A GYŐZELEM NAPJA - HETVENEDSZER A GYŐZELEM NAPJA - HETVENEDSZER

33.szám

1 / 150

Beköszöntő A GYŐZELEM NAPJA - HETVENEDSZER Spektátor Ez ma a legnagyobb ünnep Oroszországban ...

A GYŐZELEM NAPJA - HETVENEDSZER Május 9-én egész Oroszország és vele együtt a volt Szovjetunió népeinek többsége is úgy, ahogyan a Győzelem Napjának szentelt énekükben megfogalmazták, szó szerint könnyes szemmel ünnepelte meg a fasizmus felett aratott győzelem 70. évfordulóját. Ez ma a legnagyobb ünnep Oroszországban, mert minden családban többen áldozták fel az életüket a győzelemért és azoknak, akik életben maradtak éveken át kellet nélkülözniük és keményen dolgozniuk a győzelemért, ezért jogosan érzi mindenki, hogy ez a nap az ő személyes küzdelmeinek az eredménye is, ha hatalmas öröm tölti el. Ugyanakkor lehetetlen sírás nélkül gondolni az örökre elvesztett apára, gyermekre, fiútestvérre, férjre, vőlegényre vagy unokára, akik a győzelemért áldozták fel az életüket, és akiknek a helye örökre betöltetlen maradt. Ez a nap egyszerre az öröm és a gyász ünnepe. Az örömé azért is, mert a náci hatalom az egész orosz népet fenyegette kipusztítással és a győzelemmel a halálos veszedelem elhárult, de a gyászé is, mert özvegyek, árvák sorsára jutott sok- sok millió ember. Ezért alakult ki az emlékezésnek, az ünneplésnek az a sajátos formája, ami a „halhatatlan ezred” elnevezést kapta. Barátaim, ismerőseim információja szerint a hivatalos megemlékezések és az ilyenkor a természetes katonai díszszemle valamint ebéd után az egyes települések ünneplő tagjai egy közös ünnepélyes menetre gyűlnek össze a település centrumában, ahol a harcokban elesett rokonaik nagy táblára tűzött arcképével csendesen végig vonulnak a település fő útvonalán. A rendezvény a „halhatatlan ezred” elnevezést kapta. Az elnevezés jelentése világos, nem részletezem. A megemlékezésnek ez a formája eredetileg Moszkvában keletkezett, de mára – és most ismét barátaim közlésére hivatkozom, - elterjedt vidéki városokban is. Bizonyos becslések alapján - és ebben az esetben csak becslés lehet, - ma a moszkvai menetben 500 ezer ember vett részt. Maga Putyin is, miután elvégezte elnöki funkciójából következő feladatokat, apja arcképével beállt a menetbe.

A tegnapi ünnepi eseményeknek a kerek 70-es számon túl két momentum ad különleges jelentőséget: 1. A fasiszta tendenciák újra jelentősen felerősödtek szerte Európában. 2. Felerősödött az orosz nép antifasiszta győzelme iránti nemzetközi szolidaritás és együttérzés, és ez hivatalos formában is megnyilvánult. Május 9-én az orosz hadsereg díszszemléjében az orosz katonákkal együtt vett részt még a következő 10 ország egy-egy katonai alakulata: Azerbajdzsán, Örményország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Kirgizia, Türkmenisztán, India, Mongólia, Szerbia, Kína. A hetvenedik évforduló már nemcsak az orosz hadsereg díszszemléje volt, hanem a fenti tíz országé az alakuló antifasizmus jegyében. A nap harmadik fénypontja a két új demokratikus antifasiszta államnak a Donyecki Népköztársaság és a Lugánszki Népköztársaság hadseregeinek katonai díszszemléje volt. E tény is bizonyítja a két népi-demokratikus állam életrevalóságát.

Spektátor

A GYŐZELEM NAPJA - HETVENEDSZER Spektátor Ez ma a legnagyobb ünnep Oroszországban ... PUBLIKÁLVA PUBLIKÁLVA

A GYŐZELEM NAPJA - HETVENEDSZER Május 9-én egész Oroszország és vele együtt a volt Szovjetunió népeinek többsége is úgy, ahogyan a Győzelem Napjának szentelt énekükben megfogalmazták, szó szerint könnyes szemmel ünnepelte meg a fasizmus felett aratott győzelem 70. évfordulóját. Ez ma a legnagyobb ünnep Oroszországban, mert minden családban többen áldozták fel az életüket a győzelemért és azoknak, akik életben maradtak éveken át kellet nélkülözniük és keményen dolgozniuk a győzelemért, ezért jogosan érzi mindenki, hogy ez a nap az ő személyes küzdelmeinek az eredménye is, ha hatalmas öröm tölti el. Ugyanakkor lehetetlen sírás nélkül gondolni az örökre elvesztett apára, gyermekre, fiútestvérre, férjre, vőlegényre vagy unokára, akik a győzelemért áldozták fel az életüket, és akiknek a helye örökre betöltetlen maradt. Ez a nap egyszerre az öröm és a gyász ünnepe. Az örömé azért is, mert a náci hatalom az egész orosz népet fenyegette kipusztítással és a győzelemmel a halálos veszedelem elhárult, de a gyászé is, mert özvegyek, árvák sorsára jutott sok- sok millió ember. Ezért alakult ki az emlékezésnek, az ünneplésnek az a sajátos formája, ami a „halhatatlan ezred” elnevezést kapta. Barátaim, ismerőseim információja szerint a hivatalos megemlékezések és az ilyenkor a természetes katonai díszszemle valamint ebéd után az egyes települések ünneplő tagjai egy közös ünnepélyes menetre gyűlnek össze a település centrumában, ahol a harcokban elesett rokonaik nagy táblára

2 / 150

tűzött arcképével csendesen végig vonulnak a település fő útvonalán. A rendezvény a „halhatatlan ezred” elnevezést kapta. Az elnevezés jelentése világos, nem részletezem. A megemlékezésnek ez a formája eredetileg Moszkvában keletkezett, de mára – és most ismét barátaim közlésére hivatkozom, - elterjedt vidéki városokban is. Bizonyos becslések alapján - és ebben az esetben csak becslés lehet, - ma a moszkvai menetben 500 ezer ember vett részt. Maga Putyin is, miután elvégezte elnöki funkciójából következő feladatokat, apja arcképével beállt a menetbe.

A tegnapi ünnepi eseményeknek a kerek 70-es számon túl két momentum ad különleges jelentőséget: 1. A fasiszta tendenciák újra jelentősen felerősödtek szerte Európában. 2. Felerősödött az orosz nép antifasiszta győzelme iránti nemzetközi szolidaritás és együttérzés, és ez hivatalos formában is megnyilvánult. Május 9-én az orosz hadsereg díszszemléjében az orosz katonákkal együtt vett részt még a következő 10 ország egy-egy katonai alakulata: Azerbajdzsán, Örményország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Kirgizia, Türkmenisztán, India, Mongólia, Szerbia, Kína. A hetvenedik évforduló már nemcsak az orosz hadsereg díszszemléje volt, hanem a fenti tíz országé az alakuló antifasizmus jegyében.

A nap harmadik fénypontja a két új demokratikus antifasiszta államnak a Donyecki Népköztársaság és a Lugánszki Népköztársaság hadseregeinek katonai díszszemléje volt. E tény is bizonyítja a két népi-demokratikus állam életrevalóságát. Spektátor

3 / 150

Hétköznapjaink Hurma 2014 Jakócs Dániel A fán az idén kb. 130 termés volt pontosan nehéz volt megszámolni a dús lombok miatt. Ezért nem lehetett korábban lefényképezni sem. A termések nagy részét elajándékoztuk még teljes lombhullás előtt. A gyümölcsöknek nagy sikere volt. Egy gyümölcs súlya 25-27 dkg. volt,több mint 30kg. lehetett a fán. Bár két komoly ellenjavallata van nagyon jó gyógynövény csökkenti a magas vérnyomást és gyógyítja a fogínygyulladást. Tápértéke is nagy.

Hurma 2014 A fán az idén kb. 130 termés volt pontosan nehéz volt megszámolni a dús lombok miatt. Ezért nem lehetett korábban lefényképezni sem. A termések nagy részét elajádékozgattuk még teljes lombhullás előtt. A gyümölcsöknek nagy sikere volt. Egy gyümölcs súlya 25-27 dkg. volt,több mint 30kg. lehetett a fán. Bár két komoly ellenjavallata van nagyon jó gyógynövény csökkenti a magas vérnyomást és gyógyítja a fogínygyulladást. Tápértéke is nagy.

Jakócs Dániel

4 / 150

Hírek antifasiszta tiltakozó gyűlés - meghívó MAL Ügyvezető Testülete 16:00 órás kezdettel 2015 február 13-án a Budapest, V. Szabadság tér, Szovjet Hősi Emlékmű előtti térségben

SOHA TÖBBÉ FASIZMUST! Magyar Antifasiszta Liga teleph.:1088. Budapest, Múzeum u. 7. e-mail: [email protected]

Kedves antifasiszta barátunk !

Ezúton tájékoztatunk, hogy 2015 február 13-án a Budapest, V. Szabadság tér, Szovjet Hősi Emlékmű előtti térségben a MEASz, majd a Magyar Munkáspárt által ugyanide szervezett megemlékezések után, 16:00 órás kezdettel, Putyin orosz elnök 4 napra rá sorrakerülő budapesti látogatására tekintettel és kihasználva az Emlékmű és az USA Nagykövetség közelségével meghatározott emblematikus helyszínválasztásból adódó nyomatékot, antifasiszta tiltakozó gyűlést szervezünk, az Ukrajnában tudatosan kirobbantott testvérháborúért elsősorban felelősnek tartott, nyiltan egy fasiszta, tömeggyilkos rezsimet támogató amerikai politikai kurzus elítélése céljával. Meg kívánjuk jeleníteni ezen mesterségesen szított esemény szélsőjobboldali, nyilvánvaló fasizálódást eredményező hatásának következtében hazánkra, egész Európára közvetlen és valós háborús veszélyt jelentő helyzet miatti aggódásunkat, együttérzésünket az ukrajnai náci fordulatot elutasító 2 régió hősi és elszánt szabadságharcot folytató lakosságával. Egyúttal ki kívánjuk fejezni elismerésünket a fasiszta irányváltást elutasító D-K Ukrajnára rákényszerített életmód- és területvédő harchoz Oroszország által nyújtott sokoldalú segítségért, magának Putyin elnöknek a hisztérikus nyugati nyomás ellenében tanusított helytállásáért !

Részletesebb véleményünkkel megismerkedhetsz a mellékelt felhívásból.

A megmozduláson 2-3 helyzetértékelő összeállításon túl műsort, ill. napipolitikai tartalmú fellépést nem tervezünk. Kérjük figyelembe venni és tiszteletben tartani, hogy a gyűlés meghirdetett mondanivalóját netalán elutasító, azzal ellenséges nézetek, jelvények és egyéb szimbolikák megjelenítését, ill. a résztvevők között a beszédek alatti esetleges hangos szóváltást nem tartjuk kívánatosnak és elfogadhatónak; ilyen problémák felmerülése esetén, mint felelős szervezők, a zavaró elemek eltávolítását leszünk kénytelenek kezdeményezni.

Kérünk, terjeszd a megmozdulás hírét, lehetőségeid szerint segítsd elő a minél nagyobb létszámú megjelenést !

Budapest, 2015 február 6

5 / 150

MAL Ügyvezető Testülete

Üdvözlet Kedina Szvetlana A Világszabadság lap üdvözlése Szentpétervárról, Budapest felszabadulásának 70, évfordulója alkalmából

Szerkesztőségünk, Jakócs Dániel főszerkesztő címére az alábbi üdvözletet kapta Budapest felszabadulásának 70 évfordulója alkalmából Kedina Szvetlana egyetemi oktatótól, Szentpétervárról.

Дорогой Даниэл ь ! От в сей души позд равляем с памятной и юбилейной д атой – 70-летием освобождения Будапешт а от иг а фашизма. Это грандиозная д ат а в жизни Вашей ст раны и каждого человека. До сих пор вспоминаю Ваш прекрасный и удивительный город как музей под открытым небом. Редкостной красоты столица ! И т ем счастл ивее ощущать, что Ваша сокровищница неприкосновенна. Много и часто рассказываю о нем своим студент ам. Еще раз поздравляю с великой датой свободы !

Drága Dániel !

Teljes szí vből üdvözl ünk ezen emlékezetes, jubil eumi dát um – Budapest f asiszta elnyomás alól i felszabadul ásának 70. évfordulója alkalmából. Ez egy grandiózus esemény az Ö nök országának és mi nden egyes lakosának az életében. Mind a mai napig emlékezem a maguk csodál at os és érdekes városára, mi nt egy szabad ég al atti múzeumra. Ri tka szépségű főváros ! Nagy szerencse látni, hogy ez a ki ncs éri nt et len. Sokat és gyakran mesél ek róla a diákjaim nak. Még egyszer üdvözl öm a szabadság eme nevezetes évfordulóján !

Üdvözlet Kedina Szvetlana A Világszabadság lap üdvözlése Szentpétervárról, Budapest felszabadulásának 70, évfordulója alkalmából PUBLIKÁLVA

Szerkesztőségünk, Jakócs Dániel főszerkesztő címére az alábbi üdvözletet kapta Budapest felszabadulásának 70 évfordulója alkalmából Kedina Szvetlana egyetemi oktatótól, Szentpétervárról.

Дорогой Даниэл ь ! От в сей души позд равляем с памятной и юбилейной д атой – 70-летием освобождения Будапешт а от иг а фашизма. Это грандиозная д ат а в жизни Вашей ст раны и каждого человека. До сих пор вспоминаю Ваш прекрасный и удивительный город как музей под открытым небом. Редкостной красоты столица ! И т ем счастл ивее ощущать, что Ваша сокровищница неприкосновенна. Много и часто рассказываю о нем своим студент ам. Еще раз поздравляю с великой датой свободы !

Drága Dániel !

Teljes szí vből üdvözl ünk ezen emlékezetes, jubil eumi dát um – Budapest f asiszta elnyomás alól i felszabadul ásának 70. évfordulója alkalmából. Ez egy grandiózus esemény az Ö nök országának és mi nden egyes lakosának az életében. Mind a mai napig emlékezem a maguk csodál at os és érdekes városára, mi nt egy szabad

6 / 150

ég al atti múzeumra. Ri tka szépségű főváros ! Nagy szerencse látni, hogy ez a ki ncs éri nt et len. Sokat és gyakran mesél ek róla a diákjaim nak. Még egyszer üdvözl öm a szabadság eme nevezetes évfordulóján !

Meghívó oroszbarát demonstrációra Magyar Ifjúság Közösségi Szervezete ... ez a politikai folyamat nagymértékben hozzásegíti az Ukrajna területén élő más anyanyelvű, különösképpen a magyar és ruszin emberek polgári szabadságjogai és nemzeti identitásuk megőrzéséhez.

Balog István, a Jogállamért Egyesület elnöke, Barabás György, a MIKSZ Egyesület elnöke, Mány Péter, a Magyar Jog és Igazság .EU jogvédő csoport vezetője, Putyin elnök budapesti jelenlétét felhasználva szolidaritási demonstrációt tartunk az Orosz Föderáció budapesti nagykövetsége előtt. A demonstráció keretében nyilatkozatot adunk át a nagykövetség munkatársainak, amelyben kifejezzük szimpátiánkat, egyetértésünket és támogatásunkat Putyin elnök Úr és az Orosz kormány aktív, a nemzetközi politikai-katonai egyensúly fenntartása érdekében kifejtett erőfeszítései és tevékenysége mellett. Elismerésünket és tiszteletünket nyilvánítjuk ki a szíriai és ukrajnai válságban kifejtett erőfeszítésekért, az Ukrajnában élő orosz anyanyelvű emberek életének megmentése, nemzetiségi szuverenitásuk megőrzése érdekében tett tevékenységért. Bízva abban, hogy ez a politikai folyamat nagymértékben hozzásegíti az Ukrajna területén élő más anyanyelvű, különösképpen a Magyar és Ruszin emberek polgári szabadságjogai és nemzeti identitásuk megőrzéséhez Egyesületeink és a velünk együtt gondolkodó más civil egyesületekkel, magánszemélyekkel egyetértésben, szándékunkban áll Putyin Elnök Úr budapesti munkalátogatás alkalmából, az Orosz kormány politikája és az Orosz nép mellett szimpátia demonstrációt tartani a Budapesti Orosz Nagykövetség környezetében. Mindezek mellett egyetlen nemzetet vagy személyt sem provokálva, de határozottan, markánsan, demonstrációnkkal felhívjuk a figyelmet az USA és az EU, agresszív, Ukrajnát a polgárháborúba sodró, más népeket állandó gazdasági, politikai, néhol fegyveres nyomás alatt tartó politikájára. Megszólalásunk mottója: NEM AKARUNK HÁBORÚT, VILÁGHÁBORÚT PEDIG EGYÁLTALÁN NEM! A rendezvényt a Magyar és Orosz himnuszok hangosítással előadott változatával kezdjük, majd a beszédek követeznek. Kérünk minden tisztelt megjelentet, hogy demonstráción csak az esemény témájához, hangulatához illő plakátokat, képeket-feliratokat használjon. Az esemény záró aktusaként felolvasásra kerül a három rendező szervezet képviselői által aláírt szolidaritási nyilatkozat. Ezt követően szándékunkban áll a felolvasott nyilatkozat egy példányát a Nagykövetség képviselőjének átadni. Ennek az ünnepélyes tiszteletadásnak a létrejöttéhez nagy tisztelettel kértük a Nagykövet Úr szíves engedélyét, illetve támogatását, mert úgy érezzük ez a gesztus méltó befejezése lenne megemlékezésünknek. Tisztelt leendő jelenlévők! A rendezők nevében el kívánjuk mondani, hogy bár a rendezvény a három szervezet nevében lett bejelentve, bízunk benne, hogy a cél egyezik többetek elképzelésével és találkozik egyetértésetekkel. Budapest 2014, február 13.

https://www.facebook.com/events/403813233128469/

Üdvözlet Kedina Szvetlana A Világszabadság lap üdvözlése Szentpétervárról, Budapest felszabadulásának 70, évfordulója alkalmából PUBLIKÁLVA PUBLIKÁLVA

IllyésGyula: HŐMÉRŐ Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

7 / 150

Késő éjjel értük el Szófiát. Úgy lett, mint vártuk. Hogy senkise várt. Az állomás – akár a kaposvári – kiürült végleg. Mit fogunk csinálni? Egy fia leva nincsen a zsebemben, egy fia bolgár ige a fejemben. Dörmögtem én is – hogy el ne maradjak, legalább kontrázzak a társaimnak. Sose sajnálom, hogyha a véletlen márt meg, hőmérőt, népben, nemzetekben. Gyerünk, hőmérő! – mondtam, idegem, bőröm mutassa, mi van idelenn a rendezetlen mélyben! – hány fokon áll a segítő készség, a rokons ellenszenv a csupasz ember iránt? Megismertünk egy hajóskapitányt, egy forgalmistát, jelbeszéddel, egy tanítót, annak lányát, akinek diákemlékei közt megrekedt néhány nyugati szó – micsoda kincs, gyémántkő volt, nemes valuta mind, ahogy lassan fényt: értelmet vetett az áthatolhatatlan nyelvhomályba. Telefon, kölcsön. Egy kis karaván kisért ki, nézett gépkocsi után s irányított – éjfélkor – szállodába.

MEGHÍVÓ KÖNYVBEMUTATÓRA Politikatörténeti Intézet Kiss Endre: Marx lábnyomai

A Politikatörténeti Intézet szeretettel meghívja Önt és a téma iránt érdeklődő ismerőseit

2015. március 4-én (szerdán) 17 órára

KISS ENDRE

8 / 150

MARX LÁBNYOMAI

című kötete kapcsán rendezett kerekasztal-beszélgetésére.

Résztvevők:

KISS ENDRE filozófus SZIGETI PÉTER alkotmányjogász SEBŐK MIKLÓS politológus FÖLDES GYÖRGY történész

Helyszín: Politikatörténeti Intézet, II. emelet, könyvtári olvasóterem (1054 Budapest, Alkotmány u. 2.)

Kiss Endre: Marx lábnyomai (Gondolat Kiadó, 2013) Jacques Derrida Marx „kísértetei”-ről beszélt, amelyek elő-előjönnek a jelen éjszakájában. Ez találó és érdekes metafora, mi inkább Marx (hatalmas) lábnyomairól beszélnénk. A lábnyom részben konkrétabb kép, részben konkrétabban tagolja a jelen társadalmi és intellektuális tereit. Nap, mint nap találkozunk Marx lábnyomaival, nap, mint nap felismerjük, hogy e lábnyomok a jelen fontos pontjaihoz vezetnek és fontos üzeneteik vannak, anélkül hogy szervesen össze tudnánk kapcsolni napjaink szellemi és politikai forgalmával. Nem szeretnénk a modern városesztétika módjára e lábnyomokat elhelyezni a sétáló utcák forgatagába és a bevásárló központok előtti szökőkút elé helyezni őket funkcionáló ornamentikaként. Szeretnénk ezeket a lábnyomokat feltárni és értelmezni, s így párbeszédre lépni Marx-szal a harmadik évezred elején. A kötetet itt rendelheti meg, recenziót pedig itt olvashat róla.

MEGHÍVÓ - Hol tart az ukrán válság? Eszmélet folyóirat Az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszéke és az Eszmélet folyóirat vitát rendez

MEGHÍVÓ

Az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszéke és az Eszmélet folyóirat vitát rendez Hol tart az ukrán válság?

9 / 150

címmel. Vitavezető: Juhász József tanszékvezető, egyetemi docens Vitaindítót tart: Gilyán György Magyarország volt moszkvai nagykövete Gyóni Gábor tudományos munkatárs Krausz Tamás egyetemi tanár

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Időpont: 2015. március 5. 18 óra

Helyszín: ELTE BTK, Főépület II. emelet 252. (I. Tóth Zoltán terem)

MEGHÍVÓ - Rendszerváltás - ezt akartuk? „BALOLDALI-E A BALLIB?” Kovács Lajos (Facebook) "... az idelológiai síkokat, hátteret vizsgálja"

MEGHÍVÓ A rendszerváltás társadalmi, gazdasági és szociális következményeit feltáró találkozók ötödik eseményén olyan kérdéskört beszélünk meg, amely az idelológiai síkokat, hátteret vizsgálja, főként a baloldal sokszínű irányzatait, összefüggéseit és különbségeit hazai és nemzetközi téren, azok szerepét a rendszerváltásnak nevezett hosszú folyamatban szem előtt tartva, hogy mindenütt az egész világon a demokratikus pártok szövetkezésén és egyetértésén munkálkodunk. • Miben különbözik a jobb- a baloldaltól? • Miben különbözik a liberalizmus, a neoliberalizmus és a baloldal? • A különbség csak ideológiai vagy az érdekek is erősen különböznek? • Mi a valódi baloldal feladata ma? A beszélgetésen nem csak az okokat keressük, hanem azt is, hogy van-e kiút a baloldal válságából. Várunk mindenkit, akiknek van véleménye a kialakult helyzetről és akik keresik a kiutat. Az eddigi gyakorlattól eltérően, több időt hagyunk a beszélgetésre, ezért már itt kérjük a résztvevőket, hogy előre fogalmazzák meg 2-3 percben a álláspontjukat és aktív résztvevői legyenek a pergő vitának. Időpont: 2015. március 28-án, szombaton (10h30 - 14:00) Helyszín: a Bánya- és Energiaipari Dolgozók Szakszervezetének székháza, 1068 Budapest, Városligeti fasor 46. Vitaindító előadások: 1. Pogàtsa Zoltàn, közgazdász, szociológus, a nemzetközi politikai gazdaságtan szakértője 2. Dr Nagy Andràs közgazdàsz 3. Szölôssi Istvánné, a PSZ volt vezetôje 4. Somi Judit politikai aktivista Levezető: Droppa György

Jogvédők elmondták, hogy az ukrán rendvédelmi szervek miként kínozzák foglyaikat Jekatyerina Csalova nyomán "A Nemzetbiztonsági Szolgálat (SZBU), a törvénytelen fegyveres alakulatok részéről egyre rendszeresebbé válik a kínzások, az embertelen bánásmód gyakorlata."

10 / 150

„Hallgattassék meg a másik fél is!”

„Novosztyi Donyeckoj Reszpubliki” („a Donyecki Népköztársaság hírei” – a DNK hivatalos portálja) 2015. március 13. Jogvédők elmondták, hogy az ukrán rendvédelmi szervek miként kínozzák foglyaikat. 2711161625

A Demokrácia Problémáinak Kutatásával foglalkozó Alapítvány pénteken (március 13-án) Moszkvában bemutatta a sajtónak az ukrán rendvédelmi szervek által elkövetett háborús bűntettekről – foglyok kínzásáról, a velük való embertelen bánásmódról készített legújabb jelentését. A jelentés olyan tényeket említ, amelyeket szakértők az ukrán fogságot túlélt, fogolycserék alkalmával szabadult foglyokkal készített felmérések során gyűjtöttek egybe. A jelentést több mint kétszáz fogoly vallomásai alapján állították össze. A felmérések a 2014. augusztus 25. és 2015. január 20. közötti időszakban készültek.

Az SZBU kínzásoknak vet alá békés állampolgárokat A jelentés szerzői által összegyűjtött tények alapján kijelenthető, hogy az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat (SZBU), a törvénytelen fegyveres alakulatok részéről egyre tömegesebbé, egyre rendszeresebbé válik a kínzások, az embertelen bánásmód gyakorlata. A jelentés bemutatója alkalmával az újságíróknak bemutatták az ukrán rendvédelmi erők bűntetteit tanúsító bizonyítékokat: az ukrán fogságot megjárt emberek elbeszéléseiről készített fényképeket és videó felvételeket. E tanúvallomások részletei olyannyira sokkolóak, hogy etikai okokból nem idézhetjük őket szó szerint. Tanúságok sokaságát gyűjtötték össze a jelentés készítői olyan esetekről, amikor a rendvédelmi szervek által elfogott ukrán állampolgárokat villanyárammal kínozzák, napokon keresztül verik különféle eszközökkel – vascsövekkel, baseballütőkkel, géppisztolyok tusával, szuronykésekkel, gumibotokkal. A jelentés példákat sorol fel olyan esetekről, amikor az áldozat ujjait, végtagjait levágták vagy megcsonkították, fogait kifűrészelték – vagy éppen elevenen nyúztak meg valakit. Gyakran alkalmazzák a vízbefojtásos vallatás módszerét, a „Bandera-hurkot”. Az áldozatok testét gyakran égetik izzó tárgyakkal, nem ritkán pedig a test különböző részein olyan szúrt, vágott, lőtt sebet ejtenek, amelyek nyomait az áldozat az élete végéig viselni fogja. Volt eset, hogy a foglyokat kihajtották az aknamezőre – másokat pedig páncélosokkal tapostattak halálra.

A jogvédők feltárták: az ukrán rendvédelmi szervek foglyaikat az élettel összeegyeztethetetlen körülmények között tartják őrizetben – fagyban, élelem és orvosi ellátás nélkül, olyan tudatmódosító szereket adagolva nekik, amelyek az áldozatoknak kínokat okoznak. A fogságot túlélők beszámolóiból kiderül, hogy a foglyok nagy része olyan békés állampolgár, akiknek semmi közük sem a népfelkelőkhöz, sem pedig a kijevi rezsimmel szembeni ellenálló mozgalomhoz. Közismert, hogy az ukrán rendvédelmiseknek nem túl gyakran sikerül népfelkelőket foglyul ejteniük – ezért egyszerű, békés állampolgárokat hurcolnak el és kínoznak meg. „Ilyesmivel főként a törvénytelen fegyveres alakulatok foglalkoznak – mondta a bemutató során a jelentés egyik szerzője, Makszim Grigorjev, a Demokrácia Problémáinak Kutatásával foglalkozó Alapítvány igazgatója, a Civil Parlament tagja. – Ahhoz, hogy valakit őrizetbe vegyenek, elegendő, ha az illetőnek kaukázusi hangzású a családneve, illetve megtalálták nála egy orosz újságíró névjegyét. Én magam néztem meg olyan házakat, amelyeket az ukrán hadsereg már a fegyverszünet kezdete után rombolt le. Ezek olyan emberek házai voltak, mely házaknak nincs semmiféle katonai rendetetésük. Mindez olyan irracionális, olyan bestiális.” Grigorjev biztosította a sajtóbemutató résztvevőit, hogy a jelentés dokumentumait el fogják juttatni az Orosz Állami Nyomozóhatósághoz, az Emberi Jogok Európai Bíróságához, az ENSZ-hez, az EBESZ-hez, illetve az EBESZ külön ukrajnai

11 / 150

missziójához. Ugyanakkor fennáll a veszélye annak, hogy a tanúvallomásokat tevő volt hadifoglyok rokonain a rezsim bosszút áll. Már voltak ilyesmire példák – tette hozzá a jogvédő.

Emberi jogok? Ilyesmiről mi nem is hallottunk…

A jelentés elkészítéséhez szükséges anyaggyűjtést az adott időben még folytatódó harci cselekmények, életveszély közepette kellett elvégeznünk – mondta Szergej Zseleznyak, az Állami Duma elnökhelyettese. „A szóbeli tanúvallomásokhoz mellékelni fogjuk az egyes sérülésekről szóló szakértői jelentéseket is. Hozzá kell azonban tennünk, hogy azok száma, akiket halálra kínoztak, akik nem bírták ki a bántalmazásokat és még a fogságban belehaltak – nagyságrendekkel haladja meg azok számát, akik túlélték azt – hangsúlyozta Zseleznyak. – Amellett ilyen esetekre nem csupán Délkelet-Ukrajnában került sor, de az ország más vidékein is. Egyszerűen arról van szó, hogy a Donbassz felszabadított körzeteiben módunk van bizonyítékokat gyűjteni ezekről a bűntettekről. Nincs azonban lehetőségünk arra, hogy Ukrajna más vidékeiről is hitelt érdemlő anyagokat szerezzünk be. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának meghatározása szerint az Emberi Jogok Európai Konvenciója teljességgel tiltja kínzások alkalmazását. Az Európai Unió törvénykezése abból indul ki, hogy „minden állam felelősséggel tartozik különböző szolgálatainak – rendőrség, titkosszolgálatok, egyéb rendvédelmi szervek – tetteiért, függetlenül attól, hogy azok parancsot hajtanak-e végre, vagy pedig saját belátásuk szerint járnak el.” A Konvenció 15. cikkelye félreérthetetlenül kizárja annak lehetőségét, hogy ebből a cikkelyből bármit is hatályon kívül helyezzenek, vagy kiiktassanak.

A Demokrácia Problémái Alapítvány által összegyűjtött tények alapján bízvást kijelenthetjük: az ukrán fegyveres erők, az SZBU, a nemzeti gárda és az ukrán belügyminisztérium egyéb alakulatai módszeresen és előre megfontolt szándékkal megsértik az Emberi Jogok Európai Konvenciójának 3. cikkelyét. Ez kimondja, hogy senkit sem lehet kínzásoknak, embertelen, illetve emberi méltóságát sértő bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni. Az viszont jelzésértékű, hogy mindez hónapok óta úgy zajlik Európa közepén, hogy azt teljes mértékben figyelmen kívül hagyják mind az európai jogvédő szervezetek, mind pedig a sajtó. Ezeket a szervezeteket, ezt a sajtót egyes egyedül az ukrán Nagyezsda Szavcsenko sorsa izgatja. Aki irányzóként dolgozott a nemzeti gárda tüzérségénél, akit tettestársként vádolnak két orosz újságíró meggyilkolásában. És akit most Moszkvában vizsgálati fogságban tartanak, a nemzetközi jog követelményeinek teljesen eleget tevő körülmények között.

„Jelentésünket megküldtük a nemzetközi jogvédő szervezetekhez – így a Human Rights Watchnak, illetve a szervezet moszkvai képviselőjének, Tatyjana Loksinának is. Aki ígéretet tett, hogy ezeket az anyagokat haladéktalanul továbbítani fogja Kenneth Rothnak, a szervezet vezetőjének – mondta el Makszim Grigorjev. De már eltelt több mint egy hónap – és ezeknek az anyagoknak semmi utóéletük: sehol nem használták fel őket, sehová sem továbbították azokat… Fölmerül a kérdés: ezek a szervezetek miért hallgatják agyon ezt a jelentést?”

Miért hallgatnak a jogvédők?

Kommentálva a jelentés eme részében felsorolt tényeket, Szergej Zseleznyak, bizonyos értelemben, már meg is válaszolta ezt a kérdést. „ A XXI. században, Európa közepén, egy bűnös rezsim tartja rettegésben az embereket. Ennek során bevet mindenféle olyan kínzóeszközt, amit az emberiség valaha is feltalált, beveti azokat a módszereket, amelyeket a második világháború során a banderisták is alkalmaztak. A rezsim képviselői ma azzal dicsekednek: többszáz módját tudják annak, hogyan lehet egy embert kínhalálnak alávetni. Bár békés állampolgárok sokaságának halála mára közismert ténnyé vált, mindezt tökéletesen figyelmen kívül hagyják azok az országok, amelyek nem hajlandók tudomásul venni az ukrajnai nácizmus létezését, törvénytelen fegyverrendszerek bevetéseit, illetve a kínzások rendszerének tömegessé válását Ukrajna délkeleti részén. A Nyugat pedig fegyvereket szállít nekik, kiképzéseket nyújt nekik – többek között a kényszervallatások módszereinek alkalmazásában is. Ezért a felelősség ezekért az áldozatkért nem csupán az ukrán hatóságokat, de azon országok vezetőit is terheli, amelyek támogatják ezt a törvénytelenséget, ezeket a kegyetlenkedéseket.”

Igor Boriszov, a választójoggal foglalkozó társadalmi intézet Tanácsának elnöke, az államfő mellett működő, a civil társadalommal és az emberi jogokkal foglalkozó Tanács tagja kitért az oroszországi civil jogvédő szervezetek kirívó passzivitására. „Napjainkra az oroszországi jogvédő mozgalom megérett az átalakításra. Minthogy e mozgalomban jelenleg azok a szervezetek vesznek részt, amelyeket még a 90-es években az USA és annak különböző alapítványai neveltek ki. Ezek a szervezetek a külföldi közvélemény szemében mindmáig az oroszországi jogvédő mozgalom elitjének számítanak” – kommentálta a helyzetet Boriszov, aki megjegyezte: amíg az Emberi Jogvédő Tanács egyik része segíti a menekülteket, az áttelepülteket, beteg gyermekeket hoz el a Donbasszból Oroszországba, „addig a Tanács egy másik része a Lefortovo vizsgálati fogház előtt áll sorban. Az, amiről a jelentésünk szól, az oroszországi jogvédő elitmozgalom számára mellékes. Ez az elit nem hajlandó tudomást venni sem az Ukrajnában folyó népirtásról, sem pedig az újjáéledő fasizmusról.”

12 / 150

Boriszov megjegyezte, hogy az államfő mellett működő, új összetételű emberjogi tanács, 2012-től 2014 februárjáig 22 alkalommal ült össze. 2014 februárja óta, amikor pedig Ukrajnában sor került az alkotmányellenes hatalomátvételre, az ülések száma másfélszeresével csökkent. „Az ő véleményük szerint (Ukrajnában) javult az emberi jogi helyzet! A csökkent számú ülések témái között leginkább a környezetvédelem, a munkajog, stb. kérdései szerepeltek” – jegyezte meg Boriszov.

Ez színtiszta népirtás! Ukrajna Luganszk és Donyeck megyéjét tekintve, a szokásos erkölcsi és jogi normák nem érvényesülnek. Ezért nem vezetnek semmire azok a kísérletek sem, hogy a kijevi rezsim és a népfelkelők közötti ellentmondásokat politikai úton próbálják megoldani – jegyzik meg a szakértők. Amikor ott vagy – Gyebalcevóban, Ilovajszk környékén, vagy a donyecki repülőtér körzetében – akkor rájössz, hogy mindezek a jogi mechanizmusok ott nem működnek – mondta Alekszej Zsuravljov, az Állami Duma képviselője. – Mindaz az anyag, amit ott összegyűjtöttünk, csupán apró töredéke mindannak, ami ott továbbra is tart. Ukrajna pedig nem akar változtatni semmin, köp a minszki megállapodásokra. Minthogy ha azokat betartja, és visszaad minden foglyot, akkor az maga lesz a borzadály. A fogolycserék alkalmával a nyugati újságírók leengedik kameráikat, minthogy az ukrán fogságból érkezők szörnyű állapotban vannak. Ami Kelet-Ukrajnában történik, az egyáltalán nem antiterrorista hadművelet – az a szó legszorosabb értelmében vett népirtás. Lévén, hogy a népfelkelők részéről semmiféle terrorcselekményre nem került sor.

A parlamenti képviselő megjegyezte, hogy a népfelkelők teljesítették a minszki megállapodások minden feltételét – amit az EBESZ megfigyelői missziójának jelentései is rögzítenek. Ugyanakkor, a képviselő értesülései szerint, az ukrán hadsereg hozzálátott jelenlétének erősítéséhez a Donbassz közelében, az USA pedig megpróbálja blokkolni az EBESZ missziójának a munkáját.

Ugyanakkor senki sem próbálja meg megállapítani az ukrán hadsereg valódi veszteségeinek mértékét. Az ukrán katonák tetemeit egyszerűen sorsukra hagyták a hadműveletek térségeiben. „Amikor elhaladsz Ilovajszk környékén, a levegőben hullaszag terjeng. A hóolvadással egyidejűleg előkerülnek az ukrán katonák tetemei. Ezeket senki sem viszi el, senki sem számolja össze. A meleg beköszöntével mindez járványokhoz vezethet – hívta fel a figyelmet Zsuravljov.

Jekatyerina Csalova írása nyomán

A cikk eredetije az alábbi linken olvasható:

http://dnr-news.com/dnr/16454-pravozaschitniki-rasskazali-kak-pytayut-plennyh-ukrainskie-siloviki.html

A címlapképen egy, az ukrán fogságból fogolycserével szabaduló fiatalt tolnak tolókocsiban. Miközben a donyecki néphadsereg jól tápláltan, a körülményekhez képest egészségesen (de legalábbis orvosilag ellátottan) adja át az ukrán hadifoglyokat, a másik oldalról elcsigázott, meggyötört, olykor járni is alig tudó, kiéhezett emberek érkeznek. Számos hadifoglyot vertek-kínoztak időlegesen, vagy élete végéig nyomorékká. A fogolycserék, ukrán részről, nem ritkán azért is akadoznak, mert a donyecki fél által név szerint szabadon engedni kért hadifogoly vagy olyan rémes állapotban van, hogy az ukrán fél nem meri úgy visszaadni – vagy, nem ritkán, a fogolycsere időpontjában már nincs az élők sorában. Az ukrán fél gyakori trükkje, hogy – biztosítandó a kellő cserelétszámot – az utcán kifejezetten abból a célból fognak le embereket, hogy azután „népfelkelőkként” adják át őket a szembenálló félnek. Orosz civil jogvédő szervezet Ez a kínzási módszer főként az amerikai hadseregben ismert. Hogy ma már Ukrajnában is ismerik és alkalmazzák, az annak is „köszönhető”, hogy az Ukrajnába jelentős számban érkezett amerikai titkosszolgálati szakember között szép számban vannak a vallatások „szakértői” is. A reguláris ukrán hadsereg egységei mellett a Donyec-medencében szép számmal harcolnak a hajdani Majdanon erőszakosságukkal kitűnt szélsőséges fegyveresekből létrejött alakulatok – továbbá a leggazdagabb oligarchák költségén felállított és felszerelt magánhadseregek (a nyugati demokráciák vezetői által mindenkor szívesen látott Porosenko elnöknek – aki egyben Ukrajna egyik leggazdagabb oligarchája – szintén megvan a maga alakulata.) Hírhedt kegyetlenkedéseik mellett ezek a terrorbrigádok ellátják a hajdani magyar tábori csendőrség feladatait is: éberen őrködnek, illetve elejét veszik a dezertálásoknak, támadások idején maguk előtt terelik a hivatásos hadsereg katonáit. Ezek az alakulatok nem engedelmeskednek az ország hadügyminisztériumának. A fegyverszünet megsértéseinek többsége is a rovásukra írható. A junta rémlátomásos rögeszméje, hogy „az Ukrajna területén harcoló orosz katonák és terroristák” egységeiben rengeteg a csecsen. Az

13 / 150

orosz önkéntesek között csakugyan, szép számmal akadnak csecsenek – akik Ramzan Kadirov oroszbarát csecsen elnök jóváhagyásával küzdenek a népi erők soraiban. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a kijevi junta oldalán is szép számmal harcolnak csecsenek – akik hazájukban mindmáig Oroszország ellen küzdenek. Az Orosz Állami Nyomozóhatóság egyébként is hozzálátott az ukrán fél által – részben orosz állampolgárok sérelmére is elkövetett – háborús bűntettek eseteinek feltárásához, dokumentálásához, kivizsgálásához, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy a háborús bűnösöket – benne a kijevi rezsim szinte teljes vezetését – a háború után bíróság elé fogják állítani. Ukrajna nagyobb városaiban mindenütt működnek krematóriumok, amelyek – a helyi lakosok megfigyelései szerint – gőzerővel működnek azóta, hogy a puccs győzelme után a szélsőséges fegyveresek szinte azonnal ellenőrzésük alá vonták őket, illetve a halottasházakat. A minket Budapesten demokráciára kioktató Merkel kancellár asszony ajándékaként az ukrán hadsereg rendelkezik, továbbá, három mozgó,”tábori” krematóriummal is, ahol vélhetően nem csupán a harcokban elesett ukrán katonák tetemeit hamvasztják el (eltitkolandó az ukrán hadsereg iszonyatos veszteségeit). De bukkantak már meggyilkolt emberek tetemeire tavak, folyók mélyén éppen úgy, mint a felszabadított települések közelében feltárt tömegsírokban. Ahogy azt sem tudja senki, hányan estek már áldozatául a legfelsőbb ukrán vezetés tudtával, olykor részvételével is, zajló illegális szervkereskedelemnek. Ezek alapján bízvást megjósolhatjuk: a terrorhadjárat mai ismeretek szerinti hatezer civil áldozatának száma a sokszorosára fog nőni a junta rémtetteinek kiderítése után. E szörnyeteg körül valóságos hisztéria tombol mind a kijevi junta, mind a vezető nyugati hatalmak legfelsőbb állami vezetői részéről. Akik, szabadon bocsátását követelve, nyilván azt sem tudják, hogy ez a némber emberek – többek között egy, az ukrán megszálló hatóságok által őrizetbe vett pravoszláv pap – megkínzásaiban is részt vett. A szóban forgó pap arról számolt be, hogy ez a szadista nőszemély ilyen esetekben valósággal kivetkőzött emberi mivoltából: nemcsak uszította a többi hóhért, de maga is beszállt az ütlegelésekbe. A pap vallomását az orosz nyomozati hatóságok csatolták a többi perirathoz.Az ukrán parlament – távollétében – saját képviselői közé választotta ezt a szörnyeteget. Színpadiasan, az elnökség fölé tett pannóra minden nap kiírják, hogy már hány napja nem tud részt venni a parlament munkájában. Szavcsenko már 80. napja játssza az éhségsztrájkot – ahhoz képest igen jó állapotban leledzik.

A két orosz újságíró célzott tüzérségi tűz áldozata lett. Hamarosan kiderült: Nagyezsda Szavcsenko mérte be a két újságíró tartózkodási pontját, aminek nyomán a tüzérségi tűz pontosan talált. 1941-ben, a német megszállás után Nyugat-Ukrajnában előbújtak odúikból a nacionalista, fasiszta erők, amelyek hamarosan fegyveres osztagokat hoztak létre, hogy a kommunisták, a partizánok ellen harcoljanak. Vezetőik: Sztepan Bandera és Roman Suhevics voltak. Az „Ukrán Felkelő / Nemzeti Felszabadító Hadsereg” (UPA/UNSZA) elnevezésű náci segédcsapatok nevéhez rémtettek sokasága fűződik (pld. az 1941. június 30-i lvovi pogrom, Hatiny belorusz falucska fölperzselése és lakosságának kiirtása 1943 áprilisában, illetve 80 ezer nyugat-ukrajnai lengyel borzalmas lemészárlása 1943–44-ben. De az ő nevükhöz fűződik az 1941 augusztusában Nyugat-Ukrajnába kiszállított 16-18 ezer magyar zsidó lemészárlása is.A két tömeggyilkos hóhér ma kötelező nemzeti hősnek számít Ukrajnában. Pirosfekete zászlajuk, jelvényeik, jelképeik ma szellemi örököseik (Jobb Szektor) terrorbrigádjait díszítik, jelszavaik ma kötelező fasiszta köszöntéssé váltak. Nemrégiben Porosenko elnök az ukrán fegyveres erők napjává nyilvánította október 14-ét, az UPA 1941-es megalakításának napját.

A Donyecktől mintegy 35 km-re, keletre lévő, stratégiai fontosságú Ilovajszk város vasúti csomópontjának birtoklásáért augusztus második felétől szeptember elejéig elkeseredett, rendkívül véres harcok folytak. Az ukrán haderők itt is katlanba szorultak – többezer katonájának elvesztésével a junta elszenvedte egyik legsúlyosabb katonai vereségét (ezt csak a nemrégiben Gyebalcevónál elszenvedett újabb, súlyos vereség múlta felül). A kijevi junta kezdettől fogva így nevezi a Donyec-medence népe ellen áprilisban megindított katonai büntetőhadjáratot. Kijevi hivatalos indoklások szerint a Donbasszba reguláris orosz csapatok, terroristák hatoltak be, akik terrorizálják a helyi ukrán lakosságot – amelyet ezért föl kell szabadítani uralmuk alól.

A donyecki repülőtér területén a néphadsereg hozzálátott ahhoz, hogy a romok kiássa, és az ukrán hadseregnek átadja az ott elesett ukrán katonák tetemeit. Az ukrán fél azonban nem csupán vonakodik átvenni a holttesteket, de rendszeres tüzérségi belövéseivel zavarja ezt a munkát – amit az erős ágyúzás miatt nem is egyszer félbe kellett hagyni. (Mindezt a tűzszünet közepette!)

Görögország és az EU csatája - MEGHÍVÓ Május Elseje Társaság Fáklya Klubja Vitabevezető előadás: MORVA TAMÁS közgazdász

MEGHÍVÓ A Marx Károly Társaság Fóruma és a Május Elseje Társaság Fáklya Klubja szervezésében MORVA TAMÁS közgazdász vitabevezető előadása:

14 / 150

Görögország és az EU csatája 2015. március 20-án, pénteken 16 órakor a Bp. VIII. ker., Magdolna u. 5 alatt, a földszinti klubhelyiségben (A József kőrúttól egy megálló kifelé a 9-es busszal, vagy a 83-as trolival.)

Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Kérjük, értesítsétek tagtársainkat, hívjatok másokat is!

Vezetőségek

FELHÍVÁS VENEZUELÁÉRT Barabás György "... Obama elnök törölje el a 2015. március 9-i rendeletét"

FELHÍVÁS VENEZUELÁÉRT Magyarországon, mindannyian Venezueláért aláírjuk, hogy Barack Obama elnök törölje el a 2015. március 9-i rendeletét, amely “Venezuelát szokatlan és különleges fenyegetésnek nevezi az Egyesült Államok kül- és biztonságpolitikája szempontjából.” Venezuela nem fenyegetés, hanem remény. #Obama Repeal The Executive Order #ObamaDerogaElDecretoYa Facebook.com/ObamaDerogaYa Ahol alá lehet írni: · Venezuelai Bolivári Köztársaság Nagykövetsége, 1063 Budapest, Szegfű utca 6. sz. alatt, 2015. március 23-tól árpilis 9-ig, hétfőtől szombatig, 10:00 – 17:00 között, és március 29. vasárnap 13:00 – 17:00 között. ·

A Keleti pályaudvar előtt, Barabás György, a MIKSZ főtitkára főszervezésében, 2015. március 25, 16:00 – 19:00 között.

Facebook események: https://www.facebook.com/events/611313539002847/

https://www.facebook.com/events/428101420693267/

FELHÍVÁS A BALOLDALI CIVILMOZGALMAK TÁMOGATÁSÁÉRT MAGYAR SZOCIÁLIS FÓRUMMOZGALMAKÉRT ALAPÍTVÁNY NEMZETKÖZI MOZGALOM EGY IGASZSÁGOSABB TÁRSADALOMÉRT

MAGYAR SZOCIÁLIS FÓRUMMOZGALMAKÉRT ALAPÍTVÁNY NEMZETKÖZI MOZGALOM EGY IGASZSÁGOSABB TÁRSADALOMÉRT A BALOLDALI CIVILMOZGALMAK TÁMOGATÁSÁÉRT

KÉRJÜK, HOGY CSALÁDOD, BARÁTAID KÖRÉBEN HÍRDESD: ADÓJUK 1%-ÁT UTALTASSÁK A

15 / 150

MAGYAR SZOCIÁLIS FÓRUMMOZGALMAKÉRT ALAPÍTVÁNYNAK ADÓSZÁM: 18253083-1-43

Web:www.mszf.hu

Megmozdulás a TTIP és CETA ellen. GATE Zöld Klub, Magyar Természetvédők Szövetsége, Valódi Demokráciát Most! (Occu az EU-USA szabadkereskedelmi egyezmény (TTIP) és az EU-Kanada szabadkereskedelmi egyezmény (CETA)

FELHÍVÁS Április 18-án a Stop TTIP és CETA globális akciónaphoz kapcsolódva Budapesten is lesz egy megmozdulás az EU-USA szabadkereskedelmi egyezmény (TTIP) és az EU-Kanada szabadkereskedelmi egyezmény (CETA) ellen. Gyere el Te is! Helyszín: Budapest V., Deák tér A tervezett program: 15.00-16.00 gyülekezés Folyamatosan: aláírásgyűjtés, szórólapok osztogatása, szabadtéri TTIP-szabadegyetem a 'szabadkereskedelmi' egyezményekről 16.00-17.00: utcaszínház, dobolás, beszédek 17.00-19.00: aláírásgyűjtés, szórólapok osztogatása, TTIP-szabadegyetem Szervezők: GATE Zöld Klub, Magyar Természetvédők Szövetsége, Valódi Demokráciát Most! (Occupy Hungary), Védegylet Az akcónapot támogató szervezetek: ATTAC Magyarország Egyesület Várjuk további civil szervezetek csatlakozását! Gyere el Te is, szólj az ismerőseidnek is! Az esemény facebook oldala: https://www.facebook.com/events/661033557336002/ http://lmv.hu/StopTTIP_akcionap_150418 A globális akciónap nemzetközi honlapja: https://www.globaltradeday.org/ #A18DoA #April18DoA *** Akinek van kedve aznap vidéken akciónapot szervezni, az se fogja vissza magát! -FIDRICH Robert (Fidusz) MTVSZ/FOE Hungary

drotlevel/email: [email protected]

MEGHÍVÓ - FELTÉTEL NÉLKÜLI ALAPJÖVEDELEM (FNA), ILLETVE MINIMUMJÖVEDELEM A Marx Károly Társaság Fóruma és a Május Elseje Társaság Fáklya Klubja LEHETSÉGES-E A KAPITALIZMUSBAN?

Kérjük, hogy a társadalomkritikus és kapitalizmuskritikus civilszervezetek képviselői vegyenek részt és szóljanak hozzá! Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

16 / 150

MEGHÍVÓ

A Marx Károly Társaság Fóruma és a Május Elseje Társaság Fáklya Klubja szervezésében

KEREKASZTAL BESZÉLGETÉS FELTÉTEL NÉLKÜLI ALAPJÖVEDELEM (FNA), ILLETVE MINIMUMJÖVEDELEM: LEHETSÉGES A KAPITALIMUSBAN? címmel

Résztvevők: Artner Annamária közgazdász, Somogyi Katalin közgazdász, az FNA Modern Műhely vezetője, Szentpéteri Györgyi, az Első Magyar FNA Egyesület elnöke, Benyik Mátyás közgazdász, az ATTAC Magyarország Egyesület elnöke, Nagy András közgazdász.

*** Rövid bevezetők után a résztvevők egymással folytatnak dialógust, majd a közönség is bekapcsolódhat

2015. április 17-én, pénteken 16 órakor, a Bp. VIII. ker., Magdolna u. 5 alatt, a földszint 19-ben. (A József körúttól egy megálló kifelé a 9-es busszal, vagy a 83-as trolival.)

Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Kérjük, értesítsétek tagtársainkat, hívjatok másokat is!

Vezetőségek

A Donbassz közvéleményének felhívása A „Donyecki Köztársaság” Egyesület, stb. Angela Merkelhez, Vlagyimir Putyinhoz és Francois Hollande-hoz

News-front.info, 2015. április 17.

17 / 150

A Donbassz közvéleményének felhívása Angela Merkelhez, Vlagyimir Putyinhoz és Francois Hollande-hoz.

„Tisztelt Merkel asszony! Tisztelt Putyin és Hollande úr! Mi, a Donbassz lakói, a minszki megállapodások garantálóiként fordulunk most Önökhöz.

Egész soknemzetiségű népünk nevében kijelentjük: Önöknek az a terve, hogy minket visszatereljenek Ukrajna kötelékébe, óhatatlanul a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság lakosságának népirtásához vezet majd. Ma Kijevben egy olyan oligarcha klikk irányít, amely törvénytelenül, a Majdanon kiontott vér révén jutott hatalomra. Ez a klikk a mi vérünk árán, illetve a terrorista politikájukat ellenző ukránok vére árán kapaszkodik a hatalomba.

Mindazokkal szemben, akik a békére, az igazságosságra hívnak fel, hajsza és üldöztetés folyik. Ma százakat és ezreket vetnek börtönbe – Kijevben, Ogyesszában, Harkovban, Zaporozsjében, Dnyepropetrovszkban –, csak azért, mert szót mertek emelni a régiók önállóságáért, harcba mertek szállni a nyomorral, az USA diktátumának való vakbuzgó engedelmességgel, Hitler cinkosainak eszement heroizálásával.

Ma Ukrajnában a hatalmat gyilkosok egy olyan csoportja tartja kézben, amely semmitől sem riad vissza. Könyörtelenül leszámolnak mindenkivel, akik bírálni merészelik a fennálló rezsimet.

Csupán a legutóbbi hónapok során, a fékevesztett politikai terror eredményeként öngyilkosságba hajszoltak olyan ellenzéki politikusokat, mint Mihail Csecsetov, Sztanyiszlav Melnyik és Szergej Valter, a Régiók Pártjának tagjai; Alekszej Kolesznyik, az Ukrán Kommunista Párt tagja; Nyikolaj Szergijenko, az Ukrán Államvasutak korábbi vezető-helyettese; Vagyim Visnyevszkij üzletember; Valentyina Szemenyuk-Szamszonyenko, az Állami Vagyonkezelő Alap vezetője.

Fizikailag is leszámoltak Olesz Buzina és Szergej Szuhobok újságíróval, Oleg Kalasnyikov és Alekszandr Peklusenko parlamenti képviselővel. Módszeresen, fényes nappal és abszolút büntetlenül gyilkolnak ma embereket. Ukrajnában gyakorlatilag tömeges terror kezdődött a másként gondolkodó ukránokkal, illetve azokkal szemben, akik az oroszok, zsidók, magyarok, bolgárok, tatárok és gagauzok Ukrajna délkeleti részének minden lakóját – Besszarábiától kezdve a harkovi régióig – a kijevi klikk megbízhatatlan egyéneknek tartja, és alig leplezetten alacsonyabb rendű embereknek nevezi őket. Porosenko és Jacenyuk úr e régiók irányításával, idegenből, NyugatUkrajnából való személyeket bíz meg, akik ellenségesen viszonyulnak Délkelet lakóihoz. Ezeket a „vezetőket”, félreérthetetlen formában, azzal bízzák meg, hogy nyomják el, számolják fel az ellenzéket. Amely feladatot amazok buzgón végre is hajtanak.

Bárkit, akinek önálló véleménye van a dolgokról, rögtön szeparatistáknak, a terroristák szálláscsinálóinak teszik meg. Terroristáknak viszont Porosenko minket, a Donbassz lakóit nevez. Mi lesz hát, tehát, abban az esetben, ha a Donbasszt kiszolgáltatják Porosenko és Jacenyuk kénye-kedvének – úgy, ahogy Önök, urak, erről Minszkben megállapodtak? Akkor ők egyszerűen le fognak gyilkolni mindnyájunkat – éppen úgy, ahogy öldösik saját ellenzékieiket és újságíróikat. Nem, tisztelt urak, köszönjük szépen – de mi egy ILYEN Ukrajnába nem akarunk visszatérni. Köztársaságaink vezetői pedig ebben támogatnak minket. Követeljük: érjék el Porosenkónál, hogy hagyjon fel a politikai terrorral. És ha ez csak úgy megy, hogy eltávolítják őt a hatalomból, akkor szóljanak neki, hogy távozzon. Érjék el Kijevnél, hogy az egy olyan valódi, reális – és nem egy fiktív – alkotmányreformot hajtson végre, amely szavatolni fogja a régiók, a nemzeti kisebbségek jogait. Járjanak közbe annak érdekében, hogy legyen jogunk önmagunk védelmére és megvédésére. Távolítsák el a hatalmi struktúrákból azokat a pszichikailag beteg embereket, akik folyvást erőszakra, bosszúra vágynak, és akik az újabb és újabb vérontások révén csinálnak maguknak karriert. Változtassák Ukrajnát normális országgá! Olyan normális vezetőkkel, akik készek a velünk folytatandó becsületes párbeszédre. Akkor esély nyílik arra, hogy megoldódjanak mindazon súlyos problémák, amelyekről Önök Minszkben tárgyaltak. Egy ilyen fejleményre mi, a magunk részéről, készen állunk.”

