JAMES GRADY A KESELYŰ HAT NAPJA

NNCL523-36Dv2.0

JAMES GRADY

A KESELYŰ HAT NAPJA ÚJ VÉNUSZ LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1992

A mű eredeti címe: SIX DAYS OF THE CONDOR A fordítás a Warner Books 1976-os kiadása alapján készült Fordította: VÁGÓ ISTVÁN © Warner Books 1976 Hungarian translation © Vágó István 1976 ÚJ VÉNUSZ LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ KFT. 1126 BUDAPEST, Böszörményi út 16/b FELELŐS KIADÓ: SZŰCS RÓBERT ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ OLVASÓSZERKESZTŐ: UNGAR PÉTER GRAFIKA: GÁL LÁSZLÓ BORÍTÓ FESTMÉNY: BOROS ATTILA TIPOGRÁFIA: L. O. TEAM NYOMTATTA ÉS KÖTÖTTE A DABASI NYOMDA FELELŐS VEZETŐ: BÁLINT CSABA IGAZGATÓ MUNKASZÁM: 92-0656 KÉSZÜLT 13,5 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 7755 23 3

SOK BARÁTOMNAK KELL MEGKÖSZÖNNÖM A SEGÍTSÉGÉT, ÉS A CSALÁDOMNAK IS, ELSŐSORBAN SHIRLEYNEK ÉS RICKNEK, AKI ÁTRÁGTA MAGÁT AZ ANYAGON. EZ A KÖNYV FIKTÍV TÖRTÉNETET MOND EL, A SZEREPLŐK IS KITALÁLT SZEMÉLYEK, ÉS SEMMI KAPCSOLATUK SINCS VALÓSÁGOS SZEMÉLYEKKEL VAGY MEGTÖRTÉNT ESEMÉNYEKKEL.

ELŐSZÓ A regényben leírt történet a képzelet szülötte, legalábbis az író tudomása szerint. Más kérdés aztán, hogy ezek az események megtörténhetnének-e, hiszen a hírszerzés szervezeti felépítésének és e szervezet tevékenységének leírása tényeken alapszik. A CIA-nak az a részlege, ahol Malcolm dolgozik, valamint az 54/12-es csoport valóban létezik, a nevük azonban nem az, amin a történetben szerepelnek. A történet hátteréhez a szerző a következő forrásokból merített anyagot: Jack Anderson: Washington Merry-Go-Round (különböző időpontokban); Alfred W. McCoy: The Politics of Heroin in Southeast Asia (1972); Andrew Tully: CIA: The Inside Story (1962); David Wise és Thomas B. Ross: The Invisible Government (1964) és The Espionage Establishment (1967). "…a jelentős eredmények nem sötét konspirációból, hanem szakmai folyóiratok kitartó, türelmes olvasásából születnek." (Lyndon B. Johnson elnök, Richard M. Helms CIA-igazgatóvá való felesketésekor, 1966. június 30-án)

SZERDA A Kongresszusi Könyvtár háta mögött, a Southeast A-n és a Fourth Streeten túl, ahogy befordulunk a sarkon, az első ház egy fehér stukkóval díszített, háromemeletes épület. Szerényen meghúzódik szomszédai között, legfeljebb a színe hívja fel magára a figyelmet. A tisztaságával tűnik ki a fakó vörösök, szürkék, zöldek és néhol elpiszkolódott fehérek közül. Az alacsony, fekete vaskerítés és a gondosan nyírt pázsit olyan nyugodt méltóságot sugároz, mellyel a többi épület nem büszkélkedhet. Mégis kevesen figyelnek fel a házra. A környék lakói már régen az ismerős környezet részének tekintik. A Capitol Hill és a Kongresszusi Könyvtár alkalmazottai, akik naponta elsietnek mellette, észre sem veszik, de talán akkor sem vennék észre, ha történetesen nem sietnének annyira. Mivel csaknem kívül esik már a "Hill"-en, a

turistacsoportok is elkerülik. Azok a kevesek, akik mégis erre tévednek, sürgősen rendőrhöz fordulnak segítségért, hogy kijussanak erről a rideg környékről a nevezetes műemlékek biztonságába. Az idegen akkor se fedezne fel rajta semmi rendkívülit, ha történetesen mégis érdekelné az épület, és közelebbről is megnézné. Először valószínűleg egy téglalap alakú, egy méter hosszú bronztáblát venne észre, rajta a felirat: Az Amerikai Irodalomtörténeti Társaság Országos Központja. Washingtonban, a műemlékek és a különféle központok városában az effajta épületek nem mennek ritkaságszámba. Ha az idegen konyít valamit az építészethez és a formatervezéshez, akkor megakad a szeme a gazdagon díszített fekete kapun, melyet szokatlanul széles kémlelőablak oszt ketté. Ha a kíváncsisága nagyobb a félénkségénél, esetleg le is nyomja a kapu kilincsét. Észrevétlen halk kattanás: az ajtó mágneses forgópántja már a legkisebb elfordulásra is megszakít egy áramkört. Néhány lépés a fekete vaslépcsőn, és az idegen megnyomja a csengőt. Ha Walter – szokása szerint – a kis konyhában kávézik, könyves ládákat rakosgat vagy a folyosót söpri, akkor az éber őrség láncolata egy pillanatra megszakad. De még mielőtt Mrs. Russell rácsapna az íróasztalán az elektromos zárat oldó berregőre, a látogató már össze is rezzen az éltes hölgy harsogó hangjára: – Tessék! Ami legelőször föltűnik a látogatónak, az a tisztaság. A lépcsőnél állva szemmagasságban látszik Walter íróasztalának lapja, alig tíz centiméterre a lépcsőakna szélétől. Papírt soha nem látni rajta, de acélpántos elejéből ítélve nem is ezt a célt szolgálja. Ha a látogató jobbra fordul, és kijön a lépcsőaknából, Mrs. Russell-lal találja szemben magát. Az ő íróasztala viszont roskadozik az iratoktól. Teljesen elbontják az akták, a fiókokból kikandikálnak a papírok, és maguk alá temetik az öreg írógépet. A mesterséges vadon úrnője Mrs. Russell. Vékony szálú, őszes haja mindig kócos. Különben is túl rövid ahhoz, hogy sokat lendíthetne dekoratívnak éppen nem mondható megjelenésén. Egy 1932-ból származó, patkó formájú melltű ékesíti hajdan domború keblét. És megállás nélkül dohányzik. Csak keveseknek adatik meg, hogy ilyen messzire jussanak be a Társaság központjába (kivéve a postásokat és a kézbesítőket). Ezek azonban, miután Walter röntgenszeme már átszűrte őket, Mrs. Russell elé kerülnek. Ha üzleti ügyben jönnek, az illetékes személyhez küldi őket, feltéve, hogy meggyőzően igazolni tudják kilétüket, de ha csupán vakmerő kíváncsiskodóknak bizonyulnak, a hölgy lead egy ötperces, rendkívül unalmas előadást a Társaság alapítványairól, irodalmi elemzést, előremutatást és eredményességet célzó tevékenységéről (melyre három "E"-vel szokott utalni), brosúrákat nyom a lankadó érdeklődő kezébe, közli, hogy jelenleg senki nem tartózkodik a

házban, aki felvilágosításokkal tudna szolgálni, javasolja, hogy további információért forduljanak egy másik intézményhez, majd egy nyers "Jó napot"-tal jelzi, hogy számára az ügy be van fejezve. A látogatókat annyira megzavarja ez a szózuhatag, hogy meghunyászkodva távoznak, és valószínűleg észre sem veszik, hogy a Walter íróasztalába épített kamera lefényképezi őket. A vörös fényt és az ajtó fölötti berregőt sem veszik észre, mely a kapu nyílását jelzi. A látogatók csalódottságánál alighanem csak elképedésük lenne nagyobb, ha megtudnák, hogy nem máshol, mint a Központi Hírszerző Ügynökség Hírszerző Részlege egyik osztályának szekcióirodájában jártak. A Központi Hírszerző Ügynökséget, a CIA-t, az 1947-es Nemzetbiztonsági Torvény a második világháború keserű tapasztalatainak, főként annak a meglepetésnek a tanulságaként hozta létre, amely Pearl Harbournál érte a flottát. Az Ügynökség, vagy a cég, ahogy az alkalmazottak nevezik, a legnagyobb és legaktívabb szervezet abban a szerteágazó amerikai hírszerző hálózatban, melyet tizenegy nagyobb ügynökség, közel kétszázezer ember alkot, és amely évente dollármilliárdokat emészt föl a költségvetésből. A CIA tevékenysége a burkolt kémkedéstől a műszaki felderítésen át, ingatag politika akciócsoportok pénzelésén keresztül bizonyos kormányok támogatásáig és katonai jellegű megmozdulások irányításáig terjed. Az ügynökségi tevékenység annyira széles körű e gondterhelt világban, hogy a hírszerző ügynökség a legfontosabb kormányhivatalok közé emelkedett. Amerikában a CIA egykori igazgatója, Allen Dulles, egyszer így nyilatkozott: "Az 1947-es Nemzetbiztonsági Torvény a hírszerzésnek befolyásosabb szerepet juttatott kormányunkban, mint bárhol a világon." A CIA tevékenységét többek között az egyszerű, precíz kutatómunka jellemzi. Például kutatók százai vizsgálják át naponta a műszaki folyóiratokat, mindenféle hazai és külföldi újságot, az elhangzott beszédeket és rádióadásokat. Ez a kutatómunka a CIA négy részlegéből kettő között oszlik meg. A Kutató Részleg (K. R.) feladata a műszaki hírszerzés, és szakemberei minden országban, az Egyesült Államokban és a szövetséges államokban is nyomon követik a legújabb tudományos eredményeket. A Hírszerző Részleg (H. R.) a magas szintű tudományos kutatás eredményeivel foglalkozik. A H. R.-en átáramló információk jelentős százaléka "nyílt" forrásból ered: a nagyközönség számára készülő magazinokból, rádióadásokból, újságokból és könyvekből. A H. R. feldolgozza az így begyűlt adatokat, és az adathalmazból háromféle jelentést készít: az egyik a különböző érdekeltségi területeket érintő hosszú távú tervekről, a másik az aktuális világhelyzetről ad napi áttekintést, a harmadik jelentés feladata pedig a CIA tevékenységében felmerülő

hiányosságok feltárása. A H. R. és a K. R. kutatási eredményeit a másik két részleg alkalmazza: az Ellátó (ez az adminisztrációt végző szervezeti egység az elhelyezéssel, felszereléssel, a biztonsággal és a belső információáramlás zökkenőmentes lebonyolításával foglalkozik) és a Tervező Részleg (ide tartoznak a burkolt tevékenységek, a tulajdonképpeni kémirodák). Az Amerikai Irodalomtörténeti Társaság, melynek központja Washingtonban van, de egy kis fogadóirodával is rendelkezik Seattle-ben, voltaképpen nem más, mint a CIA egyik kisebb osztályának szekciócsoportja. Mivel az osztály elvont elméleti tevékenységet folytat, elég laza kapcsolatban áll a H. R.-rel, és tulajdonképpen az egész CIA-val is. Három nagyobb terület van, amelyről rendszeres kutatási beszámoló készül. Az osztály (hivatalos nevén a CIAID 17-es osztálya) jelentései nem feltétlenül kerülnek bele ezekbe. Dr. Lappe, a Társaság (hivatalosan CIAID, 17. osztály, 9. szekció) nagyon komoly és olykor nagyon ideges vezetője heti, havi és éves beszámolókon gürcöl, ám ezeket nemegyszer kihagyják a 17-es anyaosztály megfelelő jelentéseiből. A 17. osztály jelentései viszont gyakran kiesnek a jelentősebb csoportkoordinációk érdeklődéséből, úgyhogy ilyenkor a jelentések egyik H. R. jelentésbe sem kerülnek bele. C'est la vie. A Társaság és a 17. osztály feladata az, hogy nyomon kövessen minden olyan kém- és bűnügyet, amiről az irodalomban szó esik. Más szóval az osztály kémregényeket és krimiket olvas. Ezer és ezer kötet krimi és horror cselekményét, helyzetleírásait boncolgatják és elemzik nagy műgonddal a 17. osztály dossziéi. James Fenimore Cooperig visszamenőleg végigszőrözték már ezeket a könyveket. A cég könyvállományának nagy részét a CIA központi telepén, a Virginia állambeli Langleyben őrzik, de a Társaság központjában is van egy háromezer kötetes könyvtár. Valamikor a Christian Heurich Serfőzde adott otthont az osztálynak a State Department mellett, de 1961 őszén, amikor a CIA Langleybe költözött, az osztály is ebbe a virginiai helységbe ment át. 1970-ben a feltárandó irodalom egyre növekvő méretei anyagi és raktározási problémákat kezdtek okozni az osztálynak. Ezen túlmenően a H. R. igazgatóhelyettese azt is kétségbe vonta, hogy egyáltalán szükség van-e gondosan kiválogatott és jól fizetett elemzőkre. Ennek következtében az osztály ismét megnyitotta szekcióhivatalát a fővárosban, de ezúttal a Kongresszusi Könyvtár kezelésében. Mivel az itt dolgozók helyileg nem tartoznak a központhoz, ezért csak egy felszínes "Titkossági feddhetetlenség! vizsgálaton" kellett átesniük, és nem az akkurátus "Szigorúan titkos feddhetetlenségi vizsgálaton", melyet a központi dolgozóktól megkövetelnek. Fizetésük természetesen arányban áll ezzel a besorolással. Az osztályon dolgozó elemzők feladata a bűnügyi irodalom naprakész

ismerete. Munkájukat lényegében közös megegyezés alapján osztják fel. Mindegyik elemzőnek megvan a maga szakterülete, melyet általában szerzők szerint jelölnek ki. Azonfelül, hogy minden könyv tartalmát és cselekményvezetését összefoglalják, az elemzők naponta kapnak Langleyből néhány "steril" jelentést is. E jelentések megtörtént események rövid leírását tartalmazzák, de nevek nélkül; és a lehető legkevesebb részletre szorítkozva. A megtörtént és kitalált helyzeteket összevetik, és ha lényeges hasonlóság mutatkozik, akkor az elemző további vizsgálat alá veszi a következő, részletesebb, de még mindig "steril" jelentést. Ha továbbra is egybeesés mutatkozik, akkor az információt és a jelentéseket továbbadják betekintésre az osztály magasabb szekciójának. Ezután valahol megállapítják, hogy az író valami isteni sugallat folytán hibázott-e rá a dolgokra, vagy többet tudott a kelleténél. Ha ez utóbbi eset áll fenn, akkor a szerzőnek vége, mert a jelentés a Tervező Részleg dossziéjába kerül. Az elemzőktől azt is elvárják, hogy az ügynökök számára hasznos tanácsokat állítsanak össze. Ezeket a listákat a Tervező Részleg instruktorainak továbbítják, akik mindig szívesen fogadják a jó tippeket. Ronald Malcolmnak aznap reggel épp egy ilyen listát kellett volna összeállítania, de ehelyett lovaglóülésben ült a székén, állat a szék barázdált támlájára támasztotta. Egy perccel múlt háromnegyed kilenc, és ő fél kilenc óta itt ül. Fél kilenckor felkaptatott a csigalépcsőn a második emeletre, közben kilötyögtette forró kávéját, és ezért egész úton káromkodott. A kávé már rég elfogyott, és Malcolm egy második csésze után sóvárgott, de nem merte levenni szemét az ablakról. Minden reggel 8.40 és 9.00 között, hacsak valami betegség nem jött közbe, egy ragyogó lány ment végig a Southeast A-n, elhaladt Malcolm ablaka előtt, és eltűnt a Kongresszusi Könyvtárban. Malcolm tekintete mohón rátapadt, amíg csak látni lehetett. Ez a rítus segített Makóimnak reggel kikelni a kényelmes, meleg ágyból, segített megborotválkozni és munkába sietni. Eleinte valami megfoghatatlan vágyakozást érzett, de ezt fokozatosan áhítat váltotta fel, áhítat, melyet maga sem tudott megmagyarázni. Februárban már megpróbálta kiverni a lányt a fejéből, és most, két hónap múltán, megint csak ott várt és lesett. Ez volt az első igazi tavaszi nap. Év elején az esős napokat meg-megszakította egy kis napsütés, de az még nem igazán tavasz. Ma verőfényes nap köszöntött a városra. A lebegő illatfoszlányok virágzó cseresznyefák képét idézték fel. Malcolm a szeme sarkából észrevette, hogy jön a lány, és közelebb hajolt az ablakhoz. A lány nem ment az utcán, hanem vonult, céltudatosan, intelligenciát

sugárzó büszkeséggel, mely szerény, de határozott magabiztosságból fakadt. Fénylő, barna haja szétterült széles vállain, a hátát simogatta, és majdnem karcsú derekáig hullt alá. Nem festette magát, és ha nem rejtette napszemüveg mögé szép metszésű, nagy szemeit, látni lehetett, milyen tökéletesen illeszkednek egyenes orrához, széles szájához, telt arcához, határozott metszésű állához. Melltartót nem viselt, a szűk, barna pulóver erős, nagy mellekre simult. Skótkockás szoknyája telt, csaknem túl izmos combokat sejtetett. Lábikrája finom vonalban szaladt le a sarkáig. Még három magabiztos lépés, és eltűnt a fiú szeme elől. Malcolm felsóhajtott, és visszasüppedt a székébe, írógépében félig teleírt papírlapot talált, ezt jeladásnak tekintette, hogy ideje elkezdeni a munkát. Felkapta üres csészéjét, és kiment a kicsiny, kék-vörös szobából. A lépcsőhöz érve Malcolm megállt. Két kávéskanna volt a házban, az egyik a bejárat szintjén, Mrs. Russell íróasztala mögött a kis konyhában, a másik a harmadikon, a könyvespolc mögött álló csomagolóasztalon. Mindkét kannának megvoltak a maga előnyei és hátrányai. Az első emeleti kanna testesebb volt, ezt használták a legtöbben. Mrs. Russellen és Walteren, a volt kiképzőtiszten kívül Dr. Lappe és az új könyvelő-könyvtáros, Heidegger dolgozott lent, ők jártak rá erre a kannára, mert ez volt a közelükben. A kávét természetesen Mrs. Russell főzte, akinek sok hibája volt, de kávét főzni, azt tudott. Viszont ha Malcolm vagy Ray Thomas, a második emeleten dolgozó másik elemző erre a kannára fanyalodott, előfordulhatott, hogy Dr. Lappéval futott össze. Ezek a találkozások fölöttébb kellemetlenek voltak. A kanna hátrányai közé tartozott maga Mrs. Russell is, illetve a szaga. Ray csak Parfümös Pollynak szokta emlegetni. A harmadik emeleti kannát ritkán használták, mivel az csak Harold Martin és Tamatha Reynolds, a másik két elemző számára volt rendszeresítve. Ray és Malcolm csak időnként élt ezzel a lehetőséggel. Walter viszont, amikor csak tehette, felmerészkedett egy kis frissítőért, no meg azért, hogy a szemét legeltesse Tamatha törékeny termetén. Tamatha csinos lány volt, de kávét főzni nem tudott. Ha Malcolm ehhez a kannához folyamodott, a gyomra épségét is kockáztatta, ráadásul, ha Harold Martin elkapta, rögtön sarokba szorította a sportstatisztikáival, a legújabb eredményekkel, kommentálta az eseményeket, és mindig az iskolai hőstetteire lyukadt ki. Malcolm úgy döntött, hogy inkább elmegy. Elosont Mrs. Russell íróasztala mellett, aki a szokásos megvető pillantással nyugtázta érkezését. Malcolm néha megállt beszélgetni vele. Az asszony ilyenkor átcsoportosította a papírjait, és megismételte örök monológját arról, hogy milyen megerőltető a munkája, mennyire rosszul érzi

magát, és hogy a teljesítményét senki nem értékeli. Ma reggel Malcolm megúszta egy mosollyal és egy lelkes biccentéssel. Már indult volna lefelé a csészével, amikor nyikordult az irodaajtó. Malcolm összeszedte lelkierejét, és felkészült egy Dr. Lappe-féle előadásra. – Ó… Mr. Malcolm, ráérne egy szóra? Hála Isten. Ez Heidegger, és nem Dr. Lappe. A fiú felderült, nagyot sóhajtott, és egy apró termetű, vörös arcú emberke felé fordult, akinek még a feje búbján is vöröslőit egy kopasz folt. Fehér inget viselt visszahajló gallérral, és vékony, fekete nyakkendő választotta el nagy fejét a testétől. – Üdvözlöm, Rich – mondta Malcolm –, hogy van? – Kösz, Ron, elég jól… – hunyorgott Heidegger. Hat hónapja nem ivott egy kortyot sem, és keményen dolgozott, de az idegei még mindig nem jöttek teljesen rendbe. Bármilyen udvariasan és vigyázva érdeklődtek az egészségi állapota felől, rögtön visszaidéződtek benne azok az idők, amikor italt hurcolt be a CIA-hoz, eldugta az egyik fürdőszobában, aztán kétségbeesetten rágógumizott, hogy a biztonsági ellenőrzés meg ne érezze rajta az alkoholszagot. Ezután "önként jelentkezett" elvonókúrára, átszenvedte az első iszonyatos heteket, amikor keze-lába reszketett az alkoholhiány miatt, és mostanára azért már kezdte összeszedni, ami józan eszéből megmaradt. Az orvosok megmondták neki, hogy a biztonsági szekció adta fel, amely a pihenőszobák megfigyelésével foglalkozik. – Legyen szíves… be tudna jönni hozzám egy percre? Lógás? Az jöhet! – Hát persze, hogy be tudok menni, Rich! Beléptek a kis irodahelyiségbe, a könyvelő-könyvtáros részére fenntartott kis szobába. Heidegger a saját íróasztalához ült, Malcolm meg egy régi, párnás fotelba, amit még az előző bérlő hagyott hátra. Néhány másodpercig szótlanul ültek egymással szemben. Szegény hapsi, gondolta Malcolm. Be vagy rezeivé, de azért abban reménykedsz, hogy vissza tudod magad dolgozni a kiváltságosok kegyeibe. Vissza akarod kapni Szigorúan Titkos besorolásodat, hogy itthagyhasd ezt a koszos, zöld irodát egy másik koszos, de titkosabb irodáért. Ha szerencsés vagy, a következő szobád színe majd "maximálisan hatékony irodai környezetet biztosít", talán lesz egy csinos kis kék szobácskád, abból a megnyugtató árnyalatból, amilyenre én festettem az irodámban három falat, és amilyen még százával van a kormányhivatalokban? – Figyeljen ide… – Heidegger éles hangja betöltötte a szobát. Aztán, mint aki hirtelen ráeszmél a saját méreteire, visszadőlt a székében, és ismét rákezdte: – Restellem, hogy… ilyenekkel zavarom… – Ugyan, egyáltalán nem zavar.

– Helyes. Nos, Ron, ugye megengedi hogy így szólítsam? Nos, ahogy maga is tudja, új vagyok itt a szekciónál. Úgy döntöttem, hogy átnézem az utolsó két év anyagát, hogy ismerkedjem az ügyekkel. – Idegesen vigyorgott. – Dr. Lappe eligazítása, enyhén szólva, nem volt tökéletes. Malcolm is vigyorogni kezdett. Mindenki jó volt nála, aki nevetett Dr. Lappén. Malcolmnak valami azt súgta, hogy végül is kedvére való lehet ez a Heidegger. A másik folytatta: – Helyes. Tehát maga már két éve van itt, ugye? Amióta átköltöztek Langleyből? – Úgy van – helyeselt Malcolm. – Két éve, két hónap és néhány napja. – Helyes. Nos, én rábukkantam néhány… ellentmondásra, amit szerintem tisztázni kellene, és úgy gondoltam, maga segíthetne nekem. – Heidegger szünetet tartott, mire Malcolmtól kapott egy beleegyező, de további magyarázatot kérő vállrándítást. – Nos, két érdekes dolgot találtam, vagyis inkább két területről származó érdekes dolgot. Az első a könyveléssel kapcsolatos, tudja, pénz be- és kifizetések, költségek, bérek, miegymás. Maga valószínűleg semmit sem tud ezekről, ezt majd nekem kell valahogy kifundálnom egyedül. De a másik dolog a könyvekkel kapcsolatos, és azért kérdezem meg az elemző kollégákat, hátha tudnak mondani valamit, mielőtt a jelentéssel Dr. Lappéhoz mennék. – Megállt, még egy bátorító bólintásra várt. Megkapta. – Mondja, tapasztalta már vagy észrevette már, hogy nálunk hiányoznak könyvek? Na várjon – intett az ujjával, amikor Malcolm értetlen arccal nézett vissza rá –, hadd mondjam még egyszer. Tud olyan esetről, hogy nem érkeztek meg olyan könyvek, amiket megrendeltünk, vagy hiányoznak olyanok, amiknek meg kellett lenniök nálunk? – Nem, nem tudok – vágta rá Malcolm. Kezdett unatkozni. – Ha meg tudná mondani, hogy mik hiányoznak, vagy hiányozhatnak… – elnyújtotta a mondat végét, és Heidegger ráharapott. – Nos, éppen erről van szó, nem tudom pontosan. Úgy értem, nem vagyok benne biztos, hogy vannak-e egyáltalán ilyenek, és ha vannak, melyek azok, vagy hogy miért hiányoznak. Borzasztó zavaros ez az egész. – Mit volt mit tenni, Malcolm egyetértőén bólintott. – Nézze – folytatta Heidegger rendületlenül –, valamikor 1968-ban kaptunk egy szállítmány könyvet a seattle-i beszerzőközponttól. Minden feladott kötetet megkaptunk, de véletlenül észrevettem, hogy a fogadó ügyintéző öt láda könyv átvételét igazolta. Viszont a leszámlázott rendelés szerint, melyen – megjegyzem – rajta van az ügynökünknek meg szállító cégnek a szignója és aláírása is, hét ládáról volt szó. Ezek szerint hiányzik két láda könyv, anélkül hogy a könyvek közül akár egy is hiányozna. Érti, mire

gondolok? Malcolm könnyedén rábólintott: – Persze, értem, mit mond, de szerintem ez csak valami félreértés lehet. Valaki elszámolta magát, talán az ügyintéző. De hiszen azt mondja, nincs hiányzó könyv. Hát akkor miért nem hagyja az egészet? – Dehogy érti ezt maga! – csattant fel Heidegger, és előrehajolt. A harsány hangra Malcolm hátrahőkölt. – Én vagyok a felelős azért, hogy a nyilvántartó kartonok rendben legyenek! Ha valamit átveszek, igazolnom kell, hogy mindent a legnagyobb rendben kaptam meg. Meg is csináltam. De ez a hiba teljesen összezavarja a nyilvántartást! Rossz fényt vet a szekcióra, és ha valaha kiderül, engem vesznek elő. Engem! – mire befejezte, majdnem átbukott az íróasztalon, és visszhangzott a szoba a kiabálástól. Malcolm borzasztóan unta az egészet. Nem lelkesítette a jövő, amelyben ezután örökké a leltárhiányról fog hallani. Ha Heidegger felizgatta magát, szeme villogott a vastag szemüveg mögött. Malcolmnak ez sem tetszett, és már nagyon mehetnékje volt. Odafordult Heideggerhez. – Nézze, Rich – mondta –, tudom, hogy elég baja van ezzel a kuplerájjal, de, sajnos, ebben nem segíthetek. Lehet, hogy valamelyik elemző kolléga tud valamit, amit én nem, de nem nagyon hiszem. Ha érdekli a véleményem, azt javaslom, hogy felejtse el az egészet, és borítsunk rá fátylat. Ha még nem jött volna rá, a maga elődje, Johnson, mindig ezt csinálta. De ha valamit el akar intézni, akkor ne menjen Dr. Lappéhoz. Úgy összekutyulja az egészet, hogy maga sem ismer rá, felfújja a dolgot, és mindannyiunknak kellemetlenséget okoz. Malcolm felállt, és az ajtóhoz indult Ahogy visszanézett, egy magába roskadt, reszkető ember pislogott rá a nyilvántartó napló fölött. Malcolm már Mrs. Russell íróasztalánál járt, amikor végre megkönnyebbülten felsóhajtott. Ami megmaradt a hideg kávéból, kiöntötte a lefolyóba, felment a szobájába, leült, felrakta a lábát az íróasztalra, és lehunyta a szemét. Amikor kisvártatva ismét felnézett, Picasso Don Quijote-metszetére esett a pillantása. A metszet a vörös falon függött. Végső soron Don Quijoténak volt köszönhető, hogy Ronald Leonard Malcolm, a Központi Hírszerző Ügynökség munkatársa, ebbe az izgalmas állásba került. Két éve történt. 1970 szeptemberében Malcolm végre rászánta magát régóta halasztgatott írásbeli államvizsgájára. Az első két órában minden szépen ment: megrázó magyarázatot adott Platón barlangallegóriájára, megadta a két utazó helyzetanalízisét Chaucer Canterbury meséi-ben, elemezte a patkányok jelentését Camus Pestis-ében, majd feltárta Holdén Caulfield homoszexualitás

elleni küzdelmét a Zabhegyező-ben. Ezek után az utolsó oldalra ért, és itt áthághatatlan akadályba ütközött. A feladat a következő volt: "Elemezzen legalább három epizódot részletesen Cervantes Don Quijote című regényéből; a tárgyalás tartalmazza minden egyes epizód szimbolikus jelentését, viszonyát a másik két epizódhoz, valamint a cselekmény egészéhez, végül mutassa ki, hogy alkalmazta Cervantes ezeket az epizódokat Don Quijote és Sancho Panza jellemzésére." Malcolm nem olvasta a Don Quijoté-t. Öt értékes percen át mereven a feladatra bámult, majd elővett egy tiszta lapot, és nekifogott az írásnak: "Nem olvastam a Don Quijoté-t, de úgy rémlik, hogy a hős alulmaradt egy szélmalommal szemben. Nem tudom egész pontosan azt sem, hogy mi történt Sancho Panzával. De azok a kalandok, melyeken Don Quijote és Sancho Panza, e két ember, akiket általában az igazság bajnokainak tekintenek, átment, tulajdonképpen egybevethetők Rex Stout két leghíresebb szereplőjének, Nero Wolfe-nak és Archie Goldwinnak kalandjaival. Például a klasszikus Wolfe-kalandregényben, A fekete hegyben…" Malcolm hosszasan fejtegette gondolatait Nero Wolfe-ról, középpontba állítva A fekete hegy-et, majd beadta immár kerek fogalmazványát, hazament, lefeküdt, és hosszú ideig üveges tekintettel meredt a plafonra. Két nap múlva behívták a spanyol irodalom tanszékvezető tanárának irodájába. Legnagyobb meglepetésére nem rúgták ki a vizsgadolgozata miatt. Ezzel szemben a prof. megkérdezte Malcolmot, hogy érdeklik-e a krimik. Malcolmot annyira meglepte a kérdés, hogy kibökte: úgy tudta csak megőrizni józan gondolkodását, hogy krimiket olvasott a kollégiumban. A prof. könnyedén megkérdezte tőle, hogy akarja-e "józan gondolkodását pénzért frissen tartani". Malcolmnak természetesen tetszett az ötlet. A prof. telefonált egyet, és Malcolm még aznap együtt ebédelt élete első CIA-ügynökével. Nem ritka eset, hogy kollégiumi professzorok, dékánok és az oktatószemélyzet más tagjai az egyetemi hallgatók között toboroznak munkatársakat a CIA számára. Az 1950-es évek elején egy yale-i magántanár beszervezett egy diákot, akit később Kína határán fogtak el. Két hónappal később Malcolmot "korlátozott hatályú alkalmazás"-ba vették. A jelentkezők 17 százaléka ilyen besorolásban dolgozik. Egy különleges, gyorstalpaló előkészítő után Malcolm már fel is mehetett az Amerikai Irodalomtörténeti Társaság épületébe vezető vaslépcsőkön, megismerte Mrs. Russellt és dr. Lappét, és eltöltötte első napját mint képesített hírszerző ügynök. Malcolm a falra pillantva elégedett sóhajtással nyugtázta gondosan kimunkált győzelmét Dr. Lappe felett. Munkába állásának harmadik napján

Malcolm már öltöny és nyakkendő nélkül ment be a hivatalába. Dr. Lappe egy héten át csak finom célozgatásokkal illette, mígnem behívta magához, hogy egy kicsit elbeszélgessen vele az illemről. Bár a doktor úr egyetértett azzal, hogy a bürokrácia megnyomorítja az embert, mégis oda nyilatkozott, hogy azért más módszerekhez kellene folyamodni, ha lázadni akarunk: a "nem konvencionális" öltözködés ehhez kevés. Malcolm nem válaszolt semmit, de másnap jó korán jött be, annak rendje s módja szerint öltönyben és nyakkendőben, és hozott magával egy nagy dobozt. Mire Walter tíz órakor megtette jelentését Dr. Lappénak, Malcolm már majdnem végzett is. Az egyik falat tűzoltópirosra festette. Dr. Lappe döbbenten hallgatta végig ártatlan magyarázatát, mely szerint így világosságot lehet teremteni a bürokrácia homályában. Amikor két másik elemző is kezdett bejárni hozzá, hogy tetszésének adjon hangot, a doktor úr fegyelmezetten kijelentette, hogy Malcolm talán jobb úton járna, ha inkább a saját egyéniségét, mintsem magát az intézményt élénkítené. Malcolm őszintén és fenntartás nélkül egyetértett. A vörös festék és a festőberendezés a harmadik emeleti raktárba került. Malcolm öltönye és nyakkendője ismét elmaradt. Dr. Lappe pedig inkább elviselte az egyéni lázadást, mint az állam ellen szított kollektív forradalom rémképét. Malcolm felsóhajtott, majd folytatta John Dickson Carr módszerének ismertetését, azt, hogy hogyan kell "zárt ajtós" helyzeteket előidézni. Eközben Heidegger sem tétlenkedett. Megfogadta Malcolm tanácsát Dr. Lappéval kapcsolatban, de ahhoz túlságosa gyáva volt, hogy valamit eltitkoljon a Cég elől. Ha már a fürdőszobában is elkapják az embert, akkor sehol sem lehet biztonságban. Azt is tudta, hogy ha ez bejönne, ha helyre tudna hozni egy elrontott dolgot, vagy legalább be tudná bizonyítani, hogy felelősségteljesen látja a felmerülő problémákat, akkor több esélye lenne, hogy visszanyerje főnökei kegyeit, így hát becsvágytól és megszállottságától fűtve (mely egyébként mindig rossz párosítás) Richard Heidegger elkövette végzetes hibáját, írt egy rövid feljegyzést a 17. anyaosztály vezetőjének. Gondosan megválasztott, homályos, de sokat sejtető szavakkal leírta mindazt, amit Malcolmnak elmondott. A feljegyzéseket általában Dr. Lappe írta alá, de előfordultak már kivételek is. Ha Heidegger a szolgálati utat követi, nem lett volna semmi baj, mert Dr. Lappe óvakodott volna attól, hogy tovább engedjen a felsőbb vezetőség elé egy feljegyzést, amely kompromittáló lehet a szekciójára. Heidegger tudta ezt, és ezért személyesen rakta a borítékot a kimenő postába. Naponta kétszer, reggel és este, két, fegyveresekkel őrzött kocsi veszi fel és

kézbesíti az Ügynökség feljegyzéseit a washingtoni körzet minden alállomásán. A leveleket a tizenkét kilométernyire levő Langleybe viszik, ott osztják el a postát. Rich feljegyzése a délutáni kocsival ment ki. És ezután furcsa dolog történt a feljegyzéssel. Mint minden ügyirat, ami a Társaságtól jött, vagy oda irányult, ez a feljegyzés is eltűnt a kézbesítőszobából, mielőtt az elosztás hivatalosan megkezdődött volna. A keleti szárny egyik tágas irodájának íróasztalára került, egy erősen szuszogó férfi elé. Ő kétszer olvasta el, először csak átfutotta, aztán újból nekifogott, megrágott minden szót. Nemsokára kiment a szobából, és intézkedései nyomán az összes dosszié, ami a Társaság ügyeit tartalmazta, kisvártatva eltűnt, hogy valahol, egy másik washingtoni helyiségben bukkanjon ismét elő. Visszajött, és telefonon megbeszélt egy találkozót az egyik tárlaton. Ezután beteget jelentett, és felszállt egy buszra, amely a belvárosba vitte. Egy óra múlva már pergő eszmecserét folytatott egy elegáns úrral, aki külsejéből ítélve bankár is lehetett. Beszélgetve mentek végig a Pennsylvania Avenue-n. Az elegáns úr még aznap éjjel találkozott valakivel, ezúttal a Clyde-ban. Ez egy hangos, zsúfolt georgetowni csapszék, ahol a népes törzsközönség a Capitol Hillről való. Ők is sétáltak egyet, néha-néha megálltak, gyönyörködtek a forgatagban, amely visszatükröződött a kirakatüvegeken. A második férfi is választékosan öltözködött. A különös jelző talán jobban illene rá. A szeme csillogásában volt valami, ami arról árulkodott, hogy a férfi mégsem bankár. Az első beszélt, a második hallgatta. – Azt hiszem, baj van. – Igen? – Igen. Nézze, ezt Weatherby csípte el ma. – Átadta a második férfinak Heidegger feljegyzését. A férfi átfutotta. – Értem, mire gondol. – Tudtam. Erre most már tényleg oda kell figyelnünk. – Gondom lesz rá. – Természetesen. – Nyilván ön is úgy látja, hogy ezen kívül más komplikációk is felmerülhetnek. – A második férfi meglobogtatta Heidegger feljegyzését. – Alighanem elibük kell mennünk. – Igen. Hát ez szomorú, de elkerülhetetlen. – A második férfi bólintott, és várta a folytatást. – Biztosra kell mennünk, a legbiztosabbra, hogy ezeket a komplikációkat kézben tudja tartani. – A második férfi ismét bólintott, várt. – És még valami. Sietni kell. Az idő a legfontosabb. Tegyen belátása szerint, és járjon utána ennek a feltevésnek. A második férfi töprengett egy keveset, majd megszólalt: – Ha a lehető

leggyorsabban akarunk dolgozni, az nehéz és piszkos munka lesz. Az első férfi átadott neki egy dossziét: "eltűnt" iratok voltak benne. – Tegye, amit kell. A két férfi kurta biccentéssel búcsút vett egymástól. Az első gyalog indult el, befordult a sarkon, csak aztán szállt taxiba. Örült, hogy letudta a beszélgetést. A második férfi figyelte, míg el nem tűnt. Fürkésző tekintete végigsiklott az áramló tömegen, megfordult, és a csapszék felé indult. Telefont keresett. Aznap hajnalban 3 órakor Heideggerhez rendőrtisztek kopogtattak be. Amikor kitárta az ajtót, két férfi mosolygott rá. Az egyik hórihorgas, szikár ember volt. A másik kifejezetten olyan, mint egy bankár. De a szeme csillogásában volt valami, ami arról árulkodott, hogy nem az. A két férfi becsukta maga mögött az ajtót. "E tevékenységek elkendőzésének megvannak a maguk szabályos módszerei. Céljuk a félrevezetés és a ködösítés." (Dwight D. Eisenhower elnök)

CSÜTÖRTÖK reggeltől kora délutánig Csütörtökön ismét esett. Malcolmot a megfázás biztos jelei riasztották fel álmából – krákogott, kapart a torka, és egy kicsit szédült is. Beteg volt, ráadásul el is aludt. Hosszasan tépelődött, hogy bemenjen-e dolgozni, vagy ne. Egy ostoba megfázás miatt pocsékolja el a drága idejét? Borotválkozás közben megvágta magát, képtelen volt rakoncátlanul szétálló haját a füle mögé parancsolni, nehezen sikerült betennie a jobb oldali kontaktlencséjét, és a tetejébe eltűnt az esőkabátja. Ahogy végigrohanta a nyolc keresztutcát a munkahelyéig, derengeni kezdett benne, hogy már nem is fogja látni a lányt. Amikor a Southeast A-hoz ért, és felnézett a házra, csak annyit látott, hogy a lány épp eltűnik a Kongresszusi Könyvtár kapujában. Annyira nézte, hogy belépett egy mély pocsolyába.

