James Kahn. Az Időfolyó

NNCL2138-638v1.0

James Kahn Az Időfolyó Az Időcsapda folytatása

A mű eredeti címe: World Enough, and Time © 1995 by James Kahn Fordította: Trethon Judit Hungarian translation © 1995 Bentley Book Minden jog fenntartva / All rights reserved ISBN 963 305 005 7 Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 151203 Felelős vezető: Miké Ferenc

Bevezetés Halk, mélyhangú, hátborzongató üvöltés tépte fel az éjszaka szövedékét. Borzalmas volt, és embertelen. A tágas fakunyhóban ülő hat ember egyszerre kapta fel a fejét. Egymásra néztek, majd az ablakra, végül az ajtóra meredtek. Érverésük felgyorsult, pupilláik kitágultak, hajuk égnek állt, adrenalinszintjük atavisztikusan megnövekedett. — Az isten szerelmére, mi volt ez? — kérdezte Anya. Apa felállt, odament a bejárati ajtóhoz és ellenőrizte, vajon biztosan tart-e a retesz. — Leginkább farkasnak tűnt — mormolta, majd kibámult az ablakon át a kinti sötétségbe. — Semmit se látok. — Mami, félek — nézett föl a padlón játszadozó kisfiú a körülötte heverő, faragott faállatkák közül. Anyja gondolatai már mindennapi teendői körül forogtak. — Nem kell félned semmitől sem, Ollie. Csak egy öreg kojot lehetett. Szedd össze a játékaidat és indíts az ágyba — tette hozzá szigorúan, de szavaiba némi gyengédség is vegyült. Az asszonynak sikerült megtörnie a szobában uralkodó jeges hangulatot. Ollie összeszedte a játékokat és átballagott a másik szobába, hogy levetkőzzön. Apa eljött az ablaktól, odament az izzó szénnel és tőzeggel teli tűzhelyhez. Megmelengette a kezét, majd leakasztotta a láncon függő kannát és forró vizet öntött egy bögrébe. — Kér valaki teát? — kérdezte. Anya megrázta a fejét. Dicey nem válaszolt. A lány tizenöt éves volt, már menyasszony. Joshua, a jegyese két nappal ezelőtt elment vadászni. Dicey-nek úgy tűnt, már legalább két évszázada van távol. A szíve azt súgta, Joshua veszélyben van, s összerezzent minden neszre, még ha a szél zizzentette is meg a fák leveleit. Az üvöltés elhangzása után az ajtóra szegezte tekintetét, kifelé fülelt, s süketté vált minden más hangra, beleértve a többiek beszélgetését is. Jack apó, Dicey édesapja felemelkedett hintaszékéből, levette a sarokba akasztott nehéz puskát és gondosan megvizsgálta azt. Rozsdás egylövetű volt, hol elsült, hol csütörtököt mondott. Az öreg vállához emelte a fegyvert. — Tán mehetnénk regge' farkast lőni — mormogta. A farkasok ismerős veszélyt jelentettek, úgyszólván régi barátok voltak. Jack apó belesercintett a tűzbe, a köpéstől szikrák pattogtak mindenfelé. Még Nagymama is elfordította tekintetét az ablaktól és visszaült félbehagyott kézimunkája mellé. Gyanakvó, makacs öreg hölgy volt, aki sok viszontagságon ment keresztül. Az arcát behálózó ráncok nemcsak életkoráról tanúskodtak, hanem arról is, hogy mindennek megfizette az árát, de elnyerte a kitartás díját is. — Eredj, Dicey, segíts az unokaöcsédnek a lefekvésben — szólalt meg Anya csendesen, így próbálta meg elvonni a lány figyelmét a sötét képzelgésekről.

Dicey átlépkedett a másik szobába, hogy megmosdassa a gyereket. Ollie az ágy végében kuporgott és a hátsó ablakon keresztül bámult ki az áthatolhatatlan sötétségbe. — Mit látsz odakint? — érdeklődött a lány. — Gondolod, hogy Josh jól van? — válaszolt a kérdésre kérdéssel a kisfiú, anélkül, hogy felnézett volna. — Hát persze. Mi baja lehetne? — csattant fel Dicey. Mérges volt a fiúcskára, aki hangot adott az ő félelmének is. Mi történik, ha meghallják az istenek? — Megígérte, hogy ha hazajött, olvasni fog nekem. Dicey megenyhült. Nem Ollie hibája volt, hogy szerelmese késett. — Majd olvasok neked én — simogatta meg a gyerek haját. — Gyorsan bújj bele a pizsamádba, gyere vissza a nappaliba és olvasok neked addig, amíg el nem jön a lefekvés ieje. Jó lesz a Varázsceruza? — Ez volt a fiúcska kedvenc meséje. Ollie egy szempillantás alatt felvette a pizsamáját. A helyiségben minden visszatért a normális kerékvágásba. Az olvasás, a varrogatás, a barkácsolás neszei ismerős ritmusban olvadtak össze. Dicey csendesen mesélt kis unokaöccsének, aki a kihunyó parázs mellett üldögélt, s az álmosságtól orra néha a térdéhez koppant. A tűzhely fölött régi olajfestmény függött, halászok vetették rajta a hálójukat. A párkányon régi, még a Háború idejéből származó családi kard hevert, mellette agyagfigurák álltak, meg egy csorba váza, tele száraz virágokkal. Az asztal közepén gyümölcsöstál magasodott. A padlót színes, horgolt szőnyegek takarták, Nagymama paplanja az ágyra volt simítva. A tűz már alig pislákolt, szürke füst szállt felfelé. Teljes nyugalom honolt. Odakint megint felhangzott a hátborzongató üvöltés, ezúttal sokkal közelebbről szólt. Olyan volt, mint a lidércnyomás. Mind a hatan egyszerre kapták fel a fejüket, mintha dróton rángatták volna őket, a félelem drótján. Ezúttal senki sem nézett az ajtó felé. Jack felállt és a puska felé indult. — Apa... — kezdte Dicey. És aztán megtörtént. Az ajtó berobbant a szobába, a sarokvasak kiszakadtak, a zár ripityára tört. Rikoltozva, bömbölve három teremtmény viharzott be a házba. A griff teste oroszlán volt, feje és szárnyai hatalmas saséra emlékeztettek, s embertelenül ordítozott. Mielőtt Jack felemelhette volna a puskát, félig repülve hirtelen lecsapott rá, és éles karmaival belevájt a hasába, majd diadalmasan felvijjogott. A griffek még az emberek szagát is gyűlölték. A griff sarkában egy olyan deformált, elfajzott lény törtetett, aminek még megnevezése is képtelenségnek tűnt. Pikkelyes ábrázatán egy szem díszelgett, orra nem volt, szájából kitüremkedett húsos nyelve, ami kövér húsdarabként lógott le az állára, s rossz szagú nyál csöpögött belőle. Neme meghatározhatatlan volt, s utált minden élőlényt. Amíg a griff Jackkal foglalkozott, a másik lény egy mozdulattal szétmorzsolta Apa fejét. Éppen a hisztérikus Anya felé nyúlt, amikor feltűnt a harmadik teremtmény és elkapta az ujjait. A lény megpördült, felhorkant, elállt eredeti tervétől és egyszerű-

en megölte az anyát, majd megragadta a két gyereket. Hatalmas karjába vette Dicey-t és Ollie-t, majd eltűnt velük az éjszakában. A griff gyorsan kitépte Nagymama szívét, rikoltott egyet, majd elhussant. A harmadik teremtmény az ajtóban álldogált és szemügyre vette a pusztítást. Három halott, egy kizsigerelt haldokló és két elrabolt gyerek. A teremtmény elmosolyodott. Magas volt, vékony, a maga sötét módján bizonyos tekintetben talán még jóképű is lehetett. Fekete haja volt, gonosz, fehér agyarak villogtak lebiggyesztett alsó ajka fölött. Két nagy, barnásfekete bőrszárnya tökéletesen befedte nyurga testét. Az illető vámpír volt. Odasétált a halott asszony mellé, letérdelt és belemélyesztette fogait a nő nyakába. Gyorsan végzett, megnyalta a száját, majd az asszony nyakát, aztán nyelvével megint végigsimította az ajkait és kisétált a szobából. Alig ment két-három métert, amikor kitárta nagy szárnyait és felröppent a levegőbe.

Első fejezet amelyben elkezdődik a történet Világos, tiszta nap volt. A felhőtlen ég kéken ragyogott a nyugati látóhatár fölött. A levegő friss volt, érződött benne a tavasz üde lehellete: V alakban repülő vadkacsák tűntek fel a magasban, a tollas testek egyfajta nyilat formáztak, ami előre mutatott, mint egy kollektív gondolat, a Cachagua átjárót övező patak megáradt, gyümölcsfák virágai bontogatták bimbóikat. A gyümölcsös szélén két seregély civakodott egy magocska fölött, majd amikor két ember tűnt fel a közelben, gyorsan felröppentek egy magas ágra. Joshua és Rose lassan sétáltak a tisztás felé. Joshua csinos fiatalember volt, aki már huszonhét nyarat ért meg. Szelíd, kékeszöld szeme ellensúlyozta kemény arcvonásait, ívelt sasorra alatt erélyes száj húzódott. Izmos teste szabadban élő emberről tanúskodott, csupa izom, semmi háj, de mégis volt benne valami gyengédségre utaló vonás. Egész megjelenése ellentétes tulajdonságokat tükrözött, mégis bonyolult, összetett jellemnek látszott. Mindent összevetve, nyugodt férfinak tűnt. Sötét haja lágy hullámokban omlott a vállára, bár gyakran lófarok frizurát viselt, különösen amikor vadászni indult. Puha bőrnadrágot hordott, felsőteste meztelen volt. Lábára nyersbőr csizmát húzott, szépen hímzett övén két kés függött, ezek dobókések voltak. Bal csizmaszárába dugta a harmadik pengét, ami védekezésre szolgált. Jobb csizmájának szárából egy lúdtoll kandikált ki, Joshua nem csak vadász volt, hanem írástudó is. A mellette lépkedő asszony, Rose, jó barátja volt, egyben legjobb barátjának hitvese. Egyszerű, déli szépség volt, kecsessége, bája a tavasz ébredésével együtt kelt életre. Zöld ingruhát viselt, hosszú, fekete haja a csípőjét verdeste. Fürtjei közé két csodálatosan szép tollat dugott, egy sas szárnytollai voltak, amit még gyermekkorában sikerült fogságba ejtenie. Amikor rájött, hogy jobb madárnak lenni, mint madarásznak, szabadon engedte a sast, de megtartotta a tollakat, hogy mindig emlékeztessék erre az igazságra. Joshua az előző éjszakát a csűrjükben töltötte, hazatérőben volt egy mérsékelten sikeres vadászatról. — Itthagyom neked a nyulat és elviszem a mókust — szólalt meg a férfi. Ekkoriban e két rágcsáló meglehetősen jó zsákmánynak számított, mivel az erdőkben és a mezőkön már szinte minden állatot becserkésztek. Az elmúlt években a

vadak nagy része északra költözött, s Joshuá-nak egyre messzebb kellett vándorolnia, ha el akart ejteni valamit. Rose tudta, milyen nehéz dolog megosztani a szegényes zsákmányt, de barátok voltak, s az ajándékot nem illendő visszautasítani. Viszonzásképpen felajánlotta Joshuá-nak, hogy olvas a szeméből: Rose látnok volt, s bizonyos értelemben gyógyító képességgel is rendelkezett. Leültette a férfit a gyümölcsös szélén heverő nagy sziklára és megkérte, szegezze pillantását a hegy lábának egy bizonyos pontjára. Hagyta, hogy Josh tekintete elkalandozzon a hullámzó füvön, a kanyargó patakon, a cserjés domboldalon, majd felszólította, hogy nézze a mintegy száz méternyire lévő szirten lévő kőalakzatot. Ezután belebámult a férfi bal szemének sápadtkék íriszébe. — Mikor is olvastam utoljára a szemedből? — kérdezte, miközben Joshua szemének pigmentjét tanulmányozta. — Talán egy éve — vont vállat a férfi. — Túl hosszú idő telt el azóta. Nagyon sok változást látok, sok minden van itt, ami utoljára még nem volt. Joshua lebiggyesztette az ajkát. Valami madár repült el a látómezejében, de kényszerítette magát, hogy ne figyeljen rá, bár a szárnyas akár előjel is lehetett. — Mostanában vesztettél el valamit, valami nagyon fontosat. De újra meg fogod találni — mondta Rose. Közelebb hajolt, majd visszadőlt — Mit veszítettél el? — érdeklődött. — Semmi sem jut eszembe — vonta fel a szemöldökét a másik. Rose meg sem hallotta a választ és folytatta. — Nagy vadászatot látok... — összeráncolta a homlokát. — Majdnem meghalsz, és aztán... — Mélyen belenézett a férfi szemébe, át az íriszen, a szemlencsén, a sötétségbe bámult. — És aztán... és aztán... meg fogsz halni. A nő arca eltorzult barátja közeli jövője láttán. — Víz okozza a halálodat — folytatta — meg fogsz fulladni. De azután, nem látom, hogyan, de tiszta a kép, megint élni fogsz! Rose kiegyenesedett. A férfi kérdőn nézett rá. — Mélyebbre nem látok — rázta meg a fejét az asszony. Hűvös szellő suhant át a fák között, a levelek titkokat susogtak. Joshua egy szót sem hitt el abból, amit Rose mondott, nem úgy ismerte, mint aki rosszat akar neki. Most különös dolgokat olvasott a szeméből, különös és zavarbaejtő eseményeket, nem a megszokottakat, s a férfi nem volt képes értelmezni ezek jelentését. — Mit kellene tennem? — kérdezte végül. A nő zavarba jött. — Hadd adjak neked néhány füvet a pincéből. Gyógyító erejük van, hasznodra lesznek a hosszú vadászat során, ha nagyon fáradt leszel. Joshua bólintott. Csodálta Rose tudományát. Ő maga természetesen tudott írni és olvasni, sokak szemében ez hatalmas varázslatot jelentett, mágiát. Persze fekete mágiára gondoltak az illetők. Rose medicinái viszont hamisítatlan, jó orvosságok voltak. Egyre melegebb lett az idő, a Joshua által elejtett mókus teteme körül dongó körözött, majd az orrára telepedett. A férfi elhajtotta a legyet, majd megint Rose-ra nézett.

— Vidd el a mókust is — mondta. Valahogy többet akart az asszonynak és kis családjának adni, mint a kis nyulat. — Semmi szükség nincs rá, Josh — válaszolta Rose udvariasan. — Még egy csomó gyümölcs van a kamrában. A férfi vállat vont, mintha azt mondta volna, hát akkor rendben van, ő megpróbálta nekik adni a zsákmányt. A nő igenlően elmosolyodott, a család boldog lett volna, ha megkapja a mókust is. Kinyúlt egy alacsony ág felé és megvizsgált egy kicsi, kemény rügyet. — Alig várod már, hogy újra találkozz Dicey-vel, ugye? Dicey volt a férfi ifjú szerelmese, kedves unokahúga, egyben menyasszonya. Josh elmosolyodott, tudván, hogy Rose egyedül feküdt az ágyában az elmúlt tíz éjszakán. — És hol van a te férjed? — somolygott. A nő felnevetett. — Most már bármikor visszaérkezhet. Tegnap reggel Port Fresnoban véget ért a gabonakereskedők összejövetele — mondta, szemmelláthatólag nem óhajtotta kitenni magát a kötekedésnek. — Térjünk csak vissza Dicey kisasszonyra — folytatta az előbbi témát; ravaszkás, de mégis őszintének tűnő hunyorítással kísérte a szavait. Joshua bólintott, majd kijelentette. — Az apja egyáltalán nem hiányzik. Bármilyen keveset is látom Jack bácsit, egyáltalán nem zavar. — Ccc — csettintett Rose. — És még te nevezed magadat családszerető embernek — borzolta meg játékosan Josh fejebúbját. A férfi tettetett bosszúsággal simította le a haját. Az asszony néhány lépést tett előre a gyümölcsösben, felemelt a földről egy kis diót, egy fatörzsnek ütögetve próbálta feltörni, de nem járt sikerrel. Josh megkísérelte elvenni tőle, de Rose kuncogva a háta mögé rejtette a kezét. A férfi csak nézte őt és megrázta a fejét: amikor nem a bölcs asszonyt alakította, Rose gyakran olyan volt, mint egy kislány. Végigsétáltak a két sor fiatal körtefa között húzódó ösvényen. A nap sugarai átszűrődtek a vékony leveleken és homályos foltokat vetettek a talajra, ahol a tavaly lehullott levelek, törött gallyak, elszáradt gubók hevertek. Pillanatnyilag az egész világ békésnek látszott. A távolban két vadpóni ágaskodott. Túl messze voltak ahhoz, hogy nyihogásukat hallani lehessen, de az látszott, hogy csak játékból vágtatnak ide-oda. Végül eltűntek a legtávolabbi hegy mögött, aminek agyagos lankája egészen a tengerig húzódott. — Úgy tűnik, szerelmesek egymásba — jegyezte meg Rose. Aztán csendesen tovább ballagtak, mindkettőjük gondolata szerelmesük felé szállt, Rose várakozott, Joshua vágyakozott. A nő kifelé indult a gyümölcsösből. Előhúzta övéből a kését és megpróbálta felnyitni a még mindig a kezében szorongatott diót.

Joshua a nyomában lépkedett. A fák alsó ágain üldögélő seregélyek úgy döntöttek, eszük ágában sincs visszamenni a tojásba, amiből kikeltek, így inkább elrepültek. Rose-nak sikerült feltörnie a diót, s a dióbél felét átnyújtotta Joshuá-nak. Elgondolkodva majszolták a finomságot és nagyon közel érezték magukat egymáshoz. — Szerelem — merengett Josh, felidézve a nő iménti szavait. — A szerelem a lélek gravitációja — mosolygott Rose. — Úgy érted, nem számít, milyen magasan száll, úgyis mindig leereszkedik? — kötekedett a férfi értetlenséget tettetve. — Vagy úgy véled, almákat szakít az élet fájáról és fejbevág velük, miközben a csillagokat nézzük? Rose bosszúságot színlelve egy virágot dobott Josh felé. — Úgy értem, a szerelem egymáshoz vonzza a lelkeket. — Aha — bólogatott Joshua. — Mint az égitesteket. Az asszony elpirult. A Fajok Háborúja előtt — és az alatt is — Joshua kedvese volt, ebből az időből mindkettőjüknek számos kellemes emléke maradt, de valami hallgatólagos egyezség miatt sosem beszéltek ezekről. Legalábbis azóta nem, hogy Rose férjhez ment. A nő megfogta Josh kezét és megszorította. — Tudod, hogy kedves vagy nekem, szeretlek mindkettőtöket. Néha úgy érzem, mintha mindhárman keringő bolygók lennénk, amik a napot keresik... A férfi mosolyogva megrázta a fejét. — Olyanok a szavaid, mintha egy régi könyvből idéznél. — A te kötetedből viszont hiányzik néhány lap — nevetett fel Rose és oldalba bökte a másikat. Tekintetük összekapcsolódott egy pillanatra, majd mindketten félrenéztek. Az ezt követő csendben számos dolog maradt kimondatlan. Josh tudta, hogy örökre szeretni fogja őt, mint a húgát, mint a bizalmasát, olyan valakit, aki legközelebb áll másik jó barátjához, azaz Rose férjéhez. Az asszony pedig áldotta szerencséjét, hogy két ilyen férfi kedvese lehetett, akik viszontszerették. Ezen a napon a világ csodálatos helynek látszott. — Jobban teszem, ha hamarosan elindulok — szólalt meg végül Josh lágyan és a napra nézett. — Anya neheztel, ha túl sokáig vagyok távol. A fák mögött húzódó lenti útról paták csattogása hangzott fel. Mindketten egyszerre figyeltek fel a galoppozásra. Rose kivirult. — Ez ő lesz — nevetett fel boldogan és eliramodott a főút felé vezető ösvényen. Josh mosolyogva követte, ő is felismerte régi barátja ismerős lépéseit. Meg kell ünnepelni a hazatérést! Jós kilépett a gyümölcsösből, leballagott az útra, látta, hogy Rose valósággal száguld érkező szerelmese felé. — Szépség! — kiabálta a nő. — Szépség! Az illető könnyű vágtában közeledett. Amikor egymáshoz értek, Rose levegő után kapkodott. Kedvese megállt, lehajolt, a pár szenvedélyesen ölelkezett néhány másodpercig. — Szépség! — rebegte Rose. Szerelme rátapasztotta száját az övére, s forró csókot váltottak.

— Úgy hiányoztál — szólalt meg, amikor szétváltak. Az asszony megcirógatta rövid, aranyszínű szakállát, sima nyakát, ujjaival beletúrt napbarnított mellének göndör, szőke szőrzetébe, majd egész testével hozzásimult a másikhoz. — Menjünk fel — szólalt meg párja sokkal hangosabban. — Josh ott álldogál egyedül, mint valami elveszett gyermek. Rose kuncogott, felgyűrte a ruháját, felugrott a hátára, majd gyors galoppban Josh felé indultak. A nő átkarolta kedvese mellkasát, ujjbegyeivel megbirizgálta a mellbimbóit, térdével összeszorította a véknyát, arcát az aranyszőke sörénybe temette. Josh figyelte, amint azok ketten közelednek felé — Rose jó barátja hátán lovagolt — és üdvözlésre emelte a kezét, lelkét elborították a szeretet, a csodálat hullámai: Szépség volt a legkecsesebb kentaur, akit valaha is ismert és számára mindig az is fog maradni. Mind a hárman a füvön hevertek. A déli nap fényében sütkéreztek és almabort szürcsölgettek. Rose Szépség oldalán nyugtatta a fejét, a kentaur farkával hajtotta el az alkalmatlankodó legyeket. Kellemes társalgás és tréfálkozás folyt közöttük. — Szerintem már teljesen elfelejtetted, hogy is kell lőni — csipkelődött Joshua. Szépség elmosolyodott. — Nem ajzottam fel íjat azóta... — Hagyd itt ezt a farmot. Igazán nem vagy gazdálkodónak való. Rose lustán kinyújtotta a lábát és enyhén megrúgta Joshuá-t. — Hagyd békén az én Szépségemet, ő jó farmer... — És ráadásul gazdag is! — nevetett fel Szépség. — Minden gabonát eladtam Port Fresnoban. — ...és olyan erős, mint a ló — folytatta megkezdett gondolatát Rose és nem minden célzatosság nélkül megpaskolta a kentaur tomporát, aki farkával gyengéden végigcirógatta asszonya arcát. — Legalább kétszer olyan erős vagyok, mint az általad lovaknak nevezett nyiszlett teremtmények! — horkant fel Szépség. — Úgy tartják, hogy amikor a Jégkorszak előtt a Centaurik nemes faja saját földrészéről idevándorolt erre a kontinensre, a helybeli kentaurok annyira elszégyellték magukat az összehasonlítás miatt, hogy kutyaálarcot öltöttek, s ezután örökre lóként voltak ismeretesek. Josh és Rose felnevetett. Jól tudták, mennyire büszke Szépség az őseire. Sokan azt beszélték, hogy az ő ük-üknagyanyja vezette a heroikus vándorlást azon a földhídon át, ami a Jégkorszak előtt kötötte össze a két kontinenst. Ez a dicső örökség néha kissé felfuvalkodottá tette a kentaurt, emiatt gyakran barátai gyengéd csipkelődéseinek céljává vált. — Az első kentaur, hm — somolygott Joshua. — Én mindig úgy hallottam, hogy a lovak voltak itt az elsők, ám egy napon egyikük találkozott az úton egy dajnával és... — Elég! — szólalt meg vésztjósló hangsúllyal Szépség. — Ismerem ezt a viccet. — Az azt mondta: óriási kincs van a lábam között és ha elég ló érzéked van hozzá, meg is találhatod — folytatta Josh kuncogva. Rose szemei elkerekedtek. — Azt mondtam, elég! — figyelmeztette barátját a kentaur. — így hát a ló bedugta fejét a szerelem fészkébe, s amikor már a nyakánál járt, megakadt valamiben...

— Elég! — fortyant fel Szépség. Josh és Rose meg sem próbálták elleplezni jókedvüket. Mindent összevetve, Szépség igazi úriember volt. — Néha igazán faragatlanul viselkedsz — korholta a férfit Szépség. — Mivel csak ember vagy, ezért el kell néznem ezt neked. A kentaur nem tudott hosszú ideig neheztelni azokra; akiket szeretett, hamar elfogadta a bocsánatkérésüket. A kellemes délutánon mindhármukra ragyogóan sütött a nap és melengette őket a barátság. A szelíden hajló lankás dombon elhelyezkedő füves térségről jó kilátás nyílt a Csendes-óceán sötét hullámaira. Messze, nagyon messze, valahol a majdnem láthatatlan horizonton egy kis, háromszögletű, fehér vitorla bukkant fel. — Magányos hajó — nézett fel Josh. — Talán kalózok? Szépség megrázta a fejét. — Kalózhajóhoz képest túl közel van. Talán a Port Fresno-i postahajó lehet — kortyolt egyet a borából. — Milyen szóbeszéd járja Port Fresnoban? — kérdezte Joshua. — Mondanak valamit a háborúról? Nem aggódnak az új királyok vagy pápák miatt? Az egyszerű kérdések hallatán árnyék suhant át Szépség arcán. — Semmit sem tudnak a háborúról, de azért van valami a levegőben. — Szünetet tartott, Rose-ra pillantott, majd folytatta. — A partvidéken mindenfelé vadak bandái fosztogatnak és gyilkolnak. — Megint szünetet tartott. — Vámpírokat is láttak arrafelé. Rose utálkozva felszisszent, Josh megrázta a fejét. — Nehéz elhinni — jelentette ki. — Sosem hallottam, hogy a vámpírok ennyire északra feljöttek volna. Szépség vállat vont. — Akkor is ezt beszélték. Egy hosszú percig csend honolt közöttük. A nap alacsonyabbra szállt az égen, az ég kevésbé kéken ragyogott. Josh felemelkedett. — Nos, jobban teszem, ha elindulok. A nap nem fog megvárni. Az északi határon felbukkanó vámpírok gondolata riasztó volt, ijesztő hír az emberi faj számára. Sosem szűnnek meg a bajok a Földön? — tűnődött magában. Rose is felállt, megcsókolta a férfi arcát, majd Szépség is feltápászkodott. — Veled megyek — szólalt meg. — Ez tréfa akar lenni? — meredt rá az asszony. Szépség bocsánatkérően felemelte a kezét. — El kell mennem, hogy odaadjam Moornak a termés árát. Már útközben meg kellett volna tennem, de nem akartalak olyan sokáig váratni, hiszen tudom, hogy aggódsz értem — mondta engesztelőén. Rose szkeptikusnak látszott. — Csak két óra az út — folytatta a kentaur. — Visszatérek, mielőtt leszállna a nap, és lehűlne a levegő. Az asszony homlokáról eltűntek a ráncok, de még lebiggyesztette az ajkát. — Mire hűvös lesz — folytatta Szépség — itt leszek, hogy felmelegítselek, aszszony. — Lehajolt, megcsókolta Rose-t és kedvesen összeborzolta a haját. Mások

előtt ritkán engedett meg magának ilyen érzelmes gesztusokat, de Joshua szinte családtagnak számított. Rose gyengéden megvakargatta Szépség mellét, majd lejjebb csúsztatta kezét oda, ahol az emberi has átment a lótestbe. A kentaur vállai megfeszültek. — Te szörnyeteg — mormogta ajkát harapdálva. Orrlyukai kitágultak, hátsó lábaira emelkedett, a mellsőkkel a levegőt kapálta. — Eredj már, de siess vissza! — kiáltotta Rose és megpaskolta férje tomporát. A kentaur az út felé galoppozott, Joshua a hátán termett. Hamarosan mindketten eltűntek a mosolyogva integető Rose szeme elől. Joshua háza nagyjából félúton volt Szépség otthona és a Moor tanya között, de egy kis kitérőt kellett tenni. Alig egy órája voltak úton, amikor Szépség lassított a vágtán, majd megállt. — Mi történt? — érdeklődött Joshua. Leugrott a kentaur hátáról és kinyújtóztatta a lábait. Ismerte annyira a barátját, hogy tudja, valami jár az eszében. Szépség a földet kapálta. — Volt még valami Port Fresnoban — mondta. — Nem akartam túlságosan megijeszteni Rose-t. A kentaur tudta, sosem lesz képes teljesen megérteni az embereket, de egy dolog bizonyos volt számára: ők csak az információ kis részét képesek egyszerre befogadni, nem érzik meg ösztönösen a való világot alkotó dolgok jelentését. Az embereknek nincs érzékük a teljesség lényegéhez, bár a részletek megértésében kétségkívül igen tehetségesek, így Szépség soha nem volt egészen biztos abban, mit is kell kimondania, s mi az, ami magától értetődő az emberi elme számára. Joshua szemei elkeskenyedtek. — Micsoda? A kentaur előre-hátra ingatta a fejét és megrázta a sörényét. — Csak embereket támadnak meg. Josh tekintete találkozott a kentauréval. — Megint faji háborúról van szó? Szépség tépelődőnek tűnt. — Lehetséges. Bár elraboltak néhány fiatalt is. Talán kalózok, vagy rabszolgakereskedők. Mindketten csendben maradtak egy darabig, elgondolkoztak a hallottakon, azokon a nehéz időkön, amiket átéltek, s talán újra részük lesz benne. — Akárhogy is van — folytatta Szépség — ha hazatérek, újra húrozom az íjamat, és el sem mozdulok otthonról. — Biccentett az előttük lévő erdő felé. — Sötét fák ezek, Joshua. Napnyugta után tartsd a tieidet a házban. Joshua lenézett a földre, majd biccentett. Szépség hátrált néhány lépést, majd felemelte a jobb karját. — Hamarosan találkozunk, barátom… — Hamarosan — viszonozta Josh. Szépség megfordult és elszáguldott a Moor farm irányába, Joshua pedig az erdő felé indult! Amint Josh a ház közelébe ért, rögtön észrevette, hogy valami hiányzik. Néma csend volt, semmi sem mozdult. Ollie nem játszadozott, nem énekelt. Josh féltérdre ereszkedett és hallgatózott. Csak egy feketerigó dalolt a közelben.

Joshua letette a mókust és kihúzta övéből a kést. Várt egy darabig, de nem történt semmi. Némán átrohant a ház előtt magasodó fák között, hogy megpróbáljon benézni a nyugati ablakokon. Aztán észrevette, hogy nincs ajtó. Amikor belépett a nappaliba és körülnézett, a gyomra görcsbe rándult. Késsel a kezében végigrohant a házon és kétségbeesett pillantásokat vetett mindenfelé. Halottak, mindenki meghalt. Keservesen felsóhajtott. Anya, Apa, Nagymama, Jack teste szörnyen szétmarcangolva hevert a padlón, megmásíthatatlanul eltávoztak az élők sorából. Könnyes szemmel letérdelt anyja mellé és megfogta hideg, merev kezét. A sarokból valami zaj hallatszott, Joshua megmarkolta a kését. Minden dühét és elkeseredettségét az acél pengére koncentrálta. De csak Jack mozdult meg, akiből még nem szállt el a lélek. Josh odarohant hozzá és felemelte az öregember fejét. — Mi történt, Jack bácsi? Még többet is akart mondani, de nem jött ki hang a torkán. Szája kiszáradt, szeméből patakzottak a könnyek. Jack felnézett rá. — Te vagy az, Joshua? Haldoklom, fiam, de Isten megsegített. Joshua gyengéden megrázta őt. — Jack, ki tette ezt? Az öregember koncentrált egy darabig. — Két szörnyeteg és egy vérszopó, fiam. Próbáltam, én megpróbáltam... — Mi lett Dicey-vel és Ollie-val? — nyöszörgőit Josh. — Hol van Dicey? — kérdezte könyörögve. — Elvitték őket — suttogta az öreg. — Én már halott vagyok, fiam. Joshua alig hallotta Jack szavait, közel hajolt hozzá, fülét szinte a szájára tapasztotta. — Az egyik oroszlán-sas volt. A másik egy vérszopó. És volt még egy ocsmány teremtmény, akit ember nem tudna megnevezni. Hálát adok Istennek, hogy meghalok, mert többé nem fogok emlékezni az ábrázatára. Az öregember lehunyta a szemét, felsóhajtott és meghalt. Joshua átrohant a házon, keresett valakit vagy valamit. Száguldani akart, harcolni, egy pillanatra úgy érezte, elveszti az eszét. Felkapott egy széket, többször földhöz vágta, majd kétszer belerúgott a falba olyan keményen, ahogy csak tudott. Aztán eszébe jutott, mit is mondott Rose-nak arról, hogy Jack bácsi egyáltalán nem hiányozna neki. Lerogyott a szőnyegre és kitört belőle a zokogás. Miután eltemette a halottakat, Josh leült az asztal mellé és a hideg tűzhelyre bámult. A lelke üres volt, de valahogy tiszta és céltalan. Eddigi élete e pillanattól kezdve véget ért, mostantól valami új élet kezdődik számára. Kihúzta csizmaszárából a pennát, belemártotta a tintába, amit az imént készített vízből, hamuból és alvadt vérből. Kisimította a vékony, házi készítésű papírt és lassan, módszeresen írni kezdett. Itt nyugszik a Green család. Az öreg Esther, fiai, Jack és Bob, és Bob felesége, Ellen. Mindannyian emberek voltak. Anélkül, hogy okot adtak volna rá, kegyetlenül meggyilkolta őket egy griff, egy vámpír és egy balrém, mint erre a haldokló Jack meg is esküdött. Ugyanő rabolta el Jack leányát, Dicey-t és Bob fiát, Ollie-t is. Életben

maradt fiúk, Joshua, a vadász és írnok jegyzé fel e dolgokat, és bosszút esküdött halálukért március 14-én, a Jégkorszak utáni 121. évben. Joshua Green Ember és írástudó A férfi visszacsúsztatta a pennát a csizmaszárába. Majd osszegöngyölte a papírost és bedugta egy vékony, rozsdamentes acélcsőbe és lepecsételte annak mindkét végét. Az ágya alatt lévő doboz tele volt ilyen csövekkel. Elővett még kettőt és a combjára erősítette. Végül egy kisebb papírosra leírta az iménti szöveget és az övébe tette. Kiment és még egy gödröt ásott a négy sír között. Már besötétedett, s Josh nagyon fáradt volt. Úgy érezte, elhatalmasodik rajta az álmosság, s rövidesen pihennie kell a hatalmas megpróbáltatás után. Amikor a gödör már hatvan centi mély volt, beletette a papírt tartalmazó fémhengert és rálapátolta a földet. Egy pillanatra megállt, szinte megszédült a rátörő álmosság fizikai szükségletétől. Behunyta a szemét. A vizuális észlelés hiánya valahogy felélénkítette, de roppant zavarta a csukott szeme előtt vibráló fénypont. A pici, ragyogó pötty távolinak tűnt, mégis úgy érezte, vonzza valahová, mint egy mély kút hűs vize, mint a statikus elektromosság, mint az első csók íze, mint a régvárt álom, mint... Kinyitotta a szemét. A nap már majdnem lenyugodott. Gyorsan betemette a gödröt, majd megjelölte a helyet egy fadarabbal, amire rávéste az írástudók hagyományos szimbólumát. Csak ezután figyelt fel a mintegy három kilométerre északra terjengő fekete füstre. Néhány percig bambán bámulta, majd rájött a szörnyű valóságra. — Szépség farmja — suttogta kétségbeesetten. Aztán eszeveszetten rohanni kezdett. Joshua vadász volt, ez azt jelentette, gyakran fordult vele elő, hogy megállás nélkül szaladt két-három óra hosszat, így alig egy óra múlva már oda is érkezett Szépség farmjához. Nem kellett volna ennyire sietnie. A tanya porig égett, elszenesedett fadarabok parázslottak mindenfelé. Szépség némán könnyezve állt a romok között, a felszálló füstöt figyelte, mintha abból akart volna kiolvasni valamit. A kentaur egyszerre tűnt fenségesnek és legyőzöttnek. Joshua odament barátjához, annak dühe és fájdalma még fokozta saját keserűségét. Mindketten olyan szerencsétlenség részesei lettek, ami új köteléket létesített közöttük. A közös gyűlölet a legerősebb kötelék mindenekfelett. Most már társak, mi több, honfitársak voltak a veszteség mezején. Josh elmesélte barátjának, mit talált otthon. Szépség elmondta Joshuának, hogy egy órával ezelőtt tért haza és ez fogadta. Rose eltűnt, a hamuban nem voltak emberi maradványok. Szépség egyetlen dolgot talált csak a ház mellett, az asszony vértől ragadós kését. — De nem embervér volt, annak ismerem az illatát — közölte a kentaur. — Az... az gonosz vér volt — próbálta meg visszatartani könnyeinek áradatát. — Jack azt mondta — bólogatott Josh —, hogy a teremtmények egyike egy balrém volt, ha jól értettem a szavait. A két barát kerülte egymás tekintetét. Szépség felemelte Rose véres kését. — Akkor a balrém megsebesült — állapította meg és ledobta a pengét a porba.

Valamivel arrébb, egy törött deszka alatt Josh meglátott egy tollat. Valószínűleg sasé lehetett egykoron. Felemelte a földről s mindketten égő szemmel bámultak rá: ez volt az egyetlen dolog, ami Rose-ból megmaradt. — Pennának fogom használni — jelentette ki Josh. — Ez erőt ad nekünk, hogy megtaláljuk őt, mindent e tollal fogok feljegyezni. Késével meghegyezte a toll szárát, majd az új pennát bedugta a csizmaszárba s eldobta a régit. Szépség nem hitt annyira az írás hatalmában, mint Josh, de azt jól tudta, hogy mostantól kezdve bármely forrásból meríthetnek, bármely hatalomra hagyatkozhatnak, amire csak szükségük lesz. Egy percig nézték egymást, ezek a pillanatok az öveik voltak. Megfogták egymás kezét az üszkös romok fölött. Reggel Joshua elővette a papírost, ellátta kézjegyével és a két ifjú vadász nekilátott a terv elkészítésének.

Második fejezet amiből kiderül, hogy az idő olyan folyó, amit rövid időre meg lehet állítani, de aztán tovább halad Monterey hegyeinek tetején horgas ujjat formázó hegyfok magasodott. Délnyugati irányba mutatott, az óceán kék hullámai felé. A félsziget enyhén ívelt partvonala keletről indult, majd délre fordult Port Fresno felé. Innen ismét keletnek tartott, majd megint dél felé, s elhaladt az egykori mexikói határ mellett. Az utolsó háború óta természetesen nem léteztek határok, csak frontvonalak. Szépség farmja az elnéptelenedett terület déli mezőin feküdt, a terep északon egészen Jégországig terjedt. Maga Jégország lakhatatlan hely volt, óriási, fagyos zóna egy gleccser félárnyékában. A gleccser az e világ harmadát kitevő hegy tetején tanyázott, olyan volt, mint egy hihetetlen méretű sapka. Minden évben 15 kilométert csúszott dél felé, úgyszólván birodalmi határozottsággal terjesztette ki Jégország határait. Júniusig már Monterey is hozzászokott a fagyos betolakodó jelenlétéhez. Szépség farmjától délre elszórtan helyezkedett el néhány ranch, egypár telepes és kereskedelmi állomás. Délebbre már növekedett a népsűrűség, hiszen ott már tulajdonképpen városok emelkedtek hébe-hóba, fallal körülvett, önellátó központok, ahol emberek és egyéb állatfajok gyűltek össze a társaság, a kereskedés vagy az oltalom kedvéért. Szépség farmja ideális helyen volt. Az év nagy részében elég hűvös volt ott ahhoz, hogy a kalandorok és katonák messze elkerüljék, ám a csendes-óceáni áramlatok kellően felmelegítették az időjárást ahhoz, hogy a gyümölcsfák jól teremhessenek. A kentaurnak, miután Rose-val letelepedett, eszébe sem jutott, hogy valaha is elköltözzön innen, s ez Joshuá-nak sem fordult meg a fejében. Mindketten borzasztóan sajnálták, hogy fel kell adniuk eddigi életüket, le kell vetniük ezt az életformát, mint valami esküvői ruhát, hogy aztán elrejtsék emlékeik legmélyére. De most vadászok voltak, s a sikeres vadásznak csak egy dolog járhat az eszében: a zsákmány. Amint megvirradt, rögtön útra keltek. Szépség csak az íját vitte magával és egy nyilakkal teli tegezt, Joshuá-nál ott voltak a kései meg a sastollból faragott penna. Nem találták meg sem a vámpír, sem a griff nyomát, eltekintve az utóbbi egyik zöld szárnytollától, így valószínűleg elrepültek a tett helyszínéről. De a sebesült balrém könnyen felismerhető jeleket hagyott maga mögött — vércseppeket, szagot, lábnyomokat — Szépség és Josh a farmtól keletre követték ezeket sok kilométeren át egy bokros mocsárvidékre. Aztán a nyomok dél felé vezettek.

A lápon jóval nehezebbnek bizonyult a nyomkövetés, de Joshnak jó szeme volt, Szépségnek pedig kiváló szaglása, így egész reggel egyenletes lépésekkel haladtak egymás mellett, némán, feszülten figyeltek minden apró jelre. Amikor árnyékuk rövidülni látszott, megálltak egy tó partján kicsit pihenni és harapni valamit. — A partvonallal párhuzamosan halad — szimatolt bele Szépség a szélbe. — Még mindig délnek tart. Josh hasrafeküdt és belekortyolt a tó vizébe. — Lelassult, ugye? — rázta le arcáról a vízcseppeket. A kentaur bólintott, megrázta a sörényét és kapált egyet-kettőt. Joshue felállt. — Nyugodj meg, Szépség. Az elmélkedő pihenés a vadász jó barátja. Szépség felhorkant. — Úgy beszélsz, mint egy írnok! — A kentaur megállt a tó partján és táncoló tükörképét figyelte a csillogó vízgyűrűkben, amiknek középpontja az a hely volt, ahol Josh szomjas ajka megérintette az állóvíz felszínét. Szépség lenézte az embereknek az írás tudománya felé megnyilvánuló vallásos áhítatát. A valamibe belekarcolt irreális krixkraxok egyszercsak roppant jelentőssé válnak számukra. Mindez hamis türelemmel, hamis reménnyel, álságos elsőbbséggel kecsegtet. A kentaur vállat vont: az írás azon emberi vállalkozások egyike volt, amik rejtélyesek maradtak neki. Josh barátja hátára tette a kezét. — Meg fogjuk találni a mieinket. Szépség elfordította a fejét és halvány mosolyt varázsolt ajkára. — Nagyon jó újra veled vadászni. — Minden szót egyenlő nyomatékkal ejtett ki, ezek többrétegű jelentése arra utalt, hogy sok mindent vittek véghez együtt az idők során. Először is azon tényre vonatkozott, hogy ő vadászatra született, mindig is vadat hajszolt, s az elmúlt néhány évben a farmon nagyon hiányzott neki ez. Szavai a tíz évvel korábbi eseményt is magukban foglalták, amikor együtt vadászott Josh-sal, amikor barátokból és rokonokból álló, kiterjedt családjukat is bevonták a játszmába. Mondata a Fajok Háborújára is vonatkozott, ami szembefordította az embereket minden más fajjal és elválasztotta őket egymástól, mi több, arra kényszerültek, hogy egymást hajszolják, így ment ez egészen addig, amíg Szépséget egy herceg meg nem sebesítette, Joshua pedig elrejtette őt az erdőben és Rose segítségével addig ápolta, amíg fel nem épült. Amikor a háború véget ért, megszűntek az országhatárok, ám a királyok és pápák tovább vívták személyes háborújukat a területekért és a hatalomért. Szépség azonban letette az íjat és megesküdött rá, hogy hátralévő életében farmer lesz, és a termés egy részét Joshua megmaradt családtagjainak adja. Szavait tehát úgy kellett érteni, hogy közölte Josh-sal, mennyire jó újra vadászni, megint vele vadászni, vadászni Josh-sal nagyon jó! Josh arckifejezéséből látszott, hogy mindezt megértette. Egy közeli narancsfa zamatos gyümölcsei tápláló, ízletes ebédet biztosítottak a két vadász számára. — Mit gondolsz, hol fog megállni? — kérdezte Josh, amikor befejezték a falatozást.

— Néhány száz kilométerrel arrébb keletre és délre terül el a Balrémek Erdeje — mondta Szépség. — De kételkedem benne, hogy az a lény olyan messzire eljuthatna. A legjobb, ha becserkésszük és sarokba szorítjuk. — Szünetet tartott. — Remélem, sikerül még elevenen elcsípnünk, akkor ki is faggathatjuk. Joshua bólintott. — Több információra van szükségünk, ha valaha is a többiek nyomára akarunk bukkanni. — Ha rabszolgakereskedőkről van szó, akkor megtaláljuk őket. Ismerek két olyan helyet, amit nem árt kifürkészni. Az egyik egy bordélyház, félnapi járásra innen. Elképzelhető, hogy a balrém arrafelé tart. Joshua zordan elmosolyodott. — Emlékszem. Tizenöt éve egyszer már jártunk arra. — Azt hallottam, most már nem olyan kellemes hely. Mindkettőjükben ugyanaz a keserű gondolat ötlött fel: láncravert szerelmesüket eladják a kalózoknak vagy még rosszabb történik velük. — És melyik a másik hely? — érdeklődött Josh. — Newport déli partján egy kalóztanya. Van ott néhány barátom, akik remélhetőleg segíteni fognak. — Kalózok? — Jelenleg azok. Egykoron Jarl király elit gárdájában harcoltak. Jarl a medvék királya volt, és elit gárdája számos csatában aratott győzelmet az emberek felett a Fajok Háborújában. Joshua jól emlékezett rájuk. — De ha nem rabszolgakereskedők, akkor megint háborúról van szó... — töprengett hangosan. Szépség válasz nélkül hagyta a ki nem mondott kérdést. A probléma egy percig köztük lebegett, aztán elszállt, mint a tegnapi tűz hamuja. — Most már igazán testvérek vagyunk. Többé nem fordulhat elő, hogy bárki szembefordítson minket. Joshua érezte, milyen mély igazság rejlik a kentaur kijelentésében. — Tegnap Rose olvasott a szememből — jegyezte meg, mintegy mellékesen. — És mit látott? — kérdezte túl gyorsan Szépség. Nem mindig hitt hitvese jövendöléseiben, de ezek most különös jelentőséggel bírtak, hiszen eltűnt szerelmesére emlékeztették őt. — Azt mondta, elvesztettem valamit. — Szomorúan egymásra pillantottak, tekintetükben a veszteség fájdalma tükröződött. — Azt is megemlítette, hogy hosszú vadászatra számíthatok és majd újra megtalálom, amit elvesztettem — recitálta ígéretes hangsúllyal az utóbbi szavakat. — És még? — sürgette Szépség ébredő reménnyel… Joshua kuncogott. — A többit le kellene fordítanom neked, de erre most nincs időnk. Azt mondta, meg fogok fulladni, de aztán újra életre kelek. Szépség is felnevetett. — Jobb, ha ezt nem meséled el a pápa embereinek. Biztosan vízbefojtanának istenkáromlásért, s ha megint életre kelnél, másodszor is megfojtanának kettős istenkáromlás és dupla szemtelenség miatt. Hosszan, szívből jövően kacagtak egy darabig, majd Szépség hegyezni kezdte a fülét.

— Mi volt ez? — Nem hallottam semmit — felelte Josh. — Csitt! Mindketten hallgatóztak. Neszezhetett a szél, egy tücsök vagy a falevelek. Aztán felfigyeltek valamire, nem is hang volt az, inkább valami pici zaj a levegőben. Nesztelenül a hangforrás felé lopóztak, bár a magas sás zizegett körülöttük. A zaj hangosabb lett, úgy tűnt, egy nagy sziklaalakzat mögül ered. Olyan volt, mint amikor valaki kézzel tépkedi a pókhálókat. Szépség megtorpant a szikla előtt és íjára helyezett egy nyilat. Josh kihúzta kését és a mocsaras terepen a kőhalom túloldalához osont. Várt egy kicsit, majd merészen a szikla mögé lépett. Rögtön bokáig süllyedt a sárba. Kis kátrány tó volt előtte, aminek felszínét néhány ujjnyi víz borította. A partján egy pillangó verdesett fényesen ragyogó szárnyaival, éppen szippantani készült a vízből, amikor beleragadt a kátrányba. Josh barátságos mosolyt küldött feléje. Kinyúlt, megragadta a rémült lepke szőrös testét és óvatosan kiemelte a ragacsból. A pillangó vadul csapkodott a szárnyaival. Josh odavitte őt, ahol Szépség álldogált, immár leeresztett íjával. — Csak egy lepke volt. Megpróbált inni a kátránytavon összegyűlt vízből. Az állat törzse csupa remegés volt, szépséges vörös-arany szárnyai megmerevedtek a rémülettől. Josh visszavitte őt a tóhoz és némi homok meg narancslé segítségével megtisztította a lepke potrohát a kátránytól. Szépség egy ideig figyelte, majd arrébb ügetett. — Szegény jószág — rázta meg a fejét a kentaur. — Igazán szépséges, de nem a legokosabb teremtmények közé tartozik. — De nagyon szeretetreméltó — tette hozzá Josh. Befejezte a pillangó törzsének tisztogatását, majd egy száraz, napsütötte ágra helyezte. — Nos, nagylány, itt hamarosan megszáradsz. A lepke félénken verdesett egyet szárnyaival. Ébenfekete törzse nedvesen csillogott, minden lélegzetvétellel felemelte és leeresztette virágsziromhoz hasonló szárnyait. Szíve olyan hevesen vert, hogy karcsú, fekete teste szinte vibrálni látszott. Hálásan bámult Joshuára. — Itt biztonságban van — szólalt meg Szépség. — Egy órán belül már repülni is képes lesz. — Felnézett a napra. — Ideje tovább indulnunk. Joshua egyetértőén bólogatott. Alig mentek ötven lépést, Joshua megtorpant. — Várj egy percig, mindjárt itt leszek. Rohanva megkerülte a tavat, felvett egy narancsot és szétnyitotta, majd néhány gerezdet letett a földre a lepke elé. Az szégyenlősen lesütötte a szemét. Josh visszaszáguldott Szépséghez. — Mehetünk — közölte. Felült a hátára, a kentaur sietős ügetéssel elindult dél felé. A Tüzet és Esőt követő földrengések nemcsak a nyugati partvonalakat változtatták meg, hanem magát a terepet is. Azután a Nagy Földrengés után újabb jelen-

tékeny változások következtek be, hat évvel ezelőtt ezek jelezték az új kezdetet, amikor a Nagy Jég csúszása megállt. Montereytől Port Fresno felé hegységek szalagja és számos erdősáv húzódott a mérsékelt égövben, de az éghajlat hamarosan szubtrópikussá változott. Newportot például esőerdők övezték, amikbe emberemlékezet óta egyetlen civilizált ember sem tette be a lábát. A lápvidék, amit Josh és Szépség éppen maguk mögött hagytak, szintén nagyon változatos hely volt. A mocsaras területek mellett kilométernyi kiterjedésű füves mezők zöldelltek. Néhol dombok lankái emelkedtek, itt-ott néhány sziklacsoport helyezkedett el, elszórtan fák magasodtak kis ligetekben. Ezen a terepen bonyolult volt a nyomkövetés. A sebesült teremtmény főleg a köveken baktatott, így nem maradt utána lábnyom, ám bűzös szaga betöltötte a levegőt. Josh és Szépség utána eredtek, de lassítaniuk kellett. Egy ponton ráadásul elnéztek egy kanyart, így vissza kellett menniük legalább másfél kilométert, s megint a lény bűzét követték. A nap még magasan járt, amikor odaértek a Venus folyó partjára. A hosszú folyam a Venus hegység belsejéből eredt, s az óceánba torkollott. A lápvidéken lassan csörgedezett, majd kiszélesedett és olyan mély mederben futott tovább, aminek senki sem juthatott le az aljára. Mindketten jó úszók voltak, de Josh habozott egy kicsit, mivel eszébe jutott Rose látomása. Szépség megdorgálta barátját, és biztosította arról, hogy hitvese gyakran szokott metaforákban beszélni. Egy darabig ott álldogáltak a csupasár part mentén, nézték a lassan, rendíthetetlenül hömpölygő vizet, ami az időhöz hasonlóan feléjük tartott, majd eltávolodott tőlük. A felszínen levelek, korhadt szálfák és szitakötőszárnyak úsztak. Egy virágot sodortak a hullámok, a szirmok egy pillanatra mozdulatlanul lebegtek, majd víz alatti áramlat rántotta a mélybe őket. Egy pillanatra az egész világ nyugodtnak tűnt Joshua számára. De a pillanat elszállt. Joshua és Szépség egymásra néztek, majd egyszerre ugrottak be a folyóba és versenyt úsztak a másik partig. De ott oldalon nem találtak nyomokat. — Elképzelhető, hogy lefelé vitette magát az áramlattal — állapította meg Joshua. — Az lesz a legjobb, ha nyugatra tartunk a part mentén, így biztos észrevesszük, hol jött ki a folyóból. — Pontosan azt akarja, hogy így gondoljuk — rázta meg magát a kentaur és kitörölte szeméből a vízcseppeket. — De egy erős Balrém képes az árral szemben is úszni. És erdőotthona itt van a közelben keletre. — A bordélytól nyugatra — jegyezte meg Josh. Egy darabig mindketten csendben gondolkoztak, mérlegelték a lehetőségeket. — Szét is válhatnánk —javasolta Josh kelletlenül. Nem igazán akarta ezt, hiszen már csak Szépség maradt meg neki. A kentaur eltűnődött, alaposan megfontolta a dolgot, s minden oldalról megvizsgálta azt, majd megrázta a fejét. — Nem — mondta. Josh könnyen egyetértett vele.

— Tulajdonképpen keletre is mehetnénk egy darabig, szemben az áramlattal és ha nem találunk nyomot, visszafordulunk és követjük a folyó nyugati folyását. Három kilométernél többet nem képes úszni az áramlattal szemben. — Igen — felelte Szépség meggondoltan. Az emberi vonás volt, számba kellett vennie minden lehetőséget. Az ilyen megközelítésnek is megvannak a maga értékei, ha a kentaur érzék csődöt mond, győzködte magát. A kentaur szűkszavúsága állandó tréfa tárgyát képezte kettőjük között. A csendes Josh valósággal bőbeszédű volt négylábú barátjához képest és gyakran ugratta a kentaurt megjátszott némasága miatt, míg Szépség szómenéssel vádolta a másikat, mondván az írnok írogasson és ne pazarolja az idejét értelmetlen fecsegésre. Hát így zajlott ez a cimborák között. A férfi a kentaurra nézett, megemésztette magában a két egyszótagú választ. — Mondok neked valamit — szólalt meg végül. — Ha egyszer dobbantasz, az igent jelent, ha kétszer, az nemet. Rendben van? — Josh igazán örömét lelte abban, hogy tréfálkozzon öreg barátjával. Szépség lenézett Josh-ra, felemelte jobb mellső lábát és visszalökte a fiatalembert a folyóba. Joshua csapkodott és prüszkölt, majd kikecmergett a vízből. — Örömödet lelted benne? — érdeklődött Szépség angyali szelídséggel. Joshua vigyorogva a kentaur hátára pattant, megragadta a sörényét és lecsúszott a négylábú egyik oldalán, így Szépség a földre került. Lovak módjára a sárban hemperegtek egy darabig, majd Josh felnézett és látta, hogy ellenséges teremtmények egész csapata kerítette be őket. A férfi lassan felállt, kezét gondosan távol tartotta késeitől. Szépség egy mozdulattal talpra ugrott, aztán moccanatlanul, várakozva megállt. Mindössze öten voltak, fegyverrel a kézben félkört formáltak Josh és Szépség körül a folyóparton. Néma vademberek. Egyikük hatalmas fickó volt, arca nagy részét szőr borította, s nyílpuskáját egyenesen Josh mellének szegezte. Mellette egy ösztövér, fogatlan asszony állt golyós puskával a kezében. Ezek a primitív fegyverek hol elsültek, hol nem, de sosem lehet tudni. A nő oldalán egy izmos férfi magasodott, nem volt nála fegyver, feje pedig egy nagy fekete madáréra emlékeztetett. A következő mosolygó gorilla volt, aki hol kinyitotta, hol meg becsukta az öklét. És végül ott volt még az, aki a vezetőnek látszott: egy magas, meztelen nő, szablyával a kezében. Fejét fekete csuklya borította, ragyogó zöld szemei kivillantak a szöveten vágott lyukakon. Jobb vállát háromágú szigonyt formázó jellel bélyegezték meg. Egy hosszú pillanatig senki sem moccant. Ez állati dolog volt. Mindenki beleszimatolt a levegőbe, olvasott a szélből. Josh érezte, hogy izzadni kezd a hónalja, egy csepp veríték lehullott a földre, de a forró délutáni nap rögtön felszárította. Végül a csuklyás nő szólalt meg. — Hívők vagytok? Josh teste megfeszült. E kérdés alapján azonosítani tudta a csoportot. Úgynevezett Újjászületett katonák — USZKok — voltak, akik szánalmas külsejük ellenére a legjobb harcosok közé tartoztak. Mi több, borzasztóan erkölcsösnek tartották magukat, Joshua tudta, ez azt jelenti, hogy labilisak és veszélyesek.

— Utazásunk erkölcsi kötelesség — fordult Josh a csuklyás nő felé. — Nem vagyunk egy király alattvalója sem — közölte Szépség. — A pápáé se — tette hozzá Josh. Az USZKok a velencei dózse parancsnoksága alá tartoztak, s bár vezérük a pápa szövetségese volt, mégis ellenségeskedés dúlt közöttük. Az USZKok Poszeidónt vagy Neptunuszt imádták, a tenger istenét. Hitük szerint egy napon a tenger visszahódítja a szárazföldet, s akkor Neptunusz uralkodik majd az egész, vízzel borított világ fölött. — Hívők vagytok? — ismételte meg a csuklyás nő. — Küldetésünk célja a vérbosszú — próbálkozott Josh. — Vámpírok megölték a családunkat. — Talán jogosan cselekedtek — állapította meg a csuklyás nő. A madárember rekedt hangot hallatott, mintha egy olajozatlan fogaskerék nyikordult volna, aztán újra csend lett. Josh észrevette, hogy Szépség lábai ugrásra készen megfeszülnek. — Nem volt joguk hozzá — horkant fel a kentaur és sörénye égnek meredt. — A hitetlenség magában hordozza önnön végzetét — jelentette ki a csuklyás nő. Tekintetét Szépségre szegezte és megmarkolta szablyája markolatát. — Utazásunk erkölcsi kötelesség — ismételte Joshua. Úgy érezte, a helyzet egyre rosszabbra fordul, tenni kellene valamit. Nem ezekkel az emberekkel akart megküzdeni, s arra is rá szándékozott mutatni, hogy nekik sem ellenük kell harcolniuk. Eképpen elhatározta, hogy kockáztatni fog. — Az erőnket a vízből nyerjük — szavalta áhítatosan. A többiek megdermedtek. Szépség szkeptikus, kérdő pillantást vetett rájuk. Joshua tudta, hogy ezek az emberek komplex, misztikus kapcsolatban állnak az óceánnal és gyanította, hogy erősen fognak reagálni e kijelentésére. Igaza volt: a levegő hirtelen felforrósodott körülöttük. — A víz megszentelt... — figyelmeztette a csuklyás nő. A gorilla képéről mintha letörölték volna a mosolyt. A madárember eltátotta a csőrét, mintha néma sikoly tört volna elő belőle. — A víz erőt ad nekünk — hangsúlyozta Joshua. — Képes vagyok tüzet nyerni belőle. A szőrös képű férfi vadul ingatta a fejét. Szépség ugrásra készen állt. Josh lassú, szándékoltan kimért léptekkel elsétált a part mellől. Felmarkolt némi száraz füvet és fakérget, visszament és kupacba halmozta. A nyílpuska és a golyós fegyver gazdái árnyékként követték minden mozdulatát. Joshua kihúzott a földből egy hosszú, zöld fűszálat, s egy kis hurkot kötött rá, olyan kicsit, hogy egy szem bogyó sem fért volna át rajta. Aztán belemártotta a folyóba, s amikor kihúzta, egy vízcsepp himbálózott a hurokban. A többiek lenyűgözve bámulták ezt a furcsa tevékenykedést. A férfi megfogta a fűszál egyik végét, a hurkot a száraz fűkupac fölé helyezte, a forró délutáni nap éppen átsugárzott a feszülő folyadékhártyán. Josh fel s alá mozgatta a folyékony lencsét egészen addig, amíg a fókuszpontja egyenesen az összeszedett fű- és kéreghalomra nem esett. Aztán lekuporodott és mozdulatlanul várakozott.

Mindenki meredten figyelte. A szertartás szemmelláthatólag nagy hatást gyakorolt rájuk, ugyanúgy, mint minden, a vízzel kapcsolatos rituálé. Szépség visszatartotta a lélegzetét. Mindenki csendben volt. Néhány perc múlva vékony füst szállt fel a fűhurokban lévő vízlencse alól. Joshua gyengéden ráfújt, a füst eltűnt, aztán erősebben kezdett áramlani, végül pici, sárgás lángocskák bukkantak elő a fűhalomból. A teremtmények hátrahőköltek, a csuklyás nő a helyén maradt. — Valóban a vízből származik az erőd — mondta végül. Intett a többieknek, mire mindenki berohant a folyó déli oldalát övező erdőbe. Szépség meglepetten húzta fel a szemöldökét. — Hol tanultad ezt? — érdeklődött. — Egy könyvben olvastam — vont vállat Josh. — Írástudók — mosolygott elnézően a kentaur. — Szerencséd van, hogy nem akasztottak fel, mint varázslót. — Néha a szó a legerősebb mágia. — A csend erősebb — jegyezte meg Szépség. — Az írott szavakról beszélek. — Akkor miért nem írtál le egyszerűen valamit a homokba az USZKoknak, hogy olvassák el? — Szépség nem osztozott barátjának az írott szó erejébe vetett hitében. — Nincs nálam egy könyv sem. Egyébként az USZKok nem bíznak azokban, akik írnak vagy olvasnak — közölte Josh az olyan ember türelmetlen, leereszkedő modorában, aki tisztában van az igazával, de elfogadja mások tudatlanságát is. Szépség elgondolkodónak látszott. — Az USZKokhoz képest túlságosan északra jöttek. — Talán portyáznak — vélte Joshua. Hirtelen valami zümmögés hallatszott mögöttük. Megperdültek, és meglátták a lepkét, aki vörösarany szárnyait lassan billegtetve üldögélt a folyóparton, kis fekete pofiján mosoly derengett. — Követett minket — állapította meg Josh. — Menj vissza, kicsikém — mondta a kentaur kedvesen a félénk teremtménynek, aki tekintetével továbbra is Josh-t fürkészte. — Nem jöhetsz velünk — győzködte a férfi. — Vadászok vagyunk. A halk zümmögés frekvenciája emelkedett, a lepke szíve hevesebben dobogott. — Nem tud utánunk jönni — nézett az áttetsző szárnyakra a kentaur. — Gyerünk! A két barát megfordult, majd elindultak a folyó mentén felfelé, keleti irányban, közben leendő zsákmányuk nyomait fürkészték. A lepke ábrázata elfancsalodott, de aztán felszállt a levegőbe és türelmesen követte odafentről új barátai útját. A folyásiránnyal szemben nem akadtak a balrém nyomára, így a vadászok nyugatra fordultak. Naplementekor rábukkantak a sebesült teremtmény exodusának jeleire, s követték a nyomokat, amik a folyótól elfelé, a fák közé, majd a szabad mezőkre vezettek. Majdnem éjfél volt, amikor megpillantották a távolban a vörös fényt, ami felé egyenesen vezettek a teremtmény lábnyomai. Egymásra néztek, majd szótlanul elindultak ugyanabba az irányba.

A régi bordélyház felé közeledtek. A teremtmény már biztosan megérkezett.

Harmadik fejezet amiből kiderül, hogy az élet fájdalmak folyója A fáklyák lángjai félelmetes fénnyel világították meg a barlangot, aminek egyik végében legalább kilencven ember zsúfolódott össze. Tucatnyi balrém szorította őket a sarokba, a gonosz teremtmények torokhangú nyelvükön szaporán fecsegtek egymással. A barlang másik végében egy csapat vámpír tanyázott. Sokan közülük egy csomó üres kordé között aludtak; néhányan beszélgettek, mások — úgy tűnt — terveket szövögettek. Ketten egy Moor nevű haldokló férfi testéből szívogatták a vért. A fáklyalángok füstje felfelé kígyózott és mint a kísértet, eltűnt a mennyezet hasadékaiban. A balrémek kijelöltek maguk közül néhányat, aki őrséget áll, a többiek pedig kerestek egy-egy vizes gödröt és aludni tértek, szerettek elheverni a sáros barlangok vékony iszapjában. Már majdnem éjfélre járt. Ennek ellenére egy ember sem hajtotta álomra a fejét. — Mit fognak csinálni velünk? — kérdezte huszadszor Dicey Rose-t. A két nő az őrzött terület közepe mellett kuporgott, igyekeztek elkerülni fogolytársaik rémült tekintetét. — Ugye nem fogunk meghalni? — nézett mintegy megerősítést várva az asszonyra. Rose gyengéden átölelte a fiatal lányt. — Ne félj, gyermek, nem fognak megölni minket. Ha ez lenne a szándékuk, már megtették volna. — Rose maga is majdnem elhitte, amit Dicey megnyugtatására mondott. De akárhogy is volt, szavai könnyebbé tették a lány lelkére nehezedő terhet. Minden alkalommal, amikor Rose így beszélt hozzá, Dicey arca szemmelláthatóan felderült. Ollie már nem ilyen szerencsés. A ház megtámadása óta egy hang sem jött ki a torkán, úgy gubbasztott Rose mellett, mintegy túlságosan is igazinak látszó játékbaba. — Bárcsak lenne nálam valami, amivel írhatnék — suttogta Dicey. — Tudom, hogy akkor ki tudnám juttatni magunkat innen. Rose türelmesen bólogatott. Bár valamennyire tudott olvasni, nem tartozott az írás tudományában hívők közé, ugyanúgy nem igazán hitt a betűk mágiájában sem, viszont nem állt szándékában letörni Dicey reményeit. — Ha Josh itt lenne — folytatta a lányka — biztos le tudna írni néhány nyomatékos sort. Ő képes a szót fegyverré változtatni. A szavakkal álomba bűvölné őket, mi pedig kisétálhatnánk innen. — Attól tartok, kedvesem, a balrémek nem sokat törődnek a ráolvasással — mosolyodott el Rose. Dicey elgondolkodott. — Miért teszik ezt velünk?

— Nehéz lenne megtudni. Az az igazság, hogy a balrémek gyűlölik az embereket. Azt nem tudom, a vámpírok és a többiek is így vannak-e ezzel. Anyám mesélgetett néha a déli vámpírokról. Undorító teremtmények. A balrémek szörnyen néznek ki, tudom, de én mégis szánom őket. Bár a vámpírok... — kiköpött a köves padlóra. — Miért gyűlölnek minket ennyire a balrémek? — csodálkozott Dicey és tekintetével végigpásztázta az undorító bestiákat. — A balrémek valamikor emberek voltak, gyermekem. Hosszú idővel ezelőtt, az írástudók előtt, amikor a kentaurok még a saját kontinensükön éltek, s a vámpírok sosem repültek az Egyenlítőtől északra, még emberek voltak. De aztán kortyoltak egy italból, mert azt hitték, istenekké válhatnak, de ilyen szörny lett belőlük. Most utálják azokat az embereket, akik nem kóstolták meg azt a folyadékot. — A könyv nem ezt mondja... — A könyvek nem mondanak el mindent, gyermek. — Ne nevezz gyermeknek — biggyesztette az ajkát Dicey. — A könyvek pedig mindenről tudnak. Abban, amit olvastam, az áll, hogy nincsenek is balrémek, ők a képzeletünk szülöttei, akiket azért találtunk ki, hogy megbüntessük magunkat a... — Dicey, ezek a balrémek valóságosak, nem képzelt teremtmények. Egyedül a szaguk is képes belédfojtani a szót. Ez a baj az írással — tette hozzá magában Rose — az írott szavak többsége tündérmese, s nem tesz különbséget a történelem és a metaforák között. A lányka elcsendesedett. Két ördögien gonosz lény civakodott egy öregember maradványai fölött, bár a test nagy részéből már alaposan belakmároztak. Dicey-n látszott, hogy mindjárt kitör rajta a hisztéria. Rose vállánál fogva gyengéden maga felé fordította a lányt. — Hadd olvassak a szemedből — kérte, hogy elfoglalja valamivel, majd merően belebámult Dicey bal szemébe. A pupilla opálos volt és sötét, mint a végtelen éjszaka. — Mit látsz? — kíváncsiskodott Dicey. — Boldogságot és hosszú életet — füllentette Rose. Valójában nem látott semmit. * A hold alacsonyan függött az égen, olyan volt, mint egy érett, szétrepedni készülő sárga gyümölcs. A közelben a Csendes-óceán szelíd hullámai sóhajtoztak. A szél elült. Josh és Szépség fokozott óvatossággal közelítették meg a bordélyházat. Elővigyázatosan lopakodtak, mint a vadat cserkésző vadász. De hiszen azok voltak mindketten, szinte érezték az elejtésre váró vad bekerítésének félelemmel vegyes izgalmát. Ez az igazi vadász kedvére való móka! A bordély egy nagy, öreg faházban volt. A három emeletes épület oromzata magas volt, külön szárnyak csatlakoztak hozzá, meg kerti pavilonok. Az építmény előtt nyílt mező húzódott, errefelé nézett az óriási, elülső síküveg ablak is, amiben áttetsző, piros plasztik burában három vastag gyertya égett. A teremben mindenfelé gyertyafények villództak, különös, vad figurákat formáltak a bent mozgók árnyékából. Hátul hatalmas csűr állt, meg egy szélmalom, ami rendes körülmények között áramot gerjesztett a világítás, a hűtőszekrény és a játékautomaták számára. De nem volt tartalék akkumulátor, így csak akkor volt áram, ha fújt a szél. Ezen az éjjelen azonban a szél elpihent. Csendes éjszaka volt.

Joshua felment a bejárati ajtó előtt emelkedő öt rozoga lépcsőn és bekopogott. Szépség lent várakozott. Úgy tervezték, vendégként lépnek be, diszkréten körbeszimatolnak és ha lehet, élve viszik magukkal a sebesült balrémet, aki elvezetheti őket társaihoz és a balsorsú emberekhez. Bentről lépések hallatszottak, majd kitárult az ajtó. A koros madám pongyolába bújtatta legalább másfél mázsás testét, arcát feltűnően kipingálta, parókájába pávatollat tűzött. Mellette és mögötte két hústorony magasodott, minden bizonnyal kidobóemberek lehettek. A madám Joshra pillantott, majd odasandított a mögötte álló Szépségre, végül tekintetét a fiatal férfira szegezte. — Gyere be, bajkeverő, már vártunk téged. Az ő fajtájának pedig hátul vannak az istállók — közölte anélkül, hogy még egy pillantást pazarolt volna a kentaurra. Szépség orrlyukai kitágultak, majd hátrált néhány lépést. — Felejtsd el — szólt oda neki Josh csendesen. — Az istálló éppen neked való hely — tette hozzá hangosabban és rávigyorgott a madámra. A nő elmosolyodott, nem kedvelte a lovakat, de nem akart bajt keverni magának. Szépség nehezen tűrte az inzultust, de megértette Josh szavainak kettős jelentését és belátta, hogy barátjának igaza van. Ráadásul így lehetőség nyílt számára, hogy odalent is körülnézzen. Felágaskodott, majd elügetett a ház oldala mellett. Joshua bement a főbejáraton. Az épület belülről még nagyobbnak látszott. Jobbra nagy, gerendás mennyezetű terem húzódott, gyertyákkal teli kristály kandeláber világította meg belsejét. A sarokban a zongorista vadul verte a billentyűket. Balra szőnyeggel borított lépcsősor kanyargott felfelé, a mellette lévő oldalszoba nyitott ajtaján át hat zajos kártyás verte a lapokat. Joshua belépett a nagy terembe. — Bisztos tanál olyant, aki teccik magának, asztán maj’ megbeszéjjük — közölte a madám és távozott, egyedül hagyva Josht. A helyiség mindenfajta eladóval és vevővel volt tele, akik nyugodtan csevegtek a pislákoló gyertyafényben. Az egyik sarokban egy sápadt, sovány férfi suttogott egy vámpír nőnek, aki meztelen volt, de barna szárnyai majdnem teljesen betakarták a testét. Megfogta a férfi kezét, becsúsztatta azt vékony, hártyás bőrszárnya alá, és hagyta, hogy a másik megcirógassa súlyos keble halmát. Hátraszegte a fejét, mély torokhangon felkuncogott, szája sarkából hosszú, fehér fog villant elő. A pamlagon egy szatír hevert, kecskelábait az asztalon nyugtatta. Képén elégedett mosoly honolt, két oldalán egy-egy fiatal nő üldögélt. Szemük csillogott, kezük szorgalmasan munkálkodott a szőrös testen, első pillantásra nehéz volt megállapítani, hogy a szatír most éppen vásárol vagy elad valamit. A lépcsőkön árnyékok táncoltak. A terem sötétebb oldalán két hermafrodita fedezte fel egymás sötét oldalait. Egy trollhoz hasonló teremtmény a púpját mutogatta egy duzzadt ajkú, üres tekintetű illetőnek, egy fekete macska vadul nyaldosta egy törékeny, fekete félmaszkot viselő, kopasz nő combjának belső felét, egy férfi suttogott valamit egy lány fülébe.

Josh szemügyre vette a csoportot, de nem észlelt semmilyen balrém jelenlétére utaló jeleket. Hol lehet? Végiggondolta, amit valaha is olvasott róluk, de úgy emlékezett, soha sem említették a könyvek, hogy a balrémek bordélyházba szoktak járni. A fekete macska felnézett, különös szeme egy pillanatra találkozott Josh tekintetével, majd leugrott a pamlagról és eltűnt. Mielőtt Josh elindult volna, hogy körülnézzen egy másik szobában is, egy csinos lány lépett oda mellé. Alig volt magasabb egy méternél, áttetsző kombinéfélét viselt, halvány félmosolya egyszerre volt szégyenlős és éhes. — Engem keresel? — szólalt meg. Hangja úgy csilingelt, mint a puha szőnyegre hulló finom kristály. Josh már éppen megrázni készült a fejét, de meggondolta magát és úgy döntött, kihasználja a lehetőséget. — Mi a neved? — kérdezte. — Meli — mosolygott a lány. — Táncolsz velem? A férfi visszamosolygott rá. — Tehát driád vagy — bólogatott az árulkodó név hallatán. — Mit csinál egy ilyen fatündér itt a... A lány elvörösödött. — Tudtam, hogy vadász vagy! — kiáltott fel. — Te ismered a fákat, jól éreztem rajtad! — kecsesen körbetáncolta a férfit, majd törékeny testével hozzásimult. — Vigyél fel a 17-es szobába — súgta oda neki boldogan. Valahonnan a közelből felbukkant a madám. — Tanát magának valót, ugye, bajkeverő? Joshua az övébe nyúlt és annak béléséből elővett öt aranypénzt. A madám a gyertyafényben megvizsgálta az érmeket, majd beléjük is harapott. — Ezek még sok bajt hozhatnak rád, fiú — állapította meg és rekedten felnevetett, majd barackot nyomott Josh fejére. A férfi kézenfogta Meli-t és elindultak felfelé. Szépség mégegyszer körbegaloppozta az épületet, de semmi érdekeset nem látott. Két kis kunyhó, vízzel telt itató, közepes méretű kert, néhány kecske és birka. Minden nagyon ártatlannak látszott. A kentaur remélte, hogy egyedül, Josh nélkül csípheti el a balrémet. Ő gyorsan szóra tudná bírni a bestiát, s ugyanolyan sebesen végezhetne is vele. Az ilyen dolgokban az emberek gyakran haboznak, túl sok bennük a motiváció, a mellékgondolat. E téren az írástudók a legrosszabbak. Szépség örült neki, hogy kentaurnak született. E lények rendelkeztek a kiegyensúlyozottság adományával, fizikai, lelki és intellektuális területen egyaránt. Magatartásukkal és létezésükkel kellemesen illeszkedtek a Föld élővilágába, méltóságteljes viselkedésük közismert volt, lelkük mindig is az Equuleus csillagkép után áhítozott, hitük szerint ott élhet az Isten. A legfontosabb azonban az volt Szépség számára, hogy a kentauroknak volt történelme. Ősi, királyi história volt ez. Ezredévekkel ezelőttre nyúlt vissza, az állatok megszületéséig, a kontinensek kialakulásának legkorábbi idejéig. Hősök, mítoszok, alapelvek és — természetesen — az egyensúly történelme, amit a felelősség örökségének súlya nyomott. Szépség büszkén viselte ezt a terhet.

A többi állat viszont nem törődött ezzel, csak nyüzsögtek mindenfelé. Akadtak olyanok, amiket csak egyszer lehetett látni, aztán soha többé nem bukkantak fel, afféle söpredék, olyan múlt és jövő nélküli teremtmények, mint például a balrémek. A hitvány bestia gondolata visszazökkentette Szépséget a jelenbe, a megoldandó problémához. A levegőbe szimatolt. A szél lassan feltámadt, de még nem fújt elég erősen ahhoz, hogy belekapaszkodjon a csűr mögötti szélmalom kerekébe. A kentaur odalépkedett az istállóhoz és belökte az ajtaját. Odabent egy öregember mogorván biccentett feléje. Elvette az ezüstpénzt, majd közölte Szépséggel, bármely állást használhatja egy óráig. A kentaur bólintott, majd elindult, hogy körülnézzen. Nagy, L-alakú épület volt, a falak durván megmunkált kockakövekből álltak. A piszkos padlón papírfecnik és szalma hevert. A mennyezet közelében három nyitott ablak biztosította a szellőzést, másfél méterenként gyertyák lobogtak. Szépség odament az első álláshoz és benyitott rajta. Csinos pej kanca álldogált odabent, barna szemével félénken bámult a belépőre. A kentaur elmosolyodott és visszakozott. A következő állásban egy túlsúlyos nő feküdt hanyatt a szalmán. Ruhája nyitva volt, sárga fogai kivillantak mosolyra görbült szájából. Szépség továbbment. A harmadik állásban egy kentaurina tartózkodott, az ember és a kentaur tökéletes keveréke volt. Feje és felsőteste női volt, de teste négy lólábban végződött, s hosszú farok pompázott a tomporán. Ha Rose gyermekkel ajándékozza meg férjét, az pont így fog kinézni, tűnődött magában Szépség. Belenézett a kentaurina szemébe, de csak saját elveszett jövőjét látta benne. A nőnemű patájával belekapált a porba, félig nevetve, félig nyerítve hátravetette a haját, csókra csücsörítette a száját, hívogatóan végigcirógatta a melleit, majd jelentőségteljesen a tomporára csapott. Szépség hátratántorodott... A következő két állásban öreg, lompos kentaurok voltak, a másikban egy szürke kentaurina hevert, aztán néhány üres jött, majd egy fiatal fiú, egy öregasszony, végül egy pónipár következett. A balrémnek sehol sem volt nyoma. Szépség visszaügetett a kentaurinához és becsukta az ajtót. — Hihihi — kuncogott az, és lágyékára simította a haját. A kentaur lehajolt és megszaglászta a másik nyakát. — Csak néhány információra van szükségem — suttogta. * Josh becsukta a 17-es szoba ajtaját, odasétált az ágyhoz és leült. Meli végigtáncolt a szobán. — Mindig ilyen boldog vagy? — érdeklődött Josh. Sosem hallott róla, hogy a driádok máshol is élnének, nemcsak az erdőben. A lány odalibbent hozzá, majd a térdére telepedett. Olyan könnyű volt, mint a tollpihe. — Ez az én szobám — közölte bizalmasan, majd felugrott és piruettet csinált a szoba közepén. — Akkor sem értem, miért nem vagy az erdőben... Meli gyengéden hanyattlökte a férfit, majd a mellkasára telepedett... — Ez az én ágyam — mondta csendesen. Josh meg akart szólalni, de a driád az ajkára tette két uj-

ját. — A fám — kezdte. — Kivágták a fámat, hogy ágyat csináljanak belőle. — Joshua ránézett. Azt beszélték, minden nimfának van egy saját fája, amihez speciális érzelmek fűzik, amiről speciális ismeretekkel bír, amivel speciális kommunikációra képes. Azt is rebesgették, hogy a driád elsorvad, ha kivágják a fáját. Végigsimította az ágykeretet. Meli melléfeküdt. — A vadászok megértik a fákat — mondta révedezve. Átölelte a férfit és hozzásimult. — Akkor megérted, mit jelent az, ha elveszítünk valamit, ami drága nekünk. — sóhajtott fel Josh. Szüksége volt a lány segítségére, s úgy tűnt, megtalálta a módját, hogy biztosítsa a nimfa együttérzését. Meli felemelte a fejét és a férfi hóna alá fészkelődött. Josh nagyon álmosnak érezte magát. — Elvesztettem valamit — vette fel az iménti fonalat. — Valamit, ami nagyon közel állt hozzám, ugyanúgy, mint hozzád a fád. — Milyen rettenetes! — susogta a lány higgadtan. — Azt is ellopták. Elvitték tőlem az éjszaka leple alatt. — A férfi kényszerítette magát, hogy ne gondoljon direkt Dicey-re, az túl fájdalmas lett volna, s most észnél kellett lennie. Meli a saját bánatával egyben felszabadította a férfi elfojtott érzéseit, a lány szeméből könnyek peregtek. — Mi volt az? — kérdezte végül szipogva. Attól tartott, a válasz hallatán megint megjelenik előtte fája kivágásának szörnyű jelenete. — A szerelmesem — suttogta a másik. — A menyasszonyom — zárta össze szorosan a száját. — Milyen rettenetes! — ismételte a lány, s megpróbálta kisimogatni a férfi homlokának ráncait. — Ki lopta el őt? Ismered azt a férfit? Josh visszakényszerítette gondolatait a bosszújára, s megkísérelte elnyomni újra feltörő fájdalmát. — Aki tette, az itt rejtőzik. Meli, segítened kell, hogy megtaláljam. A lány megrémült, majd hirtelen elbizonytalanodott. Tucatnyi félelem támadta meg egyszerre, elveszett fája, vakvágányra futott élete. — De mi van akkor, ha a lány már meghalt? — sikoltotta. Josh elhessegette magától ezt a gondolatot, nem azért rabolták el Dicey-t, hogy megöljék őt. — Nem lehet — jelentette ki kategorikusan. — Mindamellett... — írástudók vagyunk. Meli zavart csodálattal nézett rá. — Egyszer már találkoztam egy írnokkal — közölte. — De mi is az tulajdonképpen? — Olvasunk és írunk — kezdte a férfi. — Hiszünk az írott szó hatalmában, a könyvekből tanuljuk meg a dolgokat. A szavak elmondanak nekünk mindent. Ha valami fontosat tanulunk, leírjuk, s akkor az örökké él, ezer év múlva is el tudják olvasni más írástudók, és megtudják ugyanazt, amit mi is tudunk. — Szünetet tartott. — Ezért nem halhat meg Dicey. Mivel a neve le van írva. Még ha a teste meg is semmisül, le tudom írni az életét, s ő olyan hosszú ideig fog élni, ameddig a szavak. S minden alkalommal, ha a szavait olvassa egy másik írástudó, boldognak fogja érezni magát. — Ez gyönyörű! — ámuldozott Meli. Odakint feltámadt a szél és megzörgette az ablakot. A lámpák fénye egy pillanatra felerősödött, amint a szélmalom áramot ger-

jesztett, de aztán a szél elült és a fények kihunytak. Az asztalon lévő gyertyák lángja melegen világított. Josh álmossága visszatért, kényszerítette magát, hogy ne ásítson. Meli felült és a férfi mellkasára tette könnyű kezét. — Megtennél nekem valamit? — kérdezte remegő hangon. — Ráírnád a nevemet a fámra? Josh megmozdult. Felkelt, odament az asztalhoz és leült. Övéből elővett egy szedertövist, a gyertyalángba tartotta, amíg izzani nem kezdett, majd bedobta az ablakpárkányon álló kis csészébe. Amikor teljesen elégett, Josh hüvelykujjával belenyúlt a csészébe és szétmorzsolta a hamut, majd beleköpött az edénykébe. Meli kétkedéssel vegyes csodálattal figyelte, mit csinál. A férfi leszakított egy darabot a piszkos lepedőből és az asztalra simította. Csizmájából előhúzta a tollszárat, belemártotta a frissen gyártott tintába és nagybetűkkel ráírta a lány nevét a vászondarabra: MELIAE. Aztán átnyújtotta a lánynak. Meli odaadóan bámult a férfira, elvette a rongyot, a fény felé tartotta, megszagolta, végigcirógatta. Mivel ez az apróság annyira boldoggá tette őt, Josh letépett még egy darabot a lepedőből és folyóírással ráírta: Meli. Aztán ezt is odaadta neki. — Ez a te neved — tette hozzá. A lány óvatosan fogta a vásznat, nehogy elszakítsa. Megint feltámadt a szél, a lámpák felizzottak, majd elaludtak. A lépcső felől fojtott nevetés hallatszott. Meli öszszetapasztotta a két rongyot és Josh-ra nézett. — Segítek, hogy megtaláld a fádat — mondta lágyan. — Hogy néztek ki a tolvajok? Josh érezte, hogy izmai megfeszülnek. — Az egyik egy balrém — közölte — és megsebesült. Tudom, hogy valahol itt van. Korábban vele volt egy vámpír és egy griff is, de szétváltak. Lehet, hogy találkozni akar velük, itt vagy máshol. A lány elgondolkozott. — Ma éjjel nem láttam itt egy balrémet sem. Joshua hirtelen nagyon álmosnak érezte magát. Nehezen tudta nyitva tartani a szemét, s leült az ágyra. — De korábban járt itt egy griff meg egy vámpír — folytatta Meli. — Nem akartak sem táncolni, se mást csinálni, csak várakoztak... Az álmosság végképp elhatalmasodott a férfin, s lehunyta a szemét. Szédült, egyre távolabbról hallotta Meli szavait. — ...azt mondták, nem maradnak itt soká, így a madám beküldte őket a... Joshua előtt minden elsötétedett. A feketeség végén csillogó fénypont ragyogott. Messze volt, mégis érzékelhető, mint a parfüm illatának emléke. A fény közelebb jött, rátelepedett Joshu-ára, mintha ki akarta volna szívni az erejét. A férfi öntudatlanul zuhant a fekete éterbe... * Szépség belenyúlt a tegezébe, elővett két ezüstpénzt és a kentaurina ribanc kezébe nyomta. Az elvette a pénzt és csapott egyet a farkával. — És most mondd meg, hol van a balrém. A kentaurina az ajkára tette ujját és közelebb lépett hozzá. Szépség lehajolt és fülét a nő szájához tolta. Az váratlan mozdulattal felkapott egy keskeny pallót és fejbevágta vele a kentaurt. Szépség inkább hallotta, semmint érezte az ütést. Aztán

egy pillanat múlva meglepetés, düh, szédülés és félelem fogta el. Megfordult és kicsörtetett az állásból. A kentaurina utánaeredt. — Mocskos fejvadász, piszkos élősködő! — sivította és vadul csapkodni kezdte Szépség tomporát. A kentaur botladozva tovább igyekezett. Állatok csődültek ki a boxokból, hogy lássák, mi történik. Szépség valami melegséget érzett, arcáról vérpatak folydogált. Szeme sarkából észrevette az öregembert, majd felágaskodott, hogy védje magát. Az öreg megragadta a tomboló kentaurina csuklóját és egy jól irányzott, de gyengéd ütéssel ártalmatlanná tette őt. Szépség megnyugodott. — Sajnálom, uram — szólt oda neki a vénember. — Néha meg szok bolondúni. Az öregét fejvadászok őték meg. Jobb lesz, ha mos' emegy — adta vissza a kentaur pénzét. Szépség kigaloppozott az istállóból és mintegy száz méternyire attól lehevert a zöld füvön. A feje még sajgott ugyan, de a friss levegő kitisztította meglódult agyát. Ez jó lecke volt számára. Rá kellett döbbennie, hogy ő vadász és nem detektív. A házak, a falak, a városok nem az ő számára lettek teremtve. Mindamellett az istállóban túl gondatlan volt, túlságosan megbízott a kentaurinában. Mindez nagyon távol volt a vadászattól. Hanyatt hemperedett és hagyta, hogy a feltámadó hűs fuvallat leszárítsa halántékáról a vérpatakot. Itt az ideje, hogy várakozzon és figyeljen. A nyílt mezőn többre megy a szemével és a fülével, mint bármely istállóban vagy bordélyházban. Megvárta, amíg érzékszervei alkalmazkodnak az éjszakához és felkészült a virrasztásra. * Josh kinyitotta a szemét. Már nem áhítozott az alvásra, nem látta a hipnotikusan villogó fényt. Háton feküdt a félhomályos szobában, s egy pillanatig nem tudott rájönni, hol is van. Megfordult és majdnem áthemperedett a mellette fekvő Melin. A lány villámgyorsan felült, majd átölelte a férfit. — Ó, hát élsz — lehelte. — Annyira megijedtem, hogy te... — Mi történt? — könyökölt fel Josh. — Egyszerre elcsendesedtél, azt hittem, meghaltál. Annyira megrémültem, nem tudtam, mit tegyek. Meg se moccantál... Féltem, el kell mondanom mindenkinek, hogy nem ébredtél fel és... — Várj csak — ült fel Josh, és végignézett magán. Meztelen volt. Kérdően pillantott a lányra. — Nos, nem akartál felébredni — magyarázta Meli. — Rázogattalak, beszéltem hozzád, de nem hívtam a madámot, mert tudtam, hogy szörnyen dühös lenne, különösen azért, mert leírtad a nevem. Még mindig nem ébredtél fel, így levetkőztem és... nos, azt akartam tettetni, hogy a kedvesem vagy és megleptél. Ehelyett viszont én leptelek meg téged. De még mindig nem tértél magadhoz — mondta bűnbánónak tűnő, de némileg önelégült arckifejezéssel. Josh zavarba jött, amikor végiggondolta, mi is történhetett. Kikelt az ágyból, gyorsan magára kapkodta a ruháit. Már másodszor fordult elő vele, hogy hirtelen álomba

zuhant minden előzetes jel nélkül, s nem volt más választása. A dolog kétszeresen is zavarta őt, részben azért, mert nem volt tudatánál, részben pedig olyan sebezhetőnek érezte magát. Gyanakodva Meli-re nézett, átfutott az agyán mindaz, amit a driád művelhetett vele, amíg öntudatlan volt. Úgy tűnt, a lány meg van sértve. — Sajnálom, ha... — Nem, nem, minden rendben van — megnyomkodta a homlokát, mintha ki akarná űzni feltámadt gyanúját. — Mondtál nekem valamit egy griffről meg egy vámpírról... Meli bólintott. — A barátjukra várakoztak. Nagyon szűkmarkúak voltak. — Merre mentek innen? — A madám azt mondta nekik, várjanak a hall fölötti 21-és szobában. Nagy zűrzavart csináltak odalent, többen el is távoztak miattuk, így a madám felküldte őket. Josh megtapogatta a késeit. A szél most már állandóan fújt, elég folyamatosan ahhoz, hogy az égők izzószálai egyenletes, narancsvörös fénnyel világítsák meg a szobácskát. — Mutasd meg, hol vannak — kérte, mivel jól tudta, hogy a nimfák szeretnek titkokat felfedni. Meli bűntudatosan elpirult, megfogta a férfi kezét és az ajtóhoz vezette. Megálltak a folyosón, figyelték a zajokat, majd a pislákoló falilámpák fényében megindultak a 21-es szoba felé. Lent váratlan hangzavar támadt, kiabálás, léptek dobbanása, ajtócsapódás. Meli Joshra nézett. — Lemegyek, megnézem — mondta Meli és mielőtt Josh lebeszélhette volna erről, lerohant a lépcsőn, így a férfi egyedül sétált el a 21-es szoba elé. Fülét az ajtóra tapasztotta. Odabent csend volt. Lehajolt és bekukucskált a kulcslyukon. Tompa fények villóztak a szobában. Előhúzta a késeit és elfordította az ajtó gombját. Az utolsó kattanás után belökte az ajtót és előrelendült. A félhomályos szobában feszült csend fogadta. Az asztalon lámpa pislákolt, az ágy mellett két gyertya égett. Josh lassan megfordult, figyelte az árnyékokat. Amikor pillantása az ágyra esett, valami megmozdult. Josh felemelte a kését. Az árny felállt és az ágy széléhez sétált: a fekete macska volt az, akit korábban lent látott. A macska bólogatva üdvözölte a férfit, majd mellső mancsával a nyitott ablak felé mutatott, a lengedező függönyökre. A férfi értetlenül meredt az állatkára. Az felnyávogott. Josh odament hozzá, és megvakargatta a fejét. A macska hozzátörleszkedett. Joshua valami zajt hallott és megpördült, de csak Meli állt az ajtóban. — Ne is törődj vele — mutatott a macskára. — Ő csak Isis, egy kicsit fura cica. — Hooogyan? — dorombolta Isis félig emberi, félig macska nyelven. — Senki más nem volt itt — közölte Josh a nimfával. — Mi történt odalent? — Csak Jarl király egy csapat katonája érkezett meg, egy kis szórakozásra vágytak. — Jarlnak, a medvekirálynak számos egysége állomásozott Montereytől délre. Békefenntartó erők voltak, akik a Fajok Háborúja után érkeztek ide, s azóta is itt maradtak. — Jarrrrl — csapott egyet Isis a mancsával. — Biztos, vagy benne, hogy ebben a szobában voltak? — kérdezte Josh a nőt.