18 / 150

A „Donyecki Köztársaság” Egyesület A „Szabad Donbassz” Egyesület A Donbassz Civil Kezdeményezései A „Berkut” Donbasszi Veteránjainak Szövetsége Az „Ifjú Köztársaság” civil szervezet A Donyecki Népköztársaság Kommunista Pártja „A Donbasszi Ifjúság Országos Szövetsége” „A Donbassz Népi Mozgalma” elnevezésű civil szervezet „Az Igazságos Donbassz” elnevezésű civil szervezet A légi deszantosok régióbeli szervezeteinek „A Donbassz Deszantosainak Szövetsége” elnevezésű civil tömörülése „A Patrióta Donbassz” nevű országos civil mozgalom Az „EGYSÉGES HON” elnevezésű társadalmi mozgalom Az „Afganisztáni Veteránok Szövetsége – DNR” társadalmi szervezet „A Donyecki Népköztársaság Színházi Élete Képviselőinek Szövetsége”

A Donbassz Asszonyai Az „Egységes Rusz” civil mozgalom A „Népakarat” elnevezésű civil szervezet „A Donbassz Újjászületése” nevű civil szervezet A Donyecki Népköztársaság Írószövetsége Az Afganisztáni Veteránok Szövetsége A Luganszk-vidék Ifjúsági Szervezeteinek Egyesülete A „Bulat” Hazafias Egyesület Az LNR (Luganszki Népköztársaság) Írószövetsége A Luganszki Veteránok Tanácsa A Luganszki Népköztársaság Szakszervezeteinek Szövetsége Az „ARTLandia” ifjúsági szervezet Vlagyimir Monomah „Rusz” Mozgalma Az „Ifjú Köztársaság” nevű ifjúsági szervezet Az „Ifjú Köztársaság” Diákegylet A „Segítő Kéz” elnevezésű önsegélyező egyesület A „Mezőőrök” nevű civil gyermekszervezet Szverdlovszk város Légideszantos Honvédelmi Sportklubja A”Pravoszláv Ifjúság” civil szervezet, Szverdlovszk

19 / 150

Az „Avangard” („Élcsapat”) elnevezésű sportegyesület, Antracit város Az ifjú könyvtárosoknak „A jövő szakembere” elnevezésű Tanácsa A „Kaszkad” („vízesés”, „vízlépcső”) honvédő-hazafias egyesület A „Csernobil Szövetség – LNR” civil szervezet „A Luganszk-vidék Békéje” társadalmi mozgalom A „Luganszk Gazdasági Tömörülése” elnevezésű civil szervezet A Nagy Honvédő Háború és a Hátország Veteránjainak Szövetsége Az Ukrajnai Menekültek Társadalmi Tanácsa A gagauz – török nyelvű népcsoport, mely a XVIII. század vége óta él, zömében a hajdani Besszarábiában – a mai Moldova déli részein, illetve Ogyessza megyében. Besszarábia: a történelmi Moldova fejedelemség keleti, a Prut és a Dnyeszter folyó között elterülő része, amely az éppen esedékes orosz-török háborút lezáró 1812-es bukaresti béke alapján került orosz fennhatóság alá. A királyi Románia által 1918-ban elfoglalt és bekebelezett vidéket 1940 júniusában a Szovjetunió békés úton visszaszerezte. Az újonnan megalakuló moldáv szovjetköztársasághoz hozzácsapták a Dnyeszter bal partján lévő, addig Ukrajnához tartozó moldáv autonóm köztársaság területét (ez ma a Dnyeszter-mellék). Ugyanakkor, Ukrajna kárpótlásaként, Besszarábiától hozzá csatolták Észak-Bukovinát (Csernovci megye), illetve Besszarábia egyes déli területeit (ami ma Ogyessza megye nyugati része). Ilyen személyiségnek számít, például Alekszandr Turcsinov, akit a tavaly februárban győztes puccs után nyomban a parlament elnökévé választottak – és aki a májusi elnökválasztásig ellátta egyben az ügyvezető államfő tisztét is. Ebben a minőségben adta ki a parancsot tavaly áprilisban a Donbassz tiltakozó mozgalmainak fegyveres erővel való letörésére, „Antiterrorista Műveletnek” nevezve el a békés lakosság elleni katonai büntetőakciókat. (Turcsinov ma a kormány nemzetbiztonsági kabinetjének titkára).Hasonló pszichés zavarok jelei láthatók Oleg Ljaskón, a demagóg, agresszív fasiszta pártvezéren is. Aki perverz fajtalankodásairól, szadizmusáról vált hírhedtté. Az amúgy is meglehetősen „verekedős” ukrán parlamentben állandó botrányhős. Ljaskóban egy gestapós vallatótiszt veszett el: különös előszeretettel gyötri meg lelkileg a népi hatalom éppen fogságba került különböző beosztású aktivistáit, helyi vezetőit – amiről több megrázó videofelvétel is készült már. Petro Porosenkot már többször látták, enyhén szólva, illuminált állapotban. Általános megütközést keltett még Ukrajnában is, amikor – jól láthatóan kapatosan, alig forgó nyelvvel – egy focilabdát ajándékozott egy olyan katonának, akinek lábát nem sokkal korábban amputálni kellett. Arszenyij Jacenyuk miniszterelnök már Nyugaton is nem egyszer váltott ki meghökkenést elképesztően sületlen megnyilatkozásaival. De nincs minden rendben Arszen Avakov belügyminiszter pszichés állapotával sem, aki szexuális „másságáról” is ugyancsak ismert. Az ukrán hadsereg – híven a legfelsőbb vezetés általános lelkiállapotához – széles körben elterjedt alkoholizmusáról, kábítószerezéséről vált hírhedtté.

„Berkut” („Királysas”, vagy „Szirti Sas”) – korábban az ukrán rendőrség készenléti egységeinek a neve. A három hónapig tartó erőszakos kijevi zavargások idején ez az egység próbálta védeni a kormányépületeket. Janukovics államfő azonban kifejezetten megtiltotta nemcsak azt, hogy erőszakkal lépjenek fel a pogromlovagokkal szemben – de még azt is, hogy önmaguk védelmében erőszakot alkalmazzanak. Így a készenléti rendőrök gyakorlatilag kiszolgáltatott, védtelen prédákként álltak az őrjöngő tömeggel szemben. A megbuktatandó államfő eme bűnös parancsának köszönhetően győztes lázadók első dolga volt, hogy a puccs február 22-i győzelme után feloszlassák az általuk halálosan gyűlölt „Berkut” egységet – vidéki rendőreit pedig hazazavarták (ahol többnyire szintén megaláztatások várták őket). Lvovban két készenléti rendőrt – akik nem voltak hajlandók letérdelve megalázkodni – a fasiszták elevenen megégettek. A Krímben és a Donbasszban viszont hősökként ünnepelték az egység hazatérő tagjait – a tüntetők kiáltásai között gyakran hangzott el a „Berkut-Berkut!”– a hősiesség, a törvényes rend képviselői, védelmezői számára kijáró tiszteletként. Rusz – a különböző proto-orosz fejedelemségek laza föderációja a mongol támadás és hódoltság előtt. A kijevi nagyfejedelmet tekintették a laza államszövetség vezetőjének, akinek a többi fejedelem alávetette magát. Innen is ered az akkori Oroszország elnevezése: Kijevi Rusz. Soviniszta, délibábos ukrán történészek szerint a Kijevi Rusz ukrán államalakulat volt – a mongol hódoltság idején a mai oroszok korcsosultak el az ukránok által képviselt „igazi szlávokhoz” képest. (Magyar ukrán fanok hozzájárultak e történelemhamisításhoz, amikor a tihanyi sétányon I. András és hitvese, Kijevi Anasztászia emlékére emelt szobor feliratában a magyar királynét „UKRÁN HERCEGNŐKÉNT” említik. A másik – romantikus szellemiségű orosz történészek és politikusok által képviselt – véglet szerint viszont a szláv népek (oroszok, ukránok, beloruszok) ma is egységes, orosz népet alkotnak. Magyarán: olyan népek, mint ukrán és belorusz, valójában nincsenek is – csak egy egységes, un. „orosz világ” van, amit, a Szovjetunió széthullásának keserű tanulságaként, helyre kell állítani. Józan történészek, mindezekkel szemben, úgy tartják, hogy kb. a XV. század végére kialakult az ukrán nemzet. Még ha önálló államuk – az 1917–20-as epizódokat leszámítva, 1991-ig nem is volt. Az akkor létrejött Ukrajna pedig több szakaszban alakult ki (toldozódott-foltozódott össze) – az újabb és újabb területi gyarapodásokkal időnként gyökeresen eltérő kultúrájú, mentalitású népek lakta régiók tömörültek egy államalakulatban – miközben ezek az eltérő régiók igazából nem tudtak egy egységes nemzetté összekovácsolódni. A fasiszta puccsal most éppen „a legkevésbé ukrán”, szélsőséges nacionalista, fasiszta szellemiségű nyugati régió (Galícia) próbálja ráerőltetni a maga „ukránságát” a nagy területű ország többi részére – így az Oroszországhoz nyelvileg, szellemiségében és érzelmileg is erősen kötődő, a szovjet hagyományokhoz leginkább ragaszkodó „Délkeletre” (Krím, Donbassz, illetve „Nagy-Novorosszija”) is.

20 / 150

XII. századi kijevi nagyfejedelem. Koronája olyan jelkép, mint nálunk a „Szentkorona” A Donyec-medencében (Donbassz) is van egy Szverdlovszk nevű település. (Tehát nem az Urálban lévő városról van szó – amit egyébként 1991 után visszakereszteltek Jekatyerinburggá). Ha a nevezett település a junta kezén lenne, akkor – a kommunista /szovjet jelképekről szóló törvény értelmében – most át kellene keresztelni. Lista jelent meg már arról a 25 ukrajnai településről, amelyeknek a szovjet korszakra emlékeztető elnevezéseit meg kell változtatni. Nem is szólva az összes olyan utcanévről, amelyek bolsevikok, szovjet politikusok nevét viselték eddig.

A Nagy Honvédő Háború mellett a hátország hőseinek tetteit is elismerik: azokét, akik kiemelkedően helytálltak a hátország feladatainak megoldásában, a sokszor ember feletti munkában, a feszített tempójú termelésben.

MEGHÍVÓ NEMES LÁSZLÓ ÍRÓ születésnapi ünnepségére Szepes Erika A BOLYONGÁS című régi-új regényének bemutatásával

A TAT Galéria (Budapest V. Semmelweis u. 17.) a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság és a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége

MEGHÍVJA ÖNT és tisztelt családját, barátait

NEMES LÁSZLÓ ÍRÓ 95. születésnapja alkalmából rendezendő ünnepségére, 2015. május 19-én, 17.00 órára a TAT Galériába.

Nemes László BOLYONGÁS című régi-új regényét bemutatja Vadász János, a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság tagja, a műből részleteket olvas fel Merényi Judit előadóművész. Az ünnepség fényét Puskás Eszter énekművész emeli.

A műsor után Hanti Vilmos, a MEASZ elnöke átnyújtja Nemes Lászlónak a Radnóti Miklós Antifasiszta Díjat. Ezután Drucker Tibor laudációját Pál Gizi olvassa fel.

Szepes Erika sk.

a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság elnöke

MEGHÍVÓ koszorúzásra Mayáspártamunkr g a fasizmus feletti győzelem 70. évfordulóján

21 / 150

MEGHÍVÓ a fasizmus feletti győzelem 70. évfordulóján az Oroszországi Föderáció Nagykövetsége által rendezett koszorúzásra május 8-án, pénteken 10 órakor a Szabadság téri Szovjet Hősi Emlékműnél 11.30 órakor a Fiumei úti Sírkert szovjet katonai parcellájában

A Magyar Munkáspárt

A GYŐZELEM NAPJA - HETVENEDSZER Spektátor Ez ma a legnagyobb ünnep Oroszországban ... PUBLIKÁLVA PUBLIKÁLVA PUBLIKÁLVA

A GYŐZELEM NAPJA - HETVENEDSZER Május 9-én egész Oroszország és vele együtt a volt Szovjetunió népeinek többsége is úgy, ahogyan a Győzelem Napjának szentelt énekükben megfogalmazták, szó szerint könnyes szemmel ünnepelte meg a fasizmus felett aratott győzelem 70. évfordulóját. Ez ma a legnagyobb ünnep Oroszországban, mert minden családban többen áldozták fel az életüket a győzelemért és azoknak, akik életben maradtak éveken át kellet nélkülözniük és keményen dolgozniuk a győzelemért, ezért jogosan érzi mindenki, hogy ez a nap az ő személyes küzdelmeinek az eredménye is, ha hatalmas öröm tölti el. Ugyanakkor lehetetlen sírás nélkül gondolni az örökre elvesztett apára, gyermekre, fiútestvérre, férjre, vőlegényre vagy unokára, akik a győzelemért áldozták fel az életüket, és akiknek a helye örökre betöltetlen maradt. Ez a nap egyszerre az öröm és a gyász ünnepe. Az örömé azért is, mert a náci hatalom az egész orosz népet fenyegette kipusztítással és a győzelemmel a halálos veszedelem elhárult, de a gyászé is, mert özvegyek, árvák sorsára jutott sok- sok millió ember. Ezért alakult ki az emlékezésnek, az ünneplésnek az a sajátos formája, ami a „halhatatlan ezred” elnevezést kapta. Barátaim, ismerőseim információja szerint a hivatalos megemlékezések és az ilyenkor a természetes katonai díszszemle valamint ebéd után az egyes települések ünneplő tagjai egy közös ünnepélyes menetre gyűlnek össze a település centrumában, ahol a harcokban elesett rokonaik nagy táblára tűzött arcképével csendesen végig vonulnak a település fő útvonalán. A rendezvény a „halhatatlan ezred” elnevezést kapta. Az elnevezés jelentése világos, nem részletezem. A megemlékezésnek ez a formája eredetileg Moszkvában keletkezett, de mára – és most ismét barátaim közlésére hivatkozom, - elterjedt vidéki városokban is. Bizonyos becslések alapján - és ebben az esetben csak becslés lehet, - ma a moszkvai menetben 500 ezer ember vett részt. Maga Putyin is, miután elvégezte elnöki funkciójából következő feladatokat, apja arcképével beállt a menetbe.

A tegnapi ünnepi eseményeknek a kerek 70-es számon túl két momentum ad különleges jelentőséget: 1. A fasiszta tendenciák újra jelentősen felerősödtek szerte Európában. 2. Felerősödött az orosz nép antifasiszta győzelme iránti nemzetközi szolidaritás és együttérzés, és ez hivatalos formában is megnyilvánult. Május 9-én az orosz hadsereg díszszemléjében az orosz katonákkal együtt vett részt még a következő 10 ország egy-egy katonai alakulata: Azerbajdzsán, Örményország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Kirgizia, Türkmenisztán, India, Mongólia, Szerbia, Kína. A hetvenedik évforduló már nemcsak az orosz hadsereg díszszemléje volt, hanem a fenti tíz országé az alakuló antifasizmus jegyében.

A nap harmadik fénypontja a két új demokratikus antifasiszta államnak a Donyecki Népköztársaság és a Lugánszki Népköztársaság hadseregeinek katonai díszszemléje volt. E tény is bizonyítja a két népi-demokratikus állam életrevalóságát.

22 / 150

Spektátor

23 / 150

Művészet A HÉT VERSE - Karácsonyi ballada a régi jó időkről Heltai Jenő ... jó Villon mester modorában

Heltai Jenő: Karácsonyi ballada a régi jó időkről jó Villon mester modorában

Karácsony este. Fekete karácsony. Foltos a lelkünk, ráült a penész. Kályhánk kihűlt, fukar tüze kilobbant, A fagyos hold az ablakon benéz. Néptelen utcák, álmos, ócska házak Szomoru csöndje bágyasztón fon át ... Ki adja vissza a szegény világnak A régi jó idők karácsonyát?

A régi jó idők! Telt szénre, fára, Garasért vettünk örökzöld fenyőt, Víg gyertya égett, kis csengő csilingelt És jött az angyal vacsora előtt.

Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal, Csak gyűlölet van, átok, babonák ... Ki adja vissza a szegény világnak A régi jó idők karácsonyát?

Gyermekzsivajgás, égő, piros arcok, Olcsó ajándék, drága örömök ... Ma úr a széthúzás, király az éhség, Az utcasarkon koldus könyörög, A neve: Jókedv. Hajléktalan, árva. Többé e földön nem leli honát. Ki adja vissza a szegény világnak A régi jó idők karácsonyát?

24 / 150

A HÉT VERSE - Hőmérő Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

IllyésGyula: HŐMÉRŐ Tizenkét nap Bulgáriában

Prózai útinapló versben

Késő éjjel értük el Szófiát. Úgy lett, mint vártuk. Hogy senkise várt. Az állomás – akár a kaposvári – kiürült végleg. Mit fogunk csinálni? Egy fia leva nincsen a zsebemben, egy fia bolgár ige a fejemben. Dörmögtem én is – hogy el ne maradjak, legalább kontrázzak a társaimnak. Sose sajnálom, hogyha a véletlen márt meg, hőmérőt, népben, nemzetekben. Gyerünk, hőmérő! – mondtam, idegem, bőröm mutassa, mi van idelenn a rendezetlen mélyben! – hány fokon áll a segítő készség, a rokons ellenszenv a csupasz ember iránt? Megismertünk egy hajóskapitányt, egy forgalmistát, jelbeszéddel, egy tanítót, annak lányát, akinek diákemlékei közt megrekedt néhány nyugati szó – micsoda kincs, gyémántkő volt, nemes valuta mind, ahogy lassan fényt: értelmet vetett az áthatolhatatlan nyelvhomályba. Telefon, kölcsön. Egy kis karaván kisért ki, nézett gépkocsi után

s irányított – éjfélkor – szállodába.

25 / 150

A HÉT VERSE - Az első látogató Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Illyés Gyula: Az első látogató

Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Az első látogató, első vendég, az első bolgár, félig álomban még reggel az ágyban, első jóbarát, aki bedugta képét a szobámba, nem is az ajtón: az ablakon át és mosolyával máris indulásra keltett, másfél nap fáradt utasát: egy vén hegy volt, a hegyek óriása, a Vitosa! Hó födte vén fejét. Nem feledem ma sem üdvözletét és ajándékát: eszembe juttatta, ki ébresztett így nyaranta hajdanta.

A HÉT VERSE - Szófiában Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Illyés Gyula Szófiában

Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Mentegetődznek: bíz nem „világváros”. Én védem váltig: de milyen arányos! – A szobranje… mondta Petr és legyintett (mert ismeri a pesti Parlamentet). I. kötet 637 – A törvényszék… – És azzal mi bajod?

26 / 150

– Csak egy emelet… bezzeg nálatok!… – Az akadémia… (A többi száz épület közt egy kedves sárga ház) – A múzeum… Nekem tetszett nagyon ez is, az is, szobranje, múzeum, állomás, posta; mindegyik szerény volt, de helyén volt, mint az a növény, mely úgy nő, ahogy földje engedi, mely táplálóját nem csikarja ki. Mi a legszebb? Az arány! S csúf? Ami magánál többnek akar látszani! Ne nagyra nézzetek, hanem igazra, nem az oromra, hanem az alapra! Hány „világváros”: tojás üres héja s még több hány olyan, mint a felfútt béka! Tudományával akadémia hány férne el egy parasztputriba, igazával hány büszke Kúria egy lyukba!… Szóval tetszett Szófia: egy lombos főút, rajt a sok gyerek, a régi tégla-templom, a mecset, a bolt-negyed fecsegő, siető népe (Balkán? Nincs egy kéregető!) És este!… Olyan távolságra, mint a Kálvin-tértől a Nyugatiig, nagykörutakon kocsi-gyalogjárót elözönlik a föl-alásétálók: áll a Korzó! (Fütty hangzik, huhogás, ha egy gépkocsi a tömegbe vág.) Héttől éjfélig a népé az utca: inast, diáklányt, munkást, tisztet összeolvasztva-fűzve – mint a vonaton – halad a társaság – társadalom! A két színház körül – míg odabent egy Osztrovszkijt kezdtek s egy Beethovent – oly vidám nyüzsgés, elő-élvezet, mint Ozorán, ha cirkusz érkezett. Szívja vitázva a nép a sok kőház – nagy is van bőven, iskola és kórház! – között a nyáron is friss levegőt:

27 / 150

hatszáz méterre a tenger fölött.

KISGYERMEKKÉNT A SZOVJETUNIÓBAN Benedekné Köves Hajnalka "... bejelentkeztem én mint születendő, és a kis konyhában szintén életteret igénylő személy"

Benedekné Köves Hajnalka:

KISGYERMEKKÉNT A SZOVJETUNIÓBAN

Szüleim első évei a szovjet államban

1931 (talán inkább 1932) júniusában szüleim megérkeztek Amerikából Moszkvába. Rögtön jelentkeztek az USA KP Központi Bizottsága levelével a Komintern megfelelő részlegénél, ahol apámat a Végrehajtó Bizottság Angol-Amerikai Titkárságának referensévé nevezték ki, anyámat pedig angol nyelvű adminisztrátori-gépírói munkakörrel bízták meg. A híres Lux Szállóban kaptak elhelyezést, amely sok-sok külföldi és vidéki mozgalmi ember, illetve család átmeneti lakóhelye volt, évtizedeken át. Apámat az amerikai pártból azzal bocsátották útjára, hogy munkába állás előtt pihenjen, és hozassa rendbe egészségi állapotát. Ő azonban „megfeledkezett” erről, s azonnal megkezdte a munkát. Előterjesztéseket, politikai dokumentumokat kellett készítenie a Komintern vezető testületei részére. Előadásokat tartott az amerikai helyzetről és mozgalomról, a gazdasági válság hatásairól. Több alkalommal együtt tartottak előadást Kun Bélával, akinél már 1929-ben járt az amerikai KP megbízása alapján, és aki szeretettel és tisztelettel viseltetett irányában. Kun külön örült annak, hogy apám révén magyar befolyás is érvényesül majd az Angol-Amerikai Titkárságban. Szüleim rendszeresen találkoztak Károlyi Mihállyal és feleségével, Illés Bélával, Hajdú Pállal, valamint a Komintern számos orosz és nemzetközi vezető személyiségével. A munka magával ragadta apámat: cikkeket írt a Komintern hivatalos folyóirata, a Kommunista Internacionálé, valamint a nemzetközi munkássajtó orgánuma, az Imprekorr részére. 1932. augusztus-szeptemberében zajlott a Komintern Végrehajtó Bizottságának XII. plénuma, amely úgy foglalt állást, hogy a gazdasági válság a kapitalizmus általános válságának nyitánya, és felhívta a figyelmet a fasizmus és egy újabb világháború veszélyére. Ez utóbbi témaköröknek kívánták szentelni a XIII. plénumot is, amelynek előkészítését, a teendők kidolgozását meg kellett kezdeni. A koncepció az volt, hogy a leendő imperialista háborút polgárháborúvá és proletárforradalommá kell változtatni világszerte. A munka igen tetemes volt. Apám téziseket dolgozott ki a Komintern VB részére Minkin VB-taggal együtt. A téma: az Egyesült Államok szerepe egy esetleges leendő háborúban. Közben megérkezett Moszkvába apám bátyja, József a családjával. Két fiát, Endrét és Lászlót a Novi-Sad-i születésű anyjuk korai halála után az asszony húga, Lujza nevelte fel, akit József nagybátyám feleségül vett. A család az I. világháborút követően Frankfurtba, majd 1927-ben Párizsba költözött, és ott a Montmartre-on laktak. Nagybátyám könyvelőként dolgozott, két fia pedig a szűcs szakmát tanulta ki. Endre, az idősebbik fiú tehetséges fiatalember volt, s a Konzervatóriumban fagottot tanult. Miután szüleim Amerikából Moszkvába költöztek, nagybátyámék úgy döntöttek, hogy ők is elhagyják Párizst, és Moszkvába települnek át. Persze sem lakásuk, sem jövedelmük nem volt megérkezésük után. Apám, egyéb témák mellett, említést tett Lenin nővérének, Marija Uljanovának bátyja családjának lehetetlen egzisztenciális helyzetéről. Ő erre beajánlotta a két fiatalembert a szűcs szakmába, egy szövetkezetbe. (A Szovjetunióban akkoriban nagy szükség volt mindenféle külföldi szakemberre, akik a szakmai tapasztalatok átadásával segíthették az építőmunkát.) Laci, a fiatalabb testvér, munkás lett, a bátyja meg minőségi ellenőr. Endre ott, a szövetkezetben ismerkedett meg az akkor 18 éves orosz lánnyal, Maruszjával (Marija Saburova), akit 1939-ben feleségül vett, és 1940-ben megszületett lányuk, Margarita. Laci korán, 22 évesen nősült. Egy Amerikából jött lányt, Margitot vette feleségül, aki az apjával érkezett a Szovjetunióba. Az apa kommunista bányászként került a jelentős bányavidékre, a Donbasszba. Mérnöki beosztást kapott, s miután átadta szakmai tapasztalatát, 1937-ben kémkedéssel vádolták meg, és főbe lőtték. Közben, 1936-ban, a lánya megszülte fiát, Gilbertet, s apja kivégzése után a gyerekkel együtt azonnal visszautazott az Egyesült Államokba. Szerencsére nem volt szovjet állampolgár, ezért utazhatott el. Laci unokatestvérem pedig ott maradt feleség és gyerek nélkül. De előreszaladtam az időben. Tehát 1932-ben megérkezett József nagybátyám a családjával, és szüleim kérésére átmenetileg anyai ági rokonaim (John Weir nagybátyám moszkvai felesége Egya) fogadták be őket. Azután egy 14 négyzetméteres kis szobát szereztek valahogyan négyük részére.

28 / 150

Nagybátyám – apám közvetítésével – rövidesen bejelentkezett Kaganovicshoz, az SZKP Központi Bizottsága elnöksége tagjához (a későbbiekben miniszterelnök-helyettes is volt), s az ő közbenjárására kiutalták részükre azt a lakást, amelynek jelentős szerepe lett családunk életében. Címe: Trubnyikovszkij pereulok 17, amelynek földszintjén volt ez a lakás. Visszatérve szüleimre, apám egészsége időközben végzetesen megromlott. Már nemcsak az agyvérzés utóhatásairól volt szó, hanem a tüdőbajról, amit nyilván amerikai feleségétől kapott el. Igyekezett nem venni róla tudomást, munkával elfojtani a betegségtudatát, de végül a baj diadalmaskodott. Egyik nap otthon maradt a szállodában, mert igen rosszul érezte magát. Kun Béla hívatta, s kérte, kísérje el Károlyi Mihályt a Kominternbe, s mutassa be Vaszil Kolarovnak, a Kresztintern (Parasztinternacionálé) vezetőjének, Bulgária későbbi miniszterelnökének. A találkozó létre is jött, amelyen a két politikus hosszas eszmecserét folytatott a paraszt- és földkérdésről. Azután előadást kellett tartani a Komintern VB Angol-Amerikai és Keleti Titkárságának együttes plénumán az Egyesült Államok gazdasági és politikai helyzetéről… Az előadást meg is tartotta apám, egyre gyengülő hangon, még a kérdésekre is válaszolt, miközben egyre többször érintette szájához a zsebkendőt, amely egyre pirosabb lett. Azután elvesztette az eszméletét. A szállodai szobában minden csupa vér volt, amikor magához tért. Másnap a kórházban ott ült az ágya mellett Károlyi Mihály. Az orvosok azt mondták, a moszkvai éghajlat megöli apámat. A déli országrészben talán megmenthető, műtéttel. Mentőautóval vitték Abháziába, és Szuhumi közelében helyezték el egy kórházban, ahol műtétet hajtottak végre rajta. Amikor a hosszas kezelések után valamennyire javult az állapota, szüleim visszautaztak Moszkvába. Kun Béla elküldte apámat a Kreml tbc-specialista professzorához, aki közölte, hogy apám élete végéig súlyos betegnek minősül, nem dolgozhat, és enyhe éghajlaton kell élnie. Ekkor Kun Béla javaslatára személyi nyugdíjat ítéltek meg részére (34 éves volt ekkor), és szüleim kívánságára Kun Béla arról is intézkedett, hogy Jaltában telepedhessenek le: levelet írt a Krím terület pártbizottsága első titkárának, Szamuely Tibor öccsének, Györgynek, de mire szüleim megérkeztek oda, őt már áthelyezték Ukrajnába. Az utóda nagy megtiszteltetésnek tartotta Kun Béla levelét. Rövidesen kiutaltak szüleim részére egy gyönyörű kétszobás lakást a jaltai tengerparton. A városi pártvezetőség apámat beosztotta lektornak, vagyis a nemzetközi kérdések előadójának. Közben tudósítója lett az amerikai Új Előré-nek is. A Kominternben egy évig nem töltötték be az állását, várták, hátha visszatérhet. Itt azonban szólnom kell arról, hogy anyám a Kominternben végzett munkája után, amely nagyjából egy évig tartott, már nem vállalt többé munkát. Ehelyett közölte, hogy ő súlyos beteg (ez talán már a Jaltába költözésük előtt, de lehet, hogy csak utána történt), és ettől fogva végigfeküdte az egész életét. Ugyanis még Kanadában vakbél műtétet hajtottak végre rajta. Ez nem sokkal az apámmal való megismerkedése után és a Szovjetunióba utazásuk előtt történt. Egy alkalommal apám éppen akkor érkezett hozzájuk, amikor anyám fürdött. Nagyanyám bement a fürdőszobába, hogy szóljon a látogató érkezéséről, és ájultan találta a lányát. Rohant segítséget kérni a vendégtől. Apám kiemelte a kádból az eszméletlen lányt, és azonnal orvost hívtak. Kiderült, hogy sürgősen vakbél műtétre van szükség, mert fennáll a perforálás veszélye. Az operáció meg is történt, de kontrollra már nem kerülhetett sor az elutazásuk miatt. Anyám tehát kijelentette, hogy a kanadai orvos szándékosan benne „felejtett” egy műszert vagy annak alkatrészét, hogy egy újabb műtéttel ismét pénzt keressen. És mivel már nem mehettek vissza hozzá, ő azóta is beteg. Tehát még Jalta előtt vagy csak akkortól ágyba feküdt, és élete végéig ki kellett szolgálni őt. Apám vitte egyik orvostól a másikig, de nem találtak konkrét betegséget nála. Ez a helyzet az egész életünkre kihatott. De visszatérve szüleim jaltai életére: a lakásuk lassacskán amolyan társadalmi központtá, nemzetközi találkozóhellyé lett. Jöttek volt amerikások, például Bebrits Lajos (a későbbi közlekedési miniszter Magyarországon), Lehel Artúr, Leitner Aurél, aki egy delegáció élén érkezett Amerikából. De meglátogatta őket Szántó Béla, a volt hadügyi népbiztos, Hevesi Gyula, a későbbi akadémikus, Steinmetz Miklós, apám két unokaöccsének barátja, az 1945-ben meggyilkolt parlamenter, Sík Endre, a későbbi külügyminiszter és még sokan mások. 1938-ban már javában folytak a letartóztatások. Akit elvittek, az nemigen került elő többé. Szüleimre is sor került, de apám ezt még kivédte, habár nem volt egyszerű a menet. Azonban nem volt kétséges, hogy legközelebb nem menekülhetnek meg.

Pjatyigorszk (1940-42) 1938-ban szüleim Jaltában éltek, amikor felrendelték őket Moszkvába, mert megkapták a szovjet állampolgárságot. Az amerikai útlevél ugyan régen lejárt, de mostanáig mégis amerikainak számítottak. Amikor az okmányokat átvették, megkérdezték tőlük, továbbra is Jaltában kívánnak-e élni. Apám azt válaszolta, hogy szívesen költöznének a Kaukázusba, mégpedig Pjatyigorszkba, ahol két ismerőse is lakik. Egyikük Vikukel Ferenc, volt acélipari munkás, akit még az amerikai mozgalomból ismert, a másik Német Irén (akivel később a moszkvai Igaz Szónál dolgozott együtt). Az igazság az, hogy Jaltából addigra már majdnem minden ismerős elvtársat elvittek, s nem volt kérdéses, hogy ez vár szüleimre is (sőt, ez egyszer már majdnem bekövetkezett – de ez egy másik történet). Apám tehát előkészítette a terepet Pjatyigorszkban. Vikukelék felajánlották, hogy szüleim ideiglenesen hozzájuk költözhetnek. Persze, csak a konyha állt rendelkezésükre, az egyetlen szobát a Vikukel család lakta. Rendes dolog volt tőlük, meg kell mondani. Szóval, szüleim meghúzták magukat a konyhában, és örültek, hogy egyelőre megúszták a jaltai fenyegetést. Persze pontosan tudták, hogy akit elvisznek, az már nem kerül elő többé. Ez tehát szó szerint életmentés volt. Pjatyigorszk Észak-Kaukázus egyik orosz városa, amely gyógyvizeiről híres, akárcsak a tőle nem túl messze elhelyezkedő Kiszlovodszk

29 / 150

és Minyeralnije Vodi. Az Elbrusz hegység lábánál található, amely télen-nyáron rózsaszínbe hajló hósipkát visel. A város neve „öt-hegy”-et jelent, ami a közeli csúcsokra utal. Azt mondják, szép üdülőváros. Persze manapság nyilván másképp néz ki, mint annak idején. Egyébként Lermontov „Korunk hőse” c. híres kötetének egyik novellája ott játszódik, mégpedig napra pontosan 10 évvel a születésem előtt. A város tehát üdülésre alkalmas, a hegyek és a gyógyvizek különösen azzá teszi. Éghajlata azonban egy kissé nedves, csapadékos, és gyakran köd ül a városra, amely a hegységből száll alá. Apám – megérkezésük után – felkereste a MOPR (Forradalmárokat Segélyező Nemzetközi Szervezet) vezetőjét, aki intézkedett, hogy állást kapjon az Iskolatáska-készítő Szövetkezetnél, s emellett előadásokat tartott a MOPR-nál nemzetközi kérdésekről, ahogy korábban Jaltában tette, nagy sikerrel. Telt-múlt az idő, szüleim éltek, ahogy lehetett. Aztán jött a meglepetés: váratlanul, amikor már rég lemondtak erről az eshetőségről, bejelentkeztem én mint születendő, és a kis konyhában szintén életteret igénylő személy. Anyám kilenc évi meddőnek mondott házasság után lett terhes. Apám boldogsága leírhatatlan volt. Annyira vágyott egy gyerekre, s lehetőleg kislányt szeretett volna. Már jó előre eltervezte, hogy a Szvetlána nevet adják a gyereknek, fiú névben nem is gondolkodott. Anyám viszont korántsem volt elragadtatva a helyzettől. Hogy ő beteg, nem tud egy csecsemőt gondozni. Hogy a kényelmetlenség tovább fokozódik a Vikukel-lakásban. Az orvos, akihez járt, állítólag úgy közölte vele a terhesség tényét, hogy „Magának most jobb orvosa lesz mint én vagyok: gyermeket vár.” De anyám (amint ez apránként utólag kiderül számomra) nem így fogta fel a dolgot. Síró csecsemő, pelenka, szoptatás, csupa nyűgös, gonddal járó dolog. Egyébként is: ő a beteg, őrá irányuljon apám minden figyelme, gondoskodása. Meg félt is a szüléstől. Amikor eljött a nagy nap, és a pjatyigorszki kórházban mégiscsak megszülettem, apám szinte eszelősen járt fel-alá a kórház ablakai alatt (senkit nem engedtek be higiéniai okból). Végül – amint később elmesélte nekem – anyám megjelent az egyik ablakban, karján tartott engem a pólyában. Apám a boldogságtól repesett, egy ideig lenyűgözve nézte a látványt, majd zavarában azt találta kiáltani: „Majd akkor is mutasd meg a babát, amikor éppen csinál valamit!” Erre kivágódtak a több emeletes épület ablakai, s hangosan hahotázó nők jelentek meg mindenütt. „Mégis milyen produkciót vár az újszülöttől, kedves apuka?” – kiáltotta kacagva egyikük. Hát így esett, hogy 1940. május 11-én a világra jöttem. De az apai öröm nem lehetett igazán felhőtlen. Először is vagy két hétig bent tartottak a kórházban, mert valami fertőzés miatt mély tályog, illetve furunkulus keletkezett a hasamon. Azután, immár a Vikukel-lakásban, vérhast kaptam, s apám orvoshoz rohant velem, mosta a pelenkákat, s mindent csinált, amit csak kellett vagy lehetett, hogy meggyógyuljak. Anyám rögtön az elején kijelentette, hogy nincs teje, nem tud szoptatni. (Moszkvai nagynéném szerint egyszerűen nem akart szoptatni, nehogy a melle megcsúnyuljon.) Mindenesetre apámnak kellett tejet beszerezni, ő is etetett a cumisüvegből. Ő pelenkázott, mosta az akkoriban még nem cserélhető, egyszerű rongy pelenkákat. Ő kelt fel hozzám éjjel, ő vitt később a bölcsődébe, és hozott haza onnan. Közben dolgozott, keresett ránk, ahogy lehetett. Ő főzött, takarított, kiszolgálta anyámat, aki az ágyban feküdt mindig. Apukám élete végéig sokszor elmondta nekem, hogy olyan lágyan és dallamosan azóta sem hallott sírni csecsemőt, s még próbálta utánozni is, ellágyult arcvonásokkal: „láá-láá-láá”… Talán máris kiderült: az igazi szülői szeretetet drága apukámtól kaptam meg, aki korát tekintve akár a nagyapám lehetett volna. De csodálatos apa volt. Szeretete önzetlen, feltétel nélküli és örök. Azt azért nem mondhatom, hogy anyámtól semmit nem kaptam, hogy egyáltalán nem törődött velem. A maga önző módján, ha éppen úgy adódott, nevelt, tanított, sőt játszott, becézett is engem. De azért egy fiúnak jobban örült volna, ha már lett gyerek. Időközben Vikukelt kinevezték a sörgyár igazgatójává. Sokan jártak hozzájuk, így hát másik lakás után kellett néznünk. Apám pedig a Motorjavító üzem kultúrházának és könyvtárának vezetője lett. Ez azért jóval közelebb állt érdeklődési köréhez, mint a táskakészítés. Közben pedig külpolitikai előadói tevékenysége is kiszélesedett, hatalmas területet járt be a Kaukázusban, s előadásai nagy tetszést arattak, noha nem követték a kiadott direktívákat, vagy talán épp ezért. Önálló elemzéseit árgus szemek, fülek figyelték, de végül is engedték, hiszen apám gyakorlott, remek szónok volt, s politikai nézeteivel sem volt baj. De azért nem volt veszélytelen dolog az ilyesmi. Új-Pjatyigorszkban kaptunk lakást. Engem igen hamar bölcsődébe adtak. Ami azt illeti, egyfelől igen nehéz gyerek lehettem, másfelől meg éppen könnyű. Nehézséget okoztam a szinte szünet nélküli betegeskedéssel. A többszöri vérhas, a középfül-gyulladások mellett például angolkóros is lettem. Apámnak kellett D-vitamint szerezni, orvoshoz vinni ez ügyben is. Ugyanakkor szellemileg – ha lehet ezt a kifejezést használni egy csecsemővel kapcsolatban – igen korán értem. Minden hamarabb kezdődött nálam, mint a legtöbb gyereknél. Állítólag kilenc hónapos kortól már gyakoroltam néhány szavas szókészletemet, s egyéves kortól szoktattak bilihez – sikerrel. A járást is ekkortájt kezdtem el. Persze angolul beszéltem, hiszen ez volt szüleim közös nyelve, ezt hallottam tőlük. (Gondolom, Vikukelékkel is angolul beszéltek.) A bölcsődében viszont igen hamar megtanultam oroszul a gyerekektől és az óvónőktől. A korai szellemi érettséget bizonyítja nyilván, hogy több emlékem van Pjatyigorszkból, holott két és fél éves voltam, amikor – nem

30 / 150

éppen saját akartunkból – el kellett hagynunk szülővárosomat. A legkorábbi emlékem egy életérzés, valahogy így tudom csak meghatározni. Fekszem az udvaron a járókában, kellemesen süt rám a nap, és – nyilván életemben először – felfedeztem a kék eget és e háttéren kirajzolódó fák üde zöld lombjait. Virágillat és orgonavirág is asszociálódik e környezethez, de lehet, hogy ez a képzet már később tapadt hozzá, hasonló emlékek alapján! És ekkor egy érzés és talán egy gondolat fogant meg bennem: „Milyen szép ez, és milyen jó itt feküdni a napsütésben!” Csak ennyi az emlékkép, de erre valóban emlékszem! Nagyjából egyéves lehettem ekkor, hiszen májusban születtem, ez a kellemes napsütés pedig körülbelül egy évvel később lehetett; kétévesen már nem feküdtem járókában. Az udvar és a járóka egyébként stimmel. Apám többször elmesélte nekem azt a rémületes esetet, hogy egy alkalommal kitett engem a járókával az udvarra, ő pedig ledőlt egy kicsit, mert rettentően kimerült volt. Anélkül, hogy észrevette volna, mély álomba merült. Mire felébredt, rémülten észlelte, hogy már besötétedett. „Szent Isten! – kiáltotta. – A gyerek!” Kirohant az udvarba, s azt látta, hogy én békésen fekszem a járókában, és egy kisfiú vigyáz rám. Órákon át őrzött engem a fiúcska, várta, hogy értem jöjjenek. Apám mindig meghatódott, amikor ezt mesélte. Mindenesetre emlékszem arra is, hogy ott az udvarban szaladgáltam később, és játszottam gyerekekkel. Voltak ott baromfiak is – közöttük egy harcias kakas –, meg egy nagy, számomra félelmetes farkas kutya, amely Sárik névre hallgatott. Mindig óvtak tőle, ne menjek a közelébe. Ez a környezet idézte elő életem talán első rémálmát, amelyre még ma is emlékszem. Álmomban minden lilás-vörös volt körülöttem, a levegő és a tárgyak is. Egy nagy sötétvörös kakas fenyegetően ugrálva, szárnyait felém csapkodva közeledett, meg akart csípni, én meg futottam előle. A rémület érzésére ébredtem. Itt az udvaron ért első megaláztatásom is. Nálamnál nagyobb gyerekek énekeltek és körtáncot jártak az udvaron. Be akartam állni közéjük, de elzavartak azzal, hogy kicsi vagyok hozzájuk. A rossz érzés ma is átjár, ha eszembe jut a jelenet. A bölcsődére szintén emlékszem. Egy barátságos szoba volt, benne babák, kockák, játékok. Emlékszem két óvó néni nevére és külsejére is. Liza néni széles arcú, szőke, kék szemű, pirospozsgás, tenyeres-talpas lény volt. Sokat nevetett és játszott velünk, s engem nagyon szeretett. Olja néni pedig szép, ovális arcú, kreol bőrű és sötét szemű, szintén kedves fiatal nő volt. Kétféle „dicső tettemre” is emlékszem a bölcsiből. Egyik büszkeségem az volt, hogy én már meg tudtam kötni a cipőfűzőt, a többi gyerek még nem, úgyhogy hozzám jöttek más gyerekek, ha kibomlott a pertli, és én örömmel és büszkén segítettem. A másik igazi hősiesség volt. Jöttek ugyanis egészségügyisek fehér köpenyben, hogy a gyereke szemébe cseppentsenek valamit. Nagy volt a riadalom. Kivétel nélkül minden gyereke sírt, én viszont összeszorított foggal, sírás nélkül tűrtem a műveletet. Meg is dicsértek érte. „Látjátok – mondta Liza néni –, Szvetocska nem sírt. Ti se sírjatok, hiszen nem is fáj.” Még egy kedves kis történetet írok le Pjatyigorszkból, amely közös emléke volt apámnak és nekem. A korai kelés egész életemben gyötrelmes volt számomra, pedig már bölcsődébe is korán kellett bevinnie apámnak. Egyik alkalommal ráadásul elképesztően csúnya, rossz időben kellett elindulni. Napok óta esett, ködös, nyirkos, zimankós idő volt. Apám szorosan fogott engem a karjában – egy kis plédbe voltam csomagolva –, vigyázva, hogy el ne essen velem a csúszós, ragacsos, szinte térdig érő sárban. Rettenetesen keserves, már-már sírós arcot vágott. Láttam, hogy apu majdnem sír, és egyszer csak a következőt mondtam neki: „Ne sírj, Apu, én drága, jó kislányom, majd veszek neked cukorkát”… Apám a meghatottságtól majdnem tényleg elsírta magát. Hogy ez a kétéves baba észrevette, hogy ő fél és szomorú, és vigasztalni próbálja őt… Na és a szöveg… Sokszor elmesélte nekem Apám ezt a történetet, és a mondatra persze csak ezért emlékszem. Kiderült, hogy néhány nappal előbb így vigasztalt meg engem Liza néni, amikor sírtam, tehát átvehette tőle a szöveget. Szóval, hogy mit mondtam, azt apám elbeszéléséből tudom, de magára a szituációra: a vigasztalan szürkeségre és nyirkosságra, a sárra, meg apám keserves-sírós arcára ma is emlékszem. Látom magam előtt. Hát ennyit Pjatyigorszkról – mondhatnám, de saját emlékképeim helyébe most a sötét történelem tolul. Mert a háború már régóta, 1939 őszétől dúlt Európában, Hitler hatalmas területet hódított meg, Nyugat- és Észak- Európa már német uralom alatt állt, s a náci hadak most a Szovjetunió megszállására, haderejének szétmorzsolására koncentrálták fő erőiket. 1941. június 22-én – talán éppen a leírt idilli járókajelenet időpontjában, tehát egyéves koromban a hitleri Németország a Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerződést megszegve, hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót. Szövetségesei között – Olaszország, Finnország, Románia majd Bulgária mellett – ott volt Magyarország is. A szovjet nép élet-halál harcot vívott a fasiszta erők ellen. Kezdetét vette a Nagy Honvédő Háború. Egy évvel később, 1942 nyarán az agresszorok megcélozták a Kaukázust is, amely önmagában is igen zsíros falatnak ígérkezett: az olajmezők, a termékeny gabonavidékek, a volgai viziút igazán csábítóak voltak. Amikor a náci seregek már a Kaukázusba nyomultak, apám behívót kapott a Vörös Hadseregbe. Zászlóalja Novocserkasszkban állomásozott, és ott munkaszolgálatra osztották be: tankelhárító árkot ástak, meg hasonló munkát végeztek. Hamarosan leszerelték apámat egészségi állapota miatt, s így visszatért hozzánk. A Kaukázus németek általi elfoglalása pedig folytatódott. A reguláris szovjet hadsereg mellett népfelkelő hadosztályok alakultak, és a megszállt területeken partizánmozgalom indult. Amint megalakultak a környéken az első ilyen alakulatok, apám rögtön jelentkezett, s be is lépett az „opolcsényije”-be, amely félkatonai és félig partizán tevékenységgel támogatta a Vörös Hadsereg harcait, és védte a civil lakosságot. Feladata volt például kisebb ellenséges harckocsik és repülők megsemmisítése, katonai létesítmények őrzése stb. Apámat kiképezték ott, és beosztották őrszolgálatba. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Pjatyigorszk sem kerülheti el a náci megszállást, megkezdődött a város tervszerű kiürítése. Ez egyaránt jelentette az ipar és az emberek evakuálását. Pontosabban az embereké annyiban volt tervszerű, hogy a lakosságot a város elhagyására szólították fel. De hogy ki hova, merre menjen, mit kezdjen az életével, az egzisztenciájával – az már egyéni gond volt. Mindenki próbáljon elmenekülni – javasolták – ahogyan tud, a nácik elől a háború pokla elől. Ekkortájt kezdődött a Nagy Honvédő Háború kimenetelét végül eldöntő, legalábbis a fordulópontot jelentő sztálingrádi csata. Persze ez nem éppen a megszokott értelemben vett csata volt, hiszen több mint félévig tartott, 1942 júliusától 1943 februárjáig. Méreteiről, az iszonyatos, emberfeletti küzdelemről és a mámorosan arató Halálról nem az én feladatom írni.

31 / 150

Egyébként már a sztálingrádi csata befejeződését megelőzően – 1943 januárjában – a Vörös Hadsereg felszabadította Észak-Kaukázust. De hol voltunk mi már addigra?! Alig múltam kétéves, amikor el kellett hagynunk szülővárosomat – ahova sajnos sohasem tértem vissza többé –, és irány az Ismeretlen! Egy dolog nyilvánvaló volt: keleti irányba kell menekülnünk, minél messzebbre a háború helyszíneitől. De mégis hova? Valamiért úgy döntöttek a szüleim, hogy talán Kazahsztánba, Alma-Atába kellene mennünk. Az elég messze van a háborús területtől, és mégis egy köztársaság fővárosa. Ott majd csak találunk valami letelepedési lehetőséget. De hogyan? Közlekedés lényegében nem volt. Gyalogosan induljon a több ezer kilométeres útra egy 44 éves, fél tüdővel élő agyvérzést szenvedett, legyengült állapotban lévő férfi egy fekvőbeteg asszonnyal és egy kétéves, ugyancsak beteges kislánnyal? Hogy érthetőbb legyen a helyzet képtelensége: Alma-Ata nagyjából kétszer olyan távolságra van Pjatyigorszktól, mint Moszkva Budapesttől (ez utóbbi kb. 1800 km). Átkelni hegyeken, sivatagokon, két tengeren (ill. nagy tavon, ahogy tetszik), folyókon, városokon, falvakon; úttalan utakon… Márpedig pontosan ez történt. Egyszerűen nem volt más lehetőség. El kellett indulni keletre, a közép-ázsiai országrész felé. Az utakon mindenütt menekülők tömegei vonultak, hasonló okból, hasonló célállomást keresve. A gyaloglás többnyire úgy történt, hogy apám felkapott engem, és egy bizonyos távolságot megtéve letett. Aztán visszament anyámért és a csomagokért, s eltámogatta őt oda, ahol én várakoztam, lerakva a csomagokat is. Majd ugyanezt ismétlődött. Néha jött egy katonai teherautó, felvett minket a platóra, s elvitt egy darabon. Aztán újra jött a gyaloglás, egészen addig, amíg a fáradtságtól jóformán összeestünk. Ott aludtunk, ahol éppen voltunk, sokszor a puszta földön. S hogy közben mit ettünk? Nehéz lenne visszaemlékezni, de alig valamit. Mindenesetre így jutottunk el a Káspi-tenger partján elhelyezkedő dagesztáni Mahacskalába. Tízezrével tanyáztak ott, kikötő melletti homokon, a menekülők hajóra várva. Amikor megérkezett a hajó, az emberek megrohanták, de csak egy részük férhetett fel, ezért közölték, hogy elsősorban az asszonyokat és a gyerekeket viszik. Anyámat és engem felvettek a hajóra, de apámat visszalökték. Apu kétségbeesetten, ordítva mászott a puszta hajótesten felfelé. Végül megszánták, és felhúzták a fedélzetre. Később az újságból tudták meg szüleim: néhány nappal ezután a nácik tönkre bombázták a kikötőt. Akik ott maradtak, elpusztultak. Eljutottunk Bakuig, s ott valahogy felkerültünk egy másik hajóra. Emlékszem, hogy szüleim lelkendezve kiáltották: – Nézd Szvetocska, ez Baku! Ott vannak az olajkutak. Nemigen értettem lelkesedésüket. Semmi szépet nem láttam ott. Csak a nagy, feketés szörnyeket – az olajkutakat – nem messze a kikötőtől. A hajó átvitt bennünket a Káspi-tenger túloldalára. Ez már kellemesebb emlékként él bennem. A sok megpróbáltatás után egy hatalmas tengerjáróhajón ringatóztunk. A matrózok énekeltek, táncoltak a fedélzeten. A tangóharmonika hangjait boldogan hallgattam, muzikális kisgyerek voltam. Emlékszem a víz különös, titokzatos, sötétzöld színére, egy helyen pedig rengeteg döglött hal úszott a tetején. Talán bomba pottyant le arrafelé. Persze én lettem a tengerészek kedvence. Kétéves, nagy kék szemű, fényes fekete hajú baba voltam. S hogy felvágták a nyelvemet! Mindenről véleményem volt, minden kérdésre válaszolni tudtam. Az egyik matróz megkérdezte például: – Mondd csak, Szvetocska, tudod-e, honnan esik az eső? – Tudom hát! – vágtam rá habozás nélkül. – Hát akkor halljam. Honnan? – A holdból! – mondtam határozottan. Óriási sikerem volt ezzel. Jól megnevettettem a társaságot. Persze én is kérdeztem mindenfélét, ők meg ölelgettek, kézről kézre adva engem. Szilárdan elhatároztam: ha nagy leszek, tengerész leszek. Sok éven át ragaszkodtam ehhez az elgondoláshoz, és cseppet sem zavart, hogy ez nem éppen női foglalkozás. A Kaszpi-tengeren áthajózva Közép-Ázsiában voltunk tehát, ahol már nem kellett bombázástól, háborús ütközetektől tartani. Egy türkmén városkához érkeztünk valahogy, ahonnan vonaton utaztunk Taskentig, Üzbegisztán fővárosáig. Persze ne gondoljon senki luxus-utazásra. Volt részünk a vonatra szállás előtt gyaloglásban sivatagi viszonyok között. Emlékszem a különös, fodrozódó homokos tájra, a hőségre és végtelen kimerültségre, meg anyám magyarázatára: ha itt a homokba tesznek egy tojást, az percek alatt megfő. Aztán megérkeztünk Taskentbe. Ott álltunk a sínek között. Lerongyolódva, éhesen és elcsigázottan, és a szüleimnek fogalmuk nem volt, hogy most mi legyen. Tovább, Alma-Atába? Hogyan, mikor jutunk el oda? És mennyivel jobb hely az, mint mondjuk Taskent vagy más városok? Ott, az állomáson ismerkedtünk meg egy leningrádi mérnökkel és orvos feleségével. Elmondták, hogy ők Urgencsbe tartanak, ahol az asszony orvosként fog dolgozni. Javasolták, menjünk velük. Urgencsnek ugyan hírét sem hallották a szüleim, de hát olyan mindegy volt, hová megyünk. Csak legyünk távol a bombázásoktól, és telepedhessünk le végre valahol. Visszaindultunk tehát az Amu-Darja folyóhoz, amely nagyjából félúton van Taskent és a Kaszpi-tenger között, körülbelül 800 kilométerre Taskenttől.

32 / 150

(Folytatjuk)

A HÉT VERSE - Hasznos tudnivaló Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Illyés Gyula: Hasznos tudnivaló

Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

– Egy pohár sört – bort! A pincér nemet int, de hozza mégis rendelés szerint. – Átmehetünk? Bólint a biztos úr, de visszaűz félútról zordonul. – Úgy van ma is, hogy tagadva igent és helyeselve nemet intetek? Fejüket rázzák s nevetnek, vagyis úgy van, tudatom, úgy van az ma is; megköszönheti, ha más nem, aki bolgár lánynak akar vallani.

Kér jutalmat? Kis Antóna Mai életünk egy megalázó mozzanata

KIS ANTÓNIA Kér jutalmat?

– Kér jutalmat? A különös kérdés a nagy múltú bölcsészettudományi egyetem tanulmányi ügyekkel foglalkozó irodájában hangzott el, de valahogy nem volt értelmezhető a tartalma. A kérelmező, az ott ülő ősz hajú asszony, a hetykén félrecsapott kalapkájával, kérdőn tekintett az asztal mögötti hivatalosságra, egy középkorú, de már kissé meggyötört asszonyra. A kérdés érthetetlen volt számára. Ő ugyanis azért jött, hogy bejelentse igényét az aranydiplomára. És az előírásoknak megfelelően a szükséges papírokat oda is adta. Nevezetesen: ott volt az 50 évvel ezelőtt elnyert jeles minősítésű diplomájának másolata, szakmai önéletrajza és a még más kérdéseket is firtató, kitöltött űrlap. – Bocsánat – szólalt meg az ősz hajú nő –, nem értettem jól a kérdést. – Zavarában arra gondolt, hogy ez a megjegyzés talán az ő elbutulásának lesz a bizonyítéka. A kérdezett az előtte ülő arcába bámulva, emelt hangon, nyomatékosan újra elmondta, elkiabálta: – Kér jutalmat? – Hát ez a sors jutott neki, hogy nap mint nap szemtelen, nyegle fiatalokat kell kiszolgálnia, meg süket, tétován bóklászó öregekkel kell bajlódnia, akik közül nem is egy mire eljut idáig, azonnal egy pohár vizet kér, lerogyva. – Akkor jól hallottam, csak egy kicsit furcsálltam, mert jutalmat adni és nem kérni szoktak. – A jubiláló csodálkozását egy kis bocsánatkérő mosollyal is megtoldotta.

33 / 150

A hivatalosság a kérelmező papírjait lapozgatta. – Most látom, hogy ez nem is járna magának. Jutalmat csakis tanárok kérhetnek és kaphatnak. Maga meg könyvtáros volt az elmúlt időszakban meg népművelő, aztán meg több évtizeden át újságíró, hiába volt magának tanári diplomája, egy napot sem tanított soha. – És nyomatékosításul erősen az asztal másik oldalán ülő szemébe nézett. – De a tanárok közül sem mindenki kaphat, mert ugye a nyelvtanárok úgy intézhették a dolgukat, hogy kereshessenek jó sokat. Drága pénzért magánórákat adtak, például az angolosok, azok aztán szépen arattak. De megvolt a jó keresetük a németeseknek is meg a spanyolosoknak. A fordításokból élőkről még nem is szóltam. A kirekesztett nő egy kicsit gondolataiba mélyedt. Dehogy gondolt ő jutalomra. Valóban igaz, hogy a diplomája megszerzése folytán magyar nyelvet és irodalmat taníthatott volna középiskolában, de ő a tanításnak inkább a tágasabbnak tűnő népművelői formáját választotta. Az aranydiploma kérésére azért vállalkozott, mert a férje, aki néhány évvel korábban végzett a műegyetemen, barátai unszolására jelentkezett az aranyozott papír átadására. Jó móka lesz, bizonygatták barátai, nem is annyira a díszes okmányra és az egyetem vezetőinek fehérkesztyűs kézszorítására vágyakoztak, hanem arra, hogy végre láthassák régi társaikat. És még valamire! Fölöttébb csábító, hogy egy szolid összegű vacsorára is befizethettek egy közeli étterembe. És ott aztán kiönthették a szívüket, ömlöttek a történetekkel megtoldott viccek és fordítva. Ugratták, hátba veregették és fotózták egymást. Elég sok olyan volt köztük, aki nyugdíjas létére még itt-ott dolgozgatott néha. Sokan telefonszámokat cseréltek és címeket írogattak. Ezért aztán ő is vágyakozni kezdett az aranyozott diplomájára. Hatással volt rá a férje újonnan szerzett boldogsága, vidámsága. De másokat is foglalkoztatott ez az ünnepélyes lehetőség, mert az egyik, ügyes-bajos ügyeket is intéző rádióműsorában, egy reszketeg női hang kilencvenéves korára és gyémántdiplomájára hivatkozva abban kért segítséget, hogy a becses okmány több mint féléves átadása után az ígért tizenötezer forintot megkaphassa. Ettől kezdve a leendő aranydiplomás már nem is a saját diplomája átvételét várta, hanem az idős tanárnő „megjutalmazását”. De a rádióban erről többet nem szóltak. Pedig, ha életben van még a kis öregasszony, biztosan betelefonált volna, megköszönte volna. Hiszen annyira fontos volt ez neki, mint mondta, a dédunokáinak szeretett volna venni ebből ajándékokat. Szerette volna, ha látják, milyen kiváló, megbecsült személyként tisztelik az ő dédnagyanyjukat.

A HÉT VERSE - A Rosicánál Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Illyés Gyula: A Rosicánál

Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Még áll a falu, de készül a gát, a duzzasztó a sziklavölgyön át. Csillék, daruk, csigák, tízféle gép és lent a völgyben hangyakép a nép és fent a dombon barakok, diáksátrak és arrébb a munkásbrigád tábora és – mint Bábel lehetett – megint csak állvány, gép, faszerkezet! Még áll a falu s patak a patak, mely tóvá, fia-tengerré dagad s megfeszítve, mint jó kar, izmait, majd kereket hajt, villanyt alakít, „óránként 30.000 lóerőt!”

34 / 150

magyarázzák a lelkes mérnökök. Még áll a falu, legel a tehén a holnaputáni tó fenekén, állnak a házak, amelyek felett egy év múlva pisztrángok fürdenek, még cseng a torony, amely hallgatag áll majd ötven méternyi víz alatt. Nézem a gátat, a távol falut. A végzetes, de békés háborút. Nézem a vasdarút, ahogy beleharap a hegy bozontos mellibe. Ez fáj egy kicsit, de aztán a gát mögött az új falu kőházsorát nézem s a kaskás asszonyt: épp vajat, tejet hoz tán a gép fiainak.