Nem mérgelődött, inkább szégyellte magát. Csak egy férfit látott, aki a Társaság közelében egy parkoló kék kocsiban ült, de a jelek szerint nem vette észre Malcolm ballépését. Russell száraz "na végre" megjegyzéssel vette tudomásul Malcolm érkezését. Szobájába menet kilöttyintette a kávét, és megégette a kezét. Ma minden összejött. Nem sokkal tíz után valaki halkan kopogott az ajtaján: Tamatha lépett a szobába. A lány félénk mosollyal bámult néhány másodpercig vastag szemüvegén keresztül. Haja oly ritkás volt, hogy szálanként meg lehetett volna számolni. – Ron – suttogta. – Mi van Richcsel? Beteg? Nem tudod? – Nem – horkant fel Malcolm, és hangosan kifújta az orrát. – Mit gorombáskodsz? Aggódom miatta. Nincs itt, és még csak nem is jelentkezett. – Biztosan szarban van – Malcolm szándékosan használta a durva szavakat, tudta, hogy Tamathát ingerli a káromkodás. – Hát neked meg mi bajod? – kérdezte a lány. – Meg vagyok fázva. – Hozok egy aszpirint. – Hagyd a. fenébe – mondta Malcolm barátságtalanul –, úgysem használ: – Förtelmes alak vagy! Szia. – A lány kiment, az ajtót behúzta maga mögött. Malcolm visszasüllyedt az Agatha Christie-be. Negyed tizenkettőkor csengett a telefon. Malcolm felvette a kagylót, megismerte Dr. Lappe rideg hangját. – Malcolm, van itt egy elintéznivaló, és úgyis maga megy ma ebédért. Gondolom, mindenki benn akar maradni a házban. Malcolm kinézett az ablakon a szakadó esőbe, és ő is erre a következtetésre jutott. Dr. Lappe folytatta. – Két legyet üthet egy csapásra. Elmegy, és ha elintézte, visszafelé az ebédet is elhozhatja. Walter már írja össze a rendeléseket. Egy csomagot kell a Régi Szenátusi Hivatalba vinnie, ezért azt javaslom, hogy a Jimmy-ből hozza az ebédet. Máris mehet. Öt perc múlva Malcolm végigtüsszögött az alagsoron. A pincének volt egy kijárata az épület hátsó oldalán. Sokáig nem is tudtak róla, mert az eredeti terveken nem volt feltüntetve. Walter bukkant rá egyszer, mikor egy patkányt hajkurászott. Eltolt egy régi. sublótot, és rátalált a kis ütött-kopott ajtóra, mely az orgonabokrok mögötti térre nyílt. Kívülről nem lehet látni, de azért van

akkora, hogy az ember a bokrok és a fal között át tudja préselni magát. Az ajtó csak belülről nyitható. Malcolm egész úton morgott, míg elért a Régi Szenátusi Hivatalig. Közben egyet-egyet szipogott. Az eső egyre csak esett. Mire elért az épületig, antilopkabátja rozsdabarnából sötétbarnává nedvesedett. A szenátori hivatalban a szőke titkárnő megsajnálta, és megkínálta egy csésze kávéval, amíg szárítkozott. Megnyugtatta, hogy Malcolmnak kötelessége várakozni addig, míg a szenátor igazolja, hogy átvette a csomagot. És pont akkor végzett a számlálással, amikor Malcolm felhörpintette az utolsó csepp kávét. A lány kedvesen elmosolyodott, és Malcolm úgy találta, hogy szenátoroknak krimiket szállítani nem is olyan utolsó dolog. A Régi Szenátusi Hivatalból öt perc alatt átér az ember a Pennsylvania Avenue-n a Jimmy-be, de az eső megint rákezdte, így aztán Malcolm három perc alatt tette meg az utat. A Jimmy-t kedvelik a Capitol Hill alkalmazottai, mert gyors a kiszolgálás, a koszt ízletes, és van valami sajátos hangulata a helyiségnek. A vendéglőt volt fegyencek vezetik. Egy zsidó csemegeüzlet és egy montanai csapszék keveréke. Malcolm átadta a rendelést egy pincérnőnek, kért magának egy fasírtos szendvicset és egy pohár tejet, majd belekezdett szokásos játékába: az étterem alkalmazottait bűnügyek szereplőiként próbálta elképzelni. Korábban, mikor még Malcolm a szenátor hivatalában a kávéját kortyolgatta, egy esőkabátos úr fordult be a First Street sarkán, és a Southeast A-n végigsétálva, a várakozó kék kocsihoz lépett. Kalapja az arcába volt húzva. Mértékre szabott esőkabátja illett különös megjelenéséhez, de az utcán nem volt senki, aki ezt méltányolhatta volna. A férfi tekintete alaposan végigpásztázta az utcát és az épületeket, majd könnyedén beült a kocsi első ülésére. Becsapta az ajtót, és a sofőrre nézett. – Nos? Anélkül hogy levette volna szemét az épületről, a sofőr nagyokat szuszogva jelentette: – Mindenki a helyén van, uram. – Kitűnő. Én majd szemmel tartom a környéket, amíg maga telefonál. Mondja meg a többieknek, hogy várjanak tíz percet, aztán rajta. – Igenis. – A sofőr már kászálódott kifelé a kocsiból, mikor az éles hang megállította: – Weatherby, vigyázzon – mondta a férfi nyomatékosan –, nem hibázhat. Weatherby nagyot nyelt. – Igenis. A Southeast A és a Sixth Avenue sarkán, egy fűszeresbolt mellett volt egy telefonfülke. Weatherby belépett. A Mr. Henry-ben, öt sarokkal feljebb a Pennsylvania Avenue-n, egy hórihorgas, szikár férfi jött a telefonhoz, amikor

a csapos "Mr. Wazburn"-t hívta. A Wazburn nevű férfi végighallgatta a száraz utasításokat, majd jóváhagyólag rábólintott. Helyére tette a kagylót, és visszament az asztalához, ahol két barátja várta. Kifizették a számlájukat (három kávé konyakkal), és a First Streeten át a Southeast A-val párhuzamos első utcácskába mentek. A lámpánál elkerültek egy hosszú hajú fiatalembert, aki ázott antilopkabátban sietett az ellenkező irányba. Egy üres, sárga teherautó állt az utcácska szélén, az épületek között. A férfiak felmásztak a raktérbe, és nekikészültek délelőtti feladatuknak. Malcolm épp a fasírtos szendvicset rendelte, amikor a postás, táskáját előrevetve, befordult a First Streeten, és folytatta útját a Southeast A-n. Egy köpcös férfi, kidagadó esőkabátban, néhány lépésnyire követte. Öt sarokkal odébb egy hórihorgas, szikár férfi tartott feléjük. Az ő esőkabátját is dagasztotta a szél, bár az övé csak térdig ért. Amint Weatherby látta, hogy a postás befordult a Southeast A-ra, kikanyarodott a parkolóból, és elhajtott. Sem az autóban ülő emberek, sem az utcán levők nem vettek tudomást egymásról. Weatherby két szuszogás közben megkönnyebbülten sóhajtott fel. Végtelenül boldog volt, hogy túljutott feladatának ezen a részén. Kemény fából faragták, mégis, amikor a mellette ülő, szótlan férfira pillantott, hálás volt a sorsnak, hogy nem követett el semmilyen baklövést. De Weatherby tévedett. Egy apró, semmiségnek tűnő hibát mégis elkövetett, pedig könnyen elkerülhette volna. El kellett volna kerülnie. A figyelmes szemlélő három embert láthatott volna: két üzletembert és egy postást, akik történetesen egyszerre érkeznek a társaság kapujához. A két üzletember udvariasan előreengedi a postást az ajtóig, a gombot is a postás nyomja meg. Walter szokása szerint nem volt az íróasztalánál (bár valószínűleg minden ugyanúgy zajlik le akkor is, ha ott van). Pontosan akkor, amikor Malcolm megette szendvicsét a Jimmy-ben, Mrs. Russell hallotta a berregőt, és érdes hangon kiszólt: – Szabad! – És a három ember, a postással az élen, belépett. Malcolmot az ebédje kötötte le, fasírtos szendvicsét a ház specialitása, egy csokoládés-rumos sütemény követte. A második csésze kávé után a lelkiismerete visszaűzte az esőbe. A zápor szitáló esővé szelídült. Az ebéd nagyot lendített Malcolm hangulatán és egészségi állapotán. Nem sietett, élvezte a sétát, meg nem akarta elejteni a három szendvicses csomagot sem. A változatosság kedvéért ezúttal a Southeast A-n, a Társasággal szemközti oldalon közeledett. Ennek köszönhette, hogy jobban szemügyre tudta venni az épületet, így sokkal korábban észrevette, hogy valami nincs rendjén, mint ha a másik oldalon tért volna vissza.

Egy jelentéktelen részlet vonta magára a figyelmét. Valami nem stimmelt, egy apróság, semmiség. De Malcolm általában észrevette az olyan jelentéktelen dolgokat is, mint amilyen egy harmadik emeleti nyitott ablak volt. A Társaság ablakait inkább félrehúzták, mint kitolták, úgyhogy a nyitott ablak kiállt az épület homlokzatából. Amikor megpillantotta a kitárt ablakot, a látvány nem hatolt el a tudatáig, de másfél sarokkal odább villanásszerűen felötlött benne, és megállt. Egy nyitott ablak nem szokatlan, még esőben sem. Washingtonban általában meleg van, még a tavaszi záporok alatt is. A Társaság épülete azonban légkondicionált, tehát csak friss levegőért nyithatják ki az ablakokat. Malcolm tudta, hogy ez a magyarázat nem jó, mert éppen egy bizonyos ablak volt nyitva. Tamatha ablaka. Tamatha – ezt mindenki tudta róla az osztályon – rettegett a nyitott ablakoktól. Kilencéves korában két bátyjával együtt talált egy képet a padlásukon. A két fiú összeverekedett a zsákmányon. Az idősebbik megcsúszott, a padlásablakon át kizuhant az utcára, eltörte a nyakcsigolyáját, és egész életére megbénult. Tamatha egyszer azt mondta Malcolmnak, hogy csak akkor lenne képes egy nyitott ablak közelébe menni, ha tűz, erőszak vagy gyilkosság elől kellene menekülnie. És most tárva volt az irodája ablaka. Malcolm megpróbált erőt venni nyugtalanságán. Fene a fantáziámat, gondolta. Biztosan megvan a magyarázata, hogy miért van nyitva. Talán valaki meg akarja tréfálni a lányt. De a kollégák nem szoktak otromba tréfát űzni. Nem bosszantanák Tamathát. Lassan végigment az utcán, az épület mellett, egészen a sarokig. Látszatra minden rendben volt. Nem hallott zajt, de ilyentájt ott benn mindenki olvas. Hülyeség, gondolta. Átment az utcán, gyorsan a kapuhoz lépett, felment a lépcsőn, és egy kis habozás után becsöngetett. Semmi. Hallotta benn a csengő hangját, de Mrs. Russell nem nyitott ajtót. Újra csengetett. Még mindig semmi: Malcolmon izgatott remegés futott át, veríték gyöngyözött a homlokán. Walter biztosan a könyveket rendezi, gondolta, Parfümös Polly meg a vécén ücsörög. Csak így lehet. Tétova mozdulattal nyúlt a zsebébe a kulcsért: Ha napközben bármit a kulcslyukba illesztenek, megszólalnak a berregők, és fények gyulladnak ki az egész épületben. Éjszaka a washingtoni rendőrparancsnokságon, a langleyi telepen és Washington belvárosában, egy külön biztonsági épületben is riasztanak. Malcolm hallotta a csengők lágy bugását, ahogy elfordította a kulcsot. Feltépte az ajtót, és már benn is volt. A lépcsők alól csak annyit látott, hogy a szoba üres. Mrs. Russell nem ül az íróasztalánál. Dr. Lappe ajtaja félig nyitva. Valami furcsa szag terjengett a szobában. Walter asztalára dobta a szendvicses csomagokat, és lassan elindult

felfelé lépcsőn. Mikor a három férfi belépett, Mrs. Russell szokás szerint az íróasztal mögött állt. A géppisztoly, amelyet a postástáskából húztak elő, a lövéssel hátralökte az asszonyt, majdnem a kávéskannáig. Cigarettája a nyakára esett, és megperzselte a húst. Ez volt hát a furcsa szag. Malcolm tompa kábulatban bámulta az összecsuklott testet a vértócsában. Aztán gépiesen megfordult, és bement Dr. Lappe szobájába. Walter és Dr. Lappe a számlák ellenőrzésébe merültek, mikor hirtelen köhögésszerű hangokat és tompa puffanást hallottak. Ez Mrs. Russell volt, ahogy a padlóra zuhant. Walter benyitott hozzá, mert biztosra vette, hogy az asszony elejtett egy csomagot. Hallotta a berregőt, és Mrs. Russell hangját: mit hoztak nekünk? Halála pillanatában egy hórihorgas szikár embert látott, aki egy L alakú szerkezetet tartott a kezében. A boncolás kimutatta, hagy Walter egy rövid sorozatot kapott, öt golyót a gyomrába. Az egész jelenet Dr. Lappe szeme előtt zajlott le, de már ő sem tudott menekülni. Teste a szemközti fal mellé roskadt, fölötte rézsútosan futó, véres, golyó szaggatta lyukak. A két úr kimért léptekkel nyomult felfelé a lépcsőn, a postás az ajtónál fedezett. Az emeleten senki nem hallott semmit. A hangtompítós géppisztoly hatékonyságát Skorzeny, Hitler bizalmasa valamikor úgy mutatta be a német tábornokoknak, hogy kilőtt egy egész tölténytárat a hátuk mögött. A német tisztek semmit sem hallottak, de nem voltak hajlandók lemásolni az angol fegyvert, mondván, hogy a Harmadik Birodalom tökéletesebbet gyárt majd. Ezek itt a lépcsőn beérték ezzel a géppisztollyá. A hórihorgas feltépte Malcolm ajtaját, de az irodát üresen találta. Ray Thomas az íróasztala mögött térdelt, a ceruzáját akarta épp felvenni, amikor a köpcös belépett. Ray még elordította magát: – Ne, az istenért… ne… – aztán szétloccsant az agya. Tamatha és Harold Martin meghallotta Ray üvöltését, de nem tudta mire vélni. Mindketten egyszerre rontottak ki a szobájukból a lépcsőlejárathoz. Egy pillanatra minden elcsendesült, aztán halk csoszogás hallatszott a lépcső felől. A lépések abbamaradtak, majd egy elhaló fémes csörrenés, kattanás, pengés hallatszott. Megriadtak. Nem tudhatták, hogy a hangok pontosan honnan erednek (új tölténytárat raktak be, és a fegyvert kibiztosították), de ösztönösen ráéreztek, hogy ez mit jelent. Mindketten a szobájukba rohantak, és bevágták maguk mögött az ajtót. Karóidnak helyén volt az esze. Kulcsra zárta az ajtót, és már hármat tárcsázott is, amikor a köpcös férfi berúgta az ajtót, és leterítette. Tamathát másfajta ösztön vezette. Évek óta tudta már, hogy csak akkor fog

ablakot nyitni, ha valamilyen kényszerhelyzetből nem lesz más kiút. Most érezte, hogy kényszerhelyzetbe került. Kétségbeesetten kinyitotta az ablakot, a menekülés útját, segítséget, egérutat keresett. Megszédült a magasságtól, ezért levette a szemüvegét, és az íróasztalra tette. Hallotta, ahogy Harold ajtaja szilánkokra törik, hallotta a recsegő köhögést, a zuhanást, majd ismét az ablakhoz rohant. Ajtaja lassan kinyílt. Hosszú ideig nem történt semmi, aztán Tamatha lassan megfordult. Szikár férfi állt szemben vele. Nem lőtt, nehogy egy golyó kirepüljön az ablakon, mert ha eltalál valamit, felhívja a járókelők figyelmét az épületre. Csak akkor kockáztat, ha a nő sikoltozni kezd. De a lány csöndben maradt. Homályosan látott, de azt kivette, hogy a homályos alak egy kézmozdulattal elküldi az ablaktól. Lassan az íróasztala felé indult. Ha meghalok, gondolta, előbb látni akarok. A szemüvegéért nyúlt, és felemelte, hogy a szemére illessze. A hórihorgas megvárta, amíg a lány felteszi a szemüveget, mintha megértett volna valamit Tamatha lelkiállapotából. Aztán meghúzta a ravaszt, és egészen addig szorította teljes erőből, amíg az utolsó töltényig ki nem lőtte a teli tárat; az elhasznált hüvelyek oldalt kirepültek a géppisztolyból. A golyók megtáncoltatták Tamathát, a fal és a dossziéraktár között vonaglott, szemüvege leesett, haja összekuszálódott. A szikár férfi megvárta, míg a szitává lőtt test lassan alábukik a padlóra, majd megfordult, visszament a köpcöshöz, aki már végzett is az emelet átfésülésével. Kimért nyugalommal, minden sietség nélkül lementek a földszintre. Amíg a postás a bejárati ajtónál őrködött, a köpcös átkutatta az alagsort. Megtalálta a hátsó kijáratot, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ez hiba volt, de részben ennek is Weatherby figyelmetlensége volt az oka. A köpcös viszont rátalált a telefonközpontra, nyomban össze is zúzta. Egy működésképtelen telefon kisebb riadalmat kelt, mint ha nem veszik fel. A hórihorgas átkutatta Heidegger íróasztalát. A keresett anyagot a bal oldali harmadik fiókban sejtette, és meg is találta. Felvett egy nagy, barna borítékot is. Egy marék töltényhüvelyt szórt a durva papirosba, a zakója zsebéből elővett egy cetlit, és mellécsúsztatta. Leragasztotta a borítékot, és ráírt valamit. Kesztyűben nehezen formálta a betűket, de úgyis el akarta torzítani az írását. A boríték címzettje "Lockenvar, Langley parancsnokság. Saját kezű felbontásra". A köpcös felnyitotta a fényképezőgépet, hogy a film elégjen. A hórihorgas fölényes mozdulattal Mrs. Russell íróasztalára dobta a borítékot. Társaihoz hasonlóan ő is kabátja alá rejtette vállszíjon lógó fegyverét, kinyitotta az ajtót, és ugyanolyan feltűnés nélkül hagyták el a házat, ahogy jöttek, épp akkor, amikor Malcolm bekapta a süteményét a Jimmy vendéglőben.

Malcolm szobáról szobára, emeletről emeletre járt. Mindent látott, az agyáig mégsem ért el semmi sem. De amikor rálelt arra a szétroncsolt testre, ami nemrég Tamatha volt, hirtelen minden tudatosodott benne. Percekig csak állt, bámult és remegett. Elfogta a rettegés, és csak a menekülésre tudott gondolni. Rohanni kezdett. Egészen az első emeletig jutott, amikor észbe kapott, józan gondolatai megállították. "Nyilván elmentek, máskülönben már rég végeztek volna velem." Hogy kik lehettek, arról halvány fogalma sem volt. Hirtelen rádöbbent a védtelenségére. Úristen, gondolta, nincs nálam pisztoly, még védeni se tudom magam, ha visszajönnek. Malcolm Walter merev testére pillantott, bőrövére egy nehézautomata volt csatolva. A fegyver véres volt. Malcolm nem tudta rászánni magát, hogy megérintse. Odarohant Walter íróasztalához. Walter egy speciális fegyvert tartott az íróasztala lábához erősítve, egy tus nélküli, 20-as kaliberű vadászpuskát. A fegyver csak egylövetű volt, de Walter már sokszor elmesélte, hogyan mentette meg vele a bőrét Chosen Reservoirnál. Malcolm megragadta, és a puska csövét a csukott ajtóra szegezve, lassan oldalazva Mrs. Russell íróasztalához ért. Walter revolvert tartott a nő íróasztalában, hátha "szükség lesz rá". Mrs. Russell, aki özvegy volt, csak úgy hívta, hogy "megerőszakoló pisztoly". "Nem akarom elzavarni a merénylőket – mondogatta –, ellenkezőleg, bátorítani akarom őket." Malcolm az övébe dugta a pisztolyt, aztán felemelte a telefont. Süket. Végigpróbálta az összes vonalat. Semmi. El kell mennem innen, ismételgette magában, segítséget kell szereznem. Megpróbálta a vadászpuskát a zakója alá bújtatni. Még így, tus nélkül is túl hosszúnak bizonyult: a csöve minduntalan kibújt a gallérján, és a nyakát böködte. Kelletlenül visszatette a puskát Walter íróasztala alá, úgy vélte, jobb, ha megpróbál mindent úgy hagyni, ahogy találta. Nagyot nyelt, a bejárati ajtóhoz lépett, és kinézett a nagy látószögű kémlelőlencsén. Az utca néptelen volt. Az eső elállt. Lassan, gondosan takarásban maradva, kinyitotta az ajtót. Nem történt semmi. Kilépett a verandára. Csönd. Becsapta maga mögött az ajtót, gyorsan kiment a kapun az utcára, feszülten fürkészve minden apró jelet. Semmi. A sarki telefonfülkéhez sietett. A négy CIA-részleg mindegyikének van egy titkos vésztelefonszáma, amit csak vészhelyzet esetén lehetett hívni, ha nem volt más mód az üzenetre. A szám indokolatlan igénybevétele esetén a büntetés egészen a szolgálattól való fizetés nélküli elbocsátásig terjedhetett. Ez az a szigorúan titkos adat, amit minden CIA-alkalmazott, a legjobban informált igazgatótól a legutolsó portásig ismer és észben tart.

A vészvonal végén régi, tapasztalt ügynökök tartanak ügyeletet. Fontos, hagy az eszük jól vágjon, mert ritkán van ugyan tennivalójuk, de ha vészhívás fut be, gyorsan és hibátlanul kell dönteniük. Ezen a napon a H. R. vészkészülékénél Stephen Mitchell teljesített szolgálatot. Mitchell volt a CIA egyik legjobb utazó (vagyis nem egy helyben állomásozó) ügynöke. Tizenhárom éven át járt egyik zavaros helyszínről a másikra, főleg Dél-Amerikában. Aztán 1967-ben egy beépített ügynök Buenos Airesben plasztikbombát tett a vezetőülés alá Mitchell Simcájába. Az ügynök hibát követett el: a robbanás csak Mitchell lábait vitte le. A hiba oka az volt, hogy Rióban rosszul feszítettek ki egy dróthurkot. Az Ügynökség, nem akarván elveszíteni egy jól bevált embert, Mitchellt a Vészszekcióra helyezte át. Mitchell az első csengetésre felkapta a telefont. Ebben a pillanatban bekapcsolódott egy magnetofon is, és a felvétel automatikusan beindult. – 493-7282. – Minden CIA-hívásra a hívószámmal felelnek. – Itt… – egy szörnyű pillanatig Malcolm elfelejtette fedőnevét. Tudta, hogy be kell mondania osztályát és szekciós számát (hogy meg lehessen különböztetni más ügynököktől, akik esetleg ugyanezt a fedőnevet viselik), de ez a név nem jutott eszébe. Volt annyi lélekjelenléte, hogy ne az igazi nevét mondja be. Aztán végre beugrott a név. – Itt Keselyű. 9. szekció, 17. osztály. Kifüstöltek minket. – Ügynökségi vonalon beszél? – Telefonfülkéből beszélek, nem messze a… bázistól. A mi vonalaink tönkrementek. A szentségit, dühöngött Mitchell, most beszélhetünk virágnyelven. Szabad kezével megnyomta a Riadó felírású gombot. Washingtonban és Langleyben azon nyomban öt riadókészültség kapta meg a jelzést. Állig felfegyverzett emberek vágták magukat kocsikba, begyújtották a motorokat, és várták az utasítást. – Mennyire súlyos a dolog? – Teljesen, maximálisan. Egyedül én… Mitchell a szavába vágott. – Helyes. Tudnak róla civilek a környéken? – Nem hiszem. Valahogy az egész teljesen csendben történt. – Megsérült? – Nem. – Fegyvere van? – Van. – Ellenség a környéken? Malcolm körülnézett. Eddig sem volt itt semmi feltűnő. – Nem hiszem, de persze könnyen meglehet.

– Figyeljen jól. Feltűnés nélkül hagyja el a környéket, menjen valami biztonságos helyre. Várjon egy órát. Ha már meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, hívjon újra. 1.45-kor. Érti? – Igen. – Oké, most tegye vissza a kagylót, és vigyázzon magára. – Mitchell gyorsan bontott, mielőtt még Malcolm letette volna a kagylót. A beszélgetés után Malcolm egy kicsit ácsorgott még a sarkon, valami tervet próbált összetákolni. Tudta, hogy biztonságos helyre kell mennie, ahol észrevétlenül meg tud bújni egy. órára, valahol a közelben. Lassan, óvatosan megfordult, és útnak eredt. Negyed óra múlva csatlakozott egy Iowa City-beli jogászcsoporthoz, akiket a Capitol épületén vezettek végig. Miközben Malcolm Mitchell-lel beszélt, a világ egyik legnagyobb és legbonyolultabb kormánygépezete lépett működésbe. Négy kocsit indítottak el Washington biztonsági őrhelyeiről és egy motorizált orvoscsoportot Langleyből, mindegyik a 17. osztály 9. szekciója felé vette útját. Az osztagvezetők rádión keresztül kaptak eligazítást, miközben a cél felé haladtak. Magát a washingtoni rendőrkerületet is készültségbe helyezték arra az esetre, ha a "szövetségi végrehajtó szerv" a támogatását igényelné. Mire Malcolm a helyére tette a kagylót, az összes washingtoni CIA-bázis megkapta az ellenséges akcióról szóló jelentést. Ilyen esetben a mindenkori különleges biztonsági rendszabályok lépnek életbe. A hívástól számított három percen belül minden igazgatóhelyettest értesítettek, és hat percen belül magát az igazgatót is, aki épp az alelnökkel tárgyalt. Az értesítés Mitchelltől származott. Nyolc perc sem telt bele, és Amerika hírszerző ügynökségének tündén fontosabb szerve megkapta a hírt a feltehetőleg ellenséges akcióról. Ezalatt Mitchell elrendelte, hogy a Társaság ügyeit tartalmazó dossziét adják be az irodájába. Vészhelyzet esetén a napi vésztiszt automatikusan óriási hatalom birtokosa lesz. Gyakorlatilag az egész Ügynökséget kézben tartja, és csak az igazgatóhelyettes mentheti fel személyesen. Alig néhány másodperccel azután, hogy Mitchell berendelte a dossziékat, az irattár visszahívta. – Uram, a komputerellenőrzés szerint a 17. osztály 9. szekciójának minden primer dossziéja hiányzik. – Micsoda? – Hiányzik, uram. – Akkor küldje be a másolati dossziét, de őrizettel, a szentségit neki! – Mitchell lecsapta a telefont, mielőtt a halálra rémült ember válaszolni tudott volna. Felkapott egy másik készüléket, és máris rendelkezett: – Befagyasztani a bázist! – Pillanatokon belül az egész tömb minden kijáratát lepecsételték.

Ilyenkor mindenkire habozás nélkül lőnek, aki megpróbálja elhagyni a telepet, vagy be akar lépni oda. Vörös fények villódznak minden épületben. Különleges biztonsági alakulatok kezdték kiüríteni a folyosókat; mindenkit, aki nem volt tagja a Vész vagy Vörös Akciónak, visszaparancsoltak az irodájába. A parancsnak ellenállók rögtön puskatust kaptak a gyomrukba vagy bilincset a csuklójukra. A vészszoba ajtaja, pontosan azután, hogy Mitchell befagyasztotta a bázist, kinyílt. Egy testes férfi vonult végig a biztonsági őrség mellett, még a szalutálásukat sem viszonozta. Mitchell még mindig vonalban volt, úgyhogy a férfi letelepedett egy fotelba a parancsnokhelyettes mellé. – Mi az isten történik itt? – A férfit máskor mindenről tájékoztatták volna, de pillanatnyilag Mitchell maga volt az isten. A parancsnokhelyettes Mitchellre nézett. Mitchell bár folyamatosan ordította utasításait a telefonba, hallotta a kérdést. Fejével intett a helyettesének, aki erre a testes embernek nagy vonalakban ismertette a történteket és az eddigi intézkedéseket. Mire a helyettes befejezte, Mitchell letette a kagylót, és egy zsebkendővel törölgette magáról az izzadságot. A testes ember gyorsan, hevesen kezdett beszélni. – Ha akarja, itt maradok a környéken, hátha segíthetek valamiben. Végül is én vagyok a 17. osztály vezetője. – Köszönöm, uram – hálálkodott Mitchell –, nekünk most minden segítség jól jön. A testes férfi dünnyögött valamit, és várakozásteljesen visszaült. Ha valaki ezen a ködös csütörtök délután 1.09-kor végigment volna a Southeast A-n, a Kongresszusi Könyvtár mögött, meglepte volna az egyik percről a másikra kerekedett izgatott sürgés-forgás. Fél tucat férfi bukkant elő a semmiből, és mind egy háromemeletes fehér épület felé tartott. Még mielőtt a kapuhoz értek volna, az út két oldalán két kocsi csaknem az épület előtt fékezett. Egymás mellett álltak meg. Mindkét kocsi hátsó ülésén ült valaki, az épületet kémlelte, és a karjukban mindketten tartottak valamit. A hat gyalogos együtt lépett be a kapun, de csak az egyikük ment fel a lépcsőn. Egy nagy kulcskarikával a zárat babrálta. Miután a zár engedett, fejével intett a többieknek. Szélesre tárta az ajtót, aztán a hat férfi egy pillanatnyi habozás után berontott, az ajtót bevágták maguk mögött. Egy-egy ember szállt ki mindkét kocsiból. Lassan fel-alá jártak az épület előtt. Ahogy a kocsik komótosan kigördültek a parkolóhely felé, mindkét sofőr intett a sarkon álló társainak. Három perccel később kinyílt az ajtó. Valaki kijött az épületből, és a legközelebb parkoló kocsihoz lépett. Beült, és felvett egy telefonkagylót.

Néhány pillanat, és máris Mitchell volt a vonal másik végén. A beszámolót hallgatta. – Rendesen kifüstölték őket, alaposan. – A beszélő Allan Newberry volt. Megjárta a vietnami harcmezőket, a Disznó-öbölt, a török hegyeket, sikátorok tucatjait, sötét házakat és pincéket széles e világon, Mitchell mégis érezte a hangján, hogy belülről valami fojtogatja. – Mi történt, és hogyan? – Legalább ketten voltak, de lehettek öten is a gazemberek. Erőszakos behatolásnak nincs nyoma. Valószínűleg hangtompítós géppisztolyt használtak; különben az egész város hallotta volna. Hat holttest van a házban, négy férfi és két nő. Szerintem azt sem tudták, mi történik. Semmi jele annak, hogy komolyabban kerestek volna valamit, a biztonsági filmfelvevőt és a filmet tönkretették. A telefonvonalak süketek, el lehetnek vágva valahol. Néhány holttestet alaposan meg kell vizsgálni, hogy azonosítani lehessen őket. Rendes, tiszta és gyors munka. Tudták, mit csinálnak, és profik csinálták. Mitchell kivárta, amíg Newberry a végére ér. – Jó. Ez az egész magas nekem. Mindaddig megtiltok minden konkrét akciót, amíg valaki erre felülről parancsot nem ad. Ezalatt maga meg az emberei maradjanak, ahol vannak. Semmit se mozdítsanak el a helyéről. Egy lélek se be, se ki. Pecsételjék le az egész házat, de rendesen. Ehhez bármilyen eszközt igénybe vehet, amit szükségesnek lát. Mitchell megállt, hogy a másik felfogja a szavai értelmét, s hogy még egyszer végiggondolja maga is, nem követ-e el valami hibát. Most hatalmazta fel Newberry csoportját arra, hogy előzetes engedély nélkül elkövethetnek bármit, még szándékos, nem önvédelemből elkövetett emberölést is, vagy akár országos akciókat is. Szeszélyből ölhetnek, ha úgy találják, hogy a szeszélynek jelentősége van. Az ilyen rendkívüli parancsok minden érintett számára igen súlyos következményekkel járnának. Mitchell folytatta. – További biztosításként küldök még néhány embert a környék fedezésére. Kirendelek egy kriminalisztikai laboros csoportot is, de ezek csak olyasmit tehetnek, ami nem zavarja meg a helyszínt. Visznek majd egy adó-vevőt is magukkal. Mindent megértett? – Igenis. Ja, találtunk még valamit, ami elég különös. – Mit? – érdeklődött Mitchell. – Az URH-s eligazításon azt mondták, hogy csak egy bejárati ajtó van. Mi kettőt találtunk. Mit szól hozzá? – Semmit – mondta Mitchell –, de ebben az egész ügyben semmi sem világos. Mi van még? – Csak egy dolog. – A hang eltompult. – Valamelyik gazember lemészárolt

egy kislányt a harmadikon. Nem lelőtte, lemészárolta. – Ezzel Newberry kijelentkezett. – És most? – kérdezte a testes férfi. – Várunk – szólt Mitchell, és hátradőlt a tolószékében – Ülünk, és megvárjuk, míg a Keselyű újra hív. 1.40-kor Malcolm a Capitolban talált egy nyilvános készüléket. Egy virgonc kis tinédzser lánytól kapott aprót, azzal hívta a vészszámot. Ki se ment egy egész csengetés. – 493-7282. – A telefonban a hang nagy idegfeszültségről árulkodott. – Itt Keselyű, 17. osztály, 9. szekció. Nyilvános készülékről beszélek, nem hiszem, hogy követtek volna, és elég valószínű, hogy nem is hallanak. – Megerősítették, amit bejelentett. Ki kell juttatnunk magát ide Langleybe, de nem szívesen hagyjuk addig sem egyedül. Tudja, hol van a Három Circus Színház Georgetownban? – Igen. – Ott tudna lenni egy órán belül? – Igen. – Rendben. Mondja, kit ismer Langleyből, legalább látásból? Malcolm tűnődött egy darabig. – Volt egy instruktorom, a fedőneve Veréb IV. – Várjon csak, maradjon vonalban. – A komputer segítségével Mitchell gyorsan azonosította Veréb IV.-et, és az is kiderült, hogy az épületben tartózkodik. Két perccel később már készen is volt a tervével: – Rendben, a következőképpen csináljuk. Fél óra múlva Veréb IV és még valaki a színházak mögötti kis mellékutcában fog parkolni. Pontosan egy órát várnak, így tehát ha harminc perccel előbb vagy később érkezik, akkor is ott találja őket. Három irányból lehet a mellékutcát gyalog megközelíteni. Mind a három esetben maga látja meg őket, még mielőtt ők látnák meg magát. Előbb győződjék meg róla, hogy tiszta a levegő, aztán induljon el az utcában. Ha valami vagy valaki gyanús, ha Veréb IV. és a társa nincs ott, vagy van valaki velük, vagy ha valaki lábatlankodik körülöttük, lépjen olajra, húzza meg magát valahol, és hívjon fel. Akkor is, ha nem megy a dolog. Rendben? – Hahahaapciii! Mitchell majdnem kiesett a tolószékből. – Mi a franc volt ez? Jól van? Malcolm letörölte a kagylót. – Igen, uram, jól vagyok. Sajnos megfáztam. Tudom, mit kell tennem. – Na, hála annak a magasságosnak. – Mitchell visszarakta a kagylót. Hátradőlt a székében. Mielőtt bármit mondott volna, a testes férfi megszólalt. – Figyeljen, Mitchell. Ha nincs ellene kifogása, én kísérem el Veréb IV.-et.

Az osztályért én vagyok a felelős, és ilyen zűrben jobban megállóm a helyem, mint a maga ifjoncai. Öreg ember nem vén ember. Mitchell gondterhelten nézett a testes, magabiztos ember szemébe, majd felderült az arca. – Rendben. Vegye lel Veréb IV.-et a kapunál. Menjen a saját kocsijával. Találkozott már a Keselyűvel? A testes férfi megrázta a fejét. – Nem, de azt hiszem, láttam már valahol. Van egy fényképe róla? Mitchell bólintott. – Veréb IV.-nél van. A hadtáptól mindent megkap, amire csak szüksége van, bár én kézipisztolyt javaslok. Milyet kedvel? A testes férfi az ajtóhoz lépett, és visszanézett. – Egy 0,38-as Specialt, ha lehet, hangtompítóval, ha esetleg csendben akarunk dolgozni. – A kocsiban fogja találni, teli tárral. Még egyszer köszönöm, Weatherby ezredes – tette hozzá Mitchell. A testes férfi megfordult, és elmosolyodott. – Szóra sem érdemes, Mitchell. Ez a kötelességem. – Azzal becsukta maga mögött az ajtót, és a kocsijához sietett. Néhány lépés után nagyon halkan szuszogni kezdett. "Hibás végjáték miatt sok játszmát vesztettek már el nyerő állásban is. Ilyenkor a játékos felismeri ugyan a győzelemmel kecsegtető kombinációt, meghozza az ehhez szükséges áldozatot, aztán mégis fordít a következő lépések sorrendjén, vagy kihagyja a valóban döntő pillanatot." (Fred Reinfeld: Sakk kezdőknek és haladóknak)

CSÜTÖRTÖK délután Malcolm nehezen talált taxit a rossz idő miatt. Húsz perccel később, két sarokra a Circus-színházaktól kifizette a sofőrt. Megint igyekezett elvegyülni valamilyen tömegben. Hamarosan egy zsúfolt bár legsötétebb zugába ült. A bár, amit kiválasztott, Washington homoszexuálisainak legkedveltebb találkozóhelye volt. Középosztálybeli vagy a középosztály felső rétegéhez

tartozó, különböző korú férfiak népesítik a helyiséget kora délelőttől fogva, hogy kikapcsolódjanak a hasonszőrűek társaságában. Bensőséges, "meleg" hely. Harsog a popzene, a hahotázás kibuggyan az utcára. A könnyedség egy kicsit erőltetett, tele iróniával, de még így is elviselhető. Malcolm remélte, hogy egy férfi nem feltűnő egy férfiakkal teli bárban. Két kezébe fogta a tequiláját, nagyon lassan kortyolgatta, közben állandóan fürkészte a tömegben az arcokat, hogy ha netán valaki felismerné, ugrásra kész legyen. Őrá is visszabámultak néhányan. A bárban senkinek sem szúrt szemet, hogy Makóimnak csak a bal keze nyugszik a kis asztalon. Az asztal alatt jobb kezében a pisztolyát szorongatta; mindenkire rászegezte, aki csak közeledett hozzá. 40-kor Malcolm felugrott az asztaltól, és egy éppen távozó társasággal együtt kiment a bárból. Odakint gyorsan ellépett tőlük. Percekig bolyongott keresztül-kasul Georgetown szűk utcáin, alaposan szemmel tartva a körülötte elhaladókat. Háromkor, mikor meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, a Circus-színházak felé vette az útját. Veréb IV.-ről kiderült, hogy egy elesett, szemüveges állami eljárási instruktor. Részt kellett vennie az akcióban, nem volt más választása. Erősködött, hogy nem ilyen munkára alkalmazták, s a leghatározottabban tiltakozott, és hangosan aggodalmaskodott a felesége és négy gyermeke miatt. A hadtápos, hogy befogja végre a száját, golyóálló mellényt adott rá. A meleg, nehéz páncél, amelyet az ing alá vett fel, útját állta minden vakarózási kísérletnek. Semmiféle Keselyűre vagy Malcolmra nem tudott visszaemlékezni; tucatjával oktatta a kezdő tisztképzősöket. A hadtáposokat ez nem érdekelte, de azért türelmesen végighallgatták. Weatherby rövid eligazítást tartott a rohamkocsik sofőrjeinek, miközben a parkolóhely felé tartottak. Ellenőrizte kis pisztolyát, melyre egy kolbász alakú szerkezetet erősítettek, majd jóváhagyólag bólintott a komor hadtáposoknak. Rendes körülmények között Weatherbynek aláírásával kellett volna igazolnia a pisztoly ávetelét, de Mitchell jelenlegi teljhatalma az ilyen procedúrákat nem tette szükségessé. A hadtápos segített Weatherbynek felszerelni egy speciális, vállon hordható pisztolytáskát, átadott neki huszonöt tartalék töltényt, és sok szerencsét kívánt. Weatherby maga elé dörmögött valamit, majd elfoglalta helyét a kék kocsijában. A három autó zárt alakzatban gördült ki Langleyből, Weatherby kék kocsija középütt haladt. Ahogy a külső körsztráda sorompóján túljutottak és Washington belterületére értek, a hátsó autó egyik kereke kidurrant. A sofőr elvesztette uralmát a kocsi felett, amely, két forgalmi sávot eltorlaszolva,

keresztbe állt az úton. Senki sem sérült meg, de a baleset következtében tíz percre leállt a forgalom. Weatherby szorosan követte a másik rohamkocsit, amely utat vágott magának a washingtoni forgalom zűrzavarában. A délnyugati lakónegyed egyik csendes utcájában a rohamkocsi megfordult, és visszaindult az ellenkező irányba. Ahogy elhaladt a kék autó mellett, a sofőr fénykürttel jelezte, hogy minden rendben, majd sebesen elhajtott. Weatherby Georgetown felé vezetett tovább, és végig figyelte, hogy nem követik-e. Tudta már, hogy hibát követett el. Amikor kirendelte a végrehajtó csoportot, utasítása szerint mindenkit meg kellett ölni, aki a házban volt. Azt mondta nekik, hogy mindenkit, de nem mondta meg pontosan, hogy hány emberről van szó. Fegyveresei engedelmeskedtek a parancsnak, de nem tudhatták, hogy egy ember hiányzik. Weatherbynek fogalma se volt róla, hogy az az ember miért hiányzott, de nem is érdekelte. Ha tudott volna a távollevőről, erről a Keselyűről, talált volna megoldást. De a hiba már megtörtént, most jóvá kell tenni. Lehet, hogy Keselyű ártalmatlan, hogy nem emlékszik, miről beszélt azzal a Heideggerrel, de ez bizonytalan. Heidegger az egész személyzetet végigkérdezte, kivéve Dr. Lappét. Azoknak a kérdéseknek nem szabad kitudódniuk. És most mégis volt valaki, aki tudott róluk, tehát neki is meg kellett halnia, mint a többinek, még akkor is, ha nem is sejti, hogy miért. Wearherby terve egyszerű volt, de rendkívül veszélyes. Amint a Keselyű feltűnik, lelövi. Önvédelem. Weatherby a reszkető Veréb IV.-re pillantott. Elkerülhetetlen intermezzo. A testes férfi semmi aggodalmat sem érzett az oktató küszöbönálló halálát illetően. A terv nagyon kockázatos volt: Keselyű esetleg jobban bánik a fegyverrel, mint gondolná, az esetnek szemtanúi lehetnek, akik később az egészet bejelentik, lehet, hogy az Ügynökség nem hisz majd a vallomásának, kihallgatásra is sor kerülhet. Keselyű esetleg másképpen is kicsúszhat a kezei közül. Számtalan olyan tényezője van a tervnek, ami balul üthet ki. De bármekkora legyen is a kockázat, Weatherby tudta, hogy mindez nem ér fel azzal a bizonyossággal, ami kudarc esetén vár rá. Még az is lehet, hogy ki tud siklani az Ügynökség és az egész amerikai hírszerző hálózat karmai közül. Sokfajta módja van ennek, olyanok, amiket már korábban is sikerrel alkalmaztak. Weatherby ebben már jártas volt. De tudta, hogy az a feltűnő megjelenésű, különös tekintetű férfi mindig és mindenütt utolérné. Az az ember soha nem hibázik; ha egyszer valamit véghez akar vinni, meg is teszi. Eddig mindig megtette. Márpedig természetes, hogy Weatherbyt, a kétbalkezes kontárt, a fenyegető veszedelmet ártalmatlanná akarja tenni. Ez világos volt, és ettől Weatherby fájdalmas szuszogásba kezdett. Nincs kibúvó, itt nem lehet megszökni. Weatherbynek felelnie kellett a tévedéséért. Keselyűnek meg kellett halnia.

