hogy van egy jó ötlete egy romantikus regényre. Köszönettel tartozom a csodálatos szerkesztőmnek, Wendy McCurdynek, és az egész

Berkley-csapatnak, beleértve Allison Brandau-t, Kathryn Tument, Crissie Johnsont és Emma Stocktont. Külön köszönet Chris Ernstnek, golftechnika-tanácsadónak; Brian Kavanaugh-nak, a csoportos perek szakértőjének és a webtervezés tudorának; és Darrennek a könyvvel kapcsolatos tétova, csapongó, de inspiráló ötletéért. Örökké hálás vagyok a családomnak a szeretetükért és a támogatásukért, és nagyon szerencsés vagyok, hogy van egy csapat nagyszerű barátnőm, akik folyamatosan megihletnek. Ők a legokosabb, legerősebb és legviccesebb nők, akiket ismerek. A legvégén és leginkább szeretném a legnagyobb hálámat kifejezni a férjemnek, Briannek, a szűnni nem akaró bátorításáért és a legújabb – és legédesebb – kis hősért, a fiamért, Jacksonért. „Hiszen a szerelem lényege, hogy udvariatlanná tesz mindenki más iránt!” Jane Austen: Büszkeség és balítélet 1. AZ ÉBRESZTŐÓRA HAJNALI 5:30-kor szólalt meg. Payton Kendall álmosan körbetapogatott az éjjeliszekrényen, hogy elnémítsa a rettenetes sípolást. Csak feküdt a kényelmes libatollpárnái között, próbálta kinyitni a szemét és felébredni. Szerette volna kiélvezni a nap ezen első és egyben utolsó pillanatait, amelyeket magáénak tudhat. Aztán hirtelen eszébe jutott, és kiugrott az ágyból. Ma van a nagy nap. Paytonnak terve volt erre a reggelre, ezért a szokásosnál fél órával előbbre állította az ébresztőt. Oka volt rá, hogy ezt tegye. Megfigyelte az ő napi rutinját, és úgy találta, hogy minden reggel hét előtt beér az irodába. Tudta róla, hogy szeret elsőként érkezni. Ma reggel azonban ő már bent lesz, mire a férfi beér, és várni fogja. Magában már mindent jól átgondolt. Teljesen könnyeden fog viselkedni. Az irodájában fog várni, és amikor meghallja a férfi közeledtét, egész „véletlenül” arra jár majd, hogy kivegyen valamit a nyomtatóból. Jó reggelt! – mondja majd, mosollyal az arcán. A férfi pedig érteni fogja, miért mosolyog anélkül, hogy neki el kellene magyaráznia. Azon öltönyök egyike lesz rajta, amelyekről Payton tudta, hogy a méretére varrták, hogy pont úgy álljanak, ahogy kell. Ez a pasi tudja, hogyan kell viselni egy öltönyt, hallotta egyszer az egyik asszisztenstől pletykálkodás közben a kávéfőző mellett a harmadik emeleti társalgóban. Leküzdötte a vágyát, hogy a saját véleményét is elmondja erről, mert abból azonnal kiderült volna mindaz, amit a férfi iránt érzett, és amit nagy erőfeszítések árán tudott csak titokban tartani. Payton gyorsan és határozottan végezte, a reggeli szokásos teendőit. Nem először jutott eszébe, hogy mennyivel könnyebb lehet férfinak lenni. Nem kell sminkelni, frizurát igazítani, lábat borotválni. Pisilni is tudnak állva azok a lusta dögök. Csak egy zuhany, borotválkozás, pikk-pakk, és tíz perc múlva már ki is lépnek az ajtón. Bár úgy gondolta, hogy ez a bizonyos férfi azért több munkát fektet a küllemébe. Az a tökéletesen nem tökéletes, pont jól kócos haj biztosan valamilyen speciális termék segítségével áll úgy, ahogyan áll. Ráadásul, Payton megfigyelései alapján, az illető soha nem hordta egy hónapban kétszer ugyanazt az ing-nyakkendő párosítást. Nem mintha Payton nem adott volna eleget a megjelenésére. Egy esküdtszéki tanácsadó, akivel egy különösen nehéz nemi diszkriminációs eseten dogozott, azt mondta neki, hogy az esküdtek, nők és férfiak egyaránt, pozitívabban reagálnak egy dekoratív ügyvédnő jelenlétére.

Payton ezt szomorúan szexizmusnak titulálta, de elfogadta tényként, és kötelezővé tette önmaga számára, hogy a munkahelyén mindig a legjobb arcát mutassa, szó szerint. Különben is, inkább akasztotta volna fel magát a kis lábujjánál fogva, mint hogy ez a pasi valaha is ne a legjobb formájában lássa. A vonatút csendes volt, mert ilyen korán reggel sokkal kevesebb az utas. A város éppen csak ébredezett, miközben Payton megtette az irodához vezető háromtömbnyi utat a Chicago folyó mellett. A kora reggeli nap lágy aranyszínnel csillant meg a vízen. Annyira jókedvű volt, hogy mosolygott magában, amint áthaladt az épület auláján. Izgalma egyre nőtt, ahogy a lift felért az ötvenharmadik emeletre. A saját emeletére. Ami egyben a férfi emelete is. A kinyíló liftajtó mögött a sötét irodai folyosó látszott. A titkárnők nem lesznek bent még vagy két órán át, ami jó. Ha minden a terv szerint alakul, akkor szabadon elmondhatja a férfinak azokat a dolgokat, amiket el kellett mondania, és nem kell attól félnie, hogy valaki meghallja. Magabiztosan ment végig a folyosón, libegő aktatáskájával az oldalán. A férfi irodája közelebb volt a liftekhez, így el kellett haladnia előtte, hogy a sajátjához érjen. Már nyolc éve, hogy elfoglalták az egymással szemben lévő irodáikat. Gondolatban is tökéletesen maga elé tudta képzelni a férfi irodáján levő névtáblát. J. D. JAMESON. A francba, ha csak meghallotta ezt a nevet, hevesebben vert a szíve. Befordult a sarkon, és vigyorogva gondok arra, mit is fog mondani, amikor… …megállt, mintha falnak ütközött volna. A férfi irodájában égett a villany. De hát… ez hogy lehet? Ez nem lehetséges! Azért kelt fel ilyen nevetségesen korán, hogy elsőnek érjen be. Akkor most mi lesz a tervével, az ő nagy tervével? A mosolygós, szinte véletlen sétával a nyomtatóig, és a köszöntéssel, hogy Jó reggelt, J. D.!? Ekkor meghallotta az ismerős mély baritont a háta mögül. – Jó reggelt, Payton! A pulzusa az egekbe szökött. Nem tehetett róla, ha csak meghallotta a hangját, ez történt. Megfordult, és ott állt a férfi. J. D. Jameson. Payton egy pillanatra megállt, és tetőtől talpig végigmérte a férfit. Olyan töményen J. D.-sen nézett ki. A zakóját már levette, klasszikus szabású, halszálkamintás, kék pantallót viselt, és világosbarna haja azon a tökéletesen rendetlen módon volt belőve. Napbarnított volt, biztos teniszezett vagy golfozott a hétvégén, és most Paytonra mosolygott, kivillantva tökéletes, fehér fogsorát, miközben lezserül a háta mögött álló szekrénynek támaszkodott. – Mondom, jó reggelt! – ismételte meg. És akkor Payton azt tette, amit mindig is tett, amikor meglátta J. D. Jamesont. Összevonta a szemöldökét. Ez a seggfej ismét előbb ért be a munkába, mint ő! Már megint. – Jó reggelt, J. D.! – válaszolta azzal a cinikus hangsúllyal, amelyet csak neki tartogatott. J. D. rápillantott a karórájára, majd túlzó mozdulatokkal végignézett a folyosón, mintegy nyugtázva a nő érkezését. – Nahát, elszalasztottam volna az ebédfutárt? Máris dél van? Tényleg nagyon gyűlölte ezt a férfit. Elég ritkán szoktam délben érkezni, akart visszavágni Payton, de inkább erőt vett magán, és nem tette. Nem. Nem fog leereszkedni J. D. szintjére, hogy védje magát.

– J. D., ha kicsit kevesebbet figyelnéd, hogy én mikor jövök-megyek, és többet dolgoznál, akkor talán nem kellene tizenöt órát beírnod tíz óra munkáért. Elégedetten figyelte, hogy a válasza letörölte a mosolyt a férfi arcáról. Ez talált. Egy jól begyakorolt hűvös és nyugodt mozdulattal sarkon fordult, és elindult a saját irodája felé. Annyira bugyuta dolog, gondolta magában Payton. Ez az örökös versengés közte és J. D. között. Ez az ember tényleg túl sok időt töltött azzal, hogy kifigyelje, mire készül. És ez már így van, amióta csak… hát… amióta csak az eszét tudja. Hála istennek, hogy ő felette állt az ilyen kicsinyességnek. Payton az irodájába beérve becsukta maga mögött az ajtót. Letette az aktatáskáját az asztalára, és beleült a jócskán megkopott bőrszékébe. Hány órát ült már ebben a székben? És hányszor maradt itt egész éjjel? Hány hétvégét áldozott fel itt? Mindezt azért, hogy bebizonyítsa a cégnek, belőle jó üzlettárs lehet, hogy a saját területén ő a legjobb. Irodája üvegajtaján keresztül átlátott egészen J. D. irodájáig. Már ő is az asztalánál ült, a számítógépe előtt, és dolgozott. Mintha lett volna valami fontos munkája. Payton elővette a laptopját az aktatáskából, bekapcsolta, és felkészült az új napra. Neki ugyanis tényleg volt fontos ügye, amelyre oda kellett figyelni. Kezdetnek ott volt például az, hogy a fenébe fog másnap 4:30-kor felkelni. 2. – LÁTOM, MEGDÖNTÖTTED a saját rekordodat. Payton felnézett a számítógépéről, amikor Irma belépett az irodájába azokat a papírokat lobogtatva, amelyeket ő adott oda neki korábban aznap reggel. – Már attól is depressziós leszek, ha ezeket az órákat mind be kell vinnem a rendszerbe – folytatta a titkárnő elkeseredett hangon. – Komolyan mondom, hogy át kell kérnem magam egy másik irodába! Valaki olyan mellé, akinek a heti időbeosztása nem olyan hosszú, mint az Anna Karenina. Payton felvonta szemöldökét, és átvette a paksamétát a titkárnőtől. – Hadd találjam ki! Egy újabb könyvajánlat Oprahtól? – jegyezte meg közben. Irma pillantásából már tudta, hogy vékony jégre lépett. – Ez úgy hangzik, mintha kigúnyolnál. – Nem, én soha! – vágta rá Payton, és próbált nem vigyorogni. – Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű regény. Irma évente legalább négyszer zarándokolt el a West Loopig, hogy a Harpo Stúdiós közönségében ülhessen Őszentségével, Oprah Winfrey-vel egy légtérben. Irma a tévésztár minden ajánlását szentírásnak tekintette, legyen szó akár életmódról, irodalomról vagy bármiről. És zokon vette, ha erre akár Payton, akár más negatív megjegyzést tett. Irma leült az asztal másik oldalán, és várt, amíg Payton aláírta a heti időbeosztást. – Neked is tetszene. Egy olyan nőről szól, aki túl haladó szellemiségű a saját korához képest. – Ígéretes – dünnyögte Payton oda sem figyelve, miközben átfutotta a titkárnő által kinyomtatott órabeosztást. – Aztán a rossz pasira bukik – folytatta Irma. – Ez elég erős klisé, nem? És ezt a Tolsztoj fickót nevezik írónak? Payton gyorsan odafirkantotta az aláírását az utolsó oldal aljára, és visszaadta a papírokat Irmának. – Ez a Tolsztoj fickó tényleg sokat tud a kapcsolatokról. Talán tanulhatnál egyet s mást

tőle. Payton úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Az évek alatt kialakult egy kényelmes, családias munkakapcsolat közöttük, és megtanulta, hogy úgy a legkönnyebb kezelni a titkárnőjét, ha tudomást sem vesz az ő magánéletére vonatkozó, nem túl bújtatott megjegyzéseiről. – Magad is láttad a nem létező szabadidőm bizonyítékát – mutatott Payton a munkaidő-beosztásra. – Attól tartok, Tolsztojnak várnia kell, amíg ez a tárgyalás lezajlik. – Kinyújtotta a mutatóujját. – De ha Oprahnak van egy jó tanácsa arra nézve, hogyan reagáljunk egy céges dokumentumok miatti idézésre, na, arra vevő vagyok. Látva Irma figyelmeztető tekintetét, ártatlanul felemelte a kezeit. – Csak mondom. – Tudod mit? Félreteszem neked a könyvet. Mert gondolom, hogy ez után a hónap után adhatsz majd magadnak egy kis szabadságot – jegyezte meg Irma kacsintva. Payton visszatért a számítógépéhez. Nem akarta kommentálni a titkárnője megjegyzéseit ebben a témában, nem akart nyilvánosan beszélni erről. Nem akart előre inni a medve bőrére. Ezért elhessegette a megjegyzést, és úgy tett, mintha nem izgatná a dolog. – Miért, mi történik ebben a hónapban? Nem tudok semmiről. Irma felhorkantott. – Na de kérlek! Nyolc éve először emeltél ki egy hónapot az elektronikus naptáradban. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. És egyébkén; ne szaglássz a naptáram körül! Irma felállt. – Oké, oké, tudom, milyen vagy, ha ilyesmiről van szó. – Elindult az ajtó felé, de megállt és visszafordult. – Majdnem elfelejtettem, hogy hívott Mr. Gould titkárnője. Azt kérdezte, be tudnál-e menni hozzá fél kettőkor. Payton gyorsan megnézte a naptárát. – Nekem jó. Mondd meg neki, hogy ott leszek! Éppen kezdte volna beírni a találkozót a napi teendők közé, amikor újra meghallotta Irma hangját az ajtóból. – Ööö… Payton, csak még egy dolog. Payton felpillantott a számítógépéről. – Igen? Irma biztatón mosolygott. – Sikerülni fog, ugye, tudod? Megdolgoztál érte. Úgyhogy ne légy paranoiás! Payton akarata ellenére elmosolyodott. – Köszönöm, Irma. Miután a titkárnője kiment, a gondolatai elkalandoztak egy pillanatra. Ránézett az asztalon fekvő naptárára. Még négy hét. A cég üzlettársi ajánlatával kapcsolatos döntést a hónap végén hirdetik ki. Az igazság az volt, hogy ő maga is reménykedett, hogy sikerül. Keményen dolgozott érte, hosszú-hosszú órákat, és soha nem utasított vissza egyetlen ügyet sem, most pedig már a célegyenesben volt. A cél végre látótávolságon belülre került. Érezte, hogy hevesebben ver a szíve, ahogy egy röpke pillanatra átadta magát az izgalomnak. De még nem akarta magát teljesen elragadtatni, úgyhogy beletemetkezett a munkájába, ahogy mindig. FÉL KETTŐ ELŐTT néhány perccel Payton összeszedte a jegyzeteit és az összefoglaló periratokat, és elindult a Bennel való találkozóra. Nem tudta pontosan, hogy miről lesz szó, de úgy érezte, a következő héten kezdődő perről kérdezi majd. A peres eljárások részlegének

főnökeként Ben szeretett tisztában lenni az ügyekkel, még azokkal is, amelyekbe ő maga személyesen nem folyt bele. Most is, mint mindig, kissé ideges volt a főnökével történő találkozás miatt. Soha nem tudta, mit várhat tőle. Bár a férfi soha nem éreztette vele, hogy elégedetlen lenne a munkájával, éppen ellenkezőleg, az éves értékeléseken mindig a legmagasabb pontszámot kapta tőle, mégis időről időre úgy érezte, kettejük viszonyában van valami nyugtalanító is. Nem tudta pontosan meghatározni, mi is az, de néha lehetett érezni. Néha jéghideg volt, néha barátságos, néha kedves, néha pedig… feszült. Mesterkélt. Először azt hitte, hogy ez része Ben személyiségének, de aztán látta lazán viccelődni a többi kollégájával. Érdekes módon mindig a férfikollégákkal. Kezdte azt hinni, hogy Ben, bár sohasem szegte meg az illem szabályait, nehezen oldódik nők társaságában. Ami kézenfekvő magyarázatnak tűnt. Az ügyvédi irodák ugyanis olykor régimódiak, és sajnos az ügyvédnőknek még mindig számolniuk kellett az „öregfiúk” intézményével. De mivel Ben volt a munkacsoportjának a feje, és egyben a kulcsfigura is a partnerré választásának ügyében, Payton elhatározta, megpróbál kedvezőbb viszonyt kialakítani vele. Az ügyvédnő szerette azt hinni magáról, hogy többé-kevésbé jó természete van. Büszke volt rá, hogy minden munkatársával jól kijött, egy ember kivételével (de vele amúgy sem kell törődni). Payton felkapott egy tollat és egy jegyzetfüzetet, beletette a mappába a többi papír közé, és kilépett az irodájából. Irma asztala az ajtó mellett volt, ezért odafordult szól- ni neki, hogy elmegy. Ám ezzel a mozdulattal majdnem bele is rohant valakibe, aki a másik irányból közeledett a folyosón. – Elnézést – mondta fennhangon Payton, félreugorva, hogy elkerülje az ütközést. Bocsánatkérőn felnézett, és… …meglátta J. D.-t. A nő arckifejezése idegessé vált. Felsóhajtott. Egész addig olyan jó napja volt. Aztán ráeszmélt, hogy közönségük is van. Irma felé pillantott, és magára erőltette a legbájosabb műmosolyát. – Nahát, helló, J. D.! Hogy vagy? – kérdezte. A férfi szintén a közelben dolgozó titkárnők felé pillantott. Mivel legalább olyan gyakorlott volt ebben a színjátékban, mint Payton, ő is mosolygó arckifejezést öltött. – Ó, milyen kedves, hogy kérded, Payton! – ömlengett negédeskedve, miközben a kolléganőjére pillantott. – Köszönöm kérdésed, jól vagyok. És te? Mint mindig, Paytont most is felidegesítette J. D. magassága. Utálta, hogy szó szerint fel kell néznie rá. Másrészt biztos volt abban, hogy J. D. élvezi ezt a helyzetet. – Köszönöm, jól – felelte. – Épp Ben irodájába indultam. Sikerült fenntartania a kedves grimaszt. És bár Meryl Streepnek volt néhány Oscar-szobrocskája, Paytontól még ő is tanulhatott volna. A legnagyobb seggfej kolléga látszólagos kedvelésének legjobb alakítása. J. D. szemei kissé összehúzódtak Payton kijelentésére, de fenntartotta a látszatot. – Micsoda meglepetés, hisz én is Ben irodájába megyek! – lelkendezett, mintha ez lett volna a legjobb hír, amit aznap hallott. Aztán gálánsan intett a nőnek. – Csak utánad… Payton bólintva elindult a folyosón Ben irodája felé, amely a sarkon volt. J. D. lazán sétált mellette, és a nőnek kettőt kellett lépni a férfi minden lépésére. De nagyon igyekezett mindezt úgy tenni, hogy ő ezt észre ne vegye. Miután pár pillanatig csendben mentek tovább, J. D. körülnézett, hogy vannak-e kíváncsi tekintetek. Látva, hogy hallótávolságon kívül kerültek, karba tette a kezeit azzal a mozdulattal, amelyet Payton J. D. szabadalmaztatott fölényeskedésének nevezett. – Láttam a neved a Chicagói Ügyvédekben – jegyezte meg a férfi.

Payton elmosolyodott, mert tudta, hogy J. D. ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Örült, amiért a kollégája látta a cikket, amely a magazin legfrissebb számában jelent meg. Előző nap már éppen azon töprengett, küld neki egy példányt az irodai postával, de úgy gondolta, mégiscsak jobb lenne, ha ő maga fedezné fel. – Negyven figyelemre méltó negyven alatti – tette hozzá Payton, büszkén arra, hogy ő is beletartozik a cikk írója által figyelemre méltónak tartott csoportba. – Negyven figyelemre méltó negyven alatti nő – hangsúlyozta J. D. – Mondd csak, Payton, van valami oka annak, hogy ti, nők ennyire soviniszta módon hangsúlyozzátok a női mivoltotokat? Talán féltek versenybe szállni a másik nemmel? Payton próbált nem nevetni, miközben a válla felett hátradobta a haját. – Ha a női nem vonakodik versenybe szállni a férfiakkal, az csak azért van, mert nem akarjuk magunkat lealacsonyítani a ti szintetekre – válaszolta kedvesen. Közben megérkeztek Ben irodája elé. J. D. lazán nekidőlt az ajtónak, és összefonta a karjait. Nyolc év után Payton már pontosan tudta, mit jelent ez a mozdulat. A férfi most akar belekezdeni egy újabb fölényes előadásába. 95 százalékos esélyt látott arra, hogy a monológját fontoskodva egy költői kérdéssel kezdi, és egyáltalán nem ad majd esélyt a válaszra. – Hadd kérdezzek valamit! – fogott bele J. D. Bingó! – Szerinted milyen visszhangja lenne annak, ha a magazin Negyven figyelemre méltó negyven alatti férfi címmel indítana cikksorozatot? – Azonnal meg is válaszolta a saját kérdését. – Te és a kis feminista barátaid rögtön diszkriminációt kiáltanátok. De már önmagában az is diszkrimináció volna, nem? Nekünk, férfiaknak is jogunk lenne egy saját listához, nem? J. D. kinyitotta az ajtót, és intett a kolléganőjének, hogy menjen be. A férfi mellett elhaladva Payton látta, Ben még nincs az irodájában, úgyhogy leült egy székbe az asztallal szemben. Amikor J. D. leült a mellette levő székbe, hűvös zavartalansággal fordult felé. – Érdekesnek találom, hogy egy férfinak, aki itt ül mellettem Armani-öltönyben, a Princetoni Egyetem és a Harvard Egyetem Jogi Karának diplomájával a zsebében, van képe nemi diszkrimináció áldozatának érezni magát. A férfi szólásra nyitotta a száját, de Payton az ujjával csendre intette. A mutatóujjával, nem a középső ujjával. Egy hölgy nem mutogat csúnyákat. – Ennek ellenére szeretném hangsúlyozni – folytatta –, nektek, férfiaknak is vannak hasonló „listáitok”. Ennél a cégnél is van egypár. Úgy hívják őket, hogy igazgatótanács, vezetői tanács, kompenzációs tanács, a cég golfklubja, a belső kosárcsapat… – Szeretnél játszani a kosárcsapatban? – vágott közbe J. D., miközben kék szemei kissé összehúzódtak, ami azt mutatta, hogy érdekesnek találja a dolgot. – Ez csak felsorolás volt – mondta Payton, és védekezőn hátradőlt a székében. – Milyen felsorolás? A hang hallatára Payton kiegyenesedett. Hátranézett, miközben Ben Gould, a cégben a peres eljárásokért felelős partner magabiztosan belépett az irodájába, majd leült az asztala mögé. Sötét, mélyre hatoló pillantásával Paytont vizsgálta, aki fészkelődni kezdett a székében, és próbálta nem úgy érezni magát, mint akit vallatnak. Ám még mielőtt Paytonnak sikerült volna, J. D. válaszolt Ben kérdésére. – Á, semmi az egész! – mondta, és lekicsinylő mozdulatot tett a kezével. – Paytonnal csak a Legfelsőbb Bíróságnak a Ledder kontra Arkansas állam ügyben nemrégiben született döntésén vitatkoztunk, vagyis arról, hogy az ítéleten is látszik, a bíróság mennyire nem kíván belefolyni a szövetségi állam jogi ügyeibe. Payton J. D.-re pillantott a szeme sarkából.

Seggfej! Bár, az igazat megvallva, ez most a gyors gondolkodás nem egészen sikertelen esete volt. Ezt a kretént! Ben elnevette magát, miközben gyorsan átfutotta az üzeneteket, amelyeket a titkárnője az asztalon hagyott. – Ti ketten mindig ezt csináljátok! Payton leküzdötte a késztetést, hogy a szemeit forgassa. És Ben még csak nem is sejtette az igazat! J. D. kihasználta a pillanatot, hogy a főnökük nem figyel rájuk, és előrehajolt a székében. Payton elé tartotta a zakója gallérját, és suttogva mondta: – Csak megjegyzem, nem Armani, hanem Zegna. – És a nőre kacsintott. Payton rávillantotta a szemét, és majdnem tudatta vele, hogy hova dugja a Zegna öltönyét. – Elnézést, hogy ilyen rövid határidővel iderendeltelek benneteket – szólalt meg Ben. – De amint ti is tudjátok, a Gibson’s Drug Stores drogérialánc ellen épp most indult egy nemi diszkriminációs per. Payton tényleg hallott már a perről. A floridai szövetségi bíróságon előző nap indított per minden nagyobb országos újságban benne volt, és még az MSNBC és a CNN is foglalkozott az üggyel. – A pert tegnap indították, és Meyers bíró kapta a Dél-floridai Kerületből – mondta gyorsan, ezzel jelezve Bennek, képben van. – A vádat a VII. ügyirat alatt nyújtották be. Állítólag egymillió-nyolcszázezer női alkalmazott ellen elkövetett nemi diszkriminációról van szó a felvétel, a bérezés és az előléptetés területén – tette hozzá J. D., miközben Paytonra sandított. Bizony, ő is felkészült. Ben elmosolyodott a versengésükön. Hátradőlve lazán forgatta a tollát. – Ez a valaha benyújtott legnagyobb diszkriminációs per. És nagy pénzt jelent a Gibson’st védő jogi cégnek. Payton látta a csillogást Ben szemében. – És melyik lenne az a cég? Ben összefűzte az ujjait, és a kézfején dobolt velük, pont úgy, mint egy James Bond-film főgonosza. – Érdekes, hogy ezt kérdezed, Payton. A Gibson’s vezérigazgatója, Jasper Conroy még nem döntötte el, hogy ki fogja védeni a cégét. Kiválasztotta azonban az ország három legjobb jogi cégét, hogy találkozzon a képviselőikkel. J. D. elvigyorodott. – Hadd találjam ki! A mi cégünk is egyike a háromnak… Ben bólintott, és mint mindig, most is büszke volt, amiért a jogi képviselőit a világ legjobbjai között tartják számon. – Jó tipp. Maga Jasper Conroy hívott fel ma reggel. – J. D.-re és Paytonra mutatott. – És itt jöttök a képbe ti ketten. Jasper igen határozott volt a jogi képviselői stábbal kapcsolatban. A cégét modern, friss csapatnak kell képviselnie, nem egy halom öltönyös vénembernek, mint amilyen én vagyok. – Ben kuncogott, mert tudta, negyvenkilenc évesen igazából még túl fiatal is ahhoz, hogy egy ilyen előkelő jogi cég peres osztályát vezesse. – Bár én inkább azt gondolom – vetette közbe –, hogy nem akarja az üzlettársaknak járó magasabb megbízási díjat fizetni. Mint jó munkatársak, Payton és J. D. nevettek a viccen. – Na, szóval… – folytatta Ben –, mondtam Jaspernek, hogy megvannak a tökéletes emberek a képviseletére. Két igen tapasztalt, dörzsölt idősebb munkatárs. Ti ketten. Payton annyira meglepődött, hogy kellett neki egy pillanat, mire felfogta, mit is mondott a

főnöke. Gombóc kezdett nőni a torkában, mert ez a beszélgetés nagyon rossz felé kanyarodott. Ha valaki eskü alatt kérdezi egy meghallgatáson, vagy még inkább, ha maga Jack Bauer[1] vallatja a CTU által használt technikák teljes skálájával, akkor sem tudta volna megmondani, pontosan hogyan kezdődött a háborújuk J. D.-vel. Már annyira régóta tartott, hogy úgy tűnt, a dolgok mindig is így mentek. Egy soha ki nem mondott egyezség alapján azonban mind ő, mind pedig J. D. megtartotta magának a másik féllel szembeni ellenszenvét. Mindketten mindennél jobban akarták a munkahelyi sikert, és tudták, a jogi cégek olyanok, mint az óvodák. Hiba lett volna olyan értékelést kapni, hogy fejlődnie kell, mert nem tud együtt játszani másokkal. Szerencsére, elég egyszerű volt fenntartani a látszatot, mert bár ugyanabba a csoportba tartoztak, de már évek óta nem dolgoztak együtt egyetlen ügyön sem. Ennek több oka is volt. Először is, mint fő szabály, minden peres ügyet egy céges üzlettárs, valamint egy idősebb és egy vagy két fiatalabb munkatárs képviselt. Mivel ugyanannak a kasztnak a tagjai voltak, kevés okuk és lehetőségük nyílt együtt dolgozni egy ügyön. Másodszor, és ez volt talán a nyomosabb érv, mindketten a jog teljesen más ágára szakosodtak. J. D. olyan ügyekre, amelyekben több peres fél volt egyszerre. Nagy, több felperes által indított, több körzeten átívelő perekkel foglalkozott. Payton a munkajogra specializálódott, leginkább az egy felperessel indított faji vagy nemi diszkriminációs perekben vett részt. Az ő ügyei kevésbé voltak meghatározók a fizetendő kártérítések terén, de a nyilvánosság inkább ezeket kísérte figyelemmel. A véletlennek vagy a szerencsének köszönhetően nem volt sok átfedés a területük között. Legalábbis eddig. Ben folytatta, Payton pedig csendben maradt, és próbálta nem kimutatni az egyre erősödő ellenérzéseit. Rápillantott J. D.-re, és látta, feszülten ül a székében. Amennyire ki tudta venni, neki sem tetszett ez az új fejlemény. – A ti együttes tudásotok kitűnően használható lesz majd ebben az ügyben – jelentette ki Ben. – Jasper nagyon várja, hogy találkozhasson veletek. – Ez kiváló hír, Ben – mondta Payton, és próbált nem elfúló hangon beszélni. – Igen… valóban nagyszerű. – J. D. úgy nézett ki, mint aki épp most nyelt le egy bogarat. – Mit kell tennünk? – Jasper, a Gibson’s jogi tanácsosa és néhány másik saját ügyvédjük csütörtökön Chicagóba jönnek – felelte Ben. – Azt akarom, hogy együttműködjetek velük, no és megszerezzétek ezt a megbízatást – hangsúlyozta, miközben ujjaival az asztalon dobolt. – Szerintetek menni fog? Payton és J. D. óvatosan egymásra néztek, és mindketten ugyanarra gondoltak. Tényleg menni fog nekik? Tudták, hogy mi forog kockán, és mivel ismerték a játék szabályait, a főnökük felé fordultak. – Igen, biztos menni fog – erősítették meg egyszerre. Ben rájuk mosolygott, a cég két ígéretes munkatársára. Hátradőlt a székében, és átment érzelgősbe. Semmi kétség, a befolyni látszó nagy pénz volt az oka. – Ó… nyolc év – mondta érzelgős hangon. – Nyolc éve figyellek már titeket, ahogy felnőttetek ennél a cégnél, és ahogyan kiváló ügyvédekké váltatok. Alig várom, hogy lássalak benneteket együtt dolgozni, kiváló csapatot fogtok alkotni. És az időzítés sem mindegy, hiszen nemsokára mindketten tá… Hirtelen elhallgatott.

J. D. és Payton a székük szélén ültek, és majdnem leestek róla, miközben Ben utolsó szavát várták áhítattal. Úgy tűnt, a férfi rájött, hogy túl sokat mondott, és cinkos mosollyal elhessegette a szavakat. – Ne szaladjunk előre, haladjunk csak szép sorjában! Most erre a nagy ügyre kell készülnötök. Mivel Ben szemmel láthatóan végzett a megbeszéléssel, Payton felállt, hogy elinduljon. De J. D. nem követte a példáját, hanem ülve maradt. Payton megállt. – Van még más is, amiről beszélni szerettél volna velünk, Ben? A férfi megrázta a fejét. – Nem, ez minden, Payton. Viszont van valami más, amit szeretnék J. D.-vel megbeszélni, de az rád nem tartozik. – Rövid biccentéssel jelezte, hogy a nő elmehet. Na, tessék! Pár perce még barátságos volt, most pedig megint teljesen hivatalos. Payton is biccentett, majd elhagyta a főnöke irodáját. Ahogy kilépett a folyosóra, még hallotta, ahogy Ben bizalmaskodó hangon J. D.-hez szól: – Jameson, úgy hírlik, a hétvégén a Butlerben játszottál. És hogy megy mostanában? Miközben Payton a saját irodája felé tartott, próbált nem gondolni arra, hogy J. D.-nek mindig könnyebb volt a főnökével személyes kapcsolatot létesítenie. Ő maga is próbálkozott, de mindeddig igen kevés sikerrel. Filmek? Ben nem nézett filmeket. Televízió? Egyszer Ben megkérdezte, hogy Seinfeld[2] az a „dagi tanonc, aki mindig a kávé- és az édességautomaták körül molyol”? Amikor Payton ezen elnevette magát, mert azt hitte, viccel, a férfi hideg pillantással válaszolt, mire ő azonnal elhallgatott. Akkor megesküdött, amíg nem lesz képes nagy lelkesedéssel arról csevegni, vajon jó döntés volt-e XY-t lecserélni a nevét-sem-tudom csapatban, addig Bennel minimálisra csökkenti a nem szorosan a munkához kötődő beszélgetéseket. A Jameson csapat egy újabb pontot szerez, gondolta magában Payton, odaérve az irodájához. J. D.-nek volt egy veleszületett előnye vele szemben, és látta a lelki szemei előtt, ahogy haverkodva ott ülnek, és férfiasan nevetgélnek Ben irodájában, miközben tippeket adnak egymásnak, melyik a legjobb szerviz a városban, ahova érdemes elvinni az ember Porschéját, Mercedesét, Rolls-Royce-át vagy valamilyen más szuper kocsiját. Persze, nem mintha ez is verseny tárgya lett volna kettejük között. Egyáltalán nem. Az, hogy J. D. is a cégnek szentelte élete elmúlt nyolc évét, csakúgy, mint ő (és talán ez volt az egyetlen közös vonás bennük), Payton szerint teljesen irreleváns volt a saját üzlettárssá válásának szemszögéből. Talán régen, amikor elkezdett itt dolgozni, aggódott emiatt, de az elmúlt években már nem félt attól, hogy teljesítményét J. D.-éhez fogják mérni. – Nincsenek normák vagy maximumok – hangsúlyozta többször is Ben az éves értékeléseken. – Minden munkatársat a saját teljesítménye alapján értékelünk. És abból, amit Payton látott a többi, nála régebb óta itt dolgozó munkatárs esetében, ez teljesen igaz is volt. Minden évben a legjobban teljesítő munkatársakat üzlettárssá avatták, tekintet nélkül arra, hány munkatárs dolgozott ott. Úgyhogy Paytonnak a saját szemszögéből nézve jó esélyei voltak, különösen mivel ő és J. D. egyaránt az egyetlen jogi képviselő volt a saját szakterületén. Laney szerint, aki Payton barátja volt, és szintén a cégnél dolgozott fiatalabb munkatársként, ez nem is volt véletlen. A pletykák szerint Payton és J. D. szinte elijesztették azokat a munkatársakat, akiknek nem volt annyira fontos, hogy lépést tartsanak, és ugyanolyan sokat dolgozzanak. Már csak ezért sem volt verseny közöttük. Payton mindenképpen utálta volna J. D.-t, bármilyen beosztásban is dolgozzon. Volt valami a férfiban, ami nagyon-nagyon irritálta.

Payton belépett az irodájába, és leült az asztala mögé. Megnézte a számítógépét, és látta, harminckét új e-mailje érkezett az alatt a rövid idő alatt, amíg a főnökénél járt. Bár kedve lett volna, de nem sóhajtott fel hangosan. Még négy hét, emlékeztette magát. Az e-maileket böngészve meglátta, hogy az egyik az igazgatótanácstól érkezett. Érdeklődve nyitotta ki, és meglepődött azon, amit olvasott. Annak érdekében, hogy eleget tegyünk az igazgatótanács által megszavazott női kvótának, cégünk örömmel jelenti be, hogy jövőre tíz százalékkal növelni fogjuk a női üzlettársak számát. Hátradőlt a székében és újraolvasta a hírt, s közben azon gondolkodott, mik lehetnek a mögöttes okok. Vitathatatlanul ideje volt már, hogy a cég lépjen. Ugyanis náluk volt a legkevesebb női üzlettárs a városban. A telefonért nyúlt, hogy felhívja Laney-t, akiről tudta, hasonlóan fog reagálni. Már tárcsázott, amikor meglátta J. D.-t, ahogy visszafelé tart Bentől a hatalmas péniszt lóbálók haveri körében töltött időről. Visszatette a telefont, és figyelte, ahogy a férfi belép a saját irodájába. Látnia kellett, ami következik. J. D. leült az asztala mögé. Ahogy Payton is tette, ő is azonnal az e-mailjeit nézte meg. Eltelt néhány édes várakozással teli pillanat… Aztán… Payton, látván, hogy a férfi szemei elkerekednek, úgy gondolta, épp akkor olvassa az igazgatótanácstól érkezett üzenetet. A szívéhez kapott, mint akinek szívrohama van, aztán a telefonért nyúlt, és gyorsan hívott valakit. Tylert, a barátját, gondolta Payton. Ha szerencsejátékos lett volna, akkor most nyugodt szívvel fogad arra, hogy J. D. még nála is izgatottabb egy kicsit a női munkatársak megtartásáról szóló e-mail miatt. Egy pont a Kendall csapatnak, gondolta magában. Persze, nem mintha ez is verseny tárgya lett volna kettejük között. Egyáltalán nem. 3. – Ez lószar! J. D. valamiféle kielégülést érzett, amikor beleütött a fallabdába. Egész nap nyomorult kedve volt, amióta elolvasta azt a nevetséges e-mailt, amelyet az igazgatótanács küldött. – Tíz százalékkal több női üzlettársat! – őrjöngött, tovább lihegve. Nem játszott valami jól aznap este. Tyler meg sem izzadt rendesen, miközben J. D., aki egyébként sokkal jobb játékos volt (amit szerényen ő maga is elismert), összevissza futkosott a pályán, hogy lépést tudjon tartani vele. Tyler könnyedén passzolta vissza J. D. labdáját. – Még így is csak huszonnyolc százalékon lesznek majd – jegyezte meg jóhiszeműen. – Ki vagy te? Gloria Steinem?[3] – J. D. gyilkos tekintetet vetett a barátjára, aki azt merte gondolni, hogy lehet bármilyen mentség arra a politikára, amelyet a cég aznap jelentett be. – Pedig a nők a saját akaratukból lépnek ki a munkából. Ők döntenek így, Tyler – folytatta. – Most viszont többé nincs előttük akadály. – Az egyenjogúság ismét hallatja hangját – nevetett Tyler. – Hé, én pártolom az egyenjogúságot – jelentette ki J. D., és jóleső érzéssel még egyszeri jó nagyot belevágott a labdába. Nem is értette, hogy a barátját miért nem izgatja az igazgatótanács e-mailje. Elvégre Tyler is a cégnél dolgozott, és bár az idén nem lesz még üzlettárs, de nemsokára biztosan. – Mindenkinek, aki állítólag az egyenjogúság mellett száll síkra, elleneznie kellene ezt a lépést – folytatta J. D.

Tyler megvonta a vállát. – Ez csak egy ígéret, hogy tíz százalékkal növelnek majd. Mi ezzel a baj? J. D.-t felpaprikázta ez a kérdés. Egyik kezével elkapta a labdát, így hirtelen megállította a játékot, és az ütőjét Tylerre fogta. – Hadd mondjam el, mi az én problémám! Tyler letette az ütőjét, és nekidőlt a falnak. – Úgy látom, ideje kényelembe helyeznem magam. J. D. elsiklott a szarkasztikus megjegyzés fölött. – Lejt a pálya, ez a bajom. Lehet, hogy te elfogadod ezt, de én nem. Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, ha manapság egy azonos képzettségű férfi és nő pályázik meg egy állást, akkor a nő fogja megkapni. Ez a szociálisan liberális, politikailag korrekt társadalom, amelyikben élünk. A férfiaknak kétszer olyan jónak kell lenniük abban, amit csinálnak, ha versenyben akarnak maradni a munkahelyükön. A nőknek meg csak ott kell maradniuk. Tyler hitetlenkedve nézte. – Te tényleg ezt hiszed? – Legalábbis a jogi pályán. A számok is ezt mutatják. Mivel százalékokban kifejezve igen kevés nő marad meg a nagy jogi cégeknél, és ismétlem, ez a saját döntésük – tette hozzá gyorsan –, amikor egy nőnek, aki csak félig is tehetséges, megvan a lehetősége, hogy üzlettárs legyen, szinte automatikusan azzá válik. És nekünk, férfiaknak is ilyen könnyű? Tyler szólásra nyitotta a száját. – Nem, igazad van – mondta J. D. helyette –, nem ilyen könnyű. Senki sem szól át a munkaügyről az igazgatótanácsnak, hogy ideje lenne több fehér férfit felvenni az üzlettársak közé. Ezért nekünk – mutatott magukra – meg kell küzdenünk mindenért úgy, hogy ne adjunk nekik okot arra, hogy ne léptessenek elő. Tyler felemelte a kezeit. – Oké, csak lazíts! Tudom, mostanában stresszes napokat élsz. – Én csak azt mondom, hogy mindenkit a teljesítménye alapján kellene mérni. Semmi plusztényező, például nemi, faji vagy nemzeti hovatartozás, vagy… – Értem én, hogy most még idegesebb vagy, mivel közeledik az üzlettárssá választás ideje… – Így mindenkinek meglenne az esélye… – J. D. hirtelen elhallgatott. – Várj csak! Te azt hiszed, azért vagyok ideges, mert nem vagyok biztos abban, hogy üzlettárs leszek? Tyler gyanakodva vizslatta. – Miért, azt mondod, hogy nem vagy ideges? – Te meg azt mondod, van okom idegesnek lenni? – J. D. körülnézett, aztán suttogva kérdezte: – Miért? Mit hallottál? Tudsz valamit? Várj! Ne mondd meg! Na, de tényleg. Mit? Tyler elnevette magát. – Lazíts, haver! Nem hallottam semmit. Az igazgatótanács nem fogja beavatni a hatodik évet ott töltő nyomorultakat a döntéseibe. J. D. megkönnyebbülve kifújta a levegőt. – Ja, igaz. – Ismét felvette a lazaság álarcát, és odadobta a labdát Tylernek. – Szerva ott. Néhány percig csendben játszottak, és csak a labda ütemes pufogását lehetett hallani, ahogy a falon és a padlón pattogott. Végül J. D. törte meg a csendet. – Csak megjegyzem, szerintem nem vagyok ideges. Ám csupán az igazság kedvéért hozzáteszem, ha kicsit izgatott lennék, az természetes lenne. Mert nyolc évet lehúztam már. És ez a munkám, tudod. Ez…

– …az egyetlen dolog, amit az apád segítsége nélkül értél el, és nem akarod elcseszni – vágott közbe Tyler. – Értem. J. D. szinte megmerevedett. A labda elsuhant a feje mellett, visszapattant a hátsó falról, pattogott, majd lassan gurulva megállt. J. D. hidegen a barátja felé fordult. Tyler ártatlanul mosolygott. – Hoppá! Ez olyan dolog, amit nem lett volna szabad hangosan kimondanom? J. D. még mindig nem szólt semmit. A legjobb barátjaként Tyler tudta, az apját egyáltalán nem szabad említenie. – Azt hittem, már vagyunk olyan viszonyban – mondta Tyler. – Tudod, két elnyomott férfi együtt, meg hasonlók. J. D. kegyetlen pillantást vetett rá. – Nagyon kedves vagy, igazán. Nevess csak, de majd meglátjuk, hogy fogsz nevetni két év múlva, amikor ott állsz, hogy üzlettárs lehess, ezek pedig kidobnak az utcára, és csak annyit mondanak, „köszönjük a befektetett időt”. – J. D. a pályára mutatott. – Most pedig, ha befejezted a lelkemmel kapcsolatos kiselőadásod, játszhatnánk végre egyet? Tyler beleegyezve meghajolt. – Természetesen. J. D. éppen kezdte felvenni a ritmust, amikor Tyler egy másik olyan témát hozott fel, amelyet végképp nem szeretett volna megbeszélni: – Láttalak elsétálni az irodám előtt Paytonnal ma délután. Úgy tűnt, jóban vagytok, mint mindig. J. D. a labda után vetette magát, de kicsivel elvétette. Szitkozódva kelt fel a padlóról, és körbesétált. Tudta, a barátja játszadozik vele, de most nem akarta megadni neki azt az élvezetet, hogy újból belemegy a játékba. – Paytonnal jelenésünk volt Ben irodájában. – Odadobta Tylernek a labdát. Ahogy haladt a játék, úgy piszkálódott tovább Tyler. – És… gratuláltál neki a Chicagói Ügyvédben megjelent cikkhez? J. D. elmosolyodott, ahogy visszagondolt a Paytonnal folytatott beszélgetésére. – Igen, ha már kérdezed, gratuláltam neki. A saját módomon, természetesen. – Tudod, talán neki is el kellene mondanod ezt a nőknek is versenyben kéne lenniük mondókádat – ugratta tovább Tyler. – Lenne hozzá pár szava, az biztos. J. D. felhorkant. – Miért? Szerinted engem érdekel bármi is, amit Payton mond? Mit tehetne? Megint idegesen megigazítja majd a haját? – Túlzó mozdulattal hátravetette képzelt hosszú fürtjeit. – Meglátod, egy szép napon megfogom a haját, és… – Úgy tett, mintha megrántana valakit. Aztán ugyanazzal a mozdulattal visszaütötte Tyler szerváját. Ütöttek néhányat a játékra figyelve, aztán… – Mindig része az erőszak a szexuális fantáziáidnak? – érdeklődött Tyler. J. D. megpördült. – Szexuális…? …és abban a pillanatban az arcába vágódott a fallabda. Hanyatt esett és elterült a pályán. Tyler fölé lépett, és megforgatta az ütőjét. – Szép volt! Többet kellene ilyen őszintén beszélgetnünk. J. D. felkapta a labdát a földről, és Tylerhez vágta. AMIKOR KÉSŐBB J. D. HAZAINDULT, az arcán még mindig égett a labda nyoma. Nem tudta, mi fáj jobban, az vagy a sértett önérzete. Mint versenyszellemű játékos, el sem tudta hinni, hogy Tyler így kifogott rajta. Az, hogy Paytonnal cikizte, olyan… primitív húzás volt. De mit tudott volna rá mondani? Mint mindig, a nő most is a legrosszabbat hozta ki belőle. Még

fallabdázás közben is, úgy tűnik. Az igazat megvallva, most sokkal fontosabb dolgok jártak a fejében, mint Payton Kendall. Miközben leparkolta a kocsiját a lakhelye, a Gold Coast felhőkarcoló mélygarázsában, fáradtnak érezte magát. Igazán fáradtnak. Mintha azok a tizenkilenc órás munkanapok, amelyeket az elmúlt évben lehúzott, most érték volna utol. A lift felé igyekezve újból megnyomta a slusszkulcsán található gombot, hogy meggyőződjön, tényleg bezárta az ajtót. Tudta, túlságosan is félti az autóját, de ki ne féltette volna. Egyszer viccesen megjegyezte Tylernek, ha egy férfi Bentley-vel jár, szeretné, hogyha hosszabb lenne az útja a munkahelyéig. A barátja nevetett ezen a viccen, de az apja nem, amikor neki is elmesélte. Éppen ez a kocsi, a Bentley Continental GT volt az, ami miatt kitört a nagy veszekedés az apja és közte két évvel korábban. Az apja, a nagytiszteletű Preston D. Jameson újból megpróbálta megmondani neki, hogyan élje az életét. – El kell adnod ezt a kocsit! – jelentette ki az apja határozottan J. D. nagyapja temetésének másnapján. J. D. közölte, a nagyapja, a kiemelkedő vállalkozó Earl Jameson a végrendeletében rá hagyta az autót. Ez csak még tovább bőszítette az apját, aki nem volt autós pasi, és akit mindig is idegesített J. D. és a nagyapja jó viszonya. – Dolgozni semmiképpen nem járhatsz ezzel az autóval! A cégnél az üzlettársak nem néznék jó szemmel, ha egy munkatárs százötvenezer dolláros autóval furikázik. Az apja arra próbált apellálni, ami egyébként J. D. gyengéje volt, vagyis hogy sikeres akart lenni a cégen belül. De ez egyszer, csupán egyetlenegyszer, J. D.-nek mások voltak a prioritásai. Ez a kocsi többet jelentett neki, mint azt az apja feltételezte. Halványan elmosolyodott. Fáradt volt. A nagyapja temetését megelőző napok hosszúk és fárasztók voltak. – Szerintem, apa, ez inkább százkilencvenezer dolláros kocsi a krómozott sportfelnikkel és a full extrás belsővel. És igen, én ezzel fogok munkába járni. A Lake Shore Drive-on délnek, aztán le a Washington Streeten… Az apja nem találta ezt viccesnek. – Tudod, mit fognak mondani az emberek? – vágott vissza. – Hogy egy szövetségi fellebbviteli bírónak a fia ne furikázzon vad sportkocsiban, mint holmi elkényeztetett playboy. J. D. megpróbálta elfojtani a mérgét, és válaszra sem méltatni az apja beszólását. Az igaz, hogy fiatal volt és csajozott, de a playboyjal az apja kissé túllőtt a célon. Valójában túl sokat dolgozott ahhoz, hogy közepesen egészséges társasági életnél többre fussa neki. Ráadásul nagyon jól tudta, miről is szól az egész. Az apja hírnevéről, nem az övéről. Úgy gondolta, az apja nyugodtan írja ezt is arra a listára, amelyen a fiával kapcsolatos csalódottságait gyűjti: azt, hogy nem lett a Harvardi Jogi Szemle fő-szerkesztője; hogy nem nősült meg; és talán a legrosszabb, hogy a Ripley & Davisnek dolgozik, amely egy másik céggel egyetemben komoly versenytársa volt annak a jogi cégnek, ahol az apja idősebb üzlettárs volt, mielőtt a fellebbviteli bírói kinevezését megkapta. De ami a legjobban bántotta J. D.-t az apja csalódottságán és saját jó hírnevének féltésén kívül (ezekkel ugyanis megtanult együtt élni az elmúlt harminckét évben), az volt, hogy az apja elkényeztetettnek nevezte. Persze, a családnak volt pénze, sok pénze, de ez nem jelentette azt, hogy ő nem dolgozta magát félholtra annak érdekében, hogy oda jusson, ahol most tart. Ezért sem ment dolgozni az apja régi jogi cégéhez. Nem akart semmilyen megkülönböztetett bánásmódot a családneve miatt. J. D.-t általában hidegen hagyta, hogy az apja nem ismerte el a teljesítményét, de azon a napon, a nagyapja temetését követő érzelmi állapotban nem tudta lenyelni. Visszaszólt, egyre

hangosabban és hangosabban beszélt, aztán az apja is visszaszólt, és a veszekedésük közepette J. D. kijelentette, többet egy vasat sem kér a számára félretett pénzből. Megesküdött, hogy attól a naptól kezdve egyedül boldogul. És azóta valóban ezt is tette. Igaz, pénzügyileg ez nem volt lehetetlen. Akkor már hatodik éve munkatárs volt a cégnél, és a fizetése elérte az évi 300 ezer dollárt, és mellé még bónuszt is kapott. De ez még mindig sokkal kevesebb volt, mint amennyiből bármelyik modern kori chicagói Jameson élt. Ám ő kifejezetten büszke volt erre. És büszke volt a Bentley-ére is. Nemcsak érzelmi kapocs volt ez a nagyapja és közte, hanem egyben az apjától való függetlenségi nyilatkozatának jelképe is. Emellett pedig… Nagyon jól nézett ki benne. Amíg lifttel felért a lakásához a negyvennegyedik emeletre (nem a tetőtéri lakosztály? – kérdezte hüledezve az anyja, amikor meghívta, hogy megmutassa neki), Tyler megjegyzésein gondolkodott, amiket fallabdázás közben mondott. Bevallani nem fogja, de egyre idegesebb volt, ahogy a napok múltak és közeledett az üzlettárssá való előléptetés ideje. Biztos a siker, gondolta magában, miközben végigment a folyosón, majd kinyitotta a lakása ajtaját. A főnökével történt aznapi beszélgetés teljesen eloszlatta az összes kételyt, amely az elmúlt pár hétben beette magát az elméjébe. Meghallotta ugyanis azt, amit Ben akaratlanul is majdnem kimondott a találkozó alatt, hogy Paytonnal nemsokára üzlettársakká lépnek elő. J. D. észrevette, hogy Payton is hallotta a félig kimondott szót, és látta a csillogást a sötétkék szemében. És biztos volt benne, hasonlóan csillogott akkor is, amikor elolvasta az igazgatótanács e-mailjét. Ledobta az aktatáskáját és az edzőcuccait a nappaliban lévő kanapéra, amely szemben volt a lakása legjobb részével, azzal az üvegfallal, amelyen keresztül a Michigan Avenue Magnificent Mile része, azon túl pedig a Michigan-tó hatalmas kéksége látszott. (Legalább szép a kilátás… – ismerte el nagy nehezen az anyja.) Igen, az igazgatótanács e-mailje lehetett Payton napjának a csúcspontja, gondolta magában J. D. Okos nő volt, soha nem játszotta ki egyenesen a nemi adut a cég üzlettársaival szemben, de soha nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy hangsúlyozza női mivoltát. Mint például az a Negyven figyelemre méltó negyven alatti nő című cikk. Csupán egyetlen ok miatt hozta fel ő maga, ugyanis meg akarta akadályozni, hogy Payton örömét lelje abban, hogy az orra alá dörgölhesse a témát. Persze, nem mintha ez is verseny tárgya lett volna kettejük között. Payton Kendall kisasszony akár tíz másik magazinban is szerepelhetett, akár az egész céget az egyik liberális feminista ujja köré is csavarhatta, J. D.-t akkor sem érdekelte volna egy csöppet sem. A férfi tudta magáról, hogy jó ügyvéd, sőt nagyon jó, és miután üzlettárs lesz a cégben (még akkor is, ha Payton is az lesz), és teljes ura a saját munkabeosztásának, akkor majd gondoskodik arról, hogy soha többé ne dolgozzanak együtt Paytonnal. Most pedig át kellett rágnia magát a Gibson’s Drug Stores ügyén… Gyorsan lezuhanyozott. Késő volt már, és korán kellett kelnie. Payton majdnem korábban ért be nála aznap reggel, márpedig az ilyesminek gyorsan elejét kell venni. Persze, nem mintha ez is verseny tárgya lett volna kettejük között. Egyáltalán nem. 4. Payton ÚJRA ÁTTEKINTETTE a Gibson’s igazgatóinak programját. Enyhe kifejezés, hogy nem volt elégedett.

Teljesen el volt havazva ezen a héten a Gibson’s ügy előkészületeivel és a szexuális zaklatás szerdán kezdődő ügyével. J. D. pedig igen rossz pillanatában kapta el, amikor beugrott hozzá az irodájába előző nap, hogy megbeszélje vele Jasper Conroy és az ügyvédei csapatának ebédprogramját. Egész reggel az ellenfél ügyvédjével vitatkozott azon, mi kerülhet még az utolsó pillanatban a bizonyítékok tételes listájára. Amikor végre letette a telefont és meglátta, hogy J. D. áll az ajtóban, érezte, rögtön sokkal rosszabb is lesz az a reggel. Ehelyett azonban a férfi váratlanul segítőkészen felajánlotta, megszervezi a Gibson’s időbeosztását. És ugyanilyen váratlanul fogadta el ő a felkínált segítséget, hiszen általában nem volt nyitott semmire, amit a kollégája javasolt. Ám pont akkor csörrent meg a telefonja, és meglátva az ellenfél ügyvédjének ismerős számát a kijelzőn, tudta, kezdődik a 137. menet, így rábólintott. Nagy hiba volt. A napirenddel a kezében frusztráltan és indulatosan nézett a titkárnőjére. – Ez lenne a napirend? – tudakolta. Irma bólintott. – Épp most hozta J. D. titkárnője. – Rendben. Köszönöm, Irma. Payton úgy tett, mintha újra gépelni kezdene, amíg Irma elhagyta az irodát. Figyelte, ahogy visszamegy az asztalához, várt még egy pillanatot, vagy kettőt, aztán felállt, és lazán átsétált J. D. irodájába. Az ügyvéd felnézett az asztala mellől, amikor meghallotta a kopogtatást. – Van egy perced? – kérdezte Payton kedvesen, hiszen soha nem lehet tudni, ki figyel éppen. – Rád mindig van, Payton. Miben segíthetek? – tudakolta a férfi. Payton belépett az irodába, és becsukta maga mögött az ajtót. Mindketten azonnal abbahagyták a színészkedést. A nő vádlón nyújtotta előre a napirendet. – Azt mondtad, holnap este vacsorázunk a Gibson’s igazgatóival. J. D. visszaült a székébe, és a napirendre mutatott. – És így is van, amint látod. – De te holnap délután golfozol is velük. Engem miért nem hívtál el? – Miért? Te szoktál golfozni? – Nem, de te ezt nem tudtad. J. D. elvigyorodott. – De, tudtam. Hallottam, amikor Bennek mondtad tavaly nyáron. A nyilvánvalóan lekezelő viselkedésen meglepődve Payton szólásra nyitotta a száját. Ökölbe szorította a kezét, miközben valami válasz után kutatott, valami sértés után, bármi után, de eltelt egy pillanat, aztán még egy… És… Semmi. J. D. győzedelmesen mosolygott. – Megmondom, mi legyen. Mi volna, ha gondolkodnál egy kicsit? Találj ki valami jót, aztán gyere vissza! De jó beszólás legyen ám! – Azzal kitessékelte a kolléganőjét az irodájából, és becsukta mögötte az ajtót. Payton kint találta magát a folyosón. Ott állt szemtől szemben azzal a nyomorult J. D. JAMESON névtáblával, és úgy érezte, nagyon komoly a kísértés, hogy letépje onnan és a tulajdonosa arcába vágja. Az viszont, sajnos, igaz volt, hogy fogalma sem volt a golfról, és soha nem lendített meg egy ütőt sem. A golfot szándékosan kerülte. Külön véleménye volt erről a sportról, és ami még fontosabb, azokról, akik golfoznak.

Payton a lehetőségein gondolkodott. Egyfelől utálta, hogy J. D. győzelmet aratott. És tényleg ki nem állhatta volna, ha szerencsétlen zöldfülű golfosnak bizonyul Jasper és a Gibson’s csapata előtt. Másfelől viszont az, hogy kimaradjon egy teljes délutánból, egyáltalán nem tűnt vonzónak. Most, hogy az üzlettárssá választás időpontja ennyire közeledett, biztosra kellett mennie, hogy szerves része legyen a Gibson’s ügyfélként való megszerzésének. Ezért nem fűlött a foga ahhoz, hogy illemtudó kis nőként az irodájában maradjon, amíg a férfiak a huszonötödik vagy akárhányadik lyuknál üzletről beszélgetnek. De be kellett látnia, hogy igazán nincs választása. Bár már el is kezdte azon törni a fejét, hogyan zsúfolhatna be egy gyorstalpaló golfórát a naptárába, lassan besétált J. D. irodájába. A férfi felpillantott, amikor kinyílt az ajtó, és meglepődött, hogy Payton már vissza is tért. – Hát, ez gyors volt. – Hátradőlt a székében, és a kezével a másik székre mutatott. – Rendben, Kendall, halljuk! Vágj vissza! Payton észrevett egy tűzőgépet az asztal szélén, és közel járt ahhoz, hogy szó szerint visszavágjon. – Megteszem – mondta. – Holnap én is ott leszek a játékon. J. D. meglepettnek tűnt. Payton bólintással nyugtázta a hallgatását. – Akkor ezt meg is beszéltük. Sarkon fordult, hogy elmenjen, mert az esze már száz másik dolgon járt. Ütőket kell szereznie, talán Laney-nek van, amit kölcsön tud kérni. Aztán ott a ruhakérdés. Mit vegyen fel? Rövidnadrágot? Pólóval? Talán egy olyan kis sityakot is? És kell oda valami spéci cipő is? Mindezek a részletek… – Nem lehetsz. J. D. szavai még az ajtó előtt megállították Paytont. Hátrafordult, hogy a férfi szemébe nézhessen. – Nem mondod komolyan! Mármint azt, hogy ennyire úgy érzed, muszáj egyedül töltened az időt a Gibson’s képviselőivel. – Nem, nem erről van szó – vágta rá gyorsan J. D. Kicsit habozott, és Payton meg mert volna esküdni, egy igen rövid pillanatig meg kényelmetlenül is érezte magát. Csípőre tette a kezét, és várta, hogy a férfi befejezze. – Akkor miről van szó, J. D.? – A Butlerben golfozunk – válaszolta. Butler? Ó… Hát persze, gondolta magában szarkasztikusan Payton. A Butler. A név semmit nem jelentett neki. – És? – kérdezte. – Butler Nemzeti Golf Klub… – felelte J. D., és szemmel láthatón azt hitte, ezzel mindent meg is magyarázott. Payton azonban megrázta a fejét. Fogalma sem volt. J. D. kényelmetlenül fészkelődött. – A családomnak tagsága van ott. Ben ajánlotta, hogy vigyem őket oda, mert ez országosan is elismert pálya. De ez magánklub. – Az utolsó szót nyomatékosan hangsúlyozta. Payton még most sem értette, mi a probléma. – De ha a Gibson’s embereit be tudod vinni vendégként, nem értem, hogy engem miért nem. J. D. kínjában a torkát köszörülte. Megint fészkelődött a székében, aztán Payton szemébe

nézett. – Mert nők nem mehetnek be. A szavak szinte megdermedtek a levegőben, valahol kettejük között. – Á! Értem. – Payton hangja éles és feszült volt. – Akkor jó szórakozást holnapra, fiúk! Nem akarta látni J. D. arcán az elégedett kifejezést, úgyhogy megfordult és kiment az irodából. – NYAVALYGÁSNAK TŰNIK, ha azt mondom, ez nem igazságos? Laney megveregette Payton kezét. – Igen. De azért csak mondd! Payton csalódott nyögéssel az asztalra tette a karjait, és rájuk borult, miután leültek egy kávézóban. – Utálom azt az embert! – fakadt ki, ám a hangját letompították a karjai. Felnézett a barátnőjére. – Ez azt jelenti, hogy kétszer annyi ideje lesz a Gibson’s képviselőivel, mint nekem. – Akkor neked kétszer olyan jónak kell lenned, amikor a vacsoránál találkoztok – válaszolta Laney. – Felejtsd el J. D.-t! – A francba vele! – jelentette ki Payton, s látta, hogy – Laney tekintete idegesen a kávézóban ülőket kémleli ennek hallatán. – Úgy értem, szerintem elég gáz, hogy ezt a lapot játszotta ki a főnöknél – tette hozzá, majd lehalkította a hangját, és rossz férfiimitációba kezdett. – Hé, J. D., néha gyere el a klubomba! Úgy hallom, kettő-ötvenet ütöttél. – Azt hiszem, az a bowlingban van. – Mindegy. – Payton kinyújtotta mutatóujját, ezzel hangsúlyozva a következő mondatát. – Az a probléma, hogy az üzlet megszerzése is része az üzletnek. Olyan ez, mint egy rítus a férfiak között. Hé, mit szólsz a Cubs baseballcsapathoz? – mondta férfias hangutánzással. – Menjünk golfozni meg szivarozni! Ez az én farkam, az meg a tiéd, igen, úgy tűnik, egyforma hosszúak. Akkor kössünk üzletet! Amikor a másik asztalnál ülő hölgy rosszalló pillantásokat vetett feléjük az óriás kapucsínója habja fölött, Laney közelebb hajolt Paytonhoz. – Használjuk a belső hangunkat, amikor az f-fel kezdődő szót akarjuk kimondani, jó? – suttogta dorgálón. Ám Payton figyelmen kívül hagyta, és belekortyolt a vaníliás lattéjába. – Az üzleti világban mi lenne a női megfelelője az ügyféllel való golfozásnak? Laney elgondolkodott ezen. Payton is csendben maradt és töprengett. Pár perc eltelt, és egyiküknek sem jutott eszébe semmi. Milyen nyomasztó! Payton rezignáltan sóhajtott: – Hát, akkor ennyi! Azt hiszem, le kell feküdnöm velük. Laney kimérten összekulcsolta a kezeit az asztalon. – Ez a beszélgetés már nekem is kínos. Payton felnevetett. Jó volt nevetni. A J. D.-vel való találkozás óta nyűgös volt, alig tudta elhinni, hogy a férfinak sikerült kirekesztenie őt a Gibson’s képviselőivel való kikapcsolódásból azzal, hogy olyan golfpályára viszi őket, ahová nőknek tilos a belépés. De amit igazán nem tudott elhinni, az az volt, hogy még mindig létezik egy klub, ahová nők nem mehetnek be. Ám most, hogy már tudta, teljesen el tudta képzelni azt is, hogy abban a klubban J. D. a menő. De tényleg elég már J. D.-ből! Payton eldöntötte, nem fecsérel rá egy perccel sem többet a napból. Ráadásul ott volt Laney, és ideje volt egy nagyot „vitázniuk”. Ők ketten nem is állhattak volna távolabb egymástól társadalmi és politikai síkon. Paytont egy ex-hippi, egyedülálló anya nevelte fel, aki (legtöbbször) a törvény által engedett legradikálisabb társadalmi nézeteket

vallotta, ezért Laney veleszületett rendességét lebilincselőnek tartotta. És érdekesen frissítőnek is. – Nem akartalak kínos helyzetbe hozni, Laney. Gondolom, a konzervatív nézethez hozzátartozik a szólás szabadságának megkurtítása is – élcelődött Payton. – Szállj le a liberális magas lovadról! Persze, hogy hiszek a szólás szabadságában – mondta Laney, és a szív alakú medáljával játszadozott. – Akkor, ugye, azt mondhatok, amit csak akarok, nem? Akár azt is, hogy farok? Laney felsóhajtott. – Tényleg most kell ezt csinálnunk? – Neked is ki kéne néha mondanod. – Nem, kösz. Payton megvonta a vállát. – Hát, te tudod, de azt hiszem, felszabadító érzés lenne. Mindenkinek kell egy jó farok néha. Laney idegesen nézett körbe a kávézóban. – Az emberek minket hallgatnak. – Sajnálom, igazad van. Jó ötlet, ha már farokkal dobálózol a nagyközönség előtt, legalább ne kiabálva tedd. Úgy túl nagy figyelmet kelt. A szomszéd asztalnál ülő hölgynek leesett az álla. Laney áthajolt hozzá. – Elnézést kérek a barátnőm viselkedéséért. Ő néha ilyen. – Aztán lejjebb vette a hangját. – Tourette-szindróma. Szomorú, de ez van. A nő együttérzőn bólintott, aztán úgy tett, mintha felhívna valakit a mobilján. Laney visszafordult Paytonhoz. – Ha befejezted az alkotmány első cikkének taglalását, talán beszéljünk újra J. D.-ről. Azt hiszem, van egy ötletem, hogyan tudnád megoldani ezt a problémát. Payton várakozva előrehajolt. – Nagyszerű! Hadd halljam! Bármire nyitott vagyok. – Rendben. Az ötletem a következő… – Laney drámai hatásszünetet tartott. – Tanulj meg golfozni! – Egy pillanatra elhallgatott, hogy a barátnője felfogja a hallottakat. – Akkor többet nem lesz ilyen gondod. Payton hátradőlt a székében, és a kávésbögréjével játszott. – Ööö… nem – söpörte félre egy kézmozdulattal az ötletet. – Golfozni olyan… nem is tudom. Sznob dolog. Laney átható pillantást vetett rá. – Tudod, amikor majd üzlettárs leszel a cégnél, hozzá kell szoknod, hogy olyan emberek között leszel, akik gazdag családban nőttek fel. – Azzal nincs is gondom – bökte ki Payton kedvetlenül. – Még hogy nincs! Nem gondolod, hogy éppen ezért vagy ennyire kemény J. D.-vel? – Azért vagyok vele ilyen, mert kretén. – Ez igaz… – merengett Laney. – Ti a legrosszabbat hozzátok ki egymásból. Egymásból? – Remélem, nem azt akarod mondani, hogy bármi közöm van J. D. viselkedéséhez! – háborgott Payton. – Mert ha igen, akkor sürgősen értelmes irányba kell terelnünk ezt a beszélgetést. – Azért furcsa, hogy sok olyan jellemvonás van meg benne, amit te egyébként kedvelsz a férfiakban. Azokban a férfiakban, akik nem olyan… szóval érted. – Laney egy grimasz kíséretében elhallgatott.