A HÉT VERSE - Kereskedők Illyés Gyula Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

Illyés Gyula: Kereskedők

Tizenkét nap Bulgáriában Prózai útinapló versben

– S ez – a rózsaolaj – mért oly halvány? kérdeztem a boltban. – Mert hamisítvány! hangzott a válasz. – És ez? – mert az is hamisítvány! Mit itt lát, mind hamis! Maga a boltos mondta; tanu rá Fodor és Bödey és Barabás. Elcsodálkoztam. – És hol van valódi? – Nálam, sajnos, nincs! És kalauzolni kezdett kifelé s magyarázta, hogy ha itt fölmegyek, ott befordulok… Befordultam egy másik boltba később, hogy vegyek egy kis nyeles kávéfőzőt.

35 / 150

Volt, de nem adták. – Miért? Érte nyúlt a segéd. – Lukas! – mondta s belefújt, mert nem értette ámulatomat.

Sose értsétek, szófiaiak!

Szerelmem, Bulgária Jakócs Dániel Megjelent az Útinapló c.internetes lapon

http://utinaplo.eu/2015/02/24/szerelmem_bulgaria/

KISGYERMEKKÉNT A SZOVJETUNIÓBAN Benedekné Köves Hajnalka 1.folytatás

Benedekné Köves Hajnalka:

KISGYERMEKKÉNT A SZOVJETUNIÓBAN (1. folytatás)

Életünk a Savát-parton

Később átköltöztünk egy másik vályogházikóba, a Savát folyó partja mellé, s ez lett a végleges lakhelyünk Üzbegisztánban. Három és fél éves lehettem, amikor teherautóval megérkeztünk az új lakhelyünkhöz. Egy kistermetű kutya éktelen csaholással fogadott bennünket. Mire elkezdtük a kikászálódást az autóból, összegyűlt jó néhány ember is: kíváncsian nézték a jövevényeket. Apám leugrott (inkább lemászott valahogy) a platóról, és leemelt engem, majd anyámat is lesegítette. A kutya továbbra is vadul ugatott és ugrált körülöttünk. Rémülten hátráltam, félelmetes fenevadnak látszott. Ekkor egy asszony megszólalt: – Ne félj tőle, nem bánt, csak ritkán jár erre autó, és az ismeretlen embereket is megugatja. De szelíd kutya, és szereti a gyerekeket. Simogasd meg nyugodtan. Zsucskának hívják. Lassan, bátortalanul közeledtem a kutyához, és végül nagy elhatározással megsimogattam. Az ugatás rögtön abbamaradt, és Zsucska farkcsóválva hagyta, hogy simogassam, majd megnyalta a kezemet. Hát így kezdődött a mi egyre szorosabbá váló barátságunk, rajongásig menő kölcsönös szeretetünk. Ő lett ugyanis urgencsi életem drága, hűséges barátja, szeretett játszótársam. Barnás-vöröses szőrű orosz fajtájú kutya volt. Méretre, színre, formára talán a tacskóra emlékeztetett leginkább, de a lába nem volt rövid, hanem megfelelt teste arányainak. A „Zsucska” igen elterjedt orosz kutyanév. Azt hiszem, a „zsuk” (bogár) szó becézett alakja lehet, mert az oroszok szeretnek becéző formában beszélni. Igaz, ebben az esetben grammatikailag nem stimmel valami: hímnemű szó nőnemű becéző alakban – ez szokatlan. Szóval, még négyéves sem voltam, amikor Zsucskával először találkoztam, s ebből életre szóló (mindenesetre az ő élete végéig tartó) kölcsönös szeretet és összetartozás lett. Zsucskát mindig is az én kutyámnak tartottam, pedig az igazság az, hogy az egyik szomszéd családé volt. Ő azonban élő cáfolata volt annak az általános hiedelemnek, hogy a kutya ahhoz ragaszkodik, aki eteti. Mert hogyan is etethettem volna szegényt, amikor magam is állandóan éhes voltam? Amikor bármi, ami ehető volt, luxusnak számított nálunk. Summa summarum: Zsucska nem kapott ennivalót tőlünk, mégis engem választott gazdájának, játszótársának – s feltétel nélküli rajongása tárgyának. Elválaszthatatlanok voltunk. Hányféle játékot találtam ki Zsucskával, és ő mindig igyekezett a kedvemben járni, és boldog volt, ha engem örülni látott. Lakott az udvarunkban egy velem hasonló korú kislány, Milocska (Ljudmila), akivel mindig összevesztünk játék közben, többnyire kijelentve (hol ő, hol meg én): „Soha többet nem játszom veled!” Persze, néhány óra vagy legalábbis néhány nap múlva újra játszottunk, egészen a következő összeveszésig.

36 / 150

Zsucska bezzeg nem volt hisztis, sem akaratos, sem nyafka, sem árulkodós, mint a Mila. Velem örült, velem szomorkodott, igazi lelki társ volt. Persze akadtak néha félreértések közöttünk, mert bárhogy figyelt is, nem mindig értette az emberi szót. Emlékszem például, egyszer cérnával odakötöztem Zsucskát az udvaron egy kilincshez (néhány vályog-viskónak közös belső udvara volt, s az oda nyíló ajtók egyikének kilincséhez kötöztem). Mondtam neki: én most elmegyek, várjon meg ott, nehogy elmenjen! Zsucska várt egy ideig, aztán jött megkeresni engem; a cérnát persze nem volt kunszt elszakítania. Én pedig úgy gondoltam, kötelességem nevelni őt, hiszen ő mégiscsak egy kutya, én meg ember vagyok, még ha gyerek is. Hosszú beszédet tartottam neki, mint sok más alkalommal is, kifelé fordított bal tenyeremmel gesztikulálva: – Zsucska – mondtam neki szemrehányóan –, hát miért nem fogadtál szót? Hiszen mondtam, hogy maradj ott. Egy jó kutya nem tesz ilyet, stb., stb… Ő meg bűnbánó pofikával hallgatta a korholást, nózija egészen a földig lógott. Érezte, valami rossz fát tett a tűzre, bár nyilván fogalma sem volt arról, miért vagyok elégedetlen vele. Természetesen ez mű-harag volt részemről, és inkább a pedagógusi szerep vonzott, ő pedig mindig türelmesen hallgatta hosszú prédikációimat. Rövidesen megint önfeledten játszottunk. Előfordult viszont, hogy neki volt megbocsátani valója, hiszen egy kisgyerek sok kópéságot csinál. Hol megpróbáltam lovagolni rajta – persze a kis termetű kutyus összeroskadt alattam –, hol meghúztam a farkát, kifordítottam a fülét és hasonlók. Ilyenkor ő volt a megértő „felnőtt”, aki tudja, hogy egy kölyökkel van dolga, és érzi, hogy nem akarok neki igazán rosszat. Egy alkalommal azonban a kíváncsiságom meggondolatlan és kegyetlen cselekedethez vezetett. Azt szerettem volna ugyanis megtudni, hogy a kutya ugyanúgy érez-e, mint az ember, például a fájdalom tekintetében. Hamarosan megkaptam a választ. Zsucska tágra nyílt szemmel nézett rám, én pedig a mutatóujjammal jó erősen beleböktem a szemébe. Fájdalmasan felvonyított, és ösztönösen felém kapott. Már a szájában, hegyes kis fogai között éreztem az ujjaimat, de hirtelen lefékezte magát, és éppen csak

érintette a bőrömet. Legyőzte az ösztönt! Mekkora intelligencia és lelki finomság kellett ehhez! Persze borzalmasan megsajnáltam szegényt, hiszen nem gonoszságból, hanem pusztán kíváncsiságból tettem ezt. Utána alig győztem ölelgetni, simogatni, a bocsánatát kérni. Egy alkalommal nagy bánat érte Zsucskát. Öt-hat kölyköt hozott a világra, de a tulajdonosai egyet sem akartak megtartani, és valamennyit belefojtották a Savát folyóba. Zsucska napokon át egy helyben ült, a ház tövében. Nem fogadott el sem ételt, sem italt, a szeme pedig könnyes volt. Hiába hívtam akkor játszani, hiába vigasztaltam, nem mozdult onnan. Aztán lassacskán, napok elteltével mégiscsak magához tért valahogy, de még sokáig szomorkodott. Jóval később, talán a következő évben, Zsucska újra szült, és ezúttal életben hagytak a gazdái egy fiú és egy lány kölyköt. Mivel Zsucska úgyis mindig velünk volt, a kis hímet nekünk adták. A neve – még erre is emlékszem – Sárik (azaz Gömböcske) volt. Olyan is volt, mint egy kis gombóc, aranyos csöppség. Csak arra emlékszem, a padlónk közepére pisilt, és anyám ragaszkodott hozzá, hogy üssem a nóziját a pisibe – hadd tanuljon illemet! Szép és bájos kiskutya volt Sárik, de olyan lelki kapcsolatom nem alakult ki vele, mint az anyjával. Nem is maradt nálunk sokáig. Alighanem visszakerült a szomszéd tulajdonos-családhoz. Egy napon aztán Zsucska eltűnt. Kerestük mi is, a hivatalos gazdái is, de hiába. Soha többé nem került elő. Apámnak valaki azt mondta, vannak, akik összefogdossák az elkóborolt kutyákat, és szappan-főzéshez használják fel őket. Borzalmas gondolat! Egy ilyen intelligens, mélyen érző, csupa-lélek, csupa-szeretet lényt ilyen förtelmes pusztulásra ítélni! Sokáig sirattam Zsucskát, urgencsi életem bearanyozóját, akit sohasem tudtam elfelejteni. Visszatérve azonban végleges urgencsi lakhelyünkre: ez egyetlen pici helyiségből álló vályogviskó volt, akárcsak az előző. Bútor persze egyik lakásban sem volt: sem ágy, sem asztal, sem szék, sem szekrény. Apám lerakott a földre zsmiha-táblákat, arra lópokrócot terített, s így aludtunk. Ott is ettünk, már ha volt mit. Anyám ott feküdt, éjjel-nappal. A világítást egy petróleumlámpa szolgáltatta. A „fürdőszobánk” rozzant hokedlin egy ütött-kopott lavór volt. Ebben fürdetett apám, ebben mosakodtak a szüleim. Persze többnyire szappan sem volt. Vizet az udvarról kellett behordani. A WC is a közös udvaron volt: egy fabódé. Nekem viszont (és anyámnak is) bili állt rendelkezésünkre, amelyet apám ürített ki, mosott le az udvari csapnál. Így éltünk éveken át. Talán a legmaradandóbb élményem az éhezés volt. Manapság itt, Európában legalábbis, kevés ember ismeri ezt az érzést. Nem olyan éhezésről van szó, hogy a reggeli óta már több óra eltelt, s korgó gyomorral várjuk az ebédet. Nem. Itt állandósult a gyomorkorgás. Amikor napokon át nem eszik valaki, vagy éppen csak egy darabka kenyeret vagy valamilyen gyümölcsöt. Volt, amikor fekvőbeteg anyám felkelt, és elment a szomszédokhoz krumplihéjat koldulni. Ez lett a vacsoránk. Apám mindenfélével próbálkozott. Hol egy vödör marhavért kapott valahonnan, azt megsütötte, s ezt ettük. Hol szamárzsírt szerzett, abból próbált szappant gyártani és eladni – de sajnos, nem sikerült a dolog, nem értett az ilyesmihez. Én még csak ettem valamit az óvodában – többnyire egy kis kását adtak ebédre. De estére megéheztem, s otthon nem volt ennivaló. Hiába sírtam, nem segített. Szüleim még annyit sem ettek, mint én az óvodában. Apám rajtakapott, hogy homokból süteményt formáztam, s azzal tömtem tele a számat. Hiszen erős mészhiányom is volt, az angolkór nem véletlenül alakult ki. Tojás meg tej kellett volna. Volna… Amikor már az éhhalál fenyegetett, apám állást kapott az állami magtárak begyűjtő állomásán. Egyebek mellett harcoló alakulatokat kellett innen ellátni. Előbb főraktárnok volt, majd a fegyveres őrség parancsnoka. Olykor magával vitt. Emlékszem, egyik alkalommal ott

37 / 150

ültem a gabonamagtár kapujában a kis lyukas sámlimon, amely alá a bilit helyeztük általában, és szigorú arccal „propuszk”-ot, azaz belépőt követeltem az érkezőktől, oroszoktól és üzbégektől vegyesen. Apám meg büszkén figyelte, hogy a kislányát agyondédelgetik. Mindenesetre helyzetünk megváltozott, mert gabonából, lisztből ekkor már nem volt hiány; ugyanis a munkabért részben „természetben” adták. Apám többnyire üzbég kenyeret sütött („lepjoskát”, vagyis vízzel, sóval kevert lisztből készült lepényfélét). Ez nagyszerű volt, de egy idő elteltével már valami más étel is jólesett volna. Sajnos azonban ez sem tartott sokáig. Apám ugyanis leleplezett egy bűnbandát, amely éjszakánként fosztogatta a magtárat, s óriási kárt okozott. Nem sokkal a leleplezés után apámat menesztették. A belső cinkosok „hálája” volt ez. Megint jött az éhezés. De az utóda, a frontról sebesülten visszaérkezett új őrségparancsnok nagyon becsülte őt, s néha „szerzett” egy kis ennivalót. Különben éhen haltunk volna, ami elég sok emberrel megtörtént a háború idején (sőt, nemcsak akkor). Moszkvai nagynéném, Egya például a két gyerekével szintén valahol Közép-Ázsiában élt a háború alatt, s kisfia ott szabályszerűen éhen halt. A lánya – jelenleg Kanadában élő Emma unokanővérem – életben maradt. Éheztünk tehát, és elég kilátástalan volt a helyzet. Ekkor jött a behívó. Apámat a szibériai Cseljabinszkba vezényelték. Vasutat kellett építeni. Szibéria szépen bemutatkozott, mert egészen mínusz 50C°-ig menő fagyok voltak, ugyanis ez télen történt. Apám később többször elmesélte, hogy kiadták a parancsot: zuhanyozni! Meleg víz meg nem volt. Márpedig a hadseregben a parancsot végre kell hajtani. Szinte jéggé dermedve ugráltak a katonák meztelenül a víz alá – persze csak másodpercekre. Aztán aput kiszuperálták, hiszen 46 éves volt, és igen beteg. Mehetett haza, Urgencsbe. Csak utólag tudta meg, hogy anyám azalatt kórházban feküdt, talán maláriával. Engem egy nagyon kedves orosz család vett magához. Az asszonyt Marija Mihajlovnának hívták. Szeretettel gondoskodtak rólam; jó emberek voltak. Emlékszem, ahogy az asszony az ölébe vett, és szőlővel kínált. Mennyei íze volt! Összebarátkoztunk néhány üzbég emberrel, illetve családdal, s egy alkalommal meghívtak bennünket ebédre. Az egész család a földön – pontosabban szőnyegen – ülte körül törökülésben a jókora lábast, amelyben plov (tehát piláf, vagyis üzbég rizses hús) volt, amely nemzeti eledel arrafelé. Megütközve láttam, hogy mindenki kézzel markol bele az ételbe, és a tenyeréből eszik. Nyafogtam, hogy nekem adjanak kanalat, én azzal akarok enni. Kiderült, hogy szegényeknek nem volt más evőeszközük, csak a fakanál, amivel kavarták a fővő ételt. Végül arról ettem. Szüleim pártfogásukba vettek egy 16 éves üzbég lányt, akit anyám csak „Kizimkának” nevezett el. A „kizim” egyébként lányt jelent üzbégül, törökül. Nem messze lakott tőlünk, s többször eljött hozzánk. Szép lány volt, ezt még én is meg tudtam állapítani. Története sokat elárul arról, hogy a szovjet-rendszer felszíne alatt a régi ázsiai muszlim hagyományok erőteljesen jelen voltak. Ma már láthatjuk, mennyire, amióta Üzbegisztán és más köztársaságok is, kiszakadtak a Szovjetunióból. Az üzbégeknek egyébként nem volt saját írásuk mielőtt a szovjet-rendszert bevezették náluk. Így az orosz ABC betűiből kreáltak számukra cirill írásjeleket. Talán ezt azért megőrizték, de ez sem biztos. Kizimka egyszer zokogva jött el hozzánk, karján hatalmas, friss, vérző vágással. Szüleim ismerték már a történetét: apja egy módosabb öregemberhez adta őt feleségül, pontosabban: a régi muszlim hagyományok szerint pénzért adta el, mint egy birkát. A férj azt tehette vele mint tulajdonnal, amit csak akart. Aznap valami nem tetszett a férfinak, s belevágta a kést a karjába. A vallás szerint ehhez joga van. Anyám vigasztalta a síró lányt, aki rettegett, hogy talán még meg is öli a férje. Én is sajnálkozva néztem a vérző karját, noha nem mindent értettem a történetből. Az is szokás volt még arrafelé, hogy a jómódú üzbég, miután kézzel befalta a piláfját, kegyesen megengedte, hogy az ott várakozó szegények lenyalják kezéről a maradékot. És a higiénia! Ajjaj! Csúnya járványok, fekélyek, bélférgek, tetvek tenyésztek ott, sajnos. Persze a háború ezt még tetézte. A nők helyzete, jogai nem sokat változtak a régi idők óta, legalább is az idősebbek körében. Például a csajhanákba – teázó-kávézó presszóféle – csak férfiak mentek be, nőknek nem illett a lábukat sem betenni oda. Persze a fiatalok már átvettek ezt-azt a szovjet életformából. Az iskolában meg az ott élő oroszoktól nemcsak az orosz nyelvet tanulták meg, hanem az európai kultúrából és a társadalmi egyenlőségen alapuló szovjet jogrendszerből is ragadt rájuk valami.

Urgencs: egzotikum és nyomorúság Megérkeztünk hát arra a helyre, ahol a háború éveit – három és fél év lett belőle! – átvészeltük Urgencs tipikus sivatagi oázisvároska volt. Az Amu-Darja folyó mellékfolyójának, a Savátnak a partján helyezkedik el. Az Amu-Darja amolyan határfolyónak is mondható: Üzbegisztánt elválasztja Türkméniától, s az üzbég oldalon a Kizil-Kum, a türkmén oldalon pedig a Kara-Kum sivatag terül el. Urgencs azonban egy olyan hurokban, határkanyarulatban található, amely bár a folyó türkmén oldalán fekszik, mégis üzbég terület még, és a Kara-Kumhoz tartozik. Üzbegisztán egy déli szakaszán Afganisztánnal határos. Nincs messze egyébként Irántól, Pakisztántól, Indiától sem – igazi közép-ázsiai ország. Az Amu-Darja egyik kikötőjéig vitt bennünket a vonat, s az onnan 17 km-re fekvő Urgencsig teherautón utaztunk. Persze elgyötörten és kétségekkel telve: vajon találunk-e itt élet-lehetőséget, letelepedhetünk-e? Az Amu-Darja kikötőjénél színes, újszerű világ tárult elénk, a közép-ázsiai életből kaptunk rögtön ízelítőt. Szó szerint is, mert a mézédes üzbegisztáni sárgadinnye héjából (cukor nélkül, csak szárítással) csemegét készítenek, s kopejkákért árulták kilóját. Rég nem ettünk már egy jobb falatot. Urgencsben a mérnök-orvos házaspár elköszönt tőlünk; mentek elfoglalni a számukra kijelölt lakást, amely nyilván a városközpontban lehetett. A kapcsolat velük megszakadt.

38 / 150

Hát most mihez kezdjünk? Hol alszunk? Hol lakunk? A városi tanács egy félig-meddig elkészült házban helyezett el bennünket. Az állami filmipar szervezete részére építették, de a háború miatt nem fejezték be. Se ajtó, se ablak, márpedig a sivatagi éjszakák hidegek. Apám szerzett deszkákat, s azokkal pótolta valamennyire a hiányt. Deszkákon aludtunk is. Fűtés kellett volna, de tűzifa sem volt. Az üzbégek a kipréselt gyapot magvát tovább préselik, fekete olaj lesz belőle, a visszamaradt hulladékot, a „zsmihát” pedig géppel táblákba préselik. Ezt egyedül a teve képes megenni, de tüzelőnek is jó, mert még marad némi olajtartalma. Ezzel próbált tehát egy kis meleget varázsolni apám a hideg estéken. Aztán átköltöztünk egy malomépületbe, ahol a négy falon és az igen magasan elhelyezett kis ablaknyíláson kívül semmi sem volt. Rövidesen egy kis üzbég vályogházikót utaltak ki részünkre, amelynek – nem ok nélkül – még a címét is tudom. Két szörnyű eseményre emlékszem ebből az időből. A házikó ablakai, tipikus üzbég vályogviskó lévén, belső udvarra néztek, más házak ablakaival együtt. Az utca felé nem nyíltak ablakok. Az udvaron szaladgáltam, játszottam más gyerekekkel. Egy alkalommal nagyon megszomjaztam, s láttam, hogy az egyik ablak alacsony párkányán egy fémbögre áll. Úgy láttam, víz van benne. Jó nagyot húztam belőle, s rögtön fuldokolni kezdtem, egyszerűen nem kaptam levegőt. Iszonyatosan maró, mérgező folyadék volt ez: petróleum! Borzalmas élmény volt, de valahogy túléltem. A másik emlékemet szüleim is sokszor emlegették később. Óvodába adtak – orosz óvoda volt –, s ott összebarátkoztam egy szöszke kislánnyal, Tamarával. Egy alkalommal azt mondta: menjek el hozzájuk, az anyukája biztosan örülni fog. Úgy látszik, egyedül jártam már haza az oviból, nem lehetett túl messze. Tamara viszont az anyja munkahelyére tudott eltalálni, s onnan együtt mentek haza. Szóval, elindultunk, s ő a városközpontba vezetett, amely teljesen új, ismeretlen környék volt számomra. Emeletes házakat láttam itt, ellentétben a mi kis vályogviskókból álló környezetünkkel. Felvezetett egy magas, csupa-üveg épület lépcsőjén (később kiderült, hogy egy bank volt ez, itt dolgozott a mama), s ott bement velem egy irodába, ahol az anyja már várta. Megcsókolta a kislányát, és már indult is vele kifelé. Tamara rám mutatott, s mondta, hogy elhívott engem az oviból. – Erre most nem érünk rá – közölte ridegen az asszony –, azonnal gyere velem haza. És már ott sem voltak. Én meg ott álltam a teljesen idegen környezetben, egyedül. Kimentem a bejárati ajtón, le a lépcsőn, és egy nagy téren álltam, amelyet hasonlóan magas épületek határoltak. Egyre ijedtebben néztem jobbra-balra: vajon merre kell hazamennem? Persze fogalmam sem volt róla. Az elveszettség érzése rémületté fokozódott. Sírni kezdtem. Ekkor egy kedves orosz asszony jött oda hozzám, s kérdezte, mi a baj, hol vannak a szüleim. Mondtam, hogy elvesztem. S elmeséltem azt is, hogyan történt. – Hány éves vagy? – Három. – És azt tudod-e, hol laktok? Tudtam: Sztálin utca 8. (Hát ezért emlékszem erre a címre ma is, mivel szüleimmel többször felidéztük ezt a történetet.) Útközben az asszony mindenféléről beszélgetett velem, s amikor megérkeztünk, elragadtatottan mesélte el szüleimnek, hogy ez a csöpp kislány mindenre válaszolni tudott, s ami a legfontosabb: a pontos címet is meg tudta adni. Azon viszont már jót nevettek együtt, hogy amikor apukám foglalkozásáról érdeklődött, azt válaszoltam: „Apu a kályhával bajlódik” (ugyanis egy lyukas kis vaskályhánk volt, amelyből dőlt a füst, s apám próbált valamit javítani rajta, persze, sikertelenül). Ha már a foglalkozást említem: Apámnak volt ugyan személyi nyugdíja, hiszen a tüdőműtét kapcsán munkaképtelennek nyilvánították, és leszázalékoltatták. A pénz azonban a háború miatt sokat veszített az értékéből. Egyre több evakuált érkezett, sok pénzzel, és az árak felszöktek. Rövidesen már semmit sem ért apám rokkant nyugdíja. Éheztünk. Szólnom kell azonban magáról Urgencsről és ottani életünkről – ahogyan bennem él. A mesés Kelet volt ez végül is, ahogyan az „Ezeregy éjszaka” történeteiből ismerhetjük. Gyermeki képzeletemet megragadta, elbűvölte ez a színes csoda-világ. Álmaimban még felnőtt koromban is sokszor elevenedtek meg urgencsi képek, hangulatok, figurák. Nosztalgiával vagyok képes gondolni erre a városkára, pedig hányszor kerültem ott a halál küszöbére, és csak a véletlennek, a szerencsének köszönhető, hogy életben maradtam, maradtunk. Urgencs (egykori nevén Gurgancs), amely a Horezm területhez tartozik, valaha a hívai kánság egyik meghatározó városa volt. Maga Híva a 7-12. században élte virágkorát. Aki látta esetleg a Naszredin Hodzsáról szóló szovjet filmet, a „Csendháborító”-t, jobban el tudja képzelni ezt a világot. A lakosság eredetileg is soknemzetiségű volt itt, de az evakuáltak révén még többféle ember és kultúra keveredett össze. Persze a meghatározó népesség a törökkel rokon üzbég, türkmén, tádzsik és más közép-ázsiai népek. Az európai kultúrát, mentalitást döntően az oroszok képviselték. A társadalmi élet központja a bazár, vagyis a piac volt. Hogy mi mindent láthatott ott az ember! Mindenekelőtt hatalmas görög- és sárgadinnye hegyeket. De olyan dinnyéket, amilyet azóta sem láttam, ettem sehol. Ott nem létezett olyan fogalom, hogy jó vagy kevésbé jó dinnye. Biztosra lehetett menni. A görögdinnye gömbölyű és csíkos, a sárgadinnye hosszúkás, mint itt a tök. De az íz, az aroma mesébe illő. A méretük pedig olyan volt, hogy egy felnőtt férfi alig bírta felemelni. Aztán a szőlő, a

39 / 150

különleges fajták és ízek… Füge, gránátalma, datolya és még sorolhatnám e csodás gyümölcsöket. S micsoda szenzáció volt számomra a piros kis kakast formázó nyalóka savanyú-cukorból, meg a csíkos selyemcukorka! Bárcsak többet ehettünk volna mindezekből! De csak ritka, kivételes alkalmakkor jutottunk ilyen mennyei csemegéhez. És a fűszersorok a bazáron… El lehetett bódulni az illatoktól. De volt ott minden. Ezek a keleti népek vérbeli kereskedők. Csencsembencsem, csere-bere, mindig pénzről, áruról beszéltek. Többnyire tevéken és szamarakon közlekedtek, azok szállították a terményeket is… Teljes káosz, hangzavar uralkodott a bazáron. Itt árusok hangosan kínálták a portékájukat, ott üzbég vagy tádzsik táncot jártak dobszóra, nemzeti viseletben. Üzbégek csíkos köntösben, tyubityejkában. Szakállas, turbános türkmének kiabálták túl egymást. Nem lehetett tudni: veszekednek vagy csak barátságosan beszélgetnek. A szabad ég alatt működtek kisiparos mesterek: reszeltek, kalapáltak, korongoztak, cipőt javítottak vagy ruhát varrtak. Sütöttek-főztek, trécseltek. Felnőttek és gyerekek, emberek és állatok keveredtek, tülekedtek, zajongtak. Apám szorosan fogta a kezemet, nehogy elkeveredjek mellőle. Én meg forgattam a fejem, alig bírtam betelni a sok látnivalóval. Elbűvöltek a gőgös ábrázatú kétpúpú tevék, mulatságos dupla-térd mutatványukkal. Egyszer egy üzbég babáj (bácsi) az ölébe ültetett a teve hátán, s én majdnem elbóbiskoltam a teve ütemes kocogása közben. Nagy élmény volt! Igen bájosnak találtam a szamarakat, amelyeket az üzbégek megvetnek valamiért. Durván szidalmazzák és ütlegelik őket, pedig sokszor majd összeroskadnak a szerencsétlenek a nehéz málha alatt. Nem tehetnek mást, néha sztrájkba lépnek, s ilyenkor még több ütleget kapnak. De az élet nemcsak a bazáron volt ilyen – habár ott koncentráltan kaptuk az élményt –, az utcán hasonló módon zajlott minden. Pjatyigorszkban európai életformával és mentalitással találkoztam csak, s itt bizony ámulva láttam, hogy az üzbégek ott, az utcán guggolnak le dolgukat végezni, ha éppen úgy adódik. A Kara-Kum sivatag éghajlata egyébként a Szaharáéhoz hasonló: volt olyan nyári nap, amikor a hőmérséklet a napon elérte az 50-60 Cº fokot, többen kaptak halálos kimenetelű napszúrást a közvetlen környezetünkben is. Az éjszakák azonban hidegek. Esténként odahallatszott a sivatagból a sakálüvöltés. Egzotikumban tehát nem volt hiány, ennivalóban, ruhában, a legelemibb lakásfelszerelésben annál inkább.

Moszkvában

1946 nyarán élő kísértetekként érkeztünk meg Moszkvába. Zsákruhánkról marékszám potyogott a tetű. Mindhárman betegen, csontig soványodva vonszoltuk magunkat apám bátyjának, Józsefnek a lakásáig. Az emberek megálltak az utcán, és sajnálkozva néztek bennünket. Pedig éppenséggel Moszkva lakossága sem volt elkényeztetve akkoriban. József nagybátyám feleségével, Laci fiával és annak családjával valahol Szibériában, az északi sarkkörön túl élt a háború éveiben. Másik fia frontszolgálatra vonult be, s meghalt. Az ő felesége és kislánya lakott ez idő alatt nagybátyámék lakásában. Az asszony orosz volt, Maruszja névre hallgatott, lánya, Margitka velem egyidős volt, noha egy generációval alattam helyezkedett el, hiszen Endre unokatestvérem lánya volt. Szüleim részére csodálatos érzés volt ismét Moszkvában, a sokat szenvedett, de győztes fővárosban lenni. A háború után azonban még nehéz idők jöttek; éheztek az emberek. Apám felkereste a magyar párt képviselőjét, Szántó Dezsőt, akinek közreműködésével behívták az SzKP Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályára, és beosztották Földes Pál mellé szerkesztőnek a magyar hadifoglyok részére kiadott laphoz, az Igaz Szóhoz. Később Földes Pál elkerült onnan, és apám lett a főszerkesztő. A szerkesztőségben dolgozott Német Irén, akivel Pjatyigorszkban voltunk együtt, valamint Rabinovics József volt tanácsköztársasági népbiztos lánya, Nágya (aki később Magyarországon Kádár János tolmácsa lett). Egy alkalommal meglátogatta az Igaz Szó szerkesztőségét Mihail A. Szuszlov, a SzKP Központi Bizottságának tagja, aki rövidesen a KB titkára és egyúttal a Pravda főszerkesztője lett. Hosszan elbeszélgetett apámmal. Nemcsak a lapról volt szó közöttük, hanem a felszabadult Magyarország perspektíváiról és a volt hadifoglyok sorsáról. Akkor már folyamatban volt a Magyarországra utazásunk. De visszatérve érkezésünkre: beköltöztünk Maruszja és Margitka mellé az egyszobás lakásba. Maruszja egy paravánféleséget állított fel, s így kettéválasztotta a szobát. Engem beírattak egy óvodába (Margitka egy másikba járt), de nem sok időt töltöttem ott, mivel nagyon beteg voltam. Úgy tűnt, szüleim valahogy átvészelték a maláriát, az én állapotom viszont egyre súlyosabb lett. Igaz, volt már kinin, ennivaló is akadt, ha nem is luxusszinten, még csukamájolajat is kaptam, hogy felerősítsék a szervezetemet. De hiába. Úgy nézett ki, hogy nem tudnak megmenteni. Iszonyatos hidegrázás és lázrohamok jöttek, egészen 42 C°-ig menő lázzal. Eszméletlenül feküdtem napokon át, injekciókat kaptam, de elég reménytelennek látszott a helyzet. Az orvosok felkészítették szüleimet a legrosszabbra. Apám szinte félőrülten virrasztott mellettem, a tehetetlenség egészen kikészítette szegényt. Az orvosok újra és újra mindent megpróbáltak, és végül sikerült! Egyszer csak túl lettem a krízisen. A gyógyszerek legyőzték a szörnyű kórt. Hogy mire emlékszem mindebből? Elég sokra. A hidegrázásra, amelyben hangosan, görcsösen koccantak össze a fogaim, hiába takartak le több pokróccal. Az őrjítő fejfájásra és a gyengeségre, elesettségre. Szüleim megviselt állapotára, az orvosi igyekezetre. Aztán meggyógyultam. Legalábbis a maláriából kigyógyítottak. De voltak más bajok is. Bélféreggel érkeztem meg Üzbegisztánból, ki kellett irtani, persze a tetveket is. Aztán egy ideig éjszakai bevizelések jöttek. Nekem! Aki már 9 hónapos korától szobatiszta volt. Persze hólyaggyulladásról volt szó. Aztán jött a tél. A moszkvai tél, 40 fokos hidegekkel.

40 / 150

Üzbegisztánban meg 50-60 fokos hőség is volt olykor nyáron, és csak néhány hónapja jöttünk el onnan. Egy beteg, legyengült szervezetnek mintegy 100 fokos hőmérséklet-különbséghez alkalmazkodni ilyen rövid idő alatt: hát ez alig-alig sikerült. Olyan meghűléses-influenzás betegségek jöttek, hogy majd belehaltam azokba is. Közben megérkezett Észak-Szibériából a nagybátyám a feleségével, a kedves, jó Lujzával együtt. Az csak természetes, hogy ők is az egyszobás lakásba költöztek, ahol immár heten laktunk, három család. Amikor éppen nem haldokoltam, apám bevitt az óvodába. Nem sok emlékem van onnan, mivel elég keveset tartózkodtam ott. Arra emlékszem csak, hogy szüleim lelkendezve közölték az egyik óvó néniről, hogy ő Puskin (déd)unokája. Az arca csak rémlik, inkább arra emlékszem, hogy fekete haja és igen hosszú, sűrű szempillája volt. Margitkával egyébként sokat játszottunk, bár ő nem mindenben volt partnerem nekem. Nem foglalkoztatták olyan kérdések, mint engem, nem tudtam vele beszélgetni. Nagy bánatomra együtt nézegettük egyszer nagyapám (neki dédapja) egyetlen fényképét, amelyet nagybátyám hozott magával. És a fényképnek ezután nyoma veszett. Nincs az egész rokonságnak egyetlen képe sem apai nagyszüleimről; nem is tudom, hogy néztek ki. Egyre fájóbb hiányként élem meg ezt a tényt. Egyszer volt egy furcsa álmom, néhány évvel apám halála után. Egy nyitott koporsóban feküdt az apukám. Sírva mutattam valakinek (az álomban homályba veszett, hogy kinek): „Nézd, itt fekszik az édesapám.” A fejét ingatva azt válaszolta az illető: „Nem, ő a nagyapád. Apád ott, a másik koporsóban fekszik.” Álmomban egyformák voltak. Margitka és édesanyja évtizedeken át úgy tudták, hogy apám bátyjának idősebbik fia, Bandi, vagyis Margitka apja a fronton esett el. Csak a 90-es évek elején tudták meg, hogy a sztálini terror áldozata lett egy gulágon. Szegény kislány félárván nőtt fel, nehéz körülmények között. Felnőttként könyvkiadói szerkesztőként dolgozott. Most is van vele kapcsolatom: változatlanul Moszkvában él, szívbeteg. A lánya, Natasa pedig a saját lányával Olaszországban, már jó régóta. Margitka is, a lánya is sikertelen házasságokat tudhatnak maguk mögött és sok mizériát. De térjünk vissza a háború utáni Moszkvához. Érkezésünk után rögtön felkerestük anyai rokonaimat is, Egyát és családját. Igazi meleg, rokoni szeretettel fogadtak bennünket. Johnny nagybátyámnak családja volt Kanadában, hiszen semmi remény nem volt arra, hogy valaha is újra láthatja moszkvai szeretteit. De évek múlva, már Sztálin halála után, többször is ellátogatott Moszkvába mint a párt delegátusa, sőt még kanadai felesége is meglátogatta a moszkvai családot, meg küldtek néha ajándékot is Emmának. Mi tehát 1946-ban sokat voltunk velük mint szerető, jó rokonokkal. Egya ekkor egy hadirokkant (féllábú) férfival élt együtt, nagyon rendes ember volt. Maga Egya csinos és érdekes jelenség volt: zöld szeme volt, vörösesbarna félhosszú haja féloldalra fésülve, egész lénye, stílusa Marlene Ditrichre emlékeztet engem. Biztosan hatással is volt rá a művésznő. Egya vékony, akkoriban kifejezetten sovány nő volt, de csupa energia és talpraesettség. Nem adta fel a reménytelennek tűnő eseteket sem. Mindig (majdnem mindig!) talált megoldást, és értett ahhoz, hogy tartsa a lelket másokban is. Amúgy vidám és természetes teremtés volt. Ugyanakkor igen tehetséges művész volt: textil-festéssel és színházi jelmezek készítésével foglalkozott. Több magas állami kitüntetést kapott munkájáért. Idős édesanyja sem akármilyen asszony volt. Még 94 éves korában is (amikor utoljára láttam őt Moszkvában, a 80-as évek vége felé) szellemileg teljesen friss volt, még verseket is írt. Egyának egy bátyja és két nővére is volt, mindannyian szeretettel voltak irántunk. Igen nehéz idők voltak ezek, alig volt mit enniük, főleg teát ittak; az is inkább forró víz volt csak. De amijük volt, azt megosztották velünk, amikor náluk voltunk. Emma unokanővérem (Egya és John nagybátyám lánya) 16 éves volt akkor, s engem, a hatéves kis beteges gyereket nagyon szeretett. Mostanában is felhív néha Torontóból. Belőle később közgazdász lett, s ma már dédunokája is van. Ő maga kanadaihoz ment feleségül másodszorra, de a lánya és a család többi tagja Moszkvában maradt. Egya másfél éve halt meg – több mint 90 éves korában –, s csaknem végig dolgozott: gyönyörű textil dísztárgyakat készített, saját maga által kreált és festett motívumokkal. Emma két unokatestvérével, Surikkal és Misával (Egya testvéreinek fiaival) sokat játszottam, mivel hasonló korúak voltak. Surikból vegyészmérnök, Misából pedig balett-táncos lett, mégpedig első osztályú, neves művész. Azóta ez a család igen szélessé terebélyesedett, s öt generációt fog át. Egyelőre ennyit róluk. Közeledett azonban a Magyarországra való áttelepülés (apámnak visszatelepülés) ideje. Az iratok megszerzésének és általában az előkészületek időszakára bennünket is – mint a legtöbb „fontosabb” (ma talán VIP-nek mondanák) elvtársat a családjával együtt – a híres Lux-szállodában helyeztek el. Utólag nem igazán értettem, hogy miért volt erre szükség, amíg néhány évvel ezelőtt egy dokumentumösszeállításból meg nem tudtam, hogy ott az orosz vezetőket és a külföldi „fontos elvtársakat” egyaránt folyamatosan lehallgatták. Csúnyán be volt poloskázva az egész szállodakomplexum, amely – a nevével ellentétben – egyáltalán nem nyújtott luxus-körülményeket. De mindenesetre itt kellett kivárnunk, amíg a szükséges papírok elkészülnek. A magyar emigránsok közül már többen visszatértek Magyarországra, s apám egyre növekvő izgalommal várta a nagy napot: 27 évi emigráció után végre hazatérhet szülőföldjére! Anyám alig tudott valamit Magyarországról, kíváncsian várta hát, mit hoz ott a jövő. Ami engem illet, én még annyit sem tudtam, de úgy gondoltam: ha apukám ennyire vágyik oda, akkor biztosan jó hely. Moszkvához egyébként nem igazán kötődtem; állandó betegeskedésem miatt alig láttam belőle valamit. A Gorkij Kultúrpark határozottan tetszett: sok érdekes dolgot láttam ott. A Moszkva-folyó fölötti hídról egy alkalommal sokáig néztem a zavaros zöldes-szürkés vizet – erre is emlékszem. A legmélyebb benyomást természetesen a Vörös tér tette rám. A Kreml épületegyüttese és a Vaszilij Blazsennij Székesegyház a sok-sok színpompás és formagazdag tornyaikkal, a hagymakupolákkal mesébe illő volt. Alig tudtam elszakadni onnan, ahányszor csak láttam. A Kremllel szemközti oldalon pedig a híres GUM-áruház állt, amely meglehetősen szegényes árukínálatával is csábító volt, különösen a játékok, a szép babák és ruhaféleségek. A hideg télre való tekintettel egyébként kaptam egy szép kis fehér bundát és egy „válenki”-t, tipikus orosz halina-csizma.

41 / 150

Egy alkalommal ellátogattunk a Lenin Mauzóleumba. Hosszú sort kellett kivárnunk, mint általában mindenkinek. Szüleim előre felkészíttettek, hogy ott aztán egy pisszenés sem lehet. Fölöslegesen aggódtak Mélyen megrendülve néztem a nagy Lenint, akiről már nagyon sokat hallottam szüleimtől és másoktól is. Olyan életszerű volt a látvány, mintha csak aludna… Moszkva patinás épületei eléggé megviselt állapotban voltak, szépségüket így nem igen vettem észre, legfeljebb egy-egy oroszlán vagy dombormű-díszítés ragadta meg a fantáziámat. Egyébként Margitkáék lakásában a mennyezeti lámpa körül szép angyalkás stukkódíszítés volt. Erre emlékszem, mert tetszett. De a fagyos téli Moszkva amúgy nem nagyon láncolt magához. Végül is nem bántam, hogy elutazunk. Persze senki ne gondolja, hogy az elutazás előtti heteket megúsztam betegség nélkül. Még Margitkáéknál laktunk, amikor kanyarós lettem. De igen súlyos változatát sikerült kifognom. Gondolom, az általánosan leromlott állapotomnak is szerepe volt ebben. Lehúzott redőnyök mellett voltunk a lakásban nappal is, hogy a betegség ne tegye tönkre a szememet. Igen rosszul éreztem magam, de azért közben átköltöztünk a Lux-ba, ahol orvosi felügyelet alatt álltam. Aztán megjöttek az iratok, és utazhattunk Magyarországra. Egy kis katonai repülőgép vitt el bennünket, az út több mint hatórás volt. Nem tudtuk, meddig tart majd, így szüleim ennivalóról nem gondoskodtak. A gépen pedig semmit nem adtak. De hamarosan kiderült, hogy úgysem tudtunk volna enni, mert a gépen szinte mindenki rosszul lett, és hányt. Mi is hánytunk apámmal, de anyám – érdekes módon – kivétel volt. Maga a repülés azonban számomra így is óriási élmény volt, úgyhogy elhatároztam, hogy pilóta leszek. Lelkesen énekeltem a „Szabad vándormadár a pilóta” kezdetű dal eredetijét, oroszul. Fölülről látni a felhőket, és kicsiben a házakat, az erdőket, a folyókat, a Kárpátok hegyvonulatait – ez igazán felemelő érzés volt.

42 / 150

Olvasnivaló Szender a holdudvarban, Szarka István Beszerezhető közvetlenül a költőnél

Szarka István: Szender a holdudvarban, Kurioza Nova Kiadó, 2001. Beszerezhető közvetlenül a költőnél, érdeklődni lehet a következő telefonszámon 06-2010-77-63 . Szarka István „ civilben” orvos és máig nem vált hivatásos költővé, de orvosi elfoglaltsága ellenére ihlete nem apadt ki. Ma is termékeny író, és szinte ontja nagy formaművészettel alkotott , tartalmilag érdekes verseit. Jakócs Dániel

Olvasásra ajánljuk Jakócs Dániel "... bepillanthatunk a közvéleményt formálók boszorkánykonyhájába."

Olvasásra ajánljuk Napjainkban az egész világon, nálunk Magyarországon pedig különösen olyan elméleti és fogalmi zűrzavar uralkodik, hogy teljesen érthető, hogy az emberek jelentős része semmilyen politikai jellegű szöveget nem olvas, nem hallgat meg vagy tévéműsort nem néz meg. Ezért javasolunk olvasóinknak néhány olyan művet, amelyek segítenek eligazodni ebben a helyzetben. Ezekről a művekről a Világszabadságon már szó volt valamilyen formában, most azonban kiemelten ajánljuk olvasóink figyelmébe. E heti ajánlatunk Herbert I Schiller : Tudatipar made in USA címen megjelent műve. Kossuth Kiadó, 1977. Angol eredetiben The Mind Managers címen jelent meg Bostonban 1973-ban. Ebben a könyvben bepillanthatunk az ún. közvéleményt-formálók boszorkánykonyhájába. Megtudhatjuk, hogy a mai piacgazdaság körülményei között a tömegtájékoztatásból nem kaphatunk reális képet a valóságról, azt azonban megtudhatjuk, hogy kik, miért és hogyan akarják véleményünket irányítani, azaz megtanít elemezni azok tevékenységét, akik félre akarnak vezetni bennünket. E mű nagyon hasznos lehet a mai magyar tömegtájékoztatás különböző irányzatainak kritikai elemzése szempontjából.

Jakócs Dániel

Olvasnivaló Jakócs Dániel Könyv ajánlat a sajtó - mint "tudat ipar" - befolyásolási módszereinek jobb megértéséhez

Olvasnivaló

Napjainkban az egész világon, nálunk Magyarországon pedig különösen olyan elméleti és fogalmi zűrzavar uralkodik, hogy teljesen érthető, hogy az emberek jelentős része semmilyen politikai jellegű szöveget nem olvas, nem hallgat meg vagy tévéműsort nem néz meg. Ezért javasolunk olvasóinknak néhány olyan művet, amelyek segítenek eligazodni ebben a helyzetben. Ezekről a művekről a Világszabadságon már szó volt valamilyen formában, most azonban kiemelten ajánljuk olvasóink figyelmébe. E heti ajánlatunk Herbert I Schiller : Tudatipar made in USA címen megjelent műve. Kossuth Kiadó, 1977. Angol eredetiben The Mind Managers címen jelent meg Bostonban 1973-ban.

43 / 150

Ebben a könyvben bepillanthatunk az ún. közvéleményt-formálók boszorkánykonyhájába. Megtudhatjuk, hogy a mai piacgazdaság körülményei között a tömegtájékoztatásból nem kaphatunk reális képet a valóságról, azt azonban megtudhatjuk, hogy kik, miért és hogyan akarják véleményünket irányítani, azaz megtanít elemezni azok tevékenységét, akik félre akarnak vezetni bennünket. E mű nagyon hasznos lehet a mai magyar tömegtájékoztatás különböző irányzatainak kritikai elemzése szempontjából. Jakócs Dániel

VIDEOAJÁNLAT - Mit mondott Putyin uncutnews.ch "... mert ez a magyarázat tűnik a valósághoz a legközelebb állónak"

... ez a magyarázat tűnik a valósághoz a legközelebb állónak

https://www.youtube.com/watch?v=CGX0IzXEbo0

VIDEOAJÁNLAT - Amerika elhallgatott történelme 10 Oliver Stone A dokumentumfilm-sorozat utolsó darabja

Oliver Stone: Amerika eltitkolt történelme 10. https://www.youtube.com/watch?v=Byc4hGCpI-U A teljes sorozat letölthető: https://mega.co.nz/#F!mho2AAhR!9KhSmnIreGCXBY63nICc3w

44 / 150

Olvasói vélemények Ismét egy újabb morgolódás Pali bácsi (K. Pál) "... jogosan hivatkozhatunk Kossuth kütahyai alkotmánytervezetére."

Ismét egy újabb morgolódás Napjainkban az ún. balliberálisok szinte programszerűen azzal vádolják a kormánypártokat, hogy Hazánkban nincs demokrácia, és példaként állítják az USA és az EU politikai gyakorlatát, azok gazdasági megszorításaival, és más államok elleni irányuló szankcióival. Abban az egy állításban, hogy nálunk most nincs demokrácia igazuk van, de amikor az ő pártjaik voltak kormányon semmivel sem volt nagyobb demokrácia , mint most. Bagoly mondja a verébnek, hogy nagy feje van. Az USA-t és az EU-t sem tarthatjuk demokratikus példaképnek. Nem mi tehetünk róla, hogy jelenleg a politikában hiánycikk a demokrácia. Nekünk különben sem kell feltétlenül külföldre menni demokratikus példaképekért. Most márc.15-e után jogosan hivatkozhatunk Kossuth kütahyai alkotmánytervezetére. Ebben Kossuth így határozza meg a demokráciát: Ez a valóságos demokrácia, a nép hozza a törvényeket s a nép a végrehajtó is. Az ilyen demokrácia modelljeként a magyar evangélikus egyház működési alapelveit és gyakorlatát említi. Ez az egyház a vezetését alulról felfelé építette ki, és teljesen az önkormányzatiság elvei szerint működött. Sajnos ez a politikai gyakorlatba soha sem ment át. Célszerű lenne ezt az alkotmánytervezetet a Magyar Szociáldemokrata Párt Szakasits Árpád által szerkesztett 1943-as kiadása alapján Szakasits előszavával együtt a Világszabadságon megjelentetni. Pali bácsi K. Pál nyugdíjas tanár Szerkesztői megjegyzés: Pali bácsi,

Hatodik morgolódás Pali bácsi (K. Pál) "... mindenki saját népe ellen cselekszik, aki viszályt szít az egyes népek között."

Hatodik morgolódás Ha a társadalom és benne saját magunk helyzetére gondolunk, morgolódni bőven van okunk, és még sokáig nem fogunk kifogyni belőle. Tehát folytatjuk. Ez ugyan nem oldja meg a bajokat, de az okok átgondolására is késztetheti az olvasót, és ezzel közelebb vihet a megoldáshoz is. Az előző morgolódásban arról volt szó, hogy az igazi demokrácia az önigazgatás elve alapján működik, de nem szóltam arról, hogy mi történik akkor, ha ilyen önigazgató társadalom valamilyen külső erőnek nem tetszik például a nemzetközi finánctőkét képviselő bankoknak, és ezek megszorításokkal és szankciókkal fenyegetőznek, sőt nemcsak fenyegetőznek, hanem politikai befolyásukat használva még katonai erőszakot is alkalmaznak. Erre példa bőven volt korunk történelmében. Ha ez a társadalom gyenge és nem tudja megvédeni magát, akkor nem tudja érvényesíteni a nép akaratát, és megszűnik a demokrácia vagy komoly csorbát szenved. Tehát a demokrácia elengedhetetlen feltétele a nemzeti függetlenség. A demokrácia és a nemzeti függetlenség összefügg egymással. Erre a helyzetre a megoldást Kossuth már régen megadta: A demokrácia érdekében a népeknek egyesíteni kell erejüket és konföderációra kell lépniük egymással. Tehát mindenki saját népe ellen cselekszik, aki viszályt szít az egyes népek között. Pali bácsi

K. Pál nyugdíjas tanár

45 / 150

A nyolcadik morgolódás Pali bácsi, K. Pál nyugdíjas tanár Vörösmarty-vers gondolati tartalma

A nyolcadik morgolódás (a hetedik folytatása) „De hát hol a könyv, mely célhoz vezet? Hol a nagyobb rész boldogsága? Ment – e A könyvek által a világ elébb?” - folytatja Vörösmarty igazi demokrataként a vizsgálódást a nagyobb rész boldogsága szempontjából. A válasz nem kielégítő, mégis Vörösmarty váratlanul optimistán folytatja, ennek okát fejti ki a költemény további felében. „ És mégis—mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken, …………………………………………….. Hogy végre egymást szívben felkarolják S uralkodjék igazság szeretet. Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton nem vagyok magam! Testvérim vannak , számos milliók, Én védem őket, ők megvédnek engem. ………………………………………………. Ez az, miért csüggedni nem szabad.” Igazi demokratához méltó következtetés és egyben optimista is. Természetesen csüggedni továbbra sem lenne helyes, mert a fenti közösségi és csodálatosan szép irányzat győzelmére továbbra is van esély, de aggódni van okunk. Ennek az alapelvnek bőven voltak nyílt és titkos ellenségei, és azok azóta erőt gyűjtöttek és fortélyos módszereket dolgoztak ki arra, hogyan lehet a „ számos milliókat” egymás ellen felhasználni és látszólagos okokkal egymás ellenségévé tenni. Becsapnánk önmagunk, ha tagadnánk, hogy a fenti elv ellenségei nem értek el jelentős eredményeket. Most éppen egy szomszédos országot sikerült nekik nyomorba dönteni és dolgozóit rabokká tenni. A „új irány” ellenségei abból a „néhány ezerből” kerülnek ki, akiknek „ jutna üdv a földön” , ha „használni tudnák éltök napjait”, de nem tudják. Eddig tapasztalataink szerint azzal töltötték „éltök napjait” , hogy sikeresen bebizonyították egymásról, hogy mind együtt csalnak, lopnak és hazudnak és a rágalmaktól sem riadtak vissza. Így „üdv” helyett pokol jutott nekik. Egyetlen jelentős sikerük nekik, hogy továbbra is „nyomorra milliók születnek”. A „néhány ezer” győzelmének az oka az, hogy a „millióknak” sem sikerült eléggé leküzdeni saját önzésüket és egyéb gyarlóságaikat, és a legfőbb ok, hogy máig nem ébredtek saját erejük tudtára. Ha tényleges erejük tudtára ébrednek gyarlóságaik ellenére övék az ország és a hatalom. Éppen ezért „ csüggedni nem szabad” továbbra sem, hanem szorosabbra zárva sorainkat „meg kell védeni” egymást. Tehát Vörösmarty költészete az igazi demokrácia magyar nemzeti hagyományaihoz tartozik és nem ez az egyetlen, csak vállalni kell, és terjeszteni. Vannak nemzeti demokratikus hagyományaink! (Folytatom később.) Pali bácsi K. Pál nyugdíjas tanár

A nyolcadik morgolódás

46 / 150

Pali bácsi, K. Pál nyugdíjas tanár Vörösmarty-vers gondolati tartalma PUBLIKÁLVA

47 / 150

Politika Kinek áll érdekében, hogy feledésbe merüljenek az 1945-ös jaltai konferencián Kozin, Valerij Petrovics "... kezdetét vette a hidegháború egy új szakasza, amely még kiszámíthatatlanabbá, még veszélyesebbé vált, mint e hidegháborúnak a háború utáni szakasza."

Владимир Петрович Козин член-корреспондент РАЕН главный советник - руководитель группы советников директора кандидат исторических наук, старший научный сотрудник A cikk szerzője: Vlagyimir Petrovics KOZIN Az Oroszországi Természettudományi Akadémia levelező tagja Az Oroszországi Stratégiai Kutatások Intézetének igazgatója mellett működő tanácsadó testület vezetője, a történettudományok kandidátusa, tudományos főmunkatárs.

Kinek áll érdekében, hogy feledésbe merüljenek az 1945-ös jaltai konferencián elfogadott dokumentumok alaptézisei?