Meli nyomatékosan bólintott. Isis leugrott a padlóra, végigszaladt a szobán, majd az ablakpárkányra telepedett. — Déééél-ree — nyávogta. Odakint feltámadt a szél. Josh belebámult a félhomályba, először a különös kis macskát vette szemügyre, aztán Melire nézett. — Hogy néztek ki? — kérdezte végül. Meli gondolkodott egy percig. — A vámpír magas volt, legalábbis egy vámpírhoz képest. Hosszú, fekete haja volt, és sötét, szúrós szeme. A griffeket nem ismerem közelebbről, nekem mindegyik egyformának tűnik, de ez nagy volt és azt hiszem, eltört a csőre. Az utolsó gyertya is kilobbant, a szobában sötét lett. Szélroham remegtette meg az épület falait. Joshua pupillái kitágultak a sötétben. — Elmegyek körülnézni — közölte és kilépett a folyosóra. Meli vele tartott. Minden szobába benéztek a driád által ismert júdásablakokon át. Olyasmiket láttak, amikről Josh még sosem hallott ezelőtt, a látvány zavarta, roppant kényelmetlenül érezte magát. Szenvedélyes állatok fonódtak össze hihetetlen ölelésben, rémes lihegések, fojtott nyögések hallatszottak mindenfelől. Bárcsak lenne rá ideje, hogy mindezt papírra vesse, gondolta magában. Bepillantottak a rejtekszobákba is. Magányos gyertyák világították meg a sarkokat, árnyalakok suhantak a falak mentén. A szél viharrá fokozódott. Joshua végignézett a hosszú, sötét folyosón, kipillantott az ablakon a szélrázta fákra. Sötét folyosó, feltámadó szél, gondolta. Sötétség. Szél. Josh megtorpant. — Valami baj van a szélmalommal — mondta. Meli üres tekintetet vetett rá. — A szélmalom — ismételte a férfi. — Áramot gerjesztett, amikor feltámadt a szél, de most erősebben fúj, mégis kialudtak a lámpák. Nem látod? — fordult meg. — Valami történt a szélmalommal. A vadász pulzusa szaporábban kezdett verni. A zsákmány elérhető közelségbe került. — Kimegyek — szólt oda a lánynak. — Te maradj itt. Meli zavartan nézett rá. A férfi egy pillanatra átölelte. — Visszajövök — súgta. * Szépség mozdulatlanul állt a lanka szélárnyékos oldalán. Innen jó kilátás nyílt az egész panorámára, a házra, az istállóra, a pavilonokra, a kertre. A teremtmény szaga még mindig a levegőben terjengett, de olyan erősen fújt a szél és annyira változott az iránya, hogy lehetetlen volt lokalizálni a bűzt. Az okkersárga hold elég fényt adott, de Szépség amúgy is látta, amit látni lehetett. A feje már nem sajgott, mi több, el is zsibbadt a hűvös széltől. Elővette az íját és egy nyilat helyezett a húrjára. Éles tekintetével lassan, módszeresen végigpásztázta a komplexumot. A kivilágított főépület majdnem csendes volt, néha nevetést hozott a szél felőle. A karámok csendesek, a tehenek és a juhok álomba merültek. A szélmalom áll és néma. A pavilonok sötétek. Szélmalom. Miért áll a szélmalom kereke, amikor olyan erősen fúj a szél?

A nagy ház mögött valami mozgás támadt. Szépség óvatosan figyelte, amint egy magányos alak néhány lépést előrerohan, majd megáll és körülnéz. A figura egy pillanatig mozdulatlanságba dermedt, aztán megint rohanni kezdett — egyenesen Szépség felé. A kentaur felemelte az íját. Amint a futó illető száz lépésnyire megközelítette, leeresztette a fegyvert, mert megismerte Josht. Néhány másodperc múlva szemtől szemben álltak egymással. — A szélmalom — zihálta a férfi. Szépség bólintott. Keletről közelítettek az ódon faépítmény felé, az alacsonyan függő hold árnyékában lopakodtak. A malom tetejét megrázkódtatta a szél. A szélkerék egyik szárnya törötten verdesett, a többi ép volt, de mégsem forgott a szerkezet. A másik oldalon félig nyitott ajtóra bukkantak. Szépség megfogta az íját, Josh megmarkolta késeit, majd beóvakodtak. Odabent sötét volt, a holdsugár átszűrődött az ablakredőny lécein meg a falban lévő patkánylyukakon és torz figurákat rajzolt a kerek helyiség falára. A padló nagy részét hatalmas, ósdi generátor foglalta el, aminek vezetékei a nagy ház felé futottak, illetve a szélkerék irányába vezettek. A falhoz hosszú falétra támaszkodott, fölötte csapóajtó helyezkedett el. A balrém ott volt, felakasztva lógott a vezetéken, ami a szélkeréktől a padlón lévő generátor turbinájához tartott. Már haldoklott. Josh felmászott a létrán, elvágta a vezetéket, a borzalmas lény a padlóra zuhant. Mindketten letérdeltek az összetört test mellé. — Uluglu domo — szólalt meg a balrém. Hasán nyílt seb tátongott, a griff kézjegye. — Mit mondott? — kérdezte Josh. — Ismered a nyelvüket. Szépség bólintott. — Domo dulo — vetette oda a balrémnek. — Odoglutamo nol? A csúf teremtmény kinyitotta a szemét és üldözőire nézett. — Ologlu Bal — mondta és vért köhögött. — Bal ongamo, nu ayrie gludemos, oglu du, Bal naglor npoar dos. Gluanda Bal seco, ologlu tas ululu. Endera Gor mororo gul endamo eglor. Szépség biccentett. — Nglimo tu? Nagena gli asta log nak to. — Glumpata no glas enti borama, noglu esta tas Bal o Scree tudama glu. Tudama gluanda, Gor és to narag. — Ednatu? — faggatta Szépség. — Glisanda nef. Riaglo tor ologlu mindamo. Orogra tomo orogra mu. Ti do gorogi a mel donu. A kentaur megrázta a fejét. — Gluana no tomo, ululu gorono Gor. — Nef, nef — mondta a bestia. — Ologlu Bal enta gashto boro, ologlu lev Scree, és piram glu. Gogolasma. Engelli tor. Glidon gliatno, mirelli aj su gol — fintorodott el és meghalt. — Mit mondott? — türelmetlenkedett Josh. — Azt, hogy a barátai, egy Bal nevű, hosszúhajú vámpír meg egy törött csőrű griff, Scree elárulták. Úgy volt, hogy itt találkozik velük, s aztán megölték őt.

— Tudta, hogy merre mentek? — kérdezte Joshua. Már oda sem figyelt a balrémre, gondolatai Bal és Scree körül forogtak. — Délre indultak. Scree Ma'gasban él, az esőerdő szélén. Ez kalóz település. Bal még ennél is délebbre lakik. A kordéjukon megkötözött emberek is voltak velük, de csak Bal tudja, hova is vitte őket. Ez itt csak azt csinálta, amire Bal utasította. Reméli, hogy végzünk mind a kettővel, Ballal és Scree-vel egyaránt. Azt mondta, Gor a neve és boldog, hogy meghal, mert az élet számára a fájdalmak folyója volt. Néhány percig csendben maradtak. Aztán valami nesz hallatszott az ajtó felől. Isis, a macska állt ott. — Járni — kurrogta és a ház felé intett. Joshua kinézett. A ház és a malom között félúton négy fáklyafény imbolygott... — Jarl emberei — állapította meg. — Jobb lesz, ha odébbállunk. Kióvakodtak az ajtón, de a holdvilág leleplezte őket. — Valaki van a malomnál! — Szabotőrök! Hozzátok ide őket! Hé, te! Állj meg! — kiáltozták a katonák. Josh Szépség hátára pattant. — Rohanj fel a dombra, aztán fordulj vissza a ház felé! — Inkább el kéne mennünk — szólt vissza a kentaur. — Láttam, hogy Meli velünk akar jönni. Bajba kerülhet. Isis becsússzant az éjszaka sötétjébe. Szépség felgaloppozott a domboldalra, a katonák ordítozása egyre távolabbról hallatszott. Széles kanyart írtak le a facsoport árnyékában, visszasiettek a házhoz és lecövekeltek Meli ablaka alatt. Josh belekapaszkodott egy vastagabb borostyánindába és lassan felfelé mászott a bordélyház oldalán. Már majdnem Meli ablakához ért, amikor megint hangok hallatszottak a szélmalom felől. A szél idáig hozta a kiáltásokat. — Gyilkos! Egy halott balrém! A kentaur volt a tettes! Volt vele valaki! Gyerünk utánuk! Josh kitapogatta az ablakpárkányt, egy lendülettel felhúzta magát és az üvegen keresztül meglátta a lányt. A driád meztelenül kuporgott egy keleti vámpír becsukott bőrszárnyán. Egyik kezével annak sápadt arcát cirógatta, a másikkal a lábai között matatott. A vámpír átölelte a lányt, hüvelykjével és hosszú körmű mutatóujjával a mellbimbóját morzsolgatta. A lány félrehajtotta a fejét, szeme félig becsukódott. A vámpír arcát Meli nyakába temette, a driád vállán cseresznyepiros vérpatak csordogált. Josh megkocogtatta az ablakot. Meli felnézett, meglátta, majd ujját lassan az ajkához emelve csendre intette a férfit, s alig észrevehetően megrázta a fejét. Cinkosan Joshra kacsintott, tekintetük találkozott, és sokat elmondott egymásnak. Joshua leereszkedett a borostyánindán. Amint Szépség hátára ugrott, a katonák éppen a bejárat elé értek. Puffanások, szitkok és morgások zaja hallatszott. — Tudtam, hogy az a fiú bajkeverő — állapította meg a madám. Szépség ellentétes irányba galoppozott ahhoz képest, amerre a katonák először megpillantották őket. Egy darabig nyílegyenesen vágtatott. Most már nemcsak vadászok voltak, hanem rájuk is vadásztak.

Negyedik fejezet amelyben a társaság megkettőződik és egy talizmánra bukkan Két óra hosszat száguldottak egyenesen előre, először délre, majd keletre tartottak, aztán megint délre, majd nyugatra fordultak. Mire a hold a horizont alá bukott, odaértek a tengerpartra. Egy órán át rohantak a sós hullámok között, majd odaértek arra a helyre, ahol sziklacsoport húzódott egészen az óceánig. Felkapaszkodtak a köveken, ahol nem hagytak semmi nyomot, majd megint keletre tartottak, átgázoltak a patakokon, keresték az ösvényeket, nem tartottak pihenőt egészen addig, amíg meg nem találták a barlangot. A bejárat egy fatörzsbe volt építve, olyan ügyesen álcázták, hogy majdnem elmentek mellette. Ekkor lehevertek és aludtak egészen reggelig. Az idő lassan felmelegedett. Josh összegömbölyödve ébredt Szépség szőrös teste mellett, majd felpattant, megdörzsölte a szemét, hogy elűzze az álom maradékait. Kinyújtózkodott, majd mozdulatlanná dermedt, feszülten figyelte az erdő neszeit. Az erdő sok mindent elmondott neki. A fák csúcsát erős nyugati szél borzolta, ez megnehezítette a nyomolvasást. Harkály kopogtatta az egyik törzset, tücsök kórus szórakoztatta önmagát. Szégyenlősek voltak, mihelyt feltűnt nekik, hogy valaki figyeli a koncertet, azonnal abbahagyták a ciripelést. Zöldesbarna fények derengtek a lombok között, Josh úgy érezte, az örökkévalóságig elnézegetné őket. Elővett valami papírt az övén függő, hengeres tokból és gondosan leírta mindazon eseményeket, amik e helyre vezették őket. Amikor befejezte, összegöngyölte a papírt és visszadugta a tokba. — A szó hatalmas, a szó az egyetlen — suttogta maga elé. Szépség felkelt és megrázkódott, majd elhessentett egy fecsegő szajkót. Amikor a kéktollú madár sértődötten elrepült, Josh a kentaurra pillantott. — Nos? — Nos, nem kell aggódnunk Jarl talpnyalói miatt. Ha egyáltalán képesek is követni a nyomunkat, néhány napon belül akkor sem érnek ide. Addigra már régen elhagyjuk ezt a földet. — Ez csak félig jó hír — ingatta a fejét Josh. — Hiszen eléggé kihűlt nyomot követünk. — Tudjuk, hogy dél felé tartanak — állapította meg Szépség. — A dél nagy kiterjedésű hely. — Egyenesen Ma'gas felé kell mennünk, oda, ahol a griffek laknak.

— Nem lehetünk biztosak benne, hogy odamennek. Szívesebben elkapnám őket hamarabb, mielőtt túl messzire jutnának. Szépség egyetértett barátjával. — Az lesz a legjobb, ha követjük a bordélyháztól a Balrémek Erdeje felé vezető nyomokat. — Azok inkább kelet, semmint dél felé tartanak. Miért arra az útra gondolsz? Egy barna nyúl ugrott fel a közelben, bekapott néhány fűszálat és rágcsálni kezdett. A kentaur szétterpesztette hátsó lábait. — A griffek nem szívesen sétálnak, a vámpírok pedig utálnak mindenfajta munkát. Azok ketten ott maradtak egy emberekkel teli szekérrel, amit húzni kell, csupaizom barátjuk viszont halott. Szükségük lesz némi segítségre. Josh biccentett. — Egy másik balrém lenne a legjobb. — Szépség nekidörzsölte a farát egy öreg tölgyfa kérgének. — Szinte látom őket, ahogy civakodnak. „Húzd te, vén denevér!" „Nem, te húzd, te nyomorúságos madár, repülni én szoktam." Joshua felnevetett. — Eléjük kerülhetnénk és önkéntesnek ajánlkozhatnánk! — Jarl kutyáit már eltereltük a nyomukról. — Az is lehet, hogy találnának számunkra valami más feladatot. Vizet húzni a kútból... bevetni a földjüket... — Elmetszeni a torkukat... —javasolta Szépség. — Elmetszeni a torkukat — értett egyet Josh. — Perrrrrrsze — hallatszott egy hang mögöttük. Megpördültek, Szépség felágaskodott, Josh pedig meglapult. Nem messze tőlük hunyorogva üldögélt a napfényben Isis, a fekete a macska a bordélyból. — Isis — szólította meg Josh. A macska elmosolyodott. — Ki ez? — kérdezte Szépség gyanakodva. — A macska abból a házból, ahol múlt éjjel jártunk. Emlékszel? A szélmalomban ő figyelmeztetett minket Jarl embereire. — De hogy került ide? Isis tágra nyitotta különös szemeit. — Csaaaak úúúúgy — nyervogta. — Biztos a szagunk után jött — vont vállat Josh. — Mivel annyira elkanyarodtunk, légvonalban nem is vagyunk olyan messze a bordélytól. — Peeeersze — dorombolta Isis. Felállt, odalépkedett Josh mellé, a lábához simult és hangosan berregett. Szépség megrázta a fejét — Úgy látszik, az oktalan állatok kedvelnek téged. Erre a macska felpúposította a hátát, szőre égnek meredt és dühösen fújt a kentaurra. Szépség felhúzta a szemöldökét. Isis egy kicsit megnyugodott. — Neeeem vaaagyooook ooooktaaa-lan — közölte durcásan. — Le merem fogadni, hogy egy kis embervér is van benne — nevetett Szépség. — Nem tetszik nekem, hogy ilyen könynyen megtalált minket — tette hozzá sokkal komolyabban. — Ráadásul olyan nesztelenül lopakodott ide. — Miért jöttél utánunk? — kérdezte Josh a kis teremtményt. Isis lenézett, majd felpillantott. — Miii a teee lááányaiiid vaaagyuuunk — válaszolt elnyújtott hangon, majd hanyatt hemperedett, néhány másodpercig eljátszott Josh csizmájának szíjával, majd oldalra fordult és mancsát a férfi lábfejére helyezte.

A két vadász kuncogott. Josh lehajolt és megvakargatta a macska hasát. Az mellső mancsával lágyan ütögette a cirógató kezet, hátsó lábaival kalimpált, megnyalta Josh csuklóját, majd felállt, nyelvével tisztogatni kezdte bundáját és hűvösen nézett körül, mintha semmi sem történt volna. Szépség a földet kalapálta. — Ez hűségnyilatkozat volt, Joshua. De indulnunk kell. Isis abbahagyta a mosakodást. — Neeeem — nyávogta. — Muszáj mennünk, szőrmók — magyarázta Josh. — Azt a vámpírt üldözzük, akinek a szobájában voltál múlt éjszaka. A macska tágra nyitotta a szemét, majd sokat tudóan bólintott. — Ohhhh — dorombolta. Szépség a fülét hegyezte. — Tudsz róluk valamit? Például hogy merre mentek? A macska megfontoltan bólintott. — Tuuuudooom, merrrrre. — Macskát nem viszünk vadászatra — figyelmeztetett Szépség. — De ő tudhat valamit — győzködte Josh. — A bordélyban már segített nekünk, itt is ránk talált, így biztosan jó orra van. Ügyes is, ezért nem árt, ha kéznél van. A kentaur szkeptikusnak látszott. — A dolog veszélyes lehet, kiscica. Felkészültél erre? — Perrrrrsze — hencegett Isis és dagasztani kezdett a lehullott levelek között. — Ha akarod, visszamehetsz a bordélyházba — ajánlotta Josh. A macska felhúzta a szemöldökét, oldalra fordította a fejét, mintha az ösvényen heverő sziklához intézné a szavait. — Oooooott uuuuunatkozuuuunk. — Tudod, merrefelé tart a vámpír? — kérdezte a kentaur nyomatékosan. A macska igenlően intett, mivel a megismételt kérdés nem igényelt újabb kommentárt. — Akkor induljunk — mosolygott Josh. Isis felnyávogott és a férfi mellére ugrott. Josh önkéntelenül odakapott és megsimogatta. A macska felnézett. — Puuuussszzziiiit — dorombolta érzékien és megnyalintotta a fiatalember alsó ajkát. Aztán leugrott, előreszaladt az erdőben, megállt, visszanézett rájuk. Szeme tágranyílt, sötét pupillái kitágultak az izgalomtól. Josh és Szépség rámeredt a különös, fekete macska ábrázatára és ugyanabban a pillanatban jöttek rá, hogy a fekete pupillák körül kék íriszek csillognak az ívelt szemöldökök alatt, ezek a szemek nem macskaszemek voltak, hanem ember tekintete. Isis kivillantotta az ínyét. — iiiiiigen — sziszegte és villámgyorsan befutott az erdőbe. Josh és Szépség utána rohantak. * — Hé, ti ott? Mit csináltok? — dörrent rájuk a vámpír, aki hosszú, fekete hajat viselt és Balnak hívták. Dicey alig láthatóan megrázta a fejét, túl rémült volt ahhoz, hogy megszólaljon. Bal ott magasodott fölötte, majd durván lenyomta a barlang padlójára. A többiek meg sem moccantak. Rose néhány méterrel arrébb állt, hátratett kezei közt egy követ szo-

rongatott. Az járt az eszében, hozzávágja a vámpírhoz, ha úgy néz ki, bántani akarja Diceyt. Bal lenézett a kövön kuporgó lányra. Észrevette, hogy a lány talált egy darab krétát és teleirkálta a padlót. Bal hangosan elolvasta. — A SZAVAK MEGMENTENEK MINKET. SZABADOK VAGYUNK. — A vámpír felnevetett, kicsavarta a krétát Dicey remegő kezéből, majd a következőt írta a lány sorai fölé: A SZAVAK RABSÁGBA EJTENEK. MEGRÉMÜLÜNK TŐLÜK. A SZABADSÁG ILLÚZIÓ. Megint felnevetett, sarkon fordult és elvegyült a többi vámpír között. Rose közelebb húzódott Dicey-hez. — Minden rendben van, már vége — suttogta, de a lány csak reszketett. Könnyei a kőre hullottak, oda, ahová Bal írta a szavakat. A vámpír parancsokat ordítozott az összegyűlt teremtményeknek. Oldalán egy griff állt, egy kövön köszörülte törött csőrét. — Ideje elmenni innen — jelentette ki Bal. — Tegyétek a foglyokat hetesével egy-egy szekérre. Mozogjatok! Átmentek a Déli Mocsáron, találkozunk az erdő másik oldalán. Kapjátok össze magatokat! Uli, segíts annak a balrémnek. A vámpírok és a balrémek szaporán terelni kezdték az embereket. Néhány vámpír magas frekvenciájú füttyökkel kommunikált, csak akkor alkalmazták ezt, ha stresszhatás alatt álltak vagy nagyon izgatottak voltak. A legtöbb teremtmény számára ezek a hangok hallhatatlanok voltak, de azért érzékelték őket: nyugtalanságot, félelmet keltettek bennük. Még a lomha balrémek is fürgén kitértek a hangok irányától. A lökdösődés folytatódott. Rose szorosan fogta Dicey és Ollie kezét, hogy együtt maradhassanak a zűrzavarban. A lány még mindig remegett. * A fák kedvesek voltak, sötétek és alacsonyak. A három vadász gyorsan maga mögött hagyta őket, többnyire keletnek tartottak, talán egy picit északra is. A lankás terepet hangafű borította, ami időnként felsértette a lábukat, de csodálatos tavaszi illatot árasztott. Pacsirták röppentek föl előttük, nyugatról keletre szárnyaltak. Jó előjel volt. Virágillat töltötte be a levegőt, enyhe szellő lengedezett. Mindent összevetve, kellemes nap volt az utazásra. Senki sem szerette jobban a kalandokat, mint Isis. Feltűnően vidám volt, ugrándozott a hangák között, majd nekieredt, több száz méterrel megelőzte útitársait. Ha valami megragadta a tekintetét, valami mozgás vagy a felszálló pára, akkor ugrásra készen a földre simult, és intenzíven bámulta a titokzatos valamit, majd felugrott és hirtelen lecsapott a megfigyeltre, lett légyen az földiszeder, tücsök vagy csak egy levegőmolekula. Josh és Szépség ekkorra beérték, de Isis megint előre szökellt. Alkalmanként egy totem vagy fétis mellett haladtak el. Ezek a többnyire a helyi sámán által készített csontkupacok, tollmaszkok az út mentén hevertek, hogy elűzzék az arra haladó gonoszt. A totemek különös hatást gyakoroltak Isisre. Néhányat szinte lábujjhegyen, óvatosan közelített meg és percekig szagolgatta, volt, amire dühösen fújt és elinalt a közeléből, akadt olyan, amire felágaskodott, végigkarmolta, majd minden ceremónia nélkül odavizelt a tövébe. Josh és Szépség csak mérsékelt figyelmet szenteltek a macska akcióinak, csupán azt figyelték, mennyire elhanyagolt a bálvány, mert az állapot jól jelezte azt, milyen gyakran járnak erre a környékbeliek.

Átvágtak egy széles mezőn, azon túl kráterek szaggatták fel a földet. Az óceán és a Balrémek Erdeje között húzódó területen sok háború sok csatáját vívták meg. Az általuk itthagyott tölcsérek már besüppedtek, vékony, sárga fűszálak hajladoztak bennük. A síkság végén dombok emelkedtek, de az utazók könnyen feljutottak ezekre. A tetőn fennsík terült el, a talaj teljesen sima, kemény és szürke volt, itt megálltak egy időre és kifújták magukat. A plató olyan volt, mint egy nagy asztal, nagyszerű kilátás nyílt róla a lenti mezőkre és völgyekre. A sziklás fennsík egyik szélén kis, négyzet alakú kunyhó állt. Rozsdás falairól lepattogzott a festék, az ablakok be voltak törve. Odamentek és benéztek: üres volt. Az építmény mellett napszítta csonthalom hevert. A kunyhó ajtaja fölött egy fakózöld deszkán különös, fehér jelek sorakoztak. Az utazók néhány pillanatig bámulták őket. Aztán Szépség Josh felé fordult, — Írás. — A másik bólintott. — Mit jelent? — folytatta a kentaur. Josh még egy pillanatig nézte, aztán válaszolt. — Vámház. Szépség felvonta a szemöldökét és megrázta a fejét. — És az mit jelent? — ismételte. Joshua lebiggyesztette az ajkát. — Úgy vélem, azt jelenti, hogy egykoron itt út volt. A kentaur felhorkant. — Jó sok erőfeszítést pazarolhattak rá. A férfi bólintott. Hirtelen Isis szólalt meg — Mááásoook — miákolta és lefelé mutatott. Josh és Szépség tekintete követte a mancs által kijelölt irányt. Két apró alakot láttak a völgyben, akik kordét toltak. Szépség egy pillanat alatt lent termett, de Josh sem maradt le sokkal mögötte. Alig száz méterre lehettek tőlük, amikor azok ketten észrevették őket, felkiáltottak és rohanni kezdtek. Szépség galoppra váltott és eléjük került, majd felajzotta az íját. Joshua elvágta a teremtmények útját. Mindenki megállt. Nem a vámpírral és a griffel találkoztak. Egy manó és egy törpe állt előttük, mindketten remegtek a félelemtől. Joshua odament a kordéhoz, fellebbentette a takarót és alánézett: edények, virágok, hintaszék, színes szövetek. Visszament a többiekhez. — Meg fogtok ölni minket? — kérdezte éppen a törpe. A borostyánszínű, puha szőrrel bontott testű manó néma maradt, még a szemét sem nyitotta ki. Szépség leeresztette az íját. — Nem, nem akarunk megölni titeket — szólalt meg Josh megnyugtatóan. — Mi a nevetek? — kérdezte a kentaur. A törpe egy kissé megnyugodott. Alig hetven centiméter magas volt, de magas sarkú csizmát viselt, hogy termetesebbnek látsszon. — Fofkin vagyok — mondta — ez pedig a barátom, Rool. — Nagyon megijesztettetek minket — folytatta Fofkin. — Az enyéimet elvitték a démonok és kifosztották az otthonunkat. Napközben úton vagyunk, éjszaka pedig gyászolunk. — Roooool — pihegett a másik, mint egy sebesült galamb. Szeme még mindig csukva volt.

— Bocsássatok meg nekünk — hajolt meg Szépség. — Elvesztettük a mieinket, s most őket keressük. — Milyenfajta lények tették ezt veletek? — érdeklődött Josh. — Netán egy vámpír és egy griff? Fofkin felugrott a levegőbe, majd visszatottyant a fűbe. — Egy vámpír, igen. Ő volt a vezető. De griff nem volt vele, csak három másik. Egy nagy kígyó, egy szfinx és egy arcnélküli valaki — megrázkódott. — A szfinx errefelé lakik, odafönt, egy kis kunyhóban. Felfal mindenkit, aki csak arra jár, de soha nem zargatott senkit lent a völgyben. Biztosan a vámpír vette rá erre a gazságra. Szegény Mary! A manó némán megbökte társát. A törpe gyengéden végigsimította barátja kezét. — A tieitek — kérdezte Szépség —, szintén manók és törpék? Fofkin megrázta a fejét. — Nem, ember mindegyik. Elrabolták őket. Elkapták és bedobták egy nagy, fedett szekérbe. Szegény Mary! — könnycsepp jelent meg a szemében és legördült az arcára. — Merre vitték őket? — érdeklődött szelíden Josh. — Délre — válaszolta a törpe. Isis nyújtózott egyet, majd leült és mosakodni kezdett. Joshua lenézett rá. — Még mindig tudod, hová vezetsz minket? — Perrrrrsze. Valami finom nesz hallatszott fölöttük. A férfi felnézett, s meglátta a vörösarany lepkét, aki izgatottan verdeső szárnyakkal lebegett a fejük fölött. Isis nagyot ugrott és mancsával a lepke felé csapott, de nem érte el. Josh megveregette a macska hátát. — Hagyd békén azt a lepkét — figyelmeztette Isist. A macska bizalmatlanul nézett rá és ismét ugrani készült, de közben a pillangó feljebb emelkedett. Szépség felnevetett. — Úgy látszik, véleménykülönbség van a hódolóid között. Joshua zord pillantást vetett rá, miközben a lepke a vállára telepedett. — Úgy látszik, az eszébe vette, hogy követni fog minket — bosszankodott Josh. — Nevet kellene adni neki. — A lepke negédesen elmosolyodott és zümmögött. — Mi a véleményed a Zürzümről? — javasolta Szépség. Isis szigorú pillantással figyelte a kedveskedő rovart. — Tényleg Zürzüm — értett egyet Josh, majd elhessentette a teremtményt, amely vidáman körberöpködte őket. Jó utat kívántak Fofkinnak és Roolnak, és megint kelet felé indultak, abba az irányba, ami felé Isis vezette őket. Zürzüm Josh fejére libbent, majd a macskáéra telepedett. Isis felpúposította a hátát és a pillangó felé csapott, de nem érte el. — Rrrrrribanc — mormolta a macska a bajusza alatt, majd a továbbiakban egyszerűen levegőnek nézte a balga lepkét. A késő délutáni órákban csatazajt hallottak. Az egyik északkeleti völgyben legalább ötven teremtmény vívott kézitusát egymással. Úgy tűnt, mintha Jarl gárdistái harcolnának valamilyen ismeretlen ellenséggel. Josh meg akart állni, hogy megnézze, mi is történik, de Szépség csak a fejét rázta és tovább ügetett: bárkik is küzdenek odalent, az nem tartozik rájuk. *

Kora reggel bukkantak rá a nyomokra. Súlyos szekér keréknyomait látták, mellette talplenyomatokat és állatok mancsának jeleit. Isis gondosan megszaglászta a bemélyedéseket, majd Joshra nézett. — Errrrrre — kurrogta. Jónéhány kilométeren át követték a kelet felé vezető nyomot. Egy fenyőerdő szélén újabb keréknyom és tappancslenyomatok csatlakoztak az előzőkhöz. Délkeletre fordultak egy darabig, itt feltűnt a harmadik szekér nyoma és öt újabb állaté. A talaj hamarosan kövessé változott, így rettentően bonyolult volt kikövetkeztetni, melyik nyom kihez tartozik. Néhány nyom ráadásul el is tűnt, az illető állat valószínűleg elrepült, páran elsétáltak, mások viszont csatlakoztak a menethez. Teljesen zavaros volt a helyzet. A köves síkság északi peremén, mintegy másfél kilométerre a Balrémek Erdejétől a három szekér szétvált, és különböző irányokban mentek tovább. Bár Josh, Szépség és Isis alaposan tanulmányozták a nyomokat, s a macska intenzív szimatolással egészítette ki a megfigyelést, ám mégsem voltak képesek megállapítani, melyik szekéren vitték el Rose-t és Dicey-t. Elvitatkozgattak egy darabig, majd úgy döntöttek, a kelet felé vezető nyomot követik, így talán többet is megtudhatnak a csoportban lévő állatoktól. Alig pár száz métert mentek, közben elhaladtak néhány ősi, repedezett sírkő mellett, amikor meglátták őt. Némán, sápadtan hevert egy bokor tövében. Lassan, óvatosan közelítettek felé és csak bámulták. Egy meztelen fiatal nő feküdt ott. Haja vörös volt, bőre sima, mint a márvány, sebezhető és gyönyörű. Élettelennek látszott. Josh odament hozzá és megtapintotta a pulzusát. — Semmi. Jéghideg — Közölte. Isis megszaglászta a nő lábát, majd elhátrált tőle. Joshua ránézett a mozdulatlan arcra. A lány nem lehetett több húsz évesnél, de volt valami az arcában, ami sok évről tanúskodott. Ez több volt, mint a hideg halál maszkja, az öntudatlan alvás nyugalma, ez... A lány kinyitotta a szemét. — Segítsetek — suttogta. Isis hátracsapta a füleit, Szépség belekapált a porba. Josh felemelte a nő fejét a földről, s ujjaival valami különöset érzett. Olajos folyadék szivárgott egy vékony csőből, ami tökéletesen illeszkedett a nyak lágy húsába. — Te nem ember vagy — mormolta meglepetten. — Neuroman vagyok — suttogta a lány. — Segíts nekem. — Hogyan? — Ott a kőfejtőnél — zihálta. — Az északi lejtő tetején, egy vörössel erezett fehér gránit tábla alatt... Az erezet J-t formáz. Tudod, mi az? Josh habozott egy kicsit, majd bólintott. — Tudok olvasni — vallotta be végül. — Bizonyos helyeken ezért máglyára küldik az embert. — Van ott egy konténer — mondta elhaló hangon és behunyta a szemét. — Hozd el nekem azt. Josh felugrott és elrohant. Könnyen megtalálta az erezett sziklát. Felemelte, egy acéltartály volt alatta, amin kék és arany festékkel ez a szó állt: HEMOLUB. A férfi övére erősítette a tartályt és visszarohanta az alélt nőhöz. Isis ott kuporgott a csípőjénél és rámeresztette sárga szemét. Szépség a fejénél térdelt és végigsimított a nő hom-

lokán. — Hideg és száraz — állapította meg. Zürzüm valamivel arrébb egy fűszálon egyensúlyozott, szárnyai lassan emelkedtek és süllyedtek. Josh lecsatolta övéről a tartályt. Úgy tűnt, visszaérkeztekor a nő magához tért. Kinyitotta a szemét. — Fordíts meg. Tölts fel — kérte halkan. A férfi hasra fordította és félresimította a haját. A tarkóján egy kis, nyitott szelep látszott, körömnyi átmérőjű lehetett. A tartályon egy jóval keskenyebb csővég volt. Josh késének hegyével átlyukasztotta ezt, viszkózus, vörös folyadék ömlött ki belőle. Óvatosan odaillesztette a csövet a lány tarkóján lévő szelephez, majd amikor a tartály kiürült, elzárta a fejszelepet. A nő egy percig mozdulatlan maradt. Ezalatt Joshnak megint az az érzése támadt, hogy megállt az idő, vagy legalábbis lelassult. — Megint élek — közölte a nő egyszerűen. Joshua hátralépett. — Ki vagy te? — A nevem Jasmine — szünetet tartott. — Neked tartozom az életemmel. — Nem tartozol semmivel. Azt tettem, amit tennem kellett. A lány elmosolyodott. — Ki művelte ezt veled? — kérdezte Szépség szelíden. A lány összerezzent. — Egy gyönyörű, hosszú hajú vámpír meg egy griff. A kentaur elégedetten nyihogott egyet. — Miiiiiért? — nyávogta Isis. — Azt gondolták, ember vagyok — mondta Jasmine szomorúan. — A többiek azok voltak. Amikor rájöttek, hogy más vagyok, itthagytak meghalni. — A többiek? — lépett előre Josh. — Hatan voltunk összekötözve a szekéren. Mindegyik ember volt. A tieitek? — Valószínűleg — sóhajtott fel Josh. , — Akkor hát — állt fel Jasmine. — Meg kell találnunk őket. A nap utolsó sugarai rávetültek a közeli hegygerincekre, majd elsötétedett a környék, érezni lehetett a hűvös este első lehelletét. A pillanatnyi csendben Isis felállt, a füleit hegyezte, balra fordította a fejét, majd megmerevedett. A többiek ugyanabba az irányba néztek, de semmit sem láttak. A fekete macska hirtelen felugrott egy szikla tetejére. Néhány másodperc múlva visszasietett a többiekhez. — Jarrrrrl — közölte. Josh némán felkapaszkodott ugyanarra a sziklára és tekintetével végigpásztázta a nyugatra fekvő síkságot. Alig fél kilométer távolságban tőlük Jarl tíz katonája menetelt a nyomuk mentén. Öten medvének tűntek, kettő medveembernek, a másik hármat Joshua nem volt képes felismerni. — JEGek — mondta. — Jarl elit gárdája. Túl sokan vannak. Ideje elszelelnünk innen. — Nem tetszik nekem ez a menekülés — mondta Szépség fintorogva. Jasmine végignézett az arcokon, tekintete végül Szépségen kötött ki. — Amikor fiatal voltam, úgy kétszázötven évvel ezelőtt, volt egy közismert mondás, miszerint mindennek megvan a maga ideje. Úgy vélem, nem kellene most megverekednetek azokkal a harcosokkal. Joshua és Szépség felnéztek a dombhajlatra, ahol Jarl elit gárdájának tagjai egy pillanat múlva fel fognak tűnni, majd előre pillantottak a Balrémek Erdeje felé.

— Ismerek egy helyet, ami alkalmas a várakozásra és a gondolkozásra — szólalt meg újra Jasmine. — Az Erdőben van egy szentély, a barátok rejtekhelye. Szembenéztek egymással. A lány megfordult és szaladni kezdett az erdő felé. — Gyertek már — nézett vissza a válla fölött. Mindannyian a nyomába eredtek, s mire néhány perccel később elérték az erdő szélét, leszállt az este. * A Balrémek Erdejében sötétség honolt, mélyebb volt, mint bármely gondolat. Árnyékok vetültek mindenfelé, facsemeték hajladoztak, indák libbentek. Némelykor átvillant az eget borító felhőpaplanokon át egy csillag fénye, de rögtön a tekergőző ágak és indák csapdájába esett. Az éjszaka sötét maradt. Ráadásul hideg is volt. Hideg, mint a gleccserek lehellete, mint a jégkristályok szikrázása. Csend honolt mindenfelé. Nem zizegtek a levelek, nem roppantak meg a kövek. A távolban egy madár csiripelt, de hangját máris elsodorta a könnyű esti szél. Egyszercsak. valami kiáltás hallatszott. Borzasztó, rövid és embertelen hang volt. Mind megtorpantak és visszafojtott lélegzettel füleltek. Ebben az erdőben balrémek rejtőztek. — Nincs messze innen — susogta Jasmine. Szépség megmarkolt egy nyílvesszőt. Átóvakodtak egy ösvényen, ami sűrű bozótba vezetett. Az éjszaka sötétje és illata vette körül őket. Most más irányból más hang hallatszott. Egyszerre fordították arra a fejüket. Valami zörgött, aztán kattant. Balról fénysugár csapott le rájuk. Josh önkéntelenül felemelte a karját, hogy kezével védje a szemét. Szépség felajzotta az íját. A fénynyaláb belehasított a sötétségbe, s aztán mintha rés nyílt volna az egyik sziklán. Josh odapillantott, valami falat látott az aljnövényzetben, aztán hamarosan rájött, hogy ajtó tárult fel a kőzetben, s a fény belülről sugárzott. A lámpavilágban egy alak körvonalai tűntek fel, Jasmine odalépett hozzá. — Lon itt van? — kérdezte suttogva. — Ki az, aki őt keresi? — mosolyodott el a küszöbön álló figura. Hívogatóan intett, a menekülők betódultak, az ajtó becsukódott mögöttük. Kívülről semmi nyom nem látszott. Csak egy nagy szikla állt ott, egyik oldalát belepte a moha, s félig eltemette a dzsungelhoz hasonlatos, sűrű erdő.

Ötödik fejezet amelyben az utazók megismerkednek egy új déli állattal A szikla közepébe kis helyiséget vájtak, így a falak és a padozat egyaránt kőből voltak. Amint a vadászok beléptek, az ajtóban álló kanyargós csigalépcsőhöz vezette őket, ami olyan keskeny volt, hogy Szépség kétszer is megbotlott, s kénytelen volt kezeivel az oldalfalaknak támaszkodni, hogy megőrizze az egyensúlyát. Végül leértek az alsó szintre. Tágas alagútba kerültek, ami néhány lépés után gótikus árkádsorhoz vezetett. Ebből faburkolatú terem nyílt, aminek padlója durván faragott cédrusból készült. A falakon festmények függtek, arany kandeláberek világították meg őket. Voltak itt még bársonyhuzatú székek, keleti szőnyegek, kristálycsillárok. — Hűűűűűha! — nyávogott fel Isis. Az ajtónálló távozott. Hirtelen megjelent egy rendkívül rokonszenves férfi. Rövid, egyenesszálú haja volt, mélytűzű szeme és vöröses bőre. Hosszú, erőteljes ujjai karcsúak voltak, arcán biztató, pártfogó mosoly derengett, ívelt szájának két oldalán keskeny agyar villant elő. Az illető vámpír volt. Amikor meglátta Jasmine-t, kiterjesztette a szárnyait és még szélesebben mosolygott. A lány kitárt karokkal odarohant hozzá, a férfi átkarolta és ajkát a nyakára tapasztotta. — Lon — mormolta a nő. — Jasmine — válaszolt a másik. „Jahzmeen"-nek ejtette a nevet, hangja mély volt, mint a tenger. — Váááámpíiiíír — nyervogott figyelmeztetően Isis. Josh és Szépség feszülten, zavartan, ugrásra készen álltak. A férfi némán átkozta magát, hogy ilyen könnyű volt csapdába csalni őket és azon tűnődött, képes-e megölni ilyen közelről egy vámpírt. Szépség az ajtó távolságát méregette, majd a teremtményét. Nem akart elsőnek megmozdulni. Az árulás mindig veszít hatásából, ha napvilágra kerül. Zürzüm körberepülte a szobát, láthatólag nagyon zavarban volt. Jasmine végre kibontakozott a vámpír öleléséből és a többiek felé fordult. — Ő a barátom, Lon. Itt biztonságban vagyunk. Lon, ők a barátaim... de nem tudom a neveteket — jött rá a mondat közben. — Josh, Szépség, Isis és Zürzüm — sorolta Joshua és mindenkire egyenként rámutatott, hangjában elfojtott feszültség rezgett. Lon meghajolt, olyan mélyen, hogy homloka szinte a padlót érintette. — A legnagyobb megtiszteltetés számomra, hogy itt üdvözölhetem barátom barátait — szavalta. Nyers selyemből készült, narancsszínű és csokoládébarna öltözéket viselt, ami min-

den mozdulatára felragyogott. Teljes magasságában kiegyenesedett.— Legyetek a vendégeim! Sem Szépség, sem Isis nem moccant. Josh próbaképpen bizonytalanul bólintott. — Köszönjük — mondta. Lon jóakaratúan elmosolyodott. — Gyerünk, együnk valamit. — Átkarolta Jasmine vállát és kivezette a szobából, közben folyamatosan beszélt a régi és az új időkről. A többiek egymásra néztek, vállat vontak és követték őket. Kanyargós folyosókon haladtak keresztül, némelyik világos volt, a másik viszont sötét. Természetes barlangban jártak, sztalaktitok lógtak mindenfelé, föld alatti patak csörgedezett csendesen és hűvösen. Átmentek egy szőnyeggel borított termen, ami antik zeneszerszámokkal volt tele, akadt ott klavikord, piano, vadászkürt, oboa, cimbalom, s végül az ebédlőbe értek. Hatalmas terem volt. Az egyik végét csodálatos szobrok uralták, szépségük szinte elhomályosította az antik lámpák fényét is. Aranyozott tárgyak díszítették a falakat. Néhány mágikus erejűnek tűnt, mások pusztán remekművek voltak. A parketten elszórva állatbőrök hevertek: kecske, tigris, medve volt az egykori tulajdonos. Szemben hatalmas kandalló állt, cédrusfa parázslott benne. Hosszú, alacsony tölgyfa asztal állt a terem közepén, akkora volt, hogy egy bankett vendégeinek is megfelelő lett volna. Körülötte kisebb és nagyobb, sokszínű, egzotikus szövettel bevont párnák hevertek. — Kérem, üljetek le — szólalt meg Lon elsöprő udvariassággal, majd leereszkedett az asztalion lévő párnára. Jasmine a jobbjára telepedett és keresztbe tette a lábait. A többiek is elhelyezkedtek a padlón, eltekintettek a puha vánkosok kényelmétől. Zürzüm a kandalló közelében száll le és már majdnem elaludt. Egy férfi rohant be, titokzatoskodva suttogott valamit a vámpír fülébe, meghallgatta a hosszú választ, majd kiszáguldott az ebédlőből. Lon mondott valamit Jasminenak, a lány felnevetett. A vámpír bocsánatkérően nézett a többiekre. — Először talán igyunk valamit — javasolta. Felemelt az asztalról egy kis üvegcsengőt és megrázta. Azonnal megjelent egy sápadt, fiatal fiú. Az ékszereitől eltekintve meztelen volt, kezében likőrökkel teli tálcát tartott. Körüljárta az asztalt, minden vendégnek letett egy poharat, Isis elé pedig kis tálkát helyezett, végül a vámpír házigazda is megkapta a maga serlegét. A fiú italt töltött, majd nesztelenül távozott. — Most jön a tószt — közölte Lon, majd folytatta. — Jasmine éppen most mesélte el nekem, hogy megmentettétek az életét. Ezért a cselekedetekért leghűségesebb szolgáitok közé számíthattok — biccentette meg a fejét. — Tehát a pohárköszöntő. Legyen az úr és a szolga méltó egymásra. — kortyolt bele az italába. A többiek is felemelték serlegüket a borostyánszínű fényben, olyanok voltak, mint egy titkos szertartás fáklyahordozói. Isis beleszimatolt a tálkába. A vendégek valamennyire megnyugodtak, de még bizonytalankodtak. Joshua kései mindig a kezeügyében voltak. Már éppen mondani akart valamit, amikor Lon felemelte a kezét. — Kérlek — szólalt meg a vámpír. — Látom, hogy gyanakvóak vagytok és bizonytalanok a szándékaimat illetően, de biztosíthatlak benneteket, őszinte leszek. Jasmine elmondta azt a keveset, amit tud rólatok, a többit pedig beszéljük meg ebéd után. S mivel Jarl katonái üldöztek benneteket, hadd meséljem el, mit is csináltam.

Josh és Szépség ránéztek a házigazdára. A vámpír mosolyogva folytatta. — A kémeimtől tudom, Jarl elit gárdája folyamatosan a nyomotokban volt, még az erdőben is, egészen a barlangom bejáratától alig pár száz méterig. Elküldtem két leggyorsabb emberemet, a legszebb pejlovamat és a legügyesebb macskámat, hogy hagyjanak nyomokat, mintha északnak tartottatok volna, így vidám hajszára késztették Jarl katonáit az erdőn keresztül. Egy hét alatt a balrémek felfalják Jarl felbérelt orgyilkosait — nevetett fel kurtán. — Ne, ne tiltakozzatok. Az embereim kedvelik a jó vadászatot és akárhogy is van, már hosszú ideje csak lustálkodtak — megint kortyolt a poharából. Jasmine odahajolt hozzá és arcon csókolta. Josh behunyta a szemét, a gyanú ködén át furcsa érzés kezdett formálódni benne. Irracionális gondolat volt, de reális, mint forró nyári napon a hideg eső ösztönös előérzete. Josh kinyitotta a szemét és felemelte a poharát. — A házigazdánkra — mondta és ivott. Isis bólintott és belelefetyelt a tálkába. Csak Szépség maradt mozdulatlan. — Akkor lássuk az étkeket — rázta meg Lon az üvegcsengőt. Két fiú és két lány lépett be, előételeket hoztak ezüst tálcákon. Voltak ott borban pácolt gyümölcsök, fűszeres halfalatkák, édességek és ecetes gyíkfarkok. A szolgák csupán vékony selyeminget viseltek. Egyikük ráadott Jasminé-ra egy vászon kaftánt. Miután a csodaszép neuroman már nem volt meztelen, Joshua tudatára ébredt a lány szexualitásának, vagy valami ehhez hasonló sugárzó elektromosságnak. Szépség is felfigyelt rá, de úriemberhez illően félrenézett. Újabb kör ital érkezett. A következő fogás a leves volt: vörösbegy tojás leves, galambmáj leves, édessavanyú leves. Minden tál műalkotás volt, szemnek és szájnak egyaránt gyönyörűséges. Josh úgy szívta be az új illatokat, mint száraz szivacs a vizet. Aztán megszólalt a zene. A kamaranégyes tagjai szintén narancs és barna ruhát viseltek, a ház színeit öltötték magukra. A kvartett fuvolából, hárfából, lantból és csellóból állt. A dallamok betöltötték a termet, úgy áradtak, mint egy rejtett laguna titkos forrásai. Josh-nak az volt az érzése, hogy mindez már megtörtént egyszer — itt volt, ugyanebben a jelenetben: a választékos dekoráció, a melodikus zene, a párnák, ahogy idekerültek, a szolgák olajjal bekent testének illata — úgy gondolta, már járt itt, pedig természetesen ez még soha nem fordult elő vele. Megint bort töltöttek, aztán következtek a fő fogások: töltött kacsa, sült tintahal, párolt malachús, olyan puha, hogy szinte szétolvad az ember szájában, zamatos vadnyúl, pácolt bárány, citromos osztriga. A muzsika elhalkult, az asztali beszélgetések könnyedebbé váltak, a hangulat felengedett. Hamarosan megkezdődött a tánc is. Hét, fátyolszerű ruhát viselő férfi és nő hajladozott a terem túlvégében álló szobrok között. Lon büszkén említette, hogy ezek a kedvenc ágyasai. Egyiküket, a Lissa nevüt odahívta magához. A lány odarohant, hozzádörgölőzött a hátához, leült mellé, belekóstolt az ételbe, a vámpír pedig cirógatta a testét. Egy másik — a Péter nevű fiatal fiú — féltékenynek látszott arra a figyelemre, amit Lon a lányra fordított, ezért odakuporodott a másik oldalára. A vámpír egy pillanatig habozott, majd mindkettőt visszaküldte a táncolok közé. Josh figyelte, amint a két ágyas ellejt előtte, s látta, hogy nyakukon kék és fekete foltok jelzik a vámpír harapásának nyomait.

Desszertek. Piték, sodók, gyümölcsök, sajtok. Konyak. Kávé. Cigaretta. Felbukkant egy menyétképű férfi, bűvésztrükköket mutatott be, majd távozott. A tűz pislákolt, a zene még halkabb lett. Zürzüm felébredt, néhányszor körberepülte a termet, felszippantott pár csepp forralt gyümölcsbort egy edénykéből, aztán ismét elszunynyadt. Leszállt az éjszaka. Lon hosszúszárú pipát pöfékelve dőlt hátra. Füstfelhők terjengtek az ebédlőben, a levegő vastag volt és álmosító. Korábban láthatatlan alakok tűntek fel a sarkokban. — És most — mondta Lon. — Lássuk a bajokat. Josh elmesélte a történetüket. Lon figyelmesen hallgatta, néha bólintott egyet. Amikor a férfi befejezte, a vámpír néhány percig a körmeit szemlélte, majd megszólalt. — Lássuk csak. Jarl katonái többé már nem jelentenek problémát számotokra, ebben biztos vagyok. Ami a többieket illeti... Ismerem Sire Balt, ő sangnoir, rossz vér. A vámpírok mindig Sire-nek nevezik a másik vámpírt annak ellenére, hogy nem igazán kedvelik egymást. Lon felhúzta az ínyét és kivillantotta fogait, mintegy jelezve, milyen rossz véleménnyel van Balról. — Nem csak Balról van szó —jegyezte meg Szépség. — Az a szóbeszéd járja a vidéken, hogy a vámpírok embereket rabolnak. — Én pedig nem vagyok biztos benne, hogy olyan könnyen megszabadultunk a JEGektól — tette hozzá Joshua. — Megtalálták a nyomunkat, azt a nyomot, amit én magam is képtelen lettem volna követni. Lon ünnepélyesen bólintott. — Talán így van. Ami az általad említett szóbeszédet illeti, azok többek annál. Ugyanis történik valami. — Szünetet tartott, belebámult a felszálló pipafüstbe, aztán folytatta. — Létezik egy új állat délen. Az embereim meséltek róla. Senki sem tud túl sokat e teremtményről, lehet akár hal, szárnyas vagy gonosz lélek. De néhány dolog már bizonyos. — Rágyújtott a közben kialudt pipára. A többiek figyelmesen néztek rá. A vámpír folytatta. — Ez az állat irányítja az elrablásokat. A Sire-ket felbérelték, hogy szervezzék meg a rabló portyákat, s az életben maradt embereket az új állat tanyájára, valahová a Big Sticks folyó környékére viszik. Hogy ott mi történik velük, az nem derült ki. Azok a Sire-k, akik résztvesznek ebben a genocídiumban, jutalmat kapnak — engedélyük van rá, hogy háremük gyarapítására magukkal vigyék azokat az embereket, akiket kiszemeltek maguknak. — Lesütötte a szemét. — Ez szégyenletes dolog. De mit tehet ellenük egy valaki? — És mi van a többi teremtménnyel? — szólt közbe Jasmine. — A griffekkel és másokkal? — Mindannyiukat a Sire-k pénzelik, bár én azt gyanítom, hogy a fizetség és az ajándékok északról jönnek, az új állattól. Mindenesetre ezeknek a teremtményeknek minden okuk megvan rá, hogy gyűlöljék az embereket. Főleg a balrémeknek. Úgy vélem, ezért lett az Erdő az északra tartók fő találkozóhelye. — Miért utálnak minket annyira a balrémek? — kérdezte Josh sértődötten. Lon felhúzta a szemöldökét, mintha egy gyermek egyszerű kérdésére kellene felelnie, de aztán rájött, hogy nem tudja a választ. — Az emberek teremtették a balrémeket, Joshua — nézett a férfira Jasmine. — Ez a gyűlöletük oka.

A férfi értetlenül meredt rá. — Ez hosszú történet. Egyszer majd elmesélem. — Olyan egyszerű ez, mint a rabszolga-kereskedés — ment tovább Lon. — Minden portyázó csoport az Erdőtől délkeletre találkozik, összeterelik a foglyokat, néhány vezérféle elviszi az egész társaságot a kalózvárosok egyikébe, a rablók nagy része viszont itt marad és folytatják a fosztogatást. — Tudod, milyen útvonalat követnek délre? — kérdezte Szépség. Lon megrázta a fejét. — Nem, de gyanítom, melyik lehet az. Biztos vagyok benne, hogy ez a Sire Bal a kapitányok egyike. Majdnem garantálhatom nektek, hogy ő kíséri az egyik csoportot. Ismerem azokat a nyomokat, amiket szívesen követ. Együtt szoktunk vadászni az Esőerdőben. De ez sok évvel ezelőtt történt. — A Terráriumban? — érdeklődött Jasmine. Lon bólintott. — Te jól ismered azt a területet. — A lány rásandított, a vámpír folytatta. — Az Északi Nyeregtetőtől a kalózok tanyájáig húzódik. Jasmine a kandalló pislákoló tüzébe meredt egy képmásra, amit csak ő látott. — Hosszú ideje történt — mondta, a hangja nagyon távolinak tűnt. — Ahogy mondtam, sok évvel ezelőtt történt — ismételte Lon. — Mielőtt megismertelek volna, sokat kóboroltunk együtt Bal Sire-rel. A lány jelentőségteljesen nézett rá, majd Josh-hoz fordult. — Igen, jól ismerem azt a terepet. — Nagyon nehéz ott tájékozódni — jegyezte meg Szépség. — Jobb lenne elkapni őket, mielőtt túl messzire jutnak. Ideje elindulnunk. Lon felnevetett. — Csak egy bolond vág neki az Erdőmnek éjszaka. — A kentaur felhorkant. A vámpír észbekapott. — Nem állt szándékomban bolondnak nevezni téged, uram. Pusztán aggódom a biztonságotok miatt. Éjszaka az erdő sötét s általában alá szokták becsülni a balrémek ravaszságát. Ez végzetes tévedés. Ezek a pauvres betes nagyon dörzsöltek. Szörnyen brutálisak, de ügyesek. És ismerik az erdejük minden fáját. Az lesz a legjobb, ha itt éjszakáztok és reggel indultok útnak. — Igaza van — állapította meg Josh. Szépség habozva bólintott. — Indulhatunk, amint felkel a nap — tette hozzá Jasmine. A kentaur felvonta a szemöldökét. — Voltál olyan kedves és idevezettél miket — mondta a lánynak, majd Lon-ra nézett. — Te pedig megoltalmaztál minket. — A padlóra meredt. — De én egyedül szoktam vadászni. Ha egy csapattal kelünk útra, akár trombitával is hirdethetnénk a közeledésünket. Kérlek, ne hidd azt, hogy hálátlan vagyok, de ez a mi dolgunk, nem egy hadseregé. Josh csendesen egyetértett magában a kentaurral. Isis halkan sziszegett. Lon elgondolkozva pöfékelt a pipájából. Jasmine várt egy kicsit, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy a kentaurnak nincs több mondanivalója, válaszolt neki. — Mindkettőtök ítélőképességét a vérbosszú felhője árnyékolja be. Ez háromszorosan is igaz. Először — fogalmatok sincs róla, hányan kísérik a foglyokat, lehet, hogy egy egész hadsereg. Úgy vélem, szükségetek van a szövetségesekre. Másodszor, a hét bármely napján legalább annyira jól harcolok, mint ti, ha nem jobban. Lon megerősítheti ezt. Ugyanúgy helytállok mindenben, mint ez a kis macska itt. — Isis helyeslőén dorombolt. Josh-nak tetszett a neuroman merészsége. Lon mosolygott. Jasmine felállt. —

Harmadszor, én vagyok az egyetlen közületek, aki annyira ismerem Dundee Terráriumát, hogy követni tudjam Bal nyomait, ha már olyan messzire eljutott — szegezte mutatóujját vádlóan Szépségre. — Ezért kell magatokkal vinnetek engem — ismételte — de Neptun középső uszonyára, nem ez az igazi oka annak, hogy veletek tartok. Azért megyek, mert ez a fiatalember megmentette az életemet, s mindig megfizetem a tartozásom — felemelt az asztalról egy poharat és egyhajtásra kiitta a borát. — Van igazság a szavaiban — szólalt meg Josh. — Szavak! — horkant fel Szépség, majd lecsillapodott. — Nem tudlak lebeszélni erről, de nem tetszik nekem a dolog — közölte végül lemondóan. — Nem bízol a szavakban? — érdeklődött Jasmine szelíden. — A szavak gyenge próbálkozások a valóság megismertetésére. — A szavak megközelítik az igazságot — jegyezte meg a lány. — Szavakkal nem tudsz meggyőzni valamiről, amiről tapasztalatból vagy megérzésből más véleményem van. — A szavaknak megvan a maguk igazsága — jelentette ki Joshua. Normális körülmények között gyakran vitatkozott Szépséggel erről a témáról, de most egy kicsit a fejükbe szállt a likőr, s az érzelmek domináltak az értelem felett. — A szavak visszatükrözik az adott idő és hely igazságát — tért vissza a témára Jasmine. — Például — borral teli poharával a kezében lekuporodott a kandalló elé. — Például amikor fiatal voltam, a huszadik század utolsó éveiben, az emberek többnyire jelen idejű igéket használtak. A múlt olyan nyomasztó volt, a jövő pedig annyira ijesztő, hogy csupán a mostnak volt értéke vagy értelme. Semmi közünk sem volt a múlthoz vagy a jövőhöz, ezért elhanyagoltuk a nyelvtant, s csak a jelen időt használtuk. Azt mondtuk: eszem, s ezt is tettük, mivel senkit sem érdekelt, hogy ettél vagy enni fogsz. A szavak csak visszatükröződések, követik a dolgok menetét. Ugye, van ennek értelme? Szépség ábrázata olyan kifejezéstelen volt, amilyen csak lehetett. — Remélem, vadászat közben nem beszélsz ilyen sokat — mormolta. Jasmine elmosolyodott. — Erről eszembe jut egy történet — kezdte. — Mintegy százötven évvel ezelőtt a klónok egyik kapitányával követtünk egy hedont az Egyenlítőtől délre lévő dzsungelben. Erről meg arról meséltem neki, s egy idő után a hedon egyszercsak macsetét lóbálva kiugrott a fák közül. Persze elkaptam és a kapitány lábai elé tettem. Nos, a kapitány is bosszankodott egy kicsit, ugyanúgy, mint te. — Mindig ilyen sokat fecsegsz vadászat közben? — kérdezte. — Én csak mosolyogtam. Ha nem csaptam volna akkora zajt, a hedon sosem talált volna meg minket, így nem is csíphettük volna el. Látod, az egész csak definíció kérdése, attól függ, hogy üldözőként vagy üldözöttként gondolsz magadra és miképpen használod ki ezt. És ez megint visszavezet a szavakhoz, nem? Szépség úgy bámult a nőre, mintha az egy másik bolygóról cseppent volna ide. Még sosem vágyott kevésbé egy ilyen vadásztársra. Igaz, kedves volt és segítőkész, de a sok fecsegés végtelenül idegesítette a kentaurt, felborította lelke harmóniáját. Gondos mérlegelés után ismét megszólalt. — Remélem, vadászat közben nem beszélsz ilyen sokat.

Egy pillanatra csend támadt, majd kirobbant a nevetés. Olyan hangosan kacagtak, hogy felébresztették Zürzüm-öt. Lon felemelte a poharát. — A vadászatra! — A vadászatra! — visszhangozták a többiek. Hirtelen mindenki egyszerre kezdett el beszélni, sőt, még Szépség is csatlakozott a társalgáshoz. Újabb pohárköszöntők hangzottak el, megszólalt a zene, táncosok pörögtek-forogtak minden sarokban. Zürzüm röpködött egy darabig, aztán ismét szunyókálni kezdett. Még Isis is hátsó lábaira állt és a zene ütemére ingatta magát. Josh annyira jól érezte magát, hogy dalra fakadt, pedig idegenek társaságában ez ritkán fordult elő vele. Intett a zenészeknek, hogy kövessék a dallamot, majd kedves, tiszta hangon dalolni kezdett. A vadász átvágott a réten hogy minél előbb hazaérjen, vigalom várta, vigalom, a fák alatt az udvaron. A fák alatt, a fák alatt a lomb alatt, alatt, alatt, a zöldellő fák friss lombja alatt, bizony. Ekkor Szépség is csatlakozott kellemes bariton hangján. A lomb alatt, alatt, alatt a zöldellőfák friss lombja alatt, bizony. Újabb dalok következtek, újabb muzsika. Iszogattak, beszélgettek. Kiválóan előadott történetek kerültek elő hősiesen megvívott csatákról, hosszú utazásokról. Végül valamivel később Lon felállt és közölte, elmegy lefeküdni. Megmutatta a vendégek hálóhelyét — mindenki csodás külön szobát kapott — és hozzátette, megtiszteltetésnek venné, ha mindenki választana a háreméből. Josh és Szépség udvariasan elhárította az ajánlatot, Lon megértőén bólintott, de Josh gyanította, hogy kissé sértve érzi magát a visszautasítás miatt, vagy legalábbis inzultusnak tekinti azt. Jasmine kiválasztott egy felékszerezett, szépséges ifjú szolgát, belekarolt és a hálószobájába vezette. Lon különleges meglepetéssel szolgált Isis számára: idehozott egy ibolyaszínű szőrű perzsa macskát. A két cica szemügyre vette egymást, egyik a másikhoz törleszkedett, Isis elégedetten dorombolt, majd a perzsa macskát követve eliramodott egy sötét járaton a barlang egyik ritkán használt szöglete felé. Zürzüm felébredt, közelebb rebbent a kihunyó parázshoz, majd végül az egész háznép nyugovóra tért. Napkeltekor a könyvtárban gyűltek össze: a falak mentén mennyezetig érő polcok sorakoztak fóliánsokkal tele. Josh életében nem látott még ilyet, mélységes csodálattal bámult az antik kötetekre, a díszes borítókra. — Te tudsz olvasni — súgta oda Lonnak, mintha ez nagy titok lenne, de a vámpír csak nevetett. Josh alaposan megfontolta mondandóját, aztán szertartásos udvariassággal megkérdezte Lon-t, nem hagyhatná-e itt az irományait — azt is beleértve, amit az előző éjjel vetett papírra, mielőtt elaludt volna — mivel itt a többi könyv között biztonság-

ban lennének. — Még senki sem olvasta őket, így megoszthatnák a gondolataikat egymással — dünnyögte zavartan. Lon meghatódott. Egy ünnepélyes pillanatig megszemlélte Joshua kincsét, majd közölte, megtiszteltetés számára, hogy saját könyvei között helyezheti el Josh feljegyzéseit, és óvatosan a polcra helyezte az írásokat tartalmazó tokot. Karonfogta Josh-t. — Van itt valami, amit meg akarok mutatni neked. Egy rejtekajtóhoz vezette a férfit, azon keresztül egy titkos terembe jutottak. Joshua lélegzete elakadt egy pillanatra, olyan páratlan dolgok tárultak a szeme elé. — A múzeumom — szólalt meg Lon. Josh némán lépkedett a polcok mellett. Finom kidolgozású, különös műtárgyak, egy másik korszak titokzatos gépezetei sorakoztak mindenütt. A színes üvegburák némelyike bonyolult vezetékhez csatlakozott, ezek betöltötték egy egész falat. A helyiség egyik végében foszladozó, régi könyvek hevertek. Josh elolvasta a címeket, mindegyikben szerepelt az alkímia szó. A terem másik részében különféle szárított füvek, állatbőrök és ritka drágakövek voltak. Josh fel s alá sétált a különös szerkezetek között, amik mind cédulával voltak ellátva: diavetítő, televízió, filmvetítő, audiokazetták, videokazetták, holografikus lézer projektor, magnetofon, ködkamra, Van de Graaf generátor, villámhárító, kristálygömb, alfa hullám stimulator, szívritmusszabályozó, víz alatti légzőkészülék, elektroenkefalográf, rádió, mikrosütő, Geiger-Müller számláló, szódásszifon. A polcok végtelen sora szinte áttekinthetetlen volt, ugyanúgy a rajtuk lévő tárgyaké. — Az elmúlt idők mágiája elevenen él itt, a különféle korokból származó varázseszközökben — szólalt meg az ajtónyílásból Lon. — S bár ez múzeum, minden itt lévő szerkezet működőképes. A mozgó részeket azonban kézzel kell tekerni, az elektromos áram ritka luxusnak számít itt, de a tárgyakban lévő mágia mégis nagyon erős. Ezt erezheted is, ha végigsétálsz a szobában. Joshua már akkor tudatában volt a dolognak, amikor belépett ide. Úgy érezte, még mindig nem kap levegőt. — Még sosem mutattam meg ezt a szobát senkinek — folytatta a vámpír. — Tekintsd ezt különleges ajándéknak. Ily módon egyszerre részesülünk a varázslat erejéből, ugyanúgy, ahogy könyveink is megosztják a gondolataikat egymással. Josh le volt nyűgözve a nagylelkű ajándéktól, a szoba nagyszerűségétől. — Egy napon szeretném még egyszer látni mindezt — jelentette ki egyszerűen. Lon elmosolyodott. — Látni fogod — bólintott és visszavezette Josh-t a könyvtárba. Mindenki érzékeny búcsút vett a házigazdától, kölcsönös jókívánságok hangzottak el komoly figyelmeztetésekkel vegyítve. — Először keletre menjetek — tanácsolta Lon. — Az a legbiztonságosabb út. Egészen a Tükörtóig ne forduljatok délre. Onnan már csak a vadászösztönötökre hagyatkozhattok. — Minden rendben lesz, Lon — felelte Jasmine. — Te is vigyázz magadra. A nemes vámpír levett a falról egy fényes, rézmarkolatú tőrt és átnyújtotta régi barátnőjének. — Ez már sok ellenség vérét megízlelte — mondta. — Kívánom, hogy soha ne maradjon éhes a kezedben.

A lány kihúzta a tőrt a tokjából, szeretettel megvizsgálta, majd a derekára erősítette. — Jó hasznát veszem majd a vadászaton, kedves barátom. — A vámpír szótlanul átölelte a neuromant. A többiek mindegyikének Lon egy-egy arany medaliont ajándékozott. Josh az övébe dugta, Szépség a tegezébe, Isis pedig a nyakába akasztotta. — Mindig tartsátok magatoknál ezt — mondta Lon komolyan. — Ha valamikor szükségetek lesz a segítségemre, csak küldjétek el nekem a medaliont és én ott leszek. Vagy mutassátok meg a barátaimnak, akárhol is legyenek és ők segíteni fognak nektek. — Röviden megölelte mindegyiküket, majd megszólalt. — Elég! — nedvesedtek meg a szemei. Végül egy másik rejtett ajtóhoz vezette őket. Késő reggelre járt, az erdő aranyos színekben ragyogott. Kiléptek az eukaliptuszfa vastag törzsébe illesztett ajtón át, majd eltűntek a zöld árnyékok között. A vámpír várt, amíg eltűntek a szeme elől, aztán halkan megszólalt. —Járjatok jó vérrel — s ezzel visszatért a barlangjába.

Hatodik fejezet amelyben a vadászok forró nyomra bukkannak A társaság csendben lépkedett az erdőben, a levelek között a galambok a szerelemről énekeltek. Amint a nap egyre feljebb emelkedett, percről percre égetőbbek lettek a sugarai, felszárították a harmatcseppeket. Mókusok fecsegtek, békák brekegtek. Az erdő megelevenedett. Az utazók egyesével lépkedtek a keskeny ösvényen, ami a Tükörtó felé vezetett. Szépség ment elől, Jasmine mögötte gyalogolt, Josh volt a hátvéd. Isis Jasmine és Josh között ugrándozott, hirtelen megállt, odadörgölőzött az egyik lábához, majd hízelegve a másikhoz szaladt. Zürzüm-öt megbolondította a sokfajta tavaszi virág illata, így ritkán volt látható, de nem eléggé ritkán Isis számára, aki csodálatos ugrásokat produkált, amikor a lepke megmutatta magát. Joshuá-nak elég ideje maradt Jasmine hátulról való tanulmányozásához. A lány meztelen lábával erélyesen lépkedett, izmos lábszára sima volt és tökéletesen formált. Zöldesbarna színben játszó köpenye a csípőjéig ért, narancsvörös haja lávazuhatagként omlott a hátára. Jasmine megérezte a férfi tekintetét. Ő maga nagy gondot fordított a testére, de mindig érzékeltette annak hűvös fizikai jelenlétét, ami azt sugallta, vannak olyan dolgok benne, amik nem láthatók, mi több, nem is lehet tudni róluk. Aztán persze itt voltak a neuromanokkal kapcsolatos legendák és mítoszok, egyesek azt beszélték, hogy halhatatlanok, míg mások megesküdtek volna arra, hogy ördögök, nagyerejűek, leleményesek és titkokat rejtenek magukban. Legjobb tudomása szerint Josh még soha nem találkozott ilyesfajta lénnyel, még csak el sem tudott képzelni olyan teremtményt, mint Jasmine. Miután egy óra hosszat lépkedett a nyomában bizalmas közelségben, odalépett a lány mellé és megszólalt. — Valóban kétszázötven éves vagy? Jasmine ránézett, elmosolyodott, majd tovább sétált, igyekezett felvenni Szépség erőteljes lépéseinek a ritmusát. — Közelebb vagyok a háromszázhoz — felelte végül. — Ezerkilencszáznyolcvanhatban születtem, a nagy változások évében. Tudod, mi történt akkor? Josh megrázta a fejét. — Nem sokat tudok a Jég Eljövetele előtti korról, csak mendemondákat hallottam, amiket a tábortüzek mellett szoktak mesélgetni. — A Jég Eljövetele nem abban a korban történt, hanem a Nagy Földrengés után, 2191 nyarán — magyarázta a lány. — Néhány ember megjövendölte ezt, de tudod, hogy van, ha páran sok olyan dolgot jósolnak meg, ami sosem következik be, akkor nem hisznek nekik. Egyébként 1986 a nagy atomerőmű katasztrófa éve volt TávolKeleten, legalább egymillió ember esett áldozatul ennek. Személyes emlékeim persze nincsenek erről, hiszen akkor születtem, de az emberek mindig könnyes szemmel meséltek erről a következő generációnak. Néhány antinukleáris terrorista elfoglalta az apály-dagály atomerőművet és azzal fenyegetőztek, hogy felrobbantják azt. A kor-

mányzat antiterrorista különítményt küldött ellenük, de az erőmű valahogy mégis felrobbant. Emberek millió haltak meg. Neptun középső uszonyára, ha ennek nem kellett volna az atomerőművek végét jelentenie, akkor nem tudom, mi lehetett volna még. Szépség hátrapillantott rájuk, úgy gondolta, tekintetével tökéletesen kifejezte, mennyire rosszallja a vadászat közbeni beszélgetést. Ráadásul az is sértette őt, hogy egy ilyen csevegés során a nő némileg lekicsinylő, bizonyos értelemben szexuális utalást tesz Neptun anatómiájának mitikus részére. A másik kettő nem vette észre a megrovó pillantást, így Szépség tovább ügetett. Az ösvényt egyre inkább beborították a különféle indák és liánok, úgy tűnt, nem gyakran veszik igénybe ezt az utat, de a kentaur előre törtetett. — Mi az az atomerőmű? — kérdezte Josh. Hallotta már ezt a szót, de nem volt biztos benne. Valahogy az volt az érzése, hogy az atomerőműnek nincsenek levelei és gyökerei, alakja pedig egy mérges gombára emlékeztet. — Hallottál valaha az urániumról? — érdeklődött Jasmine, miközben átevickéltek egy csomó törött ág között. — Geránium? — kérdezett vissza Josh. — Az valami vadvirág, de egyáltalán nem hasonlít a gombára. — Semmi baj! — nevetett Jasmine. — Nagyjából ugyanúgy hangzik. Ha senki sem fedezi fel újra a nukleáris energiát, akkor igazán mindegy, hogy mi a jelentése az urán szónak. Bár azért szomorú belegondolni, hogy az egész történelem elveszett számunkra. Az utolsó ötven évet Jasmine többé-kevésbé magányosan töltötte, végtelen felfedező utakra indult ebben a csodálatos új világban, s tudatosan maradt egyedül, csodálatos volt egyedül lenni. Élete első kétszáz éve alatt jócskán elege lett az emberekből. De később, csak mostanában elege lett a magányosságból. Ezért nagy lelkesedéssel csatlakozott Josh-hoz és Szépséghez. Kedvelte őket, érezte, hogy el tud velük beszélgetni mindenről, ami számít, s valami katartikus okból csak úgy áradtak belőle a szavak. De amint mesélni kezdett, valamiféle melankólia hatalmasodott el rajta. Érezte a veszteséget, sokkal jobban, mint bármi mást. Minden, amit valaha is ismert, örökké elveszett, már soha nem tud ezekről igazán beszélni, akármennyire is szeretné s bármennyire is akarják hallani ezt mások. — Annyi mindent meg kellene értened — mondta tovább Josh-nak — mennyire más volt... azelőtt. Itt vannak például ezek a zavaros elképzeléseid. A megmaradt régi könyvek töredékeiből szerezted az ismereteket, a féligazságokat hordozó legendákból, amik a XXII. században bekövetkezett, apokaliptikus változásokról pletykáinak, a vándorló mesemondók hazugságfüzéréből, akik olyanoktól hallották a történeteket, akik maguk sohasem élték át azokat az eseményeket, mi több, soha nem is találkoztak egyetlen túlélővel sem. Neked csak töredékek állnak rendelkezésedre. Már nagyon kevesen maradtunk azok közül, akik tudják, mi is történt valójában. Joshua némi bűntudatot vélt kihallani a lány hangjából. Milyen különös teremtmény is Jasmine, egyaránt okos, szomorú és rejtélyes. És láthatóan milyen nagy tudás van a birtokában! Josh biztos volt abban, hogy sokat tanulhatna tőle. Ugyanolyan érzés fogta el, mint amikor belelapozott egy régi könyvbe, várakozás, tudásszomj és a

naivitás elvesztésétől való félelem. És most itt volt előtte egy eleven könyv. Kíváncsi volt, vajon valamennyi könyv osztozik-e abban a szomorúságban, amit Jasmine-ban érzett. Óvatosan tette fel a következő kérdést, megpróbált bekopogtatni az elszigeteltség ajtaján. — Mesélj még... azokról az atomerőművekről. A neuroman valóban kedvelte ezeket az embereket. Észrevette, hogy még Szépség is figyelmesen hallgatja a szavait, bár ő maga csendben maradt, mintegy jó például szolgálva ezzel. — Az atomerőművek — folytatta — arra voltak jók, hogy egy hatalmas méreg felhasználásával energiát termeljenek bennük. Ez megfelelő módja volt az energia előállításának, de a mérget nem tudtuk raktározni, mert túl erős volt hozzá. Felrobbant felettünk, kifolyt a hatalmas tartályokból, mindenkit paranoiássá és a hatalom őrültjévé tett. Mesélt még az 1986-os évről, a szülővárosáról, a fiúról, akibe tizenegy éves korában szerelmes volt, a tornádó megjelenése előtti levegőről, a virágzó jázminok nyáresti illatáról, ami beszűrődött a hálószobájába. Ezért tartotta meg a nevét annyi éven át, hogy emlékeztesse a virágok illatára. Beszéd közben majdnem belelépett az ösvényen bugyborékoló mocsárba. Szépség jobbra vezette őket, hogy kikerüljék a lápot, Jasmine visszatartotta a lélegzetét, úgy érezte, a bal megfelelőbb irány lett volna. Mielőtt hangot adhatott volna kétségeinek, három teremtmény lépett elő a csalitosból, a halál illatát árasztották magukból. Az egyiknek szörnyű agyara volt, a másik szája helyén rovar szipókájához hasonló cső éktelenkedett, a harmadiknak egyáltalán nem volt arca, csak dagadt, nyak nélküli fej nézett vakon a világba. Jasmine egy szempillantás alatt kihúzta a tőrét és mielőtt Szépség egyáltalán megfordulhatott volna, máris egy suhintással lenyisszantotta az egyik borzalmas balrém fejét. Isis ráugrott a másik támadóra és karmait annak szemébe mélyesztette. Az felsikoltott, hátratántorodott és arcát óriás kezeibe temette. A kis macska a teremtmény vállára pattant, foggal és körömmel marcangolta a nyakát egészen addig, amíg fel nem szakította az ütőeret, majd megint a földön termett. Az arcnélküli rém hatalmas csapást mért Josh hátára, a férfi a csalitba zuhant. A teremtmény rá akarta vetni magát, de Josh előrántotta a kését és egyenesen a szem nélküli fejbe röpítette. A balrém némán a földre rogyott. Szépség felágaskodott és patájával kilyukasztotta az Isis által halálosan megsebesített lény fejét. Alig fél perc alatt mindennek vége volt. Josh fájdalmas képpel feltápászkodott. Háta alsó részén mély karmolás látszott, amiből vérpatak csörgedezett. Jasmine némi száraz fűvel letörölte a pengéről az alvadt vért, majd óvatosan bedugta a tokjába. Isis szőre felborzolódott, s még mindig gyanakodva figyelte a halott balrémet. Szépség felhorkant. — Jobb lesz, ha gyorsan továbbállunk. Még a balrémeknek is akadhat barátjuk ebben az erdőben. Josh kihúzta kését a szem nélküli teremtmény fejéből, porral és mohával megtisztította a pengét. Már jobban érezte magát, egy balrémmel közelebb jutott Dicey-hez.

Szépség rosszul érezte magát, mert még ideje sem volt elővenni az íját, így mérgét Jasmine-ra zúdította. — Talán ha kevesebb zajt csaptunk volna... — dörmögte haragosan. A lány mélyen meghajolt, így adózott a másik bátorságának. A kentaur legalább ilyen büszke volt a becsületére, ezért jóval halkabban megjegyezte. — Nagyon gyors vagy. És jól küzdöttél. — Ezzel belekapált a földbe, majd elindult előre. A többiek szótlanul követték. * Az ekhós szekér szűk belsejében izzadtsággal kevert félelem szaga terjengett, a rozoga alkotmány lassan himbálózott, a zökkenőknél néha oldalra dőlt. Rose látta a szakadozott vásznon át beszűrődő napsugarakat, amik végigpásztázták az odabent kuporgó hat árnyékos alakot, az elveszett lelkeket. Az asszony hallotta odakintről az őket kísérő őrök kötekedő dörmögését, amint azok elhaladtak a szekér mellett. Megpróbálta megjegyezni a hangjukat, hogy azonosítani tudja őket, ha valaha... aztán nem gondolta végig a dolgot. A kintről beszűrődő fények alapján Rose feltételezte, hogy az idő kora délelőttre járhat. Kora délelőtt és könnyű szellő. Mellettük egy hang... Valami puffanás hallatszott, majd reccsent valami, s az egész szekér negyvenöt fokos szögben megbillent, majd eldőlt. Rose nekinyomódott a szürke vászonfalnak, moccanás nélkül várakozott. A hátsó részt takaró anyagot hirtelen felcsapták, fényáradat öntötte el a kis cellafélét. — Mindenki kifelé — szólalt meg egy alak. A hét megkötözött fogoly kikecmergett a szekérből, majd reszketve megálltak a füvön. Rose hátrakötött kézzel vette szemügyre a szituációt. Az őket szállító szekérnek eltört egy kereke, ami megjavíthatatlanul hevert az útmenti árokban. A hét fogoly összebújt. Rose, Dicey, Ollie és négy másik, akiket sosem láttak elrablásuk előtt. Mindegyikük keze a hátuk mögött volt összekötözve. Nyolc őr fogta körül őket, három vámpír, négy balrém meg egy griff. Az őrök suttogva tárgyaltak a felmerült problémáról. Dicey és Rose közelebb hajoltak egymáshoz. — Most mit fognak csinálni? — kérdezte a fiatal lány. Látszólagos nyugalma ellenére a hangja remegett. Ollie, úgy tűnt, még mindig a sokk hatása alatt állt, magába zárkózott, s nem szólt egy szót sem. — Nem tudom — felelte Rose. — Azt hiszem, gyalogolnunk kell addig, amíg oda nem érünk, ahová vinni akarnak minket. — Josh most már biztosan ránk fog találni — vonta le a következtetést Dicey — mivel nyomokat hagyunk majd a földön mindenfelé. Rose bólintott. — Jeleket és szagokat — pontosított, majd a fűbe lépett. Dicey elmosolyodott és megfordult. Bár a keze össze volt kötve, ujjaival olyan ügyesen manőverezett, hogy sikerült kitépnie Rose egy hosszú, sötét hajszálát, s hagyta, hogy az lehulljon a földre. Az egyik vámpír odanézett. — Mi folyik ott? — dörrent rájuk. Rose és Dicey szótlanok maradtak. A vámpír három nagy lépéssel mellettük termett, megragadta a fiatal lány vállát és visszalökte a csoporthoz, majd belemélyesztette fogát Dicey nyakába, aki felsikoltott, végül megdermedt a rémülettől, amíg a vérszívó kedvét töltötte rajta. Rose ijedten bámult néhány pillanatig, majd nekirohant a gonosznak. A többi

fogoly némán, reszketve bámult rájuk. Egy másik vámpír visszakézből pofonvágta Rose-t, az asszony elvesztette az eszméletét, mielőtt a földre zuhant volna. A teremtmények jót kacagtak rajta. A gyalázatos vámpír eleresztette Dicey-t és megnyalta a száját. Harapása nyomán vér serkent a lány nyakából, aki hüppögve sírdogált. A vámpír odalökte barátnője mellé. — Parancsolj, Bal-Sire, megnyitottam az eret számodra. — Mindannyian nevettek, miközben Bal nagy kortyokban itta a fiatal lány rubinvörös vérét. Gyorsan végzett, aztán átszellemült képpel szavalni kezdett. Hirtelen csapás: a hatalmas szárnyak verdesése elül a támolygó lány fölött. Fekete pókháló csiklandja combját, a karom tarkójába kap, a nő keble tehetetlen piheg... Dicey rémült pillantása Bal elégedett ábrázatára tapadt, a vámpír szája sarkából az ő vére csorgott! A vámpír odalökte a lányt egyik társának, aki gusztustalanul szürcsölni kezdett a nyílt nyaksebből. Az első vámpír megmarkolta Dicey mellét, beleharapott és szívni kezdte a vért. Bal gyorsan leállította őket. — Elég, Sire Uli. Egy halott embernek kevés hasznát vesszük. Az egyik balrém, aki ott hallgatózott, a mellette állóhoz fordult. — Uman dugro. Oglo dor — erre minden balrém felnevetett. Bal elmosolyodott. — A balrémeknek saját véleményük van az emberi élettel kapcsolatban. Uli felemelkedett az alélt lány vérző kebléről, a másik vámpír kihúzta fogait a nyakából. Uli visszalökte Dicey-t a reszkető embercsoporthoz. Néhány méterrel arrébb Rose támolyogva talpra állt. A vámpírok folytatták a társalgást. A balrémek valamivel odébb álldogáltak és olyan halkan beszélgettek, ahogy csak ocsmány nyelvük lehetővé tette. A grif magányosan üldögélt egy kősziklán, és törött csőrével tollazatát tisztogatta. * Josh végignézett a mozdulatlan felszínű tóba nyúló sziklazátonyon. Egy állat sem ivott a parton, egy hal sem ugrott fel a vízből. A tó halott volt. A férfi visszafordult társaihoz. — Senki sincs itt, induljunk délre. A többiek egyetértettek. — Az állatok soha többé nem jönnek ehhez a tóhoz — állapította meg Jasmine. — Borzasztóan sós lett a vize. Sokat kutyagoltak dél felé mind a négyen. Zürzüm valahol ott pihengetett a virágszőnyegen. Valamikor mindenkinek feltűnt, hogy elmaradt tőlük, de okkal úgy gondolták, hogy a lepke számára ez a legjobb megoldás, így senki sem szólt egy szót sem. Egy órányi kemény gyaloglás után egy mezőre jutottak, onnan egy rekettyésbe, majd egy bokros lankára, ahol sáros földút vezetett kanyarogva felfelé. Évekkel ezelőtt tűzvész pusztíthatott az erdős részen, mivel minden fa nagyon fiatal volt. A régi tűz látható bizonyítéka Szépségnek eszébe juttatta saját farmja leégését, ezért sokkal lassabban ügetett. Mindenki alkalmazkodott a tempójához. Jasmine óvatosan lépkedett, nehogy véletlenül eltiporjon valamilyen hajtást. A vékony facsemeték óvatos árnyékokat vetettek a talajra. Csak Isis trappolt előre nyugodtan.

