NNCL1154-492v1.0
JAMES HERRIOT Egy állatorvos történetei
Fordította Szász Imre Szerkesztő Baktainé Neu Piroska Lektorok: Borbás Mária, Dr. Benedek Gábor Gondolat Könyvkiadó Budapest 1983 ISBN 963-281-389-8
-1-
1. Mikor ágyamba másztam és átkaroltam Helent, eszembe jutott, nem most először, hogy kevés olyan gyönyörűsége van a világnak, mint félig megfagyottan hozzásimulni egy kedves asszonyhoz. A harmincas években nem volt még villanyfűtésű takaró. Sajnálatos módon, mert a vidéki állatorvosnak bizony nagy szüksége lett volna rá. Bámulatos, mennyire át tud fagyni az ember a csontja velejéig, ha hajnalban kirángatják az ágyból, s akkor kell nekivetkőznie az istállókban, mikor anyagcseréje épp a mélypontján van. De visszabújni az ágyba volt gyakran a legrosszabb; nemegyszer órák hosszat feküdtem kimerülve, próbáltam aludni, de nem tudtam, míg fagyos kezemlábam ki nem engedett. De mióta megnősültem, mindez csupán sötét emlékké vált. Helen megmozdult álmában megszokta, hogy férje otthagyja éjszaka és úgy jön vissza, mint az északi sarki szél -, és ösztönösen közelebb húzódott hozzám. Hálás sóhajjal éreztem, hogy az áldott meleg körbefog, s az elmúlt két óra eseményei szinte azonnal az irrealitás birodalmába húzódtak vissza. Úgy kezdődött, hogy az ágy melletti telefon éjjel egykor agresszíven felsivított. Vasárnap. Nem szokatlan, hogy a farmerek a kései szombat este után ilyenkor megnézik állataikat, és szükségesnek találják kihívatni az állatorvost. Ez alkalommal Harold Ingledew hívott. Mindjárt eszembe jutott, hogy alighanem most érhetett vissza a farmjára a tíz korsó söre után a Négy Lópatkóból, ahol nem vették túl szigorúan a zárórát. Vékony, károgó hangja most határozottan gombócos volt: - Baj van az egyik jerkémmel. Ki tud gyünni? - Nagyon rosszul van? - Félébren mindig ragaszkodtam ahhoz a halvány reményhez, hogy egyik éjszaka azt mondja valaki, ráér reggel is. Eddig még nem történt meg, és nem történt meg most sem. Mr. Ingledew kívánságának meg kellett lennie. - Hát biz igen rosszul van. Valamit hamarost kék csinálni vele. Egy percet sem szabad késni, gondoltam keserűen. Pedig az a jerke alighanem beteg volt egész este, mialatt Harold mulatozott. De azért volt ebben valami vigasztaló is. Egy beteg juh nem nagy veszedelem. Az a legroszszabb, mikor az ember azzal kel ki az ágyból, hogy legyengült állapotában kemény testi munka vár rá. Most remélhettem, hogy módom lesz a félálom-technikámat alkalmazni; ami egyszerűen azt jelentette, hogy kimegyek, ellátom a beteget és visszatérek az ágyamba, de közben az álom nem egy áldását még mindig élvezem. Annyi éjszakai munka adódik a mi vidéki gyakorlatunkban, hogy kénytelen voltam ezt a módszert tökéletesíteni, ahogy meggyőződésem szerint sok kollégám is tette. Remek munkát végeztem néhányszor alvajáró állapotomban. Így hát becsukott szemmel, lábujjhegyen átvágtam a szőnyegen, és felvettem a munkaruhámat. Minden erőfeszítés nélkül sikerült lemennem a hosszú lépcsőn, de amikor kinyitottam az oldalajtót, a módszer kezdett málladozni, mert még a magas kerti fal védelmében is vad erővel rontott nekem a szél. Hátramenetben kijöttem a garázsból, s hallottam, hogy a szilfák magas ágait nyögeti, hajtogatja a szélvihar a sötétben. A városból kifele menet sikerült a félálmomba visszasiklanom, és elmém lustán játszadozott a Harold Ingledew nevű jelenséggel. Az ivászatai sehogy se illettek hozzá. Kicsi, egérforma ember volt, úgy hetvenéves, s amikor bejött a rendelőbe egy-egy piacnapon, nehéz volt belőle pár elmotyogott szón kívül mást kihúzni. Legjobb öltönyében, a kelleténél több számmal nagyobb inggallérjából kiemelkedő, inas nyakával a szolid és megbízható állampolgár mintaképe volt; a vizenyős kék -2-
szem és a hústalan arc fokozta ezt a benyomást, és csak orra hegyének élénkvörös színe engedett más lehetőségekre következtetni. Therby falubeli kisparaszt társai mind megbízható emberek voltak, csak néha engedtek meg maguknak társaságban egy vagy két pohár sört, és a szomszédja kissé keserűen mondta nekem pár héttel ezelőtt: - Hogy a fene ette vóna, az a vén Harold csak bajra van. - Hogy érti ezt? - Hát hogy minden szombat este és minden piacnap estéjén hajnali négyig ordibál meg énekel. - Harold Ingledew? Az nem lehet. Olyan csendes kis ember. - Az ám, a hét többi napján. - El sem tudom képzelni, hogy énekel. - Élne csak maga a szomszédjában, Mr. Herriot. Istentelen lármát csap. Senki le nem hunyja a szemeit, míg el nem nyugszik. Azóta más forrásból is hallottam, hogy ez így igaz, és Mrs. Ingledew csak azért tűri el ezt, mert a férje máskor mindig alázatosan engedelmeskedik. A Therbybe vezető út vetett néhány éles tűkanyart, mielőtt leereszkedett volna a faluba, s lefelé nézve láttam a néma házak hosszú sorát, ahogy elkanyarodtak a fennsík felé, amely napközben békés zöld méltósággal emelkedett a háztetők csoportja fölé, de most a holdfényben feketén és fenyegetően terpeszkedett el. Mikor kiléptem a kocsiból és a ház mögé igyekeztem, megint elkapott a szél és ébrenlétbe rántott, mintha valaki rám öntött volna egy vödör vizet. De megdöbbenésemben egy pillanatra elfeledkeztem a hidegről, mikor megcsapott a lárma. Énekszó... hangos, rekedt énekszó visszhangzott az udvar öreg kövei között. A kivilágított konyhaablakból jött. - MÉG EGY ALKONYI ÉNEK, MIKOR A FÉNY KIHAMVAD! Benéztem s megláttam a kis Haroldot; harisnyás lábát kinyújtotta a tűzhely hunyorgó parazsa felé, kezében egy üveg barna sört szorongatott. - ÉS AZ IMBOLYGÓ ÁRNYAK NESZTELENÜL SUHANNAK! - Igazán teli torokból énekelt, fejét hátradöntve, száját tágra tátva. Megvertem a konyhaajtót. - BÁR FÁRADT A SZÍV ÉS BÚS, HOSSZÚ A NAP! - felelte Harold recsegő hangja, és én türelmetlenül újból megdöngettem a deszkát. A lárma elült, s én elképzelhetetlenül sokáig vártam, mire meghallottam a kulcs fordulását a zárban s a visszahúzott retesz zörgését. A kis ember kidugta az orrát és kérdően nézett rám. - A birkáját jöttem megnézni - mondtam. - Aha. - Kurtán bólintott, megszokott félszegségének nyoma sem volt. - Főhúzom a bakancsom. - Bevágta orrom előtt az ajtót, s hallottam, hogy helyére tolja a reteszt. Bármennyire meghökkentem is, rájöttem, hogy nem szándékosan udvariatlan. Az ajtó bereteszelése bizonyította, hogy mindent gépiesen csinál. De akárhogy is, otthagyott állni ezen a felette barátságtalan helyen. Minden állatorvos megmondhatja, hogy vannak olyan sarkok a farmudvarokon, amelyek hidegebbek bármelyik hegytetőnél, s én most ilyen helyen álltam. A konyhaajtón túl boltív és átjáró vezetett a nyitott mezőre, s e fekete nyíláson szibériai huzat fütyült át és könnyedén áthatolt a ruhámon. Fél lábon ugrálni kezdtem, mikor újra felhangzott az ének. - MALOM ALATT PATAK CSOBOG, NELLY DEAN! Rémülten odarohantam az ablakhoz. Harold megint a székében ült, s hatalmas bakancsát húzta fel. Nem sietett. Bömbölés közben néha hunyorogva a cipőfűző lyukak felé bökött, s időnként meghúzta a barnasörös üveget. Megkopogtattam az ablakot. - Kérem, siessen, Mr. Ingledew! - OTTAN VOLTUNK MI BOLDOGOK, NELLY DEAN! - bömbölte válaszul Harold. Fogam már vacogott, mire felhúzta mind a két bakancsát, de végre megjelent az ajtóban. -3-
- Gyerünk már - ziháltam. - Hol az a juh? Itt van valamelyik ólban? Az öreg felhúzta a szemöldökét. - Nem, nem itt van. - Nem? - Nem, odafő van, a főső épületeknél. - Visszafele az úton? - Ott, ott, hazagyüvet megálltam, oszt megnéztem. Toporogtam, a kezem dörzsöltem. - Hát akkor vissza kell mennünk kocsival. De ott fönn nincs víz, igaz. Hozzon egy vödör meleg vizet, szappant meg törölközőt. - Meglesz. - Ünnepélyesen bólintott, s mielőtt észbekaptam volna, az ajtó bezárult, a retesz rátolódott, s én megint egyedül maradtam a sötétben. Mindjárt az ablakhoz baktattam, s nem lepődtem meg, mikor Haroldot ismét kényelmes ülőhelyzetben pillantottam meg. Előrehajolt, s felemelte a vizesedényt a tűzhelyről, s egy szörnyű pillanatig azt gondoltam, hogy a hamuban akarja felmelegíteni a vizet. De aztán a megkönnyebbülés sóhajával láttam, hogy merőkanalat vesz elő és belemerít a régi fekete tűzhely primitív vízmelegítőjébe. - S HALK, ÉDES VOLT A DALLAM A CSÖRGEDEZŐ HABBAN! - trillázott, boldogan és sietség nélkül töltögetve a vizet a vödörbe. Azt hiszem, elfelejtette, hogy ott vagyok, mert amikor végre kijött, üres tekintettel nézett rám és tovább énekelt: - TE VAGY A SZÍVEM VÁGYA, SZERETLEK, NELLY DEAN! - közölte velem teli torokból. - Jól van, no - morogtam. - Gyerünk. - Betuszkoltam a kocsiba, s elindultunk vissza azon az úton, amelyen jöttem. Harold megdöntve tartotta a vödröt az ölében, s ahogy vettük a kanyarokat, a víz lágyan a térdemre loccsant. A kocsi légtere hamarosan úgy megtelt sörgőzökkel, hogy spiccesnek éreztem magam. - Itt be - vakkant fel hirtelen az öreg, mikor egy kapu tűnt fel a lámpák fényében. Kiálltam az útszéli fűre, s egy darabig fél lábon táncoltam, míg sikerült a felesleges egy-két liter vizet a nadrágomból kirázni. Bementünk a kapun, s én sietve elindultam a domboldali csűr sötét épülete felé, de észrevettem, hogy Harold nem jön utánam. Összevissza mászkált a mezőn. - Mit csinál, Mr. Ingledew? - Keresem a juhot. - Úgy érti, kinn van a szabadban? - Elnyomtam magamban a vágyat, hogy felordítsak. - Úgy a, leellett ma délután, oszt úgy gondutam, jó helye lesz neki itt kinn. - Zseblámpát vett elő - tipikus farmerzseblámpát, aprót, haldokló elemmel -, és bizonytalan fénysugarat lövellt a sötétbe. Akár ne is tette volna. Ahogy ott botorkáltam a mezőn, a reménytelenség érzése rohant meg. Fenn rongyos felhők száguldtak el a hold előtt, de itt lenn nem láttam semmit. És olyan hideg volt. A legutóbbi fagyok vassá keményítették a földet, és a merev fű meghajlott az átható széltől. Éppen eldöntöttem, hogy nem lehet egy állatot ebben a fekete sivatagban megtalálni, mikor Harold felsikkant: - Itten van. És csakugyan, mikor odabotorkáltam, ahonnan a hangját hallottam, egy nyomorúságos kinézetű juh mellett állt. Nem tudom, milyen ösztön vezette hozzá, de megtalálta. S a juh szemlátomást bajban volt. Feje szerencsétlenül lógott, s amikor gyapjára tettem a kezem, csak néhány botladozó lépést tett, ahelyett, hogy elnyargalt volna, mint az egészséges birka. Mellette egy apró bárány húzódott szorosan az oldalához. Felemeltem a farkát, és megmértem a hőmérsékletét. Normális volt. Nem láttam nyomát a szokásos ellés utáni bajoknak sem: a tántorgást, amely valami hiányra utal, váladékot, ziháló lélegzést. De valami igen nagy baj volt mégis. Megint megnéztem a bárányt. Szokatlanul korán érkezett itt északon, és igazságtalanságnak látszott a kis jószágot a barátságtalan yorkshire-i márciusban világra hozni. És olyan kicsi volt... igen... igen... kezdett valami derengeni. Fenemód kicsi volt ahhoz, hogy egyetlen bárány legyen. -4-
- Hozza a vödröt, Mr. Ingledew! - kiáltottam. Alig vártam, hogy megbizonyosodjam, igazam van-e. De ahogy az edényt elhelyeztem a füvön, mellbe vágott a helyzet szörnyűsége. Neki kell vetkőznöm. Állatorvosoknak nem adnak vitézségi érmet, de mikor levetettem a kabátomat és zakómat, és dideregve álltam ingujjban a fekete domboldalon, úgy éreztem, megérdemelném. - Fogja a fejét - nyögtem, és gyorsan leszappanoztam a karomat. A lámpa fényénél benyúltam a vaginába, és nem kellett mélyre hatolnom, hogy megtaláljam, amit vártam: egy gyapjas kis fejet. Lefelé hajolt, az orr a medence alá került, a lábak visszamaradtak. - Van itt még egy bárány - mondtam. - Rosszul fekszik, különben megszületett volna a testvérével együtt délután. Míg beszéltem, ujjaim rendbe hozták a helyzetet, és gyengéden kihúztam a kis jószágot, és letettem a fűre. Nem számítottam rá, hogy a megkésett világrajövetel után még életben van, de amint megérintette a hideg földet, lábai görcsösen megrándultak, és csaknem azonnal éreztem, hogy bordái emelkedni kezdenek a kezem alatt. Egy pillanatra elfeledkeztem a késéles szélről abban a gyönyörűségben, amit az új élet mindig is okoz, olyan gyönyörűséget, ami mindig új, mindig meleg. Az anyajuh is felélénkülhetett, mert éreztem a sötétben, hogy orra érdeklődve böködi az újonnan érkezettet. De kellemes töprengéseimet felibe szakasztotta a hátam mögötti csoszogás és néhány elfojtott motyogó szó. - Fene essen bele! - motyogta Harold. - Mi baj van? - Főrugtam a vödröt. - Csak nem! Minden víz kifolyt? - Ki ám, egy csepp se maradt. Hát ez nagyszerű. A karom, amellyel a juhban turkáltam, csupa váladék volt. Mosdás nélkül nem vehettem fel a zakómat. Harold hangja megint felhangzott a sötétben: - Van valamennyi víz odafő a pajtában. - Akkor jó. Úgyis oda kell vinnünk az anyajuhot meg a bárányokat. - Vállamra dobtam a ruháimat, hónom alá kaptam egy-egy bárányt, s kezdtem a fűcsomókon arrafelé botorkálni, ahol a pajtát sejtettem. Az anyajuh, amely szemlátomást jobban érezte magát kényelmetlen terhe nélkül, mögöttem kocogott. Megint Harold igazított el. - Errefelé! - kiáltotta. Mikor elértem a pajtát, hálásan húzódtam meg a hatalmas kövek mögött. Nem ingujjas sétára való éjszaka volt. Kényelmetlenül dideregve az öregemberre meresztettem a szemem. Alig láttam alakját a zseblámpa végső, gyenge fényénél, és nem tudtam pontosan mit csinál. Felemelt egy követ a fűről, s valamit püfölt vele: aztán rájöttem, hogy a vályú fölé hajol és töri a jeget. Mikor végzett, megmerítette a vödröt a vályúban és odaadta. - Tessék a víz - mondta diadalmasan. Azt hittem, fagyosságban elértem a végső határt, de amikor beledugtam kezem a fekete folyadékba, az úszkáló jéghegyek közé, megváltozott a véleményem. A lámpa végképp kimerült, és én nagyon hamar elveszítettem a szappant. Mikor rájöttem, hogy egy-egy jégdarabot akarok habzásra késztetni, feladtam és megtöröltem a karomat. Valahol a közelben Harold halkan dudorászott, olyan jóérzéssel, mintha a tűzhelye mellett állna. A vérén átrohanó hatalmas mennyiségű alkohol alighanem érzéketlenné tette a hideg iránt. Betoltuk az anyajuhot és a bárányokat a pajtába, ahol magasan állt a széna, és mielőtt elindultunk volna, gyufát gyújtottam és megnéztem a kis juhot és új családját, amint kényelmesen megtelepedtek az illatos lóherében. Itt biztonságban és melegen lesznek reggelig. Utam vissza a faluba kevésbé kockázatos volt, mert a Harold térdén nyugvó vödörben nem maradt víz. Letettem a háza előtt, aztán el kellett mennem a falu végéig, hogy meg tudjak fordulni, s amint elhaladtam a ház előtt, a hang betört a kocsiba. - HA TE VOLNÁL AZ EGYSZEM LÁNY A VII,ÁGON ÉS ÉN EGYSZÁL LEGÉNY! -5-
Megálltam, lecsavartam az ablakot és hallgattam. A hang szinte hihetetlenül visszhangzott a csendes utcán; ha ez így megy hajnali négyig, ahogy a szomszédok mondják, akkor övék minden részvétem. - SEMMI SE SZÁMÍTANA A MAI VILÁGBAN! Hirtelen eszembe jutott, hogy hamarosan ráunnék Harold énekére. A hangereje ugyan figyelemreméltó volt, de azért aligha léptetnék fel az operában, folyton elvesztette a dallamot, és magas hangjainak olyan reszelős jellege volt, hogy csikorgott tőle a fogam. - MI ÚGY SZERETNÉNK EGYMÁST, MINT HAJDANÁBAN! Gyorsan felcsavartam az ablakot és elindultam. A fűtetlen kocsi ide-oda kanyargott a felvillanó falak végtelen sorai között, s én fagyosan és mozdulatlanul kuporogtam a kormány mögött. Elértem a teljes dermedtség állapotát, s nem nagyon emlékszem, hogy jutottam vissza a Skeldale House udvarára, sem gépies mozdulataimra, ahogy bevittem a kocsit, becsuktam a hajdani kocsiszín nyikorgó ajtaját, és lassan végigbandukoltam a hosszú kerten. De a boldogság érzete megint visszatért, amikor bebújtam az ágyba, és Helen ahelyett, hogy elhúzódott volna tőlem - ez lett volna a természetes -, szándékosan körülfogta lábával azt a jégtömbembert, akivé férje vált. Elmondhatatlan gyönyörűség volt. Érdemes volt felkelni csak azért, hogy ehhez érkezzen vissza az ember. Megnéztem az ébresztőóra világító számlapját. Három óra volt, ahogy elöntött a meleg, s lassan elszunnyadtam, eszembe jutott az illatos pajtában kényelmesen meghúzódó anyajuh és bárányai. Most már alszanak, hamarosan én is alszom, mindenki alszik. Kivéve persze Harold Ingledew szomszédait. Nekik még ki kell böjtölniük egy órát.
2. Csak fel kellett ülnöm az ágyban, hogy végiglássak Darrowbyn, egészen a túloldali dombokig. Felkeltem és az ablakhoz mentem. Szép reggel ígérkezett, s a korai nap átpillantott az összetolult háztetők időkoptatta szürke és vörös színei felett - némelyik behorpadt az öreg cserepek súlya alatt -, és kifényesítette a zöld pamacsokat: a kertekből az ágaskodó kémények közé felnyúló fákat. S a háttérben a fennsíkok nyugodt tömege. Szerencsém volt, hogy minden reggel ezt láttam meg először; Helen után persze, ami még jobb volt. Rendhagyó, tuberculin-vizsgálatokkal tarkított mézesheteink után első otthonunkat a Skeldale House második emeletén rendeztük be. Siegfried, az esküvőig főnököm s most már társam, ingyen felajánlotta ezeket az üres szobákat a második emeleten, s mi hálásan elfogadtuk. Szedett-vedett jellege ellenére volt valami levegős báj, valami vidámság magas fészkünkben, amit sokan irigyeltek volna. Szedett-vedett jellege azért volt, mert akkoriban minden ideiglenesnek látszott, s fogalmunk sem volt róla, mennyi ideig leszünk itt. Siegfried is, én is jelentkeztünk a légierőbe s tartalékosok voltunk, de ennél többet a háborúról nem akarok mondani. Ez a könyv más témáról szól, a háború amúgy is oly messze volt Darrowbytól; azoknak a hónapoknak a történetét mondom el, amelyeket Helennel töltöttem esküvőnk és behívásom között, s azokról a köznapi dolgokról beszélek, amelyek életünket alkották: a munkámról, állatokról, a Völgységről. Az utcai szoba szolgált nappali és hálószobaként, s bár a bútorzatot nem lehetett fényűzőnek mondani, kitűnő ágy volt benne, egy szőnyeg, egy csinos kisasztal, amely Helen anyjáé volt, és két karosszék. Volt aztán egy régi szekrény, a zára nem működött, s ajtaját csak úgy tudtuk csukva tartani, hogy egy zoknimmal rögzítettük. A zokni vége mindig kilógott, de ez senkit sem zavart. Kimentem, s a lépcsőfordulón át az étkezőkonyhába jutottam. Ez a helyiség kétségkívül spártai volt. Puszta deszkán dübögtem át a padig, amelyet az ablak alatti falnál állítottunk fel. Ezen tartottuk a gázfőzőt, és az edényeinket, evőeszközeinket. Megfogtam egy nagy kancsót, s elindultam hosszú utamra lefelé a nagy konyhába, mert egyik kis hibája a lakásnak az volt, hogy a második emeleten nem volt víz. Két lépcsőforduló le az első emeleti három szobáig, aztán megint kettő, s a végső vágta a folyosó végén fekvő nagy, kőpadlós konyháig. -6-
Megtöltöttem a kancsót, és kettesével véve a lépcsőt visszatértem fellegvárunkba. Ma már nem szeretném ezt csinálni, ha vízre van szükségem, de akkoriban egy cseppet sem találtam kényelmetlennek. Helen hamarosan felforralta a vizet, s első teánkat a hosszú kertre szolgáló ablaknál ittuk meg. Innen fentről mintegy légi felvételként láttuk a gondozatlan gyepet, a gyümölcsfákat, az időkoptatta téglán ablakunk felé kapaszkodó wisteriát, s a kőburkolatú, magas, öreg falakat, amelyek a macskaköves udvaron álló szilfákig nyúltak. Mindennap többször is végigmentem ezen az ösvényen az udvari garázshoz és vissza, de fentről olyan másnak látszott. - Várj, Helen - mondtam. - Hadd üljek én azon a széken. Helen a padon terített reggelihez, ott ettünk, s innen származtak nehézségeink. Mert a pad magas volt s a nemrég beszerzett hokedlink illett is hozzá, de a székünk nem. - Nem, jól ülök, Jim, igazán. - Biztatóan rám mosolygott képtelen helyzetéből: szeme csaknem egy szinten volt a tányérjával. - Nem ülsz jól - válaszoltam. - Az állad belelóg a kukoricapehelybe. Hadd üljek én oda. Megveregette a hokedli ülőkéjét. - Ugyan, ne vitatkozz már. Ülj le és reggelizzél. Úgy éreztem, ezt nem hagyhatom ennyiben. Más módszerhez folyamodtam. - Helen! - mondtam szigorúan. - Állj fel arról a székről! - Nem! - felelte, anélkül, hogy rám nézett volna, ajkát jellegzetesen előrebiggyesztve, amit én mindig elbűvölőnek találtam, de ami azt is jelezte, hogy nem tréfál. Tanácstalan voltam. Eljátszottam a gondolattal, hogy leemelem a székről, de Helen nagydarab lány volt. Már összemértük fizikai erőnket, mikor egy kisebb nézeteltérés birkózássá fokozódott, s bár teljes mértékben élveztem a mérkőzést és meg is nyertem a végén, nyers ereje meglepett. E reggeli órában nem éreztem magam mérkőzésre késznek. Leültem a hokedlira. Reggeli után Helen vizet forralt a mosogatáshoz - ez volt napirendünk következő állomása. Közben én lementem, összeszedtem műszereimet, közte sebvarróanyagot egy csikónak, amely elvágta a lábát, s az oldalajtón kimentem a kertbe. Úgy a sziklakerttel szemben megfordultam és felnéztem az ablakunkra. Alul nyitva volt, s kinyúlt rajta egy kar, törlőruhát tartva. Integettem, a törlőruha vadul visszaintegetett. Így kezdődött minden napunk. Míg kihajtottam az udvarról, azt gondoltam, jó kezdet ez. Voltaképpen minden jó volt. A varjak hangos károgása a szilfákon, míg becsuktam a dupla ajtót, a levegő tiszta illata minden reggel, munkám érdekessége és nehézségei. A sérült csikó Robert Corner farmján volt, s én alighogy megérkeztem, máris megpillantottam Jockot, a juhászkutyát. Figyelni kezdtem a kutyát, mert egy állatorvos napi gyógyító munkája közben mindig ott van az állategyéniségek lenyűgöző kaleidoszkópja, és Jock érdekes eset volt. Sok farmbeli kutya szeret egy kicsit kikapcsolódni munkájából. Szeretnek játszani, s egyik kedves játékuk kiüldözni a kocsikat a területükről. Gyakran mentem el úgy, hogy egy szőrös test vágtatott a kocsi mellett, s néhány száz méter után a kutya rendszerint egy végső, kihívó vakkantással igyekezett továbbnógatni utamon. De Jock nem így viselkedett. Ő ezt igazi szenvedéllyel csinálta. A kocsikergetést halálosan komoly művészetnek tekintette, s naponta gyakorolta, a léhaság legkisebb jele nélkül. Corner farmjához hosszú dülőút vezetett, amely csaknem egy mérföldön át kanyargott kőfalak között az enyhén lejtő földeken át le a kövesútig és Jock úgy érezte, nem végzi el a feladatát rendesen, ha nem kíséri el a kiválasztott járművet egészen végig. Így hát, szórakozása meglehetős erőfeszítést kívánt. Miközben a csikó lábát összevarrtam s kötözni kezdtem, figyeltem a kutyát. Az épületek körül ólálkodó, sovány kis állat, amely hatalmas fekete-fehér szőrzete nélkül csaknem láthatatlan kis semmiség lett volna, átlátszó színjátékot játszva úgy tett, mintha tudomást se venne rólam - mintha jelenlétem egy cseppet sem érdekelné. De az istálló felé vetett alamuszi pillantásai, s az, hogy minduntalan a látószögembe került, elárulták. Nagy pillanatára várt. Amikor felvettem a cipőmet, és gumicsizmámat a csomagtartóba dobtam, újra megpillantottam Jockot. Vagyis inkább csak egy részét; egy törött ajtó mögül kidugott hosszú orrot és fél szemet. Csak akkor lépett elő, mikor begyújtottam a motort és elindultam: kilopakodott rejtekhelyéről, -7-
ellapult testtel, lobogó farokkal, szemét eltökélten az első kerekekre szögezte, s ahogy felgyorsultam és elindultam az úton, könnyű vágtába csapott. Már játszottam ezt a játékot, s mindig féltem, hogy a kocsi elé kerül, így aztán ráléptem a gázpedálra és lezúdultam a lejtőn. Most mutatkoztak meg Jock képességei. Gyakran eltűnődtem, hogyan állná meg a helyét egy versenyagárral szemben, mert bizisten tudott futni. Abban a vékony testben tökéletes fizikai motor dolgozott, a karcsú lábak újra meg újra kinyúltak és elrugaszkodtak, szinte falva a köves talajt maguk alatt, és vidám könnyedséggel tartottak lépést a felgyorsuló kocsival. Úgy félúton egy éles kanyar volt, itt Jock mindig átreppent a kőkerítésen és végigszáguldott a füvön, kicsi, homályos, sötét folt a zöldben, s miután ravaszul átvágta a kanyart, lejjebb újra megjelent, mint egy rakéta suhanva át a szürke kövek fölött. Ez előnyös helyzetet biztosított neki az országútig, s amikor végre kiértem a kövesútra egy boldog, ziháló kutyapofát láttam még búcsúzóul. Nyilván úgy érezte, hogy derék munkát végzett, s elégedetten ballagott fel a farmra, hogy a következő mérkőzésre várjon, talán a postás vagy a pék furgonjával. Volt egy másik jellegzetessége is Jocknak. Kiválóan szerepelt a juhászkutyaversenyeken, és Mr. Corner sok díjat nyert vele. Sok pénzt kapott volna a kicsi állatért, de nem lehetett rávenni, hogy megváljon tőle, Ehelyett vett egy szukát, Jock csont és bőr női képmását s ugyancsak díjnyertest. Mr. Corner úgy vélte, hogy ezzel az együttessel néhány világverő állatot tenyészthet eladásra. Mikor a farmon jártam, a szuka csatlakozott a kocsihajszához, de úgy látszott, mintha többékevésbé új társa kedvéért tenné csak, s mindig feladta az első kanyarnál, átengedve Jocknak a parancsnokságot. Látni lehetett, hogy nem szívvel-lélekkel csinálja. Mikor megérkeztek a kölykök, hét bolyhos fekete labda, s az udvaron botorkálva mindenkinek a lába elé kerültek, Jock béketűrően figyelte, hogyan akarják követni kocsim üldözésében, s az ember szinte látta, hogy nevet, mikor a kölykök felhumbucskáztak és messze hátramaradtak. Úgy esett, hogy vagy tíz hónapig nem kellett odamennem, de néha találkoztam a piacon Robert Cornerrel, aki elmondta, hogy idomítja a kölyköket s jól fejlődnek. Nem mintha sok idomítás kellett volna nekik: a vérükben volt, s amint járni tudtak, már megpróbálták terelni a marhát és a birkát, mesélte. Mikor újból találkoztam velük, olyanok voltak, mint hét Jock - sovány, száguldó kis jószágok, amelyek hangtalanul futkostak az épületek körül -, és nem tellett sok időbe, hogy rájöjjek: nemcsak birkaterelést tanultak az apjuktól. Valami nagyon ismerős volt abban, ahogy a háttérben cserkelni kezdtek, amint beszállni készültem a kocsimba, alamuszin ki-kipillantva szalmabálák mögül, tettetett közönnyel lopakodva gyors indulásnak kedvező pozíciókba. Mikor elhelyezkedtem az ülésen, éreztem, hogy mindnyájan rajtra készen lapulnak. Felpörgettem a motort, hirtelen felengedtem a kuplungot, keresztülrepültem az udvaron, és egy másodpercen belül a közvetlen környezet robbanásszerűen megtelt szőrös testekkel. Kiszáguldtam az útra, lenyomtam a gázpedált, s a kocsi két oldalán fej fej mellett rohantak a kis állatok, képükön azzal a feszes, fanatikus kifejezéssel, amelyet oly jól ismertem. Mikor Jock átugrott a falon, a hét kölyök követte, s amikor újra feltűntek és kijutottak a célegyenesbe, észrevettem, hogy valami megváltozott. Azelőtt Jock félszemmel mindig a kocsit kísérte - azt tartotta ellenfelének; de most, azon az utolsó negyedmérföldön, ahogy ott száguldott a gubancos falanx élén, egyre-másra visszapillantott kétoldalt a kölykökre, mintha azok lennének az igazi ellenfelei. Helyzete kétségkívül nehéz volt. Bármilyen remek állapotban volt is, ezek a szikár csont- és íncsomók, amelyeknek ő volt az apjuk, rendelkeztek az ő gyorsaságával, azonfelül az ifjúság újveretű energiájával, s Jocknak minden csipetnyi erejét össze kellett szednie, hogy lépést tartson velük. Sőt, volt egy szörnyű pillanat, mikor megbotlott, s a körülötte szökellő állatok rázúdultak; úgy látszott, minden veszve van, de Jocknak acélos szíve volt. Kidülledő szemmel, táguló orrlyukkal átküzdötte magát a falkán, s mire a kövesútra értünk, megint ő járt az élen. De meg kellett fizetnie érte. Mielőtt továbbhajtottam volna, lassítottam, s lenéztem a kis állatra, amely ott állt az útszéli gyepen, lógó nyelvvel, zihálva. Más járművekkel is így folyhatott le a dolog, s ez már nem vidám játék volt. Azt hiszem, ostobán hangzik, ha az ember azt mondja, tud a kutyák gondolataiban olvasni, de Jock magatartásában minden arról a növekvő aggodalomról árulkodott, hogy felsőbbségének napjai meg vannak számlálva. Alig pár lépésre állt csak az elképzelhe-8-
tetlen szégyentől, hogy egy alom fiatal jött-ment maga mögött hagyja. Mikor továbbmentem, Jock nagyon ékesszóló kifejezéssel nézett utánam: - Meddig bírom még ezt? Sajnáltam az apró kutyát, s amikor legközelebb, vagy két hónap múlva kimentem a farmra, elszomorított, hogy tanúja leszek a végső megaláztatásnak, amelyet elkerülhetetlennek véltem. De amikor behajtottam az udvarra, a hely furcsán néptelennek látszott. Robert Corner szénát hányt a tehenek jászolába az istállóba. Megfordult, mikor beléptem. - Hol vannak a kutyái? - kérdeztem. Letette a villát. - Mind elment. Isten az atyám, igen jó piaca van a jól dógozó juhászkutyának. Szép pézt kerestem rajtuk. - De Jock még megvan? - Meg hát. Nem tudtam vóna megválni az öreg jószágtól. Odatul van la. Csakugyan ott volt, ugyanúgy lopakodott körülöttünk, mint régen, s megjátszotta, hogy nem vett észre. Mikor végre elérkezett a boldog pillanat s elindultam, a vékony kis állat ugyanúgy, mint azelőtt, ott loholt a kocsi mellett, de könnyedén, élvezve a játékot, erőfeszítés nélkül szökkenve át a falon, és simán megelőzte a kocsit a kövesútig. Azt hiszem, éppúgy megkönnyebbültem, mint ő, hogy most már nem vitatják el tőle felsőbbségét; hogy még mindig ő a fő kutya.
3. Ez volt a harmadik tavaszom a Völgységben, de olyan volt, mint a korábbi kettő - és a rákövetkező tavaszok mind. A vidéki állatorvos tavasza: az ellető aklok lármája, a juhok mély hangú bégetése és a bárányok magas, kitartó kiabálása. Nekem mindig ez jelezte a tél végét s valami új kezdetét. Ez és az átható yorkshire-i szél, a csupasz domboldalakat elöntő kemény, éles napfény. A füves domboldal tetején a szalmabálából épített elletők négyszögletes karámjainak hosszú sora állt, s mindegyikben egy juh volt a bárányaival. Láttam, hogy Rob Benson megkerüli a sor túlsó végét, s két etetővödörrel közeledik. Rob keményen dolgozott: ebben az időszakban hat hétig nem feküdt le, legfeljebb lehúzta a csizmáját és szundított egyet a konyhai tűz mellett, de ő volt a saját juhásza, és sohasem ment messzire a munkahelyétől. - Vóna egypár betegem magának, Jim. - Barázdás, az időjárástól vörösre cserzett arcára vigyor ült. - Nem is maga köll nekem igazábul, hanem azok a kisasszony kezei, de azok hamar. Odavezetett a nagyobb akolhoz, ahol több birka volt. Az állatok megugrottak, mikor beléptünk, de Rob ügyesen elkapta egy rohanó juh gyapját. - Ez az első. Láthattya, hogy nem sok időnk van. Megemeltem a gyapjas farkat és elakadt a lélegzetem. A bárány feje kiállt a vaginából, a péra szorosan rátapadt a füle mögött, s a fej roppantul feldagadt, szokott méretének kétszeresére. A szemei duzzadt hasítékok voltak a nagy ödémás gömbben, nyelve kéken és vastagon lógott ki a szájából. - Láttam már néhány nagyfejűt, Rob, de ez mindet veri. - Hát igen, a kis nyavalyás hátraakadt lábbal gyütt ki. Megelőzött. Csak egy óra hosszat vótam távol, de úgy kigyütt, mint egy futball-labda. A szentségit, hamar megvan az ilyen. Tudom, hogy előre köll húzni a lábát, de mit tehetek én ezzel a ménkű nagy mancsommal. - Kinyújtotta hatalmas, hosszú évek munkájától eldurvult és megdagadt kezét. Míg beszélt, levettem a zakómat, s mikor felgyűrtem az ingem ujját, a szél úgy belevágott didergő húsomba, mint a kés. Gyorsan beszappanoztam az ujjaimat, s egy kis helyet kerestem a bárány nyaka körül. A kis szemek egy pillanatra kinyíltak, és bánatosan néztek rám. - Még él - mondtam. - De borzasztóan érezheti magát, és nem tud semmit se csinálni. Körültapogatva találtam egy kis helyet a nyaka körül, ahol esetleg benyúlhatok. Ilyenkor vettem hasznát a „kisasszony kezeimnek”, s áldottam is őket minden tavasszal; dolgozhattam velük a juhokban anélkül, hogy túlságosan megkínoztam volna őket, s ez roppant fontos volt, mert a birka, bármennyire hozzáedződött is a szabad természethez, nem bírja a goromba bánásmódot. -9-
A lehető legóvatosabban tapogattam tovább a nyak bodros gyapja mentén a válláig. Még egy lökés, és egyik ujjamat a lábába tudtam akasztani. Előrehúztam, míg a térdhajlatot meg nem éreztem; még egy kis piszmogás, és kezemben volt az apró patás láb; finoman kihúztam a napvilágra. A munka fele megvolt. Felálltam a zsákról, amelyen térdeltem, és odamentem a meleg vizes vödörhöz; a másik lábat a bal kezemmel akartam kihúzni, s alaposan be is szappanoztam; közben egy juh, bárányait maga körül terelgetve, méltatlankodva nézett rám és figyelmeztetően toppantott. Visszatértem a munkámhoz, megint letérdeltem, s amint tapogattam, egy apró bárány átbújt a karom alatt, s kezdte a páciensem tőgyét szívni. Nagyon élvezhette, ha az arcomtól pár centiméterre pergő kicsi faroknak hihetett az ember. - Hát ez a pasas honnan került elő? - kérdeztem tovább tapogatva. - Ó, ez Herbert. Szegény gyerek, sehogy se fogadja el az anyja. Megutáta, mikor megszülte, pedig a másik bárányáér él-hal. - Maga eteti? - Nem, már össze akartam rakni a húsvéti bárányokkal, de aztán láttam, hogy megél magátul is. Egyik juhtól a másikig megy, és iszik egyet, ha tud. Ilyet se láttam életemben. - Csak egyhetes, és máris független egyéniség, mi? - Hát olyasféle, Jim. Látom, hogy a hasa teli minden áldott reggel, hát úgy vélekszek, az anyja enged neki egy szívásnyit éccaka. Nem látja a sötétben - biztosan a pofája az, amit nem állhat. Néztem egy pillanatig a kis jószágot. Nékem éppúgy csupa imbolygó térdű báj volt, mint a többi. A birka fura jószág. Hamarosan kiszabadítottam a másik lábat is; amint elhárult az akadály, a bárány könnyen kijött. Groteszk látványt nyújtott: ott feküdt a szalmás füvön, teste törpe volt roppant fejéhez viszonyítva, de bordái biztatóan emelkedtek, s tudtam, hogy a fej éppoly hamar le fog apadni normálisra, amilyen gyorsan feldagadt. Körültapogattam még egyszer a juhban, de a méh üres volt. - Nincs több, Rob - mondtam. - Gondultam - dörmögött a farmer. - Csak egyetlen nagy. Mindig azok csinálják a bajt. Megtöröltem a karomat, s közben Herbertet figyeltem. Otthagyta a páciensemet, mikor az megfordult, hogy lenyalja a bárányát, s tűnődve járkált a többi juh között. Némelyek fejrázással elküldték, de később sikerült odalopakodnia egy nagy, széles testű juhhoz, és aládugni a fejét. A juh azonnal megperdült, s kemény koponyáját vadul felfelé lökve levegőbe taszította a lábaival összevissza kalimpáló kis állatot. Nagy puffanással a hátára esett, s amikor odasiettem, felugrott és elügetett. - Vén dög! - kiáltotta a farmer, s amikor némileg aggodalmasan feléje fordultam, vállat vont. - Tudom, hogy nehéz a szegény kis szarosnak, de azt hiszem, jobb ez neki, mint hogy külön akolba csukjam a húsvéti bárányokkal. Nézze csak. Herbert zavartalanul közeledett egy másik juhhoz, amint az az etetővályú fölé hajolt, alábújt, s farka megint működni kezdett. Ebben a bárányban vitathatatlanul volt bátorság. - Rob - kérdeztem, mikor a farmer elkapta a második betegemet. - Miért nevezi Herbertnek? - Így híjják a legkisebb fiamat, és ez a bárány éppolyan, mikor így lehajtja a fejit és beindul, oszt nem fél. Belenyúltam a másik juhba. Csudálatos keveréke volt itt három báránynak: kicsi fejek, lábak, egy kis farok, mind a külvilágra akart jutni, s hathatósan akadályozták egymást, hogy egy hüvelyknyit is előrejussanak. - Egész reggel rajta vót az ellés - mondta Rob. - Tudtam, hogy valami hiba van. Óvatosan körbetapogatva a méhet, nekikezdtem a lenyűgöző feladatnak, hogy kibogozzam a csomót; ez nekem talán a legkedvesebb munkám. Elő kell húznom két lábat és egy fejet együtt, hogy a bárány megszülessen; de azoknak egyazon bárány tartozékainak kell lenniük, különben bajban vagyok. Végig kell hát tapogatnom minden egyes lábat, hogy megtudjam, hátsó-e vagy első, hogy csatlakozik e a lapockához vagy eltűnik a mélyben. Néhány percen belül összeállítottam odabenn egy bárányt a megfelelő függelékeivel együtt, de mikor kihúztam a lábakat, a nyak összecsuklott s a fej visszacsúszott; alig volt annyi hely, hogy a vállal együtt keresztüljusson a medencén, s úgy kellett, ujjamat a szemgödörbe nyomva, kihúzkod- 10 -
nom. Keservesen fájdalmas művelet volt, a csont nyomta a kezemet, de csak pár másodpercig tartott, mert a juh egy utolsó erőfeszítést tett, s a kis orr előbukkant. Ezután már könnyű volt, másodpercek alatt letettem a fűre. A kis jószág görcsösen megrázta a fejét, a farmer gyorsan letörölgette szalmával, mielőtt az anyja elé rakta volna. A juh fölébe hajolt, gyors kis nyelvmozdulatokkal nyalogatni kezdte a képét és nyakát; és a megelégedésnek az a mély kuncogása tört ki belőle, amelyet juhoktól csak ilyenkor hallani. A kuncogás tovább folytatódott, mikor még két bárányt kihúztam belőle, az egyiket farral előre, s amíg törölköztem, néztem, hogyan szaglássza hármas ikreit nagy gyönyörűséggel. Azok hamarosan felelgetni kezdtek neki, reszketeg, magas hangú kiáltásokkal, s amikor megkönnyebbülve felhúztam zakómat hideg vörösítette karomra, az első számú bárány éppen megpróbált térdre állni; lábra állnia nem sikerült egészen, minduntalan orra esett, de azért tudta, hova tart: a tőgy felé igyekezett teljes elszántsággal, amely rövidesen eredményre is vezetett. Bár a szél a szalmabálák fölött metszően az arcomba fújt, azon kaptam magam, hogy vigyorogva nézem a jelenetet; ez mindig a munka legjobb része, a mindig új csoda, a varázslat, amit nem lehet megmagyarázni. Néhány nap múlva Rob Benson újra jelentkezett. Vasárnap délután volt, s hangjában feszültség, csaknem rémület vibrált. - Jim, egy kutya szabadult be a vemhes juhaim közé. Valamiféle népek jártak itt kocsival déltájt, és a szomszéd azt mondja, volt velük egy farkaskutya, és összevissza hajkurászta a legelőn a juhokat. Borzasztó a felfordulás - én bizony még megnézni is félek őket. - Máris megyek. - Letettem a kagylót, és kisiettem a kocsihoz. Belefájdult a gyomrom a rémületbe, hogy mi vár odakinn rám: kiharapott torkú, iszonyúan összemart lábú és hasú, tehetetlenül heverő állatok. Láttam már ilyet. Amelyiket nem kell levágni, azt össze kell majd varrnom, s útközben gondolatban számba vettem, mennyi sebvarró selymem van a csomagtartóban. A vemhes juhok egy útmenti legelőn voltak, s a szívem gyorsabban kezdett verni, amikor átnéztem a fal fölött; a laza terméskövekre könyökölve keserves kedvvel néztem végig a legelőn. Rosszabb volt, mint amitől féltem. A hosszú, füves lejtőn szanaszét juhok hevertek - legalább ötven, mozdulatlanul gyapjas halom itt is, ott is a zöldben. Rob közvetlenül a kapun belül állt. Alig nézett rám. Csak a fejével intett. - Mit gondul? Én nem merek odamenni. Otthagytam, és bementem a fekvő jószágokhoz, átfordítottam őket, felemeltem a lábukat, elhúztam a gyapjat a nyakukon, s megvizsgáltam őket. Némelyik eszméletlen volt, mások kómában; egyikük sem tudott felállni. De ahogy felfelé haladtam a mezőn, egyre kevésbé értettem a dolgot. Végül visszaszóltam a farmernak: - Rob, jöjjön ide. Nagyon furcsa ez az egész. - Nézze - mondtam, amikor habozva közelebb ért. - Sehol egy csepp vér, sehol egy seb, és a juhok mégis kikészültek. Rob lehajolt, és gyengéden megemelt egy imbolygó fejet. - Úgya, igaza van. Akkor mi a fenétül van ez? Abban a pillanatban nem tudtam megadni a választ, de messze hátul az agyamban egy kis csengő csilingelt. Valami ismerősnek tetszett azon a juhon, amelyet a farmer az imént megfogott. Egyike volt azon keveseknek, amelyek képesek voltak hasra támaszkodni, s ott feküdt, elhomályosult szemmel, semmit sem észlelve, de... a fejnek az a részeg bólogatása, az orrából folyó vizes váladék... ilyet már láttam. Letérdeltem, s amikor az arcomat a képéhez dugtam, gyenge bugyborékolást, csaknem csörgést hallottam a lélegzetvételében. Akkor már tudtam. - Kalciumhiány! - kiáltottam, s rohanni kezdtem le a lejtőn a kocsi felé. Rob mellettem ügetett. - De hogy a fenébe? Hát nem ellés után szokott rájuk jönni? - Igen, általában - ziháltam. - De a túl sok mozgás és a stressz kihozhatja. - No eztet se tudtam - lihegte Rob. - Hogy történhetett? Nem akartam a szót pocsékolni. Nem fogok most előadást tartani a mellékpajzsmirigy működési zavarairól. Jobban izgatott, hogy van-e ötven juhnak elegendő kalcium a csomagtartóban. Jó - 11 -
érzés volt látni a papírdobozból kikukucskáló kerek fémkupakok hosszú sorát. Nemrég töltekezhettem fel. Beadtam az injekciót az első juh vénájába, hogy ellenőrizzem a diagnózisomat - a kalcium igen gyorsan hat juhoknál -, és csöndes diadalérzés fogott el, mikor az öntudatlan állat pislogni s remegni kezdett, majd igyekezett hasmánt fekvésbe átfordulni. - A többieknek izomba adjuk - mondtam. - Időt nyerünk vele. Sorra vettem őket felfele menet az emelkedőn. Rob mindegyik juhnak előrehúzta a mellső lábát, hogy könnyen be tudjam szúrni a tűt a könyök alatti gyapjatlan bőrbe; mire fele úton jutottam az emelkedőn, a legalsók már járkáltak, az etetővályúba és szénatartóba nyomták a fejüket. Életem munkájának egyik legörömtelibb élménye volt ez. Varázslatos átalakulás, kétségbeesésből reménybe, halálból életbe, percek alatt. A csomagtartóba hajigáltam az üres üvegeket, mikor megszólalt Rob. Csodálkozva nézett fel, a mező túlsó végén utolsóként lábra álló juhok felé. - Hát Jim, én ammondó vagyok, hogy ilyet még soha életemben nem láttam. Csak egyvalamit nem értek. - Felém fordult, és viharvert arcvonásai zavarodottan összehúzódtak. - Aztat értem, hogy némely birka elnyúlik, ha megzavargássza a kutya, de miért feküdt le az egész kurva bagázs? - Rab - feleltem -, nem tudom. És most, harminc év múlva, még mindig nem értem. Nem tudom, miért feküdt le az egész kurva bagázs. Úgy véltem, van Robnak elég aggódnivalója, így aztán nem közöltem vele, milyen komplikációkra számíthat még a farkaskutya-epizód után. Nem lepődtem meg, mikor néhány nap múlva újra kihívtak a Benson farmra. Megint a domboldalon találkoztunk, ugyanolyan szél süvöltött a szalmabála-aklok fölött. Zuhatagban érkeztek a bárányok, még nagyobb volt a lárma, mint korábban. Rob a páciensemhez vezetett. - Úgy vélem, ennek teli van a hasa döglött báránnyal - mondta, s rámutatott egy lógó fejű, ziháló oldalú anyára. A juh mozdulatlanul állt, meg sem próbált arrébb lépni, mikor odamentem hozzá; nagyon beteg volt, s mikor megéreztem a bomlás bűzét, tudtam, hogy a farmer diagnózisa helytálló. - Hát hiszen nem csoda, hogy eggyel megesett azután a hajsza után - mondtam. - De lássuk, mit lehet csinálni. Az ilyen elletésben nincs öröm, de meg kell csinálni, hogy az anyajuhot megmentsük. A bárányok már bomlófélben voltak, s felfúvódtak a gáztól; éles szikével lehúztam a bőrt a lapockáig, hogy kivehessem a lábukat, s úgy hozzam napvilágra a kis testeket, hogy az anyának minél kevesebb kellemetlenséget okozzak. Mire befejeztem, a juh feje csaknem a földig lógott, zihálva lélegzett, és csikorgatta a fogát. Nem tudtam mit felkínálni neki - új lényt, amelyet lenyalhatna, és amely visszaadná az életkedvét. Penicillininjekció kellett volna neki, de ez 1939-ben történt, s az antibiotikumok még egy kicsit odább voltak. - Nem sokat adnék érte - morogta Rob. - Mit tehetünk még? - Gyógyszerpálcikát teszek be neki, és adok egy injekciót, de legjobban egy bárány kéne neki, hogy gondozhassa. Maga is tudja, hogy a juh ilyen állapotban feladja, ha nincs, ami lefoglalja. Nincs véletlenül egy felesleges báránya, amit odaadhatna neki? - Hát most ippen nincs. Oszt most kéne neki. Hónap már késő. Abban a pillanatban egy ismerős alak ballagott elénk. Herbert, az anyátlan bárány. Könnyű volt felismerni, ahogy juhtól juhig lopakodott táplálékot keresve. - Hé, mit gondol, fölvenné azt a kis nyavalyást? - kérdeztem a farmert. Kétség ült ki az arcára: - Hát nem is tudom - kicsit öreg mán. Csaknem kéthetes, ezek meg az újonnan születettet szeretik. - De érdemes megpróbálni, igaz? Próbáljuk ki a régi trükköt. Rob elvigyorodott: - 12 -
- Jó, megpróbálhatjuk. Nincs vesztenivalónk. Ez a kis bárány se sokkal nagyobb egy újszülöttnél. Nem nőtt olyan gyorsan, mint a többi. Elővette a zsebkését, gyorsan megnyúzta az egyik döglött bárányt, rákötötte a bőrt Herbert hátára és kiálló bordáira. - Szegény nyomorult, nem sok hús van rajta - motyogta. - Ha ez nem megy, berakom a húsvéti bárányok közé. Mikor befejezte, letette Herbertet a fűre, s az eltökélt természetű kis jószág egyenest behatolt a beteg juh alá és szopni kezdett. Úgy látszott, nem sokra jut, mert kemény kis fejével néhányszor határozottan meglökte a tőgyet; aztán elkezdett a farka billegni. - Hát egy cseppet azér ad neki - nevetett Rob. Herbertet nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni, s a nagy juhnak, bármilyen beteg volt is, hátra kellett fordítania a fejét, hogy egy pillantást vessen rá. Lelkesedés nélkül végigszaglászta a felkötözött bőrt, aztán néhány másodperc múlva párszor gyorsan megnyalta, s az ismerős mély kuncogásnak éppen csak a legkezdete tört fel belőle. Kezdtem összeszedni a holmimat. - Remélem, sikerülni fog - mondtam. - Ennek a kettőnek szüksége van egymásra. Mikor elmentem, Herbert az új zakójában még mindig szorgalmasan dolgozott. A következő héten mintha sose lett volna rajtam a kabátom. Csúcspontjára jutott a juhelletés, s én órákat töltöttem mindennap a körzet különböző sarkaiban - kezemet forró vizes vödrökbe dugdosva - az aklokban, farmépületek sötét zugaiban vagy gyakran a nyílt mezőn, mert az akkori farmer semmi különöset nem látott abban, ha egy állatorvos ingujjban egy óra hosszat térdel az esőben. Még egyszer el kellett mennem Rob Bensonhoz. Ellés után az egyik juhnak kitüremkedett a méhe - az ilyen munkában pedig az a legnagyobb gyönyörűség, ha az ember ahhoz méri, milyen kínlódás egy tehén méhét visszahelyezni. Minden oly csodálatosan könnyen ment. Rob az oldalára gördítette az állatot, aztán egy darab kötelet a hátsó lábára kötve, majd a saját nyaka mögött áthúzva, többé-kevésbé fejjel lefelé tartotta. Ebben a helyzetben a juh nem tudott erőlködni, én fertőtlenítettem a szervet, s csekély erőfeszítéssel visszanyomtam a helyére, óvatosan benyúlva karommal a végén, hogy pontosan a helyére illesszem. Utána a juh zavartalanul elkocogott a családjával, hogy csatlakozzék a gyorsan növő nyájhoz, amely óriási lármát csapott körülöttünk. - Nézze! - kiáltotta Rob. - Ott az a vén juh, Herberttel. Ott e, arra jobbra - annak a falkának a közepin. Én minden állatot egyformának láttam, de Robnak, mint minden juhásznak, olyan különbözőek voltak, mint az emberek, és könnyen kiválasztotta a két jószágot. Csaknem a mező felső végében voltak, s minthogy szerettem volna közelebbről szemügyre venni őket, egy sarokba terelgettük a két állatot. A bárányát vadul féltő juh toppantott, ahogy közeledtünk, s Herbert, aki levetette már gyapjúzakóját, új anyja oldalához húzódott. Megjelenése, úgy láttam, némi túltápláltságra vall. - Most már nem nevezheti hitványnak, Rob - mondtam. A farmer nevetett: - Hát nem. Az öreglyánynak akkora zacskója van, mint egy tehénnek, és az egész mind Herberté. Fölvitte Isten a dógát ennek a kicsinek, ő meg, úgy vélekszek, megmentette a juh életit - mert biztosan elpusztult vóna, de aztán hogy Herbert odajött, már nem búsult tovább. Végignéztem a lármás aklokon, a mezőkön százszámra vonuló birkákon. A farmerhez fordultam: - Azt hiszem, mostanában túl sokat jártam itt, Rob. Remélem, ez az utolsó vizit. - Hát megeshet. Most már túl vagyunk a nehezin... de kutya nehéz az ellési idő, igaz? - Bizony az. No, mennem kell - végezze a dolgát. Megfordultam és lementem a domboldalon, a karom vörös és dermedt volt ingujjban, arcomat verte a fű fölött örökké zúgó szél. Megálltam a kapunál és visszanéztem a tágas tájra, amelyen csíkokban, bordákban feküdt a tél maradék hava, s a sodródó felhők sötétszürke partjaira, amelyeket a legragyogóbb kékség tavai követtek. A mezők, a kerítésfalak és az erdők másodpercek alatt ele- 13 -
ven életre keltek, s nekem be kellett hunynom a szemem a vakító napfényben. Ahogy ott álltam, tompán megcsapott a távoli lárma, a legmélyebb basszustól a legmagasabb trilláig terjedő hangok zsúfolt harmóniája, követelőzően, aggodalmasan, dühösen, szeretetteljesen. Birkák hangja, tavasz hangja.
4. Amikor a halk, mély morgás a mellkasból a sztetoszkópomba hatolt, egyszeriben rám tört a nyomasztó érzés, hogy ez alighanem a legnagyobb kutya, amelyet valaha is láttam. Találkozhattam már korábbi, nem nagy számú pácienseim közt olyan ír farkaskutyával, amelyik alkalmasint magasabb, néhány szelindekkel, amely valószínűleg szélesebb volt, de bruttó súlyban ez vezetett. Clancynek hívták. Ír ember kutyájához igen illett ez a név, és Joe Mulligan nagyon is ír volt, annak ellenére, hogy már sok éve Yorkshire-ben élt. Joe a délutáni rendelésre hozta be a kutyáját, s amikor a hatalmas, szőrös test végigballagott a folyosón, eszembe jutott, hogy sokszor láttam kinn a földeken Darrowby körül, ahogy nehézkes jóindulattal tűrte a kisebb állatok tolakodó figyelmét. Kedves, barátságos kutyának látszott. De most úgy visszhangzott ez a baljós hang a nagy mellkasban, mint távoli dobpergés egy föld alatti barlangban, s ahogy a sztetoszkóp hallgatója végigtáncolt a bordákon, a hangerő megnövekedett, az ajkak megremegtek a hatalmas fogak felett, mintha enyhe szellő libbentette volna meg őket. Ekkor jöttem rá, hogy Clancy nemcsak igen nagy, hanem hogy a földön térdelve, jobb fülemmel alig pár centiméterre a szájától, végtelenül kiszolgáltatott helyzetben vagyok. Felálltam, s amikor sztetoszkópomat a zsebembe süllyesztettem, a kutya hideg pillantást vetett rám - egy oldalpillantást, anélkül, hogy a fejét megmozdította volna, de ebben a mozdulatlanságban dermesztő fenyegetés rejlett. Nem félek attól, ha a pácienseim felém kapnak, de ez, éreztem, nemcsak úgy odakapna. Ha csinálna valamit, alaposan csinálná. Egy lépést visszaléptem. - Mit mondott, mik a szimptómák, Mr. Mulligan? - Ammeg mi? - Joe tölcsért formált kezéből a fülénél. Mély lélegzetet vettem. - Mi baja van? - kiáltottam. Az öregember teljesen értetlenül bámult rám egyenesre igazított szövetsapkája alól. Ádámcsutkája fölött szorosra kötött sálját tapogatta, s a pipa, amely pontosan a szája legközepéből nőtt ki, tanácstalan kék füstpamacsokat eregetett. Aztán eszembe jutott valami Clancy múltjából, s közelebb lépve Mr. Mulliganhoz, teljes erőből a képébe bömböltem: - Hányik? A válasz nem váratott magára. Joe nagy megkönnyebbüléssel elmosolyodott, és kivette szájából a pipát: - Úgy ám, hányik, doktor úr. Csúfosan hányik. - Most már szemlátomást ismerős területen mozgott. Az évek során Clancy mindig távkezelést kapott. Darrowbyba való érkezésem legelső napján, két évvel ezelőtt, Siegfried mindjárt megmondta, hogy a kutyának, amely leírása szerint egy airedale és egy szamár kereszteződése, semmi baja sincs, de az a szenvedélye, hogy minden szemetet megegyen, ami útjába akad, elkerülhetetlen következményekkel jár. Rendszeres időközönként adtunk neki egy nagy üveg bizmut és magnézium-karbonát keveréket. Azt is elmondta, hogy Clancy, ha unatkozik, néha hanyattlöki Joe-t és úgy húzkodja, mint a patkányt, amolyan könnyű szórakozásképpen. De gazdája így is imádja. A lelkiismeret-furdalás azt súgta, hogy alaposan meg kellene vizsgálnom a kutyát. Megmérni a lázát például. Csak annyit kell tennem, hogy megragadom a farkát, felemelem, és hőmérőt dugok a végbélbe. A kutya elfordította a fejét és kifejezéstelen tekintettel nézett a szemembe. Megint hallottam azt a mély, dörgő dobpergést, a felső ajak felemelkedett egy parányit, s fehérség villant ki alóla. - 14 -
- Igen, igen, rendben van, Mr. Mulligan - mondtam élénken. - Hozok egy üveggel a szokásosból. A gyógyszerkamrában, a latin feliratú üvegdugós flaskák sorai alatt felráztam a keveréket egy kétdecis üvegben, bedugaszoltam, címkét ragasztottam rá, s felírtam az utasítást. Joe elégedett képpel vágta zsebre az ismerős fehér orvosságot, de amikor megfordult, hogy elmenjen, megint belém hasított a lelkiismeret. A kutya ugyan teljesen egészségesnek látszott, de talán jó volna még egyszer megnézni. - Hozza vissza csütörtökön délután kettőkor - üvöltöttem az öregember fülébe. - És kérem, legyen pontos, ha tud. Ma egy kicsit megkésett. Néztem, amint Mr. Mulligan végigmegy az utcán, maga előtt tolva pipáját, amelyből szabályos füstgomolyok szálltak fel, mint egy induló mozdonyból. Mögötte ballagott Clancy, a roppant nyugalom képe. Egész testét beborító, tömött barna szőrforgóival csakugyan olyan volt, mint egy gigantikus airedale. Csütörtök délután, tűnődtem magamban. Az a szabad félnapom, s kettőkor valószínűleg a délutáni mozielőadást nézem Helennel Brawtonan. Péntek reggel Siegfrid az íróasztala mögött ült, a reggeli körutakat osztotta be. Felírta a betegek listáját egy jegyzőfüzetbe, kitépte a lapot, s átadta nekem. - Tessék, James, ez elég arra, hogy ne legyen időd rossz fát tenni a tűzre délig. - Akkor megakadt a szeme valamin az előző napi bejegyzések között, s öccséhez fordult, aki szokásos reggeli munkáját végezte: rakta a tüzet. - Tristan, úgy látom, tegnap délután itt járt Joe Mulligan a kutyájával, és te vizsgáltad meg. Mit találtál? Tristan letette a szenesvödröt: - Ó, adtam neki bizmutkeveréket. - Igen, de mit állapítottál meg a vizsgálat során? - Várjunk csak - dörzsölte meg Tristan az állát. - Igen élénknek látszott. - Ennyi az egész? - Igen... igen... úgy gondolom. Siegfried visszafordult hozzám: - És te, James? Te láttad a kutyát előző nap. Te mit találtál? - Ami azt illeti, elég nehéz ügy volt - mondtam. - Az a kutya akkora, mint egy elefánt, és van benne valami hátborzongató. Úgy éreztem, mintha csak az alkalomra várna, és nem volt más, csak az öreg Joe, hogy lefogja. Sajnos képtelen voltam alaposan megvizsgálni, de meg kell mondanom, hogy ugyanazt gondoltam, mint Tristan - a kutya igen élénknek látszott. Siegfried fáradtan letette a tollát. Múlt éjszaka a balsors az egyik legmegrázóbb csapással sújtotta, amit állatorvosok számára alkalmilag tartogat - egy-egy telefonhívással alvásideje kezdetén és végén. Éjjel egykor kirángatták az ágyból, aztán hajnali hatkor megint, s így személyiségének tüzei átmenetileg csak pislákoltak. Keresztülhúzta kezét a szeme előtt: - Hát isten irgalmazzon nekünk. Te James, a kétéves praxissal rendelkező állatorvos, és te, Tristan, az utolsóéves állatorvostanhallgató ketten se tudtok pontosabb meghatározást adni, mint azt, hogy „igen élénknek látszott”. Hitvány kis eredmény. Aligha nevezhető kielégítő orvosi diagnózisnak, igaz? Ha egy állatot idehoznak, elvárom, hogy feljegyezzétek a pulzusát, hőmérsékletét, légzésszámát. Hogy meghallgassátok a mellkasát, és alaposan kitapogassátok a hasatáját. Hogy kinyissátok a száját és megvizsgáljátok a fogait, ínyét és a garatját. Hogy ellenőrizzétek a bőr állapotát. Hogy megkatéterezzétek és megvizsgáljátok a vizeletet, ha szükséges. - Így van - mondtam. - Oké - mondta Tristan. Társam felállt a székéről: - Megállapodtatok egy újabb időpontban? - Igen, megállapodtam. - Tristan előhúzott egy csomag Woodbine cigarettát a zsebéből. Hétfőre. És mivel Mr. Mulligan mindig elkésik a rendelőből, azt mondtam, hogy őnála vizsgáljuk meg a kutyát este. - 15 -
- Értem. - Siegfried feljegyezte a blokkra, aztán hirtelen felnézett. - Neked meg Jamesnek akkor kell elmennetek a fiatal farmerek gyűlésére, igaz? A fiatalember nagyot szívott a cigarettáján. - Úgy van. Jót tesz a praxisnak, ha barátkozunk a fiatal kliensekkel. - Rendben van - mondta Siegfried az ajtó felé menet. - Majd én magam vizsgálom meg a kutyát. Következő kedden meglehetősen biztosra vettem, hogy Siegfriednek lesz valami mondanivalója Mulligan kutyájával kapcsolatban, ha más nem, annyi, hogy rámutasson az alapos klinikai vizsgálat előnyeire. De nem beszélt a dologról. Úgy esett, hogy összeakadtam az öreg Joe-val: a piactér macskakövein ballagott, az elmaradhatatlan Clancyvel a sarkában. Odamentem és belekiabáltam a fülébe: - Hogy van a kutyája? Mr. Mulligan kivette szájából a pipáját, és lassú jóindulattal elmosolyodott. - Ó, prímán, doktor úr, prímán. Okádik még egy kicsinkét, de nincs nagy baja. - Mr. Farnon rendbe hozta, ugye? - Egen, adott még abbul a fehér orvosságbul. Csuda egy szer az, doktor úr, csuda egy szer. - Nagyon jó - mondtam. - Mást nem talált, mikor megvizsgálta? Joe egyet szívott a pipáján: - Nem az, nem biza. Ügyes ember az a Mr. Farnon - sose láttam még embert ilyen gyorsan dógozni, bizisten soha. - Hogy érti? - Három másodperc alatt mindent tudott, amit akart, úgy bizony. Nem értettem: - Három másodperc alatt? - Igen - mondta Mr. Mulligan határozottan. - Egy szempillantással se tartott tovább. - Csodálatos. Mi történt? Joe kiverte pipáját a sarkán, sietség nélkül elővette a kését, és új töltetet vágott egy fekete csavarulatokból álló, gonosz küllemű rúdból. - Hát én majd elmondom. Mr. Farnon igen gyors mozgású ember, és este alighogy megverte az ajtónkat, már be is ugrott a szobába. (Ismertem azokat a házikókat: nem volt ott előszoba, előtér, az ember az utcáról egyenesen a nagyszobába jutott.) Ahogy jött be, már húzta is ki a tokjábul a hőmérőjét. Mármost Clancy a tűz mellett feküdt, és azon nyomban felemelkedett, s ugatott egy cseppet. - Ugatott egy cseppet? - Elképzeltem, ahogy a szőrös szörnyeteg felugrott és belebömbölt Siegfried arcába. Láttam a tátott állkapcsokat, a villogó fogakat. - Éppen csak egy cseppecskét. Nohát Mr. Farnon azonnal visszarakta a hőmérőt a tokjába, megfordult és kiment az ajtón. - Nem mondott semmit? - kérdeztem. - Nem, egy árva kukkot se. Csak megfordult, mint egy katona, és kimasírozott az ajtón. Úgy bizony. Hitelesnek hangzott. Siegfried a hirtelen elhatározások embere volt. Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam Clancyt, de valami a tekintetében meggondolásra késztetett. - Örülök, hogy jobban van - üvöltöttem. Az öregember meggyújtotta a pipáját egy ósdi rézgyújtóval, belefújt egy felhőrevaló fojtogató kék füstöt az arcomba, és a kis fémtetőt rácsapta a pipa öblére. - Igen, Mr. Farnon átküldött egy nagy üveg fehér szert, és az jót tett Clancynek. Iszen tudja mondta angyali mosollyal -, hogy Clancy mindig olyan hányós vót, úgy bizony. Több mint egy hétig nem esett szó a nagy kutyáról, de Siegfriedet alighanem piszkálta a szakmai lelkiismerete, mert egy délután bejött a gyógyszerkamrába, ahol Tristan meg én egy ma már történelmivé vált feladattal foglalkoztunk - lázcsillapítókat, gyomorporokat, bórsavpálcikákat készítettünk. Siegfried kimódoltan könnyed volt. - 16 -
- Most jut eszembe, hogy üzenetet küldtem Joe Mulligannak. Nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy kellően kivizsgáltuk a kutya betegségének okait. Ez a hányás nagy valószínűséggel a beteges étvágyának tulajdonítható, de szeretnék biztos lenni a dolgomban. Így hát megkértem, hogy hozza el holnap kettő és fél három között, amikor mind a hárman itt vagyunk. Bejelentését nem fogadta örömrivalgás, így hát folytatta: - Véleményem szerint joggal elmondható, hogy ez a kutya bizonyos mértékig nehéz eset, s úgy gondolom, ennek megfelelően kell terveznünk. - Hozzám fordult. - James, amikor megérkezik, elkapod a hátsó végét, jó? - Rendben - feleltem lelkesedés nélkül. Öccse felé fordult. - Te meg, Tristan, a fejét veszed kezelésbe. Oké? - Remek, remek - mormogta Tristan kifejezéstelen, arccal. Bátyja folytatta: - Azt javaslom, hogy jól fogd át a karoddal a nyakát, én meg készen állok, hogy egy nyugtató injekciót adjak neki. - Pompás, pompás - mondta Tristan. - Nahát, nagyszerű. - Társam összedörzsölte a kezét. - Ha sikerült belenyomnom a nyugtatót, akkor a többi már könnyű lesz. Szeretem megnyugtatni a lelkiismeretemet ilyen ügyekben. Darrowbyban tipikus völgységi pacientúra volt: főleg nagy testű állatok, s rendelési időben nem telt meg zsúfolásig a várónk. Hármasban lődörögtünk a rendelőben, céltalan beszélgetésekbe fogtunk, kimódolt könnyedséggel ki-kipillantottunk az utcára, magunkban kis dalokat fütyörésztünk. Két óra huszonötkor már mind a hárman elnémultunk. A következő öt percben harminc másodpercenként néztük meg az óránkat, majd pontosan két óra harminckor megszólalt Siegfried: - Ördög vigye el. Megmondtam Joe-nak, hogy fél háromra itt kell lennie, de fütyül rá. Mindig késik, és úgy látszik, nincs mód rá, hogy pontosságra szoktassuk. - Még egyszer kinézett az ablakon az üres utcára. - Nem várunk tovább. Nekem meg neked, James, ki kell herélnünk azt a csikót, neked meg, Tristan, meg kell nézni azt az állatot Wilsonéknál. Induljunk. Ez ideig csak Stant és Pant láttam összetorlódni az ajtóban, de most egy pillanatig mi hárman elfogadható utánzatát adtuk a két híres komikusnak, amint egyszerre igyekeztünk kinyomakodni a folyosóra. Másodperceken belül az utcán voltunk, és Tristan kipufogó gázba burkolva eldübörgött. Kollégám és én csaknem olyan gyorsan távoztunk az ellenkező irányba. A Trengate végén befordultunk a piactérre, s én hiába kerestem bármi jelét is Mr. Mulligannak. Már a város szélső házainál jártunk, mikor megpillantottam. Éppen kilépett a házából, és szokás szerint kék füstfelhők baldachinja alatt haladt előre, nyomában Clancyvel. - Ott van! - kiáltotta Siegfried. - Hihetetlen. Ebben a tempóban három órára jut el a rendelőhöz. Nahát, mi nem leszünk ott, és ezért csakis önmagát okolhatja. - Ránézett a gazdája mellett baktató hatalmas, bondor szőrű állatra, amely maga volt az erő és egészség. - Úgy látom, amúgy is csak az időnket pocsékoltuk volna, ha megvizsgáljuk ezt a kutyát. Nincs ennek semmi baja. Egy pillanatig gondolataiba merülve elhallgatott, aztán hozzám fordult: - Igen élénknek látszik, ugye?
5. - Az a maszkás - mondta Mr. Pickersgill nagy szakértelemmel - kurva egy dolog. Egyetértően bólintottam, jelezvén, hogy a mastitis csakugyan aggodalomra ad okot; s ugyanakkor eszembe jutott, hogy míg a legtöbb farmer megelégedett volna a tőgygyulladás szóval, Mr. Pickersgill igen jellemzően nagy eltökéltséggel, bárha némileg pontatlanul, a tudományos kifejezéssel próbálkozik. Rendszerint nem lőtt nagyon mellé - legtöbb kísérlete éppencsak elcsúszott a cél mellett, vagy nyilvánvaló jeleit hordozta származásának -, de arra sose tudtam rájönni, honnan veszi a maszkást. Azt tudtam, hogyha egyszer beleakaszkodott egy kifejezésbe, soha többé nem engedte el: a mastitis nála mindig „maszkás” volt, s az is maradt. S azt is tudtam, hogy tűzön-vízen keresztül ragaszkodik hozzá. Mivelhogy Mr. Pickersgill hite szerint magasabb képzésben részesült. Úgy hatvanéves lehetett, s tizenéves korában részt vett egy mezőgazdasági munkások részére tartott kéthe- 17 -
tes tanfolyamon a leedsi egyetemen. E kurta bepillantás a tudományos világba kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkén, és mintha valami mély és igaz sugallat volna mindennapos munkájának tényei mögött, olyan lángot gyújtott benne, amely megvilágította további életét. Soha taláros és kalapos tudós nem tekintett vissza nagyobb nosztalgiával Oxford tornyai között töltött éveire, mint Mr. Pickersgill arra a leedsi két hétre, s társalgása rendszerint meg volt tűzdelve egy bizonyos istenségszerű Malleson professzorra való utalásokkal, aki nyilván a tanfolyam vezetője volt. - Nem tudom, hogy vélekedjek - folytatta. - Az egyetemen mindég aszonták, hogy attul a maszkátul nagy és dagadt lesz a tőgy, a tej meg piszkos, de ez más fajtának látszik. Csak olyan kis pelyhek a tejben időnkint - se nem semmi, se nem valami, de nekem már ölögem van belüle, mondhatom. Ittam egy kortyot a teáscsészéből, amelyet Mrs. Pickersgill tett elém a konyhaasztalra. - Igen, nagyon aggasztó, hogy nem akar abbamaradni. Biztosra veszem, hogy valamilyen határozott oka van - bárcsak pontosan tudnám, mi az. Valójában igencsak sejtettem, mi az oka. Egy nap késő délután benn jártam a kis tehénistállóban, mikor Mr. Pickersgill s a lánya, Olive, fejte a tíz tehenet. Figyeltem őket munka közben, amint ott kuporogtak a borzderes és vörös testek sora alatt, s egy valami azonnal nyilvánvalóvá vált; míg Olive ujjainak csaknem láthatatlan mozdulataival fejte a tejet, mozdulatlan csuklóval, apja akkorákat rángatott a csecseken, mintha az újévet akarná beharangozni. Ez a látvány, meg az a tény, hogy mindig a Mr. Pickersgill által fejt tehenek okozták a bajt, elegendő volt arra, hogy meggyőzzön: a krónikus mastitis traumatikus eredetű. De hogyan mondjam meg a farmernek, hogy nem jól végzi a munkáját, s az egyetlen megoldás valamilyen gyengédebb technikát megtanulni, vagy egészen átengedni a fejést Olive-nek. Nem könnyű feladat, mert Mr. Pickersgill tekintélyes ember volt. Nem hinném, hogy lett volna egyetlen felesleges fityingje is, de ahogy ott ült a konyhában elnyűtt, gallértalan flanellingben, nadrágtartóban, most is, mint mindig, olyan volt, mint egy iparmágnás. Az ember szinte látta a hatalmas fejet, húsos arcot, nemes homlokot és komoly szemeket a Times pénzügyi oldalairól kitekinteni. Tegyenek Mr. Pickersgillre keménykalapot és szalonnadrágot, s ott áll az igazgatótanács tökéletes elnöke. Nagyon nem szerettem volna ezt a természetes méltóságot megsérteni, s különben is, Mr. Pickersgill alapjában kitűnő állattenyésztő volt. Az a pár tehene, mint minden állata e gyorsan kihaló típusnak, a kisfarmernek kövér volt, jóformájú és tiszta. Az embernek gondoznia kell az állatait, ha azok jelentik egyetlen jövedelemforrását, és Mr. Pickersgillnek sikerült felnevelnie a családját tejtermeléssel, megtoldva néhány disznó eladásával s a felesége ötven tyúkjának tojásaival. Nem értettem igazán, hogyan csinálják, de megéltek, éspedig tisztességesen. Minden gyerek, Olive kivételével, megházasodott és eltávozott hazulról, de a házon még mindig érződött a méltóságteljes illem és a harmónia. A mostani jelenet tipikus volt. A farmer komolyan értekezett, felesége a háttérben sürgött-forgott, és csendes büszkeséggel hallgatta. Olive is boldog volt. Bár harmincas éveinek vége felé járt, nem félt a vénlányságtól, mert tizenöt éve állhatatosan udvarolt neki a darrowbyi halárusnál dolgozó Charlie Hudson; Charlie ugyan nem volt viharos szenvedélyű kérő, viszont nem hajlott a csapodárságra sem, s így bízvást számítani lehetett rá, hogy az elkövetkező tíz évben megkéri Olive kezét. Mr. Pickersgill megkínált még egy vajaspogácsával, s amikor köszönettel visszautasítottam, megköszörülte a torkát néhányszor, mint aki keresi a szavakat. - Mr. Herriot - mondta végre -, én nem szeretek a más munkájába beleszólni, de arra a maszkásra már minden orvosságot kipróbáltunk, oszt még mindig itt a baj. Mármost amikor én Malleson professzornál tanútam, lejegyeztem egy csomó jó szert, és szeretném kipróbálni. Nézze meg. Hátranyúlt a farzsebébe, és elővett egy megsárgult papírdarabot, amely majdnem szétesett már a hajtogatásnál. - Tőgykenőcs. Ha jól bedörzsöljük vele a tőgyeket, talán segít. Elolvastam a szépen, kalligrafikusan írt receptet. Kámfor, eucalyptus, cinkoxid - régi ismerős nevek hosszú listája. Óhatatlanul meghatottak, de ezt az érzést csökkentette a növekvő csalódás. - 18 -
Már-már kimondtam, hogy akármivel dörzsölik is be azokat a tőgyeket, aligha fog bármit is használni, mikor a farmer hangosan felnyögött... Attól, hogy a hátsó zsebébe nyúlt, rájött egy lumbágó-roham, s most ott ült kiegyenesedve, a fájdalomtól eltorzult arccal. - Ez az én nyavalyás hátam! Az istenit, cudarul fáj ám, és a doktor nem tud vele semmit kezdeni. Annyi pilulát szedtem, hogy mán csörögnek bennem, oszt mégse hoznak könnyebbséget. Nem vagyok lángész, de néha rám jön az ihlet, akárcsak most. - Mr. Pickersgill - mondtam ünnepélyesen -, maga azóta kínlódik a lumbágójával, mióta ismerem. Most eszembe jutott valami. Azt hiszem, tudom, hogy kéne meggyógyítani. A farmer szeme kitágult, s gyermeki bizalommal tekintett rám, amiben nyoma sem volt a kétségnek. Számíthattam erre, mert ahogy az emberek jobban bíznak a dögnyúzók és állattápügynökök szavában, mint az állatorvosukéban, ha állatokról van szó, éppúgy természetesen jobban hisznek az állatorvosnak, mint a doktoruknak, ha a saját bajukról van szó. - Tudja, hogy lehetne engem meggyógyítani? - kérdezte halkan. - Azt hiszem, de ennek semmi köze orvosságokhoz. Abba kell hagynia a fejést. - Abbahagyni a fejést! Mi a fene...? - Persze. Nem érti, hogy attól van ez, mert ott kuporog azon a zsámolyon reggel és este a hét minden áldott napján? Maga jókora ember, alaposan le kell hajolnia - az pedig biztosra veszem, hogy nem tesz jót. Mr. Pickersgill az űrbe meredt, mintha látomás jelent volna meg előtte. - Igazán azt hiszi...? - Igen, azt. Akárhogy is, meg kéne próbálnia. Olive elvégzi a fejést. Mindig is mondja, hogy neki kellene csinálnia az egészet. - Így van, Apa - szólt közbe Olive. - Tudod, szeretek fejni, és itt az ideje, hogy abbahagyd csinálod legénykorod óta. - A mindenit, fiatalember, azt hiszem, igaza van. Abbahagyom - így döntöttem. - Mr. Pickersgill felcsapta pompás fejét, parancsolóan körülnézett, és öklével az asztalra csapott, mintha most határozta volna el két olajtársaság egybeolvasztását. Felálltam. - Pompás, pompás. Magammal viszem ezt a receptet és megcsinálom a tőgybalzsamot. Ma estére kész, kezdje mindjárt alkalmazni. Úgy egy hónap múlva találkoztam Mr. Pickersgillel. Kerékpáron ült, és méltóságteljesen pedálozott a piactéren keresztül. Mikor meglátott, leszállt. - Aggyisten, Mr. Herriot - mondta kissé lihegve. - Örülök, hogy találkoztunk. Mán meg akartam keresni, hogy megmondjam, most mán nem pelyhes a tej. Mióta a balzsamot használjuk, eltűntek a pelyhek, és a tej olyan tiszta, mint a parancsolat. - Nagyszerű. És hogy van a lumbágója? - Hát mondhatom, maga igazán megfogta, hálás is vagyok érte. Azóta se fejtem, és alig-alig gyün rám a roham mostanában. - Elhallgatott és elnézően mosolygott. - Maga jó tanácsot adott a hátam bajára, de hogy azt a maszkást meg tuggyuk gyógyítani, ahhoz az öreg Malleson professzorhoz köllött fordulnunk, igaz? Következő alkalommal telefonon beszéltem Mr. Pickersgillel. - A kiosztból beszélek - ordította fojtott hangon. - Honnan? - A falu telefonkiosztjából. - Értem - mondtam. - Valami baj van? - Szeretném, ha kijönne, amilyen hamar csak tud, mer egy borjúm megkapta a salomeát. - Tessék? - Van egy salomeás borjúm. - Salomeás? - Igen, az. Egy ember beszélt róla minap a rádióban. - 19 -
- Ó! Értem már. - Én is hallottam a borjak szalmonellafertőzéséről szóló mezőgazdasági előadás egy részét. - Miből gondolja, hogy az a baja? - Hát hajszálra úgy van, ahogy az az ember mondta. A borjúnak vér gyűn a rektrumából. - Honnan?... Igen, értem. Akkor megnézem - hamarosan ott vagyok. A borjút elég betegnek találtam, és csak úgy vérzett a rectuma (végbele), de ez nem szalmonellafertőzés volt. - Nincs diaréja, Mr. Pickersgill - mondtam. - Sőt, inkább mintha szorulása volna. Csaknem tiszta vér folyik belőle. És a láza sem magas. A farmer kissé csalódottnak látszott. - A mindenit, aszittem, éppen az, amiről az az ember beszélt. Asszonta, lehet mintát küldeni a labradóriumba. - Hova? - A vizsgálati labradóriumba - tuggya. - Igen, igen, de nem hinném, hogy a laboratórium ez esetben sokat tudna segíteni. - Hát akkor mi a baja? Valami kórsága van a rektrumának? - Nem, nem - mondtam. - De úgy látom, valami elzárta fenn a belét, attól van a vérzés. Néztem a mozdulatlan, felpúposított hátú kis állatot. Teljességgel lekötötte valami belső kényelmetlenség, időnként megfeszítette magát, és halkan nyögött. Persze, mindjárt rá kellett volna jönnöm - oly nyilvánvaló volt. De gondolom, mindnyájunkat elfog néha a vakság, s nem látjuk azt, ami a szemünk előtt van. Néhány napig én is a tudatlanság ködében vacakoltam a borjúval, adtam neki ilyen orvosságot, meg olyat - erről nem szívesen beszélnék. De szerencsém volt. Kezelésem ellenére meggyógyult. Nem is értettem, míg Mr. Pickersgill meg nem mutatta azt a kis tekercs elhalt szövetet, amelyet a borjú kiadott magából. Szégyenkezve a farmerhez fordultam. - Ez egy darab összehúzódott, elhalt béldarab - bélbetüremkedés. Rendszerint halálos kimenetelű, de ez esetben szerencsére az elzáródás leszakadt. Most már rendben lesz a borjú. - Hogy hívják? - Intussuscepció. Mr. Pickersgill ajkai igyekvően megmozdultak, s egy pillanatig azt hittem, hogy megpróbálkozik egy dobással. De aztán láthatóan elvetette a gondolatot. - Aha - mondta. - Szóval az vót? - Igen, és nem nagyon tudnám megmondani, mi okozta. A farmer elfintorodott. - Fogadok, hogy én tudom, mitül van. Mindig mondtam, hogy ez gyönge borjú. Mikor megszületett, vér gyütt a vakpinájábul. A kettőnk ügyeinek ezzel még nem volt vége. Alig egy hét múlva megint telefonált. - Gyüjjön gyorsan. Az egyik disznómra rágyütt a begónia. - Begónia? - Nagy erőfeszítéssel félretoltam a tarka virágokkal borított sertés fantáziaképét. - Azt hiszem, nem egészen... - Hát attam neki egy adag gilisztahajtót, aztán azóta ugrál és a hátán dobálja magát. Én mondom, tisztára rajta a begónia. - Igen, igen, értem. Pár perc és ott vagyok. A disznó már kissé megnyugodott, mire odaértem, de még mindig komoly fájdalmai lehettek, felkelt, lefeküdt, meg-megugrott az ólban. Adtam neki fél granum 1 morfium hidrokloridot nyugtatónak, és néhány percen belül megnyugodott, s végül összegömbölyödött a szalmán. - Úgy látom, rendbe fog jönni - mondtam. - De milyen gilisztahajtót adott neki? Mr. Pickersgill meghunyászkodva elővette az üveget. - Egy illető házalt vele. Aszonta, ez kikészít mindenféle gilisztát.
1
Granum régi súlyegység, o,o729 gramm. - 20 -
- És csaknem kikészítette a disznaját. - Megszagoltam a keveréket. - Nem is csoda. Majdnem olyan a szaga, mint a tiszta terpentinnek. - Terpentin! Az istenit, hát ez csak terpentin? Az az illető asszonta, valami új szer. Katipálos nagy pénzt kért érte. Visszaadtam az üveget. - Most már ne törődjön vele, nem hiszem, hogy baj történt volna, de ennek a szemétvödörben van a legjobb helye. Mikor beültem a kocsimba, felnéztem még a farmerra. - Azt hiszem, akkor akar látni, mikor a háta közepét. Előbb a mastitis, aztán a borjú, most meg a disznó. Rossz passzban volt. Mr. Pickersgill kihúzta magát, és nehéz méltósággal tekintett le rám. Megint ráébredtem, milyen tekintélykeltő ember. - Fiatalember - mondta -, ez engem nem izgat. Ahol állat van, ott baj is van, és én tapasztalatbul tudom, hogy a baj mindig ciklonokban gyün.
6. Tudtam, hogy nem kellene engednem a csábításnak, de a régi Hajcsár út oly ellenállhatatlanul hívott. A reggeli körút után vissza kellett volna sietnem a rendelőbe, de a széles zöld út hívogatóan kígyózott az omladozó kőkerítések között a láp fölé, s mielőtt még igazán észbe kaptam volna, már ki is szálltam a kocsiból, s a kemény szálú füvet tapostam. A kerítés megkerülte a domb peremét, s ahogy átnéztem felette, oda, ahol messze lenn Darrowby kuporgott hullámzó zöld domboldalak között, fülembe mennydörgött a szél; de amikor lehúzódtam a szürke kövek oltalmába, a szél csak suttogás volt, és a tavaszi napfény melegen sütötte az arcomat. A legjobb napfény - nem nehéz, nem izzasztó, hanem világos, fényes és tiszta, amilyennek csak egy yorkshire-i kőkerítés mögé húzódva érzi az ember, mikor a szél dúdol a feje felett. Még lejjebb csúsztam, elnyúltam a gyepen, félig hunyt szemmel bámulva fel a fényes égbe, élvezve azt az érzést, hogy elszakadtam a világtól és problémáitól. Ez az élvezet részévé vált az életemnek, s ma is az; a vonakodás, hogy lejöjjek a hegyvidékről; a hajlam, hogy kilépjek az élet sodrából, és a parton lődörögjek néhány percig, mint kívülálló szemlélő. És oly könnyű volt elmenekülni, ott fenn fekve, ahol más hang se hallatszott, csak a szél sóhaja és zúgása az üres mérföldek felett, s messze fenn a tágas kékségben a pacsirták végeérhetetlen bátor trillázása. Nem mintha kellemetlen lett volna leereszkedni a dombon Darrowbyba, még a házasságom előtt is. Két éve dolgoztam már ott, mikor Helen megérkezett, és a Skeldale House otthonommá vált, két fényes szellemű lakója pedig a barátommá. Nem zavart, hogy mindkét fivér okosabb nálam. A kiszámíthatatlan, robbanékony, nagylelkű Siegfried; szerencsésnek mondhattam magam, hogy az ő társa vagyok. Mint városban nevelkedett gyereknek, aki tapasztalt állattenyésztő farmereknek igyekszik megmagyarázni, hogyan bánjanak jószágaikkal, szükségem volt minden tudására és tanácsára. És Tristan; fura fiú, ahogy mondták, de nagyon jó anyagból való. Humora és életkedve felderítette napjaimat. Egész idő alatt gyakorlati tapasztalatokkal gazdagítottam elméleti ismereteimet. Az a rengeteg tény, amit az egyetemen tanultam, életre kelt, s bennem mélyen és melegen egyre erősebbé vált a meggyőződés, hogy ez való nekem, nincs, amit szívesebben csinálnék. Talán úgy tizenöt perc múlva végre felálltam, élvezettel nyújtózkodtam, egy utolsó mély lélegzetet vettem a friss levegőből, és lassan visszabandukoltam a kocsihoz, hogy megtegyem a hatmérföldes utat lefele a dombon Darrowbyba. Megálltam a korlátnál, ahonnét láttam Siegfried réz névtábláját ferdén az enyém felett a szép György korabeli bejáraton, s felnéztem a magas régi házra, melynek időmart tégláin kuszán burjánzott a borostyán. Az ajtókon, ablakon málladozott a fehér festék, a borostyánt meg kellett volna metszeni, de az egésznek volt stílusa, komoly, megváltozhatatlan méltósága. - 21 -
De abban a pillanatban más gondolatok foglaltak le. Bementem, és halkan végiglépkedtem a hosszú folyosó színes mozaiklapjain, míg el nem értem a ház hátsó részébe nyúló hosszú elágazást. Mint mindig, most is éreztem a fojtott izgalmat, amint beszívtam szakmánk szagait, amelyek mindig ott lebegtek; éterét, karbolét, pulv. aromat.-ét. Az utóbbi az a fűszeres por volt, amelyet a marhagyógyszerekbe kevertünk, hogy élvezhetőbbé tegyük őket - egyetlen szippantás, és félreismerhetetlen bukéja még ma is harminc évvel visszavisz az időben. S ma a varázs még erősebben hatott, mint máskor, mert jövetelem titkos természetű volt. Csaknem lábujjhegyen óvakodtam végig a folyosó utolsó szakaszán, gyorsan megkerültem a sarkot, s beléptem a gyógyszerkamrába. Óvatosan kinyitottam a szekrényajtó egyik szárnyát, és kihúztam egy kis fiókot. Biztosra vettem, hogy Siegfried ide dugott el egy tartalék patakést, s magamba kellett fojtanom a diadalkacajt, mikor megláttam; vadonatúj volt, csinosan hajlított, fényes pengéjű, fényezett fanyelű. Odanyúltam érte - de akkor haragos kiáltás csattant fel a jobb fülemnél. - Tetten értelek! Azonmód véres kézzel! - Siegfried, aki alkalmasint a padlódeszkán tört át, lángot lehelt az arcomba. A megrázkódtatás akkora volt, hogy a műszer kiesett remegő ujjaim közül, s én háttal a felfújódás elleni formalinos keveréket tartalmazó üvegek sorához lapultam. - Ó, szervusz Siegfried - mondtam keservesen tettetett könnyedséggel. - Éppen Thompson lovához indulok. Tudod - amelyiknek gennyes a lába. Valahova elhánytam a késemet, s gondoltam, kölcsönveszem ezt. - Azt gondoltad, hogy elcsaklizod a tartalék patakésemet? Istenem, hát neked semmi se szent, James? Szégyenlősen mosolyogtam. - Tévedsz. Azonnal visszatettem volna. - Szép kis mese! - mondta Siegfried keserű mosollyal. - Soha többé nem láttam volna, ezt te is nagyon jól tudod. Különben is, hol a te késed? Ottfelejtetted valamelyik farmon, igaz? - Az igazat megvallva, letettem Willie Denholmnál, miután lefaragtam a tehene patakinövését, s úgy látszik, elfelejtettem felvenni. - Kurtát kaccantottam. - De az isten szerelmére, James, te mindig elfelejtesz valamit felvenni. És a hiányt mindig úgy pótolod, hogy kölcsönveszed az én műszereimet. - Előrevonta az állát. - Van fogalmad arról, mibe kerül ez nekem? - De hát biztosra veszem, hogy Mr. Denholm beadja a kést a rendelőbe, mihelyt a városba jön. Siegfried komoran bólintott: - Lehet, hogy úgy lesz. Lehet. Viszont Mr. Denholm esetleg úgy véli, hogy ideális dohányvágó szerszám. Emlékszel, mikor ottfelejtetted az ellető kezeslábasodat az öreg Fred Dobsonnál? Legközelebb hat hónap múlva láttam, az öreg Fred hordta. Azt mondta, nincs jobb ennél, ha esőben gabonát kell kévébe kötözni. - Igen, emlékszem. Igazán sajnálom. - Elhallgattam, s beszívtam a pulv. aromat. csípős illatát. Valaki otthagyott egy kiszakadt zacskóravalót a padlón, s a szag erősebb volt, mint valaha. Társam néhány pillanatig rám szegezte lángoló tekintetét, aztán vállat vont: - Hát persze senki sem tökéletes, James. Bocsáss meg, hogy kiabáltam veled. De tudod; nekem nagyon kedves az a kés, és kezd bosszantani, hogy mindent mindenütt elhagysz. - Levett egy pintesüveget, amelyben kedvenc hashajtóját tartotta, letörölgette a zsebkendőjével, azután gondosan visszatette a polcra. - Tudod mit, menjünk, üljünk le pár percre és beszéljük meg ezt a problémát. Végigmentünk a folyosón, s amikor beléptem mögötte a nagy nappaliba, Tristan felállt kedvenc székéből és mélyet ásított. Arca éppoly kisfiús és ártatlan volt, mint mindig, de a kimerültség ráncai a szeme és a szája körül ékesen beszéltek. Múlt este a Lord Nelson-beli dárdacéldobó csapattal részt vett egy gyilkos mérkőzésen a draytoni Kutya és Puska legénysége ellen. A mérkőzést húspite vacsora követte, és fejenként vagy tizenkét nagykorsó barna sör elfogyasztása. Tristan éjjel háromkor mászott ágyba, és most láthatóan elgyengült állapotban volt. - Ó, Tristan - mondta Siegfried. - Örülök, hogy itt vagy, mert amit mondani akarok, az rád is éppúgy vonatkozik, mint Jamesre. Arról van szó, hogy ott felejtitek a műszereket a farmokon, és ebben te éppoly vétkes vagy, mint ő. - (Meg kell jegyeznem, hogy az 1948-as Állatorvosi Törvény - 22 -
előtt egyetemi hallgatók is törvényesen kezelhettek állatokat, s meg is tették rendszeresen. Tristan nagyon sokszor végzett kitűnő munkát, és nagyon népszerű volt a farmerek között.) - Nagyon komolyan beszélek - folytatta társam a kandallóra könyökölve, s egyikünkről a másikra tekintve. - Ti ketten csaknem tönkretesztek azzal, hogy elhagyjátok a drága műszereket. Egy részét visszakapjuk, de soknak színét se látjuk többé. Mire jó kiküldeni benneteket, ha az érfogó vagy sebészeti olló vagy más egyéb műszer nélkül tértek haza? Oda a haszon, értitek? Némán bólintottunk. - Végtére is nem olyan nehéz visszahozni a műszereket, igaz? Csodálkozhattok, hogy én miért nem hagyok el soha semmit - elmondhatom, hogy az egész a koncentráción múlik. Mikor leteszek valamit, mindig az eszembe vésem, hogy újra fel kell vennem. Ennyi az egész. A prédikáció végeztével sietős lett a dolga. - Helyes, munkára fel. Nincs sok tennivaló, James, ezért szeretném, ha eljönnél velem Kendallékhoz Brookside-ba. Van ott egypár beteg, köztük egy, melyen valami duzzanat keletkezett. Nem ismerem a részleteket, de lehet, hogy fel kell nyitnunk. Utána elmehetsz Thompsonékhoz. Öccséhez fordult. - Jobb, ha te is jössz, Tristan. Nem tudom, szükség lesz-e rád, de jól jöhet egy tartalék ember. Valóságos menetet alkottunk, mikor bevonultunk a farmra, s Mr. Kendall a szokásos elevenségével fogadott. - Helló, helló, látom, bőven van munkaerő. Ez a hadsereg megbír majd vele. Mr. Kendallnak az volt a híre a körzetben, hogy „kissé okos”, ami mást jelent Yorkshireban, mint másutt. Azt jelenti, hogy afféle mindent jobban tudó ember volt; s az a tény, hogy elsőrendű mókamesternek és tréfacsinálónak tartotta magát, sem tette őt kedvesebbé farmertársai szemében. Mindig úgy éreztem, hogy jó szívű ember, de annyira meg volt győződve róla, hogy ő mindent tud, s mindent kitapasztalt már, hogy nem lehetett neki imponálni. - Hát mit akar megnézni elsőnek, Mr. Farnon? - kérdezte. Vastag kis ember volt, kerek képe sima, a tekintete kópés. - Azt hiszem, hogy van egy betegszemű tehene - mondta Siegfried. - Kezdjük talán azzal. - Helyes, jóuram! - kiáltotta a farmer, aztán belenyúlt a zsebébe. - De mielőtt nekifognánk, van itt valami magának. - Elővett egy sztetoszkópot. - Itt felejtette, mikor utoljára itt járt. Nagy csend lett, aztán Siegfried köszönetet mormolt, és gyorsan kikapta a kezéből. Mr. Kendall folytatta: - Azelőtt meg a vértelen kasztrálóját hagyta itt. Azzal jó cserét csináltunk, mi? Én visszaadtam a csippentőket, maga meg itthagyta ezt a fülhallgatót. - Harsogó nevetésben tört ki. - Igen, igen, persze - horkantott Siegfried, zavart pillantást vetve felénk -, de sietnünk kell. Hol van a…? - Tudják, legények - fordult felénk kuncogva a farmer -, én nem hiszem, hogy egyszer is itt járt volna, anélkül hogy itt ne hagyott vóna valamit. - Igazán? - kérdezte Tristan érdeklődve. - Úgyám, ha megtartom mind, mostanára már volna egy fiókra való. - Csakugyan? - kérdeztem. - Úgy bizony, fiatalember. Meg a szomszédoknál is. Az egyik aszonta nekem a minap „Ez a Mr. Farnon, az aztán igazán kedves ember - valahányszor elgyün, mindig hagy valami emléket maga után.” - Hátravetette a fejét, úgy hahotázott. Mi élveztük a beszélgetést, de társam már az istálló felé nyomakodott. - Hol az a nyavalyás tehén, Mr. Kendall? Nem szeretnék itt éjszakázni. Nem volt nehéz megtalálni a beteget, egy helyes, világospiros tehenet, amely óvatos pillantást vetett ránk. Az egyik szeme csaknem teljesen összeragadt. A szempillái között kicsorduló könny barna csíkot hagyott a pofaszőrön, s a remegő szemhéjak mozgása beszédes tanúságtétele volt a fájdalomnak. - Valami van benne - mormogta Siegfried. - Tudom én aztat! - Mr. Kendall mindig tudta. - Egy bazi nagy darab pelyva ragadt a szemgolyójára, de nem tudok hozzáférni. Nézzék csak. - Félkézzel elkapta a tehén orrát, s a másik keze - 23 -
ujjaival megpróbálta szétfeszíteni a tehén szemhéját, de a harmadik szemhéj ráhúzódott, az egész szemgolyó könnyedén elfordult, és csupán a szeme fehérje puszta síkját mutatta felénk. - Tessék! - kiáltotta. - Nem lehet látni. Mindig elfordul a szeme. - Nekem nem fordul el - Siegfried az öccsére nézett. - Tristan, keresd meg a kloroformkosarat a kocsiban, és hozd ide. A fiú pillanatokon belül visszatért, Siegfried gyorsan a tehén pofájára húzta a vászonzacskót, és összekapcsolta a füle mögött. Egy alkoholos üvegből előhúzott egy szokatlan formájú kis csipeszt, melynek apró lapkáit rúgó működtette. A lezárt szem közvetlen közelébe emelte a műszert. - James - mondta. - Adj neki egy unciát.2 Rácsepegtettem a kloroformot a zacskó elejére rögzített szivacsra. Néhány másodpercig semmi sem történt, az állat pár lélegzetet vett, aztán szeme kitágult a meglepetéstől, mikor a furcsa, bénító gőzök leszivárogtak a tüdejébe. Kitárult a beteg szem teljes felülete, a pelyva széles aranyszínű darabja végighúzódott a sötét szaruhártya előtt. Éppen csak megpillantottam, és Siegfried kis csipesze máris megragadta és eltüntette. - Nyomj bele egy kis kenőcsöt, Tristan - mondta a társam. - És vedd le a zsákot, James, mielőtt imbolyogni kezdene. Hogy levettük a pofájáról a zsákot és eltűnt szeméből a kínzó kis tárgy, a tehén nagy megkönnyebbüléssel nézett körül. Az egész alig tartott egy-két percig, s olyan sima kis demonstráció volt, hogy különbet se kívánhat az ember, de Mr. Kendall mintha nem sokba vette volna. - Ez rendben van - morogta. - Nézzük a következőt. Ahogy végigmentünk az istállón, láttam, hogy egy lovat vezetnek át az udvaron. Siegfried feléje mutatott. - Ez az a herélt, amelyiket sipollyal operáltam? - kérdezte. - Ez az - felelte a farmer könnyedén. Kimentünk, és Siegfried végigtapogatta a ló vállát. A pár hete még váladékozó, bűzös sebüregből csak egy széles heg maradt a marján. Tökéletesen gyógyult. Ezeket az eseteket rettenetesen nehéz volt kezelni, s emlékeztem, ahogy társam vágta, véste az elhalt szövetek tömegét, mélyen kikaparta, le az egészséges húsig és csontig: Erőfeszítése meghozta gyümölcsét, az operáció ragyogóan sikerült. Siegfried utolszor még megveregette a herélt nyakát. - Szépen rendbe jött. Mr. Kendall vállat vont és visszafordult a tehénistálló felé. - Igen, azt hiszem, tűrhető. - De igazából nem sokba vette az egészet. A duzzanatos tehén éppen az ajtó mellett állt. A duzzanat a gát körül keletkezett, a sima, gömbölyű, almaszerű tárgy kiduzzadt az állat hátulján, egy hüvelykkel a farkától jobbra, tisztán láthatóan. Mr. Kendall megint teljes hangerővel működött: - Majd most meglátjuk, milyen legények maguk, hogyan veszik le azt a vackot. Nagy ám, húsvágó kés vagy fűrész kell hozzá. Elaltatják vagy megkötözik, vagy mi a csudát csinálnak vele? Vigyorgott, és fényes kis szeme egyikünkről a másikunkra ugrott sorra. Siegfried odanyúlt, megfogta a tumort, és körültapogatta a tövét. - Hm... igen... hm - hozzon kérem szappant, vizet és törölközőt. - Kinn van az ajtó mellett. - A farmer kiballagott az udvarra, és visszatért a vödörrel. - Köszönöm szépen - mondta Siegfried. Megmosta a kezét, és könnyedén megtörölte. - Azt hiszem van még egy betege. Egy hasmenéses borjú, ugye? A farmer szeme kitágult. - Igen, van. De miért nem veszi ki ezt a nagy daganatot előbb a tehénből? Siegfried összehajtogatta a törülközőt és felakasztotta a félajtóra. - Ó, a daganatot már eltávolítottam - mondta nyugodtan. - Mit beszél? - Mr. Kendall a tehén hátuljára meredt. Mindnyájan arra meredtünk. Semmi kétség - a „daganat” eltűnt. S volt még valami furcsa - nem látszott semmi nyom, sebhely. Egész 2
1 uncia = 28,35 gramm. - 24 -
közel álltam az állathoz, s milliméterre pontosan láttam azt a helyet, ahol az a csúf nagy kitüremkedés volt; de most nem látszott semmi, még csak egy csepp vér sem. - Igen - mondta Mr. Kendall határozatlanul. - Hát hm... hát eltávolította... eltávolította, igen, úgy van. - Arcáról eltűnt a mosoly, s egész személyisége mintha hirtelen leeresztett volna. Olyan ember lévén, aki mindent tud és akit semmi sem lep meg, képtelen volt azt mondani: - Mikor csinálta? És hogy a fenébe? - Tartania kellett a látszatot mindenáron, de megrendült. Kis pillantásokat vetett körbe az istállóba, a csatornába. A tehén tisztára sepert állásban állt, nem volt alatta szalma, és semmi nem látszott sem a földön, sem másutt. Könnyedén, mintha véletlenül tenné, félrelökött lábával egy fejőszéket - még mindig semmi. - Hát akkor most megnéznénk azt a borjút. - Siegfried elindult. Mr. Kendall bólintott: - Igen, igen... a borjút. Ott van a sarokban. Csak odébbteszem ezt a vödröt. Ez nyilvánvaló kibúvó volt. Odament a vödörhöz, s amikor elhaladt a tehén mögött, előkapta a szemüvegét, orrára csapta, és átható pillantást vetett a tehén fara felé. Csak egy pillanatig tartott az egész, mert nem akart felesleges érdeklődést tanúsítani, de amikor felénk fordult, arcán teljes kétségbeesés látszott, és szemüvegét a vereség fáradt mozdulatával tette el. Ahogy közeledett, megfordultam és nekiütköztem a társamnak. - Hol a fenében van? - sziszegtem. - Az ingujjamban - mormogta Siegfried, mozdulatlan ajakkal és változatlan arckifejezéssel. - Mi...? - kezdtem, de Siegfried már átmászott egy kapun a hevenyészett karámba, ahol a borjút tartották. Kitűnő hangulatban vizsgálta meg a kis jószágot, s adott neki injekciót. Egész idő alatt könnyedén csevegett, és Mr. Kendall nagy lelkierőről téve tanúságot, visszamosolygott rá és felelt neki. De szórakozott modora, szenvedő tekintete és az ismétlődő hitetlenkedő pillantások, melyek a tehén irányában végigpásztázták az istálló földjét, elárulták, hogy roppant nyomás nehezedik rá. Siegfried nem sietett a borjúval, s amikor végzett vele, még elácsorgott egy darabig az udvaron, az időről társalgott, a fű növéséről, a hizlalt ökrök áráról. Mr. Kendall keményen tartotta magát, de amire Siegfried végre búcsút intett, a farmer szeme kidülledt, arca gyötrelmes álarccá vált. Visszarohant az istállóba, s amikor a kocsi hátramenetben kihajtott, láttam, hogy szemüveggel a szemén mélyen lehajol és a sarkokat vizsgálgatja. - Szegény ember - mondtam. - Még mindig azt a vackot keresi. De az istenért, hol a csudában van? - Megmondtam. - Siegfried elengedte félkezével a kormányt, és megrázta a karját. Kerek, húsos labda gurult ki a kezébe. Ámulva néztem. - De... nem láttam, mikor kivetted... mi történt? - Megmondom. - Társam elnézően mosolygott. Végigtapogattam, hogy lássam, milyen mélyen ül, s éreztem, hogy megmozdul. A tetejét éppen csak körülfogta a bőr, s amikor újra megnyomtam, kipattant és felcsúszott a kabátom ujjába. Utána meg a bőr széle visszaugrott, s nem lehetett látni, hol van. Furcsa história. Tristan előrenyúlt a hátsó ülésről. - Add ide - mondta. - Elviszem az egyetemre, és metszetet készítünk belőle. Megnézzük, miféle tumor ez. Bátyja mosolygott. - Igen, gondolom, adnak neki valamilyen cifra nevet, de én mindig úgy fogok rá emlékezni, mint az egyetlen dologra, ami megrendítette Mr. Kendallt. - Nagyon érdekes vizit volt - mondtam. - És hadd mondjam meg, csodálattal néztem, ahogy azt a szemet rendbe hoztad, Siegfried. Nagyon ügyes műtét volt. - Köszönöm, James - mormogta a társam. - Ez egyik kis mutatványom - és persze a csipesz sokat segített. Bólintottam. - Remek kis szerszám. Még sose láttam ilyet. Hol szerezted? - 25 -
- Egy műszerkiállításon vettem az utolsó állatorvosi kongresszuson. Sokba került, de megérte. Megmutatom nektek. - Belenyúlt a felső zsebébe, aztán az oldalzsebébe, s amíg összevissza kutatott mindenfele, arcát lassan a keserű rosszkedv kifejezése borította el. Végül abbahagyta a keresgélést, megköszörülte a torkát, és előrenézett az útra. - Majd... khmm... majd máskor megmutatom, James - mondta rekedten. Nem szóltam, de tudtam, és Siegfried is tudta, és Tristan is tudta. Ottfelejtette a farmon.