– Nem milyenek? – kérdezett rá Payton. – Gazdagok. Payton a szemeit forgatta. – Először is, kérlek, mint már mondtam, ez nem érdekel. Másodszor pedig, milyen jellemvonásai vannak J. D.-nek? Laney átgondolta a válaszát. – Például nagyon okos. Payton megvetőn horkantott egy halkat. – Meggondoltam magam. Nem akarok erről beszélni. – Felkapta az asztalon fekvő desszertes étlapot, és minden figyelmét annak szentelte. Laney úgy tett, mint aki ezt nem veszi észre, és tovább sorolta J. D. jellemvonásait: – Aztán szenvedélyes a joggal kapcsolatban, érdekli a politika, bár ő is a spektrum másik oldalán áll. Ami érdekes módon nem zavar téged, ha rólam van szó. Payton felpillantott az étlapból. – Te kedves vagy. – Na jó, én igen. – Bár egyre kevésbé. Laney folytatta. – Keményen dolgozik, akárcsak te, és néha úgy tud vicces és cinikus lenni, hogy… – Tiltakozom! – vágott közbe Payton. – Ezek alaptalan kijelentések. Mikor mondott valaha is valami vicceset? – Ez most nem a tárgyalóterem. Payton keresztbe fonta a karjait. – Rendben. Ez az egész egy marhaság. Az megfelel, ha így fogalmazok? – Ó, jaj, bocs, Payton! Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni – szabadkozott Laney vigyorogva. – Nem is mondok semmi mást. – Ő is felvett egy étlapot. – Na, lássuk… mi finom van itt? Az a liszt nélküli csokoládétorta, amit a múltkor elfeleztünk, isteni volt. – Paytonra nézett. – Csak még valami J. D.-vel kapcsolatban: nagyon jó pasi. Laney egy mosolyt elfojtva épp időben emelte az arca elé az étlapot, és így sikerült kivédenie egy felé repülő szalvétát. – Jó pasi? – Payton majdnem kiabált. – Az az önelégült, dedós, rózsaszín inges kretén, aki tálcán kapta a karrierjét? – Befogta a száját a kezével. – Na jó, lehet, hogy tényleg van egy kis gondom a gazdagokkal. Laney bátorítón bólogatott, mintha azt mondaná, most végre jutottak valamire. – De nemsokára üzlettárs leszel. Értem, miért voltál ennyire védekező a múltban, most azonban már a célegyenesben vagy. Már nem kell bizonygatnod, hogy ezek között a férfiak között a helyed. Ez meglepte Paytont. – Úgy tűnt, védekezem? – Az irodában néha… kissé éles tudsz lenni – mondta óvatosan Laney. – Mint például ez a dolog J. D.-vel. Payton próbálta eldönteni, meg kell-e sértődnie ezen. De ha nem is szándékozott bevallani, egy része tudta, a barátnőjének félig-meddig igaza van. – Igen, azt hiszem, ez a dolog J. D.-vel kicsit kicsúszott a kezem közül – ismerte be kelletlenül. – Igazad van. Nekem kellene okosabbnak lennem ebben. – Önelégülten elvigyorodott, amikor hozzátette: – Ami egyáltalán nem nehéz feladat J. D.-vel szemben. – Ránézett Laney-re. – Pont ezt mondaná az Éles Payton. De az Új Payton nem ilyen.

Laney jóváhagyón belekortyolt a kávéjába. – Úgy legyen! Az Új Paytonra! – Az Új Paytonra! Koccintottak a kávésbögréikkel, és Payton eltűnődött, vajon mibe is keveredett bele. 5.

Te magad légy a Labda! J. D. erősen koncentrált. Le sem vette a szemét a tee-ről.[4] Te magad légy a labda! Felemelte a karjait, aztán huss! Megerőltetés nélkül ütött. Egyik kezét a szeme elé emelte, hogy árnyékot vessen, és úgy figyelte, amint a labda mintegy 200 méterrel odébb landol, csupán pár centire a lyuktól. J. D. elmosolyodott. Úristen, egyszerűen imádta ezt a sportot! Hallotta, hogy mögüle füttyögés, tapsolás hallatszik, megfordult és a társaira nézett. – Gyönyörű ütés – állapította meg Jasper vontatott, délies kiejtésével. – Annak, aki háromezer órát számol el egy évben, hogy az ördögbe jut ideje egy ilyen ütésre? A három játékostársuk, a Gibson’s jogi osztályának képviselői, egyetértve bólogattak. J. D. hátrament, és elvette Jasper kezéből a felé nyújtott sört. – Akkor most már miénk az üzlet? Jasper vigyorgott. Úgy mosolygott, ahogy általában azok szoktak, akik természetesnek veszik a hatalmukat. Lenézett a sörére, aztán a nyolcadik lyukat körülvevő környezetben gyönyörködött. – Megmondom, mi lesz. Várjunk a tizenötödik lyukig! Akkor majd beszélhetünk. Jasper példáját követve J. D. is magába szívta a nyári kék ég melegét, és közben a pázsit mögött húzódó folyó látványát élvezte. A férfi felé döntötte az üvegét. – Legyen a tizenhetedik! Jasper felnevetett. – Nahát, egy fajtámbeli! De biztos, hogy várni akarsz? Úgy hallottam, ennek a pályának az utolsó kilenc lyuka térdre kényszeríti az embert. – Egy gyengébbet lehet, Jasper. A férfi szívből nevetett ezen is. – Tetszik a stílusod, Jameson! J. D. vigyorogva belekortyolt a sörébe. Eddig nagyon jól alakult a délutánja a Gibson’s csapatával. Jól érezte magát közöttük, elemében volt, és biztos volt benne, Ben ezért is választotta őt erre a feladatra. Olyan emberek között nőtt fel, mint Jasper, és jól ismerte a hozzá hasonlók szokásait. Értette az argójukat, tudta, hogyan kell játszmázni, és milyen szerepet kell felvennie. Ben villogni akart, ezért kérte kifejezetten J. D.-t, hozza a Gibson’s csapatát erre a pályára. Megpróbált jó benyomást kelteni, de nem akart úgy tűnni, mint aki jó benyomást akar kelteni. Az, hogy J. D.-nek éppen volt tagsága az ország egyik legexkluzívabb klubjába, tökéletes lehetőség volt erre. Az egyetlen rossz érzés az egész délutánban az volt, amikor az irodában ülő Paytonra gondolt. Megpróbálta azonban félresöpörni ezeket az érzéseket. Miért kellene neki rosszul éreznie magát, csak mert a nő kimaradt ebből? Elvégre csak a munkáját végzi, ahogy Ben kiadta. És ha ez fordítva alakul, biztosan Payton is gond nélkül hátrahagyta volna őt. Volt még egy másik kép is, amelyet nem tudott kiverni a fejéből. Az az ábrázat, amelyet Payton akkor vágott, amikor megtudta, hogy ebbe a klubba nők nem léphetnek be. Egy nagyon

rövid pillanatra látott valamit a szemében, amit még soha. Egy kis törést, egy kis rést a magabiztosság páncélján. És ez a látvány valamiért bántotta őt. Hirtelen rádöbbenve, hogy a Gibson’s egyik embere kérdést tett fel neki a pályával kapcsolatban, elhessegette a kolléganőjével kapcsolatos gondolatokat. Most nem engedhette meg magának, hogy ne összpontosítson. Most itt kellett lennie, megnyerőn, igazi profiként. És nem volt kevésbé fontos, hogy a kilencedik lyukra kellett mentálisan felkészülnie. Egy kegyetlen pár 4,[5] és az egyik legszűkebb, amin valaha játszott. No meg tudta azt is, hogy Payton Kendall képes vigyázni magára. PAYTON A BÁRPULTNÁL ÜLT és várt. Hét harmincra beszélte meg J. D.-vel és a vele érkező Gibson’s csapattal a találkozót a Japonais étteremben. Jól ismerte az éttermet, csakúgy, mint bármelyik huszonöt év fölötti, egyedülálló nő Chicagóban. Trendi és drága étteremként, modern, hangulatos világításával ez volt a város egyik legnépszerűbb első randis helye. Nem mintha mostanában annyi első randija lett volna. Emberekkel találkozni időt igényel. Időbe telik randizni velük, megismerni őket, rájönni, tetszenek-e, és te tetszel-e nekik. Időből pedig nem volt sok neki mostanában. Vagyis ha a mondabeli Tökéletes Pasi nem pottyan le az égből, pont az ő küszöbére, akkor a randizást el kellett halasztani, amíg üzlettárssá nem léptetik elő. A borospoharat forgatva a kezében az utolsó első randijára gondolt azzal a befektetési bankárral, akit a borkóstolón ismert meg. Pont ebben az étteremben volt. Este tízre a pasi már nyolc Mukune szakén volt túl. Tíz óra tizenötkor átesett a székén, amikor felállt, hogy kimenjen a mosdóba, majd amikor tíz óra tizenöt perc tizenöt másodperckor Payton odarohant, hogy segítsen neki, bevallotta, „vann edzs kizs gohmmndja”, ami egészen pontosan az antidepresszánsait jelentette. Szép, mondhatom. „És ezek a pasik vannak odakinn a világban”, mondta később Laney-nek. A barátnőjének nem voltak ilyen problémái, hiszen az egyetemi kedveséhez ment férjhez. Az utolsó igen pocsék első randi miatt döntött Payton úgy, hogy egyelőre felhagy a randizgatással. Legalábbis amíg a szakmai élete nincs teljesen rendezve. Érdekes, bár kissé szomorú is. Készülődés közben jött rá, hogy már hetek óta nem viselt mást, csak kosztümöt, amikor kilépett a lakása ajtaján. Most viszont nem akart túl hivatalosnak tűnni, vagy olyannak, aki jó benyomást akar tenni a Gibson’s csapatára. Nem vette fel a blézerét, hanem egy testre simuló inget és egy ceruzaszoknyát, és természetesen magas sarkú cipőt. Az italát befejezve az órájára nézett, és látta, a vacsoravendégek már húsz percet késnek. Az igazat megvallva, egy kicsit aggódott a Gibson’s képviselőivel elköltendő vacsora miatt. Volt már elég tárgyaláson, és biztos volt abban, hogy ugyanez igaz J. D.-re is, de mivel ritkán dolgoztak közös ügyön, még soha nem tárgyaltak üzletről együtt. Mármint külön együtt. Az ilyen megbeszéléseken szükség volt fineszre, a tárgyaló ügyvédek közötti egyetértésre, hiszen egységes álláspontot kellett képviselniük. Egységre volt szükség. Összetartásra. Nem pontosan ezek voltak azok a kvalitások, amelyekkel ők ketten csapatként rendelkeztek. Így aztán egy kicsit tartott az egésztől, és ez az érzés egyre csak erősödött minden pillanattal, amelyet egyedül töltött a bárpultnál. Újabb öt perc elteltével Payton a táskájába nyúlt a mobiljáért. Gondolta, megnézi, J. D. nem hagyott-e neki üzenetet a hangpostáján. Már félig beütötte a számot, amikor felnézett, és… …látta, hogy a férfi előtte áll. Hirtelen alig ismert rá, valahogy másként nézett ki, mint szokott. Aztán rájött, hogy

– hozzá hasonlóan – az ügyvéd is kevésbé hivatalosan öltözött fel a vacsorához. A hagyományos ing-nyakkendő helyett kigombolt nyakú, halszálkás inget és grafitszürke, kifogástalan szabású nadrágot viselt. Érdekes módon, hiszen semmi oka nem volt rá, az jutott Payton eszébe, amit Laney mondott valamelyik nap arról, milyen jó pasi J. D. Az elmúlt nyolc évben Payton a hét öt napján látta a férfit, de most azon kapta magát, hogy jobban megnézte magának. Úgy próbálta szemügyre venni, ahogy egy idegen tenné. Valaki, aki még soha nem beszélt és nem érintkezett vele. Magas volt (mint ez már említésre került, így legalább könnyebben lenézte az embereket), világosbarna hajában aranyszínű tincsek (biztos melírcsíkok). Testalkata izmos, atletikus (biztos a sok tenisztől; vagy mit is sportolt abban a szexista nagyon-laza-vagyok klubban?), és olyan kék a szeme, hogy… hmmm… Na jó, rendben. Semmi negatívot nem tudott mondani J. D. szemeiről. Sőt, ha egészen tárgyilagos akart lenni, tulajdonképpen tetszettek is neki ezek a szemek. Ezek a csillogó, világoskék szemek. Kár, hogy egy ilyen emberre pazarolta őket a természet. Kollégája külsejének kiértékelése után Payton arra a következtetésre jutott, hogy kis jóindulattal J. D. tulajdonképpen olyan felső tízezres, Ralph Lauren-es, átdobom-a-pulcsimat-a-vállamon módon valóban igen jó pasi. Félreértve a nő arckifejezését, J. D. félrebiccentette a fejét, és Payton telefonjára mutatott. – Ó, sajnálom, nem akartalak megzavarni fontos ügyeid elintézésében – mondta, élcelődő stílusban. Payton úgy döntött, jobb, ha továbbra is figyelmen kívül hagyja J. D. megjegyzéseit, ezért inkább a vele érkezett társaságra koncentrált. Azonnal felismerte Jaspert az interneten látott képekről, amelyeket a cég és a per anyagának tanulmányozása közben talált. Kinyújtotta a kezét, és bemutatkozott. – Payton Kendall vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Jasper – mondta szívélyesen. Erős kézfogással üdvözölte a Gibson’s csapatának többi tagját is, Robertet, Trevort és Charlest, és figyelt, hogy mindenkinek a szemébe nézzen. – Remélem, nem várattuk meg, Ms. Kendall – jegyezte meg Jasper. – Ez mind Charlie hibája. Mennyit is ütöttél azon az utolsó lyukon? – Charleshoz fordult, aki szemmel láthatón a jogi csapat legalacsonyabb beosztású tagja volt. – Tizennégyet? Tizenötöt? – Nem vagyok valami nagy golfjátékos – vallotta be Charles Paytonnak, akinek azonnal szimpatikus lett ez az ember. _ – Én is csak most kezdem – felelte mosolyogva. Aztán Jasperhez fordult: – És, kérem, szólítson Paytonnak! – Pont, mint az egyik kedvenc irányítóm – vigyorgott Jasper. – Igen, csak nekem a szerepel a nevemben e helyett, és kevesebb bennem a mérföld – vágta rá Payton. A francba! Már az első két percben ellőtte az egyiket abból a nyomorult három sportos szóviccből, amelyet ismert. Jasper elnevette magát. – Kevesebb bennem a mérföld… Ez tetszik. – J. D.-hez fordult, és Paytonra mutatott. – Hol rejtegetted eddig ezt a lányt, J. D.? A férfit az mentette meg a megfulladástól a kedves szavak hallatán, hogy a társasághoz odalépett a hostess, és megkérte őket, kövessék az asztalukhoz.

Amikor leültek, a csoport nekilátott az üzleti vacsorák általános bemelegítő beszélgetési rutinjának. Jártak-e már Jasper vagy a többiek Chicagóban? Hol van a szállásuk? Payton és J. D. eredetileg chicagóiak-e? Csak akkor alakult ki nagyon kis feszültség, amikor Trevor, a Gibson’s általános jogi tanácsosa megkérdezte Paytontól, hogy ugyanabban a negyedben lakik-e, ahol J. D. Az ügyvédnő ugyanis rájött, hogy bár nyolc éve dolgoznak egymás mellett, fogalma sincs, hol lakik a férfi. Sőt, valójában semmit sem tudott J. D. munkán kívüli életéről. Ha ugyan volt neki olyan. Payton elsiklott a kérdés fölött, és inkább arról beszélt Trevornak, hogy Chicago meglehetősen kompakt város, ahol minden közel van, stb. stb. Látta, hogy J. D. figyeli a szeme sarkából, miközben Roberttel beszélget, aki a Gibson’s belső peres eljárások osztályának volt a vezetője. Biztos hallotta, ahogy kimondta a nevét Trevorral beszélgetve, és meg akart bizonyosodni arról, hogy nem vették hiába a szájukra. Szerencsére, a vacsora alatt nem akadt több olyan kérdés, amelyik szükségessé tette volna J. D. behatóbb személyes ismeretét. Amikor az előételek megérkeztek, Payton a cégről és a peres eljárási csoport erősségeiről kezdett beszélni. J. D. is beszállt az eszmecserébe, és kiemelte a csoport néhány nem régi sikerét, amikor is Jasper a bourbont tartó keze türelmetlen intésével véget vetett a beszélgetésnek. – Már mindent tudok a cég sikereiről, Jameson. Ezért szerepel a Ripley & Davis azok között, akikkel tárgyalunk. A sikerek miatt vagyok ma este ennél az asztalnál. De nekem azt mondták, hogy ti – mutatott kettejükre – lesztek ennek a peres csapatnak a vezetői, ha benneteket választanánk a képviseletre. Úgyhogy inkább rólatok akarok többet megtudni. – Természetesen, Jasper. Szívesen beszélek a… Jasper félbeszakította. – Nem te, Jameson! Biztos vagyok benne, hogy mindkettőtöknek jól kitalált beszédeitek vannak, amiket elhadarhattok önmagatokról. De én nem így szeretem intézni a dolgokat. – Paytonhoz fordult, és szinte parancsolón mondta: – Ms. Kendall, mondja el nekem, mi olyan különleges J. D.-ben! Payton majdnem félrenyelte az éppen kortyolt bort. Nyernie kellett egy pillanatot, mielőtt válaszolt. – Nos, Jasper… – Megköszörülte a torkát. Khm. Khm. – Annyi mindent tudnék mondani J. D.-ről! De hol is kezdjem? Húzta az időt. És közben az asztal másik végén ülő kollégáját nézte. Amíg Payton habozott, J. D. lefelé pillantva kényelmetlenül babrált az evőeszközeivel. Érezve, hogy a Gibson’s csapata őt nézi, gyorsan gondolkodásra kényszerítette magát. Mit tudna egy nem elfogult ember mondani J. D.-ről? – Nos, Jasper, ami J. D.-t illeti… Paytonnak szüksége volt még egy kis időre. Na de mi illeti J. D.-t? Nyolc éve dolgozott vele, és bizonyos szempontból jobban ismerte, mint bárki más. Más szempontból pedig egyáltalán nem ismerte. Légy tárgyilagos, mondta magának. Ami J. D.-t illeti… Ő nagyon jó. Nagyon jó. Ezt nem kell félreérteni, mert attól még kretén. De motivált kretén. Payton jól tudta, a férfi már reggel hétkor az irodában van, és – bár ezt nem szívesen vallotta be – kifizetődő volt az általa végzett kemény munka. A nyolc év alatt nagy dolgokat ért el a saját korabeli ügyvédekhez képest. Laney-nek igaza volt. Okos és tehetséges. Egy veszélyforrás. És ha Payton mélyen magába nézett, rá kellett jönnie, hogy volt a valódi ok, amiért nem szerette őt. Payton Jasperhez fordult.

– Ami J. D.-t illeti, ő az egyik legsikeresebb peres ügyvéd a városban, és valószínűleg az egész országban is. Minden eddigi perét megnyerte, köztük több precedens értékű ügyet is. Már hatodéves gyakornokként is a Fortune 500-as cégek több millió dolláros ügyeiben volt vezető ügyvéd. A nála kétszer idősebb ügyvédeknél is jobban ismeri a több felperessel induló eljárásokban alkalmazott stratégiákat. Kimagaslóan jó abban, amit csinál. Payton előrehajolt a székében. – És itt a dolog lényege, Jasper, hiszen a maga cégét az eddigi legnagyobb diszkriminációs per fenyegeti – folytatta. – Egyetlen ügyvéd sem találkozott még ekkora volumenű perrel, tehát jó, ha a tapasztalat is közrejátszik a döntése meghozatalakor, de nem szabad, hogy ez legyen az egyetlen szempont. Kell magának valaki, akinek természetes, nyers tehetsége van. Valaki, akinek jó jogi ösztönei vannak, valaki, aki jól meg tudja majd támadni ezt a vádat. És én bizton állíthatom, hogy ez a valaki J. D. Payton hátradőlt, amikor befejezte. Látta, hogy Jasper vigyorog, miközben forgatja a poharát meg félrefordította a fejét, mintha minden egyes szót igyekezne magába szívni. Payton, aki szinte csak félig volt magánál attól, hogy ilyen nyíltan megfogalmazta a dicséretét, lopva J. D.-re pillantott, hogy elcsíp-e valamilyen reakciót. Úgy tűnt, J. D.-nek elakadt a szava. Payton még az asztal másik végéről is látta a megrökönyödött arckifejezését. Észrevette, hogy valami átsuhan a tekintetén és megváltozik az arckifejezése, amikor egymás szemébe néztek. A tekintete gondolkodásra késztette Paytont. Emlékezett erre a nézésre. Nagyon-nagyon régen látta már. Az emlék felbukkanását Jasper hangja zavarta meg. – Jól van, Payton – mondta. – Tetszik nekem, amit eddig hallottam. Bár gondolom, a többi találkozón is hasonló beszédeket fogok hallani. – Vigyorgott. – De, bevallom, a magáé egész jó volt. Payton elszakította tekintetét J. D.-ről, és Jasperre mosolygott. – Miért nem árulja el, melyik másik cégekkel akar még tárgyalni, és megspórolom az idejét. Elmesélem szóról szóra, mit fognak mondani. Vagy inkább… tudja mit? Kitalálom. – Kicsit várt, és azt latolgatta, vajon melyik két céget akarhatják még meginterjúvolni. Aztán előállt az elsővel: – Baker és Lewis. Jasper a jogi tanácsosára nézett, aztán bólintott. Trevor is bólintott. – És a Sayer, Gray és Jones. A Trevor ismét bólintott. – Jól ismeri a vetélytársakat. – Ezek jó jogi cégek – vetette közbe J. D. –, de mégsem megfelelők a céljaitoknak. – Miért? Mi van nektek, ami nekik nincs? – tudakolta Jasper. – A magas árakon kívül – viccelt Robert. Az asztalnál mindenki nevetett. J. D.-t kivéve, aki komoly maradt. – Nekik nincs Paytonuk. Jasper kényelmesen elhelyezkedett a székében. – Rendben, Jameson, most te jössz! Mondj nekem valamit az itt ülő Ms. Kendallról! Payton visszatartotta a lélegzetét, és remélte, J. D. is olyan tisztán játszik majd, mint ő. A férfi teljesen magabiztosnak tűnt, amikor belekezdett. – Payton nagyon enyhén fogalmazott az imént, amikor azt mondta, tapasztalt ügyvédre lesz szükségetek. Ez valóban így van, de az legalább ilyen fontos vagy talán még fontosabb, hogy az az ügyvéd tapasztalt legyen a munkahelyi diszkrimináció területén. És itt jön a képbe Payton.

Gondolom, mindannyian olvastátok a chicagói ügyvédek szaklapjában megjelent cikket róla – folytatta J. D. –, úgyhogy nem ismételném el azt, amit már úgyis tudtok a kiváló teljesítményéről. De mulasztás lenne, ha nem hangsúlyoznám, hogy Payton harminckét éves kora ellenére több, mint negyven munkahelyi diszkriminációs perben vett részt. Ez több, mint amennyit más ügyvédek a teljes karrierjük alatt végigvisznek. És tudjátok, mennyit nyert meg ezekből? Mindet, az utolsó szálig. J. D. felemelte a poharát. – Biztos, hogy Payton szerényen csak annyit mondana a tényekre, hogy szerencséje volt. De az igazság az, hogy természetesen viselkedik a tárgyaláson. Kiváló ügyvédi ösztönei vannak, és pont ez az, amire a cégeteknek szüksége van. Valaki olyanra, aki az elejétől kezdve végig tudja vezetni a céget a peren. – J. D. várt egy kicsit. – És ráadásul nő. Jasper felvonta szemöldökét, mintha nem tudná, miként is kell erre reagálnia. – És ez miért lényeges? J. D. az asztalon át Paytonra nézett, aki próbált úgy viselkedni, mint akinek mindennapos, hogy a kollégája így beszél róla. – Payton? – szólította meg J. D., jelezve, hogy most ő jön. Payton pontosan tudta, mire akar kilyukadni. – J. D.-nek igaza van, Jasper. A cégét nemi alapú diszkriminációért perlik. Egymillió-nyolcszázezer nő állítja, a cége egy gyufaszálat sem mozdít meg annak érdekében, hogy esélyegyenlőséget biztosítson nekik. A sajtó a teljes tárgyalásról tudósítani fog. Ha egy csapat férfiügyvéddel áll ki az esküdtszék elé, el fogja veszíteni a pert. –Beszéde közben Payton az asztalt ütögette az ujjával, mintegy így hangsúlyozva mondandójának komolyságát. – Egy nőnek kell a cég arculatát képviselnie. Azonnal jobban hisznek majd magának, ha egy nő állítja, nincs szó nemi megkülönböztetésről. – És hidd el, Jasper – vágott közbe J. D. –, láttam, milyen Payton, amikor vitázik! Nem lehet nem odafigyelni rá, annyi biztos. Miközben Jasper kedélyesen mosolygott, Trevor szólalt meg: – Nekem van egy kérdésem. – J. D.-re és Paytonra mutatott, mint aki azt akarja jelezni, őt nem verték át. – Hányszor játszottátok már el ezt a kis színjátékot? Mert egész jó. J. D. megrázta a fejét. – Itt nincs szó színjátékról. Velünk, Paytonnal és velem, azt kapjátok, amit láttok. – Nincs fellengzős jogi szózat, és nincs kerülgetés – bólogatott Jasper. – Ez tetszik nekem. – Vigyorogva köszöntőre emelte a poharát. – Az eddigi legjobb tárgyalásra, amit hallottam. Semmi mellébeszélés. Miközben a társaság együtt nevetett Jasperrel, és a poharak összekoccantak a köszöntés során, Payton elcsípte J. D. tekintetét. A férfi cinkos vigyorral felé billentette a poharát. Ő visszabólintott. Abban a pillanatban legalább ugyanazt gondolták mindketten. Győzelem! Bárcsak ott ért volna véget az este! 6. A VACSORA UTÁN Jasper azt ajánlotta, valamennyien vonuljanak le az étterem Chicago folyóra néző teraszára. – Most még nem írok alá semmit, de szerintem egy ünnepi szivar rendjén van – jelentette ki. Payton szólt a többieknek, hogy odalenn találkoznak majd, és elindult a női mosdó felé.

Nem szokott szivarozni, és nem gondolta, hogy ez volna a megfelelő alkalom arra, hogy elkezdje. Pár percet időzött a mosdóban, aztán megállt a bárnál, hogy elüssön még egy kis időt azzal, hogy rendel magának egy italt. – Kérek egy pohár Silver Oak cabernet-t – mondta a pultosnak. Már ivott egy italt a vacsorához, ezért, ha bármi erősebbet rendel, az könnyen a fejébe szállt volna. Meglehetősen feltűnő volt, hogy nő létére egyedül rendelt italt a bárnál, s amíg arra várt, hogy kiszolgálják, a szeme sarkából észrevett egy férfit, aki a köldökéig kigombolva viselte a selyemingét. Ó, a francba! Azonnal elfordította fejét, de az a másodpercnyi pillantás is elég volt ahhoz, hogy felbátorítsa Mr. Villogó Mellkast. Egyenesen felé tartott. Paytonnak nem volt választása. Elutasító tekintettel, kényszeredetten megrázta a fejét. – Sajnálom – mondta a férfinak –, leszbikus vagyok. Villogó Mellkas érdeklődve felvonta az egyik szemöldökét. Tetszett neki, amit hallott. Payton újra megrázta a fejét. – Nem az a fajta… Villogó Mellkas csalódottan vonult el ígéretesebb hódítások felé. Payton belekortyolt a borba, amelyet a pultos tett le elé. Ismerős, csodálkozó hangot hallott a háta mögött: – Leszbikus? Payton hátrafordult. J. D. állt mögötte. Talán a bor tette. Vagy a Gibson’snál elért siker. Esetleg az az ígérete váltotta ki, amelyet Laney-nek tett az Új Paytonról. Netán ezeknek az együttese. De rámosolygott J. D.-re. – Ez a leszbikus dolog csak egy kifogás – magyarázta. A férfi csatlakozott hozzá a bárnál. Intett a pultosnak, hogy ő is kér egy italt, Payton pedig mímelt ártatlansággal megvonta a vállát, és hozzátette: – Hacsak nem számolom azt az egy esetet az egyetemen. J. D. meglepetésében levert egy röviditalos poharat a pultról. Payton kuncogott a reakcióján. – Bocsánat. Laney megölne, ha tudna erről. J. D. azonnal visszafordult felé. – Ez Laney-vel történt? Payton már a gondolattól is elnevette magát. – Nem, nem, nem! – rázta a fejét. – Csak vicceltem! Azt akartam mondani, Laney mindig kioktat, amikor ilyesmikkel állok elő. – Vagy úgy. Értem. – J. D. bólintott, miközben ledobott néhány bankjegyet az italáért. Payton kíváncsian megkérdezte: – Mit csinálsz itt? J. D. visszaült mellé, miután visszanyerte az önuralmát az átmeneti elképedés után. – Payton, azért vagyunk itt, hogy jó ajánlatot tegyünk a Gibson’snak, ugye, emlékszel? – Mindezt úgy artikulálta, mintha egy gyereknek vagy egy gyengeelméjűnek mondaná. – Most fejeztük be a vacsorát, és… – Nem így értettem, te okostojás! – Payton lesújtó pillantást vetett rá. – Azt kérdeztem, mit csinálsz idebenn velem, miért nem vagy odakinn és szivarozol Jasperrel meg a többi sráccal? – Gúnyos hangsúllyal mondta ki az utolsó szót. – Gondolom, Jasper és a többi srác – ő is kihangsúlyozta a szót – jól ellesznek nélkülem pár percig. Nem akartam, hogy egyedül legyél itt benn. Látva Payton meglepett arcát, J. D. lazán megvonta a vállát, és hozzátette: – De el is mehetek… – A bár másik végében tanyázó Villogó Mellkasra mutatott. – Talán várnál még egy percet, hátha visszajön és elkéri a számod?

Együtt figyelték, ahogy Villogó utat tört magának majdnem mezítelen köldökével egy másik, mit sem sejtő nő felé. J. D. szomorúan megrázta a fejét. – Ó, most nézd meg… Milyen kár! Olyan bájos pár lettetek volna! Payton a szemeit forgatta. – Tudod, J. D.… – Éppen valami cinikusat akart mondani, amibe beleszőtt volna egy-két káromkodást is, amikor a Payton másik oldalán lévő nő odahajolt hozzájuk. – Elnézést, arrébb tudna menni? – A nő a két ügyvéd közötti nagy résre mutatott. Payton körülnézett, és látta, a bár forgalma jelentősen megnőtt az elmúlt percekben. Nem volt más választása, közelebb húzódott J. D.-hez. – Mit is akartál mondani? – kérdezte a férfi. Keresztbe fonta a karjait, és felkészült a várható sértésre. De Payton nem harapott rá a csalira, eszébe jutott ugyanis az ígérete az Új Paytont illetően. A fene Laney-be és az egész legyünk-kedvesek-az-emberekhez-féle átverésébe! J. D. egyáltalán embernek számít? Payton döntött. A. francba is, próbáljuk ki! Így, ha J. D. seggfej lesz vele, akkor vállat vonhat, hiszen megpróbálta, és ott folytatja majd, ahol abbahagyta. Tovább gyűlölheti a férfit. A probléma abból adódott, hogy találnia kellett valami kimondhatót, de nem sértőt. Úgy érezte magát, mint egy idióta, csak állt ott, ezért aztán kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. – Csak azt, hogy… milyen volt a golfozás? Jól éreztétek magatokat? EZ IS MEGVOLT. J. D. minden bizonnyal nem erre számított. Nem várt ilyen… ártalmatlan dolgot. Sőt, kellemeset. Lepillantott Paytonra, és érezte, a nő hangsúlya lefegyverezte. Vagyis inkább nem is volt felfegyverezve. – Hát… jó volt… – válaszolta, majd elhallgatott. – Köszönöm. – Aztán ránézett Paytonra, kíváncsi volt valamire. – Tudod, tényleg meglepődtem azon, hogy soha nem tanultál meg golfozni. – Miért? Mert mindenki, aki számít, játszik? – kérdezte Payton cinikusan. J. D. megrázta a fejét. – Nem, hanem mert szerintem neked nagyon tetszene. Olyan vagy, aki élvezi a kihívásokat. Payton oldalra billentette a fejét, és a férfit figyelte. Azt próbálta megfejteni, ez kritika vagy elismerés volt-e. És ebben J. D. sem volt igazán biztos. Payton sötétkék szemében bizonytalanság látszott. – Tényleg komolyan gondolod, amiket mondtál? – kérdezte hirtelen J. D.-t. – Amiket a Gibson’s képviselőinek mondtál a vacsoránál. – És te? – tudakolta J. D. Payton csak megrázta a fejét erre, mintha pont azt várta volna tőle, hogy visszakérdez. Éppen ekkor csatlakozott valaki a Payton mellett álló nőhöz, így még jobban összezsúfolódtak. Hogy helyet csináljon, Payton közelebb húzódott J. D.-hez, és most már csak pár centi választotta el őket egymástól. Váratlanul az jutott a férfi eszébe, hogy ez volt a nyolc év alatt a leghosszabb beszélgetésük anélkül, hogy valamilyen politikai vagy szociális vagy munkahelyi témán kezdtek volna vitatkozni. És ilyen közel sem voltak még soha egymáshoz, már ami a fizikai távolságot illeti. Payton gyönyörű volt. J. D. tudta, ahogy mindig is. Az, hogy vitatkozós, mindenre ugró tyúk volt, nem jelentette azt, hogy a férfi ne látná, mennyire szép. Általában nem szerette a

szőkéket, de neki igencsak előnyére vált az a Jennifer Aniston-os, hosszú, sötétszőke haj. Kifejező sötétkék szemei voltak, amelyek minden érzelmet kimutattak (általában dühöt és/vagy idegességet, legalábbis az alapján, amit eddig látott), és amit J. D. most először vett észre, szeplők pettyezték az orrát. Ha bárki máson lettek volna, azt mondja, édes. Payton felnézett rá, és úgy tett, mintha szólásra nyitná a száját. Aztán meggondolta magát. – Igen, én úgy gondolom – felelte, szinte sértődötten. – Te nagyszerű ügyvéd vagy, J. D. Hazudtam volna, ha mást mondok Jaspernek és a többieknek. – Várakozón nézett. – Most rajtad a sor, hogy valami szépet mondj. J. D. megpróbálta palástolni a vigyorát. – Szerintem ebben az étteremben kínálják a legjobb vodka-tonikot az egész városban… – Tudod, hogy nem erre gondoltam. A férfi ránézett Paytonra, aki halálosan komoly volt. – Te is tudod, hogy nagyszerű ügyvéd vagy, Payton. Nem kellek én, hogy ezt megerősítsem. Tessék! Ennyi! Kimondta. És most mi lesz? Ez szűz terület volt mindkettőjük számára. J. D. idegesen fészkelődött. Aztán meglátta, hogy a nő szeme sarka csillog, olyan jól szórakozik. – Mi van? – kérdezte, azonnali védekezésre váltva. – Van valami érdekes abban, amit mondtam? Payton megrázta a fejét, és közben J. D.-re szegezte a pillantását. – Nem, csak most vettem észre, hogy… az orrod le van égve a golfozástól – Azzal mélykék szemével belenézett J. D. szemébe. Igéző volt ez a pillantás. Nem lehetett nem észrevenni. J. D. soha nem ismerte volna be senkinek, de ő pontosan tudta, mi járt a fejében abban a pillanatban. A nő szemei. Nem, inkább a mosolya. Payton ugyanis sosem mosolygott rá. Legalábbis nem őszintén. J. D. általában kiválóan értelmezte a női test jelzéseit. Az ismerkedéssel nem igazán volt gondja. Jóképű pasi volt, aki nagyon jól öltözik, nagyszerű munkája van, és nagyon gazdag családból származik. Nem hencegett egyikkel sem, de attól még ezek voltak a tények. Azt pedig, hogy ezek közül bármelyiknek is van-e jelentősége, nem az ő feladata volt eldönteni. Kivéve azt a részt, hogy jól öltözik. A ruháira nagyon büszke volt. Nevezhetnék régimódinak is, amit Payton mindig az orra alá dörgölt, de ő úgy érezte, a generációjából hiányzik az a bizonyos polgáriság. Mi a franc történt azokkal az időkkel, amikor a férfiak zakót húztak a vacsorához? A nők noteszt hordtak magukkal, és elnézést kértek, majd elmentek bepúderezni orrukat? (És itt nem arra gondolt, hogy a női WC lehajtott tetejéről kokaint szív fel valaki.) Úgy tűnt, legalább ebben teljesen egyezik Paytonnal a véleményük. Bár időnként el szokott gurulni a tablettája, és ilyenkor vitatkozik meg védekezik, de azt el kellett ismernie, ez a nő mindig jól néz ki. Gyanította, ez szándékos, mintha ezzel is bizonyítani akarna valamit. De hogy kinek akar bizonyítani, azt nem tudta. Mert az biztos, hogy Payton Kendallnak volt stílusa, amely majdnem mindenkire hatással volt. Nem mintha különösebben foglalkozott volna a slicceléssel a szoknyáin, vagy hogy miként festenek a lábai a nyolc centis magas sarkú cipőkben, amelyekben a tárgyalásokra rohant. És persze arra sem figyelt fel, hogy ezen az estén a blúza mélyen ki van gombolva, egészen addig a pontig, ahova már muszáj belesni… J. D. hirtelen rádöbbent, milyen meleg is van az étteremben, és felnyúlt meglazítani a nyakkendőjét. Akkor jutott eszébe, hogy ezúttal nem kötött.

Így csak az a lehetősége maradt, ha kicsit hanyagolja a vodka-tonikot. Próbálta összeszedni magát és felvenni a szenvtelen, laza arcát, miközben Paytonra nézett. Nem tudta, hogy a nő milyen játékot játszik ezzel a barátságossággal, de nem hagyhatta, hogy hülyére vegye. Payton csendben félrebillentette a fejét. – Minden rendben? J. D. próbált kitalálni valamit, amit ilyen körülmények között mondani szokott, valamit, ami segítene neki újra nyeregbe kerülni. – Minden rendben – nyugtatta meg Paytont, nehogy gyanakodni kezdjen. – Csak arra gondoltam, a feminista harcostársad jó szemmel néznék-e, hogy a szexualitásod használod csalinak. Payton visszahőkölt. – Parancsolsz? Dühödtnek tűnt. Na végre! Ez már ismerős volt. J. D. arra a tekintetet odavonzó pontra mutatott. Payton blúzának kivágására. – Az a terv, hogy megmutatod őket ma este? Így akarsz jó benyomást tenni a Gibson’s képviselőire? Abban a pillanatban, hogy kimondta a szavakat, meg is bánta őket. Látta Payton szemén, hogy megbántódott, bár gyorsan elfordította tekintetét, hogy ezt leplezze. Amikor visszanézett J. D.-re, a pillantása jéghideg volt. – Húszmillió dollárt kérünk a Gibson’stól a jogi képviseletért – mondta kimérten. – Ha azt hiszed, hogy az én melleim fogják megszerezni ezt az üzletet, akkor bizony sokkal-sokkal jobbak, mint hittem volna. Most pedig, ha megbocsátasz… – Azzal sietve ellépett a férfi mellől. J. D. próbálta megállítani. – Payton, várj! Nem akartam… – Hát itt vagytok! Már kezdtünk aggódni, mi történhetett veletek. Payton és J. D. Jasper hangja felé fordultak. Az ügyvédnő gyorsan összeszedte magát. – Jasper! Épp indultunk vissza magukhoz – mondta nyugodtan. – Van még azokból a szivarokból nekem is? Magasra emelt fejjel követte Jaspert, és csatlakozott a többi férfihoz a teraszon. Az este további részében egyszer sem nézett J. D.-re. A HAZAFELÉ VEZETŐ ÚTON Payton nyomott hangulatban volt. Fáradt volt, a gondolataiba mélyedt, így addig észre sem vette, hogy a taxi megállt a megadott címen, amíg a sofőr hátra nem fordult, és az üvegen át meg nem kérdezte, akar-e máshova menni. Gyorsan kifizette a fuvart, és felsietett a három évvel korábban megvásárolt és felújított régi sorháza lépcsőjén. Otthonos hely volt, semmi extravagáns, a jelzálogot megerőltetés nélkül ki tudta fizetni, és a helyi vasút is csak pár perc távolságra volt. De a legfontosabb mégiscsak az volt, hogy az övé. Számára a háztulajdonosság ténye stabilitást és befektetést jelentett, nem pedig felkapott szomszédságokat, amelyekért vagyonokat kell fizetni. Bement, ledobta a kulcsait a bejárati ajtó melletti asztalkára, és elindult a hálószobája felé. A cipősarkai kopogtak a felújított keményfa padlón. Nem is értette, miért esett neki annyira rosszul az, amit J. D. mondott. Már önmagában is sértő volt azt sugallni, a szexualitását használja arra, hogy megszerezze a Gibson’stól a megbízást, mivel soha nem tett semmit, amivel rászolgált volna egy ilyen megjegyzésre. De leginkább az bántotta, hogy teljesen váratlanul érte a sértés. Általában fenn volt a pajzsa, ha J. D. közelében volt, de ma este azt hitte, jól megvannak, vagy legalábbis elviselik egymást, és letették

a bokszkesztyűket erre az alkalomra azért, hogy együtt tudjanak dolgozni. Mekkorát tévedett! A hálószoba sarkában ovális, teljes alakot matató antik tükör állt, amelyet a nagyanyjától örökölt. Megállt előtte, mielőtt kilépett a ruháiból. Öntudatosan végigkövette az ujjával a blúza kivágását. Nem is volt ez annyira kigombolva, ugye? Itt meg is állította magát, és büszkén a tükörbe nézett. A pokolba J. D.-vel! J. D. SEM VOLT ünneplős hangulatban, amikor hazaért. Újra és újra visszajátszotta a vitát. Felhívhatná, hogy bocsánatot kérjen. De Payton biztos lecsapná a kagylót. És különben is, minek hívja? A nő haragszik rá… micsoda meglepetés! Payton azért élt, hogy haragudjon rá. Sőt, valószínű, hogy a beszólása az est fénypontja lett. Ezzel a megjegyzéssel saját kezűleg adta át neki az olajat, amelyet a tűzre önthet. De akkor is. Átlépte a határt. Az évek alatt megszámlálhatatlanul sok piszkálódást és sértést adtak egymásnak, és kaptak egymástól, de tudta, aznap este nagyon elvetette a sulykot. Döntött. Fel fogja hívni. Ki fogja keresni Payton telefonszámát a cég névtárában. Ez különös este volt mindkettőjük számára, ami azokkal a pozitív dolgokkal kezdődött, amiket Jaspernek mondtak egymásról. És most akkor fel fogja hívni? De hát soha nem is beszéltek még telefonon, a munkahelyüket kivéve. Nagyot sóhajtott, mert nem tetszett neki a feladat, amelyet vállalt, de a telefon után nyúlt. Ekkor esett le neki, otthon fogja felhívni Paytont. Megpróbálta elképzelni őt… a lakásában. Társasházában? Családi házában? Eltöprengett, vajon hogyan nézhet ki az a hely, ahol él. Aztán azon tűnődött, miért tűnődik ezen. Csak kíváncsiság, nyugtatta önmagát. Úgy képzelte, Payton lakása kissé… egyszerű. Biztos nem ez volt a politikailag legkorrektebb gondolata. Hogy is nevezik ezt mostanában a liberálisok? Granolának? Organikusnak? A valóságban azonban Payton nem ilyen volt. Tulajdonképpen, ha nem szólalna meg, bárki könnyen azt hihetné róla, teljesen normális. Aztán valami más is eszébe jutott J. D.-nek. Lehet, hogy nem is egyedül él. Bár neki tudnia kellene erről, nem? Legalább arról kellene fogalmának lennie, milyen az élete, amikor éppen nem az köti le, hogy Payton legyen. Mivel rájött, csak húzza az időt, hogy ne kelljen bocsánatot kérnie, J. D. felkapta a telefont. Éppen hívni akarta a számot, amikor meglátta, van egy új üzenete. Beütötte a hangpostafiókja számát, és meghallotta a jól ismert mély hangot, amikor az üzenet elindult: – J. D., az apád vagyok. Csak azért hívtalak, hogy megtudakoljam, van-e valami hír az üzlettárssá választásod ügyében. Gondolom, nincs, mert akkor már hallottunk volna felőled. – Itt egy csalódott sóhaj következett. – Szerintem, ha nem sikerül, még mindig felhívhatom a régi cégem. De talán most az egyszer meglepsz majd, fiam. Bár, és ezen most ne sértődj meg, fogadtunk anyáddal egy új nercbundában, hogy a jövő hónap végén azért hívsz majd fel, hogy segítselek ki. Ha-ha. És annak a nőnek egyáltalán nincs szüksége még egy szőrmebundára. Amikor J. D. meghallotta a sípszót, amely az apja üzenetének a végét jelentette, egyszerűen letette a telefont. Csak ült ott a nappalijában, a bőrfotelben, bámult ki az ablakon, és

bár nézte az éjszakai város gyönyörű panorámáját, de nem látta. Ez az ügy Paytonnal elvonta a figyelmét. Pedig erre most tényleg nem volt ideje. Jobb lenne teljesen kivernie a nőt a fejéből. Ezen az úton kell haladnia a hónap végéig, úgy csinálni mindent, ahogy eddig csinálta az elmúlt nyolc évben. Ha valami, akkor Payton hallgatása kifejezetten kedvező volt számára. Nocsak! Ha csak ennyi kellett, hogy a nő csendben maradjon, akkor már évekkel ezelőtt bunkónak kellett volna lennie vele. Talán most már nyugta lesz a munkahelyén. Nem lesz több mérges hajdobálgatás, nem lesz több rejtett J. D.-te-egy-nyomoronc-vagy tekintet, és nem lesz titkos radikális feminista beszédtéma a folyosók sötét hátsó szakaszain. Ezek biztosan nem fognak hiányozni neki. Egyáltalán nem. 7. – Megtaláltam neked a tökéletes férfit! Payton szinte fel sem nézett, amikor Laney belépett az irodájába, és lehuppant az egyik székbe az asztal másik oldalán. – Ühüm, nagyszerű – mondta, oda sem figyelve. – tudnánk erről máskor beszélni? Például… – az órájára nézett – úgy három hét múlva. Az üzlettárssá választás mellett ott volt még a két nap múlva kezdődő tárgyalás is. – De én olyan izgatott vagyok miatta, Payton! Ne rontsd el a pillanatot a cinizmusoddal! – Rendben. – Payton egy széles mozdulattal félretolta az előtte heverő papírok halmát. – Hogyne, folytasd csak! Laney jelentőségteljesen nézett rá. – Karrier vagy nem, egy harmincas éveiben járó nő nem hanyagolhatja el a végletekig a magánéletét. – Sajnálom, Laney, igazad van. Teljesen elfelejtettem, hogy visszautaztunk az időben az 1950-es évekbe. Egy újabb megrovó pillantás Laney-től. – Folytathatnám? – Van Mr. Tökéletesnek neve? – Chase. – És mitől annyira tökéletes Tökéletes Chase? – tudakolta Payton. Laney előrehajolt, és örült, hogy megoszthatja a részleteket. – Nate-tel járt egy egyetemre – kezdte, a férjére utalva. – Alig pár hete költözött ide. Ő is ügyvéd, és – ez tetszeni fog neked – a Chicagói Jogi Tanácsadóban dolgozik pro bono.[6] A Harvard Jogi Karára járt, ahol az ACLU polgárjogi szervezet és a Harvardi Jogi Képviselők Az Emberi jogokért elnöke volt… Payton szkeptikusan felvonta szemöldökét. – A Harvard Jogi Kara? – Már ismert egy, Harvardon végzett jogászt, és az eggyel több volt, mint kellett volna. Laney felemelte a kezét. – Utánanéztem. Ösztöndíjjal került oda, a többit pedig diákhitelből fizette. És jól is néz ki. Nate-tel meghívtuk vacsorára tegnap, és kifürkésztem, hogy ő is szeretne megismerkedni valakivel. – Ezt hogy fürkészted ki? – Megkérdeztem, hogy akarna-e találkozni valakivel. – Ez aztán tényleg trükkös volt! – Payton megrázta a fejét. – Ti, házasok mindig azon

vagytok, hogy bennünket, szingliket összehozzatok valakivel. Laney majdnem kiugrott a székéből. – Ő is pont ezt mondta! Látod? Tökéletesek vagytok egymás számára! – Hatás szünetet tartott. – Szóval? Mondhatom neki, hogy hívjon fel? Az időzítés nem volt a legjobb, de Paytonnak nehéz volt a barátnője lelkesedése ellen küzdenie. És Tökéletes Chase tényleg ígéretesnek tűnt. Karrierista. Érdekli a politika. Szenvedélyesen hisz valamiben. Ezt mind vonzónak találta egy férfiban. És az sem hátrány, hogy jól is néz ki. – Oké – egyezett bele. – Mondhatod neki, hogy hívjon fel. – Akkor jó. Mert én már megadtam neki a számod. Payton eltöprengett a hallottakon. Harvard Jogi Kara? Nem tudta megállni, hogy J. D. irodája felé nézzen. A Gibson’s-os vacsora óta egy szót sem váltottak. Az elmúlt néhány napban kerülte J. D. irodáját, amennyire csak tudta. Az öt lépcsőfordulón belüli hosszúságú utakat az irodaház lépcsőin tette meg (pedig egyébként fölfelé csak kettő, lefelé csak három volt a bevállalt maximuma magas sarkúban), csak azért, hogy csökkentse a kollégájával való találkozás kockázatát a liftek előtt. Mert ami őt illeti, ennek a dolognak J. D.-vel vége. Nem mintha ezzel azt akarta volna mondani, hogy valaha is elkezdődött valami. Payton úgy gondolta, ő kitett magáért aznap este az étteremben. Megpróbált barátságos lenni, J. D. azonban ezt enyhén szólva sem viszonozta. Akkor lehetővé tette a férfinak, hogy védekezés nélkül kapja el, hogy kihasználhassa a pillanatnyi sebezhetőségét, de soha többet nem követi el ezt a hibát. Most már csak el akarta felejteni az egészet. Különben is hülyeség volt azt gondolni, valaha is kijönnek majd egymással. De legalább az üzleti vacsora lement, így – egyelőre – nem kell együtt dolgozniuk. És ha a cégnek valóban sikerül megszerezni a Gibson’s-ügyet, mire elkezdenek dolgozni rajta, ő is és J. D. is üzlettársak lesznek, és akkor majd valahogy kiadja a munkát, hogy ne kelljen annyit találkoznia a férfival. Persze, volt egy picike része Paytonnak, amelyik sajnálta, hogy az ügyvéd nem kért bocsánatot. Úgy tűnt, J. D. is kerüli őt, és ezt nem egészen értette. Lehet, korábban Payton is hibázott, de ő mindig felvállalta. A jelek szerint azonban J. D. nem törekedett erre. Vagy talán nem is vette észre, mit csinált, és akkor még nagyobb a baj vele, mint azt a nő gondolta. Nem mintha a legcsekélyebb mértékben is foglalkozott volna ezzel. Payton visszafordította figyelmét Laney-re, aki már azon törte a fejét, hol találkozhatna először a barátnője és Tökéletes Chase. – Italra üljetek be, ne kávéra! – tanácsolta. – Te túlpörögsz a sok koffeintől. Payton sértődötten nézett rá. – Túlpörgök? Kopogtatás szakította őket félbe, és Irma dugta be a fejét az ajtórésen. – Anyukád van a vonalban. Bekapcsoljam hozzád is? – Miért hívott az én anyám téged? Irma megköszörülte a torkát. – Azt mondta, éppen én jártam a fejében, és szeretett volna valamit megbeszélni, mielőtt hozzád kapcsolom. – És mit akart veled megbeszélni? – tudakolta Payton. – Azt akarta tudni, gondoltam-e már arra, hogy létrehozom a titkárnők érdekvédelmi szövetségét a cégen belül. Payton a szemeit forgatta. Az anyja már egymilliószor eljátszotta neki ezt a Norma Rae[7] agymenését. Most úgy tűnt, Irma lesz a következő áldozat.

Búcsúzóul intett Laney-nek, aki már félig kinn volt az ajtón, és szólt Irmának, kapcsolja a hívást. Felvette a kagylót, és várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. – Szia, anya! – Szia, hugi! – hallatszott az ismerős üdvözlés a vonal túlsó végéről. Lex Kendall szerint ugyanis, aki eredetileg Alexandra volt, de ezt túl hosszúnak és túl burzsoának találta, minden nő testvér volt egyazon hold alatt. – Hogy van az én lányom? – Jól vagyok, anya. Hallom Irmától, megint hadsereget próbálsz szervezni a férfinem ellen. – Látod-látod, tudtam, hogy ilyen feszült leszel, ha felhívom. – És mégis megtetted. – Csak gondoltam, jó, ha tudja, neki és a többi alkalmazottnak ott, a cégednél, vannak jogai. Nem mindenki keres hat számjegyű összeget, Payton. Payton felsóhajtott. Az ismerősei közül az ő anyja az egyetlen, aki csalódott, mert a gyermeke anyagilag sikeres lett. – Irma nagy bajba kerülhet, ha egy nem megfelelő személy kihallgatja a beszélgetéseteket és félreérti a dolgokat. Elfelejted, hogy én munkaügyi jogász vagyok. – Nem, nem felejtettem el – mondta az anyja úgy, mint aki a gyermeke egyik kegyetlen csínytevésére emlékszik vissza. Lex Kendall agyában Payton bűnére nem volt mentség. Yuppie lett belőle. Úgy nevelte Paytont, hogy szabadon gondolkodjon és éljen. Ez jól is hangzik elméletben, de Payton már fiatalon megtapasztalta, hogy úgy kellene neki szabadon gondolkodnia és élnie, ahogy az anyja elvárja. A Barbie babák szexisták voltak. („Nézd csak meg a semmitmondó arckifejezését, Payton! Barbie-t nem érdekli semmi más, csak a vásárlás.”) A tündérmesék, amelyeket a többi gyerek is olvasott, szintén szexisták voltak. („Nézd, mit közvetítenek ezek a képeskönyvek, Payton! Hogy a szépség a nő egyetlen fontos kvalitása.”) Még a Disney-filmek is ellenségnek számítottak. („Tudom, Lisának megengedi az anyja, hogy megnézze a Hamupipőkét, Payton. Ő biztosan azt akarja megtanítani a lányának, hogy a nőknek passzívan kell várniuk, amíg egy férfi értelmet ad a nyomorultan magányos életüknek.”) Igen, Lex Kendallnak mindig volt oka tüntetni bármi ellen. Nem mintha Payton nem értett volna egyet az anyja eszméivel. Sokkal egyetértett, csak nem teljesen. Például ellenezte az embereken a szőrmebundát. Ami azt jelentette, hogy ő maga nem hordott ilyet. Nem pedig azt, hogy a Gucci előtt állt a Michigan Avenue-n, és az ott vásárlókra vörös festéket öntött. Ó, igen, az anyja tett ilyet, többször is, sőt kétszer börtönbe is került az ilyesfajta gerillafestészet miatt, amiből kifolyólag a kis Payton sokat volt a nagyszülőknél. Az anyja szemében ő áruló volt. Amikor például megtudta, a lánya fogja védeni az amerikai nagyvállalatok egy részét, két hétig nem volt hajlandó szóba állni vele. Payton még most is szívesen emlékezett azokra a hetekre. Élete legbékésebb 336 órája volt. – Felhívhatlak este, miután hazaértem? – kérdezte az anyját. – Elég sok a munkám mostanában. – Ja, persze, az üzlettárssá választás… – jegyezte meg az anyja olyan hangsúllyal, ami a legjobb esetben is érdektelenséget tükrözött. – Igen, az. – Payton legyőzte a késztetést, hogy mást is mondjon. Tényleg ilyen nehéz volt az embereknek megérteniük, min megy keresztül? Hát senki nem látta be, micsoda stressz alatt

áll most? – Nem kell visszahívnod! – közölte az anyja. – Hallom a hangodban a feszültséget. Jársz még jógázni? Fel kéne szabadítanod a csakráidat! Payton az asztalra tette a fejét. Hát persze, a hangjában érezhető feszültségnek semmi köze ahhoz, hogy négy éve nem volt szabadságon. Csupán attól van, hogy a csakrái nincsenek felszabadulva. A kezében tartott kagylóból hallotta, ahogy az anyja tovább beszél. – …még beszélünk, ha majd a hónap másik felében a városban járok… Erre már Payton felkapta a fejét. – Chicagóba jössz? – Steven apák napján meg akarja látogatni Sarah-t és Jesst Los Angelesben – válaszolta Lex, a lánya két mostohatestvérére utalva. – Én meg úgy gondoltam, elmennék Chicagóba, hogy együtt töltsük a hétvégét. Payton a naptárát nézte. Annyira elfoglalt volt, hogy el is felejtette a közelgő ünnepet. És, bár a beszélgetésük visszásan kezdődött, hirtelen melegséget érzett az anyja iránt. Lex Kendall nehéz természetű volt, szó se róla, de soha nem hagyta még Paytont egyedül lenni apák napján, még akkor sem, amikor jó pár éve Steven és ő összeházasodtak, és San Franciscóba költöztek. Soha nem beszéltek erről, de Payton tudta, az anyja így próbálja kompenzálni azt, hogy ő már évek óta nem hallott az apja felől. – Igen, az jó lenne, Anya – vágta rá. Röviden átbeszélték, mit csinálnak majd azon a hétvégén. Payton azt remélte, addigra lesz már jó híre, amelyet megoszthat az anyjával. Pár percet még beszélgettek, aztán Payton meglátta, hogy egy másik vonalon is hívják. Az irodája üvegajtaján keresztül figyelte, hogy Irma fogadja a hívást, aztán bólint és feláll, hogy a főnöke Észrevegye. Ő gyorsan befejezte a társalgást az anyjával, érezve, valami fontos történt. – Mi történt? – kérdezte, amikor Irma belépett az irodába. – Marie volt az, Ben titkárnője. Az irodájába kéret téged. – Irma halkabbra vette a hangját. – Marie hallotta, amint ma reggel Tom Hillmannel beszélt telefonon, az üzlettársi tanácsból. Ben azt mondta, szeretné neked és J. D.-nek hamarabb elmondani a hírt. Payton érezte, az izgalom hatalmába keríti. Erre várt! Halvány mosollyal az arcán felállt az asztala mellől, és megköszönte Irmának az üzenetet. Aztán kilépett, és elindult Ben irodája felé. 8. AMIKOR Payton Ben irodájához ért, J. D.-t találta ott egyedül, az íróasztallal szemben ülve. Háttal volt az ajtónak, és nem vette észre, hogy ő ott áll. Payton látta, hogy várakozás közben a férfi lába idegesen mozog. Megköszörülte a torkát. J. D. lába azonnal megállt, és az ügyvéd nézte, ahogy Payton leül a mellette levő székbe. – Ben nincs még itt? – kérdezte Payton hűvösen. A férfi megrázta a fejét. – Marie azt mondta, hamarosan jön. Kínos csend borult rájuk. Payton körbenézett az irodában. Hirtelen észrevette, hogy a kezeivel ütemesen ütögeti a szék karfáját, ezért abbahagyta, és az ölébe tette őket.

Még nagyobb csend. És aztán… Változatlanul néma csend. – A munka miatt van, tudod. Addig Payton kibámult az ablakon, de most J. D. felé fordította a fejét. – Emberekkel vitatkozunk, ez a munkánk. Stratégiákat eszelünk ki ellenük, és próbálunk pozícióba kerülni. Néha úgy érzem, alig tudok ettől elszakadni. – Egyenesen Paytonra nézett, a szemébe. – Nagyon durva voltam veled az étteremben. Tartozom egy bocsánatkéréssel. Paytont annyira váratlanul érte ez, hogy először nem mondott semmit. J. D. továbbra is a szemébe nézett, nem fordította el a tekintetét. Tényleg varázslatosan kék szemei voltak. Paytonnak fogalma sem volt, miért pont ez jutott eszébe. Bólintott. – Rendben. Úgy tűnt, J. D. valami sokkal rosszabbra számított. – Rendben – mondta ő is, és Payton úgy látta, mintha megkönnyebbülten sóhajtott volna. Aztán J. D. elmosolyodott. Valódi mosollyal. – Ugye… tudod, miért vagyunk itt? – Hát, van egy tippem – felelte Payton. J. D. előrehajolt, a szemei izgatottan csillogtak. – Mi lesz az első, amit csinálsz, miután üzlettárssá lépsz elő? Payton habozott, babonából még mindig nem akart róla beszélni. De aztán úgy gondolta, mi a fenéért ne élvezzék a pillanatot. Hiszen mindketten tudták, Ben miért hívta őket ide. – Aludni fogok – válaszolta. – Egy hétig. J. D. elnevette magát: – És nem lesz hangpostafiók sem. – Sem e-mail. – És BlackBerry sem. – Nincs mobil. – Nincs laptop – fűzte tovább J. D. kacsintva, tudva, ezt nem tudja überelni a nő. Payton egy pillanatra elgondolkodott. – Azt hiszem, kiveszek két hét szabadságot. Utazni szeretnék. – Hova? – kérdezte J. D. – Bora Borára – döntött Payton. – Miért pont Bora Bora? Payton megvonta a vállát. – Nem tudom. Egyszerűen csak olyan helynek hangzik, ahova szeretnék eljutni. A férfi elvigyorodott, és erről Paytonnak az jutott eszébe, hogy feleslegesen hablatyol ő Bora Boráról egy olyan embernek, aki bizonyára egész életében ilyen helyeken nyaralt. Sőt, valószínűleg még az inasai is ilyen helyeken nyaraltak. Ezért feltehetően teljesen póriasnak hatott, amit mondott. Ha ezt is gondolta J. D., nem mondta ki. – Bora Bora jól hangzik – jegyezte meg, és hátradőlt a székében. Aztán lopva a kolléganőjére nézett. – Tudod, Payton, azt remélem, amikor mindez véget ér, félre tudjuk tenni az eddigi… Ebben a pillanatban Ben lépett az irodába. Leült az asztala mellé. – Sajnálom, hogy megvárattalak benneteket – mondta. – Tovább tartott az ebédem, mint számítottam. Egyenesen ült a székében, kezei az asztalon pihentek.