Joshua minden eshetőségre készen lassan emelte a lábát. A balrém által okozott karmolás egyre jobban fájt, minden lépésnél mintha kis kalapáccsal ütögették volna a hátát. A többieknek meg sem említette a dolgot, hiszen elég fiatal volt, így egészséges sztoicizmusával ellensúlyozta a többiek merészségét. Már az elszenesedett terület szélén jártak, amikor Szépség észrevette a fölöttük a magasban köröző teremtményt. Felnézett, Jasmine követte a pillantását. — Már követ minket egy ideje — jegyezte meg. — Jó szemed van — állapította meg a kentaur. Josh hunyorogva felpillantott. — Mi ez? — kérdezte. — Túl magasan van ahhoz, hogy ki lehetne venni — felelte Jasmine. — Jobb lesz, ha igyekszünk — mormolta Szépség és tovább iramodott. Isis fújt egyet, majd előreszaladt, rávetette magát minden lehetséges árnyékra, aztán szedte a tappancsait. Önkéntelenül gyorsabban mozogtak, a repülő állatok veszélyesek voltak. Lehet, hogy az odafönt portyázó nem vámpír volt, de mégis életveszélyesnek tűnt mindaddig, amíg be nem bizonyul az ellenkezője. Szépség elővett egy nyilat, Jasmine és Josh kihúzták pengéjüket. Elhaladtak egy vadszőlő lugas alatt, s mikor kiértek, az égen lévő alak már eltűnt, de egyikük sem könnyebbült meg. Bambuszliget terült el előttük, olyan volt, mint egy susogó, zöld tenger. Nem lehetett megállapítani a kiterjedését, ezért elindultak a belseje felé. Ám alig mentek néhányszor tíz métert, máris három embermagasságú fák vették őket körül. Nagyon nehezen haladtak előre, a fák közötti távolság hol növekedett, hol meg csökkent. Jasmine vezette a menetet, tőrével vagdosta az útjukba tekergő indákat. A szél suhogtatta a leveleket, hallani is alig lehetett valamit, nemhogy látni a sűrű zöldek között. Ezzel együtt megpróbálták tartani a déli irányt. Már jónéhány perce küszködtek a bambuszligetben, amikor hirtelen nagy, szárnyas árnyék repült el a fejük fölött, majd mögöttük a földhöz csapódott. Egy időre megálltak és hallgatóztak, de csak a szélzúgás hallatszott mindenfelől. Egy pillanatra mintha zörgött volna valami, aztán csend lett. Szépség, Josh és Jasmine fegyverüket szorongatva szétváltak és becserkészték azt a helyet, ahonnan a zaj eredt. Isis hátramaradt, hogy koordinálja a támadást. Jasmine nesztelenül a betolakodó mögé kúszott. Kicsit ideges volt, de ezzel egyidejűleg nyugodtnak is érezte magát. Már legalább százszor átélt ilyen pillanatokat, s most bizakodva várta, hogy jelet kapjon a támadásra. Josh-ban sokkal bonyolultabb érzések motoszkáltak. A háta egyre jobban sajgott, nem volt biztos benne, hol ért a szörny földet, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán szörnyről van szó. A férfi nyugtalan volt, de határozott. Szépség egykedvűen mérte fel a helyzetet, hiszen alapjában véve vadász volt, ez pedig vadászat, így megvolt a kívánatos egyensúly érzete. Isis egy teljes percig várt, amíg a többiek elfoglalták helyüket. Aztán amikor érzése szerint elérkezett a megfelelő pillanat, harsányan felnyávogott, a többiek pedig három irányból vetették magukat a zsákmányra. Kirohantak egy kis tisztásra, és megláttak egy sebesült aranyderes pegazust.

Amikor a három fegyveres vadász felbukkant, a szárnyas ló hátrálni próbált, de a hátsó lába súlyosan megsebesült, így lerogyott a földre. Orrlyukai ziháltak, szárnyai vadul verdestek, szemében rémület ült. Szépség letette elé az íját, jelezve, hogy nem akarják bántani. A másik kettő is eltette a pengéket. Szépség letérdelt a lihegő teremtmény mellé, barátságosan megveregette a pofáját, hogy lecsillapítsa ijedtségét. — Tehát ez volt a vészmadarunk — mondta társainak, mélyen átérezve a szárnyas ló szenvedéseit. Josh látta, hogy az egyik nagy tollas szárny beakadt két bambusz közé. Kiszabadította és gyengéden odasimította a pegazus verejtékes oldalához. Isis gyanakodva lépett be a tisztásra, majd azonnal el is inalt onnan. Jasmine közben megvizsgálta az állat sérült lábát. — Ez nemcsak eltört — ráncolta a szemöldökét, és megszaglászta a csüdszőrzetet. — Ezt a lábat megégették. Josh odasétált a közben visszatért Isishez és gyengéden megvakargatta a füle tövét. A macska behunyta a szemét, semmi másra nem koncentrált, csak a férfi ujjaira. Szépség megbökte az orrával a még mindig rémült pegazust, majd odahajolt a füléhez. — Mi a baj, nagylány? Beleléptél a tűzbe? Ebben a pillanatban egy másik árnyék suhant el a tisztás fölött, hosszú volt, másodpercekig tartott, amíg áthaladt. A pegazus felsivított, megpróbált talpra állni. Hátbalökte Szépséget, mellberúgta Jasmine-t. Josh felnézett, még éppen látta a gyorsan elsuhanó, pikkelyes, zöld sárkányfarkat. Isis sziszegett. Alig egy másodperc múlva rettenetes bűz áradt szét az erdőben, ami a nyomás alatt lévő alagútból kilövellő gáz bariton sóhajával párosult. Ereje és sebessége akkora volt, amit eddig el sem tudtak képzelni. Jasmine odaugrott, ahol legsűrűbben nőttek a fák, átkarolta, s odahúzta Josh-t és Szépséget is, majd egyetlen szót sikoltott: Sárkány! A következő percben az egész tisztás lángokban állt. A bambusz megvédte őket a hőség nagy részétől, ennek ellenére Josh megperzselődött, Szépség pedig elvesztett néhány szál szőrt a farkából. Visszanéztek a tisztásra, a talaj és a közelebbi fák megfeketedtek, a halott pegazus teste lángokban állt, égő tollaiból szürke füst szállt fel az égre. — Nincs sok időnk — kapkodta a levegőt Jasmine. — Addig fogja égetni a ligetet, amíg meg nem sülünk. Szépség, hol van az íjad? A kentaur hátranyúlt, de nem találta a fegyert. A tisztásra pillantott. — Ott van — közölte. Mindannyian odabámultak. Az íj ott hevert az elszenesedett földön, a szárnyas ló halotti máglyája mellett kapott lángra. Hirtelen megint átsuhant az árnyék, ezúttal sokkal alacsonyabban repült, s a tisztás másik oldalán egy facsoport máris égett. Josh egy pillantást akart vetni a bestiára, ezért megpördült, de akkora fájdalom hasított a hátába, hogy feljajdult és a földre zuhant. — Gyerünk már! — süvítette Jasmine Szépségnek, túlharsogva az égő bambusz durrogását, és kirohant a tisztásra. Egy másodpercnyi gondolkodás után a kentaur követte, az adott helyzetben a nőnek joga van parancsot adni, ő pedig bízik benne. Jasmine kirántotta tőrét és nyiszálni kezdett egy facsemetét, aminek legfelső ágai va-

dul lángoltak. — A sárkányokat nem nehéz megölni — zihálta — de gyorsan kell cselekednünk, mert még egy esélyünk nem lesz. — Én... nekem nincs tapasztalatom a sárkányokkal való harcban — vallotta be a kentaur. — Mindig arra tanítottak, hagyjam békében őket és... — Fogd ezt — nyomta Szépség kezébe Jasmine az égő fácska végét, ami úgy nézett ki, mint hatalmas fáklya. A nő felmászott a kentaur hátára. — Joshua! — kiáltotta. — Kússz oda a magas fűben az égő terület felé. Gyorsan! — A lángoló bambuszokkal teli terep szomszédságába irányította Szépséget. — A szemközti területre fog tüzet okádni — súgta. — Szerencsére teljesen sztereotip módon viselkednek — suttogta. Amint ezt kimondta, az átellenben lévő bambuszligetben máris tűzvész tombolt. — A napalm árnyéka — mormolta magában. Mostanra csak a tisztás túlsó és nyugati széle tűnt biztonságos helynek. — Menj a keleti perem közepére — lehelte. Szépség némán keresztülment a bozóton és majdnem rálépett Josh-ra. — Vigyázz! — szisszent fel a férfi. — Nyugalom! — csitította Jasmine. — Most figyelj — mondta a kentaurnak. — Fel fogja gyújtani a szemben lévő területet, aztán egyenesen fölénk repül. Amint meglátjuk azt a robbanást, a válladra állok, te pedig a kezembe adod a fáklyát és megfogod a bokám, hogy le ne essek rólad. Megértetted? Mielőtt a kentaur válaszolhatott volna, a távolabbi füves rész lángra lobbant és Jasmine felugrott a vállára. Szépség átadta neki az égő batnbuszfácskát és szorosan megmarkolta a lábát, hogy le ne csússzon róla. Jasmine addig fészkelődött, amíg egyenesen nem állt a kentaur vállán. Kicsit ingadozva markolta a fáklyát, a bambuszliget fáinak leghatalmasabb levelei felsértették a mellkasát. Éppen időben nézett föl, hogy meglássa a sárkányt, ami mintegy három méter távolságban húzott át a feje fölött. Nagyjából harminc méter hosszú szárnyas hüllő volt, testét zöld pikkelyek borították, bűzös lehellete lent is érződött, s lángokat okádott a magasból. Nem nézett le, csak hátra, így nem vette észre a lányt. Fakó, pikkelyes alhasa Jasmine arca fölött suhant el, s amikor teste hosszának kétharmada elhaladt, a nő beledöfte az égő bambuszrudat a bestia kloákájába. A teremtmény azonnal felrobbant, a detonáció hulláma a földre repítette Jasmine-t. Mind a hárman pihegtek egy percig a kihunyó lángok között. Aztán szó nélkül elindultak oda, ahová a sárkány lezuhant. A bestia halálában legalább olyan csúf volt, mint életében. Hasa a mellcsonttól a farkáig szélesre tárult, bűzös belei kitüremkedtek a földre. Hártyás gerincoszlopa vitorlaként emelkedett a hátán a két hegyes bőrszárny között. Dülledt szemeit por lepte be, fekete szája tátva maradt. — Szerencsétlen nyomorult — rázta meg a fejét Jasmine, majd hangosabban hozzátette. — Ostoba vadállatok és lassúak. A belük tele van metángázzal, így állandóan púznak. Amikor tüzet akarnak okádni, csak büfögnek egyet s közben a fogukat csikorgatják, azok meg szikráznak, mivel sok elemi magnézium van bennük, úgy vélem. Ami azt illeti, néhány fogat magunkkal vihetnénk tűzkőnek. — Lehajolt, felkapott egy követ és a sárkány fogsorához vágta, majd felszedte a fekete fogtörmeléket, s kettőt-kettőt átnyújtott Josh-nak és a kentaurnak.

Josh le volt nyűgözve. Szívesen büszkélkedett azzal, hogy jó vadász, de ritkán tapasztalta azt, hogy a veszélyben bárki is olyan hűvös nyugalommal viselkedjen, mint Jasmine. Óvatosan a zsebébe süllyesztette a törött sárkányfogakat, leginkább azért, hogy emlékeztessék erre az eseményre, nem pedig egy jövendő tábortűz reményében. Szépség szintén vegyes érzelmeket kezdett táplálni a neuroman iránt. Már kétszer is jól harcolt, csak ne fecsegne olyan sokat. Csak Jasmine nem érezte a győzelem örömét: kevés kielégülést jelentett számára egy hatalmas, ostoba állat lemészárlása, ami pusztán csak élelmet keresett. Csupán a veszteség mértékével volt elégedett, a sárkányok egyszerűen nem értek meg több fáradságot. Joshuá-nak hirtelen egy gondolat villant az agyába és felnézett. — Isis — mondta, majd hívogatni kezdte a macskát. Isis azonnal felbukkant a lehető legfájdalmasabb kifejezéssel a képén. Hátának feléről leégett a szőr, rózsaszín, pucér bőr maradt a helyén. Grimaszt vágott a többiekre, azokból pedig kirobbant a nevetés. A macska felbecsülte a szituációt, odasétált a döglött sárkányhoz és hanyagul a képére vizelt. Amint indulásra készen álltak, Szépség megszólalt. — A késed, Josh. — Elvette a pengét barátjától és felhasította a sárkány mellüregét. Kitapogatott egy hosszú, erős bordacsontot, ami nem sérült meg a hasban történt robbanástól és óvatosan kimetszette. Letisztogatta a csontról a hájat és az izmokat, összeillesztette a két végét, majd lefektette a porba. A többiek türelmesen nézték. Ezután Szépség felvágta a sárkány hátsó lábait és óvatosan kifejtette belőlük a csípőtől a térdig húzódó, hosszú hajlító inakat, majd a végüket hozzáerősítette az imént kipreparált bordához, és kifeszítette. Amikor elkészült, a vállára vetette az íjat. — Ne fecséreljük az időt — szólalt meg, majd gyors iramot diktálva dél felé indult, mintha mi sem történt volna. A többiek elmosolyodtak és utána indultak. Mindannyian érezték, hogy jó társaságba kerültek. A bambuszerdő túloldalán a terep dombossá változott, cserjék nőttek mindenfelé. A nap hosszú árnyékokat vetett. Hosszú nap volt ez, Josh fáradtnak érezte magát. A társaság szemmel láthatóan harcos világba került, ennek jelei világosan megmutatkoztak útközben: széttört, félig eltemetett csontvázak, a bokrokból és barlangokból elővillanó, gyanakvó tekintetek, a tetszőleges helyeken felállított, furcsa totemek, amik őrizték a területet és elűzték az ellenséget, az üres, beomlott óvóhelyek mind a küzdelem és a változás jegyeit hordozták. Az enyhe emelkedő szélén, keleti irányban, egy sekély, köves vízmosásban megtalálták a tönkrement szekeret. A környék tele volt lábnyomokkal. Állati szőrzet és verejték nehéz szaga telepedett a fűre, mint a frissen hullott hó vékony hártyája. Josh letérdelt és egy alacsony ágról leszedett egy hosszú, emberi hajszálat. Ez már komoly nyom! — Már nem tarthat sokáig — sóhajtott fel és abba az irányba meredt, amerre a lábnyomok többsége vezetett.

Isis a földön szimatolt, majd hirtelen felszisszent. Szépség odarohant, térdre ereszkedett, felcsippentett egy kis port és ujjai között morzsolgatta. — Vér — állapította meg, aztán megszagolta. — Embervér — szünetet tartott — Dicey-é, úgy vélem. Valami atavisztikus beütés hatására Josh nyakán felborzolódott a szőr. Dél felé rohant, a katasztrófa nyomába eredt. * Leszállt az éj. A négy vadász egy sziklaperemre telepedett. Alattuk a távolban egy kiszáradt folyó medrében terült el a balrémek tábora. Nagyjából ötven vámpír és egyéb teremtmények árnyéka nyüzsgött a tüzek és a sátrak között, míg az emberek megkötözve hevertek a sötétben. Olyan messze voltak, hogy az arcukat nem lehetett kivenni. — Túl sokan vannak ahhoz, hogy megrohamozzuk a tábort — suttogta Josh. — Tervet kell készítenünk. — Javaslom, várjunk itt amíg elindulnak — szólalt meg Jasmine. — Útközben könnyebb lesz megtámadni őket. — Nem — felelte Szépség. — Elveszíthetjük őket. Most megvannak. — Nincs semmink — rázta meg a nő a fejét. — Csak port hinthetünk a szemükbe. Szépség összevonta a szemöldökét. Josh mindkettőt nyugalomra intette. — Szükségünk van egy tervre. Én lemegyek és felderítem a terepet. Lehet, hogy ki is tudom szabadítani őket, akkor mindannyian elmenekülhetünk. — Általában nem tüntetett így a bátorságával, de a háta már annyira lüktetett a fájdalomtól, hogy képtelen volt eltitkolni, ezért rettenthetetlennek akart látszani. A kentaur megrázta a fejét. — Ez túl veszélyes. Elfoghatnak. Mindamellett a vámpírnak én akarom kitekerni a nyakát. — Addig nem, amíg Dicey biztonságban nem lesz — figyelmeztette Joshua. Isis, aki a fejét mindig az éppen beszélő felé fordította, odasétált Josh-hoz. — A te lányaid vagyunk — közölte és tekintetét a férfi szemébe mélyesztette. Josh először kérdőn felhúzta a szemöldökét, aztán megértette, mit akart a kis macska mondani. — Nem — vakargatta meg Isis füle tövét — túl veszélyes lenne, szőrmók. Jasmine arca felderült. — Nem, igaza van. Ő az egyetlen közülünk, aki észrevétlenül beosonhat a táborba. Elmondhatja a többieknek, hogy itt vagyunk, anélkül, hogy más meglátná őt. Még a köteleiket is el tudja harapni. Ha mégsem, akkor csak felderíti a terepet, visszajön és beszámol mindenről. Én azt mondom, hogy menjen. Szépség is egyetértett. — Úgy vélem, a neuromannak ezúttal igaza van, Joshua. Azt hiszem... A férfi megint megrázta a fejét. — Nem mehet és ne essen több szó erről. Azért nem mehet, mert... — Odanézett, ahol Isis előzőleg üldögélt, és rájött, hogy a levegőnek beszél. A macska elment. * Egy cserje alatt hevert. Hegyezte a füleit, orrlyukai kiszélesedtek, pupillái kitágultak a sötétségben, de ehhez hozzájárult az izgalom is. A közelben három balrém üldögélt egy pislákoló tábortűz mellett, faragott csontokkal valamilyen játékot játszottak.

Isis néhány csepp vizelettel körbe jelölte a területet, majd otthagyta a balrémeket saját rossz társaságunk körében. Két vámpír sétált el mellette, megálltak a rejtekhelye közelében és arról beszélgettek, milyen könnyen sikerült legyőzniük hatalmas ellenségüket. A macska a bokorból látta a lábukat, érezte a szagukat. Mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva hevert. A vámpírok odébbálltak, Isis fellélegzett. Nesztelenül átsuhant a magas fűben egy sátor háta mögé, ami a tűzfény peremén állt. Odabentről hangzavar szűrődött ki. — ...Jarl gárdistáinak csapata az erdőben... megkínoztak két balrémet... — ...a fene essen beléjük, mit akarnak a mi cimboráinktól? Kettőzzétek meg az őrséget, aztán... — ...vagy ha még tovább itt maradunk... — ...át kell kelnünk a Big Sticken, majd... — ...csak a királynő… Isis nem tudott túl sokat kivenni a társalgásból, de a szagok erőteljesen vámpírokra utaltak. Elóvakodott a sátor mellett, figyelte a táncoló árnyékokat. A folyó ágya felől könnyű szélfuvallat jött, majd elenyészett, de új szagokat hozott. Emberszagot. Ugyanazt, amit a felborult szekér melletti, vércseppekkel teli földön szagolt korábban. Elsompolygott egy kidőlt fatörzs mellett, amin termeszek nyüzsögtek, átballagott egy vízmosáson, megállt egy pillanatra, amikor egy patkány keresztezte pimaszul az útját, majd lassan továbbhaladt, figyelte a tábor zajait: edénycsörgés, nevetés, dörmögés. Most már ki tudta venni, hogy a sátrak nagyjából kört formálnak, s elszórtan tábortüzek égnek. Üres szekerek álltak egy kanyonféle bejáratánál. A tűztől távolabb tíz-tizenkét ember hevert, bokájuknál fogva kötözték őket egymáshoz. A macska még több ilyen embercsoportot is felfedezett. Mindegyiket egy balrém őrizte, az őrség többi tagja azonban iszogatott, beszélgetett, vagy bóbiskolt. Félelmetes társaság volt, s egyiküknek sem jutott eszébe, hogy akadhat olyan bolond, aki itt megtámadja őket. Isis követte annak a vérnek a szagát, amire délutánról emlékezett. Végül odaért egy kis vízmosáshoz, ahol egy csoport fogoly hevert. Legtöbben közülük álomba merültek. Az őket őrző balrém feje is előrebillent. Millió rémisztő szag vibrált a hűs éjszakai levegőben. Isis odasuhant az alvó fiatal lányhoz, aki erős vérszagot árasztott. Ő volt az! Zúzódások és szúrásnyomok látszottak a nyakán és a mellén. Isis kinyújtotta a mancsát és megérintette a lány karját. Semmi válasz. A macska kieresztette a karmait és gyengéden a lány sápadt bőréhez nyomta azokat. Az felnyögött és megfordult, felkeltve ezzel az idősebb asszonyt, aki mellette aludt. Az idősebb kinyitotta a szemét, egyenesen Isisre nézett és meg akart szólalni. A macska az ajkára tette a mancsát. — Csitt! — susogta. Az idősebb nő riadtan felült. — Itt vagyunk — suttogta Isis. Az asszony megint mondani akart valamit, láthatóan zavarban volt, de a macska tiltóan felemelte a mancsát, elsétált Rose bokájához és marcangolni kezdte a kötelet. *

Josh a vámpír táborra szegezte a tekintetét, de semmilyen szokatlan mozgást nem tapasztalt. Nem tudta eldönteni, vajon ez jót vagy rosszat jelent számukra. Szépség egy fiatal nyírfa mellett állt és nyílvesszőket vágott róla. Jasmine lótuszülésbe helyezkedett, becsukta a szemét, láthatólag elaludt. Joshua kényelmetlenül érezte magát. Nem csak az érzelmi feszültség miatt, hiszen Dicey és Rose végre elérhető közelségbe kerültek, de fizikailag is rosszul volt. Megfordult. Leült. Képtelen volt megfelelő pozíciót találni. Elővette a tollszárat és a papírt, megpróbált írni, de nem találta a szavakat. Hátsebe állandóan lüktetett. Felállt, érezte, hogy veríték önti el az arcát. Néhány lépéssel arrébb ment, kinyitotta a nadrágját, hogy megöntözzön egy fát. Nem víz távozott el belőle, hanem vér. Újra kiverte a hideg verejték és megszédült. Aztán elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, a jó öreg földön feküdt, jobbról Jasmine, balról Szépség hajolt fölébe. — Mi történt? — kérdezte. — Sok vért vesztettél — figyelmeztette Jasmine. — Feküdj nyugodtan. — De hogyan... — Megsérült a veséd — talán megrepedt — a mai harc során — mondta tagoltan, lassan a nő. — Meggyógyulhatsz, ha két-három napig nagyon nyugodtan fekszel. — Három nap — hördült fel a férfi. Szépség csendben maradt. — Nevetséges — kezdte Josh, de a fájdalom megint belehasított a hátába. — Valamikor orvos voltam — folytatta Jasmine. — Hallgass rám. — Közelebb hajolt és szinte kényszerítette Josh-t, hogy ránézzen. — Szerencsére nem szakadt fel a veséd, különben mostanra már elvéreztél volna. De ha nem gyógyul meg, továbbra is vért fogsz veszteni és meghalsz. Ilyen egyszerű ez. A férfi segítségkérőén a kentaurra nézett, de Szépség nagyon aggodalmasnak látszott. Josh visszapillantott Jasmine-ra. — De a vámpírok... — nyögte. Még a fájdalom sem tudta visszatartani a kitörő szavakat. Szépség lassan bólintott, mintegy magának. — Talán jobb lenne, ha megvárnánk, amíg tábort bontanak — mondta megfontoltan. Minden szava tűszúrásként érte a földön heverő Josh-t. — Ha a saját terepünket választjuk, az előnyt jelent számunkra. Talán a neuromannak... igaza volt. — Az utolsó szavakat nehezen ejtette ki, de a Josh biztonságáért való aggódás erősebbnek bizonyult számára. A férfi valami nyomást érzett a szívén, mintha mázsás súly nehezedne rá, de nem tudott megmozdulni. Óvatosan bevitték őt egy barlangba, amit Jasmine fedezett fel a sziklafalban. Egy keskeny ösvényen át lehetett csak megközelíteni, a bejáratát tövises rekettye és páfrány takarta. A természetes álcázás kiegészítéseképpen pálmaágakkal is eltorlaszolták a nyílást. Amikor mindannyian benn voltak a barlangban, kívülről senki, semmilyen szögből sem vehette észre a bejáratot, viszont ők sem láttak ki a külvilágra. Jasmine múltbeli kalandjainak elmesélésével szórakoztatta őket. Részben azért, hogy leszerelje Szépség szemmellátható türelmetlenségét, részben pedig azért, hogy elterelje Josh figyelmét a sebesülésről és álomba ringassa a férfit. — Valamikor szoktunk sárkányokra vadászni — kezdte. — A jó öreg durrogatók... A bőrükért jó árat fizettek, divatos ruhákat varrtak belőlük. De egyben jó sport is volt a sárkányvadászat. Figyeltük, milyen közel engedhetjük magukhoz őket, a leg-

nagyobb hőstett az volt, ha még tudtuk érinteni a sárkányt, mielőtt megöltük volna. Volt olyan idő, amikor arénákat építettek sárkányviadal céljára. Olyan volt, mint a bikaviadal, csak te meg a sárkány, némelykor még pikadorok is voltak a küzdőtéren. Ó, ez nagyon látványos volt, azt mondhatom. A matador rövid azbesztruhát viselt. A sárkányt meg túletették, hogy elegendő gáz képződjön benne, majd éheztették, hogy dühös legyen. Természetesen nem volt valami nagy küzdelem, mivel a sárkányok sosem tartoztak az eszes állatok közé. Ó, és a matador körbetáncolta a bestiát, bár túlságosan szertartásosan csinálta. Ezzel szépen sikerült kiirtani a sárkány populáció nagy részét, attól tartok, ezért már alig lehet látni őket. Nem nagy veszteség, úgy vélem, mindig is olyan teremtmények voltak, akik sokkal csodálatosabbak a mítoszokban, mint a valóságban. Vannak olyan dolgok, amik ragyogó fantáziáról tanúskodnak, de nehéz lenne átültetni őket a való világba. Tulajdonképpen nem lepne meg, ha minden fantáziálás így végződne. — Ránézett Joshuá-ra és abbahagyta a mesélést. A férfi becsukta a szemét és nagyot ásított. Jasmine elmosolyodott és visszatért a szikla peremén álló nyírfához, övé volt az első őrség. Lent a barlangban Josh és Szépség mély, tűnődő csendbe burkolóztak, végül Joshua mély, pihentető álomba zuhant. Isis már majdnem szétmarcangolta Rose köteleit, amikor a balrém horkantott és felébredt. Isis megdermedt. A szörny sárga szemének pillantása éppen a kis macskára esett. — Glombo tog — köpött egyet a balrém. A macskahús ritka csemege volt számára. Isis nem vágyott közelebbi érintkezésre, beugrott a bokorba és eltűnt az éjszakában. — Tog Jumpu! Oglondo tog! — ordította a balrém és dülöngélve Isis után vetette magát. Bal kijött a sátrából. — Mit dadog az a bestia? — mormolta bosszúsan. — Valamit mondott egy macskáról, Bal-Sire — szólalt meg mellette Uli. — Túl sok bort ihatott a fajankó. Isis visszaszaladt a kiszáradt folyómederbe, az avar csak úgy röpködött mögötte. A balrém a nyomában csörtetett, majd amikor a macska végleg eltűnt a szeme elől, megállt. — Tog debluk — dörögte. Mérgesen megfordult, visszament a foglyokhoz, hogy kifaggassa őket, ki a felelős ezért az elégtelen közjátékért. Isis a páfrányok árnyékában átsuhant a hegygerincen, majd várakozva lekuporodott. Fülei felálltak, farka felborzolódott. Senki sem követte. Lassan lesimult a szőre és behúzta a karmait. Kikukucskált a páfrányok alól, s látta, hogy mintegy száz méterrel lejjebb fellobognak a tábortüzek, felriadt őrök és ideges hadnagyok ugrálnak körülöttük. A macska elmosolyodott, megnyalta a mancsát, végigsimította a fülét, majd a fejét. Nehéz dolga van egy ilyen okos macskának ebben az ostoba világban. Unalmas világ, érthetetlenül unalmas. Úgy érezte, nem méltányolják igazán a tehetségét. Itt van például az a balrém, akinek fogalma sem volt, milyen gyorsan is tud egy macska szaladni, ha kergetik, a vámpírok, akik még azt sem tudják, hogy ő egyáltalán létezik, a foglyok, akik fel sem fogták, hogy miben mesterkedik, a bordély vendégei, akik nem értik a művészetét, Szépség, aki nem veszi észre, milyen ügyes macska ő, minden és mindenki, aki még csak fel sem figyel arra, milyen rémes lehet a macskának, ha a vi-

lág, amelyben élnie kell, nem méltányolja őt kellőképpen. Kivéve Josh-t. Ő megérti őt és szereti. Isis pedig mindent megtenne érte. Odalentről sikoly hallatszott. Ember sikoltott, egy nő. Árnyak nyüzsögtek azon a helyen, ahol Isis a foglyokat hagyta. A mozgásra, a hangra egész testén égnek állt a szőr. Orrlyukai kitágultak, fülei megrebbentek. Három gyors ugrással elhagyta az oltalmazó páfrányt, megtorpant, elfintorodott, majd némán visszairamodott az ellenséges tábor felé. * Bár Jasmine halkan osont be a barlangba, Josh mégis felriadt A lány újabb ágat szúrt be a földbe a belépéskor eltörött helyett, hogy ne maradjon nyoma a bejáratnak. — Mi az — kezdte Szépség. Jasmine az ajkához emelte az ujját. — Cssss — suttogta. — Jarl elit gárdája megint felbukkant. — Rámutatott a barlang mennyezetére. — Éppen fölöttünk vannak. Öt teljes percig mindhárman csendben voltak. Végül Szépség szólalt meg. — Nem hallok semmit. Jasmine fellélegzett. — Én sem. Ez azt jelenti, hogy ők sem hallanak minket. — Mi történt? — kérdezte halkan Josh. — Ott őrködtem a vámpír tábor fölötti sziklán. Nem láttam semmi különöset, így hát visszasétáltam pár száz métert, hogy vizet igyák a forrásnál, ami mellett elhaladtunk, amikor kiket nem látok, mint a JEGeket, akik Lon barlangja óta követnek minket. Most már kevesebben vannak, de dühösebbek. — Errefelé tartanak? — A pokolba is, errefelé jönnek. Én visszarohantam azon a kis ösvényen, ami egyenesen ide vezet. Közben szétszórtam egy csomó követ, ha valaki erre indulna, biztos belebotlik vagy elcsúszik rajta, így lesz időnk észrevenni a közeledőket. Egyébként amikor befejeztem, mégegyszer visszasiettem a sziklaperemhez. Ott volt az egész csapat, éppen a nyírfánk felé masíroztak. Most ott vannak, fölöttünk fecsegnek, keresik a megfelelő kilátást a vámpírok és balrémek táborára. — Lehet, hogy ez eltereli a figyelmüket rólunk a változatosság kedvéért — reménykedett Szépség. — Bárcsak hallanám őket — mormolta Josh. — Harminc méter szikla eléggé tompítja a hangot — mondta Jasmine. — A lombozat és a sziklapárkány is meglehetősen jó hangszigetelő. — Felfelé bámult, majd megszemlélte a barlang falait. — Bárcsak lenne itt egy hátsó ajtó — sóhajtotta.

Hetedik fejezet A fajok eredetéről Szépség a barlang bejáratával szemben foglalt helyet, s egy nyílvesszőt illesztett vadonatúj íjának húrjára. Josh elővett valami papírt, a sarokban éktelenkedő, sárral kevert vizelettócsába mártotta a tollszárat és írni kezdett. Jasmine kedvesen felnevetett. — Ó, Uram, milyen bolondosak is ezek a halandók! Szépség zavartan nézett rá, Josh pedig letette a tollat. — Ezt hogy érted? — kérdezte. A nő vállat vont. — Úgy, hogy hirtelen annyira elkomorodtatok. Amott a kentaur a végső csatára készül, te pedig az utolsó istenhozzádot írogatod. Váratlanul mindenki olyan jelentőségteljes lett. — Szerinted mit kellene csinálnunk? — érdeklődött Szépség szinte védekezve. — Semmit, egyáltalán semmit. Nincs mit tennünk. Mi itt vagyunk, ők pedig ott, ezért nyugodtan ücsöröghetünk. Nincs ebben semmi félelmetes. Ha elindulnak felénk, úgyis meghalljuk. Akkor elkezdhetünk aggódni. Addig viszont mesélek nektek, hogy könnyebben múlassuk az időt. — Mesélsz? — Igen, ismertek jó történeteket? — mosolyodott el. — Nekem a halandóságról szólók a kedvenceim. Ezek egyaránt szórakoztatók és tanulságosak. Ismeri valaki a samarai találkozásról szóló históriát? — Úgy tűnik nekem — szólak meg lassan Szépség —, hogy a halálról szóló történetek kevésbé szórakoztatók az olyanok számára, akik, mint mi, a kapujában állnak. — Éppen ellenkezőleg, Szépség bátyó — kuncogott Jasmine. — A távolság táplálja az elfogultságot, s a humor az igazság szülőanyja. Ha képes vagy a legsötétebb félelmeidben megjelenő ragadozó állkapcsokról mesét szőni, vagy viccet kitalálni, akkor végül nagyon sok mindent megtanulsz majd a fogakról. — Egy halhatatlan könnyen beszél — jegyezte meg a kentaur, mivel nemcsak a saját halála járt az eszébe, hanem Rose és Joshua végzete is foglalkoztatta. — Tényleg ezt hiszed? — húzta fel a szemöldökét Jasmine. — Legalábbis így vélik néhányan... — Ha a szavak valóban olyan erősek lennének, mint az írástudók szeretnék hinni... — kezdte. Josh teste megfeszült. Jasmine ránézett a férfira, majd folytatta. — Nem, én nem tudok meghalni, de tegnap tényleg megmentettétek az életem. Ámbár ha természetes okokból kell várakoznom, akármik is legyenek azok, eltelhetnek akár évezredek is... — De még annyi év van előtted — szakította félbe Szépség. — Ezért nem értem, korábban miért nem aggódtál amiatt, hogy a JEGek megölhetnek? Sokkal jobban kellett volna nyugtalankodnod miattuk, mint nekünk, hiszen több vesztenivalód van.

Jasmine neki támaszkodott a hűvös sziklafalnak. — Tanulságos módon közelítesz a félelmeimhez. Mindamellett, már nem vagyok olyan biztos abban, hogy a hosszú élet annyira értékes, mint egykor gondoltam. — Hogy lehet az, hogy a neuromanok olyan soká élnek? — vetette közbe Joshua és ajkához emelte a vízzel teli bőrtömlőt, amit Jasmine töltött meg a forrásnál. — Hogy lehet az — visszhangozta Jasmine. — Hogy is van? Hát, ez a történet nem olyan szórakoztató, mint a Nukleáris Villámháború históriája, s nem is olyan tanulságos, de kétségkívül átvészelte az idők viharát. — Átsétált a barlangon és leült a többiek közé, jó messze az álcázott bejárattól. — Egykoron a neuromanok emberek voltak — kezdte. — Ez az igazság, ne nézzetek rám olyan rémülten. Amikor fiatal voltam, a világ egészen más volt. Az emberek uralták, mi több, sok millióan éltek benne. Gyermekeket neveltek, volt hadseregük, olyan épületeket emeltek, amik szinte karcolták az eget. Gázzal hajtott szekerekkel közlekedtek olyan, sok száz kilométer hosszúságú utakon, amik kemények voltak, mint a szikla, s keresztülhaladtak a hegyeken, átmentek a folyók alatt. Óriási városokban laktak, milliónyi ember zsúfolódott össze bennük. Rémes helyek voltak, de izgalmasak. Az emberek saját gépeik bűzétől fulladoztak, megölték egymást, mert nem volt jobb dolguk. Néhányan gyűlölték mások bőrének színét, néhányan utáltak bizonyos testrészeket, mások meg a gondolatokat, s akadtak, akik nem törődtek az egésszel. Sok szó esett Istenről meg a szexről, ilyen vagy olyan módon. Majdnem mindenki tudott írni és olvasni. Éjszaka olyan sok fény világított, hogy sosem láthatták a Tejutat. Néhányan felrepültek a Holdra, csak azért, hogy leülhessenek rá. A doktorok kivették egyes emberek szívét, hogy aztán beletegyék másokba. A tudósok lefényképezték az atomokat, palackozták az elektromágnesességet, genetikai anyagokkal manipuláltak, kikukucskáltak az univerzum szélére. Elterjedt a hipnózis, a scientológia, a guruk által létrehozott transzcendentális biofeeedback. A civilizáció teljesen megőrült. — Hátradőlt, lehunyta a szemét, újra maga előtt látta az egészet. — Nehéz idők voltak azok az emberi lények számára — mosolygott sokat sejtetően. — Én embernek születtem. Joshuá-t azonnal lenyűgözték ősatyái különös világának érdekes képei. Mágnesesség, hegymagasságú épületek! És mindenki tudott olvasni. A legtöbb dolog újdonságként hangzott Josh számára, mivel kevés hihető történet maradt fenn arról, milyen is volt az élet a Jég Eljövetele előtt. Elbűvölten gondolt a korai emberekre, akik bár alig különböztek tőle, mégis teljesen másképpen éltek. Szépség figyelmét nem igazán kötötte le a történet. — Tehát te ember vagy — suttogta némileg hitetlenkedve. — És mi volt a helyzet a kentaurokkal? Ők mit csináltak addig, amíg az emberek uralkodtak? — Ó, akkoriban nem léteztek kentaurok — felelte Jasmine. — Sok más állat sem létezett azokban az időkben, csak jóval később bukkantak fel. De ez már egy másik história. — Elengedte a füle mellett Szépség kétkedő hümmögését és folytatta a mesélést. — Mindenesetre az biztos, hogy 1986-ban születtem. Mint korábban már említettem, abban az évben, amikor a tengeren felrobbant az atomerőmű és egy jó darabot leszakított New Englandból. Beszélhetnék még a sugár-

fertőzésről, az égési sebekről, meg a torzán született gyerekekről, de már az említésükre is elszorul a szívem. Semmi szükség rá, hogy ti ketten többet is megtudjatok az atomenergiáról. Olyan erő volt az, amiről az emberek azt hitték, bedughatják egy dobozba és akkor használhatják, amikor csak akarják; kivették és lőttek vele, vagy felkapcsolták a fényt, alkalmazták a röntgensugarat — ne kérdezzétek, hogy mi az — de végül az történt, hogy nem tudták becsukni a dobozt. Erre döbbentek rá 1986-ban, abban az évben, amikor világra jöttem. Los Angelesben születtem, de az akkor még nem volt sziget. Nagy város volt, sportkocsik, filmsztárok, Disneyland — ugye nem tudjátok, miről beszélek? Ó, semmi baj. Hamu a hamuhoz, ahogy mondani szokták. Többé-kevésbé még mentek a dolgok egy pár évig az atomerőműi katasztrófa után, talán minden rendbe is jött volna, de aztán történt egy sokkal nagyobb szerencsétlenség nemzetközi viszonylatban. Hallottatok valaha is az olajról? Josh és Szépség egymásra néztek, aztán Jasmine-ra pillantottak. — Olyasmire gondolsz, mint a bálnaolaj? — Nem, arra, ami feketén tör fel a földből, amiből a benzint csinálják, ez a gázolaj. Mindketten megrázták a fejüket. Jasmine sóhajtott, majd felnevetett. — Nagyon nehéz kitalálnom, hol is kezdjem a történetet. — A férfi és a kentaur várakozva nézett rá, Joshua szinte elfeledkezett a hátát hasogató fájdalomról. Jasmine folytatta. — Az olaj nyersanyag, amit kutakkal szivattyúztak fel a földből. Feldolgozták és elégették, ez az energia biztosította a világ számára a fényt, a szállítmányozást. Felmelegítette a hideget, lehűtötte a meleget. De néha előfordult, hogy kiömlött a hajókból, amikben szállították és vékony, fekete hártyával fedte be az óceán vizét. Ezt olajrétegnek hívták és az emberek gyűlölték. Ugyanebben az időben voltak különleges tudósok is, akik génmanipulációval foglalkoztak. Ők — ó, Uram, hogy fogom ezt... — nos, a saját korukban egyfajta varázslók voltak. De a varázslat még fiatal volt, s a tudósok még csak varázslótanoncnak számítottak. Akárhogy is volt, ők jöttek rá, hogy minden teremtmény apró organizmusok millióiból áll, amiket sejteknek neveztek. Ezek túl kicsik ahhoz, hogy szabad szemmel látni lehessen őket. Minden egyes sejt közepén van egy még kisebb kamra, ezt sejtmagnak hívják, amin belül egy csomó szálas anyag található, a kromoszómák. Ezekben, mint a lánc szemeiben, millió pici üzenet helyezkedik el, a gének. Ezek maguk az üzenetek, amik elmesélik minden teremtménynek, kicsoda is ő, mekkora, milyen az alakja, mit szeret enni, miről gondolkodik. Ezek a tudósok felfedezték azt a kódot, ami szerint a gének üzenetei íródtak, így a tudósok be tudtak hatolni a sejtekbe, és bármilyen üzenetet beléjük írhattak, amit csak akartak. Akkor azt csinálták, hogy kerestek egy baktériumot, az egy bizonyos fajta sejt és átírták a benne levő üzenet egy részét — ezt nevezik génmanipulációnak — és amikor a genetikusok pontosan beírták azt, amit akartak, akkor azok a baktérium sejtek képesek voltak megenni az olajat, mi több, szerették az olajat, így az emberek szabadon engedték a baktériumokat az olajrétegen, azok pedig leették az olajat a víz felszínéről. Josh csupa fül volt. Igaz történetet hallott a varázslókról, akik az írás segítségével varázsoltak. Megértették és felhasználták az írott szó kimondhatatlan, okkult erejét.

Úgy csinálták ezt, ahogy írva vagyon. Josh hallott már történeteket azokról az időkről, amikor mindenki tudott olvasni, de mindig apokrifnek minősítette azokat. Hitt abban, hogy az írás és olvasás ősi művészete csupán a kivételezett kevesek kiváltsága. Szülei és barátai is ezt a hitet vallották. Azonkívül, bár képes volt bemutatni olyan trükköket, amik mások számára varázslatnak tűntek, jól tudta, hogy bárki képes megtanulni ezeket, legalábbis ha tud olvasni. És most itt volt ez a történet a prehistorikus írástudókról, akik vallásukból igazi mágiát formáltak. És ha nem is így lett volna, gondolta Josh, akkor legalább kideríthetné, mi is történt valójában, ha megértené az írásukat. Gondolatban megjegyezte magának, hogy tanulmányozni fogja az ősi nyelveket. Szépség respektált minden varázslatot, ha bebizonyosodott róla, hogy valódi, de azt nem tudta, hogy ebben higgyen vagy sem. Ez az egész nagyon úgy hangzott, mint az írástudás, amivel kapcsolatban mélységesen szkeptikus volt. A kentaur már egy csomó történetet hallott a Jég Eljövetele előtti világról, de mindegyik sokkal fantasztikusabb volt, mint ez az utolsó, hiszen ebben olyan állatok szerepeltek, akik nem tudtak beszélni, láthatatlan királyságok, hajók, amik a Holdra repültek. Jasmine azonban úgy beszélt ezekről, mintha maga előtt látná azokat a dolgokat, amikről mesél. Szépség megint valahogy más fényben látta a neuromant. Jasmine látta, hogy érdeklődő hallgatóságra akadt, ezért folytatta. — így egy napon bekövetkezett a nagy olajkatasztrófa. A G. M.-ek, a génmanipulálók mindenfelé elterjesztették speciális baktériumaikat az olajban, és ez okozta a bajt. A baktériumok szétoszlottak, nem csak a vékony olajréteget falták fel, hanem befurakodtak az olajszállító tankhajókba, a partmenti olajmezőkre, az olajvezetékekbe. Csuda hamar járványszerűen elterjedtek, s mielőtt bárki észbekapott volna, vagy felfedezhetett volna valami jó antibiotikumot, a világ összes olaj- és gázkészlete elfogyott. A fények kihunytak. Így emlékszem vissza a huszonegyedik születésnapomra: gyertyafény és meleg sör, ugyanis a hűtőszekrények sem működtek. A következő tíz évben aztán lassan visszatért az energia. Tökéletesítették a szélgenerátorokat, alkalmazni kezdték a napkollektorokat, a vízierőműveket, az akkumulátorokat, a geotermikus egységeket, és így tovább. Mire befejeztem az orvosi egyetemet, a helyzet normalizálódni kezdett az országban. A diploma alapot biztosított ahhoz, hogy bekapcsolódjak bizonyos kutatásokba, új technológiákról volt szó, amik számos alternatívával szolgáltak. Megint vitorláshajókat építettek. És ott voltak a lovak. Ha valaki el akart jutni valahova, lóra kellett ülnie. Persze először nem jutott ló mindenkinek, s a tenyésztelepeken nem tudtak sokat tenni a gyorsabb szaporulat érdekében. Ekkor tökéletesítették a klónozást, a G. M.-ek megkapták a feladatot és felnőttek hozzá. Rájöttek, hogyan klónozhatnak a laboratóriumban 35 nap alatt a kifejlett csikóból lovat. Elképzelhetitek, milyen futószalagon ment a dolog. Két éven belül mindenkinek lett lova. — Mi az a klón? — kérdezte Josh. — Ó, egek! Szóval a klónozás az az eljárás, aminek során valamely teremtmény egyetlen sejtjének gén üzenetébe beírják a megfelelő kódszót. Később ez nagyon fontossá vált, ó, akkor már harminc körül jártam. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy az óceáni atomkatasztrófa óta, a háttérsugárzás miatt egy csomó embernek nem lehetett

gyereke, vagy valami rendellenességgel született volna. Nagyon sok emberről volt szó. Ezért azt mondták, ha tudtok lovakat klónozni, akkor az ember klónozása is sikerülni fog. Így kierőszakolták, hogy ennek a technológiának a segítségével utódjaik lehessenek. Valami olyat akartak, amiért érdemes élni, egy darab halhatatlanságot kívántak maguknak. És akkor közölték velük: nincs gyerek. Ezek az emberek persze nagyon dühösek lettek, és persze fű alatt megcsináltatták a klónozást. A kormányzat természetesen megpróbálta szabályozni a dolgot, például hogy csak két gyerek lehet egy családban és így tovább, de a gazdagok megtalálták a kiskapukat, olcsó laboratóriumokat rendeztek be, aztán a szegények állami támogatást akartak kapni a klónozáshoz. Később előfordultak kalózakciók is, megjelentek a félig legális ügynökségek, és... tudjátok, hogy van ez. Pontosan persze nem tudták, de megragadta őket a dolog. Emberek, akik másolatot készíttetnek magukról... — Figyelemreméltó — jegyezte meg Szépség komolyan. Valahonnan nagyon messziről egy állat bömbölése hallatszott, lágy volt és tompa, mint a sikoly emléke. A három bajtárs egy pillanatra az álcázott bejáratra meredt, majd egymásra néztek. Josh kinevette magát, mivel — bár csak időlegesen — sokkal kevésbé érdekelték a barlangon kívüli események, mint az, amit még Jasmine tartogat számukra. Szépség megértőén mosolygott. — Mindenesetre — folytatta a neuroman — az embereknek nem csak a reprodukciós képessége mondott csődöt. A maradék sugárzás is szedte a maga áldozatait. Az emberek megbetegedtek, majd meghaltak bél- vagy tüdőrákban, vészes vérszegénységben. A sugárzás az állatokat is megbetegítette. Végre tenni kellett valamit. Ekkor merült fel a neuromanok ötlete. Tudjátok, a hosszútávú háttérsugárzás az emberi szervezet minden részére hatott, kivéve a központi idegrendszert, a jó öreg agyat és kapcsolt részeit — kopogtatta meg mutatóujjával a homlokát. — így valakinek eszébe jutott, miért nem helyettesíthetnénk mindent mesterséges szervekkel, kivéve az agyat, így aztán beültették az agyat egy törhetetlen, kortalan mesterséges testbe. Mint említettem nektek, harminc éves koromban hallottam először erről az ötletről. A következő tíz évet sok, különböző szakterületről érkezett kutatóval együtt azzal töltöttem, hogy kidolgozzuk a megoldást. A mesterséges szív megalkotása könnyű volt, az atomenergiával működő teflonszívet állatba már többször beültették. A tüdő sem jelentett problémát, csak miniatürizálni kellett az oxigéncserélő képességgel rendelkező membránokat. A karok, a lábak, az alumínium csontok előregyártott elemekből készültek, a technológia cseppet sem volt bonyolult. A vérrel viszont gondok voltak. Hogyan lehet létrehozni egy olyan hosszú életű, oxigénszállító folyadékot, ami... — de benneteket biztos nem érdekelnek ezek a részletek. Maradjunk abban, hogy minden problémát sikerült megoldani. Az idő sürgetett, ezért az állatkísérletekre szánt időt jócskán lerövidítették. Megkezdődtek a klinikai kísérletek az emberekkel, a haldoklókkal persze, akik önként vállalkoztak ezekre. Nekik már nem volt semmi vesztenivalójuk. A tudósok génmanipulációval létrehoztak egy olyan sejtet, ami képes volt nagyon gyorsan elfogyasztani az emberi szöveteket, kivéve az idegsejteket.

— De ki vállalkozott önként ilyen tortúrára? Nem lett volna jobb fiatalon meghalni, mint elszenvedni az ilyesfajta öncsonkítást? — kérdezte Szépség. — Még hogy valakit elevenen felfaljanak... Jasmine elmosolyodott. — Én is önként jelentkeztem. De ezzel együtt azt hiszem, igazad van. Nem tudom, vajon akkor is vállalkozom-e rá, ha tisztában vagyok vele, mi vár rám a következő 300 évben. Szóval, rosszindulatú daganatom volt, egy évem volt hátra, így hát jelentkeztem. Ezzel legalább egy lépést tettem előre, míg társaim lemaradtak. Ezen a ponton a kutatók még nem érték el a tökéletes megoldást, így az alanyok sokat kockáztattak, de én mégis belevágtam. Elaltattak, gyógyszerekkel lelassították az anyagcserémet, és annyira lehűtötték, hogy már a halál kapujában álltam. Aztán beadták a sejteket felbomlasztó anyagot és betettek egy tartályba, ami tele volt az újonnan felfedezett vérfolyadékkal. A testem kívül-belül kész baktériumtenyészetté vált. Egy nap alatt csak az agyam maradt meg belőlem, meg a központi idegrendszer. Aztán megkezdődött a rekonstrukció. Egy másik speciális oldatba tették az agyat és az idegszálakat, s egy óramű pontossággal tevékenykedő orvos csapat mikrosebészeti eljárásokkal az idegeket egy vezetékhez, azt egy transzduktorhoz, megint vezetékhez, majd szenzorokhoz kapcsolta. Az életmentő műtét egy hétig tartott, bekapcsolták a tüdőt, a szívet és így tovább. A további finomítgatások egy évet vettek igénybe, beépítették az izmokat, rámhúzták a mesterséges bőrt, kialakították az emésztő és a hangképző rendszert. Végül azonban vadonatúj emberként sétáltam ki onnan, a korai, jól sikerült neuromanok egyike lettem. Természetesen akadtak problémák is. A tapintó érzékem rosszul funkcionált, néha elzsibbadtam, néha nagy fájdalmaim voltak. Nem éreztem az ízeket, de ez volt a legkisebb baj, mivel csak egyszerű cukrokat ehettem. Az egyensúlyérzékem katasztrofális volt. Ezután még operációk sorozata következett, amikkel sikerült megoldani ezeket a problémákat. Most már többféle ételt is ehettem, az érzékszerveim sokkal élesebbek lettem. A szemem például sokkal kifinomultabban lát, mint az embereké, bár, meg kell mondanom, először elég különös volt a külvilág látványa, de aztán hozzászoktam. A bőröm sokkal durvább volt, mint a nőké általában. A szívemet plutónium cella működtette, ez még akkor is üzemelni fog, ha az agyam már rég halott lesz. Ami azt illeti, az agyamba BHT oldatot injekcióztak be, ami meghosszabbítja az idegsejtek életét; ezt az oldatot még az 1960-as években fedezték fel, s ha az állatkísérletek megbízhatók, jakkor az agyam ezer évig is elélhet. Úgy botorkáltam tehát, mint egy gyermek, az új faj első képviselője. Természetesen nekem nem lehetett gyermekem, még klónozással sem, hiszen az idegsejteket nem lehet klónozni. De én legalább jól megvoltam, annyira amennyire. A neuroman becsukta a szemét, hogy jobban fel tudja idézni magában azt az alakot, aki egykoron ő volt. Szépség néma csodálattal bámult rá, teljesen lenyűgözte a nő bátorsága, gyávasága, szenvedése. Jasmine kinyitotta a szemét. — Milyen kár, hogy többé már nem tudok sírni — sóhajtotta. — Ha nem ember vagy, akkor a könnyezés haszontalan funkció. Joshua kinyúlt és lágyan megérintette a nő kezét, ez kizökkentette őt az álmodozásból. — Természetesen — folytatta — nagyon sok ember szerette volna, ha megoperálják. Több olyan központ jött létre, ahol elvégezték ezt az eljárást, de mivel az

nagyon költséges és időigényes volt, mi több, évekig eltarthatott — sokkal kifinomultabb, s jóval elegánsabb modellek bukkantak fel végeredményképpen — ezért felfüggesztették az egészet. Úgy tudom, pár ezer neuroman készült el, de fogalmam sincs róla, hányan maradtak meg belőlük. Tehát ezért élünk mi olyan soká. Egy pillanatig csend ülte meg a levegőt. Odakint az erdő halk hangjai neszeztek, de a zaj nem jutott be a barlangba. Egy pók csöndesen mászni kezdett a falon felfelé, de aztán rájött, ez nem a megfelelő idő számára, ezért visszahúzódott a falrepedésben lévő lakásába. — Tehát amikor rád találtunk — kezdte Josh. — Már majdnem elvéreztem. Általában nincs szükségem hemolub utántöltésre, de minden ötven-hatvan évenként a szelepem kinyílik, úgy, ahogy láttátok. A partvidéken elszórva legalább ötszáz tartályt temettem el arra az esetre, ha megszorulnék. Többé ugyanis már nem gyártják a hemolubot. A történet hallgatása közben Szépségnek valahogy felkavarodott a gyomra. Nem mintha a mesében lett volna valami taszító számára, de újra és újra rátörtek az undor hullámai, s csak nehezen küzdött meg a hányingerrel. Végül rájött, mi is az, ami anynyira zavarja. — És vajon melyik elszigetelt földrészről vándoroltak ide a kentaurok, ha ezekben az eseményekben egyáltalán nem szerepeltek? Jasmine az olyan szülő gyengéd, szomorú tekintetével nézett a kentaurra, mint amelyik habozva éppen most készül elmondani gyermekének, hogyan is születnek igazán a bébik. — Dekadens idők voltak azok — felelte. — A szó igazi értelmében. A társadalom hanyatlott. Olyan események következtek be, amik alapvetően tudatosították az emberi fajban a halál közelségét. A gyógyíthatatlan sugárbetegségekben egyre többen pusztultak el. Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy bármilyen erkölcsös, eszes, produktív vagy gazdag is volt bárki, azzal nem vásárolhatott hosszú életet. Ugyanekkor viszont a körülmények véletlen összejátszása folytán néhányan olyan operáción estek át, ami — ha sikerrel járt, mivel 80 százalékuk meghalt a műtőasztalon — a halhatatlanság esélyével kecsegtetett. Az emberek számára egy lehetőség állt nyitva: bekapcsolódni a nagy játszmába, aminek tétje élet vagy halál. Az öngyilkosság lett az önszabályozás legjobb módszere, mivel az élet nemigen kínált más alternatívát. Kreatív önmegsemmisítésről volt szó persze, az emberek jókora summa pénzt fizettek azért, hogy ünnepélyes körülmények között távozhassanak az élők sorából. A nemzeti parkokat hadijátékok színtereivé alakították, az emberek azért mentek oda, hogy megöljék egymást, és többé ne jelentsenek veszélyt azok számára, akik tovább akarták éldegélni dekadens napjaikat. Megsokszorozódott az ópiumbarlangok és a masszázsszalonok száma. A temetkezés valóságos művészetté nőtte ki magát. Mindenki a halállal, az élettel, a fantáziálással foglalatoskodott. A tudomány minden korban az adott időszak képzelgéseinek megnyilvánulása, s a mienk sem különbözött ettől. A génmanipulációval foglalkozó tudósok a társadalom tudatalattijában megjelenő vágyakat váltották valóra. A sikeres klónozásokkal, a neuromanok létrehozásával sikerült valóban feltörniük a genetikus kód lakatjának zárját. Ismerték a genetikai üzenetek ábécéjét, és a mi naptárunk szerinti XXI. század közepére feltérképezték minden betű jelentését és pontos elhelyezkedését. És miután fel-

fedezték, melyik gén milyen mondanivalót hordoz, a begyakorolt eljárások segítségével már nem jelentett problémát, hogy az egyik állatból kivett géneket összekapcsolják a másik génjével, s így létrehozzanak — egy új állatot. Szépség szemei kerekre nyíltak. Valami furcsa gondolat motoszkált az agyában... — Például — folytatta Jasmine halkabban — lehetségessé vált az ember fejét és testét tartalmazó géneket összekapcsolni a ló törzsével és lábaival, s ily módon jött létre számos embrió kísérlet után... a kentaur. — Nem! — mennydörögte Szépség és felágaskodott. Félelmetes pillantásában félelemmel kevert düh szikrázott. Úgy festett, mint az a gyermek, aki éppen most tudta meg, hogy örökbefogadták. — Ez nem lehetséges! — suttogta nyersen. — Rengeteg történetet hallottam a kentaurok vándorlásáról, még a Jég előtti időkből, amikor öt nagy kontinens létezett, mi történt az emberek földrészeivel, ami az ő nemtörődömségük miatt megsemmisült, hogyan menekültek a kentaurok saját földjükről, amikor a vámpírok a Száznapos Háborúban végigpusztították azt, hogyan... Jasmine felemelte a kezét. — Nem, Szépség. Ezek csak mítoszok a fajod eredetéről. Minden faj megteremtette a maga kezdetéről szóló legendákat. Azok a mesék a kontinensekről meg a vándorlásokról a ti mítoszotok részét képezik, az én történetem viszont a valóságot tartalmazza. A kentaur kétségbeesetten nézett a nőre, szemében kétkedés tükröződött. Jasmine megpróbált jobban rávilágítani a dologra. — A most létező teremtmények közül sokan a korai génmanipulációk eredményeképpen születtek, például az emberi aggyal rendelkező macskák, mint Isis. Ezek a keresztezések nagyon népszerűek voltak a gazdagok között, ezért szereztek be érdekességképpen vagy státuszszimbólum gyanánt ilyen háziállatokat. Ez volt a dekadencia utolsó megnyilatkozásainak egyike, valóra váltani a fantáziát, miközben a valóság már minden képzeletet felülmúlt. Rövid idő múlva már szabályosan megrendelték a különféle mitológiai lényeket, a kentaurokat, a szfinxeket és így tovább. A középosztály is rákapott a dologra, sőt, még az állatkertek is megvásároltak néhány példányt. Aztán természetesen az lett a sikk a gazdagok között, hogy túltegyenek egymáson. A vámpírok lettek a fő kedvencek, emberi test, vámpír-denevér anyagcsere, speciális, a szárnyak méretét szabályozó gének. Az emberek felnevelték őket, idomították, gondozták, így valóban álmaink, fantáziánk, lidércnyomásaink és vágyaink kifejezőivé váltak. Létrehoztak új, sosemvolt génkombinációkat is. A kormányzatok persze fenntartották saját, titkos istállóikat, ahol rejtett céljaik érdekében nevelték ezeket a teremtményeket. Az élettel, a halállal és a mítoszokkal való foglalkozás immár nemzeti sporttá vált. Előfordultak balesetek is. — Egy kis szünetet tartott, hagyta, hogy Szépség és Josh felidézzék magukban a groteszk lehetőségeket. Hiszen ők igazán ismerték a félresikerült kísérletek eredményeit, mivel azok népesítették be az erdőket. A kis barlangban valahogy sötétebb lett és jóval hűvösebb. Mindhárman önkéntelenül közelebb húzódtak egymáshoz. Jasmine halkabban folytatta. — Nem csak a korai kísérletekben történtek hibák, hanem később is, a föld alatti laboratóriumokban is előfordultak. Félresikerült lények születtek, szerencsére, a legtöbben közülük sterilek voltak, de nem mindegyik. Ráadásul sokat nem pusztítottak el születésük után, ahogy kellett volna. Bár kevesen maradtak, de néhányan még mindig léteznek, mindenki megveti őket, be-

leértve saját magukat is. — Joshuá-hoz fordult. — És te még csodálkozol azon, miért gyűlölik a balrémek annyira az embereket. Szépség még mindig teljesen megdöbbentnek látszott, ezért Jasmine igyekezett enyhíteni a feszültségen. — A génmapulációval született teremtmények többsége vegyes érzelmeket táplált az emberek iránt; szerették és gyűlölték teremtőiket, behódoltak és fellázadtak, bár nem értették, honnan erednek ezek az érzések. Teljesen normális, amit érzel, Szépség. De ha elfogadod ezeket, szabályozhatod az érzelmeidet, s megakadályozhatod, hogy ők uralkodjanak rajtad. — Ez nem változtat a kettőnk kapcsolatán — bökte oldalba Josh régi barátját és szeretetteljes pillantást vetett a kentaurra. — A kentaurok ősi és nemes faj — jelentette ki Szépség a falnak címezve szavait. — Kétségtelenül nemes — erősítette meg Jasmine. — És a kezdeti időket tekintve még nemesebb. Két rövid évszázad alatt rengeteget fejlődtek. Az emberi faj ötezerszer annyi idő alatt nem tett mást, mint kiirtotta önmagát. S mindent összevetve, egy faj sem jutott el ilyen rövid idő alatt ilyen messzire, hiszen a hangyák és termeszek még mindig föld alatti királyságaikat építgetik. — Nem tetszik nekem, hogy így beszélünk a fajokról — mordult fel Josh. — Minden állat önmaga, úgy vélem. Szépség, másképpen gondolkodsz most felőlem, azok után, amin együtt keresztülmentünk? A kentaur Josh-ra nézett, majd felszegte a fejét. — Te nem változtál, öreg barátom. Én változtam, így mi most különbözőek vagyunk. — Nekem ugyanaz vagy, te vén ló. Hacsak el nem kezdesz másképp viselkedni velem szemben. — Úgy viselkedem, ahogy nekem tetszik — közölte olyan gőgösen a kentaur, amit Josh eddig soha nem tapasztalt nála. — Mindamellett, ez a neuroman történet nyilvánvalóan gyermekmese. — Nem az, Szépség — mondta Jasmine kedvesen. — Tudod, hogy az igazat mondtam. Gondolkozz! Én vagyok az egyetlen, aki valóban ott volt, s az igazat hallhatod tőle. — De ez képtelenség! — hördült fel a kentaur. — Megint csak bűvészkedés a szavakkal. Azok a bolond írástudók... — Tartsd a szád, Szépség — figyelmeztette Josh. — Semmi szükség sincs itt a... De a kentaur kijött a sodrából. — Semmire sincs szükség! Talán te beszélted rá őt erre az egészre... — megint szavakkal próbálsz meggyőzni valamiről. — Semmiről sem akarlak meggyőzni — mondta Jasmine csendesen. — Csupán csak elmeséltem, hogy is történtek a dolgok akkoriban. Érezned kell, hogy igazat mondtam. — Acélszívvel és drótokkal milyen könnyen beszélsz az érzelmekről — jegyezte meg keserűen a kentaur. Most Joshua gurult dühbe. — Bele ne pusztulj az önsajnálatba, te mogorva négylábú! Az anyád minden bizonnyal szamár lehetett! Szépség sörénye felborzolódott, de Josh folytatta. — Itt megtudhattad, hogy egy derék új faj képviselője vagy, örökölheted a Földet, erre te itt...

— Ne hidd azt, ember, hogy megalázhatsz, csak mert te... — Ember! — emelte fel a hangját Joshua. — Tehát itt tart a te nemes fajod? Te alázod meg magadat ezzel a gyerekes rasszizmussal. Te még azt sem... — Én még azt sem... — Elég! — kiáltott fel Jasmine és azok ketten rögtön elhallgattak. Szégyenlős csend telepedett a barlangra. Jasmine hagyta, hogy a némaság egy kicsit közelebb hozza a barátokat, aztán viszonylag hangosan megszólalt. — Azt hiszem, most jöttetek rá, miért is tört ki a Fajok Háborúja. — Tekintetével a többiekét kereste, de azok lesütötték a szemüket. — Jasmine egyik kezét Josh vállára tette, a másikat pedig Szépség hátán nyugtatta. — Az erős érzelmek elválasztanak minket, de ugyanazok össze is kötnek. Kérlek benneteket... Mi egy család vagyunk. Szépség elfordult és a nyugati falra meredt. Josh a hátán fekve a mennyezetet bámulta. Jasmine felsóhajtott. — Nem hittem volna, hogy a történetem éket ver közénk, hiszen mindannyiunk őse közös: az ember. Egyszerűen különbözőképpen fejlődtünk. Az én evolúcióm zsákutcába vezetett. Ki tudja, a tiétek merre tart? Úgy vélem, elég erősek vagytok ahhoz, hogy meghallgassátok a történetet, azt hittem... nos, nem számít. Aludjatok egy kicsit, szükségetek van rá. Én vállalom az első őrséget, éjszaka jobban látok, mint ti — szögezte le, majd elfordult. Jasmine tudta, hogy Szépség hitt neki, mivel a kentaurnak egyéb oka nem lehetett a szomorúságra. A nő azonban nem sajnálta őt. Az ilyen sokk igazi jellem- és bátorságpróba volt, és Jasmine biztos akart lenni abban, hogy erős lelkek társaságába került, akikkel nyugodtan együtt mehet, bárhová is vezet a keresés. Hallotta, hogy Josh és Szépség csendesen beszélgetnek egymással. A barlang távoli sarkából bocsánatkérő és büszkeséggel vegyes sajnálat hangjai szűrődtek ki. — Bocsáss meg — hallotta a kentaurt. — Nem úgy értettem... — Engem is megrázott — suttogta Josh. — Ő... — ...meg kellett lennie... — ...holnaptól kezdve ha mi... — Muszáj megértenem, ha... Jasmine valami energiaáramlást érzett a másik kettő között, szándékaik ereje, zavaros idealizmusuk szinte sugárzott belőlük, s ez valahogy boldoggá tette a nőt. Olyasvalamit kapott tőlük, amit már évek óta fájdalmasan hiányolt: egy célt. Szó nélkül magukra hagyta őket. Odasétált a barlang bejáratához és leült, az álcázó borostyánindákon keresztül kibámult az éjszaka sötétjébe. Az alacsony hegyekre köd telepedett, mint a kósza gondolatok, először könnyedek, aztán gyorsan el is tűnnek. Mostanra a köd elég vastag volt ahhoz, hogy betakarja a köves völgyet is, a hold lecsúszott a horizontról, tökéletes sötétség uralkodott odakint. Hűvös szellő fújdogált, amitől bármely ember libabőrös lett volna, de a neuromanok immúnisak voltak az efféle csekély időjárásváltozásra. Jasmine érezte a hőmérséklet csökkenését, de ez cseppet sem zavarta. Egy óra telt el, mire eszébe jutott, hogy ránézzen barátaira, s felmérje a lelkiállapotukat. Szépség és Josh összesimulva, egymást melegítve aludtak a sarokban.

Napfelkelte előtt egy órával, a hajnal csalóka neszei között néhány kődarab zuhant le a barlang bejárata előtt. Mind a hárman felugrottak. Szépség előkapta az íját, Josh a kését, Jasmine pedig a tőrét, s az álcázott bejáratnál várakoztak. Fél perc telt el. Szépség úgy érezte, csapdában vannak, de felkészült a harcra, Josh csak abban reménykedett, bosszút állhat szerelmeséért, mielőtt meghal. Jasmine felerősítette reflexeit és tanulmányozta saját félelmét. Egy perc múlva valami kaparászás hallatszott a kinti sziklákon, s az álcázó levelek közül néhány lehullt a földre. Szépség felajzotta az íját. Egy hosszú pillanat múlva két tappancs jelent meg a barlangban, reccsenés hallatszott, majd felbukkant egy kis mosómedve. A szeme körüli fekete gyűrűk miatt pont úgy festett, mint rajzfilmben a szellem. Az állatka megtorpant, végigmérte a három vadászt, megfordult és kisétált a barlangból. A feszültség valamennyire enyhült, de egyikük sem nyugodott meg teljesen. Jasmine óvatosan előre lépett és kikukucskált a levelek között. — Senki sincs odakint — mormolta. A többiek hallgattak. Jasmine csendre intette őket, majd kisuhant a barlangból a ködös, félhomályos hajnalba.

Nyolcadik fejezet amelyben a társaság fogságba esik Öt perc telt el, sem nesz, sem suttogás nem hallatszott. Jasmine végre visszatért a barlangba és övébe dugta a tőrét. — Elmentek — mondta. — Mindenki elment. — A JEGek? — kérdezte Szépség. — JEGek, vámpírok, balrémek, emberek. Mindenki eltűnt. Kimentek körülnézni, még Josh is, aki olyan óvatosan lépkedett, mintha vékony jégen járna. A terep üres volt, csak nyomokat láttak, amik dél felé vezettek. A távolban a vámpír tábor is kiürült. Néhány üres szekér maradt csak hátra, itthagyták őket, mint az ócska cipőket. — Nem fognak megvárni minket — mondta Josh. — Induljunk. — Még nem vagy olyan állapotban... — kezdte Jasmine. — A vizeletem majdnem tiszta volt ma reggel, és a hátam is kevésbé sajog — közölte a férfi. — Akárhogy is van, elindulok — jelentette ki rendíthetetlenül. Szépség habozni látszott, bár ő is szívesen folytatta volna az üldözést. — Talán ha a hátamra ülne... — javasolta Jasmine-nek. A nő úgy vélte, nem érdemes tovább győzködni őket, ezért beletörődően vállat vont. Szépség kinyújtotta a karját és felsegítette a hátára Josh-t, majd minden további nélkül elindultak lefelé a köves ösvényen. A nyomok sok mindenről beszámoltak: vámpírok, balrémek, emberek, s a csapatot üldöző JEGek vonultak az úton. Josh remélte, hogy ez egyszer most ők erednek Jarl kitartó katonáinak nyomába. A vadászok csendben igyekeztek előre néhány óra hosszat, s a nyomokra koncentráltak. Az előző éjszaka eseményei után sokkal közelebb érezték magukat egymáshoz. Lelkűk démonjai elszálltak, most már tisztán tudtak összpontosítani arra a dologra, ami összekötötte, s egyesítette őket, az ellenség üldözésére. Mivel Josh a kentaur hátán utazott, lehetősége volt arra, hogy papírra vesse az elmúlt nap történéseit. Tintául a búzavirág leveleiből kipréselt nedvet használta, amibe beleköpött, támasztékul Szépség háta szolgált. — A szó nagy, a szó az egyetlen — mormolta csendesen, amikor befejezte az írást, összegöngyölte a papírt és bedugta a tokba. A nap egész reggel nem bújt elő a felhők mögül, a levegő hűvös maradt. Rossz időjárásnak néztek elébe. Az út mentén, egy sekély patak partján halott menyét hevert a hideg porban. Szeme nyitva volt, mintha még mindig figyelne valamit. Nagyon úgy festett, mint egy előjel. Joshua a kentaur lépéseinek lágy ritmusára ringatózott Szépség hátán. Mindenfelé vándoroltak a gondolatai. Szórakozott Jasmine furcsa szavain, amiket a nő három évszázadon át megőrzött emlékezetében. Eltűnődött Isis küldetésén, vajon mire gondolt a macska, s mit talált a vámpírok táborában. Csodálta, milyen lelkierővel fogadta a

kentaur Jasmine közléseit. Megpróbálta elképzelni, mit csinálhat Dicey ebben a pillanatban. Nézte a felhőket, amit állatalakokból fákká, majd rejtélyes, felismerhetetlen figurákká változnak. Beleszagolt a szélbe. Belemerült a hétköznapi érzékelésekbe, gondolatai elszálltak a levegőbe. Dél táján leesett a légnyomás. A felhők fenyegetően gyülekezni kezdtek fölöttük. Délen a Saddleback hegység sötéten emelkedett a láthatáron, olyan volt, mint egy éber hüllő mozdulatlan gerince. A szélirány megváltozott. A természet készült valamire, levelek sem zörrentek semerre. A nyomok kelet felé fordultak, a bujkáló nap delelőre ért. A vadászok belső órája jelezte ezt az időpontot, ösztön volt ez kétségkívül. A síkságon és az ingoványon át együttesen követték a nyomot, de mindegyikük gondolata különböző irányokba kalandozott. Jasmine annak az új déli állatnak a létezésén tűnődött, akiről Lon számolt be nekik. Miféle teremtmény is lehet? Tudomása szerint az elmúlt kétszáz évben egyetlenegy új állatot sem teremtettek, fedeztek fel vagy fejlesztettek ki. Legalábbis a régi technokrácia teljes megsemmisülése, a Jég óta. Tehát milyen lehet az a bestia? Az biztos, hogy gondolkodó állat. S persze rosszindulatú. De mi az? Talán még a Jég Eljövetele előtt teremtették meg, s egészen mostanáig aludt, talán úgy programozták, hogy száz évvel később ébredjen fel, a Jég Változása után. Lehet viszont, hogy mostani mutáció. Az is elképzelhető viszont, hogy nincs is szó új állatról, csak ijesztő pletykák terjednek, hogy elleplezzenek egy egyszerű vámpír terjeszkedést, balrém terrorizmust, a húsevők anarchiáját, vagy rabszolga-kereskedelmet. Vagy valami egészen mást takar ez az egész? Joshua a vérbosszúról gondolkodott. A régi törvények szerint azok ellen, akik különösen erőszakos bűncselekményt követtek el, megengedett, sőt megkövetelt a vérbosszú végrehajtása. A férfi úgy érezte, erkölcsileg és törvényesen is fel van hatalmazva a bosszúállásra. Még akkor is, ha már nincsenek is törvények. Legalábbis már senki nem engedelmeskedik azoknak. Joshua olvasott már törvénykönyveket, de elbizonytalanodott, vajon ezen a ponton van-e még egyáltalán értelme a vérbosszúnak, vajon ugyanez az erő és erkölcs mozgatta-e azokat a teremtményeket, akik meggyilkolták a családját, illetve elrabolták a gyerekeket: az akarat ereje. Ez jutott eszébe, aztán arra gondolt, talán Szépségnek mégis igaza volt, rossz dolog túl sokat olvasni. Valószínűleg a legtöbb állat így érzett, az olvasás ördögi, romlott dolog volt számukra. Ez választotta el tőlük az írástudókat. Elkülönítette őket az állatok közösségétől, viszont szorosabb köteléket létesített az írástudók között. Azt az érzést kölcsönözte nekik, hogy valahogy jobbak vagy rosszabbak a többi teremtménynél, s zárkózottá tette őket. Josh már kora ifjúsága érezte, hogy kívülálló, ez valahogy egyidejűleg zavarta, félénkké tette. Megint elgondolkozott azon — ahogyan már korábban többször is — honnan is ered az írás. A korai vallásos iratok a Jég Eljövetele előtti hatezer évre datálták a keletkezését, akkorra, amikor az Ige testté lőn az ember előtt. A többi szavak ebből az Igéből származnak, az eredeti betűk permutációjából és kombinációjából. Aztán az Első Sötét Korban az első Ige elveszett, s azóta minden tudós azt próbálja

megtalálni. Akadtak utalások rá a későbbi magyarázó szövegekben, az eredeti dokumentum ismertetésekor, lábjegyzetek az Igéhez. De a legtöbb könyv megsemmisült a Jég Eljövetele előtti holocaustban, s úgy tűnt, az Igét soha többé nem lehet már megtalálni, s a vallás igazi kezdetének nyomaira is lehetetlen volt rábukkanni. Erről a dologról is meg kell kérdeznie Jasmine-t, talán a nő képes lesz fényt deríteni e kérdésre. A nap lemenőben volt, a társaság tovább ballagott. Szépség észrevett egy természetes eredetű árkot, ami a Jarl által felügyelt terület végét jelezte, s a dózse uradalmának kezdetét. A Fajok Háborúja óta persze senki sem támaszthatott területi igényeket, de a különböző hatalmak különböző területeket vontak befolyásuk alá, és a JÉG hatóságok kezéből egyre inkább kicsúsztak a déli provinciák. Szépség kedvelte Jarlt, sokkal jobban, mint az a dózsét, s ez most valahogy kényelmetlennek tűnt. A kentaur a háborúban Jarl gyalogságában harcolt, büszkén küzdött. Jarl az állati erényekben hitt, nem az emberi esztétikában, nem ismerte az erkölcsöt, viszont tudta, mi a helyes. És akár háború dúlt, akár nem, Jarl saját érdekeiért harcolt. Szépség ugyanezt tette. A kentaur végre rájött valamire: helyénvaló azért küzdeni, ami pillanatnyilag igaznak látszik, ez az állati erényt jellemzi. Nem kell elidőzni annál, mi az, ami egyszer helyes volt, és az mikor is lehetett. Ez emberi gyarlóság, az írástudók illúziója, így igazán nincs semmi értelme fajának eredetével foglalkoznia. Semmi sem számít, ami jelenlegi emlékezetének határai előtt történt. Ez a gondolat felvidította a kentaurt. Az ősök az emberek önhittségéről tanúskodnak, ő viszont az állati útban találta meg a dolgok értelmét. Felszegte a fejét és beleszimatolt a szélbe. Hamarosan esni fog, nehezebb lesz követni a nyomokat. Szépség gyorsítani akarta a lépéseit, de aztán eszébe jutott barátja sebesülése. Érezte, hogy Josh a sörényébe kapaszkodik, ezért óvatosan ügetni kezdett. Odafent az Öreg megköszörülte a torkát, majd dörgés hallatszott és eleredt az eső. Joshua egyre álmosabbnak érezte magát. Kevesebb, mint egy óra múlva már a Könnyek Erdejében jártak. A fákat évekkel ezelőtt ültették valami ismeretlen okból kirótt sarc fejében, s azóta az erdő egyre terjeszkedett. A törzsek még olyan vékonyak voltak, hogy semmire sem lehetett őket felhasználni. A társaság átlépkedett közöttük. Az eget még mindig felhők borították. Amikor beértek a fák közé, Josh lecsúszott Szépség hátáról. Bár a hátán lévő karmolás helye még mindig sajgott, már nem hasogatott annyira élesen, mint előző nap, amikor szinte mozdulni sem tudott a fájdalomtól. Gyorsan gyógyult, ez a képessége a múltban már számtalan alkalommal megmentette az életét. Az erdőben félhomály derengett, a vihart előrejelző, sötétlila fénypászmák szűrődtek át a leveleken. Joshua elővette a kését, és rövid üzenetet vésett egy vastagabb fűzfa kérgébe, odarótta a dátumot, a nevet, a szándékot. Szépség megrázta a fejét. — írástudók — dörmögte és lemondóan legyintett, ami viszont cseppet sem zavarta Joshu-át. — Nem akarsz nekik egy térképet is itthagyni az útvonalunkkal? — kérdezte érdesen. — Senki sem követ minket — felelte a férfi. Még többet is mondott volna, de szavai ásításba fúltak.

— Jó lenne, ha pihennénk egy keveset — állapította meg Jasmine. — Egész nap meg sem álltunk. — Nagyszerű! — gúnyolódott a kentaur. — Talán egy könyvet is megírhatna az idő alatt. Josh befejezte a fára rótt üzenetet, majd Jasmine felé fordult. — Tényleg voltak olyan idők, amikor mindenki tudott írni és olvasni? — kérdezte csodálkozva. — Igen, minden ember tudott — bólintott a nő. — De évekkel a Jég Eljövetele előtt az emberek olyan dühösek lettek az értelmiségiek által okozott pusztulás miatt, hogy valahogy vissza akartak vágni. Elégették a könyveket, bombázták az egyetemeket. Úgy alakult, hogy többé senki sem bízott abban, aki olvasni tudott. Mire eljött a Jég, a viszonyok olyan kaotikussá váltak, hogy az már csak az utolsó szalmaszál volt. Sőt, az emberek a Jég miatt is a könyveket okolták. — A világ bajai miatt mindig a könyveket hibáztatják — bólogatott Josh. — Sokan tartanak a szavak erejétől. Jasmine megrázta a fejét. — A szavak hatalma nem nagyobb és nem kisebb azokénál, akik papírra vetették őket. — De ha közelebb jutnánk az Első Igéhez... — kezdte a férfi. — Ilyen szót sosem fogunk megtalálni — jelentette ki a neuroman. — De ki lehetne következtetni — győzködött Joshua. — Vissza lehetne vezetni azokból a szavakból, amik... — Nem, a szavak egyetlen olyan mágikus erővel sem rendelkeznek, amikkel a papjaitok felruházták őket. Nem léteznek olyan szavak, amiket ha bárki le is ír, rávehetné vele a Jeget, hogy jöjjön vagy menjen, eltüntetné a balrémeket... — De a szavak voltak azok a titkos kódok, amik segítségével a balrémek először felbukkantak, ahogy említetted. — Nem a szavak, hanem a velük leírt hatalom. És ezek voltak azok az erők, amik ellen a többi teremtmény fellázadt, bár nem értették pontosan a hatalom lényegét — ugyanúgy, ahogy te — mégis úgy vélték, maguk a szavak hordozzák az erőt. Ekkor helyezték törvényen kívül az olvasást. És ekkor jelentek meg az írástudók. — Mikor? — kérdezte Josh habozva. Nem volt biztos benne, hogy valóban hallani akarja a választ. — Ó, talán ötven évvel a Jég előtt, a Klón Háborúk után. Más alkalommal majd mesélek nektek erről is. A Klón Háború során az összes megmaradt embert — kivéve a gyermekeket — megölték a más fajok képviselői. Minden felnőtt emberrel végeztek! A gyermekeket megkímélték, mivel az állatok... nos, az állatok nem félnek tőlük, azt hiszem. Az írást és az olvasást betiltották, emberi veszedelemnek minősítették őket. De ez nem tartott sokáig. A gyerekek felnőttek, megtaláltak néhány könyvet, amiket még a szüleik rejtettek el. Néhányan már tudtak olvasni, és tudjátok, mit csinál a gyerek, ha valamit megtiltanak neki... így a fiatal emberek között titkos társaság jött létre azokból, akik tudtak olvasni. Ők megtanították a többieket is és a kultusz egyre növekedett. Az égbolton villám cikázott át, egy perccel később dörgés reszkettette meg az erdő fáit, majd eleredt az eső. Jasmine folytatta. — Néhány ember persze elhitte azt, amit

állat barátai mondtak neki, nevezetesen, hogy az írás ördögi dolog. Mások számára viszont a szó biztosította az erőt. Nem ismerték túlságosan a történelmet, csak néhány töredéket a régi könyvekből, de amit nem tudtak, azt kitalálták a félig elfeledett történetekből, az álmodozásokból és a lidércnyomásokból, a reményekből és a félelmekből. Az emberek mindig így szoktak kitalálni dolgokat. Ez volt az írástudás vallásának kezdete, olyan mitologikus hiedelemrendszerré vált, amit a lázadó árvák teremtettek meg. Jasmine legnagyobb meglepetésére Josh csak elmosolyodott. — A te történetedben nem említed meg a szó összes hatalmát. Csupán az írás és olvasás tudományáról beszélsz, az írástudás felemelkedése előtt. A te ismereteid szerint a fogalmak 150 évvel ezelőtt születtek meg az első írástudók által, akik bár gyermekek voltak, mégis sokkal fejlettebbnek bizonyultak a korodbeli irományoknál, amikből az alapokat megszerezték. — Amikor az írástudásról beszélt, Josh gyakran úgy szónokolt, mintha könyvből olvasná a mondatokat. — Az írástudók jóval több hatalmat fedezhettek fel a szavakban, mint amennyiről valaha is hallottál. Csak annyit tudsz, hogy az utolsó idők írástudóinak mágiája okozhatta a Jég Eljövetelét. — Megint elmosolyodott. — Ha a vallásunk valóban olyan fiatal, még több hatalom rejtőzhet benne. De gyanítom, hogy a gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak vissza, és titkait sokkal szigorúbban őrizték a korábbi évszázadokban. Jasmine szemei elkerekedtek. Fiatal barátja roppant ügyesen ötvözte saját hiedelmeit az ő történetének momentumaival. — Joshua, vadász és írástudó, meghajlok a szó mágiája iránt tanúsított hűséged előtt. Csak azért fohászkodom, hogy amikor a Jég Eljöveteléről gondolkodsz, ítéletedet ne felhőzze be az a hit. Szépség felhúzta a szemöldökét. — Valójában mi okozta a Jég Eljövetelét? — érdeklődött kíváncsian. Nyilvánvaló volt, hogy a kentaur elfogadta a könyv-elméletet anélkül, hogy túl sok gondolatot pazarolt volna rá. Jasmine elmosolyodott. — Pontosan nem tudom. Az egész a Nagy Földrengéssel kezdődött, tudjátok, azzal, ami lesüllyesztette a kontinentális talapzat nagy részét. De nem mondhatnám, hogy a rengés okozta a Jeget. Egyszerűen eljött a Jégkorszak, ez minden, s ez néhány ezer évenként be szokott következni. Megjelentek a gleccserek. A jégmező egy darabig dél felé csúszott, aztán megállt és visszaindult a sarkok felé, ahová eredetileg tartozott. Néhány esőcseppnek sikerült átfurakodnia az erdő levélszövevényén. Csöpp, csöpp, hullottak le a földre, mintha valójában a fák sírdogáltak volna. Joshua felült, de váratlanul visszahanyatlott. — Nem kellene még egy kicsit pihenned? — kérdezte Jasmine némileg elbizonytalanodva. — Nem, nem, jól vagyok… Szépség türelmetlenkedett. Részben azért, mert folytatni akarta a kutatást, részben pedig azért, mert ki akart szabadulni a fák börtönéből, ahol már roppant kényelmetlenül érezte magát. — Gyere, alhatsz a hátamon, barátom — mondta szeretettel, ezzel próbálván leplezni saját gyengeségét.

Josh megpróbálta összeszedni magát. — Már jól érzem magam, tudok a saját lábamon is menni, drága bundásom... — kezdett feltápászkodni, de alighogy felállt, máris összerogyott. Jasmine és Szépség odarohant hozzá. — Mi van veled, Josh? — Minden rendben... — rebegte a férfi, vagy legalábbis azt hitte, hogy mondott valamit. Valójában egy hang sem jött ki a torkán, elvesztette az eszméletét. S most harmadik alkalommal megint különös dolog történt vele. Valami nagy nyomás nehezedett rá, becsusszant a végtelen sötétségbe, ellenállhatatlan erő húzta a mérhetetlen űrben vibráló, vakító fény felé.

* — Ne menj el — suttogta Dicey félelemtől reszketve. — Itt vagyok, nem megyek sehová — nyugtatta meg Rose. Éppen felemelt egy darab krumplit a földről vacsora gyanánt, majd tovább ringatta a karjaiban Ollie-t, aki most pihent, de még mindig néma maradt a megrázkódtatás után. — Csak el ne hagyj engem — ismételte Dicey még halkabban. Egyikük sem mehetett sehová. Bokájuknál fogva még mindig össze voltak kötözve, 44 másik fogoly vette körül őket a zuhogó esőben. Néhány méterrel odébb, egy töredezett falú betonbunker védelmében az őrök pihentek, roskatag emlék volt ez egy letűnt korból. Bal, Uli, Scree, három balrém és egy Ena nevű vámpír nő húzódott oda az eső elöl. A szag miatt a vámpírok nem szívesen tartózkodtak ilyen közel a balrémekhez, de mivel látótávolságban ez volt a legközelebbi menedék, kénytelenek voltak undorukat leküzdve megosztani a romos bunkert a többiekkel. Az emberek egymást melengetve kuporogtak a poros földön. Öten már meghaltak az erőltetett menetben a gyengeségtől, a fáradtságtól, az éhségtől és a vérveszteségtől. A holttesteket a balrémek kapták meg. A megmaradtakat keményebb fából faragták, de a vándorlás még nem ért véget. Dicey közelebb húzódott Rose-hoz. A fiatal lány nyakán kékesfekete foltok éktelenkedtek, bőre hamuszürke volt. Rose átölelte, hogy felmelegítse Dicey remegő testét, majd letört egy darabot a nyers krumpliból és átnyújtotta neki. A fiatal lány rámeredt a kis falatra és zokogásban tört ki. — Csssshhh — csitította Rose. — Nem fog ez örökké tartani. Ha odaérünk, ahová visznek minket, ott felmelegszünk, megszáradunk, enni és pihenni fogunk, s Joshua megtalál minket. Meg az én Szépségem is. Dicey beleharapott a krumpliba és rágni kezdte. — Ha ismernék egy elég erős szót, az kiszabadítana minket — mondta. — Josh tudná, hogy írja le. — Ha megérkeznek, nem csak szavakkal lesznek felfegyverkezve — bíztatta Rose, bár úgy vélte, a vámpírok és balrémek ellen a szó hatalma kevésnek bizonyulna. — Ha ismerik a helyes szavakat, nincs is szükségük másra. Néhány szó leomlaszthatja a falakat, lángra lobbantja a húst, égbe röpíti a hajókat, vagy rávesz legalább tízezer embert arra, hogy mellénk álljon. Mindez lehetséges, ha felolvassuk a leírt szavakat. Mint tudod, néhány ember úgy gondolja, csak meg kell találni a hatalmas szavakat, amiket egykoron már leírtak. De Josh úgy véli — s egyetértek vele én is — meg kell keresnünk, melyek is ezek a hatalmas szavak. Ha elég kitartóak vagyunk, megtalálhatjuk akár az Első Igét is. — Dicey arca elsötétedett, majd összeszedte ma-

gát. — Bárcsak ismerném a helyes szavakat! — sóhajtott, majd ujjaival rajzolni kezdte a porba az ősi, nagyhatalmú kifejezéseket: Abrakadabra, Ámen szezám, Oké, Heil Hitler. Rose abbahagyta a krumplidarab rágását és az összecsócsált pépet beleerőltette Ollie szájába. A kisfiú összerázkódott, de aztán engedelmesen nyeldesni kezdte a pépet. Rose megint Dicey-re nézett. — Ha létezik ilyen szó, Josh le fogja írni — mosolygott a lányra. — Mégis félek — szipogta a lány. — Az a Bal nevű ott, az tud olvasni. Rose együttérzően bólogatott. — Semmi kétségem sincs afelől, hogy Joshua jobban tud olvasni. De most hagyjuk ezt, hadd olvassak megint a szemedből. — Most sem látott semmit a lány pupillájának sötétjében, de sosem adta fel a reményt. Erős akaratú asszony volt és élni akart. Bárhonnan remélhették a segítséget és Josh meg Szépség is meg fog érkezni előbb-utóbb. Az égből hulló víz fokozta az erejét. És nem volt ott még az a kedves kis macska, aki éjszaka majdnem szétmarcangolta a köteleit? Nem, semmi sem volt veszve: mindez hozzá tartozott a világ eseményeihez. A sáros tető résén át Bal felnézett az égre. — Átkozott eső! — szitkozódott. Ena, a vámpírnő a mögöttük lévő sziklán élesítette a körmeit. — Unatkozom — nyafogta. Bal sötét pillantást vetett rá, majd a nyakára mutatott szolid vámpír tréfa gyanánt. Uli balra nézett. — Nem tetszik nekem ez a várakozás, Sire Bal. Attól tartok, Jarl csapatai nem maradnak nyugton. — A Jég vigye el Jarl katonáit — sziszegte Bal. — Már nem az ő területükön járunk, így semmi okuk sincs arra, hogy kövessenek minket. Nézd csak, lassan eláll az eső. — Bal semmi mást nem gyűlölt jobban, mint az esőt. Scree, a griff hirtelen kiterjesztette a szárnyait és az emberek fölé röppent, hogy szórakozásból megrémítse őket. Ena felnevetett. Az egyik ember, egy övig meztelen, izmos férfi kitört a csoportból és rohanni kezdett. A bokájára erősített három méteres pányva végül visszarántotta és arcra esett. A griff karma a szeme fölé vágódott, vér csordult le a férfi homlokán. Ena meglátta a vért. Orrlyukai kitágultak, mellbimbói megkeményedtek és kiterjesztette a szárnyait. Egy röppenéssel a férfi fölött termett, hatalmas bőrszárnyai beborították a fekvő testet, mint valami esernyő. Mindenki őket nézte — az emberek rémülten, a balrémek a maradékokban reménykedve, amennyiben az áldozat meghal. Ulinak szinte csörgött a nyála. — Egy kicsit én is belekóstolnék — mormogta a foga között. — Már megmondtam, hogy ne rongáljátok az árut! — horkant fel Bal. Ena összecsukta a szárnyait, s rátapasztotta ajkát a férfi nyakára és mohón szürcsölni kezdte a vérét. A férfi még élt, de eszméletlen volt. A balrémek zúgolódtak. A férfi nyakából lassan szivárgott a vér a sárba. Ena most a csupasz mellkasra vetette magát, majd ismét a torkot marcangolta, s közben vadul verdesett a szárnyaival. — Hát ez nem semmi — nyalta meg Uli a száját. Bal nem szokott neheztelni alantasaira. — Menj, Sire Uli, végy magadhoz egy kis táplálékot, még legalább egy óra hosszat itt leszünk, de remélem, nem tovább.