7. Házaséletemnek egyik legkellemesebb része volt, hogy újdonsült feleségem olyan jól kijött a Farnon fivérekkel. S ez úgy is volt rendjén, mert mindketten mindent megtettek, hogy udvarlásomat elősegítsék, Siegfried jól időzített fenékberúgások révén, Tristan kifinomultabb eszközökkel. Az ifjú ember erősen biztatott, amikor azon a nyári reggelen megtanácskoztam vele udvarlásomat a gyógyszerkamrában. - Ez jó jel. - Tristan kelletlenül kiengedett egy tüdőrevaló cigarettafüstöt, és nagy, biztató szemmel nézett rám. - Gondolod? - kérdeztem kétségek között. Tristan bólintott. - Biztos. Helen csak úgy felhívott, igaz? - Igen, teljesen váratlanul. Nem láttam, mióta elvittem moziba, s azóta se éjjelünk, se nappalunk nem volt a bárányellés miatt - s akkor egyszerre meghív vasárnapra teára. - Jól hangzik - mondta Tristan. - De a fejedbe ne vedd, hogy most már minden az öledbe hullik vagy valami hasonlót. Tudod, hogy mások is futnak? - Tudom, az istenit, én is alighanem csak egy vagyok a sok közül. - Nem egészen, de Helen Alderson nem akárki. Nemcsak csinos, hanem... mm, nagyon kedves. Van benne valami előkelőség. - Tudom, tudom. Nyilván egy fél regiment fut utána. Például Richard Edmundson - úgy hallom, nagyon jó a helyezése. - Úgy van - mondta Tristan. - A család régi barátai, nagyfarmerek, tömve vannak pénzzel. Úgy hallom, az öreg Alderson igen szívesen látná Richardot vejének. Zsebre dugtam a kezemet. - Nem hibáztatom érte. Egy rongyosfenekű fiatal állatorvos nem komoly vetélytárs. - Ne búslakodj, öreg fiú, azért csak jutottál előre valamicskét, nem igaz ? - Bizonyos értelemben - mondtam fanyar mosollyal. - Kétszer hívtam meg - egyszer egy táncos vacsorára, amely elmaradt, egyszer moziba, ahol egy másik filmet játszottak. Az első alkalom teljes vereség volt, s a második se sokkal jobb. Úgy látszik, nincs szerencsém - valami mindig balul üt ki. Lehet, hogy ez a meghívás csak udvariassági gesztus, a vendéglátás viszonzása, vagy valami ilyesmi. - Szamárság! - nevetett Tristan és a vállamra veregetett. - Ez jobb dolgok kezdete. Majd meglátod - most nem fog semmi balul kiütni. És vasárnap délután, mikor kiszálltam a kocsimból, hogy kinyissam Heston Grange kapuját, úgy látszott, nincs semmi baj a világgal. A hepehupás dűlőút kígyózva vezetett le a földek között Helen otthonához, amely a folyó mellett szunyókált a napfényben, s a szürke terméskőből épült öreg ház olyan volt, mint egy békés kikötő, a dombok kopár háttere előtt. Egy pillanatig rátámaszkodtam a kapura, s beszívtam az édes levegőt. Múlt héten megváltozott az idő; a nyers szelek elültek, minden meglágyult, kizöldült, és a melegedő föld illatokat bocsátott ki magából. A domboldal alsóbb részein, a fenyvesek árnyékában harangvirágok halvány ködfátyla lengett a halott avar bronzában, illatukat idehozta hozzám a szellő. Levezettem a dűlőúton a tehenek között, amelyek élvezettel legelték a gyenge füvet a hoszszú, istállóban töltött tél után, s amikor a ház ajtaján kopogtattam, a jóérzés és optimizmus hulláma öntött el. Helen húga nyitott ajtót. Akkor támadt fel bennem az aggály, mikor beértem a nagy, kő- 26 -
padlós konyhába; talán azért, mert minden olyan volt, mint annál a katasztrofális alkalomnál, mikor először jöttem Helenért. Mr. Alderson most is ott ült a tűzhely mellett, a Farmer és Állattenyésztőbe merülve, s feje felett a tehenek a hatalmas olajfestményen most is ott gázoltak a mellbevágóan kék vízben a szaggatott hegyormok alatt. Az óra is könyörtelenül tiktakolt a meszelt falon. Helen apja rám nézett a szemüvege felett, éppúgy, mint akkor: - Jó napot, fiatalember, jöjjön és üljön le. - Amikor leültem vele szemben a székre, néhány másodpercig bizonytalanul nézett. - Jobb idő van - mormogta, aztán szemét ellenállhatatlanul viszszacsábították a térdén nyugvó újságoldalak. Amint lehajtotta a fejét s újra olvasni kezdett, az a benyomás támadt bennem, hogy fogalma sincs róla, ki vagyok. Hathatós bizonyítéka volt ez annak, hogy mekkora a különbség, ha az ember állatorvosként jön a farmra vagy látogatóba. Körútjaim során gyakran jártam farmkonyhákban, miután a tornácon lerúgtam a csizmámat és könnyedén beszélgettem a farmer feleségével egy-egy beteg állatról. De most az ünneplő öltönyömben ültem itt, mereven egy hallgatag kis emberrel szemben, akinek a lányához jöttem udvarolni. Megkönnyebbültem, mikor Helen bejött egy tortával s letette a nagy asztalra. Nem volt könnyű feladat, mert az asztal már amúgy is tele volt; sonkás és tojásos piték nyomták a vállukat liszthavas pogácsáknak, pácolt pofahúsos nyelv dugta a képét egy tál vegyes salátához; pompás vaníliakrémes kosárkák küzdöttek a helyért kolbászroládokkal, paradicsomos szendvicsekkel, minyonokkal. Egy tisztáson, az asztal közepe táján hatalmas rakott piskóta emelte tejszínfedte fejét. Igazi yorkshire-i uzsonna volt. Helen odajött hozzám. - Helló, Jim, örülök, hogy látom, már alig ismerem meg. - Lassú, barátságos mosolyával mosolygott. - Helló, Helen. Igen, hiszen tudja, milyen az ellési idő. Remélem, most már kevesebb lesz a munka. - Én is remélem. Keményen dolgozni jó egy ideig, de kell az embernek néha egy kis pihenés. Jöjjön uzsonnázni. Éhes? - Most már igen - mondtam, ránézve a felhalmozott ételneműkre. Helen nevetett. - Hát akkor jöjjön és üljön le. Apa, tedd le a drága Farmer és Állattenyésztődet, és gyere ide. Eredetileg az ebédlőben akartuk magát leültetni, de Apa nem hajlandó máshol uzsonnázni, csak itt, és kész. Leültem Helennel, Tommyval és Maryvel, az öccsével és húgával, és Lucy nénivel, Mr. Alderson elözvegyült testvérével, aki nemrég költözött hozzájuk. Mr. Alderson nyögve végigballagott a köveken, belezuhant egy magas hátú faszékbe, és egykedvűen fűrészelni kezdte a nyelvet. Miközben megrakott tányéromat átvettem, nem mondhatnám, hogy teljesen felszabadultnak éreztem magam. Munkám folyamán sokszor étkeztem a vendégszerető völgységiek otthonában, és rájöttem, hogy evés közben nem szeretik a könnyed társalgást. Az elfogadott viselkedés, főképp a régimódibbak között az volt, hogy az ember csendben eltünteti az ételt, és megy vissza a munkájához, de most talán más a helyzet. A vasárnapi uzsonna talán társaságibb alkalom; szétnéztem s vártam, hogy valaki jó példával járjon elöl. Helen szólalt meg: - Jimnek sok munkája volt a birkákkal, mióta nem láttuk. - Igazán? - Lucy néni oldalt hajtotta a fejét, és mosolygott. Kicsi, madárszerű nő volt, nagyon hasonlított a bátyjára, s ahogy rám nézett, úgy éreztem, az én pártomon áll. A gyerekek mereven néztek, rángatózó szájjal. Egyszer találkoztunk eddig, akkor mulatságra ingerlőnek találtak, s a helyzet, úgy látszik, nem változott. Mr. Alderson megsózott egy retket, szájához emelte, és közönyösen ropogtatta. - Sok ikerbárány-betegség volt az idén, Jim? - próbálkozott újfent Helen. - Elég sok - feleltem élénken. - De nem sokra jutottam a kezeléssel. Megpróbáltam a juhoknak glukozét adagolni, és azt hiszem, az segített egy kicsit. Mr. Alderson lenyelte a retkek utolsó darabkáját. - Én nem sokra tartom a glukozét - dörmögte. - Megpróbáltam, és nem sokra tartom. - 27 -
- Igazán? - mondtam. - Nahát ez érdekes. Igen... igen... persze. Beletemetkeztem a salátámba egy ideig, mielőtt tovább folytattam volna a társalgást. - Sok bárány pusztult el hirtelen - mondtam. - Úgy látszik, több a veselágyulás. - Milyen érdekes - mondta Lucy néni bátorító mosollyal. - Igen - mondtam lassan belelendülve. - Jó, hogy most már van ellene védőoltásunk. - Nagyszerűek azok az oltások - szólt közbe Helen. - Hamarosan egy sereg birkabetegséget meg fognak tudni előzni. Kezdtünk belemelegedni a beszélgetésbe. Mr. Alderson végzett a nyelvvel, és félretolta a tányérját. - Nem sokra tartom az oltásokat. És azok a hirtelen eldöglések, amikről beszél - azt a gyomrukban lévő gyapjúgombóc okozza. Semmi köze a vesékhez. - Ja igen, gyapjúgombóc? Értem, gyapjúgombóc. - Elhallgattam és elhatároztam, hogy az ételre fordítom a figyelmem. És erre az ételre érdemes is volt odafigyelni. Ahogy végigettem a menüt, mind jobban elámultam azon, hogy alighanem Helen készítette az egész lakomát. S amikor egy krémkosár költeménybe haraptam, kezdtem igazán értékelni azt a csodát, hogy egy olyan sugárzóan vonzó lány, mint Helen, ilyesmihez is ért. Átnéztem rá az asztal fölött. Nagydarab lány volt, nem olyan aprócska, mint az apja. Alighanem az anyjára hasonlíthatott. Mrs. Alderson már több éve meghalt, s én eltűnődtem, hogy neki is ilyen széles, barátságos, könnyen mosolygó szája lehetett-e, ilyen meleg kék szeme a sötétbarna hajtömeg alatt. Tommy és Mary kuncogása jelezte, mekkora nagy élvezetet okoz nekik, hogy bámulom a nővérüket. - Elég volt, gyerekek - szólt rájuk Lucy néni. - Különben is felállhattok, leszedjük az asztalt. Helen és ő kezdték kihordani az edényeket az ajtóval elkülönített mosogatókonyhába, Mr. Alderson és én meg visszatértünk a tűzhely melletti székünkhöz. A kis ember bágyadt kézmozdulattal odairányított a magam székéhez. - Tessék... üljön le... ö... fiatalember. A konyhából csörömpölés jelezte, hogy elkezdődött a mosogatás. Mr. Alderson keze gépiesen elindult a Farmer és Állattenyésztő felé, de egy kurta, űzött pillantást vetve felém, visszahúzta, és dobolni kezdett ujjaival a szék karfáján, közben sziszegve fütyörészett. Kétségbeesetten keresgéltem valamilyen nyitás után, de nem találtam semmit. Az óra tiktakolása valósággal mennydörgött a csendben. Kezdett kiverni a verejték, mikor a kis ember megköszörülte a torkát. - Jó ára volt a disznónak hétfőn - mondta. - Igazán? Nahát, ez nagyon jó - nagyszerű. Mr. Alderson bólintott, tekintetét valahová a bal vállam fölé szegezte, s újból dobolni kezdett az ujjaival. Megint ránk terült a nehéz csend, és az óra tovább kalapálta mondanivalóját. Esztendők múltán Mr. Alderson megmozdult a székében, és aprót köhintett. Lelkesen néztem rá. - A hízó marháé viszont lement - mondta. - Ej, ej, de kár - hadartam. - De hát így megy ez, ugyebár. Helen apja vállat vont, s megint hallgattunk. Tudtam, hogy most már nincs remény. Az agyam helyén űr tátongott, s házigazdám arcának levert kifejezése jelezte, hogy ő is kimerítette minden társalgási tartalékát. Hátradűltem, s tanulmányozni kezdtem a mennyezetről horgokon lógó sonkákat és szalonnákat, aztán végigszemléltem a tányérok sorát a nagy tölgytálalón egészen a tarkabarka kalendáriumig, egy takarmánypogácsát forgalmazó cég ajándékáig, amely falba vert szögön lógott. Aztán megkockáztattam, hogy lopott pillantást vessek Mr. Aldersonra a szemem sarkából, s megfagyott bennem a vér, mikor láttam, hogy ő is éppen abban a másodpercben vet rám egy oldalpillantást. Mindketten gyorsan másfele néztünk. Arrébb ülve a székemen és kifacsarva a nyakamat láthattam a konyha másik részét is, ahol egy régimódi amerikai íróasztal állt, s felette Mr. Alderson első világháborús képe; nagyon marco- 28 -
nának látszott a Yorkshire-i Lovasok egyenruhájában. Éppen kezdtem tovább pásztázni a falat, amikor Helen kinyitotta az ajtót, és gyorsan bejött a szobába. - Apa - mondta kissé elakadó lélegzettel -, Stan van itt. Azt mondja, egyik tehenet elkapta a görcs. Apja szemlátomást megkönnyebbülve felugrott. Azt hiszem, örült, hogy egyik tehene megbetegedett, és én is úgy éreztem magam, mint a szabadon bocsátott rab, amint kifelé siettem vele. Stan, a tehenész ott várt az udvaron. - Fenn van a legelő végibe, gazda - mondta. - Akkor vettem észre, mikor be akartam hajtani őket fejésre. Mr. Alderson kérdően nézett rám, s én bólintottam, miközben kinyitottam a kocsi ajtaját. - Itt van minden nálam - mondtam. - Legjobb, ha felmegyünk kocsival. Bepréselődtünk mind a hárman, s arrafelé mentem, amerre egy tehén elnyúlt testét láttam a felső sarokban a fal közelében. Üvegjeim és műszereim csörögtek-zörögtek, ahogy átzötyögtünk barázdán, bakháton. Ehhez minden állatorvosnak hozzá kell szoknia kora nyaranként; sürgősen hívják fejőstehenekhez, amelyek hirtelen összeesnek egy-két héttel azután, hogy kihajtották őket a legelőre. A farmerek fűgörcsnek hívják, s mint a tudományos neve is jelzi, a vér lecsökkent magnéziumszintjével van kapcsolatban. Riasztó és gyakorta halálos állapot, de szerencsére magnéziuminjekcióval a legtöbb esetben gyógyítható. A helyzet komolysága ellenére nem tudtam elnyomni az öröm egy kis villanását. Kijutottam a házból, és módom lesz valami hasznos tevékenységgel igazolnom magamat. Helen apja s köztem semmiféle nagy rokonszenv nem jött eddig létre, de talán majd ha beadom varázsinjekciómat eszméletlen tehenének, s az talpra ugrik és saját lábán elballag, más szemmel fog rám nézni az öreg. És csakugyan gyakran így történik - ez a gyógymód néha drámai hatású. - Hát élni még él - mondta Stan, ahogy végigdübörögtünk a legelőn. - Láttam, hogy mozdult a lába. Igaza volt, de amikor kiugrottam a kocsiból, parányi aggodalom fogott el. Azok a lábak túlságosan is mozogtak. Ez a fajta pusztul el gyakran, a görcsös. Az oldalán fekvő állat eszeveszetten pedálozott a levegőben mind a négy lábával, fejét hátrafeszítette, szeme kimeredt, száján hab bugyborékolt. Amíg sietve lecsavartam a magnéziumlaktátos üveg tetejét, abbahagyta, és hosszú, görcsös remegés fogta el, lábát mereven kinyújtotta, szemét szorosan lezárta; aztán elernyedt, és mozdulatlanul feküdt néhány rémisztő másodpercen át, majd újra vadul csépelni kezdett a lábával. Kiszáradt a szám. Ez rossz eset volt. A roham alatt roppant terhelés nehezedik a szívre - és bármelyik roham végzetes lehet. Leguggoltam melléje, a tűt a tejvéna fölé tartottam. Rendszerint egyenesen a véráramba fecskendeztem a folyadékot, hogy a lehető leggyorsabb hatást érjem el, de ebben az esetben haboztam. Bármilyen beavatkozás a szívműködésbe megölheti a tehenet; jobb óvatosnak lenni - kinyúltam, és beszúrtam a tűt a nyakbőr alá. Ahogy a folyadék beáramlott, és kidagasztotta a bőr alatti szöveteket, és megindított egy növekvő duzzanatot a vörösderes bőr alatt, a tehenet újabb roham fogta el. Néhány gyötrelmes pillanatig csak feküdt, a remegő lábak kétségbeesetten nyúltak ki a semmibe, a szem eltűnt a szorosan öszszehúzott szemhéj alatt. Tehetetlenül figyeltem, dörömbölt a szívem; ez alkalommal, amikor felengedett a merevsége, mozgása már nem a korábbi elszánt rúgkapálás volt; hanem céltalan, erőlködő kepesztetés, majd ez is egyre gyengült, a tehén szeme kinyílt, és üresen meredt a levegőbe. Lehajoltam és megérintettem szembogarát az ujjammal. Nem reagált rá. A farmer és a tehenész némán nézett rám, mikor az állat még egyet vonaglott, aztán mozdulatlanul elfeküdt. - Sajnos, megdöglött, Mr. Alderson - mondtam. A farmer bólintott, s tekintete lassan végigjárta a mozdulatlan testet, a kecses lábakat, a szép vörösderes oldalt; a nagy, duzzadó tőgyet, amely már nem fog tejet adni. - Nagyon sajnálom - mondtam. - Azt hiszem, a szíve felmondta a szolgálatot, mielőtt a magnézium hathatott volna. - 29 -
- Gyalázat - dörmögte Stan. - Igen jó tehén vót ám. Mr. Alderson csendesen a kocsi felé indult: - Hát megesik ilyesmi - mormogta. Lementünk a legelőn át a házhoz. Benn már befejezték a munkát, és a család a nappaliban gyűlt össze. Egy darabig ott ültem velük én is, de minden más érzésnél erősebb volt bennem a vágy, hogy valahol máshol legyek. Helen apja eddig is hallgatott, de most keservesen görnyedve ült a karosszékben, és egyáltalán nem vett részt a beszélgetésben. Szerettem volna tudni, vajon azt hiszi-e, hogy én öltem meg a tehenet. Annyi biztos, hogy a látszat ellenem szólt: az állatorvos odamegy a beteg állathoz, gyors injekció, és a beteg egy-kettő, kinyúlik. Nem, nem követtem el hibát, de a látszat nem volt hízelgő. Hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam. - Nagyon köszönöm a pompás uzsonnát - mondtam -, de mennem kell. Ügyeletes vagyok ma este. Helen kikísért az ajtóig. - Örülök, hogy megint láttam, Jim. - Elhallgatott és habozva nézett rám. - Ne eméssze magát amiatt a tehén miatt. Nagy kár, de nem magán múlott. Maga nem tehetett semmit. - Köszönöm, Helen. De ez nagy csapás az apjának, ugye? Vállat vont és kedvesen mosolygott. Helen mindig kedves volt. Visszamenet a legelőkön át a farm kapuja felé, láttam a páciensem mozdulatlan tetemét, társai kíváncsian szaglásztak körülötte a lágy esti napsütésben. A dögnyúzó bármelyik pillanatban megérkezhet, hogy csigával felhúzassa a tetemet kocsijára. Ez minden állatorvosi kudarc komor epilógusa. Becsuktam magam mögött a kaput, és visszapillantottam Heston Grange-re. Azt hittem, ezúttal minden rendjén megy, de nem úgy esett a dolog. Az átok még mindig rajtam ült.
- 30 -
8. „Hétfő reggeli betegség”3 - mondták valamikor. Az a csaknem hihetetlenül durva megvastagodása a hét végén istállóban tartott igáslovak hátsó combjának. Mintha a mindennapos munka és mozgás hirtelen felfüggesztése hozta volna létre az erőteljes duzzadást, amely sok farmernek kínos ijedelmet okozott mindjárt a hét kezdetén. De most szerda este volt, és Mr. Crump nagy Shire heréltje nagyon sokat javult. - A lába már csak fele olyan vastag, mint volt - mondtam, végigfuttatva kezem belül a csánkon. Éreztem, amint az ödéma maradványai benyomódnak az ujjaim alatt. - Látom, alaposan megdolgozott vele. - Úgy tettem, ahogy mondta. - Mr. Crump válasza tipikusan szűkszavú volt, de tudtam, hogy órák hosszat kellett borogatnia és masszíroznia azt a lábat, és jól megmozgatnia a lovat, ahogy tanácsoltam hétfőn, mikor beadtam az arecolininjekciót. Kezdtem a fecskendőt megtölteni a második injekcióhoz. - Nem ad neki kukoricát, ugye? - Nem, semmit, csak korpát. - Nagyon jó. Azt hiszem, egy-két napon belül meggyógyul, ha folytatja a kezelést. A farmer morgott valamit, s a nagy, bíborvörös arcon, amelyen örökké ott ült a meglepetés kifejezése, nyoma sem látszott a helyeslésnek. De tudtam, hogy örül; szerette a lovát, és első vizitemnél képtelen volt eltitkolni az állat fájdalma és nyomorúsága felett érzett kétségbeesését. Bementem a házba, hogy kezet mossak. Mr. Crump bevezetett a konyhába, nagy teste esetlenül imbolygott előttem. A maga lassú mozgásával szappant és törülközőt adott, s némán álldogált, mikor a hosszú, sekély, barna cserépmosogató fölé hajoltam. Miközben kezemet töröltem, megköszörülte a torkát és habozva megszólalt. - Megkóstolná a boromat? Mielőtt válaszolhattam volna Mrs. Crump nagy sebbel-lobbal kijött valamelyik belső szobából. Éppen a kalapját tette fel, s mögötte tizenéves fia és lánya jött, rendesen kiöltözve. - Ugyan, Albert, hagyd abba! - csattant fel, urára tekintve. - Mr. Herriot nem kívánja a borodat. Ne zaklasd már vele az embereket. A fiú vigyorgott. - Apa és az ő bora. Mindig áldozatot keres. - Húga is csatlakozott az általános nevetéshez, s bennem az a kényelmetlen érzés támadt, hogy Mr. Crump kívülálló a saját otthonában. - Lemegyünk a nőegyletbe, megnézünk egy iskolai színielőadást, Mr. Herriot - mondta az asszony élénken. - Megkéstünk, mennünk kell. - Elsietett a gyerekeivel, s a nagydarab ember félszegen nézett utána. Hallgattunk, míg szárazra nem töröltem a kezem, aztán a farmerhez fordultam: - Hát mi van azzal a borral, Mr. Crump? Habozott egy pillanatig, s a meglepetés arckifejezése még erősebbé vált. - Igazán... igazán megkóstolná? - Örömmel. Még nem vacsoráztam... jólesne egy kis étvágygerjesztő. - Jó, mingyán itt vagyok. - Eltűnt a konyha végén nyíló nagy kamrában, és egy üveg borostyánszínű itallal meg két pohárral tért vissza. - A rebarbaraborom - mondta, és két jókora adagot töltött. Megkóstoltam, aztán ittam egy jó nagy kortyot, és elakadt a lélegzetem, amint az ital tüzes ösvényt égetett le a gyomromig. - Jó erős - mondtam, kissé elakadt lélegzettel. - De nagyon kellemes ízű. Igazán nagyon kellemes ízű. Mr. Crump helyeslően nézte, hogy még egy kortyot iszom. - Igen, most a legjobb. Csaknem kétéves.
3
Nálunk „ünnepi betegség”-nek nevezik. - 31 -
Kiürítettem a poharat, s ez alkalommal nem éreztem a bort olyan égetőnek lefelé vezető útjában, inkább mintha körülöblítette volna üres gyomromat, és melegítő indákat bocsátott volna ki a végtagjaim felé. - Remek - mondtam. - Egyszerűen remek. A farmer szemlátomást megnőtt. Újra töltött és elragadtatott figyelemmel nézte, hogyan iszom. Mikor végére értünk a második pohárnak, talpra ugrott. - Most a változatosság kedviért szeretném, ha megkóstolna valami mást. - Csaknem futólépésben ment a kamrába, és egy másik üveget hozott ki, ezúttal valami színtelen folyadékkal töltöttet. - Bodzavirág - mondta kissé lihegve. Mikor megkóstoltam, elbűvölt a finom íz, a nyelvemen táncoló, pezsgő buborékok. - A mindenit, ez csodálatos. Olyan, mint a pezsgő. Magának aztán igazán ritka tehetsége van - sose hittem volna, hogy a házilag készített bornak ilyen íze lehet. Mr. Crump rám meredt egy pillanatig, aztán a szája szöglete rángatózni kezdett, és csodák csodája félénk mosoly terült el lassan az arcán. - Maga tán az első, aki ezt mondja. Az ember azt hinné, meg akarom mérgezni a népeket, ha megkínálom őket a borombul - mindenki mindég elretten tüle, pedig ölegendő sört és whiskyt bevesznek egyébként. - Nem tudják, hogy mit szalasztanak el, Mr. Crump. - Csak néztem, amint a farmer újra teletöltötte a poharamat. - Nem hittem volna, hogy ilyen jó italt lehet otthon csinálni. - Ittam egy jó ízű kortyot a bodzaborból. Most is olyan volt, mint a pezsgő. Még félig sem ittam ki a poharat, Mr. Crump máris újra a kamrában csörömpölt, csilingelt. Egy mélyvörös folyadékkal teli üveggel tért vissza. - Kóstolja meg ezt - lihegte. Kezdtem magam hivatásos kóstolónak érezni, s félig csukott szemmel forgattam meg a számban az első kortyot. - Hm, hm, igen. Olyan, mint egy kitűnő desszertbor, de van benne valami más is - valami gyümölcsíz a háttérben - valami ismerős íz, ez... ez... - Szeder! - kiáltotta Mr. Crump diadalmasan. - Talán a legjobb évjáratom. Harmadesztendeje csináltam - nagyon jó esztendő vót hozzá. Hátradőlve székemben ittam még egy kortyot a sűrű, sötét borból; testes volt, melegítő, s mögötte mindig ott lappangott a szederbokrok tünékeny érzete. Szinte láttam a sűrűn lógó fürtöket, feketén és lédúsan csillogtak az őszi napfényben. Illett a kép lágysága a hangulatomhoz, amely percről percre oldottabbá vált; könnyed tetszéssel nézegettem a ház konyhájának nyers kényelmét; a mennyezetről horgokon lógó sonkákat, szalonnákat, és az asztal túloldalán ülő házigazdámat, aki sóváran figyelt. Most vettem csak észre először, hogy még mindig fején a sapkája. - Tudja - mondtam magasra emelve poharamat és rubintos mélységét vizsgálva a fényben -, nem tudnám megmondani, melyik bora ízlett a legjobban. Mindegyik kitűnő, és annyira különbözőek. Mr. Crump is felengedett. Hátravetette a fejét és boldogan felnevetett, mielőtt sietősen újra töltötte volna poharunkat. - Iszen még a felit se próbálta. Több tucat üvegem van ott benn - mindegyik más. Meg kell még kóstolnia egy párat. - Megint kicsoszogott a kamrába, s ezúttal egy csomó különböző formájú és színű üveget cipelt elő. Milyen kedves ember, gondoltam. Mennyire tévedtem eddig a megítélésében; oly könnyű volt esetlennek és érzéketlennek minősíteni, de most, ahogy elnéztem, arca fénylett a barátságosságtól, vendégszeretettől, megértéstől. Levetette gátlásait, s amint leült utolsó szállítmánya mellé, gyorsan és folyékonyan kezdett beszélni borokról és borkészítésről. Tágra nyílt szemmel, szenvedélyesen, hosszasan taglalta az erjedés, a leülepedés, a zamat és buké finomságait. Tudósan tárgyalta a Chambertin, a Nuits St. George, a Montrachet és a Chablis különféle érdemeit. A lelkesedők vonzóak, de egy fanatikusnak nem lehet ellenállni, és én megbabonázva ültem, míg Mr. Crump mestersége kóstolóinak végeérhetetlen sorát tolta elém, szakértő módon keverve és kiegyenlítve őket. - Ezt milyennek találja? - 32 -
- Nagyon kellemes... - Talán egy kicsit édes? - Igen, talán... - Helyes, próbálja meg ezzel. - Gondosan hozzáadott néhány cseppet egy névtelen folyadékból az üvegek sűrű sorából. - Most milyen? - Csodálatos. - Most ezt. Talán egy kicsit savanykás, ugye? - Meglehet... igen... Megint néhány titokzatos csepp csurgott halkan az italomba, s megint következett az aggódó érdeklődés: - Most jobb? - Tökéletes. A nagydarab ember velem ivott végig. Megkóstoltuk a fehérgyökeret, gyermekláncfűt, kankalint és petrezselymet, lóherét, egrest, céklát és vadalmát. Bármilyen hihetetlennek hangzik is, ittunk valami marharépából készült italt, amely oly finom volt, hogy még egy pohárral kértem. Ahogy ott ültünk, minden lelassult. Az idő is lelassult, míg végül elvesztette jelentését. Mr. Crump és én is lelassultunk, s beszédünk és mozgásunk egyre kimértebbé vált. A farmer kirándulásai a kamrába nehézkes, ingatag vállalkozássá alakultak; néha egész kört írt le, hogy eljusson az ajtóig, s egy alkalommal nagy csattanás hallatszott bentről, attól féltem, hogy az üvegei közé zuhant. De nem vettem magamnak a fáradtságot, hogy felkeljek és megnézzem, idővel újra megjelent, láthatóan sértetlenül. Kilenc óra lehetett, mikor valaki halkan kopogtatott az ajtón. Nem törődtem vele, mert nem akartam félbeszakítani Mr. Crumpot, aki egy mély eszmefuttatás közepén járt. - Ez itten - mondta, közelhajolva hozzám és mutatóujjával egy hasas flaskát ütögetve -, ez itten, én úgy véleksek, van olyan, mint egy jó moseli. Tavaly sináltam és seretném, ha megmondaná a véleményit. - Mélyen a pohár fölé hajolt, pislogva, elnehezült szemmel, míg töltött. - No, mit sól hozzsá? Olyan-e vagy nem olyan? Ittam egy kortyot, s vártam egy pillanatig. Most már mindegyiknek egyforma íze volt, s amúgy sem ittam soha moseli bort, de bólintottam, és válaszul ünnepélyesen csuklottam. A farmer barátságosan vállamra tette a kezét, és újabb beszédet akart mondani, de ekkor ő is meghallotta a kopogtatást. Némi nehézséggel áthaladt a konyhán és kinyitotta az ajtót. Egy legényke állt ott, s hallottam, amint motyogva azt mondja: - Borgyazik egyik tehenünk, telefonáltunk a rendelőbe, ott aszonták, hogy a doktor biztosan itt van. Mr. Crump felém fordult: - A Bamfordék, Holly Bushból. Azt akarják, hogy odamenjen - csak egy mérfőd ide. - Rendben van. - Felálltam, aztán erősen megmarkoltam az asztalt, mert a szoba ismerős tárgyai táncra perdültek körülöttem. Mikor megálltak, úgy láttam, mintha Mr. Crump egy meglehetősen meredek lejtő tetején állna. A konyhapadló teljesen vízszintesnek látszott, mikor bejöttem, de most kénytelen voltam keservesen felkapaszkodni az emelkedőn. Mikor az ajtóhoz értem, Mr. Crump összehúzott szemmel meredt ki a sötétbe. - Esik - mondta. - Esik, mint a fene. Kinéztem az udvar kövein egyenletesen doboló sötét vízre, de kocsim csak pár lépésre volt, s már indulni akartam, mikor a farmer elkapta a karomat. - Sak egy pillanat, nem mehet ki így. - Magasra emelte az ujját, aztán odament egy fiókhoz, és keresgélni kezdett benne. Végre előszedett egy posztósapkát, s nagy méltósággal felajánlotta. Akármilyen volt is az idő, sose hordtam semmit a fejemen, de most mélyen meghatódtam, és némán szorongattam társam kezét. Érthető volt, hogy az olyan ember, mint Mr. Crump, aki állandóan sapkát hord, kinn és benn, rémülten hátrahőköl attól a gondolattól, hogy bárki is fedetlen fővel kimerészkedjen az esőbe. A posztósapkánál, amelyet feltettem, nagyobbat még nem láttam. Nagy, lapos, kerek palacsinta volt, amely, úgy éreztem, nemcsak a fejemet, hanem a vállamat és az egész testemet is szárazon tartja a legnagyobb felhőszakadásban is. - 33 -
Kelletlenül búcsúztam Mr. Crumptól, s amikor kocsiba ültem és próbáltam felidézni, hol van az első sebesség, láttam testes alakja körvonalait kirajzolódni a konyha fényében; gyengéd jóindulattal integetett nekem, mikor végre elindultam, hirtelen eszembe jutott, milyen mély és csodálatos barátság szövődött aznap este. Lépésben vezettem a sötét, keskeny úton, orrom csaknem érintette a szélvédőt, s valami szokatlan érzés fogott el. A szájam és ajkam rendhagyóan ragadós volt, mintha folyékony ragasztót ittam volna bor helyett, lélegzetem sípolva tört fel orrlyukaimon, mintha erős szél fújna be egy ajtó alatt, és nehezemre esett a látásomat központosítani. Szerencsére csak egy kocsi jött szembe, s amikor közeledett és elzúgott az ellenkező irányba, ködös meglepetéssel tapasztaltam, hogy kétszer két reflektora van, s azok hol egyesülnek, hol elhúzódnak egymástól. Holly Bushban az udvaron kiszálltam a kocsiból, biccentettem az ott álló árnyalakok csoportjának, kikotorásztam fertőtlenítős üvegemet és ellető köteleimet a csomagtartóból, és eltökélten bemasíroztam az istállóba. Egyik ember egy olajlámpát tartott az állásban vastag szalmán fekvő tehén fölé; a tehén vulvájából egy borjú lába állt ki néhány centiméterre, s ahogy a tehén erőlködött, egy kis orr mutatkozott egy pillanatra, aztán eltűnt, mikor a tehén elernyedt. Mélyen a bensőmben egy színjózan állatorvos azt súgta: „Csak egyik lába szorult hátra, és a tehén nagy, tágas állat. Nem lesz nehéz.” Megfordultam, és csak most először néztem meg Bamfordékat. Még nem találkoztam velük, de könnyű volt osztályozni őket: egyszerű, jóindulatú, az ember kedvében járni akaró emberek - két középkorú férfi, valószínűleg testvérek, és két fiatal férfi, bizonyára egyiknek vagy másiknak a fiai. Mindnyájan engem néztek a homályos fényben, várakozó tekintettel, kissé nyitott szájjal, mint aki kész mosolyogni vagy nevetni, ha a legkisebb alkalom nyílik rá. Kihúztam magam, mély lélegzetet vettem, és emelt hangon azt mondtam: - Hozzanak, kérem, egy vödör meleg vizet, szappant és törülközőt. - Vagy legalábbis ezt akartam mondani, de az ajkaimon kitörő szóáradat leginkább szuahélire hasonlított. Bamfordék, ugrásra készen állva, értetlenül meredtek rám. Megköszörültem a torkom, nyeltem egyet, néhány másodpercig pihentem, és újra megpróbáltam. Az eredmény ugyanaz volt - újabb halandzsasortűz visszhangzott haszontalanul az istállóban. Nyilvánvalóan bajban voltam. Valamilyen módon meg kell értetni magam, kiváltképp mivel ezeket az embereket nem ismerem, s valami feladatra várnak. Különös és rejtélyes figurának látszhattam, ahogy ott álltam, egyenesen és ünnepélyesen, alárendelve a fölém magasodó sapkának. De a ködökön keresztülvillant egy felismerés, s megmutatta, hol hibáztam. Túlságosan magabiztos voltam. Nem hoz az semmi jót, ha ilyen hangosan próbálok beszélni. Megint megpróbáltam, a leghalkabb suttogással. - Kaphatnék, kérem, egy vödör meleg vizet, szappant és törölközőt? - Tökéletesen hangzott, bár a legidősebb Mr. Bamford nem értette elsőre. Közelebb lépett, kezéből tölcsért formáit a fülére, és feszülten figyelte az ajkamat. Aztán lelkesen bólintott, hogy érti, felém emelte a mutatóujját, lábujjhegyen, mint a kötéltáncos odament az egyik fiúhoz, és valamit súgott a fülébe. A fiatalember megfordult és hangtalanul kisurrant, nagy elővigyázattal csukva be maga mögött az ajtót. Egy percen belül visszatért, óvatosan lépkedve a macskaköveken nehéz csizmájában, és finoman lerakta elém a vödröt. Sikerült egész ügyesen levetnem a zakómat, nyakkendőmet, ingemet, a Bamfordok némán átvették tőlem és szögekre akasztották. Úgy mozogtak, mintha templomban volnának. Úgy éreztem, jól megy a dolog, míg mosni nem kezdtem a karomat. A szappan minduntalan kicsúszott a kezemből, belesiklott a trágyacsatornába, és eltűnt az istálló sötét sarkaiban, nyomában az üldöző Bamfordokkal. Még rosszabb volt, mikor a felső karomat akartam megmosni. A szappan úgy repült át a vállam felett, mint egy élőlény, s néha visszapattant a falról, néha lecsúszott a hátamon. A farmereknek sejtelmük sem volt, hová megy a következő lövés, s úgy álltak, mint a feszült krikettjátékos, aki kinyújtott karral várja, hogy elkaphassa a labdát. Mindazonáltal sikerült végre habot előállítanom, s kész voltam munkához látni, de a tehén semmiképp sem óhajtott felállni, így hát hasra kellett feküdnöm mögötte a barátságtalan macskaköveken. Csak akkor vettem észre, amikor már feküdtem, hogy a hatalmas sapka a fülemre borul; úgy látszik, miután levetettem az ingemet, újra feltettem, bár nehéz lett volna rájönni, mi célból. - 34 -
Óvatosan bedugtam egyik kezem a vaginába, és végigtoltam a borjú nyaka mellett abban a reményben, hogy egy behajlított térdre vagy akár egy patára találok, de csalódnom kellett; a láb teljesen hátranyúlt, hosszan vállból a borjú oldala mentén. De még ez is rendjén volt - csak mélyebben kellett lenyúlnom. S volt még egy biztató jelenség: a borjú élt. Fektemben arcom csaknem hozzáért a tehén hátuljához, s közelről láttam a kis orrot, amely néhány másodperces időközönként megjelent: jó volt látni a megrezdülő, a külső levegőt kereső kis orrcimpákat. Csupáncsak azt a lábat kellett előrehoznom. A baj ott volt, hogy ahogy előrenyúltam, a tehén minduntalan megfeszült, s oly kegyetlenül odaszorította karomat csontos medencéjéhez, hogy felnyögtem és hánykolódtam a kíntól néhány percig, amíg a nyomás abba nem maradt. E krízis során sapkám gyakorta a földre esett, de gyengéd kezek azonnal visszatették a fejemre. Végre sikerült megfognom a lábat - ezúttal nem lesz szükség kötelekre -, és kezdtem áthúzni. Tovább tartott, mint gondoltam, s úgy éreztem, a borjú kezdi türelmét veszteni, mert amikor a tehén görcsei kiszorították a fejét, s egymás szemébe néztünk, úgy képzeltem, a kis jószág bosszús „Gyerünk már, az isten szerelmére” pillantással néz rám. A láb végül is hirtelen csúszott át, s egy pillanat alatt minden úgy feküdt, ahogy kellett. - Fogják meg a lábát - súgtam a Bamfordoknak, s ők suttogó tanácskozás után elfoglalták helyüket. Csakhamar egy szép üszőborjú vonaglott a földön, rázta a fejét és fújta ki orrából a magzatvizet. Halkan sziszegett utasításaimra a farmerek szalmacsomókkal ledörzsölték a kis jószágot, s odahúzták, hogy az anyja lenyalhassa. Szerencsés vége volt ez életem legbékésebb borjúelletésének. Egyetlen hangos szó sem csattant, mindenki lábujjhegyen járt. Templomi csendben öltöztem fel, kimentem a kocsihoz, egy végső jó éjszakát susogtam, s a Bamfordok néma integetése közben elindultam. Ha azt mondom, hogy reggel másnapos voltam, az még csak nem is érzékelteti testi ökonómiám és személyiségem teljes felbomlását. Csak annak lehet sejtelme a reszkető hányingerről, a belül tomboló pokolról, a rángatózó idegekről és sötéten reménytelen világképről, aki már ivott egy ültében két-három liter válogatott, házilag készült bort. Tristan látta, mikor a fürdőszobában hideg vizet csorgatok a csapból nyelvemre, és jó érzékkel beadott egy nyers tojást, aszpirint és brandyt, ami hideg, mozdulatlan csomóként ült háborgó gyomromban, mikor lementem. - Miért jársz így, James? - kérdezte Siegfried olyan hangon, amit bikabömbölésnek hallottam, mikor reggeli közben rányitottam. - Olyan vagy, mintha összepisáltad volna magad. - Ó, semmi az egész. - Nem lett volna jó elmondani neki, hogy azért járok olyan óvatosan a szőnyegen, mert meg vagyok győződve róla, hogy ha hirtelen leengedném a sarkamat, a szemem is kiugrana a szemgödrömből. - Este ittam néhány pohárral Mr. Crump borából, s úgy látszik, felbolygatta a gyomromat. - Néhány pohárral? Jobban kellene vigyáznod. Az az ital dinamit. Akárkit ledöntene a lábáról. - Lecsapta csészéjét a csészealjba, aztán csattogni kezdett késével és villájával, mintha a kovácskórus egyszemélyes verzióját akarná előadni. - Remélem, azért olyan állapotban voltál, hogy el tudtál menni Bamfordékhoz. Nyugtalanul némi száraz pirítóst morzsoltam a tányéromra. - Elvégeztem a munkát rendben, de egy kicsit sokat ittam - minek is tagadnám. Siegfried bátorító kedvében volt. - Az istenért, James, Bamfordék nagyon szigorú methodisták. Nagyszerű emberek, de holtkomolyan ellene vannak az italnak. Ha úgy gondolták, hogy alkoholos állapotban voltál, soha többé nem mehetsz hozzájuk. - Kíméletlenül kettémetszett egy tojássárgát. - Remélem, nem vettek észre semmit. Gondolod, hogy észrevették? - Talán nem. Nem, nem hinném. - Lehunytam a szemem és megborzongtam, mikor Siegfried egy villáravaló kolbászt és zsírban sült kenyeret rakott a szájába, s gyorsan rágni kezdte. Visz- 35 -
szagondoltam a gyengéd kezekre, amelyek fejemre rakták a szörnyeteg sapkát, és magamban felnyögtem: Bamfordék bizony észrevették. De mennyire észrevették.
- 36 -
9. A kellemes arcú, ezüstös hajú öregúr nem olyan embernek látszott, aki hamar kijön a sodrából, de szeme most dühösen villogott rám, és ajka remegett a méltatlankodástól. - Mr. Herriot - mondta -, azért jöttem, hogy panaszt tegyek. Nagyon nehezményezem, hogy ön egyetemistákat enged a macskámon gyakorolni. - Egyetemistákat? Miféle egyetemistákat? - Nem értettem a dolgot. - Azt hiszem, ön nagyon is jól tudja, Mr. Herriot. Néhány napja behoztam a macskámat méhkivételre. Erről az operációról beszélek. Bólintottam. - Igen, nagyon jól emlékszem... de hogy kerülnek ide az egyetemi hallgatók? - Hát az operációs seb igen nagy volt, s illetékes szakvélemény szerint valaki olyan csinálta, aki éppen csak tanulja a mesterségét. - Az öregúr harciasan előrenyomta az állát. - Helyes - mondtam. - Vegyük sorjába a dolgokat. Én magam végeztem az operációt, és ki kellett tágítanom a sebet, mert a macskája az előrehaladott terhesség állapotában volt. Az embriókat nem tudtam átnyomni az eredeti vágáson. - Ó! Ezt nem tudtam. - Másodszor, nálunk nincsenek most egyetemisták. Csak szünidőben jönnek, s ha itt vannak, akkor sem engedjük őket operálni. - Hát az a hölgy szilárdul meg volt győződve az igazáról. Megingathatatlanul. Csak rápillantott a macskára és kijelentette, hogy ez egy egyetemista munkája. - Hölgy? - Igen - mondta az öregúr. - Nagyon ért az állatokhoz, és átjött, hogy segítsen a macskámnak felgyógyulni. Valami kitűnő tápporokat hozott magával. - Úgy! - Vakító villám hasított át agyam ködén. Minden egyszerre világossá vált. - Ugye, Mrs. Donovanról van szó? - Hát... igen. Úgy hívják. Az öreg Mrs. Donovan olyan asszony volt, aki mindenütt felbukkant. Mindegy, mi történt Darrowbyban - esküvő, temetés, árverés -, az ember ott látta a köpcös kis alakot és a dió arcot a nézők között, s a fekete gombszemek mindent észrevettek. És mindig ott volt, pórázvégen, a terrierje is. Mikor öregnek nevezem, csak sejtéseimre támaszkodom, mert kortalannak látszott; régóta itt lakott már, de lehetett bármilyen korú, ötvenöt és hetvenöt között. Kétségtelenül egy fiatal nő életereje működött benne, mert hatalmas távolságokat járt be odaadó igyekezetében, hogy az eseményekkel lépést tartson. Sokan rossz néven vették élénk kíváncsiságát, de bármilyen okból is, Mrs. Donovant sürgölődése a város életének csaknem minden területére elvitte. Egyik ilyen terület a mi állatorvosi működésünk volt. Mert Mrs. Donovan érdeklődésének tágas körébe többek közt az állatgyógyászat is beletartozott. Mi több, azt hiszem, bízvást mondhatjuk, hogy életének ez az oldala túlnőtte a többit. Hosszasan tudott beszélni kis állatok betegségeiről, és egész fegyvertárnyi orvosság, gyógyszer állt a rendelkezésére; két specialitása a csodatévő táppor és az a kutyasampon volt, amely felülmúlhatatlan hatásfokkal szépítette meg az állatok bundáját. Hátborzongató biztonsággal ki tudta szimatolni, hol van beteg állat, és nemegyszer megtörtént körútjaim során, hogy ott találtam Mrs. Donovant: sötét cigányarca odaadóan hajolt a hitem szerint énrám váró páciens fölé - éppen borjúlábkenőccsel vagy valamelyik saját találmányú csodaszerével kezelte a beteget. Nekem több bajom volt vele, mint Siegfriednek, mert én vállaltam a nagyobb részt praxisunk kisállatgyógyításában. Szerettem volna ezt az ágazatot kifejleszteni, és kisállatgyógyító híremet javítani, de Mrs. Donovan ebben egyáltalán nem jelentett segítséget. A fiatal Mr. Herriot mondogatta ügyfeleimnek -, nagyon ügyesen gyógyít marhát és ilyesmit, de kutyához, macskához egyáltalán nem ért. És persze hittek neki, és vakon bíztak benne. Megvolt benne a műkedvelő ellenállhatatlan misztikus vonzása, és amellett még kiváltképp kedvessé tette Darrowbyban, hogy sohasem kért pénzt tanácsért, orvosságért, hosszú és buzgó ápolásáért. - 37 -
A városka idősebb emberei mesélték, hogy férje, egy ír béres, jó pár éve meghalt már, és bizonyára félretett egy kis pénzt, mert Mrs. Donovan szemlátomást szabadon élhetett teljes érdeklődési körének, anyagi gondok nélkül. Mivel egész nap és minden nap Darrowby utcáit lakta, gyakran találkoztam vele, ő mindig kedvesen rám mosolygott s elmondta, hogyan virrasztott egész éjjel Mrs. Ez-és-ez kutyája mellett, amelyet én kezeltem. Biztosra veszi, hogy sikerül megmentenie. Aznap azonban, mikor berohant a rendelőbe, nem ült ki mosoly az arcára. Siegfried és én éppen teáztunk. - Mr. Herriot! - zihálta. - Tud jönni? Elgázolták a kiskutyámat. Felugrottam, és kiszaladtam vele a kocsihoz. A vezető melletti ülésre ült, lehajtott fejjel, kezét szorosan összefonva térdén. - Kibújt a nyakörvéből, és egy kocsi elé szaladt - mondta halkan. - Az iskola előtt fekszik, félúton a Cliffend Roadon. Kérem, siessen. Három perc alatt ott voltam, de mikor a járdán elnyúló poros kis test fölé hajoltam, tudtam, hogy nem tehetek semmit. A gyorsan üvegesedő szemek, a ziháló lélegzet, a nyálkahártyák ijesztő halványsága mind ugyanarról beszélt. - Visszaviszem a rendelőbe, és adok neki sóoldatot, Mrs. Donovan - mondtam. - De sajnos, súlyos belső vérzése van. Látta pontosan, mi történt? Nyelt egyet. - Igen, a kerék keresztülment rajta. Májroncsolódás, annyi biztos. Kezem a kis állat alá csúsztattam, s kezdtem óvatosan felemelni, de közben abbamaradt a lélegzés, és a két szem mereven előre tekintett. Mrs. Donovan térdre ereszkedett, és néhány percig gyengéden simogatta a fej és a mellkas durva szőrzetét. - Vége van, ugye? - suttogta aztán. - Sajnos, vége - mondtam. Lassan talpra emelkedett, és tanácstalanul állt a nézők bámészkodó kis csoportjában. Ajka mozgott, de képtelen volt bármit is mondani. Karon fogtam, odavezettem a kocsihoz, és kinyitottam az ajtót. - Szálljon be - mondtam. - Hazaviszem. Hagyjon mindent rám. Becsavartam a kutyát az ellető kezeslábasomba, és beraktam a csomagtartóba, aztán elindultam. Mrs. Donovan csak akkor kezdett el némán sírni, mikor a házához értünk. Szó nélkül ültem, míg abba nem hagyta. Aztán megtörölte a szemét és hozzám fordult. - Gondolja, hogy szenvedett? - Biztosra veszem, hogy nem. Olyan gyorsan történt - fel se foghatta. Megpróbált mosolyogni. - Szegény kis Rex. Nem tudom, mit csináljak nélküle. Tudja, megtettünk együtt egynéhány mérföldet. - Igen. Csodálatos élete volt, Mrs. Donovan. És hadd adjak egy tanácsot - szerezzen egy másik kutyát. Nagyon elhagyatott lenne kutya nélkül. Megrázta a fejét. - Nem, képtelen volnék rá. Az a kis kutya oly sokat jelentett nekem. Nem adhatom át a helyét egy másiknak. - Hiszen tudom, mit érez most, de szeretném, ha gondolkodna rajta. Nem szeretnék kérgesszívűnek látszani, de ezt mondom mindenkinek, akinek elpusztul a kedvence és tudom, hogy jó tanács. - Mr. Herriot, nekem soha többé nem lesz kutyám. - Megint megrázta a fejét, nagyon határozottan. - Rex sok éven át hűséges barátom volt, és én emlékezni akarok rá. Ő volt az utolsó kutyám. Ezután gyakran láttam a városban Mrs. Donovant, s örömmel tapasztaltam, hogy éppoly aktív, mint eddig, bár furcsán hiányosnak látszott a pórázon vezetett kiskutya nélkül. De talán egy hónap is eltelt, mire legközelebb beszéltem vele. Aznap délután felhívott az Állatkínzás Elleni Királyi Társaság felügyelője, Halliday. - 38 -
- Mr. Herriot - mondta. - Szeretném, ha eljönne velem, és megvizsgálna egy állatot. Kegyetlen bánásmód. - Rendben, milyen állat? - Kutya, és az ügy nagyon csúnya. Szörnyűségesen elhanyagolták. - Megadta az öreg téglaházakból álló folyóparti utca nevét, és azt mondta, ott találkozunk. Halliday már ott várt rám, elegánsan és céltudatosan a sötét egyenruhájában, mikor megálltam a kocsival a házak mögötti utcácskában. Nagydarab szőke ember volt, vidám, kék szemű, de most, ahogy odajött a kocsihoz, nem mosolygott. - Itt van benn - mondta, és a hosszú, omladozó falban nyíló ajtóhoz vezetett. Néhány kíváncsi ácsorgott körülöttünk; az elkerülhetetlenség érzetével fedeztem fel köztük egy gnómszerű barna arcot. Lefogadhatná az ember, gondoltam, hogy Mrs. Donovan ilyen ügyből nem marad ki. Bementünk a kapun át a hosszú kertbe. Úgy tapasztaltam, hogy Darrowbyban még a legszegényebb lakóhelyekhez is hosszú földcsík tartozott, mintha az építők biztosra vették volna, hogy azok a falusiak, akik ott fognak lakni, a föld művelésével is akarnak majd foglalkozni; zöldség- és gyümölcstermesztéssel, csekély mértékben még állattartással is. Az ember rendszerint talált egy disznót, néhány tyúkot, gyakran csinos virágágyásokat. De ez a kert vadon volt. Az elhagyatottság dermesztő légköre fogta körül a burjánzó, összefonódott fűben álló néhány göcsörtös alma- és szilvafát, mintha minden élőlény elmenekült volna innen. Halliday odament egy rozsdás hullámbádog tetejű, rozoga sufnihoz, amelyről mállott a festék. Kulcsot vett elő, kinyitotta a lakatot, és félig kifeszegette az ajtót. Ablak nem volt, bajos lett volna a benti ócskaságokat felismerni: törött kerti szerszámokat, egy ósdi mángorlót, virágcserepek sorát és félig kiürült festékesdobozokat. Egészen hátul egy kutya ült nyugodtan. Nem vettem mindjárt észre a félhomály miatt, meg aztán a sufni bűzétől köhögni kezdtem, de ahogy közelebb léptem, láttam, hogy hatalmas állat, nagyon mereven ül, s nyakörvét lánccal egy fali karikához kötötték. Láttam már sovány kutyát, de ez az előrehaladott girhesség az anatómiai tankönyveimre emlékeztetett: sehol másutt nem álltak ki ilyen ijesztően világosan a medence, pofa és mellkas csontjai. Mély, simára koptatott gödör jelezte, hol feküdt, mozgott, voltaképpen élt az állat hosszú időn keresztül. A kutya látványa valósággal megbénított; a környezet többi részét csak félig fogtam fel - a közelben szétszórt, mocskos zsákdarabokat, a tányér koszos vizet. - Nézze meg a hátulját - dörmögte Halliday. Óvatosan felemeltem ültéből a kutyát, és rájöttem, hogy a bűz nemcsak az ürülékhalmoktól származott. A hátsó része csupa elgennyesedett felfekvési seb volt, hámló szövetcsíkok csüggtek belőlük. Ugyanilyen sebek voltak a szegycsonton és a bordákon. A halványsárgának látszó bunda nemezes és fonatos volt a piszoktól. A felügyelő megszólalt: - Nem hinném, hogy egyszer is kiengedték innen. Fiatal kutya - talán egyéves -, de úgy hallom, ebben a sufniban él nyolchetes kölyök korától. Valaki kinn az utcán meghallotta a nyüszítését, másképp soha meg nem találtuk volna. Elszorult a torkom, és hirtelen hányinger fogott el, nem a szag miatt, hanem attól a gondolattól, hogy ez a türelmes állat itt ült elhagyatva, piszokban, sötétben egy évig. Megint a kutyára néztem, s a szemében csak nyugodt bizalmat láttam. Némelyik kutya torkaszakadtából ugatott volna, s hamarosan felfedezik, mások rémültté és harapóssá válnak, de ez a teljesen odaadó fajtához tartozott, ahhoz a fajtához, amely tökéletesen megbízik az emberekben és panasz nélkül elfogadja minden cselekedetüket. Talán csak egy-egy nyüszítés, amíg ott ült örökösen az üres feketeségben - ebből állt az ő világa -, és néha csodálkozott, hogy mit jelent ez az egész. - Remélem, felügyelő úr, a törvény elé viszi azt, aki felelős ezért - mondtam. - Nem sok haszna volna - dörmögte Halliday. - A csökkent felelősség esetével állunk szemben. A tulajdonos határozottan gyengeelméjű. Idős anyjával él, s az sem tudja, mi történik. Láttam az illetőt. Úgy látszik, amikor eszébe jutott, belökött egy kis ennivalót, s mást nem is csinált. Megbírságolják és megtiltják, hogy a jövőben állatot tartson, ennyi az egész. - Értem. - Kinyújtottam a kezemet, megsimogattam a kutya fejét, ő pedig mancsát a csuklómra téve, azonnal válaszolt. Volt valami szánalomkeltő méltóság abban, ahogy ott ült felegyene- 39 -
sedve, nyugodt szeme barátságosan és félelem nélkül tekintett rám. - Értesítsen, ha be akar idéztetni a bíróságra. - Természetesen, és köszönöm, hogy eljött. - Halliday habozott egy pillanatig. - És gondolom, most meg akarja szabadítani ezt a szerencsétlen jószágot a szenvedéseitől. Tovább simogattam a kutya fejét és füle tövét, miközben gondolkodtam. - Igen... igen, azt hiszem. Ilyen állapotban senki sem fogadja be. Az lesz a legirgalmasabb. Mindenképpen nyissa ki teljesen az ajtót, hogy jól megnézhessem. A jobb megvilágításban alaposabban megvizsgáltam az állatot. Tökéletes fogazat, arányos végtagok, rajtuk sárga szőrpamat. Mellére helyeztem a sztetoszkópomat, s amíg a lassú, erőteljes szívverést hallgattam, a kutya megint kezemre tette a mancsát. Hallidayhez fordultam. - Tudja, felügyelő úr, e csontkollekcióban egy szép, egészséges golden retriever rejtőzik. Bár ki lehetne valami módon engedni. Beszéd közben észrevettem, hogy nemcsak egy alak áll az ajtóban. Két fekete kavicsszem meredt a kutyára a felügyelő széles háta mögül. A többi bámészkodó kinn maradt az utcán, de Mrs. Donovan nem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Tovább csevegtem, mintha nem vettem volna észre. - Tudja, ennek a kutyának elsőrendűen valami jó sampon kell, hogy kitisztítsa az összeragadt bundáját. - Tessék? - kérdezte Halliday. - Igen. Aztán jó hosszan kezelni kell valamilyen igazán hatékony erősítő porral. - Mit beszél? - A felügyelő nagyon meglepettnek látszott. - Nem is kétséges - mondtam. - Ez az egyetlen reménye, de hol talál az ember ilyesmit. Mármint igazán hatékonyat. - Sóhajtottam és felegyenesedtem. - Hát azt hiszem, nincs más megoldás. Legjobb, ha most mindjárt elaltatom. Behozom a holmim a kocsiból. Mire visszaértem a sufnihoz, Mrs. Donovan már benn volt, s a kutyát vizsgálgatta a termetes felügyelő bágyadt tiltakozása ellenére. - Nézze! - kiáltotta Mrs. Donovan izgatottan, s a nyakörvre karcolt kezdetleges írásra mutatott. - Roynak hívják. - Rám mosolygott. - Egy kicsit olyan ez a név, mint Rex, ugye? - Most, hogy említi, Mrs. Donovan, tényleg olyan. Ahogy maga ejti, nagyon hasonlít a Rexre. - Komolyan bólintottam. Néhány pillanatig némán állt, láthatóan mély érzésekkel vívódva, aztán kitört. - Nekem adják? Én talpra állítom, tudom, hogy talpra állítom. Kérem, nagyon kérem, adják nekem! - Hát én nem is tudom - mondtam. - A felügyelő úrtól függ. Kérdezze meg, hátha megengedi... Halliday riadtan nézett rá, aztán azt mondta: - Bocsánat, asszonyom - és félrehívott. Elmentünk néhány métert a magas fűben, s megálltunk egy fa alatt. - Mr. Herriot - suttogta -, én nem tudom, mi folyik itt, de nem adhatok egy állatot ilyen állapotban valakinek, aki hirtelen szeszélyből befogadná. Szegény szerencsétlennek elég rossz sora volt eddig - ne tetézzük még többel. Ez az asszony nem látszik alkalmasnak... Felemeltem a kezem. - Higgye el, felügyelő úr, nincs miért aggódnia. Mrs. Donovan furcsa öreg bogár, de ma az ég küldte ide. Ha van valaki Darrowbyban, aki új életet adhat ennek a kutyának, ő az. Halliday még mindig nagyon kétkedőnek látszott. - De még mindig nem értem. Mit jelent az, hogy sampon kell neki, meg erősítő por? - Ne törődjön vele. Majd egyszer elmagyarázom. Sok jó ennivaló, gondozás, szeretet kell neki, és meg is fogja kapni. Garantálom. - Rendben van, maga olyan biztosnak látszik a dolgában. - Halliday rám meredt még egy-két másodpercig, aztán megfordult, és odament a sufni mellett álló, sóvár kis alakhoz.
- 40 -
Azelőtt sohasem kerestem szándékosan Mrs. Donovant; csak úgy magától bukkant fel, bármerre jártam is, de most naponta aggályosan végigpásztáztam Darrowby utcáit anélkül, hogy egyszer is megpillantottam volna. Nyugtalanított, hogy amikor Gobber Newhouse berúgott, és elszántan belehajtott kerékpárján a korláton keresztül az új csatornának ásott háromméteres gödörbe, Mrs. Donovan nem tűnt fel a tömegben, amely boldogan figyelte, hogyan igyekszenek a tanácsi munkások és két rendőr kiemelni Newhouse-t; és az, hogy nem bukkant fel, amikor ki kellett hozni a tűzoltókocsit a halsütőhöz, mert a zsír lángra kapott, komoly aggodalommal töltött el. Talán el kellett volna mennem hozzá, megnézni, hogyan boldogul a kutyával. Az elpusztult szövetet ugyan lenyestem, és lekezeltem a sebeket, mielőtt az állatot magával vitte volna, de talán ennél többre lett volna szüksége. Akkoriban azonban szilárdul meg voltam róla győződve, hogy a legfontosabb kiszabadítani onnan a kutyát, megtisztogatni és etetni, a többit elvégzi a természet. És nagyon hittem Mrs. Donovanban - sokkal jobban, mint ő bennem -, ha állatgyógyításról volt szó; elképzelni sem tudtam, hogy teljességgel tévedtem volna. Csaknem három hét telt el, s már-már elmentem hozzá, mikor megpillantottam a piactér túloldalán: élénken lépkedett, és közelről megvizsgált minden kirakatot, éppúgy, mint azelőtt. Csak annyi volt a különbség, hogy egy nagy sárga kutyát vezetett pórázon. Elfordítottam a kormányt, s átzötyögtem a macskaköveken, míg melléje nem értem. Mikor meglátta, hogy kiszállok, megállt és ravaszkásan mosolygott, de nem szólt egy szót sem. A kutya fölé hajoltam, s szemügyre vettem. Még mindig girhes volt, de élénknek és boldognak látszott, a sebei gyógyultak és sarjadzottak, s egy szem piszok nem volt sem a bundáján, sem a bőrén. Most már tudtam, mit csinált Mrs. Donovan ezalatt az idő alatt: mosta, fésülte és bontogatta azt a koszos gubancot, míg végül is rendbe tette. Mikor felegyenesedtem, meglepő erővel megragadta a csuklómat és felnézett a szemembe. - Nos, Mr. Herriot - kérdezte -, hát nem hoztam rendbe ezt a kutyát? - Csodát művelt, Mrs. Donovan - mondtam. - És azzal a csodálatos samponjával kezelte, ugye? Kuncogott és továbbment, s attól a naptól kezdve gyakran láttam kettejüket távolról. Eltelt vagy két hónap, mire legközelebb beszéltem Mrs. Donovannal. Éppen a rendelő előtt ment el, mikor lejöttem a lépcsőn. Most is megragadta a csuklómat. - Mr. Herriot - mondta éppúgy, mint korábban. - Hát nem hoztam rendbe ezt a kutyát? Már-már megdöbbenve néztem Royt. Megnőtt, kitelt, s bundája most már nem sárgán, hanem mély arany színben pompásan fénylő hullámokkal fedte a kigömbölyödött mellkast és hátat. Új, fényes szegekkel kivert öv csillogott a nyakán, és szép, zászlós farka könnyedén legyezte a levegőt. Most már golden retriever volt, teljes pompájában. Ahogy ott rámeredtem, felállt a hátsó lábára, nekinyomta mellső mancsait a mellkasomnak, s arcomba nézett. Szeméből világosan kiolvashattam ugyanazt a nyugodt nyájasságot és bizalmat, amit abban a fekete, bűzös sufniban is láttam. - Mrs. Donovan - mondtam halkan -, ez a legszebb kutya Yorkshire-ban. - Aztán, mivel tudtam, hogy várja: - Az a csodálatos erősítő por. Mit tesz bele? - Ugye, szeretné tudni! - Kihúzta magát, és kacéran felnézett rám, és közelebb volt ahhoz, hogy megcsókolják, mint hosszú évek során bármikor. Gondolom, elmondhatjuk, hogy ez volt Roy második életének kezdete. Ahogy teltek az évek, gyakran eltűnődtem a jótékony gondviselés döntésén: egy állat, amely élete első tizenkét hónapját elhagyatottan és kitaszítva töltötte, értetlenül meredve abba az egyhangú, bűzös sötétségbe, egy pillanat alatt átkerült egy fényes, mozgással és szeretettel teli létbe. Mert nem hiszem, hogy attól fogva bármelyik kutyának is olyan jól ment a sora, mint Roynak. Kosztja gyökeresen megváltozott: darabka kenyérhéjak után a legjobb húsokat, kétszersültet, húsos csontokat és egy tányér meleg tejet kapott minden este. És soha semmiből nem maradt ki. Kerti mulatságok, iskolai sportbemutatók, kilakoltatások, sportversenyek - mindenütt ott volt. Örömmel láttam, hogy az idő múltával Mrs. Donovan kilométerórája még hosszabb utakat jelez. Elképesztően sokat költhetett cipőtalpra, de a sok séta valóságos csemege lehetett Roynak - egy gyors körút reggel, haza ebédelni, s utána megint útra kelni - remek volt. Mrs. Donovan nem korlátozta tevékenységét a városközpontra; a folyó mellett nagy darab közterület feküdt, padokkal, s az emberek ide hozták megfuttatni a kutyájukat. Mrs. Donovan meg- 41 -
lehetősen rendszeresen járt ide, hogy a magánélet újabb fejleményeiről értesüljön. Gyakran láttam Royt méltóságteljesen szökellni a fűben egy csapat különböző rendű és rangú eb közepette, s amikor ezt a foglalatosságot abbahagyta, akkor simogatásban, veregetésben vagy egyéb kényeztetésben részesült. Szép kutya volt és szerette az embereket, s ez ellenállhatatlanná tette. Köztudomású volt, hogy úrnője egész gyűjteményre való különböző nagyságú kefét és fésűt vett, s azokkal ápolta a kutya bundáját. Némelyek szerint még a fogápoláshoz is volt egy kis keféje, s ez igaz is lehetett, de a körmét bizonyosan nem kellett vágni - az a sok szaladgálás lekoptatta őket. Mrs. Donovannak is megvolt a jutalma: egy hűséges társ az oldalán a nap és éjszaka minden órájában. De többet is jelentett ennél; Mrs. Donovanban mindig működött a kényszer, hogy állatokat segítsen és gyógyítson, és Roy megmentése volt élete csúcspontja - fényes diadal, amely soha el nem halványult. Tudom, hogy az emléke mindig elevenen élt, mert sok évvel később egy krikettmeccsen a partvonal mentén ültem s megpillantottam őket, az öreg hölgy élénken nézegetett körbe, Roy békésen bámult a játéktérre, szemlátomást élvezett minden labdát. Figyeltem őket, mikor a mérkőzés végén elindultak az oszló tömegben; Roy úgy tizenkét éves lehetett, és csak isten tudja, hány éves volt Mrs. Donovan, de a nagy aranyszínű állat könnyedén ügetett, és úrnője, kicsit hajlottabban, fejét valamicskével közelebb engedve a földhöz ugyancsak fürgén járt. Mikor meglátott, odajött hozzám és éreztem csuklómon az ismerős szorítást. - Mr. Herriot - mondta és sötét, fürkésző szemében még mindig parázslott a büszkeség, feszült a diadal, mintha minden tegnap történt volna. - Mr. Herriot, hát nem hoztam rendbe ezt a kutyát?
10. Otthoni életem nyugodalmas alapja mindent megváltoztatott. A praxis szeszélyei tovább folytatódtak s folytatódni fognak örökké, de a háttérben Helen jelenléte valami meleg végtelenséget, mérhetetlen békét hozott. Ha visszagondoltam arra az időre, mikor Helen még nem volt a feleségem, egy bizonytalan világot láttam, és a darrowbyi kiállítás óta mintha egy örökkévalóság telt volna el. Emlékszem rá, mikor Siegfried megkérdezte tőlem: - Hajlandó volnál bíráskodni a darrowbyi kiállításon? - Egy levelet olvasott, s most az íróasztalra dobta. - Szívesen, de azt hittem, ezt mindig te csinálod. - Igen, de a levélben az áll, hogy idén megváltoztatták az időpontot, s azon a hét végén történetesen el kell utaznom. - Akkor örömmel. Mit kell csinálnom? Siegfried végigfutott a bejelentések listáján. - Könnyű ügy tulajdonképpen. Inkább csak afféle kirándulás. Meg kell mérned a lovakat, és ügyeletet tartani, ha netán valamelyik állat megsérülne. Ennyi az egész. És persze neked kell elbírálnod a családi kedvenceket. - Családi kedvenceket? - Igen, van igazi kutyabemutató is, de arra szakértő bírót hívnak. Ez csak afféle móka - mindenféle állat. Találni kell egy elsőt, másodikat és harmadikat. - Rendben - mondtam. - Azt hiszem, ezzel még úgy-ahogy megbirkózom. - Remek. - Siegfried felfordította a borítékot, amelyben a levél érkezett. - Itt van a parkolójegyed meg két ebédjegy, ha vinni akarnál valakit. Meg az állatorvosi jelvényed. Oké? A bemutató szombatján olyan idő lett, hogy a szervezők alighanem doromboltak gyönyörűségükben; tágas, folttalan kék ég, alig-leheletnyi szellő, s az a perzselő, nyers napfény, amit ritkán érezni Észak-Yorkshire-ban. Mikor a bemutatóra értem, úgy éreztem, egy darabka lélegző, élő régi Angliát látok; a sátrak és elárusítóhelyek élénken emelkedtek ki a folyóparti rét zöldjéből, asszonyok és gyerekek tarka nyári ruhában, szarvasmarhák zubbonyos őrzőikkel, nehéz Shire lovak parádézó sora a körben. - 42 -
Leállítottam a kocsit, s a rendezők sátra felé mentem; zászlója ernyedten csüggött az árbocról. Tristan itt elvált tőlem. A pénztelen egyetemista tévedhetetlen szimatával kiszagolta a kis ingyen kosztot és mulatságot, és átvette a felesleges jegyemet. Eltökélten a sörössátor felé indult, miközben én bementem, hogy a kiállítás titkáránál jelentkezzem. Otthagyva mérőpálcámat, nézelődtem egy darabig. Egy vidéki kiállítás sokfélét jelent sokféle embernek. Mindenféle hátaslovakat, póniktól a vadászlovakig vágtáztattak fel és alá, és egyik karámban a bírák egy csapat kanca és gyönyörű kis csikó körül járkáltak. Egy sarokban négy ember vödrökkel, kefékkel felfegyverkezve, nagy odaadással mosott és kefélt egy sor fiatal bikát, úgy pödörve-hajtogatva farukon a szőrt, mint a hölgyfodrászok. Végigballagva a sátrak között, szemügyre vettem a termények szédítő változatosságát a rebarbaraszáraktól a hagymacsomókig, a virágkiállításokat, a hímzést, lekvárokat, tortákat, pitéket. És a gyerekek részlege: a kilencéves Annie Heseltine festménye, „A tengerpart Scarborough-nál”; imbolygó rondirás-sorok: „A szépség örökös öröm”, Bernard Peacock, tizenkét éves. Az időnként feltörő dallamoktól csábítva átballagtam a füvön a Darrowby és Houlton Pengető Zenekarhoz, amely a Költő és Paraszt-nyitányt adta elő. A zenekar tagjai a legkülönbözőbb korúak voltak, hetvenesektől le egészen egy-két tizennégy év körüli fiúig, s megizzadva a forró napsütésben, legtöbben ledobták egyenzubbonyukat. Több szék alatt félliteres korsók pihentek, s a zenészek sűrűn frissítették magukat nagy, kényelmes kortyokkal. Kiváltképp lenyűgözött a karmester, egy vékony, törékeny, úgy nyolcvanévesnek látszó ember. Csak ő hagyta magán a teljes egyenruhát sapkástul, mindenestül, s látszólag mozdulatlanul állt a zenészek félholdja előtt, állát a mellkasára ejtve, kezét ernyedten lógatva. Csak amikor közvetlen közelébe értem, vettem észre, hogy ujjai a zene ütemére rángatóznak, s hogy valójában vezényel. S minél tovább figyeltem, annál ideillőbbnek látszott e vezénylési mód. A yorkshire-i utálja a magamutogatást, sőt az érzelem bármilyen külső jelét is, s ezért elképzelhetetlen lett volna, hogy a karmester hagyományos módon hadonásszon a karjával; nem kétséges, hogy fáradságos órákat töltött próbákkal és zenészei tanításával, de itt, ahol munkája eredményét mutatják be a közönségnek, csak nem fog felvágni vele. Még az alig látható ujjmozdulatokban is volt valami bűntudat, mintha az öreg úgy érezné, hogy rajtakapták valami szégyenletesen. De figyelmemet elvonta egy embercsoport, amely a zenekar túloldalán vonult el. Helen volt az Richard Edmundsonnal, mögöttük Mr. Alderson és Richard apja, mélyen beszélgetésbe merülve. A fiatalember igen közel ment Helenhez, fényes, lenyalt szőke haja birtoklóan imbolygott a lány sötét feje felett, arcát élénkké tette a beszéd és nevetés. Az égen nem volt felhő, de úgy éreztem, mintha egy sötét kéz kinyúlt volna, és elmázolta volna a napsütés fényét. Gyorsan megfordultam, és Tristan keresésére indultam. Besiettem abba a sátorba, amely az „Üdítők” feliratot viselte ajtaja felett, s hamarosan felfedeztem kollégámat. Félkönyökkel egy kecskelábakból és deszkából összetákolt pultra támaszkodott, és elégedetten csevegett egy csomó posztósapkás helybélivel, egyik kezében szivar, a másikban félliteres korsó. A légkör teli volt tenyeres-talpas kedélyességgel. Az elnöki ivóban, a rendezők főhadiszállása mögött elegánsabb ivás folyt, fő nedűként angoszturás gin és sherry járta, itt azonban sört lehetett kapni, üvegeset és csapoltat, és a termetes hölgyek a pult mögött azoknak az embereknek az elszánt odaadásával dolgoztak, akik tudják, hogy nehéz napnak néznek elébe. - Igen, láttam - mondta Tristan, mikor előadtam híreimet. - Mi több, éppen itt megy. - A családi együttes felé biccentett, éppen akkor sétáltak el a bejárat előtt. - Már egy ideje szemmel tartom őket - tudod Jim, innen nem sok kerüli el a figyelmemet. - Hát igen. - Elfogadtam tőle egy fél korsó keserű sört. - Nagyon meghittnek látszik az egész. A két papa mintha vér szerinti fivér volna, ő meg belekapaszkodik a pofa karjába. Tristan kipillantott korsója felett a kinti jelenetre, és fejét rázta. - Nem egészen. A pofa kapaszkodik a lány karjába. - Vizsgálódva rám nézett. - A kettő között pedig van némi különbség, ugyebár. - Nem hinném, hogy számomra bármi különbséget jelentene, akár így van, akár úgy - dörmögtem.
- 43 -
- Ne vágj olyan szörnyű gyászos pofát. - Könnyedén kortyolt egyet, s ettől az ital szintje poharában vagy tizenöt centit alászállt. - Mit kívánsz te egy csinos lánytól? Hogy otthon üljön s várja, míg felhívod? Nekem olyasmit nem meséltél, hogy minden este dörömböltél volna az ajtaján. - Te könnyen beszélsz. Azt hiszem, az öreg Alderson rám uszítaná a kutyáit, ha odamennék. Tudom, hogy nem szereti, ha Helent kerülgetem, s ezenfelül még úgy érzem, azt hiszi, hogy én öltem meg a tehenét, mikor utoljára ott jártam. - És te ölted meg? - Nem én. De egy élő állathoz mentem oda, adtam neki egy injekciót, mire rögtön kimúlt, így hát nem hibáztathatom az öreget. Ittam egy korty sört, és Aldersonék társaságát figyeltem: irányt változtattak, s menedékünktől elfelé ballagtak. Helen halványkék ruhát viselt, arra gondoltam, milyen jól illik ez a szín sötétbarna hajához, s mennyire tetszik a járása, ahogy könnyedén lendíti a lábát, s a vállát kihúzva, egyenesen tartja, mikor megszólalt a hangosanbeszélő: - Kérjük, Mr. Herriot állatorvos urat, jelentkezzék azonnal a rendezőknél. Majd hanyatt vágódtam, de ugyanakkor a büszkeség gyors villanását is éreztem. Most hallottam először, hogy nevemet és foglalkozásomat a nyilvánosság előtt meghirdetik. Tristanhoz fordultam. Illendő lett volna, hogy a gyakorlati munkát megfigyelje, s most esetleg valami érdekes kínálkozott. De mélyen elmerülve valami történetet igyekezett elmesélni egy vaskos, kövér, fényes képű kis embernek, s ez nem ment könnyen, mert a kis ember eltökélte, hogy fenékig üríti a vidámság poharát, és minden mondat után nevetőgörcsöt kapott, pedig a történet vége még messze volt. Tristan nagyon komolyan vette a történeteit, tehát úgy döntöttem, hogy nem szakítom félbe. A fontosság heve töltött el, ahogy ott lépkedtem a füvön, s hivatalos jelvényem, rajta arany betűkkel, „Állatorvos”, kabátom hajtókáján himbálózott. Egy rendező jött velem szembe félúton. - Egy marha. Azt hiszem, baleset érte. - A mező szélén húzódó karámok felé mutatott. Kíváncsi tömeg verődött össze a páciensem körül, amelyet a borjas üszők kategóriájába neveztek be. A tulajdonos, egy nem Darrowbyba való idegen, borús arccal jött oda hozzám. - Megbotlott, mikor lejött a marhaszállító kocsiról, és fejjel nekiment a falnak. Az egyik szarva letörött. Az üsző, egy csinos kis vörös jószág, szomorú látványt nyújtott. Megmosták, megfésülték, beporozták és kipámpillázták a nagy napra, s most egyik szarva részegen himbálózott a pofája mellett, és a törött felületből három sugárban kecses szökőkútként tört fel a világos artériás vér. Kinyitottam a táskámat. Meglehetős készletet hoztam mindabból, amire szükségem lehet, s most előhalásztam néhány ércsipeszt és sebvarróanyagot. Az ilyenfajta vérzést úgy ésszerű elállítani, hogy az ember megfogja a vérző eret és összevarrja, de ez néha nem olyan könnyű. Kiváltképp ha a páciens nem hajlandó közreműködni. A törött szarvat csak egy bőrszalag kötötte a fejhez. Gyorsan lemetszettem ollóval, aztán, mialatt a farmer az üsző orrát fogta, csipeszeimmel a sérült ér után kezdtem tapogatózni. Az éles napfényben meglepően nehéz volt a szökellő vért meglátni, s ahogy a kis állat a fejét dobálta, ismételten éreztem a meleg permetet az arcomon, s hallottam kopogni a galléromon. Már éppen kezdtem elcsüggedni eredménytelen kutaszkodásomtól, mikor felnéztem s megláttam Helent és a fiúját, amint a tömegből figyelnek. A fiatal Edmundson enyhe derűvel nézte hasztalan erőfeszítéseimet, de Helen bátorítóan mosolygott, mikor elkapta a tekintetemet. Igyekeztem vérálarcomon keresztül visszamosolyogni rá, de nem hinném, hogy ez látható lett volna. Mikor az üsző egy különlegesen erőteljes lökéssel elrepítette csipeszemet a fűbe, feladtam. Azt tettem, amit alighanem már elején is tennem kellett volna - rányomtam egy darab vattát meg fertőtlenítő port a csonkra, és nyolcascsomóval a másik szarvhoz rögzítettem. - Hát ez megvan - mondtam a farmernek, miközben megpróbáltam a vért kipislogni a szememből. - A vérzés mindenesetre elállt. Azt tanácsolom, hogy hamarosan vetesse le szabályszerűen a szarvát, különben kissé furcsa látványt fog nyújtani. Épp akkor bukkant fel Tristan a nézők közül. - Mi hozott ki a sörsátorból? - kérdeztem kissé keserűen. - Ebédidő van, öregfiú - felelte Tristan béketűrően. - De előbb ki kell téged egy kicsit mosdatnunk. Nem mutatkozhatsz velem ilyen állapotban. Várj, hozok egy vödör vizet. - 44 -
A kiállítási ebéd olyan kitűnő volt, hogy nagymértékben magamhoz tértem tőle. Bár sátorban ettünk, a bizottsági tagok feleségei emlékezetes hidegbüfét varázsoltak elő. Volt friss lazac és házisonka, elsőrendű marhasült szeletek vegyes salátával, és almás pite, és azok a nagy, színültig telt tejszínes kancsók, amiket csak farmerünnepségeken lát az ember. Az egyik hölgy közismert sajtkészítő volt, s befejezésül pompás juhsajtot és kávét kaptunk. Italról is gondoskodtak: mindenkinek a helyén egy üveg világos sör és pohár állt. Alig léptem ki a napsütésre, mikor egy ember megérintette a vállamat. - Az egyik kutyabíráló szeretné, ha megvizsgálna egy kutyát. Úgy hiszi, valami baja van. Vékony, mintegy negyvenéves, kis sötét bajuszt viselő férfihoz vezetett, aki a kocsija mellett állt. Egy drótszőrű foxit tartott pórázon, és nyájaskodó mosollyal fogadott. - Semmi baja a kutyámnak - jelentette ki -, de az az ember szeret nagy hűhót csapni. Lenéztem a foxira. - Úgy látom, valami van a szeme sarkában. Az ember élénken rázta a fejét. - Ó nem, nincs ott semmi. Beszórtam fehér porral s egy kevés a szemébe került, ennyi az egész. Hm, nézzük meg, mit mond a lázmérő. A kis állat zokszó nélkül tűrte, hogy bedugjam a lázmérőt. Mikor megnéztem, mit mutat, felszaladt a szemöldököm. - Negyven fok. Sajnálom, de nincs olyan állapotban, hogy részt vehessen a kiállításon. - Várjunk csak. - Az ember előredugta az állát. - Maga úgy beszél, mint az a fickó ott benn. Hosszú utat tettem meg, hogy bemutassam ezt a kutyát, és be is fogom mutatni. - Sajnálom, de negyvenfokos lázzal nem állíthatja ki. - Hosszú volt az utazás. Attól felmehet a láza. A fejemet ráztam. - Nem, ennyire nem mehet fel. Egyébként is betegnek látszik. Látja, hogy félig csukva tartja a szemét, mintha félne a világosságtól? Lehet, hogy szopornyicája van. - Micsoda? Ostoba beszéd, s ezt maga is tudja. Soha nem volt ilyen egészséges. - Az ember szája remegett a dühtől. Lenéztem a kis kutyára. Nyomorúságosan kuporgott a füvön. Időnként megborzongott, határozott fényiszonya volt, s mindkét szeme sarkában ott ült az a krémszerű gennycsomó. - Be van oltva szopornyica ellen? - Nem, nincs, de mit emlegeti folyton? - Mert azt hiszem, hogy megkapta, s az ő érdekében és a többi kutya érdekében azonnal haza kellene vinnie, s megkeresnie az állatorvosát. Rám meredt: - Szóval nem engedi be a kiállítási sátorba? - Nem bizony. Nagyon sajnálom, de szóba sem jöhet. - Megfordultam és otthagytam. Csak egy pár lépést tettem, mikor megint felzengett a hangosbeszélő. - Kérjük Mr. Herriotot, jöjjön a mérőálláshoz, a pónik ott várják. Elmentem a mérőpálcámért és átkocogtam a mező egyik sarkába, ahol már összegyűlt egy csapat póni; walesi, völgységi, exmoori, dartmoori - minden fajta képviselve volt. A be nem avatottak kedvéért: a lovak mértékegysége a marok, amely négy hüvelykből áll, s méréshez egy osztályozott pálcát használnak, azon van egy keresztrúd, vízszintezővel; ezt a ló marjára, a váll legmagasabb pontjára helyezik. Elég sokszor végeztem már ezt a műveletet egyes állatokon, de most először kellett kiállításon csinálnom. Pálcámat készenlétben tartva ott álltam a két széles deszkalap mellett, amelyeket a gyepre helyeztek, hogy az állatok viszonylag vízszintes talajon álljanak. Egy mosolygó fiatal nő vezette be az első pónit, egy csinos pejt a deszkákra. - Milyen osztály? - kérdeztem. - Tizenhárom marok. Odamértem a pálcát. Jóval alatta maradt. - Jó, kérem a következőt. - 45 -
Még jött néhány minden baj nélkül, aztán egy kis szünet állt be, mielőtt a következő csoport megérkezett volna. A pónik folyvást érkeztek a mezőre lószállító bokszaikban, sorra odavezették őket hozzám, némelyiket a fiatal lovas, másokat a szülők. Úgy látszott, elég soká itt kell maradnom. Az egyik szünet alatt a kis ember, aki mellettem álldogált, megszólalt. - Nem vót semmi baj még? - kérdezte. - Nem, minden rendben megy - feleltem. Kifejezéstelen arccal bólintott, s ahogy közelebbről megnéztem, apró termete, sötét, cserzett vonásai és magas válla egy kis barna gnómra emlékeztettek. Ugyanakkor volt valami tagadhatatlan lovasemberi benne. - Leszen még néhány fura szerzet - dörmögte. - És mindahány mindég ugyanazt mondja. Mindahány azt mondja, hogy az állatorvos egy másik kiállításon átengedte a lovukat. - Barna képe fanyar mosolyba ráncolódott. - Igazán? - Úgy ám, majd meglátja. Újabb jelöltet vezetett be egy gyönyörű szőke nő. Teljes tűzerővel rám irányította két nagy zöldes szemét, és rám villantotta hófehér fogait. - Tizenkettő kettő - suttogta csábítóan. Odatettem a pálcát és igazgattam jobbra-balra, de akármennyit igazgattam is, nem tudtam ilyen keveset mérni. - Sajnálom, egy kicsit nagy - mondtam. A szőke mosolya eltűnt. - Ráhagyott fél hüvelyket a patkójára? - Rá bizony, de láthatja maga is, hogy jóval magasabb. - De Hickleyben baj nélkül átengedte az állatorvos - csattant fel, s szemem sarkából láttam, hogy a gnóm bölcsen bólint. - Erről nem tehetek - mondtam. - Azt hiszem, kénytelen lesz a következő osztályban indítani. Egy pillanatig a hideg tengerágy két hideg kavicsa meredt rám jegesen, aztán eltűnt a szőke, és magával vitte póniját. Utána egy kis vöröspej lovat vezetett egy kemény arcú, kockás ruhát viselő úr az állásra, s meg kell mondanom, hogy a ló viselkedését rejtélyesnek találtam. Valahányszor a pálca a marjához ért, térdre ereszkedett, úgy hogy sose tudtam, pontosan mértem-e vagy sem. Végül feladtam és átengedtem. A gnóm köhögött. - Ismerem ezt a pofát. - Igazán? - Igen, annyiszor megszúrta annak a póninak a marját tűvel, hogy lerogyik, ha valaki meg akarja mérni. - Nem igaz! - Oly igaz, mint ahogy itt állok. Megdöbbentem, de a következő csoport érkezése néhány percre lekötötte a figyelmemet. Némelyek átmentek, másokat más osztályba kellett száműznöm, s a tulajdonosok ezt különbözőképpen fogadták - némelyek filozofikusan, mások látható bosszúsággal. Egyik-másik lónak egy cseppet sem tetszett a pálca, s úgy kellett körbetáncolnom őket, mikor hátrahőköltek és felágaskodtak. A csoport utolsó pónija egy szép szürke volt, egy pattogós ember vezette, arcán széles, baráti mosollyal. - Hogy van, jól? - érdeklődött udvariasan. - Ez tizenhárom kettő. Az állat baj nélkül átment a bot alatt; de miután elügetett, újra megszólalt a gnóm. - Ezt a pofát is ismerem. - Igazán? - De még mennyire. Lenyomatja lovait, mielőtt megméretné őket. Ez a szürke egy órája állt a bokszában egy nyolcvankilós kukoricászsákkal a hátán. Levesz belőle egy hüvelykkel. - Szent Isten! Biztos benne? - 46 -
- Ne féljen, láttam, mikor csinálta. A fejem kezdett egy parányit kóvályogni. Vajon mindezt csak kitalálta a gnóm, vagy csakugyan működnek ezek a rosszindulatú erők az ártatlan mulatság mögött? - Láttam ezt a pofát - folytatta a gnóm - mikor egy kiállításon fél hüvelyket levetetett a pónija magasságából a patkó miatt, pedig nem is vót a lovon patkó. Azt kívántam, bárcsak abbahagyná. És éppen akkor valaki félbeszakította. A bajszos ember volt. Mellém húzódott és bizalmasan a fülembe súgta: - Gondoltam valamit. A kutyám mostanára kiheverhette az utazást, s azt hiszem, a hőmérséklete normális. Nem mérné meg újra? Még mindig van idő, hogy kiállítsam. Fáradtan elfordultam. - Higgye el, csak időpocséklás volna. Megmondtam, hogy beteg. - Kérem! Tegye meg ezt a szívességet. - Arckifejezése kétségbeesett volt, szemében fanatikus fény villogott. - Rendben van. - Odamentem a kocsihoz vele, és elővettem a hőmérőmet. Most is negyven fokot mutatott. - Most már jó lenne, ha hazavinné ezt a szegény kutyát - mondtam. - Nem volna szabad itt lennie. Egy pillanatig azt hittem, megüt. - Nincs neki semmi baja! - sziszegte, s egész arca rángatózott az indulattól. - Sajnálom - mondtam, és visszamentem a mérőálláshoz. Egy tizenöt éves forma fiú várt rám a pónijával. A ló állítólag a tizenhárom kettes osztályba való volt, de azt csaknem másfél hüvelykkel meghaladta. - Sajnos, túlontúl nagy - mondtam. - Nem kerülhet abba az osztályba. A fiú nem felelt. Benyúlt a zakójába, és elővett egy papírlapot. - Ez állatorvosi igazolás arról, hogy tizenhárom kettő alatt van. - Sajnálom, nem jó - mondtam. - A rendezők azt mondták, ne fogadjak el semmilyen igazolást. Már kettőt visszautasítottam. Minden lónak át kell mennie a mérce alatt. Sajnálatos, de így van. A fiú modora hirtelen megváltozott. - De el KELL fogadnia! - üvöltötte az arcomba. - Ha igazolás van, nem kell megmérni! - Beszélj a rendezőkkel. Nekem ez az utasításom. - Majd az apámmal beszélek! - kiáltotta, és elvezette az állatot. Az atya, nagy, kövér, gazdagnak látszó, magabiztos ember, hamarosan a helyszínen termett. Láthatóan nem volt hajlandó az én akadékoskodásomat eltűrni. - Ide figyeljen, nem tudom, mire jó ez, de magának ebben az ügyben nincs választási lehetősége. El kell fogadnia az igazolást. - Biztosíthatom, hogy nem kell - feleltem. - Különben is, nem arról van szó, hogy a lova kissé fölötte van a mértéknek. Méterekkel van fölötte - közelében sem jár a megadott magasságnak. Az atya vérvörösre vált. - Közölhetem magával, hogy az állatorvos átengedte a... - Tudom, tudom - mondtam, s hallottam, hogy a gnóm kurtán felnevet. - De itt nem megy át. Kurta csend támadt, aztán apa és fia üvölteni kezdett velem. S miközben egyik sértést a másik után vágták a fejemhez, valaki megérintette a karomat. Megint a bajuszos ember volt az. - Kérem, hogy még egyszer mérje meg a kutyámat - suttogta kétségbeesetten igyekezvén mosolyogni. - Biztosra veszem, hogy most már rendben van. Megméri? Elegem volt belőle: - Méri a fene! - csattantam fel. - Legyen szíves, ne zaklasson tovább, és vigye haza azt a szegény állatot. Különös, hogy néha milyen valószínűtlen célok mozgatnak meg embereket. Senki nem érezheti élet-halálkérdésnek, hogy egy kutyát kiállítanak-e vagy sem, de a bajszos ember annak érezte. Elkezdett őrjöngeni. - Magának az a baja, hogy nem ért a mesterségéhez! Ekkora utat tettem meg, és maga piszkosul kitol velem! Van egy állatorvos barátom, egy igazi állatorvos, annak majd beszámolok magáról, be én. Mindent elmondok neki magáról! - 47 -
Közben apa és fia is teljes hangerővel működött, vicsorgott és üvöltött rám, s hirtelen ráébredtem, hogy egy ellenséges kör közepén vagyok. A szőke is ott volt s mások is, akiknek a póniját kiselejteztem, és dühösen gesztikulálva, harciasan néztek rám. Nagyon egyedül éreztem magam, mert a gnóm, aki szövetségesnek látszott, nem volt sehol; szeretett beszélni, de a veszély első leheletére eltűnt. Ahogy végignéztem a fenyegető tömegen, körbemozgattam magam előtt a mérőpálcámat; mint fegyver, nem sokat ért, de talán távol tudom vele tartani őket, ha nekem rohannak. És éppen abban a pillanatban, mikor a levegő sűrű lett a barátságtalan szavaktól, megpillantottam a kör szélén Helent és Richard Edmundsont, amint felmérik a helyzetet. Most nem aggasztott a fiú, de ismét furcsának találtam, hogy mintegy a végzet elrendeléséből mindig afféle bohócnak látszom, ha Helen a közelben van. A mérés mindenesetre véget ért, és úgy éreztem, szükségem van némi belső erősítésre. Viszszavonultam, és elmentem megkeresni Tristant.
11. A sörössátor hangulatát mintha egyenesen nekem találták volna ki. A forróság miatt a szokásosnál is látogatottabb volt a sátor, nagyobb a zsúfoltság; a vendégek közül sokan már kora reggel óta itt tartózkodtak, s a levegő sűrű volt a vaskos viccektől, harsogó nevetéstől, örömkiáltásoktól; és szerencsére itt senki sem törődött egy fikarcnyit sem a pónik magasságával vagy a kutyák hőmérsékletével. Keresztül kellett verekednem magam a tömegen, hogy eljussak Tristanig, aki a pultra hajolva komoly beszélgetést folytatott egy szemrevaló fiatal csaposlánnyal. A többi kiszolgáló hölgy középkorú volt, de Tristan gyakorlott szeme felfedezte ezt az egyet, a kivételt, ezt a fénylő vörös hajú, csintalan arcú, biztató mosolyú lányt. Reméltem, hogy egy kis vigasztaló beszélgetést folytathatok Trístannal, de nem részesülhettem osztatlan figyelmében, s így, néhány percig bűvészkedvén poharammal a tömegben, kimentem. Kinn a szabadban a nap még mindig perzselt, a letapodott fű illata felszállt a meleg levegőbe, a zenekar a Rose Marie-ből játszott egyveleget, s a lelkembe lassan béke lopakodott. Most már, hogy a rázósán túl vagyunk, talán én is élvezhetem a kiállítást; már csak a családi kedvenceket kellett elbírálni, s annak örömmel néztem elébe. Vagy egy óra hosszat bolyongtam roppant disznók és gőgös birkák óljai körül, a klasszikusan ék alakú, finom lábú, szabályos tőgyű Shorthorn tehenek sorai között. Lebilincselve figyeltem egy számomra új vetélkedőt: fiatal férfiak villát szúrtak egy szalmabálába, s barna karjuknak hirtelen lendítésével magasan átdobták a korlát fölött. Egy helybeli farmer, az öreg Steve Bramley bírálta a nehéz lovakat, s irigyeltem súlyos tekintélyét, ahogy keménykalapban, szigorú tekintettel körbejárta az állatokat; néha rátámaszkodott botjára, úgy mérlegelte a bírálati eredményt. El sem tudtam képzelni, hogy bárki is vitába mert volna szállni vele. Késő délutánra járt, mikor a hangosbemondó utolsó kötelességem színhelyére szólított. A Család Kedvencei vetélkedő résztvevői a füvön széles körben kirakott székeken helyezkedtek el. Főként gyerekek voltak, de mögöttük a szülők és barátok érdeklődő gyűrűje figyelte aggodalmasan érkezésemet. Az egzotikus állatkák divatja még gyerekkorát élte, de így is szinte elakadt a lélegzetem a meglepetéstől, mikor megláttam, hányféle teremtményt mutatnak itt be. Gondolom, eddig homályosan pár kutyát és macskát képzeltem magam elé, de most egyre növekvő riadalommal jártam végig a kört, nézegetve a nyulakat - megszámlálhatatlan mennyiségű s mindenféle nagyságú és színű házinyulat -, tengerimalacokat, fehéregereket, jó pár törpepapagájt, két teknősbékát, egy kanárit, egy macskakölyköt, egy papagájt, egy mejno madarat, a láda kutyakölyköt, néhány kutyát és macskát és egy aranyhalat üvegedényben. A kisebb állatokat gazdájuk a térdén tartotta, a nagyobbak a földön ücsörögtek. Hogyan leszek képes itt dönteni, kérdeztem magamtól. Hogyan választ az ember egy papagáj és egy kutyakölyök, egy törpepapagáj és egy bulldog, egy egér és egy mejno madár között? S - 48 -
ahogy ott jártam körbe-körbe, rájöttem: így nem lehet dönteni. Csak úgy, hogy kikérdezem a gyerekeket s megtudom, melyik viseli legjobban gondját az állatának, melyik tud a legtöbbet az etetéséről és általános tartásáról. Összedörzsöltem a kezem, s elnyomtam magamban az elégedett kuncogást: megvolt a munkám alapja. Nem szeretnék dicsekedni, de azt hiszem, joggal mondhatom, hogy kimerítő tudományos vizsgálatot folytattam e vegyes csoportban. Kezdettől fogva a hűvös érdektelenség magatartását öltöttem fel, s kíméletlenül elűztem a személyes ízlés minden gondolatát. Ha csak magamnak akarok kedvére tenni, az első díjat egy csillogó fekete labradornak adtam volna, amely roppant nyugalommal ült egy szék mellett, és mindannyiszor kegyesen a mancsát nyújtotta, valahányszor arra mentem. A második díjasom egy jóindulatú cirmos lett volna - mindig is kedveltem a cirmosokat -, amely pofáját a kezemhez dörzsölte, míg a gazdájával beszéltem. Az egymás hegyén-hátán mászkáló, kövér, morgó kutyakölykök kaphatták volna a harmadik díjat. De félretoltam e méltatlan gondolatokat, és mentem tovább választott utamon. Némileg elvonta a figyelmemet a papagáj, amely oly megsemmisítő finomsággal mondta a „helló”-t, mint egy telefonáló lakáj, és a mejno madár, amely zengő yorkshire-i baritonnal ismételten intett, hogy „Csukd be az ajtót, ha kimégy.” Az egyetlen felnőtt a körben egy kidülledt, jeges szemű, nagy keblű hölgy volt a fehér uszkárjával. Ahogy közeledtem hozzá, kötekedően nézett rám, mintha azt kérdezné, merek-e a kutyájának mást, mint első díjat adni. - Helló, kisöreg - mondtam, s kinyújtottam a kezem. Az uszkár válaszul hangtalanul felhúzta ínyét, s olyanformán nézett rám, mint a gazdája. Gyorsan visszahúztam a kezem. - Nem kell félnie tőle - mondta a hölgy fagyosan. - Nem bántja. Felnevettem. - Persze, hogy nem. - Megint kinyújtottam a kezem. - Jó kis kutya vagy, igaz? - Az uszkár megint kivillantotta a fogát, s amikor tovább makacskodtam s meg akartam simogatni a fülét, hangtalanul odakapott, a foga egy centire az ujjamtól csattant össze. - Azt látom, hogy nem szereti magát. Ugye, drágaságom? - A hölgy odaszorította arcát a kutya fejéhez, és utálkozva nézett rám, mint aki pontosan tudja, mit érez a kutyája. - Csukd be az ajtót, ha kimégy - parancsolta a mejno madár mogorván valahonnan mögülem. Átadtam a hölgynek a kérdőívet, és továbbmentem. Egyvalaki kiemelkedett a tömegből: az aranyhalas kisfiú. Ösztökélésemre tájékozottan beszélt a haláról, etetéséről, élettörténetéről és szokásairól. Még közönségesebb betegségeit is meglehetősen ismerte. Az akvárium is szép tiszta volt, a víz friss: nagyon tetszett az egész. Mikor végére értem a körnek, szemem vizslatóan még egyszer körbejárattam. Igen, semmi kétség, a három nyertest a legnagyobb határozottsággal kiválasztottam, a sorrendet pedig szigorúan tudományos szelekcióra alapoztam. Beléptem a kör közepébe. - Hölgyeim és uraim - mondtam, végigfuttatva nyájas mosolyomat a társaságon. - Helló - felelte a papagáj ízesen. Nem törődtem vele, hanem folytattam: - Íme a sikeres versenyzők. Első helyezett a hatos szám, egy aranyhal. Második a tizenötös szám, egy tengerimalac. Harmadik a tízes szám, egy fehér macskakölyök. Többé-kevésbé számítottam egy kis tapsra, de nem csattant taps. Mi több, bejelentéseimet feszes csend fogadta. Amint bejelentettem az aranyhalat, mindjárt éreztem valami változást a hangulatban. Meglepő volt - egy hirtelen hideg hullám, amely elsöpörte a várakozó mosolyokat, és elégedetlen mormogást hozott helyettük. Valamit rosszul csináltam, de mit? Tehetetlenül néztem körül, miközben a moraj erősödött. „Hát erről mi a véleménye?” „Nem igazságos, ugye?” „Nem gondoltam volna róla.” „Az a sok édes nyúl, és jóformán rájuk se nézett.” Nem értettem, de akárhogy is, a munkám befejeződött. Kinyomakodtam a székek között, s a nyílt mezőre menekültem. - Csukd be az ajtót, ha kimégy - kérte a mejno madár a legmélyebb basszus hangon, mikor távoztam. Megint megkerestem Tristant. A sörössátor légköre is megváltozott. Az ivók már rég túljutottak a csúcsponton, s a vidám bábel, amely ittjártamkor az imént köszöntött, most kimerült mo- 49 -
rajjá csendesedett. A telítettség hangulatát éreztem. Tristanhoz, aki egy korsót tartott a kezében, egy micisapkás, nadrágtartós ember beszélt nagy ünnepélyességgel. Időnként, mikor megragadta Tristan szabad kezét és a szemébe meredt, kissé megbillent. Olykor a legnagyobb szeretettel vállon veregette. Kollégám láthatóan mély és tartós barátságokat kötött itt, míg én ellenségeket szereztem odakünn. Odahúzódtam az oldalához, és a fülébe súgtam: - Mehetünk már, Triss? Lassan megfordult és rám nézett. - Nem, öreg fiú - mondta gondosan tagolva a szavakat. - Azt hiszem, nem megyek veled. Később tánc lesz a kiállítótéren, és Doreen hajlandó velem tartani. - Szerelmetes pillantást vetett a pulton át a vöröshajúra, aki válaszul ráncba húzta az orrát. Indulni készültem, mikor a hátam mögött felhangzó párbeszédtöredék megállásra késztetett. - Egy kurva aranyhal! - mondta egy hang utálkozva. - Az igaz, fene fura vót, George - felelte a másik hang. Sörivás hörpölő hangja hallatszott. - De tudod, Fred - mondta az első hang -, annak az állatorvosnak meg köllött tennie. Nem tehetett mást. Nem fumigálhatta az uraság fiát. - Gondulom, igazad van, de azért mocsokság, hogy a családi kedvenceknél is begyün a protekció meg a korrupció. Nehéz sóhaj, aztán: - Így megyen ez manapság, Fred. Minden merő egy számítás. - Ebbe igazad van, George. Merő egy számítás, az biza. Elnyomtam feltámadó rémületemet. A Pelhamek nemzedékek óta a Darrowby Kastély urai voltak, a mostanit, Pelham őrnagyot ismertem, mint barátságos farmerklienst, de csak úgy. A fiáról nem is hallottam. Megragadtam Tristan karját. - Ki az a kisfiú ott? Tristan üveges szemmel bámult a gyepen át. - Az, amelyik az aranyhalas akváriumot fogja? - Az. - A kis Nigel Pelham, az uraság fia. - Szent isten - nyögtem. - De hát még sose láttam. Hol volt eddig? - Internátusban valamerre délen, azt hiszem. Most vakáción van. Megint szemügyre vettem a fiút. Kócos szőke haj, szürke, nyitott nyakú ing, napsütötte lábszárak. Éppen olyan, mint a többi. George megint rákezdte: - Szép kutyák és macskák vótak, de az uraság kölke nyert egy kurva aranyhallal. - Legyünk igazságosak - szólt közbe a társa. - Ha az a kölök egy kurva kitömött majmot hozott vóna, csakúgy mögkapja az első díjat. - Úgy bíza, Fred. A többi gyerek akár otthun is maradhatott vóna. - Hejj, nem úgy megyen manapság, mint régen. Ma már semmit nem csinának ingyen. - Ez már szent igaz, Fred. - Borongós csönd támadt, amelyet hangos kortyintások törtek meg. Aztán, fáradt hangon: - Hát mi ketten nem tehetünk ellene semmit. Mi mán csak ilyen világban élünk. Kitámolyogtam a friss levegőre és napsütésre. Körültekintve a nyugodalmas helyen, a hoszszú, füves térségen, a kavicsos medrű folyó kanyarulatán, amely mögött zöld dombok emelkedtek, valószínűtlennek éreztem az egészet. Van-e a vidéki Anglia békés kámeájának olyan része, amelynek nincsenek baljós mélyáramlatai? Mintegy ösztönösen a hosszú sátorba mentem, amely a terményeknek adott otthont. A zöldségek e csendes sorai között bizonyára nyugalmat találok. A sátor csaknem üres volt, de mikor végigmentem az asztalok hosszú sora között, ráakadtam a magányos öreg John William Enderbyre, akinek egy kis zöldségesboltja volt a városban. - Hogy mennek a dolgok? - kérdeztem. - Ölég hitványul, fiatalember - felelte az öreg mogorván. - 50 -
- Miért, mi a baj? - Hát kaptam egy másodikat a futóbabomra, de csak egy igön dicséretest a gyöngyhagymámra. Megnéztem őket. - Igen, ezek nagyon szép gyöngyhagymák, Mr. Enderby. - Azok hát, aztán mégiscsak egy igön dicséretes lett. Sértés ez kérem, tisztára sértés. - De Mr. Enderby... igen dicséretes..., úgy értem, az elég jó. - Nem a, az sértés. - Hát ez balszerencse. John William tágra nyílt szemmel bámult rám egy pillanatig. - Az nem balszerencse, fiatalember, hanem csalás. - Az nem lehet. - Ha én mondom. Jim Houston kapta az első díjat a gyöngyhagymájáér, és a bíró a felesége unokatestvére vót. - Ne mondja! - Így igaz - dörmögte John William ünnepélyesen bólogatva. - Tiszta csalás az egész. - Ilyet még sose hallottam. - Maga nem tudja, mi folyik itten, fiatalember. A kolompérom még helyezést se kapott. Frank Thompson nyert azokkal ott. - Egy tálcára való pompás gumóra mutatott. Szemügyre vettem őket. - Meg kell mondanom, hogy gyönyörű krumplik. - Azok hát, de Frank úgy lopta őket. - Micsoda? - Úgy bizony, ezek kapták az első díjat a Brisby kiállításon múlt csütörtökön, és Frank ellopta őket a standrul. Megkapaszkodtam a legközelebbi asztalban. A világ fundamentuma roskadozni kezdett. - Ez nem lehet igaz, Mr. Enderby. - Mán pedig én se nem tréfálok, se nem bolondozok - jelentette ki John William. - Ezek egytül-egyig azok a kolompérok, megismerném én üket akárhun. Az egész tiszta... Nem bírtam tovább, elmenekültem. Kinn a délutáni napsütés még mindig melegített, s az egész mezőt elöntötte az a lágy fény, amely a Völgységben arany áradásként látszik aláömleni a dombtetőkről. De engem a sötétség erői nyomasztottak; nem kívántam mást, csak hazamenni. A rendezők sátrába siettem, és magamhoz vettem a mérőpálcámat. Valóságos vesszőfutás volt ez a korábban kiselejtezett pónik tulajdonosainak ellenséges pillantásai között. Még most is lobogtatták az igazolásaikat és vitatkoztak. Útban a kocsimhoz el kellett haladnom néhány hölgy mellett, aki végignézte a családi kedvencek bírálatát, s ámbár nem húzták éppenséggel félre a szoknyájukat, mégis sikerült érzelmeiket tudtomra adniuk. A járművek sorai közt észrevettem a bajszos embert. Még mindig nem vitte el a foxiját, és sérelemmel teli tekintete követte minden lépésemet. Éppen a kocsi ajtaját nyitottam ki, mikor Helen és társasága, látnivalóan szintén útban hazafelé, elhaladt tőlem vagy ötven méterre. Helen intett, én visszaintettem, és Richard Edmundson biccentett, mielőtt a lányt besegítette volna a fényes, ezüst Daimler első ülésére. A két atya a hátsó ülésre telepedett. Mikor beültem kis Austinomba, nekinyomtam lábam a törött deszkának, és kipislogtam a repedt szélvédőn keresztül, azon imádkoztam, hogy most az egyszer ugorjon be a nyavalyás az indítómotorral. Visszatartva a lélegzetem kihúztam az indítógombot, de a motor lustán fordult néhányat, aztán elhallgatott. Előhalásztam a kurblit az ülés alól, kikászálódtam a kocsiból, bedugtam a hűtő alatti lyukba, s amikor elkezdtem a megszokott tekergetést, az ezüst szörnyeteg megvetően dorombolva elhaladt mellettem, s eltűnt.