Elhangzott a „Jalta 1945: a múlt, a jelen és a jövő” c. nemzetközi tudományos konferencián (2015. február 4.-5. Jalta, Krím Köztársaság) Noha a „Párizsi Charta az új Európa számára” c. dokumentum 1990. november 21-i elfogadásával a hidegháború hivatalosan is véget ért, a háborúknak ez a sajátos alfaja valójában sohasem szűnt meg. Mi több, a 2014 és 2015 fordulóján kitört első hidegháború merőben új dimenziókra tett szert. A hidegháború újabb, a korábbinál „még hidegebb háború” (angolul: «the Colder War») szakaszába lépett. Így nem vált valóra sok államférfinek az az álma, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetői jaltai konferenciájának 70 évvel ezelőtti megrendezésével ez a trojka a háború utáni évekre is megteremti a szövetségesi viszony szilárd alapjait. Feledésbe merült a három győztes hatalomnak az – a jaltai konferencia záródokumentumában is kifejezésre juttatott – óhaja, hogy az együttműködésüknek a háborús években is felhalmozott tapasztalatait átvigyék a háború utáni, békés időszakra is. Winston Churchill 1946. márciusi fultoni beszéde, a NATO 1949 áprilisi létrehozása, illetve az, hogy Truman 1950 szeptemberében aláírta a nukleáris fegyverek európai telepítéséről szóló direktívát, végképp eltemette ezeket az illúziókat. De feledésbe merült egy ennél jóval későbbi jelszó is. Az, amit a NATO - Oroszország Tanács 2010. novemberi, lisszaboni ülésén hirdettek meg, és amely arra szólított fel, hogy a felek között teremtsenek meg „egy olyan valódi stratégiai és modernizált partneri viszonyt, amely a kölcsönös bizalom elveire épül…, annak érdekében, hogy ezzel is hozzájáruljanak a béke, a biztonság és a stabilitás egységes térségének létrehozásához az euro-atlanti régióban.” Ám annak érdekében, hogy Ukrajna személyében szert tegyenek még egy oroszellenes szövetségesre, illetve hogy a transzatlanti szövetség vezető hatalmainak erőfeszítéseivel megoldhassanak még egy sor feladatot – 2014-2015 fordulóján kezdetét vette a hidegháború egy új szakasza, amely még kiszámíthatatlanabbá, még veszélyesebbé vált, mint e hidegháborúnak a háború utáni szakasza. A hidegháború eme új fázisának megkülönböztető vonásai: Első megkülönböztető vonás: megszaporodtak azok a kísérletek, hogy a posztszovjet térségben törvénytelen rendszerváltásokat vigyenek keresztül. Méghozzá a NATO vezető hatalmai titkosszolgálatainak segítségével, a tömegtájékoztatási eszközök, különböző információs és kommunikációs technológiák igénybe vételével, továbbá nonprofit (nem kormányzati) szervezetek közreműködésével. Így Ukrajnában Viktor Janukovics elnök tavaly februári megbuktatásának céljából nem csupán a nyilvános amerikai kormányzati szerveken keresztül érkezett az országba 5 milliárd dollár, de a CIA vonalán keresztül érkezett másik 5 milliárd dollár is. Senki sem tudja, hogy a „Majdan” időszakában – Varsóból és Washingtonból érkező diplomáciai küldeményekben – hány millió dollár érkezett még. De köztudott az is, hogy a 2004-es ukrajnai elnökválasztás alkalmával, a Nyugat-barát jelölt győzelmének biztosítása céljából Washington mintegy 400 olyan nonprofit szervezetet pénzelt, amelyek tevékenysége a választások megrendezéséhez, illetve a közpolitikai információ-terjesztéshez kötődött. Második megkülönböztető vonás: a NATO katonai potenciáljának és tevékenységének az orosz határok mentén történő nagy erejű fölfejlesztésében elért, nagyságrendekkel magasabb szint. A Jens Stoltenberg NATO-főtitkár által közölt, nyilvánvalóan kisebbített

48 / 150

adat szerint ez a fölfejlesztés meghaladta az ötszörös mértéket. Egyedül a balti államok légterében 15 NATO-ország légierői által végzett „balti légtéri járőrözés” elnevezésű művelet keretében e légierők tevékenysége, napi repüléseiket figyelembe véve, több mint 1200-szorosára emelkedett. És akkor még azt is figyelembe kell venni, hogy e járőrözés egész évben, a nap huszonnégy órájában tart. Oroszország nem tudja nem figyelembe venni, hogy e járőrszolgálatot ellátó repülőgép-típusok közül négy olyan is van, amelyek kettős rendeltetésűek. Vagyis: adott esetben ezek a gépek alkalmasak taktikai nukleáris fegyverek szállítására is. Annak a 150 amerikai, illetve szövetségeseinek birtokában lévő támaszpontnak a száma, amelyeket az orosz határ közvetlen vagy viszonylagos közelségében létesítettek, kiegészül még újabb nyolc támaszponttal, továbbá a NATO két hadművelet-irányítási központjával (amelyekhez majd még négy ilyen központ is jön majd). E térségekben megjelent az amerikai nehéz haditechnika, továbbá a nagytávolságú rádiólokációs felderítésű repülőgépek. Megszaporodtak a NATO vezető hatalmai által az orosz határokhoz közel végrehajtott kiképzései és hadgyakorlatai: másnaponként kerül sor újabb és újabb ilyen hadgyakorlatokra. Nőtt az Oroszországot kívülről fenyegető veszélyek összmennyisége. Számuk a Katonai Doktrína 2010-es elfogadásának időszakában 13 volt – míg ez mostanra 17-re nőtt. Ezt a változást tükrözi az Orosz Föderáció aktualizált Katonai Doktrínája, amelyet tavaly december 26-án hagytak jóvá. A legnagyobb katonai, stratégiai fenyegetettséggel az elkövetkező években kell számolnunk. Várhatóan 5-6 év múlva az Egyesült Államok több elfogó rakétát gyárt majd globális, a szárazföldre és a tengerekre telepített rakétavédelmi rendszereihez, mint amennyi stratégiai nukleáris eszközzel rendelkezik majd Oroszország – összhangban a Prágában megkötött START-3 szerződés 2021-ben esedékes teljes megvalósulásakor. Nagy teljesítményű rakétavédelmi pajzsa mögé bújva az USA képes lesz arra, hogy – összhangban „a globális nukleáris háború folytatásának általános irányelveivel” – elsőként mérjen csapást annak a hét országnak bármelyikére, amelyeket ezekben az „általános irányelvekben” a „kezdő” nukleáris csapás célpontjaiként jelöl meg. És semmiféle nemzetközi jogi kötelezettség nem korlátozza az Egyesült Államokat abban, hogy más NATO-államok közreműködésével létrehozzon egy ilyen sajátos amerikai „védőpajzsot”. És ha ezzel kapcsolatban nem születnek meg a megfelelő korlátozó intézkedések, úgy alapjaiban rendül meg majd a világ stratégiai stabilitása. A föntebb leírt helyzetet még csak bonyolítja az, hogy – a transzatlanti szövetség 2012. májusi chicagói csúcsértekezletén elfogadott döntésnek megfelelően – egy ilyen rakétavédelmi infrastruktúra, stratégiai és operatív szempontból „összekapcsolódik” az USA és a NATO nukleáris, rakéta-, illetve hagyományos eszközeivel. Egy, az ilyen mechanizmus létrehozásáról szóló megfogalmazás ismét felbukkant az Észak-atlanti Szövetségnek az angliai Newport városában tavaly szeptemberében megrendezett csúcstalálkozója záródokumentumában. Harmadik megkülönböztető vonás, amely a legszorosabban összefügg a másodikként említett sajátossággal. Ez pedig: miközben a fegyverkezés ellenőrzésének terén Oroszország és az Egyesült Államok között 15 megoldatlan probléma létezik, e problémák megoldása mára teljesen leblokkolódott. Így például jelenleg semmiféle tárgyalás nem folyik sem a rakéta- és nukleáris fegyverkezés, sem a műholdelhárító rendszerek, sem a túlzott mértékben felhalmozott hagyományos fegyverzetek csökkentésének, sem a nagymértékű katonai tevéknység korlátozásának terén, sem pedig egyéb területeken. Érdemes emlékeztetni, hogy a „hidegháború 1.0” idején összesen hét megállapodás született a stratégiai támadó fegyverzetek korlátozásának és csökkentésének, két egyezmény a tömegpusztító fegyverzetek két hagyományos típusa betiltásának, egy megállapodás a rövid- és közép hatótávolságú rakéták megsemmisítésének, több nemzetközi szerződés a világűr békés célú hasznosításának, a szárazföldön és a tengereken folyó katonai tevékenységekkel kapcsolatos bizalomerősítő intézkedések, illetve egy sokoldalú megállapodás az európai hagyományos fegyverzetek korlátozásának tárgyában. A negyedik megkülönböztető vonás, hogy – a hidegháború első fázisától eltérően – a második fázisban a nyugati országok sokkal nagyobb mértékben kezdték bevetni a gazdasági és pénzügyi akciókat Oroszország ellen, mint tették azt korábban. Vonatkozik ez úgy a szankciók mértékére, mint arra, hogy ezek a szankciók miként érintették az egyes népgazdasági ágazatokat, sőt, az egyes személyeket. Ha Ukrajnával szemben vezettek volna be ilyen szankciókat, akkor már régen véget ért volna a mostani kijevi vezetésnek a Donbassz (Donyec-medence) népe elleni, hadüzenet nélküli háborúja. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy bármennyire is fokoznák ezeket az Oroszország elleni szankciókat, az sohasem fogja elérni, hogy az orosz polgárok lemondjanak a Krím mostani státuszáról, amely mindörökre „hazatért”. A Krím mindig is orosz föld volt, az most is, és az is marad, örökkön-örökké. A Krímet többé már soha, senki sem fogja sem átengedni, sem elajándékozni. Az már legyen Washington, a sok európai főváros gondja, ha ezt mindmáig nem voltak képesek felfogni. Megragadva az alkalmat köszöntök minden krími polgárt abból az alkalomból, hogy a Krími Köztársaság újraegyesült történelmi, gazdasági, kulturális és szellemi Hazájával. Tisztelet és dicsőség annak a hősiességnek és állhatatosságnak, amelyet az önök állampolgárai, a múlt évi tavasznak azokban a drámai napjaiban, oly széles körben és dinamikusan felmutattak. Az ötödik megkülönböztető vonás: Tanúi lehettünk és lehetünk egy minden korábbinál militaristább és harciasabb oroszellenes retorika színre lépésének, amely nem ritkán az Oroszországgal szembeni leplezetlen fenyegetőzéssel párosul. Országunkkal kapcsolatban lépten-nyomon olyan kifejezéseket használnak, mint „agresszió”, „annexió”, „a nemzetközi jog megsértése” – vagy olyasfajta figyelmeztetésekkel élnek, hogy Oroszország „drága árat fizet majd” a nemzetközi porondon követett politikájáért. Barack Obama már háromszor elismételte a nyilvánosság előtt azt a kijelentését, hogy az általa elkövetett cselekményekkel Oroszország, veszélyesség dolgában, az Ebola-vírus, illetve az ISIS nevű mesterséges, terrorista állami képződmény közé került. Barack Obama e kijelentésével összevetve Ronald Reagan 1984. augusztus 11-i kijelentése – amikor bekapcsolva maradt mikrofonok előtt bejelentette, hogy ő, Ronald Reagan, „törvényen kívül” helyezte a Szovjetuniót és parancsot adott arra, hogy „öt percen belül” kezdjék el bombázását – nem több egyszerű, ostoba tréfánál. Ám az, amit a mostani amerikai elnök Oroszországnak címezve mond, annak a fele se tréfa. Ezek olyan, rendkívül veszedelmes kijelentések, amelyek messzemenően káros következményekkel járhatnak. Úgy tűnik, hogy a hidegháborús észjárás egyáltalán nem tűnt

49 / 150

el az USA és a NATO vezetésének gondolkodásából. Éppen ellenkezőleg, ez a fajta gondolkodásmód meghatározója lett annak, ahogy ezek a személyek elképzelik a világ fejlődését, illetve önmaguk szerepét abban. A következmény: a hidegháború mostani, újabb szakasza hosszú távú és még annál is veszélyesebb lehet, mint amilyen az előző, közel hetven évig tartó szakasz volt. Ez újabb veszélyek forrása lett: a hidegháború mostani, újabb szakasza az Egyesült Államok, az Észak-atlanti Szövetség további militarizálódásával, agresszivitásának fokozódásával járhat együtt. A hidegháborúnak ez az újabb szakasza akadálya lehet a nagyhatalmak vezetői találkozóinak, amely találkozók pedig rendkívül fontosak – kiváltképpen válságok idején. Ez az újabb szakasz negatív hatással lesz majd mind a fegyverzetek kiegyensúlyozott ellenőrzésének megteremtését célzó erőfeszítésekre, mind világszerte a katonai célú kiadásokra. Ez a szakasz hosszú évekre elhalasztja majd az atomfegyverektől mentes világ eszméjének megvalósulását. Mint azt az amerikai diplomácia és politológia nagy öregje, Henry Kissinger nemrégiben kijelentette: az „új hidegháború” immár valóság. Léte pedig olyan veszély, amelynek figyelmen kívül hagyása „tragédiává” válhat. Ez a tragédia pedig abban áll, hogy a hidegháború újabb szakasza, lépésről lépésre, „melegháborúvá” alakulhat át. Az ehhez szükséges kritikus tömeg pedig napról napra halmozódik. Ez a kritikus tömeg nem tűnik el, és nem is csökken. Az egyelőre még korlátozott „melegháborúra” példa: a mostani alkotmányellenes ukrán vezetés által elkövetett népirtás a Donyecmedencében. Európa már régen nem látott olyan irgalmatlan példázatot arra, hogy egy rezsim nehézfegyverekkel, tiltott kazettás és foszforlövedékekkel pusztítsa saját polgárait. A Donyec-medence (február 3-i állapot szerint) ötezernél is több megölt, több mint 12 ezer sebesült békés állampolgára, az Ukrajnából különböző országokba – de leginkább Oroszországba – Ukrajnából távozni kényszerült több mint egymillió külső menekült nem csupán Kijev, de Washington, London, Berlin és Párizs lelkét is közvetlenül nyomja. Élvezve az Egyesült Államok és NATO-beli szövetségeseinek teljes erkölcsi és katonai, műszaki támogatását, Kijev nem hajlandó véget vetni a Donbassz népe ellen indított hadüzenet nélküli, bűnös és teljes értékű háborújának. Ez egyértelműen a „háborús bűntettek” fogalomkörébe, az „emberiesség elleni bűncselekmények” meghatározásába, a népirtásnak tekintett politika tárgykörébe tartozik. Ez nem polgárháború. A népfelkelők nem az ukrán nép, hanem az ukrán hadsereg, a különböző fajtájú fegyveres terrorszervezetek – mint amilyen az „Azov”, az „Ajdar”, stb. – ellen vívnak harcot. Ha ebben az összefüggésben a „polgárháború” kifejezést használnánk, ezzel egy sorba állítanánk a kijevi háborús bűnösöket, illetve Novorosszija védőit, önfeláldozó szabadságharcosait. Voltaképpen éppenséggel Ukrajna az agresszor állam – agresszor, saját népével szemben. Ám Kijevben és sok nyugati fővárosban nem képesek megérteni két alapvető dolgot. Az egyik az, hogy Ukrajna, miközben könyörtelenül pusztítja saját állampolgárait, ezzel tönkreteszi saját geopolitikai és gazdasági jövőjét: a hadüzenet nélküli háború lángjaiban ég el az ország lakosságának legaktívabb, leginkább munkaképes része. A másik pedig az, hogy tűzzel és vassal az ukrán vezetés nem lesz képes megoldani a Donbassz problémáját. Amelynek népe többé már nem akar egy olyan antihumánus állam keretei között élni, amilyen államnak a mostani Ukrajna bizonyult. Egy ilyen politikával Ukrajna durván megsérti az ENSZ Alapokmányát, a Helsinki Záróokmányt és az EBESZ dokumentumait, valamint az 1994-es budapesti Memorandumot. Sajnálatos, hogy mindebben a NATO és az EU országai segítik mindebben. Méghozzá nem csupán erkölcsileg és gazdaságilag, de még halálos rendeltetésű fegyverzetek szállításával is. Sem Barack Obama elnök, sem miniszterei nem válaszoltak még arra az egyszerű kérdésre: tavaly februárban mi célból vezényeltek le Kijevben egy alkotmányellenes hatalomátvételt, milyen célokból kezdték meg halálos célú fegyverzetek szállítását az ukrán fegyveres erőknek. És nem is fognak válaszolni. Eközben az ukrán fegyveres erők számára már megindult nem csak automata puskák és optikai irányító eszközök, de tankelhárító, hordozható légvédelmi rendszerek, aknavetők, illetve a hozzájuk való lőszerkészletek szállítása. De Washington magyarázatai nélkül is a napnál világosabb a válasz arra a kérdésre, hogy az USA és szövetségesei miért avatkoztak be katonai és politikai eszközökkel az ukrán ügyekbe. Akkor, amikor beavatkoztak, ezzel hosszú távú, kiterjedt körű stratégiai célkitűzéseiket követték. Oroszország tekintetében ezek a geopolitikai célok a következők: gyengíteni kell az ország katonai-politikai, illetve pénzügyigazdasági potenciálját – hogy aztán föl lehessen bomlasztani. Az orosz határ mentén lehetőleg minél több Nyugat-barát, oroszellenes államot kell létrehozni. Oroszország kapcsán az Egyesült Államoknak és a NATO-nak törekvése az is, hogy – Ukrajnában, az orosz határ közelében – még csak nem is egy „befagyott”, hanem egy állandóan izzó konfliktust hozzanak létre, hogy egyrészt általa igazolható legyen a küszöbünk előtti katonai tevékenységük, másrészt pedig, hogy megteremtsék azt az eszközt, amivel önmegsemmisítő belharcba taszíthatják a szláv civilizációt. Mint ahogy azt tavaly Steven Cohen amerikai politológus megjegyezte: «The current crisis is the most worse and potentially the most dangerous confrontation between the USA and Russia since the end of the Carribean crisis. This is a new «Cold War», and its epicenter is currently not in Berlin, but rather near the Russian borders». („A mostani válság a legsúlyosabb és potenciálisan a legveszélyesebb konfrontáció az USA és Oroszország között, a karibi válság óta. Ez egy „új hidegháború”, aminek epicentruma most nem Berlinben, hanem inkább az orosz határ közelében található.”) Oroszország tekintetében ez egyidejűleg egy személyes vonatkozású stratégiai célkitűzés is: alá kell ásni Vlagyimir Putyin elnök jó hírnevét (minimális cél), illetve el kell érni megdöntését (maximális cél). Lecserélve őt ily módon egy olyan liberálisabb vezetőre, aki zokszó nélkül fog engedelmeskedni a Nyugat döntéseinek. Szélesebb összefüggésekben: már régi célkitűzés, hogy az orosz tudományos, szellemi, illetve termelési szférában kineveljenek egy, tartósan nyugati orientációjú elitet. A NATO tekintetében stratégiai célkitűzés: a távlati célok meghatározása. Ezek között van a transzatlanti kapcsolatok erősítése, a szövetség katonai kiadásainak és potenciáljának globális méretekben való növelése. Ennek formája a gyorsan bevethető Egyesített Operatív Erők létrehozása. Európa tekintetében ez a stratégiai célkitűzés az előbbinek éppen fordítottja: az amerikaihoz viszonyítva gyengíteni kell az európai kereskedelem és a gazdaság versenyképességét – anélkül azonban, hogy túlságosan aláásnák azt. Így, Oroszország és Németország

50 / 150

esetében a cél az, hogy elejét vegyék a német technológia és tőke, illetve Oroszország mérhetetlen természeti és emberi tartalékainak az USA számára „veszélyes” szövetségének. A Livádia palotában megrendezett mostani konferenciára a soron következő, február 6. és 8. között megrendezendő müncheni biztonságpolitikai fórum küszöbén kerül sor. A fórum levezető elnöke, Wolfgang Ischinger, korábbi magas rangú német diplomata már szétküldte „A müncheni biztonságpolitikai helyzetbeszámoló 2015” c. dokumentumot. Ebben a beszámolóban azonban nem találunk ajánlásokat az európai biztonság megszilárdításának mikéntjére vonatkozóan. Ahogy ezek a müncheni fórumok sem adnak – tisztelet a kivételnek – az ebbe az irányba mutató recepteket. Ez a 70 oldalas dokumentum figyelmen kívül hagy olyan, a globális, illetve az európai biztonság szempontjából igen fontos témákat, mint: az amerikai rakétavédelmi rendszerek további kiépítése Európában; az európai földrészen található amerikai nukleáris fegyverek, melyek mélyreható korszerűsítése folyamatban van; olyan amerikai stratégiák léte, mint „az offenzív nukleáris feltartóztatás”, illetve „a kiterjesztett nukleáris feltartóztatás” – amelyek az államok széles körére mérendő első nukleáris csapást irányozzák elő. A dokumentum arról is megfeledkezik, hogy mennyire fontos lenne az európai hagyományos fegyverzetekről megkötendő, merőben új szerződés kidolgozása. Összefoglalásként: a hidegháború új fázisa ténylegesen is „melegháborúba” csaphat át. A hidegháború eme új szakaszának kezdeményezői az USA és a NATO vezető államai – dacára azon állításaiknak, hogy ehhez nekik semmi közük, illetve hogy az utolsó ilyen háború már 25 éve véget ért. Pedig nagyon is nyilvánvaló, hogy közük van ehhez. Egy ilyen háború nem csupán Oroszországot veszi célba. Egy ilyen háború súlyos következményekkel jár nem csupán az orosz-amerikai, az orosz-NATO viszonyra, de általában véve az egész nemzetközi helyzetre is. Oroszország nem engedheti meg, hogy kialakuljon akár a hidegháborúnak egy újabb fázisa, akár pedig egy valamiféle „melegháború”. Sem önmagának, sem a világ többi részének az ellenében.

Az előadás eredetijének címe: Выступление на международной научной конференции «Ялта 1945: прошлое, настоящее, будущее» (4-5 февраля 2015 года, Ялта, Республика Крым): В чьих интересах забываются основы документов Ялтинской конференции 1945 года?

Az előadás eredeti szövege az alábbi címen olvasható:

http://riss.ru/analitika/4217-osobennosti-kholodnoj-vojny-2-0-i-puti-ejo-preodoleniya#.VO_yxo10zIU

Az immár Oroszországhoz tartozó Krím ezen a néven vált az Orosz Föderáció 88. un. „szövetségi szubjektumává” Akkoriban napvilágot látott értesülések szerint csak a Majdanon hetekig-hónapokig tanyázó kormányellenes „tüntetők” ellátása heti húszmillió dollárba került. (Emlékeztetőül: a zavargások pontosan három hónapig tartottak.) A „békés tüntetők”mindegyike napidíjban is részesült, ami több volt, mint amennyit ugyanazon idő alatt a munkahelyükön kerestek volna. A kijevi pénzváltókat azokban a hetekben olyan vadonatúj dollárbankók lepték el, amilyenek ott addig nem voltak forgalomban.Filmfelvétel is tanúsította, hogy az „ellátmányt” teherszállító repülőgépek hozták Kijevbe.

Viktor Juscsenkóról van szó – akinek megválasztása, elődjének, Leonyid Kucsmának a lemondása érdekében ugyancsak sorozatos tömegtüntetésekre került sor a város főterén. Az akkori „Majdan” azonban még nem torkollott erőszakba. Néhány évvel később, csalódva a „Nyugat-barát” jelöltben, Juscsenko lemondását, új választások kiírását ugyancsak a Majdanon rendezett tömegtüntetések kényszerítették ki. A kijevi junta által naponta, sorozatosan elkövetett háborús bűntettek közül is kiemelkedik, hogy mára immár rövid hatótávolságú rakétákkal is szánt szándékkal lőnek civil célpontokat: lakótelepeket, polgári rendeltetésű létesítményeket és üzemeket, közműveket. Különösen emlékezetesek a Donyeck, illetve a közeli Gorlovka város lakótelepei ellen, „Tocska-U” típusú, rövid hatótávolságú ballisztikus rakétákkal intézett támadások. Legújabb hírek szerint a junta Ogyessza környékén von össze olyan, SZ-300-as típusú rakétakilövő állásokat, amelyekkel képes támadni az onnan közel ezer kilométerre lévő Donyec-medence városait. Ezek afféle fél-, illetve irreguláris fegyveres osztagok, amelyek általában egy-egy település vagy térség nevét veszik fel. Ezeket a terrorkülönítményeket jórészt gazdag oligarchák – főként a hírhedt, véreskezű Igor Kolomojszkij milliárdos, Dnyepropetrovszk rettegett ura – állítják fel, saját pénzükön. De vannak saját osztagai az ugyancsak milliárdos, oligarcha Porosenko elnöknek is. Ezek a magánhadseregek egyfelől kiváltképpen hírhedtek kegyetlenkedéseikről – másfelől arról, hogy nem engedelmeskednek az ország hivatalos katonai vezetésének – ők állnak a mostani tűzszünet legtöbb megsértése mögött is. E terrorszervezetek immár rendelkeznek tüzérséggel is, így rendszeresen lövik ők is a békés településeket. Feladataik között szerepelnek olyanok is, mint a hajdani magyar tábori csendőrségéi: kíméletlenül megtorolják, ha a hivatalos hadsereg részéről „gyávaságot”, „defetizmust” tapasztalnak: került sor már mind katonák kivégzésére, katonai egységek ellen intézett légitámadásokra – illetve a hadsereg és a terrorbrigádok közötti fegyveres összecsapásokra is. A legtöbb különítményes parancsnok parlamenti képviselő lett az október 26-i parlamenti választások során. Érdekesség, hogy az Orbán Viktort lefasisztázó John McCain szenátor, az amerikai Szenátus nevében, vendégül látott három ilyen, kiváltképpen hírhedt, véreskezű parancsnokot is.

51 / 150

Az ukrán parlament nemrégiben határozatot fogadott el, amely agresszor államnak nyilvánítja Oroszországot (ami, persze, nem zavarja őket abban, hogy az „agresszornál”, újra és újra, fizetési könnyítésekért kilincseljenek). Mi több, a megyék, a nagyobb városok helyhatóságait ugyanilyen határozat elfogadására kötelezik. Nemrégiben tagadta ezt meg a harkovi városi tanács. Már a mostani fegyverszünet idején, nemrégiben történt, hogy Porosenko elnök, fölkeresve az Emirátusokban egy haditechnikai kiállítást, szerződést írt alá különböző fegyverzettípusok megvásárlására. Az Emirátusok – amely saját maga szinte egyáltalán nem gyárt fegyvert – arról ismert, hogy az egyik országtól vásárolt fegyvereket tovább eladja más országoknak. Mostani (önkritikus) orosz vélemények szerint éppen ez történt Ukrajnában is a függetlenség 23 évében – és éppen ezt nem tudta megakadályozni (nem kis részben saját hibájából) az orosz vezetés. Aminek folytán az említett időszakban ki is alakult az a bizonyos, stabilan Nyugat-barát, oroszellenes elit. Hozzátehetjük: és melynek közel negyedszázadnyi országlása egyenesen vezetett az egy évvel ezelőtt győztes fasiszta puccshoz.

A jaltai Livádia palotában került sor 1945. február 13-án a három vezető híres találkozójára.

A DONYEC-MEDENCE ÚJ EMBERE L.Bulavka-Buzgalina " A recept egyszerű: a realitásnak csak az egyik oldalát vegyétek figyelembe ..."

L. Bulavka-Buzgalina:

A DONYEC-MEDENCE ÚJ EMBERE SIKERÜLT FELISMERNÜNK? НОВЫЙ ЧЕЛОВЕК ДОНБАССА. НЕ РАЗГЛЯДЕЛИ?

Donyec-medencében lezajló események kihívásként jelentkeztek mindenkinek: mind Ukrajnának, mind Oroszországnak, mind az USA-nak, mind a világ többi országának, baloldaliaknak, jobboldaliaknak, hazafiaknak és oroszbarátoknak, nacionalistáknak és internacionalistáknak, teoretikusoknak és a gyakorlat embereinek, analitikusoknak és kritikusoknak. És ami a legfontosabb, kihívást jelentettek önmaguknak a donbasszi önkénteseknek is. l. Szemrehányás a donyec-medencei önkénteseknek. Mi van e mögött ? A Donyec-medencei önkénteseknek sok szemrehányást tehetünk, csak kezdjük el. Alapja pedig még több van. És mi az, ami ebből következik? Az önkéntesség dialektikus kritikája? Naná! Ilyen kritika mindig segít, de ritkán találkozunk vele. Viszont harsány kritizálás, az kérem gyakran előfordul. A recept egyszerű: vegyétek figyelembe a realitásnak csak az egyik oldalát, pl. a háborút a Donyecmedencében és a kapcsolatát a kriminális orosz tőkével és eközben ne említsétek (diplomatikusan elhallgatva) sem az ukrán nacionalistákat és neofasisztákat, sem pedig a „civilizált” nyugat támogatását a neofasizmusnak. Azután ezt a háborút kapcsoljátok össze ilyen vagy olyan gonosz elképzeléssel, az adott esetben az önkéntesekével, majd ezután a politikai igazság és erkölcsi tisztaság magasságából mondjátok ki a megfellebbezhetetlen ítéletet. A bírósági ítélet megszületett, ti tiszták vagytok. Mi van még? Ez az egyik megközelítés. Van másik is, amelynek a végén nem kell etikai ítéletet mondani. Ennek képlete ismert: „Dögöljön meg a maguk mindkét tehene”. Ez nagyon kényelmes: magad tiszta maradsz, semmit nem kell megérteni, semmit nem kell elemezni és semmiféle felelősség nem terhel. Mégis mi az, amit leginkább az önkéntesek szemére vetünk? Az első: a „Novorosszija” elnevezés, amely tulajdonképpen „nem más,mint egy virtuális válasz-terv, sietősen a Kreml-beli politikai technológusok által összeeszkábálva a Majdan - téri forradalom eredményeképpen megdöntött orosz báb, V. Janukovics elnök miatt”. Sokat lehet vitatkozni azon, hogy kik találták ki ezt az elnevezést, de e cikk szerzője úgy véli, nem abból kell kiindulni, hogy ez kinek tetszik jobban. Igen, talán jobb lett volna másképp elnevezni, pl.”Vörös Donbassz”, de érthető, hogy egyelőre ez lehetetlen. Ezért azt kell használnunk (akár tetszik, akár nem), amelyet napjainkban az önkéntesek használnak, és amely megfelel a mai világnézetüknek minden hibájával és ellentmondásával. Vagyis ez az elnevezés már történelmi realitás, amellyel számolni kell. Figyelembe kell venni azt is, hogy ez az elnevezés váltakozik (”délkelet”-- „Novorosszija”-- „DND és LND” stb./ annak megfelelően, ahogy az önkéntesek világnézete fejlődik. A második: az önkéntesek tulajdonképpen „másodrendű emberek, lumpenek és bűnöző elemek gyülekezete”. „Természetes”, hogy ilyen

52 / 150

személyekhez nincs semmiféle bizalom. Igen, természetesen nehéz azt állítani, hogy az önkéntesek a „vörös professzorok egyetemének” végzősei, ahol a mi baloldali értelmiségünk biztosan megtanította volna őket a politikusi bölcsességre. Ők a napjaik realitásából jöttek elő, vagyis abból a bűnökkel terhelt kapitalizmusból, amelyik győztesnek kiáltja ki saját magát az egész poszt-szovjet térségben, diktálva saját törvényeit mindenkinek, mind a gazdagoknak, mind a szegényeknek. A kriminális kapitalizmus mindenkinek, aki a hatáskörébe tartozik, tanulságokkal szolgált: hogyan kell kibújni a kriminális üzleti világ a korrumpált bürokrácia karmai közül. Továbbá a hármas könyvelés gyakorlatát (külön papír az államnak, a tulajdonosnak és önmagának) , minden áron való keménységet a saját érdek védésében, még a piszkos konkurenciát is felhasználva. Egyidejűleg megmutatja és érezteti a barbár másik felét is, a pénz hatalmát, az emberi gyengeséget és aljasságot, a bátorságot és butaságot, pénzügyi kérdésekben kockáztatni és még sok mást. Azonban ez csak az egyik fele a valóságnak. A másik fele pedig az olyan élet, amely ilyen vagy olyan mértékben, de mind a mai napig őrzi a szovjet kollektivizmus értékeit és törvényeit ellentmondásos egységben, patriarchális kollektivitással: azaz az embereknek dolgozni kell, a szülőket nem szabad magukra hagyni, a gyerekeknek és a barátoknak segíteni kell nehéz percekben, a szomszédokra is tekintettel kell lenni. A május 9-ét úgy kell megünnepelni, mint a legszentebb ünnepet, mivel a fasizmus felett aratott győzelem egyesíti az embert, a családját, az országot és a világot egy történelembe, mindenki számára elérhetővé téve a kultúrát. Ez a nap a puskapor szagú ünnep és olyan ünnep. amikor a szemekben könny van. A valóságnak ez a két oldala létrehozta az emberek etikai tradíciói és a mai valóság embertelensége közötti ellentmondások örlő malmát, amelyben az egyiket összetörték, míg a másikkal szemben egyre kevésbé titkolt tiltakozást fogalmaztak meg. Íme ezekből az éles ellentétekből bújtak elő az önkéntesek, akik különböző, élő emberek és nagyon ellentmondásosan tükrözik is azt a megoldatlanságot. Ezekre az emberekre az elméletek támadása két oldalról megindult. Először is az ukrán nacionalizmus poziciójából, amely a háború során radikális, szélsőséges alakot öltött. Ezt délkeleten fasizmusként fogadták. Azonban tudományos oldalról ez pontatlan, mert hosszan lehet vitatkozni a jobboldal elméleti politikai azonosításán. Ez valóban így van. Azonban ha a dolgok realitását nézzük, akkor más meghatározás, mint „fasizmus” nem található. Az utóbbi hónapok eseményei igazolták ezt. Egy friss példa: egy fogságba esett krími önkéntesnek „a nemzeti gárdisták” izzó lánccal horogkeresztet égettek a testére. Sztanyiszláv Sztankevics beszámolt a Kramatorszkban őrzött összeláncolt foglyok nyitott gödörben tartásáról. Rengeteg ilyen eset ismeretes. Másodszor: Donbassz védőire irányuló támadások az ott történteket, mint a nyugati liberalizmus példáját fogalmazták meg. Negatív példái voltak annak, hogy ügyeskedő nyugati üzletemberek misszionárius tettként „az elmaradott” ukránokat a nyugati demokrácia értékeire tanították stb. Igen, természetesen a korszerű liberalizmus nem fasizmus, de az érdekeinek a megvalósításához egyre gyakrabban kell fasiszta módszereket alkalmazni és a fasizmust felhasználni, mint a számára szükséges radikális erőt és akaratot, amelyre a liberalizmus azonban önmaga képtelen. Igen, ezt nem szabad kimondani, de a liberalizmusnak szüksége van a fasizmusra. Elsősorban a hatékony alternatívák elnyomására. A fasizmus felhasználása azonban óhatatlanul annak megerősödéséhez vezet és fokozatosan átalakul politikája eszközéből politikai konkurensé. Így a liberalizmus kiengedi a palackból azt a szellemet, amellyel nem mindig tud aztán elbánni. Az önkéntesekkel szembeni harmadik szemrehányás: a DNK és az LNK vezetése monarchistákból és nacionalistákból áll. Igen, ez már komoly dolog, szemet hunyni e felett nem lehet, ha egy kevéssé is becsüljük az önkéntesek által vívott harcot. Mindenek előtt azonban tisztázzunk néhány kérdést. Elsősorban azt a kérdést, hogy mi áll mindezek mögött. A múlt eszméinek elismerése, vagy az ideológia hatékonysága napjainkban. Hiszen abból, hogy l99l-ben a hatalom Jelcin és csapata kezébe került, akik majd mind a kommunista párt tagjai voltak, egyáltalán nem következik, hogy a Szovjetunió szétesése után az Orosz Föderációban kommunista rendszer kezdődött. Ha az önkéntesek között jobboldali és radikális jobboldali szervezetek tagjai is találhatók, megerősíthetjük-e azt, hogy ezeknek szerepe meghatározó a donbasszi felszabadítási mozgalomban. Mi a viszony köztük, és a többi önkéntes között? Milyen mértékben fogadják el az önkéntesek az orosz nacionalista ideológiát? A szerző akarattal fogalmazza meg keményen a kérdéseket, amelyeket tisztázni kell nemcsak a szavak elemzésével, hanem elsősorban a gyakorlatot vizsgálva: az önkéntesek konkrét ügyeit és cselekedeteit górcső alá véve. Következtetéseket természetesen levonhatunk a donbasszi felettébb bonyolult realitás elemzése nélkül is. Erre példa A. Zselenyin, aki az „Alternatívák” folyóirat Novorosszijához intézett kiáltványát kritizálva a következőket írja: „Képzeljük el, hogy a német antifasiszták úgy döntenek, hogy együttműködnek a saját fasisztáikkal, majd a közös fellépések szünetében együtt tartanak barátságos vitadélutánt... Ez persze fantazmagória !”. Ennek a szerzőnek az értékelése szerint az önkéntesek tulajdonképpen orosz fasiszták, akik az oligarchikus tőke bábjai, harcolnak az ukrán nép ellen és ezért ők, ugyanúgy mint az őket támogatók, mindenfajta kemény bírálatot megérdemelnek. És aztán? Ez elégséges alap arra, hogy „legfelső” ítéletet kimondva, a témát befejezzék, ezzel megszabadítva magukat azon súlyos ellentmondások tisztázásától, amelyeket az ukrán események felszínre hoztak, és elsősorban a lángokban álló Donbassz. Az ellentmondások valóban súlyosak és nagyon éles kérdések formájában fogalmazódtak meg. Miért keltek Ukrajna békés lakossága védelmére elsősorban azok, akik magukat orosz hazafiaknak, nacionalistáknak, sőt monarchistáknak tartják és nem a szocialisták és nem a trockisták stb.? Miért nem Ukrajna és Oroszország baloldala lett a vezető erő ebben a harcban (a szerző számára ez egy nagyon keserű és mind a mai napig megválaszolatlan kérdés maradt)? Az önkéntesek harca, amelyeket egyes baloldaliak „orosz fasisztáknak” neveznek, egyre nagyobb nemzetközi szolidaritási hullámot okozott és okoz, többek között Nyugat Európa és Latin-Amerika egy sor baloldali és társadalmi szervezete részéről? Vajon ezek is a fasizmus támogatói? De akkor miért vannak a kezükben Donbasszt támogató plakátok, rajtuk áthúzott horogkereszt? Miért van az, hogy az önkénteseknek (akiknek nagy része pravoszláv hitű), a segítségére siettek pl. a tatárok Kazányból, saját kezdeményezésükre hatalmas humanitárius segítséget szerveztek Donbassznak? Vagy más példa: A „Szebat” nevű krími tatár társadalmi

53 / 150

szervezet kifejezte készségét a Donbassz melletti aktív fellépésre. Ugyanilyen kezdeményezéssel jelentkezett a muzulmán sereg parancsnoka is. Hogyha a donbasszi önkéntesek soraiban „orosz fasiszták” harcolnak, akkor a valódi orosz fasiszták, pl. Penza városából, miért a „Jobb szektor” oldalán mentek harcba ? Ha az önkéntesek „orosz fasiszták”, akkor harcukban segíteni miért mennek baloldali önkéntesek más országokból saját pénzükön és saját életüket kockáztatva? Miért lobogtatták a DNR zászlaját és plakátokat „Hajrá Donbassz” áthúzott horogkereszttel az Atletico szurkolói Bilbaoban a „San-Mames” stadionban? Megjegyzem, a tribünökön a szovjet zászló is megjelent. A negyedik. Itt ismét hivatkozom A. Zselenyinre, aki elég kategorikusan azt állítja hogy: „ az, hogy a saját szükségleteikre az önkéntesek Kelet-Ukrajnában bank-automatákat törnek fel és autókat foglalnak le, mint ahogy ezt bármely hadsereg teszi, különösen az ilyen fél-partizán alakulat….” Itt azonnal kérdés fogalmazódik meg és elsősorban a formát tekintve: a szerző az idézett sorokban miért fogalmazza meg ellentmondást nem tűrően, vádlón azt az állítását, hogy az önkéntesek csak banditák lehetnek? Törvénytelenségek elkerülhetetlenül keletkeznek minden háborús és forradalmi esemény során és ez Donbasszban sincs másképpen. Erről a problémáról természetesen kell beszélni, hiszen az önkéntesek maguk hívják fel erre a veszedelemre a figyelmet és beszélnek erről nyíltan. Akkor az idézett szerző miért hallgatja el /tudatosan, vagy mert nem ismeri/ ennek a valóságnak a másik oldalát (erről ebben a cikkben később szó lesz), amely bemutatja azt a határozott harcot ezek ellen a törvénytelenségek ellen, amelyet az önkéntesek folytatnak? Miért nem veszi figyelembe mindkét oldalt egy időben ? Nem akarja? Vagy ez az ellentmondás feloldására a fenti állítás szerzője képtelen? Hiszen a mai Ukrajna és Donbassz valósága fenti ellentmondáshoz hasonlóan éles és feszült ellentmondás. A fél-partizán donbasszi sereg elnevezés a szerző nyilvánvaló elhibázott számítását tükrözi. A partizán név – azok számára, különösen akik a Nagy Honvédő Háborúra emlékeznek - alapvetően pozitív jelentésű. Az ötödik: „A donbasszi forradalom vereségre van ítélve /hacsak rövidesen csoda nem történik és a lakosság nem kezd el szocialista jelszavakat hangoztatni és baloldali vezetőt találni/”. Természetesen a csoda alapon keletkező forradalom valami vallásos marxizmus. Erről a továbbiakban ne is beszéljünk. A másik fontosabb. Először is a szerző miért döntött úgy, hogy a Donbasszban kialakuló események már lezajlott forradalmat takarnak? A forradalom nem intézkedés és nem parlamenti választás, hanem történelmi folyamat, amely megfelelő belső és külső feltételeket kíván. Azonban, ha 23 év alatt Ukrajna és Oroszország baloldali erői nem tudtak „összehozni” a szocialista forradalom olyan előfeltételét sem, mint a mozgató erők, akkor jogunk van-e az önkéntesektől forradalmat követelni, amikor az önkéntesek az életterük és az ott lakók életének megőrzéséért vívott harcban jöttek létre. Donbasszban természetesen nem forradalomról van szó és főként nem szocialistáról. Azonban az anti- oligarchikus forradalom felé történő mozgás lehetséges, de függ a következő lánc tagjai által a továbbiakban produkált ellentmondást feloldó tevékenységétől. Ez a lánc: Donbassz- Ukrajna-Oroszország- a világ többi része. És ilyen esetben a kérdést egy lovasrohammal nem lehet megoldani. Ezen „számonkérések” sorát tovább is folytathatjuk, alapos ok is van elegendő, de a tartalmuk megfogalmazása olyan, hogy az nem annyira donbasszi valóságot fogja tükrözni, hanem azt a módszert, amely helyzetből azt vizsgáljuk. És ennek a kérdésnek elvi fontossága van. Először is, erre a metódusra az idealizmus a jellemző. A létrejött helyzet okaként nem annyira a valóságot tekintették, hanem azt az ideális helyzetet, amelyben az láthatóvá vált. Íme ezért az idealista kutató számára a szó fontosabb, mint az ügy. Ilyen szerző a szavakból indul ki és a szavakhoz tér vissza. A társadalmi gyakorlat, az ember tevékenységének a helyzete, számára mindez nem jelentős. És ez nem véletlen: az ilyen szerzők számára a politika nem gyakorlat, nem tevékenység és nem etikus cselekedet, hanem a szavakkal való manipulálás meghatározott módszere. Ezért az önkéntesek társadalmi gyakorlata nem érdekes az ilyen vizsgálódók számára. Legfontosabb az ilyen szerzőknek az, hogy az ilyen vagy olyan vezetők milyen szavakat mondtak és ezek a szavak a szerző kiinduló elképzelését később mennyire igazolják. A tényekhez fordulás, ha véletlenül bekövetkezik, akkor csak azért, hogy igazolják a kiinduló hipotézist. Akkor és amennyiben ez nem következik be, akkor ezt a gyakorlat bánja, mert az ilyen szerzők a gyakorlatot egyszerűen megtagadják. Másodszor. Az ilyen kritikusok a vizsgálat dialektikus módszere helyett dogmatikus becslést alkalmaznak. Ha ezek a szerzők, mint már mondtuk,, el is térnek a beszédekkel való foglalkozástól, akkor is csak annak egyik oldalát veszik figyelembe. És nekik nem fontos, hogy ennek az egyoldalúságnak az eredményeképpen a kapott eredmény elveszíti azt, amely a fejlődési lehetőséget rejti, elveszítve a belső ellentmondásait. Azonban a fejlődés logikájából következő „egyoldalú” realitás csak egy valamire elég, a becslésre. Mivel azonban a becslést kezdettől megadják, úgy az ilyen kutató számára lehetőség nyílik elégedetlenségi pátoszát a végtelenségig növelni, egész pontosan a bolond végtelenségig. Igaz, még egyet lehet tenni, a következtetést és a becslést radikalizálni. Így a dialektikus megközelítés módszere helyett dogmatikus becslést alkalmazunk, míg a kritikai analízis helyett kriticizmust. Harmadszor. Az ilyen „kutatásokban” a fő figyelmet a hatalomra és a vezetőkre irányítják nem a „lenti” gyakorlat embereire, akik számukra kevésbé érdekesek. A valóság ellentmondásaival és az „alsóbb” rétegekkel (önkéntesekkel) szembeni tehetetlenség mutatja be legjobban őket és ez fordítja a mi kritikusaink figyelmét a hatalom intézményei felé, azok intrikái és összeesküvései felé. Végeredményben az ilyen szerzők

54 / 150

kizárólagos érdeklődésének tárgya az életrajz és ilyen vagy olyan vezetői nyilatkozatok, ahelyett, hogy az élet és a tömegek szociális tragédiájának ellentmondásait vizsgálnák. És ez nem véletlen: rossz hatalom- rossz tevékenység. Milyen ellentmondások lehetségesek itt? Ilyenek szerencsére nincsenek és ez azt jelenti, hogy ilyen valósággal sokkal kényelmesebb foglalkozni, mint az ellentmondásos önkéntesekkel. Így a kutatónk, bármennyire is kellemetlen számára a legfelsőbb hatalom, azt a történelem fő, de gonosz demirgusának nevezi. A realitások negatív oldalának kiválasztása, ha leválasztjuk róla a fejlődés forrását, ezen szerzők műveiben a felszabadításért folyó harcok optimista tragédiájának örömét kiszorító szomorú jövőképet vizionál. A befejező vázlat tulajdonképpen csak a kiindulónak az igazolására szolgál. Ezért nem találkozunk ezen szerzők munkáiban azzal a hangsúllyal, amely legalább az öröm szikráját fölvillantaná, helyette csak a szomorú jövőkép látható. Az öröm hiánya az önmegtagadó személyiség tévedhetetlen jele. Végül a mi kritikusunk számára tipikus a félelem a történelem felemelkedő személyeitől. És ez majdnem a legfontosabb vonása a kriticizmusnak. A kriticizmus fél új, kiemelkedő történelmi személyektől, aki(1) ugyanakkor önálló, aktív és ellentmondásos személyiség,(1) és(2) nem tartozik azoknak a személyeknek a körébe, akikkel a mi „kutatónk” eszmecserét szokott folytatni, számára (3) kulturálisan idegen, érthetetlen és ezért ijesztő. Lehet, hogy e cikk szerzője túl keményen fogalmaz, de el kell ismernünk, hogy egyes baloldali értelmiségiek, akik jól ismerik a történelmet, magukat szakértőnek tartják a történelmi viharok kérdéseiben, gyakran megijednek a történelem azon szereplőitől, akik a harc szennyéből, izzadságából és véréből emelkednek fel, vagyis az „Új fegyveres embertől”, de már a globalizáció korszakában. A cikknek ezt a részét befejezni azzal a tanáccsal szeretném, amelyet Lenin adott Gorkijnak: „Ha megfigyelést kell végezni, akkor az alsó rétegekben kell, ahol megláthatjuk az élet új építkezésének a tevékenységét…. Az ország az egész világ tőkései elleni harc lázában él, azon tőkések ellen, akik veszettül bosszút akarnak állni a megdöntésük miatt. Ez természetes. Az első Szovjet köztársaságért kapjuk az első ütéseket mindenhonnan. Egyszerű megfigyeléssel ott könnyen szétválaszthatjuk a régit az új hajtásoktól”. 2. Az önkéntesek: a legfőbb ellentmondás Ki kell mondanunk, hogy a „donbasszi önkéntesek” fogalom függetlenül a további sorsától, már beírta magát a XXI század új történelmébe. Az önkéntesek gazdag tapasztalatai (pedig mindössze néhány hónapja léteznek !) rámutatott a napjaink valóságának igen bonyolult ellentmondásaira: Ukrajna és Oroszország, Nyugat és az egész világ, de mindenek előtt Donbassz önmaga között. Ezek az ellentmondások még gondos speciális kutatások tárgyát fogják képezni, néhányat közülük e cikk szerzője már ebben a cikkben bemutat. Elsősorban a Donbassz harcának legfőbb ellentmondásaira, amely ennek a társadalmi térnek a jelenlegi realitásában található több oldalát meghatározza. Ilyen ellentmondás az önkéntesek gyakorlati harcában található. Ez az ellentmondás eléggé mély. Az a helyzet, hogy az önkéntesek nem mint monolitikus mozgalom keletkeztek, amelynek jól felépített poziciói és céljai voltak. Egyáltalán nem. Az önkéntesek az önvédelemre kész, különböző nézetű, értékű és tapasztalatú emberek természetes tömörülésével keletkeztek. Ennek a harcnak a kezdeti szakaszában, amikor az önkéntesek különböző összetétele az ellenállás egységes erejévé vált, ezek az ellentmondások még nem jelentkeztek teljes mértékben. Az ellenség támadását visszaverni minden áron – akkor ez volt a legfontosabb és nem az, hogy neked milyen egyéb nézeteid vannak. A harc második szakaszában azonban már, amikor megjelent a támadás szükségessége, elkerülhetetlenül keletkeztek a további kérdések: Hogyan tovább? Merre? Miért? És itt az ellentmondások kezdték kimutatni teljes mértékben a foguk fehérjét. A donbasszi önkéntesek miért is harcolnak? Pénzért, mondják egyesek. De kevés pénzért golyókkal szembe menni, gondolom kevés embert lelkesítene. Nagy pénzekre számítani viszont nem lehet. Novorosszija serege létszáma napjainkban már olyan nagy lett, hogy nincs az a pénz, amellyel minden önkéntest teljes mértékben ki lehetne fizetni. Háborúsdit játszani? Igen, e nélkül sem szokott ez megtörténni. Emlékezhetünk pl. E. Hemingwayre, aki mikor a frontra került, először autóval a lövedékek után kezdett hajszát. Azonban én meg vagyok arról győződve, ha ez így is volt, akkor gyorsan elmúlt: túl sok volt az áldozat, a vér, a halál. Ez háború és nem számitógépes játék-lövöldözés. Mit is jelent az „Orosz világnak” nevezett absztrakció? Igen, ezt a fogalmat gyakran használják a Novorosszija egyes parancsnokai és harcosai, többek között a nemzetközi önkéntesek is. És ezt meg kell vizsgálnunk, mert sok kérdést vet fel. Pl. mit értenek ez alatt a kifejezés alatt, hogy „Orosz világ”? Önmagában ez a kifejezés sokféleképpen magyarázható, sokszor egymást kizáró magyarázatokat kap. De hogyan értelmezik azok, akik már ezt a 100 napos háborút végigcsinálták? Értjük ez alatt az orosz erkölcsi szellem felsőbbrendűségét? Az oroszok uralmát más nemzetiségek képviselői felett? Ebben nem hiszek. Már azért sem, mert az önkéntesek között sok más nemzetiség képviselői is harcolnak és én nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy valaki közülük azt szeretné, hogy bármely más nemzetiség fölötte uralkodjon. Gondolom, hogy „Orosz világ” alatt a többség mást ért: az emberi kapcsolatok olyan parancsoló szükségszerűségét (imperatívuszát), amikor te nemcsak magadért és a közeli hozzátartozóidért vagy felelős, hanem a távolabbi szomszédokért, a városért, az országért is és a te idegen államban élő földi testvéreidért is. E mögött egyrészt a hit az államban van (az a hatalom, amely a terület, történelem és kultúra egységét szimbolizálja), mint ennek a világnak a szimbólumát és garanciáját. Míg másrészt az emberek közötti új típusú kapcsolat, amely azt fejezi ki, hogy minden ember az összesért létezik és az összes minden emberért. ( Egy mindenkiért és mindenki egyért) Ez a dolgok második oldala különösen értékes és nemcsak a szavak, hanem az önkéntesek tettei is igazolják. Ezekről az alábbiakban lesz szó. Ezek az ügyek igazolják a lét új parancsoló szükségszerűségét: az ember nem hagyhatja cserben a másikat, ha az bajban van. Ember az embernek testvére. Így történt ez alkalommal is. A háború poklát járva az önkéntesek új megfogalmazást adtak ennek a parancsoló szükségszerűségnek: „

55 / 150

Orosz az oroszt nem hagyja cserben.” Természetesen én és a hozzám hasonlóan gondolkodók ezt másképp mondták volna: „ Elvtárs az elvtársát nem hagyja cserben”. De a szerző feladata ebben az esetben, megérteni az ellentmondásokat és nem megfellebbezhetetlen ítéletet hozó bíróként szerepelni. Az önkéntesek fentebb idézett jelszava miért vált ki annyira ellentétes reakciót, amikor az egyik esetben őket felszabadító hősöknek, míg másik esetben nacionalistáknak nevezik: Az ok érthető. Ez a jelszó kétféleképpen értelmezhető. És ezt a kettősséget természetesen nem a szavak, hanem a realitás adja. Az utóbbi húsz év gyakorlata azt mutatta, hogy e mögött a jelszó mögött egyrészt az orosz nacionalizmus húzódott meg, míg másrészt az a próbálkozás, hogy megőrizzék a volt szovjet egység alapjait, méghozzá szovjetellenes (sőt antiszocialista) ideológia uralta társadalomban, amellyé a Szovjetunió szétesése után Oroszországot tették. Novorosszija „Új emberének” egyik legélesebb ellentmondása, amely különösen már békeidőben jelentkezik, nem más, mint saját széles skálán elhelyezkedő nézeteinek ideológiai-politikai azonosítása és a reális helyzete között keletkezett.. Ezek a nézetek, ismétlem, nagyon különbözők: a monarchistáktól és nacionalistáktól a szocialistáig terjednek. Az „Új ember” a gyakorlatban, nem ritkán saját élete árán választott, döntött. Ennek a választásnak a lényege a következő: vagy a városának, a megyéjének, az országának polgárává válik és a fegyveres ellenállásig bezárólag tiltakozik az oligarcha és bürokrata hatalommal szemben, amelyet számára a kijevi hatalom szimbolizál. Ennek a hatalomnak bármely ember lényegében rabja és hivatott kiszolgálni az érdekeit, vagy folytatva a rabként alkalmazkodó létezését, belülről elfogadni ezt, mint az élet törvényét. Egyébként az ilyen alkalmazkodó rabot Lenin „lakájnak”(holujnak) nevezte. Más szóval, Novorosszija harcosa előtt az a feladat áll, hogy a valóságos helyzetét és az ideológiabeli helyzetét összeegyeztesse. És minél magasabban lesz ennek a harcosnak a morális és személyes tekintélye, ez a probléma annál élesebben fog jelentkezni. És ami a legfontosabb, ezt megköveteli elsősorban az a békés élet, amelyet fel kell építeni. Itt aztán a kérdések teljes magasságukban megjelennek: kinek építeni, miért építeni és hogyan építeni? Csak az oroszoknak és szlávoknak felépíteni ezt az új életet? És csak orosz és szláv erővel építeni? Nyilvánvaló, hogy az új élet egynemzetiségű terve szűk, unalmas, tehetségtelen. Egy szólamú kottából manapság nem lehet jó zenét előadni. Az önkéntesek alapvető ellentmondása a valóságos érdekeik és a között az elképzelés között feszül, amelyben ideológiailag meg akarják fogalmazni az érdekeiket. A háború kezdeti szakaszában, amikor még nem voltak a városok és települések ilyen mértékben lerombolva, akkor még lehetett arról beszélni, hogy a saját lakását és munkájukat védik, és ez volt a válasz arra a kérdésre, hogy miért harcolsz? De amikor az ellenség az életterük nagy részét lerombolta, amikor érthetővé vált, hogy semmit nem lehet helyreállítani, csak újat kell építeni, akkor egész másképpen fogalmazódott meg a kérdés: hogyan tovább? A területet foglaló ellenséges katonák nem a lakásukat, hanem elsősorban a megszokott patriarhális életformájukat semmisítették meg. És ezt már nem lehet helyreállítani. Mindent újra kell építeni, más realitásokat figyelembe véve, olyat, amely már nem hasonlít az előzőre. Az előzőben maradtak a magukra maradt öregek, az elárvult gyermekek, a fiatal háborús rokkant férfiak, a bombázástól megsüketült, megvakult kutyák és macskák. És ez az egyik oldal. A másik, a saját életük berendezésének a joga. És lehet-e minden átélt szörnyűség után az életben maradt emberek és kutyák között csak a saját életét helyreállítani? Nem! Csak önmagára gondolni, az aljasság. Mindenkire, úgy mint önmagára, és önmagára mint mindenkire! De itt mindjárt kérdés keletkezik. Hogyan lehet ezt megvalósítani? Hiszen a probléma nem a házak felépítésében rejlik, hanem a valódi emberi együttélés új alapjaiban! És ez az, amit az fejez ki, hogy elvtárs az elvtársát nem hagyja cserben. És ezt diktálja az önkéntesek harcának a lényege is. Azt azonban, hogy ezt az ellentmondást milyen mértékben sikerül megoldani, csak a jövő mutatja meg. A harcnak erről az aspektusáról már az önkéntesek is kezdtek beszélni. Íme két példa: Mozgovoj A.B. az LND népi önkénteseinek vezetője monda: „Hiszen számunkra Novorosszíja nemcsak egyszerűen elnevezése ennek a területnek, hanem elsősorban esély arra, hogy valóban népi hatalmat hozzunk létre a térség szociális gazdaságának a fejlesztésében. Az „Orosz világ”miatti sokéves elnyomásunk és megalázásunk végére, nekünk kötelességünk ma pontot tenni .” Litvinov B.A. a DNK legfelsőbb tanácsának elnöke: „Mi köztársaságot építünk a szocializmus elemeivel. Így, vagy úgy Porosenko kormányzása a végéhez közeledik. Lehet, hogy minket októberi forradalom vár. De, hogy ez milyen lesz és ki jön Porosenkó és társai helyére, igencsak érdekes kérdés”. Mi nem véletlenül hangsúlyoztuk az önkéntesek ellentmondásait. Azonban a folyamat minden bonyolultsága mellett ez az ellenállás olyan irányzatot szül, amely nézetünk szerint a legfontosabb:

56 / 150

Donbassz polgárai nem mind, de sokan, különösen azok, akik részt vesznek a harcban, történelmi folyamat valódi résztvevőivé válnak. 3. A felszabadító mozgalom vezetői „Manapság ritka és érdekes jelenséget figyelhetünk meg. Ilyen nem gyakran történik. Nem politikusok és oligarchák, hanem hétköznapi emberek írják a történelmet. Délkelet-Ukrajna területén, amelyet mostanság egyre gyakrabban Novorosszijának neveznek, az ott élő emberek magukra vállalva a felelősséget, a jövőjüket a saját kezükbe vették, amikor megfosztották őket a választás lehetőségétől, idegen ideológiát akartak rájuk kényszeríteni, elszegényíteni és rabbá tenni, stb… És ma sok ember fordul hozzánk azzal a kéréssel, hogy mutassuk be Novorosszija új hőseit, azokat, akik harcolnak, gyógyítanak, élelmeznek, embereket mentenek a romok alól és eljuttatják hozzánk a harci cselekmények területéről az igazságot”. Ezekkel a szavakkal kezdődik „az új hősök kora című cikk”. A DNK és az LNK történelmi gyakorlatának forradalmi jelentősége abban van, hogy ahogy nőtt a fegyveres ellenállás a kijevi hatalommal szemben, úgy kezdődött alakulni a donbasszi ellenálló erők arculata. Igen, ez a folyamat bonyolult, fájdalommal jár, éles ellentéteket fogalmaz meg, hiszen különböző felfogású és különbözően motivált embereket érint, de ugyanakkor van egy közös jelszavuk: „Mi a földünket védjük!” És ezek a szavak hangzanak el majdnem minden önkéntessel készített interjúban. De más szavak is elhangzanak:”védjük azt a jogunkat, hogy eldönthessük, hogyan akarunk élni”. Harc azért a jogért, hogy magunk határozhassuk meg életünket, tulajdonképpen az első lépés, amelyért azonban már sok-sok donbasszi önkéntes az életét adta. Természetesen érteni kell, hogy ennek a harcnak a különböző szakaszai egymástól eltérnek: az első szakaszban azért a jogért harcoltak, hogy maguk határozzák meg életük törvényeit. A második szakaszban, hogy milyen modellt válasszanak jövőbeni életükben. És a harmadik szakaszban, a kiválasztott fejlődés útjának megvalósításáért. Az egyik szakaszból a másikba való átmenet előidézi a feladatok fontossági sorrendjének változását, a belső erők közötti terhek újraosztását és a vezető személyek cseréjét, ami a valóságban már meg is történik. A legutóbbi események jól mutatják, hogy a donbasszi felszabadító erők vezetői arculatának kialakulása mégiscsak megkezdődött. Ez következik abból, ahogyan ez a mozgalom született, és hogy ez ma már egy komoly történelmi folyamat. Ők nem internetes politikát játszó fecsegők, hanem valóságos, nevüket, arcukat vállaló élő személyek. Mindez jól látható, amikor az önkéntesekkel készített interjúk video felvételeit nézed. Az intenzív harcban elfáradt önkéntesekkel készített interjúkban kapott válaszokban megjelenik a mély, és ezért magabiztos meggyőződés abban, hogy ez az ő ügyük és az ő idejük. Valószínűleg ezért jól tükrözi az emberi méltóságnak egy különleges képét. Az önkéntesek tevékeny személyiségéből következik sok megoldás, hiszen ők tudatára ébredtek a cselekményekért való felelősségüknek, többek között a lelőtt maláj Boeing gép kapcsán. Éppen ezért hoztak létre a repülőszerencsétlenség vizsgálatának koordinálására egy csoportot a donbasszi DNK – ban ugyanúgy, mint más bűncselekmények esetében is. Az arculat kialakulásának alapján kezdett az „Új ember” is megformálódni. Azé az „Új ember”-é, aki önmagát Donbassz felszabadító mozgalmának hőseként nevezte meg. Ezek az új hősök a lakosság különböző rétegeiből származnak. Köztük vannak főállású katonák, bányászok, orvosok és taxi-sofőrök. A DNK vezetői úgy nyilatkoztak, hogy bányászokból egy egész hadosztályt hoznak létre. Végül is ők miért védik Donbasszt? Íme néhány válasz: „Ma is, mint l94l-ben mi kénytelenek vagyunk megvédeni jogunkat, hogy a földünkön éljünk. Élni a törvényeink szerint, beszélni az anyanyelvünkön és tisztelni őseinket.” „A mai legkellemesebb tény, hogy a miniszterelnök a harcban velünk vállvetve vett részt. Ő egy igazi férfi. A parancsnok harcol. Érdemes volt végigélni az életet, hogy ilyen emberekkel együtt lehessünk! Kürtöljétek szét mindenütt, hogy mi történik! Minden általatok ismert nyelven! Minket meg akarnak ölni! De mi álljuk a sarat!” „Én miért harcolok itt?” Sokak számára ez patetikusnak hangzik, de mi majdnem mindnyájan Oroszországért, a népért, a pravoszláv hitért harcolunk… Mi nem vagyunk ukránok, bár vér szerint és a személyi igazolványom szerint ukrán vagyok és a hadseregben engem „Haholnak” (ukránnak) neveztek, úgyhogy nekünk nem marad más lehetőség, mint megtisztítani ezt a földet a Bandera - féle szeméttől” „Szlavjanszk a mi Sztálingrádunk. Az önkéntesek katonái Szlavjanszkban nagyon kifáradtak a 24 órás harcokban, a létszámban és haditechnikában erősebb ellenféllel szemben. A lélek ereje, ez a legerősebb fegyver az önkénteseknél, de a fő fegyver az igazság érzete a harcban a mieinknél sokkal erősebb.” „Én nem vagyok politikus, de mint katona kimondhatom: az ellenünk folytatott büntető hadműveletek kudarcba fulladtak!” „Donbasszt senki nem tudta térdre kényszeríteni és ez senkinek nem is fog sikerülni.” A repülőtéri hadifoglyokat két nappal ezelőtt ejtették. Ez negyven ember és egy részük lengyel. Ezeknek már az első kihallgatásukkor bevallották, hogy ki fogadta fel őket erre a háborúra. Ez a film még be fogja mutatni az ukrán nácizmus igazi arcát.” Az alábbi néhány példa bemutatja, hogy nemrég még békés életet élő emberek Donbasszba utaztak, hogy részt vegyenek az önkéntesek felszabadító harcában. Az orvostudományok kandidátusa Jurij Jevics nemrégen még a Gorlovszki Városi Kórházban dolgozott és egyidejüleg nagydoktori disszertációját írta a diafragma betegségének gyógyítása témájában. A donyecki ellenállás első napjaitól dr. Jevics elment védeni hazáját és anyanyelvét, majd amikor megjelentek az első sebesültek, orvosként mentette az embereket”. Ezt írták róla az „Novorosszíja hősei” net- oldalain.