– Nagyszerű híreim vannak. Jasper Conroy felhívott ma kora reggel. A mi cégünket választotta a Gibson’s képviseletére. Elmondta azt is, mindketten mély benyomást tettetek rá. Tudtam, hogy nektek menni fog. – Szünetet tartott. – De vannak más híreim is. Payton visszatartotta a lélegzetét. A szeme sarkából látta, hogy J. D. előrébb csúszik a székén. – Gondolom, nem kell mondanom, a cégünk a hónap végén fogja kihirdetni az üzlettárssá választást. Az üzlettársi tanács politikája mindig az volt, hogy senki sem szivárogtathat ki információt a döntéseiről. De a kiváló teljesítményetekre tekintettel, ami a Gibson’s szerződést illeti, és tulajdonképpen az elmúlt nyolc évben mutatott kimagasló eredmények miatt, szerintem megérdemlitek, hogy egy kicsit előbb közöljem. Tudom, mindketten nagyon vártátok ezt. Payton szíve vadul dobogni kezdett. Szent ég! Ez most valóban élesben megy! Ben megköszörülte a torkát. – Pont ezért fog meglepni benneteket, amit most mondani fogok. Payton pislogott. Meglepni? Nem ezt a szót akarta hallani épp akkor. – Mindketten ismeritek a Nemzeti Esélyegyenlőségi Tanács koron alapuló diszkriminációs perét a Gray és Dallas ellen. – Ben az egyik kiváló chicagói jogi cégről beszélt. – És amint tudjátok, a per egyik tétele, hogy a cég a régi üzlettársakat bocsátja el, hogy fiatalokkal töltse fel a helyet. Ben Paytonra nézett, segítséget kérve. – Te vagy a munkaügyi jogász. Tudod, mennyire figyelemmel kíséri a város többi jogi cége ezt a pert. És mi is. Payton óvatosan válaszolt: – Igen, ismerem a pert, Ben. De azt próbálom kitalálni, mi köze ennek hozzám vagy J. D.-hez. Ben nagyon óvatosan választotta meg a következő szavait. – Az üzlettársi tanács úgy határozott, hogy stratégiai döntést hoz, nehogy mi is hasonló perbe keveredjünk a Nemzeti Esélyegyenlőségi Tanáccsal. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy túl sok negyven alatti üzlettársunk legyen. Természetesen, nem vehetjük el a már üzlettárssá választott emberek részvényeit… hanem idén egyszerűen kevesebb munkatársat léptetünk elő üzlettárssá. J. D. összeszorította az állkapcsát. – Még mindig nem válaszoltál Paytonnak. Mi köze ennek hozzánk? Ben nem szólt, hanem egyikükről a másikukra nézett. – Csak egy peres ügyvédet léptetünk elő az idén üzlettárssá. Csak az egyikőtöknek sikerül majd. Mintha kiszívták volna a levegőt az irodából. Csak az egyikük. J. D. vagy Payton. Payton törte meg a csendet. – Ez valami vicc? Ben megrázta a fejét. – Attól tartok, nem az. És szerencsések vagytok, hogy ezt most elmondtam nektek. – Magára mutatott, mint aki hálát vár el. – Én harcoltam ezt ki. Mert előre figyelmeztetni akartam azt, akit nem léptetnek elő. – Még nem dőlt el? – kérdezte J. D. hitetlenkedve. Bennek, ennek a nagyképű baromnak, volt pofája elnevetni magát. Felemelte a kezeit. – Mit mondhatnék? Mindketten annyira jók vagytok! Nem is tudjátok, mennyire nehéz a

döntés. Nektek nehéz? Payton majdnem felugrott a székéből, hogy megfojtsa. J. D. is legalább ilyen mérgesnek tűnt. Hidegen bámult a főnökükre. – Ez lószar! Egy héttel ezelőtt még gyakorlatilag megígérted mindkettőnknek, Paytonnak és nekem, hogy sínen vagyunk. Payton úgy gondolta, Ben túlságosan is könnyedén túllépett ezen. Végtére is nem az ő élete az, amiről szó van. – Kicsit szépítettem, na… – bökte ki Ben önelégült mosollyal. – Ügyvédek vagyunk, ez a dolgunk. – Milyen érdekes, hogy ezt azután mondod el nekünk, hogy megszereztük a Gibson’s ügyet – fakadt ki Payton. – Kihasználtál minket, Ben. Ben felemelte a mutatóujját, mint aki tényeket közöl. – Gyakorlatilag csak az egyikőtöket használtam ki. Mert az egyikőtök üzlettárs lesz, és ő fogja vezetni a Gibson’s tárgyaló csapatát, ahogy az megígértem. A másik személy pedig… De hát ti is tudjátok… – A ki nem mondott szó árulkodó volt. Paytonnak nem kellett ahhoz Ben, hogy be tudja fejezni a mondatot. A cég minden más ügyvédéhez hasonlóan ő is tudta, az íratlan szabály szerint vagy előrelépsz, vagy ki vagy rúgva. Azoknak a munkatársaknak, akik nem léptek elő üzlettárssá, gyorsan elvették az ügyeiket, és adtak nekik egy rövid „türelmi” időt, hogy felmondjanak, és másik munkát találjanak. – Tudom, ez a hír sokkolóan hat mindkettőtökre – folytatta Ben. – És nagyon szerencsétlen dolog, hogy a körülmények ilyesmire kényszerítettek bennünket, de ez az üzlettársi tanács döntése. Szeretném hangsúlyozni azonban, hogy még nem választottunk közületek. Mindketten javában versenyben vagytok még. Úgyhogy arra intelek benneteket, adjatok bele apait-anyait a következő pár hétben. Payton elfojtott egy keserű kacajt. Adjon bele? Mennyivel többet adjon még? Egy vesét is adjon? Vagy az elsőszülöttjét ajánlja fel? A mellette ülő J. D.-re pillantott. Az ránézett, és Payton látta a szemében, hogy ugyanarra gondolnak. Csak az egyiküknek sikerülhet. Nyolc év praxis után most már tényleg ellenségek lettek. J. D.-nek SIKERÜLT megőriznie a nyugodt arckifejezést a visszaúton. Amikor az irodájához ért, belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és azonnal elkezdett le-fel járkálni. Nem tudott tisztán gondolkodni. Leült az asztalához, és mit sem törődött a telefon üzenetet jelző villogásával. Csupán tíz perce volt, hogy Ben irodájában ülve Paytonnal viccelődött, még 99,99%-ban biztos volt abban, hogy üzlettárs lesz. Azóta az esélyei hirtelen lecsökkentek. 50 százalékra. A legjobb esetben. Úgy érezte, szét fog robbanni. Kiabálni akart Bennel, elmondani neki, mekkora gyáva, szar alak. Ugyanakkor tudva, még nem dőlt el a verseny, és még lehet belőle üzlettárs. Viszont egyértelműen rákényszerítették, hogy tovább játssza a jó munkatársat. De az igazság az volt, marhára nem tudta elhinni, hogy ez történik. Az irodája üvegajtaján keresztül látta, hogy Payton az irodájába siet. Figyelte, hogy ő is azonnal becsukja maga mögött az ajtót. Nem vigasztalta, hogy Payton szemmel láthatóan ugyanolyan zaklatott lett Ben híreitől, mint ő maga. Nyolc év után ez az eredmény. J. D. kontra Payton. Az interkom zúgása a titkárnője hívását jelezte, és J. D. összerezzent a hangra.

– Igen, Kathy – mondta röviden, éles hangon. Szüksége volt pár perc egyedüllétre, hogy gondolkodni tudjon. – Elnézést, hogy zavarom, J. D. – hallotta Kathy hangját a hangszóróból. – Chuck Werner kérte, a lehető legsürgősebben hívja fel a jövő heti vallomástételi időpont miatt. J. D. megszorította orrnyergét. Megfájdult a feje, és nem volt energiája az ellenfél ügyvédjével egyeztetni. – Köszönöm, Kathy. Fel fogom hívni. – És még egy dolog – hadarta a titkárnő gyorsan, érezve, hogy J. D. be akarja fejezni a beszélgetést. – Az apja hívta, és kérte, adjak át egy üzenetet, miszerint ő meg fogja érteni magát. – Lassan beszélt, mint akit összezavart az üzenet mondanivalója. – Azt mondta, tudomása szerint a cég ma jelenti be az előléptetéseket, és azt üzente, az anyja épp most kapott egy új szőrmebundát. J. D. becsukta a szemét. Most már még jobban fájt a feje. Payton CSUKOTT SZEMMEL az iroda ajtajának dőlt. Lassan lélegzett, igyekezett lenyugtatni magát. Még öt másodperce sem volt az irodában, amikor megcsörrent a telefonja. Megpróbált nem figyelni rá. Aztán elkezdett csörögni még egy vonal. Kinyitotta a szemét, és az asztalához ment. A számítógépre pillantva látta, huszonöt új e-mailje érkezett. Valaki kopogott az ajtón, majd Irma habozás nélkül bedugta a fejét. – Ó, jól van, gondoltam, itt lehetsz. Mr. McKane várakozik az egyes vonalon, Eric Riley pedig a kettesen. A Middleton-perről szeretne veled beszélni. Payton nem kapott levegőt. Úgy érezte, összezsugorodik körülötte a világ. Egy harmadik hívás is befutott, és a telefon csörgése fülsüketítőn hatott. Ki kellett mennie. Azonnal. Elsuhant Irma mellett. – Mondd meg nekik, hogy vissza fogom hívni őket. Most… el kell intéznem valamit. Nagyon sürgős ügy. Azzal elsietett a liftek irányába. AZ ÖTVENÖTÖDIK EMELETEN volt a cég jogi könyvtára. Hatalmas, katedrálisszerű mennyezetével és napos, tejüveg ablakaival a pompája egy másik korról árulkodott. Arról a korról, amikor – a pokolba is! – az ügyvédek még könyvekben keresték az információt. Az internet világában azonban már csak ritkán lehetett a könyvtár két emelet magas mahagóni polcai között embert találni, kivéve a Ripley & Davis magányos könyvtárosát, Agnest, aki a cégnél volt már az alapítás óta. Majdnem hat éve történt, amikor Payton a bérszámfejtési osztályt keresve véletlenül a jogi könyvtárban találta magát. Ma már nincs is abban az ismertetőben feltüntetve, amelyet az újonnan felvetteknek állítottak össze, de őt akkor magával ragadta a hely csendes nyugalma. A béke oázisa volt a cég többi emeletének káosza és zajongása között. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez volt az egyetlen hely az épületben, ahová a munkatársak elmenekülhettek, és ahol nem keresték őket telefonon, e-mailben, csipogón, fullajtárral vagy egyéb módokon azok a mihaszna üzlettársak, akik péntek délután négykor sürgősen el akartak még intézni egy távoltartási végzést. Nem mintha Payton, aki a megbízható munkatárs mintapéldánya volt, valaha is használta volna a könyvtárat ilyen célra. Csak úgy gondolta, a könyvtárban kiválóan el lehet bújni, ha valaki ezt akarta volna tenni.

Berohant a könyvtárba, és megörült, hogy most is, mint általában, üres. Elsietett a könyvtáros asztala előtt a kedvenc gondolkodóhelyéig, a könyvtár hátuljában elhelyezett Archívum feliratú polcok felé. – Üdvözlöm, Agnes! – köszönt illemtudón. A könyvtáros odafordult a hang hallatán. Nyolcvan éves biztos volt már, és a látása nem volt a legjobb. Elmosolyodott és intett, de rossz felé. – Helló, Ms. Kendall! – mondta a levegőbe. – Ismét nyitóbeszédet jött gyakorolni? Erre hivatkozott Payton évekkel korábban, hogy megmagyarázza, miért lógott egymaga annyit a könyvtári polcok között. – Ma nem maradok sokáig – felelte Payton, elhaladva az idős nő előtt. Csak egy-két perc kellett neki, hogy összeszedje magát. Ben hírei sokkolóan hatottak rá. A vére forrt, és úgy érezte, ha nem kaphat egy percet, hogy lenyugodjon, akkor felrobban. Az Archívum felé tartott, és amikor biztos volt benne, hogy senki sem láthatja, megállt. Nekidőlt a polcoknak, és vett egy mély lélegzetet. Aztán még egyet. Nem eshetsz szét, figyelmeztette magát. Ez nem a világvége. Egyelőre. Még van esélye üzlettárssá válni. Még van… Ó, a pokolba! Az idegességtől könnyek szöktek a szemébe, még mielőtt megállíthatta volna őket. A mennyezetre nézett. Nem, nem, nem, ezt nem fogja csinálni! Nem itt és nem most. Hirtelen meghallotta, hogy Agnes hangosan köszönt valaki mást is. Kinézett a polcok között, és – a francba! – J. D. állt a könyvtár előterében. Payton figyelte, ahogy áthajol Agnes asztala fölött, és mond neki valamit, amit ő nem hallott. Körülnézett, és remélte, talál egy másik kijáratot. Most tényleg nem tudott még J. D.-vel is vitázni. Pechére azonban nem volt másik ajtó. A könyvek között figyelte, ahogy Agnes az Archívumra mutat, ahol ő bujkált. J. D. bólintott, majd elindult egyenesen felé. Payton gyorsan letörölte a könnyeit, és imádkozott, hogy a sminkje ne legyen elkenődve. Szüksége volt valami fedősztorira, most azonnal. A közelben meglátott egy fellépőt, és gyorsan ráállt. Lekapta a polcról az első könyvet, ami a keze ügyébe került, és épp akkor nyitotta ki, amikor J. D. befordult a sarkon. – Payton – szólította meg a férfi. A nő érdektelenséget színlelt, miközben felnézett a könyvből. – Kutatni jöttél, J. D.? – Persze, hogy nem – mondta az ügyvéd. – És te sem. Követtelek ide. – Körülnézett. – Furcsa. Azt hittem, ez a bérszámfejtés emelete. Payton lemászott a fellépőről, és még mindig próbált lazának tűnni. – Követtél ide? Volt erre valami különös okod? Úgy tűnt, J. D. zavarba jött a kérdéstől. – Láttam, ahogy kifutsz az irodádból. Gondoltam, a Bennel való megbeszélésünk után te… – Itt furcsán elhallgatott. Nagyszerű, állapította meg Payton. Pont erre volt szüksége. J. D. sajnálatára. Érezte, újból kerülgeti a sírás. – Jól vagyok – vágta rá hátat fordítva. – Tényleg. Érezte J. D. kezét a vállán. – Ne csináld ezt, Payton! – mondta lágyan. Túl sok volt ez neki. Hallani J. D.-t, ahogy így szól hozzá. Le kellett állítania. Egykedvűséget erőltetett magára, majd visszafordult. – Mit akarsz, J. D.? Mert én jobban szeretném, ha végre egyszer az életedben lelépnél. A férfi arca megkeményedett Payton szavai hallatán, amik sokkal keményebbek voltak,

mint amilyennek a nő szánta. Hátralépett és keresztbe fonta a karjait. – Látom, valaki igencsak feszült. Az nem lehet, hogy a döntés miatt aggódsz, ugye? Payton magabiztosságot színlelt. – Nem. – Nem? Önfejűen magasra emelte az állát. – Nem. J. D. arcán aggodalom jelent meg. – Akkor viszont már tudod – mondta fásultan. – Tudod, hogy téged fognak választani. – Tudom, ha a cég a teljesítmény alapján választ, akkor engem választanak. J. D. egy lépéssel lerövidítette a kettőjük közötti távolságot. – Tényleg azt hiszed, ennyivel jobb vagy, mint én? Payton állta a sarat. – Igen. A férfi szemei összeszűkültek. – Ha a cég téged választ, akkor mindketten tudjuk, miért lesz így. Payton erre hunyorgott egyet. – És miért is? A melleim miatt? J. D. megvonta a vállát. – Te mondtad… – Egy frászt! – tiltakozott Payton. – Te, Ben és többé-kevésbé mindenki más ennél a cégnél egy nagy csapat vagytok. Mind ugyanazokba az elit iskolákba jártatok, és mind ugyanazoknak az elit kluboknak vagytok a tagjai. Mondd csak, J. D., apuci hány ügyvezető igazgató ismerősével kapcsolatban ígérted meg, hogy a cég ügyfelei lesznek? Az üzlettársi tanács tagjai már nyalogatják az ujjaikat, amikor arra a lóvéra gondolnak, amelyet a kapcsolataiddal hozol majd. Vagyis, jobban mondva, apuci kapcsolataival. Most gonosz volt. Nagyon gonosz, és ezt tudta is. De képtelen volt leállítani magát. A zsilipek áttörtek, és az utolsó húsz perc érzelmei csak úgy özönlöttek kifelé. Látta, ahogy J. D. szemei hamuszínűvé válnak a haragtól. – És te mit tudsz nekik adni, Payton? – Á, ez jó lesz! Világosíts fel! – Nemi egyenjogúságot. Ha a tanács téged választ, akkor megveregethetik a vállukat, hogy jó demográfiai választás volt. Payton hangos robajjal vágta az eddig kezében tartott könyvet a mellette levő polcra. Mindenfelé szállt a por, J. D. zakójának ujjára is. – Nemi egyenjogúság? – ismételte meg hitetlenkedve. – Miért nem nézel körbe a cégnél néha? Mindenki olyan itt, mint te magad is, J. D. Fehér és farka van. Figyelmen kívül hagyva Payton utolsó mondatát J. D. a zakója ujján levő porra mutatott. – Vigyázz az öltönyömre, nyuszika! Ez méretre készült Londonban. – Ó, sajnálom! Hát, majd ha legközelebb őfelsége, a brit királynő teára hív, válassz egy másikat. Vagy ő nem a család barátja? – Payton dühösen lökte odébb a férfit, és elviharzott a polcok között. J. D. utánament. – Azt mondod, nem érdemlem meg? – kérdezte követelő hangon. – Több, mint kétezer-kilencszáz órát dolgoztam az elmúlt nyolc évben! Payton hirtelen megfordult.

– Ahogy én is! És a kettőnk közötti különbséget az a statisztika jelenti, amelyik szerint neked ez továbbra is menni fog. A cégnek nem kell azért aggódnia, hogy egy nap majd ötkor akarsz hazamenni, hogy lefektesd a gyerekeidet. J. D. közelebb lépett hozzá. Aztán még közelebb, szinte sarokba szorította a polcoknál. – Ne gyere a feminista sablondumáddal, Payton! Kicsit viseltes már. Le kellett dolgoznom a valagam is, hogy oda jussak, ahol vagyok, amíg neked minden laza volt attól a perctől kezdve, hogy beléptél a céghez. Payton érezte, mérgében elvörösödik. – Igazán? És akarod tudni, én mit gondolok, J. D.? – Az ujjával mellen bökte a férfit. – Azt gondolom, te egy burzsuj, elnyomó, sznob, szexista kretén vagy! J. D. megfogta a böködő kezet, és félrehúzta. – Én legalább nem önfejű, böködős, Toyota Prius-os, csatabárdot forgató, női elnyomás ellen lázadó tarisznyarák femináci vagyok! J. D. szinte nekinyomta háttal a polcnak Paytont, teste közel a testéhez, kezeit lefogta az oldalánál, és úgy nézett lefelé rá. Payton pedig egyenesen felnézett rá. J. D. remegett a dühtől. Payton is. Egyikük sem mozdult. És abban a pillanatban a legváratlanabb dolog suhant át Payton agyán. Volt egy olyan érzése, hogy J. D. meg fogja csókolni. És ami még furcsább volt, úgy érezte, megengedné neki. J. D. biztosan olvasott a gondolataiban. Payton ugyanis látta, a tekintete hamuszínűvé válik, de most nem a dühtől, és érezte, a férfi keze hirtelen a tarkójára tapad, és erősen maga felé húzza, a feje lefelé hajolt az övé felé, és miközben ő magában szidta, amiért azt hiszi, ezt valaha is megengedné neki, lassan kinyitotta a száját, és… – Elnézést… A hang úgy hatott Paytonra, mint egy vödör jeges víz. Pislogott, mint aki a félhomályból lép ki, és J. D.-vel egyszerre fordították a fejüket Agnes felé, aki a sor elején állt, és integetett nekik. Payton el tudta képzelni, hogyan festenek mindketten kikerekedett szemekkel, egymásnak feszülve. De a békés könyvtáros vagy igazán diszkrét, vagy – ami még valószínűbb – igazán vaksi volt, már ha csak a szódásüvegszerű szemüvegéből ítélünk is. Rájuk mosolygott, ahogy ott álltak, szinte megmerevedve. – Csak szerettem volna tudatni, hogy tíz perc múlva zárunk – szólt kedvesen. – Köszönjük, Agnes! – mondta Payton akadozó lélegzettel. Talán ha nem mozdulnak, akkor az agg könyvtáros nem látja meg őket. – Csak még egy percet leszünk itt – közölte J. D. Az ő hangja is rekedt volt. Szexi. Paytonnak fogalma sem volt, miért ez jutott eszébe. Agnes bólintott, aztán elment. Ahogy kettesben maradtak, Payton haragosan ellökte magától J. D.-t. – Maradj távol tőlem, Jameson! – suttogta, és a hangja még mindig remegett kicsit. Megköszörülte a torkát, és remélte, hogy nem vörösödött el. J. D. kiegyenesedett, és egykedvűen megigazította az öltönyét. – Rendben. Vagyis inkább, örömmel. – Bólintott, és félreállt az útból. Payton elsietett mellette, a tekintetét előreszegezte. De amikor a sor végéhez ért, nem tudta megállni, és hátranézett. – És csak hogy tudd – közben a haját magabiztosan hátradobta –, az az üzlettársi pozíció

az enyém. J. D. végigmérte. – Erre azért ne tedd fel a Toyotád! – Nagyképű kacsintással elvonult Payton mellett, és nyugodtan kisétált a könyvtárból. Pillanatnyi elmezaVar. Ez volt a magyarázat. A rádöbbenés okozta stressz, hogy talán nem is lesz üzlettárs, egy pillanatra kibillentette az egyensúlyából. Az összes golyó összevissza gurult. Nem is szólva a magaslati levegőről. A teste egyszerűen nem volt hozzászokva az ötvenötödik emelet oxigénszintjéhez. De ez mind elmúlt már. Payton, hála a mindenségnek, újból tiszta fejjel tudott koncentrálni. Eljutott eddig, és most esze ágában sem volt feladni, nem fogja csak úgy kidobni az elmúlt nyolc évet. Vagyis… Ez már háború volt. Hazafelé tartva felhívta Laney-t a taxiból. Mindent elmesélt a legjobb barátjának. Mindent a Bennel való találkozóról, az üzlettársi tanács döntéséről, amely szerint csak egy munkatárs lesz üzlettárs az idén. A J. D.-vel történt szóváltást azonban nem mondta el, nem látta értelmét. Bármi is történt ott, annak vége. A karrierjére kellett koncentrálnia, amelyet most feltehetően meg kell mentenie. A beszélgetés végén ellenőrizte a hangüzeneteit, és kellemes meglepetésére észrevette, hogy volt egy Tökéletes Chase-től is, aki meghívta egy italra a hét második felében. Úgy döntött, találkozik vele. Szüksége volt lazításra. Mire hazaért, meggyőzte magát, a munkája az egyetlen, ami miatt lazítania kell. J. D. MENT el utoljára az irodából aznap este. Amikor húsz perccel korábban felnézett a számítógépéről, látta, hogy Payton összerakja az aktatáskáját, befejezve aznapi munkáját. Egyszer sem pillantott az ő irodája felé, miközben elment. Helyes, gondolta J. D. Jobban szerette, amikor nem kommunikálnak. Sokkal egyszerűbb volt minden, ha nem vettek tudomást egymásról. Azt még most sem értette, miért is követte Paytont a könyvtárba. Világos, hogy hiba volt. Maradj távol tőlem, Jameson! Mintha valaha is akart volna bármi mást! Igaz, a könyvtári veszekedésük kissé heves volt. Aztán ott volt az a pillanat, amikor… nos, az semmit sem jelentett. És Payton reakcióját látva, biztos, hogy soha többet nem fog megkísérelni semmit. Ő, J. D. Jameson, könnyen talál magának egy kedvesebb nőt, aki elvonja a figyelmét a dolgokról, e helyett a házisárkány helyett. És… csak mellesleg… az üzlettársi pozíció az enyém. Hmm… Gondolkodjunk csak el ezen! Chicago egyik legjobb ügyvédje volt, ezt Payton is bevallotta. Talán félnie kellene? Dobja be a törölközőt, dobja ki nyolc év kemény munkáját, és adja fel az üzlettársi viszonyt egy testre simuló szoknyát és magas sarkú cipőt viselő nő miatt? Az baromira ki van zárva. 9. PAYTON KÉSVE ért az étterembe. Ezért elsősorban Laney-t hibáztatta, aki amióta Payton két nappal korábban megbeszélte telefonon a randi részleteit Tökéletes Chase-szel, úgyszólván mikromenedzselte az egészet. Hála a mindenségnek, Laney jóváhagyta a helyet, ahol találkozni akartak. A SushiSamba Rio, ami egy

drága hely volt („Csak semmi feminista marhaság, Payton, hagyd, hadd fizessen!”), de mégsem volt túl drága („De ne rendelj semmit huszonöt dollár fölött, nehogy azt higgye, anyagias ribi vagy!”), és külön volt az étterem meg a bár. Payton úgy tervezte, egy itallal kezdik, és ha jól megy a dolog, maradhatnak vacsorázni is. Aki már volt vakrandin, az ismeri a pillanatot. A pillanat az, amikor először belépsz a bárba vagy az étterembe vagy a kávézóba, és egyszer csak a tömegben meglátsz valakit, akitől egy nagyot dobban a szíved, és azt mondod magadnak, hogy ó Istenem, csak ő legyen az. Aztán rögtön azt gondolod, az elképzelhetetlen, mert miért is menne valaki, aki úgy néz ki, mint ő, vakrandira? De azért megengeded magadnak, hogy reménykedj mindaddig, amíg egy hasonlóan gyönyörű nő ki nem jön a mosdóból, és le nem ül a pasi asztalához, aztán rájössz, hogy – amilyen szerencsés vagy – a te randid azzal a szerencsétlennel van ott a pultnál, aki vacak kék inget és magas derekú, vajszínű vászonnadrágot visel, és úgy néz ki, mint akit most váltottak le a helyi videotékában. Ez a magyarázat arra, hogy miután Payton belépett az étterembe, miért szúrta ki magának azonnal a pultnál ülő, sötét inges, farmeres fickót, majd miért fordította el azonnal a tekintetét másfelé, az elsőt túl ínycsiklandozónak tartva. De mivel nem látott más lehetséges alanyt, feltételezte, hogy Tökéletes Chase mégsem olyan tökéletes, hiszen később érkezik, mint ő, ezért leült a bárpulthoz várni. Nem is volt azonban ideje még rendelni, amikor valaki hátulról megérintette a vállát. Payton hátrafordult, és megpróbálta csukva tartani a száját. Édes Jézus! Az ínycsiklandozó fazon állt ott, sötét ingben és farmerben. – Payton, nemdebár? – kérdezte az ínycsiklandozó barátságos mosollyal. – Laney megkérte Nate-et, hívjon fel, és mondja el, milyen ruha van rajtad. Az a nő mindenre gondol, ugye? Hűha! Laney, az az alattomos kis republikánus, ezt jól kifundálta! Payton elmosolyodott. – Te biztosan Chase vagy. – A kezét előrenyújtva kihasználta az alkalmat, és jobban szemügyre vette a férfit. Sötét, hullámos haja volt, és meleg, barna szemei. Olyan Patrick Dempsey/McCsábító fajta. Jó vágású, nem túl magas, talán 178 centi lehetett, de mivel Payton 162 centi volt, ez pont megfelelőnek tűnt. Chase kezet fogott vele. A kézfogása férfias volt. – Örvendek, Payton! – mondta, még mindig őszinte, laza mosollyal. Ajjaj! Payton kamuradarja sípolni kezdett. Ez a pasi túl kedves. Óvatosan méregette a férfit, aki leült mellé a pulthoz. De ahogy beszélgetni kezdtek és italokat rendeltek, Paytonnak olyan érzése lett, mintha Chase jófiús előadása nem is előadás lett volna. Őszintén barátságosnak és – még meglepőbb módon, lévén, hogy ez egy vakrandi volt – teljesen normálisnak tűnt. – Laney említette, hogy te is ügyvéd vagy – jegyezte meg Chase, amikor a pultos letette eléjük az italokat, Paytonnak egy francia martinit, Chase-nek pedig egy Tom Collinst. Payton elhatározta, ha a következő kört rendelik, megkérdezi Chase-t, mi van az italában. (Ó, igen, már eldöntötte, lesz következő kör.) Payton bólintott. – Munkajogi ügyvéd vagyok. – Mesélt egyet s mást a saját praxisáról, aztán a férfiéról érdeklődött. – Azért költöztem ide, hogy a Chicagói Jogi Segélyszolgálatnak dolgozzak általános

jogtanácsadóként – felelte Chase. – Talán már hallottál rólunk. Egy magánkézben levő, nonprofit cég, amely jogi segélyszolgálatot működtet azok részére, akik az elfogadott szegénységi küszöb alatt élnek. Ez imponált az ügyvédnőnek. Tiszta altruizmus.[8] Az anyja biztosan imádná ezt a fickót. – Általános jogtanácsadó? Laney erről nem beszélt. Chase vigyorgott. – Sokkal fontosabbnak hangzik, mint amilyen valójában. Payton elég ritkán találkozott olyan ügyvéddel, aki nem szereti fényezni magát. És ahogy a beszélgetésük haladt, örömmel tapasztalta, hogy Chase ugyanilyen szerény más teljesítményeivel kapcsolatban is. Amikor a jogi iskola témáját érintették, ami olyan téma, amit két jogász mindig kibeszél, Paytonnak nagyon tetszett, hogy Chase csak annyit mondott, Bostonban járt iskolába, és nem nevezte nevén a Harvardot. Amikor pedig rákérdezett, mit csinált, mielőtt Chicagóba jött a jogi segélyszolgálathoz, majdnem fogóval kellett kihúzni belőle, hogy egy szenátor irodájának helyettes vezetője volt, aki az utolsó elnökválasztáson is indult. Nem akar neveket mondani, magyarázkodott kissé zavartan. Némi idő múlva egy elszeparált asztalhoz ültek a bár hátsó felében, és megrendelték a második kör italt. (Payton megtudta, hogy a Tom Collins ginből, citromléből, üdítőből, cukorból és finom maraschino cseresznyéből készült koktél.) Amikor Chase felidézett egy történetet a koedukált főiskolai baseballcsapatról, ahol ő és Laney férje játszottak, Payton érdeklődve figyelte. – Remélem, nem veszed zokon, de nem tűnsz tipikus Harvard-típusnak. Chase felszabadultan nevetett. – Én is ezt mondtam magamnak mindennap mindaddig, amíg meg nem kaptam a levelet, hogy felvettek. – Előrehajolt Payton felé, barna szemeiben jókedv táncolt. – Laney figyelmeztetett erre, Payton, úgyhogy csak a rend kedvéért szeretném megjegyezni, nem minden elit iskolás seggfej. Néhányan valóban az oktatás miatt jártunk oda, és nem azért, hogy dicsekedhessünk vele. Payton nem tudott nem mosolyogni. Értette a célzást. – Erre most mit kellene mondanom? Utálom, amikor a Harvard-fiúknak igazuk van. – Akkor megígérem, hogy sok mindent elcseszek majd a második randin, ha lesz második randi – mondta Chase egy kacsintással. A kacsintásról Paytonnak J. D. jutott eszébe. Vagyis nemcsak J. D., hanem a kettesben töltött néhány perc a könyvtárban. A nagyképűség, amivel figyelmeztette őt, ne is számítson az üzlettársi pozícióra. Hogy milyen mérges volt vita közben. Ahogy dühödten nekiszorította őt a könyves polcnak. És ahogy lenézett rá, pont mielőtt… khm, khm… megszédült a magaslati levegőn. Payton elhessegette ezt az emléket. Elvégre egy randin volt. Épp elég baj volt az, hogy a munkahelyén meg kellett vívnia J. D.-vel, esze ágában sem volt engedni, hogy még a szabadidejére is hatással legyen. Payton a tenyerébe tette az állát, és kihívó mosollyal figyelte a vele szemben ülő jóképű férfit. – Ha lesz második randi? – kérdezte hamiskásan. Chase visszamosolygott az asztaluk közepén égő gyertya fényén át. – Amikor majd másodszor randizunk… – TEHÁT MONDHATJUK AZT, úgy viselkedtél, mint egy lotyó. – Laney!

– Egy férfi sem vesz tehenet, ha ingyen is megkapja a tejet, Payton. – Még csak nem is csókolóztunk! – háborgott Payton, és nem is próbálta leplezni a nevetését. Amiket ez a nő néha mondani tudott… A munkahelyükön, Payton irodájában beszélgettek. Előző este túl későn ért haza ahhoz, hogy felhívja Laney-t, mert Tökéletes Chase-szel három kör italt ittak meg. Annyit beszélgettek, hogy észre sem vették, amikor az étterem konyhája bezárt. Így Payton éhgyomorra itta meg a három kört. Ezért volt egy kis fejfájása és némi hányingere, amióta felkelt. Már emlékezett, miért nem szeretett sehova eljárni hétköznaponként, különösen olyankor, amikor bent kellett lennie az irodában fél 8-ra. – Várj csak! Te meg sem csókoltad? – Laney hangja megváltozott, és Payton gyanakodva nézett rá. – Mi a baj? Nem tetszik a pasi? Payton beletúrt egy paksaméta esküdtszéki tájékoztatóba, amely az asztalán hevert. – Lám-lám. Ki is akar pletykálni most? – Mesélj el mindent, Payton! – követelőzött Laney. – Nate azt mondta, Chase nagyszerű fickó. Már látom magam előtt, ahogy mi heten grillezünk vasárnaponként. – Mi heten? – Igen, hiszen lesznek gyerekeink is, természetesen. Payton bólintott. – Értem. És… heten? – Nate-nek és nekem ikreink lesznek. Egy fiú és egy lány. – Hát persze, hogy azok lesznek. Laney türelmetlenül fészkelődött a székében. – Na, gyerünk már! Tetszett? – Persze, hogy tetszett – felelte Payton. – Miért ne tetszett volna? Jóképű, kedves és sikeres… – De? – Cseresznyés italt rendelt… Laney felsóhajtott. – Értem. Jó, mindegy. Én megpróbáltam. – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Payton rögtön védekezve. – Tiszta sor, keresel valamit, ami miatt ne kelljen neked a pasi – magyarázta Laney. – Az italválasztása? Ne már! Ez nevetséges! Payton erre felkapta a vizet. – Várj csak! Miért keresnék én hibát Chase-ben? – Ez jó kérdés. Te mondd meg! – Nincs mit mondani. Ahogy már a lotyó vonatkozásában is megállapítottuk, Chase-nek és nekem lesz második randink. – Csak azt akartam értésedre hozni, talán tényleg kellene adnod ennek a srácnak egy esélyt – magyarázta Laney. – Mondtam már, hogy tetszik. – Rendben. – Sok a közös bennünk. Órákig beszélgettünk. – Jó ezt hallani. – Laney elhallgatott, és halvány mosollyal bámulta Paytont. – Csak annyira az arcomba mászol ezzel az egésszel! – vetette a szemére Payton kissé idegesen. – Tudom. Unom a munkám mostanában. – Szívesen átadok néhányat a saját ügyeimből, ha kell valami, ami leköt – mormogta

Payton. – Mintha bármelyik másik ügyvéd olyan jól tudná kezelni ezeket az ügyeket, mint te – jelentette ki Laney kedveskedve. Payton fújt egyet erre, részben kiengesztelődve. Mert ő is ugyanígy gondolta. – Remélem, az üzlettársi tanács is ezt mondja majd – vélekedett. – Van már híred? – kérdezte Laney. Payton megrázta a fejét. – Nincs. Csak annyi, amennyit Ben mondott. Hogy J. D.-nek és nekem mindent bele kell adnunk a következő hetekben. – Az asztalán magasodó papírtornyokra mutatott. – Kezdetnek jó lesz megnyernem ezt a pert is. – Sóhajtott és a tenyerébe tette az állát. – Nem veszíthetek most, Laney. – Nem fogsz – mondta Laney tárgyilagosan. – Te még soha nem veszítettél. Payton kinézett az ablakán J. D. irodája felé. Látta, hogy mint mindig, most is szorgalmasan dolgozik. – Tudom. De ő sem. A KÖVETKEZŐ KÉT NAPBAN Paytonnak kevés ideje maradt arra, hogy J. D. miatt idegeskedjen, annyi munkája volt a perre való felkészüléssel. Brandonnal, azzal a fiatalabb munkatárssal, aki vele együtt dolgozott az ügyön, napkeltétől napnyugtáig az irodájában a tárgyalás anyagán serénykedtek, az esküdtek kiválasztásától a záróbeszédig. A tárgyalást úgy időzítették, hogy majdnem két hétig tartson, ami azt jelentette, ez lesz az utolsó munkája, amelyet az üzlettársi tanács figyelembe vehet majd a döntés meghozatalakor. Egy győzelem most nagy előny, a vereség pedig végzetes lett volna. Tudta, J. D.-nek is sok munkája van. A rendszeres havi csoportebéden hallotta, amikor elmesélte Maxnek, egy idősebb üzlettársnak, aki egészen „véletlenül” az üzlettársi tanács tagja is, hogy éppen két komoly pertársasági eljárást kezel, és biztos abban, hogy a hónap végéig mindkettőt sikeresen lezárja. Payton, aki nem messze állt tőlük, tudta, ez a megjegyzés igazából neki szólt. Ezért ő akkor Helenhez fordult, aki szintén idősebb üzlettárs volt a cégnél, és aki szintén „véletlenül” az üzlettársi tanács tagja volt, és arról kezdett vele csevegni, hogy Helen lánya az illinois-i jogi egyetemre adta be a jelentkezését, ami Payton alma matere volt. – Az egy nagyszerű iskola, és anyagilag is nagyon előnyös a kedvezményes tandíj miatt – jegyezte meg Payton. Helen egyetértőn bólintott. – Csak azt remélem, be is jut. Nem lett neki olyan jó az eredménye, mint remélte. – Örömömre szolgálna, ha írhatnék egy ajánlólevelet a lányának – ajánlkozott Payton. Laney a semmiből termett mellettük. – Ezt az alkalmat meg kell ragadnia, Helen. Egyszerűen imádták Paytont azon az egyetemen. Ő túl szerény ahhoz, hogy ezt elmondja. És azt tudta róla, hogy osztályelsőként végzett, és ő tartja a rekordot a záróvizsga-osztályzataival az ott végzettek között? Payton szívesen megcsókolta volna Laney-t ott helyben. – Hűha – álmélkodott Helen. Paytonhoz fordult. – Ez imponáló. Talán együtt ebédelhetnénk valamelyik nap a héten, Payton? Megbeszélhetnénk a lányomnak írandó ajánlólevelet. Aztán ki tudja? Talán egy nap viszonozni tudom majd a szívességet… – tette hozzá kacsintva. Pár perccel később, miután Helen elment, J. D. odasétált Paytonhoz és Laney-hez. Szarkasztikusan tapsolt. – Kiváló játék volt, hölgyeim. – Végigmérte Paytont. – De ez még nem Bora Bora,

Kendall. Sokkal több kell majd, mint egy női üzlettárs szavazata az üzlettársi tanácsban, hogy ezt megnyerd. – Mosolygott. – De ezt már elmondtam neked. Azzal elfordult, és magabiztosan kisétált a konferenciateremből. Payton és Laney figyelték, ahogy kimegy. Laney megrázta a fejét. – Hihetetlen! Payton legyintett. – Látod? Én megmondtam. – Ennek a hapsinak annyira jó a segge! – Laney! – Mi az? Konzervatív vagyok, Payton, nem vak. VALAMIKOR öt KÖRÜL, a tárgyalás kezdetét megelőző estén, Paytonnak elege lett. Minden direkt és keresztkérdést elkészített, gyakorolta a nyitóbeszédét, átnézte és kijegyzetelte minden tanú vallomásának átiratát, és kiválóan felkészítette a saját ügyfele tanúját a tanúskodásra. Most pedig már nem tudott mit tenni, csak elfogadni a tényt, hogy nem tud többet tenni. Nem volt ez könnyű helyzet, főleg mert tudta, mi forog kockán a per kimenetelétől függően. Kellett neki valami, ami elvonja a figyelmét. Ha a saját eszközeire hagyatkozik, akkor vagy önmagát őrjíti meg azzal, hogy a legkisebb részleteken is rágódik, vagy elkezdi hívogatni Brandont, és őt őrjíti meg. Laney-ről tudta, fontos elfoglaltsága van. Az egyik barátnőjével titokban PowerPoint-prezentációt szerkesztett Nate-nek, amiben volt minden, bevételi grafikonok, költségelemzések és fogamzásképességi előrevetítések, egyszóval minden, ami logikusan részletezi, miért kellene most azonnal gyermeknemzéssel próbálkozni. És Payton azt is tudta, a többi barátnőjét jobb nem hívni. Semmi sem volt idegesítőbb, mint egy nemügyvéddel lenni a tárgyalás előestéjén. Minden mondata azzal kezdődne, „ha te munkatárs lennél, mit gondolnál arról, hogy…” De volt valaki, aki tökéletes társaság lenne erre az estére. Felvette a telefonját. – Szia! – szólt bele, amikor a másik fél felvette. – Tudom, ez hirtelen jött, de arra gondoltam, megkérdezem, ráérsz-e velem vacsorázni ma este. EGY ÓRA MÚLVA Payton a DeLaCosta étteremben várakozott. Sikerült szereznie egy asztalt az ablak mellett, ami a csatornára nézett. Elmosolyodott, amikor Tökéletes Chase besétált, és nagyon dögösen nézett ki világos színű nyári pulóverében és sötétbarna nadrágjában. Visszamosolygott, amikor leült Paytonnal szemben. – Elnézést, a taxim dugóba került. A pincérnő megérkezett, hogy felvegye az italrendelést. – Egy Tom Collint – mondta Chase. – De, kérem, ügyeljen, ne legyen benne cseresznye. Payton szégyenében majdnem elsüllyedt ott helyben. Istenem, ezért meg fogja ölni Laney-t! Chase elnevette magát a nő arcán tükröződő szégyenkezésen. – Semmi gond, Payton. Nem olyan könnyű engem megsérteni. – Átnyúlt az asztalon, megfogta Payton kezét, és könnyedén megsimogatta az ujjait a hüvelykujjával. – Nagyon örülök, hogy hívtál. Payton megkönnyebbült. Szinte teljesen lehetetlen volt nem kedvelni Chase-t. Nem jelentett erőfeszítést, valahogy… kényelmes volt vele lenni. – Örülök, hogy el tudtál jönni – mondta. Végtére is, ami kényelmes, az jó. Vagy nem?

A pincérnő kihozta Chase-nek a cseresznye nélküli italt, és mindkettőjüket megkérdezte, szeretnének-e előételt. Payton kért egy pillanat türelmet. Átfutotta az étlapot, keresett valamit, amiben nincs hús. Sosem várta igazán az első vacsorát az új pasival, mert utálta, ha nehézkesnek látszott. Látta, hogy Chase figyeli, és úgy tűnt, ő is így érzi. – Tekintettel a cseresznyeügyre, bár utálom ezt kimondani, de azt hiszem, jobb, ha bevallom, vegetáriánus vagyok – közölte a férfi. Payton hitetlenkedve tette le az étlapot az asztalra. – Én is az vagyok! – Felnevetett. Furcsa véletlen. – Te mióta? – kérdezte Chase. – A születésem óta. Az anyám okán. – Halat eszel? – Nem. Semmit, aminek arca van, ahogy anyám mondaná. – Semmit, aminek arca van – ismételte Chase. – Ez itt tetszik. Miután eldöntötték, melyik húsmentes előételeket fogják megkóstolni, Chase odahívta a pincérnőt, és rendelt. Payton figyelte, és arra gondolt, ha ő teremtette volna a férfit, olyan trükkös tudomány módra a készíts-magadnak-pasit-randira.com weboldalon, aztán csomagoltatja és piros szalaggal átköti, majd futárral kihozatja a lakására, akkor sem tudott volna jobb pasit összerakni, mint Chase Bellamy. Akkor mégis mi a fene nem hagyta nyugodni? Bizonyára csak nincs formában, nyugtatta magát. Ideges volt, és nyomás alatt állt a közelgő üzlettársi döntés miatt. Semmi más. Hallotta, Chase kérdezett valamit a tárgyalással kapcsolatban. Azt is mondta, szeretne egy nap bemenni a bíróságra, hogy megnézze őt. Payton félresöpörte a rossz érzéseit. Elvégre hülye lenne az a nő, akinek azért nem tetszene egy pasi, mert ő tetszik neki. 10. Minden olyan Ártatlanul kezdődött. Payton a tárgyalás második napjánál tartott, és a dolgok jól alakultak. Az ügyfele, egy Fortune 500-as[9] vezeték nélküli szolgáltató cég, amelyet szexuális zaklatásért pereltek be az egyik értékesítési irodájában történt incidens miatt. A felperes szerint, aki értékesítési munkatárs, a vezetője, egy férfi, felajánlotta, hazaviszi a cég szokásos éves hajóútja után. Miután a férfi beparkolt a ház elé, azt is lehetne mondani, szexuális ajánlatot tett a nőnek. Vagy akár úgy is lehetne fogalmazni, hogy lehúzta a nadrágja sliccét, és megkérdezte, hogy a nő szeretné-e „kipróbálni a szerelmi botját”. Nem az volt a kérdés, vajon a fentebb ecsetelt eset megtörtént-e valóban, mert a női felperesnek volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy a már említett szerelmi botot a telefonjával lefényképezze. Ezt a tárgyaláson bizonyítékként vonultatták fel. – Rúgják ki azt az embert! – tanácsolta az ügyfelének Payton teljesen határozottan, amikor egy éve kiderült az incidens. – És mondják meg neki, tanuljon be egy jobb szöveget. Ez nagyon gáz. Az azonban, hogy kirúgták a vezetőt, nem volt elég a felperesnek, aki kétmillió dolláros pert akasztott a cég nyakába. Mivel senki sem vitatta, hogy az incidens megtörtént, Payton arra törekedett a tárgyaláson, hogy bebizonyítsa, a cég azonnal és jól reagált a történtekre, és ezzel mentesítette magát az egyéb törvényes szankciók alól.

Stratégiájának első lépése az esküdtszék kiválasztásával indult. A bizonyíték fényében, amit egyébként a felperes ügyvédje teljesen gigászi jelentőséggel ruházott fel és valószínűleg porondon akarta tartani az egész tárgyalás alatt, Payton arra törekedett, ne válasszon olyan esküdteket, akiket „érzékeny lelkűeknek” lehetne nevezni. Olyanokat, akik talán afelé hajlanak, amit egyesek „konzervatív moralizmusnak” neveznek, akiket esetleg kiakasztana a cég volt alkalmazottjának a viselkedése, és akik ezt a kiakadást a felperes felé dobált dollárokkal szeretnék enyhíteni. Vagyis nem lehetnek Laney-hez hasonlók. Senki olyan, aki megnézné egy Dockers-nadrág gombolós sliccéből kilógó (hahó!), félig álló farok száznyolcvan centisre nagyított képét, és aki erre azonnal azt kérdezné, mennyi nullával írjuk a milliárdot. Ezután a második lépés az volt, hogy a nyitóbeszéddel megadja a megfelelő hangulatot. Szimpatikusan, de keményen. Tudatni az esküdtekkel, a vezetők szerelmi botjait valóban mindenképpen biztos helyen, zárt slicc mögött kell tartani minden időben, de racionálisan és logikusan rávezetve őket arra, hogy megértsék Payton ügyfelét, a munkáltatót, aki nem vállalhat kétmillió dolláros pénzügyi felelősséget egy renegát volt alkalmazott tettei miatt. Payton remélte, sikerrel vette ezt az akadály ezen a reggelen. J. D.-nek igaza volt, amikor azt mondta róla Jaspernek, nagy bírósági tapasztalata van már, és emellett szerette azt gondolni magáról, jól tudja olvasni az esküdtek testbeszédét is. A nyitóbeszédét azzal kezdte, hogy rámutatott a bizonyítékra, arra a száznyolcvan centis, félig álló farokra, amelyet a felperes jogi képviselője felállíttatott a tárgyalóterem központi helyén a beszéde alatt. – Hű! – mondta Payton, miközben jól megnézte a képet, majd az esküdtek felé fordult. – Ha a bírósági kávé nem volt elég ahhoz, hogy felébredjenek, hát egy ilyen látvány reggel kilenckor biztos hatni fog. Az esküdtek nevettek. Annyi bizonyos, úgy elmondani egy nyitóbeszédet, hogy egy félig álló férfi nemi szerv száznyolcvan centisre nagyított képe előtt áll az ember, nem mindennapi esemény. De mint kiderült, ez csak a jéghegy csúcsa volt, mert az események szinte irányíthatatlanná váltak a következő negyvennyolc órában. Payton az ebédszünetben visszament az irodájába. Brandonnal azt tervezték, ez idő alatt átnézik a felperes tanúinak keresztkérdéseit, mert a meghallgatásuk aznap délután kezdődött. Amikor beért az irodájába, Irma nagyon izgatott volt, és éppen az ő asztalán kutatta át a papírokat. – Hála istennek, hogy itt vagy! – lelkendezett Irma, amikor Payton belépett az ajtón. – Marie hívott. A Japonais étterem számláját kereste, ahol a Gibson’sszal vacsoráztatok. A számlázási időszak vége előtt le kell adnod. A könyvelők nem fogadnak el semmilyen kiadást a tárgyalásotokkal kapcsolatban, amíg nincs náluk a számla. Payton grimaszolt. – J. D. fizette a vacsorát, nem én. Nála kell lennie a számlának. Irma segélykérőn nézett rá. – Tudom, és én is elmondtam ezt az ő titkárnőjének, de nem találta az irodájában. – Akkor mondd neki, hogy egyszerűen csak kérdezze meg J. D.-t, hol a számla. – A fenti konferenciateremben van, készül a délutáni meghallgatásra. Azt mondta Kathynek, majd csak később keresi meg. – Irma bocsánatkérőn sóhajtott. – Sajnálom, Payton, tudom, nagyon elfoglalt vagy, nem akarlak még ezzel is fárasztani. Csak Ben is ott liheg Marie nyakában ezzel kapcsolatban, amiből az következik, hogy Marie meg az én nyakamban liheg. Payton az órájára nézett. Szüksége volt Irmára, hogy beírja Brandon jegyzeteit a tárgyalásról, még mielőtt visszamenne fél kettőkor. Tehát minél gyorsabban tesz pontot ennek az

ügynek a végére, annál jobb. Odaadta Irmának a jegyzeteket. – Tessék, kezdd el beírni ezeket! Szétnézek J. D. irodájában, hátha megtalálom a számlát. Irma bólintott és elsietett. Payton átsétált a hallon, és bement J. D. irodájába. Ez annyira nem vallott a férfira, hogy egy ilyen alapvető dolgot, mint a számla leadása, elfelejtsen. Ez is jól mutatta, mekkora nyomás alatt van, amióta Ben kijózanította őket, hogy csak egyikük lesz üzlettárs. Helyes. Payton örült, hogy nem csak ő érzi ezt a feszültséget. J. D. irodájában először a fal mellett álló fiókos szekrény tetején kereste a számlát vagy a Gibson’shoz kapcsolódó bármilyen iratot. Mivel ott semmit sem talált, az asztalon folytatta a kutatást. Először semmit sem látott. Aztán, bár majdnem elsiklott fölötte, megpillantott egy kis papírsarkot, amely a férfi asztali naptára alól kandikált ki. Kíváncsian, hogy mi lehet az, Payton gyors mozdulattal odanyúlt, hogy felemelje a naptárat, és… a fenébe! Sikerült feldöntenie egy starbucksos pohár kávét, amely az asztal szélén állt. A pohártető alól folydogálni kezdett a kávé. Payton azonnal reagált, elkapta a poharat, de nem volt elég gyors, mert a kávé kifolyt az asztal szélére, onnan pedig a székre… és egyenesen rá J. D. zakójára, amelyet olyan figyelmesen tett le, nehogy meggyűrődjön. Payton halkan káromkodott, miközben zsebkendőt keresett, bármilyet, amivel fel tudná itatni a kávét, amit a zakó gyorsan szívott magába. Mivel semmit nem talált, felkapta a zakót, gondolta, talán hideg víz alá kellene tartania, és közben megpillantotta a címkét. Méretre szabva Londonban. Fintorgott. Hát persze, hogy ott. Emlékezett a könyvtárban történt veszekedésre, amikor J. D. lazán odavágta, hogy… – Te meg mi a fenét csinálsz? Payton megmerevedett a hang hallatán. Tudta, teljesen egyértelmű a helyzet: az egyik kezében kávés pohár, a másikban meg egy foltos zakó. És vigyor az arcán. Payton az ajtóban álló J. D. nagyon mérges arcával szembesült. A férfi kezében az aktatáskája, mintha tárgyalásra indulna, no és az öltözéke, méretre varrt ing és tökéletesen álló nadrág, ami semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Paytonnak fogalma sem volt, miért pont ezt vette észre. Muszáj volt valamit tennie. Odafordult J. D.-hez, hogy megmagyarázza a helyzetet: – A Gibson’s vacsora számláját kerestem. J. D. oda sem figyelt arra, amit hallott. Viszont az ujját vádlón kinyújtotta. – Az ott kávé a zakómon? – Iiii… geen. A férfi összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Látom. Talán azt hitted, a számlát egy starbucksos pohárba rejtettem? Payton megpróbált viccelni. – Én nem így szoktam lefűzni a dolgokat, de… – Itt elhallgatott. J. D. nem mosolygott. A feje gúnyos megbillentésével végigmérte Paytont. – Ez rettenetesen passzív-agresszív tőled, nem? Payton csak bámult rá. Érthető, hogy J. D. azt gondolta, akarattal csinálta. Most ő tette keresztbe a karjait. – Most csak viccelsz, ugye? – Éppen bocsánatot akart kérni, de aztán hirtelen úgy érezte, mégsem kellene. – Mi ez? Valami gyatra szabotázskísérlet? – kérdezte J. D. gúnyosan. – Hadd találjam ki! Hallottad, hogy lesz egy tárgyalásom ma délután, így elhatároztad, balfácánnak állítasz be.

– Ahhoz nem kellek én. J. D. haragosan összehúzta a szemeit. – Ahhoz pedig főleg nem kell szabotálnom senkit, hogy a cég engem válasszon üzlettársnak – tette hozzá Payton. – Szerintem tényleg be lehetsz rezelve, ha erre a szintre süllyedtél. – J. D. győzedelmesen magasra tartotta az ujját. – De szerencsére tartok az irodában egy tartalék öltönyt. Azzal becsukta az ajtaját, és a belső oldalán lógó öltönytáskára mutatott. Kicipzározta, és büszkén elővette a másik öltönyét, amely ugyanolyan drágának látszott. Ráfektette az öltönyt az asztala előtt álló egyik székre, és önelégülten Paytonra nézett. Tadaaam. Payton a szemeit forgatta. – Tudod, szerettem volna megmagyarázni, de azt hiszem, nem ér annyit az egész. – El akart menni J. D. mellett, de elfelejtette, hogy még mindig a kezében van a zakó és a kávé is. – Fogod magad és angolosan távozol, mi? Payton megállt ezekre a szavakra. Angolosan távozik? Angolosan távolik? Payton Kendall sosem távozik angolosan. Megfordult, hogy a férfi szemébe nézhessen. J. D. nagyképűn vigyorogva ült le az asztalához. Hátradőlt és a tarkóján összekulcsolta a kezeit. – Van még valami, amit mondanál távozás előtt, Payton? Csak etette, Payton jól tudta ezt. Egy pillanatig azt hitte, el tudja engedni a füle mellett a megjegyzést. Megfordul és szó nélkül kimegy az irodából. Két hét múlva pedig, akár így, akár úgy alakul, nem kell többet törődnie vele, soha. J. D. azonban félreértette, azt hitte, habozik. – Nos, akkor… – mondta, és a Payton kezében lévő zakó felé bólintott –, remélem, jó helyen fogod kitisztíttatni. Csak, légy szíves, hozd vissza, még mielőtt kiteszik a szűröd innen. – Ezzel visszatért a munkájához. Payton felsóhajtott. Hát jó. Ő tényleg megpróbálta. – Természetesen, J. D. – felelte jókedvűen. – De ha már itt vagyok, mi van a másik tartalék öltönyöddel? Azt is vigyem el a tisztítóba? J. D. zavartan pillantott fel a számítógépéről. – Nincs még egy tartalék öltönyöm. – Ó! Az nagy kár. – Ezzel Payton levette a kávés pohár tetejét, és az egész tartalmát ráöntötte a székre terített tartalék öltönyre. J. D. szája tátva maradt. Lassan Paytonra nézett. – Na nem… Te… Ezt nem gondolhatod komolyan! Payton az öltönyre nézett. A hétszentségit! Dehogynem, megtette. Tényleg megtette. A szája elé tette a kezét, hogy leplezze saját megrökönyödését. Hoppá! De most már túl késő volt visszafordulni. – Kifizetem a tisztítót, J. D. És a kávét is. – Azzal kecsesen letette a már üres poharat az asztalra. Aztán gyorsan megfordult, mint a Gyalogkakukk, és elhúzta a csíkot. Payton átrobogott a termen, elsuhanva J. D. titkárnője, majd Irma asztala előtt. Épp odaért az ajtóhoz, amikor meghallotta, ahogy J. D. a nevét kiáltja. – Payton! Megállt az ajtóban és visszafordult.

A férfi az irodája ajtajában állt, és olyan dühödt volt az arckifejezése, hogy Payton olyat még soha nem látott senkin. Úgy álltak egymással szemben a terem két felében, mint két vadnyugati pisztolyhős, akik bármikor készek kirántani a fegyverüket. Payton szinte látta az ördögszekereket tovagurulni a szélben. Ravasz pillantást vetett Irmára és Kathyre, akik a saját asztaluknál ültek, és kíváncsian nézték őt és J. D.-t. Aztán odafordult az ügyvéd felé, és felvonta szemöldökét. – Igen, J. D.? – vetette oda szemérmesen. Eddig az évek alatt titokban harcoltak egymással, és tudta, J. D. most sem fogja felfedni a játékát. J. D. körülnézett, és rájött, a kiáltása nagy közönséget vonzott az irodában. Kicsit várt, majd röviden biccentett Payton felé. – Csak szerettem volna sok sikert kívánni a mai tárgyaláshoz. Payton rámosolygott az irodája biztonságából. – Köszönöm, J. D., olyan kedves vagy! Neked is sok szerencsét! – Egy túljátszott bólintással, amely inkább egy kis meghajlás volt, hátrafordult, majd bement a szobájába. Becsukta maga mögött az ajtót. Nekidőlt, miközben a mosoly az arcán maradt. Bizonyos értelemben úgy érezte, tényleg kár, hogy J. D.-nek el kell mennie a cégtől. Szinte hiányozni fog neki. MINDEN LÉPÉSSEL, amit megtett az iroda és a három háztömbre levő bírósági épület között, J. D. haragja egyre nőtt. Már így is majdnem elkésett, sokkal később érkezik, mint szerette volna, mert még egyszer átnézte a tényfelvezetését. Azt akarta, hogy tökéletes legyen. Most azonban tökéletességről biztosan szó sem lehet. Meg tudta volna fojtani azt a nőt. Talán, mondta magának, a folt nem annyira látható, mint amikor utoljára ránézett. Talán úton a bíróság felé elpárolgott a kávé. Reménykedve lepillantott. A francba, még rosszabb volt, mint amire emlékezett. A tartalék öltönye szóba sem jöhetett, erről Payton gondoskodott, amikor több, mint fél pohár kávét öntött rá. Látva, hogy nem lesz ideje hazamenni átöltözni, vagy hirtelen venni egy másik öltönyt, abban kellett maradnia, amit elsőre, „véletlenül” öntött le kávéval. Egy konzervatív, sötétszürke öltöny, ami azonban nem volt elég sötét. Úgy nézett ki, mint egy idióta. Csak remélni tudta, hogy a tárgyalóterem megvilágítása gyenge, és hogy a bíró, aki mintegy négy és fél méterrel távolabb ült az emelvénytől, ahol ő beszédet mond majd, nem veszi észre azt a grépfrút nagyságú pacát, amelyik az öltönye elejének bal oldalán éktelenkedett. J. D. megérkezett a Dirksen Federal Buildinghez, és besietett. Le kellett vennie a zakóját, hogy átmenjen a biztonsági vizsgálaton, és azt fontolgatta, esetleg vissza sem veszi a beszéde alatt. De aztán úgy döntött, hogy zakó nélkül megjelenni egy tárgyalóteremben nemcsak tiszteletlenség, hanem még a bíró rosszallását is kivívná vele. Zsúfolásig megtelt liftben utazott a huszonharmadik emeletig. Az utolsó percig várt, és csak közvetlen a tárgyalóba lépése előtt vette fel a zakóját. Előresietett és helyet foglalt a padsorban, várva, hogy szólítsák az ügyszámát. Még soha nem volt ennyire tudatában az öltözetének tárgyalás közben (tényleg, soha nem érezte ezt), és utálta ezt az érzést. Volt egy imázsa, amit fenn kellett tartania. Végtére is céges védőügyvéd volt, akinek több százezer dollárt fizettek, hogy sok millió dolláros cégeket védjen. Az ügyfelei elvárták a tökéletességet, és fizettek is érte. Azért nem áldoztak volna ennyit, hogy a bíróság előtt egy balfácán képviselje az ügyeiket, aki úgy néz ki, mint aki egy Dunkin’ Donuts

Coffee Coolattát öntött magára, miközben a Ford Taurusával a munkahelyére tartott a kertvárosból. J. D. a gondolattól is megremegett. Az ő ügye a harmadik volt a jegyzéken. Amikor a segéd kihirdette az ügyet, felállt, megigazította a nyakkendőjét, és elfelejtett minden mást. El kellett végeznie a feladatát. Felment az emelvényre, biccentett az ellenfél képviselőjének, aki a tárgyalóterem másik felében volt. Ha a felperes ügyvédje észre is vette a foltot, semmi jelét nem adta, és J. D. hálás volt a tárgyalóterem visszafogott megvilágításáért. A felperes ügyvédje beszélt először. J. D. figyelmesen hallgatta, és figyelte, hogy a bíró hol szakította félbe a mondandót, megjegyezve, hogy azokat a dolgokat közelebbről meg kell vizsgálnia. Amikor a felperes tíz perce lejárt, J. D. lépett az emelvény közepére. A pertársaságos perekben a védelem kulcsfontosságú volt, és szerencsére ez volt az erőssége. Belekezdett. – Tisztelt bíró úr! Ma van a napja, amikor a bíróságnak pontot kell tennie Mr. DeVore hat éve tartó nagyszabású peres színjátékára. Szerződésszegési viszontkereset esetének megállapítását és országos pertársasági eljárást követelve Mr. DeVore szövetségi ügyet csinált abból, ami egy egyszerű ingatlanárveréses eljárás lett volna. Bármit is állapít majd meg a bíróság azokról a részekről, amelyeket Mr. DeVore kifogásolt a jelzálogszerződésben, az biztos, hogy a jelen esetben pertársaságot nem lehet megállapítani, mert Mr. DeVore nem megfelelő képviselője a pertársaságnak. Tanúvallomásában hamis tényeket állított… Körülbelül itt volt az a pont, amikor J. D. észrevette, hogy a bíró előrehajol a székében, kíváncsian bámul az asztala mögül, próbálva jobb szögből megvizsgálni valamit. Aztán a bíró hirtelen felemelte a kezét, és megállította. – Ügyvéd úr – szólt J. D.-hez érdeklődő arccal –, magát meglőtték az idefelé vezető úton? A bíró még előbbre hajolt a székében. Az ügyvéd mellkasára hunyorított, hogy még alaposabban szemügyre vegye a foltot. – Az mi? J. D. csak állt az emelvényen, miközben a bírósági segéd, az írnok, a felperes ügyvédje és mindenki más az egész rohadt teremben a zakóján levő baseball-labda nagyságú foltot vizslatta. Ennyit arról, hogy talán nem is veszik észre… ÉS AZTÁN MÉG rosszabb lett. John Grevynek, aki üzlettárs volt J. D. cégének peres csoportjában, szintén meg kellett jelennie ugyanaz előtt a bíró előtt azon a délutánon. – Ezért tanácsoljuk a munkatársaknak, hogy legyen tartalék öltönyük az irodában – sziszegte rosszallón J. D. felé, amikor az kifelé tartott a teremből. Tényleg, John? – vágott volna vissza szíve szerint. – Nem mondod! Sőt, még tovább romlott a helyzet. Amikor J. D. kiért a terem ajtaja elé, letette az aktatáskáját, és azon volt, hogy minél gyorsabban levegye magáról a zakóját, ismerős hangot hallott maga mögött. – Engem akarsz kínos helyzetbe hozni, vagy csak magadat? J. D. becsukta a szemét. Nagyszerű. Pont erre volt még szüksége. Megfordult, és egy komor arcú embert látott maga előtt állni. – Szia, apa! Hogy pont itt botlom beléd! – mondta, bár ez nem is volt meglepő, mivel az apjának, aki a Hetedik Kerületi Fellebbviteli Bíróság bírája volt, ebben az épületben volt az irodája. A nagybecsű Preston D. Jameson igen csalódottan nézett a fiára. J. D. pedig jól ismerte ezt a nézést.