- 51 -
Visszaroskadva a vezetőülésbe, megpillantottam arcom a tükörben, láttam a képemre s hajam tövére száradt vér csíkjait és pöttyeit. Tristan nem végzett nagyon jó munkát azzal a vödör hideg vízzel. Visszatekintettem a kiürülő mezőre s a távoli kanyarban feltűnő Daimlerre. Úgy éreztem, hogy a parádé mindenféle értelmében véget ért.
12. Ahogy végignéztem a beteg fiatal marhák csoportját a domboldalban, az aggodalom és hitetlenség együttes érzése öntött el. Csak nem éri már megint baj Dalbyékat? A régi mondás, hogy „ha egyszer esik, akkor zuhog”, kiváltképp érvényesnek látszik a gazdálkodásban. Tavaly a légcsőhurutjárvány, s most ez. Az egész Billy Dalby, a nagy, lassú mosolyú, lassú beszédű Billy halálával kezdődött. Olyan erős és szívós volt, mint akármelyik bozontos állata a legelőin, mégis szinte elolvadt pár hét alatt. Hasnyálmirigyráknak mondták, s Billynek vége volt, mire bárki is észbe kapott volna, s most már csak a képe mosolyog le a konyhai kemence pereméről a feleségére és három kisgyerekére. A közvélemény azt látta volna jónak, ha Mrs. Dalby elad mindent és elköltözik. Ide férfiember kell gazdának, és a Prospect House amúgy is rossz hely. A szomszéd farmerek előrebiggyesztették az alsó ajkukat és fejüket rázták, ha elnézték a ház alsó végénél a mocsaras legelőket, amelyeken szúrós fű csomói emelkedtek ki a savanyú földből, s a sziklavonulatokat, az elszórt köveket a domboldali földeken. Nem, ez silány föld, egy asszony nem boldogulhat rajta. Mindenki így gondolkodott, kivéve magát Mrs. Dalbyt. Nem sokat nyomott volna a mázsán, igazából egyike volt a legkisebb nőknek, akikkel valaha is találkoztam - tán százötven centi lehetett -, de a belseje acélból volt. A maga feje után ment, és a maga módján intézte dolgait. Emlékszem, még Billy életében egyszer birkákat oltottam, és Mrs. Dalby behívott a házba. - Iszik egy csésze teát, Mr. Herriot? - Udvariasan kérdezte, nemcsak úgy odavetve, fejét kissé félrehajtotta, s arcán méltóságteljes kis mosoly ült. S amikor bementem a konyhába, tudtam, mit fogok ott találni: az elkerülhetetlen tálcát. Mrs. Dalby el nem hagyta volna a tálcát. A vendégszerető völgységiek mindig meghívtak valami frissítőre - esetleg „egy kis ebédre”, de ha nem délre járt, rendszerint került egy bögre tea s pogácsa, vagy jókora darab, vastag tésztájú almáspite - de Mrs. Dalby mindig külön tálcára terített. S ma is ott volt a tálca, rajta tiszta terítő, a legszebb porcelán teáscsésze és csészealj, a tányérokon félbevágott, megvajazott pogácsa, cukormázas torta, mézeskalács és sütemény. Külön asztalon volt, távolabb a nagy konyhaasztaltól. - Üljön le kérem, Mr. Herriot - mondta a maga kimért módján. - Remélem, a tea nem lesz túl erős. A beszéde az volt, amit a farmerek „igen finomnak” neveznek, de jól illett a személyiségéhez, amelyben én megtestesülését láttam annak a szándéknak, hogy mindent a lehető legkifogástalanabbul csináljon. - Éppen a legjobb, Mrs. Dalby. - Leültem, kissé a kirakatban érezve magam a konyha közepén: Billy kényelmesen mosolygott rám egy öreg karosszékből a tűz mellől, s felesége ott állt mellettem. Sose ült le velünk, csak ott állt, nagyon egyenesen, kezét összekulcsolva maga előtt, fejét félrehajtva, és szertartásosan teljesítette minden kívánságomat. - Hadd töltsem meg a csészéjét, Mr. Herriot - vagy: - Nem kóstolná meg ezt a krémest? Nem mondtam volna csinosnak; érdes bőrű, vörös kis arcában apró, nagyon sötét szem ült, de arckifejezésében volt valami kedvesség és nyugodt méltóság. S mint mondtam, erő. Billy tavasszal halt meg, s miközben mindenki arra számított, hogy Mrs. Dalby megszervezi az eladást, ő tovább vezette a farmot. Egy Charlie nevű, hatalmas béres segítségével, aki hébe-hóba dolgozott Billynél, de most beállt teljes munkaidőre. Nyáron néhányszor kihívtak jelentéktelen marhabetegségek miatt, s láttam, hogy Mrs. Dalbynak sikerül megvetnie a lábát; kissé nyúzottnak látszott, mert nemcsak a földeken és az istállókban dolgozott, hanem ellátta a házimunkát és kisgyerekeit is, de tovább küzdött. - 52 -
Szeptember derekán lehettünk, mikor kihívott, hogy nézzek meg néhány fiatal marhát - kilenchónapos üszőborjakat -, mert köhögnek. - Nagyon jó húsban voltak, mikor kihajtottuk őket májusban - mondta, ahogy a sarokban nyíló kapu felé mentünk a fűben. - De most, az utóbbi egy-két hétben nagyon leromlottak. Kinyitottam a kaput, bementünk, s ahogy az állatokhoz közeledtünk, egyre nyugtalanabb lettem. Ilyen távolságról is láttam, hogy valami nagyon nagy baj van; az állatok nem járkáltaklegeltek, ahogy kellett volna, hanem furcsán, mozdulatlanul álltak. Voltak vagy harmincan, sokuk kinyújtotta a nyakát, mintha levegőt akarna kapni. S a késő nyári lágy szellő ugató köhögést hozott hozzánk a csoporttól. Mire elértük a marhákat, nyugtalanságomat szájkiszárító rémület váltotta fel. Nem törődtek vele, hogy ott járkálok közöttük, kiabálnom és hadonásznom kellett, hogy mozgásra bírjam őket; s alig kezdtek el mozogni, a köhögés végigfutott az egész csoporton; nemcsak egy-egy elszórt köhögés, hanem száraz, szaggató kórus, amely szinte széttépte a kis állatokat. És nemcsak köhögtek: legtöbbjük szétterpesztett lábbal zihált, bordáik fel-alá jártak a levegőért való kétségbeesett küzdelemben. Néhánynak az ajkán nyálhólyagok mutatkoztak, s a csordából innen is, onnan is a gyötrelem nyögései hangzottak, ahogy a tüdő küszködött. Mintha álomban, Mrs. Dalby felé fordultam. - Légcsőhurutjuk van. - Kimondva a szemem elé táruló tragédia komoran elégtelen leírásának hatott. - Légcsőhurut? - kérdezte az asszony derűsen. - mitől kapták? Néztem egy pillanatig, aztán igyekeztem könnyed hangon beszélni. - Egy parazitától. Egy apró féregtől, amely megfertőzi a bronchusokat és bronchitist okoz igazából ez a pontos neve, parazitikus bronchitis. A lárva felmászik a fűszálakon, s a marha legelés közben megeszi. Némelyik legelő csúnyán meg van fertőzve velük. - Abbahagytam. Előadást tartani ilyen pillanatban nem lett volna helyénvaló. Szívem szerint tulajdonképpen azt mondtam volna, hogy az istenért, miért nem hívtak ki hetekkel ezelőtt; mert ez már nemcsak bronchitis volt, hanem tüdőgyulladás, mellhártyagyulladás, tüdőtágulás s mindenféle más tüdőbetegség, ami csak eszébe juthat az embernek, és nemcsak néhány hajszálvékony féreg izgatta a hörgőket, hanem hatalmas kavargó tömegben kúsztak mindenhova, csomóba gyűltek, és elzárták az életfontosságú légutakat. Sok ilyen borjút nyitottam már fel, s ismertem a látványt. Mély lélegzetet vettem. - Elég rossz állapotban vannak, Mrs. Dalby. Egy enyhe fertőzés nem jelent olyan nagy bajt, ha az ember azonnal elviszi őket a legelőről, de ezek már messze túl vannak azon az állapoton. Láthatja maga is - olyanok, mint egy csapat kis csontváz. Bár hamarabb láttam volna őket. Aggodalmasan nézett fel rám, s úgy döntöttem, nem részletezem tovább. Olyan volna, mintha orra alá dörgölném azt, amit szomszédai mindig is mondtak, hogy tapasztalatlansága hamarosan bajba hozza. Ha Billy élne, valószínűleg nem hajtotta volna ki a fiatal állatokat erre a mocsaras mezőre; vagy pedig észrevette volna a kezdet kezdetén a bajt, s bevitte volna őket. Charlie nem jelentett segítséget ilyen esetben; rendes, készséges fiú volt, de példázta a yorkshire-i mondást: „Erős a karja, gyenge a feje.” A farmerség szakértelmet kíván, és Billy, a tervező, az állattenyésztő, a tapasztalt földművelő, aki ismerte a farmját, mint a tenyerét, nem volt itt. Mrs. Dalby ismerős mozdulattal kihúzta magát. - Mit tehetünk, Mr. Herriot? Akkoriban a becsületes válasz így hangzott volna: „Orvosilag semmit.” De nem azt mondtam. - Azonnal be kell vinnünk őket az istállóba. Minden egyes harapás fű fokozza a férgekkel való fertőzést. Itt van Charlie, hogy segítsen? - Igen, a szomszéd mezőn, javítja a kerítést. - Elügetett a mezőn, és egy-két perc múlva viszszatért a mellette ballagó nagydarab férfival. - Gondultam, hogy ekkis légcsőhurut - mondta Charlie nyájasan, aztán némi izgalommal hozzátette: - Fog nekik torokinyekciót adni? - 53 -
- Igen... igen... de hajtsuk be őket az istállóba. - Miközben lassan hajtottuk fel az állatokat a zöld lejtőn, bánatos csodálattal gondoltam a hörghurut elleni intratracheális injekcióba vetett hit ezen újabb példájára. A betegségnek valójában nem volt gyógyszere, csak húsz évvel később jelent meg a dietil-carbamazin formájában, s az volt az elfogadott eljárás, hogy az ember kloroform, terpentin és karbolsav keveréket fecskendezett a légcsőbe. A mai állatorvos homlokát ráncolhatja attól a gondolattól, hogy ezt a barbár kotyvalékot egyenesen az érzékeny tüdőszövetekbe vittük, s mi régiek sem bíztunk benne túlságosan. De a farmerek lelkesedtek érte. Mikor végre felhajtottuk az üszőket az istállóudvarra, szinte kétségbeesetten néztem végig őket. A rövid út roppantul súlyosbította a tüneteket, s én egy köhögés-, nyögés-, nyöszörgésszimfónia közepén álltam, a jószágok kinyúló nyelvvel, fújtató bordákkal levegőért kapkodtak. Hoztam a kocsiból egy üvegrevalót a csodálatos injekcióból, s miközben Charlie az állatok fejét tartotta, és a kis Mrs. Dalby a farkukba kapaszkodott, nekifogtam a műveletnek. Megragadva a légcsövet a bal kezemmel, beszúrtam a tűt a porcos gyűrűk közé, és befecskendeztem néhány köbcentit az üregbe, s mint mindig, az üsző reflexszerűen felköhögött, arcunkba fújva a gyógyszer félreismerhetetlen illatát. - Az istenit, főnök, mán gyün a szaga – mondta Charlie mély megelégedettséggel. - Az ember tudja, hogy oda jutott, ahova köll. Legtöbb farmer ilyesmit szokott mondani. S hittek a szerben. A könyvek megnyugtatóan fejtegették, hogy a kloroform elkábítja a férgeket, a terpentin megöli, s a karbolsav okozta fokozott köhögés kihajtja őket. De én ebből egy szót sem hittem. Az esetleges jó eredmények, véleményem szerint, kizárólag annak voltak tulajdoníthatók, hogy behajtották az állatokat a fertőzött legelőről. De tudtam, hogy meg kell tennem, s minden egyes állatot befecskendeztünk az istállóudvarban. Harmincketten voltak, s az apró Mrs. Dalby sorra segített megfogni őket - átfogta, nem sok eredménnyel, a nyakukat, megragadta a farkukat, nekinyomta őket a falnak. A legidősebb fiú, a nyolcéves William hazaért az iskolából, s anyja oldalán bevetette magát a csatába. Ismételt intéseim: „Vigyázzon, Mrs. Dalby!” vagy Charlie horkantásai: „Ügyeljen, asszonyság; mert megnyomorítják!”, nem sok hatással voltak. A csetepaté során őt is, a kisfiút is megrúgták, megtaposták és fellökték az állatok, de az elbátortalanodásnak semmi jele nem mutatkozott rajtuk. Végül a kicsi asszony, a szokottnál is sötétebb vörösre pirult arccal hozzám fordult. Lihegve felnézett rám: - Tehetünk még valamit, Mr. Herriot? - Igen. - Két módszer volt, ami egyáltalán használhatott valamit, azokat akartam elmondani. - Először is, hagyok itt orvosságot a gyomrukban lévő férgekre. Ott elérhetjük őket, tehát Charlie adjon be minden üszőborjúnak egy adagot. Másodszor, mostantól fogva a lehető legjobb takarmányt kell nekik adni - jó szénát és magas fehérjetartalmú pogácsát. Szeme tágra nyílt: - Pogácsát? Az nagyon drága. És szénát... Tudtam, mire gondol. A következő télre biztonságosan begyűjtött értékes szénára; súlyos csapást jelentett, hogy már most hozzá kell nyúlnia, különösképpen mivel ott volt kinn az a sok szép fű; a legtermészetesebb, legtökéletesebb marhatakarmány, amelynek azonban minden szála pusztulással volt terhes. - Nem mehetnek ki többé... soha? - kérdezte vékonyka hangon. - Sajnálom, nem. Ha enyhe fertőzöttségük lett volna, akkor éjszaka benntarthatná, s reggel kihajthatná őket, miután a harmat felszáradt a fűről. A lárva főleg akkor mászik fel a fűre, mikor az nedves. De a maga állatai nagyon leromlottak. Nem kockáztathatjuk meg, hogy újabb férgeket szedjenek össze. - Rendben van... köszönöm, Mr. Herriot. Legalább tudjuk, hogy állunk. - Egy pillanatra elhallgatott. - Gondolja, hogy lesz elhullásunk? Gyomrom tömör csomóvá húzódott össze. Azt már mondtam neki, hogy vegyen pogácsát, pedig nem engedheti meg magának, s biztosra vehettem, hogy a kevés pénzéből még a téli szénára is kell költenie. Hogy mondhatnám meg neki, hogy semmi az égvilágon nem akadályozhatja meg, hogy ezek az állatok úgy el ne hulljanak, mint a legyek? Mikor a légcsőhurutos jószág buborékot - 54 -
kezd fújni, állapota csaknem reménytelen, s azok, amelyek minden lélegzettel felnyögnek, szintén halálra vannak ítélve. Csaknem a fele ebbe a két kategóriába esik, s mi lesz a többivel? A kínosan ugató másik felével? Hát azoknak még volt némi esélyük. - Mrs. Dalby - mondtam -; helytelen volna, ha bagatellizálnám ezt az ügyet. Néhány el fog pusztulni, sőt hacsak valami csoda nem történik, elég sokat el fog veszíteni. - Riadt arcát látva igyekeztem bátorító lenni. - Na, de ahol élet van, remény is van, és az embert néha kellemes meglepetések érik ebben a munkában. - Felemeltem az ujjam. - Féregtelenítse őket, és nyomjon beléjük jó ennivalót. Ebben reménykedhet - hogy segít nekik maguktól leküzdeni a bajt. - Értem. - Mrs. Dalby a maga jellegzetes módján felszegte az állát. - És most jöjjön be mosdani. És persze ott volt a szokásos helyén a konyhában a tálca a rávalókkal. - Na de Mrs. Dalby. Igazán nem kellett volna ezzel vesződnie. Van elég dolga anélkül is. - Ugyan már - mondta, s arcára visszatért a mosoly. - Ugye egy kanál cukorral issza? Leültem, ő ott állt a szokott tartásában, kezét összekulcsolva maga előtt, s figyelt; a középső fiú, az ötéves Dennis, ünnepélyesen bámult fel rám, és Michael, a kétéves apróság átesett a szenesvödrön, és teli torokból bömbölni kezdett. A szokásos eljárásnak megfelelően négy napon át megismételtem a légcsőbe adott injekciót. Így legalább módom volt látni, milyen állapotban vannak az állatok. Mikor behajtottam az udvarra, mindjárt szemembe ötlött egy hosszú, zsákkal leterített domb a köveken. Csülkök sora állt ki a zsákok alól. Ilyesmire számítottam, de a valóság mégis olyan volt, mintha az arcomba vágtak volna. Korán volt még, s talán nem szedtem még össze eléggé magam, hogy elviseljem kudarcom elém tárt bizonyítékát. Mert ez kétségtelenül kudarc volt; noha kezdettől fogva reménytelen helyzetből indultam, mégis volt valami elítélő azokban a durva takarójuk alól kimeredő, mozdulatlan patákban. Gyorsan megszámoltam őket. Négy elhullott marha feküdt a zsákok alatt. Fáradtan bementem az istállóudvarra; nem számítottam odabent sem vidámító látványra. Két üsző a földön feküdt, és képtelen volt felállni a vastag szalmáról, a többi még mindig zihált, de némileg derűsebbé tett, hogy többen állhatatosan majszolták a jászolba rakott pogácsát, mások meg időnként kihúztak egypár szál szénát a kasból. Hihetetlennek látszott, hogy előrehaladott lélegzési bajokkal küszködő állatok hajlandók legyenek enni; de ez volt az egyetlen reménysugár. Bementem a házba. Mrs. Dalby vidáman köszöntött, mintha azok a tetemek odakint nem is léteznének. - Be kell adni a második injekciót - mondtam, majd némi habozás után hozzátettem: - Látom, négy elhullott. Igazán sajnálom. - Hiszen megmondta, Mr. Herriot. - Arcának fáradt barázdáin mosoly tört át. - Mondta, hogy számítsak rá, így aztán nem volt olyan nagy a megrázkódtatás, amilyen lehetett volna. - Megmosta a legkisebb gyerek arcát, munka durvította kezébe fogott egy törülközőt, erőteljesen ledörgölte a gyereket, aztán felegyenesedett. Szombat lévén, William otthon volt, s észrevettem, nem most először, hogy van valami a kisfiúban, ami arra enged következtetni, hogy fiatal kora ellenére elhatározta, ő lesz a férfi a háznál. Felhúzta kis gumicsizmáját, és elszántan átvonult velünk az udvaron, hogy a véleménye szerint ráeső részt elvégezze. Ahogy ott jött mellettem, vállára tettem a kezem; sokkal gyorsabban kell felnőnie, mint a legtöbb gyereknek, de úgy éreztem, az élet tényei nem egykönnyen döntik a földre. Beadtuk az állatoknak a második injekciót, a két kis Dalby megint félelem nélkül vetette be magát a csetepatéba, s ez volt nagyjából az utolsó gyakorlati ténykedésem a hörgőhuruttal kapcsolatban. Visszatekintve, van valami hátborzongató varázslata annak, hogy az ember felidéz olyan helyzeteket, mikor az állatorvosnak teljesen tehetetlenül kell szembenéznie az elkerülhetetlen katasztrófával. Manapság, hála istennek, fiatal kollégáknak nem kell így állniuk a ziháló, nyögő jószágok között, azzal a gyötrelmes bizonyossággal, hogy semmit sem tehetnek; kitűnő, szájon át alkalmazható vakcina áll rendelkezésükre a hörgőhurut megelőzésére, és hatásos gyógyszerek a kezelésére. - 55 -
De Dalbyéknak, akiknek oly kétségbeejtően szükségük volt a segítségemre, nem tudtam segíteni; emlékezetemben sűrű, vigasztalan vizitek, pusztulás, és a kloroform, karbolsav és terpentin mindent elárasztó szaga él. Mikor végre lezajlott a betegség, egy tucat üsző elpusztult, s vagy öt élt, de erősen zihált, valószínűleg csökött és fejlődésben visszamaradt lesz egész életében. A többi, hála a jó tápláléknak, s nem az én kezelésemnek, felgyógyult. Rettenetes csapás ez minden farmernek, de a létért küzdő özvegyre nézve végzetes lehetett volna. Utolsó vizitemkor azonban a kis Mrs. Dalby szokása szerint összekulcsolt kézzel állt a teástálca mellett, és nem adta fel. - Csak akinek vagyon belőlük, veszíthet belőlük - mondta határozottan, oldalt hajtott fejjel, mint mindig. Sokszor hallottam már ezt, bátor yorkshire-i mondás volt. De eltűnődtem... elege vane Mrs. Dalbynak ahhoz, hogy ilyen sokat elveszthessen? Folytatta: - Azt mondta, hogy jövőre ne hajtsam ki a fiatal állatokat arra a rétre, de nincs valami, amit be lehetne adni nekik, hogy ne kapjanak légcsőhurutot? - Sajnos, nincs, Mrs. Dalby. - Letettem a csészémet. - Nem hinném, hogy a vidéki állatorvosoknak bármire is nagyobb igénye és szüksége volna, mint a fertőző légcsőhurut vakcinájára. Az emberek mindig ezt kérdezik tőlünk, és nekünk mindig nemet kell mondanunk. Még húsz évig kellett nemet mondanunk, s közben szemtanúi voltunk olyan csapásoknak, amilyet éppen átéltem Dalbyéknál. Most már elsőrendű vakcinánk van, s furcsa módon ezt mindenki természetesnek veszi. Hazamenet megálltam, hogy kinyissam a kaput a dűlőút végén, és visszanéztem a régi kő farmházra, amely az alsóbb lejtők tövében lapult. Csodálatos őszi nap volt, lágy arany napsütés enyhítette a dombok és a láp kerítés szaggatta nyers képét, a levegő olyan mozdulatlan és csendes volt, hogy a galambszárny surrogása odafent hangosnak tűnt a némaságban. A völgy túloldalán a dombtetőn a ritkás fák szegélydísze oly mozdulatlanul állt, mintha csak odafestették volna az ég kék vásznára. Nem illett sehogy sem e szépségbe a gond, az aggodalom, a keserves küszködés és a fenyegető pusztulás. Becsuktam a kaput, és visszaültem a kocsiba. Az a kis asszony odafenn átvészelte talán ezt a bajt, de miközben beindítottam a motort, egyre az járt az eszemben, hogy még egy ilyen csapás leterítené.
13. Eljött a tél, utána a tavasz, és én, nagy megkönnyebbülésemre, voltaképpen színét se láttam Mrs. Dalbynak. Nyár közepén egy piaci napon jött el a rendelőbe. Már indultam ajtót nyitni, de Siegfried megelőzött. Igen nagyra becsülte azt a vendégszeretet, amiben a farmokon részesültünk, s éppannyiszor csemegézett Mrs. Dalby tálcájáról, mint én. Ezen felül mélységesen csodálta őt azért a szívós harcért, amit gyerekei érdekében a farm fenntartásáért folytatott, így valahányszor Mrs. Dalby megjelent a Skeldale House-ban, úgy fogadta, mint egy királyi fenséget. Mindig kifogástalan modora ilyenkor olyanná vált, mint egy spanyol grandé. Figyeltem, ahogy tágra nyitja az ajtót, és kisiet a felső lépcsőfokig. - Nahát, Mrs. Dalby! Örülök, hogy látom! Kérem, jöjjön be. - Kinyújtotta karját a ház felé. Az apró asszony, méltóságteljesen, mint mindig, fejet hajtott, mosolygott és elment mellette, Siegfried pedig sietve mellé lépett: míg bejutottak az ajtón, kérdések pergőtüzébe fogta: - És hogy van William... és Dennis... és a kis Michael? Jó, nagyon jó, pompás. A nappali ajtajánál ugyanolyan szertartásos ajtónyitásra és udvariassági gesztusokra került sor, s mikor már bejutottunk, a karosszékek rettentő húzkodása következett: Siegfried ide-oda rakosgatta őket, hogy Mrs. Dalby biztosan kényelemben és a megfelelő helyen üljön. Azután kivágtatott a konyhába, hogy valami kínálnivalót kerítsen, s amikor Mrs. Hall megjelent a tálcával, olyan aggodalmas tekintettel pásztázta végig, mint aki fél, hogy nem éri el Mrs. Dalby színvonalát. Aztán láthatólag megnyugodva teát öntött, egy-két pillanatig még gondoskodóan téblábolt, s aztán leült Mrs. Dalbyval szemben, az odaadó figyelem megtestesüléseként. Az apró asszony megköszönte, és kortyintott a teájából. - 56 -
- Mr. Farnon, néhány fiatal jószágom miatt jöttem. Kiengedtem a tavasszal harmincötöt, és jó kondícióban voltak, de most hirtelen kezdenek leromlani - mindegyik. A szívem hatalmasat dobbant, s valami látszhatott az arcomon is, mert rám mosolygott. - Ne aggódjon, Mr. Herriot, nem légcsőhurut. Egy se köhög. De egyre soványabbak, és csúnya hasmenésük van. - Azt hiszem, tudom, mi lehet - mondta Siegfried, és előrehajolt, hogy a Mrs. Hall zabpehelysüteményével megrakott tálat odatolja Mrs. Dalby elé. - Összeszedtek egypár férget. Nem tüdőférget, hanem a gyomorban és a belekben élőt. Egy jó adag orvosság valószínűleg kipucolja őket. Mrs. Dalby bólintott, és kivett egy süteményt: - Igen, Charlie is ezt gondolta és beadtunk egy adagot mindegyiknek. De nemigen segített, a helyzet semmit sem változott. - Furcsa. - Siegfried az állát dörzsölgette. - Ne felejtse, néha meg kell ismételni, de azért valamennyi javulásnak mutatkozni kellett volna. Jobb lesz talán, ha megnézzük őket. - Én is ezt szeretném - mondta Mrs. Dalby. - Akkor megnyugodnék. Siegfried kinyitotta az előjegyzési naplót. - Helyes, és minél hamarabb, annál jobb. Holnap reggel megfelel? Pompás! - Gyorsan bejegyezte és felnézett. - Egyébként én ma este egyheti szabadságra megyek, így hát Mr. Herriot megy majd. - Nagyon jó lesz - felelte Mrs. Dalby felém fordulva, és az aggály vagy kétség legkisebb jele nélkül rám mosolygott. Ha azt gondolta: „Ez az ember, akinek szeme láttára a fiatal jószágaimnak csaknem a fele elpusztult tavaly”, ezt egyáltalán nem mutatta. Sőt, mikor végül megitta a teáját és elment, újra mosolygott és integetett, mint aki alig várja, hogy újra lásson. S amikor másnap a legelőn mentem Mrs. Dalbyval, olyan volt, mintha visszaforgattuk volna az órát egy évvel, csak éppen az ellenkező irányba tartottunk; nem a ház alatti mocsaras területre, hanem fel a köves legelőkre, amelyek kőfalaikkal körülvéve szabálytalan sakktáblaként kapaszkodtak a domb alsóbb lejtőire. A hasonlóság megmaradt akkor is, mikor az állatok közelébe értünk. Ezek a fiatal jószágok borzderesek, vörösek, vöröstarkák - csaknem pontos másai voltak a múlt évi eresztésnek; bozontos kis állatok, borjúnál alig nagyobbak, ott álltak vékony, csámpás lábukon, és apatikusan néztek bennünket, mikor felértünk az emelkedőn. És bár tüneteik teljesen mások voltak, mint az előző társaságé, egyet biztosan tudhattam: nagyon betegek. Néztem őket, s láttam, hogy a sötét, vizes hasmenés úgy folyik belőlük, hogy fel sem emelik a farkukat, mintha képtelenek volnának valamennyire is visszafogni. És mindegyik kétségbeejtően sovány volt, a bőr megfeszült a kiálló medencecsonton és a kilátszó bordák során. - Ezúttal nem hanyagoltam el őket - mondta Mrs. Dalby. - Tudom, hogy borzasztóan néznek ki, de ez az egész néhány nap alatt történt. - Igen... igen... értem... - Szemem kétségbeesetten keresgélt a kis állatok között valamilyen útbaigazító jelet. Láttam már paraziták okozta leromlást, de ilyet még soha. - Sok marhát tartottak ezeken a legelőkön az utóbbi egy-két évben? - kérdeztem. Egy pillanatig gondolkodott: - Nem... nem... nem hinném. Billy néha idehozta legelni a fejősteheneket, de ennyi az egész. Akkor a fű aligha lehet bélférgekkel fertőzött. Amúgy sem erre mutattak a jelek. Olyan volt, mint a Johne-kór, de hogy az isten csudájába kaphat harmincöt fiatal állat Johne-kórt egyszerre? Szalmonella...? Kokcidiózis?... Talán valami mérgezés... ebben az időszakban szoktak a marhák különös növényeket enni. Lassan körbejártam a legelőt, de semmi szokatlant nem láttam; még a fűnek is kellett ennyi idő, hogy kinőjjön ezeken a szélfútta domboldalakon, és nem sokféle más növény mutatkozott. Páfrányt láttam feljebb a hegyen, de idelenn nem; Billy már évekkel ezelőtt kiirtotta volna. - Mrs. Dalby - mondtam -, azt hiszem, jobb volna, ha adna ezeknek az üszőborjaknak még egy adag féreghajtót a biztonság kedvéért, én meg addig mintát viszek a trágyából a laboratóriumba. Hoztam néhány steril üveget a kocsiból, és gondosan körüljártam a legelőt, annyifélét kanalazva össze az ürüléktócsákból, amennyit csak lehetett. - 57 -
Magam vittem a laboratóriumba, s megkértem, hogy telefonálják meg az eredményt. Huszonnégy órán belül felhívtak; minden negatív volt. Ellenálltam a késztetésnek, hogy azonnal kirohanjak a farmra; nem tudtam, mit tehetnék, és nem volna hízelgő rám nézve, ha ott állnék bámészan a jószágok között, és vakarnám a fejemet. Jobb lesz, ha várok holnapig, hátha a második adag féreghajtó segít. Bár nem volt semmi oka, hogy segítsen, mert a minták nem mutattak kóros mennyiségű bélférget. Ilyen esetben mindig abban reménykedem, hogy megszáll az ihlet, miközben ide-oda vezetek, vagy éppenséggel mikor egy másik állatot vizsgálok, de ez alkalommal, mikor kimásztam a kocsiból a Prospect House mellett, semmilyen ötletem nem támadt. A fiatal jószágok némileg rosszabb állapotban voltak. Elhatároztam, hogy ha nem jut eszembe más, a legbetegebbeknek vitamininjekciót fogok adni, leginkább azért, hogy csináljak valamit; így aztán, míg Charlie tartotta a fejüket, beleszúrtam a tűt tíz kis jószág feszes bőrébe, s ugyanakkor igyekeztem megfeledkezni a teljes hiábavalóság érzetéről. Nem kellett behajtanunk őket; hagyták magukat megfogni a nyílt mezőn, s ez már magában is rossz jel volt. - Értesítsen majd, Mrs. Dalby - mondtam rekedten, mikor visszaültem a kocsiba. - Ha az injekció használ, beadom mindnek. - Igyekeztem bizakodóan integetni, és elindultam. Olyan rossz érzéseim voltak, hogy valósággal eltompultam tőlük, s a következő pár napban az eszem mintha visszariadt volna a Dalby üszők gondolatától, mintha attól, hogy nem gondolok rájuk, el is tűnnének. De Mrs. Dalby telefonhívása eszembe juttatta, hogy nagyon is itt vannak. - Sajnos, a marhák nincsenek jól, Mr. Herriot. Hangja feszült volt. Belefintorogtam a kagylóba: - És azok, amelyek injekciót kaptak…? - Ugyanúgy vannak, mint a többi. Szembe kellett néznem a valósággal: azonnal kimentem a Prospect House-hoz; de a hideg üresség érzése, az, hogy semmit sem tudok javasolni, nyomorúságossá tette az utat. Nem volt bennem elegendő bátorság, hogy bemenjek a házba és szembetalálkozzam Mrs. Dalbyval, ehelyett egyenesen felrohantam a földeken át oda, ahol a fiatal jószágokat tartották. Amikor már ott járkáltam közöttük, és közelről vizsgálgattam őket, a szorongás, amit útközben éreztem, jelentéktelenné vált a riadt iszonyattól, ami itt elkapott. Itt ismét a közeli katasztrófa fenyegetett. A nagy második csapás, ami egyszer s mindenkorra kiütné a Dalby családot, már kezdett kibontakozni. Ezek az állatok el fognak pusztulni. Nemcsak a fele csorda, mint múlt évben, hanem valamennyi, mert a tünetekben alig mutatkozott különbség; egyet se láttam, amely leküzdötte volna a betegséget. De milyen betegséget? Szent isten, hiszen én állatorvos vagyok! Lehet, hogy nem nagy tapasztalatú, de kezdő sem immár. Kellene valamilyen sejtelmemnek lennie, miért sorvadozik egy egész csordányi fiatal állat a szemem előtt a dögtemető felé! Láttam, hogy Mrs. Dalby jön felfelé a földeken, mellette a kis William a maga kemény, karlengető járásával, a nyomukban Charlie. Mi a fenét mondok majd neki? Könnyed nevetéssel vállat vonok, és azt mondom, hogy egyetlen árva gondolat sincs a fejemben, s a legjobb volna, ha mindjárt felhívnánk Mallockot és megkérnénk, hogy lőjék le az egész társaságot kutyaeledelnek? Nem maradna a jövő évi továbbtenyésztésre marhájuk, de mit számítana ez, hiszen úgyis fel kellene adniuk a farmerkedést. A beteg jószágok közt botorkálva sorra szemrevettem őket, s majdnem fulladoztam, mikor a lehorgadt, beesett szemű fejeket, a sovány kis testeket, annak a halálos váladéknak az örökös csepegését néztem. Különös mozdulatlanság szállta meg az egész csapatot; valószínűleg azért, mert gyengék voltak járkálni; amíg figyeltem őket, az egyik tett néhány lépést, megtántorodott, és csaknem elesett. Charlie éppen kitárta a legelő kapuját vagy száz méterre tőlem. Visszafordultam, és rámeredtem a legközelebbi állatra, csaknem könyörögve neki, hogy mondja meg, mi a baja, hol fáj, hogy kezdődött ez az egész. De nem kaptam választ. Az üsző, a legkisebbek egyike, csak borjú nagyságú, sötétvörös fejű, semminémű érdeklődést nem mutatott, csak nézett rám, kíváncsiság nélkül a szemüvegén át. Mi ez... mire gondoltam... szemüvegre? Összezavarodott az eszem...? De igen, biz' isten, - 58 -
szemüvege van... világosabb szőrgyűrű mindkét szeme körül. És annak a másiknak ott... annak is. Ó, istennek hála, most már tudom! Végre tudom! Mrs. Dalby, kissé lihegve, elérkezett hozzám. - Jó reggelt, Mr. Herriot - igyekezett mosolyogni. - Hát mi a véleménye? - Gondterhelten végignézte a jószágokat. - Ó, jó reggelt, Mrs. Dalby - feleltem harsányan, legyőzve a vágyat, hogy magasba ugorjak és nevessek, kiabáljak, esetleg néhány cigánykereket hányjak. - Igen, megnéztem őket, és most már elég világos, mi a bajuk. - Igazán? Hát mi...? - Rézhiány - mondtam könnyedén, mintha ezt fontolgattam volna már kezdettől fogva. - Mutatja a szőr pigmenthiánya, kiváltképp a szemek körül. Sőt ha az ember jól megnézi őket, láthatja, hogy a legtöbbjük a szokásosnál világosabb színű. - Könnyedén intettem, nagyjából az üszők felé. Charlie bólintott. - Biz' isten, igazsága van. Ollan faramuci színük lett. - Gyógyítható? - tette fel Mrs. Dalby az elkerülhetetlen kérdést. - Ó, igen. Most mindjárt visszamegyek a rendelőbe, készítek egy rézkeveréket, és beadjuk nekik. És kéthetenként meg kell ismételni, amíg legelnek. Ez bizony egy kis vesződséget jelent, de nincs más megoldás. Meg tudják csinálni? - Hát mán hogyne tudnánk - mondta Charlie. - Mán hogyne tudnánk - visszhangozta a kis William, kidüllesztve mellét, és hetykén ideoda járkálva, mintha máris meg akarná fogni az állatokat. A kezelésnek látványos eredménye lett. Nem állt rendelkezésemre a modern, tartós hatású rézinjekció, de a rézszulfátoldat, amit a rendelő csapjánál a Skeldale House-ban összekotyvasztottam, varázsszerként hatott. Néhány héten belül azok az üszők elevenen és kitelve szökdécseltek a domboldal legelőin. Egy sem pusztult el, egy sem sorvadozott tovább. Mintha az egész meg sem történt volna, mintha a végzet keze nem lebegett volna nemcsak a barmok, hanem a kis emberi család felett is. Hajszálon múlott, és mint tudatára ébredtem, csak kurta szünet következett. Az apró aszszonyra még hosszú küzdelem várt. Mindig mindenféle változástól irtózom, de kedvemre van húsz évet előreugrani, és szemrevenni egy reggelt a Prospect House-ban. Ott ültem ugyanannál a kis asztalnál, és vettem egy vajas pogácsát ugyanarról a tálcáról, és töprengtem, hogy utána egy szelet mézest egyek-e, vagy egy lekváros táskát. Billy még mindig a kandallópárkányról mosolygott ránk, és Mrs. Dalby, kezét összekulcsolva maga előtt, engem nézett, fejét kissé félrehajtva, s ugyanaz a régi félmosoly hajlította meg ajkát. Az évek nem sokat változtattak rajta; haja őszbe vegyült, de a kis, vörös, cserzett arc és a fényes szem ugyanolyan volt, mint mindig. Kortyolgattam a teámat, s néztem, amint William elnyúlik hatalmas testével az apja székében, és apja mosolyával mosolyog rám. William lehetett vagy száz kiló, s épp az imént figyelhettem meg munka közben, mikor egy teljesen kifejlett tinó hátsó lábát fogta, míg én megvizsgáltam. Az állat megpróbált párszor kirúgni, de képén világosan láthatóvá vált a kedveszegettség, ahogy William hatalmas keze erőfeszítés nélkül markolta a csüdjét, és széles vállának sarka belenyomódott az állat hasába. Nem, nem számíthattam arra, hogy William ilyen lesz, sem Dennis és Michael, akik most dübörögtek be a konyhába nehéz bakancsukban, és odamentek a mosogatóhoz kezet mosni. Ők is száznyolcvan centi magasak voltak, vállasak, örökölték apjuk hanyagul csoszogó járását, de meg sem közelítették William hatalmas súlyát. Apró anyjuk felnézett rájuk, aztán a kandallópárkányon álló képre. - Ma lett volna a harmincadik házassági évfordulónk - mondta csengő hangon. Meglepve néztem rá. Sose beszélt ilyesmiről, s nem tudtam, mit feleljek. Igazán nem mondhattam, hogy „gratulálok”, mikor azokból az évekből húszat egyedül töltött el. Sohasem beszélt hosszú küzdelméről, pedig győzött. Megvette a szomszéd farmot lejjebb a Völgység felé, mikor Mr. - 59 -
Mason öregségére feladta; jó farm volt, jobb földekkel, mint ez, s William esküvője óta ott lakott, és a két farmot egyként kezelték. A dolgok jól mentek, három tapasztalt állattenyésztő fia mellett már nem kellett külső segítséget igénybe vennie, csak az öreg Charlie szöszmötölt ilyen-olyan munkákkal. - Igen, harminc év - mondta Mrs. Dalby, s tekintetét lassan körbejáratta a szobán, mintha most látná először. Aztán visszafordult, és komoly arccal fölém hajolt. - Mr. Herriot - mondta, s biztosra vettem, hogy végre, ezen a különleges napon valamit mondani fog a küzdelmes évekről, a gonddal és könnyel teli éjszakákról, a keserves robotról. Kezét egy pillanatra könnyedén a vállamra tette, és a szemembe nézett. - Mr. Herriot, biztos, hogy így szereti a teát?
14. Egyik feladatunk volt Helennel, hogy berendezzük az egyszoba-konyhánkat. A „berendezni” szót a legspártaibb értelmében használom. Nem voltak magasztosan fényűző elképzeléseink, végtére is, ez csak ideiglenes otthonunk volt, s amúgy sem szórhattuk a pénzt. Házasságkötésünkkor Helennek egy szerény aranyórát vettem ajándékba, és ez oly mértékben kimerítette tőkémet, hogy a házasságunk kezdetén bankszámlámon huszonöt shillingnyi vagyon mutatkozott: Igaz, most már társa voltam Siegfriednek, de ha az ember a semmiből indul, soká tart, míg feje a víz fölé kerül. De alapvető dolgokra, asztalra, székre, evőeszközre, edényre, egy-két pokrócra és szőnyegre szükségünk volt, s úgy döntöttünk Helennel, hogy a legésszerűbb ezeket házi árveréseken felcsípni. Mivel szüntelenül jártam a körzetet, nekem módomban állt részt venni ezeken az eseményeken, így a legszükségesebbek beszerzésének kötelessége rám bízatott. De néhány héten belül kiderült, hogy e munkámban csődöt mondtam. Rá kellett jönnöm, hogy ehhez én vak vagyok. Elmentem egy árverésre, és hazajöttem két réz gyertyatartóval és egy kitömött bagollyal. Más alkalommal beszereztem egy díszes tintatartót, tetején fém kutyaszoborral, valamint egy fényezett faládikát számtalan elbűvölő kis fiókkal és rekesszel, ahol homeopata recepteket tarthatott az ember. Hosszan folytathatnám, mi mindent vettem, de csaknem valamennyi haszontalanság volt. Helen nagyon kedvesen tűrte. - Jim - mondta egy nap, mikor büszkén mutattam neki a palackba rejtett, teljes vitorlázatával ékes hajót, amelyet szerencsésen sikerült megvennem. – Nagyon csinos, de nem hinném, hogy e pillanatban nagy szükségünk volna rá. Nagy csalódás lehettem szegény lánynak, s a helyi kikiáltóknak is, akik az árveréseket vezették. Ezek az urak, ha megláttak a tömeg háta mögött téblábolni, láthatóan felvidultak. Ők a legtöbb vidéki emberrel egyetemben úgy vélték, hogy minden állatorvos gazdag, s én a drágább holmik valamelyikére fogok árverezni. Ha egy szép zongorára került a sor, a fejek felett várakozó mosollyal engem néztek, és szemlátomást csalódtak, mikor végül is egy törött üvegű barométerrel vagy egy kesztyűszárítóval távoztam. A kudarc érzete kezdett eláradni bennem, s amikor egyszer mintát vittem a leedsi laboratóriumba, úgy láttam, itt a lehetőség, hogy vezekeljek. - Helen - mondtam -, van egy nagy árverési csarnok a városközpontban. Szakítok magamnak egy órát és odamegyek. Biztos látok olyasmit, amire szükségünk van. - Az nagyon jó lesz! - felelte a feleségem. - Remek ötlet! Ott van miből válogatni. Ezeken a kis falusi árveréseken nem sok mindent találhattál. - Helen mindig jóságos volt. Miután végeztem dolgommal a laboratóriumban, megkérdeztem, hol van az árverési csarnok. - Hagyja itt a kocsiját - tanácsolta egy helybéli. - A főutcán nem talál parkolóhelyet, innen meg a villamos egyenest az ajtóig viszi. Örültem, hogy hallgattam rá, mert mikor odaértem, a forgalom csak úgy özönlött mindkét irányba. Az árverési csarnok egy rendkívül hosszú, sima kőlépcsősor végén volt, az épület legfelső emeletén. Mikor felértem, kissé zihálva, mindjárt éreztem, hogy jó helyre jöttem, van ebben a ha- 60 -
talmas, bútorral, tűzhellyel, gramofonnal, szőnyeggel teli helyiségben minden, amire az embernek otthon szüksége lehet. Sokáig lenyűgözve járkáltam ide-oda, aztán figyelmemet két magas könyvoszlop vonta magára, közvetlenül az árverésvezető közelében. Egyiket felvettem. A Világföldrajz volt. Sose láttam még ilyen szép könyveket; akkorák voltak, mint az enciklopédiák, vastag domborműves, aranybetűs kötésben. Az oldaluk is aranyszegélyes volt, s a papírjuk gyönyörűséges sima. Teljesen elbűvölve forgattam a lapokat, csodáltam a csinos illusztrációkat, a színes képeket, amelyeket átlátszó fedőlap védett. Nem kétséges, kissé régimódiak voltak, s amikor elöl megnéztem, láttam, hogy 1858-ban nyomták őket; de szépségesek voltak. Visszatekintve, úgy érzem, hogy a sors keze avatkozott be, mert amikor éppen vonakodva elfordultam, meghallottam a kikiáltó hangját: - Itt van kérem, egy szép könyvsorozat. Világföldrajz, huszonnégy kötetben. Tessék megtekinteni. Ilyen könyvek nincsenek manapság. Ki hajlandó ajánlatot tenni? Egyetértettem vele. Különlegességek voltak. Sok fontot érhettek. Körülnéztem, de senki nem szólt egy szót sem. - Tessék, hölgyeim és uraim, valaki bizonyára örömmel kiegészíti e csodálatos könyvekkel a könyvtárát. Hallottam valamit? Mondott valaki valamit? Megint csönd, aztán megszólalt egy piszkos esőkabátot viselő, kopottas külsejű férfi. - Fél korona - mondta morózusan. Körülnéztem, arra számítva, hogy kirobbanó nevetés jutalmazza e bemondást, de senki sem mulatott rajta. Még a kikiáltó sem látszott meglepettnek. - Fél korona először. - Körülnézett, és felemelte a kalapácsát. Nagy szívdobbanással ráébredtem, hogy el fogja adni. Hallottam a magam kissé elfulladt hangját: - Három shilling. - Három shilling először a huszonnégy kötetes Világföldrajzért. Senki többet? - Lecsapott a kalapács. - Az az úr megvette. Az enyém volt! Nem tudtam elhinni, hogy ilyen szerencsés vagyok. Ez minden alkalmi vételek legalkalmibbika. Kifizettem a három shillinget, s közben egy ember durva madzaggal körülkötötte mindegyik könyvoszlopot. Ujjongásom először akkor szakadt meg, mikor megpróbáltam felemelni zsákmányomat. A könyv súlyos tárgy, s ezek testes példányok voltak, és huszonnégy volt belőlük. Egyik kezemet az egyik, másikat a másik madzag alá csúsztattam, s emeltem, mint a súlyemelők; kidülledő szemmel, homlokon kidagadó erekkel sikerült elmozdítanom őket a padlóról, s remegve tántorogni kezdtem a kijárat felé. Az egyik madzag a felső lépcsőnél szakadt el, és tizenkét kötetem vízesésként zúgott le a sima kövön. Az első pillanat vakrémülete után úgy döntöttem, hogy legjobb, ha az érintetlen csomagot leviszem a földszintre, és visszajövök a többiért. Így is tettem, de beletellett némi időbe, s folyt rólam az izzadság mire újra összekötöttem őket s megálltam a járdaszegélynél, hogy átvágjak az úttesten. A másik madzag éppen a villamossínek között szakadt el, mikor merev lábbal át akartam rohanni a forgalom egy kis szünetében. Az örökkévalóságig mászkáltam négykézláb az úttest közepén, miközben autók dudáltak, villamosok csengettek, és az érdeklődők tömege figyelt a járdáról. Éppen sikerült a megszökött köteteket egy oszlopba kiegyensúlyozni s kezdtem újrakötni a madzagot, mikor a másik csomag tört ki kötelékeiből, és könnyedén végigcsúszott a vassíneken; s amikor ezeket szedtem össze, észrevettem, hogy egy hatalmas rendőr, akit a lárma és a járművek hosszú sora odavonzott, kimért lépésekkel közeledik irányomban. Megzavarodott eszemmel már láttam magam életemben először a törvény kezén. Megbüntethetnek többféle vétségért - rendzavarásért, a forgalom akadályozásáért, hogy csak kettőt említsek -, de észrevettem, hogy a rendőr nagyon lassan közeledik, és helyesen vagy tévesen úgy érzem, ha egy rendőr így lépked az ember felé, akkor rendes ember és módot ad arra, hogy elmeneküljünk. Kihasználtam az alkalmat. Még jó pár méterre volt, mikor újra összeraktam a két tornyomat, bedugtam kezem a madzag alá, átbotorkáltam a túlsó járdára, és eltűntem a tömegben. - 61 -
Mikor végre úgy éreztem, hogy nincs már okom félni attól, hogy egy félelmetes kéz nehezedik a vállamra, megálltam fejveszett menekülésemben, és megpihentem egy üzlet bejáratánál. Úgy ziháltam, mint egy kehes ló, és a kezem iszonyúan fájt. A madzag durva, kiszálasodott és érdes volt, és máris majd leszedte a bőrt az ujjamról. Mindegy, gondoltam, a legrosszabbján túl vagyok. A villamosmegálló a sarkon volt. Beálltam a sorba, s amikor a villamos megérkezett, előrecsoszogtam a többiekkel. Egyik lábamat már a lépcsőre tettem, mikor egy nagy kéz tolódott a szemem elé. - Várjunk csak, jóember, várjunk csak! Maga meg hová készül? - A kalauz sapkája alatt az arc ahhoz a húsos, pofazacskós, kidülledő szemű fajtához tartozott, amely gyászos örömét látszik lelni rossz hírek közlésében. - Ezt a kurva nagy halom vackot, jóember, ide ugyan fel nem hozza, ezt már most megmondhatom. Döbbenten néztem fel rá: - De hát... ez csak egypár könyv. - Egypár könyv! Ehhez egy kurva nagy szállítókocsit kell hívatnia. Maga ugyan fel nem száll az én villamosomra - az utasok mozdulni se tudnának odabe. - Szája agresszíven lefelé görbült. - Na de kérem - mondtam, s keservesen igyekeztem behízelgően mosolyogni. - Én nem megyek, csak a... - Ezzel nem megy sehova, jóember. Nincs időm vitatkozni, vegye le a lábát. Indítottam! A csengő csilingelt, és a villamos elindult. Ahogy háttal leugrottam, az egyik madzag elszakadt. Miután rendbe szedtem magam, felmértem a helyzetemet. Elég kétségbeejtőnek látszott. A kocsim több mint egy mérföldre van, nagyobbrészt dombnak fölfele, és nem hinném, hogy akár a legszívósabb nepáli sherpa is képes volna ezeket a könyveket odáig elszállítani. Persze egyszerűen cserbenhagyhatnám őket, nekitámasztanám a falnak és eliszkolnék... De nem, ez társadalomellenes volna, és egyébként is gyönyörű könyvek. Csak valahogy haza tudjam juttatni őket, akkor minden rendben lesz. Újabb villamos zörgött a megállóba, s én terhemet felemelve, megint csatlakoztam a felszálló utasokhoz, abban a reményben, hogy senki sem vesz észre. Ezúttal női hang szólt rám. - Sajnálom, lelkem, azzal nem szállhat föl. - Középkorú volt, anyás, gömbölyded alakján feszült az egyenruha. - Nem vihetünk szállítókat a villamoson. Tiltja a szabályzat. Elnyomtam egy sikolyt. - De én nem vagyok... ezek az én könyveim. Most vettem őket. - Vette őket? - Felhúzta a szemöldökét, úgy meredt a poros kötetekre. - Igen... és valahogy haza kell vinnem őket. - Majd csak hazaviszi magának valaki, lelkem. Messzire köll mennie? - Darrowbyba. - Ej, a mindenit, az messzi van. Az már vidék. - Bepislantott a villamos belsejébe. - De nincs benn hely, lelkem. Az utasok mind bevonultak, egyedül maradtam ikerépítményeim között; a kalauznő kétségbeesett fényt láthatott a szememben, mert hirtelen intett: - Szálljon föl, lelkem. Itt állhat velem a peronon. Nem vóna szabad, de nem nézhetem, hogy ittragad. Nem tudtam, megcsókoljam-e, vagy sírva fakadjak. Végül nem tettem sem ezt, sem azt, hanem benyomtam a könyveket a peron sarkába, és ott imbolyogtam fölöttük, míg meg nem érkeztem a parkolóhoz, ahol a kocsimat hagytam. Megérkezésem akkora megkönnyebbülést jelentett, hogy kocsimhoz menet kacagva túltettem magam azon a néhány újabb baleseten, pedig többször is széthullottak még, mire sikerült bedugnom őket a hátsó ülésre, de mikor végre elindultam, énekelni támadt kedvem. Miközben a forgalomban kacskaringóztam, újra elfogott az öröm, hogy vidéken élek, mert a kocsit csípős szag töltötte be, ami véleményem szerint csakis a benzingőzök és ipari füst keveréké- 62 -
ből származhatott. De az illat akkor is követett, mikor már kijutottam a városból és a Pennine hegyvonulat zöldjei közt kapaszkodtam felfelé. Lecsavartam az ablakot, és mohón beszívtam a beömlő édes, fűszagú levegőt, de amikor becsuktam az ablakot, a furcsa csípősség azonnal visszatért. Megálltam, hátrahajoltam, és körülszaglásztam a hátsó ülés környékét. Nem lehetett semmi kétség: a könyvek okozták. Ej, hát feltehetően nedves helyen tartották őket, vagy valami ilyesmi. Biztosra vettem, hogy hamarosan elmúlik a szag. De most kétségtelenül erős volt, a szemem is majdnem könnyezni kezdett tőle. Eddig sohasem vettem észre, milyen hosszan kell felkapaszkodni sziklafészkünkbe a Skeldale House-ban, de most ráébredtem. Talán a karom és a vállam sokallta meg a terhet, és az a szúrós, de szakadékony madzag mélyebben vágott a kezembe, mint eddig, de annyi biztos, hogy minden lépés nagy erőfeszítést jelentett, s amikor végre felértem a legfelső szintre, csaknem összeestem egyszobás lakásunk ajtaja előtt. Mikor izzadtan és ziláltan beléptem, Helen éppen térdelt és a kandallót tisztította. Várakozóan tekintett rám. - Találtál valamit, Jim? - Igen, azt hiszem - feleltem némi kis önelégültséggel. - Azt hiszem, jó vásárt csináltam. Helen felállt, és izgatottan nézett rám: - Igazán? - Igen. - Elhatároztam, hogy lehívom az adut. - Csak három shillingbe került. - Három shillingbe?! Mi... hol...? - Várj egy pillanatig. - Kimentem a pihenőre, és bedugtam kezem azok alá a madzagok alá. Most utoljára, hála istennek. Egy húzás, egy emelés, és zsákmányom bejutott az ajtón, s ott állt, hogy feleségem szemügyre vehesse. Rámeredt a két oszlopra. - Mit hoztál? - A Világföldrajzot, huszonnégy kötetben - feleltem diadalmasan. - A Világföldrajz... csak ezt? - Igen, mást már nem bírtam volna cipelni, sajnos. De nézd csak - ugye, pompás könyvek? Feleségem nyugodt tekintetében némi hitetlenség és némi csodálkozás villant fel. Egy pillanatra felkunkorodott a szája sarka, aztán elköhintette magát, és hirtelen megélénkült. - Igen, hát szereznünk kell nekik valahonnan egy polcot. Most mindenesetre hagyd itt őket. Odábbment, és megint letérdelt a kandalló előtt. De egy-két perc múlva abbahagyta a hamuzást. - Nem érzel valami furcsa szagot? - Igen, hát... azt hiszem, a könyvek, Helen. Egy kicsit dohosak... biztos hamar elmúlik. De a sajátos kipárolgás nagyon átható volt; sok évtized érlelte ki. Szobánk atmoszférája hamarosan olyan lett, mint egy frissen feltárt mauzóleumé. Láttam, hogy Helen nem akar megbántani, de egyre-másra mind aggodalmasabb pillantásokat vet szerzeményeimre. Elhatároztam, hogy kimondom helyette. - Talán jobb lesz, ha egyelőre leviszem őket. Hálásan bólintott. A lemenetel gyötrelem volt, s még keservesebbé tette az, hogy már úgy véltem, ezzel a munkával egyszer s mindenkorra végeztem. Végül betántorogtam a rendelőbe, és lehelyeztem a könyveket az íróasztal mögé. Ziháltam és a kezemet nyomkodtam, mikor Siegfried bejött. - Szervusz James, jó utad volt Leedsbe? - Igen, azt mondták a laboratóriumban, amint kitenyésztették azokat az organizmusokat, felhívnak bennünket. - Pompás. - Kollégám kinyitotta a szekrényt, s berakott néhány űrlapot, aztán megtorpant, és szimatolni kezdett a levegőbe. - James, valami piszok ronda bűz van itt. Megköszörültem a torkom. - Hát igen, Siegfried, vettem egypár könyvet Leedsben. Kissé nyirkosak. - Az íróasztal mögé mutattam. - 63 -
Siegfried szeme tágra nyílt, mikor megpillantotta az ikerépítményeket. - Mi a fene ez? Haboztam. - A Világföldrajz huszonnégy kötetben. Nem szólt, csak hol rám nézett, hol meg a könyvekre. És folyvást szimatolt. Kétségkívül csakis a vele született jó modor akadályozta meg abban, hogy ne mondja: vigyem ki az átkozott vackokat azonnal. - Keresek nekik valami helyet - mondtam, és mélységes fáradsággal bedugtam kezem a madzag alá. Forrt az agyam, amíg végigcsoszogtam a folyosón. Mi a csudát csinálok ezekkel a könyvekkel? De amikor a jobbkézre eső pinceajtó mellett elhaladtam, úgy éreztem, itt a válasz. A Skeldale House alatt nagy, boltíves helyiségek húzódtak. Igazi borpince volt itt a hajdani szép időkben. Az az ember, aki lejárt a gázórát leolvasni, mindig „katagombáknak” nevezte őket, s ahogy szálltam alá a dohos, nyirkos szagú mélységbe, szomorúan arra gondoltam, hogy illő nyugvóhelye lesz ez a könyveimnek. Mi már csak szenet és fát tartottunk lenn, s a tompa dübögésből arra következtettem, hogy Tristan fát vág. Nagy fahasogató volt, s amikor befordultam a sarkon, éppen gyakorlottan meglendítette baltáját a feje fölött. Megtorpant, mikor meglátott terhemmel, és feltette az elkerülhetetlen kérdést. - A Világföldrajz huszonnégy kötetben - feleltem, most, úgy reméltem, utoljára. És csapásról csapásra elmeséltem történetemet. Miközben hallgatott, egyik kötetet a másik után nyitotta ki, megszagolta, és sietve lerakta. És nem kellett megmondania, úgyis tudtam: dédelgetett könyveim mindörökre itt fognak maradni. De az együttérzés, Tristan sokszínű jellemének a mai napig legszembeötlőbb vonása, előtérbe nyomult. - Mondok valamit, Jim - mondta. - Betehetjük őket oda. - Egy poros palackosládára mutatott, amely éppencsak látható volt az utcáról szolgáló széncsúszda vasrácsai között beszivárgó, halvány fényben. - Olyan, mint egy igazi könyvespolc. Kezdte berakni a könyveket a ládába, s amikor hosszú sorban elrendezte őket, végigfuttatta ujját a kötések megfakult gazdagságán. - Tessék, itt pompásan mutatnak, Jim. - Elhallgatott, megvakarta az állát. - Most már csak valami ülőhelyet kell keresni. Várjunk csak... igen. - Eltűnt a homályban, és újra megjelent egy öl nagy tuskóval. Még néhányszor megtette az utat, és egy szempillantás alatt ülést szerkesztett nekem, kartávolságra a könyvektől. - Ez megteszi - mondta mély megelégedéssel. - Ide lejöhetsz, és olvashatsz, amikor csak kedved van hozzá. És így is lett. A könyvek sohasem jöttek fel onnan, de én, ha volt néhány szabad percem, és bővíteni akartam ismereteimet, elég gyakran lementem, s leültem Tristan ülőalkalmatosságára a félhomályban a vasrács alatt, és felújítottam ismeretségemet a világföldrajzzal huszonnégy kötetben.
15. A Darrowby környékén végigsöprő influenzajárvány kiváltképp a farmercsaládoknak jelentett nagy bajt. A városlakók otthon maradhatnak egypár napra, míg el nem múlik, de ahol naponta kétszer kell fejni, ott nincs betegszabadság. Körútjaimon láttam láztól kipirult állattenyésztőket nedvedző szemmel tehéntől tehénig tántorogni, holott ágyban lett volna a helyük. Helen apját és Lucy nénit is levette lábáról a járvány, és segítségre volt szükségük. Nem vártam meg, hogy Helen szóljon, hanem mindjárt azt javasoltam, hogy menjen vissza a farmra néhány napra, és vezesse a háztartást. Nélküle pedig olyan idegen lett a szobánk, hogy lementem aludni a Tristanéval szomszédos régi szobámba, és a testvérekkel együtt étkeztem a nagy ebédlőben. Egy nap reggelinél úgy éreztem, visszafordult az idő kereke. Társam kávét öntött a csészémbe, közben öccse krákogott néhányat. - Tudod, lehet hogy mégis van valami ebben a raynesi kísértethistóriában. - Tristan ellökte székét a reggelizőasztaltól, kényelmesen kinyújtotta a lábát, és tovább tanulmányozta a Darrowby - 64 -
and Houlton Timest. - Azt mondja az újság, hogy egy történész tanulmányozza a dolgot, és néhány érdekes adatot bányászott elő. Siegfried nem mondott semmit, de a szeme összeszűkült, mikor öccse elővett egy cigarettát és rágyújtott. Siegfried egy hete hagyta abba a dohányzást, és nem szerette nézni, ha valaki rágyújt; kiváltképp nem Tristant, aki a legkisebb mozdulatot is nyugodt gyönyörűséggel, édes élvezettel tudta megtölteni. Társam szája komor vonallá merevedett, mikor a fiatalember komótosan kiválasztott egy cigarettát, felkattintotta az öngyújtóját, és révületben leszívta a füstöt. - Igen - folytatta Tristan, s szavaival vékony felszálló füstpamacsok keveredtek. - Ez a pofa kimutatja, hogy a tizennegyedik században több szerzetest meggyilkoltak a raynesi apátságban. - Na és? - kaffantott Siegfried. Tristan felhúzta a szemöldökét: - Az a kámzsás alak, akit mostanában gyakran látnak az apátság körül - nem lehet az az egyik szerzetes szelleme? - Micsoda? Mit beszélsz? - Hát végtére is az ember gondolkodóba esik. Ki tudja, milyen barbár tetteket vihettek...? - Mi a fenét beszélsz? - csattant fel Siegfried. Tristan sértett képet vágott: - Rendben van, ti csak nevessetek, de jusson eszetekbe, mit mondott Shakespeare. - Ünnepélyesen felemelte az ujját. - „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem...” - Ökörség! - mondta Siegfried, ily módon hatásosan befejezve a társalgást. Még ittam hálával telve egy kortyot a kávémból, s letettem a csészémet. Örültem, hogy a téma viszonylag békésen halt el, mert Siegfried ingerlékeny állapotban volt. A múlt hétig odaadóan szívott cigarettát és pipát, de kitört rajta a dohányosok klasszikus köhögése, és mind jobban szenvedett heves gyomorfájdalmaktól. Hosszú, sovány arca időnként már-már egy koponya benyomását keltette, arca beesett, szeme mélyen a szemgödrében izzott. S az orvos azt mondta, abba kell hagynia a dohányzást. Siegfried engedelmeskedett, egykettőre jobban érezte magát, és azonnal elfogta a megtértek hitbuzgalma. De nemcsak egyszerűen azt tanácsolta az embereknek, hogy hagyjanak fel a dohányzással; nemegyszer tanúja voltam, mikor kiütötte a cigarettát a béresek remegő kezéből, és arcát pár centiméterre a képükhöz tolva, fenyegetően ezt csikorogta: - Meg ne lássam még egyszer azzal a szeméttel a szájában, érti? Még ma is élnek megőszült emberek, akik borzongva mondják: - Attul fogvást soha bagót a számba nem vettem. Mr. Farnon aszonta vagy harminc éve, hogy hagyjam abba. A rossznyavalya vágjon bele, én azótátul nem mertem. Mindazonáltal szembe kellett néznie a kellemetlen ténnyel, hogy keresztes hadjárata a legcsekélyebb hatással sincs az öccsére. Tristan csaknem megszakítás nélkül dohányzott, de sose köhögött, és az emésztése kitűnő volt. Siegfried csak nézte, ahogy öccse elégedetten levereget egy kis hamut, és újra gyönyörűségteljesen szív egyet. - Túl sokat szívsz. - Te is. - Én ugyan nem - vágott vissza Siegfried. - Én nem dohányzom, és ideje, hogy te is abbahagyd. Ocsmány szokás, és ha ennyit szívsz, elpusztítod magad. Tristan jóságosan ránézett, és szavai megint a finom cigarettafüsttel szálltak elő: - Ó, én azt hiszem, tévedsz. Tudod, én úgy vélem, nekem egyenesen jót tesz. Siegfried felállt és kiment. Vele éreztem, mert nehéz helyzetben volt. Szülők helyett szülői felelősségében bizonyos értelemben ő látta el öccsét az ártalmas növénnyel, s a vele született jó ízlés megakadályozta, hogy helyzetével visszaélve kiüsse azt a vacakot Tristan kezéből, ahogy másokkal tette. Kénytelen volt a prédikációhoz folyamodni, de azzal nem jutott semmire. S volt még valami - ma alighanem kerülni akarta a veszekedést, mert Tristan éppen titokzatos útjainak egyikére készült, vissza az Állatorvosi Főiskolára. Első teendőm is voltaképpen az volt, hogy levigyem a Nagy Északi Útra, ahol stoppolni akart. Miután leraktam, elkezdtem körutamat, s vezetés közben minduntalan visszatértek gondolataim a reggeli beszélgetéshez. Elég sok ember kész volt megesküdni, hogy látta a raynesi kísértetet, - 65 -
és bár néhányat mint szenzációhajhászt vagy részegest nem kellett komolyan venni, a többiek tagadhatatlanul megbízható honpolgárok voltak. A történet mindig ugyanúgy hangzott. Raynes falu mögött volt egy domb, a domb tetején az erdő lenyúlt egészen az útig. Mögötte állt az apátság. A dombra késő éjszaka felhajtó autósok azt mondták, egy szerzetest láttak a reflektorfényben - egy barna csuhás szerzetest eltűnni az erdőben. Úgy vélték, az alak keresztülvágott az úton, de nem voltak ebben biztosak, mert mindig elég messze járt tőlük. Más vonatkozásban azonban határozottak voltak; egy kámzsás alakot láttak lehajtott fejjel eltűnni az erdőben. Valami mérsékletre intő lehetett a jelenségben, mert soha senki nem mondta, hogy követte volna az erdőbe. Különös véletlen, hogy miután egész nap Raynesre gondoltam, másnap hajnali egykor kihívtak a faluba. Kimászva az ágyból, és fáradtan ruháimba bújva, óhatatlanul eszembe jutott Tristan, aki békésen szunnyad edinburghi szállásán, távol a praxis bajaitól. De az, hogy fel kellett kelnem, nem tett túlságosan szerencsétlenné. Raynes csak három mérföldre feküdt, és a munka nem fenyegetett nehéz gürcöléssel - egy kisfiú shetland pónija kólikát kapott. Szép éjszaka volt - nagyon hideg az első őszi fagytól, de gyönyörű telihold fénylett, hogy megvilágítsa utamat. A pónit éppen járatták az udvaron, mikor odaértem. A tulajdonosa könyvelő volt a bankomnál, és bűnbánóan rám mosolygott: - Sajnálom, hogy felébresztettük, Mr. Herriot, de azt reméltük, hogy ez a hasfájás el fog múlni. Már két órája járatjuk. Ha megállunk, megpróbál henteregni. - Jól csinálták - mondtam. - Ha hentereg, megcsavarodhatnak a belei. - Megvizsgáltam a kis állatot, és megnyugodtam. Hőmérséklete normális volt, a pulzusa jó erős, s oldalát meghallgatva, hallottam a görcsös kólika jellegzetes hasi hangjait. Egy jó ürülésre volt szüksége, de gondosan mérlegelnem kellett, mekkora adag arecolint adjak a lófélék e parányi tagjának. Végül egy nyolcad granum mellett döntöttem, és befecskendeztem a nyaki izmokba. A póni néhány pillanatig tipikus kólikás tartásban állt, egyik hátsó lába megrogygyant, majd a másik, s időnként megpróbált lefeküdni. - Jártassák lassan, kérem. - Megvártam a következő szakaszt, és nem kellett soká várnom; a póni elkezdte a száját harapdálni, ajka habzott, és hamarosan nyálcseppek csüggtek a szájából. Eddig rendben volt, de még tizenöt percig várnom kellett, mire felcsapta a farkát és lerakott egy halom ürüléket az udvar betonjára. - Azt hiszem, most már rendben lesz - mondtam. - Itthagyom magukra. Hívjanak fel, ha még mindig fájdalmai vannak. A falun túl az út hirtelen kikanyarodott a házak látószögéből, és kezdődött a hosszú, egyenes kapaszkodó az apátság felé. Éppen ott fenn, a reflektorom fénycsóváinak végében volna az a hely, ahol a kísértetet látták átmenni az úton, be a fák sötét övezetébe. A dombtetőn, hirtelen ötlettől vezettetve kiálltam az útpadkára, és kiszálltam a kocsiból. Ez az a hely. Az erdő szélén kísérteties fénnyel ragyogott a bükkök törzse a csillogó holdfényben, s magasan fenn nyikorogtak a szélben imbolygó ágak. Bementem az erdőbe, óvatosan karommal tapogatva magam előtt az utat, míg át nem értem a túlsó szélére. A raynesi apátság ott állt előttem. A szépséges romot mindig nyári napokkal párosítottam, mikor a nap felmelegíti a kecses boltívek régi köveit, hangok csobognak, gyerekek játszanak a lekaszált gyepen, de most hajnali fél három volt, a világ üres, és arcomba csapott a közeledő tél hideg lehelete. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. A hideg ragyogásban minden hátborzongatóan kirajzolódott. De volt valami valószínűtlen az oszlopoknak a sötét égbe nyúló, néma soraiban, s a fűre vetített hosszú, sápadt árnyékokban. A túloldalon láttam a szerzetesek celláit - mély árnyékban álló, borongós fekete üregeket -, s egyszerre felhuhogott egy bagoly, hangsúlyt adva a nehéz, rám boruló csendnek. Borzongó aggodalom kúszott végig rajtam, olyan érzés, hogy az én eleven személyemnek nincs itt keresnivalója a halott századok e borongós relikviái között. Gyorsan megfordultam, keresztülrohantam az erdőn, nekiütközve fáknak, megbotolva gyökerekben és bokrokban, s amikor kijutottam a kocsihoz, reszkettem, és jobban kifulladtam, mint kellett volna. Jó érzés volt bevágni az ajtót, ráadni a gyújtást, és hallani a motor ismerős zúgását. - 66 -
Tíz percen belül otthon voltam, és a lépcsőn felbaktatva alig vártam, hogy pótoljam a kiesett álmot. Kinyitottam a hálószobám ajtaját, és felkattintottam a villanykapcsolót. Egy pillanatra meglepődtem, hogy a szoba sötét marad. Aztán kővé váltan álltam az ajtóban. Az ablaknál, amelyen át özönlött be a holdfény, ezüst tócsa a sötétségben, ott állott egy szerzetes. Egy barna csuhás, mozdulatlan szerzetes, összefont karral, lehajtott fejjel. Arca a fény irányából nézett felém, s én nem láttam mást a leomló kámzsa alatt, csak a sötétség szörnyű szakadékát. Úgy éreztem, megfulladok. Szám kinyílt, de hang nem jött ki belőle. Száguldó agyamban egy gondolat dübörgött a többi felett - hát mégis vannak kísértetek. Szám újból kinyílt, és rekedt sikoly tört ki belőle: - Az isten nevére, ki az? Mindjárt jött is a válasz síri basszushangon: - Tristan. Nem hinném, hogy igazából elájultam, de ernyedten végigestem az ágyamon, s ott feküdtem zihálva, fülemben zúgott a vér. Homályosan tudatában voltam, hogy a szerzetes egy széken áll és helyére csavarja a villanykörtét, s közben ellenállhatatlanul kuncog. Aztán felkattintotta a kapcsolót, és leült az ágyamra. Hátralökte a kámzsáját, rágyújtott egy cigarettára, s még mindig rázkódva a nevetéstől rám nézett. - Uramisten, Jim, ez remek volt - jobb, mint amire számítottam. Rámeredtem és suttogva kinyögtem: - De hiszen te Edinburghben vagy... - Nem én, öreg fiú. Nem sok tennivalóm volt, hát egyenest visszajöttem stoppal. Éppen hazaértem, mikor láttalak bejönni a kertbe. Alig volt annyi időm, hogy kicsavarjam a körtét és beöltözzem - nem szalaszthattam el az alkalmat. - Tedd a kezed a szívemre - suttogtam. Tristan egy pillanatra a bordáimra tette a kezét, s amikor megérezte a vad kalapálást, futó aggodalom suhant át az arcán. - A mindenit, ne haragudj, Jim. - Aztán biztatóan vállon veregetett. - De ne aggódj. Ha halálos lett volna, ott helyben szörnyethalsz. Különben is, egy jó ijedség áldásos hatású - úgy hat, mint a serkentőszer. Idén nem is kell szabadságra menned. - Köszönöm - mondtam. - Nagyon köszönöm. - Bár hallottad volna magadat. - Megint nevetni kezdett. - Az a rémült sikoly... istenem, istenem. Lassan ülő helyzetbe emelkedtem, kihúztam a párnát, nekitámasztottam az ágyfejnek, s nekidőltem. Még mindig nagyon gyengének éreztem magam. Hűvösen méregettem Tristant: - Szóval te vagy a raynesi kísértet. Tristan válaszul elvigyorodott, de nem szólt. - Te ördögfi. Tudhattam volna. De mondd, miért csinálod? Mi a jó benne? - Nem tudom. - A fiatalember álmodozva bámulta a cigarettafüstön át a mennyezetet. - Azt hiszem, az, hogy jól időzítsek, s a kocsivezetők ne legyenek egészen biztosak benne, hogy láttak-e vagy sem. Marha nagy örömöm telik benne, mikor hallom, hogy nyomják a gázt mint a bolond, és repesztenek haza. Egyikük se lassít le soha. - Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a humorérzéked túlfejlett - mondtam. - Én pedig megjósolhatom neked, hogy egy nap kitöröd miatta a nyakadat. - Szó sincs róla. Ott van a biciklim egy sövény mögött vagy száz méterre az út mentén, hogy gyorsan el tudjak menekülni, ha kell. Nem gond. - Hát tégy kedved szerint. - Felkeltem az ágyról, és rogyadozva az ajtóhoz mentem. - Lemegyek egy korty whiskyért, de egyet ne felejts. - Megfordultam, s rámeredtem. - Ha még egyszer megpróbálod velem, megfojtalak. Néhány nappal később, úgy nyolc óra tájt este a kandalló mellett olvastam a Skeldale House-ban, mikor kivágódott az ajtó, és berontott a szobába Siegfried. - 67 -
- James - hadarta -, az öreg Horace Dawson tehenének megsérült a tőgye. Valószínűleg öszsze kell varrni. Az öreg nem tudja lefogni a tehenet, és nincsenek szomszédai, akik segíthetnének. Nem tudnál eljönni erősítésnek? - Dehogynem, örömmel. - Megjelöltem a könyvet, nyújtóztam, ásítottam, aztán felálltam a székből. Észrevettem, hogy Siegfried lábával dobol a padlón, és eszembe jutott, nem most először, hogy neki csak afféle katapultülés lenne kedvére, amely kihajítana az ajtón, a munka közepébe, egyetlen parancsszóra. Igyekeztem olyan gyors lenni, amilyen csak tudtam, de mint mindig - ha írtam valamit neki vagy szeme láttára operáltam -, az volt az érzésem, hogy korántsem vagyok elég gyors. Némi szorongással járt az a tudat, hogy számára csaknem elviselhetetlen feszültség nézni, ahogy felkelek a székből, és visszateszem a könyvet a kandalló melletti alkóvba. Mire átjutottam a fele szobán, már eltűnt a folyosón. Ügetve követtem és éppen kiértem az utcára, mikor beindította a kocsit. Megragadtam az ajtót, fejest ugrottam a kocsi belsejébe, s éreztem, hogy az út kisuhan lábam alól, ahogy a kocsi elindul a sötétben. Negyed óra múlva csikorogva fékeztünk egy kis tanya udvarán. A tanya egyedül állt a földek közepén. Alig hallgatott el a motor, kollégám máris kiszállt a kocsiból, és fürgén a tehénistálló felé lépkedett. Menet közben hátraszólt a válla felett. - Hozd a fonalat, James, kérlek… és a helyi érzéstelenítőt és a fecskendőt... és azt az üveg sebkenőcsöt... Hallottam a kurta beszélgetés neszeit bentről, aztán újra Siegfried türelmetlen kiáltását: - James? Mi a csudát csinálsz ott kinn? Nem találod azokat a vackokat? Éppenhogy kinyitottam a csomagtartót, és eszeveszetten keresgéltem a dobozok, üvegek sorai közt. Megtaláltam amit kért, átvágtattam az udvaron, és csaknem összeütköztem vele, ahogy kilépett az épületből. Már javában kiabált: - James, mi a fenét csinálsz?... ja itt vagy. Helyes, add ide azt a holmit... mit csináltál ennyi ideig? Igaza volt Horace Dawsonnal kapcsolatban: a törékeny, nyolcvanéves embertől nem lehetett elvárni, hogy birkózzon. Kora ellenére makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy fejje a kicsi, kövezett istállóban tartott két kövér shorthorn tehenet. A betegünk csúnyán felsértette egyik csöcsét; vagy ő maga, vagy a szomszédja ráállhatott, mert egy hosszú hasíték futott rajta csaknem végig, s folyt belőle a tej. - Csúnya ez, Horace - mondta Siegfried. - Láthatja, egészen a tejvezetékig ér... De megteszszük, amit lehet - kell neki jó egypár öltés. Lemosta és fertőtlenítette a csöcsöt, aztán megtöltötte a fecskendőt helyi érzéstelenítővel. - Markold meg az orrát, James - mondta nekem, aztán szelíden a farmernek: - Horace kérem, fogja meg a farkát. Csak a legvégén, úgy... kitűnő. A kis ember kihúzta magát: - Ezt böcsülettel meg tudom csinálni, Mr. Farnon. - Derék gyerek maga, Horace, ez így pompás, köszönöm. Most álljon tőle jó messze. - Lehajolt, s amikor megmarkoltam az állat orrát, benyomta a tűt a seb felső vége felett. Azonnal csattanás hallatszott: a tehén félmagasságban Siegfried gumicsizmájába rúgva fejezte ki nemtetszését. Siegfried nem szólt, csak mélyeket lélegzett, s néhányszor rugózott a térdével, mielőtt újra lehajolt volna. - Nyugalom, szépségem - mormogta csillapítóan, mikor ismét beleszúrt a tűvel. Ez alkalommal a patás láb az alkarját találta el, s a fecskendő kecsesen szárnyalt a levegőben, majd nagy szerencsével a szénával teli etetőrácsba esett. Siegfried felegyenesedett, gondterhelten megdörzsölte a karját, birtokba vette a fecskendőt, és megint közeledett a pácienshez. Néhány pillanatig a tehén farktövét vakargatta, s a lehető legbarátságosabban beszélt hozzá. - Jól van, öreglány, hát ez bizony nem kellemes, igaz? Mikor lehajolt, új tartást vett fel: fejét belenyomta a tehén oldalába, és messzire kinyújtva hosszú karját, néhány, hajszál híján pontos rúgás ellenére sikerült a seb körüli szöveteket telefecskendeznie helyi érzéstelenítővel. Aztán komótosan befűzte a tűt, s közben hangtalanul fütyörészett. Mr. Dawson csodálattal figyelte. - 68 -
- Tudom mán, mér tud olyan jól bánni az állatokkal, Mr. Farnon. Mer hogy olyan türelmes alighanem maga a legtürelmesebb ember, akivel életemben találkoztam. Siegfried szerényen fejet hajtott, és folytatta a munkát. Most már simábban ment. A tehén nem érzett semmit, s kollégám hosszú, szabályos öltések sorával szorosan összehúzta a seb két szélét. Mikor végzett, karját az öregember vállára tette. - Ha a csecs begyógyul, olyan jó lesz, mint új korában. De ha húzkodja, nem fog begyógyulni, ezért azt szeretném, ha ezzel a csővel fejné. - Felemelt egy alkoholos üveget, amelyben csecsszívó fénylett. - Rendben van - mondta Mr. Dawson határozottan. - Azt fogom használni. Siegfried játékosan megrázta az öreg orra előtt az ujját. - De vigyáznia kell, érti. Használat előtt mindig ki kell főznie, és mindig az üvegben kell tartania, különben beüt a tőgygyulladás. - Mr. Farnon - mondta a kis ember, erősen kihúzva magát. - Én úgy teszek, ahogy mondja. - Ez a beszéd, Horace. - Siegfried búcsúzóul megveregette a hátát, mielőtt nekilátott volna, hogy összeszedje a műszereit. - Úgy két hét múlva visszajövök, hogy kiszedjem a varratokat. Már indultunk volna, amikor megjelent az istállóajtóban Claude Blenkiron hatalmas alakja. Ő volt a falu rendőre, de most láthatóan nem volt szolgálatban, mert elegáns kockás zakót és pantallót viselt. - Láttam, hogy történik itten valami, Horace, és benéztem, hogy nem köll-e segítség. - Nem, köszönöm, Mr. Blenkiron. Nagyon rendes magátul, de mán elkésett. Elvégeztük a munkát - felelte az öregember. Siegfried nevetett. - Bár jött volna fél órával hamarabb, Claude. A hóna alá foghatta volna ezt az állatot, míg én összevarrom. A nagy ember bólintott, és lassú mosoly terült el az arcán. A kedélyesség mintaképének látszott, de mint mindig, éreztem, hogy vad keménység van e mögött a mosoly mögött. Claude-ot szerették a körzetben, nagyszerű sportoló volt, bőkezűen nyújtott segítséget és barátságot a körzetében mindenkinek, aki rászorult. A gyengéknek és időseknek erős támasza, az istenteleneknek azonban kíméletlen ostora volt. Személyesen nem tapasztaltam, de híre járt, hogy Claude nem szívesen zavarta az elöljáróságot holmi csekélységekkel, hanem a maga módján osztott azonnali igazságot. Úgy mondták, hogy mindig keze ügyében tartott egy erős botot, és a huligánkodást, vandál tetteket hamarosan éles üvöltözés követte valamelyik sötét sikátorban. Visszaeső bűnösökről szinte nem is lehetett hallani, s Claude körzete szokatlanul törvénytisztelő volt. Megint a mosolygó arcára néztem. Igazán nagyon kellemes külsejű ember volt, de éreztem, hogy van a mosoly mögött még valami, és a világért sem kezdtem volna ki vele. - Akkor jól van - mondta. - Éppen Darrowbyba tartottam, hát jóéccakát, uraim. Siegfried a karjára tette a kezét: - Egy pillanat, Claude. Nekem még meg kell egy másik állatot is vizsgálnom. Nem vinné magával Mr. Herriotot a városba? - A legnagyobb örömmel, Mr. Farnon - felelte a rendőr, és intett, hogy kövessem. A kinti sötétben beültem a kis Morris Nyolcas utasülésére, s vártam néhány pillanatig, míg Claude bepréselte hatalmas testét a kormánykerék mögé. Elindultunk, s Claude mesélni kezdett bradfordi kirándulásáról, ahol nemrégiben birkózóversenyen vett részt. Hazafelé keresztül kellett mennünk Raynes falun, amikor magunk mögött hagytuk a házakat, s kezdtünk felkapaszkodni az apátság felé, Claude hirtelen elhallgatott. Aztán megfeszült az ülésen, és előremutatott, olyan hirtelen, hogy összerezzentem. - Nézze, nézze, ott az a kurva szerzetes! - Hol? Hol? - Úgy tettem, mintha mit sem tudnék, pedig tisztán láttam a csuklyás figurát, amely lassan lépkedett az erdő felé. Claude deszkáig nyomta a gázt, s a kocsi sivítva rohant fel a dombon. A tetőn vadul az útmenti fűre kormányzott, hogy a reflektor az erdő mélyébe világítson, s amikor kiugrott a kocsiból, - 69 -
zsákmánya egy röpke pillanatig tisztán látszott: egy szerzetes, amint szoknyáját magasra húzza, és kétségbeesetten rohan a fák között. A hatalmas ember hátranyúlt és kivett a kocsiból valami vaskos sétabotfélét. - Gyerünk a csibész után! - kiáltotta, és hevesen nekilódult. A nyomában lihegtem: - Várjon, mit csinál vele, ha megfogta? - Megsimogatom a seggit ezzel a kőrisfácskával - mondta Claude dermesztő határozottsággal, s előrenyargalt, míg el nem tűnt a fénynyalábok övezetéből. Iszonyú zajt csapott, ütögette a fatörzseket, és rémisztő hangokat hallatott. Szívem vérzett a szerencsétlen kísértetért, aki a sötétségben botorkál, s fülében zúg a rendőr süketítő kiáltozása. Borzongó rémülettel vártam a végső összeütközést, s a feszültség csak fokozódott az idő múlásával, mert egyre hallottam Claude hangos kiáltozását: - Gyere ki onnan, nem szökhetsz meg! Gyere, mutasd meg magad! - s fanyűvő ütései visszhangoztak a fák között. Én magam is keresgéltem, de nem találtam semmit. Úgy látszott, a szerzetes csakugyan eltűnt, s amikor végre visszatértem a kocsihoz, a nagydarab ember már ott volt. - Hát fura egy figura ez, Mr. Herriot - mondta. - Sehun se találom, és nem fér a fejembe, hova tűnhetett el. Ott vótam szorosan a nyomában, mihelyt megláttam, és az erdőbül nem ment ki, mert végiglátok a fődeken ebben a hódvilágban. Körülcserkésztem az apátságot is, de ott sincs. Eltűnt a rossznyavalyába. Valami olyasmit akartam mondani, hogy „Mi mást várna egy szellemtől?”, de a hatalmas kéz még mindig lóbálta a botot, s így inkább hallgattam. - No, úgy gondulom, jó lesz elindulnunk Darrowbyba - dörmögte a rendőr, s topogni kezdett a füvön. Megborzongtam. Kegyetlen hideg volt, feltámadt a keleti szél, s örültem, hogy beülhetek a kocsiba. Darrowbyban megittunk néhány baráti sört Claude-dal, kedvenc helyén, a Fekete Bikában, s fél tizenegyre járt, mire a Skeldale House-ba jutottam. Tristannak nyomát se láttam, s egy parányi aggodalom futott át rajtam. Éjfél lehetett, mikor arra ébredtem, hogy halkan csoszognak a szomszéd szobában. Tristan hosszú, keskeny szobája hajdan, azokban a szép időkben, mikor a ház még fiatal volt, „öltöző szobaként” szolgált. Kiugrottam az ágyból, és kinyitottam az összekötő ajtót. Tristan pizsamában volt, és két melegítő palackot dédelgetett a keblén. Hátranézett, s egy szenvedő pillantást vetett rám, mielőtt az egyik palackot beledugta volna az ágy közepébe. Aztán a takaró alá mászott, s melléhez szorítva a másik palackot, a hátán feküdt, szemét a mennyezetre szegezte. Odamentem, s némi aggodalommal néztem le rá. Annyira reszketett, hogy az egész ágy rázkódott tőle. - Hogy vagy, Triss? - suttogtam. Néhány pillanat múlva gyenge nyöszörgést hallottam! - Csontig átfagyva, Jim. - Hol a csudában voltál? Megint a nyöszörgés: - Egy szennyvízcsőben. Rámeredtem: - Hol? A fej gyengén jobbra-balra görgött a párnán: - Fenn az erdőben. Nem láttad azokat a csöveket az út mentén? Egyszerre megvilágosodott előttem. - Hát persze. Csatornáznak a faluban, ugye? - Úgy van - suttogta Tristan. - Mikor megláttam, hogy az a nagy manusz bedübörög az erdőbe, azonnal visszakanyarodtam és bebújtam az egyik csőbe. Az isten tudja csak, meddig voltam ott. - De miért nem jöttél ki, mikor elmentünk? Vad didergés rázta meg az ifjú ember testét. Egy pillanatra lecsukta a szemét. - 70 -
- Nem hallottam semmit odabenn. Nagyon összehúzódva ültem, a kámzsa eltakarta a fülemet, és kilencven mérföldes szél sivított át a csövön. Nem hallottam, hogy a kocsi elindult, s nem mertem kijönni, mert hátha ott van az a pali azzal a nagy furkósbotjával. - Egyik kezével megfogta a paplant és görcsösen húzgálta. - Rá se ránts, Triss - mondtam. - Hamarosan átmelegszel, és holnapra kialszod magad. Tristan mintha nem is hallotta volna. - A csatornacsövek szörnyűek, Jim. - Elgyötört tekintettel nézett fel rám. - Teli vannak szeméttel, és macskapisitől bűzlenek. - Tudom, tudom. - Visszadugtam kezét a paplan alá, és álláig felhúztam a takarót. - Reggelre rendbe jössz. - Leoltottam a villanyt, és lábujjhegyen kimentem a szobából. Még akkor is hallottam a foga vacogását, mikor becsuktam az ajtót. Nyílván nemcsak a hideg gyötörte; még mindig sokkos állapotban volt. Nem csoda. Szegény elszórakozott egy kis gondtalan, békés kísértetjárással, mikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül fékcsikorgás hallatszott, fény villogott, s tetejébe elődübörgött az az óriás, mint a rémkirály. Ezt már nem bírhatta. Másnap reggelinél Tristan rossz állapotban volt. Sápadtan ült, keveset evett, és testét időnként mély köhögőrohamok rázták meg. Siegfried fürkészően nézett rá. - Tudom, miért vagy ilyen állapotban. Tudom, miért ülsz itt mint az élőhalott és majd kiköpöd a tüdődet. Öccse megmerevedett a székben, s remegés futott át az arcán. - Tudod? - Igen. Nem szívesen hivatkozom rá, de megmondtam előre, igaz? Amiatt a rohadt cigaretta miatt. Tristan nem hagyott fel a dohányzással, de a raynesi szellem soha többé nem bukkant elő, és a mai napig megoldatlan rejtély maradt.
16. Ez Granville Bennettnek való volt. Szívesen operáltam néha kis állatokat is, és idővel, fokozatosan egyre többször, de ettől megijedtem. Egy tizenkét éves spaniel szuka, a gennyes méhgyulladás (pyometritis) utolsó stádiumában, genny csepegett a vulvájából a műtőasztalra, negyven fokos láza volt, zihált, remegett, s amikor a sztetoszkópot a mellére tettem, hallottam a billentyűelégtelenség klasszikus hangjait. - Sok vizet iszik? - kérdeztem. Az öreg Mrs. Barker aggodalmasan csavargatta bevásárlószatyra zsinórjait. - Igen, el se akar jönni a vizesedénytől. És nem eszik - négy napja nem evett egy falatot sem. - Hát nem tudom - mondtam. Felemeltem a sztetoszkópomat, és a zsebembe gyömködtem. Már rég el kellett volna hoznia. Hetek óta beteg lehet. - Nem volt beteg, csak olyan elesett. Azt hittem, nem lehet baj, amíg kedve van enni. Néhány pillanatig hallgattam. Nem akartam felidegesíteni az öregasszonyt, de meg kellett mondanom. - Sajnos, Mrs. Barker, komoly baj van. A betegségnek ideje volt kifejlődni. A méhében csúnya fertőzés van, és csak operációval lehet meggyógyítani. - Megcsinálná, kérem? - Az öreg hölgy ajkai remegtek. Megkerültem az asztalt, és vállára tettem a kezem. - Szívesen megtenném, de van egy-két probléma. A kutya nagyon leromlott és tizenkét éves, tehát az operáció elég kockázatos. Szeretném bevinni Hartingtonba az állatkórházba, és Mr. Bennettre bízni az operációt. - Rendben van - bólintott lelkesen. - Nem számít, mibe kerül. - Igyekszünk majd alacsonyan tartani a költségeket. - Kikísértem a folyosón egészen az ajtóig. - Hagyja a kutyát nálam, ne aggódjon, gondját viselem. Erről jut eszembe, mi a neve? - 71 -
- Dinah - felelte rekedten, s nézett visszafelé a folyosón. Visszamentem, és felvettem a telefont. Harminc éve a vidéki állatorvosnak a kisállatspecialistához kellett fordulnia, ha valami szokatlan esettel találta magát szembe. Manapság más, a praxisunk vegyesebb. Darrowbyban ma megvan a személyzet és felszerelés, hogy bármilyen kisállat-operációt elvégezzünk, de akkoriban más volt a helyzet. Hallottam már emlegetni, hogy előbbutóbb minden nagyállat-gyógyító segítségért esedezik Granville Bennetthez, s most rám került a sor. - Halló, Mr. Bennett-tel beszélek? - Vele bizony. - Erős hang, barátságos, csupa készség. - Itt Herriot beszél. Farnon társa vagyok Darrowbyban. - Persze. Hallottam a híredet fiú, hallottam már. - Ó... igen... köszönöm. Van itt egy komplikált eset. Szeretném tudni, hajlandó volna-e átvenni tőlem. - Boldogan, fiam, miről van szó? - Egy igazán csúnya pyo. - Nagyszerű! - Tizenkét éves szuka. - Remek! - És piszkosul előrehaladt a fertőzés. - Kitűnő! - És olyan rossz a szíve, hogy ilyennel már rég nem találkoztam. - Pompás, pompás! Mikor hozod be? - Ma este, ha megfelel. Nyolc körül. - A lehető legjobb, fiú. Viszlát. Hartington meglehetős város volt, úgy kétszázezer lakossal, de mire a belvárosba értem, a forgalom csökkent, és alig néhány kocsi húzott el a kirakatok sora előtt. Reméltem, hogy érdemes volt megtenni a huszonöt mérföldes utat. Dinah a hátsó ülésen, egy pokrócon feküdt, s úgy látszott, nem törődik semmivel. Hátrapillantottam az ülés szélén lelógó fejére; orra fehér volt, és szemén a hályog halványan csillogott a műszerfal fényében. Olyan öregnek látszott. Lehet, hogy csak az időt pocsékolom, túl nagy a bizalmam ennek az embernek a hírében. Nem kétséges, hogy Granville Bennett afféle legendává vált Észak-Angliában. Abban a korban, amikor a specializáció szinte ismeretlen volt, ő teljesen ráállt a kisállat-gyógyításra - a farmok állatállományára rá se nézett -, és modern eljárásokkal magas szintre emelte a munkát kórházában, amelyet lehetőség szerint az embergyógyítás mintájára szervezett meg. Divat volt az akkori állatorvosok között, hogy lefitymálják a macskák, kutyák gyógyítását; az idősebbek, akik városi és mezőgazdasági igáslovak ezrei között töltötték az életüket, csak felhorkantak: „Nincs nekem időm ezekkel a nyavalyásokkal foglalkozni.” Bennett éppen ellenkező irányba indult el. Sose találkoztam vele, de tudtam, hogy fiatal ember, nem sokkal múlt harminc. Sokat hallottam ügyességéről, üzleti érzékéről és életművészi hírnevéről. Úgy mondták, elszánt híve a munkaszakadásig-szórakozás-szakadásig iskolának. Az állatkórház hosszú, alacsony épület volt, egy forgalmas utca végén. Behajtottam az udvarba, és kopogtattam a sarkon nyíló ajtón. Tisztelettel néztem a csillogó Bentley-t, amely mellett eltörpült az én kis ütött-kopott Austinom. Egy csinos asszisztensnő nyitott ajtót. - Jó estét - mondta vakító mosollyal, amely, úgy véltem, rátesz egy fél koronát mindjárt kezdetben a számlára. - Kérem, jöjjön be, Mr. Bennett már várja. Bevezetett a váróba, ahol képeslapokkal és virágokkal borított asztal állt a sarokban, és kutyák, macskák kitűnő fényképei függtek a falon - mint később megtudtam, a főnök saját felvételei. Közelről tanulmányoztam két fehér uszkár remek képét, mikor lépéseket hallottam hátulról. Megfordultam, és először pillantottam meg Granville Bennettet. Szinte megtöltötte a szobát. Nem volt túlságosan magas, de roppant méretű. Kövér, gondoltam először, de ahogy közelebb jött, úgy láttam, hogy a testét alkotó szövetek nem úgy oszlanak el, ahogy zsírszövetek szoktak. Nem láttam rajta zsírpárnákat, nem dagadt ki sehol: nagy, széles, tö- 72 -
mör, kemény ember volt. A kellemes, tompa vonású arcból a legcsodálatosabb pipa meredt ki fényesen és diadalmasan, s drága dohányfüstfellegek szálltak fel belőle. Hatalmas pipa volt, kisebb ember szájában nevetségesnek látszott volna, de az ő szájában szépnek hatott. Végül szemre vettem gyönyörűen szabott sötét öltönyét, csillogó mandzsettagombjait, mielőtt kezet nyújtott volna. - James Herriot! - Úgy mondta, mintha valaki azt mondaná: - Winston Churchill. - Az vagyok. - Remek. Jimnek hívnak, ugye? - Igen, többnyire. - Nagyszerű. Mindent előkészítettünk, Jim. A lányok már várnak a műtőben. - Nagyon köszönöm, Mr. Bennett. - Granville, Granville. - Karomba fűzte a karját, és bevezetett a műtőbe. Dinah már ott volt, s nagyon nyomorultnak látszott. Nyugtató injekciót kapott, s feje fáradtan bólogatott. Bennett odament hozzá, és futtában megvizsgálta. - Hm, igen, lássunk hát hozzá. A két lány úgy látott munkához, mint fogaskerekek egy jól forgó gépben. Bennett nagyszámú személyzetet tartott, és ezek az állatápolónők, mindketten csinosak, láthatóan tudták, mi a dolguk. Míg az egyik előhozta az altató és műszeres kocsit, a másik gyakorlottan megfogta Dinah mellső lábát a könyök fölött, nyomással kiduzzasztotta a radiális vénát, és gyorsan lenyírta és fertőtlenítette a testrészt. A nagydarab ember töltött fecskendővel odaballagott, és könnyedén belecsúsztatta a tűt a vénába. - Penthotal - mondta, mikor Dinah lassan összeroskadt és eszméletlenül feküdt az asztalon. Sose láttam még használatban ezt az új, gyorsan ható altatót. Míg Bennett bemosdott és sterilizált köpenyt és sapkát öltött, a lányok hátára fordították Dinah-t, és hurkokkal odakötözték a műtőasztalhoz. Fejére húzták az éteres és az oxigénmaszkot, aztán leborotválták és lemosták az operáció helyét. Mire a nagydarab ember odaért, már kezébe nyomtak egy szikét. Könnyednek látszó gyors mozdulattal átvágta a bőrt és izomrétegeket, s amikor átvágta a hashártyát, a méhszarvak, amelyek egészséges állapotban vékony rózsaszín szalagok lettek volna, úgy türemkedtek ki a seben, mint két léggömb, dagadtan és gennyel tele. Nem csoda, hogy Dinah rosszul érezte magát ezzel a hasában. A tömpe ujjak finoman körbetapogatták a duzzanatot, átmetszették a petevezetéket és a méhtestet, aztán kiemelték az egészet, és egy zománcedénybe ejtették. Csak amikor Bennett már varrni kezdett, jöttem rá, hogy lényegében befejezte az operációt, bár csak pár percig állt a műtőasztalnál. Gyerekesen könnyűnek látszott az egész, csak az ápolónőknek szóló ritka kurta parancsok érzékeltették a feszült odaadást. Ahogy elnéztem Bennettet az árnyéktalan lámpa alatt, fehércsempés falak között, oldalán a csillogó műszerek soraival, hirtelen és kavargó érzelmekkel rám tört, hogy ezt szerettem volna magam is mindig csinálni. Mikor elhatároztam, hogy állatorvos leszek, pontosan erről álmodtam. És most itt állok, mint kissé parlagi lódoktor vagy pontosabban farm-orvos - kétségkívül valami egészen más. Az előttem lejátszódó jelenet messze esett az én mindennapjaim rúgásaitól és lökdösődésétől, piszoktól és izzadságtól. Mégsem bántam; a körülmények rám kényszerítette élet varázslatos kielégülést adott. Áradó bizonyossággal fogott el az az érzés, hogy inkább töltöm el napjaimat a hegyvidék kerítéstelen útjain vezetve, mint e műtőasztal fölé hajolva. És különben sem lehettem volna Bennett. Nem hinném, hogy vetekedhettem volna a technikájával, és ráadásul ez az egész környezet beszédes bizonysága volt olyan tulajdonságoknak is, például üzleti érzéknek és lobogó ambíciónak, amelyek belőlem hiányoztak. Kollégám befejezésül intravénás sóoldat-csepegtetőt helyezett be. Beleszúrta a vénába a tűt, s hozzám fordult. - Kész, Jim. Most már minden az öreglányon múlik. - Kivezetett a műtőből, s nekem eszembe jutott, milyen kellemes lehet befejezni a munkát és csak úgy kisétálni. Darrowbyban most nekilátnék lemosni a műszereket, lesúrolni az asztalt, s a zárójelenetben Herriot, a nagy sebész, vödörrel és ronggyal felmosná a padlót. Ez jobb. - 73 -
A váróban Bennett felvette a zakóját, és előhúzta oldalzsebéből a hatalmas pipát, amelyet némi aggodalommal vett szemügyre, mintha attól tartana, hogy távollétében megrágták az egerek. Nem volt megelégedve a helyzettel, mert elővett egy puha sárga kendőt, és nagy elmélyültséggel fényesíteni kezdte a hangafát. Aztán magasra tartotta a pipát, kicsit ide-oda mozgatta, s szeme ellágyult a finom erezésen játszó fénytől. Végül elővett egy roppant méretű dohányzacskót, megtöltötte a pipát, némi tisztelettel hozzáértette a gyufát, és amikor illatos füstfelhő tört ki a száján, behunyta a szemét. - Remek illata van ennek a dohánynak - mondtam. - Miféle? - Navy Cut De Luxe. - Megint becsukta a szemét. - Tudod, harapni tudnám a füstjét. Nevettem. - Én a közönséges Navy Cutot használom. Rám meredt, mint egy bánatos Buddha. - Helytelen, pajtás, helytelen. Ez az igazi. Zamatos... ízes. - Keze bágyadt köröket írt le a levegőben. - Tessék, vigyél el magaddal egy keveset. Kihúzta a fiókot. Egy pillanatra olyan készlet villant elém, amely becsületére vált volna egy közepes nagyságú trafiknak: számtalan pléhdoboz, pipák, tisztítók, lyuktágítók, törlőruhák. - Próbáld ki ezt - mondta. - És mondd meg, ha nincs igazam. Ránéztem a kezembe nyomott dobozra. - De hát ezt nem vihetem el. Ez egy százgrammos doboz! - Szamárság, öregfiú. Tedd zsebre. - Hirtelen felélénkült. - Gondolom, itt akarsz maradni, míg Dinah magához nem tér az altatásból. Addig gyorsan megihatnánk egy sört. Tagja vagyok itt szemközt egy jó kis klubnak. - Nagyon jó, kitűnő ötlet. Termetéhez képest könnyedén és gyorsan mozgott, igyekeznem kellett, hogy lépést tartsak vele, ahogy kiment a rendelőből, és átvágott a túloldalt álló épülethez.