Uli kihúzta magát, szívesen fitogtatta erejét a többiek előtt. — Csak egy harapást — csettintett. Balt hidegen hagyta ez a dolog, de vére felforrósodott. Pattintott egyet az ujjával. Dicey felkapta a fejét, mintha dróton rángatták volna és felsóhajtott. Szeme rémülten kitágult. — Mi az? — kérdezte Rose riadtan. — Mi a baj? — Ő... ő engem akar — rebegte a lány fogvacogva. — Honnan tudod? — érdeklődött Rose. A bestia már három alkalommal szívta az ifjú menyasszony vérét. — Ő hív, vár rám — nézett a lány fájdalmasan az asszonyra. — Segíts nekem — suttogta. Rose mélyen barátnője szemébe nézett. Mint ezelőtt, most sem látott semmit. Dicey beletörődő kifejezéssel az arcán felemelkedett. — Nos — mondta hűvösen — legalább nem ázom tovább az esőben. — Dicey — nyújtotta ki a kezét Rose. A lány megfordult. — És lehet, hogy megint fog olvasni valamit nekem...

* Isis a vízmosás oldalának puha földjén gubbasztott. Mozdulatlan testét az eső áztatta, összetapasztotta a fekete szőrszálakat, fején és horpaszán vékony vízpatakok csörgedeztek. A létező legványadtabb, legszomorúbb macskának látszott, aki valaha is létezett. Viszont őrködött. A ködös zuhanyon át figyelte a távolban lévő teremtményeket: a nagyobb csoport az esőben ázott, a kisebbet kinyúló sziklatető oltalmazta. Fél éjszaka követte őket, a nap további részében is a nyomukban járt. Akkora távolságot tartott, hogy ne vehessék észre, de elég közel volt ahhoz, hogy figyelhesse őket. Amikor megálltak enni, ő is elfogyasztott valamit. Amikor az eső várakozásra késztette a csoportot, velük együtt ázott és vacogott. Nem is gondolt a vízzel, szeme sohasem hunyorgott. Csak figyelt. Tudta, hogy a vihar elmos majd minden nyomot, minden szagot, s így egyedül csak ő lesz képes követni őket. De csak akkor, ha feszülten figyel. Az emberi sikoly óta meresztette a szemeit. Akkor visszarohant a táborba, hogy megnézze, vajon az őt követő balrém ríkatta-e meg az emberek egyikét. Nem a vérszagú emberlány zokogott, s nem is a barátnője, hanem egy másik ember ugyanabból a csoportból. Ezután nagy zűrzavar támadt, állatok rikoltoztak, rohangáltak, bömböltek és mindenféle különös viselkedést tanúsítottak, ami egyébként csak a nagyobb állatoknál szokásos. Aztán több csoportra oszlottak, s mindenki tábort bontott pontosan az éjszaka közepén. De ki érthetné meg a vámpírok viselkedését? Egyáltalán ki akarja megérteni őket? Különváltak tehát, s Isis azt a csoportot követte, amiben az a nő volt, akit ki akart szabadítani. Sok ember volt benne, három vámpír, három balrém meg egy griff. Egész nap követte őket. Sosem vették észre, mivel nagyon óvatosan lopakodott utánuk. A kérdés csak az volt, hogy ragadja el azokat, akiket akart, anélkül, hogy felhívná magára a figyelmet. Szeme elkeskenyedett és elképzelte, hogyan viszi vissza a fogai között azokat az embereket szeretett Joshuá-jához ajándékképpen. Mennyire fogja szeretni

ezért! Akkor méltányolni fogja a képességeit! A férfi meg fogja vakargatni azt a bizonyos pontot a fülei között, majd amikor már nem bírja tovább, csukott szemmel a lába elé fog omlani és... A macska kinyitotta a szemét. Továbbra is figyelnie kell őket. * Josh kinyitotta a szemét. Jasmine hajolt föléje, ujjaival átfogta a csuklóját, s a pulzusát vizsgálta. — Mi történt? — kérdezte a férfi. Szépség ábrázata bukkant fel előtte. — Megint elájultál. Nagyon keményen hajszoltunk téged. — A kentaur mélységesen aggódónak látszott. — Megpihenhetünk itt egy darabig. A gonoszok nem menekülhetnek el előlünk. Sokkal több vért vesztettél, mint gondoltuk. Joshua megrázta a fejét. — Nem, nem. Ez másvalami volt. Nem a vérveszteség miatt vesztettem el az eszméletemet. Ez... valami más volt. Szépség megértette, hogy Josh kisebbíteni akarja a baját, hogy folytathassák a vadászatot. — Nem — rázta meg a fejét sokat tudóan. — Maradni fogunk... — Nem — tiltakozott Josh. — Ez... már korábban is megtörtént velem. Szépség kétkedőén ingatta a fejét, de Jasmine hirtelen hegyezni kezdte a fülét. — Várj, Szépség, hagyjuk őt beszélni. Volt valami különös ebben a dologban. Ha csak a vérzés okozta volna, gyors lenne a pulzusa. De azóta fogtam a csuklóját, amióta elvesztette az eszméletét és ez... megfejthetetlen. Először nagyon lassú volt, halálosan lassú, alig húszat lüktetett percenként. Aztán hirtelen felszaladt kétszázra, erős volt, majd gyenge lett. Szabályos volt, majd szabálytalanná vált. Most teljesen normális, hatvanat ver percenként és erős. Josh felült. Szépség bizakodva nézett rá. — Valami bűbáj van a dologban — kezdte Joshua. — Egy héttel ezelőtt már ugyanezt éreztem. Álmos voltam, mintha elkábultam volna. Aztán minden elfeketedett előttem, kivéve azt a ragyogó fényt. Úgy vonzott... mint a mágnes. Aztán felébredtem. — Választ várva kérdően Jasmine-ra nézett. A neuroman nekilátott a rövid, de alapos kikérdezésnek. — Fejfájás? Rossz szagok? Hányinger? Szédülés? Kettőslátás? A férfi mindenre csak a fejét rázta. — Nem vagyok biztos benne — tűnődött hangosan Jasmine, aztán felderült az arca és felsegítette a férfit. — Várjunk csak egy darabig és figyeljünk. Szépségnek nem tetszett a dolog és ezt meg is mondta. A vihar dörejei szinte visszhangozták az érzéseit. — Semmi mást nem tehetünk — vont vállat Jasmine. Bárcsak megértette volna, mi folyik itt. A kentaur csak morgott. A nő nem szólt többet, gondolatai teljes mértékben spekulatívek voltak. Az a bűbáj, amiről Josh beszélt, a szerves agy valamilyen szindrómájának tűnt, az epilepszia volt a legvalószínűbb jelölt. Netán daganat, a narkolepsziát viszont ki lehet zárni. Akárhogy is van, emlékeztette magát, semmit sem lehetett tenni, csak várakozni. Szerencsétlen módon néha ez volt a legnehezebb dolog. Aztán mégis elindultak. Minél beljebb mentek az erdőben, annál könnyebb volt követni a nyomokat, bár közben besötétedett. Mindenfelé medvekarmok nyomai látszottak a fák kérgén, azt Szépség rendkívül nyugtalanítónak találta, s fel is ágasko-

dott, hogy némelyiket alaposabban megvizsgálja. Be is ütötte a fejét az alacsonyan csüngő ágakba. Ettől felnyílt a sebe, amit a bordélyban szerzett, s vékony vérpatak csordult le az arcán. Jasmine odarohant hozzá. Letépett egy pókhálót a legközelebbi ágak közül és rátapasztotta a sebre. Ez azonnal elállította a vérzést. — Nem úgy látszott, mintha nagyon megütötted volna magad — jegyezte meg. — Ó — kommentálta a kentaur és egy kézmozdulattal lesöpörte magáról a pókhálót. Joshua kuncogott. — Csak két napja történt. Egy lólány ribanc csapta fejbe. Szépség összevonta a szemöldökét, Jasmine mosolygott. — Értem — kacsintott sejtelmesen. Szépség zavartnak látszott. Jasmine elbizonytalanodott és újra megérintette a kentaurt, majd a szemébe nézett. — Sajnálom — mondta — ez nem volt szép tőlem. A kentaur egy pillanatra megérintette a nő kezét, majd visszahúzta, köhögött és elfordult. A vadászat folytatódott. Az eső állandóan záporozott, miközben tovább meneteltek az erdő félhomályában. Minden néhány lépés után alacsony ágak csapódtak az arcukba, a fák törzse egyre vastagabb lett. Josh-nak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy valaki figyeli őket. Jasmine semmi hasznát nem vette különleges szemeinek ezen a terepen, ahol lépésenként akadály tornyosult eléjük, de Szépség szaglóérzéke ugyanolyan éles volt, mint mindig és most zavarta valami. Nem tudta, mi az, de valami megijesztette, s a többiek ugyanezt érezték. Lelassították a lépteiket. Az erdő valamennyire ritkulni kezdett, s egy tisztásra értek, ahol egy totem állt. Kígyófejekből alkotott gyűrű volt, mindegyik az előtte lévőbe harapott. — Ouroborok — állapította meg Jasmine. — Mik azok? — kérdezte Josh. — Kígyók, akik saját farkukba harapnak — mormolta a nő. — A kezdet és a vég. — Micsoda? — hüledezett a férfi. Valami zaj hallatszott a fák közül. A páfrányok hullámzani kezdtek körülöttük. — Menjünk innen — mondta Jasmine nyugodtan. Továbblépkedtek azon a nyomon, amit eddig követtek. Az eső alábbhagyott, a levegő némileg kitisztult, de még mindig különös illatokkal volt terhes. A vadászok szaporázni kezdték a lépteiket, előhúzták a fegyverüket. Rendületlenül haladtak előre, feszülten figyeltek minden mozgásra, hangra, benyomásra. Joshua érezte, hogy figyelik. Az erdő elkeskenyedett, majd füves lankába torkollott, s mintha vastag fatörzsek magasodtak volna előttük. Josh odaszólt Szépségnek — Forduljunk vissza... — De már késő volt. Négy medve, egy medveember és egy ember — ha egyáltalán lehet így nevezni — állt előttük. JEGek voltak. Az ember szögekkel kivert bottal rontott a nőre, gondolván, hogy azonnal megöli, de Jasmine tőrével távoltartotta az illetőt, majd egy nagy fának támaszkodott, így senki sem kerülhetett mögéje. Joshua a közelebb álló medve szívébe röpítette egyik kését. Az állat felvisított, majd holtan rogyott össze. Egy másik katona négy manccsal vetette magát az ifjú va-

dászra, de Josh megsebesítette a karját, majd hátralökte a támadót. A medvék túl büszkék voltak ahhoz, hogy fegyverrel harcoljanak. A másikat Szépség tette harcképtelenné egy pillanat alatt. A kentaur nyílvesszejét egyenesen a medve szívébe lőtte, s már éppen azon volt, hogy egy másikat röpítsen a következő támadó medve mellébe, amikor ránézett az állat arcára és leeresztette az íjat. A medve is megtorpant, s a két teremtmény némán bámulta egymást. Jasmine lerohanta a faragatlan embert, s most a medveemberrel birkózott. Josh hasonlóképpen foglalatoskodott egy, az imént felbukkant mackóval. Hirtelen két kötél csavarodott Szépség nyaka köré s a kentaur a földre zuhant. A medve, akivel szembenézett, diadalmasan felüvöltött. Egy hatalmas mancs tarkón vágta Joshuá-t, Jasmine megölte a medveembert, de az a nő tőrével a mellében bukott előre, s a neuroman fegyvertelen maradt. És hirtelen mindennek vége szakadt. Jasmine-t két medve fogta közre és a tisztásra kísérték. Josh még eszméletlen volt. Szépség lassan feltápászkodott, a kötél lazán csüngött a nyakán, a végeit két grizzly ember fogta, majd ránézett a nagy medvére, akinek megpillantásakor visszafogta a támadást. — D'Ursu Magna — szólalt meg egy pillanat múlva. — Szépséges kentaur — dörmögte a medve. Mind a ketten előreléptek és derekasan átölelték egymást. Jasmine és a többiek rémülettel vegyes kíváncsisággal bámulták őket. — Tudhattam volna — szólalt meg Szépség —, hogy csak te vagy képes követni azt a nyomot, amit hátrahagytunk. Jól nézel ki, csúfság. — S nekem is abban a pillanatban fel kellett volna ismernem a furfangos nyomokat, amiket hagytál, amikor megláttam azokat — bólogatott a medve. — És fel kellett volna hagynom a cserkészéssel — tette hozzá fájdalmasan. Egy percig némán álltak, aztán D'Ursu Magna folytatta. — A táborba kell hogy vigyelek benneteket. Nincs mit tenni, jelenleg a foglyaink vagytok, de ne aggódj, öreg barátom. A bíróság megvizsgálja az esetet és... — Bíróság, itt? — lepődött meg Szépség. — Alig egy kilométerre innen. Idefigyelj, Szépséges kentaur, én leszek a védőd. Akármi is hozott benneteket ide... kérlek, most csatlakozzatok hozzánk. Garantálhatom, csak az én védőbeszédem jut el majd a bíró fülébe. Szépség levette a köteleket a nyakáról. Joshua közben magához tért, s Jasmine talpra segítette. Fél tucat derék katona kísérte el a foglyokat a csatatérről, miközben gyászdalt énekeltek elesett testvéreikért. * A csoport lassan keresztülvonult az egyre vastagabb törzsű szomorúfűzek között. Végül egy tisztásfélére jutottak, ahol magassága már elérte a 150 métert, s fölső ágaik úgy borultak össze, hogy szinte hatalmas katedrálist képeztek. Mindenfelé tüzek égtek, nyárson szárnyasok pirultak. Különféle teremtmények nyüzsögtek, szerencsejátékot játszottak, hosszú íjakat próbálgattak, birkóztak, sört kortyolgattak. Az őrök és foglyaik beléptek a tisztásra és megálltak. A medvekatonák elvegyültek az övéik között, beszámoltak a csatáról és a veszteségekről. A leveleken muzsika szűrődött át.

D'Ursu Magna átkísérte Szépséget, Jasmine-t és Josh-t a tisztás túlsó végére. Bűvészek, táncosok, kardforgatók mellett haladtak el, majd megálltak melegedni egy tábortűznél. Előttük pedig az erdő legnagyobb fájából faragott trónon egy legalább két tonna súlyú, felékszerezett, feketebundás alak üldögélt: Jarl volt az, a medvekirály.

Kilencedik fejezet A tárgyalás

Jarl ülve is főtől talpig legalább három méter magasnak látszott, életkora 18 év körül lehetett. Nyakláncán csiszolatlan drágakövek függtek — rubintok és smaragdok — úgy csillogtak, ahogy a földből előkerültek, a kövek drága gyümölcseként. A medve természetes méltósággal viselkedett. Orra ébenfekete volt, fogai gyöngysorként ragyogtak. Bokájának barnásfekete szőrébe vastag aranylánc mélyedt bele azon idők mementójaként, amikor utazó cirkuszi medve volt az ember fogságában; mindig viselte ezt, hogy emlékeztesse a dologra. Jarl egykedvűen üldögélt fűzfa trónján, amikor D'Ursu Magna elé vezette a foglyokat. Csak felpillantott, szemében a környező tábortüzek fényei szikráztak. — Bölcsességed — szólalt meg D'Ursu Magna. — Itt vannak a foglyaink, a Szépséges kentaur és két társa. Harcoltak, de amikor meglátták, kivel kerültek szembe, letették a fegyvert. Foglyok, csupaszítsátok le nyakatokat Jarl, a király, testvér és bíró előtt. A nyak lemeztelenítése rituális állati módja volt a vereség beismerésének, a hódolat megadásának. A három bajtárs így is cselekedett, részben büszkeségből, részben becsülettudásból. Jarl könnyedén előrehajolt és zafírkék szemével Szépségre nézett. — Kentaur, ismerlek téged — jelentette ki. Szépség büszkén felszegte a fejét. — Veled harcoltam a háborúban, méltóságod. — És jól küzdött, bölcsességed — tette hozzá D'Ursu Magna. Jarl tekintete lángnál fényesebben villant a medvére, majd Szépségre. — Tehát bajnok voltál a sorainkban, kentaur. És hogy ismerkedtetek meg egymással? — Félszáz nemes társam hadnagya volt D'Ursu Magna, az én parancsnokom — felelte a kentaur és szúrós tekintetet vetett régi barátjára. — Igaz ez, D'Ursu? — fordult Jarl kíváncsian medve törzsfőnökéhez. — Valóban te voltál a seregemben ennek a kentaurnak a hadnagya a Háború alatt? — Negyvennégy csatában parancsnokoltam fölötte — felelte D'Ursu Magna, majd a fák közé bámulva hozzátette. — Egykor az enyém volt. Joshuá-t váratlanul a féltékenység hulláma borította el — maga sem tudta, milyen okból —, de elfojtotta, mert e pillanatban sokkal fontosabb dolgok történtek. — Úúúúúgy — dörmögte Jarl égnek emelt orral. — És hogy kerültek ide ezek a büszke veteránok? És mi a vád ellenük? D'Ursu megköszörülte a torkát. — Egy balrém megölése a vád, bölcsességed. Igaztalan vétek — tette hozzá halkabban. Jarl szeme úgy parázslott, mint két izzó széndarab. — Ez komoly vád, testvéreim. Állatot megölni, kivéve ha védekezés vagy élelemszerzés az indoka, főbenjáró bűn. És még a balrém is állatnak számít. Nem kevesebb és nem is több mint a kentaur, a medve vagy az ember. — A háttérből legalább kétszáz állat hangja hallatszott: birkóztak, történeteket meséltek, nevettek, dörmögtek, játszottak, doromboltak, tollászkodtak. Jarl csukott szemmel hallgatta őket egy percig, majd folytatta. — Mit hoztok fel mentségül? Josh szólalt meg. — Nem mi öltük meg, de nem akarom azt állítani, hogy nem tesszük meg, ha életben találjuk. Útitársai tették azt vele, egy vámpír és egy griff, s azóta az ő nyomukat követjük.

Jarl megint előrehajolt. — Mi a neved, ember? — majd reflexszerűen megnyalintotta a mancsát. — Joshuá-nak hívnak, vadász és írástudó vagyok. — És karmolásnyomokkal teli harcos — mosolygott a medvekirály. — Be is tudod bizonyítani azt, amit állítottál, Joshua vadász? — Szavamra, igazat szólt — szólalt meg Szépség megfontoltan. — Szépség sosem hazudik — vetette közbe D'Ursu Magna. — Ő... — Várj — intette nőnemű törzsfőnökét Jarl. — Meglesz a lehetőséged a szólásra, D'Ursu Magna. Előbb azonban kihallgatom a vádlottakat. A medve lesütötte a szemét és elcsendesedett. Jarl megint Joshuá-ra pillantott. — A bizonyítékot! — sürgette. — Nincs tárgyi bizonyítékom, csak a szavaim — közölte Josh egyenesen. — Az a három teremtmény meggyilkolta a családomat, elrabolták az öcsémet, a menyasszonyomat és Szépség feleségét. Elindultunk, hogy bosszút álljunk és visszaszerezzük a mieinket. — Elővett egy papírtekercset a tokból és átnyújtotta Jarl-nak. Annak a levélnek a másolata volt, amit a kertben temetett el, amikor rátalált lemészárolt családjára. Ebben le voltak írva a keresés körülményei és dátummal is el voltak látva. Jarl futó pillantást vetett a papírra, de nem vette át. — Mi itt nem olvasunk — mormogta. Josh visszahúzta a dokumentumot és folytatta. — Sikerült a gyilkosok nyomára akadni a bordélyházban. Egy Meli nevű fa nimfával töltöttem az időt egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy a balrém a malomban lehet. Aztán Szépséggel együtt odamentünk, de ő már haldoklott, mint mondta, társai végeztek vele. A katonáid megláttak ott minket és összetévesztettek a gyilkosokkal, így történt és ha olyan igazságos bíró vagy, mint beszélik, akkor nincs szükség további bizonyítékokra — s ezzel öszszefonta karjait a mellén. D'Ursu megdöbbentnek látszott. Jarl mosolygott, majd elkomorodott. — A bosszú nem állati erény — szavalta. Jelentőségteljes csend támadt. Joshua teste megfeszült. Ha a halott balrémmel kapcsolatos információk átcsapnak a vérbosszú erkölcsi megítélésének fejtegetésébe... Most első alkalommal Jasmine is szót kért. — Ha, mint mondtad, Jarl király, az emberek szintén állatok, mint a balrémek, a kentaurok és a medvék, akkor természetes és egyértelmű dolog az, hogy az emberi értékek állati értékek is egyben; ennélfogva a vérbosszú, a jólismert emberi erény ugyanúgy állati erény is kell, hogy legyen. Mondanom sem kell persze, hogy állati felhatalmazás szükséges hozzá. Jarl busa fejét a szépséges neuroman felé fordította. — Neked nincs állatra jellemző szagod, húgom. Mi részed van ebben a dologban? Jasmine elmesélte. A medve meghallgatta, közben néha bólintott egyet. Amikor a nő befejezte a történetet, Jarl szólalt meg. — Tapasztalatom szerint szokatlan, hogy egy halhatatlan ennyit kockáztasson egy jelentéktelen kaland miatt. Jasmine dühösnek látszott. — Nem szokatlanabb, mint hogy egy nagy medve enynyire délre tévedjen — vágott vissza szarkasztikusán, arra utalva, hogy Jarl erőszakosan hatolt be a dózse területére. D'Ursu Magna bajusza megremegett e megjegyzés

hallatára. — Mindamellett — folytatta Jasmine — ha figyelembe vesszük a barátok társaságát, egyetlen kaland sem jelentéktelen. Jarl tiszta szívéből felnevetett. — Jól beszéltél, halhatatlan. A barátok oldalán harcolni mindig érdemes. Én pedig nem tévedtem el. — Akkor hát már nem a dózse uralkodik ezeken a területeken? — kérdezte a nő ártatlanul. D'Ursu Magna kiköpött, de nem szólt semmit. Jarl elkomorodott. — A dózse sohasem uralkodott semmi fölött, kivéve a saját... hm... természetes szükségleteit. Egy állat sem akar uralkodni, csak a szemtelen ember álmodozik másról. Minden állat uralkodik magán, de másokon soha. Ilyen a természetük. Akkor kezdtünk felemelkedni, amikor rájöttünk erre. D'Ursu Magna áhítatos áment dörmögött e szavakra. Jasmine megdörzsölte az állat, Josh és Szépség jelentőségteljes pillantást váltottak. — Akkor — folytatta a nő — békés szándékkal terjeszkedsz dél felé. — Az én szándékom az, hogy arra menjek, amerre akarok, amint a kedvem tartja. Ha akadnak mások, akik csatlakozni akarnak hozzám, az az ő előjoguk, számomra pedig tisztesség. Ha bárki a dózséhoz van láncolva, én felszabadítom. Ha pedig valaki megpróbálja megállítani a szabad, állati mozgalmat, az olyat kap tőlem, hogy egész rövid életében meg fogja emlegetni. — Tehát az a célod, hogy délre vonulj — egyenesen a dózse ellen? — Egy ideje már itt táborozom ebben az erdőben. Jelenleg szeretek itt lenni. — De ha növekszik a sereged létszáma, akkor délre indulsz? — erőltette a kérdést Jasmine. D'Ursu dühbe gurult. — Ennél a fánál a bíró az, aki kérdez! — fortyant fel. Jarl elmosolyodott. — A lélek mozgat engem. Lehet, hogy tényleg délre indulok. Jasmine témát váltott. — Csak azért kérdeztem, állati fenséged, de minden bizonynyal tudatában is vagy annak..., hogy új állat bukkant fel délen, akinek az a célja, hogy uralkodjon a többi állat fölött... — Semmi közöm hozzá — legyintett Jarl. — De hát az előbb mondtad... — Azért nincs közöm hozzá, mert információim szerint az új állat által elrendelt támadások csak az emberek ellen irányulnak. És mivel ez az úgynevezett új állat minden bizonnyal maga is ember, hiszen csak az emberek tanúsítanak ilyen abnormális viselkedést, s mivel cseppet sem érdekel, mit művelnek az emberek egymással, amíg őrültségeikkel és igazságtalanságaikkal nem sértenek más állatokat... — hagyta félbe a körmondatot, hiszen a következtetés nyilvánvaló volt. Szépség a medvekirályra nézett. — Azonban azt is meg kell értenie méltóságodnak, hogy el kell csípnünk azokat az állatokat, akik elrabolták a mieinket. Meg kell mentenünk azokat, akik megmaradtak a családunkból. — Olyan sürgető hangsúllyal ejtette a szavakat, mint aki feltétlenül meg akarja győzni a másikat azok igazságáról. Jarl szemei parázslottak. Amikor megszólalt, tekintetével végigpásztázta a csoportot. — Jól figyeljetek! Felmentelek benneteket a gyilkosság vádja alól. Az igazság szaga áradt belőletek, miközben az eseményekről szóltatok, nem éreztem sem félelmet, sem csalárdságot. Ami a másik ügyet illeti, kérlek benneteket, álljatok el a

vendettától. A vérbosszú emberi csalárdság és a helyesen gondolkodó állatok számára nincs semmi értéke a földön. Csatlakozzatok inkább a mi vidám társaságunkhoz. Szabadon vándorlunk a lélek kicsinyessége nélkül, s mindaddig ezt fogjuk cselekedni, amíg eszménk el nem terjed minden erdőben és hegyen. Hangja őszintén csengett, mondandója a szívéből szólt. D'Ursu Magna elkapta Szépség szomorú pillantását, s kíváncsisággal viszonozta. Joshua szomorúan rázta a fejét. Jasmine nem állta meg, és megkérdezte. — És mi történik akkor, ha nem akarunk csatlakozni a kereszteshadjáratodhoz? Ha a saját Grálunkat akarjuk megkeresni? Jarl, a medvekirály nagy mancsával végigmutatott a táboron. — Érezzétek magatokat itthon nálunk. D'Ursu Magna gondoskodni fog a kényelmetekről. Addig maradtok itt, ameddig akartok, amíg eldöntitek, hogy csatlakoztok-e hozzám az állati úton, vagy az emberi ösvényt választjátok, a gőgös faj végzetét, az önpusztító kapzsiságot, az önelégültséget, a racionalizációt. Holnap reggel megkérdezem majd, hogy döntöttetek. Most is megkérdezhetném, de... — tekintetét Joshuá-ra szegezte —, de tudom, hogy minden más állatnál több időt vesz igénybe az emberek, hogy eldöntsék, mi a helyes. Egy intéssel elbocsátotta őket, lehunyta a szemét és rövid, de pihentető álomba merült. D'Ursu Magna visszakísérte védenceit az óriás tisztás közepére. Itt hatalmas tűz égett, nagy világosságot árasztott és füst szállt ki belőle, ami végül eltűnt a magasban összehajló ágak között vágott lyukon át. A távoli ablakszerűségen át látszottak a fekete bársony égen tündöklő, szikrázó csillagok. Tiszta éjszaka volt. Josh most először óvatosan körülnézett. Köröskörül mindenki tevékenykedett. A figyelem középpontjában a birkózó medvék álltak. Zajongó állatok vették őket körül, mindenki bíztatta a saját kedvencét. Egy távolabbi fasorban íjászverseny zajlott. Emberek és medveemberek csatáztak máshol, kardokkal fatörzsek ellen. Minden találatot nagy nevetés kísért. Mindenfelé játszadoztak a táborlakók. — Neptun középső uszonyára! — szisszent fel Jasmine a foga között. — Szeretném, ha nem használnád ezt a kifejezést — mormolta Szépség. Jasmine nagyot nőtt a szemében azóta, hogy olyan nyíltan beszélt Jarl-lal, így még jobban zavarta őt, hogy ilyen durva kifejezéseket kell hallania a szájából. — Bántja a füledet? — kérdezte a neuroman meglepetten. — Ez olyan közönséges, te pedig nem vagy az. A kritika hízelgő volt számára, bár kétes értéket képviselt. Jasmine gondolatban megjegyezte magának, hogy ezután ellenőrzés alatt kell tartania eklektikus, multikulturális szókészletét. Ezen mosolygott magában, miközben D'Ursu körbevezette őket a táborban. A legnagyobb tömeg a központi máglya körül látszott gyülekezni. Jasmine, Szépség, Josh és D'Ursu átfurakodtak az ott álló állatok között, végül az esemény közelébe értek. Hatalmas, fáklyák által megvilágított téren éppen egy színdarab előkészületei folytak. Különböző fajtájú állatok népesítették be a színpadot. Középen egy zsiráf állt, nyaka a fűzfaágakat súrolta, horpaszát fakéreg borította. Mellette két tigris nyervogott az ég felé. Hét hatalmas béka állt egymás hátán, olyanok voltak, mint egy lélegző to-

temoszlop. A legfelső béka egy ágacskát tartott fogatlan szájában. Három kígyó tekergett egy mozdulatlan medve felemelt karján. Pókhálókat vonszoló repülő majmok köröztek az összegyűlt szereplők körül. Az előtérben a nézők figyelme három állat szenvedélyes szavalatára irányult, egy négylábú kaméleon, egy hatalmas, vén teknősbéka és egy unikornis alakította a szerepeket. — Mi ez, mi folyik itt? — kérdezte súgva Josh Szépséget. — Shoshoroo — felelte a kentaur ünnepélyesen, s a középső színpadot fürkészte. D'Ursu Magna Josh mellé furakodott. — Ez a nagy állat opera — magyarázta suttogva. — Legnagyobb legendáink egyikét meséli el, Shoshoroo, az erdő legöregebb fájának történetét. Jasmine bólintott. — Már hallottam róla, de magát a darabot még sohasem láttam. — A kívülállóknak ritkán sikerül megnézni — értett egyet D'Ursu. — Nagyon szerencsések vagytok. Szépség lenyűgözve bámulta az előtte kibontakozó cselekményt. Évek óta nem látott már színielőadást, s ez most számos emléket ébresztett fel benne. — Mi a történet? — susogta Josh D'Ursu fülébe. A tisztáson az unikornis leült a teknősbéka mellé, szembenéztek a kaméleonnal, aki lassú táncot kezdett lejteni a tigrisek keserves nyervogásának ütemére. — Shoshoroo-ról szól a mese — kezdte D'Ursu halkan. — Az öreg fáról, aki a lombjai között daloló szélről kapta a nevét. Magához hívta a világ minden állatát, s amikor összegyűltek, csak a nevét tudta kimondani — Shoshoroo, Shoshoroo. A fák nyelve hosszú időn át rejtély maradt, de Shoshoroo felfedte az értelmét számukra: eljött az idő, hogy mindannyian fává változzanak, s végül a világ nem lesz más, mint egyetlen, hatalmas erdő, amiben nem élnek állatok, csak fák. Először persze ellenállás fogadja ezt a közlést, sok állat habozik, mert elégedett jelenlegi önmagával és nem akarnak változást. Elhangzanak a protest songok, a tiltakozó dalok. Shoshoroo mindegyikre válaszol, de fokozatosan egyértelművé válik látomásának igazsága. Az első felvonás az ő híres dalával végződik. Az erdő kitart Uru Shoshoroo A csillagokkal vált szót Shoshoroo Gyökerei tartják a világot Össze nyugodt karokban Szél borzolja haját Shoshoroo. D'Ursu elhallgatott egy pillanatra, nyilvánvalóan ellenőrizte saját fordítását. A tisztáson táncoló kaméleon többször színt változtatott: barna lett, mint a fa, narancsszínű, mint a láng, levélzöld, majd az éjszakai éghez hasonló bársonyos fekete. Egy szatír melankolikus dallamot játszott nádsípján, az unikornis pedig énekelt. Szépség némán bámulta őket, majd könnyes szemmel bólogatni kezdett. D'Ursu suttogva tovább közvetítette a darabot. — A második felvonásban minden állat arról beszél, vajon jó lenne-e meghalni. Beszélnek a végső extázisról, a félelemről, a kíváncsiságról, arról, hogy önmagunknál nagyobbá változhatnának. Ha az egész

faj haldoklik, szükséges egy ilyen változás, ha az egész világon kialszik az élet lángja, kivéve az erdőt, akkor bele kell vágni a dologba. Most az utolsó felvonás következik. Három állatot kivéve már mindegyik fává változott. Ők most vesznek utolsó búcsút a világuktól, mielőtt beleolvadnának az Egységbe. A hallgatóság közül néhány állat csatlakozik a szereplőkhöz, mivel ők is az Erdő részeivé akarnak válni, aztán úgy folytatódik a darab, amint éppen látod. A kaméleon megint kifejti, hogy az élet változások sorozata, a halál is része ennek, a várakozó Erdő végtelen változásokat tartogat számára, s ezek a végtelenségig ugyanazok lesznek. S most ő is átváltozik fává. Az óriáskígyó fellépett a zsiráf hátára és mozdulatlanul ült ott. A nézők közül sokan a szereplők mellé sereglettek. Néhányan ágakat tartottak a kezükben, páran levélköpenyt öltöttek, mások rendületlenül álldogáltak, szilárdan, akár a tölgyfa. A teknősbéka háromszor körbejárta az unikornist, érdesen csattogtatta szaruhártyás állkapcsát, majd visszahúzódott a páncéljába. Josh és Jasmine feszülten figyelték az előadást. Szépség szeméből patakzottak a könnyek. Arra gondolt, amikor utoljára opera előadást látott — a Fajok Háborújának legvéresebb csatája, a Babar-Dün-i ütközet után, amikor a mészárlás mindenkinek kioltotta a harci kedvét, s az elesett bajtársakat ide temették el, ezen erdő fáinak tövébe, lelkűk átszállt a fákba, s részeivé váltak egy legendának, s a megmaradt állatok az ő tiszteletükre adták elő az operát. Szépség az unikornis szerepét alakította, az utolsó állatét, aki fává változik. A színpadon lévő unikornis most elsétált a fává változott állatok mellett és ezüstcsengésű hangján énekelni kezdett. Josh alig értette a szöveget. A teknős szerint az élet túl rövid Hogy megtanuljuk mindazt, mit tudni érdemes Gyorsan illan, mint fény a vízmélyi sötétben Vagy ahogy suttogás röppen páfrányok felett Csak a halál ad időt ahhoz Hogy megtanuljuk az ég mintázatát Shoshoroo színeit, Az idő halvány illatát. De Shoshoroo nem, Shoshoroo nem Shoshoroo nem teszi ezt. Óóóóóóó Túl sokat tanulunk sötét kis életünkben És a tudás rövid pórázra fog, Ám a halálban, Shoshoroo Visszanyerhetjük ártatlanságunkat. Visszanyerhetjük ártatlanságunkat, Shoshoroo Visszakaphatjuk azt, Úgy jövök hozzád, mint a szél, Shoshoroo Amikor sörényemen átfúj

Shoshoroo a nevem, Shosho, Shoshoroo a nevem, Shoshorooooooooooooo Shoshorooooooooooooo Az utolsó sorokhoz az állatok teljes kórusa csatlakozott — madarak és macskák és gazellák és mások — folyamatosan kántálták „Shoshoroooooo, Shoshoroooooo", míg végül Josh számára tényleg úgy hangzott a dal, mintha lelke mélységéből szólna, mintha szél süvöltene az erdő fái között. Az opera végetért, a közönség szétszéledt. D'Ursu nagy mancsát Szépség hátára tette és Jasmine-ra nézett. — Most úgy sír, mint egy ember. De ez nem volt mindig így. — Légy nyugodt, ronda medve — mondta szeretettel Szépség elérzékenyedését leküzdve — ezek a barátaim nem kíváncsiak a fecsegésedre. — Talán mégis — folytatta D'Ursu. — Mi több, még azt is elmesélhetem nektek, hogy ez a szépséges kentaur többször mentette meg az életemet, mint azt egy ilyen szegény medve számon tudná tartani. Legutóbb ő is részt vett az előadáson, egy nagy bokor ágaiba öltözött, egész éjszaka abban kuporgott, majd kiragadott engem az ellenséges táborból és úgy röpített át az éjszakai erdőn, mint maga Shoshoroo. — A medvelány horkantva felnevetett és átkarolta a kentaur nyakát. Joshua bólintott, régi barátja újból lenyűgözte. — Egyszer már olvastam egy ilyen trükkről... — egy Macbeth nevű férfi... D'Ursu megveregette Szépség horpaszát. — Legközelebb azt meséled majd, hogy te is tudsz olvasni — nevetett még hangosabban. Szépség elnézően mosolygott. — Bolondos medve — morogta hadnagyának. Joshua a völgy sötét sarka felé fülelt, ahonnan állatok szomorú kórusa hallatszott, éppen a halott harcosaikat búcsúztatták. A harsány csaholás és üvöltés ellenpontjául monoton zümmögés szolgált, míg az egyszerű refrént folyamatosan kántálták emelkedő és süllyedő dallamban: Az állat változik, az állat repül Az állat az erdőben vagy az égen ül. A négy barát rövid ideig figyelte a ceremóniát, majd csendben arrébb mentek, mindegyik saját gondolataiba merült. Jasmine megtiszteltetésnek érezte, hogy láthatta az előadást. Abban reménykedett, hogy megtarthatja emlékezetében. D'Ursu azt mondta, hogy ez nem kívülállóknak való, s bár Jasmine nem foglalkozott ezzel az állapottal, képtelen volt visszafogni magát. Minél többet gondolt erre, annál jobban zavarta a dolog. Josh egy kicsit le volt nyűgözve Jarl miatt, az opera miatt, a tábor miatt, amiben éppen végigballagtak. Farkasok bárányokkal játszadoztak, törpék, szatírok, kentaurok és nimfák beszélgettek, eszegettek, elmerengtek valamin. Az alvó kölykök mellett tűzfények táncoltak. Joshua még sosem látott ennyi állatot együtt élni ilyen körülmények között. Különös módon éppen ezért kezdett sajogni a szíve. D'Ursu Magna tisztában volt a férfi érzéseivel, bár a békében élő állat szemével tekintett a vadászra.

— Joshua vadász — szólította meg a fiatalembert. — Kapitányom kapitánya — folytatta, Szépséget is belevonva a dologba. — A családod elpusztult, add fel a keresést. Csatlakozz hozzánk. Az embereidet visszakövetelte a föld vagy az ég. Hagyd őket elmenni, s velük együtt szabadulj meg emberi erényeidtől is. Éld az állatok életét velünk ezen a helyen ettől a pillanattól kezdve. Josh és Szépség kutatóan néztek egymás szemébe. E tábor békessége kiáltó ellentétben állt a vadászat veszélyeivel és azok következményeivel. Végül Jasmine szólalt meg. — Nem tudok segíteni nektek a döntés meghozatalában, de némileg nyugtalanít Jarl rasszizmusa. — D'Ursu megdöbbent. — Méghogy rasszizmus! Minden állatfajta Jarl fényében sütkérezik. Olyanok vagyunk mind, mint a fűzfa levelei és Jarl képezi a törzsünket. — De az emberek — kezdte Jasmine. — Emberek is élnek itt... — De ők Jarl négerei. Ha úgy viselkednek, ahogy ő akarja, akkor elengedi a gyeplőjüket, ha nem, akkor szorosabbra fogja. Az állatok megtehetik ezt, az embereknek pedig tilos. Hát, én nem szívesen kapcsolódnék be olyan mozgalomba vagy mibe, ami előírja, hogyan viseljék magukat mások. — Ezzel előresétált, egy percnyi habozás után Joshua követte. Szépség és D'Ursu a tűz mellett ültek, s lecsüggesztették a fejüket. — Némileg igaza volt a nőnek — mondta végül Szépség. — Okos asszony — felelte D'Ursu.

* Szépséget elszomorította, amikor rájött, mekkora szakadék tátong D'Ursu és közötte. Még mindig nagyon szerette a vén medvét, de a Háború után szétváltak az útjaik. Szépség megpróbálta messziről szemlélni barátját, s azt kívánta, bárcsak megértethetné vele az érzéseit — a Joshua iránti szeretetet, néhány emberi erény újonnan való méltánylását, büszkeségét a farmjával kapcsolatban — de nem tudta, hogy fogjon bele. — Reggel el kell mennem, D'Ursu Magna. Ha a te kedvesedet rabolták volna el, biztos hasonlóképpen cselekednél. A medve törzsfőnök megrázta a fejét. — Ha a teremtmények megtámadnának minket, küzdenék a családomért. De aki elment, az elment. Itt és most ez az állatok útja. Szépség szívébe fájdalmasan hasított bele a Rose utáni vágyakozás. Szinte érezte illatának emlékét, jövendő mosolyainak ígéretét, megint feltámadt benne a gyűlölet azok iránt, akik elvitték az asszonyt, sóvárogva várta, hogy vadászhasson rájuk, s ugyanolyan fájdalmat okozzon nekik, mint amilyet neki kellett éreznie. Végiggondolta Jasmine történetét is, a modern fajok eredetét, minden emberben van egy csöppnyi állati, s minden állatban valami emberi. — Ez nem az én utam, D'Ursu Magna, nem az én utam — mondta szomorúan és hirtelen tisztán látta, hogy ő nem lehet önmaga, aztán kíváncsi lett arra, rá fog-e jönni valaha, kicsoda is ő valójában. D'Ursu megvakarta a lapockáját. — Nem fog elengedni benneteket, hogy bosszút álljatok, öreg barátom. — Mit fog csinálni?

— Valószínűleg megöl. Aztán meg fog enni. Szépség bólintott, majd kis szünet után megszólalt. — Szeretsz itt lenni? Az öreg medve elmosolyodott, széles vigyora három hiányzó fog helyét fedte fel. — Tetszik itt nekem. Nem a régi szép idők, de azért jól érzem itt magam. Így hát leheveredtek és hallgatólagosan megegyeztek abban, hogy megfeledkeznek az évek során közöttük keletkezett, tátongó szakadékról, gyönyörű történeteket meséltek egymásnak az utolsó nagy háborúról, ami véget vetett minden háborúnak, amikor vállvetve harcoltak az igazságért és egymásért. * Ezzel egyidőben Joshua és Jasmine csatlakozott a birkózó meccs nézőközönségéhez. Egy kis gorilla és egy óriási medve gyömöszölte egymást éppen. Tucatnyian állták körül a küzdőket, bíztató kiáltások, jótanácsok röppentek feléjük, többen nevettek vagy morogtak. — A majom fog nyerni — súgta oda Jasmine a férfinak. — De még nem indult be igazán. Josh lebiggyesztette az ajkát. — A másik sokkal nagyobb és kész izomtömeg. Jasmine odakiáltott valamit a gorillának, majd a mellette álló szatírra nézett. — Sosem szoktatok fogadni a győztesre? A szatír meghökkent. — Az olyan emberi dolog — felelte fölényesen. Jasmine odébb akart lépni, de a másik vállonragadta és odasúgta neki: — Ami azt illeti, ötöt teszek három ellen a Tuskólábúra. Az a medve. A következő menet után Jasmine nyert, mivel Tuskólábú a porban hevert. A Granpan nevű szatír a táborhelyére kísérte Jasmine-t, hogy kifizethesse a nyereményét. Josh jobb híján arrébb sétált, sötét gondolatai nem a küzdők körül forogtak, hanem ide-oda ugráltak Jarl ajánlata, Dicey, Rose és Ollie sorsa, a vérbosszú, a menekülés között. Eszébe jutott Szépség és D'Ursu, az emberi faj számának csökkenése, az új állat, a vámpírok, a könyvek, végül rájött, hogy megéhezett. Granpan barátai a tábor szélén levő kis tűz körül üldögéltek. Három nimfa, egy törpe és egy hobbit alkották a társaságot. Mindenki bemutatkozott. A nimfák neve Fűz, Fenyő és Pálma volt, a törpét Siskinnek hívták, a hobbitot pedig Windonak. Egyikük sem volt másfél méternél magasabb. Amikor megtudták, hogy Joshua enni szeretne valamit, a driádok odavitték a tűzhelyhez és egymással versengve kínálgatták mazsolás kaláccsal és gyökérsalátával. Siskin még néhány hagymával töltött krumplit szúrt fel a nyársra. Granpan egy kis csomag aranyporban fizette ki Jasmine nyereményét, Windo elgondolkozva pöfékelt hosszúszárú pipájából, miközben szőrös talpát melengette a parázs mellett. Jasmine elfogadta a kínálást és belekortyolt Granpan saját készítésű grogjába, ami a hely nevezetességének számított. — Akkó itten marattok? — kérdezte Siskin és a neuromanra kacsintott. — Nem — mosolygott Jasmine és belekortyolt az italba. — Csak ma éjszaka. Nem akarunk visszaélni a vendégszeretetekkel. — Sokkal sportszerűbb lenne, ha legalább addig itt maradnál, amíg visszanyerhetném tőled az aranyamat — tréfálkozott Granpan.

— Csinos fiú vagy — közölte Fenyő Joshuá-val. A nimfa arca ragyogott a tűz fényében. — Miért vagy olyan rosszkedvű, vadász? — Egy kis grog csodát tenne vele — javasolta Granpan. — Aki jól kisírja magát, többé nem lesz szomorú — tanácsolta Fűz. — Én... én igazán sajnálom — kezdte Joshua. Valahogy felingerelte a szituáció, amibe belecsöppent, s most még rosszabbul érezte magát, mivel olyan érzéketlen maradt a vele szemben megnyilvánuló baráti gesztusokkal szemben. — Nem akart faragatlan lenni — kért bocsánatot helyette Jasmine. Majd körültekintőbben fogalmazott. — Még nem szokott hozzá a semmittevéshez, akkor sem, ha valóban nincs semmi tennivaló. Josh ránézett. Jasmine fejével alig észrevehetően az erdőszél felé biccentett. Nehéz lesz elillannunk ma este, hiszen öt méterenként mindenfelé őrök állnak. Granpan felnevetett. — Azok a betolakodókat tartják távol, nem pedig a barátokat tartják vissza. — Ó — mondta Jasmine, de Josh rákacsintott. Úgy tűnt, az állatok többsége nincs tisztában új vendégeik/foglyaik speciális helyzetével. — Akkor hát — dörögte a szatír — nincs más hátra, mint körbeadogatni a kupát és jól érezni magunkat — s ezzel kényelmesen hátradőlt. Joshua ivott egy kortyot s ettől kicsit felvidult. — kellemes környezetben élsz, Granpan. Irigyellek téged. — Veled még kellemesebb lenne — turbékolta Fenyő és megcirógatta a férfi vállat. Joshua átkarolta a nimfát, megadta magát a lelki kényszernek, amit az gyakorolt rá. — És te, Windo, olyan csendben vagy — jegyezte meg Jasmine. — Boldog vagy a többiek körében? — A neuroman nagyon kedvelte ezeket az alacsony, hegyesfülű, szőröstalpú teremtményeket. Egykor génmanipulációval állították őket elő a gazdagok gyermekei számára a dekadens XXII. század közepe táján. Szinte futószalagon gyártották őket, annyira népszerűek voltak. Ám később nehéz idők következtek számukra, mivel a kultúra, amely táplálta őket, már hanyatlóban volt, s ez a faj jóval több gondoskodást igényelt, mint amennyit a világ biztosítani tudott nekik, legalábbis Jasmine ezt gyanította. Akárhogy is történt, lassan a kihalás szélére kerültek. A hobbit lassan kivette a pipát a szájából, de merev tekintete szinte mozdulatlan maradt. — Sok minden van itt, ami boldoggá tesz, s ez több, mint amit az enyéim közül legtöbben el tudnak mondani. Jasmine kötekedve pillantott a hobbitra, majd Granpanra nézett. A szatír csak hangosan nevetgélt. — Amiatt a vacak miatt van, amit elfüstöl — kopogtatta meg a szatír a fejét és Jasmine-ra kacsintott. — Sosem jutott eszedbe, hogy a saját vidékeden telepedjél le? Mutatott a távolabbi földek felé, s közben a különös kis teremtményre nézett. Granpan sokat tudóan ingatta a fejét. — Nem éltek túl jól odakint. — Biztos nem — értett egyet Jasmine. — Ahhoz túl nyájasak. Mielőtt folytatta volna, Josh felé fordult. — A korai 2100-as években a hobbitok mindenfelé megtalálhatók voltak. Minden állatóvodában egy egész falut foglaltak el, s minden mítoszkedvelő tartott otthon egyet. 2116-ban kitört a Bacilusháború, a legtöbb

ember elpusztult és azok a rokon fajok is megbetegedtek, amik nem voltak kellően rezisztensek. A hobbitok létszáma is jelentékeny mértékben csökkent. Aztán 2117. július negyedikén és ötödikén jött az Atomháború. A földdel tette egyenlővé a még megmaradt nagyvárosokat, és elhamvasztottá a Bacilusháború túlélőit. Olyan volt ez, mint az egész hanyatló kultúra végső, öngyilkos rohama. Akkoriban rengeteg teremtmény is meghalt, a pár megmaradt hobbit csupán egy haldokló álom kifejeződését képviselte. Azóta valahogy új erőre kaptak, de minden évben valamivel csökken a létszámuk. Az életbenmaradási verseny túl kegyetlennek bizonyult számukra. Nagyon nehéz életben tartani egy kedves álmot az igazán szörnyű körülmények között. — Jasmine rájött, hogy szinte magának beszél, a többiek alig figyelnek a szavaira. Ezért abbahagyta és felnézett. Legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy mindenki őt hallgatja. Az állatok kedvelik az átutazó idegenek rejtélyes történeteit, állapította meg magában, bár jól tudta, hogy szavainak nem adnak több hitelt, mint bármely vándorénekesének. Az állatok számára minden történet igazi volt és csodálatos. Kényszeredetten rámosolygott a hallgatóságra, csak Windo nem figyelt rá, elmerült az ábrándozásban. — Biztos hiányoznak a rokonai — nézett Jasmine kedvesen a távolban üldögélő kis teremtményre. — Szomorú a lelke — bólogatott Fűz — mivel a népe elenyészett, mint a levelek télvíz idején. — Most mi vagyunk az ő népe, jól tudod — tiltakozott Siskin. Beleszívott Windo pipájába, majd visszaadta a tulajdonosnak. — A többiek népe is mi vagyunk — jelentette ki Pálma, felpattant és törzsi táncfélét kezdett el lejteni. Granpan felkapta a nádsípját és zenével kísérte a nimfa hajladozó lépéseit. Amikor a muzsika megszólalt, Fenyő és Fűz sem tudott nyugton maradni, hamarosan mindhárom driád önfeledten táncolt az éjszakai tábortűz varázsos fényében. Siskin is bekapcsolódott a táncba, sőt Windo is a szatír síphangjainak ütemére dobogott szőrös lábaival. A többiek köréjük gyűlve ringatóztak, lantot pöcögtettek, dalokat énekeltek, sőt még a botfülű Jasmine is azon kapta magát, hogy ütemesen tapsol. A muzsika hangjai és a grog felbátorították Josh-t. Amikor a többiek szünetet tartottak, hogy levegőt vegyenek, a férfi énekelni kezdett. Halld a vadász víg énekét Szíve repes, tüze jól ég. Dalától zeng a havas táj, S a nyári rét, ha arra jár. A dalhoz a többiek kórusban csatlakoztak. Hejhó, hejhó, énekelni oly jó Hejhó, hejhó, dalol a lomb, A rét, a síp, a hegy, a domb...

S ez így ment tovább, amíg mindenki belefáradt a dalolásba, és letelepedett, hogy újabb komoly történeteket hallgasson meg. Jasmine nagy tehetséggel rendelkezett ezen a téren, Ezópusz meséivel szórakoztatta a közönségét, kifogyhatatlan volt a repertoárja. Éppen a róka és az oroszlán történetének felénél tartott, amikor Granpan fázni kezdett. A tűz parazsai lassan kihunytak. Pálma odasimult hozzá, s mielőtt a szatír észbekapott volna, máris szenvedélyes ölelésben fonódtak össze a hűvös éjszaka és a meleg hangok leple alatt. Fenyő megint rátalált Josh-ra, mielőtt túl késő lett volna. A férfi feje nehéz volt a bortól, könnyű a muzsikától, a fűzfák levelein függő esőcseppeket bámulta, amit könnyként csillogtak a tűz fényében. Amikor a nimfa befészkelődött a gyengén ellenkező férfikarok közé, Josh úgy érezte, hogy az üldözés sürgető szükségessége feloldódik az ideiglenes múltban és jövőben. Egy dolognak volt tudatában ebben a megfagyott pillanatban: a driád keble az ő melléhez simul, szellő cirógatja a hátát a faleveleken átszűrődő csillagfényben, s a háttérben zajló beszélgetés halk neszei úgy ringatják el, mint a tenger lágy hullámai. * Felkelt a nap. Jarl alattvalói között kószált, tréfálkozott, megcibálta a füleket. Amikor ahhoz a tábortűzhöz ért, ami mellett Joshua, Szépség és Jasmine fogyasztották reggelijüket, megállt és mosolyogva rájuk nézett. — Az állataim kedvelnek benneteket — biccentett feléjük. — Remélem, velünk maradtok. — Nem, uram — jelentette ki nyomatékosan Szépség. A medvekirály arcáról lehervadt a mosoly. — Szomorúan hallom ezt, de akkor kénytelen vagyok... — Méltóságodnak össze kell hívnia a törvényszéket. Fenntartjuk magunknak a jogot, hogy bíróság elé álljunk. Ez ősi előjognak számított. Ha egy állat annyira megsértette a társadalmi rendet, hogy ezzel megbántotta a többieket, jogában állt bíróság elé állni, ahelyett, hogy megküzdött volna velük vagy elmenekült volna. Ha a bíróság halálra ítélte, nem volt más választása. Ez a kiváltság még az állatkirályok ideje előtt született meg, a Jég Eljövetele előtt, amikor a törvénytudók szétszéledtek, s káosz uralkodott mindenfelé. Az állatok így tartottak rendet maguk között. Amikor megjelentek a királyok, többé már nem volt szükség esküdtekre; maguk a királyok lettek a bírák, ők alkották meg a törvényeket, vagy inkább a törvények segítségével lettek az illetők királyok. A tárgyalás is ősi előjognak számított. Szépség pedig elég hangosan beszélt ahhoz, hogy sok állat meghallja a szavait. Fejek fordultak felé. És nagy csend támadt. Jarl néhány percig gondolkodott, közben a földet nézte. Majd felemelte a fejét. — Jogotok van ehhez, így részetek is lesz benne. A Jarl által kijelölt esküdtek félkörben ültek a király trónja körül, a vádlottakkal szemben. Nyolcan voltak: Granpan, Fűz, Hárommancs, egy öreg medve, Droo, a bagoly, Gray, a nőstényfarkas, Louise, medveember harcos, és Rool, a rool. Méltóság-

teljesek voltak, ahogy az a törvény embereihez illik. A többi állat körülöttük álldogált és figyelmesen hallgatták őket. Jarl nyitotta meg a tárgyalást. — Nem királyotok akaratára hívtuk össze ezt a gyülekezetet, hanem azért, hogy igazságot tegyünk — hatásszünetet tartott, majd folytatta. — Felajánlottuk a vádlottaknak, hogy csatlakozzanak hozzánk, ám ők megtagadták, mivel az Állatok Természetes Törvényét megsértve, vérbosszút akarnak állni. Mi több, ha megvalósítják ezt a szándékukat, állatok fognak miattuk meghalni. Vádlottak, megadom a szót. Joshua előrelépett és a bírák felé fordult. — Joshua a nevem, ember vagyok, vadász és írástudó... — kezdte, majd még egyszer elmesélte a történetüket. Az állatok figyelmesen hallgatták. Amikor Josh befejezte, Szépség csak ennyit mondott. — Nincs semmi hozzáfűznivalóm az elmondottakhoz. Küldetésünk magánjellegű, nem tartozik rátok. Csak annyit kívánunk, engedjetek utunkra, hogy kiszabadíthassuk a mieinket. Ezután Jasmine-re néztek. A neuroman is röviden szólt. — Csupán néhány dolgot szeretnék kihangsúlyozni. Először is, a bosszú fogalma a ti szempontotokból irreleváns. Ha mi hárman meg akarunk bosszulni valamit, az szívünk joga, s nem a ti ítéleteteken múlik. A tényállás világos: állatok támadták meg barátaim családját és igazságtalanul megölték őket. Be kell cserkésznünk ezeket az állatokat, hogy megmentsük a megmaradt családtagokat. Másodszor, azért csatlakoztam e vadászathoz, mivel ez az ember megmentette az életemet, bár nem lett volna kötelessége. Nagyon fontos, hogy ezt megtudjátok, ő nagyon jó lélek. És végül, egyetlen állatot sem öltünk meg igazságtalanul. Csak akkor öltünk, ha meg kellett védeni magunkat, mivel rá voltunk kényszerítve erre. Így hangzik a mi történetünk. Rövid szünetet tartottak, amíg az esküdtek összedugták a fejüket. Végül Jarl szólalt meg. — És most a tanúkat szólítom. Álljon elő az, aki fel tud hozni valamit a vádlottak védelmében. Mélységes csend támadt. Az állatok ide-oda néztek, kíváncsiak voltak arra, ki mer szót emelni azok érdekében, akik szembeszálltak Jarl kívánságával. Senki sem mozdult, csak a levelek susogtak, mintha megosztanák a véleményüket egymással. Amikor Jarl újra meg akart szólalni, D'Ursu Magna lépett elő. — Állatok, Szépség, a kentaur érdekében szólok. — A zajongás elült. D'Ursu Magna mégiscsak törzsfőnök volt, s mindenki respektálta őt. — Jó sok idővel ezelőtt — kezdte a medve — amikor az állatok még alig tudták megkülönböztetni a tegnapot a mától, a mát a holnaptól, nagy háború dúlt. Abban a tisztességben volt részem, mint közületek is soknak, hogy bölcs királyunk vezérlete alatt harcolhattam megszámlálhatatlan bátor állattal együtt az emberek ellen, akik oly hosszú időn át rabságban tartottak minket, ketrecbe zártak, megaláztak, kísérleteztek velünk, saját szórakoztatásukra és a mi szerencsétlenségünkre idomítottak minket. Ebben a nemes háborúban Szépség, a kentaur volt a kapitányom. Nem akadt nála bátrabb harcos, sem igazabb állat. Több alkalommal is, amikor megsebesültem, saját élete kockáztatásával mentette meg az enyémet, egyszer például Babar-Dün síkságain.

Az állatok morgolódni kezdtek. Akadtak köztük olyan teremtmények is, akiknek rövidtávú volt a memóriájuk, s már nem emlékeztek pontosan a csatára, de érzéseikben még elevenen éltek azok a szörnyű napok. D'Ursu folytatta. — Sohasem volt hitszegő egyetlen állattal szemben sem, pedig nagyon kemény megpróbáltatásokon kellett átmennie. A háború második évében azt a feladatot kaptam tőle, hogy kötélen eresszem le őt Mosian tűzbarlangjába, ahonnan ki akart hozni egy oda rejtett, drágakövekkel teli ládikát, amiket felajánlhattunk volna az embereknek túszaikért cserébe. Lángok lobogtak körülötte, de nem hátrált meg, csak annyit mondott nekem, eresszem lejjebb, hogy elérhesse az ékköveket. — Néma csend volt, levél sem rezdült, az állatok reszkettek az elszabadult lángok puszta elképzelésétől is, nem is beszélve arról, hogy egy állat az égő szakadék fölött himbálózzon, ez végképp megrémítette az erdőben lakó teremtményeket. D'Ursu tovább folytatta. — Akárhová is ment, kis állatokat vitt a hátán, hogy azok kipihenhessék magukat. Egyszer kettőnknek kellett elvinni egy nagyon fontos üzenetet Skorltól, a medvehercegtől a nyugati táborba. Az emberek észrevettek minket, de Szépség északnak rohant, félrevezette az ellenséget, míg én biztonságban el tudtam juttatni a parancsot. Az is előfordult, hogy... — Elég! — dörrent rá Jarl a trónjáról. — Ez kezd untatni minket, D'Ursu Magna. És a jelenlegi vádat illetően semmit sem nyom a latban. D'Ursu haragosan nézett királyára, de néma maradt. Az egész társaság megdermedt. Végül D'Ursu megint megszólalt, sokkal nyugodtabban, de jóval kihívóbban beszélt. — Sosem állított valótlanságot, sosem ölt igaztalanul. Tegnap megölhetett volna a küzdelemben, de nem tette, s ezzel nagy kockázatot vállalt. Ha azt mondja, vadászata igazságos, akkor én hiszek neki. Nyoma sincs benne a csalárdságnak. Ha el akar menni, hagyjuk őt eltávozni. Minden állat egyszerre kezdett el fecsegni. D'Ursu Magná-nak nagy tekintélye volt az erdőben. De akadt egy még tekintélyesebb hang is. — Csend! — bömbölte Jarl. — Az állatok elnémultak. — Álljon elő a következő tanú! — rendelkezett a király. Szépség előrelépett. — Méltóságod, én kívánok szólni. — A vádlottak nem tanúskodhatnak saját ügyükben — emlékeztette a medvekirály. — Nem magamért akarok tanúskodni, hanem Joshuá-ért — közölte a kentaur. — Ugyanabban a háborúban, amiről D'Ursu Magna beszélt, én szintén megsebesültem, a halál torkában voltam, egyedül az ellenséges területen. Ez az ember mentette meg az életemet, pedig a másik oldalon állt. Nagy veszélynek tette ki magát, amikor elbújtatott és ápolt engem, engem, egy állatot, az esküdt ellenségét. Állatok, ő nem közönséges ember, hanem az Erdő Szívében lakozik. Szépség utolsó mondata utalás volt egy régi állatlegendára, amit mindannyian ismertek. Ebben az szerepelt, hogy az Erdő Szíve ezer évenként dobban egyet, ha valaki meg akarja találni a Szívet, tanúja kell hogy legyen a dobbanásnak, de hogy tanúja legyen, először tudnia kell, hogy is néz ki a Szív, s ha megtudta, ott kell laknia a közepén a dobbanás pillanatában. Nagyon különös legenda volt ez, és Szépség szavai nyomán sok állatban különös érzések ébredtek, még azokban is, akik nem kedvelték az emberi faj képviselőit.

Jarl várt egy kicsit, aztán a védelem következő tanúját szólította, majd megismételte. Már éppen az utolsó felszólításra nyitotta a száját, amikor Fenyő, a nimfa lépett a trón elé. — Bölcsességed — suttogta. — Szólni szeretnék az emberért. — Ne hozzám beszélj — dörmögte a medve lágyan. — Az esküdtekhez címezd a szavaidat. A lány hátralépett, így szemből láthatta mindegyik esküdtet. — Barátaim — kezdte bátortalanul — ez az ember múlt éjszaka gyengéd volt hozzám. Eltelt egy kis idő, mindenki várta, hogy a nimfa folytassa, de az nem szólt többet. — Folytasd, gyermekem — bíztatta Jarl. — Ennyit akartam mondani — hajolt meg Fenyő szendén és visszasietett az állatok közé. — Nagyon jó — dörmögte Jarl. — Utoljára szólítom azt, aki a vádlottak mellett akar tanúskodni. A gyülekezet közepén mozgolódás támadt, majd utat nyitottak valakinek, s a tisztás közepére penderült egy meglepő tanú, Fofkin volt az, a törpe. — Hatalmasságod — csipogta a bohó törpe. — Fofkin vagyok, herceg és szegényember, kedvelt törpéd, Siskin unokaöccse. Három, négy vagy hat éjszakával ezelőtt érkeztem vidám táborodba barátommal, Roollal. Én ismerem ezeket az utazókat — szavainak nyomatékául bukfencet vetett — igen, ismerem őket. Rossz állatok elrabolták tőlem Maryt. Egy vámpír, egy balrém és egy kitudja-kicsoda. Ezek a kedves emberek barátságosan megállítottak minket, s azt mondták, rossz állatokat üldöznek és visszahozzák nekem Maryt, ha tudják, aztán szépen elbúcsúztunk. Sosem reménykedtem benne igazán, nagyon magasságod, hogy valaha is visszakapom ellopott kedvesemet, de ezek ketten rápazaroltak egy percet méltatlan személyemre és kedves szavakat mondtak, bár szemmelláthatólag maguknak is elég bajuk volt. — Lehuppant a földre és egy könnycseppet hullatott az ott heverő levelekre, és hozzátette. — Mielőtt a tárgyalás elkezdődött, nem is tudtam, hogy itt vannak, de nagylelkű magasságod, remélem, hogy elengeded őket, így megtalálhatják az én Marymet és hazaküldik majd hozzám. — Kétszer átbucskázott a fején és a legnagyobb lelki nyugalommal eltűnt a tömegben. Jarl megköszörülte a torkát. — Ez minden? — mennydörögte, a hangsúlyából kitetszett, ez lenne mindenki számára a legjobb. — Ebben az esetben a vád tanúi következnek. Hárommancs felemelkedett Jarl mellől. — Megölte a nővéremet — jelentette ki és Josh-ra mutatott. A férfi most ismerte fel, ő volt az egyik medve, aki múlt éjjel siratóéneket brummogott. — Harcoltunk — felelte Josh. — Igazságos küzdelem volt. — A mi küldetésünk is igazságos volt! — vágott közbe Jarl. Türelmetlen hangja megrezzentette a faleveleket. — Úgy tűnik nekem — folytatta, pedig senki sem kérdezte —, hogy a bíróság döntése értelmében utazásotok igazságosnak lesz nyilvánítva. A tanúk is ezt látszanak megerősíteni, hiszen senki nem vonta kétségbe szándékotok igazságosságát. E testületnek már csak abban a kérdésben kell határoznia, vajon a kutatás magában foglalja-e a vérbosszú jogát. Az én álláspontom egyértelműen az,

hogy nem. Ez az ember gonosz ösztönei közé tartozik és semmi keresnivalója sincs az állatok szabad világában. — Szabad alázatosan megjegyeznem, méltóságod, hogy azok az évek, amiket az ember foglyaként töltöttél el, amikor arra kényszerítettek, hogy a gúnyolódó tömeg előtt táncolj, minden bizonnyal kiszélesítették a látókörödet. — Csak Jasmine merészelt így beszélni a medve éleslátását illetően. — Nagyságod hangjából kiérződött a bosszúvágy. Jarl teljes magasságában kiegyenesedett. Félelmetes figura volt. Az állatok lélegezni sem mertek. — Csúfolódni merészelsz velem, nővér? — suttogta vésztjóslóan. — Nem úgy értette... — törölt le Szépség egy kövér izzadságcseppet a homlokáról. — Jarl, a bölcs minden bizonnyal megérti, mire akartam utalni — emelte fel a hangját Jasmine. — Be fogja látni, hogy a bosszú relatív, akárcsak az idő. Az állatok csak a jelent ismerik. Az emberek, legnagyobb szerencsétlenségükre egy ingatag pillanatban élnek, mintha egy omladozó fal tetején állnának, mögöttük van a múltjuk, előttük pedig a jövőjük. Egy magányos pillérről nagyon zavaró így a kilátás, uram. — A neuroman szavai valamilyen módon mindenkit megragadtak, az esküdteket, a hallgatóságot, s a bírót egyaránt, valami, ami nagyon ismerőssé tette szavainak idegenszerűségét. — Az állat a jelenben küszködik az életért, eszik, szeret, harcol. Az ember számára a küszködés addig terjed, ameddig minden irányba ellát; ha három héttel ezelőtt a hegy lábánál elterülő síkságon lezajlott egy csata, a déli fényben az tisztán — ha nem tisztábban látható a hegyről, mint odalentről. Mindig vezet egy kanyargós ösvény az elmúlt csatákból a hegy csúcsa felé, onnan pedig újabb halad egy jövendő völgy irányába. Az események kapcsolatban vannak egymással, miként a múlt és a jövő, és a bosszú jelenti az egyik ösvényt, ami összekapcsolja őket. Az érdeklődő teremtmények számára is világos volt a magyarázat, de senki nem értette meg jobban, mint Josh. — És az írástudás is egy másik ösvény — állapította meg csodálattal. Jasmine bólintott. — Az írástudás vallása a hegyen átvezető legősibb emberi ösvények egyike. Segítségével fel lehetett térképezni a múlt óriási területeit, és kijelöltek vele milliónyi jövőbeli irányt. Egyszer már járt út volt ez, de elveszett a sok ösvény kereszteződésében, s most már csak egy a sok ezer közül. A vallás mindig is közkedvelt emberi módja volt annak, hogy összekapcsolják a történelem és a sors lejtőit. Ilyen volt a mágia is. És a genealógia. Meg az asztrológia, a kormányzatok és a kereszteshadjáratok. És a bosszú. Mindegyik féllábbal a hegytető egyik, féllábbal a másik oldalán állt, hogy összekapcsolják a sohanem-egészenelérhető városokat, az Előtt-öt és az Után-t. — És itt minden állat ismeri ezt az utat. — Jasmine külön-külön minden esküdt szemébe nézett, még a fölé tornyosuló Jarl pillantását is sikerült elkapnia. Szépség úgy érezte, Jasmine szavai dárdaként fúródnak a mellébe, mintegy megerősítve félelmét és zavarodottságát a kentaur faj emberi eredetét illetően. Josh úgy érezte, végre tisztán lát, elképzelte magát a hegytetőn állva, s amikor lenézett, embereket látott, néhányan halottak voltak, mások még meg sem születtek; álmokat is látott, emlékeket és

terveket, mind ott terült el körülötte és alatta, síkságok, köves vízmosások, meredek lejtők, halvány árnyékok. Majdnem elájult a boldogságtól. És minden állat fel tudott emelkedni, hogy lássa mindkét völgyet. Néhánynak ez csak rövid sétának tűnt, míg mások — Jarl például — visszaemlékeztek a korábbi évekre, s el tudták képzelni azt is, mi jöhet még az elkövetkező időkben. — Én már öreg vagyok, magasságod — mondta lassan Jasmine némi érzést csempészve a hangjába. — Öregebb, mint te, vénebb, mint ez az erdő, korosabb, mint a Jég Változása. Szerencsémre és bánatomra nagyon sokat tapasztaltam már. A Jég Eljövetele előtti éveimben nagy összeütközés zajlott le az emberek és állatok között, ezek voltak a Klón Háborúk. Az állatok emberbetegségben szenvedtek, s az emberek, hogy növeljék a létszámukat, ezernyi másolatot készítettek önmagukról és klónnak nevezték őket. Az állatok dühösek voltak az emberekre amiatt, amit az évek során műveltek velük és megölték őket, kivéve a gyerekeket. Ezt bosszúból cselekedték, Jarl, és minden állat részt vett benne. Hát ilyen a mi örökségünk. Ne tagadd meg; csak akkor tudsz uralkodni énednek ezen a részén, ha elfogadod ezt. A medvekirály lassan visszaült fűzfa trónusára. A neuroman szavai komoly hatást gyakoroltak rá. Talán csak a távolság kérdése volt. Talán tényleg volt valami állatias abban a bosszúállásban. Vagy benne rejtőzött valami emberi? — Esküdtek — szólalt meg végre. — Van kérdésetek a vádlottakhoz? Granpan megrázta a fejét. Windo pöfékelt egyet a pipájából. — Kétségtelen, innen nagyszerű kilátás nyílik, de nincsenek arrafelé lejtők. Csak a köves ösvényeken járhatsz. Csak egy dolgot mondjál meg nekem, amikor én lent vagyok a hegyoldalon a te csúcsod alatt, a következő lépésed indítja el azt a sziklaomlást, ami maga alá temet engem és az enyéimet? Jasmine rámosolygott a rokonszenves hobbitra. — Úgy vélem, a te csúcsod magasabban van annál, mint ahol az enyém elkezdődik. Addig a napig, amíg a sziklák le nem omlanak, sosem lennék képes bántani olyasvalakit, mint te. Ezután Fűz szólalt meg. — Megöltél valaha is egy fát? — kérdezte Joshuá-tól. — Nem, soha nem cselekedtem ilyet — felelte a férfi becsületesen. — Jég szánkázzon a hátamon, ha valaha is megtettem volna. — Megölted a nővéremet! — fortyant fel Hárommancs. — Még élhetett volna, ha nincs ez a ti utazásotok. Hol van hát az igazság? — A volna az a szó, amit már régen nem használok — felelte Jasmine szomorúan. — Azóta nem ejtettem ki, amióta rájöttem, milyen kevés dolgot is értek meg. Nem tudom, medve barátom, hogy hol van az igazság. Droo, a bagoly következett. — Droo-roo hoor hoor thooew who who ooo... — hosszú, bonyolult, ismeretelméleti kérdés volt ez, ami részben választ igényelt volna, de senki sem értette pontosan, miről is esett szó. Rool elaludt. Gray, a nőstényfarkas félig lehunyta a szemét. — És ha megtaláljátok azokat az állatokat, akik loptak a falkátokból... meg fogjátok ölni őket? Josh és Szépség határozottan bólintott.

— És az ki fog elégíteni titeket? — folytatta Gray. — Véget vet a kutatásnak? — Teljesen egyértelmű volt, hogy Gray másként gondolkodik. Tudta, hogy az emberek sosem elégedettek és soha nem hagyják abba a keresést. Most Szépség válaszolt. — Nem tudok felelni ezekre a kérdésekre. Az elmúlt napokban olyan dolgok történtek velem, amik kétségessé teszik számomra, hogy valaha is elégedett lehetek-e. Nem tudom, hogy ki vagyok és azt sem, hogy mit lehet elvárni tőlem. Csak azt tudom, hogy meg kell találnom Rose-omat. Josh bólintott. — Befejezetlen ügyről van szó. Nem sebesíthetsz meg egy karibut, hogy aztán engedd tovább vándorolni, hanem be kell cserkészned és meg kell ölnöd. — Nem én, ha nem vagyok éhes — jelentette ki a farkas. — Ezek nem az éhséggel kapcsolatos dolgok — magyarázta Joshua. Louise, az utolsó esküdt egyszerű kérdést tett fel. — Hol akarjátok megkeresni őket? — Délen, a Terráriumban — felelte Jasmine. — Úgy véljük, az új állat felé tartanak. Jarl előrehajolt a tróntető alól. — Akkor menjetek. Én magam is tanultam valamit ma, amit fontolóra kell vennem. Jó utazást és szép álmokat — ezzel hátradőlt, becsukta a szemét és álomba merült. * — Hát — morgolódott Granpan —, azt hiszem, már nem lesz esélyem visszanyerni az aranyamat. Jasmine felnevetett, közben a derekára erősítette a tőrét. — Ha megrohamozod a dózse palotáját, annyi aranyat szerezhetsz, amennyit csak akarsz. Volt, akitől búcsút vettek, s akadt, akitől nem, ahogy az érzelmeik diktálták. Jasmine tíz percig meditált lótuszülésben, hogy felkészüljön a vadászat folytatására. Josh elővette a sastollat, rátette a papírt egy lapos kőre és feljegyzéseket készített. Szépség viasszal kente be sárkánybordából készült íját és addig fényesítette, amíg úgy nem ragyogott, mint az állóvíz naplementekor. A táborbeli tevékenységek folytatódtak, az állatok játszadoztak és szundikáltak. Nemsokára a tárgyalás a legtöbb teremtmény számára már csak halvány emlék marad, rémleni fog nekik valami vidám dolog, ami egy kis időre megszakította életük megszokott folyását. D'Ursu Magna elkísérte barátait az erdő széléig. — Remélem, találkozunk majd a Nagy Erdőben — mondta a medve. — Minden jót kívánok neked, D'Ursu Magna — viszonozta Szépség. Josh és Jasmine felfedték nyakukat a törzsfőnök előtt, majd továbbmentek. Délre, a Saddlebacks hegylánc lábához értek.

Tizedik fejezet A Terrárium

A társaság könnyedén fellépkedett az Orion-hegy északi lejtőjén. Ez a Saddlebacks hegység egyik alacsonyabb csúcsa volt, s Jasmine jól ismerte minden ösvényét. Csendesen ballagtak a lankán. A hűs délutáni nap fényében mintha a hegy is ábrándozásba merült volna. Néha feltámadt a szél, fájdalmas emlékként átsüvített a kanyonokon, majd elült, mint a haldokló utolsó lélegzete. A vulkáni eredetű hegyen csak elszórva nőtt a növényzet. Amint feljebb értek, a levegő ritkább lett, a lejtő pedig meredekebb. Az üvegsíma felszín ellenére a hegymászók hamar elérték a csúcsot. Több ezer méterrel voltak a tengerszint fölött. Visszanéztek a kanyargós ösvényekre, amiken át ide jutottak, majd előre tekintettek dél felé, s a tengerszinten meglátták a jövőjüket: Dundee Terráriumát. A Terrárium nagyjából 25000 négyzetkilométert foglalt el az esőerdőben, s minden oldalról a Saddlebacks hegység vette körül. Mintegy nyolcszáz méterrel feküdt a tengerszint alatt. A vulkáni talajból hőforrások lövelltek fel, gőzölgő, természetes melegház burjánzott odalent. Minden nap meleg pára szállt fel a kövek közül, átszűrődött a leveleken, elérte a tengerszint hűvösebb levegőjének határát, majd eső formájában csapódott le, lehűtve ezzel a dzsungel klímáját. Egy óra múlva ismét felszállt a pára, s a folyamat megismétlődött. Minden nap és minden éjjel egy órát birtokolt a pára, egyet pedig az eső. Arról a helyről, ahol álltak, nehéz volt többet is meglátni a Terráriumból, mivel alattuk pár száz méterre felhőréteg takarta el a tájat. De szinte érezték, hogy odalent egy óriási kút várakozik arra, hogy újabb áldozatai belepottyanjanak a mélyébe. Azok közül, akik már jártak Dundee Terráriumában, kevésnek sikerült ki is jutnia. Jasmine ezen kevesek egyike volt. Éveket töltött el azzal, hogy tanulmányozza az ezernyi kanyargós ösvényt odalent, legalább annyira ismerte azokat, mint akik ott éltek, mint például Bal, aki szintén tájékozódni tudott az utak labirintusában. A neuromannak kétsége sem volt afelől, hogy követni tudja a vámpír és túszainak nyomát a Terráriumban, bár tisztában volt azzal, hogy nem Balt kell legnagyobb ellenfelének tekintenie, hanem magát a dzsungelt. Amióta eljött a Terráriumból, ösvények százait nőtte be a buja növényzet, így újra meg kellett találnia a helyes utakat. — Sosem voltam panteista — jegyezte meg, miközben ereszkedni kezdtek a hegyoldalon —, de biztos vagyok abban, hogy ez a dzsungel eleven. Viszonylag könnyen lejutottak a hegy lábához, bár Szépség néha megbotlott a köveken. Útközben kövér felhők közé kerültek, amik nagymértékben akadályozták a látást. A kentaur Jasmine-be kapaszkodott, Josh pedig őbelé fogódzott, így senki sem tévedhetett el. Végre az esőerdő széléhez érkeztek. Megálltak egy pillanatra, hogy szemügyre vegyék, aztán minden további nélkül elindultak a belsejébe. Naplemente előtt egy órával érték el az aljnövényzet peremét. A hőmérséklet és a páratartalom egyaránt magas volt. Éppen nem esett, ez azt jelentette, hogy minden gőzölgött, páracsíkok emelkedtek fel a páfrányokról, a pálmalevelekről víz csepegett a sziklákra, ahonnan azonnal el is illant.

Jasmine vezette a csoportot. Úgy tűnt, pontosan ismeri az utat, bár egy ösvényt sem lehetett kivenni a buja növényzetben. A puha páfrányok a térdüket súrolták, mellmagasságban paradicsommadarak üldögéltek, óvatosan kikerülték őket, ugyanúgy, mint a bugyborékoló hőforrásokat, átsiettek a tisztásokon, amiknek forró földje szinte égette a talpukat, végül egy platáncsoporthoz értek, a fákról liánok szövevénye csüngött alá. Joshuá-t rossz előérzet gyötörte. Ez a szokatlan vegetáció, a nehéz illatok valami kellemetlenre emlékeztették, s a férfi arra vágyott, bárcsak megint a sík mezőkön száguldozhatna! De azért néma fohászt mondott magában a Szónak, ami lehetővé tette számára, hogy Jasmine vezetésével lépjen arra az ösvényre, ami átvezeti ezen a fojtogató félhomályon. Szépség szintén hálás volt Jasmine jelenlétéért. A nő már több mint egy alkalommal bebizonyította rátermettségét, s ha ráadásul ismeri ezeket az erdőket, akkor igazán alkalmas vezető. A Jarl közjáték után megint kiegyensúlyozottnak érezte magát, mi több, megnyugodott, s készen állt a kutatás folytatására. — Nem tudhatom, vajon ember vagyok-e, vagy másféle teremtmény, találmány vagy örökös, de egyet tudok: vadász vagyok — gondolta magában. Igazán jó érzéssel töltötte el az, hogy mostantól egyszerűen nyomokat kereshet abban a világban, ahol azok minden bizonnyal rejtőznek. Jasmine, legalábbis időlegesen, távol tartotta magától a gondolatokat, csak érzéseire koncentrált. Folyamatosan haladtak, amíg csak a nap le nem bukott a hegyek mögött, ám meglepő módon nem szállt le a sötétség, mivel a mélyedésekben és a sziklák oldalán a nedves fekete föld szinte világítani látszott, a fák tövéhez simuló vörös algák pedig foszforeszkáltak. Most első alkalommal Joshua megrémült. Dúdolgatni kezdett magában valami régi dalocskát, amire még az édesanyja tanította: Ábécédé, rajtam kezdé... * Dicey feje Rose ölében nyugodott, az eső megint zuhogni kezdett. — Kíváncsi vagyok, milyen érzés száraznak lenni — mormolta a fiatal lány. — Legalább elég meleg van — felelte Rose és megsimogatta a lány homlokát. A többi ember körülöttük bóbiskolt vagy a kis gyíkok maradványaiban turkált, amit odavetettek nekik eledel gyanánt. A tisztás másik oldalán két balrém gurgulázó hangokat hallatva egy párduc tetemén csámcsogott. Valamivel arrébb a vámpírok aludtak. A foglyok mellett kis erdei tó hullámzott, kövér esőcseppek borzolták a felszínét. Rose belebámult a vízbe és megpróbált visszaemlékezni arra, milyen érzés is az, ha az ember boldog és szabad. Az asszony szinte sóvárgott Szépség után. Mögötte új barátnője, Nancy dajkálgatta Ollie-t, aki még mindig úgyszólván katatón állapotban volt. Nancy csecsemője édesen aludt az anyja másik karjában. Valahol a dzsungelben felvonyított egy hiéna. A hőség ellenére Nancy megremegett. — Adjam rád a kabátom? — kérdezte Rose. Ha segíteni tudott másoknak, saját bánata kevésbé foglalkoztatta. Ezt régen jól tudta magáról, mivel szívesen muzsikált,

s érezte, hogy ezzel milyen örömet tud szerezni másoknak, mégha ő már bele is fáradt a zenélésbe. Nancy halványan elmosolyodott és megrázta a fejét, pedig már közel állt ahhoz, hogy elfogadja a segítséget. Dicey megdörzsölte a nyakán lévő sebhelyeket és szinte öntudatlanul körülnézett. Egy kis denevér bukkant elő a semmiből, rájuk csapott és beleharapott Mary lábába. Mary Nancy nővére volt, Fofkin, a törpe felesége. Az asszony elhessentette a denevért, aki gyorsan felröppent egy fára, pihent egy kicsit egy száraz ágon, izgatottan felrikkantott, majd visszarepült a dzsungel mélyébe. Rose megnézte Mary lábán a vérző sebet. Mindketten félénken a vámpírok felé sandítottak, de azok még mindig aludtak. Rose felvett néhány sáros levelet a földről, letörölgette, majd a sebre tapasztotta, ezután pedig Mary vállára terítette a kabátját. A nő felsóhajtott, ledőlt és megpróbált aludni. Eric, egy nyakigláb, szőke fiatalember panaszosan körülnézett. — Ide feküdne mellém valaki? — szipogta. — Olyan nagyon szeretnék valaki mellett feküdni. Fáradt, üres csend fogadta a szavait. Végül Mary felemelte a kezét és hívogatóan intett Ericnek. A fiatalember halványan elmosolyodott, majd lehevert a nő mellé. Átölelték egymást és összesimultak. A férfi Mary vállán át a sötétségbe meredt, s az aszszony hasonlóképpen cselekedett. Mellettük felrikoltott egy madár. A balrémek befejezték a falatozást és nyugovóra tértek. Az eső lassan elállt, a talaj gőzölögni kezdett, mint a vörös halál. — Fogjátok ezt — nyújtott át Rose néhány fokhagymagerezdet Mary-nek, Nancynek, Dicey-nek és Erié-nek. Még a Könnyek Erdejében szerzett néhány fejet, s azóta minden nap titokban megevett egy gerezdet. Azt beszélték, hogy a fokhagyma íze elriasztja a vámpírokat az illető ember vérétől. Rose óvatosan rágni kezdte a szagos gerezdet. Mary fintorogva, egy darabban nyelte le a fokhagymát, Eric a nyelve alá tette, s hamarosan meg is feledkezett róla, Nancy pedig elgondolkodva szopogatta a magáét. Dicey a szájába vette a gerezdet, majd kiköpte a földre, aztán úgy tett, mintha rágná, s közben leveleket és mohát söpört a kezével a fokhagymadarabkára. * Az eső megint rázendített. Jasmine lassan haladt előre, társai a nyomában lépkedtek. Kacskaringós indák csapódtak az arcukba, s néha a lábukra is tekeredtek. A földből gyökerek álltak ki, olyanok voltak, mint a mutatóujjak. Ágak himbálóztak előttük, liánok hullámzottak mellettük, a dzsungelt zavarták a betolakodók. Váratlanul szabad tér tárult eléjük. Jasmine be akart lépni, de észrevett egy bíborvörös villanást és megtorpant: egy nagyjából két és fél méter átmérőjű pókháló himbálózott az orra előtt. A közepén szőrös, dinnye nagyságú pók kuporgott ugrásra készen. — Menjünk vissza — szólt oda a válla fölött a többieknek a neuroman. — Jobb lesz, ha kikerüljük ezt a nyolclábút.