57 / 150

Nyikolaj Leonov. „Ma, május 3o-án különlegesen tiszta lelkű embertől búcsúznak, Nyikolaj Leonovtól.” Ez a hír az internet több oldalán jelent meg. Leonov Dnyepropetrovszkban született és hősi halált halt Donbasszban, amikor sebesülteket kísért egy vadállati módon szitává lőtt kocsiban. Nyikoláj Leonov 3l éves volt, szülei egyetlen gyermeke. Világbajnok a kickboxban, világkupa győztes karatéban, a különböző kézitusa versenyeknek győztese stb. Egyik utolsó bejegyzése az interneten 2ol4 május l8-án a következő volt: „elég volt gyilkolni az ukrán és az orosz népet! Meg kell bocsátanunk egymásnak! Követeljük a hatalmaktól a háború befejezését! Naponta halnak meg emberek és ebben mindnyájan bűnösök vagyunk. Sátánokká váltunk és egymás vérét ontjuk, hogy lehetséges mindez?” A „kicsi” Andrej. Andrej nevű l8 éves önkéntes, akit kicsinek neveznek. Liszicsanszkból jött. Az önkéntesek közé nem vették fel rögtön, csak a harmadik próbálkozása járt sikerrel. Arra a kérdésre, hogy miért, azt válaszolja, hogy „nagyon fiatal vagyok, mindössze l8 éves”. Andrej az önkéntes, a kicsi l7 bajtársát mentette meg, akiket bekerítettek a jolovajszki csatában. Hősiességéért Andrejt György Kereszttel tüntették ki.. Aki teheti nézze meg az arcát és nézze meg a szemeit. Alexander orvos a sebesültek számára „Doki”. A következőket írja róla Roman Martinovics tudósító: „harc közben a doki gondolkodás nélkül a nem védett autóba ugrik és rohan a sofőrrel a pokol közepére, hogy mentse a sebesülteket, vagy ha kell a halottakat elhozni. Hrjascsevatoje falu rohama közben csak a doki szakszerű és operatív tevékenysége miatt a sebesült önkéntesek nem véreztek el és időben őket Luganszkba szállító járműre kerültek… A harc ritka szüneteiben, amikor az önkéntesek pihennek, a dokihoz, éppúgy mint békés időben, jönnek az apró sérülésekkel, karcolásokkal, hasfájásokkal panaszra. És természetesen Alexander mindet kezelésbe veszi, segít, orvosságot ad és ellenőrzi a gyógyulásukat”. Amikor őt kérik, hogy beszéljen magáról, a munkájáról, ő azt válaszolja.” Én semmi különösen nem teszek, hiszen az önkéntesek a valódi hősök , én pedig a „Doktor Ajbolit ” („Jujdefáj doktor” mesehős) vagyok csak.”. Roman Litvinyenkó bányászként dolgozott, saját akaratából ment az önkéntesek közé. Aztán szörnyű baleset történt vele. Ennek eredményeképpen az orvosok amputálták a lábát. Már a kórházban azt mondta, hogy ahogy egy kicsit jobban lesz, visszamegy az önkéntesek közé. Ő a lányának megigérte, hogy azonnal hazaviszi, ahogy szülőföldről elkergette az ellenséget. Vitalij Logacsev önkéntes, a DNK választott képviselője. Néhány napra hazatért a frontról, hogy találkozzon a családjával és meghalt amikor kiment az üzletbe vásárolni, egy tüzérségi lövedék szilánkja ölte meg. És ez még csak néhány a több száz tanúvallomásból. PS. „Az orosz világ” védőinek internacionalizmusa és A kijevi kozmopoliták, fasiszták nacionalizmusa: A gyakorlat ellentmondásai, amelyek a politikai helyzetre támaszkodnak Befejezésül néhány szó a donbassziak harcának elvileg nagyon fontos aspektusáról: az önkéntesek az „orosz világ” jelszavának védelmében fellépve, gyakorlatilag nemzetközi mozgalommá lettek. Erről ma sokan írnak, de ezt végiggondolni nem mindenki kész. Egyeseket a szemük előtti köd zavarja, amely az orosz nacionalizmusukból ered, amely lehetetlenné teszi számukra más nemzetiségű emberekben hősöket látni. A másik, az önkéntesek nyilatkozatai az „orosz világról”, amely nem engedi meg valódi harci barátságot különböző népek fiai között,azok között, akik az önkéntesek soraiban harcolnak. Van az éremnek másik oldala is, hiszen a kijevi hatalom oldalán is különböző nemzetiségek képviselői harcolnak. A külföldi hírügynökségekre hivatkozva, az önkéntesek internacionalista összetételét megemlíti több külföldi sajtóorgánum. Az „Athéni Curier” arról ír, hogy Novorosszijában ma a „tradicionális emberi értékekért” folyik a harc és az önkéntesek soraiban különböző országok képviselői találhatók. Többek között két szerb csapat, sőt 25 amerikai is, de vannak görögök is. Továbbiakban megjegyzik, hogy pl. Fosztiropulo parancsnok, akit „Nardiszt” néven is említenek, aktívan részt vesz a harcokban stb. A görögök részvétele a novorosszija önkéntesei soraiban, teljes mértékben meggyőző alapokon nyugszik. Ahogy ugyanez az újság írja „Ukrajna keleti részén jelentős görög diaszpóra él, míg Mariopolban található a legnagyobb Fekete tengeri görög egyetem. A görögök megszenvedték a harci cselekményeket éppúgy, mint a régió többi polgára, sokan Oroszországba menekültek: Rosztovba és Kubányba. Ugyanitt fölsorolja a cikk, hogy a „Keleti Hadtest” soraiban megtalálunk önkénteseket Spanyolországbók, Olaszországból, Francia országból, Kanadából, Lengyelországból, Oroszországból is. De vannak Afganisztánból, Abháziából és Grúziából is. Ilyenekről tudósít Paul Slier is:Az internacionalisták között nemcsak franciák vannak, az önkéntesek soraiban (Donyeckben) találhatók harcosok Szerbiából, Spanyolországból, Németországból, Lengyelországból, Izraelből, Nagy-Brittaniából stb. Nézzük mit mond az önkéntesekről Nikola, egy francia internacionalista: „az itt harcolók népi önkéntesek, nem zsoldosok és nem hivatásos katonák. Ezért őket ki is kell képezni. Mindnyájuknak erős motivációjuk van, ellentétben a kijevi hadsereggel, akik a NATO-nak sajátos bábjai. Mi láttuk őket. Ők egyáltalán nincsenek motiválva, azt sem tudják, hogy miért harcolnak és ki ellen. Ez nekünk jelentős előnyt ad. És folytatja tovább: Európa nagyon kritikus helyzetben van, mert a nyugati hatalmak nem tudják, hogy egy olyan szituációban, amikor az európai fiatalság egyre több képviselője kerekedik fel, hogy a NATO szövetségesek ellen harcoljon.” Az önkéntesek nemzetközi összetételének problémáját jelzi „a La Republica” újság is:”Ebben a húsdarálóban, amelyben mintegy háromezer ember lelte halálát, a spanyol nemzetiségű Angel, a francia nemzetiségű Viktor és a német Margaríta készek sok más internacionalistával meghalni, nekik idegen földért. A felsoroltakon kívül az önkéntesek soraiban sok más nemzet fiai is harcolnak /szerbek, lengyelek, angolok, izraeliek stb./. Ugyanekkor pedig sok nyugati vezető szankciókat tervez és vezet be, Putyint büntetendő az orosz beavatkozásért…” Alexander Zaharcsenko, az önkéntesek új vezetője úgy nyilatkozott, hogy soraikban törökök és románok is harcolnak. Vizsgáljuk meg, hogy mi késztette ezeket az internacionalistákat hazájukat elhagyni és a korábban ismeretlen Donbasszba utazni, úgy tűnik idegen háborúban való részvételre? Sok ilyen fiatal internacionalista utazik más népek érdekeiért harcolni?

58 / 150

A következőképpen válaszolnak erre maguk az internacionalisták: „Mi azért vagyunk itt, hogy polgári személyeket védjünk. Donbassz polgárait. Ők sem és mi sem vagyunk terroristák, de zsoldosok sem. Mi olyan emberek vagyunk, akik otthonukat védik. A nyugati televízió nem mond igazat, mert ezek az emberek nem akarják Kijevet megrohamozni, ők mindössze védekeznek és ezért teljesen érthetetlen, hogy az ukrán kormány miért támadja és öldösi őket. Ők mindössze békében akarnak élni, kérik, hogy akaratukat tiszteljék, amelyet az elmúlt népszavazáson kinyilvánítottak, ahol 8o%-uk a függetlenséget választotta”, mondják David Rivas és Munyosz Perez fiatal spanyolok, akik büszkék a Lenint és Sztálint ábrázoló tetoválásikra. „Margarita, a szép német lány azt mondja, hogy egyszerűen nem tudta tétlenül nézni, ahogy az ukrán neofasiszták békés lakosokat öltek. Ezért jött ő ide, hogy megvédje Donyeck polgárait.” „Nekünk fontos, hogy egy brigádot hozzunk létre. A franciák és a szerbek a múltban jó barátok voltak és együtt harcoltak az igazságosság általános elveiért, ilyen kapcsolatnak ma is kell létezni, hiszen mi becsületes franciák és szerbek vagyunk, mondták. Én, aki Franciaországban születtem, tudom, hogy ez nagyon fontos. Mi együtt fogunk harcolni a NATO ellen és Novorosszija szabadságáért!” – mondta Nikola Perovics, aki francia szerbként nyilatkozott a szerb „Pravda” újságnak. Gram Phillips, aki angol ujságíróként Russija Today tv csatorna munkatársa. Egyik nyilatkozatában elmondta, hogy Kolomonszkij mennyi pénzt kész a fejéért fizetni. Elmondta, hogy miért csinál riportokat Donbasszban és hogyan harcol a fasizmussal. A donbasszi felszabadító harc internacionalista összetétele látszik tragikus hírekben is. Csak egy példa:A RIA Novosztyi, a cseh állami tv-re hivatkozva jelentette, hogy szeptember 4.-én Donbasszban két cseh önkéntes meghalt. A DNK-ban nemzetközi brigádok alakulnak. Novorosszíjai seregben már harcol francia internacionalisták csoportja. Ezen kívül 2o francia és lo szerb internacionalista érkezését várják, akik bekapcsolódnak a létrehozandó internacionalista brigád tevékenységébe. Szerbiából 2o5-en érkeztek, akik a Sevic brigádhoz csatlakoznak. Nyilatkozta júliusban a dombasszi volt védelmi miniszter, Igor Szterlkov. Azonban, ahogy ezt mi már az elején említettük, a legkülönbözőbb nemzetiségek képviselőivel találkozhatunk a barikádok másik oldalán is. Ez azonban lényegesen más „együttműködés”. Az angol The Telegraph tudósítója az „Azov” hadtest( ők Ukrajna délkeleti részén az önkéntesek ellen harcolnak) irányító stábjánál járt, azt erősítette meg, hogy a hadtest katonái között neonácik és nyugati zsoldosok is harcolnak. Ez a kijevi kormányt leleplezi. Ez az újságíró, miután részt vett egy Azov hadtestbeli ukrán katona temetésén, leírja, hogy az elesett temetésén részt vevők nem titkolták neonáci mivoltukat, sőt az egyiknek a nyakára az SS embléma volt tetoválva. Majd folytatja: az adott katonai egység zászlóin neonáci szimbólumok láthatók /pl.”farkas horog”/ és az egység harcosai nyíltan hirdetik antiszemita nézeteiket és meggyőződésüket a fehér faj felsőbbrendűségéről a többi előtt Izmos férfi fekete trikóban és divatos nadrágban Bileckij úrként mutatkozott be. Az újságíró megjegyzi, hogy ez az úr „nemzeti szocialista csoport” extremista szervezet vezetője. „Népünk történelmi missziója ebben a kritikus pillanatban a világ mindenfehér fajhoz tartozó emberének képviselőit keresztes hadjáratba vigye”. , idézi Bileckij urat az említett cikk angol szerzője. Az „Azov” hadtest összetételében találhatók ír, olasz és skandináv országok képviselői is. Michael Skilt, aki a svéd hadsereg egykori mesterlövésze, tanfolyamot tart az Urzuf városbeli lőtéren. Skilt azt nyilatkozta, hogy mindezért fizetést kap, majd az itteni tevékenysége után Szíriába tervez utazást. Ahogy a cikk angol szerzője megjegyzi, ilyen és ehhez hasonló személyek hiteltelenítik a kijevi hatalmat és megerősítik a kijevi kormányt fasiszta huntának nevező megállapításokat. A „La Republica” újság tudósítója írja, hogy az ukrán események miatt odaérkezők között vannak olyanok is, akik készek a kijevi rendszert támogatni. Köztük van pl. az olasz Francesco, aki már régóta aktív résztvevője a Casa Pound neofasiszta szervezetben , amely Rómában működik. Sőt, mint ahogy írja ez az újságíró, a kormánypárti sereg soraiban a svéd Mikaellel együtt többszáz lengyel is harcol. Sok országban a kijevi hadtestbe azért verbuválnak zsoldért, hogy valamelyest javítsák a kijevi hadsereg demoralizációját, irja a szerző. Én nem tisztelem Putyint, mondja Ruszlan Arszajev csecsen. Ő az önkéntesek ellen harcol az „Ajdar” hadtest soraiban, amelyben az újságírók szerint vannak ukránok, belorusszok és néhány svéd is. A gonosztetteiről elhíresült „Azov” hadtestben, amelyet a „Jobb Szektor” neofasisztáiból hoztak létre, harcol a már említett Mikael Skilt svéd is. A BBC-nek adott nyilatkozatában ez svéd kijelentette, hogy az „Aszad”-dal együtt kész harcolni, mert az fellép a „nemzetközi cionizmus” ellen. Arról, hogy az Ukrajnában zajló események nem nemzetiségek közötti és főként nem etnikumok közötti konfliktus, tanúskodik sok minden. Többek között az a tény, hogy az orosz nacionalisták jól körülhatárolt része nyíltan támogatja az ukrán „Jobb szektort”. Igen, a barikád mindkét oldalán különböző nemzetiségű emberek harcolnak, de köztük elvi különbség van. A kormánypárti alakulatok esetében vagy a cinikus piaci kozmopolitizmus /azaz mindegy hogy kiért és miért harcolunk, csak fizessenek/ szolgál alapul, vagy pedig az az elv, hogy mindenkit és mindent annak a világrendnek rendelünk alá, amely valamely nemzetiség uralmát igazolja és megsemmisít minden mást, aki ennek nem kíván engedelmeskedni. Ukrajna délkeleti részén zajló események azt bizonyították, hogy ez a neofasiszta ideológia szóban, míg a megvalósulás tekintetében a gyakorlatban vegytiszta fasizmusként realizálódik azzal a sajátossággal, hogy ez a globalizáció időszakának a fasizmusa.

59 / 150

A másik oldalon, a védekező Novorosszíja oldalán más impulzus van. Internacionalizmusuk alapja az emberek harca az önrendelkezésért hazájukban, harc az értékeik, törvényeik és kultúrájuk megőrzésére és nem pénzért és nem a magántulajdonért harcolnak. És megint egy ellentmondás. Amellett, hogy ezek az impulzusok a legfontosabbak, az önkéntesek között is lehet találni radikális orosz nacionalistákat és a kormánypártiak között is vannak az ukrán nép értékeit őszintén védők is. Ilyen ennek a vérrel átitatott szembenállásnak a valódi dialektikája…... A cikket abbahagyom, de ezzel nem fejezem be a töprengéseimet. Az utolsó mondatot követő…(pontok) nem véletlenül vannak ott. Az olvasónak az itt ajánlott cikk az események forró nyomán született és tulajdonképpen csak egy nem túl nagy részletét tükrözi a még be nem fejezett, de remélhetőleg nemsokára napvilágra kerülő teljes anyagnak. L. BULAVKA Moszkva -- Krím 2014, július - szeptember

Ps. A fordító az irodalmi hivatkozásokat a magyarra áttett cikk végéről elhagyta. Az orosz eredeti cikkben és annak a végén azonban ( amelyet ugyancsak közzé fog a szerkesztőség tenni) azok is megtalálhatók lesznek azok számára, akiknek sem azok idegen nyelvűsége sem pedig az elérhetősége nem okoz problémát..

Л. Булавка-Бузгалина НОВЫЙ ЧЕЛОВЕК ДОНБАССА. НЕ РАЗГЛЯДЕЛИ? (фрагменты текста)

Статья была сдана в печать в сентябре и опубликована в журнале «Альтернативы» № 3. 2014. С. 181- 202 http://www.intelros.ru/readroom/alternativi/a3-2014

События на Донбассе стали вызовом всем: Украине и России, США и миру, левым и правым, патриотам и русофобам, националистам и интернационалистам, теоретикам и практикам, аналитикам и критикам. И самое главное: они стали вызовом самому ополчению Донбасса. 1. Претензии к ополчению Донбасса: что за этим стоит? Претензий к ополчению Донбасса много – только начни. Оснований ещё больше. И что из этого следует? Диалектическая критика ополчения? Если бы! Такая критика всегда в помощь, но такое встречается не так часто. А вот яростное критиканство – это, пожалуйста… Рецепт прост: берете только одну сторону реальности того или иного феномена, например, войну на Донбассе и его связь с криминальным российским капиталом, но при этом не упоминаете (дипломатично замалчиваете) ни одного слова ни про украинских националистов и фашистов, ни про поддержку фашизма «цивилизованным» Западом. Затем эту войну связываете с умыслом тех или иных злодеев, в данном случае – ополченцев, и уже после этого с высоты политической истины и нравственной непогрешимости выносите им вердикт. Суд свершён, вы – чисты. Что ещё? Это одна позиция. Есть и другая, освобождённая даже от необходимости выносить этический приговор. Её формула известна – «Чума на оба ваши

60 / 150

дома!». Это совсем удобно: сам чист, разбираться ни в чем не надо и никакой ответственности. А вот теперь об основных претензиях, которые сегодня раздаются в адрес ополчения. Первая: термин «Новороссия» есть «…не что иное, как виртуальный проект, в спешном порядке слепленный на коленках кремлёвскими политтехнологами, как ответ на свержение в результате революции Майдана российской марионетки – президента Виктора Януковича…» [1]. Можно долго спорить о том, на чьих коленках «лепилось» это название, но автор этой статьи считает, что надо исходить не из того, кому что ему больше нравится. Да, хорошо было бы дать другое имя, например – «Красный Донбасс», но ведь понятно, что пока такое невозможно. Поэтому использовать приходится то определение (нравится оно вам или нет), которое на данный момент исторически освоено именно ополченцами и которое отвечает сегодняшнему состоянию их мировоззрения со всеми его заблуждениями и прорывами. Ибо это название уже есть факт исторической реальности, с которым, независимо от отношения к нему, нельзя не считаться. И то, что это название меняется («Юго-Восток» – «Новороссия» – «ДНР и ЛНР» и далее – согласно будущей истории), как раз и свидетельствует о развитии мировоззрения ополченцев на основе той истории, которую они сами же и делают. И именно как субъектам истории им принадлежит право самим определять себя и отстаиваемую ими реальность. Ну а что касается ошибок и противоречий, то платить за них приходится, прежде всего, самим ополченцам, и чаще всего – собственной кровью. Вторая: Ополчение – это «сброд маргиналов, люмпенов и криминальных элементов». «Естественно», что к этим лицам не может быть никакого доверия. Да, конечно, трудно утверждать, что ополченцы вышли из «Университета Красной профессуры», в котором наши левые интеллектуалы уж точно бы научили их политическому уму-разуму. Они вышли из нашей с вами реальности, т.е. из того криминального капитализма, который триумфально утвердил себя на всем постсоветском пространстве, диктуя свои законы всем – и богатым, и бедным. Криминальный капитализм преподнёс всем, находящимся в его активном обороте, и свои уроки: умение изворачиваться в лапах криминального бизнеса и коррумпированной бюрократии; навыки тройной бухгалтерии – для казённых бумаг, для хозяина и для себя; жёсткость отстаивания своего частного интереса любой ценой и посредством грязной конкуренции. Одновременно этот капитализм заставляет увидеть и прочувствовать на себе законы его варварской изнанки, равно как и самого человека: всю силу власти денег над ним; меру его слабости и подлости; смелости или бездумья рисковать собой во имя финансовых афер и мн. др. Но это одна сторона реальности. Другая сторона – это та жизнь, которая в той или иной степени, но до сих пор хранит законы и ценности советского трудового коллективизма в противоречивом единстве с коллективностью патриархальной: человек должен трудиться; родителей – не бросать; детям – помогать; друзей – поддерживать в трудную минуту; с соседями – считаться. А день 9 мая отмечать как главный праздник, святой день, – ибо Победа над фашизмом – это то, что соединяет человека, его семью, страну и мир в одну историю, делая культуру всеобщей для каждого, как песня «Этот день Победы…». День, который пропах порохом и стал праздником со слезами на глазах. Эти две стороны реальности создали такие жернова противоречий между этической традицией человека, в которой он был сформирован, с одной стороны, и бесчеловечностью сегодняшней жизни – с другой, что одних они сломали, а у других – вызвали поначалу глухой, а затем уже и открытый протест. Вот из этих острейших противоречий и вышли ополченцы, личностно, очень по-разному, очень противоречиво отражая их неразрешённость. Идейная атака на этих людей пошла с двух сторон. Во-первых, с позиций украинского национализма, который, обретя в ходе войны крайние, радикальные формы, был воспринят на Юго-Востоке не иначе как фашизм. Да, с научной точки зрения это не точно. Да, можно долго спорить по поводу теоретико-политологической идентификации «правого сектора». Это все так. Но если о реальной позиции судить по делам, по тем методам, к которым прибегают для утверждения своей воли и власти её сторонники, то здесь другого определения, кроме как «фашизм», не подобрать. События последних месяцев подтвердили это. Один только свежий пример: ополченцу-крымчанину в плену «нацгвардейцы» выжгли на теле свастику раскалённой цепью. Станислав Станкевич рассказал также о ямах для пленных в Краматорске, где люди сидят, связанные цепями[2]… И таких примеров масса. Во-вторых, идейная атака на защитников Донбасса (в данном случае мы говорим о них) шла с позиции того, что подавалось на Украине как образец западного либерализма. Одним из примеров реализации такого «образца», стало открытое политическое хозяйничанье западных глобальных игроков во внутренних делах и кабинетах украинского государства, позволяющее им настойчиво проводить свои экономические и внешнеполитические интересы за счёт граждан Украины. И все это подавалось как миссионерский акт приобщения «отсталых» народов Украины к ценностям западной демократии. Впрочем, «принуждение к демократии» и «европейским ценностям» уже давно стало откровенной формой бизнеса цивилизованных стран. Да, конечно, современный либерализм – это не фашизм, но для реализации своих интересов ему все чаще приходится прибегать к фашистским методам и использованию фашизма как радикальной силы и воли, которая ему (либерализму) нужна, но на которую он (либерализм) сам не способен. Да и риторика не позволяет... А фашизм либерализму нужен. Прежде всего – для радикального подавления любой возникающей реальной, действенной альтернативы. Но использование фашизма невольно усиливает последний, и тогда из политического средства он постепенно превращается в политического конкурента либерализма. Так либерализм выпускает из бутылки джина, с которым сам далеко не всегда может справиться. Победа СССР как основного участника войны с фашизмом – важнейшее тому доказательство. Третья «претензия» к ополчению: руководство ДНР и ЛНР – монархисты и националисты. Да, это уже серьёзно, и закрывать глаза на это нельзя, хотя бы из уважения к той борьбе, которую ведёт ополчение. Но прежде следует разобраться со многими вопросами. И прежде всего – с вопросом, что за этим стоит: знак идейных предпочтений в прошлом или действенность идеологии в настоящем? Ведь то обстоятельство, что в 1991 г. к власти пришла команда Ельцина (со всеми гайдарами и чубайсами), из которой почти все были членами КПСС, вовсе не означает, что с распадом СССР в РФ начался коммунистический режим.

61 / 150

И если в ополчении есть члены правых и радикально-правых (РНЕ) организаций, то можно ли утверждать, что их роль является определяющей в освободительном движении Донбасса? Каково отношение к ним со стороны других ополченцев? В какой мере ополченцы разделяют идеологию русского национализма, не принимают никакой другой национальности, кроме русской? Автор нарочито жёстко ставит вопросы, с которыми надо разбираться на основе анализа не только слов, но прежде всего – практики, конкретных дел и поступков ополченцев. Можно, конечно, делать выводы, минуя конкретный анализ сложнейшей реальности Донбасса, как это делает, например, А. Желенин. Критикуя обращение журнала «Альтернативы» к Новороссии [3], он пишет: «…представим себе, что немецкие антифашисты решили бы действовать вместе со «своими» нацистами, а в перерыве совместных действий принимали бы участие в дружеских дискуссиях… Фантасмагорическая картина…»[4]. Согласно выводу этого автора, ополченцы – это русские фашисты, которые будучи марионетками олигархического капитала, воюют с украинским народом, и потому они, равно как и те, кто их поддерживает, заслуживают всяческого осуждения. Ну, что? Вполне весомое основание, чтобы свершив свой «высший» суд, закрыть тему и избавить себя от необходимости объяснять мощнейшие противоречия, которые вскрыли украинские события и прежде всего – горящий Донбасс. А противоречия действительно мощные, и взорвались они острейшими вопросами. Почему на защиту мирного населения Украины от прямого уничтожения их силами «национальной гвардии», «правового сектора» и т. п. выступили прежде всего те, кто относит себя к русским патриотам, националистам и даже монархистам, а не социал-демократы, не троцкисты и т. п.? Почему не левые Украины и России стали ведущей силой в этой борьбе (для автора статьи это очень горький вопрос, и он остаётся открытым…)? Почему борьба ополченцев, которых иные «левые» называют «русскими фашистами», вызвала все нарастающую волну международной солидарности, в том числе со стороны ряда левых и общественных организаций Западной Европы и Латинской Америки? Неужели они тоже являются также пособниками фашизма? Но тогда почему в их руках плакаты со словами поддержки Донбасса и перечёркнутой свастикой? Почему ополченцам, большая часть которых исповедует православие, вызвались помогать представители другой конфессии, например, татары Казани, организуя по собственной инициативе огромную гуманитарную помощь Донбассу?[5] Или другой пример: крымско-татарская общественная организация «Себат» выразила свою готовность встать на сторону Донбасса[6]. С такой же инициативой выступил и командир мусульманской роты. Если в ополчении Донбасса воюют «русские фашисты», то почему тогда реальные русские фашисты, например, из Пензы, ушли воевать на сторону «правого сектора»? Если ополченцы являются «русскими фашистами», то почему к ним едут помогать воевать добровольцы из других стран, тратя собственные деньги и рискуя собственной жизнью? Почему не так давно болельщики «Атлетики» (не политики) вывесили флаг ДНР и баннер «Донбасс, вставай!» (с символом ДНР и перечёркнутой свастикой) на стадионе «Сан-Мамес» в Бильбао перед матчем I-го тура группового этапа Лиги чемпионов между баскским клубом и «Шахтером»? Кстати, на трибунах появлялся и флаг СССР[7]. Четвертая. Здесь опять сошлюсь на А. Желенина, который утверждает, причём достаточно категорично, следующее: «То, что для своих нужд «ополченцы» на востоке Украины грабят банкоматы и реквизируют автомобили, так это делает любая армия, а тем более такая полупартизанская, как у них…» Но тут сразу возникает вопрос и прежде всего по поводу формы: почему у автора приведённых строк такой установочнообвинительный тон, за которым в действительности проговаривается утверждение – ополченцы только и могут быть бандитами? Мародёрство и разбой неизбежно возникают при любых войнах и революциях, пытаясь на них паразитировать, и Донбасс – не исключение. Поднимать эту проблему обязательно нужно, сами ополченцы бьют тревогу и открыто говорят об этом. Но почему автор при этом умалчивает (по незнанию или сознательно?) о другой стороне этой реальности (о ней в нашей статье чуть ниже), которая показывает ту решительную борьбу против мародёрства, которую ведёт ополчение? Почему не учитываются эти две стороны одновременно? Не хочется? Или это противоречие методологически непосильно для автора такого утверждения? Но ведь вся реальность сегодняшней Украины и Донбасса – это сплошь похожие по своему напряжению и остроте противоречия. Ну, а по поводу «полупартизанской» армии Донбасса, думаю, что это очевидный просчёт автора. Партизаны – это, во всяком случае для тех, кто помнит о Великой Отечественной войне, имя несущее сугубо позитивную коннотацию. Пятая: «… революция в Донбассе обречена на поражение (только если в ближайшее время не случится чудо, и народ там не выдвинет социалистические лозунги, а также левых вождей»[8]. Конечно, революция, возникающая на основе чуда, – это уже какой-то тео-марксизм. Оставим это вообще в стороне. Важнее другое. Во-первых, почему автор решил, что развернувшиеся события на Донбассе – это уже свершившаяся революция (ведь, если она, согласно его утверждению, обречена, значит, как факт реальности она уже существует)? Революция – это не мероприятие и не парламентские выборы, это исторический процесс, требующий соответствующих предпосылок, внутренних и внешних. Но если за 23 года левые Украины и России не смогли «взбить» даже такую предпосылку социалистической революции как её движущие силы, то вправе ли мы требовать новоиспечённую революцию от ополчения, которое возникло на основе борьбы за сохранение своего жизненного пространства и населяющих его людей? На Донбассе, конечно же, речь идёт не о революции, тем более – социалистической. Но движение в сторону антиолигархической революции, становление этой тенденции возможно, но оно зависит от дальнейшего характера и меры разрешения противоречий в каждом звене мировой цепи: Донбасс – Украина – Россия

62 / 150

– Мир. И здесь уже одной кавалерийской атакой вопрос не решить. Список этих «претензий» можно продолжить и дальше, – оснований хватает, но формулировка их содержания такова, что она выявляет противоречия не столько самой реальности Донбасса, сколько той методологии, с позиции которой они усматриваются. И это вопрос принципиально важный. Во-первых, для этой методологии характерен идеализм. В качестве первопричины сложившегося положения вещей рассматривается не столько сама реальность с её законами и противоречиями, сколько те формы идеального, в которых она получает своё выражение. Вот почему для исследователя-идеалиста слово важнее дела. Такой автор из слова исходят и к слову приходит. Общественная практика, деятельностная позиция человека (равно как и его поступок, понимая под этим конкретную практическую этику) – все это для него не имеет большого значения. И это неслучайно: для большинства таких авторов политика – это не практика, не деятельность и не этический поступок, а определённая технология работы со словом. Вот почему с позиции такой методологии общественная практика ополченцев не интересна. Самым важным для таких авторов является то, какие слова говорят (говорили) те или иные вожди и насколько эти их слова подтверждают правоту исходной схемы авторы. Обращение к фактам (не практике) если и происходит, то только для того, чтобы подтвердить исходную конструкцию; если же совпадения не происходит, то тем хуже для практики – таким автором она просто отвергается. Во-вторых, у таких критиков вместо диалектического метода исследования применяется оценочный догматизм. Если эти авторы, как мы уже сказали, вообще где-либо отходят от обращения исключительно к речам, то из реальности ими берётся лишь одна из её сторон. И им не важно, что полученная в результате этого «однобокая» реальность утрачивает то, что задаёт её развитие, утрачивает свои внутренние противоречия. Но изъятая из логики развития, «однобокая» реальность оказывается годной только для одного – для оценки. А так как оценка задана изначально, то у такого «исследователя» появляется возможность развивать свой пафос негодования до бесконечности, а точнее – дурной бесконечности. Правда, можно ещё радикализировать выводы и оценки. Так диалектический подход подменяется оценочным догматизмом, а критический анализ – критицизмом. В-третьих, в таких «исследованиях» основное внимание уделяется власти и вождям, а не практикам «низов», которые для них малоинтересны. Беспомощность перед противоречиями реальности, а практики «низов» (в данном случае – ополченцев) являют их во всей полноте и разнообразии, заставляет нашего критика разворачивать своё внимание к институту власти, её «интригам и заговорам». В результате основным (едва ли не единственным) интересом таких авторов становятся биографии и высказывания тех или иных вождей, а не противоречия жизни и социального творчества/трагедий массы донбассцев, как мирных, так и воюющих. И это не случайно: плохая власть – плохие деяния. Какие здесь могут быть противоречия? Их, к счастью, нет, а это значит, что с такой реальностью иметь дело гораздо удобнее, чем с противоречивым ополчением. Так наш исследователь, при всем неприятии власти верхов, объективно наделяет её статусом главного демиурга истории, хотя и злодейского. Выбор негативной стороны реальности с изъятием источника её развития, приводит, в-четвертых, к торжеству в произведениях этих авторов угрюмой праведности, вытесняющей радость оптимистической трагедии борьбы за освобождение. Негативному движению такого «исследователя» по кругу, в логике которого творчества не может быть уже по определению, т. к. автор в этой круговерти от схемы отталкивается и схемой завершает. Завершающая схема, призвана лишь подтверждать исходную, и это вместо творческого процесса разрешения противоречий развивающейся реальности. Вот почему в работах этих авторов почти никогда не встретишь той интонации, которая несла хотя бы искры радости, вместо этого – угрюмая праведность. А отсутствие радости есть верный признак самоотчуждённого индивида, коим и является чаще всего нигилист, человек индивидуалистический и пессимистический. Наконец, для нашего критика типичен страх перед выпрямляющимся субъектом истории. И это едва ли не важнейшая черта методологии критицизма. Он боится появления нового, выпрямляющегося субъекта истории, который оказывается (1) активным и самостоятельным и принципиально противоречивым субъектом, который (2) не принадлежит к кругу лиц, с которыми привык общаться наш «исследователь» и (3) культурно ему чужд, непонятен и потому пугающ. Может быть, автор этой статьи высказывается слишком жёстко, но все же приходится признать, что нередко иной левый интеллектуал, хорошо знающий историю и считающий себя прекрасным экспертом по вопросам её бурь, очень часто пугается появления поднимающегося из грязи, пота и крови борьбы реального субъекта истории – Нового человека с ружьём, но уже эпохи глобализации. *

*

*

Завершить эту часть статьи я хотела бы напоминанием одного совета, который В. И. Ленин дал А. М. Горькому: «Если наблюдать, надо наблюдать внизу, где можно обозреть работу нового строения жизни… Страна живёт лихорадкою борьбы против буржуазии всего мира, мстящей бешено за её опровержение. Естественно. За первую Советскую республику – первые удары отовсюду. …Там легко простым наблюдением отделить разложение старого от ростков нового»[9]. 2. Ополчение: основное противоречие Надо сказать, что феномен «Ополчение Донбасса», независимо от его будущей судьбы, уже вписал себя в Новую историю XXI века. Богатейший опыт ополчения (всего-то несколько месяцев!) выявил сложнейшие противоречия современной действительности: Украины и России, Запада и мира в целом, но прежде всего – самого Донбасса. Эти противоречия ещё станут предметом специального тщательного исследования, но некоторые из них автор раскроет уже в этой работе. Прежде всего – основное противоречие борьбы Донбасса, определяющее очень многие стороны нынешней реальности этого социального пространства и не только. Это противоречие между развивающейся прогрессивной субъектностью ополчения в практической борьбе за свою независимость и сохраняющейся консервативной личностной формой самосознания этой субъектности. Противоречие

63 / 150

достаточно глубокое. Дело в том, что ополчение формировалось прежде всего не как некое монолитное идейное движение с выстроенными позициями и целями. Вовсе нет. Оно возникло на основе стихийного объединения для самозащиты разных людей с разными взглядами, ценностями, опытом действий... На начальном этапе этой борьбы, когда разнообразный состав ополчения складывался в единую силу сопротивления, это противоречие ещё не давало о себе знать в полной мере. Отбить наступление врага любой ценой – тогда это было важнее всего, а какие у тебя при этом взгляды – это дело второе. Но уже на втором этапе борьбы, когда появился вектор наступления, неизбежно стали возникать вопросы: что дальше? куда? зачем? И вот тут противоречие стало проявлять себя во всю меру своей остроты. Итак, за что бьётся ополчение Донбасса? За деньги – говорят одни. Но за маленькие деньги под пули идти – думаю, таких желающих мало найдётся. А рассчитывать на большие деньги оснований нет. Состав армии Новороссии к настоящему моменту стал уже настолько многочисленным, что нет таких денег, чтобы каждому ополченцу заплатить сполна. Поиграться в войну? Да, без этого не бывает. Можно вспомнить, например, Э. Хемингуэя, который попав на фронт, поначалу пытался гоняться на машине за снарядами. Но, я уверена, если это и было, то быстро прошло: слишком много жертв, крови, смертей. Эта война, а не компьютерная стрелялка. За абстракцию под названием «русский мир»? Да, к этому понятию часто обращаются некоторые командиры и бойцы Новороссии, в том числе и интер-добровольцы. И с этим надо разбираться – вопросов много. Например, какой смысл они вкладывают в это понятие – «русский мир»? Само по себе это выражение имеет много разных смыслов, нередко исключающих друг друга. Но как оно понимается теми, кто уже прошёл 100 дней этой жестокой войны? Приоритет идеи русской этничности? Господство русских над представителями других национальностей? Сомневаюсь. Уже хотя бы потому, что в ополчении воюют представители многих национальностей, а я с трудом представляю, чтобы кто-то хотел, чтобы над ним господствовал другой, и здесь уже даже не важно, какой он национальности. Думаю, что под «русским миром» большинством подразумевается другой смысл – такой императив человеческих отношений, где Ты отвечаешь не только за себя и своих близких, но и за «дальних» – соседей, город, страну и даже твоих «одномирян», живущих в чужом государстве. За этим стоит, с одной стороны, вера в Государство (власть, символизирующую общность территории, истории и культуры) как символ и гарантию этого мира, а с другой – новый тип человеческих отношений, основанных не на частном, не на обособлении, а на высоком значении каждого человека для всех и всех – для каждого. Эта вторая сторона особенно ценна и её подтверждают не столько слова, сколько дела ополченцев, о которых – ниже. Эти дела утверждают новый императив бытия: человек не должен бросать человека в беде. Человек человеку – брат. Впрочем, любые абстракции в условиях военной реальности либо рассыпаются, либо обретают своё конкретное выражение, всегда противоречивое и часто нежданное. Так случилось и в этот раз. Идя по аду войны, ополченцы этому императиву придали свою уже конкретную формулу – «русский русского не бросает». Конечно, я и мои единомышленники сказали бы иначе – товарищ товарища не бросает. Но задача автора в данном случае – разобраться в противоречиях, а не выступать в роли праведного диванного судьи. Почему приведённая выше формула ополченцев вызывает столь противоположную реакцию, когда в одном случае их называют героями-освободителями, а в другом – националистами? Причина понятна: эта формула имеет двойственное значение. И эта двойственность порождена, конечно, не словом, а самой реальностью. Практика последних 20 лет показала, что за этой формулой стоял, с одной стороны русский национализм, а с другой – попытка сохранить основу былого советского единства в условиях господства антисоветской (и уж тем более антисоциалистической) идеологии, которая была установлена после распада СССР. Одно из острейших противоречий Нового человека Новороссии, которое с особой остротой встанет уже в мирное время – это противоречие между его идейно-политической идентификацией собственных взглядов (а они, повторю, очень разные: от монархистов и националистов до социалистов) и реальной позицией – той, которая заставила этого Нового человека на практике и нередко ценой собственной жизни сделать свой выбор. Суть этого выбора такова: либо стать гражданином своего города, региона, страны и оказать сопротивление, вплоть до вооружённого, власти олигарха и бюрократа (а её символом стала киевская власть), для которой любой человек – по сути раб, призванный обслуживать его интересы; либо продолжая и далее своё рабско-приспособленческое существование, внутренне принять это как закон жизни. Кстати, такого раба-приспособленца В. И. Ленин называл «холуём». Одним словом, перед бойцом Новороссии встанет проблема соотнесения своей позиции в деле и своей позиции в идеологии. И чем выше будет моральный и личный авторитет этого бойца, тем острее заявит себя эта проблема. И самое главное – этого потребует, прежде всего, сама мирная жизнь, которую надо строить. А здесь встанут в полный рост вопросы: для кого строить? зачем строить? как строить? Строить эту новую жизнь только для русских и славян? И строить только силами русских и славян? Очевидно, что для созидания новой жизни мононациональный проект – тесен, скучен, не талантлив. Из одной ноты музыки не сотворить, особенно настоящей.

64 / 150

Основное противоречие ополченцев – противоречие между их объективно-жизненным, коренным интересом и той формой, в которой они осмысляют этот интерес как идею. На начальном этапе войны, когда ещё не было такого широкомасштабного разрушения городов и поселков, ещё можно было говорить о защите своего дома и работы как основы своей жизни и считать ответом на вопрос – во имя чего воюешь? Но когда враги разрушили большую часть жизненного пространства, когда стало понятно, что ничего восстановить уже нельзя, а если и можно, то только. выстраивая все заново, вот тут совсем по-иному встал и вопрос – что дальше? Оккупанты уничтожили не дом, они уничтожили прежние – патриархальные - формы жизни. И это восстановлению уже не подлежит. Надо все строить заново и уже с учётом совершенно другой реальности, не похожей на прежнюю, в которой остались одинокие старики, дети-сироты, молодые мужчины-инвалиды войны, бездомные, ослепшие и оглохшие от бомбёжек собаки и коты. Это, с одной стороны. С другой – право самим обустраивать свою жизнь. И можно ли после всего пережитого, среди оставшихся в живых людей и собак, начинать налаживать свою жизнь только под себя? Нет! Теперь только под себя – это подло. Только для всех как для себя, а для себя – как для всех! Но тут же вопрос – как это воплотить? Дело ведь не в домах, а в новой основе подлинно человеческого общежития. А вот это как раз и есть – товарищ товарища не бросает. И это диктует сама суть борьбы ополченцев. Но как и в какой мере это противоречие будет разрешаться – покажет будущее. И про этот вектор борьбы начали говорить уже и сами ополченцы. Вот два примера. А. Б. Мозговой, лидер народного ополчения ЛНР: «А ведь для нас сейчас Новороссия не просто территория с таким названием, это, прежде всего, шанс создания действительно народной власти с развитием социальной экономики региона. После стольких лет давления и унижений Русского мира, мы просто обязаны сегодня поставить точку в глумлении над народом!»[10] Б. А. Литвинов – председатель Верховного Совета ДНР: «Мы строим республику с элементами социализма»[11] «Так или иначе, их (Порошенко – Л.Б.) правление подходит к концу. Похоже, что впереди у нас октябрьская революция. А вот какая она будет и кто придёт на место Порошенко и партнёров – вот это интересный вопрос»[12]. Мы не случайно выше сделали акцент на противоречиях ополчения. Но при всей сложности процесса, это противоречие рождает тенденцию, которая, на наш взгляд, является важнейшей: граждане Донбасса – не все, но многие, особенно те, кто вступил в борьбу, становятся реальными субъектами исторического процесса. 3. Субъектность освободительного движения «Сегодня мы можем наблюдать редкое и удивительное явление. Такое случается не часто. Не политики и олигархи, а обычные люди вершат историю. На землях Юго-востока Украины, которые теперь все чаще называют Новороссией, люди, у которых отобрали их выбор, которым попытались навязать чуждую им идеологию, поработить и сделать нищими рабами, приняли на себя ответственность и взяли будущее в свои руки. …И сегодня к нам обращается множество людей с просьбой рассказать о новых героях Новороссии – тех, кто воюет, лечит, кормит, спасает людей из-под завалов и доносит до нас правду из зоны боевых действий»[13] – этими словами начинается статья «Время новых героев». Революционное значение исторической практики ДНР и ЛНР заключается в том, что по мере оказания вооружённого сопротивления действиям киевских властей началось формирование субъектности протестной силы Донбасса. Да, это процесс сложный, болезненный, который выявляет много острейших противоречий, ибо захватывает людей с разными взглядами и разными мотивами (по поводу того – куда и зачем), но в тоже время с общим пониманием – во имя чего. «Мы защищаем свою землю!» – вот во имя чего. И эти слова звучат почти в каждом интервью с ополченцами. Но звучат и другие слова – «Мы защищаем своё право решать, как нам жить». Борьба за своё право самим определять свою жизнь – это и есть первый шаг в деле сознательного становления субъектного принципа, причём не на словах, а на деле, за которое уже положены жизни многих и многих ополченцев Донбасса. При этом, конечно, надо понимать различия между разными этапами этой борьбы: первый – за отстаивание права самим определять законы своей жизни, второй – за выбор той или ной модели будущего жизнеустройства и третий – за реализацию выбранного пути развития. И смена каждого из этих этапов связана с изменением приоритетных задач, перезагрузкой внутренних сил и сменой главных лиц, что уже в действительности и происходит. Последние события со всей очевидностью показывают, что формирование субъектности освободительных сил Донбасса все же началось. Это проистекает из самой основы зарождения этого движения, которое складывалось преимущественно как добровольческое, как результат мучительного выбора каждого – вступать на стезю этой борьбы или нет. И цена этого решения была высока: все самое дорогое, что есть у человека: собственная жизнь, благополучие семьи и близких людей, дом, личные перспективы. То, что процесс вызревания деятельностной субъектности захватил освободительное движение Донбасса не только как некое целое, но и каждого его участника в отдельности – это как раз и подтверждает его конкретно-всеобщую состоятельность как живого исторического процесса. И это – серьёзно. Вообще, субъектность – это серьёзно. Это не интернет-болтовня

65 / 150

политигроков, которые вообще есть не более чем симулякр субъектности. Становление субъектности очень прослеживается, когда ты просматриваешь видеозаписи интервью с ополченцами. В ответах этих уставших и зачастую измученных напряжённой войной людей проявляется глубинная и потому спокойная убеждённость в том, что это их дело и их час. Может быть, поэтому их лица являют особый род человеческого достоинства. Именно деятельностная субъектность ополченцев диктует им и многие решения, вызванные самосознанием ответственности за происходящее, в частности за историю (тёмную – по форме и прозрачную – по содержанию) со сбитым малазийским Боингом. Именно поэтому ополченцы и создали в ДНР штаб по координации расследования авиакатастрофы [14], равно как и других преступлений. Именно на основе становления субъектности началось формирование и Нового человека, который заявил себя как герой освободительного движения Донбасса. Все эти новые герои – выходцы из самой разной среды. Это и профессиональные военные, и шахтёры (ранее власти ДНР заявили о создании даже целой дивизии из шахтёров) [15], и врачи, и таксисты. Постоянное пополнение интернет-галереи именами новых героев как раз и подтверждает развитие субъектности освободительного движения Донбасса. Так почему же они защищают Донбасс? Вот лишь несколько ответов: «И сегодня, как и в 1941-м, мы вынуждены отстаивать право жить на своей земле. Жить по нашим законам, говорить на родном языке и чтить своих героев»[16]. Самое приятное из сегодняшнего – то, что премьер-министр был с нами плечом к плечу в бою. Это настоящий мужик! Воюет командир. Жизнь стоило прожить, чтобы быть в это время с такими людьми! Трубите везде о происходящем! На всех языках, которые знаете! Нас убивают! Но мы выстоим!»[17] «За что я здесь воюю? Для многих прозвучит пафосно, но у нас почти все за это воюют: за Россию, за народ, за веру православную… Мы не украинцы! Хотя я по крови, и по паспорту хохол, и в армии меня прозвали Хохлом… Так что у нас другого пути не остаётся как освобождать землю от бандеровской нечисти.»[18] «Славянск – это наш Сталинград. Бойцы ополчения в Славянске сильно измотаны в круглосуточных боях против сильно превосходящих по численности и по вооружению сил противника. Сила духа – главное оружие, поэтому и добровольцы. Но главное оружие – дух справедливости в борьбе - у наших гораздо сильнее»[19] «Я не политик, но как военный могу сказать: операция карателей провалена! «Донбасс никто не ставил на колени, и никому поставить не дано!» …Пленные из аэропорта были взяты ещё 2 дня назад! Их около 40 человек, а часть из них поляки – это точно! Уже на допросе у ДРГ наёмники Коломойского уже нам признались, что и кто их позвал на эту бойню… это кино ещё впереди открывать будет истину укр. нацизма»[20] А вот несколько примеров, показывающих, как люди, не так давно жившие мирной жизнью, приехали в Донбасс, чтобы участвовать в освободительном движении ополчения. Кандидат медицинскихнаук Юрий Евич, не так давно работал доктором в Горловской городской больнице и одновременно занимался своей кандидатской диссертацией, посвящённой научным исследованиями в области лечения повреждений диафрагмы: «С первых дней донецкого протеста доктор Евич вышел защищать свой выбор и родной язык, а когда появились первые раненые – просто начал спасать людей» – так написано о нём в рубрике «Герои Новороссии»[21] Александр Гизай – ветеран-афганец, один из старейших поисковиков Украины. Будучи руководителем поискового объединения «Каскад», он, как говорят о нем его товарищи, «сделал для Украины больше, чем сотня ура-патриотических мразей…». Так, например, в мае «каскадовцы» завершили очередную Вахту памяти, подняли останки 324 бойцов и офицеров Красной армии, восстановили по медальонам пять имён. В результате обстрела Луганской ОГА сегодня погиб. «В начале июня Сан Саныч хотел провести захоронение не смотря ни на что. А теперь похоронят его. Вечная память. На небе у тебя будет хорошая компания, дядя Саша»[22] –вот такие слова сказали Александру Гизай его товарищи. Николай Леонов. «Сегодня 30 мая в Днепре прощаются с ЧЕЛОВЕКОМ НЕОБЫКНОВЕННОЙ ЧИСТОЙ ДУШИ – Николаем Леоновым»[23] - это сообщение было размещено на многих сайтах. Родился в г. Днепропетровске. Погиб геройски на Донбассе, сопровождал раненных людей в той самой, зверски расстрелянной, машине. Николай Леонов погиб в 31 год. Единственный сын у родителей. Чемпион Мира по кикбоксингу, Чемпион Кубка Мира по годзю-рю каратэ-до, многократный призёр и Чемпион турниров по рукопашному бою, боксу и кикбоксингу. Вот одно из его последних сообщений в интернете от 18 мая 2014.: «Довольно уничтожать украинский и русский народ! Каемся и прощаем друг друга! Требуем от властей прекращения войны! Каждый день погибают люди и мы все виновны в этом! Осатанели все и льём кровь друг друга, как можно так?»[24] · Андрей «Малой». 18-летний ополченец по имени Андрей, позывной – Малой. Из Лисичанска. В ополчение не брали, сумел записаться только с 3 раза. На вопрос – почему? Отвечает – «Сильно молодой. 18 лет, как-никак». Ополченец Андрей – «Малой» спас 17 бойцов, попавших в Иоловайский котёл. За свой подвиг был награждён Георгиевским Крестом. Посмотрите на его лицо, на его глаза[25]. Врач Александр, для раненых – «Док». Вот что пишет о нем корреспондент Роман Мартынович: «Во время боя Док, не раздумывая, прыгает в незащищённый уазик и мчится с водителем в самое пекло, чтобы спасти раненых, а порой и забрать погибших. … при штурме посёлка Хрящеватое только благодаря оперативным и профессиональным действиям Дока раненые ополченцы не истекли кровью и были своевременно доставлены к транспорт для отправки в госпиталь Луганска… В редкие часы затишья, когда ополченцы отдыхают, к Доку, совсем как в мирное время, идут и с царапинами, и с болью в животе. И конечно Александр всех примет, поможет, даст лекарства, проконтролирует лечение…»[26]. Когда его просят рассказать о себе,

66 / 150

о своей работе, он отвечает: «Я ничего особенного не делаю, настоящие герои – это они – ополченцы и добровольцы, а я так, “доктор Айболит”»[27]. Роман Литвиненко, работал шахтёром, добровольно ушёл в ополчение. А потом случилось страшное: подорвался на растяжке. Итог – врачи ампутировали ему ногу. Но, даже находясь в больнице, он говорит, что он собирается подлечиться немного – и вернуться в строй. Дочке пообещал забрать её домой сразу же, как прогонит врага с родной земли[28]. Виталий Логачев – ополченец, депутат ДНР. Приехал домой всего на пару дней с фронта увидеть семью и погиб, когда вышел в магазин … настиг осколок артобстрела[29]. И это лишь несколько из сотен свидетельств…

PS. Интернационализм защитников «русского мира» и Национализм киевских космополитов/фашистов: противоречия практики, попирающие политические схемы.

В завершение несколько слов о принципиально важном аспекте борьбы донбассцев: ополчение, выступая под лозунгами защиты «русского мира», на практике стало интернациональным движением. Об этом сегодня пишут многие, но осмыслить это готовы далеко не все. Одним застит глаза дурман их собственного русского национализма, не позволяющий видеть героев в людях других национальностей, другим – слова ополченцев о «русском мире», не позволяющие видеть реальную боевую дружбу сынов разных народов, борющихся в одном строю в ополчении. Впрочем, есть и другая сторона медали: на стороне киевских властей также воюют представители самых разных национальностей. «Среди руин и баррикад 'Новороссии', разрушенной в результате бомбардировок киевской армии, можно увидеть волонтёров, приехавших со всего мира, чтобы воевать на востоке Украины»[30] – пишет Паоло Г. Брера, корреспондент итальянской газеты «La Repubblica». И продолжает: для участия в боевых действиях на Восточной Украине съехались волонтёры со всего мира, из которых одна часть воюет на стороне пророссийских формирований, а другая – на стороне сил, преданных Киеву[31]. Ссылаясь на зарубежные СМИ, интернационалистский состав ополченцев отмечает и Агентство РИА Новости: «Газета 'Афинский курьер' пишет, что в Новороссии сегодня воюют 'за традиционные человеческие ценности' и в рядах ополченцев представители разных стран. В частности, это два батальона сербов и даже 25 американцев, есть и греки»[32]. И далее издание отмечает: «В ходе развернувшегося с 22 августа контрнаступления русских ополченцев на азовском направлении прорывом руководит полевой командир Фостиропуло', – сообщает корреспондент, по данным которого, позывной командира – 'Нардист'. 'Победу под Ясиноватой обеспечил уроженец этой самой Ясиноватой, полевой командир-грек по кличке Шумер”, - отмечает издание»[33]. И основания для участия греков в рядах ополченцев Новороссии вполне убедительны. Как отмечает это же издание, «…на востоке Украины живёт большая греческая диаспора, а в Мариуполе находится крупнейший черноморский греческий университет. Греки пострадали в результате боевых действий так же, как и другие жители региона, их много среди беженцев в России: в Ростове и на Кубани» [34]. И здесь же отмечается, что в рядах ополченцев, в составе бригады «Батальона Восток», находятся волонтёры из Испании, Италии, Франции, Испании, Канады, России, Польши [35]. А ещё в рядах ополченцев есть выходцы из Афганистана [36], Абхазии [37], Грузии. РИА Новости отмечает: «В СМИ появилась информация о том, что в Донецк прибыли добровольцы из Польши, которые решили сражаться на стороне ополченцев. По словам Дениса Пушилина, он также слышал о том, что среди ополченцев есть и жители Латвии» [38]. Это же отмечает и корреспондент RT Пол Слиер: «Среди волонтёров есть не только французы. В Донецке также воюют бойцы из Сербии, Испании, Германии, Польши, Израиля и Великобритании»[39]. Вот что говорит об ополченцах француз-доброволец Николя: «Это народные ополченцы, не наёмники и не профессиональные солдаты, поэтому их нужно обучать. У них сильная мотивация, в отличие от киевской армии – своего рода натовской марионетки. Мы видели их. Они крайне не мотивированы и даже не знают, за что и против кого воюют. Это даёт нам веское преимущество»[40]. И далее продолжает он: «Европа сейчас находится в крайне щекотливом положении: западные власти не знают, что делать в ситуации, когда все больше представителей европейской молодёжи отправляются воевать против союзника»[41]. Проблемы интернационального состава добровольцев отмечает газета «La Repubblica»: «В этой мясорубке, которая уже привела к гибели почти 3 тыс. человек, Анхель из Испании и француз Виктор, а также приехавшая в Донецк немка Маргарита готовы умереть вместе с десятками иностранцев за чужую землю…Помимо французов и испанцев, на стороне повстанцев воюют сербы и поляки, британцы, израильтяне и немцы. В то время как мировые западные лидеры планируют и вводят санкции, чтобы наказать Путина за российское 'вторжение', другое ползущее вторжение осуществляют молодые люди из этих стран»[42].