17. A klubban férfias kényelem fogadott, néhány jómódúnak látszó tag üdvözletzápora és a csapos barátságos köszöntése. - Két korsót, Fred - dörmögte Bennett elgondolkodva, s az ital meglepő gyorsasággal megérkezett. Kollégám nyelés nélkül benyakalta a magáét, és hozzám fordult. - Még egyet, Jim? Éppencsak beleittam a magaméba, s most buzgón igyekeztem kortyolgatni a keserű sört. - Igen, de hadd kérjem én a következőt. - Nem megy, pajtás. - Enyhe szigorral pillantott rám. - Csak tagok rendelhetnek italt. Ugyanezt megint, Fred. Egyszerre két korsót találtam a könyököm mellett. Az elsőt roppant erőfeszítéssel kiürítettem. Kissé zihálva, félénken szemlélgettem a másodikat, mikor észrevettem, hogy Bennett már megitta a söre háromnegyedét. Miközben figyeltem, könnyedén lehajtotta az italt. - Lassú vagy, Jim - mondta megbocsátó mosollyal. - Töltse meg őket újra, Fred, legyen szíves. Némi riadalommal figyeltem, hogy a csapos hogyan húzogatja a fogantyút, és elszántan megrohamoztam a második korsót. Meglepetésemre sikerült a mandulámon túlerőszakolni, aztán, nehezen lélegezve, megfogtam a harmadikat, éppen mikor Bennett újra megszólalt. - Na még egy búcsúpohárral - mondta nyájasan. - Fred legyen szíves. Ez nevetséges volt, de nem akartam első találkozásunkkor tutyimutyi alaknak látszani. Mármár kétségbeesetten felemeltem a harmadik korsót, és erőtlenül szopogatni kezdtem. Mikor a korsó kiürült, csaknem nekirogytam a pultnak. Hasam fájdalmasan kitágult, apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokomon. Rogyadozva láttam, hogy kollégám elindul a szőnyegen az ajtó felé. - Indulnunk kell, Jim - mondta. - Idd ki. Csodálatos, mit ki nem bír az emberi test, ha próbára teszik. Fogadni mertem volna, hogy képtelen leszek meginni azt a negyedik korsót fél óra pihenő nélkül, lehetőleg fekvő testhelyzetben, - 74 -
de mikor Bennett türelmetlenül topogni kezdett, apránként számba öntöttem a sört, s éreztem, hogyan áramlik a hátsó fogaim körül, mielőtt hihetetlen módon eltűnik a torkomban. Azt hiszem, a vízpróba kedves kínzási módja volt a spanyol inkvizíciónak, s ahogy nőtt bennem a nyomás, pontosan tudtam, mit érezhettek az áldozatok. Mikor végre vakon letettem a poharamat és kitántorogtam a söntésből, Bennett kitárta az ajtót. Kinn az utcán vállamra tette a karját. - Az öreg spaniel még nem tért magához - mondta. - Elugrunk hozzám, és bekapunk valamit - ennék egy falatkát. Belesüppedve a Bentley mély kárpitjába, átöleltem felduzzadt hasamat, s néztem, hogyan suhannak el a kirakatok az ablakok előtt, s engedik át a helyet a sötét országútnak. Szép terméskő háznál álltunk meg egy tipikus yorkshire-i faluban, és Bennett bekísért. Egy bőrfotel felé lökött. - Érezd magad otthon, pajtás. Zoe most nincs itthon, de én szerzek valami kaját. - Kisietett a konyhába, és pillanatokon belül megjelent egy mély tállal, amelyet mellém tett az asztalra. - Tudod, Jim - mondta kezét dörzsölgetve -, sör után nincs jobb néhány ecetes hagymánál. Félénk pillantást vetettem a tálba. Ennél az embernél minden túlméretezett volt, még a hagymák is. Nagyobbak voltak a golflabdánál, barnásfehérek, csillogóak. - Köszönöm, Mr. Ben... Granville. - Kivettem egyet, fogtam a mutató- és a hüvelykujjam közt, és tehetetlenül bámultam. A sör még nem helyezkedett el bennem; s az a gondolat, hogy nekilássak ennek a fenyegető zöldségnek, rémisztő volt. Granville belenyúlt a tálba, szájába dugott egy hagymát, gyorsan elropogtatta, lenyelte, aztán belevájta a fogát egy másikba. - Biz' isten jó. Tudod, a feleségem csudálatos kis szakács. Még ecetes hagymát is jobbat csinál, mint mások. Boldogan majszolva a tálalóhoz ment, s néhány pillanatnyi csörömpölés után a kezembe nyomott egy vastag metszett üvegpoharat, kétharmadáig töltve tiszta whiskyvel. Nem tudtam megszólalni, mert már nekiduráltam magam és számba dugtam a hagymát; s amint beleharaptam, a gőzök illékony hullámban elöntötték orrüregeimet, s ettől cikákolni kezdtem. Ittam egy korty whiskyt, és könnyező szemmel Granville-re tekintettem. Megint elém tartotta a hagymás tálat, s amikor visszautasítottam, egy pillanatig megbántottan nézegette. - Érdekes, hogy neked nem ízlik, mindig azt gondoltam, Zoe csodálatosan csinálja. - Tévedsz, Granville, nagyon finomak. De még ezt sem nyeltem le. Nem felelt, csak nézte a tálat lágy bánattal. Rájöttem, hogy nincs mit tenni, vettem még egy hagymát. Granville roppant elégedetten megint kirohant a konyhába. Ezúttal egy tálcával tért viszsza, rajta hatalmas hideg sült, egy cipó, vaj és mustár. - Azt hiszem, egy marhasültes szendvics nagyon jólesne, Jim - dörmögte, mialatt szeletelőkését megfente egy acél élesítőn. Aztán észrevette, hogy a whiskyspoharam még mindig félig van. - Ej, ej, ej! - mondta kissé érdesen. - Te egyáltalán nem iszol. - Jóságosan nézte, hogy ürítem ki a poharamat, aztán ugyanannyit töltött bele, mint előzőleg. - Így már jobb. Vegyél még hagymát. Kinyújtottam a lábam, és nekitámasztottam a fejem a szék támlájának, hogy belső kavargásomat csillapítani próbáljam. Gyomrom vulkanikus lávató volt, amely vadul bugyborékolt és fortyogott kráterében, s minden darabka hagymától, minden korty whiskytől újra tombolni kezdett. Néztem, hogyan ügyködik Granville, és nagy hányingerhullám csapott át rajtam. Buzgón metélte a sültet, olyan kétcenti vastagnak látszó szeleteket vágva, mustárt csapott rájuk, és két kenyér közé zárta őket. A halom nőtt, s ő elégedetten dudorászott. Időnként bekapott egy hagymát. - Itt van, fiú - kiáltotta végül, s a könyököm mellé tett egy púpozott tányért. - Láss neki. Fogta a maga adagját, és nagy sóhajjal egy fotelba rogyott. Harapott egy irdatlan falatot, s miközben rágta, azt mondta: - Tudod, Jim, ezt igazán élvezem - egypár finom falatot este. Zoe mindig bőségesen készít ki kaját, ha elmegy hazulról. - Megint bekebelezett egypár ujjnyi szendvicset. - És hadd mondjam meg, bár nekem nem illene, hogy ez marha jó, ugye? - 75 -
- Igen, az. - Megfeszítve a vállam, haraptam egyet, nyeltem, és visszatartottam a lélegzetet, mikor az új, nem kívánt idegen test lecsúszott a lenti fortyogásba. Hallottam, hogy nyílik a külső ajtó. - Ez biztos Zoe - mondta Granville, s fel akart állni, mikor egy szégyenletesen kövér staffordshire-i bullterrier rontott be a szobába, átkacsázott a szőnyegen, és az ölébe ugrott. - Phoebles, drágám, gyere apucihoz! - kiáltotta Granville. - Jól sétifikáltál mamival? A staffordshire-it rövidesen követte egy yorkshire-i terrier, ezt Granville szintén lelkesen köszöntötte. - Johó, Victoria, johó! A yorkshire-i láthatóan a mosolygós fajtához tartozott. Nem ugrott a gazdája ölébe, hanem megelégedett azzal, hogy a lábánál üljön, és pillanatonként hízelkedően kivicsorítsa a fogát. Kínjaim közepette is elmosolyodtam. Megint összeomlott egy legenda, az, hogy a kisállatspecialisták nem szeretik a kutyákat. A nagydarab ember szinte gügyögött a két kis állatnak. Az, hogy Phoebet Phoeblesnek hívta, jellemző volt. Könnyű lépéseket hallottam a hall felől, s várakozóan felnéztem. Képzeletemben pontosan meghatároztam, milyen típusú lehet Granville felesége: házias, odaadó, kedves; ezeknek a dinamikus embereknek gyakran ilyen a felesége, készséges rabszolga, aki megelégszik azzal, hogy meghúzódjon a háttérben. Magabiztosan vártam, hogy belépjen az egyszerű kis háziasszony. Mikor kinyílt az ajtó, csaknem elejtettem hatalmas szendvicsemet. Zoe Bennett izzó meleg szépség volt, minden valamirevaló férfiember megállt volna, hogy jól megnézze. Sűrű, lágy barna haj, nagy, szürkészöld, barátságos szem, a karcsú, de nem túl karcsú alakra csinosan simuló tweed kosztüm; és még valami: egészség, belső fény, amitől hirtelen azt kívántam, bárcsak különb férfi volnék, vagy legalább különbül néznék ki, mint most. Azonnal nyomatékosan eszembe jutott, hogy a cipőm piszkos, hogy öreg zakóm, kord nadrágom nem illik ide. Nem vesződtem azzal, hogy átöltözzem, hanem a munkaruhámban jöttem, s az más volt, mint Granville-é, mert én nem járhattam a farmokat olyan öltönyben, mint az övé. - Drágám, drágám! - énekelte örvendezve, mikor felesége föléhajolt és szeretettel megcsókolta. - Hadd mutassam be Jim Herriotot Darrowbyból. A szép szemek felém fordultak. - Jó estét, Mr. Herriot! - Éppoly nyájasan fogadott, mint a férje, s engem ismét elfogott a kétségbeesett kívánság, hogy bár elfogadhatóbban néznék ki; bár ne volna fésületlen a hajam, s bár ne válna bennem mind erősebbé a meggyőződés, hogy bármelyik pillanatban ezer darabra robbanhatok szét. - Készítek magamnak egy csésze teát, Mr. Herriot. Maga is kér? - Nem-nem, nem, nem, nagyon köszönöm, de nem, nem, most nem. - Kissé hátrahúzódtam. - Ó, látom, maga is kapott Granville kis szendvicseiből. - Kuncogott, s kiment, hogy teát főzzön. Mikor visszajött, egy csomagot adott át a férjének. - Vásárolni voltam ma, drágám. Vettem egypárat azokból az ingekből, amiket annyira szeretsz. - Édesem! Ez nagyon kedves volt tőled. - Tépni kezdte a csomagolópapírt, mint egy iskolásfiú, és elővett három celofánba burkolt, elegáns inget. - Csodásak, nyuszikám, egészen elkényeztetsz. - Rám nézett. - Jim, ezek remek ingek, egyiket neked adom. - Átdobott a szobán egy csillogó csomagot az ölembe. Elképedve néztem. - Nem, igazán nem lehet... - Persze, hogy lehet. A tiéd. - De Granville, egy inget... ez túl... - Nagyon jó ing. - Megint kiült arcára a megbántottság. Engedtem. Mindketten oly kedvesek voltak. Zoe ott ült mellettem a teáscsészéjével, s kellemesen csevegett, Granville pedig széles mosolyt vetett rám a székéből, lenyelte az utolsó szendvicset, és megint nekilátott a hagymának. - 76 -
A csinos asszony közelsége vonzó volt, de zavarba ejtő. A szoba melegében kordnadrágomból kezdett felszállni a farmudvar félreismerhetetlen illata, hiszen élete nagy részét ott töltötte. És bár nekem kedvenc illataim közé tartozott, ebbe az elegáns környezetbe nyilvánvalóan nem illett. S ami még rosszabb, bensőmből morajok és zenei kondulások sorozatai törtek fel, s ha egy pillanatra abbamaradt a beszélgetés, nagyon is hallhatóvá váltak. Ilyen hangokat csak egyszer hallottam, egy tehéntől, amely az oltógyomor félrecsúszásának előrehaladt stádiumában volt. Társaim finoman úgy tettek, mintha süketek volnának, még akkor is, mikor egy szégyenletes böffenés robbant ki belőlem; amelytől a kis kövér kutya rémülten felugrott, de mikor megint kitört belőlem egy akkora borborygmus, hogy csaknem megzördültek tőle az ablakok, úgy véltem, ideje távozni. Mással amúgy sem élénkítettem a társalgást. Az alkohol erőt vett rajtam, s mindinkább éreztem, hogy csak ülök ott és ostobán vigyorgok. Éles ellentéteként Granville-nek, aki éppolyan volt, amilyennek a rendelőben megismertem. Nyugodt és fegyelmezett, nagydarab udvariassága csorbítatlan. Keserves helyzet volt. Így, a csípőmet verdeső dohányosdobozzal és a hónom alá szorított inggel elköszöntem. A kórházban megnéztem Dinah-t. Az öreg kutya csodálatosan állta az operációt, s most fejét felemelve álmosan rám nézett. A színe jó volt, a pulzusa erőteljes. Az operációs sokkot nagymértékben csökkentette kollégám mesteri gyors technikája és az intravénás sóoldat. Letérdeltem, és megsimogattam a kutya fülét. - Biztosra veszem, hogy rendbe jön, Granville. Fölöttem a hatalmas pipa méltóságteljes magabiztossággal bólintott. - Hát persze, fiú, hát persze. És igaza volt. Dinah megfiatalodott a méheltávolítás után, és még sok évig élt, gazdasszonya örömére. Hazaútban mellettem feküdt az utasülésen, csak orra nyúlt ki a takaróból. Időnként rátette állát a kezemre, amely a sebességváltót markolta, s néha lustán megnyalt. Láthatóan jobban érezte magát, mint én.
- 77 -
18. Ben Ashby, a marhakereskedő megszokott faarcával nézett át a kapu fölött. Mindig úgy éreztem, hogy egész életében marhát vásárolván a farmerektől, rémülten óvakodott bármilyen érzelmet kifejezni, mert azt utóbb még lelkesedésnek minősítik. Ha megnézett egy állatot, arcán nem mutatkozott semmi, vagy legfeljebb időnként megadó szomorúság. Ilyen volt ezen a reggelen is, ahogy rátámaszkodott a kapu tetejére, és bánatos tekintetét Harry Sumner üszőjére irányította. Néhány pillanat múlva a farmerhez fordult. - Behozhattad volna az istállóba, Harry. Nagyon messze van. Most mászhatok át a kapun. Mereven felkapaszkodott, s akkor vette észre Montyt. A bikát nem lehetett egykönnyen észrevenni, mert az üszők között legelt, de a hatalmas fej most hirtelen magasra emelkedett, az orrgyűrű csillogott, s fenyegető, fojtott bömbölés hangzott fel. Monty ránk meredt, s egyik mellső lábával önfeledten kapálta a gyepet. Ben Ashby félbehagyta a mászást, habozott egy pillanatig, aztán visszatért a földre. - Hát jó - mondta változatlan arckifejezéssel. - Nincs is olyan messze. Azt hiszem, innen is jól látom. Monty sokat változott, mióta először megláttam vagy két évvel ezelőtt. Akkor kéthetes volt, sovány, ikszlábú kis jószág, fejét mélyen bedugta egy itatóvödörbe. - No mi a véleménye az új bikámról? - kérdezte Harry Sumner nevetve. - Nem látszik rajta, hogy száz fontba került, igaz? Füttyentettem. - Olyan sokba? - Igen, nagy pénz ez egy újszülött borjúért. De nem tudtam máshogy módját találni, hogy a Newton-vérvonalat behozzam. Annyi pénzem nincs, hogy egy nagyot vegyek. Nem minden farmer volt akkoriban olyan előrelátó, mint Harry, s némelyik akármilyen hímnemű szarvasmarhát hajlandó lett volna használni, hogy a teheneit befedeztesse. Az egyik egyszer egy csupacsont jószágot vezetett Siegfried elé, s megkérdezte, mi a véleménye róla. Siegfried azt felelte: „csupa szarv meg tök”, s ez nem tetszett a tulajdonosnak, de én még most is úgy őrzöm emlékezetemben, mint a kor tipikus parlagi bikájának legszemléletesebb leírását. Harry okos fiú volt. Apja halálával egy ötvenhektáros kis farmot örökölt, és fiatal feleségével nekilátott, hogy rendbe hozza. A húszas éveinek elején járt, s amikor megismertem, csaknem törékeny külseje miatt arra gondoltam, hogy nem lesz képes a munkát ellátni; a sápadt arc, a nagy, érzékeny szempár, a karcsú test nem mutatta alkalmasnak arra, hogy heti hét napon át fejjen, etessen, trágyát hordjon. Márpedig tejgazdaságban ilyen munka járja. De tévedtem. Olyan félelem nélkül ugrott be s kapta el rugdalózó tehenek lábát, hogy megvizsgálhassam őket, oly elszántan összeszorított foggal markolta a nagy, szabadon járó állatok orrát vérvételnél, hogy egykettőre megváltozott a véleményem. Megállás nélkül, fáradhatatlanul dolgozott, és természetesnek látszott, hogy igyekezete elviszi Dél-Skóciába egy bikáért. Harrynak ayrshire-i marhái voltak - szokatlan dolog ez a Völgységben általánosan elterjedt shorthornok között -, és a híres Newton-vérvonal bevezetése biztos módja volt az állatállomány feljavításának. - Díjnyertesektől származik apai ágon is, anyai ágon is - mondta a fiatal farmer. - Nagy pedigrés neve van: Hatodik Newton Montmorency - röviden Monty. A borjú, mintha értené a nevét, felemelte fejét a vödörből. Komikus kis képe volt - nedves orra, a tej fele pofáját agyonáztatta, és bőven csepegett a szájából is. Behajoltam a rekeszbe, megvakartam a kemény kis fej legtetejét, és éreztem az apró, borsónál nem nagyobb szarvbimbókat az ujjam alatt. A tiszta szemű Monty félelem nélkül hagyta magát néhány pillanatig simogatni, aztán megint belesüllyesztette fejét a vödörbe. A következő hetekben elég sokszor találkoztam Harry Sumnerrel, s többnyire megnéztem drága szerzeményét is. S ahogy a borjú nőtt, az ember kezdte érteni, miért került száz fontba. Egy karámban volt Harry három borjújával, és első pillantásra látszott, mennyivel különb náluk: széles - 78 -
homlok, távolülő szemek, mély szügy, s rövid, egyenes lábak; a hát szép egyenes vonala a martól a faroktőig - Monty nemes volt, s már ilyen kicsi korában tetőtől talpig bika. Úgy három hónapos lehetett, mikor Harry felhívott s azt mondta, véleménye szerint a borjúnak tüdőgyulladása van. Meglepődtem, mert szép, meleg idő volt, s tudtam, hogy Monty istállójában nincs huzat. De amikor megláttam, azonnal úgy gondoltam, hogy tulajdonosának diagnózisa helyes volt. A mellkas zihálása, a 40 fokos láz - az eset világosnak látszott. De amikor a sztetoszkópomat a mellkasára tettem, és füleltem a tüdőgyulladás hangjai után, nem hallottam semmit. A tüdeje teljesen tiszta volt. Többször végigvizsgáltam, de semmi szörtyögést, semmi hörgést, a letapadás semmi jelét nem találtam. Ez váratlan volt. A farmerhez fordultam: - Furcsa ügy ez, Harry. Beteg, az biztos, de a tünetekből nem lehet semmit világosan felismerni. Kezdeti oktatásom ellen cselekedtem, mert az első állatorvos, akit egyetemi éveim alatt munkában láttam, egyszer azt mondta nekem: „Ha nem tudod, mi baja van az állatnak, az istenért be ne valld. Nevezd el valaminek - hívd McLuskie kórnak vagy Heveny Hámlásnak -, akárminek, csak adj neki nevet.” - De nem jött az ihlet. Néztem a ziháló, riadt szemű kis jószágot. A tüneteket kell kezelni. Mást nem tehetek. Láza van, tehát mindenekelőtt azt próbálom lenyomni. Előhoztam lázcsillapítóim szánalmas készletét: az általános antiszérumot, a „lázitalt”; de a következő két nap alatt világossá vált, hogy a hagyományos orvosságok nem hatnak. Negyednap reggel Harry Sumner elém jött, mikor kiszálltam a kocsiból. - Monty furcsán jár ma reggel, Mr. Herriot - és olyan, mintha vak volna. - Vak! - Az ólommérgezés szokatlan formája - lehetséges ez? Rohantam a borjúkarámba, s nézegetni kezdtem a falakat, de egy foltnyi festéket sem találtam, és Monty egész életét itt töltötte. Különben is, mikor szemügyre vettem, láttam, hogy nem igazán vak; szeme ugyan kimeredt, kissé felfelé fordult, és szinte nemlátóként botorkált a karámban, de amikor elhúztam kezemet az orra előtt, pislogott. Tanácstalanságom betetőzéséül mereven, falábakon járt, csaknem mint egy felhúzós játékszer, s agyam kapkodni kezdett a diagnosztikai szalmaszálak után - tetanusz, nem - meningitisz, nem, nem; egész idő alatt igyekeztem fenntartani a nyugodt szakember látszatát, de küzdenem kellett a hajlandóság ellen, hogy tátott szájjal, fejemet vakarva álljak ott. Amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam a farmról, és vezetés közben igyekeztem mindent komolyan átgondolni. A tapasztalathiány ugyan hátrányom volt, de elég járatos lévén a patológiában és fiziológiában, ha sarokba szorítottak, racionális alapokon rendszerint találtam valamilyen diagnózist. De ez érthetetlennek látszott. Aznap este elővettem a könyveimet, az egyetemi jegyzeteimet, az Állatorvosi Lap régi számait s mindent, amiben borjúbetegségekről szó eshet. Valahol kell találnom valamilyen eligazítást. De a gyógyászat és orvoslás kötetei nem kínáltak ihletet, és már-már feladtam a reményt, amikor egy borjúbetegségekről szóló kis füzetben a következő bekezdésre bukkantam: „Furcsa, merev járás, felfelé tekintésre hajlamos, kimeredt szemek, alkalmanként magas lázzal járó légzési zavarok.” A szavak mintha nekem ugrottak volna a nyomtatott lapokról; mintha az ismeretlen szerző vállon veregetne és azt dörmögné biztatóan: „Erről van szó, látod, világos az egész.” Felkaptam a telefont, és felhívtam Harry Sumnert. - Harry, látta, hogy Monty és a többi borjú a karámban nyalogatja egymást? - Hát hogyne, mind csinálják, a kis nyamvadtak. Mintha ez vóna a játékuk. Mért kérdi? - Tudom, mi a baja a bikájának. Szőrlabda van benne. - Szőrlabda? Hol? - Az oltógyomorban - a negyedik gyomorban. Ettől származnak azok a furcsa tünetek. - A franc, aki érti. És mit lehet csinálni? - Valószínűleg operálni kell, de előbb megpróbálok neki parafinolajat beadni. Kirakok egy félliteres üvegbe a lépcsőre, ha bejön érte. Adjon neki fél üveggel most, és ugyanannyit kora reggel. Lehet, hogy kihozza a szőrt. Viszlát holnap. Nem nagyon bíztam a parafinolajban. Gondolom, azért javasoltam, hogy valamit csináljak, míg idegesen az operáció gondolatát forgatom magamban. Másnap reggel az a látvány fogadott, - 79 -
amire számítottam. Monty még mindig merev lábbal járt, vakon meredt előre, s hátsófelének és farkának olajfoltjai jelezték, hogy a parafinolaj elkerülte a dugulást. - Már három napja nem evett - mondta Harry. - Nem hinném, hogy sokáig bírja. Aggódó arcáról a rekeszben remegő kis állatra néztem. - Igaza van. Ki kell nyitnunk most rögtön, ha meg akarjuk menteni. Beleegyezik, hogy megpróbáljam? - Bele hát, kezdjünk neki - minél hamarabb, annál jobb. - Rám mosolygott. Bizakodó mosollyal, s a gyomrom összerándult. Bizalma alkalmasint nagyon is indokolatlan volt, mert akkoriban a szarvasmarhák hasi operációja kezdetleges fokon állt. Volt néhány operáció, amit úgy-ahogy rendszeresen csinálgattunk már, de a szőrlabda eltávolítása nem tartozott közéjük, s az én tudományom a tankönyvek apróbetűs szakaszaira korlátozódott. De ez a fiatal farmer bízott bennem. Úgy gondolta, képes vagyok végrehajtani az operációt, tehát haszontalan lett volna beavatni kétségeimbe. Ilyenkor irigyeltem embergyógyításban működő kollégáimat. Ha operálni kellett, egyszerűen elfuvaroztatták betegüket a kórházba, az állatorvosnak azonban ott a helyszínen le kell vetnie a zakóját, és műtőt csinálni a farmépületből. Harry és jómagam buzgón kifőztük a műszereket, előkészítettük a forróvizes vödröket, és tiszta szalmaágyat vetettünk egy üres boxban. Bármennyire legyengült is a borjú, csaknem hatvan köbcenti Nembutál kellett vénásan, mire teljesen elérzéstelenedett, de végül is elaludt, két szalmabála közt a hátára támasztva, kis patái a teste felett billegtek. Készen álltam az operációra. Soha semmi sem olyan, mint a könyvekben. A képek és ábrák oly egyszerűek és világosak, de egészen más, ha az ember egy élő, lélegző lénybe vág, melynek gyomra lágyan emelkedik és süllyed, s vére folyik a kés alatt. Tudtam, hogy az oltógyomor ott van, kissé jobbra a szegycsonttól, de amikor átvágtam a hashártyát, ott volt a zsírcsíkos cseplesz csúszós masszája, amely eltakart mindent, s amikor félretoltam, az egyik bála elmozdult, s Monty balra billent, miáltal a belsőségek hirtelen beleömlöttek a sebbe. Tenyeremet nekinyomtam a fényes rózsaszín csavarulatoknak - szép is volna, ha a páciensem belsőségei kiömölnének a szalmára, mielőtt nekikezdek. - Emelje egyenesbe, Harry, és tolja azt a bálát vissza a helyére - ziháltam. A farmer gyorsan engedelmeskedett, de a belek nem igyekeztek visszatérni a helyükre, s minduntalan szemérmesen utamba álltak, ahogy az oltógyomort igyekeztem kitapogatni. Őszintén szólva már kissé tanácstalannak éreztem magam, s a szívem dörömbölt, mikor valami keményre bukkantam. Ide-oda csúszkált az egyik gyomor fala mögött - hogy melyikének, azt abban a pillanatban nem tudtam biztosan. Megmarkoltam és kiemeltem a sebnyílásba. Az oltógyomrot fogtam, s annak a kemény dolognak benne a szőrlabdának kellett lennie. Visszanyomva a beleket, amelyek ismét elszántan be akartak tolakodni a jelenetbe, felmetszettem a gyomrot, s megpillantottam a baj okozóját. Nem volt az labda, inkább lapos korong, sűrűn összefonódott szőrzetből, amelybe bőségesen keveredett szénaszál, megsavanyodott tej, és fényes bevonatot alkotott rajta az én parafinolajam. Az egész beszorult a gyomorszájnyílásba. Óvatosan kihúztam a metszésen keresztül, és ledobtam a szalmába. Csak akkor vettem észre, hogy csorog a verejték az arcomon, mikor bevarrtam a fonállal a gyomrot, összevarrtam az izomréteget, és kezdtem a bőrt összefogni. Lefújtam egy cseppet az orromról, s akkor megszólalt Harry: - Fene kényes munka, ugye? - Aztán felnevetett és a vállamra csapott. - Fogadok, hogy remegett a gyomra, mikor először csinálta. Áthúztam még egy selyemfonálszálat, és csomót kötöttem rá. - Igaza van, Harry - mondtam. - De mennyire igaza van. Befejeztem, Montyt letakartuk egy lópokróccal, tetejére szalmát raktunk, csak a feje állt ki alóla. Fölé hajoltam, és megérintettem a szeme sarkát. Nyoma sem volt a pupillareflexnek. Uramisten, de mélyen alszik - csak nem adtam neki túl sok altatót? És persze az operációs sokk hatása. Indulóban még visszanéztem a mozdulatlan kis állatra. Az istálló csupasz falai között kisebbnek látszott, mint valaha, és nagyon sebezhetőnek. Sok dolgom volt aznap, de este minduntalan eszembe jutott Monty. Magához tért vajon? Talán elpusztult. Korábbi esetek tapasztalatai nem álltak rendelkezésemre, s fogalmam sem volt róla, hogyan tűri egy borjú az ilyen operációt. Nem tudtam szabadulni attól a gyötrő tudattól, mennyit - 80 -
jelent ez az állat Harry Sumnernek. A bika fél csorda, szokták mondani, és Harry jövendő csordájának fele ott fekszik a szalma alatt - annyi pénzt aligha tud még egyszer összekaparni. Hirtelen felpattantam a székről. Ez így nem jó. Meg kell tudnom, mi történik. Egy részem lázadozott a gondolat ellen, hogy mint egy műkedvelő, aki nem biztos magában, visszamenjek aggályoskodni, de mondhatom azt, hogy azért jöttem vissza, mert elvesztettem egy műszeremet, gondoltam. A farmra sötétség borult. Belopakodtam az istállóba. Rávilágítottam zseblámpámmal a szalmahalomra, s összeszorult a szívem, mikor láttam, hogy a borjú nem mozdult. Térdre ereszkedtem, s bedugtam a kezem a pokróc alá: lélegezni még lélegzett. De még mindig nem volt szemreflexe - vagy haldoklott, vagy fene sokáig tart, míg magához tér. Az udvar árnyékaiból a farmház konyhájának lágy fénysugara felé néztem. Senki sem hallott meg, a kocsihoz lopóztam, s azzal a keserves tudattal indultam el, hogy semmivel sem tudok többet. Még mindig sejtelmem sem volt, mi lesz a végeredmény. Másnap végig kellett csinálnom ugyanezt. Amikor mereven a borjúistálló felé mentem, tudtam, hogy ezúttal biztosan látni fogok valamit. Vagy elpusztult, vagy jobban van. Kinyitottam a külső ajtót, és csaknem futva mentem végig a folyosón. A harmadik rekeszig mentem, és lázasan bepillantottam. Monty a mellkasára támaszkodva feküdt. Még mindig rajta volt a szalma és a pokróc, és nagyon megviseltnek látszott, de ha egy marha a mellkasán fekszik, akkor mindig reménykedni kezdek. A feszültség nagy hullámban távozott belőlem. Túlélte az operációt - az első szakasznak vége; s ahogy ott térdeltem, a borjú feje tetejét vakargatva, úgy éreztem, győzni fogunk. Monty csakugyan jobban lett, bár mindig nehezen tudtam magamnak tudományosan megmagyarázni, hogyan okozhat annak az összefonódott rostokból álló korongnak az eltávolítása ilyen rohamos javulást a legkülönbözőbb területeken. De megtörtént. A láza lement, lélegzése megint normális lett, szeme már nem meredt előre, tagjaiból eltűnt a hátborzongató merevség. Bárha nem értettem a dolgot, azért roppantul örültem. Mint tanítóban a kedvenc tanítványa iránt, bennem is meleg, birtokló szeretet alakult ki a borjú iránt, s valahányszor a farmra mentem, lábam akaratlanul is a rekeszéhez vitt. Monty mindig odajött hozzám, és barátságos érdeklődéssel nézett; mintha ő is hasonló érzéseket táplált volna irántam. Már elmúlhatott egyéves, mikor észrevettem a változást. Szeméből fokozatosan eltűnt a barátságos érdeklődés, s helyébe valami töprengő, mérlegelő kifejezés jött; ugyanakkor felvette azt a szokást, hogy a fejét rázza felém. - A maga helyében én nem mennék be többé, Mr. Herriot - mondta Harry egy nap. - Egyre nagyobb, s úgy vélem, pimasz dög lesz belőle, mire fölnő. A pimasz pontatlan kifejezés volt. Harrynak hosszú ideig semmi baja nem volt az állataival, s Montyt csaknem kétéves koráig nem láttam. Ezúttal sem betegség miatt mentem ki. Harrynak egy-két tehene idő előtt leborjazott, s jellemző módon Harry megkért, hogy vegyek vért az egész csordától brucellózis-vizsgálathoz. Gond nélkül vettük sorra a teheneket, és egy jó órán belül jó csomó üvegcsövet megtöltöttem vérrel. - Ezekkel itt végeztünk - mondta a farmer. - Már csak a bika van hátra, és kész. - Átvezetett az udvaron a borjúistállóba, s a folyosón az épület végén álló bikaboxhoz jutottunk. Kinyitotta a felső ajtót, s ahogy benéztem, hirtelen megdöbbentem. Monty óriási volt. Az izomkötegektől dagadó nyak olyan hatalmas fejet tartott, hogy a szemei egészen aprónak látszottak. S azokban a szemekben nyoma sem volt most a jóindulatnak; nem volt bennük semmilyen kifejezés, csak valami hideg, fekete csillogás. Monty oldalvást állt, szemben a fallal, de tudtam, hogy figyel, s ahogy fejét a falnak nyomkodta, nagy vaskos szarvai lassú, fenyegető eltökéltséggel rovátkolták a meszelést. Időnként a szügye legmélyéből felhorkantott, de ettől eltekintve baljósan csendes volt. Monty nem pusztán bika volt - hanem hatalmas, fenyegető jelenség. Harry elvigyorodott, mikor látta, hogyan bámulok be az ajtón. - No, nincs kedve bemenni és megvakarni a fejét? Mindig azt szokta csinálni. - 81 -
- Köszönöm, nem. - Levettem szemem az állatról. - De kíváncsi vagyok, meddig maradnék életben, ha bemennék. - Úgy vélem, egy percig - mondta Harry eltűnődve. - Pompás bika, különbről nem is álmodhattam - de biz' isten gyalázatos egy jószág. Egy fikarcnyit se bízok benne. - És hogy képzeli, hogy vért vegyek tőle? - kérdeztem nem túl lelkesen. - Ó, elkapom a fejét abban a sarokban ott. - Harry egy fémigára mutatott, amely a box túloldalán, az udvarra szolgáló nyílásban egy jászol fölött függött: - Odacsalogatom egy kis ennivalóval. - Visszament a folyosón, s hamarosan láttam, hogy kinn az udvarban tápot mer a vályúba. A bika először nem vett tudomást róla, és tovább döfködte szarvával a falat, aztán félelmetes lassúsággal megfordult, néhány kényelmes lépéssel átment a boxon, és beledugta orrát a vályúba. Harry, elbújva kinn az udvaron, meghúzta a kart, az iga lezuhant, és befogta a hatalmas nyakat. - Rendben! - kiáltotta a farmer a karba kapaszkodva. - Fogom. Most bemehet. Kinyitottam az ajtót és bementem a boxba, s bár a bika rögzítve volt a fejénél fogva, mégis nyugtalanított az a kényelmetlen tudat, hogy ő meg én itt vagyunk kettesben ezen a kis helyen. Ahogy elhaladtam a súlyos test mellett, s a bika nyakára tettem a kezem, éreztem a felgyülemlő erő és düh remegő kisugárzását. Belenyomva ujjam a nyaki barázdába, láttam, hogy kiduzzad a vénája, és megcéloztam a tűvel. Jó kemény döfés kellett ahhoz, hogy átszúrjam azt a szívós bőrt. A bika megmerevedett, de nem mozdult, mikor beledöftem a tűt, s én megkönnyebbülve néztem, hogyan folyik a sötét vér a fecskendőbe. Hála isten elsőre eltaláltam a vénát, és nem kellett összevissza szurkálnom. Éppen húztam ki a tűt, s azt gondoltam, hogy végül is milyen egyszerű volt az egész, mikor a dolog elkezdődött. A bika rémisztően felbődült, és korábbi közömbösségének legcsekélyebb nyoma nélkül felém vágott. Láttam, hogy egyik szarva kiszabadult az igából, s bár a fejével nem ért el, a vállával hihetetlen erejének ijesztő demonstrációjaként hanyatt lökött. Hallottam, hogy Harry odakinn kiabál, s miközben feltápászkodtam és az ajtó felé igyekeztem, láttam, hogy a vadul rángatózó jószág csaknem kiszabadította a másik szarvát is, és mire kiértem a folyosóra, hallottam az iga csattanását: a bika kiszabadult. Bárki, aki végighaladt egy keskeny folyosón, kartávolságra egy tonnáravaló dübörgő, horkantó halál előtt: megérti, hogy nem tébláboltam. Sarkallt a biztos tudat, hogy ha Monty utolér, oly könnyedén nekimázol a falnak, ahogy én ellapítanék egy érett szilvát, s bár hosszú viharkabát és gumicsizma volt rajtam, nem hinném, hogy egy olimpiai rövidtávfutó atlétaszerelésben jobb időt futott volna. Fél méter előnnyel értem el az ajtót, kilódultam rajta, és bevágtam. Akkor már láttam, hogy Harry Sumner rohanvást közeledik kívülről. Nagyon sápadt volt. A magam arcát nem láttam, de azt is sápadtnak éreztem. Még az ajkam is hideg és dermedt volt. - Bocsánat! - mondta Harry rekedten. - Az iga biztos nem csukódott be egészen - olyan kurva vastag a nyaka. Kirántotta az emelőkart a kezemből. Az istenit, de örülök, hogy egyben látom azt hittem, kampec. A kezemre néztem. A vérrel töltött fecskendőt még mindig szorosan markoltam. - A minta még mindig megvan, Harry. Tiszta szerencse, mert nehéz volna még egyszer rábeszélnie, hogy bemenjek újra vért venni. Azt hiszem, tanúja volt egy régi barátság szomorú befejezésének. - A nagy barma! - Harry egy pillanatig hallgatta, hogyan döngöli Monty szarvával az ajtót. Azok után, amit maga tett érte. Így számítson az ember hálára.
19. Az állatorvosi gyakorlat történetének talán legdrámaibb eseménye az igásló eltűnése volt. Csaknem hihetetlen tény, hogy a szakma e dicsősége és támasza néhány év alatt csendesen elolvadt. S én egyike voltam az esemény tanúinak. Mikor Darrowbyba érkeztem, a traktor már kezdett tért hódítani, de a mezőgazdaság világában nehezen hal meg a hagyomány, s még mindig sok ló volt a környéken. Szerencsére, mert állatorvosi tanulmányaimban az első helyet a lovak foglalták el, minden más csak messze azután következett. Sok vonatkozásban jó tudományos oktatás volt a miénk, de néha eltűnődtem, vajon azoknak, - 82 -
akik kialakították, nem a lóvontatta omnibuszok és söröskocsik világában tevékenykedő cilinderes, zsakettos lódoktor lebegett-e a szemük előtt. A legapróbb részletekig megtanultuk a ló anatómiáját, a többi állatét viszont sokkal felületesebben. Más tárgyakban is hasonló volt a helyzet; kezdve az állatgondozáson, ahol olyan nagy hangsúlyt kapott a patkolás alapos ismerete, hogy amatőr kovácsokká váltunk - egészen a gyógyszertanig és sebészetig, ahol sokkal fontosabb volt a takonykórról tudni, mint az ebek veszettségéről. Már tanulóként is tudtuk, mi fiatalok, hogy ez nevetséges, hiszen az igásló már-már múzeumi tárgy, s a nagy lehetőség a marha- és a kisállat-gyógyításban van. Mégis, mint mondtam, némi vigasztalást nyújtott, hogy a hatalmas tömegű lóismével átitatva még mindig szép számú pácienst találtunk, s így próbára tehettük tudásunkat. Az első két évben, azt hiszem, mindennap kezeltem tanyai igáslovakat, s bár sohasem voltam és nem is leszek lószakértő, volt valami furcsa varázsa annak, hogy azokkal az ősi betegségekkel állok szemben, amelyeknek neve szinte a középkorból csengett felénk. Epekő, marsipoly, fejbaj, lósömör, vállficam - az állatorvosok évszázadok óta küszködtek velük, és lényegében ugyanazokat az orvosságokat és gyógymódokat alkalmazták, mint én. Égetővassal és egy doboz hólyaghúzó kenőccsel felszerelve eltökélten belevetettem magam az állatorvosi lét öröktől való fősodrába. És most, alig három év alatt ez a sodrás, ha nem is éppen csörgedezéssé apadt, de már látható volt a végső kiszáradása. Ez bizonyos szempontból csökkentette az állatorvosra nehezedő terheket, mert a lógyógyítás volt kétségtelenül a legkeményebb és legfáradságosabb része az életünknek. Így aztán most, mikor a hároméves heréltet vizsgáltam, eszembe jutott, hogy ilyesmi nem történik mostanában olyan gyakorta, mint régebben. A ló oldala hosszan felszakadt, mert beleakadt a szögesdrótba, s a seb minden mozdulatra kinyílt. Menthetetlenül össze kellett varrni. A lovat fejénél fogva kikötötték az állásába, jobb oldala a magas választófal deszkáihoz szorult. Az egyik béres, egy száznyolcvan centiméteres, vaskos ember, szorosan megmarkolta a kantárt, és nekitámaszkodott a jászolnak, én pedig jodoformot fújtam a sebbe. A ló nem bánta, s ez megnyugtatásomra szolgált, mert erőteljes állat volt, szinte tapinthatóan sugárzott belőle az erő és elevenség. Selyemszálat fűztem a tűmbe, megemeltem az egyik sebajkat, és átszúrtam. Nem lesz itt semmi hiba, gondoltam, megemeltem a lebenyt a másik oldalon és átszúrtam, de amikor húztam át a tűt, a herélt görcsösen megugrott, s én úgy éreztem, mintha nagy szél zúgott volna el a testem előtt. Aztán meglepő módon az állat megint ott állt a deszkafal mentén, mintha mi sem történt volna. Valahányszor rúgást kaptam, sose láttam előre. Meglepő, milyen gyorsan ki tud vágni az a nagy izmos láb. De semmi kétség, meg akart rúgni, mert a tű és a fonal nem volt sehol, és a ló fejénél álló, nagydarab ember krétafehér arccal, nagyra tágult szemmel meredt rám, s a ruházatom eleje különös állapotban volt. A gabardin esőkabátomat mintha valaki borotvapengével gondosan keskeny csíkokra szabdalta volna, amelyek szakadozottan lógtak le a földre. A vassal patkolt nagy pata pár centivel elzúgott a lábam mellett, de a kabátomat kidobhattam. Félig-meddig kábulatban álltam ott, s nézegettem magam körül, mikor az ajtóból vidám üdvözlés hallatszott. - Ejnye, Mr. Herriot, micsinát ez a ló magával? - Cliff Tyreman, az öreg lovász a derű és a zordság különös keverékével nézett végig rajtam. - Majdnem kórházba küldött, Cliff - feleltem remegve. - Hajszál híja, hogy el nem talált. Csak a szelét éreztem. - Mit akart vele csinálni? - Összevarrni a sebet, de nem próbálkozom tovább. Megyek a rendelőbe, és hozok egy kloroformmaszkot. A kis ember megdöbbent. - Nincsen itten kloroformra szükség. Én megfogom, és nem lesz vele több baja. - Sajnálom, Cliff. - Kezdtem elrakni a fonalat, ollót, port. - Derék ember maga, tudom, de ez a ló egyszer már megcélzott, és még egyszer nem adok rá neki alkalmat. Nem akarok egy életre lerokkanni. A lovász kis, inas alakja szinte összehúzódott az indulattól. Fejét jellegzetesen előnyomta és rám meredt. - 83 -
- Életembe se hallottam még illen sületlenséget. - Aztán a nagydarab ember felé pördült, aki még mindig a ló fejébe kapaszkodott, s kísértetiesen sápadt arcát most már finom zöld árnyalat színesítette. - Gyere ki onnan, Bob! Olyan piszkosul be vagy ijedve, hogy fölidegesíted a lovat. Gyere mán ki, majd én kézbeveszem. Bob boldogan elengedte a ló fejét, és szégyenlősen vigyorogva óvatosan eloldalazott a ló mellett. Útközben kikerülte Cliffet, a kis ember feje a válláig sem ért. Cliff láthatóan mélységesen sérelmesnek érezte az egész ügyet. Megfogta a kantárt, és olyan helytelenítő tekintettel nézett a hatalmas állatra, mint tanító a rosszalkodó gyerekre. A ló még mindig harcias kedvében volt, hátrasunyta a fülét, és ugrálni kezdett az állásban, hatalmas patái baljósan csattogtak a kövön, de hamarosan lecsillapodott, mert a kis ember dühösen a bordái közé vágott. - Állj meg rendesen, te szarházi. Mi a nyavalya ütött beléd? - csattant fel Cliff, s megint odacsapott apró öklével a mellkas hatalmas hordójára. Az állat alig érezhette az apró ütést, mégis remegő engedelmesség fogta el tőle. - Rúgni próbász? Majd én móresre tanítlak. - Megrázta a kantárt, és beszéd közben hipnotikus tekintettel meredt a lóra. Aztán hozzám fordult. - Begyühet és végezheti a munkáját, Mr. Herriot, nem fog kárt tenni magában. Határozatlanul néztem a hatalmas, veszedelmes állatra. Nyitott szemmel belemenni veszélyes helyzetekbe - az állatorvosnak ezt elég rendszeresen meg kell tennie, és úgy hiszem, mindnyájan különböző módon vesszük tudomásul. Túlságosan eleven képzeletem időnként világosan kirajzolta elém a szörnyű lehetőségeket, s most gondolataim kéjesen latolgatták a hatalmas combok iszonyú erejét, a lapátforma fémkeretes pata roppant keménységét. Cliff hangja szakította félbe tűnődésemet. - Gyűjjön, Mr. Herriot, mondom, hogy nem fog kárt tenni magában. Újra kinyitottam a táskámat, és remegő kézzel befűztem egy másik tűt. Nem nagyon volt választási lehetőségem; a kis ember nem kérdezett, hanem rám parancsolt. Újra meg kellett próbálnom. Nem lehettem nagyon tekintélyt parancsoló látvány, ahogy előrecsoszogtam, csaknem elbukva az előttem himbálózó tépett hula-hula szoknyában, és fülemben mennydörgő szívdobogással kinyújtottam remegő kezemet a seb felé. De felesleges volt aggódnom. Úgy történt, ahogy a kis ember mondta: a ló nem tett kárt bennem. Mi több, meg se moccant. Mintha feszülten arra figyelt volna, amit Cliff pár centiméterre a pofájától mormolt neki. Beporoztam, bevarrtam, elvágtam a cérnát, mintha egy anatómiai tanpéldányon dolgoznék. A kloroform sem lett volna hatásosabb. Miután boldogan visszavonultam az állásból, s kezdtem megint elrakni a műszereimet, a ló fejénél eldörmögött monológ jellege megváltozott. A fenyegető morgás helyébe hízelkedő, csúfolódó kuncogás lépett. - Ládd-e, millen ostoba vén szaros vagy, főhergelődsz egy illen semmiségen. De jó gyerek vagy, igaz-e, derék gyerek vagy. - Cliff keze végigsimogatta a ló nyakát, s a hatalmas nagy állat csókolgatni kezdte az arcát, oly megbabonázottan, mint egy labrador kölyökkutya. Mikor Cliff befejezte, lassan kijött az állásból, végigsimítva a ló hátát, bordáit, hasát, combjait, s búcsúzóul még játékosan csavarintott egyet a farkán, s a nemrég még robbanásra kész izom és csonttömeg boldogan engedte magát. Elővettem egy csomag Gold Flake-et a zsebemből. - Cliff, maga kész csoda. Rágyújt? - Ollan vóna az, mintha a disznónak epret adna - felelte a kis ember, aztán kidugta a nyelvét, amelyen egy féligrágott bagógalacsin nyugodott. - E mindég itt van. Reggel első dógom, hogy bedugom; mijáncst kiszálltam az ágybul, s ott van egész nap. Nem vette észre, ugye? Mulatságosan meglepett képet vághattam, mert a sötét szemek felcsillantak, és a viharvert kis arcra boldog vigyor ült. Néztem azt a kisfiús, legyőzhetetlen vigyort, s eltűnődtem a Cliff Tyreman nevű jelenségen. Még ebben a közösségben is, ahol a keménység és szívósság a mérték, rendkívülinek számított. Mikor majd három éve először láttam, éppen marhák között furakodott, elkapta az orrukat, és erőfeszítés nélkül tartotta őket. Akkor szokatlanul jó erőben levő, középkorú embernek néztem, va- 84 -
lójában azonban közel járt a hetvenhez. Aprócska volt, de lenyűgöző; mintha lengő hosszú karjaival, bicegő, gacsos járásával, lehajtott fejével úgy törne magának utat az életen keresztül. - Nem gondoltam, hogy találkozunk - mondtam. - Úgy hallottam, tüdőgyulladása van. Vállat vont. - Igen, valami ollasféle. Most álltam ki először a munkábul legénykorom óta. - És szerintem most is ágyban kellene lennie. - Néztem a ziháló mellkasát, félig nyitott száját. Hallottam, hogy húzta a levegőt, mikor ott állt a ló fejénél. - Fekünni, aztat sehogyse bírok. De egy-két nap, oszt rendbe gyüvök. - Lapátot fogott, és szorgalmasan eltakarított egy halom trágyát a ló mögül; lélegzete hangosan szörtyögött a csendben. Harland Grange nagy, főként szántóföldekből álló farm volt a lapályos részen, a Völgység elején, s volt idő, mikor ebben az istállóban a hosszú sor állás mindegyikében ló állt. Több mint húsz ló volt, abból tizenkettő rendszerint kint munkán, de mostanára már csak kettő maradt, az a fiatal ló, amelyet kezeltem, meg egy Borz nevű öreg szürke. Cliff volt a főlovász, s amikor beütött a forradalom, átállt traktorosnak, s más munkákat végzett a farm körül, mindenféle hűhó nélkül. Jellemző reakciója volt ez sok ezer béresnek a vidéken; nem kezdtek nyüszíteni, hogy fel kell adniuk egy életen át megtanult mesterségüket, s mindent elölről kezdeni, hanem egyszerűen nekiláttak. Mi több, a fiatalabbak mohón kaptak az új gépeken, és született gépésznek bizonyultak. De a Cliff-féle öreg szakemberek életéből elveszett valami. Azt szokta mondani: - Fene könnyű ám traktoron ülni - annak idein elnyomorodott a lábam a szántófődön az egésznapos föl-alá való járkálástul. - De nem vesztette el a lovak iránti szeretetét, a dolgozó ember és dolgozó állat közti összetartozásnak azt az érzését, ami gyerekkora óta vele nőtt, s vérében volt mindörökre. Legközelebb azért jöttem ki a farmra, hogy megnézzek egy hízlalt tinót, amelynek egy répadarab akadt a torkán, de ha már ott voltam, a farmer, Mr. Gilling megkért, hogy nézzem meg az öreg Borzot. - Újabban kehül. Lehet, hogy az öregségtől, de azért nem ártana megvizsgálni. Az öreg ló volt az istálló egyetlen lakója. - Eladtam a háromévest - mondta Mr. Gilling. - De az öreget megtartom - egy kis könnyű szekerezésre még jó lesz. Oldalt pillantottam a farmer gránit vonásaira. Egy cseppet sem látszott érzelmes embernek, de én tudtam, miért tartotta meg az öreg lovat. Cliff miatt. - Cliff mindenesetre örülni fog - mondtam. Mr. Gilling bólintott. - Igen, én még életemben nem láttam ilyen lóbolond embert. Akkor vót a legboldogabb, ha köztük lehetett. - Kurtán felnevetett. - Tudja, emlékszem, évekkel ezelőtt, ha összezördült az ódalbordájával, idejött éccakára az istállóba, és itten ült a lovai között. Itten ült órák hosszat, nézte őket és dohányzott. Bagót csak később kezdett rágni. - És megvolt már Borz akkoriban? - Meg ám, mi neveltük. Cliff segítette a világra - emlékszek, a kis nyavalyás seggel előre gyütt, adott egy kis munkát, míg kihúztuk. - Megint elmosolyodott. - Talán ezért is vót mindig Cliff kedvence. Mindig ő maga hajtotta Borzot - évrül évre -, és olyan büszke vót rá, hogy ha a városba köllött vele mennie, szalagot font a sörényibe és minden rézveretet rárakott. - Emlékektől eltelten ingatta a fejét. Az öreg ló enyhe érdeklődéssel nézett hátra, mikor odamentem hozzá. Húszas éveinek második felében járt, s minden porcikája a nyugodalmas öregkorra vallott; a csípőcsontok sovány dudorai, pofájának és orrának fehérsége, beesett szemének nyájas tekintete. Éppen meg akartam mérni a lázát, mikor élesen, ugatva felköhögött, s ezzel megadta bajának első beszédes jelét. Figyeltem egy-két percig ki- és belélegzését, s ott volt a második jel a szemem előtt; további vizsgálat felesleges lett volna. - Nem kap levegőt, Mr. Gilling - mondtam. - Vagyis a pontos nevén idült tüdőtágulata van. Látja, hogy kilégzéskor a hasa kétszer emelkedik meg? Ez azért van, mert a tüdeje elvesztette a rugalmasságát, és csak külön erőfeszítéssel tudja a levegőt kipréselni. - 85 -
- És mitől van? - Hát összefüggésben van a korával, de meg is van fázva éppen, s az hozta ki. - Kigyógyul majd belőle? - kérdezte a farmer. - Kicsit jobban lesz, ha elmúlik a megfázása, de sajnos, egészen rendbe már soha nem jön. Adok magának orvosságot, tegye az ivóvizébe, az könnyíteni fog a tünetein. - Kimentem a kocsihoz az arzénes köptető keverékért, akkoriban azt használtuk. Vagy hat hét múlva kaptam újra híreket Mr. Gillingről. Egy este hét óra tájban hívott fel. - Szeretném, ha kijönne és megnézné az öreg Borzot. - Mi baja van? Megint nem kap levegőt? - Nem, nem az. Még mindig köhög, de úgy látom, nem sokat törődik vele. Asziszem, egy kis kólikája van. Nekem el köll mennem, de Cliff majd segít. A kis ember az udvarban várt, kezében olajlámpával. Mikor odaértem hozzá, rémülten felkiáltottam: - Szent Isten, Cliff, mit csinált magával? - Arcán valóságos hálója volt a hasadásoknak, karcolásoknak, csaknem bőrtelen orra két nagy monokli közül meredt elő. Elvigyorodott a sebes képével, a szeme táncolt a jókedvtől. - Leestem a biciklirül a minap. Nekimentem egy kőnek, és átröpütem a kormány fölött, seggel előre. - A puszta gondolatától kitört belőle a nevetés. - De a mindenségit, ember, mért nem ment el orvoshoz? Nem volna szabad fönn mászkálnia ilyen állapotban. - Orvoshó? Nem köll azokat zaklatni. Semmi az egész. - Megtapogatott egy vágást az állán. - Fölkötöttem az államat egy napra, de most mán rendben van. Fejemet rázva követtem az istállóba. Felakasztotta a lámpát, és odament a lóhoz. - Nem tudom, mit gondujjak az öregrül - mondta. - Az ember aszinné, semmi baja, de valami mégiscsak van. Erős fájdalom jelei nem mutatkoztak, de az állat folyvást egyik lábáról a másikra nehezedett, mintha valami apróbb hasi bántalma volna. Hőmérséklete normális volt, és semmilyen más tünet nem mutatkozott. Kétségek között nézegettem. - Lehet, hogy egy kis kólikája van. Amúgy se látok semmi mást. Adok neki egy injekciót, hogy megnyugodjon. - Igaza van, Mr. Herriot, az jó lesz. - Cliff nézte, hogyan veszem elő a fecskendőt, aztán az istálló távoli végének árnyai felé pillantott. - Furcsa, hogy mostan csak egy ló áll itten. Emlékszek, mikor még hosszú sorban álltak, a zabla ott lógott az állásban, a szerszám többi része meg mögöttük kifényezve a falon. - Átlökte a bagódarabkát a szája másik sarkába, és elmosolyodott. - Isten az atyám, itt vótam minden reggel hat órakor, megetettem üket és felkészítettem üket a munkára, és én mondom, az vót ám valami, mikor mind elindutunk reggel szántani. Tán hat pár ló is kivonult, a szerszámuk csilingelt, és a szántók oldalvást ültek a hátukon. Valóságos körmönet vót. Elmosolyodtam. - Korán kezdték, Cliff. - Bizisten korán, és későn fejeztük be. Este hoztuk vissza a lovakat, attunk nekik egy kis könnyű takarmányt, levettük a szerszámot, aztán elmentünk, megvacsoráltunk magunk is, aztán visszamentünk, levakartuk, lekefétük a piszkot meg az izzattságot róluk, aztán rendesen megabrakoltattuk őket szecskával, zabbal, szénával, hogy rendbe legyenek másnapra. - Nem sok maradt utána az estéből, ugye? - De nem ám. Munka meg alvás, ez vót, ha jól meggondulom, de minket nem zavart. Előreléptem, hogy beadjam Borznak az injekciót, aztán megálltam. Az öreg lovat kis görcs fogta el, az izmok alig észrevehető megmerevedése, s ahogy néztem, felcsapta a farkát egy pillanatra, aztán leengedte. - Van itt valami más is - mondtam. - Hozza ki az állásából Cliff, és járassa meg nekem az udvaron. - 86 -
Néztem, hogy csattog a macskaköveken, s akkor megint észrevettem a merevséget, a farkemelést. Valami hirtelen eszembe jutott. Odamentem hozzá, odacsaptam az álla alá, s ahogy a pislogó hártya átvillant a szemén, és lassan visszacsúszott, már tudtam. Egy pillanatig hallgattam. Alkalmi kis látogatásom hirtelen végzettel terhessé vált. - Cliff - mondtam -, úgy látom, tetanusza van. - Márhogy merevgörcse? - Igen az. Sajnos, semmi kétség. Volt valami sebe mostanában? Kiváltképp a lábán? - Hát, úgy két hete tisztára lesántult, és a kovács megcsapolta a patáját. Marha nagy lyukat csinált benne. Szóval erről volt szó. - Kár, hogy nem kapott tetanusz elleni szérumot akkoriban - mondtam. Bedugtam a kezemet az állat szájába, és megpróbáltam szétfeszíteni, de az állkapcsa szorosan összezáródott. - Gondolom, ma nem tudott enni. - Valamit evett reggel, de este semmit. Megmarad-e, Mr. Herriot? Csakugyan, megmarad-e. Ha ma tenné fel Cliff ugyanezt a kérdést, éppoly nehezen tudnék neki választ adni. Az igazság az, hogy a tetanuszos esetek hetven-nyolcvan százaléka elpusztul; s ezen a számon semmiféle kezelés nem változtat egy parányit sem. De nem akartam nagyon reménytelennek mutatkozni. - Maga is tudja, Cliff, hogy ez nagyon súlyos állapot, de megteszek minden tőlem telhetőt. Van antitoxin a kocsiban, azt beadom vénásan, és ha a görcsök erősödnek, nyugtatót adok neki. Amíg inni tud, addig van esélye, mert folyadékon kell élnie - a zabkásaleves nagyon jó lesz. Néhány napig nem romlott Borz állapota, s már kezdtem reménykedni. Láttam már tetanuszos lovakat felgyógyulni, és csodálatos élmény, ha az ember egy nap arra érkezik, hogy az állkapcsok kiengedtek, s az éhes állat megint táplálékot tud venni a szájába. De Borzzal nem ez történt. Egy nagy tágas boxba tették át az öreg lovat, ott kényelmesen tudott mozogni, s amikor naponta benéztem hozzá a félajtó felett, szinte szuggeráltam, hogy mutatkozzon rajta a javulás valamilyen apró jele; de ehelyett az első pár nap után rosszabbodott az állapota. Egy hirtelen mozdulat vagy egy közeledő ember vad görcsöket váltott ki belőle, merev lábbal botorkált körbe a boxban, mint egy nagy fa játékszer, szemében rémület volt, ádázul összeszorított fogai közül nyál csorgott. Egy reggel biztosra vettem, hogy el fog esni, s azt javasoltam, hogy tegyük vállhevederbe. A hevederért vissza kellett mennem a rendelőbe, s éppen amikor beléptem a Skeldale House-ba, megszólalt a telefon. Mr. Gilling volt az. - Sajnos, megelőzött bennünket. Fekszik a földön, s úgy vélem, nagy a baj. Véget kell vetnünk a kínlódásának, ugye? - Sajnos, igen. - Van még valami. Mallock elviszi majd, de Cliff azt mondja, nem akarja, hogy Mallock lője agyon, hanem maga. Kijönne? Elővettem a mészárló revolvert, és visszamentem a farmra. Nem értettem, miért tartja az öregember az én golyómat kevésbé visszataszítónak, mint a dögnyúzóét. Mr. Gilling a boxban várt, mellette Cliff, meggörbedt vállal, zsebre dugott kézzel. Furcsa mosollyal fordult felém. - Ippen azt mondtam a gazdának, milyen csudásan mutatott az öreg, mikor egy bemutatóra főkészítettem. Látnia köllött vóna, a szőre fénylett, a lábán a szőrforgókat olyan fehérre sikátam, mint a hó, a farkába kék szalagot kötöttem. - El tudom képzelni, Cliff - mondtam. - Senki sem gondozhatta volna jobban. Kivette kezét a zsebéből, leguggolt a fekvő állat mellé, és néhány pillanatig simogatta fehérfoltos nyakát, húzkodta a fülét, de a ló beesett szeme közömbösen nézett rá. Halkan beszélni kezdett az öreg lóhoz, a hangja egyenletes volt, majdnem csevegő, mintha egy barátjával társalogna. - Sok ezer mérfődet mentem utánad, öreg fiú, és sokat beszélgettünk együtt. De te kevés szóbul is értettél, igaz? Gondulom, minden mozdulatomat ismerted, minden szavamat értetted. Csak egy kicsinyke szó, és mindég azt csinátad, amit kívántam tüled. - Talpra állt. - Folytatom a munkámat, gazda - mondta határozottan, és kiment a boxból. - 87 -
Vártam egy darabig, hogy ne hallja a durranást, amely Borz végét jelentette, a Harland Grange-i lovak végét és a szívbéli édességnek a végét Cliff Tyreman életében. Elfele menet megint megpillantottam a kis embert. Egy dübörgő traktor vasülésére szállt fel éppen, s én igyekeztem túlkiabálni a zajt. - A gazda azt mondja, néhány juhot vesz, és maga lesz a juhász. Azt hiszem, azt szívesen csinálja majd. Cliff a legyőzhetetlen vigyorával visszakiáltott: - Ajjó, szívesen tanulok valami újat. Iszen még csak surbankó legényke vagyok.
20. Ez másféle csengés volt. Akkor aludtam el, mikor az utca végén a templomtorony nagy harangjai éjféli misére kongtak, de ez élesebb, magasabb hang volt. Nehezen ráztam le magamról a meseiség köpenyét, amelybe előző este burkolóztam. Előző este - karácsony este. Mintha tetőpontja lett volna minden karácsony esti ábrándomnak - olyan érzelmi kivirágzás, amilyent még sohasem éltem át. Délután kihívtak egy kis faluba: magasan állt a hó egyetlen utcáján, a kerítéseken, az ablakpárkányon, amelyek fölött vörösen, kéken, aranyszínben izzottak az arany-ezüst díszítésű fák fényei - azóta mindegyre növekedett bennem az érzés. Alkonyatkor hazajövet elhaladtam egy lucfenyőcsoport hóterhelte ágai alatt, s a fák, háttérben a fehér földekkel, olyan mozdulatlanok voltak, mintha úgy rajzolták volna őket. Mire Darrowbyba értem, besötétedett, a piactér körül a kis üzletek csillogtak a díszektől, s kirakatukból a fény halványsárga pászmában esett a macskakövek letaposott havára. Felismerhetetlenségig bebugyolált emberek siettek elvégezni legutolsó bevásárlásaikat, lábuk csúszkált a domború köveken. Sok karácsonyt átéltem Skóciában, de azok második helyre szorultak az újévi ünneplés mögött, ott nem éreztem az elfojtott izgalomnak ezt a légkörét, amely már napokkal ezelőtt beköszöntött: az emberek jókívánságokat kiabáltak egymásnak s kis lámpák pislogtak a magányos domboldalakon, s a farmerfeleségek hízott libákat kopasztottak, halomban gyűlt a toll a lábuk körül. És két héten át a gyerekek karácsonyi dalokat énekeltek az utcán, s azután bekopogtak az ajtókon hatpennysekért. S ami a legszebb volt, múlt este a metodista kórus énekelt odakint, megtöltve az éjszakát gazdag, szívhez szóló harmóniákkal. Mielőtt lefeküdtem volna, éppen mikor a harangok megkondultak, behúztam magam mögött a Skeldale House ajtaját, és visszamentem a piactérre. Most semmi sem mozdult a holdfényben simán, hidegen, üresen elterülő fehér téren, s volt valami dickensi levegője a házak és boltok gyűrűjének; akkoriban rakták őket egymás mellé, amikor még senki sem gondolt várostervezésre; magasak és alacsonyak, szélesek és keskenyek szorultak össze szeszélyesen a macskakövezés körül, hófödte tetejük cikcakkosan, egyenetlenül rajzolódott ki a fagyos égre. Hazamenet ropogott lábam alatt a hó, a harangok kongtak, az éles levegő bizsergett orrlyukaimban, s a karácsony csodája és misztériuma nagy hullámával elborított. Békesség a földön a jóakaratú embereknek - a szavak olyan jelentőségteljessé váltak, mint soha eddig, s egyszerre apró részecskének láttam magamat a dolgok rendjében; először éreztem Darrowbyt, a farmereket, az állatokat s magamat meleg, kényelmes egésznek. Nem ittam, de szinte lebegtem fel a lépcsőkön a lakásunkba. Helen már aludt, bebújtam a takaró alá melléje, még mindig kéjesen elmerülve karácsonyi eufóriámban. Holnap nem lesz sok munka, sokáig, talán kilencig heverészünk, aztán jön egy lusta nap, csodálatos szünet tevékeny életünkben. Elalvóban mintha ügyfeleim mosolygó arca vett volna körül, s nézett volna rám kitárulkozó jóindulattal, különös módon úgy véltem, édes és feledhetetlen éneket hallok, olyat, mint a metodista kórusé - Isten adjon nyugodalmat, víg urak. De felharsant ez a másik hang, és nem akart elhallgatni. Biztosan az ébresztőóra. De hiába tapogattam az órát, a zaj folytatódott, s láttam, hogy hat óra van. Persze, a telefon szólt. Felemeltem a kagylót. Egy fémes, éles és nagyon is éber hang hasított a fülembe: - Az állatorvossal beszélek? - Igen, itt Herriot - motyogtam. - 88 -
- Itt Brown beszél, Willet Hillről. Egy tehenem tejlázat kapott. Jöjjön ki gyorsan. - Rendben van, megyek. - Siessen. - Aztán egy kattanás a vonal túlsó végén. Hátamra fordultam, és a mennyezetre meredtem. Szóval ez karácsony napja. Az a nap, amikor ki akartam lépni a világból egy pillanatra, és élvezni az ünnepek hangulatát. Nem számítottam rá, hogy ez a pofa ilyen brutálisan visszaránt a valóságba. Egy szó mentegetőzés, sajnálkozás, annyi se. Semmi „sajnálom, hogy felébresztettem” vagy bármi más, a „Kellemes ünnepek”-ről nem is beszélve. Egy kicsit erős volt. Mr. Brown a sötét farmudvaron várt. Voltam már nála néhányszor, s amikor reflektoraim megvilágították, lenyűgözött a tökéletes testi erőnlét kisugárzása. Úgy negyvenéves, vörösesszőke ember volt, pofacsontja kiugrott éles vonású, sima bőrű arcából. Kockás sapkája alól vörös haj türemkedett elő, s arcát, nyakát, keze fejét halvány rőtes pihe borította. A puszta látásától kicsit még álmosabbnak éreztem magam. Nem mondta, hogy jó reggelt, csak kurtán bólintott, aztán az istálló felé intett a fejével. - Ott benn van -, csak ennyit mondott. Némán figyelte, hogyan adom be az injekciót, és csak akkor szólalt meg, mikor zsebre vágtam az üres fiolákat. - Gondolom, ma nem kell megfejnem. - Nem - feleltem. - Jobb, ha tele van a tőgye. - Szokásos etetés? - Igen, ehet amit akar, ha kívánja. - Mr. Brown nagyon precíz ember volt, mindig minden részletet tudni akart. Átvágtunk az udvaron. Hirtelen megállt és szembefordult velem. Lehetséges, hogy meghív egy csésze jó forró teára? - Tudja - mondta, miközben bokáig hóban álltam, s a fagyos levegő csípte a fülemet -, mostanában volt egy-két ilyen esetem. Lehet, hogy a módszeremben van a hiba. Lehet, hogy túlontúl meghajtom a teheneimet? - Ez nagyon is lehetséges. - Siettem a kocsihoz. Egy dolgot egészen bizonyosan nem voltam hajlandó e pillanatban megtenni: előadást tartani az állattenyésztésről. Kezemet a kilincsre tettem, mikor Mr. Brown azt mondta: - Ha vacsoráig nem lesz jobban, telefonálok. És még valami - ménkű nagy számlát küldtek ám maguk az elmúlt hónapban, hát mondja meg a főnökének, hogy ne eressze úgy neki a ceruzáját. - Azzal megfordult, és gyors léptekkel elindult a ház felé. Ez aztán igazán kedves, gondoltam hazamenet. Se köszönöm, se isten vele, csak egy panasz és egy ígéret, hogy elrángat a sült libám mellől, ha szükséges. Hirtelen elöntött a harag. Nyavalyás farmerok! Van köztük néhány cudar alak. Mr. Brown úgy lehűtötte ünnepi érzéseimet, mintha nyakon öntött volna egy vödör vízzel. Mire a Skeldale House lépcsőin kapaszkodtam felfelé, a sötétség didergő szürkébe váltott. Helen szembejött velem a folyosón, kezében tálca. - Szegény Jim - mondta. - Van még egy sürgős munka. Siegfriednek is ki kellett mennie. De készítettem neked egy csésze kávét és zsírban sült kenyeret. Gyere be és ülj le - van még időd enni, mielőtt elindulnál. Felsóhajtottam. Szóval ez is csak olyan nap lesz, mint a többi. - Miről van szó, Helen? - kérdeztem kávémat kortyolgatva. - Az öreg Mr. Kirby - felelte. - Nagyon aggasztja az anyakecskéje. - Anyakecskéje? - Igen, azt mondja, fulladozik. - Fulladozik? Hogy a csudába fulladozhatna? - ordítottam. - Én igazán nem tudom. És szeretném, ha nem kiabálnál velem, Jim. Nem én tehetek róla. Egy pillanat alatt elöntött a szégyenkezés. Feldühödtem, s ezt most a feleségemen vezetem le. Megszokott viselkedés állatorvosoknál, hogy azt a szerencsétlen személyt hibáztatják, aki a kellemetlen üzenetet átadja, de nem vagyok büszke rá. Kinyújtottam a kezem, s Helen megfogta. - Bocsáss meg - mondtam, és meghunyászkodva megittam a kávét. - Emberbarátságom szintje nagyon alacsonyra zuhant. - 89 -
Mr. Kirby nyugalomba vonult farmer volt, de okosan, vett magának egy kis házat egy darabka földdel, amelyen elég jószágot tarthatott, hogy elfoglalja magát - egy tehenet, néhány disznót, és szeretett kecskéit. Mindig volt kecskéje, még akkoriban is, mikor fejősteheneket tartott; szerette a kecskéket. A háza jó messze volt, egy völgységi faluban. Mr. Kirby elém jött a kapuig. - Hát fiatalember - mondta -, igen sajnálom, hogy ilyen kora reggel háborgatom, méghozzá karácsonykor, de nem vót más választásom. Dorothy nagyon rosszul van. Elvezetett egy kőfészerhez, amelyet ólsorrá alakítottak át. Az egyik ól drótja mögül nagy fehér Saanen-kecske kukucskált ki aggályosan. Figyeltem, s láttam, hogy nyel egyet, öklendezős köhögések törnek ki belőle, aztán remegve áll, s nyál csorog a szájából. A farmer tágra nyílt szemmel fordult felém. - Látja, ugye, ki köllött hívnom. Ha holnapig várok, odavan. - Igaza van, Mr. Kirby - feleltem. - Nem várhatott. Valami van a torkában. Bementünk az ólba, s az öreg nekiszorította a kecskét a falnak, én pedig megpróbáltam kinyitni a száját. Nem nagyon tetszett neki, s amikor szétfeszítettem az állkapcsát, megijesztett hangos, elnyújtott, szinte emberi kiáltásával. Nem volt nagy a szája, de az én kezem kicsi; mélyen bedugtam ujjamat a torkába, közben az éles hátsófog majszolgatott. Volt ott bizony valami. Éppen csak elértem, de megfogni nem tudtam. Aztán az állat elkezdte dobálni a fejét, s ki kellett húznom a kezemet, amelyről csöpögött a nyál. Töprengve néztem Dorothyt. Néhány pillanat múlva a farmerhez fordultam. - Tudja, nem értem ezt a dolgot. Érzem, hogy van valami lenn a torkában, de valami puha mint a szövet. Azt hittem, hogy egy gallydarab vagy valami éles tárgy akadt meg neki - a kecskék mindenfélét felszednek, mikor odakinn bóklásznak. De ha szövet, akkor mi a fene tartja ott? Miért nem nyelte le? - Igen, kacifántos egy história. - Az öreg gyengéden végigsimogatta a kecske hátát. - Gondulja, hogy magától megszabadul tüle? Talán egyszercsak lecsúszik. - Nem hiszem. Isten tudja hogy, de megakadt alaposan. Gyorsan ki kell szednem, mert kezd felfújódni. Nézze csak. - A kecske bal oldalára mutattam, amelyet kinyomott a püffedő bendő. Közben Dorothyra megint rájött a köhögési roham, és szinte széttépte. Mr. Kirby néma könyörgéssel nézett rám, de abban a pillanatban nem tudtam, mit tehetnék. Aztán kinyitottam az ól ajtaját. - Elhozom a zseblámpámat a kocsiból. Talán látok valamit, ami magyarázatot ad. Az öreg tartotta a lámpát, én meg újra szétfeszítettem a kecske száját, s megint hallottam a különös, gyermeki sírást. Mikor javában sírt, megpillantottam a nyelve alatt egy vékony, sötét szalagot. - Most már látom, mi tartja vissza azt a valamit - kiáltottam. - Fennakadt valami madzagfélénél fogva a nyelvén. - Óvatosan bedugtam mutatóujjamat a szalag alá, és húzni kezdtem. Nem madzag volt. Ahogy óvatosan húztam, nyúlni kezdett, mint a gumi. Aztán nem nyúlt tovább, s igazi ellenállást éreztem... bármi volt is a kecske torkában, megmozdult. Finoman, folyamatosan húztam, s a titokzatos akadék nagyon lassan felcsúszott a nyelv tetején, be a szájba, s amikor elérhetővé vált, elengedtem a gumit, megragadtam a lucskos masszát, és azt húztam. Mintha végeérhetetlen lett volna - vagy fél méteres csöpögő szövetkígyó -, de végül kihúztam az ól szalmájára. Mr. Kirby megfogta, felemelte, s tanácstalanul kibontotta a masszát, aztán hirtelen felkiáltott. - Szent Isten, hiszen ez a nyári gatyám! - Micsodája? - Nyári gatyám. Nem szeretem a hosszú gatyát, mikor melegszik az idő, oszt mindig átváltok ezekre a kicsi kurtákra. Az asszony most év vége előtt kiszórta a lim-lomot, és nem tudta, eztet kimossa-e vagy porrongynak használja. Végül osztán kimosta, és Dorothy biztosan lehúzta a szárítókötélrül. - Feltartotta a rongyos alsónadrágot, és bánatosan nézte. - Bizisten, látott ez szebb napokat is, de Dorothy aztán végképp elintézte. - 90 -
Aztán hangtalanul rázkódni kezdett a teste, halk kuncogások törtek ki belőle, és végül bömbölve felnevetett. Ragályos nevetés volt, én is csatlakoztam hozzá. Jó hosszan nevetett, s amikor befejezte, elgyengülten támaszkodott a kerítésdrótnak. - Szegény öreg gatyám - zihálta, aztán benyúlt és megpaskolta a kecske fejét. - De ha néked nincs bajod, öreglány, éngem nem érdekel. - Ó, neki nem lesz baja. - Az állat bal oldalára mutattam. - Láthatja, hogy a hasa máris kezd lappadni. - Míg ezt mondtam, Dorothy kellemeset böffentett, és érdeklődéssel kezdett turkálni a szénakasban. A farmer szeretettel nézte. - Hát nem nagyszerű ezt látni? Máris van kedve enni. És ha a nyelve nem akad bele a gumiba, lenyelte vóna azt a vacakot, és belepusztult vóna. - Tudja, nem hinném, hogy belepusztult volna - mondtam. - Hihetetlen, hogy a kérődzők mi mindent képesek cipelni a gyomrukban. Egyszer valamiért megoperáltam egy tehenet, és egy bicikligumit találtam benne. Úgy látszott, egyáltalán nem zavarja. - Értem. - Mr. Kirby megdörzsölte az állát. - Szóval megeshetett vóna, hogy Dorothy évekig mászkál gyomrában a gatyámmal. - Lehetséges. Sohasem jött volna rá, hova tűnt a gatya. - Istenuccse így igaz - mondta Mr. Kirby, s egy pillanatig azt hittem, megint kuncogni kezd, de erőt vett magán és megfogta a karomat. - De nem is tudom, mért téblábultatom itt kinn a hidegen, fiatalember. Gyüjjön be, és egyen egy kis karácsonyi tortát. A kis szobában odavezetett a legjobb székhez, a kandalló mellé, amelyben két nagy rönk lángolt és ropogott. - Hozzál tortát Mr. Herriotnak, annyuk - kiáltotta a farmer, miközben a kamrában kajtatott. Épp akkor került elő egy üveg whiskyvel, mikor felesége bepördült egy vastag mázzal bevont, zászlókkal, szánkókkal, rénszarvasokkal díszített tortával. Mr. Kirby kihúzta a dugót. - Szerencsénk van, annyuk, hogy ilyen emberek kigyünnek nekünk segíteni karácsony reggelén. - Úgy bizony. - Az öreg hölgy vastag tortaszeletet vágott, s tányérra tette, egy hatalmas cikk wensleydale-i sajt mellé. Közben az ura töltött nekem. A yorkshire-iek műkedvelő whiskyzők, s volt valami elbűvölő gyakorlatlanság abban, ahogy Mr. Kirby beledöntötte a pohárba, mintha csak limonádé volna; színültig tölti, ha meg nem állítom. Kezemben az itallal, térdemen a tortával néztem a farmert és feleségét: egyenes hátú konyhai székeken ültek velem szemben, és csendes jóindulattal figyeltek. Volt valami közös a két arcban - valami szépség. Ilyen arcokat csak vidéken talál az ember; mélyen ráncosakat, kicserzetteket, tiszta szeműeket, derűs nyugalmat sugárzókat. Megemeltem a poharam. - Boldog karácsonyi ünnepeket mindkettőjüknek. Az öregek bólintottak, és mosolyogva mondták: - Magának is, Mr. Herriot. - Igen, és még egyszer köszönöm, fiatalember - mondta Mr. Kirby. - Igen hálásak vagyunk, hogy kigyütt és megmentette az öreg Dorothyt. Lehet, hogy elrontottuk a napját, de ha elveszítjük az öreglányt, akkor a magunk napját rontottuk vóna el, igaz, annyuk? - Ne aggódjon, az én napomat nem rontották el - mondtam. - Sőt megint eszembe juttatták, hogy ma csakugyan karácsony napja van. - Körülnéztem a kis szobában, s az alacsony mennyezet gerendáiról lógó díszek között éreztem, hogy a tegnap esti hangulat lassan visszaáramlik belém, elönt a melegség, amelynek semmi köze a whiskyhez. Beleharaptam a tortába s utánaküldtem egy szelet zamatos sajtot. Mikor Yorkshire-ba kerültem, megrémisztett ez a soha-nem-hallott párosítás, de idővel megokosodtam, és felfedeztem, hogy a keverék, ha bátran együtt rágjuk, nagyon finom; és különös módon arra is rájöttem, hogy ezt semmivel sem lehet olyan jól leöblíteni, mint egy korty finomítatlan whiskyvel. - 91 -
- Nem zavarja a rádió, Mr. Herriot? - kérdezte Mrs. Kirby. - Karácsony reggel mindig bekapcsoljuk, hogy meghallgassuk a régi templomi énekeket, de ha akarja, lezárom. - Nem, kérem, hagyja, nagyon szép. - Megfordultam és szemügyre vettem a régi rádió töredezett furnérlemezét, a díszes lombfűrészfaragást a kopott vászon felett; egyike lehetett a legkorábbi típusoknak s fémes hangja volt, de a templomi kórus éneke ettől mit sem vesztett édességéből „Hallga, angyal hírnökök dalolnak” - elárasztotta a kis szobát, összevegyült a tuskók ropogásával és az öregek halk beszédével. Megmutatták a fiuk képét, rendőr volt odaát Houltonban, s a lányukét, akit egy szomszédos farmer vett el. Idehozzák majd az unokákat karácsonyi ebédre, mint mindig, s Mrs. Kirby kinyitott egy dobozt és végigfuttatta ujját a karácsonyi pukkantyúk hosszú során. A kórus a „Hajdan Dávid király városá”-ba kezdett, én megittam a whiskymet, és alig-alig tiltakoztam, mikor a farmer újra megbillentette az üveget. A kis ablakon át egy magyalfa színes bogyóit láttam kivillanni hótakarójuk alól. Nagy kár volt, hogy el kellett innen mennem; másodszor már elszomorodva ürítettem ki a poharamat, és szedtem össze a torta és máz utolsó morzsáit a tányéromról. Mr. Kirby kijött velem, s a kapunál megállt és kezet nyújtott. - Köszönöm fiam, igencsak hálás vagyok. És a legjobbakat kívánom. A durva, száraz tenyér egy pillanatig az enyémhez dörzsölődött, aztán benn ültem a kocsiban, s beindítottam a motort. Az órámra néztem; még csak fél tízre járt, de már szikrázott a halványkék égből az első korai napsugár. A falu után az út meredeken kapaszkodott fel, azután széles ívben kanyarodott a völgy peremén, s innen pillantotta meg az ember hirtelen, szinte a lába előtt a Yorki Síkság hatalmas területét. Itt mindig lassítottam, s mindig volt valami új látnivaló, de ma a földek, farmok és erdők hatalmas sakktáblája oly világosan rajzolódott ki, mint még soha. Talán azért, mert ünnep lévén, lenn nem füstölgött egyetlen gyárkémény sem, teherautók nem böfögtek ki gőzöket, a távolság pedig varázslatosan megrövidült a tiszta, fagyos levegőben, s én úgy éreztem, csak ki kellene nyúlnom, s megérinthetném az ismerős tereptárgyakat messze odalent. Visszatekintettem a dombok hatalmas fehér hullámaira és türemkedéseire, ahogy egymáshoz szorulva hömpölyögtek a kék messziség felé; minden egyes hasadék rejtelmesen határozott körvonalú volt, s a legmagasabb csúcsok szikráztak, ahol a napfény érintette őket. Láttam a falut, végén Kirbyék házikóját. Itt megtaláltam a karácsonyt, a békességet, a jóakaratot, mindent. A farmerek? Ők a föld sója.
21. Marmaduke Skelton már jóval azelőtt, hogy útjaink keresztezték volna egymást, felkeltette az érdeklődésemet. Először is sose hittem volna, hogy bárkit is Marmaduke-nak hívhatnak, hacsak könyvekben nem, másodszor pedig kiváltképp ismert tagja volt a diploma nélküli állatgyógyászok nemes felekezetének. Az 1948-as állatorvosi törvény előtt bárki, akinek kedve szottyant rá, belekontárkodhatott az állatbetegségek kezelésébe. Gyakorló állatorvos-hallgatókat teljesen törvényesen ki lehetett küldeni betegekhez, a laikus közönség egyes tagjai csak úgy mellékesen állatorvoskodtak, mások főfoglalkozásként. Ez utóbbiakat rendszerint „sarlatán”-nak nevezték. A lenéző elnevezés gyakran igazságtalan volt, mert bár némelyek veszedelmei voltak az állatállománynak, mások odaadóan, felelősséggel és emberségesen végezték munkájukat, s a törvény megjelenése után a szakma kebelébe fogadta őket, mint gyakorló állatorvosokat. De annak előtte mindenféle rendű és rangú ember akadt közöttük. Legjobban Arthur Lumleyt ismertem, egy kedves volt vízvezetékszerelőt, akinek viruló kisállat-praxisa volt Brawtonban, Mr. Angus Griernek, a Királyi Állatorvosi Egyesület tagjának nagy bosszúságára. Arthur egy kis furgonnal járt. Mindig fehér köpenyt viselt, nagyon professzori és rátermett benyomást keltett, s a furgon oldalán félméteres betűkkel ott állt a felirat, amelyért diplomás embert súlyosan megrótt volna a Királyi Egyesület: „Arthur Lumley E. E. T., Eb és Macska Specialista”. A nagyközönség azáltal különböztette meg ezeket az embereket a diplomás állatorvostól, hogy nem álltak betűk a - 92 -
nevük után, s én meglepőnek találtam, hogy Arturnak tudományos rangja van. Az E. E. T. fokozat azonban ismeretlen volt előttem, s Arthur mikor rákérdeztem, kitérő választ adott. Később azonban megtudtam, mit jelent: az Ebtenyésztő Egyesület Tagja. Marmaduke Skelton merőben más fajta volt. Elég sokáig dolgoztam a scarburni körzetben, hogy megismerjem a helyi történelem egy részét, s ebből az derült ki, hogy amikor Mr. és Mrs. Skelton családot alapított az 1900-as évek elején, úgy vélték, hogy leszármazottaik nagy dolgokra hivatottak; négy fiuknak a Marmaduke, Sebastian, Cornelius és, bármily hihetetlen, az Alonzo nevet választották. A két középső fiú az Expressz Tejtermék teherautóit vezette, Alonzo kisfarmer lett; élénken emlékezetemben él a döbbent meglepetés, mikor a tuberculinvizsgálathoz szükséges űrlapokat töltöttem ki, s megkérdeztem, mi a keresztneve. Az egzotikus név nyers yorkshire-i tájszólásban oly valószerűtlen volt, hogy azt hittem, ugrat. Már-már tettem egy könnyed megjegyzést, de valami a tekintetében arra ösztönzött, hogy ne firtassam a dolgot. Marmaduke, vagy ahogy általánosan nevezték, Duke volt a család legszínesebb egyénisége. Sokat hallottam róla a scarburni farmokon; „igen jókezű” volt borjazásnál, csikózásnál, bárányzásnál és „értett annyit, mint egy lódoktor” az állatbetegségek diagnózisához és kezeléséhez. Azonfelül tapasztalt herélő, farokkurtító és böllér volt. Jól megélt a mesterségéből, s Ewan Ross személyében jobb szakmai ellenfelet nem is kívánhatott volna: egy állatorvost, aki csak akkor dolgozott, amikor kedve szottyant, és csak akkor vette magának a fáradságot, hogy kimenjen a beteghez, ha olyan hangulatban volt. Bármennyire kedvelték, sőt sok esetben imádták Ewant, gyakran kénytelenek voltak Duke szolgálatait igénybe venni. Ewan az ötvenes éveiben járt, és nem tudott megbirkózni a scarburni praxis egyre növekvő mennyiségű szűrővizsgálataival. Nemegyszer kisegítettem, s ilyenformán elég sokszor találkoztam Ewannal és feleségével, Ginnyvel. Ha Duke tevékenységét a páciensei kezelésére korlátozza, nem hinném, hogy Ewannak akárcsak eszébe is jutott volna; de Skelton szerette farmbeli vizitjeit azzal fűszerezni, hogy gúnyolódott az öreg skót állatorvoson, aki sose ért sokat, és most már abból a kevésből is kiöregszik. Talán ez sem bántotta igazán Ewant, de ha vetélytársának nevét említették, a szája kicsit megkeményedett, és kék szemében tűnődő kifejezés jelent meg. És Duke nem volt szeretetre méltó. Az ember különböző történeteket hallott vad verekedéseiről, meg arról, hogy ütötte-verte feleségét és gyerekeit, ha rájött a bolondóra. Mikor először láttam a scarburni piactéren parádézni, a külsejét sem találtam megnyerőnek; fekete bikaforma ember volt, bozontos Heathcliff, vad, szúrós tekintetű, s a nyakára kötött élénkpiros kendő hetvenkedő hajlamról árulkodott. De ama bizonyos délután nem gondoltam Duke Skeltonra; mi több, nemigen gondoltam semmire, ahogy ott elnyúltam a karosszékben Rossék kandallója mellett. Nemrég végeztem egy igazi Ginny-féle ebéddel; valamivel, ami az igénytelen halaspite nevet hordozta, de valójában varázslatos keverék volt, amelyben a szerény heringet elképzelhetetlen magasságokba emelte a hozzáadott krumpli, paradicsom, tojás, makaróni s egyéb, csak Ginny által ismert dolgok. Utána jött az almarakottas, s a tűz mellett álló karosszék, ahol a lángok melege az arcomba csapott. Álmos gondolatok töltöttek el; hogy ez a ház és lakói mágnesként vonzanak; hogyha Ewannak nagy, sikeres praxisa volna, akkor csörögne a telefon, s ő ebédje utolsó falatjánál már bújna a kabátjába. És egy érdemtelen gondolat, mikor kinéztem az ablakon át a fehér kertre és a hófödte fákra: ha nem sietek vissza Darrowbyba, Siegfried dupla munkát végez, és elintéz mindent, mire hazaérek. Farmokon küszködő főnököm bebugyolált alakjának megnyugtató képével játszadozva néztem, hogy Ginny egy csésze kávét tesz a férje könyökéhez. Ewan felmosolygott felesége arcába, és éppen akkor megszólalt a telefon. Mint a legtöbb állatorvos, én is csengőérzékeny vagyok, tehát felugrottam, Ewan azonban nem. Nyugodtan szürcsölgette a kávéját, miközben Ginny felvette a kagylót, s meg sem rezdült az arca, mikor a felesége odajött hozzá és azt mondta: - Tommy Thwaite. Egyik tehene kilökte a méhét. Ilyen rettegett hírtől én már rohangásztam volna körbe a szobában, Ewan azonban jót húzott a kávéjából, mielőtt válaszolt volna. - Köszönöm, drágám. Kérlek, mondd meg neki, hogy rövidesen megnézem. - 93 -
Hozzám fordult s mesélni kezdte, milyen mulatságos dolog történt vele aznap reggel, s amikor a végére ért, kitört belőle sajátos nevetése - amelynek semmi más jele nem mutatkozott, csak az, hogy a válla remegett és szeme kicsit kidülledt. Aztán elnyúlt a székében, s folytatta kényelmes kávézását. Bár nem az én betegemről volt szó, viszketett a lábam. A méhelőesés nemcsak sürgős eset, hanem olyan kemény testi munkával kecsegtet, hogy én mindig igyekeztem minél gyorsabban túlesni rajta. Némelyik eset rosszabb volt a többinél, és én mihamarább tudni akartam, mi vár rám. Ewan azonban teljesen közömbösnek látszott. Mi több, lehunyta a szemét, s egy pillanatig arra gondoltam, hogy lakoma utáni szunyókálásra készülődik. De csak a beletörődés gesztusa volt: tudomásul vette, hogy tönkretették délutáni pihenését, egyet nyújtózott és felállt. - Velem jössz, Jim? - kérdezte a maga halk hangján. Egy pillanatig haboztam, aztán kérgesszívűen átengedve Siegfriedet sorsának, lelkesen bólintottam és követtem Ewant a konyhába. Leült, és felhúzta a vastag gyapjú jégzoknit, amelyet Ginny a tűzhely mellett melengetett, felvette a gumicsizmáját, rövid kabátját, sárga kesztyűjét és kockás sapkáját. ahogy végigment a kerti hóban ásott keskeny csapáson, nagyon fiatalosnak és joviálisnak látszott. Nem ment be a rendelőjébe, s én azon tűnődtem, milyen műszereket akar használni, közben pedig eszembe jutottak Siegfried szavai: „Ewan mindent a maga módján csinál.” A farmon elénk baktatott Mr. Thwaite. Érthetően izgatott volt, de valami más is nyugtalaníthatta: idegesen dörzsölgette a kezét, félszegen kuncogott, mialatt kollégám kinyitotta a kocsi csomagtartóját. - Mr. Ross - bökte ki végül -, nem szeretném, ha fölizgúna, de meg köll valamit mondanom. - Pillanatnyi szünetet tartott. - Duke Skelton itt van a tehenemnél. Ewannak egy arcvonása sem rezdült. - Rendben. Akkor rám nincs szükség. - Lecsukta a csomagtartót, kinyitotta a kocsi ajtaját és beült. - Hé, hé, nem azt akartam, hogy elmenjen. - Mr. Thwaite körülfutotta a kocsit, és az ablaküvegen kiabált be. - Duke éppeg itt vót a faluban, és aszonta, segít nekem. - Nagyon jó - mondta Ewan, lecsavarva az ablakot. - Én egyáltalán nem bánom. Biztosra veszem, hogy jól elvégzi a munkáját. A farmer keserves képet vágott. - De hát nem érti? Itt van már másfél órája, és nem jutott sehova. Semmi hasznát nem venni, közbe meg összefrancolta az egészet. Szeretném, ha maga csinálná tovább, Mr. Ross. - Sajnálom, de nem lehet - higgadtan nézett a farmerre. - Nem avatkozhatom be. Tudja, hogy van ez, Tommy. Ő kezdte el a munkát - hagynom kell, hogy ő fejezze be. - Beindította a kocsit. - Nem, nem, ne menjen! - kiáltotta Mr. Thwaite, és kezével verte a kocsi tetejét. - Mondom, hogy Duke megbukott. Ha maga mostan elmegy, nékem elpusztul az egyik legjobb tehenem. Segítenie kell, Mr. Ross! - Közelállt ahhoz, hogy sírva fakadjon. A motor berregett, kollégám elgondolkodva nézte a farmert. Aztán előrehajolt, és elzárta a gyújtást. - Rendben van, mondok valamit - bemegyek, és meglátjuk, mit szól hozzá Duke. Ha azt akarja, hogy segítsek, segítek. Követtem az istállóba. Az ajtón belépve megálltunk, s Duke Skelton felnézett munkájából. Lehajtott fejjel állt, egyik kezét egy tehén hatalmas farára tette, szája kitátva, hatalmas hordómellkasa zihált. Vállának és bordáinak sűrű szőrzete összetapadt a tehén hátulja mögött lógó, hatalmas, kifordult méhből folyó vértől. Vér és szenny csíkozta az arcát, borította el a karját, s ahogy ránk meredt bozontos szemöldöke alól, olyan volt, mint egy dzsungelbeli lény. - Nos, Mr. Skelton - dörmögte csevegő hangon Ewan -, hogy halad a munka? Duke gyors, rosszindulatú pillantást vetett rá. - Megy az rendjén. -A szavak mélyről dübörögtek elő tátott száján át. Mr. Twhaite előrelépett, és behízelgően mosolygott: - Hadd el, Duke, megtettél mindent, ami tüled tellett. Assziszem most mán hagyhod kéne, hogy Mr. Ross segítsen. - 94 -
- Nem én. - A nagydarab ember állkapcsa hirtelen előreugrott. - Ha segítség köll, nem őtet kérem meg. - Elfordult, és megfogta a méhet. Karjában tartva vad eltökéltséggel kezdte tolni. Mr. Thwaite kétségbeesett arckifejezéssel fordult felénk, és már-már panaszra nyitotta a száját, de Ewan felemelt kézzel elhallgattatta, aztán egy fejőszéket hozott a sarokból, és kényelmesen a falnak támaszkodva leült. Szép lassan elővette a dohányzacskóját, és fél kézzel cigarettát kezdett sodorni; megnyálazta a papírt, megcsavarta a cigaretta végét, gyufával meggyújtotta, és kifejezéstelen tekintettel nézett a tőle pár lépésre izzadó, küszködő alakra. Duke-nak sikerült a méhet úgy feléig visszatolnia. Nyögve és lihegve, szétvetett lábbal, centiméterenként nyomta be a vértolulásos tömeget a vulvába, míg végül már csak egy utolsó lökésrevalót tartott a karjaiban; s ahogy ott állt, hogy kifújja magát, vállának és karjának hatalmas izmai megfeszültek, megdöbbentően érzékeltetve roppant erejét. De nem volt olyan erős, mint a tehén. Senki emberfia nem lehet olyan erős, mint egy tehén, s akkora tehenet, mint ez, nem sokat láttam, a háta olyan széles volt, mint az asztallap, fartövén zsírpárnák dudorodtak. Voltam már ilyen helyzetben, s tudtam, mi következik. Nem kellett soká várnom. Duke mély, sípoló lélegzetet vett, és támadásba indult: kétségbeesetten emelt, vállával és karjával tolt, s egy-két pillanatig úgy látszott, győzni fog, mert a tömeg egyenletesen csúszott be. Aztán a tehén csak úgy könnyedén összehúzta az izmát, s az egész megint kibuggyant, végül ott lógott, az állat csánkjait verdesve. Duke nekiroskadt a tehén medencecsontjának, olyan tartásban, mint mikor bejöttünk, s én szánalmat éreztem iránta. Nem találtam rokonszenvesnek, de együtt éreztem vele. Akár én is ott állhatnék; zakóm és ingem ott lógna a szögön, erőm egyre apadna, izzadságom vérrel keveredne. Ember azt véghez nem viheti, amit ő próbált véghez vinni. Epidurális gerinccsatornában alkalmazott érzéstelenítéssel, amely megszünteti az izomfeszítést, vissza tudja az ember nyomni a méhet, vagy egy gerendához erősített csigasorral fel lehet húzatni az állatot; de egyálltó helyben, minden nélkül, ahogy ez az ember próbálta, nem lehet megcsinálni. Meglepett, hogy Duke erre nem jött rá a nagy tapasztalatával; de nyilván még most sem ébredt rá, mert nekikészülődött, hogy megint megpróbálja. Ezúttal még tovább jutott - néhány centivel beljebb, mielőtt a tehén megint kilökte volna. Mintha valami játékos hajlam lett volna az állatban, mert szinte előre megfontoltan ámította áldozatát, s lökését a legeslegutolsó pillanatra időzítette. Ettől eltekintve mintha untatta volna az egész; valójában, alkalmasint, Ewan kivételével, ő volt a legnyugodtabb közülünk. Duke újra megpróbálta. Miközben fáradtan lehajolt és felemelte a véres szervet, azon tűnődtem, hányszor tette már ezt, mióta vagy két órával ezelőtt idejött. Kemény legény volt, az kétségtelen. De közeledett a vég. Mozgásában valami eszeveszett sietség mutatkozott, mintha maga is tudná, hogy ez az utolsó dobása, s amikor újfent közeledett céljához, nyögése gyötrelmes nyöszörgésbe csapott át, csaknem sírós hangba, mintha esdekelne a rebellis masszának, könyörögne, hogy tűnjön el odabent, és maradjon is ott most az egyszer. S amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen, és szegény zihálva és remegve megint végignézett reményeinek romjain, úgy éreztem, valakinek tennie kell valamit. Mr. Thwaite volt az a valaki. - Hagyd abba, Duke - mondta. - Gyere, az isten szerelmire a házba, és hozd rendbe magad. Az asszony ad egy kis vacsorát, s amíg eszöl, Mr. Ross majd megpróbálja. A karját erőtlenül lógató, ziháló mellkasú, nagydarab ember egy pillanatig a farmerre meredt, aztán hirtelen elfordult és lerántotta ruháit a szögről. - Jó van - mondta, s lassan elindult az ajtó felé. Megállt Ewan előtt, de nem nézett rá. - De egyet mondok, Thwaite gazda. Ha én nem tuttam visszarakni aztat a méhet, ez az öreg még úgyse tuggya. Ewan szívott egyet a cigarettáján, és közömbösen nézett fel rá. Nem követte a szemével, amikor elhagyta az istállót, megint nekidőlt a falnak, vékony füstpamacsot fújt ki, és nézte, hogyan száll fel s tűnik el a tető árnyékai között. Mr. Thwaite hamarosan visszatért. - Hát Mr. Ross - mondta kissé zihálva -, bocsásson meg, hogy várnia köllött, de mostan nekikezdhetünk. Gondulom, friss melegvíz köll, de van még valami más kívánsága? - 95 -
Ewan leejtette cigarettáját a kockövekre, és elgyúrta talpával. - Igen, hozzon egy fél kiló cukrot. - Mit? - Egy fél kiló cukrot. - Egy fél kiló... igen, igen... hozom. Egy pillanat alatt visszatért egy felbontatlan papírzacskóval. Ewan felszakította ujjával a tetejét, odament a tehénhez, és végigszórta a méhet cukorral. Aztán újból Mr. Thwaite-hez fordult. - Kéne egy böllérszék is. Gondolom, van a háznál. - Ó, igen, van, de mi a nyavalya... Ewan szelíden rápislantott. - Akkor hozza ide. Ideje, hogy ezzel a munkával végezzünk. Mikor a farmer merev lábbal elügetett, odamentem kollégámhoz. - Mi történik itt, Ewan? Mi a fenének szórod szét azt a cukrot? - Hát kivonja a vérsavót a méhből. Nincs jobb, ha ennyire bevérzett. - Igazán? - Hitetlenkedve néztem a megduzzadt szervre. - Nem adsz neki epiduralis... és pituitrin... és calcium injekciót? - Ó nem - mondta Ewan a maga álmos mosolyával. - Én sose foglalkozom ilyesmivel. Nem volt időm megkérdezni, mit akar a böllérszékkel, mert akkorra már beügetett Mr. Thwaite, hóna alatt hozván egyet. Akkoriban legtöbb farmon volt ilyesmi. Gyakran állványnak nevezték, és disznóöléskor az oldalszalonnákat fektették rá. Ez itt tipikus példány volt - olyan, mint egy négy rövid lábon álló, homorú, rácsos lapú, hosszú, alacsony asztal. Ewan megfogta, és gondosan a tehén alá tolta, éppen a tőgye elé, én meg összehúzott szemmel bámultam. Kezdtem nem érteni a dolgot. Ewan aztán kényelmesen kiment a kocsijához, és behozott egy darab kötelet, meg két, közönséges csomagolópapírba burkolt tárgyat. Átdobta a kötelet a válaszfalon, gumi elletőköpenyt vett fel, s bontogatni kezdte a csomagjait: ismét tanúja lehettem hát annak, hogyan állítja fel Ewan a standját. Az első csomagból elővett valamit, ami söröstálcának látszott, de úgy döntöttem, hogy nem lehet az; de amikor azt mondta „Fogd meg egy percre, Jim”, és elolvastam a pingált arany szalagot: „John Smith-féle Világos Sör”, meg kellett változtatnom a véleményemet. Söröstálca volt bizony. Leszedegette a papírt a másik tárgyról is, és kissé megszédültem, mikor egy üres whiskyspalackot halászott elő, s rátette a söröstálcára. Különös terhemmel úgy éreztem magam, mint bűvészmutatványnál a segítő, s cseppet sem lepődtem volna meg, ha kollégám mindjárt elővarázsol egy élő nyulat. De csak a whiskysüveget töltötte meg tiszta meleg vízzel a vödörből. Ezután ráhurkolta a kötelet a tehén szarvára, párszor körültekerte a testén, aztán hátradőlt, s húzta. A nagy állat ellenállás nélkül szelíden rároskadt a böllérszékre, s ott feküdt, hátsó felével magasan a levegőbe emelkedve. - Most már jó, kezdhetjük - dörmögte Ewan, s amikor ledobtam a zakómat és kezdtem lerángatni a nyakkendőmet, meglepődve felém fordult. - Hé, hé, mi a csudát csinálsz? - Segíteni akarok neked, természetesen. A szája egyik szöglete felfele rándult. - Ez nagyon kedves tőled, Jim, de nem kell nekivetkőzni. Egy perc az egész. Csak azt kérem, hogy te meg Mr. Thwaite tartsátok azt a vacakot egyenesen. Finoman felemelte a szervet, amely feltüzelt képzeletem tanúsága szerint láthatóan összehúzódott, mióta beszórta cukorral, rátette a söröstálcára, s a tálca két végét a farmer meg az én kezembe nyomta. Aztán visszatolta a méhet. Szó szerint csak egy percbe vagy nem sokkal többe tellett. Erőfeszítés nélkül, anélkül, hogy megizzadt volna, vagy látható nyomást gyakorolt volna, visszarakta a nagy masszát oda, ahová való volt, közben pedig a tehén, amely nem tudott erőt kifejteni vagy bármi mást csinálni, képén aggo- 96 -
dalmas kifejezéssel csak feküdt ott. Ewan aztán fogta a whiskys üveget, óvatosan bedugta a hüvelybe, teljes karnyújtásnyira, s élénken mozgatni kezdte a vállát. - Mi a fenét csinálsz most? - suttogtam zaklatottan a fülébe, a söröstálca felém eső végét tartva. - Megforgatom mindegyik nyúlványt, hogy a helyére kerüljön, s egy kis melegvizet öntök az üvegből a nyúlványok végére, hogy tökéletesen beilleszkedjenek. - Ó, értem. - Néztem, ahogy kihúzza az üveget, meg leszappanozza a karját a vödörben, s kezdi levetni a köpenyét. - Nem varrod be? - böktem ki. Ewan a fejét rázta. - Nem, Jim. Ha az ember rendesen visszarakja, soha többé nem jön ki. A kezét törölte, mikor az istállóajtó kinyílt, s becsoszogott Duke Skelton. Megmosdott, felöltözött, nyakára kötötte a vörös kendőt, s lángoló szemmel meredt a tehénre, amely kitakarítva és nyugodalmasan éppen olyan volt most, mint a többi tehén a sorban. Ajka megmozdult egypárszor, mielőtt megtalálta volna a hangját. - Na igen, van akinek megy ez - horkantotta. - Azokkal a kurva kacifántos inékciókkal meg műszerekkel. Úgy könnyű ám! - Aztán megpördült és eltűnt. Hallottam, hogy nehéz bakancsa csattog az udvaron, s eszembe jutott, mennyire ide nem illőek a szavai. Hogy volna kacifántos egy böllérszék, egy fél kiló cukor, egy whiskys üveg meg egy söröstálca?