Elkanyarodtak és átverekedték magukat a buja növényzeten, majd egy lehullott gyümölcsökkel teli terepre jutottak. Egy jóllakottnak látszó kígyó lustán áthullámzott Joshua lábán, majd becsússzant a bokrok alá. Elállt az eső, odafent elröpült valami. Odaértek egy lecsüngő indákkal borított falhoz. — Itt vagyunk — közölte Jasmine, majd tőrével vagdosni kezdte a liánokat. A másik kettő csak nézte, mit csinál. Joshua elfáradt. Még sosem járt ilyen vidéken, és nem tudta, mire számíthat a dzsungelben. Az állandó fizikai kényszer, a fokozódó feszültség, az ismeretlen veszélyek nagy nyomást gyakoroltak az ifjú vadászra, lassan már egy neszre is összerezzent. Szépség egyszerűen kényelmetlenül érezte magát. Nem félt, de számára az őserdő gusztustalannak tűnt, s az itt élő teremtmények rossz hatással voltak a lelki egyensúlyára. Kényszeredetten vette tudomásul, hogy ő nem illik az esőerdőbe, de fogalma sem volt arról, hova is tartozik igazán, bár még sosem járt közelebb a megoldáshoz. Jasmine jó negyedóráig csupaszította a falat, mire feltárult benne egy kis nyílás, aminek túloldalán ösvény húzódott. — Szavamra, ott egy út! — sóhajtott fel Josh, Szépség nem szólt, egyszerűen le volt nyűgözve. Beléptek a rejtekútra. Három méter széles lehetett, a fehér mészkövet algák tették csúszóssá. Annyira sűrű volt körülötte a dzsungel, hogy inkább alagútnak látszott, semmint ösvénynek. Amint elindultak, Jasmine megnyugodni látszott. — Most már elmondhatom nektek, hogy egy darabig nem tudtam pontosan tájékozódni. De aztán sikerült, mint látjátok, a sárga tégla úton vagyunk — nevetett fel. Josh zavartnak látszott. — Hogyhogy? — kérdezte, hiszen az ösvény szemmel láthatólag nem volt sárga s egy árva téglát sem látott rajta. Egy darabig némán ballagtak, Szépség néha az enyhén kanyargó gyalogút mellett galoppozott. — Jó kérdés volt — szólalt meg végre Jasmine. — Ó, emlékszem már. Egykor itt találkoztam először Lon-nal, azután meg együtt jártunk mindenfelé. — Visszagondolt azokra az időkre, amiknek emléke olyan édes volt, mint a méz. — Azok a szép napok! — dúdolta. Josh várt egy kicsit, de mivel a nő nem folytatta, végül rákérdezett a dologra. — Szóval? — Ó — zökkent vissza a neuroman a jelenbe. — Szóval akkortájt érkeztem a Terráriumba. Valamikor... nos, körülbelül száz éve lehetett, alig valamivel a Nagy Földrengés után. Az úgynevezett Elveszett Város romjai után kutattam. Az a szóbeszéd járta, hogy varázslatos hely, tele elrejtett kincsekkel. Az ilyen történetek számos kutatót vonzottak ide, de legtöbbjüket a vadállatok felfalták a dzsungelben. Feketés színű hangyák menete vonult előttük át az úton. — Lépjétek át őket — figyelmeztette társait Jasmine. — Ezek rablóhangyák. — Szépség és Josh úgy tett, ahogy Jasmine mondta és tovább ballagtak a kőúton. Jasmine folytatta a történetét. — Szóval néhány éven át itt kutattam a dzsungelben. Felfedeztem jópár rejtett járatot. Aztán bandita lettem, összeálltunk néhányan és megkopasztottuk az erre vetődő balekokat. De annyit mindig meghagytunk nekik, hogy visszajuthassanak a tengerpartra, s ha vigyáztak magukra, ez többnyire sikerült is nekik. Kicsit besegítettem a természetes szelekcióba, csak a legrátermettebbek élték

túl a velem való találkozást. Elég garázda társaság volt a miénk, s fel sem merültek bennünk tetteink lehetséges következményei. Josh és Szépség csendben hallgatták a neuroman szavait, eszükbe sem jutott közbekérdezni. A nő összeszedte a gondolatait és folytatta a mesélést. — Volt persze egy pár durva eset is, ez a hely szinte vonzza a nehéz ügyeket. Forrófejű Daley is errefelé vadászgat, Kígyó Aider szintén. És maga a jó öreg Dundee is. De ez már egy másik történet. Tehát egy nap errefelé cserkésztem, az ösvény közelében, amikor megláttam a távolban egy hatalmas vámpírt, aki éppen egy fadobozt cipelt át az ösvényen, majd eltűnt a dzsungel másik oldalán. Utánaeredtem, a mellének szegeztem a tőrömet és azt tanácsoltam neki, ha jót akar, ideadja a dobozt. De ő a mutatóujjával szelíden félretolta a penge hegyét és csak annyit mondott: Beletrafáltál a közepébe. Ezek voltak Lon első szavai hozzám. — Lon-é? Azé akivel találkoztunk? — álmélkodott Josh. — Ugyanazé a vámpíré, persze. Hátráltam néhány lépést és a tőrömmel felnyitottam a dobozt. Legalább 40 kiló nyers kokain volt benne. Rögtön tudtam, hogy a Bömbölőkről van szó. Ez a társaság őrült kommandósokból állt, akik a Big Stick mellett éltek egy kis faluban. Állandóan sereget gyűjtöttek a következő háborúra és puszta élvezetből öltek. Kokainisták voltak mind, mivel ez nagyobb erőt kölcsönzött nekik a közelharc során. Hogy megrémítsék az ellenséget, harc közben harsányan bömböltek, innen kapták a nevüket. Lon kábítószercsempész volt. Egy párszor láttam is őt a kikötőben, ott nyüzsgött a keletről érkező szállítmányok körül. Tudjátok, keleten vannak a legnagyobb koka ültetvények. Kétségtelenül jó üzletnek számított, ketten is megéltünk volna belőle. Ezt fel is ajánlottam neki, de nem érdekelte a dolog, így hát ráerősítettem a dobozt a hátára, s ezzel együtt összekötöztem a karját és a szárnyát is. — Menjünk sétálni — mondtam neki. — Hová? — kérdezte. — Ez az út a Bömbölők falujába vezet — mutattam dél felé. Meg kell mondanom nektek, nem tette túl boldoggá az, hogy megkötözött kézzel gyalogolnia kell a nyílt terepen. Elég gyorsan haladtunk, de a gondolataim még gyorsabban szárnyaltak. Eszembe jutott, hogy ezt a drogot jobban is felhasználhatnánk. Lon-nak egyáltalán nem tetszett a szituáció, amibe belecsöppent, így a tőröm hegyével meg kellett bíztatnom egy kicsit. — Csak kövesd a sárga tégla utat — mondtam neki — és a nagy varázsló meg fog jutalmazni. Hát így mendegéltünk, ő elől, én meg mögötte. Josh meg volt döbbenve. Méghogy Jasmine útonálló volt! Lopva Szépségre pillantott, de a kentaurt túlságosan lenyűgözték a hallottak. — Tehát — halkította le a hangját Jasmine — legalább egy napig mentünk, s a végére jócskán elfáradtunk. Körülnéztem, kerestem egy alkalmas fát, ami alatt letáborozhatunk, de akkor hirtelen beleestünk egy csapdába. Ronda, szőrös lábak ragadtak meg és egyre jobban belegabalyodtam a ragadós pókhálóba. Ekkorra magamhoz tértem és körülnéztem, tucatnyi macska nagyságú pók vett körül. Lon-t kerestem a tekintetemmel és megláttam, hogy szabályos gubót fontak köré. Teljesen megdermedtem. Mielőtt a fejét is beszőtték volna a pókok, Lon rám nézett és azt mondta: Hát, Totó,

úgy vélem, többé nem Kansasban vagyunk. De ekkorra már teljesen befedte a pókháló. A pókok belénk haraptak — ki a hasunkba, ki az arcunkba — és persze ezzel befecskendezték a mérgüket is. Nagyon fájdalmas volt és bénító hatást gyakorolt ránk, de én jobban tűrtem, mint szegény Lon, mivel a szintetikus bőröm vastagabb volt, mint az övé. Aztán fejjel lefelé fellógattak minket a hálóba, mivel nem akartak azonnal felfalni. A pókok sosem ölik meg rögtön az áldozataikat, csak megbénítják, és aztán lassan fogyasztják el a még eleven prédájukat. Amikor már félholt vagy, akkor apró lyukakat rágnak a hasadba és oda rakják le a petéiket. A pici pókok kikelnek és rögtön ott van nekik a táplálék. Addig élsz, amíg meg nem esznek. Sajnos, nagyon jól ismertem ezt a szokásukat, A neuroman megreszketett a felidézett rémes emléktől. Egy kígyó sziszegett valahol, mire mindannyian elugrottak a vélt hüllő elől. Az erdő fényleni kezdett. — Aztán valami vicces dolog történt — folytatta Jasmine. — A Lon hátára erősített doboz kinyílt és a kokain kiszóródott, helyes kis kupacba rakódott alatta. Néhány pók körözni kezdett a halmocska körül, megérintették, belekóstoltak, még egyszer és még egyszer, odahívták a barátaikat is és mire észbekaptunk volna, már minden, a barlangban lakó póknak leadták a drótot. Előre-hátra tántorogtak, hálót szőttek, verekedtek, cseverésztek, teljesen magukon kívül voltak. Néhány ki akart menni a barlangból, ki is iramodtak és eltűntek valamerre. Aztán a többiek is követték őket. Mi meg ott maradtunk a pókhálóban. Mint említettem, én kisebb dózist kaptam a mérgükből, így képes voltam mozogni. Sikerült kiszabadítani az egyik karomat, s végül lekecmeregtem a hálóból. Lon-ról is leszedtem a pókfonalak nagy részét, a vállamra dobtam és kimásztam a barlangból. Nehezen mozogtam, de még sosem rémültem meg ennyire, s ez komoly motivációként hatott rám. Egy teljes napon át rohantam a dzsungelben, mire végre az egyik rejtekhelyemhez értünk, egy vízesés mögötti barlanghoz. Ott fogyott el az erőm. Két napot átaludtunk, addigra a méreg kiürült a szervezetünkből. Aztán még egy hétig ápolgattam Lon-t, s közben eléggé közel kerültünk egymáshoz ott a barlangban. — A neuroman hangja érzelmesen csengett. — Azóta sárga tégla útnak hívjuk ezt az ösvényt. Josh zavarodottan meredt a nőre. — Még mindig nem értem — panaszolta. — Sárga? Tégla út? — Már teljesen beleélte magát a történetbe, de a csattanónál az az érzése támadt, hogy valami alapvető dolgot nem értett meg.. Jasmine mosolyogva vállat vont. — Ott kellett volna lennetek. — S azután is találkoztál Lon-nal? — kérdezte Szépség, akit leginkább a történet vége ragadott meg. — Méghogy találkoztunk? Együtt dolgoztunk! Fegyvert csempésztünk, körözöttekre vadásztunk. Öt-hat éven át csináltuk ezt együtt, aztán Lon-nak sikerült megcsinálnia a szerencséjét és visszavonult az üzlettől. — És te? — Nekem megmaradt a valaha is létezett legjobb barátom — mosolygott Jasmine és visszaemlékezett Lon fiatalabb éveire, a tüzes szeretőre, a pártfogó fivérre, a gézengúzra, a barátra. Egy pillanatra átvillant benne, hogy mindezen dolgok egyikét mostani útitársai valamelyikétől is megkaphatná. Egy darabig melengette ez az érzés,

de aztán tudatára ébredt, hogy az élet enélkül is megy tovább. Gondolatai kellős közepén észrevett valamit és megtorpant. — Megérkeztünk — jelentette ki és lelépett az útról, majd elindult a dzsungel felé. A másik kettő követte.

* Isis émelygett. Megevett valami bogárfélét, de nem igazán ízlett neki. A feje fájt, a szeme égett, a gyomra háborgott. Belekóstolt egy moszattal fedett pocsolyába, de a víz undorítóan poshadt volt. Nem hagyhatta, hogy a dolgok kicsússzanak a kezéből. Követte a foglyokat a Könnyek Erdején át, keresztül a Thenar síkságon, majd a Saddlebacks hegységen át, s a nyomaikban maradt a buja esőerdőben is. Néha eszébe ötlött, hogy mindezt Joshuá-ért teszi és megkettőzte az erőfeszítéseit. A banditák egyszer majdnem elcsípték, jó falat lett volna számukra, de sikerült elillannia előlük; egyszer pedig elvesztette a nyomot, de aztán a szag után menve megint rájuk talált. Bár nem látta a vámpírokat, testük erős illata kiváló nyomjelzőnek bizonyult számára. Hirtelen más szag csapta meg érzékeny orrát. Ez nem nyom volt, hanem a legkedvesebb illat, amit messziről is megérzett. Bár az eső elmosta a szagokat, Isis mégis képes volt kiszimatolni ezt, annak ellenére, hogy meglehetősen távolról jött. Joshua szaga volt. A macska most már tudta, merre kell tartania. Nem akarta elveszteni a vámpírok nyomát, de Josh valahol itt volt a közelben! Döntenie kellett, merre megy tovább. Négyszer megkergette saját farkát, szünetet tartott, kétszer kiköpött, majd letelepedett egy mohos sziklára. Most mit tegyen? Tovább is mehetne a vámpírok és a vérszagú ember nőstény után. De ha Joshua nincs ott, senki sem láthatná, milyen ügyesen teszi a dolgát egy csinos macska. Mosakodott egy percig, megtisztogatta minden szál szőrét, amik még mindig megremegtek a balrém által való hajszolás emlékére. Vagy keresse meg most azonnal Josh-t, és mutassa meg a férfinak, mi az, aminek hiánya miatt szenved? De Josh nem lesz rá büszke, ha rájön, hogy Isis elvesztette a vérszagúak nyomait. Mit tegyen? Mit tegyen? Hirtelen egy kis majom ugrott át a pocsolya fölött és éppen a macska mellett landolt. Isis reflexszerűen az állatka farka után kapott, majd megpróbálta elcsípni. De a majom menekült, átcsusszant a liánok alatt, kikerülte a fatörzseket és eltűnt a levelek árnyékában. Isisben feltámadt a vadászösztön és a majmocska után eredt. Az üldöző és az üldözött fákra másztak, ágról ágra lendültek, felzavartak egy csomó madarat és más, fán élő teremtményeket, akik felháborodott rikácsolással reagáltak a betolakodókra. Isis végül megragadta a majom farka végét, de a rémült jószág egy gyíkjáratba vetette magát. — Undorító rovarevő — gondolta a macska és megnyalta a mancsát. — Legjobb lesz arrébb menni innen.

Hirtelen zavarba jött. Körülnézett a rohadó mangók, a virágzó liánok és a szétterülő páfránylevelek között. Micsoda hely ez? — méltatlankodott magában. — Mi a csudát keresek én itt — tette hozzá gondolatban. Valami szag csapta meg az orrát, balra fordította a fejét és beleszimatolt a levegőbe, majd mozdulatlanná dermedt. Jól ismerte ezt a szagot: vámpírok árasztották és balrémek — az ő bűzük félreismerhetetlen volt — meg a sebesült emberek. Most már visszaemlékezett: Joshua kedvéért követte őket. A férfi gondolatára visszalépkedett a pocsolyához és belenézett. Egy verejtékező macskát látott, Joshua macskáját. Becsukta a szemét és kihúzta magát a láthatatlan csodálói előtt, de a szag visszatért, sokkal erősebb volt, mint ezelőtt. Isis felpúposította a hátát és nyújtózott egyet. Most már nem szabadulnak meg tőle olyan könnyen. Minden óvatosságát latbavetve átsurrant a magas aljnövényzeten. Igen, Joshua meg lesz elégedve. Egy pillanatra megállt, hogy lecsillapítsa gyomra háborgását, aztán fürgén továbbsietett. * Rose hallotta, hogy Nancy nyöszörög mögötte. — Mi a baj? — fordult hátra. Nehezen járható ösvényen haladtak éppen, körülöttük vastag pára szálldosott a levegőben. — Halott — rebegte Nancy. — Az én Billy-m meghalt — zokogta keservesen. Rose megfordult: a kisbaba ernyedten hevert Nancy karjában, elkékült ajka lebigygyedt. — Nyugodj meg! — mondta Rose gyengéden, de erélyesen. Nancy megrémült és csendben maradt, üres tekintettel meredt az asszonyra. — Ne szólj senkinek — folytatta Rose. — Hadd higgyék azt, hogy csak alszik. Ha kiderül, hogy meghalt, a balrémek fel fogják falni. Nancy visszafojtotta a sikolyát. Rose elvette tőle a kisbabát és a mellére szorította. Ennyi jutott neki az anyaságból — gondolta — egy halott bébi? Aztán eszébe jutott Josh és Szépség. Vajon rájuk fognak találni? Egyáltalán életben vannak még? Szerette mindkettőjüket, s attól félt, hogy esetleg belehalnak a keresésbe. Erre a gondolatra szája kiszáradt, szeme megnedvesedett. Nagyon szeretett volna Szépségtől egy gyereket. Borzasztóan szívesen ült volna megint rajta, hogy miközben a haját fújja a szél, érezze térdei között a kentaur hátát. Bele akart markolni a sörényébe, azt kívánta, bárcsak... de ezek haszontalan gondolatok voltak jól tudta. Mielőtt kiötölhette volna, mit is kezdjen a karjában lévő kis holttesttel, a véletlen segített rajta: egy forró, kénes forrás mellett haladt el, ami szúrós szaggal töltötte be a levegőt. A medence széle alig másfél méterre volt tőle, s benyúlt a dzsungelbe. Anélkül, hogy Nancy észrevehette volna, az utolsó pillanatban beledobta a halott kisbabát a hőforrásba, s a tetem azonnal el is tűnt a bugyborékoló hullámok között. Ena, az éhes vámpír meghallotta a csobbanást. — Mi volt ez? — kérdezte gyanakodva Rose-tól. — Csak megbotlottam egy kőben — felelte az asszony fáradtan — és berúgtam a vízbe. — Erős nő vagy — vigyorgott Ena. — Rose néma maradt. — Jó erős pulzusod van — méregette a nőt, majd kézenfogta.

— Meg tudom könnyíteni a dolgodat — morogta. Rose elhúzódott tőle, amennyire csak tudott. Ena kitátotta a száját, majd beleharapott az asszony ajkába és kéjes vigyorral lenyalta a kiserkenő vércseppeket. — De meg is nehezíthetem a helyzetedet.

* Különösen sűrű, szövevényes indák között haladtak, amikor Szépség hátsó lába beleakadt az egyikbe és orra esett. Először meg sem szólalt, azt hitte, hogy fel tud kászálódni anélkül, hogy szólna a többieknek. Josh és Jasmine 15-20 lépéssel előtte jártak, így legalább tíz másodpercet vett igénybe, mire meghallották a segélykiáltást. Addigra a kentaur már félig belesüllyedt a futóhomokba, s arca halottsápadt lett. Josh felé nyújtotta a kezét, de Jasmine hátralökte. — Vágj le egy pár hosszú indát! — parancsolt rá. Pillanatok alatt mindketten lenyiszáltak néhány ujjnyi széles liánt, amiket Jasmine gyorsan kötéllé tekert. Szépség már mellig állt a futóhomokban. — Kérlek, siessetek — mondta nyugodtan. Tudta, hogy csak egy módon menekülhet meg, nevezetesen, ha megőrzi a nyugalmát. Ha kapálódzna vagy egyáltalán mocorogna, csak mélyebbre kerülne a homokban. — Jóságos ég, erre nincs időnk! — kiáltott rá Josh a liánokat csavargató neuromanra, felkapta az egyik indát és Szépség felé hajította. Jasmine dühösen ellökte a férfi kezét. — Mit gondolsz, mekkora súlyt bír el ez a vékony vacak? — sziszegte és tovább csavargatta az indákat. — Mit gondolsz, menynyit nyom Szépség ott a futóhomokban? Josh tehetetlenül megtorpant. Szörnyen érezte magát, barátja a szeme előtt sülylyedt egyre mélyebbre, és nem tudott segíteni rajta, mi több, azt sem tudta, mit kellene egyáltalán tennie. Szépség még lejjebb került. Jasmine befejezte az indák összefonását, aztán az egyik végére nagy hurkot csomózott. Már csak a kentaur feje és magasra emelt karjai látszottak ki a futóhomokból. Jasmine rádobta a kentaurra a hurkot, a másik végét egy vastag fatörzs köré tekerte, majd Josh-sal együtt húzni kezdték az indafonatot. Nagy erőfeszítésük ellenére először semmi sem történt. Szépség állát már súrolta a homok, felemelt karjain megszorult a hurok. A neuroman és az ember még jobban nekiveselkedett, húzták a kötelet, s Szépség lassan emelkedni kezdett. Egy órát vett igénybe, amíg sikerült kiszabadítaniuk szorult helyzetéből. Mire végre a szilárd talajon állt, a lábai remegni kezdtek és összeesett. Mellette kimerülten pihegett két társa. Ott feküdtek egymást átölelve, a világ szinte megszűnt mindhármuk számára. Mielőtt álomba zuhantak volna, Jasmine felemelte a fejét és a mellette elnyúló Szépség szemébe nézett. A kentaur visszatekintett rá, hosszú pillantásuk felért egy öleléssel. Majd mindketten behunyták a szemüket és elaludtak. * A forró, nedves, gőzölgő esőben lépkedő Dicey csak egy vékony vászoninget viselt. Bal mellette ballagott. Szárnyával védelmezőén betakarta a lányt, hogy megóvja

a mögöttük jövők pillantásaitól. Lassan, szenvedélyesen beszélt Dicey-hez, aki figyelmesen hallgatta a vámpír szavait. ...bár nem állíthatjuk meg a napot, mégis rajtunk áll, hogy felkel és lenyugszik. Bal elhallgatott. A lány továbbra is őt bámulta, várta a további varázsos szavakat, a könyvek szavait, de nem hallott többet. Bal csendben maradt. Dicey érezte a vámpírból áradó erőt, amikor ezeket az igéző szavakat kiejtette, s amikor elnémult, a lány szívében fájó üresség támadt. Nyaki ütőere vadul vert, mindig ezt érezte, mielőtt a vámpír ajka megérintette volna. Dicey félt, hogy elveszti az eszét. — Milyen régiek ezek a szavak? — kérdezte. — Hatszáz évesek — villant át egy mosoly a vámpír arcán. — És még mindig hatnak. — A nyakában érzett melegség kiterjedt a lány mellére is, mi több, lejjebb is szállt, s a lélegzete is meggyorsult. Felemelte mindkét kezét, s ujjaival átkulcsolta a vámpír hatalmas bicepszét. Bal önkéntelenül megfeszítette azt. Így haladtak tovább.

* Josh azt álmodta, hogy köhög és felébredt. A délutáni nap erősen tűzött az erdőben, annyira felhevítette a levegőt, hogy nehéz volt belélegezni azt. A fiatalember felrázta a többieket és folytatták az útjukat. Hamarosan egy orchideákkal teli tisztásfélére értek. A melegház édeskés illata borította el a területet, mindannyian nehezen kapkodták a levegőt. Pompás zöld indák csüngtek mindenfelé, az egyik Josh karját súrolta, a férfi minden további nélkül lenyisszantotta a tettest. Sűrű folyadék buggyant ki a lián végéből, mintha vérezne. Szépség körme alá befúródott egy szálka. A kentaur káromkodott — ezt még sosem tetté — dühösen kapált a lábával, míg megszabadult az alkalmatlan kéregszilánktól. Egy kis lila színű madár röppent fel a faágról. Jasmine hasra vetette magát és megremegett. Gyorsan elsiettek a különös helyről. — Vadásznak ránk — suttogta Jasmine. — Az egyik balrém belázasodott, Bal Sire — jelentette Uli idegesen. — Ilyenkor ezek a bestiák veszélyessé válnak. Bal gondolkodott egy pillanatig. — Majd Scree gondoskodik róla. — De a másik balrém... — Mondd meg Scree-nek, ha végzett a beteggel, induljon haza. A másik balrém követni fogja. Hulljon a rossz vérük! Uli bólintott. — És mi lesz a foglyokkal? A vámpír felhúzta a szemöldökét. — Mi lenne? Az út hátralevő részében mi vigyázunk majd rájuk. — Természetesen, Sire Bal — vonult vissza Uli és elindult, hogy kiadja a parancsot a griffnek. Scree felrikoltott örömében. Felrepült egy faágra, kivárta a megfelelő pillanatot, aztán kitárt szárnnyal rávetette magát a balrémre, éles karmait belevájta a hasába és marcangolni kezdte. A balrém felsikoltott, a griff pedig elrepült dél felé.

* — Mi volt ez? — kapta fel a fejét Josh, amint a sikolyt meghallotta. Egy pillanatra az egész dzsungel elcsendesedett, a kétségbeesett jajongás végigvisszhangzott a fák között. — Valaki a haláltusáját vívja — állapította meg Jasmine. Az esőerdő zajai megint felhangosodtak. Egy darabig egy kis patak hűs vize mellett lépkedtek, aggódóak voltak, de azért bizakodtak. Josh megállt és lehajolt, hogy igyon a patakból, a többiek követték a példáját. A part mentén vadvirágok tarkálltak, néha feltűnt egy-egy gomba, páfrány és pár szál lóhere is. Az utazók lehevertek a fűbe, váratlanul teljesen nyugodtnak érezték magukat, és némán gyönyörködtek a csillámló patakvíz lágy hullámaiban, a felszálló párában. Josh orrlyukai kitágultak. Beszívta a virágok illatát és valósággal elandalodott feltörő emlékeiben. Szépség beledugta a fejét a patakba, ott is tartotta egy darabig, hogy a hűs áramlat kimossa szakállából a homokszemcséket. Annyi ideig merült alá, hogy végül borzongani kezdett a hűs víztől. Amikor Josh végre feltápászkodott, felszegte a fejét. — Hallottátok ezt? — kérdezte. Olyasmi volt, mint egy hang, de nagyon halkan szólt valahonnan. — Micsodát? — kérdezte Jasmine és felemelkedett. — Nem vagyok biztos benne, de mintha dal lett volna, vagy valami hasonló. — Én is hallok valamit — jelentette ki füleit hegyezve a kentaur. — Ez muzsika. Végül Jasmine is meghallotta. Panaszos, vágyódó, hívogató hang volt, de a neuromannak nagyon nem tetszett. — Menjünk tovább azon az úton — mutatta. — Úgy vélem, megtaláltam Bal nyomait... De a másik kettő meg sem moccant. — Gyerünk már! — nógatta őket. Jasmine nem hitt a varázslatban, de valami nagyon rossz érzés támadt fel benne ezzel a hellyel kapcsolatban és mindig megbízott az érzéseiben. Társai habozva követték őt, elindultak a patak folyásirányával szemben. * Ena egy fához lökte Rose-t és inni kezdte a vért a nyakából. Az asszony transzba ejtette magát. — Nem fogok meghalni — gondolta — nem fogok meghalni, én... Ena hátratántorodott és nagyon köpött. — Fokhagymát ettél, te bolond... — Sire Ena! — dörrent rá Bal. Ena megmerevedett, Rose zihálva a nyakára tapasztotta az ujjait, hogy elállítsa a vérzést. Bal halkabb, komolyabb hangon folytatta. — Többé ne vedd a vérét ezeknek a foglyoknak. Már túl sokat elvesztettünk közülük ez okból. Megértetted? A vámpír mogorván bólintott. Uli magában mosolygott. Bal visszafordult a szárnya alatt hozzásimuló Dicey-hez. — Köszönöm — lehelte a lány. Szembenézett Ballal, látta a tekintete mélyén szikrázó éhséget és a feketeségben ragyogó tudást is sikerült megpillantania.

— Igazad van, a barátnőd tényleg nagyon sápadt volt. Ena pedig bolond — szűrte a fogai között a szót. Dicey jobb tenyerét a vámpír csupaizom mellére tapasztotta, majd fejét hátrahajtva felkínálta törékeny nyakát Balnak. Ena némi távolságból lenézően meredt rájuk. * — Megint hallom — torpant meg Josh egy banyanfa alatt. Most mindannyian tisztán ki tudták venni a hangot. Pontosabban két hang volt az, ősi és csábító. — Én még sosem... sosem hallottam ilyen éneket — suttogta Szépség és két lépést tett előre a melodikus hangok forrása felé. — Erre — szólalt meg Josh és megelőzve a kentaurt, öt lépéssel lehagyta barátját. — Várjatok! — szólt rájuk Jasmine. — A vámpírok erre mentek — mutatott a csermely felé, amit már maguk mögött hagytak. A hang hipnotikus hatású volt, érzéki és könyörgő. — Várjatok! — ismételte Jasmine, de maga is kezdett megfeledkezni arról, miért is lenne fontos abban az irányba tartaniuk, amit kijelölt maguknak. Kíváncsi lett, milyen angyali hangok dalolják ezt a lenyűgöző éneket és elbűvölten mendegélni kezdett a hang irányába.

Tizenegyedik fejezet amelyben az utazók némi időveszteséget szenvednek Követték a lankán lefelé csörgedező patakot egészen addig, amíg az folyóvá nem szélesedett. Az éneklő hangok hol felerősödtek, hol pedig elhalkultak a délutáni pára ködében. Aztán hirtelen egy szakadék tátongott előttük, a folyó vízesésként zuhogott alá a mélységbe. A vadászok megtorpantak a peremen. Az éneklés itt még erősebben hallatszott. Siránkozott és csalogatott. A társaság tagjai egymásra néztek. Sokféle érzelem tükröződött az arcukon, amik gyorsan váltogatták egymást: félelem, izgalom, zavarodottság, kétségbeesés, megszállottság. Úgy tűnt, az ének magából a vízesésből árad. A három barát egyszerre vetette magát a legalább 6 méteres mélységbe. Alámerültek, majd a vízesés alá úsztak. Amikor a másik oldalon prüszkölve kiemelkedtek a vízből, egy nyugodt, zöld tavacskában találták magukat, aminek vizét a túlsó végén magasodó, sötét sziklák közül előbukkanó patak táplálta. Átgázoltak a sekély vízen, aminek szintje a barlang felé már emelkedőnek látszott. Fel s alá vándoroltak, köröztek a patakban. Minden lépés után a muzsika egyre tisztábban zengett. Végül bejutottak a sziklák közé, majd oldalra egy új barlang ásító száján át megláttak egy napos, füves tisztást. És ott, a kristálytiszta vizű folyó partján észrevettek három kacagó szirént. Különleges teremtmények voltak: lágy vonású, piruló arc, karcsú női test, amit színjátszó tollak fedtek, csak hattyúnyakuk és sápadtfehér keblük maradt fedetlen. Madárnők voltak, kecsesek és gyönyörűek. A szirének felemelkedtek, majd megszólaltak különös nyelvükön, ami úgy muzsikált, mint a hárfahang. Előrejöttek, kezüket nyújtották a három vándornak, és gyengéden felvezették őket a dombtetőre, amiről nagyszerű kilátás nyílt az alattuk fekvő városra. Kertváros volt az, aminek területét kihasították a dzsungelből, minden zöldellt a fülledt melegben, egyszóval fantasztikus látványt nyújtott. Először az épületek ragadták meg a szemlélők tekintetét: ősi, több száz éves építmények voltak, téglából, cementből, acélból, üvegből, de a kor és az időjárás nyomai meglátszottak rajtuk. Minden épületet részben vagy teljes egészében elbontott a növényzet, indák kúsztak rajtuk, íriszek nyíltak mindenfelé. Az ablakok be voltak törve, a vastraverzek elrozsdásodtak. De ezzel együtt álltak, s elképzelhetetlenül magasak voltak, némelyik teteje szinte megkarcolta az eget. Az épületek között töredezett járdák húzódtak. A közöttük lévő szabad területeken kertek tarkállottak, mesés kertek, mintha a dzsungel kis darabját telepítették volna a házak közé. Orchideák virágoztak az épületek között, egzotikus gyümölcsfák kínálgatták termésüket, dinnyék, gránátalmák, füge, passiógyümölcs. Páfrányok terjeszkedtek, pipacsok virítottak, a falakat moha lepte be. Pálmafák ezrei hajladoztak az enyhe szélben, némelyik nagyobbra nőtt, mint a legmagasabb épület. És mindenfelé virágok nyíltak, égszínkék, bíborvörös, smaragdzöld, ibolyaszín sziromszőnyeg hullámzott a talajon.

Josh-t különös érzés fogta el. Bizonytalanul egyensúlyozott a domb tetején, a szirének balzsamos nevetése kellemesen csiklandozta a fülét, de az elé táruló furcsa látvány lassan, de biztosan zavarni kezdte. Nem tudta volna szavakba önteni, hogy miért, de tudatában volt annak, hogy valami megváltozott benne, valami fura folyamat részese lett kívül és belül. Kellemes, de zavaró dolog volt számára. Amint ott álltak és szinte magukba szívták a csodálatos képet, a nap lebukott a távoli, hegyekkel tarkított horizont mögött. És ahogy lenni szokott, a dzsungelre azonnal leszállt az éjszaka. De a városban nem lett sötét. A közepén lévő kis mesterséges tó, amiben nem vörösen, hanem türkizkéken foszforeszkáló algák úszkáltak, szinte éteri fénnyel világította meg a középső épületcsoportot, kékeszöld falakra kobalt árnyékok vetültek. Aztán ott voltak még a rejtélyes várost gyűrűként övező fák, minden növény és bokor a gyűrűn belül, minden kúszó inda és kapaszkodó kacs, amiken millió szentjánosbogár világított. Egyes helyeken kevesebb volt belőlük, de találomra ide-oda szálltak, mint fénylő csillagok az éjszakai égen. Olyan volt a város, mintha drágakövekkel szórták volna tele. A szirének boldogan felnevettek az átalakulás láttán, és leszaladtak a hegyről a varázsos településre. Dallamos, idegen nyelvükön hívogatták a három vándort is. Egyikük sem ismerte ezt, de valahogy mégis megértették, mit is akarnak a szirének mondani: ez a ti városotok. * Ena berángatta Mary-t egy szikla mögé, egy marék páfrányt tömött a szájába, így fojtotta el a nő sikolyait. Durván arcul ütötte őt, egyszer, kétszer, majd vadul beleharapott a nyakába. Vér serkedt, a vámpír ivott, majd kegyetlenül kedvét töltötte az aszszonnyal. Amikor kielégült, Ena felemelte az eszméletlen Mary-t és visszavitte a táborba. A többiek elszörnyedt suttogó kórusa elnémult, amikor Bal a másik elé toppant. Még a párától gőzölgő, éjszakai dzsungel is figyelni látszott. — Sire Ena — szólalt meg Bal nyugodtan. — Véres a szád. A vámpír végighúzta ujját az ajkán, letörölt egy vércseppet, majd megnyalta az ujjbegyét és csettintett. — Jó íze van. Mi a baj vele? — Kinek a vére ez, Ena-Sire? — kérdezte Bal megfontoltan, bár hangjában elfojtott düh érződött. Ena vállat vont. — Azé a nagycsöcsű szotykáé — kacsintott a kellemes emlék felidézésére. Bal pattintott egyet az ujjával. Dicey felemelte a fejét, de rájött, hogy a hívás nem neki szólt. Uli felugrott és odasietett a szikla mögé. — Az ember halott — közölte, amikor visszatért. — Halott? — álmélkodott Ena. — Az a hígvérű trampli, az a... — Parancsot kaptál! — reccsent rá Bal. — Parancsok — köpött egyet a másik. — Nem adhatsz nekem olyan parancsot, hogy ne töltsem a kedvemet, amikor akarom, ha te viszont kóstolgatod azt a száraz szukát...

Bal olyan sebességgel röppent rá Ena-ra, hogy alig lehetett látni a mozdulatát. Jobb kezével megragadta a nyakát, agyarait a vállába mélyesztette. Ugyanebben a pillanatban Ena belekarmolt Bal nyakába. A küzdelem első vérig nem hozott eredményt. Óvatosan kerülgették egymást, a körülöttük ácsorgó emberek döbbenten figyelték a furcsa haláltáncot. Uli mögéjük tornyosult, nehogy valamelyiknek is eszébe jusson a lehetőséget kihasználva megszökni. Mindkét vámpír félig kiterjesztette a szárnyait az egyensúly megtartása, illetve a gyors felröppenés érdekében. Bal nyakából vér patakzott, Ena pedig a vállán vérzett. Szemük szikrát hányt. Hirtelen Bal felrepült, Ena egy fa mögé rejtőzött. Bal nagy szárnycsapással orrbavágta a másikat. Ena vicsorgott, előreugrott, a karmai csak centiméterekkel hibázták el ellenfele mellkasát. Ekkor azonban Bal teljes súlyával rávetette magát engedetlen alantasára. Bal karjával lefogta az egyik szárnyát, a másikkal a torkát markolászta, majd vadul beleharapott Ena nyaki ütőerébe. Az felvisított, mint a veszett farkas. Mindketten a földre estek, Bal agyara még mindig a másik nyakába mélyedt. De Ena nem adta fel, pengeéles karmaival belevájt Bal arcába. Dicey rémülten meredt a küzdőkre. Ki lesz a győztes? Uli-hoz fordult. — Segíts neki — könyörgött. A tábor szélén Rose saját, vegyes érzelmeivel küszködött. Netán elfuthatna? Nem. Uli túlságosan is éberen figyelt. Ha Bal meghal, megmenekülhetnek? Jelenleg a vámpír volt az egyetlen védelmezőjük. De ha Ena győz, akkor talán Uli-val is meg kell küzdenie. Talán... Egy hirtelen rántással Ena kiszabadította a szárnyát és felrepült. Bal még mindig szorongatta a torkát, de most elengedte és utána szárnyalt. A csata a levegőben folyt tovább, ütötték-verték, rúgták egymást, ahol érték, s közben hallhatatlan ultrahangokat kibocsátva sértegették egymást. A hanghullámok kivédhetetlenül fúródtak be az emberek agyába, némelyik elájult vagy öklendezni kezdett. Ena egyik karmával rést hasított Bal szárnyán, a vállához közel. Kinyújtotta a nyakát és hosszú metszőfogát belemélyesztette a másik fejébe. Bal felüvöltött, majd mindketten egy közeli bokorba zuhantak. Mindenki csendben maradt. Uli és a többiek odarohantak a bokorhoz, hogy megnézzék, miként végződött a küzdelem. A két alak némán hevert az aljnövényzetben, szárnyuk rongyos volt, dőlt belőlük a vér, agyarukra húscafatok tapadtak. Kemény harc lehetett. Végül Bal lassan megmozdult és talpra kecmergett. Válla, szárnya, feje és arca ezernyi sebből vérzett. Ena nem mozdult. Bal előrelépett. — Uli-Sire, a foglyok térjenek nyugovóra, te látod el az első őrséget. Én pihenek egy kicsit, és aztán talán táplálkozom egy keveset. Dicey pupillái kitágultak a rémülettől, a foga vacogott, a nyaka lüktetett. Aztán csatlakozott Balhoz. * Mintha alvajárók lennének, átvándoroltak az ősi utcákon, félig elvakította őket a fényáradat. Először együtt mentek, aztán szétváltak, egyedül kószáltak az oldalvölgyekben, felballagtak a zsákutcákba, megint összefutottak valahol, néha együtt ma-

radtak egy darabig, majd megint külön-külön derítették fel a terepet. Először azt hitték, egyedül vannak itt. De hamarosan rájöttek, hogy tévedtek. * Jasmine egy téglaúton baktatott, ami két alacsony épület között vezetett. Az egyiknek nem volt teteje, a megrepedezett falak résein keresztül látszottak az odabent pihengető szentjánosbogarak fényei. A másik csupa üvegből és acélból épült, a homlokzatán még mindig látszott a megfakult felirat: LESTER GYORSTISZTÍTÓ SZALONJA. Odabent kockaforma valami rozsdás burkolatai hevertek. Fénybogarak cikáztak az alvó árnyak között. Jasmine megrázta a fejét. — Elveszett civilizáció — mormolta. Milyen régen lehetett, amikor utoljára látta ezeket a szerkezeteket? És milyen körülmények között? Háromszáz év ugyanúgy lehetett, mint háromezer. És ki tudná körvonalazni azokat a körülményeket térben és időben, amikor ezek az épületek még újak voltak? Már maga a gondolat is megsemmisítő erejű volt, így Jasmine egyszerűen sírva fakadt. Aztán eszébe jutott, hogy a neuromanok nem is képesek sírni. Ez nagyon bántotta őt. Azt tapasztalta, hogy az önérzetét sárba tiporták, de megrázta magát és befutott a tető nélküli épületbe. Egy nagy teremben találta magát, a törött bútorok a padlón hevertek. A kárpitozást felszaggatták, a rugók berozsdásodtak, az asztalok elkorhadtak, s mindenhol szentjánosbogarak cikáztak. A sarokban egy törött műanyag széken egy meztelen nő ült, azaz nem is nő, hanem egy gyönyörű nőnemű lény. Fekete haja a földet seperte, kéjes arckifejezéssel meredt a világba, szeméből őrület csillogott: egy menád volt. Mellbimbóján egy kis majom csüngött, aminek agancsok díszelegtek a fején. Jasmine rémülten lépett hátra. Ettől a látványtól elakadt a lélegzete. Az árnyalt szexualitás, a betört ablakok, az állati odaadás, az emberi kétségbeesés olyan emlékeket idéztek fel benne, amiket ki kell űznie magából. Visszament az ajtóhoz, kilépett rajta, majd elindult a fénylő kertek felé. Joshua észrevette, hogy az egyik szirén belép egy kétemeletes téglaházba. Utánaeredt, s észrevette, hogy az egyik helyiség fala teljesen leomlott, s tucatnyi könyvespolc húzódik mögötte. Belépett. Lassan végigsétált a polcok mellett és kisilabizálta a könyvek címét: A sátán kutyája, Gyilkosság a katedrálisban, Spartacus. Szíve csordultig telt az érzelmekkel: mennyi eleven lélek nyugszik itt a szentjánosbogarak pislákoló fényében, akik csak arra várnak, hogy valaki felébressze őket, amikor belelapoz a könyvbe. Remegő kézzel levette Az elveszett világ-ot. Századokkal ezelőtt minden bizonnyal azért hagyták itt ezt a kötetet, hogy ő most megtalálja, egyedül neki tették félre, hogy megtudja belőle a rejtélyes világ minden titkát. Óvatosan kinyitotta és a könyv szétporladt a kezében. Porrá omlott, semmivé lett. Josh ujjai között lebámult az időtlenségbe. Azok az évek, azok az életek! A kezei között semmisültek meg. Az iszonyú veszteség szinte elképesztette. Mély lélegzetet vett és továbbindult a polcsorok között. Megint levett egy kötetet, de az is darabokra hullt, mielőtt belelapozhatott volna. Kezével óvatosan megérintett még egy pár könyvet, de mindegyik szinte azonnal atomjaira hullott.

Josh megrázkódott. Elképzelhetetlen feltételezés furakodott be az elméjébe: az írott szavak elvesztették a hatalmukat. A teremtés ereje, az örökké megőrzés hatalma a szeme előtt vált hamuvá. Lehetséges, hogy az írástudók tévednek és nem mások, mint hamis próféták? Ha leírja Dicey nevét és történetét, a lány nem fog örökké élni? A szavak ugyanúgy megsemmisülhetnek és elenyészhetnek, mint a teste és a lelke? Ha valóban így van, akkor az írás puszta csalás. Értelmetlen iromány. A szíve elszorult, nekitámaszkodott a falnak és felnyögött. A szentjánosbogarak lassított felvételként röpködtek körülötte. Aztán valami neszt hallott maga mögött, megfordult és meglátta a szirént. A szirén nevetett, mintha kristálycsengők csilingeltek volna a torkában. Összeszorította az ajkát és úgy mosolygott, mintha megértené Josh fájdalmát. A szirén kinyújtotta a karját, átölelte saját magát, majd végigcirógatta csupasz kebleit. A férfi szomorúan nézett rá. — Mi haszna volna? — kérdezte révedezve. A nő dalra fakadt. — Nem számít semmi — búgta. — Egyszer minden véget ér... — Csak a szavaink — tört ki Josh. A szirén tollas kezével végigsimította a másik arcát és letörölte a könnyeket. A férfit hirtelen hatalmába kerítette a vágy. — De te itt vagy — mondta. — És eleven vagy, akárcsak én. A lány ajka szétnyílt, a férfi nyelve behatolt. Összeborultak, s Josh elveszett a tollas melegségben. * Szépség egy végtelenül hosszú pillanatig a tó kékeszöld vizének mélységébe bámult. Csillogó testű kék embert látott, akit mellnél kettévágtak, s egy ló testéhez ragasztottak. Egy archaikus vallás szeszélye volt ez, amit genetikának neveztek. Egy ősi törzs eltévedt tagja volt, egy kontinensről érkezett, de ez a törzs nem volt ősi, s a földrész sem létezett. Puszta mítosz volt az egész. Lehet, hogy valaki csak elképzelte, s futó ötlet volt csupán. Lehet, hogy egyáltalán nem is létezik, s amikor az ötlet elszáll, ő is el fog tűnni. Csüggedten meredt a kék alakra. Nagyon elveszettnek érezte magát, amint szellő borzolta a víz felszínét, a figura hullámzani kezdett, majd eloszlott. — Hát ez vagyok én — gondolta magában. — A nagy semmi. * A főutcán csuklyás papok menete vonult. Ismeretlen nyelven kántáltak valami zsoltárfélét. A menet közepén nagy fekete dobozt vittek, ami szemmel láthatóan nehéz volt. Amint az erdőszélhez értek, fáklyákkal lángra lobbantották a fekete dobozt. Amint a tűz elenyészett, a papok visszatértek a település végén lévő barlangokba. * Jasmine belépett a kertbe. A földön liliomok, nárciszok, tátikák illatoztak. Felnézett, s látta, hogy az éjszakai égbolt kitisztult, a csillagok fénye lekacsintott a szentjánosbogarakra. A legmagasabb épület tetejéről sok millió kilométerre ott ragyogott a Vénusz, a tavasz esthajnalcsillaga. — Ki fog szeretni engem? — mélázott Jasmine.

Beljebb sétált a növényzet között, céltalanul kóborolt. Egy másik kor ócska leletei hevertek a zöld fűben: törött telefonok és kenyérpirítók meg betört koponyák. A nádasban egy ósdi autó rozsdásodott, teteje már szétmállott, az ablakai vakon tátongtak. — Lehet, hogy nyersanyagra volt szükségük — gondolta a neuroman. —Talán az én alkatrészeimhez. Bekukucskált a kocsiba. A hátsó ülésen egy kék istennő üldögélt, legalább négy karja volt, amit aranyláncok ékesítettek, s mindegyikkel egy buja, szőke istent ölelt. Siva elcsábítja Dionüszoszt. A fiatalember arcvonásai megrezdültek, alakja megváltozott. Borzasztóan festett, ronda, vén szipirtyóvá alakult, majd sokarcú istennő lett belőle. A két gyönyörű istennő összeölelkezett, szinte elvesztek egymásban. Siva elcsábítja Sivát. Megint változott a kép, az egyik testről lefoszlott a hús, s feltárult a csontváz. A halál elcsábítja Sivát. A sugárzó kék istennő csontujjaival tapogatta elenyészett izmait, de a másik az ajkára hajolt és megint elragadta őket a szenvedély. Jasmine elfordult, szíve olyan üres volt, mint a puszta karosszéria. — Ki lenne képes szeretni egy olyan valakit, mint én? — visszhangozta magában. — Talán még maga a halál sem, Egy fiatal bronzember tűnt fel előtte. Rápillantott, s rögtön megállapította, hogy Priapus a neve. Ágyéka bizseregni kezdett, de ebben nem volt semmi érzelem, semmi lélek. Olyan üresnek érezte magát, mint az imént látott rozsdás autó. Érezte, hogy a halál hideg ujjai megérintik, de mivel teste olyan száraz volt, mint a szalmatörek, tudta, hogy hamarosan érdektelenné válik a másik számára. Most büszke volt magára, egy halott technológia termékére. Halott múlt, halott jövő. Csak az a vég, az érdekelte. A csontváz Priapusra akaszkodott. Jasmine arrébb sétált. * Egy madár röppent föl valahonnan. Csivitelve lebukott a tóba, mélyebbre merült, majd eltűnt. Egy mellékutcában nagy acélgömb gurult. Megállt egy leomlott fal előtt, aztán továbbgördült a város széle felé. A központi medencéből nyögés bugyborékolt fel, suttogássá enyhült, majd elenyészett. * Josh háton fekve a csillagokat bámulta. Milyen magasan vannak, mennyire megtréfálja őket az idő. Csillagképekbe merevednek a tintakék égen. Majd versenyeznek, kilőnek, mint a rakéta. Megáll az idő. Szalad az idő. Álom-idő. Űr-idő. Űr. Idő. A menád mellette feküdt. Amint felnézett, szemében visszatükröződtek a csillagok. — Olyan szavak vannak odaírva, amiket sosem fogsz elolvasni — mondta üvegcsengésű nyelvén. — A férfi megértette a szavait, de nem tudta, hogyan. — Talán majd a gyermekem elolvassa... — kezdte. A szirén megrázta a fejét. — A szavak elvesztek az időben. — Milyen időben? — kérdezte Josh zavartan. — Ahogy mondtam, az időben és örökre. — Az örökre hosszú időt jelent — folytatta, bár nem tudta felfogni, miről folyik a szó. Egy pillanatra úgy érezte, megértette, de aztán elvesztette a fonalat. — Az örökké nem időt jelent, az időtlen — kuncogott a szirén. — Nekünk nincs időnk.

— Mire nincs idő? — kérdezte Josh. Mi a csudát kellene most csinálnia? Tompa puffanás hallatszott valahonnan, mint a szívverés, már persze ha a város egyetlen hatalmas szív lett volna. A fák reszkettek, az épületek megremegtek. Aztán még egyszer hallatszott, de többé nem ismétlődött meg. Néhány teremtmény sétált el Szépség mellett, de nem látták meg őt, mivel üres félelembe burkolózott. A láthatatlanság megélesítette az érzéseit, így most saját valóságukban látta a dolgokat. Egy csoport szatír disznóvá változott. A madarak virágokká lettek, majd átalakultak, szívük láthatóan dobogott, némelyik vörös volt, mások meg feketék. Csak ő látta őket, számukra láthatatlan maradt. Egy tűzlabda bukkant fel, átsüvített a kert fölött, színt váltott, lefelé tartott, majd a földbe csapódott. Valahol megkondult egy óriási harang. * Josh odasétált egy titokzatos dobozhoz, aminek az egyik oldala üvegből volt, a többi meg fából. Jasmine bukkant fel valahonnan. — Ez televízió — közölte. — Mire lehet használni? — Mozgó képeket mutat az emberektől. Úgy néznek ki benne, mintha apró emberek sétálnának ide-oda. — Igazi emberek? — Nem. Azaz igen. Három kosszarvú, hasított patás ördög bukkant fel előttük. Odalökték Josh-t Jasmine-hoz, körbetáncolták őket, megtapogatták őket. Aztán a földre taszították a neuromant és ráfektették a férfit. Amikor Josh megpróbált felemelkedni, minden alkalommal visszanyomták Jasmine-ra. leguggoltak melléjük, összesimultak, vadul kielégítették egymást, majd elrohantak. Josh és Jasmine szétváltak, s öntudatlanul hevertek egymás mellett. Amikor magukhoz tértek, feltámadt bennük a vágy és nagyon sajgott a szívük. Kísértetek suhantak át a tó fölött, mint a bizonytalan gondolatok. A nyugaton lévő fák között enyhe szellő fújdogált. Szépség az erdő szélén állt és a sötétségbe bámult. Olyan sötét volt ott, mint amilyennek a jövőjét látta. Josh odament és megállt mellette. Ő is ugyanazt a sötétséget látta. Így álldogáltak egy darabig, s némán megosztották egymással a sötétséget, a magányt. Meg sem érintették a másikat, de tudták, hogy összetartoznak. * Iszonyatos bűz terjengett a levegőben. Nem a halál szaga volt, hanem sokkal roszszabb annál. A szag hamarosan eloszlott a fák között. Valami gyanús zaj támadt, tompa volt és monoton: mmmmmmmmmmmmmmmmm... Az erdő rezonálni kezdett, ugyanezt tette a föld, a kövek, az agy. Felnyitotta mindenki szemét. * Jasmine a kertben ült a tollaskígyóval szemben. — Mi ez a hely? — kérdezte. — Ez te vagy — felelte a kígyó. A nő megrázta a fejét. — Nem, csak a veszteségeim meg a félelmeim.

— Az éjszaka még fiatal. Van időd arra, hogy legyőzd őket. Jasmine elszontyolodott. — Túl sok időt vesztegettem el. — Az idő sosem vész el — sziszegte a kígyó. — Véget ér, majd újra kezdődik. A múlt a jövő része. Mindkettő egy s ugyanaz — tekeredett össze a hüllő. — Más dolgokat is elvesztettem. Például a szerelmet, de azt örökre. Mindenkim meghalt, s most már én is halott vagyok. Világokat is vesztettem, sosem térnek vissza, reményeket, pillanatokat, érzéseket, ártatlanságot... és az emberi mivoltomat. De valami megmaradt belőlem, amikor bekövetkezett ez a... változás. De most ki vagyok én? — Nő vagy minden részedben. — Egy csomó pótalkatrész — suttogta Jasmine rekedten. — Részekből áll össze az egész. — Milyen egész? — Csak te tudhatod. — Nem tudok semmit — rázta meg a nő a fejét. — Kérdezd meg a csillagokat — recsegte a kígyó. Jasmine felnézett az égre. A felhőkarcoló teteje sarkánál kereste a Vénuszt, a szerelem csillagát, de már nem volt ott. Helyén a Sziriusz, a kutyacsillag ragyogott. — Nem értem — panaszkodott. — A Szíriusznak még nem kellene ott lennie. Mi történt az esthajnalcsillaggal? — Hosszú volt az éjszaka — bólogatott a kígyó. De Jasmine akkor sem értette. Kezébe temette az arcát, úgy érezte, időzárványba került, ahonnan nincs kiút. A levegő megdermedt, minden mozgás megszűnt. Az anyag eltávolodott az időben, majd energiává alakult. Az anyag többé nem létezett, lejárt az ideje. * Halk, keserves üvöltés tépte fel az éjszaka szövedékét. Embertelen hang volt. Az azúrkék medencében a víz megfagyott egy pillanatra, majd megint hullámzani kezdett. A legfelső faágakról levelek hullottak. * Fekete bőrálarcot viselő lovasok szálltak le hátasukról. Joshua hátrálni kezdett, de a falnak ütközött. — Ez az írástudó — bömbölte egy álarcos férfi és arcul ütötte Josh-t. Egy másik felírta a férfi nevét egy papírdarabra, majd meggyújtotta azt. A papír megbarnult, majd elfeketedett a betűk körül. A lángok elemésztették a szót. A maszkos férfiak elvonultak. Joshua kábultan hevert a földön. Úgy érezte, elálmosodik. Tekintete elhomályosult, moccanni sem tudott. Szentjánosbogarak telepedtek rá, hogy kivilágítsanak egy újabb élettelen valamit. Josh lehunyta a szemét. Az űr feketesége tátongott előtte, a szellő enyhén fújdogált, a távolban fény ragyogott, magnetikus fény. Most nem volt annyira messze, mint korábban. Sőt, a ragyogó, pulzáló gömb egyre közeledett, egyre jobban maga felé vonzotta a férfit. Aztán a nyomás megszűnt, a szél feltámadt. Ősziesre fordult az idő, az ég beborult.

* Szépség bukkant fel Jasmine mellett a kertben. A nő szembefordult vele. A pillantásuk beszélt helyettük. Amint a kentaur a neuroman szemébe nézett, megpillantotta magát, többé már nem volt láthatatlan. Szépség aranyló szakállának árnyékában Jasmine megpillantotta elveszett lelkét, ott fészkelt, ott rejtőzött. Gyengéden megérintette, visszavette. Szomorúsággal vegyes öröm töltötte el. Szempilláján könnycsepp hintázott, majd lehullott. Kinyújtotta a kezét, ugyanezt tette Szépség is. Összekulcsolták az ujjaikat, a lelkűk is összeolvadt, majd egy test, egy lélek lettek. Szeretkeztek. * Josh a türkizkék medence mellett tért magához. Jasmine és Szépség ott kuporogtak előtte. — Jól vagy? — kérdezte a nő. — Sikoltoztál és hánykolódtál. Aggódtunk érted. Valami megváltozott velük kapcsolatban, Josh tisztán érezte ezt. Nyugalom sugárzott belőlük. — A betűk... — rebegte a férfi. — A feketeség, aztán a fény... Egy magas férfi jelent meg előttük. Két arca volt, oldalt helyezkedtek el a fején. Szemei zölden villantak, hangja olyan volt, mint a visszhang. — Janus vagyok — hajolt meg. — Az idő papja — mindkét szája egyszerre mozgott. Jasmine most először érezte az éjszaka folyamán, hogy kitisztult a feje. — Hol vagyok? — kérdezte a papot. — Időtlen helyen vagytok — mosolygott a kérdezett. — Itt nincs mozgás, nem létezik az előre, sem a hátra. Csak az időtlen centrum létezik. — Felemelt egy kézitükröt, az arca elé tartotta, s az utazók egy koponyát láttak meg benne. Jasmine valami rokonszenvet érzett a különös figura iránt. Aztán rájött, hogy miért. — Neuroman vagy, ugye? A két száj rejtélyesen mosolygott. — Ebben az életben öröm számomra ebben az alakban megnyilvánulni. — Akkor mondd meg nekem, neuroman kollégám, hogy lehet elhagyni ezt a helyet? — Már ráléptetek a távozás útjára — biztosította őket a pap. — Te és négylábú barátod is megtanultátok már az alapokat, így megint sodortathatjátok magatokat a folyóval. — Milyen folyóval, miről beszélsz? — jött zavarba a nő. Egyáltalán nem tetszett neki a pap burkolt célzása, miszerint Josh nem jöhet velük, nem tetszettek a metaforák, s az is zavarta, hogy eszerint minden éjszakai tevékenységét fürkésző szemek kísérték. A titokzatos neuroman behunyta mind a négy szemét. — Látom az idő folyóját. A hegyekből ered és az óceán felé tart a folyam. Kanyarog, lassabban vagy gyorsabban folyik, visszakanyarodik, alsó áramlatok is futnak benne. Olykor természetes öbölbe jut, ahol nyugodt és csendes a folyása, olykor kiárad medréből vagy vízesésként zuhog le a sziklákon. Néha befagy a vize.

Ott a forrás és a delta, amott meg a tenger. És a folyón végig párolog a vize, s ez is az idő része. Az idő párája emelkedik és süllyed, végül összesűrűsödik és eső formájában lecsapódik a hegyeken, így megint visszakerül a folyó vízébe és minden elölről kezdődik, de ez alkalommal a folyása kicsit módosult. Mint láthatjátok, ez ugyanaz a folyó, csak a tavaszi esőzésektől kissé megáradt, kilépett a medréből, egy kidőlt fatörzs gátat emelt előtte. Jasmine hirtelen rájött, hogy elkábították. Azok a gombák az áramlatban minden bizonnyal hallucinogének voltak. Magához tért már, de még reszketett. — Tehát, amint mondta, úton vagyunk, de akkor mit keresünk még itt? — Itt összpontosul az idő esszenciája. A folyó egyik ága ide torkollik, s itt megreked. Millió cseppecske fröccsen ki belőle, s itt is marad örökre. Ti ketten, te meg a kentaur egyesültetek, s szövetségetek vonzása visszavezetett a folyóba, elsajátítottátok az alapokat. Ha jobban megfigyelitek, rájöttök, hogy az idő által irányított áramlattal úsztok. A nő érzett valamit, persze, kicsit kába volt a hallucinogén utazás után. Látta, hogy Szépségben is tudatosult a változás, mi több, öntudatosabbá vált. Egymásra néztek, bíztató pillantásokat váltottak. Janus folytatta. — De barátotok, ez az ember ott, még mindig az idő esszenciájában tévelyeg. Lehet, hogy egy napon visszatérhet a folyóba, de itt nem létezik az idő, nem tudja megtalálni az alapokat, s addigra ti már az óceánban lesztek. — Elegem volt ebből! — csattant fel Jasmine. — Elmegyünk. Most. És visszük Joshuá-t is. — Ebben az univerzumban minden dolog számára elég világ és idő kínálkozik — hajolt meg Janus és elballagott. Jasmine felsegítette Josh-t. — Tudsz járni? — kérdezte. A férfi a fejét fogta. — Megint úgy elálmosodtam... — mormolta — ...és a fejem — hátrasimította a haját. Amikor Jasmine vigasztalni akarta, egy pillantással elhallgattatta a nőt, aki félénken Szépségre nézett. — Joshua — kezdte a kentaur, de nem folytatta. Josh rohanni kezdett, szemei vadul forogtak, a barlang felé iramodott, amin át ide jutottak a városba. Jasmine és Szépség utána eredtek. A barlang kanyargós folyosóin, a sötét hullámokon átjutottak a vízeséshez, ami az eredeti bejáratot álcázta. Végre kiértek a dzsungelbe, ahol a reggeli nap első sugarai tűztek le a földre. Josh kilépett a folyóból és eltűnt a fák között. Jasmine és Szépség szorosan a nyomában maradtak. — Aggódsz miatta, ugye? — kérdezte a kentaur a nő arckifejezését látva. — Igen — felelte Jasmine egyszerűen. — Mi jár a fejedben? — faggatózott tovább. Persze ő is aggódott, barátja szokatlan viselkedése, az előző éjszaka emlékei miatt egyaránt, ráadásul a vámpírok nyoma is kihűlni látszott. — Azt hiszem, múlt éjjel elkábítottak minket — talán azokban a gombákban volt valami, amiket a vízzel együtt megittunk a pataknál. Nem vagyok biztos benne, hogy amit láttunk, az valóság volt. Azt hiszem, Josh-nak is része volt abban, amit rossz uta-

zásnak szoktunk nevezni, de ha nem... — szünetet tartott és letört egy útjába került ágat — akkor valami baj van az agyával. — Az agya... — Lehetséges — vont vállat Jasmine. — Már korábban is tapasztalta ezeket a tüneteket, álmosság, valami feketeség, különös fények. Most fogja a fejét és őrültet játszik. Igen, ez nagyon aggaszt engem. Lehet agydaganat, egy vérrög, egy... — Nem hagyhatjuk, hogy ez történjen vele! — tette a kezét Jasmine vállára a kentaur. — Ő... én... szeretem őt — mondta komolyan és megpróbálta megértetni a neuramonnal, hogyan is érez barátja iránt. A nő tökéletesen megértette. Megfogta a másik kezét és viszonozta a pillantását. — Ahogy én szeretlek téged. Szépség szíve majd kiugrott a helyéből. Megpróbálta elfelejteni a múlt éjszaka bizonyos pillanatait, mélyen eltemetni őket a lelkébe. A halvány emlék megborzongatta őt. — Én... én — rebegte — mi mindannyian különös dolgokat éreztünk múlt éjszaka. Azt mondod, kábítószer okozhatta. Azt hiszem, mi... — Egyszer már mondtam neked — állította meg Jasmine —, hogy szavakkal nem tudlak meggyőzni valamiről, amiről az érzéseid vagy a tapasztalataid alapján tudod, hogy hamis. Most is csak ugyanezt mondhatom. Bizonyos dolgok nem változnak meg, kentaur, ha felkel a nap. Szépség csak szorongatta Jasmine kezét, túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy megszólaljon. A nő elfordult, a vadászat tovább folytatódott. A dzsungel sűrűbb lett és mivel Josh-nak egyedül kellett utat vágnia magának a liánok között, így lassabban haladt, mint a többiek. Rövid idő múlva azok már hallották is a férfi zihálását a közelben. Ez így ment vagy tíz percig, amikor a lépések, az ágak reccsenése hirtelen elhallgatott. Szépség és Jasmine előreszaladtak, és széles, nyílt terepre értek. Joshua a földön ült. Zavartnak látszott. — Hol vagyok? — kérdezte esdeklően. Letelepedtek melléje. — Most már minden rendben van, itt vagyunk veled. Meséld el, mi történt? Josh felhúzta a szemöldökét. — Megint rámtört a bűbáj. — Meg sem próbálta eltitkolni barátai előtt a dolgot. — Egyre gyakrabban jön. Olyankor álmos leszek, alig bírom nyitva tartani a szemem. Aztán minden elfeketedik előttem. Aztán megjön a fény, de ezúttal sokkal nagyobb volt, mint máskor. Óriási volt és különös, mint egy mágneses csillag. Olyan erősen vonzott magához, hogy kis híján leestem a lábamról és levegő után kapkodtam. Mintha magába akart volna szívni az űrön át, de én nem hagytam magam. Aztán felébredtem. Szépség gyengéden megbökte. — Hello — mondta együttérzően. Feltámogatták Josh-t. — Fáj még a fejed? — kérdezte Jasmine. — Mintha szél fújna az agyamban, valamiféle energiahullám vagy ilyesmi... Egy percig némán meredtek egymásra, majd felsóhajtottak: újabb krízist sikerült átvészelniük. Erősebbnek, érettebbnek érezték magukat és közelebb is kerültek egymáshoz. Jasmine mosolygott. — Együtt nagyszerű túlélőnek számítunk.

Egy darabig nyugatra ballagtak, mindegyikük az elmúlt éjszaka eseményein tűnődött. Egy zuzmós völgynél Szépség kiáltása állította meg őket. A kentaur előre mutatott. A többiek követték az irányt, a tisztás szélén lévő bokorra meredtek. Ott hevert alatta egy halott vámpír. — Különös — tűnődött Jasmine. — Mi ebben a különös? — érdeklődött Josh. — Hát, ahogy itt fekszik, úgy látszik, verekedett. Nem túl sokan, beleértve a balrémeket is, képesek így megölni egy vámpírt, mert túl vastag a bőrük. És egy balrém jobban szétmarcangolta volna az áldozatát. — Nem látok fegyvert sem — jegyezte meg Josh. — Vajon mikor történhetett? — A tetem állapotából ítélve pár hónapja lehetett, a bőre már teljesen lemállott... Megint Szépség hangja riasztotta fel őket. Odamentek a sziklához, ami mögött a kentaur állt. A földön emberi csontok hevertek. A húst és a bőrt teljesen elrothasztotta a dzsungel, de néhány rongyos ruhadarab még ott feküdt a csontváz mellett. — Ez a kabát — szólalt meg vontatottan a Szépség. — Ez Rose-é. — Biztos vagy benne? — kérdezte Josh, bár meg volt győződve arról, hogy barátjának igaza van. Emlékezett rá, hogy ezt viselte Rose a tunikája fölött akkor is, amikor utoljára látta a Monterey melletti farmjukon. Elszorult a torka. Ez lett hát az aszszony vége, szétroncsolt maradványok a semmibe vezető útjának felén? — Nem lehetséges — rázta meg a fejét Jasmine. — Tegnap alig egy napnyi járásra voltak előttünk. Ez a tetem legalább három hónapja fekszik itt, talán még régebben. Elképzelhető, hogy Rose dobta rá az ujjasát a csontvázra, hogy figyelmeztessen valamire. Elfogadták ezt a véleményt, de Szépség azért megjegyezte. — Olyan viseltesnek tűnik ez a ruhadarab... — Nem volt Rose-nak valami sebe? — kérdezte Jasmine. — Golyó ütötte seb például... — Három hónappal ezelőtt eltörte a bal karját — felelte a kentaur. — Hát akkor nézzétek csak, ez a karcsont olyan érintetlen, mint a csecsemőé, sohasem volt eltörve. A koponyán lévő hajmaradványok pedig szőkék. Nem azt mesélted nekem, hogy Rose haja sötét? Látod, ez nem lehet Rose. Szépség meg volt győzve, de még mindig zavarban volt. Megsimogatta a szakállát. — Nézzétek ezt — mondta szomorúan. Mindannyian a kezére pillantottak. Körmei ujjnyi hosszúságúra nőttek. — Tegnap vágtam le ezeket, mert folyton beleakadtak az indákba. Josh is felemelte a kezét, az ő körmei is hosszúak voltak. És ekkor Jasmine-nek eszébe villant valami a tegnapi éjszakával kapcsolatban. Emlékezett rá, hogy kereste a Vénuszt az éjszakai égen, pontosan ott, ahol egy tiszta tavaszi éjszakán lennie kellett, s amikor később felnézett, a Vénusz eltűnt és a Szíriusz tündöklött a helyén, a késő nyár csillaga. Tavaszból a nyárba egy fél éjszaka alatt? — Nem csak egy éjszaka volt — suttogta megdöbbenten. — Micsoda? — értetlenkedett Josh.

— A múlt éjszaka. Hónapokig tartott. Ezért nőtt meg úgy a körmötök. És ezek a testek ahhoz a csoporthoz tartoztak, amelyiket követtük. Rose valószínűleg ráadta a kabátját erre a halott nőre, ami pedig a vámpírt illeti... ki tudja? — De hogyan... — kezdte hitetlenkedve Josh. A neuroman megrázta a fejét. — Nem tudom, hogyan. Szépség felnyerített. — Akkor ez a nyom már több hónapos. Jasmine elindult a délnyugat felé vezető ösvényen. — Akkor jobb lesz, ha máris útrakelünk — nézett vissza a válla fölött a másik kettőre. * Egy nap, egy éjszaka és még egy nap csak gyalogoltak, néha megálltak enni valamit, de rendületlenül követték a jól kivehető nyomokat. Josh szerette volna feljegyezni a történteket, de nem volt szíve hozzá, egyébként is, hogyan vethetné papírra utolsó kalandját? A harmadik napon enyhén emelkedő lábához értek, a növényzet is megritkult. Délre már érezték a levegő sós illatát. Még egy emelkedő következett, néhány lejtő, majd megint feljebb kellett menniük. Az utolsó dombtetőre már némi megkönnyebbüléssel kapaszkodtak fel, a platón eléjük tárult a kalózok városa, Ma'gas. Odalent szikráztak a fényei, s néhány visszatükröződött a Csendes-óceán sötét hullámaiban.

Tizenkettedik fejezet A tengerparton Zajos város volt. Az utcákon táncosok, bűvészek, koldusok, tűznyelők nyüzsögtek. Vad teremtmények rohangáltak szabadon, azt hitték, hogy ez is a dzsungel egy különös része; és szabad teremtmények vadul rohangáltak. Ma'gas nyitott kikötőváros volt, a Terrárium emelkedő szélén túl terült el, egy természetes öböl torkolatánál. Innen szabad kilátás nyílt a tengerre és minden lehetséges támadóra is. Ez még soha nem jutott eszébe senkinek, nem volt mit elrabolni innen. A város értéke abban rejlett, hogy eljuthatott ide minden földi teremtmény, aki venni akart valamit vagy eladni. Következésképpen nem léteztek törvények, csak egyéni megállapodások. A városban kalózok éltek. Csempészek, kereskedők, rabszolgakufárok, aranyásók: mindenféle tolvaj és gazfickó sétálgatott az utakon, prédára lesve. Ők jelentették a város szívét és vérét. A hely bőre pedig, ha lehet így nevezni, gazdagon ki volt tetoválva vándorénekesekkel, ringyókkal, komédiásokkal, utcai zenészekkel és bohócokkal. Amikor a három utazó megérkezett a városba, már leszállt az este. Nevetés, üvegcsörömpölés, vitatkozás és fények kakofóniája intézett támadást az érzékszerveik ellen. A főutcákon színes lampionok lógtak, az ablakokban gyertyák és borszeszlámpák égtek. A házak az esőerdő vegyes hulladékaiból épültek; pálmatörzsek, patics, bambusz, bádoglemezdarabok képezték a falakat és a tetőket. Rekedt hangok keveredtek a gáton megtörő hullámokéval. Az éjszaka mozgalmas volt errefelé. A három vadász lassan a dokkok felé sétált. Josh és Szépség még sosem láttak ilyesmit. Jasmine figyelmeztette őket, hogy a szemüket tartsák nyitva, a szájukat pedig csukva. A férfi és a kentaur csodálattal nézték a neuromant, a nő olyan otthonosan mozgott ebben a környezetben, mintha mindig is itt lebzselt volna. Jasmine elhessegette a koldusokat és utcagyerekek hadát, hol egy intéssel, hol egy találó sértéssel, így hamarosan magukra maradtak, Szépség legnagyobb megkönnyebbülésére. A kentaur nem kedvelte a városokat. Josh-t viszont lenyűgözte a látvány, a fények, a nyüzsgés, a közjáték. Sürgős szükségét érezte annak, hogy azonnal feljegyezze mindezt, de belátta, hogy most semmiképpen sem állhat meg írogatni. Egy arcnélküli ember odaosont melléjük és megkérdezte, mi iránt érdeklődnek. — Hogyhogy mi iránt? — kérdezte Josh ártatlanul. Lányok. Fiúk, Nimfák. Klónok. A férfi még tovább is részletezte a kínálatot, Josh viszont elszörnyedt. Eddig csak a tökéletes szabadságot ismerte és most valaki itt megvételre kínálgatott különféle teremtményeket. Szépség reagálása sokkal egyértelműbb volt, hiszen az ajánlottak egyike akár Rose is lehetett, ezért nyakonragadta a férfit és istenesen megrázta. Jasmine lecsillapította a dühöngő kentaurt, mert valami megütötte a fülét. — Klónokat is mondtál? Mit tudsz róluk?

Az alak nem válaszolt, sürgősen eltűnt a sötétben, s csak rossz szagát hagyta maga után. Szépség felindult volt, Josh megdöbbent, Jasmine pedig kíváncsi. — Különös — tűnődött. — legalább száz éve nem léteznek már klónok. — Szótlanul mentek tovább egy darabig, majd a neuroman megjegyezte. — Akárhogy is van, így nem tudunk utánajárni a dolognak. Nagyon óvatosnak kell lennünk egy ilyen helyen. Rossz mozdulat egy rossz időben, és... először is fel kell derítenünk a terepet. Mivel ez város, vannak olyan nüanszok, amiket azonnal érzékelni kell, mielőtt egy mozdulatot is tennénk. Én ismerem ezt a helyet, ötven évvel ezelőtt keresztül-kasul bejártam a várost. De az fél évszázada történt. Sok minden megváltozott. Tehát benézünk néhány kocsmába a dokkoknál. Meglátom, akad-e még itt ismerős, s akár ki is szagolhatunk valamit. Rendben? A neuroman láthatólag elemében volt, így a többiek minden vita nélkül követték a tengerpartra. A város tele volt árnyékokkal. A keskeny sikátorok némelyike zsákutcának bizonyult. Suhanó árnyak mozogtak mindenfelé, tevékenységük néha szexuális jellegű volt, máskor erőszakosan végződött. Amott párducok támadtak meg egy részeg tengerészt, aki éppen a fal mellett vizelt, torkon ragadták és visszahurcolták a dzsungelbe, megszerezték a vacsorájukat. Egy másik árnyékos fal mögött két fiatal fiú szerzett orálisan örömet egy kimérának. Egy rejtett átjáróban két alak nyögdécselt, szenvedélytől vagy fájdalomtól, ki tudja? Az utca fölötti lampionok himbálóztak az enyhe tengeri szélben, s az árnyékok is táncra keltek. Minden incidens nélkül sikerült leérniük a dokkokhoz. A kikötőben két tucat hajó ringatózott. Néhányat kikötöttek a parton lévő hosszú facölöpökhöz, míg másokat az öböltől távolabb horgonyoztak le. Mindegyik vitorláshajó volt, bár akadt rajtuk egykét primitív gőzgép is arra az esetre, ha elülne a szél. Az egyik hajóból éppen kirakodtak, a rakományt durván lökdösték a partra: emberek voltak. Szépség orrlyukai kitágultak, és már majdnem nekiiramodott, hogy megbizonyosodjon róla, nincs-e Rose is az áruk között, de Jasmine visszatartotta. — Emlékezz rá, mit mondtam — figyelmeztette. — A városban más a helyzet. Szépség lecsillapodott. A társaság lassan ellépkedett a rakparton sorakozó kocsmák és italmérések előtt. Mindegyikbe benéztek, de aztán tovább is mentek. Az ötödik tavernánál Jasmine megállt. A helyiségnek nem volt ablaka. Az öreg tölgyfa ajtó fölött megfakult felirat hirdette, hogy a CASA BLANCA előtt állnak. A nő elmosolyodott és belépett, meglepett társai szorosan mögötte maradtak. Tágas hely volt. Húsz kerek, gyertyával megvilágított asztal helyezkedett el középen, oldalszobák és befüggönyözött fülkék voltak a terem szélein. A hátsó falat egyetlen hosszú bárpult foglalta el. A bár mellett egy keskeny lépcső a padlástérbe vezetett, de ez alig volt megvilágítva, nehezen lehetett többet kivenni belőle. Egy küklopsz volt a csapos. Óriás termetű volt és gyanakvó. Figyelte a belépő triót, egy gyors pillantással felbecsülte őket, majd a dolga után látott, de azért rajtuk tartotta a tekintetét. A vándorok letelepedtek egy sarokasztal mellé. A kávéház még nem volt tele. A bárpult egyik végénél két hárpia üldögélt, madártestű, emberfejű teremtmények. Az ajtó melletti nagy asztalnál öten kártyáztak: egy

vízköpő, két fúria, egy ördög és egy ember. Egyikük sem látszott túl boldognak. A lépcsőn túl egy troll iddogált magában. A három vadász körülnézett, Jasmine könnyedén, Joshua izgatottan, Szépség pedig megfontoltan. Egy szfinx sétált be az ajtón. Feje és mellkasa női volt, teste kutya, farka kígyó, szárnyas madár, mancsa oroszlán és nagyon részeg volt. Körülnézett és egyenesen a sarokasztal felé dülöngélt. — Hagyjátok ezt rám — suttogta Jasmine. — Baj lehet belőle. A szfinx odaért hozzájuk. — Barátaim — vigyorgott — van egy rejtvényem számotokra. Ha kitaláljátok, én fizetem az italt, ha nem, akkor ti hívtok meg engem. Igen? — Mi nem... — kezdte Jasmine. Josh közbeszólt, — Rendben van, szeretem a rejtvényeket — mondta, majd a szfinxhez fordult. — Rajta! Az állat megint elvigyorodott, nyál csordult le az állán. — Oké, amigo. Miért megy át a csirke az úton? Szépség izgatottan dobolt ujjaival az asztalon, Jasmine égnek emelte a tekintetét, Josh megrökönyödött. — Mi az a csirke? — érdeklődött. A szfinx önelégülten somolygott, de mielőtt megszólalhatott volna, Jasmine ránézett. — Azért, hogy igyon egyet a másik oldalon — felelte, elővett egy sou-t az övéből és a teremtmény mancsába nyomta. — Fogd, amigo és igyál valamit a dokk túlsó oldalán. A szfinx vigyorogva bólintott és kiimbolygott az ajtón. Jasmine megkönnyebbülten felsóhajtott. — Szerencse, hogy olyan részeg volt. Josh még mindig meg volt rökönyödve. — Mi az a csirke? A nő felnevetett. — Egy kihalt állat. Vírusfertőzést kapott, majd éhenhalt. De itt a pincér, először rendeljetek ti. Egy hetyke hermafrodita sétált oda az asztalukhoz. Bőrcsizmájától eltekintve meztelen volt. — Nos, édeseim, mit hozhatok? — kérdezte negédes mosollyal. Szépség rá sem nézett, Josh nem tudott nem ránézni. Jasmine kuncogott, s végül rendelt. — A barátaimnak hozzál almabort — szünetet tartott — én pedig szeretném látni Sum-Tet. A férfinő minden további nélkül Jasmine ölébe ült. — Akarsz valamit látni? — dorombolta. — Édesem, amit te keresel, azt tőlem mind megkaphatod. — Ez nem az a Sum-Te, akit én akarok — cirógatta meg a különös lényt Jasmine. — Hát akkor kicsoda? — búgta a hermafrodita és átölelte a neuromant. — Sum-Te főnökasszony — súgta Jasmine a felszolgáló fülébe. — Ki akarja látni? — Mondd meg neki, hogy Jazz erre járt és meg akarja nézni, mi van vele — ezzel eltolta magától a férfinőt és talpra állította. A hermafrodita az ajkát biggyesztette. — Szép dolog, felpiszkáltál, aztán elküldesz. — Megfordult és elment, de még visszanézett. — Egyébként Cork a nevem. — Odariszálta magát a pulthoz és suttogni kezdett a csápos fülébe, közben a három barát felé mutogatott. Josh szája tátva maradt, Szépség megdöbbent.

Jasmine érzékelte a kentaur undorát és megpróbálta megmagyarázni a dolgot. — Csak egy kis rituális táncot láttál közöttünk az imént, csak hogy kitapasztaljuk egymást, tudod? Most már tisztában vagyunk velük. Én például tudom, hogy Cork kést hord a bal csizmájában, ő viszont tisztában van vele, hogy neuroman vagyok. Persze kisebb jelentőségű dolgok is kiderültek közben, de adtam neki egy ötletet. Nézzétek, a csapos elindult a hátsó szoba felé, biztos vagyok benne, hogy közli Sum-Tevel, hogy itt vagyunk. Cork visszatért és letette az italokat az asztalra, de nem maradt ott, az nem lett volna politikus dolog a részéről. Néhány újabb vendég érkezett. Egy pár vámpír, egy vízköpő, egy kentaurina. A kártyázok hangosabbak lettek. Cork körberiszálta magát a teremben, néhol megállt beszélgetni, de gondosan elkerülte a trollt. Még több ember érkezett, aztán jöttek még gyíkok, szatírok, farkasok, démonok, kimérák, a hely végül megtelt, a levegőben füst szállt a szemekbe és néha szikráztak az indulatok. Jasmine a szék hátára terítette a köpenyét. A küklopsz visszatért a bárpult mögé. Cork mélyreható megbeszélésbe bonyolódott egy sötét sarokban egy fekete köpenyes varázslóval. Hirtelen feltárult a hátsó szoba ajtaja, és kisétált rajta egy magas nő. Egzotikusan gyönyörű volt. Keleties vonású arcán kedves mosoly derengett, mozgása a macska kecsességét idézte. A haja fekete volt. Vörös-fekete virágokkal díszített kimonót viselt, ami olyan hosszú volt, hogy majdnem súrolta a padlót. — Ti kívántatok látni engem? — szólította meg a sarokasztalnál üldögélőket. — Magánügyben — pontosított Jasmine. A keleti nő meghajolt és egy félig elhúzott függönyű átjáró felé intett, ami egy kis szobába vezetett. A kutatók felemelkedtek és a jelzett irányba indultak, a titokzatos alak mögöttük lépkedett. A szoba tényleg kicsi volt. A piszkos padlón párnák hevertek, a helyiség közepén díszesen faragott vízipipa állt a pislogó gyertyafényben. Amikor mindannyian bent voltak, Jasmine és a nő elmosolyodtak, átölelték egymást és hosszú, szenvedélyes csókot váltottak. — Sum-Te — lehelte Jasmine. — Drága Jazz — viszonozta az asszony. Josh-nak és Szépségnek elakadt a szava. A város valóban különös hely volt. Végül mindannyian letelepedtek és a bemutatkozások következtek. — Joshua, Szépség, ő régi barátom, Sum-Te. Évszázadok óta övé ez a hely, s legalább kétszáz éve vagyok jóban vele. Josh csak ekkor vette észre Sum-Te arcán, hogy a pirosító alatt a sápadt, gyöngyházszínű neuroman bőrt. — Kérlek, bocsássátok meg, hogy olyan óvatosan viselkedtem odakint — intett a függöny felé —, de egy gramm óvatosság többet ér tonnányi udvariasságnál — sütötte le bocsánatkérően a szemét. — Pedig mindig igyekszem. — De ezt ritkán lehet észrevenni — mondta rá Jasmine mosolyt színlelve. Sum-Te lágyan, szívből felnevetett. Josh felé fordult és megcirógatta a férfi kezét. — Egy régi tréfánkra utalt Jasmine az imént. Ilyen vonatkozásban reménytelenül ta-

pintatlan volt velem, ezért a hiúságomat leküzdve bocsánatot kérek tőletek, hogy untatlak benneteket. Amikor kétszáz évvel ezelőtt emberi alakomat elhagyva ezt a testet választottam, Jazz ezt a verset írta hozzám: A sárkánykirálynő Magas, sovány, Kiéhezett, ösztövér lány, A távol rejtekében él, Kit látni senki sem remél. Tágra nyitotta a szemét, hosszú, feketekörmű ujjait nézegette, majd Jasmine-hez fordult. — Hát ez történik akkor, ha titkokat társz fel mások előtt. Jasmine gyengéden pillantott barátnőjére. — Akármit is mond a vers, mindig felhőbe burkolózol. — Ne beszéljünk többet rólam — legyintett Sum-Te. — Mi hozta tisztelt vendégeimet szerény hajlékomba? — A vadászat — felelte Josh. A dzsungelbeli megpróbáltatások után kezdett magához térni, s a kutatás hosszabbra nyúlt, mint tervezte, így remélte, hogy Sum-Te visszavezeti őket a helyes nyomra. Szépség még mindig túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy megszólaljon. Bizonytalan volt saját magát illetően, Jasmine-ról nem is beszélve, ráadásul kényelmetlenül érezte magát a városban. — Mielőtt rátérnénk a dologra, megmondanád nekem, milyen hónapban vagyunk? — szólt közbe Jasmine. Sum-Te vállat vont. — Nem tartom számon, de az időjárást tekintve, ősz lehet. Jasmine megrázta a fejét. Beszámolt Sum-Tenek a különös dzsungelvárosban elvesztegetett időről, s az ott történt valószínűtlen találkozásokról, de nem az összesről, mert figyelembe vette Szépség szégyenlős pillantását. A kentaur még mindig nem volt képes feldolgozni magában a történteket. Erős, mély érzelmeket táplált elveszett Rose-ja iránt, s zavarták azok az érzések, amik Jasmine-val voltak kapcsolatban, különösen azok az emlékek, ami az elveszett idő városában történt szerelmeskedésüket illette. Sum-Te végighallgatta Jasmine történetét, majd bólintott. — Hallottam arról a helyről. Az öregember varázsló, aki pszichotronikus hatású gyógyszereket és hipnózist szokott alkalmazni és ki tudja, mit használ még. Szerencsétek volt, hogy el tudtatok menekülni, keveseknek sikerült eddig ez. Azok, akik kijutottak, azt mesélték, hogy valami hatalmas érzelmi sokk következtében szűnt meg fölöttük a varázs hatalma. Talán valamikor beszámoltok majd a saját tapasztalataitokról is nekem. — Amint ezt mondta, egyenesen Szépségre nézett, a kentaurnak az az érzése támadt, hogy a nő keresztül lát rajta és lesütötte a szemét. Jasmine bölcsen csendben maradt. — Majd máskor — legyintett Sum-Te. — De semmi kétségem sincs afelől, hogy valóban rémes hely, egyszerre a pokol és a mennyország. Az öreg egyébként deiton. — Mi az a deiton? — kérdezte Josh. Teljesen elbűvölte ez a magas, sovány nő, aki olyan sokat tudott és olyan keveset mondott ki belőle.

— A deitonok a Négyekhez tartoznak — mélázott el Sum-Te. — Ők voltak a deitonok, a cidonok, a hedonok és a kognonok. Persze mind neuroman volt. De azok a neuromanok, akik a négyesség nyomdokába léptek, elkötelezték magukat a céltudatosság mellett, amit ti meg én alig tudunk elfogadni. Josh szinte sugárzott. Sum-Te mintha egyenesen neki magyarázott volna, s ez nagy hatást gyakorolt rá. — A Négyek olyan neuromanok voltak, akiknek az agyába mikrosebészeti eljárással különböző mikroelektródákat ültettek be, ezek önstimuláló egységhez kapcsolódtak és plutóniumelem látta el őket energiával. Az agy négy, jól behatárolható helyére ültették be ezeket az elektródákat: a gyönyör, az agresszió, a kognitív integráció és az a hely, amit a jobb megértés érdekében SZINEAL-nak neveztek, ez a szenvedély, az intuíció, a nemlét, az energia, az altruizmus és a libráció rövidítése — mosolygott és lehunyta a szemét. — Nem értem — panaszkodott Josh, akit teljesen megzavart a Sum-Te által használt terminológia. — Hogy érted azt, hogy... A nő felemelte a kezét. — A gondolkodó türelem a vadász barátja. Josh elnémult. Déja vu érzés támadt fel benne, visszaemlékezett rá, hogy majdnem ugyanezt mondta Szépségnek a kutatás kezdetén. Csodálattal bámult Sum-Tere. Tényleg belelátott a nő? Vagy csak csúfolódott vele? Sum-Te folytatta. — Azokat a neuromanokat, akiknek a gyönyörközpontjába ültették be az elektródákat, hedonoknak nevezték. Legtöbbjük nem húzta soká. Hozzászoktak, hogy folyamatosan nyomogassák az önstimuláló gombokat, ezzel érték el a belső kielégülést, de gyakran halálra élvezték magukat, vagy legalábbis elvesztették az eszméletüket. Aztán magukhoz tértek, ettek valamit és újra kezdték. Azt hiszem, egy páran még élnek közülük. Akik az agresszió központjukba kapták az elektródákat, azok voltak a cidonok. Szerettek ölni, ezért persze erőszakos cselekményekbe sodródtak, legtöbbjük ma már szintén halott. Olyanok voltak, mint a bömbölők, amikor meghaltak, felüvöltöttek. Páran még ma is a bömbölők városában élnek, úgy vélem. Bizonyos tisztaság lengte körül őket, mint a Négyek mindegyikét, de én nem kedveltem egyiküket sem. A kognonok nagyszerű gondolkodók voltak, de belemerültek a saját kognitív folyamataikba. Elemezték magukat, analizálták minden gondolatukat. Ők voltak a legképzettebb logikatanárok, akiket csak ismertem, bár nem igazán voltak képesek megosztani a tudásukat sem másokkal, sem egymással. Évek óta nem találkoztam egyikükkel sem. Szerintem a deitonok voltak a legérdekesebbek. Az elektródákat a SZINEAL központokban helyezték el, a tisztán lokalizálható területein, aminek a funkcióját azonban csak megközelítőleg ismerték. Azok az emberek, akiknek a szineak-központját stimulálták, először is szenvedélyesek lettek — nem az érzéki szenvedélyt értem ezalatt, hanem a szenvedély mélyebb régióit, például az esztelen birtoklási vágyát, az intenzív szerelmet, gyűlöletet, félelmet, örömet. Aztán meg roppant intuitívvá váltak, érzékük volt a dolgokhoz, mindent megértettek, anélkül, hogy megismerkedtek volna vele. Továbbá, mélyen gyökerezett bennük az a hit — percepciónak mondták — amely szerint az univerzumban semmi sem anyagként létezik, minden puszta energia, mintha ti és én ugyanannak az energiának volnánk a részei, s egymásba olvadnánk. Azt

vallották, hogy semminek sincs identitása, a dolgok nem léteznek, s a kozmoszt igazán a nemléttel lehet jellemezni. Talán ez a kilátás tette őket olyan altruistává, de akármi is volt az oka, önzetlenül segítettek másoknak, de az igazi énjük elveszett. És végül a libráció: a lassú, lebegő oszcilláció egy középpont körül, az egyensúly állandó megőrzése. Ezek voltak tehát a deitonok jellemző tulajdonságai: szenvedély, intuíció, energia, altruizmus, libráció. Valóban istenszerű teremtmények voltak, többet tudtak bármelyikünknél. Abbahagyta a beszédet és elmerengett a múlton. Jasmine beleegyezően bólintott. — Természetesen igazad van. Velem nem történt különös, de az Idő Városának varázslója minden bizonnyal deiton lehetett. Josh és Szépség le voltak nyűgözve a Sum-Te által lefestett képtől, a fiatalembert különösen a kognonok elképzelhetetlen intellektusa ragadta meg, Szépséget viszont a deitonok, különösen a librációval kapcsolatos koncepciójuk. Jasmine folytatta. — A varázsló szenvedélye nem bizonyosodott be, de kétségkívül megvolt benne. Tényleg pokol és mennyország az a hely. Minden pillanat olyan heves volt, és mégis, percről percre az idő csak úgy eltűnt. Sum-Te elgondolkodott. Elővett egy ópiumpipát a kimonójából és meggyújtotta, mielőtt megszólalt volna. — Tudjátok, a Jég Eljövete óta az idő nem mindenhol ugyanolyan, mint egykoron volt. Rájöttetek már erre? Talán azért van így, mert olyan kevés ember maradt, s mindig ők mérték az időt, s azt hitték, hogy változatlan. Természetesen nem az. Az állatok mindig is tudták azt, hogy a szövedéke minden dimenzióba kiterjed, így talán az emberek téves érzékelése a fajukkal együtt eltűnik. Josh rosszallóan nézett rá. — Az én fajom nem tűnt el. Hogy értetted ezt? — Attól tartok, a fajod utolsó ivadékainak egyike vagy. Nagyon kevesen maradtatok, amikor beköszöntött a Jégkorszak, aztán kitörtek a Klón Háborúk... és most, szóval zsákutcába kerültetek, attól tartok. A közelgő jég korszak Szküllája és Kharübdisze között egyre közelebb kerülnek hozzátok azok az ördögi ragadozók, akiket génmanipulációval teremtettetek. Bizonyos szempontból mi nagyon szerencsések vagyunk, hogy szemtanúi lehetünk egy faj kihalásának — az evolúció történetében nevezetes lépcsőfok ez, amikor... — Hagyd abba! — emelte fel Josh a kezét, arcán félelem és hitetlenkedés tükröződött. A nő elhallgatott és egy hosszú pillantást vetett a fiatalemberre. — Sajnálom — mondta csendesen és beleszívott az ópiumpipába. — Az időről beszélgettünk, annak szövedékéről és így tovább. Az idő nagyon állandónak tűnt számomra, de most olyan változékony, mint az időjárás. — Csak a hosszú életünk miatt érezzük így — tűnődött Jasmine. — A mi perspektívánk szerint változik az idő, de értem, mit akartál mondani. — Talán tényleg felfogtad a lényeget. Az idő változása olyan kismértékű, hogy a sebességét és a mélységét csak hosszú távon lehet érzékelni — átadta Jasmine-nek az ópiumpipát. A nő pöfékelt egyet, majd elmosolyodott. — Egykor fénysebességgel rohantunk be ide, puskával a kézben...