– Margie látta a neved a jegyzéken ma reggel – jegyezte meg az apja a titkárnőjére utalva. – Figyeli az ügyeidet. Mivel anyáddal nem láttunk egy ideje, gondoltam, beugrom és megnézem, hogyan érvelsz. Preston közelebb lépett, és a tekintetét a fia zakójára szegezte. J. D. felkészült az elkerülhetetlenre. – Nevetséges vagy – jelentette ki az apja. – Tényleg kellene lennie egy tartalék öltönynek az irodádban. – Köszönöm a tanácsot, bíró úr – felelte J. D. szarkasztikusan. Felkapta az aktatáskáját, és belépett az éppen kinyíló liftajtón. – Add át üdvözletemet anyának! – jegyezte meg szárazon, miközben a liftajtó becsukódott. Odabenn maga elé meredt. Csak egy dolog járt a fejében. A bosszú. Nemsokára bosszút fog állni. 11. A LEHETŐSÉG NÉHÁNY órával később kínálkozott. J. D. az irodájában ült azon az estén, és leste a megfelelő alkalmat, amely akkor jött el, amikor Laney beugrott Paytonért, hogy jógaórára menjenek. Az asztalánál ült, és úgy tett, mint aki dolgozik, de lopva figyelte az irodákat. Egy pillanatig azt hitte, mégsem lesz az egészből semmi, mert Laney alig tudta rávenni Paytont, hogy induljanak. – Tudod, hogy jól felkészültél – hallotta, ahogy Laney győzködi a barátnőjét. – Gyere, az óra majd segít ellazulni! J. D. ismerte ezt a szokásukat. A két ügyvédnő minden héten jógázni járt. Nem mintha annyira követte volna Payton napirendjét… Végül Payton belebújt egy jellegzetes, hülye hippi kinézetű jógacuccba, és az irodájában hagyta a kosztümjét. Figyelte, ahogy elmennek. Hirtelen úgy érezte, mintha Payton az irodája felé pillantott volna, de biztosan csak paranoia volt. Várt még egy kicsit, csak pár percet, hogy biztos legyen a távozásukban. Amúgy is lesz majd egy órája, hogy elvégezze a feladatát, ami bőven elég is volt. Hiszen csak pár perc kellett neki. Átosont a termen. Felkészülve minden eshetőségre, az egyik kezében egy mappát szorongatott arra az esetre, ha lebukna a küldetése közben, és szüksége lenne valami fedősztorira, mert akkor azt mondhatja, valami anyagot tett le Payton irodájában. De tulajdonképpen csak túl óvatos volt. Ugyanis már kora este volt, és a legtöbben hazamentek. Így zavartalanul véghez tudta vinni, amit akart. Elnyomva egy gonosz nevetést, megbizonyosodott arról, hogy tiszta a levegő, kinyitotta Payton irodájának ajtaját, és belépett. Egy gyors pillantással felmérte a helyet, és azonnal meglátta az egyik sarokban a földön, amit keresett. A nő cipőjét. Egyszerű volt a terv. Ha Payton ilyen mocskos módon is harcol az üzlettársi pozíció megszerzéséért, hát legyen. Mivel ő balfácánnak látszott miatta a bíróságon aznap… a bosszú fájdalmas lesz. Felkapta az egyiket a nyolccentis tűsarkú Jimmy Choo-cipők közül. És még a nő nevezte őt sznobnak! Márpedig ez a tűsarok lesz ma este a veszte. Még akkor is, ha csodásan néznek ki benne a lábai.

Fogalma sem volt, miért pont ez jutott eszébe. Érezte, hogy vészesen nem a feladatra koncentrál, ezért gyorsan beletette a cipőt a hozott mappába, és kisietett Payton szobájából az irodaszerek raktárába. A PAPÍRVÁGÓ KIVÁLÓ munkát végzett. De tényleg, a penge csak úgy átsuhant a tűsarkon középtájon, és nem is hagyott nyomot. Egy kis pillanatragasztó, de csak egy nagyon kevés, hogy épp csak rögzítse a sarkat, és kész is. Édes a bosszú. PAYTON NAGYON ROSSZUL érezte magát. A délutáni győzelme után alig húsz perccel már bűntudat tört rá. Igen, J. D. frusztráló, hihetetlenül arrogáns bunkó volt. Szándékosan szekálta őt állandóan, és Payton szentül hitte, a társaiból álló esküdtszéket simán meg tudná győzni arról, hogy a férfi megérdemelte ezt. De akkor is… Nagyon rosszul érezte magát. Újra átgondolva a nap eseményeit már azon tűnődött, vajon egyáltalán rendjén volt-e bemenni bármit is keresni J. D. irodájába. Nem is értette, korábban miért érezte azt, hogy igen, hiszen esküdt ellenségek voltak. És aztán ott volt az a kis incidens… a kávéval. Ügyvéd lévén jól tudta, hogy milyen fontos a jó megjelenés a bíróságon. És hogy még kellemetlenebb legyen az ügy, hallotta az iroda pletykafészkétől (vagyis Irmától), hogy a cég egyik üzlettársa látta J. D.-t a bíróságon, és megrótta a foltért. Ezért, ha lehet, még rosszabbul érezte magát. És most jött a neheze. Bocsánatot kellett kérnie. Vetett egy pillantást J. D. irodájára, mielőtt jógázni indult Laney-vel, és hirtelen kísértésbe esett, hogy személyesen tegye meg, de hát ez nem volt valami könnyű. Este az ágyában fekve azonban elhatározta, hogy reggel, mielőtt a bíróságra megy, az első dolga mindenképpen a bocsánatkérés lesz. De még így sem tudott elaludni. Frusztráltan fordult át a másik oldalára, és felkapta az éjjeliszekrényén lévő telefont. Egy hosszú pillanatig vívódva nézte. Aztán beütötte a számot. Ez AZ ÜZENET VOLT az utolsó, amit J. D. meghallgatott. Szokása szerint alvás előtt még egyszer lehallgatta az irodai üzenetrögzítőjét, és meglepődve tapasztalta, hogy éjfél előtt valaki üzenetet hagyott rajta. Az automata jelezte, hogy az irodán kívülről jött. A hívó fél nem azonosította magát, csak belekezdett a mondanivalójába, mintha egy beszélgetés közepén lennének. J. D. azonban azonnal felismerte a hangot. – Tudom, most azt gondolod, ez is csak egy angolos távozás… – kezdte Payton az üzenetet. – Késő van, és lehet, hogy már alszol, ráadásul mindezt elmondhattam volna reggel is, de nem tudok elaludni, csak fekszem itt, és arra gondoltam, jobb, ha letudom ezt az egészet… – Hosszú szünet következett, és egy pillanatra J. D. azt hitte, hogy így ér véget az üzenet. De aztán Payton folytatta. – Sajnálom, ami délután történt, J. D. Az első folt valóban véletlen volt, de a második… Az tényleg szükségtelen volt. Szívesen kifizetem a tisztíttatást. És… azt hiszem, ennyi. De lehet, hogy meg kéne gondolnod, hogy a széken hagyod-e a zakód megint. Csak mondom. Nos, akkor… Tudod, erre vannak a szobainasok. Na jó. Akkor ennyi. Szia! J. D. hallotta a sípszót, ami az üzenet végét jelezte, és letette a telefont. Arra gondolt, amit Payton mondott. Nem igazán a bocsánatkérésre, ami a legjobb esetben is csak középszerű volt, hanem valami másra. Rá gondolt, miközben az ágyban feküdt.

Érdekes. NÉHÁNY óra alvás után J. D. felriadt azon az éjszakán. Hirtelen eszébe jutott a cipő. Hoppá! 12.

J. D. ROHANVA MENT BE az irodába kora reggel, mert mindenképpen elsőnek kellett beérnie. Gyorsan meggyőződött, hogy valóban senki sincs még ott. Rögtön Payton irodájába sietett, ahol kiderült, amitől félt, megtörtént. A cipő nem volt sehol. Mivel nem kapott életveszélyes fenyegetést azon a reggelen, ebből arra következtetett, hogy vagy kibírta a cipő hazáig előző este, vagy Payton a jógacipőjében ment haza. Így is jó. Semmi probléma. Megvárja, amíg beér. Nem mintha lett volna akár csak halvány elképzelése is arról, hogy mit mondjon neki. „Szia, Payton, köszi a bocsánatkérést, jólesett. Láttad, hogy van muffin a társalgóban? Egyébként tegnap levágtam a cipőd sarkát, aztán valamennyire visszaragasztottam, és azt reméltem, hogy a bíróságon törik majd le alattad, és így fogsz ott állni, mint egy részeg egylábú prostituált. Legyen szép napod!” Ám úgy érezte, ez azért nem lenne teljesen jó így. De mivel semmi más nem jutott eszébe, arra készült, hogy majd improvizál. A gyors gondolkodásban jó volt. Így az irodájában várt. Ha valaki megérkezett, azonnal felnézett, remélve, Payton az. Amikor 8 óra lett, majd fél 9, aggódni kezdett. 9-re már pánikba esett és a legrosszabbra gondolt. Mi van, ha azt a cipőt viselte reggel munkába jövet, a sarok eltört, Payton elesett és eltörte a bokáját? Netán menjen és keresse meg? Várjunk csak, hiszen Payton vonattal jár dolgozni! Mi van, ha megbotlott felszállás közben, megrántotta valamijét, vagy megcsonkította magát, vagy le is vágta egy végtagját, és most ott fekszik az egyik vasúti kocsiban és segítségért kiabál, miközben a szerelvény végtelen köröket ír le? Úgy döntött, megkérdezi Payton titkárnőjét. Talán ő hallott valamit. Átment Irma asztalához, aki már nagyban dolgozott a számítógépén. Lazán nekidőlt a fiókos szekrénynek, és nagyon vigyázott, hogy olyan oldott legyen, mint mindig. – Jó reggelt, Irma, milyen szép az a bross! Az egy sirály? Szép időnk van ma, nem igaz? Ó, mondja, hallott valamit Paytonról ma reggel? Irma egy pillanatra megállt a gépeléssel, felpillantott, aztán visszatért a munkájához. – Ez egy kenguru, nem sirály. Felhős volt, amikor bejöttem. És igen, Payton hagyott üzenetet, hogy egyenesen a bíróságra megy ma reggel. Egyenesen a bíróságra? A francba… Próbálva továbbra is érdektelennek tűnni, J. D. az Irma asztalán levő növény leveleit böködte az ujjával. – És esetleg nem mondta, hogy mit visel ma reggel? – Közben levett egy láthatatlan hajszálat a zakójáról. – Pontosabban, nem mondott valamit… a cipőjéről? Irma abbahagyta a gépelést, és a férfira nézett, aki tudta, most magyarázatot kell adnia. – Csak biztosra akartam venni, hogy… izé… jól néz ki. Irma illemtudón összekulcsolta a kezeit. – Mr. Jameson. Bármit is jelentsen ez, nekem erre nincs időm. Ha kérdése volna Payton ma reggeli kinézetével kapcsolatban, akkor azt ajánlom, menjen át a bíróságra, és nézze meg maga. Gendelman bíró tárgyalótermében van. J. D. bólintott. – Igen, igen, köszönöm. Meg kell jegyeznem, remek hozzáállás. Amilyen a főnök, olyan a titkárnő.

De úriember lévén mosolyogva köszönte meg Irmának az információt. Aztán szólt a saját titkárnőjének, hogy el kell intéznie valamit. Utána kisietett az irodából, és egyenesen a bíróság épülete felé vette az irányt. MIRE Gendelman BÍRÓ tárgyalótermébe ért, már folyt a tárgyalás. Csendben becsukta maga mögött az ajtót, és a leghátsó sorhoz ment. Szerette volna, ha nem látják meg, amíg ki nem találja, mit is mondjon Paytonnak. Miközben próbált kényelmesen elhelyezkedni a kemény fapadon, az elöl folyó történéseket figyelte. Payton a tanúk padja előtt állt, ami azt jelentette, hogy a direkt vagy a keresztkérdéseit teszi fel éppen. Hátradőlt, hogy élvezze az előadást, azt gondolva, itt a kiváló alkalom, amikor az ellenségét a saját… A rohadt életbe! Mondja már meg valaki, hogy miért van egy férfi nemi szerv hatalmas fotója a tárgyalóterem közepén?! J. D. idegesen körülnézett. Miféle peres ügyet képvisel itt Payton? Ám úgy tűnt, a kiállítás mindenki mást hidegen hagy. Most már igazán érdekelte ez az úgynevezett tárgyalás, és teljes figyelmét Paytonra irányította. Aztán hirtelen eszébe jutott, miért is van ott, és kiegyenesedett, hogy jobban lásson. Figyelte, ahogy az ügyvédnő az emelvény másik oldalához megy, és… Várjunk csak! Basszus! Az a cipő volt rajta. J. D. szemei a bal cipőre fókuszáltak, arra a sarokra, amin – mondjuk úgy – néhány különleges tuningot hajtott végre, úgy tűnt, a sarok még a helyén, de senki sem tudhatta, meddig. Payton minden lépésénél visszatartotta a lélegzetét, várva, hogy mikor bicsaklik meg az a csinos boka. A következő szünetben félre kell vonnia, és figyelmeztetnie kell. Csak reménykedni tudott, hogy a ragasztó ki fog tartani addig. Mivel nem tehetett mást, csak ülni és tétlenül várakozni, Paytonnak a tanúhoz intézett keresztkérdéseire koncentrálva kötötte le magát. Már az első néhány másodpercben világosan kiderült abból, ahogy Payton a nőt faggatta, hogy ez nem egy barátságos mérkőzés. – Nem biztos, hogy értem, Ms. Kemple – mondta Payton. – Ezért kérem, hogy segítsen. Ön szerint mi az, amit a cég rosszul tett? J. D. figyelte, ahogy Payton az esküdtek és a tanú közé áll, ami bevált ügyvédi trükk arra, hogy magára vonja az esküdtek figyelmét a tárgyalás alatt. – Korábban már elhangzott, hogy ön a volt főnökével történt incidenst június tizennegyedikén jelentette, igaz? – kérdezte Payton. – Igaz – válaszolta Ms. Kemple. – És a humánerőforrás-osztály igazgatója még aznap válaszolt a panaszára, igaz? – Igen. – A válasz részeként a cég még aznap kirúgta az ön volt főnökét, igaz? A tanú bólintott. – Így van. – És az is tény, hogy az incidens óta tegnap, vagyis a tárgyalás kezdetekor látta őt először, igaz? A tanú újra bólintott. – Igen. – Akkor kijelenthetem, Ms. Kemple, hogy az incidens óta nem volt semmilyen problémája a volt főnökével? – érdeklődött Payton. Úgy tűnt, a tanú nem szívesen felel erre a kérdésre. – Igen, azt hiszem, ezt ki lehet jelenteni – mondta végül. Payton szemmel láthatón elégedett volt a válasszal, és átsétált a védőügyvéd asztalához. J. D. eddig annyira a tanú kikérdezésére figyelt, hogy csak most vette észre, hogy az asztalnál a

cégük egyik ifjabb munkatársa ül, valami Brandon vagy Brendan, vagy mi. Talán megkérhetné Brandon-Brendant, adjon át Paytonnak egy üzenetet, elmélkedett. J. D. pillantása visszatért Paytonra, aki lazán az asztalra támaszkodva a tanúra nézett. – Ms. Kemple, igaz az is, hogy miután a volt főnökét kirúgták, a cég humánerőforrás-igazgatója elment az irodájukba, és egész napos tréninget tartott a szexuális zaklatásról, amin minden dolgozónak kötelező volt részt venni? A tanú megpróbált kibújni a válaszadás alól. – Nem vagyok benne biztos, hogy egész napos volt… – Akkor milyen hosszú volt a tréning? – tudakolta Payton. Ms. Kemple egy pillanatig gondolkodott. – Azt hiszem hét vagy nyolc órás. – És ezt nem úgy mondaná, hogy egész napos? – De, azt hiszem, igen. Erre a válaszra Payton felemelte a kezeit. – Hát akkor? Miért vagyunk itt, Ms. Kemple? A tanú csak bámult rá, zavartan. – Megbocsásson, parancsol? – Akkor egyenes leszek. Kétmillió dollárra perli a céget. Egészen pontosan mi az, amit a cég nem jól csinált, amikor a panasza kapcsán eljárt? J. D. figyelte, ahogy Payton folytatta a kérdezést. Már nyolc éve dolgoztak ugyanabban a csoportban, és sokat hallott a kolléganője számos győzelméről, de most először volt alkalma megfigyelni őt személyesen. A nő jól csinálta. A férfi azonnal látta, mennyire nyugodtan és kényelmesen viselkedik a tárgyalóteremben. És mindig profin. Nyilvánvaló volt, hogy az esküdteknek szimpatikus, és ami még fontosabb, bíznak benne. Ezt látni lehetett abból, amilyen figyelemmel hallgatták, és ahogy egyesek még a kérdéseire is bólogattak. – Szerintem a cégnek egy-két dolgot másként kellett volna csinálnia… – felelte a tanú védekező hangnemben. – Mint például? – érdeklődött Payton. – Abban azért egyetértünk, hogy a cég azonnal lépett, ugye? Ahogy ezt a kérdést feltette, keresztbe fonta a karjait a melle előtt, lazán az asztalnak dőlt, és csak az egyik lábán, a bal lábán támaszkodott. J. D. visszatartotta a lélegzetét. Ó, a fenébe! – Igen, tényleg azonnal léptek – ismerte el a tanú. – Akkor abban is egyetértünk, hogy hatékonyan kezelték az ügyet, ugye, hiszen soha többé nem kellett látnia a volt főnökét, és nem volt vele semmi problémája utána? Még mindig az asztalnak támaszkodva, Payton a jobb bokáját a bal elé tette, így most már a teljes testsúlya a bal sarkán volt. J. D. összeszorított foggal figyelt. A francba, a francba, a francba, ennek nem lesz jó vége! Nem is tudta nézni. Ám mégis néznie kellett. Csináljon valamit? Talán azt, hogy… De éppen akkor Payton felült az asztalra, és levette a súlyt a cipőről, miközben a tanú válaszolt. – Igen, azt hiszem, elmondható, hogy a cég válasza a volt főnököm zaklatására hatékony volt. J. D. megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Ez közel volt. De most gyorsan át kell adnia az üzenetet Brandon-Brendannek, amíg még van lehetősége. Körbenézett. Néhány későn jövő már leült az ő sorának a végében. Át kellett volna küzdenie magát előttük, hogy kijusson.

Ezalatt Payton az asztalon ülve kecsesen keresztbe tette a lábait, és folytatta a kérdezést. – És amikor egy héttel az incidens után a humánerőforrás-igazgató elbeszélgetett önnel, nem azt mondta neki, hogy elégedett a panasza nyomán tett válaszlépésekkel? – Nem, nem hiszem, hogy ezt mondtam volna – vágta rá gyorsan Ms. Kemple. Payton meglepődött a válaszon, de a gondolatmenetet nem veszítette el. – Igazán? Emlékszik arra, amikor a vallomástételekor beszélgettünk, Ms. Kemple? Akkor azt mondta… J. D. figyelte, ahogy Payton gyorsan átkutatja az asztalán heverő mappákat, aztán amikor megtalálta azt az átiratot, amit keresett, felkapta. – Nos, Ms. Kemple, hadd olvassam fel egy részét az ön… Ám még mielőtt J. D. felfogta volna, mi történik, Payton egy kecses ugrással lejött az asztalról, ahol eddig ült, hogy elinduljon a tanúk padja felé… És akkor egy hatalmas reccsenés hallatszott az egész teremben, Payton pedig hirtelen elveszítette az egyensúlyát, a karjaival kapálózott, majd… fejjel az esküdtek emelvényének esett. A teremben lévőknek elakadt a lélegzetük, J. D. viszont ijedtében felugrott a helyéről. Ó, te jó isten! Az emberek felállva figyelték, ahogy Payton igyekszik gyorsan felkecmeregni, szinte mászva az esküdtek előtt, akik szájukat tátva ültek az emelvényükön. Amikor végre ismét talpon volt – bár némi zavar érződött rajta –, lesimította szoknyáját, és… – Elnézést a közjátékért. – Nyugodtan rámosolygott az esküdtekre, és közben összeszedte magát. – Akkor hát… hol is tartottam? Az eséskor elejtett átiratot keresve megfordult, és… …az egész terem egyként felkiáltott. Tudtán kívül ugyanis esés közben elszakadt a szoknyája, egy olyan rendkívül szűk szoknya, amilyet annyira szeretett hordani. A varrás mentén feslett fel, teljesen szétnyílt, és mivel – Jézusom! – tanga volt rajta, két kicsi fehér fenékpofa kandikált ki a szakadt szoknya alól. J. D. álla majdnem a padlón koppant. Ez nagyon durva, nagyon durva! Vagyis számára nem is volt annyira durva, hiszen Paytonnak tényleg jó feneke volt, viszont a nőnek teljes katasztrófa. Az ügyvédnő is hallotta a nézők zúgását, ezért felállt és megfordult, hogy lássa, miről van szó… …Így a fenekét egyenesen a bírónak mutatta. Az esküdtek álla leesett, néhányan érthetetlenül motyogtak, és mindannyian bámulták, ahogy Payton ide-oda biceg a tárgyalóteremben, és nem érti, hogy mi okozza ezt a felfordulást. Az asztalnál ülő Brandon-Brendan szégyenlősen odasúgott valamit neki. J. D. nem hallotta, és valószínűleg Payton sem, mert odahajolt Brandon-Brendanhez, s mivel közben magasra kitolta a fenekét, így azok is láthatták, akik eddig nem. A tárgyalóteremben elszabadult a pokol, és J. D. elkezdett kimászni a sorában ülő embereken át. Valahogy véget kellett vetnie ennek a felfordulásnak. Payton végül meghallotta Brandon-Brendant. Felállt, kezét végighúzta a szoknyáján, és megérezte a szakadást. Azonnal reagált. Levette a blézerét, és gyorsan a derekára kötötte. Így már nem látszott ki a feneke, amit néhányan elégedetlen morgással fogadtak, miközben a bíró rendet parancsolt a tárgyalóban, miközben kalapácsával az asztalát ütötte. Amilyen gyorsan elszabadult a pokol, ugyanolyan gyorsan le is csillapodott minden. Az emberek újra elfoglalták a helyüket, a zsivaj elült, és J.D is újra lehuppant, rejtőzködve, mert tudta, ez most biztosan nem az ideális alkalom arra, hogy Payton észrevegye.

Ahogy újra csend ereszkedett a tárgyalóteremre, minden szem az ügyvédnőt figyelte. Mindenki azt leste, mit fog tenni, hogyan fog reagálni. Egy pillanatig elgondolkozott. Aztán elmosolyodott és az esküdtekre nézett. – Nos, emelje fel a kezét az, aki nem hitte volna, hogy egy hét esküdti szolgálat alatt ennyi meztelenséget lát majd! Tizenkét kar emelkedett a magasba. Hihetetlen volt, de Payton nevetett. Az esküdtek pedig csatlakoztak hozzá. Majd a bíró is felemelte a kezét. Ezzel a tárgyalóteremben kitört a nevetés, és az emberek tapsolni kezdtek. Payton felemelte a kezét, mintegy megköszönve a tapsot. – Köszönöm, köszönöm! Egész héten itt leszek. Aztán, miközben J. D. ott ült a sorban a nevető emberek között, és nézte a mosolygó, kissé zavart, de nem legyőzött Paytont, valami történt egy pillanat alatt. Valami megváltozott. Nem ismert senkit, aki egy ennyire nevetséges helyzetet akárcsak megközelítően is ilyen jól kezelt volna. Lehet, hogy észre sem vette addig, de ez a nő tulajdonképpen… vicces volt. Vagy talán ezt már tudta, de nem volt benne biztos. Az azonban egyértelmű volt, amíg ő kiakadt egy nyavalyás kávéfolton a zakóján, addig Payton fejjel esett bele tizenkét esküdt ölébe, aztán ingyen peep-show-t adott elő, ám ennek ellenére nyugodt és összeszedett maradt. J. D. azon kapta magát, hogy elismeréssel néz a kolléganőjére. Elvigyorodott és a többiekkel együtt éljenzett, sőt egy pillanatra el is felejtette a szerepét az egész ügyben. És akkor Payton hirtelen lenézett a cipőjére. Ajjaj! J. D. figyelte, ahogy felemeli a lábbelit és észreveszi, hogy a sarok egy vízszintes vonal mentén tört el, és ragasztó is volt rajta. Végighúzta az ujját a törött sarkon, megvizsgálva azt, és abban a pillanatban J. D. tudta, Payton is tudja. Azonnal az a mondás villant a férfi eszébe, miszerint a tettesek mindig visszatérnek a tett helyszínére. Így kapták el Bundyt és Berkowitzot, vagy melyiket is. Különös egybeesés volt, hogy éppen amikor J. D. ezekre a gyilkosokra gondolt, Payton felnézett a törött cipő fölött, tekintetével végigpásztázta a termet, és gyilkos fények villóztak a szemében, amikor meglátta, hogy a férfi ott ül. Amikor Payton a szemébe nézett, az ügyvéd megállapította, soha nem látta még a nő sötétkék szemeit ilyen hidegnek. És egy dolgot biztosan tudott. Neki befellegzett. Payton KIROHANT a bíróság épületéből – a blézere még mindig a derekára volt kötve –, a loholó J. D.-vel a nyomában. – Ugyan már Payton, nem akartam, hogy ez történjen! – kiáltotta utána. – Szerinted ki tudta volna ezt betervezni? Payton egy része úgy érezte, soha többet nem akar a bíróság épületébe lépni. Vagy még pontosabban, egy része azt szerette volna, ha megnyílik a föld, és egyszerűen csak elnyeli, annyira megalázottnak érezte magát. A bíró egyórás szünetet rendelt el, hogy – miként kedvesen fogalmazott – „bárki, aki szeretné megigazítani a ruháját, megtehesse”. Paytonnak tehát vissza kellett érnie az irodájába, fel kellett vennie a tartalék kosztümöt, és el kellett rohannia a legközelebbi áruházba cipőt venni. Ráadásul ez a rohadék, a nevét ki sem kell mondani, mert ezután J. D.-t csak Rohadéknak, Fasznak, Seggfejnek fogja nevezni, a legjobb pár cipőjét tette tönkre. De nem ez volt a legnagyobb gondja.

A feneke kilátszott egy nyilvános tárgyaláson. A feneke kilátszott egy nyilvános tárgyaláson. Miközben ott sántikált törött sarkú cipőjében a szép, normális napot élő járókelők között, akiknek biztosan nem volt kinn a fenekük egy nyilvános tárgyaláson, magában motyogott a legrosszabb részekről. – Mert nekem ma pont ezt kellett felvennem, ugye? – sziszegte mérgesen. Fejbe akarta vágni magát ezért a döntésért. Seggfej hirtelen mellette termett. Vigyorgott. – Igaz, ami igaz, szerintem a nőknek mindig tangát kéne visel… – Ám itt elhallgatott, mert meglátta Payton tekintetét. – De azt hiszem, te most nem akarod ezt megvitatni. Payton nem tudta tovább türtőztetni magát. A férfi felé lépett. – Szóval azt hiszed, ez vicces? Kérlek, engedd meg, hogy ennek az ellenkezőjéről győzzelek meg! – Payton… – Ne, ne paytonozz itt nekem, ne vesztegesd az időm kifogásokkal vagy magyarázatokkal, mert nem érdekel! – Egyenesen a férfi szemébe nézett. – Ha így akarod játszani a játékot, Jameson, akkor legyen. Le a kesztyűkkel! Most olyan ribanccá leszek, amilyennek te mindig is tartottál engem. Payton látta, hogy a kijelentése meghökkentette J. D.-t, és lemosta az arcáról a mosolyt, amelyet ő önelégültségnek látott. És nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy valami elhomályosította J. D. tekintetét. Lehetett az harag vagy valami más is, most éppen nem érdekelte. Akkor, ott a járdán, a férfival szemben állva, szakadt szoknyájában és törött tűsarkújában, amikor meztelen fenekét csak a derekára kötött blézer takarta, csak arra tudott gondolni, hogy legalább az utolsó szó hadd legyen az övé. Látva, hogy pillanatnyilag elhallgattatta a vetélytársát, kihasználta a lehetőséget, megfordult és elment. 13. – NEM LEHETETT ennyire rossz! A kanapén összegömbölyödve Payton Chase-re emelte a tekintetét a kezében tartott doboz thai tészta fölött. Lenyelte a falatot, aztán az evőpálcikáival nyomatékosan intett. – Hidd el nekem, annyira rossz volt! Chase hívta fel korábban, amikor még az irodában volt. Szerencsére, a bíróságon töltött hátralevő idő teljesen eseménytelenül telt el, sőt, a szünet után sikerült magát annyira összeszednie, hogy folytathassa a felperes kikérdezését. Ám annyira szégyellte magát, hogy Chase-nek csak annyit mondott, hogy ez egy „rossz nap volt a bíróságon”, ami felért az év csúsztatásával. Egy órával később a férfi meglepte otthon, és vitt egy zacskó távol-keleti kaját. Azt mondta, azért, hogy felvidítsa. Nem tudta, melyiket szereti, ezért vett tofus pad thait és zöldséges sült rizst is. Paytont meghatódott, és úgy gondolta, legalább a történtek zanzásított változatát elmesélhetné Chase-nek. Külön jólesett neki, amikor Chase illemtudón köhögésnek álcázta a nevetését, és az étel fűszerességét okolta érte. – De remekül összeszedted magad, és az esküdtek erre fognak emlékezni – jelentette ki Chase. Kényelmesen elnyúlt Paytonnal szemben a kanapén, letette a dohányzóasztalra az ételt, és közelebb hajolt. – Kicsit sajnálom, hogy nem voltam ott. Azt hiszem, nagyon tetszett volna a látvány – mondta kisfiús vigyorral. Aztán még közelebb hajolt, és megcsókolta.

Miként azt Payton valamelyik nap elárulta Laney-nek, Chase-szel lenni olyan… megnyugtató. Jólesett neki ez a ritmusváltás. A munkájában adódó helyzetek és bizonyos meg nem nevezett személyek különösen fel tudták bosszantani. Chase-szel viszont nem volt idegesség. Életének egy olyan szakaszában, amikor semmi sem tűnt biztosnak, és minden kezdett kicsúszni a kezei közül, a vele töltött idő könnyű volt. Pontosabban, Chase volt könnyű. Mármint nem úgy. Bár azt Payton nem tudta. Még. Egy-két percig csókolóztak, aztán Chase hátrébb húzódott és komoly tekintettel Paytonra nézett. – Van valami, amiről beszélni akarok veled. Itt az ideje, hogy a kapcsolatunk a következő szintre lépjen. Payton felvonta szemöldökét. Tényleg? – És mi a következő szint? – Egy egész hétvégés randi. – Á, egy egész hétvége! – Payton pajkosan megrázta a fejét. – Hát, nem is tudom. Azért ez egy elég nagy lépés. És pontosán melyik hétvégére gondoltál? – Valójában a most következőre – felelte Chase. – Hűha! Ez a hétvége… lássuk csak… – Payton úgy tett, mintha töprengene. – Hát, mosnom kell, de gondolom, azt át tudom tenni máskorra is… – Kacsintott, aztán elmosolyodott. – Rendben. Chase évődve megkönnyebbülten felsóhajtott. – Már majdnem a szennyes ruha került az első helyre. Azt az egóm soha nem heverte volna ki. – Na-na. Ez nem mindennapos mosás, amiről itt szó van – magyarázta Payton. – A lepedőket akartam kimosni. Lehet, hogy egy-két törölközőt is. És ha szerinted ez nem a tökéletes péntek esti program, akkor nem tudom, mi lehet az. Chase nevetett. – Most, hogy már tudom, fontosabb vagyok a lepedőknél, sokkal jobban érzem magam. Payton mosolygott, aztán váratlanul elkomolyodva a férfit tanulmányozta. Úgy érezte, el kell mondania valamit. – Tudod, hogy nagyon sok minden történik most a munkahelyemen, ugye? Itt van ez per, ami leköt, és a hónap végén ki fogják hirdetni az üzlettársi pozíciókat is. – Már beszámolt arról Chase-nek, hogy kemény a küzdelem a helyért, de nem mondott semmi konkrétabbat. Chase bólintott, és Paytonra nézve megfogta a kezét. – Csak ugratlak. Tudom, nagyon elfoglalt vagy most. Payton belenézett a férfi meleg, barna szemébe. Igen, gondolta magában, ennyi az egész. Le van terhelve a munkahelyén. Semmi más. Mielőtt bármilyen ellentétes gondolat felüthette volna a fejét, magához húzta Chase-t, és megcsókolta. ÚGY EGY ÓRA MÚLVA jó éjszakát kívántak egymásnak. Röviden átbeszélték a pénteki tervet, aztán Payton becsukta Chase mögött az ajtót. Nekidőlt az ajtónak, és elgondolkodott. Ez Chase. Annyira jó srác! És már várta a következő randit. Payton békésen felsóhajtott. Aztán ellökte magát az ajtótól. Vissza a teendőkhöz. Komoly terveket és intrikákat kellett szőnie. Legalább nyolc órája már, hogy nem tervelt ki semmilyen módot arra, hogy visszavágjon a J. D. néven futó gonosznak.

Szüksége volt egy tervre. Gyorsan. J. D. nevetségessé akarta őt tenni. És – őszintén szólva – sikerült is neki. De a következő lépés az övé volt. De mit is lehetne tenni, ami rosszabb lenne, mint az ő meztelen fenekes bírósági balesete? Tett-vett a lakásban, rendet rakott a vacsorájuk után, és közben ezen töprengett. Valami véglegest kellett kitalálnia. A kegyelemdöfést. A sakk-mattot. Azt, amitől egyszer s mindenkorra övé lesz az üzlettársi pozíció. És akkor örökre vége lenne J. D. Jamesonnak. Nem kellene többé bizonyítania senkinek, nem lenne többet kis áramütésszerű érzés, amikor meglátja a munkahelyén, ami olyan, mintha remegne a gyomra, és idegesítő is volt. Nem lenne több stressz, több veszekedés a könyvtárban, és biztosan nem lenne több szexi most-megcsókollak-te-nő vággyal teli, kék szemű pillantás sem. Nem tudta, hogy miért ez jutott az eszébe. Bizonyára az alváshiány miatt. Olyan az, mint a magaslati levegő, hirtelen csap le a legváratlanabb pillanatokban. Payton sietve elvégezte az esti rutint, aztán bemászott az ágyba. Amikor lekapcsolta a villanyt, megpróbált nem J. D.-re gondolni. Kivéve annyi időre, amíg kitervelte a bosszúját. 14.

HA IGAZ, AMIT Lex Kendall mondott, hogy minden nő testvér egyazon hold alatt, akkor ez alól Justitia istennő sem volt kivétel. Mert igencsak kedves volt Paytonhoz. Csak két nap kellett, hogy eljöjjön a nagy lehetőség. És a legjobb az volt benne, hogy neki nem is kellett semmit tennie. Egyszerűen csak jött a megfelelő alkalom. És ezt jelnek vette, amely szerint a Sors, aki szintén nő, az ő oldalán áll. Egyszer kora délután ért vissza az irodába. A felperes egyik tanújának sürgős családi gondja akadt, ezért át kellett tenni a tanúskodását másnapra. Mivel hirtelenjében nem lehetett más tanút előkeríteni, a bíró berekesztette a tárgyalást reggelig. Payton leült az asztala mellé, és az e-mailjeit nézte át. Több, mint húsz sürgősnek jelölt levele érkezett, jóllehet, sokan meglehetősen lazán bántak a sürgős jelzővel. Böngészés közben látta meg Irmát J. D. titkárnőjének asztalánál. A két nő egymáshoz közel hajolva sutyorgott valamit. Először nem is figyelt rájuk, lefoglalták az e-mailjei. De, amint az várható volt, nem talált köztük valóban sürgősét, csak szokványos üzeneteket pánikolásra hajlamos ügyfelektől. Pár perc múlva azonban, mivel a nők még mindig összeborulva sugdostak, furdalni kezdte a kíváncsiság. Különösen, amikor Kathy, J. D. titkárnője felugrott az asztaltól, és pánikszerűen elsietett. Payton odaszólt Irmának, amikor az elhaladt az ajtaja előtt. – Pszt! Pszt! Irma! – Aztán intett neki, hogy menjen be hozzá. – Mi folyik ott? – érdeklődött, mihelyt a titkárnője becsukta az ajtót maga után. – Láttalak Kathy asztalánál, akiről ordít, hogy nagyon kiakadt valamin. Irma kilesett az iroda ablakán, aztán Payton felé fordult. – Nem kéne elmondanom, de J. D. bajban van. Óóó… ez jó! Payton leküzdötte a vágyát, hogy élvezettel összedörzsölje a két kezét. – Milyen bajban? Meséld már el! – mondta, alig várva, hogy hallhassa a részleteket. – Úgy tűnik – kezdte Irma –, valamilyen sürgősségi beadvány miatt behívták a bíróságra. Mit is mondott Kathy, milyen beadvány, talán vitázós beadvány? Vitatott beadvány? Nem emlékszem pontosan… Payton türelmetlenül legyintett, és sürgette Irmát.

– Mindegy. Egy sürgősségi beadvány. És? – És… – Irma hatásszünetet tartva ránézett a főnökére – a bíró nem engedte vissza. Most akarta hallani a beadványra adandó szóbeli választ. A probléma csak az, hogy J. D.-nek van egy vallomástételi ügye ma délután, aminek már tizenöt perce el kellett volna kezdődnie. A másik ügyvéd és az ügyfele ott vannak, és azzal fenyegetőznek, ha nem fognak bele azonnal, akkor elmennek. Kathy odarohant, hogy időt nyerjen. Payton és Irma hirtelen meglátták, hogy Kathy visszatér az asztalához. Nem tűnt boldognak. – Megyek, megnézem, van-e valami, amiben tudnék neki segíteni – jegyezte meg Irma, és már indult is. Payton figyelte, ahogy J. D. titkárnője idegesen magasba emeli a kezeit, majd újból elrohan. Újra behívta Irmát. – Pszt! Irma! Pszt! Irma nem is hagyta szó nélkül. – Mi van ma veled? Nagyon rámenős vagy. De Payton nem vett tudomást a megjegyzésről. – Mit mondott Kathy? Nem tűnt jónak. Rossz hír? Mennyire rossz? Mondd el! – Akár te magad is beszélhetnél vele – jegyezte meg Irma. – Nem kell a szöveg, próbálok észrevétlen maradni. Csak áruld el, mi történt J. D.-vel! – Kathy kezd kiakadni. Azt hiszem, J. D. felhívta a másik ügyvédet a bíróságról, és megpróbálta elmagyarázni a helyzetet, de úgy tűnt, az a fickó kreténül viselkedett. Aztán amikor Kathy felment, hogy beszéljen vele és az ügyfelével, az ügyvéd azt mondta, csak ezért a vallomástételért repült ide New Yorkból, és ha nem kezdődik el azonnal, akkor szankcionálási indítványt nyújt be, és követelni fogja, hogy térítsék meg neki a repülőjegyét, a szállásköltségét és az ügyvédi munkadíját. Payton a szemét forgatta. Némelyik ügyvéd akkora seggfej tud lenni! Szerencséjére, ez a seggfej valaki más problémája volt. – Hmm… hát ez tényleg nehéz ügy – jegyezte meg együttérzőn. – De biztos vagyok benne, hogy J. D. megoldja valahogy. Ki az ügyet képviselő üzlettárs? Ilyenkor neki kell beszállnia és vinnie az ügyet. – Ez Ben Gould ügye. Ám ő nincs Chicagóban. – Hát az baj. Ki az ügyfél? – A KPLM Consulting. – Ajjaj! Mivel kiváló munkatársként minden céges konferencián részt vett, Payton tudta, a KPLM a cége harmadik legnagyobb ügyfele. Bennek nem tetszene, ha valaki ennek az ügyfélnek az ügyeit szúrná el. – Azt hiszem, J. D. meglehetősen kétségbeesett – tette hozzá Irma. – Azt kérte Kathytől, nézze meg, van-e idősebb munkatárs a cégnél, aki ráér, és be tudna ugrani helyette felvenni a vallomást. Payton bólintott. Aztán megfordult a székével, és visszatért az e-mailjei átnézésének halaszthatatlanul fontos teendőjéhez. – Remélem, sikerül neki. Érezte, hogy Irma bámulja. – Ez akkor azt jelenti, te nem vagy most szabad és nem tudsz segíteni? – tudakolta a titkárnő.

– Hiszen tudod, mennyire szeretnék! De itt ez a tárgyalás, meg minden… – Payton teátrálisan az asztalán heverő papírokra mutatott, amelyeknek egyáltalán semmi közük sem volt a jelenlegi perhez. – Egyszerűen nem tudnám ezt most vállalni – mondta, és közben csettintett az ujjaival. A francba! Irma bólintott. Ha gyanított is valamit, nem árulta el. – Rendben, megmondom Kathynek. Bár téged meg sem kellett volna kérdezni. J. D. azt mondta, bárkit megkérdezhet, csak téged nem. Gondolom, tudta, hogy nagyon elfoglalt vagy. Nem, csak nem akarta, hogy tudjam, mennyire nagy pácban van, gondolta Payton örömmel. De nem mondott semmit, miközben a titkárnője elhagyta az irodát. Amikor egyedül maradt, átadta magát a pillanatnak, és élvezte a szerencséjét, ami az események ilyen váratlan és gyönyörűséges fordulatát hozta. Épp most nyert. Ha J. D. nem jelenik meg a vallomástételnél, akkor azt kockáztatja, hogy szankciókat vetnek ki rá, és a cég egyik legnagyobb ügyfele fogja majd fizetni azt is és az ügyvéd munkadíját is. Az ilyesmit az üzlettársak nem nézik jó szemmel. Lehet, hogy nem J. D. hibájából volt, de hát ez van. Azoknak a munkatársaknak, akik üzlettársak szeretnének lenni, varázserővel kell megakadályozniuk bizonyos dolgokat, mert ha nem… Payton pontosan tudta, mi fog történni. Ha a mai események bárhogy visszaütnek, akkor Ben egy szempillantás alatt elárulja J. D.-t. Az üzlettársak mindig a saját hátsójukat védték. És ha valóban ennyire szoros volt a verseny közte és J. D. között, akkor szerinte ez most egy hossz előnyt ad neki. Kávéfoltos öltöny, kilátszó fenék, ezek csak gyerekjátéknak számítanak ahhoz képest, amikor a cég harmadik legnagyobb ügyfelét bőszíti fel valaki. És neki nem is kellett semmit tennie, hogy ez megtörténjen. Hallotta, amint az irodája előtt Kathy pánikolva hívja Irmát, hogy segítsen neki. – Már megkérdeztem a hetedéveseket, de egyikük sem tud jelen lenni a vallomástételnél – hallotta Kathy hangját. – Felhívnád a hatodéveseket, amíg én felrohanok és megkérem az ügyvédet, hogy várjon még öt percet? Ha találsz valakit, add oda nekik az idézést a vallomástételre, ott van az asztalomon! Payton felsóhajtott. Kár. Visszatért a nem létező feladataihoz, amiken annyira figyelmesen dolgozott. Szegény J. D.! El tudta képzelni, ahogy ott rostokol a bíróságon, idegeskedik, aggódik és azon tűnődik, mennyi esélye volt annak, hogy ez pont most történjen meg. Jó. Meg is érdemli. Ezt mind maga hozta a saját fejére. Úgy látszik, túl sok ügyet vállalt fel az elmúlt hetekben, hogy az üzlettárssá választás előtt még pozitívabb fényben tűnjön fel. Tehát az a slamasztika, amibe J. D. került, nem Payton problémája. És amúgy sem akarta az ő segítségét. Kérj meg bárkit, csak Paytont ne! – mondta. Hát jó. Nagyszerű. Így hivatalosan sem volt oka belekeveredni az ügybe. Megint nagyot sóhajtott. Kár. Ám ahogy múltak a pillanatok, egyre kevésbé volt győzelemszaga a dolognak. Payton az asztalánál ült. És még ült egy kicsit. Közben ez ujjaival dobolt. Dum-de-dum-de-dum.

Basszus! Maga sem tudta, miért, de felállt és kiment az irodából. PAYTON KOPOGOTT Tyler ajtaján. Amikor a férfi felnézett, és látta, hogy ő áll ott, nem kicsit lepődött meg. Payton tudta, miért. Egy kezén meg tudta számolni, hányszor beszélgettek Tylerrel. És mivel J. D. legjobb barátja volt, semmi köze sem lehetett hozzá. Bár Tyler meglepett volt, de barátságosan mosolygott. – Payton! Helló! Segíthetek valamiben? Hmm. Kedves fickónak tűnik, gondolta Payton. Kár, hogy ilyen rosszul választja meg a barátait. Az ajtónak dőlt. Milyen blazírt! – Gondoltam, tudni szeretnéd, hogy J. D. bajban van. A bíróságon ragadt, és nem ér vissza egy vallomástételre, amin most kellene részt vennie. – Egykedvűen tanulmányozta a körmeit – Nem az én dolgom ugyan, de a vallomástétel egy fontos ügyben lenne, amely a KPLM Consultingot érinti. Vagyis szerintem fontos a dolog. – Rezzenéstelen arccal felsóhajtott, miközben a körmét piszkálta. – Ha nem talál valakit, mondjuk, a következő öt percben, aki helyettesíteni tudja, azt hiszem, szét fog robbanni a feje. Persze, nem mintha érdekelne. Épp csak rápillantottam a Kathy asztalán levő idézésre. Ez egy 30(b)(6) vallomás. Vagy mi. Nem volt meglepő, hogy Tyler, J. D. legjobb barátja meghökkent a hír hallatán. – Ööö… Rendben. Hű! Hadd gondolkodjak egy percig! – Felállt az asztalától, körbejárta, aztán visszaült. – Azt hiszem, fel kell hívnom Kathyt. Nem. Inkább J. D.-t. – Bizonytalanul nézett Paytonra. – J. D.-t kell hívnom, ugye? Hogy megtudjam, mit is kellene csinálnom? – Nem hiszem, hogy erre lenne idő – vélekedett Payton. – Kathy azt mondta, az ügyvéd ki van akadva, és perceken belül el akar indulni. – Rendben, akkor időt kell nyernem – mondta Tyler. Payton frusztráltan sóhajtott. Tényleg a szájába kell rágnia? – Tyler! Fel kell venned a vallomást! Most! A férfi egy pillanatig üres tekintettel bámult Paytonra, aztán bólintott. – Persze, tényleg. Igen. Azt mondtad, hogy ez egy 30(b)(6) vallomás? – Igen. Tyler megint bólintott, és a polchoz sietve levette a Szövetségi Polgári Jogi Eljárások kötetét. – Ööö, 30(b)(6)… lássuk… – Gyorsan lapozott. – Rendben, itt is van. Payton rosszallón nézett rá. – Atyaistenem, hát sosem vettél még fel 30(b)(6) vallomást? Tyler egy pillanatra ránézett. – Hűha, most pont úgy beszéltél, mint J. D.! Payton felhorkant. Még csak az kellett volna! Látva az arckifejezését, Tyler gyorsan válaszolt a korábbi kérdésre. – Azt hiszem, egyszer ültem egy 30(b)(6) felvételénél, amikor még nyári gyakorlaton voltam. – Kérdőn nézett a kolléganőjére. – Ez az a fajta, ahol megbíznak valakit, hogy a céget képviselve tegyen vallomást? Payton a szemeit forgatta. Hát manapság már semmit sem tanítanak meg a fiataloknak? – Tyler, ez fontos – magyarázta. – A 30(b)(6) vallomások lehetnek trükkösek is. Ezek a tanúk általában jól felkészültek, hiszen bármit is mondanak, az felhasználható lenne a cég ellen. A férfi rámeredt. – Te már csináltál ilyet? Payton grimaszolt. Hogy csinált-e?

– Hát… igen. – Tehát te meg tudnád ezt oldani? – Mint egy igazi profi. De… – Jelentőségteljesen nézett Tylerre, aki elveszetten, olyan én-csak-kis-hatodéves-vagyok szemekkel bámult vissza rá. Payton óvatosan beszélt: – Ismered a köztem és J. D. között kialakult helyzetet, ugye? – Igen, ismerem. Akkor tudja, mit kér tőlem, gondolta Payton. Tovább bámulta Tylert. Az egyszer sem pislogott. Egy pillanat múlva Payton megszólalt. – Ő nem tenné meg értem. Tyler érdeklődve kapta fel a fejét. – Neked ez a fontos? Payton hátradobta a haját, és úgy döntött, meg sem hallja ezt a kérdést. – Rendben – mondta Tylernek összeszorított fogakkal. – Megteszem. – Felemelte az ujját. – De te segíteni fogsz. Menj fel, és mondd meg az ügyvédnek és az ügyfelének, hogy elnézést kérünk a késésért, de mindent elrendeztünk, és a vallomástétel öt perc múlva megkezdődik. Mutatkozz be, és ne felejtsd el az ügyvéd nevét! Aztán gyere le ide, és futtass le egy gyors keresést a Martindale–Hubbel-ben[10] a LexisNexisen[11]! Találj meg minden említésre méltó ügyet, amivel foglalkozott, főbb ügyfeleit, stb., stb.! Nem lesz időm mindent átnézni, mielőtt elkezdődik a vallomástétel, de az első szünetben felhívlak, és akkor elmondod a fontosabbakat. Rendben? Tyler beleegyezőn bólintott. – Értettem. Azzal Payton ki is ment az irodájából, és elindult J. D. titkárnőjének asztala felé. – Kathy, látnom kell J. D.-nek a vallomástételre vonatkozó iratait – közölte, amint odaért. – Készített összefoglalót a helyetteseinek? Ha nem találod a papírok között, akkor keresd meg a számítógépén! Kathy megkönnyebbülve szinte kiugrott a székéből. – Ez azt jelenti, hogy felveszed a vallomást? Ó, hála istennek, Payton! Azonnal előkeresem, amit kértél. Igen, J. D. szokott készíteni összefoglalókat a helyetteseinek, és tudom is, hol vannak… Kathy elsietett, Payton pedig a saját irodájába ment. Irma érdeklődve figyelte, ahogy elhalad előtte. – Meggondoltad magad? – kérdezte. – Mi történt Tylerrel? – Sose küldj egy kisfiút, hogy elintézze egy nő feladatát, Irma! Payton a titkárnőjére kacsintott, aztán bement az irodájába, hogy magára öltse a pókerarcát. MINDENT ÖSSZEVETVE, a vallomástétel átkozottul jól ment. Payton ezt az iszonyatosan jó ügyvédi képességeinek tudta be. És talán annak is, hogy J. D. nagyon részletes vallomástételi összefoglalót készített, amiben szinte minden kérdés szerepelt, amit fel kellett tennie. Még ha ilyen későn is értesült a dologról, Payton nem találta nehéznek, hogy helyettesítsen. J. D. az összefoglalóval együtt előre elkészítette a bizonyítékait is, és az egészet sorba rendezte. Persze, néha kicsit el kellett térni az összefoglalótól, hogy tisztázzanak egyet s mást, amit a tanú mondott, de ezt leszámítva úgy találta, a kollégája felkészülési stratégiája nagyon is hasonlított ahhoz, amit ő maga is csinált volna, ha ez a saját ügye. A késői kezdés ellenére sikerült fél ötre befejeznie a vallomás felvételét. Úgy tűnt, J. D. ezt az időpontot ígérte az

ügyvédnek, hogy az ügyfelével vissza tudjon repülni New Yorkba a hat órakor induló járattal. – Köszönjük, hogy időt szakított erre, Ms. Kendall! – mondta az ügyvéd Paytonnak, miután befejezték. Sokkal barátságosabb lett, amikor a vallomástétel elkezdődött, és a pattogatott kukorica meg a sütik is megérkeztek. – Semmi gond, Mr. Werner – felelte Payton, kezet rázva vele. – J. D. majd felhívja, hogy megbeszéljék a még hátralevő vallomásokkal kapcsolatos részleteket. Egyébként nagyon sajnálja a délutáni kavarodást. Sajnos, Pearson bíró nem hagyott neki más lehetőséget. Payton és Werner megértőn összenevettek. Ez mindig működött. Az ügyvédek szívesen álltak egy oldalra, ha egy rosszkedvű bíró húzásain kellett siránkozni. Miután az ügyvéd és az ügyfele elmentek, Payton elkezdte összeszedni J. D. iratait, ügyelve arra, hogy olyan sorrendben rakja össze, ahogy találta. Megkérte az írnokot, küldjön neki is egy példányt az elhangzottak átiratából, mert úgy gondolta, azt azonnal továbbíthatja J. D.-nek. Amikor befejezte, leült és büszkén feltette a lábát a szemben levő székre. Nem is volt rossz ügyvédkedés ez ma, mondta magának álszerénység nélkül. Észrevette a vallomás tételről megmaradt süteményeket a tálcán. Miért is ne? Megérdemelte. Végignézte a kínálatot, és egy dupla csokist választott. Éppen a szájához emelte, amikor… – Mi a fenét csináltál? Payton megmerevedett a hang hallatán, nyitott szájjal, a süti félúton. Megfordult, és látta, hogy J. D. áll az ajtóban. – Mennyire rossz? – kérdezte a férfi halálosan komoly hangon. Payton beleharapott a sütibe. Látványosan rágni kezdte, jó lassan, aztán félrebillentette a fejét. – Egész finom, miért? J. D. belépett a terembe. Payton csak akkor vette észre, mennyire zilált. Ami különösen meglepően hatott, mivel J. D. Jameson soha nem tűnt ziláltnak. A haja szokatlanul kócos volt, és úgy tűnt, liheg, mintha a bíróságtól eddig futott volna a meghallgatást követően. Payton együtt érzett vele. Tudta, kemény nap áll mögötte. Volt már neki is ilyen napja. Egy pillanatra majdnem sajnálta is a férfit. Sajnos, az a pillanat nem tartott sokáig. – Á, a kendalli szarkazmus esszenciája… – jegyezte meg J. D. – Na jó, add elő! Mit csináltál? Káromkodó megjegyzéseket tettél a vallomás közben? Dadogást színleltél? Ugyanazt a kérdést tetted fel a tanúnak ötszázszor? – Nem – válaszolta Payton. Bár megjegyezte azokat a dolgokat, amiket J. D. felsorolt. Nem is voltak rossz ötletek, egyáltalán nem. – Nem, persze, hogy nem. – A férfi komoran nézett rá. – Nem csináltál semmit, amivel a saját hírneved kockára tennéd. Engem csak valami sokkal kevésbé látványossal tudsz aláásni. – Körülnézett a teremben. Az arca vörös volt, ahogy újabb kérdéseket szegezett a nőnek: – Hol van Werner és a tanú? Már elmentek? Gyorsan befejezted, mi? Á, felejtsd el! Visszahívom őket ide. Újra akarom kérni a vallomást, és helyretenni mindazt, amit elrontottál. Payton felállt és megigazította a blézerét. – Sajnálom, J. D. Azt hiszem, ki kell bírnod az én káoszommal. A Szövetségi Polgári Jogi Eljárásoknak az a 30(c) szabálya, hogy a tanú vallomástételét úgy kell kezelni, mintha bíróságon tette volna. Ez azt jelenti, csak egy ügyvéd kérdezheti ki a tanút. Ezt nem tanították a Harvardon? – tudakolta cinikusan. – De, tanították a Harvardon – vetette oda J. D. szárazon. Keresztbe tette a karjait, és lenézett Paytonra. – Látni akarom az átiratot! Most!

Payton csak bámult rá. Hát ez volt a hála, amiért segített neki. Nem is értette, miért lepődött meg. – Rendben van. Felemelte az aktatáskáját, és kivette belőle a laptopját. J. D. ott állt fölötte, ő pedig kinyitotta a postafiókját, és megkereste a valós idejű átirat másolatát, amit az írnok küldött neki. Gyorsan továbbította J. D.-nek. – Tessék! – mondta. Lecsukta a laptopját, és visszatette az aktatáskájába. Megint szembefordult J. D.-vel. – Ez eléggé most volt? A férfi szemei villogtak, és egy másodpercig habozott. – Igen – mondta élesen. – Jó. – Payton a vállára vette az aktatáskája szíját, és elindult az ajtó felé. – Itt vannak az irataid. Visszatettem őket abba a sorrendbe, amilyenben találtam őket. Werner szeretné, ha felhívnád holnap és megbeszélnétek a többi vallomástétel időpontját. Jó szórakozást az átirathoz, J. D.! Azzal kiviharzott a konferenciateremből. Dühösen. És leginkább magára volt dühös. Azért, mert képes volt azt hinni, a beszélgetésük másmilyen is lehetett volna. 15.

J. D. MÁSODSZOR IS megnyomta a csengőt. Amikor Payton nem válaszolt, újból megnézte a címet, amit a cég névtárából keresett ki a BlackBerryjén. Jó helyen járt. A kétszintes ház felső emeletén égett a villany, tehát valaki volt otthon. Akkor jutott eszébe az, ami a Jasperrel és a Gibson’s csapattal eltöltött vacsorán is felötlött benne: lehet, hogy Payton nem egyedül él. A csengőn és a postaládán azonban nem talált erre való utalást. Korábban, miután Payton kirohant a konferenciateremből, J. D. azonnal az irodájába ment, ahol leült a számítógépe elé, hogy előhívja a kolléganője által átküldött átiratot. Lázasan kezdte olvasni, felkészülve a legrosszabbra. Ahogy haladt előre, egyre feszültebben várta a fordulatot, valamit, amit Payton tett ellene, valami csavart. Bármit. De… Ehelyett mit talált? Semmit. Semmi trükközés. Hacsak nem számít annak az, hogy Payton egy átkozottul jó 30(b)(6) vallomást vett fel, körülbelül harminc másodperc előkészülettel. Persze, voltak dolgok a kérdezés során, amiket ő másként intézett volna, de még ez sem biztos. Mindenesetre csak arra tudott gondolni, hogy… Hűha! És amikor már arra jutott, hogy nem is érezhetné magát nagyobb seggfejnek, Tyler felhívta, és mindent elmesélt neki. Így találta magát Payton ajtaja előtt. Céltalanul állt a bejáratnál, nem tudott mit tenni, így szemügyre vette a szomszédságot is. Több ház volt a tömbben, közöttük az is, amelyik valószínűleg Paytoné volt. A fákkal szegélyezett utcának békebeli, mégis városi hangulata volt. Tetszett J. D.-nek. Igaz, nem annyira, mint a saját, a központban található felhőkarcolóban levő panorámás lakása, de nem lett volna ellene kifogása, hogy itt parkoljon a Bentley-jével az utcán. És ez az ő részéről nem akármilyen elismerés volt. Még egyszer megnyomta a kaputelefon gombját. Immár harmadszor. Márpedig azt mondják, a három bűvös szám, és neki ezúttal – a körülményekre való tekintettel – nagyon nagy szüksége volt egy kis mágikus segítségre. – Halló? A hang, Payton hangja, recsegve hallatszott a kaputelefonban, és egy pillanatra meglepte

J. D.-t. Idegesnek tűnt. Pedig a férfi még meg sem szólalt. J. D. megköszörülte a torkát, és megnyomta a beszélő gombját. – Öö…, Payton, szia! J. D. vagyok. Síri csend. Aztán egy kis recsegés. – Sajnálom, nem érdekel. De aranyos! Ám a férfi nem tágított. Megint megnyomta a gombot. – Beszélni akarok veled. Recsegés. – Hallottál már a telefonról, seggfej? Oké, ezt valószínűleg megérdemelte. Gomb. – Figyelj, már tizenöt perce itt állok. Miért nem válaszoltál eddig? Recsegés. Ideges sóhajtás. – Éppen zuhanyozni készültem. J. D. felvonta szemöldökét. Zuhany? Hmm… Tetszett neki a gondolat. Na, várjunk csak! Nem, nem tetszhetett. Rossz J. D.! Gomb. – Elolvastam az átiratot. Recsegés. – Jó neked. Payton nem tette könnyebbé a dolgot. De J. D. ezt is várta. Csengő. – Payton – szólalt meg J. D. őszinte hangon –, személyesen szeretném elmondani. Kérlek! Csend. Szinte hallotta, ahogy a nő magában vívódik. Aztán zúgás hallatszott, amikor az ajtó zárja kioldott. J. D. azonnal odaugrott, nehogy Payton meggondolja magát, és bement. PAYTON GYORSAN VÉGIGFUTTATTA a tekintetét a szobán és a konyhán, hogy meggyőződjön, minden rendben van. Nem mintha lényeges lett volna, mert (a) Seggfejről volt szó, aki (b) nem marad sokáig. Az otthona az ő szentélye volt, ami azt jelentette, hogy 100 százalékban J. D.-mentes övezet. Kinyitotta az ajtót, mert szerette volna a lépcsőn megállítani, és nem feljebb engedni. De már az ajtóban állva találta. Az a hevesség, ahogy Payton kinyitotta az ajtót, meglepte a férfit. Payton egyik keze az ajtókereten volt, a másik a csípőjén, és a pasira nézett. – Bármit is akarsz mondani, gyorsan mondd! Hosszú napom volt. A pillanatnyi meglepettségén erőt véve, J. D. végignézett rajta. – Ez kissé hirtelen. Bemehetek? – Nem. – Nagyszerű, köszönöm. Betolakodott Payton mellett, be a lakásába. A nő fújt egyet. Úgy tűnt, nincs más választása. Becsukta az ajtót, és nézte, ahogy a vendég kíváncsian körülnéz. – Tehát itt élsz – mondta J. D. lenyűgözve, mint akinek végre sikerült behatolnia az ellenség táborába. – Szép hely. Sok fény árad be. – Paytonra nézett. – Egyedül vagy? Payton bólintott.

– Igen. Nézd, bármit is… – Kaphatnék valamit inni? – vágott közbe J. D. – Egy pohár víz jó lenne. Egyenesen az irodából jövök. Payton először nem mondott semmit. Csak bámulta J. D.-t, és azon tűnődött, vajon mire készülhet. – Kissé kiszáradtam – tette hozzá J. D. Paytonnak úgy tűnt, a férfi ajkain halvány mosoly bujkál. Most aranyos akar lenni? Vagy csak húzza az időt. – Rendben – sóhajtott. Vonakodva elfordult és a konyha felé indult. – Perrier-t kérek, ha van. Payton kegyetlen pillantást vetett rá a válla fölött. J. D. vigyorgott. – Csak vicceltem. Igen. Most aranyos akar lenni. Mindegy. Payton kiment, hogy töltsön neki egy pohár vizet. Furcsa volt, hogy itt állt, az ő lakásában. Olyan… személyes érzés volt. Furcsa izgatottság kerítette hatalmába. Nyugtalan volt. Miután minden lelkesedés nélkül megtöltött egy poharat langyos csapvízzel, visszament a nappaliba. A szobát egy keskeny fal választotta ketté, amelyben könyvespolcokat építettek be. Ez volt egyike azoknak az eredeti dolgoknak, amiket nem változtatott meg, miután megvette a lakást. Amikor belépett, J. D. éppen a könyveket nézegette. Ahogy lehajolt, hogy megszemlélje a legalsó polcot, Payton észrevette, hogy először látja zakó nélkül. Az inge ujja fel volt tűrve az alkarján, a nyakkendője meglazítva, és a haja olyan laza, „áttúrt” kinézetű volt. Tehát így néz ki, amikor hazaér a munkából, gondolta. De vajon van-e valakije, akihez hazamegy. Ezt a gondolatot elhessegetve Payton közelebb lépett, és minden illedelmességet mellőzve a látogatója kezébe nyomta a vizet. – Nesze! J. D. keze hozzáért az övéhez, ahogy elvette a poharat. – Köszönöm. Volt valami abban, ahogy az ügyvéd Paytonra nézett, akinek ez nem is kerülte el a figyelmét. J. D. arckifejezése évekig váltakozott a simulékony/nagyképű fogalmad-sincs-miről-beszélsz-butus-Clinton-rajongó és az inkább frusztrált megfojtanálak-egy-kanál-vízben-de-most-nem-tudom-átvállalni-a-munkáidat között. Az utóbbi napokban azonban más volt, és Payton nehezen igazodott ki ezen. – Miért jöttél? – kérdezte a nő egyenesen. J. D. szkeptikusan nézte a pohár Eau de Michigan-tavat, amit Payton vitt neki, beleivott, aztán hallgatott, mintha először magának is meg kellene adnia a választ. – Kérdéseim vannak – bökte ki végül. – Kérdéseid? – kérdezte Payton meglepetten. Bármit is várt, az nem ez volt. – A vallomásról – magyarázta J. D. – Aha. Tehát olvastad az átiratot. Volt benne valami, amit nem értettél? – Igen. – J. D. letette a poharát egy közeli asztalkára. Felállt és Paytonra nézett, akinek megint eszébe jutott, milyen magas is a férfi. – Miért csináltad? Payton oldalra billentette fejét. – Csak nem gondoltad, hogy elszúrok egy vallomástételt, ugye? A hírnevemre való tekintettel – mondta hangsúlyosan, utalva ezzel J. D. korábbi megjegyzésére – sosem tennék ilyet egy ügyféllel. J. D. legyintett.