- 97 -
22. - Macskákra dolgozom. Így mutatkozott be első vizitemnél Mrs. Bond, miközben határozottan megszorította a kezemet és dacosan előreszegte az állát, mint aki kihívóan azt kérdi, na ehhez mit szólok. Nagydarab, kiálló pofacsontú asszony volt, tekintélyt parancsoló, s minthogy amúgy sem akartam vitatkozni vele, komolyan bólintottam, hogy mindent értek és helyeslek, s hagytam magam bevezetni a házba. Ott mindjárt láttam, miről van szó. A nagy lakókonyhát teljesen elfoglalták a macskák. Macskák ültek a díványokon, a székeken, elözönlötték a padlót, macskák ültek sorban az ablakpárkányon, s mindennek a legeslegközepén az apró, sápadt, vékony bajszú Mr. Bond ingujjban újságot olvasott. E jelenet az elkövetkezendőkben megszokottá vált. A macskák egy része nyilvánvalóan nem volt kiherélve, mert a levegőben szinte vibrált az ismerős szag - vad csípősség, amely még a tűzhelyen hatalmas lábasokban fővő, meghatározhatatlan macskaeledel émelyítő páráit is elnyomta. És Mr. Bond mindig ott ült, mindig ingujjban, s mindig újságot olvasott: magányos kis sziget a macskák tengerében. Persze hallottam már Bondékról. Londoniak voltak, s valamilyen homályos ok miatt nyugdíjasként Észak-Yorkshire-ban telepedtek le. Az emberek azt mesélték, hogy „van valamicskéjük”, s ők megvettek egy régi házat Darrowby külterületén, s ott maguknak éltek - és a macskáknak. Hallottam, hogy Mrs. Bond gyűjti a kóbor macskákat, eteti, s ha akarja, befogadja őket, ez előre is rokonszenvet ébresztett bennem, mert tapasztalatom szerint a macskák szerencsétlen felekezetét minden lehetséges módon büntetlenül kínozzák és elhanyagolják. A macskákat agyonlövik, megdobálják, éheztetik, rájuk uszítják a kutyát, csak úgy tréfából. Jó volt látni, hogy valaki a pártjukra áll. Betegem első vizitemkor még csak nagyobbacska kölyök volt, rémülten a sarokban lapító fekete-fehér paca. - Ez külső macska - zengte Mrs. Bond. - Külső macska? - Igen. Amiket itt lát, azok belső macskák. A többiek igazán vadak, nem hajlandók belépni a házba. Persze azért etetem őket, de ide be csak akkor jönnek, ha betegek. - Értem. - Borzasztó nehéz volt megfogni. Aggódom a szeme miatt - mintha bőr nőne rá. Remélem, meg tudja gyógyítani. A neve egyébként Alfred. - Alfred? Ó, igen, értem. - Óvatosan közeledtem a kamaszkorú kisállat felé, s hadonászó karmok és sorozatokat köpködő tátott száj fogadott. A macska beszorult a sarokba, különben a fény sebességével eliszkolt volna. A vizsgálat nem ígérkezett könnyűnek. Mrs. Bondhoz fordultam. - Kaphatnék valamilyen lepedőt? Egy régi vasalólepedő nagyon jó lesz. Bele kell csavarnom. - Belecsavarni? - Mrs. Bond nagyon kétkedő képet vágott, de eltűnt a szobában, és egy szakadozott vászonlepedővel tért vissza, amely éppen megfelelőnek látszott. Leszedtem az asztalról a macskatálak elképesztően változatos gyűjteményét, a macskakönyveket, macskagyógyszereket, kiterítettem a lepedőt, s újfent megközelítettem betegemet. Ilyen helyzetben nem lehet sietni, s vagy ötpercnyi hízelgésbe és „cic-cic”-ezésbe került, míg a kezemmel fokozatosan megközelítettem. Mikor már annyira jutottam, hogy megsimogathattam a pofáját, egy gyors mozdulattal elkaptam a nyaka bőrét, és a nekikeseredetten tiltakozó, mindenfelé csapkodó Alfredot odavittem az asztalra. Még mindig fogva a nyakát, leraktam a lepedőre, és megkezdtem a begöngyölés műveletét. Gyakran meg kell ezt tenni duhajabb macskákkal, s ne vegyék dicsekvésnek, ha azt mondom: meglehetősen értek hozzá. A cél az, hogy az ember egy formás, szoros tekercset csináljon, s abból csak a macska szóban forgó testrésze álljon ki: a sérült mancs, talán a farok, ebben az esetben persze a fej. Azt hiszem, Mrs. Bond rendületlen hite bennem akkor fogant meg, mikor látta, milyen gyorsan begöngyölöm a macskát, míg más sem látszott belőle, csak a megmozdíthatatlan vászon- 98 -
gubóból kiálló, kis fehér-fekete fej. Most már szembenéztünk egymással, ő meg én, mondhatni öszszeért a képünk, s Alfred semmit sem tehetett ellene. Mint mondom, meglehetősen büszke vagyok erre a kis mutatványomra, s még manapság is megesik, hogy egyik-másik állatorvos kollégám megjegyzi: „Az öreg Herriot tudománya ugyan sok mindenben mérsékelt, de a mindenit, macskát bugyolálni, azt tud.” Kiderült, hogy nem nő bőr Alfred szemére. Sohase nőtt. - Megbénult a harmadik szemhéja, Mrs. Bond. Az állatok szemén van egy hártya, amely keresztülvillan a szemen, hogy védje. Nála nem húzódott vissza, valószínűleg azért, mert rossz állapotban van - macskainfluenzája lehetett vagy valami más, ami legyengítette. Adok neki vitamininjekciót, és hagyok itt porokat, azokat tegye az ételébe, ha sikerül itt benn tartania néhány napig. Azt hiszem, egy-két hét alatt rendbe jön. Az injekció nem okozott gondot, noha Alfred dühöngött, de tehetetlen volt a lepedőben, így ért véget első vizitem Mrs. Bondnál. Még sok követte. A hölgy és én azonnal összebarátkoztunk, s ezt még jobban megszilárdította, hogy hajlandó voltam időt szentelni válogatott védenceinek: hasmánt kúsztam farakások alatt a sufnikban, hogy elérjem a külső macskákat, lecsábítottam őket a fáról, örökösen cserkeltem rájuk a bokrok között. De mindez számomra nagyon is megérte, többféle szempontból. Példának okáért: Mrs. Bond roppant változatos neveket adott a macskáinak. Híven londoni származásához, sok kandúrt az akkori idők nagy Arsenal csapatáról nevezte el. Volt köztük Eddie Hapgood, Cliff Bastin, Ted Drake, Wilf Copping, de egy ízben azért melléfogott, mert Alex Jamesnek évente háromszor megbízhatóan és rendszeresen kölykei születtek. Aztán ahogyan hazahívta őket. Először egy csendes nyári estén voltam ennek tanúja. A két macska, amelyet meg akart vizsgáltatni velem, valahol kinn járt a kertben, s én elkísértem őt a hátsó ajtóig, ahol megállt, keresztbe fonta karját a keblén, lehunyta a szemét, és mézédes kontra alt hangot bocsátott ki. - Bates, Bates, Bates, Ba-hates. - Zengő monotóniával énekelte a szavakat, csak a Bahatesnek adott gyönyörűségteljes kis hajlítást. Aztán újra teleszívta terebélyes mellkasát, mint egy operai primadonna, és megint jött a hang, a legnagyobb érzéssel. - Bates, Bates, Bates, Ba-hates. A kiáltás hatott, mert Bates, a macska, ügetve jött elő a babérbokrok mögül. Hiányzott még a másik beteg, s én érdeklődéssel figyeltem Mrs. Bondot. Ugyanazt a testtartást vette fel, mély lélegzetet vett, becsukta a szemét, arcvonásait édes félmosolyba rendezte el, és megint rákezdte. - Hétszer-három, Hétszer-három, Hétszer-há-árom. - Ugyanarra a dallamra ment, mint a Bates, a végén ugyanazzal a dallamos emelkedéssel és ereszkedéssel. Ezúttal azonban nem kapott hamar választ, s újra és újra végig kellett csinálnia a mutatványt. Ahogy a hangok ott lebegtek a csendes esti levegőben, a hatás megdöbbentően olyan volt, mintha a müezzin hívná az igazhitűeket imára. Végül sikerrel járt a kísérlet, és egy kövér cirmos lopakodott bocsánatkérően a fal mentén a házba. - Bocsánat, Mrs. Bond - mondtam a lehető legkönnyedébben -, nem értettem világosan ennek az utolsó macskának a nevét. - Ó, Hétszer-három? - Visszamerengve elmosolyodott. - Igen, aranyos állat. Tudja, egymás után hétszer három kölyke volt, ezért úgy véltem, ez igen jó név neki, nem gondolja? - De igen, hogyne. Remek név, remek. Az is melegebbé tette érzéseimet Mrs. Bond iránt, hogy annyira aggódott a biztonságomért. Azért becsültem ezt nagyra, mert ritka jelenség állattulajdonosoknál. Eszembe jut az a tréner, aki, miután egyik versenylova engem szabályosan kirúgott a boxból, aggodalmasan megvizsgálta az állatot, hogy nem sértette-e fel a lábát; a kis öregasszony, aki eltörpült a vicsorgó németjuhász mellett, amint azt mondja: „Ugye, jól bánik szegénnyel? Remélem nem fog neki fájdalmat okozni olyan ideges”; a farmer, aki egy nehéz elletés után, amely alighanem két évet elvett az életemből, azt dörmögi mogorván: „No maga alaposan kimerítette ezt a tehenet, fiatalember.” - 99 -
Mrs. Bond más volt. Az ajtóban szokott várni egy hatalmas pár védőkesztyűvel, hogy megvédje kezemet a karmolásoktól, és kimondhatatlan megkönnyebbülést jelentett az az érzés, hogy valaki törődik velem. Része lett életem rendjének, hogy végigmegyek a kerti ösvényen a számtalan osonó, vadszemű kis lény, a külső macskák között, ünnepélyesen átveszem a kesztyűt az ajtónál, belépünk a konyha sűrű légkörébe, ahol a kis Mr. Bond és az újságja éppencsak kilátszik a belső macskák kavargó, szőrmés teste közül. Sohasem tudtam meg biztosan Mr. Bond véleményét a macskákról - ha meggondolom, szinte meg se szólalt soha -, de az volt a benyomásom, neki mindegy, ha van macska, ha nincs macska. A védőkesztyű nagyon sokat segített, s néha egyenesen istenáldásának bizonyult. Például Boris esetében. Boris hatalmas, kékesfekete tagja volt a kinti macskák rendjének, hamisítatlan fekete bestia. Mindig azt a meggyőződést tápláltam magamban, hogy állatkertből szökött meg; sose láttam még ilyen sima, hullámzó izmú, vadságra ily szenvedéllyel hajlamos házimacskát. Biztosra vettem, hogy Borisban van egy kis pumavér is. Szomorú nap virradt a macskakolóniára, mikor Boris felbukkant. Nekem mindig nehezemre esett nem szeretni egy állatot; ha valamelyik valami kárt akar tenni bennünk, akkor többnyire a félelem hajtja, de Boris más volt; rosszindulatú krakéler, s megérkezése után vizitjeim sűrűbbé váltak, mert szokása volt, hogy rendszeresen összeverte kollégáit. Folyton tépett füleket varrtam, összemart lábakat kötöztem. Elég korán összemértük az erőnket. Mrs. Bond megkért, hogy adjak Borisnak féreghajtót, s én készen tartottam a kicsi tablettát a csipesszel. Nem is tudom, hogyan sikerült Borist megfognom, odalöktem az asztalra, és villámgyorsan előadtam göngyölési számomat: Borist jó vastagon bepólyáztam az erős anyagba. Néhány másodpercig úgy véltem, hatalmamban van, csak nézett fel rám, gyűlölettel teli, nagy, fényes szemével. De amikor benyomtam szájába a töltött csipeszemet, gonoszul összecsapta rajta a fogát, s éreztem, hogy bámulatos erejű karmok tépik belülről a lepedőt. Pillanatokon belül vége volt az egésznek. Kipattant egy hosszú láb, és végighasított a csuklómon, elengedtem a szorosan tartott macskanyakat, és Boris egy szemvillanás alatt belemélyesztette fogát a kesztyűn keresztül a hüvelykujjam bögyébe, aztán eltűnt. Ott álltam ostobán, véres kezemben a szétroppantott féreghajtó tablettával, s néztem azt a szalagcsomót, amely nemrég a göngyölőlepedőm volt. Ettől fogva Boris látni se bírt, és az érzés kölcsönös volt. De ez csak apró felhőcske volt a derűs égen. Továbbra is örömöm telt a Bondéknál tett látogatásokban, s az élet ment a maga csendes módján, kivéve tán a két kollégám gúnyolódását. Nem értették, hogyan lehetek hajlandó ennyi időt egy csomó macskával eltölteni. S ez persze beleillett nézeteik általános rendjébe, mert Siegfried nem helyeselte, ha az emberek szobaállatokat tartanak. Nem értette az észjárásukat, és nézeteit részletesen kifejtette mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Ő persze öt kutyát és két macskát tartott. A kutyák, mégpedig valamennyi, mindenhová vele utaztak a kocsiban, és kutyát-macskát mindennap saját kezűleg etetett - ezt a munkát, nem engedte volna át másnak. Esténként, mikor leült székébe a kandalló mellé, mind a hét állat odahúzódott a lábához. A mai napig éppoly hevesen ellene van a szobaállatoknak, mint eddig, bár a billegő kutyafarkak új generációja csaknem eltakarja a szem előtt, ha kocsiba ül, azonfelül több macskája, néhány akváriumra való trópusi hala és két kígyója van. Tristan csak egyszer látott működés közben Mrs. Bondnál. Néhány hosszú csipeszt vettem ki a műszeresszekrényből, mikor bejött a szobába. - Valami érdekes, Jim? - kérdezte. - Nem, nem igazán. Elmegyek, megnézem a Bondék egyik macskáját. Csont szorult a foga közé. A fiatalember tűnődve nézett egy darabig. - Azt hiszem, elmegyek veled. Mostanában nem igen láttam kisállat-munkát. Mikor végigmentünk a macskabirodalom kertjén, némi zavarba estem. A Mrs. Bondhoz fűződő nyájas kapcsolat egyik alapja a védencei iránti gyengéd figyelmem volt. Még a legvadabb, legdühösebb iránt is csak gyengédséget, türelmet, gondoskodást tanúsítottam; nem szerepet játszottam, mindez természetesen jött. De óhatatlanul eltűnődtem, mit gondol majd Tristan macskadoktori modoromról. - 100 -
Mrs. Bond az ajtóban állva egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, és két pár védőkesztyűvel várt. Tristan némileg meglepődve vette át a magáét, de szokásos bűbájával köszönte meg a hölgynek. Még meglepettebbnek látszott, mikor belépett a konyhába, beleszagolt a dús légkörbe és végignézett a szőrös jószágokon, amelyek csaknem minden használható centiméternyi helyet elfoglaltak. - Mr. Herriot, sajnos, Borisnak szorult csont a foga közé - mondta Mrs. Bond. - Borisnak? - Meglódult a gyomrom. - Hogy a csudába tudjuk megfogni? - Ó, én ügyes voltam - felelte Mrs. Bond. - Sikerült a kedvenc ételével egy macskakosárba csalogatnom. Tristan rátette a kezét az asztalon álló, nagy, fonott ketrecre. - Itt van benn? - kérdezte könnyedén. Félretolta a zárat, és kinyitotta a tetőt. Vagy egy harmad másodpercen át a benn összekuporodott állat és Tristan mereven nézték egymást, aztán egy sima fekete test robbant ki némán a kosárból, s elsuhant a fiatalember bal füle mellett egy magas szekrény tetejére. - Szent Isten! - mondta Tristan. - Mi az ördög volt ez? - Ez - mondtam - Boris volt, és most megint el kell kapnunk. - Felkapaszkodtam egy székre, lassan kinyúltam a szekrény teteje felé, és a legelbűvölőbb hangomon cic-ciccezni kezdtem. Egy perc múlva Tristan úgy vélte, neki jobb ötlete van; hirtelen felugrott, és elkapta Boris farkát. De csak rövid időre, mert a nagy macska egy pillanat alatt kiszabadította magát, és forgószélként nekiindult a szobának; a szekrények és komódok tetején, a függönyökön át, körbe-körbe száguldva, mint a halálkatlan motorosa. Tristan elhelyezkedett egy stratégiai ponton, s amikor Boris elszáguldott mellette, feléje csapott az egyik kesztyűvel. - Elhibáztam a rohadékot! - kiáltotta bosszúsan. - De itt jön megint... nesze, te fekete dög! A szentségit, nem tudom elkapni. A szelíd kis belső macskák, akiket megriasztottak a repülő tányérok, edények, lábasok és Tristan kiáltozása és hadonászása, maguk is kezdtek körberohangálni, s feldöntöttek mindent, amit Boris eddig elhibázott. A zaj és zűrzavar még Mr. Bond tudatáig is elhatolt, mert egy pillanatra felemelte a fejét, és enyhe meglepetéssel nézte a cikázó testeket, mielőtt újra visszatért volna az újságjához. Tristan a vadászat izgalmától kipirulva mind jobban élvezte a dolgot. Összeszorult a gyomrom, mikor vidáman odakiáltotta: - Kergesd erre, Jim. A következő körben elkapom a szarházit. Nem sikerült megfognunk Borist. Hagynunk kellett, hogy a csontdarab magától kimozduljon, így hát vizitünket nem mondhattuk eredményesnek. De Tristan, mikor beültünk a kocsiba, elégedetten mosolygott. - Nagyszerű volt, Jim. Nem is sejtettem, hogy ilyen jól szórakozol a cicáiddal. Mrs. Bond viszont, mikor legközelebb találkoztam vele, felettébb keveset beszélt az egészről. - Mr. Herriot - mondta -, remélem, nem akarja azt a fiatalembert még egyszer elhozni.
23. Megint ott voltam Granville Bennettnél. Benn a csempézett műtőben, ahol a nagy lámpa ontotta goromba fényét kollégám lehajtott fejére, műtősnőkre, a műszerek sorára, az asztalon elnyúló kis állatra. Késő délutánig sejtelmem sem volt róla, hogy a mai nap még tartogat egy hartingtoni utazást számomra; legalábbis míg teaivás közben meg nem szólalt a csengő. Végigmentem a folyosón, kinyitottam az ajtót, s megpillantottam Bosworth ezredest a lépcsőn. Fonott macskakosarat tartott a kezében. - Zavarhatom egy pillanatra, Mr. Herriot? - kérdezte. Hangja szokatlanul csengett. Kérdően néztem fel rá. Legtöbb embernek fel kellett néznie a szikár, százkilencven centis Bosworth őrnagyra, akinek kemény katonaarcához illett a háborúban - 101 -
kapott Katonai Érdemkereszt és a Kiváló Szolgálatért kitüntetés. Elég gyakran találkoztam vele, nemcsak olyankor, mikor eljött a rendelőbe, hanem kinn a szabadban is, mert ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a Darrowby környéki csendes utakon poroszkált nagy vadászlován, nyomában két kocogó Cairn terrierrel. Kedveltem. Félelemkeltő ember volt, de mindig hibátlanul udvarias, s a benne rejtőző kedvesség megmutatkozott az állatai iránt tanúsított magatartásában. - Semmi baj - mondtam. - Kérem, jöjjön be. A váróban felém nyújtotta a kosarat. Tekintetéből feszültség sugárzott, arcából döbbenet és fájdalom. - A kicsi Maudie - mondta. - Maudie... a fekete macskája? - Valahányszor nála jártam, a kis állat rendszerint szem előtt volt, nekidörgölőzött az ezredes bokájának, felugrott a térdére, serényen versengett figyelméért a terrierekkel. - Mi a baja, beteg? - Nem... nem... - Nyelt egyet, és nagy önfegyelemmel folytatta: - Sajnos, baleset érte. - Milyen baleset? - Elgázolta egy kocsi. Sose megy ki a ház elé az útra, de ma délután valamilyen oknál fogva kiment. - Értem. - Átvettem tőle a kosarat. - Átment rajta a kerék? - Nem, nem hiszem, hogy átment volna, mert utána befutott a házba. - Hát ez biztatóbban hangzik - mondtam. - Talán nem is olyan nagy a baj. Az ezredes egy pillanatig hallgatott. - Bár igaza volna, Mr. Herriot, de... ez borzasztó. A pofácskája. Csak súrolhatta az ütés, de... nem tudom, túlélheti-e. - Ó... hát ilyen súlyos. Bocsánat. Jöjjön be mindenesetre, megnézem. Fejét rázta. - Nem, itt maradok, ha szabad. És még valamit. - Kezét futólag a kosárra tette. - Ha úgy gondolja, mint én, hogy az állapota reménytelen, kérem, altassa el azonnal. Ne szenvedjen tovább. Egy pillanatig értetlenül meredtem rá, aztán végigsiettem a folyosón a műtőbe. Feltettem az asztalra a kosarat, kihúztam a fülekből a fapálcát, és kinyitottam a tetőt. Láttam odabent az összekuporodott, kecses kis alakot, s amikor óvatosan kinyújtottam feléje a kezem, lassan felemelkedett a fej s felém fordult, a nyitott szájon hosszú, gyötrelmes jajszó tört ki. De nem is nyitott száj volt az. Az alsó állkapocs hasznavehetetlenül lógott, a rágófelület megrepedezett, összetört, s amikor újabb hátborzongató sírás tört elő a kosárból, iszonytatóan elém villantak a vérhab és nyál alól a szilánkos csontvégek. Gyorsan becsuktam a kosarat, és rátámaszkodtam a tetejére. - Uramisten! - nyögtem. - Ó, uramisten. Behunytam a szemem, de nem tudtam emlékezetemből elűzni a groteszk pofát, a kín szörnyű hangját, s a legrosszabbat, a rémült tanácstalansággal teli szemeket, amelyek oly elviselhetetlenné teszik az állati szenvedést. Sietségtől remegve hátranyúltam a görkocsihoz a Nembutalos üvegért. Ezt legalább megteheti az állatorvos: irgalmas gyorsasággal megrövidíti a szenvedést. Öt köbcentit szívtam fel a fecskendőbe; ez több mint elég - álomba hullik, és soha többé nem ébred fel. Kinyitottam a kosarat, benyúltam a macska alá, és becsúsztattam a tűt a hasi bőr alá; intraperitoneális (hasüregbe alkalmazott) injekciót kellett alkalmaznom. De mikor meg akartam nyomni a fecskendőt, mintha megkopogtatta volna a vállamat egy nyugodtabb, érzelemmel kevésbé telített személy. „Álljunk meg, Herriot, nyugalom. Miért nem gondolkodsz el rajta egy kicsit?” Megálltam. Addig egy köbcentit adtam be. Ennyi elég, hogy Maudie-t érzéstelenítse. Néhány perc múlva nem fog érezni semmit. Bezártam a fedelet, és járkálni kezdtem a szobában. Pályafutásom során sok törött macskaállkapcsot hoztam helyre; elég sűrűn előfordul ez macskáknál, s nagy örömem telt benne, hogy összedrótozzak merev ízületi töréseket és figyeljem eseménytelen gyógyulásukat. De ez itt más volt. Öt perc múlva kinyitottam a kosarat, és kivettem a mélyen alvó, rongybabaszerűen ernyedt kis macskát az asztalra. - 102 -
Kitamponáltam a száját, és óvatos ujjakkal körbetapogattam, hogy a borzalmas összerakós játékot megértsem. A merev ízület valóban kettévált, de azt össze lehetne fogni dróttal, de mi történjék azokkal, amelyek mindkét oldalt teljesen eltörtek - sőt baloldalt két helyen is. És néhány fog kihullott, mások meglazultak; nem volt itt semmi szilárd. Össze lehetne őket a csontba csavart fémlapokkal tartani? Talán..., és van olyan tudású és felszerelésű ember, aki ezt meg tudja csinálni? Úgy véltem, egyet alkalmasint ismerek. Gondosan átvizsgáltam az alvó állatot; nem volt más baja, csak az a szánalmasan csüngő állkapocs. Tűnődve simogattam a sima, fényes bundáját. Fiatal macska, évekig elélhetne még - s ahogy ott álltam, nagy megkönnyebbüléssel tört rám az elhatározás. Kiügettem a folyosón, hogy megkérdezzem az ezredest, elvihetem-e Maudie-t Granville Bennetthez. Induláskor derekasan havazni kezdett, s én örültem, hogy völgynek megyek egészen Hartingtonig; a Völgység magasabban fekvő útjai rövidesen járhatatlanok lesznek ma este. Az Állatkórházban elnéztem, hogyan fúr, csavaroz, öltöget a nagydarab ember. Ezzel a munkával nem lehetett sietni, de azok a tömpe ujjak bámulatos gyorsan dolgoztak. Így is csaknem egy óra hosszat voltunk a műtőben, s Granville teljes elmélyülését jelezték a hosszú csendek, amelyeket csak a műszerek csengése, alkalmanként kurta parancsszavak és néha a hirtelen felsistergő bosszúság tört meg. És nemcsak a műtősnőkre járt rá a rúd; én is bemosakodtam és engem is munkára fogtak, s amikor nem sikerült az állkapcsot pontosan úgy tartanom, ahogy a kollégám kívánta, belerobbant a képembe: - Ne úgy, a szentségit, Jim!... Mi a francot csinálsz!... Nem, nem, nem, nem, NEM!... Ó, uramisten! De végül is elkészültünk, Granville ledobta a sapkáját, és a befejezettségnek olyan tartásával fordult el a műtőasztaltól, hogy életemben először megirigyeltem. Folyt róla a verejték. Rendelőjében kezet mosott, letörölte a homlokát, és elegáns szürke zakót vett fel, melynek zsebéből pipát húzott elő. Nem a múltkori pipa volt; idővel rájöttem, hogy Granville minden pipája nemcsak szép, hanem nagy is, ennek akkora tűztere volt, mint egy jókora kávéscsésze. Gyengéden odadörzsölte oldalt az orrához, kifényesítette a sárga kendővel, amelyet úgy látszik, mindig magánál hordott, és szeretettel a fény felé emelte. - Szál iránt vágott, Jim. Ugye pompás? Elégedetten dohányt merített hatalmas zacskójából, meggyújtotta, és illatos füstfelhőt fújt rám, mielőtt megfogta volna a karomat. - Gyere, fiú. Körbevezetlek, amíg ott benn rendet raknak. Körüljártuk a kórházat, megnéztük a váró- és vizsgálószobákat, a röntgent, patikát, és persze a rendelőt az összes beteg kórtörténetét tartalmazó, impozáns kartoték-nyilvántartásával; legjobban azonban azt élveztem, hogy végigmentünk a fűtött fülkék során, amelyekben a legkülönbözőbb állatok lábadoztak operációjuk után. Granville menet közben feléjük bökött a pipájával. - Miskárolás, hallójárati vérömleny, szemhéjak befordulása. - Aztán hirtelen lehajolt, bedugta ujját a drótfonaton, és hízelkedő hangnemre váltott. - Gyere, George, gyere, kisöreg, ne félj, Granville bácsi van itt. Egy begipszelt lábú kis West Highland terrier sántikált előre, s kollégám megcsiklandozta az orrát a dróton keresztül. - Ez George Wills-Fentham - magyarázta. - Az öreg Lady Wills-Fentham öröme és büszkesége. Csúnya többszörös törése volt, de most már szépen gyógyul. Kicsit félénk a gyerek, de ha megismeri az ember, igen kedves kis jószág, igaz-e öregfiú? - Tovább csiklandozta a kutyát, s a homályos fényben láttam, hogy a kurta fehér farok vadul billeg. Maudie apró, reszkető alakja a legutolsó lábadozóketrecben feküdt. A reszketés azt jelentette, hogy kezd magához térni az altatásból. Kinyitottam az ajtót, és feléje nyújtottam a kezem. Még mindig nem tudta felemelni a fejét, de rám nézett, s amikor gyengéden megsimogattam, szája halk, rekedt miaura nyílt. És mélységes örömmel láttam, hogy az alsó állkapcsa megint az övé: be tudja csukni, ki tudja nyitni; hogy az az iszonyatos hús- és csontroncsalék már csak rossz emlék. - Csodálatos, Granville - dörmögtem. - Egyszerűen csodálatos. Füst gomolygott csendes diadallal a nemes pipából. - 103 -
- Igen, nem rossz, ugye fiú. Egy-két hét folyadékon, és jobb lesz, mint újkorában. Semmi gond. Felegyenesedtem. - Remek! Alig várom, hogy elmondjam Bosworth ezredesnek. Hazavihetem ma este? - Nem, Jim, nem. Még nem. Szeretném rajta tartani a szemem egy pár napig, akkor aztán eljöhet érte az ezredes maga. - Visszavitt a fényesen kivilágított rendelőbe, aztán pár pillanatig méregetett. - Ha már itt vagy, el kell jönnöd, hogy Zoe-val találkozzál - mondta. - De előbb van egy javaslatom. Volna-e kedved beugrani velem... Hirtelen hátraléptem. - Hát... voltaképpen... talán mégsem - dadogtam. - Nagyon élveztem a múltkori estét a klubban... de... hm... talán most mégsem. - Várj, fiú, várj - mondta Granville csillapítóan. - Ki beszél a klubról? Nem, arra gondoltam, nem volna-e kedved eljönni velem egy előadásra. - Előadásra? - Igen. Milligan professzor eljött Edinburghből, hogy előadást tartson az Északi Állatorvosi Egyesülésnek az anyagcsere-betegségekről. Azt hiszem, élveznéd. - Úgy érted tejláz, acetonémia ésatöbbi? - Pontosan. Éppen a te asztalod, öregfiú. - Igen, az. Nem is tudom... - Egy pár pillanatig gondolataimba merültem, s egyik gondolatom az volt, miért akar egy kizárólag kisállat-gyógyító, mint Granville, tehénpanaszokról előadást hallani. De alkalmasint igazságtalan voltam vele; bizonyára igyekszik tágas, bőséges ismereteket szerezni az állatorvosi tudomány terén. Nyilvánvaló lehetett, hogy vacillálok, mert tovább ösztökélt. - Szeretnék együtt lenni veled, Jim, és amúgy is látom, hogy kiöltöztél és kész vagy bármire. Sőt amikor ma este bejöttél, óhatatlanul arra kellett gondolnom, milyen elegáns gyerek vagy. Ebben igaza volt. Most nem rohantam át a munkaruhámban. Utolsó látogatásomnak még mindig kínosan eleven emlékével elhatároztam, hogy ha újra találkozom az elbűvölő Zoe-val, a) tisztességes öltözéket viselek, b) józan leszek, c) normális egészségi állapotban mutatkozom, nem felpüffedten és böfögve, mint egy szorulásos tinó. Helen, aki egyetértett velem, hogy a rólam alkotott benyomást korrigálnom kellene, a legjobb öltönyömbe bújtatott. Granville végigfuttatta kezét a zakóm hajtókáján. - Príma gyapjú, véleményem szerint. Döntöttem. - Rendben van, szívesen elmegyek veled. De előbb felhívom Helent és megmondom neki, hogy kissé később érkezem, aztán a tiéd vagyok.
24. Kinn még mindig havazott; a nedves függönyként aláhulló városi hó hamarosan elveszett az utcák piszkos, felkavart latyakjában. Magasabbra húztam kabátomat a nyakam köré, s mélyen belesüppedtem a Bentley bőr fényűzésébe. Sötét épületek és üzletek mellett suhantunk el, s én arra számítottam, hogy Granville befordul valamelyik mellékutcába és megáll, de néhány percen belül a külvárosokon át az Északi Út felé rohantunk. A gyűlés, gondoltam, biztosan valamelyik vidéki intézetben lesz, s nem szóltam semmit, míg el nem értük a skóciai elágazást, és a nagy kocsi be nem fordult a Bowesba vezető régi római útra. Nyújtózkodtam és ásítottam. - Ja, Granville, hol is lesz az a gyűlés? - Applebyben - felelte kollégám nyugodtan. Hirtelen felegyenesedtem az ülésen, aztán elnevettem magamat. - Mi olyan mulatságos, fiú? - kérdezte Granville. - Applebyben, ha-ha-ha. Tényleg, hova megyünk? - Már mondtam, fiú, hogy pontosabb legyek, a Pemberton fogadóba, Applebybe. - 104 -
- Komolyan beszélsz? - Persze. - De a mindenit, Granville, az a Pennine-hegység másik oldalán van. - Úgy bizony. Mindig is ott volt, fiú. Beletúrtam a hajamba. - Várj csak egy kicsit. Nem érdemes negyven mérföldet menni ilyen időben. Nem jutunk át a Bowesi Lápon ilyen időben - tegnap hallottam, hogy nem járható. Egyébként is csaknem nyolc óra van - nagyon későn érünk oda. A nagydarab ember átnyúlt, és megveregette a térdemet. - Ne aggódj, Jim. Odaérünk és időben ott leszünk. Ne felejtsd, most igazi autóban ülsz. Az a pár hópehely, az semmi. S mintha igazolni akarná szavait, rálépett a gázra, s a nagy kocsi csak úgy rohant a nyílegyenes úton. Greta Bridge-nél megcsúsztunk egy kicsit a kanyarban, aztán átdübörögtünk Boweson, s fel a hegyvidékre. Nem sokat láttam. Sőt fenn a lápon nem láttam semmit, mert ott már igazi vidéki hóesés fogott körül; nagy, száraz pelyhek csapódtak egyenest a reflektorba, és kényelmesen megültek sok millió társukkal az út máris mély hószőnyegén. Nem értettem, hogyan lát Granville, még kevésbé, hogyan tud ilyen gyorsan vezetni; s fogalmam sem volt róla, hogyan jövünk itt vissza néhány óra múlva, mikor a szél ráfújja a havat az útra. De befogtam a szám. Egyre világosabbá vált, hogy én afféle aggszűz nagynéni szerepét játszom Granville társaságában, így hát hallgattam és imádkoztam. Ehhez az elhatározáshoz tartottam magam, Brough-n át, s végig az alsó úton, amely könynyebben járható volt, míg végül hitetlenkedve másztam ki a Pemberton fogadó udvarán. Kilenc óra volt. Beóvakodtunk a terem hátsó részébe, és én letelepedtem egy székre, készen arra, hogy elmémet némileg gyarapítsam. Valaki szónokolt az emelvényen, s eleinte nehéz volt kihámoznom szavai lényegét; állatbetegségekről ugyanis egy szót sem szólt, de hirtelen minden megvilágosodott. - Nagyon hálásak vagyunk - mondta - Milligan professzornak, hogy olyan messziről eljött, és roppant érdekes és tanulságos előadást tartott. Tudom, hogy az egész hallgatóság nevében beszélek, mikor azt mondom, rendkívül élveztük, és ezért megkérem önöket, hogy köszönetüket a szokásos módon fejezzék ki. Hosszan tartó taps tört ki, majd beszélgetés és hátralökött székek zaja hallatszott. Némi bosszúsággal fordultam Granville-hez. - Ez már a zárszó volt. Vége van. - Vége bizony, fiú. - Kollégám nem látszott túlságosan csalódottnak, vagy akár meglepettnek. - De gyere - kárpótoljuk magunkat. Csatlakoztunk az állatorvosok tömegéhez, és átvágva a dúsan szőnyeggel borított előcsarnokon, egy másik terembe léptünk, ahol fényes lámpák világították meg az ennivalóval megrakott asztalok sorát. Ott felismertem Bill Warringtont, a Burroughs Wellcome cég képviselőjét, és minden megvilágosodott. Ezt a mai estét egy kereskedelmi vállalat rendezte, és a java, Granville véleménye szerint, most kezdődött. Eszembe jutott, hogy Siegfried említette: Granville nem szeret egyetlen ilyen alkalmat sem elszalasztani. Bár nála bőkezűbb embert nem ismertem, volt valami pikantéria az ingyen ételben, italban, ami ellenállhatatlanul vonzotta. Most is céltudatosan a söntés felé vezetett. De elég lassan jutottunk előre, egy sajátos jelenség következtében: Granville-t, úgy látszik mindenki ismerte. Azóta jártam már vele étteremben, fogadóban, bálon, és ott is ugyanez történt. Gyakran eszembe jutott, hogy ha elvinném látogatóba valamilyen eltűnt Amazonas vidéki törzshöz, az egyik bennszülött biztosan felugrana és azt mondaná, „Helló, Granville, öregfiú!”, és hátba veregetné. Végül azonban sikerült keresztülküzdenie magát állatorvos társain, és elértünk a pulthoz, ahol két kis sötét hajú, fehér kabátos ember állta az ostromot; személytelen koncentrációval dolgoztak, mint akik tudják, hogy állatorvosi összejöveteleken főszám a whisky, de megálltak és elmosolyodtak, mikor kollégám masszív alakja feltűnt a pult mellett. - Jó estét, Mr. Bennett. Hogy van, Mr. Bennett? - 105 -
- Jó estét, Bob. Örülök, hogy látom, Reg - felelte Granville méltóságteljesen. Észrevettem, hogy Bob leteszi a közönséges whiskyt, és lenyúl egy üveg Glenlivet Malt-ért, és abból tölti tele Granville poharát. A nagydarab ember élvezettel szaglászta a finom italt. - És egyet a barátomnak, Mr. Herriotnak - mondta. A csaposok tiszteletteljes arckifejezésétől egyszerre fontosnak éreztem magam, s máris a kezemben tartottam egy hatalmas adag Glenlivetet. Hamar le kellett hajtanom, s utána még néhány gyors új töltet követte, mert a csaposok társam fogyasztásához igazodtak. Aztán csak mentem Granville királyi uszályában; olyan ember módjára vonult az asztalok között, mint aki természetes környezetében mozog. A Burroughs Wellcome cég pompásan gondoskodott rólunk, s mi átrágtuk magunkat különböző szendvicseken, sós süteményeken, hideg húsokon. Időnként újra meglátogattuk a söntéspultot további Glenlivetekért, aztán visszatértünk az asztalokhoz. Tudtam, hogy túl sokat ittam, s most túl sokat eszem. De Granville-lel az volt a baj, hogy ha bármit is visszautasítottam, személyes sértésnek vette. - Kóstold meg azt a rákosat - mondta, s belemélyesztette fogát egy gombás táskába, s ha haboztam, megbántott kifejezés jelent meg szemében. De élveztem a dolgot. Állatorvosok társaságában vagyok a legszívesebben, s mint mindig, most is dúskáltam sikereik és balsikereik történeteiben. Főként a balsikerekében, azok kiváltképp vigasztalásul szolgáltak. Ha felötlött a gondolat, hogy hogyan kerülünk haza, gyorsan elűztem. Granville láthatóan nem aggódott, mert nem mutatott hajlandóságot az indulásra, mikor a társaság kezdett gyérülni; mi több, mi távoztunk utolsónak, s távozásunknak némi ünnepélyességet kölcsönzött a Reg és Bob által átnyújtott, tekintélyes mennyiségű szentjánosáldás. Odakinn nagyon jól éreztem magam; talán egy kicsit kóválygott a fejem, s kissé bántam, hogy másodszor is vettem a tejszínes rakott almából, másképp azonban kitűnő állapotban voltam. Mikor újból helyet foglaltunk a Bentleyben, Granville a leglelkesebb hangulatban azt mondta: - Kitűnő gyűlés volt, Jim. Mondtam, hogy megéri idejönnünk. A társaságból csak mi tartottunk keletnek, rajtunk kívül nem járt senki az úton. Eszembe jutott, hogy egyetlen kocsit sem láttunk az Appleybe vezető úton és teljes magányunk kényelmetlen érzéseket ébresztett bennem. A havazás elállt, s a ragyogó hold egy üres, fehér világra ontotta hideg fényét. Üres világra, ha magunkat nem számítom, s a mi magányos állapotunkat csak hangsúlyozta az előttünk elterülő csillogó szőnyeg sima szűziessége. Éreztem, hogy növekszik bennem a nyugtalanság, mikor a Pennine-hegység nagy sovány gerince fölkomorlott előttünk, s ahogy közelebb értünk hozzá, úgy ágaskodott fel, mint egy dühös fehér szörnyeteg. Brough hófedte háztetői után következett a hosszú kapaszkodó, s a nagy kocsi ide-oda csúszkált, ahogy felfelé küzdötte magát, bömbölő motorral a kanyaros, cikcakkos hegyi úton. Azt gondoltam, megkönnyebbülök, ha felérünk a tetőre, de amint megpillantottam a Bowesi Lápon át vezető utat, a gyomrom összerándult az idegességtől; mérföldeken át kanyargott egész Anglia legelhagyatottabb vidékén. S még ilyen távolságból is láthattam a selyemsima, szép hófúvásokat, halálos akadályként utunkban. Az út mindkét oldalán hatalmas fehér sivatag terült el, s hajlott alá végtelenül a fekete horizont felé; nem látszott egyetlen fény sem, semmi mozgás, sehol az életnek bármilyen jele. A pipa agresszíven előremeredt, ahogy Granville beledübörgött a csatába. Nekiütköztünk az első hófúvásnak, néhány feszült pillanatig oldalt szánkáztunk, aztán átjutottunk a túloldalra, s felgyorsultunk a töretlen havon. Azután jött a következő hófúvás, azután a következő és a következő. Gyakran azt hittem, megakadtunk, de pörgő kerékkel, visító motorral mindig továbbjutottunk. Volt módom kitanulni a hóban való vezetést, s fel tudtam mérni Granville szakértelmét, ahogy lassítás nélkül kiválasztotta az akadály legalacsonyabb, legkeskenyebb részét a támadásra. Igaz, segített neki a nehéz, erős kocsi, de vezetni is tudott. Hanem aggodalmamat, hogy itt ragadunk ebben a kopárságban, fokozatosan elhomályosította egy másik szorongás. Mikor eljöttünk a fogadóból, meglehetősen fel voltam töltekezve étellel, itallal, s ha a következő pár órában kíméletes bánásmódban részesülök, ez nem okozott volna semmi bajt. De a hepehupás úton Brough felé enyhe émelygés fogott el; gondolataim minduntalan ria- 106 -
dozva visszatértek ahhoz az egzotikus koktélhez, Reg specialitásához, amelyet Granville óhajára meg kellett kóstolnom; arra is rávett, hogy a whiskyket alkalmanként sörrel öblítsem le, mert úgymond, nélkülözhetetlen, hogy az ember fenntartsa a szilárd és folyékony táplálékok egyensúlyát. S az a végső rakott alma - az hiba volt. S most már nem zötyögtem, hanem úgy csapódtam ide-oda, mint borsó a dobban, ahogy a Bentley megugrott, csúszkált, s néha teljesen elhagyta a talajt. Hamarosan nagyon rosszul éreztem magam. S mint a tengeribeteg, akit nem érdekel, zátonyra fut-e a hajó, megszűntem érdeklődni utazásunk iránt; behunytam a szemem, nekitámasztottam lábam a padlónak, és elmerültem belső nyomorúságomban. Alig vettem észre, hogy az évszázadokig tartó vad dobálódás után végül lejtőre értünk és átdübörögtünk Boweson. Ezután már nem nagyon fenyegetett az a veszély, hogy az éjszakát a kocsiban kell töltenünk, de Granville csak nyomta a gázt, és ahogy imbolyogtunk a fagyos úton, egyre rosszabbul éreztem magam. Nagyon szerettem volna megkérni kollégámat, hogy álljunk meg, hadd hányjak szép csendben az út mentén, de hogyan mondhat ilyesmit az ember valakinek, akire a mértéktelenség láthatóan soha sincs semmilyen hatással, és aki most is éppen vidáman cseveg, miközben szabad kezével megtömi a pipáját. A belső zubogtatás, úgy látszik, még több alkoholt nyomott a vérkeringésembe, mert egyéb rosszérzéseim betetőzéséül elhomályosult a látásom, szédültem, s mind erősebbé vált bennem a meggyőződés, hogy ha megpróbálnék felállni, rögvest hasra esnék. E gondolatokkal foglalatoskodtam, mikor a kocsi megállt. - Beugrunk, és üdvözöljük Zoe-t - mondta Granville. - Micsoda? - nyögtem gombócosan. - Pár percre bemegyünk. Körülnéztem. - Hol vagyunk? Granville nevetett. - Otthon, öreg fiú. Zoe még fenn van, mert világosságot látok. Gyere, igyál meg gyorsan egy csésze kávét. Keservesen kikászálódtam az ülésről, és a kocsinak támaszkodva megálltam. Kollégám könnyedén az ajtóhoz ment és megnyomta a csengőt. Kutya baja sincs, gondoltam keserűen, mikor utánatántorogtam. Erősen zihálva a bejáratot támogattam, mikor kinyílt az ajtó, s ott állt Zoe Bennett: csillogó szemével, belső melegével szép volt, mint mindig. - Nahát, Mr. Herriot! - kiáltotta. - Örülök, hogy látom. Lefittyedt állal, zöld arccal, gyűrött ruhában belemeredtem a szemébe, halkan csuklottam egyet, és betántorogtam mellette a házba. Másnap reggel Granville felhívott és azt mondta, minden rendben lesz, mert Maudie már tudott egy kis tejet lefetyelni. Igazán kedves volt tőle, hogy erről értesített, s én nem akartam faragatlannak hangzani, mikor azt mondtam, hogy én is csak erre vagyok képes. Véletlenül úgy esett aznap reggel, hogy messzire kellett mennem vizitre, s eljutottam oda, ahol a skóciai elágazás az Északi Útba fordul. Megálltam, s elnéztem a Pennine-hegylánc felé húzódó, hosszú, hóborította utat. Éppen beindítottam a motort, mikor egy Autóklubos ember odajött hozzám és beszólt az ablakon. - Ugye nem akar a bowesi fennsíkon átvágni? - kérdezte. - Nem, nem. Csak nézegettem. Elégedetten bólintott. - Örömmel hallom. Tudja, elzárták a hóakadályok. Két napja nem jött át rajta kocsi.
25. Roland Partridge-nál szokatlanabb alakot bajos lett volna találni Darrowbyban. Századszor is ez jutott eszembe, mikor láttam, hogy kikukucskál az ablakán, amely a Trengate-re nyílott, nem messze rendelőnktől a túloldalon. - 107 -
Megkopogtatta az üveget és intett nekem, és szemét a vastag szemüveg mögött nagyra tágította az aggodalom. Megálltam, s amikor kinyitotta az ajtót, egyenest a nappali szobájába léptem az utcáról, mert ezekben az aprócska házakban hátul volt a konyha, s fenn az emeleten az utcára néző egyetlen kis hálószoba. De mikor bementem, elkapott a meglepetés ismerős érzése. Mert a soron leginkább napszámosok laktak, és ők hagyományosan rendezkedtek be; ez a szoba azonban műterem volt. A világos ablaknál egy festőállvány állt, s a falakat padlótól mennyezetig festmények borították. Mindenféle bekeretezetlen vásznak álltak halomban, a pár díszes szék és az asztal, rajta a sok festett porcelán és más limlom fokozta a művészi légkört. A magyarázat persze egyszerű: Mr. Partridge csakugyan művész volt. Valószínűtlenné mindez akkor vált, mikor az ember megtudta, hogy ez a középkorú, bársonykabátos széplélek egy kisfarmer fia, olyan ember, akinek ősei nemzedékeken át a termőföldben gyökereztek. - Láttam, hogy erre jön, Mr. Herriot - mondta. - Nagyon sok a dolga? - Nem túlságosan, Mr. Partridge. Miben állhatok rendelkezésére? Komolyan bólintott. - Reméltem, hogy tud időt szakítani, és megnézi Percyt. Igen hálás lennék. - Természetesen - mondtam. - Hol van? A konyha felé vezetett, mikor dörömböltek a külső ajtón és berontott Bert Hardisty, a postás. Bert bárdolatlan ember volt, s minden teketória nélkül odadobott egy csomagot az asztalra. - Ez gyütt, Rolie! - kiáltotta, és sarkon fordult. Mr. Partridge háborítatlan méltósággal nézte az elvonuló hátat. - Jó napot kívánok, Bertram, és igazán nagyon hálásan köszönöm. Ez is érdekes volt. A postás is, a művész is Darrowby szülöttje és neveltje volt, ugyanolyan társadalmi környezetből jöttek, ugyanabba az iskolába jártak, a hangjuk mégis merőben különbözött. Roland Partridge egy ügyvéd pontos, jól tagoló hanglejtésével beszélt. Kimentünk a konyhába. Mr. Partridge, agglegény lévén, itt főzött magának. Mikor apja sok évvel ezelőtt meghalt, ő azonnal eladta a farmot. Nyilván egész természete irtózott a földhöz kötött farmerélettől, s otthagyta, amilyen gyorsan csak lehetett. Mindenesetre a farm eladása elegendő pénzt hozott, hogy érdeklődési körének éljen, elkezdett festeni, s azóta ebben a szegény házikóban éldegélt, eltökélten végezve a maga dolgát. Ez jóval azelőtt történt, hogy Darrowbyba jöttem, s a lelógó puha haj azóta ezüstösre őszült. Mindig úgy éreztem, hogy Mr. Partridge a maga módján boldog, mert el sem tudtam képzelni ezt az apró, törékeny alakot egy sáros farmudvaron gürcölni. Alighanem vágott a természetéhez, hogy nem nősült meg. Sovány arca, halványkék szeme némi aszketizmusról árulkodott, s zárt, befolyásolhatatlan személyiségéből talán hiányzott a melegség. De ez nem vonatkozott a kutyájával, Percyvel való kapcsolatára. Percyt lázas, oltalmazó szenvedéllyel szerette, s amikor a kis állat feléje kocogott, fölébe hajolt, s arcáról sugárzott a gyöngédség. - Úgy látom, nagyon élénk - mondtam. - Nem beteg, ugye? - Nem... nem... - Mr. Partridge mintha furcsán feszélyezett lett volna. - Úgy magában véve teljesen jól van, de szeretném, ha megnézné, lát-e valamit. Megnéztem. Csak azt láttam, amit mindig: a hófehér, bozontos kis jószágot, amelyet a helyi kutyatenyésztők és más szakértők hitvány kis korcsnak tekintettek, de nekem egyik kedvenc páciensem volt. Mr. Partridge vagy öt éve megállt egy brawtoni állatkereskedés kirakatánál, s azonnal megadta magát a hathetes fehér szőrcsomóból kitekintő két, lélekkel teli szem varázsának: letette az öt shillinget, és hazasietett a kis jószággal. Percyt az üzletben kissé bizonytalanul „terrier”-nek mondták, és Mr. Partridge szorongva kacérkodott a gondolattal, hogy megkurtíttatja a kutya farkát; de annyira bele volt bolondulva az állatba, hogy képtelen lett volna a lelkére venni ilyen csonkítást, s a farok nagy, zászlós ívben, szinte teljes kör alakban a hát fölé nőtt. Szerintem a farok kellemesen ellensúlyozta a testhez képest kétségkívül kissé túl nagy fejet, de Mr. Partridge megszenvedett érte. Régi barátai Darrowbyban, mint a vidékiek általában, állatszakértőnek tekintették magukat, és nem takarékoskodtak a megjegyzésekkel. Magam is hallottam őket. Míg Percy fiatal volt, így hangzottak: - 108 -
- Ideje mán lecsapni azt a farkat, Rolie. Ha akarod, leharapom. - Később pedig, újra és újra: - Hé, Rolie, le köllött vóna vágatni annak a kutyának a farkát kölyökkorában. Csuda hülyén néz ki így. Ha Percy fajtája felől érdeklődtek, Mr. Partridge gőgösen azt mondta: „Sealyham kereszteződés”, de a dolog nem volt ilyen egyszerű; az aprócska testen dúsan meredező szőrzet, a nagy, nemes fej, a hosszú, hegyes fül, a kurta, csámpás láb s az a farok elképesztő keveréket mutatott. Mr. Partridge barátai ezen a téren is kegyetlenek voltak és „műeb”-ként, vagy „egerészeb”ként emlegették Percyt, s bár a kis művész ezeket az ugratásokat halvány mosollyal fogadta, tudtam, hogy elevenébe vágnak. Engem nagyon tisztelt, pusztán azon tény alapján, hogy amikor először láttam Percyt, önkéntelenül felkiáltottam: „Milyen szép kis kutya!” S mivel sohasem törődtem sokat a kutyatenyésztés szempontjaival és hóbortjaival, komolyan gondoltam. - De hát mi a baj, Mr. Partridge? - kérdeztem. - Én nem látok semmi szokatlant. A kis ember megint feszélyezettnek látszott. - Hát szóval figyelje meg, hogyan jár. Gyere, Percy drágám. - Elfele ment tőlem, s a kutya követte. - Nem... nem... Nem értem, mire gondol. - Figyelje meg újból. - Megint arrébbment. - Hát ott... ott... a hátsó végénél. Leguggoltam: - Igen, igen, várjunk egy pillanatig. Fogja meg, kérem. Odamentem és megnéztem közelebbről. - Most már látom. Az egyik heréje valamelyest megnőtt. - Igen... igen... pontosan. - Mr. Partridge arca egy árnyalattal rózsaszínűbbre vált. - Magam... én is... ezt gondoltam. - Fogja meg egy pillanatig, míg megvizsgálom. - Megemeltem a herezacskót, és gyengéden körültapogattam. - Igen, a bal oldali határozottan nagyobb, és keményebb is. - Valami... komoly baj? - Nem, nem hinném - válaszoltam egy kis szünet után. - A heretumor nem ritka kutyáknál, de szerencsére nem könnyen hajlamos az áttétre, hogy elterjedjen a testben. Így hát nem látok okot különösebb aggodalomra. Az utolsó mondatot sietve fűztem hozzá, mert a tumor szóra Mr. Partridge riasztóan elsápadt. - Az egy daganat, igaz? - dadogta. - Igen, de mindenféle van, és sok közülük nem rosszindulatú. Tehát ne aggódjon, de tartsa szemmel, kérem. Lehet, hogy már nem sokat fog nőni, de ha nő, azonnal értesítsen. - Értem... és ha növekszik? - Hát akkor nincs más, el kell távolítani a herét. - Operálni? - A kis ember úgy meredt rám, hogy egy pillanatig azt gondoltam, elájul. - Igen, de nem komoly operáció. Voltaképpen egészen egyszerű. - Lehajoltam, s megint kitapintottam a duzzadást. Nagyon csekély mértékű volt. Percy ellenkező végéről állandó dallamos morgás hallatszott. Elmosolyodtam. Mindig ezt csinálta, ha a lázát mértem, körmét vágtam, bármit; szüntelen morgás, és nem jelentett semmit. Elég jól ismertem, hogy tudjam, nincs benne rosszindulat; csak a férfiasságát bizonygatja, emlékeztet arra, milyen kemény legény ő, s ez nem volt üres hencegés, mert ha nem is nőtt nagyra, büszke, indulatos kis kutya volt, színültig teli jellemmel. Mikor kiléptem a házból, visszanéztem s láttam, hogy Mr. Partridge ott áll s figyel. A kezét tördelte. Még otthon a rendelőben is visszaszállt énem fele abba a furcsa kis műterembe. Csodáltam Mr. Partridgeot, hogy az csinálja, amihez kedve van, mert Darrowbyban ezt nem írják a javára. Egy jó lovasembert vagy krikettezőt tisztelne a város, de egy művészt... soha. Még akkor sem, ha híres volna, de Mr. Partridge sohasem lesz híres. Néhányan vettek tőle képet, de ebből nem tudott volna megélni. Nekünk is lógott egy a szobánkban, s véleményem szerint Mr. Partridge határozott tehetség volt. Több képét is megvettem volna, ha nem húzódozott volna oly nyilvánvalóan a Yorkshire-i Völgységnek attól az arculatától, amit én legjobban szerettem. Ha tudtam volna festeni, azt szerettem volna megmutatni, hogy kúsznak fel mindenfelé a kőkerítések a kopár domboldalakon. Megpróbáltam volna elkapni a végeérhetetlen üres lápokat, a - 109 -
fekete kotuk felett remegő nádszálakat. De Mr. Partridge csak a nyájas dolgokat szerette: falusi híd fölé hajló fűzfákat, templomokat, rózsa borította házikókat. Minthogy Percy közeli szomszéd volt, csaknem minden nap láttam, vagy a felső emeleti szobánkból, vagy az alatta levő rendelőből. Gazdája nagy buzgalommal és rendszerességgel sétáltatta, s így meglehetősen gyakran láttam a művészt az utca túloldalán, a mellette büszkén ügető kis állattal. De ilyen távolságról lehetetlen volt megállapítani, növekszik-e a tumor, s mivel Mr. Partridge nem jelentkezett, úgy véltem, minden rendben van. Talán nem nő tovább. Néha megesik. Most, hogy jobban figyelemmel kísértem a kis kutyát, eszembe jutott néhány vele kapcsolatos esemény, kiváltképp az, hányszor keveredett verekedésbe. Nem mintha Percy valaha is csetepatét kezdeményezett volna - a maga huszonöt centis magasságával több esze volt ennél -, de nagyobb kutyák, ha meglátták a peckesen lépkedő, apró fehér alakot, valamiért hajlamosak voltak nekiesni. Tanúja voltam néhány ilyen támadásnak az ablakunkból, s mindannyiszor ugyanaz történt; végtagok gyors forgószele, vicsorgás, vonítás, aztán a nagy kutya vérezve visszavonult. Percyn soha egy karcolás sem látszott - az a roppant vastag bunda teljes védelmet nyújtott -, de neki mindig sikerült alulról odakapnia. Több utcánkbéli verekedőt varrtam össze a Percyvel való csata után. Talán úgy hat hét múlva jelentkezett Mr. Partridge újra. Feszültnek látszott. - Szeretném, ha megint megnézné Percyt, Mr. Herriot. Feltettem a kutyát a műtőasztalra, s nem is kellett nagyon közelről megvizsgálnom. - Sajnos, jóval nagyobb. - Az asztal fölött ránéztem a kis emberre. - Igen, tudom. - Habozott. - Mit tanácsol? - Semmi kétség, be kell jönnie, s megoperáljuk. Azt az izét le kell venni. Rémület és kétségbeesés villant fel a vastag szemüveg mögött. - Megoperálni! - Mindkét kezével rátámaszkodott az asztalra. - Iszonyodom tőle, a gondolatát sem bírom. Bátorítóan mosolyogtam. - Tudom én, mit érez, de igazán nincs miért aggódnia. Mint mondtam, egészen egyszerű művelet. - Tudom, tudom - jajongta. - De nem akarom, hogy... megmetsszék, érti... a puszta gondolat...! És nem tudtam rábeszélni. Rendíthetetlen maradt, és eltökélten vonult ki kedvencével a rendelőből. Néztem, hogyan vág át az úton a házához, s tudtam, hogy roppant sok aggodalmat vállalt magára, de nem is sejtettem, milyen nehéz lesz. Afféle vértanúság.
26. Nem hinném, hogy a vértanúság erős kifejezés arra, amit Mr. Partridge a következő pár hétben átélt, mert az idő múltával a here mindjobban növekedett, s tekintettel Percy faroktartási módjára, sajnálatosan szembeszökővé vált. Az emberek megálltak és bámultak, mikor gazda és kutyája végighaladt az utcán; Percy vitézül ügetett, gazdája viszont mereven előrenézve méltóságteljesen úgy tett, mintha semmi szokatlanról nem volna tudomása. Fájt így látnom őket, s különösen a helyes kis kutya eltorzulását éreztem nehezen elviselhetőnek. Mr. Partridge-ot mindig is természetes célponttá tette felsőbbséges megjelenése, s ezt sztoikusan tűrte; de hogy most kedvence is belekeveredett, az tőrdöfés volt a szívébe. Egyik délután áthozta a rendelőbe, s láttam, hogy a kis ember majdnem sír. Megvizsgáltam a vétkes szervet, amely most már vagy tizenöt centi hosszú volt; vastag, lógó, tagadhatatlanul nevetséges. - Tudja, Mr. Herriot - zihálta a művész -, néhány fiú azt írta krétával az ablakomra: „Itt látható a híres kínai kutya, Fél Töke Csüng.” Most töröltem le. Megdörzsöltem az állam. - 110 -
- Ez régi vicc, Mr. Partridge. Én nem idegesíteném magam miatta. - De én ideges vagyok! Nem tudok aludni amiatt a dolog miatt! - Akkor az istenért, miért nem engedi, hogy megoperáljam. Én rendbe hoznám magának ezt az egész históriát. - Nem! Nem! Azt nem tehetem. - Feje imbolygott a vállán, s ahogy rám bámult, a kétségbeesés megtestesülése volt. - Félek, ez az igazság. Félek, hogy belepusztul az altatásba. - Ugyan már. Erős kis állat ez. Nincs ilyen félelemre semmiféle oka. - De azért kockázatos, ugye? Tehetetlenül néztem rá. - Hát minden operációnál van valamelyes kockázat, ha nagyon firtatjuk, de ebben az esetben igazán... - Nem. Ennyi elég. Hallani sem akarok róla! - tört ki, és megragadva Percy pórázát, elsietett. A helyzet ezután tovább romlott. A tumor állandóan nőtt, most már jól láttam leshelyemről, a rendelő ablakából, ha a kutya arra haladt az utca túloldalán, s azt is láttam, hogy a bámészkodás s az időnkénti csúfolódás lassan Mr. Partridge idegeire megy. Arca beesett, s élénk arcszíne valamelyest megsápadt. De nem beszéltem vele csak hetekkel később egy piacnapon. Kora délután volt - ilyenkor szoktak a farmerek bejönni, hogy a számlájukat kifizessék. Éppen kikísértem egyiküket, mikor láttam, hogy Percy és gazdája kijön a házból. És azonnal észrevettem, hogy a kis állatnak most már kissé ki kell lendítenie az egyik hátsó lábát, hogy elkerülje a jókora akadékot. Hirtelen elhatározással átkiáltottam és integettem Mr. Partridge-nek. - Ide figyeljen - mondtam, mikor odaért hozzám -, meg kell engednie, hogy ezt az izét levegyem. Akadályozza a járásban - lesántul. Nem élhet így tovább. A művész nem felelt, csak nézett rám zaklatott tekintettel. Némán álltunk, és akkor felbukkant Bill Dalton a sarkon, és csekk-könyvvel a kezében felvonult a rendelő lépcsőjén. Bill nagydarab, tagbaszakadt farmer volt, a piacnapok nagy részét a Fekete Hattyú söntésében töltötte, és a sörgőzök csaknem tapintható hullámai úsztak előtte. - Hé, Rolie egykomám, hogy s mint? - bömbölte, és hatalmasat csapott a kis ember hátára. - Köszönöm, William, jól vagyok, és te hogy vagy? De Bill nem felelt. Figyelme teljesen Percyre irányult, aki elment néhány lépést a járdán. Néhány pillanatig feszülten figyelte, aztán, nevetését elfojtva, álkomoly képpel Mr. Partridge-hoz fordult. - Tudod, Rolie – mondta -, ez a te vérebed emlékeztet engem arra az emberre, kinek hazája Bangkok, s két golyójával szörnyű baj volt: az egyik oly csökött, ki látott ily tököt, a másik meg országos bajnok. - Kirobbanó nevetéssel fejezte be, s addig nevetett, míg végül elerőtlenedve a vaskorlátnak nem roskadt. Egy pillanatig azt hittem, Mr. Partridge megüti. Rámeredt a nagydarab emberre, álla és szája remegett a dühtől, aztán erőt vett magán és felém fordult. - Beszélhetnék pár szót magával, Mr. Herriot? - Természetesen. - Elmentem vele néhány métert az utcán. - Igaza van - mondta. - Percyt meg kell operálni. Mikor tudná megcsinálni? - Holnap - feleltem. - Ne adjon neki addig enni, és hozza ide délután kettőkor. Nagy megkönnyebbüléssel láttam másnap a kis kutyát elnyúlni az asztalon. Tristan érzéstelenített, s én hamar eltávolítottam a hatalmas herét, jó magasan felnyúlva a spermavezetéken, hogy biztosan kivágjak minden daganatos szövetet. Csak az nyugtalanított, hogy az operáció hosszas halogatása miatt a herezacskót is megtámadta a baj. Ilyesmi visszaeséshez vezethet, s míg gondosan kivágtam a herezacskófal megtámadott részeit, átkoztam Mr. Partridge tétova magatartását. Egy fohásszal húztam át az utolsó varratot. A kis ember annyira lobogott az örömtől, hogy a kedvencét életben látja tevékenységem után, s mentesen attól a szörnyű duzzanattól, hogy nem akartam kétségeimnek hangot adva mindent elrontani, de jómagam nem voltam teljesen nyugodt. Ha újra kinő a tumor, mi a csudát tudok csinálni? - 111 -
Közben azonban páciensem visszatérése a maga normális énjéhez nekem is örömet szerzett. Melegen felcsapott bennem az elégedettség, valahányszor megpillantottam: a megszokott peckességével ügetett, megszabadulva a torz kinövéstől, amely oly hatalmas súllyal nehezedett gazdája életére. Időnként hanyagul elbaktattam mögötte a Trengate-en egészen a piactérig, anélkül, hogy Mr. Partridge-nak szóltam volna, de éles pillantásokat vetettem a Percy farka alatti régiókra. Közben a kivett szervet elküldtem a Glasgow-i Állatorvosi Egyetem kórszövettani intézetébe, s ők jelentésükben közölték, hogy Sertoli-sejttumorról van szó. Hozzátették azt a vigasztaló tájékoztatást is, hogy ez a típus rendszerint jóindulatú, és hogy a belső szerveket érintő áttétel csak az esetek igen kis százalékában fordul elő. Talán ez ringatott az indokoltnál nagyobb biztonságba, mert ezután nem követtem Percyt, sőt az új esetek állandó hullámverésében elfeledkeztem betegsége időszakáról. Így aztán, mikor Mr. Partridge behozta a rendelőbe, azt hittem, valami más oka van rá, s amikor feltette az asztalra és körbefordította, hogy megmutassa Percy hátsó felét, értetlenül bámultam egy pillanatig. De aggodalmasan előrehajoltam, mihelyt megpillantottam a csúnya daganatot a herezacskó bal oldalán. Gyorsan megtapogattam, s Percy morgása és zsörtölése szolgáltatta az ingerült basszust; semmi kétség, a tumor újra növekszik. Éspedig elszántan, mert vörös volt, csúf, fájdalmas; olyan veszedelmesen aktív duzzanat, amilyen a nagykönyvben van megírva. - Hirtelen jött elő, ugye? - kérdeztem. Mr. Partridge bólintott. - Igen, hirtelen. Szinte láttam, hogy napról napra nagyobb. Bajban voltunk. Ezt a nagy, alaktalan, világos határok nélküli masszát kivágni reménytelen lett volna, azt sem tudtam, hol kezdenék neki. Különben is, ha tovább piszkálom, azzal éppen megindítom terjeszkedését a belső szervek felé, az pedig Percy végét jelentette volna. - Most csúnyább, ugye? -A kis ember rám nézett, és nyelt egyet. - Igen... sajnos, igen. - Tud valamit csinálni vele? - kérdezte. Próbáltam valamilyen módot találni arra, hogy fájdalommentesen értésére adjam: nem tudok - mikor eszembe jutott valami, amit egy hete olvastam az Állatorvosi Közleményekben. Egy új gyógyszerről, a Stilboestrolról volt szó, éppen most hozták forgalomba, és állítólag állatok hormonterápiás kezelésére használták; de én arra az apróbetűs kivonatra gondoltam, amely azt mondta, hogy emberi prosztatarák gyógyításában is hatásosnak bizonyult. Vajon... - Van valami, amit megpróbálnék - mondtam hirtelen felélénkülve. - Persze nem garantálhatok semmit, mert ez új dolog. De meglátjuk, mit hoz egy- vagy kéthetes kezelés. - Jó, nagyon jó - lélegzett fel Mr. Partridge, belekapaszkodva a szalmaszálba. Felhívtam May és Bakeréket, s ők azonnal elküldték a Stilboestrolt. Befecskendeztem Percynek 10 milligrammot az olajos szuszpenzióból, és napi 10 milligramm tablettát rendeltem neki. Kis kutyának nagy adag ez, de ilyen kétségbeejtő helyzetben úgy éreztem, igazolható. Aztán ölbe tett kézzel vártam. Egy hétig a tumor tovább nőtt, s már majdnem abbahagytam a kezelést, aztán következett egy több napos időszak, amikor nem tudtam, mit higgyek; aztán roppant megkönnyebbüléssel ráébredtem, hogy nincs helye a további kétségnek - már nem nő. Nem dobtam levegőbe a kalapomat, s tudtam, hogy még bármi történhet, de valamit elértem a kezelésemmel: megállítottam a végzetes növekedést. A művész újra ruganyosan lépkedett, mikor napi sétájára indult, s amikor a csúf tömeg valóban kezdett kisebbedni, mindig odaintegetett a rendelő ablak felé, és boldogan mutatott a mellette kocogó kis fehér állatra. Szegény Mr. Partridge. A hullámhegy tetején érezte magát, de vértanúságának második, és bizarrabb szakasza még hátra volt. Először sem én, sem más nem ébredt rá, mi történik. Csak azt láttuk, hogy egyszerre rengeteg a kutya a Trengate-en - ismeretlen kutyák, a város más részeiből valók; nagy kutyák, kicsik, bozontos korcsok és sima arisztokraták - valamennyi látszólag cél nélkül ődöngött, de aztán észrevettük, hogy érdeklődésüknek van egy központja. Mr. Partridge háza. - 112 -
S aztán, egy reggel, mikor a szobánk ablakából kinéztem, vakítóan világossá vált a dolog. Percyre pályáznak. Valamilyen okból egy tüzelő szuka jellegzetességeit vette fel. Lerohantam, és előkerestem a patológiakönyvemet. Igen, benne volt. A Sertoli-sejttumor néha vonzóvá teszi a kutyákat más kankutyák számára. De miért most történik, mikor a daganat csökken, s nem akkor, mikor a legnagyobb volt? Vagy talán a Stilboestrol miatt van? Az új gyógyszer állítólag feminizáló hatású, de bizonyára nem ilyen mértékben. Bármi volt is azonban az oka, Percy ostrom alatt állt, s ahogy híre terjedt, a falka növekedett; szaporították számát a közeli farmok kutyái, egy dán dog, amely Houltonból látogatott át, és Magnus, a kicsi tacskó a Hajcsár Fogadóból. A sor már szinte az első hajnalsugárral kezdett alakulni, s tíz órára a nagy kóválygó tömeg csaknem elzárta az utcát. A törzsvendégek mellett egy-egy alkalmi ebvendég is csatlakozott a társasághoz, s bármi fajtájú és nagyságú volt is, szívesen befogadták a klubba, s így az ostoba arckifejezések, lógó nyelvek és imbolygó farkak választéka eggyel gyarapodott; mert bármily vegyes banda volt is, boldogan egyesültek a kéjvágy duhaj, szemérmetlen bajtársiasságában. Mr. Partridge majdnem elviselhetetlen feszültségben élhetett. Időnként láttam a vastag szemüvegét, amint fenyegetően kitekint az ablakon át a tömegre, de többnyire fegyelmezte magát, nyugodtan dolgozott a festőállványánál, mintha elfeledte volna, hogy odakinn minden egyes állat sötét szándékokat táplál kincse ellen. Önfegyelme csak ritkán pattant meg. Tanúja voltam egy ilyen alkalomnak, amikor üvöltve kirohant az ajtaján, jobbra-balra csapkodva egy sétapálcával, s észrevettem, hogy a csiszolt külszín lemállott róla, és a legvastagabb yorkshire-i tájszólásban kiáltozott: - Mennyetek innejd, piszkos, rohadt kurvák! Mennyetek innejd! Kár volt pocsékolnia az energiáját, mert a falka csak néhány pillanatra oszlott szét, aztán megint hadrendbe igazodott. Együtt éreztem a kis emberrel, de nem tehettem semmit. Fő érzésem a megkönnyebbülés volt, hogy a tumor apadóban van, de meg kell vallanom, az utca túloldalán zajló eseményeknek volt valami morbid csábereje. Sétái közben állandó veszedelem leskelt Percyre. Mr. Partridge csak botjával felfegyverkezve merészkedett ki a házból, és kurta pórázon tartotta Percyt, de elővigyázatossága mit sem ért, mikor a kutyaáradat rázúdult. A szenvedélytől őrült, mámoros állatok ráugrottak a kis kutya hátára, s a művész hiába verte a bozontos hátakat, hiába ordítozott; s a megalázó menet rendszerint egészen a piactérig vonult, a lakosság nagy mulatságára. Dél tájban a legtöbb kutya ebédszünetet tartott, és estszállatkor mind hazament aludni, de volt egy kis barna spanielféle, aki teli odaadással, sohasem hagyta el őrhelyét. Azt hiszem, vagy két hétig szinte nem is evett, mert már-már csontvázzá zsugorodott, s tán el is pusztul, ha Helen nem visz neki néhány húsdarabot, mikor látta reszketve kuporogni az ajtóban az este hideg sötétjében. Tudom, hogy ott maradt egész éjszaka, mert időnként éles vonítás ébresztett fel hajnalban, s arra következtettem, hogy Mr. Partridge eltalálta valami repülő tárggyal az ablakából. De nem törődött vele, rendíthetetlenül állt a strázsán. Nem tudom, kibírta volna-e Mr. Partridge, ha ez az állapot a végtelenségig tart; azt hiszem, eszét vesztette volna tőle. De irgalmas jelek kezdték sejtetni, hogy a lidérces álom eltűnőben van. Ahogy Percy állapota javult, a tömeg mindinkább megritkult, s egy nap még a kis barna kutya is kelletlenül elhagyta posztját, és elosont ismeretlen otthonába. Ezen a napon tettük fel Percyt utoljára a vizsgálóasztalra. Végigfuttattam ujjaimat a herezacskó bőrének egyik redőjén, s nagy elégedettség töltött el. - Nincs már itt semmi, Mr. Partridge. Még vastagodás sem. Semmi az égvilágon. A kis ember bólintott. - Igen, kész csoda. Nagyon hálás vagyok azért, amit tett. Roppantul aggódtam. - Azt el tudom képzelni. Nehéz napjai lehettek. De én is éppúgy örülök, mint maga. A gyógyításban egyike a legnagyobb gyönyörűségeknek, amikor egy ilyen kísérlet sikerül. De a következő években, mikor kutya és gazdája elhaladt az ablakunk alatt, Mr. Partridge a helyreállt méltóságával, Percy pedig peckesen és büszkén, mint mindig, gyakran eltűnődtem a furcsa közjátékon. - 113 -
Vajon csakugyan a Stilboestrol szüntette meg a daganatot, vagy magától tűnt el? És vajon a rendkívüli eseményeket a kezelés, vagy az állapot, vagy mind a kettő okozta? Határozott választ nem tudtam adni, de az eredményben igazán biztos lehettem. Az a kellemetlen daganat sohasem tért vissza... sem az a rengeteg kutya.
27. Minden orvosi látogatás telefonhívással kezdődik, az ügyfél kirendeli az embert, mégpedig a legkülönbözőbb módokon... - Itt Joe Bentley beszél - mondta a rendelő ajtajában álló alak. Furcsa köszöntés volt, és még furcsábbá tette az, hogy Joe az álla elé tartotta ökölbe szorított kezét, és üres tekintettel elnézett mellettem. - 'Alló, 'alló - folytatta Joe mintegy az űrbe, és hirtelen minden világossá vált. Képzeletbeli telefont tartott a kezében, és igyekezett kapcsolatba lépni az állatorvossal; és nem is csinálta rosszul, ha az ember figyelembe vette, milyen mérhetetlenül sok korsó sör öblögeti belülről. Piacnapokon a kocsmák tíztől ötig tartottak nyitva, és Joe ahhoz a ma már kiveszett fajtához tartozott, amely kihasználta az alkalmat, hogy szinte eszméletlenre igya magát. A mai farmer esetleg megiszik pár pohárral piacnapon, de a régi zabolátlan vedelés ritka manapság. Darrowbyban e magatartás néhány megátalkodott egyénre - csupa idősebb emberre - korlátozódott, tehát már akkoriban is kihalóban volt. Amikor eljöttek a számlájukat kifizetni, gyakorta megesett, hogy tehetetlenül nekidőltek a rendelő falának, és szó nélkül odalökték felénk a csekkkönyvüket. Néhányan még mindig lóval és kordéval jártak, és gyakori illusztrációjául szolgáltak a régi viccnek a gazdáját hazavivő lóról. Az egyik öreg legény hatalmas, roppant erejű gépkocsival járt csak azért, hogy hazajusson: még ha direktbe kapcsolt is tévedésből, mikor lerogyott a vezetőülésbe, a jármű elindult. Némelyek piacnapon egyáltalán nem mentek haza, hanem hajnalig tivornyáztak és kártyáztak. Elnéztem a lépcsőn imbolygó Joe Bentleyt, és eltűnődtem, vajon mit fog csinálni az este hátralévő részében. Behunyta a szemét, öklét közel tartotta az arcához, és megint megszólalt: - Halló, ott ki beszél? - kérdezte affektáló telefonhangon. - Herriot beszél - feleltem. Joe nyilvánvalóan nem mókázni akart, csak egy kissé megzavarodott. Úgy volt rendjén, hogy besegítsek neki. - Hogy van, Mr. Bentley? - Köszönöm, jól - felelte Joe ünnepélyesen, még mindig szorosan lehunyt szemmel. - Maga jól van? - Kitűnően, köszönöm. Miben állhatok rendelkezésére? Ez, úgy látszik, átmenetileg leterítette, mert több másodpercen át hallgatott, néha kinyitotta a szemét, és feszült összpontosítással elkancsalított valahová a bal vállam fölé. Aztán világosság gyulladt benne: megint lehunyta a szemét, megköszörülte a torkát és folytatta: - Kigyünne hozzám? Egyik tehenemet ki kéne pucolni. - Ma. este menjek ki? Joe ezt komolyan megfontolta; ajkát csücsörítette, szabad kezével a fülét vakarta, mielőtt válaszolt volna. - Nem, jó lesz az reggel is. Istenálgya és köszönöm. - Gondosan visszatette a fantomtelefont a villába, megfordult, és nagy méltósággal elvonult az utcán. Alig tántorgott, és volt valami eltökéltség a járásában, ami arról győzött meg, hogy visszafele irányoz a Vörös Medvébe. Egy pillanatig azt hittem, hasra esik Johnson vaskereskedése előtt, de mire befordult a piactér sarkán, olyan határozottan ment, hogy biztosra vettem: célhoz ér. És emlékszem Mr. Bigginsre, ahogy ott állt a rendelői íróasztal előtt, kezét mélyen a zsebébe süllyesztve, állát makacsul előreszegve. - Az egyik tehenem hörög egy kicsintég. - Rendben van, megnézzük. - Nyúltam a tollért, hogy beírjam az előjegyzési könyvbe. A másik lábára tette a testsúlyát. - 114 -
- Igazábul nem is tudom: Tán mégse annyira beteg. - Maga mondja meg... - Nem - mondta. - Maga mongya meg - maga a doktor. - Így elég nehéz - feleltem. - Hiszen nem láttam. Talán mégis jobb, ha kimegyek. - Hát iszen az igen jó, de igen nagy kőccség. Amikor maguk odagyünnek hozzám, az tíz shilling minden alkalommal, és akkor még csak bele se kezdtek. Aztán meg tetejibe ott az a sok orvosság meg minden. - Értem, Mr. Biggins. Hát akkor vinne magával valamit? Egy doboz gyomorport talán? - Hunnan tuggya, hogy a gyomra? - Hát éppenséggel nem... - Lehet a más is... - Így igaz, de... - Igencsak jó tehén ám - mondta kissé támadóan. - Ötven fontot attam érte a scarburni vásáron. - Persze, biztos jó tehén. Éppen ezért azt hiszem, megér egy vizsgálatot. Ma délután ki tudnék menni. Hosszú csend következett. - Igen ám, de nemcsak egy vizit vóna az, igaz-e? Másnap megint gyünne, aztán a rákövetkező nap, és mielőtt észbe kapnánk, ott az a ménkű nagy számla. - Igen, igazán sajnálom, Mr. Biggins, de manapság minden olyan drága. - Az, az istenit! - Élénken bólogatott. - Néha ócsóbb vóna, ha a végin maguknak adnánk a tehenet. - Hát azért nem egészen... de értem, mit akar mondani. Néhány pillanatig gondolkodtam. - Vigyen lázitalt is, meg gyomorport. Az biztosabb. Hosszan, üres tekintettel meredt rám. - De azér nem vóna biztos a dógában, igaz? - Nem volnék egész biztos, teljesen biztos... - Az is megeshet, hogy drót van benne. - Igaz, nagyon is igaz. - Akkor meg mit ér, ha orvosságokat tömünk bele? - Hát nem sokat, abban igaza van. - Érccse meg, nem akarom elveszteni ezt a tehenet! - tört ki belőle durván. - Nem engedhetem meg magamnak. - Ennek tudatában vagyok, Mr. Biggins. Ezért gondolom, hogy látnom kellene - már javasoltam ezt, ha emlékszik rá. Nem válaszolt azonnal, és csak feszült tekintete és az arcizom rángatózása árulta el a benne dúló küzdelmet. Mikor megszólalt, a hangja rekedt károgás volt. - Hát igen, tán az vóna legjobb... de tán várhatnánk hónapig, majd meglátjuk, akkor hogy lesz. - Jó ötlet - mosolyogtam megkönnyebbülve. - Nézze meg holnap kora reggel, és hívjon fel kilenc előtt, ha nem javult. Szavaim mintha fokozták volna borúját. - De mi van, ha nem éri meg a reggelt? - Hát ez a kockázat fennáll. - Ha megdöglött, akkor mán hiába hívom föl magát. - Ez igaz. - Akkor Mallockot, a dögnyúzót hívom fel, igaz? - Hát bizony őt... - Azzal meg nem sokra megyek, ha öt fontot kapok Mallocktól egy jó tehénér. - Hm, bizony... ez igaz. - Nagyon szeretem ezt a tehenet. - Abban biztos vagyok. - 115 -
- Nagy veszteség vóna nekem. - Úgy van. Mr. Biggins leejtette a vállát és harciasan meredt reám: - Hát akkor meg mit akar vele csinálni? - Várjunk csak. - Hátrasimítottam a hajamat. - Tán várhatna estig, hátha meggyógyul, aztán ha nincs jól, mondjuk este nyolcig, értesít és én kimegyek. - Szóval akkor kijönne? - kérdezte lassan, összehúzott szemmel. Szélesen rámosolyogtam. - Úgy van. - Igen ám, de amikor utoljára este gyütt ki, felárat számított, jól emlékszek rá. - Igen, valószínűleg - mondtam széttárva karom. - Szokásos az állatorvosi gyakorlatban. - Szóval ez még rosszabb, mint az eddigiek. - Ha ilyen szempontból nézi... igen, azt hiszem... – Aztán tuggya, hogy nem vagyok gazdag ember. - Hogyne tudnám. - Mindenem rámegy, hogy a számlát kifizessem még felár nélkül is. - Ó, biztosra veszem... - Így hát ez az ötlet záptojás. - Hát, úgy látszik... igen... - Hátradőltem a székemben; egyszerre nagyon fáradtnak éreztem magam. Mr. Biggins morózusan meredt rám, de engem már nem lehetett új ötletekre csábítani. Én is néztem őt, érzésem szerint semleges tekintettel, s reméltem, hogy ebből megérti: hajlamos vagyok megfontolni minden javaslatot, de magam nem ajánlok semmit. A szobára boruló csend tartós természetűnek látszott. Kinn az utca végén a toronyóra negyedet ütött, messze a piactéren egy kutya ugatott, Miss Dobson, a fűszeres lánya biciklijén elsiklott az ablak alatt, de egyetlen szó sem hangzott el. Mr. Biggins beleharapott alsó ajkába, kétségbeesetten villantotta szemét a lábáról énrám, majd vissza megint: találékonysága láthatóan kimerült, s végre megvilágosodott előttem, hogy határozottan kezembe kell vennem a kezdeményezést. - Mr. Biggins - mondtam -, nekem mennem kell. Sok helyre hívtak, az egyik csak egy mérföldre van a maga farmjától, így három óra körül megnézem a tehenét. - Felálltam, hogy jelezzem: a beszélgetésnek vége. A farmer szenvedő pillantást vetett rám. Úgy éreztem, hogy beleélte magát egy hosszú patthelyzetbe, s hirtelen támadásom kibillentette egyensúlyából. Kinyitotta a száját, mint aki szólni akar, aztán meggondolta magát és megfordult, hogy elmenjen. Az ajtónál megállt, felemelte a kezét és könyörgően nézett rám egy pillanatig, azután mellére ejtette az állát, és kiment a szobából. Néztem az ablakból: átvágott az úttesten, félúton megállt, ugyanolyan határozatlanul; motyogott valamit magában, visszapillantott a rendelőre; ahogy ott téblábolt, kezdtem aggódni, hogy elüti egy gépkocsi, de végül kifeszítette a vállát, és lassan eltűnt szemem elől. És néha nem könnyű világos képet kapni telefonon. - Itt Bob Fryer beszél. - Jó reggelt, Herriot vagyok. - Hát rosszul van az egyik kocám. - Értem, és mi a baja? Torokhangú kuncogás: - Hát ippeg ezt akarom magátul megtunni. - Ja értem. - Hát hiszen nem hívnám föl magát, ha tunnám, mi a baj, igaz? Ha-ha-ha-ha! Az a tény, hogy vagy kétezerszer hallottam már ezt a viccet, gátolta teljes részvételemet a mulatságban, de sikerült kiszorítanom egy rekedt kacajt. - Színtiszta igazság, Mr. Fryer. Szóval, mért hívott fel? - A mindenit, hát megmondtam - hogy megtalálja a bajt. - Igen, ezt értem, de szeretnék néhány részletet hallani. Mit jelent az, hogy rosszul van? - 116 -
- Hát, hogy olyan sehogyan sincs. - Jó, de nem tudna többet mondani? Szünet. - Olyan bágyadt forma. - Más tünet? - Nem... nincs... de azér igen beteges egy disznó. Néhány pillanatig gondolkodtam. - Furán viselkedik? - Furán? Furán? Nincs abban semmi fura, azt megmondhatom. Nem bohóc az, kérem. - Hát... akkor... hadd fogalmazzam másképpen. Miért akar kihívni? - Azér, mer maga állatorvos. Az a munkája, igaz? Újra próbáltam. - Sokat segítene, ha tudnám, mit vigyek magammal. Mik a tünetek. - Tünetek? Hát olyan rosszul néz ki. - Igen, de mit csinál? - Éppen ez az, hogy semmit, ettül aggódom. - Na nézzük. - Megvakartam a fejem. - Nagyon beteg? - Úgy vélekszek, ölég nyavalyás állapotban van. - Úgy gondolja, hogy sürgős a dolog? Újabb hosszú szünet. - Hát azé csak olyan közepesen van. Még nem járja a végit. - Igen... igen... és mióta van így? - Hát egy darab ideje. - De pontosan mióta? - Jó darab ideje. - De Mr. Fryer, szeretném tudni, mikor mutatkoztak először ezek a tünetek. Mióta mutatkozik a baj? - Ó... hát amióta megvettük. - Aha, és az mikor volt? - Hát a többivel együtt került ide.
28. Mindig örültem az egyetemistáknak. Ezeknek az ifjú embereknek legalább hat hónap gyakorlati munkán kellett részt venniük egyetemi éveik alatt, s vakációikat javarészt egy állatorvos mellett töltötték. Nekünk ugyan megvolt az állandó egyetemi hallgatónk Tristan személyében, de ő más kategóriába tartozott; őt nem kellett tanítani, mintha mindent tudott volna, sőt látható érdeklődés nélkül magába itta volna az ismereteket. Ha az ember magával vitte egy beteghez Tristant, azzal verte el az időt, amit a farmon töltöttünk, hogy ült a kocsiban, olvasta a Daily Mirrort és cigarettázott. A többiek között mindenféle akadt - falusiak, városiak, tompaeszűek, okosak -, de mint mondtam, örültem nekik. Először is, volt társaságom a kocsiban, még mielőtt Sam csatlakozott volna hozzám. A vidéki állatorvos élete jelentékeny részét magányos vezetéssel tölti, s nagy könnyebbséget jelent, ha van kivel beszélgetnie. Aztán az is csodálatos volt, hogy van, aki kinyissa a kaput. Némelyik távoli farmhoz hosszú, kapuval elzárt utakon kellett eljutnom - az egyik mindig rémülettel töltött el, mert nyolc kapuja volt -, s nehéz leírni a fényűzésnek azt az érzését, mikor másnak kell kiugrania és kaput nyitnia. Aztán adódott még más apró öröm is: kérdéseket feltenni az egyetemistáknak. Tanulmányaim és vizsgáim időszaka még elevenen élt az emlékezetemben, s ezenfelül a csaknem hároméves gyakorlat roppant tapasztalatával is gyarapodtam azóta. A hatalom érzetét keltette bennem, ha könnyed kis kérdéseket tettem fel a megvizsgált betegekkel kapcsolatban, s a gyerekek éppúgy feszengtek, ahogy jómagam is feszengtem nem is olyan régen. Gondolom, már azokban a korai évek- 117 -
ben kezdtem a későbbi élet sémáját kialakítani; anélkül, hogy tudatában lettem volna, lassan kialakult bennem az a szokás, hogy sorra kérdezzem kedvenc kérdéseimet - minden vizsgáztató hajlamos erre -, és sok évvel később hallottam, amint egyik ifjonc azt kérdi a másiktól: „Gyötört már azzal, hogy mik okozzák a borjak görcseit? Sose félj, majd fog.” Ettől hirtelen öregnek éreztem magam, de más alkalommal megkaptam a kárpótlást: egy frissen végzett hallgató odarohant hozzám, és azt mondta, annyi sört fizet nekem, amennyit csak meg tudok inni. „Tudja, mit kérdezett a vizsgáztató az utolsó szóbelin? Azt, hogy mik okozzák a borjak görcseit! Uram isten, valósággal lelőttem - a végén könyörögnie kellett, hogy hagyjam abba.” Az egyetemisták másként is hasznosak voltak. Kifutottak és behozták a szükségeseket a kocsi csomagtartójából, elletésnél húzták a kötelet, képzett asszisztensek voltak operációknál, s lerakodóhelyei aggodalmaimnak és kétségeimnek; nem túlzás azt mondani, hogy rövid itt-tartózkodásuk alatt forradalmasították az életemet. Így hát ezen a húsvéton kellemes előérzetekkel várakoztam Darrowby vasútállomás peronján. Ezt a fiút egy minisztériumi tisztviselő ajánlotta. „Igazán elsőosztályú gyerek. Az utolsó évet járja Londonban - többször nyert aranyérmet. Látott már vegyes és városi praxist, és úgy gondolta, meg kellene nézni az igazi falusi munkát. Mondtam, hogy felhívom magát. A neve Richard Carmody.” Állatorvostan-hallgatók mindenféle alakban és nagyságban előfordultak, de legtöbbjüknek volt azért néhány közös vonásuk, s én lelki szemeim előtt mindig egy buzgó képű, tweed zakót és gyűrött nadrágot viselő, hátizsákos ifjú képét láttam. Valószínűleg leugrik a peronra, amint a vonat megáll. Ezúttal azonban nem mutatkozott azonnal az életnek semmi jele, s egy hordár már rakosgatta a dobozolt tojás-szállítmányt a furgonjába, mikor kinyílt az egyik fülke ajtaja, és egy magas alak könnyedén leereszkedett. Én nem voltam biztos a személyében, de ő úgy látszik, első pillantásra felismert. Odajött hozzám, kezet nyújtott, és megfontoltan végigmért. - Mr. Herriot? - Igen... igen. Az vagyok. - A nevem Carmody. - Igen, nagyon jó. Hogy van? - Kezet fogtunk, és én felmértem a kitűnő kockás öltönyt, a tweed kalapot, a fénylő sportcipőt és a disznóbőr táskát. Ez nagyon magasrendű diák volt, sőt tekintélyt parancsoló fiatalember. Pár évvel lehetett fiatalabb nálam, de széles vállának tartása érettségről, erős, pirospozsgás arca magabiztosságról tanúskodott. Átvezettem a hídon az állomási parkolóba. Nem húzta ugyan fel a szemöldökét, mikor meglátta a kocsimat, de hideg pillantást vetett a sárral telefröcskölt járműre, a megrepedt szélvédőre és a lekopott gumiabroncsokra; s amikor kinyitottam neki az ajtót, azt gondoltam egy pillanatig, letörli az ülést, mielőtt rátelepszik. Körülvezettem a rendelőben: Én ugyan csak a segédorvos voltam, de szerény berendezkedésünk büszkeséggel töltött el, és legtöbb emberre első látásra kedvező benyomást tett. De Carmody a kis műtőben azt mondta, „hm”, „igen, látom” a gyógyszerkamrában, és „na persze” a műszerszekrénynél. Kinyúlt és megérintett egy csomag Adrevant féreghajtót lovak számára, kedvenc orvosságunkat. - Még mindig használják ezt? - kérdezte halvány mosollyal. Nem repesett, de jelét adta tetszésének, mikor kivittem a francia ablakon át a hosszú, magas fallal körülvett kertbe, ahol nárciszok ragyogtak az összefonódott fű felett, és a wisteria magasan felkapaszkodott a nyurga György korabeli ház öreg tégláira. A macskaköves udvaron a kert végében felpillantott a fölénk boruló szilfák között lármázó varjakra, s néhány pillanatig elnézett a fák között a dombok csupasz bordái felé, ahol még mindig látszottak a tél utolsó fehér csíkjai. - Nagyon kedves - dörmögte. - Nagyon kedves. Megkönnyebbültem, mikor este a szállására kísértem. Úgy éreztem, szükségem van némi időre, hogy átgondoljam a helyzetet. Reggel induláskor láttam, hogy eltette a kockás öltönyét, de most is nagyon elegáns volt a lovaglókabátjában és kasha nadrágjában. - Nincs védőöltözéke? - kérdeztem. - 118 -
- Az ott. - Egy makulátlan pár gumicsizmára mutatott a hátsó ülésen. - Igen, de viharköpenyre vagy más kabátra gondolok. Egyik-másik munka elég piszkos. Türelmesen mosolygott. - Ó, egész biztos jó lesz így. Tudja, jártam már farmokon azelőtt is. Vállat vontam és ennyiben hagytam. Először egy sánta borjút néztünk meg. A kis állat ide-oda bicegett a rekeszében, egyik mellső lábát felemelte, és nagyon bánatosnak látszott. A térde láthatóan duzzadt volt, s amikor megtapogattam, mintha valami csomó lett volna benn a folyadékban, talán gennytermelődés. Negyven fokos láza volt. Felnéztem a farmerre: - Ízületi baj. Valószínűleg megfertőződött a köldökén át röviddel a születése után, s a fertőzés leszállt a térdébe. Vigyáznunk kell rá, mert lehet, hogy a belső szervek, például a máj és a tüdő is fertőzöttek. Injekciót adok neki, s hagyok itt néhány tablettát. Kimentem a kocsihoz, s amikor visszajöttem, Carmody a borjú fölé hajolt, tapogatta a megnagyobbodott térdet és közelről vizsgálgatta a köldökét. Beadtam az injekciót, és továbbmentünk. - Tudja - mondta Carmody, mikor kiértünk az udvarból -, ez nem ízületi baj volt ám. - Igazán? - Kicsit megdöbbentem. Nem bántam, ha a diákok megtárgyalták a diagnózisom mellett és ellen szóló érveket, ha nem a farmer jelenlétében tették, de azt még soha sem vágta senki kereken a képembe, hogy tévedek. Gondolatban feljegyeztem, hogy ezt az alakot távol kell tartani Siegfriedtől; egy ilyen megjegyzés, és bármilyen nagydarab is, Siegfried habozás nélkül kihajítja a kocsiból. - Akkor hát minek tartja? - kérdeztem. - Csak egy ízület fertőzött, és a köldök teljesen száraz. Nem érzékeny, nem duzzadt. Én azt mondanám, hogy kificamította a térdét. - Lehet, hogy igaza van, de nem gondolja, hogy a láza túl magas egy ficamhoz? Carmody morgott egyet, és kicsit megrázta a fejét. Láthatóan nem voltak kétségei. Következő látogatásaink során elénk került néhány kapu, Carmody kiszállt és kinyitotta őket, mint bármely közönséges halandó, de bizonyos hanyag eleganciával csinálta. Elnéztem, ahogy előremegy, magasan tartva fejét, az elegáns kalap éppen a legmegfelelőbb szögben, s be kellett vallanom, hogy rendkívüli egyéniség. Ami figyelemre méltó volt az ő korában. Nem sokkal ebéd előtt megnéztem egy tehenet, amelyről a farmer azt mondta telefonon, hogy valószínűleg tébécéje van. „Tudja doktor úr, folyvást csak romlik, miótátul leborgyazott. Félek, hogy dögrováson van, de azér jó vóna, ha megnézné.” Amint beléptem az istállóba, tudtam, mi a baj. Szokatlanul érzékeny orral áldattam meg, s mindjárt megütött az aceton émelygős szaga. Mindig gyerekes örömem telt benne, hogy egy tuberkulinvizsgálat során hirtelen azt mondjam: „Van itt egy tehén, amelyik úgy három hete borjazott le és elég gyengén van”, és nézem, hogy a farmer fejvakarva megkérdezze tőlem, honnan tudom. Most is várt rám egy kis diadal. - Először otthagyta a pogácsát, ugye? - A farmer igenlően bólintott. - És azóta szinte leolvadt róla a hús. - Úgy is van - mondta a farmer. - Nem láttam még tehenet ilyen gyorsan leromlani. - Nem kell tovább aggódnia, Mr. Smith. Nem tébécéje, hanem lassú láza van, és szépen rendbe fogjuk tenni. Lassú láz a helyi neve az acetonémiának. A farmer megkönnyebbülten mosolygott. - A mindenit, de örülök. Mán aszittem, kutyaeledelnek való. Ma reggel majnem fölhívtam Mallockot. Nem vehettem elő a manapság használatos szteroidokat, de beadtam intravénásan hat uncia szőlőcukrot és száz egység inzulint - nekem egyik kedvenc gyógyszerem volt, mégha a mai állatorvos nevet is rajta. De általában hatott. A fénytelen szemű, sovány tehén gyenge volt ahhoz, hogy küszködjön, mikor a farmer megfogta az orrát. Mikor végeztem, végigsimogattam a kiálló csontokat, amelyeket mintha csak a bőr takart volna. - 119 -
- Hamarosan meghízik - mondtam. - De naponta csak egyszer fejje - az fél győzelem. S ha az nem hat, két-három napra hagyja el teljesen a fejést. - Igen, gondulom, a csöbörbe ereszti ki, ahelyett, hogy magára szedné. - Pontosan úgy van, Mr. Smith. Carmody láthatólag nem sokra becsülte a köznapi bölcsességeknek ezt a kis eszmecseréjét, és türelmetlenül fészkelődött. Megértettem a jelzést, és a kocsimhoz mentem. - Pár nap múlva újra jövök - kiáltottam már menet közben, s integettem Mrs. Smithnek, aki kinézett a lakóház ajtaján. Carmody azonban méltóságteljesen megemelte a kalapját, és pár centivel a feje fölött tartotta, míg ki nem értünk az udvarból, s ez kétségtelenül hatásosabb volt. Láttam, hogy ahol csak jártunk, mindenütt ezt tette, s annyira megtetszett, hogy játszani kezdtem a gondolattal: mi lenne, ha én is kalapot hordanék és kipróbálnám. Útitársamra sandítottam. A délelőtti munka nagy részét már elvégeztük, s még egyetlen kérdést sem tettem fel neki. Megköszörültem a torkom. - Egyébként erről a tehénről jut eszembe, mit tudna nekem mondani az acetonémia okairól? Carmody egykedvűen nézett rám. - Őszintén szólva, nem tudom eldönteni, melyik elméletet fogadom el jelen pillanatban. Stevens azt tartja, hogy a zsírsavak elégtelen oxidációja, Sjollema májintoxikációra utal, és Janssen az autonóm idegrendszer egyik központjára vezeti vissza. Az én véleményem szerint, ha pontosan meg tudnánk határozni a diacetilsav és a beta-oxy-vajsav termelésének okát az anyagcserében, nagy lépést tennénk előre a probléma megértése felé. Egyetért velem? Becsuktam tátottra leffedő számat. - Ó, igen, persze... az az oxi... az a betaoxi... igen, kétségkívül az az oka. - Összébbhúzódtam az ülésen, és elhatároztam, hogy több kérdést nem teszek fel Carmodynak; s ahogy a kőkerítések elsuhantak az ablak mellett, kezdtem tudomásul venni azt a fokozatosan formálódó meggyőződést, hogy egy magasabb rendű lény ül mellettem. Lehangoló volt elgondolni, hogy nemcsak magas, jóképű, teljesen magabiztos, hanem ragyogóan okos is. És, gondoltam keserűen, minden jel szerint gazdag. Bekanyarodtunk egy dűlőútra, s alacsony kőépületek csoportjához érkeztünk. Ez volt ebéd előtt az utolsó vizit, s az udvar kapuja be volt zárva. - Jobb ha bemegyünk - dörmögtem. - Nem haragszik? A diák kimászott a kocsiból, kireteszelte a kaput, és nagy ívben kitárta. Úgy csinálta, ahogy mindent; nyugodtan, sietség nélkül, természetes eleganciával. Amikor elhaladt a kocsi előtt, újra szemügyre vettem, s megint elámultam stílusán, roppant hidegvérén; és akkor, szinte a semmiből, hangtalanul elősiklott egy gonosz kinézetű kis fekete korcs kutya, szenvedélyes rosszindulattal belevágta a fogát Carmody bal fenekébe, és elosont. Még a legszoborszerűbb méltóság sem állja ki, ha figyelmeztetés nélkül mélyen a hátsófelébe harapnak. Carmody felüvöltött, hátulját fogva a levegőbe ugrott, aztán egy majom mozgékonyságával a kapu tetejére kúszott. A felső rúdon kuporogva, félszemére csúszott kalappal vadul körülnézett. - Mi a franc volt? - ordította. - Mi a fészkes franc volt? - Semmi baj - mondtam s odasiettem, ellenállva a kívánságnak, hogy a földre dobjam magam és fetrengjek. - Csak egy kutya. - Kutya? Milyen kutya? - Carmody kiabálása már-már eszelősnek hangzott. - Elment... eltűnt. Csak egy pár pillanatra láttam. - És amikor körülnéztem, valóban hihetetlennek látszott, hogy az a villanó fekete kis árnyék csakugyan létezett. Nem volt könnyű Carmodyt lecsalogatni a kapu tetejéről, s amikor végre az anyaföldre ért, odasántikált a kocsihoz és beült. Nem érdekelte a beteg. S amikor megláttam a tépett szövetet a fenekén, nem hibáztattam, hogy nem teszi ki magát egy újabb támadásnak. Ha más lett volna a helyében, azt mondtam volna neki, engedje le a nadrágját, hogy bejódozzam, de vele szemben nem tudtam magam erre rávenni. Otthagytam a kocsiban.