Sum-Te gondolatai is sebesen jártak, s rögtön felidézte az emléket. — Amikor hepatitiszjárvány tombolt a vámpír kolóniákban. Nem sok fegyver maradt, bár... — Nem — értett egyet Jasmine — a legtöbbet az állatok önvédelemből megsemmisítették a Klón Háborúk idején... — A klónokkal együtt — nevetett fel Sum-Te. Jasmine elhallgatott. Joshua nyomasztónak találta ezt a párbeszédet. Még mindig Sum-Te az emberiség végét illető, fennhéjázó kijelentésén rágódott. Emlékezett rá, hogy Jasmine egyszer már említette, az emberiség majdnem megsemmisítette önmagát, de úgy vélte, hogy ismét benépesíthetik a világot, ha megerősödnek, s megint el fog jönni az ő idejük. Vagy talán mégsem. Ezek a neuromanok többet tudtak, mint a legtöbb állat, jóval többet láttak életükben. Sum-Te odavetett megjegyzése jobban égette, mint a friss sebre szórt só. — Ami a klónokat illeti — szólalt meg Jasmine —, ajánlottak ma este nekünk egyet. Lehetséges ez? Josh és Szépség egyaránt visszautasították az ópiumpipát, így az visszakerült Sum-Tehez, aki hosszan beszívta a füst édeskés illatát, mielőtt válaszolt volna. — Néhány évvel ezelőtt praktikus okokból megint létrehoztak egypárat. Van egy csoport neuroman biomérnök, akik a Stick folyó torkolatánál lévő kastélyban élnek. Megint belekontárkodtak a dologba, kísérleteztek... — Igaz lehet — bólogatott Jasmine. — Az a hír járja, hogy egy új állatnak arrafelé van a bázisa... — Nem csak szóbeszéd — dőlt hátra Sum-Te a párnáján. — Valóban létezik az új állat. A biomérnökök teremtették és megtették városaik uralkodójának — a nő szeme félig lecsukódott. — Milyen az az új állat? — Senki sem tudja. Eddig még senki sem látta őt, kivéve a neuroman mérnököt. Úgy hírlik, nagy hatalma van. — Ezt mesélték a balrémekről is — vigyorodott el Jasmine. — Balrém vagy nagy dizájn. Ez csak egy dolgot mond nekem, nevezetesen azt, hogy azok, akik nem tanulnak a történelemből, arra ítéltettek, hogy megismételjék azt. Jasmine összeszorította az ajkát. — Lehet tudni még valamit az új állatról? Sum-Te szemhéja még lejjebb ereszkedett. — Csak spekulációkat és rémtörténeteket. Fel szokta áldozni az embereket. — Josh és Szépség megfeszült. A neuroman folytatta. — De lehet, hogy az emberek többségét csak azért viszik oda, hogy kísérletezzenek velük — sandított Josh-ra, mintha azt akarná mondani: Fogadd el, hogy meg vannak számlálva a napjaitok. — Azért akarunk odajutni — nyögte ki a férfi kétségbeesetten, de dühösen —, hogy megmentsük őket. Sum-Te kábultan mosolygott. — Bravó, az emberi szellem diadala. Josh keze ökölbe szorult, Szépség a fogát csikorgatta. Jasmine észrevette, hogy a szituáció váratlanul rosszra fordult. Josh és Sum-Te nem értették meg egymást, egészen más hullámhosszon voltak. A férfi csak Dicey-t látta, míg Sum-Te átlátta az egészet.

— Úgy tűnik, ideje elválnunk — fordult a két vadász felé.— Én egy ideig még itt maradok, hátha többet is megtudhatok tőle; Miért nem mentek el a dokkba körülszimatolni? Diszkréten nézzetek körül a környéken. — Átölelte a Szépséget és megcirógatta — a kentaur kővé dermedt a meglepetéstől. — Diszkréten — ismételte és mélyen a másik szemébe nézett. A kentaurnak az az érzése támadt, hogy életében mindennek kettős jelentése volt. Josh-sal együtt kisétált a kis szobából, két szomorú lélek kutatta eltűnőiéiben lévő emlékeit. Amikor elmentek, Jasmine Sum-Te mellé feküdt és szeretettel arcon csókolta. Sum-Te lehunyta a szemét, elmosolyodott és felemelte az ópiumpipát. * Josh és Szépség szótlanul hagyták el a Casa Blancát és lassan lesétáltak a dokkokhoz. A hullámok lágyan verdestek a cölöpöket, a két barát némán bolyongott a parton. — Vajon mi lehet az oka? — tűnődött hangosan Josh. — Mi lehet az oka annak, hogy bár az írás létezik, de évszázadokon át nem voltak olyan írástudók, akik elolvasták volna? — Ő nem említette az írástudókat — pontosított Szépség —, csak arról beszélt, hogy az emberek el fognak tűnni. — Ez ugyanazt jelenti. Ez a keresés, az írásaim, a tárgyalásunk — semmi értelmük sincs. Üresek, akár a csigahéj. — Hosszú, boldog életet élhetsz — nyugtatta meg Szépség. Megpróbálta megvigasztalni a barátját, de az ő szíve is olyan nehéz volt, mint Josh-é. — Milyen önelégültség fogott el, amikor kiderült, hogy a te fajtádnak nincsen múltja, s milyen üresség van bennem, amikor bizonyossá vált, hogy az enyémnek viszont nincs jövője. — Úgy tűnik, egyaránt vesztesek vagyunk. — Ó, Szépség, számos győzelemben is részünk volt. Mi történt a világgal? Nagy sirály repült el az öböl fölött. Megszemlélte a vizén táncoló fényeket, majd visszaszárnyalt a sötétségbe. — Írástudó leszek — közölte Szépség nyugodtan. Ebben a pillanatban merült fel benne az ötlet, ahogy a nagy ihletek szoktak, minden megfontolás és cél nélkül. És amint kimondta, azonnal helyénvalónak látta a dolgot. Josh meg volt döbbenve. — De már legalább százszor elmondtad nekem, mennyire nem bízol az írásban. Mi késztetett arra ilyen hirtelen, hogy... — Hogy csökkentsem a veszteségeinket. A fájdalmad enyhülni fog, ha tudod, hogy vallásod fajod kihalása után is élni fog. Josh némán lépkedett tovább. Szépség folytatta. — Nem túl nehéz dolog megtanulni ezeket a krikszkrakszokat... Josh barátja hátára tette a kezét, szeme megnedvesedett. — Barátom, a mi győzelmünk... Szépséget kimondhatatlan szomorúság fogta el mindazon dolgok miatt, amiket az élet bonyolultsága hozott számukra, s megállíthatatlanul törtek elő belőle a szavak, mint a forrásban levő fazékból a leves. — Klón Háborúk, Fajok Háborúja, emberrab-

lás, vérbosszú. Hát sosem lesz ennek vége? Sosem szakad vége az embereink szenvedésének, amíg világ a világ? Josh megállt és a hatalmas kentaurra nézett. — Ez a mi vigaszunk, Szépség. Hagyjuk a múltat és a jövőt, itt és most azok vagyunk, akik vagyunk. Jasmine történetének meghallgatása óta kutatod, hogy ki vagy és kivé lehetsz. Nos, önmagád vagy és semmi több, ahogyan én is. Szépség barátja szemébe nézett és meglátta benne az igazságot. Aztán elmosolyodott, mert ez elsöpörte minden kétségét. — Öreg barátom, jó megint együtt lenni veled. Egy darabig csendben ballagtak a rakparton. Fölöttük a hold olyan büszkén sütött, ahogy ez a nap egyetlen gyermekéhez illik. Pillanatnyilag az egész világ békésnek tűnt a két utazó számára. Josh belerúgott egy kőbe. — Mi a véleményed Sum-Teről? — kérdezte. — Sokat tud — válaszolta a kentaur megfontoltan. — De úgy vélem, hosszú ideje már nem igazi ember. Hiányzik belőle az empátia képessége. Josh bólintott és elfordult a tengertől. — De az is lehetséges, hogy nincs kivel együttéreznie. Elmentek egy kádár műhelye előtt, majd néhány taverna mellett. Hirtelen Josh megtorpant. — Nézd! — suttogta. Szépség a partra meredt, de nem látott semmi különöset. — Mi van ott? — kérdezte súgva, érezvén a másik feszültségét. — Az írástudók jele — felelte a fiatalember. Szépség csak ekkor figyelt fel az öreg ajtót övező faragásokra, arra a szimbólumra, amit Josh olyan sokszor lerajzolt előtte, a körben lévő függőleges vonalra. — Bemegyek — mondta Josh izgatottan. — Te a másik bárba menj és nézz körül, van-e hátsó kijárat, vagy összekötő folyosó. Szépség bólintott és a szomszédos kávéház felé indult, Josh pedig belépett a jel alatti ajtón. Odament különféle teremtmények üldögéltek az asztalok körül, ópiumot szívtak, fenyőpálinkát iszogattak, kockát vetettek. Itt-ott gyertyák pislákoltak, mint a félig elfeledett gondolatok. A vendégek fele ember volt. Josh lassan a helyiség végén lévő bárpult felé sétált, majd leült az egyetlen üres székre, egy hullarabló szellem és egy vérfarkas közé, aztán ujjával megkopogtatta a pultot. A csapos két, lassú lépéssel előtte termett. Ember volt, de ilyen rémisztő teremtménnyel Josh még soha életében nem találkozott: több, mint két méter magas volt, testes, akár egy medve, alsó ajkán széles sebhely húzódott valami ősi csetepaté emlékeként, bütykös bal kezére láncfonatot tekert, ami egyfajta középkori fegyverre emlékeztetett. — Mit adjak? — kérdezte a férfit barátságosan. — Tequilát — felelte Josh. A bal oldalán ülő vérfarkas nyála a pultra cseppent, s csak úgy általánosságban nagyon szidott valakit. A jobbra elhelyezkedő hullarabló, aki olyan ocsmány volt, hogy Josh nem is vette szemügyre alaposabban, csak sejtette, hogy az illető valóban az lehet, akinek véli, mivel az összes állat elkerülte a tekintetével, vágyakozó pillantásokat vetett felé.

A csapos letett Josh elé egy teli poharat és egy negyed citromot. Josh egy aranyat vett elő az övéből és átadta a férfinak. Az zsebrevágta az érmét, de előtte Josh még észrevette, hogy a helyiségben tartózkodó mindegyik állat mohón bámulja az aranyat. A fiatalember belekortyolt az italába és körülnézett. Az egyik asztalnál zajosan vitatkoztak a kockajáték felett, aztán elcsitultak. A sarokban két ember suttogva társalgott egy gyíkkal. Egy kis kutya az asztal lábát harapdálta. Josh megnedvesítette mutatóujját a pohárban és rajzolgatni kezdett a pultra. A hullarabló feszülten figyelte. Josh magán érezte a másik tekintetét, de nem törődött vele. Mintegy önkéntelenül elővett a zsebéből egy papírdarabkát és letette a pultra. Úgy tűnt, mintha rá akarna gyújtani vagy kokalevelet sodorni, ehelyett viszont ez az értéktelen vacak került a kezébe. Továbbra is firkálgatott a tequilalével a pultra, s mintegy véletlenül, megérintette a citromot is. Ujjai a papír fölé tévedtek, tovább rajzolgatott, majd abbahagyta, mint aki elunta a játszadozást. Felemelte a papírt, futólag ránézett, majd közelebb húzta a gyertyát, hogy megvizsgálja a cetlit a fényben, s bebizonyítsa magának — s bárkinek, aki figyeli —, hogy a papír üres. Aztán a láng fölé tartotta. Játszott a tűzzel. Lassan barna betűk tűntek fel, a láthatatlan citrom tinta nyomai. Csak egy rövid pillanatra látszottak, mielőtt a cédula lángra lobbant volna, de elég hosszú ideig ahhoz, hogy az arra járó csapos meglássa, mi is volt ráírva. Ha egyáltalán észrevette, ha rájött hogy az írás, s ha egyáltalán tudott olvasni. Elég hosszú ideig ahhoz, hogy Joshua megsemmisítse, ha a csapos mégsem bizonyulna barátnak vagy ha alkalmatlan személy figyelne fel az írásra: SEGÍTSÉG! Josh ujjai között szétmorzsolta a papírhamut és hagyta, hogy az lehulljon a pultra. Semmi más nem történt. A csapos további italokat szolgált fel, a vérfarkas nyáladzott, mámoros bestiák szóváltásba keveredtek és kipróbálták a szerencséjüket. A hullarabló közelebb húzódott. Josh megitta az italát és menni készült. — Egy pillanat! — dörrent rá a csapos. — Nem fizettél! — Nem. Igen. Dehogynem — hebegte a fiatal vadász. — Adtam neked... A férfi lapátkezével vállon ragadta Josh-t és fejét a pulthoz verdeste, majd felkapta, mint egy rongybabát és a kocsma túlfelére vitte, és kinyitott egy csapóajtót. — A hullák nem vedelnek — dörmögte és lelökte Josh-t a kikötő vízébe. Nagy csobbanás hallatszott. Néhány vendég felnevetett, miközben a férfi lecsapta az ajtó fedelét. — Falusi söpredék — mormolta. Amint a vízbe esett, Josh azonnal magához tért, de azért belélegzett valamennyi vizet. Aztán kezek ragadták meg, aztán felhúzták valami rozoga, iszapos lépcsőn. Mire abbahagyta a köhögést és a köpködést, egy világos szoba padlóján találta magát, tucatnyi félelmetes figura várakozott körülötte. Josh gyorsan végigfuttatta tekintetét az arcokon: mindannyian emberek voltak. — Isten hozott, testvér — szólalt meg egy sovány férfi az ajtó mellől. Josh reszketve feltápászkodott. — Miféle hely ez? — kérdezte. Látván, hogy magához tért, a többiek elmosolyodtak. Néhányan kimentek, a magas férfi az ajtónál őrködött. Egyikük elindult, hogy főzzön valamit a kis tűzhelyen, ketten késeket válogattak egy dobozból. Valaki leült az asztalhoz, elővett egy tollat és Joshua legnagyobb örömére írni kezdett. Hárman pedig közelebb húzódtak Josh-hoz.

— Könyvészeknek nevezzük magunkat — kezdte az ifjú vadász mellett kuporgó alak. — Komoly fiatalembernek látszott, vörös haja volt és keret nélküli szemüveget viselt. — Mindannyian írástudók vagyunk, de társaságunk titkos, még a többi írástudó előtt is. Az én nevem David — nyújtotta ki a kezét. Joshua megrázta, majd megmondta, hogy hívják, s hosszú idő óta most először érezte igazán biztonságban magát. A másik kettő is üdvözölte őt. Egyikük sovány, de izmos lány volt, a Paula névre hallgatott. Haját rövidre vágta, arca szeplős volt. A másik egy alig 18 éves fiú volt, de súlya több lehetett, mint a másik háromé együttvéve. Lewis-nek hívták. Nagyon szégyenlősnek tűnt, de Josh rögtön megkedvelte. — Hogy találtatok meg? — kérdezte végül. — Percy dobott le hozzánk — nevetett David. — Ő a csapos. Jelezte, hogy hamarosan megérkezel, s mi is vártunk téged..., hogy leessél. Pillanatnyilag a dokkok alatt vagyunk, egy rejtekszobában. — Tudtok segíteni nekem? — kérdezte sürgetően Josh. Biztos volt az igenlő válaszban, érezte, hogy megtalálta a jó szerencséjét. — Mindannyian segítünk egymásnak — felelte Paula. — Neked mire van szükséged? — Elrabolták a menyasszonyomat, az öcsémet és egy kedves barátnőmet és meggyilkolták a családomat. Elvitték őket a... — Délre vitték őket, hogy megetessék velük az új állatot — mondta David keményen. Két idősebb ember, akik a sarokban olvastak fel valamit egymásnak, e szavak hallatára elhallgattak. Josh szája tátva maradt. — Akkor hát tudtok a... — kezdte. — Annyit tudunk, hogy az ördög lakik ott. Abban is biztosak vagyunk, hogy meg fogjuk ölni ezt az új állatot... és... — Csatlakozol hozzánk? — érdeklődött Lewis. — Én... először meg kell találnom az enyéimet — jelentette ki Josh. Hirtelen elhatalmasodott rajta az álmosság, érezte a közelgő roham első jeleit. — De a mi harcunk a te harcod is — szólt közbe Paula. — Az én... az én... — próbált meg beszélni Josh, de elméje befelhősödött és elbontotta a sötétség. Az űr. Súlytalanul lebegett egy olyan dimenzióban, ahol nem volt sem tér, sem idő, sem érzés. Nemlét. — Nem-lét. Hol hallotta ezt már ezelőtt. Déja vu. Talán mégis létezik idő, s most visszakerült az időben, korábbra, mint ahogy a folyó is elkanyarodhat, s az alsó áramlatok szembeszállhatnak a hullámokkal. És megint ott van a fény, húzza magához, tiszta energiasugárral vonzza, lüktet, pulzál, fényesebb, egyre fényesebb... A padlón fekve tért magához, egész testében reszketett. David és Paula emelték fel a fejét. Mellette az öntudatlan Lewis hevert, remegett, négyen fogták le görcsbe ránduló testét. Bár a gyengesége gyorsan elmúlt, Josh mégis szegyellte magát és meg volt ijedve. — Én... én nagyon sajnálom — kezdte. — Ne beszélj, most már rendbejössz — csitította Paula és letörölte a homlokát.

— Szóval te is az Érintettek egyike vagy — mormolta David. — Ez a varázslat... — próbált magyarázkodni Josh. — Ismerjük ezeket a rohamokat — bólintott David. Josh Lewis-re nézett, aki éppen kezdett magához térni. — Ő is? — suttogta hitetlenkedve. — Mások is esnek ilyen transzba? De mit jelentenek ezek? — Senki sem tudja — rázta meg a fejét Paula. — Sok embert láttam már, akik ezektől szenvedtek. Mind ugyanúgy írták le a rohamokat — feketeség, mágnesként vonzó fény... — Igen, ez az! — ült fel Josh és kétségbeesetten remélte, hogy valaki megérti az őt sújtó szenvedést. — Senki sem tudja — ismételte meg Paula. Lewis felült. Egy hosszú pillanatig nézték egymást Josh-sal, mindketten a másik szemében keresték a választ közös titkuk megoldására. Bizonytalan rokonszenv ébredt bennük, majd kezet szorítottak. — Akármi is ez — jegyezte meg David — azok, akik Érintettek, össze fognak gyülekezni délen, bár senki sem tudja, miért. — Mindannyian délen fogunk találkozni — tette hozzá az asztalnál írogató öregasszony. — Ott küzdünk meg majd a jövőnkért. — Az írás tudománya az egyetlen jövő — jelentette ki valaki. — A szó, az írott szó — kántálták mindannyian. David Joshua vállára tette a kezét. — Csatlakozz hozzánk — mondta csendesen. Két gyors kopogás hallatszott az ajtón. Hirtelen mindenki felpattant és különböző irányokba iramodott. — Mi történt? — suttogta Josh Davidnek. — Felfedeztek minket! Rohanj, ahogy tudsz! — zihálta a másik. — Kicsodák? — faggatta Josh, miközben a hosszú, sötét folyosón száguldottak. — JEGek, USZKok, vámpírok. Ki tudja? Mind egy kutya. A világon mindenki az ellenségünk. Ne bízz senkiben, csak saját magadban. Kijutottak a rakpartra, tovább rohantak egy keskeny, csúszós hídon, majd felsiettek a dokkokhoz vezető, rozoga lépcsőkön. Alig értek a tetejére, amikor kiabálás hangzott odalentről. Valaki felsikoltott Joshua kihajolt, hogy jobban lásson, de ebben a pillanatban egy nyílvessző süvített feléjük és súrolta David koponyáját. Az írástudók vezetője megtántorodott és elesett, majd feltápászkodott, sebéből vér csordogált. — Váljunk szét — suttogta és eltűnt a kikötő sétányon. Josh egy patkolókovács műhelye körül körözött, átvágott két mellékutcán, majd felbukkant a kocsma mellett, ahonnan elindult. A rohanásból sétába váltott, kifújta magát, majd a móló felé indult. Egy pillanattal később egy állat jelenlétét érzékelte maga mögött. Előrántotta a kését és villámgyorsan megpördült. Majd meglátta Szépséget. — Úgy tűnik, szükséged lehet némi állati alibire — szólalt meg a kentaur. — Csatlakozhatok hozzád? Minden sietség nélkül leballagtak a kikötőbe, közben Joshua elmesélte barátjának a vele történteket. Néha Josh összerezzent egy távoli kiáltásra vagy egy madár rikoltására, de aztán megnyugodott. Szépség is beszámolt a tapasztalatairól, de keveset tu-

dott mondani. Talált egy hátsó kijáratot, lármát hallott odabentről, visszatért a bejárathoz és összetalálkozott Josh-sal. Úgy döntöttek, hogy visszamennek a Casa Blancához. Közölni akarták Jasminenal az új információkat és tervet is kellett készíteniük. Az éjszaka sötétjéből egy állat lépett elő: kicsi volt, fekete és izmos. Joshua mellére vetette magát, mielőtt a férfi védekezhetett volna a támadás ellen. Joshuá-ban először csak az tudatosult, hogy a teremtménynek puha, fekete szőre van, aztán két kék szem bámult az övébe, majd dörömbölő hangot hallott. — Merrrrrre járrrtok? Isis volt az. Vadul nyalogatta a férfi arcát, míg végül Josh gyengéden letette a földre. Nevetve letérdelt melléje és vakargatni kezdte a füle tövét, a keze szinte vibrált a macska dorombolásától, aki annyira törleszkedett, hogy végül az oldalára huppant. Hanyatt fordult, lábai az égnek álltak és egyre dorombolt és szeretettel nézte a férfit. — Te élsz — nyávogta. — Legalábbis annyira eleven vagyok, mint te, szőrmók. Egy ideig ugyan fogságban voltunk, de kiszabadultunk. És volt valami haszna annak, hogy elváltál tőlünk? — Lááááttam a teee láááányodat. Josh felkapta a fejét. — Micsoda? Itt van? Isis bólintott. — Márrr elment — nyervogta unottan. — Hová ment? — sürgette Josh. — Mi történt vele? — Délre — vetette oda Isis. Nagyon zavarta őt, hogy Joshua érdeklődése és érzései máris afféle a vérszagú lány felé fordultak. — Vámpírok — tette hozzá rosszallóan. E megjegyzéssel nem érte el a kívánt hatást, mivel Joshua ahelyett, hogy megint őt tüntette volna ki az érdeklődésével, egyre inkább megzavarodott. Ezért Isis még egy vigaszdíjjal is megjutalmazta. — Scree is velük volt, biiiiiizony. — Ezzel sikerült felélénkítenie Josh-t, mivel gyanította, hogy a törött csőrü említésére elterelődik a férfi figyelme az elveszett lányról. Jól sejtette. — Scree? A griff? — elevenedtek meg Josh vonásai. — Merre mentek? — szólt közbe Szépség és összeszorította az öklét. A macska látta, hogy tovább már nem őrizgetheti ezt az információt. — Errrre — berregte félénken és csapott egyet a farkával, majd a tengerpart felé surrant. A többiek követték. Hamar odaértek egy lepusztult kocsmához. A Gödör egyik ablakában piktogram jelezte, hogy EMBEREKNEK TILOS A BELÉPÉS, mellette egy nyakánál fogva felakasztott emberi csontváz függött. Odabent az árnyékában különféle teremtmények undorító dolgokat műveltek egymással. Egy kis balrém leharapta és megette saját ujjait, két vámpír molesztált egy ifjú lóembert, felizgult szatír dédelgetett egy tetemet. A sarokban kártyázott a zöldarany, törött csőrű griff, aki egy frissen megölt csúszómászóval emelte a tétet. — Scree — suttogta Josh. Be akart lépni, de Szépség visszatartotta. Isis felemelte a mancsát. — Marrrradjatok itt. A madárrrr ki fog jönni. — Ezzel besurrant a bárba. Josh és Szépség az ablakon keresztül figyelték, amint a kis macska odalépked a griffhez, letelepszik mellé és rávizel a karmára.

A griff felvijjogott, kiterjesztette a szárnyát és a bolond macska után eredt. Isis végigrohant a kocsmán, átsüvített az asztalok alatt, a székek között, s végül kirohant az ajtón. Egy másodperccel később, amikor a griff már éppen megragadta volna a macska farkát, Szépség bukkant fel mögötte. Hátulról megragadta a griff kiterjesztett szárnyai tövét, majd eltörte a vállát. Scree feljajdult a fájdalomtól és a meglepetéstől. Josh és Szépség felnyalábolták a sebesült teremtményt, és egy sötét mellékutcába cipelték. A kentaur szorosan markolta a nyakát. Amikor a griff felnézett és meglátta Joshuá-t, kiköpött. — Emberbűz — károgta. — Csak beszélj — suttogta Josh és megmarkolta a kését. — Ha igazat mondasz, könnyebb lesz a szenvedésed. — Amint ránézett a vonagló madárra, eszébe jutottak családtagjainak szétmarcangolt maradványai. Kését a griff torkának szegezte. — Beszélj! — mondta vésztjóslóan.

* — Emlékszel rá, mikor kaptad a neved? — mélázott Jasmine nosztalgikusán. A poros padlón heverő párnákon ültek, elég közel ahhoz, hogy érintés nélkül is érezzék egymás közelségét. — Nem én — felelte a másik. — Besétáltál a szobámba azon a napon, amikor felébredtem a sebészeti beavatkozás után. Úgy éreztem magam, mint Frankenstein szörnyetege. Azt mondtam, biztos szörnyen nézek ki, más arc, más nem... egy más lény lettem. Te azt mondtad, mindent summázva, te csinos lány vagy. Csak ezt mondtad. Megesküdtem magamnak, hogy ezekre a szavakra mindig emlékezni fogok, s ezekből vettem a nevemet is. — Tudod, mit ígértem meg magamnak azon a napon? Hogy mi sosem fogunk elválni — csillogtak a szemei. — Hát, örülök neki, hogy akadt valaki közülünk, aki betartja az ígéretét — mondta szelíd gúnnyal a hangjában Sum-Te. — És micsoda idők voltak azok — ábrándozott Jasmine. — A század viszonylag jó évei. — A legjobb évei, Jazz — pontosított Sum-Te. — Jobbak már aligha jöhetnek. Olyan szeretettel nézték egymást, amit csak azok érezhetnek, akik megosztották egymással életük korábbi éveit, amikor — visszatekintve — a dolgok sokkal egyszerűbbnek, tisztábbnak tűntek. — Száz évvel ezelőtt a miénk volt ez a város — engedte szabadjára Jasmine az emlékeit. — Rögtön a Jég Változása után, emlékszel? Senki sem tudta, merre tartson, kivéve minket... — Emlékszem, rengeteg menekült érkezett ide. Északról a jég elől futottak, délről meg a moszkítók elől menekültek... — És mindenki el akart adni valamit, a medvebőrtől kezdve a rovarirtóig. Felbukkantak a drogkereskedők, az emigráns csempészek a szigetekről... — Szép idők voltak, de elmúltak — összegezte Sum-Te. — Számos változás szemtanúi voltunk, te meg én. A bakteriológiai hadviselés betett nekem. Alig valamivel azután vetették be, amint neuroman lettem, s ha időben nem beszélsz rá az újabb

operációra, már rég halott lennék. Az egészségem még emberkoromban sem volt valami jó... — Igen, a Baktériumháborúk. Nem sok embernek sikerült túlélnie. Sokan elmenekültek az űrkolóniákra, ahogy emlékszem, mert... — Az űrkolóniák, te jó ég, egészen kimentek a fejemből... — Hogy feledkezhettél el róluk, hiszen olyan nagy szerepet játszottak a huszonegyedik század vége felé az emberiség életében. Azok a föld körüli pályán keringő űrállomások, a holdkolóniák, az űrszondák... megmenthettek volna minket, s akkor eljött volna az új kor... — Valóban új kor jött, ebben igazad van... — Vajon mi történt velük odafent? — A kolóniák lakossága éhen halt, az orbitális űrállomások elavultak, visszatértek a légkörbe és lezuhantak, az űrszondák az örökkévalóságig száguldanak a mindenségben — mosolyodott el Sum-Te. — Aztán ott volt a Korlátozott Atomháború... — Ó, igen 2114. július 4-én, a nagyvárosokra korlátozódott... — Aztán meg a Klón Háborúk... — Hát az volt csak a háború! Az emberi tudás és kvintesszenciája. Ezernyi emberi klónt teremtettek, hogy pótolják az elpusztultakat, és aztán minden más teremtmény, akiket megalkottak, ezt komoly sértésnek tekintették és elpusztították a teremtőiket... — Ó, a Bestiák Korszaka... — Az írni-olvasni tudás vallássá vált... — Meg a Jég Eljövetele, a kedvenc természeti katasztrófám — az ábrándozó hangnem hirtelen hisztérikussá vált. — Ó, igen, a Jégkorszak! Akkor voltunk csak igazán a csúcson, te meg én. Ma'gas uralkodó királynőiként mi... — Le kell írnunk ezt az egészet... — Aztán elhagytál engem... — mondta Sum-Te fagyosan. — Száz év hosszú idő — állapította meg Jasmine nyugodtan. — Éppen ideje volt, hogy elmenjek. — Tudom, hogy ez volt a legjobb, amit tehettél. Emlékszem, a jó öreg Dundee be szokott jönni a városba utánpótlásért, s akkor mindenféle vad történeteket mesélt a Terráriumról. A bömbölőkről, és a vámpír kolóniákról, az elveszett városokról és a különös varázslókról, ezek hallatán a szemed csillogni kezdett és felgyorsult a lélegzeted. — Ötven évig maradtam ott. Nagyszerű időszak volt, de tudod, mindig hiányoztál, mert nem tudtam megosztani veled az élményeimet. Naponta legalább tízszer akartalak oldalba bökni, hogy ezt nézd meg! Sum-Te megint elmosolyodott, de az arcán némi keserűség derengett mindazért, amit elvesztett, s amit még el fog veszíteni. — Azt mesélték nekem, másokat találtál. — Lon-t, egy ideig — bólintott Jasmine. — A legnemesebb vámpírt, akit csak ismertem — egy rövid ideig engedélyezte magának, hogy gondolatai Lon felé szálljanak. — Aztán egyedül voltam hatvan, hetven évig, egészen mostanáig. — Én egyedül vagyok azóta, hogy elmentél.

Jasmine gyengéden megcirógatta Sum-Te arcát, szép vonalú száját, gödrös állat. — Szóval egész idő alatt nem hagytad itt a bárt — mondta kedvesen. — Nem volt rá szükség — vont vállat Sum-Te. — Mindenki eljött hozzám. Látod, te is újra itt vagy. — Talán. Úgy látom, te már biztosan megtaláltad a helyedet. Én még keresem a magamét. — Zörgő csontra nem rakódik le a hús — közölte a barátnője. Jasmine olyan régen hiányolta már Sum-Te kedves társaságát, hogy még ködös filozofálgatását is képes volt elviselni. — Nem vagyok biztos benne, hogy a hús olyan sok értéket képvisel. — Hát akkor mi az érték? Talán a nagy Szellem? — mosolyodott el gúnyosan Sum-Te. — Inkább az energia. Azt akarod mondani, hogy három évszázad alatt egyszer sem hallottál a világűrben lévő szingularitásról? — Voltak ilyen érzéseim, de mindig lefeküdtem és megvártam, amíg elmúlnak — nevetett fel megint, s ezzel mintha valami űr támadt volna közöttük. — Energia anyag nélkül, hús nélkül — ez semmi, Jazz. Az energiaáramlás, az egység, a szingularitások, mindezek értelmetlen absztrakciók, a dús képzelet termékei. Az anyag olyasmi, ami nélkül semmi sem létezik, sem a tér, sem az idő, sem a dolgok, sem a gondolatok. Ez tehát a mindenség. — Kinyúlt, megérintette Jasmine mellét, kézbe vette, méregette és megtapogatta az anyagot, majd hátradőlt a párnáján és becsukta a szemét. Jasmine kuncogott. — Már megint megtaláltad a bölcsek kövét. — A hízelgés kövét, úgy érted? Ó, ez az ópium teljesen elhomályosítja az agyamat. Jasmine felemelkedett. — Jó volt megint látni téged, Sum-Te, de tovább kell állnom. — Hogy megmérkőzz az új állattal? — Lehetséges. Ha segítettem új barátaimnak megtalálni a szeretteiket. — Sok szerencsét kívánok mindannyiótoknak. Igazat szólva, nagy örömet szerezne a teflon-szívemnek, ha láthatnám az új állat bukását. Nem tetszik nekem, amit hallottam a bestiáról. — Úgymint? — Ó, semmi különös. Attól tartok, hogy mi teremtjük meg a kultuszát. A hozzá közelállók egyébként is LOS ANGELES-nek nevezik magukat, azaz angyaloknak, pedig valójában a neuroman génmanipulátorok valamiféle szövetségéről van szó. — Nos, ez elég elbizakodottan hangzik ahhoz, hogy megalapozzon egy kultuszt. De mi a hatalmuk alapja? — Az állat. — Sum-Te is felállt, a két neuroman szembenézett egymással. Mindaz, amit együtt éltek át, összekötötte őket, s amit egyenként tapasztaltak, az pedig elválasztotta. Kezet fogtak.

— Talán — mondta Jasmine — a mostani vadászat után megint eltölthetek itt egy kis időt. Ebben a pillanatban meglebbent a függöny, Joshua, Szépség és Isis lépett be a szobába. A macska egyenesen a sarokban heverő párnához sétált, leült és nyalogatni kezdte a mancsát. A férfi és a kentaur lecövekeltek az ajtóban. Jasmine egyikről a másikra nézett. — Mi történt? — kérdezte. — Megtaláltuk a griffet — válaszolta Joshua. — Bal az új állat várába vitte a mieinket. A vámpírok is ott élnek. Néhány foglyot megtartott magának, a többit az állatnak adta. — Mi van a griffel? — A griff halott — közölte Szépség nyugodtan. Josh a padlóra szegezte a tekintetét. Sum-Te jelentőségteljes pillantást vetett a lesújtott Josh-ra. — Semmi sem édesebb, mint a bosszú — mondta — és semmi sem keserűbb, mint a siker. — A világ jobb hely lenne, ha az a szörnyeteg elpusztulna — fakadt ki Josh dühösen. Sum-Te szeme villogott. — Hogy hívták a griffet? — Scree — felelte Josh. A neuroman felhúzta a szemöldökét. — Ebben az esetben — mondta — mielőtt elmentek, igyatok egyet a ház vendégeként — hajolt meg és kikísérte a társaságot a bárba. — Szemgolyó — szólította meg a küklopsz csapost — adj valamit a vendégeimnek az útra — ezzel mégegyszer meghajolt és eltűnt a hátsó szobában. A kocsma tele volt. Vámpírok, szatírok, emberek, hárpiák, fúriák, ördögök, vízköpők nyüzsögtek benne. Jasmine, Josh és Szépség kávét ittak a bárpultnál, míg Isis óvatosan a kijárat mellett üldögélt. Josh röviden beszámolt Jasmine-nek a könyvemberekkel való találkozásról, aztán Isis történetéről, már amennyire vissza tudta adni a kis macska szűkszavú beszámolóját; azt, hogy errefelé fejezte be a vadászatot, amikor úgy tűnt, hogy Josh halott, és ezért, hogy valamivel szórakoztatóbbá tegye a kóbor macskák unalmas életét, követni kezdte a griffet, akiről tudta, hogy valamiképpen felelős Joshua eltűnéséért, aztán rájött, hogy Josh itt van a városban és követte a szagát, amíg meg nem találta. Végül Josh elmondta a Scrre-től kapott információ lényegét is. — Tehát oda kell mennünk a Sticks torkolatánál lévő kastélyba— szögezte le Jasmine. — Milyen messze van? — kérdezte Szépség. — Nincs túl messze — felelte a neuroman —, de jó darab dzsungelen kell még átjutnunk odáig. Az lenne a legjobb, ha bérelnénk egy csónakot, elhajóznánk a part mentén és partraszállnánk a folyó déli folyásánál. De azzal kapcsolatban nincs ötletem, hogyan jutunk be a kastélyba, ha már ott vagyunk. — Majd kitalálunk valamit — mondta Josh rosszkedvűen. A Scree-vel való találkozás után magabiztosnak érezte magát, de mostanra ez elszállt, a haldokló griff arckifejezését látva kihunyt belőle a bosszúvágy, pedig Szépség végzett az ellenséggel. Josh zavarban volt és kiégettnek érezte magát.

— Lehetséges, de egy kastélyba nem lehet csak úgy bejutni a vágyaink segítségével. Tervet kell készítenünk. Még azt sem tudjuk... — Annyit tudunk, hogy ott vannak és ki kell hoznunk onnan őket. — Igen, igen, de Neptunusz középső uszonyára, Joshua, te nem... Egy kéz csapódott a bárpultra olyan erővel, hogy mindenki elcsendesedett a helyiségben. — Istenkáromlás — recsegte egy hang. A tulajdonosa Jasmine-nal szemben állt: meztelen nő volt, csuklyát viselt a fején és egy háromágú szigony lógott a jobb vállán. — A csuklyás nő — suttogta Josh. — Légy óvatos — súgta Szépség Jasmine fülébe —, ő újjászületett. A csuklyás nő arrébb ment a bárpulttól. Mögötte állt a kar nélküli, madárfejű férfi, és a csőrét csattogtatta. — Meggyaláztad az Úr nevét — sziszegte a csuklyás nő. — Nem akartam tiszteletlen lenni — mondta Jasmine óvatosan. — Sajnálom, ha megbotránkoztattalak. — Nem engem sértettél meg, hitvány szuka, hanem az én Uramat. Minden tekintet Jasmine-ra tapadt, várták a méltó válaszát. — Kérlek, fogadd el a bocsánatkérésemet. A csuklyás nő minden bizonnyal már jócskán ivott. — Elégtételt követelek. Párbajt. A madárember csettintett, a tömeg zajongani kezdett. Szemgolyó, a csapos bekopogott Sum-Te ajtaján, s a neuroman azonnal megjelent és megállt a pultnál. Josh előre lépett. — Ismersz engem — mondta a csuklyás nőnek. — Én birtoklom a víz erejét. A nő ránézett, zöld szemei szinte szikráztak. — Ő a barátom, aki segít nekem az utazásom során. Bocsánatodat kérem az ő nevében. A csuklyás nő megrázta a fejét. — A kihívás nem neked szól. Aztán Jasmine felé fordult. — Itt és most. Te választod meg a fegyvert. A teremben izgatott mormogás támadt, az asztalokat és a székeket a fal mellé tolták, így hatalmas üres hely keletkezett a kocsma közepén. Jasmine kérdően nézett Sum-Tere. — Már jó negyed százada ez a szokás járja itt — mondta az nyugodtan. — Nem tehetsz mást, meg kell küzdened vele. A nő felállt a bárpulttól és szembefordult a csuklyás alakkal. — Tőr — mondta és elővette a fegyvert. A másik meglendítette a szablyáját, odasétált a lépcsőhöz, ahol társai várakoztak. Sum-Te odament Jasmine-hoz. — Leveszed az ingedet, felgyűröd az ujját vagy levágod? — kérdezte. A nő meglepettnek látszott. — Hát, nem is tudom. Mit gondolsz, melyik lenne a legjobb megoldás? — Nem áll módomban megmondani — közölte Sum-Te tapintatosan.

— Hát akkor levágom — mondta Jasmine rövid töprengés után. — Ez a legelőnyösebb — bólintott Sum-Te. Jasmine kinyújtotta a karját, a küklopsz felemelt egy kést és vállánál levágta a blúz ujját. Josh aggódónak tűnt. — Halálig tart a küzdelem? — kérdezte. — Vagy csak első vérig? Sum-Te elkomorodott. — Nem tetszik ez nekem — mondta Szépség Jasmine-nak. — Ezek az emberek sportot űznek a halálból. Légy óvatos. — A kentaur nagyon feszült volt, s úgy érezte, bárcsak ő verekedne meg és ne kellene végignéznie, ahogy Jasmine harcol. A párbajozók a terem közepére lépkedtek. Ellenőrizték pengéjük élét, majd belesuhintottak a levegőbe, aztán megálltak egymással szemben. Sum-Te odament és a küzdőtéren kívül megállt. A küzdők felemelt fegyverükkel üdvözölték egymást, majd Sum-Te felé fordulva megismételték a gesztust. — En garde — szólalt meg a neuroman. A küzdők szembefordultak egymással és felemelték a pengéket, majd keresztezték azokat. — Pret — mondta Sum-Te. — Pret — mondta a csuklyás nő. — Kész — mondta Jasmine. Hosszú szünet támadt. — Allez — ugrott hátra Sum-Te. A pengék háromszor csaptak össze, majd körözni kezdtek. Jasmine egy doubléval támadott, a csuklyás nő keresztvágással hárított. Jasmine kivédte a keresztvágást, triplével folytatta, majd Coupé-dégagé desousba ment át. Aztán megint előre vágott és megszúrta ellenfelét a máj tájékán. A nő meglepetten hátralépett, a háromszögletű penge fekete lyukat vágott a hasán, amiből azonnal vér csordult. Az első vér. A tömeg felhördült. A csuklyás nő lepillantott a sebére, majd szikrázó szemmel támadásba lendült. A nézők közben fogadásokat kötöttek, az esélyeket latolgatták, az égieket hívták segítségül. A csuklyás nő tűnt a helyi favoritnak, de a neuroman gyöngyházszínű bőre és jól időzített találatai is sokat nyomtak a latban. A kardok megint összecsaptak, félbeszakítva ezzel minden beszélgetést. Jasmine előrelendült, a csuklyás nő hátrált, de nem sikerült kikerülnie a tőr hegyét, ami vékony vörös vonalat karcolt végig a mellén, de az semmibe sem vette a sebesülést, suhintott a kardjával és beleszúrt Jasmine alkarjába, egyszer és még egyszer. Aztán eltáncoltak egymástól. Jasmine két találatot ért el, a csuklyás nő csak egyet. De Jasmine sebesülése veszélyesnek bizonyult: a neuromanok nem rendelkeztek véralvadási mechanizmussal, még a legkisebb sebtől is addig véreztek, amíg azt meg nem javították, így a nő akár el is vérezhetett a testszövetén ejtett piciny vágástól is. Amint a küzdőtéren köröztek, a neuroman betömte a sebet az inge aljával, de a kimeneti nyílást nem érte el, így abból továbbra is folyt a vér.

Josh és Szépség ugrásra készen álltak, csak nehezen tartották vissza magukat attól, hogy bele ne avatkozzanak a küzdelembe. A teremben vérszag terjengett, a levegő megtelt sötét energiákkal. Aztán, szinte egyidejűleg, több dolog is történt. Jasmine óvatosan körözött ellenfele körül, majd egy kicsit megállt a terem túlsó felében. Mögötte Cork, a felszolgáló suttogott az USZK-ok csoportjával. Szépség átnézett a helyiségen és látta, hogy a hermafrodita belenyúl a csizmaszárába. A kentaur szinte ugyanabban a pillanatban ajzotta fel íját, amikor Cork előhúzta a kését; s amikor belevágta Jasmine hátába, akkor találta el a nyakát Szépség nyílvesszője. Cork hörögve összerogyott. A hang elvonta a csuklyás nő figyelmét ellenfeléről, s Jasmine rárohant és a jobb melle fölött keresztülszúrta őt. Mindkét vívó térdre esett. Jasmine pengéje eltört, de szilárdan fészkelt a csuklyás nő mellkasában. Mindez egy pillanat alatt történt. A nézők feszültsége kritikussá fokozódott. Josh, mintha alvajáró lenne, merev tekintettel felkapott egy bálnaolajjal teli lámpát és a szemközti falhoz vágta. Nagy csörömpölés hallatszott, s az egész fal lángra lobbant. Mindez a másodperc töredéke alatt zajlott le, aztán kitört a pánik. A vendégek vadul rohangáltak mindenfelé, sikoltoztak, megpróbáltak kijutni, egymást letiporva tülekedtek a kijárat felé, karmoltak, haraptak. A lángok felcsaptak a mennyezetre, lámpáról lámpára terjedtek az egész helyiségben. A vízköpők leharapták égő testrészeiket, a vámpírok nagy szárnycsapkodással igyekeztek elérni a felső ablakokat, de ezzel csak szították a lángokat, a hárpiák jajveszékeltek, a gyíkok a sarkokban kaparásztak, állatok sziszegtek és átkozódtak. Pokoli látvány volt. Sum-Te a bárpult mögötti padlón lévő titkos csapóajtón keresztül észrevétlenül eltűnt a teremből. Josh odarohant a térdelő Jasmine-hoz, felkapta és az ajtó felé sietett vele, de a kaotikus tolongásban megbotlott és elesett. Szépség az ajtó felé törtetett, ami normális körülmények között befelé nyílt, de most eltorlaszolta a kétségbeesetten tülekedő menekülők tömege, így egyáltalán nem lehetett kinyitni. A kentaur néhányszor belerúgott a fába, de annyi füstöt lélegzett be, hogy köhögőroham tört rá. Egy égő tetőgerenda zuhant a sokaságra. Odakintről kiáltások hallatszottak. A dokkban lévő állatok tengervízzel teli csöbröket adogatva próbálták oltani a tüzet, mielőtt az átterjedne a szomszédos épületekre is. Odabent elhalkultak a sikolyok.

Tizenharmadik fejezet

amelyben az utazók, elérik, a Fény Városát Isis volt az, aki megmentette őket. Erősen beleharapott Szépség hátsó felébe, ettől a kentaur rögtön talpra ugrott. A macska a szájába vette a farkát és vezetni, húzni, vonszolni kezdte hátrafelé, ahol Josh esett össze Jasmine-nal a karjában. Aztán a bozontos farkat Joshua kezébe adta. — Szorrrrítsd! — nyervogta. Josh végvonaglásában keményen megmarkolta a vaskos szőrszálakat. Isis ekkor Szépség vállára ugrott. — A bárrrr mögé! — kiáltotta. A kentaur szeme könnyezett a füsttől, nem látott, elvesztette az irányérzékét. A macska ekkor belekapaszkodott lengő sörényébe, jobbra húzta, ha jobbra kellett fordulni, balra rángatta, ha az volt a helyes irány. Josh és Jasmine mögöttük vonszolódott a padlón. Pár másodperc múlva mindannyian a bárpult mögött voltak, a nyitott csapóajtó fölött, aminek lángolt a pereme, alatta sötétség tátongott. Szépség gondolkodás nélkül lelépett és magával rántotta a többieket is. A semmibe zuhantak. Meleg, fekete levegő süvített körülöttük, szinte elnyelte őket a hangtalan, fénytelen, súlytalan, levegőtlen hideg, így zuhantak egészen addig, amíg nagy csobbanással bele nem pottyantak a vízbe. Mintegy húsz méterrel voltak a dokk alatt. Fölöttük morajlottak a lángok. Egy darabig vadul csapkodtak, lihegtek, fuldokoltak. Josh, Jasmine és Isis a kentaur hátára kapaszkodtak, Szépség pedig elkezdett úszni arra, amerre a partot sejtette. Tévedett. Egy meredek szikla volt. Szépség egy pillanatra levegő után kapkodva belekapaszkodott egy kiszögellésbe, amikor hirtelen égő törmelék hullott alá fentről. Gyorsan ki kellett térniük előle, így a kentaur kegyetlen erőfeszítéssel megint úszni kezdett. Aztán hanyatlani kezdett az ereje, három rákapaszkodott barátja egy cseppet sem tudott segíteni neki. Az éjszaka is ránehezedett, a víz meg egyre jobban hullámzott, a kentaur fuldokolni kezdett. Aztán mint egy látomás, egy vízijármű bukkant fel előttük. Kísértethajó, minden bizonnyal. Szépség nem látta tisztán egészen addig, amíg majdnem eltiporta őket, ekkorra már egyértelművé vált, mi közeledett feléjük: egy kivilágítatlan kis dzsunka, a kormánynál Sum-Te állt. Erős neuroman karjaival a fedélzetre segítette őket. Amint ott hevertek félig öntudatlanul a vizes fedélzeten, a keleti leányzó az öreg dzsunkát a kikötőben horgonyzó millió hajó közé kormányozta, az öböl nyugodt vizeire. Az éjszaka folyamán a kis hajó lágyan ringatózott nagyobb társai árnyékában. A fedélközben az alvók nyugtalanul hánykolódtak, egyik álomból a másikba zuhantak. A távolban, a parton épületek égtek, lángoltak, parázslottak. Amikor a helyzet nyugalmasabbá vált, Sum-Te egy izzó füstölő rudacskát közelített Jasmine karjához, majd hátához, hogy elállítsa a lassan csordogáló vérzést. A károsodás viszonylag csekély volt, az alkar sebe számos vezetékkel kapcsolódott a kézhez, így csak a két középső ujj vált mozgásképtelenné. A hátseb még kevesebb gondot okozott. A neuromanok mellüregében kis atomtöltet helyezkedett el egy ólomtok-

ban, ezt gyakorlatilag áttörhetetlen acélburok fedte, s ez az egész glükóztárolóban rejlett. Cork kése ez utóbbit sértette fel, de emiatt csupán némi hemolubbal kevert cukoroldat szivárgott a sebből. Sum-Te pótolta a kifolyt folyadékot tartalék kannái egyikéből, amiket a dzsunka rakterében őrizgetett. Természetesen mindannyian megszenvedték a füst belélegzését. Egészen másnap reggelig állandóan krákogtak és köhögtek. Szépségnek sajgott az egész teste. Josh egyre forgolódott, Jasmine pedig csak aludt. Sum-Te tűnődve üldögélt. — Igazán sajnálom — kért bocsánatot Josh immár harmadszor — igazán nem akartam felgyújtani a kocsmádat, én csak azt gondoltam, hogy... Sum-Te felemelte a kezét. — Történt, ami megtörtént, most már ne beszéljünk róla — mondta, de látszott rajta, hogy fájdalmasan érintette a dolog. — A lényeg az, hogy mindannyian életben vagyunk. De meg kell gondolnunk, mihez kezdünk ezután? — Miérrrrrt? — morogta Isis gubancos szőrébe. Állat ritkán festett olyan nyomorultul, mint ez a macska itt. — Az világos, hogy nem mehettek vissza — állapította meg Sum-Te. — Scree és az USZK nő barátai biztos vadászni fognak rátok. — Szerintem azt fogják hinni, hogy elpusztultunk a tűzben — vélte Szépség. — Talán igen — hümmögött Sum-Te. — De mi lesz veled? — kérdezte Josh. Komoly lelkiismeretfurdalása volt amiatt, hogy romba döntötte Sum-Te életét. — Nem tehetek mást, csatlakozom hozzátok. Többen látták, hogy beszélgetünk és ópiumot szívunk együtt. Nem tenne jót nekem, ha most itt maradnék. A legjobb esetben is megkínoznának, hogy kicsikarják belőlem, merre jártok. Nem árt, ha egy emberöltőre eltűnök. Időben majd feltámadok a hamvaimból. Majd ha a füst elszáll, a zsarátnok meg kihűl. Joshua nem értette Sum-Tet. Rejtélyesnek, zavarbaejtőnek, hatalmasnak találta őt, és nem bízott a cselekedeteit illető következtetéseiben. Gyanította, hogy varázslónő lehet. — Hogy lehet, hogy múlt éjszaka megtaláltál minket az égő dokk alatt? — kérdezte. A neuroman röviden, szárazon felnevetett. — Nem véletlenül bukkantam rátok. A csapóajtó volt az egyetlen kiút, és én vártalak benneteket. A hajóm a sürgős esetek miatt mindig ott horgonyzott a közelben. — De honnan tudtad, hogy el tudunk menekülni? — Nem tudtam — mondta Sum-Te olyan hangsúllyal, ami a beszélgetés végét jelezte. Szépség a hajópalánknak támaszkodva pihent. Boldog volt, hogy megszabadult a várostól. Josh-hoz hasonlóan ő is nehezen értette meg Sum-Tet, de ennek nem volt jelentősége számára. Ő őmaga volt, a kentaur pedig önmaga, s ez nem okozott semmi kényelmetlenséget közöttük. Szépség mégis sajnálatot érzett iránta, hogy az élete füstté vált, ez olyasmi volt, amit nagyon is jól képes volt megérteni, ezért megszólította a neuromant. — Én is bocsánatot kérek azért, hogy romba döntöttük az életedet. Tudom, mit jelent az, ha valakinek az otthona a szeme előtt válik a lángok martalékává.

De azt nem bántam meg, hogy elpusztult miattunk az a sok gonosz bestia is. S most tovább folytathatjuk a keresést. Ez az egyetlen jó dolog az egészben. Sum-Te kényszeredetten elmosolyodott. — Ahogy mondtam, ne beszéljünk többet erről. Hadd idézzem nagy elődömet, Long Csen Pat, akinek bölcsessége gyakran átsegített a nehéz napokon: Hogy valamit jól elvégezz, nem elég száz év, de lerontani elég egy nap. Megint elmosolyodott, megköszörülte a torkát, majd felhúzta a horgonyt. A kis hajó vitorláját megduzzasztotta az őszi szél és nyugat felé indult. Amint kijutott az öbölből, a dzsunka délnyugatra vitorlázott a csendes vizeken. Bár kis hajó volt, könnyedén úszott az áramlatok ellen és minden baj nélkül suhant a hullámokon. Az utazók a fedélzeten feküdtek és erőt gyűjtöttek a további megpróbáltatások esetére. Mindegyikük megfogta egyszer-egyszer a kormánykereket és Sum-Te utasításai szerint kezelték a vitorlát mozgató futókötélzetet. Horgásztak, történeteket meséltek egymásnak, ápolták a sebeiket, pihengettek, egyszóval regenerálódtak. Legtöbbször azonban csak szemlélődtek, bámulták az óceán hullámait, a napsugártól szikrázó eget. Egész idő alatt déli szél fújt, így különösebb erőfeszítés nélkül haladtak a kívánt irányba. Tengeri madarak üdvözölték őket útjuk során, delfinek ugrándoztak a hajó mellett a hullámokban, aztán más szórakozás után néztek. Két alkalommal is hajókat pillantottak meg a távolban, kétszer is kitértek azok feltételezett útvonalából. A napok lassan, békésen teltek. Alkonyatkor, amikor a víz ibolyaszínűre változott, Josh megint elmerült rejtélyes rohamai egyikének mélységében. * Félelmetes, üres sötétség volt. A szélben elektromosság szikrázott. A mélységben fény tündökölt, először csak gombostűfejnyi volt, aztán tágult, pulzált, forgott egészen addig, míg csillaggá nem változott, aminek ragyogása betöltötte az űr legtávolabbi sarkát is, fehéren izzó mágnes volt, ami a középpontja felé vonzotta Josh-t, és a férfi most először meglátta a centrumát: vakítóan sugárzó arc körvonalai bontakoztak ki előtte. Josh felriadt. Barátai állták körül és aggodalmas képpel szorították, nyomták a fedélzet deszkáira. — Megint rohamod volt — suttogta Jasmine. — Megütötted magad, de most már rendben vagy. A férfi behunyta a szemét. Mi a csuda történt vele? Most már nem adhatja fel, hiszen olyan közel van a célhoz. Az alvás gondolata megrémítette. Nem szabad elaludnia, különben ezek a megpróbáltatások nagyon kifáraszthatják. De nem csak ő egyedül szenvedett ezektől. Lewis, a könyvész néha ugyanilyen rohamokkal küszködött. És mint említette, akadtak még mások is. Azt is mondta, hogy mind délre tartanak. De vajon miért? Eszébe jutott az az arc, amit az utolsó révület közben látott. Különös arc volt, rettenetes és lenyűgöző. Egy belső arc.

Úgy érezte, megint elálmosodik. És kik is ezek a Könyvészek? David, Paula, Lewis és a többiek. Az új állat után akarnak menni, azt mondták. Titkos társaság egy titkos társaságon belül. Ne bízz senkiben, ezt is tanácsolták. De nem volt igazuk, hiszen ő bízott Szépségben, bízott Jasmine-ban, Rose-ban és Dicey-ben. De kicsodák is ők, a könyvészek? Némelyikük ugyanolyan rohamokban szenved, mint ő. Mit jelenthet ez az egész? Mi lehet az értelme? A világ elhomályosult előtte, nem tudott tovább ellenállni a hívogató álomnak. * Hűvös szél suhant át az éjszakai hullámok fölött. A telihold magányos felhők között ragyogott. A társaság a köteleknél álldogált vagy üldögélt, nézték az ezüstös vízből kibukkanó repülőhalat. Olyan volt ez, mint a föld kollektív tudattalanjából felbukkanó egyéni gondolat. A figyelők egy jelre vártak, de a hal hamarosan alámerült, nyomtalanul eltűnt a végtelen tengerben. Egyszer, az éjszaka kellős közepén valami hangot hallottak. Sikoly volt vagy nyögés, halk, panaszos, hosszú ideig tartó sirám, ami a vízről az égre csapott. A dzsunka tengerészeinek felgyorsult a szívverése, aggodalmasan pillantottak a tájoló mind a tizenhat vonására, és figyelmesen fürkészték az óceán felszínét. De semmit sem láttak. A nap felemelkedett a szürke viharfelhők mögül. Jasmine fizikailag olyan erősnek érezte magát, mint még soha. Két középső ujját fokozatosan már képes volt mozgatni, de egyébként tökéletesen felépült. Attól eltekintve, hogy váratlanul halandónak érezte magát, hiszen majdnem meghalt. Meghalt. Elvérzett. Elidőzött a szavaknál, megpróbálta meghatározni, hogy pontosan mit is jelentenek. Körülötte az üres vízfelszín összeért az üres éggel, aztán az üres ég az üres vízzel. Ilyen lehet a halál? Üres, lebegő hullámzás? Ez olyan dolog volt, amire legalább kétszáz éven át nemigen gondolt, de most, négy hónap alatt majdnem kétszer is elvérzett: kis híján meghalt. Vajon ezek figyelmeztető jelek voltak? Hogy tartsa távol magát valamitől? Nem, ez elképzelhetetlen volt. Nincs értelme óvatosan élni. A felhők már eltűntek. A napsugarak és a hullámzó víz éppen időben csillapították le háborgó lelkét. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy nyomasztó gondolatai elszánjanak az elméjéből. * Szépség a partot fürkészte. A föld Rose-t jelenti, az utazás végét. Ez felélénkítette. Boldog volt, hogy megszabadult a várostól, örült, hogy ismét egyensúlyba került a természettel, élvezte, hogy jó társaságba került. A tenger nem tartozott kedvenc helyei közé, de Szépség pillanatnyilag a világon mindennel megbékélt. Belenyilazott egy tonhalba, ami túl közel úszott a felszínhez. Kirántotta a vízből a csapkodó, tekergő jószágot, a vessző éppen a fejét fúrta át. Feldarabolta, s a legénység lakomázni kezdett. * Isis még soha nem érezte ilyen betegnek magát. Bundáját ugyan megszárította a nap, de olyan hányingere volt, hogy még gondolni sem tudott az egykor-olycsodálatos dologra, mint a tonhal. Remélte, hogy hamarosan partot érnek. Még az utcákon összeszedett maradék is jobb eledel volt, mint ez a falat itt. Őrizte gyönyörű

Joshuá-ja álmát, aki a hajóorrban aludt. Minden vizes pokol ellenére milyen jó megint vele lenni! A macska látta, hogy Jasmine szintén álomba merült, de dobálta magát és nyögött, mintha álombéli szörnyekkel küzdene. Isis sajnálta a hánykolódó neuromant, akit nagyon megkedvelt, bár nem tudta, miért. Nesztelenül átlépkedett a csónak másik oldalára, leült Jasmine feje mellé, és lassan, módszeresen, minden sietség nélkül nyalogatni kezdte a neuroman arcát. * Sum-Te a vitorla mellett állt. Milyen furcsa is az élet! Jasmine hozta őt Ma'gasba, otthagyta, majd egy évszázaddal később visszatért, hogy magával vigye. Úgy érezte, lassú, ellenállhatatlanul hömpölygő hullámon lovagol, s ez nem más, mint maga az élet. Ugyanúgy úszik az árral, mint ez a kis dzsunka. Szelek, áramlatok, örvények. Ma'gas volt a szélcsend, ahonnan egy szélroham elragadta. Mi jöhet még? — tűnődött. Alsó áramlatok, tájfunok, örvények, szélcsendek. Mit kezdhet a vitorlával és a kormánykerékkel a mélység szeszélyei ellen? Mindannyian felébredtek és ettek valamit. A nap tűzött a kifürkészhetetlen tenger fölött. A kis hajó úgy táncolt a vizén, mint egy elveszett gondolat. De együtt voltak. Mindegyikük érezte ezt, közel kerültek egymáshoz, megbonthatatlan szövetségbe forrtak. Eszükbe sem jutott, hogy csupán végtelenül kicsi pontok a mérhetetlen univerzumban, hiszen egy test, egy lélek voltak, az összetartozás hatalmas erőt kölcsönzött nekik. * A viharfelhők visszatértek. A hullámok úgy dobálták a dzsunkát, mint valami dióhéjat. Sum-Te megpróbálta a part felé kormányozni a hajót, de az erős szélrohamokkal szemben nem sok esélye volt erre. A palánkon át be-becsaptak a hullámok. Josh és Szépség merte a vizet. Sum-Te bevonta a vitorlát, Jasmine a kormányt szorongatta. Isis reszketett és irtózott a várakozó mélységtől. Majdnem folyamatosan küzdöttek a háborgó tengerrel, a változó szélrohamokkal, a felcsapó hullámokkal. Mindez annyira lekötötte a figyelmüket, hogy egyikük sem vette észre a hatalmas hajót, ami vészesen közeledett feléjük. Nagyon különös hajó volt. Terebélyes fővitorla emelkedett ki a közepéből, széltében tucatnyi mellékvitorlát duzzasztott a szél. Tengerészek rohangáltak mellettük, némelyiket bevonták, némelyiket kiengedték. A fővitorla melletti emelvényen egy eszelősnek látszó törpe ordítva osztogatta parancsait. Amint a nagy hajó közelebb ért, a legénység három kötelet dobott át Sum-Te dzsunkáján, s gyorsan felhúzták a kis hajót a fedélzetre. Kezek ragadták meg Josh-t, Jasmine-t, Szépséget és Isis-t, megkötözték őket és elvették a fegyvereiket. Aztán a fővitorla melletti emelvényhez taszigálták a társaságot. A felborult dzsunka a fedélzeten hevert, s Josh csodálkozva nézte, amint egy pár tengerész izgatottan rángatni kezd egy kötelet, ami a hajócska tatjáról lógott a vízbe. Amint kihúzták az óceánból, a végén ott függött a csuklyás nő, sáros volt és vizes, Jasmine tőre még mindig kiállt a melléből, a tűz éjszakája óta kapaszkodott a kötélbe.

Szemmelláthatólag még lélegzett, s a legénység kitörő örömmel üdvözölte őt. Néhányan becipelték a fővitorla túloldalán lévő kis kabinba. A dzsunkát visszalökték az óceánba, az hamar megtelt vízzel és elsüllyedt. A furcsa kapitány megint parancsokat kezdett ordítozni, a legénység szétszaladt, felvonták a vitorlákat, a hajó lassan megfordult és elindult abba az irányba, ahonnan érkezett. * Másnap reggel értek Velencébe. Gazdag város volt ez, ragyogó üvegpaloták emelkedtek mindenfelé, amik az ezernyi csatorna vizéből visszaverődő napsugár fényétől is szemkápráztatóan csillogtak-villogtak. A város egyébként kis szigetek százaiból állt, amiket csatornák kötöttek össze, ezek szélessége pár métertől több százig terjedt. Fénypászmák cikáztak mindenfelé, nem véletlenül nevezték hosszú ideje Velencét a Fény Városának. A foglyokat levitték a hajóról és a dózse palotája felé kísérték. Az utcákon polgárok százai hagyták abba, amit éppen csináltak, hogy megbámulják a különös menetet, az egymáshoz kötözött társaságot, az őket körülfogó őröket és a kecskeképű törpét, aki a csoport elején lépkedett. A városlakók nem sokban különböztek más városok lakosaitól, legfeljebb emberibbnek látszottak. Gyerekek labdáztak az utcákon, öregemberek söpörtek a házuk előtt, zajlott az élet. A társaság kanyargós utcákon lépkedett, hidakon haladtak át, majd végül a legnagyobb sziget közepén lévő, óriási zárt térre értek. Megálltak a kapu előtt, majd egy gárdista kitárta előttük és meglátták a ragyogó palotát. Óriási épület volt, legalább a sziget területének felét elfoglalta. Roppant magas volt, úgy emelkedett ki a környező tengerből, mint egy gigászi ékkő. Csillogó üvegtéglákból voltak a falai, némelyik áttetsző volt, némelyik homályos. A homlokzaton valódi drágakövek ragyogtak, tetején aranyfüstös lapis lazuli villogott, a palota kupolájának csúcsán kristály háromágú szigony emelkedett az ég felé. A foglyokat a hatalmas előterembe kísérték, majd otthagyták őket. Mindegyik reszketett vizes ruhájában a hideg kvarcpadlón. Bár senki sem őrizte őket, nem tudták, merrefelé induljanak, így csak csendesen álldogáltak. Az étel, az alvás és a meleg hiánya az elmúlt napokban nagyon megviselte őket. Gyanakodva, fáradtan várakoztak a sorsukra. Rövid idő múlva egy apród jelent meg és egy nagy fazék levest tett le eléjük. Mindannyian hörpöltek belőle. A nap átsütött az üvegtéglákon, valamivel melegebb lett odabent. Aztán fecsegés és léptek zaja hallatszott mindenfelől. Szépség lehevert a padlóra, Jasmine lótuszülésbe helyezkedett és meditált, Josh az üvegmennyezetre bámult, ahol árnyak mozogtak odafent. A terem túlvégében egy vízóra cseppjei számolták az időt, ami lassan dél felé járt. Hirtelen kitárult egy ajtó és megjelent egy kis termetű udvarnok. — Halljátok! Halljátok! Mindenki örvendjen, hogy a dózse színe elé kerülhet — ezzel meghajolt és távozott. Rögtön ezután egy újabb alak tűnt fel az ajtóban és a foglyok felé lépkedett. Testes férfi volt, vörösarany köntöst viselt, és ékkövekkel díszített fejfedőt.

— Én vagyok Velence dózséja — mondta. — A legalkalmatlanabb időben érkeztetek. Ma ünnep van, attól tartok, Velence eljegyzése a tengerrel. Természetesen én végzem a szertartást, így nincs túl sok időm veletek foglalkozni. — Abbahagyta a beszédet, hogy lélegzetet vegyen, aztán megkérdezte. — Pogányok vagytok vagy hitetlenek? A Sum-Te mögött álló Jasmine fogai között szűrve a szót, barátnője fülébe súgta. — Isten óvjon minket a fellengzős papoktól. A dózse szúrósan meredt rá. — Megjegyzésed rossz ízlésre vall, de ezzel nem sérthetsz meg engem, én hívő vagyok, de nem számít. Megtérésetek lehet rövid és áhítatos, vagy rövid és fájdalmas. Akárhogy is alakul, mindannyian meg fogtok térni. Gyertek velem. — Sarkon fordult és odamasírozott az ajtóhoz, némi habozás után a többiek követték. Felfelé haladtak egy csillogó kvarcból készült csigalépcsőn. A tetején átmentek egy kristályajtón, egy nyitott tetejű szobába jutottak, aminek üvegből volt a padlója. A falak mentén kínzóeszközök sorakoztak katonás rendben. — Ez a Megtérítés Terme — jegyezte meg a dózse minden malícia nélkül. — Odafent és odalent maga a Nap és Neptunusz lesz tanúja a megtéréseteknek. Jasmine már éppen azon volt, hogy nyakon ragadja a dózsét — túszul ejti a menekülés reményében —, amikor fegyveres gárdisták özönlöttek el a helyiséget. Kapitányuk odament a dózséhez és a fülébe sustorgott valamit. — Aha, értem — mondta a dózse. Most sokkal komolyabbnak látszott. — Ma'gasban megtámadtátok az egyik papnőnket és most tudatták velem, hogy néhány perce eltávozott az élők sorából. — Mielőtt bárki megfelelhetett volna a vádra, a dózse folytatta. — Itt mindenki tengerjáró ember. Tanítványunk, a Csuklyák Papnője halott, s már egyesült a vízzel. Joshua tekintete végigcikázott a szobán a menekülés útját keresve. Szépség a padlót kapálta. Jasmine azon tűnődött, vajon ki tudja-e szorítani a lelket ebből a minden lében kanál papból, mielőtt az halálra kínoztatja. Sum-Te remélte, hogy lehetősége lesz arra, hogy megküzdjön velük, így legalább méltó halált halhat. Isis megvakart egy bolhacsípést a füle mögött. A dózse egy hosszú pillanatra lecsüggesztette a fejét. — Nem kell tovább részt vennetek a szertartáson. Az éjszakát a vízhez közeli sírboltban töltitek. Amikor beáll a dagály, csatlakoztok őseitekhez a tengerben. A Csuklyák Papnője majd megtérít titeket a másik oldalon. — Ezzel megfordult és kisietett a teremből. A gárdisták megragadták a foglyokat, levitték a csigalépcsőkön, a palota mögé vezették őket, a sziget belsejébe, majd belökték őket egy barlangba, aminek a tetején alig egy méteres résen áradt be a fény. A foglyokat a sziklafalban lévő acélgyűrűkhöz láncolták, majd távoztak. A társaság csendben üldögélt a kövön és azon az eseményeken tűnődtek, ami ilyen váratlan, cseppet sem kielégítő végkifejlethez vezettek. — Nem tudom elhinni, hogy egész idő alatt ott kapaszkodott azon a kötélen, a tőröddel a mellében — ingatta a fejét Josh. — A víz gondoskodik ezekről az emberekről — felelte Jasmine. — Jobb volt neki a csónakhoz kötözve, mint odakint a parton.

Sum-Te egyetértett. — Ezek a víziemberek szinte megszállottak. Az a sikoly, amit második éjszaka a tengeren hallottunk, az ő hangja volt, így értesítette a többieket. Ezért találtak ránk olyan könnyen. — Hiábavaló fecsegés — dörmögte Szépség. — Inkább azon törnétek a fejeteket, hogy szabadulhatnánk meg ebből a bolond barlangból — rázta meg a láncát. — Igaza van — bólintott Joshua. — Ki kell jutnunk innen... — Micsoda? Nem akarsz csatlakozni őseidhez a tengerben? — tréfálkozott Jasmine. — Nem óhajtod, hogy megtérítsen a csuklyák nedves papnője? — Itt azért mégis jobb, mint az üvegteremben, ahol Neptunusz figyeli a megtérésedet — jegyezte meg Sum-Te. A következő tíz percben megpróbáltak megszabadulni a láncaiktól, a kőhöz csapkodták a láncszemeket, de semmi eredménnyel nem jártak. Szépség felhorkant és nekiveselkedett a falnak, hogy kirántsa az acélgyűrűt, de csak a patáját sikerült felsértenie. Aztán leültek és kétségbeesetten tömi kezdték a fejüket. Az még inkább fokozta elkeseredésüket, hogy fegyvereik ott voltak a közelben, látták őket, de nem tudták elérni. Az USZKok úgy vélték, hogy ellenségeiket hősként kell eltemetni, teljes fegyverzetben, hogy felvehessék a harcot a tengeri démonok ellen. A hosszas, eredménytelen meditáció után Josh körülnézett és talált egy krétadarabot. Elkezdett irogatni vele a falra, a nevét, a történetét, születési idejét véste fel a sziklára, amikor Sum-Te megérintette a kezét. A férfi a neuroman szemébe nézett. — Nagyon sajnálom — mondta. — Ez nem a te harcod volt, mégis ez okozza a végzetedet. A nő elmosolyodott. — Egy dolgot tanultam meg ezalatt a sok év alatt. Minden, ami valakivel történik az életében, az az életének részévé válik. Amikor rájöttem erre, az életem tiara lett, s minden napja ékkő. Josh letette a krétát és mindenki a gondolataiba mélyedt. Sum-Te a szikla erezetét tanulmányozta. Jasmine megpróbálta moszattal megnedvesíteni a csuklóját, hogy kihúzhassa a láncból. Szépség a gyűrűt rángatta, de eredménytelenül. Josh egy kemény kődarabbal karcolgatta a falat, minden szemmellátható eredmény nélkül. Isis valami eledel után nézett maga és a többiek számára, az eredmény egy kupac csiga, kagyló és néhány folyami rák volt, akik balszerencséjükre betévedtek ide. Egy órával később felhagytak az erőfeszítésekkel, majd valamivel később szörnyű dolog vált nyilvánvalóvá: a víz emelkedni kezdett. Joshua vette észre elsőnek. A hideg futott végig a hátán, amikor felidézte Rose hónapokkal ezelőtti jövendölését, meg fog fulladni, mégis újra élni fog. Az őseivel együtt a tengerben? — tűnődött most. — Ha beáll a dagály, meg fogunk fulladni — állapította meg. — Valószínűleg — értett egyet Sum-Te, aki ujjaival továbbra is a szikla erezetét tapogatta. Josh komoran zsebrevágta a kezét. Volt ott valami. Kíváncsian kivette a jobb kezét és megvizsgálta a váratlan leletet: sárkányfogak voltak, nyolc darab feküdt a tenyerén. — Nézzétek csak! — szólt a többieknek. — Nem tudnánk ezt felhasználni valamire?

Mindannyian rámeredtek a fogakra. — Honnan a pokolból szerezted őket? — érdeklődött Sum-Te. — Megöltünk egy sárkányt — suttogta Jasmine izgatottan. — Hónapokkal ezelőtt. Sum-Te, a te hemolubod a legillékonyabb keverékek egyike, nem? A QZ/700-as szériából való vagy, ugye? — Igen, aromatikus hidrogénbázis meg... — Hagyd a részleteket. Joshua, add ide az egyik irattokot. Josh elővette a csizmaszárából a kért tárgyat és átnyújtotta a neuromannak. Jasmine levette a tetejét, előhúzta a papírokat és egyet kivéve elsimította a földön, majd rátette a sárkányfogakat. Aztán felemelte az egészet, egy lapos, nedves sziklára helyezte, majd egy hasonló követ tett a tetejére. — Taposd szét őket, Szépség — kérte — olyan óvatosan, ahogy csak lehet. Mellső lábaival a kentaur gyengéden rálépett a kőre, majd teljes súlyával ránehezedett. Ezt többször megismételte, a fogak halk reccsenéssel törtek össze. Ezalatt Jasmine hanyatt fektette Sum-Tet, amennyire csak a láncok engedték. Amikor már majdnem párhuzamosan helyezkedett el a talajjal, óvatosan kinyitotta a másik fejszelepjét és figyelte, amint pár csepp hemolub belecsorog az irattokba. Amikor a henger már félig megtelt, lezárta a szelepet, aztán visszahelyezte a tok tetejét. — Megvan — mondta Szépség. A barlangban izgatottá vált a levegő. Jasmine felemelte a felső követ, a papíron szürkés por és néhány szilánk hevert. A neuroman rászórta ezt az utolsó tiszta papírra, amit az imént félretett. — Átnedvesedett — mondta. — Nem tudjuk használni, hacsak ki nem szárítjuk olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Gyengén, de folyamatosan rálehelt a por- és törmelék kupacra, a többiek is követték a példáját. A víz már a térdükig ért. Isis, amennyire a lánca engedte, egy magasabban lévő kiszögellésre telepedett és vadul forgó szemekkel meredt az alatta hullámzó tengervízre. — Nem vagyok biztos benne, miből is áll ez az egész — szűrte a szót a fogai között Jasmine. — Magnézium biztosan van benne, meg némi vas és kalcium. Tűzkővel bevonva. A sárkányok úgy rágják ezt, mint a cukorkát. Szóval, az a tervem, hogy csinálunk egy bombát és szabaddá robbantjuk magunkat innen. — A barlang szájánál az őrök meg fogják hallani... — Számolok ezzel is — folytatta Jasmine. — Egyikünk hasra fekszik a vízben, mintha megsebesült volna. Amikor az őrök bejönnek, hogy megnézzék, mi történt, amelyikünknek sikerül kiszabadulnia, ráveti magát és elveszi a kulcsot — megpróbált sokkal magabiztosabban beszélni, mint ahogy érezte magát, hogy lelket öntsön a többiekbe. Ami azt illeti, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a bomba működni fog, s ha mégis, elég nagy lesz-e a robbanás ereje ahhoz, hogy kiszakítsa a gyűrűt a falból. — És mi van akkor, ha az őrök már elmentek. — Akkor egyikünk vállára veszi a többieket, amíg a dagály vissza nem vonul. Mindenki tovább lehelte a port, ami fokozatosan egyre világosabb lett, amint a nedvesség elpárolgott belőle. Egy óra múlva már nem változott a színe. A vízszint megemelkedett, már Isis nyakának borzolódó szőreit súrolta, a macska kétségbeesetten forgatta a szemeit.

Jasmine gondosan V-alakot formált a papírból és beledugta az irattokba. A hemolub túlcsordult a henger peremén, majd lecsöppent az oldalán. Jasmine felfogta a drága folyadékot, majd egy hegyes, keskeny kődarabot tett a tokba, és mellécsúsztatott egy papírszeletet. A hemolub hamarosan átitatta a cetlit. Jasmine rátette a tetejét, majd megrázta a koktélt, és felemelte. — Ki akarja megcsinálni? Sum-Te meghajolt felé. — Te, drága barátnőm, csakis te. A többiek azonnal egyetértettek vele. Jasmine becsúsztatta a tokot a sziklába erősített gyűrűbe, majd rátekerte a papírszalagot a láncra. — Mindenki húzódjon le — suttogta. Annyira alámerültek, amennyire csak lehetséges volt, akkor Jasmine ütögetni kezdte a vasláncot a megmaradt sárkányfoggal. Minden alkalommal szikrák pattantak ki belőle. Az ötödik ütésnél a papír lángra lobbant, a tűz gyorsan terjedt az összebarkácsolt bomba felé. Jasmine-nak csak annyi ideje maradt, hogy a víz alá bukjon, amikor a henger meggyulladt és a bomba felrobbant. Nem volt különösebben nagy robbanás, de a barlang akusztikája miatt másodpercekig visszhangzott odabent. Jasmine felemelkedett és legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy kiszabadult. A másodperc töredéke alatt visszacsúsztatta az utolsó láncszemet a helyére, mintha még mindig oda lenne bilincselve a sziklafalhoz. Társai nem mozdultak. Elfelejtették, hogy levethetik a láncaikat, s a terv sikere érdekében arccal lefelé lebegtek a betörő hullámok hátán. Csak Isis maradt talpon, fejét felszegte, a víz az állat súrolta. Majdnem ugyanekkor Jasmine meghallotta, hogy a két őr lecsörtet a lépcsőkön. Úgy döntött, utánozza barátait, lerogyott egy kőtömbre, becsukta a szemét, odaláncolt karja megfeszült. Két őr rontott be. Nem tudták, mit kezdjenek a látottakkal, de meglehetősen gyanakvóak voltak ahhoz, hogy csak úgy elkapják a holttesteket. — Nagy dörgés volt, s most mind halottak — mondta az egyik. — Jobb lesz, ha kivisszük őket, hogy jobban megvizsgálhassuk a tetemeket. — Ne csináljunk ilyet — óvta a másik. — Maga a nagy Poszeidón kiálthatott rájuk, ő hívta őket végső ítélőszéke elé, s nekem semmi kedvem... Josh levegője elfogyott, s pont ezt a pillanatot választotta, hogy felemelje a fejét. — Hé, odanézz! — kiáltotta az első őr, és az írástudó felé gázolt. Amikor meg akarta ragadni Joshua haját, Jasmine felpattant, két ugrással a másik őr mellett termett, s a nyakára hurkolta a láncát. Ugyanekkor Josh lerántotta az elsőt a mélybe, odaverte a fejét egy nagy kőhöz, s addig ütötte, míg el nem ernyedt. Jasmine óriási erővel meghúzta a láncot, a második őr a falnak tántorodott és összeesett. Jasmine gyorsan átkutatta a két őrt, hogy megtalálja a lakatok kulcsait, majd Isis felé iramodott, hogy kiszabadítsa. A macska az elérhető legmagasabb helyen kuporgott, reszketett és égnek állt a szőre. A neuroman villámsebesen kinyitotta a többi lakatot is, a vadászok szabadok voltak. Összeszedték a fegyvereiket, és lassan a katakomba bejárata felé gázoltak. Ott megálltak egy pillanatig, beszívták a friss tengeri

levegőt, a szabadság és a remény illatát, élvezték a pillanat örömét, mielőtt bárki megzavarhatta volna őket. Aztán újra kezdődött a vadászat. A kis csapat óvatosan osont ki a napfényre. Nyugatra az óceán terült el, végtelen volt és hatalmas. Kelet felé töredezett lépcső vezetett a központi sziget felé. — Ismerek egy pár szigetet — szólalt meg Jasmine. — Ezek a Nagy Földrengés és a Jég Megváltozása előtt egy nagy kontinens részei voltak. L. A., Malibu, Santa Monica, Velence. Most csatornákkal és deltákkal kapcsolódnak össze, meg újjá is építették őket persze, de a város alaprajza nem változott, azt hiszem. Ha jó irányba tartunk, akkor képes leszek... — Várj egy pillanatra! — szakította félbe Josh. — Én is ismerem ezt a helyet, ez ugyanaz, mint ami azon a térképen van, amit otthon szoktam olvasgatni... Igen, nézzétek, ez az! Ismerem ezt az utcát! — előrerohant a romos épületek között, majd az egyiken észrevett egy táblát: SUNSET BOULEVARD. Jasmine is felsietett a lépcsőkön. — Innen délre — lehelte — lennie kell egy nagy kikötőnek. Ott találhatunk egy akkora hajót, ami megfelel nekünk, s azt majd elkötjük. Josh bólintott. — Ha ezzel az utcával párhuzamosan megyünk, egyenesen keletre jutunk. A sziget másik oldalán kell lenniük a dokkoknak, az ideérkező hajók számára. Lepusztult terepen voltak, s Jasmine sürgette a többieket, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Hamarosan mindannyian összegyűltek az utca végén. Rövid megbeszélés után úgy döntöttek, dél felé mennek, oda, amit Jasmine Santa Monica Öbölnek nevezett: ha körbevitorlázzák a szigetet, anélkül vándorolhatnak tovább, hogy át kellene vágniuk a népes városon, így hát elindultak. Tervük kis híján azonnal kudarcba fúlt. A következő emelkedőnél, alig száz méterrel távolabb egy csomó halász foltozgatta a hálóját. Joshuá-nak és a többieknek keletre kellett fordulniuk, a sziget belseje felé. A város itteni utcái felértek egy labirintussal, keskenyek voltak, kanyarogtak, kereszteződtek, így eltévedtek és a nyugati öböl helyett még közelebb jutottak a város szívéhez. Rengeteg hívő élt itt, ez első pillantásra nyilvánvaló volt. A legtöbb tetőn háromágú szigonyok meredeztek, az ablakokban a nagy fekete sügér ikonjai pompáztak, imádkozok térdeltek a majd minden sarkon megtalálható kis oltároknál. Velence istene mindenütt jelen volt, és ez azt az érzést keltette a menekülő vadászokban, mintha a város minden köve őket figyelné. A polgárok lassan felfigyeltek rájuk, mivel a kentaur igencsak szokatlan látványt nyújtott ezeken a szigeteken. Már elterjedtek a hírek azokról a gonoszokról, akik meggyilkolták a Csuklyák Papnőjét, így minden sarkon megbámulták a rongyos, szedett-vedett csapatot. Aztán nagy zenebona támadt mögöttük. Úgy tűnik, a leütött őrök egyike magához tért, és riadót fújt. Többen a renegátok után eredtek. A társaság megállt, megpróbáltak nemtörődömnek látszani, de aztán rohanni kezdtek. Polgárok vették üldözőbe őket, katonák csatlakoztak hozzájuk, meg kutyák, gyerekek és madarak. Utakon lefelé, épületek körül, tereken át és hidakon folyt az üldözés. Josh és társai voltak a gyorsabbak, de a város körbezárta őket.

Egy utca végén át kijutottak egy nagy térre, amelyen ünneplő tömeg zsúfolódott össze. Nem voltak mellékutcák, s vissza sem tudtak kanyarodni, ahhoz üldözőik túl közel jártak, így hát megálltak a piazzán. Hangos éljenzés hangzott fel. A tér a Grand Canale-ra nézett, és a dózse ott ringatózott a királyi gondolán, készülve arra, hogy bedobja a város gyűrűjét a vízbe. Josh és a többiek a tömeg közé furakodtak, hogy elvegyüljenek az ünneplők között. Ez ésszerű dolog volt, és be is válhatott volna, de a nagytestű kentaur kiemelkedett a tömegből, s a nézők feje fölött magasodott. Amikor az üldözők a tér szélére értek, azonnal észrevették Szépséget és ordítozni kezdtek. — Ott van! Az a kentaur ölte meg a Csuklyák Papnőjét! Fogjátok el! A körülötte állók mind Szépséget nézték. Az ünneplés zúgolódásba csapott át, ujjal mutogattak rá, és szidták, mint a bokrot. Valaki vállon dobta egy kővel. — Hadd lélegezze be a vizet! — kiáltotta egy másik. — Csókolja meg a víz fenekét! — üvöltötte egy hang a tömegből. Hirtelen kezek ragadták meg a rémült kentaurt, s ököllel noszogatták a Grand Canale felé. Útközben mindenféle súlyos láncokat és ékszereket aggattak a nyakára és a testére, hogy felékesítsék vele, s hogy a súlyuk lehúzza. Josh és Jasmine eszeveszetten próbálta széttaszigálni a tömeget, hogy segítsenek Szépségen, de nem sikerült áttörniük, mi több, egymástól is elszakadtak. Isis csak annyit tudott tenni, hogy átkígyózott a tülekedők lábai között, Sum-Te pedig meredten, ugrásra készen állt. Szépség remegett a félelemtől. Zihált és ellenállt, de a tömeg ellenállhatatlanul tolta őt a vízpart felé. Gyűlölködő ujjak fúródtak a húsába, leköpték, átkozták. Az ellenállás hiábavalónak bizonyult. Végül a csatorna szélére lökdösték, s ekkor egy gondolat villant át az agyán. — Rajtam állnak bosszút mindenért. Az emberek beledobták a kentaurt a piszkosszürke vízbe, s a felékszerezett test úgy elmerült, mint a kő. Nagy éljenzés harsant fel. Szinte ugyanebben a pillanatban az ég elsötétedett, mintha napfogyatkozás lenne, vagy tűzvész fekete füstje szállna a horizontra. A tömeg felhördült és némán az égre meredt. Amit ott láttak, az a legkülönösebb és legrémisztőbb látvány volt, aminek valaha is szemtanúi lehettek. Vámpírok néma légiója zúdult rájuk, szoros alakzatban repültek egymás mellett, mintha fekete kísértetek hadserege csapott volna le a városra, hogy kivívják sötét győzelmüket. Egy hussanással landoltak a Grand Canale partjain, szárnyuk csapkodása felkavarta a levegőt. Valaki felsikoltott, aztán totális zűrzavar keletkezett. A téren lévő emberek rohanni kezdtek egyszerre minden irányba. A gyerekeket eltiporták, a szekereket feldöntötték. Néhány katona nyilat röpített az égbe, de a vámpír zászlóaljak túl magasan voltak, s a nyilak visszahullottak a tömegre. Néhány polgár háromágú szigonyát rázta a közeledő teremtmények felé, mások szitkokat ordítottak. De semmi sem segített.