Weatherby lassan végighajtott a kis utcán, majd megfordult, és megindult visszafelé. A kocsit a színház mögött, szeméttartályok mellett állította le. Az utcácska kihalt volt, ahogy Mitchell mondta. Wearherby nem tartotta valószínűnek, hogy valaki odavetődjék, mialatt ők ott vannak: a washingtoniak elkerülik a sikátorokat. Tudta, hogy Mitchell elvezényli a rendőröket a környékről, hogy az egyenruha el ne ijessze Keselyűt. Ez egybeesett Weatherby számításaival. Intett Veréb IV.-nek, hogy szálljon ki. A kocsinak dőltek, szemmel láthatóan egyedül voltak. Azután, mint a jó vadász, aki támadni készül, Weatherby minden más gondolatot elhessegetett magától, hogy csak az elkövetkezendő eseményekre összpontosítson. Malcolm előbb meglátta a sikátorban álló alakokat, mintsem azok észrevették volna őt. Körülbelül hatvan lépés távolságból gondosan szemügyre vette őket. Hosszú, nehéz perceken át próbálta visszafojtani a tüsszentését, de végül is sikerült csendben maradnia. Miután megbizonyosodott arról hogy rajtuk kívül nincs más a helyszínen, előlépett egy telefonpózna mögül, és megindult feléjük. Érezte, hogy minden lépéssel megkönnyebbül. Weatherby azonnal felismerte Malcolmot. Ellépett a kocsi mellől, mindenre felkészült. Biztosra akart menni, nagyon biztosra, és hatvan lépésről csak meglehetős bizonytalansággal lehet egy hangtompítós pisztollyal lőni. Veréb IV.-től is el akart távolodni, nehogy az megakadályozza a lövésben. Egyenként kell leszedni őket, gondolta. A két férfitól huszonöt lépésre Malcolmnak hirtelen derengeni kezdett valami. Még öt lépés, és Weatherby lő. Egy villanás: a reggeli eső, a tócsa, a kék kocsi, a benne ülő férfi. Malcolm agya villámgyorsan működött. A kocsiban ülő férfi és az egyik várakozó azonos volt. Valami nem stimmelt, valami nagyon nem stimmelt. Malcolm megállt, majd lassan hátrálni kezdett. Gépiesen, villámgyorsan kirántotta az övében lapuló pisztolyt. Weatherby is rájött, hogy valami nincs rendjén. Az áldozat váratlanul visszahőkölt a csapda előtt, menekült, és alighanem támadó önvédelemre készült. Malcolm váratlan viselkedése arra késztette Weatherbyt, hogy felhagyjon az eredeti tervével, és az új helyzetnek megfelelően cselekedjék. Gyorsan előhúzta fegyverét, és lopva Veréb IV.-re pillantott, aki a félelemtől és rémülettől mereven állt mellette. A gyáva oktató még nem jelent semmi veszélyt. Weatherby sok olyan helyzetet oldott már meg sikeresen, ahol gyorsan kellett cselekedni. Malcolm pisztolyának csöve még alig bújt elő az övéből, amikor Weatherby meghúzta a ravaszt. Pisztollyal, bármilyen pontos is, még a mesterlövésznek se könnyű huszonöt lépésről eltalálni valakit, ha az illető

nehezen áttekinthető környezetben mozog. De ha a pisztolyon hangtompító van, ez még bonyolítja a dolgot, mert a halk működésnek gyatrább hatékonyság az ára. A cső végén a nehezék olyan szokatlan terhet jelent, melyet a célzásnál ellensúlyozni kell. A tompító csökkenti a golyó sebességét, és befolyásolhatja a röppályát is. Egy hangtompítós pisztoly ezáltal ormótlan szerkezetté válik, nehéz gyorsan elsütni és pontosan lőni vele. Mindez Weatherby ellen dolgozott. Ha nem hangtompítós pisztolyt használ, az akció kimenetele nem lett volna kétséges, így viszont a pisztoly a túlsúly miatt később dördült el. A lövés pontatlanra sikerült, mert Weatherby vissza akart nyerni valamit az elveszett időből. A veterán gyilkos a nehéz, ám végérvényes fejlövéssel próbálkozott, de eltúlozta a dolgot. A halk pukkanás utáni pillanatban egy súlyos ólomdarab vágott utat magának Malcolm hajában a bal füle fölött, és tovasüvített. Malcolm világ életében csak egyszer lőtt pisztollyal, egy 0,22-sel, amit egy barátjától kapott kölcsön. Öt lövésből egy sem találta el a futó ürgét. Mrs. Russell pisztolyával most csípőből lőtt, és még mielőtt tudatosodott volna benne, hogy meghúzta a ravaszt, fülsiketítő robaj visszhangzóit végig az utcán. Ha valakit egy 0,357-es Magnummal meglőnek, nem az történik, hogy szabad kezével egy apró, vörös lyukhoz kap és lassan a földre rogy. Nem, egyből felbukik. Huszonöt lépésről a hatás hasonló ahhoz, mintha az embert egy robogó teherautó kapná el. Malcolm golyója átlyukasztotta Weatherby bal combját. A lövés ereje szétfröccsentett a lábából egy darabot az utcán, azután feldobta a férfit a levegőbe, majd arccal lefelé az úttestre csapta. Veréb IV. Malcolmra meredt, nem hitt a szemének. A fiú lassan az apró emberke felé fordult, és a pisztolyt reszkető gyomrának szegezte. – Ez is köztük volt! – Malcolm lihegett, pedig nem erőltette meg magát. – Ez is ott volt! – lassan hátrálni kezdett, egyre távolodott az oktatótól, akinek a lába földbe gyökerezett. Amikor az utca végére ért, megfordult, és futásnak eredt. Weatherby nyöszörgőn, megpróbált úrrá lenni a sokkon, amit a sérülés okozott. A fájdalom még nem állt be. Bikaerős ember volt, de minden erejét össze kellett szednie, hogy felemelje a karját. Valahogy sikerült feltartania a pisztolyt. Az agya csodálatos módon tiszta volt. Gondosan célzott és lőtt. Újabb pukkanás, és a golyó a színház falába fúródott, de közben átszakította Veréb IV. állami eljárastani oktató torkát, aki nős volt, négy gyermek apja. Ahogy a test az autóra zuhant, Weatherbyn valami fura diadalmámor vett erőt. Keselyű még nem halt meg, megint megszökött, de a ballisztikai csoport nem fogja megtalálni a golyókat, hogy kiderítse, ki lőtt kire. Volt még remény. Ekkor tört rá a fájdalom, és az ezredes elvesztette az eszméletét. Egy rendőrautó talált rá a két emberre. Hosszú ideig tartott, amíg kijöttek egy

rémült telefonos hívására, mert minden georgetowni egységet egy orvlövész elfogására rendeltek ki. Később kiderült, hogy az egész csak vaklárma volt. Malcolm négy sarkot rohant, amíg rá nem jött, hogy így nagyon magára vonja a figyelmet. Lassabbra fogta a lépteit, néhány sarkon befordult, majd intett egy arra haladó taxinak, és Washington belvárosába vitette magát. Úristen, gondolta, ő is ott volt. Az ügynökség nyilván nem tudott róla. Telefonálnia kell. Fel kell hívni… Elfogta a félelem. És mi lesz akkor, ha az az ember nincs egyedül? Mi lesz akkor, ha olyasvalaki küldte, aki tudta, hogy kivel áll szemben? Ha a vészvonal másik végén az az ember is álügynök? Malcolm nem latolgatta tovább a lehetőségeket, inkább azon gondolkozott, hogyan maradhat életben. Ez sokkal égetőbb probléma. Amíg ki nem talál valamit, nem mer telefonálni. És keresni is fogják. Már a lövöldözés előtt is biztosan keresték, a szekció egyetlen életben maradt alkalmazottját, nyilván… De nem ő az egyetlen! Egy gondolat villant át az agyán. Nem ő maradt egyedül életben. Heidegger! Heidegger beteg volt, otthon volt, ágyban fekvő beteg! Malcolm az emlékezetében kutatott. A címe, mit is mondott Heidegger, mi a címe? Hallotta, amikor Heidegger megmondta Dr. Lappénak a címét… Mount Royal Arms! Malcolm elmagyarázta a taxisnak, hogy mi történt. Randevúra megy, de a címet nem tudja pontosan. Csak arra emlékszik, hogy a kislány a Mount Royal Armson lakik. A sofőr, aki mindig készségesen segített a bimbózó szerelmek kialakulásában, a diszpécserközpontot hívta, és megadták a címet: északnyugati városrész. Amikor a taxi megállt az ódon ház előtt, Malcolm adott neki egy dollár borravalót. Heidegger a 413-as szám mellett volt kiírva. Malcolm becsöngetett. Semmi visszaberregés, semmi kérdezősködés a kaputelefonból. Míg újra csöngetett, egy baljós, de logikus feltevés fogalmazódott meg benne. Végül megnyomott még három másik gombot is. Semmi válasz. Erre az egész sort végignyomkodta. Amikor megbolydult méhkasként felsüvöltött a telefon, belekiáltott: – Ajánlott küldemény! A berregő megszólalt, és Malcolm sietve benyomta a kaput. A 413-as lakásban senki sem nyitott ajtót, de erre nem is nagyon lehetett számítani. Malcolm térdre ereszkedett, és megvizsgálta a zárat. Valószínűleg csak egyszerű rugós zárral van elreteszelve. Sokszor olvasta, és számtalanszor látta moziban, hogy ilyen helyzetben a hős egy apró, merev műanyag lappal ügyeskedik, és pillanatokon belül felpattan a retesz. Műanyag. Honnan szerezzen egy darab műanyagot? Izgatottan turkált a zsebeiben, végül kinyitotta a tárcáját, és előhúzta belőle több rétegű

CIA-igazolványát. Az igazolvány szerint ő a Tentrex Művek Rt. alkalmazottja. A papír tartalmazta a külsejére és személyazonosságára vonatkozó minden fontosabb adatot. Malcolm előszeretettel szokta nézegetni a benne levő két képet, az egyik profilból, a másik szemből ábrázolta. Húsz keserves percen át tüsszentések és nyögések közepette nyomta, húzta, ütögette, rázogatta a zárat, káromkodott, fenyegetőzött, míg végül a műanyag réteg szétszakadt, az igazolvány pedig a nyíláson keresztül becsúszott a bezárt szobába. A kudarctól dühbe gurult. Föltápászkodott, hogy görcsbe meredt térdét kiegyenesítse. Ha eddig senki a füle botját se mozgatta, akkor nagyobb zaj se fog feltűnni senkinek. A reggel óta felgyülemlett dühtől, rettegéstől és kudarctól felpaprikázva Malcolm belerúgott az ajtóba. A Mount Royal Armsban a zárak és az ajtók nem a legjobbak. A háztulajdonosok csak az olcsó lakbért tartják szem előtt, és ez az épületek kivitelezésén meg is látszik. A 443-as lakás ajtaja kivágódott, és amikor visszapattant, az erős lökés Malcolmot érte. Jóval halkabban csukta be maga mögött az ajtót, mint ahogy kinyitotta. Kiszedte igazolványát a törmelékek és szilánkok közül, majd a szoba túlsó végén álló ágyhoz lépett. Az ágy nem volt üres. Az idő sürgetett, így nem bíbelődtek azzal, hogy elegánsan intézzék el Heidegert. Ha Malcolm felemelte volna a pizsamakabátot, láthatta volna egy ökölcsapás nyomait, a véraláfutást azonban az áldozat halála megakasztotta. A tetem arca feketéskék volt, ilyen tünetet okoz egyebek mellett a fojtogatás is. Malcolm a puffadásnak indult testre nézett. Keveset értett az orvostudományhoz, de tudta, hogy a bomlásnak ehhez a fázisához nem elég néhány óra. Nem az után jöttek ide, hogy nem találták a munkahelyén, hanem még mielőtt rajtaütöttek volna az épületen. Malcolm nem értette. Heidegger pizsamájának jobb ujja a földön hevert. Úgy tűnt, hogy a szakadás nem dulakodás következménye. Visszahajtotta a takarót, hogy szemügyre vegye Heidegger karját. Az alkar alsó részén talált egy rovarcsípéshez hasonló véraláfutást, egy aprócska pont volt az egész. De hasonlított egy szakszerűtlenül beadott injekcióra is, ahogy Malcolm visszaemlékezett a diák-egészségügyi szolgálaton letöltött gyakorlatára. Valamit alighanem beadhattak neki, hogy szóra bírják. Miről? Fogalma sem volt. Kutatni kezdett a szobában, amikor eszébe jutottak az ujjlenyomatok. Elővette a zsebkendőjét, mindent gondosan letörölt, amit emlékezete szerint megfoghatott, még az ajtót is ledörzsölte kívülről. Talált egy pár ócska kézilabdakesztyűt a lomok között a kredencen. Szűk volt, de az ujjait befedte. Az íróasztalfiókok után a faliszekrényt kutatta át. A legfelső polcon talált egy pénzzel teli borítékot, ötven- és százdollárosokat. Nem pazarolt időt arra,

hogy összeszámolja, de körülbelül tízezer dollár lehetett. Leült egy székre. Nem értett semmit. Hogy egy volt alkoholista, egy könyvelő, aki a közös kötvények előnyeiről szónokolt, valaki, aki rettegett a rablóktól, ennyi készpénzt tartson a faliszekrényében. Nem állt össze a kép. A tetem felé fordult. Mindenesetre Heidegger már nem fog rászorulni. A borítékot az alsónadrágjába dugta. Még egy utolsó pillantást vetett a szobára, óvatosan kinyitotta az ajtót, lement a lépcsőn, és a sarkon felszállt egy buszra, amely a városba tartott. Tisztában volt azzal, hogy a legsürgősebben el kell tűnnie az üldözői elől. Most már legalább két csoport akarja elkapni: az Ügynökség, és valamilyen másik, amelyik rajtaütött a Társaságon. Mindkettő ismerte Malcolm külsejét, először is ezt kellett megváltoztatni. A fodrásznál nagy betűkkel hirdette a tábla: "Várakozási idő nincs", és ezúttal a reklám pontosan megfelelt annak, amit hirdetett. Malcolm a fal felé fordulva vetette le a zakóját, a pisztolyt belehajtotta, és a zakót gondosan egy székre fektette. Az egész hajvágás alatt le nem vette róla a szemét. – Mit parancsol, fiatalember? – az őszülő fodrász készségesen csattogtatta az ollóját. Malcolm tudta, mennyit számít egy kiadós hajvágás. – Tüskefrizurát, kicsit hosszabbra, mint a tengerészeké. Az a fő, hogy egy kicsit azért lelapuljon. – Nofene, maga egész meg fog változni! – a fodrász kezében felberregett az elektromos hajnyírógép. – Hát igen. – Mondja, fiatalember, érdekli magát a baseball? Engem nagyon. Ma olvastam a Post-ban egy cikket az Orioles-ról meg a tavaszi edzésről, hát ahogy az a fickó látja… – A hajvágás után Malcolm belenézett a tükörbe. Öt éve nem látta ezt az arcot. Következő állomása a Sunny Surplus áruház volt. Malcolm tudta, a külső megváltoztatásához elsősorban a viselkedést kell jól megválasztani, de ehhez jó kellékekre van szükség. Átkutatta az egész készletet, míg egy használt katonazubbonyra talált. Érintetlen hajtókák voltak rajta. Elég jól illett rá. A névhajtókán az Evans név volt olvasható. A bal váll-lapra egy háromszínű sast varrtak, és aranybetűkkel fekete mezőben rá volt írva: "Ejtőernyős". Malcolm tudta, hogy ezzel a 101. Ejtőernyős Hadosztály veteránjává vált. Vásárolt egy farmert is, gyorsan fölvette, majd egy gyalázatosan drága használt deszantcsizmát is vett. ("15 dollár, garantált minőség, bevetésre került Vietnamban.") Vett egy alsónadrágot, egy olcsó pulóvert, egy fekete sofőrkesztyűt, zoknit, borotvát és egy fogkefét is. Amikor kiment az áruházból, hóna alatt egy nagy csomaggal, úgy járt, mintha karót nyelt volna.

Léptei határozottak és egyenletesek voltak. Kihívóan megmustrált minden nőt, aki elhaladt mellette. Ment egy keveset, de hamar elfáradt, ezért beült az egyik Hot Shoppe étterembe pihenni. – Adjon egy kávét! – A felszolgálónőnek nem tűnt fel Malcolm vadonatúj déli kiejtése. Vitt neki egy kávét. Malcolm megpróbálta elengedni magát, gondolkozott. Két lány ült mögötte a bokszban. Malcolm mindig szeretett hallgatózni, most is hegyezte a fülét. – Szóval sehova sem mégy a szabadságod alatt? – Nem, otthon maradok, és kész. Két hétre kizárom az egész világot. – Bele fogsz hülyülni. – Az lehet. De meg se próbálj felhívni, mert úgysem veszem fel a telefont… A másik lány elnevette magát. – És ha egy jóképű pasas keres? Az első lány felnevetett. – Akkor vár két hetet. Pihenni akarok. – Te tudod. Ma este se jössz el vacsorázni? – Nem, kösz, Anne. Megiszom a kávémat, és megyek haza. Két hétig ki se mozdulok. – Hát akkor, Wendy, érezd jól magad – nejlonharisnyák surrogása hallatszott. Az Anne nevű lány az ajtó felé indult, épp Malcolm mellett haladt el. Két hosszú lábszár jelent meg előtte, aztán eltűnt a tömegben. Malcolm mozdulatlanul ült, csak néha szipogott egyet. Megtalálta a rejtekhelyet. Csak sikerüljön… A Wendynek nevezett lány még öt percig ült a kávéja mellett. Amikor kiment, pillantást sem vetett a mögötte ülő fiúra. Sokat úgysem látott volna belőle, mert Malcolm egy étlap mögé rejtette az arcát. Amint a lány fizetett, és az ajtó felé indult, Malcolm pénzt dobott a bárpultra, és utánaeredt. Hátulról csak annyit tudott megállapítani, hogy a lány magas, sovány, de nem olyan szörnyen vézna, mint Tamatha; rövid, fekete haja volt, lábai középszerűek. Istenem, gondolta, legalább szőke lenne. A lány kocsija a zsúfolt parkoló végében állt, Malcolmnak szerencséje volt. Közömbösen követte a nőt, elmentek a kövér parkolóőr mellett, aki egy ütött-kopott nemezkalap alól sandított rájuk. Ahogy a lány kinyitotta az ócska Corvair ajtaját, Malcolm felkiáltott: – Wendy! Hát te meg mit keresel errefelé? A lány meglepődött, de nem riadt meg. Felpillantott a katonazubbonyból rámosolygó arcra. – Nekem szól? – keskeny, barna szeme volt, széles szája, pisze orra és kiálló pofacsontja. Jelentéktelen arc. Nem volt kifestve. – Hát persze. Nem emlékszel rám, Wendy? – már csak három lépés választotta el tőle.

– Nem… nem hiszem. – Wendy észrevette, hogy a fiú az egyik kezében csomagot tart, a másikat a zubbonyába rejti. Malcolm már mellette állt. A csomagot a kocsi tetejére rakta, és bal kezét hanyag mozdulattal a lány feje mögé tette. Hirtelen megragadta a nyakát, és leszorította a fejét, hogy a lány a másik kezében megláthassa a pisztolyt. – Ne sikítson és ne moccanjon, vagy szétfröccsentem itt a flaszteren. Világos? – Malcolm érezte, hogy a lány megborzong, de aztán gyorsan rábólint. – És most gyerünk a kocsiba, nyissa ki a másik ajtót. Ez a kis műszer az ablakon keresztül is tud lőni, és én nem fogok habozni. A lány gyorsan beült a vezetőülésre, átnyúlt, és kinyitotta a másik ajtót. Malcolm bevágta a lány után a kocsiajtót, felkapta a csomagját, kimért léptekkel megkerülte a kocsit, és ő maga is beült. – Ne bántson, kérem! – a lány sokkal lágyabban beszélt, mint az étteremben. – Nézzen rám! – Malcolmnak meg kellett köszörülnie a torkát. – Nem fogom bántani, ha azt teszi, amit mondok. Nem kell a pénze, nem akarom megerőszakolni. De azt kell tennie, amit mondok. Hol lakik? – Alexandriában. – Magához megyünk. Induljon. Ha arra gondol, hogy útközben valahogy segítséget hív, verje ki a fejéből. Ha megpróbálja, lövök. Lehet, hogy bajba jutok, de maga meghal. Nem érdemes. Megértette? – A lány bólintott. – Gyerünk! A Virginia felé vivő autópályán nagy volt a forgalom. Malcolm nem vette le a szemét a lányról, az meg csak az utat figyelte. Nem sokkal az alexandriai leágazás után befordultak egy villákkal körülvett kis térre. – Melyik a magáé? – Az első. A felső két emelet az enyém. Egy férfi lakik a földszinten. – Derék kislány maga. Figyeljen ide. Ha végigmegyünk az úton. tegyen úgy, mintha egy barátját vinné fel magához. Ne feledje, itt vagyok maga mögött. Kiszálltak, és mialatt megtették a házhoz vezető néhány lépést, a lány egyfolytában reszketett. Nagy nehezen kinyitotta a kaput. Malcolm követte. Beléptek a lakásba, az ajtót Malcolm finoman betette maga mögött. "Ezt a játszmát azért elemeztem olyan részletesen, mén véleményem szerint igen fontos, hogy a tanuló tudja, mire számíthat, és hogy mik a célszerű lépések a játék közben adódó

problémák leküzdésére. Lehet, hogy nem sikerül jól a védekezés és az ellentámadás, de a játszma olyan célt tűz az ember elé, amién érdemes küzdeni: megtanulhatjuk, hogyan kell ellenállni olyan helyzetben, amikor az ellenfél mozgékonyabb, és az esélyei is jobbak." (Fred Reinfeld: Sakk kezdőknek és haladóknak)

CSÜTÖRTÖK estétől péntek reggelig Nem hiszek magának – a lány a heverőn ült, szeme Malcolmra tapadt. Már nem volt annyira rémült, mint az elején, de a szíve vert, mint egy gőzkalapács. Malcolm felsóhajtott. Egy órája ült a lánnyal szemben. A papírjaiból megtudta, hogy Wendy Rossnak hívják, 27 éves, az Illinois állambeli Carbondale-ben lakik, 168 centiméter és 61 kiló (ami nyilvánvalóan kegyes hazugság), rendszeres véradó (nullás pozitív), az Alexandria Közkönyvtár tagja. Meghatalmazással kaphatott és továbbíthatott idézési okmányokat Bechtel, Barber, Sievers, Holloron és Muckleston nevű munkaadóinak. Arckifejezése félelmet árult el, és látszott rajta, hogy nem tréfált, amikor azt mondta, hogy nem hisz neki. Malcolm nem hibáztatta, hiszen maga sem igen hitte a történetét, pedig tudta, hogy igaz. – Nézze – mondta neki –, ha nem volna igaz, amit mondok, miért akarnám magát mégis meggyőzni róla? – Nem tudom. – A szentségit! – Malcolm fel-alá járt a szobában. Meg is kötözhetné, és úgy is itt maradhatna, de ez kockázatos volna. Különben is a lány még hasznára lehet. Egy tüsszentés kellős közepén támadt egy ötlete. – Nézze – mondta, és megtörülte az orrát –, tegyük fel, hogy legalább azt bebizonyítom magának, hogy a CIA-nál vagyok. Akkor hinne nekem? – Lehet. Malcolm komorsága valamit felengedett. – Oké. Ezt nézze meg. – Malcolm letelepedett mellé. Érezte, hogy a lány feszülten figyel; de végül is rászánta magát, hogy elvegye a megrongált

papírdarabokat. – Mi ez? – Ez a CIA-igazolványom. Látja, ez vagyok én, hosszú hajjal. A lány hűvösen megállapította: – Itt az áll, hogy a Tentrex Művek, nem CIA. Tudok olvasni, ha nem tudná! – alighogy kicsúszott a száján, láthatóan megbánta a sértő hangsúlyt, de nem mentegetőzött. – Tudom, hogy mi áll rajta! – Malcolm egyre türelmetlenebb és ingerültebb lett. Lehet, hogy a terve nem sikerült. – Van egy városi telefonkönyve? A lány fejével egy sarokasztal felé mutatott. Malcolm odament, felkapta a vastag könyvet, és odahajította a lányhoz. Amaz annyira résen volt, hogy minden nehézség nélkül elkapta. Malcolm rákiáltott: – Keresse meg benne a Tentrex Műveket! Akárhol. Fehér lapon, sárga lapon, akárhol. Az igazolványon van egy telefonszám és egy Wisconsin Avenue-i cím, tehát a könyvben benne kellene lennie. Tessék! Keresse meg! A lány keresgélni kezdett, előrelapozott, visszalapozott. Végül becsapta a könyvet, és Malcolmra nézett. – Szóval van egy igazolványa valamiről, ami nincs is. Mit bizonyít ez? – Helyes! – Malcolm izgatottan a telefonhoz szaladt, és gyorsan odavitte a lányhoz. A zsinór alig ért el hozzá. – Na hát akkor – szólt titokzatosan –, nézze meg a Központi Hírszerző Ügynökség washingtoni számát. Azonos. A lány megint kinyitotta a könyvet, és lapozgatni kezdte. Sokáig tanácstalanul ült, majd figyelmes, gondterhelt arccal megszólalt: – Lehet, hogy csak kinézte a számot, mielőtt hamisított magának egy igazolványt. A franc egye meg, dühöngött magában Malcolm. Kifújta magát, mély lélegzetet vett, és újra belekezdett. – Oké, lehet, de valahogy mégis utánajárhat. Tárcsázza a számot. – Öt óra elmúlt – mondta a lány. – Ha senki se veszi fel, akkor reggelig hinnem kell magának? Malcolm nyugodtan, türelmesen magyarázni kezdett. – Igaza van. Ha a Tentrex valóban létező vállalat, akkor most már nincs ott senki. De a CIA-nál nincs záróra. Hívja azt számot, és keresse a Tentrexet. – Odaadta neki a készüléket. – Még valamit. Figyelni fogom, úgyhogy ne csináljon semmi ostobaságot. Tegye le, amikor mondom. A lány bólintott, és már tárcsázott is. Három csengetés. – W E. 4-3926. – Kérem a Tentrex Műveket. – A lány hangja érdes volt. – Sajnálom – szólalt meg egy lágy hang, egy halk kattanás hallatszott a vonalban –, ma már mindenki hazament a Tentrextől. Holnap reggel próbálja,

kérem. Szabad megtudnom, kivel beszélek és hogy milyen ügyben… Malcolm megszakította a vonalat, még mielőtt a bemérők betájolhatták volna magukat. A lány lassan visszatette a kagylót. Most először nézett szembe Malcolmmal. – Nem tudom biztosan, hogy mindent elhiszek-e abból, amit mond – vallotta –, de talán valamennyit igen. – Figyeljen ide – Malcolm kivette pisztolyát a nadrágjából, és óvatosan a lány ölébe tette. Átment a szoba másik sarkába, és leült. Tenyere izzadt, de inkább most akart kockáztatni, mint később. – Magánál van a pisztoly. Legalább egyszer rám tud lőni, mielőtt odaérek magához. Ott a telefon. Hiszek magában, és abban, hogy maga is hisz nekem. Hívjon, akit akar. A rendőrséget, a CIA-t, az FBI-t, nem érdekel. Mondja meg nekik, hogy elkapott. De szeretném, ha tudná mi lesz, ha megteszi. Könnyen megtörténhet, hogy a másik társasághoz fut be a hívása. Lehet, hogy ők érnek ide előbb. Akkor pedig mindkettőnket kinyírnak. A lány sokáig ült szótlanul, tekintete az ölében heverő súlyos pisztolyra szegeződött. Felállt, a fegyvert az asztalra tette, és járkálni kezdett a szobában. – Nem tudom, mit tehetek magáért, de megpróbálok valamit segíteni. Itt maradhat a másik szobában. – A szűk konyha felé intett, és szelíden megjegyezte: – Készítek valami ennivalót. Malcolmnak fülig szaladt a szája, pedig már majdnem elfelejtett mosolyogni. – Az csodajó lesz. Megtenne még valamit? – Bármit, amit csak akar – Wendy idegei felengedtek, amint megérezte, hogy már nincs életveszélyben. – Lezuhanyozhatnék? A haj nagyon birizgálja a hátamat. Elnevették magukat, és a lány vidáman biccentett. Fölkísérte az emeletre, megmutatta Malcolmnak a fürdőszobát, szappant, sampont és törülközőt készített ki neki. Egy szót sem szólt, amikor Malcolm a pisztolyt magához vette. A fiú, amint egyedül maradt, lábujjhegyen odaosont a lépcsőlejárathoz. Semmi ajtónyitás, semmi tárcsázás. Csak fiókok zaja és evőeszközök csengése hallatszott, erre visszament a fürdőszobába, levetkőzött, és belépett a zuhanyozóba. Fél órát állt a zuhany alatt, boldogan érezte, hogy visszanyeri az erejét, és egész teste felfrissül. A gőz kitisztította az arcüregét, és mire elzárta a csapot, csaknem gondtalannak érezte magát. Az új pulóverét vette föl, és friss alsóneműt. Automatikusan a tükör elé állt, hogy lesimítsa a haját, de olyan rövid volt, hogy egy kézmozdulattal elintézhette az egészet. Amikor lejött a lépcsőn, szólt a lemezjátszó. Felismerte: a Vince Guaraldi-féle Fekete Orfeusz forgott a korongon, abból is az "Egy társ, aki jó, aki hű". Neki is megvolt a lemez, mondta is, amikor leültek a vacsorához.

Az előétel mellé a lány az illinois-i kisvárosi életről beszélt Malcolmnak. Két falat fagyasztott zöldbab között a dél-illinoisi egyetemi életből mesélt történeteket. A krumplipüré mellé egy volt vőlegény került terítékre. A hirtelen sült svájci rostélyost az fűszerezte, hogy milyen vacak dolog bírósági titkárnak lenni egy unalmas washingtoni ügyvédi munkaközösségnél. A beszámoló egy pillanatra megszakadt a cseresznyés sajttortánál, majd miközben Wendy kitöltötte a kávét, az egészet ezzel a mondattal zárta le: – Elég unalmas az egész. De csak mostanáig! Mosogatás közben Malcolm elmondta, hogy miért utálja a keresztnevét. A lány megígérte, hogy nem fogja így szólítani. Lefröcskölte a fiút, de rögtön le is törölte róla a vizet. Miután végezték a törülgetéssel, a fiú jó éjszakát kívánt, és sietség nélkül felbandukolt a fürdőszobába. A kontaktlencséjét visszatette a tokba. Mit nem adott volna a szemüvegéért és a szivacsdobozáért. Fogat mosott, aztán a hallon keresztül a frissen vetett ágyhoz ment, a biztonság kedvéért egy tiszta zsebkendőt gyömöszölt a párnája alá, a pisztolyát az éjjeliszekrényre fektette, és lefeküdt. Nem sokkal éjfél után a lány bejött hozzá. Malcolm először azt hitte, álmodik, de a lány lehelete és testének kellemes melege nagyon is valóságos volt. Szeméből kiment az álom, megérezte, hogy a lány nemrég zuhanyozott A fürdősó szaga édes női illattal keveredett. Oldalára feküdt, szorosan magához húzta. Szájuk összeért, a lány remegő nyelve utat talált a fiú ajkai között. Malcolm nagy nehezen kibontakozott a karjaiból, hogy ledobja alsónadrágját. Végre megszabadult a ruhájától, a lányt gyengéden átfordította a hátára, végigsimogatta ritmikusan süllyedő, emelkedő csípőjét, lapos hasát, fel egészen a duzzadt mellbimbókig. Tenyere összezárult, lágyan megmarkolta a kis dombocskát. Egy pillanatra felötlött benne a lány, aki a Társaság előtt szokott elsietni: annak erős, nagy mellei vannak. Gyengéden összeszorította a tenyerét. Wendy hangosan felszisszent, megfeszítette a hátát, és egy kicsit felemelkedett. Egymásra találtak. Ügyetlenül, sután, ahogy az első ölelésnél elő szokott fordul ni. Nyugodtan feküdtek fél órát egymás mellett, aztán újra nekikezdtek, lassabban és kitartóbban, nagyobb szenvedéllyel. Azután a lány, fejét a fiú mellkasán pihentetve, megszólalt: – Nem kell szeretned engem. Én sem szeretlek, legalábbis azt hiszem. Kívánlak, és szükségem van rád. Malcolm nem szólt semmit, csak közelebb vonta magához. Elaludtak. De voltak, akik nem aludtak aznap éjjel. A meggyötört idegeknek újabb

megpróbáltatást jelentett, mikor Langleyben értesültek Weatherbyék lövöldözéséről. Elszánt emberekkel teli rohamkocsik özönlöttek el a sikátort, még mielőtt a mentők odaértek volna. A washingtoni rendőrség panaszt emelt a saját felügyeleti szervénél, "bizonyos egyének ellen, akik saját állításuk szerint szövetségi tisztek", és tanúkat faggatnak. A két állami szervezet közötti összetűzést egy harmadik szerv fellépése akadályozta meg. Három másik hivatalos kocsi bukkant fel a környéken. Két férfi, akiknek a fehér ing és szürke öltöny igen tekintélyes megjelenést kölcsönzött, utat vágott magának a sűrű tömegben, és a parancsnokok értésére adta, hogy az ügy az FBI hatáskörébe került át. Erre azok a "bizonyos szövetségi tisztek" is és a washingtoni rendőrség is a saját főhadiszállásához fordult felvilágosításért, mire azt az utasítást kapták, hogy lehetőség szerint maradjanak távol az akciótól. Az FBI akkor vette át az ügyet, amikor felmerült a kémkedés lehetősége. Az 1947-es Nemzetbiztonsági Törvény szerint "az Ügynökség (CIA) nem rendelkezhet saját rendőrséggel, nem rendelhet el vizsgálati fogságot, végrehajtó hatalma sincs, és nem láthat el belbiztonsági funkciókat". A nap eseményei viszont kétségtelenül "belső felforgató tevékenység"-nek minősíthetők, és ez az FBI hatáskörébe tartozik. Mitchell a végsőkig ellenállt, nem akarta kiszolgáltatni a testvérügynökségnek az ügy részleteit, de az egyik igazgatóhelyettes végül engedett a nyomásnak. Azt a jogot viszont mégsem lehet megvonni a CIA-tól, hogy nyomozzon az ügynökeit ért támadások ügyében, bárhol történjen is a támadás. Vannak kiskapuk, csak ismerni kell a dörgést. A Törvény 5. fejezete ugyanis lehetővé teszi az Ügynökség számára, hogy esetenként, a Nemzetbiztonsági Tanács utasítására olyan feladatokat is ellásson, "melyek a nemzetbiztonságot érintő hírszerzéssel kapcsolatosak". A Törvény azt a jogot is biztosítja az Ügynökségnek, hogy kihallgatásokat eszközöljön. Az Ügynökség igazgatói arra a következtetésre jutottak, hogy a helyzet veszélyességére való tekintettel indokolt az Ügynökség közvetlen fellépése. Az akció addig tarthat és fog is tartani, amíg a Nemzetbiztonsági Tanács közvetlen utasítással fel nem függeszti. Ennek megfelelően tájékoztatta az FBI-t egy igen udvarias, de határozott feljegyzésben, emellett természetesen kifejezték hálájukat a segítségért, és megköszönték az együttműködést. A washingtoni rendőrség ott állt egy halottal és egy lőtt sebből vérző áldozattal, akit súlyos, életveszélyes állapotban egy titkos virginiai kórházba szállítottak. A különféle szövetségi tisztek biztosítékai nem békítették meg őket, de nem tudtak lépni az ügyben. A jogi huzavona lassan eltörpült a halálesetek nagy száma mellett, a rivalizálás helyett az egyes osztályok megbízott ügynökei inkább abban

állapodtak meg, hogy koordinálják erőfeszítéseiket. Estére kibontakozott Washington történelmének egyik legnagyobb embervadászata, s mindennek célpontja Malcolm volt. A fejvadászok reggelre alaposan átkutatták a várost, de sejtelmük sem volt Malcolm hollétéről. Mindez egyáltalán nem vidította fel azokat, akik másnap reggel Washington egyik központi irodájában tanácskozásra gyűltek össze. Előző este mindnyájan későn feküdtek le, és sok mindent lehetett volna rájuk mondani, csak azt nem, hogy rózsaszínben látták a világot. Az osztályközi csoportnak minden CIA-igazgatóhelyettes tagja volt, és az ország minden hírszerző csoportja képviseltette magát. Az asztalfőn ülő férfi a Hírszerző Részleg igazgatóhelyettese volt. Mivel a válság az ő részlegét érintette, őt bízták meg a nyomozás lefolytatásával. Azzal kezdte, hogy a borús társaságnak még egyszer összefoglalta az ismert tényeket. – Nyolc ügynökségi emberünk halott, egy sebesüli, és egynek, aki feltehetőleg beépült, nyoma veszett. És csak találgathatunk, magyarázatot nem találunk. – Miből gondolja, hogy az a néhány sor, amit a gyilkosok hátrahagytak, félrevezető szándékú? – A felszólaló az USA haditengerészetének egyenruháját viselte. Az igazgatóhelyettes arca megrándult. A kapitány elsőre soha nem értett meg semmit. – Nem állítjuk azt, hogy félrevezető, csak feltételezzük. Úgy gondoljuk, hogy cselről van szó, a csehekre akarják terelni a felelősséget az öldöklésért. A cseheknek ilyen vérfürdő nem kenyerük. És nem hagytak volna magyarázó cédulát a helyszínen. Miért tették volna, ha nem hoz nekik semmit a konyhára? – Kérdezhetnék valamit, direktorom? Az igazgatóhelyettes készségesen előrehajolt. – Természetesen, uram. – Köszönöm. – Egy alacsony, idős férfi vette át a szót. Ártatlan, kedves, öreg bácsinak tűnt, a szeme vidáman csillogott. – Összegezzünk újra mindent, és kérem, szakítsanak félbe, ha tévednék. A lakásban volt az az ember, Heidegger, neki volt nátriumpentotál a vérében? – Úgy van, uram – az igazgatóhelyettes erősen koncentrált, megpróbált visszaemlékezni arra, hogy nem felejtett-e ki valami részletet az eligazításkor. – Érdekes, a többiek közül senkit sem "vallattak", már amennyire meg tudjuk ítélni. Nagyon különös. Éjjel jöttek érte, még a többiek előtt. Alig pirkadt még, amikor megölték. A nyomozás szerint a mi kis Malcolmunk mégis ott járt nála aznap délután, miután Weatherbyt megsebesítették. Azt mondja, semmi jel nem utal arra, hogy Heidegger álügynök volt? Semmi extra

költekezés, a jólétnek semmi külső jele? Esetleg kétes viszonyok, zsarolási lehetőség, semmi ilyesmi? – Semmi, uram. – És nincs valami, ami szellemi gyengeségre vallana? A CIA alkalmazottai között igen nagy az elmebetegek száma, jóval meghaladja az országos átlagot. – Nincs, uram. Hacsak a régi alkoholizmusa nem, egyébként teljesen normálisnak látszott, talán kicsit visszahúzódó lehetett. – Igen, ezt olvastam róla. A többiekről kiderült valami rendkívüli? – Semmi, uram. – Megtenné nekem azt a szívességet, hogy felolvasná, amit Weatherby mondott az orvosoknak? Apropó, hogy van az ezredes? – Jobban, uram. Az orvosok szerint életben marad, de ma reggel amputálni fogják a lábát. – Az igazgatóhelyettes az iratok között turkált, amíg meg nem találta, amit keresett. – Itt van. Nos, talán emlékeznek rá, hogy az ezredes jó darabig eszméletlenül feküdt, de amint magához tért, és az orvosokra nézett, azt mondta: "Malcolm lőtt rám. Mindkettőnkre ő lőtt. Kapják el, nyírják ki." Az asztal túlsó végén fészkelődés támadt, és a haditengerészet kapitánya előrehajolt a székében. Mély, rekedtes hangon szólalt meg. – Figyeljenek rám, kapjuk el azt a szemetet, füstöljük ki, akármilyen patkánylyukba vette be magát. Az öregember felkacagott. – Úgy van. Nos, teljesen egyetértek azzal, hogy meg kell keresnünk ezt az önfejű fickót. De azt hiszem, kár lenne "kifüstölni", mielőtt elmondaná, hogy miért lőtt rá szegény Weatherbyre. És egyáltalán, miért történt az egész lövöldözés. Van még valami mondanivalója, direktorom? – Nincs, uram – mondta az igazgatóhelyettes, és az iratokat az aktatáskájába gyömöszölte. – Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Mindent elmondtam önöknek. Köszönöm, hogy idefáradtak. Mindenki felállt, és menni készült. Az öregember odafordult egyik kollégájához: – Kíváncsi vagyok, miért történt. – Mosolyogva és fejét ingatva kiment a teremből. Malcolm csak akkor ébredt föl, amikor Wendy simogatásai már egy halálos beteget is férfivá gyógyítottak volna. A lány keze és szája bejárta egész testét. Félig-meddig öntudatlanul ölelte még, megint érezte, ahogy a lány reszkető melege tűzze válik. Utána Wendy hosszan bámulta a fiút, ujjaival gyengéden végigjárta a testét, mintha ismeretlen anyaggal ismerkedett volna. Kezét a fiú

homlokára tette, és összevonta a szemöldökét. – Malcolm, jól vagy? Malcolmnak esze ágában sem volt adni a nagyot. Megrázta a fejét, és egy érdes "nem"-et préselt ki magából. Torkát mintha satuba szorították volna. Mára vége a társalgásnak. – Te beteg vagy! – Wendy ujjai közé fogta a fiú állat. – Na, hadd nézzem! – mondta parancsolón, és kifeszítette a száját. – Te jó isten, tiszta piros! – elfordult Malcolmtól, és kikászálódott az ágyból. – Orvost hívok. Malcolm megragadta a karját. A lány rémült arccal fordult vissza, majd elmosolyodott. – Ne aggódj. Az egyik barátnőm férje orvos. Erre jár be a klinikára. Talán még nem indult el. Ha még otthon találom, megkérem, hogy ugorjon be hozzám és vizsgáljon meg. – Kuncogott. – Ne félj. Egy léleknek sem fog szólni, mert azt fogja hinni, hogy titok. Rendben? Malcolm még tűnődött egy pillanatig, majd elengedte Wendy karját, és bólintott. Az sem érdekelte volna, ha az orvos Veréb IV. barátját is magával hozza. Csak már jobban lenne, mert ezt így nem lehet sokáig bírni. Az orvos pocakos, középkorú, hallgatag ember volt. Megnyomkodta, megtapogatta Malcolmot, aztán meghőmérőzte, és olyan hosszú ideig nézett le a torkán, hogy Malcolm majd megfulladt. Végül felnézett: – Magának enyhe torokgyulladása van, fiacskám. – Wendyre nézett, aki a kezét tördelte. – Semmi okuk sincs az aggodalomra. Meg fog gyógyulni. Malcolm figyelte, amint a táskájában babrált valamivel. Amikor Malcolm felé fordult, injekciós tűt tartott a kezében. – Forduljon meg, és húzza le a nadrágját. Egy ernyedt, hideg kar képe jelent meg Malcolm előtt, rajta apró tűszúrás. Megborzongott – Ne izguljon, nem fog fájni. Ez csak penicillin. Miután beadta Malcolmnak az injekciót, az orvos Wendyhez fordult. – Tessék – mondta, és átnyújtott neki egy receptet. – Gondoskodjék róla, hogy ezt bevegye. Legalább egy napig maradjon ágyban. – Az közelebb hajolt Wendyhez, és pajkos képpel odasúgta neki: – Teljes nyugalom, érti, ugye? – Mosolyogva ment az ajtóig. Ott megállt. – Kinek küldjem a számlát? Wendy szégyenlősen elmosolyodott, és átadott neki egy húszdollárost. Az orvos szabódni akart, de Wendy belefojtotta a szót. – Van neki pénze. Igazán köszönöm… köszönjük, hogy eljött. – Hát hálás lehet nekem a fiú – jegyezte meg az orvos. – Lekéstem miatta a kávémról. – Megállt, mélyen Wendy szemébe nézett. – Tudja, ilyen receptet akartam már régóta felírni magának. – Búcsút intett, és elment.