– Nem, ezt értem. De beszéltem Tylerrel. Azt mondta, hozzá mentél a vallomás ügyében. Sarokba voltam szorítva. Ha nem csinálsz semmit, most végem lett volna. Mindketten tudjuk, milyen Ben. Nála nincs hibalehetőség, ha egy ügyfélről van szó. – Elhallgatott, aztán visszakanyarodott az eredeti kérdéséhez. – Tehát? Miért segítettél nekem? A nő felemelte a kezét. – Lassíts, kispofám! Nem azért csináltam, hogy neked segítsek. – Jó, rendben. Akkor miért? Payton már maga is sokat gondolkodott ezen a kérdésen, miután hazaért este. Úgyhogy elmondta J. D.-nek az egyetlen logikus választ, ami eszébe jutott. – Úgy döntöttem, nem így akarok győzni. Ha az üzlettársi tanács engem választ, vagyis amikor engem választ, azt akarom, azért legyen, mert megérdemlem, nem pedig azért, mert te kiestél az utolsó pillanatban valami hülye kavarodás miatt. J. D. először nem mondott semmit. Aztán bólintott. – Rendben. – Majd habozva hozzátette: – Az indítékaid csakis rád tartoznak. Én azért jöttem ma este, mert… – mély levegőt vett, mintha felkészülne valamire – meg akartam köszönni. És bocsánatot kérni. Amikor megláttalak a konferenciateremben a vallomástétel után, azzal az elégedett kifejezéssel az arcodon, a legrosszabbra számítottam. Elhallgatott. – Ennyi? – kérdezte Payton, aki nem volt éppen lenyűgözve a bocsánatkéréstől. – Valami cinikusat vártam tőled, például olyasmit, hogy mindenkinek van segge, csakúgy, mint véleménye, és a kettő között nincs nagy különbség. Payton a szemébe nézett. – Mintha én ennyire közhelyes lennék. Aztán észrevette, hogy J. D. figyeli. Ismét. – Mi az? J. D. vigyorgott. – Várom, hogy megint azt csináld a hajaddal. A hátradobást. Payton szemei elkerekedtek. Emlékeztető: be kell szereznie hajcsatokat. – Tudod, ha már a bocsánatkéréseknél tartunk, a tiéden még sokat kell javítani – jegyezte meg a férfinak. – Van valami más is? – Nem igazán. – J. D. tárgyilagosan megvonta a vállát. – Csak én is gondolkodtam… és én sem akarok egyszerűen csak győzni. Úgyhogy mi lenne, ha fegyverszünetet kötnénk? – Fegyverszünetet? – kérdezte Payton. – Ez igazán nagylelkű tőled, főleg úgy, hogy a következő lépés az enyém. És nekem mi a hasznom belőle? J. D. közelebb lépett hozzá. – Az a tudat, hogy te vagy a jobb ember? Payton ezt érdekesnek találta. Elgondolkodott. – És te ezt elismernéd? J. D. szemei csillogtak. Még egy lépéssel közelebb lépett. – Ebben az esetben, Ms. Kendall, igen. Payton a férfi ajánlatán gondolkodott. Ennél nagyobb kockázatot nem is vállalhatott volna. – Rendben – egyezett bele. – Fegyverszünet. Hátra kellett billentenie a fejét, hogy J. D. szemébe tudjon nézni, mert hirtelen nagyon közel álltak egymáshoz. Ajjaj, gondolta magában. A múltkor is így kezdődött. Érezte, elönti a melegség, és tudta, hátra kellene lépnie egyet, de szó sem lehetett arról, hogy akár csak egy lépést is hátráljon J. D. Jameson elől.

– Most, úgy tűnik, tartozom eggyel. – A férfi hangja lágyabb lett. Payton megrázta a fejét. – Nem, tényleg nem. J. D. igent bólogatott. – Olvastam az átiratot. – Ezt már mondtad. – Hihetetlenül jó voltál, Payton – suttogta reszelős hangon. Ajjaj! Nem ér a neve, ha nem ez volt a legszexibb dolog, amit Payton valaha is hallott. J. D. szinte már félénken bámult le rá, mintha nem hagyná közömbösen, hogy mit fog most tenni. Ő pedig rájött ebből az arckifejezésből, hogy valahol útközben megváltoztak közöttük a dolgok. Vagy már ott elkezdődött, a könyvtári buta veszekedés alatt. Netán már korábban is? Ott állva és J. D. fantasztikusan kék szemeit bámulva, nem volt benne biztos. Hmm. Férfi létére tényleg hosszú szempillái voltak. Ezt sosem vette észre eddig. Majdnem szőkék, mint a világos csíkok a hajában. És a haja, kifejezetten tetszett neki így, kicsit rendetlenül. Valami arra ingerelte Paytont, hogy markolja meg azt a nagyon drága nyakkendőt, és egész éjjel kócolja azt a hajat egy olyan tevékenység közben, amelyik érzése szerint sokkal érdekesebb lett volna, mint a délutáni vallomásfelvétel. Húha, most már tényleg szexelnie kellene valakivel! De nem J. D.-vel. Ő túl „A” típusú volt számára. Valószínűleg az ágyban is domináns és uralkodó lett volna. Bár annak is vannak előnyei… És Payton most már vörösödött is. Látva, hogy a nő nem lép hátra, J. D. felvonta a szemöldökét. Payton figyelte, ahogy a férfi szája széle mosolyra húzódik, és ha nem ismerte volna jobban, azt hiszi, arra hergeli, csináljon valamit. Azt akarta, hogy Payton kezdeményezzen. Nem is kellett volna sok mindent tennie. Csak pár centivel jobban megdöntenie a fejét, és már csókolóztak volna. Hmm. Azon tűnődött, vajon J. D. óvszerein is lovaspólós figurák vannak-e. – Most jobb, ha indulsz – jelentette ki Payton nyomatékosan. J. D. oldalra billentette a fejét, de nem mozdult, úgyhogy Payton a mellkasára tette a kezét, és kifelé tessékelte. Tényleg izmos volt ahhoz képest, hogy így öltözködött. – Most menned kell! Most azonnal – közölte, miközben kinyitotta az ajtót, és szó szerint kilökte a férfit a folyosóra. J. D. tiltakozott. – Hé! Várj már, van itt még valami… Payton megpróbálta becsukni az ajtót, de J. D. a kezével megakadályozta. – Jesszusom, te asszony, nem hagynád, hogy beszéljek? – Nem. Elmondtad, amiért jöttél. Bocsánatkérés elfogadva, nincs több szabotázs, stb., stb. És csak mellesleg, el sem tudom hinni, hogy éppen asszonynak szólítottál. Ez majdnem olyan rossz, mint a nyuszika. – Fogadok, sok nő úgy gondolja, kedves dolog, ha valaki nyuszikának nevezi. – Ha van is ilyen, az nem ebben a lakásban lakik. J. D. úgy érezte, mindjárt elkezdni tépni a saját haját. – Tudod, mit? Felejtsd el! Meggondoltam magam. Nincs más mondanivalóm. És komolyan, asszony, szerintem te bolond vagy. Vagy csak ezt hozod ki belőlem! – Kiabálva fejezte be beszédét, aztán elfordult és lerohant a lépcsőn.

Payton félig csukta, félig bevágta az ajtót. Helyes, úgysem akarta hallani a többi mondanivalóját, és most legalább már a lakásán kívül van, és különben is, jobb lenne, ha frappánsabb szövegekkel állna elő… Türelmetlen kopogás hallatszott az ajtón. Aztán megint, csak hangosabban. Na, csak nem jutott J. D. eszébe egy frappáns beszólás? Payton kinyitotta az ajtót, és… A férfi azonnal felemelte a kezét. – Ne! Mondj! Semmit! Payton szóra nyitotta a száját. J. D. rámutatott, és szigorú tekintettel megrázta a fejét – Ne! Payton a szemeit forgatta. De nem szólt. – Amit még el akartam mondani – kezdte határozottan J. D. –, az az, hogy nem volt igazad. Na, ez meglepő volt. Payton szemei elkerekedtek. J.D folytatta, most már lecsillapodva, és a hangja is nyugodtabb lett. – Arról, amit Tylernek mondtál. – Payton szemébe nézett. – Bármikor megtenném érted. Payton érezte. A jég a szíve körül… Érezte, hogy levált egy darab belőle, és el is olvadt. Nyolc éve először ötlete sem volt arra, mit mondjon J. D. Jamesonnak. J. D. biccentett egyet felé. – Csak ezt is tisztázni akartam. Azzal megfordult és elment, most már valóban, Payton pedig lassan becsukta az ajtót. Leküzdötte a vágyat, hogy kinézzen utána az ablakon, és figyelje, ahogy kimegy az épületből. Ehelyett elfoglalta magát azzal, hogy kivitte a poharat, amit J. D. az asztalkára tett. Elmosta és eltette, el akarta tüntetni a férfi látogatásának nyomait. Tudta, ezen az estén valami megváltozott, és nagyon szerette volna meg nem történtté tenni, vagy legalábbis megpróbálni visszacsinálni a dolgokat olyanra, amilyenek voltak. A fegyverszünet egy dolog. De remélte, J. D. ezután nem kezd el kedvesen viselkedni vele, vagy valami hasonló. Nem tudna mit kezdeni ezzel a kedvességgel, és a helyzet egyszerre túl komplikálttá válna. Márpedig most nem volt szüksége semmilyen komplikációra a munkahelyén. Bármikor megtenném érted. Payton gondolatai e mondat körül forogtak. Nem akarta, mégis elmosolyodott. Nem mintha ez jelentett volna valamit. De tényleg. 16. – NYOLCVAN DOLLÁR FEJENKÉNT egy villásreggeliért! Remélem, gyémántos rántottát hoznak ki. Ez volt az ötödik megjegyzése a hülye rántottával kapcsolatban aznap reggel. Payton tudta, inkább a belga gofrit kellett volna választania. De úgy döntött, akkor is kellemes lesz a villásreggelije, ezért figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és az anyja tányérjára bökött. – Milyen a friss gyümölcs és a müzli? A NoMI étterem több, mint száz tételes svédasztalán az anyja csak két dolgot ítélt ehetőnek. Lex Kendall hozta a formáját azon a reggelen. És nem lehetett ilyen könnyen eltéríteni. – Próbálsz témát váltani – jegyezte meg.

– Igen, azt próbáltam. Payton belekortyolt a mimóza koktéljába. Ha a dolgok így haladnak, akkor szüksége lesz egy másodikra is, úgyhogy jelzett is a felszolgálónak. Főúr, kérem! Gyorsan! A fehér abrosszal terített asztal másik felén ülve Lex Kendall megrázta a fejét. Hosszú barna haja rendezetlen, természetes hullámokban hullott a virágmintás, egyszerű blúza ujjaira. Kopott farmert és állati anyagot nem tartalmazó klumpát viselt, és így kissé alulöltözött volt a Park Hyatt szállodalánc első osztályú éttermében fogyasztott villásreggelihez. Nem mintha Payton ezt meg merte volna mondani neki. – Nosza, hugi! – sürgette Lex. – Tudod, hogy a csirkeipar jobban figyel a pénzügyi folyamataira, mint arra, hogy emberibb környezetet biztosítson a madaraknak, amikkel iszonyatosan bánnak. Nem is értem, hogy hagyhatod ezt figyelmen kívül. Payton ellenállt, nem kapta be a csalit. Tudta, a tűzzel játszott, amikor ide hozta az anyját. De a városban csak néhány vegetáriánus étterem volt, és az anyja előző látogatásai alkalmával a legtöbbet már végigjárták, ezért szeretett volna kipróbálni valami újat, valami mást, kicsit előkelőbbet. Tudta, Laney-nek igaza van. Ha üzlettárs lesz, meg kell szoknia, hogy a pénz világában forog, mert akkor lesz neki elég belőle. Tavaly a legkezdőbb üzlettárs is 1,1 millió dollárt keresett. Payton nem volt az a költekező fajta. Őszintén szólva, mielőtt a cégnél kezdett dolgozni, nem is volt mit költenie, de egy olyan fizetésből már telik arra, hogy az anyját meghívja egy jó kis villásreggelire. Ezen a gondolaton kedvesen elmosolyodott, és nem vitatkozott az anyjával. – Mivel már nagyon kevés időnk maradt egymásra ezen a hétvégén, talán máskorra halaszthatnánk a vega étrend kiválóságának megvitatását. Csak élvezzük az evést, jó, anya? – Azzal poharával az étteremre mutatott. – Amikor körbekérdezősködtem a cégnél, mindenki azt mondta, apák napján ez a legjobb villásreggeliző hely a városban. Másoknak talán furcsa volt, hogy Payton az anyjával ünnepelte az apák napját, de ő már megszokta ezt. Minden évben megünnepelték a napot, csak kettesben, még akkor is folytatva a hagyományt, amikor Lex a férjével San Franciscóba költözött, miután Payton egyetemre ment. Payton nem is igazán emlékezett az apjára. A szülei röviddel a születése után szakítottak, és az apja ritkán és csak pár évig látogatta. Bár eleinte nagyon idegesítette, amiért az apja semmit nem tett azért, hogy fenntartsák a kapcsolatukat, harminckét évesen már sikerült magát túltennie ezen. Az anyja is ritkán beszélt Shane-ről, ahogy Payton nevezte, és végeredményben teljesen idegennek érezte már a férfit. Nem is az apja családnevét viselte, hiszen az anyjával nem házasodtak össze. De volt valami közös bennük: Payton az apja szemeit örökölte. Legalábbis ezt szokta mondani az anyja elmélázva, amíg fiatalabb volt. A lánya étteremmel kapcsolatos megjegyzésére Lex kritikus szemmel nézett körül. Payton a Michigan Avenue-ra néző ablak mellé foglalt asztalt. Aznap reggel csak kevés kétszemélyes foglalás volt, ezért egyszerű volt kivitelezni. – Persze, szép hely. Ha odavagy a villásreggelikért. –Vizslató szemeit Paytonra fordította. – Te tökéletesen illesz ebbe a környezetbe. Payton felsóhajtott. – Anya… Lex felemelte a kezét. – Hé, nem vádollak, hugi. Ez csak egy újabb anyai pillanat, amikor azon tűnődöm, mi történt azzal a kislánnyal, aki halloweenkor a régi ruháimat magára öltve cigányasszonynak öltözött. – Kedvesen mosolygott. – Emlékszel még arra? Öt éven keresztül mindig az voltál. Paytonnak nem volt szíve elárulni az anyjának, hogy azért öltözött cigányasszonynak,

mert már kislány korában is tudta, nem volt pénzük bolti jelmezeket venni. – Most meg úgy nézel ki, mintha valami párizsi kifutón lenne a helyed – folytatta Lex, Payton ruháira mutatva. Payton felnevetett. Nem éppen. – Ezekben járok dolgozni – mondta. Remekbe szabott fekete nadrágot és V nyakú pulóvert viselt. Szokatlanul hideg volt ugyanis júniushoz képest, még chicagói mércével is. – Egyéb helyzetekben kihangsúlyoznám, hogy amiben dolgozni jársz, annak az ára egy hétre elegendő élelmet biztosítana tíz lánynak is nálunk – jegyezte meg az asszony azokra a nőkre utalva, akik abban a San Franciscó-i krízisközpontban laktak, ahol dolgozott. – De mivel olyan kevés időnk maradt, és mivel kellemesen szeretnénk elkölteni a villásreggelinket, becsukom a szám, és csak annyit mondok, nagyon divatosan nézel ki. Igen drága, jól-menő-ügyvédesen. – Ezzel Payton felé emelte a mimózás poharát, majd belekortyolt. – Egészségedre! Ha Payton valaha is kíváncsi lett volna arra, hogy mitől lett ennyire cinikus az anyja, most megkapta volna a választ. Lex a lányára nézett az itala fölött. – Mi az? – Bocsánat. Most amolyan lányos pillanatom van, és éppen azon tűnődöm, mikor lett belőlem a saját anyám. Lex elmosolyodott. – Ó, hugi! Ez a legszebb dolog, amit valaha mondtál nekem. Ezért most nem emlékeztetlek arra, hogy egy tehénnek meg kellett halnia, hogy elkészülhessen a táskád. Payton a plafonra nézett. Ez a nő tizennyolc órát vajúdott, hogy megszüljön engem, emlékeztette magát. Gyógyszerek nélkül. – Beszéljünk valami másról! – javasolta az anyjának. Kérdezte Stevenről és a lányairól, akik annyi idősek voltak, mint ő, és Los Angelesben éltek a férjükkel. Az anyja beszélt a központban végzett munkáról, a körülményekről, amik odahoztak néhány újabb lakót, és aztán egy ritka kíváncsi pillanatában megkérdezte Paytont, miként mennek a dolgok a cégnél. Payton általánosságokban válaszolt, nem látta értelmét, hogy az üzlettársi pozícióról beszéljen, mert még nem voltak hírei. Ehelyett mesélt az ügyeiről, és még meg is nevettette az anyját, amikor az egy méter nyolcvan centi magas farokfényképet említette, ami a mostani per első számú bizonyítéka volt. – Egy méter nyolcvan centis farok, mi? Hát, amellett eltörpül bármelyik, amit én láttam. – Lex ravasz pillantást vetett Paytonra. – Bár nem tudom, említettem-e neked azt a pasit, akivel Woodstockban találkoztam… Payton a kezével csendre intette. – Nem. És nem is fogod. – Remekül megvolt az anyja szabad szellemű vitapolitikája nélkül, amikor a szextéma került előtérbe. Lex hátradőlt, csalódottan, mert nem mondhatta el a történetet. – És te mikor lettél ilyen prűd? Payton meghökkenve vette észre, mi is történt. Laney lett belőle. – Nem hiszem, hogy attól, mert nem akarom hallani az anyámnak a szabad szerelem idején történt szexuális antikvitásait, már prűd lennék – tiltakozott. – Rendben, akkor inkább beszéljünk rólad! – vágott ismét vissza Lex. – Van mostanában valakid? Payton egész hétvégén azon gondolkodott, elmondja-e az anyjának Tökéletes Chase-t. A

férfi elutazott, Bostonban volt a szüleinél, és ugyan este már visszaérkezik Chicagóba, de a barátaival volt programja, úgyhogy fel sem merült, hogy bemutassa az anyjának. Furcsa volt, hogy végre olyan valakivel jár, akiben még az anyjának is nehéz lett volna hibát találnia, és mégis habozott, hogy beszéljen-e róla. Talán mert babonás volt, és nem akart előre inni a medve bőrére. – Igen, tulajdonképpen pár hete járok valakivel – válaszolta az anyjának. – Tetszene neked. És ahogy folytatta Chase leírását, újból rájött, milyen nagyszerű pasi. És mivel pragmatikus, logikus ember volt, mert az volt, tudta, Chase olyan férfi, akit egy nőnek sem lenne szabad elengednie, még akkor sem, ha az időzítés nem volt tökéletes. Még akkor sem, ha most sok minden más is lekötötte figyelmét. Mármint a munka. AZ ÉTTEREMBŐL KIFELÉ menet Paytonék megálltak a ruhatárnál. A szokatlanul hideg idő újabb lehetőség volt Lex számára, hogy kiselőadást tartson a globális klímaváltozás politikai és pénzügyi hátteréről. Payton oda sem figyelve bólogatott – igen, igen, meg nem jelentetett tudományos jelentések, biztos, a kormány aláássa a próbálkozásokat, igen, a rejtett paktumok az olaj körül, a bolygó az elkerülhetetlen katasztrófa felé halad –, miközben egyik kezével elvette a kabátjaikat, és borravalót adott a ruhatárosnak. A másik kezében egy szépen csomagolt és igen nagy doboz étel volt, amit az anyja hozatott el vele a „lakás nélküli embereknek”, ahogy az asszony nevezte a hajléktalanokat, akiket hotel felé jövet láttak. Payton az ormótlan dobozzal zsonglőrködött, miközben megpróbálta a másik kezét is bedugni a kabátja ujjába. Erőlködve nyúlkált a háta mögé, és még mindig színlelt érdeklődéssel hallgatta az anyja kiselőadását, amikor… …valaki gyengéden megfogta a kabátját, és felsegítette. Payton, hálásan a segítségért, megfordult… … és J. D.-t találta ott. Elvörösödött. Bár nem tudta, miért. – Ó! Helló! – Helló! – mosolygott a férfi is. – Te vagy az. – Én vagyok. Payton hirtelen úgy érezte, lazának kell látszania. – Villásreggelizni voltunk – jegyezte meg könnyedén. – Azt mondták, ez a legjobb hely a városban apák napján. – A családoddal jöttél? – kérdezte J. D. Úgy tűnt, tényleg érdekli. Mielőtt Payton válaszolni tudott volna, nem túl finomkodó köhintés hallatszott a háta mögül. A francba! Az anyja. Teljesen el is felejtette. Payton szerette felkészíteni az embereket, mielőtt bemutatta az anyját, hogy például milyen témákat kerüljenek, mit ne vegyenek fel, és ha étkezés is volt napirenden, mit ne egyenek. Az anyjának bemutatandó férfiaknak külön fejtágítás is kellett, legalább néhány napos Lex Kendall-ismertető. Ennek ellenére csak nagyon kevesen, még teljesen normális, ártalmatlan emberek is, élték túl megrázkódtatások nélkül a találkozást. A háttérből egy újabb, még kifejezőbb köhintés hallatszott. J. D.-nek nem lenne szabad megismernie az anyját! És ha mégis, akkor ő semmiképp sem akart a közelben lenni. Az ajtóra sandított. Már késő kirohanni? J. D. figyelmét sem kerülte el a helyzet.

– Öö… Payton… Azt hiszem, valaki próbálja magára vonni a figyelmedet. Ó a pokolba! Payton hátrafordulva meglátta az anyja lángoló tekintetét, hiszen Lex Kendallt senki sem lökheti félre, majd kedvetlenül bemutatta őket egymásnak. – J. D., ő itt az anyám, Lex Kendall. Anya, ő J. D. Jameson. Munkatársam a cégnél. Payton figyelte, ahogy a férfi illedelmesen kezet fog az anyjával. Furcsa érzés volt, hogy ők ketten találkoztak. Gyorsan gondolkodni próbált. Volt bármilyen téma, valami, ami közös lehet bennük? Semmi sem jutott eszébe. Nyista. Lex figyelmesen, de némi gyanakvással végigmérte J. D.-t. Payton tudta, rögzül benne J. D. drága nadrágjának szabása, grafitszürke ingének minősége, és ahogyan laza eleganciával, nyakkendő nélkül viseli a zakóját. – Örvendek a szerencsének, Mrs. Kendall – mondta J. D. Payton összerándult. Máris mindennek vége, méghozzá az alapoknál. Mivel az anyja még akkor is megtartotta a saját nevét, amikor hozzáment Stevenhez, Lex Kendall nem volt Mrs. J. D. mosolygott, és egyértelműen nem volt tudatában, milyen vékony jégen táncol. – Remélem, önnek és Mr. Kendallnak jó villásreggelije volt. Ajjaj… ne! Payton látta, amint az anyja szemei elszürkülnek. – Nos, J. D., ugye? – kezdte Lex úgy, hogy a hangsúly egyértelmű volt. – Félretéve a nyilvánvalóan patriarchális elfogultságot, amivel szükségesnek gondolja egy férfi családfő jelenlétét, igen, jó volt a villásreggelim, koszi. Payton frusztráltan forgatta a szemeit. – Csak illedelmes volt, anya. – Bocsánatkérőn nézett J. D.-re, és azt várta, majd ideges lesz, bosszankodik vagy megsértődik, vagy ezek valamilyen kombinációját fogja mutatni. Ehelyett úgy tűnt, a férfi jól szórakozik. – Az én hibám, Ms. Kendall – javította ki magát J. D. – És köszönöm. – Csillogó szemmel Paytonra nézett. – Most már mindent értek. Payton szeme viszont villámokat szórt. Nagggyon vicces! Már éppen mondani akart valamit, amivel kimentheti magát és az anyját, amilyen gyorsan csak lehet, mielőtt ez a pengeélen táncoló találkozás még rosszabbra fordul, amikor J. D. mögött megszólalt egy női hang. – Ha nem mutatsz be bennünket a barátodnak, J. D., akkor az apáddal előremegyünk, és leülünk az asztalunkhoz. Payton J. D.-re nézett elkerekedett szemekkel. Na, ez érdekes lesz. – Vannak szüleid – mondta. – Igen, meglepő, de vannak. Payton felnevetett. El is felejtette, hogy J. D. tudott igazán vicces is lenni néha. Ha ugyan valaki szerette azt a száraz humorszerűséget. – Nem úgy, hanem itt és most. – Payton érdeklődve nézett a háta mögé, ahol egy kora hatvanas, előkelő párt látott, amint feléjük tart. J. D. bemutatta őket. – Payton, ők a szüleim, Preston és Evelyn Jameson. – Aztán Paytonra és az anyjára mutatott. – Anya, apa, ő Payton Kendall és az édesanyja, Lex Kendall. Payton a kollégám, ugyanabban a csoportban dolgozunk. J. D. apja hivatalos formában előrelépett és megrázta Payton kezét. Magas volt, mint a fia, őszes a haja, és nagyon előkelően nézett ki szürke tweedöltönyében és vékony keretű szemüvegével. – Tehát ön is ügyvéd, Ms. Kendall? – kérdezte. – Igen, bíró úr – felelte, miközben kezet ráztak. – Örvendek.

A jogi szakmában dolgozóként valóban megtiszteltetésnek tekintette, hogy találkozhat a nagytiszteletű Preston D. Jamesonnal, aki a Hetedik Kerületi Fellebbviteli Bíróság bírája volt. Jameson bíró bólintott, mintha ezzel fogadná a bírói státusza elismerését. Payton felfigyelt a férfi szigorú kinézetére, amiben egyáltalán nem hasonlított a fiához. Sok szóval tudta volna illetni J. D.-t, persze, nem biztos, hogy úriemberként, de a szigorú nem volt közöttük. Payton ezután Evelyn Jamesonhoz fordult, és az első, amit észrevett, a ragyogó kék szempár volt. J. D. szemei. Ezt a meglepő felismerést azonban azonnal elnyomta az, amit Payton másodszorra fedezett fel J. D. anyján. Egy bézs szarvasbőr kabátot, aminek gallérján… te jó ég… fekete szőrme volt. Megrázta az asszony kezét. – Örvendek, Mrs. Jameson. Megbocsátanának egy pillanatra? Az anyjához fordult, és a fülébe suttogta: – Ha nem szólsz a kabát miatt, nem eszem tejterméket egy hétig. Lex úgy nézett Paytonra, ahogy egy anya nyugtatja a gyerekét. – Semmi gond, hugi, ha ez fontos neked. De akkor legyen egy hónap! Hát, ez volt Lex Kendall. – Rendben – sziszegte Payton. – Csak légy illemtudó! Lex kuncogva Jamesonékra pillantott. – Ne félj, tudom, hogyan kell az ilyen emberekkel bánni. Pont úgy néznek ki, mint az apád szülei, amikor először találkoztam velük. Payton megrökönyödve pislogott. Az apja pénzes ember volt? Erről most hallott először. De elhessegette ezt a gondolatot, és lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy az anyja bemutatkozik J. D. szüleinek. Lex tudott kedves lenni, de egyvalami biztos volt, mindig Lex maradt. – Szép kabát – mondta J. D. anyjának. – Nekem is van két ilyen otthon. Evelyn illedelmesen mosolygott. – Ó, nem hinném – válaszolta, valahogy egyszerre főúri méltósággal és leereszkedőn is. – Ez ugyanis egy Christian Lacroix. Payton elnyomott egy sóhajt. J. D.-nek igaza volt. Már mindent értett. Halk hangot hallott a fülében. – Nem is kell kimondanod, tudom, mit gondolsz. Odanézett, és látta, hogy J. D. áll mellette. – Azt hiszed, olyan jól ismersz? – Igen – felelte J. D., és még mindig úgy beszélt, hogy a szülei ne hallják. – Akkor most mit gondolok? – tudakolta Payton ravaszul. Hé, álljunk csak meg! Ő most éppen flörtölt? Nem. De. Majd eldől. – Azon gondolkodsz, hogy a város összes villásreggeliző helye közül miért pont azt kellett választanod, amelyiket nekem – válaszolta J. D. Payton nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. Látta a szüleiket, és figyelte, ahogy az anyja, minden bizonnyal újabb kiselőadást tartva, levette az egyik állatkínzásmentes klumpáját, és Evelyn Jameson elé tartotta. J. D. anyja kétségbeesettnek tűnt. – Majdnem. Arra gondoltam, ha tudom, hogy ugyanezt a helyet választod, akkor megittam volna azt a harmadik mimózát is, mielőtt a szüleink találkoznak. J. D. a szülők felé fordult, és érdeklődve nézte a jelenetet. – Hát… ott a bár az aulában. Payton felnevetett. J. D. egy pillanatig nézte.

– Igazából… arra gondoltam, nekem is el kellene osonnom a bárba. Most Payton nézte őt egy pillanatig. Ez meghívás volt? Nehéz volt megmondani. – Ez csábító – mondta, gondolva, hogy ez a válasz mindenképpen megfelelő. – Csábító – ismételte meg J. D. Aztán a szemei a nő ajkaira tévedtek. Payton hirtelen egy kezet érzett a vállán, ami félbeszakította a beszélgetésüket. Odanézett, és látta, hogy az anyja sokatmondó pillantást vet rá. – Nem akarjuk, hogy kihűljön az étel, ugye, hugi? – Lex az otthontalan embereknek szánt csomagokra mutatott. Payton bólintott. – Persze, hogy nem. – Felnézett J. D.-re. – Mennem kell. J. D. bólintott. – Természetesen. Találkozunk holnap. Payton gyorsan elköszönt J. D. szüleitől, aztán elhagyta az éttermet az anyjával. Amikor kiértek, átadta a parkolókártyát a londinernek. Amíg a hotel előtt várakoztak, egyikük sem szólt egy szót sem. Végül Lex törte meg a csendet. – Elmondanád, mi folyik itt? – Ő egy kollégám, anya. Még hosszabb csend. – Miért nem mondtad sosem, hogy apám gazdag ember volt? – kérdezte Payton. Lex vállat vont. – Nem tudom. Gondolom, azért, mert nem hittem, hogy lényeges. Payton nem dőlt be az anyja lezserségének. – Volt ennek valami köze ahhoz, hogy sosem házasodtatok össze? Egy pillanatig azt hitte, az anyja nem fog válaszolni. – Amikor a szülei megtudták, hogy terhes vagyok, azt mondták neki, választhat az öröksége és közöttem – felelte végül Lex. – Nem engem választott. Nem minket választott. – Nem gondoltad, hogy ez olyasmi, amit tudni akartam volna? – Payton képtelen volt elhinni, hogy ennyi év után csak most derül ki mindez. Ez annyi mindent megmagyarázott. Az anyja odafordult hozzá. – Figyelj, Payton! Tudom, sok mindent, amit mondok, nem hallasz meg, de azt fogadd meg, hogy tartsd magad távol tőle! Payton először úgy értette, az anyja azt mondta, maradjon távol Shane-től, de aztán rájött, hogy J. D.-re gondolt. – Még csak nem is kedvelem, anya. Legtöbbször. Lex ravaszul vizslatta. – Nekem nem úgy tűnt. – Nem gondoltam, hogy bennünket figyelsz, miközben kiosztod J. D. anyját. – Eleget láttam. Payton megadta magát. – Az a rész, amikor felsegítette rám a kabátot, jólesett. – Lovagias szarság. – Ne fogd vissza magad, anya! Mondd el, mit gondolsz! Lex harciasan nézett rá. – Ellágyultál, azt gondolom – morogta. Payton elgondolkodott ezen. Lehet, hogy valóban ellágyult. Az anyja egyszer beleszeretett egy gazdag emberbe a felső tízezerből. Innen kezdve bármi

lehetséges. Akár még jó viszonyt is kialakíthat J. D.-vel. Talán. 17. – NA, VÁRJUNK CSAK! Hol játszódott le ez a nagy pillanat közted és Payton között? Lemaradtam valamiről? J. D. sóhajtva megrázta a fejét. Néha megbánta, hogy Tylernek elmesél bármit is. – Nem mondtam, hogy volt nagy pillanat. Csak azt, hogy az étteremben volt egy röpke másodperc… – Azt mondtad, volt egy röpke pillanat – javította ki a barátja. J. D. kezdett ideges lenni. Hátradőlt az öreg bőrfotelben, és legyintett, szinte nem is figyelve. – Rendben, mindegy, talán tényleg azt mondtam, hogy pillanat, de nem úgy értettem, tudod, hogy pillanat. – Gúnyosan hangsúlyozta a szót, és majdnem idézőjelet mutatott az ujjaival, de végül mégsem, mert utálta, amikor valaki azt csinálta. – Azt akartam tudatni, hogy volt egy rövid időszak az étteremben, amikor azt hittem, hogy… – kereste a megfelelő szavakat… – jól megvagyunk. – Úgy döntött, ez a legbiztonságosabb módja, hogy leírja a közte és Payton között azon a reggelen lezajlottakat. Tylerrel a Crimson szivarbárjában voltak, ami a Harvard diákjainak magánklubja volt. Nem hivatalos hagyománya volt ez kettőjüknek, amit több éve kezdtek. Apák napjának estéjén J. D. és a barátai itt találkoztak, hogy lazítsanak. Voltak, akik a pszichiáterüket keresték fel vigasztalásért, különösen abban a társadalmi rétegben, amelyikbe ő is tartozott. Ő azonban sosem hitt abban az apukám-sosem-játszott-velem pszichoanalitikus szarságban. Úgy találta, egy pohár selymes, skót whiskey pont olyan jól megteszi, ráadásul a tizedébe kerül. (Igen, Payton jól kitalálta a könyvtárban történt veszekedés közben. J. D. szeretett skót whiskey-t inni. És? Beperli érte?) Mivel ez egy magánklub volt, ahova azonban bármelyik harvardi diplomás beléphetett, a bárrésze kicsi volt. Úgy rendezték be, hogy egy olvasószobához hasonlítson. Melegbarna könyvespolcok álltak két fal mellett, a másik kettőt pedig különböző lovasjeleneteket ábrázoló festmények díszítették. A bőrfoteleket, amik azon az estén mind foglaltak voltak, úgy helyezték el, hogy kis csoportokat alkossanak. J. D. és Tyler szerencsésen elfoglaltak két ülőhelyet a kandalló mellett. Barátaik, Trey és Connor, akik negyedórával később érkeztek, már nem voltak ilyen szerencsések, és a tömegben ácsorogtak a kis bárpult mellett. Valahol a második ital környékén J. D. azon kapta magát, elmeséli Tylernek, hogyan futott bele Paytonba a Park Hyatt hotelben. A barátja azóta is ezen kattogott. – Tehát úgy érezted, Payton és te jól megvagytok – ismételte meg Tyler. – Talán még ennél is több. – Na, az durva lenne! – vélekedett Tyler. – Alá tudod valamivel támasztani ezt az állítást? Poharát a talpánál tartva, J. D. megforgatta a whiskey-jét, és nézte, amint a cseppek lefolynak az oldalán. – Nem tudom. Mintha láttam volna valami mást a tekintetében. – Hát, ha valaha hallottam komoly bizonyítékot, ez bizony az. J. D. elégedetten tette keresztbe a kezeit a tarkóján. Tyler csipkelődéseinek ma nem volt hatása. – Ahh… humoros barátom, ott kellett volna lenned, hogy megértsd. Tyler gyanakodva vizslatta.

– Túl jó kedved van ahhoz képest, hogy az apáddal töltötted a napot. Van valami más is ebben a paytonos történetben, valami, amit még nem mondtál el, ugye? J. D. tárgyilagosan megrázta a fejét. – Nincs. – Tehát, csak hogy jól értsem a jelenetet, történt állítólag ez a fátyolos pillantás abban a néhány percben a Park Hyatt hotelben, és ezalatt nektek kettőtöknek sikerült csodával határos módon egy-két illedelmes mondatot szólnotok egymáshoz. – Azt hiszem, azért ennél többről van szó – jelentette ki J. D. – Mondd el! Mert ez már tényleg kezd szaftos sztorivá válni. Mi történt ezután? J. D. elvigyorodott. – Ez a legjobb benne. Nem tudom. – Utálom, hogy én vagyok az, aki erre felhívja a figyelmed, de bármi is történt, a jó időknek vége. Mert neked és Paytonnak van még úgy… – Tyler az órájára pillantva leolvasta a dátumot – közel két hetetek, aztán a cég az egyikőtökből üzlettársat csinál, a másikból meg… De úgyis tudod. – Kösz, hogy emlékeztetsz – mondta J. D. szárazon. Mintha kellett volna ahhoz Tyler, hogy ezt ne felejtse el. Mintha nem tudta volna önmaga is ezt. Vagy mintha nem csak erre gondolt volna, amióta kilépett Payton lakásából néhány nappal korábban. A lehető legrosszabban alakultak a körülmények. Hiszen csak Payton gátolhatta meg abban, hogy üzlettárs legyen. El kellett taposnia őt. De ez a vágy megszűnt benne, amikor megtudta, hogyan segítette ki a nő a vallomástétel során. Azt kívánta, bárcsak lenne még idejük. Tylernek igaza volt. Paytonnal a nyolc éve tartó versengésük vége felé száguldottak, és ő semmit sem tehetett, hogy ezt megállítsa. Vagy ha mégis… akkor azt gyorsan kellett megtennie. A kérdés tehát a következő volt: tehet-e-bármit is? Pár héttel azelőtt maga sem hitte volna, hogy ilyen gondolatai lesznek. De a dolgok megváltoztak. És nem csak az ő számára. Igaz, csak akkor, ha nem értelmezte félre Payton jeleit. Úgyhogy, ha azt akarta, hogy valami történjen, akkor most kellett lépnie. Felnőtt élete során először fordult elő vele, hogy nem tudta, mit tegyen. Megköszörülte a torkát. – Tanácsot akarok kérni, Tyler. Úgy tűnt, a barátját nem lepte meg ez a felvezetés. – Ne fogd vissza magad! De mi lenne, ha előbb… Tyler elővett egy fekete bőr szivartartót a kordbársony zakója belső zsebéből, és megkínálta J. D.-t egy Padron Millenium 1964 Series szivarral. Ez is része volt az apák napi hagyománynak, egy főhajtás azok előtt a napok előtt, amikor gyerekként felfedezték J. D. apjának első osztályú szivargyűjteményét a hátsó szobában lévő egyik szekrényben. Azon a napon egy Padront szívtak el a verandán, azt képzelve, nagymenők, nem is tudva, hogy nem sokkal ezután mindketten kegyetlen rosszul lesznek az elkövetkező huszonnégy órában, mert amatőr módon letüdőzték a füstöt. J. D. kihúzta az egyik szivart a tokból. Tyler elővette a gyufát, meggyújtotta a szivarját, aztán odaadta J. D.-nek. Miután ő is meggyújtotta a sajátját, hátradőlt a fotelben, és ízlelgette, forgatta szájában a füstöt. Nem tüdőzte le. Miután percekig csendben ültek, Tyler ránézett. – Ha gondolod, utánozlak, és úgy kezdjük. – Igen, az érdekes lenne. Parancsolj! – J. D. intett neki, hogy folytassa.

Tyler áthúzta kezét a haján, hogy pont jól álljon. Lazán hátradőlt a foteljében, aztán felvonta az egyik szemöldökét, és látványosan vigyorgott. – Tyler, gondolkodtam néhány dolgon… J. D. sértődötten emelte fel a kezét. – Na, várjunk csak! Ez lennék én? – Ne szakíts félbe! Kizökkentesz a szerepemből. – Tyler visszatért az utánzáshoz. Most a felvont szemöldök és a vigyor helyett keresztbe tette a karjait, magasra tartotta a szivart, és drámaian sóhajtott. – Tyler. Varázslatos az életem, nem igaz? Jó kocsim van, jó ruháim, és fantasztikus vagyok bármilyen sportban, minden álszerénység nélkül állítom, és legyünk őszinték – ekkor látványosan kacsintott egyet –, a nők odavannak értem. J. D. nem szórakozott jól. – A te életed sem volt kevésbé… – És mégis, Tyler – folytatta Tyler, elhallgattatva a barátját –, az utóbbi időben kezdtem gyanítani, valami hiányzik az én tökéletes életemből, hogy talán van valami több, amire szükségem lenne, egy nő, aki, mondjuk úgy, kíváncsivá tesz. Tyler szünetet tartott, és várakozón J. D.-re nézett. – És akkor itt lépek be én? – kérdezte J. D. szarkasztikusan. – Most én magam vagy te legyek? – Ha akarod, folytatom én. – Köszi, innen már nekem is menni fog – vágott vissza J. D. – Te rosszabb vagy, mint ő – morogta, mintegy önmagának. – Ismerd már be, hogy szereted, ha ezt csinálom! – mondta Tyler. – Tudat alatt vétkesnek érzed magad az elit neveltetésed miatt, így akarattal lógsz olyan emberekkel, akik ezt az orrod alá dörgölik, és így próbálsz vezekelni. Na ezen J. D. felnevetett. – Nem is tudtam, hogy még nézed a Dr. Philt a kábeltévén. – Ha-ha-ha. Nem is. Inkább a Pszichológia alapjait. Az éned próbálja egyensúlyban tartani az ösztönös éned vágyait, és közben nem megbolygatni a felettes éned céljait. J. D. a szemeit forgatta. – Ha már felettes énekről van szó, visszatérhetnénk a Payton-ügyre? – Kérlek. Ugye, hogy szeretnéd, ha az ösztönös éned rámászhatna arra a felettes énre… J. D. hallgatott. Nem egészen így mondaná, de ez is jó lesz… – Segíts egy kicsit! – kérte Tylert. – Mondd el az őszinte véleményed. Szerinted teljesen őrült dolog lenne, ha én… – Na, ilyen aztán tényleg nincs! A kiáltás Tyler háta mögül jött, és betöltötte az egész bárt. J. D. felismerte a barátja, Trey hangját, és felnézve látta, valakivel kezet ráz, aki háttal állt nekik, de úgy tűnt, Trey örül az illetőnek. J. D. egy pillanatra felfüggesztette a Tylerrel folytatott beszélgetést, és figyelte, ahogy Trey feléjük mutat. A titokzatos férfi megfordult. Meglepődve, hogy olyan ismerőst lát, akivel nem találkozott a jogi egyetem óta, J. D. vigyorogva felállt, amint a fickó közelebb lépett. – Chase Bellamy… – mondta J. D., és üdvözlésre nyújtotta a kezét. – Hát te mit keresel itt? Úgy hallottam, Washington D. C.-ben dolgozol a kampányon. Most Chicagóban laksz? Chase bólintott. – Csak pár hónapja költöztem ide. Pro bono dolgozom a Chicagói Jogi Segélyszolgálatnak. J. D. mosolygott. Hát persze. Bemutatta neki Tylert, aki egy évvel alattuk járt a jogi

egyetemre. Elég gyorsan a munkára terelődött a szó hármuk között. – És mi van veled? Te hova keveredtél? – érdeklődött Chase. – Ripley és Davis – válaszolta J. D. Chase arcán átsuhant a felismerés. J. D. azt hitte, ez a cége ismertségének szól, amíg Chase nem tette hozzá, hogy: – Ismerek valakit, aki ott dolgozik. Te is a céges pereknél vagy? – Peres eljárások. – Akkor biztos ismered Payton Kendallt. – Persze, hogy ismerem Paytont. – J. D. elvigyorodott. Érdekes. Kicsi a világ. – Te honnan ismered őt? – kérdezte. Érdekes, nem akarta, hogy a hangsúlya ennyire birtokló legyen. Most Chase vigyorodott el. – Tulajdonképpen… randizgatunk egy ideje. J. D. kevésbé rökönyödött volna meg, ha Chase felugrik, és gyomron vágja. Felemelte a fejét. – Na, várj csak! Payton Kendall? – Mintha olyan sok Payton lett volna a peres eljárások osztályán, hogy képtelen volt mindegyiket fejben tartani. – Igen, Payton Kendall. – Chase kérdően nézett rá. – Meglepettnek tűnsz. Nem jelent semmit, mondta magában J. D. De tényleg. Számára semmit sem jelent ez. Gyorsan lerázta Chase kérdését. – Egyáltalán nem. Miért lennék? Benned és Paytonban sok a közös. Helyes. Igen. Ez nagyszerű. Tyler, hallottad ezt? Ő Chase, és Payton Kendall-lel jár. Te is ismered Paytont, nem? Tyler ránézett J. D.-re, és a tekintetével arra figyelmeztette, most hallgasson el. De túl késő volt. Chase már gyanított valamit. – Egy pillanat… Értem már, mi folyik itt. Te vagy a vetélytárs. – A vetélytárs? – kérdezte J. D. hangosan. – Ez meg mit jelentsen? Krisztusom, most meg úgy hangzott, mint egy olcsó szappanopera! Most már tényleg össze kell kapnia magát. – Payton nem említett neveket, de elmesélte, hogy kemény a verseny az üzlettársi pozícióért – magyarázta Chase. J. D. pislogott. Ó… vetélytárs az üzlettársi pozícióért. Hát persze! – Te ugyanabban az évfolyamban vagy, mint ő – folytatta Chase. – Rólad beszélt, ugye? Pár hete J. D. még örült volna, ha Payton kemény versenytársnak nevezi. Most azonban teljesen más volt a helyzet. De egyébként miért érdekli ez Chase-t? Ez csak kettőjükre tartozott Paytonnal. Senki másra. – Payton és én az idén válhatunk üzlettárssá, igen – felelte kurtán. Aztán elgondolkodott, vajon mennyit tudhat Chase a nemrég lezajlott dolgokról. El tudta képzelni, hogyan írta le Payton a helyzeteket. Főleg azt, amikor egy cipősarok és egy meztelen fenék is megvillant a kívülállók előtt. És ha Chase tudott minderről, nos, akkor… J. D. gyorsan felmérte a helyzetet. Chase körülbelül százhetvenöt centi, nyolcvan-nyolcvankét kiló. Semmi probléma. Ha ez a kis faölelgető kapálózni kezd, J. D. biztos volt benne, hogy a száznyolcvanöt centijével és szálkás izomzatával állja majd a sarat. De Chase, önmagához méltón, csak jóhiszeműen elvigyorodott. – Nos, Jameson, szeretnék neked sok szerencsét kívánni a versenyben, de azt hiszem, itt érdekkonfliktusról van szó. – Ezzel kinyújtotta kezét. – Jó volt újra látni téged, J. D.! Az ártatlan, egyszerű Chase Bellamy. Tényleg egy olyan fickó volt, akiben senki sem talált kivetnivalót. Az a fajta, aki sosem mérges vagy ideges. Az a fajta, aki inkább hagyja, hogy

leperegjenek róla dolgok, mint hogy harcoljon valakivel. Az a fajta, aki a jelek szerint tetszett Paytonnak. És J. D. tudta magáról, hogy ő nem ilyen. Ahogy azt is, hogy soha nem lesz ilyen. Igaz, nem is akart ilyen lenni. Nem így volt összerakva. Ezen morfondírozva keményen megrázta Chase kezét. – Téged is jó volt újra látni, Chase – mondta. – És sok szerencsét. Mindenhez. – Még illedelmesen el is mosolyodott. Hiszen ha nem is volt olyan fajta, mint Chase, attól még lehetett úriember. J. D. ÉS TYLER a bár előtt álldogáltak taxira várva. Az évszakhoz képest kifejezetten hideg volt az este, és még el is eredt az eső, így igazi kihívás volt szabad kocsit találni. Tyler meg sem említette a Paytonról szóló beszélgetést, amióta Chase elment, és J. D. hálás volt érte. Nem biztos, hogy akart róla most beszélni. Először rendet kellett tennie a gondolataiban, fel kellett dolgoznia azt az új fejleményt, hogy Payton jár valakivel, és rá kellett jönnie, ez mit is jelent pontosan. Ha ugyan jelentett valamit. Végül jött egy taxi, ők pedig megegyeztek, hogy együtt utaznak. Ahogy az autó elindult a járda mellől, J. D. kinézett, és látta, mindenki felhajtott gallérral vagy a feje fölé tartott táskával fut az eső elől. Az időjós hűvös, de derűs estét jósolt, és az emberek most összevissza futkostak. – Hogy válaszoljak egy korábbi kérdésedre, nem, nem hiszem, hogy őrültség lenne tőled. J. D. Tylerre nézett. Már általános iskola óta a legjobb barátok voltak, és J. D.-nek általában többet számított Tyler véleménye, mint másé. De az elmúlt néhány órában változtak a dolgok. – Már nem olyan egyszerű – vélekedett J. D. – Vagyis előtte sem volt egyszerű, de most már végképp nem az. – Miért? Chase miatt? – tudakolta Tyler. – Részben miatta. Úgy tűnik, félreértettem dolgokat. – Semmit se tudsz a viszonyukról. Ki tudja, mióta találkozhatnak. Vagy hogy Payton egyáltalán szereti-e? Chase jó fiú, de nem hiszem, hogy Payton mellette érne révbe. – Viszont eléggé valószínű, hogy még most is utál engem. Tyler erre legyintett egyet. – És te hagyod, hogy egy ilyen dolog megállítson? – Szerintem Payton aktív gyűlölete irántam kissé hátráltatná az udvarlásom. – Látod, ettől lesz sokkal érdekesebb a dolog – jelentette ki Tyler. Aztán nagyon drámai hangon folytatta: – Vajon tényleg gyűlöli-e a gyönyörű Ms. Kendall az arrogáns Mr. Jamesont, ahogyan azt hangoztatja is, vagy ez csak egy színjáték, hogy elfedje igazi szerelmetes érzéseit ama ember iránt, akire akarata ellenére is felnéz? A taxisofőr horkantott egyet az első ülésen. Úgy tűnt, ő élvezte az előadást. – Megint a Pszichológia alapjai? – kérdezte J. D. Tyler megrázta a fejét. – Ponyvairodalom. Tizennyolcadik századi női történetek. – Észrevette, hogyan néz rá J. D., és gyorsan védekezni kezdett: – Most mi van? Az órára járó csajok miatt vettem fel a tárgyat. Mindegy. Látok egy kis B és B dinamikát kettőtök között. J. D. nem akarta tudni. Tényleg nem. De mégis megkérdezte. – Milyen B és B? Tyler elképedve nézett rá. – Na ne! Hahó! Büszkeség és balítélet? – A hangsúlya elárulta, csak egy kretén nem tudná ezt.

– Ja, tényleg. B és B – mondta J. D. – Tudod, Tyler, lehet, hogy meg kéne keresned a heréidet. Azt hiszem, kiestek, amikor ezt kimondtad. Az első ülésen a sofőr jót kuncogott. Tyler megrázta a fejét. – Nevess csak, ha akarsz, de hadd mondjak valamit! A nők megőrülnek azért a könyvért. És még jobban azokért a férfiakért, akik olvasták. Ha például úgy döntök, nőt akarok felvinni magamhoz, kinn hagyom a könyvet a dohányzóasztalon, és ebből általában majdnem mindig zajos jókedv kerekedik. És tudod mit? Egyáltalán nem is rossz könyv. Felteszek egy kanna Earl Grey teát, előveszem a mandulás teasüteményt, hajrá, nevess csak, haver, de veled ellentétben én nemrég szexeltem. – Nem mintha nem szórakoztatna a kis teás délutánod és te magad pokrócba csavarva és könyvet olvasva… – Nem mondtam, hogy pokróc is van. – Tyler elhallgatott. – Na jó. Néha van pokróc is. – …de szeretném tudni, hova akarsz kilyukadni ezzel, vagy ez is csak egy olyan fura „elérzékenyülős pillanat”? Tyler elgondolkodott. – Mire akartam kilyukadni…? – Csettintett az ujjaival. – Ja, persze. Büszkeség és balítélet. A nők és az egész Darcy-komplexus. Paytonnak ez te vagy. – Azt hittem, Darcy egy seggfej. Tyler kedvesen elmosolyodott. – De hát te is az vagy. – Nagyszerű bátorító beszéd, Tyler. Köszi. – De ő nem marad seggfej végig – magyarázta Tyler. – Te nem érted a nőket, ahogy én, J. D. Nekik az egész csomag kell: a karrier, az almás martini, az anyagi függetlenség, ugyanakkor, bár ez az, amit soha nem fognak elismerni, vonzódnak az olyan patriarchális férfiakhoz, akik dominánsak és uralkodók. Ez a Darcy komplexus lényege. Lehet ő seggfej, de olyan seggfej, aki végül megkapja a nőt. J. D. a szemeit forgatta. Ez az egész beszélgetés annyira nevetséges volt. És mégis… – És ezt hogy éri el? – kérdezte. – Itt válik egy kicsit bonyolulttá a dolog – felelte Tyler. – Lydia, a zűrös kishúg elszökik azzal a fazonnal, akiről azt hitte, tetszik neki. Nem, várj csak! Ahhoz, hogy igazán megértsd, a Pemberley látogatással kellene kezdenem, mert az egész a nagybácsival és a nagynénivel kezdődik. A nagybácsi szeret horgászni, és Darcy megkérdezi… J. D. felemelte a kezét, és már nagyon-nagyon sajnálta az előbbi kérdést. – A rövid verziót kérem. Már megérkeztünk hozzád. Tyler kinézett a taxiból, és látta, az valóban megállt a háza előtt. Odafordult J. D.-hez. – Rendben. A rövid változat az, hogy úgy kapja meg a lányt, hogy kedves vele. J. D. várt. – Ennyi? Kedves vele? Ez annyira… béna! – Nézd, ha meg akarod szerezni Paytont… J. D. megállította. – Csak feltételes módban beszélgetünk, jó? Nem döntöttem még el, hogy bárkit is meg akarok-e nyerni. – Ha mégis, akkor azt tanácsolom, ezzel kezdd. Találd ki, mit akarsz! – Azzal Tyler kiszállt a taxiból, és az esőben a kapuhoz rohant. Nagyszerű! Köszi a segítséget! J. D. bemondta a címét a sofőrnek. Kifelé bámult,

miközben a kocsi megtette a hat tömbnyi távolságot a lakásáig. Amikor megérkeztek, előrenyújtott a sofőrnek egy húszast azzal, hogy tartsa meg a visszajárót. A sofőr hátrafordult. – A barátja elég furcsa tanácsokat adott magának. – Negyvenes lehetett, kopott flanelinget viselt, Soxs-sapkát, ami jobb napokat is látott, és olyan durva chicagói akcentussal beszélt, amilyent J. D. még nem is hallott. – Kicsit túl furának tűnt, ha érti, mire gondolok. Én nem hallgatnék rá a maga helyében. J. D. elvigyorodott. – Ezen elgondolkodom. – Kinyitotta a taxi ajtaját, és kiszállt. – Mert mindenki tudja, hogy Darcy nem úgy nyerte meg Lizzie-t, hogy csak kedves volt hozzá. J. D. megállt. Visszanézett a válla felett. A sofőr az ülés támláján tartotta a karját. A feltűrt ingujj alatt az egész alkart befedő tetovált skorpió látszott. – A nagy gesztus volt a titka mindennek. Így szerezte meg a nőt. – Köszönöm – nyögte ki nehezen J. D. A sofőr vállat vont. – Nagyon szívesen. Úgy tűnt, elkel magának a segítség. Sebességbe tette a kocsit. – És, figyeljen csak! Mondja meg a barátjának, hogy legközelebb English Breakfast teát főzzön. Kissé robusztusabb az íze. Az Earl Grey inkább az Értelem és érzelemhez illő tea. KÉSŐBB, MIUTÁN otthon J. D. ellenőrizte az e-mailjeit, a munkahelyi üzenetrögzítőjét, a mobil hangpostáját és az otthoni üzenetrögzítőjét, és megelégedve tapasztalta, hogy nincs olyan munkahelyi dolog, ami azonnali beavatkozást igényelne, a barátja tanácsára gondolt. Találd ki, mit akarsz! És ekkor rádöbbent. Nem tudta. Ahogy Tylernek is mondta, a helyzet nem volt egyszerű. Chase tényleg komplikáltabbá tette. Persze. Talán tényleg tetszett Paytonnak. Látta őket a lelki szemei előtt. Annyi minden közös volt bennük, hogy már-már egyértelműen összeillettek. Tyler ezt nem így látta, és lehet, hogy számára Chase vagy bármilyen más akadály csak szövevényesebbé tette a Payton-ügyet, de hát nem ő lesz üzlettárs az idén. Nem ő verseng Paytonnal az egyetlen helyért. És Tylernek nincs közös múltja Paytonnal, mint neki. Nyolc éves múltja. Hosszú idő. J. D.-nek bevillant, hogy nagy igyekezetében annyira alá akarta ásni Paytont, hogy nem is oda irányította a dühét, ahova kellett volna: a cég felé. Ők voltak azok, akik ilyen helyzetbe hozták őt és Paytont. Senkinek nem garantálták, hogy üzlettárs lesz belőle, de ennyi kemény munka után jobbat érdemelt ennél. És Payton is. Ami azonban a legjobban bántotta, az a cég döntésének igazságtalansága volt. Vagy még inkább az, amikor visszanézett az elmúlt nyolc évre, bizony talált kivetnivalót a saját viselkedésében. Bőven volt mit megbánnia, és voltak dolgok, amiket másként csinált volna, ha visszamehet az időben. Főleg azt az egyet, amiről még Tyler sem tud… Találd ki, mit akarsz! J. D. tudta, szakítani akar a múlttal. Elölről kezdeni. Legalább az elkövetkező tizennégy napban azt akarja tenni, ami helyes. Ha már azon nem tud segíteni, hogy Paytonnal vége lesz a kapcsolatának, akkor legalább arról tesz, hogy miként lesz vége. Nem volt ez sok, és nem is válaszolta meg a nagy kérdést, ezzel tisztában volt. De kezdetnek jó volt.

MÁSNAP KORA REGGEL Payton az irodájában kapkodva pakolta össze az aktatáskáját. Igen, most már azt kívánta, bárcsak előző este megtette volna, de az anyja a késői járattal indult, és ő már nem akart éjfélkor bejönni a céghez. Egy jó peres ügyvéd mindig készen áll, tudta ezt ő is, pont ezért hagyott mindig időt magának, főleg hogy vasúttal járt. Azok a kis piszkok a Chicagói Közlekedési Vállalatnál. Mindig lehetett rájuk számítani, hogy bearanyozzák az ember napját. Mert tényleg, ki ne szeretett volna eltölteni ötvenöt percet egy zsúfolt, meleg, büdös vasúti kocsiban, ami öt kilométer per órás sebességgel közlekedik végig a belvárosig? Mert az olyan jó. Felkapta az ügy iratait, amelyeket átnézett a hétvégén, és beletette egy nagy peres aktatáskába, ami majdnem egy tonnát nyomott. Remélte, hogy Brandon is nemsokára megjelenik, és rábízhatja a behemót táskát. Nem ezért tartották az ifjabb férfi munkatársakat a cégnél? Kopogást hallott az ajtaján. Ám amikor felnézett, Brandon helyett J. D.-t látta az ajtóban. Egy pohár kávé volt a kezében a Starbucksból. A francba! – Láttam, késésben vagy – mondta. – Gondoltam, biztos nem lesz időd kávézni a tárgyalás előtt. Nagy, cukor nélküli vaníliás latte, ugye? – kérdezte. – Hallottam már néhányszor, amikor Irmának mondtad – tette hozzá gyorsan, miközben átnyújtotta. Payton a pohárra nézett, aztán J. D.-re. Ez csapda volt, biztos, hogy az. Nem mozdult a helyéről. A férfi szája mosolyra húzódott. – Nem, nem akartam rád önteni. Payton elmosolyodott. Haha! Ráönteni? Ez nem is jutott eszébe. – Nem erre gondoltam – biztosította a férfit, miközben odalépett és átvette a poharat. Tényleg komolyan gondolta a fegyverszünetet, futott át Payton agyán. Milyen kedves! Óvatosan beleszagolt a pohárba, mérget gyanítva. J. D. megint elmosolyodott. – És nem, nincs megspékelve semmivel. Payton belekortyolt a lattébe. J. D. kacsintott. – Legalábbis semmi olyannal, amit kiszagolhatnál. Payton megállt a korty felénél, és a szájában tartotta a folyadékot. Persze, hogy csak vicc volt. Elmosolyodott, és fenyegetőn megrázta a mutatóujját. Ó, J. D., te vicces fiú, te! Körülnézett az irodájában. Komolyan, miért nincs a közelben egy köpőcsésze, amikor kell? – Vicceltem, Payton – erősítette meg J. D. – Nem kell ennyire megrökönyödnöd. Csak próbálok… – habozott – kedves lenni… Payton lenyelte a kávét. – Kedves lenni? J. D. bólintott. – Igen. Nevezd ezt… gesztusnak. – J. D. is körülnézett az irodában. – Hogy halad a tárgyalásod? Abból, ami keveset láttam, amikor a cipőd, ööö… aztán ahogy te… de hát ott voltál, tudod, mi történt. Úgy tűnt, az esküdtek a te oldaladon állnak. Te mit gondolsz? Payton csak bámult rá. – Most komolyan. Te mi a fenét csinálsz? J. D. ártatlanul pislogott. – Hogy érted, mit csinálok? – Először a kávé, aztán meg… mi a fene… beszélgetsz? Ez beszélgetés lenne? J. D. vállat vont. – Igen.