Szívbemarkoló sikoly hangzott fel a vámpír flotta vezére irányából. Talán egy szirén jajdult fel? Aztán az első sorban repülő vámpírok lassan körözni kezdtek a város fölött. A téren végképpen kitört a pánik. Isis, Josh, Jasmine és Sum-Te szobrokba kapaszkodtak, lépcsők mögé rejtőztek, a falhoz simultak, nehogy elsodorja őket a fejvesztetten menekülő tömeg áradata. Amint az emberek eltűntek a térről — vagy hazajutottak, vagy holtan hevertek az utcákon — Josh előugrott a híd mögül, ahol eddig rejtőzködött és odarohant a csatorna széléhez, arra a helyre, ahonnan Szépséget bedobták a vízbe. Jasmine egy másodperc múlva követte. A vámpírok első hulláma leért a földre, elkapták a rémült embereket, belemélyesztették fogukat a nyakukba, aztán félrelökték őket. A katonák és a tengerészek erőre kaptak, nyilakkal és dárdákkal megöltek néhány vámpírt, de azok társai meg velük végeztek. Az utcák csatakosak voltak a vértől. Joshua és Jasmine egyszerre vetették magukat a csatornába. Josh nyitott szemmel úszott lefelé, s hamarosan meglátta szeretett Szépségét. A kentaurnak egy híján sikerült megszabadulnia a ráaggatott láncoktól, de pont ez az egy beleakadt a fenéken tekergő hínárba, s Szépség ott hevert a gubanc közepén. Josh egy szempillantás alatt megszabadította mozdulatlan barátját az alkalmatlan lánctól. Jasmine is megérkezett, s együtt emelték fel a kentaur hideg testét a felszínre. Szépség elkékült, szeme viaszos volt. Nem adott életjelet. Jasmine szájból-szájba való lélegeztetést alkalmazott. Körülöttük folytatódott a küzdelem. Sum-Te felugrott, s masszírozni kezdte a közben az oldalára fektetett kentaur lótestének a szívét, Josh ugyanezt tette az emberszívvel. Sikoltozó vámpír zuhant le mellettük a vízbe, valószínűleg eltörött a szárnya. Tiszta őrültekháza volt a környék. Hirtelen Szépség felköhögött, hányt, megmozdult, lélegzett. A többiek nagy megkönnyebbüléssel dőltek hátra, de nem engedhették meg maguknak az örvendezés luxusát, a levegő még mindig tele volt halállal és tébollyal. Mielőtt bárki is kiadhatott volna akár egy hangot is, suhogás hallatszott és a közelükben, szinte a semmiből feltűnt egy sötét, szárnyas alak, borzasztóan nagy volt és harcrakész. Jasmine, Josh és Sum-Te védőfalat formáltak az elterült kentaur előtt, elkeseredett erővel néztek szembe a föléjük tornyosuló támadóval, olyan erővel, ami csak egy hosszú küzdelem vége közeledtével támad fel az emberekben. Senki sem mozdult. Végül Jasmine ajka szóra nyílt. — Lon? — suttogta reszketve. Az óriás vámpír elmosolyodott. — Ki más lenne, Yazmeen. Jasmine zavartan megrázta a fejét. — De... A másik felemelte a kezét. — Most nincs idő kérdésekre. Sietnünk kell. Mindannyian itt vagytok? Isis bukdácsolt át a téren, átszaladt Lon lábai közt, majd Josh vállára ugrott. A férfi gyors pillantást vetett a zilált csapatra, majd bólintott.

Lon elfordította a fejét, és kiáltásra nyitotta a száját. A többiek nem hallottak semmi hangot, de néhány perc múlva még három vámpír ereszkedett le mellettük. — Még három barát — mondta lágyan Lon. — Lev, Ula és Aba. Azért jöttek, hogy segítsenek nekem megmenteni benneteket. Gyertek — tárta ki a karját. Jasmine odament hozzá, a vámpír hatalmas karjával átölelte a neuroman derekát. Aztán előrelépett és hasonló módon megragadta Joshuá-t. Majd kiterjesztette a szárnyait és felrepült. A férfi visszatartotta a lélegzetét és némán csodálta az alatta egyre kisebbedő tájat. Szorosan fogta Isist, ahogy Lon ölelte az ő derekát és figyelte, hogyan zsugorodnak rágcsáló, majd rovar méretűre a lenti alakok. Lon két vámpír barátja Szépséget kapta fel, függőágyfélébe tették és Lon nyomában repültek, az utolsó vámpír pedig Sum-Tet hozta. Joshua arcába szél csapott, amint Lon lassú szárnymozdulatokkal feljebb emelkedett valahová a tenger fölé. A velencei szigetek már eltűntek a távolban, apró köveknek látszottak a csillogó óceánban. Josh le volt nyűgözve: ilyen mélységből ilyen magasságba ilyen rövid idő alatt — forogtak az agykerekei. Délkelet felé vették az irányt. Egy nagy sólyom szállt mellettük egy darabig, aztán érdekesebb társaságot keresett. Alkalmanként felhőkön is keresztülrepültek, hidegek voltak, nedvesek és fehéren ragyogtak. Néha elkaptak egy légáramlatot, ilyenkor Lon egyszerűen kitárta a szárnyát és vitorlázott. Josh szédült. Valamivel később — a férfi nem tudta volna megmondani, mikor — meglátták a szárazföldet. Lon pár fokkal eltért az eddigi iránytól, és néhány perc múlva leszálltak a homokos tengerpart fölé magasodó sziklán. Rövid időn belül a többiek is megérkeztek Sum-Tevel és Szépséggel. A vámpírok röviden beszélgettek egymással — ajkuk némán mozgott, néha hallható bip is elhangzott, majd elrepültek a lenyugvó nap felé. Lon ottmaradt Josh-sal és a barátaival. Szépség már magához tért, bár még kissé bizonytalanul állt a lábán. A többiek Lon-nal szemben helyezkedtek el. — Ez volt aztán a mentés, magányos vadász — szólalt meg Jasmine. — Hogy találtál ránk? — Ez a kedves teremtmény mutatta meg, merrefelé keresselek benneteket — bökött a vámpír a mögöttük lévő szilfacsoportra. A fák közül előröppent Zürzüm, a régen elveszettnek hitt pillangó. Amikor a tisztáson meglátta Joshuá-t, bolondul körözni kezdett a férfi feje körül, s úgy zümmögött, mint áram a vezetékben. Josh-nak a boldogságtól elállt a lélegzete. Isis tartózkodóan, de némi gyanakvással felmordult. Zürzüm lebegett még egy darabig, aztán Josh vállára telepedett: Lon folytatta. — Az, hogy hogyan találtunk rátok, hosszú történet. De mielőtt megtárgyalnánk a kalandjainkat, nézzetek észak felé. Odanéztek. Néhány kilométerrel távolabb, a partmenti valamivel alacsonyabb sziklákon egy fekete kastély emelkedett, s úgy tűnt, fallal körülvett város terül el körülötte. — Íme, a Névtelen Város.

A lenyugvó nap vöröses fényében úgy tűnt, mintha folyó kanyarogna a vár mellett, ami egyenesen a tengerbe ömlik. — A Sticks folyó melletti kastély — folytatta Lon. — Itt lakozik az új állat és itt lehetnek a tieitek is. Josh megkönnyebbülten bámulta a gótikus építményt. Hát véget ért a keresés. Dicey-t ott tartják fogva, és Rose-t meg Ollie-t is. A kastély lencseként fókuszálta a közelmúlt eseményeit, a küzdelmeket, a meneküléseket, a nyereséget, a veszteségeket, a tanulságokat és reményeket mind egy csillogó pontban látták, a vár szinte mindezek fizikai megtestesüléseként hatott rájuk. Josh önkéntelenül zokogni kezdett.

Tizennegyedik fejezet A Névtelen Város

Körülülték a tábortüzet a tiszta, sötét éjszakában. A bokrok között átpillantva jól látszott a távoli kastély. Keletre és délre az Ansa Blanca sivatag terjeszkedett, az óriási homokos területen még soha nem kelt át eleven lény. Északon várakozott az erődítmény, nyugatra pedig az óceán hullámzott. De itt és most nyugalom honolt, barátok meséltek történeteket, osztottak meg titkokat a tábortűz mellett. — A pillangó eljött hozzám néhány héttel azután, hogy ti ketten elmentetek — kezdte Lon. Nagyon aggodalmasnak látszott és ez a medalion lógott a lábán, ez, amit neked adtam — nyújtotta Josh felé a függőt, ami úgy festett, mint egy arany vércsepp. Joshua megtapogatta az övét és megbizonyosodott róla, hogy a medalion valóban nincs ott. — Hol a csudában veszthettem el? — tűnődött fennhangon, majd átvette a vámpírtól a függőt és megint az övére erősítette. Úgy érezte magát, mintha egy viszszatérő álomban lenne éppen. — Csodálkoztam — folytatta Lon —, de követtem a kis pillangót, aki borzasztóan izgatottnak tűnt és szinte könyörgött, hogy tartsak vele. Elmondhatom nektek, amikor megint megláttam a Terráriumot, egy csomó emlék ébredt fel bennem. Akárhogy is volt, követtem a jószágot, és hamar megtaláltuk a dzsungelben a nyomaitokat, bár néhány már alig látszott. Hamarosan egy kis patakhoz érkeztünk, ami egy vízesésbe ömlött, és ott a pillangó majdnem elvesztette az eszét. Alaposabban megvizsgáltam a terepet. Csak patanyomokat láttam, de azok egyértelműen a vízesés felé vezettek. Megmondtam Zürzüm-nek, hogy maradjon ott, amíg visszatérek, majd bementem a vízesés alá. Követtem a patakot egy csomó barlangon át, amíg egy nyíláshoz nem érteni, s ott szembetalálkoztam a legkülönösebb dzsungelvárossal, amit valaha csak láttam. — Ott voltunk... — kezdte Josh izgatottan. — Az egy... — Tudom, hogy ott voltatok, láttalak benneteket — folytatta Lon. — Késő délután, bevallom, semmi mást nem vettem észre, csak a város csodáit! Gyönyörű múzsák hívogattak, énekeltek nekem. Először elkerültem őket, hiszen titeket kerestelek, de a muzsika olyan kitartóan szólt, mi több, olyan ellenállhatatlanul vonzott, hogy végül is odamentem. Ittam a nyakukból, ők pedig... hm... csillapították a vágyaimat. Majd egy fél napot eltöltöttünk ezzel, aztán sárkánykígyóvá változtak és majdnem halálra öleltek, alig tudtam megmenekülni. Aztán kicsit tisztult az elmém és visszaemlékeztem rá, miért is érkeztem ide, s megint keresni kezdtelek titeket. Nagyon sok, különös dologgal találkoztam közben. Régi álmok és félelmek keltek életre, mitikus teremtmények és mindenféle gyötrelmek. És aztán megláttalak téged, Jasmine. Egy kertben beszélgettél a tollaskígyóval. — Tényleg én voltam — erősítette meg Jasmine. — A kígyó az időről beszélt nekem. — Tehát ő volt az — bólintott Lon. — Szólítottalak, de nem hallottál engem. Feléd sétáltam, de nem értelek el, először egy szakadék támadt előttem, aztán meg nem tudtam repülni. Nagy nehézségek közepette kikecmeregtem onnan, de nem tudtam kiszámítani, hogyan érhetlek el a legkönnyebben téged. Letértem az útról,

de bármennyire is siettem, semmivel sem jutottam közelebb hozzád. Megpróbáltam a másik oldalról, de eltévedtem. Végül mégis odakeveredtem a kertbe — talán véletlenül, mert megpróbáltam kikerülni egy kidőlt fát —, de addigra már elmentél. Még egy óra hosszat kerestelek, s ezalatt az idő alatt mindannyiótokat megpillantottam. Egy percre itt, egy pillanatra a távolban. Leszállt az este, és nem akartam, hogy a lepke aggódjon, meg szerettem volna mondani neki, hogy még egy darabig eltart, míg megtalállak benneteket, de itt vagytok és jól vagytok. Megint átmentem a barlangokon a patak mentén, s a vízesés alatt. Amikor kijutottam az esti dzsungelbe, két dolog tűnt fel, az egyik nyugtalanító volt, a másik meg vérfagyasztó. Először is, Zürzüm elment. Ez meglepett, hiszen kértem, hogy várjon meg. Amint körülnéztem, rá kellett jönnöm, hogy a dzsungel is megváltozott valahogy ahhoz képest, ahogy néhány órával ezelőtt festett: orchideák virágzottak a patak mellett, ahol pedig nem volt semmi, nagy hangyaboly terelte el a patak folyását. Megvakartam az államat és jött a második nagy meglepetés: kinőtt a szakállam! Nem csak borosta volt. El kell mesélnem nektek, hogy egyszer ötven évig nem borotválkoztam, s hagytam nőni a szakállamat. Pontosan négy centimétert nőtt évenként, megmértem. Hát, amikor lenéztem az államra, egy pillanatra kis híján megállt a szívverésem: a szakáll negyven centi hosszú volt, ez tíz évet jelentett. Más magyarázatot is kerestem, de nem találtam egyet sem. Tíz év! A válasz abszurd volt, de elkerülhetetlen. Nem tehettem mást, visszamentem. A többiek figyelmesen hallgatták. Jasmine ritmikusan, de gyengéden masszírozta a kihunyó tűz mellett heverő Szépség horpaszát. Josh egy lapos kövön élesítette a kése pengéjét. Isis mozdulatlanul feküdt, akár egy szfinx. Sum-Te szeme félig lecsukódott. De mégis mindenki figyelt. — Így hát visszamentem — folytatta Lon. — És egy éven át vándoroltam. — Egy évig! — kiáltott fel Josh. Lon beleegyezően pislogott. — Ez alatt az idő alatt sok mindent láttam. Az évszakok változását, sok állat drámáját. Felderítettem a város határait, a romok mélyére hatoltam. A sok tavacska nyugodt vizében a lelkem tükröződött. Többször is láttalak benneteket, de sosem tudtalak elérni. Te, Joshua, hamut próbáltál olvasni a könyvtárban. Te, Jasmine, Szépséggel szeretkeztél. — Mindenki lesütötte a szemét. — Találkoztam egy Janus nevű, kétarcú neuromannal, aki elmesélte, hogy az egész város a fény sebességével örvénylik, megvan benne a minden-idő és a nem-idő, ezért soha nem hagyhatom el, viszont soha nem is fogok meghalni. Találkoztam ördögökkel és angyalokkal, utaztam fotonokon és csatáztam szörnyekkel. Megfulladtam és találkoztam magammal. És egyszercsak egy év múlva — nekem ezer évnek tűnt — megint megláttam mindhármótokat, amint Josh vezetésével a barlang felé szaladtok. Utánatok mentem, s alig három méterre voltam mögöttetek, amikor kiléptetek a barlangból. Amikor én is kijutottam, sehol sem láttalak benneteket, a nyomaitok viszont egy-két naposak lehettek. S amikor megtapogattam az arcomat, a szakállam csak kétcentis volt, tehát há-

rom-négy hónap telt el azóta, hogy a lepke idehozott. Hirtelen ő röppent fel a szemem előtt és visszavezetett a dzsungelbe, éppen oda, ahonnan a nyomaitok elindultak. Hogy azután mi történt, azt nem tudom, de nem is akarom tudni. De így találtam meg a nyomaitokat. — Hipnózis — közölte Sum-Te csukott szemmel. — Lehetséges — értett egyet Lon. — Josh szeme kerekre tágult, Jasmine kuncogott. — Akárhogy is volt — melengette Lon a kezét a parázs fölött — követtelek benneteket Ma'gasba. Sajnos, a tűz utáni napon érkeztem meg. Körbeszimatoltam. Találkoztam pár régi barátommal, akiket évek óta nem láttam. Sok éve. Úgy vélekedtek, hogy sikerült elszelelnetek, mivel sem neuroman alkatrészeket, sem emberi csontokat nem találtak a hamuban. Semmi okom sem volt, hogy kételkedjek benne, hiszen roszszabb dolgokon is átmentetek már, mint egy szimpla tűzvész. Tudtam, merre tartotok, a Sticks parti városba, így ide-oda repültem két napon át az óceán fölött. S végül így találtam rátok, rátapadtam az USZK hajó fővitorlájára, azéra, ami Velencébe tartott. Tudtam, nem soká maradtok majd ott, de azt nem tudtam elképzelni, hogy csak úgy egyszál magam besétálok a bigott város kellős közepébe és kiszabadítalak titeket. Ezért kieszeltem egy szellemes tervet. — Rávettél ezernyi vámpírt, hogy támadják meg a szigetet? — kérdezte Jasmine hitetlenkedve. — Csúcssebességgel hazarepültem, hogy találkozzak három barátommal és elővegyek egy filmet a könyvtáramból. — Egy filmet? — Holografikus mozit, amit a napsugár aktivál — akad ilyen a múzeumi gyűjteményemben. Csodálatos film, egy vámpír invázióról és a csatáról szól. Klasszikus alkotás, legalább 150 éves. Aba és bátyja, Lev kezükben a kivetítő berendezéssel a nap és a sziget között lebegtek, kézzel tekerték a filmet, s lentről mindenkinek úgy tűnt, mintha vámpírok csapnának le a városra, mintha emberek harcolnának ellenük és meg is halnának. Ez persze nagy felfordulást okozott, a velenceiek százfelé szaladtak. Közben átkutattam a várost, majd idehoztalak — nevetett fel szívből. — Amikor reggel a velenceiek nem találnak egy fia halottat sem, megesküsznek majd rá, hogy kollektív vízióban volt részük, az Isten üzenetét látták... — Hologram... — álmélkodott Jasmine. — Mi az a hologram? — kérdezte Josh zavartan. Órák teltek el. Közben szó került a háromdimenziós holográfia szakszerű elmagyarázására, az Elveszett Város részletes elemzésére. — Lehet, hogy minden idő oda van bezárva. — Lehet, hogy még mindig ott vagyunk. — Lehet, hogy igaz, amit az öreg pap mesélt. Visszaemlékeztek a régi időkre, elgondolkoztak az eljövendőkön, végül mindannyian elálmosodtak, s közelebb húzódtak, hogy melegítsék egymást a hűs hajnali szellőben, a kihunyt parázs mellett. Reggel eldöntötték, hogy Lon és Jasmine azzal töltik majd a napot, hogy felderítsék a titokzatos várost, míg a többiek itt maradnak. Szépség még túl gyenge volt a további kalandokhoz és embereket — legalábbis a szóbeszéd szerint —

nem engednek be a főkapukon. Sum-Te szintén maradt, hogy segítsen Josh-nak a kentaurt ápolni. Isis és Zürzüm csak azért maradtak, hogy közel legyenek a fiatalemberhez. Josh elővette a pennáját, s több nap óta most először felkészült, hogy papírra vesse az eseményeket. Először azonban a sastollat bámulta. Törött volt, nedves és piszkos, igazán szegényes külsejű tollnak látszott. De mégis áradtak belőle a szavak. Joshua írt: Dicey. Ollie. Rose. A toll sok mindent átvészelt, ugyanúgy, mint a társaság összes tagja. Josh eltűnődött, vajon az a sas, akit Rose szabadon engedett, vajon még mindig szárnyal a légben? Ismét leírta Rose nevét. Bárcsak ez a szó visszahozná őt a tollhoz és szabad lehetne megint. — A szó nagy, a szó az egyetlen... — mormolta csendesen. Sum-Te elment valahová, majd rövid idő múlva visszatért a reggelivel, ami lehullott dióból és varjútojásokból állt. Ekkorra Lon már a szárnyai alá vette Jasmine-t és a Névtelen Város kapui felé repültek. A várost fal vette körül. A külső kőfalak legalább 30 méter magasak voltak. Csak egy bejárat volt, ami a Sticks folyó két mellékága fölött húzódó csapóhídon. A kapunál cerberusfalka őrködött. Harapós teremtmények voltak, embertesttel és egyenként három kutyafejjel. Arra voltak idomítva, hogy megtámadjanak minden állatot, aki nem vámpír vagy neuroman. Lon és Jasmine minden probléma nélkül átjutottak az első akadályon. A Külvárosban nyilvánvalóan látszottak ezek a korlátozások: néhány kivételtől eltekintve csak vámpírok és neuromanok voltak láthatók. A kivételek emberek voltak, akiket két kategóriába lehetett osztani. Az egyik csoport nyakörvet viselt, s kettesével-hármasával sétáltatták őket a vámpír pasák. Aztán voltak emberek, akiket kordéra zsúfoltak, öten-tízen lehettek egy-egy taligán. Egyenruhás neuromanok húzták ezeket egy nagy kapu felé, ami a Belvárosba nyílt. Annak központjában emelkedett a kastély, sötéten és vakon, mint a pavor nocturnis. Először Jasmine és Lon csak sétálgatott az utcákon. Kihallgatták a beszélgetéseket, megjegyezték a kijáratokat, a lehetséges búvóhelyeket, a kocsmákat. A külső fal mellett folydogált a Sticks egy kisebb mellékága, majd a város közepe felé kanyarodott és szinte kettévágta azt. Számos híd ívelt át a víz fölött, ezek kötötték össze az enklávé északi és déli területeit. Jasmine és Lon megjegyezte minden híd helyét. Egy darabig a Belváros főkapuja mellett őgyelegtek, figyelték a ki- és bemenőket, fürkészték a kézjeleket, kihallgatták a jelszavakat. Négy és fél méteres téglafal akadályozta meg a városba való belátást, de úgy tűnt, hogy csak neuromanok és ember foglyaik léphetnek be vagy jöhetnek ki. A vámpírok a belső falon kívül maradtak. Lon arra gondolt, hogy felrepül és benéz, de senkit sem látott a levegőben, ezért úgy vélte, biztos valami szabály gátolja itt a szárnyrakelést. Úgy döntöttek, hogy szétválnak. Lon a Külvárosban marad, hogy körbeszimatoljon Bal után, hátha rábukkan valamire, Jasmine pedig bemegy a Belvárosba, információkat gyűjt, behatol a várba, ha lehetséges. Megbeszélték, hogy alkonyatkor találkoznak majd a főkapun kívül. Szeretettel nézték egymást és összeölelkeztek.

— Mint a régi szép időkben — suttogta Jasmine. — Szinte azt kívánom, bárcsak megint együtt csempészkednénk. — Még meglehet — mosolygott a nő. — Csak embereket. — Addig is ég veled. Elváltak. — Euridike, gyere ide! Dicey felállt és odasétált Balhoz, aki egy párnának dőlve olvasott. — Igen, vérem — válaszolta. — Fesd ki a körmöm! — parancsolta a vámpír. — Milyen színűre, vérem? — rebegte a lány. — Barackszínűre, azt hiszem — mondta, de fel sem nézett a könyvéből. Dicey meghajolt. — Igen, vörösséged — ezzel elsiklott az alkóvba, hogy idehozza a barackszínű körömlakkot, közben bokaperecei pajkosan csilingeltek. Bal átsandított könyve fölött és lopva megcsodálta a lányt: fehér, törékeny test, mélyen ülő szemek, fénytelen ajkak, piruló arc, igazán klasszikus szépség. Nyakát, csuklóját és bokáját elegáns ékszerek fonták körül. Nyaktájon ezernyi vékony selyemszálat varrtak a bőrébe, amik a padlót söpörték. Bal meg volt vele elégedve. A lány visszajött, s leült a vámpír lábához és óvatosan lakkozni kezdte a nyolcnyolc lábujjon lévő körmöket. — Mit olvasol? — kérdezte. — Az új világ-ot... Ez a királynő nyilatkozata. — Nekem is szabad lesz elolvasni, ha te befejezted? — Ez nem neked való, Euridike. Csak megrémítene. Egyik sarkát finoman a lány lábai közé csúsztatta, míg az a másikon lévő körmökkel foglalatoskodott. Bal felemelt egy üvegcsengőt a mellette lévő asztalkáról és megrázta. — Egy fiatal fiú lépett be szinte azonnal. Meztelen volt, eltekintve a bőrébe varrt ékszerektől, amik főleg a mellét és a nyakát díszítették. A gyerek ezüsttálcán rózsalikőrt hozott. Bal elvette a poharat. — Köszönöm, Ollie, elmehetsz. Ó, várj, hozz egy italt a nővérednek is. Ollie meghajolt, kifutott, majd visszatért egy serleggel Dicey számára. — Köszönöm, Ollie — mondta a lány. A másik csak üveges pillantással válaszolt, majd eltávozott. Dicey belekortyolt az italba, lehunyta a szemét, majd erősebben nyomta Bal sarkát reszkető combjai közé. — Végy belőlem — lehelte. A vámpír tovább olvasott. — Tegnap majdnem kiszárítottalak — felelte unottan. — Legalább egy hétre van szükséged, hogy felfrissüljön a hemoglobinod, ezt mostanra már tudhatnád. Ma Angie-val vagy Michael-lel töltöm az éjszakát. A lány könyörögve megsimogatta a vámpír combját. — Én szeretem a legjobban, bár amikor... amikor én... amikor majdnem odaviszel a... miután elájultam és te még mindig szívod a vérem, amikor már a csúcson vagyok... és lenézek az örök sötétségbe, s egyedül a te ajkaid tartanak vissza... nagyon szeretem ezt, Bal, kérlek — feljebb csúsztatta kezét a vámpír combján — juttass el engem megint oda... Bal ellágyult. — Kicsi nimfám, ma éjjel alig egy csészényit lehet csak... — a mellére vonta és két ujját a nyaki ütőerére tette. — Hogyhogy a szíved már megint százhúszat ver...

— Csak az izgatottság miatt, Vér-Sire... — Nem tudok veled mit kezdeni, kisasszonyka. Ha a pulzusod eléri majd a százötvenet, abbahagyom, nem számít... — Kérlek... — a lány a combjai közé csúsztatta a kezét és megmarkolta a vámpír keménységét, az pedig buján felnevetett, belemélyesztette az agyarait Dicey nyakába és mohón kortyolni kezdte a vérét.

* Jasmine megpróbált érdeklődést mutatni egy utcai árus portékája iránt — a neuroman tranzisztoros alkatrészeket árult, amiket minden bizonnyal halott neuromanokból lopott el — de közben szemmel tartotta a Belváros főkapuját. Többnyire egyenruhás neuromanok járkáltak rajta ki és be, akik nem viseltek uniformist, azok valamiféle jelvényt mutattak a kaput őrző cerberusnak, de Jasmine-nak nem volt ilyenje. Azon tűnődött, hogy juthatna mégis be. Blöffel? A falon át? A megoldás magától kínálkozott. A belső fal teteje felől recsegés-ropogás és sziszegés hallatszott. Mindenki felnézett. Az oromzaton egy ember vonaglott, bőrébe vékony drótok mélyedtek bele. Jasmine most vette észre, hogy a külső faltól a belső falon át egészen a kastély tetejéig ritka szövésű acélháló húzódik, amibe áramot vezettek. Azok az emberek, akik menekülni próbáltak, azonnali elektrosokkban részesültek. Ez volt a legfontosabb információ Jasmine számára. Nem volt csoda, hogy nem látott egy repülő vámpírt sem, hálát adott jó előérzetéért, hogy nem engedte Lon-t felszállni, hogy az a fal mögé nézzen. A második lényeges információ az elektromosság volt, hatalmas erőforrás, amit valószínűleg a folyóból nyertek. A halott ember teste tovább szikrázott, ruhái lángra lobbantak. Az eset nyugtalanságot keltett a fal mindkét oldalán — beleértve a kapuőröket is — és figyelték, amint elvonszolják onnan a tetemet. Jasmine kihasználta a lehetőséget, hogy az őrök ébersége lankadt és észrevétlenül besiklott a kapun. A Belváros kisebb volt, mint a Külváros, de legalább olyan sűrű volt a népessége. A populációt itt kizárólag neuromanok képezték, néhányan uniformisban voltak. Vámpírokat egyáltalán nem lehetett látni. Néha feltűntek emberek is, pórázon vagy ketrecben és néhány klón. Ez utóbbiak általában hármasával-négyesével járták, fürgén siettek az utcákon, amelyek mindegyike a kastély felé vezetett. Jasmine kényelmesen ballagott, jól kinyitotta a fülét, periférikus látásából még véletlenül sem esett ki soha az erődítmény, akármerre is fordult. Általában csevegő neuromanok vagy klónok csoportjai mögött lépkedett, s ily módon sikerült megtudnia számos lényeges, a kastéllyal kapcsolatos adatot. A kastély volt a királynő és tanácsnokainak otthona. Ezt Jasmine úgy értelmezte, hogy az új állat és a génmanipulátorok élnek ott. A város általános karbantartásáért neuroman technikusok feleltek, persze, az egyenruhások. A laboratóriumok szintén a kastélyban voltak, titkos helyiségek, ahol az emberkísérletek zajlottak. Végül — és ez egyértelművé vált Jasmine számára — hogy csak az egyenruhás neuromanok léphetnek be a várba, s ők is csak hivatalos ügyben. Ha be akar jutni, papírokra van szüksége.

Ez nem volt olyan bonyolult, mint amilyennek hangzott, mégpedig egyszerű okból: a neuromanok szériában készültek. Jasmine sorozatszáma például ÁR/83075 volt. Az utcákon sétálva tucatnyi olyan neuromannal találkozott, akik annyira hasonlítottak rá, hogy akár egy család tagjai is lehettek volna. Szerencsére nemsokára összetalálkozott egy hasonmásával, aki éppen befordult az OLIGODENDROGIAL CELL hangzatos nevet viselő kávéházba. A név olyan szójátékot takart, amit csak neuroman érthetett meg. Ő is bement, leült a bárpulthoz és rendelt egy édes rumot. Egyenruhás hasonmása az ablak melletti asztalnál helyezkedett el, s hamarosan csatlakozott hozzá egy férfi, aki későbbi modell volt. Hangosan, szívélyesen üdvözölték egymást. Jasmine a poharába bámult s közben kihallgatta a beszélgetésüket. — Elektra, hol voltál? — faggatta a neuroman férfi. — Tudod, úgy volt, hogy múlt éjszaka átjössz. — Sajnálom, Balis — felelte Jasmine hasonmása — olyan későig dolgoztam tegnap. Egész éjjel a laboratóriumban voltam. Jó híreim vannak a királynő számára. — Igazán? Micsoda? — kérdezte a férfi érdeklődést színlelve. — Még nem beszélhetek róla. De semmi földrengető. Minden attól függ, mit mutatnak Zubin eredményei. — Hát, akkor ünnepeljük meg valahogy. Ma éjjel, nálam. — Akkor nem lehet, mivel Zubin csoportjával készenlétben kell állnom. — De ez több órás várakozást jelent, anélkül, hogy... — Tudom, de egyszerűen csak ott kell lennem bármilyen eshetőség... — Várj, várj. Van egy ötletem. Hazamész most? — Csak össze kell szednem néhány papírt és megyek is vissza... — Oké, oké. Ide figyelj. Drago egy hétre elutazott Ma'gasba, hogy elhozza a bauxitszállítmányt, így az ő laborja teljesen üres. Találkozzunk ott tízkor egy órára — ha el tudsz szabadulni — tette hozzá szarkasztikusán. — Oké, lehetséges. Hol van Drago laborja? — A B-347-es, Zubiné-tól két ajtóval lejjebb. Tökéletes hely, mert ha bármi történik Zubin-nál, fél perc alatt visszaérhetsz. — Rendben — sütötte le a szemét Elektra szemérmesen. — De lehet, hogy egy kicsit tovább fog tartani, amíg átérek. Balis sokat sejtetően rákacsintott. Majd előrehajolt és megnyalta a lány fülcimpája mögötti részt, és felállt. — Akkor ma éjjel — duruzsolta, és távozott. A nő zavartnak látszott, megitta az italát és rögtön rendelt egy másikat. Aktatáskájából elővett néhány papírt és olvasni kezdett, majd jegyzeteket készített, aztán egy harmadik italt is rendelt. Ezután hamarosan ő is távozott. Jasmine felállt és diszkréten a nyomában maradt. Elektra lesétált egy háztömb mellett, balra fordult, majd egy mellékutcába jutott. Jasmine húsz lépéssel mögötte járt. A következő saroknál Elektra átment egy keskeny járdán és belépett valahová, ami egy utcára néző lakásnak tűnt. Jasmine lelassította a lépteit, várt egy percet, majd bekopogott az ajtón, amin át Elektra bement. Lépések hallatszottak, majd Elektra kinyitotta az ajtót. — Igen? — mondta. Még mindig egyenruhát viselt, bár már kigombolta a tunikáját.

— Ez Elektra lakása? — kérdezte Jasmine hivatalos hangon. — Igen, én vagyok az. Miről van szó? — Üzenetet hoztam Zubin-tól — mondta Jasmine. Elektra szeme tágranyílt. — Igen, folytasd. Jasmine bizonytalankodott. — Van valami... igazolványod, ugye? Elektra türelmetlenkedett. — Csak mondd el az üzenetet, hát persze, hogy én vagyok Elektra, ki más lehetne... — Sajnálom, de látnom kell... — Oké, oké, hozom a kártyámat, várj egy percet — ezzel bosszankodva eltűnt a mögötte lévő kis szobában. Jasmine belépett, becsukta az ajtót és utána ment. — Itt van — füstölgött Elektra és a táskájából kivett azonosító kártyát az alacsony asztalkára csapta. Jasmine felvette a kártyát, megvizsgálta, majd Elektra arcát kezdte tanulmányozni. — Itt az áll, hogy az orrod az 1200-as sorozatból való, de te... — Hadd lássam! — csattant fel Elektra és dühösen kikapta Jasmine kezéből a kártyát. A neuroman tudós mellett álló Jasmine villámgyorsan kinyúlt és kitörte az Elektra tarkóján lévő szelep zárját. Elektra megpördült, egész testén riadó futott végig, amint a hemolub csorogni kezdett a nyitott szelepen át. — Mit tettél? — hebegte ijedten, hitetlenkedve. Kezét a tarkójára tapasztotta, majd maga elé emelte, tenyerén viszkózus folyadék csillogott. Elektra meredten bámult Jasmine-ra. — Várj, csak, te nem vagy egyenruhában — zihálta. — És az én szériámból való vagy, ugye? Te... — de nem tudta befejezni. Jasmine egy pillanat alatt elkapta, lefektette a padlóra, betekerte egy szőnyegbe és egy párnát szorított az arcára, hogy elnyomja a sikolyait. Bár láthatóan azonos modellek voltak, egyenlő erővel rendelkeztek, de Jasmine oldalán fokozatkapcsoló is volt, így meg tudta lepni a másikat. Elektra küzdött, kapálózott, de mindhiába, mivel Jasmine szorosan tartotta, majd lenyomta a földre. Az életadó folyadék egyre vékonyabban csordogált a szelepből, de 15 percig tartott, amíg Elektra meghalt. Jasmine még öt percig nem mozdult, hogy biztos legyen a dologban. Amikor meggyőződött róla, hogy Elektra immár élettelen, felállt és körülnézett a lakásban. Egy szoba. Ágy, asztal, két szék, két lámpa. Zuhanyozó, könyvespolcok, szekrények. Telefon. Jasmine benézett a szekrényekbe, hemolubbal teli kannák, poliszaharid élelmiszertartalékok, háztartási eszközök, szappanok, egy doboz Petri-csésze, vibrátor, tartalék izzók, két üveg parfüm, egy törött vonalzó, egy üres képkeret. Aztán a könyvek: majdnem minden antik genetikai szöveg és Az emberi test atlasza. A sarokban kis elektromos kemence állt, baktériumtenyészetek voltak benne. A helyiség túlfelén egy meglepően nagy szemétláda helyezkedett el. Jasmine felemelte a fedelét, hogy belenézzen, de legnagyobb meglepetésére feneketlen volt.

Azaz nem teljesen. Zseblámpával levilágított a mélységbe, s látta, hogy tulajdonképpen szemétledobóról van szó, aminek a csöve 25 méteres lehetett. Odalent megcsillant valami, s Jasmine úgy vélte, vízcsobogás hangját hallja. Jobban körülnézett és észrevett egy keskeny létrát, ami a cső belsejébe vezetett, láthatóan egészen az aljáig. Övére erősítette a zseblámpát, bemászott a ládába, majd lassan leereszkedett a létrafokokon. Az út hosszabb volt, mint amilyennek látszott. Jasmine megbecsülte a két létrafok közötti távolságot és lépésenként számolta azokat, így kiderült, hogy több mint 30 méternyit mászott le a mélybe, mire elérte a sebes folyású vizet. Visszahúzódott és felkapcsolta a zseblámpát. Sziklába vájt alagutat látott, másfél méter széles lehetett, alatta alig fél méterre folyt a víz, mindenféle hulladékkal a tetején: nedves papírok, állattetemek, vámpírürülék, gépalkatrészek, törött üvegek, szerves hulladék. Rettentő bűz volt odalent. Ez volt az, amiben Jasmine reménykedett: a csatornahálózat! Valószínűleg a folyó egyik mellékága, vagy bármi más folyt a tenger felé. Gyorsan visszamászott Elektra lakásába. Először is levetkőzött és minden ruháját a szemétledobóba hajította. Aztán levetkőztette Elektrát és ruháit az ágyra tette. Az egyik fiókban talált egy tekercs rézdrótot, rátekerte a holttestre, majd a szemétledobó széléhez vitte. Lemászott az orsóval a kezében, s amikor leért, megrántotta, Elektra teteme lezuhant. Jasmine odakötötte őt a cső kanyarulatához, majd visszament, lezuhanyozott és felvette az egyenruhát. Átfutotta az aktatáskában levő papírokat, de legtöbbjük technikailag túl magas volt számára. Zsebébe süllyesztette az azonosító kártyát, majd öt percig meditált. Tudta, ha úgy viselkedik, ahogy az általa alakított szerep elvárja, senki sem fogja alaposabban kifaggatni. Az is felbátorította, hogy viszonylag simán sikerült idáig eljutnia. Mélyet lélegzett, majd felállt, kisétált az ajtón és jobbra fordult, a kastély felé. Átment a kastélyhoz legközelebb lévő hídon, odaért a nyugati kapuhoz, ami az erőd közepébe vezetett. Unottan meglengette az azonosító kártyát az őr orra előtt, az meg átengedte. * Valaki kopogott az ajtón. Renfield kinyitotta, majd olyan illendően hajolt meg, ami jól illett a szolgák között elfoglalt magas helyzetéhez. A bejáratnál egy nemes vámpír állt. — Mivel szolgálhatok, Sire? — A te urad Sire Bal? — kérdezte Lon a szolgát. — Igen, Sire — hajolt meg még egyszer Renfield. — Itthon van? — folytatta Lon a kérdezősködést. — Igen. — A szolga udvarias volt, de elővigyázatos.

— Akkor jelents be. Sire Lon vagyok — mondta, majd belépett az előcsarnokba. Renfield elment, hogy bejelentse, s néhány perccel később Bal tűnt fel előtte. — Lon-Sire —mondta. — Hosszú idő telt el — bólintott Lon, majd lemeztelenítették a nyakukat egymás előtt. — Gyere velem a dolgozószobámba — fuvolázta Bal — és meséld el, miért teszed tiszteletedet nálam. A hálószobán át besétáltak egy könyvespolcokkal teli terembe. Szolgák és ágyasok lebzseltek mindenfelé, de Bal egyetlen intésére eltűntek. Csak az eszméletlen Dicey maradt ott, sápadt volt, mint a fehér rózsa szirma. Bal és Lon leültek egymással szemben, a törékeny test köztük hevert a padlón. — Rossz vér választott el bennünket — kezdte Bal. — Ez az, amit mindig nagyon sajnáltam. — Apály és dagály hozza és viszi ezeket a dolgokat — jegyezte meg Lon filozofikusán. — Látom, jól megy a sorod. — Megvagyok — értett egyet Bal. — És a királynőm jól gondoskodik rólam. — Aha, az új állat. Ugye? Ennek az új teremtménynek a híre hozott ide. Kíváncsi vagyok, vagy legalábbis érdeklődő. Bal némi gyanakvással szemlélte régi barátját. Amikor utoljára elváltak, vagy hatvan évvel ezelőtt, volt is valami oka rá. — Őszintén beszéltél? — kérdezte. — Teljesen — felelte a másik. — A háremem valami betegség miatt majdnem elnéptelenedett, és azt hiszem, ez az új állat tud segíteni rajtam. Hozzád jöttem először, mert bízom... az értékítéletedben. Lon jól ismerte egykori barátját. A szemenszedett hízelgés mindig szóra bírta. — Az új állat, ahogy nevezed — kezdte Bal — a királynőnk. Mit akarsz még tudni? — Hogy néz ki? — kíváncsiskodott Lon. — Nem tudom, nagyon kevesen találkoztak vele, kivéve az Angyalokat — ezek a géntechnológusok, a lordok és a bölcsek. Azt beszélik, hogy megpillantani is borzasztó, mi több, halálos. Bár a hangja édes, akár egy fiatal lányé. A klasszikus zene igazi szakértője, de más dologban is ki akarod kérni a véleményét, ha jól értettem. Lon barátságosan bólintott. Bal folytatta, de sokkal komolyabb hangon. — Ő nem az, aminek látszik, bár, ami az intézkedéseit illeti... ez az, amik engem itt tartanak. Új világrendet akar teremteni. — Ó — jegyezte meg Lon. — Igen. Az emberek halandók. Ő elkezdte eliminálni az emberi fajt, kivéve persze azokat, akikre szüksége van a kísérleteihez és persze a Sire-háremek és istállók ellátásához. — Természetesen. — A saját balszerencséden itt könnyen túlteheted magad, ha csatlakozol hozzánk. A királynő annyi emberrel tölti meg az otthonodat, amennyire csak szükséged van, s ha kiérdemled, még többel.

—Ez csábítóan hangzik. De azért meséld el nekem, milyen is ez az új világ, amiről a királynőd beszél? — Minden le van írva a kiáltványában — vette fel a nyitott könyvet az asztalkáról. — Az új világ. Fogadd el az én példányomat és olvasd el magad. — Köszönöm, Bal-Sire, ezt fogom tenni — elvette az értekezést és belelapozott. Dicey megmoccant a padlón. Lon ránézett. — Ez már nem sokáig lesz veled — mondta Balnak. — Olyan sápadt, mint a viasz. A vámpír önelégülten mosolygott a padlón heverő testre. — Igazad lehet, LonSire. Túlságosan szereti a... hm... fogat. Egy nap túlságosan sokat fog kívánni tőlem. De hiszen mindenekfelett — tárta szét megadóan a kezét — csak vámpír vagyok. * Jasmine fürgén végigment a keskeny kőfolyosón. A falon ablakok nyíltak a belső udvarra, a másik falon viszont ajtók sorakoztak. Megjegyezte a számokat egészen addig, amíg a legkihaltabb részeken való 15 perces keresés után meg nem találta a B347-es számú helyiséget, Drago üres laborját. Benyitott. Zárva. Kivett a zsebéből két meghajlított rézhuzalt, éppen az alkalomhoz illőket és gyorsan bedugta a zárba, majd macskamód besurrant. Szűkös laboratórium volt. Főzőpoharak, üvegek, lombikok és kémcsövek várakoztak türelmesen Drago Ma'gasból való visszatérésére. Ez tökéletesen beleillett Jasmine elképzelésébe, egy üres, izolált bázis az ellenség táborában, ahol megpihenhet és cselekedhet, amiből előmerészkedhet, ahová visszavonulhat. Elkezdte felderíteni a helyet. Idáig szerencse kísérte a lépteit, s itt is egy csomó hasznos dolgot talált. Először is a vár vázlatos térképét, amin meg voltak jelölve a főbb állat laborok, az energiaközpontok, a különböző adminisztrációs helyiségek, a tanácskozótermek, a büfék, a raktárak, sőt, még a trónterem is. A telefon mellett — cseppet sem meglepő módon — vékony telefonkönyv feküdt, amiben benne volt a kastélyban lakók összes hívószáma meg a szobaszáma is. Az egyik polcról levett néhány szikét és fecskendőt és más eszközöket, majd mindezt a zsebeibe süllyesztette. Végül megbizonyosodott róla, hogy a nagy szemétláda, mint Elektra lakásában, szintén direkt összeköttetést jelent a csatornarendszerrel. Miután mindezt elvégezte, leült és félóra hosszat tanulmányozta a térképet. Amikor biztos volt benne, hogy mindent sikerült megjegyeznie, a telefonkönyvvel együtt a tunikájába tette és kisurrant a laborból. Visszasétált a folyosón, amin ide jutott, egy lépcsőre bukkant és felment egy emeletet. Addig sétálgatott, míg olyan szobaszámokra nem lelt, amik után már el tudott igazodni. Még egy lépcső és két keresztfolyosó, s máris az emberek negyedébe jutott. Hosszú ideje senkinek sem tűnt fel, hogy mit keres itt, viselkedése és öltözéke alapján idetartozónak vélték. Mi több, biztos volt benne, még soha senki sem próbált meg behatolni a kastélyba, sőt, valami szabotázst elkövetni, így ápolgatta növekvő önhittségét és csökkenő letargiáját. És mivel fel volt fegyverezve, merészen belépett. Az egész börtönnek tűnt előtte. Rácsos cellák a falak mentén, s mindegyikben négy embert tartottak fogva. Akadt, aki belenyugvóan üldögélt a sarokban, mások vágyakozva bámultak ki a rácson. Úgy tűnt, mindannyian az éhhalál szélén állnak. A bejárat mellett két neuroman őr kártyázott. Három, kórosan kicsiny agykoponyával

rendelkező klón sétált ide-oda, padlót söpörtek, ételes tálcákat adtak be a foglyoknak, a szemetet az ajtó melletti hatalmas ládába ürítették. Jasmine megállt a kártyázó neuromanok mellett. — Hello, lehet, hogy tudnak segíteni nekem — mondta. — Remélem, hogy igen — mondta az első lassan, és kacsintott. A nő úgy döntött, hogy ostobának tetteti magát. — Remélem, hogy igen — ismételte affektálva, a többit a képzeletükre bízta. A két neuroman egymásra nézett. Jasmine folytatta. — Figyeljenek, új vagyok itt, most kezdtem Dragonnak dolgozni, aki most Ma'gasban van, tudjátok, de azt mondta, mire visszatér, hat vagy hét, Monterey környékéről való ember nevét akarja. Valami acetiláz tesztet akar csinálni a májukkal az ottani talajviszonyok érdekessége miatt. Tehát hogy találhatok Montereyből való embereket? — mosolygott reménykedve a kacsintgatós neuromanra. — Nem lesz túl nehéz — hunyorgott a másik. — Kövessen — felállt és Jasmineval a nyomában belépett a szomszédos szobába. A helyiség tele volt mágneslemez tárolókkal, egy falat pedig betöltött a hatalmas katalógusrendszer. A neuroman kihúzott egy hosszú fiókot és átpörgette a lapokat. — Monterey, Monterey, Monterey... aha, megvan. Monterey. Az összes Montereybeli ember, életkor, érkezés időpontja, nézze csak. Jasmine nézte. Az elmúlt négy hónapban nyolcvanötén érkeztek onnan. Ollie és Dicey nevét nem találta. Rose-ból kettő is akadt. Az egyik 62 éves volt. A másik statisztikai adatai megfelelőnek tűntek, de a lapjára vörössel a SUGÁR szót bélyegezték. — Ez mit jelent? — bökött rá Jasmine. — A végső fertőtlenítést, az utolsó lépést a nirvána előtt. Csak a királynő kísérleteire kiválasztott emberek esnek át ezen. Ez itt például — bökött rá Rose kartonjára. — Pár nappal ezelőtt küldtük át, most már nem sok hasznát veszi. Természetesen, senki sem tudja pontosan, meddig tart a fertőtlenítés — mondta érzékien és belemarkolt Jasmine fenekébe. A nő visszatette a kartont és szembefordult a neuromannal. — Nagyon segítőkész voltál — mondta édelegve. — De olyan sok név van itt. Meg kell kérdeznem Drago-t, majd ha visszatér... Az őr minden gyengédség nélkül átölelte, s Jasmine hagyta magát megcsókolni. Aztán, mintha habozna, eltolta magától a másikat. — Találkozzunk este tízkor Drago laborjában — ezzel kiszaladt az ajtón. Gúnyos mosoly villant át az arcán, amint elképzelte a késő esti félresikerült randevút. A térképről már megjegyezte a Sugármentesítő Laboratórium helyét: harmadik emelet, központ. Felszaladt az emeletre, de a bejáratnál tábla hirdette, hogy ENGEDÉLY NÉLKÜL TILOS A BELÉPÉS. Azért megpróbált benyitni, de az ajtó zárva volt. A lépcsőkön sokan jártak, így nem merte megkockáztatni, hogy feltöri a zárat. Lesétált a lépcsőn.

Egy óra hosszat járkált körbe, de semmi különöset nem tapasztalt, semmi hasznosra nem bukkant, amíg a nyugati szárnyban egy kis ajtón meg nem látta a feliratot: KÖZEGÉSZSÉGÜGYI OSZTÁLY. Gondolkodott egy percig, majd belépett. Kis iroda volt, amiből egy másik, hasonlóan kis szoba nyílt. Egy hivatalnok külsejű valaki nézett rá az asztala mögül. — Segíthetek valamiben? — kérdezte unottan. — Beszélhetnék a felettesével? — kérdezte sürgetően. Ezzel teljesen sikerült az illetőt kizökkentenie a nyugalmából. — Én... azaz ő... pillanatnyilag ebédel. Kiküldetésen van... holnapig nem is jön vissza. Talán én... Jasmine megrázta a fejét. — Szükségem van a csatornarendszer tervrajzára. Az egész városéra. Baleset történt Drago laborjában — sikerült egy kis rettegést is belecsempésznie a hangjába. — Baleset? — hegyezte a fülét a másik. — Valami kiömlött — magyarázta Jasmine. — Le a szemétledobó csőbe. Semmi... komoly. De tudnunk kell, milyen épületek állnak összeköttetésben Drago laborjával, mégpedig gyorsan. A hivatalnok felállt. — Nem kellene figyelmeztetni... — Nem akarunk pánikot, érti? Ha gyorsak és diszkrétek leszünk... A másik habozott, aztán megszólalt. — Igen, igen, persze, meg tudom mutatni a terveket, éppen itt vannak... — mondta zavartan és átment a másik szobába. Jasmine követte. A hivatalnok a nyitott páncélszekrényből egy csomó összetekert dokumentumot vett elő és kiterítette őket az asztalra. Jasmine a férfi válla fölött rásandított a rajzokra. Ez több volt, mint remélte. — És most — folytatta a hivatalnok — kérem a szobaszámot, a munkaszámot, a városi számot... Lenézett az asztalra. Egy pillanat múlva Jasmine felnyitotta a tarkóján lévő szelepet, elővett a zsebéből egy nagy fecskendőt és gyorsan öt köbcenti levegőt injekciózott be a nyílásba. A hivatalnok azonnal előre bukott. Halott volt. A nő felemelte és a szemétledobóba csúsztatta a tetemet. Néhány másodpercig csend volt, aztán csobbanás hallatszott. Ezután összetekerte a tervrajzokat és becsúsztatta őket a tunikája alá. Becsukta a széfet, írt egy pár sort valami váratlan megbetegedésről és a főnök asztalára tette a cetlit. Ekkor sétált be a főnök. Azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben. — Ki maga? Hol van Trout? Jasmine fázni kezdett. — Megbetegedett, uram. Éppen most kért meg, hogy... — És mit keres a hivatalomban? Egyáltalán, hogy került ide? — Csak Trout céduláját... — Hadd lássam. Az ördögbe, ez nem Trout írása — felkapta a telefont. — Kapcsolja a biztonságiakat... Jasmine kitépte a zsinórt a falból és a férfira vetette magát. A padlóra zuhantak, ott birkóztak, de egyik sem tudott a másik fölé kerekedni. Jasmine tarkón ragadta a másikat, de az könnyen kiszabadult a szorításból, mivel a Ma'gasban vívott párbaj következményeként két ujja még működésképtelen volt. Hirtelen, valahogy a férfinak sikerült mögé kerülnie, és leszorította a padlóra, Jasmine moccanni sem tudott. Aztán iszonyúan megrémült, mert érezte, hogy a neuroman bü-

rokrata a tarkóján matat, érezte, hogy elharapja a szelepet, érezte, hogy meleg, síkos folyadék csorog le a nyakán. A nő tekergett, izgett-mozgott, hogy legalább az egyik karját ki tudja szabadítani, de a férfi szorosan fogta. Jasmine ereje percről percre fogyott, atomszíve reflexszerűen gyorsabban pumpálta a hemolubot. A főnök segítségért kezdett kiáltozni. — Őrség! Valaki! A fölötte lévő nyitott száj képe adott egy ötletet a nőnek. Benyúlt a zsebébe és kivette az egyik hosszú nyelű szikét, amit Dragon laborjában talált. A neuroman anatómia egyik legsebezhetőbb pontja a lágy szájpadlás, ami jóval vékonyabb műanyagból készül, mint a test bármely részén levő bőr, mi több, itt kapcsolódik az agy a gerincvezetékhez. Amikor a főnök megint ordításra nyitotta a száját, Jasmine az állán keresztül beledöfte a szikét, olyan magasra, amennyire csak bírta. A férfi hörögve hanyatt esett, a szike nyele kiált tátott szájából, szeme kerekre tágult. Háton feküdt, nyaktól lefelé megbénult. Jasmine lassan feltápászkodott és megvizsgálta a sérüléseit. Semmi különös, eltekintve a gyengeségétől. Bezárta az ajtót, oldalára fordította a neuromant, kinyitotta a tarkóján lévő szelepet, elővette a fecskendőt és ötven köbcenti hemolubot kiszívott a főnökből, majd beinjekciózta saját magába. Addig ismételte az eljárást, amíg vissza nem tért az ereje, ekkor bezárta nyakszelepét és eldobta a fecskendőt. — Sajnálom, főnök — mondta a padlón heverő, sápadt neuromannak és kirántotta a szikét a szájából, majd zsebre tette azt. Odavonszolta a mozdulatlan testet a szemétledobóhoz, s a bámuló szemektől elfordulva ledobta a férfit a csőbe. Csobbanás. Helyükre tette a bútorokat, nagyjából eltüntette a küzdelem nyomait, s megtisztogatta magát. Végül leereszkedett a hatalmas csőbe, magára csukta a fedelet és lefelé kezdett mászni a létrán. Mintegy hatvan méterrel lejjebb érte el a cső alját. Pár méterenként gyenge lámpák lógtak le a mennyezetről és minden irányban megvilágították az alagutat. Jasmine a legközelebbi fényhez húzódott és megvizsgálta a szerzeményeit. Olyan volt, mint egy labirintus. Minden irányból alagutak keresztezték egymást, némelyik egyenes, némelyik kanyargós, az egyikben víz folyik, a másik pedig csontszáraz, valamelyiken keresztül lehet kúszni, van, amelyiken nem, az egyik világos, a másik sötét, mint a rossz álom. Akad olyan is, ami fekete, mint a halál. A lámpa mellett egy létra magasodott, a legalsó fokánál egy számot véstek a sziklába: P-116. Jasmine átfutotta a térképet, de jelen viszonyok között képtelen volt megtalálni az ezzel kapcsolatos jelzéseket. Megint összetekerte a papírt és elindult a folyásirányban. Tucatnyi szűk csatorna ágazott egy oldalra, keresztbe, de Jasmine úgy döntött, a szélesebb, mélyebb áramlatot követi. Egyszer megbotlott és elesett, átzuhant

egy halott neuroman testén, akit ő tett el láb alól. Feltápászkodott és tovább indult, de előbb még megnézte a tetem melletti létra közelében látható jelet: P-116. Egy óra utat tett meg, de körbejárt. Vigyázott, hogy ne essen pánikba. Még egyszer elindult a folyásirányba. Ez idő szerint sok választása volt, kanyar balra, elágazás jobbra, ki tudja, merre kellene tartania. Emelkedő helyett lejtő és fordítva. A neuroman kezdte unni a tévelygést. Valamennyi idő eltelt már, amikor egy jobb kanyar után a víz balra más irányba kezdett folyni, mint eddig. Jasmine felment egy száraz járaton, de az zsákutcában végződött. Egy függőleges csőnél. A lámpa gyenge narancsszínű fényénél ki tudta venni a feliratot: HEART STREET. Jasmine legyűrte a nadrágszárát, amit eddig sikerült szárazon tartania és mászni kezdett a létrán felfelé. Ötven létrafok után felért, óvatosan felemelte a fedelet és körülnézett. Egy üres utcasarok volt. Kiugrott. Úgy tűnt, késő délután lehet. A járat, amiből kijutott, nyilvános szemétledobónak látszott, s a HEART STREET és a 7TH AVENUE sarkán helyezkedett el. Egy vámpír fordult be a sarkon, néhány pórázon vezetett emberrel együtt, elmentek Jasmine mellett, majd beléptek egy közeli házba. Két neuroman dülöngélt ki egy bárból és hangosan nevettek. Jasmine is nevetett. Lesétált a Heart Steerten a First Avenueig, ami tele volt vámpírokkal és neuromanokkal, ezután addig ment tovább a Firstön, amíg oda nem ért a külső falhoz, majd a főkapun át elhagyta a várost. Egy kilométerrel lejjebb az úton, egy vénséges szilfa délutáni árnyékában meglátta a várakozó Lon-t, aki egy könyvet olvasott. — Jellegzetes vámpír szabadidő tevékenység — állapította meg Jasmine. — Remélem, hogy a kémkedési tehetséged gyümölcsözőnek bizonyult a délután folyamán? — mosolygott rá Lon és becsukta Az új világ-ot. — Mint a régi szép időkben — sugárzott a neuroman, aztán lehervadt arcáról a mosoly. — Hosszú éjszaka áll előttünk. A vámpír átnyújtotta neki a könyvet, átkarolta a vállát, majd a távoli liget felé indultak, ahol barátaik várakoztak rájuk. — Igazad van — értett egyet Jasminenal. — Nagyon is igazad van.

Tizenötödik fejezet amelyben az elveszettek keresése sikerrel jár í

— És végül, de nem utolsósorban — összegezte Jasmine — az egész várost acélháló fedi, amibe áramot vezettek, így lehetetlen felülről támadni, vagy elme-

nekülni. — A többiek néma csendben hallgatták, amint befejezi az erődvárosban tapasztalt dolgokkal kapcsolatos benyomásainak ismertetését. A hold felkelt. — Sajnos, csak egyetlen dolog szolgál a javunkra, nevezetesen az, hogy olyan biztonságban érzik magukat a nagyképűek, hogy a biztonsági rendszerükön akad egy kis rés. Azt hiszik, hogy sebezhetetlenek. — Ez akár igaz is lehet — vont vállat Sum-Te. — De kihívóan hangzik — mosolygott Lon. — Én a felderítő repülésem során megtaláltam az általad felfedezett csőrendszer kijáratát. Eléggé nagy az átmérője, s egy sziklafalban végződik, nagyjából 50 méterrel a kastély alapzata alatt, s talán 200 méterrel a tengerszint fölött, ahova végül is lezuhog. Úgy vélem, ezen a nagyszerű bejáraton keresztül beszivároghatunk a táborukba. Jasmine vigyorgott. — Éhesnek hangzott ez a megjegyzés — mondta halkan. — Koplalónak — helyesbített a vámpír, majd a kezére nézett. — Lassan sorvadni kezdek.. — És ha kedved támad a vérszívásra... — vetette közbe Sum-Te. Lon komolyan nézett rá. — Azért vagyok itt, hogy segítsek kedves barátomnak, Yazmeen-nek, aki adósságot törleszt. Élvezem is a kis kalandot. És téged mi tart itt, filozófus? Josh türelmetlenül ökölbe szorította a kezét. — Egyetlen ok miatt vagyunk itt, hogy megtaláljuk a mieinket. Ha némi esély van arra, hogy... — Mondd meg nekik, Joshua — zihálta Szépség. Még meglehetősen gyenge volt és gyakran köhögött, de nem akart meghátrálni a cél előtt. — Kérlek benneteket... — csillapította Jasmine a többieket — hagyjuk ezt, hiszen már majdnem győztünk... Sum-Te felemelte a kezét. — Én azért vagyok itt, mert itt vagyok — fordult Lon felé. — Nem akartam senki kedvét sem elvenni ettől az üldözéstől. Ami azt illeti, kicsit irigyellek is benneteket. Jasmine az én barátnőm is, és megtiszteltetés számomra, hogy csatlakozhattam hozzá. Ráadásul természetemnél fogva kíváncsi vagyok arra az új állatra, akiről az egész világ suttog, s úgy vélem, akkor nyilvánul meg az igazi természete, ha fenyegetve érzi magát, ez még egy ok arra, hogy csatlakoztam ehhez a vállalkozáshoz. Végül, kész vagyok elmenni bárhová, ahová ez a kaland vezet, mivel úgy tűnik, hogy megváltozott az életem — mosolygott rejtélyesen. Egy percig csend támadt, aztán mindenkiből kitört a nevetés. — Sosem volt még ilyen bajtársam — köhögte Szépség. Lon lecsillapodott. — Igazat szólt — állapította meg. — Én meg elvesztettem az érdeklődésemet az új állat iránt, egyáltalán nem tetszik nekem — emelte fel a könyvet, amit Baltól kapott. — Ő e város királynője, de a világ úrnője akar lenni. Itt van a nyilatkozata. Josh elvette a könyvet és megnézte a bontóját. — Az új világ — olvasta. — És új is lesz, ha lehetősége lesz véghezvinni, amit akar — folytatta Lon. — Nem lesznek többé emberek, csak a háremekben. Az új vallás főpapjai a vámpírok lesznek, ő meg a főpapnője. Emellett semmiféle természetes állat nem fog létezni, mivel az Angyalai génmanipuláció segítségével az ő előírásai szerint teremtenek új

lényeket, akik majd újra benépesítik a Földet. Ezek nem lesznek betegek, sem degeneráltak, sem... — Nem sokat törődök ezzel a királynővel — szólalt meg Szépség nyugodtan. — Ő egyáltalán nem érdekel. Először mentsük meg a mieinket, aztán később megvitathatjuk az univerzum jövőjét. Megint csend támadt. A hold felhő mögé bújt, a csillagok pislákoltak. Az Ansa Blanca felől forró szél fújt. Zürzüm egy fűszálon szundikált, Isis mozdulatlanul ült Joshua ölében, és elgondolkozva bámulta a pillangót. — Itt vannak a tervrajzok — göngyölte ki Jasmine a papírokat a földön. Mindenki a nő köré gyűlt. A három nagy lepedő tökéletesen illusztrálta az összekapcsolódó alagutak rendszerét, amik úgy festettek, mint a Sticks folyó föld alatti deltája, s a város nagy részébe vezették el a vizet. És a város minden pontja, ahol a csővezeték csatlakozott a felszínre vezető alagutakhoz, számmal volt megjelölve a tervrajzon, a kastélytól a külső falig minden hatalmas szeméttartály a diagramon lévő számnak látszott. A negyedik oldalon megtalálható volt a számok jegyzéke, a következőn minden szám egy városi címre utalt, vagy a kastély valamelyik szobájára. — Vessük össze ezt a diagramot a kastély térképével — folytatta Jasmine. — Talán képes leszek levonni néhány következtetést. — A többiek figyelmesen hallgatták. — A 212-es itt — mutatott rá az alagút tervrajzon egy számra, majd bekarikázta egy széndarabbal — a Fertőtlenítőbe vezethet, akármi is legyen az. Itt van Rose. — Szépségre nézett, aztán megfontoltan folytatta. — Ha egyáltalán ott van még. — Szünetet tartott, hagyta, hogy ez a nyilvánvaló kijelentés tudatosuljon a többiekben. — Egyébként, ha idenéztek, láthatjátok, ez úgy tűnik, hogy pont a trónterem és a királynő lakosztálya mellett van, a 213-218-as számmal jelölt helyiségekre gondolok. — Bal háza pedig — bólintott Lon — a Szárnyak utcája 18... éppen itt lehet — karikázta be a 47-91 számokat a diagramon. — Josh, nem tudom, hogy Dicey ott van vagy sem, de van nála egy Ollie nevű fiatal fiú. Joshua összeszorította a fogait. Szépség felült. — Joshua, jól érzed magad? Légy óvatos. A többiek Josh-ról Szépségre néztek, érdeklődés és aggodalom türköződött a tekintetükben. Josh lesütötte a szemét. — Miután elmentetek, megint rohamom volt — magyarázta. — Eddig ez volt a legerősebb. Két óra hosszat tartott... amíg ez a nyavalyás öszvérfi lefogott engem — mosolyodott el halványan és megérintette Szépség kezét. — Talán — vélte Sum-Te — nem kellett volna eljönnöd, talán ezt jelzik ezek a rohamok. Josh felnézett. — Nem, nem ezt jelentik. Senki sem vitatkozott vele. Jasmine kivette a szikéket, a fecskendőket és a tűket a zsebéből és körbeadta azokat. Saját magán bemutatta, hogyan kell használni a fecskendőt, ha valaki levegőt akar beinjekciózni egy neuroman nyakszelepébe. Elővett két zseblámpát, az egyiket megtartotta, a másikat Sum-Tenek adta. — És most elmondom a tervem.

— Lon elrepül velünk hármunkkal a sziklánál lévő alagút bejáratához. Mi ketten — Sum-Te és én — az energiaközponton megyünk át... itt — karikázott be egy területet a tervrajzon. — Innen ki tudunk jutni a felszínre anélkül, hogy felfigyelnének ránk, hiszen neuromanok vagyunk. A város sem olyan nagy vagy komplex, így az energiaközpont sem lehet az. Mind a ketten járatosak vagyunk az elektronikában. Ha ott vagyunk, elemezzük majd a helyzetet, és a tervem szerint, ha ez egyáltalán lehetséges, 4 órakor sötétségbe bontjuk a várost. — Elővette a zsebéből a lopott órát, beállította és odaadta Lon-nak. — Ez általános zavart fog okozni, és ha nem tudtok előjönni ezen a ponton, akkor a sötétség leple alatt, a kavarodásban elmenekülhettek. A szabotázs segítségével a várost borító acélhálóból is kikapcsoljuk az áramot, így ha bármilyen okból az alagutak alkalmatlanná válnak a menekülésre, Lon átrepülhet velünk a fal fölött. Ebben az esetben a kastély 347-es szobájában találkozunk. Ha kudarcot vallunk, a főkapun át visszajutunk a Külvárosba. Mindenki figyelmesen hallgatta. Lon megnézte a gyorsan ketyegő órán az időt, 7 óra volt. Jasmine folytatta. — Ugyanekkor Lon és Josh biztosítja a hátvédet. Bal házában, illetve a Fertőtlenítőben jönnek a felszínre, és akármerre is kell tartaniuk, lokalizálni tudják az elveszett családot. Az alagutakon keresztül térnek vissza, ha lehetséges. Szépség... — habozott — neked kívül kell maradnod... — Egyáltalán nem — suttogta élesen, de mondandója köhögőrohamba fúlt. Jasmine megvárta, amíg a kentaur lecsillapodik, majd folytatta. — Tökéletesen megértem az érzéseidet, de ez az egyetlen logikus megoldás. Jelenleg túl gyenge vagy ahhoz, hogy beavatkozhatnál valamilyen küzdelembe. A köhögésed is elárulna minket. Ezenkívül nem tudsz felmászni az alagutakban lévő létrákon. Megnyugtató hangon beszélt, hogy lecsillapítsa a szenvedélyeket. — Amellett szükségünk van valakire idekint, valakire, aki előkészíti a visszavonulást. Ha végre rájönnek, mi történt, biztosán megpróbálnak a nyomunkba szegődni. Ma éjjel elő kell készítened a rejtekhelyünket. Szeretném, ha... — Ma éjjel azt fogom tenni, hogy megrohamozom a főkaput, ha szükséges, hogy kimenekítsem az embereimet — suttogta a kentaur ádázul. — Azonnal megölnek és minket is elárulsz — szögezte le Sum-Te. — Nem is értem, miért vágyódsz olyan nagyon arra, hogy halott mártír legyen belőled — tette hozzá csípősen. — Mint az emberek. Josh dühösen felpattant. — Hogy mered... — Kérlek — próbált közbeavatkozni Jasmine. — Hadd emlékeztesselek arra, hogy... — Egyszerűen rámutattam valamire — jegyezte meg Sum-Te hűvösen. — Talán ha több időt pazarolnál az érzelmekre, mint a mutogatásra — mormolta Josh. — Hagyjátok abba! Mindannyian! — dörrent rájuk Lon. Mindenki elcsendesedett, mint a megszeppent gyerekek. — Tudom, idegesek vagyunk a ma éjjeli expedíció miatt — folytatta — de ne támasszunk feszültséget egymás között. Össze kell tartanunk és józanul kell gondolkodnunk, különben elvesztünk. De van egy ajánlatom Szépség számára, a dolog azonban nagyon kritikusnak is bizonyulhat. Figyeltek rám?

A többiek csendben ültek. Kissé restellték magukat, de meg is könnyebbültek, mivel kiadták a bennük felgyülemlett feszültség kis részét. Lon folytatta. — Akkor jó. A kastélytól keletre a folyó számos mellékágra szakad. Az egyiken duzzasztógát van, a vízienergia táplálja a generátorokat. Két mellékág a kastély körül folyik, majd vízesésként zuhognak le a szikla peremétől a tengerbe. A harmadik — úgy tűnik — pont a kastély alatt folyik, ez kétségtelenné teszi a föld alatti alagutak létezését, s e folyam is a kastély nyugati fala alatti sziklabarlangon át ömlik az óceánba. Ez az utolsó elágazás, ahol Szépségnek be kell lépnie. — Ha megnézzük itt a térképet... — folytatta, s mindenki a csatornarendszer tervrajzát szemlélte — láthatjuk, hogy a Fertőtlenítőbe vezető csatlakozás közel van ahhoz a ponthoz, ahol az alagút kezdődik, ahol a folyó belép a város keleti fala alatt. Szépség — szerintem — beleereszkedik a folyóba a várostól keletre, leúszik az árral eddig a mellékágig, aztán a víz alá bukik a külső fal előtt, és olyan észrevétlenül, amennyire csak lehet, továbbviteti magát az áramlattal a városon keresztül, aztán egyszercsak a folyó belép a kastély csatornarendszerébe, folyik, csak folyik, majd két kanyar után elér a Fertőtlenítőbe vezető csőhöz. Ott kell várakoznia, s ott fogunk találkozni, Rose-zal is, ha lehetséges, ha megtaláljuk őt. Ha pedig az történik, hogy előre nem látható okokból nem tudunk kijutni a sziklajáraton át, ahogy terveztük, akkor elképzelhető, hogy a menekülés egyetlen módja az az útvonal lesz, amin át Szépség idejutott. Elgondolkoztak a terven, fontolgatták az esélyeket. Jasmine szólalt meg először. — Miért nem megyünk ezen az úton mi is, Szépséggel együtt? Ez sokkal egyszerűbb megközelítésnek látszik. — Főleg azért nem, mert Szépség a legjobb úszó közöttünk, jelenlegi gyenge fizikai állapota ellenére is. Erre a feladatra ő volt a legkézenfekvőbb jelölt. Meg miattam is — emelte fel bocsánatkérően a kezét. — Félek a víztől és utálom is azt. Nem tudok úszni, s a lélegzetemet sem vagyok képes visszatartani. S már körvonalaztam a számomra lehető legjobb megközelítést. Ami pedig a többieket illeti, ha nyugatról lépnek be, kevésbé figyelhetnek fel rájuk. Egyikünk minden bizonnyal átúszhat a város folyóján anélkül, hogy észre vennék, de mindannyian? Nem hiszem. Szépség lassan bólintott. — És ha minden rendben lesz? Ha az embereinknek sikerül a sziklajáraton át elmenekülniük? — Akkor a szereped kimerül a fölösleges elővigyázatosság alkalmazásában. Viszszagaloppozol az árral szemben, úszol, ha túl mély a víz, és valahol, a várostól keletre kilépsz a folyóból. Javaslom, hogy találkozzunk majd a folyó és az esőerdő határánál. — Remélem, hogy nem lesz rám szükség — merengett Szépség, majd visszazökkent a valóságba. — Ez a legnehezebb dolog, amit életemben ki kellett mondanom. Mindenki mosolygott. Joshua még hozzátette. — Még egy ok van arra, hogy elváljunk egymástól. Ha mindannyian odaveszünk, ha nem térünk vissza, valakinek folytatnia kell a dolgot. Csend támadt, a társaság megemésztette a hallottakat. — Azért néhány problémát előre meg tudok jósolni — szólalt meg végül Lon. — Ha elveszítjük a térképeket, vagy az alagutakban kialszik a fény, hogy fogunk kitalálni abból a labirintusból?

Jasmine kivett a zsebéből négy krétát, s egyet-egyet átadott Lon-nak, Josh-nak és Sum-Tenek. — Csoportonként egy zseblámpánk van — mondta — arra az esetre, ha kialudnának a lámpák. Amikor odabenn vagyunk, tíz lépésenként nyilat rajzolunk az alagút falára. Ha eltévednénk, egyszerűen követjük a jelzéseket a barlang kijárata felé. Szerintem kínálkozik egy egyszerű megoldás Szépség számára is. Szedjen össze egy csomó liánt a várostól keletre lévő erdőből, fonjon belőle kötelet, s erősítse az egyik végét a keleti falhoz, a másikat meg vigye magával az alagutakba. Amikor távoznia kell, egyszerűen követi a liánfonatot. Lon beleegyezően bólintott. — Éééééés miiii lesz veeeelem? — nyávogta Isis. Josh gyengéden megvakargatta a macska füle tövét. — Szeretném, ha elrejtőznél a keleti fal árnyékába és megbizonyosodnál arról, hogy nem veszik észre Szépséget. Ha bárki közel menne oda egy alkalmatlan pillanatban, a te feladatod lesz, hogy eltereld onnan, nehogy meglássák Szépséget. Ez nagyon fontos feladat, szőrmók és igencsak számítok rád. Isis elégedetten dorombolt. Egy darabig elégedetten üldögéltek, ízlelgették magukban a terveket. Aztán SumTe hangja törte meg a meditációt. — És ha nem találjuk meg a tieiteket? — tette fel a kérdést Josh-nak. — Ha még életben vannak, addig maradok ott, amíg nem sikerül kimentemen őket. De ha meghaltak... hazamegyek — nézett Szépségre, majd sokkal lágyabban folytatta. — De megbosszulom őket. — Én is ezt fogom tenni — bólintott a kentaur szomorúan. Sum-Te megrázta a fejét. — Azt hiszem, a királynőnek nem fog tetszeni a dolog. Szépség felegyenesedett. — Ez fölösleges megjegyzés volt — mondta — és közeledik az este. Elindulok a folyóhoz. Ég veletek, barátaim. Mindannyian felálltak. Josh Szépség vállára tette Isist, majd a félálomban lévő Zürzüm-öt a macska hátára fektette. Isis nem volt túlságosan elragadtatva, de nem mozdult. Jasmine odalépett Szépséghez. — Azt hiszem, sokat tanultam tőled — mondta csendesen. — Köszönöm neked. — Mindketten tudták, lehetséges, hogy soha többé nem találkoznak majd, de ha mégis, a körülmények addigra meg fognak változni. Egy pillanatra átölelték egymást, talán még többet is akartak, de Szépség nem tudta szavakba önteni érzéseit, így zavartan szétváltak. A kentaur Joshuá-val szemben találta magát. Ők is tudták, lehet, hogy most vannak együtt utoljára, de ha így is történne, akkor sem válnak el örökre. Szorosan átölelték egymást, árnyék sem felhőzte szívből jövő érzelmeiket. — Hamarosan találkozunk, jó barátom — mormolta a kentaur. — Hamarosan — visszhangozta Josh. A kecses kentaur anélkül, hogy visszanézett volna, elvágtatott a hegyek felé a hátán üldögélő Isis-sel és Zürzüm-mel együtt. — Járj jó vérrel — suttogta Lon. Sum-Te lehunyta a szemét. — Joshua, Szépség, Jasmine, Sum-Te, Zürzüm, Isis, Lon. A hét szamuráj — állapította meg.

Lon maga köré gyűjtötte a megmaradt három bajtársat, a szárnya alá vette őket, majd elrepült velük a tenger fölé. Az éjszakai légi utazás lélegzetelállító élmény volt Josh számára, mintha ébren álmodott volna. Alig néhány perc múlva az adrenalinszintje megemelkedett, s remélte, ez elegendőnek bizonyul az egész éjszakára. Nyugatról közelítették meg a sziklát, Lon alacsonyan repült, alig valamivel a vízfelszín fölött. Hamarosan megpillantották a keresett sziklát, amin fekete lyuk tátongott, mint egy hatalmas gyomor. Lon egyenesen belerepült a nyílásba. A járat alig valamivel volt szélesebb, mint a vámpír szárnyainak fesztávja, így nagyon óvatosan kellett repülnie, a legkisebb félresikerült mozdulat következtében is nekiütközött volna a sziklafalnak, így utasaival együtt a feketén kavargó vízben lelhették volna halálukat. Szerencsére a denevérhez hasonló szonárja segítségével jól tudott tájékozódni, folyamatosan bocsátotta ki a magas frekvenciájú bipeket, így tartotta a helyes irányt. A fő alagútba érve jónéhány méteren át tökéletes sötétségben kellett repülnie a kavargó vízfolyam fölött. Josh rémült volt, de ezzel együtt valahogy biztonságban érezte magát a vámpír karjában. Végül Lon lassan ereszkedni kezdett, csípőig merült az örvénylő folyamba, ami kis híján elsodorta. Gyorsan az alagút oldalához gázolt, ahol az áramlás sebessége jóval kisebb volt. A falnak vetette a hátát és óvatosan letette a többieket. Joshua, aki egy kicsit szédült a repüléstől, rögtön elvesztette a lába alól a talajt és belesett a vízbe. Az áramlat gyorsan sodorta őt a tengerbe zuhogó vízesés felé. Nagy erőfeszítéssel sikerült elkapnia egy kiálló sziklát, felhúzta magát és visszasietett várakozó barátaihoz a rá irányuló zseblámpák fényében. Senki sem szólt egy szót sem. Jasmine krétajelet tett a falra, majd felfelé indultak, a sötétségbe. Az első nagyobb kereszteződésnél a haladás jóval könnyebb lett, mivel a mennyezetről lecsüngő lámpák halvány fényében legalább látták, hová lépnek. Néha megálltak, tanulmányozták a térképet. A vízszint emelkedett, most már övig gázoltak az erős sodrású folyóban, bár annak ereje fokozatosan csökkent. Megálltak, mélyet lélegeztek, idegesen egymásra mosolyogtak. Megkezdődött a támadás. * Isis a felvonóhíd árnyékában kuporgott annak a keskeny földgyűrűnek egy darabján ami a külső fal és a folyó mellékága körül húzódott. Amint megpillantotta a folyót, rögtön leugrott Szépség hátáról. A kentaur keletre tartott, az esőerdő felé, hogy liánokat gyűjtsön, Zürzüm a sörényébe kapaszkodott, a macska viszont elsüvített nyugat felé. Jól meggondolta a dolgot, először is nem akart kimaradni a buliból, másodszor pedig nem bízott abban, hogy vigyázó tekintete hiányában Joshua képes ügyelni magára. A külső fal aljánál felnézett: gránit és habarcs, egészen az égig, nem is látta a tetejét. A kapu mellől valami morgást hallott: a háromfejű cerberus őrök egyike megérezte a szagát. Addig semmi értelme bármiről is gondolkodni, amíg fel nem jut a tetőre, s erre csak egy mód kínálkozik. Felugrott egy alkalmas kiszögellésre, kimeresztette a karmait és felfelé kezdett kapaszkodni a gránitfalon.

Rövid idő múlva felért a 30 méteres fal tetejére. Megkereste az acélhálót, amiről Jasmine beszélt, hogy ki tudja kerülni. Azonnal észrevette a huzalokat, félméterenként kapcsolódtak egymáshoz és a kastély felé tartva tűntek el az űrben. Maga a vár sötét volt, gótikus, bevehetetlen, bár a világos ablakok hívogatónak tűntek. Egyébként az egész város szinte izzani látszott az utcai lámpák fényében, ráadásul a házak bejárati ajtaja fölött is izzók tündököltek. Isis nyugodtan üldögélt és óvatosan nézegetett körbe-körbe. Orrlyukai kitágultak, füle égnek meredt, tekintetével szinte letapogatta a terepet, bevetette minden macskaérzékét, így ücsörgött egy óra hosszat, majd macskaügyességgel leereszkedett a külső fal belső oldalán. * A négy alak lassan mozgott az árnyékos kanyarokban. A víz csak néhány ujjnyi mélységű volt, éppen csak hogy csörgedezett a hideg kövek között, így minden lépésük nagyot csobbanva visszangzott végig az alagúton. Néha pislákoló lámpák mellett haladtak el. Itt megpihentek, ránéztek a térképre, hogy megbizonyosodjanak a helyes irányról, krétával megjelölték a falat, majd csendben továbbmentek. Alagutak keresztezték egymást, elágaztak, visszakanyarodtak, minden csupa árnyék volt. Josh nagyon feszült volt, égett a szeme, zúgott a füle. A füle. Hirtelen úgy érezte, hogy hall valamit. — Mi lehet ez? — suttogta. — Micsoda? — kérdezte Sum-Te. — Lépések — mondta halkan Josh. — Valahol mögöttünk. Megálltak, s némán várakoztak. — Semmit sem hallok — közölte Sum-Te. — Nem, igaza van — susogta Lon. — Én is hallottam őket, de most mintha megálltak volna. Tovább hallgatóztak, csend volt, eltekintve a víz halk csobogásától. Óvatosan tovább indultak. Ezúttal mindannyian hallották maguk mögött a lépéseket, halkan koppantak, enyhén csobbantak. Aztán, mintegy varázsütésre elenyésztek a hangok. — Azt hiszem, kétlábú volt — lehelte Jasmine. Sum-Te és Jasmine előhúzták a szikéket, Josh megmarkolta a kését, Jasmine kréta jelet tett a sziklafalra. Két-három kanyaron át csend volt, majd megint hallatszottak a lépések, de új hang is csatlakozott hozzájuk, lágy karmolászás. A vadászok megtorpantak. A lépések visszhangja tisztán kivehető volt, aztán megint elhalkultak és megszűntek. — Gyerünk már! — mondta Jasmine és körülnézett. A következő lámpához vezette a csapatot, majd körülállták a térképet. A hat fő alagút kereszteződésénél jártak, a vízszint valamivel megemelkedett, viszont két száraz oldalalagút tárult eléjük. Jasmine megjelölte a falon az irányt, amerről jöttek. — Itt szétválunk — mondta a térképet tanulmányozva. Josh fél szemmel az alagútba sandított. — Sum-Te és én erre

megyünk — folytatta Jasmine és jobb felé bökött — ti ketten pedig felmentek ezen a csatornán Bal házába — mutatott a kisebb, száraz járatok egyikére. Joshua szája kiszáradt, új, ismeretlen veszélyek vártak rá, s az igazat megvallva, kicsit tartott tőlük. Megnyalta az ajkát. — Jó vadászatot — suttogta, majd kezet szorított Jasmine-nel és Sum-Tevel. Jasmine teste megfeszült. Hosszú élete során olyan sokszor volt már részese az ilyen jelenetnek, de az utolsó pillanatok mindig olyanok maradtak, mint a sötét éjszaka. Megborzongott, majd viszonozta a fiatalember kézszorítását. — Szerencse nem létezik, csak végzet. De ezzel együtt jó szerencsét kívánok mindenkinek — szólalt meg Sum-Te. Lon még egyszer áttanulmányozta a tervrajzokat. Jasmine megvizsgálta a zseblámpáját, Josh hirtelen megdermedt: tisztán érezte valakinek a jelenlétét a közelben. A következő percben Lon is moccanatlan maradt és a sötétségbe bámult. Jasmine arcán árnyék suhant át. A szemközti alagútból lassan kiemelkedett egy minotaurusz. Kihúzta magát — nagyjából két és fél méter magas lehetett — embertestű, bikafejű alak volt. Termetes ember és tüzes bika. Mozdulatlanul állt és rávigyorgott a négy árnyékra, akik kővéváltan támaszkodtak a lámpa melletti falnak. A minotaurusz lassan felemelte lapátkezét és végigkarcolta a falat. A többiek odapillantottak, s látták, hogy krétával rajzolt nyíl díszeleg a sziklán, ami a lény alagútja felé mutat. Még mindig szemben állt velük, még mindig mosolygott, majd megfordult, beoldalazott a következő alagútba, a vadászok ismét hallották a csikorgó hangot, s ez így ismétlődött számtalanszor, majd a minotaurusz visszatért. Zsákmányaira nézett, majd embertelenül felnevetett, szája szélén nyál csurrant. Látta, hogy a vadászok felfogták, mi is történt velük. Aztán elképzelhetetlen sebességgel lehajolt elkapta Sum-Tet, majdnem félbeharapta a testét félelmetes fogaival, majd megint kiegyenesedett. A többiek megigézve nézték, amint a neuroman roncsolt teste eléjük zuhant. Hasából vörös, olajos folyadék bugyogott, szeme nyitva volt, de már elszállt belőle az élet. A sebesfolyású víz elsodorta a tetemét, s a halott neuroman hamarosan eltűnt a szemük elől. A minotaurusz hátravetette a fejét, és kurtán, gonoszul felnevetett. Ebben a pillanatban Josh elhajította a kését, Jasmine leverte a lámpát, s hárman háromfelé szaladtak. A sötétben fájdalmas sziszegés hallatszott, lábdobogás, ordítozás, zuhanás. Meggyulladt egy zseblámpa, s végigpásztázott a rémisztő vörös szemeken. Josh hallotta, hogy egy test nekiütődik a falnak. Újabb fények villantak. Az egyik sugara Lon-ra esett, a vámpír oldalából vér szivárgott. A minotaurusz hörögve rontott a fényre. A fény kialudt. Josh a kialudt fény irányába lendült, de beleütközött egy hatalmas, izmos testbe, arcát megcsapta a lény bűzös lehellete. Belevágta a szikét a vonagló húsba, de ekkor egy súlyos kar ölelte át, megrázta és a földre dobta. Dulakodás zajai hallatszottak, majd hamarosan csend lett. Minden elcsendesült körülöttük. Josh felemelte fejét a vízben. Még több csend. Kirázta a vizet a füléből. — Lon? — jött Jasmine hangja jobbról. — Igen — érkezett az elfúló válasz valahonnan hátulról.

— Vége van? — kérdezte Josh. Mind a két zseblámpa felgyulladt. Lon rávilágított Josh-ra, majd Jasmine-ra, az utóbbi egy kis mélyedésben kuporgott. Aztán a lámpája fényét Lon-ra irányította. — Te vérzel! — sikoltotta. A vámpír oldalán kétujjnyi seb tátongott, amiből vér csordogált. — Semmiség. Hol van a szörny? Körbevilágítottak az alagútban, s végül meglátták az elzuhant bestiát. Az oldalán feküdt, félig a vízbe lógott. Joshua kése átvágta a torkát, Lon karmainak nyoma látszott az egyik szemén és fekete orrán, Jasmine szikéje a kezébe fúródott, míg Josh-é a vállába. Halott volt. — Úgy tűnik, a késdobálásod sikerrel járt, Joshua — jegyezte meg Jasmine. — Aztán már csak reflexből küzdött. Lon a falnak támaszkodva ült. — Szerencsénk volt — mondta csendesen, de egész testében reszketett. A többiek köré gyűltek és számba vették a sérüléseket. Lon vérzése csillapodott, a sebet a minotaurusz hegyes szarva okozta, de hogy milyen mélyen hatolt be a vámpír oldalába, azt nem lehetett megállapítani. Jasmine sértetlen maradt. Josh számos horzsolást szerzett be, bal karjáról majdnem teljesen lejött a bőr, de komolyabb sebei nem voltak. — Sum-Te halott — mondta Jasmine szomorúan. Kétszáz éven át volt a barátnője. Lon odavilágított a szörnyeteg tetemére és megrázkódott. — Szerencsénk volt — ismételte. Néhány percig némán tűnődtek a történteken. A neuromanok nem tudtak sírni, de Jasmine úgy érezte, megnedvesedik a szeme. Mintha egy darabot vágtak volna ki belőle, úgy érintette Sum-Te halála. Josh remegése elmúlt. Már közel volt a roham, de mivel győztek, s Dicey pokolian közel volt már, sikerült leküzdenie a rátörő álmosságot, s készen állt mindenre. — Hát akkor induljunk tovább — szakította félbe Lon az elmélkedéseket. — Yazmeen, te egyedül mész tovább az energiaközpontba. Joshua, ha úgy véled, egymagád is képes vagy arra, hogy kihozd az embereidet Bal házából, akkor menj. Nekem még össze kell szednem magamat. Itt fogok várni, feltöltöm magamat a szörnyből, ápolom a sebemet és fedezem a visszavonulásotokat arra az esetre, ha még egy ilyesféle démon felbukkanna a barlangba. Ha nem jártok sikerrel, gyertek vissza értem. Ez kevésbé kielégítő tervnek tűnt, de más alternatíva alig kínálkozott. Végül mindenki egyetértett. Josh és Jasmine visszaszerezték fegyvereiket a minotaurusz teteméből, mindegyik magához vett egy-egy térképet és zseblámpát, és eltűntek a megfelelő alagútban, egyik az energiaközpontba, a másik pedig Bal házába tartott. Josh visszanézett a száraz járatból. Az utolsó dolog, amit a pislákoló fényben látott, Lon szárnyas alakja volt, arcát mélyen a halott minotaurusz nyakába temette. * Isis a belső fal belső oldalán üldögélt. Lágy szellő borzolta a szőrét, egyébként nem moccant. Fekete macska a fekete sötétségben, Isis láthatatlan volt.