Mire Wendy felment az emeletre, Malcolm már aludt. A lány csendben elment bevásárolni. Megvett mindent, amit Malcolmmal közösen összeírtak, míg az orvost várták. Kiváltotta a receptet, és vett Malcolmnak néhány alsóneműt, ingeket és nadrágot, egy zakót és négyféle könyvet, zoknit, mert nem tudta, mit szeret olvasni. Még idejében hazaért, hogy elkészítse az ebédet. Csendesen tett-vett egész délután, néha-néha megnézze, hogy van a betege. És egész áldott nap egyfolytában mosolygott. Sed quis custodiet ipsos Custodes? Ki őrzi az őröket? A hatalmas amerikai hírszerző szervezet ellenőrzésének kérdése megint felveti a klasszikus problémát: De ki őrzi az őröket? Az egyes ügynökségeken belül működik ugyan állandó belső ellenőrzés, de ezen túlmenően az 1947-es Nemzetbiztonsági Törvény létrehozta a Nemzetbiztonsági Tanácsot is, melynek összetétele minden elnökváltozáskor átalakul. Tagjai az elnök és az alelnök, valamint a fontosabb tárcák miniszterei. A Tanács alapvető feladata a hírszerző ügynökségek tevékenységének ellenőrzése, és olyan politikai döntések meghozatala, melyek a tevékenységek irányát megszabják. A Nemzetbiztonsági Tanács tagjai azonban igen elfoglalt emberek, nemcsak az a feladatuk, hogy áttekintsék a roppant kiterjedt hírszerzői hálózatot, hanem állami funkciójuk is van; és az is teljes embert kíván. Ezért a Tanács tagjai nem tudnak elegendő időt szentelni a hírszerzéssel kapcsolatos ügyeknek, úgyhogy az ilyen irányú döntéseket egy kisebb albizottság hozza meg, amely Különleges Csoport néven ismert. A beltagok a Különleges Csoportot gyakran csak az "54/12-es csoport"-ként emlegetik; a név Eisenhower elnökségének korai szakaszában keletkezett, ekkor alakult a csoport az 54/12-es Titkos Parancsra. Az 54/12-es csoport gyakorlatilag ismeretlen a hírszerző szervezeten kívül, és még azon belül, is csak egy maroknyi ember tud a létezéséről. Az 54/12-es csoport összetétele is rendszeresen változik. Tagjai közé tartozik általában a CIA igazgatója, a politikai ügyekkel megbízott külügyminiszteri államtitkár vagy helyettese, valamint a honvédelmi miniszter és helyettese. Kennedy alatt és a Johnson-adminisztráció első éveiben az 54/12-es csoport elnöke és kulcsembere McGregor Bundy volt. A többi tag McCone, McNamara, Roswell Gilpatric (honvédelmi miniszterhelyettes), és V Alexis Johnson (politikai ügyekkel megbízott külügyminiszteri államtitkár-helyettes) volt. Az ellenőrzés még egy szűk körű, teljes munkaidőben foglalkoztatott szakembercsoport számára is nehéz feladatot jelentene. Hiszen az ellenőrök

azoktól függenek, akiket ellenőriznek, mivel a szervezet működésének áttekintéséhez temérdek információ szükséges. A helyzet kuszasága nyilvánvalóan csak bonyolítja a feladatot. Aztán itt van még az illetékesség problémája is. Például ha egy amerikai tudós a NASA alkalmazottjaként az ország kárára kémkedik, aztán disszidál, és később tovább kémkedik, de már Franciaországból, akkor melyik amerikai ügynökség felelős a likvidálásáért? Az FBI-e, hiszen az ő területén kezdett a tudós működni, vagy a CIA, mert később hozzájuk került át? Előfordulhat, hogy a bürokratikus féltékenység nyílt rivalizálássá terebélyesedik, és az effajta kérdések is jelentőségre tesznek szert. Az 54/12-es csoport alighogy értesült a helyzetről, először az illetékesség kérdését igyekezett tisztázni, majd a zavartalan információcserét próbálta biztosítani. Létrehoztak egy biztonsági szekciót, a mindenkori 54/12-es csoport vezetőségének tagjaiból. A szekció feladatai között szerepelt az osztályközi munka megszervezése is. Tagjai az egyes hírszerző ügynökségek vezetői, az elnöknek pedig joga van az illetékességi vitákat eldönteni. Értékelniük kell minden információt, amely az 54/12-es csoporthoz beérkezik, de a legfontosabb az, hogy a szekciónak joga van "olyan lépéseket tenni, melyeket a különleges körülmények szükségessé tesznek, összhangban a csoportra (az 54/12-es csoportra) vonatkozó rendelkezésekkel". Hogy segítségére legyen a külügyi szekciónak feladatai elvégzésében, az 54/12-es csoport kijelölt egy keretet, és közvetlenül a szekcióvezető rendelkezésére bocsátotta, ezen kívül arra is fölhatalmazta az elnököt, hogy más, nagyobb hírszerző csoportoktól is kérhet embereket. Az 54/12-es csoportnak már a puszta léte is problémákat rejt magában, és ennek tudatában is vannak. Követhetné azt az általános gyakorlatot, hogy méreteiben növekszik, és egyre nehézkesebbé válik – de ezzel csak súlyosbítaná a problémát, melynek megoldására hivatott. A szekció, alacsony létszáma ellenére, óriási hatalommal és óriási akciókészséggel rendelkezik: a legkisebb hiba is lavinát indíthat el. Ezért az 54/12-es csoport gondosan ellenőrzi a szekció bürokratikus növekedését is és a tevékenységét is: különleges embereket állít az élére, és azok csak a legszükségesebb operatív munkát végzik. Míg Malcolm és Wendy a doktort várta, a Pennsylvania Avenue-n egy magas, intelligens férfi ült egy hivatali előszobában. Különleges idézést kapott. Kevin Powellnak hívták. Türelmesen, de tettre készen várt: az ilyen behívás nem mindennapi dolog. Végül az egyik titkár intett, hogy bemehet.

Belépett a belső irodába, ahol egy kedves, barátságos öregember sietett feléje. Az idős férfi hellyel kínálta Powellt. – Á, Kevin, örülök, hogy látom. – Részemről a szerencse. Látom, jó egészségnek örvend. – Maga is, fiacskám, maga is. Tessék. – Az idős férfi Powell elé tolt egy dossziét. – Olvassa. – Miközben Powell olvasott, az öregember alaposan szemügyre vette. A plasztikai sebészek jó munkát végeztek: a férfi fülén csak szakértő fedezhetett fel egy apró dudort a bal cimpa mellett. Amikor Powell felnézett az irataiból, az öregember megszólalt. – Mi a véleménye róla, fiacskám? Powell gondosan megválogatta szavait. – Igen különös, uram. Nem látom tisztán, hogy mit jelenthet, de biztosan nagyon fontos. – Pontosan így látom én is, fiacskám, pontosan így. Az Ügynökség is, meg az FBI is rohamcsapatokkal árasztotta el az egész várost, figyelnek minden repülőteret, buszt, vonatot, a szokásos rutinmunka, csak elképesztő méretekben. Rendesen ügyködnek. Vagy legalábbis eddig jól csinálták. Lélegzetvételnyi szünetet tartott, kivárta Powell bátorító, érdeklődő tekintetét. – Találtak egy fodrászt, aki emlékszik arra, hogy a madárkánk hajat vágatott nála – ami előrelátható és logikus lépés volt –, nem sokkal azután, hogy Weatherby megsérült. Apropó, az ezredes csodálatosan gyógyul. Számítanak is rá, hogy ma este ki tudják kérdezni. Hol is tartottam… Ja, igen. Átfésülték a környéket, és megtalálták az üzletet ahol a fiú ruhát vett, de aztán nyoma veszett. Fogalmuk sincs, hogy hol keressék. Van ezzel kapcsolatban néhány ötletem, de ezeket elteszem későbbre. Szeretném, ha utánanézne néhány dolognak. Próbálja megválaszolni nekem ezeket a kérdéseket, és maga is kérdezhet, hátha nekem nem jutott valami az eszembe. – Miért? Miért történt az egész? Ha külföldiek csinálják, akkor miért pont ezt a Társaságot, ezeket a mihaszna elemzőket füstölték ki? Ha viszont nem külföldiek csinálták, akkor visszatértünk az eredeti kérdéshez: ki csinálta? – Nézze a módszerüket. Miért ilyen közönséges? Miért intézték el azt a Heideggert előző éjjel? Mit tudott ő, amit a többiek nem? Ha ő kellett nekik, miért kellett a többit is lemészárolni? Ha Malcolm nekik dolgozik, nem kellett volna Heideggert faggatniuk Malcolm megmondhatta volna nekik. Aztán itt van a mi Malcolmunk. Malcolm, a sok "miért"- tel. Ha beépült, miért folyamodott a Vész-módszerhez? Ha beépült, miért rendezett találkozót, hogy megölje Veréb IV.-et, akit könnyűszerrel lepuffanthatott volna, hiszen már ismerte. Ha nem álügynök, akkor miért lőtt a két emberre, akiket azért hívott, hogy biztonságos helyre vigyék? Miért ment Heidegger lakásába a lövöldözés után? És persze hol és miért és hogyan van most? Még egy sor más kérdés is

következik ezekből, de azt hiszem, ezek a legfontosabbak. Egyetért? Powell biccentett. – Igen. Hol kell nekem lépnem? Az öregember elmosolyodott. – Meglátjuk, fiacskám, az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy az én szekciómban dolgozik. Mi azért vagyunk, hogy kibogozzuk a bürokrácia kusza szövevényét. Gondolhatja, hogy ezek az aktakukacok, akik itt szegény lelkemet háborgatják, arra számítottak, hogy elborít a sok papírmunka, aztán szépen meghalok, vagy nyugdíjba vonulok. Bevallom, nem vonz az egyik lehetőség sem. Inkább átszerveztem itt az osztályközi munkát, és hogy kevesebb papír és több akció legyen, összetoboroztam egy nagyon jó munkatársi gárdát. Megcsináltam a saját kis műhelyemet, mint a régi szép időkben. Tekintettel az intézmény hivatali útvesztőire, egy csomó kavarodással kell számolnom. Egy drámaíró, akivel valaha barátságban voltam, azt gondolta, hogy úgy lehet a legjobban káoszt teremteni, ha a színpadot elárasztjuk színészekkel. Eddig nekem sikerült tőkét kovácsolnom a káoszból, amit mások teremtettek. – Azt hiszem, erőfeszítéseimnek, bármily esendőek voltak is, azért hasznát vette ez az ország – tette hozzá szerényen. – És most elérkeztünk ehhez a kis ügyhöz. Tulajdonképpen nem sok közöm van hozzá, de foglalkoztatja a fantáziámat. Meggyőződésem, hogy itt az Ügynökség és a Hivatal is melléfogott. Rosszul kezelik az egész dolgot. Először is, itt különleges helyzetről van szó, és ehhez képest meglehetősen közönséges eszközöket használnak. Másodszor: egymás ellen gáncsoskodnak, mindkettő azért hajt, hogy lefőzze a másikat. Aztán itt van valami, amit nem is igen tudok megfogalmazni. Valami büdös nekem ebben az egész ügyben. Ennek nem kellett volna megtörténnie. A történtek mögötti szándék, meg az, ahogy egyáltalán megtörtént, mindez olyan… fals, valahogy nem áll össze. Az a benyomásom, mintha valahogy túlnőne az Ügynökségen. Nem úgy értem, hogy nem illetékesek benne – bár szerintem valahogy eltájolódtak –, de úgy érzem, nem a megfelelő szempontok szerint vizsgálják az egészet. Érti, fiacskám? Powell bólintott. – És ön a helyes szempont szerint vizsgálja? Az idős férfi elmosolyodott. – Hát, mondjuk, talán jó nyomon vagyok. Figyeljen ide. Nézte már a madárkánk egészségügyi lapját? Ne nézegesse, elmondom. Sokszor volt náthája és légzőszerv! baja. Többször, mint általában szokott. Gyakran szorul orvosi kezelésre. Namármost, ha visszaemlékezik a második vészhívásra, akkor tüsszentett, s azt mondta, náthás. Megkockáztatom azt a feltevést, hogy a náthája csak romlott, és akárhol van is, elő kell bújnia, hogy segítséget szerezzen. Mi a véleménye? Powell megvonta a vállát. – Meg lehetne próbálkozni. Az idős férfi

felvidult. – Én is azt hiszem. Sem az Ügynökség, sem a Hivatal nem állt még rá erre a vonalra, úgyhogy szabad terünk van. Namármost, úgy határoztam, hogy egy külön washingtoni detektívcsoportot rendelek maga alá – ne érdekelje, hogyan sikerült, az a fontos, hogy megvan. Kezdje a belvárosi körzeti orvosokkal. Derítse ki az új személyleírás alapján, hogy kezelt-e valamelyikük a madárkánkhoz hasonló beteget. Ha nem kezeltek még ilyet, mondja meg nekik, hogy jelentsék, ha sor kerül rá. Találjon ki valami hihető történetet, hogy őszintén beszéljenek magával. És még valamit. Nehogy megtudják a többiek, hogy mi is nyomozunk. Legutoljára, amikor alkalmuk volt rá, két emberünket lelőtték. Powell felállt, menni készült. – Megteszek mindent, amit tudok, uram. – Helyes, helyes, fiacskám. Tudtam, hogy számíthatok magára. Még meditálok egy kicsit az ügyön. Ha valami eszembe jut, majd szólok. Járjon szerencsével. Powell kiment a szobából. Amikor az ajtó becsukódott, az öregember elmosolyodott. Miközben Kevin Powell hozzáfogott a washingtoni orvostársadalom keserves végiglátogatásához, furcsa tekintetű, különös férfi szállt ki egy taxiból a Sunny Surplus áruház előtt. A férfi azzal töltötte a reggelt, hogy fénymásolt aktákat olvasott; épp azoknak a másolatát, amelyeket Powell nemrég nézett végig. A papírokat egy igen elegáns férfitól kapta. A különös tekintetű férfinak volt egy elképzelése arról, hogy találhatná meg Malcolmot. Egy órán keresztül kocsikázott keresztül-kasul a környéken, és most gyalog vágott neki. Csapszékeknél, újságárusoknál, közhivataloknál, magánházaknál, mindenhol, ahol az ember meg szokott állni néhány percre, ő is megállt, és felmutatott egy odavetett skiccet, melyen egy festő Malcolmot rövid hajjal formálta meg. Ha az emberek nem akartak vele szóba állni, a férfi megvillantotta szolgálati igazolványát, amit az elegáns férfi szerzett neki. Délután 3.30-ra már bele is fáradt, de ez nem látszott rajta. Elszántabb volt, mint valaha. Bement a Hot Shoppe étterembe egy kávéra. Kifelé menet egy automatikus mozdulattal felmutatta a képet és a szolgálati jelvényt. Ő döbbent meg a legjobban, amikor a pénztárosnő kijelentette, hogy felismeri a férfit. – Persze, láttam a pasast. Idevágta a pénzt, annyira sietett kifelé. El is szakítottam a harisnyámat, mert egy ötcentes elgurult, és utána kellett másznom. – Egyedül volt? – Igen. Ki a francnak van kedve egy ilyen pasassal együtt járni?

– Látta, merrefelé ment? – Persze hogy láttam. Ha lett volna egy stukkerem, belelőttem volna. Arra ment. A férfi gondosan kifizette a számláját, egy dollár borravalót hagyott ott a pénztárosnak. Arrafelé vette az útját, amerre a pénztárosnő mutatott. Semmi, de semmi nem indokolta, hogy valaki, aki biztonságos helyre akar kerülni, épp arra siessen. Aztán mégis… Befordult a parkolóhelyre, és washingtoni detektívvé vált a nemezkalapos, kövér férfi előtt. – Persze hogy láttam. Beszállt a kocsiba a csajjal. – A különös férfi felvonta a szemöldökét. – Milyen csajjal? – Hát azzal, aki a jogászoknál dolgozik. A cég mindenkinek helyet bérel, aki itt dolgozik. Szemre nem valami nagy szám, de van benne valami, ugye, érti. – Azt hiszem, igen – mondta az álnyomozó. – Azt hiszem. Hogy is hívják? – Egy pillanat – a kalapos férfi bekacsázott egy alacsony bódéba. Amikor visszajött, egy nyilvántartó könyvet hozott a hóna alatt. – Na, lássuk csak, hatvanhármas hely… hatvanhármas hely. Na, itt van. Ross, Wendy Ross. Ez itt az alexandriai címe. – Árgus szemek pásztázták végig a felkínált könyvet, és magukba szívták, amit láttak. Aztán a férfi ránézett a nemezkalaposra. – Kösz. – Megfordult, és elindult. – Kérem. Mondja csak, mit csinált a fickó? A férfi megállt, és visszafordult: – Tulajdonképpen semmit. Csak keressük… Könnyen baja eshet. Magának emiatt semmi gondja ne legyen… arról akarunk meggyőződni, hogy nem esett-e bántódása. Tíz perccel később a különös férfi belépett egy telefonfülkébe. A város másik végén egy elegáns férfi vette fel a telefont. Ezt a számot nagyon ritkán hívták. – Tessék – szólt bele. Rögtön felismerte a hangot. – Biztos nyomon vagyok. – Tudtam, hogy így lesz. Valakivel nézessen utána, de ne engedje akcióba lépni, hacsak nem muszáj. Jó lenne, ha személyesen venné kézbe a dolgot, hogy ne csússzon be még egy hiba. Most viszont egy sokkal sürgősebb dologban van szükségem magára. – Közös beteg barátunkról van szó? – Igen. Erős a gyanúm, hogy az állapota nemsokára súlyosbodni fog. Jöjjön a négyes helyre, amilyen gyorsan csak tud. – A vonal megszakadt. A férfi még benn maradt a fülkében, hogy egy rövid beszélgetést lefolytasson. Azután taxiba szállt, és eltűnt az alkonyati félhomályban. Kisvártatva egy kis kocsi parkolt le Wendy házától néhány saroknyira, az utca másik oldalán, pontosan akkor, amikor Wendy egy tál becsináltat vitt

Malcolmnak. A hórihorgas, szikár sofőr, akinek egészen össze kellett görnyednie a volánnál, tisztán látta a villa kapuját. A lakást figyelte, várt. "A túl nagy önbizalom megbosszulja magát, ha arra számítunk, hogy a játék a maga szokásos medrében folyik tovább, és nem gondoskodunk leleményes kibúvó kombinációról (sakkról, vezércselről, pattról). A végén aztán siránkozhatunk: »Ki gondolt volna egy ilyen komolytalan lépésre?«" (Fred Reinfeld: Sakk kezdőknek és haladóknak)

SZOMBAT Jobban vagy? Malcolm Wendyre pillantott, és be kellett vallania, hogy jobban. A torokfájása csillapodott, és a majdnem 24 órás alvás alatt nagyjából visszanyerte az erejét is. Orra ugyan állandóan csöpögött, a beszéd is nehezére esett, de ezek a kellemetlenségek egyre elviselhetőbbé váltak. Ahogy testi panaszai csökkentek, úgy sokasodtak a gondjai. Tudta, hogy szombat van, két nap telt el azóta, hogy munkatársait megölték s ő lelőtt egy embert. Most már alighanem jó pár szervezet indított hajtóvadászatot ellene, leleményes, mindenre elszánt emberek teszik tűvé egész Washingtont. Az egyik csoport biztos el akarja tenni láb alól. De valószínűleg a többiek sem kívánnak neki sok jót A szoba másik végében, egy sublót mélyén 9382 dollár lapult, amit egy halott embertől lopott, vagy legalábbis elvitt a lakásából. Itt feküdt egy ágyban, betegen, és a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy mi történt, vagy mit kell tennie. És mindennek a tetejébe itt ül az ágyán trikóban, vidáman egy jópofa kislány. – Tudod, nemigen értem az egészet – Makóimnak recsegett a hangja. Valóban nem értette. Órákon át törte a fejét, de mind ez ideig csak négy ködös feltevése volt, ami hihetőnek tűnt: hogy az Ügynökségbe beépült valaki; hogy valaki kifüstölte a szekcióját, hogy valaki megpróbálta álügynökként beállítani Heideggert azzal, hogy otthagyta a "dugi" pénzt, és hogy valaki meg akarja ölni őt.

– Tudod már, mit fogsz tenni? – Wendy végighúzta mutatóujját a lepedőn, Malcolm combja mentén. – Nem – szólt Malcolm kimerültén. – Talán megint megpróbálhatnám a vészvonalat ma este, ha elvinnél egy telefonfülkébe. A lány előrehajolt, és gyengéden megcsókolta a homlokát. – Akárhová elviszlek – elmosolyodott, és leheletszerűén végigcsókolgatta a szemét, arcát, le a szájáig, a nyakáig. Később Wendy hóna alatt négy könyvet hozott. – Nem tudtam, mit szeretsz, de ezzel talán elszórakozhatsz, amíg nem vagyok itthon. – Hová… – Malcolmnak megakadt a hang a torkán, nyelt egyet. Még fájt egy kicsit. – Hová mész? A lány nevetett. – Te buta, hát be kell vásárolnom. Kifogyott a kaja, és szükséged van még néhány cuccra. Ha tovább is jó fiú leszel, akkor még valami meglepetést is hozok neked. – Elindult, de az ajtóból visszafordult. – Ha cseng a telefon, ne vedd fel, csak ha kétszer csenget, abbahagyja, és megint csenget. Az én leszek. Na, jó kém lesz belőlem? Senkit sem várok. Ha csendben maradsz, senki sem fogja megtudni, hogy itt vagy. – A hangja elkomorult. – És most ne aggódj, rendben? Tökéletes biztonságban vagy nálam. – Sarkon fordult, és kiment. Malcolm épp az egyik könyvért nyúlt, amikor a lány feje megint előbukkant az ajtó mögül. – Te – szólt be –, eszembe jutott valami. Ha torokgyulladásom lesz, az valami nemi betegséget jelent? Malcolm rosszul célzott, a könyv a lány feje mellett csapódott az ajtóhoz. Amikor Wendy kinyitotta a kaput, és a kocsihoz lépett, nem vette észre, hogy az utca másik oldalán parkoló teherautóban valaki felriad tespedtségéből. Egyszerű ember volt. Bő esőkabátot viselt, bár a tavaszi nap melegen sütött aznap reggel. Mintha arra számítana, hogy a jó idő nem tart sokáig. A férfi a tekintetével követte Wendyt, ahogy elhajtott. Az órájára nézett. Még három percet vár. A szombat a legtöbb állami alkalmazottnak szabadnap, de néhányan azért dolgoznak. Ezen a bizonyos szombaton sok, különböző beosztású állami hivatalnak túlórázott, és mogorván dolgozott. Közöttük volt Kevin Powell is. Embereivel együtt 216 orvost, felvételező nővért és kórházi orvost keresett fel. A washingtoni körzetben az általános orvosoknak és a gégészeknek több mint a felét végigkérdezték. Fényes délelőtt volt, szombat, 11 óra. Mindaz, amit Powell a mahagóni íróasztal mögött ülő öregembernek jelenteni tudott,

belefért egyetlen szóba: – Semmi. Az öregembert nem törték le a hírek. – Nos, fiacskám, próbálkozzék csak tovább, mi mást mondhatnék, próbálkozzék tovább. Ha ez megvigasztalja magát, hadd mondjam meg, hogy ugyanabban a cipőben járunk, mint a többiek. De van egy újságom a maga számára: Weatherby meghalt. Powellen látszott, hogy a hír megdöbbenti. – Mintha azt mondta volna, hogy javul az állapota. Az idős férfi széttárta a karját. – Javult. Tegnap késő éjjel vagy ma korán reggel akarták kihallgatni. Amikor a nyomozócsoport valamivel hajnali egy után megérkezett, már holtan találta. – Hogyhogy? – Powell hangjában határozott gyanú érződött. – Az ügyeletes őr megesküdött rá. hogy csak az orvosi személyzet járt be a szobába. Mivel a langleyi kárházban feküdt, nyilván nagyon vigyáztak rá. Az orvosok azt mondják, nagy volt a sokk és a vérveszteség, és elképzelhető, hogy a sebesülés következtében halt meg. Pedig milyen biztosak voltak benne, hogy remekül gyógyul! Most boncolják. – Ez elég furcsa. – Eléggé, ugye? De mivel furcsa, szinte előre lehetett látni. Az egész ügy rendkívül furcsa. Na de hát ezt már mondtuk egypárszor. Van még egy újságom a maga számára. Powell közelebb hajolt az íróasztalhoz. Fáradt volt. Az öregember folytatta: – Mondtam magának, hogy nem tetszik nekem, ahogy az Ügynökség és a Hivatal az ügyet kezeli. Zsákutcába kerültek. Szerintem ennek részben az az oka, hogy rossz a módszerük. Úgy kutattak Malcolm után, ahogy a vadász hajtja a vadat. Ügyes vadászok, nem mondom, de vannak dolgok, amiket nem tudnak. Kérem, úgy eredjen fiú nyomába, mintha maga lenne a zsákmány. Minden rendelkezésünkre álló információt ismer, volt a lakásában. Kell hogy legyen valami fogalma arról, milyen ember lehet. Képzelje magát az ő helyébe, és lássuk, mi jön ki belőle. Van néhány hasznos csemegém is. Tudjuk, hogy a fiú valamilyen járművel juthatott el oda, ahol most van. Egy gyalogos mindenképpen szemet szúr, és a madárkánk ezt el akarja kerülni. A Hivatal szent meggyőződése, hogy nem taxival ment. Semmi okom nincs arra, hogy hibáztassam ezt az elképzelést. Valószínűtlen, hogy buszra szállt volna, pláne azzal a csomaggal, amivel az áruházat elhagyta. Az ember különben se tudhatja, hogy kivel találkozik a buszon. Erre a kérdésre kell választ találni. Olyan embereket vegyen maga mellé, akik érzelmileg is rá tudják hangolni magukat a munkára. Onnan induljon el, ahol a fickót utoljára látták. Aztán, fiacskám, úgy kell eltűnnie, ahogy ő tette. Mielőtt Powell kinyitotta az ajtót, visszanézett a mosolygó öregemberre: –

Van még valami, ami az egész ügyben rendkívül különös, uram. Malcolmot sohasem képezték ki külső ügynöknek. Csak kutató, és mégis, nézze meg, milyen jól csinálja. – Igen, ez elég különös – válaszolta az öregember. Nyájas tekintettel hozzátette: – Tudja, nagyon kíváncsi vagyok erre a fiatalemberre, szeretném szemtől szembe látni. Keresse meg nekem, Kevin, gyorsan keresse meg nekem. Malcolm nagyon kívánt egy csésze kávét. A forró folyadék jót tesz majd a torkának, a koffein meg feldobja. Nehezére esett vidám képet vágni, vigyáznia kellett, hogy meg ne húzza elgémberedett nyakizmait. Wendy nagyon sok kalóriát emészt fel. Lement a konyhába. Alig tette fel a kannát a tűzre, megszólalt a csengő. Malcolm összerázkódott. A pisztolya fenn volt, az ágya mellett, hogy akkor is a keze ügyében legyen, ha fekszik. Halkan, lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodott. Újabb csengetés. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a nagyítóüveges kémlelőnyíláson keresztül csak egy unott képű postást látott: táskája a vállán átvetve, a kezében csomag. Malcolm dühbe gurult. Ha nem nyitja ki az ajtót, a postás többször is visszajöhet, amíg át nem adta a csomagot. Malcolm végignézett magán. Csak alsónadrág és trikó volt rajta. Üsse kő – gondolta, a postás már látott ilyet errefelé. Kinyitotta az ajtót. – Jó reggelt, uram, hogy van ma? A postás jókedve átragadt Malcolmra. Visszanevetett, és érdes hangon felelt. – Megfáztam egy kicsit. Miben lehetek a segítségére? – Van itt egy csomag a kisasszonynak… – a postás megállt, és ravaszkásan Malcolmra kacsintott – úgy hívják, Wendy Ross. Ajánlott csomag, az átvételi elismervényt kellene aláírnia. – Most éppen nincs itthon. Vissza tudna jönni később? A postás megvakarta a feje búbját. – Hát tudnék, de sokkal egyszerűbb lenne, ha ma aláírná. Az ördög vigye el, mit érdekli az államot, hogy ki írja alá, csak alá legyen írva. – Rendben – egyezett bele Malcolm –, van egy tolla? A postás hiába kutatott a zsebeiben. – Jöjjön be – invitálta Malcolm –, mindjárt hozok egyet. A postás ragyogó ábrázattal lépett be az előszobába. Az ajtót becsukta maga mögött. – Igazán nagy szívességet tesz nekem – mondta hálálkodva. Malcolm megvonta a vállát. – Szóra sem érdemes. – Megfordult, és bement a konyhába, hogy keressen egy tollat. Ahogy átlépte a küszöböt, véletlenül

észrevette, hogy a postás leteszi a csomagot, és kezdi kifűzni a táskáját. A postás nagyon boldog volt. Azt az utasítást kapta, hogy derítse ki, Malcolm a lakásban van-e, tartson terepszemlét a házban, de csak akkor lépjen, ha teljesen biztos a dolgában. Tudta, hogy jó pontot szerez, ha azzal bizonyítja kezdeményezőkészségét, hogy ártalmatlanná teszi Malcolmot. A lányra később kerít sort. A táskájából előhúzta hangtompítós revolverét. Mielőtt Malcolm kifordult volna a konyhából, egy kattanást hallott, ahogy a postás kibiztosította a fegyvert. Malcolm nem talált tollat. Egyik kezében a kávéskannát hozta, a másikban pedig egy üres csészét tartott. Úgy gondolta, hogy ennek a szimpatikus postásnak jólesik majd egy kis frissítő. Hogy nem hagyta ott a fogát, azt tulajdonképpen annak köszönhette, hogy amikor kifordult a konyhából és egy rászegeződő pisztollyal találta magát szemközt, egy pillanatig se habozott. A forró kávéval teli kannát és az üres csészét hozzávágta a postáshoz. A postás nem hallotta meg Malcolm közeledő lépteit. Első reakciója az volt, hogy az arca felé repülő tárgyakat elhárítsa. Felkapta a karjait, fejét eltakarta a revolverrel. A kávéskanna lepattant a fegyverről, de a fedője lerepült, és a forró kávé ráfreccsent a kezére és az arcára. A postás élesen felkiáltott, és elhajította a revolvert. Az végigpattogott a padlón, és megállt a lemezjátszó asztalkája alatt. Malcolm elkeseredetten utánavetette magát, de keresztülesett egy fekete cipős lábon. A karjára zuhant, de igyekezett gyorsan felállni. A háta mögé pislantott, és lehúzta a fejét. A postás átrepült Malcolm feje fölött. Ha a repülés közben leadott oldalrúgás ült volna, Malcolm feje összezúzódik, és alighanem a nyaka is kettéroppan. Bár a postás már hat hónapja nem dzsúdózott, tökéletesen landolt a nehéz terepen. Azon a foszlott szőnyegen ért földet, amit Wendy a nagyanyjától kapott születésnapi ajándékba. A szőnyeg megcsúszott a vikszelt parkettán, és a postás hasra esett. Kétszer olyan gyorsan pattant fel, mint Malcolm. A két férfi farkasszemet nézett egymással. Malcolmtól jobbra legalább háromméternyire hevert a pisztoly. Valószínűleg előbb érne az asztalhoz, mint a postás; de mielőtt eléri, ellenfele már rég a hátán terem. Malcolm állt közelebb az ajtóhoz, de az zárva volt. Tudta, nem lesz annyi ideje, hogy kinyissa. A postás Malcolmot mustrálgatta, és magabiztosan elhúzta a száját. Cipője orrával megtapogatta a beeresztett parkettát. Csúszott. Ügyes, gyakorlott mozdulattal kibújt a cipőjéből. Bő zokni volt rajta. Lábfejét végighúzta a padlón, a zokni is lecsúszott róla. A postás felkészült rá, hogy csöndben, mezítláb kell majd járnia, és ez az előrelátás nagyon jól kamatozott. Csupasz talpa tapadt a padlóhoz.