– Még egy gesztus, mi? – kérdezte Payton. – Pontosan. Még egy gesztus. – J. D. mosolygott. – Tehát már két gesztusnál tartunk. Payton gyanakodva nézett rá. – Biztos, hogy minden rendben van? Annyira bizarr módon viselkedik J. D.! Talán beteg. – Jól vagyok – felelte a férfi. – Akkor mesélsz a tárgyalásról? – Hát… jól halad, azt hiszem. Ha nem lesznek újabb meglepetések, akkor két nap múlva megtarthatjuk a záróbeszédeket. Kedves vagy, hogy így érdeklődsz. – Ez csak természetes. Payton várt, J. D. pedig továbbra is az ajtóban állt. Van még esetleg… más is? – Indulnom kell a bíróságra. – Indulnod kell – ismételte meg J. D. De még mindig ott állt. Payton rámutatott a kávés pohárra. – Köszönöm a kávét. Lehet, hogy J. D. jattra vár, vagy mi? J. D. szemmel láthatón örült Payton reakciójának. – Szívesen. – Aztán kiegyenesedett. – Sok szerencsét a bíróságon, Payton! – Bólintott, aztán elment. Payton megrázta a fejét, miközben figyelte J. D.-t. Fogalma sem volt, hogy mi a fene folyik itt. A nyolc év alatt – a veszekedéseket, a kávéfoltos öltönyöket, a meztelen feneket és minden mást figyelembe véve – ez volt a legfurcsább érintkezés kettejük között. 18. – Azt HISZEM, beszélnünk kell! Négy egyszerű szó, mégis mennyire utálta Payton ezeket hallani. Mindenki utálta hallani őket. Ez része volt Chase rögzítőn hagyott üzenetének. Ez volt az első dolog, amit meghallgatott, miután végzett a bíróságon, és visszatért az irodájába. Hosszú nap volt, a bíró a szokásosnál később engedte el őket, mert biztosra akarta venni, hogy a tárgyalás véget ér két nap múlva, ahogy előirányozták. Payton kész volt, teljesen. Ez mindig így volt akkor, amikor az ő tanúit kérdezték ki az ellenfél ügyvédei. Számára ez volt a legkimerítőbb, amit egy ügyvéd felvállalhatott: védeni kellett a saját tanút a kikérdezés alatt, és imádkozni, imádkozni, hogy egyik se mondjon semmi hülyeséget. Úgyhogy amikor meghallotta Chase üzenetét, amiben még az is szerepelt, hogy egy Fixx nevű kávézóban kellene találkozniuk, az a szörnyű ötlete támadt, hogy nem is hívja vissza. De aztán jött a megbánás, hiszen olyan jó srác volt, ráadásul Laney és Nate barátja. Majd következett az ésszerű elhatározás, nem marad tovább, mint röpke fél óra, és megy vissza az irodába dolgozni. Így egy gyors taxiút után ott is volt, a harmadik randija kezdetén, és máris bocsánatkérőn mosolygott Chase-re, mert tizenöt percet késett. – Sajnálom – mondta másodszor is. A munkahelyén zajló dolgok miatt lassan kezdett szétcsúszni, és – csak mellesleg – ezen a rengeteg koffein sem segített. A kávézó bejáratához közeli asztalhoz ültek le, az ablakok mellé. Payton gyorsan rájött, miután véletlenül egy nagy adag kávét rendelt, hogy a Fixx az a hely, ahol büszkén fikázzák a

Starbucksot, és amely a teletetovált, piercinges grunge és gótikus stílust képviselőktől a sálat és garbót viselő irodalmárokig terjedő alternatív tömegek felé nyitott. Olyan hely, amit az anyja imádna. Ahogy Chase-szel leültek, túlöltözöttnek érezte magát a remekbe szabott kosztümjében és a magas sarkújában, amit a tárgyalásra vett fel. Miközben körbenézett, azon tűnődött, vajon mióta nem illik ő bele az ilyen helyek légkörébe. – Azt üzented, hogy beszélni szeretnél – mondta Chase-nek, nem azért, mert siettette, hanem… na jó… de igen, siettette. Chase bólintott. – Először is, szeretném elmondani, hogy már értem, mi történik veled. Veled és J. D.-vel, úgy értem. Találkoztam vele tegnap este, és beszélgettünk, és hát, hogy úgy mondjam, összeraktam a képet. Payton nem értette, a férfi miről beszél. De egy dolgot azért megértett. – Beszéltél J. D. Jamesonnal? Te ismered őt? – Igen, együtt jártunk egyetemre. Hát persze. Payton tudta, mindketten a Harvardra jártak, és fel nem foghatta, miért nem villant be neki előbb, hogy valószínűleg ugyanabba az évfolyamba. Érdekelte volna, milyen lehetett J. D. az egyetemi évek alatt, hiszen az volt a véleménye róla, hogy kissé sekélyes a lénye, ő a Főgonosz, a Nemezis, az Ellenség. Ha így gondolt rá, akkor könnyebb volt elviselnie, hogy annyiszor bunkó volt vele. De most… a dolgok megváltoztak, és azon kapta magát, többet akar tudni róla, a személyes dolgairól. Mindenekelőtt azt, mitől J. D., mit takarnak a kezdőbetűk. Érezte azonban, hogy nem most kellene megkérni Chase-t, hogy avassa be a részletekbe. – Tehát összefutottatok J. D.-vel tegnap este, és milyen képet is raktál össze pontosan? – Hogy vele versengsz az üzlettársi pozícióért – felelte Chase. – És most már teljesen megértem, mitől voltál annyira kiakadva az elmúlt napokban. Én sem szeretnék az ellenfele lenni. Payton hátradőlt és védekezőn keresztbe tette a lábait. – Nem félek tőle. Szerintem igen jó esélyeim vannak. Chase gyorsan megnyugtatta: – Persze, hogy jó esélyeid vannak! Ez kissé hülyén vette ki magát – állapította meg bocsánatkérőn. – Azt akartam mondani, tudom, mennyire stresszes ez most neked, mert tudom, milyen J. D. – Mit jelentsen ez? – Őszintén szólva, azt gondolom, egy seggfej. Öntelt, önfejű és leginkább túlságosan is versengő. Egyike azoknak a mindig-elsőnek-kell-lennem, nekem-mindig-igazam-van típusú embereknek. Utálom az ilyeneket. Payton felnevetett. – Hát, akkor tényleg beszélnünk kell! Mert te most tökéletesen leírtál engem. Chase szeretetteljesen elvigyorodott. – Te nem vagy ilyen. – De igen, Chase. Pontosan ilyen vagyok. A férfi megpróbálta nem meghallani Payton válaszát. – Veled mégis más. Egy nőben ezek tetszetős tulajdonságok. Így kell viselkedned, hogy sikeres légy, főleg a jogi szakmában. – Ez nem női sovinizmus már? – Payton kinézett az ablakon. Ő maga sem hitte el mindezt. Chase kényelmetlenül fészkelődött a székében. – Nézd, azt hiszem, kissé elkalandoztunk. Azt akartam csak mondani, bár korábban azt

gondoltam, kissé túlliheged ezt az üzlettárssá válás dolgot, most már értem, miért. Biztos vagyok benne, hogy J. D. miatt legalább tízszer magasabbak a tétek. Valóban. De Payton maga miatt is. Ugyanakkor érdekesnek találta, hogy Chase úgy vélte, túllihegi az üzlettársi pozíció megszerzését. Mégis kinek képzelte magát, hogy meghatározza neki, mekkora fontosságot tulajdonítson a saját karrierje előmozdításának? És ha már itt tartunk, Paytonnak nem nagyon tetszett az sem, ahogy Chase J. D.-ről beszélt. Persze, J. D. tudott néha arrogánsnak tűnni, és néha túlságosan is magabiztos volt, de voltak jó pillanatai is. Például meg kellett hagyni, bár fogcsikorgatva, de a vallomás felvétele után elment hozzá a lakására és bocsánatot kért. Payton tudta, az nem volt könnyű neki. És voltak más dolgok is, kis dolgok, például a Gibson’s vacsorán, amikor odament hozzá, hogy ne legyen egyedül, amíg a többi férfi szivarozott. Vagy amikor követte a könyvtárba, miután Ben elmondta nekik, hogy csak egyikük lehet üzlettárs. Payton tudta, akkor J. D. kedves akart lenni, amit ő gonoszsággal viszonzott. Aztán ott volt az is, amit akkor mondott neki, amikor kilépett a lakásából. Gondolkodás nélkül megtenném érted. Payton már százszor is lejátszotta a fejében ezeket a szavakat. Óvatosnak kellett lennie, ha J. D.-ről volt szó. Védenie kellett magát, és őt sem akarta félreérteni, nem tulajdoníthatott különösebb jelentőséget valami olyannak, amit a férfi talán csak munkahelyi kedvességnek szánt. Payton rájött, Chase figyeli, feltehetően azért, mert várja, mondjon valami hasonló negatívat J. D.-ről. Furcsamód azonban az egyetlen személy, aki iránt különös érzelmei támadtak, az maga Chase volt. Nagyon kedves volt, hogy erről beszélni akart vele, de mindeddig nem hallott semmi olyat, ami miatt valóban most kellett eljönnie a munkahelyéről, időt véve el ezzel a hosszú kutatástól, amelyet még aznap este el kellett végeznie. – Nem akarok bunkó lenni, Chase, de tényleg vissza kell mennem az irodába – közölte végül. – Utolsó szalmaszálként a felperes az esküdteknek adott utasításainkat támadta meg, és a bíró holnap akarja hallani a védekezésünket – magyarázta el. – Szóval, ezért hívtál ide? Hogy J. D.-ről beszéljünk? Chase megrázta a fejét. – Nem, igazából rólunk akartam beszélni. Nézd, tudom, sok minden történik most a munkahelyeden, és talán ennyi az egész. De arra gondoltam tegnap este, hogy tenni szeretnék valamit érted, hogy segítsek kicsit kikapcsolódni. Aztán bevillant, talán te nem is szeretnéd, hogy segítsek kikapcsolódni, talán szeretnél teljesen a munkádra koncentrálni, ami nagyszerű, Payton, ne érts félre, de… – Habozott, barna szemei tele voltak kérdőjelekkel. – Tényleg csak ennyiről van szó? Mert szívesen kivárom ezeket az utolsó napokat, amíg a céged meghozza az üzlettársi pozícióra vonatkozó döntést, de ha ennél többről van szó, akkor… talán jobb lenne, ha én most kihátrálnék az életedből. Payton először nem is tudta, mit mondjon. Nem volt felkészülve erre a beszélgetésre, legalábbis nem most. Mély levegőt vett. – Megleptelek ezzel, ugye? – kérdezte Chase bocsánatkérőn mosolyogva. – Igen, így is lehet mondani – felelte Payton, idegesen sóhajtva. Chase átnyúlt az asztal felett, és megfogta a kezét. – Nézd, nem kell most befejeznünk ezt a beszélgetést! Csak úgy éreztem, el kell ezt mondanom. És utálok ilyesmit telefonon megbeszélni. Payton bólintott. Biztos bolond volt, amiért nem vágta rá azonnal, hogy nem akarja, hogy a férfi kihátráljon. De Chase-nek igaza volt, gondolkodnia kellett, mielőtt válaszol neki. Most pedig zavart volt, és bár utálta beismerni, de úgy érezte, rá kell néznie az órájára. Ám mivel Chase hozta fel a témát, olyan őszintén válaszolt, ahogy csak tudott. A férfi megérdemelt ennyit.

– Ez a tárgyalás az utolsó dolog, amit a cég figyelembe vehet, mielőtt meghozza a döntését – magyarázta. – Értem én, hogy vannak kérdéseid, de most nem tudok másra koncentrálni. Ám két nap múlva vége a tárgyalásnak. Ha csak addig tudnál várni, akkor megígérem, leülünk és tényleg elbeszélgetünk. Chase elmosolyodott, és azt mondta, hogy rendben. Vicces, gondolta Payton. Mert neki magának fogalma sem volt, mit is csinál. Vissza az irodába. Újra. Néha úgy érezte, el sem hagyta a helyet. És valóban nagyon ritkán hagyta el. Már majdnem hét óra volt, a titkárnők régen elmentek, csend honolt az épületben. Amikor visszaért, látta, Brandon három stócban hagyta az iratokat az asztalán. Át kellett néznie őket, mert azzal a három utasítással voltak kapcsolatosak, amelyeket a felperes megtámadott. Payton szerencsétlenségére mindegyik halom legalább öt centi magas volt, ami azt jelentette, annak az esélye, hogy hamar végez, a semmi és a nem létező között volt. Éppen csak elkezdte az első kupac átnézését, amikor kopogást hallott az ajtaján. Felnézett és Laney-t látta. – Te még mindig itt vagy? – kérdezte Payton. Suttogni kezdett. – Azt hittem, ma van a nagy este. Laney aznap ovulált, tudta meg Payton egy előző napi beszélgetésben, amiben túl sok részlet hangzott el. Ezért korán akart hazamenni, hogy meglepje Nate-et. Stb… – Már indulok is – felelte Laney. – És te mikor indulsz a koktélpartira? Payton zavartan fintorgott. – Koktélparti? – Aztán a homlokára csapott, mert hirtelen eszébe jutott. – A francba! A koktélparti! A peres ügyek osztálya minden évben megrendezte a koktélpartit, hogy üdvözöljék a nyári gyakorlatra érkező munkatársakat. Minden ügyvédnek, aki a csoportban volt, melegen ajánlott volt a részvétel. De a sok történés miatt, ami mostanában körülvette, Payton teljesen elfelejtette, hogy ez aznap van. Állított be emlékeztetőt a számítógépén, de az biztos akkor jelzett, amikor ő a Fixxben ült Chase-szel. A francba! Payton nyögve a homlokát masszírozta. – Nem fogok ma odaérni arra a koktélpartira. – Az asztalán várakozó tizenöt centis papírkötegre mutatott, amit még át kellett olvasnia. – Nagyon sok dolgom van. Szegény Hamupipőke! Nem tudott elmenni a bálba, mert el kellett olvasnia az Ellerth–Faragher bizonyító védelmi szabvány szerind bizonyítékok korlátozó szabályozását. – De ott kell lenned! – figyelmeztette Laney. Fejével J. D. irodája felé biccentett. – Tudod, ő ott lesz és puhítja a népet, és smúzol majd Bennel és az üzlettársi tanács tagjaival. Nem teheted meg, hogy nem mész el. Payton hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát a J. D. elleni egész versengéstől. Ha az üzlettársi tanács az alapján hozza meg a döntést, hogy ki smúzolt velük többet a csoport koktélpartiján, akkor tényleg marha nagy seggfejek. – Bármennyire is gyűlölök elszalasztani egy alkalmat, semmitmondó gyere-dolgozz-a-mi-cégünknek és persze-hogy-nem-számolok-fel-többet-mint-kétezer-óra toborzóbeszédet tartsak egy csomó nyári gyakornoknak, akiknek fogalmuk sincs, hogy az ördöggel kötnek szerződést, ma mégis így teszek. Laney meglepetten meredt rá. – Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna tőled valami káromlást a céget illetően.

Te általában beállsz a sorba. – Hitetlenkedve ingatta a fejét. – Rendben. Megmondom, mi lesz. Itt maradok és segítek neked átolvasni az ügyeket, és talán akkor még odaérsz a koktélparti végére. Payton hálásan mosolygott. – Ez nagyon kedves tőled. De ne is törődj velem, menj csak haza! Én jól vagyok. Menj haza, és élvezd az estét Nate-tel! Laney habozott. – Biztos vagy benne? Payton határozottan bólintott. – Igen. Menj csak! Jó tudni, hogy legalább egy személynek sikerül időt szakítania a szexre amellett, hogy itt dolgozik. – Aztán észrevette, hogyan néz rá Laney. –Ne idegeskedj! Nincs itt senki, aki meghallaná, amit mondok. 19. – MIÉRT NEM DOLGOZIK helyetted a srác ezen? Az ismerős hangot hallva Payton felnézett az iratokból. Az ablak felé fordulva ült, mert így szeretett éjszaka dolgozni. A körülötte magasodó felhőkarcolók a csillogó fényeikkel magasztos látványt nyújtottak. Az pedig, hogy más kivilágított irodákat is látott, kissé feledtette vele a magány érzését. Hirtelen megfordult a székével, és látta, hogy J. D. áll az ajtóban. – A srác az irodájában van és tizenöt másik dolgon robotol, amiket kértem tőle – felelte Payton, tudva, hogy a kérdés Brandonra vonatkozott. – Úgyhogy, sajnos, én itt ragadtam. J. D. az órájára nézett. – Nem mész a koktélpartira? Payton megrázta a fejét. – És te miért nem vagy ott? – Konferenciahívásom volt, és sokáig tartott. De most indulok fel. – J. D. habozott, aztán fészkelődött az ajtóban. – Nem fogsz most megint olyan furán itt ácsorogni, ugye? – érdeklődött Payton. – Mert az kezd kiakasztani. – Nem, nem fogok megint olyan furán itt ácsorogni – vágott vissza J. D., bár Payton észrevette a halvány mosolyt az arcán. Belépett a szobába, és odament az asztalhoz. – Min dolgozol? – Kutatások, amik az esküdtszéknek adott utasításokról szólnak – válaszolta Payton nagyot sóhajtva. – A bíró holnap reggel akarja hallani az érvelésünket, még mielőtt behívja az esküdteket. Szerintem elég jó helyzetben vagyunk, de biztosra akarok menni, hogy nincs olyan precedens, amit a felperes fel tudna hozni. J. D. Paytont nézte. – Kell segítség? – Tőled? – Igen, Payton. Tőlem. – De akkor elszalasztod a koktélpartit. Nem kellene inkább Bennel és a többi üzlettárssal bájolognod? – tudakolta Payton. – Nem, ha te sem teszed. Jó meglátás. Lehet, hogy J. D. tényleg segíteni akart. Manapság elég bőkezűen bánik a gesztusokkal, gondolta Payton. Vagy csak teljesen biztos volt benne, hogy az üzlettársi pozíció az övé lesz. Ide-oda cikáztak a gondolatai, és közölni akarta a férfival, nincs szüksége a segítségére,

nem kell neki visszaadnia a vallomás felvételében kapott segítséget. De az igazság az volt, hogy kellett neki a segítség, ráadásul szerette volna, ha J. D. marad. Nem csak azért, mert nem akarta, hogy ott legyen a koktélpartin és nélküle smúzoljon. – Rendben – bólintott. J. D. elmosolyodott. – Rendben. – Leült az egyik székbe az asztal előtt. – Akkor én kezdem ezzel a kupaccal itt – mutatott a hozzá legközelebb álló papírkötegre. – Megkértem Brandont, keressen elő minden ide vonatkozó döntést a Hetedik Kerületből és az Illinois-i Északi Kerületből is – kezdte magyarázni Payton. – Ezeken felül talált még pár ügyet a Központi Kerületből, amik, ugye, csak akkor lennének relevánsak… – Nem vagyok elsőéves, Payton! Csak mondd el, mi a tényállás! – Nézd, az, hogy elfogadtam a segítséged, nem jelenti azt, hogy ez már nem az én ügyem. – Éreztem, hogy meg fogom én ezt bánni… – Bármikor elmehetsz… – És vegyem el tőled a főnökösködés örömét? Álmodni sem akarok ilyenről. És így tovább… Hmm. Kicsit hosszabb most a haja. Payton újra megnézte. J. D. hátradőlt a székben, és hosszú lábait maga elé nyújtva újabb ügyet vett elő a saját kötegéből. Fejét kissé előrehajtva olvasott, és Payton látta, barna haja hátul pont leér a kék inge kikeményített gallérjáig. Legalább fél centivel hosszabb volt, mint ahogy hordani szokta. Persze, nem mintha figyelte volna ezeket a dolgokat. Payton helyet változtatott, és most a férfi mellett ült a másik székben. Könnyebb volt így dolgozni, mert nem kellett neki mindig áthajolnia az asztalon, ha J. D. mutatni akart neki valamit, amit a peranyagok tanulmányozása közben talált. Legalábbis ezt mondta, és ehhez tartotta is magát. Az asztalán heverő papírkupacok már majdnem elfogytak. Jó volt, hogy mire J. D.-vel együtt dolgozni kezdtek, addigra már átrágta magát a saját anyagai nagy részén, mert az utóbbi fél órában igencsak lelassult a munkatempója. Az utolsó tizenöt percben pedig akár azt is lehetne mondani, kissé szétszórt lett. Furcsamód azon kapta magát, hogy olyan gondolatai támadnak, amiket mások talán… pikánsnak találnának. Megint az a hülye nyakkendő, gondolta Payton. Mert egészen addig csak a saját dolgával törődött és olvasott, amíg J. D. fel nem nyúlt, hogy meglazítsa a nyakkendőjét, mert akkor hirtelen az jutott eszébe, hogy hmm… le kellene vennie azt az átkozott dolgot, úgysincs más az irodában. Aztán meg, hmm… ha már arról van szó, hogy nincs más az irodában… azon kezdett el töprengeni, vajon J. D. mit tenne, ha ő nyúlna oda, és lazítaná meg a nyakkendőjét. Persze, csak feltételes módban… És ha már ilyen messzire mentek, persze, még mindig csak feltételes módban, úgy gondolta, akár az ing felső gombjait is kigombolhatná, mert fojtogatónak tűntek. Azután pedig… hoppá… nincs más hátra, kigombolhatná a nadr… – És mióta jársz Chase-szel? A kérdés, J. D. kérdése, hirtelen visszarántotta Paytont a valóságba. – Hmm? Hogy mi? – Zavarát a kezében tartott papírokkal próbálta leplezni. – Bocsánat. Olvastam. A törvény, meg minden. Marha jó olvasmány. – Legyezni kezdte magát. – Bocsánat. Kérdeztél valamit? J. D. másként helyezkedett el a székben. – Csak tudni szerettem volna, mióta vagytok együtt Chase-szel. Ő mondta, hogy

randiztok. Tegnap találkoztam vele – magyarázta. – Igen, találkoztunk ma, és elmondta, hogy összefutottatok. Payton megesküdött volna, hogy J. D. tekintete elkomorodott. – Akkor ti ketten komolyan gondoljátok ezt a dolgot? – érdeklődött a férfi. Payton habozott. Vajon fontos, mit gondol J. D. róla és Chase-ről? Különös, de úgy érezte, igen. – Csak néhány hete kezdtünk randizgatni – felelte. Várakozás, várakozás. J. D. bólintott. – Sok közös van bennetek. J. D. várt és figyelte, mit fog Payton reagálni erre. Várakozás, várakozás. – Igen, úgy tűnhet, hogy igen. Csend. Megint patthelyzet. Aztán Payton azt gondolta: mi a pokolra várunk? Úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel. – J. D., te most miért vagy itt? – Itt dolgozom, emlékszel? Látod, ott az irodám, és… Payton a férfi kezére tette kezét. – Ne! Most az egyszer inkább hanyagoljuk a szarkazmust, kérlek! J. D. lepillantott a kezére, aztán Payton szemébe nézett. – Valójában mit akarsz tudni, Payton? Payton feltette J. D.-nek azt a kérdést, amelyet annyiszor feltett magának az elmúlt pár napban. – Miért vagy velem ennyire kedves mostanában? J. D. előrehajolt a székben. Egyenesen a nő szemébe nézett, aki hirtelen arra gondolt, miért kellett nyolc évet várnia arra, hogy így nézzen rá? – Mert megengeded – felelte lágyan. Abban a pillanatban Payton tudta. Tökéletes Chase-nek vége. És nem a maraschino cseresznye miatt. Tökéletes Chase-nek már a kezdet kezdetén vége volt, és Payton kezdte sejteni, hogy ugyanazon okból, mint amiért az utóbbi nyolc évben minden kapcsolatának vége lett, még mielőtt elkezdődtek volna. Az ok pedig ott ült vele szemben és most éppen a szemébe nézett. Ezt felismerve csak egyvalamit mondhatott: – Jaj… ne! – sóhajtott fel. A baj csak az volt, hogy igazából nem állt szándékában ezt hangosan is kimondani. J. D. félrebillentette a fejét. – Érdekes válasz. Payton nem tudta eldönteni, hogy a férfi jól szórakozik-e vagy inkább mérges. Kinyitotta a száját, hogy megmagyarázza, de az ajtón kopogás hallatszott. Brandon lépett az irodába, és láthatóan észre sem vette, mi történik. – Találtam még néhány ügyet, amit esetleg meg akarsz nézni… Ó, helló, J. D., észre sem vettem, hogy itt vagy! Payton és J. D. egyszerre ugrottak fel a székükből. – Éppen indulni készültem – közölte J. D. sietve. – Payton, azt hiszem, már nincs szükséged a segítségemre, most már ti is be tudjátok fejezni a maradékot. Jó volt újra látni téged, Brendan.

– Brandon. – Igen, persze. Payton figyelte, ahogy J. D. kilép az irodából, és átmegy a sajátjába. – Remélem, nem szakítottam félbe semmit – jegyezte meg Brandon. – Nem, persze, hogy nem – nyugtatta meg Payton. Most éppen nem hiányzott neki, hogy okot adjon az irodai pletykára. Az ilyen dolgok tönkretehetik a karrierjét. – J. D. segített átnézni a kutatásod eredményeit. – Leült az asztala mellé. – Na és mit találtál? Brandon leült az asztal elé az egyik székbe. Magyarázni kezdte, ahogy a buzgó ifjabb munkatársak mindig, hogy úgy érzi, rábukkant arra a fontos adatra, amelyikkel megnyerhetik a pert, Payton pedig élénken figyelt. Amikor éppen nem a másik iroda felé nézett. Azon tűnődött, J. D. mit gondolhat. Vajon ez megint egy olyan pillanat lesz, amit mindketten tagadni fognak, vagy talán mérges is, mert azt hiszi, Payton valamit akart jelezni azzal a „Jaj… ne!”-vel, amit egyébként nem is gondolt úgy. Bár lehet, hogy mégiscsak úgy gondolta, de már ő maga sem tudta. Az agya ezer lebegő gondolat káoszába süllyedt, és képtelen volt akár csak egyet is megfogni közülük, csak azt tudta, a perre kellene koncentrálnia… A számítógépén hirtelen felugrott a kis ablak, amely új e-mail érkezését jelezte. Miközben bólogatott Brandonnak, az egerével az üzenetre kattintott, és látta, hogy J. D.-től érkezett. Nem szerepelt semmi a tárgy mezőben, ezért kinyitotta, hogy elolvassa. Szeretnélek ma hazavinni. Habozás nélkül kérdezett rá Brandonnál valamire a kutatással kapcsolatban, közben azonban választ írt J. D.-nek. Még húsz perc. – MOST már LEGALÁBB elmondhatom, hogy utaztam a hírhedt Bentley-ben. Ahogy a járdán sétáltak a lakása felé, Payton látta, hogy J. D. vigyorog, és az óráját nézi. – Mi az? Min mulatsz? – kérdezte. – Mértem az időt, hogy mikor fogsz megjegyzést tenni a kocsira. Már azon is meglepődtem, hogy kibírtad az utat megjegyzések nélkül. – Na, ennyire azért nem vagyok kiszámítható! – jelentette ki Payton, és már dobta volna hátra a haját, de félúton megállította a mozdulatot. J. D. észrevette, és elnevette magát. – De, az vagy, tényleg. A nyolc év alatt egyszer sem fogtad vissza a megjegyzéseidet semmilyen témában. Odaértek a bejárathoz. Payton megfordult és a férfira nézett. – Ez nem igaz. – Nem? Na persze. – J. D. felvonta a szemöldökét. Payton tetőtől talpig végigmérte. – Nem fűztem megjegyzést ahhoz sem, hogy távolabb álltál meg az utcában, és nem hoztál el az ajtóig. Mert ha ezt szóvá teszem, azzal azt mondtam volna, úgy festesz, mint aki be akar hozzám jönni. J. D. közelebb lépett és lenézett rá. – És ha valóban eszembe jutott volna, az rossz? – Hmm… Inkább nem is mondok semmit. – Payton kinyitotta a bejárad ajtót, J. D. pedig kitárta előtte. – Talán csak meg akartam győződni arról, biztonságban hazaérsz – tette hozzá a férfi, miközben felfelé mentek a lépcsőn Payton lakása felé. – Nevezz régimódinak! – Aztán előresietett, és hátrafelé lépkedett felfelé, s közben a nőt nézte. – Vagyis nem is régimódi. Inkább karót nyelt, vagy burzsuj, vagy elnyomó, whiskey-t jéggel ivó, a

feleségem-bizony-vegye-fel-a-vezetéknevem fajta hímsoviniszta kretén? Ezt mindig összekeverem. Közben megérkeztek Payton lakásának ajtaja elé. – Nem tudom… – mondta Payton. – Segíts felidézni, hogy ez azelőtt volt, amikor önfejű, böködős, Toyota Prius-os, csatabárdot forgató, női elnyomás ellen lázadó tarisznyarák feminácinak neveztél, vagy azután? Kinyitotta az ajtót, és belépett a lakásba. Letette az aktatáskáját és a retiküljét a nappaliban a kanapéra. J. D. követte, és becsukta maga mögött az ajtót. Elvigyorodott, amikor meghallotta, hogy a saját szavait vágják a tejéhez. – Utána volt, biztos, hogy utána. Így van ez a kezdetektől. Te lősz először, én csak reagálok. Könnyedén, incselkedve mondta, de Payton észrevett valamit a szóválasztásában. – Mit akarsz azzal mondani, hogy a kezdetektől így van? Látta, egy pillanatra J. D. szemei felvillannak, mert rájött, többet árult el, mint amennyit szeretett volna. De csak legyintett. – Mindegy. Felejtsd el, amit mondtam! Nem fontos. Payton most lett igazán kíváncsi. De nem faggatózott tovább, mert érezte, abból csak vita lenne. Pedig ők ketten már egy életre kivitatkozták egymással magukat. – Hát akkor… – szólalt meg, elterelve a témát. A beépített könyvespolcok falának dőlt J. D.-vel szemben, aki a szoba másik felében állt. – Hát akkor… – ismételte meg J. D., és úgy nézett rá, mint aki azt várja, ő tegyen vagy mondjon valamit először. Ami tulajdonképpen rendben is volt, mert éppenséggel volt valami, amit közölni akart. Megköszörülte a torkát. – El kell árulnom, hogy szerintem nem vagy hímsoviniszta. – Látta, a férfit váratlanul éri ez a vallomás, ezért elmagyarázta: – Szerintem csúnya dolog volt ilyet állítanom. És mivel pár nap múlva már nem fogunk együtt dolgozni, nem akartam ezt annyiban hagyni. J. D. lassan közeledni kezdett felé. – Akkor nekem is el kell ismernem, csak hogy egyértelmű legyen, a femináci valószínűleg kissé erős volt. – Kissé? Tényleg? – Na jó, nagyon. J. D. még közelebb lépett. Payton érezte, a szíve gyorsabban ver. – És valójában azt sem gondolom, hogy karót nyelt lennél – folytatta Payton, akinek még sikerült összeszedettnek és higgadtnak tűnnie. – Csökönyös és önelégült talán, de nem karót nyelt. – Köszönöm – mondta J. D., és meghajtotta a fejét. Már közvetlenül Payton előtt állt, aki így a könyvespolcok és közé szorult. – És csak hogy tudd – tette hozzá Payton halkan –, nem Toyota Priusom van. J. D. lenézett rá, szemei sötéten és élénken csillogtak. – Csak hogy tudd, nem tartom magam burzsujnak. – Az kár – suttogta Payton. – Mert gondolom, nem rossz dolog. Érezte, hogy J. D. a kezét a tarkójára teszi. – Most pedig elhallgatsz – mondta neki a férfi, és magához húzta. – Már éppen eleget vártam, hogy ezt végre megtehessem. A szája közelített Payton szájához, és végre, nyolc év után, J. D. Jameson megcsókolta.

A nő ajkai örömmel fogadták, és a nyelve könnyedén súrolta J. D. nyelvét. J. D. keze Payton csípőjére vándorolt, és közelebb húzta magához, hogy az ajkaik jobban egymásra tapadjanak, és a csók szenvedélyesebb lett. Payton ösztönösen hozzásimult, mire J. D. azonnal reagált, és háttal a polcoknak tolta. Karjaival mindkét oldalról szinte fogva tartotta, ajkaival pedig lassan lefelé haladt a nyakán. – Mondd, hogy te is vágytál már erre! – suttogta rekedten a nő fülébe, aki azt hitte, az egész teste rögtön elolvad. Payton hátrafeszült, ahogy a férfi ajkai a kulcscsontjához közeledtek. – Igen – suttogta akadozva, mintha csak ennyit tudott volna kinyögni. J. D. újra megcsókolta, szinte követelőzve. Hirtelen mindketten türelmetlenek lettek, és Payton szinte letépte róla a zakót, J. D. kezei pedig felkapták és repítették, miközben a nappaliból a konyhába botladoztak. Nekimentek a pultnak, és a férfi arrébb lökte a bárszékeket az útból, majd feltette Paytont a pultra. A pulton ülve Payton kissé hátradőlt, és megnézte magának J. D.-t, közben nehezen kapkodva a levegőt. – Ez tetszik nekem. Végre egyszer nem vagy annyival magasabb nálam, nem próbálsz rám ijeszteni. – Nem hinném, hogy téged bármi is megijeszt – jelentette ki J. D. – Még az sem, hogy a bíróságon meztelenkedj. – Már kezd derengeni, miért nem kedvellek – jegyezte meg Payton. De aztán a levegő is benne rekedt, ahogy J. D. egyik kezével a háta mögött összefogta mindkét kezét, és a lábai közé furakodott. J. D. szemei elszántan villogtak. – Jó. Akkor most nevezz seggfejnek, és úgy nézz rám, mint aki hozzám akar vágni valamit. Azt szeretem a legjobban. Payton nevetett, de J. D. ajka az övére tapadt, és a vicces helyzet azonnal elmúlt. Érezte, ahogy J. D. kezei a blúza gombjait rángatják, ő pedig egy mozdulattal meglazította a férfi nyakkendőjét. Sietősek voltak a mozdulataik, mintha mindketten attól tartottak volna, a másik meggondolja magát, és Payton valahol tudat alatt pont azon gondolkodott, vajon meddig is mehetnek el ezek a dolgok, és a konyhapult-e a legjobb hely ahhoz, hogy meddig is menjenek a dolgok, amikor… Megcsörrent a telefonja. – Ne figyelj rá! – mondta J. D., és a kezei a melltartó elejére csúsztak, hogy kikapcsolják, és most az egyszer Payton teljes szívvel egyetértett vele. A csörgést, ami a nappaliban lévő telefonból szólt, könnyű volt figyelmen kívül hagyni, de aztán bekapcsolt az üzenetrögzítő, és Payton hangja visszhangzott a lakásban, hogy bocsánat, de most nem tud a telefonhoz menni, blablabla. – Hallottál már a hangpostafiókról? – kérdezte J. D., és az ujjai könnyedén siklottak a melltartó csipkés szélein, Payton pedig próbálta összeszedni a gondolatait, hogy valami szellemeset válaszoljon, amikor megszólalt egy férfihang. – Payton, itt Chase! A technika igazi csodája, gondolta Payton, amikor az üzenetrögzítője olyan tiszta hangot bocsátott ki, mintha a pasi, akivel randizni szokott, ott lenne a konyhában vele és azzal a másik pasival együtt, aki épp a lábai között áll. – Csak jó éjszakát akartam kívánni, és megbizonyosodni arról, hogy rendben hazaértél – folytatta Chase az üzenetet. – Tudom, hosszú estéd lesz még. Ráadásul a beszélgetésünk után elfelejtettem sok szerencsét kívánni a tárgyalásodhoz. Tudom, hogy mennyi minden függ ettől, úgyhogy aludj jól. És jusson eszedbe, mit mondtam neked J. D.-ről. Vigyázz magadra, mert az a

pasi bármit képes megtenni a győzelemért! Payton hallotta a Chase üzenetének végét jelező sípot. J. D. hátrébb lépett, hogy lássa a reakcióját. – És én még azért aggódtam, hogy valami olyat mond, amitől mindez kínossá válik majd – fakadt ki Payton. – De, hála istennek, nem így lett. J. D. észre sem vette a cinizmust. – Felhív azért, hogy jó éjszakát kívánjon? Mennyire komoly ez kettőtök között? – tudakolta követelőzve. Payton lecsúszott a pultról, elfurakodott mellette, és kezdte begombolni a blúzát. – Neked az üzenetének ezzel a részével van gondod? Hogy felhív, hogy jó éjszakát kívánjon? – Akkor most már azokra a vádakra is reagálnom kellene, amiket a te barátod hoz fel ellenem? Jó, akkor reagálok: kurvára semmit sem tud rólam. Payton bólintott, miközben lesimította a szoknyáját. – Talán nem ez volt a legkidolgozottabb válaszod, J. D. De a közvetlenségért külön pontokat kapsz. A férfi zavarodottan nézte, ahogy a nő összeszedte magát. – Mi… mi folyik itt? Ugye, nem hiszed el tényleg azt, amit Chase állított? – Nem. – Nem igazán, tette hozzá majdnem, de végül mégsem. Vagy gyanakodnia kellene J. D.-re? Chase üzenetéig meg sem fordult a fejében, talán valami agyafúrt tervvel érkezett ide ezen az estén. Bár az igaz, hogy neki holnap korán reggel a bíróságon kell lennie… Számít ez valamit? Mire kellene gondolnia? Hogy az egész csak egy fondorlatos terv, hogy bejusson a lakásába… és aztán visszaállítsa az ébresztőóráját egy órával, hogy lekésse a tárgyalást? Na, ez valóban nevetséges gondolat volt. Vagy mégsem? Hirtelen eszébe jutott… ez a férfi belopózott az irodájába, levágta, majd visszaragasztotta a cipője sarkát, hogy elessen és megszégyenüljön a tárgyalóteremben. De az már a múlté. Vagy nem? – Nos, nyilvánvaló, hogy Chase üzenete megváltoztatott valamit – állapította meg J. D. Payton begombolta a blúzát, és megfordult. – Ez túl komplikált. – Chase miatt? – Sok minden miatt – felelte Payton. – Először is, mert reggel korán a bíróságon kell lennem. Na meg a közös múltunk miatt. És mert most a munkára kellene koncentrálnom, és mert te vagy az oka, hogy a munkára kell koncentrálnom. – Egy pillanatra elhallgatott. – Egyedül szeretnék lenni, hogy végiggondoljam a dolgokat. J. D. bólintott, és Payton látta rajta, hogy mérges. – Rendben – mondta a férfi szárazon. Felvette a zakóját a földről, és elindult az ajtó felé. Payton zavart volt ugyan, de utálta, hogy ilyen rossz hangulatban fejezik be az estét. – J. D., várj! – szólt utána. J. D. megfordult az ajtóban. – Ez már a második eset, hogy kidobsz a lakásodból. Ha meggondolod magad, tudod, hol találsz meg. Azzal kiment. Payton még állt ott egy ideig. Aztán felvette az aktatáskáját, és elindult a hálószoba felé. Egy óra múlva már aludt, magányosan, körülötte a reggeli tárgyaláshoz szükséges iratokkal.

20.

Egy hét volt még hátra. Csak hét nap. Payton nyolc év munkájának a hajrájához ért, hogy csatlakozhasson azon kevés szerencsés ügyvédek elit köréhez a Ripley & Davisnél, akiket üzlettársi rangra emeltek. A hajrában két ígéretet kellett betartania, amelyeket nemrégiben tett. Először is, megnyerte a pert, és ezzel állta a szavát, hiszen a nyitóbeszédében azt állította az esküdteknek, miután megismerik a bizonyítékokat, minden kétséget kizáróan tudni fogják, hogy az ügyfele nem volt felelős a szexuális zaklatásért. Az volt a szokás, hogy amikor egy ügyvéd megnyert egy pert, a csoport többi ügyvédje bement hozzá és gratulált neki, miután visszaért az irodájába a tárgyalás után. Ezúttal is így tett mindenki, kivéve J. D. Ő egész délután az irodájában volt, csukott ajtó mögött. – Mi baja van? – kérdezte Irma, amikor hazaindulás előtt benézett Paytonhoz, és közben a fejével J. D. irodája felé bökött. – Megint veszekedtetek? – Nem hiszem, hogy beszélni akarna velem… – Payton hirtelen elhallgatott, mert rájött, mit takarhatnak Irma szavai. – Mit akartál mondani azzal, hogy megint veszekedtünk? J. D.-vel ugyanis mindig vigyáztak, hogy ne hozzák nyilvánosságra a vitáikat. A titkárnője jelentőségteljesen ránézett. – Az adminisztrációs személyzet ennek az intézménynek a szeme és a füle, Payton. Mi mindent tudunk. Payton kiegyenesedett a székében. – Rólunk is beszéltek? Irma nagyvonalúan megvonta a vállát. – Igen. Payton keresztbe tette a karjait. – És miket mondtok? – Mostanában leginkább arról van szó, hogy ti ketten hogyan versengtek az üzlettársi posztért. – Te tudsz erről? Irma újból nagyvonalúan vállat vont. – Igen. Még fogadásokat is kötöttünk, melyikőtök lesz majd üzlettárs. Payton álla leesett, meghökkenve azon, hogy a karrierje jövője rosszmájú, jelentéktelen irodai pletykák témája. – Nem tudom elhinni, hogy te is részt veszel ilyesmiben, Irma! Ez gusztustalan. Na és melyikünkre fogadtak többen? – Úgy tűnik, nemek közötti harc lesz. Payton elégedetten mosolygott. – Tehát én vezetek. Mert mennyi is… talán mindössze két férfititkár van az egész cégnél? – Néhányan a fiatalabb munkatársak közül szintén fogadtak. Vagyis… mindannyian. Payton a szemeit forgatta. – Akkor, gondolom, az üzlettársak is, ugye? – Nem, érdekes módon ők nem – mélázott Irma. – Úgy tűnik, közülük senki sem tudja, hogy J. D.-vel nem vagytok valami jóban. Payton horkantott egyet.

– Hát, az nem is csoda. Úgy tűnik, az üzlettársak fele nem tud semmit, ha nem rágják a szájukba valami feljegyzésben, amelyet egy szerencsétlen munkatárs egész hétvégén fogalmaz. Most Irma lepődött meg. – Ez meglehetősen elégedetlenül hangzott tőled. – Aztán egyetértőn bólogatott. – De tetszett. – Kacsintott egyet, aztán kiment. Payton felsóhajtott. Feljegyzés önmagamnak: többet csendben maradni. És megtudni, melyik ifjabb munkatársnak volt mersze J. D.-re fogadni. Ha Brandon volt az, akkor kinyírja a kölyköt. A MÁSODIK ÍGÉRET, amit be kellett tartania, az volt, amit Chase-nek tett, hogy majd leülnek és elbeszélgetnek. A leülés Chase-nél történt, de a beszélgetés részét leginkább Payton végezte. A férfi jól fogadta a szakítást. Még nevetett is, amikor Payton azt mondta, mindkettőjük érdekében tette ezt. Látta ugyanis, Payton elhiszi magáról, hogy túlságosan nehéz személyiség, aki minden bizonnyal csak megkeserítené az életét. Igazság szerint, ha reménykedett is abban, hogy közte és Chase között jó lesz ez a dolog, mindez azonnal szertefoszlott, amikor megcsókolta J. D.-t. Fogalma sem volt, mi történik közöttük az utóbbi időben, amire jó példa a konyhapulton lezajlott kis affér is, de az biztos, amíg rá nem jön, addig senkivel sem kellene randiznia. Másnap az irodában éppen indult Laney-t meglátogatni, hogy elmondja neki a rossz hírt, miszerint Tökéletes Chase már nincs, amikor meghallotta, hogy J. D. a nevén szólítja. Megfordult, és látta a folyosón, amint a férfi közeledik felé. – Ben látni akar mindkettőnket, ha lehet, azonnal – közölte J. D. – Úgy tűnik, van valami fejlemény a Gibson’s-ügyben. Többet nem mondott, csak ridegen elsétált Payton mellett, folytatva útját Ben irodája felé. Payton követte, de nem próbálta utolérni. Ha J. D. ilyen játékot akart játszani, hát legyen. Mindketten csendben mentek tovább. Amikor Ben irodájához értek, ő éppen telefonált. Intett nekik, hogy mindjárt befejezi, és addig várjanak odakinn. J. D. a folyosó végén levő ablakhoz ment, hátat fordított Paytonnak, és továbbra is csendben figyelte a kilátást. Payton először figyelmen kívül akarta hagyni, de aztán meggondolta magát. A férfi kezdte tényleg felbosszantani, és ezt tudatni akarta vele. Határozottan odalépett hozzá. – Most tényleg nem állsz szóba velem? – Halkan beszélt, hogy senki ne hallja őket. J. D. ránézett a szeme sarkából. – Csak hagyok neked teret, Payton. – Azzal már vissza is fordult az ablak felé. – És közben seggfej vagy. – Te pedig játszmázol. Hogy van Chase manapság? –kérdezte J. D. cinikusan. – Jól, azt hiszem. Chase és én már nem randizunk. J. D. felé fordult. – Szakítottál vele? – Igen, az a helyzet, hogy igen – válaszolta Payton. – Ellentétben azzal, amit gondolsz rólam, nem szeretek játszmázni az emberekkel. És csak hogy tudd, vastag bőr van az arcodon, hogy engem vádolsz játszmázással, amikor te adagolod a csendterápiát. Apropó. Köszönöm, hogy te voltál az egyetlen a csoportban, aki nem gratulált a győzelmemhez. A tetteidből arra következtetek, (a) furcsán érezted magad, amiért gratulálnod kell nekem, tudván, vetélytársak vagyunk, ám ebben az esetben nem okolhatsz azért, hogy azon az ominózus estén én sem voltam ura a helyzetnek, vagy (b) egyszerűen csak önfejű, durcás kretén vagy, és akkor nem biztos, hogy szeretnék veled időt tölteni. Bárhogy is van, ha most valami nagy bocsánatkérést vársz tőlem,

amiért megkértelek, menj el azon az estén, akkor nagyon-nagyon sokáig fogsz várni, mert, ahogy látod, nekem volt igazam. – Azzal dacosan csípőre tette a kezét. Hát, ennyi. J. D. egy pillanatig a tőle megszokott szórakozott arckifejezéssel figyelte. – Tényleg kiváló ügyvéd vagy, Payton – mondta. Payton az ujjával megbökte a férfi mellkasát. – Ne próbálj most lekenyerezni, Jameson! J. D. elvigyorodott. – Megint mérges vagy rám. – Szerintem ez a helyzet elég bonyolult anélkül is, hogy te még jobban komplikálnád. Úgy tűnt, ez a megjegyzés nem hagyta hidegen J. D.-t. – Hát, rendben. Talán akkor nekem kell lépni. Mit szólnál, persze, csak feltételesen, ha meghívnálak vacsorázni, hogy megünnepeljük a győzelmedet? Payton habozott. De nem azért, mert nem volt csábító ez az ajánlat vagy kvázi ajánlat. Hiszen nagyon is az volt. – Csak feltételesen, persze, nem vagyok benne biztos, hogy bíznék magamban melletted. Látta, hogy J. D.-nek tetszett a válasz. A férfi kissé lejjebb hajolt, és halkabban megkérdezte: – Miért? Mitől félsz, mi történne, ha kettesben maradnánk? Persze, csak feltételesen szólva. Veszélyes volt így flörtölni a cégnél. Furcsamód azonban Payton nem volt biztos benne, hogy egyáltalán érdekli az iroda. Igaz, J. D. úgy fel tudta idegesíteni, mint senki más. De amikor úgy nézett rá, azzal a nyílt, gyengéd, mégis óvatos tekintettel, mintha figyelné, értékelné minden mozdulatát, érezte, izgalom tölti el, mert nem tudta, merre vesz irányt ez a kis játék közöttük. Úgyhogy ő is előrehajolt, és kihívón mosolygott. – Csak feltételesen szólva, attól félek, talán… – Á, hát ott vagytok! Elnézést, de elakadtam egy 26(f) határozatot vitató konferencián, és tovább tartott, mint gondoltam. A főnökük hangjától megzavarva Payton és J. D. is odakapta a fejét, és látták, Ben az ajtóban áll. – Nos, akkor kezdhetjük? – Ben intett nekik, hogy menjenek be az irodájába. J. D. elkapta Payton pillantását, miközben beléptek, és úgy látta, neki is ugyanannyira rosszulesett, hogy félbeszakították őket, mint neki. Még alig ültek le, amikor Ben rögtön a tárgyra tért. – Jasper felhívott ma reggel – kezdte. – Úgy tűnik, van egy kis fennakadás a Gibson’s jogi osztályán. Kirúgta az általános ügyvédjét, ami talán okos is volt, mert az az ember nem tett sokat azért, hogy megakadályozza a jelen helyzet kialakulását. Az új ügyvéd hétfőn kezdett, és nem meglepő módon, találkozni akar azokkal a cégünktől, akikkel együtt fog dolgozni az ügyön. Jasper külön kérte, hogy egyikőtök vagy mindketten repüljetek oda hozzá holnap, és beszéljetek az új ügyvéddel. Elismerte, hogy elég későn szólt, de mivel holnap már péntek van, remélte, nincs fontos munkátok vagy egyéb elfoglaltságotok. Ben megköszörülte a torkát. – Nyilvánvaló, hogy Jasper nem ismeri az itteni helyzetet, vagyis azt, hogy egyikőtök nem fog majd tovább dolgozni az ügyön. És talán jobb is lenne, ha továbbra sem tudná ezt addig, amíg az üzlettársi pozíció nyertesét ki nem hirdetik. – Hátradőlt és drámaian felsóhajtott. – Mindent egybevéve, kissé furcsa nekem azt kérni tőletek, csináljátok ezt végig együtt. Bár a döntés már közeleg… – Én megyek – vágott közbe J. D.

Ben elhallgatott és ránézett. Úgy tűnt, tetszik neki a határozottság, amivel J. D. válaszolt. – Jó. – Jóváhagyón bólintott, aztán Paytonhoz fordult. – Te mit mondasz, Payton? Payton érezte magán J. D. tekintetét, miközben válaszolt. – Én is megyek. Ben elmosolyodott. – Nagyszerű. Felhívom Jaspert, és megmondom neki, hogy mindketten mentek. – Ránézett J. D.-re. – Ha elég korán értek oda, Jameson, akár üthettek is párat. Palm Beachben nagyszerű pályák vannak. Úgy emlékszem, három éve játszottam ott utoljára. Májusban voltunk ott, és majdnem harmincöt fok volt. És pokolian párás a levegő. – Aztán intett. – Mindketten menjetek készülni! Hosszú és forró utazás lesz. Paytonnak minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy erre ne reagáljon semmit. 21. A LÉGIKÍSÉRŐ LETETTE Payton elé az ételt. – És egy vegetáriánus előétel önnek – mondta kedvesen, mielőtt hátat fordítva neki, a többi utasnak is felszolgálta az ételt. Payton mellett J. D. még csak fel sem emelte a tekintetét a Wall Street Journalból. – Vegetáriánus? Ez aztán a meglepetés! – Mint amennyire az is, hogy te először az újság gazdasági rovatait olvasod el. J. D. vállat vont. – Na és? Van pár befektetésem. – Befektetéseim nekem vannak. Neked viszont egész pénzügyi portfóliód van – hangsúlyozta Payton. J. D. úgy érezte, pontosítania kell a dolgokat. Letette az újságot, és Payton felé fordult. – Payton, el kell mondanom valamit, és bár ez meg fog hökkenteni, jobb, ha tőlem tudod meg. – Bizalmasan előredőlt. – Neked pénzed van. – J. D. megrázta a fejét. Milyen kár! Payton legyintett. – Pénzed neked van. Nekem meg egy jól fizető munkám. Micsoda különbség! – Ugyanannyit keresünk. – De neked extravagáns az életviteled. J. D. elnevette magát. Tényleg az? Talán Payton szemében igen. A nő két lábon járó ellentmondás volt, ráadásul ezt tudta is magáról. – Hiszen ötszáz dolláros cipőben jársz – jegyezte meg J. D. – Már nem. J. D. megköszörülte a torkát. Jobbnak tűnt más témát találni. Figyelte, ahogy Payton felveszi a kelbimbós, totál bio, teljesen íztelen szendvicsét. Mivel első osztályon utaztak, csak ketten ültek egymás mellett. Bármiről beszélgethettek, senki nem hallotta őket, ám az addigi repülőút alatt csak a munkahelyi témák és pletykák kerültek szóba. Ideje volt felpezsdíteni a dolgot. – Nem mondtad még el, miért szakítottál Chase-szel – vetette fel J. D. – Nem, nem mondtam el. – Kerülöd a témát? Payton letette a szendvicset, és a férfi felé fordult. – Miért nem beszélünk rólad, a változatosság kedvéért? J. D., miután rájött, hogy a témaváltási készségein még csiszolnia kell, próbált laza

arckifejezést vágni. – Mi van velem? – Hát, harminckét éves vagy… – Amennyi te is. – …és még facér – fejezte be Payton. – Nem kellett volna már elvenned feleségül valami Muffy vagy Bitsy nevű nőt, vagy más társasági lényt, akinek akkora agya van, mint ez az uborkaszelet? J. D. odasandított. – Azért az elég nagy. Payton elmosolyodott. – Szóval? Hogy van ez? J. D. nem tudott nem odanézni, amikor Payton a válaszára várva keresztbe tette az egyik lábát a másikon, kifejezetten őfelé tartva őket. Vajon tudta ez a nő, hogy milyen hatással van rá? J. D. gyanította, hogy igen. Ez egy kis játék volt, amit mindketten játszottak, és amiben mindketten látványosan kerülték azt, ami Payton lakásán történt pár napja. J. D. úgy érezte, több van Payton „ártatlan” kérdései mögött, már ami a szerelmi életét illeti, mint amennyit el szándékozott árulni. De nem akarta lerövidíteni a játékot. Legalábbis még nem. Látva, hogy Payton még mindig várja a választ, megvonta a vállát. – Azt hiszem, a munkahelyi dolgokra koncentráltam. – Figyelte, ahogy a nő bólintott, hiszen ő is ugyanebben a cipőben járt. Most, hogy a cégre terelődött a téma, a beszélgetés biztonságosabb vizekre sodródott: a Jasperrel és az új jogi tanácsosával való találkozásra. Annak jeléül, hogy milyen nagyra értékeli, amiért Payton és J. D. Ilyen rövid határidővel is vállalták az utazást Floridába, Jasper azt javasolta, abban a szállodában vacsorázzanak, amelyikben megszállnak. J. D. tudta, van rosszabb hely is, ahol eltölthet egy péntek estét, mint a Palm Beach-i Ritz-Carlton hotel. Félretéve minden üzlettársi vagy előléptetési dolgot, azért kapott az alkalmon, hogy eljöjjön, mert tudta, Payton soha nem szalasztana el egy ilyen alkalmat. Payton megkérdezte, milyen információt tudott előásni a Jasper által frissen felvett ügyvédről. J. D. elővett egy mappát az aktatáskájából, amit aznap reggel rakott össze, amikor a reptér felé beugrott az irodába. Meglepetésére talált egy olyan valamit is a táskájában, amit nem ő tett oda. Egy könyvet. Arra gondolva, hogy tényleg nagyon mérges lesz, ha kiderül, hogy valaki titkos narkószállítónak nézte ki, ami a csillogó Ritz-Carlton helyett a börtönbe juttatja, előhúzta a könyvet. Büszkeség és balítélet. Volt rajta egy sárga cetli is. Sürgős esetekre. Bízz bennem! J. D. a szemeit forgatta. Ó, hogy a fene enné meg! Elújságolta Tylernek, hogy Paytonnal fog utazni, és a „segítőkész” barátja biztosan becsempészte a regényt a kézipoggyászába, amikor ő kilépett az irodájából. Épp amikor vissza akarta gyömöszölni azt a buta, lányos firkálmányt a táskájába, Payton odanézett. – Ó, hoztál könyvet is? Mit olvasol? – Odahajolt, elolvasta a címét, aztán a meglepetés félreismerhetetlen kifejezésével az arcán felsandított J. D.-re. – Büszkeség és balítélet? Hűha! Nem hittem volna, hogy szereted ezt a könyvet. J. D. azonnal védekezésbe ment át.

– Ne izélj már! Csak nem hiszed, hogy… Ám a szavai lassan elhaltak, miközben Payton álmatag, távolba meredő szemekkel hátradőlt az ülésében. – Ó, Mr. Darcy… – sóhajtott fel. Mélázva a szájába vette a tollát, és J. D. észrevette, hogy a nő arca elvörösödött, majd a tollat lassan ki-be húzogatta az ajkai között anélkül, hogy észrevette volna. Ki-be. – Fitzwilliam Darcy és az éves tízezer… – mondta, még mindig álmodozva. J. D.-nek fogalma sem volt, miről beszél, de nem tudott nem bámulni. A toll. Az ajkak. Ki-be. Ki-be. Tyler egy zseni! Payton pislogva magához tért a révületből. Sajnos. – Elnézést Miről is beszéltünk? – kérdezte kissé ziláltam J. D. megköszörülte a torkát, és felemelte a könyvet. – Büszkeség és balítélet? Payton melegen elmosolyodott. – Igen. Az egyik nagy kedvencem. – Azt látom. Én is szeretem ezt az… – J. D. gyorsan lenézett a könyv hátsó borítójára – Elizabeth Bennetet. Úgy tűnt, ez teljesen felrázza Paytont. – Az csak természetes – vágta rá Tylerre emlékeztető módon, mintha csak egy Neander-völgyi nem tudná ezt. – Elizabeth Bennet azonban csak egy a valaha élt legnagyobb főhősnők közül. J. D. látta, hogy Payton megint felspanolta magát, és kezd kioktató lenni. Nem mintha ez zavarta volna. – Igen? – Igen. Okos, éles eszű, bátor és független. Igaz, tud kicsit büszke is lenni, és lehet, hogy néhányan azt mondanák, túl pimasz is a korához képest, előszeretettel ítélkezik, de mégis ezért szeretjük. J. D. oldalra billentette a fejét. – Akkor ezt meg is beszéltük. Payton kissé szégyenkezve elmosolyodott. – Sajnálom. Elkap a hév, ha erről a könyvről van szó. – Elhallgatott és elmerengett. – Na de mikor mutatod meg az információkat, amit a Gibson’s új jogtanácsosáról gyűjtöttél? Vissza az üzlethez! J. D. odaadta Paytonnak a mappát, amit összekészített, és a nő olvasni kezdett. De pár perc csendes munka után oldalra sandított. – Azért… ez mégiscsak elég csajos olvasmány egy pasinak, Jameson. – Aztán egy ravasz kis félmosollyal visszafordult a papírjaihoz. J. D. válaszra sem méltatta. De pár perc múlva rásandított, és figyelte, ahogy dogozik. Büszke és pimasz, az egyszer biztos. És ítélkező is, egyértelműen. De mégis… PAYTON FEHÉRNEMŰBEN állt a szekrény előtt, és a ruháját vizslatta gyűrődéseket keresve. Örömmel állapította meg, hogy a holmi többé-kevésbé egyben élte túl a repülőutat, mivel (a) teljesen tapasztalatlan volt a vasaló használatában, és (b) nem is volt ideje vasalni, mert öt perc múlva J. D.-vel kellett találkoznia a hotel bárjában. Ez csak üzlet, mondogatta magának. Ő és J. D. az üzlet miatt vannak itt, a Palm Beach-i

Ritz-Carlton luxusszállóban, csak pár lépésre a fehér homokú strandtól és az Atlanti-óceán azúrkék vizétől. Persze, már korábban is lakott luxusszállókban. Sokban. Az az egyik jó oldala annak, hogy magasan rangsorolt cégnél dolgozik az ember, hogy az ügyvédeinek, már csak az imázs miatt is, luxusszállóban kellett lakniuk, ha üzleti úton voltak. Nem az első péntek esti üzleti útja volt, és nem az első eset, hogy férfikollégájával utazott. És mégis. Ez az út egyáltalán nem tűnt üzleti útnak. Vagy legalábbis nem teljesen. Miután bejelentkeztek, J. D.-vel úgy döntöttek, hétkor találkoznak, fél órával a Jasperrel megbeszélt időpont előtt. Ez Payton javaslata volt, de ugyanígy tett volna akkor is, ha bármelyik másik munkatársával utazik ide, ezért nem látta értelmét eltérni ettől a rendtől. A munka az munka, a Gibson’s Drug Stores a cég legfontosabb új ügyfele volt, és az a tény, hogy ezt az estét éppen J. D.-vel kellett töltenie, nem volt lényeges. Miként az sem, hogy miután értesült a közös utazásukról, még gyorsan elment a kozmetikushoz megigazíttatni a bikinivonalát. És persze senki sem vont volna le semmilyen következtetést a fekete csipkés fehérnemű alapján, amelyet néhány perce vett fel. De tényleg. Hiszen a testre szabott ruha miatt kellett tangát és félkosaras melltartót vennie, kizárólag azért, hogy ne látszódjon slamposnak, amiért kidudorodik a bugyi vagy a melltartópánt a kosztümön át. És a szexi csipkerész? Az csak így adódott. És igaz, hogy használt szemceruzát is, hogy dögös legyen a sminkje, és talán tíz-húsz perccel többet áldozott a hajára, sőt még az is lehet, hogy itt-ott érte a bőrét pár csepp parfüm is, Bulgan Au Thé Blanc, a kedvence. De csak azért fektetett ennyi energiát a kinézetébe, mert volt rá ideje, és így legalább nem ücsörgött tétlenül a hotelszobájában. Ez volt a fedősztorija, és ehhez tartani… A francba, elkésett! Megpillantotta az éjjeliszekrényen álló órát. Gyorsan belebújt a ruhájába, és felvette a cipőjét. Mivel üzleti vacsora volt, fekete klasszikus ruhát választott. De ettől még ruha volt, méghozzá testre simuló fajta. Először kosztümöt akart húzni, de közel negyven fok és pára volt, és túl meleg ahhoz, hogy blézert is vegyen. Ez volt a fedősztorija. A LIFT MEGÁLLT a földszinten, és kinyílt az ajtó. Amikor Payton kilépett, hirtelen különös érzés fogta el. Talán izgalom? Vagy idegesség? Soha nem tudta, mit várjon J. D.-től, legalábbis manapság nem. Persze, flörtöltek kicsit a repülőn is, de inkább a munkáról beszéltek sokat. Akkor este a lakásán felvetődött egy kérdés, és tudta, nagyon hamar meg kell majd adnia rá a választ. Egyszerű kérdés volt. Mit akart valójában? Átment a hallon, megtalálta a Stir nevű bárt, ahol J. D.-vel kellett találkoznia. Mit is akart? A bíróságon mindig bízott az ösztöneiben. Talán ugyanezt a filozófiát követhetné ebben az esetben is. Belépett a bárba, és meglepődött, mekkora tömeg gyűlt össze ott. Gyorsan végigfuttatta a tekintetét a termen, először a bárpultot, aztán a szeparékat is végignézte, de J. D.-t nem látta sehol. Aztán észrevette a kinti teraszt. Elindult kifelé, és látta, a bár terasza az óceánra néz. Eltelt néhány pillanat, amíg a szeme hozzászokott a homályos fényviszonyokhoz, amiket a lágyan pislákoló gyertyák biztosítottak az asztaloknál. A tömegben végül megtalálta J. D.-t, egy asztalnál a terasz korlátja mellett. Payton elmosolyodott. Hát persze, hogy a lehető legjobb helyen kapott asztalt. J. D. arcélét látta csak, amint az óceánt nézi éppen. Elindult felé, és kihasználva az

alkalmat, hogy a férfi még nem vette észre őt, élvezettel figyelte, milyen jól néz ki grafitszürke öltönyében és világoskék ingében. Figyelte a mozdulatai könnyedségét és kifinomultságát, ahogy magabiztosan tartotta a whiskey-s poharat, miközben belekortyolt, és ahogy lazán felhúzta a zakója ujját, hogy megnézze, mennyi az idő. Volt stílusa, az biztos, és nem lehetett letagadni azt sem, hogy hihetetlenül jól néz ki. Abban a pillanatban Payton érdekesnek találta, hogy az az ember, akivel szemben van az irodája, és akivel annyit veszekedtek az elmúlt nyolc évben. J. D., mintha megérezte volna a nő jelenlétét, felé pillantott. Amikor meglátta, egész testével odafordult a székében, és figyelte, ahogy közeledik. – Nagyon csinos vagy! – dicsérte meg, miközben tetőtől talpig végigmérte. Payton megállt az asztalnál, és elmosolyodott. – Köszönöm. Úgy ítéltem meg, túl meleg van kosztümhöz. Ó, az örökös kis játszmák! J. D. figyelte, ahogy leül vele szemben. – Késtél – jegyezte meg, de látszott az arcán, hogy nem bánja. – Tudom, sajnálom – mondta Payton. Keresztbe tette egymáson a lábait úgy, hogy a combjából jó nagy rész kilátszott a ruha alól. Öreg trükk, de hatásos. – Várod már, hogy sor kerüljön az üzleti dolgokra? – kérdezte incselkedve. J. D. a meztelen lábakra meredt, és amikor felnézett, kék szemei szinte áthatoltak Paytonon. – Vannak még befejezetlen ügyeim, amikre ma este mindenképpen időt szeretnék szakítani. Hűha! Paytonban szinte elakadt a lélegzet attól, ahogy J. D. ránézett, mert a tekintetéből pontosan ki lehetett olvasni, mit akar. Egyetlen másik férfi sem volt ilyen hatással rá, senki sem dobogtatta meg a szívét egyetlen pillantással vagy pár egyszerű szóval. És abban a pillanatban egészen pontosan tudta, mit is akar. – Egy kérdésem van még, J. D. – Elhallgatott, amíg átnyúlt az asztalon és megfogta a férfi kezét, aztán lassú köröket kezdett rajzolni rá az ujjával… – Hogy fogjuk kibírni a vacsora végéig? Látta a vágy villanását J. D. szemében, miközben megfogta a kezét. – Majd gyorsan lezavarjuk – felelte rekedtes hangon. Lágyan megérintette a nő kezét az ajkaival, de a tekintete továbbra is összefonódott Paytonéval, aki tudta, J. D. is legalább annyira szeretné megcsókolni őt, mint fordítva. Ám Jasperék bármelyik pillanatban beléphettek az ajtón. Márpedig ha Payton már néhány, vággyal teli pillantástól ennyire felhevült, akkor legjobb, ha J. D. kezeit, ajkait és minden más testrészét is távol tartja magától mindaddig, amíg az este üzleti részén túl nem esnek. Úgyhogy visszahúzódott és figyelte J. D.-t a villódzó gyertyafény fölött. – Talán. De most kezdjük azzal, hogy rendelsz nekem egy italt. – Ez annyira retró tőled, nem? – Miért, én nem lehetek régimódi? – kérdezte Payton. Annak ellenére, hogy tudta, mit akar, még nem kellett véget vetnie a játéknak. Még. Mert volt két órájuk, amit valahogy át kellett vészelni, és kellett neki valami, ami leköti a figyelmét. De J. D. nem hagyta magát. Hátradőlt a székében. – Tehát így akarsz játszani. – Hmm… csalódott vagy? A férfi szórakozott mosollyal megrázta a fejét. – Nem, dehogy. Csak ne feledd, Payton, a játékhoz ketten kellenek! Még több, vággyal teli, kék szemű pillantás.

A francba! Paytonnak ki kellett végre találnia valami válaszlépést erre a rengeteg égetően forró szexpillantásra. De úgy tervezte, addig is, amíg ez sikerül, kiélvezi az előtte álló lehetőségek minden pillanatát. – Te MIT mondasz, Jameson? Még egy whiskey? Gyerünk, Payton, nem olyan csajnak tűnsz, aki megengedi egy férfinak, hogy az asztal alá igya! Jasper nagyon elemében volt. J. D. érdeklődve nézte, ahogy a vezérigazgató leintette a pincért és kért még egy kört. El is felejtette, mennyit tudnak inni ezek a jó öreg, déli fiúk. És úgy tűnt, Jasper, aki valószínűleg nem vette észre, hogy az asztalnál mindenkinek van még érintetlen itala az előző két körből, egyelőre nem igazán akarja abbahagyni. Richard Firestone, a Gibson’s Drug Stores új ügyvédje, és egyike azoknak a – hogy is mondják – karót nyelt ügyvédeknek, akik miatt szidják a szakmát, a főnöke felé fordult székében. – Ne mondd neki, hogy csaj! – Mi van? – kérdezte Jasper hangosan. Richard Paytonra pillantott. – Nem tűnsz olyan nőnek, aki megengedi, hogy egy férfi az asztal alá igya – javította ki Jaspert. – Már nem mondunk olyat, hogy csaj. – Tudod, mi a véleményem erről az egész mostani politikai korrektségről? Hogy egy halom gőzölgő tehénszar. – Jasper körbelengette a poharát, miközben az asztal fölött hunyorgott. – Payton, te vagy a diszkriminációs szakember. Mondhatom még, hogy csaj? – Az ügyvédeidnek bármit mondhatsz, Jasper. – Na, látod? Ti, srácok, karót nyeltetek. – Jasper Richardra és J. D.-re mutatott. – És vegyétek észre, hogy azt mondtam, srácok – hangoztatta büszkén –, nehogy valaki valaha is bepereljen engem vagy a cégemet, mert nem volt meg az esélyegyenlőség. – Egy kortyra lehúzta a whiskey-jét, és idegességének kihangsúlyozására az asztalra csapott a pohárral. Aztán körbenézett a társaságon. – Rendben, hiszen mindegy, hogy most vagy később. Térjünk át az üzletre! Beszélünk kicsit az ügyünkről? J. D. visszafogta magát, és nem nézett az órájára. Jasper most akar az ügyről beszélni? Nem lehetett volna ezzel kezdeni, például két körrel korábban? Paytonra sandított, aki tőle balra ült. Vagy neki volt a legjobb pókerarca, amit a férfi valaha látott, vagy annyira közönyös volt a vacsora csigasebességével kapcsolatban, hogy szinte jól szórakozott Jasper szakállas viccein. És ha J. D. jobban belegondolt, már ez is idegesítette. Mondta neki, hogy ketten kellenek a játékhoz, és az első két fogás alatt pont olyan higgadt volt, mint Payton. De most már nagyon egyedül akart maradni vele. Elege volt abból, hogy valami mindig közéjük állt, mint például a munka, vagy Chase Bellamy, vagy az ügyfelekkel való vacsorák. És a ruhák. J. D. figyelte, ahogy Payton bólogat, amikor Richard belefogott a tárgyaláson alkalmazott stratégiájuk ecsetelésébe. Nagyszerű! De ha Payton nem látott sürgető okot, hogy ezt mielőbb befejezzék, akkor ő sem. – Azt gondoltam – magyarázta Richard –, hogy mindketten röviden mondjátok el, milyen megközelítést akartok alkalmazni a védelemben kapott részetekben. Payton, mivel Jasper rámutatott, te vagy a diszkriminációs szakember, kérlek, mondd el, hogyan támadjuk meg az ügyben ellenünk felhozott vádakat. – Rendben, Richard, boldogan – felelte Payton. Aztán elnevette magát. – Viszont elég hosszú lére tudom ereszteni, ha egyszer belekezdek. Ezért, mivel a pincér éppen közeledik, rendeljünk most desszertet, jó? Hogy azt is letudjuk.