Hangok és léptek hallatszottak körülötte. Beleszimatolt a levegőbe: Joshua nincs a környéken. A macska árnyékként suhant végig az utcákon, majd a kastély közelébe ért. Felnézett, nyilvánvalóan ez az a hely, ahová be kell jutnia. A gondolat sebességével iramodott a vár tövébe, majd leült. Eszébe jutott, hogy már régen nem mosakodott, ezért gondosan végigtisztogatta minden porcikáját, a jobb hátsó lábának belső felére valamilyen ok miatt különös figyelmet fordított. * Szépség nyugodtan úszott a holdfényben tükröződő folyóban. A vízáramlat a hátára vette, így minden erőfeszítés nélkül jutott előre, egyenesen a kastély felé. Hátára számtalan liánból összefont kötelet erősített. Kimerültnek érezte magát, de aztán legyűrte a fáradságot. Nem adhatja fel most, amikor ilyen közel jár a célhoz. Sikeresen kikerülte a kritikus elágazásokat, majd a kívánt irányba sodortatta magát. A fal közelében mély lélegzetet vett, majd lebukott. Az áramlat átvitte egy hatalmas, kerek nyíláson a fal alatt, s amikor elfogyott a levegője, óvatosan, csobbanás nélkül kidugta a fejét a vízből. Egy hat méter széles folyóban találta magát a külső falon belül. Mindkét parton nagy volt a nyüzsgés, mikrokefáliás klónok ruhát mostak, neuromanok a köveken ülve beszélgettek, vámpírok sétáltattak embereket. Szépség látta, hogy az áramlat gyorsan viszi a belső fal felé. Mély lélegzetet vett s megint a víz alá bukott. Félelemmel keveredő diadalérzet hatalmasodott el rajta, amint a hűs hullámok célja felé vitték. Nem akart a végkifejletre gondolni, Jasmine képét is elhessegette maga elől, csak Rose járt az eszében. Remélte, hogy jól van, remélte, hogy részt vállalhat a megmentésében. Még egyszer kiemelte a fejét a vízből, éppen időben ahhoz, hogy észrevegye, gyorsan közeledik ahhoz a ponthoz, ahol a Belvároson áthaladó folyócska elágazik. Az egyik elkanyarodik a vár alatti csatornalabirintus felé, míg a másik körbefolyja az épületet. A kentaur megragadta a kapu szélét, majd másik kezével szorosan odakötözte a liánfonatot egy kiálló kőhöz. Még utoljára körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem vette őt észre, aztán a kőboltozat alá süllyedt, göngyölíteni kezdte a kötelet és továbbvitette magát az áramlattal a föld alatti alagutak felé. * A hosszú évek alatt szerzett lopakodás gyakorlatával Josh felkúszott a Bal házának szemétledobójában lévő létrán. A vadász hidegvérével cserkészte be az áldozatot, s most minden érzése azt sugallta: eljött a pillanat, a szörnyeteg saját barlangjában biztonságban érzi magát, így a váratlan támadás meglepetésszerűen hat majd rá. Elérte a legfelső fokot. A tőrt a foga közé szorította, majd óvatosan felemelte a szemétledobó fedelét. Üres, gyertyafénnyel megvilágított hálószobát látott maga előtt. Egy mozdulattal felcsapta a fedelet, kiugrott, egy másodperc alatt visszahajtotta a tetőt, és ugrásra készen meglapult a cső mellett.

Minden csendes volt. Körülnézett a szobában. Gyertyák, tükrök, hatalmas franciaágy. Megmarkolta a tőrt és az ajtó felé osont. Félhomályos folyosó fogadta, számos kitárt ajtóval. Macskaléptekkel ment végig rajta, megállt, majd benézett az első helyiségbe. Hatalmas konyha volt, villanylámpák világítottak benne. Egy idősebb férfi edényeket mosogatott. Josh nem zavarta meg ebben a fontos tevékenységben és csendesen továbbment a következő ajtóhoz. Ez a helyiség nagy ebédlőnek látszott, a konyhára nyíló átadóablakkal. A hosszú faasztal körül 30-40 szék állt, a magas franciaablakok az éjszakára néztek. Az asztalvégen három ember üldögélt, kártyáztak, csevegtek. Josh békén hagyta a partit és továbbsettenkedett a folyosón. Mielőtt benézett volna a következő helyiségbe, várt egy percet. Hangok hallatszottak belülről. Óvatosan belesett az ajtófélfa mellett a zajos szobába. A gyertyafényben húszan lebzseltek, férfiak, nők, fiúk, lányok. Tele voltak ékszerekkel, parfümöt hintettek magukra, meztelenek voltak, de fátyolt viseltek, üldögéltek, feküdtek, dohányoztak, nevettek, ugratták egymást, aludtak, sírdogáltak. Sápadtak voltak és soványak, nyakukon bíbor foltok díszelegtek. Josh rájött, hogy ez a vámpír hárem. Felállt a hátán a szőr, visszatartotta a lélegzetét, óvatosan végignézte az arcokat, de nem talált közöttük ismerőst. A szíve hevesen vert. Továbbment. Átkutatta a soron következő szobát, közben valami megütötte a fülét: a folyosó végén lévő szobából, vagy beljebbről két hang hallatszott. Tiszta, csengő hangok. Egy mélyebb bariton és egy fiatalabb, magasabb: Joshua jól ismerte ezt a hangot. Egy pillanatra szinte megbénult a felismeréstől. Vad félelem kerítette hatalmába, ami bizonytalansággal, izgalommal és dühhel keveredett. Végül még erősebben szorította meg a kését, minden izma megfeszült és elindult a folyosó végén lévő ajtó felé, a két hang irányába. * — Bal-Sire — suttogta Dicey. — nem akarsz megízlelni? — kínálta oda a nyakát. — Eredj innen — dörmögte a vámpír a könyvébe merülve. — Kérlek, Sire — kulcsolta át a lány a karját — úgy szeretném... — Azt mondtam, eredj innen — lökte el Bal. — Nem ismered a mértéket, sosem tudod, mikor elég. Azonfelül olvasok — szünetet tartott, megint olvasni próbált, de elterelődött a szövegről. Mérgesen csapta be a könyvet. — Azonfelül a véred olyan ízetlen, mint a céklalé. A lány odasétált Bal széke mögé, lélegzete meggyorsult. Finom ujjaival gyengéden masszírozni kezdte a vámpír homlokát, megsimította az arcát, majd a nyaka és a válla következett. A másik először elhúzódott, majd nem törődött vele, aztán elviselte, végül élvezni kezdte. Ajka szétnyílt, lélegzete felgyorsult. Megfogta a lány kezét és a mellkasára szorította, Dicey két ujja közé csippentette a mellbimbóját, s először finoman, majd erősebben dörzsölgetni kezdte. A vámpír félrehajtotta a fejét. A lány keze egyre lejjebb kalandozott, már a hasánál járt, Bal szétterpesztette a combjait. Dicey belemarkolt a vámpír hajába és maga felé fordította az arcát, majd nedves ajkát annak nyakára tapasztotta. — Bal — suttogta —juttass el engem a csúcsra.

A vámpír vadul beleharapott a lány nyakába. Dicey lehunyta a szemét, az meg mohón kortyolta a vérét, majd megint beleharapott. A lány felnyögött a gyönyörtől, szinte dorombolt a kéjtől. Joshua fékezhetetlen dühhel vetette magát a szerelmespárra. A padlóra taszította őket, majd kését tövig Bal szívébe vágta. A vámpír felvisított és vonaglott, ám ugyanekkor Josh-t és Dicey-t a szoba két ellentétes sarkába hajította. A lány mozdulatlanul hevert, nyakából vér csörgedezett. Josh és Bal lassan felálltak, szembenéztek egymással. Mindkettőjük szeme kerekre tágult, lihegtek, minden izmuk megfeszült. A hárem tagjai az ajtóba gyűltek, rémülten, zavartan bámulták az eseményeket. Josh szikét szorongatott a kezében. Bal kiterjesztette a szárnyát, lenézett a melléből kiálló késre, majd hihetetlen dühvel Josh-ra meredt. Kirántotta a pengét és ledobta. Vér lövellt ki a sebből, majd a padlóra ömlött. Bal sziszegett és rituális vigyorra húzta a száját. Josh leguggolt. A vámpír teljes erejéből rárepült a támadóra, kiverte a szikét a kezéből, majd dühös agyarait a férfi nyakába mélyesztette. A fiatalember még sosem érzett ilyen fájdalmat. A vámpír fogai olyanok voltak, mint a villamossággal feltöltött tüskék, gyötrelemhullámokat küldtek a harapásnyomtól kezdve az egész testébe, megbénították és megvakították a vadászt. Idegfájdalom. Halálfájdalom. Vámpír fájdalom. Egymást átölelve henteregtek a padlón. Bal fogai Joshua torkába mélyedtek. Josh halványan érzékelte, hogy emberek figyelik a küzdelmet, nyöszörögnek, vagy egyszerűen mozdulatlanná dermednek a rémülettől. Kikapcsolta a látványt az agyából. Összeszedte minden megmaradt erejét, és belebökte a térdét Bal ágyékába. A fájdalomtól a vámpír szorítása reflexszerűen meglazult. Ugyanebben a pillanatban Josh érezte, hogy törékeny kezek kapaszkodnak a hátába, s megpróbálják leráncigálni a vérző vámpírról. Csekély erőfeszítéssel a falhoz lökte őket, s ugyanekkor megszabadult a vámpír gyengülő harapásától is. Bal karmaival Joshua karjába kapott, de a fiatalember már nem érzett fájdalmat. Egy törött szék hevert mellette, felkapta a széklábat és fejbeütötte vele Balt. Egyszer, majd még egyszer és még egyszer. Hirtelen végeszakadt mindennek. Josh feltápászkodott. Mellette a szőnyegen a halott Bal feküdt. A kés ejtette seb már nem vérzett a mellén, egy csepp vér sem maradt benne, mind kifolyt a szőnyegre. Joshua nyaksebe viszont erősen vérzett. Leszakította egy kis párna huzatát, a nyakára tekerte és átkúszott a szobán Dicey-hez. A lány félig eszméletlen volt, a nyakán lévő fognyomokból lassan szivárgott a vér. A férfi remegő karjaiba vette, átölelte, Dicey erőtlenül csüngött a mellén. Arcát az arcához, nyakát a torkához nyomta, sebet a sebhez, vérük egymásba csepegett. Josh nekidőlt a falnak és az ölébe fektette a lányt. Dicey szemhéja megrebbent. Rápillantott a férfira, mintha egy másik élet váratlanul felbukkanó emléke lenne. Aztán utolsót lélegzett.

Josh nem értette e pillanat jelentését. Annyi hónap keresés és nehézség után, egyszerűen besétál ide, és nézi, amint a szerelme a karja között hal meg, a rabszolgák zavarodott pillantásainak kereszttüzében, a dzsungel peremén lévő vámpír várában, az óceán peremén, a sivatag peremén, mi értelme van ennek? Miféle leckét kapott? Mélyet lélegzett, de nem tudott elég levegőt beszívni ahhoz, hogy elmúljon a belsejében érzett üresség. Agyában őrült sebességgel cikáztak a gondolatok és látomások, de fel sem tudta fogni őket, szinte szétrepedt a feje. Mozdulatlanul üldögélt és a semmibe bámult... Fojtogatta a sírás, de nem jött ki könny a szeméből. Megpróbálta összeszedni magát, míg a rémült nézőközönség — Bal háreme — meredten bámul rá. Senki sem moccant, senki sem szólalt meg. Néhány hosszú pillanat után egy fiatal fiú óvakodott be az ajtón és habozva megállt Josh mellett. A férfi felnézett, arca ellágyult. — Ollie? — suttogta. A kisfiú ajka megremegett. — Ollie — ismételte Josh és kétségbeesett erővel átölelte a fiút, majdnem megfojtotta őt örömében. Végül elengedte és eltolta magától a gyereket. — Ollie, hogy érzed magad? — kérdezte. — Jól vagy? Most már biztonságban vagy. Josh boldog volt. Legalább összpontosíthatott valamire. Öccse megmenekült. Ollie mosolyogni próbált, de csak grimasz sikeredett helyette. Megint átölelte Josh-t. Szaporán bólogatva közölte, hogy jól érzi magát, de nem szólalt meg. Josh nem erőltette. Csak átkarolta a gyereket és a haját simogatta. — Jól van, jól van, most már biztonságban vagy. Végül a férfi felállt és ránézett a megkövült csoportra. — Magammal viszlek benneteket. Most azonnal elmegyünk. Azok bizonytalankodva egymásra néztek, nem tudták, mit tegyenek. Uruk holtan hevert a padlón. Szabadok voltak. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Néhányuk arcán mámoros boldogság tükröződött, mások megijedtek, megint mások felháborodtak, többen zavarba jöttek. Néhányan már itt születtek, Bal háremében és fogalmuk sem volt arról, mit jelent a szabadság. Számosan szerették Bal-t s most zokogtak a holtteste fölött. Egy pár nemrégen esett fogságba, ők rögtön szétszaladtak a házban, s lehetséges fegyverek után kutattak. Renfield, az öreg szolga volt az egyetlen, aki egyszerűién tudomásul vette, hogy gazdát cserélt. Leültette Josh-t egy székbe, alkohollal kimosta a sebeit és gondosan bekötözte azokat. Ollie még mindig némán egész idő alatt szorosan Joshua övébe kapaszkodott. Végül Josh felállt. — Oké, figyeljen mindenki — emelte fel a hangját. A kakofónia azonnal megszűnt. — Most mindannyian elhagyjuk ezt a várost. Titokban, a csatornákon át. Miután kijutottunk, mehettek, amerre akartok. Ha akartok, velem tartotok, ha nem, hát nem. Renfield már hosszú ideje suttogott Joshua fülébe. Amikor befejezte, Josh bólintott és megint a gyülekezethez intézte a szavait. — Ha úgy érzitek, jobb lenne megint valakinek a háreméhez tartozni, hamarosan találkozni fogunk egy Lon nevű, különösen kedves vámpírral, aki segít kijutni innen, és biztos vagyok benne, örömmel magához vesz néhányatokat. — Sok arcon átsuhant a megkönnyebbülés. Josh folytatta. — Most le fogunk mászni a szemétledobóban lévő létrán egészen a csatornákig. Én me-

gyek elsőnek, Ollie velem jön. Ti meg kövessetek. Csak azt szedjétek össze, amit könnyen magatokkal tudtok hozni. Te ott, a késekkel, tartsd szemmel, hogy rendben mennek-e a dolgok. Renfield, te leszel az utóvéd. Csukd le magad után a fedelet. Izgatottság hullámzott át a szobán, mindenki egyszerre kezdett el beszélni, az emberek ide-oda szaladgáltak. Josh erőt vett magán és a vállára dobta Dicey mozdulatlan testét és lemászott az alagútba. Ollie szorosan mögötte maradt. Amikor Josh leért, óvatosan becsúsztatta szerelme holttestét egy keresztalagút gyorsfolyású vizébe, Dicey hamarosan eltűnt a szeme elől. — A tengerbe — suttogta Josh. Visszament a ház alatti csőhöz, megvárta, amíg az egész csoport összegyűlik. Elégedetten látta, hogy mindenki épségben leért. Azt mondta nekik, hogy fogják meg egymás kezét, majd egyes sorban afelé a pont felé vezette a csoportot, ahol Lon várakozott rájuk. A húzódozó, rémült emberlánc habozva indult el a sötét labirintusba. Ha Joshua nem húzza őket, Renfield nem bátorítja olyan türelmesen a társaságot, még ötven lépést sem tettek volna meg. Az emberek állandóan siránkoztak, ziháltak, egy fiatalember még hisztérikus rohamot is kapott, de Renfield helyre tette őt. Egyébként minden baj nélkül megérkeztek. A kereszteződésnél lévő izzót Lon kicserélte egy másikkal, amit a szomszédos járatból hozott, így Josh legnagyobb örömére azonnal észrevette őt. A vámpír sokkal jobban nézett ki, visszanyerte a színét, a sebe bezárult. Győzedelmes pillantásokat váltottak egymással. A halott minotaurusz teste még mindig eltorlaszolta az egyik alagút kijáratát. Amint az emberek odaértek, kénytelenek voltak átlépni rajta. Néhányan megigézve bámulták, mások meg félrenéztek. Hamarosan a menekülők Lon és Josh körül csoportosultak. — Én most elmegyek — mondta Josh csendesen a tömegnek. Ollie rémülten megmarkolta a lábát. Josh felemelte a gyereket. — Vissza fogok jönni — folytatta. — Még van odakint valaki, akit el kell hoznom. Lon fog tovább kísérni benneteket, vele biztonságban lesztek. Josh visszaadta Lon-nak a térképet, ami a sziklafalon lévő kijárathoz vezető utat mutatta. Megbeszélték, hogy itt találkoznak majd a kereszteződésben, miután mindketten teljesítették saját feladatukat. — Vigyázz Ollie-ra — suttogta Josh. — Úgy értem, ha valami történne velem... — Mint a saját fiamra — biztosította a vámpír. A társaság megint egyes sorba rendeződött és Lon bevezette őket a sötétségbe. Josh eliramodott az ellenkező irányba, a Sugárfertőtlenítő Laboratórium és Rose felé. * Szépség higgadtan álldogált a bal kéz felé vezető elágazásnál. Miután a folyó belépett a kastély alatti alagutakba, a vízszint alacsonyabb lett, könnyebb volt gázolni benne. Itt biztonságban érezte magát, ráadásul megszabadult a városiak kegyetlenül fürkésző pillantásaitól. Ezzel együtt nagyon aggódott. A térkép szerint ha keletről lép be az alagútba, jobbra egy elágazást talál, utána egyet balra és ez vezet a trónterem alatti szemétledobó csőhöz. De Szépség két kanya-

ron jutott túl, mielőtt meglátta volna a jobb felé vezető elágazást és három keresztalagút is volt útközben, mielőtt bármely elágazás lett volna balra. Próbaképpen megállt egy függőleges cső alatt, ami lehet, hogy a királynő szobájába vezetett. Lehet, hogy nem és azon tűnődött, mit is csináljon. Például várhatott. Vissza is fordulhatott volna, hogy újra kezdje. Tovább is mehetett volna, még mindig jónéhány méter liánfonat állt rendelkezésére. Kiálthatott is volna, hátha Joshua meghallja. A sötét, ellenséges alagútban egyik választás sem mutatkozott kielégítőnek. A kentaur némán átkozódott. Szóval, először jobbra fordul, majd a bal elágazáshoz jut és a pokolba a jelöletlen kanyarokkal. Várakozott. * Jasmine a legfelső létrafokra lépett. Egy fél centire felemelte a tetőt, és a résen át bekukucskált a helyiségbe. Nagy, magas terem volt. A két fal előtt, amit látott, hatalmas konzolok álltak, kapcsolókkal, fényekkel és gombokkal tele. Csak két neuromant tudott megfigyelni. Az egyik forgószéken ült a bal oldali konzol előtt, a másik fel-alá járkált és ellenőrizte a műszereket. A háttérben zümmögő turbinák elnyomtak minden zajt, ami egyébként hallható lehetett volna, s a többi szobából sem szűrődtek ki hangok. Talán ez a kettő éjszakai ügyeletben volt. Jasmine csak a legközelebbi kapcsolók fölött lévő feliratokat tudta elolvasni: MÁSODIK EMELET NYUGATI SZÁRNY, LUNARIUM, TART. LABOR. Úgy tűnt, ez az a hely. Már négy csőben felmászott, az első három is viszonylag érdekes helynek látszott, de nem az volt, amit keresett. Ide akart bejutni. S most már feleslegessé vált a további vizsgálódás. A lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedett, hogy kifürkéssze a továbbiakat. * Isis a kastély negyedik emelet egyik ablakának külső párkányán ült mozdulatlanul, mint a szfinx. Meg volt elégedve magával. Tudni fogja, mikor kell megmozdulnia. Alatta lassan kialudtak a város fényei. Későre járt. A város aludni készült. Egyik mancsát a szájához emelte és fogával megvakarta két ujja közét. Milyen kellemes érzés! Becsukta a szemét és harapta, csak harapta a viszkető részt egészen addig, amíg már az élvezet az extázis szélére sodorta, de ekkor... Történt valami. Nem tudta micsoda, de valaminek történnie kellett. Joshuá-val történt valami. Mi több: Joshua itt van a kastélyban. Kényelmesen felemelkedett, keresztülsétált a széles ablakpárkányon, leugrott a padlóra, majd kióvakodott a hallba. * Lon balra fordult, egy gyengén megvilágított alagútba. A falon nyíl mutatta az utat, nem volt biztos benne, de úgy nézett ki, mintha Sum-Te rajzolta volna oda. A vámpír Ollie kezét fogta, a gyerek a mögötte lévő nőét, és így ment tovább, az egész soron végig.

Keresztalagúthoz értek, amin hideg szél süvített át, olyan hangokat keltve, mintha egy szenvedő állat sivítana. Ez annyira megrémített két fiatal lányt és még tíz más embert, hogy elszakadtak a lánctól, és berohantak egy másik keresztalagútba. — Álljatok meg! — ordította Renfield, de már a lépések zaja sem hallatszott, eltűntek a feketeségben. Lon visszarohant, Renfield elmondta, mi történt. — Vissza kell hoznunk őket — mondta a szolga. Lon szomorúan megrázta a fejét. — Ha megkeresném őket, sosem találnék vissza hozzátok. Ők elvesztek számunkra. Menjünk tovább — mélységes szomorúság csendült ki a hangjából, majd visszament a sor elejére. — Fogjátok meg egymás kezét és gyerünk! — szólt hátra és lassú léptekkel elindult. * Isis egy ablaktalan folyosó végére ért. Nyilvánvaló zsákutca. Leült, megnyalogatta a mancsát, s közben azon tűnődött, mi hozta ide, amikor itt nyilvánvalóan semmi sem történik. A nyalogatás kellős közepén megállt, és pár másodpercig mozdulatlanul meredt a mancsára. Aztán felnézett. Mintegy két méterre fölötte a falon szellőzőnyílást látott, nagyjából 30 centi átmérőjű lyukat, amit vékony drótháló fedett. Természetesen — gondolta Isis — ezek a speciális átjárók direkt nekem épültek, hogy körülnézhessek. Egy ugrással a nyílásnál termett, karmaival beleakaszkodott a dróthálóba, s ezzel egyidejűleg hátsó lábaival rugdosni kezdte azt. Néhány perc múlva a háló elmozdult a helyéből és macskástól a padlóra pottyant. Isis megrázta magát, majd megint felugrott a nyíláshoz, bekúszott rajta és nekiiramodott a sötét szellőzőjáratban. Ez pont a megfelelő méret — gondolta, amint átosont a láthatatlan feketeségen. A csővezeték kanyargott, elfordult, de Isis sohasem vétette el az utat. Úgy tűnt, önkéntelenül is tudja, merre kell tartania, s mely alagutakat kell elkerülnie. Egyszer megállt, hogy elkapjon egy patkányt, de arra már nem pazarolt időt, hogy el is játszadozzon vele. Jobb dolgom is van — közölte a halott patkánnyal, majd megint útrakelt a csővezetéken. Valahogy tudta, macska-érzékeivel érezte, hogy szeretett Joshuá-ja a kanyarok végén várja. * Josh nesztelenül felemelte a szemétledobó tetejét és kinézett: a szoba üres volt, így hát kimászott a csőből. Nagy terembe jutott, tucatnyi asztal és szék állt benne. A mennyezeten sötétlila fénycsövek futottak végig, Josh-nak az az érzése támadt, hogy valami bűbáj lehet a dologban. Narancsvörösen izzó tekercseken húsleves rotyogott üvegedényekben, az egyik sarokban egy drótketrecen tábla állt: VIGYÁZAT! MAGASFESZÜLTSEG! Mindent alaposan megvizsgált, nagyon keveset értett belőle. Aztán két ajtót látott. Az egyiken felirat hirdette: MŰTŐ, a másik üres volt. Kinyitotta a feliratos ajtót és bement. Ez a szoba kisebb volt, de szintén üres volt. A mennyezeten két nagy lámpa

függött, két nagy fémasztal fölött. Az egyik fal melletti polcon különféle eszközök sorakoztak: olyan szikék, mint amilyeneket Jasmine lopott el, ollók, tűk és számos olyan eszköz, amiket Josh egyáltalán nem ismert fel. A sarokban egy nagy üvegkád állt. A szűrt kék fényben Joshua belenézett, tiszta folyadékkal volt tele, amiben emberi testek lebegtek. Josh lélegzete elakadt, majd továbbment. Végre levegőhöz jutott. Az első üvegkád mellett két kisebb is állt, de ezek üresek voltak. Egy asztal közepén zöld fémlabda zümmögött, s Joshua úgy döntött, nem nézi meg közelebbről. A helyiségben nem volt több ajtó, így Josh visszament. Az első szobában most már észrevett egy elektromos szerkezetekkel teli dobozt. Átnézte őket, de megfejthetetlenek voltak számára. A falon nagy térkép függött: AZ EMBERI TEST IDEGRENDSZERE. Mellette az asztalon nagy könyv hevert: AZ EMBERI AGY ATLASZA. Josh belelapozott, de nem értett belőle egy szót sem. Odament a másik ajtóhoz és benyitott. Egy rövid folyosóra jutott, amiből két újabb ajtó nyílt. Megpróbálta az elsőt, zárva volt. A másodikon felirat állt: KRIOGENIKUS EMBER TÁROLÓ. Josh kinyitotta az ajtót. A másik oldalon egy újabb, bíborvörös fénnyel megvilágított folyosó nyílt, a túlsó oldalon három újabb ajtó helyezkedett el. A POKOL TORNÁCA, NIRVÁNA, ÚRVACSORA. Josh kinyitotta a bal oldali ajtót, a Pokol Tornácát. Megtorpant, levegő után kapkodott. A hatalmas terem tele volt sorokban elhelyezkedő üvegkoporsókkal, mindegyikben egy ember feküdt. Josh lassan előre sétált. Morbidul festettek a szürreális fényben: elkékültek, fagyosak csendesek voltak. A koporsók belső oldalán jégvirágok díszelegtek, minden tartályhoz csövek kapcsolódtak, amik a padlóba vezettek. Josh, mintha transzban lenne, az egyik sortól a másikig sétált, alaposan megnézte a mozdulatlan arcokat. Mindegyik fiatal volt, mozdulatlan és aludni látszott. Josh egyiküket sem találta ismerősnek. Visszament az előtérbe és belépett a Nirvána feliratú középső ajtón. A belső tér nagyon hasonlított az előző tereméhez, megfagyasztott emberek feküdtek az üveg alatt. Az első sornál kezdte a megfontolt gyászmenetet, minden arcra növekvő félelemmel, csökkenő reménységgel pillantott rá. Úgy vélte, felismerte a sorban hatodikként fekvő testet — az illető úgy festett, mint Lewis, a kövér fiatalember a Ma'gas-beli könyvészek közül, akinek ugyanolyan rohamai voltak, mint neki. Josh megtorpant. Az üveg pereme eltompította a körvonalakat, ezért közelebb ment és alaposabban megnézte a testet. Valóban Lewis volt az, kékesfehér alakja mozdulatlanul feküdt ott, mint egy márványszobor. Joshua szíve hevesebben vert. Közelebbről is megnézte a testet és kis híján megállt a szíve: Lewis koponyatetőjét eltávolították, s kivették az agyát. Elvitték. Elvitték valahová. Ellopták. Joshuá-t kimondhatatlan düh fogta el. A másik üvegtartályhoz rohant, majd a következőhöz és a következőhöz: mindegyik embernek kivették az agyát. Visszaszáguldott Lewis-hez, és az üvegre tette a kezét. Ordítani tudott volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Addig ütötte a tartályt az öklével, amíg az szinte elzsibbadt, de az üveg meg sem repedt, megpróbálta kinyitni, de szorosan le volt zárva. Lewis ott fog feküdni hűvösen, zavartalanul az örökkévalóságig, agy nélkül.

Joshua úgy érezte, kezd elmenni az esze. Visszafutott az első nagy terembe. Felforgatta az asztalokat, az üvegeket a falhoz vágta, széttépte a könyveket, leszaggatta a térképeket. Aztán, szinte katatón állapotban, a padlóra rogyott. Dicey halott. Dicey halott. Ollie élete hátralévő részében egy lidércnyomás árnyékában fog élni. Lewis pedig... Lewis... Rose. Meg kell találnia Rose-t. Nem hagyhatja, hogy itt maradjon ezeknek az őrülteknek a karmaiban. Meg kell találnia őt és ki kell vinnie a borzalmak házából. Újra belépett a Nirvánába. Megint megvizsgált minden üvegkoporsót, közben hányingerrel küszködött. Senki mást nem ismert fel. A harmadik szobába vezető ajtó zárva volt, de két, embertelenül erős rúgással Josh-nak sikerült kinyitnia. Úgy érezte, hogy egyik lábujja eltört, de már túl volt azon, hogy ilyesmivel is törődjön, komolyabb dolgokkal kellett szembesülnie. Ebben a teremben szintén testek voltak. De ellentétben az előzőkkel, nem fedte őket üveg. Egymás mellett feküdtek a nagy tollal töltött matracokon, egészen a terem végéig. Legtöbbjük mozdulatlan volt, mások rángatóztak, vagy csak egy kicsit reszkettek. Josh izgatottan végigsétált a félhomályos termen. Megérintette az első testet. Meleg és száraz, jó volt a pulzusa. Kopasz meztelen férfi volt, szemlátomást aludt. A mellette fekvő szintén ruhátlan volt és kopasz. Josh hamarosan rájött, hogy minden embernek leborotválták a haját. És aztán meglátta Rose-t. Megtapintotta a pulzusát. Erős. Josh mellé feküdt, hozzásimult, érezte a teste melegét, megcirógatta az arcát. — Rose. Drága Rose — suttogta. Felült. — Ideje itthagyni ezt a helyet — mondta és felemelte az asszonyt, pontosabban csak fel akarta emelni, mert valami visszahúzta. Valami, ami a tarkóján volt. Megtapogatta, és szinte kővé dermedt a rémülettől: a nő leborotvált koponyájából egy zsinór vezetett kifelé. Megfordította Rose fejét: fekete, ujjnyi széles kábel csatlakozott egy kis, háromszögletű dobozhoz, amit beoperáltak a koponyájába. A műtét nem régen történhetett, a seb még nem fórt össze, s a varratok is a helyükön voltak. Josh hitetlenkedve bámulta az egészet. Ez volt az a rémség, amitől tartott. Elszánta magát és kitépte a csatlakozót. Rose összerándult, majd elhanyatlott a karjaiban. Josh megfogta a csuklóját: a pulzusa még mindig erős volt. Hirtelen felfigyelt rá, hogy vörös fény villog az ajtó fölött. Felemelte Rose-t, kivitte az előtérbe, majd lábával be akarta lökni a központi laborba vezető ajtót, de az zárva volt. Megpróbálkozott a másik kettővel is, de eredménytelenül, végül visszarohant a harmadikba. Észrevette, hogy onnan is nyílik egy ajtó. Egy nagy nyílás mellett volt, amin át az összes borotvált fejű emberből kiágazó vezetékek összefonódtak valamerre. Az ajtó fölött még mindig villogott a piros lámpa. Megpróbálta kinyitni, az ajtó engedett. Rose-t a vállára vette és belépett a következő terembe. Odabent nappali világosság uralkodott, a fény elvakította Josh-t.

Letérdelt és letette Rose-t a padlóra, megpróbálta összeszedni magát, s várta, hogy szeme alkalmazkodjon a fényhez. Egyszerre csak becsapódott az ajtó mögötte. Josh megfordult, egy magas, angyalszerű ember állt mögötte. De nem ember volt, hanem neuroman. — Üdvözöllek — szólalt meg a különös figura. — Gabriel vagyok. Utazásod végére értél.

Tizenhatodik fejezet Az új állat Több, mint két méter magas, jó húsban lévő, fehérköpenyes figura volt, mosolya erőltetettnek tűnt. Josh Rose és a magas neuroman közé állt és előhúzta a kését. — Nem, ne — nevetett az illető. — Én csak Gabriel vagyok, és semmi szükség sincs rá, hogy megtámadj engem. Hosszú utat tettél meg, ebben biztos va-

gyok, és kétségtelenül szükséged van némi pihenésre. Akárhogy is van, én sohasem folyamodon fizikai erőszakhoz. Ez a kötekedés kihozta Josh-t a sodrából. Hátralépett, megmarkolta a kését, de Gabiéi hátat fordított neki és odasétált a falhoz. Josh most első alkalommal nézett körül alaposabban a helyiségben. Üres volt, eltekintve egy nagy fémdoboztól, ebbe futottak bele a szomszédos szobából kígyózó kábelek. A doboz tetején valamiféle gombokkal teli panel volt. Gabriel még mindig Josh-nak háttal, nyomogatni kezdte a gombokat. — Mit csinálsz azokkal? — érdeklődött a férfi. — Ébreszd fel őt — kérte, és az eszméletlen Rose-ra mutatott. — Ó, semmi különöset nem csinálok — felelte Gabriel a gombnyomogatás közben. — A királynő csinálja mindezt. Nos, a hosszú utazásod után egy kicsit álmosnak kellene érezned magad... mit is mondtál, mi a neved? — Joshua. Joshua — ismételte. Hirtelen tényleg álmosnak érezte magát, olyannyira, hogy elhatározta, leül Rose mellé a padlóra. — Nos, Joshua — fordult felé Gabriel — a mi királynőnk figyelemreméltó állat, briliáns, gyönyörű és könyörületes. Összeszedi a jelentéktelen, tévelygő teremtményeket és egységes organizmussá szervezi őket. Új rendet teremt ezen a bolygón. A csillagokra, egy új világot! Joshua bizonytalanul érezte magát, de nem tudta volna megmondani, miért. Képtelen volt megmozdulni, de aztán eszébe jutott mindaz, ami idevezette. — De szenvedéseket okoztatok... — kezdte. — Valamit valamiért — bölcselkedett a neuroman. — Régi dolog ez már. Azt hiszed, most többen szenvednek és halnak meg, mint a mi időnk előtt? Nem, ez nem így van. Mi pusztán egy cél érdekében cselekszünk. Ez az egyetlen különbség. Amit mi akarunk, az az örökkévalóság. Tudod, milyen ma a világ? Mindenhol anarchia tombol, Joshua. A Földön zajló ciklus megkülönbözhetetlen folyamatai ezek, konfliktusok, küzdelmek, dominanciára törés, zűrzavar. Mi meg fogjuk változtatni mindezt, átalakítjuk a bioszférát, felemeljük a világ integrációs szintjét egészen az univerzumig... Josh elvesztette a fonalat, de azt tudta, miért van itt. — Dicey áldozatul esett a cselszövéseiteknek, meghalt... — Halál nem létezik — magyarázta Gabriel. — Ez a Dicey — ő volt a szerelmed, ugye? — szóval az ő energiája mindannyiunkba vissza fog térni. Teste felbomlik az óceánban, beépül a korallszirtekbe, megeszik a tengeri madarak, akik idővel meghalnak és szétbomlanak a vízben, ami táplálni fogja a sárga virágokat, amik azt az oxigént termelik, amit te is belélegzel — ezek drága Dicey-d molekulái — néhányat megtartasz belőlük, néhányat kilélegzel, azok eloszlanak a földön, egy pár kicsapódik az univerzumba. Egyetlen energiamezőről van szó, mint a sárga virágok a réten, amik illatukkal betöltik a levegőt Dicey elektronjainak, meg a tieidnek és az enyémnek a szagával. Mindörökre egyek vagyunk. Josh megpróbálta mindezek fontosságát összevetni az emberek tömeges lemészárlásával, de képtelen volt összeszedni a gondolatait, egyáltalán nem tudott koncentrálni.

— Ami pedig az emberek egy részét illeti — folytatta Gabriel — ők mindannyian részesei lesznek a királynő nagy kísérletének. Gondosan gyűjtögette össze ide őket, kiválasztotta a legjobb — a leglényegesebb agyakat. Mi Angyalok természetesen résztveszünk a műtéteken, beültetjük az elektródákat az agykéreg kritikus területeire, aztán összekapcsoljuk őket a komputerrel. De maga a királynő az, aki összegzi az információkat az agyában, rendszerezi azokat és következtetéseket von le belőlük. Sosem zajlott le még ilyen kísérlet! Képzeld csak el! A csillagokra, ez monumentális! Egy gondolkodó organizmus, egy nagy intelligenciával a közepén, ami irányítja a folyamatait, ezernyi kisebb agy információit hasznosítja, integrálja, továbbítja, kombinálja, s mindezt elektronikus úton teszi, így nincs információveszteség, kommunikációs üzemzavar, nyelvi korlátok, ez a mindenség nyelve, kivéve a DNS-ét, a neurotranszmitterekét, az elektronokét. A tudatosság új szintje, a csillagokra! Az első lépések a... Josh megpróbált Gabriel-re figyelni, de ez csak félig sikerült neki. Hirtelen észrevette, hogy Rose megmoccan, s ez felélénkítette őt, az első dolog volt, amióta belépett ebbe a rémes helyiségbe. — Hol vagyok? — rebegte Rose. Josh az ölébe fektette és magához szorította az asszonyt. — Biztonságban vagy, Rose. Ébredj fel, mennünk kell. Gabriel csikorogva felnevetett. — Nem, Joshua, te nem mehetsz el. Az emberek legszerencsésebbeként egy bizonyos okból vagy itt. Joshua értelmetlenül bámult a neuromanra. Nemcsak hogy nem volt képes megmozdulni, de valami rejtélyes, meghatározhatatlan okból nem is akart elmenni. Rose felült. Arckifejezése éber volt, viselkedése megértő. — Ó, Joshua — mondta most először és átölelte a férfit és megpróbált átadni valamit neki az energiájából. Gabriel mosolyogva nézte a jelenetet, majd tovább beszélt. — Nem mehettek el, mert a királynőnknek szüksége van mindkettőtökre. Különösen rád, Joshua. Tudod, minden gondolati folyamat egy bizonyos elektromos kisüléssel társul — azt is mondhatnám, hogy bizonyos elektromos kisülések okozzák azokat — s ezeket agyhullámként lehet rögzíteni az oszcilloszkópon. Minden agyi folyamatnak megvan a maga hullámsémája, amit azonban frekvenciában, alakban, és számos más dologban különbözhetnek. Nos, a királynőnk mérhetetlen bölcsességével rájött, hogy szüksége van bizonyos gondolati osztályokra, az elektromos minták bizonyos kategóriájára — amiket bizonyos idegsejtek konfigurációja okoz, s ezek egy bizonyos módon válthatók ki — annak érdekében, hogy bekapcsolódjon az univerzum új megértésének hálózatába. És ezek a bizonyos agyhullámok csak külső hatás segítségével válthatók ki. Joshua már nem tudta követni Gabriel szavait, elveszett a szürkeségben, ami csak időnként bukkant fel előtte. Rose legnagyobb meglepetésére megértette a legtöbb dolgot, bár biztos volt benne, hogy korábban még sosem hallott ezekről. Gabriel folytatta. — Mi generáltuk ezeket a hullámokat a maguk legtisztább formájában, s te szinkronba kerültél velük. Olyanok ezek, mint az elhaladó csónak hullámai a tóban, amik a békákon, a leveleken és a köveken fodrozódnak, majd eltűnnek, s a víz megint sima lesz. Pontosan ez történik az epilepsziással is,

akinek a rohamait egy bizonyos frekvenciájú fénnyel lehet szabályozni. A csillagokra, pont ez történt veled minden alkalommal. — A bűbáj! — kiáltott fel Josh. — Pontosan. Minél közelebb kerültél a forráshoz, annál erősebbek lettek, ugye? Különböző frekvenciákon bocsátottuk ki őket, a királynő különböző agysejt konfigurációk iránt érdeklődik. Én csak a hullámgenerátoron muzsikáltam itt, azt is mondhatnám, hogy a megfelelő helyeket kerestem az agykérgeden, rengeteg ingerelhető helyet találtam, mondhatom. Nem csoda, hogy a királynő foglalkozni akar ezekkel — nevetett fel és ragyogott az arca. Rose mozdulatlanul ült, teljesen lenyűgözte az, amit Gabriel mesélt. Nem értett meg belőle mindent, de a legtöbb dolog világos volt számára, s ez a tény szinte a padlóhoz szögezte. Mindezek mellett az járt a fejében, hogyan kellene megtámadni a neuromant, mivel tudta, ez az egyetlen esélyük a megmenekülésre. De bármennyire is forrt benne a düh, legalább annyira nem tudott megmozdulni, mint Josh. Akár a testi gyengeségnek, akár Gabriel hipnotikus erejű szavainak volt ez köszönhető, akár bizonyos, általa generált hullámoknak vagy valaminek, amit beültettek az agyába, vagy ezek kombinációjának, azt nem tudta volna megmondani. Csak egyet tudott: el kellene hagynia ezt a helyet, de nem képes rá. Gabriel még több gombot nyomott meg a táblán. Josh érezte, hogy a szürke árnyék elfeketedik, majd valami vonzani kezdi a sötétségbe, mindez már ismerős volt számára. A fekete űr és a fény, a növekvő fény, ami erősebben vonzza, mint valaha, fényesebb, mint a legnagyobb nap, húzza magába, egyre csak húzza... * Isis a szellőzőjárat hűvösében üldögélt. A vékony rácson át belátott a világos szobába. Josh ott ült a padlón, mellette egy nő feküdt, a megkötözött lány volt a vámpír táborból, a vérszagú barátnője. Mellettük egy magas ember állt, azok egyike, akiknek nincs szaguk, s valami nagyon unalmas dolgot mesélt, mert Josh elaludt rajta. Talán meg kellene várnia, amíg Josh felébred. Nem tetszett neki a magas teremtmény, valami bűzlött a szagtalanságában. Meredten, pislogás nélkül bámult az illetőre. Hirtelen a különös ember odalépett a nagy dobozhoz, megállt mellette és tárcsákat kezdett el forgatni. Isisnek nem tetszett a dolog. Aztán Josh-ra nézett, valamiféle végszóra várt. Josh megfordult, még mindig nem tért magához. A karja remegni kezdett, aztán az egész teste vonaglani kezdett, mintha valami láthatatlan erő rángatná. A magasnak valami köze volt ehhez, a macska biztos volt ebben és halkan fújt egyet. Megint beleakasztotta karmait a nyílást fedő hálóba, hátsó lábaival nekirugaszkodott, s egy lendülettel a szobába küldte a hálót meg magát is. Talpra esett. A zaj felkeltette Rose és Gabriel figyelmét is, de mielőtt bármelyikük cselekedhetett volna, Isis ugrott. Egy másodperc alatt a neuroman arcán termett, fogait belemélyesztette a szemébe, karmai mély nyomokat hagytak a mesterséges bőrben. Mindketten a padlóra estek, Isis még egyszer vadul rátapadt Gabriel-re... Josh továbbra is eszméletlenül rángatózott a sarokban. Ez a közjáték valahogy felrázta Roset, de még mindig nem volt elég ereje ahhoz, hogy csatlakozzon a macskához Gabriel megtámadásában. Ehelyett odabotorkált a konzolhoz, amin az előbb Gabriel matatott.

Nem tudta pontosan, mit kellene csinálnia, így egyszerűen nyomogatni kezdte a gombokat. Semmi sem történt. Josh öntudatlan maradt és periodikusan össze-összerándult. A neuroman a falhoz vágta a kis macskát és talpra kecmergett, arcán hemolub patakok csorogtak. Rose dermedten figyelte a küzdelmet, aztán a vonagló Josh-ra nézett, és elfordított néhány tárcsát. Semmi. Megpróbálta megütni a neuromant, de képtelen volt megmozdulni. — Segítenem kell — gondolta — de valami visszatart Gabriel közelétől. És szegény Joshua is ennek a masinának a kegyelmére van bízva, amit nem tudok kezelni. Bárcsak el tudnám vágni a vezetékeket... — Tisztában volt azzal, hogy az egész dolog zavaros, és meghaladja a képességeit. Fogalma sem volt arról, mik is azok az elektromágneses hullámok, sosem hallotta ezeket a szavakat, de valahogy mégis ismerte. Tudata mélyéről szavak merültek fel, különös szavak, amik megzavarták, mégis inspirálták: statikus interferencia, diszperzió, szcintilláció, fluxus. Sajgott a feje a küzdelem zajától, Josh rohamaitól, a belső hangoktól. Hirtelen az eszébe villant valami és odarohant a fémhálóhoz, amit Isis pattintott le a falról, felemelte, majd visszasietett Jóshoz, és a koponyájára simította a finom fémhálót, szinte sapkát formált belőle. Szinte azonnal Josh megszűnt rángatózni. Isis és Gabriel tovább küzdöttek egymással. A neuromanon lévő mély karmolásokból hemolub fröcskölt, de sikerült nyakon ragadnia a macskát és fojtogatni kezdte a gyengülő cicust... Josh magához tért. Bizonytalanul érezte magát, de amint megpillantotta Roset, egyszerre minden eszébe jutott. Gondolatai kitisztultak, a transz úgy eltűnt, mint a füst az erős szélben. — Rose... — szólalt meg. — Joshua — könyörgött a nő — segíts neki. Amikor meglátta a fuldokló macskát, Joshua dühe feltámadt és Gabriel-re vetette magát. Isis kiszabadult és megint karmolt. Josh előkapott egy fecskendőt a zsebéből, kinyitotta a neuroman nyakszelepét és beleillesztette a tűt. Gabriel páni félelemmel emelte fel a kezét... — Várj, várj — esedezett. — A csillagokra kérlek, ne injekciózz belém levegőt. Le vagyok győzve. A tiétek vagyok. Isis még egyszer beleharapott a lábába, aztán valamivel odébb leült és dühösen fújt. Ugrásra készen állt, farka olyan volt, mint az üvegmosókefe. A férfi összeszedte magát, felemelte a kezét és le akarta venni a fémsapkát, de Rose még időben megakadályozta ebben. — Nem, azt a fejeden kell hagynod — figyelmeztette. — Ez oltalmaz meg a rohamoktól. Én... nem tudom, miért, de így van. Josh bólintott, s nem is érdeklődött, honnan tudja ezt az asszony. — Kérlek — szólalt meg megint Gabriel. — Szabadon elmehettek. Csak vedd ki belőlem a fecskendőt. Isis újra beleharapott a neuroman lábába, de Josh egy intéssel visszaparancsolta. — Maradj csendben, amíg nem kérdezlek — mondta a neuromannak, majd Rose-hoz fordult. — Menj vissza a másik szobába és szabadíts meg mindenkit a vezetéktől.

A nő szó nélkül átsietett, hogy végrehajtsa a feladatot. Josh most Gabriel-re fordította a figyelmét. — És most mondd meg, hol van a gonosz királynőd. Volna hozzá egy pár szavam... — Én nem... — kezdte a neuroman. — Mondd meg, vagy levegőt kapsz a fejedbe — figyelmeztette Josh és megfogta a fecskendő végét, majd egy kicsit megnyomta azt. Gabriel vére erősebben kezdett szivárogni a sebekből. — A csillagokra, nem tehetem — védekezett Gabriel. — A csillagokra, nem is létezik a királynő. — Miről beszélsz? Ember, hagyd abba ezt az üres fecsegést, ezek az utolsó perceid. — Esküszöm, esküszöm — esedezett Gabriel — nincs ilyen állat. Mi itt a Belső Körben találtuk ki, csak a képzeletünk terméke. Ezeket a kísérleteket mi végeztük, senki más. Az „új állat" csak egy, a komputer által integrált adathalmaz, amit az emberi agyakból vettünk, azokból, amiket kisajátítottunk... — Elloptatok! — Elloptuk, ha úgy akarod. De esküszöm utolsó földi pillanataimra, hogy ezekből az összekapcsolt agyakból olyan intelligenciát teremtettünk... — Gyilkosok! — ...és esküszöm a csillagokra, hogy azok, akik bekerültek ebbe a körbe, csak nyertek vele... Isis beleharapott a neuroman bokájába. Gabriel megvonaglott és elrántotta a lábát és ellökte magától Josh-t. Ki akarta rántani a fecskendőt a tarkójából, de Josh és Isis egy másodperc alatt rávetették magukat. A neuroman hanyatt esett, neki a falnak, s ezzel a mozdulattal benyomódott a fecskendő dugattyúja, Gabriel halott volt. Joshua gyorsan, de melegen megölelte a macskát, majd átvitte a szomszédos terembe, ahol Rose éppen az utolsó embert szabadította meg a vezetékektől. — Hát ezzel meglennék — mondta az asszony. — Úgy vélem, pár perc múlva felébrednek. És nézd, mit találtam egy fiókban. — Felemelt egy kis fekete háromszöget, ami tökéletesen illett a tarkóján lévő nyílásba és rácsattintotta. — Gyorsan el kell mennünk innen — folytatta. — Hogy jöttetek be? Josh rábökött a szemétledobóra. — És mi lesz velük? — mutatott az eszméletlen emberek sorára, akik közül néhányan már ébredeztek. — Tudják majd, mit kell tenniük — felelte Rose. — De mivel kiiktattuk ezeket az agyakat a komputerből, bekapcsolódott a riasztóberendezés. Az őrök perceken belül itt lesznek. Nem várhatunk tovább. Josh egyetértett. Odasietett egy férfihoz, aki már tökéletesen ébernek látszott. — A csövek — mutatott a szemétledobó felé. — Meneküljetek a csöveken át. — A férfi bólintott, hogy megértette, Josh pedig visszarohant Rose-hoz és Isishez. — Gyerünk — mondta és a vállára ültette a kismacskát. Felemelte a fedelet és a létrán lemásztak a mélybe.

Odalent a víz sebesen folyt és mély volt. Halvány körte világított három alagút kereszteződésénél. Josh észrevette az utolsó krétajelét a falon, mintegy három méterre attól a csőtől, ahol eredetileg felmászott. Az alagút egyébként üres volt. — Szépség — suttogta a férfi. Semmi válasz. — Szépség itt van? — ragadta meg a karját Rose, — Itt kellene lennie — mondta Josh és összeszorult a szíve. Hol van a kentaur? Mit jelenthet ez? Talán valami nem sikerült? — Szépség! — szólította hangosabban. Még több csend. Aztán: — Itt vagyok! — visszhangzott egy hang a sötétségből. — Hol? Merre vagy? — kiabálta Josh. — Itt, itt vagyok! Elfogyott a liánkötél, nem tudok továbbmenni. Gyere a hangom után! Megtaláltad Rose-t? — Igen, szerelmem, itt vagyok. Jól vagyok, jövünk már! Vagy tíz percig kiabáltak egymásnak, közben áthaladtak kanyarokon, keresztalagutakon és néha ki is kellett térniük. Végül megtalálták egymást, inkább szerencsések voltak, mint ügyesek. Szépség és Rose szenvedélyesen összeölelkeztek. — Ne vesztegessük az időt — suttogta Josh a kentaurnak. — Vidd Rose-t fel a folyón. A dzsungel szélénél találkozunk majd, mielőtt megvirrad. — Gyere velünk — sürgette Szépség. — Ez az út rövidebb és biztonságosabb. Josh megrázta a fejét. — Nem tehetem, megígértem Lon-nak, hogy az alagútban találkozom vele. Megsebesült, segítségre lehet szüksége. Kezet szorítottak. — Akkor addig is, barátom — mondta Szépség. — Hamarosan — viszonozta Josh. Rose Szépség hátára pattant és kezdte feltekerni a liánfonatot. Josh az ellenkező irányba tartott, követte a nyilakat, amiket a falra rajzolt. Isis ott maradt a vállán, teljes biztonságban érezte ott magát és utálta a vizet. Hamarosan a megbeszélt helyre érkeztek. Lon ott várakozott. — Nem sikerült? — kérdezte a vámpír. — Rose megmenekült, most Szépséggel együtt kifelé tartanak. És nálad mi újság? — Hármasával vittem át őket arra a helyre, amiben megegyeztünk, ahol a folyó befut a dzsungelbe. Néhányan sajnos elvesztek. — Ollie? — Josh el sem rejtette a hangjában rezgő félelmet. — Ő biztonságban van — tette Lon a másik vállára a kezét. — Csatlakozzunk hozzájuk — ezzel felállt, de azonnal összegörnyedt. Josh a segítségére sietett. — Megint vérzik a sebed. — A vámpír oldalán felszakadt a heg, és vér szivárgott belőle. — Hagyd csak, jól vagyok. Igyekeznünk kell — kiegyenesedett, elindult az alagútban. Josh Isissel a vállán, követte. Némán lépkedtek a sötétben, Lon már ismerte az utat és éjszakai látása segítségével gyorsabban haladhattak előre. Megálltak tájékozódni és látták, hogy a következő alagútnál kell elkanyarodniuk, amikor először meghallották a robajt.

— Mi volt ez? — akarta tudni Josh. Lon és Isis egyaránt hegyezték a fülüket. — Nem tudom — mondta végül a vámpír — de úgy tűnik, egyre hangosabb lesz. A sziklafalak megrázkódtak, a levegő vibrálni kezdett, aztán hatalmaa, baljóslatú dörgés hallatszott. S egyszerre betört a víz. Egy pillanat alatt elárasztotta az egész alagutat. A három barát egymásba kapaszkodott, de a víztömeg elsodorta őket. Josh látta, hogy Lon felröppen egy függőleges járatba. Isis, aki mindig is nehezen birkózott meg a vízzel, égnek álló farokkal tűnt el egy sebesen forgó örvényben, és soha többet nem bukkant fel. Josh a víz alá bukott, az alagútban nem volt olyan hely, ahová menekülhetett volna és sodortatta magát az árral. Visszatartotta a lélegzetét, ameddig csak tudta, aztán kidugta a fejét, majd újra a víz alá merült. Számos alkalommal nekicsapódott a hegyes sziklakiszögelléseknek vagy éles sarkoknak, kétszer is majdnem elvesztette az eszméletét. Amikor az ereje végképp elfogyott, lába beleakadt egy gerendába. Felkapaszkodott rá s ekkor rájött, hogy az egy létra foka. Utolsó energiájával a következőre húzódzkodott, majd még eggyel feljebb, s végül kijutott a vízből. Köhögött, köpködött és lihegett. Egy ideig ott lógott a létrán, alatta rohant a piszkosszürke víz. Egy darabig eltűnődött azon, hogy lehetséges, hogy az alagutak ilyen hamar megteltek, de aztán nem foglalkozott tovább a dologgal. Szerencséjük elhagyta őket, most már az életbenmaradásért kellett küzdeniük. Némán fohászkodott magában, remélve, hogy barátai is megvannak, majd felmászott a létrán és felemelte a tetőt. * Éjszaka a Külvárosban. Szellő kalandozott a fal mentén és hűs kezével megsimította Josh arcát, amint éppen kiemelkedett egy üres szekér árnyékában. Az utcai lámpák némileg bonyolultabbá tették a rejtőzést, ráadásul vámpírok és neuromanok vidám társaságai őgyelegtek mindenfelé éjszakai örömöket keresve. Megviselt öltözékben egy ember nagyon gyanús jelenség volt. Josh várt egy darabig, amíg a terep megtisztult, aztán óvatosan a külső fal felé osont. A hold szerencsére felhő mögé bújt, de az utcai fények gátolták a haladást, akármerre is ment, árnyéka mindig kísérte. Éppen egy széles úton ment át, amikor felfedezték. — Hé te, ott! Állj meg! — kiáltotta egy hang a kapuból. — Nézzétek, egy ember! — ordították mások. — Fogjátok meg! — süvítette valaki. Lábak dobogása hallatszott mögötte, de Josh nem volt rá kíváncsi, melyik hang kitől ered és rohanni kezdett. * — Tartalék generátor rendben — közölte az egyik neuroman. — Tartalék rendszer normálisan működik — állapította meg a másik és elfordított egy kapcsolót. Hajnali négykor minden nap megismételték ezt az ellenőrzést, hogy kiszűrjék a tartalék rendszerek esetleges hibáit, a tartalék energia a vá-

ros különböző pontjain lévő föld alatti folyókon elhelyezkedő turbinákból származott. Ma, mint mindig bekapcsolták a gépeket, de amikor az ellenőrzés véget ért, le is állították azokat. — Vissza a standard energiához — mondta az egyik neuroman. — Standard energia — visszhangozta a másik és ellenőrizte a kapcsolók állását. Jasmine a kapcsolószekrény árnyékában állt, a két technikus látókörén kívül és várta a megfelelő pillanatot. Órákig rejtőzködött a szemétledobó csőben, aztán észrevétlenül idekúszott és várta az alkalmat. Az alkalom elérkezett. Az egyik neuroman rágyújtott egy cigarettára. A másik neuroman rosszallóan ránézett. — Menj ki az előtérbe, ha el akarod füstölni ezt a vacakot. — Az egyik hasonló hangnemben válaszolt, majd kiment. Jasmine lábujjhegyen a másik mögé lopakodott, kinyitotta a nyakszelepét és két köbcenti levegőt fecskendezett bele, még mielőtt a másik rájöhetett volna, mi is történik vele. Előreesett az asztalra és nem mozdult többé. Jasmine visszament a rejtekhelyére. Néhány perc múlva az egyik neuroman visszatért. — Ébresztő — szólt oda mozdulatlan munkatársának. Amikor az nem mozdult, odalépett hozzá és megrázta. Jasmine kisuhant az árnyékból és használta a halálos fecskendőt. Aztán feldöntött néhány bútort, egymás mellé tette a testeket. Kezüket a másik szelepére igazította és hagyta, hogy elvérezzenek a padlón. A látvány halálos küzdelem jelenetét tükrözte. Most már övé volt a terem. Először is letörte a tartalékrendszer összes kapcsolóját, majd a főgenerátor kapcsolóját Ki helyzetbe állította. Aztán a sötét helyiségben bekapcsolta a zseblámpáját és a többi kapcsolót is letörte. Kisétált, bezárta maga mögött az ajtót, s hallotta, hogy a folyosókon rémült kiáltozás terjed mindenfelé. * Az egész városban kialudtak a fények. Josh éppen egy bokor alatt rejtőzködött, s nagy megkönnyebbüléssel hallotta, hogy üldözői elbizonytalanodnak a hirtelen támadt sötétségben. Minden irányból kiáltásokat hallott. Nem voltak sem utcai lámpák, sem keresőfények, Josh már nem tartott attól, hogy felfedezik, s előjött a bokorból. Gyorsan, de óvatosan a külső fal főkapujához sietett. Körülötte vámpírok és neuromanok szaladgáltak, de ügyesen kikerülte őket. Érezte, hogy hamarosan megmenekül, érezte a szél illatát. Ugyanebben a pillanatban egy másik orr is beleszimatolt a levegőbe. Cerberus, a felvonóhídnál őrködő kutya előjött a bódéjából, amikor kialudtak a fények. Az őrkutya látni akarta, mi történt. Orrlyukai kitágultak, és mindhárom fejének fogai csikorogni kezdtek. — Emberszagot érzek — mondta magának és a szag forrása felé lopakodott. * Amikor a fények kialudtak, Lon a külső fal tetejére röppent. Pengeéles karmaival marcangolni kezdte a város fölött feszülő hálót. Akkora lyukat kellett vágnia, amin hatalmas teste kifér, még akkor is, ha megint bekapcsolják az áramot. A vérveszteség

miatt gyengének érezte magát, de most sokkal fontosabb dolgokkal kellett törődnie. Messze alatta a városban kitört a pánik, de ő csak módszeresen vagdosta a drótokat. * Jasmine kisétált a kastély főkapuján, és a Belváros felé tartott. Őrjáratok cirkáltak a környéken, zseblámpák villantak a járókelők arcába, de Jasmine-t, aki még mindig a lopott egyenruhát viselte, mindig tovább engedték. A nő hűvös nyugalommal sétált a káosz közepén, mint lassú hajó a gyors vizeken. * Szépség és Rose visszatartották a lélegzetüket: a nő szorosan társa nyakába kapaszkodott. A kentaur teljes erejével úszott a víz alatt az árral szemben. Amikor Rose-nak elfogyott a levegője, megrántotta Szépség sörényét, s az a felszínre emelkedett. A folyó középső folyásában voltak, talán tíz méterre a kastélytól. Lassan lebegtek a vízben, visszafordultak, s megint oda jutottak, ahonnan elindultak. A kentaur mélyet lélegzett, majd megint a víz alá bukott és kettőzött erőfeszítéssel tempózott az áramlattal szemben, el a kastélytól. Amikor megint kibukkant, rájött, hogy pár méterrel előbbre jutott, de rettenetesen elfáradt. A város körülöttük sötét volt, mindenféle teremtmények rohangáltak hisztérikusan ide és oda. — Gyalogolnunk kell — suttogta Szépség Rose-nak. Az asszony bólintott, bár még félt egy kicsit, mégis biztonságban érezte magát. A kentaur a part felé sodortatta magát, majd amikor talajt érzett a lába alatt, megállt, de gödörbe lépett, elsüllyedt, majd továbbúszott, majd ismét a köves medret súrolta a lába. Lassan, óvatosan gázolni kezdett a vízben. Csak a fejük látszott ki a folyóból, amint lassan kelet felé igyekeztek. A felhő takarta hold, a sötét város, mindez lehetetlenné tette, hogy észrevegyék őket. Különben sem figyelte senki a folyót, mindenki a harcállásba, a laboratóriumba vagy az otthonába rohant. Szépség lassan megközelítette a belső falat. * A cerberus most már nagyon erősen érezte az emberszagot, mind a három szájából nyál csöpögött. A szélirány néha megváltozott, megzavarta ezzel a szaglását. Megállt, hallgatózott, megint szimatolt: megvan! Most sokkal erősebben jön a szag az épület sarka felől. Ott van az ember! * A hálón lévő nyílás megfelelő méretű volt, Lon visszarepült a városba. Leszállt egy fára, hogy kicsit pihenjen, mivel szakadt róla a verejték és borzongani kezdett. Körülbelül egy óra múlva felkel a nap. Körülötte a város úgy festett, mint bogarak egy csatornanyílásánál, el akart menni innen, mielőtt ő is beleesik. De előbb meg akarta találni Josh-t és Jasmine-t. Elindult a megbeszélt találkozási pont felé. Akár szárnyalhatott is volna, de a városból való elrepülésre tartogatta az erejét. És az oldala megint sajogni kezdett. *

Jasmine megtorpant. Fáklyákat vivő tömeg rohant el mellette és egy láthatatlan szabotőrt emlegettek. A kastély mögött, a távolban harangok kongtak. Mély lélegzetet vett és tovább indult. Valahol nyugaton egy máglya lobbant fel, Jasmine idegesen meggyorsította a lépteit. Hamarosan meglátta az utolsó, külső kaput. Három vámpír repült lassan a nyomában, majd elkanyarodtak a tűz felé. Már majdnem a kapuhoz ért. Hirtelen a felhők mögül előbukkant a telehold és sápadt fénnyel árasztotta el a várost. Jasmine rohanni kezdett. Még harminc lépés a kapuig, még tíz. Keresztülfutott a kapun, át a felvonóhídon, ki a ködös éjszakába, aztán eltűnt benne. * Szépség átúszott a belső fal alatt, a Külvárosban bukkant fel és megint gázolni kezdett. Egy rövid időre előbújt a felhők mögül a hold, aztán megint mögéjük rejtőzött. A ragyogó fényben tisztán látszott, hogy két testetlen szellem úszik az ár ellen minden erőfeszítés nélkül. Egyikük sem szólalt meg. Alig négy méterre lehettek a faltól, amikor felfedezték őket. — Hé, ott! Kentaurok a vízben! — kiáltotta valaki. — Nézzétek, a folyóba! Hé, ti ketten, gyertek ki! — Fogjátok el őket! Az első kiáltásra Szépség a víz alá merült és kétségbeesett erőfeszítéssel úszott a külső fal felé. Már majdnem odaért a falon lévő, óriási víz alatti nyíláshoz, amikor masszív, rozsdás vasrács kezdett ereszkedni lefelé a falból. Nekilódult, s még éppen idejében átjutott a nyíláson, a vasak tompán puffantak a homokos mederben. Szépség lassan tempózni kezdett a felszínen. Kijutottak a városból. Rose lecsúszott a hátáról, hogy könnyítsen a terhein. — Visszatért az erőm — mondta és úszni kezdett. A fal túloldaláról kiáltások hallatszottak, parancsok röpködtek, csobbanások hangzottak. Szépség és Rose egymásra mosolygott, ellökték magukat a faltól és lassú csapásokkal úszni kezdtek a fekete folyóban kelet felé a sötét, hűs éjszakában. * Josh észrevette a holdfényben a cerberust. Éppen időben, mert az felé rohant. Nem volt ereje megverekedni vele, így megpróbált elszelelni, de a kutyaember egyre közelebb jutott hozzá. Josh a kése után nyúlt, de rájött, hogy elvesztette. A teremtmény már a nyakába lihegett, megragadta a haját és hátrarántotta a fejét. A fiatalember hanyatt esett, egyenesen a kutyaember csattogó fogai elé. Hussanás hallatszott, egy vámpír tűnt fel fölöttük s egy mozdulattal odébb hajította a cerberust. Lon volt az. Aztán horkanások, hörgések, sikolyok hallatszottak, majd csend lett. Lon lassan felállt. A cerberus fekve maradt. A vámpír megtántorodott és összerogyott. Josh odarohant hozzá. A vámpír bal karja szét volt marcangolva, arca halottfehér volt a holdfényben. Megint felállt, elhárította Josh támogatását. — Sietnünk kell — suttogta. Jobb karjába vette Joshuá-t és felrepült. A levegőben még nyilvánvalóbbá vált, hogy egyre fogy az ereje. Emelkedett és süllyedt, mintha csak reflexből repülne.

Amikor fölért a hálóhoz, leszállt és letette Josh-t. — Csak egy perc pihenésre van szükségem — zihálta. Karjából vér szivárgott, majd lecsöppent a kőre. — Ennél sokkal többre van szükséged — nézett a sebekre Josh aggódva. Lon megszemlélte a karját, aztán kényszeredetten egyetértett — elfolyt az erőm. Egy kis időre lenne szükségem, hogy pihenjek, de nincs rá időnk. Egy hosszú pillanatig néztek egymásra, majd Josh lecsupaszította a nyakát. Lon letekerte a kötést a férfi nyakáról, és a szánalom és kétségbeesés kifejezésével az arcán, belemélyesztette elefántcsontszínű fogait a fiatalember torkába és ivott a véréből. Josh felkészült a kimondhatatlan fájdalomra, amit akkor tapasztalt, amikor Bal megharapta. De ez egészen más volt. Érezte, hogy elgyengül, amikor vérét szívta a másik, de ez valahogy nagyon jó érzés volt, s sokkal inkább megriadt tőle, mint az okozott csekély fájdalomtól. Remegő kezét Lon-éra tette, a vámpír mélyebbre hatolt a fogaival. Lon elhúzódott tőle. Zavarban volt, s visszatette a kötést Josh nyakára, hogy elállítsa a friss seb vérzését. Joshua lábai megremegtek, Lon átölelte, hogy megóvja az eleséstől. Tekintetük találkozott. Egy pillanatra a város összes fényei kigyulladtak, majd hunyorogtak, aztán kialudtak. Ahol Lon elvágta a drótokat, szikrák pattantak belőlük. A két bajtárs döbbenten állt a falon, s kétségbeesetten meredtek egymásra. A következő percben még kétszer kigyulladtak a fények, aztán megint sötét lett. Az utolsó felvillanásnál Josh lenézett a városra, vámpír őrjárat körözött, kutatta a támadókat. — Egy percen belül itt lehetnek — jegyezte meg Lon aggodalmasan. Josh habozás nélkül kinyúlt a vámpír fegyvereiért. Tudta, hogy sem ő, sem Lon nem képesek már verekedni, abban is kételkedett, hogy a vámpír egyáltalán fel tud majd szállni. Még jobban elkomorodott, amikor rájött, hogy csak a tűk és a fecskendőkészlet maradt meg a fegyverekből. Átkutatta a zsebeit, megtapogatta az övét, sem kés, sem szike nem volt már nála. A csizmájában viszont megtalálta a pennát, előhúzta és vadul hegyezni kezdte. A város fényei hol kigyulladtak, hol meg elaludtak. Az őrjárat közeledett. Ugyanekkor Lon felkapott néhány méternyi drótot, amit korábban vágott ki a hálóból és kiegyenesítette a falon. Egyre gyengült, minden újabb erőfeszítés kimerítette. Most a drót egyik végét becsukott jobb szárnyának hegyéhez erősítette, áthúzta mögötte, rátekerte két merevítőcsontra, majd átvetette a hátán, körbetekerte a karján és a mellén. Ugyanezt megismételte a másik szárnyával is, s amikor kiterjesztette őket, látta, hogy bevált az elképzelése. Az őrjárat befordult a sarkon és feléjük repült. A városi fények megint életre keltek, s úgy is maradtak, a drótok szabad végei ismét szikrázni kezdtek. Az őrjárat észrevette őket és feléjük szárnyaltak. Josh ismerte a vámpírok repülési sebességét, és tudta, hogy elcsípik őket. Gyorsan levette az irattok fedelét, kiszedte a papírokat és az övébe gyűrte. Aztán a tűt beleszúrta a műanyag fedélbe, s addig ügyködött vele, amíg tökéletes dobó-

nyíllá nem vált. Végül az egészet a most már mindkét felé nyitott irattokba dugta és a fogai közé kapta. A vámpír őrjárat már majdnem fölöttük körözött. Josh megfeszítette minden erejét és a házilagosan készített dárdát egyenesen támadója arcába lökte. A szeme között találta el. A vámpír elvesztette az egyensúlyát, szárnya megbillent és hozzáért az áram alá helyezett drótháló széléhez. Hatalmas sikollyal a magasfeszültségű hálóra zuhant, teste lángra lobbant alig pár méterre tőlük. — Most már mindannyian tudják, hogy itt vagyunk — jegyezte meg Lon. — Azonnal indulnunk kell. Josh megfordult és ránézett: Lon szárnyait a drót kiterjesztve tartotta. Fekete haja lobogott, vér csordogált a sebeiből, arca kőkemény volt, szeme sötét, mint az idő. Térdei remegtek, de a drótok azokat is szilárdan tartották. Josh odarohant hozzá. — Ne késlekedj, könyörgök — suttogta maximális erőfeszítéssel. — Mássz fel a hátamra. Ha balra kell menni, húzd meg a jobb oldali drótot és fordítva — nézett a távolba. Josh azonnal megtette, amire barátja kérte. Oldalt a vámpír járőr teste már izzott a drótokon. Josh Lon vállába kapaszkodott, majd a hátára ugrott és éppen kérdezni akart, amikor Lon lehussant a falról. Josh torka elszorult, s repültek az éjszakában. Egy ideig egy magasságban maradtak, a város zaja már alig ért el hozzájuk. Josh Lon hátához simult, tele volt félelemmel és szeretettel, olyan volt ez az egész, mint amikor tanítója viszi a királyfit és eltűnődött azon, vajon ugyanezt érezte-e Dicey is Bal iránt. A világ túl különös ahhoz, hogy megérthesse. Alattuk feltűnt a sivatag, majd egy idő múlva délkeletnek fordultak. — Nem északra akartunk menni, hogy kövessük a folyót a dzsungelbe? — süvítette Josh Lon fülébe a dróton áthajolva. Semmi válasz. A fiatalember újból kiáltott, de ezúttal sem kapott feleletet. Eszelős félelemmel megrántotta a Lon hátán lévő drótot, ami a jobb szárnyat szabályozta, a szárny megemelkedett és lassan nyugat felé fordultak. Ezt a műveletet még néhányszor meg kellett ismételnie, majd Lon hajába temette az arcát és sírva fakadt. Fokozatosan vesztettek a magasságukból, hogy mennyi idő alatt, azt Josh nem tudta volna megmondani. Egy teljesen váratlan pillanatban Lon előrebukott, majd lezuhant egy füves területre. Josh legurult barátja hátáról, de azonnal felpattant és visszarohant Lon-hoz. A vámpír mozdulatlanul hevert a földön, szárnyait és lábait feszesen tartották a drótok. Meghalt. Josh remélte, hogy valószínűleg repülés közben. Letérdelt elesett bajtársa mellé. A távolban, nyugat felöl kiáltozás töredékeit hozta felé az óceánról fújó szél. Tudta, hogy azonnal indulnia kell, de ereje elhagyta sok vérével és a lelke egy részével együtt. Dicey meghalt és most Lon is halott. Az élet nagyon üres lesz nélkülük.

Kedvetlenül északkelet felé indult. Alig egy perc múlva vízcsobogást hallott, fél perc múlva a folyóparton állt. A víz lassan áramlott, mint az idő, s nem zavartatta magát a milliónyi apró haltól, amik a mélyében tenyésztek. Ez a folyó él, s az élet megy tovább. Josh-nak is döntenie kell. Rose életben van, meg Ollie és Szépség és Jasmine is élnek. És Josh is megmaradt. A távolban nyugaton láthatatlan lángok narancsszínű ragyogást kölcsönöztek a horizontnak. Josh keletnek fordult és gyalogolni kezdett. De annyira kimerült volt, hogy tudta, egy kilométert sem lenne képes megtenni. Megállt, eltűnődött, a nyugati szél meglobogtatta a haját. Végül visszasétált Lon ernyedt testéhez. Óvatosan felemelte az egyik szárnyát, a test mellé állt, majd hátára fordította azt. Majd nagy erőfeszítéssel vonszolni kezdte a hajánál fogva a folyópart felé. Néhány perc múlva oda is ért, ekkor leült, hogy kifújja magát és valamit visszanyerjen az erejéből, és megkísérelje összeszedni magát. Amikor úgy érezte, hogy már képes felállni, megragadta Lon lábait és belógatta a vízbe. Aztán letekerte a drótokat az egyik szárnyról, a másikat meghúzta — így az most függőlegesen állt a testhez képest — s megerősítette a huzalokat. Aztán végtelen szomorúsággal ráhajolt Lon szájára, és annyi levegőt fújt bele, amennyit csak tudott, végül a halott vámpír tüdeje megtelt. Mielőtt valamennyi levegő elszökhetett volna. Josh betapasztotta a partról vett sárral Lon orrlyukait és a száját. Végül a vámpír mellére telepedett és becsusszantak a folyóba. Lon kiterjesztett szárnya úgy terült szét a vizén, mint a papír ponton, levegővel teli tüdeje fenntartotta a testét Joshuá-val együtt. Az áramlat nyugatra fordult, de az erős keleti szél belekapott a másik szárny által alkotott vitorlába, megduzzasztotta és felfelé vitte őket a folyón. Éppen napfeltekor érték el az esőerdőt. A büszke, halott testet Joshua a parthoz kormányozta. Még egyszer meglazította a szárnyakat tartó drótokat, ráhajtotta őket a testre, de előtte köveket rakott a tetem mellkasára, majd a hullámokra bízta. A test lassan ringatózott az áramlatban, majd lassan elsüllyedt. Josh nézte, ahogy eltűnik a szeme elől, majd elindult a dzsungelbe. Szinte azonnal Jasmine üdvözölte, aki türelmesen heverészve várt rá. Gyorsan, gyengéden átölelték egymást, Josh kis híján elsírta magát. Jasmine elvezette őt egy elhagyatott helyre, ahol a többiek vagy nyugtalan álomba merültek, vagy aggódva vártak rá. Szépség, Rose, Ollie, Zürzüm és a hárem menekültjei körégyűltek, de most nem volt idő az ujjongásra. Jasmine félig erőltetett menetben vezette el őket a dzsungelen át egy, csak általa ismert helyre, egy nagy, rejtett barlangba, ahol egyetlen ellenségük sem találhatott rájuk. Kényelmes barlang volt, tele konzervvel és szárított ételekkel, szemmelláthatólag hosszabb itt-tartózkodásra rendezték be. Jasmine, Josh és Szépség egy föld alatti patak partján lefektette az elárvult háremlakókat. Josh-nak nagy örömet szerzett, hogy Ollie végre olyan nyugodtan aludt, de mégis mély szomorúság fogta el mindkettejük iránt. Olyan sokat vesztettek, drága és igaz ba-

rátokat és szeretteket. Ez lenne az ára egy kisfiú nyugodt álmának? — tűnődött Josh. Túl nagy árat fizettek érte: Felemelte Zürzüm-öt és óvatosan letette a szendergő lepkét Ollie feje mellé. A pillangó lágyan zümmögött valamit a gyerek fülébe. Mindkét kis teremtmény mosolygott. És végre, végre, a dzsungelbarlang biztonságos mélyén a kalandozók aludni tértek, a győzelmeikről és veszteségeikről szóló történeteket eltették másnapra és mély, pihentető álomba merültek.

Epilógus Átaludtak az egész éjszakát, a következő napot és az azutáni éjszaka nagy részét is. A második nap reggelén az egész társaság összegyűlt, hogy közösen fogyasszák el a gyümölcsökből, fiatal gyíkokból és hűs patakvízből álló reggelijüket. — Azokra, akiket megtaláltunk és azokra, akiket elvesztettünk — emelte fel a kupáját Josh. A többiek követték a példáját.

— És azokra, akik ránk találtak — viszonozta Rose. Nagy éljenzés támadt, s megkezdődött az ünneplés. Az ételek hamar elfogytak, a történetek még tartottak. Rose megpróbáltatásai véget értek. Ollie-t annyit dédelgették, hogy már majdnem megszólalt, de egyelőre még nem beszélt. Mindenki tudott valami történetet a lopott agyak gyűjteményéről, amit az Angyalok kollektív tudattá akartak összekapcsolni, s ez lett volna végül is a királynő. Rose sírva mesélt erről. — Bár az egész kísérlet szörnyen embertelen volt, ebből a részéből azért nyertem valamit. Felhasználták a tudásomat, de ők is tudást adtak nekem. Olyan dolgokat tudok, amikről eddig fogalmam sem volt. — Most, hogy végetért a kutatás, ezt mindannyian elmondhatjuk magunkról — jegyezte meg Szépség. — Talán — bólintott Rose. — Talán mindannyian új dolgokról szereztünk tudomást, anélkül, hogy fogalmunk lenne róla, hogyan. Mégis... úgy érzem, sokkal többet tudok. Ám egy csomó dolog ennek ellenére rejtély marad számomra. — Fel sem tudta volna sorolni mindezeket, de egy érzés állandóan kínozta, nevezetesen az, hogy talán valóban létezik egy új állat, egy felsőbbrendű intelligencia annak ellenére, amit Gabriel mondott nekik! De annak is tudatában volt, hogy ő csak ember, és az embereknek mindig szükségük van egy mindenható lényre, akár léteznek ilyenek, akár nem. Gyengéden rámosolygott Szépségre: a kentaurnak megint igaza volt, a maga egyszerű lóérzése módján: mindannyian új, speciális ismereteket szereztek ezen utazás során, de senki sem tudná saját benyomásait tökéletesen leírni másoknak. Joshua fájdalmas ürességet érzett a szívének abban a csücskében, amit azelőtt Dicey foglalt el, de nagyon sajgott a ketyegője Lon miatt is. Megérintette a vércsepp alakú függőt, amit Lon ajándékozott neki valamikor régen, és nagyon elszomorodott. — Az én rejtélyem a bánatom — mondta Rose-nak. — Olyan mély, hogy képtelen vagyok megérteni, de nem tudom, mire tanított meg engem. Lon háromszor is megmentette az életemet — kétszer a halála után. Hogyan tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy sohasem viszonozhatom ezt, sosem tudok köszönetet mondani neki? Mindig viselnem kell ezt a terhet? — Amit Lon tett, azt szabad akaratából tette — szólt oda Jasmine a túloldalról. — Nem vagy az adósa. Csak akkor nehezedik rád a teher, ha magad is úgy akarod. A szabad akarat fogalma nem volt ismeretlen Joshua számára. Kétségtelenül saját, szabad akaratából vállalkozott erre az utazásra, saját céljai érdekében, bár Gabriel azt mondta neki, hogy a tőlük kibocsátott hullámok vonzották oda. Ez persze lehetetlenség volt, hiszen Joshua tudta, egyetlen cél érdekében érkezett a kastélyba, hogy megmentse az övéit. De hogy lehetne megkülönböztetni a saját cselekedeteit azoktól, amit a külső nyomás diktált, mint a vérbosszú, a fajok elit-

izmusa... — érintette meg a láncsapkát, amit az övén viselt. Képtelen volt a dolgok mélységét felfogni. Mindamellett melegen nézett Rose-ra és Ollie-re, egy valamiben igencsak biztos volt. Két jó oka is volt arra, hogy a kijelölt utat válassza. Bárcsak a többiek is velük lehetnének, hogy megfürösszék árnyékukat az ő jelenlétük fényében. — Szegény, édes Isis — mondta ki utolsó gondolatát hangosan. — Sosem fogjuk megtudni, hogy elpusztult vagy elmenekült. — Megrázta a fejét. — Mindig is félt a víztől. — Biztos vagyok benne, hogy a szőrmóknak sikerült kiúsznia valahová — vigasztalta barátját Szépség. — De kétlem, hogy valaha is megtudnánk az igazat. Jasmine megfogta a fiatalember kezét. — Ilyen az élet — ismerte be. — Nem szerezhetünk tudomást mindenről. Szépség egyetértőén bólogatott. — Amikor otthagytam az erdőszélen, Zürzüm sem tudhatta, hogy egyáltalán valamelyikünk visszatér-e. Mégis várt ránk. — Beszéd közben egyenesen Jasmine-ra nézett, tekintetük találkozott: mindketten tudták, hogy bármit is tartogassanak nekik az elkövetkezendő hosszú évek sora, semmi sem lesz bizonytalanabb, ambivalensebb számukra, mint rövid egymásratalálásuk. Összemosolyogtak, arcukon egy távoli közös emlék sejtelmes visszfénye derengett. Ez is olyan dolog volt, amiről sohasem bizonyosodhatnak meg igazán. Joshua még mélyebb melankóliába zuhant mindazon dolgok súlya alatt, amikről már sohasem szerezhet tudomást. Sosem tudja meg, lett volna vajon gyermeke Diceytől, mit jelent az idő, sosem ismerheti meg a génmanipulátorok titokzatos nyelvét, sem pedig a túlsúlyos könyvész fiúét. — Sosem ismertem meg Lewis-t — préselte ki magából a szavakat, s valahogy ez a veszteség nyomasztottak leginkább. Jasmine félbeszakította az önmarcangolást. — Gondolj a jelenre, Joshua. Van egy ajándékom számodra. Lon készítette, amikor először elhagytuk ezt a búvóhelyet, s egészen addig nála volt, amíg le nem táboroztunk a kastély mellett. Miután elmenekültem a városból, magamhoz vettem arra az esetre, ha Lon nem térne vissza. Az utolsó bejegyzést én írtam — nyújtott oda a fiatalembernek egy könyvet. Josh kezébe vette a könyvet és egészen felvillanyozódott. Bőrbe volt kötve, a gerincén vékony bőrszalagok tartották össze a lapokat, borítóján az írástudók jólismert, körbe foglalt jele állt. Egyszerűen gyönyörű volt. A férfi kinyitotta az első oldalnál. Nagy, álló betűkkel a következő felirat állt ott: AZ EMBERI FAJ TÖRTÉNETE. A lap aljára dőlt betűkkel írták az ajánlást: az utókor számára. Óvatosan továbblapozott. Előszó — olvasta a lap tetején. Alatta az oldal tele volt írva. 1.000.000 Kr. e. — 1960 Kr. u. — Az emberi faj általánosságban progresszív evolúciója 1961 — A hadsereg kísérletei során kiszabadul egy mutáns vírus, ami az emberi személyiség finom megváltozásának kezdetét okozza világszerte. 1986 — Atomerőmű robbanás az óceánon Jasmine születése.

2006 — Az energiaválság tetőpontja, az egész világ elsötétül. Alternatív energiaforrások felfedezése a következő 30 évben. 2010 — Klón lovak elterjedése. Tömeges kivándorlás a Föld körül keringő űrállomásokra és az űrkolóniákra. 2020 — Egyre több a sugárzás következtében fellépő rákbetegség, a halálozási arány magas. A mutáns újszülöttek számának általános növekedése. 2030 Jasmine neuroman lesz. Neuromanok, deitonok, cidonok, kognonk, hedonok tökéletesítése és szaporodása. 2070 — Génmanipulációval teremtett fajok megjelenése. Általános társadalmi hanyatlás. Növekedik a szex, a halál és az álom megszállottjainak létszáma. 2110 — Sum-Te neuromán lesz — az utolsók egyike. 2112 — Túlnépesedés, éhínség. 2115 — A Baktériumháborúban minden ember elpusztul, kivéve a rezisztenseket. 2117. július 4. — Atomháború; a legtöbb nagyváros megsemmisül, növekszik a háttérsugárzás. 2120—2140 — Új fajok felemelkedése, emberellenes zendülések, könyvégetések. 2140—2150 — neuroman génmanipulátorok emberi klónok ezreit teremtik meg a faj regenerálása érdekében. 2150 — Klón Háborúk; Az emberek többségét meggyilkolják, kivéve a gyermekeket, az olvasást törvényen kívül helyezik. 2160 — Az írástudók titkos társaságának felbukkanása. 2162 — Földrengések, tűz és eső: kialakul a Terrárium. 2191 — A Nagy Földrengés, Dundee elfoglalja a Terráriumot. 0 — A Jég Eljövetele. 0—50 — Jégkorszak: az emberiség újabb felemelkedése. Jasmine és Lon felfedezik a Terráriumot. — A Fajok Háborúja: emberek és más fajok küzdelme. J. u. 121 — Josh és Szépség megkezdik a kutatást, Isis, Jasmine, Lon és SumTe csatlakozik hozzájuk, útjuk a Sticks folyó felé vezet, az új állat otthonához. Az utazás Ollie és Rose megmentésével végződik. Dicey, a menyasszony, Lon, a hős, és Sum-Te, a filozófus fájdalmas halált hal. * Josh befejezte az olvasást és továbblapozott. Az üres volt. A következő oldalra fordított, azon sem semmi. A többi oldal érintetlen volt. — Ez azt jelenti, hogy neked kell teleírnod — szólalt meg Jasmine. — Lon a feljegyzések többségét azon a héten írta, amikor elhagytuk a Balrémek Erdejében lévő otthonát. Az volt a kívánsága, hogy te fejezd be a könyvet. Azon az éjszakán

mutatta meg nekem, amikor megrohamoztuk a kastélyt, és megkért, adjam át neked, ha ő meghal. Azt mondta, ha befejezted a naplót, legszívesebben visszatenné a könyvtárába, hogy az megoszthassa a benne lévő gondolatokat az ő könyveivel az idők végezetéig. Ez az ajándék neked szól és az embereidnek. Josh ránézett, majd tekintetével végigpásztázta a körülötte állókat. Szívét megmelengette az ajándék nagysága, lelke kiemelkedett a bánat mélységéből és olyan könnyűvé vált, mint szélben a tollpihe. — A mi embereink — mondta, s érezte, új erőre kapott. — Ha megkérdezhetném, uram... — szólalt meg Renfield, új ura iránti illő alázattal. — És velünk mi lesz? — a hangjában félelemmel elegyes remény bujkált. — Lon-nak volt két közeli barátja, Aba és Lev. Azok, akik inkább a háremben érzik biztonságban magukat, elmehetnek hozzájuk. Elkísérünk benneteket, Lon elmondta nekem, merrefelé laknak. Szépség bólintott. — A többiek szabadon mehetnek oda, ahová akarnak. Joshua mesélt nekünk a föld alatti könyvemberekről, s lehet, akadnak közöttetek olyanok, akik csatlakozni akarnak a mozgalmukhoz. Akik pedig nem, akár velem is jöhettek addig, ameddig akartok. Én hazamegyek Montereybe. Rose megfogta a kentaur kezét. Valahogyan szégyenkezett a külseje miatt, fején még csak éppen pihés volt a haj, teste csupa horzsolás volt, de tudta, hogy Szépség szemében igazi szépség maradt. — Én a kentaurommal tartok — mondta lágyan. Jasmine megdörzsölte az állat. — Még nem vagyok biztos benne, jól teszem-e azt, amit tenni fogok. Visszamegyek a dzsungelbe, talán azért, mert még sok megismernivalóm van az ottani élettel kapcsolatban — mosolygott vidáman. — Egy dolog van csak, amit biztosan nem fogok újra megtenni, amíg élek, soha többé nem mondom azt, hogy „Neptunusz középső uszonyára". Szépség rákacsintott és felkacagott. — Ha ezt valóban megállod, neuroman, akkor hosszú életed lesz. Ollie odarohant Jóshoz és a nyakába ugrott. — Igen, Ollie — mondta a fiatalember az öccsének — te velem jössz, akárhová is fogok menni. Gyengéden letette a kisfiút és csak állt ott, könyvvel a kezében. Aztán pár lépést tett előre, majd megint leült egy nagy, lapos kő mellé. A pillangó a vállára libbent. Josh előhúzta csizmájából a sastollat — Rose régi ajándékát — és alaposan megnézte. Megtépázottnak, de még mindig büszkének tűnt és fel tudta röpíteni a szavakat a daloló szélben. Josh rányitott a könyvben az első üres lapra. — Az élet csodaszép — mondta nyugodtan és írni kezdte a feljegyzéseket.