Malcolm öntelt ellenfelét méregette, és felkészült a halálra. Nem sejtette, hogy a férfi a barna öves kategóriában verekszik, de azért tudta, hogy neki nem sok esélye van. Malcolm nemigen konyított se a cselgáncshoz, se az ökölvíváshoz. De könyvben olvasott és moziban is látott már ilyen jeleneteket. Kétszer verekedett gyermekkorában, az egyikben győzött, a másikban alulmaradt. Kollégiumi tornatanára három órát szánt arra, hogy az osztályt megtanítsa azokra a fogásokra, amiket még matrózkorában lesett el. Az esze azt diktálta Malcolmnak, hogy próbálja utánozni ellenfele bokszállását; behajlított láb, ökölbe szorított kéz, a bal kar elöl és a padlóval párhuzamosan könyökben behajlítva, a jobb kar szorosan a derék mellett. A postás lassan, óvatosan nekiindult annak az ötméteres távolságnak, ami prédájától elválasztotta. Malcolm jobb felé oldalazott, meglepte, hogy ellenfele milyen óvatos. Amikor a postás két méterre volt tőle, nekilódult, elordította magát, és bal kezével fonákütést mért Malcolm arcára. Jól számított. Malcolm gyorsan jobb felé hajolt él. Ekkor a postás visszahúzta a karját, a vállát, és jobbra perdült. Egy háromnegyedes fordulat végén jobb lábával az épp lehajtó Malcolm feje felé rúgott. Hat hónap elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember kijöjjön a gyakorlatból, ahhoz meg túl hosszú, hogy teljes sikerrel vehesse fel a küzdelmet, még akkor is, ha az ellenfél amatőr. A rúgás nem érte el Malcolm fejét, tompán megült a bal vállán. Az ütés a falhoz lökte. Visszapattanva alig tudott kitérni a lengőütés mindent elsöprő lendülete elől. A postás nagyon mérges volt magára. Már kétszer melléfogott. Igaz, hogy ellenfele megsérült, de már rég a másvilágon kellett volna lennie. Hiába, keményen kell gyakorolni, hiszen olyan ellenfelet is kifoghat egyszer, aki tud verekedni. A jó karateoktató mindig azt hangsúlyozza, hogy a karate háromnegyed részben szellemi munka. A postás előtt is felidéződött ez az intelem, úgyhogy minden idegszálával ellenfele megölésének legcélszerűbb módját kereste. Annyira koncentrált, hogy nem hallotta, amikor Wendy kinyitotta és becsukta maga mögött az ajtót, halkan, hogy fel ne zavarja Malcolmot álmából. Itthon felejtette a csekk-könyvét. Wendy nem hitt a szemének. Az nem lehet igaz, ahogy az a két férfi a nappaliban egymást méregeti. Az egyik az ő Malcolmja, a bal karja görcsösen összeszorítva az oldalán. A másik egy alacsony, zömök idegen, valami furcsa pózban, háttal a bejáratnak. Aztán meghallotta, amint az idegen halkan ezt sziszegi: – Elég bajt kevertél már! – és rádöbbent, hogy mindez félelmetesen igaz. Ahogy az idegen Malcolm felé indult, Wendy óvatosan a konyhába lépett, és a csillogó, mágneses fali készletből levett egy hosszú

trancsírozókést. Elindult az idegen felé. A postás felfigyelt a parkettán kopogó sarkok zajára. Hirtelen Malcolm felé sújtott, és megfordult, hogy az új támadást szemtől szembe fogadja. Amikor meglátta, hogy egy halálra vált lányról van szó, aki ügyetlenül szorongatja a kést a jobbjában, egy pillanat alatt szertefoszlott az ijedelme. Gyorsan a lány felé indult, az meg remegve visszahőkölt. Hagyta hátrálni, amíg futásnak eredt volna a hálófülke felé, akkor nekilódult. Bal lába matrózrúgással előrelendült, és a kés kirepült a lány zsibbadt kezéből. Villámgyors fonákütése a lány arcát érte, Wendy kábultan csúszott le a díványra. De a postás elfelejtette a támadási helyzetek egyik fontos alapszabályát. Ha valakit két vagy több ellenfél támad meg, állandóan mozognia és minden irányban vagdalkoznia kell. Aki megáll, és csak egyre koncentrál, mielőtt az összes ellenfél harcképtelenné válik, az nagy veszélynek teszi ki magát. A postásnak rögtön a rúgás után sarkon kellett volna fordulnia, hogy Malcolmra rontson. Ehelyett Wendynek akarta megadni a kegyelemdöfést. Mire visszakézből Wendyre sújtott, Malcolm már a kezében tartotta a revolvert. Bal karjával csak a csövét tudta alátámasztani, és csak akkorra tudta magát összeszedni és a fegyvert a postásra szegezni, amikor az a végső csapásra emelte fel az öklét. A postás már csak akkor tudta magát rávetni a fiúra, amikor az meghúzta a ravaszt. A revolver addig köhögött, míg a postás mellén át nem ütött egy vörös folt. A test átrepült a díványon, és lezuhant a padlóra. Malcolm felsegítette Wendyt. A lány szeme kezdett bedagadni, és vér folyt az arcán. Rázta a zokogás. – Istenem, Istenem, istenem… Malcolm perceken át nyugtatgatta. Óvatosan átkukucskált a leeresztett redőnyön. Senkit sem látott. Az utca másik oldalán a teherautó üresnek látszott. A revolvert Wendy kezébe tette, a lányt az ajtó elé ültette, és a pisztoly csövét az ajtóra irányította. Meghagyta neki, hogy akármi történik, húzza meg a ravaszt. Gyorsan felöltözködött, és a lány egyik bőröndjébe becsomagolta a pénzét, ruháját és mindent, amit Wendy vett neki. Mire lejött, Wendy már egy kicsit összeszedte magát. Felküldte az emeletre csomagolni. Amíg a lány fent volt, Malcolm átkutatta a hullát, de nem talált semmit. Tíz perc múlva Wendy visszajött. Odafönt megmosta az arcát, kezében ott volt a bőrönd. Malcolm visszatartotta a lélegzetét, és kinyitotta az ajtót. Egy kabáttal lefedte a pisztolyt. Nem tudta rászánni magát, hogy a postás revolverét magával vigye. Elindult. Senki sem lőtt rá. A kocsihoz lépett. Még mindig nem fütyültek a golyók. Az utca teljesen néptelen volt. Biccentett Wendynek. A lány a kocsihoz sietett, a csomagokat maga mögött húzta. Beszálltak, és

halkan elhajtottak. Powell fáradt volt. Két washingtoni nyomozóval fésülte át a terepet, minden utcát bejártak már azon a környéken, ahol legutoljára Malcolmot látták. Minden háznál érdeklődtek, de csak olyan emberekre találtak, akiket már azelőtt mások kikérdeztek. Powell nekidőlt egy póznának; új ötletet próbált kiagyalni, amikor észrevette, hogy egyik embere lélekszakadva felé rohan. Andrew Walsh volt, a gyilkossági csoporttól. Megragadta Powell karját, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. – Azt hiszem, találtam valamit, uram. – Walsh megállt, hogy levegőhöz jusson. – Tudja, mi az oka, hogy már olyan sok embert kikérdeztek előttünk? Az egyik rendőr megtudott valamit, ami nincs benne a hivatalos jelentésben. – Micsoda? – Powell máris újra frissnek érezte magát. – Valaki felismerte Malcolmot egy képről, amit a zsaru mutatott neki. Sőt azt is elmondta, hogy látta Malcolmot, amint egy lánnyal kocsiba szállt. Itt a lány neve meg a címe. – Mikor történt ez? – Powell hátán végigfutott a hideg. – Tegnap délután. – Gyerünk! – Powell végigrohant az utcán a kocsihoz, nyomában a lihegő rendőr. Három sarkot mehettek, mikor a telefon berregni kezdett a szerelvényfalon. Powell felkapta: – Tessék! – Uram, a felügyelőcsoport közli, hagy egy bizonyos Dr. Robert Knudsen felismerte a Keselyűt, amikor megnézte a fényképet. Tegnap torokgyulladással kezelte. A gyanúsítottat egy Wendy Ross nevű nő lakásán vizsgálta meg, betűzöm… Powell félbeszakította a diszpécsert. – Már útban vagyunk a lakás felé. Minden egység induljon abba a körzetbe, de ne közelítsék meg a házat, míg én oda nem érek. Utasítsa őket, hogy a lehető leggyorsabban, de feltűnés nélkül mozogjanak. És most adja a főnököt. Egy teljes perc telt el, míg Powell végre meghallotta a jól ismert, derűs hangot a telefonban. – Tessék, Kevin, mi van? – Útban vagyunk Malcolm búvóhelye felé. A két csoport körülbelül egy időben hajtja végre a rajtaütést. Részletekről majd később. Még valami: valaki hivatalos igazolvánnyal nyomoz Malcolm után, de nem jelenti, amit megtud róla. Hosszú szünet következett, majd az öregember megszólalt: – Ez sok

mindent megmagyarázhat, fiacskám. Sok mindent. Legyen nagyon óvatos. Remélem, még nem késett el. – A vonal megszakadt. Powell a helyére tette a kagylót, és arra a következtetésre jutott, hogy ő már nagyon is elkésett. Tíz perccel később harmadmagával csöngetett Wendy lakásán. Vártak egy percet, aztán a legerősebb nyomozó berúgta az ajtót. Öt perc múlva Powell összefoglalta az öregembernek, amit talált. – Az idegen innen azonosíthatatlan. Postás egyenruhája hamis. A hangtompítós revolver valószínűleg ott volt a Társaság kifüstölésekor is. Szerintem ő, meg még valaki, feltehetőleg a mi kis Malcolmunk viaskodott egymással. Malcolm valahogy megelőzhette. Biztos, hogy a postásé a fegyver, mert a táskája úgy van átalakítva, hogy éppen beleférjen. A madárkánk szerencséje, úgy látszik, még tart. Találtunk egy fotót a lányról, és megvan a kocsija rendszáma is. Hogyan haladjunk tovább? – Köröztesse a lányt a rendőrséggel… gyilkosságért. Ez kiugrasztja majd a barátunkat, aki figyel bennünket, és az igazolványunkat használja. Most pedig szeretném megtudni, hogy ki a halott, méghozzá sürgősen. Küldje el a képét és az ujjlenyomatait minden ügynökségnek, sürgős jelzéssel. Más információt ne mellékeljen. Indítsa útnak az embereit Malcolm és a lány után. Aztán várnunk kell egy darabig. Egy sötét színű autó hajtott el a ház mellett, amikor Powellék a kocsijaik felé siettek. A sofőr hórihorgas volt és nagyon sovány. Napszemüveges utasa egy kézmozdulattal intett, hogy hajtson tovább. Senki sem vette észre őket, ahogy az utcán tovasuhantak. Malcolm addig kacskaringózott Alexandria utcáin, amíg egy elhagyatott, sivár üzletre nem bukkant, ahol használt autót lehetett vásárolni. Két sarokkal arrább megállt, és beküldte Wendyt, hogy vegyen egy kocsit. A lány egy alig használt Dodge-dzsal hajtott ki az üzletből, miután a bejegyzéskor megesküdött, hogy a neve Mrs. Edgerton, és ráfizetett egy százdollárost. Malcolm a parkolóig követte. Átrakták a csomagokat, és levették a rendszámot a Corvairről. Aztán beszálltak a Dodge-ba, és lassan elindultak. Malcolm öt órán át meg sem állt. Wendynek egész úton egy hang nem jött ki a torkán. Amikor megálltak a virginiai Parisburg motelnál, Mr. és Mrs. Evans néven jelentkeztek be. A kocsit a motel mögött hagyták, "hogy ne piszkolja be az országúti por". A motel tulajdonosnője, egy idős hölgy, megvonta a vállát, és visszament tévét nézni. Volt már ilyen háklis vendége. Wendy mozdulatlanul feküdt az ágyon. Malcolm lassan levetkőzött, lenyelte az orvosságot, és kivette a kontaktlencséket, aztán ledőlt a lány mellé.

– Miért nem vetkőzöl le? Aludj egy kicsit, szívem. A lány elgyötört arccal fordult oda hozzá. – Nem álmodom, ugye? – Higgadtan beszélt. – Tényleg megtörtént minden. És te megölted azt az embert. Az én lakásomban megöltél egy embert. – Vagy ő, vagy mi. Te is tudod. Te is megölted volna. A lány elfordult. – Tudom. – Felállt, és lassan vetkőzni kezdett. Leoltotta a villanyt, és bebújt az ágyba. Most nem simult oda hozzá. Malcolm egy óra múlva, mielőtt elaludt, biztosan tudta, hogy a lány még ébren van. "Ahol sok a fény, ott sok az árnyék is" (Goethe)

VASÁRNAP Na, Kevin, úgy látszik, haladunk. Az öregember derűs szavai nem nagyon rázták fel Powellt szellemi zsibbadtságából. Egész teste tompán sajgott, de ezt viszonylag még jól tűrte. Kihagyta ugyan a sziesztát, de ennél nagyobb megpróbáltatást is kibírt. Persze három hónap pihenés és erőgyűjtés alatt Powell megszokta, hogy vasárnap délelőttönként hosszan ágyban maradjon. A kudarc nagyon bosszantatta. Ebben az ügyben mindeddig kész tények elé állították. Kétéves kiképzését és tízéves tapasztalatát csak arra használták, hogy utasításokat hajtson végre és információkat gyűjtsön. Erre akármelyik zsaru képes. Powell nem osztotta az öregember optimizmusát. – Hogyhogy, uram? – Kétségbe volt esve, de azért tisztelettudóan beszélt. – Nyomukra bukkantak? – Nem, még nem. – Az átvirrasztott éjszaka ellenére az öregember teljesen friss volt. – Előfordulhat, hagy a lány vett egy kocsit, de erről nincs semmilyen pontos adatunk. Nem, a haladást más szempontból értem. Azonosítottuk a halottat. Powellnak felcsillant a szeme. Az öregember folytatta. – Barátunkat valaha Calvin Lloydnak hívták, a tengerészgyalogságnál szolgált őrmesteri rangban. 1959-ben Koreában a dél-koreai flotta egyik egységénél volt tanácsadó. Ekkor váratlanul kilépett a hadseregből. Valószínű, hogy belekeveredett egy szöuli kasszírnőnek és egy örömlánynak a meggyilkolásába. A tengerészgyalogság,

sőt maga a haditengerészet sem talált konkrét bizonyítékot, de feltételezésünk szerint a kasszírnő és ez a Lloyd üzlettársak voltak, és valamiért összevesztek. Nem sokkal azután, hagy a holttesteket megtalálták, Lloyd dezertált. A flotta nem nagyon kereste. 1961-ben a haditengerészeti hírszerzés kapott egy jelentést, amely szerint Lloyd meghalt Tokióban. Aztán 1963-ban feltűnt Laoszban, fegyverrel kereskedett. Természetesen itt is műszaki tanácsadóként szerepelt. Akkoriban egy Vincent Dale Maronick nevű emberrel állt kapcsolatban. Maronickról majd később. Lloyd 1965-ben ismét eltűnt szem elől, és tegnapig megint csak halottnak hitték. Az öregember megállt. Powell megköszörülte a torkát, jelezte, hogy beszélni akar. Az előzékeny bólintásra megszólalt: – Nos, legalább ennyit tudunk. De azon túl, hogy már nem minden ismeretlen előttünk, mennyiben jutottunk előbbre? Az öregember felemelte a mutatóujját. – Türelem, fiacskám, türelem. Lassan, óvatosan lépkedjünk, hogy lássuk, melyik út hová vezet. A boncolás eredménye Weatherbynél csak valószínűsít bizonyos feltételezéseket, de a történtek alapján hajlamos vagyok mindennek nagy jelentőséget tulajdonítani. Igen valószínű, hogy halálát a vérében képződött levegőbuborék okozta, de a kórboncnokok nem esküsznek rá. Az orvosai ragaszkodnak ahhoz, hogy csak külső ok idézhette elő a halálát, és ők nem hibásak. Hajlok a véleményükre. Sajnálatos, hogy Weatherbyt nem lehetett kihallgatni, de valakinek ez igen jól jött. Szerintem túlságosan is jól. Meg vagyok győződve arról, hagy Weatherby beépült, bár fogalmam sincs, hogy kinek dolgozott. Az eltűnt akták, a rendőrigazolványos barátunk, aki mindig megelőz bennünket a város különböző pontjain, a Társaság kifüstölésének módja, mindezek mintha belső információforrásra utalnának. Abból, hogy Weatherbyt likvidálták, arra lehet következtetni, hogy ő vitte ki az információkat, és ez a "rés" túl veszélyessé vált. Aztán meg ott van az a lövöldözés a színházak mögött. Ezt már végigrágtuk egyszer, de megint eszembe jutott valami. Veréb IV. és Weatherby testét megvizsgáltattam a ballisztikai szakértőkkel. Akárki lőtt Weatherbyre, a golyóval majdnem leamputálta a lábát. A szakértő szerint legalább egy 0,357-es Magnum vált, lágy ólomlövedékkel. De Veréb IV.-nek csak egy apró, kerek lyuk volt a torkán. Ballisztikusunk szerint nem valószínű, hogy ugyanazzal a pisztollyal lőttek rájuk. Ez tény, és az is tény, hogy Weatherbyvel a lövés nem végzett. Az egész dolog gyanús. Szerintem a mi Malcolm barátunk valamiért rálőtt Weatherbyre, aztán futásnak eredt. Weatherby megsérült. 1958-tól 1969 végéig Weatherby Ázsiában, főként Hongkongban

dolgozott, de Koreában, Japánban, Tajvanon, Laoszban, Thaiföldön, Kambodzsában és Vietnamban is működött. Különleges harcászati szakértőből tornászta fel magát a ranglétrán egészen a parancsnokságig. Vagyis ugyanabban az időben járt arrafelé, amikor a mi szegény megboldogult postásunk. És most egy apró, de nagyon érdekes kitérő. Mit tud erről a Maronick nevű fickóról? Powell a homlokát ráncolta. – Úgy tűnik, mintha valami különleges ügynök lenne. Ha jól emlékszem, valami szabadúszó. Az öregember elégedetten bólogatott. – Úgy van, bár nem tudom, hogyan érti a "különleges"-t. Ha úgy, hogy rendkívül szakszerű, alapos, óvatos és nagyon sikeres, akkor igaza van. Ha úgy érti, hogy odaadó, lojális valamelyik oldal iránt, akkor nagyon téved. Vincent Maronick volt az utóbbi évek, sőt a szakmájában talán az évszázad legjobb szabadúszó ügynöke. Illetve talán nem is volt, hanem még mindig az. Ravasz, kitartó és óvatos, gyors akciókban páratlan. A legjobb, akit pénzért meg lehetett szerezni. Nagyon képzett. Nem tudjuk biztosan, hogy hol kapott kiképzést, de annyi szent, hogy amerikai. Egy-egy területen vannak nála jobbak. Voltak és vannak jobb tervezők, jobb mesterlövészek, jobb repülők, jobb szabötőrök, minden ágban vannak jobbak. De Maronickban van valami hajtóerő, valami szívósság, amivel messze a versenytársai fölé nőtt. Nagyon veszélyes. Én kevés embertől félek, de tőle igen. A hatvanas évek elején a franciák szolgálatában bukkant fel, főleg Algériában, de most figyeljen: a franciák megmaradt délkelet-ázsiai érdekeltségeinek ügyében is tett egy-két lépést. 1963-tól kezdve a mieink érdeklődését is felkeltette. Dolgozott Anglia, Olaszország, Dél-Afrika, Kongó, Kanada számára, sőt az Ügynökség rábízott két feladatot. Kisebb, konzultációs jellegű szolgálatokat is tett az IRA-nak és az OAS-nak is (ezt persze előző francia munkaadói ellen). Mindig mindenki teljes megelégedésére dolgozott, és nincsen rá adat, hogy kudarcot vallott volna. Nagyon drága volt. Azt rebesgetik, valami nagy húzásra készült. Hagy pontosan miért keveredett az egészbe, az nem teljesen világos, szerintem ez volt az egyetlen terület, ahol kibontakoztathatta a tehetségét, és a gázsit is féllegálisan tehette zsebre. És most jön a mese érdekesebbik része. 1964-ben Maronick a tajvani Generalissimus szolgálatába szegődött. A látszat az volt, hogy Kína elleni akciókra vetik be, de akkoriban a Tábornoknak elég sok baja volt a bennszülött tajvaniakkal is, meg a saját híveivel is. Maronickot arra szerződtették, hogy segítsen rendet tartani. Washingtonnak nem volt ínyére a nacionalista kormány belpolitikája. A Tábornok túlzásba vitte a zsarnokságot, és ezzel nem használt nekünk. Nem

hallgatott a jó szóra, a maga bohó útját járta. Ekkor aggódni kezdtünk Maronickért. Ez az ember túl jó volt a tajvaniaknak, és túl könnyen jutottak hozzá. Sosem használták fel ellenünk, de ez csak idő kérdése volt. Az Ügynökség úgy döntött, hogy Maronickot elteszi láb alól. Ez egyrészt megelőző védekezésnek is felfogható, de a Tábornok is érthetett volna belőle. Namármost mit gondol, ki volt a tajvani ügynökünk, amikor kiadták a parancsot Maronick likvidálására? Powell majdnem biztosan tudta a nevet. Rákérdezett: – Weatherby? – Úgy van. Weatherbyt bízták meg a művelettel. Ő jelentette is, hogy sikerült, de volt egy kis bibi. Azt tervezték, hogy bombát raknak Maronick hálószobájába. Maronick is, meg a kínai ügynök is, aki a bombát elhelyezte, meghalt. A robbanás mindkét testet a felismerhetetlenségig összeroncsolta. És az eredményt, mint szemtanú, Weatherby igazolta. És most kanyarodjunk vissza egy kicsit. Mit gondol, kivel dolgozott együtt Maronick legalább öt különböző akcióban? Nem volt nehéz kitalálni. Powell rávágta: – A halott postással, Calvin Lloyd őrmesterrel. – Megint eltalálta. És itt van még egy perdöntő bizonyíték. Soha nem volt semmi adatunk Maronickról, de volt néhány elmosódott képünk, egy hevenyészett személyleírásunk, miegymás. És mit gondol, kinek az aktája hiányzik? – Az öregember annyi időt sem hagyott Powellnak, hogy kinyissa a száját, már válaszolt is a saját kérdésére: – Maronické! És nincs semmi feljegyzésünk Lloyd őrmesterről sem. Finom kis ügy, ugye? – Igen, valóban. – Powell még mindig nem értett mindent. – Miből gondolja, hagy Maronicknak van valami szerepe a mostani eseményekben? Az öregember mintha várta volna a kérdést. – Valami ezt súgja. Gondolatban sorra vettem mindenkit, aki képes lenne véghezvinni azt a támadást a Társaság ellen. Amikor kiderült, hogy egy tucatnyi akta közül pont Maronické hiányzik, egyre kíváncsibb lettem. A haditengerészeti hírszerzés átküldte Lloyd azonosítási papírjait, s ezekből kitűnt, hogy régebben Maronickkal dolgozott. Ekkor beindultak a fogaskerekek. Amikor mindkettőről kiderült, hagy kapcsolatban álltak Weatherbyvel, a fejemben világosság gyúlt, és roppant elégedett voltam. Igen hasznos délelőttöt töltöttem el azzal, hogy dolgoztattam szegény öreg agyamat, ahelyett hogy galambokat etettem vagy cseresznyevirágot szagolgattam volna. A szoba elcsendesedett, az öregember zihált, Powell elgondolkozott. Kisvártatva Powell megszólalt: – Tehát ön szerint Maronick lépett akcióba ellenünk, Weatherby meg már

jó ideje neki dolgozott. – Nem – mondta az öregember halkan –, nem hiszem. Válasza meglepte Powellt. Rámeredt az öregre, és várta a folytatást. – Az első és legkézenfekvőbb kérdés: miért? Tekintettel mindarra, ami történt, valamint arra, ahogyan történt, nem hiszem, hogy a kérdést gyakorlati és logikai úton meg lehetne közelíteni. Ha a logikai út nem járható, akkor hibás az a feltételezés, hogy a CIA áll az akció középpontjában. Aztán itt van a másik kérdés: kicsoda? Ki fizeti meg, méghozzá nagyon jól, Maronickot, Weatherby kettős játékát, Lloyd közreműködését, az egész támadást, amit végrehajtottak. Ez persze visszavezet bennünket a "miért"-hez, és csak körben forgunk, egy helyben toporgunk, nem jutunk sehova. Azt hiszem, a kérdés, amire választ kell kapnunk, nem az, hogy ki és miért tette, hanem az, hogy mi is folyik itt. Ha erre megtaláljuk a választ, akkor a többi kérdés és a felelet is szépen következik egymás után. Jelenleg csak egy kulcsunk van erre a "mi"-re, és ez a mi Malcolmunk. Powell lemondóan felsóhajtott. – Úgyhogy megint csak ott vagyunk, ahonnan elindultunk, meg kell keresnünk a Keselyűnket. – Nem pontosan ott, ahonnan elindultunk. Néhány emberem elég kiterjedt kutatómunkát végez Ázsiában, minden szálnak utánanéznek, ami Weatherbyt, Maronickot és Lloydot összefűzi egymással. Lehet, hogy nem találnak semmit, de ki tudja? Van már valami elképzelésünk, és néhány emberem Maronick nyomában van. – Azzal az apparátussal, ami a rendelkezésre áll, vagy Maronickot, vagy Malcolmot ki lehetne ugratni. – Nem folyamodunk az apparátushoz, Kevin. Csak magunkra szorítkozunk, no meg arra, amit ki tudunk csikarni a washingtoni rendőrségtől. Powellnak torkán akadt a szó. – Nocsak! Önnek legföljebb ötven embere van, és a zsaruktól nem várhat semmit. Az ügynökségen meg százak dolgoznak már az ügyön, és akkor nem is számítottuk a Hivatalt, a NASA-t meg a többieket. Ha nekik is elmondja, amit most nekem, akkor egész biztos… Az öregember nyugodt, de határozott mozdulattal leintette. – Kevin, gondolkodjék egy kicsit. Weatherby valószínűleg néhány alacsonyabb beosztású cinkosával együtt beépült az ügynökségbe. Ő volt az, feltételezésünk szerint, aki megszerezte a hamis igazolványokat, kiadta a szükséges információkat, és maga is részt vett a külső akciókban. De ha csak ő volt beépítve, akkor ki intézkedett a likvidálásáról, ki tudott Weatherby hollétéről, amit szigorúan titokban tartottak, és ki ismerte annyira a biztonsági előírásokat, hogy a gyilkost bejuttassa, és aztán megint kicsempéssze? Ez

szerintem nem csak Maronick lehetett. Az öregember megállt, várt, amíg Powell felfogta a dolgot. – Tehát valaki más is beépült. Nem kockáztathatjuk, hogy tovább szivárogjanak kifelé az információk. Senkiben sem bízhatunk, hát magunknak kell cselekednünk. Powell homlokán ráncok jelentek meg, és kis habozás után megszólalt: – Tehetek egy javaslatot, uram? Az öregember úgy csinált, mintha meglepődne. – Hát persze hogy tehet, fiacskám! Elvárom, hogy használja azt az okos fejét, még akkor is, ha fél, hogy megsérti a felettesét. Powell félénken elmosolyodott. – Tudjuk, vagy legalábbis feltételezzük, hogy valahol rés van a konspirációban, méghozzá meglehetősen magas szinten. Akkor miért nem keressük tovább Malcolmot, de úgy, hogy megelőzzük a kiszivárgást? Felgöngyölíthetnénk az egész társaságot, rajtuk üthetnénk. Hiszen ügyeleti szerv vagyunk, felderíthetnénk az egész bandát, még akkor is, ha semmi nyomot sem hagytak maguk után. Cselekvésre kényszeríthetnénk őket. Legalább annyira, hogy kapcsolatba lépjenek Maronickkal. – Kevin – válaszolta az öregember szelíden –, a logikája hibátlan, de nem számol a körülményekkel. Ön szerint azonosítani tudjuk azt a csoportot, ahonnan kiszivárognak az információk. A mi intézményünkben az a baj, hiszen éppen ezért hozták létre, hogy itt minden olyan nagyszabású és bonyolult. Egy ilyen csoportban ötvenen is lehetnek, de lehetnek százan is, sőt még a kétszázas szám sem elképzelhetetlen. A kiszivárogtatás lehet szándékos is, lehet, hogy egy titkár hanyag valahol, vagy az összekötőjük is kétfelé dolgozik. De tegyük föl, hogy a szivárgás nem valamelyik ügyintéző hibája, az aprólékos ellenőrzés akkor is keserves, majdnem lehetetlen. Hiszen ha ezt végre akarjuk hajtani, ahogy maga javasolja, okvetlenül engedélyt kell kérnünk olyan emberektől, akik maguk is benne vannak a dologban. Hiába, ez így nem megy. Aztán itt van a másik probléma: maguk az érintettek. Mindegyik a hírszerzés veteránja. Nem gondolja, hogy rögtön átlátnának a szitán? De mondjuk, ők nem veszik észre a dolgot, akkor is, minden egyes osztályunknak saját biztonsági szabályzata van, és ezt meg kellene kerülnünk. A légierőnél például a hírszerző tiszteket váratlanul ellenőrizni szokták, követik őket, és lehallgatják a telefonjaikat. Erre azért van szükség, hogy meggyőződjenek a tisztek becsületességéről, és arról is, hogy mások nem figyelik-e őket. Nekünk nemcsak a biztonsági egységeket kellene kijátszanunk, hanem egy körültekintő, tapasztalt gyanúsítottat is. – Klasszikus hírszerzőproblémával állunk szemben – foglalta össze az

öregember, ujjai hegyét egymáshoz illesztve. – Valószínűleg a mienk a világ legnagyobb hírszerző szervezete, melyet azért hívtak életre, hogy meggátolja az információk kijutását, ugyanakkor megkönnyítse, hogy mi magunk információkhoz jussunk. Egyetlen utasítással pillanatok alatt minimum száz embert lehet munkába állítani, és ezek olyan aprólékosan fel tudnak deríteni egy eseményt, hogy még a rossz helyre került bőröndcímkéket is megtalálják. Ha rászabadítjuk őket egy adott csoportra, pár napon belül megtudunk mindent, amit a csoport művelt. Hatalmas erőket tudnánk összpontosítani bármilyen apró mozzanatra, amit lényegesnek találunk És itt a bökkenő; ebben az ügyben nincs meg ez a mozzanat. Tudjuk, hogy a gépezet valahol lyukas, de amíg nem tudjuk körülhatárolni a szivárgás területét, addig nem tudjuk úgy szétszedni, hagy pontosan megtaláljuk a lyukat. Minden igyekezetünk hiábavaló lenne, sőt mi több, veszélyes. Ezenkívül abban a szent pillanatban, mikor elkezdünk szimatolni, felfedjük az ellenség előtt, hogy tudunk a működéséről. A probléma kulcsa Malcolm. Talán ő tud valamit a résről, de legalábbis egy bizonyos irányba terelhet bennünket. Ha ezt elérjük, vagy ha sikerül kiderítenünk valamilyen kapcsolatot Maronick akciója és az intézmény valamelyik tagja között, természetesen azonnal lecsapunk a gyanúsítottra. De ameddig ez a biztos láncszem nincs a kezünkben, addig csak vaktában próbálkozhatnánk, összevissza csapkodnánk. Nem szeretem az ilyen munkát. Eredménytelen, és nem vezet semmi jóra. Powell hivatalos szárazsággal próbálta palástolni a zavarát. – Elnézést, uram. Úgy látszik, jobban át kellett volna gondolnom a dolgot. Az öregember megrázta a fejét. – Ellenkezőleg, fiacskám! Gondolkozott, és ez így van rendjén. Ez az egyetlen, amit nem tudtunk elérni: ránevelni az embereinket, hogy gondolkozzanak. Talán azért, mert ezek a hatalmas szervezetek egyre inkább elriasztanak a gondolkodástól. Sokkal jobb, ha maga itt az irodában használja a fejét, és akcióterveket javasol, még akkor is, ha ezek egy kicsit elhamarkodottak, és nem nagyon válnának be a gyakorlatban. De ha vakon cselekszik kint az utcán, mint egy robot, akkor bajba sodor mindenkit, és egypár hullával több lesz. Gondolkozzék csak tovább, Kevin, de legyen kissé alaposabb. – Szóval a terv továbbra is az, hogy megtaláljuk Malcolmot, és biztonságban hazahozzuk, igaz? Az öregember szeme felcsillant. – Nem egészen. Már rengeteget gondolkoztam ezen a fiún. Ő a mi kulcsemberünk. A másik fél el akarja tenni láb alól, ez a leghőbb vágyuk. Ha életben tudjuk tartani, és ha elég gondot tudunk vele okozni, hogy csak az ő likvidálására koncentráljanak, akkor

Keselyűt az egész ügy kulcsává tettük. Maronick és társai, azzal, hogy Malcolmra koncentrálnak, a saját csapdájukba esnek. Ha ügyesek vagyunk, egy kis szerencsével felhasználhatjuk a kulcsot a csapda kinyitására. De ehhez meg kell találnunk Keselyűt, méghozzá gyorsan, mielőtt megelőznek. Én most ebben az irányban akarok lépéseket tenni, hogy előbbre jussunk. De ha megtaláljuk, erre fogjuk kitanítani. Ha kipihente magát, fiam, a helyettesemtől megkapja az utasításokat, és minden további információt, ami még beérkezik. Powell távozni készült, de még megkérdezte: – Tudna valami anyagot adni nekem Maronickról, uram? Az öregember készségesen válaszolt: – Van egy barátom a francia titkosszolgálatnál, aki a párizsi repülőjárattal elküldi az aktáinak a másolatát. De csak holnap érkezik meg. Hamarabb is itt lehetett volna, de nem akartam, hogy felfigyeljenek rá. Amit maga már tud, csak azzal egészíthetem ki, hogy a jelentések szerint Maronick különös testalkatú ember. Malcolm akkor kezdett ébredezni, amikor Powell elhagyta az öreg irodáját. Néhány másodpercig még mozdulatlanul feküdt, közben eszébe jutott mindaz, ami addig történt. Aztán egy lágy hang a fülébe súgta: – Fenn vagy már? Malcolm átfordult a másik oldalára. Wendy a könyökére támaszkodva zavartan nézte. Malcolm torka már nem fájt annyira, és majdnem tiszta hangon szólalt meg: – Jó reggelt! Wendy elpirult. – Sajnálom… sajnálom, ami tegnap történt, hogy olyan undok voltam. Csak… még sohasem láttam… meg nem is történt velem ilyen. Ez a megrázkódtatás… Malcolm egy csókkal hallgattatta el. – Semmi baj. Tényleg iszonyú volt. – Most mihez kezdesz? – kérdezte a lány. – Nem tudom pontosan. Azt hiszem, bevehetnénk magunkat ide egy-két napra – körbehordta tekintetét a szegényesen berendezett szobán –, lehet, hogy egy kicsit unalmas lesz. Wendy felpillantott rá, és sejtelmesen elmosolyodott: – Hát azért nem lesz nagyon unalmas. – Lágyan megcsókolta Malcolmot, aztán újra megcsókolta, és apró mellére húzta a fiú arcát. Fél óra múlva még mindig nem döntöttek semmit. – Csak ezzel nem tölthetjük az időt – fakadt ki végül Malcolm. Wendy bánatos arcot vágott. – Miért ne? – Aztán megadóan sóhajtott egyet. – Tudom már, mit kell tennünk! – Fél testtel kihajolt az ágyból, és nyújtózkodva végigtapogatta a padlót. Malcolmnak a karjánál kellett megragadnia, hogy le ne essen.

– Mi a fenét csinálsz? – kiáltott rá. – Keresem a táskámat. Vettem egypár könyvet, felolvashatnánk egymásnak. Azt mondtad, szereted Yeatst, – Az ágy alatt kutatott. – Nem találom. Nincsenek itt. Minden benne van a táskámban, de a könyvek hiányoznak. Itt kell… huuuu! – Wendy felemelkedett, és kitépte magát Malcolm szorításából. – Malcolm! Mit csinálsz! Ez fáj… – A könyvek. A hiányzó könyvek. – Malcolm rámeredt a lányra. – Van azokban a hiányzó könyvekben valami, valami, ami nagyon fontos. Biztosan emiatt van az egész! Wendy zavarba jött. – De csak verseskönyvekről van szó! Akárhol megveheted. Biztos elfelejtettem berakni őket. – Nem azokban a könyvekben, hanem a Társaság könyveiben, amikről Heidegger kiderítette, hogy hiányoznak! – És Malcolm elmondta a lánynak az egész történetet. Egyre izgatottabb lett. – Ha értesíteni tudom őket a hiányzó könyvekről, az valamilyen fogódzót jelentene nekik. Nyilván a könyvek miatt ütöttek rajta a Társaságon. Rájöttek, hogy Heidegger beleásta magát a régi feljegyzésekbe. Mindenkit meg kellett ölniük, hátha még valaki tudott róla. Ha értesíthetném az Ügynökséget ezekről a részletekről, talán összeáll náluk a kép. Ezzel többet segítek, mint azzal, hogy elmondom, hogyan nyírom ki az embereket, ahova csak beteszem a lábamat. Ebből már elegük lehet. – De hogy akarsz beszélni az Ügynökséggel? Emlékszel, mi történt, amikor utoljára felhívtad őket? Malcolm összeráncolta a homlokát. – Tudom, mire gondolsz. De legutóbb egy találkozót szerveztek. Még akkor is, ha beépültek az Ügynökségbe, ha tudják is, hogy mi megy át a vészvonalon, akkor is ez csak használhat nekünk. Szerintem a bandának sok tagja van, több tucat is lehet. De egypár ember biztosan tiszta. Ezek majd jelentik, amit telefonálok. Valahova csak eljut a jelentésem. – Egy pillanatra elhallgatott. – Na, gyerünk, vissza kell mennünk Washingtonba. – Hé, várj egy kicsit! – Wendynek nem sikerült elkapnia Malcolm kezét, amikor a fiú kipattant az ágyból, és egyenesen a fürdőszobába rohant. – Miért mennénk vissza? A zuhanyból megeredt a víz. – Azért, mert muszáj. Egy interurbán beszélgetés helyét másodperceken belül bemérik, de a helyi hívásoknál tovább tart a dolog. – A víz már sűrű sugarakban zuhogott a kádba. – De meg is ölhetnek minket! – Mit mondasz? Wendy kiabált, de megpróbált nyugodt maradni. – Mondom, meg is

ölhetnek! – Itt is elkaphatnak. Gyere, mossuk meg egymás hátát. – Nagyon csalódtam, Maronick – a szavak szikrázva pattogtak a két férfi között. Tekintetük összevillant, és az elegáns úr hamar rájött, hogy rosszat mondott. – A nevem Levine. Ne felejtse el. Azt ajánlom, ne hibázzon még egyszer. – A különös férfi száraz szavai megingatták a másik önbizalmát, de titkolni próbálta ezt az apró zavart. – Ahhoz képest, ami történt, ez a nyelvbotlás semmiség – mondta. A férfi, aki Levine-nek szólíttatta magát, első pillantásra érzéketlennek tűnt. Egy jó megfigyelő azonban észrevette volna rajta talán a düh és tanácstalanság alig látható jeleit. – Az akciónak még nincs vége. Voltak kudarcok, de nagy tévedéseket nem követtünk el. Ha elkövettünk volna, most nem lennénk itt. – Maronick a nyüzsgő tömegre mutatott. Mint minden vasárnap, turisták özönlöttek el a Capitolt. Az előkelő úr visszanyerte önbizalmát. Határozottan suttogta: – Sajnálom, de kudarcok igenis voltak. Ám az akciónak még nincs vége, ahogy maga nagyon okosan megjegyezte. Viszont nem akarom emlékeztetni magát arra, hogy a menetrend szerint három nappal ezelőtt már be kellett volna fejezni. Három nappal ezelőtt. Sok minden történt három nap alatt. Eddig nagy szerencsénk volt, minden ballépés ellenére. De minél tovább tart az akció, annál nagyobb a kockázata annak, hogy bizonyos dolgok felszínre kerülnek. Mi ketten tudjuk, hogy ez katasztrofális következményekkel járhat. – Mindent megteszünk, amit tudunk. Meg kell várnunk a következő alkalmat. – És ha nem lesz újabb alkalom? Akkor mi lesz, drága barátom, akkor mi lesz? A Levine-nek nevezett férfi megfordult, és a társára nézett. A másik férfin újra erőt vett az idegesség. Levine megszólalt: – Akkor mi fogjuk ezt az alkalmat előidézni. – Hát, bízom benne, hogy nem lesz több… kudarc. – Nem lesz. – Rendben van. Mindenről értesíteni fogom, ami az Ügynökségen belül történik. Elvárom, hogy ön ugyanígy járjon el velem szemben. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. – Van még valami – tette hozzá Levine nyugodtan. – Az ilyen műveletek

néha bizonyos kedvezőtlen fordulatokkal járnak. Ezek a fordulatok… többnyire az alkalmazottakat érintik. A főnökök szokták kitervelni, az olyan irányítók, mint amilyen ön is. A kedvezőtlen helyzet aztán állandósul. Az ilyen fordulatokra általában az átverés kifejezést használják Én a főnököm helyében kínosan ügyelnék rá, nehogy ilyesmi bekövetkezzen. Magának mi a véleménye? Igazam van? A másik férfi arca elfehéredett, ami elárulta Levine-nek, hogy egy véleményen vannak. Udvariasan elmosolyodott, egy biccentéssel búcsút intett, és sarkon fordult. Az előkelő úr követte a tekintetével, amint méltóságteljesen végigvonult a márványfolyosókon, majd eltűnt a forgatagban. Az úriember egy kicsit megborzongott, majd elindult hazafelé, hogy feleségével, fiával és türelmetlen új menyével leüljön a vasárnapi villásreggelihez. Mialatt Malcolm és Wendy felöltözött, a két férfi pedig elhagyta a Capitol területét, egy szervizkocsi állt meg Langley külső kapui előtt. Miután a benne ülőket és küldetésüket gondosan ellenőrizték, a kocsi a telefonközponthoz hajtott. A két telefonszerelőt egy különleges biztonsági tiszt kísérte, akit egy másik szekcióról adtak melléjük. A legtöbb ügynökségi alkalmazott egy Keselyű nevű férfit keresett. A biztonsági tiszt papírjai David Burros őrnagy nevére voltak kiállítva. Igazi neve Kevin Powell volt, és a két telefonszerelő, akik a papír szerint a telefonlehallgató-berendezés karbantartására jöttek a telepre, a légierő jól képzett elektronikai szakemberei voltak, akik Coloradóból repültek a helyszínre alig négy órával ezelőtt. Feladatuk elvégzése után három hétre karanténba kerülnek. A lehallgatóberendezés ellenőrzésén túl néhány új műszert is beépítettek, és valamilyen komplikált elv szerint a régiek tekercselését is átállították. A Szigorúan Titkos feliratú kapcsolási rajz alapján dolgoztak; igyekeztek, hogy ne keltsenek feltűnést. Tizenöt perccel azután, hogy hozzáfogtak a munkához, elektromos úton jelzést adtak egy harmadik embernek, aki egy hét kilométernyire levő telefonfülkében várakozott. Az feltárcsázott egy számot, hagyta, hogy kicsengjen, amíg újabb jelzést nem kapott, majd visszatette a kagylót, és gyorsan eltűnt a helyszínről. Az egyik szakember odabólintott Powellnak. A három férfi összeszedte a szerszámokat, és feltűnés nélkül elhagyta az épületet. Egy óra múlva Powell Washington belvárosában, egy kis szobában üldögélt. Az ajtó előtt két detektív őrködött. A szobában három ügynök helyezkedett el a kényelmes fotelokban. Az íróasztalnál, ahol Powell ült, egy üres szék is volt. Az íróasztalon két telefon; az egyiken Powell éppen beszélt.

– A rádiókapcsolat megvan, bevetésre készen, uram. Kétszer kipróbáltuk a berendezést. A mi állomásunk vonalban van, a vészszobában ülő embereink szerint nála is minden rendben van. Mostantól kezdve minden hívás, ami Keselyű vészszámán fut be, itt fog kicsöngeni. Ha a madárka lesz az, megfogjuk. Ha nem… Hát reméljük, valamit csak ki tudunk találni. Természetesen ki lehet iktatni az ikercsatornákat, és akkor csak belehallgatunk. Az öregember hangja nagyon elégedett volt. – Kitűnő, fiacskám, kitűnő. És hogy áll a többi ügy? – Marian szerint a Post-tal kötendő megállapodás egy órán belül tető alá kerül. Ugye, látja már, hogy mennyire borotvaélen táncolunk? Egyszer azért el kell mondanunk az Ügynökségen, hogy lehallgattuk a vészvonalukat, és egyáltalán nem veszik majd jó néven. Az öregember elégedetten kuncogott. – Emiatt ne aggódjék, Kevin. Már táncoltunk mi borotvaélen, és fogunk is táncolni. Ráadásul ők ugyanilyen helyzetben vannak, és azt hiszem, nem fognak tiltakozni, ha kisegítjük őket. Van-e valamilyen jelentése odakintről? – Csak negatív. Senki sem jutott még sem Malcolm, sem a lány nyomára. Ha a madarunk befészkelte magát valahova, akkor aztán kereshetik. – Így van, valahogy így okoskodtam én is. Nem hiszem, hogy elkapták volna. Tulajdonképpen büszke vagyok rá, eddig nagyon jól csinálta. Magánál van a napi programom? – Nálam van, uram. Rögtön hívjuk, mihelyt történik valami. – Az öregember letette a kagylót, és Powell kényelmesen hátradőlt a székében; remélte, hogy nem kell sokáig várakoznia. Wendy és Malcolm épp napnyugtakor ért Washingtonba. Malcolm egyenesen a város központjába hajtott. A kocsit a Lincoln-emlékműnél állította le, kivették a csomagjaikat, és bekapcsolták a biztonsági zárat. A marylandi Bethesdán keresztül értek Washingtonba. Bethesdában vettek egy-két piperecikket, ruhát, szőke parókát és egy nagy, szivaccsal bélelt "erősítő melltartót" Wendynek, egy spulni magnószalagot, néhány szerszámot és egy csomag 0,357-es töltényt. Malcolm gondosan számot vetett a kockázattal. Sokszor a kézenfekvő búvóhely a legalkalmasabb – írta Poe Az ellopott levélben, és a fiú most ehhez az elvhez folyamodott. Wendyvel együtt buszra szállt a Capitol Hill felé. Malcolm eredeti munkahelyétől alig fél kilométernyire kivettek egy turistaszobát az East Capitol utcában. Az ütött-kopott kis szálló tulajdonosnője

örömmel fogadta az ohiói nászutasokat. A legtöbb lakója csak hétvégére jött, megnézte a várost, aztán űzetett és hazautazott. Az sem érdekelte, hogy van-e gyűrűjük, vagy nincs, és hogy milyen színű a lány szeme. A fiatal pár korán visszavonult, ahogy az újdonsült házasokhoz illik. "Háborúban nem az emberek, hanem az Ember számít" (Napóleon)

HÉTFŐ reggeltől kora délutánig A piros telefon élesen felberregett, és felriasztotta Powellt szendergéséből. A második csöngetés előtt felkapta a kagylót. Az ügynökök felkészültek, hogy bemérjék a hívást, és magnóra vegyék a beszélgetést. Powell feszülten hallgatott, úgyhogy csak félig látta sürgölődő alakjukat a reggeli fényben. Mély lélegzetét vett, és bemondta: 493-7282. A vonal túlsó végén egy tompa hang hallatszott a messzeségből. – Itt Keselyű. Powell hozzáfogott a gondosan előkészített dialógushoz. – írott szöveget olvasok magának, Keselyű. Figyeljen. Beférkőztek az Ügynökségbe. Nem tudjuk pontosan, hogy ki, de valószínű, hogy nem maga. – Malcolm tiltakozását Powell leintette. – Ne húzza az időt azzal, hogy bizonygatja ártatlanságát. Egyelőre elfogadjuk munkahipotézisnek. Mondja, miért lőtte le Weatherbyt, holott azért mentek magáért, hogy idehozzák? A vonal túlsó végén a hang hitetlenkedett. – Veréb IV. nem mondta el maguknak? Az az ember lőtt énrám! Csütörtök reggel ott parkolt a Társaság előtt. Ugyanabban a kocsiban. – Veréb IV. meghalt, a sikátorban lőtték le. – Nem én… – Tudjuk. Szerintünk Weatherby volt. Tudunk magáról és a lányról is. – Powell szünetet tartott, hogy Malcolmnak legyen ideje fölfogni a dolgot. – A nyomok a lány lakásához vezettek, és megtaláltuk a hullát. Maga lőtte le?