J. D. hirtelen megérezte Payton kezét a combján az asztal alatt. Érdekes. A pincér mindenki elé letette a desszertes étlapot. Payton felemelte a szabad kezével, és gyorsan átfutotta. – Szóval, mit is szeretnék most enni? Lassan elkezdte húzogatni az ujját J. D. combján. Nagyon érdekes. – Gyerünk, Payton, ez itt Florida! Mindenkinek meg kell kóstolnia az itteni zöldcitromos pitét! – jelentette ki Jasper. Azzal rendelt is valamennyiüknek, a pincér pedig elsietett. – Azt tudtátok – folytatta –, hogy tavaly a zöldcitromost az állam hivatalos pitéjévé nyilvánították? Payton ujjai magasabbra csúsztak J. D. combján, és most már a Majdnem Pajkos Területen tanyáztak. Még öt centi, és hivatalosan is a Teljesen Pajkos Területre tévedtek. – Nem, Jasper, nem tudtam – válaszolta Payton, mintha mi sem történt volna. – Még azt sem tudtam, hogy van hivatalos állami pite. Te tudtad ezt, J. D.? – Nem. De J. D.-t marhára nem érdekelték a piték. – Pedig van – magyarázta Jasper. – Egész nagy port kavart a szenátusban. Volt egy elég erős lobbi, amelyik azt akarta, hogy egy másikat nevezzenek ki az állam hivatalos pitéjéül. Na, kitaláljátok, melyiket? Payton? Körbe. Körbe. Ujjak. Comb. Feljebb. Payton úgy tett, mint aki gondolkodik. – Hmm… valami narancsos? – Nem – mosolygott Jasper, és láthatóan élvezte, hogy csak ő tudja a választ. A jobbjára fordult. – Richard? – Barackos pite? – kérdezte az ügyvéd kevésbé lelkesen. – Nem, sajnálom, az Georgia állam lenne. És te, J. D.? Jasper kérdésére egyszerre három szempár meredt J. D.-re, akit nemcsak marhára nem érdekeltek a piték, hanem csak arra figyelt, hogy Payton játékosan pont a Majdnem és a Teljesen Pajkos Terület határán pihentette a kezét. – Minden rendben, J. D.? – kérdezte Payton gonoszkodva. – Nagyon csendben voltál az elmúlt percekben. Ezért még később megfizet! J. D. habozott. Aztán… – Pekán. Payton pislogott, aztán elmosolyodott, mert Jasper tenyérrel az asztalra csapott és elkiáltotta magát: – Igen! Mivel annyi pekánültervény van Floridában, volt egy indítvány, hogy ebből legyen az állam hivatalos pitéje. jó volt, Jameson – jelentette ki elismerőn. – Mit is mondhatnék? Nyomás alatt jó vagyok – válaszolta J. D., és önelégülten Paytonra pillantott. – De most, ha már végeztünk a játékokkal… Azt hiszem, Payton el akarta mondani, hogyan tudnánk igazán jól megtámadni a felperes állításait. – Igen, köszönöm, J. D. – mondta Payton. – Nincs mit, Payton. A szó a tiéd. Most Paytonra meredt a három szempár. J. D. egyik keze pedig az asztal alatt a nő térdére tévedt. Milyen jó volt, hogy a ruhája pont a combján volt felsliccelve! Így könnyen hozzáfért a bőréhez. A bosszú néha olyan kellemes tudott lenni.

22. Nem SOKKAL tíz UTÁN Payton és J. D. a hallban állva várták Jasperrel és Richarddal, hogy a londiner kiálljon a kocsival a bejárat elé. – Igazán örülök, hogy ezt meg tudtuk ejteni – mondta Jasper, miközben barátságosan kezet rázott velük. Aztán Richard is hasonlóan tett. – Ugye, mondtam, hogy tetszeni fog neked ez a két ember? – Jasper barátságosan hátba vágta Richardot, aki ettől majdnem a velük szemben levő asztalon álló súlyos mozaikvázába esett. J. D.-nek volt egy határozatlan érzése, hogy ez az új ügyvéd nem lesz egy hónapnál tovább a cégnél. – Általában nem szeretem az ügyvédeket – kuncogott Jasper –, és főleg azt nem csípem, ha valaki megpróbálja perrel lehúzni valamelyik cégemet kétszázmillió dollárral, de veletek kapcsolatban – egyik szemével Paytonra hunyorított, az ujjával pedig J. D.-re bökött – jó érzésem van. Azt hiszem, jó kezekben vagyok. Ez volt az egész este egyetlen negatív eseménye. J. D. figyelte, ahogy Payton próbál egykedvű arcot vágni, de látta a szemében, mire gondol. Payton legalább annyira utálta, hogy nem mondhatja el az igazságot Jaspernek, mint ő, és mindezt azért, mert a cégüknél egy kupac forrón gőzölgő tehénlepény döntése miatt – hogy Jasper színes nyelvezetét használja – az egyiküknek öt nap múlva már nem lehet köze ehhez az ügyhöz. Nem először utálta Bent és a többi nagy hatalmút, amiért őt és Paytont ilyen helyzetbe hozták. Ezzel együtt el kellett ismernie a saját rövidlátását is. Talán túl gyorsan bólintott rá a Palm Beach-i megbeszélésre, még mielőtt valóban átgondolta volna, ha idejön, akkor be kell csapnia valakit. De valahol legbelül nem is Jasper miatt vállalkozott az utazásra. Nem mintha J. D. bánta volna a döntést, hogy Palm Beachbe jött. Egyáltalán nem. Igaz, a kis asztal alatti játékaik Paytonnal sosem lépték át a Majdnem Pajkos és a Teljesen Pajkos között húzódó határt, és valójában nem is hitte, hogy át fogják. Nem kellett szólniuk egymáshoz, mindketten tudták, meddig mehet el a játék. Bár volt egy pillanat vacsora közben, amikor J. D. kicsit megijedt, hogy Jasper észrevett valamit. Épp csak befejezték a desszertet, és a pincér végre kihozta a számlát. Payton és Richard is elnézést kért a többiektől, majd a mosdóba mentek, Jasper pedig, miután a mappába csúsztatta a hitelkártyáját, J. D.-hez fordulva megkérdezte: – Kérdezhetek valami személyeset, Jameson? Az ügyvéd elvigyorodott. – Persze, bár nem ígérhetem, hogy válaszolok. És ne feledd, Jasper, úriember vagy! Jasper jót nevetett ezen. – Rendben. Akkor úriemberhez illő módon áruld el nekem, hogy udvarolsz-e Ms. Kendallnek? – Nos, ez olyan kérdés, amire biztosan nem fogok felelni. – Úgy érzem, van valami köztetek. – Jasper, erről nem beszélhetünk. Sajnálom. – Valami van abban, ahogy ránézel. – Hmm. Amikor J. D. néma maradt, és nem volt hajlandó válaszolni, Jasper elnevette magát. – Hűha! Életemben nem láttam még ügyvédet ilyen gyorsan elhallgatni! Mert örültök, ha

bármiről járathatjátok a szátokat. Rendben, tudom, mikor kell visszalépnem. J. D. csak mosolygott, és amilyen gyorsan csak tudta, más vizekre terelte a beszélgetést. Mert azzal tisztában volt, hogy soha nem követheti el ugyanazt a hibát kétszer. AMIKOR A LONDINER végre előállt Jasper autójával, J. D. nem tudta megállni, hogy ne füttyentsen egyet a tisztelete jeléül. Még az alkalmazott is, aki minden bizonnyal már rengeteg drága kocsit látott, amióta a Ritz-Carltonban dolgozott, meghökkent arccal szállt ki a sofőr felőli oldalon és tartotta nyitva a diplomatakék Rolls-Royce Phantom Drophead Coupé ajtaját. J. D. talán nem ezt a színt választotta volna, jobban szerette az antik ezüstöt, de a kocsi így is látványos volt. Jasper azzal vetett végett a szinte vallásos áhítatnak, amit a Rolls látványa váltott ki, hogy újfent jól hátba vágta Richardot. – Kösz, hogy felajánlottad, hogy hazaviszel, Dick! Azt hiszem, a Baileys, amit a kávémba tettek, fejbe vágott. J. D. és Payton egymásra néztek. Mert talán inkább a whiskey-k tehettek róla, de hát ki számolta őket? Jaspernek legalább volt annyi esze, hogy ne vezessen haza ilyen állapotban, vagy legalábbis az a tudat, hogy három ügyvéd volt körülötte, meggátolta abban, hogy megtegye. Jasper borravalót adott a londinernek – J. D. szerint bőkezűen, amit abból gondolt, hogy a srác szemei majdnem kiestek a helyéből, amikor meglátta a markába nyomott bankót –, majd bemászott a Rolls-Royce anyósülésére. De mielőtt Richard elhajtott volna, Jasper, aki nem tudott kibújni a bőréből, leengedte az ablakát, és búcsúzóul odakiáltotta Paytonnak és J. D.-nek: – Na, gyerekek, élvezzétek a további ittlétet, rendben?! – Ravasz kacsintással felhúzta az ablakot, és határozottan jelt adott Richardnak az indulásra. Richard nagyon-nagyon óvatosan kihajtott a több, mint négyszázezer dolláros autóval a hotel előtti körforgalomba, és aztán nyaktörő, hat vagy hét mérföld per órás sebességgel elhúztak. Payton J. D.-hez fordult, amikor kettesben maradtak. – Tudnom kell valamit a kacsintásról, amit Jaspertől kaptunk? – Próbált kihúzni belőlem valamit, amikor te és Richard a mosdóban voltatok – felelte J. D. Payton a szemébe nézett. – Nem mondtál neki semmit, ugye? – Mármint arról, hogy a desszert alatt alig tudtad távol tartani a kezed a… – Igen, J. D. – vágott közbe nyersen Payton. – Mondtál neki valamit erről, vagy rólunk csak általában is, bármit? Most J. D. nézett rá úgy. – Persze, hogy nem, Payton. Nem keverem az üzletet a férfipletykákkal. A lassú, megkönnyebbült sóhaj arra emlékeztette J. D.-t, hogy pár éve milyen nehezen úszott meg egy hasonló helyzetet. Nem, ő többet nem keveri a kettőt. Most azonban nem annak az ideje volt, hogy a múltból kellemetlen élményeket húzzon elő. Csak a jelenre akart koncentrálni. Megfogta Payton kezét. – Gyere! Akarok mutatni valamit. – Azt meghiszem – mondta Payton nevetve. J. D. elvigyorodott. – A partra gondoltam, te kis huncut. Már nyolc órája itt vagyunk, és te még nem is láttad. – Kivezette Paytont a hallból a terasz felé. Amikor kinyitotta neki az ajtót, hogy előreengedje, a tekintetük egymásba fonódott. – Mi az? – kérdezte J. D. Egy könnyed szellő Payton szemébe fújta a haját, aki szabad kezével elhúzta a tincset, és

a füle mögé tette. – Semmi – vágta rá. – Csak néha meg tudsz lepni, ennyi. Észrevéve, hogy ez rettenetesen közel párt egy bókhoz, J. D. kézen fogva levezette Paytont a kőlépcsőkön egy sétányhoz, amelyet még a szobája erkélyéről fedezett fel. Tetszett neki a nő kezének érzése a kezében, tetszett neki ez az egyszerű intimitás, és az, hogy nem volt szükség szavakra annak jelzésére, hogy együtt vannak. Nem mintha az, ahol Payton keze kalandozott korábban vacsora közben, ne lett volna jó hely. De arra még lesz sok idő. Bár nem ágált volna az ellen, ha Payton nem szereti romantikus sétát a holdfényben, hanem azonnal a… – Mire gondolsz? – szakította meg a férfi gondolatait Payton. J. D. lenézett rá, és látta, hogy a nő kíváncsian figyeli. – Olyan ördögi kifejezés van az arcodon! – tette hozzá Payton, és sötétkék szemei érdeklődőn csillogtak. J. D. elnevette magát, és közelebb húzta magához. Tényleg túl jól ismerte Payton. A SÉTÁNY VÉGÉN kis fedett kilátót találtak, amelyet bizonyára kisebb esküvőkhöz használhattak. Payton úgy döntött, ott álljanak meg – úgy tűnt, nem csak J. D. igyekezett irányítani az eseményeket –, és odavezette a férfit az óceánra néző korláthoz. Ott aztán szembe fordult vele. Bár a kilátás csodás volt, de nem ezért állt meg. Egy szót sem szólt, csak megcsókolta J. D.-t. J. D. kezei a nő nyakára csúsztak, és még hevesebben csókolta, miután a nyelvük összeéri Payton egész teste reagált. Ő is többet akart, J.D kezét akarta érezni magán, érezni akarta őt, és levegőért kapkodva szinte felnyögött, amikor a férfi háttal a falnak lökte, és a lábai közé csusszant. Ajkai elhagyták Payton ajkait, és lejjebb csúsztak, egészen a kulcscsontjáig. Aztán bátran még lejjebb, a ruha kivágásáig, majd minden habozás nélkül félrehúzta a ruháját és a melltartóját, és száját a mellére szorította. Payton most már tényleg felnyögött. Szinte már nem is hallotta a háta mögül a hullámok moraját. Megfeszítette a hátát, ujjait J. D. hajába fűzte, és átadta magát a tiszta testi vágynak. Meg akarta érinteni a férfit. Felemelte J. D. ajkait a sajátjához, és lecsúsztatta a kezeit a mellkasán, le egészen a hasáig. Érezte, ahogy J. D. hasa megfeszül az ujjai alatt, amikor megtalálta az övcsatját. Kiéhezve csókolta a férfit, és közben elkezdte kikapcsolni az övét. J. D. elhúzta az ajkát Paytonétól. – Menjünk fel az én szobámba! – suttogta. Payton hallotta és érezte is, mennyire kívánja őt J. D. Az a gondolat, hogy J. D. elveszítheti az eszét miatta, úgy futott végig rajta, mint az áramütés. – Talán sétáljunk egy kicsit tovább! Az egész éjjel előttünk van még… Megfogta J. D. kezét, és a szájához emelte. A férfi szemébe nézve megcsókolta az egyik ujját – ő pedig közben figyelte –, majd a végét lassan a szájába vette. Látta J. D. szemében, hogy ez nagyon felizgatta. Lehet, hogy Payton volt az, aki először felnyögött, ugyanakkor érezte, akár máris elérheti J. D.-nél, hogy elveszítse a fejét. Ezért bátran nyalogatni kezdte az ujját, és pillantásával igyekezett egyértelművé tenni, ha valami más lenne a szájában, az neki is sokkal jobb lenne… J. D. megmarkolta a haját, és megállította. Szemei perzselőn néztek le rá. – Akarod hallani, ahogy kimondom, Payton? Akarlak. Most. Payton érezte, hogy tűz önti el a testét. A játéknak vége. A LIFTBEN VOLT KÖZTÜK egy kis nézeteltérés. – Hányadikon van a szobád?

Matatás. Matatás. – A legfelsőn. A klub szinten. Cipzár. – Az én szobám közelebb van. Még több matatás. Levegőért kapkodás. – Az én szobám az óceánra néz. Basszus, ez a vacak itt állandóan útban van. Hangos szakadás. – Az óceánra? Hmm… Látom, valaki sokat gondolt a bejelent… Hangos légvétel. – Ó, igen… Nyögés. Kezek markolják a korlátot. Nehéz légzés. – Á, basszus, nem bánom… most csináljuk, J. D.! Most! Gonosz nevetés. – Még nem. – Ezért még megfizetsz! Ördögi vigyor. – Remélem is. J. D. A SZOBÁJA ajtajához nyomta Paytont, miközben becsúsztatta a kártyát a zárba. Amikor meghallotta az ismerős kattanást, megfogta Payton derekát, és behúzta magával a szobába. Oké, rendben, amikor a bejelentkezésnél Payton nem figyelt, J. D. valóban kérte, hogy óceánra néző lakosztályt adjanak neki. Egy kicsit… optimista hangulatban volt. És úgy tűnik, Paytonnak sem volt problémája a döntésével. Még mindig J. D. kezét fogva körbesétált a szobában, megnézte a szinte túl nagy nappalit, a külön hálót, a márványburkolatú fürdőszobát, ahol egy darabból faragott kőkád volt kilátással az óceánra, no meg a privát erkélyt, ami az Atlanti-óceánra nézett. – Elfogadható? – kérdezte J. D., amikor a nő befejezte a szemlélődést. Payton mosolygott. – Akarom egyáltalán tudni, hogy mennyi pénzedbe kerül ez? Az igazság az, hogy több, mint ezer dollárt költött a saját pénzéből azért, hogy jobb szobát kapjon. J. D. eltűnődött, vajon mi a jobb. Hagyni, hadd higgye Payton, ez mind része az ő extravagáns életvitelének, vagy elmondani neki az igazat. Úgy döntött, igazat mond. Aznap este úgy tűnt, az igazmondás nagyon jól működik. – Ez érted van – jelentette ki. Payton láthatóan meglepődött ezen. Aztán közelebb lépett és kezeit J. D. nyaka köré fonta. – Tökéletes. Megcsókolta. Még mielőtt a férfi észbe kapott volna, már a hálószobában voltak. A hotel takarítószemélyzete már megvetette az ágyat, és hangulatvilágítás égett a szobában. J. D. Payton szemébe nézett, és látta azt az ismerős, pajkosan kihívó tekintetet. Látva, hogy az egyszerű, egyenes hozzáállás jó dolog… – Vedd le a ruhád! – mondta. Payton tekintetében volt valami kötekedő kíváncsiság, és J. D. látta, egy része megint pimaszkodni készül. De azt is látta, hogy a másik részének nagyon is tetszik az ötlet. Végül egykedvűen vállat vont. – Rendben. Már úgyis eltépted a cipzárt a liftben. Egy vállrándítással és egy karmozdulattal a földre került a ruha.

Érdekes. És J. D. még azt hitte, ruhában néz ki jól a nő. A férfi tekintete a fekete csipkés melltartótól a vadító tangáig vándorolt. És Payton még mindig magas sarkúban volt. Hát, ez egy édesen hosszú este lesz… A fekete csipkére mutatva J. D. is pajkosan kötekedő pillantást vetett Paytonra. – A jelek szerint nem csak nekem voltak optimista gondolataim. Hacsak nem ilyet hordasz minden vacsoránál… Payton könnyed mozdulattal arrébb rúgta a ruháját. J. D. köré fonta a karjait, az egyiket a tarkójára tette, és a haját borzolta. Miközben mélyen a szemébe nézett, megismételte a korábban hallottakat: – Ez érted van – mondta lágyan. J. D. is belefúrta a tekintetét azokba a kék szemekbe. Ez a nő teljesen megbolondította. Vigyorogva kapta fel és dobta le az ágyra. Mert ma éjjel az övé volt. MAJDNEM EGY ÓRÁN ÁT izgatták egymást, amíg Payton végre felkelt, és hozott egy óvszert az éjjeliszekrényről. J. D. Payton egyik lábát a derekára tette, és megfogta a kezét. – Húzd rám te! – suttogta, majdnem nyögve. Payton engedelmeskedett. Amikor J. D. fölé hajolt, kérte, nyissa ki a szemét és nézzen rá. Payton egy pillanatig azt hitte, ez már nem is lehetne jobb. De aztán J. D. a kezébe fogta az arcát, és a nevét suttogta, s Payton tudta, éppen most lett jobb. UTÁNA J. D. RÁZUHANT Paytonra, még mindig a lábai között, arcát beleásta a nő nyakába, és megpróbálta lenyugtatni a légzését. És összeszedni a gondolatait. A mélyenszántókat is. Éppen. Most. Szexeltek. Álmos. Érezte, hogy Payton hirtelen megmozdul alatta, ő pedig azonnal felkapta a fejét, és figyelt. Ó, hát már megint? VALAMIKOR A MÁSODIK menet után úgy döntöttek, félrehúzzák a függönyt és kinyitják az ajtót, hogy hallhassák a hullámokat. Ott feküdtek arccal egymás felé a holdfényben. Ahogy J. D. lassan végighúzta az ujjait Payton csípőjén, a nő nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. – Mi az? – A férfi lenézett rá, miközben feltámaszkodott a könyökére. – Semmi – felelte Payton. – Csak… te vagy. J. D. lehajolt és megcsókolta a vállát, s úgy tűnt, pontosan érti, mit akart mondani Payton. – Igen, tudom. Sok mindent mondtunk egymásnak az elmúlt nyolc évben. – Azt hiszem, már régen ezt kellett volna tennünk. J. D. elnevette magát. – Még ezelőtt egy héttel is utáltál, emlékszel?

Payton végighúzta a kezét J. D. alkarján, vállán és izmos mellkasán. Vajon tényleg utálta valaha is? Érdekes, mert most meg nem tudta levenni róla a kezeit. Azt feltételezte, hogy J. D. jó kondiban van, mert ha valaki ilyen jól néz ki öltönyben, annak jó kondiban kellett lennie, de… hűha! Volt egy pillanat a második menetben, amikor J. D. elemelte magáról, és a hasára fektette, mintha nem is lenne súlya. Payton agyában hirtelen megfogalmazódott az a nyugtalanító gondolat, vajon a férfi ilyen jó volt-e az ágyban azokkal a nőkkel is, akikkel lefeküdt. Utált arra gondolni, ami neki élete legjobb szeretkezése volt, az J. D.-nek csak rutin hancúr a szalmazsákon. Ám úgy döntött, ezeket az érzéseket inkább félreteszi. Mivel nem tudta, hogy J. D. mit gondol, jobbnak látta, ha kicsit flörtölősre veszi a figurát. – Az utálni olyan erős szó – piszkálta a férfit. – És az az igazság, amikor először találkoztunk, akkor tetszettél. Nagyon is. – Ő is felkönyökölt az egyik kezére. – Emlékszel arra a napra, amikor találkoztunk? Az első munkanapunkon volt, a céges tájékoztató előadáson. J. D. két ujjával a nő egyik hajtincsével játszott. – Persze, hogy emlékszem. Láttalak ott ülni az asztalnál a többi peres ügyvéd munkatárssal, és odamentem, hogy bemutatkozzak. Erre azt mondtad, idézem: „Tehát te vagy a hírhedt J. D. Jameson…” Payton elvigyorodott. Még mielőtt dolgozni kezdett a cégnél, már hallott J. D.-ről a munkatársaktól és az őt felvevő üzlettársaktól. – Te pedig azt mondtad: „Hallottam már történeteket rólad, Payton Kendall.” Payton még mindig élénken emlékezett arra, hogy mi történt azután. – Aztán ránk szóltak, hogy üljünk le. Te mellém ültél, és ahogy elkezdték az üdvözlő beszédet, odahajoltál és megkérdezted, tényleg olyan jó vagyok-e, mint mondják. J. D. elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett. – Válaszul csak ravaszul rám néztél a vállad fölött, és azt mondtad: „Azt hiszem, ezt neked kell majd kiderítened, J. D. Jameson.” Payton felnevetett. – Sokkal botrányosabb, ha te mondod. – Engem viszont megfogott. Hogy ne mondjak többet. – J. D. elhallgatott. – De aztán ellenem fordultál. Payton figyelmesen nézte. Már másodszor tett erre megjegyzést. – Hogy érted, hogy ellened fordultam? J. D. komoran nézett rá. – Milyen érdekes, hogy erre a részre nem emlékszel… Körülbelül egy héttel azután történt. – Én úgy emlékszem, egy héttel később még mindig próbáltam flörtölni veled – szólt közbe Payton. – Sikertelenül, csak hozzátenném. J. D. felült, az arcán szkeptikus kifejezéssel. – Igazán? És pontosan mikor is történt ez a sikertelen flörtölés? Most már Payton is felült. – Nem mintha elvárnám, hogy emlékezz, de a liftben került rá sor. Éppen az ajtó becsukódása előtt ugrottál be, és én megjegyzést tettem arra a napszemüvegre, amit viseltél. J. D. felkelt az ágyról, és körbejárta. Az ujjával olyan mozdulatot tett, mintha azt akarná mondani Paytonnak, most rajtakapta valamin. Nem mintha Payton rettegett volna tőle, főleg nem így alsóneműben. Ráadásul ő maga is abban volt. – Pedig emlékszem a beszélgetésre, Payton. Minden szóra. Épp akkor vettem azt a szemüveget, te pedig kinevettél, hogy hogyan nézek ki benne.

Most Payton ugrott fel, és járta körbe az ágyat. – Miről beszélsz? – Felkapcsolta az ágy mellett álló lámpát, hogy jobban lássa J. D.-t. – Soha nem nevettelek ki azért a napszemüvegért! J. D. azonnal visszavágott. – Aha! Látod? Nem is emlékszel! Hadd frissítsem fel az emlékezetét, Ms. Kendall. Tetőtől talpig végignéztél, és… most szóról szóra idézni fogom, amit mondtál: „Jó szemüveg, Jameson. Úgy nézel ki, mint Clark Kent.” – Keresztbe fonta a karjait. Na, tessék! Payton értetlenül bámult rá. – Igen. Pontosan ezt mondtam. J. D. kinyújtotta a karjait. – Clark Kent? Superman puhány és alázatos alteregója? Payton megrázta a fejét. – Nem. Clark Kent, aki ugyan értelmiséginek és visszafogottnak tűnik kívülről, de belül ott van az az… erő, és azok… az izmok az alatt a szűk, feszülős ing alatt, ami arra hív, hogy ragadd meg és borzold össze azt a tökéletes haját, és megtudd, milyen kemény képes lenni az Acélember… J. D. felemelte a kezét. – Azt hiszem, értem. Payton elkezdte legyezni magát. – Vagyis amikor azt mondtam, úgy nézel ki a napszemüvegeddel, mint Clark Kent, azt bóknak szántam. J. D. lehuppant az ágy szélére. – Ó! – mondta meglepődve, miközben nagyon furcsa volt az arckifejezése. Payton odament, a lábai közé lépett, és a nyaka köré fonta a karjait. – Most már mindegy, J. D. Nagyon régen volt. – Hátralökte a férfit az ágyon, elhelyezkedett rajta lovagló ülésben, és a kezei felcsúsztak a mellkasán. – Most nincs nálad az a szemüveg, ugye? – Egy kacsintással átnyúlt J. D. felett, és lekapcsolta a lámpát. J. D. a sötét ellenére sem hagyta abba, még mindig bántotta a dolog. – Én meg azt hittem, sértegetsz, Payton. – De most már tudod, hogy nem. Úgyhogy, mi a baj? Csend. – Várj egy percet… – Payton újra felkapcsolta a lámpát, és rámeredt J. D.-re. – Csak azt ne mondd, hogy így indult ez az ellenségeskedés közöttünk! J. D. megpróbált bocsánatkérőn mosolyogni. – Ööö… másnap, ugye, én kötekedtem veled, amikor a csoport megbeszélésén a szövetségi találmányi szabályozások új kiegészítéseiről tartottál előadást. – Arra emlékszem! – Payton megbökte a férfi mellét. – Akkora seggfej voltál velem, amikor feltetted azokat a kérdéseket, hogy egyáltalán vettem-e a fáradságot, hogy elolvassam a tanácsadó testület jegyzeteit és még mindenféle hasonló trágyát. – Megint megbökte, csak most erősebben. – Hát azért? Mert azt mondtam, úgy nézel ki, mint Clark Kent? – Ööö… igen… Payton lemászott róla. – Ezt nem hiszem el! Ez a leghülyébb dolog, amit valaha hallottam! – Felkapta a ruháját és a cipőjét a földről. – Nyolc év, J. D.! Nyolc év! Azt hittem, jogos dolgok miatt veszekszünk, például politika vagy gazdaság, vagy legalábbis azért, mert te gazdag vagy, én pedig az út rossz oldalán születtem. J. D. erre hangosan felnevetett.

– Az út rossz oldalán? Mi ez, 1965, és mi egy John Hughes-filmben élünk? Egyáltalán nem érdekel, hogy a családodnak van-e vagyona. Ez legalább akkora hülyeség, mint azon a Clark Kent-beszóláson veszekedni. Payton felvette a ruháját. – Majdnem, J. D., de nem egészen. Egész biztosan nem. – Azzal kirohant a nappaliba. J. D. utánament. – Hova mész? – Nem tudom. Le kell higgadnom. Különben olyat mondok, amit megbánok. Már éppen vette fel az egyik cipőjét, amikor J. D. odalépett, megfogta a kezét, és elhúzta az ajtótól. – Nem mész te sehova! – mondta határozottan, majd kivezette Paytont az erkélyre. – Ha le kell higgadnod, azt megteheted itt kinn is. – Itt kinn közel negyven fok van. Te őrült! Negyven fok! – Akkor majd a friss levegő biztos segít. – Becsukta maga mögött az erkélyajtót, és elállta az utat. Payton keresztbe tette a karjait, és várt. J. D. nagyot sóhajtott. – Nézd, Payton! Értem, miért vagy mérges rám, és most valóban értem. De szeretnék rámutatni, hogy te sem vagy teljesen ártatlan ebben a dologban. A nyolc év alatt bőven vágtál hozzám sértéseket, de ettől még… – Végigsimított a haján, aztán felemelte a kezeit. – Most mit mondhatnék? Elszúrtam. Sajnálom. Tényleg sajnálom. Payton kissé megenyhült a férfi őszinteségétől. Tudta, milyen nehéz neki bocsánatot kérni, főleg tőle. És igaza volt. Mindegy, hogyan kezdődött, és amikor már elkezdődött a vita, akkor ő sem volt ártatlan bámészkodó. – Csak azért van… – Idegesen ráharapott az ajkára. – Már az elejétől kezdve kedveltelek, J. D. És olyan jó lett volna, ha a dolgok másként alakulnak! J. D. egyenesen a szemébe nézett. – Neked fogalmad sincs, hogy ezt én is mennyire szeretném. Annyira komolynak tűnt, hogy Payton nem tudott tovább haragudni rá. Ráadásul még mindig a bokszeralsójában volt, és ez kezdte elvonni a nő figyelmét. Ezért engedékeny mosollyal így szólt: – Egész este az ajtóban akarsz strázsálni? J. D. ellépett az elhúzható ajtó elől, és ő is a korlát mellé állt. – Nem, ha most megígéred, hogy nem mész el – mondta, s átölelte Paytont. – Nem fogok elmenni – ígérte, J. D. mellkasának támaszkodva. Miközben figyelték, ahogy a hullámok a partot simogatják, Payton megfogta a férfi kezét, és egymásba fűzte az ujjaikat. – Szerintem ez volt a leggyorsabban, a legintelligensebben megoldott vitánk. Itt annyival jobban kijövünk egymással! – Azért, mert távol vagyunk az irodától – vélekedett J. D., s úgy tűnt, teljesen komolyan is gondolja ezt. Payton becsukta a szemét. – Az iroda… ne is emlékeztess! – Végre néhány óráig nem gondolt az üzlettársi pozícióért folytatott versengésükre, és szerette volna, ha ez így is marad. J. D. lágyan a fülébe súgta: – Gondolkodtam. Holnap szombat van. Mi lenne, ha még egy éjszakát itt töltenénk? Hiszen ha egyikünknek nem kell bemennie az irodába holnap, akkor a másiknak sem kell. Payton odafordult hozzá.

– Itt maradni kettesben? J. D. vállat vont. Közöny vagy színlelt közöny? Nehéz volt megmondani. – Úgy gondoltam, holnap áthozhatnád a dolgaidat az én szobámba – jegyezte meg, mintegy mellékesen. Payton egy percig töprengett. Vagyis inkább csak úgy tett. Aztán ő is vállat vont. – Rendben. Miért ne? Jó itt. – Nagyszerű. Akkor ezt meg is beszéltük – mondta J. D. – Nagyszerű. – Jó. – Rendben. Payton felemelte a mutatóujját. – De én fizetem a szoba árának a felét. J. D. elvigyorodott. – Persze, Payton, csak tessék. Ezerötszáz dollár egy éjszaka. Nem fogok vitázni. Payton szemei elkerekedtek. – Te jó isten. Ennyit fizetsz? – Elhallgatott. – Hmm… – Hmm… Mi? – Hmm… mivel a szoba ilyen drága, még jó, hogy nem terveztem sok alvást. J. D. elnevette magát, és közelebb húzta Paytont. – Tényleg nagyon-nagyon… tetszik, ahogy gondolkodsz. Payton mosolygott. Úgy vélte, hogy ebben azért van némi csúsztatás. De az igazság az volt, hogy neki is nagyon-nagyon… tetszett J. D. gondolkodása. Úgyhogy megfogta a férfi kinyújtott kezét, és követte a szobába. 23.

MÁSNAP REGGEL sokáig aludtak. Payton nem is emlékezett arra, utoljára mikor aludt reggel hétnél tovább. Valamikor nyolc után riadt fel, és majdnem bepánikolt, amikor ránézett az éjjeliszekrényen levő ébresztőórára. De aztán meglátta, hogy J. D. alszik mellette. Ő is megmozdult, mert a karja Paytonon volt, aki hirtelen lelökte, amikor megpillantotta az órát. Payton visszahelyezkedett, és remélte, nem ébresztette fel a férfit. Szerette volna, ha J. D. tovább alszik. Szüksége volt az alvásra. A francba is, mindkettőjüknek szükségük volt rá. És nem csak azért, mert nagyon sokáig fenn voltak, bár az sem segített sokat. Persze, nem panaszkodott. Inkább azért volt mindkettőjüknek szüksége az alvásra, mert az elmúlt néhány hét kimerítő volt. És még nem volt vége. Igaz, mivel megegyeztek, hogy vasárnapig Palm Beachben maradnak, az azt jelentette, hogy már csak egy igazi munkanapon kell túllenniük. A neheze azonban kedden jön majd, a döntés napján, amikor a cég kiválasztja kettőjük közül az egyiket. Eldöntik, melyikük a jobb, hiszen ez a lényeg. J. D.-vel nem sokat beszéltek a cég közelgő döntéséről, amióta Floridába érkeztek. De a kérdés mégis ott ólálkodott Payton tudatalattijában, és úgy hitte, a férfi is hasonlóan érez. Érdekes volt egy egész napot és éjszakát J. D.-vel tölteni. Nem rossz módon érdekes, hanem csak új. Egy hónappal korábban még nem hitte volna, hogy itt lesz, egy óceánra néző lakosztályban a Ritz-Carltonban, és a mellett a férfi mellett alszik majd, aki az elmúlt nyolc évben esküdt ellensége volt. De most minden olyan… helyénvalónak látszott. Ez tűnt az egészben a legfélelmetesebbnek. Az, hogy mennyire jó volt J. D.-vel lenni. Merthogy, akár beszéltek róla, akár nem, kedden nagy problémával fognak szembesülni.

Payton befészkelte magát J. D. karhajlatába. Nem akart ezekre a dolgokra gondolni. Legalábbis még nem. Most az volt a legkomolyabb gondja, hogy felkeljenek-e és levánszorogjanak-e reggelizni a hotel óceánra néző teraszára, vagy pedig szobaszervizt rendeljenek. Becsukta a szemét, és hagyta, hogy az álom lassan újra elnyomja, s közben arra gondolt, micsoda őrültség egy szobáért ezerötszáz dollárt kiadni egy éjszakára. Még ennek a felét is sokallta volna. Másrészről viszont, és ezzel igazolta magát, a cég minden évben adott neki három hét szabadságot, amelyből alig használt fel valamennyit, ezért úgy gondolta, miért ne szórakozhatna ezen a hétvégén egyet. Szórakozás. Payton kinyitotta a szemét és J. D.-re nézett. Mi történik közöttük? Szórakozás? Tudta, jól tenné, ha most azonnal kirohanna abból a hotelszobából, futna a reptérre és felszállna az első Chicagóba induló járatra. Kifejezetten veszélyes volt tovább játszani ezt. De aztán figyelte, ahogy J. D. szemhéja megremeg, majd megint ellazul a mély alvásban. Még sosem látta ennyire nyugodtnak. Összegömbölyödött a férfi mellett, és álmosan ásított. Á, a francba is, marad! Ha másért nem, hát azért, mert kíváncsi volt, hogyan fog alakulni az óceánra néző teraszon fogyasztandó reggeli és a szobaszerviz közötti dilemma. – MIT GONDOLSZ, MEGPRÓBÁLSZ golfozni egyet velem ma délután? Payton lenyelte a frissen facsart narancslét, letette a poharat, és az asztal másik felén ülő J. D.-re nézett. – Ez nem fog összejönni – közölte, de azért igyekezett enyhíteni a kijelentést egy mosollyal. A reggeli kérdésében a szobaszerviz nyert. Vagyis… már csak az a lehetőség maradt. Mert bár a hotel mindenféle piperedolgot biztosított a lakosztályban lakók számára, de Payton egyetlen ruhája most a széttépett cipzárú fekete ruha volt, és a Ritz-Carlton fürdőköpenye. És amíg a fürdőköpeny tökéletesen elfogadható volt a J. D.-vel az erkélyen elfogyasztott reggelihez, arról fogalma sem volt, miként fog lemenni a szobájába összeszedni a többi holmiját. Talán elkéri J. D. zakóját vagy egy pólóját, és azt a ruhára terítve megy majd le a szobájába. Na igen. Ennyi erővel ragaszthatott volna egy papírdarabot is a fenekére, amin a következő áll: Helló, gazdag emberek! Éppen valaki más szobájában töltöttem az éjszakát, aki jól meg… – Arra gondoltam – szakította félbe Payton gondolatait J. D., aki még a golfnál tartott –, talán jól szórakoznánk, ha megmutatnám neked, hogyan kell játszani. Payton elvigyorodott, miközben megvajazta az áfonyás muffinját. – Biztos jól szórakoznánk. Vagyis… te. – Na, gyerünk már, Payton! – győzködte J. D. – Nem szeretnéd szélesíteni a látóköröd? Kipróbálni valami újat? Kis betekintést kapni az én világomba, ahogy te szereted hívni? Payton ránézett. – Tudod, mit? Igazad van. Szélesítsük a látókörünket! Én megtanulok ma délután golfozni, ha te aztán… lássuk csak… – Úgy tett, mint aki egy pillanatig gondolkodik, majd így szólt: – Megvan! Egész hétvégén vegetáriánus ételeket fogsz enni. – Aztán megvonta a vállát. – Nekem úgy tűnik, jó üzlet. J. D. elgondolkodott ezen. Aztán elvigyorodott és kinyújtotta a kezét. – Vagy talán csak lemehetnénk a strandra… – Vett egy nagy darab szalonnát a tányérjára, tett mellé köretet, és kacsintott. – Ezt az ötletet már díjazom – egyezett bele Payton, maga alá húzva lábait és hátradőlve a székében. Nézte a hullámokat, ahogy a homokra futnak. Igen, a strand jó ötlet volt.

Kicsit később Payton lépcsőn ment le négy emeletet a szobájáig. Nem a legkényelmesebb dolog magas sarkúban, de úgy gondolta, itt, a hotel belső lépcsőházában kevesebb emberrel fog találkozni, mint a lifteknél, így csökkentve annak a lehetőségét, hogy bárki is észrevegye, hogyan foltozták be J. D.-vel a ruháját. Szerencsére, találtak egy biztostűt, ami összetartotta a ruhát. Amíg a tűt igyekezett jó helyre szúrni, J. D. megcsókolta a nyakát, és annak ellenére, hogy Payton tudta, ki kell jelentkeznie a szobájából, mielőtt túl késő lesz, a férfi a falnak szorította őt, és már épp valami komoly rosszalkodás vette kezdetét, amikor megcsörrent a telefon. Az utazási irodától jelentkeztek, s azért hívták őket vissza, hogy áttetethessék a jegyeiket másnapra. Payton gyorsan kisurrant, J. D.-re bízva, hogy elmagyarázza, igen, úgy döntöttek, másik járattal mennek, de nem, egyiküknek sem kell még egy éjszakát foglalni a hotelben. Majd megértik. Amikor Payton a szobájába ért, az órára nézett, és látta, éppen annyi ideje van kijelentkezés előtt, hogy még gyorsan lezuhanyozzon. De először a fontosabb dolgok. Elővette a BlackBerryjét, és átfutotta az e-mailjeit. Szerencsére, a szombat elég csendes volt. Amikor a végére ért, látta, hogy J. D. is küldött neki egyet, öt perccel korábban. Megnyitotta és elolvasta. Azonnal hagyd abba az e-mailek böngészését, és gyere ide! Elnevette magát. Hűha! Ez J. D.-től szinte érzelmes volt. Lezuhanyozott, elkészült, aztán bedobálta a cuccait az utazótáskájába, és mielőtt igazán észbe kapott volna, már újra a klubszinten volt és nyitotta J. D. lakosztályának ajtaját a tőle kapott pótkulccsal. Bár most már úgy gondolta, az ő lakosztályuk. Az eddigi közös múltjukat nézve elég szürreálisnak tűnt, hogy bármi közösük lehet. Payton bedobta a táskáját a szekrénybe azzal, hogy majd később eldönti, hova teszi a cuccait. Megállt a márványlapos hallban, és hirtelen elbizonytalanodott, mielőtt a lakosztályba lépett. Talán ez nem is jó ötlet. Talán okosabb, ha most hagyják abba J. D.-vel, amikor a legjobb. Az előző éjjel tökéletes volt, és talán csak ennyi jutott nekik együtt. Egy nagyszerű, őrült éjszaka, olyan éjszaka, aminek a 95 százalékát kicenzúrázza majd, amikor hazaérve Chicagóba elmeséli Laney-nek. Viszont most, a napfényben már mások lesznek a dolgok. Elindult a nappali felé, és hallotta, hogy J. D. a fürdőben van. A hangokból arra következtetett, hogy a férfi borotválkozik. Belesett a sarok mögül, és látta, a fürdőszoba ajtaja nyitva, így bekopogott. J. D. hívta, hogy menjen be, és ő bement… … és majdnem elvágódott. – Helló! – üdvözölte J. D. mosolyogva, miközben megtörölte az arcát egy törölközővel. Nem volt rajta ing, de Payton elkerekedett szemei máshova összpontosítottak, az arcától jóval délebbre. Farmer volt rajta. J. D. Jameson farmerben volt. Meglátta Payton arcát a tükörben. – Mi ez az arckifejezés? Payton nekitámaszkodott az ajtófélfának, és élvezte a látványt. – Semmi. Nem gondoltam volna, hogy van farmered. Most J. D. nézett rá. – Persze, hogy van. Payton belépett a fürdőszobába. – Nem is tudtam, hogy Őfelsége szabói farmerrel is dolgoznak – cukkolta J. D.-t. De az igazság az volt, hogy nagyon tetszett neki. Nagyon szexi-konzervatív-üzletember-átmegy-egyszerűbe-a-hétvégére divatos volt. És említette már,

hogy nem volt rajta ing? – Nagyon vicces. – J. D. felvette a tükör elé készített rövid ujjú pólóját. Na ne már! Payton két lépéssel átszelte a fürdőszobát, hogy átölelje J. D. csípőjét, ezzel meggátolva, hogy magára vegye a pólót. Aztán lábujjhegyre állt és megcsókolta. – Ez meg miért volt? – érdeklődött a férfi. Payton elmosolyodott. – Nem tudom, azt hiszem, hiányoztál. – Hűha! Ez csak úgy kirepült a száján, mielőtt még lett volna ideje gondolkodni. Gyorsan összeszedte magát. – Vagy talán csak nagyon-nagyon tetszel farmerben. J. D. lepillantott rá. Mélyen Payton szemébe nézett, aki úgy érezte, a másik azon tűnődik, vajon ugorjon-e erre a nyelvbotlásra. De aztán csak elvigyorodott. – Akkor talán le sem veszem többet. Payton megkönnyebbülten sóhajtott magában. Dumálás. Flörtölés. Jó, ezt már ismerte, megint egyenrangúak voltak. Végighúzta a kezét J. D. mellkasán. Akár beismerte, akár nem, hiányzott neki J. D. Pedig csak egy órát volt távol. – Szerintem, ha tényleg akarnám, le tudnám veled vetetni a farmered – évődött a férfival. – Hát, megpróbálhatod – válaszolta J. D. Lehajolt hozzá, megcsókolta, és Payton tudta, az előbbi habozása szükségtelen volt. Bármi volt is ez közöttük, biztos, hogy még nem ért véget. A NAP TÚL GYORSAN elrepült. Már elmúlt egy óra, amikor kiléptek a ragyogó floridai napsütésbe. Mindketten hoztak egy váltás ruhát az útra, de egyikük sem csomagolt fürdőruhát, és bár J. D. nagyon szerette volna Paytont bikiniben látni, neki esze ágában sem volt a hotel ajándékboltjában kapható bármelyik darabot magára venni. Payton nevetett és sznobnak nevezte a férfit, de egyáltalán nem volt csalódott, amikor J. D. azt javasolta, sétáljanak le a strandra. Séta közben elhaladtak egy vízparti kávézó mellett, ahova beültek ebédre és délutáni iszogatásra. Payton legalább annyira meghökkent, amikor J. D. sört rendelt, mint amikor meglátta farmerben. Mire visszaindultak a hotelbe, már mindketten kissé spiccesek voltak, és kissé meg is kapta őket a nap. Talán csak kényelemből, amit részint a lustaság eredményezett, és talán azért is, mert verhetetlen látványt nyújtott, de a hotel óceánra néző teraszán vacsoráztak. A „tetthely”, ahogy Payton nevezte, amikor egy üveg bort rendeltek. J. D. bizonyos mértékig egyetértett ezzel, hiszen itt kezdődött minden. De nem teljesen. Az igazság az volt, hogy nála ez nyolc éve kezdődött, azon a céges tájékoztatón, amikor odalépett a legszebb nőhöz, akit valaha látott, és bemutatkozott neki. J. D. soha nem állította volna magáról, hogy érzékeny vagy romantikus ember, és ha voltak is ilyen hajlamai, azt jól elrejtette a racionális beállítottságú ügyvéd külseje mögé. Ám eléggé ismerte a saját érzéseit ahhoz, hogy tudja, ez a hétvége Paytonnal enyhén szólva is tökéletes volt, és ettől kezdve több időt akar vele eltölteni. A probléma csupán az volt, hogy nem tudta, hasonlóan vélekedik-e erről Payton is. Mert úgy érezte, visszafogottan viselkedik, de ő ezt jobban értette, mint bárki más. A hétvégi kedvenc jelenete az volt, amikor Payton belépett a fürdőszobába, és közölte vele, hogy hiányzott neki. Ritkán láthatta a nőt ennyire leeresztett pajzsokkal. J. D. megértette, hogy előbb vagy utóbb el kell majd beszélgetniük úgy igazán komolyan, és ha Payton nem kezdeményezi, akkor neki kell majd. Ha ugyanis tanult valamit a Clark Kent-féle rosszul elsült helyzetből, akkor az az volt, hogy nem veszít több időt azt találgatva, vajon mi járhat Payton Kendall fejében.

– VALLD CSAK be, hogy kis házisárkány voltál a jogi egyetemen, ugye? Payton rámosolygott J. D.-re, és megrázta a fejét. – Mire a jogi egyetemre kerültem, a lázadó-lázító napjaim rég véget értek. Az egyetem első évében, biztos a családi behatások miatt, csatlakoztam pár tiltakozáshoz… pontosabban… minden tiltakozáshoz. De már a második évben belefáradtam ebbe a… – kereste a megfelelő szavakat – …mindig lázadó magatartásba. Megint az ágyban feküdtek, s a nyitott erkélyajtón át hallgatták, ahogy a hullámok a partot mossák. Így kezdődött a második együtt töltött estéjük, s már volt rutinjuk abban, hogy ők miként szeretik a dolgokat. Abba a könnyed, szentimentális beszélgetésbe süllyedtek, amire csak a szerelmesek képesek, miután nyolc éven át meg akarták fojtani egymást, aztán hirtelen rájöttek, hoppá, inkább szexelni kellene. – Kár, hogy nem láttalak a lázadó egyetemi napjaidban – jegyezte meg J. D. Payton befészkelte magát a férfi karhajlatába, így nem láthatta az arcát, de érezte a mosolyt a hangjában. – Hidd el, nem kár! – nyugtatta. – Találkoztál anyámmal. Képzeld el őt, mondjuk, egy-két fokkal lazábban! – Mivel meztelenül fekszünk itt, azt hiszem, tartózkodni fogok attól, hogy anyád bármilyen tettére gondoljak, köszönöm. – J. D. félrebillentette a fejét. – Bár kicsit kíváncsi vagyok. Tényleg annyira utált engem, amennyire gondolom? – Általában mindenkit utál, akit bemutatok neki – felelte Payton kitérőn. J. D. átható pillantást vetett rá. – Jó, rendben, nem te lettél a kedvenc embere – tette hozzá. – És ez nem zavar téged? – érdeklődött a férfi. Payton kissé furcsának találta a kérdést. – Nem, nem zavar. – A lázadós napjaival ugyanis elmúltak azok a napok is, amikor az anyjának tetsző életet akart élni. Payton észrevette, hogy J. D. megkönnyebbült a válaszán, és bár gondolta, hova akar kilyukadni ezzel a kérdéssel, nem volt benne száz százalékig biztos. Ami azt jelentette, megint a könnyed, cukkolós hangsúlyt vette elő. – Akkor ez azt jelenti, most már beszélhetünk arról is, hogy te milyen voltál az egyetemen? – tudakolta. – Nem. – Nem? J. D. könnyed mozdulattal hirtelen átfordította Paytont, és maga alá szorította, miközben mindketten belegabalyodtak a lepedőbe. Félig játékos, félig komoly pillantással nézett rá. – Arról akarok beszélni, mi fog történni, miután visszamegyünk Chicagóba. Payton a szemébe nézett. Rendben. Jó. Tulajdonképpen megkönnyebbült, hogy végre beszélnek erről. – Nem tudom – felelte őszintén. Ám ezzel a válasszal J. D. nem volt megelégedve. – Már gondolkodtam ezen a dolgon – folytatta Payton. – Sokat. – És? – És azt hiszem, életem legcsodálatosabb két éjszakája volt. Szeretném, ha lenne módunk arra, hogy ez Chicagóba visszaérve is működjön. De aggódom, mi fog majd történni kedd után. Látta, hogy J. D. is így gondolja. – Én is aggódom emiatt – ismerte be J. D.

– Nem tudnálak újra utálni, J. D. – suttogta Payton, megsimogatva a férfi arcát. J. D. megfogta Payton kezét. – Nem azt mesélted, hogy soha nem volt szó utálatról? – Könnyedén beszélt, de az arca komoly maradt. – Az a baj, hogy mindketten azért vagyunk a versenyben, hogy nyerjünk – magyarázta Payton. – Mi fog történni azzal, akit nem választanak ki? Akinek el kell hagynia a céget, akinek állásinterjúkra kell járnia, és mindent újra kell majd kezdenie? Szeretném azt mondani, nem utálnám, ha téged választanak, le tudná nyelni a büszkeségem, és nem lennék mérges vagy ideges, de akkor hazudnék. Túl jól ismerem magam. És téged is ismerlek. Kereste J. D. tekintetét, hogy lássa a reakcióját. Ő egy darabig hallgatott. Aztán legördült Paytonról, a hátára feküdt, és az egyik kezét a feje alá tette. – Akkor azt mondod, ennyi? – kérdezte. Payton úgy érezte, valami belehasít. – Azt mondom… szerintem meg kell várnunk, hogyan alakulnak a dolgok kedden. Aztán onnan folytatjuk. – Közelebb kúszott, mert szerette volna, ha J. D. ránéz. – Ne haragudj rám! – kérte lágyan. J. D. felé fordította a fejét. – Nem haragszom rád. A helyzetre haragszom. Nem tudva, mit mondjon, Payton megcsókolta a férfit, arcát a kezében tartva, és remélte, ez valahogy majd megmutatja neki, mit is érez valójában. Amikor pedig J. D. átölelte és magához húzta, állát a fejére téve, Payton becsukta a szemét, és élvezte a pillanatot, arra kényszerítve magát, hogy ne gondoljon az előttük álló dolgokra. J. D. DÖNTÖTT. Payton adta meg neki a szükséges választ. És az sem volt biztos, hogy nem értett egyet vele. Könnyen lehet, hogy kedd után egyikük utálni fogja a másikat azért, mert üzlettárs lett, főleg annak fényében, hogy nyolc éven keresztül az ellenségeskedés jellemezte a kapcsolatukat. Az pedig ki tudja, hova vezethet. Az igazat megvallva, határozott véleménye volt Payton „kivárásra látszó” hozzáállásáról – egész pontosan fogalmazva: utálta –, de ezt az istenért sem akarta elárulni neki. És esze ágában sem volt a kettesben tölthető idejükből bármennyit is veszekedéssel tölteni. Úgyhogy az éjszaka hátralevő részében nem szólt semmit. Sőt, másnap reggel sem, amikor – nem akarva több időt alvásra pocsékolni – úgy ébresztgette Paytont, hogy ráfeküdt, megfogta a kezét, és megcsókolta a nyakát. Reggeli közben sem hozta szóba a dolgot, amikor azon viccelődtek, vajon el tudnák-e számolni a hétvégéjüket valahogy, majd azon, hogyan reagálnának Ben, Irma és Kathy vagy a többiek az irodában, ha megtudnák, mit műveltek itt. A repülőúton hazafelé, amikor Payton a vállára hajtotta a fejét, és majdnem az egész út alatt ott is tartotta, J. D. átnyúlt és megfogta a kezét, de még mindig nem mondott semmit. És amikor a gép végre landolt a Chicago O’Hare reptéren, és Payton szomorú, szinte bánkódó mosollyal nézett rá, J. D. szíve megsajdult, mert tudta, hogy elveszíti. De még akkor sem mondta el, mit gondol. AHOGY A REPTÉRI transzferszolgálat autója megállt a háza előtt, Payton rájött, hiába van még csak kora délután, de a hétvégének vége. J. D.-hez fordult, bár fogalma sem volt, mit mondjon, és meglepődött, amiért ő is kiszállt a kocsiból. A férfi elvette a sofőrtől a nő utazótáskáját, és megkérte, várjon néhány percet. Amikor beléptek a házba, J. D. felvitte a lépcsőn a bőröndöt, és letette a küszöbre, ám amikor Payton kinyitotta az ajtót, nem ment be a lakásba. – Vissza kell mennem a kocsihoz – mondta.

Payton bólintott. – Köszönöm, hogy segítettél felhozni a táskát. – Béna! Még alig harminc másodperce voltak csak otthon, de máris utálták azt, ahogy a dolgaik kezdtek alakulni. Az ajtófélfának dőlt. – Nem akarom, hogy furcsák legyenek köztünk a dolgok. – Én sem – értett egyet J. D. Majd rövid habozás után hozzátette: – Van valami, amit el akartam mondani, Payton, valami, amit szeretném, ha megértenél… Payton észrevette, hogy visszatartott lélegzettel várja a folytatást. – Nem foglak üldözni. Payton pislogott. Bármire is tippelt volna, hogy mi fog elhangzani, ez nem szerepek a lehetőségek között. – Te már elhatároztad magad – magyarázta J. D. – Meg akarod várni, hogyan alakulnak a dolgok, miután a cég meghozza a döntését, és ezt megértem. És bár nem vagyok mérges, fogalmam sincs, mit várnál tőlem, hogyan reagáljak erre. Úgyhogy csak el szeretném mondani, úgy érzem… – Nem fogsz üldözni – fejezte be Payton a mondatot. – Értettem. Minden tiszta. Magában azt mérlegelte, vajon idegesíti-e, hogy J. D. olyan fajta nőnek tartja, aki szeretné, ha üldöznék. Aztán meg azt próbálta eldönteni, mennyire haragszik magára, ugyanis rádöbbent, hogy titokban talán mégiscsak idegesíti. A férfi halványan elmosolyodott. – Rendben. Csak nem akartam, hogy várd, hogy megjelenek az ablakod alatt és Peter Gabrielt üvöltetek az autórádiómból, vagy hasonló. Payton nem tudta megállni, hogy elnevesse magát. Az a gondolat, hogy J. D. megáll a Bentley-jével az ablaka alatt, és a maximumra tekeri az autó hifijét, megfizethetetlen volt. – Túl büszke vagy tán, J. D., hogy ilyet tegyél? – kérdezte cukkolódva. Viccnek szánta, de J. D. hirtelen elkomolyodott. – Igen – felelte kedvesen, és finoman megérintette Payton állát. – Veled, Payton, az vagyok, de csak veled. Ahogy a szemébe nézett, Payton megértette, hogy J. D. sokkal többet akart elmondani, mint amire ő először gondolt. De nem volt alkalma bármi mást tenni, mert a férfi megfordult, lement a lépcsőn és kilépett a kapun. Payton becsukta az ajtót, az ablakhoz ment, és figyelte, ahogy J. D. beül az utcán várakozó autóba. Még sokáig bámult kifelé, miután a kocsi elhajtott, és újra meg újra J. D. szavaira gondolt. Tudta, hogy össze fognak csapni a hullámok a feje fölött. Egy ilyen hétvége után szüksége volt egy másik nézőpontra. Iránymutatásra. Kellett neki valaki, aki tárgyilagos, és akivel át tudná venni az elmúlt két napot, akivel átbeszélhetnék a hangsúlyok és az arckifejezések jelentőségét, akinek a tudásában bízik, mert jártas a minden szó jelentésének kiolvasása művészetében. Kellett neki valaki, aki nemcsak őt érti meg, hanem az ellenségét is. Röviden, a dolgok most eldurvulnak, és szüksége volt egy hadügyi tanácsadóra. Fogta a telefont, és felhívta Laney-t. 24. LANEY NYITOTTA KI annak a sorháznak a bejárati ajtaját, ahol Nate-tel élt. Payton gyorsan belépett, alig várta, hogy elbújhasson az eső elől, ami akkor eredt el, amikor taxiba ült, hogy idejöjjön.

Úgy döntöttek, nem abban a kávézóban találkoznak, ahol szoktak, mert Nate programot szervezett a barátaival, ráadásul Payton annyira feszült volt, hogy okosabbnak látszott nem turbóznia magát koffeinnel. Nem sokat mondott a telefonban Laney-nek, csak annyit, hogy beszélniük kell, és mindent személyesen akar elmesélni. De ezt alig tudta kivárni, mert alig lépett be a barátnője makulátlan, Martha Stewart világát tükröző otthonába, máris belekezdett. – El kell valamit árulnom neked a hétvégémről – hadarta Payton, letéve a retiküljét a kis asztalra a bejárat mellett. Nem követte el másodszor azt a hibát, hogy ledobja a kanapéra, mint otthon, mert ahogy Laney akkor egyszer megjegyezte, nem otthon volt. – Tudom, hogy meghökkentő lesz – folytatta –, ezért csak egyszerűen elmesélem. – Megállt. – Várj! Most jut eszembe, hogy még nem is mondtam el, hogy szakítottam Chase-szel. – Nem, tényleg nem – erősítette meg Laney jelentőségteljesen, miközben felügyelte Payton lábtörlési törekvéseit. – Nate-en keresztül értesültem róla. – Tudom, tudom, sajnálom, de minden olyan gyorsan történik mostanában. El akartam újságolni, de aztán jött ez a floridai út. Payton lassan kilépett a cipőjéből. Amikor Laney nem mondott semmit, azt úgy értelmezte, most már bemehet a házba. Belépett a nappaliba. – De ha ettől jobban érzed magad, akkor te vagy az első, akinek elmondom. Aztán Laney felé fordult. – Lefeküdtem J. D.-vel. Laney szája tátva maradt. – Igen, tudom. – Payton elmosolyodott. – Szent ég, Laney… lefeküdtem J. D.-vel. Laney megrázta magát a meghökkenéstől. – Hol? Mikor? – A hétvégén. Palm Beachben. Együtt repültünk oda, hogy Jasper Conroy-jal és a Gibson’s új jogtanácsosával találkozzunk. Laney… csodálatos volt! Payton a folyosón túl, a konyha felé mutatott. – Megengeded? Innék egy pohár vizet. – Már elvörösödött, ahogy gondolatban újraélte a hétvégét. Miközben a folyosón lépkedett, belefogott a történetbe. – Nos, nem is tudom, hol kezdjem… – Payton, szerintem… – Legalább egymilliószor szexeltünk. Mindenütt. Az ágyon, a földön, az asztalon, a zuhany alatt… és szerintem a mellettünk lakó szerencsétlenek azt az egyet biztosan hallhatták. Ja, erről jut eszembe… Van nektek olyan padszerű ülőkétek a zuhanyban? – Igen, az az igazság, hogy igen, de… – Akkor jó, mert rájöttem, hogyan lehet azt sokkal egyszerűbben használni… – Nos, nem szeretnék most ebbe belemenni… Payton legyintett. – Jó, akkor majd utána. Szóval… nem is tudtam, hogy J. D. mennyire jó pasi. És nemcsak a teste – ami csodálatos, ne tudd meg, miket csináltam azzal az emberrel –, hanem az is annyira szexi volt, ahogy rám nézett, és amiket mondott, hogy lecsapta a biztosítékaimat. Mint például akkor, amikor a falhoz szorított és azt mondta, hogy most meg fog… Megállt, ahogy befordult a konyhába. Nate és öt másik férfi állt a pult körül. És mindent hallottak. Hat ember állt ott tátott szájjal, miközben Laney is belépett a konyhába.

Payton rámeredt. – Nem azt mondtad, hogy Nate baseballmeccsre ment? Laney az ablakon át az esőre mutatott. – Elmaradt. Payton ajkai egy O-t formáltak. Elmaradt. A fenébe! Nate szólalt meg először, és a feleségéhez fordulva a két barátnőre mutatott. – Így szoktatok beszélgetni? Laney vállat vont. – Igen. Nate és a barátai idegesen sugdolózni kezdtek. Férfiak! Hát ha még tudnák! Payton Laney-re nézett. – Talán mégiscsak menjünk a kávézóba – javasolta, és felvonta a szemöldökét, ami sokkal többet is elárult. Én: beégtem. Te: nagyon nagy szarban vagy. Legközelebb… próbálj meg… figyelmeztetni! – Annak fényében, amit eddig hallottam, azt hiszem, valami jóval erősebbre lesz szükségem egy kávénál – jelentette ki Laney, miközben felkapta a kulcsait a falba épített kis szekrényből, aztán a férjéhez lépett, és csókot nyomott az arcára. – Lehet, hogy későn jövök. Van lasagna a hűtőben. Nate bólintott. – Rendben, hívj fel a taxiból hazafelé jövet! – Majd egy pillanatra elhallgatott, Paytonra pillantott, lehalkította a hangját, és a felesége fülébe súgott: – És derítsd ki, mi az a trükk a zuhanyzó ülőkéjével! MIVEL ESETT AZ eső, úgy döntöttek, nem mennek messzire, és rövid taxizás után a Borbár 404-ben kötöttek ki. A bár hangulatos környezete pont kapóra jött Payton gyónásos hangulatához. Laney-vel a kandalló előtti bőrkanapéra telepedtek le. Payton vörösborkóstolót rendelt a pincérnőtől, mert úgy gondolta, ezen az estén nem árt, ha több ital is elérhető közelségben lesz az asztalukon. Laney ugyanazt kért. Payton jelentőségteljesen ránézett. – Azt hittem, szívrohamot kapok, amikor azt mondtad, a srácok Nate baseballcsapatából vannak. Vártam, hogy Chase is előlép valamelyik sarok mögül, miután hallotta, mit meséltem J. D.-ről. – Nate elárulta, hogy Chase-nek randija van ma este. Ebből tudtam, hogy ti ketten már nem jártok – mondta Laney. – De annak fényében, ami J. D.-vel történt, gondolom, nincs ellenedre. Payton bólintott. – Persze, hogy nincs. Igazából jó ezt hallani. Kedvelte Chase-t. És talán ha a körülmények mások lettek volna… De valószínűbb, hogy akkor sem. Ám ettől eltekintve úgy gondolta, jó srác. A pincérnő megérkezett az italokkal. Miután letett négy pohár bort eléjük, és elmondta, melyik milyen, Payton úgy döntött, ideje kiöntenie a szívét Laney-nek. Vagy legalábbis a 16-os karikás verziót. A barátnője figyelmesen hallgatta, aztán – tőle szokatlan módon – köntörfalazás nélkül előállt egy kérdéssel: – Akkor ez csak a szexről szólt? – Majd felemelte a kezét, és az arca meglágyult. – Várj, ez úgy hangzott, mintha elítéltelek volna érte. Pedig nem. Payton megrázta a fejét.