29. - 120 -
Mire a délutáni körútra előkerült, Carmody teljesen visszanyerte méltóságát. Más nadrágot vett fel, és némileg féloldalas tartásban ült a kocsiban, de ettől eltekintve a kutya-epizód mintha meg sem esett volna. Sőt, alig hogy elindultunk, kissé nyeglén megszólított. - Ide figyeljen, azzal nem sokat tanulok, ha csak nézem, hogy maga mit csinál. Nem gondolja, hogy én is tudnék injekciózni meg ilyesmit? Szeretnék tapasztalatokat szerezni magukkal az állatokkal. Egy pillanatig hallgattam, és néztem előre a szélvédő vékony repedéseinek hálóján át. Igazán nem mondhattam el neki, hogy magam is éppencsak igyekszem megszerezni a farmerek bizalmát, és némelyiknek határozott fenntartásai vannak a képességeimmel kapcsolatban. Aztán odafordultam hozzá. - Rendben van. Én csinálom a diagnózist, de ahol lehetséges, utána maga folytathatja. Hamarosan megkapta az első ízelítőt. Úgy döntöttem, hogy egy alom tízhetes malacnak jót tenne az E. coli antiszérum injekció, s átadtam neki az üveget és a fecskendőt. S ahogy elszántan járkált a kis állatok között, borús elégtétellel azt gondoltam magamban, hogy ha nem tudom is betéve a fankönyvek apróbetűs részeit, annál több eszem van, semhogy a malacokat a disznóól piszkos végébe hajszoljam, s ott akarjam megfogni. Mert nyomukban Carmodyval a visító jószágok elugrottak szalmaalmukról, és egy tömegben a túlsó fal tövében álló húgytó felé rohantak. S amikor a diák elkapta a hátsó lábukat, a malacok összevissza kepesztettek a piszokban, s folytonos sugárban hátrarúgták Carmodyra. Sikerült végül valamennyit beinjekcióznia, de az elegáns öltözéke alaposan bekoszolódott, s egészen ki kellett nyitnom a kocsi ablakait, hogy elviseljem jelenlétét. A következő farmon meglepetésemre szadista hajlandóságot fedeztem fel a jellememben. A tulajdonos, fehérsertés-tenyésztő, külföldre akart szállítani egy kocát, s azt különböző vizsgálatoknak kellett alávetni, többek közt vért venni a brucellózis-vizsgálathoz. Néhány köbcenti vért kiszívni egy hánykolódó disznó füléből olyan munka, hogy attól a legtöbb állatorvos megborzad, így hát diákot megbízni vele aljas tréfa volt; de eszembe jutott hűvösen magabiztos kérése a délután kezdetén, s ez elhallgattatta lelkiismeretemet. Szinte bűntudat nélkül nyújtottam át neki a fecskendőt. A sertésgondozó hurkot csúsztatott a koca szájába, feszesre húzta az ormányon és az agyarfog mögött. A megfékezésnek e szokásos módszere egyáltalán nem fájdalmas, de a koca az a fajta volt, aki semmilyen formában nem szereti, ha vacakolnak vele. Nagy állat volt, s amint megérezte a kötelet, elnyújtott, méltatlankodó visításra nyitotta a száját. Hihetetlenül erős hang tört elő, a koca a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül folyvást csak engedte ki magából, mintha még lélegzetet sem kellene vennie. Beszélgetésről szó sem lehetett, s én csak figyeltem a rémisztő lármában, hogy Carmody gumírozott érszorítót tesz a disznó füle tövére, ledörgöli alkohollal a felületet, s aztán megcélozza tűjével a kis véredényt. Semmi sem történt. Újra megpróbálta, de a fecskendő makacsul üres maradt. Még egypárszor megpróbálta. Ekkor úgy éreztem, szétszakad a fejem a zajtól, s kiballagtam az ólból az udvar békéjébe. Kényelmesen körülsétáltam a disznótenyészetet, meg-megálltam egy-két percre, hogy egy pillantást vessek a túlvégre, ahonnan már viszonylag halkabban ért ide a lárma. Mikor visszatértem az ólba, a visítás úgy mellbe vágott, mint egy légkalapács hangja, és Carmody izzadtan s kissé kidülledt szemmel felnézett rám a fül mellől, amelyet még mindig eredménytelenül szurkált. Úgy láttam, hogy mindenkinek elege van ebből. Jelbeszéddel értésére adtam a diáknak, hogy én is megpróbálnám, és szerencsés véletlen folytán első kísérletem sötét vérfolyással töltötte meg a fecskendőt. Intettem a gondozónak, hogy szedje le a kötelet, s abban a pillanatban, hogy ez megtörtént, a nagy koca varázslatosan kikapcsolta a lármát, s egészen nyugodtan turkálni kezdett a szalmában. - A következő helyen nem lesz semmi izgalmas. - Már elindultunk, s én elfojtottam hangomban a diadal csengését. - Csak egy álldaganatos ökör. De a csorda érdekes - csupa Galloway, s ez a társaság, amit látni fogunk, a szabadban telelt. Ezek a legedzettebb állatok a körzetben. Carmody bólintott. Bármit mondtam is, nem keltett benne különösebb lelkesedést. Rám ez a rideg fekete marhacsorda mindig bizonyos vonzerőt gyakorolt; találkozásainknak mindig színt adott valamelyes bizonytalanság - néha meg tudtuk fogni és vizsgálni őket, máskor nem. A farmhoz közeledvén, jobbról megláttam a vagy harminc ökörből álló csordát: a bokros domboldalon zúdultak le. A béresek lefelé hajtották őket a szétszórt rekettyebokrok és ritka facsoportok közt oda, ahol a kőfalak elöl nagyjából V alakban találkoztak. - 121 -
Az egyik odaintett. - Megpróbálunk kötelet vetni rá lenn a sarokban, amíg együtt van a többivel. Ravasz dög ez - a legelőn nem engedi magához közel az embert. Rengeteg hadonászás, kiabálás, rohangálás után az ökröket végre beszorították a sarokba, s ott álltak, szorosan egymás mellett, nyugtalanul, bozontos fekete fejük fel-alá billegett a testükből felszálló párában. - Ott van. Láthatja azt az izét a pofáján! - mutatott egyik ember a csorda közepén álló nagy állatra, és lökdösődve elindult feléje. A yorkshire-i farmerek iránt érzett csodálatom megint egy fokkal emelkedett, ahogy ott láttam nyomakodni az ugráló, rugdosó állatok között. - Ha fejére teszem a kötelet, maguknak meg köll fogniuk a másik végit - egy ember nem tudja megtartani. - Zihálva küzdötte előre magát. Nagy szakértő lehetett, mert amint az ökör közelébe ért, gyakorlott mozdulattal fejére dobta a hurkot. - Megvan! - kiáltotta. - Segítsenek. A miénk mán. De közben az állat hatalmasat felbőgött, és kitört a csordából. Az ember kétségbeesetten felkiáltott, és eltűnt a szőrös testek között. A kötél kilódult a kezünk ügyéből. Kivéve Carmodyt. Mikor az ökör elrohant mellette, reflexszerűen megragadta a vonszolódó kötelet és nem engedte el. Megigézve néztem, hogyan rohan ember és barom a legelőn át. Tőlünk elfele haladtak, a távoli emelkedő felé, az állat leszegett fejjel, dugattyúzó lábakkal, mint egy versenyló, a diák is teljes sebességgel, de nagyon egyenesen, két kézzel fogva maga előtt a kötelet, mint maga a megtestesült elszántság. Az emberek s jómagam is tehetetlen nézők voltunk: néma csoportban figyeltük, hogy az áltat hirtelen balra fordul, és eltűnik egy alacsony facsoport mögött. Csak pár pillanatig nem láttuk, de ez nagyon hosszú időnek látszott, s amikor újra felbukkant, még gyorsabban rohant mint eddig, úgy száguldott a gyepen, mint a fekete istennyila. Carmody, alig hihetően, még mindig ott futott a kötél végén, s még mindig nagyon egyenesen kihúzta magát, de lépései lehetetlenül hosszúra nyúltak, úgy látszott, mintha csak öt-hat méterenként érintené a földet. Csodáltam a kitartását, de nyilvánvalóan közeledett a vég. Tett még néhány lebegő, repülő lépést, aztán hasra esett. De nem engedte el a kötelet. Az ökör, gyorsabban száguldva, mint eddig, felénk fordult, és láthatóan erőfeszítés nélkül vonszolta a mozdulatlan testet, s én összerezzentem, mikor megláttam, hogy egyenesen egy sor tehénlepény felé tart. Akkor kezdtem el hirtelen megkedvelni Carmodyt, mikor arccal lefelé már a harmadik trágyahalmon siklott át. Amikor végül is el kellett engednie a kötelet, s egy pillanatig mozdulatlanul feküdt a füvön, odasiettem, hogy segítsek neki. Kurtán megköszönte, s aztán nyugodtan figyelte azt a minden állatorvosnak ismerős látványt a mező túloldalán - a távoli horizont alján dübörögve tovatűnő pácienst. Carmodyt alig lehetett felismerni. Ruháján és arcán vastagon állt a mocsok; fertelmesen bűzlött, a hátsó részét megharapták, egész nap semmi sem sikerült neki, és különösképpen mégsem látszott rajta a vereség. Magamban mosolyogtam. Ezt a fickót nem lehetett szokványos mértékkel mérni; felismertem benne a nagyság csíráit. Carmody két hétig maradt nálunk, s az első nap után tűrhetően kijöttem vele. Persze nem voltunk ugyanolyan jó viszonyban, mint a többi egyetemistával; mindig ott állt közöttünk a tartózkodás korlátja. Sok időt töltött a rendelői mikroszkóp mellett, vérmintákat, bőrkaparékot, tejkenetet vizsgált, s estére minden nap új mintákat gyűjtött össze a megvizsgált betegektől. Esti vizit után bejött velem, s udvariasságból megivott egy pohár sört, de vele nem lehetett elkuncogni a nap eseményein, mint a többi fiúval. Mindig az volt az érzésem, hogy szívesebben tölti ki az esetnaplóját és vizsgálgatja a leleteit. De nem bántam. Érdekesnek találtam, hogy kapcsolatban állok egy igazán tudományos elmével. A lehető legtávolabb esett a hagyományos biflázó, gürcölő diáktól - hűvös, felsőbbséges intellektus volt, akit haszonnal figyelhet az ember munka közben. Vagy húsz évig nem találkoztam ezután Carmodyval. Megtaláltam a nevét az Évkönyvben, mikor kitűnő eredménnyel végzett, azután eltűnt egy időre a kutatás hatalmas világában, hogy tu- 122 -
dományos doktorátussal kerüljön elő, s ehhez a következő években még egy sor címet és fokozatot szerzett. Időnként megjelent a neve alatt egy-egy érthetetlen cikk a szakmai lapokban, s a tudományos dolgozatokat olvasva minduntalan talált az ember utalásokat arra, hogy mit mondott a tárgyról dr. Carmody. Végül azután egy szakmai banketton találkoztam vele, ő volt a díszvendég, számtalan kitüntetéssel ékesített nemzetközi híresség. A terem végén, egyik oldalasztalnál hallgattam mesteri előadását, a beteljesülés érzetével; tárgyának széles körű áttekintése, a ragyogó érvelés - mindezt előre láttam sok-sok évvel ezelőtt. Utána, mikor felálltunk az asztaltól, elkeveredett közöttünk, és én szinte alázattal néztem a méltóságteljes alak közeledését. Carmody mindig is nagydarab ember volt, de a vállán feszülő frakk-kabát, a domború hasán kidagadó fényes ingmell hatalmas felülete már-már emberfelettivé tette. Megállt útjában és rám nézett. - Herriot, ugye? -A jóképű, pirospozsgás arcról még mindig sugárzott a higgadt erő. - Igen, az vagyok. Örülök, hogy látom. Kezet fogtunk. - És hogy megy a praxis Darrowbyban? - Ó, a szokásos - feleltem. - Néha túl nagy a forgalom. Jól jönne egy kis segítség, ha egyszer kedve támad hozzá. Carmody komolyan bólintott. - Nagyon szívesen csinálnám. Jót tenne nekem. Már-már továbbment, de aztán megállt. - Értesíthetne, ha vért akar vétetni egy disznótól. - Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, s a fagyos kékségben apró szikrát láttam felvillanni. Aztán már ment is. Néztem a távolodó hátát, mikor egy kéz markolta meg a karomat. Brian Miller volt az, egy hozzám hasonló boldogan jelentéktelen gyakorló állatorvos. - Gyere, Jim, meghívlak egy italra - mondta. Kimentünk a söntésbe, és két sört rendeltünk. - Ez a Carmody! - mondta Brian. - Csudálatos nagy esze van, de hideg, mint a jégcsap. Kortyolgattam a sörömet, s pár másodpercig elgondolkodva bámultam a poharamat. - Nem is tudom - mondtam. - Kétségkívül ezt a benyomást kelti, de azért Carmody rendes ember.
30. Egy állatorvos sem szereti, ha megnehezítik a munkáját, s miközben a juhban matattam, küszködnöm kellett növekvő ingerültségemmel. - Tudja, Mr. Kitson - mondtam zsémbesen -, hamarabb ki kellett volna hívnia. Mióta próbálja leelletni ezt a juhot? A nagydarab ember vállát vonva dörmögte: - Hát egy kis ideje - nem nagyon régóta. - Fél órája, egy órája? - Nem, nem, csak ennehány perce. - Mr. Kitson borúsan tekintett rám hegyes orra mentén. Ez volt állandó arckifejezése, mi több, mosolyogni sohasem láttam, s az egyenesen elképzelhetetlen lett volna, hogy nevetés háborgatja lecsüggő orcáit. Összeszorítottam a fogam és elhatároztam, hogy többet nem beszélek a dologról, de tudtam, hogy a hüvelyfal duzzadása, a kis jószágok csiszolópapír-szárazsága nem pár perc alatt jött létre. Pedig elég egyszerű ellés volt - nagyobbacska ikrek, az egyik farral, a másik fejjel, de persze, mint oly sokszor, az egyiknek a hátsó lába a másiknak a feje mellett feküdt, s azt a benyomást keltették, hogy egyazon bárányhoz tartoznak. Fogadni mertem volna, hogy Mr. Kitson órák hosszat rákászott odabenn a nagy durva kezével, makacsul igyekezvén, hogy azt a fejet és azokat a lábakat együtt húzza ki. Ha itt vagyok az elején, az egész néhány pillanatig tart, de most már nem volt egy centiméter helyem sem, s az egész kezem helyett egy ujjal próbáltam eligazítani a dolgokat - persze nem jutottam semmire. - 123 -
Szerencsére manapság a farmerek nem csinálják meg velünk ezt a viccet. Ellésnél rendszerint azt hallom: „Csak úgy futtába kitapogattam, és tudtam, hogy nem nekem való munka”, vagy amit a minap hallottam egy farmertől: „Nem való két ember egy juhhoz”, s azt hiszem, ez nagyon jó megfogalmazás. De Mr. Kitson a régi iskolához tartozott. Nem tartotta szükségesnek, hogy állatorvost hívjon, míg minden más utat-módot ki nem próbált, s amikor végül rászorult szolgálatainkra, rendszerint elégedetlen volt az eredménnyel. - Ez nem megy - mondtam, s kihúzva a kezemet gyorsan leöblítettem a vödörben. - Valamit tennem kell ez ellen a szárazság ellen. Végigmentem a régi istállón, amelyet ideiglenes elletőrekeszekké alakítottak át, s kivettem egy tubus kenőcsöt a csomagtartóból. Mikor visszaléptem az istállóba, gyenge hangot hallottam balról. A rosszul megvilágított istálló legsötétebb sarkát mint egy kis karámot elkerítették egy kivénhedt ajtóval. Benéztem, és a félhomályban éppen csak megláttam a hasán kinyújtott fejjel fekvő anyajuhot. Bordái a kínlódó birka tipikus gyors, keserves légzésével emelkedtek és süllyedtek. Időnként halkan nyöszörgött. - Ennek mi a baja? - kérdeztem. Mr. Kitson egykedvűen nézett rám az istálló másik végéből. - Tegnap ellett, oszt ölég nehéz ideje vót vele. - Hogyhogy nehéz? - Hát... nagy egyes bárány vót, lábbal előre, oszt nem tudtam megfordítani. - Így aztán kihúzta úgy, ahogy volt - lábbal előre. - Hát mi mást csinálhattam vóna? Behajoltam az ajtó felett, és felemeltem a juh farkát, amely piszkos volt a széklettől és váladéktól. Megrezzentem, mikor megláttam a felduzzadt, elszíneződött vulvát és gáttájékot. - Erre is ráfér egy kis kezelés, Mr. Kitson. A farmer meghökkent. - Nem, nem, nincs mán arra szükség. Az mán kész, nem lehet segíteni rajta. - Úgy érti, döglődik? - Úgy én. Rátettem a kezemet a juh fejére, s éreztem, hogy hideg a füle és a szája. Lehet, hogy a farmernek igaza van. - Telefonált Mallocknak, hogy jöjjön és vigye el? Meg kellene szabadítani a kínjaitól, amilyen hamar csak lehet. - Igen... meglesz. - Mr. Kitson csosszant egyet, és más irányba nézett. Tudtam, mi a helyzet. Kivárja, „hátha megél”. A bárányellés ideje mindig örömteli és lelkesítő időszakot jelentett nekem, de ez volt az érem másik oldala. A gazdálkodási évnek e kimerítő szakaszában a megszokott munka tetejébe hirtelen ránk szakadt külön munka bizonyos mértékben meghaladta a farmerek és állatorvosok erőtartalékait. Az új élet áradása szánalomra méltó hulladékot hagyott maga után; megtört jószágok hordalékát: újabb vemhességre öreg juhokat, amelyek közül néhányan elgyöngültek különféle betegségektől, májmételytől, toxémiától, mások fertőzéses ízületi gyulladástól, és ismét másoknak egyszerűen csak „nehéz idejük” volt. Az ember gyakran találta őket félig elfeledten sötét sarkokban, mint ezt itt az istállóban. Otthagyták őket, „hátha megélnek”. Némán mentem vissza eredeti páciensemhez. A kenőcsöm sokat segített, s most már nemcsak egy ujjal voltam kénytelen tapogatni. EI kellett döntenem, hogy a farfekvésest vagy a fejfekvésest szorítsam hátra, s mivel a fej már jócskán kiért a vaginába, úgy döntöttem, a fejfekvésest hozom ki először. A farmer segítségével megemeltem a juh hátsó részét, s feltettem egy szalmabálára. Most lefelé dolgozhattam, s óvatosan visszanyomtam a két hátsó lábat a méh mélyére. Az így keletkezett térben beakaszthattam ujjamat a két mellső lábba, amelyek hátranyúltak a fejfekvéses bárány bordái mentén, s kihúztam őket a szülőútba. Még egyszer használnom kellett a kenőcsöt, s néhány percnyi óvatos húzás után megszületett a bárány. - 124 -
De már későn. Az apró jószág már nem élt, és a csalódás lélekharangja megszólalt bennem, mint mindig, ha egy tökéletesen formált testet láttam, amelyből csak az élet szikrája hiányzott. Sietve ismét bekentem a karomat, és kitapogattam a visszanyomott bárányt. Most már bőven volt hely, beakaszthattam kezemet a csánkjaiba, és erőfeszítés nélkül kihúzhattam. Nemigen bíztam abban, hogy él, és csak azon munkálkodtam, hogy a juhot megszabadítsam kínlódásától, de amikor a bárány kiért a kinti hűvös levegőre, éreztem, hogy a gyapjas kis test görcsösen megrándul és mocorog a kezemben, ez értésemre adta, hogy minden rendben van. Furcsa, hányszor megesik ez; van egy döglött, néha már bomlófélben lévő bárány, s mögötte megbújik egy élő. Akárhogy is, ez váratlan ajándék volt, s én hirtelen jó érzéssel töröltem le szájáról a váladékot, aztán előrelöktem az anyjának, hadd nyalogassa. Még egyszer megvizsgáltam a méhet, de nem találtam semmit, hát felálltam. - Nem esett baja, s most már azt hiszem, rendben lesz - mondtam. - Kaphatnék tiszta vizet, Mr. Kitson, kérem? A nagydarab ember szó nélkül kiöntötte a vödörből a vizet az istálló földjére, és elindult a ház felé. A csendben halkan hallottam a túlsó sarokban levő juh zihálását. Igyekeztem nem foglalkozni azzal, hogy mi vár rá. Hamarosan továbbmegyek, megnézek még néhány beteget, aztán megebédelek és elindulok délutáni körutamra, miközben e derűs helyen elrejtve egy tehetetlen állat kizihálja magából az életet. Meddig tart, míg elpusztul? Egy napig? Két napig? Sehogy se volt ez jó. Valamit tennem kellett. Kifutottam a kocsimhoz, felkaptam a Nembutalos üveget, és a nagy ötven köbcentis fecskendőmet, és visszarohantam az istállóba. Átugrottam az ajtó korhadó deszkáin, felszívtam negyven köbcentit az üvegből, és benyomtam az egész adagot a juh hasüregébe. Aztán kiugrottam, végigügettem az istállón, s amikor Mr. Kitson visszaért, ott álltam ártatlanul; ahol hagyott. Letörölköztem, felvettem a zakómat, és felszedtem a fertőtlenítős üvegemet meg a tubus kenőcsöt, amely oly jó szolgálatot tett. Mr. Kitson előttem ment végig az istállón, s kifele menet bepillantott az ajtó felett a sarokba. - Az istenit, már a végit járja - dörmögte. Átnéztem a válla felett a homályba. A zihálás megszűnt, s helyette lassú egyenletes lélegzés hallatszott. A juh szeme le volt csukva. Az érzéstelenítés hatott. Békében fog elpusztulni. - Igen - mondtam. - Határozottan gyengül. Nem hiszem, hogy most már soká tart. - Nem tudtam ellenállni egy búcsúdöfésnek. - Elpusztult ez a juha meg az a báránya. Azt hiszem, mind a kettő megmaradt volna, ha idejében hív. Intésem talán hatott Mr. Kitsonra, mert meglepetésemre néhány nap múlva újból kihívott a farmra egy juhhoz, amelyet láthatóan nem nagyon piszkált senki. Az állat a ház melletti mezőn állt, s szemlátomást majd szétfeszült a bárányoktól; olyan kerek és kövér volt, hogy totyogni is alig tudott. De vidámnak és egészségesnek látszott. - Piszkos nagy kavarodás van odabe - mondta Mr. Kitson mogorván. - Éreztem a két fejet, meg a jó isten tudja hány lábat. Asse tudtam, hun a fenébe járok. - De nem erőltette? - Nem én, meg sem próbáltam. Szóval okosodtunk. A farmer megragadta a birka nyakát, én meg letérdeltem mögötte, és belemártottam kezem a vödörbe. Kivételesen meleg volt az idő. Emlékezetemben a birkaellés a hegyi levegőt borotváló savanyú szelek, kicserepesedett kezek, dorozmás kar, kesztyű, sál és hideg csípte fül időszaka. Évekkel azután is, hogy elhagytam Glasgow-t, állandóan Nyugat-Skócia balzsamos tavaszait vártam. Most harminc év után még mindig várom őket, s lassan kezd megvilágosodni, hogy Yorkshire-ban nem olyan a tavasz. De ez kivételes reggel volt. A nap lágykék égből sugárzott alá, szél nem fújt, csak enyhe légmozgás sodorta a lápi virágok és a meleg fű illatát körém, ahogy ott térdeltem. S legkedvesebb munkámnak néztem elébe. Csaknem felkuncogtam, mikor kitapogattam a juh belsejét. Rengeteg hely volt ott benn, minden nedves, friss, érintetlen, s gyerekjáték volt a kirakós játék részeit összeilleszteni. Alig harminc másodperc múlva egy bárány vonaglott a füvön, né- 125 -
hány másodperccel később a második, aztán a harmadik, végül benyúlva, nagy gyönyörűségemre, még egy kis patást találtam, s kicsúsztattam a napvilágra. - Négyes ikrek! - kiáltottam boldogan, de a farmer nem osztotta lelkesedésemet. - Ott ette vóna meg a fene - dörmögte. - Sokkal jobban boldogulna kettővel. - Elhallgatott és savanyúan rám pillantott. - Noiszen úgy látom, nem is köllött vóna magát kihínom. Ezt magam is el tudtam vóna látni. Bánatosan néztem rá guggoltomból. A mi munkánkban az ember néha úgy érzi, nem nyerhet. Ha túl soká csinálja, nem ért hozzá, ha túl gyorsan, a vizitre nem volt szükség. Sohasem fogadtam el igazán annak a cinikus öreg kollégának a nézeteit, aki egyszer így intett: „Ne hagyd, hogy az elletés könnyűnek látsszon. Nyomd vissza a nyavalyásokat pár percre, ha kell.” Néha azonban úgy éreztem, van némi igazsága. Akárhogy is, megvolt a magam öröme a négy bárány láttán. Oly gyakran szántam ezeket a kis jószágokat, hogy ilyen barátságtalan, néha egyenesen havas, jeges világba lépnek ki, ma azonban öröm volt nézni őket, hogyan igyekeznek lábra kecmeregni a barátságos napsütésben, miközben gyapjas bundájuk gyorsan száradt. Varázslatosan leapadt anyjuk tűnődve mászkált közöttük, mint aki nem hisz a szemének. Miközben orrával böködte és nyalogatta őket, mély torokhangjaira családja első szoprán trillái válaszoltak. Elbűvölve figyeltem a társalgást, mikor megszólalt Mr. Kitson. - Ott az a juh, amit a minap megelletett. Felpillantottam, s csakugyan ott volt, büszkén ügetett el, bárányával szorosan az oldala mellett. - Igen, úgy látom, jól van - mondtam. Öröm volt látni őket, de figyelmemet valami más kötötte le. Odamutattam. - Az a juh ott... - Általában minden birka egyforma nekem, de ezen valamit felismertem... hátáról lekopott a gyapjú, gerincének kiemelkedő vonalán megfeszült a csupasz bőr... aligha tévedhetek. A farmer tekintete követte kinyújtott ujjamat. - Ja, az az öreglány, aki ottan feküdt az istállóban, mikor utolján itten járt. - Felém fordította kifejezéstelen tekintetét. - Amelyikrül aszonta, hogy vitessem el Mallockkal. - De... de hát a végét járta! - dadogtam. Mr. Kitson szája szöglete már-már mosolyszámba vehetően felfelé rándult. - Hát maga aszonta, fiatalember. - Meggörbítette a vállát. - Aszonta, most már nem tart soká, igaz-e? Nem tudtam megszólalni. Csak bámultam rá. A megtestesült értetlenség lehettem, de a farmer is tanácstalan volt, mert folytatta. - De mondok valamit. Egész életemet birkák közt tőtöttem, de ilyet még nem láttam. Az a juh eccerűen elalutt. - Igazán? - Úgy bizony, elalutt; és alutt két álló napig. - Két napig aludt? - Alutt bizony, és nem tréfábul, bolondságbul mondom. Be-benéztem az istállóba, de meg se mozdult. Olyan csendben feküdt, hogy na, végig az első nap, aztán végig a második nap, aztán mikor harmadnap reggel bementem, ott áll, nézett rám, és várta az ennivalót. - Elképesztő! - Talpra álltam. - Meg kell néznem. Igazából azt szerettem volna látni, mi lett abból a roppant gyulladásból és duzzanatból a farka alatt. Óvatosan közeledtem hozzá, és apránként a legelő alsó sarkába terelgettem. Ott egy pár feszült pillanatig szembenéztünk egymással, én tettem néhány cseles mozdulatot, ő fürge oldallépésekkel válaszolt; aztán mikor végül nekilódultam, hogy megfogjam, könnyedén kitért, és dübörgő patákkal elszáguldott mellettem. Vagy húsz méteren át üldöztem, de nagyon meleg volt; és a gumicsizma nem ideális futófelszerelés. Különben is régóta kialakítottam magamban azt a véleményt, hogy ha az állatorvos nem tudja megfogni a páciensét, akkor nincs nagy aggodalomra ok. Amikor visszafelé ballagtam a legelőn, egy tanulság formálódott az agyamban. Valamit felfedeztem, mégpedig véletlenül. Ennek a juhnak az életét nem a gyógykezelés mentette meg, csak az, hogy megszüntettem a fájdalmat, s ezáltal a természetnek módja volt a maga gyógyító munkáját - 126 -
elvégezni. Ezt a leckét sohasem felejtettem el; a súlyos állandó fájdalomtól, s a vele járó rémülettől és megrázkódtatástól sújtott állat gyakran a pusztulásba menekül, s ha az ember képes megszüntetni a fájdalmat, elképesztő dolgok történhetnek. Logikusan nehéz ezt megmagyarázni, de tudom, hogy így van. Mire visszaértem Mr. Kitsonhoz, a nap égette a tarkómat, s éreztem, hogy izzadság szivárog az ingem alatt. A nagydarab ember még mindig a juhot figyelte, amely abbahagyta az ügetést, és elégedetten legelte a füvet. - Én nem értem - dörmögte, s megvakarta állán a gyér borostát. - Két álló nap, és meg se mozdult. - Felém fordult s a szeme kitágult. - Mondok én magának valamit, fiatalember. Az ember azt hihette vóna, hogy elkábították.
31. Nehéz volt Mr. Kitson juhát kiszorítani a gondolataimból, de kénytelen voltam, mert a birkaszezon idején is változatlanul előkerültek a praxis egyéb problémái. Közöttük a Flaxtonék uszkárja, Penny. Penny első látogatását a rendelőbe emlékezetessé tette gazdasszonya csinossága. Mikor kidugtam fejem a várószoba ajtaján és azt mondtam, „Kérem a következőt”, Mrs. Flaxton kis kerek arca s felette a kékesfekete haj csillogó szoros fejfedője szinte fénybe borította a szobát, mint egy világítótorony. Ezt a benyomást alkalmasint erősítette az a tény, hogy Mrs. Flaxton mellett a kilencvenkilós Mrs. Barmby ült, aki körömvágásra hozta el a kanáriját, és a csaknem kilencvenéves Mr. Spence, aki bolhaport akart vinni a macskájának, de mindenképpen jólesett ránézni. Nemcsak azért, mert csinos volt; a tágra nyílt szemű ártatlansága és állandó mosolya is vonzott. A térdén ülő Penny is mosolyogni látszott a homlokáról kunkorodó barna szőrtömeg alól. A vizsgálóban feltettem a kis kutyát az asztalra. - Nos, mi a baj? - Időnként hány és hasmenése van - mondta Mrs. Flaxton. - Tegnap kezdődött. - Értem. - Megfordultam és felemeltem a görkocsiról a hőmérőt. - Változtattak az étrendjén? - Nem, egyáltalán nem. - Hajlamos megenni a szemetet, ha kinn jár? Mrs. Flaxton a fejét rázta. - Nem, általában nem. De azt hiszem, a legilledelmesebb kutya is belekóstol egy-egy döglött madárba és más ilyen szörnyűségekbe. - Nevetett, és Penny visszanevetett rá. - Van egy kis hőemelkedése, de nagyon élénknek látszik. - Átfogtam a kutya középtáját. Hadd tapogassuk meg a hasikádat, Penny. A kis állat összerezzent, mikor óvatosan végigtapogattam a hasát és az egész gyomor és bélrendszer érzékenynek látszott. - Gyomor-bélgyulladása van - mondtam. - De elég enyhének látszik, és úgy vélem, hamarosan túl lesz rajta. Adok orvosságot, és jó volna néhány napig könnyű diétán tartani. - Igen, azt kap majd. Nagyon szépen köszönöm. - Mrs. Flaxton megveregette a kutyája fejét, és még kedvesebben mosolygott. Úgy huszonhárom éves lehetett, fiatal férjével nemrég jött Darrowbyba. A férfi az egyik nagy mezőgazdasági cég képviselője volt, ők látták el takarmánypogácsával a farmokat, és körútjaim során találkoztam vele néha. Mint a feleségéből, sőt a kutyájából is, áradt belőle a lelkes szívélyesség légköre. Mrs. Flaxtont egy üveg bizmut, kaolin és klorodin keverékkel bocsátottam útjára - ez volt egyik nagy becsben tartott gyógyszerünk. A kis kutya farkát csóválva leszökdelt a rendelő lépesőin, s én igazán nem számítottam semmiféle további bajra. Három nap múlva azonban Penny újra megjelent a rendelőben. Még mindig hányt, és a hasmenése sem csökkent. Megint feltettem a kutyát az asztalra, s újból megvizsgáltam, de semmi jelentőset nem találtam. Most már öt napja szenvedett ettől a legyengítő állapottól, de ha vesztett is valamennyit a kackiásságából, még mindig nagyon élénk volt. A törpe uszkár kicsi, de szívós és nagyon bátor, és ez sem volt hajlandó olyan könnyen megadni magát bárminek. - 127 -
De azért nem tetszett a dolog. Nem maradhat ilyen állapotban. Elhatároztam, hogy szén és összehúzószerek keverékével fogom kezelni, ezt már korábban is eredményesen használtam. - Ez egy kicsit gusztustalannak látszik majd. - mondtam, mikor átadtam a fekete szemcsékkel teli dobozt Mrs. Flaxtonnak. - De eddig igen hatásosnak találtam. Eszik a kutya, ugye? Keverje bele az ételébe. - Köszönöm. - Rám mosolygott azzal a csodálatos mosolyával, betette a dobozt a táskájába, és én kikísértem az ajtóig. A babakocsit kinn hagyta a lépcsőnél, s én tudtam, mielőtt benéztem volna a kocsi teteje alá, milyen babát fogok benne találni. Úgy is volt: a pufók arc kerek, barátságos szemekkel fordult felém, aztán örvendező vigyorgás húzta szét. Szerettem ilyen emberekkel találkozni, de ahogy távolodtak az utcán, Penny érdekében őszintén reméltem, hogy hosszú ideig nem látom őket. De tévedtem. Két nap múlva visszajöttek, s az uszkáron most már mutatkoztak a baj jelei. Mozdulatlanul állt, üres volt a tekintete, amíg vizsgálgattam, s csak néha billentette meg a farkát, mikor a fejét simogattam és beszéltem hozzá. - Sajnos, nem javult az állapota, Mr. Herriot - mondta az úrnője. - Alig eszik, s az étel csak átszalad rajta. És iszonyúan szomjas - mindig ott van a vizestáljánál, aztán kiadja magából. Bólintottam. - Tudom. Ez a belső gyulladás rettentően megkívántatja vele a vizet, és persze minél többet iszik, annál többet hány. És ettől roppantul legyengül. Megint változtattam a kezelésen. Sőt, az elkövetkező pár nap alatt végigpróbáltam a létező orvosságoknak szinte az egész skáláját. Fanyar mosollyal gondolok vissza rá, mi mindent adtam a kicsi kutyának: ipecacuana port és ópiumot, nátrium-szalicilátot és kámfortinktúrát, még szokatlan egzotikumokat is, mint haematoxilinfőzetet és caryopyhylluminfúziót, amelyek hál' isten rég feledésbe mentek. Valamelyest segíthettem volna rajta, ha egy bélaktív antibiotikumom van, mint a neomicin, de így nem jutottam semmire. Naponta kimentem Pennyhez, mert állapota nem engedte, hogy a rendelőbe hozzák. Maránta és forralt tej diétára fogtam, de akárcsak a gyógyszeres kezelés, ez sem ért semmit. S a kicsi kutya mindegyre gyengült. A drámai pillanat egy nap hajnali háromkor érkezett el. Felemeltem az ágy menti telefont, és Mr. Flaxton enyhén remegő hangja hallatszott a kagylóból. - Elnézését kérem, hogy ilyen időpontban felébresztettem, Mr. Herriot, de szeretném, ha eljönne és megnézné Pennyt. - Miért, rosszabbul van? - Igen... és... szóval... most már kínlódik. Látta délután, ugye? Azóta csak ivott és hányt, és folyik belőle állandóan a széklet, és most már nem bírja. Csak fekszik a kosarában és sír. Biztosan nagy fájdalmai vannak. - Rendben van, pár perc múlva ott vagyok. - Köszönöm. - Pár pillanatig hallgatott. - És Mr. Herriot... hoz magával valamit, amivel el tudja altatni, ugye? Kedvem sose szárnyal magasan az ilyen hajnali órán, s most egyenesen a mélybe zuhant. - Ilyen nagy a baj? - Őszintén szólva nem bírjuk már nézni. A feleségem úgy kiborult... nem hiszem, hogy tovább el tudná viselni. - Értem. - Letettem a telefont, és olyan erővel löktem le magamról az ágyneműt, hogy Helen felébredt. Az állatorvos-feleség egyik keresztje, hogy hajnalban megzavarják, de rendesen olyan csendben másztam ki az ágyból, ahogy csak tudtam. Most azonban fel-alá dobogtam a szobában, rángattam magamra a ruhát, és magamban motyogtam; s bár Helen bizonyára tűnődhetett, hogy ez a mostani válság mit jelent, bölcsen hang nélkül figyelt az ágyból, míg el nem oltottam a villanyt, és ki nem mentem. Nem kellett messze mennem. Flaxtonék az egyik Brawton Road-i földszintes házban laktak, nem egészen egy mérföldre. A fiatal pár házikabátban a konyhába vezetett, s még oda sem értem a sarokban álló kutyakosárhoz, már hallottam Penny nyüszítését. Nem kényelmesen összegömbölyödve feküdt, hanem a mellén, fejét előrenyújtva, szemlátomást erős kínok között. Alácsúsztattam a kezem és felemeltem: szinte nem is volt súlya. A törpeuszkár a legjobb állapotában is meglehető- 128 -
sen könnyű, de Penny hosszú betegsége után olyan volt hányástól és hasmenéstől nedves és mocskos göndör barna bundájában, mint egy bekoszolódott kis bogáncspihe. Mrs. Flaxton most az egyszer nem mosolygott. Láttam, hogy beszéd közben alig tudja viszszatartani a könnyeit. - A legirgalmasabb az volna... - Igen... igen... - Letettem az apró állatot a kosarába, s kezemre támasztva állam, leguggoltam mellé. - Igen, azt hiszem, igaza van. De nem mozdultam, csak guggoltam tovább, s hitetlenkedve bámultam kudarcom bizonyítékát. A kutya csak kétéves volt - előtte egy egész futással, ugrással, ugatással teli élet; csupán gyomor-bélgyulladástól szenved, s én most kioltom benne az utolsó szikrát. Ez lesz nagyjából az egyetlen pozitív eredmény, amit e hosszú idő alatt elértem nála, gondoltam keserűen. Nagy fáradtság fogott el, éspedig nem csupán ezért, mert felriasztottak álmomból. Egy öregember lassú, merev mozdulataival álltam talpra, s már éppen elfordultam volna, mikor észrevettem valamit a kis állaton. Megint a mellkasán feküdt, előrenyújtotta a fejét, kitátotta a száját, s kilógott a nyelve, úgy lihegett. Ezt én valahol már láttam valamikor... ezt a testtartást... a kimerültséget, fájdalmat, sokkot... csaknem észrevétlenül csúszott álmos agyamba, hogy éppen olyan, mint Mr. Kitson juha abban a sötét sarokban. Más állatfaj, igaz, de minden egyéb jel azonos. - Mrs. Flaxton - mondtam -, szeretném Pennyt elaltatni. Nem úgy, ahogy maga gondolja, hanem érzésteleníteni. Ha megszűnik egy időre ez az örökös ivás, hányás, erőlködés, akkor talán segít a természet. A fiatal pár néhány pillanatig bizonytalanul nézett, aztán a férj szólalt meg. - Nem gondolja, hogy eleget szenvedett, dr. Herriot? - De igen, eleget. - Végighúztam az ujjaimat borzas, fésületlen hajamon. - De ez nem okoz neki több szenvedést. Semmit sem fog tudni róla. Még mindig haboztak, s én folytattam: - Nagyon szeretném megpróbálni - valami szöget ütött a fejembe. Egymásra néztek, azután Mrs. Flaxton bólintott. - Rendben van, csinálja, de ez lesz az utolsó, ugye? Kimentem az éjszakába a kocsimhoz ugyanazért az üveg Nembutalért, s igen kis adagot adtam be az apró állatnak. Épp olyan érzéssel feküdtem le, mint annak idején a juhval kapcsolatban: bármi történjék is, nem fog tovább szenvedni. Másnap reggel Penny még mindig békésen elnyúlt az oldalán, s amikor délután négy óra körül ébredezni kezdett, újra megismételtem az injekciót. Mint a juh, ő is negyvennyolc órát aludt, s amikor talpra kecmergett, nem indult rögtön a vizesedénye felé, mint annyi napon át tette. Ehelyett bizonytalan lábakon kiment, és járt egyet a kertben. Ettől fogva a gyógyulás, ahogy az esetleírásokban mondják, eseménytelen volt. Vagy ahogy én mondanám, csodálatos, bámulatos módon egyszerűen meggyógyult, és soha többé nem betegedett meg hosszú élete során. Helen és én eljártunk teniszezni a darrowbyi krikettpálya melletti füves pályákra. Flaxtonék is teniszeztek, és mindig elhozták magukkal Pennyt. El-elnéztem a drótkerítésen át, hogyan hancúrozik a többi kutyával, s később Flaxtonék gyorsan növő fiával, és csodálkoztam. Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy minden állatbetegségre teljes anesztéziát ajánlok, de tudom, hogy az altatásnak megvan a maga határozott helye. Manapság kitűnő nyugtatószerek egész sora áll a rendelkezésünkre, s ha kutyáknál heveny gyomor-bélgyulladással találkozom, a rendes kezelésen felül ilyet is alkalmazok, mert lefékezi a halálosan kimerítő körforgást, és kizárja a vele járó kínt és félelmet. Az elkövetkező években, valahányszor rohangászni láttam a csillogó szemű, bőrébe alig férő Pennyt, újból feltört bennem a hálaérzet azért a gyógymódért, amit véletlenül fedeztem fel egy istálló sötét sarkában.
32. - 129 -
Ez volt az igazi Yorkshire: a tiszta mészkőfal végighúzódott a domb peremén, s az ösvény élénkzölden vágott át a sűrű hangán. Arcom az illatos szellőnek kitárva megint a régi bizsergető csodát éreztem, hogy egyedül vagyok a hatalmas lápon, ahol semmi sem mozdul, s a lila virágok és zöld fű tágas mérföldjei messze elnyúlnak, s beleolvadnak az égbolt párás kékjébe. De igazából nem voltam egyedül. Velem volt Sam, s ez nagy különbséget jelentett. Helen sok mindent hozott az életembe, köztük talán a legkedvesebbet, Samet; Sam kopó volt, Helen személyes kedvence. Úgy kétéves lehetett, mikor először találkoztunk, és nem sejthettem, hogy hűséges társam, autós kutyám, barátom lesz, aki mellettem fog ülni a vezetés magányos óráiban, míg élete véget nem ér tizennégy éves korában. Ő volt az első azoknak a dédelgetett kutyáknak a sorában, amelyeknek bajtársiassága meleget és fényt adott a munkában töltött időmnek. Sam első látásra örökbe fogadott. Mintha olvasta volna a Hűséges Kutyák Kézikönyvét, mindig a közelemben volt; mancsát a műszerfalra tette, és feszülten figyelt a szélvédőn át, ha úton voltam; fejét a lábamra fektette egyetlen szobánkban; mögöttem kocogott, ha mentem valahová. Ha megittam egy pohár sört valamelyik ivóban, ott feküdt a székem alatt, s még amikor hajat vágattam a borbélynál, akkor is elég lett volna felemelni a fehér lepedőt, hogy előtűnjön a lábam alatt kuporgó Sam. Egyetlen helyre nem mertem elvinni: moziba. Ilyen alkalmakkor az ágy alá kúszott és duzzogott. Legtöbb kutya szeret kocsiban utazni, Samnek azonban ez csillapíthatatlan szenvedélye volt - még éjszakánként is, boldogan felállt kosarából, mikor az egész világ aludt, nyújtózott egypárat, s jött utánam ki a hidegbe. Még ki sem nyitottam egészen a kocsi ajtaját, ő már benn volt az ülésen, s ez annyira részévé vált az életemnek, hogy Sam halála után sokáig ösztönösen nyitva tartottam az ajtót, őrá várva. S még ma is emlékszem, milyen fájdalmat okozott, hogy nem ugrik be. Jelenléte sokkal gazdagabbá tette azokat a szüneteket, amelyeket mindennapos körútjaimon engedélyeztem magamnak. Az irodákban, gyárakban teaszünetet tartanak, én viszont csak megállítottam a kocsit és kiléptem a pompába, amely mindig kéznél volt, s egy kis ideig rejtett ösvényeken, erdőkön át barangoltam, vagy mint ma is, a dombtetőkön végigkanyargó, fűvel benőtt csapán. Ez a régi szokás most új értelmet kapott. Aki valaha is sétáltatott kutyát, ismeri azt a tartós jó érzést, amit a szeretett állatnak nyújtott öröm ad, s az előttem ügető kis alak olyan mélységet adott sétáimnak, ami eddigelé hiányzott. Az ösvény kanyarulatán túl olyan helyre jutottam, ahol a hanga vastagon leágazott a domboldalon egy hívogatóan a napba néző kis lejtő mentén. Ennek a csábításnak sohasem tudtam ellenállni. Megnéztem az órámat: ó, még van néhány felesleges percem, nem vár semmi sürgős, csak a tuberculinvizsgálat Mr. Dacrenél. A következő pillanatban elnyúltam a rugalmas szárakon, a világ legcsodálatosabb természetes matracán. Félig csukott szemmel védekezve a nap ragyogása ellen feküdtem, a nehéz hangaillat körülfogott, s láttam a felhők árnyékát átsuhanni a lejtők oldalán, kurta borút borítva a vízmosásokra és repedésekre, de lángoló zöld színt húzva maguk mögött. Ilyen napokon voltam a leginkább hálás azért, hogy falusi körzetben dolgozom; az ingujjas napokon, mikor a kopár magaslatok sivár fenyegetése barátságossá oldódott, amikor egynek éreztem magam a körülöttem lévő levegős élettel és sarjadással, és boldog voltam, hogy az lettem, amit álmomban sem gondoltam volna, számosállatok orvosa. Társam valószínűleg valahol kinn jár, gürcöl a körútján, Tristan meg alighanem a Skeldale House-ban tanul. Ez nem volt holmi csekélység, mert az utóbbi időkig nem láttam, hogy Tristan egyszer is kinyitott volna egy tankönyvet. Azzal a fajta ésszel áldotta meg a jó sorsa, amely feleslegessé tette a magolást, de idén készült letenni az utolsó vizsgáit, s ez még őt is rászorította a tanulásra. Nem kételkedtem benne, hogy rövidesen diplomás ember lesz, és bizonyos szempontból véteknek látszott, hogy szabad szellemét lebéklyózza az állatorvosi praxis valósága. Egy csillogó fejezet ér ezzel véget. Hosszú fülű fej takarta el a napot: jött Sam és a mellemre ült. Kérdően nézett rám. Nem értett egyet ezzel a lustálkodással, de tudtam, hogy ha nem mozdulok, néhány perc múlva filozofikusan összegömbölyödik a bordáimon és alszik, amíg menni nem akarok. Ezúttal azonban válaszol- 130 -
tam a kimondatlan kérésre, mert felültem, és Sam boldogan ugrált körülöttem, mikor felálltam és elindultam a kocsi és Mr. Dacre felé, a tuberculinvizsgálatra. - Lépj odébb, Bill! - kiáltotta Mr. Dacre valamivel később, és megcsavarta a nagy bika farkát. Akkoriban csaknem minden farmer tartott bikát, és valamennyit Billnek vagy Billynek hívták. Ez alighanem azért kapta a felnőtt változatot, mert nagyon érett állat volt. Engedelmes jószág lévén a farokhúzásra oldalt csoszogott nagy testével, s így elég helyet hagyott, hogy benyomuljak közte és a deszka választófal között, amelyhez odaláncolták. Tuberculinvizsgálatot csináltam, és csupán az intradermális reakciót akartam megmérni. Nagyon tágra kellett nyitnom a tolómércét, hogy befogja a hatalmas nyak bőrének vastagságát. - Harminc - szóltam ki a farmernek. Beírta a számot a vizsgálati könyvbe, és nevetett. - A mindenit, derék irha van rajta. - Igen - mondtam kifelé nyomakodóban. - De hát igen nagy állat. Hogy milyen nagy, azt rögtön tapasztalhattam, mert a bika hirtelen körbefarolt, és nekiszegezett a választófalnak. Tehenek minduntalan megtették ezt velem, és én hátamat nekitámasztva annak, ami éppen mögöttem volt, ellöktem őket magamtól. De Bill-lel más volt a helyzet. Levegőért kapkodva teljes erővel nyomtam a zsírdombokat, amelyek a hatalmas rozsdabarna oldalát borították, de akár egy házat próbáltam volna odábbtolni. A farmer ledobta a könyvet, és újból megragadta a bika farkát, de ez alkalommal az állat nem vett róla tudomást. Viselkedése nem tanúskodott rosszindulatról - csupáncsak kényelmesen nekitámaszkodott a deszkának, s nem hinném, hogy észrevette azt a parányi emberlényt, aki eszeveszetten tekergett a mellkasa mellett. De mindegy, szándékosan csinálta-e vagy sem: belőlem lassan kinyomta az életet. Kidülledő szemmel, nyögve, alig jutva lélegzethez teljes erőből küszködtem, de egy centit se tudtam mozdulni. S mikor már azt hittem, rosszabb nem lehet, Bill dörgölőzni kezdett a válaszfalhoz. Szóval ezért farolt ide; viszketett valahol, és vakarózni akart. A hatás katasztrofális volt. Biztos voltam benne, hogy a belső szerveimet péppé őröli, s ahogy teljes vakrémületben hánykolódtam, a hatalmas állat még jobban nekem támaszkodott. Nem szeretném végiggondolni, mi történt volna, ha a deszka mögöttem nem régi és korhadt, de így, éppen amikor éreztem, hogy eszméletemet vesztem, recsegés-ropogás hallatszott, és én átestem a másik állásba. Úgy feküdtem ott a törött deszkákon, mint a partra vetett hal, s felfelé nézve Mr. Dacre-re vártam, hogy a tüdőm újra működni kezdjen. A farmer átesve az első ijedségen buzgón dörzsölte a felső ajkát udvarias igyekezetében, hogy ne törjön ki belőle a nevetés. Kislányának, aki az egyik szénasaroglya kilátójából szemlélte az egészet, nem voltak ilyen gátlásai. Örömében visítva mutatott felém. - Ó, apa, apa, nézd azt az embert. Láttad, apa, láttad? Csuda mókás ember. - Valóságos nevetőgörcs fogta el. Csak úgy ötéves lehetett, de úgy éreztem, egész életében emlékezni fog a mutatványomra. Végül is feltápászkodtam, és sikerült könnyedén átsiklanom a történteken, de miután vagy egy mérföldre jutottam a farmtól, megálltam és végignéztem magamon. A bordáim meglehetősen egyformán fájtak, mintha egy könnyebb úthenger ment volna végig rajtuk, s bal fenekem egy helyütt érzékeny volt - ott estem rá a tolómércémre -, de másképp, úgy látszik, kár nélkül megúsztam. Kiszedtem a nadrágomból néhány szálkát, és megnéztem a betegek listáját. Amikor elolvastam a következő nevet, a megkönnyebbülés könnyű mosolya öntötte el az arcomat. „Mrs. Tompkin, Jasmine Terrace 14. Törpepapagáj csőrét kurtítani.” Hála az égnek az állatorvosi praxis végtelen változatosságáért. Ez után a bika után szükségem volt valamilyen apró, gyenge és ártalmatlan állatra, s az ember ebben a nemben aligha kívánhatna jobbat egy törpepapagájnál. A 14-es szám egy volt azoknak az apró, hitvány házaknak a sorában, amelyeket a bontási anyagból építkezők közt oly népszerű olcsó téglából húztak fel az első világháború után. Felfegyve- 131 -
reztem magam a csípőfogóval, és kiléptem a keskeny járdacsíkra, amely elválasztotta az ajtót az úttól. Kopogtatásomra egy kellemes külsejű, vörös hajú nő nyitott ajtót. - Mrs. Dodds vagyok, a szomszéd - mondta. - Én vigyázok az öreg hölgyre. Nyolcvan fölött van, és egyedül él. Éppen most voltam el a nyugdíjáért. Bevezetett a zsúfolt kis szobába. - Tessék lelkem - mondta az öregasszonynak, aki a sarokban ült. Letette a nyugdíjaskönyvet, és a pénzt a kandallópárkányra. - És itt van Mr. Herriot, hogy megnézze Petert. Mrs. Tompkin bólintott és mosolygott. - Nagyon jó. Szegény kis jószág alig tud enni azzal a hosszú csőrével, és aggódom miatta. Tudja, ő az egyetlen társaságom. - Igen, értem, Mrs. Tompkin. - Benéztem az ablak mellett álló kalickába, amelyben egy zöld törpepapagáj ült. - Ezek az apró madarak igen jó társaságot jelentenek, ha elkezdenek beszélni. Az öregasszony nevetett. - Igen, de furcsa ám ez. Peter bizony nemigen beszél. Azt hiszem, lusta. De szeretem, hogy itt van velem. - Persze, hogy szereti - mondtam. - De most kétségkívül tenni kell vele valamit. A csőr roppantul megnőtt, annyira alágörbült, hogy a mell tollazatát érintette. Fogóm egyetlen gyors csípésével átalakíthatom ennek a madárnak az életét. Úgy éreztem, ez igazán nekem való munka. Kinyitottam a kalicka ajtaját, és lassan bedugtam a kezem. - Gyere, Peter - fuvoláztam, mikor a madár elreppent tőlem. Hamarosan sarokba szorítottam, és óvatosan körülfogtam ujjaimmal. Kiemeltem a kalitkából, s a másik kezemmel a zsebemben kotorásztam a csípőfogó után, de amikor a madár csőréhez vittem, megtorpantam. A kis fej nem bujkált ki hetykén az ujjaim közül, hanem lazán féloldalt lógott. A szemek lecsukódtak. Egy pillanatig értetlenül néztem a madárra, aztán kinyitottam a kezem. Mozdulatlanul feküdt a tenyeremen. Nem élt. Száraz szájjal bámultam tovább; néztem a tollazat gyönyörű színjátszását, a hosszú csőrt, amelyet már nem kellett levágnom, de legfőképp a mutatóujjamon átbukó fejet. Nem szorítottam meg, nem bántam vele durván, mégis elpusztult. Bizonyára a puszta rémülettől. Mrs. Dodds és én döbbenten néztünk egymásra, s én alig mertem a fejem Mrs. Tompkin felé fordítani. Mikor végre megtettem, meglepetésemre azt láttam, hogy most is bólogat és mosolyog. Félrehívtam a szomszédasszonyt. - Mrs. Dodds, jól lát az öreg hölgy? - Nagyon rövidlátó, de kora ellenére is igen hiú, nem hajlandó szemüveget viselni. Aztán meg rosszul is hall. - Ide figyeljen - mondtam. A szívem még mindig dörömbölt. - Nem tudom, mit csináljak. Ha megmondom neki, az borzasztó nagy megrázkódtatást okoz. Bármi megeshet. Mrs. Dodds rémült arccal bólintott. - Igen, igaza van. Nagyon szerette ezt a kis jószágot. - Csak egy megoldást tudok - suttogtam. - Nem tudja, hol kaphatnék egy másik törpepapagájt? Mrs. Dodds egy pillanatig gondolkodott. - Megpróbálhatná Jack Almondnál a városvégen. Azt hiszem, vannak madarai. Megköszörültem a torkom, de a hangom így is szárazan károgott. - Mrs. Tompkin, elviszem Petert a rendelőbe, hogy ezt a kis műtétet elvégezzem. Hamarosan visszajövök. Még mindig bólogatott és mosolygott, mikor a kalickával a kezemben kimenekültem az utcára. Három perc alatt a városvégen voltam, és kopogtattam Jack Almond ajtaján. - Mr. Almond? - kérdeztem a zömök ingujjas embertől, aki ajtót nyitott. - Személyesen, fiatalember. - Lassú, jóindulatú mosoly ült ki az arcára. - Vannak madarai? Méltóságteljesen kihúzta magát. - Vannak bizony, hiszen én vónék az elnöke a Darrowby-Houlton Díszmadár Egyesületnek. - 132 -
- Remek - mondtam sietősen. - Van zöld törpepapagája? - Van kanárim, törpepapagájom, papagájom, kakadum... - Nekem egy törpepapagáj kell. - Nohát van nekem albinóm, zöldeskékem, csíkosom, tarkám. - Nekem egy zöld kell. Enyhén neheztelő kifejezés suhant át az arcán, mintha sietségemet kissé illetlennek találná. - Igen..., hát menjünk be és nézzünk körül. Mentem a nyomában, ahogy sietség nélkül átvágott a házon, ki a hátsó udvarba, amelynek nagy részét egy hosszú pajta foglalta el, s benne elképesztően sokféle madár. Mr. Almond gyengéd büszkeséggel nézte őket, s kinyitotta száját, mint aki előadásba akar fogni, aztán mintha eszébe jutott volna, hogy türelmetlen alakkal van dolga, és visszakényszerítette magát a közvetlen tennivalóhoz. - Ottan van egy helyes zöld. De kicsinykét öregebb a többinél. Még beszélni is megtanítottam. - Annál jobb, éppen ilyen kell. Mennyit kér érte? - De... van itt egypár nagyon szép madár. Hadd mutatom meg őket... Karjára tettem a kezem. - Nekem az kell. Mennyi? Leverten elhúzta a száját és vállat vont. - Tíz shilling. - Helyes. Lökje be ebbe a kalitkába. Száguldva indultam vissza, és ahogy belenéztem a visszapillantó tükörbe, láttam még, hogy szegény ember szomorúan néz utánam a kapujából. Mrs. Dodds már várt rám a Jasmine Terrace-on. - Gondolja, hogy helyesen cselekszem? - kérdeztem tőle suttogva. - Biztosra veszem - felelte. - Szegény öregasszony, nincs ami elfoglalja, és biztos felizgatná magát Peter miatt. - Én is így gondoltam. - Bementem a nappaliba. Mrs. Tompkin rám mosolygott, mikor beléptem. - Hamar ment, Mr. Herriot. - Igen - mondtam, és felakasztottam a kalitkát az új madárral szokásos helyén az ablak mellett. - Azt hiszem, most már minden rendben lesz. Hónapokig nem mertem a kezem bedugni egy törpepapagáj kalitkájába. Sőt, a mai napig jobban szeretem, ha a tulajdonos veszi ki helyettem a madarat. Az emberek furcsán néznek rám, mikor erre kérem őket; gondolom, azt hiszik, hogy félek az apró jószág csípésétől. Az is hosszú időbe tellett, mire megint vissza mertem menni Mrs. Tompkinhoz, de egy nap a Jasmine Terrace-on mentem végig, és hirtelen ötlettől vezetve megálltam a 14. szám előtt. Maga az öreg hölgy nyitott ajtót. - Hogy... - mondtam - hogy van... ö...? Egy pillanatig vaksin nézett rám közelről, aztán felnevetett. - Ó, most már látom, ki maga. Peterre gondol, ugye, Mr. Herriot. Nagyon jól van. Jöjjön be és nézze meg. A kis szobában a kalitka még mindig az ablak mellett lógott, és II. Peter gyors pillantást vetett rám, aztán tiszteletemre egy kis előadást tartott: ide-oda ugrált a kalitka rácsain, fel-alá szaladt a létráján, s párszor megszólaltatta a kis csengőjét, mielőtt visszatért volna ülőhelyére. Úrnője felnyúlt, megpöcögtette a fémet, és szeretettel nézett a madárra. - Ha hiszi, ha nem - mondta -, olyan, mintha nem is ugyanaz a madár volna. Nyeltem egyet. - Igazán? És miben más? - Hát most olyan tevékeny. Élénkebb már nem is lehetne. Tudja, egész nap fecseg nekem. Csudálatos, hogy mit tesz egy csőrkurtítás.
33. - 133 -
A név ott volt a kertkapun - Orgona lak. Elővettem az előjegyzési listát, és újból ellenőriztem a feljegyzést. „Cook, Orgona lak, Marston Hall. Szuka késik a szüléssel.” Ez az, itt áll a tizenkilencedik századi kastély, Marston Hall területén; a kastély kerek tornyai alig fél mérföldre innen emelkednek a fenyőfák sávja fölé. Az ajtót egy hatvan év körüli, sötét bőrű, durva arcvonású nő nyitotta ki, és mosolytalanul nézett rám. - Jó reggelt, Mrs. Cook - mondtam. - Eljöttem megnézni a kutyáját. Még mindig nem mosolygott. - Nagyon jó. Kérem, jöjjön be. Bevezetett a kis nappaliba, s amint a kis Yorkshire terrier leugrott az egyik karosszékből, megváltozott a modora. - Gyere ide, Cindy drágám - búgta. - Ez az úr eljött, hogy segítsen neked. - Lehajolt, és szeretettől sugárzó arccal megsimogatta a kis állatot. Leültem egy másik karosszékbe. - Hát mi a baj, Mrs. Cook? - Majd meghalok az aggodalomtól. - Idegesen összekulcsolta a kezét. - Tegnap kellett volna megkölykeznie, de semmi sem történt. Egész éccaka nem tuttam aludni - belehalok, ha ennek a kutyának valami baja lesz. Néztem az úrnője simogatásától farkát csóváló, csillogó szemmel felfelé néző terriert. - Egyáltalán nem látszik rajta, hogy szenvedne. Mutatkoztak már a vajúdás jelei? - Hogy érti? - Hát zihált-e vagy zaklatott volt-e? Van folyása? - Nem, semmi ilyen nem volt. Intettem Cindynek, beszéltem hozzá, s a kutya félénken odajött a linóleumpadlón, és végül ölembe vehettem. Megtapogattam a kitágult hasat; sok kölyök volt odabenn, de minden rendben lévőnek látszott. Megmértem a hőmérsékletét - az is normális volt. - Hozzon kérem, Mrs. Cook, meleg vizet és szappant - mondtam. A terrier olyan kicsi volt, hogy a leszappanozott és fertőtlenített kisujjammal tudtam csak megvizsgálni; óvatosan tapogattam előre, a vagina fala száraz és tapadós volt, s a méhnyak, mikor elértem, szorosan zárt. Megmostam és megtöröltem a kezem. - Ez a kis szuka még messze van a kölykezéstől, Mrs. Cook. Biztos, hogy nem tévesztette el a dátumot? - Nem én, tegnap volt hatvanhárom napja. - Elgondolkozott egy pillanatra. - Egyet el köll magának mondanom, fiatalember. Cindynek már vótak korábban kölykei, és akkor is ugyanígy csinált - sehogy se akart hozzákezdeni a dologhoz. Ez két esztendeje vót, mikor odaát laktam Listondale-ban. Kihívtam hozzá Mr. Broomfieldet, az állatorvost, az adott neki egy injekciót. Csudálatos vót - félórával utána lekölykezett. Mosolyogtam. - Igen, biztosan pituitrin volt. Már benne lehetett a kölykezésben, mikor Mr. Broomfield látta. - Akárhogyan van is, fiatalember, szeretném, ha beadna neki egyet. Nem állom tovább ezt a feszültséget. - Sajnálom. - Letettem Cindyt az ölemből, és felálltam. - Nem tehetem. A jelen szakaszban nagyon ártalmas volna. Rám meredt, s eszembe villant, hogy ez a sötét arc nagyon fenyegető tud lenni... - Szóval nem csinál semmit? - Hát... - Vannak alkalmak, mikor csillapíthatja a kedélyeket, ha valami tennivalót adunk az ügyfélnek, még ha szükségtelen is. - Igen, vannak a kocsiban bizonyos tablettáim. Azok jó kondícióban tartják majd a kiskutyát, míg le nem kölykezik. - De én sokkal jobban szeretném azt az inekciót. Csak egy kis szúrás volt. Mr. Broomfield elintézte egy másodperc alatt. - 134 -
- Biztosíthatom önt, Mrs. Cook, hogy e pillanatban ez nem lehetséges. Behozom a tablettákat a kocsiból. Összeszorította a száját. Láttam, hogy súlyosan csalódott bennem. - Hát jó, ha nem csinálja meg, akkor jobb, ha behozza azokat az izéket. - Elhallgatott. - És a nevem nem Cook. - Nem? - De nem ám, fiatalember. - Nem látszott hajlamosnak arra, hogy további felvilágosítással szolgáljon, így hát zavartan kimentem. Kinn az úton, néhány lépésre a kocsimtól egy ember éppen be akarta indítani a traktorját. Odaszóltam neki. - Hé, a hölgy itt benn azt mondja, hogy nem Cooknak hívják. - Abba biza igaza van. Nem a neve cook, hanem a foglalkozása. Ő a szakácsné a kastélyban. Összekeverte maga eztet. - Jóízűt nevetett. Hirtelen minden megvilágosult, a bejegyzés a naplóban, minden. - Hát akkor mi az igazi neve? - Booby - kiáltotta, éppen mikor a traktor felbődült. Furcsa név, gondoltam, miközben előszedtem ártalmatlan vitamintablettáimat a csomagtartóból és visszatértem a házikóba. Odabenn számos „Igen, Mrs. Booby” és „Nem, Mrs. Booby” bevezetésével igyekeztem helyrehozni a dolgot, de a hölgy nem engedett fel. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, biztos vagyok benne, hogy napokig nem történik semmi, de nem tudtam, hatnak-e rá a szavaim. Vidáman visszaintegettem az ösvényről. - Isten vele, Mrs. Booby - kiáltottam. - Nyugodtan hívjon fel, ha valami aggasztja. Mintha nem hallotta volna. - Bár azt csinálná, amit kértem - siránkozott. - Hiszen csak egy kis szúrás vót. A derék hölgy csakugyan nyugodtan felhívott. Másnap megint rám szállt, s ki kellett rohannom hozzá. Mondanivalója ugyanaz volt, mint korábban: azt a csodálatos injekciót akarja, amitől a kölykök csak úgy kipattannak, éspedig most rögtön akarja. Mr. Broomfield nem vacakolt és vesztegette az időt, mint én. És kihívott a harmadik, a negyedik, az ötödik reggelen is Marstonba, hogy megvizsgáljam a kis szukát és elmondjam ugyanazt a magyarázatot. A fejlemények a hatodik nap jutottak el a csúcspontra. Az Orgona lak szobájában a két sötét szem kétségbeesett fénnyel meredt az enyémbe. - Én ezt nem bírom tovább, fiatalember. Mondom magának, hogy belehalok, ha valami baja lesz ennek a kutyának. Nem érti? - Persze, tudom, mennyire szereti, Mrs. Booby. Nagyon megértem magát, higgye el. - Akkor miért nem csinál valamit? - kaffantotta. Belevájtam a körmöm a tenyerembe. - Ide hallgasson, már megmondtam. A pituitrin injekciótól összehúzódnak a méhfalak, tehát csak akkor adható be, amikor megkezdődött a vajúdás és a méhnyak kinyílt. Ha úgy látom, hogy itt az ideje, beadom, de most esetleg megrepedne tőle a méh. Belepusztulhatna a kutya. - Elhallgattam, mert úgy éreztem, apró buborékok gyűlnek a szájam szögletében. De nem hinném, hogy egyetlen szavamat is hallotta. Kezébe ejtette a fejét. - Ilyen hosszú idő, nem bírom már. Én is elgondolkodtam, hogy meddig bírom még. Hasas Yorkshire terrierek szökdeltek álmaimban éjszakánként, s minden nap legelőször néma fohászra fakadtam, hogy bár megszülettek volna a kölykök. Kinyújtottam a kezem Cindy felé, s a kutya vonakodva odakúszott hozzám. Teljesen elege volt ebből az idegenből, aki minden nap eljött, összenyomkodta, és beledugta az ujját; most is remegő lábbal és rémült szemmel vetette magát alá a megaláztatásnak. - Mrs. Booby - mondtam. - Egészen biztos, hogy nem jutott kankutya Cindyhez a maga által megadott dátum után? Elfintorodott. - Folyvást ezt kérdi tőlem, hát gondulkodtam rajta. Hát ha jól emlékszem, talán egy héttel később összejöttek. - Hát akkor ez az! - Széttártam a karom. - A második párzáskor fogant meg, tehát holnap kéne, hogy eljöjjön az ideje. - 135 -
- De én jobb szeretném, ha ma elintézné, mint Mr. Broomfield... csak egy kis szúrás. - De Mrs. Booby...! - És hadd mondjak még valamit. Az én nevem nem Booby. Megmarkoltam a szék támláját. - Nem? - Nem! - Hát... akkor mi? - Dooley, érti, Dooley. - Nagyon bosszúsnak látszott. - Értem, értem... - Végigbotorkáltam a kerti úton, és elhajtottam. Nem volt szívvidító távozás. Másnap reggel alig tudtam elhinni, hogy nem hívnak fel Marstonból. Végre talán minden rendbe jött. De megállt bennem az ütő, mikor körutam során az egyik farmon átadták az üzenetet, hogy sürgősen menjek az Orgona lakba. A körzet legtávolabbi végén jártam, s éppen javában küszködtem egy nehéz borjúelléssel, így hát csak jó három óra múlva szálltam ki az immár ismerős kerti kapunál. A ház ajtaja nyitva volt, s ahogy befelé baktattam az ösvényen, egy kis barna rakéta vágódott ki felém. Cindy volt az, de egy megváltozott Cindy, egy ugató, vicsorgó darabka vadság; bár visszaléptem, belevágta fogát a nadrágom felhajtójába, és elszántan fogta. Fél lábon ugrálva próbáltam lerázni a morgó kis jószágot, mikor a felcsattanó, csaknem lányos kacagás arra késztetett, hogy hátranézzek. Mrs. Dooley roppant derűvel figyelt az ajtóból. - Bizisten megváltozott, mióta lekölykezett. Ez mutatja, milyen jó anya, mennyire vigyáz a kölykeire. - Szeretetteljesen nézte a bokámról himbálózva csüggő kis állatot. - Lekölykezett? - Igen, mikor azt mondták, hogy maga sokáig ellesz, felhívtam Mr. Farnont. Azonnal kijött, és tudja mit, ő beadta Cindynek azt az inekciót, amit elejitül fogva akartam. És mondhatom, még ki se ért a kertkapun, máris jöttek a kölykek. Hét darab - csuda szépek. - Hát ez nagyon jó, Mrs. Dooley - pompás. - Siegfried nyilván kitapintotta az első kölyköt a hüvelyben. Végül is sikerült megszabadulnom Cindytől, s amikor úrnője felvette, kimentem a konyhába, hogy szemügyre vegyem a családot. Csakugyan pompás kölykök voltak; egyenként felvettem a vinnyogó kis cseppségeket a kosárból, miközben anyjuk úgy hörgött Mrs. Dooley karjaiban, mint egy kiéhezett farkaskutya. - Aranyosak, Mrs. Dooley - dörmögtem. Szánakozva nézett rám. - Megmondtam, hogy mit csináljon, igaz, de maga nem hallgatott rám. Csak egy kis szúrás kellett. Ó, Mr. Farnon nagyon kedves ember - éppolyan, mint Mr. Broomfield. Ez már sok volt. - De meg kell értenie, Mrs. Dooley, hogy Mr. Farnon éppen a megfelelő időben jött. Ha én jövök… - Jó, jó, fiatalember, de legyen igazságos. Én nem hibáztatom magát, de egyik ember tapasztaltabb, mint a másik. Mindnyájunknak van mit tanulni. - Felsóhajtott az emléktől. - Csak egy kis szúrás volt - Mr. Farnon majd megmutatja magának, hogyan csinálja. Ahogy mondtam, még ki sem ért a kertkapun... Ami elég, az elég. Teljes magasságomban kihúztam magamat. - Asszonyom, Mrs. Dooley - mondtam fagyosan -, hadd ismételjem meg egyszer s mindenkorra... - Hó, hó, hó, csak ne üljön fel itt nekem a magas lóra! - kiáltotta. - Nagyon jól elboldogultunk maga nélkül, hát ne panaszkodjon. - Kifejezése nagyon szigorúvá vált. - És még valamit - én nem vagyok Mrs. Dooley. Megszédültem egy pillanatra. A világ mintha darabokra tört volna körülöttem. - Mit mondott? - Azt mondtam, én nem vagyok Mrs. Dooley. - Nem? - 136 -
- Nem! - Felemelte a bal kezét, s ahogy bambán néztem, ráébredtem, hogy bizonyára a nagy idegi nyomás miatt nem vettem észre: egyetlen gyűrű sincs rajta. - Nem! - mondta. - Hanem Miss Dooley.
34. - Ez az, amiről beszélt? - kérdeztem. Mr. Wilkin bólintott. - Igen, ez az, mindig így gyün rá. Lenéztem a lábamnál fekvő, tehetetlen görcsökben rángatózó nagy kutyára, a kimeredt szemére, a vadul bicikliző lábára. A farmer már mesélt azokról az időszakos rohamokról, amelyek elfogják a terelőkutyáját, Gypet, de most véletlenül éppen akkor lépett fel a roham, mikor más okból ki kellett jönnöm a farmra. - És azt mondja, utána jól van? - Egészséges, mint a makk. Tán úgy egy óra hosszat kicsit kába forma, de utána semmi baja. - A farmer vállat vont. - Tudja, sok kutya ment át a kezemen, és láttam öleget, amelyik rohamokat kapott. Azt hittem, tudom mindegyiknek az okát - giliszta, rossz étel, veszettség -, de ez kifog rajtam. Mindent kipróbáltam. - Ne próbálkozzon tovább, Mr. Wilkin - mondtam. - Nem tud Gypen segíteni. Epilepsziája van. - Epilepsziája? De hisz általában igen kitűnő, egészséges kutya. - Tudom. Ez ilyen betegség. Az agyának nincs semmi baja - titokzatos állapot. Az oka ismeretlen, de majdnem biztosan örökletes. Mr. Wilkin megemelintette a szemöldökét. - No, ez aztán fura. Ha örökletes, hát mér nem mutatkozott eddig? Már csaknem kétéves, és csak pár hete kezdett rá. - Ez tipikus - mondtam. - Rendszerint tizennyolc hónapos és kétéves koruk között lép fel. Gyp félbeszakított bennünket: felállt, és farkcsóválva gazdájához botorkált. Nem látszott rajta, hogy zavarná az eset. Valójában alig két percig tartott az egész. Mr. Wilkin lehajolt, és futtában megsimogatta a bozontos fejet. Kemény arcvonásai töprengően összehúzódtak. A negyvenes éveiben járó, nagydarab ember volt, s most, hogy szeme elkeskenyedett a ritkán mosolygó arcában, csaknem fenyegetőnek látszott. Nem egy embertől hallottam, hogy nem szeretné magára haragítani Sep Wilkint, s megértettem, mire gondolnak. De velem mindig rendesen bánt, pedig elég gyakran találkoztunk, hiszen csaknem ötszáz hektáron gazdálkodott. Szenvedélye volt a juhászkutya. Sok farmer nevezi be szívesen a kutyáját a versenyekre, de Mr. Wilkin a vezéralakok egyike volt. Az általa tenyésztett és idomított kutyák rendszeresen nyertek a helyi versenyeken, néha az országosakon is. S engem az nyugtalanított, hogy Gyp volt a legfőbb reménysége. Egy alomból kiválasztotta a két legjobb kölyköt Gypet és Sweepet -, és azzal az odaadással idomította őket, amely győzelemre szokta vinni. Nem hinném, hogy láttam még két kutyát, amelyik ennyire élvezte egymás társaságát; valahányszor a farmra jöttem, együtt láttam őket, néha szinte összeérő orral kukucskáltak ki a hálóhelyükül szolgáló boksz félajtaján, máskor odaadóan forogtak gazdájuk lába körül, de általában csak kettesben játszottak. Órákat tölthettek elragadtatott birkózásban henteregve, morogva és zihálva, finoman harapdálva egymás lábát. Néhány hónapja Mr. Wilkin egyik legrégibb barátjának, George Crossley-nak, aki maga is szenvedélyesen részt vett a kutyaversenyeken, vesegyulladásban elpusztult a legjobb kutyája, és Mr. Wilkin odaadta neki Sweepet. Akkoriban meglepődtem, mert Sweepen jobban fogott az idomítás, mint Gypen, és igazi bajnoknak ígérkezett. De Gyp maradt. Alighanem hiányzott neki a barátja, de akadtak még más kutyák a farmon, s ha nem is pótolták Sweepet, Gyp sohasem volt igazán magányos. Láttam, hogy a kutya gyorsan magához tér. Megdöbbentő volt, milyen hamar visszatér a normális állapot az után az ijesztő görcs után. És némi aggodalommal vártam, mit fog mondani a gazdája. - 137 -
Hideg, logikus döntése az lett volna, hogy Gypet elpusztíttatja. S ahogy elnéztem a barátságos, farkcsóváló kutyát, egyáltalán nem tetszett a gondolat. Megnyerő kutya volt. Szép, nagy csontú, jól kirajzolódó testű, és kiváltképp szembetűnő fejű; fél fülét valahogy tudta hegyezni, míg a másik laposan elnyúlt, s ettől a kutya féloldalas, komikus bájt kapott. Igazából Gyp amolyan bohócféle volt. De olyan bohóc, akiből jóindulat és bajtársiasság sugárzik. Végül megszólalt Mr. Wilkin: - Javulni fog az állapota, ha öregebb lesz? - Szinte biztosan nem - feleltem. - Szóval mindig lesznek ilyen rohamai? - Sajnos igen. Azt mondta, hogy két-három hetenként jön rá - valószínűleg így lesz ezután is, kisebb-nagyobb eltérésekkel. - De akármikor rájöhet? - Igen. - Például egy versenyen. -A farmer lehajtotta a fejét a mellére, és hangja mélyen morajlott. Szóval így állunk. A beálló hosszú csöndben a végzetes szavak mind elkerülhetetlenebbé váltak. Sep Wilkin olyan ember volt, aki nem habozik a fő szenvedélyét érintő ügyekben. Kíméletlenül kiselejtezni bármilyen állatot, amelyik nem üti meg a mértéket: ez volt az elve. Mikor végül megköszörülte a torkát, remegő gyomorral már tudtam, mit fog mondani. De tévedtem. - Ha megtartom, tud valamit csinálni vele? - kérdezte. - Adhatok neki tablettákat. Talán csökkentik a rohamok gyakoriságát. - Igyekeztem hangommal nem elárulni a lelkesedésemet. - Rendben... rendben... bemegyek majd a rendelőbe, és hozok egypárat - dörmögte. - Nagyon jó. De... ön... ugye nem használja tenyésztésre? - kérdeztem. - Nem, nem, nem - dörmögte a farmer némi ingerültséggel, mint aki nem akarja a kérdést tovább tárgyalni. És én hallgattam, mert ösztönösen éreztem, hogy nem szeretné, ha egy gyengeségén rajtakapnák: hogy kész egyszerűen díszkutyaként megtartani Gypet. Furcsa, ahogyan összeálltak különböző dolgok, és váltak egyszerre érthetővé. Ezért hagyta, hogy a jobb versenykutya, Sweep menjen el. Egyszerűen szerette Gypet. Egyszóval Sep Wilkin, akármilyen kemény ember volt is, megadta magát annak a szokatlan bájnak. Így aztán a kocsimhoz menet könnyedén az időjárásról csevegtem, de mikor már indultam volna, a farmer visszatért a fő témához. - Van még valami Gyppel, amit sose említettem - mondta az ablakhoz hajolva. - Nem tudom, összefüggésben van-e ezzel a dologgal. Soha életében nem ugatott. Meglepődve néztem rá. - Úgy érti, hogy soha, egyetlenegyszer sem? - Úgy bizony. Egy vakkantást se. A többi kutya mind lármázik, ha idegen jön a farmra, de sose hallottam, hogy Gyp akárcsak meg is nyikkant volna születése óta. - Hát ez nagyon furcsa - mondtam. - De nem hinném, hogy ez összefüggene bármilyen módon a betegségével. S ahogy beindítottam a motort, most észrevettem, hogy miközben egy szuka és két kamasz kölyke azonnal rázendített a búcsúztatóra, Gyp csupán barátságosan nézett rám, nyitott szájjal, lógó nyelvvel, de nem adott ki hangot. Néma kutya. Érdekelt a dolog. Annyira, hogy valahányszor a farmon jártam a következő hónapokban, módszeresen figyeltem a nagy juhászkutyát mindenféle foglalatosságában. De sohasem tapasztaltam változást. A rohamok között, amelyek elég rendszeresen, nagyjából háromhetes időközökben léptek fel, normális, élénk, vidám állat volt. De hangtalan. Darrowbyban is láttam, ha gazdája bejött a piacra. Gyp gyakorta ott ült a kocsi hátsó ülésén, de ha ilyenkor beszélni találtam Mr. Wilkinnel, kerültem a témát, mert mint mondtam, őt még a többi farmernél is jobban bántotta volna, ha rábizonyosodik, hogy a kutyáját nem munkakutyának tartja. - 138 -
Bennem azonban mindig élt a gyanú, hogy a farmerek a kutyák nagyobb részét kedvtelésből tartják. A birkás farmokon persze nélkülözhetetlen munkaállatok a kutyák, és máshol is jut nekik szerep azzal, hogy segítenek behajtani a marhát. De mindennapos körútjaimon gyakran kétkedve néztem a kutyákat. Láttam őket szénagyűjtéskor szekéren zötykölődni, patkányt kergetni a kepék között aratásidőben, téblábolni az épületek körül, vagy csavarogni a földeken a farmer mellett; és eltűnődtem... mit csinálnak valójában? Némely alkalmakkor gyanúm megerősödött - például mikor be akartam hajtani néhány marhát egy sarokba, s a kutya igyekezett részt venni az előadásban azzal, hogy odakapott egy farokhoz vagy csánkhoz. Ilyenkor mindig felhangzott a nyers üvöltés: „Kutya leül!” vagy „Mars kutya!” Így hát a mai napig ragaszkodom az elméletemhez: a legtöbb farmbeli kutyát kedvtelésből tartják, s azért vannak, mert a farmer szereti maga körül tudni őket. A farmereket kínpadra kellene vonni, hogy ezt bevallják, de azt hiszem, igazam van. S eközben a kutyák remekül érzik magukat. Nem kell könyörögniük, hogy sétáltassák meg őket, kinn vannak egész nap, gazdájuk társaságában. Ha valakit meg akarok találni a farmon, a kutyáját keresem, mert tudom, hogy az ember sincs meszsze tőle. Igyekszem a magam kutyáinak jó életet biztosítani, de ez nem ér fel az átlagos farmbeli kutya életével. Jött egy hosszú időszak, amikor Sep Wilkin állatállománya egészséges volt, s én nem találkoztam sem vele, sem Gyppel. Aztán véletlenül találkoztam mindkettejükkel egy juhászkutyaversenyen. Helyi esemény volt, a Mellertoni Mezőgazdasági Kiállítás kapcsán rendezték meg, s mivel a körzetben jártam, úgy döntöttem, hogy odaszököm egy órára. Magammal vittem Helent, mert ezek a versenyek mindig lenyűgöztek bennünket. Megigézett a tulajdonosok csodálatos uralma állatuk felett, a kutyák szenvedélyes részvétele, az egész művelet mesteri ügyessége. Helen belém karolt, mikor beléptünk a kapun oda, ahol a kocsik félkörben álltak a hosszú mező egyik végében. A mező folyóparton feküdt, és a fák szegélyén áttörő napfény csillogott a zátonyok bukdosó vizén, és a hosszú partszakasz vízmosta köveit vakító fehérre varázsolta. Főként résztvevőkből álló férficsoportok ácsorogtak csevegve mindenfelé. Nyugodt, barátságos, napsütötte emberek; s mivel minden társadalmi réteg képviseltette magát közöttük, a gazdag farmertől a napszámosig, öltözékük igen változatos volt; micisapkák, puhakalapok, vadászsapkák, puszta fők; tweedzakók, merev ünneplőruhák, nyitott nyakú ingek, tarka nyakkendők, néhol se gallér, se nyakkendő. Csaknem valamennyien hosszú kampósbotra támaszkodtak, amelynek a fogantyúja kosszarvból készült. Ahogy elhaladtunk mellettük, beszédtöredékek ütötték meg a fülünket. - Hát meggyüttél, Fred. - Az jól terel. - No, egyet elengedett, azér nem kap pontot. - Kissé szelesek azok a birkák. - Azok hát, a büdös állatjai. - S mindezt túlharsogta a kutyáját dirigáló ember füttyszava; minden elképzelhető magasságú és árnyalatú sípszó, melyeket időnként egy-egy kiáltás tört meg. „Leül!” „Kerüld!” Mindenkinek megvolt a maga kutyaidomítási módszere. A sorukra váró kutyákat egy sövénykerítéshez kötötték. Lehettek vagy hetvenen, s csudálatos volt látni a billegő farkaknak és barátságos kifejezéseknek ezt a hosszú sorát. Legtöbben nem ismerték egymást, de árnya sem mutatkozott a nézeteltérésnek, vagy éppenséggel a verekedő kedvnek. Úgy látszott, mintha a kis állatok buzgó engedelmessége nyájas természetük része volna. Ez vonatkozott általában a tulajdonosaikra is. Nem volt ellenséges érzület, vereség esetén bosszúság, győzelemnél rossz ízű diadalmaskodás. Ha valaki kifutott az időből, nyugodtan a sarokba terelte juhait, és filozofikus vigyorral visszatért társaihoz. Volt egy kis jámbor ugratás, de semmi más. Sep Wilkint a legjobb nézőhelyen találtuk, vagy harminc méterre az utolsó akoltól a kocsijára támaszkodott. A lökhárítóhoz kötött Gyp megfordult és rám vigyorgott. A tábori széken ülő Mrs. Wilkin a kutya vállán nyugtatta kezét: úgy látszik, neki is a szívébe férkőzött Gyp. Helen odament hozzá beszélgetni, én meg a férjéhez fordultam. - Indít kutyát ma, Mr. Wilkin? - Nem, most nem, csak nézelődni jöttem. Sok kutyát ismerek itt. Mellette álltam egy darabig, figyeltem munka közben a versenyzőket, és beszívtam a letaposott fű és a préselt dohány tiszta szagát. Előttünk, a karám mellett állt a bíró az oszlopnál. - 139 -
Vagy tíz perce állhattam ott, mikor Mr. Wilkin előremutatott a felemelt ujjával. - Nézze, ki van ott. George Crossley a nyomában kocogó Sweeppel kényelmesen közeledett az oszlop felé. Gyp hirtelen megmerevedett és nagyon feszesen felült, hegyezte a fülét, és ettől még hangsúlyosabbá vált féloldalas megjelenése. Sok hónapja nem látta fivérét és barátját; aligha emlékezhet rá, gondoltam. De láthatóan feszült érdeklődés töltötte el, s amikor a bíró meglengette fehér zsebkendőjét, s a három birkát elengedték a túlsó sarokban, lassan felállt. Mr. Crossley kézmozdulatára Sweep örömteli ügetésben kerülte meg a mezőt, s amikor a birkák közelébe ért, egy sípszó hasra fektette. Ezután szemléltető előadás következett ember és kutya együttműködéséről. Sep Wilkin mindig azt mondta, hogy Sweep bajnok lesz, s a kutya meg is felelt ennek, ahogy rohant vagy elfeküdt gazdája parancsaira. Kurta, éles sípszó, magas, panaszos sípszó: mindegyikkel összhangban volt. Egész nap egyetlen kutya sem hajtotta át a birkáit a három kapun olyan könnyedén, mint most Sweep, s ahogy a mellettünk lévő karámhoz közeledett, nyilvánvaló volt, hogy ő nyeri el a kupát, hacsak a balszerencse közbe nem szól. De ez volt a legkényesebb pont: más kutyáknál többször is itt törtek ki a birkák, s fél méterre a korláttól visszanyargaltak. George Crossley kitárta a kaput, és kinyújtotta a kampóját. Most vált érthetővé, miért hordják mindnyájan azokat a hosszú botokat. A füvön elnyúlt Sweepnek szóló parancsait alig lehetett hallani, de a halk szavakra a kutya előbb balra, majd jobbra oldalazott. A birkák a karám bejáratánál álltak, de még határozatlanul tekingettek körül: a játszma még nem ért véget. De ahogy Sweep szinte észrevétlenül feléjük kúszott, megfordultak és beléptek, Mr. Crossley becsapta mögöttük a kaput. Utána megfordult, s boldogan odakiáltott Sweepnek: „Jó kutya!”, és a kutya válaszul gyors, rángató mozdulatokkal csóválta a farkát. Erre Gyp, aki eddig nagyon mereven állt, s nagyon feszülten figyelt minden mozgást, felemelte a fejét, és egyetlen kurta, zengő vakkantásban tört ki. - Vau! - szólt Gyp, és mi ámulva néztünk rá. - Hallották ezt? - kérdezte elakadt lélegzettel Mrs. Wilkin. - A mindenségit! - tört ki a férje, s tátott szájjal bámult a kutyájára. Gyp nem látszott tudomást venni róla, hogy valami szokatlant művelt. Túlontúl elfoglalta a fivérével való találkozás, s a két kutya másodperceken belül össze-vissza hempergett, és játékosan harapdálta egymást, mint régen. Gondolom, Wilkinék, akárcsak jómagam, úgy érezték, hogy ezután Gyp ugatni fog, mint minden más kutya, de nem így történt. Hat év múlva kint jártam a farmon, és bementem a házba meleg vízért. Mikor Mrs. Wilkin odaadta a vödröt, lenézett Gypre, aki kinn a konyhaablak alatt sütkérezett a napon. - Hát itt vagy, te bolondos? - mondta a kutyának. Nevettem. - Ugatott azóta? Mrs. Wilkin a fejét rázta. - Nem, soha, egy hangot se. Sokáig vártam rá, de most már tudom, hogy nem fog ugatni. - Hát hiszen nem olyan fontos. De azért azt a délutánt a versenyen sose fogom elfelejteni. - Én se! - Megint Gypre nézett, és az emléktől ellágyult a szeme. - Szegény öreg kutya, már nyolcéves, és csak egy vakkantásra tellett neki.
35. Az irodai munka sohasem tartozott erősségeim közé, s az egész estét betöltő levélírás után nagy megkönnyebbülést jelentett, mikor lekocogtam lakásunkból a lépcsőn, és átballagtam a piactéren a postához. Éppen bedobtam a leveleket a postaládába, mikor egy nyitott bejáratból dzsessz hangjai törtek elő a macskaköves tér felett. Egy pillanat alatt visszarévedtem legénykoromba, arra az esti táncmulatságra, amelyen Helennek való udvarlásom oly nehezen akart kibontakozni... A Skeldale House nagyszobája tele volt aznap este. Úgy éreztem, hogy kecses alkóvjaival, magas, faragott mennyezetével, franciaablakaival ez a szoba az életünk központja Darrowbyban. Itt találkoztunk Siegfrieddel és Tristannal a napi munka végeztével, melengettük lábunkat a fehér kan- 140 -
dallónál, amelynek tetején üvegajtós szekrényke állt, s itt beszéltük meg a nap eseményeit. Ez volt legényéletünk szíve: itt ültünk boldog kábulatban, olvasva, rádiót hallgatva, s közben Tristan rendszerint erőfeszítés nélkül átvágta magát a Daily Telegraph keresztrejtvényén. Itt látta vendégül Siegfried a barátait, akik szünet nélkül jöttek - öregek, fiatalok, férfiak, nők. De ma este Tristanon volt a sor, a kezükben itallal ácsorgó fiatalok csapata az ő meghívására jött el. Nem kellett rábeszélni őket. Bár Tristan sok szempontból éppen az ellentéte volt bátyjának, belőle sem hiányzott az a vonzóerő, amitől a barátok egyetlen csalogató ujjmozdulatra futva jönnek. Az alkalmat a Hajcsár Fogadóban tartott Nárcisz-bál szolgáltatta, s mindnyájan ünneplőt viseltünk. Ez nem olyan esemény volt, mint a szokásos falusi hacacáré, ahol a farmerfiúk a nagy csizmájukban ugrálnak, és a zenét egy nyöszörgő hegedű és zongora szolgáltatja. Ez igazi táncmulatság volt, egy népszerű helyi zenekarral, Saddie Butterfield „Forró Ritmusok”-ával - évente ez az esemény köszöntötte a tavasz megérkezését. Figyeltem, ahogy Tristan az italt osztogatja. A whiskys, gines és sherrys üvegek, amelyeket Siegfried a kandalló feletti szekrényben tartott, ugyancsak megszenvedték a vendégséget, de Tristan megtartóztatta magát. Egy-egy korty könnyű világos sör néha, semmi más. Az ivás neki nagy mennyiségű csapolt sör elfogyasztását jelentette; minden egyebet hívságnak és bolondságnak tartott. A finom kis poharakat látni se bírta, s még manapság is el-elnézem, hogy összejöveteleken, ahol mindenki rövid italt tart a kezében, Tristannak valahogy sikerül egy korsót marokra fognia. - Kellemes kis összejövetel, Jim - bukkant fel a könyökömnél. - Valamivel több srác, mint lány, de ez egyáltalán nem baj. Hidegen végigmértem. Tudtam, miért vannak felesleges férfiak. Azért, hogy Tristannak ne kelljen túl sokszor a parkettre kiállnia. Semmilyen formában nem kedvelte az energiapocsékolást, s ennek megfelelően nem volt lelkes táncos. Időnként hajlandó volt megforgatni a parketten egy-egy lányt az este folyamán, de szívesebben töltötte ideje java részét a söntéspult mellett. Igaz, ami igaz, sok darrowbybeli gondolkodott hasonlóan. Mikor megérkeztünk a Hajcsár Fogadóba, a söntés dugig tele volt, de csak néhány elszánt táncos kerengett a táncteremben. Ám ahogy elmúlt az idő, mind több pár merészkedett elő, s tíz órára a táncparkett is zsúfolásig megtelt. Hamarosan azon kaptam magam, hogy nagyon élvezem a dolgot. Tristan barátai, rokonszenves fiatalemberek és csinos lányok pezsgő kedvű bandát alkottak; muszáj volt az embernek jól éreznie magát. Butterfield kurta vörös zakóba öltözött, nagy hírű zenekara ugyancsak fokozta az általános vigadalmat. Maga Sadie úgy ötvenöt évesnek látszott, s a Forró Ritmusok másik négy tagja is idősecske volt, de ősz hajukat nagy elevenségükkel ellensúlyozták. Nem mintha Sadie haja ősz lett volna; elszánt feketére volt festve, és Sadie dinamikusan verte a zongorát, széles mosollyal nézett a társaságra szarukeretes szemüvegén át, és időnként belebömbölte a mellette álló mikrofonba a refrént, vagy rekedt szellemességekkel jelentette be a számokat. Megdolgozott a pénzéért. A mi társaságunk nem szakadt párokra, és én sorra minden lánnyal táncoltam. Az este csúcspontján Daphnéval manővereztem a táncparketten, s ez Daphne felépítése folytán igen élvezetes élmény volt. Sose szerettem a csupa csont és bőr nőket, de gondolom talán nem túlzás azt mondani, hogy Daphne fejlődése kissé túlságosan is az ellenkező irányba hajlott el. Nem volt kövér, csupán nagy bőségben volt meg mindene. Átküzdöttem magam a tolongáson, össze-összeütköztem szertelen kedvű szomszédaimmal, kéjesen visszapattantam Daphnéról, tánc közben mindenki énekelt, zubogott a Forró Ritmusok állhatatos bum-bum üteme, és úgy éreztem, az égvilágon semmi gondom. És akkor megpillantottam Helent. A lerázhatatlan Richard Edmundsonnal táncolt, akinek fénylő arany feje úgy lebegett a társaság felett, mint a végzet cégére. Félelmetes volt, ahogy az én meleg kis világom egyetlen pillanat alatt szétesett, s hideg, gyötrő ürességet hagyott maga után. Mikor a zene abbamaradt, visszavittem Daphnét a barátaihoz, és Tristan keresésére indultam. A Hajcsár kényelmes kis söntése zsúfolásig megtelt, és olyan meleg volt, mint a kemence. A csaknem áthatolhatatlan cigarettafüst ködében megpillantottam kollégámat: bárszéken trónolt egy csoport verejtékező dőzsölő között. Tristan maga frissnek látszott, mint mindig, és mélységesen elégedettnek. Felhajtotta a poharát, finoman megnyalta az ajkát, mintha ez lett volna élete legjobb - 141 -
söre, aztán, mikor átnyúlt a pulton, és udvariasan újfent telekérte a poharat, észrevette, hogy feléje törtetek. Mikor odaértem a székéhez, barátilag vállamra tette a kezét. - Ó, Jim, örülök, hogy előkerültél. Remek bál, igaz? Nem említettem azt a tényt, hogy nem láttam még a táncparketten, csak tettetett könnyedséggel megjegyeztem, hogy Helen itt van. Tristan jóságosan bólintott. - Igen, láttam, mikor bejött. Miért nem mégy táncolni vele? - Nem tehetem. Partnerrel jött - az Edmundson fiúval. - Nem úgy van. - Tristan kritikus tekintettel vizsgálgatta újabb korsó sörét, és ivott egy próbakortyot. - Társaságban van, mint mi. Nincs partnere. - Honnan tudod? - Láttam a fiúkat, mikor felakasztották a kabátjukat, mialatt a lányok felmentek az emeletre. Nincs semmi ok arra, hogy ne táncoljon veled. - Értem. - Haboztam néhány pillanatig, aztán visszafurakodtam a bálterembe. De a dolog nem volt egyszerű. Illett továbbra is teljesíteni kötelességemet a mi társaságunk lánytagjaival szemben, s valahányszor elindultam Helen felé, valamelyik férfiismerőse elragadta, mielőtt a közelébe kerülhettem volna. Néha úgy képzeltem, felém néz, de nem vehettem biztosra; csak abban voltam biztos, hogy már nem élvezem a táncmulatságot; a varázslat és vidámság eltűnt, s bennem egyre erősebbé vált a kétségbeesés, hogy ez megint csak egyike lesz balszerencsés találkozásaimnak Helennel, és mást most sem tehetek, csak nézem reménytelenül. Sőt, ezúttal még roszszabb - mégcsak nem is beszélhetek vele. Szinte megkönnyebbültem, mikor az üzletvezető odajött, és azt mondta, keresnek. Odamentem a telefonhoz, és beszéltem Mrs. Hall-lal. Egy szukának kölykezési nehézségei voltak, mennem kellett. Órámra néztem - éjfél elmúlt, tehát a bál számomra véget ért. Egy pillanatig hallgattam a táncparkett tompa dübögését, aztán lassan felvettem a kabátom, mielőtt bementem volna, hogy elköszönjek Tristan barátaitól. Pár szót váltottam velük, aztán megfordultam, és kilöktem a lengőajtót. Helen ott állt, egy lépésre tőlem. Az ő keze is az ajtón volt. Nem is gondolkodtam rajta, hogy kifelé tart vagy befelé, csak meredtem bambán a mosolygó kék szemébe. - Már elmegy, Jim? - kérdezte. - Igen, sajnos, kihívtak. - Nahát, igazán kár. Remélem, nem lesz nehéz eset. Szóra nyitottam a szám, de mélybarna szépsége és közelsége hirtelen betöltötte a világomat, s a reménytelen vágyakozás hulláma elöntött és alámerített. Lecsúsztattam a kezem néhány centimétert az ajtón, megragadtam az övét, mint a fuldokló, és csodálkozva éreztem, hogy az ujjai behajlanak, és szorosan belefonódnak az én ujjaimba. És egy pillanat alatt eltűnt a zenekar, a lárma, az emberek, csak mi ketten álltunk nagyon közel egymáshoz az ajtóban. - Jöjjön velem - mondtam. Helen nézett rám a nagy szemével, s azzal a mosollyal mosolygott, amit olyan jól ismertem. - Veszem a kabátomat - súgta. Ez nem is én vagyok, gondoltam, miközben az előtér szőnyegén állva néztem a lépcsőn gyorsan felszaladó Helent, de mégis el kellett hinnem, mikor megjelent a lépcsőfordulón s húzta fel a kabátját. Kinn, a piactér macskakövein a kocsim is meglepődhetett, mert alig érintettem meg az indítót, máris életre kapott. Vissza kellett mennem a rendelőbe a műszereimért; kiszálltunk a néma, holdfényes utcán, és kinyitottam a Skeldale House nagy fehér ajtaját. Amint a folyosóra jutottunk, az volt a világ legtermészetesebb dolga, hogy átöleljem, és hálásan, sietség nélkül megcsókoljam. Régóta vártam erre, a percek észrevétlenül szálltak, s mi ott álltunk a fekete-piros tizennyolcadik századi kőlapokon, s fejünk csaknem hozzáért a bejárat díszéhez, a Nelson halálát ábrázoló hatalmas képhez. - 142 -
A folyosó első fordulójában, a Wellington és Blücher találkozása Waterloonál című másik képnél újra csókolóztunk. Csókolóztunk a második fordulóban a magas szekrénynél, amelyben Siegfried a lovaglókabátjait és csizmáit tartotta. Csókolóztunk a gyógyszerraktárban, míg műszereimet keresgéltem. Aztán kipróbáltuk a kertben, s ez volt a legjobb, a virágok mozdulatlanul és várakozóan álltak a holdfényben, a nedves föld és fű illata körülfogott bennünket. Soha még beteghez ilyen lassan nem vezettem. Úgy tízmérföldes óránkénti sebességgel. Helen feje a vállamon nyugodott, és a tavasz minden illata beáramlott a nyitott ablakon. Olyan volt, mintha a viharos tengerről egy édes, biztonságos kikötőbe hajóznék, mintha hazatérnék. Az egész alvó faluban csak egy házikó ablaka világított, s amikor kopogtam, Bert Chapman nyitott ajtót. Bert tanácsi útmunkás volt - egyike e nekem oly kedves társaságnak. A tanácsiak testvéreim voltak az utakon. Mint én, ők is életük nagyobb részét a Darrowby körüli elhagyatott mellékutakon töltötték, s a hét legtöbb napján láttam őket aszfaltot javítani, nyáron a fűszegélyt kaszálni, télen utat szórni, havat lapátolni. Ha látták, hogy jövök, vidáman vigyorogtak és integettek, mintha a puszta látásom jó napot szerzett volna nekik. Nem tudom, hogy a jó természetük szerint válogatták-e ki őket, de nem hinném, hogy kiegyensúlyozottabb kedélyű testülettel találkoztam volna. Egy öreg farmer egyszer savanyúan megjegyezte: „Nem csuda, hogy jókedvűek a szarháziak, nincs semmi dóguk.” Ez túlzás persze, de megértettem az érzéseit; a farmerkedéshez képest minden más munka könnyű. Alig egy-két napja láttam Bert Chapmant, füves partoldalban ült, mellette a lapátja, kezében hatalmas szendvics. Üdvözlésként felemelte eres alkarját, és kerek, nappirította arcát széles mosoly vágta ketté. Mindig gondtalannak látszott, ma azonban kényszeredetten mosolygott. - Bocsásson meg, Mr. Herriot, hogy ilyen későn háborgatom - mondta, miközben bekísért a házba -, de aggódok egy kevéssé Susie miatt. Most kéne kölykeznie, megcsinálta az ágyukat is, és egész nap tüsténkedett, de semmi sem történt. Gondutam, békin hagyom hónapig, de éjféltájt borzasztóan elkezdett zihálni - sehogy se teccik nekem a dolog. Susie egyike volt állandó betegeimnek. Nagy, testes gazdája hozta mindig a rendelőbe, kissé szégyellve buzgóságát s amikor megláttam üldögélni a várószobában a kedvenceiket tartó hölgyek mellett, akik közül furcsán kirítt, rendszerint azt mondta: „Az asszony megkért, hogy hozzam el Susie-t.” De ez átlátszó mentség volt. - Hát iszen csak egy kis korcs, de igen hűséges - mondta Bert, még mindig mentegetőzve, de megértettem, mit érez Susie, e bozontos kis utcagyerek iránt, akinek egyetlen fortélya az volt, hogy felrakta a mancsát a térdemre, és farkcsóválva a képembe nevetett. Ellenállhatatlannak találtam. De ma este egészen más volt. Mikor beléptünk a ház nappalijába, a kis állat kimászott kosarából, egyetlen bizonytalan billentést tett a farkával, aztán ziháló bordákkal nyomorultul megállt a szoba közepén. Mikor lehajoltam, hogy megvizsgáljam, felém fordította tágra nyílt, lihegő száját és ijedt szemét. Végigfuttattam kezem a hasán. Nem hinném, hogy valaha is láttam jobban felfúvódott kis kutyát; olyan kerek volt, mint a futball-labda, feszült a kicsúszásra kész kölyköktől, de nem történt semmi. - Mit gondol? - Bert arca megfeszült a barnasága alatt, s futtában megérintette a kutya fejét nagy, kérges tenyerével. - Még nem tudom, Bert - mondtam. - Ki kell belül tapogatnom. Kérem, hozzon meleg vizet. Fertőtlenítőt öntöttem a vízbe, beszappanoztam a kezemet, és egy ujjal óvatosan megvizsgáltam a vaginát. Volt ott bizony már egy kölyök; ujjbegyem súrolta az orrot, a pici szájat és nyelvet; de úgy megszorult a szűk járatban, mint dugó az üvegben. Sarkamra kuporodva Chapmanékhoz fordultam. - Sajnos, fennakadt benne egy nagy kölyök. Úgy érzem, ha ettől a legénytől megszabadulna Susie, a többi már könnyen jönne. Azok alighanem kisebbek. - Meg lehet mozdítani, Mr. Herriot? - kérdezte Bert. Hallgattam egy pillanatig.
- 143 -
- Fogót teszek a fejére, és meglátom, mozdul-e. Nem szívesen használok fogót, de teszek egy óvatos kísérletet, és ha nem sikerült, akkor el kell vinnem a kutyát a rendelőbe, császármetszésre. - Operáció? - mondta Bert tompán. Nagyot nyelt, és ijedten nézett a feleségére. Mint annyi nagy darab ember, ő is apró nőt vett feleségül, s e pillanatban Mrs. Chapman még kisebbnek látszott a maga százötven centijénél, ahogy ott kuporgott a székében és tágra nyílt szemmel meredt rám. - Ó, bár sose hagytuk volna bepározni - siránkozott kezét tördelve. - Mondtam Bertnek, hogy ötéves korára öreg az első kölykezésre, de ő nem hallgatott rám. És most lehet, hogy elveszítjük. Siettem megnyugtatni. - Nem, nem öreg, és minden rendbe jöhet. Lássuk, mire jutunk. Néhány perc alatt kifőztem a műszert a tűzhelyen, aztán megint letérdeltem a betegem mögé. Egy pillanatig céloztam a fogóval, és az acél villanására Bert napbarnítottsága alá szürke szín szivárgott, felesége pedig gombóccá húzta magát össze a székében. Nyilvánvalóan nem éreztek hajlamot az asszisztensség iránt, így Helen tartotta Susie fejét, mikor újra benyúltam a kölyök felé. Kétségbeejtően kevés volt a hely, de sikerült a fogót az ujjam mentén úgy irányítanom, hogy elértem véle az orrát. Aztán nagyon óvatosan kinyitottam a szárát, és a lehető legfinomabb nyomással előretoltam, míg össze nem tudtam zárni a fej két oldalán. Hamarosan minden kiderül. Ilyen helyzetben az ember nem húzhat, csak megpróbálja továbbegyengetni az akadék útját. Ezt tettem, és úgy véltem, valami csekély mozgást észleltem. Újra próbáltam, s most már kétségtelenül éreztem, hogy a kölyök jön felém. Susie is mintha megérezte volna, hogy a helyzet jobbra fordul. Lerázta közömbösségét, és erőteljesen nyomni kezdett. Ezután már könnyen ment, és csaknem ellenállás nélkül ki tudtam húzni a kölyköt. - Sajnos, ez alighanem elpusztult - mondtam. A tenyeremben fekvő kis lényen semmi jele nem mutatkozott a lélegzésnek. De mellkasát a hüvelyk- és mutatóujjam közé fogva éreztem az egyenletes szívverést; gyorsan kinyitottam a száját, és finoman befújtam a tüdejébe. Ezt megismételtem néhányszor, aztán oldalára fektettem a kölyköt a kosárban. Már éppen azt gondoltam, hogy nem sikerült, mikor a kis mellkas hirtelen megemelkedett, aztán megint és megint. - Magához tért! - kiáltotta Bert boldogan. - Csudajó! Tuggya, nekünk az köll, hogy a kölykök életben maraggyanak. Jack Dennison terrierje az apjuk, és az fenejó kutya ám. - Úgy van - vágott közbe Mrs. Chapman. - Akárhány kölyke lesz is, már mind el van ígérve. Mindenki szeretne Susie kölykeiből kapni. - El is hiszem - mondtam. De magamban mosolyogtam. Jack Dennison terrierje ugyancsak bizonytalan családfájú eb volt, így hát az alom igazi keveréknek ígérkezett. De ez nem vált kárukra. Adtam Susie-nak fél köbcenti pituitrint. - Azt hiszem, szüksége lesz rá, hiszen órák hosszat nyomta ezt a legényt. Várjunk egy kicsit, majd meglátjuk, mi történik. Kellemes várakozás volt. Mrs. Chapman főzött egy kanna teát, és vajat kent házilag készült pogácsákra. Susie, részben a pituitrin segítségével, úgy minden tizenöt percben nagy önelégültséggel kinyomott egy-egy kölyköt. A kölykök pedig ilyen apró lényektől meglepő hangerővel hamarosan lármázni kezdtek. Bert, aki szemlátomást percről percre jobban megkönnyebbült, megtömte a pipáját, és egyre szélesedő mosollyal figyelte a gyorsan gyarapodó családot. - Ó, igen kedves maguktól, hogy ittmaradtak velünk - nézett ránk aggályosan fejét félrebillentve Mrs. Chapman. - Gondolom, egész idő alatt majd meghaltak, hogy visszamehessenek táncolni. Visszagondoltam a Hajcsár tolongására. A füstre, a hőségre, a Forró Ritmusok szüntelen bum-bumjára, aztán körülnéztem a békés szobában, néztem a régimódi fekete tűzhelyet, az alacsony, lakkozott gerendákat, Mrs. Chapman varródobozát, Bert pipáinak sorát a falon. Erősebben megszorítottam Helen kezét, amelyet már egy órája fogtam az asztal alatt. - Egyáltalán nem, Mrs. Chapman - mondtam. - Egy cseppet sem hiányzott. - És soha nem beszéltem őszintébben. - 144 -
Fél kettőre járhatott, mikor úgy döntöttem, hogy Susie alighanem befejezte. Hat szép kölyke volt, s ez a magafajta kis jószágtól igen szép teljesítmény, a zaj is elült, amint a család nekilátott, hogy bőséges emlőiből lakomázzon. Egyenként felvettem és megvizsgáltam a kölyköket. Susie egyáltalán nem bánta, sőt, mintha szerény büszkeséggel mosolygott volna, ahogy kézbe vettem sarjait. Mikor visszaraktam őket melléje, megvizsgálta és buzgón végigszaglászta őket, mielőtt újra oldalára hengeredett volna. - Három kan és három szuka - mondtam. - Szép egyenlő alom. Mielőtt távoztunk volna, kivettem Susie-t a kosarából, és megtapogattam a hasát: A lappadás mértéke szinte hihetetlen volt; egy kiszúrt léggömb sem változtathatta volna meg a formáját látványosabban; Susie meglepő gyorsasággal megint az a vékony, borzas kis horpadt hasú lett, akit oly jól ismertem. Mikor elengedtem, visszafutott, félkörben új családja mellé heveredett, s a kölykök hamarosan teljes odaadással szoptak. Bert nevetett. - Jószerivel elborítják ezek a kölykök. - Lehajolt, és kérges mutatóujjával megbökte az első jövevényt. - Tetszik nekem ez a nagy kankutyakölyök. Gondulom, megtartjuk magunknak, annyuk. Legyen társasága az öreglánynak. Ideje volt indulni. Helen és én az ajtóhoz mentünk, és a kis Mrs. Chapman, kezét a kilincsre téve, felnézett rám. - Hát Mr. Herriot - mondta -, nagyon, de nagyon köszönöm, hogy kijött és visszaadta a nyugalmunkat. Nem is tudom, mit csináltam volna az emberemmel, ha valami baja esik a kiskutyájának. Bert szégyenlősen vigyorgott. - Nem - dörmögte -, én egyáltalán nem aggódtam. Felesége nevetett és kinyitotta az ajtót, s amikor kiléptünk a néma, illatos éjszakába, megragadta a karomat és huncutul felnézett rám. - Gondolom, ez a fiatal hölgy a maga választottja - mondta. Átöleltem Helen vállát. - Igen - mondtam határozottan -, ez a fiatal hölgy az én választottam.