– Éppen hogy. Majdnem ő nyírt ki minket. – Maga megsérült? – Nem, csak egy kicsit lerobbantam és szédülök. – Biztonságban van? – Egyelőre eléggé. Powell feszülten előrehajolt, és feltette a legfontosabb kérdést. Nem sok reménye volt a válaszra. – Van valami fogalma arról, hogy miért füstölték ki a csoportját? – Igen. Powell izzadó tenyérrel markolta a kagylót, miközben Malcolm gyorsan beszámolt a hiányzó könyvekről és a stiklikről, amit Heidegger fedezett fel. Amikor Malcolm megállt, Powell tanácstalan hangon érdeklődött. – Maga szerint ez mit jelent? – Nem tudom. És most mit akar tenni, hogy biztonságba kerüljünk? Powell nekifohászkodott. – Nos, ez egy kicsit nehéz lesz. Nem mintha csalinak akarnánk felhasználni, hogy kinyírják, hanem mert a helyzet az, hogy most nem az Ügynökséggel beszél. Nyolc kilométernyire, egy Holiday Inn-i telefonfülkében Malcolm gyomra összerándult. Mielőtt szóhoz jutott volna, Powell folytatta. – Nem bocsátkozhatom részletekbe. Egyszerűen bíznia kell bennünk Az Ügynökségen több embert beszerveztek, valószínűleg fejeseket is, ezért átvettük az ügyet. Leágaztattuk a vészvonalat, és így kaptuk el a hívását. Kérem, ne rakja le. Ki kell lőnünk azt, aki beépült az Ügynökségnél, és rá kell jönnünk, hogy az egésszel mi volt a céljuk. Csak magán keresztül tudunk lépni, és ebben segítenie kell nekünk. Nincs más választása. – A szentségit magának! Lehet, hogy maga biztonsági tiszt, lehet, hogy nem az. De még akkor is, ha úgy van, hát mondja, mi a francnak segítenék én maguknak? Nem erre vettek föl! Nekem csak olvasnom kell ilyesmiről, de nem kötelezhetnek, hogy részt is vegyek benne! – Gondolja meg az alternatívákat – Powell hangja hűvösen csengett. – A szerencséje nem tarthat örökké, és van néhány mindenre elszánt és jól képzett ember rajtunk kívül, akik tűvé teszik magáért az egész országot. Igaza van, magának nem ez a munkája. Épp ezért mérget vehet rá, hogy valaki megtalálja. Nélkülünk csak reménykedhet, hogy a megfelelő ember találja meg. Ha mi vagyunk azok a megfelelő valakik, akkor máris nyert ügye van. Ha nem, akkor legalább tudja, hogy mi mit akarunk magától. Ez jobb, mint vaktában belerohanni a nagyvilágba. Ha nem tetszik, amivel megbízzuk, kérem, ne hajtsa végre. És van még egy utolsó érvem. Mi ellenőrizzük az Ügynökséghez befutó összes információs csatornát. Van egy emberünk a

vészvonalon is (ez hazugság volt). Ha révbe akar jutni, személyesen kell bemennie Langleybe. Be merne oda állítani? Powell egy pillanatra abbahagyta, de nem jött válasz. – Gondoltam, hogy nem. Amit kérünk magától, az nem lesz túl veszélyes. Csak azt akarjuk, hogy maradjon a rejtekhelyén, és ne hagyja nyugodni az ellenfeleit. Elmondok magának mindent, amit idáig megtudtunk. – Powell tömören összefoglalt minden rendelkezésre álló információt a történtekről. Már befejezte volna, amikor a bemérő ember odament hozzá, és széttárta a karját. Powell teljesen tanácstalanul folytatta. – Kérem, van még egy mód arra, hogy üzenetet válthassunk. Tudja, hogy kell kezelni a könyvkódot? – Hát… talán jobb lenne, ha megint elmondaná. – Kérem. Először is szerezze meg a Női rejtély egyik példányát. Csak egy kiadása van. Érti? Rendben. Namármost, amikor üzenni akarunk magának, feladunk egy hirdetést a Post-ban. Az apróhirdetések hasábjában elöl fog megjelenni, és a szöveg ez lesz: "A Szerencsés Fogadó mai nyerőszámai a következők", ezután egy számsorozat jön. Minden sorozat első száma az oldalszám, a második a sornak a száma, a harmadik a szóé. Ha nem találnánk megfelelő szót a könyvben, akkor egyszerű számábécé-kódot használunk. A az egyes, B a kettes és így tovább. Ha lekódolunk egy ilyen szót, az első szám a tizenhármas lesz. A Post minden üzenetet továbbít, amit küldeni akar nekünk, ha így címezi: c/o Szerencsés Fogadó, Pf. 1, Washington Post. Érti? – Jól van. Használhatjuk még a vészvonalat? – Inkább ne. Nagyon rázós. Powell látta, hogy a bemérő ember a szoba másik végében dühödten suttog egy másik telefonba. Powell megkérdezte: – Van még szüksége valamire? – Nincs. Nos, mit kell tennem? – Vissza tudja hívni a telefonján az Ügynökséget? – Egy ilyen hosszú beszélgetésre? – Hát persze hogy nem. Tartson körülbelül egy percig. – Hát éppen vissza tudom hívni őket, de inkább átmennék egy másik készülékre. Egy olyan félóra múlva. – Rendben. Hívjon megint, és mi átengedjük a hívását. És kérem, mondja majd a következőket. – Powell elmondta a tervet. Miután megállapodtak, Powell még hozzátette: – Még valamit. Mondjon egy olyan környéket, ahol várhatóan nem kell a közeljövőben megfordulnia. Malcolm tűnődött egy kicsit. – Chevy Chase. – Rendben – mondta Kevin –, a Chevy Chase-i körzetből befut majd egy bejelentés magáról, pont egy óra múlva. Harminc perccel később egy Chevy Chase-i rendőr egy olyan férfi és egy nő üldözése közben sebesül meg, akik

megfelelnek a maguk személyleírásának. Ettől mindenki a Chevy Chase-i körzetbe összpontosítja az erejét, és közben maga mozgási teret nyer. Elég ez az idő? – Legyen egy órával később, rendben? – Rendben. – És még valami. Kivel beszélek, úgy értem, személyesen? – Hívjon Rogersnak, Malcolm. – A vonal megszakadt. Ahogy Powell visszatette a kagylót a helyére, a bemérője odarontott hozzá. – Tudja, mit csinált az a csavargó? Tudja, mit csinált? – Powell csak a fejét rázta. – Megmondom én magának, mit csinált az a rohadt csavargó. Körbekarikázta az egész várost, összekötötte a tantuszos telefonokat, aztán föltárcsázta és összekapcsolta őket, amitől egyetlen hívás ment át rajtuk, úgyhogy mindegyik telefon a csatlakozáson keresztül visszajelzett. Az első hívást egy percen belül bemértük. Az embereim percek alatt ott voltak, üres telefonfülkét találtak, saját készítésű "Nem működik" táblával és átkötött huzalokkal. Vissza kellett hívniuk, hogy a következő fülkének a nyomára akadjanak. Már három nyomot végigkövettünk, és van még egypár összeköttetés, amit meg kell nézni, fene a csavargóját! Powell hátradőlt, és napok óta először elnevette magát. Amikor Malcolm dossziéjában megtalálta azt a részt, amely szerint egyik nyáron a telefonszerelőknél dolgozott, ismét elmosolyodott. Malcolm kilépett a telefonfülkéből, és a parkolóhelyre sietett. Egy bérelt, lemezekkel megrakott áruszállító furgonban egy napszemüveges, bögyös szőkeség ült, és rágógumizott. Malcolm néhány pillanatra megállt az árnyékban, hogy végigpásztázza a parkolót. Aztán átsétált a furgonhoz, és be szállt. Wendynek odaintett, hogy minden rendben, és kajánul elnevette magát. – Hé – szólt a lány –, mi van? Mi olyan mulatságos? – Te vagy az, te csinibaba! – Hát nem a te ötleted volt ez a paróka és ez a műfelszerelés? Nem tehetek róla, ha… – A fiú tiltakozó kézmozdulatára abbahagyta. – Ez mind semmi – mondta nevetve Malcolm –, de ha látnád magad! – Hát én igazán nem tehetek róla, ha bomba csaj lett belőlem. – Hátradőlt az ülésen. – Mit mondtak? Amíg továbbhajtottak egy másik fülkéhez, Malcolm mindent elmesélt neki. Az első hívás óta Mitchell kezelte a vészvonalat. Tábori ágya egy-két

méterre állt az íróasztalától. Csütörtök óta nem látta a napot. A fürdőszobába is magával vitte a készüléket. A vészosztály vezetője azon gondolkozott, hogy beadat neki egy erősítő injekciót. Az igazgatóhelyettes döntött úgy, hogy Mitchellt tartja a készülék mellett, mert ő inkább felismeri Malcolmot, ha telefonál, mint valamelyik új ember. Mitchell fáradt volt, de rendkívül szívós. Mostanában pedig szívósan elszánt. Éppen a kávéját emelte a szájához, amikor megszólalt a telefon. Kilöttyintette a kávét, ahogy a kagyló után kapott. – 493-7282. – Itt a Keselyű. – Hol a francban… – Kuss. Tudom, hogy bemérik a hívásomat, úgyhogy nincs sok időm. Tovább is vonalban maradnék, de beépültek az Ügynökségbe. – Micsoda? – Valakit ott maguknál beszerveztek. Az az ember a sikátorban – Malcolm meggondolatlanul csaknem kimondta, hogy "Weatherby" –, az lőtt rám először. Fölismertem, mert láttam még csütörtök reggel, amikor a Társaság előtt parkolt. A másik fickó a sikátorból már biztosan elmondta, úgyhogy… – Malcolm lassított a tempóján, várta, hogy félbeszakítsák. Megtörtént. – Veréb IV.-et lelőtték. Maga… – Nem én voltam! Miért tettem volna? Hát nem tudták? – Csak azt tudjuk, hogy két halottal több van, mint amikor először hívott. – Lehet, hogy én öltem meg azt, aki rám lőtt, de Maronickot nem én öltem meg. – Kit? – Maronickot, akit Veréb IV.-nek hívtak. – Nem ez volt Veréb IV. neve. – Nem? Az a fickó, akit lelőttem, Maronickért kiáltott, mikor a földre esett. Ebből gondoltam, hogy Veréb IV. lehet Maronick. (Vigyázz, gondolta Malcolm, ne vidd túlzásba.) Most már mindegy, persze, lejárt az időm. Akárki tette is, valami olyat keresett, amiről Heidegger tudott. Mindannyiunknak elmondott valamit, amit furcsának talált a feljegyzésekben. Azt mondta, el fogja mondani valakinek Langleyben. Ezért gondolom, hogy valaki beépülhetett oda. Heidegger nem annak mondta el, akinek kellett volna. Ide figyeljen. Valamire véletlenül rábukkantam. Úgy érzem, esetleg ki tudok még valamit fundálni. Találtam valamit Heideggernél. Azt hiszem, nemsokára rájövök, ha adnak még időt. Tudom, hogy maguk keresnek engem. Félek bemenni magukhoz, de attól is félek, hogy megtaláljanak. Békén tudnának hagyni addig, amíg rájövök, hogy mi az, amit tudok, ami miatt ki

akarnak nyírni? Mitchell megállt egy pillanatra. A bemérő ember kétségbeesetten integetett neki, hogy beszéltesse Malcolmot. – Nem tudom, hogy megtehetjük-e, vagy sem. Talán ha… – Lejárt az idő. Visszahívom, ha többet tudok. – Megszakadt a vonal. Mitchell ránézett a bemérőjére, de nemleges fejrázás volt a válasz. – Hogy a pokolba magyarázza ezt? Mitchell ránézett a kérdezőre, egy biztonsági őrre. Megrázta a fejét. – Én sehogy, de nem is az én feladatom, hogy megmagyarázzam. Ez nem. – Mitchell körbehordta a tekintetét a szobán, és a szeme megakadt egy veterán ügynökön. – Jason, az a név, hogy Maronick, mond magának valamit? A lehető leghétköznapibb külsejű Jason lassan rábólintott. – Valami rémlik. – Nekem is – mondta Mitchell. Felemelte a kagylót. – Irattár? Minden meglévő anyagot küldjenek be egy Maronick nevű alakról, akárhogy írják a nevét. Alighanem szükségünk lesz néhány másolatra is, még mielőtt lejár a munkaidejük, úgyhogy pattogjanak. – Megszakította a vonalat, és tárcsázni kezdte az igazgatóhelyettes számát. Mialatt Mitchell arra várt, hogy bekapcsolják az igazgatóhelyetteshez, – Powell az öregembert hívta. – A madárka ragyogóan dolgozott. – Örömmel hallom, Kevin, nagyon örülök. Powell vidámabb hangon folytatta. – Éppen elegendő igazság, néhány ingerlő csemegével elegyítve. Ettől az Ügynökség jó irányban fog elindulni, de remélhetőleg minket már nem tudnak beérni. Ha úgy van, ahogy ön mondja, Maronick barátunknak egyre rosszabbul áll a szénája. Összetörik majd kezüket-lábukat, hogy elkapják a Keselyűt. Önnél van valami újság? – Semmi. Az embereink folytatják az adatgyűjtést az érdekelt múltjából. Rajtunk kívül csak a rendőrség tudja, hogy kapcsolat van Malcolm és a lány lakásán megölt férfi között. A rendőrség ezt és a lány eltűnését egy közönséges gyilkossági ügy részeiként lajstromozza. A megfelelő időben ez a kis érdekesség is el fog jutni az illetékeshez. Amennyire meg tudom ítélni, minden a tervünk szerint folyik. És most sietek becsületes, őszinte képpel egy értekezletre, hogy barátainkat a megfelelő irányba ösztökéljem. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a vonalban marad, figyelje, de ne ágaztassa le a hívásokat, és álljon készenlétben. – Úgy lesz, uram – Powell letette a kagylót. Az emberei elégedett arccal

üldögéltek körülötte, és ő is elhelyezkedett a foteljában, hogy átadja magát egy csésze kávé élvezetének. – Akármi legyek, ha ki tudok valamit okoskodni az egészből! – A haditengerészet kapitánya az asztalra csapott, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, majd hátradőlt öblös, süppedős foteljában. A szobában áporodott volt a levegő. A kapitány hóna alatt izzadságfoltok jelentek meg. Hogy mindig ilyenkor kell lerobbannia a légkondicionálónak! Az igazgatóhelyettes higgadtan megszólalt: – Egyikünk előtt sem teljesen világos, hogy tulajdonképpen miről is van szó, kapitány – megköszörülte a torkát, hogy ott folytassa, ahol félbeszakították –, ahogy már mondtam, a Keselyűtől kapott információkon kívül tulajdonképpen nem jutottunk sokkal előbbre az utolsó megbeszélés óta. A kapitány zavarba hozta a jobb oldali szomszédját, amint felé hajolva odasúgta: – Akkor meg mi a nyavalyának hívják össze ezt az átkozott megbeszélést? – Az igazgatóhelyettes gyilkos pillantására rá se hederített. Az igazgatóhelyettes folytatta. – Amint önök is tudják, Maronick aktái hiányoznak. Angliától kértünk másolatokat. Három órán belül ideérnek a légierő egyik gépén. Szeretném, uraim, ha elmondanák esetleges megjegyzéseiket. Az FBI-os férfi azonnal szólásra emelkedett. – Szerintem Keselyűnek részben igaza van. A CIA sorai kétségtelenül bomlanak. – Az Ügynökség képviselője fészkelődni kezdett. – Azt hiszem, inkább múlt időt kellene használnunk. Mondjuk inkább úgy, hogy megbomlottak a sorai. Nyilvánvalóan Weatherby volt az, akit beszerveztek. Lehet, hogy futárszolgálatra használta fel a Társaságot, és ezt Heidegger véletlenül felfedezte. Weatherby megtudta, és a Társaságot ki kellett füstölni. Keselyű valahogy kimaradt a sorból, ezt kellett helyrehozni. Weatherby elpackázta. Valószínűleg maradtak még emberei, akik tovább tevékenykednek, de azt hiszem, a mostani körülmények között nem jutnak több információhoz. Megítélésem szerint nekünk most az a legfontosabb feladatunk, hogy Keselyűt előkerítsük. Azzal, amit tőle megtudhatunk, talán sikerül elkapni a megmaradt embereket – köztük ezt a Maronickot, ha egyáltalán létezik –, és az is kiderül, hogy mennyi információ szivárgott ki. Az igazgatóhelyettes körülhordozta tekintetét a teremben. Épp, amikor be akarta rekeszteni a megbeszélést, az öregember elkapta a pillantását. – Mondhatok valamit, direktorom? – Természetesen, uram. Megjegyzéseit mindig szívesen fogadjuk.

A teremben ülők is feléje fordultak, hogy jobban lássak. A kapitány is odafordult, bár láthatóan csak udvariasságból erőltette a dolgot. Mielőtt az öregember hozzákezdett volna, kíváncsian ránézett az FBI képviselőjére. – Meg kell mondanom, hogy nem értek egyet jeles kollégánkkal. Magyarázata kézenfekvőnek látszik, van azonban néhány zavaró momentum. Ha Weatherby volt a főügynök, akkor hogyan és miért halt meg? Tudom, hogy ez vitatható, legalábbis mindaddig, amíg a laboránsok be nem fejezik a vizsgálataikat. Meggyőződésem, hogy az eredményekből az derül majd ki, hogy megölték. Erre csak nagyon magas helyről adhattak parancsot. Ezen túlmenően az az érzésem, hagy valami nem stimmel ebben az egész álügynök-futár-teóriában. Ez persze egyáltalán nem biztos, csak megérzés. Szerintem nagyjából úgy kell folytatnunk, ahogy eddig csináltuk, két apróbb változtatással. Először is alaposan fel kell deríteni minden érintett múltját, és kapcsolatot keresni közöttük. Ki tudja, mire bukkanunk? Másodszor: hadd repkedjen még egy kicsit az a Keselyű. Talán ki tud még valamit deríteni. Mérsékeljük az ellene indított hajtóvadászatot. Inkább azokat keressük, akik a háttérben vannak. Van még néhány ötletem, de még nem akarok előállni velük. Majd a legközelebbi alkalommal, ha nincs ellenükre. Ennyit mára. Köszönöm, direktorom. – Mi köszönjük, uram. A végső döntést természetesen az Ügynökség főnöke mondja ki. De az ajánlásainkat mindenképpen mérlegre teszik, erről biztosítottak. Amíg végleges döntést nem hozunk, talán az lenne a legjobb, ha úgy folytatnánk, ahogy elkezdtük. Az öregember az igazgatóhelyettesre nézett. – Biztosíthatom, hogy minden tőlünk telhető segítséget meg fogunk önnek adni. Az FBI-os azonnal felcsattant: – Ez ránk is vonatkozik! – metsző pillantást vetett az öregemberre. Furcsa mosolyt kapott válaszul. – Uraim – rekesztette be a megbeszélést az igazgatóhelyettes –, szeretném mindannyiuknak megköszönni a támogatást, amit nekünk nyújtottak. Köszönöm, hogy eljöttek. A következő megbeszélésünk időpontjáról értesíteni fogjuk önöket. Viszontlátásra. Miközben a megbeszélés résztvevői elindultak kifelé, az FBI-os az öregemberre pillantott. Csillogó szempár nézett vissza rá. Gyorsan elhagyta a termet. Kifelé menet a haditengerészet kapitánya morogva odafordult a költségvetési osztály képviselőjéhez. – Istenem, bár sorhajószolgálatban maradtam volna! Ezek az unalmas megbeszélések egyszerűen az idegeimre mennek – bosszúsan feltette tengerészsapkáját, és kivonult. Utoljára az igazgatóhelyettes hagyta el a termet.

– Ez nekem nem tetszik. A két férfi a Capitol területén kószált, a szétosztó tömeg időnként odébb sodorta őket. A délutáni turistainvázió alábbhagyott, az állami hivatalnokok elhagyták már a munkahelyüket. A hétfő uborkaszezon a Kongresszusnál. – Nekem sem tetszik, drága barátom, de olyannak kell elfogadnunk a helyzetet, amilyen, nem pedig, amilyennek szeretnénk. – Az idősebb férfi végignézett különös megjelenésű társán, majd folytatta: – De legalább valamivel többet tudunk, mint ezelőtt. Például tudjuk már, milyen fontos, hogy a Keselyű eltűnjön a színről. – Szerintem nem ő az egyetlen. – Az oly ritkán feltámadó washingtoni szél szárnyára kapta a különös férfi hangját. A másik a meleg idő ellenére megborzongott. – Mire gondol? A válasz elég kelletlen volt. – Nem értem. Weatherby kemény, tapasztalt ügynök volt. Rálőttek, mégis sikerült megölnie Veréb IV.-et. Maga valóban elhiszi, hogy egy ilyen ember a nevemet kiáltotta? De még ha kicsúszott volna is valami a száján, miért pont engem szólított volna? Ez nagyon gyanús. – Mi gyanús? – Nem tudom pontosan. De valami olyasmi történik, amiről nem tudunk. Vagy legalábbis, amiről én nem tudok. Az előkelő férfi hangja idegesen remegett. – De ugye nem arra akar célozni, hogy bizonyos információkat nem adok át önnek? A szél töltötte ki sivításával a hosszú szünetet. Levine Maronick lassan szánta rá magát a válaszra. – Nem tudom. Kétlem, de a valószínűsége megvan. Kérem, hagyja a tiltakozást. Nem építek erre a valószínűségre. De szeretném, ha emlékezne legutóbbi beszélgetésünkre. A két férfi hosszú perceken át csendben egymás mellett baktatott. Elhagyták a Capitol területét, és az East Capitol utcán elsétáltak a Legfelsőbb Bíróság épülete mellett. Végül az idősebb férfi törte meg a csendet. – Van valami újság az embereinél? – Semmi. A rendőrségre befutó hívásokat meg az Ügynökség és a Hivatal közötti üzenetváltásokat lehallgatjuk. Sok külső munkát nem tudunk végezni, mert csak hárman vagyunk. A tervem az, hogy lecsapunk arra a társaságra, amelyik felveszi Keselyűt, mielőtt valami biztonságos helyre hozzák be. Ki tudná deríteni, hogy milyen terveik vannak erre vonatkozóan? Ez csökkentené az esélyeiket – az idősebb férfi bólintott, és Maronick folytatta. – Van még valami, ami kellemetlen meglepetést okozott nekem, és ez Lloyd. A rendőrség, tudomásom szerint, még nem hozta összefüggésbe ezzel az esettel.

Az egész lakás tele lehet Keselyű ujjlenyomataival, a rendőrség mégsem vizsgálta meg, vagy – és ezt kétlem – nem jelentette a megfelelő helyen. Egyáltalán nem tetszik nekem. Nem áll össze. Utána tudna ennek nézni, de úgy, hogy ne kapjanak szagot tőle, és ne kezdjenek el ebben az irányban is mozgolódni? Az idősebb férfi ismét bólintott. A pár folytatta útját, mintha hazafelé tartanának a munkából. Már csak három sarokra voltak a Capitoltól, benn jártak a lakónegyedben. Kétsaroknyira tőlük, az utcán egy városi busz húzódott a járda mellé. Kis csoportban szálltak le az utasok. Ahogy a busz kihajtott a megállóból, ketten kiváltak a csoportból, és a Capitol felé indultak. Malcolm azon tűnődött, hogy visszavigye-e a bérelt furgont. Viszonylag szabadon közlekedhettek vele, de nagyon feltűnő volt. A furgonok nem tartoznak Washington megszokott képéhez, különösen az olyanok, amikre ez a szöveg van rápingálva: "Alfonso Szállítóvállalat, Miami Beach". A kocsi elég sokba is került, és Malcolm annyi pénzt akart készenlétben tartani, amennyit csak tudott. Úgy döntött, hogy a tömegközlekedés is megfelel majd arra a néhány utazásra, amit tervezett. Wendy vonakodott egy kicsit, de végül beleegyezett. Szerette vezetni a furgont. Akkor történt, amikor már majdnem egy vonalba értek az utca másik oldalán sétáló két férfival. A hullámcsat, amely Wendy laza parókáját a fején tartotta, nem bírt ellenállni a szélnek. A paróka lecsúszott Wendy fejéről, és gáládul az úttest közepén huppant le. A lány ijedtében felkiáltott: – Malcolm, a parókám! Kapd el! Kapd el! – Wendy hangja jól hallatszott, mert a forgalom nem volt erős. A túloldalon Levine-Maronick egy kézrántással hirtelen megállította a társát. Malcolm tudta, hogy Wendynek nem lett volna szabad a nevét kiáltania. Kezével csendre intette, és két parkoló kocsi között lelépett az úttestre, hogy visszaszerezze a parókát. Észrevette, hogy a másik oldalon két ember figyeli, ezért nyugalmat erőltetett magára, úgy tett, mint akit zavarba hozott a felesége. Levine-Maronick lassan, megfontoltan megmozdult, feszülten figyelte a másik oldalon álló házaspárt, és emlékezetében kutatott. Részletről részletre azonosította őket. Elég tapasztalt volt ahhoz, hogy erőt vegyen a fantasztikus véletlen okozta megrökönyödésen, és hogy erre a pillanatra koncentráljon. Bal kezével kigombolta zakóját. Malcolm a szeme sarkából látta, és valami hatodik érzékkel tudatosította magában mindezt, de figyelme a lábánál heverő hajcsomóra irányult. Wendy akkor érte utol, mikor felegyenesedett, kezében a parókával. – Ó, a fene egye meg, biztosan tönkrement ez a vacak. – Kiragadta Malcolm kezéből az összegubancolódott fonadékot. – Még jó, hogy nem kell

messzire mennünk. Legközelebb feltűzök két… Maronick társa már régen nem vett részt külső akciókban. A járdán állt, és az utca másik oldalán beszélgető párra meredt. Feszült nézése feltűnt Malcolmnak, épp akkor figyelt fel rá, amikor az hitetlenkedő arckifejezéssel a társához fordult. Malcolm nem tudhatta, hogy mit mondott, de érezte, hogy baj van. A férfi társát vette szemügyre, aki egy parkoló kocsi mögül tűnt elő, és megindult az utcán át. Malcolm észrevette a kigombolt zakót, a kezet, amint megmozdult keresztben a has felett. – Menekülj! – kiáltotta a fiatalember, és eltolta magától Wendyt, aztán egy parkoló sportkocsi mögé vetette magát. Amikor lehuppant a járdára, remélte, hogy csak bolondot csinál magából. Maronicknak több esze volt annál, mintsem hogy keresztülfusson egy nyílt terepen, és rátámadjon egy golyóbiztos fedezék mögé bújt emberre, akinél biztosan van fegyver. Ki akarta hajtani a zsákmányt, hogy tisztán eltalálja. Azt is tudta, hogy a préda egyik fele menekül. Ezt meg kellett akadályoznia. A karja már nem mozgott, a teste egy pillanat alatt felvette a klasszikus lőállást, mereven, kiegyensúlyozva. Zömök kis revolvere felugatott a jobb kezében. Wendy tett négy nagyon gyors lépést, amikor rájött, hogy tulajdonképpen nem is tudja, miért kell futnia. Hülyeség, gondolta, de csak egy kicsit lassított. Kikerült két parkoló kocsit, és nyugodtabb iramra váltott. Másfél méternyire a fedezéket nyújtó városnéző buszoktól visszafordította a fejét; válla fölött Malcolm felé nézett. Az acéllövedék a koponyaalapján találta el a lányt. Megperdült, és lassan, mint egy bábbalerina, aki egyik pici lábán forog, leroskadt a földre. Malcolm tudta, hogy a lövés mit jelent, de mégis oda kellett fordulnia. Balra erőltette a fejét, és meglátta a furcsa, összeroskadt alakot, hat méterre tőle a járdán. A lány meghalt. Tudta, hogy a lány meghalt. Elég sok halottat látott ahhoz az utóbbi napokban, hogy ezt a látványt félre ne értse. Vérpatak csordogált feléje a lejtős utcán. A lány még mindig görcsösen fogta kezében a parókát. Malcolm, elővette a pisztolyát. Felemelte a fejét, és Maronick revolvere megint megszólalt. A golyó keresztülsüvített a kocsi motorházán. Malcolm lebukott. Maronick gyorsan helyet változtatott az utca másik oldalán. Még volt négy golyója, és kettőt engedett magának a további hajtótűzre. A washingtoni Capitol Hillnek két különleges tulajdonsága van: a városban itt a leggyakoribb a bűnözés, és itt van a legtöbb rendőr. Maronick lövései és a rémült turisták sikoltozása hallatán az egyik közlekedési rendőr feléjük futott. Alacsony, pocakos emberke volt, Arthur Stebbinsnek hívták. Úgy tervezte, hogy öt év múlva nyugdíjba megy. A bűncselekmény színhelye felé indult,

abban a biztos tudatban, hogy néhány bajtársa csak másodpercekkel marad el mögötte. Először egy férfit látott meg, aki az utca másik oldalán, a fal mellett pisztollyal a kezében oldalaz. És ez volt az utolsó látvány az életében, mert Maronick golyója pont a mellén találta el. Maronick tudta, hogy baj van. Abban reménykedett, hogy lesz még egy perce, mielőtt a rendőrség megérkezik. Addigra Keselyű már halott, és ő messze jár. Most pedig két másik kék egyenruhát pillantott meg a másik saroknál. Övükhöz kaptak. Maronick egy szempillantás alatt számot vetett az esélyeivel, megfordult, és egérutat keresett. Ebben a pillanatban egy unott képű kongresszusi altiszt, aki a Raynbourn House irodaházából tartott kocsijával hazafelé, behajtott a mellékutcából, épp Maronick mögött. Az altiszt megállt piros Volkswagenjével, hogy megvizsgálja a főútvonal forgalmát. Mint annyi más autós, ő sem sok figyelmet szentelt annak a környéknek, amin naponta keresztülhajtott. Az események még el sem jutottak a tudatáig, Maronick máris feltépte a bogár ajtaját, kirántotta a kocsiból, pisztolyával az arcába vágott, és elillant. Maronick társa mozdulatlan tanúja volt az egész jelenetnek. Amikor látta, hogy Maronick kereket old, futásnak eredt. Végigrohant az East Capitol utcán. A helyszíntől alig tizenöt méternyire beugrott fekete Mercedesébe, és elszáguldott. Malcolm még idejében emelte fel a fejét, hogy leolvassa a kocsi rendszámát. Az utca végén közeledő rendőrökre nézett. A bajtársukat állták körül. Egyikük az övére erősített rádióadóba beszélt, bemondta Maronick és a piros Volkswagen leírását, erősítést kért, és a mentőket hívta. Malcolmban felötlött, hogy talán még nem látták meg, vagy ha igen, csak egy rendőrgyilkosság szemtanúját sejtették benne. Körülnézett. Az emberek, akik a parkoló kocsik és a nyesett bokrok mögött kuporogtak, túlságosan rémültek voltak ahhoz, hogy kiabáljanak, vagy megakadályozzák, hogy eltűnjön. Gyors léptekkel arrafelé indult, amerről a Volkswagen érkezett. Mielőtt befordult volna a sarkon, visszanézett a járdán fekvő összeroskadt alakra. Egy rendőr hajolt Wendy mozdulatlan teste fölé. Malcolm nagyot nyelt, és elfordult. Három sarokkal arrább beszállt egy taxiba, a belváros felé vitette magát. Ahogy ott ült a hátsó ülésen, teste meg-megremegett, de agyát elöntötte az indulat. "A legügyesebb defenzív játékosoknak talán a legfontosabb erénye az, hogy a védelmet támadó szellemben alakítják ki. Ha a pánit így irányítjuk, olyan finom védekező megoldásokat

találhatunk, amilyenről az ellenfél nem is álmodik. Azzal, hogy aktív ellenjátékra törünk, gyakran összezavarjuk a fondorlatosan megszervezett támadóvonalakat. Vagy, ami ennél is fontosabb, összezavarjuk magát az ellenfelet" (Fred Reinfeld: Sakk kezdőknek és haladóknak)

HÉTFŐ késő este Elszabadult a pokol, uram – Powell hangján érezni lehetett a kétségbeesést. – Mire gondol? – a vonal másik végén az öregember erőlködve próbált elkapni minden szót. – A lányt lelőtték a Capitol Hillen. Két tanú is felismerte Maronickot arról a régi fényképről. A lány társát pedig, aki elmenekült, Malcolmmal azonosították. Jelenlegi információink szerint Malcolm nem sérült meg. Maronick egy zsarut is leterített. – Egy nap alatt két embert megölni; Maronick nem unatkozik. – Nem mondtam, hogy a lány meghalt, uram. Alig észrevehető szünet után szólalt meg a gondterhelt hang: – Maronick nem szokott hibázni. Meghalt, nem? – Nem, uram, bár Maronick nem sokkal vétette el. Néhány milliméteren múlt, hogy az agya nem loccsant szét a járdán. De azért a fejsérülése elég komoly. Most az Ügynökség kórházában kezelik. Meg kellett operálni. Kiadtam a megfelelő biztonsági utasításokat. Nem akarunk még egy Weatherbyt. A lány nincs magánál. Az orvosok szerint ez néhány napig eltarthat még, de bíznak benne, hogy végül is rendbe jön. Az öregember izgatott lett: – Tudott valamit mondani a lány? – Nem, uram – válaszolt Powell rezignáltán –, rögtön elvesztette az eszméletét, amikor a lövés érte. Két emberem van a kórteremben. Nemcsak az a feladatuk, hogy mindenkit kétszer átvizsgáljanak, aki belép, de várják, hogy beszélhessenek a lánnyal, ha magához térne. Van egy másik gondunk is. A rendőrség begőzölt. Maronickot akarják elkapni mindenáron. Egy halott rendőr és egy sebesült lány a Capitol Hillen

fontosabb nekik, mint a mi kémvadászatunk. Eddig vissza tudtam őket tartani, de nem hiszem, hogy ez még sokáig menni fog. Ha minden eszközzel ráállnak a keresésére, akkor azokkal a hirdetésbeszúrásokkal, amiket ismernek, az Ügynökség alighanem mindent kiderít az ügyről. Mit tegyek? Rövid szünet után az öregember megszólalt: – Hadd csinálják. Adjon nekik egy kivonatolt jelentést mindarról, amit tudunk, és ami elég ahhoz, hogy Maronick után mehessenek. Mondja meg nekik, hogy minden erejükkel vessék magukat utána, és biztosítsa őket arról, hogy minden segítséget meg fognak kapni. Egyedül csak az első kihallgatási jogunkhoz kell ragaszkodnunk, ha előkerül. Ebből ne engedjen, és hívja fel a figyelmüket arra, hogy meg tudom szerezni a felhatalmazást, ami a követelésünket támogatja. Keressék Malcolmot is. Nem úgy néz ki, hogy Maronick várta őket? – Nem egészen. Megtaláltuk azt a panziót, ahol Malcolm és a lány lakott. Szerintem Maronick ott járt a környéken, és alighanem véletlenül bukkant rájuk. Ha nincs ott a rendőrség, akkor Keselyűnek vége. Van még valami. Az egyik tanú esküszik, hogy Maronick nem volt egyedül. Nem nézte meg jól a másikat, de azt mondja, hogy Maronicknál idősebb volt. Ennek az idősebb férfinak nyoma veszett. – Más tanú is megerősítette ezt? – Egyik sem, de hajlok arra, hogy higgyek neki. A másik férfi valószínűleg nem más, mint az egész banda beépült főnöke, akit keresünk. A Hill nagyon alkalmas találkozásokra. Ez lehet a magyarázata annak, hogy Maronick Malcolmba és a lányba botlott. – Lehet. Nos, küldjön meg nekem minden rendelkezésre álló adatot Maronick barátjáról. Nem tudna a tanú személyleírást adni a katonai hírszerző osztály számára? Esetleg egy rendszámot? Egyáltalán valamit? – Nem, semmi biztosat. Talán szerencsénk lesz, és a lány tud majd segíteni, ha magához tér. – Igen – mondta az öregember nyájasan –, ez tényleg szerencse lenne. – Várom az utasításait, uram. Az öregember néhány pillanatra elhallgatott, majd megszólalt: – Adjon fel egy hirdetést – nem, inkább kettőt – a Post-ba. A madárkánk, akárhol bujkál, számít rá, hogy hallatunk magunkról. De valószínűleg eléggé zilált lelkiállapotban van, úgyhogy az egyik hirdetést ne kódoltassa. Ugyanazon az oldalon közöljük, mint a kódoltat. Üzenje meg Keselyűnek, hogy vegye fel velünk a kapcsolatot. A kódolt hirdetésben legyen benne, hogy a lány él, az eredeti tervet lefújtuk, és megpróbálunk kitalálni valamit, hogy biztonságba helyezzük. Induljunk ki abból, hogy már megvan neki a kódkönyv egyik

példánya, vagy ha nem, meg tudja szerezni. A kód nélküli hirdetésben semmi fontosat nem közölhetünk vele, mert nem tudjuk, hogy a fiún kívül olvassa-e még valaki a Post-ot. – Kollégáink sejteni fogják, hogy történik valami, ha meglátják a kód nélküli hirdetést. – Ez bizony kellemetlen, de tudtuk, hogy előbb-utóbb szembekerülünk velük. Mégis azt hiszem, ebből nem lesz különösebb bajunk. – Ön szerint mit fog tenni Malcolm? Az öregember megint szünetet tartott, mielőtt válaszolt. – Nem tudnám megmondani – mondta. – Sok múlik azon, hogy mit tud. Biztos vagyok benne, hogy azt hiszi, a lány meghalt. Másként reagált volna abban a helyzetben, ha lát valami esélyt arra, hogy a lány életben marad. Valahogy még felhasználhatjuk csaléteknek akár Malcolm, akár az ellenség számára. De várnunk kell, és mindent alaposan megfontolni. – Van még valami, amit tennem kell? – Sok mindent, de utasítást semmire sem adhatok magának. Keresse tovább Malcolmot, Maronickot és társait. Minden adatot kutasson fel, ami magyarázatot adhat erre a felfordulásra. És maradjon velem szoros kapcsolatban, Kevin. Most elmegyek a megbeszélésre, mindenki ott lesz, aki számít. Utána a fiamnál megtalál, ott fogok ebédelni. – Szerintem ez undorító! – Az FBI-os áthajolt az asztalon, és dühösen méregette az öregembert. – Ön mindvégig tudta, hogy az alexandriai gyilkosságnak köze van ehhez az ügyhöz, és mégsem mondta meg nekünk. Sőt a rendőrséget is visszatartotta, és megakadályozta az eljárást is. Undorító! Már régen a nyomukban lennénk, és Malcolmék biztonságban volnának. És a többiek körül is szorulhatna már a hurok, de lehet, hogy már lefogtuk volna őket. Hallottam már kicsinyes büszkeségről, de itt a nemzet biztonságára! van szó! A Hivatal soha nem viselkedett volna így, erről biztosíthatom önöket! Az öregember mosolygott. Csak az alexandriai gyilkosság és Maronick közötti összefüggést fedte fel előttük. Hogy föl lennének ezek háborodva, ha tudnák, mit rejteget előlük. Tanácstalan ábrázatukra pillantott. Itt az ideje, hogy védekezzék, vagy legalábbis okosan lépjen. – No de uraim, én megértem a haragjukat. Azt azért bizonyára elismerik, hogy nem ok nélkül tettem, amit tettem. Mint tudják, az a véleményem, hogy az Ügynökségről adatok szivárognak ki. Mégpedig elég tekintélyes mennyiségben, ha szabad így fogalmaznom. Az volt a véleményem, és ezt fenntartom most is, hogy ez a szivárgás