– Nem, nem csak a szexről. – Ebben egészen biztos volt. – Csak arról könnyebb beszélnem. – Habozott, de aztán úgy döntött, bevallja: – Azt hiszem, egy ideje már érzek valamit J. D. iránt. Laney elnevette magát. – Tényleg? Azt hiszed? Payton kihúzta magát. – Ha te ennyire jól tudtad, miért nem mondtál soha semmit? – De, mondtam. Évek óta akartalak arra rávenni, hogy békülj ki vele. – Azt hittem, ez valami republikánus összetartásos dolog. – Mindig azt gondoltam, vissza kellene térnetek az eredeti útvonalra. – Laney megkóstolta a másik bort is, egy dél-afrikai pinotage-et. – És mondd csak, miközben éppen szétdugtátok az agyatokat, eszetekbe jutott, hogyan kezdődött a viszályotok? – Nem hiszed el, ha elmondom! – Payton csodálkozó pillantást vetett Laney-re. – Szétdugtuk agyunkat? Igazán? – Mi, republikánusok, legfeljebb ennyire vagyunk mocskosszájúak. Payton a hétvége bizonyos részleteire gondolt egy bizonyos republikánussal, amiket a 16-os karika miatt kellett cenzúráznia. – Nem is tudtam róla – mondta. – Még nem meséltem el a szombat estét, amikor vacsora után visszaértünk a szobába, és J. D. az asztalra lökött, és azt mondta, hogy… Laney felemelte a kezét. – Ne tovább! Ezekről nem szabad tudnom, különben elvörösödöm, amikor csak meglátom azt az embert. Nekem továbbra is együtt kell majd dolgoznom vele, emlékszel? Laney viccnek szánta a megjegyzést, de az azonnal kijózanította Paytont. – Tényleg azt gondolod, hogy kedd után is még vele kell majd dolgoznod? – kérdezte csendesen. Látva az arckifejezését, Laney is elkomolyodott. – Igazán nem tudom, melyikőtöket fogják választani, Payton. Payton megforgatta a poharát, és úgy tett, mint aki a bort tanulmányozza, amint lecsorog a pohár belsején. – Ha nem engem választanak, nem vagyok benne biztos, hogy valaha is újra a szemébe tudok nézni. Nem tudnám elviselni, ha sajnálna. – Belekortyolt a borába. – Persze, ha engem választanak, akkor pont így fog érezni ő is. Vagyis mindenképpen el fogom veszíteni. Laney felsóhajtott. – Nagy a probléma! – Ennél többet kell mondanod, Laney. Te vagy a hadügyi tanácsadóm. – Payton látta, hogy a barátnője nem érti. – Ez a Keresztapából van. Laney összekulcsolta a kezeit az ölében. – Ja. Sosem láttam. Túl sok erőszak. De emlékeztess, kivel is állsz háborúban pontosan? – Ez csak egy kifejezés. – Érdekes kifejezés. Az első tanácsom, mint hadügyi tanácsadó, ne gondolj többet ellenségként J. D.-re. Payton elgondolkodott ezen. Jó meglátás. Laney még tovább fokozta a dolgot. – De most komolyan! Mit érzel iránta? Már lefeküdtél vele, Payton. Most már bevallhatod. Payton ránézett, és elgondolkodott a kérdésen. Egy pillanat múlva elmosolyodott. – Majdnem megőrülök érte. – Paytonnak feltűnt Laney vigyora. – És tudod, sokszor úgy

gondolom, szó szerint. Vannak időszakok, méghozzá elég gyakran, amikor teljesen megőrjít. De mégis… – Szerelmes vagy belé? – tudakolta Laney. Payton elvörösödött. – Ez kissé személyes kérdés, nem gondolod? Laney felemelte a kezét. – Jaj, istenem! Végre egyszer elértem, hogy Payton Kendall elvörösödjön. Sze-re-lem! – Hangsúlyozta tagoltan. – Ez azért van, mert anyád nem hagyta, hogy tündérmeséket olvass gyerekkorodban. – És pont amikor már azt hiszem, értem, mi mindent tett tönkre bennem, találok egy újabb területet. Laney kuncogott. – Na, akkor kéred a második tanácsomat? – Ne figyeljek semmire, amit az anyám mond? – Na jó, akkor a harmadikat. Most Payton nevette el magát. – Persze, mondd csak! Laney tárgyilagos képet vágott. – Ha tényleg annyira megőrülsz J. D.-ért, amennyire mondod, akkor nem kéne azon dolgozni, hogy ez működjön? Ki tudja, mi fog történni kedd után? Talán meg is lep majd. Talán te is megleped majd magad. Payton elgondolkodott ezen. Talán, de csak talán, Laney-nek igaza van. Színlelt kétellyel nézte. – Biztosan nem csak azért mondod ezt, mert már el akarod kezdeni tervezni a vasárnapi grillezéseket? – Biztos – felelte Laney. – Te vagy a legjobb barátnőm. Persze, hogy azt kívánom, találd meg azt az embert, aki boldoggá tesz. Payton meghatódottan megölelte. – Köszönöm, Laney. – Amikor visszaült, bocsánatkérőn megszorította a kezét. – Annyira lefoglalt ez az egész, hogy nem is kérdeztem meg, te hogy vagy. Bár észrevettem, hogy borozol ma este. Laney felsóhajtott. – Igen, nem történt meg ebben a hónapban. – Aztán felélénkült. – De nem gond. A próbálkozás a jó része. – Hűha! Már majdnem a 16-os karikába illő megjegyzést mondtál ki te magad is! Laney felegyenesedett, és látszólag elégedetten fésülte hátra a haját. – Én? 16-os karika? Akkor, ha már úgyis átléptük a vonalat, jobb, ha még valamit megbeszélünk. Nem, várj még! Payton érdeklődve figyelte, ahogy Laney gyorsan kiitta a maradék borát. Aztán letette a poharat, és a barátnőjére sandított. – A zuhanytrükk. Meséld csak el, Kendall! 25.

MÁR CSAK egy NAP volt hátra. Payton aggodalma, hogy mit mond majd J. D.-nek, amikor először botlanak egymásba hétfőn, hiábavalónak tűnt. A dolgok ugyan megváltoztak kettőjük között a hétvégén, de az élet az

irodában nem változott semmit, minden a megszokott kerékvágásban folyt, ami azt jelentette, hogy alig volt ideje ebédelni, nemhogy átugrani a másik szobájába egy kis magánéletet élni. Az sem segített az ügyben, hogy Irma rá nem jellemző módon ideges és indulatos volt. Mintha hirtelen megérezte volna, hogy ez lehet akár az utolsó együtt töltött munkanapjuk. Negyedóránként bement Paytonhoz, és azt tudakolta, segíthet-e valamit. – Komolyan, Irma, felidegesítesz – fakadt ki Payton a tizedik eset után. – Ne kezdjem el intézni a hétvégi utazásod költségeinek a visszatérítését? – Irmának az a tipikus aggódom-de-nem-akarom-hogy-látszódjon arckifejezés ült az arcán, mint amikor egy olyan barátod figyelmét próbálod másra terelni, akinek épp most volt nagyon komoly orvosi vizsgálata. – Igen, köszönöm, hogy szólsz. Tessék. – Payton átadta neki a hétvégi számlákat, azokat legalábbis, amiket vissza kíván téríttetni a céggel. Irma bólintott, majd hirtelen elfoglaltnak látszott, és kisietett Payton irodájából. Öt perc múlva azonban visszatért. – Ezeknek a számláknak semmi értelme. – Irma átlapozta őket. – A légitársaság számláján az áll, hogy vasárnap jöttél vissza, de te csak egy péntek éjszakai hotelszámlát adtál. Az ő furmányos, túl figyelmes titkárnője. Payton az asztalánál ülve próbált egykedvű arcot vágni. – Úgy döntöttem, maradok még egy éjszakát. Azt viszont nem fogom az ügyféllel kifizettetni. – Egy éjszaka? – kérdezte Irma zavartan. – Igen… úgy döntöttem, lazítok egy napot. Irma először meglepettnek tűnt, de aztán jóváhagyólag bólintott. – Tudod, Payton, bármi történt is veled az elmúlt néhány hétben, nekem tetszik. – Felemelte az ujját, mint akinek eszébe jutott valami. – Elfelejtettem a munkaidő-elszámolást. Azonnal jövök. – Semmi gond – mondta Payton, és felállt. – Majd aláírom az asztalodnál. – Ez volt a kifogás, hogy egy épp-csak-erre-sétáltam-és-benéztem-hozzád-J. D. akciót összehozzon. Payton követte Irmát az asztalához, ahol gyorsan átfutotta az említett elszámolást. Már az utolsó oldalt böngészte, amikor meghallotta Kathy hangját, amint Irma asztala mellől megszólal. – J. D., jó, hogy itt vagy! Lenne egy perced? Amikor Payton meghallotta a férfi válaszát a háta mögül, arra kényszerítette magát, hogy higgadt és laza maradjon. Végül is már évek óta játszottak ennek a közönségnek. Ez sem volt más. Aztán a válla felett hátrasandítva látta, hogy J. D. ott áll mellette. De, basszus, ez mégiscsak teljesen más volt. – Szia, Payton! – köszönt J. D. – Szia, J. D.! – válaszolt ugyanolyan közömbös hangon. Kathy a papírjai között kutatott, és szerencsére nem figyelte ezt a nehézkes társalgást. – Kissé zavarban vagyok az utazás-visszatérítéssel kapcsolatban, J. D. – szólalt meg Kathy –, különösen a hotelszámla érdekes. Azt mondtad, hogy a péntek éjszakát számoljam el, és a normál szállodai árban, amit meg is csináltam, de nem két éjszakára kellene neked térítés? Hiszen csak vasárnap jöttél vissza. Payton biztos volt benne, hogy vörösödik, és nem is mert felnézni az elszámolásból, amelyet Irma asztalánál állva nézett át. – A második éjszaka személyes utazás volt, azt én magam intézem majd – válaszolt J. D. – Személyes út? – kérdezett vissza Kathy meglepetten.

A szeme sarkából Payton látta, hogy Irma feszült figyelemmel hallgatja a beszélgetést. Úgy döntött, most igazán nagyszerű az időzítés, hogy visszatérjen az irodájába. – Igen. Úgy döntöttem, hogy maradok és golfozom. – Hallotta, amint J. D. ezt mondta Kathynek. – Tudod, kivettem egy napot… és lazítottam. – Ó! Atyaisten! Payton megállt az irodája ajtajában, megfordult, és látta, ahogy Irma J. D.-re mered, és a szája tátva marad a meghökkenéstől. Irma tágra nyílt szemei most Paytonra bámultak. Befogta a száját a kezével. – Ó! Atyaisten! – ismételte kuncogva. Payton a titkárnője asztalához lépett. – Irma, bejönnél az irodámba? Most! Irma bugyuta vigyorral az arcán követte Paytont. Úgy tartotta a kezét a száján, mintha attól félne, valami kiesik onnan. Payton becsukta maguk mögött az ajtót, és arccal Irma felé fordult. – Bármit hiszel, hogy megtudtál, meg kell kérjelek arra, ezt tartsd meg magadnak. Irma levette a szájáról a kezét. – Legalább tudom, mi bújt beléd az utóbbi időben. Szó szerint. – Értem – válaszolta Payton erre az egyáltalán nem leplezett célzásra. – De most nem tudok mit kezdeni az információval. – Te és J. D. megtettétek. – Irma összeesküvőn suttogni kezdett. – Óóó… ez amolyan gyűlöletszex volt? – Úgy teszek, mintha ezt nem is hallottam volna. – Akkor ez azt jelenti, ti ketten komolyan gondoljátok? – faggatózott Irma. De Payton nem engedett. – Irma, meg kell tenned nekem ez a szívességet! Kérlek, ne kérdezz többet, mert tudod, hogy nem válaszolhatok. És kérlek, arról, amit hallottál, senkinek se szólj egy szót sem! Te is tudod, milyen az irodai pletyka. Látva, mennyire fontos ez Paytonnak, Irma bólintott. – Rendben. Payton mosolygott. – Köszönöm. – Tudta, milyen nehéz a titkárnőjének tartani a száját bármiről is, főleg ha valami olyan szaftos, mint ez. Irma ismét bólintott, és tetőtől talpig végignézett a főnöknőjén. – Úgy döntöttetek, stílusosan fejezitek be, igaz? – Irma! – Sajnálom. De ezt a magas labdát le kellett csapni. A NAP VÉGÉN Irma még benézett Paytonhoz, mielőtt hazament. Egy közepes nagyságú doboz volt nála. – Ezt a postázó küldte fel, amikor épp konferenciahívásod volt – mondta. – Valakinek alá kellett írnia, úgyhogy én megtettem. – Ezzel letette a dobozt Payton asztalára. – Megnézhetem? Payton felnézett a számítógépéről. – Megnézheted? Mit? Irma a dobozra mutatott. – A cipőt, amit rendeltél. – Nem rendeltem cipőt. Irma a feladó névjegyére mutatott. – Mondd ezt Jimmy Choo-nak!

Payton felvette a dobozt, és kinyitotta. Beletúrt a körülbelül tíz kiló papírgombóc közé, ami alatt természetesen volt egy kisebb doboz is. Amikor kinyitotta, meglátta a fekete magas sarkút. Irma odahajolt, hogy szemügyre vegye. – Nem volt már neked egy ilyen pár cipőd? – De, valamikor volt. Letört a sarka – válaszolta Payton. – Értem… amikor elszakadt a szoknyád a tárgyalóteremben. Az egyik barátnőm az írnoki osztályon dolgozik, és mesélte, hogy mindenki erről beszélt heteken át. – Irma végigmérte Paytont. – Az biztos nagyon égő volt. – Igen, Irma, köszönöm. Az volt. – A barátnőm azt is mondta, azt is beszélik, milyen jól reagáltál a helyzetre. Kijelentette, hogy vérprofi vagy. – Irma arca büszkeségről árulkodott. – Bármit is mondanak neked holnap, Payton, te emelt fővel távozol majd innen. Nem is kérhettem volna, hogy nálad jobb ügyvéddel dolgozhassak az elmúlt nyolc évben. Payton hirtelen elérzékenyült. Manapság mindenki ilyen érzelgős! – Köszönöm, Irma. – Persze, ha sikerül innen úgy kimenned, hogy a feneked nem látszik ki a szoknyából, az biztos még jobb lesz. Payton felnevetett. Irma intett egy gyors viszlátot, és kisietett az ajtón. Amikor egyedül maradt a szobában, Payton kivette a dobozból a kis borítékot, amelyet a cipő mellett talált. Kinyitotta, elolvasta a kis kártyát, és elmosolyodott. Úgyis tudod, kitől kaptad. PAYTON VÁRT, amíg a titkárságon dolgozók elmennek, aztán átsétált a vele szemben lévő irodához. Bekopogott J. D. ajtaján, és meglepődött, amikor meglátta, hogy már csomagolja az iratait. – Máris mész? – kérdezte. A férfi bólintott. – Végeztem. Legalább egyszer szeretném elhagyni ezt a helyet úgy, hogy még világos van odakinn. Payton becsukta maga mögött az ajtót. – Megkaptam a cipőt. Nem fogadhatom el, J. D. J. D. felvette az aktatáskáját. – Dehogynem, elfogadhatod. – Lenézett Paytonra, miközben az ajtó felé indult. – Ráadásul ez volt a kedvencem. – J. D. … – Nem kell semmit mondanod. Tényleg. A kezét Payton mögé nyújtotta, aki először azt hitte, meg fogja csókolni, de ehelyett kinyitotta az ajtót, majd kilépett a folyosóra. – Sok szerencsét holnap, Payton! – A nő szemébe nézett, aztán elfordult és elment. Payton egyedül maradt J. D. irodájában. Vette az adást. Egyértelmű és érthető volt. Eszébe jutott egy másik hasonló eset, amikor a férfi a lakását hagyta el ugyanilyen módon. Akkor nem ment utána. De most utánamegy. Egyebek között azért, mert átkozott legyen, ha megengedi, hogy J. D. Jamesoné legyen az utolsó szó. Ahogy J. D. a Bentley kilincséért nyúlt, meghallott egy kissé ideges hangot a háta mögött.

– Agygörcsöt kapok tőled, tudod? Megfordult és Paytont látta közeledni a parkolón át, a liftek felől, egyenesen felé tartott. A retiküljét a kezében fogta, a blézerét pedig átdobta a karján. – Azért jöttél utánam, hogy ezt elmondd? – kiáltotta vissza. – Igen, azért jöttem, hogy ezt is elmondjam. – Payton megállt a férfi előtt, és keresztbe tette a karjait. – Mert azt is el akarom mondani, hogy annak ellenére, te mit hiszel, én nem is akarom, hogy üldözz. – Ó! – Ne nézz így rám! Talán az lenne a legjobb, ha nem mondanál és nem is tennél semmit. Ezt muszáj volt tudatnom veled. J. D. figyelte, hogy Payton vesz egy nagy levegőt. – Ez a dolog közöttünk nagyon bonyolulttá vált – folytatta a nő. – Tulajdonképpen nem gondoltam meg magam afelől, hogy bármilyen döntést hoz a cég, az nekünk csak problémás lehet. Nagyon problémás. Közelebb lépett J. D.-hez. – De aztán ott a másik oldal. Hogy így nem lehetek veled. Pedig túl sokat voltam nem veled, J. D. Abból már nem kell több. – Felnézett a férfira, kék szemei elhomályosodva tükrözték az érzelmeit. – Ha együtt csináljuk, akkor át tudjuk vészelni ezt az üzlettársi dolgot. – Elhallgatott, aztán idegesen elvörösödött és elnevette magát. – Most pedig jó lenne, ha mondanál valamit. J. D. agya kutatott a több ezer dolog között, amit mondani szeretett volna. Itt az ideje? Úgy gondolta, talán, végre, itt az ideje. – Payton, én… – De aztán elhallgatott, amikor meglátott valamit, vagyis inkább valakit Payton háta mögött. – A fenébe! Payton oldalra billentette fejét. – Payton a fenébe? – ismételte meg. – Ezt jó tudni. Jó, hogy tisztáztuk. J. D. alig tudta megállni a nevetést. – Szó sincs erről! Ben az – mondta suttogva. – Épp most lépett ki a liftből. Payton mosolya grimasszá fajult. – A francba! Nem akarok most vele foglalkozni! – Pedig éppen felénk jön. – Tudod, mit? Mivel ti ketten úgyis olyan jó haverok vagytok, te foglalkozz vele. Csak találj valami módot, hogy lerázd! Gyorsan! J. D. figyelte, ahogy Payton elsiet a néhány méterre lévő lépcsők felé, ügyelve arra, hogy egy pillanatra se nézzen a főnökükre. – Jameson! – kiáltotta Ben a parkoló másik végéből. J. D. figyelte a közeledő Bent, és hirtelen félelmet érzett. Mi van, ha Ben, véletlenül vagy akarattal, mond valamit arról, melyikük lesz üzlettárs. És abban a pillanatban J. D., akár bevallotta, akár nem, arra gondolt, hogy Paytonnak igaza van, ketten együtt át tudják vészelni a cég döntését. De ezt félretéve Benre mosolygott, amikor az odaért hozzá, és remélte, ettől lazának és ártatlannak látszik. – Helló, Ben! – Payton hova futott el? – tudakolta Ben. – Payton? – Igen, Payton. Itt állt, veled beszélt, úgy egy másodperccel ezelőtt. Ennyit a laza ártatlanságról…

– Ja, Payton – mondta J. D. Megint egy ócska szappanoperába illő színészi teljesítmény. – Fenn hagyta a belépőkártyáját. Meglátott és elkérte az enyémet, hogy fel tudjon menni megkeresni a sajátját. Nem is rossz, gondolta J. D. Ez egész elfogadhatóan hangzott. Ben bólintott. – Igen, igen, a belépőkártyáját. – Aztán felemelte a fejét. – Tényleg azt hiszed, hogy ilyen hülye vagyok? – Hogy érted ezt? – Láttam, hogy ti ketten milyen közel álltatok egymáshoz, hogy szinte rád támaszkodott. – Ben kacsintott. – Gondolom, úgy döntöttél, hogy felpróbálod még egyszer utoljára, mi? J. D. úgy érezte, megáll a szíve. – Komolyan, nem igazán értem, miről beszélsz Ben. A férfi ravaszul elvigyorodott. – Nem kell a kamu, Jameson! Csak mi ketten vagyunk itt. Nem fogom felhívni a munkaügyi osztályt és elmondani nekik, hogy megint döngeted Paytont. – Aztán leeresztette a hangját. – Most azért sikerült ezt nem az irodában csinálni? – Kuncogva megveregette J. D. vállát. J. D. behunyta a szemét. Öt elcseszett perc. Ha csak öt perccel előbb hagyta volna el az irodáját, akkor ez nem történik meg. – Rendben – mondta Ben. – Tartsd meg a mocskos kis részleteket magadnak! Jobb is, ha nem tudom. Egy kacsintással jó estét kívánt J. D.-nek, és elindult a kocsija felé. J. D. várt, amíg Ben kifordul a sarkon, és végleg eltűnik szem elől. Aztán várt még egy kicsit, és próbálta eldönteni, hogy Payton vajon hallotta-e a beszélgetést. Lassan a lépcsők felé sétált, ahol a nő próbált elbújni Ben elől. Ahogy befordult a fordulóban, tudta, hogy Payton az utolsó szóig mindent hallott. Payton ajkai keskeny vonallá szorultak össze. – Mondd, hogy félreértettem! J. D. pedig jobban szerette volna mindennél, ha ezt megerősítheti. – Régen történt, Payton – válaszolta halkan. Payton szemei elsötétültek a dühtől. – Mi volt régen? Hogy azt hazudtad Bennek, hogy lefeküdtünk egymással? – Igen. Payton meghökkenve hátralépett, és J. D. tudta, a nő titokban reménykedik, hogy van más magyarázat is arra, amit hallott. Úgy nézett J. D.-re, mint egy árulóra. – Mondd el, mit mondtál neki! – Nem fontos – felelte J. D., bár tudta, ez nem igaz. – Hallottam, hogy Ben azt kérdezte, most azért sikerült-e nem az irodában csinálni. Tudni akarom, mit hazudtál neki! Ennyivel tartozol! – jelentette ki hidegen. J. D.-nek el kellett fordítania a fejét, nem tudott a szemébe nézni. Amikor habozott, hallotta, hogy Payton hangja megtelik félelemmel. – Istenem, J. D.! Ő a főnököm! Mit mondtál neki? J. D. felé fordult. Igaza volt, tudnia kell, pontosan mi is hangzott el. Neki pedig jóvá kell tennie a hibáit. Úgyhogy felkészült az elkerülhetetlenre. – Azt meséltem neki, hogy az asztalomon szexeltünk egy este, miután mindenki elment. Payton pislogott.

– Miért? Miért csináltad? J. D. utálta magát, mert miatta volt Paytonnak ilyen arckifejezése. Próbált nem ránézni, de Payton ezt nem hagyta. Odalépett és elé állt. – Tisztában vagy azzal, hogy mit tud a pletyka tenni valaki hírnevével, főleg egy nőével, ugye? – sziszegte. – Miért mondtál Bennek ilyet? Hogy előrébb juss? Nézz rám, J. D.! Válaszolj! Amikor J. D. lenézett rá, újra látta az oly ismerős haragot és bizalmatlanságot a szemében. Összeszorította a fogait. – Nem tudom, Payton. Talán mert olyan nagy seggfej vagyok, amilyennek mindig is tartottál. Tudta, ez csak csúsztatás. De a másik lehetőség az igazság volt, és abból, ahogy Payton most nézett rá, az nem tűnt választható útnak. Payton hitetlenkedve meredt rá. – Ennyi? Ennyit tudsz mondani? – Miért, van valami, amivel most jóvátehetném a dolgot? – J. D. biztos volt abban, hogy erre a kérdésre tudja a választ. És közben arra gondolt, Payton szemei nem is lehetnének hidegebbek. Payton jeges tekintettel hátrált J. D.-től. – Azt sosem fogjuk megtudni – mondta érzelmek nélküli hangon. Aztán megfordult és elment. 26. – MI A FENÉÉRT NINCS bekapcsolva a mobilod? J. D. odafutott a Wrigley Field-stadion jegyirodáihoz, ahol Tyler várta, és még ahhoz is túl ideges volt, hogy köszönjön. Úgy tűnt, Tyler észre sem vette a frusztrációt a barátja hangjában. Elővette a mobilját, és tárgyilagosan megnézte. – Na, nézd már! Hát nem lemerült! Biztos elfelejtettem feltölteni. Ó, jaj! J. D. szívesen megfojtotta volna. Három hete Tyler azt javasolta, hogy az üzlettársi döntés előtti estén nézzenek meg egy baseballmeccset, csak hogy kissé elvonja a figyelmüket. Akkor ez még nagyszerű ötletnek ígérkezett. De most, mindazok után, ami Payton és közte történt, sok mindenre tudott gondolni, de a baseballra nem. – Ó, jaj? – kérdezte J. D. – Több, mint egy órája hívogatlak. – Sajnálom. – Tyler megbillentette a fejét. – Mi van, J. D.? – El akartam mondani, hogy nem tudok jönni ma este. – Eljöttél, hogy elmondd, hogy nem jössz? – kérdezte Tyler. – Igen – felelte J. D. kimerülten. – De ha nem jössz… akkor hogyhogy itt vagy? Akkor ez egy olyan… időutazós dolog? Mert ha igen, akkor el kell árulnod, hogyan működik, mert tényleg vissza akarok menni szombat estére, és figyelmeztetni magam, hogy ne vigyem haza azt az ütődött csajt… – Cseszd meg! – J. D. megpördült, és ezzel elnémította Tylert. – Hagyni kellett volna, hogy itt ülj egész este várakozva! Elindult vissza az autójához. Általában el tudta viselni Tyler összes szaros hülyeségét. De ezen az estén nem. – Hé, J. D.! Ne csináld már! – kiáltotta Tyler, s utánaloholt. – Csak ugratlak. Várj egy percet! J. D. lelassított, aztán végül megfordult.

Tyler akkor látta meg, milyen nyúzott az arca. – Mi történt? J. D. az égre nézett és megrázta fejét. Még maga sem hitte el. Látva a reakcióját, Tyler találgatni kezdett. – A cég. Elmondták a döntésüket – mondta komoran. J. D. keserűen elnevette magát. – Bár csak annyi lenne! – Maga is meglepődött a szavain. Ez meglehetősen komoly kijelentés volt. Tyler kevésbé tűnt meglepettnek. Közelebb lépett, és J. D. vállára tette a kezét. – Nos, akkor… El akarod mesélni, mi történt Paytonnal? J. D. nem tudta, hol kezdje. Végigsimított a haján. – Én… teljesen elszúrtam. Tyler bólintott. – Hadd mondjam el, mi lesz! Mindketten itt vagyunk, és már amúgy is megvettem a jegyeket. Menjünk be, igyunk egy sört, és közben elmondhatsz mindent! J. D. tudta, hogy Tyler drága páholyjegyeket vett, mindössze öt sorral a kispad mögött, és rosszul érezte volna magát, ha elúszik a barátja pénze. Ráadásul az a sör jó ötletnek tűnt. Kell neki valamilyen alkohol, valószínűleg több pohárnyi valamilyen alkohol, csak hogy el tudja mesélni, mi történt. – Oké – egyezett bele. Aztán követte Tylert a stadionba. VÉGÜL KIDERÜLT, hogy jó ötlet volt maradni. J. D.-nek könnyebb volt úgy beszélni, hogy közben úgy tett, mintha a játékot figyelné. Nem volt neki magától értetődő, hogy megossza valakivel az érzéseit, így az, hogy közben nem kellett Tylerre néznie, kapóra jött. Elmesélte a barátjának a Palm Beach-i hétvégét, Payton hezitálását az üzlettársi döntés eredményével kapcsolatban, és azt is, mit mondott pár órával azelőtt a parkolóban. Aztán következett az, hogy Payton milyen beszélgetést hallott közte és Ben között, és, ami lényegesebb volt, hogy mit: hazudott a főnöküknek évekkel korábban. J. D. ekkor döbbent rá, bármennyire is szeretne átsiklani a történetnek ezen a részén, nem fog menni. Tyler, aki eddig majdnem teljesen csendben volt, végighúzta a tenyerét a száján, aztán hangosan felsóhajtott. – J. D., ez nagyon gáz! – Tudom. – Hogyan reagált Payton arra, hogy bevallottad, mit mondtál Bennek? – Nem jól. – J. D. Tylerre nézett. – Tudni akarta, miért csináltam. Ezért azt mondtam neki, azért, mert egy seggfej vagyok. – Gondolom, nem fogadta sokkal jobban. – Nem, persze, hogy nem. Tyler J. D.-re nézett, várva valamit. – És? Legalább nekem elmondod az igazat? J. D. egy percig gondolkodott, aztán megint a meccset kezdte bámulni. – Pár éve volt, a cég születésnapi buliján. Payton hozott magával valakit, egy írót, akit a konditeremben vagy hol ismert meg. A bárnál álltak és italt kértek. Emlékszem, ahogy figyeltem… Azt hiszem, az akasztott ki, ahogy a tagra mosolygott. Ahogy nevetett azon, amiket mondott. Arra gondoltam, azon tűnődtem, milyen lenne… – Megköszörülte a torkát. – Mindegy.

Ben pedig rajtakapott, ahogy bámulom, és másnap az irodájában sarokba szorított az erről szóló tréfáival. Bepánikoltam, mert attól féltem, Payton előtt is mond majd valamit, úgyhogy kitaláltam ezt a történetet, hogy levakarjam magamról. A sztori lényege az volt, hogy… kevesebbnek állítottam be a dolgokat, mint amilyenek valójában voltak. – Minél kevesebbnek állítottad be a dolgokat? J. D. elhallgatott. Aztán lassan Tylerre nézett, egyenesen a szemébe. Nem mondott semmit. Nem kellett neki. – Mióta? – kérdezte meghökkenve Tyler. J. D. elgondolkodott ezen. – Azt hiszem, úgy nyolc éve. – Te viccelsz, ugye? – hitetlenkedett Tyler. – Ennyi éven át? – Nagyjából igen. – Mindvégig? – Mit akarsz tudni? A pontos másodpercet? – fakadt ki J. D. – Most, hogy mondod, egész kíváncsi lettem. Várj, hadd találjam ki! Az első pillantás óta – viccelt Tyler. – Nem, valójában nem, te okostojás. – J. D. elhallgatott. – A második pillantás óta. Azt hiszem, ezt neked kell majd kiderítened, J. D. Jameson. Igen. Nyolc éve próbálta letagadni még maga előtt is, hogy az a kis ravasz pillantás tulajdonképpen végleg elintézte őt. Tyler elnevette magát. – Ne vedd sértésnek, J. D., de nem túl mélyenszántó ez hozzád képest? – Az életem többi részében sikerült sekélyesnek maradnom. Azt hiszem, így legalább egyensúlyban vagyok. Tyler bólintott. – Jó meglátás. A körülöttük levő tömeg hirtelen felüvöltött, és csúnya dolgok kezdtek alakulni, ahogy az emberek hangosan fújoltak a játékvezetőre. Pár percig J. D. és Tyler is megfeledkeztek minden másról és a játékra figyeltek. Aztán a nézők lecsillapodtak, megnyugodva, hogy maradéktalanul kifejezték a nemtetszésüket, és mindenki visszatért a söréhez, hot dogjához és sós mogyorójához. Cubs-drukkerek voltak, gyorsan túltették magukat a csalódásokon. Tyler és J. D. is kért még egy kör sört az arra elhaladó árustól. Miután leadogatták a pénzt a soron, és a sörök felértek hozzájuk, Tyler visszaült a helyére. – El kell neki mondanod! – Tudtam, hogy ezt fogod javasolni – jegyezte meg J. D. – Nem hiszem, hogy érdekelni fogja. Te nem láttad az arcát, amikor elment. – De azelőtt utánad jött és elmondta, veled akar lenni. Az reményre ad okot. J. D. belekortyolt a sörébe. – Még ha meg is tudná bocsátani azt, amit Bennek mondtam, azt hiszem, a többiben igaza van. A cég döntése után tényleg kissé visszás lesz a helyzet közöttünk. És lesz feszültség is. Sok. Talán gyűlölet is. – Egyik kezéből a másikba vette a sörét. – Nem akarok valami olyanba belekezdeni, ami eleve kudarcra van ítélve. Az még annál is rosszabb lenne, mintha nem lehetnék vele, azt hiszem. Tyler elhelyezkedett a székben. – És arra nem gondoltál, hogy… – Elhallgatott, mert nem tudta, hogy ilyet egyáltalán felhozzon-e. – Igen. – J. D. már gondolt arra a lehetőségre, még akkor is, ha nem tudta hangosan

kimondani. Ismét végigsimított a haján. – Én, ööö… hű… – Nagy levegőt vett. – tényleg nem tudom, hogy meg tudnám-e tenni. Talán akkor, ha tudnám, van értelme. Talán. – Ezt nem tudhatod, J. D. – Igen, ezzel én is tisztában vagyok. Tyler megfogta J. D. vállát. – Bár lenne több, amit mondhatnék, haver! De azt hiszem, fel kell tenned a kérdést magadnak, mit tennél kockára azért az esélyért, hogy vele lehess. Mert itt erről van szó, nem? J. D. egy pillanatig gondolkodott a barátja szavain. – Nem csak a munkáról van szó, tudod – mondta végül. – Szeretnék holnap legalább emelt fővel távozni. Nem vagyok jó a szereplésben. Tyler nevetett. – Nem mondod! – Van valami építő jellegű hozzászólásod is? Ne érts félre, tényleg szeretem a közhelyes beszólásokat és a költői kérdéseket, mint mindenki más is, de nem tudnál legalább valami hasznos gondolatot is megfogalmazni? Tyler elkomolyodott. – Na, figyelj! Nem tudok tanácsot adni, hogy mit tegyél azzal kapcsolatban, amiről fogalmad sincs, hogy meg tudnád-e tenni. Ebben csak te tudsz dönteni. De arról, mit vállalhatnál fel, azt tudom mondani, ha én Payton lennék, és hallottam volna, mit mondtál Bennek, nem is hagynék neked lehetőséget, hogy megmagyarázd. Levenném a cérnakesztyűmet, arcon ütnélek vele és elmennék onnan. – Csak hogy tisztán lássak: ebben a jelenetben mindketten a Tapsi Hapsi rajzfilmben vagyunk? – Ez képletes, J. D. – Igen, azt gondoltam. – Jó, akkor egyszerűbb leszek. Nem szeretsz felvállalni dolgokat? Szar ügy. De tedd már félre a büszkeséged, mert csak ez az egy lehetőséged van. – Vagyis azt kéred tőlem, áldozzam fel azt a két dolgot, ami a leginkább meghatározta az egész felnőtt létem – jegyezte meg J. D. – Én nem kérek tőled semmit – válaszolta Tyler. – Én csak elmondtam, szerintem minek kell történnie ahhoz, hogy esélyt kapj arra, hogy vele maradj. J. D. bólintott és elhallgatott. Nem igazán volt már mit mondani a dologról. Tetszett vagy sem, Tylernek igaza volt. 27.

PAYTON AZ IRODÁJA ablakán bámult kifelé. Most fedezte fel, hogy a tóra nyílik kilátás. Persze, nem volt olyan igazi panoráma. Valójában szinte semmilyen panoráma. De ha elnézett jobbra, akkor két nagy fekete felhőkarcoló között láthatta az ezüstös csíkot, ahogy a Michigan-tó kristályos vize találkozott a nyári égbolt világosabb kékjével. Furcsa, hogy ezt nem vette észre eddig. De lehet, hogy nem is furcsa. Nem töltött ugyanis olyan sok időt az irodájában azzal, hogy az ablakon át bámult kifelé. Laney felhívta és felajánlotta, hogy itt várakozik vele, és bár Payton értékelte a gesztust, nemet mondott. Ezzel a reggellel egyedül kellett szembenéznie. Egyébként sem volt valami jó társaság ezekben a pillanatokban. Sokadszorra is megnézte az asztalán álló órát. Becsukta a szemét. Tíz óra. Végre.

Itt az idő. Mintha csak ezt a gondolatot várták volna, kopogtattak az ajtaján. Megfordult, látta Irmát az üvegen át, és bólintott. A titkárnő belépett. – Ben azt üzeni, menj át most az irodájába. Payton nem tudta megállni, hogy ne nézzen át a másik irodába. Látta, hogy Kathy épp akkor lép ki J. D.-től, és valószínűleg ugyanezt az üzenetet adta át. Látta a férfit az üvegen keresztül, és úgy tűnt, habozik. Ha J. D. rá várt, és együtt szeretett volna Ben irodájáig menni, akkor ugyan sokáig fog várni. Annak fényében, ami történt, nem volt mit mondania J. D. Jamesonnak. Pár perc múlva Payton látta, hogy J. D. kilép a folyosóra, és a főnökük irodája felé veszi az irányt. Adott neki egy kis előnyt, de aztán nem akarta tovább húzni az időt, és – reményei szerint – látszatra optimista önbizalommal kilépett a szobájából. Bár nem így érezte magát, úgy döntött, a külső szemlélők számára így fog látszódni. Amikor odaért, nemcsak a főnöküket találta odabenn, hanem az üzlettársi tanács hat másik tagját is. A férfi asztala körül ültek félkörben, középen Ben. Az üzlettársak elé két üres széket tettek, valószínűleg neki és J. D.-nek. – Gyere be, Payton! – mondta Ben az asztala mellől. Payton meglepődve látta, hogy mindkét szék üres, és körbenézve látta, hogy J. D. kissé távolabb áll az iroda falánál. J. D. felnézett, és Payton ösztönösen el akarta fordítani a tekintetét. De aztán úgy gondolta, a pokolba vele, és egyenesen a szemébe nézett. Magasra emelt fővel leült az egyik székbe Ben asztala előtt. Ben J. D.-re pillantott. – J. D.? Payton az üzlettársakat nézte, amíg a férfi leült mellé. – Payton, J. D. Nyilvánvalóan tudjátok, miért hívtunk ide titeket. Payton a szeme sarkából látta, hogy J. D. felé néz. – Tudjuk, milyen fontos ez számotokra, és mekkora elszántsággal dolgoztatok mindketten a cég érdekében. Az üzlettársi tanácsban mindannyian mélyen sajnáljuk, hogy a körülmények rákényszerítettek bennünket erre a lépésre. Payton érezte magán J. D. tekintetét, miközben Ben folytatta. – Mindketten nagyon tehetséges ügyvédek vagytok, és ez nagyon megnehezítette a döntést. Ezt a döntést azonban meg kellett hozni, és meg is hoztuk. Payton látta, hogy J. D. mocorog a székében, és észrevette, hogy a lába is idegesen mozog. Végül, nem tudva tovább ellenállni, odanézett. Mintha csak ezt várta volna, J. D. a szemébe nézett. A tekintete az övét kutatta, és olyan arckifejezése volt, amilyet Payton még soha nem látott. Bizonytalanságot tükrözött. Aztán valami történt. Payton látta, hogy megvillannak a szemei és összeszorítja a fogait. – Jól van, Payton – mondta. – Cseszd meg! J. D. Benhez fordult. – Én felmondok. Payton szája tátva maradt. – Mi van? Szinte kórusszerűen ezt kérdezte mindenki az irodában. J. D. felállt a székéből. – Én felmondok. Azonnali hatállyal. – Ó, nem, azt már nem! – tiltakozott Payton.

J. D. lenézett rá. – Ó, de igen! Most már Payton is felállt. – Nem, azt már tényleg nem! – Azzal Benhez fordult. – Ne is figyeljetek rá, nem tudja, mit beszél! Mindenki, aki ismeri J. D.-t, tudja, bármire képes, hogy megszerezze ezt a helyet. J. D. odalépett Paytonhoz, és halkan azt mondta: – Beszélhetnénk egy percet? – Nem! – Köszönöm. – Minden további nélkül megfogta a nő könyökét, és az iroda sarkába vezette. Amikor odaértek, Payton keresztbe fonta a karjait, és halkan, hogy csak J. D. hallja, megszólalt. – Hogy mersz ilyesmire még csak gondolni is? – sziszegte. – Mondtam már, hogy nem akarok így nyerni. – Felmondok, Payton – jelentette ki J. D. határozottan. – Még ha engem választanak is, akkor sem fogadom el. Azok után nem, amit Bennek mondtam. – Ó, már értem! Mea culpa. Nem érdekel! Én kész vagyok elfogadni a cég döntését, bármi legyen is az. És legalább holnaptól soha többé nem kell látnom téged. Szóval, visszatérhetünk a dologhoz? A széke felé indult volna, de J. D. megint megfogta a könyökét. – Ne! Beszélni akarok veled! – Sajnálom. Tegnap volt esélyed beszélni. Most már fontosabb dolgokra figyelek. – Hát nem fontos az, ami kettőnk között történt? – Te most szórakozol velem? – Payton az üzlettársakra mutatott, akik zavartan bámultak rájuk. – Komolyan, J. D.! Most akarsz erről beszélni? – Igen. Most. – Hát, abban az esetben… sajnálom… még mindig nem – felelte Payton hangsúlyosan. – És csak mellesleg, tegnap este elfelejtettem elmondani, hogy egy seggfej vagy. Az asztalnál ülve Ben felegyenesedett, mert ezt a szót vélhetően meghallotta. – Hé, Payton, J. D.! – Zavartan nézett egyikről a másikra. – Mióta kezdtetek ti ketten veszekedni? Paytonnak ezernyi fanyar válasz tolult az agyába. Éppen ezek közül igyekezett valami szalonképest kiválasztani, de megérezte J. D. kezét a karján. – Beszélni akarok veled, Payton! – ismételte meg. – Megtehetjük itt, vagy valami kevésbé nyilvános helyen is. Te döntsd el! Payton látta a férfi arcán a határozottságot, és tudta, komolyan gondolja. Visszafordult és látta, hogy hét pár igen kíváncsi szem tapad rájuk. Illedelmesen mosolygott. – Megbocsátanának nekünk? Csak egy percet leszünk távol. PAYTON ÉS J. D. kiléptek Ben irodájából, és az előtérbe mentek. Aztán mindketten megtorpantak, meglepődve azon, ami fogadta őket. Egy kisebb tömeg gyűlt össze, legalább fele az ott dolgozóknak, pletykáló csoportokban álldogálva. Ügyvédek, titkárnők, jogi asszisztensek, mindenki. Ahogy ők ketten előbukkantak a kanyarban, mindenki elhallgatott. J. D. észrevett egy elkülönülő társaságot Irma és Kathy asztalánál, amiben ott volt egy szemmel láthatóan lapító, most-aztán-jól-rajtakaptak arckifejezésű Tyler, meg a Brandon-Brendan srác is, és még valaki, aki a feje búbja alapján Laney lehetett, és az Irma

asztalán levő virág mögül leselkedett. Mindenki hallgatott és rájuk bámult. J. D. úgy érezte, mondania kell valamit. – Szünetet tartunk. Zavart suttogást hallott. Úgy gondolva, hogy legjobb lesz továbbmenni, J. D. bevezette Paytont egy üres irodába. Amikor beléptek, J. D. bezárta az ajtót maguk mögött. Payton ellépett tőle, az üres asztal felé. – Kösz. Esetleg valahogy tudnál még nagyobb feltűnést kelteni? – Azt hiszem, igen, persze. Payton megfordult. – Nem gondolod, hogy elveszítetted a jogod arra, hogy cinikus légy velem? Vagy csak azt hiszed, hogy itt fogok állni, amíg te… J. D. a kezével befogta a nő száját. – Normál esetben szívesen végigjátszanám ezt veled, Payton. De most több dolgot is akarok mondani, és te nem könnyíted meg a helyzetem. Úgyhogy le kell ülnöd, és be kell fognod. – Kezét Payton vállára tette, és belenyomta az asztal mellett álló székbe. Payton rámeredt. – Hát, ez már… – háborgott a legmegbotránkozottabb hangnemben. De érdekes módon, vette észre J. D., semmi mást nem mondott. Nem is kellett, a tekintete többet árult el, mint amennyit a gondosan összefűzött alpári jelzők kifejeztek volna. Nem volt különösebben bátorító. J. D. körbejárt az irodában. Érezte magán Payton tekintetét, miközben fel s alá járkált. – Rendben, kezdem azzal, amit Bennek meséltem. Tudom, nincs rá mentség, abban a pillanatban megbántam, amikor kimondtam. Bepánikoltam. – J. D. Paytonra nézett. – A jelek szerint csak úgy tudok rád nézni, hogy abból mindenkinek egyértelmű, mit érzek. Hirtelen megállt Payton előtt. – Esetleg bólinthatnál, ha érted, vagy megrázhatnád a fejed, ha nem érted, amit mondok. Payton nemlegesen megrázta a fejét. És még mindig villogtak a szemei. J. D. visszatért a járkáláshoz. – Az őrületbe kergetsz, tudod? Ahogy jössz-mész a magas sarkúdban és miniszoknyás kosztümöcskéidben, az eszes kis megjegyzéseiddel és válaszaiddal, és ahogy mindig, de mindig muszáj ellentmondanod annak, amit mondok vagy teszek. És nyolc éve próbálkozom már jobb lenni nálad, megszabadulni tőled, Payton, és nem tudok. Megállt előtte reménykedve. Újra. – Érted már, mire akarok kilyukadni? És Payton megint csak megrázta a fejét. De legalább elfordította a tekintetét. J. D. bólintott. A francba! Nagy levegőt vett. – Szerelmes vagyok beléd, Payton! Paytonnak leesett az álla. Aztán becsukta a száját. J. D. úgy döntött, innen nincs visszalépés. – A kezdetek kezdete óta szerelmes vagyok beléd. Kérdezted, miért nincs senki az életemben. Hát ennek az oka… te vagy. – Megköszörülte a torkát. – Tudom, a viselkedésem mást mutatott, és tudom, néha gonosz voltam hozzád. De ez csak védekezési mechanizmus. Mert az igazság az, hogy az elmúlt nyolc év minden napján azt szerettem volna, hogy úgy nézz rám, mint amikor először találkoztunk. J. D. megállt és várta, hogy Payton mond-e valamit.

– Ha ez egy kicsit is megérint, akkor kérlek, szólj közbe nyugodtan! Payton bólintott. Úgy tűnt, mint akit letaglózott, amit hallott, de J. D. számára a csend maga volt az agónia. Aztán megtörtént az elképzelhetetlen. Payton arcán egy könnycsepp gördült le. Zavarában elnevette magát és letörölte. – Sajnálom. Csak arra gondoltam – mondta, miközben a kezeit bámulta –, hogy mennyi időt pocsékoltunk el. – Aztán a férfira nézett. – Miért nem mondtál soha semmit? J. D.-t végleg hazavágta a könnycsepp. Letérdelt Payton elé. – Tudom, Payton. Bár visszamehetnék és mindent visszacsinálhatnék! – Letörölte a könnycseppet Payton álláról. – De most már mondom. Csak azt ne válaszold, hogy túl késő! Hirtelen kopogtak, és Ben hangja hallatszott az ajtón át. – Payton? J. D.? Minden rendben odabenn? Ez nagyon szokatlan viselkedés! J. D. figyelte, ahogy a kilincs elfordul. Hallotta, ahogy Ben odakiált valakinek a folyosón. – Hívjátok a karbantartókat! Találjatok egy kulcsot ehhez az irodához! Látva, hogy kifut az időből, J. D. folytatta. – Igazad volt abban, hogy ez az üzlettársi döntés elválaszt minket. Soha nem fog működni, ha hagyjuk, hogy a cég válasszon. Mindketten túl büszkék vagyunk, vesztünkre. Ezért mondok fel. Payton megrázta a fejét. – Túl büszke vagy, vagy sem, nem leszek így üzlettárs! – Igen, tudom. Ezért ehelyett… arra gondoltam, hogy velem jöhetnél. Payton szemei elkerekedtek az ajánlat hallatán. Idegesen ráharapott az ajkára. – Tényleg fogalmam sincs, hogy meg tudnám-e tenni, J. D. Még egy kopogás hallatszott, most már határozottabb. – Elég volt, ti ketten! Azt akarom, hogy most azonnal nyissátok ki az ajtót! Bármi is történik, ez nevetséges! J. D. Payton szemébe fúrta a tekintetét. – Meg tudjuk csinálni, Payton! Nem kell hagyni nekik, hogy elválasszanak bennünket, ez az ő döntésük, nem a miénk. Ennek a munkának a legjobb része az volt, hogy minden napját veled tölthettem. Nem akarom ezt elveszíteni. – Mit akarsz mondani? Hogy menjünk át máshová? Tényleg azt hiszed, hogy találnánk olyan helyet, ahol mindkettőnkből üzlettársat csinálnának? – Igen. A saját helyünket. Szeretném, ha saját praxist indítanánk. Payton felnevetett. – Ez nevetséges! J. D. megrázta a fejét. – Nem, nem az! Csak nézd meg a Gibson’s-ügyet! Tudunk együtt dolgozni. És tényleg inkább egy másik helyre mennél, ahol elölről kezdődne ugyanez? Ugyanez az életvitel? Ugyanez a munkarend? Nem lennél inkább a magad ura, saját időbeosztással? Talán még szabadságra is mehetnél. – Igen, ezek a dolgok jól hangzanak. De ez nagyon nagy kockázat – vélekedett Payton. – Valóban az? Átkozottul jó ügyvédek vagyunk. A saját praxis megalapítása valószínűleg a legjobb húzás, amit tehetünk. Még egy kopogás. Most már Ben egyértelműen dühös volt, ahogy az ajtón át üvöltött. – Csak tudatni akartam veletek, hogy a karbantartó úton van, és ki fogja nyitni ezt az ajtót. J. D. visszafordult. – Letelt az időnk, Payton. Te magad mondtad, ha át akarjuk vészelni ezt, akkor együtt kell

csinálnunk. Én tudom, hogy meg tudjuk csinálni. De szükségem van rá, hogy te is higgy ebben. Hinned kell… bennünk! Payton egy hosszúnak tűnő pillanatig semmit sem mondott, és J. D. szó szerint hallotta, ahogy ver a szíve. Aztán végül Payton megszólalt: – A cég neve mindenképp Kendall és Jameson legyen! J. D.-nek kellett egy másodperc, hogy megértse. Aztán elvigyorodott. – Egy fenét! Jameson és Kendall. Betűrendben. – Azt mondtad a főnöködnek, hogy az asztalodon dugtál meg… – A Kendall és Jameson valóban kiválóan hangzik. Payton győzedelmesen elmosolyodott. – Akkor tényleg megcsináljuk? – kérdezte J. D. Payton kinyújtotta a kezét. – Kezet rá? J. D. megfogta Payton kezét, majd felállt, felemelve a nőt is. – Akarom hallani, ahogy kimondod. Akkor tényleg megcsináljuk? Payton bólintott. – Igen. – Rendben. Akkor tudnod kell, mától kezdve soha, de soha többet nem akarok egyetlen napot sem eltölteni nélküled. Payton arca megváltozott, és a könnyed mosoly mélyebbé vált. Közelebb lépett J. D.-hez, és megfogta a kezét. – Rendben – mondta lágyan. J. D. a nő arcára tette a kezét, és megcsókolta, lágyabban, mint valaha, és hosszabban, mert most először érezte úgy, hogy semmi sem lebeg a fejük fölött, semmi sem állhat közéjük. A világ minden ideje az övék volt. Kivéve, hogy az ajtó előtt egy dühös ember szünet nélkül dörömbölt. És a százfőnyi tömeg odakinn türelmetlenül várt. Az ajtó másik oldaláról érkező zajok miatt Payton hátralépett. – Szerintem ki kellene mennünk. J. D. ravaszul elvigyorodott. – Először még meg akarok tenni valamit. – Igen? – kérdezte Payton. – Ó, értem… az üres asztal ötleteket adott? – Csak hogy tudjam… meddig fogod ezt az orrom alá dörgölni? – Egy napnál jóval tovább, azt bizton állíthatom. – Ám a kijelentést egy mosollyal kissé enyhítette. – Hát, lehet, hogy a te agyad ezen zakatol, de én valami másra gondoltam. – J. D. elővette a mobilját a zakójából, és kikeresett egy számot. Megmutatta Paytonnak. – Te mit gondolsz? Payton a kijelzőre nézett. – Ha ezt megtesszük, nincs visszaút. – Tudom. Payton elvigyorodott. – Tetszik, ahogy gondolkodsz, J. D. Jameson. Tegyük meg! 28. AMIKOR KINYÍLT az ajtó, és Payton meg J. D. kiléptek, az iroda előtt összegyűlt tömeg azonnal elcsendesedett.

Középen elöl Ben állt, aki rém ideges arckifejezéssel indult feléjük. – Vége mára a színházasdinak? Befejezhetnénk végre a munkánkat? Payton bólintott. – Igen, Ben, mi végeztünk. Mert én is felmondok. Payton meg mert volna esküdni, hogy hallotta, ahogy több embernek, lekoppan az álla. Ben szemei összehúzódtak. J. D.-re, majd Paytonra nézett. – Miféle szarság ez? Mindketten felmondtok? – Bocs, Ben, de kikényszerítetted – felelte J. D. – Paytonnal úgy döntöttünk, együtt maradunk. Payton hallotta, hogy a háta mögötti tömegből valaki egy „Óóhh…”-val felsóhajtott, és meg mert volna esküdni, hogy Irma hangja volt. De Ben még nem végzett. Egy lepecsételt borítékot tartott fel. Az aduját. – A kezemben van egy üzlettársi pozíciót felajánló levél, ami szerintem megváltoztatja a véleményeteket. Sem Payton, sem pedig J. D. nem mozdult. Ben egyikről a másikra nézett, meghökkenve. – Nem akarjátok legalább tudni, melyikőtöket választották? Hát hogy a pokolba ne! Payton nem tagadhatta, hogy egy része el akarta marni Ben kezéből a borítékot, és feltépni, ott azonnal. És mégsem. J. D.-re nézett, aki őrá, és tudta, mindketten ugyanazt gondolják. Vannak kérdések, amire jobb nem tudni a választ. Amikor rájött, hogy egyikük sem ugrik a dologra, Ben a zakója zsebébe gyűrte a borítékot. – Mindketten bolondok vagytok! – fakadt ki. – Igen. De csak azért, mert ezt nem előbb tettük meg – mondta J. D. – Nem lett volna szabad hagynod, hogy idáig fajuljon, Ben. J. D. és én is megérdemeljük a helyet – tette hozzá Payton. – És ha a cég ilyen szintű stratégiai döntéseket hoz annak ellenére, hogy mi ketten milyen munkát végeztünk az elmúlt nyolc évben, akkor a cég nem érdemel meg minket. J. D. lenézett rá, azzal a kellemesen szórakozó tekintettel. – Szép beszéd! – Kösz. Dolgoztam kicsit rajta, amíg te telefonáltál. J. D. a mögöttük levő folyosó felé fordította a fejét. – Nos, akkor megyünk? – Igen. – Payton tekintete akarata ellenére is Ben zsebére tévedt, ahová begyűrte a borítékot. J. D. nevetve kinyújtotta a kezét. – Gyere, nyuszika, menjünk! Payton rávillantotta a szemét. – Nem tudom elhinni, hogy mindenki előtt így neveztél! Megfogta a férfi kezét, és együtt elvonultak az irodáik előtt, végig a folyosón a liftekig, aztán a kijáratig. J. D. mosolygott. – Mondtam, hogy ez kedveskedés. – Nem. Ez atyáskodó és kvázisoviniszta. Nem tudok egyetlen hasonló kategóriájú megnevezést sem, amivel egy nő illethetne egy férfit.

– Igen, tudom. Ettől olyan jó. AHOGY BECSUKÓDOTT az ajtó, az irodában elszabadult a káosz. Természetesen, a legfontosabb aggodalmuk a fogadás volt, és az, miként kezeljék a kialakult kettős visszalépés esetét. A Kendall-tábor, amit Laney vezetett, megjegyezte, hogy Payton azt mondta Bennek, ő is felmond, ami arra enged következtetni, hogy J. D. már előbb felmondott, így Payton lett a de facto győztes, még ha csak pár percre is. A Jameson-tábor viszont, aminek élén Tyler állt, arra a pletykára alapozott, amit állítólag a Ben irodájában ülő üzlettársi tanács egyik tagja mondott, miszerint J. D. csak megpróbált elsőnek felmondani, de Payton követelte, hogy ezt ne vegyék figyelembe, és innen ered az ő „én is felmondok” mondata, így aztán ez volt az első hivatalos felmondás, ezért J. D. a nyertes. A káosz közepette a titkárnője, Marie odalépett Benhez, és suttogva közölte vele, hogy telefonhívása van. – Hát hagyjon üzenetet! – morogta Ben. Bárki volt is az, várhatott. Marie láthatóan tétovázott. – Azt mondta, azonnal beszélni akar magával. Ben nem volt beszédes kedvében. – Beszéljen vele, bárki is az! – Azzal elfurakodott a nő mellette. – Jasper Conroy az. Ben szinte lefagyott. Ezt nem tehették meg! Bólintott Marie-nak. – Kapcsold! Nem akarva több időt veszíteni, az irodájába ment. Látta, hogy a telefonja egyik gombja villog, és azonnal felkapta a kagylót. – Jasper! Jó, hogy hívsz! Hogy mennek a dolgok Palm Beachben? Jasper délies, vontatott stílusában így szólt a vonal másik végéről: – Ben, örülök, hogy elértelek. Figyelj, gondolkodtam kicsit a Gibson’s peres csapatának átalakításán… Azt hiszem, kissé túl nagy ügyvédi céget alkalmaztam. Úgyhogy máshova, egy kisebb ügyvédi irodához megyek át. Ben a mennyezetre nézett. – És melyik lenne az a cég? – Valójában egy teljesen új cég. Éppen ma értesítettek, hogy már vállalnak ügyeket. – Jasper, ezt nem mondhatod kom… – A lojalitás. Ben, nagy dolog. Nem lennék ott, ahol ma vagyok nélküle. Ezt jó lenne, ha megértenéd. – Ne légy idióta csak azért, hogy valamit bebizonyíts, Jasper! Nem adhatsz nekik egy kétszázmilliós ügyet! – Ó, dehogynem – felelte Jasper. – Mondtam, hogy jó érzésem van e felől a két ember felől. Azt hiszem, még nagyon nagy ügyekben fognak hallatni magukról. – Jasper kuncogott. – Majd beszélünk, Ben. Ja, és még valami. Köszönöm, hogy bemutattad őket nekem! Ben hallotta, ahogy a vonal megszakadt. Visszatette a kagylót a helyére, és rámeredt a telefonra. Akkor mégis megtették. A francba… AMINT A LIFT AJTAJA becsukódott mögöttük, Payton J. D. felé fordult, és izgatottan dörzsölni kezdte a kezeit.

– Azonnal fel kell vennünk munkatársakat! Szerinted mennyi kell? Öt? – Tíz. – Hmm… valószínűleg igazad van – mondta mélázva. – Nem hiszem, hogy Jasper lesz az egyetlen ügyfelünk. Amint benyújtjuk a beadványt, hogy a Gibson’s jogi képviselete megváltozik, az emberek tudni akarják majd, kik vagyunk. J. D. a lift korlátjának dőlt. – Írhatunk egy rövid sajtóközleményt, amiben benne lesz az elérhetőségünk. – Ami azt jelenti, hogy kell majd iroda és adminisztrációs alkalmazott is. – Biztos vagyok benne, hogy Irma és Kathy szívesen átjönnek, ők ketten elegen lesznek ahhoz, hogy az első időket átvészeljük. Payton bólintott. – Igen. Jó. Rendben. – Nagy levegőt vett, és elmosolyodott. – Nem tudom elhinni, hogy megtesszük! J. D. felvonta szemöldökét. – Vissza akarsz lépni? Payton határozottan megrázta a fejét. – Dehogy! – Sok minden történt az elmúlt néhány percben, és még azon volt, hogy mindent felfogjon. Megrángatta a férfi zakójának hajtókáját. – Olyan nyugodt vagy! – És ilyen is akarok maradni, legalább az elkövetkező pár hétben. Nem hiszem, hogy különösen nehéz lesz, tudva azt, hogy hova megyünk. – Miért, hova megyünk? – érdeklődött Payton. – Elfelejtetted? – kérdezte J. D. – Te üzlettárs lettél, bár egy másik cégben, de ezt akartad, nem? Payton elgondolkodott. Aztán beugrott neki. – Bora Bora? J. D. elvigyorodott. – És már most törvénybe iktatom, hogy nem lesz se hangposta, se e-mail, se BlackBerry, se laptop. – Hűha! Akkor mit fogunk kezdeni annyi szabadidővel? J. D. megragadta Payton blézerét, és közelebb húzta magához. – Biztosan kitalálunk majd valamit… Payton J. D. nyaka köré fonta a karjait. – Remélem, most a vízbe is bejutunk. – Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog – válaszolta J. D. – Úgy hallottam, a vízen levő faházak igen elszigeteltek. – Vízen levő faház? – kérdezte Payton. Basszus! El is felejtette, hogyan intézi Jameson a dolgokat. – Azt hiszem, nem is akarom tudni, mennyibe kerül egy éjszaka. J. D. hátralépett, és egyenesen a nő szemébe nézett. – Rendben, Payton. Most beszéljük meg ezt a dolgot, aztán tegyük félre! Tudod, ahogy én is, hogy a Gibson’s ügyvédi munkadíja csak az első évben valahol a húszmillió dollár magasságában lesz. Amin, hála a briliáns kis húzásunknak, amit, csak úgy mondom, én ötöltem ki, csak két üzlettárs fog osztozni. Te meg én. – Megfogta Payton vállait. – Ami azt jelenti, te egy nagyon, nagyon gazdag nő leszel, Payton Kendall. Payton J. D.-re bámult, miközben mindez tudatosult benne. Persze, ő maga is tisztában volt azzal, hogy a Gibson’s átcsábítása hatalmas áttörés számukra. De annyira lekötötte, ami közte és J. D. között történt, hogy bele sem gondolt abba, mekkora számokkal jár ez az áttörés. Majdnem húszmillió dollár ügyvédi munkadíjon fognak osztozni már az első évben.

Persze, lesznek üzleti kiadások, munkatársak, adminisztrációs alkalmazottak, irodabérlet. De mégis. Húszmillió dolláros ügyvédi munkadíj. Húszmillió! J. D. elvigyorodott. – Mondj valamit, Payton! Payton becsukta a szemét, és felnyögött. – Anyám meg fog ölni. J. D. elnevette magát ezen. – Vegyél neki ezer széndioxid-kibocsátási kreditet. Akkor megbocsát. A lift megállt, és miközben az ajtók kinyíltak, J. D. megfogta Payton kezét, majd kiléptek. Áthaladtak a parkolón J. D. autójáig. – És ha ez nem lesz elég, akkor majd én beszélek vele, és elsimítom a dolgokat – ígérte biztatón. Megálltak a Bentley-nél. J. D. kinyitotta az anyósülés felőli oldalt. Payton mosolyogva beült. – Szeretlek az önbizalmadért, J. D., még akkor is, ha nincs alapja, mint például ebben az esetben. J. D. hirtelen megállította a kezével. Payton meglepetten nézett vissza. A férfi kevélyen felemelte a fejét. – Mit is mondtál? Payton próbált gondolkodni. – Most mi van? Mit mondtam… Óóó… – A szája elé kapta a kezét. – Kimondtam, ugye? – Nem vagyok benne biztos – felelte J. D. – Volt ott még egy csomó haszontalan rizsa is. Megismételnéd? Payton egykedvűséget színlelt. – Tényleg ennyire fontos ez? Vagy nem azt mondják, hogy a tettek beszédesebbek a szavaknál? J. D. olyan pillantással lépett közelebb, ami miatt mindig is bajba került. – És milyen tettekről lenne szó? Payton hirtelen rájött, hogy J. D. és a Bentley közé szorult. Ezen a ponton általában mindketten bajba kerültek. – Kezdetnek legyen elég, hogy nem hagytam volna ott a céget, ha nem táplálnék legalább valamilyen érzelmet irántad – mutatott rá. – Megtehetted azért is, mert bölcs húzás. A karriered szempontjából – vélekedett J. D. – Ez igaz – értett egyet Payton. – De most veled megyek Bora Borára. Az pedig jelent valamit, nem? – Talán csak a szex miatt van. – Hát, az is egy lehetőség… – Payton elmélázott. Majd kinyújtotta a kezét. – Biztos van valami, ami meggyőz. Várj, tudom… – Megérintette J. D. arcát. – Mi van azzal a ténnyel, hogy az elmúlt nyolc évben minden jóban és minden rosszban te voltál az egyetlen férfi, akire gondolni tudtam? Ez jelent valamit? J. D. gyengéden Payton füle mögé helyezett egy tincset. – Igen, azt hiszem, igen. – Rendben. És ha csak egyszerűen azt mondanám, hogy szeretlek? – Payton belenézett J. D. szemébe. – Mit szólnál ahhoz, J. D. Jameson, ha ezt mondanám?

J. D. elmosolyodott. Homlokát Paytonéhoz érintette, becsukta a szemét, és egyetlen szóval válaszolt: – Végre. [1]

A 24 című tévésorozat főszereplője. Többszörös Emmy- és Golden Globe-díjas amerikai televíziós sorozat, műfaját tekintve helyzetkomédia, amely 1989–1998 között futott az NBC csatornán. [3] Amerikai feminista, újságírónő, előadó, a női jogok aktivistája. [4] Elütésnél erre helyezik a golflabdát. [5] Egy golfpálya adott szakaszának a nehézségét jelöli. [6] A közjóért. [7] Amerikai filmdráma. Egy kizsákmányolt gyári munkásnő, Norma Rae egyedül neveli két gyermekét. Vigasztalan életében akkor következik be nagy változás, amikor megismerkedik egy szakszervezeti funkcionáriussal, s az ő hatására maga is bekapcsolódik a politikai felvilágosító munkába, s kollégáit az emberhez méltó munkafeltételek kiharcolására buzdítja. [8] Önzetlen viselkedés. [9] A Fortune 500 egy lista, amely az Amerikai Egyesült Államok ötszáz legnagyobb árbevételű, nyílt részvénytársaságát sorolja fel, a Fortune gazdasági hetilap szerkesztői állítják össze. [10] Háttér-információt nyújtó adatbázis az amerikai ügyvédekről és ügyvédi cégekről. [11] A jogi szakmáról információt szolgáltató cég. Table of Contents [2]

[1] [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8] [9] [10] [11] Table of Contents [1] [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8] [9] [10] [11]