36. Teli a váró! De a megelégedettség hulláma, amely elöntött a sűrűn sorjázó fejek láttán, eltűnt, amint ráébredtem a valóra. Megint csak Dimmockék! Dimmockékkal először azon az estén találkoztam, amikor kihívtak egy elgázolt kutyához. A cím a város régi részében volt, s én lassan vezettem az omladozó házikók sorai között, keresve a házszámot, mikor kivágódott az ajtó, és három boglyas kisgyerek szaladt ki az utcára, és eszeveszett integetéssel igyekezett megállítani. - Itten benn van, mister! - zihálták kórusban, mikor kiszálltam. Azonnal igyekeztek tájékoztatni: - Szegény Bonzo! - Ráment egy kocsi! Úgy köllött bevinni, mister! - Mindnyájan elmondták a mondókájukat, míg kinyitottam a kertkaput és végigvonszoltam magam a kerti ösvényen, a karomba kapaszkodó, kabátomat rángató három gyerekkel; s útközben ámulva néztem a ház ablakát, ahonnan nagy tömeg új gyerekarc tátogott, és karok fonadéka hadonászott felém. Amint beléptem az ajtón, amely egyenesen a nappali szobába nyílott, a testek hulláma elöntött, s odasodort a sarokba, ahol megpillantottam betegemet. Bonzo egyenesen ült egy rongyos pokrócon. Nagy, bozontos, meghatározhatatlan fajtájú állat volt, s bár első pillantásra nem nagyon látszott betegnek, az önsajnálat szánalmas kifejezése ült ki képére. Minthogy mindenki egyszerre beszélt, úgy döntöttem, hogy nem veszek róluk tudomást, hanem elvégzem a vizsgálatot. Végigtapogattam a lábakat, medencecsontot, bordákat, gerincet: nem találtam törést. Nyálkahártyáinak a színe egészséges volt, semmi sem mutatott belső sérülésre. Nem találtam mást, csak egy kis horzsolást a bal váll-lapon. Míg tapogattam, Bonzo úgy ült, mint egy - 145 -
szobor, de amint végeztem, oldalára dőlt, mentegetőzve nézett fel rám, és farkával dobolt a pokrócon. - Nagy jámbor melák vagy, úgy bizony - mondtam, s a farok még gyorsabban dobolt. Megfordultam, szemügyre vettem a tömeget, és pár pillanat múltán sikerült kiválasztanom a szülőket. A mama igyekezett előretörni, az aprócska papa meg hátulról mosolygott felém a fejek felett. „Csitt”-eltem egy darabig, s amikor a bábeli zűrzavar elült, Mrs. Dimmockot szólítottam meg. - Úgy látom, szerencséje volt a kutyának - mondtam. - Nem találok komoly sérülést. Azt hiszem, a kocsi feldöntötte és kinyomta belőle a szuflát egy percre, vagy a sokk bénította meg. A lárma újból kitört. - Meg fog halni, mister? - Mi a baja? - Mit fog csinálni vele? Enyhe nyugtató injekciót adtam Bonzónak, aki mereven feküdt, mint maga a megtestesült ebszenvedés, s a borzas fejek mély aggodalommal nézték, és számtalan apró kéz nyúlt ki, hogy megsimogassa. Mrs. Dimmock megtöltött forró vízzel egy mosdótálat, s amíg kezet mostam, nagyjából felmértem a ház népét. Tizenegy kis Dimmockot számoltam meg, egy tizenegynéhány éves fiútól a földön kúszó, maszatos képű kisbabáig; és a mama derekán mutatkozó jelentőségteli domborulatból ítélve a létszám gyarapodóban volt. A gyerekek mindenféle rendű és rangú használt ruhát hordtak: stoppolt pulóvereket, foltozott nadrágokat, szakadozott ruhákat, de a ház általános légköre korlátlan életörömről vallott. Nem Bonzo volt az egyetlen állatuk, és én hitetlenkedve néztem, hogy a nyüzsgő lábak közül előtűnik egy másik nagyobb kutya és egy macska két kamasz kölykével. Úgy véltem, hogy elég nehéz lehet az emberi szájakat jóllakatni többrendbéli állat honosítása nélkül is. Dimmockékat ilyesmi nem aggasztotta; azt csinálták, amihez kedvük volt, és valahogy eltengődtek. Apu, mint később megtudtam, emberemlékezet óta nem dolgozott. „Rossz” volt a háta, és megítélésem szerint meglehetősen kellemesen élt: nappal érdeklődve mászkált a városban, esténként pedig egy pofa sörrel és békés dominópartikkal örvendeztette meg magát a Négy Lópatkó egyik sarokasztalánál. Elég gyakran láttam; könnyen észre lehetett venni, mert mindig sétapálcát hordott, s ettől méltóságteljessé vált, mindig fürgén és célratörően járt, mintha valami fontos elintéznivalója volna. Egy utolsó pillantást vetettem Bonzóra, aki még mindig elnyúlt a pokrócon, és érzelmes tekintettel nézett fel rám, aztán az ajtó felé furakodtam. - Nem hinném, hogy bármi ok volna az aggodalomra - kiáltottam túl a csivitelést, amely egykettőre újra kitört -, de holnap benézek a biztonság kedvéért. Amikor másnap délelőtt megálltam a ház előtt, láttam, hogy Bonzo több gyerek társaságában a kertben rohangál. A gyerekek labdát dobáltak egymásnak, s a kutya lázasan ugrált fel a levegőbe, hogy elkapja. Láthatóan nem ártott neki a baleset, de amikor észrevette, hogy nyitom a kaput, leengedte a farkát, csaknem térdre roskadt, és bekúszott a házba. A gyerekek elragadtatva fogadtak. - Maga meggyógyította, mister! - Most mán jól van, ugye? - Csuda nagy reggelit befalt, mister! Kabátomba apró kezek kapaszkodtak, úgy mentem be a házba. Bonzo mereven felegyenesedve ült a pokrócán, ugyanolyan tartásban, mint előző este, de ahogy közeledtem, lassan összeesett, és fektéből vértanúi tekintettel nézett fel rám. Nevetve térdeltem mellé. - Ravasz, vén baka vagy, Bonzo, de engem nem tudsz becsapni. Láttalak odakinn. Gyengéden megérintettem a lehorzsolt lapockát, s a nagy kutya remegve lehunyta a szemét, mint aki megadja magát a sorsának. Amikor felálltam s rájött, hogy most nem kap injekciót, talpra ugrott, és kivágtatott a kertbe. Dimmockékból örvendező kiáltások kórusa tört elő, s mindenki hátrafordult, hogy leplezetlen csodálattal nézzen rám. Láthatóan úgy vélték, hogy Bonzót a halál torkából húztam vissza. Mr. Dimmock előlépett a tömegből. - Majd elküldi a számlát, ugye - mondta rá jellemző méltósággal. - 146 -
Előző este első látásra úgy döntöttem, hogy ez ingyenes munka, s be sem írtam a könyvbe, de azért ünnepélyesen bólintottam. - Igen, Mr. Dimmock, el fogom küldeni. És hosszú kapcsolatunk során, noha fizetségre soha nem került sor, mindig ezt mondta: - Majd elküldi a számlát, ugye. Ez volt a Dimmockékkal való szoros kapcsolatom kezdete. Nyilvánvalóan megkedveltek, és minél sűrűbben igyekeztek velem találkozni. Az elkövetkező hetekben és hónapokban sűrű időközökben bő választékát hozták kutyáknak, macskáknak, törpepapagájoknak, nyulaknak, s amikor rájöttek, hogy szolgálataim ingyenesek, fokozták a látogatások számát; s ha egy jött, valamennyi jött. Buzgón igyekeztem a praxis kisállatágazatát kiterjeszteni, s reményeim minduntalan magasba szökkentek, majd alászálltak, amikor kinyitottam az ajtót és megláttam a zsúfolt rendelőt. S a zsúfoltság csak növekedett, mióta magukkal hozták az utca végéről nagynénjüket, Mrs. Poundert, hogy lássa, milyen kedves ember vagyok. Mrs. Pounder, aki kövér asszony volt, s hajának rendetlen halmán mindig egy zsíros velúrkalapot viselt, nyilvánvalóan örökölte a termékenységre való családi hajlamot, s rendszerint magával hozott néhányat szépszámú sarjai közül. Így történt ezen a bizonyos délelőttön is. Végigpásztáztam tekintetemmel az egybegyűlt társaságot, de csak Dimmockokat és Poundereket láttam, s ezúttal még a betegemet sem tudtam felfedezni. Aztán a gyülekezet mintegy előre megbeszélt vezényszóra kettévált, és én megpillantottam a kis Nellie Dimmockot, térdén egy apró kutyakölyökkel. Nellie volt a kedvencem. Hadd jegyezzem meg: kedveltem az egész famíliát; olyan kedves emberek voltak, hogy az első csalódás után mindig örömöm telt a látogatásukban. Apu és Anyu mindig vidáman és udvariasan viselkedtek, s a gyerekek, bár lármásak voltak, de neveletlenek soha, csak jókedvűek és barátságosak, s ha megláttak az utcán, eszeveszetten integetni kezdtek, és addig integettek, míg nem tűntem el a szemük elől. Gyakran találkoztam velük, mert állandóan mászkáltak a városban valami alkalmi munka végett - házhoz szállították a tejet vagy újságot. Mindenekelőtt pedig szerették állataikat és jók voltak hozzájuk. De, mint említettem, Nellie volt a kedvencem. Úgy kilencéves lehetett, és kis korában úgynevezett „gyerekparalízisen” esett át. Ebből maradt vissza erős bicegése és törékenysége, amely megkülönböztette robusztus testvéreitől. Fájdalmasan vékony lábai szinte gyengének látszottak, hogy elbírják, de beesett arcát koszorúzó, érett búza színű haja a vállára omlott, s szeme, noha kissé kancsalítva, nyugodtan és átlátszó kéken tekintett át a drótkeretes szemüvegen. - Mid van, Nellie? - kérdeztem. - Egy kis kutya - mondta csaknem suttogva. - Az enyim. - Úgy érted, egyedül a tiéd? Büszkén bólintott. - Igen, az enyim. - És a testvéreidé is? - Nem, az enyim. Egy egész sor Dimmock és Pounder fej bólintott lelkes helyeslésül, mikor Nellie arcához emelte a kutyakölyköt, és különös édességgel mosolygott fel rám. Ez a mosoly mindig beleakaszkodott a szívembe; tele volt ártatlan gyermeki boldogsággal és bizalommal, de volt benne még valami szívbe markoló, ami talán Nellie állapotából fakadt. - Úgy látom, szép kis kutya - mondtam. - Spániel, ugye? Megsimogatta a kis fejét. - Igen, cocker spániel. Mr. Brown azt mondta, cocker. Némi mozgolódás támadt hátul, és Mr. Dimmock bukkant elő az embersűrűből. Tiszteletteljesen köhintett egyet. - Igazán fajtiszta, Mr. Herriot - mondta. - A bankos Mr. Brown szukájának lett egy alom kölyke, osztán ezt odaatta Nellie-nek. - Hóna alá dugta a sétapálcáját, s kihúzott a belső zsebéből egy hosszú borítékot. Nagy lendülettel átnyújtotta. - Ez itten a pedigréje. Elolvastam, és halkan füttyentettem. - Igazi kékvérű eb, és látom, hogy csuda hosszú nagy neve van. Harmadik Darrowby Tobias. Szavamra, pompásan hangzik. - 147 -
Megint a kislányra néztem. - És te hogy hívod, Nellie? - Tobynak - mondta halkan. - Én Tobynak hívom. Nevettem. - Akkor jó. Nos és mi baja van Tobynak? Miért hoztad ide? - Hányt, Mr. Herriot - szólalt meg Mrs. Dimmock valahonnan a fejek közül. - Nem marad meg benne az étel. - Alighanem tudom, mi a baja. Kapott már féreghajtót? - Nem, nem hinném. - Azt hiszem, csak egy tabletta kell neki - mondtam. - De azért hozzák be és megnézem. Más ügyfelek megelégedtek azzal, hogy csak egy képviselőjüket küldjék be az állatukkal, de a Dimmockoknak mind be kellett jönniük. Elvonultam a tömeggel, amely faltól falig megtöltötte a folyosót. A vizsgáló plusz műtőszobánk elég kicsi volt, s némi aggodalommal figyeltem az utánam betóduló menetet. De mindnyájan bejutottak, Mrs. Pounder, kissé félrebillent velurkalapjában, némi nehézséggel nyomakodott be utolsónak. A vizsgálat a szokásosnál tovább tartott, mert úgy kellett átküzdenem magam a hőmérőért a görkocsihoz, aztán átvergődni a másik irányba, hogy levegyem fali kampójáról a sztetoszkópot. De azért a végére értem. - Hát nem találok semmi bajt - mondtam. - Így hát biztosra veszem, hogy a pocakja tele van féreggel. Adok egy tablettát, azt adják be neki holnap kora reggel. Mint mikor véget ér egy labdarúgó-mérkőzés, az embertömeg kizúdult a folyosón az utcára, és véget ért a legutóbbi Dimmock-látogatás. Azonnal elfelejtettem a dolgot, mert nem volt benne semmi szokatlan. A kölyök hordóhasa puszta formalitássá tette a diagnózisomat. Nem gondoltam, hogy újra látni fogom. De tévedtem. Egy hét múlva a váró megint a túlcsordulásig megtelt, s megint tartottam Tobyval egy zsúfolt konferenciát a kis hátsó szobában. A tablettám kilakoltatott néhány férget, de a kutya még mindig hányt és püffedt volt. - Naponta ötször kap enni igen keveset, ahogy mondtam? - kérdeztem. Nyomatékos igennel válaszoltak, és hittem nekik. Dimmockék igazán jól gondozták az állataikat. Valami más volt itt a baj, de nem találtam. A hőmérséklet normális, tüdő tiszta, has tapintásra negatív; nem értettem. A vereség érzetével adtam ki egy üveggel az antacid (savkötő) keverékünkből. Ilyen fiatal kölyöknek nem volna szüksége erre. Keserves időszak kezdete volt ez. Akadtak olyan két-három hetes szakaszok, amikor azt hittem, elmúlt a baj, aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül megtelt a váró Dimmockokkal és Pounderekkel, és én kezdhettem mindent elölről. És Toby egész idő alatt fogyott. Mindent megpróbáltam; gyomornyugtatókat, különböző diétákat, kuruzsló orvosságokat. Többször faggattam Dimmockékat a hányás jellegéről - mennyivel evés után, milyen időközökben , s eltérő válaszokat kaptam. Néha azonnal kiadta az ételt, máskor megmaradt benne több órán át. Nem jutottam sehova. Úgy nyolc hét múlva - Toby négyhónapos lehetett - megint végignéztem az egybegyűlt Dimmockokon, elszoruló szívvel. Látogatásaik mind nyomasztóbb élménnyé váltak, és ma sem számíthattam jobbra, mikor kinyitottam a várószoba ajtaját, szinte hagytam magam végigvinni a folyosón. Ez alkalommal Apu préselte be magát utolsónak a vizsgálóba, aztán Nellie feltette a kis kutyát az asztalra. A teljes kétségbeesés hasított belém. Toby a betegsége ellenére is nőtt, s most komor karikatúrája volt egy cocker spánielnek: a hosszú, selymes fülek csaknem hústalan koponyáról csüggtek alá, a gyufaszál lábakon szánalmas tollpamacsok lebegtek. Nellie-t nagyon soványnak tartottam, de a kutyája túltett rajta. És nemcsak sovány volt, hanem kissé reszketett is, ahogy ott állt begörbített háttal a sima felületen, s képén az életkedvét vesztett állat tompa befelénézése látszott. A kislány végighúzta kezét a kiálló bordákon, s világos, kancsal szeme azzal a mosollyal nézett fel rám a drótkeretes szemüvegen át, amely most még fájdalmasabban hasított belém, mint - 148 -
máskor. Valószínűleg fogalma sem volt róla, mi a helyzet, de ha volt, ha nem, én nem leszek képes neki megmondani, hogy a kutyája lassan haldoklik - ezt tudtam. Fáradtan megdörgöltem a szemem. - Mit evett ma? Nellie maga felelt: - Egy kis kenyeret meg tejet. - Mennyi ideje ennek? - kérdeztem, de még mielőtt bárki felelhetett volna, a kis kutya hányni kezdett, s a félig emésztett gyomortartalmat kecses ívben jó félméterre repítette az asztalon. Hátraperdültem Mrs. Dimmock felé. - Mindig így csinálja? - Igen, többnyire - szóval úgy kiröpíti. - De miért nem mondták meg ezt? Szegény asszony megzavarodott. - Hát... nem tudom... én... Felemeltem a kezem. - Rendben van, Mrs. Dimmock, nem fontos. - Eszembe jutott, hogy a hosszú idő alatt, amíg én teljességgel hatástalanul kezeltem a kutyát, egyetlen Dimmock vagy Pounder sem ejtett ki egy árva bíráló szót, hát akkor miért kezdjek el én most panaszkodni? De most már tudtam, mi a baja Tobynak. Végre, nagy sokára, tudtam. Ha mai kollégáim elolvasva ezt a részt úgy vélik, hogy a szokásosnál is nehezebb felfogásúnak mutatkoztam a betegség felismerésében, hadd mondjam el védelmemben, hogy az akkori idők túlontúl behatárolt tankönyvei csak futó említést tettek a pylorus stenosisről (a gyomorkimenet szűkülete ott, ahol a patkóbélhez csatlakozik), s ha említették is, a kezeléséről nem mondtak semmit. De biztos van olyan ember Angliában, aki előtte jár a könyveknek, gondoltam. Vannak olyanok, akik csinálják ezt az operációt... s ha vannak ilyenek, úgy éreztem, egyikük talán nincs is messze... Átnyomakodtam tömegen, és végigügettem a folyosón a telefonhoz. - Te vagy az, Granville? - JIM! - Vegytiszta örömüvöltés. - Hogy vagy, fiú? - Nagyon jól, és te? - A lehető legjobban, öregfiú. A legeslegjobban. - Granville, van nálam egy négyhónapos spánielkölyök, szeretném bevinni hozzád. Pylorus stenosisa van. - Nagyszerű! - Sajnos, szegény kis jószág szinte a végét járja - csont és bőr. - Remek, remek! - Azért, mert heteken át ostobán vacakoltam vele. - Jó, nagyon jó! - És egy nagyon szegény család tulajdona. Sajnos, nem tudnak semmit fizetni. - Csodálatos! Haboztam egy pillanatig. - Granville, te... ö... te már... szóval operáltál ilyen esetet? - Tegnap ötöt. - Mi?! Mély dörgő nevetés. - Csak vicceltem, öreg fiú, de ne aggódj, csináltam már néhány ilyen operációt. Nem is olyan nehéz. - Hát ez remek. - Az órámra néztem. - Most fél tíz van. Megkérem Siegfriedet, hogy vegye át a délelőtti körutamat, és tizenegyre ott vagyok nálad.
37. - 149 -
Granville-t elhívták, mire odaértem, s ott tébláboltam a rendelőjében, míg meg nem hallottam az udvarba besuhanó Bentley luxushangját. Az ablakból újabb fenséges pipát láttam csillogni a kormány mögött, aztán kollégám tökéletes hajszálcsíkos öltönyében, amelyben úgy festett, mint az Angol Bank igazgatója, méltóságteljesen az oldalajtó felé lépkedett. - Örülök, hogy látlak, Jim! - kiáltotta, s melegen megszorongatta a kezemet. Aztán, mielőtt zakóját levetette volna, kivette szájából a pipát, egy pillanatig enyhe aggodalommal szemlélte, aztán kifényesítette egy sárga kendővel, és gyengéden a fiókba tette. Hamarosan a műtő lámpája alatt hajoltam Toby kifeszített kis teste fölé, s közben Granville a másik Granville Bennett - feszült összpontosítással dolgozott a kis állat hasában. - Látod az erős gasztrikus dilatációt? - dörmögte. - Klasszikus elváltozás. - Megragadta a pylorust, és beirányozta szikéjét. - Most átvágom a... savóshártyát. - Gyors, ügyes metszés. - Egy kis tompa disszekció itt az izomrostoknál... le... le... még egy kicsit - ott van, láthatod - a mucosa beleduzzad a hasítékba. Igen... igen... pont jó. Oda kell elérni. Bekukucskáltam a vékony csőbe, amely Toby minden bajának helyszíne volt. - Hát ennyi az egész? - Ennyi az egész, fiú. - Vigyorogva hátralépett. - Az akadályt eltávolítottuk, és fogadhatsz, hogy a kisöreg mostantól fogva hízni kezd. - Ez csodálatos, Granville. Igazán hálás vagyok. - Szamárság, Jim, örömmel csináltam. A következőt már magad is meg tudod csinálni, igaz? - Nevetett, tűt és fonalat fogott, és elképesztő gyorsasággal összevarrta a hasi izmokat és a bőrt. Néhány perc múlva már a rendelőjében húzta fel a zakóját, aztán pipatömés közben hozzám fordult. - Van egy kis tervem a délelőtt további részére, fiú. Elhúzódtam tőle, és védekezőn felemeltem a kezem. - Hát... ö... nagyon kedves tőled, Granville, de én igazán... biz' isten vissza kell mennem... tudod, nagyon sok a dolgunk... nem hagyhatom Siegfriedet túl soká magára... összetorlódik a munka... - Abbahagytam, mert úgy éreztem, már csak makogok. Kollégám megbántottnak látszott. - Én csak arra gondoltam, öreg fiú, hogy szeretnénk, ha eljönnél ebédre. Zoe számít rád. - Ó..., ó, értem. Igazán nagyon kedves... Akkor tehát... máshová nem megyünk? - Máshová? - Felpüffesztette arcát, és szétcsapta a karját. - Persze hogy nem. Csak a kisrendelőmbe kell benéznem hazamenet. - Kisrendelő? Nem tudtam, hogy neked kisrendelőd is van. - Igen, egy kődobásnyira a házamtól. - Karját a vállamra tette. - Hát akkor menjünk, jó? Mikor a Bentley fényűzésétől körülfogva hátradőltem, boldogan forgattam magamban a gondolatot, hogy végre olyankor találkozhatom Zoe Bennett-tel, amikor normális önmagam vagyok. Most majd rájön, hogy nem vagyok örökösen részeg fajankó. A következő egy-két óra csupa rózsás ígérettel kecsegtetett; kitűnő ebéd, amelyet szellemes társalgásom és csiszolt modorom ékesít, aztán vissza Darrowbyba a varázslatosan új életre keltett Tobyval. Mosolyogtam magamban, mikor elképzeltem, milyen lesz Nellie arca, ha majd megmondom neki, hogy kedvence enni fog és megnő és játékos lesz, mint minden kutyakölyök. Még akkor is mosolyogtam, mikor a kocsi megállt Granville falujának végében. Lustán kinéztem az ablakon egy alacsony, ólomüveges ablakú kőépületre, melynek bejárata felett facégér lengett. Rajta ez állt: „Vén Tölgy Fogadó”. Azonnal társamhoz fordultam. - Azt hittem, hogy a kisrendelődbe megyünk. Granville gyermeki ártatlansággal mosolygott rám. - Én így hívom ezt a helyet. Olyan közel van a házunkhoz, és elég sok üzletet bonyolítok le itt. - Megveregette a térdemet. - Csak egy aperitifre ugrunk be, jó? - Várj egy pillanatra - dadogtam, szorosan megmarkolva kétoldalt az ülést. - Ma semmiképp sem késhetem el. Inkább... Granville felemelte a kezét. - Jim, fiú, nem leszünk benn sokáig. - Az órájára nézett. - Pontosan tizenkettő harminc van, s megígértem Zoenak, hogy egyre otthon vagyunk. Egybesült marhát csinál palacsintafelfújttal, s ná- 150 -
lam bátrabb ember se merné megtenni, hogy a felfújtját hagyja összeesni. Garantálom, hogy pontosan egy órakor nálunk vagyunk - oké? Haboztam. Fél óra alatt csak nem esik túl nagy kár bennem. Kimásztam a kocsiból. Mikor beléptünk a fogadóba, egy termetes ember, aki a söntéspultnak dőlt, megfordult, és lelkesen üdvözölte kollégámat. - Albert! - kiáltotta Granville. - Ez itt Jim Herriot Darrowbyból. Jim, ez Albert Wainwright, a Kocsi és Ló fogadó tulajdonosa odaát Matherleyben. Sőt, idén ő a Hatóságilag Engedélyezett Italkimérők Szövetségének az elnöke, igaz, Albert? A nagydarab ember vigyorgott, bólintott, és egy pillanatig úgy éreztem, eltörpülök a kétoldalt mellettem álló alakok között. Granville felépítésének kemény, tömeges szövetét nehéz leírni, de Mr. Wainwright egyértelműen kövér volt. A nyitott, kockás zakó alatt roppant csíkos inges has terült el, s buggyant a nadrágszíj fölé. A tarka csokornyakkendő felett vidám szemek csillogtak rám a vörös arcból, s ha Albert megszólalt, a hangja teli és zengő volt. Ez az ember az „Engedélyezett Italmérő” kifejezés dús hangulatát testesítette meg. Egy kis korsó sört kértem, s kezdtem kortyolgatni, de amikor két percen belül megjelent a második, láttam, hogy reménytelenül elmaradok, s áttértem arra, amit a másik kettő ivott, a szódás whiskyre. Vesztemre mindkét társamnak folyószámlája volt itt; lehajtották az italukat, halkan kopogtak a pulton, és azt mondták, „Igen, kérem, Jack”, s erre varázslatos gyorsasággal újabb három pohár tűnt elő. Nekem sose nyílt alkalmam, hogy fizessek egy rundot. Mi több, pénzt senki sem vett elő. Csendes, barátságos kis összejövetel volt, Albert és Granville a lehető legkedélyesebb társalgásba bonyolódott, amelyet csak a söntéspulton való szinte hangtalan kopogtatások központoztak. S ahogy igyekeztem lépést tartani a két virtuózzal, a kopogtatások mind gyakoribbá váltak, végül már mintha pár másodpercenként hallottam volna őket. Granville megtartotta a szavát. Mikor már csaknem egy órára járt, ránézett az órájára. - Mennünk kell, Albert. Zoe mostanra vár bennünket. Amikor a kocsi pontosan egykor megállt a ház előtt, tompa kétségbeeséssel ráébredtem, hogy megint megtörtént velem. Boszorkányfőzet kezdett bennem bugyborogni, és fojtogató gőzöket küldött fel az agyamba. Szörnyen éreztem magam, és biztosan tudtam, hogy hamarosan még roszszabbul leszek. Granville, üdén és jókedvűen, mint mindig, kiugrott, és bevezetett a házba. - Zoe, szerelmem! - trillázta, s átölelte a feleségét, aki a konyhából jött ki. Zoe kibontakozott, és odajött hozzám. Virágos kötényt viselt, amitől, ha lehetséges, még vonzóbbá vált. - Hellooó! - kiáltotta, és akárcsak a férje, ő is úgy nézett rám, mintha James Herriottal találkozni hihetetlen szerencse volna. - Örülök, hogy újra itt van. Hozom az ebédet. - Ostoba vigyorral válaszoltam, s Zoe elszökellt. Egy karosszékbe roskadva hallottam, hogy Granville hosszan tölt a tálalónál. Kezembe nyomott egy poharat, és leült egy másik székbe. Az elhízott staffordshire terrier azonnal az ölébe ugrott. - Phoebles, kiskutyám! - énekelte vidáman. - Apuci hazajött. - Játékosan az apró yorskhireire mutatott, amely a lábánál ült, és révült mosolyokra vicsorította a fogát. - Látlak, kis Victoriám, látlak. Mire az asztalhoz vezettek, olyan voltam, mint aki álmodik, lomhán mozogtam, és gombócos eltökéltséggel beszéltem. Granville elhelyezkedett egy hatalmas hátszín felett, fürgén megfente a kését, s aztán kíméletlenül szeletelni kezdett. Tékozlóan porciózott, s vagy egy kiló húst rakott a tányéromra, aztán elővette a palacsintafelfújtakat. Zoe nem egyetlen nagy felfújtat csinált, hanem rengeteg kis kereket, mint gyakorta a farmerfeleségek; remek, ropogósbarna szélű, arany csészécskéket. Granville vagy hat ilyet halmozott fel a hús mellé, s én csak bambán néztem. Aztán Zoe odaadta a mártásos csészét. Nagy erőfeszítéssel gondosan megfogtam a csésze fülét, fél szemem becsuktam, s kezdtem önteni. Valamilyen oknál fogva úgy éreztem, hogy minden egyes kis felfújtat tele kell töltenem mártással, és fontoskodva sorra beléjük irányítottam a lét, míg mindegyik túl nem csordult. Egyszer - 151 -
mellécéloztam, és az illatos folyadék néhány cseppjét a terítőre öntöttem. Bűntudatosan felnéztem Zoéra, és kuncogtam. Zoe visszakuncogott, s az a benyomásom támadt, hogy különös egyénnek tart ugyan, de ártalmatlannak. Bár megvan bennem ez a szörnyű gyengeség, hogy sosem vagyok józan, se nappal, se este, de a lelkem mélyén nem vagyok azért olyan rossz ember. Rendszerint beletellett néhány napba, míg a Granvillelel való találkozásokat kihevertem, s a következő szombatra már szépen lábadoztam. Történetesen a piactéren jártam, és láttam, hogy nagy emberi gyülekezet vág át a macskaköveken. A felnőttek s gyerekek keverékéből először azt hittem, iskolai kirándulás, de közelebbről szemügyre véve rájöttem, hogy csak a Dimmockok és Pounderek mennek bevásárolni. Mikor észrevettek, megváltoztatták útirányukat, s hamarosan elborított egy emberhullám. - Nézze meg, mister! - Úgy eszik, mint egy ló! - Hamarosan kövér lesz, mister! - Visszhangzottak körülöttem a boldog kiáltások. Nellie pórázon vezette Tobyt, s amikor a kis állat fölé hajoltam, szinte hihetetlennek éreztem, hogy néhány nap alatt ennyire megváltozott. Még mindig sovány volt, de már nem olyan elesett, hanem hetyke és játékra kész. Most már csak idő kérdése volt az egész. Kis úrnője újra meg újra végigsimította a sima barna bundát. - Ugye büszke vagy a kiskutyádra, Nellie? - kérdeztem, s a nyájas, kancsal szemek felém fordultak. - Igen, az vagyok. - Megint azzal a mosollyal mosolygott. - Mert ő az enyim.
38. Olyan érzés volt, mintha a saját teheneimet nézném, mert ahogy ott álltam az új kis istállóban, s végigpillantottam a vörös és vörösbarna hátak során, valamiféle büszkeség fogott el. - Frank - mondtam -, remekül néznek ki. Az ember nem is hinné, hogy ugyanazok az állatok. Frank Metcalfe vigyorgott. - Magam is éppen ezt gondoltam. Csuda, mit tesz a környezetváltozás az állattal. Ez volt a tehenek első napja az új istállóban. Korábban csak a régiben láttam őket - egy tipikus több száz éves völgységi tehénistállóban, amelynek töredezett és lyukas macskakő padozatán tócsákban állt a húgy és a trágya, az állásokat korhadó deszkapalánk választotta el egymástól, és lőrésszerű ablakai olyanok voltak, mintha erődnek szánták volna az épületet. Emlékeztem, hogyan ült ott Frank fejés közben szinte láthatatlanul a félhomályban, s a pókháló tenyérnyi vastagon csüggött le feje felett az alacsony mennyezetről. Ott a tíz tehén annak látszott, ami - közönséges tejelő tehenek vegyes társaságának -, de ma új méltóságot és tartást kaptak. - Biztosan úgy érzi, hogy megérte azt a sok nehéz munkát - mondtam, s a fiatal farmer bólintott és mosolygott. Volt valami komor is ebben a mosolyban, mintha egy pillanatra újra átélné a ráfordított derékszakasztó munka óráit, heteit, hónapjait. Mert Frank Metcalfe maga csinálta az egészet. A betonozott állások rendezett sorát, a padozat tiszta, sima felszínét, a tágas ablakokon beözönlő napfényben fürdő, cementtel vakolt, fehérre meszelt falakat mind a maga két kezével építette. - Megmutatom a tejházat - mondta Frank. Bementünk a kis helyiségbe, amelyet az istálló végébe épített, és én csodálattal néztem a csillogó tejhűtőt, a makulátlan mosogatókat és vödröket, a szűrőt, s mellette a szűrőlapok szabályos tornyát. - Látja - mondtam -, így kell tejet termelni. Az a sok koszos hely, amit a körútjaimon naponta látok - égnek áll tőlük a hajam. Frank előrehajolt, és vizet engedett az egyik csapból. - Igen, igaza van. De egyszer majd ilyen lesz mind, meg még különb is, és a farmernek megéri majd. Én megkaptam a tébémentes igazolást, és az a négy penny felár minden gallonon fene nagy különbség ám. Most már nekikezdhetek. - 152 -
És amikor nekikezdett, úgy gondoltam, messzire fog még jutni. Úgy látszott, megvan mindene, ami a nehéz farmermesterségben való boldoguláshoz kell - intelligencia, testi szívósság, a föld és az állatok szeretete, és az a képesség, hogy gürcöljön megállás nélkül, mikor mások a pihenést élvezik. Úgy éreztem, hogy ezek a képességek legyőzik legnagyobb hátrányát, azt az egyszerű tényt, hogy nincs pénze. Frank tulajdonképpen nem farmer volt, hanem acélipari munkás Middlesbrough-ból. Mikor alig egy éve idejött fiatal feleségével, hogy átvegye a magányos kis gazdaságot Bransettben, meglepődve hallottam, hogy városi ember, mert ránézvést tipikus völgységi volt, sötét bőrű és inas, és Metcalfe-nak hívták. Nevetett, mikor ezt megemlítettem. - Ó, a nagyapám idevalósi volt, s mindig ácsingóztam az után, hogy visszajöhessek. Amikor jobban megismertem, kitölthettem ennek az egyszerű megjegyzésnek a hézagait. Kisgyerek korában a vakációit mindig itt töltötte, s bár apja művezető volt az acélműben, s ő maga is leszolgálta ott az idejét, a Völgység vonzása olyan volt, mint a folyvást erősödő sziréndal, míg végül aztán nem tudott neki ellenállni. Szabad idejében dolgozott farmokon, elolvasott a gazdálkodásról mindent, amit csak tudott, s végül felrúgta régi életét és kibérelte ezt a kis helyet fenn a dombok között, egy hosszú, köves dűlőút végében. A bérlet a rozoga lakóházzal és düledező épületeivel nemigen biztatott azzal, hogy meg lehet élni belőle, s én egyébként sem nagyon hittem abban, hogy városlakók hirtelen képesek eredményesen dolgozó farmerré átalakulni; rövid pályafutásom során elég sokat láttam nekikezdeni és belebukni. De Frank Metcalfe úgy állt neki a munkának, mintha egész életében mást sem csinált volna; kijavította a düledező kőkerítéseket, feljavította a legelőt, megfontoltan vásárolta meg állatállományát szűkös költségvetéséből; nyoma sem volt annak a tanácstalanságnak és kétségbeesésnek, amit másoknál oly sokszor láttam. Megemlítettem ezt egy nyugalomba vonult farmernek Darrowbyban, s az öreg felkuncogott. - Az ám, az emberben benne köll lenni a farmerkedésnek. Nagyon kevés ember boldogul vele, hacsak nincs a vériben. Az nem számit, hogy a Metcalfe gyerek városban nőtt föl, attul még megvan benne - a csecsbül szívta magába, érti, a csecsbül. Lehet hogy igaza volt, de akár az anyatejjel szívta magába Frank, akár könyvekből és a maga jó eszéből, rövid idő alatt átalakította a bérletet. Ha éppen nem fejt, etetett, hordta ki a trágyát, akkor a kis istállón robotolt, követ hasított, betont kevert, homok és por tapadt izzadt arcára. És most, ahogy mondta, indulásra kész volt. Mikor kijöttünk a tejházból, egy másik régi épületet mutatott az udvar túloldalán: - Ha rendbe jöttem, át akarom azt is alakítani tehénistállóvá. Sokat kellett kölcsönkérnem, de most, hogy tuberkulózismentes vagyok, meg fogom tudni adni pár éven belül. Egyszer valamikor, ha jól mennek a dolgok, talán majd tudok nagyobb helyet szerezni. Korombéli volt, és természetes barátság alakult ki közöttünk. Ott szoktunk üldögélni egyablakos, gyéren bútorozott, szűk nappalijának alacsony gerendái alatt, s amíg fiatal felesége teát töltött, ő szívesen beszélt terveiről. S ahogy elhallgattam, mindig úgy éreztem, hogy az ilyenfajta ember nemcsak önmagának hoz hasznot, hanem a farmerkedésnek általában. Néztem, ahogy elfordítja a fejét és pár pillanatig szemléli birodalmát. Nem kellett azt mondania, hogy „Szeretem ezt a helyet, úgy érzem, itt az otthonom.” Ezt ki lehetett olvasni az arcából, ellágyult tekintetéből, ahogy végigpásztázta a dombhajlatban megbúvó legelőket. Ezek a legelők, amelyeket előző nemzedékek foggal-körömmel vájtak ki a nyers hegyoldalból, örökös csatákat víva hangával és saspáfránnyal, fölkúsztak a szaggatott szikla- és kőgörgeteg szegélyig, s felettük éppen csak idelátszott a láp nyúlványa - kotu és tőzeg vadvilága. Lenn a dűlőút egy erdős domb mögött tűnt el. A legelő hitvány volt, és szikladudorok emelkedtek ki helyenként a vékony termőtalajból, de a tiszta, fűillatú levegő és a csend olyan lehetett, mint a megváltás az acélmű zúgása és füstje után. - Meg kellene néznünk azt a tehenet, Frank - mondtam. - Az új istálló majdnem elfelejtette velem, miért jöttem. - 153 -
- Igen, ez a vöröstarka az. Nemrég vettem, és első pillanattól fogva nincs rendben. Nem ad rendesen tejet, és mintha kába volna. A hőmérséklete harminckilenc fok volt, s amikor eltettem a hőmérőt, szimatolni kezdtem. - Bűzlik egy kicsit, ugye? - Igen - mondta Frank -, én is észrevettem. - Akkor hozzon egy kis meleg vizet. Kitapintom belül. A méh tele volt bűzös izzadmánnyal, s amikor kihúztam a karom, sárgás, bűzös anyag ömlött ki. - Biztosan jött belőle váladék - mondtam. Frank bólintott. - Igen, jött, de nem nagyon törődtem vele - sokból jön, amikor ellés után kitisztulnak. Lecsapoltam a méhet egy gumicsővel, és kimostam fertőtlenítővel, aztán betoltam néhány acriflavin hüvelypálcát. - Ez segít neki kitisztulni, s azt hiszem, hamarosan jobban lesz, de veszek tőle vérmintát. - Minek. - Lehet, hogy nincs semmi baj, de nekem nem tetszik az a sárga anyag. Bomló kotilédóból áll - tudja, a méhgombokból -, s ha ilyen színűek, akkor az ember brucellózisra gyanakszik. - Úgy véli, elvetélt? - Lehetséges, Frank. Lehet, hogy ideje előtt leborjazott, de az is lehet, hogy normálisan borjazott le, mégis megfertőződött. A vér majd megmondja. Addig tartsa elkülönítve. Néhány nap múlva reggeli közben bontottam fel a Skeldale House-ben a laboratóriumi jelentést, és rám tört az aggodalom, mikor azt olvastam, hogy a vérpróba pozitív. Kisiettem a farmra: - Mióta van magánál ez a tehén? - kérdeztem. - Több mint három hete - felelte a fiatal farmer. - És ugyanazokon a legelőkön járt, ahol a többi tehene, meg az előhasi üszők? - Igen, mindig. Hallgattam egy pillanatig. - Frank, el kell mondanom a problémákat. Tudom, hogy tudni akarja, mi történhet. A brucellózis fertőzésforrása a fertőzött tehén váladéka, és én attól tartok, hogy a maga tehene teljességgel megfertőzte a legelőt. Bármelyik jószága vagy akár mind megkaphatta a bajt. - Ezt azt jelenti, hogy elvetélnek? - Nem feltétlenül. Ez igen változó. Sok tehén kihordja a borját a fertőzés ellenére is. - Igyekeztem derűlátónak mutatkozni. Frank mélyen a zsebébe temette a kezét. Keskeny, sötét bőrű arca komoly volt. - A mindenit, bár sose láttam volna ezt a dögöt. A houltoni vásáron vettem - isten tudja, honnan jött, dehát kár róla most már beszélni. Mit tehetünk az ügy érdekében? - A legfontosabb, hogy elkülönítve tartsa, távol a többi jószágtól. Bár volna mód megvédeni a többit, de nem sokat tehetünk. Csak kétféle vakcina van - az élő, azt csak üres tehénnek lehet adni, a magáé meg mind vemhes, és az elölt, amit nem sokat érőnek tartanak. - Én olyanfajta ember vagyok, aki nem szeret ölbe tett kézzel ülni és várni. Ugye az elölt vakcina nem árthat, még ha nem is használ? - Nem. - Helyes, adjuk be mindnek, aztán reménykedjünk. Reménykedni sokat reménykedtek az állatorvosok a harmincas években. Beoltottam az egész csordát, és vártunk. Nyolc teljes héten át semmi se történt. A nyár őszbe váltott, és a marhák istállóba kerültek. A fertőzött tehén állapota javult, váladéka kitisztult, és kissé több tejet is adott. Aztán egy reggel felhívott Frank. - Találtam egy döglött borjút a csatornában, mikor kimentem fejni. Ide tudna jönni? Egy alig szőrösödő, héthónapos magzatot találtam kinn. A tehén betegnek látszott, s hátul ott himbálózott rajta a visszatartott placenta. Tőgye, amely normális borjazás esetén feszült volna a tejtől, a Frank megélhetését szolgáló értékes tejtől, csaknem üres volt. - 154 -
A tehetetlenség érzésével eltelve csak a régi tanácsot adhattam: elkülöníteni, fertőtleníteni és reménykedni. Két hét múlva az egyik előhasi üsző tette ugyanezt - csinos kis jersey kereszteződés volt, Frank azt remélte tőle, hogy megemeli a vajzsír százalékát -, és egy héttel utána egy másik tehén vetélte el borját vemhessége hatodik hónapjában. Mr. Bagleyvel akkor találkoztam, mikor a harmadik beteget jöttem megnézni. Frank kissé mentegetőzve mutatta be. - Azt mondja, van gyógyszere erre a betegségre, Jim. Beszélni akar róla magával. Minden nehéz helyzetben mindig van valaki, aki okosabb, mint az állatorvos. Tudat alatt alighanem már vártam, hogy egy Mr. Bagley felbukkanjon, s így békésen meghallgattam. Az alacsony, görbe lábú, szövetlábszárvédős ember feszülten nézett fel rám. - Fiatalember, én mán átestem ezen a magam farmján; és nem vónék itt, ha nem találom meg az orvosságát. - Értem, és mi volna az, Mr. Bagley? - Itten van ni. - A kis ember kihúzott zakója zsebéből egy üveget. - Kicsit bekoszolódott - ott állt a tehénistálló ablakában egy-két esztendeje. Elolvastam a címkét. „Driscoll professzor elvetélés elleni szere. Adjon fél liter vízben két evőkanállal a csorda minden tehenének, és ismételje meg másnap.” A professzor arca csaknem az egész címkét elfoglalta. Erőszakos kinézetű, dús pofaszakállú ember volt, múlt századbeli gallérral, és ellenségesen meredt rám a vastag porréteg alól. De nem volt bolond, mert lejjebb az üvegen ezt olvastam: „Ha az állat elvetélt, e keverékkel való kezelés útját állja a további bajnak.” Ő is éppúgy tudta, mint én, hogy ritkán vetélnek el másodszor is. - Igen - mondta Mr. Bagley. - Ez az. Majd minden tehenembe beléütött a baj, de én csak attam nekik az orvosságot, oszt a második alkalomra mán olyan egészségesek vótak, mint a makk. - Mindenképp azok lennének. Mert immunissá válnak. Mr. Bagley féloldalt hajtotta a fejét, és nyájasan, hitetlenkedő mosollyal nézett rám. És különben is, mi jogom van nekem vitatkozni? Én semmit sem tudtam ajánlani. - Oké, Frank - mondtam fáradtan. - Csinálja - gondolom, ez sem árt, akárcsak az én vakcinám. Vettek egy új üveg Driscoll-keveréket, és a kis Mr. Bagley ellenőrizte a csorda kezelését. Majd kiugrott a bőréből, mikor három hét múlva egy tehén hajszálra időben borjazott le. - Nohát, mit szól hozzá, fiatalember? Mán hat a szerem, igaz-e? - Számítottam rá, hogy némelyik szabályosan leborjazik - feleltem, és a kis ember elhúzta a száját, mint aki rossz vesztőnek talál. De engem nem az aggasztott, hogy ő mit gondol; én csak valami szomorú belenyugvást éreztem. Mert ilyesmi akkoriban, mielőtt még a modern orvosságok megjelentek volna, minduntalan megesett. A farmok teli voltak kuruzsló gyógyszerekkel, és az állatorvos nem sokat szólhatott ellenük, mert a maga gyógyszerezési lehetőségei oly szánalmasan csekélyek voltak. És az olyan betegségeknél, mint az elvetélés, amely az ideig ellenállt a szakemberek erőfeszítéseinek, a kuruzsló kiváltképp gazdagon arathatott. A mezőgazdasági lapokat és vidéki újságokat megtöltötték a garantáltan hatékony piros keverékek, fekete cseppek, rózsaszín porok magabiztos hirdetései. Driscoll professzornak sok vetélytársa akadt. Rövidesen időben leellett még egy tehén, de Mr. Bagley nagyon kedvesen viselkedett. - Minnyájunknak tanulnunk köll, fiatalember, oszt magának még nem sok gyakorlati tapasztalata van. Még eddig nem hallott az én orvosságomrul, és én azér nem hibáztatom, de aszi-szem, most mán fölibe kerekedtünk a bajnak. Nem szóltam. Frank olyan ember benyomását keltette, mint aki végre lát egy halvány reménysugarat, és én bizony nem akartam azt kioltani a kétségeimmel. Lehet, hogy a fertőzés lefutott - ezek a betegségek kiszámíthatatlanok. De mikor Frank legközelebb felhívott, minden borús előérzetem igazolódott. - Szeretném, ha kijönne, és kitisztítana három tehenet. - Hármat! - 155 -
- Igen, sorra jöttek - egy-kettő-három. És mind idő előtt. Tisztára istencsapás, Jim - nem tudom, mit fogok csinálni. Elém jött, mikor a dűlőút végén kiszálltam a kocsiból. Tíz évvel idősebbnek látszott, az arca sápadt volt és beesett, mintha nem aludt volna. Mr. Bagley is ott volt, gödröt ásott az istállóajtó előtt. - Mit csinál? - kérdeztem. Frank kifejezéstelen arccal nézett le a csizmájára. - Elföldeli az egyik borjút. Azt mondja, sokat segít, ha elássák az ajtó elé. - Kényszeredett mosollyal rám nézett. -A tudomány nem segít, hát megpróbálkozom egy kis fekete mágiával. Magam is néhány évvel öregebbnek éreztem magam, mikor megkerültem a mély sírt, amelyet Mr. Bagley ásott. A kis ember felnézett rám, mikor elmentem mellette. - Ez nagyon régi orvosság - magyarázta. - Az orvosságom, úgy láccik, veszített az erejébül, így hát valami erősebbet köll megpróbálni. A baj ottan van - tette hozzá kissé zordonan -, hogy későn hívattak ide. Kitakarítottam a három tehén ellés utáni bomló mocskát, és elmentem, amilyen gyorsan csak lehetett. Oly mélységesen szégyelltem magam, hogy alig tudtam Frank szemébe nézni. És a következő vizitemen két hét múlva még rosszabb volt, mert mikor végigmentem az udvaron, éreztem, hogy furcsa szag fertőzte meg az édes hegyi levegőt. Átható, csípős bűz volt, s bár valahogy ismerősnek tűnt, nem tudtam biztosan meghatározni. Frank kijött a házból, s látta, hogy szaglászok s nézegetek körbe. - Nem nagyon kellemes, ugye? - mondta fáradt mosollyal. - Nem hinném, hogy találkozott már a kecskénkkel. - Kecskéje van? - Igen, kölcsönbe - egy öreg bakkecske. Most éppen nem látom, de istenemre, a szagát mindig érezni. Mr. Bagley kaparta elő valahonnan - azt mondta, egyik szomszédjának irtó jót tett, mikor beütött nála az a baj, ami nálam. A borjak elföldelése nem használt, így azután úgy vélte, jó lesz előkeríteni egy kecskét. A szagában van az ereje, mondja. - Borzasztóan sajnálom, Frank - mondtam. - Szóval még mindig tart. Vállat vont. - Igen, két újabb, mióta nem találkoztunk. De már túl vagyok az aggodalmakon, és az istenért, maga se vágjon ilyen ménkű keserves pofát. Tudom, hogy nem tehet semmit. Senki nem tehet semmit. Hazamenet eltűnődtem a szavain. A fertőző marhaelvetélést évszázadok óta ismerik, s régi könyvekben olvastam a gyalázatos istencsapásról, amely éppúgy feldúlta és tönkretette a régi farmereket, mint most Frank Metcalfe-ot. A régi idők szakértői azt mondták, a tisztátalan víz, nem kielégítő táplálkozás, mozgáshiány, hirtelen ijedség okozza. Észrevették azonban, hogy más tehenek, amelyek megszagolták a magzatot és a méhlepényt, maguk is valószínűleg ugyanarra a sorsra jutnak. Ezen túl azonban a tudatlanság sötét alagútja tátongott. Mi modern állatorvosok viszont mindent tudtunk róla. Tudtuk, hogy egy Brucella abortus nevű Gram-negatív bacilus okozza, amelynek szokásait és tulajdonságait addig tanulmányoztuk, míg minden titkát meg nem ismertük; de amikor egy Frank helyzetébe jutott farmernek kellett volna segítenünk, annyi hasznunkat lehetett venni, mint ama régi kollégáknak, akik azokat a furcsa könyveket írták. Igaz, odaadó kutatók igyekeztek megtalálni a bacilusnak egy olyan törzsét, amelyből biztonságos és hatásos vakcinát lehet készíteni, hogy a szarvasmarhát borjú korában immunizálja, ' és már 1930-ban kifejlesztettek egy bizonyos 19-es törzset, amelyhez nagy reményeket fűztek. De még most is csak kísérleti stádiumában volt. Ha Frank elég szerencsés és húsz évvel később születik, azokat a teheneket nagy valószínűséggel mind beoltották volna e védelmet nyújtó 19-es törzszsel. Manapság már vemhes tehenek részére is van hatásos elölt vakcinánk. S ami a legjobb, ma már van terv a brucellózis teljes megsemmisítésére, és ez felhívta a betegségre a közvélemény figyelmét. Az embereket természetesen a közegészségügyi vonatkozások érdeklik a leginkább, és értesültek róla, mily roppantul sokféle betegséget okozhat a fertőzött tej az emberekben. De kevés városlakó tudja, mit jelent a brucellózis a farmereknek. - 156 -
Frank történetének vége már nem messze volt. Az ősz télbe váltott, s fagy csillogott a Skeldale House lépcsőin, mikor egy este eljött hozzám. Bementünk a nagy szobába, s én kinyitottam két üveg sört. - Úgy gondoltam, eljövök és megmondom, Jim - mondta tárgyilagos hangon. - Fel kell adnom. - Fel kell adnia? - Valami belül nem volt hajlandó elfogadni ezt a közlést. - Igen, visszamegyek a régi munkahelyemre Middlesbrough-ba. Nincs más megoldás. Tehetetlenül néztem rá. - Ilyen rossz a helyzet? - Hát csak gondolja végig. - Komoran mosolygott. -Az egész csordából összesen három tehén borjazott le rendesen. A többi piszkos, váladékos, beteg társaság, alig ad le valami tejet. Nincsenek eladásra vagy pótlásra való borjaim. Nincs semmim. Haboztam. - És nincs módja valami segítséggel átvészelni ezt? - Nincs, Jim. Ha most eladok mindent, éppen ki tudom fizetni a banknak az adósságomat. A többit az öregemtől kértem kölcsön, és nem megyek el újra hozzá, hogy még többet kérjek. Megígértem neki, hogy ha ez nem sikerül, visszamegyek az acélműbe, és ezt fogom tenni. - A mindenit, Frank - mondtam. - El sem tudom mondani, mennyire sajnálom. Egész idő alatt nem volt egy fikarcnyi szerencséje sem. Rám nézett, és az önsajnálat minden nyoma nélkül elmosolyodott. - Hát igen - mondta. - Megesik ilyesmi... Ettől a mondattól majdnem felugrottam. „Megesik ilyesmi.” Ezt mondják a farmerek minden csapás után. Annak az öregembernek Darrowbyban igaza volt. Frank csakugyan az anyatejjel szívta magába. S az igazsághoz tartozik, hogy nem ő volt az egyetlen, aki így tönkrement. Franket egy úgynevezett „elvetélési vihar” kapta el; s ugyanez seregnyi derék embert szorított sarokba. Némelyek kitartottak, meghúzták a nadrágszíjat, elköltötték, amit egy életen át összegyűjtöttek, és félig éhen haltak, míg el nem ült a vihar, s elölről nem kezdhették. De Franknek nem volt megtakarított pénze, hogy átvészelje; vállalkozása kezdettől fogva szerencsejáték volt, s veszített. Soha többé nem hallottam róla. Először azt gondoltam, talán majd ír, de aztán rájöttem, hogy ha egyszer elkerülhetetlenné vált a gyötrelmes szakítás, akkor teljesnek kell lennie. Az Északi Pennine-nek egyes részeiről látható a szélesen elterült Teesside, s amikor a kohók vad izzása megvilágította az éjszakai eget, gyakran eszembe jutott Frank odalenn, s eltűnődtem, hogyan boldogul. Na persze, elboldogul, de vajon hányszor jár az eszében az a domboldali zöld völgyecske, ahol valami olyat akart kiépíteni, amit érdemes, és ahol a gyerekeit szerette volna felnevelni? Egy Peters nevű család vette meg a kis bransetti farmot, miután Frank elment. Érdekes, hogy ők is teesside-iak voltak, de Mr. Peters az Imperial Chemical Industries gazdag igazgatója volt, és csak hétvégi pihenésre használta a farmot. Erre az ideálisan meg is felelt, mert fiatal családtagjai mind nagyon szerettek lovagolni, és a réteken hamarosan különféle lovak és pónik legeltek. Nyaranta Mrs. Peters hónapokat töltött ott fenn a gyerekeivel. Kellemes emberek voltak, gondját viselték állataiknak, és gyakran megfordultam náluk. A lakóházat csaknem a felismerhetetlenségig átalakították, tea helyett kávét ittam a nappaliban, amely antik asztalával, virágmintás vászon bevonatú bútoraival, a falakon lógó képekkel finom hellyé vált. A régi gazdasági épületeket frissen festett ajtajú, rekeszes istállókká alakították át. Egyetlen épületre nem fordítottak gondot: Frank új kis tehénistállójára; a lovak abrakját, az alomnak valót tárolták benne. Mindig összeszorult a szívem, ha benéztem, s láttam a vastag port a padozaton, a piszoktól alig áttetsző ablakokat, mindenfelé a pókhálót, a rozsdásodó vizesedényeket, a szalmabálák, tőzegmoha és zaboszsák potyadékát ott, ahol valamikor oly büszkén álltak Frank tehenei. Ennyi maradt meg egy ember álmából. - 157 -
39. Még sose voltam házasember, nem ítélhettem tehát korábbi tapasztalataim alapján, de kezdtem ráébredni, hogy nagyon kellemesen elrendeződött az életem. Természetesen tárgyi dolgokról beszélek. Nekem vagy bárki másnak elég lett volna az is, hogy együtt lehet egy gyönyörű lánnyal, akit szeret és aki szereti őt. De más vonatkozásokkal nem számoltam. Például a kényelmemről való gondoskodással. Azt hittem, ez már kiment a divatból, de Helennél nem. Ahogy most reggelizni indultam, ismét eszembe jutott. Végre sikerült asztalt szereznünk - árverésen vettem egy farmon, és a kocsi tetejére kötözve, diadallal hoztam haza -, és Helen lemondott a székről, amelyen a pad mellett ülni szokott, és átvette a magas hokedlit. Most azon kuporgott fenn a magasban, s mélyen lentről továbbította szájához az ételt, míg nekem kényelemben kellett ülnöm a széken. Nem hiszem, hogy természetemnél fogva önző disznó vagyok, de ez ellen nem tehettem semmit. De voltak más apróságok is. Minden reggel a ruhák gondosan kikészített rakása várt: tiszta, összehajtogatott ing, zsebkendő, zokni - annyira más, mint legénykorom kusza halmaza. S amikor elkéstem az étkezésről, ami gyakran megtörtént, Helen felszolgálta az ételt, de ahelyett, hogy elment s valami mást csinált volna, mindent abbahagyott, leült és nézte, hogyan eszem. Valósággal szultánnak éreztem magam. Ez az utóbbi szokás értette meg velem a viselkedését. Hirtelen eszembe jutott, hogy láttam, mikor ott ült apja mellett, míg az evett, ugyanebben a tartásban, fél karját az asztalon nyugtatva, és csendben figyelt. És ráébredtem, hogy annak a magatartásnak az áldásait élvezem, ami egy életen át alakult ki benne az apjával szemben. Mr. Alderson ugyan szelíd kis ember volt, de Helen boldogan teljesítette minden kívánságát avval az örömteli meggyőződéssel, hogy első a ház ura; és ezt az elvet most átvitte rám. Ettől aztán elkezdtem gondolkodni azon, milyen viselkedés várható a lányoktól házasságkötés után. Egy öreg farmer, aki egyszer feleségválasztási tanácsokat adott, azt mondta: „Először vegye fene jól szemügyre az anyját, fiatalember”, és biztosan volt valami igazsága. De ha én is beszúrhatom a magam aprócska tanácsát, azt mondanám, hogy meg kell nézni futtában, hogyan viselkedik az apjával szemben. Ahogy elnéztem most, mikor nekiállt felszolgálni a reggelimet, átsuhant rajtam a boldog tudat, mint már annyiszor, hogy a feleségem az a fajta, aki szeret egy férfiról gondoskodni, s hogy én nagyon szerencsés vagyok. És e bánásmódtól kétségkívül kivirágoztam. Talán kissé túlságosan is, és tudtam, hogy nem kellene nekiesnem ennek a nagy tányér tejszínes zabkásának, kiváltképp akkor nem, mikor mindenfélék sisteregnek a serpenyőben. Helennel nagyon ízletes hozomány érkezett a Skeldale House-ba egy fél disznó formájában, s a tetőpadlás gerendáiról egy oldal szalonna és egy felséges sonka lógott, állandó kísértésképpen. Némely darabjai most ott sültek a serpenyőben, s bár sose voltam a nagy reggelik híve, nem tiltakoztam, mikor Helen rájuk ütött két nagy, barna héjú tojást, hogy ne érezzék egyedül magukat. És igen gyenge ellenállást tanúsítottam, mikor hozzátett némi kiváltképp ízletes füstölt kolbászt, amit a piactér egyik üzletében szokott venni. Mikor mindezzel végeztem, meglehetős erőfeszítéssel felálltam az asztaltól, és felvettem a kabátomat, de észrevettem, hogy nem olyan könnyű begombolni, mint korábban. - Itt vannak a szendvicseid, Jim - mondta Helen, s egy csomagot nyomott a markomba. Egész napra a scarburni körzetbe készültem, tuberkulinvizsgálatokat végezni Ewan Rossnak, s a feleségem mindig aggódott, hogy kellő táplálkozás híján elalélok a hosszú úton. Megcsókoltam, kissé nehézkesen levonultam a hosszú lépcsősoron, s kimentem az oldalajtón. Félúton szokás szerint megálltam, és felnéztem a zsindelyek alatt megbúvó ablakra. Egy kar jelent meg benne, és erőteljesen hadonászott a törölgetőruhával. Visszaintegettem és továbbmentem az udvaron. Mikor kihoztam a kocsit, úgy vettem észre, hogy kissé szuszogok, és bűntudatosan tettem a csomagot a hátsó ülésre. Tudtam, mi van benne: nemcsak szendvicsek, hanem hagymáshúsos pite, vajas pogácsák és gyömbértorta is, hogy további kilengésekre csábítson. - 158 -
Nem kétséges, hogy abban a kezdeti időszakban roppantul meghíztam volna Helen kezelése folytán. De a munkám megmentett; a domboldalakon szétszórt kőépületek közti örökös járkálás; a borjúkarámokba való ki-be mászkálás, a tehenek lökdösése, és a rendszeres kemény fizikai erőfeszítés borjú vagy csikó ellésnél. Így hát megúsztam kissé szorosabbá vált gallérokkal, s alkalmanként egy-egy farmer megjegyzésével: „A mindenit, fiatalember, maga aztán jó legelőre került.” Útközben elcsodálkoztam azon, mennyire kiszolgálja Helen az apró szeszélyeimet is. Mindig betegesen utáltam a zsírt, s Helen minden darabkát gondosan lenyesett a húsomról. Ez a zsír iránti ellenszenv csaknem iszonyat volt, és még erősebbé vált, mióta Yorkshire-ba kerültem, mert a harmincas években a farmerek mintha zsíron éltek volna. Egy öregember, aki észrevette, milyen kidülledt szemmel nézem az ő zsíros sültszalonnaebédjét, azt mondta, soha életében nem nyúlt sovány húshoz. - Az ám a jó, ha végigcsurog a zsír az államon - kuncogott. Pirospozsgás, nyolcvanéves ember volt, tehát nem ártott meg neki; és ez állt száz és száz hozzá hasonló emberre. Úgy véltem, hogy a mindennapos kemény farmermunka elégeti a zsírt a szervezetükben, de ha nekem kellene megennem, egy-kettőre belepusztulnék. Ez utóbbi persze csak amolyan képzelődés volt, amint az egy nap be is bizonyosodott. Egyik reggel hat órakor rángattak ki az ágyból, hogy segítsek egy ellő üszőnek az öreg Mr. Horner kis farmján. Odakinn úgy találtam, hogy a borjú nem rosszul fekszik, hanem egyszerűen túl nagy. Nem szeretem, ha túl sokat kell húzkodni, de a szalmán fekvő üsző szemlátomást segítségre szorult. Pár másodpercenként tőle telhetően megfeszítette magát, s egy pillanatra megjelent két láb, aztán eltűnt, mihelyt a tehén ellazította az izmait. - Sikerült már kijjebb nyomnia azokat a lábakat? - kérdeztem. - Nem, egy órája mindig ugyanaz - felelte az öregember. - És mikor szakadt fel a magzatburok? - Két órája. A borjú kétségtelenül alaposan fennakadt, s mind szárazabbá vált, s ha az ellő anya beszélni tudott volna, alighanem azt mondja: „Az istenért, vegyék már el ezt az izét tőlem.” Jól jött volna segítségül egy nagy, erős ember, de Mr. Horner nemcsak előrehaladott korú, hanem bizonytalan lábon álló pehelysúlyú is volt. És mivel a farm magányos dombtetőn gubbasztott, mérföldekre a legközelebbi falutól, nem volt szomszéd, akit segítségül lehetett volna hívni. Magamnak kellett a munkát elvégeznem. Csaknem egy órába tellett. Vékony kötelet vezettem a borjú fülei mögé s a száján át, hogy a nyaka ne nyúljon meg, aztán centiméterenként kisegítettem a kis jószágot a napvilágra. Nem annyira húztam, csak hátradőltem, és segítettem az üszőnek, mikor tolt. Elég kis termetű állat volt, és békésen oldalán fekve, fajtája belenyugvásával vette tudomásul a helyzetet. Segítség nélkül nem tudott volna leborjazni, s bennem egész idő alatt melegen élt a meggyőződés, hogy azt teszem, amit kíván s amire szüksége van. Úgy éreztem, nekem is éppoly türelmesnek kell lennem, mint neki, tehát nem siettettem, hanem hagytam, hadd történjék minden a maga normális rendjében; előbb a kicsi orr, a biztatóan meg-megránduló orrcimpákkal, aztán az erős nyomás alatt elrévedező szemek, aztán a fül, s végül egy utolsó rohamban a borjú többi része. A fiatal anyát láthatóan nem viselte meg a dolog, mert csaknem azonnal a mellkasára fordult, és a legnagyobb érdeklődéssel szaglászni kezdte az újonnan jöttet. Jobb állapotban volt, mint jómagam, mert némi meglepetéssel vettem észre, hogy izzadok, lihegek, fáj a karom és a vállam. Az igencsak örvendező farmer erőteljesen ledörzsölte hátamat a törölközővel, míg én a vödör fölé hajoltam, aztán rám segítette az inget. - Hát ez pompás, fiatalember. Ugye bejön, és iszik egy csésze teát? A konyhában Mrs. Horner gőzölgő bögrét tett az asztalra, és rám mosolygott. - Üljön le, és reggelizzen meg a férjemmel - mondta. Nincs jobb étvágygerjesztő a kora reggeli elletésnél, tehát készséggel bólintottam. - Nagyon szépen köszönöm, örömmel. A sikeres ellés mindig jó érzéssel tölti el az embert, s én megelégedett sóhajjal huppantam le egy székre, s néztem, hogy az idős hölgy kenyeret, vajat, lekvárt tesz elém. Kortyolgattam a teám, a farmerrel beszélgettem, s nem néztem, mit csinál ezután Mrs. Horner. Aztán gombócba rándult a gyomrom, mikor megláttam, hogy két hatalmas szelet tiszta fehér szalonna fekszik a tányéromon. - 159 -
Hátrahőköltem a székemen, s láttam, hogy Mrs. Horner egy hatalmas darab hideg főtt szalonnát fűrészel. De nem a szokásos szalonna volt, hanem színtiszta, egyetlen húscsík nélkül. Még megrendült állapotomban is felfogtam, hogy művészi produktum, jól megfőzött, aranyszínű zsemlemorzsa kéreggel bevont mestermű, makulátlan tálon elrendezve... de zsír. Mrs. Horner két ugyanolyan szeletet rakott a férje tányérjára, és várakozóan nézett rám. Kétségbeejtő helyzetbe kerültem. Nem sérthettem meg a kedves öreg hölgyet, viszont minden kétséget kizáróan tudtam, hogy képtelen vagyok megenni azt, ami a tányéromon van. Ha meleg és ropogósra sütött, talán le tudtam volna gyűrni egy kis darabot, de hidegen, főzve, nyúlósan... soha. És roppant mennyiség volt a tányéromon: két tízszer tizenöt centiméteres és legalább egy centi vastag szelet, amelynek egyik oldalán a morzsák arany szegélye futott le. Lehetetlen feladat volt. Mrs. Horner leült velem szemben. Ősz haján virágos főkötőt viselt. Kinyújtotta a kezét, és fejét oldalt hajtva kissé balra fordította a szalonnás tálat, hogy jobban mutasson. Aztán felém fordult és mosolygott. Kedvesen, büszkén. Voltak alkalmak az életemben, mikor sötét és reménytelen helyzetbe kerülve a bátorságnak és elszántságnak olyan tartalékait fedeztem fel magamban, amikről nem is álmodtam. Mély lélegzetet vettem, megragadtam a kést és a villát, és bátran belemetszettem az egyik szeletbe, de mikor szájam felé vittem a zsíros fehér cikkelyt, összeborzongtam, és a kezem megállt útjában. Ebben a pillanatban vettem észre a csalamádés üveget. Lázasan kiraktam belőle egy halomnyit a tányéromra. Mindenféle volt benne: hagyma, alma, uborka és más válogatott zöldségek szorongtak egymás mellett a csípős mustáros-ecetes mártásban. Egy pillanat alatt elborítottam megrakott villámat a keverékkel, aztán behajítottam a számba, kettőt-hármat gyorsan rágtam rajta és lenyeltem. Elkezdtem tehát, s nem éreztem más ízt, csak a csalamádéét. - Jó szalonna! - dörmögte Mr. Horner. - Finom! - feleltem és nekikeseredetten rágtam a második villára valót. - Csuda finom. - És a csalamádém is ízlik! - sugárzott rám az öreg hölgy. - Látszik abbul, hogy olyan vastagon fölrakja. - Örömteli nevetés tört ki belőle. - Ízlik bizony! - néztem rá könnytől patakzó szemmel. - Nem sok ilyen jót ettem életemben. Visszagondolva, ez volt életemnek egyik legvitézibb tette. Rendületlenül kitartottam, újra meg újra belekanalaztam a befőttes üvegbe, s közben lezártam az agyamat, s elszántan nem gondoltam arra a szörnyűségre, ami velem történik. Csak egyetlen ijesztő pillanatom volt, amikor a roppant ütőerejű csalamádé, amelyet nem nagy adagokban való habzsolásra szántak, teljesen elakasztotta a lélegzetemet, s hosszan tartó köhögő rohamban törtem ki. De végül is befejeztem. Egy utolsó hősi rágás és nyelés, nagy korty tea, s a tányér üres volt. Teljesítettem feladatomat. És vitathatatlanul érdemes volt teljesíteni. Az öregeknél roppant nagy sikert arattam. Mr. Horner a vállamra vert. - A mindenit, de jó nézni egy jó étvágyú legényt. Mikor fiatal vótam, én is egykettőre bepakutam, de mostan már nem megy. - Magában kuncogva folytatta a reggelijét. Felesége kísért ki az ajtóig. - Nohát ez aztán szép dicséret volt nekem. - Az asztalra nézett és nevetett. - Csaknem az egész üveggel megette. - Elnézést, Mrs. Horner - mondtam könnyeimen át mosolyogva, s igyekeztem a gyomrom kavargását nem tudomásul venni. - Nem tudtam neki ellenállni. Várakozásom ellenére nem estem össze rövid időn belül holtan, de egy hétig kísért az émelygés, amelyet hajlamos vagyok tisztán pszichoszomatikusnak tekinteni. Mindenesetre e kis epizód óta tudatosan sohasem ettem zsírt. Gyűlöletem azóta valamiféle megszállottsággá alakult át. És a csalamádéért sem lelkesedem túlságosan azóta.
40. - Szóval elvállalja a munkát, vagy nem vállalja? - Walt Barnett fölém tornyosult a rendelő bejáratánál, s kifejezéstelen tekintettel végigmért tetőtől talpig és vissza. Az alsó ajkán fityegő ciga- 160 -
retta mintha éppúgy testrésze lett volna, mint a barna puhakalap és a testes alakján megfeszülő, sötétkék szerzs öltöny. Nyomhatott vagy százhúsz kilót, s durva, húsos, vörös szájával és erőszakos modorával tagadhatatlanul félelmetes volt. - Hát... szóval... igen. Természetesen vállaljuk - feleltem. - Csak azon tűnődtem, mikorra tudjuk előjegyezni. - Odamentem az íróasztalhoz, és nézegettem az előjegyzési naptárt. - Ez a hét meglehetősen tele van már, és nem tudom, mit vállalt el Mr. Farnon a következő hétre. Talán az lesz a legjobb, ha telefonálunk. A nagy ember előzetes bejelentés és köszönés nélkül törtetett be és rám rivallt: - Van nálam egy szép nagy telivér lu, ki köll heréni. Mikor tuggyák megcsinálni? Néhány pillanatig habozva néztem rá, meghökkentett modorának nyersesége is, meg a kérése is. Kellemetlen hír volt ez; nem szívesen kasztráltam „szép nagy telivér lut” - sokkal inkább a közönséges igásló csikókat, s ha igazán őszinte akarok lenni, minden másnál szívesebben a shetland pónikat. De ez is a munkánkhoz tartozott, s ha meg kell csinálni, hát meg kell csinálni. - Telefonálhatnak, ha akarnak, de ne soká tökölőggyenek rajta. - A kemény, mosolytalan tekintet még mindig rám szegeződött. - És osztán jó munkát akarok ám, azt el ne feleggye! - Mindig igyekszünk jó munkát végezni, Mr. Barnett - mondtam, elnyomva magamban a modorától mindegyre fokozódó bosszúságot. - Monták ezt mán mások is, oszt mégis állatin elcsesztek nekem mindent - mondta. Búcsúzóul nyersen bólintott, megfordult, és az ajtót nyitva hagyva kiment. Még mindig a szoba közepén álltam, fortyogva és motyogva, mikor Siegfried bejött. Először alig vettem észre, s amikor látókörömbe került, azon kaptam magam, hogy fenyegetően meredek a képébe. - Mi a baj, James? - kérdezte. - Egy kis gyomorrontás? - Gyomorrontás? Nem... nem... Miért mondod ezt? - Hát úgy álltál ott, mint akinek fáj valamije, fél lábadra nehezedve, az arcod meg eltorzult. - Igazán? Csak régi barátunk, Walt Barnett járt itt. Azt akarja, hogy metsszük ki a lovát, és kérését a szokásos elbűvölő modorában adta elő - ez az ember az idegeimre megy. Tristan bejött a folyosóról. - Igen, odakinn voltam és hallottam. Rohadt nagy bugris. Siegfried nekitámadt. - Ebből elég! Nem akarok itt ilyen szavakat hallani. - Aztán felém fordult. - És James, kérlek, még ha fel is izgattad magad, azt nem hinném, hogy feljogosítana a káromkodásra. - Miről beszélsz? - Olyan kifejezéseket motyogtál, amelyek nem voltak méltók hozzád. - A lefegyverző őszinteség gesztusával széttárta a karját. - Isten a megmondhatója, hogy nem vagyok prűd, de nem szeretem az ilyen tónust ezek között a falak között. - Elhallgatott, és arcvonásait mélységes komolyság öntötte el. - Végtére is azok az emberek látnak el minket a mindennapi kenyerünkkel, akik idejönnek, tehát tisztelettel kell beszélnünk róluk. - Igen, de... - Ó, tudom, hogy van köztük néhány kevésbé kellemes ember, de ne hagyjátok, hogy felbosszantsanak. Hallottátok a régi mondást: „Az ügyfélnek mindig igaza van.” Hát én úgy vélem, ez jó irányelv a munkában, s mindig tartom magam hozzá. - Ünnepélyesen Tristanra, majd rám nézett. - Remélem, világos, amit mondok. A rendelőben nincs káromkodás - kiváltképp az ügyfelekkel kapcsolatban. - Te könnyen beszélsz! - törtem ki hevesen. - De te nem hallottad Barnettet. Én béketűrő vagyok, de... Siegfried félrehajtotta a fejét, és éteri szépségű mosoly árasztotta el az arcát. - Drága barátom, már megint. Miért hagyod, hogy apróságok felzaklassanak? Már korábban is kénytelen voltam erről beszélni veled, ugye? Bár segíthetnék rajtad, bár átadhatnám azt a képességemet, hogy minden körülmények között megőrzöm nyugalmamat. - Mit mondtál? - Azt mondtam, hogy szeretnék segíteni rajtad, James, és fogok is. - Felemelte mutatóujját. Valószínűleg gyakran eltűnődtél azon, hogy én miért nem vagyok soha dühös vagy ideges. - 161 -
- Mi? - Ó, tudom, hogy eltűnődtél - egészen biztos. Hát beavatlak egy kis titokba. - Mosolya csibészessé vált. - Ha az ügyfél goromba velem, egyszerűen többet számolok fel neki. Ahelyett, hogy fejembe szállna a vér, mint neked, azt mondom magamban, hogy hozzácsapok tíz shillinget a számlához, s ez varázslatként hat. - Igazán? - Úgy bizony, fiam. - Vállamra csapott, aztán nagyon komollyá vált. - Persze tudom, hogy eleve előnyös helyzetben vagyok, engem az ég kiegyensúlyozott vérmérséklettel áldott meg, téged azonban a körülmények legkisebb szellője is jobbra-balra sodor. De úgy vélem, segíthetsz magadon, tehát munkálkodj rajta, James, munkálkodj rajta. Rosszat tesz neked ez a füstölgés és dühöngés - az egész életed megváltozna, ha át tudnád venni az én higgadt szemléletemet. Nagyot nyeltem. - Köszönöm, Siegfried - mondtam. - Megpróbálom. Walt Barnettet némi titokzatosság övezte Darrowbyban. Nem farmer volt, hanem ócskavaskereskedő, fuvarozó, linóleumtól használt autókig mindenfélével kereskedő ember, s a helybéliek csak egyet tudtak róla biztosan - hogy van lóvéja, sok lóvéja van. Azt mondták, amihez hozzányúl, pénzzé változik. Megvett egy omladozó udvarházat pár mérfölddel a városon kívül, ott élt az elnyomott kis feleségével, s tartotta sűrűn cserélődő állatállományát; pár tinót, néhány disznót, egy-két lovat. Sorra foglalkoztatta a körzet összes állatorvosát, talán azért, mert nem volt valami nagy véleménnyel egyikünkről sem, s meg kell mondanom, ez az érzés kölcsönös volt. Sose látta senki fizikai munkát végezni, a hét legtöbb napján Darrowby utcáin mászkált, a szájából fityegő cigarettájával, feje tetejére tolt barna puha kalapjában, és hatalmas testén csaknem szétrepedő, fényes sötétkék öltönyében. Találkozásunk után pár napig nagyon sok dolgunk akadt, s a telefon a rákövetkező csütörtökön szólalt meg a rendelőben. Siegfried vette fel, s arckifejezése azonnal megváltozott. A szoba túlsó végéből is világosan hallottam a kagylóból előtörő hangos, parancsoló beszédet, s miközben hallgatta, kollégám arcát lassú pír futotta el, s a szája megkeményedett. Többször közbe akart szólni, de a vonal túlsó végéről áradó szóözön meg nem állt egy pillanatra sem. Siegfried végül felemelte a hangját és közbevágott, de abban a pillanatban kattant a készülék, s Siegfried már a süket kagylóba beszélt. Lecsapta villájába a hallgatót, és megperdült. - Barnett volt - nagy ramazurit csapott, mert nem jelentkeztünk. - Néhány percig dühtől sötét arccal meredt rám. - A rohadt szarházi! - üvöltötte. - Mit gondol, ki a franc ő! Így piszkol engem, aztán leteszi a kagylót, mikor beszélni akarok? Egy pillanatig hallgatott, aztán felém fordult. - Én mondom neked, James, nem mert volna így beszélni velem, ha itt van ebben a szobában. - Odajött hozzám, s fenyegetően behajlított ujjakkal kinyújtotta a kezét. - Kitekertem volna azt a mocskos nyakát, akármilyen nagydarab marha. Én mondom, megfojtottam volna a szarházit! - De Siegfried - mondtam. - Hát a módszered? - Módszerem? Milyen módszerem? - Hát tudod, az a trükk, amit kellemetlen emberekkel szemben alkalmazol - megtoldod a számlát, ugye? Siegfried leejtette karját, és dühtől ziháló mellel nézett rám egy darabig. Aztán vállon veregetett, elfordult az ablak felé, és nézte a csendes utcát. Mikor visszafordult, komornak, de nyugodtabbnak látszott. - Bizisten, igazad van James. Ez a megoldás. Kimetszem Barnett lovát, de egy tízest számítok fel neki. Jóízűt nevettem. Akkoriban egy ló herélése egy fontba, vagy ha szakszerűbb akarok lenni, egy guineába került. - Mit nevetsz? - kérdezte fanyarul kollégám. - Hát... a vicceden. Úgy értem, tíz font... haha-ha! - 162 -
- Nem viccelek. Egy tízest fogok felszámítani neki. - Ugyan Siegfried, ezt nem teheted. - Csak figyelj - mondta. - Majd én elbánok azzal a szarházival. Két nap múlva délelőtt a kasztrálásra való felkészülés ismerős műveleteit végeztem: kifőztem az emaszkulátort, és zománcos tálcára tettem a szikével, a vattatekerccsel, az érfogóval, a jódtinktúrával, a varrófonállal, a tetanusz antitoxinnal és fecskendőkkel egyetemben. Az utolsó öt percben Siegfried folyvást kiabált, hogy siessek. - Mi a fenét csinálsz, James? Ne felejtsd el egy plusz üveg kloroformot betenni. És hozd az oldalszárakat, hátha nem kábul el. Hova dugtad a tartalék szikepengéket, James? A rendelőablak előtt kuszán indázó wisteria zöld fonadékán keresztülszivárgó napfény megvilágította a teli tálcát. Erről eszembe jutott, hogy májusban járunk, és sehol sem jön a májusi reggel olyan arany varázslattal, mint a Skeldale House-ban; az omló vakolatú, magas téglafalak és régi oromkövek meleg ölükbe fogadják a napfényt, és kiborítják a nyíratlan gyepre, a csillagfürtös harangvirágágyásokra, a gyümölcsfák virágözönére. És legfelül varjak kárognak a szilfák legmagasabb ágain. Siegfried a kloroformmaszkot vállára vetve utoljára még ellenőrizte a tálcára kikészített tárgyakat, aztán elindultunk. Alig fél óra múlva behajtottunk egy régi udvarház külső kapuin, aztán végig egy mohás fasoron, amely fenyők és nyírfák között kanyargott fel a házhoz. A ház erdős háttérből nézett le a dombok és láp hullámzó mérföldeire. Senki jobb helyet nem kívánhatott volna az operációra a dús fűvel borított, magas falú kifutónál. A kétéves pompás pejlovat két pofa vezette be, akiket Mr. Barnett tipikus csatlósának néztem. Nem tudom, honnan kaparta elő őket, de ilyen arcokat nem lehetett látni Darrowby polgárai között. Az egyik egy barna manó volt, aki a társával való beszélgetés közben minduntalan rángatta a fejét, és fél szemmel hunyorgatott, mintha valami szégyenteljes titok részesei volnának. A másiknak fejét vörös borosta borította a görvélykórosan piros ábrázat felett, amelyről, úgy érezte az ember, darabok válnának le a legkisebb érintésre; és a lila hús mélyéről két apró szem villogott elő. Ezek ketten barátságtalanul néztek bennünket, s a sötét bőrű köpött egy derekasat, mikor közelebb értünk. - Szép időnk van - mondtam. Vörös csak bámult rám. Kacsingató viszont bölcsen bólintott, és behunyta a fél szemét, mintha valami kedvére való csalafintaságot mondtam volna. Mr. Barnett hatalmas, meghajlott alakja a háttérben imbolygott, szájában cigaretta fityegett, az éles napfény ragyogó fénysávokat csiholt a szűk sötétkék öltöny csillogó szövetéből. Óhatatlanul össze kellett hasonlítanom ennek a hármas embercsoportnak a külsejét a ló szépségével és természetes méltóságával. A nagy pej felcsapta fejét, aztán nyugodtan nézett a kifutóból felénk, szép nagy szeme fénylett az értelemtől, a pofa és a nyak nemes vonalai finoman beleilleszkedtek a test kecsességébe és erejébe. Agyamban zsibongtak a magasabb rendű és alacsonyabb rendű állatokról hallott megjegyzések. Siegfried körüljárta a lovat, megveregette, beszélt hozzá, szeme a fanatikusok gyönyörűségével fénylett. - Pompás állat, Mr. Barnett - mondta. A nagydarab ember mogorván nézett rá. - Hát csak ne tegye tönkre. Sok pénzt fizettem ezér a luér. Siegfried elgondolkodva pillantott rá, aztán hozzám fordult. - Lássunk neki. Ott a füvön fektetjük majd le. Kész vagy, James? Kész voltam, de sokkal jobban éreztem volna magam, ha Siegfried békén hagy. Lóoperációknál én voltam az altató és kollégám a sebész. És jó sebész volt: gyors, ügyes, sikeres. Nem volt nekem semmi bajom a felállással, ő végezhette a maga munkáját és rám bízhatta a magamét. De itt volt a bibi; Siegfried állandóan beleütötte orrát az én munkámba, és ezt idegesítőnek találtam. Nagy állatoknál az altatásnak kettős célja van; kizárja a fájdalmat és féken tart. Nyilvánvaló, hogy az ember nem sokra jut ezekkel a potenciálisan veszélyes jószágokkal, ha nem teszi ártalmatlanná őket. - 163 -
Ez volt az én feladatom. Sebészkésre kész, alvó pácienst kellett előállítanom, és gyakran gondoltam, hogy ez a nehezebbik rész. Míg az állat igazán el nem kábult, mindig valami feszültséget éreztem, és Siegfried ebből a szempontból nem sokat segített. Ott téblábolt a könyökömnél, tanácsot adott, hogy mennyi kloroformot használjak, és nem tudott addig várni, míg az altató hatott. Minden alkalommal megjegyezte: „Nem fog elaludni, James.” Aztán: - „Nem gondolod, hogy jó volna az egyik mellső lábát felkötni?” Siegfried még most, harminc év múltán is, mikor olyan intravénás altatót használok, mint a Thiopenton, ugyanúgy viselkedik. Türelmetlenül toporog, míg megtöltöm a fecskendőmet, hosszú mutatóujjával odabököd a vállam fölött a nyakéri redőbe: - Én oda szúrnám, James. Határozatlanul álltam, társam az oldalamon, a kloroformosüveg a zsebemben, az altatómaszk a kezemben. Milyen remek volna, gondoltam, ha most az egyszer egyedül elintézhetném a dolgot. Végtére is három éve dolgozom mellette - csak ismerem eléggé, hogy értésére adjam. Megköszörültem a torkom. - Siegfried, valami eszembe jutott. Nem mennél odább, s ülnél le néhány percre, míg elaltatom? - Micsoda? - Azt gondoltam, jó volna, ha rám hagynád. Elég sokan vannak a ló feje körül - nem akarom, hogy izgalomba jöjjön. Miért nem pihensz egy kicsit? Majd kiáltok, ha elaludt. Siegfried felemelte a kezét. - Drága barátom, ahogy óhajtod. Amúgy sem tudom, minek ácsorgok itt. Mint tudod, sose avatkozom bele a dolgodba. - Megfordult, s a tálcával a hóna alatt elvonult oda, ahol kocsija állt a fűben, vagy ötven méterre. Megkerülte a Rovert, és leült a gyepre, hátát a fémnek támasztva. Eltűnt a szemem elől. Elöntött a béke. Hirtelen ráébredtem a homlokomat sütő nap lágy melegére, a közeli fákról visszhangzó madárénekre. Sietség nélkül felerősítettem a maszkot a nyaklóra, és elővettem kis üvegmércémet. Most az egyszer bőven van időm. Kezdem pár drachmával4, hogy megszokja a szagát, anélkül, hogy megijedne. Ráöntöttem a tiszta folyadékot a szivacsra. - Jártassák lassan körbe - mondtam Vörösnek és Kacsintónak. - Apránkint fogom neki adagolni, nem kell sietni. De jól fogják azt a szárat, hátha megbokrosodik. Figyelmeztetésem szükségtelen volt. A kétéves nyugodtan és félelem nélkül járt körbe, s így percenként valamivel többet csöpögtettem a szivacsra. Egy idő után lépései elnehezedtek, s kezdett részegen tántorogni. Örömmel figyeltem: így szerettem altatni. Még egy kis adag és kész. Kimértem fél unciát, és odamentem a nagy állathoz. Feje már álmosan bólogatott, mikor beadtam neki. - No már majdnem kész vagy, öregfiú - dörmögtem, mikor hirtelen szétfoszlott a béke. - Nem fog elaludni, James! - A zengő üvöltés a kocsi irányából hangzott, s amikor meghökkenve hátraperdültem, egy fejet láttam a motorháztető felett. Újabb kiáltás hangzott fel. - Miért nem kötöd fel...? Abban a pillanatban a ló megtántorodott, és békésen leroskadt a fűre, Siegfried, késsel kezében szökellve jött elő rejtekhelyéről, mint egy agár. - Üljetek a fejére! - üvöltötte. - Mire vártok, egy percen belül felébred! És kössétek azt a kötelet a hátsó lábára! És hozzátok a tálcámat! És kérem a meleg vizet! - Odazihált a ló mellé, aztán megfordult, és belebömbölt Vörös arcába. - Gyerünk, magához beszélek! Mozgás! Vörös elügetett a karikalábával, és nekiütközött Kacsingatónak, aki a vödörrel rohant vissza. Aztán kurta, de eszeveszett kötélhúzást rendeztek, mielőtt sikerült volna a kötelet a csüd köré tekerni. - Húzzák a lábát előre - kiáltotta társam, s az operációs terület fölé hajolt, aztán teli torokból felüvöltött. - Húzzák ki azt a kurva lábat a szememből, értik? Mi a fene ütött magukba, még egy tyúkot se tudnának elhúzni a fészkéről ennyi erővel!
4
Drachma: régi gyógyszerészeti súlyegység, 0,376 gramm. - 164 -
Nyugodtan térdeltem az állat feje mellett, féltérdem a nyakán nyugodott. Nem kellett leszorítani; mélyen aludt áldásosan lehunyt szemmel, míg Siegfried a szokott villámgyors szakértelmével dolgozott. A néhány másodperces csöndet csak a tálcára visszaejtett műszerek csilingelése törte meg, aztán kollégám végigpillantott a ló háta mentén. - Vedd le a maszkot James. Az operáció befejeződött. Nem hinném, hogy valaha is könnyebb munkát láttam volna. Mire lemostuk műszereinket a vödörben, a kétéves már talpán állt, és lassan tépkedte a füvet. - Remekül altattál, James - mondta Siegfried a herélőt törölgetve. - Tökéletesen. És micsoda pompás ló. Visszaraktuk szerelésünket a csomagtartóba, és indulni készültünk, mikor Walt Barnett nagy testtömege megindult felénk. A motorháztető felett nézett szembe Siegfrieddel. - Hát ez semmi kis munka vót - dörmögte, és odacsapta a csekk-könyvét a csillogó fémre. Mennyit akar érte? Volt valami pökhendi kihívás a szavaiban, és e lendületes erő, a puszta brutális megjelenés láttán legtöbben, akik egy guineát akartak volna felszámítani, meggondolták, és egy fontot mondtak volna. - Kérdeztem valamit - ismételte meg. - Mennyit kér? - Ja, igen - mondta Siegfried könnyedén. - Egy tízes lesz. A nagydarab ember rátette húsos kezét a csekkfüzetre, és kollégámra meredt. - Micsoda? - Egy tízes lesz - mondta Siegfried újra. - Tíz font? - Mr. Barnett szeme tágra nyílt. - Igen - mondta Siegfried nyájas mosollyal. - Annyi. Tíz font. A két ember szótlanul nézett szembe egymással a motorház felett. A madárdal és az erdő zajai szokatlanul hangosnak tűntek, ahogy a másodpercek teltek, és senki sem mozdult. Mr. Barnett dühösen nézett, s én a hatalmas, húsos arcról, amely mintha még nagyobbra dagadt volna, társam sovány, erős állkapcsú, kiálló pofacsontú profiljára pillantottam. Siegfried arcán még ott ültek a könnyed mosoly maradványai, de szemének szürke mélységeiben veszedelmes fény csillant meg. Mikor már-már felordítottam, a kövér ember hirtelen lehajtotta a fejét, és írni kezdett. Átadta a csekket, de annyira remegett, hogy a papírdarab úgy libegett, mintha viharos szél fújna. - Hát tessék - mondta rekedten. - Nagyon köszönöm. - Siegfried gyorsan elolvasta a csekket, aztán hanyagul az oldalzsebébe gyömöszölte. - Ugye milyen jó, Mr. Barnett, hogy végre igazi május van? Jót tesz mindnyájunknak. Az biztos. Walt Barnett motyogott valamit, és elfordult. Beültem a kocsiba, s néztem, hogy a hatalmas sötétkék felület hogyan távolodik nehézkesen a ház felé. - Legalább ez se fog még egyszer kihívni - mondtam. Siegfried beugratta a motort, és elindultunk. - Nem, James, ha még egyszer erre a felhajtóra merészkedünk, azt hiszem, előveszi a tizenkettes puskáját. De nekem ez nagyon megfelel - azt hiszem, elvagyok életem hátralévő részében Mr. Barnett nélkül. Utunk a kis Baldon falun vitt keresztül, és Siegfried lelassított a fogadó előtt: a sárgára festett épület néhány méterrel távolabb állt az úttól, rajta facégéren felirat: „A keresztbe tett kulcsok”, s egy nagy fekete kutya szunyókált a napos lépcsőn. Társam az órájára nézett. - Negyed egy - épp kinyitottak. Jólesne egy hideg sör, igaz? Nem hiszem, hogy valaha is jártunk már ebben a fogadóban. A kinti fényesség után pihentető volt a lefüggönyözött helyiség, a függönyökön át csak kósza napfénytöredékek vetültek a kőpadlóra, a repedezett tölgyfa asztalokra, a nagy kandalló mellett álló, magas támlájú padra. - Jó napot, fogadós - zengte társam, és a pulthoz lépkedett. A legfejedelmibb hangulatában volt, s úgy éreztem, kár, hogy nincs ezüstfejű botja, amivel a pulton kopogtatna. - 165 -
A söntéspult mögött álló ember mosolygott és illendő módon tisztelgett. - Jó napot, uram, mivel szolgálhatok önöknek? Félig-meddig arra számítottam, hogy Siegfried azt mondja: Két meszellyel a legjelesebb seredből, jóember - de ehelyett felém fordult s azt dörmögte: - Két kis korsó keserű sört, ugye James? Az ember csapolni kezdte a sört. - Nem tartana velünk? - érdeklődött Siegfried. - Köszönöm, uram, megiszok egy barna sört magukkal. - És talán a kedves felesége is? - mosolygott Siegfried a fogadós feleségére, aki poharakat rakott sorba a pult túlsó végén. - Nagyon szépen köszönöm. - Az asszony felnézett, nyelt egyet, és a csodálkozás kifejezése árasztotta el az arcát. Siegfried nem nézett rá hosszan - csak egy ötmásodperces villanása volt a szürke szemeknek -, de az üveg többször nekikoccant a pohárnak, mikor az asszony a kispohár oportóit kitöltötte magának, s a hátralévő időben álmatagon bámulta Siegfriedet. - Ez összesen öt shilling hat penny - mondta a fogadós. - Helyes. - Társam beledugta kezét duzzadó oldalzsebébe, és összegyűrt bankjegyek, pénzek, állatorvosi műszerek, hőmérők, madzagdarabok különös keverékét csapta a pultra. Mutatóujjával megkavarta a masszát és átpöckölt egy félkoronást és két kétshillingest a falapon. - Várj egy pillanatra! - kiáltottam. - Az nem az én sebészollóm? Pár napja elvesztettem... Siegfried elsöpörte a halmot a szemünk elől, bele a zsebébe. - Szamárság. Honnan gondolod, hogy a tiéd? - Hát éppen olyan, mint az enyém. Szokatlan forma, szép hosszú, lapos szárak. Mindenfele kerestem... - James! - Kihúzta magát, és jeges fensőbbséggel fordult szembe velem. - Azt hiszem, ennyi elég. Lehet, hogy képes vagyok meglehetősen alantas tettekig süllyedni, de szeretném azt hinni, hogy bizonyos dolgokat joggal tartok méltóságomon alulinak. Például egy kolléga sebészollóját ellopni. Hallgatásba burkolóztam. Ki kell várnom az idejét, és máskor kísérletezni. Meglehetősen biztosra vettem, hogy egy kötözőollómat is felismertem a halomban. Siegfried gondolatait azonban valami más foglalkoztatta. Feszült gondolkodásában összehúzta a szemét, aztán belenyúlt a másik zsebébe, hasonló gyűjteményt szedett elő, s aggodalmasan tologatta a pulton. - Mi a baj? - kérdeztem. - A csekk, amit most kaptam. Neked adtam? - Nem, abba a zsebedbe tetted. Láttam. - Én is úgy emlékszem. Hát nincs meg. - Nincs meg? - Elvesztettem a büdös vacakot. Nevettem. - Ugyan, nem veszthetted el. Nézd meg a többi zsebedet - valahol nálad kell lennie. Siegfried módszeres kutatásba fogott, de hiába. - Hát James - mondta végül - csakugyan elvesztettem, de épp most eszembe jutott egy egyszerű megoldás. Én itt maradok, és iszom még egy sört, te meg visszaugrasz Walt Barnetthez, és kérsz tőle egy másik csekket.
41. A vezetés hosszú órái alatt elég ideje van az embernek gondolkodni, s most, hogy egy kései vizit után hazafelé tartottam, agyam lustán mérlegelte tervezői képességeimet. Be kellett magamnak vallanom, hogy a tervezés nem tartozik erősségeim közé. Röviddel házasságkötésünk után megmondtam Helennek, hogy véleményem szerint a jelen pillanatban nem szabad gyerekre gondolnunk. Kifejtettem, hogy hamarosan el kell mennem, nincs igazi otthonunk, anyagi helyzetünk ingatag, tehát sokkal jobb lenne, ha kivárnánk a háború végét. - 166 -
Tekintélyesen adtam elő véleményemet, székemben hátradőlve, pipámból pöfékelve, mint egy bölcs, de nem hinném, hogy igazán meglepődtem, mikor Helen terhessége bizonyossá vált. A meleg sötétből a Völgység fűszaga besurrant a nyitott ablakon, s amikor átmentem egy néma falun, rövid időre összekeveredett a égő fa füstjének titokzatos édességével. A házak után az út simán és üresen kanyargott a fekete dombok tövében. Nem... nem rendeztem el a dolgaimat túlságosan jól. Elhagyom Darrowbyt; s talán Angliát is, meghatározatlan időre, nincs otthonom, pénzem, s a feleségem terhes. Zavaros helyzet. De kezdtem ráébredni, hogy az élet sohasem olyan, mint egy rendesen bepakolt kis csomag. A toronyóra tizenegyet mutatott, s én átdöcögve a piactéren, befordultam a Trengate-re, s akkor láttam, hogy a villany nem ég a szobánkban. Helen lefeküdt. Hátravittem a kocsit a hátsó udvarba, betettem a garázsba, s végigmentem a hosszú kerten. Így végződött minden nap, ezzel a sétával; néha fagyott havon botorkáltam, de ma könnyen lépkedtem a nyári sötétben az almafák ágai alatt a csillagfényben felmagasodó néma házig. A folyosón csaknem nekiütköztem Siegfriednek. - Most jöttél vissza Allenbyéktől, James? - kérdezte. - Láttam a könyvben, hogy egy kólikásod volt. Bólintottam. - Igen, de nem volt nehéz eset. Csak egy kis görcs. A szürke lovuk befalt egypár hullott kemény körtét a gyümölcsösben. Siegfried nevetett. - Én néhány perccel megelőztelek. Az elmúlt órában az öreg Mrs. Dewar macskáját tutujgattam, amíg kölykezett. Elértünk a folyosó fordulójáig, s Siegfried habozva megkérdezte. - Iszol egy pohárral, James? - Igen, köszönöm - feleltem, s bementünk a nappaliba. De volt valami feszültség közöttünk, mert Siegfried másnap reggel Londonba készült, hogy belépjen a légierőkhöz - mire felkelek, már úton lesz -, s mindketten tudtuk, hogy ez a búcsúpohár. Lehuppantam megszokott karosszékembe, Siegfried pedig benyúlt a kandalló feletti üvegajtajú szekrénybe, és kihalászta a whiskysüveget meg két poharat. Hanyagul két elképesztő adagot töltött, és leült velem szemben. Sokszor csináltuk ezt az évek során, meséltünk hajnalig, de ez a szokás természetesen elhalt a házasságom óta. Whiskyt szopogatni, s nézni Siegfriedet a kandalló másik oldalán, és érezni a szép, magas mennyezetű, kecses alkovú, franciaablakos szoba varázsát, olyan volt, mintha visszaforgattuk volna az órát. Nem beszéltünk az elutazásáról, csak arról, amiről régebben is mindig s azóta is; annak a tehénnek a csodálatos gyógyulásáról, arról, hogy mit mondott az öreg Mr. Jenks tegnap a betegről, amely leterített bennünket, átugrotta a kerítést és mindörökre eltűnt. Aztán Siegfried felemelte az ujját. - Ó, James, majdnem elfelejtettem. Rendbe tettem a könyvelést, és rájöttem, hogy tartozom neked. - Tartozol nekem? - Igen, és röstellem is. Még a társasviszony előtti időkből, mikor jutalékot kaptál Ewan Ross vizsgálatai után. Valahol elszámoltuk magunkat, és nem fizettünk neked. Egyszóval ötven font jár neked. - Ötven font? Biztos vagy benne? - Egészen biztos, James, és elnézésedet kérem. - Ne kérd az elnézésemet, Siegfried. Most is nagyon jól jön. - Helyes, helyes... egyszóval a csekk ott van az íróasztal felső fiókjában, keresd meg holnap. - Ernyedten legyintett, s a délután megvizsgált birkákról kezdett beszélni. De néhány percig alig hallottam, mit mond. Ötven font! Akkoriban sok pénz volt, kiváltképp hogy hamarosan napi három shillinget fogok keresni, mint másodosztályú repülőkatona az alapkiképzésem alatt. Nem oldja meg anyagi problémáimat, de jó kis mankóként szolgál majd. - 167 -
Szeretteim és barátaim elég egybehangzóan állítják, hogy kissé lassú felfogású vagyok, s talán igazuk is van, mert csak évek múlva ébredtem rá, hogy sohasem járt nekem az az ötven font. Siegfried tudta, hogy éppen szükségem van egy kis segítségre. Amikor később mindez világossá vált, rájöttem, csakis ezt a megoldást választhatta. Így nekem nem volt kínos. Még csak a csekket sem nyomta a kezembe. Ahogy az üvegben az ital szintje lefele szállt, a társalgás mind könnyedebbé vált. Egy alkalommal, néhány órával később az eszemet kísérteties világosság szállta meg, s mintha testetlenül néztem volna le kettőnkre. Igen mélyre csúsztunk székünkben, fejünk a támla közepe táján, lábunk messze kinyújtva a szőnyegen. Társam arca mintha domborműként emelkedett volna ki, s meghökkentett, hogy noha csak a harmincas éveinek elején jár, jóval idősebbnek látszik. Vonzó arc volt, sovány, kiálló csontú, határozott és humoros tekintetű, de nem fiatal. Valójában Siegfried már megismerkedésünk idején sem látszott fiatalnak, de ő nevet utoljára, mert az évek alig változtattak rajta, s egyike azoknak, akik sohasem fognak öregnek látszani. Az éjszakának e pillanataiban, mikor minden meleg és könnyű volt, és én mindentudónak éreztem magam, hiányzott Tristan a megszokott hármasból. Beszélgetés közben az emlékek úgy vonultak át a szobán, mint egy fényes képszalag; novemberi napok a hegyoldalakon, mikor arcunkba vág a jeges eső; kocsit ásunk ki a hófúvásból; a tavaszi napfény felmelegíti a kemény tájat. S újra visszatért a gondolat, hogy Tristan mindennek része volt, s nekem éppúgy hiányozni fog, mint a bátyja. Alig hittem a szememnek, mikor Siegfried felállt, elhúzta a függönyt, és beáradt az ablakon a reggel szürke fénye. Én is felálltam. Siegfried az órájára nézett. - Öt óra, James - mondta és mosolygott. - Megint éjszakáztunk. Kinyitotta a franciaablakot, és kiléptünk a kert fojtott csendjébe. Hálás kortyokat ittam az édes levegőből, mikor egy árva madárfütty törte meg a csendet. - Hallod a feketerigót? - kérdeztem. Bólintott, s én tűnődtem, vajon arra gondol-e, amire én: hogy ugyanúgy szólt, mint az a feketerigó, amely a korai napvilágot köszöntötte annyi évvel azelőtt, mikor az első esetemet beszéltük meg. Szótlanul mentünk fel a lépcsőn. Siegfried megállt az ajtajánál. - Hát James... - kinyújtotta a kezét, és szájának egyik sarka felkunkorodott. Megragadtam egy pillanatra a kezét, aztán megfordult, és bement a szobájába. Ahogy tompán felfele baktattam a következő emeletre, furcsának találtam, hogy nem búcsúztunk el egymástól. Nem tudtuk, hogy mikor látjuk, s látjuk-e egyáltalán újra egymást, de egyikünk sem szólt egy árva szót sem. Nem tudom, hogy Siegfried akart-e mondani valamit, de belőlem sok minden kikívánkozott. Meg akartam köszönni neki, hogy barátom is volt, nemcsak főnököm, hogy annyi mindenre megtanított, hogy sohasem hagyott cserben. Volt még más is, de azt sem mondtam el soha. Ha belegondolok, még azt az ötven fontot sem köszöntem meg neki... mostanáig.