meghiúsítaná az erőfeszítéseinket, amelyeket ebben az ügyben teszünk. Végül is a cél az – nézzünk szembe a tényekkel –, hogy betömjük azt a bizonyos rést. És akkor, kérem, milyen alapon feltételezhetem, hogy az a rés nem éppen ebben a teremben található? Nagyon könnyen előfordulhat. – Az öreg szünetet tartott. Az asztal körül ülők elég vén rókák voltak ahhoz, hogy ne méregessék végig egymást, de érezte, hogy a feszültség nőttön-nő. Meg volt magával elégedve. – Önök azt mondják – folytatta –, hogy nem jártam el helyesen, amikor ennyi mindent eltitkoltam önök elől. Ezt én nem hiszem. Nem arról van szó, hogy valakit vádolnék, de nem is arról, hogy elvetettem volna annak a lehetőségét, hogy áruló van a sorainkban. Továbbra is azt hiszem, hogy amit tettünk, egyszerűen óvatosságból tettük. Az FBI-os kolléga véleménye ellenére meg vagyok győződve róla, hogy nemigen használtunk volna vele, ha közöljük, amit tudunk. Szerintem ugyanott tartanánk, ahol ma tartunk. De nem ez a kérdés, vagy legalábbis most nem. A kérdés az, hogy milyen irányban induljunk el tovább, és hogyan? Az igazgatóhelyettes körülnézett a teremben. Senki sem törte magát, hogy válaszoljon az öregember kérdésére. Ilyenkor neki kell megmentenie a helyzetet. Az igazgatóhelyettes irtózott az ilyen pillanatoktól. Állandóan vigyázni kell, nehogy valakinek a tyúkszemére lépjen, meg ne sértsen valakit. Az igazgatóhelyettes sokkal magabiztosabban mozgott külső feladatok elvégzésében, amikor csak az ellenséggel volt gondja. Megköszörülte a torkát, és olyan trükkhöz folyamodott, amire az öregember számított is. – Mik a javaslatai, uram? Az öregember nyájasan elmosolyodott. Jó öreg Darnsworth. Jól játszotta a szerepét, de nem túl jól. Nem nagyon tetszett neki ez a játék. Elfordította a fejét régi barátjától, és a semmibe meredt. – Egészen őszintén, direktorom, zavarban vagyok a javaslatokkal. Igazán nem is tudom. Persze, szerintem továbbra is meg kellene próbálnunk tenni valamit. Az igazgatóhelyettes arca megvonaglott. Visszakapta a labdát. Körbehordta tekintetét az asztal körül ülő tiszteken, akik most hirtelen nem voltak olyan okosak és tettre készek. Mindenhova néztek, csak rá nem, mégis tudta, hogy lesik minden mozdulatát. Az igazgatóhelyettes ismét megköszörülte torkát. Úgy döntött, hogy véget vet ennek az agóniának, amilyen gyorsan csak lehet. – Úgy látom, hogy senkinek sincs új ötlete. Következésképpen úgy határoztam, hogy ugyanúgy fogunk továbbra is eljárni, ahogy eddig (értsék, ahogy akarják, gondolta). Ha nincs további kérdés – csak egy pillanatnyi szünetet tartott –, javaslom, hogy az értekezletet napoljuk el. – Az igazgatóhelyettes összeszedte a papírjait, begyömöszölte az aktatáskájába, és

gyorsan kiment a teremből. Amikor a többiek távozni készültek, a hadsereg hírszerzésének képviselője áthajolt a haditengerészet kapitányához: – Úgy érzem magam, mint a rövidlátó szűz ifjú a nászútján: nem látom, mit kell tennem, és nem is tudok tenni semmit. A haditengerészet kapitánya visszanézett rá. – Nekem soha sincsenek ilyen gondjaim. Malcolm háromszor szállt taxiból taxiba, mielőtt Washington északkeleti része felé indult volna. A taxiból a belváros szélén szállt ki, és bebarangolta a környéket. Kocsikázása közben kiagyalt egy tervet, ami halvány és bizonytalan volt ugyan, de mégiscsak terv volt. Első és mindennél fontosabb teendője az volt, hogy búvóhelyet találjon üldözői elől. Alig telt húsz percbe. Látta, ahogy a másik oldalról egy nő észrevette, és diszkréten a nyomába szegődött, majd a saroknál átjött az úttesten. Ahogy fellépett a járdára, "megbotlott" és nekiesett, teste ránehezedett a fiúra. Kezével végigsimította Malcolm mindkét oldalát. Malcolm érezte, hogy a nő teste megfeszül, ahogy az övében lapuló pisztolyon elhúzta a kezét. Elugrott, és furcsán fénylő barna szemével a fiúra pillantott. – Maga zsaru? – a hangja alapján nem lehetett több tizennyolcnál. Malcolm lenézett rikító szőkére festett hajára és sápadt bőrére. A sarki drogéria legolcsóbb kölnijének szaga terjengett körülötte. – Nem. – Malcolm a nő ijedt arcára pillantott. – De azért jól jön a csúzli, ha kitör a balhé. – Látta rajta a félelmet, de tudta, hogy azért kísérletezni fog. A nő ismét rácsimpaszkodott, száját és keblét előretolta. – Mit keresel errefelé? Malcolm elmosolyodott. – Valami ágyat keresek. Hajlandó vagyok Fizetni érte. Namármost, ha zsaru vagyok, a melljátéknak semmi értelme, mert behúztalak a csőbe. Világos? A nő arca felderült. – Világos, hercegem. Értem. Milyen műsort akarsz? Malcolm szemügyre vette a nőt. Olasz, gondolta, vagy valami közép-európai. – Mennyit kérsz? A lány ránézett, esélyeit latolgatta. Sovány napja volt. – Húsz dolcsi egy órára…? – Tisztán kivehető volt, hogy kérdezi, nem követeli. Malcolm tudta, hogy nemsokára el kell tűnnie az utcákról. A nőre nézett. – Nem sietek – mondta –, adok… hetvenötöt az egész éjszakára. Még bedobok egy reggelit is, ha nálad lehetünk. A nő nem akart hinni a fülének. Ennyi pénzért egy egész napot és egy fél

éjszakát dolgozhatna. Elhatározta, hogy próbára teszi a szerencséjét. – Ó, drágám, ez nagyszerűen hangzik, de… – alig tudott nyugalmat erőltetni magára – nem lehetne száz? Kérlek! Nagyon-nagyon jó leszek hozzád. Malcolm ránézett, és bólintott. – Száz dollár. Egész éjszakára, nálad. – Benyúlt a zsebébe, és átnyújtott neki egy ötvendollárost. – Felét most, felét utána. És semmi manőver. A nő kikapta a pénzt a kezéből. – Semmi manőver. Tényleg jó leszek hozzád, majd meglátod. Nem lakom messze. – Karon fogta Malcolmot, és úgy vezette végig az utcán. Elértek a sarokig, ott a nő odasúgta: – Egy pillanat, drágám, valamit mondanom kell annak a pasasnak. – Elhúzta a karját, még mielőtt a fiú ellenkezhetett volna, és odasietett a vak ceruzaárushoz, aki a sarkon állt. Malcolm a falhoz dőlt, kezét azonnal zakója belső zsebébe süllyesztette. A pisztoly agya nyirkos volt az izzadságtól. Malcolm látta, amint a lány a férfinak odacsúsztatta az ötvendollárost, és néhány szót váltott vele. Egy közeli telefonfülkéhez sietett, majdnem nekiment egy fiúnak, az taszított rajta egyet, és ráröhögött, ahogy a mellei megrengtek. A felirat úgy szólt: "Nem működik", de ő mégis kinyitotta a fülke ajtaját. A telefonkönyvet lapozgatta, legalábbis úgy csinált. Malcolm nem nagyon látta, mert háttal állt neki. Becsukta az ajtót, és gyorsan visszasietett hozzá. – Sajnálom, hogy megvárattalak, drágám. Csak egy kis üzleti ügy. Ugye, nem haragszol? Még mielőtt elhaladtak volna a vak árus mellett, Malcolm hirtelen megállt, és ellökte magától a nőt. Lekapta a vak szeméről a vastag napszemüveget. Alaposan szemügyre vette a meglepett nőt, majd a ceruzaárushoz fordult. A két sötét üreg láttán visszahőkölt, a szemüveget gyorsabban rakta vissza, mint ahogy lekapta. Egy tízdollárost gyömöszölt a vak kalapjába. – Felejtse el, öreg barátom. Érdes hang krákogott vissza: – Már el is van felejtve, miszter. Malcolm a nő zavart arcára pillantott. – Csak a biztonság kedvéért. A lakás egy szoba volt. hozzá konyha, fürdőszoba. Amikor beléptek, a nő bereteszelte és bezárta az ajtót. Malcolm kifeszítette a láncot, a lány nyugtatgatta. – Ne félj semmit, drágám. Vetkőzz le. Rendes kiszolgálást kapsz tőlem, most rögtön, ha akarod. – Már meg is indult a lefüggönyözött fürdőfülke felé. Malcolm kinézett az ablakon. Harmadik emelet. Nem lehet bemászni. Remek. Az ajtó vastag, és duplán van bezárva. Valószínűtlennek tartotta, hogy valaki követte vagy akár észrevette volna őket. Komótosan levetkőzött. A

pisztolyt az ágy melletti kisasztalra tette, és letakarta egy régi újsággal. Az ágy megnyikordult, amikor ráfeküdt. Szellemileg is, testileg is kifáradt, de tudta, hogy semmi rendkívülit nem szabad kifelé mutatnia. Szétnyílt a függöny, és a nő odalépett hozzá, a szeme fénylett a félhomályban. Hosszú ujjú fekete köntöst vett fel, az eleje nyitott volt, alatta a keblei mintha hosszú, sovány hurkák lettek volna. Egész teste illett a melléhez; vézna volt, csaknem girhes. Elhaló hangán mondta: – Ne haragudj, édesem, egy kicsit megvárattalak. Bekászálódott az ágyba, és Malcolm fejét a melléhez szorította. – Gyere, kisfiú, gyere csak. – Végigfeküdt az ágyon. Hosszú ideig feküdtek egymás mellett, Malcolm végül ránézett. A nő halkan megmozdult. Aludt. Malcolm bement a fürdőszobába. Az ütött-kopott vécé támlája mögött megtalálta a kiskanalat, a gumitömlőt, a gyufát és egy házilag barkácsolt fecskendőt. A kis műanyag tasak még háromnegyed részéig tele volt a fehér porral. Most már tudta, hogy a köntös miért hosszú ujjú. Malcolm átkutatta a lakást. Talált négy váltás alsóneműt, három blúzt, két szoknyát, két ruhát, egy farmernadrágot és egy piros pulóvert, ami szinte jól ment a padlón heverő bíborvörös farmerhez. Egy szakadt esőkabát lógott a szekrényben. A konyhában hat letéti nyugtát talált egy sörétes dobozban, a Washingtoni Börtön adta ki őket szabaduláskor – ezenkívül egy kétéves főiskolai igazolványt is. Mary Ruth Rosen. A zsinagóga címe jól olvashatóan volt kiírva a hátoldalon. Ennivaló nem akadt a háznál, csak egy kis keksz, néhány kókuszdió-darabka és pár korty grape-fruit szörp. Mindent befalt. Az ágy alatt talált egy üres borosüveget. Felágaskodott, és rátette az ajtószárny tetejére. Nagy csörömpöléssel esik majd le, ha nyílik az ajtó. Felemelte a nő érzéketlen testét. Alig reagált rá. Ráfektette a rongyos fotelra, és egy pokrócot dobott az ernyedt halomra. Nem fogja zavarni, ha az éjjel nem fekszik kényelmesen. Malcolm kivette a kontaktlencséket, és befeküdt az ágyba. Öt perc múlva aludt. "Majdnem minden sakkpartinak van egy kritikus pontja: ezt kell felismerni. A játékos kockáztat valamit ha tudatosan teszi, akkor »betervezett kockázatról« van szó. Ha megértjük a kritikus pont természetét, ha tudjuk, hogy már döntöttünk egy bizonyos vonalvezetés mellett, ha megérezzük, hogy mién döntöttünk így, ha előre látjuk az elkövetkezendő feladatokat és az azzal

járó nehézségeket, akkor minden rendben van. De ha nincs meg ez a tudatosság, akkor a játék elveszett a számunkra, és semmi értelme se lesz az ellenjátéknak." (Fred Reinfeld: Sakk kezdőknek és haladóknak)

KEDD reggeltől kora estig Malcolm valamivel hét után ébredt fel. Nyugodtan feküdt majdnem nyolc óráig, és végiggondolta az összes variációt, amire lehetősége volt. Végül úgy döntött, hogy véghezviszi, amit elkezdett. A székre pillantott A lány az éjszaka lecsúszott a földre, a pokróc a fején volt, alig kapott levegőt. Malcolm felkelt, és nagy nehezen felfektette az ágyra. A lány az egész művelet alatt jóformán meg se moccant. A fürdőszobában lezuhanyozott a rossz, csöpögő zuhany alatt. Egy alig használt borotvapengével minden nehézség nélkül megborotválkozott. Nagyon szeretett volna fogat mosni, de nem tudta rászánni magát, hogy a nő fogkeféjét használja. Mielőtt kiment a lakásból, az alvó alakra nézett. Száz dollárban állapodtak meg, és még csak ötvenet fizetett neki. Tudta, mire kellett a pénz. Nem szívesen, de odatett ötven dollárt a sublótra. Végtére is nem az ő pénze volt. Három sarokkal odább talált egy Hot Shoppe éttermet, ahol a munkába indulók zsivajgó társaságában megreggelizett: Az étteremből átment egy presszóba. Egy benzinkút pihenőhelyiségében végre sikerült magára maradnia, és fogat is tudott mosni. 9.38 volt. Talált egy telefonfülkét. Először a tudakozót tárcsázta, aztán pedig egy kis baltimore-i irodát hívott fel. – Gépkocsi-nyilvántartó Hivatal. Tessék. – Halló – szólt a kagylóba Malcolm –, a nevem Winthrop Estes, Alexandriából. Nagyon kérem, segítsenek nekem, hogy viszonozni tudjak egy szívességet. – Nem tudom, uram, mire gondol. – Nézze, tegnap, ahogy munkából hazafelé hajtottam, az akksim pont az út közepén kiugrott a helyéről. Visszakötöttem, de nem volt benne elég kakaó,

hogy beindítsa a motort. Már azon voltam, hogy hagyom a francba, és nekiláttam, hogy a kasznit félretoljam az útból, amikor egy Merci mögém állt. Nem kímélte a karosszériáját, belökött, és így sikerült beindítani a kocsit. Meg se tudtam köszönni neki, rögtön továbbment. Csak a rendszámát sikerült megjegyeznem. Legalább küldeni szeretnék neki egy köszönőlapot, vagy venni neki egy üveg piát vagy valami ilyesmit. Ilyen segítőkész embereket ritkán találni itt, Washingtonban. A vonal másik végén az alkalmazott elérzékenyült hangon válaszolt. – Hát ami igaz, az igaz, kevesen vannak. A saját Mercijével! Tényleg remek pasas lehet! Na, nézzük csak. Marylandi volt a rendszáma. Azt akarja, hogy nézzem meg, kié volt, igaz? – Ügy van. Megtenné? – Hát… nem szabályos, de ilyen ügyben szívesen segít az ember. Megvan a száma? – Maryland 6E–49387. – 6E–49387. Jól van. Tartsa egy kicsit, mindjárt meglesz. – Malcolm hallotta, hogy a kagyló kemény felületen koppan. A háttérben léptek zaja halt el az írógépek és alig kivehető hangok halk irodai zsongásában, majd ismét felerősödött. – Halló, megvan. Fekete Mercedes coupé, Robert T. Atwood nevére bejegyezve, Elwood – betűzöm: E-l-w-o-o-d Lane 42., Chevy Chase. Az ilyen embereket tényleg meg kell becsülni. Igazi vidéki urak laknak arrafelé. Biztosan megengedhet magának egy-két karcolást a kocsiján. Érdekes, ezek általában fütyülnek a külsőre, érti, ugye? – Értem. Igazán koszi szépen. – Ne nekem köszönje. Az ilyenekért szívesen. Csak ne nagyon kürtölje szét, ugye, érti? Atwoodnak is mondja meg, rendben? – Rendben. – Jól írta fel? Robert Atwood, Elwood Lane 42., Chevy Chase. – Jól. Kösz még egyszer – Malcolm letette, és a papírt, amire a címet írta, begyűrte a zsebébe. Nem fogja elfelejteni Mr. Atwoodot. Gépiesen visszasétált a Hot Shoppe-ba, hogy igyon egy. kávét. Amennyire meg tudta ítélni, senki sem figyelt fel rá. A reggeli Post ott feküdt a pulton. Szórakozottan lapozgatni kezdett benne. A tizenkettedik oldalon volt. Azt nem lehet mondani, hogy félreérthetően fogalmaztak. A tízcentis apróhirdetés vastag betűkkel hozta a következőt: "Keselyű, telefonálj haza." Malcolm mosolygott, egy pillantást sem vetett a kódolt lóversenyes hirdetésre. Ha odatelefonál, azt fogják mondani, hogy menjen haza, vagy legföljebb azt, hogy húzza meg magát. Nem ezt forgatta a fejében. Nem állhat

semmi abban a kódolt üzenetben, ami különösebben érdekelhette volna. Most biztosan nem. Hiába utasítgatnak, minden hitelüket elvesztették tegnap a Capitol Hillen. Malcolm a homlokát ráncolta. Ha a terve nem sikerül, akkor az egész dolog rosszul sülhet el. Ez viszont azt jelenti, hogy meghal. Nem izgatta különösebben, de az energiáját sajnálta. Ha kudarcot vall, akkor fölöslegesen pocsékolt el mindent. Valakinek el kell mondani, valakinek tudni kellene róla. De amíg ki nem próbálja a tervét, addig titokban kell tartania. Mindenki csak hátráltatná. Ki kellett találnia valamit, hogy üzenni tudjon, de mégis később jusson el az üzenet a címzettekhez. Az utca másik oldalán jelzőlámpa villogott, erről eszébe jutott egy ötlet. Nem volt nála levélpapír, hát összeszedte a szalvétákat, a régi céduláit és egy térképet, amit a benzinkúttól hozott magával. Nekifogott az írásnak. Húsz perc alatt leírta az utolsó öt nap történetét és a várható eseményeket. Mindezt három kis borítékba gyömöszölte, amit a pincérnőtől kunyerált. A szalvétákat az FBI-nak címezte. A levéltárcájából előkerült régi papírfecniket a CIA-nak írt borítékba tette. A benzinkúttól elemelt Washington-térképet a Post-nak irányította. Ez a három boríték belekerült egy terjedelmes barna borítékba, amit még a presszóban vásárolt. Malcolm bedobta a nagy borítékot egy postaládába. Az ürítés menetrend szerint délután 2-kor történik. A nagy borítékot Malcolm a saját bankjának címezte, amely, nem tudni, miért, kedden délután mindig bezárt 2 órakor. Malcolm úgy számolt, hogy a bank legkorábban holnap kapja meg és postázza a leveleket. Legalább 24 órája van még, ezalatt dolgozhat, és addig is továbbította mindazt, amit tud. Minden felelősségtől mentesnek érezte magát. Mialatt Malcolm a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy sorban állt a Washington-emlékműnél kígyózó tömegben, a biztonsági és végrehajtó szervek lassan bevonták a keresésbe egész apparátusukat. Nyomozók és ügynökök botlottak egymásba és a Malcolmról szóló téves jelentésekbe. Három ügynökségtől három külön csoport érkezett teherautóval szinte ugyanabban az időben a penzióhoz. Három különböző nyomnak néztek utána, de mindhárom tévesnek bizonyult. A penzió tulajdonosnőjének még akkor sem volt fogalma róla, hogy mi történt, miután a közegek nagy dérrel-dúrral elhajtottak. Egy kongresszusi orvost, aki valamelyest emlékeztetett Malcolmra, rögtön magukkal vittek, és egy FBI-járőr őrizetben is tartotta. Harminc perccel azután, hogy az orvost azonosították és elengedték a szövetségi fogdából, a washingtoni rendőrség fogta el és vette őrizetbe.

Riporterek zaklatták az egyre idegesebb tiszteket, a Capitol Hill-i lövöldözésről akartak hallani. Kongresszusi tagok, szenátorok és mindenfajta politikai párthoz tartozó csoportosulások hívták állandóan az ügynökségeket és egymást, a kiszivárgásról érdeklődtek, amiről már mindenfelé pletykáltak. Természetesen senki sem volt hajlandó erről telefonon nyilatkozni, de a szenátor-honatya-osztályvezető követelte, hogy személyesen tájékoztassák a fejleményekről. Kevin Powell megint megpróbálta beleélni magát Keselyű helyzetébe, hogy rábukkanjon Malcolm nyomára. Az East Capitol utcán járva zaklatott, kusza kérdések zavarták meg benne a csodálatos tavaszi nap hangulatát. De kérdéseire nem jött válasz a fáktól, a házaktól, és végül 11 órakor feladta a reményt, hogy valaha is szemtől szembe találja magát az üldözés célpontjával. Powell elkésett, de amikor megérkezett, az öregember nem tett neki szemrehányást. Sőt, olyan szeretetre méltó volt, mint még soha. Powell először azt hitte, hogy ez a melegség annak az idegennek szólt, aki ott ült velük szemben, a kisasztalnál, de aztán fokozatosan rájött, hogy téved. Az idegen hatalmas termetű ember volt, Powell ritkán látott hozzá foghatót. Magasságát ülve nemigen lehetett megállapítani, de Powell legalább két méterre becsülte. A férfi masszív teste legalább száznegyven kilót nyomhatott, feszült rajta a jól szabott zakó. Apró malacszemei voltak, vastag, fekete haja olajosan csillogott. Powell aprólékosan végigmérte az egész alakot. – Maga az, Kevin? – kiáltott fel az öregember. – Milyen jó, hogy jön. Nem hiszem, hogy ismerné Dr. Loftsot. – Powell személyesen valóban nem ismerte Dr. Loftsot, de hallott már a munkájáról. Dr. Crawford Lofts talán a legkeresettebb pszichológus diagnoszta volt a világon, a neve mégis csak igen szigorúan ellenőrzött körökben volt ismert. Dr. Lofts az Ügynökség Pszichiátriai Kiértékelő Csoportjának volt a vezetője. A PKCS-nak minden forrás a rendelkezésére állt, hogy az államférfiakról és fontosabb egyénekről értékelő tanulmányokat dolgozzon ki. Az öregember kávét rendelt Powellnak, majd odafordult hozzá: – Dr. Lofts a mi Keselyűnkkel foglalkozik. Az utóbbi időben beszélt olyanokkal, akik ismerték, átnézte munkáit és a dossziéit, még a lakásában is eltöltött néhány napot. Megpróbálja kidolgozni az akcióprofilt, így hívják, ha nem tévedek. Maga jobban el tudja magyarázni, doktor úr. Lofts lágy hangja meglepte Powellt. – Azt hiszem, mindent elmondott, öreg barátom. Tulajdonképpen azt szeretném kideríteni, hagy mit tehet Malcolm azzal a háttérrel, ami mögötte áll. Sajnos, csak annyit tudok megállapítani, hogy valószínűleg fantasztikus rögtönzésbe fog kezdeni; akármit üzennek neki, nem fog róla tudomást venni, hacsak nem egyezik azzal, amit ő is tenni szándékozik.

Dr. Lofts nem misztifikálta a munkáját, nem nagyképűsködött. Ez meglepte Powellt, és felkészületlenül érte, hogy. Lofts megállt. – És… és mit akar tenni ebben az ügyben? – Powell dadogott, butának érezte magát, ahogy meghallotta a saját kérdését. A doktor felállt, távozni készült. Legalább kétszáz centi. – Vannak embereim, akik az egész várost szemmel tartják, ahol csak Malcolm felbukkanhat. Elnézésüket kérem, de vissza akarok még érni, hogy ellenőriznem őket. – Egy kurta, udvarias biccentéssel búcsúzott az öregembertől és Powelltól, majd súlyos léptekkel kiment a szobából. Powell az öregre nézett. – Gondolja, hogy van valami esélye? – Nem, nincs több, mint akárki másnak. Ezt ő is tudja. Túl sok a változó tényező ahhoz, hogy a találgatáson kívül többre tudna menni. Attól értékes ember, hogy felismeri a saját korlátait. – Akkor meg miért vonjuk be? Annyi nyomozó áll rendelkezésünkre, amennyit csak akarunk. Nincs szükségünk a PKCS-ra. Az öregember szeme megvillant, hangja hidegen csengett. – Azért, fiacskám, mert sose baj, ha sok a vadász, és különböző módon vadásznak. Nekem nagyon kell ez a Malcolm, és nem akarok egy adut sem veszteni. Nos, és hogyan állnak a maga dolgai? A válasz ugyanaz volt, mint mindig: semmi haladás. 4.30-kor Malcolm úgy határozott, hogy itt az ideje kocsit lopni. A városi közlekedés sok más módja is megfordult a fejében, de mindegyiket elvetette mint túl kockázatosat. A gondviselés összejátszott az Amerikai Légióval és egy kentuckyi szeszfőzdével, hogy megoldja Malcolm gondjait. Ha történetesen nincs az Amerikai Légió, és nincs "Országos Konferencia az Ifjúságról és a Kábítószerekről", Alvin Phillips soha nem jön Washingtonba, hacsak a Washington-emlékműhöz nem. Indiana állam kormányzója jelölte ki résztvevőnek a költségvetésből fizetett országos konferenciára, hogy megismerjen minden veszedelmet, ami az ifjúság kábítószer-fogyasztásával kapcsolatos. Kapott egy igazolványt is a konferencia idejére, amivel az embert átengedték az emlékművet övező védőkordonon, és fel is lehetett menni egészen a tetejére. Előző éjjel elvesztette az igazolványát, de kötelességének érezte, hogy legalább megnézze az emlékművet, hogy aztán odahaza mesélhessen róla a családjának. Ha történetesen nincs az a bizonyos kentuckyi szeszfőzde, Alvin soha nem került volna jelenlegi alkoholgőzös állapotába. Tíszteletadagként a szeszfőzde előzékenyen ellátta egy üveg mintawhiskyvel a konferencia minden

résztvevőjét. Egy filmet is bemutattak, amely arról szólt, hogy a kábítószer milyen gyakran űzi meg nem engedett szexuális kapcsolatokba a házasságra érett tizenéves lányokat. Alvin annyira a film hatása alá került, hogy az éjjel egyedül kiitta az egész üveget Holiday Inn-i szobájában. Annyira ízlett neki, hogy vett még egy üveggel, azt remélte, hogy az majd átsegíti a konferencián, és közben a "kutyaharapást szőrével" gyógyítja. Mire a konferencia feloszlott, addigra ennek az üvegnek is csaknem a végére ért, de még elbotorkált az emlékműig. Nem Malcolm talált rá Alvinra, Alvin találta meg a sort. Alighogy beállt, mindenkinek kifejtette (már aki bírta figyelemmel), hogy csak azért áll ezen az átkozottul forró napon, mert ez neki hazafias kötelessége. Neki nem lenne muszáj itt főnie, egyenesen fel is mehetett volna az átkozott emlékmű legtetejére is, csak a miatt az átkozott markecoló spiné miatt van itt, aki elcsente a levél tárcáját, benne azt az átkozott igazolványt. Jól átverte azt az átkozott csajt azokkal az utazási csekkekkel. – Nagyon jó nő volt: Isten bizony átkozottul jó segge volt neki, meg kell hagyni. Az isten verje meg, csak meg akarta kocsikáztatni az új kocsiján. Amikor Malcolm meghallotta a "kocsi" szót, rögtön mélységes ellenszenvet érzett az átkozott olcsó spinékkel szemben, és nagy pártoló híve lett az Amerikai Légiónak, Indianának, a Kentucky-whiskynek és Alvin vadonatúj Chryslerének. Néhány rövid, barátságos megjegyzés után tudtára adta Alvinnak, hogy nem akárki áll vele szemben, hanem az amerikai háborúk egy másik veteránja, aki imád autózni, ez a hobbija. – Igyál még egyet, Alvin, öreg pajtás. – Csak nem? Tényleg csíped a kocsikat? – Amikor fontos dolgokról volt szó, Alvin mindig elfordult egy kicsit a bütyköstől. Azért egy testi-lelki jó barát kedvéért belé lehetett diktálni még néhány kortyot, nem kellett hozzá nagy erőfeszítés. – Akarsz látni egy állati menő gépet? Vadonatúj, azzal jöttem. Most rándultam át vele Indianából. Voltál már Indianában? El kell hogy gyere, ugorj be hozzánk. Bemutatom neked a vénasszonyomat is. Szemre nem nagy szám, túl vagyunk már a negyvenen, tudod? Nem is látszik, hogy negyvennégy vagyok, mi? Na, hol is tartottam? Ja, a vénasszony. Jó asszony. Egy kicsit dagadt, de az istenfáját, mindig aszondom… Addigra már Malcolmnak sikerült kikacsáztatnia Alvint a tömegből, be a parkolóba. Ötször-hatszor meg kellett húznia az üveget, amit Alvin a nyirkos zakója alatt dédelgetett. Malcolm csukott szájához emelte az üveget, és elismeréssel járatta az ádámcsutkáját. Nem akarta, hogy az alkohol lebénítsa éjszakára. Amikor Alvinon volt a sor, kipótolta Malcolm adagját, többet is leöntött, mint amennyit az kihagyott. Mire odaértek a parkolóhelyhez, már

csak kétujjnyi ital maradt az üvegben. Azokról az átkozott gyerekekről és az átkozott kábítószereikről beszélgettek. Különösen a lányok, a tizenéves kis csajok, ugyanúgy, mint Indianában a stadionok előénekesei, rákaptak a marihuánára, és akármit megtennének, akármit, azért az átkozott fűért. Akármit. Malcolm csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy ismer két ilyen lányt a környéken, akik bármit szívesen megtennének azért az átkozott marihuánáért. Alvin bánatos hangon közbeszólt: – Tényleg? – Teljesen magába roskadt, amikor Malcolm ("John") biztosította róla, hogy bizony így áll a dolog. Malcolm hagyta, hogy a beszélgetés ellaposodjék, majd ügyesen felbátorította Alvint, hogy találkozót javasoljon ezzel a két lánnyal, csak azért, "hogy Indianában elmondhassa a családnak, hogy is néz ki az ilyen". Igazából. Mivel a lányokat valamilyen nyilvános helyen lehet megtalálni, a legjobb megoldás az lenne, ha John elmenne értük, felvenné és visszahozná őket ide. Aztán mindannyian felmennének Alvinhoz beszélgetni. Inkább ott kellene beszélgetni velük, mint itt. Meg kell tudni, miért tennének meg mindent, mindent, azért az átkozott marihuánáért. Alvin odaadta Malcolmnak a kulcsokat, amint odaértek a ragyogó, új kocsihoz. – Tele van a tank, telis-tele. Biztos nem köll pénz? – esetlenül kotorászott a zsebeiben, és előhúzott egy viharvert levéltárcát. – Vedd el, amire szükséged van, a szentségit, tegnap még volt egy csomó utazási csekkem. – Malcolm elvette a levéltárcát. Amíg Alvin reszketve a szájához illesztette a bütyköst, új barátja kivett minden névre szóló igazolványt a tárcából, köztük a forgalmi engedélyt is. Visszaadta a tárcát Alvinnak. – Tessék – mondta –, nem hiszem, hogy pénzt kérnének. Most nem. – Titokzatosan elmosolyodott. A sokat sejtető szavakra Alvinnak szaporábban kezdett verni a szíve. Az arcán semmi sem látszott, ahhoz túlságosan be volt állítva. Malcolm kinyitotta a kocsit. Gyűrött kék sapka hevert az első ülésen. A padlón talált egy hatrekeszes sörösdobozt, amit Alvin azért vásárolt, hogy könnyítsen magán a nagy melegben. Malcolm a sapkát barátja fejébe nyomta, és a kiürült whiskysüveget sörre cserélte. Látta Alvin kivörösödött arcát és zavaros szemét. Két óra a napon, és teljes öntudatlanságba zuhan. Malcolm kedvesen egy füves játszótérre mutatott. – Ha visszajövök a lányokkal, ott találkozunk majd, és aztán felmegyünk a szobádba. Arról fogsz felismerni bennünket, hogy mind a két csajnak állati jó a karosszériája. Mire megiszod a sört, már itt is vagyunk. Semmit se izgulj. – Előzékenyen kitessékelte Alvint a kocsiból, a férfi eltántorgott a parkig, kiszolgáltatva magát a város kényének-kedvének. Amikor Malcolm kigördült a parkolóhelyről, a visszapillantó tükörben még éppen láthatta, ahogy Alvin lehuppan a fűre, és

ott ül törökülésben, távol mindenkitől. Amikor Malcolm befordult a sarkon, Alvin kinyitott egy konzervsört, és jót húzott belőle. A kocsi tartálya csaknem tele volt üzemanyaggal. Malcolm kihajtott a várost övező gyorsforgalmi pályára. Pár percre megállt egy autós vendéglőnél Chevy Chase-ben, megevett egy sajtos szendvicset, és kifújta magát a pihenőhelyiségben. Felfrissült, s ellenőrizte a pisztolyát is. Az Elwood Lane 42. tényleg vidéki ház volt. Alig lehetett látni az útról. Hatalmas vaskapuja volt, keskeny ösvény vezetett befelé. A legközelebbi ház legalább másfél kilométerre volt tőle. Három oldalról sűrű pagony vette körül. A ház és az úttest közötti területet részben kiirtatták. Malcolm egy felületes pillantással is meg tudta állapítani, hogy a ház nagy, de nem állt meg, hogy jobban szemügyre vegye. Esztelen dolog lett volna. Továbbhajtott az úton, egy kisebb benzinkúthoz ért, ott kapott egy térképet a környékről. A ház mögötti lejtő a lakatlan hegyoldalon sűrű erdőben folytatódott. Amikor elmondta a benzinkutasnak, hogy ő vakációzó ornitológus, és hogy egy nagyon ritka rigófajtát látott a környéken, a benzinkutas segítőkészen leírt neki néhány földutat, melyek a madár fészkelőhelyéhez vezethetnek, de nincsenek rajta a térképen. Az egyik ilyen út az Elwood Lane 42. mögött vezetett el. Hála a benzinkutas buzgó segítségének, Malcolm rátalált a megfelelő útra. Gidres-gödrös út volt, padka nélkül, kavics csak nyomokban mutatkozott rajta: a hegy körül, vízmosások mentén, elhagyott marhagázlókon keresztül kanyargott. Az erdő olyan sűrű volt, hogy Malcolm néha csak öt-hat méterre látott el az útról. A szerencséje azonban most sem hagyta cserben, és amikor felért a hegy tetejére, a fák koronája fölött balra meglátta a házat, kb. másfél kilométernyi távolságra. Levitte a kocsit az úttestről, és nagy zötykölődések közepette megállt egy tisztáson. Az erdő csendes volt, az ég kékje már rózsaszínbe hajlott. Malcolm sietve utat. vágott magának a fák között. Tudta, hogy még mielőtt leszáll az este, a ház közelébe kell érnie, különben sosem találja meg. Fél órán át keményen küszködött. Mire napnyugta után szürkülni kezdett, egy alacsonyabb domb tetejére ért. A ház éppen alatta állt, tőle háromszáz méterre. Malcolm levetette magát a földre, és várta, míg csillapul a lihegése. Megpróbálta emlékezetébe vésni mindazt, ami a szeme elé tárult az egyre gyöngülő fényben. Az ablakokon át mozgó alakokat figyelt meg. A széles udvart sziklafal vette körül. A ház mögött alacsony fészer. Még bevárja a sötétséget. Bent a házban Robert Atwood hátradőlt kedvenc karosszékében. Teste

pihent, az agya dolgozott. Ma este nem akart találkozni Maronickkal és az embereivel, különösen pedig itt nem. Tudta, hogy őket is sürgetik, és azt is tudta, miért fogják követelni tőle, hogy találjon ki valamilyen megoldást. Az utolsó nap eseményei alapvetően megváltoztatták a képet. Annyi minden függött a lánytól. Ha visszanyerné az eszméletét, és felismerné őt… ez bizony elég szerencsétlen dolog lenne. Kockázatos volna Maronickot utánaküldeni, a biztonsági intézkedések szigorúak. Atwood elmosolyodott. Másrészt viszont, ha a lány életben marad, ez érdekes és kedvező fordulatot jelenthet Maronickkal kapcsolatban. Atwood felszabadultabban mosolygott. A tévedhetetlen Maronick hibázott. Igaz, nem nagyot, de hibázott. Ha a lány életben marad, az élő tanút esetleg fel lehet használni Maronick ellen. Atwood nem látta tisztán, hogy miképp, de úgy döntött, hogy Maronick továbbra is maradjon meg abban a hitben, hogy a lány meghalt. Elő lehet még venni ezt az adut a játékban. Maronick egyelőre csak találja meg Malcolmot. Atwood tudta, miért ragaszkodik Maronick ahhoz, hogy az ő lakásán találkozzanak. Hogy mélyebben bevonja az eseményekbe. Maronick úgy fogja rendezni, hogy valaki a szomszédból meglásson valamit, így aztán, ha valami cvikli történik, a rendőrség szimatot kap. Ilyen eszközökkel próbálja Maronick biztosítani Atwood szolidaritását. Atwood arca felderült. Nem kell feltétlenül ezt az utat járni. Az a lány még hasznos lehet… – Megyek, kedvesem – Atwood a hang irányába fordult. Malcolm egy kövér, ősz hajú asszonyt pillantott meg, a nő elegáns kosztümöt viselt. Atwood felállt, és kikísérte a feleségét az ajtóig. Ahogy szemben állt vele, tekintete most is végigsiklott a nyakán húzódó kisebb forradásokon és a haj vonala mentén, ahol a plasztikai sebész feszessé varázsolta, néhány évvel megfiatalította a bőrét. Mosolygott, és azon tűnődött, vajon a műtét és mindaz az idő, amit az exkluzív alakformáló szalonban tölt, megkönnyíti-e a szeretője feladatát. Elaine Atwood ötvenéves volt, öt évvel fiatalabb a férjénél, és huszonnégy évvel idősebb a szeretőjénél. A férfit, aki megbolondította és visszaadta fiatalságát, Andrian Queens néven ismerte, az Amerikai Egyetem angol szakos, végzős hallgatója volt. Atwood mindent tudott felesége szeretőjéről, többek között azt is, hogy Andrian Queens egy idegen hatalom becsvágyó ügynöke, aki egy kulcspozícióban levő amerikai hírszerző tiszt feleségétől akar információkat beszerezni. Karriert akar csinálni. Atwoodot az "ügy" mulattatta, és nagyon jól szolgálta saját céljait is. Elaine-t lekötötte és szórakoztatta, ő maga pedig nyugodtan tudott dolgozni a szakmájában. Az ilyesmi nem sérti az ember önérzetét, ha tudja, hogyan kell az alkalmat a saját hasznára fordítani.

– Lehet, hogy a koncert után Jane-nél maradok még egy kicsit, drágám. Akarod, hogy felhívjalak? – Nem kell, kedvesem, nyilván nála vagy, ha éjfélig nem érsz haza. Miattam ne izgasd magad. Csókolom Jane-t. A házaspár kilépett a házból. Atwood gépiesen odalehelt egy csókot felesége bepúderezett arcára. Mielőtt az asszony a kocsifeljárón álló autóhoz ért volna (amerikai sportkocsi volt, nem a Mercedes), gondolatai már a szeretőjénél és a kettejükre váró hosszú éjszaka körül jártak. Atwoodnak meg, mikor bezárta az ajtót, újra Maronick jutott az eszébe. Malcolm látta a kapuban lezajló jelenetet, bár a távolság túl nagy volt ahhoz, hogy kivegye az arcokat. Megnövelte önbizalmát, hogy az asszony elment. Még vár harminc percet. A harminc percből letelt tizenöt, amikor Malcolm meglátta, hogy két férfi közeledik a kocsifeljárón a ház felé. Az árnyékban alig lehetett látni őket. Ha nem mozogtak volna, Malcolm sosem figyelt volna fel rájuk. Távoli leshelyzetéből csak azt tudta kivenni, hogy egyikük hórihorgas és szikár. A hórihorgasról rémlett valami, de a fiú nem tudta megfogalmazni, hogy mi. Csengettek, majd mindketten eltűntek a házban. Malcolm távcsővel a férfiak kocsiját is megláthatta volna. Az út mellett, a kapun belül állították le, az ösvényen gyalog mentek fel. Bár Maronicknak szándékában állt, hogy látogatásának nyoma legyen, mégsem tartotta üdvösnek, hogy Atwood lássa, milyen kocsival jöttek. Malcolm ötvenig számolt, majd megindult a ház felé. Háromszáz méter. A sötétségben alig lehetett látni a földön heverő gallyakat és kúszónövényeket, amelyek könnyen elbuktathatják az embert. Malcolm lassan mozgott, nem törődött a tövisbokrok karcolásaival. Félúton megbotlott egy rönkben, elszakadt a nadrágja, és kificamította a térdét, de megállta, és nem kiáltott fel fájdalmában. Még száz méter. Gyors, sántikáló roham a bozótos tarlón és a magas füvön át, majd meglapult a kőfal mögött. Elővette a súlyos pisztolyt. Kifújta magát. A térde lüktetett, de megpróbált nem gondolni rá. A kőfalon túl már a ház udvara. Az udvarban jobbra áll az omladozó szerszámos fészer. Közte és a ház között néhány fenyőcsemete elszórtan. Balra a vak feketeség. Malcolm felpillantott az égre. A hold még nem kelt fel. Néhány felhőt látott, a csillagok fényesen ragyogtak. Várt, visszatartotta a lélegzetét, és próbált megbizonyosodni arról, hogy semmi rendkívülit sem hall a sötétben. Átvetette magát az alacsony falon, és a legközelebbi fenyőfához futott. Ötven méter. Egy árnyék csendben kivált a fészer mögül, és gyorsan egybeolvadt egy fatörzzsel. Malcolmnak észre kellett volna vennie. De nem vette észre.