67 / 150

По словам нового лидера повстанцев Александра Захарченко, в их рядах находятся также турки и румыны[43]. Но что заставило этих добровольцев покинуть родной дом и приехать в неизвестный прежде Донбасс на, казалось бы, чужую войну? Много ли таких же молодых энтузиастов едут воевать за интересы народов других стран? Вот как отвечают сами добровольцы-интернационалисты. «Мы здесь, чтобы защищать гражданских лиц: ради бога, спасите население Донбасса…Они и мы – не террористы и не наёмники, мы люди, которые защищают свои дома. Западное телевидение не говорит правды, эти люди не хотят атаковать Киев, они всего лишь защищаются, и непонятно, почему украинское правительство их атакует и их убивает. Они всего лишь хотят жить в мире, они просят, чтобы с уважением отнеслись к их воле, которую они выразили на референдуме, где 80% высказались за независимость»[44], – говорят Давила Ривас и Муньос Перес, молодые испанцы, при этом они с гордостью демонстрируют татуировки с изображением Ленина и Сталина. «Красавица немка Маргарита говорит, что не могла просто наблюдать за тем, как украинские нацисты убивают мирных граждан»[45]. Вот почему она приехала сюда, поэтому она здесь, чтобы защищать Донецк. «Для нас важно создать бригаду. Французы и сербы в прошлом были большими друзьями и боролись за общие идеи справедливости, такая связь должна существовать сегодня, потому что они честные французы, как и сербы. Я, который родился во Франции, знаю, что это очень важно. Мы будем бороться вместе против НАТО и за свободу Новороссии!»[46] – так ответил французский серб Никола Перович корреспондентам сербской газеты «Правда». Грэм Филлипс – британский журналист, стрингер, сотрудник российского телеканала Russia Today. В одном из своих интервью он рассказал, сколько денег готов дать Коломойский за его голову. Рассказал, почему он делает репортажи на Донбассе и как бороться с фашизмом[47]. Интернациональный состав освободительного движения Донбасса выявляется и через трагические сообщения. Вот только один пример: как сообщает РИА Новости со ссылкой на Чешское Гостелевидение, 4 сентября в Донбассе погибли два ополченца из Чехии[48]. В ДНР идёт формирование интернациональных бригад. В ВСН уже сражается группа французских воинов-интернационалистов. Наряду с этим ожидается прибытие 20 французских и 10 сербских добровольцев, которые так же вольются в состав создаваемой бригады[49]. Из Сербии прибыли 205 добровольцев: «Они войдут в состав бригады Sevic», - заявил в июле бывший министр обороны Донбасса Игорь Стрелков[50]. Но, как мы отметили в самом начале, представителей самых разных национальностей можно встретить и по другую сторону баррикад. Но это другое по существу «сотрудничество». Корреспондент британского издания The Telegraph, посетив штаб-квартиру батальона «Азов», воюющего против ополченцев юго-востока Украины, утверждает, что среди бойцов батальона сражаются неонацисты и западные наёмники, что дискредитирует правительство в Киеве. Побывав на похоронах одного из бойцов украинского батальона «Азов», журналист отметил, что некоторые из пришедших проститься с товарищем не скрывали, что являются нацистами, а у одного на шее была вытатуирована эмблема SS [51]. И далее, продолжает он: «На знамёнах данного вооружённого формирования изображён неонацистский символ «волчий крюк», а его бойцы открыто заявляют о своих антисемитских взглядах и превосходстве белой расы над другими». Мускулистый мужчина в чёрной футболке и камуфляжных штанах, представившийся господином Билецким, как отмечает журналист, является лидером экстремистской организации «Социал-национальная ассамблея». «Историческая миссия нашего народа в этот критический момент – вести представителей белой расы со всего мира в финальный крестовый поход за выживание», – цитирует его автор упомянутой статьи. В состав «Азова» вошли также представители Ирландии, Италии, Греции и скандинавских стран. Микаэл Скиллт, бывший снайпер шведской армии, проводит тренировочные занятия на базе в Урзуфе. Скиллт утверждает, что получает зарплату и в перспективе планирует уехать в Сирию. Как заключает автор статьи, подобные персонажи дискредитируют киевские власти и дают лишний повод называть украинское правительство «фашистской хунтой»[52]. Корреспондент газеты «La Repubblica» отмечает, что из числа добровольцев, приехавших в связи с событиями на Украине, есть и такие, которые готовы поддержать режим киевской власти. Среди них, например, итальянец Франческо, давно активно действующий в неофашистских организациях типа Casa Pound («Дом Паунда», неофашистский общественный центр в Риме)[53]. И далее, как пишет журналист, в рядах проправительственных войск вместе со шведом Микаэлем воюют и сотни поляков. Боевики из многих стран вербуются в добровольческие батальоны Киева, чтобы поддерживать деморализованную украинскую армию, пишет автор[54]. «Я не кланяюсь Путину», – говорит чеченец Руслан Арсаев. Он воюет против сепаратистов в батальоне «Айдар», в котором, как сообщают иностранные корреспонденты, есть украинцы и белорусы, два канадца (до последнего времени) и шведы[55]. В известном своими преступлениями батальоне «Азов», сформированном в основном из неонацистов «Правого сектора», воюет швед Микаэль Скиллт[56]. В интервью ВВС он сказал, что готов воевать за Асада, выступающего против «международного сионизма»[57].

68 / 150

О том, что происходящие события на Украине не есть межнациональный и тем более межэтнический конфликт, говорит многое, в частности, тот факт, что определённая часть российских националистов открыто поддерживает украинский «правый сектор». Да, по каждую сторону баррикады воюют люди разных национальностей. Но разница принципиальна. В случае с прокиевскими формированиями его основой служит либо цинично-рыночный космополитизм (все равно, за кого и за что воевать, лишь бы платили), либо идея подчинения всех и вся тому миропорядку, который утверждает господство какой-либо одной национальности, и уничтожение всех тех иных, кто не согласен подчиняться этому. И события на юго-востоке Украины показали, как эта профашистская идеология в слове по методам своего воплощения уже на практике реализуется не иначе как откровенный фашизм, хотя и со своей спецификой – как фашизм эпохи глобализации. На другой стороне – на стороне защищающейся Новороссии – другой импульс. В основе их интернационализма – борьба людей не деньги, не собственность, а за право самим определять свою жизнь на своей земле: её ценности, правила и культуру. И опять противоречия: при том, что эти импульсы являются главными, и среди ополченцев можно найти радикальных русских националистов, и среди оккупантов есть искренние защитники ценностей украинского народа… Такова реальная диалектика этого пропитанного кровью противостояния… * * * Обрывая статью, я не завершаю этим мои размышления. Многоточие – не случайный знак в конце последней фразы. Предложенный вниманию читателей материал пишется по горячим следам событий, и выше представлен лишь небольшой фрагмент уже подготовленного, но до конца не завершённого текста, который, я надеюсь, вскоре увидит свет полностью.

Москва – Крым –…. Июль – сентябрь 2014 г.

[1] Желенин А. Украинский тест // http://www.alternativy.ru/ru/node/11374 [2] http://www.kramola.info/vesti/novosti-s-ukrainy/poslednie-novosti-s-ukrainy-i-novorossii-za-19-sentjabrja-2014 [3] Будущее Новороссии решается не только на фронтах. Открытое письмо членов редколлегии журнала «Альтернативы» защитникам Донецкой и Луганской народных республик // http://www.alternativy.ru/ru/node/11098 [4] Желенин А. Украинский тест // http://www.alternativy.ru/ru/node/11374 [5] Православные и мусульмане Казани объединились для помощи /23/pravoslavnye_i_musulmane_kazani_obedinilis_dlya_pomowi_novorossii/

Новороссии

http://ruskline.ru/analitika/2014/06

[6] Крымские татары и донские казаки выразили готовность защищать Донбасс http://www.km.ru/v-rossii/2014/04/25/protivostoyanie-na-ukraine-2013-14/738336-krymskie-tatary-i-donskie-kazaki-vyraz [7] «Атлетик» - «Шахтёр». Болельщики басков вывесили на трибунах флаг ДНР и //www.sports.ru/football/1023681489.html

баннер «Донбасс, вставай!»//http:

[8] Российские «солдаты удачи» в Донбассе. Крайне правая идея пораженчества // http://ttolk.ru/?p=20508 [9] См. Ленин В.И. Письмо А.М. Горькому от 31.VII.1919 // Ленин В.И. Полн. собр. соч. Т. 51. С. 24–26. [10] Мозговой Алексей. Срочное заявление Алексея Мозгового: Нам нужен честный военный совет // http://news-region.com /videonews/pro-situatsiyu-s-komandovaniem-armii-novorossii.html; http://voicesevas.ru/page/11/ [11] Литвинов Б.А. Мы строим республику с элементами социализма // http://voicesevas.ru/news/yugo-vostok/4874-my-stroim-respubliku-s-elementami-socializma.html [12] АТО на Украине: варианты завершения. Мнение // http://voicesevas.ru/news/yugo-vostok/4439-ato-na-ukriane-variantyzaversheniya-mnenie.html [13] Время новых героев // http://politrussia.com/geroi-novorossii/vremya-novykh-geroev/ [14] http://www.interfax.ru/world/386480 [15] No pasaran! Фашизм не пройдёт! В ДНР создадут интербригады // http://novorossy.ru/news/news_post/no-pasaran-fashizm-ne-proydet-v-dnr-sozdadut-interbrigady [16] Сегодня на Донбассе празднуют День освобождения от немецко-фашистских захватчиков // http://rusvesna.su /news/1410169795

69 / 150

[17] В Донецке бои, по батальону «Восток» бьют с воздуха // http://novorossy.ru/news/news_post/v-donecke-boi-po-batalonu-vostok-byut-s-vozduha [18] Командир расчёта: // http://shrek1.livejournal.com/371924.html [19] До победы или до последнего вздоха | РОТ ФРОНТ // http://www.rotfront.su/?p=5855 [20] Сообщение ополченца из батальона «Восток» // http://www.pravda-tv.ru/2014/09/04/82952 [21] Герои Новороссии: военный доктор Юрий Евич // http://www.youtube.com/watch?v=5WBDpIsCJr4 [22] Памяти поисковика // http://www.memory-book.com.ua/news/186 [23] Завтра в «Днепре» прощаются с Николаем Леоновым // http://www.riasv.ru/entry/77890/ [24] https://vk.com/wall-68705740_23846 [25] Ополченец 'Малой' вывел 17 человек из Иловайского котла! // http://www.youtube.com/watch?v=bNCOjafuHxc [26] Роман Мартынович.Российский врач-доброволец спасает ополченцев Новороссии// http://riafan.ru/78762-rossiyskiy-vrach-dobrovolets-spasaet-opolchentsev-novorossii/ [27] Там же. [28] http://www.facebook.com/posts/517510921714612 [29] http://www.facebook.com/posts/516126935186344 [30] Паоло Г. Брера | La Repubblica. Испанцы, французы, итальянцы – «иностранный легион», воюющий на восточном фронте // http://www.inopressa.ru/article/02Sep2014/repubblica/legion.html [31] Там же. [32] Греки воюют в рядах ополченцев ДНР, пишут греческие СМИ // http://ria.ru/world/20140827/1021580238.html [33] Там же. [34] Греки воюют в рядах ополченцев ДНР, пишут греческие СМИ // http://ria.ru/world/20140827/1021580238.html [35] Там же. [36] ЛНР. ДНР. Афганец: 'Мы за правду, мы за славян!' / LPR. DPR // http://vk.com/video208923101_169178023 [37] Донецкий аэропорт, /watch?v=blSMSGKAh_0#t=41

интервью

у

ополченца

'Абхаз'

15.07.2014

icorpus.ru

//

http://www.youtube.com

[38] ДНР: на юго-востоке Украины собираются антифашисты со всего мира // http://ria.ru/world/20140604/1010696708.html [39] ДНР: на юго-востоке Украины собираются антифашисты со всего мира // http://russian.rt.com/article/47712 [40] The Telegraph: Против ополченцев юго-востока Украины сражаются неонацисты и иностранные наёмники // http://vz.ru /news/2014/8/11/699858.html [41] Там же. [42] Паоло Г. Брера | La Repubblica. Испанцы, французы, итальянцы – «иностранный легион», воюющий на восточном фронте // http://www.inopressa.ru/article/02Sep2014/repubblica/legion.html [43] Там же. [44] Там же. [45] Там же. [46] В Новороссии формируется сербско-французская добровольческая бригада // http://politikus.ru/events/29669-v-novorossiiformiruetsya-serbsko-francuzskaya-dobrovolcheskaya-brigada.html [47] ЛНР. Луганск. Интервью с Гремом Филипсом. 08.09.2014 // http://antimaydan.info/ [48] СМИ: В Донбассе погибли два ополченца из Чехии// http://www.pravda-tv.ru/2014/09/04/82952 [49] В Новороссии формируется сербско-французская добровольческая бригада // http://politikus.ru/events/29669-v-novorossiiformiruetsya-serbsko-francuzskaya-dobrovolcheskaya-brigada.html [50] Паоло Г. Брера | La Repubblica. Испанцы, французы, итальянцы – «иностранный легион», воюющий на восточном фронте // http://www.inopressa.ru/article/02Sep2014/repubblica/legion.html

70 / 150

[51] The Telegraph: Против ополченцев юго-востока Украины сражаются неонацисты и иностранные наёмники // http://vz.ru /news/2014/8/11/699858.html [52] The Telegraph: Против ополченцев юго-востока Украины сражаются неонацисты и иностранные наёмники // http://vz.ru /news/2014/8/11/699858.html [53] Паоло Г. Брера | La Repubblica. Испанцы, французы, итальянцы – «иностранный легион», воюющий на восточном фронте // http://www.inopressa.ru/article/02Sep2014/repubblica/legion.html [54] Там же. [55] Там же. [56] Там же. [57] Там же.

Kijev minden egyes lépése aláássa az USA pozícióit Iscsenko, Rosztyiszlav A RIA-Novosztyi hírügynökség interjúja egy politológiai intézet igazgatójával. (Tájékozódásul: http://www.kertfalu.eoldal.hu/cikkek/noamchomsky---mit-akar-valojaban-samu-bacsi--az-usa-kulpolitikajanak-fo-celjai.html

R. Iscsenko:

Kijev minden egyes lépése aláássa az USA pozícióit

(A RIA-Novosztyi hírügynökség interjúja egy politológiai intézet igazgatójával. 2015. március 2.)

© РИА Новости. Владимир Трефилов | Купить иллюстрацию

71 / 150

Rosztyiszlav Iscsenko, a Rendszerelemzési és Prognosztizálási Központ vezetője, a „Rosszija Szegodnya” („Oroszország Ma”) rádióállomásnak adott interjújában beszélt, egyebek mellett arról, hogy ki és miért akarja Oroszországot bevonni egy katonai konfliktusba, mi a Krím szerepe ebben a helyzetben, illetve miként darabolódik fel Ukrajna ilyen-olyan hitbizományokra. – Egyik cikkében arról írt, hogy Ukrajna, minden jel szerint, vizsgálja egy, a Krím ellen intézendő támadás lehetőségét. Pontosítaná, kérem, hogy ennek során mire gondolt? – Először is, nem gondolom, hogy Ukrajna – sőt, akárcsak a kijevi hatalom – meg akarná támadni a Krímet. Amikor még 2014 februárjában Turcsinov, állítólag, tűzparancsot adott ki, szerintem az sem volt egyéb PR-fogásnál. Ő azidőtájt aligha adott ki ilyesféle utasításokat. Mi több, ha ezt akkor parancsba is adta volna, aligha akadt volna akkor a Krímben állomásozó mintegy 20 ezer katona közül, aki azt végre is hajtotta volna. Másodszor pedig, ami a Krím elleni ukrán támadást illeti, akkor is azt mondtam, és ma is fenntartom: véleményem szerint az lenne az egyik legutolsó módja annak, hogy háborút robbantsanak ki Oroszország ellen. Teljességgel nyilvánvaló, hogy tavaly február-március óta Oroszországot közvetlen harci cselekményekbe igyekeznek belerángatni Ukrajnában. És az is világos, hogy az ötlet nem Kijevben, hanem Washingtonban született. Az után pedig, hogy sem márciusban, sem áprilisban, sem májusban, sem augusztusban, sem pedig idén januárban nem sikerült rávenni Oroszországot arra, hogy csapatait bevesse a Délkeleten – annak az utolsó esélyéhez, hogy egy ukrán-orosz háború kirobbantását nemzetközi jogi szempontból valamennyire is meg lehessen indokolni, meg kellett próbálni megjátszani a Krím visszaszerzésének a kártyáját. Ennek során, természetesen, kezdettől fogva fontos volt, hogy ne Ukrajna tűnjön fel agresszorként. – Mind a mai napig áll az a célkitűzés, hogy Oroszországot bevonják a hadműveletekbe? – Igen. Ám ezt most nehezebb megvalósítani, mivel hogy az ukrán hadsereg minden komoly ereje le van kötve Délkeleten, és nem állnak rendelkezésre a földnyelv megtámadásához szükséges erők. Tavaly nyáron még megvolt ez a lehetőség. Úgy gondolom, hogy egy ilyen támadás veszélye akkor meglehetősen nagy volt. Ám akkor más döntés született: az USA még egyszer megpróbálkozott azzal, hogy Oroszországot a Délkeleten rántsa be a háborúba. Akkoriban aktív hadmozdulatok kezdődtek, amelyek következtében Donyeck és Luganszk is ostromgyűrűben találta magát. Akkoriban a föntebb említett cél már csaknem megvalósult. Hiszen Oroszország az adott helyzetben nem nézhette tétlenül, hogy megfojtsák a Donyecki és a Luganszki Népköztársaságot (DNK, LNK). És ha akkor nem sikerült volna fordítani a hadihelyzeten, (az ukrán) csapatok benyomultak volna a Krím-félszigetre. – Kinek áll az érdekében az, hogy Oroszországot belerángassák egy háborúba? Hiszen Európa számára veszélyes az, ha közvetlen szomszédságában háborúskodás zajlik. – Az nyilvánvaló, hogy nem az európai politikusoktól ered az államcsíny elgondolása, illetve az, hogy az eseményeknek a legnegatívabb, fegyveres forgatókönyve zajlik. Az európai politikusoknak az nem volt ellenére, hogy megszerezzék az Ukrajna fölötti gazdasági kontrolt, és hogy az ukrán, illetve a FÁK piacokon keresztül szert tegyenek valamiféle fekete lyukra az orosz piacon. Ám abban semmiképpen sem voltak érdekeltek, hogy katonai, politikai konfrontációba keveredjenek Oroszországgal. Másfelől viszont az Egyesült Államok nyilvánvalóan nem volt elragadtatva az Oroszország és Európa között fejlődő gazdasági együttműködéstől. (Ebben az együttműködésben pedig meglehetősen nagy potenciál rejlik. És a távolabbi jövőben ez az együttműködés együtt járt volna azzal, hogy az Egyesült Államokat előbb gazdaságilag, majd politikailag is kiszorítják Európából.) Ezért az USA, objektíve, abban volt érdekelt, hogy valamilyen téren Európa és Oroszország összeütközésbe kerüljön egymással. Egy ilyen összeütközésre nem volt alkalmas sem Lengyelország, sem Litvánia – de még csak Belarusz sem. Egy ilyen összeütközésre egyedül Ukrajna volt alkalmas. Köszönhetően Janukovics és kormánya abszolút korlátolt politikájának. Ez a kormány folytatta a Kucsma idején kialakult és mára teljesen lejáratódott, un. „több lábon járás” politikáját: igyekeztek mindenkivel barátkozni – és mindenkit fejni. Mindezek folytán megteremtődtek a feltételi annak, hogy az EU-ban, Oroszországban és Ukrajnában megjelenjenek az egymásnak ellentmondó – főként gazdasági – érdekek. – Vagyis, az európai politikusok is ludasak a történtekben? – Az európai politikusok igen aktív szerepet vállaltak az ukrajnai eseményekben: látogatásaikkal segítették, támogatták az ottani fejleményeket, garanciákat adtak, megállapodásokat kötöttek, tárgyalásokat szervetek. Merkel például biztosra vette, hogy Klicsko lesz Ukrajna következő államfője. Aztán február 21-én mindannyian paffok lettek. Az USA már másnaptól átvette az ukrajnai események irányítását. Mindenre, ami ezt követően történt, Washingtonból érkező parancsok alapján került sor. Bármelyik, még a legostobább kijevi kormány is, nagyon is tisztában volt azzal, hogy számukra a legfontosabb az adott helyzetben az kell, hogy legyen, hogy stabilizálják a helyzetet. Akár még a Krím, a Délkelet ügyében teendő engedmények árán is. Abban a helyzetben, amikor még erejük sem volt, és a kijevi kormány sem volt még elég erős, Kijev számára nem volt időszerű, hogy bármiféle agresszív cselekménybe fogjanak. Ukrajnát, ebben a helyzetben, szabályosan lökdösték egy Oroszországgal való konfrontálódás felé. Megpróbálták provokálni Oroszországot is. Mondok egy egyszerű példát: március elején – amikor a Krím jogilag még csak nem is volt Oroszország része – Putyin kijelentette: Oroszország nem fogja elnézni, hogy a Délkelet népével szemben terrort alkalmazzanak. Azon nyomban megindultak erre a Délkelet felé az ukrán hadsereg egységei – felvonulásuk két hónapig tartott. És noha Kijev még arra is képtelen volt, hogy valahogy összeszedje ezeket az egységeket, már előtte bejelentette: antiterrorista hadműveletbe (ATO) kezd a térségben. Majd sor került az ogyesszai eseményekre, amikor arcátlanul, egyenesen a tévékamerák előtt gyilkolták emberek tucatjait. Majd mindezek után megkezdődtek az orosz területek elleni belövések is. Hogyan, hogy nem, mostanában nem repülnek be Ukrajna felől rakéták orosz területre – holott június-júliusban ezek a rakéták sorozatosan hullottak a határ orosz oldalára. Nem hinném, hogy július és augusztus között az ukrán tüzérek ennyire megtanultak volna célozni. Márpedig ha ezek a lövedékek orosz területeket is elértek, akkor az valakinek nagyon kellett. Ha repülőgépek sértették meg az orosz légteret, akkor, úgy látszik, azt valaki megint csak nagyon akarta. Minden eszközzel azon voltak, hogy Oroszországot belerántsák a háborúba. – De mi előnye származik abból az USA-nak, ha Oroszországot belerángatják a katonai konfliktusba? – Az az Egyesült Államok számára édes mindegy, hogy az orosz csapatok milyen gyorsan foglalják el Kijevet, vagy akár még Lvovot is. Maga a tény a fontos: föl lehessen mutatni ország-világ előtt, hogy Oroszország betört egy független államba. Európának ebben az esetben valahogyan reagálnia kellett volna. Akkoriban ezek a reakciók – a retorika, a szankciók – jóval aktívabbak, gyorsabbak, keményebbek voltak, mint mostanság. Ez olyan közvetlen konfrontációhoz vezetett volna, ami jó időre szembefordította volna egymással

72 / 150

Európát és Oroszországot. Amellett ez nyugtalanságot keltett volna Oroszországnak a Vámunión – a nemrég megalakult Eurázsiai Gazdasági Unión – belüli szövetségeseinek körében is. Hiszen magától értetődő, hogy akkor már fővárosokban is elkezdtek volna aggódni: ha így be lehetett vonulni Ukrajnába – miért is ne lehetne ugyanúgy bevonulni, mondjuk Kazahsztánba, vagy Belaruszba is. Még most is, hogy nem sikerült közvetlenül összeugrasztani egymással Európát és Oroszországot, az USA továbbra is abban érdekelt, hogy Oroszország bevonuljon Ukrajnába. Mivel hogy Ukrajnát nem fogják tudni megtartani – és az is világos, hogy a kijevi hatalom bukni fog. Minél tovább van ugyanis hatalmon ez a rezsim, annál több pénzt és erőforrást – többek között politikai, diplomáciai és gazdasági erőforrást – lesz kénytelen az USA e hatalom fenntartására fecsérelni. Hiszen senkinek sem akarózik erőforrásait pazarolni olyasmire, aminek eleve semmi értelme. Attól kezdve viszont, hogy Oroszország az ellenőrzése alá vonja Ukrajnát, ő lesz a felelős érte politikailag, gazdaságilag és pénzügyileg is. Addig viszont mindezekért az Egyesült Államok felel. És addig a kijevi rezsim minden egyes lépése, a terror újabb és újabb fokozása az amerikai pozíciókat kezdi ki. Az USA pedig, előbb vagy utóbb, kénytelen lesz beismerni, hogy ő juttatta hatalomra ezt a náci rezsimet, és ő áll mögötte. Európában pedig erről most már nyíltan beszélnek. Gondolom, az USA decemberig megértette, hogy közvetlen beavatkozás pedig nem lesz. Lehet bármi – kivéve a közvetlen beavatkozást. – Véleménye szerint mi vár Ukrajnára a továbbiakban? Milyen forgatókönyve lehetséges a további fejleményeknek? – A legvalószínűbb az, hogy Kijevben egy újabb államcsínyre kerül majd sor. Ennek igen egyszerű oka az, hogy el kell távolítani azt a kvázi legitim Porosenko elnököt, aki még visszatartja a különböző csoportosulásokat attól, hogy egymás torkának essenek. Világos, hogy Porosenkot a nyíltan náci zászlóaljak fogják megdönteni. A következő hatalom pedig még kíméletlenebb lesz – ami elvezet majd egy leplezetlenül terrorista hatalomhoz. Ez a hatalom pedig már nem lesz képes arra, hogy teljes mértékben ellenőrzés alatt tarthassa az általa felügyelt területeket. Megkezdődik majd e területek fokozatos feldarabolódása. Minden ilyen kiskirályságnak meglesznek a saját haderői, amelyek egymás elleni küzdelmekbe kezdenek majd. Ennek következménye lesz majd mindannak megsemmisülése, ami az ipari potenciálból még megmaradt, növekedni fognak mind az Oroszországba, mind pedig az Unióba tartó menekültek tömegei. A népsűrűségtől, illetve az e bandák leszereléséhez szükséges időmennyiségtől függően pedig nagyok lesznek az emberveszteségek. És akkor majd fölmerül a kérdés: hogyan számoljuk majd fel a határaink mentén ezeket a „Szomáliákat”? És mivel Európának nincsenek katonai tartalékai, ez elsősorban Oroszország gondja lesz majd. – Mi lehet a kiút egy ilyen helyzetből? Miként lehet majd rendet teremteni, helyreállítani a városok normális ellátását – már ha ez egyáltalán lehetséges? – A háborúnak előbb vagy utóbb vége lesz. És valószínűleg inkább előbb, mint utóbb. Minthogy sem Ukrajna gazdasági helyzete nem teszi lehetővé e háború huzamosabb folytatását – sem pedig a szomszédok nem érdekeltek abban, hogy Ukrajna területén vég nélkül folytatódjon ez a „Szomália”. Oroszországnak az utóbbi egy évben megtett lépései azt mutatják, hogy nem a Krímért, se nem a Donbasszért – hanem egész Ukrajnáért harcol. Nagyon kétlem, hogy az ukrán állam – még erős külső támogatás mellett is – képes lesz az elkövetkező 5-10 évben önállóan létezni. Az ukrán államot, a nulláról kezdve, lesz majd muszáj helyreállítani. Az, hogy, mostani határai között egy, Oroszországgal szemben folyamatosan ellenséges államot hozzunk létre – az nonszensz. A probléma nem az, hogy beintegráljuk-e Ukrajna területét Oroszországba. A probléma az, hogy miként valósítsuk ezt meg nemzetközi jogi szempontból. Mindennek a gyökere: az orosz-amerikai konfrontáció. Amelyben, ha Oroszország veszít, akkor már őt magát fogják felosztani. Én azonban biztos vagyok abban, hogy az USA lesz a vesztes – sőt már el is vesztette ezt a harcot – így mindez már csak az idő és a probléma nemzetközi jogi elrendezésének a kérdése. És akkor változni fog a nemzetközi jog konfigurációja is. És ennek az új konfigurációnak a keretében lesz majd megoldható az a kérdés, hogy hogyan és mit kezdjünk az ukrán területekkel, milyen lesz azok jogi státusza. Az ukrán területek sorsát, irányításuk kérdéseit az fogja megoldani, aki e területeket helyre fogja állítani. Helyreállítani pedig Oroszország fogja őket.

A cikk eredetije az alábbi linken olvasható:

http://ria.ru/crimea_interview/20150302/1050489532.html?utm_source=smi2&utm_medium=banner& utm_campaign=rian_partners#ixzz3TMfC85Ml Alekszandr Turcsinovot – mindjárt a puccs tavaly február 22-i győzelme után – a parlament (Legfelsőbb Rada) elnökévé választották. Petro Porosenko május 25-i államfői megválasztásáig – a törvénytelenül elmozdított Viktor Janukovics helyett – ellátta egyben az államfő, és így a hadsereg főparancsnokának tisztét is. Turcsinov jelenleg a kormány nemzetbiztonsági kabinetjének (Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács) végrehajtó titkára. Márciusban a Donyec-medence (Donbassz) népe – kikiáltva Ukrajnából való kiválását – (a Krímhez hasonlóan) védelemért fordult Oroszországhoz. Április közepén a kijevi rezsim elhatározta, hogy fegyveres erővel töri le a Donbassz tiltakozó mozgalmát. Május 2-án – részben a május 11-re a függetlenségről tartandó népszavazás megakadályozása céljából is – a junta csapatai általános támadást kezdtek a térségben. Augusztus közepére a junta offenzívájának addigi sikerei a Donbassz térdre kényszerítésével fenyegettek. Január első napjaiban pedig – nyíltan is felrúgva a szeptemberi minszki tűzszünetet – a junta újabb offenzívába kezdett. Vitalij Klicskonak – akiből, végülis, kijevi főpolgármester lett – az ukrán mellett német állampolgársága is van. Ingatlannal rendelkezik Németországban, de még az Egyesült Államokban is. A mostani ukrán külügyminiszter pedig korábban az ország berlini nagykövete volt.

Azt követően, hogy április elején – külön e célból, álnéven és hamis útlevéllel – Kijevben járt a CIA vezérigazgatója, Alekszandr Turcsinov bejelentette: un. „antiterrorista (fegyveres) hadműveletet” indítanak a Donbassz tiltakozó mozgalmainak erőszakos letörésére. Az ukrán kormány azonban szabódott, tartva egy ilyen hadművelet beláthatatlan következményeitől. Látva Kijev bizonytalanságát, nagy hirtelenjében Kijevben termett Joe Biden amerikai alelnök: kifejezett nyomására szánta rá magát azután az ukrán kormány a fegyveres akció megindítására – amit azután az engedelmes parlament is jóváhagyott. (Azt mondani sem kell, hogy két hónappal korábban éppen az

73 / 150

amerikai kormány figyelmeztette sorozatosan Janukovicsot a legerélyesebben: meg ne próbáljon erőszakot alkalmazni a Kijev központját akkor már három hónapja dúló, fegyveres, szélsőséges csoportokkal szemben.)

KÖSZÖNTÉS A Világszabadság szerkesztősége a Magyar Tanácsköztársaság évfordulóján

A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 96. évfordulóján szeretettel köszöntjük a lélekben velünk ünneplő olvasóinkat

A Világszabadság szerkesztősége

HÁROM ÍRÁS A MAI UKRAJNÁRÓL Zjuganov, Majszurjan, - vladlen - A szovjet és kommunista jelképekUkrajnai betiltásáról - Olaszország-1924 és Ukrajna-2015: nincs fasizmus! - Az ukrajnai terrorrendszer működésben

'Hallgattasék meg a másik fél is!'

HÁROM ÍRÁS A MAI UKRAJNÁRÓL

Mottó: „Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták,csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.” Martin Niemöller

Az OFKP KB sajtószolgálata 2015. április 7.

Gennagyij Zjuganov nyilatkozata a szovjet és kommunista jelképek Ukrajnai betiltásáról

74 / 150

Gennagyij Andrejevics Zjuganov Az OFKP KB elnöke, az OFKP frakciójának vezetője az Állami Dumában Зюганов Геннадий Андреевич Председатель ЦК КПРФ, руководитель фракции КПРФ в Госдуме ФС РФ

A hatalmat Kijevben, tavaly februárban kezébe ragadó banderista junta újfent megmutatta valódi ábrázatát. Az Ukrajnában országló rezsim egy újabb lépést készül megtenni abban az irányban, hogy meghonosítsa az újfasizmus uralmát az országban. A minisztertanács jóváhagyta és megküldte a Legfelsőbb Radába egy olyan törvénycsomag tervezetét, amelyek célja az ország „mentesítése a kommunizmustól”, illetve „a függetlenségért vívott harc hősei emlékének a megörökítése”. Egyebek mellett arról van szó, hogy betiltsák a kommunisták jelképeit, illetve legitimálják Hitler banderista szálláscsinálóit, közöttük az Ukrán Felkelő Hadsereget (UPA). Arszenyij Jacenyuk miniszterelnök azt követelte, hogy ezeket a törvényeket minél hamarabb – lehetőleg még 2015. május 9-ig fogadják el. Cinikus elgondolásának értelmében ezeknek a represszív jellegű törvényeket már a szovjet népnek a Nagy Honvédő Háborúban aratott Győzelmének 70. évfordulójának küszöbén el kell kezdeni alkalmazni. Ez távolról sem az első kísérlet arra, hogy „egy szintre hozzák” a kommunizmust és a nácizmust. Ám ezt Ukrajnában igen demonstratív módon végzik. Jacenyuk úr ezzel csak hű maradt önmagához, amikor – ország-világ előtt – kinyilatkoztatta: a Szovjetunió meghódította mind Ukrajnát, mind pedig a hitleri Németországot. Az OFKP gyalázatosnak tart minden olyan kísérletet, hogy a nácizmus ellen küzdőket egy sorba állítsák azokkal, akik e szörnyű veszedelem előidézésén munkálkodtak. A második világháború során éppenséggel a kommunisták voltak azok, akik elsőkként szálltak harcba a barna pestissel. A kommunisták Európa-szerte az antifasiszta Ellenállás magvát képezték. A német fasiszta hódítókon aratott Győzelemhez a legnagyobb hozzájárulást a Szovjetunió adta. A hitleristák elleni harcban az élcsapat szerepét az Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt (SZK(b)P) töltötte be. A Nagy Honvédő Háború során a párt, legkiválóbb fiai és lányai közül, kétmilliónak az életét áldozta fel. Éppen a kommunisták voltak azok, akik meghatározó módon járultak hozzá a fasizmus szétzúzásához. A kijevi kommunista-ellenes akciót olyan megtévesztő kijelentések is kísérik, hogy az új törvények a nácizmus elleni harcot is szolgálják. Ez a fajta demagógia azonban még egy kisgyermeket sem képes megtéveszteni. Ukrajnában ma nyíltan működnek a náci szervezetek. Ezeknek vannak, a lakosságot terrorizáló, fegyveres osztagaik is. Az oligarcha rezsim sok szempontból éppen ezekre az osztagokra támaszkodik. Ukrajnában a neonáci fordulat nem ma kezdődött. 2014 februárjától kezdve az itteni uralkodó csoport mind szorosabbra húzza ellenfelei számára a csavarokat, és ösztönzi az ország városaiban a banderisták fáklyás felvonulásait. Megfélemlítik a független sajtó munkatársait. A Kommunista Párt helyiségei rendszeres pogromoknak, gyújtogatásoknak vannak kitéve. A párt aktivistáit erkölcsi és fizikai nyomásnak vetik alá. Az „ogyesszai Hatiny” áldozatai között kommunisták és ifjúkommunisták is voltak. A jelenlegi kijevi hatalom újnáci lényegét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az elmúlt év közepétől megindult a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság békés városainak célzottan folyó tüzérségi lövetése. Ez nagyon emlékeztet az Ukrajnát megszálló hitleristák által alkalmazott „felperzselt föld” taktikájára. A történelem is azt mutatja, hogy a nácizmus egyik jellemző vonása: a kommunizmus iránti gyűlölet. Hatalomra kerülvén, a fasiszták mindenkori első dolga, hogy leszámoljanak ellenfeleikkel, és betiltsák a kommunista pártokat. Ez vezérli a Kijevben most országló felső vezetést is, amikor igyekeznek keresztülverni antidemokratikus törvényeiket. „Törvényhozói kezdeményezéseik” valódi célja, hogy az egész fronton általános támadást indítsanak a kommunista párt ellen. Ezért van az, hogy az UKP elleni újabb támadás keretében, az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálatnál (SZBU) többórás kihallgatásnak vetették alá a párt első titkárát, Petro Szimonyenkót. Az okot erre az szolgáltatta, hogy Szimonyenko március végén Moszkvában részt vett a Kommunista Pártok Szövetségének rendezvényén. Szembeötlően jelen vannak mindazon jelek, amelyek arra utalnak: itt valakit kommunista meggyőződéséért üldöznek. Az óceánról túlról nem csupán helyeslik, de közvetlenül is irányítják a Kijevben hatalmon lévők eme rosszízű akcióit. Legfőbb elvi ellenfeleik, a kommunisták megsemmisítése érdekében a washingtoni héják készek támogatni a nácizmus rehabilitálását. E cél megvalósulása lehetővé tenné a kijevi juntának, hogy befejezze egy kőkeményen diktatórikus rezsim kiépítését. Mely rezsim egyszer s mindenkorra nyomorba és jogfosztottságba taszítja majd Ukrajna népét, a szomszéd államok számára pedig a háborúk és a terror melegágyává teszi az országot. Mélységes értetlenséggel tapasztaljuk, hogy az „európai demokráciák” sehogy sem hajlandók észrevenni, hogy szomszédságukban új életre kel a neonácizmus sokfejű hidrája. A Holocaust áldozatairól való képmutató sirámokkal együtt is Európa, szemmel láthatóan képtelen levonni a történelmi tanulságokat. A zsidó lakosság elleni népirtás távolról sem csupán Auschwitzhoz köthető. Nem kevésbé fontos emlékezetünkbe idézni a Lvovban és a Kijev melletti Babij Jar-ban történteket is, amikor banderisták keze végezte el a békés

75 / 150

lakossággal, a szovjet hadifoglyokkal szembeni tömeggyilkosságokat. Minderre nem árt emlékeztetni mindazokat, akik – russzofóbiájuknál és szovjetellenességüknél fogva – jóindulattal viseltetnek a mostani kijevi junta iránt. Hitlert ugyancsak Szovjet-Oroszország ellen próbálták terelni. De ennek a politikának európaiak milliói estek áldozatul. Kiváltképpen meglepő a fasizmus egyik legfőbb áldozatának, Németországnak az álláspontja. Miközben a német belpolitika szembeszáll a nácizmussal – azt valahogy sehogyan sem hajlandók észrevenni, hogy ukrán földön rendkívül aggasztó tendenciák bontakoznak ki. Azzal kapcsolatban nincsenek illúzióink, hogy „a civilizált világ” gazdái hajlandók lesznek-e szembeszállni a fasizálódás új hullámával. A nagytőke mindig is felhasználta saját érdekében a nácizmust és az antikommunizmust. Éppen a nagytőke volt az, amelyik a 30-as évek Németországában aktívan szponzorálta a nácizmus felemelkedését. Ahogy ma is az a helyzet, hogy a Kijevet irányító elvakult antikommunisták nem egyebek, mint eszközök mások kezében. Az USA és Európa oligarchái készek szemet hunyni a kijevi rezsim gaztettei, Novorosszijában elkövetett háborús bűncselekményei fölött. Éppen ezért fontos az, hogy mindenütt, alulról hozzuk létre az antifasiszta szolidaritás mozgalmát. Az OFKP határozottan elítéli az antikommunizmus, a neonácizmus és az oroszgyűlölet fokozódását a kijevi hatalmi csoport politikájában. Felhívással fordulunk az Orosz Föderáció vezetéséhez, országunk és az egész világ haladó politikai erőihez. Ma égetően szükség van arra, hogy szót emeljünk Ukrajna kommunistáinak, és vezetőjüknek, Pjotr Nyikolajevics Szimonyenkónak az érdekében. Ez kötelessége minden elvszerű politikusnak, minden antifasisztának, minden becsületes embernek. Nem engedhetjük meg, hogy a nácizmus fölött aratott Győzelem 70. évfordulójának az évében a banderisták büntetlenül folytathassák politikai leszámolásaikat. A nácizmus ukrajnai újjászületése közvetlen kihívás Oroszország számára. Népünk emlékezetéből sohasem tűnnek el a hitleristák, az ukrán és baltikumi fullajtárjaik által elkövetett szörnyűséges bűntettek. A fasizmus elleni harcban a Szovjetunió 27 millió embert vesztett. A Szovjetunió volt az, amely a hitlerizmus elleni harc élére állt és biztosította az emberiség győzelmét a valaha volt legvéresebb háborúban. Oroszország számára szent kötelesség, hogy ma is ott legyen az antifasiszta harc élvonalában. Országunk vezetésének be kell vetnie teljes – gazdasági, diplomáciai, információs és propaganda – eszköztárát annak érdekében, hogy Ukrajnában megállítható legyen a rákos daganat terjedése. Legfőbb ideje megkövetelni a kijevi vezetéstől, hogy haladéktalanul fizesse vissza nem csupán a gázadósságait, de az Oroszország által még 2013 végén nyújtott 3 milliárd dolláros hitelt is. Mindezeken túl, a jelen helyzetben abszolút indokolhatatlan kedvezményes áron földgázt juttatni a banderista oligarcháknak. A hatalmon lévő ukrán vezető klikk cselekedetei leplezetlenül provokatívak, a nácizmus rehabilitálását, felmagasztalását célozzák. A fasizmus híveinek, mindenkinek, aki igazolást ad e fasizmus ideológiájának és gyakorlatának – egy nap felelniük kell majd tetteikért. Ugyanúgy felelniük kell majd, ahogy agresszív elődeiknek is felelniük kellett bűntetteikért a Nürnbergi Törvényszék előtt. Ahhoz hogy észre téríthessük Bandera megháborodott örököseit, a világközvéleménynek be kell vetnie minden, rendelkezésére álló eszközt. A barna pestis európai újjászületését haladéktalanul meg kell állítani! Gennagyij Zjuganov Az Orosz Föderáció Kommunista Pártja Központi Bizottságának elnöke

A nyilatkozat eredetije az alábbi címen található: http://kprf.ru/party-live/cknews/141178.html

Majszurjan, Alekszandr:

Olaszország-1924 és Ukrajna-2015: nincs fasizmus!

http://forum-msk.org/material/politic/10786367.html Майсурян Александр: В Италии-1924 и Украине-2015 фашизма нет! 2015. ápr. 17.

76 / 150

….. Kijevben megölték Oleg Kalasnyikovot, a Verhovna Rada (ukrán parlament) volt képviselőjét. Igen, ő nem vörös forradalmár volt, hanem teljesen törvényes ellenzéki, a „törvény keretei közt”…körülbelül olyan, amilyen (az olasz) Matteotti is volt. Nyíltan fenyegették, a címét közzétették az interneten, aztán megölték a lakása küszöbén, négy közvetlen közelről leadott lövéssel. A liberális urak közül erre valaki azt mondja, hogy az ellenzéki személyiségeket az egész világon ölik, emlékeztet Borisz Nyemcovra vagy akár Kennedy szenátorra vagy Martin Luter Kingre? Igen, ez így van. De itt más mond sokat: Hiszen még Mussolini is a parlamentben győzködött mindenkit a saját ártatlanságáról az ellenzéki halálában és elítélte a gyilkosságot. De Ukrajnában az ukrán VR képviselője, Borisz Filatov nyilvánosan fejezte ki az elégedettségét a történtekkel. „Mondják, még egy szemetet kinyírtak. Főleg azt szeretném, ha ez nem valami adósság rendezése volna, vagy nyomok eltűntetése, hanem a mi klasszikus banderista cselekedetünk. Elnézést. Hibáztam. De nem tehetek róla…” – írta a Facebookon. A cselekedet – gyilkosság. Filatovot 2014 februárjában, az új hatalom ellenfeleiről mondott szárnyaló szavai tették ismertté: „Semmiféle szélsőséges nyilatkozatokat. Akármit meg kell ígérni a szemeteknek, garanciákat adni és bármilyen engedményeket tenni….De akasztani…Felakasztani aztán kell őket.” A gyilkosság megszervezésében nem más, mint Ukrajna belügyminiszteri tanácsadója, Anton Gerascsenko volt részes. Ő még ez év januárjában hívott fel arra, hogy „minden szemétnek érdeme szerint” kell adni, és reklámozta az általa szervezett honlapot, amelyen közzétették Kalasnyikov lakáscímét, ilyen jellemzéssel: „Szeparatista. Provokátor. A fegyveresek segítője. Az „Antimajdán” szervezője.” Nos, mik lehetnek az első következtetések? „Ukrajnában nincs fasizmus” – ezt még bármelyik idióta is tudja. De akkor logikus, hogy Olaszországban, 1924-ben sem volt semmilyen fasizmus, hiszen ott még a fasiszta boncok is betartották az illemet és nem örvendeztek nyilvánosan egy ellenzéki meggyilkolásának. Azaz, úgy tűnik, hogy Olaszország 1924-ben észrevehetően távolabb volt a fasizmustól, mint Ukrajna 2015-ben… P.S. Még egy gyilkosság Ukrajnában: agyonlőtték Olesz Buzina ellenzéki írót és újságírót. Az „Ukrainszkaja Pravda” honlapján írja Szerhej Tyitarenko: „Ez egyszerűen valami ünnep! Kalasnyikov, Buzina…Csak így tovább! Egészséget és további alkotó sikereket a jó embereknek!” Ez pedig idézet Olesz Buzinától: „Amikor keleten harcok kezdődtek, azt mondtam, hogy nem értek egyet az „antiterrorista művelet” kifejezéssel. Terroristák ellen nem városokat ágyukkal lőve harcolnak. A stúdióban példát említettem. Képzeljék el, hogy megjelent itt egy terrorista és őt keresve bennünket lőnek tüzérséggel. Ezután már a műsor második részébe nem engedtek. Az ok: az álláspontom nem felel meg a jelenlegi hatalomnak”…

(Ford. Szende Gy.)

MEBAL a Magyar Egyesült Baloldal honlapja

Az ukrajnai terrorrendszer működésben 8 hozzászólás Nem először és nem egyedül hívom fel a magyar közvélemény figyelmét arra, hogy Ukrajnában – amerikai és európai támogatással – egy „posztmodern” fasiszta rendszer épült ki, amely az emberi jogok zászlaja alatt és nevében felszámolta az emberi jogok zsenge hajtásait is. Megszüntette a szólásszabadság és gyülekezési jog gyakorlati lehetőségeit. Üldözik a bandarista-neofasiszta rendszer politikai ellenfeleit. A terror új szintre emelkedett. Nemcsak Kelet-Ukrajnában gyilkolják le a banderista – azaz a magyar nyilasokra emlékeztető ukrán pronáci – rezsimmel meg nem békülő emberek ezreit, akiknek egyetlen bűne, hogy nem adják fel nemzeti identitásukat, nyelvüket és hagyományaikat, nem fogadják el az etnonacionalista kizárólagosságra épülő terrorrendszert. Kijevben is zajlik a rezsim politikai ellenfeleinek fizikai megsemmisítése. Az utóbbi napokban – a terror-rendszert bíráló volt ellenzéki képviselőket és újságírókat gyilkoltattak meg az ukrán hatóságok. Kijev központjában a napokban lőtték le az ismert ellenzéki politikust, Oleg Kalasnyikovot és a jeles újságírót, Oleszja Buzinát. A másként gondolkodók fizikai megsemmisítése, erőszakos korlátozása, megfélemlítése és kirekesztése természetesen nem új dolog. Ám a nyugati sajtó és politikai osztályok képviselőinek cinkos hallgatása lovat ad a pronáci rezsim alá. Az Ukrajnában folyó etnonacionalista propaganda-hadjárat és a Győzelem 70. évfordulójára időzített pronáci antikommunista törvénykezés, a banderista rezsim kvázi jogi megalapozása a kapitalista berendezkedés perspektívátlanságára, fenntarthatatlanságára, kiküszöbölhetetlen válságaira, népirtó háborúira hívja fel a figyelmet. Ezt a tényállást ezek a gyilkosságok csak még inkább megerősítik, kifejezik. Thomas Mann-nal mondhatjuk: „Európa vigyázz!”. Sok éve mondjuk: a fasizmus már nem a kapuk előtt, hanem a kapukon belül van! Tiltakozzatok, szervezkedjetek, amíg nem késő! – Vladlen –

77 / 150

Sztepan Bandera, a német megszállókkal kollaboráló ukrán nacionál-fasiszták vezéralakja, háborús bűnös. Vele egy sorban említhető Roman Suhevics, akit háborús bűntettei miatt a felszabadulás után elítéltek és kivégeztek. Mostanára aggastyánkorúvá lett fiát, Jurij Suhevicset a tavaly októberi ukrajnai parlamenti választások után a testület korelnökévé választották. Mindkét tömeggyilkos hóhér ma kötelezően nemzeti hősnek számít Ukrajnában. Általánosan kötelezővé váltak a mai Ukrajnában e náci osztagok köszöntései, jelszavai, mint például „Dicsőség Ukrajnának! – A hősöknek dicsőség!”, vagy a „Muszkákat a bitóra!”. Kelet-Ukrajna népe, sok egyéb ok mellett, a miatt is lázadt fel, hogy nem hajlandók a két véreskezű hóhért nemzeti hősként ünnepelni és tisztelni. Az ukrán parlament neve. Bár az elnevezés Legfelsőbb Tanácsot jelent – valójában ezt a nevet először a polgárháború idején, az ideiglenesen létrejött ellenforradalmi-nacionalista államalakulatok idején (1917-1920) viselte. E korból ered Ukrajna mostani kék-sárga zászlaja, illetve címere, a háromágú szigony is. 1942. október 14-én alakult meg – megalakulását más fasiszta segédcsapatok megalakítása is követte (pld. az „SS-Galiccsina”, vagy a „Nachtigal”). Zászlaikat (vörös-fekete), kiváltképpen pedig fasiszta jelképeiket ma viszontláthatjuk nemcsak az újnáci rohamosztagok és terrorkülönítmények jelképei között, de állami szinten is (a vörös-fekete zászló, a Jobb Szektor lobogójaként, ma ott lobog a parlament mellett, az állami zászló mellett). Még a télen Porosenko elnök, az eddigi február 23. helyett (a Vörös Hadsereg napja, amit a posztszovjet térség országainak többségében ma is a fegyveres erők napjaként ünnepelnek), OKTÓBER 14-ÉT TETTE MEG AZ UKRÁN FEGYVERES ERŐK NAPJÁVÁ. Az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat (SZBU – belső elhárítás és hírszerzés) vezetője pedig az UPA idején érvényes ideológiai és szervezési elvek szellemében hirdette meg a Szolgálat reformjának végrehajtását. Bár a Szovjetunió szétesett, utódállamainak többségében (talán a Baltikum kivételével) az egyszerű emberek, mindmáig, és mindenütt, a SAJÁT Győzelmükként is ünneplik a hitleri fasizmus fölött aratott győzelmet – és ennek megfelelően, ragaszkodnak hozzá. Az ukrán parlament által időközben elfogadott törvényről nagyon sok politológus jelentette ki: ez újabb lépés Ukrajna, mint állam, szétverésének útján, lévén, hogy 1945. május 9-ét az ukrán nép többsége is SAJÁT győzelmeként ünnepli a fasizmus fölött. Tavaly az egyik ukrajnai városban az egybegyűltek belefojtották a szót a város polgármesterébe, aki megpróbálta bagatellizálni a nap jelentőségét Egyes reakciós kormányok (például Moldáviában) pedig azzal próbálkoznak, hogy az ugyancsak május 9-re eső „Európa Napjával” próbálják kiszorítani népeik emlékezetéből a Győzelem Napját, szándékosan „egymásnak ugrasztva” a két rendezvényt. (Erre mondta egyszer egy kisinyovi: a Győzelem nélkül soha nem lehetne „Európa Nap” sem.)Ukrajnában a tiltott jelképek közé került a György-szalag is, amely az egykori szovjet népek együvé tartozását, a fasizmus fölött KÖZÖSEN ARATOTT GYŐZELMET hivatott szimbolizálni.

Jacenyuk – németországi látogatásán – nem kevesebbet állított, mint hogy a Szovjetunió 1941 nyarán meg akarta támadni a (hitleri) Németországot, illetve hogy Hitler és Sztálin közösen robbantották ki a háborút. Ő volt az értelmi szerzője annak a badarságnak is, hogy Auschwitzot nem a szovjet, hanem az ukrán hadsereg (mármint az 1. Ukrán Front) szabadította fel. Ezt az eszement állítást a hivatalos Varsó is felkapta – egyebek mellett annak megindokolásaként, hogy miért nem hívták meg a tábor felszabadításának évfordulójára Putyin orosz elnököt, és helyette miért a náci Ukrajna „elnöke” parádézott a díszvendégek között. Az orosz ENSZ-képviselő volt kénytelen megkérni a lengyel küldöttséget: mondaná már el amúgy történész végzettségű külügyminiszterüknek, hogy az 1. Ukrán Frontot nem katonáinak nemzetiségi összetétele alapján nevezték „ukrán” frontnak. Hatiny egy kicsiny, alig másfélszáz lelket számláló belorusz falu volt (nem tévesztendő össze a Szmolenszk környéki, mostanában sűrűn emlegetett Katiny községgel). 1943-ban a német megszállók egy büntető különítménye megrohanta a partizánokkal való kapcsolattartással vádolt települést, melynek lakosságát egy pajtába terelték, majd rájuk gyújtották azt. A legújabb megállapítások szerint a rémtettet még csak nem is a német megszállók, hanem velük tartó ukrán fasiszta segédcsapataik követték el.2014. május 2. ogyesszai tömeggyilkosainak tehát volt kitől tanulniuk. Azon a napon – egy szándékos, véres provokációt követően – többezer megvadult neonáci támadt rá a szakszervezetek megyei tanácsának székháza előtt hónapok óta sátort vert antifasisztákra. A mintegy háromszáz tüntető – közöttük nagyon sok nő, gyermek, idős ember – a roham elől a szakszervezeti székház biztonságosnak vélt falai között próbált menedéket keresni. Nem sejtették, hogy a már az előző nap előkészített akció keretében, a falak között megbújt gyilkosok vártak rájuk – akik nekiestek a békés tüntetőknek: ütötték, szúrták, vágták, lőtték, mérges gázzal fojtogatták őket. A hivatalos adatok szerint 48-an – szemtanúk szerint azonban száznál is többen lelték ott halálukat. Közben az épületet kívülről Molotov-koktéllal dobálták, melyek egy része az épületbe is berepült, tüzet okozva az épületen belül is. Nagyon sok olyan elszenesedett holttestet találtak azonban, amelyek olyan helyeken hevertek, ahová a tűz nem ért el. Mint kiderült, az emberi mivoltukból kivetkőzött fenevadak – hogy megpróbálják elrejteni öldökléseik nyomait – áldozataikat valami folyékony, gyúlékony anyaggal (alighanem napalmmal) öntötték le, miközben a súlyos sebesültek egy része akkor még élt. Az is feltűnt, hogy az áldozatoknak csak a feje, testük felső része égett meg, ruhájukat, alsóbb testrészeiket nem érték a lángok. A népnyelv rögtön elkeresztelte ezt a borzalmas vérengzést „ogyesszai Hatinynak”. Másnap a rendőrség az életben maradt áldozatok ellen indított hajtóvadászatot – a gyilkosok közül egy ellen sem indult eljárás. Külföldi nyomásra tessék-lássék vizsgálódás indult – legalább hat vizsgálat kezdődött – ám mára már mindegyiket lezárták, „természetesen” bármiféle érdemi megállapítás, vagy eredmény nélkül. A példátlanul brutális mészárlás kezdeményezője Igor Kolomojszkij véreskezű, rettegett oligarcha volt. A gyakorlati végrehajtás céljából napokkal előbb a városba érkezett a kormány nemzetbiztonsági kabinetjének akkori titkára (korábban a Majdan „önvédelmi” erőinek hírhedten véreskezű, kegyetlen parancsnoka).

A Szovjetunió széthullásakor gyakorlatilag szétesett a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) is – köztársasági szervezeteit pedig szinte minden utódállamban betiltották. A valaha egységes párt újjáteremtésére kísérlet történik a posztszovjet országok kommunista pártjainak tömörítésére: erre hivatott az SZKP – Kommunista Pártok Szövetsége nevű szervezet is. Valós tevékenységéről kevés az információ. Nincs is könnyű dolga: mára jelentős eltérések alakultak ki az egyes kommunista pártok elméletében és gyakorlatában is. Néhány párt mind a mai napig tiltás alatt áll. Lvovot 1941. június 30-án foglalták el a német csapatok. Ez igen korán reggel történhetett, mivel a nap délelőttjén a városban máris elszabadult a pokol: az odúikból előbújt ukrán nacionál-fasiszták pogromba kezdtek a város zsidó lakossága ellen. A három napig tartó öldöklésnek mintegy ötezer ember esett áldozatul.1941. szeptember végén, a Kijevet megszálló németek egybeterelték a város és

78 / 150

környékének zsidó lakosságát, és a városszéli – akkor horhosokkal szabdalt – elhagyott külterületére hajtották őket. A két napig tartó öldökléseknek mintegy 30 ezer ember esett áldozatul. Babij Jart a második világháború legszörnyűbb háborús bűntettei között tartják számon. Mint utóbb kiderült: a vérengzésből itt is tevékenyen kivették részüket az ukrán nacionálfasiszta fegyveres bandák.

Emlékezniük kellene, mindenekelőtt, a lengyeleknek arra, hogy mostani pártfogoltjaik szellemi elődei 1943–44-ben 80-100 ezer nyugatukrajnai lengyel kisebbségi lakost mészároltak le, minden képzeletet felülmúló borzalmas kegyetlenséggel. De a magyar liberális tábornak sem ártana visszaemlékeznie: az általuk olyannyira ajnározott rezsim szellemi nagyszülei mészároltak le 1941 augusztusában, Kamenyec-Podolszk környékén 16-18 ezer, Magyarországról oda deportált magyar zsidót. Az ukrán parlament egyik nemrégiben elfogadott határozata Oroszországot „agresszornak”, e „tény” tagadását pedig az igazságszolgáltatás által büntetendő cselekménynek minősítette. (Mi több, ilyen értelmű határozat elfogadására kötelezték a megyei közgyűléseket is.) Ezzel együtt is elvárja, hogy a gázt kedvezményes áron kapja (amit újabb három hónapra meg is kapott). Másfelől Jacenyuk miniszterelnök nemrégiben kijelentette: márpedig nekik nem áll szándékukban visszafizetni orosz adósságaikat.Mind többen teszik fel a kérdést: akkor miért kuncsorognak az „agresszor” előtt újabb kedvezményekért; miért nem hirdetnek ez esetben hadiállapotot (ami indokolná a mozgósítások immár negyedik hullámát); miért nem szakítják meg a diplomáciai, a gazdasági, a politikai kapcsolatokat Moszkvával? (Ennek egyik magyarázata: ez esetben az IMF azonnal leállítaná a hitelek folyósítását – lévén hogy ilyeneket nem adnak hadiállapotban lévő országoknak.)

Putyinhoz közel álló politológusok ezt az érthetetlen lépést azzal indokolják: így is segíteni kívánják a bajba jutott ukrán népet. A lépés ellenzői (Donyeckben is) azonban ennek ellenvetetik: a kedvezményes áron szállított földgáz ellenére a gáz lakossági fogyasztói ára egyre csak, és drasztikusan növekedik. Így az olcsóbb gázból eredő haszon kizárólag az ukrán oligarcháké (közöttük azoké is, akik a Majdant finanszírozták, és a Donbassz népe elleni terrorhadjáratot is finanszírozzák.)

Kína pénzügyi csapása a Pax Amerikára Zapolskisz, Alekszandr "Ez annyira nem hasonlít a „pénzügyi segítség” nyugati stílusára, hogy azonnal két fontos és viharos reakciót idézett elő."