42. - Ide figyelj, Jim - mondta Helen -, erről az egy meghívásról nem késhetünk el. Mrs. Hodgson olyan drága öregasszony - nagyon rosszul esne neki, ha miattunk tönkremenne a vacsorája. Bólintottam. - Igazad van szívem, ennek nem szabad megtörténnie. Délután csak három vizitem van, este Tristan az ügyeletes. Nem hiszem, hogy bármi is közbejöhetne. A kívülálló talán nem érti, miért idegeskedik az ember egy ilyen egyszerű vállalkozás, egy vacsoravendégség miatt, de állatorvos és állatorvos-feleség joggal idegeskedett, kiváltképp akkoriban, mikor egy vagy két ember tartotta fenn a praxist. Az a gondolat, hogy valaki vacsorát készít nekem, s aztán hiába vár, hogy előkerüljek, különösen ijesztő volt, pedig időnként mindnyájunkkal megesett. - 168 -
Valahányszor Helent s engem meghívtak valahová, gyötört bennünket az aggodalom; s különösen, ha olyan helyre, mint Hodgsonék. Mr. Hodgson kiváltképp szeretetre méltó öreg farmer volt, rövidlátó a félvakságig, de a vastag szemüvegen át meredő szem mindig barátságosan nézett az emberre. A felesége is ugyanolyan kedves volt, s amikor két napja a farmon jártam, kérdően nézett rám. - Nem fut össze ettől a nyál a szájában, Mr. Herriot? - De bizony összefut, Mrs. Hodgson. Csudálatos látvány. Kezet mostam a konyhában, és lopva odapillantottam a közeli asztalra, ahol a családi disznóölés minden tartozéka ott díszelgett teljes dicsőségében. Hússal töltött piték arany sorai, oldalasok, frissen készült kolbászok halma, kocsonyás tálak. Nagy cserépfazekakban állt a tűzhelyen a frissen kiolvasztott zsír. Mrs. Hodgson elgondolkodva nézett rá. - Hozza el valamelyik este Mrs. Herriotot, és segítsenek elfogyasztani. - Igazán nagyon kedves, és boldogan jönnénk, de... - Akkor pedig semmi de! - Felnevetett. - Láthatja mennyi itt az ennivaló - nagyon sokat el kell ajándékoznunk. Ez igaz volt. Akkoriban, amikor minden farmer, sőt Darrowby lakosai közül is sokan tartottak disznót házi fogyasztásra, a disznóölés ideje a lakomák sorát jelentette. A sonkákat, oldalasokat felfüstölték és felakasztották, de a hatalmas tömeg belsőséget és egyéb darabokat nyomban meg kellett enni; és bár a nagycsaládos farmerek elbírtak vele, mások rendszerint finom csomagokat osztottak szét barátaik között abban a boldog tudatban, hogy azok majd viszonozzák. - Köszönöm, Mrs. Hodgson - mondtam. - Tehát kedd este, hét órakor. És most, kedd délután, útközben, Mrs. Hodgson vacsorája úgy bontakozott ki képzeletemben, mint az ígéret földjének látomása. Tudtam, mi lesz: pompás vegyes tál, sült oldalas, hagyma, máj, karaj, azokkal a mennyei s ma már nem létező házikolbászokkal koszorúzva. Erről aztán lehetett álmodozni. Még akkor is a vacsorára gondoltam, amikor behajtottam Edward Wiggin farmjának udvarára. Odamentem a fedett csűrhöz, és megnéztem pácienseimet - a tucatnyi kamaszkorú tinót, amelyek ott feküdtek a szalmán. Sercegő üszök vakcinával kellett beoltanom ezeket a jószágokat. Ha nem oltom be őket, nagy valószínűséggel egy vagy több megfertőződik a halálos fertőzést okozó clostridiummal, amely ennek a farmnak a legelőin tenyészett, és elpusztul. Elég közönséges betegség volt, az állattenyésztők nemzedékek óta felismerték, és furcsa eljárásokhoz folyamodtak ellene; például gennyképzőt - egy darab fonalat vagy kötést - húztak át az állat lebernyegén. De most már volt hatékony vakcinánk. Úgy gondoltam, csak pár percig leszek itt, mert Mr. Wiggin bérese, Wilf tapasztalt marhafogó volt; aztán megláttam a farmert közeledni az udvaron, és elszorult a szívem. Kezében hozta a lasszóját. Mellette Wilf egy pillanatra az ég felé forgatta szemét, mikor meglátott. Ő is láthatóan a legrosszabbtól tartott. Bementünk a csűrbe, és Mr. Wiggin hozzálátott a hosszú fehér kötél elrendezésének aprólékos műveletéhez, mi pedig borúsan figyeltük. Jó hatvanas, törékeny kis ember volt, ifjúkorában néhány esztendőt Amerikában töltött. Nem sokat mesélt róla, de idővel mindenkiben az a benyomás támadt, hogy valamiféle cowboy volt odaát, s csakugyan lágy, elnyújtott texasi kiejtéssel beszélt, megszállottja volt a ranch és a szabad legelők varázsának. Mindent, ami kapcsolatban volt a vadnyugattal, szívügyének tekintett, leginkább azonban a lasszóját. Sok mindennel sértegethette volna az ember Mr. Wiggint, anélkül, hogy a szeme rebbent volna, de ha kétségbe vonja, hogy képes kötelének egyetlen suhintásával rabul ejteni a legvadabb bikát, a szelíd kis ember felrobbant volna a dühtől. S balszerencsére nem tudott jól bánni a lasszóval. Mr. Wiggin kezében mostanra hosszú hurok lógott, s azt kezdte forgatni a feje felett, miközben a legközelebbi tinó felé lopakodott. Végre kivetette a kötelet, a várható eredménnyel; a kötél ernyedten hullott az állat háta közepére, és lecsúszott a szalmára. - 169 -
- A mindenségit! - mondta Mr. Wiggin, s újra kezdte. Kimért mozgású ember volt, és szinte őrületbe kergetett azzal, ahogy módszeresen megint elrendezte a kötelét. Mintha órák teltek volna el, mire feje felett pergetve a lasszót, megint megközelített egy tinót. - A ménkű essen bele! - nyögte Wilt, mikor a hurok végigcsapott az arcán. Főnöke feléje fordult. - Ne állj az utamba, Wilf - mondta ingerülten. - Most kezdhetem előrül. Ezúttal egyáltalán nem találta el az állatot, s amikor visszahúzta a lasszóját a szalmán, Wilt és én elgyötörten nekitámaszkodtunk a csűr falának. Megint felsuhogott a kötél, s a különösképpen igyekvő hajítástól most felszállt a keresztben álló gerendák közé, ott megakadt. A farmer többször megrángatta, de hiába. - Az istenfáját, rácsavarodott odaföl egy szögre. Menj ki az udvarra, és hozz egy létrát, Wilf. Miközben a létrára vártam, majd azt néztem, hogyan kapaszkodik fel Wilf a csűr homályos magasaiba, eltűnődtem Mr. Wigginen. Beszédmódja, az általa használt kifejezések ismerősek voltak a yorkshire-iaknak, hiszen folyvást átszivárogtak az Atlanti-óceánon filmekben és könyvekben. Sőt, némely rosszindulatú megjegyzések szerint Mr. Wiggin is onnan tanulta meg őket, és soha életében nem járt ranchon. Semmi biztosat nem lehetett tudni. Végre sikerült visszaszerezni a kötelet, eltették a létrát, s a kis ember újból a tettek mezejére lépett. Megint elhibázta, de egyik tinó belelépett a hurokba, s a farmer néhány pillanatig vad elszántsággal tartotta, miközben az állat dugattyúszerű rúgásokkal igyekezett megszabadulni az akadéktól. Ahogy elnéztem a komoran eltökélt arcot, a rángatózó, keskeny vállakat, ráébredtem, hogy Mr. Wiggin nem egyszerűen oltásra fog be egy állatot; egy bikát lasszóz meg, orrában ott a préri szaga, fülében a coyote üvöltése. A tinó hamarosan kiszabadította magát, s Mr. Wiggin egy „gyalázatos féreg” nyögéssel újra kezdte. S ahogy eredménytelenül dobálta a kötelet, mind jobban nyomasztott az a kellemetlen gondolat, hogy múlik az idő, s lehetőségünk, hogy a munkánkat elvégezzük, rohamosan csökken. Ha fiatal állatokkal van dolga az embernek, az a legfontosabb, hogy ne izgassa fel őket. Ha Mr. Wiggin nincs ott, csendesen beszorítjuk őket egy sarokba, Wilt bemegy közéjük, és elkapja erős ujjaival az orrukat. Most már teljesen megvadultak. Eddig békésen kérődztek, vagy ettek egy-egy falás szénát a saroglyából, de most a bosszantó kötéltől hajtva úgy száguldoztak körbe, mint a versenylovak. Wilt és én egyre fokozódó kétségbeeséssel néztük, hogy Mr. Wigginnek sikerült egyre rádobni a hurkot, de az bő volt, és lecsúszott a testre. A tinó dühös bömböléssel lerázta, aztán bokkolva és rugdosva elvágtatott. Néztem a körbeszáguldozó, megvadult állatok lökdösődését; az egész egyre inkább olyan lett mint egy rodeó. A délután tehát katasztrofálisan kezdődött. Megvizsgáltam egypár kutyát a rendelőben, és csaknem fél három volt, mire elindultam. Most már majdnem négyre járt, és nem végeztem el semmit. És talán sohasem végeztem volna, ha a sors nem lép közbe. Mr. Wiggin elképesztő szerencsével pontosan rádobta lasszóját egy mellette eldübörgő bozontos rakéta szarvaira, a kötél megfeszült az állat nyakán, és Mr. Wiggin a másik végén kecsesen vagy öt métert repült a levegőben, aztán belezuhant a favályúba. Odarohantunk hozzá, és talpra segítettük. Alaposan megrendülve, de sértetlenül nézett ránk. - A kutyamindenit, nem tudtam megtartani a randa jószágját - dörmögte. - Úgy vélekszek, jobb ha bemegyek a házba, s pihenek egy darab ideig. Maguknak kell megfogni a francos bagázst. Mikor visszatértünk a csűrbe, Wilf odasúgta. - Az istenit, ez aztán balszerencse, főnök. Most végre nekiláthatunk. Ez talán elveszi a kedvit attul a kurva lasszótul egy időre. A tinók sokkal izgatottabbak voltak, semhogy az orruknál fogva el lehessen kapni őket, de Wilf bemutatót tartott a yorkshire-i stílusú pányvázásból. Mint annyian a helyi állattenyésztők közül, ő is mestere volt a kötőféknek, és én lenyűgözve néztem, hogy ejti a mozgó állat fejére úgy, hogy az egyik hurok a fülek mögé esik, a másik átfogja az orrot. Megkönnyebbült sóhajjal vettem elő zsebemből a fecskendőt és az oltóanyagos üveget, és húsz percen belül beoltottam az egész társaságot. - 170 -
Útközben az órámra néztem, és meggyorsult a szívverésem, mikor láttam, hogy már háromnegyed öt van. A délután már csaknem elmúlt, és még-két helyre kellett mennem. De volt időm hét óráig, és csak nem találkozom még egy Mr. Wigginsszel! S ahogy a kőkerítések elsuhantak mellettem, megint e titokzatos kis emberen tűnődtem. Igazán cowboy volt-e valamikor, vagy az egész csak képzelődés? Eszembe jutott, hogy egy csütörtök este Helen és én éppen kijöttünk a brawtoni moziból, ahol szabad délutánunkat rendszerint befejezni szoktuk; egy cowboyfilmet láttunk, s mielőtt kiléptünk volna a sötét nézőtérről, végignéztem a hátsó soron, s a túlsó végén megpillantottam Mr. Wiggint, aki egymagában meghúzódott a sarokban és furcsán lapított. Azóta is váltig tűnődtem rajta... Öt órakor a Dunn kisasszonyok kis tanyájára siettem be. A disznajuk felhasította a nyakát egy szögben, s korábbi itteni tapasztalataim arra engedtek következtetni, hogy nem komoly az ügy. A két vénkisasszony néhány hektáron gazdálkodott Dillingford falu közelében. Az emberek érdeklődve figyelték őket, mert a legtöbb munkát maguk végezték el, s eközben olyan szeretettel halmozták el állataikat, hogy azok olyanná váltak, mint egy-egy öleb. A kis istállóban négy tehén lakott, s ha valamelyiket meg kellett vizsgálnom, éreztem, hogy szomszédjának reszelős nyelve a hátamat nyalogatja. Az a pár birkájuk odaszaladt az emberekhez a mezőn, és végigszaglászta a lábukat, mint a kutyák; a borjak az ember ujját szopták; egy öreg ló szabadon mászkált, jóságos arckifejezéssel, és akit csak tudott, megböködött az orrával. A barátságos kolónia egyetlen kivétele a teljességgel elkényeztetett disznó, Prudencia volt. Néztem, amint óljában a szalmát turkálja. Hatalmas koca volt; és a tízcentis hasítás a nyakán nyilvánvalóan nem veszélyeztette az életét; de nyitott seb volt, s nem lehetett úgy hagyni. - Össze kell húznom egy pár öltéssel - mondtam, s a nagy Miss Dunn elakadó lélegzettel a szájához kapta a kezét. - Ó, istenem. Fájni fog neki? Sajnálom, de én ezt nem tudom végignézni. Magas, jó ötvenes, izmos, élénkvörös arcú hölgy volt, s ha elnéztem széles vállát és duzzadó izmú, hatalmas karjait, gyakran úgy éreztem, ha kedve támadna, egyetlen ütéssel könnyedén leteríthetne. De furcsa módon az állatgyógyászat tényeit idegesen és viszolyogva fogadta, s a bárányellésnél, borjazásnál s hasonlóknál mindig aprócska testvére segédkezett. - Nem kell aggódnia, Miss Dunn - mondtam. - Mire észbe kapna, hogy mi történik, már végeztem is. - Bemásztam az ólba, odamentem Prudenciához, és gyengéden megérintettem a nyakát. A koca azonnal panaszos visításba kezdett, mintha tüzes vassal döfték volna meg, s amikor megpróbáltam barátságosan megvakarni a hátát, a nagy száj megint kinyílt, s előtört a dobhártyarepesztő hang. Ez alkalommal a koca fenyegetően közeledett felém. Addig álltam a sarat, míg a tátongó üreg s benne a sárga fogak csaknem megérintették a lábamat, akkor a korlátra tettem a kezem és kivetődtem az ólból. - Szűkebb helyre kell vinnünk - mondtam. - Ebben a nagy ólban nem tudom bevarrni a sebet. Túl sok mozgástere van, és túlságosan nagy ahhoz, hogy lefogjuk. A kicsi Miss Dunn feltartotta a kezét. - Van egy éppen errevaló helyünk. A borjúistállóban, az udvar túloldalán. Becsaljuk az egyik szűk állásba, ott nem fog tudni megfordulni. - Nagyszerű - dörzsöltem a kezem. - És én össze tudom varrni a válaszfal felett. Vigyük át oda. Kinyitottam az ajtót, és Prudencia némi bökdösés és löködés után méltóságteljesen kiballagott a macskaköves udvarra. De ott megállt, durcásan röfögött, szemében konok fény égett, s amikor teljes súlyommal nekidőltem hátulról, olyan volt, mintha egy elefántot akartam volna megmozdítani. Nem állt szándékában továbbmenni, s a borjúistálló húsz méterrel odébb volt. Lopva az órámra pillantottam. Negyed hat, s egy lépéssel sem jutok előre. A kis Miss Dunn szakította félbe a gondolataimat. - Mr. Herriot, én tudom, hogyan lehet átcsalogatni az udvaron. - Igazán? - 171 -
- Ó igen. Prudencia már haszontalankodott máskor is, és megtaláltuk a módját, hogy mozgásra ösztökéljük. Némi erőfeszítéssel elmosolyodtam. - Nagyszerű. És hogyan csinálják? - Hát - kuncogott mind a két nővér -, nagyon szereti a graham kekszet. - Micsodát? - Odavan a graham kekszért. - Odavan? - Imádja. - Hát ez nagyon érdekes - mondtam -, de nem egészen... A nagy Miss Dunn nevetett. - Csak várjon, majd megmutatom. Elballagott a ház felé, s én úgy éreztem, hogy noha e hölgyek semmiképpen sem tipikus völgységi farmerek, azért osztják az általános nézetet, hogy az idő nem számít. Az ajtó becsukódott, és én vártam..., s ahogy múltak a percek, már azt gondoltam, Miss Dunn főz magának egy csésze teát. Fokozódó feszültségben fordultam el, s néztem végig a domboldal rétjei mentén a parti fák fölé emelkedő szürke dollingsfordi háztetőkig és régi templomtoronyig. A táj nyugodt békéje merő ellentéte volt lelkiállapotomnak. Mikor már éppen feladtam a reményt, megjelent a nagy Miss Dunn, kezében henger alakú papírcsomaggal. Csibészesen rám mosolygott, s felmutatta felém. - Ezt szereti. Csak figyeljen. Elővett egy kekszet, és ledobta a macskakőre, pár méterre a koca orrától. Prudencia érzéketlenül szemlélte néhány pillanatig, aztán kényelmesen odaballagott, gondosan megvizsgálta és nekilátott. Mikor befejezte, a nagy Miss Dunn cinkosan rám pillantott, és ismét elébe dobott egy kekszet. A disznó ismét komótosan odament, és belekezdett a második darabba. Így lassan eljut az udvar túloldalán álló épületig, de ez sok időbe fog telni. Úgy számoltam, hogy minden keksz úgy három méterrel viszi előre, s a borjúistálló húsz méterre lehet, így hát kekszenként három percet számítva, majd húsz percbe telik, míg odaér. E gondolattól kivert a verejték, s a félelmem igazolódott, mert a legcsekélyebb mértékben sem sietett senki. Legkevésbé Prudencia, aki lassan majszolt el minden darabkát, aztán körbeszimatolt és felszedett minden morzsát, - miközben a hölgyek szeretettel mosolyogtak le rá. - Ide figyeljenek - dadogtam -, nem lehetne esetleg azt a kekszet egy kicsivel messzebb dobni... hogy időt nyerjünk? A kis Miss Dunn vidáman felnevetett. - Ó, már megpróbáltuk, de olyan okos a drágám. Tudja, hogy úgy kevesebbet kapna. Bizonyítékul a következő kekszet jó négy méterre dobta a disznótól, de a termetes állat csak nézte cinikusan, s meg se mozdult, míg a kekszet vissza nem rúgták a megfelelő helyre. Miss Dunn igazat beszélt: Prudencia egy cseppet sem volt ostoba. Így hát várnom kellett, s fogcsikorgatva figyeltem a gyötrelmesen lassú műveletet. A végén már majdnem üvöltöttem, a kisasszonyok viszont kitűnően szórakoztak. De végre valahára az utolsó keksz már a borjúállásba repült, a disznó kényelmesen beballagott, s a hölgyek diadalmas kuncogással becsukták mögötte az ajtót. Odaugrottam a tűmmel és sebvarró selymemmel, s persze, amint hozzáértem, Prudencia dühében azonnal csaknem elviselhetetlen, folyamatos visításba kezdett. A nagy Miss Dunn fülére szorította a kezét, és rémülten elmenekült, de kicsi testvére vitézül mellettem maradt, s odanyújtotta az ollót és a hintőport, mikor jelbeszéddel kértem tőle a fülsiketítő lármában. A fejem még mindig zúgott, mikor elindultam, de ez nem aggasztott annyira, mint az idő múlása. Már hat óra volt.
43. - 172 -
Feszülten mérlegeltem helyzetemet. A következő és utolsó vizit színhelye csak pár mérföldre esett - tíz perc alatt ott vagyok. Aztán mondjuk húsz percet töltök a farmon, tizenöt perc az út vissza Darrowbyba, villámgyors mosdás és átöltözés, és hét órakor letelepedhetek Mrs. Hodgson asztalához. És a következő munka nem ígérkezett hosszúnak: karikát húzni egy bika orrába. Manapság, a mesterséges megtermékenyítés beköszönte óta nem sok helyen van bika - csak a nagy tejtermelőknél és a fajtatiszta tenyészeteknél -, de a harmincas években csaknem minden farmer tartott bikát, és karikát húzni az orrukba megszokott munkánk volt. Úgy egyéves korukban tettük be, s azért volt szükség rá, hogy féken lehessen tartani a nagy állatokat, mikor felvezetik őket. Roppantul megkönnyebbültem, mikor megláttam az öreg Ted Buckle, a farmer ösztövér alakját s két béresét az udvarban: rám vártak. Klasszikus módja az időpocsékolásnak, mikor az állatorvos kiáltozva járkál az üres épületek körül, aztán ugyanazt teszi az üres földeken, s vadul integetve próbálja felhívni magára a távoli horizonton feketéllő kis pont figyelmét. - Hát, fiatalember - mondta Ted, s még ennek a rövid mondatnak is némi idő kellett, hogy megszülessen. Nekem mindig örömöm telt az öregben; lassan, megfontoltan beszélte a hamisítatlan régi yorkshire-i tájszólást, amit manapság már ritkán hallani, s amit meg sem próbálok érzékeltetni mintha minden egyes szótagot éppúgy élvezne, ahogy én gyönyörködtem a beszédében. - Szóval meggyütt. - Igen, Mr. Buckle, és örömmel látom, hogy felkészülve várnak rám. - Igen, mer nem szeretem én a népeket hiábavalóan főtartani. - Béreseihez fordult. - No, legények, menjetek be a boxba és foggyátok meg azt a nagy dögöt Mr. Herriotnak. A „legények”, Ernest és Herbert, akik mindketten a hatvanas éveikben jártak, bebattyogtak a bika bokszába, és becsukták maguk mögött az ajtót. Néhány pillanatig tompán döngött a deszka, a bika párat bömbölt, az emberek megeresztettek egy-két óangol kifejezést, aztán csend lett. - Gondulom, elkapták - dörmögte Ted, s én, nem most először, ámulva néztem az öltözékét. Mióta ismertem, csak ezt a kalapot és kabátot láttam rajta. Ami a kabátot illeti - számtalan évvel ezelőtt esőkabát lehetett -, két dolgot nem értettem: miért veszi fel, és hogyan veszi fel. A különálló csíkok hosszú fonata, amelyet középütt kötözőzsinórral fogott össze, nem nyújthatott semmi védelmet az elemek ellen, s honnan a csudából tudta, melyik a karnyílás a sok lyuk között? És a kalap, a csaknem tető nélküli puhakalap a század elejéről, amelynek karimája függőlegesen konyult alá a fülére és szemöldökére bánatos hullámaival; hihetetlennek látszott, hogy minden este valóban szögre akasztja, s reggel megint a fejére teszi. A válasz talán a csontvázsovány arcból kitekintő, nyugodalmasan humoros szemekben rejlett. Ted számára semmi sem változott, s egy évtized úgy szállt el, mint egy múló pillanat. Emlékszem, egyszer megmutatta a régimódi „lapot”, amely a lábasokat és teáskannát tartotta a tűz fölött. A lyukak sorát hozzá lehetett igazítani a kisebb-nagyobb lábasokhoz, mintha valami modern találmány volna. - Csuda jó dolog, és az a gyerek, aki főrakta nekem, derék munkát végzett. - Mikor volt ez, Mr. Buckle? - Hát nyolcszázkilencvenhétben. Jól emlékszem rá. Igen jó mesterember volt az a gyerek. Az emberek elővezették kötőféken a fiatal bikát, s hamarosan beállították a gyűrűzéshez való, megszokott testhelyzetbe. Ennek a munkának megvolt a maga szertartása, a változatlan koreográfiája, mint egy klaszszikus balettnak. Ernest és Herbert a félajtó fölé húzták a bika fejét és megfeszítve a kötőfék két oldalán a szárat, ott tartották. A hordozható kaloda még nem volt feltalálva, s a biztonság kedvéért alakult ki az a felállás, hogy a bika a bokszon belül van, az emberek meg kívül. A következő lépés az volt, hogy lyukat fúrok az orrsövény végének kemény szövetébe a speciális lyukasztóval, amelyet dobozában a kezem ügyében tartottam. De ezt megelőzte egy kis magam kialakította módosítás. Bár általában az orrot mindenféle előkészítés nélkül szokták kilyukasztani, én mindig úgy éreztem, hogy a bika ezt alkalmasint nem nagyon szereti; így hát befecskendeztem az orrba pár köbcenti helyi érzéstelenítőt, mielőtt nekifogtam volna. Becéloztam a fecskendőt, s Ernest, aki a bal szárat tartotta, aggodalmasan nekilapult az ajtónak. - 173 -
- No te jól félrebújtál, Ernest - húzta a szót Ted, - Asziszed, a nyakadba fog ugrani? - Nem, nem. - A béres zavartan vigyorgott, és rövidebbre fogta a kötelet. De visszaugrott az előbbi helyére, mikor beszúrtam a tűt az orrlyukon belül a porcos rész szélébe, mert a bika hirtelen mélyről jövő, dühös bömbölésben tört ki, és felágaskodott az ajtó fölé. Ted túl soká halogatta az állat karikázását: már csaknem tizennyolc hónapos volt, és igen nagy. - Tartsátok, legények - dörmögte Ted, miközben a két ember teljes erőből kapaszkodott a kötélbe. - Így la - majd megnyugszik. Meg is nyugodott. A két kötéllel két oldalról állát az ajtó tetejére húzták, s készen állt a következő felvonásra. Bedugtam lyukasztómat az orrába, megfogtam a két szárát, és összenyomtam. Ilyenkor sose éreztem magam doktor úrnak, de legalább a helyi érzéstelenítőm hatott, s a nagy állat nem mozdult, mikor a műszer pofája összekattant, kerek kis lyukat fúrva a kemény szövetben. Az ünnepélyes rítus következő szakasza azzal kezdődött, hogy kicsomagoltam papírtasakjából a bronzgyűrűt, kivettem belőle a csavart, és csapszegén tágra nyitottam. Aztán vártam a megszokott szavakat. - Vegyed le azt a sapkát, Herbert. Ennyi kis idő alatt nem fogsz megfázni - mondta ki őket Ted. Mindig sapkát adtak. Egy nagy vödör vagy tál jobb helye lett volna annak az ostoba kis csavarnak és az ugyanolyan buta apró csavarhúzónak, de mindig sapkát adtak. Zsíros, öreg sapkát, amilyet most Herbert vett le tükörsima koponyájáról. Ezután az következett, hogy becsúsztatom a gyűrűt a frissen ütött lyukba, bezárom, beleillesztem a csavart, és meghúzom. Itt lépett a színre a sapka; a gyűrű alá tartották, hogy hirtelen mozdulat esetén biztosítson, mert ha a csavar leesett és elveszett a ganéban, szalmában, akkor minden elveszett. Utána Ted odaadja a hosszú reszelőt, amely minden farmon megtalálható valahol, s én gondosan lecsiszolom a csavar peremét, ha kell, ha nem. De ezúttal átalakult a sztereotip kis dráma. Mikor a gyűrűvel előreléptem, a fiatal bika és én szemben álltunk egymással, s a távol fekvő szemek a kurta szarv alatt az én szemembe meredtek. Amikor kinyújtottam a kezem, a bika alighanem elmozdult egy kicsit, mert a gyűrű éles vége megszúrta az orrát; könnyű kis érintés volt csak, de ő személyes sértésnek vette, mert száját nekikeseredett bömbölésre nyitotta, s megint felágaskodott a hátsó lábaira. Jól fejlett állat volt, s ebben a helyzetben igazán nagynak látszott; amikor mellső lába ledobbant a félajtóra, s a nagy mellkas felettünk imbolygott, határozottan félelmetes látványt nyújtott. - Kigyün a büdös dögje! - kiáltotta rémülten Ernest, és elengedte a kötőfék szárát. Sohasem lelkesedett ezért a munkáért, s most könnyű szívvel otthagyta. Herbert keményebb fából volt faragva, s komoran kapaszkodott a maga kötelébe, miközben a bika felette rúgkapált, de mikor egy patás lába elzúgott a füle mellett, s a másik éppen csak elsuhant fényes koponyája felett, ő is feladta, és menekült. A mindig higgadt Ted lőtávolon kívül esett, így hát egymagam táncoltam az ajtó előtt, és hadonásztam eszeveszetten a bika felé, abban a hiú reményben, hogy visszariogathatom oda, ahonnan jött; s az egyetlen, amiért ott maradtam, az a tudat volt, hogy minden centiméter, amivel kíjebb kerül, távolabb visz Mrs. Hodgson káprázatos vacsorájától. Álltam a sarat, míg a horkoló, bömbölő jószág kétharmadrészt ki nem jutott, s ott nem függött groteszkül a hasába mélyen belenyomódott ajtótetőn, aztán egy végső ugrással kinn volt az udvaron, s én fedezékbe menekültem. De a bika nem táplált gonosz indulatokat; egy pillantást vetett a nyitott kapura, és mint egy expresszvonat, kidübörgött rajta a mezőre. A köpülődézsák sora mögül szomorúan néztem, hogy rúgkapál boldogan a fűben, élvezve újonnan nyert szabadságát. Ágaskodva és rugdalózva, magasra emelt farokkal tartott a távoli égalj felé, ahol a széles legelő egy mélyedés fenekén futó patakhoz ereszkedett alá. S amikor eltűnt a domb gerincéről, vele ment a sült oldalas utolsó reménye. - Beletelik egy órába is, míg megfogjuk a ronda dögjét - dörmögte Ernest borúsan. Az órámra néztem. Fél hét. Elöntött az egész keserű igazságtalansága, és keserves panaszra fakadtam.
- 174 -
- Igen, a fene egye meg, és nekem találkozóm van hétkor Darrowbyban! - Egy darabig tipródtam a macskaköveken, aztán az öreg Tedhez fordultam. - Most már nem érek oda... fel kell hívnom a feleségemet... van telefonja? Ted még vontatottabban beszélt, mint máskor. - Nem, telefonunk az nincsen. .Nincs nekem ilyesmihez bizodalmam. - Előhalászott egy dohányosdobozt a zsebéből, lecsavarta a tetejét, elővet egy ütött-kopott órát, és sietség nélkül tanulmányozta. - Meg osztán nincsen is arra semmi ok, hogy ne érgyen vissza hétre Darrowbyba. - De... de... hát az lehetetlen. És nem várakoztathatom meg azokat az embereket... Muszáj telefonálnom. - Ne izgassa föl magát, fiatalember. - Az öreg hosszú arca csillapító mosolyba ráncolódott. Én mondom magának, hogy nem fog elkésni. Körülsöpörtem a karommal. - De hiszen Ernest most mondta, hogy beletelik egy órába, míg megfogják a bikát. - Szamár beszéd! Ernest mindég ilyeneket mond... csak akkor boldog, ha szerencsétlennek érezheti magát. Idehozom én aztat a bikát öt percen belül. - Öt percen belül. Nevetséges. Én… elmegyek kocsival a legközelebbi telefonfülkéig, addig maguk megfoghatják. - Eszébe ne jusson elmenni, fiatalember. - Ted egy a fal mellett álló kővályúra mutatott. Menjen, oszt üljön le oda, oszt gonduljon valami másra - öt perc múlva itt vagyok. Fáradtan leereszkedtem az érdes kőre, és kezembe temettem az arcomat. Mikor felnéztem, az öregember éppen az istállóból jött ki, s előtte egy tiszteletre méltó tehén baktatott. A hosszú, hajlott szarv gyűrűiből ítélve, jócskán a tízes éveiben járhatott; az ösztövér medencecsontok úgy álltak ki, mint egy kalapfogas, lógó tőgye csaknem a földig ért. - Eridj ki oda, öreglány - mondta Ted, s az öreg tehén kiügetett a mezőre, tőgye minden lépésnél lágyan himbálózott. Néztem, míg el nem tűnt a dombhát mögött, aztán megfordultam, s láttam, hogy Ted takarmánypogácsát dobál egy vödörbe. Kiballagott a kapun, s én értetlenül néztem, amint verni kezdte a vödröt egy bottal. Ugyanakkor recsegő tenorhangon kiabálni kezdett a széles zöld mező felé. - Netene! - kiáltotta. - Netene, kincsem! A tehén csaknem azonnal feltűnt a dombhát mögül, s közvetlenül mögötte a bika. Ámulva néztem, ahogy Ted kongatta a vödrét, a tehén merev lábbal vágtázni kezdett. Mellette szorosan a páciensem. Mikor odaért az öregemberhez, belelökte orrát a pogácsák közé, a bika meg, bár ugyanakkora volt, alája nyomta az orrát, és nagy szájába vette az egyik csecsét. Képtelen jelenet volt, de a tehén, úgy látszik, nem bánta, hogy a nagy állat csaknem térdelve, békésen szopik. Mi több, a tej nyugtató italként hatott, mert amikor a tehenet bevezették, a bika követte; és nem tiltakozott, mikor orrába csúsztattam a karikát és rögzítettem a csavarral, amely szerencsésen túlélte a viszontagságokat Herbert sapkájában. - Háromnegyed hét! - ziháltam boldogan, mikor bepattantam a vezetőülésre. - Idejében odaérek. - Láttam magamat és Helent Hodgsonék lépcsőin állni, nyílni az ajtót, s éreztem a konyhából kiáradó mennyei oldalas- és hagymaillatot. Megint megnéztem a madárijesztő figurát, a nyugodt szemekre kókadó kalapkarimát. - Bámulatosan csinálta, Mr. Buckle. El nem hiszem, ha nem a saját szememmel látom. Csudálatos volt, ahogy a bika bejött a tehén után. Az öregember mosolygott, s hirtelen megvillant előttem e nyugodt elme bölcsessége. - Nincsen abban semmi csudálatos fiatalember, ez a legtermészetesebb dóga a világnak. Hiszen az anyja vót.
44. Lassítottam, és benéztem a farm bekötő útján. A kocsi az istálló mellett Tristané volt, s odabenn, a zöld ajtó mögött Tristan egy tehénnek segített az ellésnél. Mert véget ért Tristan diákélete. Teljes jogú állatorvos lett, és az állatgyógyítás hatalmas világa minden realitásával ott terült el előtte. - 175 -
Ámbár nem sokáig, mert mint oly sokunknak, neki is be kellett vonulnia katonának, és nem sokkal én utánam készült indulni. De Tristannak nem lesz túlságosan rossz, mert a maga munkáját végzi majd. Mikor Siegfried meg én jelentkeztünk önkéntesnek, nem volt szükség a mi szakmánkra, így hát a légierő repülőszemélyzetébe vettek fel, az lévén az egyetlen fegyvernem, amely a mi „speciális foglalkozásunk” előtt nyitva állt. De mire Tristanra került a sor, a harc fellángolt a TávolKeleten, és lámpással keresték az állatorvosokat, mert lovakat, öszvéreket, szarvasmarhákat, tevéket kellett gyógyítani. Az időzítés arra engedett következtetni, hogy az istenek szokás szerint vigyáznak rá. Azt hiszem, az istenek szeretik az olyan embereket, mint Tristan, akik könnyedén meghajolnak a sors szelében, és mosolyogva egyenesednek vissza, akik mindig derűs optimizmussal nézik az életet. Siegfried és én mint másodosztályú repülőkatonák fárasztó órákon át döngöltük a gyakorlóteret, Tristan Farnon kapitány viszont elegánsan elvitorlázott a háborúba. De addig is örültem, hogy segít. Elutazásom után ő viszi az ügyeket egy asszisztens segítségével, majd mikor ő is elmegy, a praxis két idegen kezében lesz, míg vissza nem térünk. Ez ugyan furcsán hangzik, de akkoriban minden átmenetinek látszott. Behajtottam, és tűnődve néztem a kocsit. A farm Mark Dowsoné volt, s amikor útközben felhívtam a rendelőt, Helen megemlítette ezt az ellést. Nem akartam fontoskodni, beleütni az orrom, de óhatatlanul érdekelt, hogyan boldogul Tristan, mert Mr. Dowson morcos, hallgatag ember volt, aki habozás nélkül lehordja a fiatalembert, ha valami baj támad. Dehát nem volt miért aggódnom, hiszen Tristan nagyon jól dolgozott, mióta végzett. A farmerek mindig is szerették diákkori ritka vizitjei idején, de most, hogy rendszeresen végezte a munkát, sűrűn érkeztek a kedvező jelentések. „Én mondom magának, az a legény, az aztán igazán dógozik. Az nem kíméli magát”, vagy „Ritka az olyan legény, aki testit-lelkit úgy beleadja a munkába, mint ez”. Egy ember meg félrevont és azt dünnyögte: „Furcsa hangok gyünnek ki belülle, de igyekszik. Alighanem inkább hóttan esne össze, semhogy feladja.” Az utóbbi megjegyzés elgondolkoztatott. Tristan erős oldala aligha a nyers erőfeszítés volt, s némelyik megjegyzést valamelyest érthetetlennek találtam, míg eszembe nem jutott egyik-másik élményem diákkorából. Éles értelmét mindig a maga sajátos módján alkalmazta minden helyzetben, s látván, hogyan fogadja a vidéki praxis kis baleseteit, úgy éreztem, hogy egy szisztémát dolgozott ki magának. E szisztémát működésben először akkor láttam, mikor egy tehén oldala mellett állt, s nézte, hogyan fejek tejet az egyik csöcsből. Az állat figyelmeztetés nélkül elfarolt, és patás lábát kíméletlenül Tristan lábára rakta. Ez meglehetősen gyakori és elég fájdalmas élmény, s az acélbetétes gumicsizmák korszaka előtt gyakorta csinos, pergamenszerű tekercsekben jött le a bőr a lábujjaimról. Ha megesett velem, többnyire fél lábon ugráltam, s káromkodtam egy keveset, mutatványomat a farmerek rendszerint méltányló nevetéssel fogadták. Tristan azonban másképp viselkedett. Elakadt a lélegzete, egy pillanatra lehajtott fejjel nekidőlt a tehén medencecsontjának, aztán tágra nyitotta a száját, és hosszú nyögést hallatott. Aztán, mialatt a tehenész és én néztük, végigtántorgott a macskaköveken, ernyedten maga után húzva sérült lábát. Mikor a túlsó falhoz ért, összeroskadt mellette, arcát a kőre szorította, s szívbemarkolóan tovább jajgatott. Mélységes aggodalommal segítségére rohantam. Biztosan törése van, s az agyam már buzgón szőtte a terveket, hogyan juttathatjuk kórházba a lehető leggyorsabban. De egykettőre magához tért, s amikor tíz perc múlva elhagytuk az istállót, már nyoma sem volt a sántaságának. De valamit észrevettem: senki sem nevetett rajta, csupa együttérzés és részvét fogta körül. Ilyesmi megesett másutt is. Kapott néhány enyhébb rúgást, összenyomták a tehenek, találkozott sokféle, az állatorvos életében mindennapos kellemetlenséggel, s mindig ugyanilyen komédiával válaszolt. És hogy megérte neki! A farmerek egy szálig a legnagyobb aggodalommal vették körül, mikor előadta mutatványát, sőt mi több, ezáltal még nagyobb becsben tartották. Örültem neki, mert a yorkshire-i farmert megnyerni nem a legkönnyebb feladat, s ha Tristan módszere bevált, nekem semmi kifogásom nem lehetett ellene. De most a farm bejáratánál üldögélve, magamban elmosolyodtam. El sem tudtam képzelni, hogy Mr. Dowsont a szenvedés bármilyen jele is meghatja. Volt már nekem itt részem egy-két taszításban, de ő látnivalóan egy fikarcnyit sem törődött vele. - 176 -
Hirtelen elhatározással behajtottam az úton, és bementem az istállóba. Tristan, nekivetkőzve és leszappanozva, éppen bedugta a karját a nagy vörös tehénbe, míg a farmer, pipával a kezében, az állat farkát tartotta. Kollégám barátságos mosollyal üdvözölt, de Mr. Dowson csak kurtán bólintott. - Mi van, Tristan? - kérdeztem. - Mindkét lába hátrafele áll - felelte. - És mélyen lenn van. Nézd meg, milyen hosszú a medencéje. Tudtam, mire gondol. Nem volt nehéz fekvés, de ezekben a hosszú tehenekben mégis kellemetlenségekkel járhat az ilyen. Nekitámaszkodtam a falnak; legalább megnézem, mire jut Tristan. Nekidurálta magát és előrenyúlt, amennyire csak tudott, s a tehén oldalai éppen akkor jelezték, hogy erősen nyom. Ez sohasem kellemes: a méh erőteljes összehúzódása könyörtelenül összenyomja a kart a borjú és a medencecsont között, s az embernek össze kell szorítania a fogát, míg el nem múlik. Tristan azonban kissé továbbment. - Ó! Au! Jaj! - kiáltotta. Aztán mikor az állat tovább szorította, elakadt lélegzettel felnyögött. A tehén végre elernyedt, Tristan néhány pillanatig teljesen mozdulatlanul állt, s a feje úgy lógott, mintha a megpróbáltatás kiszívta volna minden erejét. A farmer szívott egyet a pipáján, és közönyösen nézte. Hosszú évek óta ismertem Mr. Dowsont, de soha semmi érzelmet nem láttam mutatkozni azokban a kemény szemekben és nyers arcvonásokon. Sőt, mindig úgy éreztem, hogy ha holtan esem össze előtte, a szeme sem rezdül. Kollégám folytatta a küzdelmet, s a tehén, átérezve a játék szellemét, lelkesen felvette a harcot. Némelyik állat nyugodtan áll, és aláveti magát mindenféle belső beavatkozásnak, de ez a nyomó fajtához tartozott; valahányszor megmozdult benne a kar, ő vad erőfeszítést tett, hogy kinyomja. Százszor végigcsináltam már ezt, s szinte éreztem csuklómon a ropogtató nyomást, az ujjak tehetetlen zsibbadását. Tristan egy sor szívtépő kiáltással fejezte ki, mit gondol az egészről. A műsora igazán bámulatra méltó volt, a hosszú, gyötrelmes nyögéstől az éles sikkantásokon át a csaknem könnyes nyöszörgésig terjedt. Eleinte Mr. Dawson nem látszott tudomást venni az egészről, füstfelhőket eregetett, időnként kipillantott az istállóajtón, megvakargatta állán a borostát. De ahogy teltek a percek, tekintetét mindinkább magára vonta az előtte szenvedő lény, míg végül teljes figyelmét az ifjú emberre fordította. És valóban érdemes is volt odafigyelni, mert Tristan a hangbéli előadást a fintorok rendkívüli skálájával bővítette. Beszívta a képét, forgatta a szemét, facsargatta az ajkát, mindent csinált, csak épp a fülét nem billegtette. És ez kétségtelenül hatott Mr. Dowsonra. Ahogy a zajok és a grimaszok mind szertelenebbé váltak, a farmeren fokozódó nyugtalanság jelei mutatkoztak: aggodalmas pillantásokat vetett kollégámra, s a pipája néha erőteljesen megremegett. Akárcsak jómagam, ő is nyilván azt gondolta, hogy valami szörnyű tetőfok következik. És mintha dűlőre akarta volna vinni az ügyet, a tehén rendkívüli erőfeszítésre készülődött. Szélesen szétvetette a lábát, mélyeket nyögött, és hosszú nyomásba fogott. Ahogy a háta felpúpozódott, Tristan néma tiltakozásul nagyra tátotta a száját, aztán kis ziháló kiáltások törtek ki belőle. Mostanáig ez a leghatásosabb trükkje, gondoltam; a hosszan elnyújtott „aah... aah... aah” fokozatosan felfelé kúszott a skálán, és növekvő feszültséget teremtett hallgatóságában. A hajam is égnek állt az aggodalomtól, mikor tökéletes időzítéssel hirtelen átható sikoly tört ki belőle. Mr. Dowson ekkor roppant össze. A pipája csaknem kibillent a szájából, most a zsebébe nyomta, és Tristan mellé rohant. - Nem esett baja, fiatalember? - kérdezte rekedten. Gyötrelemtől eltorzult arcú kollégám nem válaszolt. A farmer újra próbálkozott. - Nem kő egy csésze tea? Tristan egy pillanatig nem válaszolt, aztán behunyt szemmel némán bólintott. Mr. Dowson buzgón kinyargalt az istállóból, és perceken belül egy gőzölgő bögrével tért vissza. Ezután meg kellett ráznom a fejem, hogy a valószínűtlenség érzetét eloszlassam. Ez nem lehetett igaz: a nyakas farmer kortyonként itatta teával az ifjú embert, imbolygó fejét kérges tenyerében dajkálva. Tristan karja még mindig a tehénben volt, ő maga látszólag még mindig félájultan engedte át magát a farmer ápolói tevékenységének. - 177 -
Aztán hirtelen rántással kihúzta a borjú egyik lábát, s ahogy újfent nekiroskadt a tehén farának, újabb nagy korty teát kapott jutalmul. Az első láb után könnyebbé vált a helyzet, hamarosan követte a második láb, s maga a borjú is. Amikor a kis jószág vergődve a földre került, Tristan térdre zuhant mellette, és kinyújtotta remegő kezét egy halom széna felé, hogy ledörzsölje az újonnan érkezettet. Mr. Dowson ezt nem nézhette. - George! - üvöltött ki egyik béresének az udvarra. - Gyere ide, és csutakud le ezt a bornyut! - Aztán vigasztalóan Tristanhoz: - Maga meg gyüjjön be a házba, fiatalember, oszt igyon egy csöpp brandyt. Iszen tisztára kimerült. Az álom folytatódott a konyhában, s én hitetlenkedve néztem, ahogy kollégám több derék adag háromcsillagos Martell segítségével visszanyeri egészségét és erejét. Én ilyen bánásmódban sohasem részesültem, s az irigység hulláma öntött el, míg azon tűnődtem, érdemes volna-e átvenni Tristan szisztémáját. De a mai napig sem volt bátorságom kipróbálni.
45. Különös módon a borjak még szerencsétlenebbül néztek ki a hátukon lévő címkétől; a szőrös farukra csirizzel durván odaragasztott árverési címkétől, amely még inkább hangsúlyozta a kis jószágok tehetetlen áru szerepét. Mikor felemeltem az egyik lucskos farkat s bedugtam a hőmérőt, híg, fehér hasmenés csöpögött a végbélből, és lefolyt a combon és csánkon. - Sajnos, a szokásos história, Mr. Clark - mondtam. A farmer vállat vont, és bedugta hüvelykujját a nadrágtartója alá. A kék munkaruhában, ellenzős hordársapkában - mindig ezt hordta nem nagyon látszott farmernek, s ami azt illeti, a tanyája sem nagyon formázott farmra; a borjak egy átalakított vasúti kocsiban voltak, s körös-körül rozsdásodó mezőgazdasági eszközök, kocsironcsok, törött székek különös vegyüléke hevert. - Hát piszkos egy betegség ez, igaz? Bár ne kéne vásáron vennem a bornyut, de az ember nem talál mindig a farmokon, mikor szüksége van rá. Ez a társaság egészségesnek látszott, mikor két napja megvettem üket. - Abban biztos vagyok. - Néztem az öt felpúpozott hátú, reszkető, nyomorúságos borjút. De sokat hányódtak, s most kijön rajtuk. Egyhetes korukban elszakították őket az anyjuktól, sok mérföldre elszállították őket egy huzatos szekéren, majdnem egész nap álltak a vásárban, s aztán az utolsó utazás ide egy hideg délután. Nem csoda. - Hiszen én attam nekik egy jó adag tejet, mihejst megérkeztek. Kiéhezettnek látszottak, s úgy gondutam, attul fölmelegszenek. - Igen, az ember azt hinné, Mr. Clark, valójában azonban a gyomruk nem volt alkalmas arra, hogy ilyen gazdag táplálékot befogadjon, abban az agyonfázott és kimerült állapotukban. Én a maga helyében legközelebb csak meleg vízzel itatnám meg őket, benne esetleg egy kis szőlőcukorral, és kényelembe tenném őket másnapig. „Fehérfosás”-nak nevezték. Megszámlálhatatlan sok ezer borjút pusztított el minden évben, s a puszta névtől is jeges rémület fogott el, mert a pusztulási arány igen magas volt. Mindegyiknek adtam egy adag E. coli antiszérumot. Legtöbb szaktekintély szerint nem használ, s én hajlamos voltam egyetérteni velük. Aztán előkotorásztam a csomagtartóból egy tasak mészből, ópiumból és katechuból álló, hasmenés elleni port. - Tessék, adjon nekik naponta háromszor egyet, Mr. Clark - mondtam. Igyekeztem vidámnak hangzani, de biztosra veszem, hogy hangomból hiányzott a meggyőződés. Pofaszakállas, cilinderes, zsakettos állatorvosok száz évvel ezelőtt is ópiumot és katechut írtak fel, s enyhe hasmenésnél használhatott is, de a fehér hasmenés végzetes bakteriális bélgyulladása ellen nem ért semmit. Pusztán megállítani a hasmenést időpocsékolás volt; olyan orvosság kellett volna, amely a kórokozókat söpri el, de ilyen nem állt rendelkezésünkre. Csináltunk azonban valamit, mi, akkori állatorvosok, amit a modern gyógyszerek megérkezése óta néha elhanyagolnak; gondoskodtunk az állat kényelméről és ápolásáról. A farmer és én - 178 -
nagy zsákba csavartunk minden borjút úgy, hogy egészen körülfogja a testüket, és megkötöztük madzaggal a bordák körül, a szegy előtt és a farok alatt. Aztán körbemászkáltam a pajtát, és betömködtem a huzatos réseket, válaszfalat raktam szalmabálából a borjak és az ajtó közé. Mielőtt elmentem volna, még egy pillantást vetettem rájuk; most már kétségtelenül melegben és védett helyen voltak. A legkisebb segítségre is szükség volt, hiszen csak az én hasmenés elleni porom küzdött értük. Csak másnap délután láttam újból őket. Mr. Clark sehol sem volt, így hát egyedül mentem a vasúti kocsihoz, és kinyitottam a félajtót. Nekem ez az állatorvosi gyakorlat leglényegéhez tartozik: a tűnődés, aggodalom, hogy gyógyul-e a betegem, s aztán a hosszú pillanat, mikor kinyitom az ajtót és megtudom. A borjak mozdulatlanul feküdtek az oldalukon, sőt, egész közelről meg kellett néznem őket, hogy biztosan tudjam, élnek-e még. Szándékosan nagy erővel vágtam be magam mögött az ajtót, de egyetlen fej sem emelkedett fel. Mentem a vastag szalmában, s végignéztem a durva zsákkabátba burkolt kis állatokat, és halkan káromkodtam magamban. Úgy látszott, az egész társaság el fog pusztulni. Óriási, óriási, gondoltam a szalmát rugdalva, nemcsak egy, kettő - ezúttal százszázalékos lesz a pusztulási arány. - Nem látszik nagyon bizakodónak, fiatalember - tűnt fel Mr. Clark feje és válla a félajtó felett. Zsebembe dugtam a kezem. - Nem, a fene egye meg, nem vagyok az. Nagyon gyorsan leromlottak. - Úgy a, végüg van mán ezeknek. Ippen most vótam a házban, hogy telefonáljak Mallocknak. A dögnyúzó neve olyan volt, mint a lélekharang szava. - Dehát még élnek - mondtam. - Igen, de mán nem tart soká. Mallock egy-két shillinggel mindég többet ad, ha élve kapja az állatot. Aszongya, frissebb kutyaeledel lesz belüle. Nem szóltam, és levertnek látszhattam, mert a farmer fanyarul elmosolyodott, és odajött hozzám. - Nem a maga hibája, fiatalember. Ismerem én ezt az istentelen fehérfosást. Ha a rosszabbik fajtája üt be, senki sem tud semmit csinálni. Maga meg nem hibáztathat engem, hogy egy kicsit vissza akarok szerezni - csökkenteni köll a ráfizetést. - Tudom én azt - mondtam. - Csak csalódottnak érzem magam, hogy nem próbálhatom ki rajtuk ezt az új orvosságot. - Az meg micsoda? Kivettem a pléhdobozt a zsebemből s elolvastam a címkét. - Úgy hívják, hogy M és B 693 vagy szulfapiridin, hogy megadjuk neki a tudományos nevét. Ma reggel jött postán. Egészen újfajta gyógyszerek ezek - szulfonamidoknak hívják őket; s ilyennel még sohasem dolgoztunk. Állítólag elpusztítanak bizonyos baktériumokat, például a hasmenést okozó organizmusokat. Mr. Clark elvette tőlem a dobozt, és lecsavarta a tetejét. - Sok kis kék tabletta. Hát én mán láttam ennek a betegségnek egy-két csudagyógyszerit, de egy se ért sokat - fogadni mernék, hogy ez is csak olyan. - Megeshet - mondtam. - De az állatorvosi lapok mostanában sokszor foglalkoztak ezekkel a szulfonamidokkal. Ezek nem kuruzsló orvosságok, hanem teljességgel újfajta gyógyszerek. Szerettem volna kipróbálni a borjain. - Hát nézze csak meg őket. - A farmer borúsan végignézett az öt mozdulatlan testen. - A szemük a fejükbe süllyed. Látott már ilyen borjút meggyógyulni? - Nem, nem láttam, de azért szeretném megpróbálni. Eközben egy magas oldalú teherautó dübörgött be az udvarra. Fürge, köpcös ember szállt le a vezetőülésből, és jött oda hozzánk. - A mindenit, Jeff - mondta Mr. Clark -, hamar ideértél. - Elértek telefonon Jeffersonéknál, idele az út végin. - Nagyon kedvesen rám mosolygott. Mint mindig, most is amolyan ámulatfélével figyeltem Jeff Mallockot. Negyven valahány évének nagyobb részét azzal töltötte, hogy bomló tetemekben turkált, gondtalanul szabdalta késével a tuberkulotikus tályogokat, fertőzött vérben és piszkos méhváladékban gázolt, mégis maga volt a - 179 -
megtestesült egészség. Tiszta szeme és sima, rózsaszín bőre olyan volt, mint egy húszévesé, s ezt a benyomást még fokozta arckifejezésének rendületlen nyájassága. Legjobb tudomásom szerint Jeff sose törődött a higiéniai óvintézkedésekkel, például a kézmosással, s láttam már otthonában egy halom csonton ülve, koszos ujjakkal hagymás-sajtos szendvicset falatozni. Benézett az ajtó felett a borjakra. - Igen, igen, nyilvánvalóan tüdőelégtelenség. Mostanság sok van belüle errefelé. A farmer összehúzott szemmel nézett rám. - Tüdő? Maga meg se említette a tüdőt, fiatalember. - Mint minden farmer, ő is tökéletesen megbízott Jeff gyorsdiagnózisában. Valamit motyogtam. Már rájöttem, hogy hiábavaló vitatkozni. A dögnyúzó ámulatra méltó képessége, hogy egy pillantásra meg tudja állapítani egy állat betegségének vagy pusztulásának okát, gyakran hozott már kínos helyzetbe. Nem kellett vizsgálnia - csak ránézett és tudta; baljós beteglistájának első helyezettje a tüdőelégtelenség volt. A farmerhez fordult. - Hát akkor jó vóna most elvinnem üket, Willie. Úgy számítom, hogy nem soká húzzák mán. Lehajoltam, és felemeltem a legközelebbi borjú fejét. Mind shorthorn volt, három borzderes, egy vörös, s ez tiszta fehér. Végigtapogattam a kemény kis koponyát, s éreztem a durva szőr alatt az apró szarvbimbókat. Mikor elvettem a kezem, a fej tehetetlenül a szalmára hullott, s én bennem a véglegesség és beletörődés érzetét keltette ez a mozdulat. Gondolataimat félbeszakította Jeff motorjának dübörgése. Odatolatott teherautójával a borjúistállóhoz, s amikor a magas, festetlen deszkaoldal elsötétítette a bejáratot, a komor hangulat fokozódott. Ezek a kis állatok rövid életükben két traumatikus utazást kínlódtak át. Ez lesz az utolsó, a legvégzetesebb és legszennyesebb. A gyepmester bejött, megállt a farmer mellett, s nézett engem, ahogy ott guggolok a fekvő jószágok között a szalmában. Mindketten arra vártak, hogy elmenjek, hátrahagyva kudarcomat. - Tudja, Mr. Clark - mondtam -, ha csak egyet is megmentenénk, már az is csökkentené a veszteségét. A farmer kifejezéstelen arccal nézett rám. - De mind dögrováson van, fiatalember. Maga is aszonta. - Igen, azt mondtam, de ma talán kissé mások a körülmények. - Tudom én, mirül van szó. - Hirtelen felnevetett. - A fejibe vette, hogy szeretné azokat a kis tablettákat kipróbálni, igaz? Nem feleltem, csak néma könyörgéssel néztem fel rá. Néhány pillanatig hallgatott, aztán Mallock vállára tette a kezét. - Jeff, ha ez a fiatalember annyira aggódik az állataimér, akkor a kedvibe köll járnom, igaz-e? Ugye nem haragszol? - Dehogy, Willie, dehogy - felelte Jeff a bosszúság minden nyoma nélkül. - Hónap is éppúgy elvihetem üket. - Helyes - mondtam. - Nézzük meg az utasítást. - Kihalásztam a pléhdobozból a nyomtatványt, gyorsan átolvastam, és kiszámítottam a borjúk súlyának megfelelő adagolást. - Előbb egy erőteljes feltöltő adagot kell adnunk nekik. Azt hiszem, tizenkét tablettát minden borjúnak, aztán nyolc óránként hatot. - Hogy juttatja le a torkukon? - kérdezte a farmer. - Össze kell törni, és vízben feloldani. Bemehetünk a házba, hogy megcsináljuk? A konyhában kölcsönkértük Mrs. Clark krumplinyomóját, és addig döngöltük a tablettákat, míg ki nem mértük az öt kezdő adagot. Aztán visszatértünk az istállóba, s beadtuk a borjaknak. Óvatosan kellett eljárnunk, mert a kis jószágok olyan gyengék voltak, hogy alig tudtak nyelni, de a farmer mindegyiknek felemelte a fejét, én pedig becsorgattam az orvosságot a szájuk szélén. Jeff nagyon élvezte az egészet. Nem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy elmenjen, hanem elővette meghatározhatatlan sejtfoszlányokkal gazdagon díszített pipáját, a félajtó tetejére támaszkodott, elégedetten pöfékelt, és nyugodt tekintettel figyelt bennünket. Egyáltalán nem zavarta, hogy hiába tette meg az utat, s amikor végeztünk, felmászott a teherautójába, és szívélyesen integetett. - 180 -
- Hónap reggel visszagyüvök értük, Willie - kiáltotta, meggyőződésem szerint mindennemű rosszmájúság nélkül. - A tüdőelégtelenséget nem lehet gyógyítani. Másnap, mikor a farmra mentem, eszembe jutottak a szavai. Csak a tényt állapította meg csak annyi történik, hogy huszonnégy órával később kapja meg a kutyaeledel-szállítmányát. De, mondtam magamnak, legalább megpróbáltam, s mivel nem reménykedtem, nem fogok csalódni. Mikor megálltam az udvaron, Mr. Clark odajött hozzám, és beszólt az ablakon. - Akár ki se szálljon a kocsibul. - Arca komor volt. - Ó - mondtam, és a hirtelen gyomorgörcs rácáfolt felszíni nyugalmamra. - Szóval így állunk. - Igen, gyüjjön, és nézze meg. - Megfordult, s én követtem az istállóba. Mire az ajtó nyikorogva kinyílt, kezdtem nagyon nyomorúságosan érezni magam. Kényszeredetten benéztem az istállóba. Négy borjú egy sorban a lábán állt, és érdeklődve nézett bennünket. Négy bozontos, durva szőrű, csillogó szemű, élénk alak. Az ötödik a szalmán pihent, és szórakozottan rágta a zsákkabátját tartó madzagot. A farmer viharvert arca vidám vigyorba nyílt. - Nem megmondtam, hogy akár ki se szálljon a kocsibul? Nem köll ezeknek mán állatorvos, mán meggyógyultak. Nem szóltam. Az értelmem még nem tudta felfogni. Ahogy ott bámultam hitetlenkedve, az ötödik borjú is felállt a szalmáról, és kéjesen nyújtózkodott. - Láttya, flincog - kiáltotta Mr. Clark. - Ha mán ezt teszi, akkor mán nincs neki semmi baja. Bementünk, s végigvizsgáltam a kis állatokat. A hőmérsékletük normális volt, a hasmenésük mintegy varázsütésre elállt. És mintha ünnepelne, a fehér borjú, amely alig-alig élt tegnap, szökellni kezdett az istállóban, fel-felrúgva lábaival, mint egy musztáng. - Nézze a kis szarházit! - tört ki a farmer. - Bizisten szeretném, ha jómagam ilyen egészséges vónék! Visszaraktam tokjába a hőmérőt, s bedugtam az oldalzsebembe. - Hát Mr. Clark - mondtam lassan -, én még ilyet nem láttam. Még mindig nem tértem magamhoz. - Megáll az ember esze - mondta tágra nyílt szemmel a farmer, aztán a kapu felé fordult, mert egy teherkocsi hajtott be az útról, Jeff Mallock ismerős, vészterhes járműve. A gyepmesteren nem látszott semmilyen érzelem, mikor benézett az istállóba. Valójában nehéz is volt elképzelni, hogy bármi is feldúlná azokat a rózsaszín orcákat és szelíd szemeket, de úgy képzeltem, hogy a pipájából kissé gyorsabban szállt a füst, mikor felmérte a helyzetet. A pipán magán újabb lerakódások látszottak tegnap óta - májfoszlányoknak véltem őket. Mikor kedvére kibámészkodta magát, megfordult, és az autójához ballagott. Útközben szélesen körülnézett, aztán szemügyre vette a nyugati égbolton gyülekező sötét felhőket. - Asziszem, esni fog még ma, Willie - dörmögte. Akkor még nem tudtam, de egy forradalom kezdetének a tanúja voltam. Ez volt az első találkozásom azzal a roppant terápiás áttöréssel, amely később kiszorította a régi orvosságokat. A díszes üvegek faragott dugójukkal és latin felírásukkal nem soká álltak már a gyógyszertárak polcain, s oly sok nemzedéken át kedvesen ismerős nevük ammonium chloratum, tinctura camphor - eltűnt mindörökre. Ez volt a kezdet, s nem messze már várt az új csoda - a penicillin és a többi antibiotikum. Végre volt mivel dolgoznunk, végre olyan orvosságokat használtunk, amelyekről tudtuk, hogy hatnak. Akkoriban az egész országban, talán az egész világon ilyen látványos első eredményeket értek el az állatorvosok, s ugyanazt tapasztalták, mint jómagam; némelyek tehenekkel, mások kutyákkal, macskákkal, ismét mások értékes versenylovakkal, birkával, disznóval, a legkülönbözőbb körülmények között. De velem ez abban az átalakított vasúti kocsiban történt a rozsdásodó limlomhalmok között, Willie Clark farmján. Persze nem tartott soká - legalábbis a csoda nem. Amit én Willie Clarknál láttam, az valami újnak a hatása volt egy érintetlen baktériumpopulációra, de nem így folytatódott. Idővel az orga- 181 -
nizmusok bizonyos rezisztenciát fejlesztettek ki, újabb és erősebb szulfonamidokat és antibiotikumokat kellett előállítani. És így folyik azóta is a csata. Vannak jó eredményeink, de nincsenek csodák, s én úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy tagja lehettem annak a nemzedéknek, amely ott volt a kezdeteknél, amikor azok a csodálatos dolgok történtek. Az az öt borjú egykettőre elfelejtette a betegségét, de engem az emlékük még ma is meleg érzéssel tölt el. Willie persze majd kibújt a bőréből örömében, s még Jeff Mallock is tisztelgett a maga módján az esemény előtt. Mikor már elindult, még visszakiáltott: - Jó matéria köll legyen azokban a kicsi kék tablettákban. Én ennek előtte még nem láttam olyat, ami a tüdőelégtelenséget meggyógyította vóna.
46. A praxis Darrowbyban csodálatos lehetőséget kínált. Mert felbecsülhetetlen előny volt, hogy nagyállat-gyógyász vagyok, de szenvedélyesen szerettem a kutyákat és macskákat. Így hát, bár időm nagy részét Yorkshire tágas mezőin töltöttem, mindig ott voltak kedves ellentétül a háttérben a családi kedvencek. Némelyiket naponta kezeltem, s ez különleges érdekeltséget jelentett az életemben; másfajta érdekeltséget, érzelemre, s nem anyagiakra alapozottat, s a helyzet folytán ezt kedvemre ki is élvezhettem. Gondolom, egy nagy forgalmú kisállat-praxisban könnyű volna az egészet afféle kolbászgyártó gépnek tekinteni, injekcióstűkkel megbökendő szőrös testek végtelen sorának. De Darrowbyban minden pácienst egyéniségnek tekinthettünk. Ha végigkocsiztam a városon, minden nehézség nélkül felismertem volt betegeimet; a fülüszkösödésből kigyógyult Rover Johnsont, amint kijön úrnőjével a vaskereskedésből; Patch Walkert, akinek törött lába igen szépen begyógyult, s most vígan egyensúlyoz gazdája szénszállító kocsijának rakodóterén; vagy az élvhajhász Spot Briggset, aki úgyis hamarosan megint felhasítja magát valami szögesdrótban, amint egymagában ballag a piactér macskakövein kalandkeresőben. Igazi örömöm telt benne, ha felidéztem betegségüket, s eltűnődtem jellemükön. Mert mindegyik egyéniség volt, s ez a legkülönbözőbb módokon nyilatkozott meg. Például abban, ahogy hozzám és a kezeléshez viszonyultak. Legtöbb kutya és macska nem táplált irántam semmiféle rosszindulatot, noha rendszerint valami kellemetlent kellett tennem velük. De voltak kivételek, köztük Magnus, a Hajcsár Fogadó törpe tacskója. Áthajolva a söntéspulton, éppen őrá gondoltam. - Egy korsó sört kérek, Danny - suttogtam. A csapos vigyorgott. - Máris, Mr. Herriot. - Meghúzta a kart, s a sör halkan a pohárba sistergett, amikor odatolta elém, a hab magasan és szilárdan állt a felszínén. - Ez a sör igazán jófélének látszik ma - leheltem alig hallhatóan. - Méghogy jóféle? Egyenesen gyönyörű. - Danny szeretettel nézte a színültig teli poharat. Vétek eladni. Nevettem, de pianisszimóban. - Kedves, hogy juttat nekem egy kortyot. - Nagyot húztam belőle, s az öreg Mr. Fairburnhöz fordultam, aki mindig a helyiség túlsó sarkában ült, kezében csicsás virágmintás poharával. - Pompás nap volt, Mr. Fairburn - dörmögtem hangtompítóval. Az öregember a füléhez tette a kezét: - Mit mond? - Szép meleg nap volt. - Hangom úgy szállt, mint lágy szellő a láp felett. Valaki keményen beledöfött a hátamba. - Mi a fene ütött beléd, Jim? Torokgyulladásod van? Megfordultam, s ott állt a kopasz dr. Allison, a háziorvosom és barátom. - Helló, Harry! - kiáltottam. - Örülök, hogy látlak! - Aztán szám elé kaptam a kezem. De már késő volt. Az irodából dühös csaholás hallatszott. Hangosan, áthatóan, és nem akart abbamaradni. - A mindenit, elfeledkeztem róla - mondtam megadóan. - Magnusra már megint rájött. - 182 -
- Magnusra? Miről beszélsz? - Hosszú történet ez. - Ittam egy kortyot a sörömből, s közben folytatódott a lárma az irodában. Teljesen feldúlta a kényelmes ivó békéjét, s láttam, hogy a törzsvendégek fészkelődni kezdenek, s nézegetnek ki az előtér felé. El fogja-e valaha is felejteni a kis kutya? Jó ideje már, hogy Mr. Beckwith, a Hajcsár új, fiatal üzletvezetője behozta Magnust a rendelőbe. Kissé aggodalmasnak látszott. - Vigyáznia kell vele, Mr. Herriot. - Hogy érti ezt? - Óvatosnak kell lennie. Nagyon harapós. Néztem a karcsú kis alakot, aprócska barna pötty volt csak az asztalon. Talán ha két és fél kilót nyomhat. Nevetnem kellett. - Harapós? Hiszen nem elég nagy hozzá. - Sose féljen. - Mr. Beckwick intőn feltartotta az ujját. - Mikor a Fehér Hattyút vezettem, elvittem a bradfordi állatorvoshoz, s belevágta a fogát a szegény ember ujjába. - Igazán? - De még mennyire. Egész a csontig. Uramisten, még sose hallottam olyan káromkodást, de nem hibáztatom érte. Minden csupa vér volt. Nekem kellett segíteni bekötni. - Hm, értem. - Jobb, ha azelőtt értesül ilyesmiről az ember, mielőtt megharapták volna, s nem utána. - És mit akart csinálni a kutyával? Biztos valami nagyobb ügy volt. - Dehogyis volt az. Csak a körmét akartam lecsípetni. - Csak? És ma miért hozta ide? - Ugyanazért. - Őszintén szólva Mr. Beckwith - mondtam -, azt hiszem, le tudjuk vágni a körmét vérontás nélkül. Ha szelindek volna vagy farkaskutya, akkor talán bajban lennénk, de maga és én kettesben csak el tudunk bánni egy törpe tacskóval. Az üzletvezető a fejét rázta. - Engem ne keverjen bele. Sajnálom, de én nem akarom lefogni, ha nem veszi rossznéven. - Miért? - Sose bocsátana meg nekem. Furcsa kis kutya. Megdörzsöltem az állam. - De ha olyan nehéz eset, amilyennek mondja, s maga nem akarja lefogni, akkor mit tudok én csinálni? - Igazából nem is tudom... talán valahogy elkábíthatja... elaltathatja. - Teljes anesztéziára gondol? Egy körömvágáshoz? - Sajnos, csakis így fog menni. - Mr. Beckwith borúsan meredt a kis állatra. - Maga még nem ismeri. Nehéz volt elhinni, de meglehetősen nyilvánvalónak látszott, hogy ez a morzsányi eb az úr Beckwithéknél. Munkám során nem egy kutyával találkoztam már, amelyik ezt a pozíciót foglalta el, de egyik sem volt ilyen apró. Különben sem akartam az időm tovább fecsérelni ezzel a szamársággal. - Ide figyeljen - mondtam-, szalagszájkosarat teszek az orrára, és elintézem az egészet pár perc alatt. - Magam mögé nyúltam a körömvágóért, s az asztalra tettem, aztán letekertem egy darab pólyát és hurkot kötöttem rá. - Magnus jó kis kutya - mondtam hízelkedve, s megközelítettem a kutyát. A kis kutya szemrebbenés nélkül figyelte a pólyát, míg az csaknem az orrához ért, aztán meglepetésszerűen kirobbanó vadsággal vicsorogva a kezem felé ugrott. Éreztem a szelét, mikor a szikrázó fogak sora alig egy centivel az ujjaim mellett csapódott össze, de mikor megfordult, hogy újra próbálkozzon, szabad kezemmel elkaptam a tarkóján a bőrt. - Így, Mr. Beckwith - mondtam higgadtan. - Most megvan. Adja ide a pólyát, s aztán egykettőre végzek. De a fiatalembernek elege volt ebből. - Nem én! - nyögte. - Én kimegyek! - Lenyomta a kilincset, és hallottam, ahogy végigsiet a folyosón. - 183 -
Hát, gondoltam, talán így a legjobb. Hatalmaskodó kutyák esetében az első hadmozdulatom rendszerint az volt, hogy eltávolítottam a tulajdonost. Meglepő, hogy ezek a kemény legények milyen hamar lecsillapodnak, amint négyszemközt találják magukat egy határozott idegennel, aki tudja, hogyan kell kezelni őket. Egész névsorát tudtam volna felmondani azoknak, akik zabolátlan őrjöngők voltak otthon, de alázatos farokcsóválóvá váltak, mihelyt átlépték a rendelő küszöbét. És valamennyi nagyobb volt Magnusnál. Továbbra is keményen fogva Magnus nyakát, letekertem egy félméter pólyát, s míg dühösen, tátott szájjal, felhúzott ajakkal küzdött, mint egy miniatűr szibériai farkas, orrára csúsztattam a hurkot, meghúztam, és füle mögött csomót kötöttem. A szája tehát össze volt kötözve, de a biztonság kedvéért még egy kötést raktam rá, így aztán igazán alaposan béklyóba vertem. Ilyenkor szokták rendszerint megadni magukat, s én magabiztosan vártam a megadás jeleit. De a fehér tekercs felett a szem dühösen meredt rám, s a kis testből vad morgás tört fel, hangoskodva-elhalkulva, mint ezer méh távoli zümmögése. Néha egy-két szigorú szó értésükre adja, ki az úr. - Magnus! - horkantam rá. - Elég volt. Viselkedj tisztességesen! - Megráztam a nyakát, hogy megértse: nem tréfálok - de válaszul csak a kissé kidülledt szemek merő daccal teli kancsalítását kaptam. Kézbe vettem a körömvágót. - Rendben van - mondtam kedvetlenül -, ha nem kell így, megkapod amúgy. - Félkarom alá kaptam, megfogtam egyik mancsát, és vágni kezdtem a körmét. Nem tehetett semmit ellene. Küszködött és vonaglott, de úgy fogtam, mintha satuban volna. S ahogy módszeresen megkurtítottam a nagyra nőtt körmöket, dühös buborékok törtek elő fújásával a kötés mindkét oldalán. Ha a kutyák tudnak káromkodni, rám annyi átok zúdult, mint soha senkire a történelemben. Különös gonddal végeztem a munkámat, nagyon vigyáztam, hogy a köröm érzékeny belső részének közelébe ne jussak, így hát nem érzett semmit, de ez nem számított. Elviselhetetlennek találta azt a megaláztatást, hogy valaki egyszer az életében fölébe kerekedett. Az operáció vége felé hangnemet változtattam. Úgy tapasztaltam, hogy ha egyszer tisztáztuk, ki az úr, elég könnyű barátságos viszonyt létesíteni, így hát hízelgő hangra váltottam. - Jó fiú - búgtam. - Na ugye, nem fájt? Letettem a körömvágót, és megsimogattam a kutya fejét, miközben még néhány bosszús buborék furakodott a felszínre a kötés alól. - Jól van, Magnus, most levesszük a szájkosarat. - Meglazítottam a csomót. - Mindjárt jobban érzed majd magadat. Oly sokszor megesett már, hogy mire levettem a kötést, a kutya úgy döntött, felejtsük el a történteket, s némely esetben még a kezemet is megnyalta. De Magnus nem. Amint a pólya utolsó csavarulata leesett, nagyon meggyőző kísérletet tett rá, hogy megharapjon. - Megvagyunk, Mr. Beckwith! - kiáltottam ki a folyosóra. - Bejöhet és elviheti. A vizit utolsó emléke, hogy a kis kutya megfordult a rendelő lépcsőinek tetején, s még egy utolsó fenyegető pillantást vetett rám, mielőtt gazdája kivezette volna az utcára. A pillantás nagyon világosan ezt mondta: „Rendben van, barátom, ezt nem felejtem el neked.” Ez több hete történt, de azóta a puszta hangom is elegendő volt, hogy Magnus helytelenítően csaholni kezdjen. A törzsvendégek először pompás tréfának tekintették, de mostanára furcsán néztek rám. Talán azt gondolták, durva voltam az állathoz vagy valami hasonló. Ez nagyon kínosan érintett, mert nem akartam kimaradni a Hajcsárból; az ivó mindig kellemes volt, még a leghidegebb estéken is, és a sör nagyon megbízható. Különben is, ha más fogadóba megyek, ott is alighanem suttogva kezdek el beszélni, s az emberek még furcsábban néztek volna rám. Mennyire más volt Mrs. Hammond ír szettere! Egy sürgős telefonhívással kezdődött este, mikor éppen a fürdőkádban ültem. Helen kopogott a fürdőszobaajtón, én gyorsan letörölköztem, - 184 -
magamra kaptam a házikabátomat. Felszaladtam az emeletre, s amint felvettem a kagylót, aggodalmas hang tört a fülembe. - Mr. Herriot, baj van Rockkal! Két napja eltűnt, s most hozta vissza egy ember. Az erdőben találta, egyik lába csapóvasban volt. Biztosan... - Zokogásfélét hallottam a vonal túlsó végéről. Biztosan ott volt a csapdában két napig. - Ó, istenem. Nagyon rossz állapotban van? - Igen. - Mrs. Hammond a helyi bank egyik vezetőjének felesége volt, ügyes, higgadt aszszony. Egy darabig nem szólt, s elképzeltem, amint elszántan igyekszik erőt venni magán. Mikor megszólalt, a hangja nyugodt volt. - Igen, sajnos, úgy látom, amputálni kell a lábát. - Ó, istenem, ez nagyon rossz hír. - De nem voltam igazán meglepve. Az ilyen barbár szerkezetben 48 óráig összeszorított láb kritikus állapotba kell hogy kerüljön. E csapda használata ma már szerencsére törvénytelen, de akkoriban gyakran elláttak olyan munkával, amit nem kívántam, s olyan döntésre kényszerítettek, amitől iszonyodtam. Vegye le az ember a lábát egy értetlen állatnak, hogy életben tartsa, vagy engedje le az euthanasia irgalmas, de végleges függönyét? Én voltam a felelős azért, hogy jó néhány háromlábú macska és kutya szaladgált Darrowbyban, s bár elég vidámnak látszottak, s a gazdájuknak továbbra is öröme telhetett kedvencében, számomra az egészet valami szomorúság felhőzte be. Akárhogy is, megteszem, amit meg kell tenni. - Hozza azonnal ide, Mrs. Hammond - mondtam. Rock nagy kutya volt, de a szetterek karcsú típusához tartozott, s igen könnyűnek éreztem, mikor felemeltem a vizsgálóasztalra. Mikor karommal átfogtam az engedelmes testet, éreztem a bőr alatt élesen kifeszülő bordákat. - Nagyon lesoványodott - mondtam. Úrnője bólintott. - Hosszú idő az ennivaló nélkül. A fájdalma ellenére is farkasétvággyal evett, mikor hazatért. A kutya könyöke alá tettem a kezem, és óvatosan felemeltem a lábát. A csapda gonosz fogai az orsócsonton és a singcsonton csapódtak össze, de engem a láb erősen dagadt állapota aggasztott. Normális vastagságának legalább kétszeresére duzzadt. - Mi a véleménye, Mr. Herriot? - Mrs. Hammond aggodalmasan markolászta a táskáját, amelyet minden nő behoz a rendelőbe, függetlenül a körülményektől. Megsimogattam a kutya fejét. A lámpa alatt vörösen s aranyszínűen izzott a bunda dús fénye. - Borzasztóan megdagadt a lába. Részben a gyulladás az oka, de az is, hogy a vérkeringés nagyjából megszűnt, amíg a csapdában volt. Félő, hogy el fog üszkösödni - vagyis a szövet elhal és felbomlik. - Tudom - felelte Mrs. Hammond. - Mielőtt férjhez mentem volna, egy ideig ápolónő voltam. Óvatosan felemeltem a roppant lábat. Rock nyugodtan nézett maga elé, míg körbetapogattam a kézközépcsontokat és ujjperceket, lassan felfelé haladva a szörnyű sebig. - Csúnya állapotban van - mondtam. - De van ami jó, két tényező is. Először is, a láb nem tört el. A csapda csontig belevágott, de törés nincs. A második és fontosabb, hogy a láb még mindig meleg. - Ez jó jel? - Igen. Azt mutatja, hogy még mindig van valamelyes vérkeringés. Ha hideg és nyirkos volna a lába, akkor reménytelen az ügy. Amputálnom kellene. - Szóval úgy gondolja, hogy meg tudja menteni a lábát? Felemeltem a kezem. - Nem tudom, Mrs. Hammond. Mint mondtam, van még valamelyes vérkeringés, a kérdés az, hogy mennyi. Ennek a szövetnek egy része biztosan lefoszlik, s az egész nagyon csúnya lesz pár nap múlva. De szeretném megpróbálni. Kimostam a sebet meleg vízben feloldott, enyhe fertőtlenítővel, óvatosan kitapogattam a szörnyű mélységeket. Miközben lecsíptem a sérült izmokat, és levágtam az elhalt bőr darabjait és - 185 -
lemezeit, állandóan az járt az eszemben, hogy ez roppantul kellemetlen lehet a kutyának; de Rock magasra tartotta a fejét, a szeme szinte meg sem rebbent. Egyszer-kétszer kérdően felém fordult, mikor mélyen belenyúltam a sebbe, s néha éreztem, hogy nedves orra lágyan végigsimítja arcomat, mikor a lába fölé hajoltam, de ennyi volt az egész. A sebet megszentségtelenítésnek éreztem. Kevés szebb kutya van az ír szetternél, s Rock mintapéldány volt; bársonyos szőrű, kecses, a lábán és a farkán selymes zászló, nemes fejű, barátságos szemű. Amikor eszembe jutott, milyen volna háromlábúan, megráztam a fejem és gyorsan hátranyúltam, hogy kézbe vegyem a szulfanilamid port a mögöttem álló görkocsiról. Hál' isten ez az orvosság, egyike a legforradalmibbaknak, már létezett; vastagon beletömködtem a sebbe, hogy a fertőzést megállítsa. Ráraktam egy réteg gézt, aztán némi fatalizmussal vékonyan bepólyáltam. Többet nem tehettem. Rockot minden nap elhozták a rendelőbe: S minden nap végigszenvedte ugyanazt a műveletet; a sebhez valamelyest odatapadó kötés levételét, aztán az elhalt szövetek elkerülhetetlen lemetszését, és az újrakötözést. De bármily hihetetlen, sohasem vonakodott odajönni. Legtöbb betegem nagyon lassan jött be, és teljes sebességgel távozott, maga után vonszolva gazdáját a pórázon: mi több, némelyek megperdültek az ajtóban, kibújtak nyakörvükből, s végigrohantak a Trengate-en, nyomukban lihegő gazdájukkal. A kutyák nem ostobák, s nyilván az állatorvos rendelője azt jelenti nekik, amit nekünk a fogorvos széke. Rock azonban mindig vidáman vonult be, enyhén csóválva farkát. Sőt, amikor kimentem a váróba, s ott láttam ülni, rendszerint felém nyújtotta a mancsát. Ez mindig is kedves gesztusa volt, de most szinte hátborzongatóvá vált, mikor fölébe hajoltam, s megláttam a fehérpólyás lábat felém nyúlni. Egy hét múlva a helyzet meglehetősen baljósnak látszott. Az elhalt szövet egész idő alatt folyamatosan mállott le, s egy este, mikor levettem a kötést, Mrs. Hammond elakadt lélegzettel félrefordult. Ápolónői gyakorlatával nagyon sokat segített, ösztönösen erre vagy arra fordítva a lábat, míg én dolgoztam, de ma este látni sem akarta. Nem róhattam fel neki. Helyenként úgy kilátszott a kézközép fehér csontja, mintha az emberi kéz ujjait csak itt-ott takarná némi bőr. - Gondolja, hogy reménytelen? - suttogta, még mindig félrenézve. Egy pillanatig, míg a láb alsó részét tapogattam, nem válaszoltam. - Szörnyű nézni, de tudja, azt hiszem, elértük a mélypontot, és hamarosan felfelé megyünk majd. - Hogy érti ezt? - Hát a felszín alatt mindenütt egészséges és meleg. A talp párnái teljesen sértetlenek. És észrevette, hogy ma már nem bűzlik? Mert már nincs elhalt szövet, amit le kellene vágni. Azt hiszem, hogy a lába elkezd majd sarjadzani. Odavetett egy futó pillantást. - És úgy gondolja, hogy azokat... a csontokat... benövi? - Igen, azt hiszem. - Rászórtam a hűséges szulfanilamidot. - Nem lesz egészen olyan a lába, amilyen volt, de használható lesz. És ez történt. Hosszú időbe tellett, de az új, egészséges szövet egyre terjedt fölfele, mintha mindenáron igazolni akarna, s amikor sok hónap múlva Rock enyhe kötőhártya-gyulladással megjelent a rendelőben, szokása szerint udvariasan felém nyújtotta a mancsát. Elfogadtam az úrias gesztust, s amikor kezet fogtunk, megnéztem a lába felső felszínét. Szőrtelen volt, sima és fényes, de teljességgel begyógyult. - Az ember alig veszi észre, ugye? - kérdezte Mrs. Hammond. - Úgy van, csodálatos. Csak az a kis kopasz folt. És nem is sántít. Mrs. Hammond nevetett. - Ó, nagyon jól tudja használni azt a lábát. És tudja, azt hiszem, igazán hálás magának - nézze csak meg. Gondolom, az állatpszichológusok szerint nevetséges még gondolni is arra, hogy a nagy kutya tudta: valamicskét segítettem rajta; az a lógó nyelvű, nyitott száj, a meleg szemek, a kinyújtott mancs semmi ilyet nem jelentettek. - 186 -
Lehet, hogy igazuk van, de azt tudom és örülök neki, hogy akármennyi kellemetlenséget okoztam is Rocknak, nem érzett irántam haragot. Vissza kell fordítanom az érmet a másik oldalára, hogy Timmy Butterworthről meséljek. Drótszőrű foxi volt, a Gimber Udvarban lakott, a Trengate egyik kis macskaköves melléksikátorában, s mindössze egyszer kezeltem csak, ebédidőben. Alig léptem ki a kocsiból, s indultam el a rendelő lépcsőin, mikor megláttam egy rohanó kislányt az utcán, aki futás közben vadul integetett. Megvártam, s amikor lihegve odaért hozzám, láttam, hogy a szeme tágra nyílik a rémülettől. - Wendy Butterworth vagyok - zihálta. - A mama küldött. Tessék elgyünni a kutyánkhoz... - Mi a baja? - A mama aszongya, evett valamit. - Mérget? - Asziszem. Alig száz méterre laktak, nem volt érdemes kocsival menni. oldalamon Wendyvel ügetésre fogtam, s másodperceken belül befordultunk az „udvar” keskeny kapualjába. Végigcsattogtunk az alagútszerű bejáraton, aztán kibukkantunk azon képtelen helyszínek egyikére, amelyek úgy megleptek ideérkeztemkor Darrowbyban: parányi utca, apró, összezsúfolt házak, szalagnyi kertek, s a pár lépés macskakő felett egymásra néző, kiugró ablakok. De ma nem volt időm bámészkodni, mert a termetes, vörös arcú és nagyon dúlt Mrs. Butterworth már várt rám. - Itt van benn, Mr. Herriot! - kiáltotta, és tágra nyitotta az egyik házikó ajtaját. Egyenest a nappaliba léptünk, s láttam, hogy betegem a kandalló előtti szőnyegen ül, s kissé gondterheltnek látszik. - Mi történt? - kérdeztem. A hölgy a kezét tördelte. - Láttam tegnap egy nagy patkányt keresztülfutni az udvaron, és szereztem mérget, hogy kitegyem neki. - Izgatottan nyelt. - Belekevertem egy tányér zabkásába, oszt valaki ippen az ajtóhoz gyütt, és amikor visszagyüttem, Timmy már az utolsó cseppjeit ette! A terrier még gondterheltebb kifejezést öltött, lassan körülnyalta az ajkát, azzal a nyilvánvaló gondolattal, hogy ennél furcsább ízű zabkását még soha életében nem evett. Mrs. Butterworthhöz fordultam. - Megvan a méreg doboza? - Igen, itt van. - Vadul remegő kézzel átnyújtotta. Elolvastam a címkét. Jól ismert méreg volt, s puszta ránézésre is mintegy megszólalt bennem a lélekharang, mert eszembe jutott az a sok elpusztult állat, melyhez kapcsolódott. Aktív alkotórésze cink-foszfid volt, s még ma, modern orvosságaink birtokában is rendszerint tehetetlenek vagyunk, ha a kutyában már felszívódott. Lecsaptam a dobozt az asztalra. - Azonnal meg kell hánytatnunk! Nem akarok időt veszteni azzal, hogy visszamegyek a rendelőbe - van itthon mosószóda? Ha belenyomok egy pár kristályt, az megteszi a dolgát. - Ó, istenem! - Mrs. Butterworth az ajkát harapdálta. - Nincsen nekünk ilyesmink a házban... nem vóna valami más... - Várjon csak! - Szemem átfutott az asztalon álló hideg birkahúson, tál krumplin, üveg savanyúságon. Van abban az edényben mustár? - Igen, teli van. Gyorsan felkaptam az edényt; odarohantam a csaphoz és tejsűrűségűre higítottam a mustárt. - Gyerünk! - kiáltottam. - Vigyük ki. Megragadtam a meglepett Timmyt, felkaptam a szőnyegről, kirohantam az ajtón, és ledobtam a macskakövekre. Térdem közt szorosan fogva a testét, bal kezemmel összeszorítva az állkapcsait, a szája szélén beöntöttem a folyékony mustárt, s az onnan lecsordogált a torkába. Nem tehetett ellene semmit, le kellett nyelnie az undorító folyadékot, s amikor lement egy evőkanálrava-ló elengedtem. Egyetlen sértődött pillantás után a terrier elkezdett öklendezni, aztán végigtántorgott a sima köveken. Másodperceken belül kipakolta lopott ebédjét egy csendes sarokban. - 187 -
- Gondolja, hogy ennyi az egész? - kérdeztem. - Ennyi - felelte Mrs. Butterworth határozottan. - Hozok seprűt és lapátot. Timmy kurta farkát behúzva visszasettenkedett a házba, s miközben néztem, elfoglalta kedvenc helyét a kandalló előtti szőnyegen. Köhögött, horkantott, lábával piszkálta a száját, de nem tudott megszabadulni attól a szörnyű íztől; s mind világosabbá vált, hogy határozottan engem jelölt meg a baj okozójául. Mikor elmentem, egy pillantást vetett felém, amely világosan azt mondta: „Te rohadt disznó!” Volt ebben a pillantásban valami, ami a Hajcsár Magnusára emlékeztetett, de az első jele annak, hogy Magnustól eltérően, Timmy, nem elégszik meg a szóbeli helytelenítéssel, pár nap múlva mutatkozott. Elgondolkodva ballagtam a Trengate-en, mikor a Gimber Udvarból kilőtt fehér rakéta belekapott a bokámba, s éppoly hangtalanul eltűnt, ahogy előjött. Csak egy pillantást vethettem a kicsi alakra, amely kurta lábán végigrohant a kapualjon. Nevettem. Ki hinné, hogy emlékszik rám! De aztán újra meg újra megtörtént, s rájöttem, hogy a kis kutya lesben áll. Sohasem vágta igazán belém a fogát - inkább csak gesztus volt az egész -, de kedvére szolgált, ha ugrani látott, mikor hirtelen a lábikrám vagy nadrágszáram felé kapott. Könnyű célpont voltam, mert rendszerint mélyen gondolataimba merülve ballagtam végig az utcán. S amikor elgondolkodtam rajta, nem hibáztathattam Timmyt. Az ő szempontjából nézve, a tűzhely mellett ült, és szokatlan ebédjét emésztette, tehát a maga dolgával foglalkozott, mikor egy vadidegen ember ráugrott, elrángatta kényelmes szőnyegéről, és mustárt öntött bele. Felháborító dolog, s ő nem volt hajlandó annyiban hagyni. Ami engem illet, nekem bizonyos elégtételt jelentett, hogy olyan állat áll rajtam vérbosszút, amely szolgálataim nélkül elpusztult volna. Mégpedig kellemetlen halállal, mert a foszformérgezés áldozatainak hosszú napokon, néha heteken át kell sárgaságtól, rosszulléttől és lassú elerőtlenedéstől szenvedniük, mire az elkerülhetetlen vég bekövetkezik. Így hát jó képet vágtam a támadásokhoz. De ha eszembe jutott, átmentem az utca másik oldalára, hogy elkerüljem a veszélyes Gimber Udvart; s onnan gyakran láttam a sarok mögül kikukucskáló kis fehér kutyát, amint arra vár, hogy megfizettessen azért a megaláztatásért. Tudtam, hogy Timmy azok közé tartozik, akik sohasem felejtenek.
47. Azt hiszem, volt valami fanyar humor abban, hogy a behívóm éppen a születésnapomon érkezett meg, de akkoriban nem éreztem viccesnek. Az eseményről ma is olyan éles a kép az emlékezetemben, mint akkor volt, mikor aznap reggel bementem az „ebédlőnkbe”. Helen a magas székén gubbasztott, nagyon csendesen, lesütött szemmel. A tányérom mellett a születésnapi ajándékom, egy doboz Dobie Blue Square dohány, s mellette hosszú boríték. Nem kellett megkérdeznem, hogy mi van benne. Számítottam rá egy ideje, de azért összerezzentem, mikor megtudtam, hogy mindössze egy hetem van, mielőtt a londoni St. John's Wood kerületben, a Lord krikettpályán jelentkeznem kell. S az a hét ijesztő gyorsasággal telt el azzal, hogy kialakítottam végső terveimet, befejeztem a praxisban, ami befejezetlen volt, elküldtem a Mezőgazdasági Minisztérium kérdőíveit, s megszerveztem, hogy kevés holminkat átvigyék Helen régi otthonába, mert ott fog majd lakni, amíg távol vagyok. Elhatároztam, hogy pénteken uzsonnaidőre végzek a munkámmal, de aznap délután három körül felhívott az öreg Arnold Summergill; s tudtam, hogy ez lesz az utolsó munkám, mert kijutni a tanyájára, amely a hegyek mélyén, egy saspáfránnyal borított domboldalban bújt meg, inkább expedíció volt, mint vizit. Nem Arnolddal magával beszéltem, hanem Miss Thompsonnal, Hainby falu postáskisasszonyával. - Mr. Summergill arra kéri, hogy jöjjön ki és vizsgálja meg a kutyáját - mondta a telefonba. - Mi a baj? - kérdeztem. Fojtott hangú tanácskozást hallottam a túlsó végről. - Azt mondja, furcsán áll a lába. - Furcsán? Mi az, hogy furcsán? Megint hangok gyors hadarása. - 188 -
- Azt mondja, valahogy kifele áll. - Rendben van - mondtam. - Hamarosan indulok. Nem lett volna értelme azt mondani, hogy Arnold hozza be a kutyát. Sosem volt kocsija. Telefonon sem beszélt soha - minden beszélgetésünk Miss Thompson közbejöttével folyt le. Arnold felszállt a rozsdás kerékpárjára, lehajtott Hainbybe, és elmondta bajait a postáskisasszonynak. Ami a tüneteket illeti, azok jellemzően bizonytalanok voltak, s úgy gondoltam, nem találok semmi „furcsát” vagy „kiállót” azon a lábon, amikor majd megvizsgálom. Mindazonáltal szívesen vetek egy utolsó pillantást Benjaminra, gondoltam Darrowbyból kifele menet. Kisfarmer nem szokott ilyen finomkodó nevet adni a kutyájának, de sohasem sikerült megtudnom, hogyan jutott hozzá Benjamin. De hát szokatlan fajta is volt ebben a környezetben, hatalmas óangol juhászkutya, aki inkább helyén lett volna egy kastély kertjének gyepszőnyegén, mint Arnold nyomában baktatva a köves legelőkön. Klasszikus példája volt az eleven kandallószőnyegnek, és kétszer is meg kellett nézni, hogy az ember tudja, melyik az eleje és melyik a hátulja. De ha már sikerült megtalálnia a fejét, két hihetetlen jóindulattal csillogó szem nézett rá a sűrű szőrfüggöny mögül. Benjamin időnként voltaképpen túlságosan is barátságosnak bizonyult, különösen télen, mikor a farmudvar sarában mászkált, s megérkezésem felett érzett örömét azzal mutatta ki, hogy nekitámasztotta hatalmas mancsait a mellemnek. Ugyanezt tette a kocsimmal, rendszerint miután éppen lemostam, bőségesen kenve a sarat ablakra és karosszériára, s közben a benn ülő Sammel nyájaskodott. Márpedig. ha Benjamin bekoszolt valamit, akkor alaposan bekoszolta. De tűnődésemet félbe kellett szakítanom, mikor elérkeztem utam utolsó szakaszához. Ahogy a rángatózó, lökdöső kormányt markoltam, s hallgattam a rugók és lengéscsillapítók nyikorgását és nyögését, mint errefelé mindig, eszembe tolakodott az a gondolat, hogy Mr. Summergill farmjára kijönni nekünk kerül pénzbe. Nem kereshetünk a viziten, mert ez a szörnyű dűlőút minden alkalommal legalább öt fonttal csökkenti a kocsi értékét. Mivel Arnoldnak nem volt kocsija, nem látta okát, hogy az útja ősvilági állapotán változtasson. Az út egyszerűen egy két méter széles föld- és sziklasáv volt, és borzasztó hosszan tekergett, kanyargott. A legnagyobb baj az volt, hogy az embernek le kellett ereszkednie egy mély völgybe, aztán felkapaszkodnia egy erdős meredeken, mielőtt a farmra jutott volna. Lefele menni, azt hiszem, rosszabb volt, mert a jármű gyötrelmesen imbolygott minden sziklaperem élén, mielőtt alábukott volna a tátongó keréknyomokba; s valahányszor a kíméletlen kövön súrlódó olajteknő és kipufogó csikorgását hallottam, igyekeztem nem felmérni a kárt fontban, shillingben, pennyben. Amikor végre tátott szájjal, kidülledő szemmel, a kerekek felrepítette éles kavicsok közepette felgyötrődtem első sebességben a házhoz vezető utolsó pár méteren, meglepődve láttam, hogy Arnold egyedül vár rám. Ritkán lehetett Benjamin nélkül látni. Kiolvashatta szememből a kérdést, mert válla fölött hátrabökött a hüvelykujjával. - Benn van a házban - dörmögte, s a szeme tele volt aggodalommal. Kiszálltam a kocsiból, s elnéztem egy pillanatig, ahogy ott állt, szokásos tartásában, széles vállát hátrafeszítve, fejét magasra emelve. Öregnek mondtam, s csakugyan hetven felett járt, de arcvonásai a fülére húzott örökös gyapjúsapka alatt tiszták és szabályosak voltak, a magas alak karcsú és egyenes. Kellemes megjelenésű ember volt, s ifjúkorában jóképű lehetett, mégsem nősült meg soha. Mindig úgy éreztem, valami románc lappang itt, de úgy látszott, szívesen él egyedül, mint „afféle remete”, ahogy a faluban mondták. Egyedül, Benjamint nem számítva. Követtem a konyhába, ahonnan könnyedén kihessegette a poros konyhaszekrényen ülő két tyúkot. Aztán megláttam Benjamint, és megtorpantam. A nagy kutya teljesen mozdulatlanul ült az asztal mellett, s szeme most a lelógó bozont mögött nagy és nedves volt a félelemtől. Úgy látszott, mintha a rémülettől mozdulni sem tudna, s amikor megláttam a bal mellső lábát, nem csodálkoztam rajta. Arnoldnak mégis igaza volt; erősen kifelé állt, olyan szögben, hogy attól hirtelen kettőt vert a szívem. A könyök laterálisan teljesen kificamodott, az orsócsont csaknem lehetetlenül ferdén állt el a felkarcsonttól. Óvatosan nyeltem egyet. - Mikor történt, Mr. Summergill? - 189 -
- Ippen egy órája. - Aggodalmasan megrángatta furcsa fejfedőjét. - Hajtottam át a teheneket egy másik legelőre, és Benjamin szereti megcsípni a csánkjukat, ha mögöttük van. Hát most az eccer pórul járt, mert az egyik kirúgott és lábon találta. - Értem. - Az agyam lázasan dolgozott. Olyan groteszk volt ez. Ilyet sose láttam ezelőtt, sőt, az azóta eltelt harminc év alatt sem. Hogyan a csudában fogom ezt helyrerakni itt fenn a hegyek között? Így ránézvést altatás és képzett asszisztens kellene hozzá. - Szegény öreg fiú - mondtam, és rátettem kezem a bozontos fejre, miközben gondolkodtam. - Mit csináljak veled? A farok válaszul söpört egyet a zászlóival, s a száj idegesen zihálva kinyílt, kivillantva a hibátlan fehér fogakat. Arnold megköszörülte a torkát. - Vissza tudja rakni? Jó kérdés volt. A könnyed válasz félrevezető lehet, de nem akartam kétségeimmel nyugtalanítani. Roppant feladat volna a hatalmas kutyát Darrowbyba szállítani; csaknem tele volt vele a konyha, a kis kocsimról nem is beszélve. Ráadásul kiáll a lába, és a kocsiban ott székel Sam. S ha el is viszem, vissza tudom-e igazítani az izületet odalenn? S ha sikerül is, megint vissza kellene hoznom ide. Nagyjából rámenne a nap hátralévő része. Óvatosan végighúztam ujjaimat a kificamodott izületen, s igyekeztem emlékezetemből a könyök anatómiájának részleteit előásni. Hogy a láb ilyen helyzetbe kerüljön, ahhoz a könyöknyúlványnak teljesen el kellett válnia a karcsont bütykei közti mélyedéstől, amelyhez normális körülmények között csatlakozott; s hogy visszahelyezzem, az ízületet addig kell hajlítanom, míg el nem szabadul az ízületi vég bütykétől. - Lássuk tehát - dünnyögtem magamban. - Ha elaltatom a kutyát az asztalon, így kellene megfognom. - Megragadtam a lábat közvetlenül a könyök felett, s kezdtem az orsócsontot lassan felfele mozgatni. Benjamin gyors pillantást vetett rám, aztán elfordította a fejét; a jóindulatú kutyákra jellemző ez a mozdulat, s mintegy értésemre adta, hogy hajlandó eltűrni mindent, amit szükségesnek látok vele tenni. Tovább hajlítottam az ízületet, míg biztos nem voltam benne, hogy a könyökdudor kampónyúlványa szabad, aztán óvatosan befele forgattam az orsócsontot és a singcsontot. - Igen, igen - dünnyögtem újra. - Így kellene állnia... - De monológomat félbeszakították a kezemben hirtelen megmozduló csontok, s valami rugalmas, kattanó érzet. Hitetlenkedve néztem a lábra. Teljesen egyenes volt. Úgy látszott, Benjamin sem tudja azonnal felfogni a dolgot, mert óvatosan körülpillantott bozontos függönye mögül, mielőtt leengedte volna az orrát, s megszagolta volna könyökét. Aztán rájött, hogy minden rendben van, s odaballagott a gazdájához. Teljesen egészséges volt. Egy cseppet sem sántított. Arnold arcán lassú mosoly terült szét. - Szóval helyrehozta. - Úgy látszik, Mr. Summergill. - Igyekeztem könnyednek hangzani, pedig szívem szerint éljeneztem vagy hisztérikus nevetésben törtem volna ki. Csak vizsgáltam, igyekeztem valamelyest kitapogatni a helyzetet, s az ízület visszaugrott a helyére. Dicsőséges véletlen. - Hát ez naccerű - mondta a farmer. - Ugye az, öreg fiú? - lehajolt, és megvakarta Benjamin fülét. Teljesítményem e lakonikus fogadtatása csalódással tölthetett volna el, de rájöttem, hogy nagy elismerés, ha meglepetés nélkül tudomásul veszi, hogy én, James Herriot, az ő állatorvosa szükség esetén minden erőfeszítés nélkül csodát teszek. Egy előadóteremnyi éljenző diák tette volna teljessé az eseményt, avagy szép lett volna ilyesmit véghezvinni valami milliomos állatával egy zsúfolt szalonban, de hát nem így szokott ez történni. Körülnéztem a konyhában: rendetlen összevisszaság az asztalon, nagy halom elmosatlan edény a mosogatóban, Arnoldnak néhány száradó rongyos inge a tűzhely előtt, s magamban mosolyogtam. Ilyen körülmények között szoktam általában véghezvinni látványos gyógyításaimat. Arnoldot leszámítva, az egyedüli néző az a két tyúk volt, amely visszatelepedett a konyhaszekrényre, s őrájuk szemlátomást nem tettem mély benyomást. - 190 -
- No, nekiindulok ennek a lejtőnek - mondtam, mikor Arnold kísért az udvaron át a kocsihoz. - Hallom, bevonul - mondta, mikor kezemet a kilincsre tettem. - Igen, holnap utazom, Mr. Summergill. - Szóval holnap? - kérdezte felemelt szemöldökkel. - Igen, Londonba. Járt már ott? - Járt a fene. - A gyapjúsapka remegett, annyira rázta a fejét. - Nem vóna az jó nekem. Nevettem. - Miért mondja ezt? - Hát megmondhatom magának. - Tűnődve megvakarta az állát. - Csak eccer mentem be Brawtonba, oszt az is ölég vót. Nem tuttam menni az utcán. - Nem tudott menni? - Nem én. Olyan sok ember vót ott. Hun hosszút köllött lépnem, hun rövidet, aztán megint hosszút és megint rövidet. Nem haladtam semmit. Gyakran láttam Arnoldot a mezőit járni akadálytalanul, a hegylakó hosszú, egyenletes lépéseivel, s tudtam, miről beszél. „Hun hosszú lépés, hun rövid.” Tökéletes meghatározás. Beindítottam a motort, s amikor elindultam, az öregember felemelte a kezét. - Vigyázzon magára, fiatalember - dörmögte. Észrevettem a konyhaajtón kukucskáló Benjamin orrát. Máskor kikísért volna a gazdájával, de a mai nap furcsa dolgok történtek vele, s betetőzésül én is nekiestem és összevissza facsargattam a lábát. Nem óhajtott további kockázatokat vállalni. Óvatosan levezettem kifelé az erdőn keresztül, s mielőtt elindultam volna föl a csapán a völgy túloldalán, megálltam s kiszálltam, nyomomban a lelkes Sammel. Kis, eldugott völgy volt ez a hegyek között, a vad hegyes tájtól elzárt zöld hasíték. A vidéki állatorvos egyik külön jutalma, hogy eljut ezekre a rejtett helyekre. Az öreg Arnoldot leszámítva soha senki nem jött ide, még a postás sem, aki a ritka küldeményeket lenn hagyta a levelesládában a csapa kezdetén, és senki sem látta az őszi fák égő bíborát és aranyát, nem hallotta a patakocska buzgó sustorgását és csobogását a tisztára mosott kövek közt. Mentem a vízparton, s néztem a hűvös mélységben suhanó, csillámló kis halakat. Tavasszal ez a part fénylett a primulától, és májusban harangvirágtenger hullámzott a fák között, de ma, bár az ég makulátlan kék volt, a tiszta levegőben érezni lehetett a halódó év édességét. Kis darabon felmásztam a domboldalon, s leültem a most már gyorsan barnába forduló saspáfrányok között. Sam szokása szerint elfeküdt mellettem, s én végigfuttattam a kezem füle selymes szőrzetén. A völgy túloldala meredeken emelkedett a csillogó mészkősziklákig, melyek felett éppen ráláttam a láp napsütötte peremére. Visszanéztem a dombhát mögül vékony füstindákat eregető farmházkéményre, s úgy éreztem, hogy ez az epizód Benjaminnal, utolsó állatorvosi tevékenységem, mielőtt elhagynám Darrowbyt, stílszerű epilógus volt. Egy kis diadal, nagy örömet adó, de semmiképpen sem világrengető; olyan, mint az a sok más kis diadal és bukás, amiből az állatorvos élete összeáll, de amiről a világ nem vesz tudomást. Előző este, miután Helen becsomagolt, bedugtam az ingek és zoknik közé Black Állatorvosi Szótárát. Testes kötet volt, de hirtelen elkapott a félelem, hogy elfelejtem, amit tanultam, s azon nyomban kiterveltem, hogy emlékezetem frissen tartása érdekében mindennap elolvasok egy vagy két oldalt. S itt a saspáfrányok között megint előjött a gondolat, hogy milyen kivételes nagy szerencse, ha az ember nemcsak vonzódik az állatokhoz, hanem tud is valamit róluk. A tudás hirtelen nagyon értékessé vált. Visszamentem a kocsihoz, és kinyitottam az ajtaját. Sam beugrott az ülésre, s mielőtt magam is beültem volna, elnéztem a házzal ellenkező irányba, a völgytorok felé, ahol a dombok kettényíltak, s megpillanthattam a lenti síkságot. A halvány árnyalatok végtelen festékrétege, a tarló aranya, az erdők fekete foltja, a legelők pettyes zöldje olyan volt, mint egy tökéletes vízfestmény. Mintha először látnám, olyan sóváran néztem a tájat, amely oly sokszor töltött el örömmel -, Yorkshire nagy, tágas, szélfútta felszínét. - 191 -
Vissza fogok jönni hozzá, gondoltam már útközben; vissza a munkámhoz... hogy is mondja az a könyv... kemény, becsületes és szép mesterségemhez. De holnap már messze járok; Londonban furakszom a tömegben. Hun hosszút lépve, hun rövidet.
48. előtt.
A korai vonatot kellett elérnem, és Bob Cooper ott állt vén taxijával a kapunál nyolc óra
Sam várakozóan követett a szobában, mint mindig, de én szelíden becsuktam értetlen képe előtt az ajtót. Ledübörögve a hosszú lépcsősoron, a forduló ablakán keresztül egy villanásra láttam a kertet, a napsütés éppen kezdett áttörni az őszi ködön, a harmatos füvet csillogó takaróvá változtatta, s felvillantotta az almák és az utolsó rózsák élénk színeit. A folyosón megálltam az oldalajtónál, ahol annyiszor kezdtem a napi munkát, mióta Darrowbyba jöttem, de aztán továbbsiettem. Most az egyszer az első ajtón mentem ki. Bob kitárta a taxiajtót, én bedobtam a csomagomat, mielőtt felnéztem volna az öreg ház borostyán borította tégláin a tető alatti kis szobánkig. Helen az ablakban volt. Sírt. Mikor meglátott, vidáman integetett, de mosolya elfancsalodott csorgó könnyei között. Amikor befordultunk a sarkon, s én lenyeltem a torkomat fojtogató, hatalmas gombócot, heves elhatározás lobbant fel bennem: az egész országban mindenfele férjek hagyják el asszonyaikat, s nekem el kell hagynom Helent, de még egyszer semmi, de semmi nem vihet el tőle. A boltok még zárva voltak, és semmi sem mozdult a piactéren. A túlsó végén megfordultam, s visszanéztem a macskaköves térre, az öreg óratoronyra és a szabálytalan háztetők sorára, melyek mögött nyugodtan és békésen magasodtak a dombok, s úgy éreztem, valamit mindörökre elveszítek. Bár tudtam volna akkor, hogy nincs vége mindennek. Bár tudtam volna, hogy ez csak a kezdet.
- 192 -