Még egy gyors iramodás, és Malcolm huszonöt méterre megközelítette a házat. Az épület belsejéből kiszüremlő fény mindent bevilágított, kivéve egy vékony fűcsíkot, ami elválasztotta Malcolmot a következő fenyőtől. Az ablakok alacsonyan nyíltak. Ha valaki véletlenül kinéz az ablakon, meg fogja látni, amint keresztülfut a pázsiton. Hasra ereszkedett hát, és végigkúszott a vékony, árnyékos sávon. Tíz méter. A nyitott ablakon keresztül hangokat hallott. De mintha valami más nesz is hallatszott volna. Elhessegette a gondolatot. Biztosan csak a lombok. Mély lélegzetet vett, és egy bokor mögé rohant, a nyitott ablak alá. Már a második lépésénél hallotta, hogy ráront valaki. A nyaka hátulján roppanást érzett, aztán minden sistergő tűzbe borult. "Az igazat, a teljes igazat, és csakis az igazat" (Hagyományos esküszöveg)

KEDD késő éjszakától szerda kora reggelig Malcolm hirtelen tért magához. A valóság fátyolos képeken keresztül jutott el a tudatáig, aztán váratlanul életjelt adott a teste: hányinger jött rá. Valaki egy gondosan odakészített vödör fölé erőltette a fejét. Amikor az öklendezés abbamaradt, kinyitotta sajgó szemét, és tudatára ébredt szorult helyzetének. Sűrűn pislogott, hogy szemhéjával megtisztítsa kontaktlencséit. Egy nagyon elegáns nappali szoba padlóján ült. Szemben vele, a fal mellett állt egy kis kandalló. A fal előtt könnyű székekben ketten ültek: az, aki lelőtte Wendyt, és a társa. Malcolm megint pislantott egyet. Egy férfi körvonalait vette ki tőle jobbra. Hórihorgas, szikár ember volt. Ahogy megfordult, hogy jobban szemügyre vehesse, a mögötte álló férfi visszarántotta Malcolm fejét, úgyhogy ismét a két ülő férfival került szembe. Megpróbálta a karjait mozgatni, de azokat a háta mögött összekötötték egy selyem nyakkendővel, hogy ne maradjon nyoma. Az idősebbik férfi rávigyorgott, láthatóan elégedett volt magával. – Nos, Keselyű – mondta –, üdvözöllek a fészkemben.

A másik férfi csaknem érzéketlen volt, de hidegen csillogó szemében Malcolm érdeklődő élvezetet vélt felfedezni. Az idősebbik folytatta. – Sokáig tartott, míg megtaláltunk, kedves Malcolm, de most, hogy végre itt vagy, igazán örülök, hogy a mi Maronick barátunk nem nyírt ki téged is. Néhány kérdést szeretnék feltenni neked. Lesz, amire tudom a választ, lesz, amire nem. Itt a ragyogó alkalom, hogy választ kapjunk ezekre is, nem igaz? Malcolmnak kiszáradt a szája. A hórihorgas egy pohár vizet tartott elé. Kiitta, majd a két férfira emelte tekintetét, és érdes hangon odavágta: – Nekem is lenne néhány kérdésem. Választ válaszért. Az idősebb férfi arca megrándult, – Kedves barátom. Nem értjük egymást. Engem nem érdekelnek a kérdéseid. Nem is fogjuk az időt erre pazarolni. Miért mondanék én neked bármit is? Haszontalan dolog lenne. Nem, te fogsz nekünk mesélni. Készen van már, Cutler, vagy túl nagyot ütött a puskatusával? Az, aki Malcolmot tartotta, mély hangon felelt: – A feje már biztosan kitisztult – és egy erőteljes karcsavarintással lelökte a fiút a padlóra. A szikár leszorította Malcolm lábát. Maronick lehúzta róla a nadrágot. Fecskendőt szúrt Malcolm feszes combjába, a vénába fecskendezte a tiszta folyadékot, így gyorsabban hat, és nem valószínű, hogy a halottkém észreveszi majd az apró tűszúrást a comb belsejében. Malcolm tudta, mire megy ki a játék. Megpróbált ellenállni, bár tudta, hogy hiába. Az agya zakatolni kezdett, megpróbált maga elé képzelni egy falat; azt akarta, hogy ő maga is olyan legyen, mint a fal, még a szaga is olyan legyen, hogy fallá váljék. Minden időérzékét elvesztette. Téglák álltak ki a falból. Hallotta a faggató hangokat, de ezek is téglává változtak, beépültek a falba. Aztán a vallatófolyadék lassan, egyenként kikezdte a fal tégláit. Őrei óvatosan meglóbálták a kalapácsaikat. Ki vagy? Hány éves vagy? Anyád neve? Kisebb vakolatdarabok mállottak le. Aztán nagyobbak. Hol dolgozol? Mit csinálsz ott? A téglák már egyenként hullottak. Mi történt múlt csütörtökön? Mennyit tudsz róla? Mit tettél ezek után? Miért tetted? Malcolm érezte, hogy a fal apránként, fokozatosan dőlni kezd. Sajnálta, de nem tudta azt kívánni, hogy tovább tartson. Fáradt agya végül elkalandozott. A kérdések abbamaradtak, és ő az űrben kezdett lebegni. A combján érzett egy kis szúrást, és az űr megtelt zsibbadtsággal. Maronick elszámolta magát. A hiba érthető volt, hiszen milligrammnyi kábítószerekkel dolgozott, és ismeretlen volt előtte az mennyiség, ami Malcolmnál eredményes lehetett. Mégis, legalább a biztonsági adagot kellett volna beadnia. Amikor felületesen kispriccelte az Atwoodtól kapott fecskendő

felét, Maronick úgy gondolta, hogy azért még elegendő mennyiséget ad be, hogy előidézze az önkívületi állapotot. Ez azonban kevésnek bizonyult. Az anyag reakcióba lépett a nátrium-pentotállal, ahogy az a tankönyvekben meg van írva, de csak ahhoz volt elegendő, hogy bódultságot idézzen elő, eszméletvesztést ne. Malcolm álmodott. Szempillái befedték a kontaktlencséket, de nem csukódtak le teljesen. A hangok mintha egy sztereo visszhangosító berendezésen keresztül jutottak volna el hozzá. Az agya nem működött, de a történtek megragadtak benne. – Megöljük? (A mély hang.) – Nem, majd a helyszínen. – Kicsoda? – Majd Charlesszal csináltatjuk meg, ő kedveli a vért. Add oda neki a késedet. – Tessék, add oda te. Még valamit megnézek. Távolodó lépések. Ajtónyitás, ajtózárás zaja. Kezek tapogatják végig a testét. Valami az arcának dörzsölődik. – A szentségit! Egy rózsaszín papírcsík a padlón, a válla mellett. A könnycseppek elhomályosítják a lencséket, de a papíron azért eltudja olvasni: 27. sz. TWA, National, reggel 6-kor. Ajtónyitás, -zárás. Lépések közelednek. – Hol van Atwood és Charles? – Ellenőrzik a terepet, hátha elejtett valamit. – Egyébként itt a helyfoglalás, amit szereztem neked. James Cooper. Papírsuhogás. – Remek, gyerünk, Malcolm érezte, hogy teste felemelkedik a földről. Szobákon viszik keresztül. Hűs éjszaka. Édes illatok, ibolyavirágzás. Kocsi, a hátsó ülés elé fektetik. Agya egyre több részletet érzékel, egyre kevesebb a kihagyás. Testén még mindig nem tud uralkodni, ott fekszik a padlón, egy pár nehéz bakancs tapos a hátán. Hosszú, zötykölődős út. Megállnak. A motor leáll, a kocsiajtók kivágódnak. – Charles, bevinné az erdőbe, ott arra, mondjuk, ötven méterre. Mindjárt hozom az ásót. Várjon meg, míg odaérek. Tervem van vele, speciális munka lesz. Halk nevetés. – Semmi gond! Föl a levegőbe, rádobják egy csontos vállra, ott hánykolódik a hepehupás ösvényen, a fájdalomtól lassanként fölocsúdik. Mire a magas férfi ledobta a földre, Malcolm visszanyerte az eszméletét.

Teste még zsibbadt volt, de agya már működött, és látása is kitisztult. Világosan kivette a hórihorgas férfi elégedett arckifejezését az éjszakai félhomályban. Valami kattant, Malcolm látta, hogy mi: a férfi türelmetlenül kinyitotta a bicskáját. Hirtelen gallyropogás hallatszott. A zörgés közeledett. A különös tekintetű férfi jelent meg a kis tisztás szélén. Bal kezében zseblámpát tartott. A fénykéve Malcolmra esett, ahogy megpróbált felállni. Metsző hangjától Malcolm ereiben megfagyott a vér. – Hogy van a mi Keselyűnk? A hórihorgas férfi türelmetlenül közbevágott. – Remekül van, Maronick. Mintha az számítana. Elég gyorsan kijózanodott a szeréből, ami azt illeti. – A sovány férfi megállt, megnyalta a szája szélét. – Na, elkészült már? A zseblámpa fénye a hórihorgas türelmetlen arcát pásztázta végig. Maronick alig hallhatóan megszólalt, az éjszaka még komorabbá tette a hangját. – Igen, el. – Azzal felemelte jobb kezét, és a hangtompítós pisztoly alig hallható pukkanásával belelőtt a hórihorgas férfi gyomra közepébe. A golyó Charles gerincében állt meg. A lövés ereje hátralökte a sarkára, majd hirtelen előrebukott a térdére, aztán az arcára. Maronick átlépte a hosszú, ernyedt testet, s hogy biztos legyen a dolgában, egy golyót küldött a koponyájába is. Malcolm körül forgott a világ. Tudta, hogy mit látott, de nem hitt a szemének. A Maronick nevű férfi lassan elindult feléje. Áthajolt fölötte, és megvizsgálta a kendőt, ami Malcolm lábát és kezét tartotta gúzsban. Elégedetten leült egy közeli tönkre, lekapcsolta a zseblámpáját, és odaszólt: – Beszélgessünk egy kicsit, jó? Maga belebotlott valamibe, és a sötétben tapogatózva végigment egy szálon. Be kell vallanom, valamiféle elismerést kezdtem érezni maga iránt az utóbbi öt napban. Mégsem ezért döntöttem úgy, hogy adunk egy lehetőséget. Életben marad, sőt hősként kerül ki a dologból. Tudja, az egész ügy 1968-ban kezdődött. A CIA ebben az időben bizonyos meo-törzseket támogatott Laoszban, mert a törzsek viszont egy ingatag antikommunista kormányt támogattak. A legfontosabb jövedelmi forrás azon a területen a kábítószer-termelés. Mindenki harcolt mindenki ellen, zűrös volt a helyzet, a konkurens kereskedelmi csoportok is háborúban álltak egymással. A mi embereink az egyik csoportot támogatták. A nyers ópiumot szállítórepülőkön juttatták el a kereskedelmi hálózatba. Az egész ügy megszokott és természetes dolog volt a CIA szempontjából, bár el tudom képzelni, hogy nem mindenkinek tetszik az a tény, hogy az amerikai kormány kábítószert csempész. Azt tudja, ugye, hogy ezek a vállalkozások nagy pénzt hoznak. Az egyik

csoport, amelyet egyébként látásból már ismer is, nos, az egyik csoport úgy határozott, hogy megragadja ezt az alkalmat, és némileg megjavítja a saját anyagi helyzetét. Eltereltünk egy tekintélyes mennyiségű, jó minőségű nyers ópiumpogácsát a kijelölt piacról, és egy másik forrás felé irányítottuk. Szépen meg is jutalmaztak bennünket fáradságunkért. Én kezdettől fogva nem értettem egyet Atwooddal. Rosszul kezelte az egész ügyet. Ahelyett hogy az anyagot Thaiföldön kirakta volna, hogy helyi laborokban dolgozzák fel, és ott tegyünk szert tisztességes haszonra, ragaszkodott hozzá, hogy a nyers morfint közvetlenül az Államokba exportáljuk, és itthon adjuk el egy amerikai társaságnak. Ezek viszont nem akartak sok közvetítővel dolgozni, így aztán több dologban fel kellett használnunk az Ügynökséget, és ez már nem volt okos dolog. A maguk szekcióját vettük igénybe, mégpedig két okból. Megegyeztünk egy gazdasági vezetővel – nem a régi könyvelőjükkel, hanem egy másikkal –, hogy néha-néha zsonglőrködjön a könyvekkel. A morfint aztán a határon belül bizalmas jelzésű könyvesládákban szállítottuk. Szépen el lehetett helyezni azokban a ládákban, és mivel az egész "Bizalmas" anyag volt, a vámvizsgálat nem okozott gondot. Seattle-i ügynökünk lekapcsolta a szállítmányt, és eljuttatta a vevőkhöz. De maga nem ezért van most itt, hanem másért. Ott kezdődött a baj, hogy Heidegger barátunk elkezdett kíváncsiskodni. Nem engedhettük meg, hogy valaki megneszeljen valamit, így hát nem tűrhettük, hogy Heidegger tovább szimatoljon. A halálát viszont fedezni kellett, esetleg beszélt valaki másnak is a könyvekről, ezért ki kellett füstölni az egész szekciót. De a maga vak szerencséje elfuserálta az akciónkat. Malcolm megköszörülte a torkát. – És miért hagy életben? Maronick elmosolyodott. – Mert ismerem Atwoodot. Addig nem érzi magát biztonságban, amíg mi életben vagyunk. Miattunk van most benne a slamasztikában. És maga miatt. Következésképpen nekünk meg kell halnunk. Alighanem azon töri a fejét, hogyan tudna megszabadulni tőlünk. Nekünk kell holnap a bankban felvenni a maga borítékjait. Biztos vagyok benne, hogy kinyírnának bennünket egy bankrablási kísérlet közben, vagy autóbaleset áldozatai lennénk, vagy egyszerűen "eltűnnénk". Atwood adja az ostobát, pedig egyáltalán nem ostoba. Malcolm a földön heverő sötét testre nézett. – Még mindig nem értem. Miért ölte meg ezt a Charlest? – Én is szeretem eltüntetni a nyomokat. Veszélyes ballaszt volt. Engem nem érdekel, hogy ki olvassa el a maga leveleit. Az összes fejes tudja, hogy benne vagyok. Szép csendben eltűnök a Közép-Keleten, ahol az én adottságaimmal mindig lehet megfelelő munkát találni.

De nem akarok örökké attól rettegni, hogy akármelyik sarkon amerikai ügynökök karjaiba rohanhatok. Hagyok hát egy ajándékot, abban a reményben, hogy elkóborolt báránynak tekintenek, akit nem érdemes üldözni. Búcsúajándékom Robert Atwood. Emiatt hagyom magát is életben. Maga is kiadhatja Atwood urat. Sok kellemetlenséget okozott magának. Végül is miatta volt szükség annyi halálesetre. Én is csak egyszerű szakember vagyok, akár maga. Sajnálom a lányt, de nem volt más választásom. C'est la guerre. Malcolm hosszú ideig ült szótlanul. Végül megkérdezte: – És most mit akar tenni? Maronick felállt. A bicskát Malcolm lábához dobta. Aztán beadott neki még egy injekciót. Közömbös hangon mondta. – Ez egy rendkívül erős stimuláns. Fél napra még egy halottat is talpra állítana. Elég energiát kell kapnia tőle, hogy elintézze Atwoodot. Öreg, de még mindig nagyon veszélyes. Ha szabaddá tette magát, menjen vissza a tisztásra, ahol leparkoltunk. Ott a kocsi, amit maga használt. Van egypár szerszám a hátsó ülésen, aminek hasznát veheti. Én, ha a maga helyében volnék, a kapu előtt leparkolnék, aztán megpróbálnék a ház mögé kerülni. Másszon fel a fára, és a második emeleten ugorjon be az ablakon. Nyitva van. Tegyen vele, amit akar. Ha megöli magát, még mindig ott vannak a levelek és néhány holttest, amit meg kell magyaráznia. Maronick lenézett a lábainál heverő alakra. – Viszlát, Keselyű. Még egy utolsó jó tanács. Maradjon a kutatómunkánál. Nem lesz többször ilyen mázlija. Maga nem nagyon jeleskedik, ha tettekre kerül a sor. Néhány percnyi csend után csak azt lehetett hallani, hogy egy kocsit beindítanak, és elhajtanak vele. Malcolm odakúszott a késhez. Fél órájába tellett. Kétszer megvágta a csuklóját, de csak annyira, hogy a vérzés rögtön el is állt, amint már nem kellett használnia a kezét. Rátalált a kocsira Egy cédulát látott a szélvédőre erősítve. A Cutler nevű férfi ott hevert mozdulatlanul az ajtónál. Hátulról lőtték le. A cédulára még akkor írhattak, mikor a magas férfi bevitte őt az erdőbe. A szöveg rövid volt, de velős: "A pisztolya tiszta sár. A hátsó ülésen a puskában 10 töltény van. Remélem, hasznát veszi az automatának." A hátsó ülésen egy 0,22-es puska volt: Cutler azzal gyakorolta a céllövést. Maronick Malcolmnak szánta, úgy gondolta, hogy egy amatőr is megbirkózik ezzel a könnyű fegyverrel. A hangtompítós automata pisztolyt csak váratlan esetre hagyta ott. Malcolm letépte a cédulát, és elhajtott. Mire a kocsival motor nélkül legurult Atwood kapuja elé, érezte, hogy a szer hatni kezd. Megszűnt a dübörgés, amit tarkóján és a fejében érzett, elültek

a kisebb fájdalmak a testében. Ehelyett bátorságot érzett, elszántság töltötte el, robbanásig feszült az energiától. Tudta, hogy le kell küzdenie magában ezt a mesterséges, túlzott önbizalmat. A tölgyfára könnyedén fölmászott, az ablak valóban nyitva volt. Malcolm a kezébe vette a puskát. A závárzaton fordított egyet, hogy kibiztosítsa a fegyvert. Óvatosan, csendben, lábujjhegyen a sötét hallba osont, végig a szőnyeggel borított folyosón, a lépcsőlejáratig. Csajkovszkij 1812-jének nyitánya harsogott abból a szobából, ahol nemrég faggatták. Egy ismerős hang időnként elégedetten dudorászott. Malcolm lopakodva lement a lépcsőn. Atwood háttál állt az ajtónak, amikor Malcolm belépett a szobába. Épp egy másik lemezt választott a fal melletti állványról. Keze Beethoven Ötödik-jénél állt meg. Malcolm nyugodtan felemelte a puskát, lekattintotta a biztosító pockot, célzott és lőtt. A golyó szétzúzta Atwood jobb térdét, a férfi ordítva a padlóra zuhant. Rémület és fájdalom tükröződött az arcán. Még idejében fordult hátra, hogy lássa, Malcolm ismételni fog. Amikor Malcolm második golyója a másik térdét is szétzúzta, újra felordított. Szájáról ezt a szót lehetett leolvasni: – Miért? – A kérdés teljesen fölösleges. Mondjuk, azért, mert nem akartam, hogy egy ideig kitegye a lábát a házból. Malcolm úgy dolgozott, mint egy megszállott. Törülközőt csavart a nyögő ember térdei közé, hogy lassítsa a vérzést: kezét meg egy asztalhoz kötözte. Felrohant az emeletre, és minden cél nélkül belődözött a szobákba, így vezette le az ereit, izmait feszítő energiát. Keményen küzdött, hogy képes legyen uralkodni a gondolatain. Maronick jól megválasztotta a gyógyszereit – gondolta. Atwood, az agyközpont, a vezér, a gondolkodó lent van, a fájdalmaival van elfoglalva, teljesen ártalmatlan. A sejt másodrendű tagjai mind meghaltak. Egyedül Maronick maradt, Maronick, a végrehajtó, Maronick, a gyilkos. Malcolm egy pillanatra a vészvonal másik végén ülő emberekre gondolt, a profikra, az olyan profikra, mint Maronick. Maronick megölte Wendyt. A profik számára ez csak egy feladat. Részletekkel nem foglalkoznak. Egy ködös terv részletei kezdtek megfogalmazódni benne. Berohant Atwood hálószobájába, ledobta magáról cafatokban lógó ruháját és felvett egyet a rengeteg öltöny közül, amit a szekrényben talált. Aztán benézett a konyhába, és befalt valami öreg csirkét és egy süteményt. Visszament a szobába, ahol Atwood feküdt, gyorsan körülnézett, aztán a kocsijához rohant. Hosszú vezetés állt előtte.

Atwood még egy ideig mozdulatlanul feküdt. Lassan, minden erejét megfeszítve megpróbálta elvonszolni magát és az asztalt, át a szobán. Ereje fogytán volt. Csak annyit sikerült elérnie, hogy letaszított egy képet az asztalról, de az üveg nem tört szilánkokra, hogy a kötelékeit el tudta volna vágni. Beletörődött hát a sorsába. Az arcára borult, történjék, aminek történnie kell. A képre vetett egy pillantást, és felsóhajtott. A kép őt ábrázolta, az Egyesült Államok haditengerészetének kapitányi egyenruhájában. "Kollégák! Mossunk kezet, mielőtt elhagyjuk a helyiséget!" (Hagyományos felirat a mellékhelyiségekben)

SZERDA reggel Mitchell

eljutott arra a pontra, amit az Ügynökség pszichiáterei krízis-akklimatizációs szintnek vagy a vakság 4. fázisának neveznek. Hat napja pattanásig feszült idegállapotban élt. Alkalmazkodott ehhez az állapothoz, és most már normálisnak érezte a magas vérnyomást és a túlhajtott tempót. Ebben az állapotban mindaddig rendkívül találékony és hatékony volt, míg a körülmények is változatlanok maradtak. De bármilyen idegen inger felboríthatná feszült önuralmát, s széthasítaná, ahogy a ruhát szokták a varrás mentén. Ennek az állapotnak az egyik tünete az, hogy az ember nem vesz tudomást saját magáról. Mitchell egy kicsit idegesnek érezte magát. Racionális természete azt súgta neki, hogy legyűrte a kimerültséget és a feszültséget, és még bírja szusszal. Ezért volt még mindig ébren reggel 4.20-kor. Századszor rágta át magát a jelentéseken, kócosan és büdösen, mert hat napja nem is mosakodott. Halkan dudorászott. Nem sejtette, hogy a létszámon felüli biztonsági őrök, akik a kávéskannánál állnak, tulajdonképpen őrá ügyelnek. Az egyik a segédje volt, a másik Dr. Lofts egyik kedvelt pszichiátere. A pszichiáter azt a feladatot kapta, hogy figyelje Mitchellt, és hallgassa le Malcolm minden hívását. Csrrrrr! A csöngetéstől mindenki talpra ugrott a szobában. Mitchell felemelte az

egyik kezét, hogy nyugalomra intse a többieket, másik kezével felvette a kagylót. Könnyed mozdulatai egy született atléta vagy egy olajozott gép gördülékeny mozgására emlékeztettek. – 493-7282. – Itt Keselyű. Majdnem befejeztem. – Értem. Akkor miért nem… – Azt mondtam, majdnem. Csak most figyeljen, és jegyezze meg jól, amit mondok. Maronick, Weatherby és a bandájuk egy Atwood nevű embernek dolgoztak. Valami csempészügyüket próbálták fedezni, amit még 1968-ban kezdtek el. Ügynökségi csatornákat használtak fel, és Heidegger gyanakodni kezdett. A többi – hogy is mondjam – természetesen következett mindebből. Már csak egy apróbb teendőm van. Ha nem sikerül, úgyis megtudják. Mindegy. Feladtam valami anyagot a bankomnak. Inkább vegyék fel maguk. Ma reggel már ott is lesz. Azt javaslom, azonnal küldjön egy jól képzett kis csapatot Atwoodhoz. A címe Elwood Lane 42., Chevy Chase. – (Mitchell segédje felvett egy piros készüléket, és halkan beszélni kezdett. Az épület egy másik szárnyában néhányan parkoló kocsikba vágták magukat. Egy másik csoport egy Cobra harci helikopterhez rohant, amit állandó készültségben tartottak az épület tetején.) – Legyen velük orvos is. Maronick két embere a ház mögötti erdőben van, de halottak. És most isten velem. A készülék még azelőtt kattant, hogy Mitchell szóhoz jutott volna. Bemérő emberére pillantott, aki kudarcát jelezve megrázta a fejét. A szoba megbolydult méhkassá változott. Telefonokat tárcsáztak, és Washingtonban sokan riadtak fel speciális csengők éles vijjogására. írógépek zakatoltak, küldöncök szaladtak szét a szobából. Azok is fel-alá járkáltak, akik semmi tennivalót nem találtak maguknak. Az izgatottság nem ragadt át Mitchellre. Az íróasztalnál ült, és nyugodtan átvette a már rég kidolgozott akciótervet. Homloka és tenyere száraz volt, de a szeme mélyén valami furcsa fény lobogott. Malcolm lehúzta a telefon kampóját, és bedobott még egy tantuszt. Csak kétszer csengett ki. A lányt kedves, vidám hangjáért vették fel ebbe munkakörbe. – Jó reggelt. TWA repülőtársaság. Miben állhatunk a rendelkezésére? – Halló, a nevem Henry Cooper. A bátyám ma repül el szabadságra, még tavalyról maradt neki pár napja. Messze mindentől, ugye, érti. Senkinek sem mondott semmi bizonyosat, hogy hova megy, mert akkor még nem döntött.

Csak egy búcsúajándékot szeretnénk átadni neki még az indulás előtti utolsó percekben. Már elment hazulról, de szerintünk a 27-es járattal megy, ami 6-kor indul. Meg tudná mondani, rajta van-e a listán? Egy kis szünet, aztán: – Igen, Mr. Cooper, a bátyja foglalt egy helyet arra a járatra… Chicagóba. Még nem váltotta ki a jegyét. – Remek, igazán lekötelez. Megtenne még egy szívességet? Kérem, ne mondja meg neki, hogy kerestük. A meglepetés neve Wendy, és lehet, hogy vagy vele repül, vagy a következő géppel. – Természetesen, Mr. Cooper. Félretegyek egy jegyet a hölgynek? – Nem, köszönöm. Azt hiszem, inkább megvárjuk, hogy hogyan alakul a repülőtéren. A gép hatkor száll fel, ugye? – Úgy van. – Remek, ott leszünk. Köszönöm. – Köszönjük, uram, hogy a TWA-ra gondolt. Malcolm kilépett a fülkéből. Lesöpört valami szövetfoszlányt a zakója ujjáról. Atwood egyenruhája elég jól illett rá, bár egy kissé testesebbre szabták. A cipő bő volt, a lába lötyögött benne. Az erősen kifényesített bőr nyikorgóit, ahogy a parkolóhelyről a National repülőtér előcsarnokába igyekezett. Az esőkabátot a karján összehajtogatva vitte, és a sapkát mélyen fejébe húzta. Malcolm egy felbélyegezetlen borítékot dobott a postaládába, a címzett a CIA volt. A levél tartalmazta mindazt, amit megtudott, többek között Maronick álnevét és a repülőjárat számát. Keselyű remélte, hogy nem kell az amerikai postára bíznia a dolgot. De minden lehetséges. A repülőtéri váróteremben egyre nagyobb lett a nyüzsgés, gyülekeztek az utasok. Egy nehezen lélegző altiszt cigarettacsikkeket söpört le a vörös szőnyegről. Egy anya hízelgéssel próbálta megnyugtatni unatkozó, nyafogó csemetéjét. Egy ideges diáklány azon tűnődött, hogy vajon a szobatársa félárú jegye beválik-e. Három fiatal tengerész, útban hazafelé Michiganbe azon tűnődött, hogy vajon a lány beválik-e. Egy nyugdíjas, tehetős tisztviselő és egy nincstelen csavargó egymás mellett szunyókált, mindketten a lányukat várták vissza Detroitból. Egy kefeügynök teljes mozdulatlanságba meredten, gintől másnaposan készült fel lelkileg a repülőút viszontagságaira. A megafon zenei szerkesztője úgy döntött, hogy jókedvre hangolja a kora reggeli utasokat, és egy ismeretlen zenekar lagymatag Beatles-feldolgozását játszotta be. Malcolm odasétált egy széksorhoz, hogy a TWA pultjától hallótávolságban legyen. Odaült a három tengerész mellé, akik tapintatosan nem vettek tudomást róla. Újságot tartott a kezében, hogy az arcát eltakarja vele. Nem

vette le a szemét a TWA pultjáról. Jobb kezét a tengerészzubbony belsejébe rejtette, hogy a hangtompítós automata kéznél legyen. A fegyvert jól megmarkolta, kezét az esőkabát alá húzta, és várakozásteljesen hátradőlt. Pontosan 5.30-kor Maronick magabiztosan lépett be főbejáraton. A különös tekintetű úriember egy kicsit sántított; amit a szemlélődök általában igyekeznek nem észrevenni, de amit előszeretettel figyelnek. A bicegés az, ami megragadja a figyelmüket, és gondolataikat minden más részletről eltereli. Sokszor az egyenruha is így hat. Maronick álbajuszt viselt, és amikor megállt a TWA pultjánál, Malcolm nem ismerte fel. De halk beszéde felhívta magára a figyelmét, és megpróbálta kihallgatni a társalgást. – James Cooper vagyok. Úgy tudom, van itt egy helyfoglalás a nevemre. A pultnál álló tisztviselő udvariasan válaszolt: Igenis, Mr. Cooper, a 27-es járat Chicagóba. Van még körülbelül tizenöt perce a beszállásig. – Remek. – Maronick kifizette a jegyét, lemérette egyetlen bőröndjét, és minden cél nélkül elsétált a pulttól. A terem majdnem néptelen, állapította meg. Jól van. Néhány katona, rendben; anya csecsemővel, rendben, vén iszákosok, rendben, gimnazista lány, rendben. Nincs túl sok férfi, aki lázas aktivitással végezné a semmittevést. Senki sem rohan a telefonhoz, még a pult mögötti lány sem. Minden rendben. Nyugodtan elengedte magát, elindult, hogy körülnézzen a váróteremben, és hogy még egyszer megtornáztassa lábait, amire a hosszú repülőút alatt már nem lesz alkalma. Nem vette észre a haditengerészet kapitányát, aki húszlépésnyi távolságról lassan a nyomába szegődött. Maronick magabiztossága és nyugalma láttán Malcolm majdnem meggondolta magát. De ehhez már túl késő volt. Egyedül kell elintéznie. Nagy nehezen leküzdötte a gyógyszer okozta idegességet. Csak egy dobása lesz. A National repülőtér nem lélegzetelállítóan impozáns, de azért tiszteletre méltó létesítmény. Maronick őszinte csodálattal adózott a folyosók szimmetriájának. Szép színek, sima vonalvezetés. Hirtelen megállt. Malcolmnak alig maradt ideje, hogy egy könyvállvány mögé ugorjon. Az eladónő rosszalló pillantást vetett rá, de nem szólt. Maronick megnézte, hány óra, elgondolkozott. Még van annyi ideje. Újra elindult, de most a ráérős séta helyett szaporán szedte a lábát. Malcolm követte óvatosan, hogy lépései ne koppanjanak hangosan a márványpadlón. Maronick hirtelen befordult jobbra, és bement egy ajtón, ami bezárult mögötte. Malcolm az ajtóhoz sietett. Pisztolyt markoló tenyere az esőkabát alatt izzadt a melegtől, a gyógyszertől, az idegességtől. Megállt a barna csapóajtó

előtt. "Férfiak." Körülnézett. Senki. Most vagy soha. Gondosan ügyelve arra, hogy a pisztolyt a teste és az ajtó között tartsa, előhúzta a fegyvert a kabát alól. A nehéz esőkabátot egy közeli székre dobta. Végül kalapáló szívvel megnyomta a csapóajtót. Könnyen, halkan nyílt. Három centi. Megvillant a helyiség csillogó, fehér fényessége. Tükrök villództak távol, a bal oldali falon. Harminc centiméternyire nyitotta az, ajtót. Az ajtó felőli oldalon három fényes kagyló. Négy vizelőedény a szemben levő falnál. Távolabb kivehető volt egy fülke sarka is. Senki sem állt az edényeknél, és a kagylóknál sem. Citromszagú fertőtlenítő csiklandozta az orrát. Belökte az ajtót, amint belépett, halk hussanással csukódott be mögötte; Malcolm teljes testével nekidőlt. A helyiségben világosabb volt, mint kint a tavaszi napsütésben. A hangszóróból sugárzó zene erejét semmi nem tompította, a hang visszaverődött a csempefalról – hideg, metsző, harsogó dallamok töltötték meg a helyiséget. Három fülke állt Malcolmmal szemben. A bal oldaliban látott egy pár cipőt, orrukkal feléje fordultak. Fényezésük csak fokozta a helyiség világosságát. A mennyezeten függő kis dobozban a fuvola vidám zenei kérdésére zongorafutam válaszolt. Malcolm lassan felemelte a pisztolyt. Vécépapír-zizegés hallatszott, amint lepereg az orsóról. A fuvola melankolikusabb témába kezdett, ahogy megint érdeklődött. A pisztoly biztonsági zárának halk pattanása után jött a papírtépés és a zongora lágy válasza. A pisztoly megugrott Malcolm kezében, lyukat vágott a vékony fülkeajtón. A fülkében a lábak rándultak egyet, majd felrúgtak a levegőbe. Maronick, aki csak enyhén sérült meg a nyakán, kétségbeesetten hátranyúlt a hátsó zsebéhez a pisztolyáért, de a nadrágja a bokája körül hevert. Vagy az övén, vagy a hóna alatt hordta a pisztolytáskáját, de úgy tervezte, hogy még mielőtt átmegy a repülőtéri biztonsági ellenőrzésen, valahol megválik a fegyverétől. Nem valószínű, hogy az akció e szakaszában szüksége lenne rá, különösen egy hatalmas, zsúfolt repülőtéren, mégis minden eshetőségre felkészülve a hátsó zsebébe tette: így nem feltűnő, de nehezebb hozzáférni. Malcolm újra lőtt. Újabb golyó szakította át a felsikító fémet, befúrta magát Maronick mellébe, s testét nekivágta a falnak. Malcolm újra lőtt, aztán megint, és megint, és megint, és megint. A pisztoly a csempepadlóra köpte az elhasznált hüvelyüket. Keserű lőporszag vegyült a citromillatba. Malcolm harmadik golyója Maronick gyomrába fúródott. Maronick halkan felhörgött, s elvágódott a fémfülke jobb oldala mentén. Gyöngülő karjával meghúzta az öblítőkart. Az öblítés és a szennyvíz csobogása egy időre elnyomta nyögéseit s a pisztoly köhögését. Amikor Malcolm negyedszer lőtt, egy stewardess elhaladtában meghallotta a fojtott köhögést, és eszébe jutott, hogy az esős

évszakban járnak. Szentül megfogadta, hogy vesz valami vitamint. A golyó nem találta el Maronick süllyedő testét. Az ólom bevágódott a csempefalba, apró szilánkdarabokat szórt a fémfalakra és a csempemennyezetre. Néhány szilánk Maronick hátát érte, de ezek már nem számítottak. Malcolm ötödik golyója Maronick bal csípőjébe fúródott, és a haldokló ember rázuhant a vécékagylóra. Malcolm látta, ahogy a férfi karjai és lábai rábuknak a vécére. Vörös foltok futották be a csempe mintázatát. A test lassan lecsúszott a vécéről. Malcolm biztos akart lenni a dolgában, mielőtt szemtől szembe kerülne vele, ezért erősen megmarkolta a ravaszt, hogy kilője utolsó két golyóját. Egy mezítlen és meglepően szőrtelen láb, egy esetlen térd simult az egyik fülketartó pillérhez. A test egy kissé kifordult, ahogy megállapodott a kövezeten. Malcolm eleget látott a sápadt arcból. A halál Maronick különös megjelenését közönséges, üveges tompasággá változtatta. Malcolm ledobta a pisztolyt a földre, az valahol a test közelében állt meg. Pár percbe tellett, míg telefonfülkét talált, de végül egy csinos stewardess segített neki. A tengerésztiszt nagyon zavartnak látszott. Még tantuszt is úgy kért kölcsön. – 493-7282. – Mitchell hangja remegett. Malcolm nem sietett. Nagyon fáradt hangon szólalt meg. – Itt Malcolm. Vége. Maronick halott. Miért nem küld már valakit értem? Itt vagyok a National repülőtéren. Maronick is itt van. Én vagyok a tengerész-egyenruhás az északnyugati kijáratnál. Két perccel a riadókocsi előtt három autónyi ügynök érkezett. A riadókocsit az altiszt hívta ki, mert a felügyelete alá tartozó toaletthelyiségben olyan fülkét talált, amit nem lehetett egyszerűen piszkosnak nevezni. "Az egész részeinek összegével egyenlő." (Matematikai tétel)

SZERDA délután Mintha egy madarat lőtt volna le a kalickájában. – A három férfi a kávéját

iszogatta. Powell a mosolygó öregemberre és Dr. Loftsra pillantott. – Maronicknak semmi esélye nem volt. Az öregember a doktorra nézett. – Van valami magyarázata Malcolm cselekedeteire? A hatalmas termetű férfi tűnődött, mielőtt felelt volna. – Nem tudok választ adni addig, amíg nem beszélgettem vele. De azt hiszem, a reakciója logikusnak mondható, ha figyelembe vesszük az utóbbi napokban szerzett tapasztalatait, a barátai halálát, azt a meggyőződését, hagy a lány meghalt. Mindehhez tekintetbe kell venni neveltetését, kiképzését és a körülötte kialakult rendkívüli helyzetet, nem is szólva a gyógyszer esetleges hatásairól. Powell bólintott. Feletteséhez fordult. – Atwood hogy van? – Á, életben marad, legalábbis még jó ideig. Feltűnt nekem, hogy milyen ostoba. Túl jól játszotta az idiótát. Nem fog hiányozni. Hogyan kezeljük Maronick halálát? Powell felvidult. – Igen óvatosan. A rendőrségnek nincs ínyére, de meg kell barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy a gyilkos a Capitol Hűiről végzett magával a National repülőtér mellékhelyiségében. Meg kellett vesztegetni az altisztet, hogy felejtse el, amit látott. De ezek nem nagy problémák. Az öregember mellett megszólalt egy telefon. Néhány pillanatig belehallgatott, aztán letette. Megnyomta a telefon melletti gombot, és kinyílt az ajtó. Malcolm kezdett magához térni a gyógyszer hatása alól. Három órán keresztül dőlt belőle a szó, a hisztéria határán volt. Powell, Dr. Lofts és az öregember hat nap történetét hallotta három órába sűrítve. Miután befejezte, elmondták neki, hogy Wendy él, és amikor elvitték a lányhoz, a kimerültségtől alig állt a lábán. A világos, fertőtlenített teremben rámeredt a békésen szunnyadó teremtésre, láthatólag nem vett tudomást a mellette álló ápolónőről. – Minden rendbe jön – a nővér kétszer is elmondta, de választ nem kapott. Malcolm csak annyit látott Wendyből, amennyi a bepólyált fejecskéjéből és lepedővel borított alakjából szabadon maradt. Testét huzalok és műanyag csövek kötötték össze egy bonyolult berendezéssel. – Istenem – suttogott félig megkönnyebbülten, félig részvéttel –, istenem. – Hagyták, hogy hosszú percekig álljon mellette, mielőtt kiküldték volna, hogy tisztálkodjék meg. Felvette a saját ruháit, amit a lakásából hoztak el, de még így is idegennek hatott. – Malcolm, kedves fiacskám, üljön le. Nem fogjuk sokáig feltartani – az öregember elbűvölően kedves volt Malcolmhoz, de ez egyáltalán nem hatott a fiatalemberre. – Semmire se legyen gondja. Mindenről mi gondoskodunk.

Előbb pihenje jól ki magát, aztán kell csak visszajönnie, hogy elbeszélgessen velünk. Ugye, megteszi, fiacskám? Malcolm lassan ráemelte tekintetét a három férfira. Torkig volt magánháborúikkal, piszkos ügyleteikkel. Élete már nincs veszélyben, de menekülésre nincs esélye. Úgy tűnt nekik, hogy a hangja nagyon öreges, nagyon fáradt. Maga sem ismert rá erre a hangra. – Nincs sok választásom, nem igaz? Az öregember nyájasan elmosolyodott, hátba veregette, és közhelyeket motyogva az ajtóig kísérte. Amikor visszaült a foteljába, Powell ránézett. – Nos, uram, a mi Keselyűnk nincs többé. Az öregember hamiskásan rákacsintott. – Nana. Nem olyan biztos, Kevin fiam, ez még nem olyan biztos.