Zapolskisz, Alekszandr: Kína pénzügyi csapása a Pax Amerikára Александр Запольскис: Финансовый удар Китая по PaxAmerica 31.03.2015 10:21 Két évvel ezelőtt, 2013 októberében Kína kezdeményezte az infrastrukturális befektetések ázsiai bankjának (Asian Infrastructure Investment Bank, AIIB) a létrehozását. Úgy tűnik, hogy ez teljesen közönséges esemény a globális pénzügyek világában. Végül is, van Világbank (WB), van Nemzetközi Valutaalap (IMF), sőt van Ázsiai Fejlesztési Bank is. Miért esett neki akkor olyan vadul ennek a gondolatnak az USA? Miért csavarja ki Amerika minden erejével a szövetségesei karját, követelve, hogy ne vegyenek részt ebben a „kínai projektben”? Csak Washington nyilvánosan is kimondott kételyeiről van szó az új nemzetközi pénzügyi intézmény nem eléggé magas minőségi normáival kapcsolatban? És hogy jön ide a WB és az Ázsiai Fejlesztési Bank AIIB-ben való részvételének az USA által támasztott kötelező feltétele? Egészében, miért keltett az AIIB gondolata akkora lármát a nemzetközi politika világában? Mint mindig, az ördög a részletekben rejlik. Onnan kell kezdeni, hogy az összes felsorolt pénzügyi intézmények nem egyszerűen léteznek, de tömör amerikai ellenőrzés alatt állnak. Vegyük például a Világbankot. Ennek az alapját a Nemzetközi rekonstrukciós és fejlesztési bank képezte, amelyet elsősorban NyugatEurópa és Japán helyreállításának a finanszírozására létesítettek a II. világháború után. Ahhoz az amerikai „Marshall tervhez”, amelynek köszönhetően az USA helyreállította Európát, de meg is erősítette felette egyidejűleg a maga gazdasági és politikai ellenőrzését is. Azóta a WB nagy átalakulások során ment át. Ma öt nemzetközi szervezetből áll, amelyek globális projektekre és befektetési viták rendezésére szakosodtak. A lényege azonban nem változott. Elég emlékezni legalább arra a tényre, hogy a WB egyik vezetője az USA volt védelmi minisztere, Robert McNamara volt. Az első, 250 millió USD-os hitelt 1948-ban Franciaországnak adták, azzal a kötelező feltétellel, hogy az akkori francia koalíciós kormányban nem vehettek részt kommunisták. Azóta a „kölcsönfelvevőkkel szembeni fokozott követelmények” e nemzetközi szervezet hitelpolitikájának márkajellemzőjét képezik. Hasonlóan működik az IMF. Első pillantásra, az Alap nagyon vonzó forrása a hatalmas és nagyon olcsó, a piaci szintnél 1,5-2-szer olcsóbb, hosszú lejáratú hiteleknek. Az 1944 óta folytatott tevékenységének a statisztikája azonban szemléltetően kimutatta, hogy a hitelek valójában egyáltalán nem olcsók és a pénzeket nem egyszerűen adják, hanem csak az IMF szigorú követelményeivel a felvevők gazdaságának reformálására vonatkozóan. És a legfontosabb: e hitelek segítségével a világ egyetlen országa sem tudta megoldani a gazdasági nehézségeit, sőt jelentősen bonyolultabbá tette a helyzetét. Látványos példája ennek a „görög reformok” története. Ezen felül, az IMF „ajánlásainak” a teljesítése a hitelt felvevő országban ideális körülményeket teremt a külföldi magán spekulánsok számára. Már az 1997-1998-as mexikói válság megmutatta, hogy lehet 15 éven át buzgón végrehajtani az IMF összes követelményeit minden kedvező eredmény nélkül. A reformok csak a külföldi magántőkék beáramlásához vezetnek, amelyek hiteleket osztanak a helyi kormányoknak, az iparnak és az üzletnek. Aztán refinanszíroznak. Aztán re-refinanszíroznak. És amikor ezeket az adósságokat már

79 / 150

nemcsak visszafizetni lehetetlen, de egyszerűen kiszolgálni is, jön az Alap és pénzt ad a helyi gazdaság fizetőképességének a fenntartására. A külföldi befektetők végeredményben kiszipolyozzák az országot, majd távoznak. A megvalósított tervek és pénz nélkül maradt adós megint kénytelen új hiteleket felvenni az IMF-től. Ezzel „papír értékek” piacát képezik, azaz eszközöket a „portfóliós befektetők” számára. A ciklus ismétlődik. Csak ekkor már az IMF hitelek a „befektetési alapok” zsebébe kerülnek. Ez után az IMF már az új hiteleket főként arra adja, hogy neki magának visszafizessék a régi adósságokat. Két-három ilyen ciklus alatt az adós ország pénzügyi rendszere véglegesen tönkremegy. Ez a séma az 1997-1998-as válság idején mutatkozott meg a leglátványosabban. Az IMF lényegében hatalmas pénzügyi porszívó, amely két célból foglalkozik a fejlődő gazdaságok dollárosításával. Az első a dollárellenőrzés bővítése a világon. A második – maximális nyereség megszerzése az adós országok belső gazdasági és politikai folyamataiba való közvetlen beavatkozás révén. Az IMF pénzén sehol, senki, soha sem valósított meg egyetlen sikeres infrastrukturális projektet sem. A dolog mindenütt a legvonzóbb és -jövedelmezőbb aktívumok privatizációjával kezdődött és azzal is fejeződött be. Az Ázsiai fejlesztési bank (Asian Development Bank –ADB) a harsogó elnevezés és a partnerek széleskörű jegyzéke (48 regionális és 19 nem-regionális partner, köztük az USA, Nagybritannia, Németország és Franciaország) ellenére nagyon szerény méretű pénzügyi szervezet, amely a részvevők kormányainak és jogi személyeknek nyújt hiteleket. Ezek átlagos nagysága nem haladja meg a 15 millió USD-t. Nagyobbakat, 50 millióig, nagyon ritkán ad az ADB. Az összes projektek közül, amelyekben ez a bank részt vett, csak a következők ismertek: transz afgán olajvezeték, rendkívüli segélyprojekt Indonéziának az ottani földrengés és tsunami után, a Mekong-delta fejlesztési programja. Egyszerűen szólván, az ázsiai régió fejlesztésével senki sem foglalkozik. Az ADB ehhez túlságosan kicsi, a WB és az IMF csak arra képes, hogy mindent privatizáljon, amit csak lehet. Ugyanakkor csak Laoszban és Mianmarban több pénzre lenne szükség a belső szállítási infrastruktúra korszerűsítésére és fejlesztésére, mint amennyi a gazdaságukban van. Például, szakértői értékelés szerint a délkelet-kínai Kunmingból a laoszi fővárosba, Vientiánba vezető vasút építése, amelyre betű szerint olyan szükség van, mint a levegőre, 6 milliárd USD-ba kerül. Ez majdnem annyi, mint Laosz éves GDP-je. Érthető, hogy ilyen méretű projekttel, annak minden szükségessége mellett, ez az ország pénzügyileg nem tud megbirkózni. És ez messze nem az egyetlen példa. Az ADB szakemberei kiszámították, hogy csak az ázsiai-csendesóceáni régió (APR) országai jelenlegi gazdasági növekedési tempójának a fenntartásához az infrastruktúrájuk fejlesztésébe legalább 290 milliárd USD-t szükséges befektetni 2020-ig. A teljes szükséglet „mindenre”, ebben elsősorban a hírközlési ágazatokra, a kikötői gazdaság parti infrastruktúrájára, az energiatermelésre és a minden fajta úthálózatra, csillagászati számot; 8 billió USD-t tesz ki. Nos, éppen mindezeknek az infrastrukturális objektumoknak az építésére alapította Kína 21 ATR-országgal együtt 2014. október 24.-én, 100 milliárd USD alaptőkével az Infrastrukturális Befektetések Ázsiai Bankját. Itt fontos megérteni egy finomságot. Kína maga is rendelkezik ennyi pénzzel ilyen projektek finanszírozásához. Akárhogy is, ez a világ legnagyobb gazdasága. De, ha befektetőként külföldi országokban csak maguk a kínaiak lépnek fel, ezt, mint KNK expanziót érzékelhetik. Figyelembe véve mondjuk az IMF „gazdasági segítségének” az eredményeit, az ilyen aggályok teljesen érthetőek. Hogy azonnal elkerüljék az összes hasonló kérdést, kezdett Peking először is nemzetközi pénzügyi szervezet létesítésébe, amely az egész ATR gazdasági fejlesztésre irányul és ennek a folyamatát teljesen átlátszóvá teszi az összes részvevő ország számára. Ez annyira nem hasonlít a „pénzügyi segítség” nyugati stílusára, hogy azonnal két fontos és viharos reakciót idézett elő. Ilyen bank szükségessége az ATR részére annyira megérett, hogy a helyi országokon kívül 2015. március 26.-tól az AIIB tagja lett a Koreai Köztársaság és Törökország és március 28.-tól Oroszország. Egészében, úgy tűnik, hogy a régió betű szerint csak erre a kezdeményezésre várt. Az USA részéről gyakorolt aktív politikai nyomás ellenére, a múlt év novemberében Új Zéland kérelmezte az AIIB tagságát. És, amikor 2015. március 13.-án hasonló lépést tett Nagybritannia, betű szerint az „egész civilizált világ” rohant „megállapodni a kínaiakkal”. Március 17.-én benyújtotta a kérelmét Franciaország, Németország, Olaszország és Luxemburg. Három nap múlva, március 20.-án utánuk sietett Svájc, márc. 24.-én Ausztria. 28.-án az AIIB-ban való részvétel mellett döntött Hollandia, Spanyolország, Dánia, Brazília, sőt Grúzia is, noha, ha valaki, hát a grúzok nagyon erősen függenek politikailag az USA-tól. Az utolsó pontot március 29.-én Ausztrália tette fel. Az USA számára ez, ha nem is a Pax America korszakának a végét jelenti, de e folyamat egyértelmű kezdetét. A dolog nem is annyira a kapcsolatban van a pénz megléte és a zene rendelésének a joga között. Amerika a „Marshall terv” befejezésével a múlt század 60-as éveiben egyszerűen megszűnt építeni és valami reálisat alkotni a világban. Azóta, már fél évszázada, az USA csak feji a világgazdaságot. Jogot biztosít magának a rablásra az általa létrehozott IMF pénzügyi rendszeren keresztül, a dollárzóna minden fajta kibővítésén keresztül, és túlnyomó katonai fölényén keresztül. Míg a saját GDP-je a világénak kevesebb, mint 20%-a, Amerika el tudta érni, hogy az USD aránya a nemzetközi elszámolásokban 81% (2013-ban) legyen. És most hirtelen Kína a maga AIIB-jével valóban építeni készül valamit az ATR-ben. Utak. Hidak. Erőművek. Így, isten tudja, ezek még a külön regionális valuta gondolatáig is eljuthatnak! Vagy egyszerűen, mint ezt egymás között Kína, Oroszország, India, Brazília és más országok egész sora már megtette, köthetnek közvetlen swap (devizacsere) megállapodásokat a saját nemzeti pénzeikben. És kész. Az USD kezd gyorsan kimosódni az egész régióból, ahol most, Oroszországgal együtt számítva, összpontosul az egész világgazdaság egyharmada. Így hát a pánik Washingtonban egyáltalán nem meglepő. Mert ez valóban pánik. Az összes partnerek/szövetségesek közül egyedül Japán utasította el a részvételt a kínai projektben. Az amerikai „unokatestvéreket” még a britek is figyelmen kívül hagyták! A „Mennyei Birodalomban lefolyt márciusi európai parádé” után az USA kénytelen volt megváltoztatni a politikai álláspontját ebben a kérdésben. Ráadásul már kétszer! Gyakorlatilag egyedül maradva, Washington először megpróbálta kijátszani a kétségek kártyáját. Ez a kínai kezdeményezés, úgymond, rossz, mert nagy kételyt támaszt a jelentős projektek nemzetközi pénzügyi és banki kiszolgálásának a jó minősége iránt. Ez nem „jött be”. Akkor az Obama-kormány más érvvel jött elő. Kínának a maga AIIB-jét csakis partnerségben kell létrehoznia olyan „fejlesztési intézményekkel, mint a Világbank”. Úgymond, csak egy ilyen változat közelíti az új bankot a világ vezető gazdaságainak a gazdasági céljaihoz és akadályozza meg, hogy Peking külpolitikájának az eszközévé váljon. Egyébként, itt az amerikaiak nem is annyira voltak képmutatók. Ha a vezető gazdaságok céljának főként az adósok kirablását tekintjük, úgy ez igaz is. Az ilyen párosítás visszaadhatná Amerikának az ilyen lehetőséget.

80 / 150

Csak hát Kína hallgat. Egészen. Egyáltalán sehogy sem reagál az amerikai „javaslatok” egyikére sem. És senki sem reagál. Mindenki az üggyel foglalkozik. Ilyen méretű nemzetközi bankszerkezet kialakításának a folyamata nem gyors és nem engedi meg a sietséget. Itt háromszor mérni is kevés vágás előtt. Gondolkodva kell cselekedni, ütemet tartva, egyeztetve a sok partner álláspontját. Mert több mint nagy léptékű projektekről van szó. E háttér előtt az amerikai aktivitás az elkésett utas hisztériájának látszik, aki magányosan áll az üres peronon és valamit kiabál a már távozó vonat utolsó kocsijának a jelző fényei után. A világ központja gyorsan mozdul az ázsiai-csendesóceáni régió felé, újra olyan megjelenést adva az USA-nak, amilyen mindössze száz évvel korábban volt. Vad kültelkek az isten háta mögött, valahol két határtalan óceán között, a világ geopolitikai, kulturális és civilizációs perifériája, Észak-Ausztrália nukleáris fegyverrel. (Ford. Szende Gy.) http://www.regnum.ru/news/polit/1910461.html

Megjelent a Transform weblapján

FASIZMUS UKRAJNÁBAN – ÉS AMI A DEMOKRATIKUS MAGYAR SAJTÓBÓL KIMARADT Csikós Sándor "Íme – itt a hőn áhított nemzeti egység, legalábbis Ukrajna ügyében!"

Csikós Sándor: FASIZMUS UKRAJNÁBAN – ÉS AMI A DEMOKRATIKUS MAGYAR SAJTÓBÓL KIMARADT

Magyarországon – kiváltképpen pedig annak „demokratikus”, „baloldali”, stb. szegmensében – közhelynek számít: Putyin gonosz, antidemokratikus diktátor, aki elfojtja a polgári szabadságjogokat, az emberi jogokat. Putyin agresszor, Putyin világuralomra tör. Putyin a gonosz birodalma, amellyel még kereskedni sem szabad, isten őrizzen! (Hadd próbáljuk meg inkább Nyugaton eladni azt, ami ott nem kell, mintsem Oroszországban, amelynek pedig annak ellenére kell, hogy – ott is beütvén a kápitálizmus – az eltelt negyedszázadban ők is igencsak finnyásak lettek, szemben szovjet barátainkkal és szövetségeseinkkel.)

Putyin tehát gonosz – és mi kopját törünk vele a „nyugati értékek”, a demokrácia hősies védelmében. És ukrán zászlókkal vonulunk fel a Körúton, tüntetve ötórás magyarországi látogatása ellen. Az, hogy megtárgyalja a Pakssal kapcsolatos aktuális ügyeket, az, ugyebár, sérti az orosz agresszió ellen, szabadságáért és függetlenségéért harcoló ukrán népet, „a demokratikus béketábor” érdekeit.

Végtelenül hálás nagyok dr. Németh Zsoltnak, a Magyar Országgyűlés külügyi bizottsága elnökének (mellesleg a Putyin-bérenc diktátor, Magyarországot az oroszok igája alá visszahajtani igyekvő Orbán Viktor párttársának) azért a korszakos jelentőségű meglátásáért, miszerint: szolidárisak vagyunk Ukrajnával, az ukrán nép forradalmával és szabadságharcával, támogatjuk annak területi épségét. Mivel 1956-ban magunk is az orosz agresszió ellen harcoltunk, így a magunk bőrén tapasztaltuk meg, mi is az.

Nem tudom – de nyilván a magyar „demokratikus”, „korszerű”, stb. „baloldal” kellőképpen méltányolta ezt neki. Ha még nem tette volna, kérem őket, utólag is tegyék meg! Hiszen ugyanazt állította ezzel, mint amit ők szoktak állítani. Íme – itt a hőn áhított nemzeti egység, legalábbis Ukrajna ügyében!

Ukrajna tényleges valóságát ismerve, számomra, mindenesetre, ez egészen új megvilágításba helyezte 1956 magyarországi forradalmát és szabadságharcát, annak lényegét és politikai irányultságát. Ha tehát hihetünk dr. Németh Zsoltnak, nálunk 1956-ban voltaképpen ugyanaz történt, mint ami most Ukrajnában történik.

Nézzük akkor tehát, hogy valójában mi is történt és történik Ukrajnában. Annál is inkább, mivel az általam előadandókról a magyar (és a nemzetközi) sajtóban semmit – úgyszólván semmit – sem olvashattunk.

Előbb azonban egy rövid visszatekintés. Mint ismeretes, Nyugat-Ukrajna (Galícia) 1939 szeptemberében került a Szovjetunióhoz. Egy identitástudatában, politikai hagyományaiban, történelmében és kultúrájában merőben idegen, korábban évszázadokig a keleti szlávoktól

81 / 150

gyökeresen eltérő népek (lengyelek, Monarchia, majd újra lengyelek) uralta terület, elmaradott, idegengyűlölő, amellett élesen antiszemita lakossággal. A szellemi vezérüknek tekintett Sztepan Banderának már a lengyel hatóságokkal is meggyűlt a baja a 30-as években – még inkább így volt ez azonban a kezdetben még rövid életű szovjethatalom idején. Bandera és elvbarátai új életre keltek a németek bevonulásakor. (Lvovban, azon nyomban, háromnapos pogrommal köszöntötték az eseményt, aminek ötezer zsidó polgár esett áldozatul). Náci szemléletük, tudatuk olyan erős volt, hogy a német megszálló hatóságok részben támaszkodhattak is rájuk. Lvovban „ukrán kormány”, a megszállókkal együttműködő rendfenntartó alakulatok, kevéssel később pedig fegyveres segédcsapatok (UPA – Ukrán Felszabadító Hadsereg –, SS Galiccsina) alakultak.

E fegyveres osztagok szörnyűséges rémtettek, háborús bűnök tömegét követték el (Sztepan Bandera, illetve a második számú hóhér, Roman Suhevics vezetésével. Az utóbbit a háború után kivégezték. Ma már aggastyán korú fia, Jurij Suhevics jelenleg az ukrán parlament korelnöke!) Százezrével gyilkoltak nemcsak kommunistákat, antifasiszta ellenállókat és partizánokat, oroszokat – de más nemzeti kisebbségek képviselőit is. A lvovi pogrom csak bevezető volt a zsidó lakosság szinte teljes kiirtásához. Mennyire ismert az Magyarországon, hogy ezek a bandák mészárolták le Kamenyec-Podolszkban a magyar hatóságok által 1941 augusztusában oda deportált 16-18 ezer zsidó honfitársunkat? Ismert-e az a tény, hogy 1943–44-ben 80-100 ezer nyugat-ukrajnai lengyel kisebbségit mészároltak le ezek az egységek? (A lengyel vezetés ezt nyilván nem tudja – hiszen a legteljesebb egyetértésben díszelegtek a Majdan pódiumán honfitársaik tömeggyilkosainak politikai és szellemi utódaival.) Hallott-e arról a magyar sajtó, hogy egy akkor lemészárolt ötéves kisfiú emlékművét éppen most távolíttatták el a helyi hatóságok? A fasiszta métely, mint hamu alatt a parázs, a jelek szerint tovább élt, és 2013 véres őszén új életre kelt. (Nem mentesen, persze, a korábbi ukrán elnökök gyáva tétlenségétől, tehetetlenségétől, nacionalizmusától. Akik közül kivált – az ugyancsak egy „Majdan” (bár még békés Majdan) eredményeként – 2004-ben hatalomra jutott Nyugat-barát (ezért szeretett és mélységesen demokratikus) Viktor Juscsenko. A Nyugat kedvence, demokrata alatt már komoly támadás indult a nemzeti kisebbségek jogai, nyelvhasználata ellen. A kárpátaljai magyarok nagyon sokat tudnának arról beszélni, miért szavaztak 2010-ben tömegével Viktor Janukovicsra.

Mennyire tudatosult a magyar sajtóban (és ennek nyomán a közvéleményben), hogy a zavargások alapvető kiváltó oka az volt, hogy Janukovics – nem, nem megtagadta az Unióval való Társulási Szerződés aláírását, hanem – az annak részét képező szabadkereskedelmi megállapodás ÚJRATÁRGYALÁSÁT kérte (lévén, hogy az, mostani, és az EU által változatlanul erőltetett formájában, kegyelemdöfés az ukrán gazdaságnak – mármint annak, ami abból még megmaradt)? Hírt adott-e a magyar sajtó Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes (véletlen? nem véletlen?) elszólásáról, miszerint az amerikai kormány 2009 óta 5 milliárd dollárt fektetett be Janukovics rendszerének megbuktatásába? (Őt eredetileg az idénre előirányzott elnökválasztáskor kellett volna megbuktatni. Mivel azonban Janukovics hirtelen „bemondta az unalmast”, pár nappal az előtt, hogy az EU és a Keleti Partnerség tagországainak vilniusi csúcstalálkozóján – Moldova és Grúzia mellett – Ukrajnának is alá kellett volna írnia a társulási szerződést. Ami révén ezek az országok kiszakadtak volna az orosz érdekszférából, és a Nyugat körpályájára álltak volna át. Nagy méreg, hogy a királyi vad, az utolsó pillanatban, kicsúszott a hálóból. Valamit ezért tenni kellett! És tettek is! A 2015-re szánt forgatókönyv így már azon az őszön beindult. UKRAJNA KISZAKÍTÁSÁÉRT SEMMILYEN ÁR SEM VOLT DRÁGA! Még a galíciai náciknak az országra való rászabadítása sem!

2013. november 21-én sokan még a Janukovics elnök korrupt rendszere, az állandósuló és kilátástalan elszegényedés, hanyatlás, a mindenható oligarchák szűk csoportjainak az uralma miatti elégedetlenségéből vonultak ki Kijev főterére, a Majdanra. („Majdan Nezalizsnyisztyi”, Függetlenség tere.) Ám már néhány nap múlva a Nyugat-Ukrajnából szervezetten odavezényelt mintegy háromezer szélsőséges fegyveres vette át az események irányítását – a nyugati (benne a magyar) sajtó által mindvégig „békésnek” nevezett tüntetés már néhány nap alatt erőszakos zavargásokba csapott át. Kijev központja három hónapra csatatérré vált.

Aki (a magyar és a nemzetközi sajtó cinkos hallgatása, sőt, kifejezett hazudozásai ellenére) látta az utcán tomboló erőszak képeit, abban mindinkább terjedt az aggodalom: mi lesz, ha ez általánossá lesz az egész országban? Aki látta, sohasem felejti el az államfői parancsra teljes tétlenségre kárhoztatott rendőrség elleni atrocitások képeit. Nem – Kijevben nem a rendőrök verték a „békés tüntetőket”, hanem pont fordítva: „a békés tüntetők” verték, rugdosták, Molotov-koktélokkal égették őket! A sorfalból kiszakított rendőröket ott helyben verték félig vagy egészen agyon, némelyekkel a Majdanon őrjöngő tömeg szeme láttára tették ugyanezt. Mutatta-e a magyar sajtó azt a rendőrt, akinek kiszúrták a szemét; vagy akinek petárdát kötöttek a karjára, majd abba belelőve, a robbanással szakadt le a karja? Hallották-e magnófelvételről a kijevi városi tanács pincéjébe kínvallatásra hurcolt rendőr jajkiáltásait? Mutatott-e valamit a magyar sajtó abból, hogy a zavargások közben, de még után is, a „Majdan hősei” velük egyet nem értő kijevi polgárokra rontanak, véresre verik őket össze (merthogy az utóbbiaknak is lettek volna jogaik, például a gyülekezés, vagy a szólás szabadságára)? Látták-e valaha, mi vár azokra, akik ki merik tűzni a György-szalagot, az orosz azonosságtudat ma már elengedhetetlen jelképét? Mutatták-e azt a szörnyű jelenetet, amikor a náci csürhe megtámadja az addig kormányzó Régiók Pártjának kijevi székházát: annak számítógépes rendszergazdáját agyonverik, az épületet felgyújtják?

Tudósított-e a magyar sajtó az ukrán fasiszta mozgalom színrelépéséről: három kisebb szervezet Jobb Szektor néven történt egyesüléséről? Amely fasiszta mozgalom mára párttá (immár parlamenti párttá) lett? Hírül adta-e a magyar sajtó, hogy a szervezet Dmitro Jaros nevű vezetőjét mára a vezérkari főnök tanácsadójává tették meg? Mutatta-e azt a magyar sajtó, hogy ez a Jobb Szektor emelte föl és lengette meg a háborús kor ukrán fasiszta csapatainak lobogóját: vörös-fekete alapon az ukrán nacionalistáknak (az ország címerében is benne levő) jelképével, a háromágú szigonnyal? Tudatában van-e a magyar sajtó annak, hogy a háborús korszak náci csapatainak jelszavai mára új életre keltek? Ízelítőnek közülük néhány: „Dicsőség Ukrajnának! / A hősöknek dicsőség!” (Ez mára állami szintre emelt, mindenkire kötelező jelszó, olyan, mint amilyen a Heil, Hitler! volt.) És ha egy fegyveres berikkantotta egy leállított autóba a jelmondat első felét, jaj volt a sofőrnek, ha nem vágta rá rögtön a második felét. Vagy: „Ukrajna mindenek felett” (über alles)!” Vagy: „Dicsőség a nemzetnek! /Halál az ellenségre!”) Vagy: „Komcsikat a bitóra!” – másik változatban pedig „Muszkákat a bitóra!” Mutatott-e egyetlen képet is a magyar televízió az 1933-as Németországot időző fáklyás menetekről, ahol a fölhergelt felvonulók e jelszavakat

82 / 150

üvöltik? Mutatta-e valaha is azt a ma már kötelező, rituális ugrabugrálást, amikor mindenki köteles szökdécselni? Merthogy „aki nem ugrál, az moszkál!” (mármint muszka). Próbáljon meg valaki ebben a légkörben nem együtt ugrabugrálni a teljesen elhülyült tömeggel!

Hírül adta-e a magyar sajtó, hogy a két említett tömeggyilkos háborús bűnös (Sztepan Bandera és Roman Suhevics) mára kötelező nemzeti hősök Ukrajnában? (És szólt-e arról a magyar sajtó, hogy Ukrajna „kelet-nyugati” konfliktusának egyik oka, hogy a második világháborús Győzelem emlékét tisztelő ottani lakosság nem hajlandó hősökként tisztelni ezt a két hóhért?) Mutatta-e a magyar sajtó, hogy a „békés tüntetők” által elfoglalt kijevi városháza homlokzatára kitűzték Hitler és Bandera képét? Hogy az utóbbi óriás képe kinn függött az előcsarnokban, és a belépőknek kötelezően meg kellett hajolniuk a kép előtt?

Említette-e a magyar sajtó, hogy a Majdan három hős vezére közül az egyik, Oleg Tyagnyibok fasiszta pártvezér – aki, amikor 2012-ben egy időközi választáson bekerült a parlamentbe, AZ EURÓPAI UNIÓ akkor ELTANÁCSOLT MINDEN EURÓPAI VEZETŐT A VELE VALÓ ÉRINTKEZÉSTŐL – lévén, hogy az Európában ismert ötödik legádázabb antiszemita politikus? (Rá másfél évre pedig együtt álltak a Majdanon!) Beszámolt-e a magyar sajtó arról a leleplezésről, hogy a korábban említett Dmitro Jaros egy cimborájának kijelentette: csupán színleg, időlegesen támogatja Ukrajna uniós („ezekhez a buzeránsokhoz”) való csatlakozását?

Hírül adta-e már a magyar sajtó – amit számos nyugati orgánum már pedzeget –, hogy, bizony, a tavaly február 20-i véres provokáció (ismeretlen mesterlövészek 80-100 embert lőttek le Kijev főutcáján: tüntetőket, éppen arra menő járókelőket – de rendőröket is) tettesei az akkori ellenzék megbízásából gyilkoltak (amit az észt külügyminiszter is jelzett az európai külpolitika akkori nagyasszonyának, Catherine Ashtonnak)? Azon a napon, amikor Kijevbe érkezett három uniós külügyminiszter, hogy ellenjegyzésükkel másnap aláírják a hatalom fokozatos átadásáról szóló megállapodást. Jelezte-e akárcsak egy kicsit is a magyar sajtó, hogy az előző napi provokációtól felbőszült tömeg – élükön a náci fegyveresekkel – olyan pogromhangulatot teremtett, hogy még aznap éjjel a törvényesen megválasztott elnöknek menekülnie kellett? (Hogy azután másnap a parlament – MINDEN ALKOTMÁNYOS JOGSZABÁLYT, TÖRVÉNYT FELRÚGVA – megfossza őt hatalmától). Hírül adta-e a magyar sajtó, hogy még aznap elszabadult a pokol – az országra rászakadt a fasiszta fegyveresek fékevesztett terrorja? Akik még három hónapig ott tanyáztak a főtéren – afféle „Nemzeti Számonkérő Szék” szerepét vindikálva maguknak, terrorizálva a parlamentet, annak képviselőit, akadályozva a törvényhozás munkáját? Hírt adott-e a magyar sajtó az új rezsimnek – a náci juntának – nem tetsző írott és elektronikus sajtó elhallgattatásáról? Mutatta-e a magyar sajtó azokat a képsorokat, amikor a nemzeti főadó főszerkesztőjének szobájába – egy fasiszta párt képviselőjével az élen – fegyveresek rontanak be: ordítoznak, alázzák, lemondását követelve – hogy azután a főszerkesztőt kb. egy óra múlva cipóra dagadt arccal vezessék, rugdossák ki az épületből? Mutattak-e abból valamit is, hogy Oleg Carjov ellenzéki képviselőt többször is véresre verik – egy alkalommal abban a tévében, ahol interjú készült vele (amikor még meztelenre le is vetkőztették)?

Tudósított-e a magyar sajtó – szidalmazva, rágalmazva az ország oroszajkú kisebbségét –, hogy a kijevi képek milyen általános döbbenetet és elemi erejű tiltakozást váltottak ki az országnak a legkülönbözőbb térségeiben? Hírt adott-e a magyar sajtó arról, hogy Ukrajna 25 megyéje közül 16-ban tiltakozó akciók indultak a törvénytelen puccs miatt – elfoglalva a megyeházákat még merőben ukrán lakosságú megyék székhelyein is? Mutatták-e Voliny megye lemondásra kényszerítendő vezetőjének autodaféját az üvöltő tömeg előtt? Hírt adtak-e arról, hogy a puccs győzelme után szélnek eresztett készenléti rendőröket hazazavarták – ahol többnyire újabb megaláztatások vártak rájuk? Tud-e arról a magyar sajtó, hogy Lvovban két – megalázkodni nem akaró – rendőrt megégettek?

Tudósított-e a magyar sajtó a puccs győzelme után rögtön megindult fenyegetésekről, uszításokról az oroszajkú lakosság címére. Hogy a „mártír” Timosenko asszony atombombát dobatott volna Oroszországra, az új oktatási miniszter asszony, nyilvánosan, kiirtandó kreténeknek – (az amúgy zsidó származású) Arszenyij Jacenyuk pedig, éppenséggel a hitsorsosaira alkalmazott hitlerista fogalommal, „Untermenscheknek” minősítette az oroszokat. Tud-e arról a magyar sajtó, hogy – nyugati politikusok előtt tett számtalan fogadkozás, hazudozás, sőt aláírt nemzetközi szerződések dacára – Porosenko leszögezte: államnyelv pedig egyedül csak az ukrán lesz, és szó sem lehet semmiféle föderatív átalakításról, Ukrajna egységes, unitárius állam marad! Hírt adott-e arról a magyar sajtó arról, hogy Ukrajnában törvényi rendelettel beszüntették az oroszországi tévéadók adásainak szórását? Adott-e hírt a magyar sajtó azokról az orosz újságírókról, akikre a junta katonái mindmáig kifejezetten vadásznak – négyet közülük el is hurcolva? Csak mert leleplező riportjaik kényelmetlenek voltak számukra.

Mutatott-e a magyar sajtó valamit abból, hogy a puccs győzelme után a fasiszta fegyveresek szerterajzottak az országban, hogy más városokban is „rendet teremtsenek”? Hallott-e valamit a magyar sajtó arról, hogy az orosz lakosságú Szevasztopolban (és egy másik, nyugat-ukrajnai városban is) stilizált akasztófát állítottak fel a helyi orosz lakosság számára, miheztartás végett? Látta-e valaki a magyar újságírók közül azt a döbbenetes videót, amikor Kijevből hazafelé tartó krími tüntetők autóbusz konvojára az úton náci fegyveresek támadtak rá: az utasokat megverve, megalázva, kifosztva – HETET KÖZÜLÜK PEDIG MÉG AGYON IS LŐVE? (Vajon nem ez volt-e az a szikra, ami a Krímben fellobbantotta az ellenállás lángját?) Mutatott-e valamit a magyar sajtó azokból az elkeseredett tömegverekedésekből – például Donyeckben, Harkovban és Luganszkban is – ami a magukat fenyegetve érző helyi lakosok, és a városba érkező náci bandák között robbantak ki? (Ami az előjátéka lett a hamarosan kirobbanó belháborúnak.)

Amikor Janukovicsnak védenie kellett volna magát és országát a fasiszta csőcseléktől, akkor ezt nem merte megtenni – többek között, mert az ukrán alkotmány tiltja a hadsereg bevetését a határokon belül. Ámde égtek is a telefonok nála, még akkor is, amikor pedig már csak kemény fellépéssel lehetett volna megakadályozni a készülő tragédiát: nehogy föl merjen lépni erőszakkal! Tudósított-e arról a magyar sajtó, hogy éppen Putyin volt az, aki lebeszélte az erőszak alkalmazásáról, és nyomást gyakorolt rá az ellenzékkel való

83 / 150

megállapodás érdekében? És tudósított-e a magyar sajtó arról, hogy pontosan két hónappal később, éppen amerikai részről, egyenesen követelték az új rezsimtől: FEGYVERES ERŐVEL TÖRJE LE A DONYEC-MEDENCEI TÖMEGMOZGALMAKAT? (Ekkor már nem számított, hogy a hadsereg bevetése, országon belül – pláne a civil lakosság ellen – alkotmányellenes! Többek között a magyar sajtó szemében sem.)

Tudósított-e a magyar sajtó a kezdetben még fegyvertelen nép elleni törvénytelen és alkotmányellenes katonai, büntető terrorhadjáratról, a közben elkövetett háborús bűntettekről? A kifejezetten polgári létesítményeket, közműveket támadó tüzérség szisztematikus rombolásairól, gyilkolásairól? Hírt adott-e a polgári lakosság ellen bevetett foszfor- és kazettás bombákról, légvédelmi és rövid hatótávolságú ballisztikus rakéták bevetéséről? (Félreértés ne essék: a gyakran emlegetett hétezer áldozat csupán a polgári lakosság közül való!) Adott-e hírt a magyar sajtó a foglyok minden képzeletet felülmúlóan kegyetlen megkínzásairól, amibe nagyon sokan bele is halnak? Szólt-e egyetlen hír is a Nyizsnyaja Krinka település közelében feltárt tömegsírokról, amelyekbe negyven áldozatot – többségükben a fegyveresek „szórakozására” odahurcolt fiatal lányokat és asszonyokat lőttek bele, miután már „elhasználódtak”? Hallott-e a magyar sajtó az orosz külügyminisztérium által az ukrajnai rémtettekről kiadott már négy Fehér Könyvről? Amelyekből, bizony, nem éppen egy demokrácia képe rajzolódik ki. HANEM A FASIZMUSÉ!

Adott-e a magyar sajtó hírt arról, hogy a Donyec-medence (Donbassz) népe ellen – a hivatásos hadsereg mellett fasiszta különítmények, illetve a leggazdagabb oligarchák által fölállított terror magánhadseregek is harcolnak (ilyenje, az ország egyik leggazdagabb oligarchájának, Porosenkonak is van!)? Adott-e hírt a magyar sajtó arról, hogy mindjárt a puccs győzelme után a Majdanon tobzódó fegyveres brigantikat nyomban betagolták a hadseregbe (például a Nemzeti Gárdába is)? Hallott-e a magyar sajtó arról, hogy ez utóbbi is, illetve a Jobb Szektor fegyveresei is, gyakorlatilag ma már minden olyan fegyvert megkapnak, ami a hadseregnek is van? Tudomása van-e a magyar sajtónak arról, hogy ezek a fegyveres osztagok nem engedelmeskednek a hivatalos katonai hatóságoknak? És ha a hivatásos hadsereg ímmel-ámmal még csak teljesítget valamit a fegyverszünetből, ezek a fasiszta alakulatok azt teszik, amit akarnak.

Hallott-e a magyar sajtó arról, hogy nemrégiben számos új törvényt hoztak Ukrajnában? Például „a náci és szovjet / kommunista jelképek tilalmáról”. (Ebben, részben egyek is vagyunk velük – mert Ukrajnában is ez a törvény a gyakorlatban, csupán az utóbbi kategóriát sújtja – dacára a strasbourgi emberi jogi bíróság határozatának). Ám tudja-e a magyar sajtó, hogy ezek a magánhadseregek és egyéb fasiszta söpredék nyíltan viseli második világháborús, NÁCI JELKÉPEIT? Hallotta-e a magyar sajtó, hogy az új törvények egy másika „az Ukrajna felszabadításáért küzdő hazafias erők” között ismeri el a föntebb emlegetett második világháborús náci segédcsapatokat is – megütközést váltva ki még a kijevi juntát egyébként mindenben, buzgón, kritikátlanul segítő Lengyelországban is? Hallotta-e a magyar sajtó, hogy nemrégiben Porosenko pedig úgy rendelkezett: (a korábbi, szovjet eredetű) február 23. helyett október 14-én lesz az ukrán fegyveres erők napja? Ugyanis: 1942. OKTÓBER 14-ÉN HOZTÁK LÉTRE AZ „UKRÁN FELSZABADÍTÓ HADSEREGET” (UPA). Hallott-e arról a magyar sajtó, hogy az ukrán nemzetbiztonsági szolgálat – amerikai-ukrán kettős állampolgárságú – vezetője nemrégiben leszögezte: szolgálatát az eme martalóchadakban megvolt szellemiség jegyében fogja megreformálni?

Föltette-e vagy föl fogja-e tenni magában a magyar sajtó azt a kérdést: hogyan fog Ukrajna a nácizmus ellen küzdeni, miközben fegyveres osztagainak jelentős része náci jelképeket visel – és teljes gőzzel folyik a lakosság, főként az ifjúság, fasiszta szellemben történő nevelése, átnevelése?

Hallott-e arról a magyar sajtó, hogy az ukrán parlamentben ma már jóformán csak fasiszta pártok vannak (még ha rendszeresen össze is verekednek – immár egymással, lévén hogy a valódi ellenzéket már régen kiordították, kirugdosták, kipofozták, a kommunistákat pedig ki is tiltották az ülésteremből)? Hallott-e arról a magyar sajtó, hogy az egyik kis fasiszta párt vezérét, Oleg Ljaskot többet látjuk, különítményesei élén, a háborús övezetben, mint a parlamentben? No, persze, nem a frontvonalon, hanem attól biztonságos távolságban űzi kedvelt foglalatosságát: a néphatalom funkcionáriusaira, híveire való vadászatot a frissen bevett településeken (mostanában ilyen nemigen van). Akiket ha elkap, szadista élvezettel vallat, gyötör meg lelkileg – miként arról jó néhány videó tanúskodik is.

Adott-e hírt a magyar sajtó az egy éve Ogyesszában elkövetett borzalmas mészárlásról? Amikor – megint csak egy fegyveres (nyilván jó előre eltervezett) provokáció nyomán békés tüntetőkre tört rá tízszer annyi megvadult fegyveres, szorítva be őket a megyei szakszervezeti tanács székházába, ahol az áldozatokra lesve már várták őket gyilkosaik. Akik minden képzeletet felülmúló brutalitással gyilkoltak le hivatalos adatok szerint is 48 embert? Adott-e hírt a magyar sajtó arról, hogy e rémtettet az ország egyik leggazdagabb oligarchája, Igor Kolomojszkij kezdeményezte és finanszírozta – a végrehajtás felügyelésére pedig a városba érkezett Andrej Parubij, a nemzetbiztonsági kabinet akkori titkára (aki amúgy éppen a Majdan fegyvereseinek parancsnoka volt). Adott-e hírt a magyar sajtó arról, hogy a város hatóságai rövid úton lezárták a vizsgálatokat, illetve éppen a túlélő áldozatok ellen indult a megtorlás újabb hulláma?

Nos, hölgyeim és uraim? Mi lesz? Hétköznapi fasizmus – Ukrajnában? „A demokratikus világ” teljes támogatásával? Hitlert is kezdetben támogatták a nyugati demokráciák. Éppen olyan vakon és az Oroszországgal (Szovjetunióval) szembeni gyűlölködő elfogultsággal, mint napjainkban.

(Az írás a Népszabadság számára készült.)

84 / 150

85 / 150

Tudomány UKRAJNA: SOKDIMENZÓS ELLENTMONDÁSOK Buzgalin, A. Az alábbi tanulmány ritka jelenség az Ukrajnával kapcsolatos cikkek között, mert nem közvetlen politikai propaganda céljából készült , hanem tárgyilagos elemzés igényével.

Buzgalin, A.: UKRAJNA: SOKDIMENZÓS ELLENTMONDÁSOK Már az elején le akarom szögezni, hogy az alábbi gondolataim nem kívánják tükrözni a végső igazságot, hanem csak mintegy provokálják a párbeszédet. Azt is aláhúzom,, hogy a helyzetet dialektikus rendszer-elemzéssel fogom vizsgálni. Marxista számára ez ugyanolyan természetes, mint amennyire banális, mégis ezt a megközelítést manapság ritkán használják. Ezért különösen fontos olyan bonyolult probléma analíziséhez felhasználni, mint a napjainkban az ukrajnai szembenállás. 1. A szembenállás előtörténete és gazdasági-politikai magyarázata Ezt a helyzetet a társadalmi és a történelemi környezetében vizsgáljuk. Vagyis a kérdést nem úgy tesszük fel, hogy kinek van igaza és ki hibás, Oroszország vagy Nyugat, vagy Ukrajna új kormánya, vagy valaki más, aki ráadásul nem egészen világos, hogy kicsoda lehetne. A kérdést egy kicsit másképp tesszük fel: Milyenek azok a társadalmi és történelmi ellentmondások, amelyek az ukrajnai helyzetet előidézték? A problémát azon társadalmi paraméterek történetén keresztül vizsgáljuk, amelyekben ma Ukrajna létezik a maga komplex területeivel. Ezek részben tradicionálisan ukránok, másrészt tradicionálisan oroszok, más területek pedig az utóbbi évszázadok során más-más államokhoz tartoztak. Ukrajna integrációja az utóbbi évszázad során néhányszor változott. Ezt előidézte a kapcsolata Lengyelországgal, Oroszországgal, ez összefüggött egy sor belső harci eseménnyel és háborúval Ukrajna területén, kezdve attól, ami végbement Bogdán Hmelnyicki után – Poltavát beleértve – és amik l9l7-22-ben a polgárháború során történtek. A legutolsó periódus történelme különösen tanulságos. Az ukrán nacionalisták egy része vállvetve harcolt Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával, egy másik része pedig ellenük. A lakósság oroszbarát része hol a vörösökhöz, hol pedig a fehérekhez csatlakozott az egységes Oroszországért való harcban, egy másik részük pedig mind a fehéreknek, mind a vörösöknek ellenállt az önálló Ukrajnáért harcolva. A II. Világháború / számunkra ez a Nagy Honvédő Háború / ugyancsak átdübörgött Ukrajna területén. Ez ugyancsak két csoportra osztotta a lakósságot, nem számítva ebbe bele azokat, akik áldozataivá váltak ennek a szörnyű háborúnak. Az ukránok egy része a Vörös hadsereggel együtt harcolt a fasizmus ellen, annak minden megnyilvánulásával együtt, abszolút /de nem jelentéktelen/ kisebbsége pedig a Bandera--seregbe és különböző nacionalista képződményekbe tömörült. Ezeket a német fasiszták kápóként használták. Mindez Ukrajna nemzeti felszabadításának zászlaja alatt ment végbe, ezzel a fasiszták összejátszottak a nacionalista mozgalmakkal. Ukrajna itt sem volt kivétel, hiszen a Vlaszov sereget szintén „Orosz Felszabadító Hadsereg”–nek nevezték. Itt is nacionalista jelszavak hangoztak el, bár mindkét esetben ezek a képződmények velejéig reakciósak és marionett jellegűek voltak. Ez egy fontos kontextus, mert ez ismét felszínre került a mostani helyzetben több mint fél évszázad után. Miközben 3o évvel ezelőtt a Bandera--seregre való emlékezés--pozitív értelemben--lehetetlen volt, még a gorbacsovi időszak (peresztrojka) hívői számára sem , mostanra az ukránok egy része számára a nemzeti felszabadítás szimbólumává váltak. Ennek a történelmi folyamatnak a második fontos lépése (komponense) a Krím átadása Ukrajnának. Amíg fennállt a Szovjetunió, addig a Krím Ukrán Köztársasághoz tartozása csak szimbólikus jelentőségű volt, azonban az l992-es Belovezsszk-i paktum után a Krím ukrán státusza nem kis problémává vált. Az l992-es évtől „az orosz kérdés” Ukrajna számára több mint aktuálissá vált. Ott jelentős mértékű szétválás keletkezett nemcsak társadalmi, gazdasági és politikai jellemzők szerint, hanem nemzetiségi és etno-kulturális hovatartozás szerint is. Itt a nyelvi és a kulturális tér nagyon jelentőssé, sőt még diffúzzá is vált. Az orosz nyelvű térség Ukrajnában mégiscsak ukránosítva lett. Ma ott egy sajátos orosz nyelvet beszélnek. Egy sor esetben pedig egészen sajátos dialektusban /pl. Odesszában/, egy sor esetben pedig dél-orosz tájnyelvet használnak, amely bár kevéssé ukrán, mégis elterjedt Oroszország területén is. Ugyanez érinti Nyugat-Ukrajnát is, ahol a lakosság jelentős mértékben vonzódik a közép- és kelet-európai kultúrák felé, jobban mint az ukrán kulturális örökséghez. Ez az örökség számukra a provincialitást (szűklátókörűséget) jelenti, amelytől szabadulni akarnak /de nem tudnak/. Vagyis itt megfigyelhető a diffúzió. A diffúzió jelen van „középen” is, hiszen Gogol, Sevcsenko és sok más nagy kulturális nagyság, (ez különösen a szovjet-ukrán kultúrára érvényes), egyszerre mind Ukrajnához, mind Oroszországhoz is tartoznak, velük büszkélkednek mind az ukrán nacionalisták, mind az oroszbarát ukránok. Gnattyuk operaénekesre, vagy az „Antej” óriásrepülőgép alkotóira, vagy a kozmikus rakéták felszerelését létrehozókra, vagy az űrhajósokra ill. más hősökre /beleérte a Nagy Honvédő Háború hőseit/, ha emlékezünk, akkor őket mindenki sajátjának fogja tekinteni. !

86 / 150

Ez az értelmezési tartomány nagyon fontos. Kelet-Nyugat ellentéte Ukrajnában, nem egyszerűen két pólus, amelyeket nemzetiségi gátak hagyományos szembenállása választanak el egymástól, hanem inkább diffúz terek, ahol léteznek jelentős egység hagyományok, míg a szembenállás története nem olyan jelentős. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor a szembenállás kardhegyére vagy ukrán neofasiszta gyökerű nacionalizmust, vagy orosz sovinizmust tűznek. Más történelmi feltételt jelent az a „sokk –terápia” / bár ez inkább sokk kezelés nélkül /, amely az 1990-es évek elején végigvonult Ukrajnán ugyanúgy mint Oroszországon . Ezeknek a „reformoknak” egyik eredménye „prihvatizáció” / Ez magához ragadást jelent. Így gúnyolják az oroszok a magánosítást/. Ez azt jelentette, hogy nagyon rövid idő alatt oligarhák szűk körének birtokában összpontosult a hatalmas nemzeti vagyon, különösen a természeti erőforrások és a nagy ipari kapacitások, amelyek a nyersanyag feldolgozásával foglalkoznak /kohászat stb./. Ez végbement majdnem egy időben mind Keleten, mind pedig Nyugaton és alapvető paramétereit tekintve ez a bürokratikus--oligarchikus kapitalizmus az orosznak megfelelően alakult ki Ukrajnában is az l99o-es évek során. Mindkét helyen az evolúciós szakaszok hasonlóan alakultak. A különbség abban volt, hogy Ukrajnában nem „keletkezett” saját V. Putyinjuk, helyettük megjelentek Gorbacsov bohóc parodistái. A központi hatalom ily módon elég gyengének és határozatlannak bizonyult. Az oligarchikus klánok háborúja viszont igen aktívan folyt. Ebben a háborúban a klánok felhasználták a szociokulturális tér és a nacionalizmus minden ellentmondását és árnyalatát. Innen következik a konfliktusok jelentős gazdasági gyökere, amelyek látszólag etnikai és kulturális gyökerűek. A végtelenül elhúzódó, mai napig be nem fejezett gazdasági reformok politikája Ukrajnában az oroszhoz igen hasonló, a késői kapitalizmus félperiférikus--mutációs modelljét alakította ki, ahol a fontos gazdasági hatalom a politikai hatalommal összenőtt klán-oligarchikus csoportok a kezében van. Ukrajna sajátossága azonban (az orosszal ellentétben), hogy nem konszolidálódott ez a hatalom egységes piramissá, amelynek élén egyszemélyes vezető áll, hanem két amorf, oligarchikus csoportok által létrehozott tér jött létre. Ezek közül az egyik geogazdaságilag /ezért geopolitikailag is/ Oroszországhoz vonzódik, míg a másik az Európai Unióhoz Egyensúlyozva a különböző oligarchikus-bürokratikus csoportok ilyen, ideig-óráig az árnyékban létező szembenállása között, akik kemény küzdelmet folytatnak a gazdasági hatalom újrafelosztásáért /bár lényeges különbség közöttük nincs/mind a „nyugatbarát”, mind a „keletbarát” politikai és társadalmi csoportosulások kapcsolatokat kerestek különböző geopolitikai szövetségesekkel és nacionalistákkal. Egyeseknek előnyös volt Oroszországgal flörtölni mint a geopolitikai szövetségessel és helyzetbe hozni magukat Ukrajna területén, felhasználva az orosz nyelv elterjedtségét, az olcsó gáz adta előnyöket és más , az Oroszországgal való integrációból származó előnyöket. Míg mások számára előnyös volt felhasználni azokat az Ukrajna nemzeti függetlenségéről, az ukrán nyelvről és ennek az országnak az európai orientációjáról szóló téziseket, amelyet szembeállították az „ázsiai” Oroszországgal. Mindezek mögött – ismétlem – nagyon komoly társadalmi és gazdasági konfliktusok húzódtak meg, de olyan szereplők között, akiknek gazdasági, politikai természetük nem különbözött egymástól. Ezeknek a szereplőknek azonos stabil gazdasági (de a rövidtávú politikaitól eltérő) érdekeik voltak a szembenálló klán-oligarchikus csoportokkal. A politikai hatalom manipulálva a lakosságot, ezen feltételek mellett definiálta önmagát, mint a harcoló erők közötti egyensúly ill. kompromisszum biztosításának egyetlen eszközét. Janukovics V. egyik szimbóluma volt az ilyen kompromisszumra törekvésnek. Számára a nacionalizmus „kártyájának” kijátszása politikájának fontos elemévé vált. Amennyire megítélhetem (ebben szakértők véleményére támaszkodhatok), Ukrajna megelőző hatalma kacérkodott a nacionalista és neofasiszta elemekkel, megmutatva, hogy ki mindenki juthat hatalomhoz, ha nem rájuk szavaznak a következő alkalommal. Így valamiféle „fél-orosz” , de következetlen és ingadozó orientáció fogalmazódott meg: ez a hatalom többször változtatta meg az Eu-val, Oroszországgal kapcsolatos határozatait. melyekben minden alkalommal kompromisszumos, részben EU--barát, részben orosz-barát határozatok születtek, miközben állandóan lebegtette a nacionalista veszélyt. Ennek eredményeképpen a janukovics pártiak maguk erősítették meg a nacionalistákat, előfeltételeit biztosítva reális politikai erővé válásuknak. Eltérően a nacionalistákkal való flörtölés taktikájától, a baloldaliak elfojtásának gyakorlata következetesen jelen volt. Függetlenül attól, hogy ki volt kormányon, őket nem engedték a hatalom közelébe, rájuk destruktív hatást gyakoroltak. Ez érintette egyrészt Ukrajna szocialista pártjának politikai technológiáját alkalmazva a belülről való ellehetetlenítést. Ez a párt igyekezett az európai szociáldemokrata alternatívát felmutatni, miközben orosz-barát kulturális orientációval rendelkezett. Ugyanakkor szociális, gazdasági és politikai téren inkább nyugatiak voltak, de kulturális téren nem tagadták az orosz közelséget és a kétnyelvűséget. Másrészt a Kommunista pártot ténylegesen oroszbarát gettóba zárták. Ez a párt ismertté vált nem annyira a szociális, gazdasági alternatív programjaival, hanem Putyin V. feltétel nélküli támogatásával, mint az Ukrajna jelenlegi hatalmának és politikájának alternatíváját képviselő nagy vezetővel. Ez utóbbi elég kellemetlen légkört hozott létre. Nem egyszer találkoztam ukrán marxistákkal, kommunistákkal és különböző baloldali mozgalmak képviselőivel, különösen Ukrajna keleti részén, akik és ahol Putyinban a „megmentő” reményét látták. Amikor megkíséreltem megmagyarázni, hogy milyen gazdasági és politikai következmények várhatók Kelet-Ukrajna lakósainak egy ilyen „megmentés” következtében, nekem azt magyarázták, hogy az nem fontos, hanem az a fontos, hogy beszélhetnek továbbra is oroszul. A szociális-gazdasági és politikai harc ilyen fordulata nem volt véletlen, de jelentős. És mindez annak következtében jött létre, hogy Putyin V. szociális-gazdasági politikája liberálisabb, jobboldalibb volt és maradt is, mint Janukovics V. és elődei politikája. Az

87 / 150

elődök valamivel puhábbak voltak a gazdaság társadalmi érzékenysége terén. És ez az ukrán helyzet egyik furcsasága.

Még egy nagyon fontos nézőpont: Gyakorlatilag nincs sem a nyugatbarát, sem a keletbarát politikai erőknek szociális-gazdasági kérdésekben eltérő programjuk. Mindkettő mögött oligarchák hatalma áll, akik igyekeznek azokat az állami hivatalok vezetőit, ideológiai alapon működő csoportokat, társadalmi súllyal rendelkező struktúrákat, intézményeket politikai hatalommal felruházni, amelyek majd biztosítják a tőkéjük legjobb hasznosulását, a maximális profit elérését a természeti erőforrások és alkalmazottak kizsákmányolásából. Nagyon szimbolikus az, hogy az oroszbarát ukránok az egyik , az orosz tőkével kapcsolatot tartó klánt támogatják, míg az új kormányzat Ukrajnában más klánokat támogat, olyanokat akiknek kedvezőbbnek látszik az EU-val való integráció és akik a kelet--európai lehetőségeket újra a saját hasznukra akarják felosztani. Valamelyik nacionalista csoport támogatása nélkül, egyik klán sem tud ebben a küzdelemben győzni. Ebben az értelemben az is figyelemre méltó, hogy a keleti régiók vezetőinek nyugat-ukrajnai oligarchákat nevez ki az új kormány. Azt szeretnék elérni, hogy ezek az oligarchák a kelet-ukrajnai lakosság megsegítésére fordítsák a pénzüket. Azonban itt inkább arról van szó, hogy más tulajdonosai lesznek a nagy ipari létesítményeknek és természeti kincseknek. Egyelőre nem lehet megjósolni, hogy szociálisgazdasági nézőpontból kedvezőbbek lesznek-e az oroszbarát klánoknál. Ezek a harc gazdasági gyökerei. Arról van szó, hogy hatalmas gazdagság kerül új kezekbe. Ukrajna léptékében ez különösen hatalmas – több tízmilliárd dollár értékről van szó - , amelynek profitját a következő évtizedekben stabilan el lehet tulajdonítani. Ilyen értelemben ez a konfliktus Ukrajnában hazug másolata annak a tragikus szituációnak, amely létrejött Európában az I. Világháború hajnalán. Akkor hasonló jellegű gazdasági rendszerek harcoltak: Oroszország autoriter katonai feudalista imperializmus modelljével, Németország, Franciaország, Anglia lényegében azonos rendszernek valamennyire civilizáltabb modelljével, amelyek talán csak kisebb részben volt feudalisták és nagyobb részben voltak fejlettek a kapitalista kezdemények. Különbség nem volt oly sok, miközben a monarchikus Oroszország szövetségben a köztársasági Franciaországgal harcolt a fél autoriter császári Németországgal. Az ellentmondások lényege az volt, hogy bár a gazdasági bázisok hasonlók voltak, újra kellett osztani a gazdasági teret. Ide még hozzá kell számítani a hatalmas és bürokratikus államgépezetek geopolitikai törekvéseit, amelyek akkor (és mind a mai napig) össze vannak nőve a tőkével. 2. Sokdimenziós ellentmondások: Ukrajna Most pedig emlékezzünk a dialektikus ellentmondásokra. Nézetem szerint ezek Ukrajnát több paraméter mentén „átszelik”. Ezeket a sokdimenziós ellentmondásokat hangsúlyozó cikket még a múlt év decemberében írtam. Akkor feltételeztem, hogy a szembenállásban az EU --barát erők kerekednek felül és – sajnos – nem tévedtem. De én nem vártam, hogy mindez ilyen messzire megy el. Nekem úgy tűnik, hogy a történtek az úgynevezett „szubjektív tényező” hatásának tudhatók be továbbá annak, hogy az akkori ukrán vezetés nem volt képes megérteni, hogy kialakulhat olyan helyzet, ahol vagy hatalmat kell gyakorolni vagy azonnal visszavonulni. Ez utóbbi esetben minden megoldódhatott volna a „súlypont” átkerülésével a zömében oroszbarát orientációból (Janukovics V. ezt próbálta bemutatni) az EUbarát orientációhoz, de már Janukovics V.nélkül. Ebben az esetben minden befejeződött volna a nacionalizmushoz való közeledéssel, de a jelenlegi háborús fenyegetettség nélkül. A jelenlegi fegyveres összeütközések más események következményei. Ezekről később esik majd szó. Visszatérve az ellentmondásokhoz, érdemes megvilágítani, hogy a sokdimenzióság mit jelent. A szociális-gazdasági réteg( dimenzió), mint már mondtam, jellemezhető két, természetét tekintve azonos erős, oligarchikus tőkéscsoport összeütközésével. Ezek a csoportok össze vannak már nőve megfelelő állami, politikai erőkkel. Bizonyos különbség is van azonban a tömegek tudatában azok között, akik megjelenítik ezeket az erőket. Míg az oroszbarát oligarchikus tőke történelmileg főként az ipari munkásosztállyal illetve közép- és kelet-Ukrajna mezőgazdaságával (ahol jelentős mértékű oroszul beszélő lakosság él) van kapcsolatban, ahol a természeti forrásokat orosz orientációjú folyamatokban hasznosítják, addig a nyugatbarát oligarchák kapcsolata főként az úgynevezett kistőkésekkel áll fenn (ezeket nevezik feltételesen középosztálynak), továbbá az osztályokon kívüli réteggel, amelyeket mostanában „prekariátnak” szoktak nevezni. Ez a réteg nagyobb részben az EU felé orientálódik és mint következmény, nagyobb mértékben a nyugatbarát vagy nyugat-ukrán tőkére támaszkodik. Így jött létre az a felosztás, amely részben emlékeztet az oroszországi „Bolotnoj-tér” -i helyzetre. Azonban volt olyan különbség is, amely az erők szociális-politikai elhelyezkedését érintette. A Majdan téren két irányzat ütközött össze. Egyrészt a Majdan-téren ugyanúgy mint a Bolotnaja--téren főként olyan személyekvoltak, akik a nyugati /liberális/ típusú szociális szabadság felé törekednek, vagyis, amely mentes a bürokráciától, korrupciótól és a politikai manipulálástól. Ezek, mint ahogy könnyen felismerhető, az egészséges tőkés demokrácia pozitív követelményei. Ezeket különböző szociális rétegek támogatták: a prekariátok (a különböző megjelenési formájukban – az örök egyetemistáktól a kreatív vállalkozókig akik százszor többet keresnek mint az „örök egyetemisták”), a középosztály jelentős része (tipikus példa: az utazási iroda munkatársai), az elit értelmiségnek néhány képviselője (akik érthető okokból jobban nyugat felé nyitottak )/, a pedagógus közösség tagjai, stb. Mindezek a rétegek világosan megfogalmazott bürokrácia-ellene jelszavakat hangoztattak, miután belefáradtak a gyenge, következetlen, korrumpált, bürokratikus Janukovics kormányzásba, aki viszont az oroszbarát oligarchákkal nőtt össze. Másrészt azonban kiderült, hogy a Majdan-téren jelenlévő emberek nem voltak képesek Janukovicstól elvenni a hatalmat. Azért, hogy biztosítható legyen az elit--váltás, reális politikai fordulatra volt szükség. Olyan, amelyre sem a Bolotnaja-téren, sem a Majdan-téren

88 / 150

megjelentek önmagában nem voltak képesek. Nem azért mert a polgári demokratikus forradalom lehetetlen az országainkban, hanem azért, mert nálunk is, Ukrajnában is a középosztály politikailag gyáva és határozatlan. Hát ezért ment végbe a fordulat a második Majdan-téri megmozduláson (eltérően az elsőtől és a Bolotnaja- téritől/, mert ott már olyan résztvevők voltak akik valóban fölháborodtak a hatalom bürokratikus packázásától és korrupciójától. Árnyékban maradtak a szervezett és határozott, az erőszakos lépésekre képes erők, amelyek olyan feladatokat oldanak meg, amelyet konkrét politikai szereplő komoly gazdasági alapon fogalmaz meg. Keményebben fogalmazva, akkor a fordulathoz a tömegek felháborodásán kívül szükséges volt fizetett, politikailag elkötelezett és fegyelmezett szervezetbe tömörült csoportra is, amely kifejezte azt az akaratot, hogy le kell váltani az akkori kormányzó csoportot, hatalomhoz juttatva új oligarchákat és azok politikai képviselőit. Ezen kívül ez a csoport kapcsolatban kellett, hogy legyen megfelelő geopolitikai szövetségesekkel (adott esetben Nyugattal) , hogy jól használhatja fel a téren összegyűlt, hatalomváltást követelő tömeget. Ilyen erők ebben az esetben a jobboldali nacionalista és neofasiszta csoportok voltak. Más kérdés, hogy a fasizmus tüzével való játék semmi jóra nem vezet: a jobboldali nacionalisták és fasiszták marionettnek tűntek és mégis egyre inkább ellenőrzésük alá vonják a bábu irányítóként domborító mai nyugatbarát ukrán politikusokat. Mivel végződik ez a jobboldali liberálisok és jobboldali nacionalisták rejtett szembenállása, egyelőre nem világos, de már semmiképpen nem várható, hogy a létrejött változások eredményeképpen kialakul egy következetesen demokratikus, szociálisan érzékeny, ideológiailag plurális politikai rendszer. Ily módon láthatjuk, hogy a Majdan téren összegyűltek többsége egyféle megoldást akart, viszont a hatalomtól mást kaptak. Érdemes megjegyezni, hogy az előző hatalomnak voltak ésszerű alternatívái. Az első, hogy kezdettől fogva autoriter módon lépjen fel. Keményen szétzavarni a Majdan téren összegyűlteket, ezzel egy részükre ráijesztenek, a vezetők másik részét leültetik (ahogy ezt csinálták Oroszországban a Bolotnaja tér aktivistáival), megtisztítani a nacionalista csoportokat és mindehhez nem feltétlenül kellettek volna illegitim módszerek. Minderre megvolt a kellő alap. Ilyen esetben ezzel be is fejeződött volna az egész. Ezt követték volna nyugat-Ukrajnában rövid elégedetlen hangok, amelyek azután fokozatosan „összerázódtak” volna. Ehhez azonban szükség lett volna megfelelő gazdasági háttérre. Oroszországtól eltérően, ahol a főerők koncentrálódnak a nyersanyag szektorban és össze vannak nőve az orosz hatalommal, Ukrajnában ezek az erők lényegében megosztottak. Oroszországban elég volt egyedül Hodorovszkij M.-et leültetni, míg Ukrajnában majdnem az oligarchák felét kellett volna „kiiktatni”, amely sokkal bonyolultabb és kemény politikai erőt kíván. Véleményem szerint ez a megoldás inkább regresszív lett volna (történelmi nézőpontból), de további összeütközésekkel sokkal kevésbé terhes. Másodikként bennem megfogalmazódott egy demokratikus megoldás is, de kizárólag absztrakt-elméleti síkon, miután ezt a megoldást megvalósítani--képes politikai szereplők ez- időben Ukrajnában egyszerűen nem léteztek. Ha Ukrajnában jelen lettek volna demokratikus baloldali erők, amelyek képesek lettek volna a Majdan téren összegyűlteket és kelet-Ukrajna egy részét a társadalmi rendszer megváltoztatásának jelszavával pl. az un. Svéd--modell irányába irányítani, akkor lehetővé vált volna a hatalom eltávolítása (mind a Janukovics és társasága, mind a nyugat barát liberálisok, és jobboldali ukrán nacionalisták társasága is), akkor ez lett volna a szociális, antioligarchikus és antibürokratikus demokratikus forradalom. Ebben az esetben nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy Putyin V. karöltve az EU vezetőivel és Obama B.-vel együtt ellenezték volna ezt a forradalmat, mivel az oligarchák magántulajdona elleni merénylet véleményük szerint veszélyesebb, mint bármi más elleni merénylet. Harmadikként javasolni lehetett volna olyan variációt is. hogy Janukovics V. rögtön átadja a hatalmat Julia Timosenkónak – kiengedve őt a börtönből - , átalakítva a kormányt , majd háttérbe vonul… Azonban minden úgy történt „mint általában”, melynek eredményeképpen senki nem jutott nyerő helyzetbe. Ilyen politikai krízis és akaratgyengeség helyzetében előtérbe kerülnek a szervezett nacionalista csoportok. E tekintetben véleményem szerint a helyzet hasonlóvá vált a XX. Század 2o-as 3o-as éveinek Olaszországához, amikor a fekete ingesek kerültek a hatalomba, illetve Németországához, amikor a nácik. Egyelőre Ukrajnában ezek a csoportok nem kerültek hatalomra, miután nincs olyan tömeges támogatottságuk, mint pl. abban az időben a náciknak volt Németországban. A probléma azonban az, hogy ebben a pillanatban nincs más erő, amely politikai síkon aktívvá válhatna. Az egyik oldalról létező szervezetek manapság a nacionalista, neofasiszta csoportok és a NATO lehetséges segítsége, míg a másik oldalról az oroszbarát állampolgárokból álló önkéntesek, amelyek mögött az orosz hadsereg árnya lebeg. Ez a két erő képes egymással harcolni. Egyelőre csak remélhetjük, hogy ezeknek az erőknek a közel azonos nagysága fokozatosan –bár stratégiailag kishatékonyságú--kompromisszumos megoldáshoz vezet. Mondani kell valamit az ellentmondások kapcsán a geopolitikai érdekekről is. Emlékeznünk kell, hogy ha rögzítjük az ellentmondások sokdimenziósságát Ukrajnában, akkor érthetővé válik, hogy a „jó” és a „rossz” vektor pontossága nehezen fogalmazható meg általunk. Ezek különböző hatással sújtják a társadalom különböző rétegeit. Bonyolult megítélni, hol fog megvalósulni ( és kinek a számára) a leghatékonyabb megoldás. Ugyanakkor, ha mi megvizsgáljuk a geopolitikai ellentéteket, akkor itt is el kell fogadnunk a klasszikus marxista analízis alkalmazásának hatékonyságát. Ez úgy szól, hogy a jogszerűség a biztosítéka a társadalmi-gazdasági érdekeknek, amelyek a geopolitikai érdekek alapját képezik. Ezért nem kell csodálkozni akkor, ha az európaiak a koszovói helyzetről egyféleképpen, míg a Krím vonatkozásában másféleképpen beszélnek. Ugyanez a kettősség figyelhető meg, amikor az orosz kormány más véleménnyel volt ugyanezen régiók önrendelkezési jogának és szuverenitásának a megítélésében. Mind az európaiak, mind az oroszok ezekben az esetekben nem a nemzetközi jog normáiból indulnak ki. Ez utóbbi, mint ismeretes, bizonyos értelemben igen ingatag és gyakorlatilag azok álláspontjának erősítésére használják, akiknek elég gazdasági-politikai ereje van, majd keresnek hozzá a nemzetközi jogból megfelelő paragrafusokat,

89 / 150

beleértve a nekik megfelelő értelmezésnek a mindenféle manipulálását is. A marxista elemzés segítségével lehetséges a nemzetközi jog normáira való hivatkozás, azonban ebben az esetben is állandóan hangoztatni kell, hogy a világban uralkodó gazdasági-politikai erők megsértették, megsértik és meg fogják sérteni ezeket a normákat. A jog normái azért léteznek, hogy a gazdasági-politikai erők feltételezett egyensúlya esetén a közeledő háború veszélyét fékezzék és ideiglenesen a jogi harcmezőre helyezzék át.. Vagyis, amíg a helyzet többé-kevésbé stabil egyensúlyban van, addig a jogi harcmezőkön lehet csatározni, amit a világ különböző politikai erői meg is tesznek. Amint a helyzet bonyolultabbá válik és a tétben megjelennek száz és ezermilliárd dollárok vagy méretében hasonló geopolitikai nyeremények illetve veszteségek, akkor a jog a háttérbe szorul. Ha ezek az összegek sok trillió nagyságúra nőnek, akkor a nemzetközi jog szerényen a háttérbe vonul és a világ azoknak a jogát fogja támogatni, akik a hatalmas trilliók mögött állnak. Manapság az USA trilliói hétszer nagyobbak mint az oroszoké, szervezettebbek és erős intézmények képviselik pl az EU, a NATO. Mi következik ebből? Nem, ez a geopolitikai „játék” még nem fejeződött be. Oroszországnak Krím vonatkozásában sikerült nyernie, ami azonban Ukrajnát illeti – félek – veszíteni fog. És ami a legfontosabb: Valóságban ez nem játék, hanem valódi harc. Szörnyű és veszedelmes. Életeket vesz el, kultúrát semmisít meg, fékezi a gazdasági fejlődést…. Térjünk vissza az analízisünkhöz. 3. Sokdimenziós ellentmondások: Nyugat és Oroszország Természetesen az EU érdekei Ukrajnával kapcsolatban nem a semmire alapulnak. Ezek megegyeznek a tőke meghatározott érdekeivel és az ukrán társadalom néhány rétegének az érdekeivel. Itt is ez utóbbiak harca a demokráciáért és más értékekért az EU és az USA polgárai bizonyos része őszinte álláspontjának részét képezik. Ők teljes joggal és megalapozottan tapsolnak azoknak a jelszavaknak, amelyeket a Majdan téren összegyűltek többsége hangoztatott ( emlékezzünk ezek demokratikus és pozitív jelszavak ). Ebben az értelemben a korrumpált bürokraták és oligarchák hatalmától való elzárkózás és a demokrácia fejlesztése teljesen megalapozott és támogatandó érdeke mind Ukrajna sok társadalmi rétegének, mind a nyugati egyszerű polgárok tömegeinek. Ez utóbbiak őszintén kívánják ukrán szomszédjaiknak olyan értékek világában élni, amelyeket ők is helyesnek tartanak és amelyek önmagukban teljes joggal tiszteletet érdemelnek. Azonban ennek is, annak is kevés köze van a nyugati vezető körök érdekeihez és a jelenlegi ukrán hatalom politikájához. Számukra a demokrácia, stb. jelszavai nem több mint a létező gazdasági és politikai érdekek elkendőzései, bár (ezt a paradoxont én csak magyarázni tudom, megérteni nem ) az EU és az USA ezen vezetői őszintén hisznek az általuk létrehozott igaztalan propagandákban. Ebben az értelemben a Majdan teret támogató EU és USA propaganda gépezet, ténylegesen nem több mind politikai-ideológiai manipuláció. Pontosabban olyan elfogadhatatlan forma, amely mint ismeretes, létezik ugyan, de a valódi tartalmat elleplezi. Hogy ezt a tézist megvilágítsam, egy párhuzamot használok fel. Tegyük fel, hogy 2ol3 novemberében Janukovics V. nem Oroszország javára fogadott volna el határozatot, hanem az EU számára, arra irányítva Ukrajnát hogy a leghatározottabban integrálódjon az EU-ba. Továbbá olyan határozatot fogad el, hogy a jövőben az orosz nyelv ne legyen második állami nyelv Ukrajna keleti és déli területein sem. Tételezzük fel, hogy ebben az esetben a Majdan téren megjelentek volna az oroszbarát lakosság tömegei, akik elkezdték volna ostromolni a kormány, a szakszervezetek, az önigazgatás épületeit és Janukovics V. felhasználja a „Berkut” osztagokat Ukrajna EU-barát orientációjának védelmében. Mihez kezdtek volna ebben az esetben az EU és az USA vezetői? Megvédték volna a tömegeket a valódi demokrácia keresésében, vagy támogatták volna Janukovics V.-t, a korrumpált autokratát, pontosan úgy, ahogy l993 őszén Oroszországban megvédték Jelcint, aki tankokkal szétlövette Oroszország első, demokratikusa megválasztott parlamentjét? Ez a kérdés természetesen csak szónoki kérdés.. Így Ukrajna öreg igazságot igazol: a Nyugat vezetői a demokrácia védelmének jelszavát csak akkor és ott használja, ahol és amikor ez megfelel saját gazdasági és politikai érdekeiknek. Ellenkező esetben bármely diktátorról azt mondják, amit valamikor Roosevelt mondott Somosról: „ Ő egy rossz fiú, de a mi rossz fiúnk”. Ami Oroszország álláspontját illeti, kevésbé átlátható helyzet áll előttünk. Ennek is van néhány oka. Az orosz hatalom álláspontjában véleményem szerint két ellentétes vonás található. Egyfelől az orosz álláspontnak hasonló társadalmi-gazdasági érdekei vannak, mint a nyugatbarát erőknek, azaz– megőrizni az ellenőrzést az ukrán természeti kincsek és ipari vállalatok felett, ennek a tőkének a gyümölcsöztetéséből profitot nyerni, többé-kevésbé ellentmondásos partnerségben az ukrán tőke idevonatkozó részével és tovább bővíteni az orosz bürokrácia geopolitikai befolyását. Ezen kívül Krím visszacsatolása jelentős geopolitikai nyereség az orosz hatalomnak. Ehhez még hozzájön, hogy az orosz „hazafiság” hulláma keletkezett, mely valóban megerősítette az oligarchák és a bürokrácia autoriter szövetségét. Ez egy reakciós irányzat. Másfelől az Oroszország és a nyugati vezetés konfliktusában van haladó elem is: a Krímmel kapcsolatos történések az utóbbi 25 évben először szolgáltattak példát arra, hogy egy nemzetállam nyert globális hatalom ellenében, azaz Oroszország bebizonyította a világnak hogy az USA, NATO és társait le lehet győzni. Van még egy szempont: Ukrajna orosz nyelvű lakosságát a jelenlegi hatalom valóban korlátozta, antidemokratikus módszereket alkalmazott (beleértve az orosz nyelvű TV adás betiltását stb.). Mindezek eredményeképpen furcsa helyzet állt elő, mert az orosz nyelvű lakosság védelemre szoruló helyzetbe került. A kelet-ukrajnai esetben valóban szükségessé vált a lakosság adott nagy csoportját megvédeni, kifejlesztve ehhez a demokrácia mechanizmusait: a helyi önkormányzatiságot, a szövetségi államrendszert stb. Ezekért a követelményekért fellépő személyek az ottani lakosok közül kerültek ki. Működésük alapjául az önszerveződési módszereket tették, amelyek semmivel sem kevésbé demokratikusak, mint a Majdan téri események néhány hónappal azelőtt.

90 / 150

Ilyen ellentmondásosan fonódtak össze az orosz bürokrácia és oligarchák érdekei egyik oldalról és ukrán állampolgárok egy részének érdekei másik oldalról. Az egy más kérdés, hogy én nem hiszek a jelenlegi orosz hatalom demokratizmusában és humanizmusában. Végül is az orosz-ukránNyugat helyzet felettébb ellentmondásos képet mutat. Ukrajnával kapcsolatban garantálni tudjuk-e, hogy az Európa-párti tőke--jó irányban-- különbözni fog az orosz pártitól? Ha összehasonlítjuk a nyugat-európai országokban és Oroszországban a „hazájukban” működő tőkét, akkor egyértelműen az első javára kell döntenünk. De ebben van „a buktató”: az Európa-párti tőke a perifériákon már egyáltalán nem működik olyan demokratikusan és civilizáltan, mint Európai hazájában, jó irányban nem sokban különbözik az orosz tőkétől.

Bizonyos vonatkozásban az európai szakmai szervezetek ukrajnai szereplésük során valamivel civilizáltabbak, mint az orosz tőke képviselői: az első Majdan téri események a független szakszervezetek felé hajlottak. Az orosz fél geopolitikai érdekeinek is vannak bizonyos árnyalatai. Először is Ukrajnában az orosz tényező gyakran a szovjettel asszociálható. Pl. a Krímben a lakosság jelentős részében az Oroszországhoz való visszatérés a Szovjetunióhoz való újraegyesüléssel asszociálódik. Ezt nem lehet számításon kívül hagyni, de sajnos ez ugyanannyira téves elképzelés, mint abban hinni, hogy az Európai Unió Ukrajnában létrehozza a demokráciát. Oroszország a Krímbe nem a Szovjetunió körvonalait hozza, hanem a klán-oligarchikus csoportoknak ugyanazt a hatalmát, amely Oroszország többi területén uralkodik. Másodszor, mint már mondtam, fennáll a kisebbségben lévő orosz nyelvű lakosság védelmének problémája. Ezekben a kérdésekben milyen pozitív jelszavaik lehetnek a baloldaliaknak? Ezeket elvileg nehéz megtalálni és ennek az oka a fentiekben bemutatott ellentmondások sokdimenziósága. Vannak természetes jelszavak. Az első:a fegyveres nacionalista és neofasiszta alakulatok ellen való széleskörű fellépés azért, hogy ezeket lefegyverezzék és a polgári társadalmi intézmények ellenőrzése alá helyezzék őket. Ez a jelszó annyira helytálló, amennyire a reális helyzetben nem hatékony. Ennek ellenére hangsúlyozni kell. Legalábbis azért, hogy bizonyítsuk: az orosz jobboldali nacionalisták ellen ( különösen az orosz neofasiszták ellen ) is fellépünk a Krímben, vagy kelet-Ukrajnában. A második szükséges jelszó: nagyon fontos, hogy beszéljünk a társadalmi-gazdasági és belpolitikai célokról, vagyis ne csak Oroszország, az Európai Unió és az USA ukrajnai érdekeiről, de az Ukrajnában fennálló gazdasági és társadalmi berendezkedésről is, aláhúzva annak a harcnak a fontosságát, amely a demokráciáért, a társadalmi- gazdasági és állampolgári jogokért stb. folyik. Ez Krímet is érinti, ahol remény van arra, hogy Oroszország többi részénél haladóbb gazdasági-politikai élet alakuljon ki és ahol ezért érdemes harcba menni. Végül az utolsó: én nem egyszer hangsúlyoztam, hogy az orosz fasizmus nem lehet alternatívája az ukrán fasizmusnak, valamint az orosz sovinizmus az ukrán nacionalizmusnak. Nekünk fel kell lépnünk a demokratikus hatalomért, annak internacionalista irányultságáért mind Oroszországban, mind Ukrajnában. Ezért állandóan a jelszavak aktualizálását kell követelnünk. Ez utópiának tűnik, de sok esetben ilyen utópisztikus jelszavak fontosak. Így l9l4 őszén a baloldaliak közül gyakorlatilag egyedül a bolsevikok voltak hívei annak, hogy az imperialista háborút alakítsák át polgárháborúvá. Ezt a jelszót akkor majd mindenki elvetette, így többek között az európai szociáldemokrácia is. Azonban három év elteltével, az értelmetlen vérfürdő éveiben, a testvériség és a háború jellegének megváltoztatása már sok támogatót talált. Így l9l7-l8-ban mind Oroszországban, mind Németországban forradalmak zajlottak le. A bolsevikoknak, a többi orosz és német hazafitól eltérően, stratégiailag igazuk lett. Ezért most utópisztikusnak tűnő, de stratégiailag helyes jelszavak szükségesek és aktuálisak akkor is, ha most még csak a kisebbség támogatja.

UKRAJNA: SOKDIMENZÓS ELLENTMONDÁSOK Buzgalin, A. Az alábbi tanulmány ritka jelenség az Ukrajnával kapcsolatos cikkek között, mert nem közvetlen politikai propaganda céljából készült , hanem tárgyilagos elemzés igényével. PUBLIKÁLVA

Бузгалин А.В. «УКРАИНА: МНОГОМЕРНОСТЬ ПРОТИВОРЕЧИЙ»

Хочу сразу оговориться, что мои размышления не претендуют на истину в последней инстанции, они являются «провокацией» к диалогу. С самого начала хочу подчеркнуть: для анализа ситуации важно использовать системный диалектический подход. Для

91 / 150

марксиста это звучит столь же очевидно, сколь и банально, но при этом такой подход используется крайне редко. Тем важнее его применить к анализу столь сложного предмета как противостояние в/на Украине.

1. Предыстория и экономико-политическая подоплека противостояния. Мы анализируем эту ситуацию в контексте социального пространства и в историческом контексте. То есть вопрос ставится не так: кто прав, кто виноват, Россия или Запад, новое правительство Украины или кто-то еще, причем не совсем ясно, кто именно. Вопрос ставится несколько иначе: «Каковы социопространственные и исторические противоречия, которые породили существующую ситуацию в/на Украине?» (я буду пользоваться этим сочетанием через бэк-слеш, поскольку один из предлогов претендует на прозападный взгляд, другой – на прорусский). Взглянем на проблему сквозь призму истории тех социопространственных параметров, в которых находится сегодня Украина со всем ее комплексом территорий, которые отчасти являются традиционно украинскими, отчасти – традиционно российскими, другие же сменяли своих покровителей на протяжении последних столетий много раз. Украина прошла через смену [дез]интеграций на протяжении последних столетий несколько раз. Это касалось ее взаимодействия с Польшей, с Россией, это касалось целого ряда внутренних столкновений и войн на территории самой Украины на протяжении последних столетий, начиная от того, что происходило после Богдана Хмельницкого, через Полтаву, через ситуацию гражданской войны конца 1917-1922 гг. История последнего периода особенно поучительна. Часть националистов Украины воевала вместе с Германией и Австро-Венгрией, часть – против; Прорусская часть населения объединялась то с красными, то с белыми в борьбе за единую Россию, часть противостояла и белым, и красным в борьбе за самостийную Украину. Вторая Мировая война (Великая Отечественная война для нас) также прошла через территорию Украины и выделила там две группы людей, не считая тех, которые остались жертвами этой страшной войны. Часть украинцев вместе с Красной армией боролась против фашизма во всех его проявлениях, абсолютное (но значимое) меньшинство состояло в отрядах Бандеры и различных националистических образований, использовавшихся в качестве карателей немецкими фашистами. Это происходило под флагом национального освобождения Украины, и фашизм заигрывал с национальными движениями. И здесь Украина не была исключением: власовская армия тоже была «Российской освободительной армией», в ней тоже присутствовали националистические лозунги, хотя, естественно, в обоих случаях эти образования были марионеточными и сугубо реакционными. Этот контекст важен, потому что он вновь всплыл в сегодняшней обстановке, спустя более чем полвека. И если 30 лет назад разговор о бандеровцах, оуновцах и т.д. в позитивном смысле был невозможен вообще, в том числе для сторонников перестройки в горбачевский период, то сейчас они для значительной части украинцев превратились в символ национального освобождения. Второй важный компонент исторического процесса – известный нам шаг по передаче Крыма Украине. Пока существовал СССР, принадлежность Крыма к Украинской республике имела в значительной мере символический смысл, однако с 1992 г., после Беловежского сговора, украинский статус Крыма стал немалой проблемой. Вообще с 1992 года «русский вопрос» стал более чем актуален в/на Украине, где произошло заметное деление не только по социально-экономическому и политическому признакам, но и по национальной и этнокультурной ориентациям. И здесь язык и культурное пространство оказались значимыми, при этом еще и «диффузными». Русскоязычное пространство на Украине было все-таки украинизировано, теперь там говорят на специфическом русском языке, в ряде случаев – на самостоятельном диалекте (как в Одессе), в ряде случае говорят на южнорусском наречии, которое «немного» украинское и давно проникло на территорию России. То же самое касается и Западной Украины, в/на которой часть населения уже тяготеет в большей мере к центральным и восточно-европейским культурным пластам, нежели к собственно украинскому культурному наследию, становящемуся признаком провинциализма, от которого хотят избавиться (но не выходит…). То есть диффузия здесь прослеживается. Присутствует диффузия и в «середине», поскольку тот же Гоголь, Шевченко и многие другие великие деятели культуры, особенно советской украинской культуры, принадлежат одновременно и Украине, и России; ими одновременно гордятся украинские националисты и русско-ориентированная часть Украины. И если вы упомянете там певца Гнатюка, или создателей грандиозных самолетов «Антей», или оборудования для космических ракет, или космонавтов, или других героев, в том числе героев Великой Отечественной войны, то каждый будет считать их своими. Этот контекст важен, Противоречие Восток-Запад в/на Украине – это не просто два полюса, отделенных друг от друга национальным барьером с традициями противостояния, а скорее диффузные пространства, где существуют мощные традиции единства, а история борьбы не слишком глубока, за исключением тех случаев, когда на острие противостояния выступают либо украинские националисты с профашистскими корнями, либо русские шовинисты. Другое исторически важное обстоятельство – шоковая терапия (точнее «шок без терапии»), которая прокатилась по Украине так же, как и по России в начале 1990-х. Один из результатов этих «реформ» – «прихватизация», то есть концентрация в течение очень короткого срока в руках ограниченного круга олигархов огромного национального богатства, особенно природных ресурсов и крупных производственных мощностей, выпускающих продукты переработки сырья (металлургия и т.д.). Это произошло почти одинаково, как на Востоке, так и на Западе, и этот бюрократически-олигархический капитализм, соответствующий по ключевым параметрам российскому, формировался на Украине на протяжении всех 1990-х гг., с одинаковыми, как и у нас, эволюционными этапами. Разница состояла в том, что в/на Украине не возникло своего В. Путина, вместо которого появились пародийные клоны Горбачева. Централизованная власть, таким образом, оказалась довольно слабой и нерешительной. Борьба олигархических кланов шла очень активно, с использованием этими кланами противоречий в области социокультурного пространства и национализма всех оттенков. Отсюда – значительная экономическая «укорененность» конфликтов, которые на поверхности выглядят как сугубо этнические, культурные. Результатом бесконечно тянущейся, так и не завершенной до конца политики экономических «реформ» в/на Украине стало

92 / 150

формирование весьма сходной с Россией модели полупериферийной мутации позднего капитализма, где основная экономическая власть принадлежит кланово-олигархическим группам, сращенным с политической властью. Спецификой Украины является, однако, то, что, в отличие от нашей страны, там не произошло консолидации этой власти в единую пирамиду во главе с единоличным лидером, а сформировались два аморфных пространства олигархических группировок, одно из которых геоэкономически (а потому и геополитически) тяготело к России, другое – к ЕС. Балансируя в условиях такого до поры «теневого» противостояния различных олигархо-бюрократических групп, не имевших существенных отличий в социально-экономических платформах, но жестоко боровшихся за перераспределения экономической власти в свою пользу, «западные» и «восточные» политические и общественные силы стали «заигрывать» с различными геополитическими союзниками и националистами. Для одних оказалось выгодно заигрывать с Россией как с геополитическим союзником и позиционировать себя на территории Украины, используя продвижение русскоязычного стандарта, выгоду дешевого газа и другие выгоды интеграции с Россией. Для других было выгодно использовать тезисы о национальной самостоятельности Украины, украинском языке и европейской ориентации этой страны, в отличие от «азиатской» России. За этим, повторяю, скрывались очень серьезные социально-экономические конфликты одинаковых по своей экономикополитической природе акторов, связанные со стабильными (в отличие от краткосрочных политических) экономическими интересами противостоящих кланово-олигархических группировок. Политическая власть в этих условиях, манипулируя населением, позиционировала себя как единственное средство обеспечить баланс, компромисс противоборствующих сил. В. Янукович был одним из символов такого компромиссного поведения, и для него разыгрывание «карты» национализма было важным компонентом. Насколько я могу судить, опираясь на мнение своих сведущих товарищей1, предыдущая власть Украины «заигрывала» с националистами и профашистскими элементами, чтобы показать, кто может придти к власти, если их не изберут в очередной раз. Сформировалась этакая «полупрорусская» ориентация, непоследовательная, колеблющаяся – власть несколько раз меняла свои решения относительно ЕС, России, оставаясь каждый раз в русле компромиссных, отчасти проевропейских, отчасти пророссийских решений, постоянно пыталась апеллировать к жупелу националистической угрозы. В результате «януковичи» сами же и усилили националистов, создав предпосылки для их превращения в реальную политическую силу. В отличие от тактики заигрывания с националистами, линия на подавление левых носила последовательный характер, кто бы ни стоял у руля – их не пускали к власти, на них деструктивно воздействовали. Это касалось, с одной стороны, разрушения изнутри при помощи политтехнологий социалистической партии Украины, которая пыталась изображать проевропейскую социалдемократическую альтернативу, имея при этом пророссийскую культурную ориентацию (в социально-экономической и политической областях они были скорее западниками, в культурной – не отрицали близости с Россией и двуязычия). С другой стороны, Коммунистическую партию фактически загнали в «гетто» русофильской ориентации, и она стала известна не столько своими социально-экономическими альтернативными программами, сколько однозначной поддержкой В. Путина как великого вождя, альтернативного нынешней власти и политике на Украине. Последнее создало довольно неприятную атмосферу. Я не раз сталкивался с украинскими марксистами, коммунистами и представителями левых движений, особенно в восточной части Украины, где в Путине видели надежду на «спасение». Когда я пытался объяснять, какие экономические и политические последствия жители Восточной Украины получат в результате этого «спасения», мне объясняли, что это неважно, главное – им позволят говорить по-русски. Такая инверсия социально-экономической и политической борьбы оказалась не случайной и очень значимой. И это при всем при том, что социально-экономическая политика В. Путина была и остается более либеральной, правой, нежели политика В. Януковича или его предшественников. Последние были чуть более мягкими, социально-ориентированными в сфере экономики, и это один из парадоксов украинской ситуации. Еще один важный аспект: социально-экономических различий в политике и программах прозападных и провосточных политических сил практически нет. За теми и другими стоит власть олигархов, стремящихся привести к политическому господству чиновников, силовые структуры, идеологические формирования, институты, которые обеспечат продвижение их капиталов и максимальную прибыль от эксплуатации природных ресурсов и работников страны. Весьма символично то, что прорусских на (не «в») Украине поддерживают одни олигархические кланы, связанные, как правило, с российским капиталом, а новое правительство в (не «на») Украине поддерживают иные кланы, те, для кого более выгодна тесная интеграция с Западной Европой и кто стремится перераспределить восточно-европейские ресурсы в свою пользу. Без поддержки тех или иных националистических сил ни те, ни другие кланы не смогут получить выигрыш в борьбе. В этом смысле примечательно также и то, что руководителями восточных регионов новое правительство назначает западноукраинских олигархов. Считается, что они должны отдать свои деньги для помощи народу в восточной части Украины. Но здесь речь идет скорее о перераспределении собственности на крупные промышленные комбинаты и природные ресурсы. Будут ли они «лучше» прорусских кланов с социально-экономической точки зрения – пока невозможно точно оценить. Таковы экономические корни борьбы. Речь идет о переделе очень больших богатств, а по украинским масштабам так и вовсе грандиозных – десятки миллиардов долларов – с возможностью стабильного извлечения прибыли в течение следующих десятилетий. В этом плане столкновение в/на Украине – миниатюрная «фарсовая» копия трагической ситуации, сложившейся в Европе накануне Первой Мировой войны, когда боролись однотипные экономические системы: в России – авторитарная модель военнофеодального империализма; в Германии, Франции, Англии – чуть более «цивилизованные» модели по сути той же системы, только с меньшим наследием феодализма и с большим развитием собственно капиталистических начал. Отличий было не так много, при этом монархическая Россия вместе с республиканской Францией воевала против находящейся с политической точки зрения в «промежутке» между ними полуавторитарной кайзеровской Германией. Основой их противостояния было сходство экономических базисов, равно требовавших «переделить» экономическое пространство. Сюда можно также добавить геополитические амбиции огромных бюрократических государственных машин, которые были тогда (и остаются сейчас) сращены с капиталом. Повторю: нечто похожее, но в виде «фарса» и в меньших масштабах, мы имеем сегодня в/на Украине.

93 / 150

2. Многомерность противоречий: Украина А теперь давайте вспомним о диалектических противоречиях. На мой взгляд, они «рассекают» Украину по многим параметрам. Статью с акцентом на этой многомерности противоречий я написал еще в декабре прошлого года2 (тогда еще не было такого жесткого противостояния), специально подчеркнув, что ситуацию можно будет охарактеризовать только при помощи многомерной модели. Тогда я предположил, что в противостоянии скорее всего победят проевропейские силы, и, к сожалению, не ошибся. Но я не ожидал, что все зайдет так далеко. Случившееся представляется мне скорее следстием воздействия т.н. «субъективного фактора» и неумения лидеров тогдашней Украины понять, что есть ситуации, где надо либо «власть употребить», либо сразу отступить. В последнем случае все могло разрешиться соответствующим перемещением «центра тяжести» от преимущественно пророссийской ориентации, которую пытался изображать В. Янукович, к проевропейской (уже без него). И на этом бы все закончилось – с болей явной ориентацией на национализм, но без нынешних угроз войны. Нынешние вооруженные столкновения являются следствием других событий, о которых поговорим чуть позже. Возвращаясь к противоречиям, стоить пояснить, что означает их многомерность. Социально-экономический пласт, как я уже сказал, характеризует столкновение двух одинаковых по природе групп интересов крупных олигархических капиталов, сращенных с соответствующими государственно-политическими силами. Однако существуют также и некоторые различия среди тех, кто «представляет» эти силы в массовом сознании, среди основных групп населения. Если пророссийский олигархический капитал (исторически) связан по преимуществу с промышленным рабочим классом и аграрной частью центральной и восточной Украины со значительной частью русскоговорящего населения, с российски-ориентированными потоками ресурсов, то прозападные олигархи оказались связаны в основном с так называемой мелкой буржуазией (которую можно условно назвать средним классом3), а также с внеклассовым слоем, который принято называть сейчас прекариатом4. Эти слои оказались в большей степени ориентированны на ЕС и, как следствие, в бóльшей степени вовлеченным в орбиту прозападного или «западно-украински» базирующегося капитала. Так возникло деление, отчасти напоминающее ситуацию с Болотной площадью в России. Однако было и различие, касающееся, в том числе, социально-политической расстановки сил. На Майдане столкнулись две тенденции. С одной стороны, Майдан, так же как и Болотная, состоял в значительной части из лиц, стремящихся к западному (либеральному) типу социальной свободы, то есть свободы от [бюрократии, коррупции и политического манипулирования]. Это, как легко заметить, позитивные требования «здоровой» буржуазной демократии. Их выдвигали разные социальные слои: прекариат (в различных его проявлениях: от «вечных» студентов до креативных продюсеров, занятых разными проектами и зарабатывающих в 100 раз больше «вечных студентов»), значительная часть «среднего класса» (типичный например - работники туристического сервиса), некоторые представители «элитной» интеллигенции (которая по понятным причинам более ориентирована на Запад), педагогического сообщества и т.д. Все эти слои выступали под четкими антибюрократическими лозунгами, устав от слабого, непоследовательного, коррумпированного бюрократического правления В. Януковича, сращенного с пророссийскими олигархами. С другой стороны, оказалось то, что данные люди не были способны «взять» власть у В. Януковича. Для того, чтобы обеспечить смену элит, был необходим реальный политический переворот, на что ни Болотная, ни Майдан сами по себе не способны. Не потому, что буржуазно-демократическая революция в принципе невозможна в наших странах, а потому, что и у нас, и в/на Украине «средний класс» политически труслив и не решителен. Вот почему переворот произошел в силу того, что на втором Майдане (в отличие от Первого5 и от Болотной) людей, реально возмущенных бюрократическим произволом и коррупцией властей, использовали как «массовку». В «тени» же оказалась размещена организованная и решительная, способная на насильственные действия сила, которая решает задачи, поставленные конкретным политическим актором с серьезным экономическим фундаментом. Если говорить жестче, то для переворота, кроме возмущения масс, была нужна «проплаченная», политически ангажированная, способная к организации и дисциплинированному действию группа, которая выразит волю стремящихся сменить нынешнюю правящую группу, приведет к власти новую группу олигархов и их политических представителей, будет завязана на соответствующих геополитических союзников (в данном случае – на Запад) и при этом сможет правильно использовать вышедшее на площадь население, требующее смены власти. Такой силой оказались правонационалистические и профашистские группировки. Другое дело, что игра с огнем фашизма до добра не доводит: казавшиеся марионетками правые националисты и фашисты все больше берут под контроль возомнивших себя кукловодами нынешних прозападных украинских политиков. Чем закончится это подспудное противостояние правых либералов и правых националистов пока еще не ясно, но в любом случае уже невозможно ожидать, чтобы непосредственным результатом переворота стало формирование в/на Украине последовательно демократической, социально-ориентированной, идеологически плюралистической политической системы. Таким образом, мы видим, что бóльшая часть пришедших на Майдан хотела одного, а получившие в результате власть сделали другое6. Стоит отметить, что у прежней власти были вполне разумные альтернативы. Первая – с самого начала поступить авторитарно. Жестоко разогнать Майдан, часть запугать, частью посадить лидеров (как это сделали в России с активистами Болотной), зачистить националистические группы, причем не обязательно нелегитимными методами (оснований для этого было достаточно) и на этом все закончить. В западной Украине были бы короткие недовольные выступления, а затем все бы постепенно «утряслось». Но для этого требовалась экономическая база. В отличие от нашей

94 / 150

страны, где основные силы сосредоточены в сырьевых секторах и сращены с российской властью, в Украине присутствовало существенное раздвоение этих сил. У нас достаточно было «посадить» одного М. Ходорковского, тогда как в/на Украине для этого надо репрессировать чуть ли не половину олигархов, что гораздо сложнее, и требует жесткой политической силы. На мой взгляд, это решение было бы регрессивным (с исторической точки зрения), но менее конфликтным. Возможным мне представлялось и демократическое решение, но исключительно на теоретическом, абстрактном уровне, так как способных его реализовать политических акторов этой зимой-весной в/на Украине попросту не было. Если бы на Украине присутствовали демократические левые силы, которые были бы способны повести Майдан и часть восточной Украины под лозунгами изменения социально-экономической системы (например, в сторону т.н. «шведской модели»), то можно было устранить власть и тех (януковичей и Ко), и других (про-западных либералов и правых украинских националистов), и это была бы социальная антиолигархическая и антибюрократическая демократическая революция, что само по себе очень серьезное событие. В таком случае, я не исключаю того, что В. Путин выступил бы вместе с лидерами ЕС и Б. Обамой против этой революции, так как «покушение» на частную собственность олигархов с их точки зрения гораздо опаснее, чем покушение на что-либо другое. Наконец, можно предположить и третий вариант. В. Янукович сразу передал бы власть освобожденной Ю. Тимошенко, провел перестановки в правительстве и отошел от дел… Однако все произошло «как всегда» и в результате никто не оказался в выигрышном положении. В условиях такого политического кризиса и безволия на первый план выходят организованные националистические группировки. В этом плане, на мой взгляд, ситуация стала аналогичной тем, в которых в 20-30-е годы ХХ века в Италии к власти пришли чернорубашечники, в Германии – нацисты и т.д. Пока что на Украине данные группировки к власти не пришли, поскольку не имеют столь массовой поддержки, как в свое время нацисты в Германии. Но проблема в том, что в данный момент не существует другой силы, которая могла бы быть активной в политическом плане. Реальными организованными структурами являются националистические профашистские группировки и, возможно, помощь НАТО, с одной стороны, и некоторые отряды прорусски настроенных групп граждан, за которыми в тени маячит российская армия, – с другой. Эти две силы способны бороться друг с другом, по меньшей мере, на равных, и пока они заняты позиционным «боданием», не переходящим в открытый вооруженный конфликт. Пока это так, остается надеяться, что примерное равенство этих сил позволит постепенно пойти на уступки представителям противоборствующих сторон и найти удобоваримый, хотя и стратегически малоэффективный компромисс. Хотелось бы также сказать в этом контексте противоречий о геополитических интересах. Напомним: если мы фиксируем многопространственность противоречий, в/на Украине, то становится понятно, что четкий вектор «добра» и «зла» выявляется с большим трудом. Мы имеем много разных «зол», которые бьют с разной силой по многим разным социальным слоям, и сложно оценить, где в итоге будет реализовано наиболее эффективное (и с чей точки зрения) решение. Итак, если мы посмотрим на геополитическое противостояние, то и здесь следует признать эффективность использования классического марксистского анализа, который говорит, что право – заложник социально-экономических интересов, лежащих в основе интересов геополитических. Поэтому не стоит удивляться тому, что европейцы в отношении ситуации с Косово говорят одно, а в отношении Крыма – другое, равно как и тому, что российская власть была разных мнений по поводу права региона на самоопределение и суверенитет в первом и втором случаях. Европейцы и россияне в обоих случаях исходят не из норм международного права. Последние, как известно, в известном смысле весьма зыбки и используются, как правило, для подкрепления позиции тех, кто обладает достаточной экономико-политической силой, находя затем необходимые статьи международного права и доказывая выгодную им трактовку оных при помощи СМИ, пиар-давления и других методов политикоидеологического манипулирования. Поэтому апелляция к нормам международного права в марксистском анализе возможна, но при этом надо постоянно подчеркивать, что господствующие в мире экономико-политические силы их нарушали, нарушают и будут нарушать. Нормы права существуют для того, чтобы в случае «условного» равновесия экономико-политических сил сдержать зреющую войну, заменив ее на временное «бодание» в правовом поле. То есть пока ситуация находится в более менее стабильном равновесии, можно «бодаться» в правовом поле, что и делают различные мировые политические силы. Как только ситуация усложняется и на кону появляются сотни и тысячи миллиардов долларов или аналогичные по масштабам геополитические выигрыши/проигрыши, право начинается отходить на второй план; если же суммы увеличиваются до многих триллионов – международное право «скромно» уходит в тень и мир «играет» по тем правилам, которые стоят на стороне бóльших триллионов. Сегодня у США триллионов в 7 раз больше, чем у России, они лучше организованы и представлены более сильными структурами, в том числе ЕС и НАТО. Ergo?... Нет, эта геополитическая «игра» еще не закончена. России удалось выиграть в том, что касается Крыма, но в том, что касается Украины, мы, боюсь, проиграем и сильно. И самое главное: на самом деле это не игра, а реальная борьба. Жестокая и опасная. Уносящая жизни, разрушающая культуру, тормозящая экономическое развитие… Вернемся к нашему анализу.

3. Многомерность противоречий: Запад и Россия

95 / 150

Разумеется, интересы ЕС в отношении Украины зиждутся не на пустом месте. Они совпадают с интересами определенной части капитала и некоторых слоев населения Украины. И здесь борьба последних за демократию и т.п. ценности является частью искренней позиции некоторой части граждан ЕС и США, абсолютно правомерно и обоснованно апеллирующих к лозунгам, с которыми выходило большинство участников Майдана (как мы помним, это демократические и позитивные лозунги). В этом смысле стремление к уходу от власти коррумпированных бюрократов и олигархов и развитию демократии есть вполне обоснованный и благородный интерес как ряда социальных слоев Украины, так и массы «рядовых» граждан Запада, искренне желающих своим украинским соседям жить в мире ценностей, которые они разделяют и которые сами по себе вполне достойны уважения. Но и то, и другое имеет мало отношения к сущностным интересам Истэблишмента Запада и реальной политике нынешней власти в (не «на») Украине. Для них лозунги демократии и т.п. – не более чем камуфляж существенных экономических и политических интересов, хотя (и этот парадокс я могу объяснить, но не могу понять) они, эти лидеры ЕС и США, искренне верят создаваемым ими же пиар-обманкам. В этом смысле пиар-компания в пользу Майдана, который поддерживали ЕС и США, оказалась по факту не более чем политико-идеологическим манипулированием. Точнее – превратной формой, которая, как известно, существует реально, но скрывает, «выворачивает на изнанку» истинное содержание. Чтобы пояснять этот тезис использую параллель. Предположим, в ноябре 2013 года В. Янукович принял бы решение не в пользу России, а в пользу ЕС, ориентируя Украину на интеграцию в ЕС, причем самым решительным образом; также он принимает решение об отказе от использования русского языка как второго государственного в восточных и южных регионах Украины. Предположим, что в этом случае на Майдан вышли бы массы прорусски настроенного населения, которые начинают штурмовать здания правительства, профсоюзов, мэрии, а В. Янукович использует «Беркут» для защиты проевропейской ориентации Украины. Что стали бы делать в этом случае лидеры ЕС и США? Встали бы они на защиту масс и их интенций подлинной демократии или они бы поддержали коррумпированного автократа В. Януковича, точно так же, как в России осенью 1993-го они поддержали Ельцина, расстрелявшего из танков первый демократически выбранный парламент нашей страны? Вопрос очевидно риторический. Так Украина подтверждает старую истину: истэблишмент Запада использует лозунги «защиты демократии» только там и тогда, где и когда это соответствует их экономическим и политическим интересам. В противном случае они о любом диктаторе скажут так же, как когда-то Рузвельт сказал о Сомосе: «Он сукин сын, но он наш сукин сын». Что касается позиции России, то здесь мы имеем менее прозрачную ситуацию, И для этого есть несколько причин. В позиции российской власти сочетаются, на мой взгляд, две противоположных черты. С одной стороны, она имеет такой же социально-экономический интерес, как и прозападные силы – сохранить свой контроль над значительной частью украинских природных ресурсов и промышленных предприятий, получать прибыль от использования этого капитала в более или менее противоречивом партнерстве с соответствующей частью украинского капитала, расширить геополитическое влияние российской бюрократии. Кроме того, присоединение Крыма стало мощным геополитическим выигрышем российской власти, неизмеримо поднимающим рейтинг правящих политиков. В дополнение – волна российского «патриотизма», который действительно укрепляет авторитарный союз олигархов и бюрократии. И это реакционная тенденция. С другой стороны, в конфликте России с истэблишментом Запада есть и прогрессивная сторона: в ситуации с Крымом впервые за последние 25 лет возник прецедент выигрыша национального государства в противостоянии с силами глобальной протоимперии: Россия показала всему миру, что США, НАТО и Ко можно победить. Есть и еще один момент: русскоязычное население на (а не «в») Украине оказалось реально подавлено нынешней властью, действующей недемократическими методами (вплоть до запрета русскоязычного телевидения; отметим: оно ведет пиар-компанию с той же мерой лжи/истины, что и прозападные СМИ, но с противоположным знаком). В результате мы получили странную ситуацию, когда русскоязычное население оказалось в положении слабого, того, кто нуждается в защите. И это не тот случай, когда бандиты подсылают малька стрельнуть сигарету у прохожего, а потом грабят того, якобы защищая от обиды «маленького». В случае с востоком Украины есть действительная необходимость защиты данной большой группы населения и развития для этого механизмов демократии: местного самоуправления, федерализма и т.п. (такое иногда бывает в межимпериалистических конфликтах, хотя и редко). И субъектом, выступающим за эти требования, стали сами граждане этих регионов, причем действуют они на основе методов самоорганизации и низовой демократии, ничуть не менее (а по существу более) демократично, чем Майдан несколько месяцев назад. Так противоречиво переплелись интересы российской бюрократии и олигархов, с одной стороны, части граждан Украины – с другой. Другое дело, что я не верю в демократизм и гуманизм нынешней российской власти и, к сожалению, в том же Крыму, скорее всего, через полгода-год установятся та же власть бюрократии и олигархов, реализующих на практике философию «попилаотката», что и во всей остальной России…. В результате в случае с ситуацией Россия-Украина-Запад расклад оказывается крайне противоречивым. Можем ли мы утверждать в случае с Украиной, что проевропейский капитал будет в этой стране отличаться в лучшую сторону (большая мера социальной защиты, большие права работников и т.п.) от прорусского? Если сравнивать капиталы в странах Западной Европы и в России, действующих у себя на «родине», то выбор будет однозначно в пользу первого. Но вот в чем «закавыка»: проевропейский капитал на периферии ведет себя отнюдь не так демократично и цивилизованно, как в Европе, мало отличаясь в лучшую сторону от прорусского. Хотя в некоторых аспектах европейские корпорации в Украине все же

96 / 150

несколько более «цивилизованны», чем представители российского капитала: не случайно в Украине независимые профсоюзы склонялись к скорее к Майдану. Геополитические интересы российской стороны также имеют некоторые нюансы. Во-первых, на Украине русский компонент часто ассоциируется с советским. Скажем, в Крыму у многих его жителей возвращение России ассоциируется с восстановлением элементов СССР7. Эго нельзя сбрасывать со счетов, но это, к сожалению, такая же превратная форма, как и в случае с верой в то, что ЕС принесет в Украину демократию. Россия в Крым принесет не черты СССР, а ту же власть кланоолигархических группировок, что господствует в остальных регионах нашей страны. Во-вторых, как я уже сказал, существует проблема защиты находящегося сейчас в меньшинстве русскоязычного населения и в этом смысле, интересны и русскоязычных украинцев, и россиян на стороне реальной демократии. Какими же могут быть позитивные лозунги левых по данным вопросам? Их выделить принципиально сложно и «виной» тому показанная выше многомерность противоречий. Есть очевидные лозунги. Первый: необходимость выступать против вооруженных националистических и фашистских формирований, за их разоружение и постановку под контроль институтов гражданского общества. Этот лозунг столь же правильный, сколько и малопродуктивный в реальной обстановке, но выдвигать его все равно надо. Хотя бы для того, чтобы показать, что мы выступим и против правых русских националистов (а тем более – русских фашистов) на территории Крыма или восточной Украины. Второй необходимый лозунг: очень важно говорить о социально-экономических и внутриполитических целях, то есть не только об интересах России, ЕС и США в/на Украине, но и об экономическом и общественном строе в этой стране, подчеркивая важность борьбы за низовую демократию, гражданские и социально-экономические права и т.п. Это касается и Крыма, где остается надежда на некоторые более прогрессивные, нежели в остальной России, формы экономикополитической жизни и где за это, по меньшей мере, стоит побороться. И последнее. Я неоднократно подчеркивал, что русский фашизм не может быть альтернативой украинскому фашизму, а русский шовинизм – украинскому национализму. Мы должны выступать за демократическую власть, интернационалистскиориентированную линию и в России, и в/на Украине. Необходимо постоянно требовать «переформатирования» лозунга. Это выглядит утопией, но в ряде случаев такие утопические лозунги важны. Так, осенью 1914 г. большевики были практически единственными из левых, которые выступили за превращение империалистической войны в гражданскую. Этот лозунг тогда отвергли почти все, в том числе – европейские социал-демократы. Но спустя три года бессмысленной кровавой бани идея братания и смены «типа» борьбы нашла немало сторонников, и в 1917-1918 гг. произошли революции и в России, и в Германии. Большевики, в отличие от других российских и немецких патриотов, оказались стратегически правы. Поэтому кажущиеся сейчас утопические, но стратегически правильные лозунги необходимы и актуальны даже тогда, когда их поддерживает меньшинство. 1. Я не являюсь профессиональным экспертом по Украине, но знаком со многими знающими коллегами и не раз выступал и участвовал в дискуссиях, в том числе в/на Украине, Крыму и в Москве по этим вопросам, был на первом Майдане. 2. .Уже есть выходные данные – нет, она есть только на сайте А-в. Сделайте, п-та ссылку??? 3. В отличие от запада в наших странах к «среднему классу» относят обычно лиц, живущих так же, как этот слой живет на Западе, т.е. в 2-4 раза лучше, чем реальный средний гражданин России или Украины.. 4. Круг лиц, которые не имеют стабильной работы, но обладают стабильным человеческим капиталом, то есть умением вложить себя в какое-то дело, чтобы получить результат, в качестве мозгов, предпринимательских способностей, журналиста, помощника и т.д. Подобные приземленные, не включенные в крупные производственны структуры, коллективы лица достаточно талантливы и самостоятельны. В прекариат входят так же собственно обездоленные, люмпенские слои. 5. О первом Майдане см.: Бузгалин А.В. Майдан: народная революция или?... // «Альтернативы» 2005, № 1. 6. Не иначе как здесь сыграл свою злую роль дух бывшего посла в/на Украине Черномырдина: «Хотели как лучше, а вышло как всегда»,,, 7. Многие люди моего поколения считают российский флаг в Крыму аналогом советского и полагают, что они находятся не в российской системе, а в советской. Для этого есть немало предпосылок: в том же Севастополе, например, присутствует много советских элементов, сохраняющихся во многом благодаря русскоязычной среде. То есть пережитки и достижения СССР в этом городе сращены с русскоязычной средой и практически неотделимы друг от друга. Начиная от искреннего патриотизма граждан и советских организаций, которые выходят на улицы с красными, русскими и Андреевскими (не украинскими) флагами, вспоминая подвиги этой земли, заканчивая ностальгическими кафе и столовыми с советским антуражем на каждом углу. Да и сам город во многом до сих пор хранит советский облик. » Войдите или зарегистрируйтесь, чтобы получить возможность отправлять комментарии Развитые страны ведут себя в мире как разбойники. Опубликовано Давид Эпштейн в вс, 2014-04-27 00:41. Конечно, попытка Совка в данном случае учить Бузгалина марксизму выглядит, мягко говоря, сверхкомично. А уж увидеть на Западе центр мирового революционного движения, когда он (Запад), не прячась, ведет жесткую и кровавую борьбу за ресурсы,

97 / 150

за идеологическое и экономическое господство 'золотого миллиарда' , против попыток периферийных и полупериферийных стран достичь какой-то самостоятельности - это на грани с тяжелым 'когнитивным заболеванием'. Оранжевые революции потому и оранжевые, а не красные, что запад успешно эксплуатирует в них стремление народов к обновлению политики, к демократии и ловко подменяет разгромом государственности, на обломках которой насаждает преданные ему режимы. В Майдане, успешно использованном Западом, смешались демократические и антиолигархические порывы масс с профашисткими и националистическими настроениями, которые тем же массам, увы, не чужды. Но в целом майдан - инструмент в геополитической игре Запада против остального мира и в том числе России. И Россия едва ли не впервые (не считая Абхазии и Осетии) успешно ответила на очередной ход...Отсюда и вся ненависть Запада к Путину... Конечно, Россия несет Крыму не социализм, а олигархический капитализм, бюрократическое и экономическое угнететние, но...на фоне примерно двухкратного роста зарплат и пенсий, освобождение от гнета украинизаторов... Но посмотрим, как будут развиваться события... При этом спасибо Совку за то, что отвлек от несколько однообразных комментариев, заполнивших блоги . Д. Эпштейн »

Lenin Marxról --Lenin cikkét Marxról, mint magának Leninnek az előszavából kiderül 1913-ban írta a Granat lexikon számára. A cikk a lexikonban a nyomdai átfutási idő miatt csak 1914 második felében jelent meg. Oroszország szabad gondolkodású és demokratikus értelmiségi köreiben ez volt a legtekintélyesebb lexikon. A szerkesztőség azért Lenint kérte meg a cikk megírására mert az összes lehetséges szerző közül ő ismerte legjobban Marx műveit.... (Jakócs Dűniel ajánlásával)

Lenin Marxról

Néhány megjegyzés Lenin Marxról írt cikkéről

Lenin cikkét Marxról, mint magának Leninnek az előszavából kiderül 1913-ban írta a Granat lexikon számára. A cikk a lexikonban a nyomdai átfutási idő miatt csak 1914 második felében jelent meg. Oroszország szabad gondolkodású és demokratikus értelmiségi köreiben ez volt a legtekintélyesebb lexikon. A szerkesztőség azért Lenint kérte meg a cikk megírására mert az összes lehetséges szerző közül ő ismerte legjobban Marx műveit. A cikk két lényeges vonatkozásban különbözik a többitől a korabeli marxista szakirodalomban:

A legtöbb marxista mű vitairat , és ezért vagy szinte érthetetlen, vagy csak nehezen érthető azok számára , akik a vitapartnereket nem ismerik. Ez a cikk a legfontosabb ismereteket közli Marxról azoknak , akik még semmit sem tudnak Marxról, és meg akarják ismerni a legfontosabb tudnivalókat. Ezért az egyik legjobb bevezetés Marx műveinek olvasásához. A cikk végén Lenin elég részletes bibliográfiát közöl a Marxról szóló szakirodalomból és tárgyilagosan csoportosítja a szerzőket Marx híveire,ellenfeleire , valamint azokra, akik részben elismerték Marxot, de revideálni akarták. Ebből az ismertetésből csak két szerzőt emelek ki olyan művekkel , amelyek magyarul is elolvashatók. „ A marxizmus filozófiája és a történelmi materializmus kérdésében a legjobb ismertetést nyújtja G.V. Plehanov”- írja Lenin. Én most Lenin felsorolásából csak „ A marxizmus alapvető kérdései ” című könyvet emelem ki, valamint a német Franz Mehring Karl Marx című kitűnő könyvét . ( Kossuth Könyvkiadó, 1982 ) Mindkét könyvet melegen ajánlom olvasóinknak.

Dr. Jakócs Dániel. Letölthető fájl

98 / 150

99 / 150

100 / 150

101 / 150

102 / 150

103 / 150

104 / 150

105 / 150

106 / 150

107 / 150

108 / 150

109 / 150

110 / 150

111 / 150

112 / 150

113 / 150

114 / 150

115 / 150

116 / 150

117 / 150

118 / 150

119 / 150

120 / 150

121 / 150

122 / 150

123 / 150

124 / 150

125 / 150

126 / 150

127 / 150

128 / 150

129 / 150

130 / 150

131 / 150

132 / 150

133 / 150

134 / 150

135 / 150

136 / 150

137 / 150

138 / 150

139 / 150

140 / 150

141 / 150

142 / 150

143 / 150

144 / 150

145 / 150

146 / 150

147 / 150

148 / 150

149 / 150

150 / 150